Franck, Lola - Capri Hold

Gina, a nemrégiben elvált búvárrégész megbízást kap, hogy derítse fel, valóban Tiberius császár egykori hajójára bukkantak-e Capri partjainál. Ugyanekkor érkezik a luxusszigetre a francia Paulo, aki egy nagy kábítószer szállítmány után nyomoz. Célpontja a harmadik főszereplő, Orsini márki, aki rangja és vagyona dacára gyaníthatóan alvilági körökkel tart kapcsolatot. Az izgalmas nyomozás mellett a regény fontos témája a már harmincas éveiben járó nő ingadozása az előkelő, vagyonos, vonzó márki, és a néha tenyérbe mászó modorú, ám melegszívű zsaru között. A két férfi közt is kibontakozik a harc, és a nőért folytatott versenyfutás közben a régészeti szenzáció feltárása és a bűnügy megoldása is váratlan fordulatot vesz.

2

Lola Franck CAPRI HOLD

K.U.K Kiadó 3

© Lola Franck

Fedélterv: © Ács Eleonóra Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart – részletek közlésének jogát is – az írott és elektronikus sajtóban.

ISBN 978-963-9887-58-9 A kiadásért felel: a K.u.K. Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő: Ács Eleonóra K.u.K. Kiadó, 1138 Budapest, Népfürdő utca 15/E Telefon/fax: 359-1634 www.kukkanto.hu E-mail: [email protected] Nyomdai előkészítés: Tordas és Társa Kft. Nyomta és kötötte: Kinizsi Nyomda, Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató

4

Ki merészelne háborúzni egy ilyen paradicsomban?” Winston Churchill

5

1. Régészeti Igazgatóság Központi Hivatal, Pompei, Nápoly Gina cipőjének kopogása végigvisszhangzott a csupa márvány lépcsőházon, majd az oszlopsorral ellátott belső udvarra néző folyosón, azt az érzést keltve: egyedül van az egész épületben. Órájára pillantott, majd meggyorsította lépteit. Április vége volt már, és teljes mértékben tavasz; a délutáni nap sugarai rézsút özönlöttek be a szemközti épületrész tetején, megaranyozva az odalenn álló, kétezer éves dísz kutat, amelynek feltárásánál – ezt mindenki tudta a szakmában – Gina édesapja, a hetvenes-nyolcvanas évek sztár-régésze, Patrizio Donatelli jeleskedett. Gina végigsietett a folyosón, és belépett a Régészeti Igazgatóság székházául szolgáló reneszánsz palota baloldali szárnyába. Néhány másodperc után a főigazgatónő előszobájában állt. Massimo, a titkár biztató mosollyal emelte fel a fejét – ami természetesen nem jelentett semmit. Massimo mindig és mindenkire biztatóan mosolygott, akkor is, ha erre az égvilágon semmi indoka nem volt. Gina láttára azonban fel is állt. Ez nem ment egyszerűen. Massimo pufók volt és rózsaszín, mint egy Murilloangyalka, azzal a különbséggel, hogy az angyalkák nem növesztenek akkora lasagnapocakot, amit csak nehézségek árán lehet kicibálni az íróasztal lapja alól. Az asztalon pompázó páfrány ágai szelíden megrezdültek. A látványt 6

mintegy lassítva rögzítette Gina agya, azután lejátszotta magának jó néhányszor. Massimo nemrég permetezhette le friss vízzel a kedvencét; a zöld leveleken milliméternyi vízcseppek szikráztak-ragyogtak megnyugtató pompájukban, szinte nem evilági frissességet árasztva. Gina érezni vélte a cserépben lévő föld illatát. Tavasz van, gondolta. Most már igazán és visszavonhatatlanul. – Szia, Massimo – mondta. A férfi kissé elvörösödött, és megigazította nyakkendőjét, amely kifogástalanul állt rajta, mint mindig. A főigazgatónő Olasz Svájcból származott, és hírhedt volt arról, hogy nem tűri a nápolyi slamposságot. Különösen a titkáránál nem, aki állandóan szem előtt volt. – Szia – nyögte ki végre a titkár. – Örülök, hogy látlak, Gina. Tudod, már tegnap akartalak hívni, és… – Semmi baj, annyira el voltam havazva, hogy aligha értél volna el. – Gina biztatónak szánt mosollyal kísérletezett, miközben maga sem tudta eldönteni, milyen mértékben szórakozik, szánakozik, illetve mennyiben hízeleg neki a helyzet: a korban kétségtelenül hozzá illő, súlyra azonban legalább háromszor akkora Massimo kedvessége, ami mögött kézzelfoghatóan izzik holmi kamaszos hevület. Gina némelykor – amúgy kollegiális formalitások keretei között – ebédelt a sráccal, sőt, egyszeregyszer együtt is vacsoráztak, másra azonban aligha kerülhetett volna sor, még akkor sem, ha Massimo nem követi a Gina által nevetségesnek tartott új olasz divatot, és nem lakik még krisztusi korban is a mamánál. Az utolsó vacsorán a tőle telhető legnagyobb tapintattal hozta szóba ezt a kérdést, amiben Massimo semmi kivetnivalót nem látott; angyali ártatlansággal számolt be arról, mennyire megfelel ez neki így, hiszen főznek, mosnak, vasalnak rá, nem beszélve arról, hogy semmi gondja az olyan kellemetlenségekre, mint a lakbér meg a rezsi. Gina mindig 7

is híres volt arról, hogy megőrzi pókerarcát, és kellemesen mosolyog, ezt hallva azonban tartott tőle, hogy elárulja a neheztelését. Massimo viszont nem arról volt híres, hogy olvasni tud a női tekintetben – sőt, ami azt illeti, abban a pillanatban sokkal inkább foglalkoztatta a desszert kiválasztása, mint az, hogy őszinte beszámolója mit vált ki vacsorapartneréből. Gina kis fejmozdulatot tett a hatalmas kétszárnyú ajtó felé: – Lehet?… – kérdezte. – Mindjárt – integetett Massimo, és halkabban hozzátette. – Ülj le, kérlek, egy pillanatra, Gina. Ülj le. – Oké. – Gina letelepedett a hatalmas titkári íróasztal előtt álló székre, és tüntető mozdulattal cigarettát vett elő. Tudta, Massimo nehezményezi – mit nehezményezi: ki nem állhatja –, ha a gyengébb nem tagjai dohányoznak, de miután nem kívánt a fiúnak semmilyen szinten megfelelni, nem látott ebben kivetnivalót. Massimo tehetetlenül körülnézett, de persze nem volt nála sem öngyújtó, sem gyufa. Gina letette az asztalra a lapos, nőiesnek éppen nem mondható táskát, amelyben, mint mindig, most is vagy öt kilónyi akta és kacat lapult, és beletúrt. A főnökasszonyt nem fogja zavarni, hiszen ő maga füstöl, akár a gyárkémény. – Mit is akartál mondani, Massimo? Valahonnan mintha romantikus jazz-zene szólt volna. Louis Armstrong? – Azt, hogy légy óvatos, Gina – mondta Massimo szinte suttogva. – Ez az évtized régészeti szenzációja. Ha ugyan nem az évszázadé! – Annak még ugyancsak az elején járunk – mosolyodott el a lány, és végre rátapintott az öngyújtó rombusz alakú formájára.

8

– Nem viccelek – mondta Massimo. – Láttam az aktákat. És a fényképeket is. Ne engedd, hogy kicsússzon a kezedből. – De micsoda? A titkár a főigazgatói iroda csukott ajtajára pillantott, majd áthajolt az asztalon, és Gina arcába súgta: – Hajó. Kétezer éves. Lehelete édeskés volt, mint a csecsemőké – és kissé émelyítő. A közlés azonban legott felvillanyozta a lányt. – Kétezer éves hajót találtak? Hol? Massimo azonban nem válaszolhatott, mert kinyílt az ajtó. A világos négyszögben kirajzolódott a főigazgatónő sziluettje. – Gina? – Igen, Clara. – Gina felállt, végigsimított a haján, hóna alá kapta a táskáját, és az ajtó felé tartott. Bertucci sziluettje eltűnt. Odabenn nyitva állt az összes ablak, de még így is szelíden lebegő kék füst mutatta, hogy a főigazgatónő nem sokkal korábban nyomta el aznapi sokadik cigarettáját. – Csukd be az ajtót – mondta Clara Bertucci, és megkerülte íróasztalát, amelynek közepén mintegy harmincöt-negyven centiméter hosszú, téglalap alakú, megkövesedettnek tűnő tárgy hevert. Gina megbirkózott a tekintélyes méretű kilinccsel, és közben arra gondolt, vajon mi lehet az oka, hogy régen mindent tisztességes méretűre, működőre és időállóra gyártottak, miközben nemrég vásárolt lakásában már két kilincs is lötyög. Mintha olyan világban élnénk, amelyben a hitványság alapkövetelmény. Vonatkozik ez mindenre: a berendezési tárgyakra, a művészeti alkotásokra, az emberekre, de legfőképp – hát igen – a férfiakra. A főigazgató leült, ősz haja köré egy pillanatra mintha glóriát font volna a napfény. Férfias cigarettatárcája kattant. 9

Gina meghökkent, amikor először látta nála a tekintélyes ezüst ötvös remeket. Clara akkor elmagyarázta neki: azért használja, mert nem bírja elviselni a cigarettásdobozokon lévő nyomasztó egészségügyi figyelmeztetések látványát. A cigarettatárca a habok közül kiemelkedő, kezében szigonyt tartó Neptunust ábrázolta. Bertucci szó nélkül odakínálta neki a tárcát. Miközben füst emelkedett az asztal fölé, a főigazgatónő az aktákat kezdte rendezni, fiókokat húzogatott ki, s közben megkérdezte: – Koslat még utánad? Gina nem értette. Arra gondolt, Clara a volt férje felől érdeklődik. A válást már egy éve kimondták, de a telefonálgatásuk, az e-mailek csak egy hónapja maradtak abba – és egyáltalán nem lehetett biztosra venni, hogy egyszer és mindenkorra. Ginának bőségesen volt alkalma megállapítani, hogy Frederico ha nem is kimondottan szemét ember, ám ami gyengeséggel rendelkezhet egy férfi, az nála mind fellelhető – azt viszont aligha lehetne ráfogni, hogy a kitartás hiányzik belőle. Ezzel a kitartással cserkészte be, vadászta le és tartotta fogva majdnem egy esztendőn át. Az azt követő zaklatásban kivált az bőszítette Ginát, hogy tudta: Frederico nem ostoba. Tisztában kell lennie azzal, hogy vége. Nem gondolhatja komolyan, hogy erőszakkal – vagy akárhogyan – megnyerheti ezt a meccset. De hát Frederico soha semmibe nem bírt belenyugodni. Abba sem, hogy nem a Nápoly nyerte a bajnokságot. Abba sem, hogy meghaltak a szülei. Abba sem, ha elveszített egy fogadást. Miért éppen abba nyugodna bele, hogy elveszítette a feleségét? – Már egy ideje nem hallok felőle – mondta –, de az igazat megvallva, ez inkább nyugtalanító. Clara felpillantott.

10

– Á, nem Fredericóra gondoltam. – Fejével az ajtó felé intett. – Massimo? – Gina elmosolyodott. – Már ha ezt koslatásnak lehet nevezni… – Hát minek neveznéd? – Tinédzser udvarlásnak. – És mi van abban kivetnivaló? – Mintha már kinőttem volna a tinédzserkorból. – Szó, ami szó. – Clara rámeredt az egyik aktára. Vékonyabb volt, mint a többi; ezt nem nyelte el az asztal megszámlálhatatlan fiókjának egyike. A monitor tetejére került. – Mennyi is vagy, huszonhét? – Huszonkilenc leszek a nyáron. – Huszonkilenc, az maholnap harminc. – A megállapítás egy darabig ott visszhangzott Gina fülében. – És, jó dolog függetlennek lenni? – Nem annyira, mint a házasságom előtt volt. Clara becsukogatta a fiókokat. – Akkor ideje próbálkozni. – Massimóval? Ne viccelj, Clara. – Az zavar, hogy gömböc? – Nem, az zavar, hogy nem férfi. A főigazgató megrázta a fejét. – Attól függ, mit tartasz annak. Jó családból való, gazdag fiú, biztos állással, két diplomával, nyelvtudással és jogosítvánnyal, káros szenvedélyek nélkül; nem hinném, hogy ne lenne jó apa vagy jó férj. Mi kell még? Nem férfi? Frederico férfi volt. Alaposan rá is fáztál. Tudott szépeket mondani, és kétségkívül fess volt, amikor megjelent a fekete selyemingében, a fehér zakójában, a piros sportkocsiján. Amikor ezt látta az ember lánya, fikarcnyit sem érdekelte, hány havi részlet van az ancúg mögött, és hányszor járta meg a szerelőműhelyt a kétüléses tragacsa, amiben egy gyerkőcnek már nem jutott volna hely. Ha kalandot kerestél

11

vele, megkaptad. Elképzelhetetlen, hogy a jó választás kompromisszumokkal járjon? – Elég eszem van ahhoz, hogy ne tartsam elképzelhetetlennek. De vajon nincs középút, Clara? Csakugyan nem létezik más, mint a sármos szoknyavadász egyfelől, meg az unalmas, dagi mama kedvence másfelől? – Csak elköltözne otthonról Massimo, ha lenne hová. – Clara vállat vont. – Félre ne érts, tisztában vagyok azzal, hogy nem az én dolgom. Kibicként semmi sem drága. Én azonban már elmúltam hatvan éves, kislányom. Túl sokszor láttam már, hogyan tolják el a nők a dolgokat – ebbe beleértve nem csak saját magamat, de a három lányomat is, a fene egye meg. Ez nem bölcsesség, hanem tapasztalat. Hm. Lehet-e egy férfi egyszerre szép is, jó is, szerető is, családapa is, tisztességes is meg gazdag is, világot ismerő is, művelt is? – Clara erős mozdulattal elnyomta a cigarettáját. – Lehet. Volt már rá példa. Maradjunk annyiban. A vékony dosszié lekerült a monitor tetejéről. A főigazgatónő néhány képet vett lei belőle. Gina eloltotta a cigarettát, és kezébe vette az elsőt. – Száz méter mélyen készült, vagy valami ilyesmi – mondta Clara Bertucci. – így tartsd. Gina megfordította a fotót, majd felnézett. – Hajóroncs? – Méghozzá óriási. – Hol? – Capri és Ischia között. A körülbelüli koordináták, amelyek az X pontot jelölik, a mappában vannak. Egyelőre semmi biztosat nem tudok mondani. Csak amit ezen a tucatnyi képen látok. – Ki készítette őket? – Egy ismerősöm, Guido unokája. Nem ismered. Amatőr búvár. Teljesen véletlenül bukkant rá. Volt nála egy 12

búvárgép, amolyan olcsó vacak, két nappal azelőtt vette Caprin ötven euróért. Túl sok nem látszik ezeken a képeken, az biztos. Szerencsére azonnal hozzánk hozták, és nem a sajtóhoz. – És te mire gondolsz? Látom rajtad, hogy izgatott vagy. – Mint már említettem, elmúltam hatvan. Nem azért emlegetem ennyit, mert örömtelinek tartom, hanem mert közel négy évtizedes tudományos pályafutás után nem szeretnék bohócot csinálni magamból azzal, hogy félreverem a harangokat, azután kiderül, hogy fantáziáltam. Viszont vaskalapos vénasszonynak sem szeretnék tűnni, akit jobban érdekel a reputációja, mint a szakmája. – A főigazgatónő felemelte az asztalon fekvő, téglalap alakú tárgyat, és Gina kezébe adta. Meglepően könnyű volt. – Egy darab deszka a hajóból. Elvégeztettem rajta a C-14-es vizsgálatot, úgyhogy már fecsegnek itt-ott, de egyelőre nem vészes a dolog – senkinek nincs fogalma a tippemről. Egyértelmű az eredmény, egyértelmű a kontroll is. Ez a fadarab Krisztus előtt 30 és Krisztus után 140 között került kivágásra. A korabeli ácsmunka is látható rajta. Sok évszázadot töltött a vízben. Gina megforgatta a kezében a leletet. – Sok hajó süllyedt el ebben a korszakban. Gabonaszállítók, hadihajók. És Capri évtizedeken át császári központ volt. Nagy forgalommal. Bármi lehetett. – Guido unokája szerint nagyon nagy. – A tengerben nehéz megbecsülni a távolságokat, különösen egy amatőr búvár számára. Magam is tapasztaltam, eleget dolgoztam hajóroncsokon. Amellett azt is figyelembe kell venni, hogy egy roncs elsüllyedéskor az eredeti méreteit jelentősen meghaladó területen szóródhat szét. Kétezer év alatt pedig az áramlatok is megteszik a magukét. – Persze. Lehet, hogy tévedek. 13

– Miben? – Abban, hogy úgy gondolom, ez Tiberius császár magánjachtja volt. Gina elgondolkodott. A történész- és régészszakma egyértelműen Capri szigetéhez köti Tiberius császár uralkodásának egy tekintélyes részét. Az uralkodó villát építtetett magának Caprin, és élete vége felé gyakorlatilag ide vonult vissza az államügyek elől. Luxusjachtjai azonban nem neki voltak, hanem utódjának, Caligulának. Ezeket meg is találták a harmincas években. Az akkori idők legnagyobb vízi járművei voltak. Sajnos, nem maradtak fenn; a második világháborús angolszász légitámadásokban mindkettő kigyulladt és elégett. – Tiberius magánjachtja? – kérdezte. – Nem emlékszem olyan forrásra, amely említi. – Én is csak egyre – mondta Clara. – Valamikor fiatalkoromban került a kezembe. Bizonyos Petronellus nevű, kevéssé ismert történetíró. Viszont kortárs volt. Stílusa jelentéktelen, adatai jórészt pontatlanok, így aztán nem nagyon tanítják, és aki olvassa, az is elfelejti. Én is megfeledkeztem róla, és nem is jutott eszembe Tiberius hajója, egészen addig a napig, amelyen kézhez kaptam a fényképeket. Abban a pillanatban rád gondoltam. Csak arra vártam, hogy a kormeghatározás stimmeljen. Ám még így sem biztos semmi. Búvár vagy; most már családi kötöttségek sem terhelnek. Oda kéne menned, hogy megnézd. Gina izgalmat és keserűséget érzett egyszerre. Capri! Még soha nem járt ott. A kezdetekben mindent elkövetett, hogy rávegye Fredericót, utazzanak oda. Legalább egy hétre! A férfi azonban azzal érvelt, hogy számára a nyugalom unalmas. Nápolyi volt ízig-vérig, nem szívesen tette ki a lábát ebből a gúnyos, zajos, néha hisztérikus, de mindig öntörvényű és kiszámíthatatlan 14

városból. Caprit degenerált nyárspolgárok játszóterének tartotta, amellett – miután hosszas unszolás hatására átböngészte az internetet – túlságosan drágállotta az ottani árakat is. Ha utazott valahová, az a Forma-1 aktuális futamának helyszíne volt – már amikor épp megengedhette magának. Szerencsére annyira rövid ideig voltak együtt, hogy Ginának nem kellett egy autóversenyt sem végigszenvednie. – Nagyon szívesen – mondta. – Mennyi időre? – Két hetet tudok adni – válaszolta Clara Bertucci. – A legolcsóbb szálláshelyen, ami csak a szigeten van. Ami a felszerelést és a biztonságodat illeti, azon nem kívánunk takarékoskodni. Enned is kell valamit. Lesz egy napidíjad. De valószínűnek tartom, hogy ki kell egészítened. Átkozottul drága hely. Gina ezt nem is nagyon hallotta. E pillanatban a legkisebb mértékben sem érdekelték az árak. – Oké – mondta. – Semmit sem kell nagydobra verni – folytatta Clara. – Ha valóban Tiberius hajójáról van szó, nincs kizárva egyéb lelet sem. Petronellus szerint nagy mennyiségű aranykincs volt a fedélzeten. Ha ez a dolog kipattan, kincsvadászok hadát vonzza oda, akik közt akadnak alvilági figurák is. Ezt nem kell neked magyaráznom. – Néma leszek. – Helyes. – Még hideg a víz – gondolkodott Gina. – Neoprém ruha kell, profi kamera, rádiós maszk… – Van egy sorrentói cég, minden valószínűség szerint tőlük fogjuk ezeket bérelni. Hogy minden simán menjen, mozgósítottam kapcsolataimat. A polgármester és a rendőrprefektus már tud arról, hogy utazik egy emberünk. Első dolgod az lesz, hogy náluk teszed tiszteletedet. Minden bizonnyal végig kell ülnöd egy-két késő esti 15

vacsorát, és – minden bizonnyal tűkön fogsz ülni. De fel kell venned az ottaniak ritmusát ahhoz, hogy minden simán menjen. – Úgy beszélsz, Clara, mint aki jól ismeri Caprit. Jártál már ott? Bertucci lehunyta a szemét, és ajka körül mintha némi mosoly rajzolódott volna ki. – Jártam. De az már nagyon rég volt, kedvesem. Gina visszatette a fotókat a dossziéba. – Ezeket elvihetem? – Hogyne. Jó minőségű anyaggal és átfogó szakvéleménnyel várlak vissza. Az indulás pontos dátumát holnap tudod meg, de lesz még néhány napod, ez alatt felkészülhetsz az útra. Kezdheted a könyvtárban, ahol mindent elolvasol Tiberiusról, ami hozzáférhető, az élén az én monográfiámmal. – Meglesz, Clara. – Gina összepréselte az ajkát egy pillanatra, miközben a dossziét a többi mellé betuszkolta a táskába. – Viszlát! Kiviharzott az ajtón. Odakinn épp csak odaintett a meglepett Massimónak, akinek annyi ideje sem maradt, hogy feltápászkodjon.

16

2. A Francia Köztársaság Belügyminisztériuma Párizs Szakadatlanul és idegesítően dobolt az eső a hatalmas ablak üvegtábláin, lassan már két napja. Az íróasztal mögött dolgozó ötvenes, kopaszodó férfi próbált nem tudomást venni róla, de a halk zörej minduntalan elterelte a figyelmét munkájától. Közelgett három óra. A férfi még nem ebédelt – igyekezett minél későbbre halasztani, mivel tapasztalatból tudta, hogy teli hassal már semmi kedve dolgozni. Miután látogatót várt, biztonsági okokból kilépett számítógépéből, és várt, hogy a program leálljon. Ez eltartott egy ideig. A gép és az egész hálózat túl volt terhelve, amiként az intézmény és maga a francia bűnüldözés is ezekben a hetekben. A férfi ujjait pattintgatta és a vele szemben díszelgő hatalmas, faragott állóórát figyelte. A kopogtatás pontban háromkor hangzott el. Némi szünet után belépett a szolgálattévő komornyik, szertartásosan megállt és bejelentette: – Ferlinghetti nyomozó várakozik kinn, uram. – Küldje be – mondta a férfi. A komornyik kilépett, gőgösen intett, majd megjelent a látogató. Kreol bőrű, megtermett férfi volt, kissé gyűrött, szürke ballonban, ugyanolyan színű ellenzős sapkában. Cipőjére ráfért volna a pucolás, őrá magára pedig a borotválkozás. A 17

küszöbön mögötte megálló komornyik hangjában némi rosszallással jelentette be: – Ferlinghetti nyomozó, belügyminiszter úr. A belügyminiszter tudta, hogy egy-két éve már találkoztak – ő tüntette ki ezt az embert –, de alig ismert rá. Ferlinghetti akkor valami módon emberformát öltött magára, és mintha némi háj is lett volna rajta. Mára mindennek nyoma sem maradt. A belügyminiszter némi irigykedéssel mérte végig izmos vállait és lapos hasát, miközben azokra a kondigépekre gondolt, amelyek évek óta porfogóként szolgáltak odahaza. Megvárta, míg az arany berakásos, fehér ajtó becsukódik. Ugyanezt tette a jövevény is, aki minden elfogultság nélkül várakozott, még a sapkáját sem vette le. A politikus hasa nagyot kordult. Rövidre kell fognia ezt a találkozót, különben ettől az alaktól elmegy az étvágya. Szemtelen és erőszakos banda a korzikai. A politika művészete azonban épp abból áll, hogy mindig megtaláljuk a megfelelő embert a megfelelő helyre. Ferlinghetti úgy szemléli őt, mintha az állatkertben időzne, valamilyen érdekes teremtmény ketrece előtt. Vigye az ördög, ha feláll előtte. Határozottan intett. – Jöjjön közelebb. Ferlinghetti némi várakozás után engedelmeskedett. Szénfekete szeme csillogott. – A világért sem akarom megbántani, nyomozó, de kíváncsi volnék, vajon jóvátehetetlen csapást szenvedne az önérzete, ha levenné a sapkáját? Ferlinghetti úgy nézett körül, mintha valakitől megerősítést várna, majd közölte: – Nem, uram. Azzal levette a fejfedőt. Szanaszét álló, sűrű, fekete haja versenyt csillogott a szemével. 18

– Lekötelez – mondta a belügyminiszter. – Volna szíves idefáradni az íróasztalhoz? Ferlinghetti ennek a kérésnek is eleget tett. Szája érzékenyen, ugyanakkor erőszakosan ült arcában. Most látszott, hogy sötét arcbőrén kiütközik a borosta. A belügyminiszter gyomornedvei ismét működésbe léptek. Noha a nyomozó arcvonásai meg sem rezdültek, lerítt róla, hogy hallotta a korgást. – Üljön le. Hogy van? – Köszönöm, uram. – Mikor utoljára találkoztunk, felügyelőként tüntettem ki. Most csupán nyomozó, miért? – Mint arról nyilván tájékoztatták, uram, röviddel a kitüntetésem után függelemsértést követtem el. A miniszter szemöldöke felszaladt magas homlokára. – Ó, már emlékszem. Megütötte a felettesét. Ittasság? – Szerelemféltés. – Ennél kevesebbért is távolítottak már el embereket a testülettől. – Úgy látszik, számított a kitüntetés. – Meg az ön szakmai múltja. A korzikai erre nem reagált. – Meg az ön szakmai jövője – mondta a miniszter talányosan, és széles mozdulattal kinyitotta az asztalán heverő, burgundivörös bőrbe kötött mappát. – Uram? – A mai naptól fogva ideiglenesen, az én kinevezésemmel a kábítószer-ügynökségnél dolgozik. Remélem, valamennyiünk megelégedésére. Mit szól hozzá? – Nincs más választásom. Oda megyek, ahová küldenek. – Hogy áll az olasz nyelvvel? – Kitűnően, miniszter úr. – Helyes, szüksége lesz rá. Családi állapota? – Özvegy vagyok. 19

– Gyermekek? – Kettő. Az anyai nagyszülők nevelik őket. – Hol? – Itt, Párizsban. – Munkája külföldre szólítja. Ferlinghetti bólintott. – Úgy értesültem, búváriskolát végzett. – Igen, uram. Még az elején, amikor a parti őrségnél dolgoztam. Bár elég régen merültem utoljára. – Az utolsó egy évben az ifjúságvédelemnél szolgált – mondta a miniszter –, nyilván nem kell magyarázni magának, mi történik a kábítószerek terén. – Valóban nem – válaszolta a korzikai. – A diszkódrogok területén kétszázötven százalékosra becsülik a forgalomnövekedést Párizsban. Felbukkant a szintetikus marihuána, amely ellen nincs törvényi szabályozás; ezzel a fajta kábítószerrel szemben igazából tehetetlenek vagyunk, ugyanis egyelőre nem számít kábítószernek. Ami azonban még ennél is nyomasztóbb: folyamatosan nő a kokain, valamint a heroin forgalmazása, és ezzel párhuzamosan folyamatosan csökken a fogyasztók átlagéletkora. A miniszter bólintott. – A maga osztálya által néhány hónappal ezelőtt benyújtott jelentés új, eddig ismeretlen csempészbandát feltételez, amely a korábbiaknál sokkal olcsóbban hoz be, alighanem a Közel-Keletről, az eddiginél sokkal jobb minőségű és lényegesen kártékonyabb kemény drogot. Önök azt írják, amennyiben nem sikerül megbénítani a forgalmazást az országhatáron kívül, addig remény sincs a folyamat megfordítására. A korzikai megrázta a fejét. – Pontosan így van, uram. Egy korzikai mondás szerint, ha meg akarod óvni a baromfiudvart, a kígyót még a tojásban el kell taposnod. – Mindig is nagyra becsültem a korzikai népi bölcsességeket, efelől biztosíthatom, Ferlinghetti nyomozó. Itt az alkalom, hogy a gyakorlatba is átültesse őket. 20

– Uram? – Nagy vonalakban ismertetem az olasz kollégák eddigi eredményeit – mondta a belügyminiszter. – Az elmúlt két hónapban sikerült feltérképezniük a kábítószerszállítmányok útvonalát. Eszerint ez a szemét Szicília érintésével ment tovább Szardíniára, onnan Korzikára, majd Marseille-be. Szardínián lekapcsoltak három nagy tételt. Több száz kilogramm kokainról és heroinról van szó, első osztályú, tiszta anyagról. Harminc embert tartóztattak le, közülük huszonkilenc ellen folyik a vádemelési eljárás, egy gyanúsított a cellájában öngyilkosságot követett el. Az olasz kollégák úgy gondolták, sikerült felszámolni a bandát, vagy – ahogyan maga fogalmazott – eltaposni a kígyó tojását. Ám maga tudja a legjobban, hogy az ellátás folyamatos maradt – néhány nap kieséstől eltekintve mintha nem is történt volna semmi. Volt, aki azt állította, a meglévő készletek kiárusítása folyik, én azonban kételkedem ebben. Maga? – Én is. Raktárról nem biztosítható ennyi időre az utánpótlás. Egy-két hétig, egy hónapig esetleg. Hónapokig semmiképp. – Az olaszok is ezen a véleményen voltak, ezért folytatták a vizsgálatot, és sikerült további, a csempészetben részt vevő személyek nyomára bukkanniuk. Egyiküket átállították, és konkrét adatokat szereztek arról a hajóról, amely nagyobb tétel, több mint kétszáz kilogramm heroint vett fel valahol Palermo környékén. Követték a hajót észak felé, és Nápolytól nem messze rajtaütöttek. A kollégák teljes mértékben árnyékra vetődtek, a hajó igazolni tudta, hogy a kötelező műszaki vizsgálatot végezték el rajta Palermóban, és a fedélzeten tartózkodó tulajdonos minden további nélkül hozzájárult a jármű átkutatásához, amely eredmény nélkül zárult. Noha az informátor azt állítja, személyesen vett részt Palermóban 21

majdnem negyed tonna heroin berakodásában, és noha a hajó elindulásától fogva műholdas nyomkövetés és a legszorosabb megfigyelés alatt állt, mégsem találtak rajta semmit. Ferlinghetti vállat vont. – Talán hazudott az emberük. Nem ez lenne az első eset. – Ez is egy lehetőség. – Vagy a megfigyeléssel volt baj. Harmadik lehetőséget nem látok. Negyed tonna kábítószer nem válik köddé. A történet amúgy hibádzik. – Miért? – Palermo és Nápoly között több száz kilométernyi távolság van. Miért vártak ennyi ideig? Miért nem csaptak le a hajóra azon nyomban, hogy Palermói elhagyta? – Meg voltak győződve arról, hogy Szardínia felé tart, mint tették a korábbi szállítók is. Amikor más irányt vett, úgy vélték, bizonyára találkozója lesz egy másik járművel, amire a drogot átrakodják. Ezt a második hajót várták, de nem érkezett meg. Végül aztán lecsaptak rá – mihaszna. Ferlinghetti beletúrt a feje búbján ékeskedő koromfekete szénakazalba. – Mi van az informátorral? – Felszívódott. Féltette az életét, alighanem joggal. – Van helyette más beépített ember? – Nincs. A szervezet azon nyomban szétszéledt. – Mikor történt mindez? – Három napja. – A belügyminiszter a mappa felé nyúlt. – Ebben vannak a részletek. Azt akarom, maga nézzen utána. Ebben a mappában talán a maga újbóli felügyelői kinevezése is benne van, Ferlinghetti. – A miniszter az órára nézett. Meglepődött, hogy még csak három óra tíz perc van. – Talán – ismételte. – Ne okozzon csalódást. A sötét, borostás arcról semmit nem lehetett leolvasni. Ferlinghetti nem nyitotta ki a mappát. A miniszter folytatta: 22

– Mindent megtalál írásban. Ami fontos: maga inkognitóban fog dolgozni. Turistaként utazik. – Turistaként? – Más lehetőség nincs. Ha bárki feltűnik a francia rendőrségtől, mindenki becsukódik, mint a kagyló. Egyetlen összekötője lesz az olaszoknál, egy tapasztalt detektív, aki mindenben segíti. Ért a műkincsekhez, a fedőtörténetük is ezzel kapcsolatos, most azonban az olasz kollégám megbízásából, az olasz belügyminisztérium közvetlen alárendeltségében működik, akárcsak maga a francia belügy égisze alatt. A megbízatása titkos. Közvetlenül nekem jelent, ezen a számon. – A belügyminiszter egy mobilszámot firkantott a névjegye hátuljára. – A feladata pedig az, hogy idehozza nekem a csempészbanda vezérének a fejét. Tálcán, ha kérhetem, Ferlinghetti nyomozó. Főbiccentés volt a válasz. Ferlinghetti megnézte a névjegyet, a belső zsebébe tette, és sapkáját gyűrögetve feltápászkodott. – Egy pillanat türelmet még. A szénfekete szemek a miniszterre villantak. – Nehogy szó szerint vegye ezt a tálcás dolgot – figyelmeztette a miniszter. – Nem Elefántcsontpartra megy. Köteles a legmesszebbmenőidig evidenciában tartani a helyi jogszabályokat, nemkülönben a szokásokat, a morált és egyéb civilizációs előírásokat. Talán felesleges is mondanom, hogy noha kiküldetése titkos, annak során francia állampolgárként – a miniszter megnyomta a francia szót – bizonyos fokig mindenképp képviseli a hazáját. Következésképp szíveskedjék a nyilvánosság előtt józanul, megfésülködve, megborotválkozva és a lehetőségekhez képest rendezett ruházatban megjelenni. Lőfegyvert nem visz magával. A kényszerítő eszközök alkalmazását minden esetben az olasz kolléga belátására fogja bízni. Maga a saját 23

szakállára nem alkalmaz erőszakot olasz területen. Sem szerelemféltésből, sem egyéb okból. Ne kelljen szégyenkeznünk maga miatt. Azt hiszem, világosan fejeztem ki magam. Ferlinghetti mintha elveszett volna az ablakon csorgó esőcseppek bűvöletében. – Rendben van, nyomozó. Sok szerencsét kívánok. Most távozhat. A mobilját tartsa bekapcsolva. Bármikor hívhatom, hogy megérdeklődjem, hol tart. – Viszontlátásra, belügyminiszter úr – préselte lei magából a korzikai, és a hóna alá csapta az aktát. A komornyik kinyitotta előtte az ajtót. Ferlinghetti köszönés nélkül elcsörtetett mellette. Néhány perc múlva már a parkolóban volt. Még mindig szakadt. Sietősre fogta lépteit, és a sorok közt kígyózva megtalálta Renault-ját. Levetette és a hátsó ülésre dobta nedves ballonját, bekapcsolta mobiltelefonját és a rádiót, majd az első ülést hátralökte, hogy kényelmesebben tanulmányozhassa a mappa tartalmát. Elsősorban azt akarta tudni, benne van-e minden szükséges adat, vagy netán vissza kell mennie valamiért, amit ez a tökkelütött kifelejtett. Úgy tűnt, minden megvan, élén a legfontosabbal: egy, a Credit Lyonnais által kibocsátott, a nevére szóló hitelkártyával, valamint a Nápolyba szóló repülőjeggyel. Ugyancsak a nevére szólt egy foglalás szálláshelyére, amely viszont nem Nápolyban volt, hanem Capri szigetén, Anacapri városában, és a hangzatos Villa Monté Solaro névre hallgatott. Ferlinghetti felvonta a szemöldökét. A járata másnap délelőtt tizenegykor indult. Még fél négy sem volt. Bőven van idő arra, hogy vegyen egyet és mást, hazahajtson, megvacsorázzon, megnézze a meccset a tévében, és még kényelmesen ki is aludja magát. Elővette a névjegyet, amelyet a politikustól kapott, megfordította, és 24

memorizálta a hátoldalon lévő mobilszámot, mielőtt eltárolta volna a készülékébe. Botkenyérrel, szalámival, dijoni mustárral, egy üveg Calvadosszal és egy karton német sörrel állított haza. Hangsúlyt fektetett arra, hogy még józanon telefonáljon anyósához. Szerencsére nem a vén szipirtyó vette fel, hanem lánya, Lisa. – Hogy vagy, drágám? – Ferlinghetti ujjai végiggyűrögették a szűrőtlen Gitanes-t, lecsippentették a cigaretta végéből kigyúrt fölös dohányt. – Kösz, jól, apa. Már alig várom, hogy véget érjen az iskola. – Az már nincs olyan messze. Elrepül az, az egy hónap. Pasquale? – A számítógép előtt. – Nem mászkál? – Nem. Fiát, Pasqualét nem is olyan rég Ferlinghetti saját kollégái vitték be. Már egy ideje figyelték a tíz-tizenkét évesekből álló, amúgy általában jó házból való kis csibészeket, akik esténként – brahiból, kivagyiságból, bátorságpróbaként – autóemblémákat gyűjtögettek. Aznap, amikor lecsaptak rájuk, Ferlinghetti szabadnapos volt, de valami érthetetlen, ösztönös módon szükségét érezte, hogy felbukkanjon a munkahelyén. Ott találta a fél iskolai osztály szüleit – néhányukat ismerte a szülői értekezletről. Többen felkiáltottak: – A maga fia is?!… Ferlinghetti ragaszkodott ahhoz, hogy ne vegyék félvállról az ügyet. Előbb külön-külön, azután együtt beszélt a csínytevőkkel, majd külön-külön és együtt a szülőkkel is – utóbbiaknak az a feladat jutott, hogy hozzák be a „bűnjeleket” – a kocsikról leszedett és otthon dugdosott trófeákat. Pasquale zsákmányáért ő maga állított 25

be az anyósáékhoz, azzal a jóleső érzéssel, hogy most házkutatást tart náluk, mint hivatalos személy. Kénytelenek voltak beengedni. Pasquale mintegy féltucatnyi emblémát dugdosott a szekrényében, köztük egy irdatlan Mercedescsillagot is. Ferlinghetti a magasba emelte. – Ez micsoda? – kérdezte. – Teherautóról van? Pasquale hang nélkül bólintott. Ő és a többiek most egy hónapig nem mehettek az utcára, kivéve az iskolába menetelt; a sulin kívül nem érintkezhettek; nem telefonálhattak egymásnak, sőt nem is e-mailezhettek egymással – noha ez utóbbit bajos lett volna betartatni. – Szólj neki, légy szíves, hogy én vagyok az – mondta a lányának. Némi szünet után ismét Lisa hangját hallotta: – Nem akar a telefonhoz jönni, apa. – Oké, semmi baj. – Ferlinghetti ujjai közt ellaposodott a cigaretta. – Mondd meg neki is, nagymamáéknak is, hogy most néhány hétre el kell utaznom. Nagyon remélem, hogy mire az iskola véget ér, itthon leszek. – Ez mennyire biztos? – Kilencven százalék. – Ferlinghetti tudta, hogy kéthárom hétnél tovább semmiképp nem fognak finanszírozni számára egy olyan luxusszigetet, mint Capri. Hazahívják, ha van eredmény, ha nincs. Az utóbbi tűnik sanszosabbnak. Az elmondottakból ítélve ez a csempészbanda megfontoltabb emberekből áll, akik nem mennek fejjel a falnak. Szépen meg fogják várni, amíg alábbhagy az izgalom. A burgundivörös bőrbe kötött akta bizonytalan időre a polcra kerül. O pedig marad nyomozó. – És hova mész? – Olaszországba. – Hozol nekem valami ruhát? 26

Ferlinghetti a lámpa felé emelte a Credit Lyonnais hitelkártyáját. Új típusú volt, áttetsző, akár a Mária-üveg. – Azt hiszem, igen. – Akkor jó utat, apa. – Köszönöm. Vigyázz magadra, kicsim. Szeretlek benneteket. – Mi is téged, apa. Ferlinghetti letette a kagylót. Csattant az öngyújtó, majd két rövid reccsenés hallatszott: a Calvados kupakja és az első sör nyitókapcsa adta meg magát gyors egymásutánban egy acélos és ellentmondást nem tűrő kéznek. Egy kattanással a tévé engedelmeskedett a távirányítónak. Ferlinghetti még nagy csörgéssel berántotta a sötétítő függönyt is, így ha véletlenül valaki átkukucskált a szemközti lakásból, nem láthatta, hogy a korzikai nehézfiú sötét arcán könnyek gördülnek. Csak az szárította fel őket kicsit fél órával és néhány pohárral később, hogy az Ajaccio meseszép gólt lőtt az Olympique Marseille-nek.

27

3. Villa Monté Solaro Anacapri, Capri Beköltözésekor Gina érezte, hogy a tulajdonosnő büszkén mutatja meg a szobát, és erre a büszkeségre minden oka megvolt. A Monté Solaro háromcsillagos panzió besorolással rendelkezett, de Gina, aki sokat utazott és sok hotelszobát látott már belülről, nem egyszer látott olyan három-, sőt négycsillagos szálloda-szobákat, amelyek bizony sokkal hitványabbak voltak ennél. A teraszra nyíló szobának ablaka nem volt, csupán tetőre nyíló szellőzése, és a szoba főhelyén nem terpeszkedett nagyképernyős televízió sem. Ezekre azonban nem volt semmi szükség ezen a helyen, mert aki kilépett az ajtón, az a hatalmas, kerti bútorokkal ellátott, pazar kilátást biztosító teraszra jutott, ahonnét pompásan látni lehetett nem csak a környező szigeteket, hanem Nápolyt is. Valamennyi berendezés ugyanazon kovácsmester keze munkáját dicsérte – a kovácsoltvas bútorok annyira kecsesek, majdhogynem légiesek voltak, hogy teljes diszkrécióval simultak bele a makulátlanul tiszta környezetbe, amelyet megkérdőjelezhetetlenül uralt a középütt álló jókora franciaágy. Igazi nászutas-szoba volt, búvóhely relatíve kispénzű szerelmeseknek, amiért napi kerek száz eurót kellett leszurkolni. Ez volt Capri legolcsóbb szálláshelye, talán az egyetlen ebben az 28

árfekvésben. Napi kétezer eurós lakosztályból lényegesen többet talált Gina az interneten az előző napokon keresgélve. Az árban benne volt a reggeli is, már amit a szigeten annak neveztek: néhány szerencsétlen, száraz sütemény, amelyet csak teába mártva tudott elfogyasztani az, akinek egyáltalán lement a torkán. Gittának kopogott a szeme, de ezt nem merte bevallani, amikor a kedves, ugyanakkor méltóságteljes tulajdonosnő – sokat látott és próbált, hatvanon túli, szikár öregasszony – a felől érdeklődött az első ott töltött éjszaka után, hogy ízlett a reggeli Donatelli kisasszonynak. Hát, hogy is mondjuk… Nagyon helyesek voltak a teasütik, szépen is tálalták őket, jól festettek volna egy visszafogott, előkelő kulináris magazin címlapján, no de közismert: normális ember soha nem gondol arra, hogy az ilyen címlapfotókat el is fogyassza. Donatelli kisasszony kénytelen kelletlen édesanyjára gondolt, a német válogatott úszóra, akinek a gyomrát örökölte. Az első capri reggelén minden további nélkül fel tudott volna falni egy negyed kilós bratwurstot. Elhatározta, hogy az első adandó alkalommal feltölti a szobájában álló kis hűtőt annyi hússal, amennyi csak belefér, és közben legszebb, egyben legálnokabb mosolyát felvillantva közölte a tulajdonosnővel, hogy ennél finomabbat még életében sem evett. A villa Capri legmagasabb hegycsúcsáról, a Monté Solaróról kapta a nevét, és majdnem olyan magasra is építették. A feljutás kissé körülményesnek ígérkezett. A taxis már a kikötőben ingerülten vette tudomásul, hogy fel kell kínoznia csiricsáré nyitott kocsiját a hegy tetejére, és nem is ment fel teljesen, mondván, hogy „ott már nincs út” – a tulajdonosnő egyik fia, Constanzo jött le érte és csomagjaiért egy mokány kis fekete terepjáróval, amely aztán orrát negyvenöt fokos szögben az égnek tartva, fürgén 29

feldübörgött vele a panzió elé. A Villa Monte Solaro sportos szállóvendégeknek való, gondolta Gina, azoknak, akik bírják a hegymászást. Milyen szerencse, hogy ő közéjük tartozik. Érkezése után nagyot fürdött, aludt, az alkonyat pedig már a teraszon találta. Innen, jó ötszáz méter magasról a kilátás annyira lélegzetelállító volt, hogy elsőre nem is lehetett befogadni – idő és kitartás kellett, ha valaki magáévá akarta tenni a látványt. Constanzo udvariasan csatlakozott hozzá, anélkül, hogy tolakodó lett volna, megkínálta egy pohár borral, és miközben a nap lefelé haladt, mintha el akarná nyelni Nápolyt a világhírű öböllel együtt, halkan elmagyarázta, mi minden látható onnét: – Látja azt az épületet, amelyen megcsillan a napfény? A nagy fától jobbra. Az, az. Tegnapelőtt jelentkezett be Sylvester Stallone. – Komolyan? – Ha végigmegy Capri főutcáján, tán össze is fut vele. A másik híresség Lenny Krawitz, ő már régebben itt van, de nem szállodában lakik, hanem a saját jachtján. – Fantasztikus. – Van még jó néhány német báró, akadnak francia Bourbonok is, meg Habsburgok. A hivatalban lévők közül leginkább a svéd uralkodóház tagjaival találkozhat rendszeresen, csak ők nem annyira közismertek, és nem veszi őket körül testőrgyűrű sem, tehát nem könnyen ismeri meg őket. Általában lenn laknak Capriban – mintha ugyan Anacapri hajszállal is elmaradna Capritól. Az én véleményem szerint idefenn is megvan minden, ami odalenn. De azért érdemes lenézni. Gina elmosolyodott. – Azt hiszem, megfogadom a tanácsát. Megnézem a környező szigeteket is. Melyik kikötőből lehet átmenni Ischiára? Constanzo némiképp megrökönyödött. – Mit akar ott? 30

– Megnézni. Soha életemben nem jártam még Ischián, ahogyan itt sem. A fiú legyintett, felállt, s a korláthoz lépve mutatott ki a tengerre. – Ischiára akar menni? Tudja a kisasszony, kik járnak oda? A nápolyiak – köpte a szót. – Jómagam is az vagyok – mosolygott Gina. A fiú valósággal összeomlott. – Ó, a mindenit – mondta. – Te jóságos Isten… Kérem, Donatelli kisasszony, nem akartam megbántani, de hát honnét is… – Felült a sztereotípiának, Constanzo. – Gina szórakozottan lóbálta a lábát, és ügyelt arra, hogy kordában tartsa a mosolyát. – Fehér bőr, szőke haj, kék szem, mi más lehetnék, mint a Lombard Liga aktivistája. – Lassú mozdulattal kivett egy cigarettát, és megvárta, míg Constanzo az öngyújtó után veti magát. – Anyám berlini, tudja. – Kérem, bocsásson meg. – Jön eggyel, Constanzo. – Gina most már megengedett magának egy mosolyt. – Holnap este vendégségbe vagyok hivatalos… – Természetesen elviszem, kisasszony. Vissza is hozom. Csak egy telefonjába kerül. Igen, hallottuk, hogy a polgármester fogadására hivatalos. A Villa Negrában tartják. Nagyon kellemes hely. Gina ránézett. Constanzo épp az asztalon lévő kék mécstartóval babrált. A fellobbanó fény bearanyozta sovány, komoly arcát. Legfeljebb huszonkét éves lehetett. – Honnan tudja? – Kicsi ez a sziget, kisasszony. A hírességekhez már hozzászoktunk, szinte fel sem kapjuk a fejünket, de nagy újság, ha régész érkezik hozzánk. Valamilyen nagyobb feltárás kezdődik?

31

– Ha találunk valamit, maga lesz a második, Constanzo, aki megtudja – nevette el magát Gina. – A főnököm után. No és mondja csak, ha már ilyen jól értesült, azt is tudja, kik lesznek még ott ezen a… fogadáson? – Csak a menü titok, kisasszony, más semmi. Olyan kéthárom tucat embert várnak. A polgármester és a felesége, a csendőrprefektus és a felesége, mindkettejük helyettese és azok felesége, egy-két vezető ingatlanos, egy-két lelkipásztor – ők az állandó társaság. Hozzájuk csatlakoznak alkalmanként itt élő vagy épp itt nyaraló főnemesek, az eladó leányaik és nősülni csak jó sokára akaró fiaik, a következő könyvén dolgozó híres forgatókönyvíró, és ha sikerül, az aktuális hollywoodi filmszínész vagy sztár, aki náluk pihen. Őket azonban már megválogatják. – Vajon miért az, az érzésem, hogy Lenny Krawitz nem lesz ott? – kérdezte Gina. Constanzo talányos arccal vállat vont. – Ki nem állhatja a felhajtást. Elnevették magukat. A fiú övére csatolt mobiltelefon világítani kezdett, s kisvártatva meg is csörrent. – Elnézést – mondta Constanzo, és a kijelzőre nézett. – Taxis. Megint le kell mennem egy vendégért – hadarta. – Amennyiben bármi kívánsága van, nyugodtan szóljon édesanyámnak, éjfél előtt sohasem fekszik le. Halló! Gina elnyomta a Vogue-ot, és úgy érezte, a világon semmit nem lován. Legfeljebb egyvalamit: örökre itt maradni ezen a teraszon, és nem érezni semmit. Csak azt, hogy itt van. A napkorong alsó nyolcada eltűnt Nápoly messzi sziluettje mögött, és cseppnyi hűvösség lopakodott végig kísértet módjára a teraszon – de igen ványadtan, mert tényleg cseppnyi volt, még akkora sem, hogy az ember lányának ilyenkor eszébe jusson egy könnyű vállkendő, 32

amely még különben is az egyik bőrönd mélyén pihen valahol. Nem fázott. Inkább megéhezett kissé attól a száraz vörösbortól, amit Constanzo hozott neki egy gigantikus, de épp a méretei okán stílusos pohár alján. A vacsorához még bőven volt ideje. A tulajdonosnőtől tudta, hogy Caprin nem divat a kora esti étkezés. Az éttermek este nyolckilenc felé kezdenek ébredezni, és tíz előtt semmiképp sem érdemes vacsorázni, menni. A másnapi jelenésre gondolt. Szóval főnemesek, eladó lányok és nősülést halogató playboyok. Izgalmasan hangzik. Megint támadt némi légmozgás, két asztallal odébb fehéren meglebbent a Corriére della Sera egyik oldala. Halk, lassú léptek hallatszottak. A német pár tért vissza valahonnan, a hegymászástól kissé lihegve, de – amennyiben a félhomályban meg lehetett állapítani – szemlátomást boldogan. Beköltözésekor találkozott velük, a srác olaszul köszönt, de a reggelinél hallotta őket németül beszélni – a kiejtésük alapján hamburgiak lehetnek alighanem. Az elkapott szófoszlányokból ítélve őket nem a bratwurst foglalkoztatta, hanem az ájult, önkívületi szerelem. Gina most elmerengett. Hát igen. Megpróbálhatod magad azzal áltatni, hogy fontos és halaszthatatlan dolgod van itt, de a szituáció attól még nem lesz más, mint ami: harminc felé közelgő, elvált asszony vagy, egyedül Caprin. Ismét és ismét végiggondolta magában ezt a nyolc rettenetes szót, és egyre jobban elborzadt. Különösen az utolsó kettő bizonyult hátborzongatónak. Egyedül Caprin. Ez egy kicsit meredek. Gina kiitta a maradék bort, és a cigaretta után nyúlt. Ez meg a másik, gondolta. Itt a nagy alkalom: levegőváltozáson vagy, leszokás indul. Persze ami még a dobozban van, azt mindig elszívja az ember. Valamennyi leszokás előtt. Körülnézett az öngyújtó után az asztalon,

33

aztán a szomszéd asztalon, majd a kőkorlát mellvédjén, de sehol sem találta. Constanzo véletlenül zsebre tette volna? Nyikorgott a lépcsőkre nyíló kovácsoltvas ajtó, és Gina a lassan leszálló esti sötétségben Constanzót vette ki, két bőrönddel a kezében, mögötte pedig a vendéget, aki meghatározhatatlan formájú sapkában volt, karján meg mintha ballonkabátot tartott volna. Végigvonultak a teraszon. Constanzo az utolsó ajtó előtt állt meg, kinyitotta, majd belökte az ajtót, villanyt gyújtott és udvarias kézmozdulattal előre engedte a vendéget. A jövevény egy pillanatra megállt a küszöbön, és az előszoba kicsapó fényében Gina szemügyre vette. Férfi volt, nagyjából negyvenes, amellett slendrián – amennyire a rövid szemrevételezés megállapíthatta, úgy festett, mintha nemrég aknára lépett volna. A fiú elég hamar előkerült; úgy tűnt, az új vendég nem igényli, hogy kicsomagoljanak neki vagy bármi egyébben szolgálatára legyenek. Gina halkan megszólította: – Constanzo, legyen kedves!… – Egy pillanat, kisasszony, azonnal itt vagyok. – Constanzo megkerülte a panzió északi szárnyát, majd eltűnt azon a lépcsőn, amely a család lakhelye felé vezetett. Gina várt egy darabig. Öngyújtó sehol. A fülig szerelmes német pár valószínűleg nem dohányzik. Rajtuk kívül alighanem csak az új vendég van itthon. Hátha ő igen? Merengett még egy darabig, mert abban az egy pillanatban nem találta különösebben bizalomgerjesztőnek a pasast. Felállni sem volt nagy kedve. A napnak még egy vékonyka sávja látszott Nápoly fölött; körülötte vérpirosán, kissé távolabb rózsaszínűén terült el az égi tenger, s a hoki ezüstös mindentudóként kezdte meg bal kéz felől égi útját, lekötve egy időre Gina figyelmét.

34

Csapódás zökkentette ki méla lazultságából, azután határozott, ugyanakkor valamiképp óvatosságról is árulkodó léptek közeledtek a háta mögül. Jobbra nézett. Az új pasas volt az, ballon és sapka nélkül. Hosszú nadrágját rövidre, zárt cipőjét pedig könnyű Cressi papucscipőre cserélte. Arca a szürkületben feketének tűnt, apró fehér vonal vágta ketté: a cigaretta, amit az ajkai között tartott. Szólni nem szólt, de kurta fejbiccentéssel tudomásul vette Gina jelenlétét. Mintegy két méterre állt meg a mellvédnél, kinézett a tengerre, azzal kotorászni kezdett a zsebében. – Elnézést, adna nekem is tüzet? A pasas felé fordította az arcát, és rábámult. Vonásait még mindig nem lehetett kivenni. – Bocs, nem beszél olaszul? – kérdezte Gina, és gyorsan felsorolta azt a három nyelvet, amit a latinon kívül folyékonyan beszélt: – English? Deutsch? Français? – Beszélek olaszul – közölte a pasas. Végre megmozdult a keze, és egy doboz gyufa jelent meg benne. Még mindig Ginát nézte, akiben most tudatosult, hogy ez az alak nem fog hozzá odamenni, még kevésbé lehajolni. Odaballagott hát ő maga. Constanzo elvarázsolta az öngyújtóját, tűzre meg szükség van, és legalább közelebbről megnézzük magunknak az udvariasságnak és a lovagiasságnak ezt a szobrát. A pasas meggyújtotta a gyufát, és a lángot a markával fedezve Gina arca elé tartotta. Gina mélyen leszívta a füstöt. – Rossz napja volt? – kérdezte. A férfi maga is rágyújtott, majd ráérősen megkérdezte: – Miért? Gina kis fintort vágott, és gesztikulált a levegőben. – Tudom is én. Valamiért olybá tűnik. Mintha rosszul utazott volna vagy ilyesmi. Mert arra gondolni sem mernék, hogy szándékosan udvariatlan egy hölggyel. 35

– Nem voltam én udvariatlan, csak meglepett, hogy dohányzik, ennyi az egész. – Meglepte, hogy egy nő dohányzik? A férfi biccentett. – Oké, tudom, semmi közöm hozzá. Elnézést. – Hová valósi maga? – Franciaországba – hangzott a válasz némi szünet után. – En meg odaátra, Nápolyba. – Határozott mozdulattal kinyújtotta a kezét a férfi felé. – Georgina Donatelli vagyok, ismerőseim számára csak Gina, foglalkozásom: régész. A férfi némi tétovázás után megszorította a kezét. – Paulo Ferlinghetti. Tanár. – Mit tanít? – Korzikai irodalmat és nyelvet. – Ó, most már értem – mondta Gina. – Arrafelé kisebb hegyi falvakban a mai napig rövid pórázon tartják a nőket, igaz? Hiszen amelyik dohányzik, az, ha nem is okvetlenül kurva, mindenesetre a legjobb úton van afelé, és elég sanszos, hogy már nem szűz. – Maga annyit tud Korzikáról, mint én az atomfizikáról. – A férfi cigarettájának parazsa erősen felizzott. – A korzikai volt a világ első alkotmánya. Korzikán kaptak először választójogot a nők. Az amerikaiak a mienkéről koppintották az ő alkotmányukat. Úgyhogy ennek fusson neki még egyszer. Gina úgy érezte, elfutja a méreg, de uralkodott magán. A pasas kétségtelenül nyers és alpári – ugyanakkor eredeti is. – Kérem, bocsássa meg a tudatlanságomat. – Mosolyogva tette hozzá: – Tudja, van azért még valami, ami nem fér a fejembe. – Mi az? – Az iskolaévnek még közel sincs vége, tanár úr. Mit csinálnak ilyenkor maga nélkül a nebulói? 36

– Már jó ideje nem dolgozom a szakmámban. Magántitkárként keresem a kenyerem egy olasz műkereskedőnél. – Aha. Ezek szerint maga is dolgozni jött ide. Akárcsak én. A férfi biccentett, és a csillagokat nézte. – Azt mondta, régész? – Az vagyok. – Valami ásatások lesznek? Gina némi gondolkodás után válaszolt. – Újabban Tiberius császárral foglalkozom. Itt halt meg, ezen a szigeten. – Ez volt az a pasas, aki a lovát nevezte ki külügyminiszternek vagy ilyesminek? – Majdnem. A lovát Caligula nevezte ki konzulnak. Tiberius eggyel előtte uralkodott. – Caligula – mondta a férfi. – Igen. Volt róla valami botrányos film, még az én kölyökkoromban. – Nem tudom, látta-e, de azt a filmet azért ne vegye készpénznek. A pasas elpöckölte a cigarettáját. – Bocs, de mennem kell – mondta. – Ráhibázott az előbb. – Mivel? – kérdezte Gina. – Tényleg rosszul utaztam. Magas alakját egy pillanat alatt elnyelte az ajtó fényes négyszöge. Gina kissé bután nézett utána, majd megkeseredett szájjal ő is lefricskázta a cigarettát a meredélyen. Erről ennyit. Az iménti nyolcszavas iszonyat bővítményt kap. Harminc felé közelgő, elvált asszony vagy, egyedül Caprin, és már másodszor vacsorázol egyedül.

37

4. Nápoly

Ferlinghetti ingerülten vetette magát hanyatt a széles franciaágyon. Nem jó ez a teraszos megoldás; az embernek muszáj szóba állnia boldog-boldogtalannal, ha tetszik, ha nem. Vagy kuksolhat egy ablaktalan lyukban. A feje feletti szellőzőnyílásra nézett. Talán meg kéne fürödnie. Pocsék egy nap állt mögötte. A nápolyi gép eleve késéssel indult, azután keservesen zötykölődte az utat mindenféle turbulenciák közepette. Valami fapados vacak volt, s Ferlinghetti étlen-szomjan bámulhatta fentről a felhőket. Leszállás után valami okból húsz percen át nem nyitották ki az ajtót. Majd nagy nehezen kiszállhattak. Ferlinghetti első útja a bisztróba vezetett, ahol egy kávét kért. Az egyeurósból nem kért vissza. A pasas köszönetképpen magasan a levegőbe dobta a pénzdarabot, amely nagy csattanással hullott bele a pénztárgép időközben kinyíló fiókjába. Nápoly a világ azon ritka városai közé tartozik, ahol a repülőtér a város közepén van. A nyomozó türelmesen várakozott az információs pultnál, ám az összekötőnek nyoma sem volt. Eltelt öt perc, eltelt tíz perc. Ferlinghetti hívta a megadott számot, ami ki is csörgött, de nem vették fel. Hívta a nápolyi kapitányságot, ahol egy darabig ide-oda kapcsolgatták, majd adtak egy római számot. Ferlinghetti kezdett dühbe gurulni, de uralkodott magán. Végre 38

megtudta, hogy Cipriani nyomozót hátráltatta valamilyen hivatalos ügy, de már úton van, az Eurostaron ül, és a vonat mintegy háromnegyed óra múlva ér be a nápolyi pályaudvarra. Kényelmesen eléri, ott várja meg az illetőt. Hogy miért nem veszi fel? Talán lehalkította a telefont, mert szunyókál egyet a vonaton. Ferlinghetti bepakolt egy taxiba, és negyedóra múlva már a fullasztó atmoszférájú pályaudvaron itta a második kávét, ezúttal már egy grappa kíséretében. Kiírták, hogy az Eurostar tíz percet késik. Vett egy újságot, végigböngészte, de igazából semmilyen hír nem kötötte le a figyelmét. Az olasz sajtó vagy nem szerzett tudomást a hatalmas mennyiségű drog történetéről, vagy valamilyen oknál fogva nem érdekelte őket. Már benne jártak az ebédidőben, és aznap még nem evett. Nagy nehezen megérkezett a vonat. Ferlinghetti a gurulós bőröndje tetejére rakta kézitáskáját, és utat tört magának befelé, a peronon elszántan vadászó szállodaportások és taxisok között. Nyúlósnak, olajosnak érezte a levegőt. Fogalma sem volt, miről fogja megismerni Cipriani nyomozót, Rómából a kérdésére csak annyit mondtak, magas és fekete. Ferlinghetti ennek alapján olyasformának képzelte el a kollégát, mint amilyen ő maga. Jött is néhány magas és fekete férfi, de mindegyikük családdal, gyerekkel, az egyetlen magányos utas pedig, aki megfelelt a leírásnak, hófehér öltönyben, szalmakalapban szállt le, és megállás nélkül beszélt a mobiltelefonjába valamilyen bántó hangsúlyú, Ferlinghetti számára ismeretien nyelven. Teltek a percek, az utasok lassan elfogytak körülötte, a taxisok és a szállodások azonban megállás nélkül zaklatták. Végül valaki megveregette a hátát. – Ferlinghetti nyomozó? Ferlinghetti megfordult. 39

A nő harmincas lehetett, körülbelül olyan magas volt, mint ő, haja pedig fekete. – Én vagyok – mondta. – Cipriani nyomozót… – Szolgálatára. Adriana Cipriani vagyok. Minek jött be ennyire a peronra? Az első kocsiról szálltam le. Pénztárcája, útlevele, mindene megvan? – Kösz a gondoskodást. – Csak nézze meg. Nem tanácsos itt hosszasan ácsorogni. Ferlinghetti azonban Korzikán kezdte és Marseille-ben folytatta a szakmát; fel volt készülve a zsebtolvajokra. Övtáskáját nem az övén, hanem a testén, az inge alatt hordta, mint egy pisztolytáskát. Fellebbentette a zakóját. – Oké – mondta Adriana. – Vérbeli profi megoldás. – Azt mondták, magánál vannak a hajójegyek. – Csak este nyolckor megy. Gondolom, még nem ebédelt. – Farkaséhes vagyok. – Oké. Betesszük a cuccainkat a megőrzőbe, aztán bízza rám magát. Tudok egy olcsó és jó helyet, itt van nem messze. A hajó indulásáig átbeszéljük az ügyet. Benne van? – Tud valami romantikus helyet az öbölben? A nő hátravetette fekete sörényét. – Tisztázzunk valamit, Ferlinghetti. – Paulo. – Legyen. – Egy: a számláját mindenki maga fizeti. – Pedig meg akartam hívni. – Nem fog. Kettő: férjem van és két gyerekem. – Nekem is kettő van. Tizenhárom éves lány és tizenegy éves fiú. – Három: dolgozni jöttem, nem hetyegni.

