Az ókor nagyjai

Ára: AZ

AKADÉMIAI

GONDOZÁSÁBAN CASTIGLIONE

AZ

ÓKOR

Publiua

NAGYJAI

Az ókori történelem, művészet és irodalom ma már minden művelt ember szellemi életének szerves része, velük kapcsolatos ismereteink mégis gyakhiányosak.

Az immár ötödik kiadásban megjelenő könyv

könnyen

KIADÓ

JELENT

MEG

LÁSZLÓ

5., változatlan kiadás

ran

112,—Ft

kezelhető,

olvasmá-

I'npinius

Stalius

SILVAE — ERDŐK Latinul és magyarul Szerkesztette Muraközy Gyula Görög és latin írók Scriptoros Graeci et. Latini 16. 397 oldal • 1 4 x 2 1 cm Kötve 7 6 , - F t Adamik

Tamás

MARTIALIS ÉS KÖLTÉSZETE Apollo Könyvtár 10. 243 oldal • 13 X 19 cm • Fűzve 2 4 , - Ft

nyos összeállítást ad minden ókor iránt érdeklődő A

Gáspár

kezébe.

magyar

nemzetközi

könyvkiadásban,

sőt

a

könyvpiacon is egyedül-

álló munka 160 nagy egyéniség, uralkodó,

politikus,

hadvozér,

ókori

Kelet

kultúráitól

a

római

birodalom végéig. A

ESKÜ A RÓMAIAKNÁL É S A SAC R A M E N T U M M I L I T I A E 90 oldal + 5 képtábla 1 3 x 1 9 c m • Kötvo 3 1 , - F t

filozófus,

író, költő, tudós portréját tartalmazza az

Dorottya

bemutatott személyiségek képmá-

Maróth

Miklós

ARISTOTELÉSTŐL AVICENNÁIG Apollo Könyvtár 14. 336 oldal • 13 X 19 cm • Fűzve 3 8 , - Ft

sához ismertető szöveg tartozik a legfontosabb életrajzi

adatokkal,

rövid

értékeléssel, a kortársak vagy a közvetlen utódok véleményével, idézetekkel a bemutatott személy műveiből, végül a portré meghatározása, művészettörténeti leírása és azonosításának kérdései. A

kötetet

értékos

bibliográfia

egé-

szíti ki.

AKADÉMIAI

KIADÓ

BUDAPEST

AKADÉMIAI

KIADÓ

BUDAPEST

CASTIGLIONE LÁSZLÓ

AZ ÓKOR NAGYJAI Ötödik, változatlan kiadás

AKADÉMIAI KIADÓ • BUDAPERT 1984

Lektorok: HAHN

ISTVÁN

S Z I L Á G Y I .JÁNOS

GYÖRGY

A fordításokat az eredetivel egybevetette: RITOÓK

ZSIGMOND

i

I S B N 963 05 3684 6

© Akadémiai Kiadó, Budapest 1971 Printed In Hungary

ELŐSZÓ

Több mint kétezer esztendeje — i. e. 39 körül — adta ki M. Terentius Varró, a római köztársaság utolsó századának nagy polihisztora ,,Imagines1' vagy "Hebdomades" című, 15 könyvből álló művét. Ebben 700 híres ember, uralkodó, államférfi, hadvezér, költő, író, tudós és művész festett képmását lehetett látni magyarázó szöveg és egy-egy verses méltatás kíséretében. Ha feltételezzük is, hogy a miniatúrák még a legszebb példányokban sem lehettek olyan aprólékossággal festve, amilyent a portrék hitelességét és azonosságát vizsgáló ikonográfusok kívánni szoktak, és ha biztosan tudhatjuk is, hogy a hírességek igen nagy részét csak a képzelet alapján ábrázolhatták, még akkor is reménytelen epekedéssel gondolunk az elveszett mű felbecsülhetetlen értékére. 700 híres ember képmása a görög-római világ történetének első — bár hosszabb — szakaszából, amely után még a római császárság csaknem fél évezrede következett! Hiszen ma, a modern tudomány nagy erőfeszítései után, sok-sok archeológus, filológus és művészettörténész kitartó munkájának eredményeként legfeljebb néhány száz azoknak a biztosan azonosítható képmásoknak a száma, amelyeket az egész ókor nagy embereiről ismerünk. Pedig a hírességek portréinak nagy számban való sokszorosítása még csak Varró ideje után kezdődött el — nem utolsósorban 'éppen az ő művének hatására —, és a császárkor első századaiban érte el tetőpontját. Ezek a sokszorosított portrék nem gyenge papiruszra vagy vékony bőrhártyára festett kis képek voltak, hanem többnyire márványból faragott szobrok, amelyek jól állták az idő hányattatásait, és elég jelentékeny számban maradtak fenn napjainkig. De mintha a sors szeszélye űzne tréfát a késői utódokkal: a többnyire feliratokkal ellátott márvány portrék nagy részénél vagy csak a fej, vagy csak a felirat maradt meg. Ha átlapozzuk az ókori portrékról szóló kiadványok vaskos köteteit, tömegével találjuk az „ismeretlen" nagyságok képeit, ós nem kisebb számban a kérdőjeles meghatározásokat, a bizonytalan feltevéseket, az egymásnak ellentmondó szakértői véleményeket. Az ókori kultúra hallatlan gazdagságának tragikus pusztulása ezen a téren talán még súlyosabb, mint az irodalom vagy a művészet más tárgyú alkotásainak körében. Gondoljuk csak meg, hogy az említett néhány száz hiteles képmás túlnyomó többségét kitevő pénzérmék olyan uralkodókat is bőven ábrázolnak, akik nem tartoztak az igazi történelmi nagyságok sorába. Az ókori tudomány és irodalom legnagyobb alakjairól sokszor csak gyatra és igen késői képek maradtak fenn, amelyek felirattal azonosíthatók ugyan, de mint portrék semmitmondóak. Sejtelmünk sincs arról, milyenek lehettek testi valóságukban az olyan szellemóriások, mint például a tudományban Arkhimédész, vagy a művészetben Lüszipposz, a költészetben Catullus vagy Ovidius, akiknek idejében pedig a realisztikus portré-alkotás virágjában állt. Fogalmunk sincs olyan termékeny írók külsejéről, mint például Livius vagy Plutarkhosz, akiknek fennmaradt művei kötetek egész sorát

teszik ki polcainkon. Szándékosan hivatkoztunk olyan személyiségekre, akikről lehetett és kellett is készülniük egyéni arcvonásaikat megörökítő portréknak. Az „arc nélküli" nagv nevekkel szemben áll az olyan név nélküli képmások sora, amelyeknek meghatározásával hosszú évtizedeken át hiába gyötrődött a tudósok légiója, bár több tucat másolatuk van birtokunkban, tehát feltétlenül híres és jelentős személyeket kellett ábrázolniok. Mit várhatunk akkor azoknak a nagy embereknek az esetében, akiknek életében még nem volt szokás vagy nem volt lehetőség portrét állítani? Szerencsés esetben is csak azt tudhatjuk, hogyan képzelték cl őket haláluk után sok évtizeddel vagy sok évszázaddal az ókoriak. Kellett szólnunk minderről akkor, amidőn mentegetőzve adjuk át az olvasónak ezt a gyűjteményt, amely abból is csak ízelítőt nyújthat, amit ismerünk. A mentegetőzést nem a válogatás és a bemutatás formája miatt érezzük szükségesnek. Meg vagyunk győződve ugyanis arról, hogy a sietve élő modern emberek túlnyomó többsége, még ha tiszteli is a múltat, és kíváncsi is az ókor hírességeinek testi megjelenésére, akkor sem igényli azt, hogy ismeretlen nevű vagy csak nevükben élő személyek százainak képét tegyék le asztalára. Aki ezt keresi, az meg fogja találni azoknak az aprólékos tudományossággal, vagy akár egy-egy részterületre vonatkozóan vonzóbb formában kidolgozott szakmunkáknak a tekintélyes sorában, amelyeket a bibliográfiai tájékoztatóban megismerésre ajánlunk, és amelyek nélkül ez a könyv létre sem jöhetett volna. A mentegetőzésre inkább az ad okot, hogy a célt túlságosan is magasra tűztük ki. A meglevőből egy töredéket kiválasztani úgy, hogy az valóban a legfontosabbat tartalmazza, már önmagában is kényes és nehéz feladat. Egy sorba állítani az Ókori Kelettől a késő ókorig azoknak a nagy embereknek a képmásait, akiket mindig csak korszakonként, kultúránként, műfajonként vagy hivatásonként szokás bemutatni, „rendbontó" és különös vállalkozás. A képek mellett — egy kicsit a nagy Varró példáját követve — egyetlen nyomtatott oldalon összesűrítve elmondani azt, amit könyvek hosszú sorában írtak meg kiváló kutatók százai — ez már szinte reménytelen igyekezet. Igaz, a szövegezés szükségszerű elégtelenségét egy vagy két kiragadott ókori idézettel enyhítettük, hogy hangulatot és színt kölcsönözzünk saját köznapi szavainknak. Idézeteink természetesen nem filológiai igényűek. A rövidség kedvéért ki kellett ragadnunk őket eredeti összefüggésükből, az érthetőség kedvéért pedig néha változtatnunk kellett egy-egy szavukon. A leghelyesebbnek véltük, hogy a kiválogatott személyeket nem névsorban, nem foglalkozásuk szerint és nem népek vagy kultúrák köreiben, hanem folyamatos időrendben sorakoztassuk fel, és így bizonyos fokig éreztessük időbeli párhuzamosságukat és a világtörténelmi folyamatban elfoglalt helyüket is. Semmi esetre sem kívántuk és tudtuk azonban a történelmet, a történeti folyamatok és összefüggések megvilágítását nyújtani és magyarázni. Ennek nemcsak a helyszűke volt az akadálya, hanem a biografíkus-jellemző cél, amely az egyén előtérbe állítását követelte, és amelyet még a legszükségesebb általános történeti fejtegetés is teljesen kiszorított volna. De nem adhattunk művészettörténetet sem, bármennyire igaz, hogy a képmások felfogása, bemutatásának módszere és stílusa minden idők művészetének egyik legjellemzőbb vonása volt. Ha az esztétikai és művészettörténeti szempontot tartottuk volna szem előtt, akkor a jelenlegi válogatásból igen sok tételt el kellett volna hagyni, é3 ismeretlen személyek portréit tenni a helyükre, olyanokat, amelyek a művészet szempontjából jellemzőbbek és szebbek, mint ama képek, amelyeket a nagy nevekhez kapcsolhatunk. Végül ki kellett zárnunk a válogatásból azokat a világrészeket és kultúrákat, amelyek az európai civilizáció

közvetlen előzményét jelentő klasszikus ókorral nem álltak szoros kapcsolatban. Ha ezt nem tettük volna, akkor a vizsgált kör amúgy is tág határai teljesen elmosódtak volna. Mindez nem célja az antológiának és ha mégis rejlene benne az ókortörténetnek és a művészettörténetnek valamennyire szemléltető példatára, akkor ezt nem a szerző érdemének, hanem az önmagukban sokrétű tények belső értékének kell tulajdonítani. Nem elvont tanulságokat kínálunk tehát, hanem a sok ezer éves ókor embereinek válogatott galériáját. Embereket mutatunk be az embereknek, méghozzá olyan embereket, akikről nemcsak általánosságokat mondhatunk, hanem akiknek nevét is említhetjük a bemutatáskor, s akiknek egyéniségéről is tudunk valamit. A történelem kiemelkedő alakjainak nagysága abban rejlik, hogy a tömegek életének legégetőbb kérdéseire adtak választ tettekkel vagy gondolatokkal. De bármennyire is tiszteljük a nagy tömegek történelmi szerepét és alkotó erejét, tudásunk nem érheti el a sokaság valamennyi emberének egyéniségét. Márpedig valljuk, hogy minden időben és minden körülmények között az egyes ember mindig a másik egyéniségét keresve és megismerve jut közelebb a társadalom általános problémáihoz. A X X . század embere minden korszakénál jobban belátja az egyének csekély és esendő voltát. Ez a század a „deheroizáció" kora, a hősök romantikus és kritikátlan bálványozásának szétrombolója lett. Megszoktuk, hogy nagy erővonalakban gondolkodjunk, hogy az egyének mögött mindig általános körülményeket és okokat keressünk, s olyanynyira megszoktuk ezt, hogy a magunk és a mások életében a tettek iránti felelősség érzetét a társadalmi erők szükségszerűségére alapított magyarázattal pótoljuk. Amennyire helyes ez a szemléletmód a történettudomány átfogó elméleteinek kidolgozásánál, annyira szürke és káros lehet a valóságos életben, amely a személytelenség légkörében könnyen felelőtlenné, embertelenné, gépiessé és kegyetlenné válhat. Valljuk tehát, hogy nem árthat napjaink és a jövő fiatalságának, ha személy szerint megismerkedik azokkal az emberekkel, akik a régmúltban kiemelkedtek koruk átlagából, akiknek emléke személyes formában maradt az utókorra, s akiknek sorsában és jellemében sok millió névtelen kortársuk képe tükröződik. Ez tehát az, amit a képek, a szavak és az idézetek segítségével el szeretnénk érni: láthatóvá, elképzelhetővé tenni az ókor nagyjait, hogy a puszta névből, az iskolai táblák és irkák sápadt kísérteteiből élővé változzanak, olyan emberekké, akik iránt érzelmeket táplálhatunk, akikre kissé úgy gondolhatunk, mint a saját koi'unk nagy egyéniségeire. Ebből a célkitűzésből kiindulva vigasztalódhatunk azért, hogy milyen kevés az igazán élővé varázsolható ókori nagyságok száma, és közülük is milyen keveset és mennyire egyenetlen fokon tudunk csak bemutatni. Hiszen nem a szám a fontos, hanem a kapcsolat, ami a 160 ókori ember és mi közöttünk kialakul, kitágítva ismerőseink körét ötezer esztendővel, átalakult népekkel és régmúlt kultúrákkal, olyan halottakkal, akik nálunk is elevenebbek, mert halhatatlanok. *

*

*

Ezúton is köszönetet mondok Hahn Istvánnak és Szilágyi János Györgynek a kézirat elolvasásáért, értékes megjegyzéseikért és tanácsaikért, Ritoók Zsigmondnak a fordítások lelkiismeretes ellenőrzéséért és hozzáértő javításáért, Fehér József kiadói szerkesztőnek a kézirat hibáinak gondos javításáért , valamint azoknak a múzeumoknak, intézményeknek és kiadóknak, amelyek fényképeket voltak szívesek rendelkezésemre bocsátani. Feleségem biztatása és segítsége nélkül a munka sohasem készült volna el. Budapest, 1970. márciusában „ „,,„_»

(li nZr / 2 0

A könyv, amely ezzel a kiadással meghaladja a 100 000-es példányszámot, minden jel szerint helyet kapott a történelem és a kultúrtörténet iránt érdeklődő magyarok könyvtáraiban. A benne foglaltak lassan, de biztosan beszivárogtak — közvetve vagy közvetlenül — a magyar nép tudatába, érdeklődést keltettek az ókori civilizáció kiemelkedő képviselői és jelenségei iránt, ihletőül szolgáltak a legkülönbözőbb állításoknak, cikkeknek, könyveknek stb., segítettek az ókori nevek helyes íráshoz és kiejtéshez, minden szinten szolgálták a közoktatást. Röviden: a kötet úgyszólván segédkönyvvé vált, és így az első kiadásban megtestesült külalakja és tartalma önmaga normájával jegecesedett. Ezért nem kívántam további terjesztését azzal gátolni, hogy megváltoztassam, annál kevésbé, mert belső szerkezete minden terjedelomnövelő változtatásnak ellenáll. Castiglione László