40

A férfi elvigyorodott. – Kezd feltűnni nekem is. De néha jót tesz az embernek, ha lazít. Mit szokott kezdeni az üresjárataival? – Számtalan tornagyakorlat között szoktam válogatni, de a jógát sem vetem meg. Hoztam magammal DVD-ket. Ha érdekli, maga is beszállhat. – A maga kedvéért mindent, Adriana. – De ha jobb szereti az üres órákat kényelmesen eltölteni, talán hívja fel a feleségét. Nyilván megteheti a francia állam költségére. – A feleségem három éve halott. Adriana elsápadt. – Sajnálom. – Megköszörülte a torkát. – A fenébe is, erről nem tájékoztattak. Nekem azt mondták, nős. – Semmi gond. Adriana megrázta a fejét. – Oké. Köszönöm, hogy elfogadta a bocsánatkérésemet. Nagy a szám, és néha feleslegesen jártatom. Ennyi az egész. Jöjjön. Leadták a poggyászt, azután átvágtak a nápolyi pályaudvar előtti hatalmas téren. Taxik tömege várakozott, és a meleg, párás széltől ütemesen hullámzott a bokájukig érő szeméttenger. Fekete-afrikai bevándorlók izgága sorfala között haladtak el, azok lopott szórakoztató elektronikát és zárjegy nélküli cigarettát árultak. Adriana határozott léptekkel haladt a Corso Novarán, majd hirtelen befordult egy mellékutcába, onnan egy másikba. Egy lépcsőn pincevendéglőbe jutottak le. A nyomozónőt láthatóan ismerték. Ferlinghetti egy újabb grappát és egy sört rendelt. Kézzel írott étlap került eléjük. – Szerintem bízza rám a kaját. – Húsevő vagyok. – Bárány megfelel? A férfi bólintott. Adriana néhány mondattal elintézte a rendelést, majd kollégája felé fordult. 41

– Mennyire tájékoztatták az ügyről? – Csak nagy vonalakban. Kaptam néhány adatot, azzal, hogy a részleteket majd az összekötőm mondja el. Adriana bólintott. – Az emberünket Piero Orsininak hívják. – Sok Orsini van Korzikán. – Nem hiszem, hogy ezt az embert ismerné, bár gyakran jár a Riviérán. Főhadiszállása azonban Capri. Az olasz nemesség köreiben jelenleg a legjobb partinak tartják – ha nem is pénzügyi szempontból. A vagyonból mára nem sok maradt – no persze nekünk legyen mondva –, a címer azonban épp olyan fényesen csillog, mint néhány száz évvel ezelőtt. Harmincöt éves, nőtlen, foglalkozására nézve vállalkozó. Az adóhivatalunk tavaly utánanézett a cégének, amely műkincs kereskedelemmel foglalkozik, de semmi komolyabb zűrt nem találtak, csak egy-két kisebb szabálytalanságot, amelyekért ki is rótták a büntetést. Ezt annak rendje és módja szerint befizették. – Politikai kapcsolatai? Adriana bólintott. – Vannak. Mindenképp vannak, de közel sem olyan erősek, mint álcár tizenöt éve. Akkor lehetetlen lett volna, hogy komolyabb revíziót folytassanak ellene. Tavaly ennek semmi akadálya nem volt. – Tehát senki nem szól magának le félúton, hogy… – Nem. Ha ekkora kábítószer-ügybe keveredett, akkor kizárt. Itt most nem arról van szó, hogy építőipari panamákba szállt be valaki egy városrész szanálása közben, és ha egy baba dől, az összes dől. Nem. Ez nem bocsánatos bűn. Ferlinghetti megbillentette söröspoharát. – Miért szállt rá az adóhivatal? Adriana vállat vont. – Kicsinek találták a forgalmát. De aztán kiderült, hogy tényleg akkora a jövedelme, amekkorát bevall. Ráadásul a szakértők egybehangzóan azt állítják, 42

nem járnak jó idők mostanság azokra, akik műkincsekkel foglalkoznak. Mindenki leállt, mindenki kivár. Az lett volna a csoda, ha nagyobb jövedelem után adózik. Megélhetési gondjai is voltak. Piero Orsininak négy villája volt, ebből egyet eladott, kettőt turistáknak ad ki egy cégen keresztül. A negyediket, Caprin, ő maga lakja. De még annak egy része is látogatható, ha valaki kíváncsi az ott lévő festményekre. – Hm. És a hajó? – Az még megvan. Hatalmas jacht, nem a mostani, modern, gyors járású hajók közül valósi. Teli van az is kincsekkel, valóságos úszó múzeum. Töviről hegyire átkutatták. Még a kutyák sem fogtak szagot. A legmodernebb centrifugális eljárással ki lehetett mutatni némi mikroszkopikus mennyiségű kokaint. Nagyságrendileg nem sokkal többet, mint amennyit európai nagy átlagban a forgalomban lévő bankjegyek felén is ki lehet mutatni. Orsini jegyzőkönyvön kívül kegyeskedett közölni, hogy noha ő alapvetően törvénytisztelő állampolgár, bizony kipróbálta ezt a szert. Még nagyon régen. Arról nem beszélve, hogy hajóján, a Lunán számtalan előkelőség vendégeskedett már az évek során. Rockcsillagok, politikusok. Nem kizárt, hogy hébe-hóba megengedtek maguknak némi kilengést. Nem mintha ez számítana. Ekkora mennyiség alapján úgysem emelhetünk vádat ellene. – Magának mi a véleménye, hová lett a narkó? Adriana elbiggyesztette a száját. – Nekem az a véleményem, hogy valami nem stimmel akörül a palermói berakodás körül. Vagy nem akkora volt az a rakomány, vagy soha nem is létezett. Talán az árulót akarták kiugratni a bokorból, és nem zárom ki, hogy sikerrel, mert azóta se találjuk. Ekkora mennyiségű heroint épeszű bűnöző nem szállít egy tömegben, kivált akkor nem, ha az adóhivatal 43

nem sokkal előtte fejezett be egy ellene irányuló vagyonosodási vizsgálatot, és nyilvánvaló, hogy meg kell húznia magát. Az egész történet nem kerek. Kamu-szaga van. De hát… az ukázt megkaptuk. – A nő felpillantott a pincérre, majd kivárta, míg eléjük teszik az ebédet. – Jó étvágyat. – Magának is. – Ferlinghetti farkaséhes volt. Intett a pincérnek, hogy hozzon még egy sört, azzal rávetette magát a báránysültre. – Hogyan férkőzünk a közelébe? – Egy férfit legjobban a hobbiján keresztül lehet megközelíteni. Orsininak a munkája a hobbija, az élete, a mindene. A műkincsek. Magam is értek hozzájuk egy kicsit. – És mi lesz az én szerepem? – Maga lesz a titkárom. – Semmit nem értek a festményekhez. – Nem is kell. Amire viszont szükség lenne… hogy is mondjam… kissé fel kéne frissítenie magát. Jelenleg úgy fest, mint Columbo. Lehet, hogy a tévéképernyőn ez jól néz ki, de ha Caprin kimegy az utcára, azonnal feltűnést kelt. – Procc hely lehet. – Nézze, akid oda megy, az általában Nápolyt is kénytelen útba ejteni, és vannak, akik ezt nem szenvedhetik. Capri mindent megtesz, hogy megkülönböztesse magát az előszobájától. Ott maga még egy kidobott csikket se lát. Szakadt alakokról nem is beszélve. És kötelező a civilizált viselkedés. Még egy hollywoodi hírességet is kitoloncolnak, ha éjjel ricsajt csap, vagy piknikezés után teliszemetelve hagyja a partot. Nem kíváncsiak a balhéra. Érthető is, nem? Ferlinghetti válasz helyett a tányérjára meredt. – Min töpreng? – Azon, hogy mit keresek itt. – Nyilván elmondták indulás előtt. 44

– Maga a belügyminiszter. Adriana vállat vont. – Ha én lennék a belügyminiszter, és kétszázötven kiló heroin tartana az országomba, nyilván ideges lennék. – Soha életemben nem foglalkoztam kábítószerügyekkel. A parti őrségnél kezdtem a szakmát, később az erkölcsrendészetnél voltam, utoljára meg az ifjúságvédelemnél. Vajon miért nem húztak ki a skatulyából valami vasalt szépfiút? Van a testületnél épp elég. – Talán a nyelvtudása miatt esett magára a választás. Nekem azt mondták, hajózni meg búvárkodni is tud. – Tudok. – Na, látja. Itt a magyarázat. – Talán. – Ferlinghetti eltolta maga elől az üres tányért, és az órájára pillantott. – Akkor mindenki a saját magáét fizeti? A nő bólintott. – Szigorúan. – De csak belefér egy séta az öbölben? – Nem járt még itt soha? – Valahogy úgy alakult, hogy nem jutottam el ide. Adriana elnevette magát. – Nem bánom. Úgysem tudom, mit csinálnánk a hajó indulásáig. – Pedig nekem lenne egy-két ötletem. Ez a város bizonyára tele van olcsóbbnál olcsóbb hotelszobákkal. – Ferlinghetti áthajolt az asztalon. – Persze szigorúan felesben rendeznénk a számlát. Adriana elvörösödött. – Oké – mondta a férfi. – Nem bánom, állja maga az egészet. – Fejezze be a pimaszkodást, Ferlinghetti nyomozó, vagy felhívom a belügyminiszterét. – Gondolja, hogy ő még sosem vett ki szobát egy garniban? 45

Adriana elnevette magát. – Micsoda fertelmes alak maga. – Intett, hogy hozzák a számlát. – Igya ki a sörét. Ideje, hogy lejárjuk az ebédet.

46

5. Villa Negra Capri

Constanzo másnap ígéretéhez híven Gina rendelkezésére állt, és néhány perc alatt elfuvarozta a Villa Negrába. Fél tíz körül járt. A fogadás este kilenctől tartott ugyan, de Gina tudta, nem érdemes mindjárt az elején érkeznie; ha csak négy-öt ember lézeng ott, azzal kénytelen beszélgetni, aki épp kéznél van, ha viszont már tízen-húszan vannak, válogathat kedvére – elég nemzetközi régészeti konferencián vett részt ahhoz, hogy ezt megtanulja. A villa stílusa meghatározhatatlan volt – talán bizonyos fokig a középkori elemek domináltak benne, de ezt nem lehetett biztosra venni. A bejáratnál fehér öltönyös, barátságos férfi üdvözölte, a neve iránt érdeklődött, majd szemügyre vette a listát. – Donatelli kisasszony, már meg is van. – Lendületes mozdulattal kipipálta a nevet. – Parancsoljon beljebb fáradni. A polgármester úr várja. Gina pocakos és kopasz úrra számított, de csalódott. A polgármester úr, aki vendéglátóként feleségével együtt a bejárati ajtó közelében várta az érkezőket, legfeljebb negyven lehetett, de ezt is kitűnően titkolta – Gina már meg sem lepődött; csak két napja volt itt, de már megfigyelhette, hogy Caprin mintha még a vénasszonyok is citromillatú tavaszt árasztanának magukból. Hajritkulás, súlyfölösleg 47

sehol nem volt megfigyelhető Roberto Badessi polgármesternél, aki a frissességéből ítélve alighanem úszással kezdte, majd fallabdával folytatta a napot, a hivatali ügyek intézése után egy palack vörösborral a keze ügyében ebédelt, majd szundíthatott is. – Signora Bertucci sokat mesélt önről – mondta Badessi, és nem engedte el Gina kezét. – Izgalmas, új felfedezések várnak ránk? – Méghozzá úgy, hogy ehhez semmit nem kell feltúrnunk – mosolygott Gina. – Nagyra értékeljük. Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet. Signora Badessi jelentéktelen, egérszerű teremtés volt, de a jelek szerint jól megtanulta, miképp kell a vendégekre kedvesen mosolyogni. – A csendőrparancsnok úr gondjaira bíznám – mondta. – Nem pusztán azért, mert ma este facér, de azért is, mert lelkes amatőr régész, és már alig várja, hogy kifaggathassa. A férfi ezüstös haja kifogástalan és egészen friss fodrászmunkáról tanúskodott. – Angelo Mannari őrnagy – ütötte össze a bokáját. Zöld tekintete a ragadozóéra hasonlított, aki most készül becserkészni áldozatát – régi, hetvenes évekbeli művészfilmeken tekintettek így a férfiak a nőkre –, hangja viszont nevetségesen vékony volt, akár a cinegéé. – Tartom szerencsémnek, hogy ma este engem ért a megtiszteltetés. Biztosíthatom – folytatta bizalmasabb hangon, kellemetlenül közel hajolva –, nem érheti csalódás, ha rám bízza magát. – Részemről a szerencse, őrnagy – mondta hűvösen. – Amatőr régész? Remélem, nem abból a fajtából, amely buzgalmában sikeresen szokott lelőhelyeket tönkretenni, mielőtt megérkeznek az igazi régészek.

48

Mannari őrnagy tekintete elborult, akár a tenger felszíne, ha váratlanul elmegy a nap. Gina elégedetten állapította meg, hogy teljesen kizökkent a szerepéből. Elképesztő, hogy nyugdíjkorhatáron álló pasik mit nem gondolnak magukról, csak mert egy estére elszabadultak az asszony szoknyája mellől. Körülnézett. Talán húszan cseveghettek a szalonban és az azzal egybenyitott hatalmas teraszon, amelynek végében zenekar hangolt diszkréten. – Bocsásson meg, kisasszony, de nem egészen értettem a célzást – sipította Mannari. Gina levett egy pezsgőspoharat az elé tartott ezüsttálcáról, és kilépett a meleg estébe. – Ó, sokszor volt erre példa – mondta könnyed, társalgási stílusban. – Még itt, Caprin is. Vagy egy évszázada az osztrák nagykövet kincskeresősdit játszott, és közben felbecsülhetetlen értékű leletet tett tönkre. Többen felé fordultak, volt, aki rámosolygott, sőt, egy vaku is villant. Mannari őrnagy kissé hátrahőkölt. Gina belemosolygott a pezsgőspoharába. Ma semmi se jön össze, öreg, gondolta. Dugdoshatod a helyi lapot a feleséged elől. Az őrnagy valami szabadkozásfélét makogott, azzal elvegyült a tömegben – nyilván a fotóst kereste. Gina a terasz korlátjához sétált, hogy lenézzen a sötétségbe vesző sziklákra, amelyek alatt, a Marina Piccolóban apró szentjánosbogarak himbálóztak: az ott horgonyzó jachtok. Vajon melyik lehet Lenny Krawitzé? Mögötte halkan zsibongott a vendégsereg, időnként poharak kristályos csilingelése hallatszott. A hoki most nagyobb volt, mint az előző este, és feljebb hágott. Ezüstje néhány kósza felhőt festett meg; ez utóbbiak alighanem szintén éjszakai életet élhettek, mert Gina napközben egyet sem látott belőlük. Ismét egy inas állt mellette; Gina a tálcáról fogpiszkálóra szúrt egy kinézetre nagyon étvágygerjesztő falatkát, 49

anélkül, hogy tudta volna, mi az. Valamilyen zöldséggel együtt sült hús lehetett. Annyi bizonyos, hogy fantasztikusan illett a pezsgőhöz. Az inas kivárt. Gina felszúrt magának még két darabot. Forróak voltak és kissé sósak. Rámosolygott a férfira, aki visszamosolygott, udvariasan megbiccentette a fejét és odébbállt. – Még nem láttam itt soha. A férfi hangja tökéletes volt, és első pillanatban nem lehetett tudni, honnét jön. Gina gyorsan lenyelte a falatot, és a másik oldalra nézett. Aki szólította, nem viselt nyakkendőt – elsőként ezt állapította meg róla. Fontosnak tartotta ezt az apró részletet; mindig is úgy vélekedett, a nyakkendő alapvetően gátolja a mozgásszabadságot, és nem annyira összeszedettséget vagy eleganciát sugall, sokkal inkább azt, hogy viselőjének jobb esetben valamiféle támaszra van szüksége, rosszabb esetben titkolnivalója akad. – Még nem is jártam itt soha. – A kihajtott nyakú, mályva színű ing felső gombja ki volt gombolva. Némi mellkas-szőrzet göndörödött ki rajta. Nem sok és nem kevés; épp amennyi kell. A férfi szeme megcsillant; persze nem lehetett tudni, mennyi ebből a holdfény, az alkohol és a teraszkorlát kandelábereiben lobogó fáklyák munkája, és mennyi a léleké. – Ha megengedi, bemutatkozom. Piero Orsini márki vagyok. Gina nevetett. – Nem tudom, érdemes-e egyáltalán bemutatkoznom, mert úgy tűnik, nem csak a nevemet tudja az egész sziget, de még azt is, mit fogok csinálni másnap. – Azért csak tegye meg. Részint formaságból, amelyet én fontosnak tartok, részint így érezhetem a keze érintését.

50

Gina elkomolyodott. Bal kezébe tette át a pezsgőspoharat, jobb karját pedig kinyújtotta. – Georgina Donatelli. Orsini enyhén megszorította a kezét. Hosszú és erős ujjai voltak, szinte teljesen körülérték Gina ujjait. – Nagy tisztelője vagyok nemcsak az ön munkásságának, hanem az édesapjának is. Azt hiszem, nem csak a ma élők között a legnagyobb Európában. – Ne túlozzunk. Azért akadt a németeknek egy Schliemannjuk, az angoloknak egy Wooleyjuk… – Ezeknek az embereknek, lássuk be, nagy szerencséjük volt – ami persze jottányit sem von le az érdemeikből. – Azt mondta, márki? Ez az a bizonyos híres, történelmi Orsini-család? Az egykori Fekete Nemesség tagja? – Nem. Mi a korzikai oldalág vagyunk. De él egy nagybátyám, akitől boldogult VI. Pál bevonta a vatikáni rendszámtáblát. – Orsini elnézett Gina feje fölött. Legalább százkilencven centi magas, állapította meg magában Gina. Újabb jó pont. – Mondja, csak nem hajba kaptak a mi jó… tűzoltóparancsnokunkkal? – Gina vihogott. – Ne forduljon meg, kérem. Az öreg nagyon magyaráz valakinek, és olyan képet vág, mintha fokhagymával töltött citromba harapott volna. – Lefotózták velem. Ráadásul közvetlenül azután történt, hogy kikosaraztam. – Kikosarazta? – Orsini szeme kitágult a csodálkozástól. – Csak nem azt akarja mondani, hogy gyakorlatilag már a bemutatkozással ajánlatot tett? – Nos, nem állt tőle távol. – Ne haragudjék rá. Ezen a szigeten a csendőrség csak dísznek van; útba igazítják a turistákat és effélék. Caprin dolgozik rendőrség is, a komoly munkát ők végzik, az őrnagy leginkább csak téblábol. Nem véletlen, hogy

51

némelykor butaságot csinál, mint azok az emberek szoktak, akiknek sok a ráérő idejük. – Maga mivel tölti ki a magáét, márki úr? – Kérem – a férfi picit oldalra billentette a fejét – szólítson a keresztnevemen. – Oké. Tehát – mivel foglalkozik, Piero, ha már apámról oly elragadtatással nyilatkozik, hogy Schliemann-nal és Wooleyval helyezi egy sorba? – Eredeti szakmámra nézvést műkincseket forgalmazok. – A márki felemelte a kezét. – De ne ítéljen elhamarkodottan, bármily történeteket is hallott erről a szakmáról. Sajnos, ezeknek a sztoriknak nagy része valós. Sokak tevékenysége mozog a legalitás és az alvilági tevékenység mezsgyéjén. Az én cégem, az Orsini S.p.A. egy alkalommal sem lépte át ezt a határt, és soha nem működött együtt olyanokkal, akikről álcár csak sejteni lehetett, hogy megtették. Minket valamennyi ország műkincsekben illetékes hatósága elismer és méltányolja munkánkat. Kereskedelmi engedéllyel rendelkezünk az Európai Unió teljes területén, az Egyesült Államokban és Kanadában, Egyiptomban, Izraelben, Jordániában és még sorolhatnám. Gina a mellvédre tette a poharát. – Mostanában nem mehet valami jól az üzlet. – Mostanában semmilyen üzlet nem megy jól. Két éve kénytelenek voltunk egy másik ágazatba belevágni. Másolatokat készítünk. Legális másolatokat, amelyek, noha megtévesztésig hasonlítanak az eredetire, szigorúan nyilván vannak tartva, és rajtuk egyértelműen fel van tüntetve, hogy nem eredeti művek. – Festmények? – Főként festmények, de megrendelésre elkészítünk bármit, szobrokat, bútorokat, ezüst evőeszköz készletet, Ming-korabeli vázát. Az új referencia-katalógusunk 52

háromszáz oldalas. Olyasfajta üzlet ez, mint a replikaóráké. – Orsini felemelte a csuklóját. – Biztosan látott már néhány emberen Rolexet. – A mályva színű selyeming mandzsettájánál valami aranyosan csillant. – Nos, azok között alighanem akadt néhány replika. Sokan nem engedhetik meg maguknak az eredeti Rolexet vagy Breitlinget tízezer euróért, képesek viszont arra, hogy ezerért vegyenek egy jó minőségű replikát. – Értem. És hasonló az árarány a műtárgy-replikáknál is? – Elvben igen, a gyakorlatban viszont alapvetően két dologtól függ az ár: mennyire drága az eredeti, és milyen szintű a megrendelő igénye. Ha valaki egy százmillió dolláros Caravaggióra vágyik, aligha számíthatunk fel tíz százalékot, hiszen még az is tízmillió lenne – ennyiért pedig minden további nélkül kaphat egy nem annyira felkapott, de attól még eredeti flamand művészt. A munkadíjat viszont alaposan feltornászhatja, ha a megrendelő minél nagyobb eredetiségre törekszik. A legdrágább darabunk érdekes módon hangszer volt. Egy Stradivari hegedű, amelynek esetében részben igazi régi fával dolgozott az egyik mesterem, és csak ott alkalmaztunk antikolt alapanyagot, ahol semmiképp sem tudtunk valódi régiséget szerezni. Egy ötvenezer dolláros, XVI. századi tálaló fedelét kellett ennek kedvéért szétbarmolnunk. Átadás előtt bemutattuk egy szakértőnek, aki persze nem tudta, honnét származik. Három napjába telt, míg megállapította, hogy replika, de még akkor sem volt benne teljesen biztos. Azután persze a belsejében elhelyeztük a cégjelzésünket. – Orsini fél combbal könnyedén felült a mellvédre. – Hát, így próbálunk túlélni. Noha így sem könnyű. De nem akarom üzleti dolgokkal untatni. – Nem untat. Még a pezsgőmről is megfeledkeztem. A férfi a pohárra pillantott, amiben olvadoztak a jégkockák, majd intett egy arra haladó inasnak, s elvett két 53

pezsgőt. Ginának kínálta az egyiket. A koccintás halkan pengett körülöttük egy darabig. – Forgalmunk jelentős része a szigeten zajlik, meg odaát, Sorrentóban, Amalfiban. A villák, tudja. Nem csak azok, amelyeket üresen vesznek meg. Sokszor előfordul, hogy a vevő meg akar szabadulni a benn lévő gyűjteménytől, amit kacatáron elad nekünk, és új kollekciót rendel, a maga elképzelései szerint. Persze most az ingatlanforgalmazás is áll. A vevők kivárnak. Ha meg nem, akkor közbeszól a bürokrácia. Látja ott azt az alacsony, kopasz fickót? – Igen. – Giancarlo Cecchininek hívják. Cecchini Ingatlanforgalmazó. A legnagyobb errefelé. Akármennyit panaszkodik, ne higgyen neki, még bőven van mit aprítania a tejbe. Sétált már a szigeten? – Órákat. – Könnyen lehet, hogy látott egy pazar, várkastélyszerű építményt. Capri elég sok pontjáról látható. Az alapjait még az ókorban, a császári Róma idején vetették meg. Eredetileg Apolló-szentély lehetett, legalábbis édesapja egyik kiváló kollégája, Alberto Guirardi szerint, akinek szavában nincs okunk kételkedni. Kétszázötven méterre van a tengerszint felett, körpanorámás. Tizenhat szoba, három terasz, két konyha, négy férőhelyes garázs, márványoszlopok, magánkápolna – ami a csövön kifér. A tizenharmadik században építették újjá. Aztán persze jócskán zajlottak átalakítások. A huszadik században a Caracciolo hercegi család birtokolta. Nyolcszázhetven négyzetméter lakható terület, ötvenezer négyzetméter birtokkal. Ma négy olasz-amerikai árulja, azt hiszem, testvérek. A vevőjelölt is amerikai. Egy chicagói internetcápa. Velem rendeztetné be az egészet. Az a kívánsága, hogy odabenn minden műtárgy legyen, még a

54

legutolsó kávéskanál is. Egyetlen feltétele van: csak úszómedencével együtt hajlandó megvenni. – És? – Ha Caprin maga el akar mozdítani egy kettétört tetőcserepet, legalább két tucat különböző hatósági engedélyre van szüksége, és ezek megszerzése számottevő időbe telik. Ami az úszómedencét illeti, még 1995-ben adták be a kérelmeket, és jogerős döntés azóta nem született. – Tizenöt év alatt? – A nehezén túl vagyunk. Most már úgy fest a dolog, még egy-két év, és meglesz. – Az elmondottakból nagyon úgy tűnik, hogy Caprin nincs korrupció. Orsini megrázta a fejét. – Itt nem lehet semmit tízhúszezer euró borítékolásával elintézni. Ez nem az a hely. – Nyilván annál többre megy az ember az ismeretséggel. Orsini ismét nemet intett. – Nálam és Cecchininél jobban senki nem akarja, hogy megépüljön az úszómedence. Mindketten tősgyökeres caprióták vagyunk. Mindenkit ismerünk, aki számít, ezt higgye el nekem. Amellett kitűnő kapcsolatokkal rendelkezem Rómától Strasbourgon át Brüsszelig. Ez az a hely, ahol nem is érdemes próbálkozni ilyesmivel. – A zenekar végre befejezte a hangolást. Egy sápadt fiatalember lépett a mikrofonhoz, és minden bejelentés vagy ceremónia nélkül belekezdtek a Come prímába. Orsini vetett a színpadra egy pillantást. – Van kedve táncolni, kisasszony? Gina csak egy pillanatra habozott, majd igent mondott. Nem találta volna illendőnek, hogy visszautasítsa a férfit. A márki udvariasan a táncolók számára fenntartott részhez kísérte, majd megfogta a kezét és átölelte a derekát. Tette mindezt kifogástalan, szinte tánciskolái modorban. Gina a férfi vállára fektetett csuklója alatt izmokat érzett. 55

Nyugodtak voltak ezek az izmok, de mégis: bármikor mozgósítható energiát ígértek, olyan erőt, amely minden körülmények között megbízható. – Mire gondol? – kérdezte Orsini. – Arra, hogyan kerülhetem el, hogy pánikba essek – válaszolta Gina. – Azon gondolkozom, hogy mikor táncoltam utoljára. – Mi köze ennek a pánikhoz? – Ha már számolgatni kell… – Nyilván egyetemista korában történhetett. Azóta leköti a munka. Jól mondom? – Úgy valahogy. – Nagyon nehéz hivatást választott. A maga szakmájában aligha engedheti meg magának az ember, hogy beérje a heti negyven órás munkaidővel. – Szezonban megvan az nyolcvan is. – Az ilyesmi törvényszerűen a társas kapcsolatok rovására megy. Nem gondolt néha arra, hogy lassítson? – De igen. A válásomkor. – Máris túl van egy házasságon? – Orsini kissé hátrahajolt, hogy a szemébe nézhessen. – Ezt nevezem. Hány éves, huszonnyolc? – Ha valami nem működik, jobb minél hamarabb felszámolni. – Ebben tökéletesen igaza van. És, sikerült visszavenni a tempóból, miután elvált? – Akkor kapcsoltam csak rá igazán. – Munkamániás? – Nem hinném. Harmadik napja, hogy itt vagyok, nem csináltam semmit, csak sétáltam, néztem az eget, néztem a csillagokat, és nagyon jól éreztem magam. Tudtommal a munkamániások szenvednek és elbizonytalanodnak, ha nincs mit tenniük. Ki az a szálegyenes tartású, idős úr, aki hátra tett kezekkel néz minket? 56

– Lord Davies McIngham. Második világháborús veterán, részt vett az olaszországi partraszállásban. Aztán itt ragadt. – Hát mellette a fehér porcelánnadrágos férfi? – Benito Rossinak hívják. Neki köszönhetjük a keteringet. Van egy kitűnő étterme odafenn Anacapriban, no meg egy hangulatos kiskocsmája a Marina Grandéban. A Benito Késdobálója. A dédapjáé volt annak idején, általa lett hagyomány a családban a vendéglátás. Tengerészkocsma, de afféle turistalátványosság is. No, nem mintha valóban kést dobálnának benne. Nyugodt, szabályozott világot élünk itt. Van annak már száz éve is talán, hogy az utolsó pofon elcsattant ott. Jut eszembe, mit csinál holnap? – Még nem döntöttem el. Maga mindenkit ismer itt? – Nagyjából. Meddig marad a szigeten? – Ameddig a munkám megkívánja. – Hát mégis dolgozni jött? – Azt hittem, ezt is tudja. – Gina eleresztette a férfi kezét, és lehajolt, mintha az öltözékén akarna valamit megigazítani. Valójában csak a mosolyát rejtette el. Remekül érezte magát. – Fogalmam sem volt. Mint annyian, én is hallottam az ön jöveteléről, de azt hittem, vakációzik. – Postamunkám akadt. Mit iszik? – Maradok a pezsgőnél – mondta Orsini. – Ha harapna is valamit, ajánlhatom Benito sülthal-falatkáit. Megunhatatlanok, és bármennyit lehet belőlük enni, akárcsak a pattogatott kukoricából. – Hm. Érdekelne a recept. – Főz? – Még nemigen, de szeretnék megtanulni. – Gina a pezsgőspohár pereme felett pillantott a férfira. – Arra az

57

időre tartogatom, amikor végre már nem a hivatásomnak fogok élni. – Hanem? – Hanem a családomnak. – Ön előtt szédítő karrier áll – mondta a márki komoly arckifejezéssel, majd elnézett Gina feje felett. – Mi érdekeset lát? – Nem fontos. Csak az imént azt mondtam, mindenkit ismerek itt. És azt a pasast még sohasem láttam. Gina megfordult. – Én már láttam – mondta némi szünet után. – A hölgy, aki vele van, szintén ismerős? – Ő nem. A magántitkárrá előlépett korzikai tanár a jelek szerint sokat kupálódott az első találkozásuk óta eltelt jó huszonnégy órában. Paulo Ferlinghetti most nem pólóban, rövidnadrágban és neoprén strandcipőben tette tiszteletét. Szürke, vadonatújnak látszó nadrág feszült rajta, egyértelműen első osztályú darab. Barackszín ingén sehol egy ránc. A nadrágnál egy árnyalattal világosabb zakó kihangsúlyozta széles vállait. A férfi fodrásznál járt, ahol ráncba szedték rakoncátlan dróthaját. Ferlinghetti mindennek a tetejébe simára borotválta a képét. Legalább öt évet fiatalodott. Az összképet egyedül a fehér nyakkendő rontotta, amelyet Ferlinghetti takarosan háromszögre kötött. A nyakkendő egyenes vége hajszálpontosan a fekete öv közepén ért véget. A nő egyáltalán nem tetszett Gittának. Noha sem szélesebb, sem magasabb nem volt nála, drabálisnak tűnt az amúgy elegáns fekete nadrágban és fehér blúzban. Valahogy olyan benyomást keltett, mint aki parancsoláshoz szokott. Ő lenne a műkereskedő, aki Ferlinghettit alkalmazza? Mindenesetre nem úgy festenek, mintha házastársak vagy szeretők lennének. 58

– Az úr a földije, Piero, ráadásul bizonyos fokig szakmabeli is – mondta Gina, és intett a párnak. – A hölgyet illetően nem vagyok biztos, de mindjárt megtudjuk. – Ismét intett. Most felfigyeltek rá. Ferlinghetti visszaintett. A nő odahajolt hozzá, és valamit kérdezett tőle. A terem közepén találkoztak. – Jó estét, kisasszony – biccentett Ferlinghetti. Gina átértékelte magában a látványt. Nem, nem öt évet fiatalodott. Minimum nyolcat. – Jó estét, Paulo. Kicsi a sziget. Engedje meg, hogy bemutassak önnek egy igazi márkit, méghozzá olyat, akivel az anyanyelvén is beszélhet. Piero Orsini úr, a korzikai Orsiniak közül. Piero, ő Paulo Ferlinghetti, a korzikai nyelv és irodalom jeles ismerője, momentán magántitkár, szintén újonc Caprin, és miként jómagam, szintén a Villa Monté Solaro lakója. – Tartom szerencsémnek – mosolygott Orsini –, bár töredelmesen bevallom, az anyanyelvvel némi gondban lennék. Legalábbis szabatosan aligha tudnám használni. – Részemről a szerencse – felelte Ferlinghetti. – Hadd mutassam be, márki úr, Adriana Ciprianit, aki osztja az ön műkincsek iránti rajongását. Cipriani határozott mozdulattal kezet nyújtott mindkettejüknek. – Ön tehát Piero Orsini – mondta. – Régóta vártam ezt a pillanatot. – A pillanat eljött, s itt vagyunk mindketten – mosolygott Orsini. – Isznak valamit? – Egy sör nem ártana – jegyezte meg Ferlinghetti. – Mit szól hozzá, Gina? – Pezsgőre sör? – kérdezte Gina kissé ingerülten, s közben megpróbált arra figyelni, mit beszél egymással Orsini és Cipriani, de hiába. – Na, nem. A férfi a bár felé intett a fejével. – Jöjjön, megnézzük a kínálatot. Van ott mindenféle. Pezsgő is. 59

Gina vonakodva indult el. Piero ránézett és bátorítóan mosolygott, de közben látszott rajta, hogy a nőre figyel. Ferlinghetti felkapott egy sört, azonnal ki is nyitotta és meghúzta, majd üres pillantást vetett előbb a pohárra, amit a pultos lassú mozdulattal elé tett, majd magára a pultosra. – Spórolja meg a mosogatnivalót – mondta Ferlinghetti. – Magának, Gina? Gina legszívesebben pezsgőt kért volna. De az már hányadik is lenne? Harmadik? Negyedik? – Egy klub szódát legyen kedves – mondta határozottan. – Máris, hölgyem – felelte a pultos. – Jeget szabad? – Köszönöm, kérek. A pohár ezüsttálkán került elé, csinos papírszalvéta kíséretében. Gina elvette, azzal odébb sétált. Ferlinghetti vele tartott. – Jó, hogy szívószálat nem akarnak adni a sörhöz – zsörtölődött. – Magával meg mi van? – Hogyhogy mi van? – Még annál is ingerültebb, mint amilyen én voltam tegnap este. Nagyon megzavartuk a beszélgetést a márki úrral? – Szó sincs róla. Épp ideje volt, hogy másvalakivel is társalogjak. Egész este kisajátít magának. Szerintem az ilyesmi illetlenség. Ferlinghetti visszapillantott a párra. Gina úgyszintén. A nő épp megfogta a férfi felkarját, úgy magyarázott valamit. Mannari őrnagy sötét arckifejezéssel és kissé bizonytalanul közelített feléjük, de Orsini jelentőségteljes pillantása megállította. Ferlinghetti komor ábrázattal megrázta a kezében lévő sörösdobozt, majd lehalkította a hangját. – A főnökasszony. Köztünk maradjon, de nagy élvhajhász. Ezt a numerát aligha fogja kihagyni.

60

– Remélem, nem haragszik, Paulo, ha tudomására hozom: szikrányit sem érdekel, ki milyen numerát hagy vagy nem hagy ki. Remélem, világosan fejeztem ki magam. – Világos volt, mint a nap. – Ferlinghetti óvatosan körülnézett. – Nem tudja, rá lehet itt gyújtani valahol? Gina nyelt. – Van magánál? – Van. Csak hamutartót nem látok sehol. Dohányost se nagyon. Nézzünk ki a teraszra. Itt úgyis kezd vegyes lenni a levegő. – Biztos, hogy nem lehet rágyújtani. Ez nem kocsma. Ferlinghetti a terasz végébe mutatott. – Látta azt a párt? – Nem. – Ott tűntek el, a ház sarkánál. Lefogadom, hogy ők is bagózni mentek. Tuti, hogy nem akar maga is egy sört? – Tuti! – Akkor rajta, menjünk. A ház sarkánál, ahol Ferlinghetti a két alakot látta eltűnni, lépcsősor vezetett lefelé. A fokokba épített apró szpotlámpák kékes fénnyel fluoreszkáltak. Gina a lába alá nézett, óvatosan lépdelt lefelé. Mintegy húsz méter után kisebb, kikövezett teraszt találtak. Két római szobor állt középütt, egy férfi és egy nő szobra. Ferlinghetti megfogta a könyökét. Könnyed volt az érintése. Kezében megjelent a doboz. Gina rápillantott. – Talán egy kicsit erős lesz ez ne… – Pszt! – Mi az? Ferlinghetti az ajka elé emelte az ujját, és a teraszt szegélyező, buján virágzó bokrok felé intett. Gina fülelt. Először azt hitte, rosszul hall, azután félreérthetetlenül nyögést hallott. Egy nő nyögését. Ferlinghetti sokatmondóan bólintott, majd kivett egy szál cigarettát a dobozból, és Ginának adta. Régimódi, benzines öngyújtóval adott tüzet. Most a férfi hördült fel valahol a 61

sűrűben, fojtottan. Gina az öngyújtó fényénél látta, hogy Ferlinghetti gonoszul vigyorog. Érezte, hogy elpirul. Óvatosan megszívta a Gitane-t. A fekete algériai dohány azon nyomban belemart a nyelvébe, mint valami skorpió. – Gondoltam én mindjárt – suttogta Ferlinghetti vidáman –, hogy itt nyugodtan szívhatunk egyet. – Mocskos disznó – suttogta vissza Gina, de nem tudta teljesen elfojtani a vihogást, amely szinte kontrollálatlanul tört fel belőle. – Ez az, bébi – hallatszott a bokrok mögül a férfihang. Mintha dunna alól szólt volna. – Abba ne hagyd. – Isten őrizz, Carlo – lihegte a nő. – Isten őrizz. Nyomjaaad! – Hajrá, Carlo – suttogta Ferlinghetti. Gina most már kétrét görnyedt. Kegyetlenül rázta a visszafojtott nevetés. – Tedd alá neki. Gina a kezével integetett neki, hogy hagyja abba. De már késő volt. A visszafojtott nevetés-prüszkölés-szerű hörrenésként szakadt ki belőle. Ferlinghetti ismét a szája elé tette az ujját. Mindketten megmerevedtek. – Carlo, hallottad ezt? – suttogta a női hang, némi hisztériás éllel. A válasz késett, végül Carlo felmordult: – Nem hallottam én semmit. Egy ideig csend volt. Csak a cigaretták parázslottak. Ferlinghetti nem mozdult. Mintha ő lett volna a tisztás harmadik szobra. A női hang hallatszott ismét, félénken: – Van itt valaki? Ferlinghetti némán a fejét rázta, és utolsót szívott a cigarettájából, majd a csikket beleejtette a majdnem kiürült sörösdobozba. Gina hallotta, amint szisszenve kihuny a parázs. Követte a példát. Nem sokkal később ismét a férfihangot hallották: 62

– A fenébe is, ez a vonat elment. Hűvös szél kerekedett, és Gina csak most érezte, hogy a visszafojtott nevetésbe beleizzadt. A szél megborzongatta meztelen vállait. A bokrok mögött léptek recsegtek. Ferlinghetti ismét megfogta Gina könyökét, és mutatta neki, hogy lépjen be a két szobor közé. Óvatosan kilestek, amikor a pár elhaladt mellettük, felfelé a lépcsőn. A fény kevés volt ahhoz, hogy lássák az arcukat. – Hát – mondta Ferlinghetti – ilyen az élet.

63

6. Tony’s Place Capri Ferlinghetti előző napi bolyongásai során talált rá a sziget egyetlen hamburgercsárdájára, ahol reggelit is felszolgáltak – méghozzá nem csak hamburgert: sült kolbászt, sült krumplit és halat is lehetett itt kapni. A Tony’s Place-t egy zárkózott ausztrál vezette, aki jó üzleti érzékkel olyan angolszász honfitársai gazdag reggeli iránti igényét elégítette ki, akik nem szállodákban laktak, így nem jutottak svédasztalos reggelihez, és nem érték be a panziókoszttal. A Monté Solaróban felszolgált aprósüteménytől Ginához hasonlóan neki is kopogott a szeme, ráadásul még utálta is az ízét. Farkaséhes volt, mint szinte mindig, de türtőztette magát, és csak egy teát rendelt, hogy amellett várja meg Adriana érkezését. A nő pontos volt. Egy pillantással felmérte a helyet, mielőtt leült volna. – Maga tényleg húsevő – állapította meg. Ferlinghetti vállat vont. – Húsból vagyunk – mondta. – Egy jó hamburgert? – Kösz. Már túl vagyok rajta. A férfi leadta a rendelést. – Nagyon eltűnt tegnap este az emberünkkel. – Akárcsak maga a szőkeséggel. – Egy kocsin mentünk haza. 64

– Nocsak. – Ott lakik a szomszédomban. Adriana a capri rendőrség egyik vendégszobáját vette igénybe. – Majd szóljon, ha gratulálhatok. Ferlinghetti megrázta a fejét. – Magának állandóan csak a szexen jár az esze. Meséljen, hogy sikerült az estéje. – Szigorúan üzleti alapú megbeszélést folytattunk. A márkinak eleinte nem tetszett, úgy tűnik, nem szívesen áldozza fel a szabadidejét a pénzügyek kedvéért, de végül is beadta a derekát. Ma délután vár bennünket a hajóján. A személyiségét fel tudtam mérni. Rendkívül intelligens, nem mondhatnám, hogy könnyű dolgunk lesz. – Akkor minden csáberejét be kell vetnie. – Tartok tőle, ez nem vezetne sehová. Sokkal jobb lesz, ha csapdát állítunk. Orsini intelligens, ugyanakkor végtelenül hiú is – azt hiszem, ez a gyenge pontja. Ez a típus nemhogy szereti a kihívásokat, de szinte kizárt, hogy ellent tudjon állni neki. – Ez úgy hangzik, mintha már készen is állna a tervvel. – Inkább csak elképzeléseim vannak. De menet közben elég szépen alakulnak. – Áruljon el néhányat, ha már a titkára vagyok. – A kulcs a hajó – jelentette ki Adriana. – Ha a rakomány a hajón volt, akkor valahogyan megszabadultak tőle, amikor a rendőrség rajtuk ütött. Ferlinghetti elgondolkodott. – Mint valami ballaszttól? – Nem tudom. Talán van valami csapóajtó a hajótest alján. Vagy a vízvonal alá erősítették a szállítmányt, azután elvágták a köteleket. Fogalmam sincs. – Ha csakugyan negyed tonna heroinról van szó – mondta a korzikai –, én a helyében visszamennék érte. – Bocsánatkérően felemelte a kezét. – Tudom, hogy maga itt a főnök, de egyet azért áruljon el. Van búvárvizsgám. Miért ne nézhetnék körül odalenn? 65

Adriana vállat vont. – Éppenséggel körülnézhetne. Talán meg is találná a cuccot. Talán. Az viszont egészen biztos, hogy elriasztaná a madárkáinkat. Az olasz rendőrség búvárkülönítménye képes lett volna arra, hogy megtalálja és felhozza az árut. Azóta már meg is semmisíthettük volna. Mit érünk el vele? Fel akarjuk számolni ezt a hálózatot. Egyszer és mindenkorra. – Milyen mély lehet ott a víz? – Fogalmam sincs. Lehet, hogy több száz méter. Maga szerint a csempészek képesek lehetnek arra, hogy kiemeljenek egy ekkora rakományt? – Én úgy csomagoltam volna a cuccot, hogy akár részletekben fel lehessen hozni. Vagy bevetettem volna a technikát. Rádiójelre felfúvódó ballonok, vagy valami hasonló. – Ferlinghetti szokásától eltérően most nem esett neki a felszolgált ételnek. – Figyeljen csak, Adriana. A szőke tyúk profi búvár. – Honnan tudja? – Tőle magától. Dumáltunk egy kicsit hazafelé, én, ő, meg a sofőr gyerek, aki a Monte Solaróban dolgozik. Archeológus, de a víz alatti felderítés a specialitása. Dolgozott Santorinin, Alexandriánál, a Fekete-tengeren, meg még egy sereg helyen. Két filmben is szerepelt, az egyiket a Discovery készítette, a másikat a National Geographic. Most ugyan épp szárazföldön, Pompeiben végzett ásatásokat, de mint mondta, műsoron kívüli feladatot kapott. Melózni jött ide, és állítólag ma jön meg az ehhez szükséges felszerelése. – Rengetegen búvárkodhatnak itt. Mi különös van a… Ferlinghetti a fejét rázta. – Hideg van. Csak profik merülnek ilyenkor. Aztán meg elmondta, miket rendelt. Négymilliméteres kompresszált neoprén ruhát, vulkanizált nejlon bevonattal, rakás extrával, Beauchat uszonnyal, fullface túlnyomásos AGA maszkot beépített rádióval. 66

Hajót bérel, személyzettel. Ez kész vagyon. Komoly hátteret sejtet. És komoly szándékokat. Adriana megrázta a fejét. – Ha Orsininak dolgozik, lehetetlen, hogy ennyire óvatlan legyen. Megmondta neki, hogy maga is búvár? – Azt mondtam neki, néhanapján szoktam búvárkodni. Persze kétséges, hogy emlékszik-e erre. – Jobban tette volna, ha nem említi. Ugyan miért ne emlékezne rá? Ferlinghetti hatalmasat harapott a hamburgerébe, s teli szájjal folytatta. – Nézze, szerintem lehetett már benne. – Némi szünetet tartott, mintha elgondolkodott volna valamin. – Talán nem valami ordas adag, de akadnak, akik szinte egyáltalán nem bírják az italt. Csak egy pohárral kell több a kelleténél, hogy eljárjon a szájuk. – Lenyelte a falatot. – Aztán van még valami. A munkát illetően nagyon titokzatos. Még csak utalni sem volt hajlandó arra, mit keres a víz alatt. Meg is értem. Sanszos, hogy nem a nagyanyó vízbe esett kötése után kajtatnak. – Ha igaz a feltételezés – mondta a nő –, akkor Orsininak valamiért sürgős a csomag. Holott nyugodtan várhatna egy-két hónapot, vagy még többet is. – Ki tudja, milyen okai lehetnek a sietségre. Ki tudja, ki noszogatja őt Marseille-ben vagy Párizsban. Talán olyan emberek, akiknek sok pénzük fekszik a vállalkozásban – és ez a pénz jelenleg a tenger fenekén hever. Ez a típus nagyon ingerült tud lenni, ha várnia kell, és a bizonytalanságot pláne nem szenvedheti. El tudom képzelni, hogy a mi márkink kellemetlen tónusú üzeneteket kap valahonnan. Adriana komor mozdulattal kettétört egy fogpiszkálót. – Ha a szőke tyúk nemzetközileg elismert archeológus – mondta –, akkor elképzelni nem tudom, miért mászik bele egy ekkora disznóságba. Mifelénk ezért alsó hangon tizenöt év jár. 67

– Ha már itt tartunk, ugyan miért foglalkozik efféle dolgokkal Orsini, akinek élete végéig elég pénze van a tisztes megélhetéshez? – Ferlinghetti hátradőlt. – Mellesleg nem okvetlenül kell tudnia, mit keres. A pasas hazudhatott neki. És felkínált egy rakás pénzt. Attól, hogy sztárrégész, még lehetnek anyagi gondjai. Kinek nincsenek manapság? Ha megcsillantják az ember előtt, hogy ezek a gondok egyszer és mindenkorra szertefoszlanak, akkor elveszítheti a fejét, és már nem érdekli semmi más. De azt is el tudom képzelni, hogy Orsini elcsavarta a fejét. Olyankor pedig egy nő mindenre képes. Nem igaz? Adriana komolyan bólintott. – De – mondta. – Ez sajnos igaz. A szerelem olyan, mint a drog. Lehet orvosság és lehet narkó. És ha az utóbbiról van szó, nincs az a heroin, ami versenyezhetne egy elegáns, dúsgazdag és sima modorú arisztokratával. Ha viszont a szőke tyúk nem tudja, mibe keveredett, akkor esetleg még nagyobb bajban lehet. – Bizony – vágta rá Ferlinghetti. – Ha megtalálja a cuccot, és már nincs rá szükség, halálos kimenetelű búvárbaleset érheti. A márki eközben természetesen több ezer kilométerre lesz innen, üzleti úton. Adriana fürkészte az arcát. – Mennyire vannak jóban, Paulo? A férfi elfintorodott. – Nézze, nem kell a hülyéskedéseimet komolyan vennie. Amelyik kutya ugat, az nem harap. Három éve lassan, hogy elveszítettem a feleségemet. Azóta volt két kapcsolatom. Az egyik tartott három hónapig, a másik valami öt-hétig. – A prostituáltakat nem számolva, természetesen. Ferlinghetti elvigyorodott. – Az egészségügyi szolgáltatás. Komolyra fordítva a szót: magának nem kell magyarázni, mennyire nehéz egy zsaruval együtt élni. Sokszor hetekig nincs egy normális este, nincs egy normális hétvége. A szolgálat legtöbbször az ünnepeket is tönkrevágja. Az 68

ideális jelöltnek ki kéne jönni a srácaimmal, amellett el kéne viselnie a nagyanyjuk aknamunkáját. És még sorolhatnám. – Igen, tudom. Most is itt vagyunk mind a ketten, ahelyett, hogy a gyerekeink után néznénk. – Adriana megköszörülte a torkát. – Figyeljen ide. Miután maga facér, remélem, nem sértődik meg azon, amit mondani akarok. – Felköltözik hozzám a Monté Solaróba, és magunkra zárjuk az ajtót. – Hagyja abba a hülyéskedést. Ha a szőke tyúk csakugyan Orsini rakománya ügyében jött ide, akkor sokkal jobban szorít az idő, mint azt hinnénk. – Akkor csak egy dologra gondolhat. Adriana hallgatott. Ferlinghetti elővett egy cigarettát. – Azt akarja, szálljak rá a szőke tyúkra. – Remélem, nem bántom meg vele, Paulo. Én csak arra gondoltam, hogy ez egy… lehetőség. Figyeljen, maga… megmondom őszintén, nem rossz pasi, noha nem az esetem. De azt tapasztaltam, a világos bőrű, nordikus típusnak általában nincs ellenére a maga mediterrán formája. Különösen most, hogy maga mögött hagyta a Columbostílust. Ez kimondottan előnyére vált. Komolyan mondom, ha még egyszer meglátom magát abban az ócska ancúgban, amiben Nápolyba beállított, hát felgyújtom, aztán mehet vissza gatyában Párizsba, a belügyminiszteréhez. – Azt akarja – ismételte Ferlinghetti –, hogy szálljak rá a szőke tyúkra, aki jó esetben az ágyamból egyenest egy svábbogaras nápolyi börtöncellába kerül. Adriana ingerült lett. – A fene se gondolta, hogy maga ennyire szentimentális, de ha az erkölcsi megfontolások miatt fő a feje, elárulom, amit valószínűleg úgyis sejt. Ha a szőke tyúknak történetesen épp maga miatt jön meg az esze, akkor éppen, hogy magának köszönheti, ha nem kerül

69

börtönbe, hanem marad a maga ágyában. Mindennap délig, ha úgy tetszik. – Voltaképp megmentek egy embert a kárhozattól – morfondírozott a férfi. – Ha úgy tetszik, keresztényi kötelességem, hogy feláldozzam magam. – Na, látja – sziszegte Adriana. – Nézőpont kérdése az egész. Ferlinghetti körülnézett a pincér után, és intett, hogy hozza a számlát. – Hát, legyen – mondta mélabúsan. – De ha kiderül, hogy leszbikus, akkor maga jön! – Tegyen kötőféket a nyelvére, nyomozó.

70

7. Villa Orsini Capri

Egészen mélykék volt a tenger ezen a reggeli órán, a levegőben pedig az a fajta friss, tavaszi üdeség ült, amely a legszörnyűbb fajta másnapossággal is könnyedén el tudott bánni. A fehér damaszttal megterített asztal több volt, mint fényűző. Az egyenes vonalú, letisztult porcelán készlet a maga négyszögletes, épp csak észrevehetően mélyedő tányérjaival, a zöld faberakásos, enyhén rusztikus evőeszközkészlet, de még az asztal közepén, áttetsző kristályvázában álló egy szál virág is mintha mind a villa tartozéka lett volna. Az épületet a hetvenes évek elején húzták fel – olyasvalaki tervei alapján, aki úgy gondolta, megálmodja a nyolcvanas évek, sőt, az ezredvég villaépítészetét, de voltaképp – talán tudtán és akaratán kívül – a húszas évek Bauhausát hozta vissza, igencsak áramvonalasított formában. A csupa üveg funkcionalizmust szinte teljesen befuttatták repkénnyel s minden oldalról örökzöldek, citrusok vették körül. Nem lehetett róla azt állítani, hogy beilleszkedik a tájba. Hiszen csak az vette észre, aki tudta, hogy ott van. – Végtelenül örülök, hogy elfogadta a meghívásomat – mondta Orsini. – Parancsoljon. Gina a bepárásodott üvegtálkára pillantott, amelyet az inas elébe tartott. 71

– Mi ez? – Jégbe hűtött, citromolajjal átitatott keszkenők. A másnaposságra nincs jobb orvosság, mint a szabad ég alatt elköltött, fűszeres reggeli, egy pohárka ital és citromolajos keszkenő. Bátran lapogassa meg vele a homlokát és a halántékát. Úgy. Széles karimájú üvegpohár került eléjük, oldalán citromszelettel. – Tiszta Campari, jéggel – mondta a márki, és belekortyolt a magába. – Ilyenkor? – Ilyenkor a legjobb. Nézzen ki a tengerre, kortyoljon, azután vegyen egy mély lélegzetet, és hunyja be a szemét. Gina mosolyogva engedelmeskedett. Az eredmény az volt, hogy kissé megszédült, de rögtön utána mintha hideg vizes szivaccsal simítottak volna végig az agyán. A fejfájás, ami ébredése óta kínozta, még mintha valami csúfságokat kiabált volna, de már csak nagyon messziről. – Borzalmasan röstellem magam. – Ugyan, kérem. Ne higgye, hogy nagyon sokan távoztunk józanul tegnap este a Villa Negrából. És azt sem hiszem, hogy olyan rettenetesen sokat ivott volna. Ez kérdésként hangzott. – Olyan három pohár pezsgő lehetett. Vagy négy. Hosszúkás ezüsttál került eléje, most leemelték a fedelét. Fűszeres sült hús illata csapta meg. – Te jó ég, hát ez meg mi? – Fürj, kaprimártásban – közölte Orsini magától értetődően. – Reggelire? A férfi derűs biccentéssel válaszolt. – Ó! Helyi specialitás? – Nem. A szakácsom kanadai. Amennyire tudom, a kapribogyónak semmi köze a szigetünkhöz. Kaukázusi 72

eredet. De kóstolja meg. Pezsgőmérgezés esetén kivált hatékony. Gina megragadta az egyik faberakásos villát, és a szájához emelte a falatot. Három pohár pezsgő, vagy négy. Mindez megfelel a valóságnak – már ha az első fél óráról beszélünk, a folytatásra pedig könyörületesen fátylat borítunk. Mert miután a szörnyű korzikaival elszívott egy cigarettát, folytatta a pezsgőzést, immár anélkül, hogy számolta volna a poharakat. A diplomaosztást leszámítva életében nem tett ilyet – persze most is annak a stricinek köszönheti, aki ahelyett, hogy figyelmeztette volna, még biztatta is, és dicsérgette, milyen belevaló lány. Több emberrel beszélgettek, sőt, táncoltak is, mi több, nem csak egymással – noha Gina most egyetlen táncpartnerre sem tudott volna visszaemlékezni; az arcok mintha egyetlen derengő foltban olvadtak volna össze. A fürj valami felséges volt – azon nyomban szétolvadt a szájában, és gyomra már a következő falatért kiáltott. Tegnap éjféltájban érkezhetett el az ideje, hogy még megmaradt józan esze azt súgta: eddig és ne tovább. Ferlinghetti állt szolgálatára, és telefonált a Monté Solaróba. Tizenöt perc alatt ott volt értük Constanzo. A csirkefogó magántitkár elemelt a buliból egy gigászi üveg Martini pezsgőt – legalább háromliteres palack lehetett –, így a hegyre felfelé vezető úton folytatták a vedelést. Gina még arra emlékezett, hogy a nevetéstől nem bírt kiszállni a terepjáróból – a két férfi egyesült erővel segítette ki. A film e ponton elszakadt (Gina szinte maga előtt látta az üresfehéren villódzó vásznat, s mintha hallotta volna a vetítőgép felgyorsultan pergő orsójából kilógó filmdarab szomorú szlip-szlip-szlipjét,) és a történet némi ájult cezúra után hajnalban folytatódott, amikor az első napsugarak halovány pirossá változtatták a szobát. A folytatás nem volt annyira vidám, mint azt a szünet előtti időszak után várni lehetett 73

volna. Gina feje majdnem szétszakadt. Vagy fél órán át állt a hideg víz alatt, de ez a fogás semmit nem segített. Annyira rosszul volt, hogy elbőgte magát. A tulajdonosnő épp ezt a pillanatot választotta, hogy bekopogjon hozzá, és közölje, telefonon keresik. Gina fehér fürdőköpenyben, szétrobbanni akaró feje köré csavart citromsárga törülközőben vonult be a tágas konyhába, pillantásával kérve elnézést az ott reggeliző Constanzótól, bátyjától, Lorenzótól és egy ismeretlen, nagyon öreg bácsitól, aki mintha már az első világháború óta ott ült volna a tűzhely melletti tolószékben. A kagylóban Orsini hangját hallotta, aki villásreggelire invitálta. Gina szabadkozott, hogy nagyon rosszul van, mire a márki azt válaszolta: – A sofőröm minden pillanatban ott lehet magáért. Mire Gina előkereste és felöltötte legszínesebb ruháját, beszárította a haját és romokban heverő arcvonásait úgyahogy bevakolta, majd – még mindig nagy fájdalmak közepette – lebotorkált a lépcsőn, az almazöld Maybach csakugyan ott állt, elfoglalva a keskeny út több mint felét. A bőrsapkát és hatalmas napszemüveget viselő sofőr puhakötésű könyvet olvasott a volán mögött. Gina megjelenésére a kötet eltűnt, a férfi kiszállt, és kinyitotta előtte a hátsó ajtót. – Parancsoljon, kisasszony. – Néhány kézmozdulattal igazította el. – A bár. Ezzel a gombbal megmasszíroztathatja magát. – A súlyos ajtó alig hallható kattanással csukódott be. Körülnézett. A hátsó ülés leginkább nyugágyra emlékeztetett. Az utasteret a vezetőüléstől elválasztó falba televíziót és DVD-lejátszót építettek. Gina a jobb kezénél lévő műszerekre pillantott. Megmasszíroztathatja magát? Megnyomta a gombot. Abban a pillanatban mintha kezek keltek volna életre a halvány homokszín bőr üléshuzat alatt – gyengéd szellemkezek. A masszázs a lábikrájánál kezdődött, és 74

felfelé haladt, át a combján, a fenekén, fel egészen a válláig, majd a nyaka következett. Gépi masszázs volt csak, de nagyon jól esett; Gina egészen átadta magát neki. Sajnos, nem adhatta át sokáig. Az út csak percekig tartott ezen az órán. A Maybach hatalmas tömege úgy előzgette az Anacapriból Capriba vezető életveszélyes szerpentin hajtűkanyarjaiban a limó-taxikat és a kisbuszokat, mintha valami vidámparkban dodzsemeztek volna. Most pedig igyekeznie kellett, hogy ne falja fel olyan mohón a fürjet, mint egy kandúr, aki elé háromnapos csavargás után frissen ölt csirke máját teszik. Erősen szemezett a Camparival is, azután békét hagyott neki. Próbálj meg úrinő módjára viselkedni, figyelmeztette magát. Elvégre egy márkival reggelizel, vagy mi a szösz. A pasas is evett, csak épp azon a bizonyos módon, amit Gina magában arisztokrata evési módszernek keresztelt el; úgy táplálkozott, mint aki mellesleg teszi – s mint akit igazából nem is érdekel az egész. Miközben – ezt megfigyelhette – tekintélyes mennyiséget fogyasztott mindenből. – Rokonszenves a reggelizési módszere – bókolt. – Sajnos nem mindig jut idő arra, hogy az ember megadja a módját. Pedig a reggeli a nap legfontosabb étkezése. – Ahogy mondja. – Orsini teát töltött mindkettejüknek. – Boldogult édesanyám azt szokta volt mondani: ha nincs időd, a tisztességes reggeli kedvéért inkább kelj fel egy órával korábban. Nem pusztán étkezésről van szó, hanem valóságos meditációról, amelynek során felkészülünk az egész napra, az elvégzendő teendőkre. Gina a szalámis-uborkás szendvicsekre gondolt, amelyekre reggelente általában a nápolyi pályaudvaron tett szert és a Pompei felé tartó vonaton fogyasztott el egy doboz energiaital kíséretében. Utóbbi egyesítette magában az üdítő és a kávé előnyeit. 75

– Meditáció? – kérdezte. – Ezt mintha olyan ember mondaná, aki a kelleténél többet reggelizik egyedül. – Fizikai értelemben nem vagyok egyedül, de tagadhatatlan, hogy a reggeli étkezéseket nem egyszer mechanikussá silányítják a gondok – vallotta be a márki. – A személyzet valamelyik tagja mindig kiszolgál, sok éve munkatársaim, ismerik a gondolataimat is, pontosan tudják, mikor kenjenek vajat a pirítósra, és mikor töltsenek egy újabb csészével. Közben van időm gondolkodni, miközben gépiessé lesz nem csak a reggeli, de a közben folytatott egyéb tevékenységek is: a lapok üzleti rovatának átnézése, a fél szemmel a tévére pillantás, az utóbbi években az internetezés. A telefonomat azonban még mindig kikapcsolva tartom ilyenkor. – Hm. Hát úgy tűnik, én kissé felborítottam a rutint. – Aminek őszintén örülök – mondta Orsini. – Ha jól értem, nincs családja. – Soha nem nősültem meg, noha nem a miatt, amit a lapok terjesztenek rólam, hogy tudniillik aranyifjú lennék, és léha életet élnék. Ellenkezőleg, nagyon fegyelmezett életet élek, még ha ezt egyesek unalmasnak találják is. – A fegyelmezettség kifizetődik – jelentette ki Gina meggyőződéssel. – Pontosan. Ezúttal például biztosak lehetünk abban, hogy semmilyen környező hegyszirten nem vadászik ránk teleobjektíves géppel felszerelt lesifotós. Miután botrányoktól mentesen élek, ami az egykori arisztokrácia tagjaira nézve nem mindig jellemző, nem is kajtatnak utánam. Ha képeket vinnének rólam eladni, azt kérdeznék tőlük a bulvárlapok szerkesztőségében: „Piero Orsini? Hát az meg kicsoda?” Mondja, hová valósi? – Nápolyi vagyok, de anyám német. – Ő, német! Bajor?

76

– Nyugat-berlini volt, míg le nem dőlt a Fal. Apám vendégprofesszor volt az ottani egyetemen, így ismerkedtek meg egymással. Én még tizennyolc évesen Rómába jöttem régészetet tanulni. Itt voltak a legjobbak a feltételek. Aztán itt ragadtam. – Hogy lehet, hogy eddig még senki nem vitte oltár elé? – Egyvalaki vitt. Azóta a bíróságot is megjártuk. – Kérem, bocsásson meg. – Semmi baj. Csak egy évig tartott. És már túl vagyok rajta. – Gina lenézett a tenger vértelenjére. – Nem illettünk mi egymáshoz, az, az igazság. Frederico simlis életművész volt, aki csak nagyon ritkán tudta, mit fog csinálni a következő tíz percben, kivéve, ha autóversenyt tartottak valahol, vagy ő maga vett részt valami gyorsulási őrületben. Az előbbit csak szimplán untam, az utóbbinál viszont még rettegnem is kellett, mikor mehetek hozzá az előzetesbe, rosszabb esetben a kórházba. Az ő számára pedig nyomasztó lehetett a precizitásom. Pedig én már csak félnémet vagyok, anyámhoz képest trehány nő. De Frednek már az is beavatkozást jelentett a magánéletébe, ha az ember összeszedte a koszos gatyáját a kilincsről, a zokniját meg a csillárról. Ha rend volt körülötte, egyszerűen nem érezte jól magát otthon. – Gina hátrabillentette a fejét, és a házra intett. – Úgy látom, magánál épp az ellenkezője a helyzet. – Hát, mi tagadás – nevetett fel Orsini –, nem szeretnék disznóólban élni. Ha jól értem, nem sajnálja, hogy elváltak. Gina megrázta a fejét. – Nem. Örülök, hogy volt erőm elválni. Ami nagyon kellemetlen, hogy Frederico képtelen volt elfogadni a helyzetet, a mai napig e-mailezget, néha még fel is hív, gondoljam meg magam, satöbbi. De erről szó sem lehet. Elegem volt a dolgaiból. Egy valamit sajnálok csak… – Igen? 77

Gina tétovázott. A márki azonban elsőrangú hallgató volt – ezt azon nyomban megállapította. Odafigyelt az emberre, kellően intelligensnek bizonyult ahhoz, hogy a ki nem mondottakat is felfogja, és ilyen ember nem terem minden bokorban, főleg ha férfiból van. – Kár, hogy nem lett tőle egy gyerek – gyónta meg. – Nem hinném, hogy Frederico megváltozott volna, vagy a gyerek megakadályozta volna a válást… de azért mégis sajnálom. Jó lett volna egy olyan kis fekete, cigányos csirkefogó… már ha az apjára üt. – Gina most látta elérkezettnek az időt arra, hogy kivégezze a Campari maradékát, és felnevetett. – Na, mindegy. Magának is volt… komolyabb kapcsolata? – Egy, amit annak nevezhetek – felelte Orsini. – De az még diákszerelem volt. Az egyetemen. Én Párizsban diákoskodtam, és egyedül azok az éveim voltak… hogy is mondjam… szabad évek. Sem előtte, sem utána nem rendelkeztem igazán önmagammal. Tizennégy éves koromig magántanuló voltam, napjaim minden percét szigorúan beosztották. Azután előkelő svájci magánintézetbe kerültem, s csak a nyarakat meg a nagyobb ünnepeket töltöttem Rómában és Caprin. Minden évben megfordultunk valahol külföldön is, valamint volt egy hajóút, télen sítúra. Mire tizennyolc éves lettem, megismertem Monacót, St. Moritzot, Corte di Ampezzót, Londont, Ciprust, Egyiptomot, Máltát, a görög szigeteket. Amellett – vonta fel a szemöldökét – letettem a búvárvizsgát is. – Ne mondja! A márki bólintott. – De bizony. Szegről-végről tehát kollégák vagyunk. Ugyan elég rég merültem utoljára, de azt hiszem, hamar belejönnék. – Ezt nem lehet elfelejteni.

78

– 1988-ban kaptam kézhez a diplomámat, azóta pedig apám üzletében, a családi vállalkozásban dolgozom, amit öt éve, apám sajnálatos halálakor át is vettem. Akkor voltam negyven éves… – Viccel? – bukott ki Ginából. – Sajnos, nem… Nem nézné ki belőlem? – Hogy negyvenöt éves? Hát nem… harmincöt, az inkább. Festeti a haját? – Nem. A gének teszik. Apámnak ötvenkét évesen volt az első ősz hajszála. – Értem. Bocsássa meg, hogy félbeszakítottam. Átvette a családi vállalkozás vezetését… – …Akkor voltam negyven éves, és épp azon gondolkoztam, hogy meg kéne állapodni valaki mellett… de hát az üzlet. Azt nem lehetett napi nyolc órában vezetni. A hölgy, akinek udvaroltam, nagy mennyiségű szabad idővel rendelkezett, és nem értette, hogy én miért nem érek rá soha. Így hát búcsút mondott nekem… Tavaly szinte pontról pontra ugyanez játszódott le egy másik lánnyal. Amerikai volt. Bálványozott, de azt hiszem, csak a vagyonom miatt. Amikor beütött a válság, és a munka megint csak egész embert követelt, már nem találta annyira vonzónak az Orsini nevet. – De maga sem volt szerelmes, legalábbis nem nagyon – mutatott rá Gina. – Ha igazán az lett volna, Ámor, a versenyparipa könnyűszerrel legyőzi a Kötelességtudat nevű, csúf, ám megbízható igáslovat. – Micsoda költői kép – nevetett a márki. – Jackpot early in the morning, ahogyan utolsó kedvesem mondta, ha már hajnalban sikerült neki az, amire esténként a munkám miatt sokszor nem értem rá. – Aha. És… az, az egy kapcsolat, amelyet komolyabbnak nevezhet? A diákkorában?

79

– Egyetemista voltam – mondta Orsini némi tűnődés után –, és kórházba kerültem. O volt… az ápolónőm. – Ez viszont romantikus. Valami balesetet szenvedett? A férfi megrázta a fejét. – Nem. Nem valami dicsőséges történet. Gina elmosolyodott. – Csak nem belefutott egy tripperbe? – Súlyos depresszió. Ginának az arcára fagyott a mosoly. – Bocs az idétlenkedésért. De hát maga mondta, hogy „nem valami dicsőséges” a dolog. Ez jutott az eszembe. Sajnálom. – Hiába élünk a huszonegyedik században, a legtöbb ember számára a lelki baj, a depresszió jobb esetben úri huncutság, rossz esetben lepra. – Jómagam ugyan a huszonegyedik században élek, de nem tartom sem ennek, sem annak. Nekem ugyan soha nem volt depresszióm, attól viszont még tudom, hogy komolyan kell venni. – Habozott, azután feltette a kérdést. – Öngyilkossággal próbálkozott? – Ó, nem. Soha nem is gondoltam ilyesmire komolyan. Az egyik kezelőorvosom azt mondta, a klasszikus depresszióban az a feneség, hogy igazából semmit nem lehet ellene tenni – az embernek még ahhoz sincs érkezése, hogy leverje a villanyórát. Az a fajta depressziós, amilyen én is voltam, csak van és ezzel párhuzamosan szenved. És nem meghatározható sem az egyik, sem a másik. Sem a lét, sem a szenvedés. – Ha jól sejtem a történet folytatását – mondta Gina –, az ápoló hölgynek sikerült meghatároznia a létet és enyhíteni a szenvedést. Orsini maga elé nézett. – Ma már sokat tapasztalt ember vagyok, de ne higgye, hogy akkoriban naiv voltam. Még betegen is számoltam azzal, mit éreznék én a helyében, ha havi egymillió líra bruttóból kell kijönnöm, és a kezem alá 80

kerül egy olyan fiatalember, aki az egész életemet meg tudja egyetlen aláírással oldani. Igen, tudta, ki vagyok. Talán számított arra, hogy könnyebbek lesznek a mindennapjai, mint ahogyan meg is könnyítettem őket, amíg együtt voltunk. Mindazonáltal nem feledkezhetek meg arról, hogy elsősorban a szánalom vezette. És valóban szánalomra méltó lehetett az az ember, aki vagyon ide vagy oda, különösebb átmenet nélkül magába zuhan, majd húszórás sírógörcsöt kap, és eközben megiszik tíz liter narancslevet. – Micsoda? – kérdezte Gina hitetlenkedve. – Tíz liter narancslevet? – Annyit – bólogatott Orsini. – Aztán, amikor a gyomrom már annyira felsavasodott tőle, hogy nem bírta tovább, kiadtam magából az egészet. Majd újrakezdtem. És megint kiadtam. Ez jó néhányszor megismétlődött. Gondolhatja, hogy azóta sem tudom elviselni nemhogy az ízét, de még a gondolatát sem. Ebben a házban nem talál narancsot. Szerencse, hogy ezen a szigeten a citrom a menő, gondolta Gina. – És… mi lett aztán? – Egy igen drága klinikán kaptam szakszerű kezelést, de meg kell, mondjam, ha ő nincs, nehezebben gyógyulok meg, ha egyáltalán. – A férfi zavartan elmosolyodott. – Fiatalkorom legszebb nyara… az idegosztályon. – Megköszörülte a torkát, és most felnézett. – No, de miért rólam beszélünk? Ez valóságos illetlenség. Tegnap este meg akartam tudni magától, miért jött a szigetre, de ha jól emlékszem, nem kaptam választ. Ha netán titok ajtaját feszegetném illetéktelenül, csak szóljon, és azonnal visszavonulót fújok. – Ami azt illeti, egyelőre csakugyan nem publikus – mondta Gina.

81

– Nézze, megmondom, miért furdalja az oldalamat a dolog. – Orsini óvatos mozdulatokkal kevergette a teáját. – A társaságban mindenki tudta, hogy jön egy csinos archeológus, és én a névből azonnal rájöttem, hogy ki lehet. Nálunk a régészeti feltárásokat igen hosszadalmas procedúrák előzik meg. Beszéltem a polgármesterrel, aki szerint semmiféle engedélyt nem adtak ki, nem is érkezett ilyen kérelem már hosszú hónapok óta. Jelenleg a szigeten, négy helyen folytatnak engedéllyel feltárást, három olasz csoport és egy amerikai. Mind a négy csoport vezetőjével beszéltem, de senki nem tudott róla, hogy Donatelli professzor lányát várnák. Ez tett kíváncsivá. Az inas néma felkiáltójelként állt meg kettejük mellett. Orsini felpillantott rá. – Az imént telefonüzenet jött a kisasszonynak – mondta az inas. Kis cédulát tartott maga elé. – A sorrentói Nautica – összeráncolta a szemöldökét – felvonultatta a hajót, fedélzetén a kért búvárfelszereléssel. A kapitány, bizonyos signor Martagno, aki hiába kereste a mobilján és a szálláshelyén, szívélyes üdvözletét küldi, és arra kéri, szíveskedjen a Marina Grandéban szemügyre venni a hajót és a felszerelést, s meggyőződni arról, hogy minden rendben van. A hajó neve – ismét a papírra pillantott – Nanette. Gina elnevette magát. – Kíváncsiságát most részben kielégíthette, Piero – mondta kedvesen. – Nos, számomra eddig tartott a pihenés. Jönnek a dolgos hétköznapok. Valóban nagyon köszönöm a reggelit. Megtenné még értem, hogy taxit hív? – Szó sem lehet róla – tiltakozott Orsini. – Marco elviszi önt a Marina Grandéhoz. – Előbb a szálláshelyemre kell mennem. – Nem probléma. – Orsini a szemével intett az inasnak, aki biccentett, s távozás közben halkan beszélt egy walkie82

talkie-ba – a sofőrt mozgósította. Ez a kis jelenet is arról tanúskodik, hogy a maridnál úgy megy minden, mint a karikacsapás. – Szívesen elvinném én magam, de sajnos ma üzleti tárgyalásaim lesznek, többen is jönnek hozzám, és fel kell készülnöm – különben marasztalnám, kisasszony. Ígérje meg, hogy velem vacsorázik. – Ezt sajnos nem tudom megígérni. Azt sem tudom, mikor végzek. De felhívom magát, ezt megígérem. Kaptam én névjegyet magától? Orsini azonnal átadott egyet, és a kapuig kísérte, amely előtt ott várakozott a Maybach. A sofőr fehér kesztyűs keze a kitárt hátsó ajtó kilincsén nyugodott. Fekete szemüvegén megcsillant a napfény. A márki elintette onnan, s maga segítette be Ginát. – Jó utat, jó munkát – mosolygott. – És hívjon, kérem. Gina intett, majd maga elé nézett. Halovány, alig érzékelhető rezgés tudatta a hatalmas, tizenkét hengeres motor beindulását. Orsini megvárta, amíg az autó eltűnik a kanyarban, majd sietős léptekkel visszament a verandára. – Giacomo! – kiáltotta útközben. Az inas azonnal megjelent. – Márki úr? – Öltözz át, vedd magad mellé Ronaldót. A legrövidebb idő alatt tudjatok meg mindent erről a Nanette nevű teknőről, a tulajdonosáról, a kapitányról, a legénységről. Megértetted? – Parancsára, uram. Egyéb? – Hozd ki a telefonomat. Giacomo ezüsttálcán hozta a testes műholdas készüléket. Orsini megvárta, amíg elmegy, majd emlékezetből tárcsázott.

83

Csak nagy sokára vették fel. A vonal túlsó végén jelentkező férfi hangja simogató volt, de ugyanakkor reszelős is, álcár a doromboló kandúré. – Én vagyok az – mondta Orsini. – Rosszkor? – Maga soha nem zavar, Piero barátom, különösen ilyen szép reggelen. Végre elállt az eső itt nálunk, és mintha vadonatúj lenne az egész világ. Szép idő van odaát is? – Igen. – Mi jó hírrel szolgál, Piero barátom? – Nem mondanám jó hírnek. Egy archeológusnő érkezett a szigetre, aki egyben búvár is. – Tovább. – Hajót és búvárfelszerelést bérelt Nápolyban. – Talán csak hobbiból. – Nem hinném. Együtt reggeliztünk, és nem hajlandó nyilatkozni arról, mi a célja az ittlétének. Fölöttébb rejtélyes. Némi csend következett. – Értem – dorombolta a férfi. – Ön természetesen azon van, hogy minél rövidebb idő alatt minél többet tudjon meg erről a vállalkozásról. – Természetesen. Két perce tudtam meg a dolgot. Már ráállítottam az embereimet. Nagyon csalódnék, ha a nap folyamán nem szolgálhatnék részletes információkkal. – Helyes, Piero barátom, nagyon helyes. Örülök annak, hogy ilyen igyekvő, mert meg kell, mondjam őszintén, mifelénk is vannak, akik nagyon csalódottak lennének, ha közös vállalkozásunk terén záros határidőn belül nem lenne pozitív fejlemény. Orsini érezte, hogy homlokát kiveri a verejték. – Mit ért záros határidő alatt? – Ó, egyelőre még semmit. Ez csak afféle képes beszéd. De igyekezzen, ha kérhetném. Van szüksége segítségre? – Elegen vagyunk. 84

– Nem arra gondoltam, hogy nincsenek elegen. Az igazat megvallva az fordult meg a fejemben, hogy önt a vele született finnyássága alkalmatlanná teszi bizonyos, kétségkívül piszkos, ugyanakkor elengedhetetlen munkák elvégzésére, és erre a maga körül lebzselő tányérnyalók sem igazán alkalmasak. Kell olyan ember, aki gondolkozás nélkül végrehajt minden parancsot? – Egyelőre nincs ilyesmire szükség – mondta rekedten Orsini. – Lehet, hogy valami víz alatti romokat tárnak fel. Van errefelé belőlük elég. – Lehet – mondta a hang. – Reméljük, hogy valóban romokat keresnek, és nem mást. De hisz fölösleges találgatni, mivel ezt úgyis megtudja ma, kedves Piero, és legkésőbb éjfélig velem is megosztja. Jól mondom? – Jól. – Helyes. – A dorombolás váratlanul véget ért, a kagylóból sípolás hallatszott. Orsini letette a telefont. Az asztalról felvett egy érintetlen damaszt asztalkendőt és megtörölte vele a homlokát.

85

8. A Nanette fedélzetén Marina Grandé, Capri Gina rosszkedvűen érkezett a kikötőbe: Frederico a jelek szerint még mindig nem fogta fel, hogy vége a kapcsolatuknak, és telefonon kereste. Gina nem vette fel, kinyomta a készüléket. Ezt még kétszer meg kellett ismételnie. Megalázónak érezte, hogy ilyen eszközhöz folyamodik – de bármit inkább, mint hogy Fredericóval beszélgetnie, netán vitatkoznia kelljen. Amikor pedig meglátta a hajót és a rajta szolgálókat, nem is próbálta palástolni rosszkedvét, s kissé elhúzta a száját. Csúf egy hajó volt a Nanette; alighanem halászbárkaként szolgált, míg át nem alakították, hogy alkalmas legyen búvárkodás céljaira – többek között nyomáskiegyenlítő kamrával is ellátták, ami arra szolgált, hogy a nagyobb mélységű merülés után a búvár szervezetét megóvják az egészségkárosodástól. Martagno kapitány egyszerre látszott igazi tengeri medvének és hamisítatlan nápolyi lazzaroninak keresztben csíkos kék-fehér pólójában, bő farmerjában, strapabíró bakancsában és a sapkájában, amely valaha fehér lehetett, most azonban meghatározhatatlan színűvé változva, kosztól mereven ült a tulajdonos fején. Nem csak a kapitányt, de a kéttagú legénységet sem találta különösebben bizalomgerjesztőnek – bikanyakú 86

ikrek voltak; hatalmas szakállat eresztettek, amely szinte összenőtt mellszőrzetükkel, időnként kiköptek, és lapos, bizonytalan pillantásokkal méregették, amikor végigment a fedélzeten. A lényeg azonban az volt, hogy maga a Nanette nem szenvedett hiányt semmiben. Amennyire meg lehetett állapítani, tisztességgel karbantartották, nem rohadt semmije, és hiánytalannak bizonyult a búvárfelszerelés is. Így Gina a jó félórás szemle után, a martalócok pillantásainak kereszttüzében aláírta az átvételi jegyzőkönyvet, igazolva, hogy mindent rendben talált. Arra kérte Martagno kapitányt, menjenek be a kapitányi kabinba. Itt elővette a magával hozott tengeri térképet, és megadta annak – Bertucci szavaival élve – „az X pontnak körülbelüli koordinátáit”, vagyis azt a durván négyzet alakú területet, ahol merülnie kell. Martagno minden teketória nélkül bejelölte a térképen a pontokat, azután megállapította: – Nem tudom, mit keres, hölgyem, de azt hiszem, jó sokat fog bogarászni. Ez egy negyed négyzetmérföldes terület. Nem tudná valamelyest pontosítani? – Sajnálom, kapitány. Csak remélhetem, hogy szerencsém lesz. Tizenegy napom van rá. Martagno vállat vont. – Maguk fizetik a napidíjat – állapította meg. – Az embereimnek viszont szombaton és vasárnap szabadnap jár. Gina felnézett a térképről. – Micsoda? – kérdezte meglepetten. – Engem úgy tájékoztattak, hogy a maival együtt tizenkét napon át rendelkezésre állnak. – Én igen. A hajó igen. De az embereimnek szombaton és vasárnap szabadnap jár. Nem tudok mit csinálni velük. Szakszervezeti tagok. – Nélkülük is elboldogulunk, nem? Martagno kedvetlenül nevetett, és a fejét rázta. – Ne vicceljen már, hölgyem. Most nézte meg a hajót, nem látta, 87

mekkora? Az előírás szerint háromtagú legénységnek kell rajta lennie, sőt, ha nagyon szigorúan vesszük a dolgot, akkor négytagúnak, de szerencsére Nápolyban nem szoktunk semmit olyan nagyon szigorúan venni. Gina végiggondolta, milyen nap van. Csütörtök volt. – Hát ezt nem hiszem el – mondta. – Szombat-vasárnap tétlenségre vagyunk kárhoztatva? Martagno kiköpött az ökörszemen. – Éppenséggel meg is egyezhet velük. – Megegyezni? Mire gondol? – Ha kapnak valamit zsebbe, talán hajlandók dolgozni a szabadnapjukon. – És mennyi az a valami? – Fejenként két darab százas, mondjuk. – Micsoda? – Százötven – vont vállat a kapitány. Gina fel volt háborodva. – Persze nyolc órára – tette hozzá a férfi. – A túlóra külön téma. – Nagy simlisek maguk, ezt ugye tudja? – Ne mondjon ilyeneket, hölgyem – kérte Martagno színlelt megbántottsággal. – Emberek vagyunk mink is, a szombat-vasárnap pihenőnap, ami jár a legénységnek, az jár. – Na, jó, ezt még meggondolom. – Gina a méregtől alig tudott uralkodni magán, de szinte azonnal látta: nem lesz más választás, mint engedni a zsarolásnak. És ezt legfeljebb a saját napdíja terhére teheti meg. – Most viszont szóljon az embereinek… – mobilja rezegni kezdett a nadrágja zsebében. – Egy pillanat. – A kijelzőn számára ismeretlen szám állt. – Donatelli. – Üdv, Gina. Paulo vagyok.

88

– Paolo? – Gina először nem tudta hová tenni. – Paolo kicsoda? – Paulo Ferlinghetti. A rosszfiú, akivel tegnap elbújt, hogy elfüstöljön egy blázt. Ennyire nem emlékszik? – Ha magán múlt volna, semmire nem emlékeznék. – Ilyen súlyosra sikeredett az estéje? Ezek szerint arra sem emlékszik, hogy bejött hozzám, és kinyitottunk egy üveg abszintot? Gina megdermedt, és érezte, amint a hideg fut végig a hátán. Lehetséges lenne?… De a másodperc tört része alatt rájött, hogy a korzikai hülye viccelődésének alanya. – Almában – mondta hidegen. – Azt az abszintot maximum maga egyedül nyitotta ki. Ha csak nem császkált a környéken valami könnyűvérű nőszemély, akit ilyen olcsón meg lehet venni. A vonal másik végéről valami vidám röfögés féle tört fel. – Igaza van, semmi ilyesmi nem történt. Csak táncoltunk a hoki fényénél a teraszon a Chanson d’amour dallamára. Gina bosszúsan elnevette magát. – Maga még mindig be van rúgva. Hagyjon már. Van nekem épp elég bajom maga nélkül is. – Harmadik napja Caprin, és már stresszel? Ezt nevezem. Van egy jó stresszoldó módszerem. – Nem vagyok kíváncsi rá! – Akkor is elmondom. Fantasztikus a párolt hal a Belvedere-ben. Kockás asztalkendők, eszményi kilátás a Faraglioni-sziklákra, zenés vacsora. A megelégedés garantált. Este hétkor indulhatunk? Épp elcsípnénk a naplementét. – Nem azt mondta, hogy még soha nem járt a szigeten? – De igen. – Akkor honnan ismeri ilyen jól ezt az éttermet? 89

– Sehonnan. Az internet előtt ülök, onnan néztem ki. – Milyen romantikus – mondta Gina. – És mivel mennénk, taxival? – Béreltem egy mopedet. – Lehetetlen alak maga. A főnökasszonya mit szól a viselkedéséhez? – A legtöbb viselt dolgomról nem tud. Kérem, mondjon igent. Nálam jobb és szórakoztatóbb pasit úgyse talál az egész szigeten. – Hű, na, ne mondja – kacagott fel Gina. – Ezt nevezem önbizalomnak. És ha azt mondanám, már találtam egyet, aki igenis jobb magánál? – Elküldeném az illetőhöz a segédeimet. De higgye el, bárki másra fölöslegesen pazarolja az idejét. A korzikai vér – az korzikai vér. Ehhez képest minden egyéb csak cukrozott víz. – Szájhős! No és ha azt mondanám, az a másik is korzikai? – Azt felelném erre: ha valaki nem beszéli tisztességesen az anyanyelvét, elveszítette a jogát arra, hogy korzikainak nevezze magát. – Azt a mindenit. Hallgasson ide, Paulo, a korzikai vérről, nyelvről, a vacsoráról és egyebekről beszéljünk majd kicsit később, jó? – Mikor később? Gina az órájára nézett. – Mondjuk, délután kettőkor. – Kettőkor hívom. – Oké, várom. – Kinyomta a telefont, és Martagnóra nézett. – Oké, kapitány – mondta. – Ha már ugrik a hétvége, legalább most ne vesztegessük az időt. Horgonyt fel. – Igenis, hölgyem. Merre lesz a kirándulás? Gina a térképre bökött, azzal kilépett a kabinból. Feltette napszemüvegét, és a Nanette orrába ment. 90

A torzonborz különítmény meglehetősen sokáig piszmogott, s Ginának rájuk kellett ripakodnia, hogy csipkedjék magukat. Valójában azonban nem volt bosszús. Átadta magát a látványnak. Amikor a Caremar társaság átkelőjáratával megérkezett a szigetre, az első benyomás túlságosan is mély volt ahhoz, hogy fel tudja dolgozni. Most azonban a maga festői szépségében állt előtte Capri, mintegy átengedve magát a szemlélőnek. – Már ma merül is? – kérdezte a kapitány. – Ha már itt vagyok – válaszolta Gina. – Mondja, melyik a Faraglioni? Martagno nagy szemeket meresztett. – A híres sziklák, amelyek a levelezőlapokon szerepelnek. De azok a sziget másik oldalán vannak. – Oké. Készen vannak már az emberei? Martagno a brigantikra kiáltott nápolyi tájszólásban. Gina a szeméhez emelte a távcsövet, és ráérősen pásztázta vele a hegyoldalba épített mesevárost. A hajó lassan és nehézkesen fordult. Gina bal kéz felé, a Monte San Michele irányába fordította a távcsövet, amikor az örökzöldekkel benőtt hegyoldalban egy villanásra lett figyelmes. Állított az élességen. Az arc hirtelen elé tolakodott. Ha találkoztak is valaha, Gina nem ismerhette meg: a férfi hatalmas távcsövet tartott maga elé, amely eltakarta a fél arcát. Pontosan rá nézett. Azután leeresztette a távcsövet, és összeráncolta a homlokát. Gina csak annyit láthatott, hogy a férfi ősz, és az egyik szeme alatt valamilyen elszíneződés van – talán anyajegy, talán más. A fej abban a pillanatban lebukott. Gina döbbenten meredt a buján zöldellő hegyoldalra, s miután szabad szemmel semmit nem látott, ismét felemelte a távcsövet.

91

Ekkor azonban már semmit nem látott. Az ismeretlent elnyelték a bokrok. Biztosak lehetünk abban, hogy semmilyen környező hegyszirten nem vadászik ránk teleobjektíves géppel felszerelt lesifotós. A márki ebben tévedett.

92

9. A Luna fedélzetén A Földközi-tengeren, Capri mellett A Lunát a tulajdonos alighanem csak szerénységből nevezte jachtnak. Valójában hajó volt, mégpedig akkora, amellyel biztonságosan át lehetett kelni akár az Atlantióceánon is. Fedélzetén professzionális konyha üzemelt, amely a nap huszonnégy órájában képes volt arra, hogy minden földi jóval ellássa az akár ötvenfőnyi vendégsereget. De a Luna legfőbb nevezetessége nem a konyha volt, nem a legmodernebb filmformátumok vetítésére is berendezett mozi, nem az úszómedence, de még csak nem is a helikopter-leszálló. A hajó a világ legnagyobb úszó múzeuma volt. Valódi ókori ión oszlopsor mentén léphetett be a látogató erre a nem mindennapi tárlatra. A kiállító terem két oldalán, az ökörszemek helyén kialakított falfülkékben mellszobrok díszelegtek, közöttük pedig festmények kápráztatták el azt a látogatót, akit esetleg maga a hajó nem tudott volna eddig elkápráztatni. Középütt két páratlanul karcsú márványszobor állt – görög szobrok modernista utánérzései. Ferlinghetti végigmérte őket. – Erősebb hullámzás esetén nincsenek veszélyben? – Kitűnő stabilizátorokkal rendelkezünk – mosolygott a márki. – Nem egy pezsgőpiramis épült már ezen a hajón, és maradt épségben több órás út során. 93

– Pezsgőpiramis a hajón? – kérdezte Adriana. – Mekkora? – A legutóbbi tizenkét emeletes volt. Valaki viccelődött is, hogy be kellett volna nevezni a Guinnessbe. Létráról töltötték meg. – A mindenit – csóválta meg a fejét a nő. – De mondja csak, mit szól a biztosító ehhez a maga kis… tárlatához, amivel időnként Schyllák és Charybdisek között hajózik? – Nem kell különösebben aggódnia. Amit itt lát… Cézanne… Klee… Breugel… Gauguin… Bosch… és az összes többi… mind-mind csak másolat. Némelyik méretarányos, némelyik nem. Volt már megrendelő, aki miniatúra formában kérte a Mona Lisát. Megkapta. – Orsini könnyed kézmozdulattal beljebb invitálta a vendégeket. – Tekintsék meg őket egész nyugodtan. Fényképezhetnek is természetesen, de a látogatás végén rendelkezésükre áll a katalógus, amelyben valamennyi referencia összes adatát és paraméterét megtalálják. Jár hozzá egy három DVD-ből álló sorozat, amely a gyártási folyamatot mutatja be néhány érdekesebb darabnál. Adriana közel hajolt az egyik festményhez. El Greco láthatóan nem méretarányos, kicsinyített képe mezítelen hölgyet ábrázolt. Nagyítót vett elő, és néhány másodpercig böngészte vele a vászon felületét. – Csodálatos – állapította meg halkan. – Az egyik legjobb mesterem készítette, mindössze hat nap alatt. Fiatal lengyel srác, és teljesen véletlenül ismerkedtünk meg Rómában, ahol zarándokúton járt Benedek pápa beiktatása alkalmából. Úgy nézzék ezt a képet, hogy a srácot harmadszorra sem vették fel a varsói Képzőművészeti Főiskolára. Most mondják meg, micsoda világot élünk. – Orsini egy pillantást vetett az egy lépéssel mindig lemaradó, kezét a háta mögött összekulcsoló

94

titkárra, majd ismét signora Ciprianihoz fordult. – Megkérdezhetem, ki a megbízójuk? – Nem hatalmaztak fel a neve közlésére – pillantott fel Adriana. – Nagyon sajnálom. – En kérek elnézést. A mi szakmánkban rendkívül fontos a diszkréció. Tisztában kellett volna lennem azzal, hogy ha eddig nem említették a nevet, akkor már nem is fogják. Nem is csoda. A műkincsek körül mindig a kelleténél több futóbolond forgolódik. Némelyiknek már nem is egy kereke hiányzik, hanem szinte az összes. – Könyvet lehetne róluk írni – mondta Adriana, és a következő képhez lépett. Kokoschka egy korai alkotása volt. Furcsán hatott az El Greco mellett. Mintha Claudia Jung után minden átmenet nélkül AC/DC-t adnának egy rádión. – Nagyjából kéthavonta keresnek meg ezzel az ötlettel, de mindannyiszor kénytelen vagyok nemet mondani. És az ember még így sem kerüli el a kellemetlenségeket. Mindig akad, aki feleslegesen fecseg, de olyan is, aki szétkiabálja, amit nem kéne, és valósággal kihívja maga ellen a sorsot. Mond magának valamit az a név, hogy Ettore Giuliano? – Hogyne. A legígéretesebb fiatal festő ma Olaszországban, de talán egész Európában is. – Egyben alighanem a leglobbanékonyabb – nevetett Orsini. – Most nyugodtan mondhatok neveket, hiszen valahol még írtak is az esetről. Giulianónak volt egy sorozata Szicíliai éjszakák címmel. Soha még hat részből álló sorozatot élő festő olyan magas árban nem tartott, mint ez a fiú. Egy megrendelőm szerette volna megvenni, de nem volt rá pénze, Giuliano pedig egy cent nem sok, annyit sem engedett. Nevetségesen viselkedett, annál is inkább, mert nagyon rá volt szorulva a pénzre. A megrendelőm ekkor azt mondta, másolatot készíttet. Nekem kellett rávennem Ettorét, hogy legalább ezt engedélyezze egy 95

bizonyos összegért. Először hallani sem akart róla, de aztán meghívtam ide, a hajóra. Bejártuk a környéket, kedvére evett-ivott, csajozott, így nagy nehezen sikerült megpuhítani. – Jaj, dereng már – bólogatott Adriana. – A maga embere megvette a másolatokat, de akkor feltűnt a színen valami amerikai beruházó… – Muriel Fitzgoldingnak hívják – folytatta a márki. – Alkudozás nélkül kifizette Ettorénak azt a szemtelenül magas összeget, amit a Szicíliai éjszakákért kért, de nem sokkal rá tudomást szerzett a másolat létezéséről. Azon nyomban felvásárolta azt is, és miután összehasonlította a kettőt, úgy találta, a mi sorozatunk jobb. Az eredetit pedig betüzelte a londoni kastélya kandallójában, hogy csak egy példány maradjon belőle. – Az igen – mondta Ferlinghetti. – Ez csakugyan futóbolond, főleg, ha még el is dicsekszik vele. – Holott üzletembernek soha nem tesz jót a nyilvánosság – mondta Orsini. – Summa summárum: Éttore nem bírt a vérével, és nyilvánosan megfenyegette az interneten. Ezért kis híján börtönbe került, szerencsére másodfokon felfüggesztettre enyhítették a büntetését, miután megjátszotta, hogy szánja-bánja az egészet, és nyilvánosan bocsánatot kért. Szörnyű egy kölyök. De a szíve, a szeme és a keze a helyén van. Ferlinghetti egy asztalkára mutatott, amely egyedüli bútordarabként árválkodott a hajó kiállítótermében. Az asztal fedelén, üvegtárlóban vaskos, réginek látszó kötet nyugodott. – Hát ez? Orsini odalépett. – Ó, a kedvencem. Az asztal egy Chippendale-munka meglehetősen élethű másolata. Ami a könyvet illeti… – Gyengéd mozdulattal kinyitotta a tárlót, majd két kézzel kiemelte a kötetet. – Nos, ez megszólalásig 96

olyan, mint egy Gutenberg Biblia. – Kinyitotta a könyvet a címlapjánál. – Nyugodtan tapintsák meg a papírját. Nem lesz semmi baja, hiszen csak tavaly lett kész, de ugye meg nem mondanák, hogy nem ötszáz éves? – Ez fantasztikus – mondta Adriana. – Elkészítettük a korhű nyomdagépet; a fennmaradt leírások nyomán igyekeztünk lenolajból a legautentikusabb nyomdafestéket kikeverni. Nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy egyedi darab, hiszen ősnyomtatványról tudomásom szerint soha nem készült replika. – Érdekes a munkája, márki úr – mondta Ferlinghetti. – Ezt meg kell hagyni. – Köszönöm. – Orsini az órájára pillantott. – Remélem, még nem ebédeltek. Mialatt önök a Lima kincseivel ismerkedtek, szakácsom odafenn kitett magáért. Ferlinghetti is az órájára nézett. Öt perc múlva két óra volt. – Még nem ebédeltünk – jelentette ki. – és majdnem elfelejtettem, fel kell hívnom valakit. Remélem, nem vagyunk annyira kinn, hogy ne legyen térerő. – Itt még általában akad valamicske – mondta a márki –, de ha netán gondjai lennének, műholdas készülékem rendelkezésére áll. Erre azonban nem volt szükség. Mialatt a márki bekísérte Adrianát az ebédlőbe, és az ajtóból visszafordulva barátságosan intett, Ferlinghetti szemügyre vette a készülékét. Volt térerő – ha nem is valami sok. Beütötte a Donatelli nő számát, kiküldte a hívást, s közben a Limától mintegy fél mérföldre horgonyzó halászhajót bámulta. Talpa alatt érezte, hogy a Luna motorjai járnak, de csak alapgázon, és a hajó mintha egy helyben lebegett volna. – Halló?

97

– Gina? – Ferlinghetti a füléhez szorította a kagylót. – Hall engem? – Hát nem valami jól. – Gina hangja távoli volt. – Honnan beszél, valami barlangból? – Dehogyis! Hajón vagyok. – Hol? – Hajón! De itt kinn már alig van térerő. – Komolyan? Én is hajón vagyok. Maga melyiken? – Limának hívják. – És merre vannak? – Mit tudom én. Itt valahol a sziget körül. Nem mentünk ki nagyon. – Ferlinghetti körülnézett, majd a nap állásából próbálta megbecsülni az irányt, de sikertelenül. – Egy marha nagy fekete motorcsónak halad tőlem olyan háromszáz méterre… Aztán van itt egy halászhajó… – A fekete motorcsónakot én is látom! Azt mondja, halászhajó? – Nem jól látom ilyen messziről, és nincs távcsövem. Némi szünet következett. – Gina, itt van még? – Nekem van távcsövem – jött a válasz. – És látom a hajójukat. Látom magát is! Itt vagyok a hajón, amit említett! – Mit csinál arrafelé? – Most merültem, és arra gondoltam, úgysem fog felhívni kettőkor, mert elfelejti! – És látja, mégsem. Pedig van itt néhány érdekes látnivaló! – A márki hajóján vannak, ugye? – Bizony. A főnökasszonyom épp üzleti ebédhez ül vele, úgyhogy most mennem kell! Ali az esti program? – Áll – mondta Gina. – Hány órát is mondott? – Hétkor, a teraszon. – És komolyan mopedet bérelt? 98

– Autókölcsönzés nincs a szigeten. Nyáron még komppal sem lehet áthozni. Csak az tarthat itt autót, akinek bejelentett lakhelye van Caprin. – Jogos. Képzelje el, mi lenne itt, amikor naponta tízhúszezer autós turista érkezne. – Rágondolni is rossz. – Jól van, Paulo – nevetett Gina. – Örülök, hogy felhívott. Kialszom magam, hogy kellőképp éhes legyek. Ferlinghetti zsebre tette a telefont, és elindult vissza, az ebédlő irányába. A Luna egy tisztje jött vele szemben, kifogástalan, hófehér egyenruhában; a vendég láttán udvarias főbiccentéssel odébb lépett és utat engedett neki. A korzikai visszabiccentett. A hajó méretei kissé főbe kólintották. Nem csak a kikötő használati díjak és az üzemben tartási költségek emészthetnek fel irdatlan összegeket, de a folyamatosan tartott népség-katonaság is. Ekkora hajók már régen nem voltak divatban; Aristoteles Onassis csábíthatta el egy ilyen óriáson Jackie Kennedyt, de az még egy másik világegyetemben, a hatvanas években történt, jóval az olajárrobbanás előtt. Az ebédlőhöz vezető folyosón csak egyszer kellett rossz irányba fordulnia, hogy eltévedjen. Megállt egy pillanatra, hallgatózott, majd szűk lépcsőn haladt lefelé óvatos macskaléptekkel. Az ajtón nem volt felirat, de a mögüle hallatszó zúgás magáért beszélt. Ferlinghetti benyitott a gépházba, és óvatosan bedugta a fejét. A gépház másik oldalából nyíló fülkében lámpa égett; egy férfi ült ott, félig háttal neki. Ferlinghetti vigyázott, nehogy az ajtó becsapódjon, majd elosont az alapgázon zakatoló, hatalmas dízelmotor mellett, és körülkémlelt az elülső traktátusban. Miután a gépházat a hajótest harmadik harmadába építették, úgy saccolta, még nincs a hajó közepénél. A helyiség végében lévő ajtót zárva találta. Óvatosan hátrapillantott, majd tolvajkulcsot vett elő 99

a zsebéből, és a zárba illesztette. Folyt róla a verejték, nem annyira az izgalomtól, mint inkább a gépház melegétől. Egy-két percbe telt, míg bejutott a Luna rakterébe. Felkattintotta a villanyt. Kétoldalt hatalmas tartályokat látott. Üzemanyagtartályok lehettek – ám ezeken és a mennyezeten lévő fénycsöveken kívül semmit nem talált, a raktér teljesen üres volt, és látszott, hogy rendszeresen, alaposan takarítják. A padlót nem csak felseperték, de fel is mosták, méghozzá nemrégen; minden csak úgy ragyogott. Itt lehetett valahol a hajó közepe is. Ferlinghetti lehajolt, és négyzetméterről négyzetméterre igen alaposan szemügyre vette a padlót, abban a reményben, hogy felfedez valamilyen titkos csapóajtót vagy egyéb süllyesztő szerkezetet. De a tökéletes ácsmunkán kívül semmit nem talált; a Luna hajópadlójának csillogóra lakkozott deszkái hibátlanul illeszkedtek egymáshoz. Ferlinghetti az órájára pillantott, azután megrázta a fejét, és elindult visszafelé. Az olasz rendőrség nyilván tűvé tette ezt a hajót, amikor a szállítmányt keresték. Lehetetlen, hogy ilyesmi elkerülte volna a figyelmüket. Ám tudta, addig úgysem nyugodott volna, míg a saját szemével meg nem győződik a dologról. Sikerült észrevétlenül elosonnia a gépházban lévő matróz mellett, aki most telefont tartott a kezében, és valamit magyarázott csapágyakról meg dugattyúkról. Felment a lépcsőn. A folyosó előtt néhány méterrel ösztönösen meglapult, és jól tette: az imént látott tiszt, sietős léptekkel haladt el a fedélzet irányába, és nem lehetett kizárni, hogy őt keresi. Ferlinghetti hangtalanul fellopakodott a maradék lépcsőfokokon, balra fordult és benyitott az ebédlőbe. Orsini az asztalfőn trónolt, jobbján Adriana ült, a balján senki – az a teríték rá várt. – Már aggódtunk önért – mondta Orsini. 100

– Ó, semmi okuk nem volt rá. Kicsit nehezen találtam meg a mosdót. Orsini rezzenéstelen tekintettel nézte egy-két másodpercig, majd álla gőgös mozdulatával jelzett. Fehér ruhás asszony lépett elő, hogy kimerje a levest. – Rendben – mondta. – Ebéd után sort kerítünk az üzleti ügyekre is.

101

10. Belvedere étterem Capri Nem volt még hét óra, amikor már elindultak, sőt, álékor sem, amikor rövid, helyenként nyaktörő iramú motorozás után, nagy porfelhő közepette lefékeztek a Belvedere étterem előtt. Ferlinghetti mégsem tudta teljesíteni a naplementére vonatkozó ígéretét, mert ez a természeti tünemény a sziget másik oldalán volt megfigyelhető. Panaszra azonban így sem lehetett okuk. Felettük aranyos zöldben izzottak a hegyek körvonalai, míg messze, jó harminc-negyven méterrel lejjebb, egészen sötét, ibolyakék vízen úsztak a kivilágított motoros és vitorlás jachtok. A távolban, majdnem a horizonton, ahol már éjszaka volt, felkelt a hoki, ezüst szellemhidat verve a végtelen és a part között. Ferlinghetti foglalt ugyan helyet, de erre semmi szükség nem volt; a helybéliek a jelek szerint sokkal jobban kedvelték a kései vacsorát, mint a naplementét és a holdkeltét. Egyedül voltak a tenger fölé ugró teraszon. A férfi ez egyszer nem sört rendelt, hanem aperitifként martini-gint mindkettejüknek, majd összevont szemöldökkel szemügyre vette a borlapot. – Halhoz fehér bor illik – mondta halkan Gina, és belekóstolt a száraz koktélba. Fantasztikus volt, mint a legtöbb dolog, amit a szigetre jövetele óta a szabad levegőn 102

fogyasztott. Soha nem lenne szabad bezárva étkeznünk, gondolta, hanem csakis Isten szabad ege alatt. És vonatkozik ugyanez – szőtte tovább a gondolatot egy további, kiadós korty után – a szeretkezésre is. – Mond valamit, de itt csak olasz borokat látok – pillantott fel a férfi. – No és? – Olasz fehér bor? – szörnyedt el Ferlinghetti. – Indokolatlan előítélet beszél magából. A fehér boraink már régen fogyaszthatóak. Megengedi? – Gina kinyújtotta a kezét a borlapért. Az alkonyi fényben majdnem az orrához kellett tartania. – Semmi szükség valami méregdrága rajnai vagy francia szerzeményre. Lássuk csak. Mit szólna egy palack Pinot Grigióhoz? Az megy a salátához is, a halhoz is. – Tudja mit, megbízom az ízlésében – dőlt hátra Ferlinghetti. – Sajnálhatja, hogy nem itt ül. Gina kérdően felpillantott. – Szépséges látvány tárulna a szeme elé. A lány elértette és elmosolyodott. – Köszönöm. De ilyen háttérrel nincs nehéz dolgom. – Maga biztos befutó lenne még egy észak-koreai koncentrációs táborral a háta mögött is. Gina felnevetett. – Oké, Paulo. Itt jön a pincér. Kérje ki, amit mondtam. – Melyiket is mondta? – Ferlinghetti zakója zsebéből elővette és az abroszra dobta a doboz Gitanes-t és a nehéz benzines öngyújtót. – Pinot Grigio. – Oké. – A férfi leadta a rendelést, majd tovább kotorászott a zsebében. – Ma más is van nálam, nem csak ez a kapadohány. – Karcsú doboz jelent meg vastag ujjai között: illatosított női cigaretta. – Parancsol?

103

– Köszönöm, igen. Bár nem lenne szabad. Anyám kitérne a hitéből, ha megtudná. – Maga már elmúlt tizennyolc, nem? – Ó, sajnos elég rég. De anyám sportember. Válogatott úszója volt Németországnak. Úgy vagyok vele, addig bagózom, amíg nincs, akinek rossz példát mutassak. Vannak gyerekei? – Vannak. – Tudják, hogy maga füstöl, mint egy gyárkémény? – Tudni tudják, de nem túl gyakran látják. Özvegy vagyok… és a nagyszülők nevelik őket Párizsban. A munkám… a munkámmal jár, hogy sokat utazok. – Ferlinghetti felhörpintette a martini-gin maradékát, és az asztal szélére tolta a poharat. Gina részvevőén figyelte. – Mennyi idősek? – Kistinik. – Istenem. Szörnyű lehetett, hogy ilyen fiatalon elveszítették az édesanyjukat. – Az mindig szörnyű. Az ember néha teljesen tehetetlen, és… – Ferlinghetti keresgélte a szavakat. Rádöbbent: miután hazudott a foglalkozását illetően, minden szavára vigyázni kell, miért is gyakorlatilag képtelen normálisan társalogni. Noha munkája megkövetelte a hajtást, Ferlinghetti alapvetően lusta volt, és mint a lusta férfiak általában, fárasztónak és unalmasnak tartotta a hazudozást, ráadásul képtelen volt később visszaemlékezni, kinek mit mondott. Emiatt – és nem annyira erkölcsi megfontolásokból – általában kerülte, hogy valótlant állítson. Mindamellett nem is tartotta tisztességesnek, hogy átejtse a vele szemben ülő nőt, még akkor sem, ha egy szőke tyúkról, Orsini márki valószínű bűntársáról van szó. – A múltkor is mennem kellett a rendőrségre – mondta. – Pasquale, a kisebbik, aki még nincs tizenegy, egy gyerekbanda tagjaként egy rakás autóemblémát gyűjtött be. 104

Most rám haragszik halálosan, talán mert saját magára nem akar. Ha él az anyja… akkor ez minden valószínűség szerint nem következik be. – Átvillant az agyán, hogy az elözvegyült, tizenéves gyerekeit kénytelen-kelletlen mással neveltető apa giccses alakjával ragyogóan meg lehet fogni egy nőt, aki a húszas évei végén jár, alighanem családot akar, és láthatóan jó szíve van. Enyhén aljasnak érezte magát, miközben búslakodva lehajtotta a fejét. – Kérem, bocsásson meg, Gina – mondta. – Nyilván nem azért jött ide, hogy ezeket hallgassa. Nem is tudom, mi ütött belém. – Nincs miért bocsánatot kérnie – rázta meg a fejét határozottan Gina, és előrehajolt. – Kérem, folytassa. Gyakran fel szokta hívni őket? – Nem túl gyakran. Egyrészt az anyósom valóságos szörnyeteg, és nem szívesen beszélek vele. Másrészt meg nem hoznak megkönnyebbülést ezek a telefonok, ellenkezőleg, még csak sokkal nehezebb tőle az egész. Talán ha olyan állásom lenne, ami nem jár ennyi kötöttséggel… – Miért nem megy vissza tanítani? – kérdezte Gina. – Nagyszerű szakma, amellett sokkal több ideje lenne a gyerekeire. Ferlinghetti elátkozta magát, amiért ismét szóba hozta a munkáját. – Nem olyan egyszerű az – mondta óvatosan. – Elsősorban ott van a pénz. El tudja képzelni, mennyivel többet hoz a konyhára a titkári munka. Másodsorban az én diplomámmal, a korzikai nyelv és irodalom oktatójaként, csak Korzikán tudnék elhelyezkedni. De jelenleg nincs üres állás. Pár hónapja néztem utoljára utána. – Ez igaz volt, még akkor is, ha csak kíváncsiságból tette. A fegyelmi és a visszaminősítés ellenére imádta a nyomozói munkát; esze ágában sem volt feladni és elvonulni a világ végére csak azért, hogy húsz-harminc neveletlen kölyökkel vesződjön. – Aztán meg szeretem is a mostani munkámat. És végül… a 105

srácok már Párizshoz kötődnek. Szégyellem bevallani, de azon kívül, hogy beszélik a nyelvet, semmiféle korzikai identitásuk nincs. Valószínűleg soha nem lennének képesek Korzikán beilleszkedni. – Rólad nem is beszélve, tette hozzá magában. Gondolj bele, milyen fogadtatásban részesülne valaki, aki korzikai létére tagja lett a francia rendőrségnek. – Pedig meg kéne állapodni, főleg ha már kicsit nagyobbak lesznek – jegyezte meg Gina. – Nem örökké lesz szükség arra, hogy nagyszülők neveljék őket. Félre ne értsen, nem a nagyszülők ellen akarok beszélni. Ferlinghetti szó nélkül búsongott egy sort. Nem tartotta jó ötletnek a szőkeség orrára kötni, hogy a gyerekek az anyjuk halála után az ő felügyelete alatt voltak; onnan pedig azért kerültek ki, mert ő szerelemféltésből megütötte a közvetlen felettesét, minek következtében kénytelen volt néhány hetet katonai fogdán tölteni. A felügyelőséggel együtt a gyerekeit is elveszítette; anyósa ügyvédje sikeresen érvelt a bíróság előtt Ferlinghetti „erkölcstelen és iszákos életmódjával”. – Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Hogy meg kéne állapodnom valaki mellett, mégpedig hamarosan, az nem kérdés – tette hozzá sunyin, mert érezte, hogy vacsorapartnere ezt akarja hallani. – Csak hát tudja, hogy van ez. Senki nem kíváncsi egy… folyamatosan utazgató emberre, akinek ráadásul még két neveletlen sráca is van. Nem sokat érek ilyen szempontból. Nem mondom, pénzügyileg nem állok rosszul – szőtte tovább a hálót –, az átlaghoz képest legalábbis nem. – Ezt hogy érti? – Próbálkoztam ismerkedéssel az interneten – gyónt tovább Ferlinghetti. A nő elutasító kézmozdulatot tett. – Ne vicceljen. Az egy húspiac. Ezt a hibát én is elkövettem, miután elváltam. 106

– Már volt házas? – Nem tartott sokáig – szerencsére. Nos, igen, én is adtam fel hirdetést. Körülbelül háromszázötven levelet kaptam. Ezek közül mintegy kilencven százalék minősült szexpartner-keresésnek. A java burkolt volt és legalább megpróbált udvarias lenni, egy része viszont konkrétan, annak rendje és módja szerint leírta, mit, hová és hányszor. A maradék néhányat olyan szerencsétlenek írták, akikkel semmi értelme nem lett volna még csak randevúzni sem. Itt a borunk, Paulo. Ferlinghetti szándékoltan szigorú pillantással vette át a poharat és kortyolt bele. Ecetes víznek tűnt. Istenem, gondolta. Mennyivel jobban jártam volna néhány üveg tisztességes német sörrel, és most vághatom a jó képet ehhez a lőréhez. Mit meg nem tesz az ember, ha a hivatásának él! Fennhangon azonban csak ennyit mondott: – Ami az ízlését illeti, eddig sem voltak különösebb kétségeim, de azért hadd gratuláljak. – Összeráncolt homlokkal biccentett a pincérnek, aki teletöltötte a poharukat, egészségükre kívánta és nesztelen léptekkel elillant. – Legfőbb ideje, hogy most már ne csak rólam legyen szó – mondta. – Ha nem fájó már az emlék… megkérdezhetem, miért vált el? – Az elég egyértelmű – merengett el Gina. – Én inkább azt kérdezem magamtól, hogyan szerethettem belé. – Megrázta a fejét. – Autóversenyző volt, tudja. Legalábbis annak képzelte magát. Maguknál, Párizsban is szoktak tartani gyorsulási versenyeket? – Úgy hallottam, vannak néha ilyenek. – Nos, hát ezeken rendszeresen részt vett. Ha tehette, elutazott a Forma-l-re. Kisebb versenyeken is sokszor ott volt. Rendszeresen fogadott a tippmixen. Maga is lízingelt egy sportkocsit, amit természetesen nem engedhetett volna meg magának, mert… tulajdonképpen ezekből a 107

fogadásokból élt. Néha nem is rosszul – de ha történetesen egy favoritja falnak csapódott, akkor annyi volt. – Jó, hát nem szerette megfogni a munka végét – vonogatta a vállát Ferlinghetti –, de csak kellett legyenek jó tulajdonságai is, ha már hozzáment. – Pedig nem voltak. Legfeljebb abban lehettem többékevésbé biztos, hogy nem csal meg, de csak mert nem érdekelték a nők, legalábbis nem annyira, hogy időt vagy pénzt fecséreljen rájuk. Meg jóképű volt. Azon kívül erőszakos volt, és ha veszített, akkor agresszív. – Magával szemben is? – No, addig azért nem jutottunk. Nem, nem vagyok áldozat-típus – szögezte le Gina. – Amellett tudta ő nagyon jól, hogy voltak hónapok, amikor nélkülem ugyan ki nem tudta volna fizetni a drágalátos járgánya részleteit. Velem szemben elővigyázatos volt. De így is elegem lett belőle. Nem akart válni. Semmiképp. Nem ragaszkodásból, nem is az anyagi megfontolások okán, hanem mert elviselhetetlennek tartotta, hogy a végső szót ne ő, a nagyságos úr mondja ki. Ferlinghetti bólintott. – Azt képzelte, csak ő rúghatja ki a másikat. Gina bólintott, és elégedett arccal figyelte, amint elé rakják az előételt. – Úgy valahogy. Hónapokig zaklatott, míg a végén meg kellett fenyegetnem a rendőrséggel. De hallgasson csak ide, Paulo. Nem akarta, hogy magáról beszéljünk; erre fel most Fredericóról beszélünk, holott a hideg ráz ki, ha csak rá gondolok. Szerintem váltsunk ismét témát. Mit szól hozzá? – Jó étvágyat – mondta Ferlinghetti, és megragadta a villát. – Tudok egy ragyogó és izgalmas témát. A maga munkája. – A régészet valóban az. Tudja, dolgoztam a National Geographicnak. 108

– Igen. Említette a buli után. – Hú! A miatt még mindig szégyellem magam egy kicsit. – Nincs miért szégyenkeznie – jelentette ki a férfi nyomatékosan. – Semmi botrányost nem csinált, csak nevetgélt egy kicsit. Ez csak nem bűn? Igazság szerint szépít egy kicsit, gondolta. A szőke tyúkot valahogy még kikaparták Constanzo terepjárójából, azután viszont elég sokáig nem boldogultak vele. Kalipszót járt valamilyen dallamra, amit csak ő hallott, majd rájött a röhögés. Szoknyáját marokra fogta elöl, a két lába közt, összegörnyedt és úgy nyerített, hogy a Monté Solaro környékén az összes kutya vonítani kezdett. És nem lehetett felvinni a lépcsőn. Constanzót ketten is felhívták a környékről, és afelől érdeklődtek, ki az a pofátlan némber, aki ilyen iszonyú ricsajt csap. A srác szabadkozott, de a telefonálók minden bizonnyal hallották – most már a telefonban is – a féktelen nyerítést. Már azt fontolgatták, hogy orvost hívnak. Elég kinos volt. Mindezt persze tálalhatja akárhogy, a nő úgysem emlékszik abból az estéből semmire. Nevetgélt egy kicsit. Nem ezt nevezi az angol understatementnek? Gina kétkedően oldalra billentette a fejét. – Hát, éppenséggel nem volt úrinőhöz méltó magatartás. Még akkor sem, ha javarészt a maga lelkén szárad – tette hozzá mosolyogva. – Akkor most töredelmesen bocsánatot kérek. Szóval, mesélt a National Geographicról, Santoriniról, meg arról a cápáról, amely kis híján elfogyasztotta az operatőrét ebédre. Csak arról nem mesélt, min fog dolgozni itt. – A. – Gina játékos mozdulattal az ajkához tette az ujját. – Alighanem azért nem, mert az titok. – Ezek szerint a dolog még Santorininál is izgalmasabb. – Még Trójánál is, tanár úr. 109

– Lehet, hogy a címlapokra kerül vele? – Semmi nincs kizárva. – Gina vidáman megbillentette a borospoharát, és a szeme sarkából figyelte a férfit. Jóképű, semmi kétség. Nem azon a felületes módon, mint Frederico volt, aki mintha divatlapból lépett volna ki, de csinos vonásai alatt (nem ártott volna ezt idejében észrevenni) ott lappangott valami kiélt romlottság. Paulo elsőre látszott érdesnek – hogy ne mondjuk: bunkónak –, de ahogy egyre jobban megismerte az ember, úgy tűnt egyre kedvesebbnek. Gina, aki most már sokkal óvatosabb volt, mint akár egykét évvel korábban, nem tudta volna elképzelni az osztályteremben – de a titkári íróasztal mögött sem. Számára a titkár figuráját egyszer és mindenkorra Massimo határozta meg. Paulo azonban, aki semmiben nem emlékeztetett az exférje által utánozhatatlanul alakított link stricire, sem tanárnak, sem titkárnak nem tűnt. Jószívű, de dörzsölt, sokat látott, sokat tapasztalt fickónak annál inkább. Az a fajta, akit megbíznak az antikvitási hatóság embercinek lepénzelésével, villant át az agyán. Abban a pillanatban már látta is maga előtt a jelenetet, valahol Kairó előkelő kertvárosában, egy bérelt villa kertjében: a korrupt egyiptomi hivatalnok kövér borítékot vesz át Paulo Ferlinghettitől, hófehér fogai elővillannak fekete bajusza alatt, a korzikai meg elégedetten vigyorogva hátba veregeti – és már nincs is semmi akadálya annak, hogy egy értékesebb múmia egy zárkózott milliomos magángyűjteményét gazdagítsa, valahol Texasban. Épp meg akarta kérdezni, kinek dolgozik, amikor váratlanul ellenállhatatlan pisilési inger lepte meg. Még a háta is beleborzongott. – Bocsásson meg – villantotta fel legszebb mosolyát. – Azonnal visszajövök. Ferlinghetti biccentett. Tekintetével kísérte Ginát, majd elővette a telefonját, és Adrianát hívta. 110

– Mi újság? – kérdezte a nő. – Vacsorázunk – mondta Ferlinghetti –, de nem ezért hívom. – Hanem? – Két dolog. Az egyik, hogy a megbízatásáról továbbra sem hajlandó beszélni. – A másik? – Az, az érzésem, hogy követnek. – Micsoda? – Már odafenn ránk ragadtak. – Ferlinghetti kissé idegesen rágyújtott, és kiitta a bort a poharából. – Úgy zúgtam lefelé, mint akit hét ördög kerget, de körülbelül félútig rajtam volt egy motoros. – És aztán? – Aztán egy másik pasas, afféle motoros riksakulival, amilyeneket a buszvégállomáson látni. Az út utolsó harmadától kísért, egészen az étteremig. – Nem téved? – Nézze, volt már rá példa, de szerintem megfigyel valaki. Hogy engem, a szőkét vagy mindkettőnket, azt most nem tudom megmondani. Adriana némi hallgatás után azt mondta: – Oké. És most hol van az embere? – Pisilni van. Minden pillanatban itt lehet. – Rendben. Hol tart a vacsora? – A főfogás előtt. – Jó. Odamegyek. Motoros riksát mondott? – Sárga. – És a motorkerékpár? – Vörös Kawasaki crossmotor, pontosan ezekre a hegyi ösvényeiére való. Az volt az érzésem, hogy a motoros, amikor úgy vélte, esetleg kiszúrom, átadta a megfigyelést a riksásnak. De lehet, hogy többen is vannak. – Elképzelése, kik lehetnek? 111

– Egyet találgathat – mordult fel Ferlinghetti. – A márki úr valami oknál fogva ideges, hogy kerülgetik az ő búvárbombázóját. És kötve hiszem, hogy az ok a féltékenység lenne. Most le kell tennem. A nő is jön, meg a kaját is hozzák. Gina ért előbb az asztalhoz; amint elhelyezkedett, a pincér szertartásosan melléjük gurította a tálalót, amelyen jókora, szépséges párolt hal feküdt. A pincér sebészi mozdulatokkal húzta le a bőrét és filézte ki ott, előttük. Az omlós, fehér, gőzölgő halhúsra pestóra emlékeztető, fűszernövényekből készült mártást öntött. Valahonnan, diszkréten zene szólt; Ray Charles akart mesélni egy lányról, akit ismert, a babájáról, aki a szomszédban lakik, és minden reggel a kedvenc csészéjében szolgálja fel neki a kávét. – Hé, Paulo. Ferlinghetti egészen belefeledkezett a látványba. Gina várakozóan emelte poharát. A férfi is megragadta a magáét. – Mire iszunk? – kérdezte, kissé sután. – Legyen, mondjuk… a mai este. Megfelel? Ferlinghetti biccentett. – A mai estére – mondta. A két pohár halkan összecsendült. – Szóval maga is búvárkodik – mosolygott Gina. – Hol tanulta?

112

11. Villa Orsini Capri

Ha valaki megfigyelte volna Piero Orsini márkit, amint modernista házának verandáján ül mozdulatlanul nyugszékében, kezében egy üveg Kona Nigari sótalanított mélytengeri forrásvízzel, minden bizonnyal azt a következtetést vonja le, hogy a férfi ellazulva meditál a csillagfényes éjszakában, vagy talán az ezüst híd köti le figyelmét, amelyet a holdfény fest a tenger felszínére. Holott erről szó sem volt. Orsini lelkében valóságos hurrikán tombolt. Ellazulásról szó sem lehetett. A márki emberei jelentését várta. Az első jelentés már megérkezett. A régésznő és a gyanús korzikai együtt mentek vacsorázni. A cigány külsejű honfitárs felbukkanása már az első pillanattól nyugtalanította Orsinit, akit megérzései csak nagy ritkán vezettek tévútra. Először azt hitte, pusztán féltékenységről van szó. A márki nem tartozott azok közé a férfiak közé, akiket riaszt, ha egy nőnek esze van – épp ellenkezőleg, felizgatták azok, akiknek volt sütnivalójuk. Amikor megtudta, hogy az ismert régész lánya a szigetre jön, azonnal rákeresett az interneten. Gina jó néhány interjút adott, és a tematikus ismeretterjesztő csatornák honlapjain is rendszeresen megjelenítették – nem volt nehéz képet 113

találni róla. Orsini jó néhányat kinagyított a monitoron, és már akkor eldöntötte, hogy ráhajt a jövevényre. Meglepetésként érte, amikor megtudta, hogy Adriana Cipriani üzleti ügyben keresi, s egy magát megnevezni nem kívánó vevő nevében lép fel, de miután semmi törvénytelenség nem került szóba, eleinte nem is gyanakodott semmire. A későbbiekben sem gyanakodott volna, ha nincs vele a titkár, aki ráadásul korzikai, mint ő maga. Persze nem az ősi családokból származik, csak afféle pórnép sarja. Épp ezért nagyon komolyan kell venni: szívós, soha nem adja fel, és ha megszerzi a koncot, ahhoz pitbull módjára ragaszkodik. Az ebédnél döbbent arra rá, hogy ami Ferlinghettit illeti, tőle alighanem Gina Donatellinél is kiadósabb koncot is félteni kell. A titkárra öt percet kellett várni az ebédnél – ez alaposan felingerelte a márkit –, ám ami ennél sokkal rosszabb volt: senki nem tudta megmondani, hol járt. O maga azt állította, nehezen találta meg a mosdót. Orsini, mint a sűrűn hazudozó emberek általában, azonnal rájött, ha valaki nem mond igazat. De ha nem a mosdóban volt ez az alak, akkor ugyan merre járt az ő hajóján? Szimatolt volna valami után? Sokat vívódott, mielőtt felhívta Marseille-t. Nem szívesen tette, hiszen ott az utolsó beszélgetésük idején világosan tudtára adták, hogy jó hírekre számítanak. Most azt kellett jelentenie, hogy egy ismeretlen megbízásból dolgozó archeológus következetesen abban a zónában szaglászik, ahol semmi keresnivalója nem volna szabad lennie; ráadásul felbukkant a színen egy páros is, akik minden jel szerint őutána szaglásznak. A hajón elrejtett kamerák segítségével több kép is készült a márki két vendégéről; a délután folyamán ezeket e-mailhez csatolva küldte el Marseille-be.