AZ ÓKORI PORTRÉ RÖVID TÖRTÉNETE

A PORTRÉ A ránk maradt okmányszerű és irodalmi szövegeken kívül a portré, a faragott vagy festett képmás az egyetlen forrás, amely megismertethet bennünket az elmúlt korokban élt emberek egyéniségével. Kétségtelen ugyan, hogy az egykorú okmányszerű dokumentumok (feliratok, hivatalos szövegek stb.), valamint a régi nagyságok saját irodalmi művei a történelmi személyek leghitelesebb megnyilatkozásai, és az is bizonyos, hogy egy nagy történész vagy író tudományos igényű vagy művészi mélységű jellemzése, habár elkerülhetetlenül szubjektív, de mégis a leghatásosabb közvetítője annak a benyomásnak, amit egy kiemelkedő ember kortársaira vagy közvetlen utódaira gyakorolt. Az ember teljes képéhez azonban hozzátartozik testi mivolta is, megjelenése, alkata, de főként arca, amely minden szónál közvetlenebb és jellemzőbb tükre az egyéniségnek. A múlt iránt érdeklődőket tehát mindig szenvedélyesen érdekelte az a kérdés, milyenek voltak életük valóságában a könyvek és a krónikák hősei, lehet-e találni róluk képet, amely többé vagy kevésbé hitelesen mutatja be alakjukat és arcukat. A kép megtalálása, azonosításának és hitelességének kérdése a kutatás különleges módszerét és erőfeszítését igényli. Erre még később visszatérünk. Mindenekelőtt. tegyük fel azonban azt a kérdést, hogy ha találunk ilyen képeket, mennyire bízhatunk bennük, és hogyan olvashatunk vonásaikból? Először is le kell számolnunk egy előítélettel, amely nyilvánvaló hamissága ellenére az emberek igen nagy többségében él. Tudnunk kell azt, hogy a képmás vagy a portré — ha az művészi alkotás, nem pedig mechanikus reprodukálási eljárás terméke — sohasem egyenlő azzal a képpel, amely a valóságban egy ember látványaként érzékelhető. Nem kell sok szót vesztegetni ennek a magától értetődő ténynek a bizonyítására, hiszen elegendő arra utalni, hogy a teljesen „objektíven" működő fényképezőgép által ugyanazon személyről rögzített képek hosszú sorában milyen kevés az, amit „jónak" találunk, milyen sokra mondjuk, hogy „nem hasonlít", és milyen nagyon ritka az a felvétel, amely minden tekintetben kielégíti kívánságainkat, sőt „monumentális" célra, bekeretezésre, kinyomtatásra stb. alkalmas. Bármilyen triviális ez a példa, mégis fel kellett használnunk, mert éppen a fényképezés általános elterjedése támasztotta a legnagyobb zavart a portré fogalmának kérdésében. A fényképezés hitette el velünk, hogy létezik teljesen „objektív", teljesen „hasonló", teljesen szenvtelen és időtlen érvényű portré. Átengedjük a fotóművészet szakértőinek azt a kérdést, hogy a magas színvonalú fényképezés hogyan és mennyiben képes olyan portréfelvételek létrehozatalára, amelyek valóban kielégítik az esztétikum, a dokumentum és a monumentalitás igényeit. Konzervatívabb esztétikusok régebben, de talán még ma is hajlandók tagadni ennek a lehetőségét. Mi nem tagadjuk, de éppen a feladat nehézségének és bonyolultságának megállapításával bizonyítjuk azt, hogy a fényképezett képmás nem a mechanikus eljárás, hanem a technikát fölényesen kezelő ember

művészi készségének többlete révén válik portrévá. Ha pedig ez így van, akkor már ki is küszöböltük a legáltalánosabb fogalmi zavart, s a portré „pontos hasonlóságának" tévhite helyett valódi lényegére irányíthatjuk figyelmünket. A PORTRÉ TARTALMA A portré tárgya egy meghatározott személyiség. A műalkotás színvonalát elérő portré tartalma azonban ennél jóval gazdagabb. Az egyes portrék bonyolult tartalmi gazdagságát három fő tényezőre vezethetjük vissza. Az első az, hogy a téma egy személy, aki jóval erősebben meghatározza az alkotás mondanivalóját, mint bármely más téma. A portré tárgyául választott cselekvő személy, aki maga is határozott eszmeiséget képvisel, aktívan befolyásolja a róla készült alkotás tartalmát. Még akkor is ezt teszi, ha nem ő a megrendelő, vagy ha nem szolgál valóságos modellül a művésznek, s így kívánságainak hangot sem adhat. A távollevő vagy elhunyt személyről készült portrék készítőit is erőteljesen befolyásolja az ábrázolt személy egyénisége, társadalmi szerepe, illetve az a szellemi érték és irányzat, amelyet képvisel. Igen lényeges különbségek adódnak portré és portré között abból a szempontból, hogy tartalmi vonatkozásban az ábrázolt személy akarata vagy a művész elképzelése kerekedik-e felül. Az alkotó művész jelenti tehát a második tartalmilag meghatározó tényezőt. Nagyon sok mindentől függ, hogy ez a tényező milyen erővel és milyen formában érvényesül. A művészet és ezen belül a portréművészet társadalmi szerepe, a művész helyzete, tehetsége és egyénisége szabják meg, hogy az alkotó saját nézetei milyen erővel jelentkeznek a műben. Elképzelhető, hogy egy portréban az ábrázolt személy egyéniségét a művész lényegesen, sőt gyökeresen megváltoztatja, hogy modellje úgyszólván csak ürügy arra, hogy valamely mondanivalót vagy éppen a saját egyéniségét fejezze ki általa. Ugyanígy elképzelhető, hogy a művész egyénisége teljesen háttérbeszorul, és észrevehetetlenné válik az ábrázolt személy egyénisége, de még inkább a társadalmi eszme mögött, amely a portréban megnyilvánul. Ezzel jutottunk el a harmadik tényezőhöz, azoknak a társadalmi nézeteknek, világnézeti, osztály-, csoport- vagy állami eszméknek az összességéhez, amelyek az első két tényezőnél is erősebben határozzák meg a portré tartalmát, kifejezésének lényegét. A társadalmi meghatározottság nemcsak azért válik uralkodó tényezővé, mert már az első két tényezőt is eleve befolyásolja, hanem főként azért, mert a portré minden esetben olyan társadalmi termék, amely valamely társadalmi funkció betöltésére, valamely társadalmi célra készül. Vegyük sorba a társadalmi tényező fontosabb elemeit. Először az ábrázolt személy maga a társadalom tagja, egyéniségét társadalmi erők alakítják ki, a társadalomban és az államban bizonyos szerepet tölt be, amelyet a közösségi felfogásnak megfelelően kell játszania. Másodszor az alkotó művész gondolkodása a társadalom általános gondolkodásmódjának része, abból sarjad és azt kívánja alakítani, előtérbe állítva valamely eszmét, amelyet más emberekkel közösen képvisel, és amelyet másoknál élesebben és világosabban tud kifejezni. Harmadszor pedig a portré csak a társadalmi szokások és előírások által megszabott célra készülhet: nyilvános emlékműnek, kisebb közösség használatára, állami, vallási vagy családi célra. Minden esetben már eleve egy bizonyos közösségi célt szolgál és közösségi szerepet tölt be, és ez a szerep azt is meghatározza, hogyan mutassa be azt, akit ábrázol. Az általános vagy szűkebb körű társadalmi felfogás tehát a portré tartalmát meghatározó uralkodó tényező.

A PORTRÉ FORMÁJA Minden portré, ha műalkotás, valamely nép és kor képzőművészetének elválaszthatatlan része, ezért ugyanazon a formanyelven szólal meg, mint a vele egy környezetben keletkezett, de más tárgyú műalkotások. Stílusa mindenekelőtt az adott helyen, időben és irányzatban uralkodó stílust követi. Minthogy valamely stílusirányzaton belül az egyes iskoláknak, műhelyeknek vagv mestereknek megvan a maguk többé-kevésbé különböző sajátos stílusuk, minden portré magán viselheti ennek a különleges stílusváltozatnak a jegyeit is. Mindez teljesen magától értetődő ténv, ami abból következik, hogy a portré valamely művészeti ág és irányzat terméke. Van azonban egy általánosabb formai törvényszerűség is, amely a portrét — mint sajátos műfajt — még külön is meghatározza. Ez a portréfelfogás általános módja, más szóval az a módszer, amellyel egy adott időben és helyen az egyéniség ábrázolását lehetségesnek és kívánatosnak tartják. Bármilyen legyen is az ábrázolt személy külseje, a műalkotásban csak annyiban juthatnak kifejezésre sajátos vonásai, amennyire azt a társadalmi konvenciók lehetővé teszik és előírják. Ha a közfelfogás nem tűri és nem igényli az egyedi arcvonások feltüntetését, akkor azok még a legkülönösebb ember képében sem jutnak szóhoz. Ha a társadalom mértékadó körei egy bizonyos embertípus vagy emberideál ábrázolását tartják a művészet feladatának, akkor az egyéneket bemutató képmások is ezt követik, és például fiatalon, szép vonásokkal mutatják be az idősebb vagy a csúnya embereket is. Ha viszont az általános ízlés az egyéniség ábrázolását sajátos fiziognómiai jegyek feltüntetése nélkül nem tartja lehetségesnek, akkor a művész még a legközönségesebb arcban is a különöset fogja keresni. AZ ÓKORI PORTRÉ Az ókor hatalmas időszak, népek, társadalmi rendszerek nagy változatosságát foglalja magában, ezért majdnem lehetetlen az ókori portré általános vonásairól beszélni. Az ábrázolt egyén természetesen az ókorban is ugyanolyan végtelen változatosságú volt, mint bármely más korszakban. Az individuum kibontakozása, megkülönböztetése és öntudata viszont, hanépenként, társadalmi rendszerenként és időszakonként igen nagy mértékben változott is az ókoron belül, általában véve sokkal kevésbé számított a társadalom minden tagjára nézve olyan magától értetődő lehetőségnek és értéknek, mint a modern társadalomban. Amikor tehát azt mondjuk, hogy a portré elsődleges tárgya, a személyiség, minden egyes alkotás esetében külön vizsgálandó egyedi jelenség, nem szabad elfelejteni, hogy az ókorban a társadalom tagjainak túlnyomó többsége általában nem tartozott olyan társadalmi osztályhoz, amelynek tagjai számára az individuum kérdése egyáltalán felmerülhetett. Nagyjából ugyanezt kell szem előtt tartanunk a művész egyéni szerepénél is. Az ókori művészeteknek és azok korszakainak legnagyobb részében az egyes alkotó vagy kivitelező művész egyénisége nem került előtérbe, nem válhatott olyan tényezővé, amely az alkotás tartalmát vagy formáját lényegesen befolyásolhatta volna. A mesterek szerepe általában abban merült ki, hogy technikailag, egy adott formarend keretében jobban, tökéletesebben, szebben dolgoztak-e ki egy alkotást, vagy pedig értéktelenebb, selejtesebb művet hoztak-e létre. Az újítás, a változtatás mindenekelőtt a kimunkálás minőségében és a formai elemek, a kifejezési módszerek

fokozatos, lassúbb vagy gyorsabb tökéletesítésében, módosításában nyilvánulhatott meg. Még azokban az ókori művészeti korszakokban és területeken is, amelyekben a művész-egvéniség viszonylag maximálisan kifejlődött, azt fogjuk találni, hogy csak igen ritkán lehet egy portrén a művészi egyéniség sajátos jegyeit felfedezni akkor, ha a művész nevét ós sajátosságait más adatok révén nem ismerjük. Általában legfeljebb annyit állapíthatunk meg, hogy jelentős volt-e a mester, és hogy milyen irányzathoz tartozott. Annál inkább előtérbe lép az ókori portréművészetben a társadalmi konvenciók szerepe. A portrékészítés valamennyi ókori társadalomban szigorú szabályokhoz és feltételekhez volt kötve. Egyéneket ábrázoló alkotások az általános szokástól eltérő módon egyáltalán nem készülhettek. Máshol, másokról ós más célra, mint ahogy azt a közfelfogás, sőt gyakran a tételes jogszabályok előírták, portrét állítani nem lehetett. Még azoknak a személyeknek és alkalmaknak a körén belül is, ahol a portrékészítés lehetséges volt, az egyes társadalmi funkcióknak megfelelően az ábrázolások hagyományos és szabályszerű típusokhoz alkalmazkodtak. Nemcsak az uralkodók vagy magas rangú személyek, hanem a különböző hivatások, foglalkozási ágak betöltői is csak a maguk társadalmi szerepének megfelelő típus variációjaként kaphattak több-kevesebb egyénítést. Végső soron azt mondhatjuk tehát, hogy az ókori társadalmakban a portréművészet általános törvényszerűségei sokkal következetesebben és merevebben érvényesültek, mint napjainkban, s ezért az ókori portrét a társadalmi adottságok ismerete nélkül megérteni nem lehet. Más szóval: az ábrázolt egyéniséget bemutató művész saját felfogása és látásmódja az ókorban szinte teljesen háttérbe szorult és megfoghatatlanná vált a művész gondolkodásmódját meghatározó társadalmi nézetek, közösségi vélemény mögött. Ezt a társadalmi, konvenciót, amely mindig egy szűkebb uralkodó réteg sajátja volt, közvetlenül a megrendelő, a műalkotás készíttetője képviselte. Ó volt az, aki valójában meghatározta a portré eszmei tartalmát és az ábrázolt egyéniség sajátos interpretációjár.. Ha a megrendelő nem valamely közösség vagy testület volt, hanem önálló véleményalakításra feljogosított személy, akkor az ő egyéni véleménye volt — a közvélemény után a második helyen — a meghatározó. A művész egyéni felfogása vagy egyáltalán nem, vagy csak harmadsorban juthatott szóhoz. AZ ÓKORI PORTRÉ TÖRTÉNETÉNEK ALAPVONÁSAI Az eddig elmondottak fő tanulságát abban foglalhatjuk össze, hogy minden egyes ókori portré megértésének és értékelésének legelső feltétele azoknak a társadalmi konvencióknak az ismerete, amelyek az adott esetben irányadók voltak. Általános bevezetésül tehát egészen nagy vonalakban szemlét kell tartanunk a főbb korszakok és kultúrák portréformáló tényezői felett. Hogy ne tévedjünk el a bonyolult kérdések útvesztőjében, elsősorban két szempontot, a portré társadalmi funkcióját és az egyéniség társadalmi szerepét kell szemünk előtt tartanunk. Az ókori portré problematikájának megértése érdekében a képmás fogalmát meg kell szabadítanunk egy olyan vonástól, amely látszatra annak lényegéhez tartozik. A szó szoros értelmében vett portrét ugyanis mindenki olyan ábrázolásnak tartja, amely az egyén sajátos és különleges vonásait hangsúlyozza, vagy legalábbis annyira jelzi, hogy elegendő alapot nyújtson más emberek ábrázolásaitól való megkülönböztetésére. A portréművészet

egéaz történetét erre az alapelvre építették fel, bizonyos fokig joggal, hiszen ígv vált lehetővé a műfaj kibontakozásának és lényeges történeti fordulópontjainak megfigyelése. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy ez a túlságosan leszűkített portréfogalom történetileg tarthatatlan. Nagy számban, sőt bizonyos korszakokban és kultúrákban túlnyomó többségben találunk ugyanis olyan képeket, amelyek kétséget kizáróan egyedi emberek ábrázolásaként készültek, s a maguk korában mindenki ilyeneknek tekintette őket, holott semmiféle egyénítés sem fedezhető fel rajtuk. Ebből az következik, hogy a mi portréfogalmunk csak saját korunkra vonatkozik, helyesebben — gondolva a modern művészeti irányzatokra — nem is annyira napjainkra, mint inkább az európai művészettörténet néhány évszázadára érvényes. Amennyire helyes ez a fogalom, ha pl. a XVIII. vagy a X I X . sz.-i művészetről van szó, annyira téves lenne az ókorra alkalmazni. A portré fogalma történeti képződmény, és csak akkor általánosítható, ha kiküszöbölünk belőle minden olyan vonást, amely csak egyes korszakokra jellemző. Ha azt állítjuk, hogy a portré, vagy ha úgy tetszik, a képmás egy meghatározott egyén ábrázolása, és nem teszünk hozzá semmiféle megszorító jelzőt, akkor olyan fogalmat nyertünk, amely minden korszakra és társadalomra érvényes. A portrénak ez a tágabb fogalma az olyan ábrázolásokra is alkalmazható, amelyek nem viselnek magukon egyéni jellegzetességeket, de feliratuk vagy más meghatározó tényezők értelmében kétségtelenül egyes személyeket mutatnak be. Ezeket a — pusztán alakjukról és arcvonásaikról gyakran fel sem ismerhető — képmásokat természetesen meg kell különböztetnünk a „portrészerű" képmásoktól. Az egyszerűség kedvéért a ,,típusportré" elnevezést javasoljuk számukra. A fogalmak tisztázásánál tartva, előreveszünk egy jóval kevésbé általános, de igen gyakori fogalmat, amelyet a típusportrétól megkülönböztetve portrétípusnak nevezhetünk. Ebbe a fogalomba soroljuk azokat aképmás-csoportokat, amelyek egy bizonyos történeti egységen belül az azonos vagy hasonló társadalmi helyzetű, illetve szerepű egyének ábrázolásaiból állanak, és amelyeket formai jegyek is összekapcsolnak egymással. Portrétípust alkothatnak — és ez igen lényeges különbség a típusportréval szemben — teljesen, sőt szélsőségesen individualizált képmások is. ŐSKORI PORTRÉK? Az őskor és a természeti népek művészetében — elenyésző kivételtől eltekintve — általában nem találunk és nem is találhatunk olyan emberábrázolásokat, amelyek individuális fiziognómiai jegyeket mutatnának. E társadalmak rendszerének kollektivizmusát ismerve, fel sem merül bennünk az egyémtett portré lehetősége az őskori művészetben. Ugyanakkor az őstársadalmak szakértői és az őskort kutató régészek gyakran vetik fel annak a lehetőségét, sőt valószínűségét, hogy bizonyos ábrázolások, pl. barlangfestmények, sziklarajzok, idolok stb. a közösségek vallásos tiszteletben részesített őseit vagy főnökeit, illetve varázslóit mutathatják be. Rögtön hozzáteszik ugyan, hogy az ősi társadalmaknak ezek a protagonistái már életükben is, de különösen haláluk után, a közösség szemében mitikus szintre emelkedtek, és beleolvadtak az ősök, a felsőbbrendű lények, a totemek stb. általános képzeteibe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy eredetileg sem volt egyéniségük, és az ábrázolás pillanatában nem mint egyéneket képzelték el őket. Az őstársadalmak konkrét gondolkodásmódja éppenséggel ellene szól az egyén teljes fogalmi feloldásának, amennyiben olyan szemé-