114

A válaszok azóta megérkeztek. Elsőként a férfit azonosították, őt nagyon gyorsan. Paulo Ferlinghetti volt, a párizsi bűnügyi rendőrség nyomozója, akinek a személye elég nagy meglepetést okozott Marseille-ben. Ez a zsaru annak idején a parti őrségnél kezdte, később az erkölcsrendészetnél folytatta a szakmát, jelenleg pedig a gyermekvédelemnél szolgált; magával a kábítószer elleni harccal soha nem foglalkozott. Senki nem tudta – eddig –, hogy a francia rendőrség bárkit is Caprira küldött volna. Ha ez történt – márpedig ez történt –, úgy az utasítás magasról érkezett. Nagyon magasról. Más szavakkal: aki Ferlinghettit kiküldte, nem bízott meg a kábítószerrel foglalkozó ügyosztályban – és a maga részéről nagyon bölcsen cselekedett, hiszen így a bűnszövetkezet beépített embere nem figyelmeztethette a maffiát arra: vigyázat, megy egy ember. Orsini összeszorított ajkakkal, egymás után többször elolvasta az e-mailt. A másik elektronikus levélre két órát kellett várni. Orsini az Adrianával eddig folytatott két beszélgetésből leszűrhette, hogy a nő kitűnően ért a művészethez. Ezen nem is lehetett csodálkozni. Cipriani nyomozó az olasz nemzeti műkincsvédelmi hatóságnál dolgozott immár számos éve, azóta, hogy átvette művészettörténészi diplomáját. Őrá azért volt szükség, hogy általa az ő, Orsini környezetébe kerülhessen Ferlinghetti, ez a mosdatlan paraszt, aki nyilván meg van arról győződve, hogy Leonardo meg Michelangelo holmi rajzfilmszereplők. És aki most Gina Donatellivel vacsorázik a Bellevueben, minden bizonnyal gyertyafénynél. Orsininak nem nagyon voltak kétségei, milyen lehet ott a hangulat. Abban sem kételkedett, hogy még ma újabb telefont kap Marseille-ből. A nyugszék melletti asztalkán heverő ormótlan készülék hamarosan meg is szólalt. 115

A doromboló hang mintha sokkal zaklatottabb lett volna, mint az utolsó alkalommal. – Már meg sem merem kérdezni, vannak-e jó hírei, Piero barátom. – Gondolom, mindenről tájékoztatták – válaszolta a márki komoran. – Minimum két rendőr van a nyakamon. Donatelli ezekben a percekben is az egyikükkel van. Egyébként a zónában folytatott merülésekkel tölti a napját. – Ezek szerint mégsem romokat keresnek. És maga ezt tétlenül nézi? – Semmit nem tudok tenni – mondta ingerülten Orsini. – Legfeljebb annyit, hogy az összes rendelkezésemre álló emberrel, szemmel tartatom őket. – Értem. Szabad kérdeznem, mi lesz, ha Donatelli, aki nyilvánvalóan a francia és az olasz rendőrségnek dolgozik, holnap vagy holnapután rábukkan a szállítmányra? – Ahhoz hatalmas szerencse kéne – sziszegte a márki. – Vagy egy vevőkészülék, amivel be tudják mérni. Hiszen folyamatosan érkeznek a jelek, nem? Maga is pontosan tudja, hol a szállítmány; ugyan miért ne mérhetnék be ők is? – Mert nem ismerik a frekvenciát, és fogalmuk sincs, mit keressenek. Ráadásul az akkumulátor meddőben van. Már tegnap reggel is éppen hogy csak fogni tudtuk a jelet. – Ez legalább jó hír. Mindazonáltal nem bízhatjuk magunkat a véletlenre. Orsini hallgatott. A másik folytatta: – Ugye, érti. Nem bízhatunk abban, hogy a nő hátha nem találja meg a szállítmányt. Hallgasson ide, kedves márkim. Legutóbb már céloztam arra, hogy vannak embereim, akik nem finnyáskodnak, hanem gondolkodás nélkül hajtják végre a parancsokat. Nem gondolja, hogy legfőbb ideje lenne megrendezni egy csinos balesetet? Orsini elborzadt.

116

– Gondolkozzék – mondta rekedten. – Elhiszem, hogy maga szívesen megrendez itt egy mészárlást. És, utána mi lesz? Most itt kereng három ember – ha maga vörösre festi a tengert, itt lesznek harmincan. Most még legfeljebb találgatnak, gyanakodnak, kutakodnak. – Orsini Ferlinghettire gondolt, aki ki tudja, merre járt a hajóján. – Egy vérengzés után már pontosan tudni fogják, hogy van keresnivalójuk, és addig nem tágítanak innen, míg meg nem találják. Némi szünet következett. – Magának van némi igazsága – dorombolta a hang –, de nekem is van. Ha megtalálják az árut, közbe kell lépni. És magának nem lesz kivel, és nem lesz mivel. Ha rövidesen nem produkálja az árut, amire nagy szükségem van, és ami máris elkésett, ott vannak magánál az embereim, Orsini. Még az sem kizárt, hogy én magam megyek önhöz. Ha szükség lesz rá, személyesen is beavatkozom a dolgok menetébe. – Gondoskodom róla, hogy ne legyen rá szükség. – Magam vagyok a megtestesült jóhiszeműség, kedves Pieróm, de sajnos nem bízom ebben. A maga pompás ötlete miatt valóságos vagyon hever valahol száz méter mélyen, és cápaként köröz körülötte a rendőrség, miközben, akárhogy is szépítjük a dolgot, maga tehetetlen. – Majd meglátjuk – mondta Orsini dühösen. – Ne legyen igazam, és sikerüljön ezt az ügyet minél nagyobb csendben intézni. Békében, ha úgy tetszik. De hát ismeri a régi mondást: ha békét akarsz, készülj a háborúra. A viszonthallásra, Orsini. Nem sok időnk van már. Kattanás hallatszott. Orsini fegyelmezte magát, noha a legszívesebben a földhöz csapta volna a telefont. Ha a marseille-iek csakugyan beállítanak, itt kő kövön nem marad. Most mitévő legyen? 117

Nyugalmat erőszakolt magára, és tárcsázta Gina mobilját, de az ki volt kapcsolva.

118

12. Villa Monté Solaro Anacapri Gina jóleső kimerültséggel szállt le Ferlinghetti mopedjáról. Hosszú nap volt mögötte, benne megannyi eseménnyel: másnaposságát Orsini márkinál csillapította villásreggelin, utána a Nanette fedélzetéről bukott alá, fokozatosan merülve előbb tíz, majd húsz, végül ötven méterre. Régen merült és szoktatni akarta a szervezetét; ismerkedni akart a felszereléssel; de az előző esti duhajkodás miatt is óvatos volt, mert tudta, hogy fűszeres fürj ide vagy oda, az elfogyasztott alkohol egy része még nem távozott a szervezetéből. Miután kikötöttek, spagettit falt az első étteremben, majd végigsétált Capri híres bevásárló utcáján, ahol egyetlen kirakatban sem voltak árcédulák, és egy nagyon kicsi, de annál elegánsabb kávéházban ivott egy feketét és egy kis üveg kólát; a kilenceurós számlára adott egy euró borravalót méltóságteljes főhajtással vették tudomásul. Az utcán a világ színe-java sétált el előtte. Ha Constanzo vagy Orsini vele lett volna, bizonyára sok érdekes figurára fel tudja hívni a figyelmét, így viszont csak egy cseh topmodellt ismert fel, aki körülbelül egy fejjel volt magasabb nála, zsiráfléptekkel haladt, és melle szinte egyáltalán nem volt; valamint egy lazán öltözött, ruganyos mozgású pasira lett figyelmes – utóbbi nyilván fontos 119

ember lehetett, de nem sokat lehetett látni belőle, mert vagy féltucatnyi hatalmas, kigyúrt pali vette körül. Valamennyien mérték után készült öltönyben pompáztak, nyilván azért, mert az ő méretükre sehol sem kaphattak konfekciót. Gina egy darabig a tekintetével kísérte a menetet, és azon gondolkodott, milyen lehet állandó védőőrizetben élni, lett légyen az ember, bárha a világnak ebben az aranyzöld, citromillatú szegletében. A fontos embert és a testőreit hamarosan elnyelte a lazán hullámzó, jól öltözött sokaság. Nem messze a kávéháztól egy család állt meg, hogy üdvözöljön egy fehér öltönyös, nádpálcával és szalmakalappal közlekedő, igen idős urat. A családdal lévő, hároméves forma kisfiú néhány lépést tett a kávéház felé. Nyílt gyermektekintete Gináéba mélyedt. Nem babás szépség volt, sokkal inkább kisfiús; haját még sohasem nyírták meg, s az szőkén göndörödött a nyaka körül; kékeszöld szeme tengercseppként csillant meg a napsütésben. Gina megbabonázva figyelte. Elnézte volna akármeddig, de rövidesen a gyerekért odalépett az apja. Gina taxival ment haza, lefürdött és bedőlt az ágyba. Öt után ébredt, bőven jutott rá ideje, hogy összeszedje magát, miközben a minapi mondat immár módosítva zakatolt az agyában. Elvált asszony vagy, egyedül Caprin, még nem vagy harminc, és ma nem vacsorázol egyedül. Mikor elindultak, még bőven világos volt; mostanra már besötétedett. Megvárta, míg Ferlinghetti kitámasztja a mopedjét, s csak azután indult felfelé a lépcsőn. Tagadhatatlan, hogy a férfi nem okozott neki csalódást. Érdekes és eredeti a maga módján. Ám Gina – aki nap közben több alkalommal is azon kapta magát, hogy összehasonlítja a két korzikait – úgy vélte, ami az érdekességet és az eredetiséget illeti, Pierónak sincs panaszkodnivalója, sőt. Akárhogyan kutat az

120

emlékezetében, nem tudna még egy olyan embert mondani, aki úszó múzeumot tartana fenn. Micsoda ötlet! Miközben felfelé haladtak a lépcsőn, Ferlinghetti karját érezte a derekán. Nem zavarta, sőt jól is esett, hogy támogatják. Ám amikor felértek a teraszra, és közel jutottak az ajtajához, Gina igyekezett a legtapintatosabban, de egyértelműen tilosat jelezve hátralépni. Elvégre mégse smárol az ember az első randiján. Ferlinghetti nem látszott megbántottnak. – Jól szórakozott? – kérdezte. – Pompásan. – Remélem, lesz még szerencsém. – Biztosan lesz rá alkalom – nevetett rá a lány. Miután becsukták maguk mögött az ajtót, mindkettejüknek első dolguk volt, hogy bekapcsolják a telefonjukat.

* Gina készüléke több nem fogadott hívást jelzett – volt köztük rejtett hívószámú, olyan is, amit nem ismert. A legfontosabb azonban a főnöke, Clara Bertucci volt. Lerúgta magáról a cipőt, végigheveredett az ágyon, és visszahívta. – Már nem is számítottam rád ma – mondta a főigazgató asszony. – Egy kis esti merülés? – kérdezte kajánul. – Egy kis esti romantika – nevetett Gina. – Nocsak. De végül is a legfőbb ideje volt. Mindent tudni akarok, és azonnal. – Melyikkel kezdjem? – Jó ég! Több is van? – Egészen pontosan kettő. – Te lány! Jóformán még ki se tetted a lábad! – Á, semmi komoly, tulajdonképpen még csak kóstolgatjuk egymást. 121

– Ha nem mesélsz rögtön, megvonom az idei éves prémiumodat. – Az egyik közös az bennük, hogy mind a ketten korzikaiak. A másik, hogy mind a kettő szokott búvárkodni. – Hű! Ez izgalmasan indul. – Amúgy meg a két véglet. Hát… nem is tudom, melyikükkel kezdjem. – Folyamodjunk, mondjuk az ábécésorrendhez – javasolta Bertucci. – Vagy kezdd a fiatalabbikkal. Vagy a szebbikkel. Vagy a gazdagabbikkal. De valamelyikkel kezdjed! Ne csigázz már! – Az egyikük főnemes. Márki. Piero Orsininak hívják. Ő dúsgazdag. Valóságos krőzus – adagolta Gina kiszámítottan az információt. – Az igaz, hogy negyvenöt éves, de esküszöm neked, hogy egy tízest nyugodtan letagadhat. – Az nem nagy kunszt. Én már annál lényegesen többet is letagadhatok. Csak épp senki nem hiszi el. – Piero esetében elhinnéd. Én magam harmincötre saccoltam. Komolyan mondom, még a haját se festeti. – Az amúgy is meglátszana. Rémes pojácák tudnak lenni a festett hajú férfiak, kedvesem. Különösen, ha még kopaszok is egyben. De a legszebb, amikor a maradék hajukat megnövesztik az egyik oldalon, átfésülik a kopasz fejük búbján, befújják lakkal, és alá lehet látni. – Se kopaszság, se festék, se ránc. És nem is az a testedzés-buzi, mert azokat utálom. Egyszerűen arisztokrata. Kecses mozdulatok, könnyedség és főúri viselkedés. Ráadásul nem henyél, hanem műkincsekkel kereskedik. Van egy cége, amely replikákat gyárt. Ma együtt reggeliztünk. Előző este ugyanis kicsit felöntöttem a garatra. De az már egy másik történet… – Nem ismerek rád, édesem, de abba ne hagyd. Amiket hallok, zene a füleimnek. Sajnálom, hogy nem tarthattam veled. 122

– A másik pasit Paulónak hívják. – Piero és Paulo. Remek. És mindketten korzikaiak, azt mondtad? – Igen, de Pierón ez már nem nagyon látszik. Az ősei régen elkerültek onnét, már a nyelvet se nagyon beszéli. Paulo viszont igen. Neki fekete a haja, a szeme, sötét a bőre, és olyan… vadnak tűnik. Kulturáltan viselkedik, meg minden, de az ember – Gina óvatosan lehalkította a hangját – folyamatosan érzi, hogy izzik a parázs a páncél mögött, ha érted, mire gondolok. – Már hogy ne érteném. – Együtt vacsoráztunk. Hát… ő párizsi, de korántsem olyan kifinomult, mint a márki… Olaszországról nagyjából annyit tud, hogy csak a szalmafonatos Chianti iható a borok közül. Viszont remek humora van. És ha bókol… tudod, Orsini a kisujjából rázza ki a bókokat, de Paulónál, ha jön egy, spontán jön, és az olyan jó! Egyébként tanárdiplomája van, de most titkárként dolgozik. A főnöke valamilyen üzletet akar nyélbe ütni a márkival. Orsini hajóján ebédeltek. Mesélte, hogy a hajó valóságos úszó múzeum, a márki ott tartja azokat a másolatokat, amelyeket különféle híres festményekről készített, és van ott a modernektől az ókorig minden. Hát, azt hiszem, nem kéne sokat kapaszkodnom, hogy én is meghívást kapjak arra a jachtra. Láttam ám a hajót, kinn a vízen. Mert azért dolgoztam is már. – Találtál is valamit? – Épp csak buktam egy kicsit. – Akkor ezt most talán hanyagoljuk, jó? A pasikról szeretnék még hallani. Egy szóval felelj, melyik a jobb fej: a márki vagy a tanár? – Jaj, Clara, az egyikkel reggeliztem, a másikkal vacsoráztam, nem lehet ezt most hasra ütéssel eldönteni.

123

– Akkor úgy teszem fel a kérdést, melyik lenne jobb parti? – Ezt sem tudom most eldönteni. Orsini tudtommal soha nem volt még nős. És negyvenöt éves. Fogalmam sincs, hogyan reagálna az éjszakai sírásra és a kakis pelenkákra, ha ezt akartad kérdezni. – Ördögöd van. Na és a másik? – Paulo már túl van ezeken. Noha ő a fiatalabb, elözvegyült. Két sráca van… egy kisfiú, egy kislány… a nagyszülőiénél, mert sokat utazik. De nyilvánvaló, hogy gyötrődik miattuk. – Hm – mondta Clara. – A márki olasz, ő viszont francia… és minden Párizshoz köti. Szóval… – A márki gazdag, tehát őt nem köti semmi sehová. – Hát, igen. – És úgy tűnik, eddig semmi nem kötötte senkihez sem. Nagyon agglegény-típus? – Nézd, Clara. Nem akarok a megérzéseim alapján ítélkezni. Francesco esetében bebizonyosodott, mennyire keveset érnek. Annyit viszont világosan kijelenthetek, pusztán a női ösztöneimre támaszkodva, hogy egyik pasinak se nyitott könyv az élete. – Kinek az manapság? – nevetett Clara. – Én a magam részéről lassan már abban sem hiszek, hogy a fiúcsecsemő tabula rasa jön a világra. Érez-e a női ösztönöd valami rosszat? – Nem. Talán mert nem is akar. – Gina a hajába túrt. – Nem kell ezekből a kis flörtökből messzemenő következtetéseket levonni, Clara. Holnaptól megkezdődik az igazi munka. Nem tudom, amellett lesz-e erőm bókokat hallgatni.

124

– Jegyezd meg magadnak, hogy egy nőnek mindig kell, legyen ereje bókokat hallgatni – csattant fel Clara. – Hová is jutnánk? – Hová is? – nevetett Gina. – Pontosan oda – vágta rá a főnöke. – Szóval, holnaptól kőkemény munka? – Még annál is keményebb. – Senkinek nem fecsegtél, ugye? – Egy szót sem. Pedig mind a ketten nagyon szeretnék tudni, mit keresek. Juszt se mondom meg, ennyivel is titokzatosabbnak látszom a szemükben. – Nagyon helyes – mondta Clara. – Ezt nevezem taktikának. Jól van, kedvesem. Örülök, hogy hallottam a hangodat, és hogy ilyen jól mulatsz. Ha pár napig nem hívsz, majd jelentkezem én. – Kösz. Jó éjt, Clara. – Neked is. Gina kikapcsolta a készüléket, majd megszabadult ruhájától, és a fürdőszobába ment. * Éjfélre járt az idő. Ferlinghetti Adriana számát hívta. A nő elsőre felvette. – Otthon van? – Aha. – Jöjjön a libegő végállomásához. – Adjon tíz percet. Lezuhanyoznék. Még addig sem tartott. Ferlinghetti az elegáns pantallót és inget sortra és pólóra cserélte, cipő helyett strandpapucsot húzott, majd macskamód kiosont és körülnézett a teraszon. A Villa Monté Solaro teljes csendbe burkolózott ezen az órán, csak a német nászutasoknál égett a villany, és Ginától szűrődött ki valamennyi fény az ajtó alatt. Hangtalanul lement a lépcsőn, kinn, az utcán 125

körülnézett, majd elővett egy cigarettát, mint aki csak járni akar egyet holdvilágnál. A tücskök már egy ideje húzták, de most mintha még alaposabban rázendítettek volna. Ráérős léptekkel, hallgatózva haladt a libegő végállomása felé, amelyet tizenegykor bezártak, és most teljesen elhagyatott volt. Egy ponton megállt, és úgy tett, mint aki megigazítja a cipőben meggyűrődött zokniját. Ha valaki még mindig követi, előbb-utóbb elárulja magát. Ám úgy tűnt, vagy leszálltak róla, vagy aki rajta van, profi munkát végez. Mintegy húsz méterre lehetett a végállomástól, amikor a bokrok közül rápisszegtek. Adriana egy kis gyalogúton várta, amely a sötétben szinte észrevehetetlen volt. Ujját a szájára tette. Mindketten mozdulatlanná merevedtek, és figyelték az utat. Valaki néma árnyként suhant el mellettük. Tartásán némi bizonytalanság érződött. Megállt egy pillanatra, és az utcai lámpa fénye az arcára vetült. Ferlinghetti nem esküdött volna meg rá, de a férfi a ruházatából ítélve azonos volt azzal, aki Kawasakin követte őket az este. Mikor a pasas továbbment, Adriana intett a fejével, és mint aki a sötétben is lát, gyorsan továbbhaladt a gyalogösvényen. Ferlinghettinek ugyancsak ügyelnie kellett arra, nehogy elvétse a lépést és zajt csapjon. Csupán néhány percig haladtak, azután elérkeztek egy, örökzölddel szinte teljesen benőtt kerítésig. Az ajtó nyitva volt. Adriana besurrant rajta. Ferlinghetti most jött rá, hogy a társa szállásául szolgáló villa hátsó kertjében vannak. Adriana a hátsó traktusban lévő, kétszemélyes hintához vezette a férfit. A hinta melletti asztalon mécsesek világítottak, és egy likőrös üveg körvonalai bontakoztak ki a gyenge fényben. Adriana kérdő mozdulattal felemelt két apró poharat: – Jó lesz, vagy inkább sört hozzak? – kérdezte halkan. 126

– Mi az? – Limoncello. – Soha nem próbálkoztam vele. – Citromlikőr. A helyi különlegesség – mutatta Adriana a palackot. – Az egyik lenti főzdében vettem. – Megteszi – nézett oda Ferlinghetti. – Sikerült becserkészni őket? – Ott kerengtek a Bellevue-nél és lestek magukat. – Adriana felmutatta a mobilját. – Kitűnő képeket is küldtem mind a kettejükről Rómába. – És? – A kawasakis ürgéről elsőre nincs semmi, a riksás pasasnak viszont elég komoly priusza van. Lopás, rablás, betörés, kényszerítés. Ferlinghetti is elővette a telefonját, és bekapcsolta a bluetooth-t. – Lője át nekem azt a kawasakis ürgét. Hátha a mieink tudnak róla valamit. – Fölösleges. Róma már érintkezésbe lépett Párizzsal. Hogy boldogult? – Nagyszerűen sikerült a vacsora. Fantasztikus a mártásuk. – Örömmel hallom, hogy nem hiába vesztegette a francia adófizetők pénzét. Egyéb közölnivaló? Ferlinghetti a gallér mögé hajította a limoncellót. Fintorogva tétovázott egy darabig, azután kitöltött egy újabb adagot. – Ma este hallottam egy olyan Ray Charlesszámot, amit eddig nem is ismertem – mondta filozofikusan. Adriana a férfi arcélét fürkészte. A hinta lassan ringani kezdett velük. – Paulo – mondta a nő lágyan. – Nem szívesen zavarom meg a hangulatát… de sikerült valami érdemlegeset?…

127

– Nem – mondta Ferlinghetti, és lassú mozdulattal az ajkához érintette a poharat. – Nem sikerült megtudnom semmit. – Próbálkozott egyáltalán? – Csak vacsora volt. Égett a gyertya, diszkrét volt a kiszolgálás, és sütött a hoki. Csak vacsora volt – ismételte. – Az igazság az, hogy kotorásznom kellett az emlékeim között, mikor is voltam utoljára ilyen… gondtalan. Mikor esett velem meg utoljára az, hogy a külvilág díszletté változott, és igazán komolyan semmi nem létezett… csak én meg a másik. Adriana hallgatott. – Bizony, jó ideje annak – folytatta némi szünet után a férfi. – Már vagy tíz-tizenkét éve történt, amikor Doriával vacsoráztunk Párizsban, a Szajna partján. Nem – javította ki önmagát. – Több kellett legyen, mert még egyáltalán nem volt gyerekünk. De az lehet, hogy Doria terhes volt… igen, akörül történhetett. Egészen korai terhes lehetett, mert aznap este még nem tudtuk. Csak pár nap múlva. Párizs ott lüktetett körülöttünk, és nem létezett rajtunk kívül senki és semmi. Mint ahogy ma este sem. Csend volt. Azután a nő nagyon halkan kérdezte: – Villámcsapás? Ferlinghetti némán bólintott. – Ajaj – mondta némi szünet után Adriana. – Sok mindenre számítottam magával kapcsolatban, de erre nem. Ferlinghetti kifürkészhetetlen arccal fordult felé, majd bólintott, és magasra emelte a poharát. Adriana maga elé meredt. – Most akkor mi legyen? – suttogta maga elé. Ferlinghetti cigarettát tett az ajkai közé. – Tesszük tovább a dolgunkat – mondta erőltetett közönnyel. A nő megrázta a fejét. – Ne vicceljen, Paulo. Magasabban repül most, mint egy papírsárkány. 128

– A mindenségit – motyogta a poharába Ferlinghetti. – Egészen azért nem ment el az eszem. Ez itt Capri, ahol még a csokit is citromból gyártják. Citromillatúak a lombok, sós a tenger felől jövő szél. Teli van minden örökzölddel, süt a hoki, persze, hogy azt hisszük, szerelmesek vagyunk. És miért is ne lenne jogunk ahhoz, hogy legalább egy kicsit becsapjuk saját magunkat? Miért ne képzelhetnénk azt, legalább két-három órára, hogy nem ólálkodnak utánunk mindenféle büntetett előéletű gazemberek, és nem szakképzett bűnsegéddel ülünk együtt a vacsoraasztalnál? Miért is ne ábrándozhatnánk arról, hogy egyszer valakinek az oldalán normális életet élhetünk, gyereket nevelhetünk, este közösen vacsorázhatunk, Charles Aznavourt hallgathatunk és BL-meccset nézhetünk a tévében? Olyan hatalmas kívánságok ezek? – A férfi kezében fellángolt az ósdi, sárgaréz öngyújtó. Ferlinghetti indulatosan fújta ki a hatalmas füstfelhőt, megállította a hintát, és megint megtöltötte a poharát. Most Adrianára pillantott. – Nyugalom. Elmúltam már tizennégy éves. Ha annyira elszálltam volna, mint maga gondolja, nem szúrtam volna ki az árnyékokat. – Magánál a pont – felelte a nő. – Tehát… az óvatos romantikán kívül semmi egyéb? Ferlinghetti megrázta a fejét. – Szerintem nincs benne – mondta azután, határozottan. – Akkor mit keres a kritikus területen? – Fogalmam sincs – vont vállat a férfi. – De szerintem nem azt, amire mi gondolunk. – Honnan veszi? – Zsaruösztön. – És semmi romantika nem játszik szerepet abban, hogy… – Semmi a világon. Tisztában vagyok vele, hogy a látszat ellene szól… 129

– Paulo, ez a látszat jelenleg meglehetősen erős… – …és épp ezért lehet, hogy tévedek. Nem véletlenül mondtam, hogy tesszük tovább a dolgunkat. A tücskök muzsikája most mintha kicsit messzebbről hallatszott volna. Adriana megforgatta a nyelvén a likőrt. Hátraszegte a fejét és egyenesen a hokira bámult. A hinta újra megindult alattuk. Egészen kicsit meglegyintette a férfi borsmenta illatú dezodorral keveredő izzadságszaga. Nem volt kellemetlen. – Mintha mi sem történt volna? – kérdezte. Ferlinghetti nyomatékosan bólintott. – Mintha mi sem történt volna.

130

13. A Nanette fedélzetén Capri és Ischia között Gina kifújta magát. Lezuhanyozott a hajó szűk zuhanykabinjában, ahol be kellett érnie hideg vízzel. Majd’ megvette az Isten hidege – noha a búvárruhát jeges tengerekben való merülésre hirdették, egy idő után átkozottul hideg volt a Földközi-tenger is –, így aztán napfürdőzött egy sort, majd a torzonborz legénység gyanakvó tekintetétől kísérve bement a kapitányi kabinba, és egy csésze kávéval a kezében a Caprit övező tengerfenék topográfiai térképére meredt. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga – az igazat megvallva a legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy nem fogja megtalálni a roncsot. Jó néhány búvárrégészeti expedícióban vett részt az elmúlt években, és tudta: a roncsokra az esetek túlnyomó többségében véletlenül bukkannak rá, többnyire halászok, akiknek a fenékhálója beakad valamilyen kiálló darabba. Ennek híre megy, s a maradványokat általában előbb fosztják ki, semmint a régészeti hatóság emberei a helyszínre érnének. Nagy ritkaságnak számított – és komoly szenzációt keltett – Gina első feltárása, amelyet még apja oldalán és útmutatásával hajtott végre, hat-hét évvel ezelőtt. Jó kétezer esztendős roncsot találtak Bari kikötőjétől nem messze; a hajó vörösbort fuvarozott a görög Khiosz szigetről. Mindössze harmincöt méter mélyre süllyedt. Maga a tizenöt 131

méter hosszú hajótest belesüppedt az iszapba, a szerteszóródott amforák viszont már messziről jelezték a lelőhelyet. Szintén körülbelül harmincméteres mélységben találtak rá a Messinai-szorosban a mintegy harminc tonnás, úgynevezett eresztékes illesztéssel készült teherszállítóra, amely Krisztus előtt négy évszázaddal került a hullámsírba az amforákból, bronz rudakból és szobrokból álló rakományával együtt. Még ennél is sekélyebben, legfeljebb tíz-tizenkét méteren találtak rá a Lipari-szigetek partjainál egy ugyancsak görög hajóra, ezt azonban addigra már kifosztották. Gina legmélyebb búvárrégészeti expedíciója nyolcvan méteren zajlott Szardíniánál. Ez volt az első alkalom, hogy tévéstáb kísérte, és egyszerre két roncs feltalálását is rögzítették; csatahajók voltak, egymástól mintegy ötven méterre, és a hajótestek alacsonyabban fekvő részei, az egyik jármű tatja, valamint a másik csáklyája szinte érintetlenül élte túl az évszázadokat. A lelőhelyen cannabist találtak; minden bizonnyal a legénység élt a már az ókorban is ismert narkotikummal. Á jobb állapotban fennmaradt hadihajót kiemelték, konzerválták, s a Marsala Regionális Archeológiai Múzeumban állították ki. Capri vulkanikus eredetű sziget volt, partjai meredeken emelkedtek ki a tengerből – a tengerfenék pedig ugyanilyen meredeken zuhant alá a vízfelszín alatt. Ez volt az oka annak, hogy a sziget egyvalamivel nem rendelkezett: olyan természetes strandokkal, ahol kényelmesen lehetett volna fürdőzni. A térkép meglehetősen tagolt tengerfeneket mutatott, nyolcvan és kétszáz méter közötti mélységekkel. Gina kissé elcsüggedt. Elutazása előtt fél órán át faggatta a lelet megtalálásának körülményeiről főnökasszonya ismerőse, Guido unokáját. A srác még azt is csak nagyjából tudta megmondani, merre merült, azt pedig, hogy milyen mélyre, csak saccolta. Hosszas faggatózás után kiderült az is, hogy a kelleténél gyorsabban iszkolt felfelé, mert 132

fogytán volt az oxigénje, és eléggé rosszul lett – „Ez azonban maradjon köztünk”, kötötte Gina lelkére. A hajón, amiről a srác merült, nem volt túlnyomásos kamra – sőt, tapasztalt búvár, de még csak olyan személy sem, aki legalább megközelítőleg tudta volna, mit kell tenni egy ilyen esetben a pórul járt búvárral. Gina elborzadt a gondolatra, hogy a fiatal, alig húsz éves, tapasztalatlan gyerek akár bele is halhatott volna ebbe a kalandba. Ha nem hozza fel magával a fadarabot és nem készíti el odalenn a képeket, egy szót sem hitt volna az egész történetből; az agy egy esetleges nitrogénnarkózis hatására elég furcsa dolgokat produkál. Még az sem kizárt, hogy a búvár előtt Nemo kapitány Nautilusa haladjon el díszkivilágítás, trombitaszó és dobpergés közepette, nyomában a Sárga Tengeralattjáróval. Valamilyen roncs kétségtelenül van errefelé, jó mélyen – ha nem is okvetlenül Tiberius magánjachtja, mint Clara Bertucci reméli. Bármi is legyen, mindenképp ókori darab, és bárkié volt is, meg kell határozni a pontos helyét, mégpedig ebben a néhány napban, ami a rendelkezésére áll. Ha sikerül, az dicsőséget, előléptetést és pénzt jelent, továbbá azzal jár, hogy megkapják a keretet a roncs tudományos feltárására – de az sem kizárt, hogy újra beszáll a National Geographic vagy a Discovery, és többórás dokumentumfilm készül Tiberius hajójának kiemeléséről. Ha viszont nem találja meg, a roncs itt marad, kiszolgáltatva az amatőr búvárrégészek, az Indiana Jonest játszó hóbortosok, valamint a különféle rendű és rangú, hidegvérű kalandorok kényének-kedvének, akik a kincskeresés lázában minden bizonnyal vandál kíméletlenséggel el fognak bánni a maradványokkal. Gina el tudta képzelni, hogy már most a fél sziget az ő vállalkozásáról pusmog, annál is inkább, mert senkinek nem volt hajlandó elmondani, mi után kutat. Ha nem jár 133

sikerrel, napok leforgása alatt itt lesznek a kincskeresők. Ez a tenger, itt nem zárhatják le a lelőhelyet csendőrségi kordonnal. Sóhajtva bejelölte a térképen azt a területet, amelyet a mostani merüléssel vizsgált be, majd a kopogtatás nélkül belépő Martagnóra nézett: – Fél óra múlva újra merülök. Forduljon északkeletnek, és haladjon öt-hétszáz lábnyit. A kapitány kiköpött az ökörszemen. – Ahogy a kisasszony parancsolja – mondta. – Eldöntötte már, kell-e a hétvégére a hajó, vagy nem kell? – Idejében meg fogom mondani – közölte Gina dühösen. Tisztában volt azzal, hogy nem lesz más választása, mint kifizetni valamennyi túlórapénzt a legénységnek, noha vérforralónak találta a zsarolást. – Legyenek egészen nyugodtak. Martagno lapos pillantást vetett rá. – Jó, csak hát a srácoknak is tudni kell. Családjuk van, meg minden – dünnyögte, és nagy zörgéssel kezébe vette a térképet. – Szóljon nekik, hogy töltsék fel a palackjaimat. A kapitány ide-oda forgatta, majd az asztalra dobta a térképet, kiment s hagyta, hogy az ajtó becsapódjon mögötte. Gina némi sajgást érzett az izmaiban. Érződött, hogy tavaly szeptemberben merült utoljára. Pedig most lemerül. És aztán újra. Egészen addig, míg jártányi ereje van. Újra felsóhajtott, és nekilátott, hogy töviről hegyire átvizsgálja a felszerelését. Ha még ma délután megtalálja Tiberius jachtját – vagy bármi legyen is az odalenn –, Martagno és a kalózai süthetik a hajójukat. Orsinira és Ferlinghettire gondolt – aznap már sokadszor. 134

És hirtelen támadt egy ötlete.

135

14. Downtovm diszkó Capri

Azt, hogy „szeress engem ma éjjel, mert valami nagyon éget belül”, valószínűleg senki nem énekelhette jobban Engelbert Humperdincknél – legfeljebb Tom Jones próbálkozhatott volna meg vele, no meg szegény Elvis, ha időnek előtte sírba nem viszi a rengeteg gyógyszer, amit magába tömött. Retró jellegű diszkó volt a Downtown, amely a nevét alkalmasint Petula Clark örökzöldje után kapta; elsősorban megállapodott milliomosoknak szánták, azoknak, akik a hetvenes években voltak tinédzserek és jártak egyetemre, mérsékelten hippi életet éltek, de igazán soha nem lógtak ki a társadalomból, és ezt most, negyven és ötven között, kissé bánták is, de későn. Az ő pénztárcáikhoz szabták a Downtown árait, és az ő ízlésükhöz a repertoárt, amelyet nagyon profi tánczenekar közvetített, egymást váltogató, kitűnő hangú énekessel és énekesnővel, száz százalékban élőben – a legutolsó hangjegyet is a színpadon állították elő. Romantikus számok, de semmi nagyon felkavaró: Abba, Cliff Richárd, Tony Orlando, Barry Manilow, no és az olaszok: Gianni Morandi, Adriano Celentano, Rita Pavone. Légkondicionálás, teljesen igazinak látszó műnövények, udvarias kiszolgálás, forgószínpad a táncosoknak, a legutolsó lézertechnika, mindez potom 136

százötven eurós beugróért, amiben már benne volt egy pohár pezsgő (hölgyeknek ingyen, ahogyan az egy régivágású szórakozóhelyen dukál); a slózin mérték ugyan a kokaint, de csak nagyon diszkréten – itt mindenki félszavakból értette a másikat, és nemcsak tisztában volt az összes játékszabállyal, de szigorúan tiszteletben is tartotta valamennyit. Alapvetően vidám hely volt, olyan embereknek, akiket már nem érhet az életben különösebb meglepetés. Gina legalábbis ilyennek látta. Amikor Orsini felhívta, ő javasolta, hogy menjenek táncolni; a férfi azonnal beleegyezett, noha Ginának az volt az érzése, hogy más tervei voltak aznap estére. – Valóban – mondta a márki, amikor rákérdezett –, én arra gondoltam, repülhetnénk egyet, de ezt bármikor megtehetjük. – Repülni? – kérdezte Gina. – Hová? – Sétarepülés – magyarázta Orsini. – Helikopterről fantasztikus itt a naplemente. Az egyedüli illúzióromboló része a motorzaj, ami ellen viszont nincs mit tenni. No, de sebaj, erre bármikor sort keríthetünk. A leszálló ott van Anacapriban, nem messze a Monté Solarótól. Rendkívüli módon ellazítja az embert, különösen, ha fárasztó napja volt. Ez úgy hangzott, mint valami kérdés. Gina némi mérlegelés után úgy döntött, nem engedi el a füle mellett. – Hatszor merültem ma. – Hatszor!? – Orsini hangján érződött a meglepetés. – Magam is búvárkodtam már sokat, és elmondhatom, hogy nem vagyok teljesen kezdő, de lenyűgöző teljesítménynek tűnik. Biztos, hogy táncolni szeretne, és nem naplementét nézni madártávlatból? – Ne aggódjon. A merülés nálam munka, ezért stresszel; annak pedig legjobb ellenszere, ha széttáncolom valamelyik megunt cipőmet. 137

– Ahogy parancsolja – nevetett a márki. – Hajnalig bőven lesz rá alkalma; akár váltócipőt is hozhat magával. Kilenc órakor ott vagyok önért; megfelel? – Tökéletes. Szívesen elpiszmogott volna negyed tízig, csak hogy megvárassa – de hiába, már háromnegyed kilencre elkészült mindennel, és azon kapta magát, hogy tűkön ül. Végül elszégyellte magát, és öt perccel a megbeszélt időpont előtt lement a lépcsőn, teljes harci díszben. Orsini keresztbe font karral támaszkodott a Maybach mérföldhosszú motorházának. Amikor megpillantotta, karját a teste mellé ejtette, és előrelépett, hogy jobban láthassa a jelenést. – Ha szabad ezt mondanom: elragadó. Balenciaga? – Jó szeme van. Azt mondják, nem trendi. Én azonban szeretem. – Sok minden kiment a divatból – mondta Orsini. – A tisztességes bor, a gőzmozdony, a komplett antik világ, de mindenekelőtt, szerfölött sajnálatos módon, a nőies nő intézménye. – Közelebb lépett és megfogta Gina kezét. – Ma este abban a szerencsében van részem, hogy reménykedhetek: utóbbi nem veszett ki még egészen. – Ajkához emelte Gina kezét és megcsókolta. A csók a középső ujja tövét érte. Mintha hajnali harmattal lepett virágszirom érintette volna a kezét. Gina elpirult, és nagyon remélte, hogy az utcai lámpa fényében ez nem látszik. – Köszönöm – mondta. – Igazán kedves. Hozzátenni is csak annyit tudok, hogy nőies nő mellé férfias férfi dukál. Előbbi talán azért vált ritkává, mert az utóbbiakból is hiány mutatkozott. – Szó, ami szó. – A sofőr kinyitotta előttük a hátsó ajtót. – Parancsoljon. Gina becsusszant a hűvösbe, a homokszín bőrülésre, immár másodszor. A márki mellé ült, és miközben a kocsi észrevétlenül elindult, megnyomott egy gombot. – Pezsgőt? 138

– Köszönöm… de csak egészen keveset. Nem szeretném megint elvetni a sulykot. – Hiszen már ismeri az ellenszert – nevetett a márki. – Rendben van, nem lesz semmi baj. – Két ezüstkehely jelent meg közöttük. Kinyílt egy mélyedés; ebben jég volt, egészen apró szemű; úgy csillogott a kevéske, aranyszín fényben, mint a gyémánt. A márki óvatosan adagolta ki egy ezüstkanállal, majd gyors és profi mozdulattal, szinte pukkanás nélkül nyitotta ki a pezsgőt, egy ideig benntartva a dugót. – Felrázódott egy kicsit – magyarázta. – Most már jó lesz. – Óvatosan a poharak fölé tartotta a palackot, és sikerült úgyszólván cseppmentesen töltenie. – Sohasem értettem a James Bond-filmek végén, hogy nem locsolják le magukat az obligát pezsgőzés közepette a szereplők – csevegett. – Egészségére. Gina úgy érezte hirtelen, nagyon szomjas, és a pezsgő jótékonyan simította végig a torkát. Jó lesz vigyázni, gondolta. Szomjúságra pezsgőt inni: ennél hülyébb ötletet el sem tudna képzelni. Egy pohárnál több nem fért bele a rövid útba; a szigeten nem voltak különösebb távolságok. A DownTown bejáratánál nem álltak kötéltrikós, kigyúrt, nullás géppel kopasztott kétajtós szekrények, és nem kígyózott hosszú sor sem – a szórakozóhely portálja olyan diszkrétnek bizonyult, hogy azt álcár egy antikvárium is megirigyelhette volna. Az előtérben, ahol ruhatár is üzemelt, két-három jól öltözött férfi várakozott, és nagy tisztelettel köszöntötték Orsinit. Egy pillanat alatt, szinte észrevétlenül húzták le a hitelkártyáját. Egyikük meghajolva tárta ki előtte az üvegajtót. Benn Nancy Sinatrát utánozta épp az énekesnő, elég ügyesen. A márki habozás nélkül egy bokszhoz ment, amelynek asztalán ott állt a FOGLALT táblácska. 139

– Törzshelye? – kérdezte Gina, és belemarkolt a pörkölt mogyorós tálba. – Elég sokszor megfordulok itt. Nagyon kellemes. Tudja, van egy bizonyos klubjellege. – Amennyiben? – Amennyiben bárkit nem engednek be az utcáról. Ha persze egy csapat hosszú combú, tizennyolc és huszonöt közötti bombázó érkezik, az más lapra tartozik. – Orsini kis mosollyal biccentett valaki felé, de mire Gina odanézett, már nem látta, kinek köszönt. – Most talán csúnyát fogok mondani, de ez jó. – Megrázta a fejét, kissé szégyenkezve. – A demokráciának vannak árnyoldalai is. – Ezt nem egészen értem. – Az elitizmus beszél belőlem. – Ami egy főúri család sarjától nem csoda – nevette el magát Gina, és hanyag pillantást vetett a beugróval járó ajándékpezsgőre, amit most szolgáltak fel. – Haragszik a világra? – Túl sokan tolonganak benne feleslegesen. De ha úgy tetszik: rosszkor élünk. Régebben más minősége volt az életnek. – Hű! Nagyon rákészülhetett arra a helikopterezésre, Piero, hogy ennyire filozofikus hangulatban van. Mondjon egy példát! – Az elektromos gitár soha nem szólhat úgy, ahogyan a hárfa szólt – jelentette ki a férfi. – Viszont táncolni sem lehetett úgy rá. – Gina egy hajtásra kiitta a pezsgőjét, kissé zajosan csapta vissza a poharat az asztalra, majd csuklón ragadta a meglepett férfit. – Nekem nagyon depisnek hangzott, amit az imént hallottam, úgyhogy vegyük úgy, hogy nem is hallottam semmit. Magának vigasztalódnia kell ma. Ez a felsőbb döntés. Jöjjön csak a táncparkettre. 140

Most egészen más volt a hangulata, mint a második capri estéjén, amikor kissé lámpalázasan követte a márkit a parkettre. Szabódás, elfogódottság most szóba sem jöhetett. A férfi modora azonban továbbra is a felső tízezer hibátlan, tánciskolái légkörét elevenítette fel. Mintha valahogy steril lenne, villant át Gina agyán, de a gondolat valóban csak kósza volt, és olyan rövid ideig tartott, hogy később bajos lett volna visszaemlékezni rá. A jól fésült tánczene abbamaradt, és a csapat most egy mozgalmasabb rock and rollba kezdett. Gina, aki gimnazista korában a legjobb rockizók közé tartozott, sőt, versenyt is nyert ebben a kategóriában, kíváncsi volt, mit szól ehhez Orsini. A férfi, noha nem bizonyult a parkett ördögének, mindenképp állta a sarat. Korához képest tiszteletet parancsolt a teljesítmény. – A végén még maga izzaszt meg engem – mosolygott Gina. – Jöjjön, igyunk egyet, de most csak üdítőt. – Már így is azt hihetik, kiskorút hoztam magammal – mondta a márki, és leheletén épp csak érezni lehetett a zihálást. – Csakugyan lenyűgöző a tánctudása. Iskolában tanulta? – Hatéves koromtól néptáncra jártam, ez adta meg az alapokat. – Milyen fajta táncot tanult? – Sokfélét. Tiroltól Szicíliáig mindenfélét, szardíniái, korzikai táncokat. Aztán a külföldieket: fandangót, magyar csárdást, délszláv táncokat… jut eszembe! Eredeti capri tarantellát is. Bár kétlem, hogy vissza tudnék rá emlékezni, annak nagyon szigorú a koreográfiája. Mi ez? – Klubszóda – válaszolta Orsini. – Akkor proszit. Mondja, Piero, miért ilyen hallgatag ma este? – Hallgatag lennék?

141

– Úgy érzem. És nem hinném, hogy a tánc szegte volna a szavát. Valami baj van? – Semmi különösebb, amit kiemelhetnék. Nem járnak jó idők az üzletre, ez minden. De figyelmetlenség lenne tőlem, ha ilyesmire panaszkodnék, ahelyett, hogy magát hallgatom. Gina azon gondolkozott, igazat mond-e, vagy csak a jó öreg depresszió készül jó két évtized után egy erős comebackre. – Pedig megteheti, hogy panaszkodjék. Én nem csak fecsegni tudok. Jó hallgatóság is vagyok. Amellett szerintem sokkal könnyebb olyasvalakinek kiönteni a szívünket, aki csak átutazó az életünkben. Orsini rápillantott. – Ha már így szóba hozta: mennyi időnk van addig, amíg az átutazása véget ér? – Nem sok, Piero. Égy jó hét. Egy jó olyan hét, amelyben még sok dolgom van. – Egészen biztos, hogy megnyújthatjuk azt a hetet. – Egészen biztos, hogy nem. – Akarat kérdése. Gina megrázta a fejét. – így is teljesen felbolydult az életem. Egy másik munkát kellett egyik napról a másikra félbehagynom, hogy ideutazhassak. – Rámosolygott a férfira. – Van kedve járni egyet? – Tessék? – Mondom: sétálni odakünn. Kissé sűrű idebenn a levegő. – Ez nem volt igaz. A légkondicionálásnak köszönhetően kristálytiszta volt a levegő, jobb, mint a Monté Solaro tetején. – Van kedve? – Erre parancsoljon – mutatta Orsini. – Van a helynek egy reneszánsz kertje. – Hűha, arra kíváncsi vagyok. Tökéletes volt odakinn az atmoszféra, mintha csak egy reneszánsz film díszletébe csöppentek volna bele. A 142

fehérmárvány puttószobrocskákat rafináltan elrejtett, apró reflektorok világították meg, míg a kőből faragott, tekintélyes padokat jótékony homály takarta. – Az a kár, hogy nem vagyok korhű ruhában – sajnálkozott Gina. – Látja? – kérdezte a márki. – Erről beszélek. – Ugyan, Piero, fölösleges amiatt szomorkodnunk, amin változtatni úgysem tudunk. Különben is, háromszáz év múlva majd amiatt fognak nyavalyogni az utódaink, hogy ugyan miért nem a huszonegyedik század elején éltek, mert – Gina lendületes, körkörös mozdulatot tett a kezével – azok voltak aztán az idők. „Emlékeztek arra, amikor fiatalok voltunk? Hű! Akkor választották meg az első fekete elnököt Amerikában. Hű! Akkor volt Berlusconi a rengeteg balhéjával. Hű! Akkor volt a gazdasági válság.” Ezt hívják nosztalgiának. Nosztalgia minden korban volt és mindig is lesz. – Akkor is el kell ismernie, hogy korszakok és korszakok között különbség van. Voltak felívelő korszakok és olyanok, amelyek zsákutcának bizonyultak. Szerintem a mostani mindennek mondható, csak felívelőnek nem. – Szerintem meg illetlenség, hogy panaszkodik – mondta Gina mókásan. – Főrendi családhoz tartozik, van mit aprítania a tejbe, gyönyörű hivatása van, és még legényember is a tetejébe. – S ha még ez nem lenne elég, még maga is itt van velem. Gina felvonta a szemöldökét. – Ezt már nem is akartam hozzátenni, de az igazi úriemberek még gondolatolvasók is. – Hát az igazi úrinők? – Néha. – Próbálkozzon most. Nyitott könyv vagyok. – Csakugyan? Sportszerűtlen lenne, túlságosan könnyű dolgom van. 143

– Úgy gondolja? – Statisztikailag komoly esély van arra, hogy maga most arra gondol, győz-e a Juve a hétvégi fordulóban? Orsini elnevette magát. – Nem követem heti rendszerességgel a focit, de ha mégis, akkor Milán. Egyébként pedig nem vagyok átlagember, nálam nem sok értelme van a statisztikának. – Akkor most melléfogtam. – Gina drámainak szánt mozdulattal fordult el, és reneszánsznak szánt stílusban folytatta: – Úgy tűnik, az a bizonyos könyv néha a kelleténél gyorsabban csukódik be, uram. Orsini vette a lapot. – Azoknak, akik kellően kitartóak, örökre nyitva marad, hölgyem. – Kitartóak? – Gina meglepett pillantást villantott a márkira. – O, uram! Csak nem azt akarja ezzel mondani: ön vár el a hölgytől kitartást, s udvarlást? – Aki megérdemli, amit vár, meg is kapja – válaszolt Orsini talányosan. – Miért nem tesz még egy próbát, szép hölgy? Gina kivárt. – Egy legutolsó lesz az, uram. Azt látom a könyvben: szeretné, ha ez a kerti séta örökké tartana. – Kellően közel jutott az igazsághoz, hölgyem. Azt szeretném, ha véget érne, de úgy, ahogyan én áhítom. – Óh, uram! Tartok tőle, ön abban bízik, társaságának kíváncsisága erősebb, mint az erény parancsoló szüksége. – A kettő járhat párban is, ha az est oly szép, mint a mai. – Gina a férfi kezét érezte a derekán. – Ön talán túlságosan is hozzászokott ahhoz, hogy kívánsága parancs – mondta Gina, de nem húzódott el. – Erősebb parancs az erénynél – suttogta a márki, és maga felé fordította. Gina a szemébe nézett, ajka kissé szétnyílt.

144

Odabent a zenekar új dalba kezdett. Abba, amelynek eredetijében Engelbert Humperdinck énekelte, hogy „kérlek, eressz, hadd menjek el.” De ezt alighanem már az öreg Engelbert sem gondolta komolyan annak idején. * Gina néhány perc múlva kibontakozott. – Javasolnék valamit – mondta. – Csupa fül vagyok. – Nehogy félreértsen, nem akarok magára akaszkodni, de mit szólna ahhoz, ha a holnapi napot együtt töltenénk? – Csodálatos ötletnek tartom. Milyen programot talált lei? – Hát ez az – nevette el magát a lány. – Őszinte leszek magával, Piero. Hétvége ide vagy oda, nekem mindenképpen dolgoznom kell. De segítségre lesz szükségem. Orsini meglepve húzta fel a szemöldökét. – Ami tőlem telik, megteszem. Beavat a részletekbe? – Természetesen. – Gina mosolyogva belekarolt a férfiba, s lassan továbbhaladtak. – Egy nápolyi cégtől béreljük a hajót. Korábban is több alkalommal dolgoztunk együtt, eddig soha nem volt probléma, most azonban a kapitány köti az ebet a karóhoz, hogy a kéttagú legénységnek arcátlan összegű extra fizetség jár a hétvégére, egyébként nem dolgoznak. A harmadik lehetőség az, hogy magam hozok matrózokat erre a két napra, de miután matróztoborzásban nem vagyok nagyon otthon, ez a lehetőség meglehetősen elméletinek tűnik. – Nos, magam is úgy látom – mondta Orsini, aki nem értette, hová akar a lány kilyukadni. – Utánanéztem az interneten, de a biztonság kedvéért telefonon is megkérdeztem. Akinek tengerhajózási 145

jogosítványa van, az automatikusan beválik matróznak is. Maga nagyjából háromszor akkora hajót vezet, mint amekkora az enyém. Búvárvizsgája van; a környéket ismeri. Megtenné, hogy elkísér, és maga lesz az egyik matrózom? Orsini a megdöbbenéstől szólni sem tudott. Gina az arcvonásait fürkészte a sötétben, és teljesen félreértette a férfi hallgatását. – Úristen, maga most azt hiszi, a munkabért akarom megspórolni? – kérdezte kétségbeesetten. – Hát vegye tudomásul, hogy erről szó nincs. Az a két fickó bőkezű borravalót kapott volna tőlem a végén, csak tudja, a zsarolást ki nem állhatom. Inkább hozatok holnapra kétannyi pénzért kaviárt meg pezsgőt arra a nyavalyás bárkára a maga kedvéért, semmint hagyjam, hogy megvágjanak. – Ó – mondta Orsini, mikor végre szóhoz jutott. – Úgy tűnik, a mai este nem igazán kedvez a gondolatolvasásnak. Eszembe sem jutott az, amit nekem tulajdonít. Megmondjam, mire gondoltam? – Halljuk. – Természetesen minden további nélkül a rendelkezésére bocsátanám a Limát, de sajnos ez nem áll módomban egypár napig. Ma vitték át Nápolyba az embereim. Kisebb géphibát észleltek rajta. Semmi komoly, valószínűleg hamar készen lesz. Addig azonban hajó nélkül vagyok. Megtisztelő a felkérés; nagyon szívesen leszek az egyik matróza. Ki lesz a másik? – Kedves ismerősöm, akit tudomásom szerint nemrég volt alkalma vendégül látni – mondta Gina széles mosollyal. – Paulo Ferlinghetti úr.

146

15. A Nanette fedélzetén Marina Grandé, Capri Orsini meglehetősen sok pezsgőt ivott tánc közben, sőt, miután hazavitte Ginát, elbúcsúzott tőle és hazahajtatott, szokásával merőben ellentétesen még jó néhány pohárral felhajtott, miközben tengeri légáramlatok enyhítették a szokatlanul forró májusi éjszakát. Fogalma sem volt, mitévő legyen a kialakult helyzettel. Mire megy ki a játék? A márki büszke volt az intelligenciájára, és miközben megelégedéssel konstatálta, hogy sármja és eleganciája, ez az olajozottan működő ostromgépezet ezúttal is különösebb ellenállás nélkül utat talált a női várfalak és bástyák mögé, nyugtalanította, hogy nem lát be a többi játékos lapjaiba. Paulo Ferlinghetti! Az első találkozásukkor is rosszat érzett vele kapcsolatban, és balsejtelme teljes mértékben beigazolódott, amikor a férfiról kiderült, hogy – kopó, aki nagy valószínűséggel az ő hajóján is szaglászni próbált. Az előző estét egymás társaságában töltötték, Gina és Ferlinghetti; a márki emberei, akik nem tévesztették szem elől a párocskát, egybehangzóan „romantikus hangulatról” adtak számot, noha azt is elmondták, hogy „végül is kefélés nem volt”, külön-külön szobában tértek nyugovóra, legalábbis a nő, mert a pasas „nyilván nem bírt magával, és járnia kellett egyet”. 147

Hogy konkrétan hol és merre járt, azt nem tudta meg, mert a követője ügyetlennek bizonyult, és elveszítette Ferlinghettit valahol a libegő végállomásánál (a márki biztosra vette, hogy Ferlinghetti szándékosan lépett meg embere elől), de könnyen el tudta képzelni, hogy társával, az olasz kolléganővel akadt sürgős megbeszélnivalója. Miről eshetett szó? Arról, hogyan húzzák csőbe őt másnap? És ehhez Gina Donatellit használják fel? Vagy látványos letartóztatást terveznek, mert megtalálták az árut? Orsini ingerülten újra töltötte a poharát. Ez ostobaság. Ferlinghetti, aki még csak nem is olasz állampolgár, nem tartóztathatja le. Ahhoz a társa, Cipriani kéne. No meg bizonyíték, amivel természetesen nem rendelkeznek. Belekóstolt a pezsgőbe. Az ital megmelegedett, keserűnek érezte az ízét. Visszatette a poharat az asztalra. Az órájára nézett. Fél kettő volt. Hálószobájába ballagott, s mikor benyitott az onnan nyíló fürdőszobába, a gyógyszeres szekrényhez ment. Feltúrta a polcokat, majd bevett egy Valiumot, és megeresztette a zuhanyt. Hiába van késő, nem biztos, hogy el tudna aludni. Kábán ébredt a vekkercsörgésre. Hosszan állt a hideg tus alatt. Reggelire beérte némi croissant-nal és kávéval. Erős késztetést érzett, hogy lemondja az egészet, de azután erőt vett magán, és a Marina Grandéba vitette magát. Hófehér tengerészsapkában, kék csíkos tengerészpólóban, fehér halásznadrágban és égszínkék teniszcipőben állított be a Nanette-re. Marco, a sofőrje a búvárfelszerelést cipelte a háta mögött, fején egyenesen ült a fekete bőrsapka, arcát szokás szerint jókora napszemüveg takarta. Ginát nem látta, Ferlinghetti ellenben a korlátot támasztotta, napszemüvegén megcsillant a fény, izmos álla rágógumit őrölt, cigarettázott, jobb kezében sört tartott és kedélyesen csevegett egy viharvert figurával, aki nem lehetett más, mint ennek a koszvadt bérladiknak a 148

kapitánya. Kézmozdulattal jelezte a sofőrnek, hova tegye a felszerelést. – Mikorra jöjjek, uram? – kérdezte Marco. – Telefonálok majd – válaszolta Orsini, s elbocsátotta az emberét. Ferlinghettihez lépett, kezet nyújtott. – Örülök, hogy újra látom. Ferlinghetti köpött egyet, hogy az ajkára tapadt dohánydarabkát eltávolítsa, és megrázta a kezét. – Én is örülök. Hogy van ma, márki úr? – Köszönöm, kitűnően. Donatelli kisasszony?… A francia zsaru Martagnóra pillantott, majd a kormányosfülkére. – A térképet böngészi, és valami fényképeket nézeget. – Fejével intett, és hátrafelé, a tat irányába indult a fedélzeten. Orsini idegesen körülnézett. De úgy látta, rajtuk és a kapitányon kívül senki nincs a fedélzeten. Tekintete a kikötőt pásztázta. Ott sem látott semmi gyanúsat. Érzékei annyira a külvilágra koncentráltak, hogy csak késve jutott el az agyáig: mintha a francia zsaru halkan mondott volna neki valamit. Felé fordult. – Pardon? – Azt kérdeztem – mondta valamivel hangosabban Ferlinghetti –, hogy maga szerint mi a faszt akarhat tőlünk? Orsini egy pillanatig fürkészte, de a napszemüveg egykedvűen bámult vissza rá, és a pasas szája ütemesen tovább őrölte a rágógumit. – Azt hittem, maga tudni fogja. – Fogalmam sincs. De ha netán arra gondolt volna a csaj, hogy trióban kefélünk majd, hát már el is felejtheti. Nem vagyok rá kapható, legalábbis ebben a felállásban nem, és magát se nézem olyannak. Fogadjunk, hogy nem menne bele ilyesmibe. – Nyert.

149

Ferlinghetti megállt a korlátnál, elmélyült a kikötő vizében, kiitta a sörét, a dobozba beleejtette a csikket, majd lassú mozdulattal összegyűrte a dobozt. Alkarján, a bronzszínűre sült bőr alatt megfeszültek az izmok. – Na, mindegy – mondta. – Hamarosan úgyis megtudjuk. – Reméljük a legjobbakat – válaszolta Orsini. – A főnökasszonyát hol hagyta? Ferlinghetti vállat vont. – Van egy pasas fenn Anacapriban, aki meg akarja bízni az ügynökségét valami festmény restaurálásával. De szerintem ezt a boltot át fogja passzolni magának. Nem igazán a mi asztalunk az ilyesmi. Túlságosan macerás a dolog. – Hátrasandított. – Kicsit csúszunk alighanem – folytatta korzikai nyelven. – Pardon? – mondta Orsini, immár másodszor. – Bocs. Már emlékszem, említette, hogy nincs igazán otthon az anyanyelvben. Orsini, maga sem értette, miért, de irritálónak érezte a megjegyzést. – Az anyanyelvem az olasz – mondta nyomatékosan. – Beszélek azon kívül még jó néhány nyelvet, sajnos, azonban amikor az oktatásom felől döntöttek, a korzikai nyelv valami oknál fogva kimaradt a tanrendből. Ferlinghetti állkapcsai szünetet tartottak. – Oké, pajtás – bólintott. – Nem akartam megbántani. Azt hiszem, ma már többen nem beszélik a nyelvet, mint ahányan igen. Nem vagyunk egyedül. Azt mondják, a zsidók többsége ma már nem beszél héberül. Az indiánok sem beszélik őseik nyelvét. A walesiek, bretagne-iak, occitánok sem. És még sorolhatnánk. – Orsini felkarjára csapott. – Fölhoztam a hajóra egy láda sört. Rendesen, jégbe hűtve, ahogy az illik. Kér egyet? Orsini nemet akart mondani, de tétovázott. A tegnapi, hajnalba nyúlt pezsgőzés utóhatásai még érződtek. Kívánta a hideg, keserű italt, érzelmei ugyanakkor tiltakoztak az 150

ellen, hogy ettől a figurától fogadja el, aki a korzikai nyelvtudását fitogtatja, őt hülyének nézi, önmagát pedig művészet-közeli alaknak próbálja kiadni, jóllehet semmi más, mint a francia igazságszolgáltatás embere, egy közönséges flic, márpedig Franciaországban minden tisztességes ember utálja a zsarut, még a saját felesége is; de talán még a kutyája is. – Igen, köszönöm – bökte ki végül. – Azt hiszem, nem fog ártani. A tekintélyes méretű hűtőtáska az árnyékban állt, nem messze Orsini búvárfelszerelésétől. Ferlinghetti egy fekete nejlonzacskóba dobta az üres dobozt és kihúzott az olvadásnak még szinte nem indult jégdarabok közül két Tuborgot. Az aranyzöld dobozokon szinte azonnal harmatcseppek kezdtek gyöngyözni. Óvatosan feltépték. Orsini hatalmasat kortyolt a magáéból. Kénytelen volt elismerni, hogy talán még soha nem esett ennyire jól neki a sör, amelyet egyébként pórias italnak tartott, s mint ilyet kissé lenézett. – Valóban köszönöm – nézett Ferlinghettire. – Egészen más színben látom a világot. – Felöntött a garatra? Orsini biccentett. – Valamelyest. – Mi volt, bor? – Pezsgő. – A pezsgő meg a fehér bor kiszárítja az embert – csevegett a zsaru. – Vigyázni kell vele, mert aztán rámegy a dolog az ember veséjére. Nekem már volt vesekövem, olyan három éve. Szerencsére nem különösebben nagy, és szét tudták zúzni a kórházban hanghullámokkal. A doki szerint a fehér bor volt a ludas. Akkor álltam át a sörre. – Értem – mondta Orsini udvariasan, és a szájához emelte a sört. Közben azon gondolkozott, mit fecseg itt össze ez az idióta. 151

– Általában a német és a cseh márkákat szeretem. Sokáig nem szerettem a dán söröket. Túl édesek, túl sok bennük a szénsav. Úgy voltam vele, hogy egy sörnek legyen söríze. Keserű. Elvégre a pina se tortabevonó ízű, ha érti, mire gondolok. – Többé-kevésbé. – De amikor meleg van, egészen más az ábra. – Ferlinghetti kitátotta a száját, és magasról beleöntötte a maradékot. Egy csepp sem veszett kárba. A zsaru nagy csattanással becsukta a száját, majd mókás képet vágott. – A fenébe is. – Mi történt? – Lenyeltem a rágógumit. Belefér még egy sör? – Szerintem merülés előtt nem lenne ésszerű leinni magunkat. – Ebben van valami. – Merrefelé szokott merülni? – kérdezte Orsini. Nagyon szeretett volna témát váltani. Eleve bizonytalanná tette, ha olyasmiről kellett beszélgetnie, amihez nem értett (márpedig a sörhöz jottányit sem konyított, neki ugyan teljesen mindegy volt, dán, cseh vagy új-zélandi, egyiket sem tudta volna íz után megkülönböztetni a másiktól, és fel nem foghatta, miképp játszhat ez az ital központi szerepet valakinek az életében), most pedig ráadásképp halálosan idegesítette, hogy Ferlinghetti, akiről még mindig nem tudja, mi a szándéka, irányítja kettejük társalgását. – Anno sokat merültem Korzikánál – mondta Ferlinghetti. – Afféle hagyomány ez mifelénk. Jóformán előbb tanulunk merülni, mint beszélni. Később Marseillenél folytattam, aztán… de itt jön a mi vendéglátónk. – Hello, fiúk. – Gina jelent meg a küszöbön, fél kezével megtámaszkodva az ajtófélfában. – Mit látok kora hajnalban? – Negyed tíz van – vonta meg a vállát Ferlinghetti. 152

– Igazság szerint behúztak a csőbe. Rávettek, hogy kóstoljam meg az itteni különlegességet, ezt a citromos vacakot. – A limoncellóra gondol? – Arra. Becsapós! Az ember mintha citromos vizet inna, azután haza se talál. – Aki éjjel legény, legyen az nappal is – nevetett Gina. – No, jöjjenek be. Megosztom magukkal a titkomat, ha megígérik, hogy ez hármunk között marad. – Természetes – mondta a márki. Ferlinghetti ránézett, majd nyomatékosan rábólintott: – Úgy, ahogy mondja. A kormányosfülkében festőállvány-szerű keretre feszítve ott állt a térkép, amely a Capri környéki vizek domborzati viszonyait ábrázolta. A térképen valaki szakavatottan, vonalzóval bejelölt egy négyszögletű területet. Orsini előrelépett, és elsápadt. Női kézírással, akkurátusan feltüntették a vonatkozó szélességi és hosszúsági fokokat is, perc pontossággal. Ferlinghetti most feltolta a napszemüveget a homlokára, és rápillantott. Azután mindketten Ginára néztek. A nő csípőre tette a kezét. – Nem tudom, hallottak-e róla – mondta óvatosan –, de egy egykorú beszámoló szerint Tiberius császárnak volt egy jachtja. A két férfi ismét összenézett. – A nápolyi Régészeti Igazgatóság – folytatta Gina – nemrég kapta a bejelentést. Egy amatőr búvár merült ezen a területen – mutatott a térképre –, és teljesen véletlenül roncsra bukkant, állítása szerint jókora és nagyon régen a hullámsírban lévő hajó roncsára. Néhány fényképet is csinált a maradványokról. Ezek a felvételek nem sikerültek valami jól; meggyőzőnek bizonyult azonban, hogy a fiatalember magával hozott a 153

tengerfenékről egy fadarabot, amelyről a szénizotópos vizsgálat kimutatta – és más szakértői vélemények ezt megerősítették –, hogy valóban a jelzett időszakból származik. – Tiberius – mondta Ferlinghetti. – Ez az ember valamikor nulla körül uralkodott, igaz? – Tizennégytől harminchatig – bólintott Gina. – Itt halt meg – mutatott a távolban kéklő szigetre –, itt, Caprin, egyes történészek szerint utódja, Caligula gyilkolta meg, vagy meggyilkoltatta a testőrség parancsnokával, ami egyre megy. – Fennmaradhat egy hajó ennyi ideig a tengervízben? – Minden további nélkül. Két és félezer éves hajóroncsokat is találtak már. – Honnan lehet tudni, hogy Tiberius hajója? – Nem tudjuk. Ez csak afféle megérzés, tények nem nagyon támasztják alá. – És… ezért vagyunk itt? – kérdezte Orsini. – Pontosan. Szeretném, ha segítenének… már ha van hozzá kedvük. Két napja csinálom, és maguknak nem kell magyaráznom, mennyire megerőltető a dolog. Tapasztalt búvárok vagyunk. Hárman sokkal többet látunk. Beépített rádióval ellátott maszkjaink vannak, így egymással és a hajóval folyamatosan tarthatjuk a kapcsolatot. Sokkal többre mehetek így, mint azzal a két naplopóval, akik egyebet sem csinálnak, mint a hasukat süttetik a fedélzeten, és már délben, szélellenben bűzlenek a vörösbortól. Ha egy kis szerencsénk van, holnap estére meg is találhatjuk, akármi van odalenn. Persze csak ha benne vannak… – Gina elnevette magát. – Nem értem, miért vágnak ilyen… döbbent képet? Mire számítottak? Orsini megköszörülte a torkát. – Én a magam részéről sejtettem, hogy roncsvadászatra hívott – mondta könnyedén. – Természetesen számíthat a 154

diszkréciómra, és gondolom, ezt… Ferlinghetti úr nevében is mondhatom. – Agya lázasan járt. – Egyúttal tennék egy javaslatot. Tulajdonképpen már korábban is felajánlhattam volna szerény járművemet, a Lunát, amely, amellett, hogy úszó múzeum, búvárbázisnak is maradéktalanul alkalmas. Mindenesetre alkalmasabb, mint ez itt. Megtisztelne, Gina, ha ajánlatomat elfogadná. – Én még csak igénybe vehetnem ilyen mértékben a nagylelkűségét, de a hivatal, amelynek nevében eljárok, aligha. Így is folyamatosan korrupcióval gyanúsít minket a sajtó. Elég, ha egy lesifotós rosszkor van rossz helyen, és már kész is a történet: Donatelli, a búvárrégész a híres műgyűjtő márki hajóján, vajon mi okból és kinek a pénzén? – A hölgynek igaza van, márki úr – szólt közbe Ferlinghetti. – Szerintem a Régészeti Hivatal akkor jár a legjobban, ha a maga hajója a közelébe se jön ennek a bárkának. A célnak ez a bárka is tökéletesen megfelel. Orsini az ajkába harapott. – Van benne valami. Nos, akkor milyen beosztásban merüljünk? Együtt? Egyesével? Vagy ketten mennek, és egy mindig itt marad? – Kipillantott a fedélzetre, ahol Martagno kapitány széles, ráérős mozdulatokkal épp a fenekét vakarta. – Ami engem illet, én az utóbbi mellett szavazok. Nem sok bizodalmam van ehhez a torzonborz figurához. Gina rábólintott. – Legyen így. Paulo, jöjjön velem elsőnek. Piero, üljön a rádióhoz. Később váltunk. Látják a térképen a halványan becsíkozott részeket? Ezek azok a szektorok, amelyeket már átnéztem. Ma – mutatott a térképre – ez a szektor következik. Kössék fel a gatyájukat, uraim.

155

16. Via Domenico Nápoly

Frederico Rocco tulajdonképpen sokkal inkább volt könnyelmű ember, mint gonosz; ha azonban elkeseredett, mert nem volt befolyása a történésekre, gyakorlatilag bármilyen aljasságra képesnek bizonyult. Az előző napon nagyobb összeget nyert – annyit, amiből bőven futotta volna négy-öt hónapi gondtalan életre. Későn és kiadósan ebédelt, a délután hátralévő részében pedig a Villa Floridianában lopta a napot. Autós magazint olvasgatott, kávézgatott, a parkban gyerekkocsikat toló anyákra és idős hölgyekre nyájasan rámosolygott – ha a sportfogadáson és az autóversenyzésen kívül bármi máshoz is értett Frederico Rocco, hát az a mosolygás volt –, élvezte a tavaszi napsütést és igyekezett nem gondolni a volt feleségére, mert tudta, hogy akkor elönti az agyát a vér, márpedig most meg kellett őriznie a nyugalmát. Hosszú hónapok teltek el azóta, hogy a bíróság helyt adott Gina keresetének, és felbontotta a házasságukat. A per során Frederico csak megszokásból, valamint azért ellenkezett, mert jól tudta, felesége mennyire nagyvonalú, és sejtette, hogy Gina ügyvédje, ez a feminista ribanc Veronica Bertucci – a főnöke lánya! – útján néhány ezrest fel fog ajánlani, csak hogy további akadályok fel ne merüljenek. Számítása be is jött. 156

Ám miután a válást kimondták, ráeszmélt, hogy szerelmes a feleségébe. A felismerés nem egy csapásra következett be. Frederico soha az életben nem volt szerelmes, ha csak nem a sebességbe, valamint a számára elérhetetlen Ferrarikba, Lotusokba, Lamborghinikbe és Bugatti Veyronokba, és az új érzés – ami valószínűleg korábban is ott lappangott benne, csak nem ilyen nyilvánvalóan – afféle betegségként jelentkezett. Elsőre úgy okoskodott, rászokott Ginára, akár a dohányzásra, és most elvonási tünetek gyötrik. Azután azt próbálta bebeszélni magának, hogy az asszonnyal együtt járó anyagi biztonság megvonását szenvedi meg, de ekkor már sejtette, hogy a baj sokkal nagyobb. Semmi másra nem tudott gondolni, csak az asszonyára. Más nőre pedig ránézni sem bírt. Frederico Rocco, foglalkozására nézve aranykoszorús szélhámos, léhűtő és szerencsejátékos, a nápolyi lazzaroni klasszikus díszpéldánya, olyan szerelmes volt, álcár az ágyú. Bárcsak katolikus esküvőjük lett volna! A katolikus frigyet nem lehet olyan könnyen felrobbantani. De hát ilyesmi szóba sem került annak idején, nem is kerülhetett, mert Ginát az anyja után lutheránusnak keresztelték, amúgy meg egyiküket se izgatta a vallás. Próbált Ginával beszélni. És nem lehetett. Ha a mobilján hívta, Gina fel se vette; akkor se, ha rejtett hívószámmal próbálkozott. Gyakran kereste a minden igényt kielégítő capodimentei lakásán is, ahol azonban a volt nej csak elvétve fordult elő. Gina ezekben az időkben Pompeiben dolgozott, és garzonlakást vett lei a Corso Novara valamelyik koszos mellékutcájában, ami tíz perc járásra volt a pályaudvartól: így reggel elérte az első vonatot, este, bármilyen késő is volt már, haza tudott sétálni, és nem kellett a tébolyult nápolyi forgalommal 157

szenvednie. Ebben a lyukban nem is volt vonalas telefon, lépni nem lehetett viszont a könyvektől, folyóiratoktól és periodikáktól (márpedig a nyomtatott betű tömeges előfordulás esetén mindig is ingerelte Fredericót). A capodimentei készüléket pedig egy alkalommal mély hangú pasas vette fel; ő erre szó nélkül vonalat bontott, és vagy három napig gyötrődött, vajon ki lehetett a dörmögő illető. Hogy milyen fa odvában kutakodott a lépesméz után, azt nem volt nehéz kitalálni. Kizártnak látszott, hogy a vízvezeték-szerelő vagy a szupermarket kifutó fiúja vette volna fel a kagylót. Lehetőségként kínálkozott még Gina apja, Donatelli úr, a világhírű régész, ha épp a lányánál tartózkodik. Ami fölöttébb valószínűtlen, mert még valamikor a válóperük vége felé utazott el Dél-Amerikába dolgozni, és karácsonynál előbb nem is várják haza. Nem, nem. Bika járt Capodimentében, ezzel a dologgal szembe kell nézni. A kérdés már csak az, hogy egyéjszakás a kapcsolat, vagy valami komolyabb? A szembenézés felbőszítette Fredericót, aki előbb Pompeiben próbálta meglesni volt feleségét, a Régészeti Igazgatóság épületénél, mert tudta, hogy Gina ott szokott átöltözni. Egy egész napját elvitte az ördög, és mégsem látta. Akkor kiment és az ásatások környékén ólálkodott, ahol két biztonsági őr is megállította, és érdeklődtek, mit keres a turisták elől elzárt területen. Frederico harmadjára a pompei vasútállomáson próbálkozott, megint csak hiába. Ekkor elszánta magát arra, hogy felhívja Clara Bertuccit. Az elhatározást tépelődés előzte meg. Clara, ez az éles szemű nő, aki ott volt az esküvőjükön, s mintha az ember veséjébe látott volna, sok minden volt Frederico szótárában, csak úrinő nem. A férfi tisztában volt azzal, hogy a váláshoz elsősorban az ő viselkedése vezetett – elhanyagolta Ginát, gyermekáldásról pedig hallani sem akart –, de azt nagyon könnyen el tudta képzelni, hogy az 158

asszony kikérte főnökasszonya és egyben legjobb barátja véleményét, Clara pedig nem sokat lacafacázott, hanem kimondta, amit gondolt, és az ítélet körülbelül így hangozhatott: „A pokolba azzal a csirkefogóval!” Noha semmilyen szempontból nem volt jelentősége, Frederico valamiért mégis személye elleni sértésként élte meg, hogy Gina Bertucci lányát bízta meg az ügyvédi teendőkkel. Veronica a legmagasabb körökben mozgott, amellett Rómától délre a legnívósabb ügyvédi iroda társtulajdonosa volt; az a link fiskális, akit ő fel tudott hajtani, a fasorban sem volt hozzá képest. Amint számított arra, a Clara Bertuccival folytatott eszmecsere teljesen eredménytelenül zárult. Csak annyit tudott meg, hogy Gina már nincs a városban. Mióta nincs, meddig lesz távol, s legfőképp: hova ment – ezekre a kérdésekre nem kapott választ. Még csak utalást sem. Mi van akkor, ha valami tévécsatorna elvitte hónapokra, búvárrégészeti filmet forgatni a Távol-Keleten? Sőt, hogy még rosszabb eshetőséget vegyünk fontolóra: akkor mi van, ha Gina adóügyi, vagy egyéb megfontolásokból áttelepült máshová? Az olaszon kívül német útlevele is van, de az Unión belül Helsinkitől az Azori-szigetekig ott telepszik le, ahol csak kedve tartja. Frederico Rocco hátán e gondolatokra végigfutott a hideg. Rövid házasságuk idején szinte semmi nem sikerült: fogadásai nem jöttek be, és rövid idő alatt a tönk szélére jutott. A válás óta szélesen rámosolygott a szerencse, amihez nyúlt, arannyá változott – és ugyanakkor mit sem ért. A férfi vissza akarta kapni a feleségét. Bármi áron. De hogyan kapja vissza, ha beszélni vele lehetetlenség, és még csak azt sem tudja, hol keresse? Magánnyomozó-irodát fogadjon fel?

159

Felhívott egyet, tájékozódott, de túl magasnak találta a költségeket. Rocco, mint az nagyon sok szerencsejátékosra jellemző, nem szórta ész nélkül a pénzt. Vigyázott a kiadásokkal, nem fukarságból, hanem mert a pénz volt a munkaeszköze. Ekkor jutott eszébe egy lehetséges megoldás. Mikor együtt jártak, és még egy darabig a házasságuk elején is, Rocco rendszeresen fordult meg vállalati bulikon. Gina szívesen elvitte, mert a férfi szellemes társalgónak bizonyult, és soha nem kezdett ki semmilyen kolléganőjével. Megismert egy sereg régészt, valamint jó néhány embert az adminisztratív személyzetből. Utóbbi testülethez tartozott egy Massimo nevű dagadék. Frederico mélységesen megvetette azokat az embereket, akik képtelenek uralkodni önmagukon, ha zabálásról van szó. Ő maga akár napokig is ellett volna ennivaló nélkül, feltéve, ha elegendő benzingőzt szív be. Ügyet sem vetett volna erre a Massimóra, a Bertucci nő titkárára, ha nem az a bizonyos összejövetel, amelyet a pasas rendez. Húsvét alkalmából gyűltek össze nála kerti partin. Pontosabban a szüleinél, mert ez a szerencsétlen flótás, noha majdnem annyi idős volt már, mint ő, jobban igényelte az otthoni törődést, mint valami csecsemő. Megállás nélkül tömte Massimo a fejét azon az estén, de Fredericónak még valami feltűnt. Az, hogy a titkár mikor zabálja magát halálra, hidegen hagyta; az azonban egyáltalán nem, hogy ez az ürge még zabálás közben is állandóan az ő feleségét stíröli. Miután – természetesen – ő vezetett, alkoholt nem fogyasztott, az agya sem borult el, a botrány így elmaradt. Csak hazafelé, a kocsiban kérdezte meg Ginát – igen, megkérdezte, nem pedig kérdőre vonta, és halk, társalgási hangnemben –, mi van emögött a dolog mögött. Az asszonyka pedig kerek-perec megmondta: 160

– Szerelmes belém. – És legyintett. – Nevetséges. Fred Rocco azonban egyáltalában nem találta nevetségesnek azt, hogy valaki, aki Gina közvetlen környezetében él, szerelmes legyen a feleségébe. A dolgot mégis annyiban hagyta, több okból: Gina alig-alig találkozott a kerubbal, hiszen ő a terepen dolgozott, míg az isteni Massi a tintát nyalta az íróasztala mellett (megáll az ész, hogy egy férfi ilyesmire adja magát), amellett igazán paranoiásnak kellett lenni ahhoz, hogy valaki ebben az ormótlanra duzzadt hazátlan csigában vetélytársat lásson. Nem emlékezett ugyan Massimo szüleinek a címére, de egy alkalommal megleste a nápolyi pályaudvaron, amikor a kerub leszállt a vonatról, és egyszerűen követte hazáig, Vomeróba, óvatosan, nehogy Massimo felfigyeljen rá, hiszen akkor vissza is emlékezhet az arcára, amit ugyan jó egy éve látott utoljára, no de lei tudja. A ház a Via Domenicán állt. Jó idő volt, a kertben terítettek; a terítéket ugyanaz a fehér kesztyűs inas hordta fel, aki annak idején kiszolgálta őket. Fred belesett. Az asztalon csillogtak a Swarowsky-kristálypoharak, és hosszú, fehér kúpként meredeztek a kikeményített damasztszalvéták. Massimo szülei is megjelentek. Az anya igazgyöngysort viselt, az apa sima arany pecsétgyűrűt. Túl voltak a hatvanon mind a ketten. Az apa most összedörzsölte a tenyerét és megnézte az óráját. Nyilvánvalóan a bébire vártak, akinek alighanem most mosta a dadus a kezét valahol a márványfürdőszoba mélyén. Végre Massimo is megjelent. Fred Rocco még sétálgatott egy kicsit a környéken, terepszemlét tartott, majd kidolgozta a tervet, és a rákövetkező napon akcióba is lépett. Aznap szombat volt; Massimo sokáig nem dugta lei a fejét a villából, csak egyszer hallotta a hangját, valamikor délfelé. Rocco magában szitkozódva főtt és izzadt a 161

furgonban, és be leellett érnie néhány reggel vásárolt szendviccsel, a gyorsan langyuló üdítőkkel meg egy termosz kávéval. Nem merte elhagyni az őrhelyét, a háztól nem messze leparkolt, jellegtelen szerszámos furgont, amit a roncs derbiket rendező országos cimborájától, Riccardótól leért kölcsön valamilyen ürüggyel két napra. Végül a dagadt valamikor fél öt leörül jelent meg. Még bőven világos volt, jártak is az utcában szép számmal – semmit sem lehetett tenni. Gyalogszerrel követte, mert tudta, hogy Massimo tömegközlekedéssel jár. Arra számított, hogy nem megy túl messzire, és nem is tévedett. Massimo a három saroknyira lévő filmszínházat látogatta meg, és az ötórási előadásra váltott jegyet – Rocco utálkozva állapította meg, hogy valamilyen romantikus vacakra. Biztosra vette, hogy vacsorára már otthon is lesz, így járt egy kört, hogy kinyújtóztassa megmacskásodott tagjait, és háromnegyed hét tájban már újra a furgonban kuksolt. Noha alkonyodott, ebben az utcában kitűnő volt a közvilágítás, és most nem is leellett sokáig várnia. A kerub hét óra után néhány perccel befordult a sarkon, és csámpás pingvinléptekkel közeledett. Göndör fürtjeibe belekapott a szél. Hófehér gyolcsinget viselt, amit nem tűrt be a nadrágjába, hagyott combközépig lelógni, hogy potrohát elleplezze. Fred – most először – egy kicsit elbizonytalanodott. Amire készül, az mégsem illegális gyorsulási verseny, hanem olyasmi, amit akár még a nápolyi rendőrség is komolyan vehet: személyi szabadság korlátozása. Nem kizárt, hogy még az emberrablást is rá lehet húzni. Mindegy. Nem áll meg félúton. Kinyitotta a furgon oldalsó, eltolható ajtaját, és derékig belehajolt, mintha rángatna valamit. Hallgatta Massimo közeledő lépteit, majd kibújt a furgonból és felegyenesedett, azzal az embernek a fáradt és

162

ingerült mozdulataival, aki nem boldogul valamivel. Tanácstalanul körülnézett, s ekkor meredt rá a totyogóra. – Hahó! – mondta barátságosan. – Massimo, te vagy az? Massimo felpillantott. Egy pillanatig fürkészte Fred arcát. – Szevasz – mondta aztán, és kövérkés hüvelykujját kinyújtotta. Kezén ékköves gyűrű csillant. – Te Fred vagy, ugye? Fred Rocco. Ginának az… izé… – Én vagyok, igen. – Kezet nyújtott. – De jó, hogy épp erre jársz. Massimo a ház felé intett a fejével. – Itt lakom. Voltál is nálunk, emlékszel? Fred felszegte a fejét. – Milyen utca is ez? – Domenico. – Tényleg. – Fej vakarva bepillantott a furgonba. – Figyelj csak, nem tudnál segíteni ezzel? – Mi az? – kérdezte Massimo. Fred félreállt. – Gyere, nézd meg. Az eszem megáll. Nem bírom kivakarni onnét. Massimo gyanútlanul a furgonhoz lépett, hogy bekukucskáljon. Odabenn teljesen sötét volt. Beljebb hajolt. Fred ebben a pillanatban lökött rajta, akkorát, amekkorát bírt. Ez kis híján kevésnek bizonyult. Massimo mintegy másfél mázsát nyomhatott, és épp csak ki tudta billenteni egyensúlyából. A titkárt azonban annyira meglepte a támadás, hogy egyáltalán nem védekezett. Hangos csattanással zuhant a raktér padlójára. Lábai térdtől lefelé kikandikáltak az ajtón. Rocco minden teketória nélkül betuszkolta, maga is utána ugrott, és nagy robajjal bevágta az ajtót. Massimo nem értette, mi történik vele. A becsapódástól elállt a lélegzete. Kínlódva fordult a hátára. Ekkor éles, fémszerű csattanás hallatszott. Erős, inas tenyér fogta be a 163

száját. Massimo szemei kitágultak. Lassan hozzászokott a sötéthez, kirajzolódtak előtte a körvonalak. Támadója a mellkasán lovagolt, bal kezét a száján tartotta, jobb kezében pedig rugós kést markolt, amely legalább tizenkét centis pengével rendelkezett. Pánikba esett, és megpróbálta lerázni az arcáról a kezet, de hiába. – Nyugi – zihálta Rocco, és a pengét az arcához közelítette. – Csak egy kérdést akarok feltenni. Két választásod van. Vagy értelmesen válaszolsz, és öt percen belül odabújhatsz anyuka szoknyájához. Vagy nem válaszolsz, esetleg ordítozni próbálsz; ebben az esetben a szemgolyód pillanatok alatt a verebek napi ételkülönlegessége lesz. Massimo arca erősen izzadt. Rocco a combjai között érezte, miként fújtat a hatalmasra hízott férfi túlterhelt tüdeje. – De szeretnék egy ilyen testet! – horkantotta gúnyosan. – Össze kéne szedned magad, öcsém, mert így aligha fogsz tudni csajozni, pláne ha olyan fullextrás nőket nézel ki magadnak, mint az én volt feleségem. Nő legyen a talpán, aki a beled alatt megtalálja a farkadat. És ha el nem kezdesz fogyókúrázni, esély van rá, hogy legközelebb már csak a kórboncnok találja meg. Szóval, mi legyen? Válaszolsz a kérdésemre, halkan és illedelmesen, ahogy illik, azután úgy teszünk, mintha ez az egész meg se történt volna? Massimo hevesen bólogatott. – Rendben van. – Rocco elvette a tenyerét az arcáról. Szeme kikerekedett. – Hol van Gina? Massimo sok mindenre számított, csak erre a kérdésre nem. Döbbenten meredt támadójára. – Gina? – kérdezte kábán. – Ühüm – válaszolta Fred nyájasan. – Gina Donatelli. Az én volt feleségem. A te jelenlegi munkatársad. Nincs a városban. Hol van? 164

– Fofogalmam sincs – dadogta a titkár. – Dehogy nincs – csóválta a fejét Rocco. – Már hogy a fenébe ne lenne. Titkára vagy annak a beszáradt agyú vén banyának, Bertuccinak. Te mindent tudsz, ami csak abban az épületben történik. Ne akard elhitetni velem, Massi, hogy épp ezt ne tudnád. Hiszen bele vagy esve Ginába. Mindig is bele voltál, az első pillanattól kezdve, amikor megláttad. Majd épp te nem tartod számon, hová, merre jár. – De… én nem… – Hozzá nem nyúltál, azt mindjárt gondoltam. Gina ugyan vállalkozó szellem, el tudom képzelni, hogy lehetnek őrült ötletei, azt viszont mégsem feltételezném róla, hogy megálljon egy két lábon járó meztelen csigának. Hol van most? – El kellett utaznia víz alatti feltárásra, de hogy hová, azt nem mondta! Rocco felsóhajtott. – Azt hiszem, mégis verébeleséget csinálok a szemedből. De ez csak a kezdet, Massi. Sűrűbb lesz az estéd, mint egy berlini légóparancsnoknak 1945 májusában. Ne kényszeríts arra, hogy olyasmit tegyek, amihez semmi gusztusom. – Egészen közel hajolt hozzá, és a fülébe súgta: – Hol van Gina? Massimo a fejét rázta. Rocco nézte egy pillanatig, azután letette a kést, felkapta az odakészített szigetelőszalagot, és villámgyors mozdulattal beragasztotta Massimo száját. A fogoly szeme rémülten forgott. – Meg foglak kínozni – közölte Rocco suttogva, mi közben maga sem tudta, meddig hajlandó elmenni. Azt meg végképp nem, meddig hajlandó ez a zsírangyalka elmenni. Lehet, hogy csakugyan kárt kell benne tennie? A gondolat feldühítette. Ennyire hülye nem lehet! – Levágom a füledet – informálta tárgyilagosan, és már oda is illesztette a rugós kés borotvaéles pengéjét Massimo 165

fülcimpájához. A férfi szeméből könnycseppek gördültek. Fred undorodva nézte. Micsoda féreg! – Nem bőgni kellett volna, Massi, hanem értelmesen válaszolni egy egyszerű kérdésre. Most már késő – ijesztgette –, búcsút kell mondanod az egyik fülednek. Elküldheted neki borítékban, mint az, az idióta francia tette. Csak előtte ne felejtsd el jó, bő vízben kimosni. – Megcsapta rabja izzadságának tömény szaga. Massimo valósággal bűzlött félelmében. A füléhez hajolt, mint aki akkurátusan készül a beavatkozásra. Massimo azonban ebben a pillanatban rántott egyet a fején, és a kés a fülcimpájába hatolt. Nem vágta le ugyan, de a penge csúnyán beleszaladt. Visszahúzta a kést, és káromkodott magában. Hitetlenkedve nézte a bőven ömlő vért. Már csak ez hiányzott. Ez az idióta csakugyan felszabdaltatja magát! – Még nem vágtam le egészen – mondta rekedt hangon. – Még csak egy lyukat csináltam rajta. Tetethetsz bele valamilyen strasszot, arra az esetre, ha rátalálsz az igazi identitásodra és buzinak állsz, amit nagyon is kinézek belőled. Folytassam, vagy megmondod végre, hol van Gina? – szisszent az arcába. Massimo fojtott hangon bőgött az ezüstszínű ragasztószalagba, arcán kétoldalt lefolytak a könnyei. Bólogatni látszott. – Oké, akkor fogd be a szád. Ha a kelleténél hangosabb vagy, elvágom a nyakad, mint egy csirkének. Leveszem a szalagot. Felkészültél? Massimo bólintott. Rocco letépte a szalagot, készen arra, hogy befogja a száját, ha Massimo kiáltozni akarna. A titkár azonban csak csendesen zokogott. A nyakának szegezte a kést. – Utolsó esélyed. Hol van Gina? Massimo fuldokolva felsóhajtott. 166

– Caprin – mondta. – Caprin? – vonta fel a szemöldökét Fred. – És kivel? – Senkivel – hörögte Massimo. – Esküszöm! Mondtam, hogy dolgozni ment! – Mit keres? – Egy elsüllyedt ókori gályát. – Egy elsüllyedt gályát – ismételte Rocco. – No, jól van. Figyelj rám, remélem, megértjük egymást. Őszintén sajnálom azt, amit tettem veled, de nem hagytál kiutat. Most elengedlek. Hazamész anyucihoz, orvost hívtok, ha kell, elvisz az ügyeletre. Nem érdekel, mit hazudsz neki, a lényeg, hogy engem hagyj ki a játékból. Mert ha megemlíted a nevem bárkinek, előbb-utóbb megtalállak, és akkor nem leszek olyan türelmes, mint most voltam. Ugye megértettél, Massi? – Mit mondjak? – hebegte Massimo. – Mit tudom én. Mondd, hogy ki akartak rabolni és megszúrtak, de azután a pasas elfutott. Nem jól láttad. Légy okos, Massi. Elsőnek ő szállt ki, óvatosan körülkémlelt, majd kisegítette a szipogó, ziháló titkárt, akinek a nemrég még makulátlan gyolcsingén vérés gépolajfoltok éktelenkedtek. Rocco bevágódott a volán mögé. – Vigyázz magadra, és ne felejtsd el, amit mondtam – intette, majd a furgon elkanyarodott a járda mellől. Massimo öklét a félig lelógó, vérző, lángoló fülére szorította, s dühében és szégyenében ismét elbőgte magát.

167

17. Benito Késdobálója Marina Grandé, Capri

– Mit szólna egy italhoz egy valódi tengerészkocsmában? Ferlinghetti a hátát az árbocnak támasztva, szem lehunyva ejtőzött a fedélzeten. Ujjai közt egy cigarettát tartott, de nem gyújtotta még meg. Hatszor merült: háromszor Ginával, háromszor a márkival. Semmit nem találtak, de a hideg víz alatti világ mintha testét-lelkét kimosta volna. Egyszerre érezte magát fáradtnak és kipihentnek. A merülések időnként teljesen elfeledtették vele, miért van itt: ha van tökéletes kikapcsolódás, hát a búvárkodás az. Azon törte a fejét, miként foglalhatná le magának Ginát estére, mielőtt Orsini teszi meg ugyanezt. Miután egész nap együtt voltak – együtt is ebédeltek a fedélzetre kitett, néha a hajóval együtt vészesen imbolygó kecskelábú asztalon, s valamennyien meglepődhettek rajta, hogy a szurtos Martagno milyen kitűnő szakács –, erre eddig nem tudott sort keríteni. Arra gondolt, ha partra lépnek, megereszt egy telefont Párizsba, a gyerekeihez, utána pedig Ginát is felhívja. Vagy jobb lenne fordítva, hiszen nyilván Orsini is ezzel próbálkozik. Ha megvoltak a telefonok, akár kocsmázhatnak is. – Valódi? – kérdezte. – Mennyire? 168

– Kicsit persze díszlet, amiképp az egész sziget az – mondta a márki. – De a valódi tengerészek mindenesetre odajárnak. Ferlinghetti vállat vont. – Előbb a szórakozás, aztán a pihenés – mondta beleegyezőleg. Futólag elkezdett gondolkodni azon, vajon mit akarhat a márki ezzel a meghívással. Arra számítana talán, hogy az asztal alá issza? Szája gúnyos mosolyra görbült. Ahhoz kétszer kell megszületnie ennek a pezsgőlovagnak. – Van valami kaja is ott? – Szendvicsek, ha emlékeim nem csalnak. Elég régen jártam ott. A hajó besiklott a Marina Grandéba. A mólótól nem messze ott állt a márki Maybachja. Gina kilépett a fedélzetre. – Jó napunk volt – állapította meg. – Holnap is velem tartanak, fiúk? – Persze – mondta Orsini. – Hogyne. De addig még beszélünk – tette hozzá Ferlinghetti. – Tudják a számomat – mosolygott Gina. – A cuccaikat itt hagyhatják. Igaz, kapitány? – nézett Martagnóra, aki bólintott. – Rendben – válaszolta Orsini, s közben azon gondolkozott, vajon a mérték után készült, tizennyolcezer eurós búvárfelszerelése nem köt-e lei holnap reggelig valamelyik nápolyi zaciban. Ferlinghettinek nem kellett emiatt izgatnia magát: ő a hajón lévő egyik felszerelést használta. Gina búcsút intett nekik. Szemmel láthatóan nem készült még partra szállni. Orsinit gondolkodóba ejtette. Vajon a tegnapi csókkal előbbre jutott valamelyest? Csüggedés fogta el. Ginának láthatóan nincs kedve a kopó előtt megcsókolni. Arca megrándult, azzal elfordult, és figyelte, 169

amint Martagno szakavatott mozdulatokkal a móló mellé kormányozza a Nanette-et. Hátában érezte Ferlinghetti pillantását. A zsaru feltápászkodott, és mellé támaszkodott a korlátra. – Elfáradt, márki úr? – Valamelyest – felelte Orsini kurtán, és a fiút figyelte, aki elkapta a Nanette drótkötelét, majd sebes mozdulatokkal kikötötte a hajót. Mindketten átléptek a korláton, és kiugrottak a szárazföldre. – Rögtön jövök, csak egy percet kérek. – A kocsija felé intett. – Telefonálnom kell. Ez a borzalmas az üzleti életben. Nem lehet az embernek tíz egybefüggő nyugodt órája. – Együttérzésem. – Ferlinghetti most végre meggyújtotta a cigarettát, hatalmas füstfelhőt fújt lei, majd visszaintett Ginának. Elnézte a luxus limuzin felé igyekvő Orsinit, azután elővette a telefonját. Gina elsőre felvette. – Lemertem volna fogadni, hogy maga az – mondta kacéran. – A nyertes díja egy szép és romantikus este – mondta Ferlinghetti. – Ezúttal a naplementés oldalon. – Már meg voltam győződve arról, hogy berúgnak együtt. – Sőt, elénekeljük majd a korzikai himnuszt, halált kiáltunk Franciaországra, és beverjük a kirakatokat. De ha ezzel megvagyok, megyek magáért. – Pihenjünk inkább ma, Paulo. Hosszú és fárasztó nap áll mögöttünk is, előttünk is. – De odafenn csak megiszunk egy pohár vörösbort? – faggatta Ferlinghetti. – Mármint hol? – Hát a Monté Solaro teraszán. – Ha nem tart túl sokáig a kiruccanásuk. 170

– A márkit illetően nem kezeskedem semmiért. Én azonban jó fiú leszek. – Na, jó. Kilencig fenn vagyok. Tovább egy perccel sem. Ferlinghetti az órájára pillantott. Fél hat volt. – Az tökéletes. Akkor most megyek, és beveszem a kanalas orvosságot. Gina nevetett, és bontotta a vonalat. Ferlinghetti elégedetten tárcsázott újra. Párizsban azonban nem vették fel. Ferlinghetti leült és újra tárcsázott. Semmi. Pasquale számát hívta. A fia telefonja azonban lei volt kapcsolva. Jókedve most alábbhagyott. Kikereste Lisa nevét. A nyolcadik csengésre felvették. – Halló! – mondta, és felállt. A Maybach ajtaja nyitva volt. Félig láthatta Orsini alakját. – Lisa? Apa vagyok, Olaszországból. – Szia, apa! – Mi újság veletek? Otthon senki nem veszi fel. – Nem tudom… Én ideát vagyok Ritánál. – Oké, és nagyanyád? – Azt hiszem, vásárolni ment. – Pasqualét is magával vitte vásárolni? – kérdezte Ferlinghetti hitetlenkedve. Lisa nem válaszolt. – Ott vagy, kislányom? – Igen. – Nagyanyád elment, te is elmentél, Pasquale meg fogta magát, és lelécelt, mi? – Hát mit tudom én. – Mit tudod te? – Ferlinghetti érezte, hogy elfutja a pulykaméreg, de uralkodott magán. – Megtennéd, hogy értelmesen válaszolsz a kérdésre? Lisa korzikai nyelvre váltott. – Hát apa, van egy kis gond. 171

Ferlinghetti torka kiszáradt. – Rita miatt nem akarod franciául mondani? – Aha. – És mi az a kis gond? – Pasqualét… megint bevitték. – Ó, hogy az a!… – Ferlinghetti összeszorította a száját. Nem, nem fogsz káromkodni a lányod füle hallatára. – Mit csinált az, az átkozott kölyök? Megint autóemblémákat tördöstek le? – Nem, apa. Ez most nagyobb gáz. – Nagyobb? – kérdezte kétségbeesetten. – Menynyivel? – Sokkal. Ott volt egy bandával… és ott megszúrtak valakit. Egy arabot. – Micsoda? – Állítólag bosszú volt. Délelőtt átjöttek az arabok, és bántottak valakit. Erőszak… volt. – Erőszak? Úgy érted… nemi erőszak? – Igen. Ismered Susanne Mannt? – Nem. – Lucas Mann testvére. – Lucas? Dereng. – Na, hát vele történt. – Igen? – Ferlinghetti a fejéhez kapott. – És ezek után Lucas összecsődített egy társaságot, és azt akarod mondani, hogy a tízéves öcséd velük ment késelni? Lisa elsírta magát. – Ne haragudj, apa, én nem tehetek róla. Nem tehetek róla. De nagyon nagy balhé van. Összecsődültek az emberek, és arrafelé már gyújtogatnak… az arabok bosszút esküdtek. Most mindenhonnan rendőröket hozatnak… de lehet, hogy katonákat is bevetnek. Az elnök már volt a tévében, beszédet mondott… én csak azt tudom, amit a nagymama mondott.

172

A nagymama. Ó, igen. Jó, hogy Lisa említi. Ő hol lehetett? Ez a fogas kérdés, az évtized kérdése. A vén rima hol volt, amikor az unokájára kellett volna figyelni? – Jó, Lisa, figyelj rám. – Agya lázasan járt. – Most akkor hol vagy, Ritánál? – Igen. Ő kétutcányira lakik tőlünk. Apa… én szeretnék itt aludni. Ferlinghetti eltaposta a csikket. Nem is hülye ötlet. – Oké – mondta. – A szülei mit szólnak hozzá? – Azt mondták, hogy minden rendben. Szerintük sem jó most… az utcán császkálni. Ferlinghetti megint dühbe gurult. – Akkor meg minek mentél oda eleve? – Már itt voltam, amikor ezt az egészet megtudtam… nagyanya telefonált… benn van a rendőrségen. – Hát komolyan mondom, megáll az eszem – szakadt lei Ferlinghettiből. – Oké, vigyázz magadra. Most tegyük le, mert beszélnem kell egy-két emberrel. Csókollak, kicsim. – Én is téged, apa. Mikor jössz haza? – Nem tudom. Egy pillanatra végignézett a kikötőn. Hihetetlen bűntudatot érzett, noha tisztában volt vele, hogy az egésznek semmi értelme. Ha történetesen nincs külföldön, az sem változtatott volna semmin. Es mégis. Húszéves lányok vidám csoportja haladt el előtte tintáikén, szalmakalapokban és napszemüvegekben, lebbenő selyem miniruhákban. Hát igen. Miközben az ember a földi paradicsomok egyikében búvárkodik, bulizik meg facér archeológusoknak csapja a szelet munka címén, közben másutt, kevésbé szerencsés helyeken zajlik az élet, és kisklambók kerülnek elképesztő bajba. Párizs egy részén ma éjjel lángolni fognak a kukák és a személyautók, és talán életét veszíti néhány ember. Ehhez a helyzethez pedig az ő fiának közvetlen köze van. A Maybachra pillantott. 173

Orsini még mindig nem bújt elő. Lehet, hogy üzleti gondjai vannak, lehet, hogy másfajták, gondolta komoran tárcsázás közben; de hogy az övéhez nem fogható, annyi szent. – Halló? – Louis? Paulo vagyok. – Üdv – mondta Louis Santini. Ferlinghetti közeli kollégája és legjobb barátja volt – azon kevesek közé tartozott, akikkel a barátság a fegyelmi ügy után is töretlen maradt. – Egy órája már próbáltalak hívni, de ki voltál kapcsolva. – Most tudtam meg, mi történt. Ki kell hoznod a srácomat, Louis. Semmi köze ehhez az egész cirkuszhoz. – Ez az ügy nem a mi kezünkben van – mondta Louis óvatosan. – Nem a tietekben? Hanem kiében? – A gyilkossági csoportéban. Ismered Gérard-t? Gérard Blaise-t. – Persze. – Hát ő vezeti a vizsgálatot. Igazság szerint talán ki tudtam volna hozni… – Talán! Mi az, hogy talán, Louis? – Kérlek, ne kiabálj velem. Gérard már megtette helyetted is. Az a helyzet, hogy a gyerekek nagyanyja elszúrta a dolgot. – Ugyan miképp tudta ő ezt elszúrni? – Mielőtt beszélhettem volna vele, már ott járt nála. Két sztárügyvéd meg egy újságíró társaságában. Hisztériázott, fenyegetőzött. Még az ügyvédek se tudták leállítani, pedig nekik is nagyon kínos volt a dolog. Ha első nekifutásra sárosnak látszik a gyerek, nem tűnik jó ötletnek a gyilkosságiak főnökével ordítozni a saját irodájában, mint valami ütődött csicskással. Gérard kidobta őket, és Pasqualét egy internátusba vitette, Párizson kívülre, csak hogy megmutassa, ki az úr a háznál. Tehát nincs fogdán. 174

Kiskorú még, úgysem büntethető, emiatt nem kell aggódnod. Ami viszont az iskolát illeti… ezek után nem tartom lehetetlennek, hogy zárt intézetben fogja végezni. Egy ideig legalábbis. Ferlinghetti megdörzsölte az orrnyergét. – Oké – mondta. – Egyet mondj meg. – Igen? – Ugye, nem ő szúrt? – Nagyon friss még az egész. Nyilvánvaló, hogy a nagyobbak csinálták, a tizenhat-tizennyolc éves laklik. De ott volt, Paulo. A kihallgatásokon feltehetően minden tisztázódik. Ami jó hír… talán… hogy beszéltem az újságíróval. Úgy néz ki, eltemeti a sztorit, ami arról szólt volna, hogy faji indíttatású gyilkosság résztvevői között volt egy ifjúság védelmis zsaru sráca. Magunk között szólva elég nagy szívességet tesz, és biztos lehetsz benne, hogy egy nap be is fogja nyújtani neked a számlát. Most le kell tennünk, mert nagyon pezseg itt az élet. Holnap beszélünk. Ferlinghetti kinyomta a telefont. – Ilyen nincs – mondta maga elé. Orsini is végzett. Kiszállt a kocsiból, és intett neki. Ferlinghetti azzal a gondolattal indult el, hogy most egészen biztosan hasznát fogja tudni venni egy italnak. Valami erősebbnek. * Benito Késdobálójában elaggott halászhálókat aggattak a falra, és jó néhány gyufaszálakból összerakott, mestermunkának látszó hajómodell is állt a falmélyedésekben, de innen sem hiányozhatott a sziget védjegye. Citromok virágoztak dézsákban, illatuk jótékonyan semlegesítette a kocsmákra általában jellemző alkohol- és cigarettaszagot. Úgy tűnik, ezen a helyen nem 175

vették nagyon komolyan az olasz dohányzásellenes törvényeket. Orsini ment előre, kezet fogott a csapossal. – Hogy van mindig, Gino? – Kitűnően, márki úr. Orsini bemutatta Ferlinghettit. – Dupla konyakot – rendelkezett Ferlinghetti. – Víz és minden nélkül. – Csak nem valami rossz hír? – kérdezte a márki. Ferlinghetti olyan fejmozdulatot tett a fejével, amit így is, úgy is lehetett értelmezni. Ördög vigye el, ha ezzel a pofával fogja megvitatni a gondjait. – Most jöttem rá, milyen fáradt vagyok – dörmögte. – Olyan iramot diktált a hölgy, amivel nem volt könnyű lépést tartani. Orsini könnyed mozdulattal felemelte poharát. – A hölgy egészségére – mondta. – Ámen. Koccintottak. – Lehet, hogy abba kéne hagynia a dohányzást. – Mindenki bagózott a famíliában, és mindenki nagyon magas kort ért meg. A dédapám százkét évesen halt meg. Mindkét nagyapám él még, és füstölnek, mint a gyárkémény. Valaki nekiütődött a könyökének. A konyak egy része a karjára és a padlóra freccsent. Ferlinghetti felmordult, és oldalt fordította a fejét. Kihívó tekintettel találkozott. – Nem tudsz vigyázni, haver? Aki a kérdést intézte hozzá, nála egy fejjel magasabb, bikanyakú ember volt. Korát csak nehezen lehetett meghatározni. Szurtos Giants pólót viselt, amely-felül el volt szakadva, s kilátszott belőle a szakállával egybenőtt, bozontos mellszőrzete. – Nem hiszem el – mondta Ferlinghetti. – Nekem jössz, és még neked jár a szád? Talán elnézést kérnél. A szakállas óriás elmosolyodott. 176

– Elnézést? – kérdezte gúnyosan. – Talán te akarsz benézni, mondjuk, a fenekembe? Orsini bizonytalanul felemelkedett, és kinyújtotta a kezét. – Hé – mondta. – Erre semmi szükség. – Te ne ugass bele! Ferlinghetti érezte, hogy szinte forr a vére. – Hordd el innen magad, te nagy barom – förmedt rá. – Különben esetleg te fogsz benézni a saját fenekedbe pillanatokon belül. Elcsodálkozhatsz majd azon, amit ott látsz. A szakállas szemmel láthatóan alig hitt a fülének. – Minek neveztél? – kérdezte végül. – Nagy baromnak – mondta Ferlinghetti, és abban a pillanatban már ütött is. Bal kézzel. Az óriás erre nem számított. Ferlinghetti teljes testsúlyát adta bele a profi módon kivitelezett csapásba. A szakállas hátratántorodott, kétségbeesetten kaszált kezeivel a levegőben, és sikerült is elkapnia az egyik asztal szélét, de csak azt érte el vele, hogy azt is magára rántotta a rajta álló italokkal egyetemben. Az asztal mellett ülő háromtagú társaság felugrott. A csapos dühödten kikiabált a pult mögül: – Azonnal abbahagyni! A kocsmában mindenki ordítozni kezdett. Ferlinghetti döbbenten pislogva látta, hogy a háromfős asztaltársaság egyik tagja szakasztott úgy fest, mint az a férfi, akit leütött, csak ezen vörös póló volt, felirat nélkül. – Mi a franc? – lihegte. – Kettő is van belőletek, anyaszomorítók? A második óriás lapos, kegyetlen pillantást vetett rá, azzal már mozdult is. Ferlinghetti hozzávágta a poharát, de célt tévesztett. Ismét megpróbálkozott a balegyenessel, de ez a fickó okulhatott az imént történtekből, és számított a csapásra. Sikeresen el is hajolt előle, és akkora pofont

177

osztott lei, hogy Ferlinghetti csengő füllel átrepült az asztalon. Amikor földet ért, elállt a lélegzete. Az első szakállas is talpon volt már. Ferlinghetti kétségbeesetten igyekezett felállni, mielőtt kitapossák a belét. Csodálatos mód hagyták is. Felragadott valahonnét egy sörösüveget, a pult széléhez csapta, és a szilánkosra tört nyakat maga elé szegezve a támadókra meredt: – Kábelezlek benneteket, ha közelebb jöttök! Nem jöttek közelebb, és mintha az arckifejezésük is megváltozott volna; vonásaikba valamiféle sötét gúny költözött. Ferlinghetti arra figyelt fel, hogy elült a zaj. Teljesen tisztán hallani lehetett, amit mondott. A bejárat felé fordította a fejét, ahol két csendőr állt. – Ez az ember – mutatott rá vádlón a szakállas – megőrült. Leütötte az öcsémet, aztán üveggel jött nekünk. A másik a vért törölgette az orráról. Ferlinghetti a padlóra ejtette a törött sörösüveget, felemelte a kezét, és a csendőrök felé fordult. – Nem így történt – mondta, és igyekezett nyugodtan beszélni. – Turista vagyok. Francia. Nálam vannak az irataim. Betértem ide egy italra Orsini márkival. – Tekintete körüljárt, de sehol nem látta Orsink. – Leültünk, beszélgettünk, erre az egyik kiverte a kezemből az italomat. – Orsini márkival – bólogatott az egyik csendőr. – Hogyne. – Én meg Berlusconival szarvas gombásztam a holdfénynél – rikkantotta valaki a tömegből. Éktelen röhögés tört ki. – Adja ide a személyijét vagy az útlevelét, uram – mondta a csendőrök egyike, és közelebb lépett. Zsebre vágta a felé nyújtott útlevelet. – Forduljon meg, és tegye hátra a kezét. Ferlinghetti hallotta a ráesni csattanását. Kétségbeesetten lehorgasztotta a fejét, fogai összecsikordultak. 178

* Orsini, aki a hátsó kijáraton át, észrevétlenül távozott az ivóból, két sarokkal odébb fordult be a sarkon, közömbös léptekkel sétált vagy húsz métert, majd megállt egy vörös Kawasaki crossmotor mellett. – Giacomo? – mondta halkan. A fal mellől egy árny vált el. – Most már kifizetheted őket – mondta a márki. – Várj tizenöt percet, aztán menj vissza a kocsmához. – Igen, uram.

179

18. Villa Monte Solaro Anacapri

Ginát megmagyarázhatatlan nyugtalanság tartotta szorításában, miközben a Monté Solaro teraszának egyik nyugszékében ült. Úgy tűnt, mintha szálegyedül lett volna az egész panzióban. Vacsoraidő volt. Mindenki elment valahová. Paulo. Piero. Lel lei szemei előtt egymást váltogatta a két arc. Masszázs a Maybach hátsó ülésén és kapaszkodás a férfiderékba a moped nyergében, hegyi ösvény vesét rázó kövein. Csók a Downtown hátsó kertjében és fehér borral teli poharak összekoccanásának csilingelő hangja a Bellevue-ben. A picit mindig titokzatos Piero és a picit mindig vagánykodó Paulo. Két korzikai – és két más, mennyire más világ! A jet-set kifinomult dolgokhoz értő tagja, kifogástalan neveltetésben részesült nemes, aki egyedül van, mint az ujjam – és a fanyar humorú, de annyira kedves titkár, aki talán halászcsaládból származik; tanítónak készült, de aztán az lett belőle, ami lett, és olyan ritkán látja a kamasz gyerekeit. Gina most visszagondolt arra a néhány nappal ezelőtti, derűs délutánra, amikor először hallott Tiberius hajójáról. Három hónap választotta el a huszonkilencedik születésnapjától; most már csak bő két és fél hónap 180

választja el – vagy ahogyan Clara frappánsan megfogalmazta: „Huszonkilenc, az maholnap harminc”. Jó dolog-e a függetlenség, kérdezte akkor Clara. Mit is válaszolt erre? Annyi bizonyos, hogy semmi érdemit. Amióta elvált, a függetlenség annyit jelentett, hogy igyekezett minél jobban beletemetkezni a munkába. Futó kapcsolatai voltak csak az elmúlt hónapokban, abból is csak kettő. Az elsőtől ő szabadult meg, mivel a pasas úgy gondolta, egy lefekvés és hetvenkét órás kapcsolat basáskodásra hatalmazza fel; parancsolgatni szeretett volna, és egy alkalommal, amikor Gina zuhanyozott, felhatalmazás nélkül felvette a telefonját. A másik pali tudta az illemet, nem is lett volna semmi kifogás ellene, Gina azonban valamilyen rejtélyes oknál fogva undorodott tőle – egészen konkrétan: a férfi nyálától undorodott, holott erre semmi oka nem volt. Partnere teljesen tiszta volt kívülbelül, ám a kapcsolat folytatása mégis lehetetlennek bizonyult. Gina a válási hercehurca óta először kért szabadnapot, és azt arra használta fel, hogy töviről-hegyire átvizsgáltassa magát nőgyógyászával. Még AIDSvizsgálatot is kéretett. Noha a világon semmire nem bukkantak, tiszta volt Gina, mint a patyolat, mégis végigborsódzott a háta, ha annak az embernek az emléke jutott az eszébe. Ezekről az emberekről az első pillanatban tudni lehetett, hogy futó kaland lehet belőlük legfeljebb. Gina képes volt arra, hogy néhány perc alatt felmérje a lehetséges partnert, és ebben a néhány percben nagyjából eldőlt, beindítják-e a fantáziáját vagy sem. Még pontosabban szólva – a kifejezés Clarától származott, és Gina rendkívül találónak érezte – azon múlt a dolog, vajon az illető férfiember megforgatja-e a gyomrát. A gyomor megforgatása persze korántsem jelentett százszázalékos garanciát. Hiszen jól emlékezett arra a 181

pillanatra, amikor Frederico Roccót először látta meg. Stílszerűen történt a dolog, későbbi átmeneti férje kis híján elgázolta a zebrán. Frederico kipattant, mentegetőzött, szépeket mondott, és ami a gyomrát illeti, Gina akárha a vidámpark hullámvasúton is ülhetett volna, olyan kellemes, adrenalin növelő izgalmakban volt része, ha csak ránézett arra a csirkefogóra. Nyilván nem volt véletlen az sem, hogy Fred a hullámvasúton csókolta meg először – ha valahová ki lehetett rángatni őkelmét az autóversenyen kívül, az a vidámpark volt, elvégre ott mégiscsak nyílt némi lehetőség dodzsemezésre, szellemvasutazásra és még sok minden másra, csak az volt a lényeg, hogy guruljon alattuk –, és hát persze az sem, ahogyan ez a házasság alakult, magán viselve nem csak a hullámvasút, de minden rendű és rangú gyorsulási versenyek összes jegyét, ideértve a gyors és katasztrofális véget is. Visszanézve kurta és nyomorúságos dolog volt; Gina nem is értette, miként volt az lehetséges, hogy a kapcsolat egyes szakaszaiban úgy érezte, megtalálta az igazi boldogságot, igazán és nagyon és hű de boldog. Hogy is van akkor, hogy emlékezve semmi mást nem érez, csak csipetnyi undorral meghintett önsajnálatot? Nem csoda tehát, hogy óvatosan kellett bánni a gyomor forgásával, és semmi szín alatt nem volt szabad messzemenő konzekvenciákat levonni abból, mennyire indítja be egy pasi a fantáziáját. Ha valaki egyáltalán nem indította be – elég sokan akadtak ilyenek, az élükön a szegény, reménytelenül szerelmes Massimóval –, az annyit jelentett, hogy fölösleges is próbálkozni, a kapcsolat szexuális szinten nem fog működni. Ha pedig szexuális szinten eleve nem működik valami, akkor nem működik sehogy. Kár az időért. Most éppen ideje nem volt, de ami kevés mégis akadt, két férfi társaságában töltötte. Gyomra mind kettejük társaságában ígéretesen viselkedett már az első pillanattól 182

fogva. Nyilvánvaló volt az is, hogy Fredericóval ellentétben most igazi férfiakkal van dolga, olyanokkal, akik nem csak addig nagy legények, míg forgatni tudják a hitelkártyájukat. Ezek meglett emberek, akik – legalábbis így érezte Gina – pontosan tudják, mit akarnak, viszik az életük keresztjét, és cserébe annak rendje és módja szerint ráteszik a kezüket arra, ami nekik kijár. Ebben a viszonylatban sokban hasonlítottak őrá, és ez jó volt: Gina sohasem hitt az ellentétek vonzásában. Hitt viszont a testi vonzalomban – noha a helyén kezelte –, és persze hitt, nagyon erősen hitt a szerelemben. A szerelem ugyan még nem bukkant fel (noha tagadhatatlanul elválaszthatatlan volt ettől a szigettől: ott bujkált a kertek aljában, a citromillatú éjszakákban, a széllel kerülgette az Axel Munthe-villa középkort idéző oszlopait, ott suhant a vízfelszín alatt, hogy magas vízállásnál szökjön be a Kék Barlangba, ott andalgott a szűk kis ösvényeken és lenn Capriban, a világ egyik legdrágább bevásárló utcáján), ami azonban a testi vonzalmat illeti, mind a két pasas ötösre vizsgázott eddig. Orsini, akinek csókját fogadta, végigborzongatta és elolvasztotta a csontjait; Ferlinghetti viszont egyenesen csillagos ötöst érdemelt, hiszen köztük eddig még nem történt semmi, és még így is térd roggyantó hatást gyakorolt rá – mi lett volna, ha még hozzá is ér úgy? Gina lehunyta a szemét, és amikor lépteket hallott a lépcső felől, arra gondolt, talán most lesz az, az este, amelyen úgy ér hozzá. Kissé meglepődött önmagán, hogy a látvány csalódást okoz. A férfi, aki megállt előtte, sokkal elegánsabb, világosabb bőrű és hajú volt, mint Paulo. Gina leengedte keresztbe vetett lábát, és kissé felült. – Piero? – kérdezte lágyan. – Hát maga? Piero Orsini elmosolyodott. – Kérem, bocsásson meg. – Óvatos mozdulattal a földre tette a kezében lévő ládikát, 183

amely leginkább miniatűr hajókofferre emlékeztetett. – Erre jártam, és… – Megrázta a fejét. – Ilyen ostobaságot. Erre jöttem, mert látni akartalak. Igen, tudom, telefonálni illik ilyenkor. Meg sem próbáltam. Nem szerettem volna, ha… Gina várt. – Igen? – kérdezte végül. – Ha elküldesz. – Tessék? – Ha azt mondod, ma este nem láthatlak. – Orsini szégyenlősen lehorgasztotta a fejét. – Nem mintha… kész helyzet elé akarnálak állítani. Egyetlen szavadba kerül, és elmegyek. Gina kis híján méregbe gurult. A férfi először tegezte, és most úgy érezte, mintha egy minden hájjal megkent, furmányos kandúr dörgölőzne a lábikrájához. „Egyetlen szavadba kerül, és elmegyek”, hát ez meg micsoda beszéd? Egy ilyen nyitány után ugyan ki tudja kimondani azt az egyetlen szót, kivéve a (még) nagyon magabiztos és (még) nagyon kegyetlen tinédzser lányokat? Ha pedig mégis megteszi, bunkónak minősül. Néminemű gyakorlati problémák is felmerülnek. Paulo bármely percben felbukkanhat – és különben is, miként lehet, hogy a márki ért ide elsőnek? Nem együtt mentek ezek kocsmázni? A sokféle gondolat szinte megbénította; nem is próbálkozott azzal, hogy szavakkal válaszoljon. Ehelyett kissé széttárta a karját, enyhén oldalra biccentette a fejét, és szeme sarkából Ferlinghetti szobájának ajtaja felé vágott. Tényleg nagyon sajnálom, möszjő, de könnyen lehet, hogy nem sokáig maradunk kettesben. Talán mégis jobb ötlet lett volna, ha telefonálsz. Lesz, ami lesz! Orsini némi hideg közönnyel fordította a fejét az ajtó felé, azután az ujjával nemet intett. – Hm? – kérdezte Gina. 184

– Nem jön – mondta a márki. – Nem értem… ennyire kiütötte magát? – Szó, ami szó – vont vállat Orsini. – Csak az a baj, hogy mást is. – Nem értem. Orsini felállt, sétált néhány lépést, majd ismét leült. – Roppant kellemetlen helyzetben vagyok – mondta végül. – Olyasmiket tudtam meg… Hatásszünetet tartott, de Gina nem kérdezett közbe. – A legjobb, ha szép sorban elmondok mindent. – A márki megcsóválta a fejét. – Azt hiszem, az én hibám is, hogy… bizonyos fokig felöntött a garatra. Meg kell, mondjam, én sem voltam teljesen józan, de Paulo… ilyet én még nem is láttam, pedig egyszer a müncheni Oktoberfesten töltöttem az őszi évadot, és este tájt ott csuda dolgokat lát az ember. – Ismét megcsóválta a fejét. – Volt egy hívás… egy hosszú és meglehetősen kellemetlen telefonhívása… Párizsi főnökei keresték. – Párizsi főnökei? – Igen… Én persze akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent. Csak később, jó néhány pohárral később fecsegte lei, mert akkor már nem volt ura önmagának. – Kifecsegte? Mit? – Paulo Ferlinghetti rendőrkém – mondta Orsini. Gina elnevette magát. – No ne viccelj. Mit kémkedik? – Komolyan beszélek. A cég, aminek a nevében ő és az úgynevezett főnökasszonya, Cipriani fellép, nem is létezik. Jobban mondva létezik, de csak afféle fedőszervezet. Semmilyen vásárlási szándékkal fellépő, rejtélyes milliomos nincs a háttérben. Az egész mesét csak azért találták ki, hogy a bizalmunkba férkőzzenek. – Mármint a mi kettőnk bizalmába? – Úgy, ahogy mondom. Valahonnét a fejükbe vették, hogy kétségbeesett anyagi helyzetben lévén ki akarom 185

fosztani a hajóroncsot, amit keresel. Sőt, rávettelek, hogy nekem dolgozz. Gina sebesen gondolkodott. – És ezzel szemben mi az igazság? – Ezzel szemben az igazság az – mondta Orsini –, és erre akár meg is esküszöm: az anyagi helyzetem, köszöni szépen, de jól van, és amíg a hajóra nem hívtál, fogalmam sem volt arról, hogy mit keresel. Emlékszel? Több alkalommal kérdeztelek is, de kitértél a válasz elől. – Ferlinghetti francia állampolgár. Mit keres ebben az ügyben? Orsini széttárta a karját. – Őszintén szólva erről fogalmam sincs. Talán szakértő, és ezért kérték fel a közreműködésre. Egyébként nincs kizárva, hogy rendelkezik olasz útlevéllel is, ezt nem tudhatjuk. A legjobb lesz, ha ezeket a kérdéseket neki magának teszed fel. Már ha alkalom nyílik rá… mert az még odébb van, azt hiszem. – Mi történt? – Botrányt robbantott ki – mondta a márki kelletlenül. – Az én hibám volt az egész. Amikor ezeket elmondta… teljesen megdöbbentem. Jó néhány vád ért már életemben, de ennél otrombább, igaztalanabb még soha. De fel is háborodtam. – Min? Orsini habozott. – Rajta – mondta Gina. – Ki vele. – Az volt a megbízatása, hogy a bizalmadba férkőzzön. – Ezt is ő mondta? Orsini bólintott. – És most?… Hol van? – Verekedést provokált… néhány matrózzal. Mint akinek teljesen elment az esze. Képtelen voltam leállítani. Egy sörösüveggel ugrott nekik, épp abban a pillanatban, amikor beléptek a csendőrök. Letartóztatták. Gina kinézett az éjszakai tengerre. 186

– Azt a mindenit – mondta félhangosan. – Ezt nem gondoltam volna. – Ezt én se – mondta a márki. – De nem hinném, hogy különösebben súlyos lenne az ügy – tette hozzá vigasztalóan. – Az itteni hatóságok elnézőek a külföldiekkel… azt hiszem. Noha a szigetről minden bizonnyal kitoloncolják. Próbáltam közbenjárni az érdekében Mannari őrnagynál… sajnos hiába. Másra nem is nagyon számíthattam, mert az őrnagy sajnos tud arról, hogy tűzoltóparancsnoknak szoktam gúnyolni. Gina szó nélkül figyelte a holdat. Valami nem tetszett ebben a történetben, noha első hallásra annak minden eleme a helyén volt. Ha valakiről el lehetett képzelni azt, hogy hazudik a valódi céljait illetően, majd állatiasan leittasodik egy kocsmában és hajba kap a matrózokkal, az bizony Ferlinghetti volt. S mégis, az egész elbeszélés kellemetlen déjá vu-t ébresztett benne. Mintha Fred Roccót hallotta volna. Frederico sokszor fényezte nagyon meggyőző beszélőkéjével bizonyos kellemetlen ügyeit; az ilyen fényezések általában a pénzügyekhez lyukadtak ki, s kiderült, Fredet cserbenhagyta a szerencséje. Gina egy ilyen mosakodás idején döbbent rá, hogy Frederico voltaképp afféle vastartalékának tekinti őt. – Egy alkalommal észrevettem, hogy megfigyel valaki – bökte ki. – Hol? Mikor? – A hajón voltam… távcsővel szúrtam ki a hegyoldalban. Megvillant a fény. – Bizonyára ő lehetett – bólogatott Orsini. – Nem hinném. Egy perccel előtte őt is láttam. Egy másik hajón. Közben telefonon beszéltünk. Nem lehetett egyszerre két helyen.