lyekről volt- szó, akik az egész közösség számára határozott szereppel és jelentőséggel bírtak. Számos példát találhatunk arra, hogv milyen nagy súlyt helyeztek a primitív körülmények között élő népek bizonyos személyek különleges szerepéx-e, s a velük való bánásmódban, halotti szertartásaikban, koponyájuk kultuszában stb. mennyire kifejezésre juttatták egyéniségük fontosságát. Jogos tehát az a feltevés, hogy az ősművészet emberábrázolásainak egy része, keletkezésének idejében egyedi képmásnak számíthatott. Teljes joggal tételezhetjük fel ezt az olyan társadalmakról, amelyekben a kezdeti kollektivitás és belső tagolatlanság már átadta a helyét a differenciált rétegződésnek, és amelyekben megnőtt a vagyon és hatalom felett rendelkező család-, nemzetség- és törzsfők jelentősége. Konkrét példához fordulva, gondoljunk a kora vaskori Közép-Itália művészetének egyik legismertebb és legtöbbet tárgyalt emlékcsoportjára, a Chiusiban talált halotti urnák emberfej alakú fedelére, amelyet az etruszk portréművészet, sőt a római portré előzményeként szokás említeni. Amenynyire nyilvánvaló, hogy ezeknek a fejeknek a célja nem lehetett más, mint az egyes halottak megszemélyesítése, annyira reménytelen, hogy bennük valóságos portréhasonlóságot fedezzünk fel. Akik az utóbbira törekszenek, abból indulnak ki, hogy a képmásnak minden körülmények között hasonlónak kell lennie. Teljesen fölösleges azonban a bizonyíthatatlant erőltetni: a chiusi „kanopusok" éppen arra szolgálnak tipikus például, hogy az ősi társadalmak és a primitív művészetek körében is létezett képmás, amelynél azonban nem a hasonlóság, hanem inkább valamiféle különlegesség volt a lényeges, vagyis az a szándék és tudat, amely ezeket a képeket a társadalmi közösség minden tagjának szemében egyes emberek ábrázolásává, jelévé, megtestesítőjévé avatta. Az őskori képmások kérdésében éppen azért olyan nehéz állást foglalni és konkrét történeti eredményekre jutni, mert — kivételes helyzetektől eltekintve — semmiféle olyan meghatározó tényező nem áll rendelkezésünkre, amely elárulná, hogy az ábrázolás adott esetben valóban egy bizonyos személy képének készült. Végeredményben csak annyit állíthatunk, hogy az őskorban, ha léteztek egyáltalán képmások, akkor azok kizárólag típusportrék lehettek. AZ ÓKORI KELETI PORTRÉ A portré történetében az ókori Elő-Ázsia- művészete okozza a legnagyobb problémát. Minden olyan munka, amely a portré egyetemes fejlődésével, vagy az ókori portré történetével foglalkozik, Egyiptommal kezdi a sort, és Elő-Ázsiát teljes hallgatással mellőzve tér át a görögökre. Amennyiben individuális vonások nélküli portrét nem ismerünk el, ez a hallgatás teljesen helyénvaló, mert ezen a hatalmas területen az egyéni arcvonásokat feltüntető portré sok évezreden át, egészen a görögök megjelenéséig teljesen ismeretlen volt. Az igazi nehézséget kerülnénk meg azonban, ha nem figyelnénk fel erre a negatívumra. Képmást, meghatározott személyiségeket ábrázoló alkotást ugyanis szép számmal találunk az ókori Elő-Ázsiában, ahol a civilizáció, az írásbeliség és az államrend — Egyiptom mellett — elsőként alakult ki. E képmások azonban kivétel nélkül típusportrék voltak, éspedig csaknem kizárólag uralkodók, államfők és városfejedelmek ábrázolásai. Az uralkodók alakját az adott ország művészetében szokásos emberábrázolás szerint mutatták be, s annak megkülönböztetését nagyobb mérettel, különleges tartással, hajviselettel, öltözettel, jelvényekkel és feliratokkal érték el. Minden elő-ázsiai nép és állam művészetében, a sumer városoktól az Akhai-

menida birodalomig, megtaláljuk az uralkodókép tipikus formáját, amely népenként, államonként és koronként különböző volt. és amelyet ezért ilyen értelemben könnyen meg tudunk határozni. Más volt a sumer városi fejedelmek (Gudea), más az akkád királyok (Naramszin), a babiloni uralkodók (Hammurapi), az asszír királyok (II. Assurnászirapli, II. Szárgon. Assurbanapli) és a perzsa nagykirályok (Dareiosz) alakja, viselete, tartása és arctípusa. E típusok mindenekelőtt egy meghatározott állam uralkodóját testesítették meg, és csak ezen belül, a névfelirat révén, különböztették meg az egyes uralkodókat. Közös vonás volt valamennyi ókori elő-ázsiai állam művészetében először az, hogy az isteneken kívül csak az uralkodónak volt joga saját alakját monumentális szoborban vagv domborműben megörökíteni és felirattal vagy attribútumokkal más uralkodóktól megkülönböztetni, továbbá az is, hogy ezek a típusportrék arcvonásaik vagy testalkatuk alapján nem voltak megkülönböztethetőek. Mi természetesen, az alkotások hosszú sorának valamennyi részletét összehasonlítva, legtöbbször képesek vagyunk pusztán formai ismérvek alapján is egy-egy uralkodóhoz kapcsolni valamely elveszett feliratú vagy töredékes ábrázolást. Ezek a formai ismérvek azonban nem individualisztikus arcvonások, hanem olyan stiláris, ornamentális, tárgyi és technikai részletek, amelyek tipológiai jellemzőkként értékelhetők és személy-meghatározásra felhasználhatók, amennyiben rendelkezésünkre áll egy vagy több felirattal meghatározott ábrázolás is. Egyetlen elő-ázsiai uralkodó egyéniségét sem lennénk képesek pusztán képmásainak arcvonásai alapján jellemezni, ha nem állnának rendelkezésünkre olyan szövegek vagy elbeszélő ábrázolások, amelyek az uralkodók tetteiről és önmagukról alkotott elképzelésükről felvilágosítást adnak. így alakul ki előttünk egv bizonyos állam uralkodói ideálja, amit most már összevethetünk az uralkodói képmásokkal. Az összehasonlításból következtethetünk az egyes fejedelmek szerepére ós jellemére. Az ilyen következtetés, mint például a Gudea békés természetét vagy II. Assurnászirapli kegyetlenségét illető megállapítások, kizárólag olyan feltevések, amelyeknek semmi más alapja nincs, mint hogy az írásos források és az uralkodói képtípusok tartalma megegyezik. Ha azonban — feltéve a valószínűtlen, de lehetséges esetet — valamelyik elő-ázsiai uralkodó „igazi énje" különbözött volna uralkodói szerepétől, ezt a disszonanciát semmi esetre se tudnánk képmása alapján megállapítani. E jól ismert tények mélyebb történeti magyarázatával még adós a kutatás, ezért mi sem vállalkozhatunk arra, hogy a hatalmas térség rendkívül mozgalmas történelmének tarka felszíne alatt kitapintsuk azokat a tör\énvszerűségéket, amelyek oly sok népben, államban és évezredben azonos módszert írtak elő a képmások alkotása számára. Legfeljebb arra tehetünk kísérletet, hogy még határozottabban körvonalazzuk a megoldásra váró problémát. Meg kellene magyaráznunk azt a tényt, hogy egyéni képmást csak az uralkodó vagy egészen kiemelkedő állami tisztviselő, egyedi vonásokat pedig még az uralkodó sem kaphatott, s a fejedelmi típusportré volt a személyiség művészi ábrázolásának egyetlen formája. Annyi bizonyos, hogy a lehetséges magyarázatok közül ki kell zárnunk a művészi tudás és képesség hiányát. Fel sem tételezhetjük ezt olyan kultúrák esetében, amelyek más vonatkozásb i i hallatlan teljesítményei->v \nhak képesek, s a művészi formaképzés; igen magas színvonalra emelték. Nem a képesség, hanem a szándék hiány.' volt a lényeges motívum, de még ezt sem helyes hiányként felfogva nosíu'ivan fogalmaznunk, hiszen ezzel azt feltételeznénk, hogy az ókori Elő- \/.Mában lemondtak arról, ami számukra adott és természetes 2

17

lett volna. Éppen megfordítva: abból kell kiindulnunk, hogy ezek a népek az individualizálást azért nem igényelték, mert nem tartották helyesnek, meri azt az uralkodói eszménykép megrontásának és megsemmisítésének tekintették volna. Az Ókori Kelet uralkodói nem politikusok voltak, akik alkotmányosan kormányoztak, hanem pap-királyok, a szakrális királyság intézményének képviselői. Mint közvetítők az emberek és istenek között, népük sorsának megtestesítői és hordozói voltak, akiknek élete, viselkedése, tettei és szavai az állam jólétét biztosították. Ez az emberfeletti szerep kizárt mindenféle individualizmust, egyéniséget és egyénieskedést. Az olyan uralkodói magatartás, amely nem a rituális előírások és a közösségi normák pontos megvalósítása, amelyben az egyéni meggondolások, érzelmek és szeszélyek szerephez juthattak volna, teljességgel összeférhetetlen volt a királyi funkcióval. Ez a dogma — amelynek felszíne alatt, mondanunk sem kell, mégiscsak érvényesült a személyes tehetség — olyan szigorú és kötelező érvényű volt az emberi civilizáció első évezredeiben, hogy már önmagában is elegendő magyarázatul szolgál az egyénítés hiányára. Sok más tényezőt és körülményt most figyelmen kívül hagyva, még csak egy szempontra hívjuk fel a figyelmet. Elő-Ázsia volt az a területe az ókori világnak, ahol kialakult és a legtovább élt a kép-tiltás szokása. Főként a terület lakóinak nagy részét alkotó ún. sémi népekre volt jellemző az a. felfogás, amely szerint az emberek képen és szoborban való ábrázolása tilalmas és ártalmas dolog. Tudjuk, hogv ez a nézet sok természeti népnél is előfordul, tehát bizonyos fokig ősinek vehető, de az is köztudomású, hogy a sémi népek körében lassan fejlődött ki és idővel egvre erősödött. Legjellegzetesebb megnyilvánulási formáiban, az izraelita , az iszlám és a bizánci képellenességben ez a felfogás nem annyira az emberképekre, mint inkább az istenábrázolásokra vonatkozott, ami azért jelentős, mert az ősi társadalmak isteneinek általában előjoguk volt a képi megjelenítés. Itt nincs módunkban e tan bonyolult történetét tovább boncolgatm, csupán arra szeretnénk rámutatni, hogy a kép-tiltás alapja nem a művészetellenesség, hanem éppen ellenkezőleg a művészet rendkívüli hatalmába vetett hit volt. Az ember- vagy istenábrázolás megtiltásának csak akkor van értelme, ha azt hiszik, hogy az ábrázolás valóságosan megtestesíti tárgyát, s a kép élő és mágikus erővel felruházott lény. A képek rendkívüli erejének képzetén alapszik az az álláspont is, amely az ábrázolást csak az istenek számára tartja lehetségesnek, s az emberek egyedi képmásait azért tekinti szentségtörésnek, mert az isteni szférába való emelést jelentik. Az uralkodó személye e szabály alól az egyetlen kivétel. A kép-tiltás és a kép-privilégium sokféle megnyilatkozásának lényege mindig ugyanaz: szilárd meggyőződés a kép és az ábrázolt lény azonosságáról, arról, hogy a kép nemcsak bemutat, tükröz és érzékeltet, hanem valósággal megtestesít. Ha. pedig ez a felfogás uralkodik, mint ahogy az elő-ázsiai térségben számtalan példa szerint így volt, akkor a képmás hasonlósága szükségtelenné válik. Sőt, minél örökérvényűbb és fogalmibb a kép, annál tökéletesebben testesíti meg az ábrázolt lény, az isten vagy uralkodó igazán lényeges vonásait. Minden esetleges, mulandó és véletlenszerű vonás csökkenti az alapeszme tökéletességét és örökkévalóságát. Azonosítási szándékból hasonlóságra törekedni akkor, amikor a kép amúgv is egyenlő azzal, akit bemutat, teljesen szükségtelen dolog lenne. Ebben rejlik — most már átfogó értelemben — az ősi társadalmak legáltalánosabb és legjellegzetesebb művészeti elvének magyarázata.

A természeti népeknél, az őskori kultúrákban és a népművészetben nem az egyedi hasonlóság, hanem a tipikus általánosság adja meg az ábrázolások helyességét és tökéletességét, benne rejlik a jellemző és megtestesítő erő. Ma ezt sokkal inkább meg tudjuk érteni, mint a X I X . sz. ízlésének bűvkörében élő elődeink, akik minden leegyszerűsített és elvont ábrázolást primitívnek és fejletlennek könyveltek el. Túlságosan is messze kerültek a naturális realizmus hívei az emberiség sok évezredes múltjától és az ősi hagyományokat őrző néptömegek gondolatvilágától ahhoz, hogy akárcsak az egyébként általuk igen nagyra becsült Platón művészeti nézeteit megérthették volna. A platóni ideális esztétika szerint nem a mulandó és gyarló látszatra hasonlító műalkotás a tökéletes, hanem az örök érvényű és geometriai sziikségszerűségű formarend. Az egyiptomi művészet tehát sokkal inkább igaz, mint az i.e. IV.sz.-i görögség képvilága. Ez a felfogás végeredményben azt az ősi nézetet emeli filozófiai síkra, amely a dolgok lekerekített és állandó fogalmát tartotta ábrázolásra méltónak és alkalmasnak, nem pedig a változó felületi látszatot. így válik világossá és igazzá az a paradoxon, amely többek között az elő-ázsiai művészet gyakorlatában nyilvánult meg: a képmás teljes azonosságát tárgyával nem a látvány hasonlósága, hanem a fogalom tökéletes meg test esi lése biztosítja. Az eddig elmondottak nagy mértékben megkönnyítik számunkra az egyiptomi portréművészei problematikájának rövid felvázolását. Egyiptom az ókori Kelet klasszikus országa volt, művészetére és portréira ugyanazok az alapelvek érvényesek, amelyeket az előbb említettünk. Sőt, éppen Egyiptom szolgáltatja számunkra azokat a szövegeket és rituális szokásokat, amelyek minden kétséget kizáróan bizonyítják a szobrok megelevenítési lehetőségébe vetett hitet. Nemcsak sejtjük, hanem bizonyítani is tudjuk, hogy az ókori egyiptomiak az istenszobrokkal úgy bántak, mintha élnének, a halotti szobrokat pedig, melyeket külön rítussal elevenítettek meg, az elhunyt lelkét magukba fogadó test-pótlékoknak tekintették. Másrészről az egyiptomi művészet a legismertebb és legnagyszerűbb megnyilatkozása a fogalmi ábrázolásnak, amelyre a legvilágosabb és a leghatásosabb rendszert fejlesztette ki. Köztudott dolog megismétlése lenne tehát az egyiptomi képmások típus-jellegéről, az örökkévalóságot, az állandóságot és a tökéletességet érzékeltető tartalmáról, több évezreden át megtartott szabályszerűségéről szólni. Ehelyett inkább azon érdemes elgondolkoznunk, hogyan és miért vált Egyiptom a korai portréművészet legnagyobb alkotásainak szülőföldjévé. Nem vitatható ugyanis, hogy az egyiptomi képmások nemcsak a Merliterraneum, hanem az egész világ viszonylatában is a csúcsát jelentik annak, amit a görögök előtti és az európai fejlődésen kívüli kultúrák ebben a műfajban létrehoztak. Az egyiptomi portrék sokszor nem sémáknak, merev és elvont maszkoknak tűnnek, hanem egyéniséggel bíró embereknek. Vonásaik gyakran ablakot nyitnak a típusportréknak azon a falán, amit a társadalmi konvenció emel az egyén elé, s ezen az ablakon néha az emberi sors mélységeibe is bepillanthatunk. Igaz ugyan, hogy érzelmeket, hangulatokat, pszichológiai finomságokat, valamint a szabályostól túlságosan eltérő fiziognómiai jegyeket az egyiptomiak csak ritkán tűrtek meg az ábrázoltak lényét örökkévalóságba emelő alkotásaik arcán, de gyakran és hallatlan erővel ragadták meg a személyiség legáltalánosabb vonásait : a testi és lelki alkatot, az életkort, a hivatás jegyeit, az etnikumot stb. A részletek már az egyes esetekre tartoznak, a fejlődés bonyolult vonalának, a hol felbukkanó, hol alásüllyedő karakterizálási szándéknak megfigyelése pedig teljes történeti áttekintést igényel. De mi lehetett az alapja és a lényege ennek a rendkívüli

jelenségnek, a portréfelfogás két nagy birodalma közötti határvonal folytonos megsértésének ? Az egyiptomi portréművészetnek a korai típusportrék birodalmában elfoglalt sajátos helyzetét jórészt arra a körülményre vezethetjük vissza, hogy Egyiptomban a képmásokat túlnyomórészt temetkezési célra készítették. Ez már önmagában is figyelemre méltó, hiszen Elő-Azsiában a halotti művészet egészen jelentéktelen volt, szobrok és képmások pedig kizárólag szentélyek és paloták számára készültek. A sírkultusz közismerten uralkodó szerepe az egyiptomi kultúrában azonban nemcsak a képmások számbeli gyarapodásához vezetett, hanem igen lényegesen befolyásolta a portréfelfogást is. A halotti tanok és rítusok egyik legfontosabb eleme volt az elhunytak örökkévalóságának biztosítása. Ennek érdekében építettek tartós és pompás sírépületeket, balzsamozták be a holttesteket és gondoskodtak arról, hogy a sírokban elhelyezett szövegek és ábrázolások révén a sír tulajdonosa, helyesebben lelkének az a része, amely továbbra is a sírban tartózkodott, mindennel el legyen látva, amiben halála előtt része volt. Különösen fontos szerep várt a sírszobrokra, amelyeket rendszerint külön szoborfülkében helyeztek el. Kimondottan arra a célra készítették őket, hogv otthonul szolgáljanak a halott lelkének, azaz örök időkre fenntartsák az elhunyt testi létét. Ezek a szobrok a nyilvánosságtól elzárt helyen álltak. E tény azért érdemel különleges figyelmet, mert kétségtelenné teszi, hogy feladatuk eleve és kizárólag az ábrázoltak valóságos megtestesítése, nem pedig a szemlélőkre tett hatás volt. Ez a cél kétféle igény együttes kielégítését követelte meg. Az elhunytat az örökkévalóság számára kellett megtestesíteni, olyan alakban, amely minden változás fölé emelkedően eszményi volt, vagyis az egyiptomi ember-fogalom lényeges vonásait tartalmazta. Ez az igény a típusportré legtisztább, legmonumentálisabb megvalósításához vezetett. Ugyanakkor azonban a halotti képnek azonosnak kellett lennie a sír tulajdonosával, ami viszont a hasonlóság igényét támasztotta. Az egyiptomi művészet rendkívüli következetességét és fegyelmezettségét dicséri, hogy a hasonlóság igénye nem vezetett olyan individualizáláshoz, amely az örökkévalóságot szolgáló és a társadalmi eszmét megtestesítő képmások tipikusságát és lényeglátását megzavarta volna. Leletek bizonyítják, hogy már az Óbirodalomban a halotti portré kialakulásának és virágkorának idején a mesterek munkájuk első stádiumában különféle vázlatokat és maszkokat készítettek, amelyek az elhunytak arcvonásait rögzítették. Ezek az egyéni arcvonások azonban a végleges alkotásban már csak olyan letisztult formában érvényesültek, ami belesimult az eszményi típusportré képébe. Hogv mégis jelen voltak, azt a legremekebb óbirodalmi portrék egészen különleges varázsa tanúsítja. Leírhatatlan módon, mintegy a" örökkévaló formák felszíne alatt éreztetve a mulandó lét nyomát, sejlenek fel az általános formákban az egvszer-volt személyiség arcának kitisztult vonásai. Inkább kivételként, de jellemző módon az is előfordult, hogy egészen sajátos alkatú embereket, mint például törpéket vagy rendkívül korpulens férfiakat a tipikustól eltérő testű szobrokban örökítettek meg. A zárt sírkamrában, ahol az volt a fontos, hogy a senkitől nem látott szobor a lélek otthonos burkává váljék, ezt is megtehették azok a mesterek, akikben bőven volt képesség a természet ezer arcának megragadására. Azt ugyancsak leletek bizonyítják, hogy néha egy személyről kétféle felfogásban is készültek szobrok: intimebb és közvetlenebb realitásúak a sírkamra számára, ünnepélyesebbek és általánosabbak a külvilág felé. Az igazi cél, a fő erőfeszítés mégiscsak arra irányult, hogv a legálland bb, a legfontosabb és legtökéle-

tesebb formát kölcsönözzék halottaiknak. Kétszeresen így volt ez azoknál a műveknél, amelyek látható helyen, a sírok kultusztermeiben, külső falain, udvaraiban vagy templomokban álltak. Főként az uralkodó alakjának megörökítése kívánt felülmúlhatatlan monumentalitást, méltóságot és tökélyt. Az emberfeletti hatalom és tekintély birtokosai, akik az istenek társaiként vonultak be az örökkévalóságba, semmiféle vonatkozásban nem lehettek gyarló emberek. Képük mindenekelőtt a király képe volt, s ha arcuk mégis mutat valamit énjük különösségéből, akkor ez csak a királyi tökéletesség egyik vagy másik oldalának erőteljesebb hangsúlyozása lehetett. A halotti képmások sorozatában bontakozott ki az egyiptomi portréművészet egyik igen jellegzetes vonása, a típusok liierarchiája, amely a társadalmi rend tükörképe volt. A halál utáni örökkévalóság először és igazán csak a királyt illette meg. A király joga az örökkévalóságra ugyanaz az isteni jog volt, amelynek birtokában mint uralkodó hordozta és biztosította az egész ország sorsát. Isteni volt a földön és istenné válva a halálban, az istenekhez hasonló és velük egyenrangú szobrokat kapott: sírjához templom csatlakozott, amelynek ő volt az istene. Ez az örökkévalósághoz való jog azután az uralkodótól fokozatosan átszármazott hozzátartozóira, főembereire, udvartartása legfőbb méltóságaira, végül az egyiptomi társadalom egész legfelső rétegére. A királyi sír és sírtemplom körül azoknak a főembereknek sírjai sorakoztak, és bennük azoknak szobrai, akik ezáltal a halál utáni életet, a legnagyobb adományt kapták meg uruktól. Természetes, hogy szobraik ugyanúgy az örökkévaló tökéletesség szférájába emelték őket, mint a királyi képmások az uralkodót. Mégsem lehettek vele azonosak: tartásuk, viseletük, jelvényeik mellett alkatuk és arcuk is mást kellett mutasson. Az isteni fenség helyett emberi méltóság, az alázatra késztető sziklaszerű tartás, a megközelíthetetlenség, az áthatolhatatlanság helyett egy árnyalattal közvetlenebb, ereszkedettebb és hozzáférhetőbb magatartás jellemezte a hierarchia alsóbb fokain álló férfiak és nők képeit. Magától értetődik, hogy számukra az alaktípusok olyan rendje alakult ki, ami már önmagában jelezte rangjukat és a királyénál alacsonyabb, de még mindig rendkívüli méltóságukat. Ezeken a típusokon belül juthattak érvényre, személytől és mestertől függően azok a tipikustól eltérő vonások, amelyekről szóltunk. A típusportréknak ez a hierarchiája, az alaktípusok, az egyénihez való közelítés különböző fokai, a szobrok funkciójának nagy változatossága adta meg a keretét és széles választékát azoknak a variációs lehetőségeknek, amelyekben az egyiptomi portréművészet három évezredén át a megoldások olyan varázslatosan színes, és mégis mindig a tipikusság zárt edényébe foglalt sokfélesége megvalósult. A hagyomány és az idő tényezője ugyanis semmiképpen sem hagyható ki a számításból, ha, az egyiptomi képmások világának rendkívüliségét akarjuk magyarázni. Ez az ajándék nem adatott meg Elő-Ázsiának, amelynek ókori történetében egymást érték a viharos események: népek, államok, dinasztiák váltották és pusztították egymást; nem volt olyan államalakulat, amely néhány évszázadnál tovább fennmaradhatott volna. Egyiptom viszont zárt világ volt. Különleges földrajzi helyzete biztosította, hogy amíg belsőleg szilárd volt ott az állam, addig külső ellenség aligha veszélyeztethette létét. Ha voltak is válságos és anarchikus korszakai, lényegében véve évezredeken át folyamatosan élt és épült tovább azon a megingathatatlan alapon, amit a Nílus áradásait kihasználó öntözéses földművelés azonos módszerének továbbélése jelentett. Ez a világtörténelemben egészen páratlan kontinuitás, amely Egyiptomot már az ókorban a legősibb civilizáció nimbuszával vette körül, nagyon sok mindent megmagyaráz az ország

kultúrájának rendkívüli teljesítményeiből. Amit az ország egyesítésekor és a civilizáció megteremtésekor az Obirodalomban létrehoztak, s ami a kezdeteknél elementáris erejű és újdonságú tettnek számított, az később az évszázadok hosszú során át, a változások, a hullámvölgyek és hullámhegyek mozgásában is megszakítatlan hagyományként élt tovább. Enélkül el sem lehetne képzelni azt a hallatlan kifinomultságot és érettséget, amit az egyiptomi művészet legfőbb vonásának, felbecsülhetetlen értékű artisztikumának tartunk. Másutt, ha egy társadalom vagy állam kialakított magának egy képvilágot, megteremtette a saját önálló létét és értékét jelző formák rendszerét, rövid története során úgy ragaszkodott hozzá, mint az önmagával azonosság biztosítékához: sem szándéka, sem ideje nem volt a változtatásra. Egyiptomban, ahol a dinasztiák hosszú sora az istenekig vezette vissza önmagát, a kiérlelt formák, a fölényes rutin és az állandóság biztonságos érzésének birtokában, ezen a páratlanul szilárd alapon építhették fel a változatok sokaságát. Ismét egy paradoxon, ami a valóságot fejezi ki: minél nagyobb az állandóság, annál nagyobb a változatok lehetősége. Törékeny falak között félve lehet csak mozogni, de semmi sem okozhat kárt egy gránit épületben. Az egyiptomi típusportré magas színvonalát és végtelen változatosságában is töretlen állandóságát éles fénnyel világítja meg történetének legnagyobb kivétele: az Amarna-kor portréművészete. A reformer fáraó, Ekhnaton alatt valóban egészen új és szokatlan stílusfordulat következett be, mintha az egész portréfelfogás gyökeresen megváltozott volna. Magának az uralkodónak képén vált láthatóvá, hogy ez a király elfordult a konvencióktól, szembeszállt az ország hatalmas arisztokráciájával, papságával és vallásos hagyományaival. Azt kívánta, hogy ne az évezredektől megszentelt kánon szerint mutassák be alakját. A tökéletes arányok helyett úgy kívánt képein megjelenni, amilyen valójában volt: törékeny alkatú, dekadensen kifinomult emberként, vékony és erőtlen lábakkal és karokkal, puffadt hassal, szinte már betegesen hosszú koponyával, rajongó kifejezési! csúnya és sovány arccal. Arra biztatta udvarának vezető szobrászát, hogy a valóságot ragadja meg, hagyjon fel az idealizálással, készítsen gipszmaszkokat, modell vázlatokat róla. családjáról és főembereiről, ne húzódozzon az igazságtól, amelyet az új isten, a világ igazi ura, a Nap könyörtelen fénye megvilágít. A vázlatok el is készültek, és részben ránk is maradtak, tanúsítva, hogy az egyiptomi mesterek képesek voltak az emberi arc közvetlen valóságának, ,,gyarló" és változandó vonásainak érzékeny felfogására és rögzítésére. De amikor a vázlatok után a kőbe faragott szobrokhoz és domborművekhez fogtak, amikor elkészültek a monumentális alkotások, akkor ugyanúgy az örökös formák tökélyének rendje bontakozott ki a vésők, kalapácsok és csiszolókövek alatt, mint az előző másfél évezreden át. Igaz, hogy a típusvilág eltért a korábbitól, de azért típusvilág maradt. Uj királytípus jött létre, de a különös és hosszúkás fejalkatot olyan kristályos formába igézték, hogy napjainkban, tökéletes bizonyosságául annak, hogy az Amarna-kor művészete nem szakított az egyiptomi művészet alapfelfogásával, arról vitatkoznak: vajon lehetett-e ilyen feje az Ekhnaton-családnak, és ha igen, akkor mennyire túlozta el azt a művészeti ábrázolás ? Álprobléma ez, mert a közvetlen látványhoz való hasonlóság még az Amarna-kor művészetében is csak harmadrendű szempont maradt. Ekhnaton a hasonlóság irányában változtatta meg a típust, de a művészi alkotás módszere, a világés az emberábrázolás alapelve ugyanaz maradt. Az egyiptomi portré, mint a tipusportré legmagasabb rendű és legérettebb történeti megnyilvánulása, amelyben hosszú időn át és rendkívüli

változatosságban bontakozott ki egyetlen alapfelfogás, lehetővé teszi számunkra, hogy ennek a képmás-alkotási módszernek a legmélyére tekintsünk. Egyiptom példája bizonyítja, hogy a típusportré nem zárja ki a hasonlóságnak bizonyos fokát, amennyiben az belesimul abba a fogalomba, amit az adott társadalom az emberről, éspedig a meghatározott társadalmi helyzetű és szerepű emberről alkotott. Megenged kivételeket is, ezek azonban az állandó rend olyan variánsai, amelyek rögtön szabállyá válnak. Ha a Középbirodalom idején kialakult az öreg és a gondterhelt király arctípusa, akkor ez abban az időben és csakis a király szerepében tipikussá vált, de nem volt lehetséges, hogy komor és derűs királyok váltogassák egymást a trónon. Fia a jóságos és szelíd kifejezés vált uralkodóvá - például az Új birodalom királyainak hosszú soránál — . akkor a békés és a harcias uralkodók egyaránt ezt viselték, ilyennek mutatkozott a király akár a trónján ült, akár harci ezekéren rontott az ellenségre. Végül pedig, ha ez a portréfelfogás meg is engedte azt, hogy alkati, fiziognómiai vonások adott esetben és a tipikusság rendjét fel nem borítva szóhoz juthassanak, szó sem lehetett pillanatnyi érzelmek, hangulatok és lelki állapotok bemutatásáról. Az ember eszméje, illetve néhány kiemelkedő embertípus eszméje öltött testet, nem pedig az ember valamilyen állapota. A képmás vagy teljesen érzelemmentes állapotot mutatott be, vagy pedig valamilyen állandó és tipikussá emelt életérzést, mint komorságot, derűt stb., de ez az általános eszményhez tartozott, és személyenként vagy képenként nem változhatott. Az egyéniség tehát, amelyet az elő-ázsiai képmások maszkszerű típusai mögött teljesen lehetetlen megközelíteni, Egyiptomban is csak a szigorú hierarchia és az uralkodó embereszmény keretében, ahhoz alkalmazkodva, azt hangsúlyozva vagv enyhítve juthatott szóhoz. A király képmása az egész államot kifejezte, a társadalom legfelsőbb rétegeinek tagjai rangjuknak és tisztüknek megfelelő típusban és alakban kerültek ábrázolásra. Bizonyos vonásokban egyéni hasonlóságot érhettek el, ha ezek a vonások tipikusak voltak: a testesség például a tekintélyre, a gazdagságra és a megállapodottságra utalt. A képmás minden körülmények között társadalmi kivételezettség jele volt: elvileg csak a királyt illette meg, a gyakorlatban pedig mindazokat, akiknek az uralkodó megengedte vagy adományozta azt. Elképzelhetetlen lett volna, hogv ezen kívül bárki önmagáról vagy másról portrét készíttessen, s annak formáját vagy tartalmát különleges egyéni ízlésével határozza meg. A civilizáció történetének első évezredeiben a társadalom túlnyomó többségének a művészet síkján nem lehetett egyénisége. A GÖRÖG PORTRÉ KEZDETEI Aki az Ókori Kelet művészetének birodalmából a klasszikus ókor művészi világába lép, úgy érzi, hogy egészen más égöv alá kerül: alkalmazkodnia kell a másféle klímához, mielőtt otthonosan érezhetné magát. Túlságosan is nagy lenne az ízlés megrázkódtatása, ha a Khefrén-szobortól egyszerre a Démoszthenész-portré elé lépnénk. A valóságos átmenet nem történt ilyen hirtelenül. Számunkra is simább lesz az út, ha a görög művészetben sem vetjük el a portré eredeti fogalmát, s nem keressük rögtön azokat a műveket, amelyek csak évszázadok után és a tömeges átlagból emelkednek fel egy egészen újfajta személyiséglátás fokára. A görög portré kezdetei után kutatni hosszú ideig egyértelmű volt az individuális arcvonások legkorábbi nyomainak keresésével. De miközben arról folyt a vita, hogy az i. e. V. sz. közepén vagy végén, az archaikus kor utolsó évtizedeiben vagy