187

– Nyilván a Cipriani nő kémkedett utánad. Nálam, a hajómon is eljátszották ezt. A nő lekötötte a figyelmemet, Paulo meg az alatt a raktérben szaglászott. – Aki a hegyoldalban leskelődött, férfi volt. Épp csak villanásra láttam az arcát, de férfi volt. Még az is eszembe jutott, hátha lesifotós. Aznap reggel róluk beszélgettünk. A márki vállat vont. – A jó ég tudja, akkor talán van egy harmadik rendőrkém is. Vagy egy negyedik. – Órájára pillantott. – Gondoltam, megihatnánk egy pohár pezsgőt, de úgy látom… lesújtott a hír. Jobb, ha megyek is. – Azért ne törd össze kezed-lábad a nagy sietségben – mormolta Gina, és beletúrt a szomszéd szék karfáján függő retikülébe. Némi kotorászás után a kezébe akadt az illatosított cigaretta, amit Ferlinghettitől kapott még a gyertyás vacsorájuk alkalmával. Rendőrként, te jó ég. – Egy pohár pezsgő sohasem árthat. Csakhogy nekem nincs idefenn pezsgőspoharam. Ami azt illeti, semmiféle poharam sincs, kivéve a fogmosót. Orsini biccentett, mint aki csak erre a végszóra várt, és az asztalra tette a magával hozott miniatűr hajókoffert. Felpattintott rajta egy zárat. A ládika kitárult, és felfedte tartalmát. A vörös bársony bélésben egy üveg Krug pezsgő díszelgett, két oldalt egy-egy furcsa formájú pohárral. Gina odahajolt. – Muris – állapította meg. – Még sohasem láttam ilyen pezsgőspoharakat. – Azért nem, mert már a múlt század derekán kimentek a divatból – magyarázta a márki, és óvatosan kiemelte a poharakat, amelyek leginkább megkurtított konyakospoharakra emlékeztettek. – Ma már csak a hosszúkás főtét láthatod, amelynek a kiképzését az indokolja, hogy állítólag jobban koncentrálja az illatokat. Jómagam azonban sokkal jobban szeretem ezeket az ódivatú poharakat. – Keze gyengéden becézgetve futott 188

végig a poharak peremén, mielőtt egyetlen mozdulattal kinyitotta az üveget. – Antik darabok, még a nagyanyámé voltak – mondta, s telitöltötte őket. – Az igazán jó pezsgő illatának élvezetéhez nincs szükség magas pohárra. Szükség van viszont arra – emelte az egyik poharat a hoki felé –, hogy a kristály szépen csillogjon… mint itt ez is. Soha nem tesszük mosogatógépbe, mert a vegyi anyagok szinte eltávolíthatatlan réteget képeznek benne, ami megakadályozza a gyöngyözést. – Gina kezébe adta a poharat, a másikat pedig köszöntőre emelte. – Arra, hogy Paulo ügye mihamarabb megnyugtató elrendezést nyerjen – mondta. – Paulo ügyének elrendezésére – visszhangozta Gina. – Lovagias vagy. – Megteszem, ami tőlem telik – mondta a márki csendesen. Kiitta a pezsgőt, és óvatosan az asztalra tette a poharat. – Ha már nincs rá szükséged a poharakra, telefonálj, felküldök értük. – Felállt, és Gina keze felé nyúlt. Ajkához emelte. Pontosan ugyanaz volt az élmény, mint az első alkalommal: harmatos virágszirom érintése a középső ujj és a kézfej találkozásánál. Olyan régimódi volt, és olyan megható. Orsini kurtán meghajolt, azzal megfordult és a lépcsőre nyíló kapu felé sietett. Gina a kezében tartott antik pezsgőspohárra pillantott, majd a kék mécstartóra, ami az asztalon állt, és eszébe villant a kép: az itt töltött első estéje, Constanzo a mécstartó fölé hajol, a kis láng kiegyenesedik, és aranyosra festi az arcát. Mintha ezer éve történt volna. Pedig csak néhány napja, hogy megérkezett ide, az álmoknak erre a smaragdzöld szigetére, és mennyi minden megesett azóta. A mécstartóban pislákoló láng ebben a pillanatban kialudt.

189

Orsini most kinyitotta az ajtót. Nem nézett vissza. Gina kétségbeesetten meredt a félig teli poharára, az asztalon heverő, meggyújtatlan cigarettára, a Krug vaskos palackjára és a hokira, amely mindezt valószínűtlen, ezüst fénnyel vonta be. Gina oly hevesen pattant fel, hogy a szék eldőlt mögötte. Orsini megtorpant a lépcső tetején. – Gyere vissza – mondta Gina. A férfi visszanézett. – Gyere vissza – ismételte. – Ma éjszaka nem akarok egyedül maradni.

190

19. A csendőrparancsnokság fogdája Capri

Adriana Cipriani a nápolyi találkozásuk és az együtt elköltött ebéd óta szent meggyőződéssel hitte, hogy úgy ismeri francia partnerét, mint a rossz pénzt – legalábbis ami a fajtáját illeti. E meggyőződés szerint Paulo Ferlinghetti a mediterrán macsók alapvetően kiszámítható alfajához tartozik. Ezzel az alfajjal viszonylag könnyű boldogulni; az ember lányának mindössze annyit kell tennie, hogy minden pillanatban tartja a pórázt, nem enged teret semmiféle komolyabb bizalmaskodásnak, ugyanakkor egyenrangú félként kezeli a másikat, még akkor is, ha történetesen nem az, mert a mediterrán macsó önérzetét megsérteni sohasem szabad. Adriana emellett arról is meg volt győződve, hogy a francia kitűnő zsaru. Odafigyel mindenre maga körül, semmi el nem kerüli a tekintetét, esze is van, képes használni, kombinatív készsége, helyzetfelismerése nem hagy kívánnivalót maga után. Adriana azonban kénytelen volt belátni a tudattalan óceánjában rég elsüllyedt gimnáziumi tanulmányok egyik partra sodródott darabkájának mélységes igazát. Shakespeare egyik sora volt az, és azt hirdette: több dolgok vannak földön, s égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes. Ez a két lábbal a földön járó nő, keményen 191

dolgozó zsaru, jó feleség és megalkuvást nem ismerő családanya, nem is álmodott volna arról, sem éjjel, sem ébren, hogy partnere munka közben szerelmes lesz, ráadásul abba a nőbe, aki momentán az ügy kettes számú gyanúsítottja. Ferlinghetti mintha valami révületbe került volna, úgy hordott össze hetet-havat Ray Charlesról és Charles Aznavourról, gyertyás vacsoráról meg holdfényről, Párizsról és a halott feleségéről. Villámcsapás érte, azaz szerelmes lett, de nem akárhogy: egyik pillanatról a másikra, gyógyíthatatlanul és feltételek nélkül. Ami történt, szinte alapjaiban rengette meg Adriana szilárdnak hitt világnézetét – ennek alapját az évek tapasztalatának köszönhetően kikristályosodott meggyőződés képezte, miszerint a legokosabb lenne az apján, a fián és a bátyjain kívül az összes hímnemű egyedet kasztrálni, mielőtt katasztrófába rohan a világ –, mert Ferlinghetti döbbenetes viselkedése arról tanúskodott, hogy még ezekben az idomításra szoruló, szexista dúvadakban is előfordulhatnak önzetlen érzelmek, ráadásul a villámcsapás nem holmi regényírói lelemény, hanem a valóságban is megtörténhet. Természetesen a legrosszabbkor, persze, hogy a munka és a kötelesség rovására. Csak gyári hibáról lehet szó, okoskodott, na de akkor is. Ferlinghetti szerelmes lett Georgina Donatellibe, és ezt félig részegen meg is vallotta – Adrianának. Ugyanakkor azt ígérte, a munkát azzal a következetességgel fogja folytatni, amiről eddig tanúbizonyságot tett, és Adriana ebben nem is kételkedett. A következő döbbenetes élményben akkor részesítette a férfi, amikor a Nanette fedélzetén eltöltött nap után egyszerűen nyoma veszett. Többször hívta; a telefon előbb ki volt kapcsolva, azután foglaltat jelzett, majd ismét csak az üzenetrögzítő

192

jelentkezett. Adriana felhívta a Monté Solarót, ahol nem tudták kapcsolni a férfit. Nem is látták reggel óta. Mindezt elég szigorúan adta elő egy éltesebb hölgy, és ez a szigorúság gyanút keltett Adrianában. Tovább kérdezősködött, mire részben kiderült, mi történt. A csendőrségről értesítették a Monté Solarót, hogy egyik vendégükre ne számítsanak aznap – sőt, ami azt illeti, jó néhány napig egyáltalán nem fog hazamenni. A legjobb, ha a biztonság kedvéért másnap délig várnak, azután összecsomagolják a cókmókját, és nyugodtan ki lehet adni a szobáját másnak, mert a lakót úgyis ki fogják toloncolni a szigetről. Arra nézvést nem tudott a hölgy felvilágosítást adni, hogy mit vétett a vendége. Adriana kétségbeesetten hívta a csendőrséget, ahol azt kérdezték, rokona vagy ügyvédje-e Ferlinghettinek. Miután mindkét kérdésre nemmel felelt, közölték vele, hogy semmilyen információt nem tudnak adni. – A római rendőrség nyomozója vagyok – mondta Adriana határozottan. – A gyanúsított fontos tanú egy… országos ügyben. – Az más – mondta a vonal másik végén az ügyeletes tiszthelyettes. – Mindazonáltal nem hinném, hogy holnap reggelig bármit is tehetünk. Mannari őrnagy kilenc órakor fogja kihallgatni a gyanúsítottat. – Beszélnem kell vele. – Attól tartok, ez lehetetlen, asszonyom. Holnap délelőtt, miután Mannari őrnagy… – Azért mégis bemennék – kötötte az ebet a karóhoz. – Leellenőrizhet. – Ha úgy gondolja, nagyon szívesen – hallotta a tiszthelyettes hangját. – Meg kell, azonban mondjam, hogy a holnap délelőtti… – Oké, ezt még megbeszéljük – vágta rá Adriana, és bontotta a vonalat. 193

Azon nyomban kiment a taxiállomásra, fogott egy autót és a csendőrségre vitette magát. Belépve az ügyeletes őrmestert pillantotta meg, aki kifogástalan egyenruhában ült az íróasztal mögött, és keresztrejtvényt fejtett. Adriana udvarias mozdulattal elé tette az igazolványát. – Jó estét – mondta. – Velem beszélt telefonon. Az őrmester felállt, udvariasan mosolyogva tisztelgett. – Igen, emlékszem. Cipriani nyomozó. Sandro Sandrini a nevem. Mit tehetek önért? – Ó, nagyon sokat, kedves Sandro – válaszolta Adriana negédesen. – Arról a franciáról van szó, akit ma este hoztak be valami kis kihágás miatt. Talán még emlékszik rá, miről beszéltünk tíz perccel ezelőtt. – Asszonyom, én még sokkal régebbre is képes vagyok visszaemlékezni – vágott vissza Sandrini őrmester. – És biztos vagyok abban, hogy ez a mutatvány magának is sikerülhet. Mi is volt az, amit már a telefonban meg szerettem volna értetni magával? – Azt hiszem, ha megerőltetem magam, csakugyan sikerül. Valami olyasmit állított, hogy holnap délelőttig semmi szín alatt nem tudok beszélni egy emberrel, akinek annyi a bűne, hogy… mit is mondott, mit csinált? – Semmit nem mondtam – mosolygott Sandrini őrmester. – Betört néhány fejet és romhalmazzá változtatott egy vendéglőt lenn a Marina Grandéban. Ez az információ persze nem hivatalos. – Információért információt cserébe – válaszolta Adriana kedvesen. – Mint azt az igazolványomból láthatja, a római rendőrség kötelékébe tartozom… – Látom. És ez itt Capri – meredt rá az őrmester. – Nem Róma, nem Brüsszel. Hanem Capri. Ahol nem kedveljük az anarchiát.

194

– Tökéletesen igaza van, de nem engedte meg, hogy befejezzem a mondatot. – Elnézését kérem, asszonyom. – Tehát a római rendőrség kötelékébe tartozom, de jelen megbízatásom idejére közvetlenül a belügyminiszter úrnak tartozom elszámolással. – Érdeklődéssel hallom. – Megbízatásom lejártával részletes jelentést vár el tőlem a belügyminiszter úr, amelyben külön ki kell térnem a különféle fegyveres testületek részéről tanúsított együttműködési hajlandóságra. Mondanom sem kell, örömmel fogom megemlíteni az ön kedvességét és készségességét, őrmester. Sandrini, ugye, így hívják? Sandrini őrmester fürkészte. – Távol álljon tőlem, hogy egy hölgy szavában kételkedjek, de miként győződhetek meg arról, hogy a belügyminiszter úr valóban a saját hatáskörébe vonta azt az ügyet, amelyen ön dolgozik, és ennek az ügynek csakugyan fontos tanúja az, az ember, aki akkora felfordulást csinált a mi vendégszerető szigetünkön, mintha csak született nápolyi lenne? – A hölgy szavának igazságtartalmáról legkorábban holnap reggel fog tudni meggyőződni – válaszolta Adriana –, amikor is Mannari őrnagy halasztást nem tűrő parancsot fog kapni az ügyben, és utasítást nem ad önnek a gyanúsított azonnali szabadlábra helyezésére. Jelen pillanatban kénytelen hinni egy hölgy becsületszavában. Sandrini habozva széttárta a karját, és megcsóválta a fejét. – Tulajdonképpen mit vár tőlem, asszonyom? Adriana türelme most fogyott el. Haragosan az asztalra csapott. – Bassza meg! Engedje meg, hogy öt percig beszéljek vele. Mi a fene ütött magába? Meg lehet bolondulni, amikor ez a sziget valami nyavalyás autonómiának képzeli magát! – a férfi mellkasának szegezte a mutatóujját. – Vagy 195

beenged hozzá, vagy közlekedési rendőrt csináltatok magából Nápolyban! Az őrmester bánatosan maga elé nézett. – Sokkal jobban tetszett a korábbi eshetőség, amikor együttműködési készségem került szóba. – Csak magán múlik. * Ferlinghetti egyedül volt a zárkában, amely érzése szerint legfeljebb botcsinálta kijózanítóként működött a szigeten, a legritkább esetekben. Ki volt ugyan takarítva, de érezni lehetett, hogy lakója nagyon régen volt. Meglepődött, amikor kulcs csikordult. A rabosítás alkalmával elvették az óráját és a mobilját, azt azonban tudta, hogy már igencsak benne járnak az éjszakában. Legalább éjfélre jár. Vajon mit akarhatnak ilyenkor? Az őrmester jelent meg, aki felvette az adatait. – Látogatója van – mondta, és bátorító fejmozdulattal intett, lépjen ki. Most nem bilincselték meg. Végigvezették a folyosón, el a kijárati ajtók előtt, egészen egy hátsó, ablaktalan helyiségig, ami a jelek szerint látogatásra szolgált. Az őrmester maga elé tessékelte a küszöbön. – Adriana! – kiáltott fel Ferlinghetti. – Tényleg csak öt percük van – mondta az őrmester, és betette az ajtót. Cipriani nyomozó megrázta a fejét. – Mi a fenét művelt, Paulo? – Orsini állított csapdát nekem – dühöngött Ferlinghetti, és gyorsan beszámolt a késő délután történtekről. Adriana a szemébe nézett: – De erre, ugye, egy szál tanúja sincs? – Már hogy lenne? – kiáltott fel Ferlinghetti. – Csak azt nem értem, mit képzelt, meddig tud engem távol tartani? 196

– Talán arra gondol, hogy most már kevés idő is elég neki – jegyezte meg a nő. – A kérdéses területnek hány százalékát kutatták már át? – Több mint a felét. – Ha holnap rábukkannak arra, amit keresnek, és maga itt ül, akkor a márki terve már be is vált. – Elvették a mobilomat, Adriana. Van magánál? – Van. – Adja ide, legyen szíves. Gyorsan! * A Francia Köztársaság belügyminiszterének aznap – még délelőtt, amikor békés, nyugodt tavaszi nap ígérkezett – feltett szándéka volt, hogy korán tér nyugovóra. Számítását keresztülhúzták a zavargások, amelyek a késő délutáni órákban robbantak ki Párizs bevándorlók lakta negyedeiben, egy muzulmán fiatal megkéselését követően. Így történt, hogy jóval éjfél után húzhatta csak magára vörös-fehér csíkos pizsamáját és szagolgathatta aznapi első – és tervei szerint egyben utolsó – konyakját. „Esti szájvíznek” hívta ezt az italt, amelyet már vagy harminc éve, nagy szertartásossággal vett be minden áldott este, lefekvés előtt. A kukákból és jó néhány felgyújtott járműből még magasra csaptak a lángok, és a gettó-külvárosokban egyes elszigetelt csoportok vívták utóvédharcukat, a tánc azonban összességében korántsem sikeredett olyan hevesre, mint amilyennek ígérkezett. A rendfenntartók urai voltak a helyzetnek, és – ami a legfontosabb – csak letartóztatásokra került sor, újabb halálesetekre nem. Épp a szájához emelte a poharat, amikor a hívás befutott. Összeráncolta a szemöldökét, ingerült mozdulattal a szeme elé emelte a készüléket, amelyen egy ismeretlen szám állt – az előhívóból ítélve olasz szám. A belügyminiszter

197

valamiért úgy érezte, ez semmi jót nem ígér. Letette a poharat. – Tessék. – Belügyminiszter úr? – Ki beszél? – Ferlinghetti nyomozó. A belügyminiszter kiegyenesedett az ágyban, és a keze ügyében lévő távirányítóval elnémította a tévét. – Végtelen örömmel tölt el, hogy hallok magáról – mondta élesen. – Folyamatosan hívogatta a hivatalom. Miből gondolja, hogy semmi más dolgunk sincs egész nap, mint magát keresgélni? – Bocsánat, uram – mondta Ferlinghetti. – Azért hívom, hogy referáljak. Legalábbis néhány szóban. – Mi az, hogy néhány szóban? Talán nem ér rá? – A belügyminisztert elöntötte a méreg. – Napok óta ott van. Talán csak be tud számolni róla részletesen, mit csinál. Netán nyaral! – Nem, uram. Tudomásom van arról, hogy a gyanúsított a kérdéses területet kutatja át, és képes voltam az olasz társammal együtt annyira a bizalmába férkőzni, hogy megfordultunk a hajóján. Amennyiben a szállítmány ezen a hajón volt, egyetlen műszaki megoldás jöhet szóba. Az elektromágnes. A szállítmányt a hajó aljához rögzítették, és amikor rajtuk ütöttek, egyszerűen kikapcsolták az áramot. A rakománnyal talán rádióadó is volt, ez azonban meghibásodhatott, vagy lemerült az akkumulátor, így az embereink csak körülbelül tudják, merre lehet a csomag. A belügyminiszter gyanakodva hallgatta. A locsogás túlságosan is készségesnek tűnt. – Ha igaz, amit mond, az olaszok maguk is megtalálhatták volna. – így igaz, uram. Ki is emelhették volna. Csak a márki ellen nem lett volna bizonyítékuk. Ha viszont ő maga emeli 198

ki, vagy részt vesz ebben a műveletben, akkor nem menekül. – Maga szerint mennyi idő múlva kerül sor erre? – Egy-két napon belül. – Figyelemmel kíséri az eseményeket, nyomozó? – Eddig figyelemmel kísértem, de most felmerült egy kis akadály, uram. – És mi az? – Letartóztattak. A belügyminiszter egy-két pillanatig a némán villódzó tévére meredt. – Mit művelt, Ferlinghetti? – Nos, fogalmazzunk a rövidség kedvéért úgy, hogy provokáció áldozata lettem. – Másként kérdezem. Ha ön lenne az ilyen ügyben eljáró hatóság tagja, milyen vádakkal venné az elkövetőt őrizetbe? – Testi sértés, garázdaság, botrányos ittasság, magántulajdonban történt szándékos károkozás… A miniszter elvörösödött, és várt. – Ha minden jól megy, még emberölésre való előkészület is – fejezte be Ferlinghetti. – De ez az utóbbi nem állna meg a bíróság előtt. – Ennyi? – Igen, uram. – Hol tört-zúzott? – A kikötőben, egy matrózkocsmában. – Emlékszik, mivel bocsátottam útjára? – Nagyjából, uram. – Józan életmód? Kulturált viselkedés? Erőszak alkalmazásának szigorú tilalma? Dereng ezek közül valami? – Valamennyit felsorolta, uram, de… – Fogja be a száját! – üvöltötte a miniszter. Érezte, hogy a vér az agyába tódul. – Meg fog ütni a guta maga miatt! 199

Elfelejtette, hogy maga a személyes megbízottamként dolgozik, és egyedül nekem felelős?! Legszívesebben azt tanácsolnám Rómának, hogy szalmán rohassza el magát. És lehet, hogy azt is teszem. – Engedelmével, uram, lehet, hogy ez az ügy nélkülem sokkal nehezebben zárul le, mint velem. A miniszter tétovázott. – A fene egye meg magát. Ferlinghetti ebből úgy érezte, megnyerte a csatát. – Még valami, uram. – Mi az? – vakkantotta a miniszter a kagylóba. – Ha már úgyis benne van… Nem intézkedne a fiam ügyében is? – A fia ügyében? – Valami tévedés történhetett… – Tévedés. Ő is kocsmai verekedésben vett részt? – Dehogy, uram, hiszen még csak tíz éves múlt. – Hanem? – Véletlenül arra járt, amikor az a szerencsétlen eset történt ma délután. Kezeskedem a fiúért. – Szerencsétlen eset? Véletlenül arra járt? Úgy érti, a… magasságos ég. Van még ma éjszakára meglepetése a számomra, Ferlinghetti? – Nincs, uram. Engedelmével… Gérard Blaise, gyilkossági csoport. Az ő kezében van az ügy. A belügyminiszter összeszorította a száját. – Hogy hívják a fiát? – Pasquale Ferlinghetti, uram. – Ugye tisztában van azzal, mivel tartozik nekem ezek után? – Tökéletesen, uram. – Viselkedjen azon a rohadt rendőrőrszobán, vagy ahol van, amíg ki nem hozom. Hol van egyébként? – A capri csendőrség fogdájában. 200

A belügyminiszter kinyomta a telefont. Egy hajtásra kiitta a konyakot, majd csordultig újratöltötte a poharat. Tárcsázott. – René? Nem ért még véget a nap. Kapcsolja nekem Rómát. A belügyminisztert. Nem, nem érdekel, hány óra van, én is fenn vagyok! Ha ezzel megvolt, hívja fel a gyilkossági csoporttól Blaise-t. Gérard Blaise-t. Megértette? * Ferlinghetti megtörölte a homlokát. Sandrini őrmester ebben a pillanatban nyitotta ki az ajtót, és kérlelhetetlen pillantást vetett rájuk. – Az öt perc régen letelt. Ferlinghetti bólintott. – Oké. – Adrianához fordult. – Keresd meg Martagno kapitányt. – Az kicsoda? – Az övé a Nanette. A fedélzeten alszik. – Oké – mondta Adriana értetlenül. – Megkeresem. És? – A Nanette holnap nem futhat ki nélkülem. – Ezt hogyan érjem el nála? – Már elértem – vigyorgott Ferlinghetti. – Lefizettem. A kapitány tegnap óta az én zsebemben van.

201

20. Nápoly Fred Rocco nem vesztegette az időt. Miután megtudta Massimótól volt felesége tartózkodási helyét, visszavitte a furgont Riccardóhoz, becenevén a Dagadthoz, sőt, óvatosságból meg is kérte, hadd alhasson nála. Riccardo minden további nélkül akceptálta a kérést, amely egyáltalán nem számított szokatlannak. Az autóversenyek, a roncsderbik és az illegális gyorsulási versenyek nápolyi szerelmeseinek időbeosztása meglehetősen rugalmas volt, sokszor ott tértek nyugovóra, ahol épp voltak, de előfordult az is, hogy valamelyikük összeveszett a feleségével vagy az aktuális nőjével, és lei lett rúgva – vagy épp a hatóságok elől kellett egy időre eltűnnie, míg lecsillapodik a felkavart állóvíz. A Dagadt nem is nagyon kérdezett semmit, mert épp távozóban volt. Megnézte, van-e elég kaja a hűtőben, kirakott egy tiszta törülközőt, és ment a dolgára. Mikor elköszönt, a haverja már a konyhában elhelyezett, ósdi, fekvődobozos számítógép előtt ült és az interneten keresgélt. Nem indult könnyen a dolog, mivel a gép zsúfolásig volt féreggel és vírussal, ráadásul Riccardo lopta az internetet és a kábeltévét, és a gányolt vezeték gyakran vacakolt. Fred Rocco egymás után morzsolta el a szitkokat, majd – amikor az Explorer már harmadszor fagyott le – hangosan káromkodott. Ömlött róla a víz a szűk és fülledt lakásban. 202

Az ablakhoz ment, ingerülten kilökte a spalettákat, és letekintett a sikátorra. Odalentről néhány macska bámult vissza rá. A szemközti ház olyan közel volt, hogy a kiteregetett ruhák szinte az arcába lebbentek, és tisztán lehetett hallani, amint egy anya valamilyen afrikai nyelven a gyerekeivel pöröl. Riccardo legénylakása nem volt messze a kikötőtől; a sikátor negyed kellős közepén helyezkedett el, egy rozzant ház legtetején. A lift még valamikor 1974-ben akadt el a harmadik és a negyedik emelet között, de erre csak az idősebbek emlékeztek. Csak azért nem nevezték bérháznak, mert itt már régen nem szedett bért senki. Nem volt kitől. Ezt az építményt a poloskák, a csótányok és az illegális bevándorlók népesítették be, talán Riccardo lehetett benne az egyedüli fehér ember; mivel két méter magas volt, százhúsz kilót nyomott és az ökle gyorsabb volt a villámnál, meg tanulták tisztelni, így a legénylakást nem rabolta ki senki. Miután a hatóságoktól Mussolini ideje óta még mutatóban sem jártak erre, kitűnő rejtekhelye volt a diszkódrogoknak, a marihuánának és – néha, nagyünnepekkor – a kokainnak, amit Riccardo egy fekete dílertől vásárolt. Fred igyekezett mélyeket lélegezni, azután fogott egy széket és kitámasztotta a bejárati ajtót. Ezzel már kétfelől jött a ricsaj – valamelyik lépcsőfordulóban gyerekek labdáztak –, viszont a légáramlás is megindult. Fred megrázta a fejét. Akár jó rejtekhely, akár nem, akár ingyen van, akár nem, Riccardo lehetne egy kicsit igényesebb is. Hogy lehet ilyen mocsoktanyán élni? Kivett a hűtőből egy alkoholmentes sört, a kupakot az ajtófélfa segítségével feszítette le, azután visszaült a géphez. A sokadjára újraindított program lassan magához térni látszott. Fred fékezte türelmetlenségét, kivárta, hogy a rendszer teljesen felálljon, és a homlokához szorította a

203

hideg üveget. Mikor végre eltűnt a képernyőről a homokóra, kinyitotta a keresőt. Először a felesége nevét ütötte be. Ha Gina valóban dolgozni ment Caprira, mint az a hernyó állította, nem kizárt, hogy valahol írnak róla. A Google olasz verziója több ezer találatot dobott ki a Georgina Donatelli, archeológus keresésre; böngészte egy darabig az eredményt, de minden esetben régebbi hivatkozásokról volt szó. Másodjára a Capri, szálláshelyek szavak következtek. Fred összehúzott szemekkel tallózott a találatok között. Miután Capriról semmit nem tudott, igyekezett a legolcsóbb megoldást fellelni; igaz, hogy most van pénze, de ki tudja, mikor lesz legközelebb. A szállásfoglalásnál hitelkártyára volt szükség, és egy éjszaka árát előre át kellett utalni. Fred nekilátott az átutalásnak, és közben azon gondolkozott: ha Massimo mégis a rendőrségre ment, most az ablakon dobja ki ezt a pénzt, mert a rendőrség úgyis várni fogja – vagy a capri kikötőben, vagy már itt, Nápolyban. Mindegy, ezt meg kell reszkírozni. És különben is: egyszer élünk. Mikor a szállás megvolt, következett a közlekedés. Nápoly és Capri között létezett helikopter-összeköttetés – aranyárban; így Fred belenyugodott abba, hogy hajóznia kell, holott halálosan unta és utálta a kék víz egyhangúságát, ingerszegénységét, és ha hajóra szállt, szinte mindvégig kerülgette a tengeribetegség, amelyet csak tömény szesz elfogyasztásával tudott kordában tartani. A legkorábban a Caremar egyik járata indult, reggel hét órakor. Fred némi elégedettséget érzett, amikor lezárta a gépet. Leszaladt, és hamarosan talált is egy kis üzletet, ahol szert tehetett fél liter grappára. Az üveget gondosan betette a hűtőbe. Vacsora gyanánt állva befalta a legalsó polcon talált szalámikat, kinyitott még egy alkoholmentes sört, 204

beállította a telefon ébresztőjét, majd leheveredett, rágyújtott egy cigarettára, és a tévét bámulva várta, hogy elálmosodjon. A telefon reggel fél hatkor ébresztette. Kábán bámult a plafonra, s először nem tudta, hol van. Kurta macskamosdást követően magához vette a grappát, és a kellemes reggeli hűvösben, a villamossínek mentén kiügetett a kikötőbe. Másnapos amerikai katonák csoportjával találkozott; hallgatagon iparkodtak vissza a körletükbe. A Caremar termináljához közelegve meglassította lépteit, körülkémlelt és igyekezett kiszúrni a rá várakozókat. A kikötőnek ezen a fertályán várakozott ugyan egy rendőrségi Alfa Romeo, zsarukat azonban sehol nem látott. A terminálnál lézengtek emberek, de úgy tűnt, mindenki a beszállásra vár. Vagy húsz olasznak tűnő férfi és nő, egy nyilvánvalóan skandináv pár, meg egy hippi, aki alighanem az Egyesült Államokból érkezhetett. Fred Rocco megállt a pénztár épületének hátsó traktusánál, letekerte a grappa kupakját, és megcsókolta az üveget. Elfintorodott. Nem volt oda az alkoholért, de ennél a rohadt átkelésnél mindenképpen szüksége lesz rá. Odalépett a pénztárhoz, bemondta a nevét és átvette a lefoglalt jegyet, miközben megállapította, hogy foglalásra aligha volt szükség; az átkelőhajón a legtöbb hely üresen fog maradni. Felszállás után ismét körülnézett – de senki nem foglalkozott vele. Mindenki a fedett utastérbe ment, a fedélzeten nem maradt senki. Frederico már most tengeribetegnek érezte magát, holott a hajó még el sem indult. Letekerte a grappa kupakját, és kiadós korttyal könnyített nyugtalankodó gyomrán. * 205

Egészen más okból ugyan, de szintén gyomorpanaszoktól szenvedett Angelo Mannari őrnagy, Capri csendőrparancsnoka. Napok óta cudarul érezte magát; valószínűnek tartotta, hogy a polgármester állófogadásán ehetett valamit, ami nem tett jót az emésztésének. Legszívesebben ágynak dőlt volna, de nem lehetett. A máskor nyugalmasan csordogáló előszezon ebben az évben szokatlanul élénk volt, dacára annak, hogy a turisták száma elmaradt a megszokottól. Az egyik hotelben kisebb tüzet fojtottak el; a minap oldalára borult kisbusz akadályozta a forgalmat az egyik úton; két esetben is bejelentették utazók, hogy ellopták a pénzüket és az irataikat. Most pedig itt volt ez a végtelenül közönséges ügy – a kocsmai verekedés, amelynek során különösebb sérülések ugyan nem történtek, az anyagi kár azonban tetemes összegre rúgott, és nem egy tősgyökeres caprióta tette fel a kérdést: mi folyik a szigeten, talán megbolondult a világ? Mannari eleinte csak étvágycsökkenésre panaszkodott, majd egyáltalán nem tudott lenyelni egy falatot sem, végül pedig megérkezett az elkerülhetetlen: az őrnagy lassan, de észrevehetően csökkenő testsúlyával egyre sűrűbben nyomta a vécédeszkát, mígnem ebben a pozitúrában bőségesen nyílt alkalma arra, hogy sötét gondolatokat forgasson magában Benito Rossi keteringjével kapcsolatban. Különösen a zöldséges halra gyanakodott, de rejtélyesnek tűnt az ügy: rajta kívül senki nem lett rosszul. Aktív szenet szedett, sok vizet ivott, s jóllehet a végtelenségig elgyengült, tőle telhetően ellátta hivatalát – noha késések és hosszabb-rövidebb üzemszünetek előfordultak. Ezen a reggelen is némi késéssel indult útjára – kétszer is ki kellett szállnia a kocsiból, hogy visszatérjen arra a helyre, ahová minden bizonnyal még maga Tiberius is gyalog járt, de úgy tűnt, mindkét úttal az ördögnek

206

tartozott: csikarta az inger, eredmény azonban egyáltalán nem mutatkozott. Harmadjára is beült hát a fehér csíkos fekete Fiatba, amely büszkén viselte a dőlt betűs CSENDŐRSÉG feliratot, és némi feszültség közepette bár, de baj nélkül megtette a rövid utat lakása és a csendőrparancsnokság között. Irodájába lépvén mintha halovány éhséget érzett volna – napok óta most először –, így miközben sapkáját akkurátusan a fogasra akasztotta, úgy döntött, megkockáztat egy kis kekszet, kávéval. Először úgy tűnt, nincs semmi baj, de mihelyst az egész kávéval végzett, mintha tüzes csípőfogóval martak volna a beleibe. Felugrott, mint akit rakétából lőttek ki, és rekordidő alatt érte el a mellékhelyiséget, ahol megkönnyebbült sóhajjal lerogyhatott. Ültében előrehajolt, és betolta a reteszt. A telefonkészülék – a közvetlen parancsnoki vonal – pontosan ebben a pillanatban szólalt meg a szobájában. Tízszer, tizenötször is kicsörgött, majd elhallgatott, aztán újrakezdte. Mannari vállat vont, és felvette az egyik ott heverő képes újságot. Akárki is az, csak rájön előbb-utóbb, hogy van a csendőrparancsnokságon másik szám is, és azzal próbálkozik. A csörgés elhallgatott, és kisvártatva csakugyan távolabbról hallatszott. Egyértelműen másik készülék szólt. Négy kicsörgés után felvették. Mannari maga elé bólintott, és beletemetkezett az odakészített képes újságba. Sokáig azonban nem merülhetett el, mert siető léptek kavarták fel nyugalmát. Ideges ujj kopogtatott. – Mi az? – kiáltott fel ingerülten vékony hangján. – Sandrini őrmester, uram. Telefonon keresik. – Mondja meg, hogy várjanak. – Elnézést, őrnagy úr, de… Róma az. – Róma? 207

– A belügyminiszter úr az. Mannari felnyögött. Bensője mintha megfeszült volna. – Jézusom! – sipította. – Mondja meg, hogy visszahívom. Sandrini őrmester megköszörülte a torkát. – Elnézést, uram, de kihangsúlyozta, hogy nagyon sürgős, és igen türelmetlennek tűnik. – Azt nem mondta, mit akar? Az őrmesternek voltak sejtései, de válaszolni csak azt válaszolta: – Nem, uram. Mannari néhány másodperc múlva összefogott derékszíjjal és verejtékező arccal rontott ki a mosdóból, és sérült bikaként ügetett az ügyeletes tiszthelyettes posztjára. Felragadta az asztalról az ott heverő szürke telefonkagylót. – Mannari őrnagy. – Nyitott szájjal vette a levegőt, a derékszíjat tartó ujjai görcsösen megfeszültek. – Hogyan? – kérdezte döbbenten. – De hát… uram… ez… Igen. Igenis, belügyminiszter úr. Csak egy kérés, hogyne. Mégis… jobb szeretném írásban rögzíteni. Igen, belügyminiszter úr. Az államrendőrség jelen lévő emberének adom át, jegyzőkönyv mellett… így igen. Hogy hívják az illetőt? Cipriani nyomozó… Köszönöm, belügy… Rámeredt a mondat közepén elnémult telefonra, lecsapta a kagylót. Most vette csak észre a nőt, aki tőle nem messze a falat támasztotta, és nyilvánvalóan végighallgatta az egész beszélgetést. – Maga kicsoda és hogy kerül ide? – ripakodott rá. A nő az asztalhoz lépett, és megmutatta igazolványát. – Adriana Cipriani vagyok, a római bűnügyi rendőrség különleges ügyosztályának nyomozója, és Ferlinghetti őrizetesért jöttem – mondta a nő, majd értetlen arccal nézett az eltorzult arccal kirohanó csendőrparancsnok után. * 208

Gina szeme felpattant. Elsőnek a pezsgősüveg sötétlő tömegét pillantotta meg, amely ott állt a földön, karnyújtásnyira az ágytól, kétharmad részt üresen. Óvatos mozdulattal fordult meg, hogy ne ébressze fel a férfit. Piero Orsini háttal aludt neki, derék fölött kitakarózva. Gina tekintete végigpásztázott a nem látványosan izgalmas bal vállán és felsőkarján, amely kecses volt, mint egy gimnazista fiúé. Egy darabig hallgatta a férfi egyenletes lélegzését, majd zajtalanul a kezébe vette a karóráját. Még fél nyolc sem volt. Igaz, gyorsan aludtak el, ami azt illeti. Derűs és nyugodt estének indult, kétségbeeséssel folytatódott, és a várt felszabadulás – a katarzis – elmaradt. Vajon miért is? Partnere alapvetően jó pasi – különösen deréktól lefelé, de azért a többi sem elhanyagolható. Orsinin sehol egy deka háj nem volt, csak épp vállban lehetett volna valamivel izmosabb. Az arcán soha nem gondolkodott el igazán, és talán azért – döbbent rá most –, mert olyan magától életetődő arc volt. Igen, ez a helyes kifejezés. Jóképű volt Orsini márki, nagyjából úgy, ahogyan az áruházi katalógusokban a pulóvereket és kardigánokat hirdető férfimodellek is jóképűek, de ha igazán meg kellett volna határozni, mi a megragadó abban az arcban, a válasz döbbenetes módon az volt, hogy semmi. Semmi a világon. És Gina elképedve gondolt arra: noha napokkal ezelőtt ismerkedtek meg, reggeliztek, diszkóztak, csókolóztak, búvárkodtak, most pedig ágyba is bújtak egymással; látta fényes napvilágnál s látta csillaghímes éjszakán – meg nem tudná mondani, milyen színűek a férfi szemei? Ez valamiért szégyenérzettel töltötte el.

209

Gina tizenhét éves kora óta, az első kalandjától kezdve úgy érezte, nem igazán jutott ki neki az a szexből, ami… ami mi is? Várt? Megérdemelt? Kijárt volna? Nem mintha sok pasi lett volna eddig. Egy kézen ugyan nem tudta volna őket megszámolni, kettőn azonban igen. Elsőként jött Giacomo, akivel egy gimnáziumban jártak, ő egy évfolyammal lejjebb; Giacomo szóbeli érettségijének napja egybeesett a fiú születésnapjával, és voltaképp ezt ünnepelték meg; a fiúnak jutott a megtiszteltetés, hogy elejtse, akár egy őzsutát, és szüzességét elvéve végképp átsegítse a kislányt a felnőtt nőtől elválasztó határon. Gina kissé keserűen elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy akkor is pezsgőztek. Persze nem Krugot ittak, hanem Ribollát vagy valami hasonló szerényebb habzóbort. Azt engedhették meg maguknak. Milyen érdekes, sokkal, de sokkal édesebb volt, mint most a Krug, amelynek íze sötét kesernyésen ülte meg a torkát és kellemetlen, száraz lepedéket hagyott. Akkor sem élvezett el, és most sem. De akkor boldog volt, előtte is, közben is, és utána is. És jó tíz évvel fiatalabb. Igaz, akkor rendel hitelkártyájára egy láda Krugot, Dom Perignont vagy Veuve St. Cliquot-t, amikor csak akar. Ez azért mégiscsak jelent valami vigaszt. Kell, jelentsen. Hiszen egykori osztálytársnői mind, egytől-egyig idősebbek lettek tíz évvel, és nem mindenkinek, adatott meg a vagyon szabadsága. Sokaknak soha nem is adatik meg. Giacomo után jött Silvio, aki nagyon komolytalan volt, a bohóckodásokról nem mondott le soha, még a legintimebb pillanatokban sem, így ez a kapcsolat nem tartott nagyon hosszú ideig. Silvio után jött az első „holtomiglanholtodiglan”, és a szex igazi íze, Bernardónak hívták a srácot, jobban mondva férfit, mert Bernardo tíz évvel volt idősebb nála, és már el is vált, amikor megismerkedtek. Gina szívesen hozzáment volna, de a férfi a házasságról 210

hallani sem akart, gyermekvállalásról még kevésbé; mint mondta, „élvezni akarta az életet.” Ami azt illeti, mondott durvább dolgokat is – feltette például a kérdést Ginának, ugye nem képzeli komolyan, hogy gyerekbőgést hallgat, és szaros seggeket törölget, amikor ennél sokkal kellemesebb dolgok is vannak az életben? Gina megdöbbent ezen, annyira, hogy megdöbbenésében nem is azonnal adta ki Bernardo útját, hanem csak kétnapi gyötrődés, bőgés után, miközben a férfi hiába kereste telefonon és személyesen. A negyedik pasi német volt, mint ő maga is félig, és nagyon unalmas. Heinz Baumannnak hívták. Mérnöknek diplomázott Berlinben, és lelkesen beszélt arról, milyen fantasztikus lehetőségei adódnak majd szűkebb pátriájában, a Ruhr-vidéken, ha végez. Isten látja a lelkét: ő megpróbálta magát beleélni abba, amint letelepednek valami mocskos iparvárosban, ahol októbertől márciusig be van deszkázva az ég, Heinz reggel beül valami józan és nem túl drága autóba – kisebb Volkswagenbe, Audiba, vagy ha van valami még biztonságosabb járgány, akkor abba –, elmegy a tervezőirodába, mialatt ő a kis Heinzet (rosszabb esetben a kis Gabriellát – mert Heinz pontosan tudta, hogy így fogják hívni a gyerekeit) sétáltatja valami komor parkban, ha épp nem esik a savas eső, és nem rontja ott a levegőt tucatnyi frusztrált, munka nélküli török suhanc. Sehogy se akart összejönni a kép. Heinzzel jó volt a szex, ha nem is annyira falrengető, mint a tapasztalt, mindenféle fogást ismerő Bernardóval, és mi tagadás, beszélgetni is lehetett vele, amennyiben könnyűszerkezetes raktárépületek tervezéséről, a Borussia Dortmund legutóbbi meccséről vagy éppen a szociáldemokrata párt választási szerepléséről volt szó. Művészethez azonban mit sem konyított a férfi, az antikvitást épp csak meg nem ugatta, a búvárkodásra, pedig mint holmi ifjonti hobbira tekintett, és magától értetődőnek 211

tartotta, hogy meglett ember ilyen gyerekes dolgokkal nem foglalkozik. Heinz elvette volna feleségül. El is jegyezték egymást. Gyereket is akart, a maga idején, megtervezve, nemet választva, maximum kettőt, a kisfiú barna és két évvel idősebb a szőke kislánynál. Ginát nem hatották meg ezek a sivár lelki tervezőasztalon született műszaki rajzok, amelyek kísértetiesen emlékeztettek a valódiakra; emezekkel Heinz oly gyakran és oly lelkesen szöszmötölt körzőkkel, vonalzókkal, nagy pauszpapír-zörgetés közepette… Ettől a hangtól, a pauszpapír alattomos, száraz, recsegő-sziszegő hangjától Ginát a hideg rázta ki. Amikor felbontotta az eljegyzést és útilaput kötött Heinz talpára, az egész famíliából egyedül az apja nem protestált. Anyja a fejét csóválta, mert szerette a fiút, sok rokon pedig egyenesen elképesztőnek tartotta a dolgot. Maga Gina kiábrándult a férfiakból egy kissé. Pontosabban: nem is ez volt a megfelelő szó. Inkább kételkedni kezdett abban, létezik-e olyan példány, amely megéri a fáradságot. Szégyen vagy nem szégyen, de ebben az időszakban került bele a kelléktárba egy középméretű, aksiról és hálózatról egyaránt működtethető, többsebességes vibrátor is. Részben kidobott pénznek bizonyult, mert akkoriban már sokat utazott. Azért nem vitte magával, mert nehezen viselte volna a tudatot, hogy valamelyik szállodában rábukkannak a takarítók a szobájában. Az ötödik pasi lényegében partnerkapcsolatnak bizonyult, néhány hétig voltak csak együtt – arra mindenképp használni lehetett, hogy hormonjai háborgását lecsillapítsa. Ha nem is kefélt profiként, amúgy tisztességgel, jó iparos módjára párzott, és a célnak tökéletesen megfelelt. Általában ráért, nem voltak vele problémák, nem kezdett a harmadik együttlét után parancsolgatni, ételeket rendelni, vécéülőkét fölcsapva hagyni és az ágyba fingani, és amikor Gina végképp 212

elküldte, nem csinált akkora cirkuszt, mint Bernardo vagy Heinz, akik nem igazán akartak beletörődni abba, hogy a dolgok nem a szájízük szerint alakulnak. Bernardo vagy Heinz cirkuszolása azonban sem időtartamban, sem intenzitásban nem volt fogható ahhoz, amit a hatodik pasi művelt – az, az ember, akihez némi együttélés után férjhez is ment. Frederico Rocco oly simlis volt, amennyire férfi csak simlis lehet, noha annyi tisztesség mindenféleképp szorult belé, hogy soha nem is akart másnak látszani – inkább azért tett meg mindent, hogy Ginát „átnevelje”, és megszerettesse vele az autó- és motorsportokat, valamint rajtuk és önmagán keresztül a link lazzaroni-tempót. Fredericóról tulajdonképpen csak egy valami nem derült ki a válásig: az, hogy mennyire ragaszkodik hozzá. Lehet, hogy a férfi ezt maga sem tudta, csak akkor döbbent rá, amikor Ginának elege lett az állandó dologtalanságából, a pénzügyi bizonytalanságaiból, valamint abból, hogy az életét számottevően befolyásolják az autók és az olyan kétes és sötét alakok, mint Antonio, a Mágus, Riccardo, a Dagadt, Lala, az Olajos és a nápolyi fél-alvilág többi, kétségtelenül érdekes és izgalmas figurája, akik a vége felé már úgy jártak-keltek szép, háromszobás capodimentei lakásán, mint akik otthon vannak. Részben miattuk vett ki egy garzont a pályaudvarnál, arra hivatkozva, hogy onnét könnyebben ki tud járni Pompeibe – és innen datálódott kapcsolatuk viharos gyorsaságú erodálódásának kezdete. Bernardo és Heinz egy-két hét alatt nyugodott bele a megváltoztathatatlanba; Fred a mai napig sem. Fred után még két pasi akadt az életében, gyors lefolyású kapcsolat lett mind a kettő: az első volt a basa, a második a nyálas pali, akire a mai napig nem szívesen gondolt vissza. Kilencediknek pedig egy márkit fogott ki, akivel nem boldogul. 213

Mi is a baj? Orsini figyelmes – ahogy az kell –, türelmes – amilyen mértékben az szükséges –, és tudja, mitől döglik a légy – ahogyan az egy negyvenöt éves pasashoz illik is. Akkor meg? Gina maga sem értette, mitől van olyan érzése, hogy színjáték az egész. Tisztában volt vele: részint a kétségbeesés kergette Orsini karjaiba, a lassan, de biztosan közelgő születésnap (egyet-kettőt pillant az ember, és itt az augusztus!), a huszonkilencedik, ami után már csak egy ugrás a harminc – részint viszont az, hogy hónapok teltek már el magányban. Bizony. Több hónapja annak, hogy valaki a karjaiban tartotta, és egy ilyen hosszú szünet után azért mégiscsak illendő lenne élvezni az együttlétet, főleg egy alapvetően jó pasival. Szent egek, hiszen ennyi idő után még Martagno kapitány vagy valamelyik kalóza is bejött volna, nem még egy mindenféle fogásokat ismerő, figyelmes, türelmes és gyengéd úriember, akivel – hab a tortán és képzavar a köbön – még intellektuálisan is egy követ fújnak. Életében először hamiskodott az ágyban. Kereken kimondva: megjátszotta az orgazmust, részint mert izzadt és melege volt, részint meg sajnálta partnerét, aki viszonylag rövid idő után, diszkréten, de azért észrevehetően elment, és – micsoda hülyeség – „eredménytelenség” esetén, legalábbis valami azt súgta, megsajnálta volna a férfit és szégyenkezett volna. Miután pedig sem sajnálkozni, sem szégyenkezni nem akart, úgy tett, mint aki. És közben arra gondolt, milyen jó, hogy nem a napfényben csinálják, mert akkor a férfi minden bizonnyal olvasna az arcvonásaiban. Hát, nem az a tömény romantika, amit az első szerelmes capri éjszakán elvárna az ember. Nem bizony. 214

Tekintete megállapodott a dobozon, amibe a férfi elalvás előtt gondosan visszacsomagolta a nagymama divatjamúlt pezsgőspoharait. Most akkor mi legyen, Gina? Valahogy kínosnak érezte, hogy Piero mindjárt felébred, és szembe kell néznie. Persze, soha nem derülhet lei a turpisság, ha csak ő nem mondja meg. És ha megmondja, akkor mi van? Piero kellőképp udvarias ember lévén, soha nem fogja annak minősíteni a dolgot, mint ami: tipikus női hülyeségnek. És miért is mondaná meg, ha már egyszer megjátszotta magát? Kissé méregbe gurult. Mi van, ha túlzásba viszi a tapintatot? Elvégre nem egy tizennyolc éves fiút csábított el, a mindenségit neki! Határozott mozdulattal kilépett az ágyból, hogy zuhanyozni menjen. Volt egy olyan érzése, hogy a férfi erre felébredt, de nem törődött vele. Kitrappolt a fürdőszobába, és a zuhany alá állt. Volt egy fogadása, hogy a férfi rövidesen bedugja álomittas fejét az ajtórésbe – mindig ezt tették, mintha törvény lett volna rá –, és mit tesz Isten: az üstök hamarosan meg is jelent, nagyjából egy méter nyolcvanöt centi magasan. Gina kissé elhessegette maga elől a gőzt, és most végre megnézte, milyen színű Piero Orsini szeme. Hát olyan barna volt, se nem dió-, se nem mogyoróbarna, hanem csak olyan semmilyen-barna. Intett neki, és kissé elutasítóan hátat fordított. Nem húzta sokáig a zuhanyozást. Törülközőt tekert maga köré, vagy tíz deka Colgate-et nyomott a fogkefére, és elszántan sikálni kezdett, hogy megszabaduljon a fertelmes pezsgőlepedéktől. Mindjárt jobban érezte magát. Nagyot köpött, azután kikiáltott.

215

– Gyere, zuhanyozz le! Nincs sok vesztegetni való időnk. A felfelé igyekvő taxi lelassított, majd az út szélére szorult, hogy el tudjon haladni a lefelé gördülő hatalmas, sötétített üvegű limuzin mellett. Centiken múlott a dolog: be kellett hajtani a tükröket. A taxi hátsó ülésén kialvatlanul, borotválatlanul ücsörgő Frederico Rocco érdeklődése most ébredt fel először, mióta Capri szigetére tette a lábát. Noha alapvetően a versenyautókra esküdött, nem hagyta hidegen a múlt század húszas-harmincas éveinek zseniális, néhány éve újjáélesztett márkája, ez a nyolchengeres, ötliteres szörnyeteg, amely csaknem annyiba került, mint álmai autója, a Bugatti Veyron. Darabig nézett utána, ám amikor a kocsi méltóságteljesen eltűnt a kanyarban, visszasüppedt letargiájába, és lecsavarta a grappa kupakját. A palack már csak félig volt teli – vagy, ha úgy tetszik, félig üres volt. Rocco megkotyogtatta, a fény felé tartotta, és összehúzott szemmel vizslatta egy darabig. Végül úgy döntött, határeset. Amikor kiszállt az autóból, odaadott a sofőrnek egy húszast és átkászálódott a Monté Solaro csillogó, fekete terepjárójába, rádöbbent, hogy mivel éhgyomorra és reggel ivott, súlyosan berúgott. Különösebben nem izgatta a dolog – egyszer az évben megengedhet magának ilyesmit az ember –, de tudat alatt némileg gyötörte: mi lesz, ha észreveszik rajta a dolgot. A tulajdonosnő fogadta odafenn, aki vélhetőleg elcsigázottságnak vélte a részegséget. Elmagyarázta, hogy kicsit korán érkezett, a szobák elvileg csak délután kettőtől állnak a vendégek rendelkezésére. Rocco azt válaszolta, ha csak ez a probléma, a Monté Solaro felszámíthatja a mai napot is. A tulajdonosnő arra kérte, foglaljon helyet a teraszon. Közben gondolkodott. Elvileg teltház volt. A csendőrségről azonban olyan információt kapott az előző 216

este, hogy francia lakóját botrányokozás miatt őrizetbe vették, és alighanem lei fogják toloncolni a szigetről. A dolog még nem volt biztos – és a tulajdonosnő csak akkor volt hajlandó biztosra venni, ha küldenek a francia poggyászáért. A francia szobáján kívül volt ugyan még két üres szoba, de mind a kettőben akadtak javítanivalók, és egyikben sem működött a légkondicionálás. Végül döntött. Kirámoltatja Constanzóval a francia szobáját, és ha a férfi mégis előkerül, majd neki kell valamelyik problémás szobába átköltöznie. Gyanakodva sandított az új jövevényre, aki az egyik nyugszékben ült, és úgy festett, mint aki elájult. Ebből az alakból sem nézett ki semmi jót.

217

21. Marina Grandé Capri

Reggelire Tony ausztrál hamburgercsárdájában álltak meg; Gina becsomagoltatta a rendelést, és amikor a Maybach továbbgördült, azon nyomban neki is esett az egyik csöpögős hamburgernek. – Mmmm – mondta tele szájjal. – Rémes odafenn a reggeli. Te nem vagy éhes? Orsini megrázta a fejét. – Talán később. A hajón. – Addig kihűl. – Gina feltépett egy Coca-Colát. – Te csak pezsgőzni szoktál a kocsiban? A férfi elmosolyodott. – Jeles napokon. – Megsimogatta Gina arcát. Az érintés gyengéd volt. – Jó étvágyat. – Köszönöm. Kíváncsi vagyok, Martagno mit hoz össze ebédre. Martagno kapitány azonban rossz hírrel várta őket a hajón. Lerítt az egész tartásáról. Gina már akkor rosszat sejtett, amikor szurtos mutatóujjával megbillentette a sapkáját. – Jó reggelt, kapitány – mondta. – Valami probléma van? – Hát, ami azt illeti, van. Tegnap túlerőltettük a motort. – És? – kérdezte a márki. Martagno vállat vont. – Tropára ment az olajszivattyú. – Ez azt jelenti, hogy nem futhatunk ki? A kapitány sötét pillantást vetett rá. 218

– Olajkenés nélkül aligha – vakkantotta. – Olajkenés nélkül még a maga csodamasinája is leégne – intett a Maybach felé. Gina mérgesen a combjára csapott. – Na és ha vitorlát bont? – Nincsenek nekem vitorláim, hölgyem. Már akkor se használtam őket, amikor átvettem a teknőt. – És most mi lesz? – Ami a díjat illeti… – Nem foglalkoztat a díj, kapitány. Ki kell futnom. – A fiúk mindjárt itt vannak. – Még nem is dolgoznak rajta? És mikor lesznek készen? – Azt én nem tudom megmondani. Két óra, három. Nem több. Remélem. Gina Orsini felé fordult. – Az én hajóm még Nápolyban van – mondta a márki. Mély lélegzetet vett. – Visszahozatom. Nagyon gyors. Egy órán belül itt lehet. – Karon fogta Ginát. – Jöjjön, üljünk le addig – indult Benito Késdobálója felé, és közben elővette a telefonját. Martagno utánuk nézett, majd bement a kormányosfülkébe, és ő is előhalászott a zsebéből egy mobilt. Sandrini őrmester rendíthetetlen nyugalommal, mosolyogva mondta: – Itt írja alá… köszönöm. Meg itt… köszönöm. És itt… Adriana tolla sebesen száguldott. Ferlinghetti dühödten toporgott mellette. – Államközi egyezmény ez, a mindenségit neki? Kiáltotta. Sandrini továbbra is mosolyogva kettéválasztotta a lapokat, majd tűzőgéppel összetűzte őket, és a másolatot átadta Adrianának.

219

Előhúzta a szürke műanyag dobozt, amelyben az őrizetestől a rabosításkor elkobzott személyes tárgyak voltak. De még nem adta át. – Ön szabad, uram – mondta. – Kötelességem azonban figyelmeztetni, hogy a továbbiakban, itt-tartózkodása idején legyen szíves az olasz törvényeket, azon belül pedig a szigetünkön őshonos szokásjogot betartani. Az asztalra tette a dobozt. – Ámen – vicsorogta Ferlinghetti. Sebesen befűzte a derékszíját. A nyakláncával nem bajlódott, zsebre vágta, majd a cigarettás doboz és az öngyújtó is követte az ékszert. Cipőfűzője nem volt, mivel őrizetbe vételekor tépőzáras cipőt viselt. Felcsatolta az óráját, azzal megragadta a mobiltelefont. – A viszontlátásra. Kifelé rohantak, amikor a mobil megszólalt. – Igen? – kiáltotta Ferlinghetti. – Üdv, kapitány. Hogyan?… Remek. És most hol vannak? – Megtorpant, összevont szemöldökkel hallgatott egy darabig. – Nagyon jó. Húzza el, ameddig csak lehet. Adrianához fordult. – A márki hajója Nápolyban van. Foglaltassa le. – Micsoda? – kérdezte Adriana. – Milyen indokkal? – Mit tudom én, csak el ne indulhasson! Állítólag valami javításon van odaát. Tartasson rajta házkutatást, vagy ilyesmi. – Ahhoz bírósági végzés kell. – Hát szerezzen egyet! – Paulo! Vasárnap reggel van! – Találjon ki valamit, nem érdekel, mit! Felőlem akár el is süllyeszthetik. Utána pedig intézkedjen, hogy Orsini itt, a szigeten ne tudjon hajót bérelni. Telefonálja végig az összes társaságot, csináljon, amit akar, de az a szarházi nem hagyhatja el Caprit. Nekem most fel kell mennem a

220

szállásomra, zuhanyozni és átöltözni. Lenn, a Nanette-en találkozunk. * Ferlinghetti arra érkezett meg a Monté Solaróba, hogy kipakolják a cuccát, és egy ingerült, részeg pali már alig várja, hogy elfoglalhassa a szobáját. – Hé, Constanzo! – mondta hitetlenkedve. – Mi az ördög folyik itt? Constanzo zavart mozdulattal tette le a bőröndöt, amit a kezében tartott, és felegyenesedett. – Sajnálom, uram. Azt hittük, már nem jön vissza. – Komolyan? És miből gondolták? – A csendőrök telefonáltak anyámnak – vallotta meg Constanzo. – Igen? – Ferlinghetti megrázta a fejét. – Nos, mint a mellékelt ábra mutatja, ártatlanságom bebizonyosodott, és itt vagyok teljes életnagyságban. Hurcolkodjon vissza szépen. Azt a szobát még bérlem. Valaki hátulról megkopogtatta a vállát. – És énvelem meg mi lesz? Ferlinghetti megfordult. A pali olyan korú lehetett, mint ő. Megviseltnek tűnt. Haja izzadtan tapadt a homlokához, noha még kellemesen hűs volt a teraszon. Lélegzetéből olyan ájer csapott lei, hogy Ferlinghetti hátralépett. Tökrészeg a fickó. Azonnal átfutott az agyán, hogy újabb provokációról van szó. Ha megint beviszik, mit mondjon a belügyminiszternek? Éberen figyelte a fickót, felkészülve arra, hogy elhajoljon, eltáncoljon az esetleges ütés elől. Megfogadta magában, hogy inkább elszalad, de nem veszi fel a kesztyűt.

221

– Beszéljük meg. Paulo Ferlinghetti vagyok – mondta, szinte nyájasan. – Kihez van szerencsém? A fickó tétovázott egy keveset. Constanzóra pillantott, aztán vissza a nyomozóra – Fred Rocco – bökte ki mogorván. Ferlinghetti lassú mozdulattal kinyújtotta a kezét. Rocco elfogadta. – Tartom szerencsémnek. Mi jó szél fújta erre, Fred? – A feleségemet keresem. – Némi töprengés után hozzáfűzte: – A volt feleségemet. – Aha. – Ferlinghetti cigarettával kínálta. – Lefarolt otthonról az asszony? Frederico megvonta a vállát, és kivett egy szálat. Közben kissé bizonytalanul hátralépett. Nem úgy festett, mint aki ütni készül. – így is lehet mondani – mondta, és megpróbálta eltalálni a lángot a cigaretta végével. – Maga idevalósi? – Nem, csak turista vagyok. Volt tegnap egy kis hirig a kikötőben, aztán bevarrtak egy éjszakára. – Aha – mondta ismét Frederico. Cigarettájának parazsa végre felizzott. Mélyen leszívta a füstöt. Megrázta a fejét, és kisimította homlokából a csapzott tincseket. – Nem maga az egyetlen, akinek szar éjszakái vannak mostanában. – Bikával léceit le? – kérdezte Ferlinghetti. Maga sem értette, miért pocsékolja az idejét ezzel az emberrel. – Frászt. Azaz nem tudom. – Frederico odébb lépett, és a korlátra támaszkodva nézett ki a tengerre. – Állítólag dolgozni jött. – Mélyen belélegezte a friss levegőt. Némi szünet után tette hozzá: – Régész. – Régész? – Az. Ferlinghetti dermedten bámult a fickó hátára. – A maga nevét viseli? – kérdezte aztán. Frederico nemet intett. – A leánykori nevét. Donatellinek hívják. 222

Ferlinghetti egy-két pillanatig kővé meredten állt. Aztán Constanzóra nézett. – Lenne olyan jó, és hozna nekünk két kávét? Constanzo bólintott. Ferlinghetti megvárta, amíg hallótávolságon kívül ér, majd a korláthoz ment, és rákönyökölt. – Autósport? – kérdezte bizalmasan. Rocco egy-két pillanat múlva ráemelte zavaros tekintetét. – Mi van? – Autósport? – ismételte meg Ferlinghetti a kérdést. Rocco elpöckölte a csikket. – Ismersz engem? – Úgy hallomásból. És azt hiszem, tudok neked mondani egy-két dolgot, ami érdekel. – Komolyan? – Komolyan. Rocco forgatta egy darabig az agyában ezt a bonyolult információt. Azután feltette a kérdést: – Veled van itt? – Nem – rázta a fejét Ferlinghetti. – Van tipped, hogy kivel? – Több van annál. Képes vagy arra, hogy higgadt maradj? – Egyelőre. – Többet nem is kérek. – Többet ne is kérj. – Megiszol velem egy kávét? – Meg én. Hát te egy grappát? – Meg én. – Két közös nevező – állapította meg Rocco. – Aztán mid van a számomra, haver?

223

– Meg tudom mondani, hol van a volt feleséged, haver – felelte Ferlinghetti. – És még azt is meg tudom mondani, kivel van. – Nem vagyok ismerős ezen a szigeten – vallotta meg lassan forgó nyelvvel Rocco. – Ha megittuk a kávét meg a grappát… oda tudsz hozzá vezetni, haver? – Oda én, haver. – Haver vagy – mondta Rocco. – Te is, haver. * Nem sok élet volt Benito Késdobálójában ezen a helyi viszonylatban mindenképpen korai órán. Félig-meddig még zárva tartottak, Orsini azonban bennfentesként átbújt a félig lehúzott redőny alatt. – Vigyázz – mondta Ginának. – Most mostak fel. Szép jó reggelt, Gino – mondta a csaposnak. – Minden rendben? – Jó reggelt, márki úr. Remélem, nyugodtabb napunk lesz, mint tegnap. – Bocs, hogy ilyen kora reggel török be. – Önnek itt mindig van asztala, márki úr – válaszolta Gino tisztelettudóan. – Mivel szolgálhatunk? – Két cappuccinót kérünk. – Igenis. – A csapos hátrakiabált a legényének, aki az irodában tett-vett. – Marco! A hölgynek és a márki úrnak egy-egy cappuccinót! Gina körülnézett. A tegnap esti verekedésre semmi nem emlékeztetett. – Hamar kitakarítottak. – Nem igazán bontakozhatott ki a dolog. A csendőrök épp az épület előtt haladtak el, amikor meghallották, hogy valami nincs rendben. Tulajdonképpen csak néhány pohár tört össze.