a IV. sz. elején található-e az első „igazi" portréalkotás, elfeledkeztek arról, hogy már jóval előbb, legalábbis a monumentális szobrászat kialakulásától kezdve, a görög városokban csoportosan és egyre nagyobb számban készültek képmások. E szobroktól a képmás elnevezést csak akkor tagadhatnánk meg, ha elvitatnánk a művek megrendelőitől és készítőitől azt a jogot, hogv ők állapítsák meg, mit és miért csináltak. Már a legelső kuroszszobrok, a szigorú egyszerűségű, trónoló és álló márványfigurák, mint ahogy felirataik tanúsítják, jórészt meghatározott személyeket ábrázoló képmások voltak. A feliratok félreérthetetlenek. Sokszor így szólnak hozzánk: „Én ez és ez vagyok !", nem hagyván kétséget afelől, hogy az archaikus világban nemcsak a megelőző évezredekben uralkodó szigorú formarend, hanem a képek megtestesítő erejének hite is tovább élt. A legkorábbi görög portrék, és rögtön hozzátehetjük, a későbbiek túlnyomó többsége is, a típusportrék körébe tartoztak. Olyan alakok és arcok voltak ezek, amelyek nemcsak egy személyre, hanem a társadalom tagjainak nagy csoportjaira „hasonlítottak", amelyek egy egész nép és kor azonos helyzetű embereinek eszményi képét örökítve meg, csak felcserélhető felirataik által váltak az egyének képviselőivé. Volt azonban egy igen lényeges különbség a Földközi-tenger déli és keleti partjain túl virágzó portréművészet és a görögöké között, ami már akkor is új helyzetet teremtett, amikor a görög formák látszatra még tökéletlenek és a keletiekénél kevésbé kifejezőek voltak. Míg a nagy keleti civilizációkban a képmás birtoklása az uralkodók kizárólagos joga volt, és a tőlük kialakított formában, az ő engedelmükkel került át a kiválasztottak szűk körébe, addig a görögöknél már a kezdet kezdetén, egy egész társadalmi réteg, sőt bizonyos társadalmi konvenciók és anyagi lehetőségek határai között az egész szabad polgárság sajátjává lett, és az is maradt. A városállam, a polisz teljes jogú polgárai, ha megvolt hozzá anyagi erejük, elvben és a gyakorlatban is, egyre nagyobb számban megörökíttethették magukat olyan monumentális szobrokban, amelyek legfeljebb méretben vagy a kidolgozás szépségében, de nem az alapformákban különböztek egymástól. A portréállításnak ez a demokratizmusa, még ha sokáig csak a vezető nemesi rétegen belül érvényesülhetett is, és természetesen mindig függött a családok vagyoni helyzetétől, a görög államok művészetének legjellegzetesebb vonása volt. Magától értetődik, hogy a kis államok polgárainak lélekszámához képest aránylag jóval többen válhattak itt képmások tulajdonosaivá, mint ez bármelyik keleti országban történhetett. De nem a viszonylagos és az abszolút számok a fontosak ebben, hanem a portrék típusainak és felfogásának különbsége. A hierarchikus portrék rendszere a görögöknél ismeretlen fogalom volt. A ranglétra fokai és a csúcshoz való közelség szempontjai helyett itt más, új kategóriák szerint oszlott meg a képmások társadalma. A görög monumentális szobrászat első két évszázadában a képmások kétféle célra és alkalomra készültek. Vagy az elhunyt polgárok sírjain álltak, a halottat ábrázolták szoborban és domborműben, vagy áldozatul, fogadalmi ajándékként a szentélykörletekben helyezték el őket. Mind a két céí, a temetkezési és az áldozati funkció, végeredményben szakrális jellegű volt. A képmásoknak mind a két csoportja a „civil" élettől elkülönített területen helyezkedett el: a temenosz körletében vagy a város lakott területét körülvevő falakon kívül, a halottak birodalmában. A város „civil" területén, főként a köztereken, a gazdasági, jogi és politikai élet helyein, az agorákon képmásokat felállítani hosszú ideig tilos és elképzelhetetlen cselekedet

lett volna, megsértése az állam alkotmányának, az egyeduralomtól mentes közösségi élet alapelveinek. Nincs is rá példa, sem emlékszerű, sem írásos bizonyíték, hogy ezt a szabályt az archaikus korban megszegték volna. Abban az időben, mikor még királyok álltak a görög törzsek és államok élén, monumentális képmások készítése egyáltalán nem volt szokásos, és ha a ködös előidó'kből a számunkra jobban megközelíthető történeti korszakokba lépünk, ezzel az alapelvvel már következetesen érvényesített gyakorlatként találkozunk. Amennyire fennmaradt adataink tudni engedik, úgy látjuk, hogy még az archaikus kor türannoszai sem merészkedtek odáig, hogy önmagukat profán helyen megörökítsék. A közvéleménynek és a városállamok törvényeinek ez a korlátozó hatása a legerősebben a demokratikus fejlődés csúcspontján, a klasszikus korszakban, s mindenekelőtt Athénban érvényesült. Az archaikus kor századaiban, midőn a poliszokat az arisztokrata családok kormányozták, nem annyira a köznép, mint inkább a hatalmára féltékeny oligarchia őrködött azon, hogy az állam ellenőrzését kiemelkedő egyéniségek ne ragadhassák magukhoz. Ugyanezek az arisztokrata családok viszont hatalmuk és gazdagságuk teljében büszkén hirdették katonai és atlétikai erényekkel ékeskedő fiaik dicsőségét. Az arisztokrácia közös és családi öntudata volt az archaikus görög művészet egyik legerősebb fellendítője. Magától értetődő, hogy ez az öntudat mindenekelőtt a nagy hírű családok tagjainak képmásaiban jutott kifejezésre. A monumentális szobrászat megszületését is a „kiválóak" areté-jának megörökítési vágya segítette elő. A legkorábbi életnagyságú, sőt gyakran kolosszális márványszobrok, a kuroszok, a vezető családok férfi tagjait mutatták be. Semmi sem korlátozta ezt a nagyszerű hivalkodást az arisztokraták vidéki birtokain levő sírokat díszítő szobrok esetében. Míg azonban a sírszobor inkább magánjellegűnek számított, felállítása —• kivételes esetektől eltekintve — a család ügye volt, addig a fogadalmi szobor nyilvánosabb jelleggel bírt, mert az állam egész lakossága, sőt az idegenek által is felkeresett szentélyek részévé vált. Ezért aztán a görög arisztokrácia egyik legfőbb becsvágya lett, hogy a városok szentélyeiben és a nagy pánhellén szentélyekben felállítsa tagjainak szobrait. Ezt az utat választotta Athén nemessége, valamint türannoszai (Peiszisztratosz és fiai) és környezetük, amikor az Akropoliszon, Athéna szentélyében állíttatta fel fiainak és lányainak remekbe faragott szobrait. A fogadalmi szobrok közé tartoztak a versenyjátékokon győztes atléták képmásai is. A nagy görög versenyek mindig egy-egy szentélyben, vallásos ünnepekhez kapcsolódva zajlottak le. Főként Olümpiában vált állandó szokássá, hogy a győztes ifjaknak, a diadalt aratott fogatok tulajdonosainak családjuk vagy városuk szobrot állított. Az arisztokrácia legfőbb becsvágyát kifejező atlétaszobrok így váltak az archaikus és klasszikus görög művészet egyik legjelentősebb műfajává. Bármennyire is közismert tényről van szó, mégsem árt rámutatni, hogy ezek a szobrok nem anatómiai tanulmányok voltak — mint ahogy a realisztikus ábrázolásmód fejlődésének elemzői hajlandók felfogni őket —, hanem képmások, tehát portrék a fogalom tágabb értelmezése szerint. E képmások szakrális célja és helye — az ókori keletiekéhez hasonlóan, de azoktól mégis különbözve — már eleve meghatározta és emelkedetté tette a művek tartalmi és formai vonásait. A földi létből kivált elhunytak és az istenség közelébe lépő élők szobrai a köznapiság salakjától megtisztítptt ábrázolást, tökéletességet és eszményi állapotot kívántak. Énnek megfelelően alakult ki a képek típusa, tartalma és formája. Nemcsak a test és az arc mintázásánál törekedtek a legszebb és legáltalánosabb megfogalmazásra, hanem egyben olyan tartást és megjelenést választottak, amely

a nemes emberség eszméjét nem zavarta mellékes vonásokkal. A férfiak sír- és fogadalmi szobrai, a kuroszok, a legszebb példái ennek az emelkedett és általános emberképnek. A férfiak, akiknek sírján álltak, vagy akik a szentélyekben felállították őket, nem lehettek mind olyan időtlenül fiatalok és szép termetűek, mint ezek az „Apollók"; bizonyára volt köztük idős és testes, alacsony ós sovány is. De a tökéletes emberi és polgári állapottól eltérő vonásokat ugyanúgy távol tartották a képtől, mint minden jelvényt, sőt még a ruhát is, bármit, ami az átlagos ideált módosító rangot, vagyont, szokást és viselkedést jelezhetett volna. Az az ember, akit ábrázoltak, ezzel az atlétikus és derűs megjelenéssel mégis egészen pontos jellemzést kapott. A polisz polgárságának dísze, a versenyekben kiváló, a harcban bátor, a tanácsban okos, a világban büszkén helytálló szabad és előkelő görög férfi volt. Egy alakban fejeződött tehát ki minden lényeges, ami az archaikus görög államok vezető polgárait jellemezte. Nem kellett változtatni rajta, akár sírszobornak, akár fogadalmi műnek, akár a versenygyőztest megillető emlékműnek készült. Ha a későbbiekben gazdagították és variálták a képmások típusait, a lényeg akkor is megmaradt: páncél és fegyverzet a csatában elesettek síremlékén, áldozati állat a szentélyben való hódolást kifejező szobrok kezében, az atlétika eszközei, a versenykocsi, a pompás paripa a versenygyőzteseknél mind ugyanahhoz az alakhoz járult. A változó korok társadalmi felfogása, a közhangulat, a gazdagodó kultúra jelei megmutatkoztak az arcok típusában, a hajviseletben, a tartás és az anatómia finom részleteiben, de az egyöntetű tipikusság egy kor és egy város polgárainak körében tovább uralkodott. A típusok fokozatos differenciálását és a képmások konkrétabbá tételét a görög művészet esetenként különféle jelvényekkel, főként azonban a tartás és a mozdulat megváltoztatásával érte el. A teljes alak volt a kifejezés egyre finomodó eszköze, nem pedig az arcvonások különössége, amely legutoljára kapcsolódott be az egyénítés folyamatába. Még akkor is, midőn az arc már igen bonyolult és individuális megformálást kapott, a mondanivaló teljessége csak az egész alakban jutott érvényre. A későbbi görög portrékra vonatkozó tudásunk egyik legnagyobb hiányossága abból származik, hogy a szinte kivétel nélkül elpusztult kiemelkedő alkotásokat olyan rómaikori másolatokból ismerjük, amelyek többnyire a fej reprodukálására korlátozódnak, és így csak csonka és suta töredékét nyújtják a hajdani egésznek. A GÖRÖG SZEMÉLYI PORTRÉ KIALAKULÁSA Az alak és a mozdulat egyedi megformálása révén emelkedtek ki a típusportrék sokaságából azok a képmások, amelyek először testesítettek meg az átlagtól eltérő módon, a közösség szempontjából különleges jelentőségű személyeket. Ez a döntő változás a portré funkciójának lényeges módosulásával együtt következett be. A változás ideje a görög városállamok, elsősorban Áthén demokratikus átalakulásának és a perzsa birodalommal való küzdelemnek kora volt. Amikor az oligarchikus vezetésű vagy a türannisz által egyensúlyban tartott államrendet a polgárok összességének egyenlő politikai jogára és hatalmára felépülő berendezkedés váltotta fel, és amikor az egyes városállamok arra kényszerültek, hogy a külső fenyegetés nyomására kilépjenek zárt világukból, és a nemzetközi erők mozgásához igazodjanak, a kitágult társadalmi és politikai viszonylatok között egyre nagyobb

szerep várt azokra a tehetséges vezetőkre és nagy elmékre, akik a nép cselekedeteit megszervezték, határozott irányba terelték és gondolatait világosan megfogalmazták. Szimbolikusnak tekinthetjük azt, hogy a legelső görög köztéri képmásokat az athéni nép azoknak a férfiaknak emelte, akik a türannisz megdöntésének első ,,csatájában" estek el. Harmodiosz és Arisztogeitón szobrait csak a második emlékmű másolataiból ismerjük ugyan, de ez is éppen elegendő ahhoz, hogy tisztán láthassuk a fordulat természetét. Az Agorán állították fel a két zsarnokölő szobrát, jóval haláluk után. olyan megformálásban, ami minden más képmástól határozottan megkülönböztette őket. Nem arcuk volt egyéni és hasonló — modell-mintázásról szó sem lehetett még —, hanem egyedülálló cselekedetüket és ezzel a közösségnek tett személyes szolgálatukat örökítették meg tartásuk és mozdulatuk által összetéveszthetetlennéváló alakban. Ennél nagyobb és ünnepélyesebb individualizálást akkor képzelni sem lehetett volna. Talán említeni is szükségtelen, hogy a hősökké avatott merénylők képmásait nem az eszményi tipikusság szintjéről leszálló profanizálással, a személyiség külsőleges, szabálytalan és prózai jegyeivel különböztették meg a honfitársak tömegétől. Lehet, hogy a férfi pár egyike alacsony volt, másika meg hízásra hajlott, s biztosan akadt jó néhány olyan rendellenes vonásuk, amire még a szobrok készítői emlékezhettek is. Nem vitás, hogy a Panathénaia-ünnepen - amelyen a merényletet végrehajtották — mindketten díszruhát viseltek, szobruk mégis ruhátlanul mutatta be tökéletes atlétatermetüket. Az első személyi portrék politikai és állami célú megteremtésének ünnepélyes nyitányát azután — csak igen hézagosan ismert rendben és ütemben — sorra követték azok a művek, amelyek a továbbra is virágzó típusportrék sokasága fölé emelkedtek. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a képmások túlnyomó többségét a típusportrék alkották, amelyek a polisz polgárainak folytonosan változó általános eszményét testesítették meg. Ezek a sírszobrok és domborművek, atlétaképek és fogadalmi művek jórészt utólagos eladásra készültek, de még ha különleges megrendelést elégítettek ki, akkor sem rögzítettek egyedi vonásokat. Személyiségüket továbbra is csak a felirar határozta meg. Külön és hosszadalmas kifejtésre lenne szükség, ha le akarnánk írni a görög típusportré történeti alakulását. Bármennyire is fontos lenne ez az egyedi portrék teljes megértéséhez, mégsem tehetünk mást, mint hogy a görög művészet történetét ismertető munkákra utalunk, melyekben végig követhető az emberábrázolás tartalmi és formai változása. A upusportrék széles alapjából emelkedtek ki a fokozottan egyénített képmások. Jó részük még sokáig mentes volt a kimondottan egyéni jegyektől, arcvonásaik csak árnyalatnyival tértek el a tipikustól, legfőbb jellemzőik a felállítás módja és helye, a tartás, az attribútumok és más történeti ismertetőjelek voltak. Hosszú ideig nem volt példa arra, hogy élő személyekről köztéri ábrázolást készítsenek. A közfelfogás értelmében az élő személyek individualizált ábrázolásának nyilvános helyen való felállítása olyan bálványozást jelentett volna, ami már egyeduralomra törekvéssel, a demokratikus rend megsértésével lett volna egyenlő. Mindezt azért kell szem előtt tartanunk, hogy majd annál tisztábban lássuk az egyénítő képmások rendkívüli szerepét. és jelentőségét. Más oldalról szemlélteti az individuális portré kialakulásának társadalmipolitikai meghatározottságát az a tény, hogy már jóval az ilyen képmások előtt létrejött a görög művészetben az átlagostól eltérő vonások ábrázolása. Az idős kor, a túlfejlett vagy a fejletlen testalkat, a szenvedély, a kellő műveltség és önuralom hiánya stb. által okozott sajátságos arcvonásokat