224

A pult felől cappuccino-illat áradt feléjük: a kávé, a tejhab és a fahéj semmivel össze nem téveszthető illata. Orsini megfogta Gina kezét. – Valami baj van? Gina megrázta a fejét. – Csak alig várom már, hogy merüljünk. Orsini még egy pillanatig figyelte, azután elengedte a kezét, mert Marco megérkezett a csészékkel. Valóságos műremek volt a cappuccino: a tejhab felszínén az apró buborékok mintha éltek volna, és a fahéjszemek aranybarnán csillogtak-szikráztak rajtuk. Marco száraz aprósüteményt is szervírozott egy-egy kistányéron. – Látom, jól ismernek itt téged. – Jól ismerik a borravalómat. Mint mindenhol. – Nagy borravalókat szoktál adni? – Fejedelmieket. Gina a habba mártotta a kanalat, azután lenyalta. Hallotta, hogy nyílik az ajtó. Felpillantott. Karcsú sziluettet látott maga előtt. A sziluett mozgása ismerős volt számára. Lassú mozdulattal húzta lei ajkai közül a kanalat. Álla leesett. – Frederico? – kérdezte. Orsini hátrafordult.

225

22. Via Domenico Nápoly

Massimo sokáig ágyban maradt azon a vasárnapon. Már korán reggel felébredt ugyan, de nem ült le a közös családi reggelihez: nem volt semmi étvágya. Ez nem volt különösebben gyakori jelenség – sőt, ha jól belegondolt, emberemlékezet óta nem esett meg ilyesmi. Ő sem maradt volna életben a Villa Monté Solaro kosztján. Hét közben ugyan nem jutott idő tisztességes reggelire – ezt a hivatalban elköltött, lakomának is beillő tízóraival, illetve folyamatos csokoládénassolással igyekezett bepótolni –, de hétvégéken, ünnepnapokon és más alkalmakkor Massimo reggel fél nyolc és kilenc között komótos alapossággal berámolt egy hattojásos kolbászos rántottát, öt brutálisan vastag szelet baconszalonnát, fél tucat frissen sütött kiflit, a nap reggeli-különlegességét – ez sok minden lehetett a frissen sült apróráktól a vesepecsenyén át a magyar libamájig –, különféle savanyúságokat, salátákat, zöldségeket fogyasztott, s minderre rátankolt egy liter frissen préselt narancs- vagy grapefruit-levet és két bögre híg, tejes Nescafét. Most nem kívánt semmit, csak a fájdalomcsillapítóját vette be egy pohár vízzel, azután kivette a hóna alól a lázmérőt. Nem volt hőemelkedése. Az előző napi megaláztatás után sírva állított haza. 226

Sebtiben fertőtlenítették és bekötözték a fülét, de nyilvánvaló volt, hogy ezt a sebet orvosnak is látnia kell, így a mama nagy hűhó közepette taxit hívott, és elmentek az ügyeletre. Ott hamar kiderült, hogy a baj nem akkora, mint amekkorának tűnik. A sebet szakszerűen fertőtlenítették és összevarrták. Massimónak hétfő reggel kellett visszamennie kötözésre, amennyiben nem lép fel rosszabbodás; például láz vagy egyéb tünet. A mama, akinek azt hazudta, két ismeretien támadta meg, a rendőrségre is el akart menni, de Massimo erről kétségbeesetten lebeszélte, azzal érvelve, hogy fölösleges időpocsékolás, a tettesek valószínűleg úgysem lesznek meg soha. Massimót tulajdonképpen megijesztette az étvágytalanság. Viszonylag jól kiismerte magát önmagán; tudta, ha sokk éri, annak utóhatásait a legjobban épp azzal lehet kivédeni, ha harap valami finomat az ember. Nem értette, miért is nem bír az ételre még csak ránézni sem. Csak lassacskán tudatosodott benne, csak fokról-fokra bírt szembenézni vele: lelkileg az árulás ténye viselte meg. Massimo soha, egy pillanatig sem tartotta magát hősnek, nem is ábrándozott róla, hogy ilyenné váljon – beérte azzal, hogy hősöket csak a tévében lát. Tudta, hogy az ő útja ki van kövezve, életében soha semmi érdekes nem fog történni; közszolgálatban, biztonságban tölti azt el, és még az sem kizárt, hogy egyedül. Emiatt néha szomorkodott egy kicsit, de nem nagyon, és ha más nem, egy adag epresjoghurtos fagylalt pillanatok alatt semlegesíteni tudta a keserűséget. Abba azonban már nem tudott ilyen könnyen belenyugodni, hogy alja féregnek érzi magát. Árulónak. Nem tudta, pontosan mire készül Gina volt férje, de a történtek után nem sok kétséget táplált afelől, hogy ennek az embernek elment az esze. Massimónak sehogy sem fért a 227

fejébe, miként mer valaki ilyesmit csinálni, főleg ha az áldozat ismeri. Elvégre mégsem arról van szó, hogy valaki a stadionban kapott egy pofont. Fegyveres támadás, testi sértés: oké, talán különösebb bizonyítékok, tanúk híján nagyon nem égeti meg magát Rocco, hiszen ez Nápoly – de biztos, hogy valamennyire meghurcolják. Massimo, noha meghívást kapott, nem volt ott az esküvőn, később azonban egy-két vállalati buli alkalmával találkozott Gina férjével. Mindig is utálta, szívből utálta, és igen, azért, mert karcsú volt és jóképű, és a zakója pont úgy állt rajta, mint Massimo édesanyjának kedvencén, Alain Delonon. Azért is. De legfőképp, mert igazságtalannak érezte a dolgot. Ennek az embernek a szeme sem állt jól. Miért van az, hogy a csinos és amúgy okos nők minden további nélkül hajlandók magukat bármely jóképű gazember karjaiba vetni? Miért nem képesek meglátni az alkalmasint talán silányabb külcsín alatt az értéket, a belbecsét? Ezen rágódott egy darabig, ám hiába igyekezett gondolatait Roccóra terelni: az önvád egyre sötétebb intenzitással lobogott benne. Tegnap este szabályszerűen kitapostak belőle egy információt. Az, aki kitaposta, nincs a józan eszénél; s azzal, hogy ezt az információt kiadta, veszedelembe sodorta imádottját. Már tegnap este értesítette volna Ginát, de nem lehetett. Nem volt meg a telefonszáma. Massimo nem gondolt arra, hogy az a szám valaha is kellhet neki a magánéletben. Miután Gina elvált, valóságos eufóriában úszott, egy alkalommal még vacsorázni is hívta Ginát, de aztán nem történt semmi; ő nem volt elég tökös ahhoz, hogy kezdeményezzen, a visszautasítást nem bírta volna elviselni, és különben is, beérte azzal, hogy néhány órát együtt töltöttek. Minek kellett volna a szám? Az irodában úgyis mindennap találkoztak, ha pedig valamiért sürgősen 228

beszélniük kellett, vagy Clara Bertucci kereste Ginát a terepen, Massimo egyszerűen megnyomta az irodai készüléken az egyes számot – ez alatt tárolta el Gina mobilszámát –, és a kapcsolat létrejött. Bertucci asszony telefonszáma természetesen megvolt, és tudta, hogy őt akármilyen későn is lehet keresni; Bertucci asszonynak pedig egész biztosan megvan Gina száma. Ez azonban komoly pszichológiai nehézségekbe ütközött. Hiszen el kellett volna mondani, mi történt. Férfiatlan módon alulmaradt egy küzdelemben, és fenyegetés hatására kifecsegte, hol tartózkodik a nő, akibe szerelmes. Massimo lehunyt szemmel feküdt a hűs párnán, és úgy érezte, ég az arca a szégyentől. Kétszer is majdnem felhívta a főnökasszonyt, de mind a kétszer idejekorán bontotta a vonalat. Most már tíz órára járt. Massimo lassan kikászálódott az ágyból. Nem. Nem lenne az jó megoldás, ha másra akarná bízni a dolgot. Tétován megnézte a pénztárcáját, mennyi készpénz van benne, és közben gondolkodott. Ha átkel a szigetre, hol keresse Ginát? Nem túl nagy a sziget, az igaz, de mégis több tízezren lehetnek ott – nem beszélve arról, hogy Gina már biztosan kinn van a vízen, és keresi Tiberius jachtját. Fogalma sem volt róla, hol szállt meg; nem ő intézte az utat, hanem a lány maga. Caprin nyilván több ezer szoba van hotelekben, panziókban, vendégházakban. A hajóbérletet ő intézte, de ezzel nem sokra megy. De bárhol lakik is Gina, nyilván bejelentették. Igen. Át se kell kelnie, gondolta megkönnyebbülten. A legegyszerűbb lenne, ha áttelefonálna a capri csendőrségre, és elmondaná nekik, hogy a volt férj ki tudja, milyen szándékokkal megy az exneje után. És? Könnyű kitalálni, mi lenne az első kérdésük. „Mi ebben a törvényellenes?” A 229

kérdés költői lenne. Törvényellenes az volt, amit Rocco vele művelt. Azért viszont már tegnap este feljelentést kellett volna tennie. Miért nem tett? „Szégyelltem magam.” Nem – Massimo semmiképp nem tudta elképzelni magát, amint telefonon meggyőzi a capri hatóságokat Rocco letartóztatásának szükségességéről. Csendben felöltözött, hazudott az anyjának – huszonnégy órán belül már másodszor! –, mondván, egészségügyi sétára megy, hátha attól megjön az étvágya; gyalogolt is két sarkot, azután viszont leintette az első álmosan kóborló, vasárnap reggeli taxit. – A kikötőbe – mondta elszántan. A csendőrségre bemenni ráér személyesen is. Akkor talán komolyan veszik.

* Gina teljesen kábultan, mintegy rossz álomban figyelte a sarokból, amint a két véres arcú férfi állatként ront egymásnak. Mi tagadás, volt ebben valami borzongatóan izgalmas – szarvastehenek érezhetik így magukat, amikor párzási időszakban összecsattannak a bikák agancsai –, de legalább ugyanilyen mértékben volt jelen az irtóztató, sötét barbarizmus, az őskor atavizmusa, és lassanként az irtózat kerekedett felül benne. Az nem volt kétséges, hogy Frederico egyik kereke kiesett. Mással nem magyarázható, hogy felbukkant itt, mint valami kísértet, és nekiesett annak a férfinak, akivel történetesen egy asztalnál ül – anélkül, hogy fogalma lenne arról, kicsoda ő, micsoda ő. Frederico őrült gyorsasággal közeledett, és futtában valósággal lerúgta Piero fejét, aki ettől székestül felborult. Gina ekkor kiáltotta azt, hogy hagyja abba. Fredericónak azonban esze ágában sem volt abbahagyni. Mintha az ördög ereje költözött volna belé, pehelyként kapta fel az asztalt – a cappuccinós csészék 230

diribdarabra törtek a mozaikpadlón –, a feje fölé emelte és a földön fekvő emberre vágta. Orsini most megmutatta: negyvenöt év ide vagy oda, a folyamatos sportolás jó karban tartja az embert. Villámgyorsan hengeredett odébb, és az asztal hatalmas csattanással tört ketté. A manőver egy pillanatra meghökkentette a támadót, és ez elég volt ahhoz, hogy a márki talpra ugorjon. Egyszerre ütöttek, egyszerre találták el egymás orrátszáját, és majdnem egyszerre buggyant ki a vérük is. Gino és Marco tátott szájjal nézték a pult mögül a jelenetet. – Mit állnak ott? – kiáltott rájuk. – Csináljanak valamit, mielőtt megölik egymást! Orsini most hatalmas ütést kapott. Hátratántorodott, kapálózott a kezével, de nem sikerült talpon maradnia. A padlón vonszolta magát a falig. Fred Rocco zihált. Elrúgta az útjában lévő asztalt, ellenfelére vicsorgott, azután nekilódult. A márki félve egy széket rúgott alá, így a támadás elakadt. Rocco lába belegabalyodott a székbe, és a férfi teljes hosszában végigzuhant a földön. Gina és Piero tekintete ekkor egy pillanatra találkozott, s Gina arra gondolt: ha a volt férjének elment az esze, nos, legutóbbi szexpartneréért sem állna jót. Pieróban valami megszakadhatott. Mintha eddig görcsös igyekezettel fegyelmezte volna magát, miközben a feszültség egyre gyülemlett benne; és most robbant a bomba Fred képében. A gát pedig átszakadt. Fred Rocco több sebből vérezve tápászkodott fel. Már térden állt, amikor ellenfele megszólalt: – Maradj ott, ahol vagy.

231

Frederico felemelte a fejét. Piero Orsini kisebb, majdhogynem női kézbe való pisztolyt szegezett rá. Kiköpte a vért a szájából. – Nem mered elsütni – suttogta. – A fejed talán nem lövöm szét – mondta a márki –, de a töködet minden további nélkül. Akarod kipróbálni? Fred mérlegelte, mennyire gondolja komolyan. Keze közben a farzsebe felé tapogatózott, ahol a rugós kést tartotta. Nem érhette el, mert a bejárat felől reccsenés hallatszott – a felszaladó redőny zaja –, majd megszólalt egy hang: – Mi folyik itt? Márki úr, szíveskedjék a fegyvert letenni. Orsini az ajtó felé fordította a fejét. Nem a tegnapi csendőrök voltak – két másik; az egyik gyerekképű, legfeljebb tizenkilenc éves srác, a másik negyvenen túl, akárcsak ő. Nem tette le azonnal a fegyvert. – Nem hallotta? – kérdezte az idősebbik csendőr, aki az imént nevén szólította. Egy lépést tett előre. Orsini látta, hogy a fiatal srác arca kipirul az izgalomtól, és nyitva van az oldaltáskája. Még egy másodperc, a pisztolyáért nyúl, és csak a jó Isten tudja, mit művel vele. Rettenetes erőfeszítéssel eresztette le a kis automatát a padlóra. * Gina követte a két csendőrt, akik nem durván, de határozott mozdulattal terelték ki Pierót és Fredericót a kocsmából. A küszöbön kívül állt meg. A kikötő délelőtti forgalma meglassúdott, ahogyan a csendőrök elvezették a megbilincselt, vérző arcú férfiakat, át a téren. Mintha még a sirályok is megálltak volna egy pillanatra a levegőben. A kocsmával szomszédos szuvenír bolt eladója kilépett, és 232

csípőre tett kézzel figyelte a jelenetet. A jegypénztárnál sorban állók is oda fordították a fejüket. Gina tehetetlen mozdulattal takarta el az arcát. Úgy érezte, a nézőközönség egy emberként tudja: van köze ehhez a két emberhez. Nem is kevés. Undorító volt. Elvette a kezét a szeméről, és körülnézett. Orsini hatalmas kocsija ott állt húsz-harminc méterre. Úgy csillogott-villogott, mintha most hozták volna Id az autószalonból. A kocsi mellett ott állt a sofőr – Marconák hívják, futott végig az agyán –, és napszemüvege mögül értetlenül, kővé dermedve nézte, amint gazdáját beültetik egy csendőrautó hátsó ülésére. – Valószínűleg sosem gondolta a fickó, hogy ilyesmi megtörténhet – mondta egy hang a háta mögött. Megfordult. – Maga?!… Ferlinghetti a szuvenír bolt elejében állt, és kis mosollyal az arcán megforgatta a képes levelezőlapokat tartó állványt. – Jó reggelt. Gina levegő után kapkodott. – Sűrű nekem ez a délelőtt. Magát nem vitték be véletlenül tegnap? – Bevittek – válaszolta a férfi –, de azután tisztázódott a félreértés. – Igaz az, hogy maga rendőrkém? Ferlinghetti oldalra billentette a fejét. – Micsoda kifejezés! – jegyezte meg. – A párizsi rendőrség ifjúságvédelmi alosztályának nyomozója vagyok. Jelenleg azonban különleges küldetést teljesítek ezen a csodálatos szigeten. De – tette hozzá – nem hazudtam magának. Valóban van tanítói diplomám. Bár sohasem tanítottam. Bevonultam katonának a parti őrséghez, onnan kerültem a rendőrségre. 233

– Gratulálok. – Gina elfordult tőle, és a Maybach mellett álló sofőrt nézte, aki lázasan keresgélt valamit a mobiltelefonjában. – Nem tudja véletlenül, a volt férjem hogyan került ide? – Fogalmam sincs. – Na, ne mondja. Felbukkant itt, azután verekedni kezdett, mint valami állat. Honnan tudta, hol kell engem keresnie? Magától? – Nem tudom, hogyan került a szigetre. Egyedül annyit tudtam erről az emberről, amit a vacsora közben elmesélt. Azon kívül még a nevét se. – Megfogta Gina karját. – Jöjjön. Ne vesztegessük el az egész napot. Amit meg kell beszélnünk, azt a hajón is megbeszélhetjük. – A hajóval van valami baj. – A hajóval semmi baj. Akkor fut ki, amikor én akarom. – Maga szerint mit kell megbeszélnünk? – Gina szemében könnyek ültek. Ingerült mozdulattal a szeméhez nyúlt. – Sok mondanivalóm van. Kezdetnek talán tudnia kell… Gina felemelte a kezét. – Mi az? – kérdezte Ferlinghetti, és követte a tekintetét. Marco halkan, de látható felindultsággal beszélt a telefonba. – Nyilván a márki úr ügyvédjét hívja. A sofőr az imént hátratolta a sapkáját, most pedig bal kézzel levette a hatalmas napszemüvegét, és azzal gesztikulált. Bal szeme alatt jókora, vörös anyajegy éktelenkedett.

* – Értse meg, kérem – mondta Orsini nyájasan –, semmi szín alatt nem lőttem volna. Felindultságból történt az egész. Ön is láthatta, az a pisztoly nem több holmi játékszernél. Megszokásból hordom magammal, és 234

természetesen van rá engedélyem. Amit az első dolgom lesz bemutatni önnek, mihelyst túl leszünk ezen a formaságon. Angelo Mannari őrnagy zöld ragadozótekintete – napok óta most először – teljes fényében csillogott. Úgy érezte, noha gyenge még, túl van a baj nehezén, és majdnem biztos lehet abban, hogy nem kell váratlanul felpattannia többé. A biztonság kedvéért azért a szájába ejtett egy faszéntablettát, szétrágta és megivott rá egy pohár vizet. Nem szólt semmit. Élvezte a márki vergődését. Pontosan tudta, hogy az udvarias, józan modor csak máz, foglyának idegei valósággal pattanásig feszültek. – Fogalmam sincs, mi lelhette azt az urat – mondta Orsini, hogy megtörje a csendet. – Tudja, kicsoda? – visította az őrnagy. – A hölgy, aki velem volt, nevén szólította. Ebből arra következtethetek, hogy a volt férje az illető. Ha indítványozhatom tanúként történő… – Maga nem indítványozhat semmit. – Mannari szemöldökei magasan felszaladtak a homlokára. – Saját hatáskörömben őrizetbe vettem, és holnap reggel kieszközlöm a letartóztatását. – Micsoda? – Orsini előrehajolt. Mannari nyomatékosan bólintott. – Tudja, ki vagyok én? – A nemesi címek a második világháború óta érvénytelenek itt. Szórakoztató, hogy ezt maga nem fogta még fel. Orsini néhány pillanatig szemlélte. – Miért csinálja ezt? – kérdezte azután csendesen. Az őrnagy nem válaszolt. – Amennyiben az bántja, hogy némelykor tűzoltóparancsnoknak neveztem, kész vagyok önt megkövetni.

235

– Ha ezt bocsánatkérésnek szánta, elfogadom, Orsini úr. Őrmester! Orsini arca megfeszült. – Beszélni akarok az ügyvédemmel. Az ajtóban a verekedőket előállító csendőrök egyike jelent meg. – Őrnagy úr? – Tegyen afelől, hogy Orsini úr felhívhassa az ügyvédjét. Öt perc. Utána egyes cella. A márki az asztalra hajolt, úgy sziszegte felé: – Lehet, hogy a nemesi címek érvénytelenek, kapcsolataim mindazonáltal vannak. Ha ezt megteszi, örülne még a tűzoltó parancsnokságnak. Tartok azonban tőle, be kell majd érnie azzal, ha éjjeliőr lesz a lampedusai menekülttáborban. Az őrmester beljebb lépett, és karjánál fogva felrántotta Orsinit az asztaltól. – Akar telefonálni, avagy sem? – kérdezte vészjóslóan. A márki lerázta magáról a kezet, és leszegett fejjel elindult az ajtó felé.

* Mintegy harminc perccel azután, hogy Piero Orsini márki elfoglalta a helyét az egyes számú cellában, Marseille városának repülőterén felszállási engedélyt kapott egy magángép. A pilótán kívül mindössze három férfi tartózkodott a gép fedélzetén, amely délkeletnek, Nápolynak vette az irányt. A három férfi közül az egyik idősebb volt, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Nem nyakkendőt viselt hajszálcsíkos inge felett, hanem vörös selyemből készült nyaksálat. Öltözete ettől eltekintve konzervatív üzleti megjelenést sugallt. Komor arcvonásairól lerítt, hogy

236

gondolataiba merült, és az is nyilvánvaló volt, hogy két útitársa aligha merné ebben megzavarni. Csak az utazómagasság elérése után beszéltek. Az idős férfi kávét kért; kívánságát a fiatalabbak egyike gyorsan és tisztelettudóan teljesítette. Ami néhány szó elhangzott, az korzikai nyelven hangzott el.

237

23. A Nanette fedélzetén Marina Grandé, Capri

– Hallgatom – mondta Gina. Már teljes búvárfelszerelésben volt, csak a rádiót tartalmazó sisakelem, a szemüveg és a csutora nem került helyére. Ferlinghetti még nem volt kész. – Fantasztikus – állapította meg közben. – Mit magának… milyen ruhában is volt a Bellevue-ben? – Balenciaga. – Mit magának Balenciaga. – Ferlinghetti felrántotta a mellén a zipzárat. – Kukoricás zsákban is maga lenne az egyes szám. Gina elbiggyesztette a száját. A mosoly ellenállhatatlannak ígérkezett, de valahogyan sikerült legyűrnie. Talpuk alatt enyhén megremegett a fedélzet. Martagno a kormányosfülkéből intett feléjük, s előretolta a gázkart. – Hiába szövegel ilyen szépen. Nálam ezzel nem megy semmire. – Idejövetelem előtt egy nappal rendelt magához a belügyminiszter – mondta Ferlinghetti. – Talán híradóból vagy az internetről tudja, hogy számos nagyobb kábítószer szállítmányt kapcsolt le az olasz rendőrség, amely a KözelKeletről érkezett, és Szardínia meg Korzika érintésével tartott Marseille-be. Sikerült elfogni szinte mindenkit, aki 238

benne volt. Ennek dacára egy grammal nem lett kevesebb a narkó Franciaországban, és egy centtel sem olcsóbb, ami arra utalt, kell lenniük alternatív útvonalaknak. A nyomozás tehát folytatódott, és a hajót, amire a figyelem ráterelődött, történetesen Limának hívták. – Orsini hajója?… Ferlinghetti bólintott. – Az övé. Volt egy rendőrségi besúgó, aki azt állította, jó kétszáz kiló heroin van a Lunán. Az illetőt azóta sem találják, és a tipp sem bizonyult helyesnek – amikor rajtaütöttek a márki játékszerén, semmit nem találtak. – Hát akkor? – kérdezte Gina. – Ez semmit nem jelent. Először azt gondoltam, talán van a hajó rakterében valami speciális, zsilippel ellátott szerkezet, amin át meg lehet szabadulni a nemkívánatos rakománytól. Sikerült leosonnom, de semmi ilyet nem találtam. Amikor viszont eszembe jutott, hogy az olyan típusú, nagyobb jachtokra, mint amilyen Orsinié is, ekkora terhet minden további nélkül a fenékhez lehet erősíteni elektromágnessel, mint valami tőkesúlyt – a hajó még stabilabb is lesz tőle. Baj esetén rádió távirányítással ki lehet kapcsolni az elektromágnest. A rakomány lesüllyed a víz fenekére. Működésbe lép egy rádióadó, amely időnként jelt ad egy bizonyos frekvencián. Ha felszínre akarják hozni, nem kell hozzá sok ember – egy-kettő, aki ért hozzá. Lemerülnek, megoldják a megfelelő csomókat, megrántják a megfelelő kötélvégeket. A szállítmány szétesik kisebb, tíz vagy húszkilós csomagokra, ezek mindegyikén önműködően felfúvódik egy ballon, és a csomagok szépen elindulnak felfelé. Gina a távolodó szigetet figyelte. – Nagyon elmés – mondta. – De ha a rendőrség emlékszik arra, hol volt a rajtaütés, ugyan miért ne tudnák ők kihalászni azt a mocskot? 239

– Néhány óra alatt lei tudnák – bólogatott Ferlinghetti. – De semmivel nem tudnák hitelt érdemlően bizonyítani, hogy Orsini hajójáról került a vízbe. Ehhez az kellett volna, hogy tetten érjék kiemelés közben, vagy akkor csapjanak le rá, ha a rakomány már a hajón van. – Elárulná végre, hogyan jövök én ehhez az egészhez? – csattant fel Gina. – Maga nincs a képben, de egy darabig mind a ketten azt hittük, benne van. – Mind a ketten? – Én arra gyanakodtam, Orsininak dolgozik. Mindenfélét kombináltam magamban. Tönkrement a rádió, vagy valami víz alatti barlangba került a cucc, esetleg széthullott az egész, ezért béreltek fel egy Master Dive fokozattal rendelkező búvárt. Gina ingerülten elnevette magát. – Maga azt hitte, hogy én egy… bűnözőnek dolgozom? – Ez csak azért volt, mert nem nyílt alkalmam sokkal közelebbről megismerni. – Ó! És Piero? Ő mit hitt? – Azt, hogy a mi emberünk. Gina csípőre tette a kezét. – Erre mind a ketten rám hajtottak. Ferlinghetti lenézett az uszonyaira. – Ezt a kérdést hadd válaszoljam meg később. – Nem volt ez kérdés – mondta Gina dühösen. – Megállapítás volt. – Akkor hadd reagáljak rá később. – Legszívesebben beültetném magát egy motorcsónakba – sziszegte Gina –, és visszazavarnám a kikötőbe. Én hülye! – Már miért lenne… – Tudhattam volna, hogy ilyen nincs! Egyszerre két kan hajt az emberre, mind a kettő kinéz valahogy, mind a kettő képes arra, hogy értelmes mondatot állítson össze, és még csak unalmasnak sem lehet nevezni őket… telefonok, 240

állófogadás, tánc, közös cigizés a bokrok közt, naplementék, napfelkelték, pezsgős villásreggelik, párolt hal fehér borral, diszkó, moped és luxus limuzin… Romantika, romantika, romantika! És aztán az ébredés. Ferlinghetti kinézett a nyílt tengerre. – Tudja – mondta halkan –, az ébredés gyakran tesz jó szolgálatot. Látott már korzikai zászlót? – Sajnálom. Még ha láttam is, alig hinném, hogy a mostani lelkiállapotban fel tudnám idézni. – Egy mór fej van rajta. Profilból láthatjuk, a homlokára feltolt fehér bandanával, szemkötővel. – Lenyűgöző lehet. És? – Ennek a zászlónak története van. A mór fej eredetileg is rajta volt, a bandana pedig a szemét takarta, de Pasquale di Paoli, aki nálunk olyasvalaki, mint maguknál Garibaldi, 1755-ben megváltoztatta az ábrát. A bandana a fej szeméről a homlokára került. Ezzel akarta szimbolizálni a korzikaiak öntudatra ébredését, azt, hogy kevesebbel, mint a szabadság, immár nem érik be. – Nem tudtam. Hogyan vonatkozik ez énrám? Fel tudja maga fogni egyáltalán, mit jelent ez? Hogy… Fel tudja fogni egyáltalán, hogyan érzem magam? – Nem feltétlenül akarok erőltetett párhuzamokat citálni. Legfeljebb arra akartam utalni, hogy a látszat néha… végzetesen meg tudja téveszteni az embert. – Vettem észre. Tudja, mit, Paulo? Tegyen meg nekem egy szívességet. Tényleg üljön be abba az átkozott mentőcsónakba, és söpörjön vissza a kikötőbe. Jól sejtem, hogy elboldogul azokkal az evezőkkel? Ferlinghetti a fejét rázta. – Ne hozzon elhamarkodott ítéletet, Gina. Kérem. Merüljünk rá egyet. Utána még mindig ráér megszabadulni tőlem. – De én most akarok megszabadulni magától, ebben a pillanatban! 241

– Nem hinném, hogy jó ötlet lenne. Magán kívül nem maradna más a hajón, mint a kapitány, aki máris ittas. Ha elmegyek, még mentőcsónakon sem menekülhetne. És bármi történhet egy ilyen rozoga lélekvesztőn… – Nagyon szemtelen alak maga, ezt, ugye, tudja? – Még a főnökeim mesélték. – Ferlinghetti a kormányosfülke felé pillantott. A Nanette lassított. Közeledtek az átkutatandó területhez. – A harag rossz tanácsadó – mondta, és volt valami a pillantásában, amitől Gina kissé lecsillapodott. – Jöjjön. Ne vesztegessük el az egész napot. Későre jár. * Sandro Sandrini őrmester fontossága teljes tudatában mérte végig az előtte ülő őrizetest, mielőtt beszélni kezdett. – Tudja, mi rendkívüli módon szeretjük, ha akár az anyaországból, akár külföldről hozzánk látogatnak. Az effajta zűröket… viszont nagyon nem szeretjük. – Kinyitotta a kezében lévő személyi igazolványt, kivette belőle a jogosítványt, forgatta egy darabig az okmányokat. – A lakcímkártyája hol van? – Elkevertem valahol. – Hol lakik? – A Via Tedescón. – Nápolyban? – hajolt előre Sandrini. – Nápolyban. – Tegnap este ugyancsak verekedés volt a kikötőben, ugyanabban a kocsmában. Mit tud maga erről? – Semmit a világon – nézett fel Fred Rocco. – Esküszöm. Tegnap este még nem is voltam Caprin. Ma reggel érkeztem. Valahol még a hajójegyem is megvan talán. – Hol? – A szállásomon. 242

– És az melyik? – Villa Monté Solaro. – Villa Monté Solaro – ismételte Sandrini. – A tegnapi verekedés egyik résztvevője szintén ott lakik. Minő véletlen. Egész véletlenül nem futottak össze? – Nem nagyon találkoztam én senkivel. – Egy francia, aki nagyon jól beszél olaszul. Ferlinghettinek hívják. Rocco vállat vont. Jól emlékezett a férfira, aki pontosan tudta, hol és kinek a társaságában kell keresni a feleségét. De az ördög vigye el, ha bárkit egy szóval is bemárt egy rohadt csendőrnek. Egyáltalán: minél kevesebbet mond, annál jobb. – Átkozottul fáj a fejem – nyögte ki. – Nincs valami csillapítója? – Sajnos nincs. Tehát? – Nem sokra emlékszem. Nagyon be voltam rúgva. Onnantól kezdve, hogy leszálltam a hajóról, se kép, se hang. Akkor jött vissza az adás, amikor bevágtak a meseautóba. Sandrini felvonta a szemöldökét. – Még dél sincs. Hogyan rúghatott be így kora reggel? – A hajóút miatt… nem bírom. Meg el is voltam kenődve. A feleségem miatt… hát ezt csak megérti, ember. Igen, elváltunk. Nem is tegnap. Na és? Vannak dolgok, amiken nem segít az idő. Sandrini maga felé fordította a számítógép monitorját. – Büntetve volt, Frederico? – Nem én, őrmester úr. Csak gyorshajtásért bírságoltak meg néha. De az utolsónak már több mint egy éve. Tanultam belőle. – Alkalmazott valaha erőszakot a volt feleségével szemben?

243

– Dehogy alkalmaztam. Egy ujjal se nyúltam hozzá soha. – Járt már Caprin? – Még soha. – Sajnálom, hogy az első látogatása így alakult. – Én is, higgye el – bizonygatta Rocco tágra nyílt szemekkel. – Ha visszacsinálhatnám, megtenném. Bár sose nyúltam volna ahhoz az átkozott alkoholhoz. Ritkán iszom, ezért aztán nem is bírom. Betértem abba a kocsmába, és amikor megláttam a feleségemet… valahogy elment az eszem. Sandrini tudta, hogy hazudik, és sejtette, hogy amit ez az ember mond, annak terjedelmes része hazugság. Egy simlis, lusta nápolyi vagány ül vele szemben, nyilvánvalóan késelő, tolvaj, szerencsejátékos és strici, aki a bűnügyi nyilvántartásban csak azért nem szerepel, mert megúszta, vagy a rendőrség kellőképp trehány volt ahhoz, hogy ne kaszlizza be ezt a semmirekellőt. De mit várhatni egy olyan várostól, amely nemrégiben olyan akcióba kezdett, amire még a világon nem volt példa: frissen szabadult rablókat és gyilkosokat képeztetett ki alkalmi idegenvezetőknek. Ezek az emberek vannak odaát megbízva azzal, hogy a gyanútlan turistákat útba igazítsák, és megóvják attól, hogy rossz helyre menjenek! A sztori egyébként sem stimmelt. Rocco nem térhetett be csak úgy a Késdobálóba, hogy véletlenül megpillantsa a feleségét. Az a kocsma sohasem nyit ki tizenegy előtt. Orsini márki is csak azért jutott be, mert aprópénzben soha, csakis papírpénzben ad borravalót. Sandrini őrmester eltöprengett egy darabig azon, mi folyik a szigeten. Akárha megbolondultak volna az emberek. Szíve szerint lecsukatta volna ezt az alakot. De a főnök már másként rendelkezett. Nem akar több őrizetessel vesződni, minimálisra csökkentené a 244

papírmunkát, és a költségkeret sem sínyli meg annyira. Sóhajtott egy nagyot. – Figyeljen rám, Frederico – mondta. – Magának hatalmas szerencséje van, hogy az a másik seggfej fegyvert rántott, így minden valószínűség szerint ő viszi el a balhét. Aztán meg azért is hatalmas szerencséje van, mert nem vette elő ezt. – A rugós kés jelent meg a zsebében. Rocco komoran nézte. Kis híján elővette; szerencsére a csendőrök időben érkeztek, így csak annyit tett, hogy a földre csúsztatta. Ezek szerint megtalálták, és az ujjlenyomatai rajta lehetnek. – Ha egyáltalán a magáé – folytatta az őrmester. – Mert lehet az is, hogy ott hevert a kocsma padlóján, csak épp nem vette észre senki. Lehetséges, igaz? – Már hogyne lenne az. – Gondoltam, hogy magának is ez a véleménye. – A rugós kés, amely egy napja kóstolta meg a szerencsétlen dagadt vérét, koppanva tűnt el a fiókban. Ezentúl alighanem a körmeit fogja vele pucolni ez a nyavalyás. – Nem akarjuk rontani a statisztikánkat. Elmondom, mi fog történni. Figyel? – Csupa fül vagyok. – Ennek örülök. Egy órácskát még itt tölt nálunk, az alatt megiszik egy kávét, hogy lássa, úriemberekkel van dolga. – Rocco szaporán bólogatott. – Utána beül az egyik autónkba, ami előbb a szállására viszi a poggyászáért, aztán meg le a kikötőbe. Pénze van? – Van. Hogyne. – Helyes. A csendőr felügyelete alatt megvásárolja magának a következő nápolyi járatra a jegyet. Azután beül egy csendes, léghűtött helyre – nem abba, ahol ma verekedett –, iszik valami alkoholmenteset, miközben a hajó indulását várja. Azután felszáll arra a hajóra, és a sziesztát már odaát tölti. Eddig világos? – Mint a nap. 245

– Ennek örülök. Csak informálisan mondom: hanyagolja egy darabig ezt a szigetet. Annyi szép kirándulóhely van Campaniában. Itt van mindjárt Ischia. – Megértettem – mondta Fred Rocco, miközben magában csúnya dolgokat mondott Sandrinire. Soha az esze ágában se lett volna, hogy erre a procc helyre tegye a lábát, be se pökött volna ide, ahol még a legutolsó tyúkszaros csendőr is a hetedik nagyhatalom önérzetével viselkedik, és most sem jókedvében jött. Forrt a vére a megaláztatástól. Nápolyban a zsernyákokkal mindig meg lehet beszélni a dolgokat. De mit képzel már ez magáról? – Szépen eltűnök innen a legközelebbi járattal, vissza se nézek, és a jövőben hanyagolom a szigetet. – Erről van szó – bólintott elégedetten Sandrini. – Igya meg a kávéját, amíg én megcsinálom a jegyzőkönyvet. Elképzelhető, hogy tanúként még igényt tartanak magára. – Ha a másik seggfej ügye egyáltalán elkerül az ügyészséghez, tette hozzá magában. – Nagyon köszönöm, őrmester úr – mondta Rocco alázatosan, miközben Sandrini a kávéautomata elé állt. * Miután a magángép leszállt Nápoly repülőterén, annak három utasa a személyi igazolvány felmutatása után a VIPfolyosón távozott. Az idős férfi haladt elöl, s ügyet sem vetett a tolakodó taxisokra. Vártak rájuk. Nápolyi emberük, látva közeledtüket, kipattant a volán mögül és kinyitotta a hátsó ajtót. Az idős férfi két kísérője körbepillantgatott, s amikor semmi gyanúsat nem észleltek, ők is beszálltak a kocsiba, amely csikorgó gumikkal lőtt ki. A sofőr kiválóan ismerte a helyi forgalmat, mert rendre elkerülte a dugókat, és olyan szűk sikátorokban hajtott, ahol a tükrök szinte a falakat súrolták. Negyedóra se kellett hozzá, hogy kibukkanjanak a tengerparton. Szabályellenes 246

kanyarodásuk vad fékezésre kényszerített egy villamost, amelynek sínféke hosszú szikrákat szórt. A kocsi csak a kikötői parkolóba érve lassított valamelyest, de nem a terminálokhoz hajtott, hanem a déli részre, ahol a hajójavító üzemek sorakoztak. Vasárnap dél lévén – miként arra számítottak is – teljesen kihalt, szinte kísértetiesen csendes volt ez a környék. Egymás után gurultak el a dokkok mellett, s rövidesen megpillantották a Izmát. A sofőr a kormányra csapott. – Oda nézzen, főnök! A hajó mellett, a rakparton egy rendőrautó állt. – Vannak benne? – kérdezte az idősebb férfi. Amint közelebb gurultak, világosan látszott, hogy a kocsiban nincs senki, de hamarosan felfedezték a rendőrt is. A Luna tatján állt, és szemmel láthatóan kedélyes beszélgetésbe merült egy szerelőruhás emberrel. Cigarettafüst kék pamacsa lebbent fel vidáman a hajóról. – Most mi legyen, főnök? Az idős férfi nem válaszolt, csupán kezének egy legyintésével intette csendre a kérdezőt. Úgy tűnt, a szerelőruhás férfi menni készült. – Tolass be oda – mutatott az idős férfi két, súlyokon álló vitorlás közti szűk résbe. A sofőr engedelmeskedett. A kocsi most a rakpartról nem látszott, ők viszont kiválóan láthatták, amint a diskurzus megszakad, és a szerelőruhás ember a pallóra lép. Még megfordult, mondott valamit a másiknak, aztán elindult lefelé. A rendőr nem követte. A férfi feléjük közelgett. A főnök körülnézett, és látta: ha csak el nem fordul még a vitorlások előtt, előttük kell elhaladnia. Halk hangon, gyorsan ismertette a haditervet. * 247

A rendőr elképedten vette észre a szárazon álló hajók közül kibotorkáló, öltönyös embert, aki egyik kezével a torkát fogta, a másikkal hevesen csápolt a levegőben. Azután arcra vágódott. A rendőr beledobta az ujjai között tartott csikket a vízbe, és sebes léptekkel elindult lefelé a pallón. Már messziről hallotta, hogy a férfi hangosan hörög. Az utolsó métereket már szinte futva tette meg, s a fetrengő ember felé hajolt. – Halló? – mondta kérdő hangsúllyal, azután elfeketedett előtte a világ. A sofőr volt, aki ólmosbotjával az ájulást hozó ütést intézte a tarkójára. A nagy darab férfi most feltápászkodott, egy-két mozdulattal leporolta az öltönyét, társával együtt az árnyékba húzta az ájult egyenruhást, akinek a szájára rövidesen ragtapasz, csuklójára pedig műanyag bilincs került. A rendőrt felvitték az egyik sólyákra állított hajóra, és a kormányfülkébe rekkentették. Fegyverét és rádióját elvették. Ha kis szerencséjük van, eltelik a vasárnap délután, mire a rendőr eltűnése feltűnik valakinek. A sofőr ezután visszatért járművéhez, a többiek pedig felcsörtettek a Luna fedélzetére. A két fiatalabb férfi azonnal a kormányosfülkébe ment. Látszott pillantásukon, mozdulataikon, hogy kiismerik magukat a hajó műszerein. Az egyik bólintott a másiknak. Mindketten letették méretre készült zakójukat, s az, aki a rendőrt csalta tőrbe, most kiszaladt, hogy eloldja a hajót rögzítő köteleket.

248

24. A vízfelszín alatt, az X pont környékén Capri mellett

Gina egyfajta érzelmi fegyverszünetet kötött önmagával – háborgó szívével, lázadó értelmével –, és igyekezett a végrehajtandó feladatra koncentrálni. Olasz énje megadásra bujtogatta, mondván, ez a vállalkozás minden szempontból el van átkozva az első pillanattól. Nincs itt semmiféle hajóroncs, és ha van, akkor sem volt a világon semmi köze Tiberiushoz, és ha lett volna, akkor is régen kifosztották. Német énje azonban nem adta fel ilyen könnyen. Még van némi ideje, és ha nem fektetett volna annyi érzelmi energiát, várakozást, hamis ábrándot ebbe a két hóhányó korzikaiba, talán már régen a végére járt volna a dolognak. Bekapcsolta a fényszórót – odafenn, a szikrázó napsütésben egy amatőr nem is hitte volna, mennyire sötét és hideg van, ha az ember néhány tucat méterre merül –, és nyugodt, egyenletes tempóban haladt lefelé. Ferlinghetti a jobbján tempózott, nagyjából négy méterre tőle, két fejjel lemaradva. A rádióban hallotta nyugodt lélegzését. Szexi volt a hang. NEM is szexi, förmedt rá önmagára, és elég legyen ebből! – Százhuszonöt méter – mondta most Ferlinghetti. 249

– Roger – nyugtázta Gina tárgyilagosan. Közben az járt az eszében, Ferlinghetti úgy viselkedik, mint egy rossz gyerek, aki ablakot tört be, és most minden erejével igyekszik elfeledtetni a dolgot. A korzikai zászló története járt a fejében – a megvilágosodott mór a homlokára tolt bandanával, jeléül annak, hogy a szabadságnál kevesebbel már nem éri be – meg Marco, a sofőr, aki ráérő idejében, sapka és napszemüveg nélkül, őt leste. Nyilván azonnal jelentette a márkinak minden mozdulatát, és bizonyára nem ő volt az egyetlen. Rendőrnek hitték, Ferlinghettiék meg bűnözőnek. Megrázó, gondolta Gina, aki mindig is úgy vélte, az ember maga irányítja a sorsát, és akinek nincs takargatnivalója, az nem kerülhet kellemetlen helyzetbe sem. Ehhez képest bármi, bármikor megtörténhet vele. Hogyan is kezdődött az a híres regény, amely kötelező olvasmány volt annak idején, a gimnáziumban? „Valaki megrágalmazhatta Josef K-t, mert egy reggelen letartóztatták.” – Százötven méter – hallotta Ferlinghetti hangját. – Lebegés – adta ki az utasítást. Igen. Kafka. Franz Kafka volt a szerző. Az ő hősei lettek híresek arról, hogy fogalmuk sem volt, mi miért történik velük. Ebbe most ő is beleízlelhetett. Nem ismeri az életet; és – ami még rosszabb – nem ismeri a férfiakat. Ez különösen érvényes, ha korzikai férfiakról van szó. Sohasem járt ott, és tudomása szerint egy korzikait sem ismert közelről. Újabb kori történelmét a tanulmányokból valamelyest ismerte, azt a részt is, amikor Genova pénzszűkében volt, és egyszerűen eladta a franciáknak az egész szigetet, mint valami telket; de igazán mindig is a klasszikus kor foglalkoztatta. Azzal persze tisztában volt, hogy a sziget lakosságának egy része megszállónak tekinti a franciákat, és ugyanúgy függetlenséget akar, mint a baszkok vagy az észak-írek, ezt azonban az európai integráció korszakában merő 250

anakronizmusnak tartotta, és úgy gondolta, a korzikaiak előbb vagy utóbb ugyanúgy elfogadják a status quót, mint ahogyan a walesiek vagy a skótok tették. Az utóbbi napokban két korzikaihoz is volt szerencséje, és olyan érzés fogta el; ezek nem annyira belenyugvós népek. Számos szempontból anakronizmusnak tűntek ugyan a szemében, különösen Orsini a maga érvénytelen nemesi címeivel és retró zenei ízlésével, ugyanakkor mindkettejükben szinte izzott valami nagyon ősi, valami nagyon valódi, és ha belegondol, ez tette mind a kettejüket vonzóvá a szemében. Ferlinghetti lámpája távolodott. – Hova megy? – kérdezte bosszúsan. – Nem vezényeltem indulást. – Van ott valami – érkezett a válasz. – Nem látja? Gina a mélységmérőre pillantott, azután elrugaszkodott. Néhány méternyi siklás után erősebbre kapcsolta a lámpáját. – Bingó – hallotta a férfit. Gina az első pillanatban arra gondolt: nem, ez nem bingó. – A fenébe – mondta. – Alighanem kifosztották. – Miből gondolja már most? – kérdezte Ferlinghetti. A hajóroncs tökéletesen kirajzolódott a fénykévében. Gina arra gondolt, talán soha nem látott még ilyen tökéletes állapotban fennmaradt roncsot. Es – legalábbis ami az ókori leleteket illeti – ekkorát sem. Bődületesen nagy volt. Gina végigtempózott az oldala mellett, és úgy becsülte, száz méternél is hosszabb, a szélessége pedig minimum huszonöt méter lehet középen. Ez a hajó a maga idején nagyobb volt a legnagyobb hadihajóknál, gabonaszállítóknál, de még annál a császári hajónál is, amivel Caligula a mai napig a római Szent Péter téren látható obeliszket Egyiptomból ideszállíttatta. Eredetileg 251

legalább tizenöt centi vastag deszkafalai lehettek. Mekkora volt a teherbírása? Ezerötszáz tonna? – Hogy miből gondolom? – kérdezte. – Nézzen rá. Olyan, mintha lepucolták volna. – Ujjával megérintette, megtapogatta a hajót. Érintésre valódi régi fának tűnt, pontosan olyannak, amely sok-sok évszázada van a vízben. – Gondoljon bele, kétezer év alatt mi minden rakódik rá egy hajóra. Az áramlatok ráhordják a homokot, birtokba veszi az élővilág… néha csak a formájáról látjuk egyáltalán, hogy van ott valami, és úgy kell kiásni. Ezt a roncsot bolygatták. Semmi kétség. – Logikusnak hangzik – mondta Ferlinghetti. – De azért nem búslakodik? Nincs kizárva, hogy Tiberius hajóját fedezte fel. – Az bizony még nincs kizárva – mondta Gina izgatottan. – Van itt valami. – Igen? – Ha megelőzték magát a kalandorok… – Igen? – Én úgy okoskodom, behatolnak a roncsba, elviszik onnan, ami még mozdítható, aztán távoznak. Miért vesződtek volna azzal, hogy az egész hajót letakarítsák? – Fogalmam sincs, mi történt. Nézzük meg felülről. A hajó fölé úsztak. A lámpák fényében tisztán látszott a kidőlt és időközben valamikor kettétört középső árboc. – Az a négyszögletes nyílás – irányította oda a fényt Gina. – Ott lehetett lejutni a „motorházba”. vagyis a gályarabokhoz. Hát ez gyönyörűen megmaradt – mondta, és hangjában vibrált az izgatottság. – Nem tudom, mit vittek róla el, de ez gyönyörűen megmaradt! A fenébe, hogy nincs idelenn telefon. – Az a másik nyílás micsoda?

252

Gina oda nézett, ahová Ferlinghetti lámpájának fénykévéje irányult, és összehúzta a szemét. – Nem tudom – mondta. Ferlinghetti odaúszott. Ez a nyílás is négyszögletes volt – de csak nagyjából. – Szabálytalan – jelentette a férfi. – És mintha újabb keletű lenne. Gina bosszúsan összeszorította az ajkát. Hát igen. Ránézésre tudta, hogy valakik barmoltak a hajóval. Hogy minek kellett újabb lyukat vágni egy már meglévő mellé, csak a jó Isten a megmondhatója, meg ezek a lelkiismeretlen gazemberek, akiket talán elkapnak egy napon. – Jöjjön, nézzünk be – javasolta Ferlinghetti. Gina a műszereire pillantott. – Oké – mondta –, de idelenn már csak tíz percünk van. Azután elindulunk lefelé. Elfordított a rádión egy kapcsolót. – Halló, Nanette, halló, kapitány! Semmi válasz. – Kapitány? – mondta Gina. – Martagno kapitány, ott van? Kisvártatva megütötte a fülét a dörmögés. – Donatelli kisasszony, itt a Nanette. – Körülbelül tíz perc múlva indulunk felfelé. Készüljön fel az indulásra. – Köszönöm. – Gina kizárta a kapcsolatból a Nanette rádióját, és Ferlinghettihez beszélt: – Hadd, menjek előre, Paulo. Roncskutatás terén valamivel nagyobb a gyakorlatom, mint magának, azt hiszem. A férfi nem szólt. Gina a szabálytalan lyukhoz úszott, és azonnal látta, hogy a törésszélek bizony frissek, mostanában keletkezhettek. Vajon mivel csinálhatták, valamilyen víz alatti motoros fűrésszel? Óvatosan végighúzta az ujját a sérülésen, amely sokkal 253

szabálytalanabb volt annál, semmint gépi eszköz okozhatta volna. Mintha kőtörő kalapácsokkal zúzták volna be a fedélzet egy részét. Ki művelhetett ilyen fáradságos barbárságot, és főleg: mi okból? Felsóhajtott, azután a lámpát maga elé tartva betempózott a lyukba. Attól, amit ott látott, a lélegzete is elállt. Ferlinghetti mondott valamit, de meg se hallotta. Csak később tudatosodott benne, hogy a férfi újra azt mondta: – Bingó. A rakomány ott volt. Egyértelműen nem kétezer évvel ezelőtti rakománynak tűnt. Ezt a laikus is első pillanatra megállapíthatta, éspedig az alul lévő, gyalulatlan fenyőből készült, nagyméretű raklapból, amely több helyen eltört, s amelynek sík felületébe az EUR betűket égették. Az egész ezüstös fényben csillogott. A raklapon emelkedő rakomány a kristálycukortól a dobozos sörig sok minden lehetett. Szakavatott módon csomagolták – ez egyértelmű volt, hiszen százötven métert tett meg lefelé a vízben, majd átszakította a hajóroncs fedélzetét, hogy végül a raktérben állapodjon meg. – Mind a ketten megtaláltuk, amit kerestünk – mondta Ferlinghetti. Gina közelebb úszott. A raklapra gondos kezek helyezték el a kisebb csomagokat, amelyek le voltak fóliázva. A fólia egyik hegesztésénél piros műanyag gyűrű lebegett. – Meg ne húzza – intette Ferlinghetti. – Valószínűleg beindul a mechanizmus, és ez az egész szar útnak indul felfelé. – Úristen. Mekkora ennek a súlya? – Olyan kétszázharminc kiló körül. Az értéke a tisztaságától függ… de százmilliós nagyságrend mindenképpen. 254

Gina iszonyodva nézte. – És ha ez itt elszabadul? Hiszen… bármi történhet. – Profik csomagolták. Odabenn kisebb nejlonzacskók vannak, olyan tízkilósak, és alighanem mindegyik el van látva felfúvódó mentőballonnal. Ha egy-kettő el is romlik, a java mindenképp felszínre kerül. Ha idelenn nyílna ki az egész egyszerre… hát, alighanem komoly környezetszennyezést okozna. A halak mind kipusztulnának ezen a környéken. Nem nagyon bírják a heroint. De ez valószínűleg kizárt. Ha csak nem következik be tenger alatti földrengés vagy valami más kataklizma. – Ferlinghetti lekapcsolta a lámpát. – Oltsa el egy pillanatra a magáét is… Látja ezt a foszforeszkálást? – Látom… – Speciális festék. Ha a csomagokat éjszaka küldik felszínre, akkor sem okoz problémát, feltűnés nélkül össze lehet szedni őket. Egyedül az kell, hogy ne legyen nagy hullámzás. – Rohadt gazfickók – háborgott Gina. – Mennyi pénzt, fáradságot ölnek egy ilyen… – Nézze a jó oldalát. Amikor ez a szar leszállt ide, átütötte a maga hajójának a fedélzetét, és ugyanakkor jól meg is rázkódtatta. Az sem kizárt, hogy a becsapódás elmozdította a roncsot. Ezért nincs eltemetve. Az ütés valahogy úgy hatott, mint amikor kirázzák a porrongyot. Ami itt volt ezen a hajón, az valószínűleg itt is maradt. – De miért épp… – Véletlen, semmi egyéb. Odafenn lecsaptak a hajóra, mire az megszabadult a rakománytól. Azért csomagolták eleve így. Minden eshetőségre készen. – Es Piero… Orsini… a márki… csak nem akarja azt mondani, hogy tényleg… – Sajnálom. Az ő hajójáról dobták ezt ide. És ő is a fedélzeten volt. Mindenről tudott, és a haszonért csinálta. 255

Orsini márki kábítószer-csempész. Fiatal életek ezrei mentek tönkre miatta. Ha ő találta volna meg elsőnek, lehet, hogy bonuszként még a roncsot is kirabolja, de ezt már csak a rosszindulatom mondatja velem. Ha sikerül elég bizonyítékot találni, a maguk bíróságán alighanem életfogytiglant kap. Gina kétségbeesetten lélegzett, és hirtelen úgy érezte, fogytán a levegője. A műszerre pillantott. Nem volt fogytán. Hirtelen azonban klausztrofóbiás érzés fogta el, itt, az ókori császári hajó gyomrában, negyed tonna heroin és egy korzikai zsaru társaságában. – Baj van? – kérdezte Ferlinghetti. – Úgy tűnik, minden rendben, mégis nehezen lélegzem. – Gina erőfeszítést tett, hogy távol tartsa a pánikot. – Oké. Szép lassan emelkedünk. Maradjon egy picivel mögöttem, úgy, ahogyan jöttünk. * Sikeresen legyőzték a kísértést, amely minél gyorsabb emelkedésre ösztönözte őket és ezáltal veszedelmet hozott volna rájuk. Ráérősen haladtak a felszín felé, s egyre világosabb lett körülöttük. Azután megpillantották alulról a Nanette-et. Mikor kidugták a fejüket a vízből, Martagno a korláton áthajolva figyelte őket, azután kidobta a hágcsót. Gina kapaszkodott fel elsőnek. Hangosan szűrte a foga közt a levegőt. – Megfagyok – mondta, és szinte letépte magáról a búvárdresszt. Ferlinghetti is didergett. – Gondolom, magának is sürgősen telefonálnia kell – vacogta. – Zuhanyozzon csak elsőnek – mondta Gina, és bevonult a kormányosfülkébe a telefonjáért. 256

– Éhesek? – kérdezte a kapitány. – Készíthet valamit. – Gina türelmetlenül várta, hogy a telefon magához térjen. A part felé pillantott. Vajon elég közel vannak valamelyik transzmitterhez? Most végre megjelent a kijelzőn egyetlen rövid, bizonytalan csíkocska. Ennyi is elég lesz. Clara Bertucci csak sokadjára vette fel. – Halló – mondta kifulladva. – Gina? – Megvan – mondta Gina. – Igazad volt, Clara, megvan, megvan, megvan. Nem tudom, Tiberiusé-e, de ekkorát még az életben se láttam. – Mennyire maradt meg? – Nagyon. De nem volt sok időm megvizsgálni. Most jöttem fel. Bertucci még kérdezni akart, de Gina közbevágott. – Hallgass ide – mondta. – Nagyon kész vagyok… és mindenféle bonyodalmak is kinéznek. – Remélem, kellemes bonyodalmakról beszélsz. – A hajóval szerintem jó darabig nem kezdhetünk semmit. Több száz kiló kábítószer van benne. – Micsoda? Rejtekhelynek használták? – Valami olyasmi. Most elköszönök, Clara. Nálad minden rendben? – Oké, nem zavarlak tovább… Igen, itt minden rendben, eltekintve attól, hogy annak a bolond Massimo gyereknek nyoma veszett. – Hogyhogy? – Csak annyit tudok, amennyit az anyjától hallottam. Felhívott, nem tudok-e valamit a fiáról, mert annyit mondott, kimegy levegőzni, és órák múlva sem tért haza. Képzeki el, köröztetni akarta. – Gondolom, a rendőrség felvilágosította, hogy egy harmincon túli ember bejelentés nélkül is annyi időre hagyja el a szülői házat, amennyire csak akarja. 257

– Valahogy így – nevetett Bertucci. – Pihenj, Gina. Es… gratulálok, szívem. Nem csalódtam benned. Mikor hívsz? – Estefelé. * Fred komor hangulatban cipelte ki poggyászát a panzióból, ahol egy éjszaka árát előre kifizetett, és ahol végül nem tartózkodott többet egy óránál, azt is nappal. A kísérő csendőr kifogta előtte a kaput, azután kinyitotta a kocsi csomagtartóját is, de egyebet nem segített. Nem volt sem udvarias, sem udvariatlan; egyfajta közönyös-várakozó attitűdöt képviselt. Fred Rocco a csendőrségen hazudott. Akkor nem fájt a feje, de a fejfájás valahol készülődött már, és most, hogy a teljes vereség tudatában távozás előtt állt, valóságos migrén fogta el. Fogát csikorgatta fájdalmában és tehetetlen dühében. Soha életében nem volt ehhez fogható megaláztatásban része, kivéve azt a napot, amikor Gina felmondott neki. Pedig jó néhányszor került már be a nápolyi rendőrségre. Egyszer csakugyan gyorshajtás miatt idézték. Vagy fél tucat esetben illegális gyorsulási versenyek miatt került be, egy alkalommal pedig az amerikai földközi-tengeri flotta ittas matrózai kötöttek beléjük, de a nápolyi zsaruk, ezek a gyűrött ingű, lógó nyakkendőjű fazonok valamennyi esetben rendesek voltak, nem tagadtak meg az embertől egy nyomorult aszpirint, és egyáltalán nem úgy beszéltek, mintha ők pottyantották volna ki a világegyetemet. A capri rendfenntartók vasalt egyenruhája, keményített inggallérja és modora több volt, mint amit el lehetett viselni. Felnyögött kínjában, amikor a kocsi elindult vele. Egy pillantásra sem méltatta a part menti sziklákon kígyózó szerpentinről nyíló, lélegzetelállító panorámát. Már

258

csak azt várta, mielőbb elkerüljön innét. Hogy azután mi lesz, nem is igazán érdekelte. Káprázó szemekkel állt sorban odalenn a jegypénztárnál a vakító napsütésben, oldalán a csendőrrel. A pénztáros mondott valamit, odabenn a kalitkában, elsőre nem is értette. – Ötkor – mondta a férfi. – Ötkor indul a járata. Eltette a jegyet, azután elbotorkált az egyik kerthelyiségig. Árnyéka ide is követte. Limonádét rendelt és aszpirin után érdeklődött. Külön szalvétán hoztak neki. Szétrágta, noha undorító volt az íze. Azt hallotta valahol, így gyorsabban hat. Rendelt egy kávét is. A csendőr ott tipródott a vendéglő előtt; Fred Roccónak azonban esze ágában sem volt megvendégelni. Ha a sivatagban lettek volna és a nyavalyás a szomjhalál szélén áll, inkább a homokba öntötte volna a vizet, mint hogy egy fakabátnak adja. Rendeljen magának, ha akar, de másik asztalnál igya; az ő asztalához le nem ül, ha van Isten az égben. Sok mindenre kényszeríthetik, de arra ugyan nem, hogy egy asztalnál üljön egy csendőrrel. Mikor meghozták a kávét, és abból kortyolt egy kanállal, elfintorodott. Híg vacak volt, nem tisztességes eszpresszó, de a fejfájás mostanra csökkent valamelyest, és ez volt a lényeg. A csendőr telefonált. Rocco a kikötőben álló hajókat bámulta. Egy pillanatra arra gondolt, hol lehet most a felesége. Vajon a csendőrségen nyavalyog, és próbálja elérni annak a bájgúnárnak a szabadon bocsátását? Vagy valamelyik hajón monózik? Érezte, hogy lassan elönti az agyát a vörös köd. A csendőr befejezte a beszélgetést, és most őt nézte. Nyugalom, intette magát. A csendőr közelebb lépett. – Oké, Fred – mondta leereszkedően. – Ez egy nyugodt vasárnap délutánnak ígérkezik. Jól gondolom, hogy én egészen nyugodtan hazaugorhatok ebédelni, és később sem

259

kell visszajönnöm, mert magától is feltalál arra az öt órási járatra? – Csillagos ötösre gondolja – emelte fel jobb kezét bágyadtan Rocco. – Jártányi erőm sincs. Nem jelentek én veszélyt senkire. Azt a pasast meg bevarrták, nem? A csendőr erre a kérdésre nem válaszolt, mert elvei ellen való lett volna, ha kvaterkázni kezd ezzel az alakkal, és olyan információkat ad ki, amikhez semmi köze. A feltevés mindazonáltal helyesnek tűnt. Nagy összegben lehetett rá fogadni, hogy ha Mannari őrnagyon múlik, Piero Orsini márki nemhogy aznap délután ötig nem lesz szabad ember, de utána még jó sokáig nem. – Jó utat – mondta tehát Roccónak, némi figyelmeztető hangsúllyal. Tisztelegni nem tisztelgett, de azért biccentett feléje, és elsétált. * Piero Orsini értesíthette az ügyvédjét, és sikerült is elérnie. Épp Zürichben tartózkodott, de ígéretet tett arra, hogy egy kollégája „záros határidőn belül” kézbe veszi az ügyet. A márkit ez az ígéret nem elégítette ki. Fel-alá járkált cellájában, s érezte, hogy a búskomorság erőt vesz rajta. Ismerte magát. Tudta: ha azon nyomban ki nem szabadul innét – sokkal hamarább, mint „záros határidőn belül”, bármit is értett ez alatt az ügyvédje –, kettős fogoly lesz, nem csak a rácsoké, de egy súlyos depressziós rohamé is, amely napokig eltarthat, és teljesen kiszolgáltatottá teszi. Ettől annyira rettegett, hogy kiverte a víz az arcát. A cellában nem volt tükör, de úgy sejtette, hogy elég ijesztően néz ki.

*

260

Az ügyeletes tiszthelyettes a robajra felkapta a fejét. Szólt helyettesének, majd nyugodt, de gyors léptekkel hátrament az egyes számú cellához. Eltolta a cirkli fedelét, és bekukkantott. Az őrizetes a padlón feküdt, hanyatt, és teste mintha megrándult volna. Szeme nyitva volt, valahová a mennyezetre tekintett, arca pedig verejtékben úszott. Első reakciója az volt, hogy bemegy, de meggondolta magát. Kilépett a folyosóról. – Hol a főnök? – kérdezte Sandrini őrmestert, aki szó nélkül a mosdó felé mutatott. Mannari őrnagy meg volt arról győződve, hogy ez a nap végül is az ő napja lesz, és diadallal távozik délutáni, jól megérdemelt sziesztájára. Szükség volt arra, hogy kipihenje magát, mert az utolsó napok nagyon elgyengítették a szervezetét. Amikor jelentették neki, hogy az egyes számú cella lakója valószínűleg szívrohamot kapott, úgy érezte, benne is megáll az ütő. Mégsem olyan biztos, hogy ez a nap az ő napja lesz. Könnyen lehet, hogy a sziesztát elviszi az ördög. Első dühében úgy rendelkezett, történjék bármi, Orsini a cellájából ki nem kerül, mert nyilván szimulál. – Nyilván, uram – mondta Sandrini őrmester mosolyogva. – És ha tévedünk? – Hívjon orvost – rendelkezett az őrnagy. Az őrmester felhívta a kórházat, ahol az ügyeletes orvos ásítozva közölte, hogy egyedül van, az intézményt el nem hagyhatja és nem is áll szándékában. Vasárnap délután van, ha netán a csendőrségen elfelejtették volna. Amennyiben azonban erős őrizet alatt beviszik azt az embert, semmi akadálya a vizsgálatnak. Mannari őrnagy zöld ragadozószeme vérben forgott. – Hárman mentek vele – mondta. – És a fejetekkel feleltek érte.