és testformákat — mint a görög polgári ideáltól eltérő abnormis jegyeket mutatták be a félállati-mitológiai lények (pl. szatírok és kentaurok), valamint a barbárok ábrázolásain. De abnormisnak számítottak nemcsak a kifejezetten csúnyának tűnő vonások, hanem azok a szabályostól eltérő jegyek is, amelyek nélkül az egyéni külső ábrázolása elképzelhetetlen. Az ilyen szabálytalan és furcsa vonásokat különös előszeretettel alkalmazták például a görög színházakban használt komédia-maszkokon, újabb bizonyítékául annak, hogy az individuális jelleg a klasszikus görögség szemében inkább nevetségesnek és alacsonyrendűnek, mintsem a kiválóság tartozékának számított. Jól ismerték és ábrázolták ezeket már az archaikus kor görög művészei is, csakhogy sohasem a politész képén vagy az ideális típusképmásokon, hanem az emberi világ perifériáján helyet foglaló lények ábrázolásain. De még jóval később is, midőn a görög művészet már régen ki tudta fejezni az átlagostól elütő külsőt, amikor az idős kor, az érzelem és a szenvedély jeleit mesterien érzékeltették a mitológiai lények ábrázolásain, csak ritka kivételként és kizárólag haláluk után részesítettek kiemelkedő embereket abban a megtiszteltetésben, hogy alakjukat és arcukat az általánostól eltérő módon jellemezzék. A görög képmások túlnyomó többségére és a görög művészet korai és klasszikus szakaszaira vonatkozó legáltalánosabb megállapításokat hangsúlyoztuk, de gondolnunk kell a görög portré művészet történetének változatosságára és sokszínűségére is. Az újabb kutatások különös hangsúllyal hívják fel a figyelmet a görög portré történetének területi változataira. Míg a görög művészet általános fejlődésében a vezérszerep a későarchaikus korszaktól kezdve vitathatatlanul Athént illeti meg, addig az egyénítő portré kialakulásában más területek jártak az élen. Ennek oka a korán kialakult és következetes athéni demokrácia portréellenessége volt, helyesebben szigorú előítélete a nyilvános helyen felállított képmások egyénítésével szemben. Ahol ez a gátló tényező nem érvényesült, ott hamarább és kötetlenebbül fejlődött ki az egyéni érdemeket egyénítő ábrázolással megörökítő portréfelfogás. A perzsa uralom vagy befolyás alatt álló keleti görög városokban,' a jelek szerint Spártában vagy a perzsabarát Thébában és a türannoszok uralma alatt álló Szürakuszaiban például már akkor keletkeztek élesen egyénítő portrék (Tisszaphernész, Themisztoklész, Pauszaniasz stb.), midőn Athénban még azt is megtiltották, hogv a legnagyobb érdemeket szerzett hadvezérek és államférfiak neveit felírják a győzelmeiket megörökítő művekre. Az egyes területek, illetve államformák mellett erősen színezi a görög portrék felfogását, egyénítésének fokát és módszerét az alkotások funkciója is. A magánszférában, a nem hivatalos és az intim műfajokban általában szabadabb út nyílt az egyénítés és az éles karakterizálás számára, mint a nyilvános célra készült és politikai jelentőségű alkotásokban. Midőn Athénban a monumentális művészettől a legszigorúbban távol tartották az egyénítő törekvéseket, a vázafestők nem ritkán festettek az agyagedényekre olyan karakterfejeket is, amelyek már a karikatúra hatását súrolták (pl. Aiszóposz). Pheidiasz a város legszentebb helyén, Athéna Parthenosz szobrának pajzsán, mitológiai jelenet „álcázott" alakjaként örökítette meg önarcképét, amely nyilvános helyen felállított portrészobor formájában ekkor még elképzelhetetlen lett volna. Az egyénítés azonban nem minden műfajban jelentett egyet az arcvonások hasonlóságával. A győztes atléták szobrai például tartásuk, versenyszámuk jelvényei és névfelirataik révén váltak személyes ábrázolásokká,

(le nagyon sokáig fel sem merült az a gondolat, hogy arcukat tegyék az átlagtól eltérően sajátossá. Végeredményben mindeme keriilőutakon, területi változatokon, burkolt és magánjellegű megoldások állomásain át a görög portré általános fejlődése a későklasszikus korban (i. e. 4. sz.) egy olyan sajátságos személyiségábrázoláshoz érkezett el, amely a maga nemében egyedülálló és megismételhetetlen maradt. A görög személyi portrénak a tipikus polgári eszménybe finoman beleolvadó egyéni vonásai azokat az állampolgárokat illették meg, akik hazájuknak rendkívüli szolgálatot tettek, akik személyes teljesítményükkel a közösség dicsőségét növelték. A legnagyobb államférfiak, hadvezérek, költők és filozófusok nyerték el ezt a kitüntetést, mindig állami határozattal, ha köztéri szobrokról, vagy pedig a közösség hallgatólagos jóváhagyásával, ha magán- vagy szakrális célra készült alkotásokról volt szó. •Joggal szokták a klasszikus kor görög képmásait heroikus portréknak nevezni. A görög hérosz-fogalom a haláluk után félistenné vált embereket jelentette, akiket az utódok vallásos tiszteletben részesítettek, és akiktől azt várták, hogy a síron túl is folytatják jótékony és segítő tevékenységüket. Ebben az értelemben valóban héroszok voltak a görög személyi portrékkal megörökített férfiak, még ha formálisan vallásos tiszteletben — kevés kivételtől eltekintve — nem is volt részük. Az íratlan szabály szerint a heroikus portré megtiszteltetésének elnyeréséhez az volt szükséges, hogy az elhunyt tettei és művei ne csak rövid időre, hanem tartósan szolgálják az állam üdvét. Röviden: a halhatatlanság kellett ahhoz, hogy a poliszok virágkorában valakit az átlagból kiemelkedő olyan képmással örökítsenek meg. amely személyé he Í legalább annyira hasonlított, mint a polisz tipikus polgárának ideáljához. Ez a mérce határozta meg az egész klasszikus görög portréfelfogást. Ha nem vizsgáljuk részleteiben, hogy a fejlődés során, és a nagy művészek érdeméből hogyan és miként vált egyre személyesebbé a heroikus portrék arca és alakja — amire a bemutatott alkotások amúgy is elegendő példát nyújtanak —, akkor már csak a jellemzés módszeréről kell néhány szót ejtenünk. Sokszor elmondották már, hogv a görög portrék mesterei nem az ábrázolt egyéniség külsejéből indultak ki. Nem a modell utánzásával, a sajátos fiziognómia felvázolásával, individuális vonásainak rögzítésével kezdtek munkájukat, és céljuk sem az volt, hogy tükörképszerűen hasonló vagy akárcsak a hasonlóságot felidéző művet alkossanak. Nem „kívülről" írták le az alakot, hanem „belülről" építették fel. Más szóval, úgy jártak el, hogy kiindulva az uralkodó emberképből, azt keresték, hogy az ábrázolásra kerülő személyiség nagy tettét hogyan tudják a művészet ábrázoló nyelvén kifejezni. Ugyanúgy fogalmat testesítettek meg, mint a típusportrék alkotásánál tették, csakhogy itt a hangsúlyt nem az átlagosra, hanem a személyes teljesítményre helyezték. A személyiség közösségi érdemének fogalmát természetesen nem kellett a művésznek önállóan kialakítania. Kialakította azt a közvélemény, a kortársak és az utódok tudatában kikerekedő jellemkép, ami már akkor készen állott, midőn a portré felállításának határozata megszületett. A művész feladata volt, hogy ennek a közfelfogásnak alakot adjon. Ezzel kezdődött el az egyénítés folyamata, hiszen a különleges érdemet és tettet nem is lehetett volna másként kifejezni, mint az elhunyt alakjának és arcának jellemző vonásaival, amelyek a róla alkotot t fogalmat láthatóvá és érzékelhetővé tették. A hasonlóságra az a szerep várt. hogy felidézze a nagyság valóságos tartalmát és jellegét. Nem azért keresték az ábrázolt személy fizikai külsejének jellegzetes vonásait, hogy testének

különösségét megörökítsék, hanem azért, hogy általuk azt a társadalmi értéket, azt az eszmei sajátosságot tegyék szemmel láthatóvá, amit aképmással elismerni és megörökíteni akartak. Ezt jelenti a görög klasszikus portrék belülről való felépítésének módszere. Minden szónál többet ér, ha elmélyedünk Szókratész, Aiszkhülosz vagy Euripidész portréjának szemléletében. Ha aprólékosan figyeljük meg részleteiket, meglepődve tapasztaljuk, hogy ezekben milyen kevés az egyediség. Ha viszont rájuk nézünk — még csupán a fejre szorítkozó másolatuk esetében is —, megdöbbentő erejűnek érezzük rendkívüli egyéniségük nagyságát és különösségét. Pontosan ezt akarták a szobrok megrendelői és készítői elérni. A görög heroikus portré nem egy magában álló ember ábrázolása volt, hanem az egész társadalom nagy történelmi pillanatát megtestesítő személyiség eszmei jellemzése, amihez a kor általános polgári eszményének tipikus jegyei mellett az egyéni külső bizonyos vonásai szolgáltak eszközül. Csak a klasszikus görög portréfelfogás és alkotói módszere teszi érthetővé az egyetemes portrétörténet egyik legkülönösebb jelenségének, a görög képzeleti portrénak kialakulását. Más népek, más korokban és területeken is gyakran ábrázoltak régóta elhunyt és teljesen elfeledett külsejű embereket, s teremtettek egyfajta képtípust a múlt idők nagy alakjainak bemutatására. A görögöké az érdem, hogy az ilyen képmásokat a valóságos portrék színvonalán álló és velük teljesen egyenrangú tartalommal rendelkező alkotásokká tették. A görög képzeleti portrét a reális portrétól — legalábbis a klasszikus korban — semmiféle külső vonás vagy tartalmi jegy alapján nem lehet megkülönböztetni. Ha nem tudnánk, hogy melyek azok a portrék, amelyeknek alkotói az ábrázoltak külsejéről a leghalványabb emlékkel, adattal vagy más támponttal sem rendelkezhettek, akkor a képzeleti portrék elkülönítése és fogalmának meghatározása teljesen lehetetlen lenne. Ez a körülmény egyszersmind jellemző a képzeleti portrék alkotásának módszerére és a görög portrékra általában. A kettő között csak annyi volt a különbség, hogy míg a „reális" portrékban megtestesített eszmei jellemképhez az egyén valóságos külsejének bizonyos vonásait használták fel, addig a „képzeleti" portré eszmei karakterét az általános típusvonásokon kívül néhány olyan individuális elemből építették fel, amelyek a legmegfelelőbbek voltak a meghatározott egyéniség eszméjének megtestesítéséhez. A kétféle forrásból, nevezetesen az adott egyedi külsőből és az individuális jegyek általános repertoárjából vett egyéni elemek között a különbség művészeti szem-pontból a klasszikus korban egészen csekély volt, mert még az ismert modell sajátságos külsejéből is csak azokat a vonásokat örökítették meg, amelyek az eszmei jellemképet erősítették. A GÖRÖG PORTRÉ A VÁROSÁLLAM-RENDSZER VÁLSÁGÁNAK IDEJÉBEN Ha tehát megtaláltuk a klasszikus görög portré szemléletének és értékelésének kulcsát, a további fejlődés megértéséhez már csak arra van szükségünk, hogy megismerjük az egyén és a közösség viszonyának alakulását a poliszrendszer válságának és bukásának idején. Emlékeztetünk arra, hogy a peloponnészoszi háború befejezése után, amikor az egyes városállamok politikai és katonai autonómiája elveszítette létjogosultságát, a görög gazdasági élet fejlődésének erői szétfeszítették és avulttá tették az egymástól

független államocskák rendszerét. A termelés piacokat és nyereséges eladást, a kereskedelem szabad importot és exportot igényeit, a belső társadalmi harcok és az államközi versengés olyan nagyobb politikai keretekben oldódhattak csak fel, amelyek a továbbhaladást és az egyensúlyt biztosítva, megelőzték az önmagukat marcangoló poliszok teljes pusztulását. Jól tudjuk, hogyan oldódott meg a probléma, amely egy évszázadon át olyan sok vérontást és szenvedést okozott. A mi szempontunkból azonban nem az a lényeges, hogy Makedónia hogyan kényszerített a görög világra szélesebb politikai kereteket, hogyan alakultak ki a hellenisztikus birodalmak, s bennük a görög városok új hálózata, hogyan maradt Görögország központi területe továbbra is a látszat-függetlenség és a lassú hanyatlás állapotában. A portré történetének igazán lényeges kérdésére a polisz-rendszer és az egyén viszonyának alakulása adhat csak választ. A görögök továbbra is városokban éltek. A városi polgárjog, a mindennapi élet szokásos keretei érvényben maradtak. Ez volt az alapja annak, hogy a görög portréművészet a hellenisztikus korszakban, sőt bizonyos értelemben még a római uralom évszázadai alatt is megőrizte leglényegesebb vonásait, a belülről való felépítés, az eszmei kifejezés elsődlegességének jegyeit. Ugyanakkor azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a városi életforma politikai, állami és kulturális létformából csupán a „civil" élet keretévé változott. Abban a mértékben, ahogy a görög városok elvesztették autonómiájukat, politikai önrendelkezésüket, sajátos kulturális egyéniségüket, ahogy az igazán döntő kérdésekben náluk magasabb hatalmak akarata érvényesült, elhalványult és jelentéktelenné vált a polisz polgárságának közösségi eszméje, a politész tipikus fogalma is. Ebből a portré vonatkozásában az következett, hogy a görög polgár típusportréja már nem rendelkezett elegendő erővel és tartalommal ahhoz, hogy az egyének képmását jelenthesse. Üresnek és gyengének érezték, úgyhogy a képmások egyre nagyobb részénél törekedtek arra, hogy a típusportrén túlmenő egyéni jellemzést és hasonlatosságot érjenek el. A közönséges polgár számára is megnyílt a személyes portré készíttetésének lehetősége, s ezt legfeljebb a szükséges anyagiak és az alkotó művészek elérhetősége korlátozta. Mondanunk sem kell, hogy e korlát a görög városok elszegényedése miatt túlságosan is nagy volt ahhoz, hogy a típusportré teljesen elveszítse létjogosultságát, s azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a köztéren felállított képmásokra vonatkozó alkotmányos megkötöttségek mindaddig érvényben maradtak, amíg a görög városi életforma létezett. A lényeget tekintve azonban a portréfelfogás teljesen átalakult. A városállamok válságának negatív következménye mellett említést kell tennünk arról a pozitív erőről is, amely új útra terelte a görög portréművészetet. A poliszok belső felbomlása és elerőtlenedése egyben azt is jelentette, hogy meggyengült az egyén és a városállam összetartozásának tudata, az ember nem érezte magát egynek a szűkebb közösséggel, nem kaphatta meg a létbiztonságot városától, egyszóval egyre inkább magára maradt, és érvényesülésének külön útját kereste. A közösségtől való elidegenedés folyamata természetesen ugyanabban az irányban hatott, mint a polgártípus elértéktelenedése. Elősegítette a portré individualizálódásának folyamatát, éspedig nemcsak megengedő értelemben, hanem meghatározott tartalmi irányban is. Már az i. e. IV. sz.-ban, de különösen a hellenisztikus korszakban egyre erőteljesebben bontakozott ki az emancipálódott egyéniség belső értékeinek megbecsülése. Az emberi érvényesülés amennyire a magasabb erőket megtestesítő Sors (Tükhé) ezt megengedte — a személyes becsvágyon, akaraton, kitartáson és ügyessé-

gen múlott, és az élet sok példát nyújtott arra, hogy nem a szűkebb közösséghez való alkalmazkodás, hanem éppen az attól való elszakadás, a saját út választása, a merészség és az önzés hozta meg egyeseknek a sikert. így váltak lépésről lépésre a személyiség különleges adottságai, az egyéni jelleni változatos tulajdonságai megbecsült és egyre nagyobb figyelmet keltő jelenségekké. Az írók, a filozófusok és tudósok figyelmét egyre jobban lekötötte az egyéniség, a jellemrajz, a karakter sokfélesége. A művészek pedig — összhangban az egész világszemlélet és alkotói módszer átalakulásával — egyre nagyobb súlyt fektettek a különös személyi tulajdonságokra, az alkat, a magatartás és az arc egyedi vonásaira. Nem véletlen, hogy éppen a görög történelem nagy korfordulójáról, Nagy Sándor korából vannak adataink arról, hogy a görög művészek a valóság közvetlen másolását alkotó módszerük részévé tették. Különösen jelentős a görög portré története szempontjából az az irodalmi adat, amely szerint az úttörő szobrásznak, Lüszipposznak fivére, Lüs^isztratosz volt az első, aki élő emberek arcáról készített viaszmaszkokat használt a modelláláshoz. Természetesen nem kell mechanikus öntvényekre és még kevésbé azoknak szoborba faragására gondolunk, annyi azonban bizonyos, hogy a legapróbb részletek gyors rögzítését lehetővé tevő technika és a modell utáni formázás a portré egyénítésének egyik fontos eszköze volt. Az individualizálásra és a hasonlóságra irányuló törekvés a portréalkotásban természetesen most is, mint mindig, általánosabb tartalmak kifejezését is szolgálta. A politikai válság és az egyén magára maradása általában a keserűség és kiábrándultság hangulatát terjesztette el. A művészek, különösen a hellenizmus korai szakaszában, nagyrészt elfordultak a klasszikus korszak derűs és magabiztos lelki állapotától, s a komor és gondterhelt emberkép alapmotívumát variálták az egyes személyek képeiben. Véglegesen megszűnt az emberkép egysége és egyöntetűsége. A belső meghasonlás az embertípusok és az emberi magatartás sokféleségével együtt került uralomra. A filozófiai iskolák a boldogulás, a belső egyensúly, a világban való eligazodás különféle módszereit hirdették. A nagy egyéniségek képmásai ezeknek a szemléleti formáknak, világnézeti irányzatoknak a megtestesítőivé váltak, és példájukra a polgári portrék többféle tartalmi álláspontja, hangulati iránya alakult ki. A hellenizmus kora azonban nemcsak a régi válságát, hanem egy új rend kialakulását és felvirágzását is jelentette. A makedónok vezetésével a görögök összezúzták a perzsa birodalmat, meghódították az egész civilizált világot, népek sokaságát hajtották uralmuk alá, és hatalmas birodalmakat hoztak létre. Az új birodalmakban a görögök voltak az urak. A görög nyelv elterjedt mindenfelé, a görög városok gomba módra szaporodtak a legtávolabbi területeken is, a görög katonák, hivatalnokok, vállalkozók és kereskedők előtt soha nem látott lehetőségek nyíltak meg. Ezt a világhódító lendületet, a győzelem, az uralkodás és a megismerés korlátlan lehetőségeit és sikereit mindenekelőtt a zseniális hódító, Nagy Sándor alakjában testesítették meg. Irodalom és művészet versengve alkotott újabb és újabb képmást a legendás fiatal uralkodóról, akiben a görögség nagy sikerélménye öltött alakot. Az ő nyomdokába léptek az új birodalmak királyai, akiknek portréiban két erőteljes irányzat keveredett. Az egyik a hódítás mámora, a hatalom dicsősége, a fölény és az erő élményének elragadtatott sága. Ezzel vonult be a görög portréművészetbe a patetikus és a romantikus irányzat, a szenvedélyes érzelem, az erő, a szépség és a dicsőség gyakran viharossá fokozott hangulata. A másik irányzat látszatra éppen az ellenkező törekvést képviselte: a közvetlenül érzékelhető valóságnak, a világ tarka

sokféleségének pontos és józan megfigyelését és ábrázolását. A két tendencia valójában azonos forrásból eredt. A görögség sikereinek titka a valóság pontos ismeretének fölényes kihasználása volt, és az új birodalmak megszervezésének munkája a tudomány nagyarányú fellendülését hozta magával, ezért a hódítás lázas lendülete a realitások józan felmérésének édestestvére volt. Másrészt azonban ez a kétféle szemlélet a világnézeti hasadás jellegzetes tünetévé vált. Az elragadtatott pátosz hamarosan az uralkodóházak hivatalos és egyre mesterkéltebb ideológiája lett, a polgári társadalom szemléletét pedig egyre inkább a praktikus józanság, a kisszerű érdekek körébe zárkózó és az állam kérdései iránt közömbös önzés jellemezte. A két irányzat egy talajban,gyökerezett, ezért megnyilvánulásaik is gyakran keveredtek egymással. Mint a valóságban, úgy a művészetben is megvolt a veszélye annak, hogy a túlfűtött szenvedély belsőleg üres teatralitássá, a valóságtisztelő józanság pedig érzéketlen és tartalmatlan naturalizmussá alacsonyodjék. A hellenisztikus kisplasztikában, főként a terrakották között, tömegével találjuk az olyan karakterfigurákat és karikaturisztikus fejeket, amelyekben a különös vonásokat végletekig vitt, többnyire már groteszk, sőt torz formában rögzítették. Mintha egyenesen a klasszikus emberkép ellentétét akarták volna velük létrehozni: mindent megörökítettek, ami eltért a szabályostól és a szokványostól. Bár a hellenisztikus karikatúrák mindegyike szélsőségesen egyénített portrénak látszik, jól tudjuk, hogy ezek a szobrocskák valójában nem meghatározott személyeket, hanem sorozatban készített típusokat örökítettek meg, csattanós példát nyújtva arra, hogy a puszta egyénítés önmagában nem meríti ki a portré fogalmát. A hellenizmus kora a görög portréművészet önelvű fejlődésének utolsó szakasza volt. A soknépességű birodalmak, a bonyolult társadalmi rétegződés, a nem szűnő hatalmi küzdelmek viszonyai közé került, otthonos városi létformájából kiforgatott, magára maradt egyéniség ábrázolásában úgyszólván minden lehetőség és módszer érvényesülhetett. Tovább élt a típusportré egyre szegényebb tartalmú tömeges ága, megjelent az uralkodóportré új műfaja, amely az egyénítést a patetikus és romantikus idealizálással egyesítette, az anyaország görög városaiban a nagy művészek remekművek egész sorában mutatták be a szellem óriásainak nagyszerű és korhatározó jellemképeit, amelyek a klasszikus személyi portrék felfokozott és bonyolultan összetett folytatói voltak, végül pedig szabad utat kaptak a talajt vesztett és belső érték nélküli formai megoldások is, az olcsó idealizálás, a mesterséges pátosz, a szenvtelen naturalizmus és a felületes utánzás. A RÓMAI PORTRÉFELFOGÁS KIALAKULÁSA Itália népeinek lassú fejlődése a Mediterráneum fejlett keleti kultúráinak hatására gyorsult meg és jutott el a civilizáció fokára. Művészetük is a görögök példáját követte, s az átvett formanyelv segítségével fejezte ki saját mondanivalóját. Az itáliai portréművészetet, beleértve annak legfejlettebb ágát, az etruszkokét is, általában a görög művészetből többkevesebb késéssel átvett embertípusok felhasználása jellemezte. A görög mintaképeket azonban Itáliában olyan erősen átalakították, hogy ezt már nem lehet csupán félreértéssel vagy alacsonyabb művészi színvonallal magyarázni. Formai szempontból például a kubisztikus alapformákhoz való igazodás jellemzi őket. A fejek nem a koponyaalkatot látszanak magukban rejteni, hanem inkább valamely elvont sztereometriai formát. 3

33

Ezen a szabályos tömegen helyezkedik el az arc felületét ábrázoló plasztikai rajz, amely tehát nem áll szerves kapcsolatban a test magvával, inkább maszkszerűen simul reá. A korai itáliai portrék legnagyobb, tömegében fennmaradt csoportját, a terrakotta fogadalmi fejeket negatív formák segítségével sorozatban gyártották. Ezek semmi esetre sem készülhettek modell után, és nem lehetett céljuk egyes személyek valóságos külsejének rögzítése. Mégis azt találjuk, hogy többségük a szabályos ideál-típusoktól eltérő arcvonásokat visel, B igen gyakran keltik a csúf arcok hatását, amit készítőik néha további változtatásokkal tettek még különösebbé. Minthogy ezek a vonások nem származhatnak a valóságos egyének külsejének utánzásából, csak azzal magyarázhatók, hogy az itáliai mesterek az egyes emberek képmásait úgy kívánták megkülönböztetni például az istenképektől, vagy a nem személyeket, hanem csak általános emberképeket bemutató ábrázolásoktól, hogy a szabályostól eltérő, különösen egyedinek tűnő vonásokkal ruházták fel őket. Típusportrék voltak ezek is, csakhogy a görög és az ókori keleti típusképmásoktól eltérő felfogást képviseltek. A konkrét személyiségre való utalást Itáliában elsősorban a különös külsővel kívánták elérni. A korai Itália csaknem valamennyi népénél találkozunk a képmás-alkotás két jellegzetes vonásával, amelyek a görög portréművészettől szembetűnően eltérő felfogást árulnak el. A főként temetkezési és fogadalmi célokra készített képmások és az ábrázolt személy azonosságának ősi hitéből eredő itáliai szokás szerint általában megelégedtek az önmagában álló fejjel mint valamely meghatározott személy ábrázolásával. A fej — pars pro toto — a legtöbb ősi társadalomban az egész embert képviselő értékkel bírt. A fej képe a síremléken, a szentélyekben vagy az ős-kultusz helyein teljesen elegendőnek számított, és ha egész alakot ábrázoltak, akkor is csak a fejet dolgozták ki gondosabban, a testet viszont elnagyolt formában mutatták be. Midőn kivételesen arra törekedtek, hogy egy-egy képmást kiemeljenek a megszokott típusok tömegéből, akkor rendszerint az arc vonásait igyekeztek az ábrázolt személyhez hasonlóvá tenni. A személyes portré iránt felmerülő igénynek tehát nem az egész emberkép különleges és mélyebb tartalommal való felruházása útján igyekeztek eleget tenni, mint ahogy az a görögöknél történt, hanem pusztán az arcvonások hasonlóságának fokozásával. Az ilyen kiemelt portrék nem árulnak el mélyebb mondanivalót, legfeljebb azt, hogy az itáliai társadalmak felfogása szerint az egyéniség jelentőségét már az is elegendően kifejezésre juttatja, ha képmása a nagy átlagtól eltér, és valóságos külsejére hasonlít. A római köztársaság korai századainak művészete nem különbözött lényegesen az itáliai szomszédokétól. A rómaiak egy ideig az etruszkok, majd egyre inkább a görög művészet formanyelvét és mestereit vették igénybe ahhoz, hogy vallásos és állami életük művészeti szükségleteit kielégítsék. Inkább az írásos forrásokból, mint az igen gyéren fennmaradt emlékekből tudjuk, hogy portréművészetük is túlnyomóan a görögöktől kölcsönzött formákat használta fel. A görög városállamoktól vették át a hivatalos tiszteleti szobrok állításának szokását, a képmások nagy többségét pedig náluk is temetkezési célra készítették. A fej domináns szerepe és a hasonlósággal történő kiemelés az itáliaiakkal közös római módszer volt. Űgy látszik, hogy Rómában a többi itáliai népekénél erősebben és karakterisztikusabban fejlődött ki egy sajátságos portréfunkció, amely a görög művészetben ismeretlen volt. Az oligarchikus vezetés alatt álló Róma arisztokrata családjai nagy súlyt helyeztek a nemzetségi és a családi hagyományok ápolá-

sára. Ennek szolgálatában állt a családi ős-portrék (imagines maiorum) és maszkok készítése és gyűjtése. A vezető famíliák ősi múltjukat és tagjaik dicsőségét azzal örökítették meg, hogy házaikban a családi szentély körül elhelyezték kiemelkedő halottaik képmásait, amelyeket az ősök tetteit és tisztségeit felsoroló feliratokkal láttak el és gyakran a családfát jelző vonalakkal kötötték össze. Az előkelő személyek temetésein szokás volt az elhunyt nagy őseinek mimikus megjelenítése, maszkot viselő és hivatali ornátusba öltözött alakok felvonultatásával. Bár minden jel arra vall, hogy az ősök képmásai és a temetési maszkok nem voltak különösebben egyénített portrék, maga a szokás mégis nagyjelentőségű a római portréfelfogás kialakulása szempontjából. Tanúsítja a római nobilitas rendkívül erős ős-kultuszát, és azt a szilárd meggyőződését, hogy a nemzetség politikai hatalmának és tekintélyének fenntartása és fokozása elképzelhetetlen lett volna múltbeli érdemeinek megörökítése nélkül, aminek egyik fontos eszköze az elhunyt ősök képmásainak elkészítése és felállítása volt. Ez a meggyőződés és az ősök galériájának szokása kizárólag a római arisztokrácia osztályprivilégiuma volt. A rajta kívül álló családok számára kifejezetten megtiltották a temetési maszkok és az ős-portrék készítését és használatát. Ha művészetileg — emlékek hiányában — nem is tudjuk értékelni e szokás jelentőségét, társadalmilag annál fontosabb jelenségről van szó, ami nélkül nem érthetjük meg a késői köztársaság római portréművészetét. A római portréművészet történetét csak az i. e. I. sz. elejétől kezdve ismerjük alaposabban, mert ebből az időből maradt fenn nagyobb számú eredeti alkotás, illetve az ekkor keletkezett művek másolata. A jelek szerint ez nemcsak a korábbi emlékek pusztulása miatt van így, hanem azért is, mert ekkor virágzott fel igazán a római portré művészete. Róma a H. sz.-tól az egész ókori világ legnagyobb hatalma volt, és a görög államok legnagyobb részét is uralma alá hajtotta. Nagyhatalmi szerepének megfelelően karolta fel a művészetet, amelyet politikájának szolgálatába álh'tott. Az Itáliába és Rómába sereglő görög művészek a római megrendelők óhajainak megfelelően kezdtek dolgozni, s így alakult ki a görög művészet formakincse és alkotói gárdája felhasználásával a sajátosan római művészet tartalma és stílusa. A római portréművészet új és eredeti felfogásához a görögök adták a technikát, a hellenisztikus művészet sokoldalú és tökéletessé fejlesztett kifejezési eszközeit. A portrék funkcióját, tartalmát és felfogását viszont Róma vezető rétege határozta meg. A késői köztársaság jól ismert jellegzetes római portréfelfogása a római nobilitas önábrázolása és szemléletének egyik leghatásosabb kifejezése volt. Helyesebb portréfelfogásról, mint stílusról beszélni, mert a későköztársasági portrék fennmaradt állománya, — különösen ha a későbbi másolatok módosított kidolgozását is figyelembe vesszük — igen sok stílusirányt, minőségi és formai változatot tartalmaz. Közös bennük azonban az embereszmény és a portréalkotás módszere. Róma szenátori rétege, amely ezzel a portréművészettel halhatatlan emléket állított magának, ebben az időben vívta végső küzdelmét az állam irányításában évszázadokon át élvezett előjogaiért. A politikai válságok és a polgárháborúk során bebizonyosodott, hogy a hatalmas birodalom fölötti tartós uralmat, az állam egyensúlyát és biztonságát csak a politikai rendszer gyökeres megváltoztatásával lehet elérni. A katonai diktatúra útján egyeduralomra törő politikusok, akik szélesebb rétegek támogatását élvezték, joggal hivatkoztak tehát az állam és a nép érdekeire. A szenátus viszont a maga hatalmának és előjogainak védelmében a köztársasági alkotmány, a megszentelt hagyományok védel3*