261

Végül is négyen vitték ki Orsinit, aki hangosan hörgött és jajgatott. Ketten a hátsó ülésre ültek vele, egy vezetett, míg Sandrini őrmester visszatért posztjára. Az őrnagytól eltekintve rajta kívül nem volt már más a csendőrségen. Egyedül tartotta a frontot. De nem nagyon bánta. Meg volt győződve arról, hogy a nehezén túl vannak, és a vasárnap hátra lévő része már nem tartogat különösebb meglepetéseket. Kollégái, akik az őrizetest a kórházba vitték, nem figyeltek fel arra a Kawasaki crossmotoron lovagoló férfira, aki mintegy ötven-száz méterről mindvégig követte őket. Ám ha történetesen észreveszik, akkor sem törődnek vele.

262

25. A Nanette fedélzetén, útban a Marina Grandéba

– Igaza volt – mondta Gina. – A legjobb mindenre merülni egyet. A Nanette egyetlen olyan helyiségében ültek, amelyet némi jóindulattal kabinnak lehetett nevezni. A falba illesztett légkondicionáló halk szörcsögéssel járt. Ferlinghetti sóhajtott. – Lehet, hogy az én idegeim is sokkal jobb állapotban lennének, ha az utóbbi években nem hanyagolom el a búvárkodást. De hát Párizsban kicsit bonyolult lenne. Gina kutató pillantást vetett rá. – Van magánál abból az algériai kapadohányból? Ferlinghetti felé kínálta a dobozt. – Mondja, még mi mindenben hazudott? A férfi széttárta a karját. – Semmiben – mondta, és odatartotta az öngyújtóját. – Mégis, miben hazudtam volna? – Én tudjam? Azért kérdezem. – A munkámról kényszerűségből mondtam azt, amit mondtam – fújta ki Ferlinghetti a füstöt. – Értse meg, a látszat amellett szólt, hogy maga meg a márki egy követ fújnak. Minden erre mutatott. Magának ez nem logikus? – Logikus. – Akkor meg? Nem is értem, mit lovagol ezen annyit. Gina maga elé nézett. 263

– Tudja – mondta –, igazából én sem tudom. Maga a logikát említette, és igaza van. Sok nője volt életében, Ferlinghetti nyomozó? – Nem. Talán a feleségem lehetett az ötödik. Utána volt még kettő. – Esetleg nem ismeri jól a nőket. – Lehet. – Mi nem mindig vagyunk logikusak. – Hát azt azért már észrevettem. – Próbálja magát beleélni az én helyzetembe. Emlékszik arra az estére, amit a Bellevueben töltöttünk? – Természetesen. Minden percre. – Köszönöm, ez jól esik. Akkor nyilván emlékszik, miről beszélgettünk… szóba került a családja… a gyerekek… Róluk igazat mondott? – Róluk igazat mondtam. Mindenben igazat mondtam, csak a munkámat illetően állítottam valótlant. Csakugyan elözvegyültem, és csakugyan megfojtanám az anyósomat egy Icánál vízben. – Azt is mondta… előbb-utóbb meg kell állapodnia valaki mellett. Ferlinghetti egy pillanatra elhallgatott, azután bólintott. – Igen, ez így van. Csakhogy egy zsarunak, különösen két neveletlen gyerekkel, nagyon nehéz társra találnia. Ha csak nem a másik is zsaru. De a zsaru házasságok se nagyon szoktak működni. Az állandó gyanakvás szakmai ártalom, és ha két ilyen karakter összeadódik, abból sok jó nem sül ki. Túl sokat tudnak egymásról. – Túl sokat tudnak – ismételte Gina. – És az miért baj? – Nem baj, csak adott szituációban nem biztos, hogy jót tesz. Tudja, az őszinteség szép dolog, csakhogy a hazugság a cement, ami összetartja a világot. Ha mindenki egy csapásra őszinte lenne, a társadalmak széthullanának. 264

– Nagyon szomorú, ha igaza van. – A világ nem mindig vidám és boldog hely. Csak ha azzá tesszük. Néha összejön. Mint a Bellevue-ben. Néha meg nem. Legtöbbször nem. Gina a fejét rázta. – Maga felnőtt nő, de mivel soha nem élt az árnyékos oldalon, sok szempontból gyerek maradt. Nehogy zokon vegye, millió szám vannak ilyen emberek, és bár minél többen lennének. Ők legtöbbnyire abban a hitben élnek, hogy van egy működő társadalom, törvényekkel, lehetőségekkel, amelyekkel ők élnek is. Közben meg csak szerencséjük van. Ettől persze még jó emberek. De a világ nem belőlük áll. A világ pénzsóvárságból áll, a világszenvedésből áll, amiket az ilyen Orsini-félék hoznak rá, akiknek nem elég, hogy az egész életüket nyugdíjasként tölthetik el egy ilyen szigeten, nekik még több kell, még azon az áron is, ha néhány ezer kilométerre innen fiatal srácok rojtosra lyuggatják a vénájukat, és habozás nélkül készek akár a szülőanyjuk nyakát is elvágni, csak hogy pénzhez jussanak, és megvehessek ezt a szart. A világ tekintélyes részben ilyen alakokból áll, akikhez képest a maga volt férje leginkább ártalmatlan bohóc a lízingelt kocsijával meg a tippmixes fogadásaival. – Ferlinghetti a sziget felé bökött. – Ez itt Capri, a létező mennyország – mutatta, majd lefelé, a tengerfenék felé bökött. – Ez meg azoké, akiknek amaz nem jut lei. Nem azt mondom, hogy ez így van jól, azt sem, hogy így van rosszul. De hogy így van, az biztos. – Én ezt mind elhiszem magának. – Gina lehajtott fejjel keresgélte a szavakat. – Nem is ezzel akartam vitatkozni. Készséggel elismerem, hogy maga több mindent megélt, több mindent látott, mint én. A logikáról beszéltünk… arról, hogy a nők mások. Igen, mások vagyunk, a maga szemében talán illogikusak… mert nem feltétlenül tartjuk 265

törvényszerűnek, hogy, kissrácok autóemblémák miatt a rendőrségen kössenek lei, később meg torkokat nyisszantsanak el, hogy heroinhoz jussanak. És mi akkor is szeretnénk hinni abban, hogy mindez nem törvényszerű, amikor tudjuk, hogy az, és tudjuk, hogy a férfiaknak van igazuk. Igen, ez a maguk társadalma. És olyan is – tette hozzá indulat nélkül. – Olyan is. Ferlinghetti arca megfeszült. – Ez övön alul volt – mondta. – Kurvára övön alul. – Ó, hiszen nem így van jól, de nem is így van rosszul. Viszont így van. Nem maga mondta? – Én húsz éves korom óta azon vagyok, hogy ne így legyen. – Igen, ez a különbség köztünk. Én, mióta az eszemet tudom, azon vagyok, hogy a világ olyan maradjon, amilyennek hiszem. Ettől vagyunk nőből, Paulo. Nem vagyunk logikusak, mert az nekünk meg van engedve. Nem árt, ha néha rajtunk van az a bandana. Még akkor sem, ha néha vakon nekimegyünk valaminek. Beleugrunk egy házasságba, amibe nem lenne szabad. Szánalomra méltó eunuchnak nézünk egy amúgy jóravaló és kedves pasit, csak mert néhány kilóval több van rajta a kelleténél. És bedőlünk egyes jóképű gazembereknek, akik pezsgős reggelire meg gyertyás vacsorára invitálnak minket. Azt hisszük, kíváncsiak a lelkünkre, holott jó esetben csak dugni akarnak… rossz esetben pedig a nem létező titkainkat akarják kicsalni belőlünk. Ferlinghetti megköszörülte a torkát. – Ez az, amire már a kikötőben szerettem volna reagálni – mondta. – Csak nem hagyott szóhoz jutni. Gina széles mozdulatot tett a kezével. – A magáé a pálya. – Amikor a feleségem meghalt… és egyedül maradtam a gyerekekkel… egy darabig nem akartam senkit magam 266

mellé. Azután ez megváltozott. Fokról-fokra. – Ferlinghetti gondosan elnyomta a csikket a fedélzeten, s a mozdulat mintha sohasem akart volna abbamaradni. Azután felnézett. – Mi tulajdonképpen háromszor találkoztunk először. – Az első – mosolygott Gina – a Monté Solaróban volt, ahol nem tudtam felmondani a korzikai alkotmányt. – A második a polgármester fogadásán, ahol ennek a bűnözőnek az oldalán láttam meg. – És a harmadik? – Az volt a legszebb – nézett rá Ferlinghetti. – Mit is ittunk? Pinot… – Grigiót. – Igen. Soha nem fogom tudni megjegyezni ennek a bornak a nevét. – Ferlinghetti töprengve megrázta a fejét. – Amikor ott voltunk… és a munkámról kellett beszélnem… akkor tűnt fel először, hogy hiányzik az igazmondás. Szívesebben beszélgettem volna úgy magával, hogy ne kelljen minden szavamra figyelnem. Pedig az, az este munkának indult. Aztán… aztán egész másként végződött. Gina figyelt. – Aznap este, miután hazavittem, találkozóm volt Adrianával – folytatta a férfi. – Éjféltájt kiosontam a panzióból, és elmentem hozzá. Tudtam, hogy már akkor is megfigyelés alatt tartott minket Orsini, amikor vacsoráztunk; később is volt árnyékom, de sikerült leráznom. Már akkor sem egészen értettem: ha maga Orsini embere, akkor miért állít ránk még valakit? Mi értelme van ennek az egésznek? – Adrianánál volt ugyan sör, de én, ki tudja miért, limoncellót ittam. Adriana arra volt kíváncsi, mit tudtam meg, én pedig kis híján azt mondtam neki: semmi különöset, azon kívül, hogy szerelmes vagyok magába. Gina szája elnyílt.

267

– Nem voltam vacsorázni senkivel – mondta Ferlinghetti – azóta, hogy a feleségem terhes lett az első gyerekkel. Jó, volt egy-két alkalom, kollégákkal vagy a srácokkal beugrottunk egy McDonald’sba, ami azért nem ugyanaz. De jó tíz éve nem voltam vacsorázni egy nővel, akire nőként tekinthettem. Jó tíz éve nem ábrándoztam senki társaságában arról, hogy egyszer normális életet élhetünk, gyereket nevelhetünk, együtt vacsorázhatunk, focit nézhetünk a tévében… vagy épp búvárfilmet, nekem mindegy… – És hát ez az egész kiszaladt belőlem. Adriana azt hitte, nem is tudom folytatni a munkát, de aztán valahogy meggyőztem – jobban mondva saját magamat győzködtem, Caprira fogtam mindent, meg arra, hogy már nagyon régen nem volt senkim, csak van jogom egy kis fellángoláshoz. Mert azt hittem, arról van szó. – Ginára pillantott. – Csakhogy nem fellángolás ez – mondta a szemébe nézve –, hanem villámcsapás. Szeretem magát, és azt szeretném, ha hozzám jönne feleségül. Gina mondani akart valamit, de nem tudott mit. Végül kidadogta: – De… hát… – Nem ismer nagyon régen – tette hozzá Ferlinghetti –, de annyira talán igen, hogy elhiggye: ha mondok valamit, azt komolyan is gondolom. – A part felé pillantott. – Mindjárt kikötünk. – Felállt, és kinyújtotta a karját. – Adja a kezét. Gina, mint valami hipnotikus álomban, engedelmeskedett. A férfi kezénél fogva vonta magához, átölelte a derekát és a szemébe nézett. – Jöjjön velem, ha vége lesz itt ennek az egésznek – mondta, azzal megcsókolta. Gina lehunyta a szemét, s reszketett. 268

Alig érezték, amint a Nanette a mólót szegélyező gumiabroncsokhoz ért. Gina félájultan bontakozott ki, és halvány mosollyal, félig lehunyt szemmel pillantott Ferlinghettire. Ujjai megcirógatták a férfi homlokába lógó fekete tincseket. A férfi rámosolygott. – Menjünk – suttogta halkan, és kinyitotta a kabin ajtaját. Összeölelkezve léptek ki. Ebben a pillanatban ismerős hangot hallottak a fedélzetről. – Mííjáúúú! Mindketten a hang irányába fordították tekintetüket. Frederico Rocco a mólóról egy ugrással a Nanette fedélzetén termett. Kezében egy jókora csavarkulcs csillogott veszedelmesen, amit ki tudja, hol kaparinthatott meg.

269

26. Marina Grandé, Capri

Massimo látta a sziget felé tartó Nanette-et. Ő maga a Caremar egyetlen vasárnap délutáni átkelőjáratának fedélzetén toporgott. Már vagy fél órája haladt a komp, és Massimo majdnem megőrült az idegességtől. Irigyelte azokat, akik dohányoznak és isznak, mert ilyenkor van mivel lecsillapítaniuk magukat; ő maga szíve szerint néhány bécsi jellegű cukrászsüteményt vett volna magához, de a hajó egyetlen, félig-meddig zárva tartó büféjében ilyesmivel nem szolgáltak, az italon kívül csak sós aprósüteményt vesztegettek, amit Massimo szívből utált. Még az utastérből figyelt fel a nyílt tengerről a sziget felé haladó halászhajóra, és valami megérzéstől vezettetve kiment a fedélzetre. A két hajó a sziget felé közeledve hegyesszöget zárt be, s így egyre fogyott közöttük a távolság. Massimo a korlátot szorítva arra gondolt, bár lenne távcsöve. Nem volt, de tíz perc elteltével többékevésbé jól ki tudta venni a bárka oldalára mázolt nagy, ákombákom betűket: NANETTE. – Ez az – mondta félhangosan. A hajó neve szerepelt a Nauticával kötött szerződésben, amit ő hozott tető alá. Aggodalmasan fürkészte a fedélzetet. Senkit nem látott rajta, csak a kormányosfülkében sötétlett egy alak – 270

nyilvánvalóan a kormányos. Ami persze nem jelenti azt, hogy Gina nincs a fedélzeten. Remélhetően nem történt baja! Ahogyan a capri Marina Grandéhoz közeledtek, egy jóval nagyobb hajó – hófehér, óriási, szinte mesebelien pompás jacht, a Luna, amely szintén Nápoly felől érkezett, és nemrég hagyta el az átkelőhajót – kitakarta a Nanette-et. Massimo gondolkozott. Úgy döntött, a legjobb lesz, ha nem tér el az eredeti tervtől, hanem azon nyomban felhívja a csendőrséget. Azután még mindig odamehet a hajóhoz, és érdeklődhet Gina felől. Tűzött a nap, amikor befutottak. A kikötő szinte teljesen kihaltnak tűnt a szieszta közepén. Massimón kívül csak mintegy tucatnyi turista vánszorgott le a hajóról. Massimo ismerte a járást; több tucatszor nyaralt a szigeten. Egyenesen a legközelebbi nyilvános telefonhoz ment. A csendőrséget kártya nélkül lehetett hívni. Hívta is, de foglalt volt. Azután nem vették fel. Azután megint foglalt volt, sokáig. Nagyon sokáig. * Piero Orsini márkit sokkos tünetekkel vették fel a szerény, kétemeletes capri kórház ápoltjainak sorába, majd meglehetősen sokáig kellett ülnie kísérői társaságában az üres vizsgálóban, mert az ügyeletes orvosnak más dolga is akadt. Mikor visszatért, megmérte páciense vérnyomását – ami nagyon magas volt, gyógyszert is kellett rá adnia –, azután meghallgatta a szívverését – a márki szívritmusa hagyott kívánnivalót maga után, ezért az orvos azonnal elhatározta, hogy EKG-t csinál –, majd az adminisztráció közben idegesen tekintgetett az egyenruhásokra. 271

– Nem tudom, mit csinált ez az ember – mondta szigorúan –, de néhány magánjellegű kérdést kell neki feltennem. Jó lenne, ha arra az időre elhagynák a vizsgálót. A csendőrök összenéztek. – No, mi lesz? – csattant fel a doktor. – Mannari őrnagy szigorú parancsa… – kezdte az egyik. – Mi a gyanú ellene? – szakította félbe az orvos. – Kocsmai verekedés, doktor úr. Az orvos elnevette magát. – Már azt hittem, a pápa ellen tervez merényletet. Szíveskedjenek kifáradni az ajtó elé. Köszönöm. Feléjük nézve várta meg, amíg az ajtó becsukódik. – Nos, akkor – mondta, de amikor visszafordította a fejét, enyhe szúrást érzett az álla alatt. – Ne mozduljon – mondta a beteg. Hosszú injekciós tűt tartott az ujjai között. Látszott rajta, hogy nagyon biztos a keze. Az orvos megdermedt. – Semmi bajom magával – mondta a beteg –, de ha ezt most felnyomom, meg sem áll az agyáig. És ki tudja, mit találok ott el vele. Megértette, amit mondtam? Nehogy beszéljen vagy bólogasson. Csak a szemével jelezzen. Az orvos óvatosan lenyelte a szájában hirtelen összegyűlt nyálat, majd lassan leeresztette a szemhéját. – Kitűnő – bólintott a beteg. – Ki kell jutnom innen. Továbbra se csináljon semmit, ne kommentáljon, ne próbáljon lebeszélni, csak azt tegye, amit mondok. Most telefonálni fogok, azután szép lassan felállunk és odamegyünk az ablakhoz. Várt egy pillanatig, azután szabad kezével lebillentette a kagylót az orvos íróasztalán álló készülékről, utána tárcsázott. Egy Giacomo nevű alakkal beszélt; gyorsan és szabatosan magyarázta el, hol van, majd az ablakon kipillantva azt is, a kórháznak melyik fertályához kell 272

jönnie. A tű moccanás nélkül ült eközben az orvos álla alatt. A férfi arcán kövér verítékcseppek ütköztek lei. A beteg letette a kagylót, és kutató pillantást vetett rá. – Mindjárt vége. – Az orvos belenézett a szempárba, és fojtogatni kezdte a tudat. Ez az ember azt tervezi, hogy meggyilkolja, mielőtt távozik innen. A másik megérezhette ezt. – Nyugalom – mondta. – Hálából, amiért nem nyársalom fel az agyát, mint valami lepkét, tegye meg, hogy vár fél percet, és csak azután értesíti őket. – Az ablak felé pillantott, ahonnét motorberregés hallatszott. – Álljon fel. A beteg fellépett az ablakdeszkára, s visszapillantott a halálra vált orvosra. Tétovázott egy pillanatig, azután ujjai kiejtették a tűt, ő maga pedig ugrott. Tompa puffanással ért földet, hemperedett egyet, majd ugyanazzal a mozdulattal felugrott, és az ott várakozó vörös Kawasaki nyergébe ugrott, átölelve a vezető derekát. Nem nézett vissza. Az orvos hörgő lélegzetet vett, majd megtapogatta a torkát, és megnézte az ujját, nem sértette-e fel a tű. Csak azután nyitotta ki az ajtót, hogy közölje a csendőrökkel: az őrizetes megszökött. * – Ez ma már a második, akivel látlak – vicsorgott Rocco, és meglóbálta a csavarkulcsot. – Hány van még? – Részeg vagy, Fred – mondta Gina. Ferlinghetti rápillantott. Szikrányi félelem sem látszott a nőn, inkább dühös volt. De nagyon. És dühösen még szebb. – Soha nem bírtad a piát. Tedd le azt a vasat. Ferlinghetti Gina elé lépett, s testének tömege eltorlaszolta a kabin szűk bejáratát. Ellenfelét méregette. Valóban ittasnak tűnt – ami azt illeti, még sokkal részegebbnek, mint reggel, pedig azóta még a csendőrfogdát is megjárta –, szeme vérben forgott, és a 273

súlyos acél szerszám reszketett a kezében. A fickó nagyjából olyan volt, mint ő – annyi idős, olyan magas és súlyú; talán izom tekintetében elmaradt, ezt azonban az indulat sokszor pótolni szokta, és ami az indulatot illeti, a fickóban nem volt hiány. Nem tudta, mennyire gyakorlott verekedő. Miután egy nápolyi csirkefogó, alighanem volt már része bunyóban néhányszor életében. Martagno kapitány lépett ki a kormányosfülkéből. – Hé! – mondta. – Mi az Isten… Ferlinghetti felemelt kézzel nyugalomra intette, és Roccóra összpontosított. Szép szóval próbálkozott, kijelentő módban, ahogyan a rendőriskolában, pszichológiaórákon tanulta. Kijelentő módból általában jobban értenek a részegek és a gyerekek, mint a felszólításból. – Most leteszed azt a vackot – mondta nyugodt hangsúllyal –, azután megfordulsz, lemész a hajóról, és ott megbeszéljük. – Veled már eleget beszélgettem – mondta Rocco, és ahogy a hajó megingott, enyhén megtántorodott. – Meg akartál szabadulni egyszerre mind a kettőnktől, mi? Hát tőlem nem sikerült. Ferlinghetti méregbe gurult. – Nyugtával dicsérd a napot. Tedd le azt a szart, térj magadhoz, menj vissza a mólóra, és talán nem leszel napi ételkülönlegesség a murénák étlapján. – Előrelépett. Ösztönösen a fegyverére gondolt. A fegyvere azonban Párizsban volt. Magában szitkozódott, és figyelte Rocco szemének minden rezdülését. – Veled majd később számolok – mondta Rocco. Elmosódottan ejtette a szavakat. – Ha bácsinak szólítasz, talán nem öllek meg. Előbb azonban ezzel a ringyóval van beszédem. Állj el az utamból!

274

– Ringyó az a bárcás édesanyád, akin a fél amerikai flotta végigment partra szálláskor, és még mindig nem volt elég neki! Rocco elvörösödött dühében. – Nem jól tudod a történetet. Szívesen kiment volna az én anyám a kikötőbe, de a te anyád, akit a Wehrmacht vetett be, hogy tartóztassa fel az angolszászokat, mondta neki, fölösleges kimennie, mert már elintézte, amit ott el lehetett intézni. Ismeretlenül is meg kell köszönnöm neki, hogy megóvta az anyámat a stricheléstől. Anyád volt a németek titkos csodafegyvere, a prototípus. Csak hát a sorozatgyártást már nem tudták beindítani. – A kurva anyádat – mondta Ferlinghetti, és támadott. Rocco lesújtott a csavarkulccsal. Sikerült elkerülnie, de Rocco is kitért az ő, megsemmisítő erejűnek szánt ökölcsapása elől. Rocco elesett volna, ha a hajó most meg nem billen az előző irányba; így azonban Ferlinghetti vesztette el az egyensúlyát. Martagno kapitány lába alatt teljesen szilárd maradt a talaj. Miközben Ferlinghetti feltápászkodott, már egy méterre volt Roccótól. – Takarodj a hajómról, te… Rocco alattomos, alig követhető mozdulattal, oldalról sújtott le rá, és épp a halántékán találta cl. Reccsenés hallatszott. Martagno egy pillanatra megmerevedett a levegőben, azután oldalra dőlt, akár egy zsák. Vére vészes sebességgel folyt szét a fedélzet durva, szél- és só marta deszkáin. Gina bénultan figyelte a jelenetet. Fredericónak vagy nem volt ilyen oldala régebben, és akkor nagyon sokat változott, amióta kitette a szűrét – vagy mindig is volt ilyen oldala, csak épp mesterien titkolta. Lehet, hogy most embert ölt.

275

Oda akart volna szaladni Martagnóhoz, de Frederico, kezében a véres csavarkulccsal, közöttük állt. Szeméből semmit nem lehetett kiolvasni, és ez volt az igazán ijesztő. – Állj – mondta valaki. Ez a hang is ismerős volt – noha nem a múltból, hanem a közelmúltból. Piero Orsini sápadt volt, de uralkodott magán – mint legtöbbször. Kezében fegyvert tartott. Nem ugyanazt, amit reggel. Azt a csendőrség elkobozta. Ez egy jóval nagyobb és félelmetesebb fegyver volt, kilencmilliméteres. – Oké, Fred – mondta szinte szívélyesen. – Innentől átveszem. Rocco szeme Orsiniról Ferlinghettire, onnan Ginára villant. – Bikatalálkozót rendeztél? – kérdezte gúnyosan. – Csak ennyien vagyunk? – Tegye le a fegyvert, Orsini – mondta Ferlinghetti. – Megtaláltuk lenn a cuccát. Pontosan tudjuk, hol van. A játszmának vége. – Fogalmam sincs, miről beszél – válaszolta halkan a márki –, de ami a játszma végét illeti, ahhoz van egy két szavam. – Remélem is – hallott maga mögött egy női hangot, majd nyomban hideg acél érintette a füle tövét. Hátrasandított. A nő harminc körül járt, nagyjából olyan magas volt, mint ő. Fekete haját lófarokba fogta. – Cipriani nyomozó, római bűnügyi rendőrség – mondta a nő éles hangon. Orsini szeme előtt egy igazolvány villant meg. – Dobja a fegyvert a fedélzetre. Orsini mozdulatlanul állt. – Háromig számolok. Egy…

276

A fegyver csöve most akkora erővel nyomult a bőréhez, hogy kénytelen volt félrehajtani a fejét. Elengedte a pisztolyt, amely nagyot koppant a fedélzeten. – Letartóztatom – kiáltotta a nő – kábítószerrel való visszaélés, emberölés kísérlete, súlyos testi sértés, emberrablás kísérlete, terrorcselekmény előkészítése, valamint szökési kísérlet és a hatósággal való szembeszegülés vádjával. – Egy kemény kéz a korlát felé terelte Orsinit. – Nem hagyott ki valamit? – kérdezte színtelen, gúnyos hangon. – Majd kiválogatja az államügyész. – Szétrúgták a lábát. Ösztönösen meg kellett kapaszkodnia a korlátban. Csuklóján abban a pillanatban bilincs kattant, aminek a másik felét a korláthoz rögzítették. Újabb hullám érkezett valahonnan, a hajó ismét megdőlt, s a márki elveszítette az egyensúlyát. A bilincs a rándulástól megfeszült, és a racsnik azonnal beljebb záródtak. Orsini felordított. Adriana, akinek a szeme eddig ide-oda járt a fedélzeten, most Frederico Roccóra meredt. – Le azzal – mondta, és fenyegetően intett a szolgálati fegyverével. Hátat fordított Orsininak, aki a fájdalomtól nyögve térdelt a korlát mellett, és Rocco felé indult, hogy gyorsabb cselekvésre ösztönözze. Rocco elhajította a csavarkulcsot, jó messzire, és felnézett, el Adriana feje fölött. Adriana Ferlinghettire, majd Ginára pillantott. Ők is arra néztek. A fedélzeten lassan, szürkén leúszott végig egy hatalmas árnyék, és a hőmérséklet hirtelen csökkent. Adriana megfordult. Hatalmas, hófehér hajó állt a Nanette mellé, s a halászbárka megint megbillent. A hajón két öltönyös férfi állt. Az egyik idősebb volt; halvány hajszálcsíkos ingéhez nem nyakkendőt viselt, 277

helyette vörös selyem bandanát hordott a nyakában. A másik hagyományosan öltözött; méretre készült zakója alatt izmok dagadoztak. Keze egy meghosszabbított tárral rendelkező, hangtompítóval ellátott, izraeli gyártmányú Uzi géppisztolyt markolt. Adriana eldobta a fegyvert. A hatalmas jacht hófehér oldalán ez állt kék betűkkel: LUNA. * A bandanát viselő férfi mondott valamit a géppisztolyosnak, aki bólintott, majd – a teherhajón rá figyelőket nem tévesztve szem elől – egy rúgással kilökte a Luna hágcsóját. Az alumínium szerkezet alja csattanással ütközött a Nanette korlátjához. – Ide fel, mind – rendelkezett a géppisztolyos, akcentusos olaszsággal. – Első te. – A géppisztoly csöve Ferlinghetti felé mozdult, azután újra kitért és Ginán állapodott meg. – Második te. – Fred Rocco volt a harmadik célpont. Az Uzi most mintha tétovázott volna a férfi markában. – Te is – hangzott a parancs. Ferlinghetti már felfelé mászott; Gina a hágcsó alján állt, Rocco tétovázva közeledett. Most az idősebb férfi is fegyvert vett elő – olyasfajta kilenc milliméterest, mint amilyen Orsininál is volt –, és a Limára felterelt emberekre szegezte. Ferlinghetti igyekezett takarni Ginát, s közben felpillantott a jacht parancsnoki hídjára. A harmadik férfit a kormányosfülkében fedezte fel; azzal volt elfoglalva, hogy a gázkar és a kormánykerék finom, összehangolt mozgatásával a halászhajó mellett tartsa a lehorgonyozatlan és kikötetlen jachtot. – Te – mondta a géppisztolyos Adrianának. – Nyisd ki. Adriana a korlátnál térdelő, fájdalmában eltorzult arccal sziszegő Orsinihoz lépett, lassú mozdulattal elővette a 278

kulcsot és eloldotta a férfit a korláttól. Orsini dühösen rázta le a bilincset csuklójáról, ami máris vörös volt és duzzadt, majd ellépett Adriana mellől, és a földről összeszedte a lőfegyvereket – előbb a nyomozóét, azután a magáét. Azután bement a kapitányi kabinba, és rövidesen a térképpel jött ki. A bejelöléseket nézegette. – Néhány napja megszakadt üzleti megbeszélésünkre – mondta – rövidesen pontot teszünk, hölgyem. Fáradjon fel a hajómra. Ismeri már a járást. Orsini hágott fel utolsónak a jachtjára. Az idős férfi nyugodt tekintettel fordult feléje. Doromboló hangon szólalt meg: – Örülök, hogy látom, Piero. Bemutatja nekem azokat az ismerőseit, akikhez még nem volt szerencsém? Orsini az ajkába harapott. Majd Adriana felé intett az állával. – Az olasz zsaru. – Ginára nézett. – Donatelli kisasszony, a régész. Ez itt a volt férje. Már másodszor józanodik ki ma. Az meg ott… a párizsi rendőrség embere. – És ő? – mutatott a férfi a Nanette kapitányának testére. – Kívülálló – mondta Orsini. – Ennek a teknőnek a tulajdonosa. A főnök korzikai nyelven kiáltott fel a hídra. – Indíts. Odakinn is elintézhetjük őket. – Én a maga helyében azon lennék, hogy megbeszéljem a dolgot – mondta Ferlinghetti korzikaiul. – A hatóságok tudnak az egész ügyről. Perceken belül itt teremnek, és innen nincs menekvés, Colombani úr. Ezt maga olyan jól tudja, mint én. – Hazudik! – mondta Orsini. Egy pillanatig keresgélte a szavakat, azután dühösen franciára váltott. – Hazudik. Fél tucat tökkelütött csendőr van ma szolgálatban, az is mind engem keres. Ha pedig a rendőrséget értesítették volna, már régen itt lennének. 279

Az idős úr ügyet sem vetett Orsinira. – Tehát ismer engem – meredt Ferlinghettire. – Személyesen még nem volt szerencsénk, a bűnügyi nyilvántartásban viszont ott van a neve is, a fényképe is. Luigi Colombani, hatvanöt és hetven között, a születési dátumát nem jegyeztem meg. A Korzikai Felszabadítási Akciócsoport katonája, összesen tizenöt évet töltött börtönben. A szervezet élére legutóbbi szabadulását követően, négy éve került, közvetlenül azután, hogy fivére, Ettore, az addigi főnök, életét veszítette a biztonsági erőkkel folytatott tűzharcban. Colombani úr ötlete volt, hogy vessenek ki sarcot nem csak a Korzikán ingatlant vásároló külföldiekre, de a külföldön letelepedett gazdag korzikaiakra is. – Orsini felé pillantott. – Függetlenül attól, beszélik-e az anyanyelvüket, vagy sem. A márki elvörösödött dühében, és szólni akart, de Colombani egy kézmozdulata belé fojtotta a szót. A hajó lassan hátrálva siklott el a Nanette mellől, ki a kikötőből. – Paulo Ferlinghetti – mondta Colombani. Oldalra hajtott fejjel, összeszűkült szemekkel vizslatta. – Nagyjából harmincöt éves, és nem az a típus, aki megöregszik. Pedagógiai főiskolát végez, később azonban, ahelyett, hogy tiszteletre méltó hivatásának élne, beáll a megszálló francia hatalom fegyveres testületébe, és azóta is ott szolgál. Ez hazaárulás, amiért mifelénk halálbüntetés jár. Függetlenül attól, hogy a hazaáruló beszéli-e az anyanyelvünket, vagy sem. – Mondja ezt olyasvalaki, aki szabadságharcosnak tartja magát, és közben gyerekek ezreit mérgezi meg – köpte Ferlinghetti. – Dehogy szabadságharcos maga, Colombani. Maga is jól tudja, hogy légvárat épített egész életében. Korzika nem Algéria, és Franciaország soha nem fog lemondani róla. Köztörvényes bűnöző maga a márkijával

280

együtt, aki jól él mások szenvedéséből. Egy darab szar, ami hamarosan eltűnik a lefolyón. Colombani tekintete megkeményedett. – Hogy ki hol tűnik el, az rövidesen elválik – mondta. – Piero barátom most megmutatja, hol van a hajón az a rész, ahol a legbiztonságosabban el tudjuk magukat zárni. Maga, kedvesem – mutatott Ginára – nem megy velük. Maga itt marad a társaságunkban. – Kinyújtotta a kezét a térképért. – Rövidesen alkalma nyílik rá, hogy megmentse magát egy igen kellemetlen halálnemtől, aminek a neve fulladás. * Massimónak fogalma se volt róla, mennyi idő telt el azóta, hogy először próbált kapcsolatba lépni a csendőrséggel. Amikor végre meghallotta Sandrini őrmester hangját, összefüggéstelenül kiabálva elhadarta a mondandóját. Sandrininak többször félbe kellett szakítania. Az utolsó alkalommal ezt mondta: – Most már minden világos. Tudunk Rocco úrról, és ismerjük meggondolatlan természetét. Ma be is kellett hoznunk rendbontás miatt. Az ügyét lezártuk, és útban van Nápolyba. – Lezárták? – Pontosan. – Az őrmester hangja most türelmetlenné vált. – Van ezen kívül még valami, amiben segíteni tudunk? – Hát… nézze, én… – Köszönjük, hogy telefonált. – Kattanás hallatszott. Massimo bután meredt a kagylóra, majd lassan visszatette a helyére, és sóhajtott. Lassan kilépett az árnyékoló alól a tűző napra, és azon gondolkozott, vajon nem csinált-e gyerekes ostobaságot azzal, hogy idejött. Baktatott arrafelé, ahol a Nanette kikötött. Miután köröskörül minden nyugodt volt, feltűnt neki, hogy a fedélzeten 281

mozgás van. Megállt, és maga sem tudta, miért, belépett a fal mellé, az árnyékba. Ott haladt tovább, lassan. Aztán, amikor látta, mi történik, már valamivel gyorsabban. Szíve a torkában dobogott. Ginát már messziről felismerte a szőke hajáról. Volt még vele egy nő és három férfi; amikor közelebb férkőzött, látta, hogy még valaki mozdulatlanul hever a fedélzeten. A hajó mellett egy jóval nagyobb, fehér jacht állt – ugyanaz, amit idefelé jövet látott. A jachton két, vészjósló kinézetű, fegyveres férfi. Végül a lentiek elkezdtek felmászni a nagyobb hajóra – nyilvánvalóan nem önszántukból. Valami iszonyú történik. Massimo remegő térdekkel osont tovább az árnyékos részen, egészen addig, amíg túl nem jutott mind a két hajón. Ekkor visszafordult. A fehér hajó nem volt kikötve, a motorjai pedig jártak. Massimo tudta: vissza kell mennie a telefonhoz, és segítséget kérni. De vajon most mennyi időbe telik, amíg felveszik? És mi van, ha nem hisznek neki? Kétségbeesetten körülnézett. Nagyon félt, de kétségbeesése elszántságát is növelte. A nagyobbik hajó azonban nem állt mólónál. Csak a kisebbiken keresztül lehetett a fedélzetére jutni. Massimo torkából nyüszítés szerű hang tört fel, miközben körülnézett, és arra gondolt: alighanem az ő hibája az egész. Két lépésre tőle, egy cölöphöz kikötve, viharverte ladik ringatózott. Az evező oda volt dobva az aljába. * Ginát fekete műbőr forgószékben kínálták hellyel a kormányosfülkében, ahol Orsini márki vette át a kormányt a Columbani kíséretében lévő brigantitól. Maga is 282

elcsodálkozott rajta, hogy nem fél. Olyasféle nyugalom fogta el, mint a pácienst, aki a fogorvosi váróban képes újságokat lapozgat. Az egyik géppisztolyos a sarokban állt; nem rá, de felé tartotta a fegyvert. Társa a bezárt rabokra vigyázott valahol a hajón. Columbani elgondolkodva járkált fel-alá, majd mélyen elmerülve bőrrel bevont cigarettatárcát vett elő. Felpillantott, megállt, odakínálta Ginának, aki a fejét rázta. Columbani vállat vont, és rágyújtott. – Meglehetősen kínos helyzetben vagyok – mondta –, hiszen barátunk hajójának mozgását minden bizonnyal figyelemmel kísérik a hatóságok. Kétszer is láttam rendőrségi helikoptereket, miközben jöttünk. – Megrázta a fejét. – A szállítmány kiemelésével még nem lenne baj, hiszen egyszerre három kitűnő búvár is a rendelkezésünkre áll, akik közül ketten – jelentőségteljesen Ginára nézett – pontosan tudják, hol található. – Rám ne számítson – mondta Gina. – Higgye el nekem, olyan helyzetben van, amelyben nem érdemes fogadkozni, Donatelli kisasszony. Még kénytelen lenne megszegni a szavát. – Nem értem, miért nem látják be, hogy a játszmának vége. Nem gondolhatják komolyan, hogy a rendőrség végignézi, amint elhajóznak innen, a fedélzeten két és fél mázsa heroinnal. – Könnyen lehet, hogy ezt fogják tenni. Elvégre van biztosítékunk. Egy olasz rendőr, egy… francia rendőr, valamint ráadásnak maga. Olasz barátaink mindig is híresek voltak a könnyelműségükről, de a jó szívükről is. Ezért nem boldogultak a második világháborúban. Nem voltak elég… brutálisak. Nekem nincsenek skrupulusaim. A rendőrség pedig semmit nem fog kezdeni egy olyan hajóval, amelyen túszok vannak.

283

– Ma már az olasz rendőrségnek is vannak kommandósai – mondta szilárd hangon Gina. – Biztos lehet benne, hogy bevetik őket. – Ezzel kockáztatnák nem csak egy kollégájuk, de egy kiváló régész életét is. Azt hiszem, meg se tudnának minket észrevétlenül közelíteni. A radar azonnal észlelné őket. Jól mondom, Piero barátom? Orsini végzett a tolatással és a fordulással. Előremenetbe kapcsolta a hajót, és ütközésig balra tekerte a kormányt. A radarra pillantott. – Tökéletesen – mormolta. – Valahol csak meg kell állniuk, kipakolni – vágta oda Gina. – A futás egyszer véget ér. Ha az eddigi bűneiket még emberrablással is megfejelik… hát, én nem vagyok jogász, de olyan kétezer-ötszáz körül kérhetik majd a feltételes szabadlábra helyezésüket. Ha egyáltalán. Orsini hátrafordult. – Vannak módszerek, amelyekkel el lehet riasztani a rendőrséget – mondta nyugodtan. – Ha például elrettentésként felakasztott embert látnak az antennán himbálózni, valószínűleg úgy fogják gondolni, a többiek életét nem érdemes veszélybe sodorni. Ami azt illeti, nekem már van is erre jelöltem. Ferlinghettit például szívesen felhúznám az antennára, ezzel a két kezemmel. Vagy inkább a volt férjedet szeretnéd ott látni? Gina megvetően nézte. – Miért csinálod? * – Most mitévők legyünk? A kérdést egy immár színjózan Frederico Rocco tette fel, akinek a tekintete mélységes aggodalomról árulkodott. Senki nem felelt neki.

284

– Most akkor mitévők legyünk? – ismételte meg a kérdést Rocco idegesen. – Ezek nem kispályások. De nyilván maguk is látták. Most sem kapott választ. Az a két ember, akivel együtt a szűk, ablaktalan, koromsötét kamrába zárták, zsaru volt. Ők is pontosan tudták, hogy nem kispályásokkal van dolguk. Máris fullasztó volt odabenn a meleg. Patakzott róluk a víz, és nehezen szedték a levegőt. – Bassza meg, ki kéne valamit találni – mondta Rocco, ezúttal hangosabban, és hangja vibrált a félelemtől. Kinn is meghallhatták, mert súlyos ököl zuhant az ajtóra, és egy idegenes akcentusú hang bődült el: – Kuss, hallgat odabenn! – Fegyverest állítottak az ajtó elé – suttogta Adriana. Mi legyen? Ferlinghetti hangja hallatszott a sötétben. – Van egy ötletem, csak meg kell fontolni. – Senkinek nincs gyufája? – kérdezte Fred. – Nekem öngyújtóm van – súgta Ferlinghetti. – Bazi nagy, benzines. – Miért nem gyújtja meg? – Más elképzelésem van vele. Nem akarom pazarolni a benzint. Inkább felgyújtom vele az ajtót. Frederico felszisszent. – Maga tényleg őrült. Itt fulladnánk meg mindannyian. Így is alig kapok levegőt. – Mondom, hogy meg kell fontolni. Adriana szólalt meg. – Paulo, egy pillanatra azért meggyújthatná, hogy körül tudjunk nézni. – Felőlem – mondta Ferlinghetti, és felkattintotta az öngyújtót. De most sem láttak mást, mint abban a néhány másodpercben, amikor belökték őket ide. Kamrában voltak, ami egyetlen nyílászáróval rendelkezett: az ajtóval. Mosóés takarítószerek tárolására használhatták korábban, de mint a hajó többi része, ez is ragyogóan ki volt takarítva. 285

– Tartsa feljebb – mondta Adriana. A kamrában álmennyezet volt. Ha lett volna szerszámjuk és idejük, megbonthatták volna. De nem tudták megmondani, vezet-e valahová. Ferlinghetti rácsattintotta a lángra a kupakot. – Akkor mi legyen? – kérdezte. – Megpróbáljam? Az ajtó nem tűnik valami masszívnak, ráadásul kifelé nyílik. Nem véletlen, hogy itt strázsál ez az alak. Félnek, hogy kitörünk. – Azzal így is megpróbálkozhatunk. Mit segít, ha maga meggyújtja az ajtót? – A meglepetés ereje – magyarázta Ferlinghetti. – Kiszakad az ajtó, dől a füst, lángok csapnak fel. Talán több az esélyünk. Ekkor váratlanul zajt hallottak kívülről. Előbb mintha futó lábak robaja hallatszott volna, majd mintha jókora káposztás hordót ejtettek volna le a magasból. – Hát ez meg mi volt? – suttogta Rocco. – Cssst! – mondta Ferlinghetti. Némi szünet után kintről egy óvatos hang hallatszott. – Hé! Hé, van ott valaki? – Ki vagy? – kérdezte Adriana. * Orsini felvonta a szemöldökét. – Azt kérdeztem, miért csinálod? – ismételte Gina. Harag és keserűség fojtogatta. – Mindened megvolt… és ki tudja, mi mindened lehetett volna még – tette hozzá. – Ha pénzeled azt, amit… te felszabadító mozgalomnak tartasz, mások meg terrorszervezetnek… az egy dolog. Arra azt lehet mondani, tévedsz. De kábítószerrel kereskedni? Azt hiszed, erre mentséget lehet találni? Azt hiszed, meg tudod magyarázni a depresszióddal? A nyavalygással, hogy a lét 286

szenvedés, holott csak egy elkényeztetett majomról van szó, aki nemesnek hiszi magát, közben nem tud magával mit kezdeni? A márki arca elsötétedett. – Nem azért voltam őszinte hozzád – sziszegte –, és nem azért tárulkoztam ki, hogy ocsmány módon visszaélj vele, és a fejemre olvasd! Gina hisztérikusan felnevetett. – Nézzenek oda. Még nekem kéne lovagiasnak lennem, aki rab vagyok a te hajódon. De talán igazad van, mert hiába én vagyok a rab, te vagy a szánalomra méltó. Az a gyanúm, mégsem lehetett olyan szakszerű a kezelés azon a drága klinikán, ha még mindig itt tartasz. Azért vedelsz annyi pezsgőt, hogy legyen mivel elfeledtetned a narancslé ízét? Orsini ellépett a kormánykeréktől, és ökölbe szorított kézzel nekirontott. – Te… Columbani, aki eddig ajkán szórakozott mosollyal hallgatta a szóváltást, most közbelépett. – Állj – emelte fel a kezét, majd elegáns mozdulattal kibújt a zakójából, és az ablak mellé akasztotta. – Piero barátom, aligha lenne érdemes kárt tenni valakiben, aki pontosan tudja, hol van, amit keresünk. – Megmondtam, hogy rám ne számítson – mondta Gina. – És egyáltalán: túl sok jóra ne számítson. Elkövették azt a hibát, hogy elraboltak két rendőrt. Ráadásul egyikük olasz, másikuk francia. Mostanra szerintem már az egész Földközi-tenger a nyomukban van. Ebben a pillanatban valahonnét tompa buhanás hallatszott. Mind a négyen a kormányosfülke széloldali ajtaja felé fordultak, amerről a zajt hallották. Columbani gorillája egy lépést tett, majd megtorpant és a gazdájára bámult. 287

– Na tessék – mondta Gina. – Lehet, hogy már itt is vannak. Orsini a radart tanulmányozta, majd Columbanira nézett. – Nincs itt senki és semmi – mondta sápadtan. – Nem tudom, mi volt ez a zaj, de… A fülke másik, szélelleni ajtaja most hangos csattanással kivágódott. A gorilla azonnal sarkon fordult, s már lövésre emelte volna a géppisztolyt. A küszöbön álló, egész testében reszkető, groteszk figura azonban rákiáltott: – Dobd el! Gina szeme elkerekedett. – Massimo? – kérdezte hitetlenkedve.

* Massimónak nagyon neki kellett feküdnie az evezésnek, mert a hajó, amelyet utol akart érni, hátramenetben is félelmetesen gyorsult. Lélekszakadva lapátolt, de a ladik és a jacht gőgös metszésű orra közti távolság nemhogy nem csökkent, de növekedett. Kis híján sírva fakadt dühében, de ekkor a Lima lassítani kezdett, és Massimo hamarosan rájött, miért: forduláshoz készülődik. Eszeveszetten evezett, úgy érezte, majd’ beleszakad a válla. Ahogyan a hajó felé forduló oldalához közeledett, és megpillantotta a fedélzetről lelógó hágcsót, amit senki nem húzott fel a nagy sietségben, még keményebb iramot diktált. Megnövekedett ugyan annak kockázata, hogy a fedélzetről valaki meglássa, de ezzel most nem törődhetett. A Luna egyre lassított, s Massimo most hallhatta azt is, amint a motorok leállnak, majd hátramenetből előre-menetbe kapcsolnak. A jacht faránál felpezsgett a víz. Most már csak néhány méterre volt az oldalától. Massimo bizonytalanul, ingadozva állt fel. Igyekezett nem lenézni a tintakék hullámokra. A hágcsóra 288

összpontosított, és sikerült is megragadnia. Kalimpált egy darabig a levegőben a lábaival, de végül rálelt a legalsó fokra. Egy hirtelen érkező hullámtól derékig csuromvizes lett, de nem érdekelte. Feljebb mászott. A hajó ebben a pillanatban nagy reccsenéssel oldalba kapta a lélekvesztőt, amely némi tétovázás után felborult, majd nyomtalanul alámerült az előrelóduló Luna keltette hullámzásban. Massimo ebben a pillanatban már egyáltalán nem félt. Túlságosan nagy stressz-sorozat érte az utolsó néhány órában – meglépett otthonról, áthajózott Caprira, emberrablás tanúja volt, csónakot lopott, szokatlan fizikai megerőltetésben volt része, és most épp felkapaszkodott egy hajóra, amelyen fegyveresek tartanak hatalmukban fegyverteleneket – köztük Georgina Donatellit. Fogalma nem volt róla, mi történik, miért történik, és ha jut ideje elgondolkodni, minden bizonnyal arra a következtetésre jut, hogy az események nem teljes mértékben miatta következtek be. De hát nem jutott ideje a töprenkedésre. Vadonatúj edzőcipőjében szortyogott a víz, ahogy lépett. Óvatosan körülkémlelt. Erezte, hogy a hajó gyorsít, és egyre sebesebben szeli a hullámokat. Ez a jacht nem himbálózott, és a gyorsasága fenyegető volt. Hatalmas, fehér késként hasította a hullámokat. Massimo nem tehetett mást, mint hogy találomra elindult. Bekémlelt egy lengőajtó kerek üvegén, és miután senkit sem látott, belökte azt. Folyosóra jutott; a jobb oldalon beüvegezett nyílásokon át lehetett látni a tengert. Idebenn légkondicionálás működött. Csend volt, csak a talpa alatt érezte a motorok lüktetését. Haladt tovább a tat felé, lélegzetvisszafojtva. Bal kéz felé ajtók nyíltak, kettő; mind a kettőt megpróbálta, de zárva volt. Már kiért a folyosóról, és egy másik lengőajtón kellett kilépnie a tatnál, hogy azt megkerülve a hajó jobboldalán elinduljon előre, amikor rájött, hogy teljesen fegyvertelen. 289

Habozva visszalépett, és leakasztotta a második lengőajtón belül, vállmagasságban, előírás szerint elhelyezett kis tűzoltókészüléket. Vasból készült a palack, és olyan hat-nyolc kilót nyomhatott – ahhoz mindenesetre elég volt, hogy nagyot üssenek vele. Massimo nem akart most arra gondolni, mit ér egy poroltó a tűzfegyverekkel szemben. Kilopózott, megkerülte a hajó hátsó részét, és a túloldali lengőajtón ismét behatolt a fedélzet fedett részébe. Itt néhány lépcsőn lehetett lemenni, amelyek alján folyosó nyílt. Massimo óvatosan benézett, majd azonnal vissza is húzta a fejét. A partról látott jelenet főszereplőinek egyike strázsált a folyosón, kezében fegyverrel. Massimo nem tudta megállapítani, miféle eszköz az, de annyit tudott, hogy nagyon kell tartani tőle. Ismét óvatosan belesett. A férfi talán nyolc méterre lehetett tőle. Szemmel láthatóan egy ajtót vigyázott – nem volt nehéz kitalálni, miért. Most hátat fordított az ajtónak, félig Massimónak is, az órájára pillantott, azzal durva mozdulattal a hátára vetette a szíjon lógó fegyvert, feltépte a vele szemben lévő ökörszemet és rágyújtott. Massimo a távolságot méricskélte. Kék füstfelleg sodródott ki az ökörszemen. Most, vagy soha. Massimo, kezében a poroltóval, előrelendült. A férfi soha nem hallotta volna meg, ha nem cuppog még mindig a cipője. Felé fordult, és nagy szemeket meresztett. Egy másodperc késéssel kapott a géppisztolyhoz. Ez a másodperc elég volt. Massimo mind a másfél mázsa testsúlyát beleadta az ütésbe. A poroltó a homlokán találta el a férfit, és Massimo elszörnyedve nézte, amint a feje, mint valami görögdinnye, reccsenve kettéreped. 290

A hátára esett, és nem mozdult többet. Massimo egyszer még odanézett arra az iszonyú sebre, amit ő okozott, azután elfordult, és bekopogott az ajtón. – Hé! – mondta halkan, azután hangosabban. – Hé! Van ott valaki? Kisvártatva női hangot hallott. De nem Gina hangja volt. – Ki vagy? – Massimo – mondta, és idegesen körülnézett. – Leütöttem az őrt! Ki maga? Ott van Gina? A női hang némi szünet után válaszolt. – Nyisd ki az ajtót! – Mivel? – Az őrnél talán van kulcs – kiáltott ki egy férfihang. – Ennél jobb tippem nincs. De igyekezz, Massimo, az Isten szerelmére, akárki is vagy. Megpróbálta elviselni a bezúzott fejű ember látványát – minden bizonnyal halott volt –, de nem sikerült. Reszkető kézzel, lázasan kutakodott a zsebeiben. Lába közben meglökte a géppisztolyt, amit a férfi elejtett. Felmarkolta, és megint bekiabált. – Gina Donatelli magukkal van? – Nincs – válaszolta a férfihang. – Őt máshová vitték. Massimo kézbe fogta a géppisztolyt. Meglepően könnyű volt, mint valami játékszer, és külsőre sem emlékeztetett arra a képre, ami Massimóban a géppisztolyokról élt: csak egy fogantyúja volt, de az nagyon hosszú, a cső ellenben rövid volt és a végén valahogy tömpe. Tétovázva markolta meg a fogantyúnál. Megpróbálja szétlőni a zárat? Ki tudja, mi történik addig Ginával? Azután felegyenesedett. – Mindjárt visszajövök – ígérte, és elindult visszafelé, amerre jött.

* 291

– Akkor magunk próbálkozunk – hadarta Adriana. – Oké. – Ferlinghetti erőltette a szemét, de semmit nem látott a sötétben. Semmi fény nem hatolt be ide. – Mindenki emlékszik, merre van az ajtó? Álljunk lapjával egymás mellé. Háromra, vállal nekirontunk. En leszek a zár oldalán. Megvagytok? Háromra.

* Amikor kiért a tatra, hátrapillantott az egyre zsugorodó Caprira, majd végigmérte a hajó egyes részeit. Úgy okoskodott, hogy a kormányosfülkének valahol fent kell lennie. Az első meredek lépcsőt megmászta, és máris fenn volt a felső fedélzeten. A fegyver ekkor sült el véletlenül a kezében. Szerencsére a tenger felé tartotta. Látta, amint a lövedékek végigzáporoznak a víz felszínén. A várt iszonyatos dörgés azonban elmaradt. Massimo legnagyobb meglepetésére csak egy fojtott hang – brrrooommmm – hallatszott. Egy pillanatra csípős lőporszag lengedezett körülötte, de ezt szinte azonnal elfújta a szél. Megértette, hogy a cső végén lévő bumfordi valami nem más, mint hangtompító. Levette az ujját az elsütő billentyűről, és elátkozta magát az ügyetlenségéért. Óvatosságból átment a felső fedélzet másik oldalára, ott araszolt tovább, hátával az acélfalnak lapulva, mígnem odaért a híd végéhez. Az ajtó, amit megpillantott, sehova máshova nem vezethetett, csak a kormányosfülkébe. Lehunyta a szemét, halkan elrebegett egy gyors imát, azzal berúgta az ajtót.

*

292

Felfokozott idegállapotban volt, és megpróbálta első pillantásra felmérni a helyzetet. Négyen voltak a kormányosfülkében; ebből hárman veszélyt jelentettek rá. A negyedik Gina volt. A hozzá legközelebb álló, idősebb férfi ingujjban volt, s nyaka körül bandanát viselt. Ő látszott a legkevésbé meglepettnek – vagy csak nagyon jól tudott magán uralkodni. Szintén hűvös, de már a döbbenet jeleit is viselő arckifejezéssel fordult felé a kormánynál álló, elegáns pasas. A harmadik géppisztolyt emelt rá. Massimo habozás nélkül megnyomta a ravaszt. Szinte reflexszerű mozdulat volt, nem több holmi izomrándulásnál. A golyók néhány méterről fúródtak a férfi mellébe, s Massimo hitetlenkedve figyelte, amint a támadó hátrazuhan, s géppisztolya a mennyezet felé okád tüzet. Gina felsikoltott. A kormánynál álló férfi felordított dühében. A másik, az idősebbik egy lépést tett a kormányos és a forgószékben ülő Gina felé. – Vigyázz, Massimo! – kiáltotta Gina. Felpattant, és Massimo mellé rohant. – Mind a kettőnél fegyver van. A derékszíjában, annak meg a zakójában! A zakó takarosan függött az ablaknál, talán másfél méterre a bandanás öregembertől. – Ne mozduljanak! – kiáltotta Massimo. Kis gondolkozás után hozzátette: – Kettejüket már elintéztem! Még egy emberélet nem számít! Talpon maradt ellenfelei egymásra néztek és gúnyosan elmosolyodtak, de azért óvakodtak attól, hogy megmozduljanak. – Hát itt is van az olasz kommandó – mondta az öreg. – Az egyszemélyes SWAT. Üdvözlöm, kedves fiatal barátom. Meg kell mondjam, sajnálom, hogy ilyen körülmények között kellett megismerkednünk. Jól áll a 293

kezében az a géppisztoly. Hallottam, hogy már kipróbálta odakinn. Most is használta. Jó sok golyót elpazarolt, csak idebenn legalább tízet. Gyorsan kiszórja. Kíváncsi vagyok, maradt-e még lőszere egyáltalán? – Kipróbálhatjuk – mondta reszkető szájjal Massimo. Orsini keze most mozdult. Azonnal odakapta a géppisztoly csövét. Columbani e pillanatban fél lépést tett a zakója felé. – Tartok tőle, csak egyikünket fogja tudni lelőni – mosolygott az öreg. – Aztán… ki tudja, a folytatásért aligha kezeskedhetem. Még az is lehet, hogy az ifjú hölgy is az életét veszíti. – Elkomolyodott. – Add ide azt a fegyvert – mondta parancsoló hangon. – Jöjjön és vegye el – suttogta Massimo. Az Uzi csöve ide-oda rángatózott a két férfi között. Orsini keze már a háta mögött volt. Kintről, távolról most roppanás hallatszott. Mindenki figyelme elterelődött. Orsini kapcsolt elsőnek. Villámgyorsan jelent meg a pisztoly a kezében, mintha valami bűvészmutatvánnyal akarna kedveskedni. Úgy tűnt, célzás nélkül lő. Massimo hatalmas ütést érzett a vállán. Megtántorodott, elerőtlenedő ujjai közül kicsúszott az izzadságtól sikamlós fegyver. Vállába mintha nagyfeszültséget vezettek volna. A földre zuhant. Columbani a zakójához ugrott, kihalászta belőle a fegyverét, majd dühödt és trágár korzikai szóáradatot zúdított a maridra. Megragadta Ginát a hajánál fogva. Épp jókor. Az ajtónál feltűnt egy alak. Columbani lövést adott le rá. Gina úgy érezte, megsüketül a közvetlenül a füle mellett elsülő fegyvertől. Az alak villámgyorsan visszahúzódott. Columbani a hajánál fogva, visszafelé rángatta Ginát. Az elszabadult kormánykerék önhatalmúlag ide-oda fordult. 294

– Vigyázzon! – üvöltött fel Orsini, aki érzékelte, hogy a kormányfülke másik, bal okiali ajtajában is támadó tűnik fel. Ennél a támadónál azonban fegyver volt. Adriana megállt a küszöbön, és célzásra emelte a Massimo által ártalmatlanná tett férfi géppisztolyát. – Adják meg magukat – mondta. – A játszmának most tényleg vége. – A játszmának majd akkor van vége, amikor én azt mondom – ugatta Columbani, és fegyverét Gina füle tövéhez szorította. Massimo fájdalmában jajgatva vonaglott a padlón. – Lőjön, Orsini. Csak egy fegyverük van. A márki habozott, mert Adriana azonnal felé fordította a fegyvert. – Azt mondtam, lőjön! – Columbani szeme idegesen a jobb oldali ajtóra villant, ahol mozgás támadt. Orsini lőtt. Columbani tarkója eltűnt. Mutatóujja még megfeszült a ravaszon, de már nem tudta elhúzni. A tarkó nélküli, már halott ember még két lépést tett hátrafelé, majd teljes hosszában a műszerfalra zuhant. Azután lefordult onnét. Orsini, a fegyverrel a kezében, Adriana szemébe nézett, majd a másik okialon belépő Ferlinghettire. – Adja ide a pisztolyt – mondta halkan Ferlinghetti. Gina Icában, süketen nézett egyikükről a másikukra. Orsini kábán a pisztolyra meredt, azután a feje felé fordította. – Ne csináljon hülyeséget – förmedt rá Ferlinghetti. – Viszlát – mondta a márki, és a szájába vette a fegyver csövét. Utolsó pillantása Ginának szólt. * A dörrenés után támadt süket csendben Fred Rocco hangját hallották. 295

– Tudja valaki vezetni ezt a nyavalyás hajót?

296

Epilógus Párizsba beköszöntött a nyár. A tanintézet évzáró ünnepségét a nagy melegben természetesen az iskolaudvaron tartották, a több száz éves fák árnyékában. Az igazgató beszéde közben Ferlinghetti idegesen nyújtogatta a nyakát, majd a beszéd végeztével mindenki talpra állt, mert az iskolai kórus belekezdett a Marseillaisebe. Lisa Ferlinghetti a második sor közepén állt, a legmagasabb lányok közé tartozott a kórusban. Lelkesen és szemmel láthatóan megkönnyebbülten fújta a nemzeti himnuszt. Paulo Ferlinghetti felügyelő, az ifjúságvédelmi osztály helyettes vezetője büszkén nézte néhány pillanatig, majd Pasqualét kereste a tekintetével. Nem kellett soká keresnie, ott volt, ahol a legnagyobb mozgolódást művelték a negyedikesek fekete bárányai. Amikor a Marseillaise utolsó taktusai is elhaltak, egy pillanatra csend támadt, azután diadalmas ordítás közepette bolydult fel az addig is törékeny, csak ímmel-ámmal fenntartott rend. Padok és székek borultak fel, kisebb gyerekek bömböltek a babakocsikban, valaki elejtett és összetört egy üdítős üveget. Ferlinghetti a sor széle felé furakodott, és még épp sikerült elkapnia a körbe tekintgető Pasquale karját. – Hé! Itt vagyok! Várjuk meg a nővéredet! – Én is itt vagyok! – jelentkezett Lisa kipirultan. 297

Gina némileg elfogódottan állt az egyik tölgy árnyékában, narancsszín ruhában. Ferlinghetti megállt előtte a gyerekekkel. – Hát ők azok. Mutatkozzatok be. És úgy, ahogy megbeszéltük – förmedt rá Pasqualéra. – Semmi idétlenkedés. – Oké – vont vállat Pasquale, azután – a megjuhászodást szemmel láthatóan megjátszva – közelebb lépett a narancs ruhás hölgyhöz, aki kezet adott neki. – Pasquale Ferlinghetti vagyok. Részemről a szerencse, hogy megismerhettem. – Fekete szeme az apjára villant. – Mi is volt a harmadik? Ja, igen. Klassz a frizurája, hölgyem. Gina elnevette magát, és beletúrt Pasquale kócos üstökébe, amely szakasztott olyan volt, mint az apjáé. – A tied is, koszi – mondta, majd Lisára nézett. – Te pedig nem lehetsz más, mint a nagylány. – Igen, kisasszony. – Szerintem tegeződhetünk. Ferlinghetti fújt egyet. – Hát, mi lennénk azok – mondta. Georgina Donatelli és Paulo Ferlinghetti még annak az évnek a nyarán, tanévkezdet előtt néhány nappal kötöttek házasságot egy párizsi anyakönyvezetőnél. Szűk körű esküvő volt, csak a legközelebbi rokonok és néhány barát vettek rajta részt. Massimo sebét még a hajón bekötözték és ellátták, de így is kis híján elvérzett. Capriról mentőhelikopterrel szállították az egyik nápolyi kórházba, ahol hajszál híján tudták csak megmenteni az életét. A többszöri műtétek alatt és a lábadozások idején majdnem harminc kilogrammot fogyott. Frederico Rocco rövid időre ismét a capri csendőrség fogdájába került, majd ügyét – és őt magát – átadták a nápolyi rendőrségnek. Az államügyész többek közt gyilkossági kísérlet miatt akart ellene vádat emelni, de 298

végül csak a Martagno kapitány terhére elkövetett súlyos testi sértésért vonták felelősségre. Felfüggesztettet kapott, de pénzbeli kártérítést is fizetnie kellett. A Lunán talált korzikai halottakat eltemették. Piero Orsini márki hagyatéka miatt különféle családtagok között hosszas jogi harc vette kezdetét. Az olasz rendőrség búváregységei kiemelték és a szárazföldön megsemmisítették a heroin szállítmányt.

* Nem ment ilyen könnyen Tiberius hajójának kiemelése. A maradvány százötven méternél is mélyebben feküdt, és a Régészeti Igazgatóság már azzal is túllépte költségvetését, hogy azon a nyáron pontosan felmérette a roncsok elhelyezkedését és állapotát. Tanulmány készült, ami megállapította, hogy a szakszerűen végrehajtott kiemelés költségei elérnék a tizenötmillió eurót. A pénzügyi válság idején ez az összeg nem állt rendelkezésre. Gina a mézeshetek elteltével minden kapcsolatát mozgósította, hátha most is akad olyan nagylelkű adományozó, mint korábban néhány esetben történt. Tiberius luxusjachtjának, amely kétezer évet töltött a hullámsírban, egyelőre még várnia kellett a feltámadásra. VÉGE

299