35

mezőjeként lépett fel, s harcában nemcsak az egyeduralom-ellenes jelszavakat használta fel, hanem a maga évszázados érdemeit is latba vetette. Valóban volt mivel büszkélkednie, hiszen Rómát az a vezető réteg tette a világ urává, amely nemzedékeken át betöltötte az állami tisztségeket, a hadvezéri posztokat, és a legfőbb irányító testületnek, a senatusnak tagjait adta. A nagynevű családok mindegyike a consulok, censorok, győzelmes hadvezérek dicső neveit sorolhatta fel, mondván: ezek a férfiak tartották fenn és tették hatalmassá az államot, és ti most az ő utódaikat akarjátok kizárni az állam vezetéséből! Ebben a politikai helyzetben vált a portréművészet a politikai harc eszközévé és az uralkodó réteg öntudatának és érdemeinek hirdetőjévé. A római nobihtas portréfelfogása tehát olyan embereszményt fejezett ki, amelyet az aktualitás élével, de a hagyományok letéteményeseként a késői köztársaságkorban fogalmaztak meg a leghatározottabban. A római emberideál az a politikus volt, aki az állami élet minden feladatát a nemzetségek láncolatán át öröklött és magasra fejlesztett gyakorlattal és hozzáértéssel a legjobban volt képes ellátni. Bár Róma kormányzó testülete választott és évente változó tisztviselőkből állt, azok az emberek, akiket megválasztottak, apáik példáján nevelkedve és minden szükséges ismerettel ellátva, kora fiatalságuktól kezdve a közügyeknek szentelték magukat, és a hivatalok meghatározott során át haladtak a legmagasabb tisztségek felé. Hivatásos politikusok, kormányzati szakemberek, szónokok és katonai vezetők voltak tehát, olyan emberek, akik a kezükben felhalmozódott tapasztalatok és szakismeretek révén valóban rendkívüli értéket jelentettek az állam számára. A szenátori arisztokráciából származó római vezető legelső erénye a családjától örökölt, de a saját személyes teljesítményeivel külön is megszerzett tekintély és tapasztalat volt, ami élete delén és idősebb korában teljesedett ki. Ezt az embertípust kellett bemutatni azoknak a görög művészeknek, akik tudásuk legjavát állították a római előkelők szolgálatába. A római embereszmény művészi kifejezésének módja természetesen nem lehetett tetszőleges. A rómaiak válogathattak a görög művészet formáinak és stílusainak gazdag készletéből, és az a korszak, amelyben a portréfelfogás kialakult, különösen sokrétű és ellentmondásos megoldásokat kínált. A rómaiak a valóság pontos és hűséges leírásának módszerét választották, mert politikai módszereik, hadvezetésük és államszervezésük legfőbb erőssége a realitások éles szemű felismerése, józan mérlegelése és a legmegfelelőbb megoldások okos megválasztása volt. A rómaiaknál mindent az érdekek határoztak meg és az eredmények igazoltak. Illúziók nélkül, az esélyek és az erőviszonyok hideg fejű mérlegelésével indultak a politikai és a katonai csatába. A józan és az érzelmek fölé emelkedő embereszmény legjobb megtestesítője csak az olyan portré lehetett, amely a római emberek arcát józanul és pontosan mutatta be. Hidegen, szenvtelenül, nagyzolás, pátosz és szépítés nélkül kellett tehát a művészeknek a tekintélyük csúcsára érkezett idős római férfiakat ábrázolniuk. Az eszmény tökéletes megtestesítéséhez a látszatra legkevésbé sem eszményítő módszerrel kellett eljutni: kívülről írni le a cseppet sem szép öreg férfiarcokat. A morális és a politikai értelemben vett szépség a harcoktól, a csatáktól, a gondoktól, az idegtépő pillanatoktól megviselt vonásokban rejlett, azokban a redőkben, amelyeket a hatalom gyakorlásában eltöltött évek véstek a római arcokra. Tudatos szembenállást jelentett ez a verisztikus leíró módszer a görög portrék eleve adott belső eszmeiségével, különösen pedig a hellenisztikus művészet patetikus érzelmességével. A római portré — első nagy történeti megnyilatkozásában — mintegy az ellenpólusát jelentette a görög portréfelfogás-

nak,de azért nem kevésbé eszmei tartalmú és tipikusságra törekvő szemléletet testesített meg. A késői köztársaság tipikus római portréfelfogását túlnyomó részben az előkelő családok magánportréi képviselik, amelyeket azután az ősök képtárai számára a császáx-kor első századaiban újra és újra lemásoltak. Többnyire ismeretlen nevű emberek képmásai ezek, akiket csak a legritkább esetben tudunk megnevezni, mégha arcképeik több példányban maradtak is fenn. Kiválnak közülük azoknak a nagy államférfiaknak a portréi, akik vagy a senatusi oligarchiával szemben, vagy éppenséggel reá támaszkodva jutottak el a hatalom csúcsaira, és akik újra és újra a diktatúra véglegesítésének küszöbére érkeztek. A vezető politikusok képmásainak felfogása nem volt azonos a nobilitas portrétípusával. Náluk nem a családi és a nemzetségi hagyomány, az osztályeszmény állt az előtérben, hanem az egyéni teljesítmény, a személyes kiválasztottság, amely az egyedi vonások előtérbe állítását követelte meg. Paradox, de nagyon is érthető módon ezt — bizonyos fokig az uralkodó portréfelfogással szemben — éppen a görög alkotói módszer átvételével érték el, pontosabban azzal, hogy engedték és pártolták a görög művészet saját szemléletének érvényesülését. Leginkább a hellenisztikus uralkodók és a nagy görög államférfiak portréinak felfogásához álltak közel ezek az illusztris képmások. Különböztek ugyan azoktól már csak azért is, mert Sulla, Pompeius vagy Caesar nem tagadták meg a római vezető erényeket, sőt azokat a zsenialitás fokán tudták személyükben összpontosítani. Az egyeduralomra törő vagy a nobilitas sorából messze kiemelkedő férfiak portréi mégis sokkal inkább „belülről felépített", programatikus alkotások voltak, mint a tipikus későköztársasági portrék tömege. Általában, de nem mindig, kisebb súlyt helyeztek a külső száraz leírására és nagyobbat az egyedülálló egyéniség eszméjének kifejezésére. Hogy azonban ez sem volt szabály, azt éppen a legnagyobb diktátor, Caesar egykorú portréi bizonyítják, amelyek a kíméletlenül józan és szépítés nélküli verizmus szembeszökő példái. Amikor azonban az egyeduralomért folyó harc utolsó szakaszához érkezett, s legvégül Octavianus és Antonius vívott meg érte, már világosan kirajzolódott az a változás, amit a politikai rendszer átalakulása írt elő a képmások alkotóinak. Az új római uralkodóportrénak elsősorban politikai eszmét kifejező, de mégis a realitás tiszteletére épülő emberképet kellett megvalósítania. A római portréval kapcsolatban röviden szólnunk kell egy olyan kérdésről is, amely a kötet olvasóiban elkerülhetetlenül fel fog merülni. A görög szellemi élet kiválóságainak képmásaiból — a pusztulás ellenére is — meglehetősen sokat ismerünk. Bemutatunk olyan filozófusokat és költőket, akiknek nevével olvasóink egy része talán most fog csak megismerkedni, mert bár jelentőset alkottak, műveik elvesztek, és így inkább csak a tudomány tartja őket számon. Míg az ő portréikat jól ismerjük, addig egyáltalában nem, vagy csak jelentéktelen és késői ábrázolásokon maradt fenn a római irodalom olyan nagy alakjainak képmása, akiknek művei a világirodalom kincsei közé tartoznak. Ez a különös helyzet nem annyira a portrék pusztulása miatt jött létre, mint inkább a római társadalomnak a portréemelésre vonatkozó felfogásából eredt. A római birodalomban magánportrékat családi célra, a házakban vagy a sírokban minden tehetős ember vagyoni helyzetétől függően saját belátása szerint állíthatott fel. Másképp ítélték meg azokat a képmásokat, amelyek a nyilvánosság elé kerültek. Említettük, hogy a nyilvános temetéseken csak az arisztokrata nemzetségeknek volt szabad őseik képmásait felvonultatni. Még szigorúbb felfogás szabályozta a köztereken és középületekben fel-

állított tiszteleti és emlékszobrok készítését. Ezeket jog szerint csak az állam vagy a városi kormányzat vezető testületei engedélyezhették, illetve határozhatták el. A hivatalos határozatokat idővel egyre lazábban kezelték, s igen gyakran előfordult, hogy kijátszották őket, vagy pedig jelentéktelen, de gazdag embereknek is megengedték, hogy családjuk tagjait és önmagukat köztéri szobrokban örökítsék meg. A portrészoborral megörökített személyek kiválasztási köre azonban még így is lényegében azonos maradt az eredeti felfogáséval, amely ezt a megtiszteltetést az állam vezető köreire, a főtisztviselőkre, hadvezérekre, politikusokra és általában a közéleti férfiakra korlátozta. A szellem emberei — pusztán alkotó tevékenységük alapján — nem tartoztak ebbe a körbe. Ciceróról és Senecáról nem azért készültek portrék, mert filozófusok, hanem mert magas rangú állami tisztviselők, politikusok voltak. Bármilyen hírnevet szerzett magának egy író és költő — nem is beszélve a kézműveseknek tekintett képzőművészekről, színészekről és énekesekről —, bármilyen sokat olvasták, hallgatták és nézték őket. ez a siker nem emelte őket abba a vezető körbe, amelynek tagjai a közfelfogás és a hivatalos álláspont szerint nyilvános portréra tarthattak igényt. Az ő képmásaik tehát — ha egyáltalán készültek ilyenek — a magánportrék körébe tartoztak, tehát eleve csak kisebb méretben és példányban, jelentéktelenebb mesterektől készültek, s ezért jobban ki voltak téve a feledésnek és a pusztulásnak. Az írók, költők, gondolkodók és tudósok képmásainak egyetlen elfogadott és gyakori megjelenési helye a műveiknek vagy a róluk szóló könyveknek miniatűr illusztrációi között volt. Ezért van az, hogy ha egyáltalán ismerjük a római birodalom politikai szerepet nem kapott szellemi nagyságainak ábrázolásait, akkor ezeket rendszerint a könyvillusztrációk késői másolataiban, vagy a nyomukban készült festményeken és mozaikokon találjuk meg.

PORTRÉMÜVÉSZET A RÓMAI BIRODALOMBAN Ha a fejlődést a differenciálódással azonosítanánk, akkor a római birodalom kora az ókor portréművészetének csúcspontját jelentené. Nem mondhatjuk természetesen azt, hogy ebben az időben készültek a legnagyobb és legszebb portréalkotások, már csak azért sem, mert az ilyen minősítésnek történeti értelemben nincs jogosultsága. A portré mindig egy adott társadalom önkifejezésének eszköze, ezért a különböző népek és korok portréművészetét csak önmagukon belül lehet művészettörténeti értékelésnek alávetni. Egymással összehasonlítva őket csak olyan elvont esztétikai rangsorolásra van módunk, amit igen erősen befolyásol a saját korunk és egyéniségünk szubjektív ízlése. A legjobb példa erre éppen a római portréművészet, amelyet a görög művészetet mindenek fölé helyező klasszicisztikus felfogás hívei vagy a görög portréművészet folytatásának, vagy egyszerűen alacsonyrendűnek minősítenek, mások viszont az ókori portréművészet abszolút értelemben vett csúcspontját látják benne. Mi egyik véleményhez sem csatlakozhatunk, meg lévén győződve arról, hogy a különböző társadalmak a művészeti kifejezésnek mindig az önmaguk számára legmegfelelőbb formáját keresik és találják meg. Annyi bizonyos, hogy a római birodalom portréművészete, amely hű tükörképe volt a világbirodalom rendkívül összetett társadalmi viszonyainak, minden előző korszakot felülmúlt tömegességével, sokrétűségével és bonyolultságával. Az ókor bármelyik kultúrájával és államával összehasonlítva elmondható, hogy a római portréművészet rögzítette az emberek

legnagyobb tömegének képmását, ami a birodalom magas fokú civilizáltságának következménye volt. Az is kétségtelen, hogy az aránylag nagy tömegű képmás-állományon belül az egész ókor viszonylatában is a legnagyobb azoknak a portréknak a száma, amelyek több-kevesebb egyedi hasonlósággal ábrázolták a bemutatott személyeket. Ha azonban a mélyebben jellemzett, magas művészi színvonalon karakterizált portrék fölött tartunk szemlét, akkor azt találjuk, hogy a birodalom portréinak nagy tömegéhez képest, viszonylag csekély azoknak az alkotásoknak a száma, amelyek a görög személyi portrék magaslatán állnak. De még így is csak akkor lenne jogos a római portréművészet általános színvonalának alacsony voltáról beszélni, ha megfeledkezhetnénk a mennyiség ós minőség viszonyának törvényéről. Annyit feltétlenül megállapíthatunk, hogy a római birodalom első három évszázadában és vezető irányzataiban a portréművészet egyik legjellegzetesebb vonása volt az egyéni hasonlóságra törekvés, ami az aránylag kisszámú élvonalbeli alkotásnál mélyebb jellemzéssel párosult, a többi képmásnál pedig többnyire külsőleges leírás maradt. Ugyancsak általános jellemzője a római portréművészetnek az arcra összpontosított figyelem, s az alak egészének, a test megformálásának elhanyagolása, illetve szkématikus megoldása. Ez a módszer az alkotások színvonalától függetlenül uralkodott: még a legkitűnőbb portréfejek is többnyire olyan testekhez tartoztak, amelyeket a görög művészet kelléktárából vettek, vagy az ábrázolt személy valóságos külsejétől teljesen független típust képviseltek. A római portrészobrok fejei általában „kicserélhetők" voltak, és igen sokszor tényleg ki is cserélték őket. A római portrék többsége már eleve a testtől függetlenített „fejportré" volt, mellképnek vagy hermának készült, pontosabban olyan fejek kidolgozására korlátozódott, amelyeket tetszés szerint lehetett beilleszteni szoborba, mellképbe vagy hermába. Ennek a szokásnak megvoltak a maga gyakorlati okai és technikai feltételei. A portrék jelentős részét sírokban, magánházakban vagy épületek meghatározott pontjain helyezték el, ami méretüket eleve korlátozta. A művészi munka iparszerű specializálódása következtében többnyire, más mesterek dolga volt a fejek igényes kidolgozása és másoké a fejet hordozó mellkép vagy alak mechanikus eljárással való kifaragása. Volt azonban a „fejportré" uralkodó formájának mélyebb oka és következménye is, nevezetesen a római portréfelfogás racionalisztikus-pszichologizáló tendenciája ós leszűkített emberképe. A hatalmas birodalomban az egyes ember társadalmi helye és szerepe a modern világ emberéhez volt hasonló. A görög társadalom virágkorának minden irányban harmonikusan fejlett állampolgárával, de még a római köztársaság vezető rétegének sokoldalú politikustípusával szemben is a későbbi római állampolgár már csak egy csavar volt a nagy gépezetben, egyféle foglalkozás vagy hivatás szolgája, akinek egyénisége is egysíkúvá, személyiségének különössége pedig magánjellegűvé vált. A szkématikus test inkább a társadalmi szerepet fejezte ki, az egyénített fej pedig az egyedi különösséget — azoknak az esetében, akiknél az egyedi különösség érvényre juthatott. A római birodalom portréművészetének csúcsán a császárportré foglalt helyet. Az uralkodóportré — mint minden társadalomban — nemcsak és nem is elsősorban egyéniséget, hanem kormányzati programot testesített meg. A római császárok portréi állami funkciót betöltő alkotások voltak, amelyeknek pontosan meghatározott szerepük volt a birodalom politikájában és igazgatásában. A trónra lépő uralkodó hivatalos képmását a legkiválóbb mesterek készítették el, majd sokszorosították, és szétküldték a birodalom valamennyi tartományába .és fontosabb városába. Itt azután a mintaadó portrékat továbbmásolták, és az illetékes tisztviselők gondoskod-

tak arról, hogy az uralkodó képei minden olyan helyre eljussanak, ahol a római állam képviselői hivatali hatalmukat gyakorolták. A császárképek nemcsak a legfelső hatalom szimbólumai voltak, és láthatóvá tették az alattvalók számára a birodalom legfőbb urát, hanem vallásos tisztelet tárgyát is képezték azokban az állami szentélyekben, ahol Róma istenségének és az uralkodónak kultuszát ápolták. A hadsereg valamennyi parancsnokságán kellett lennie legalább egy hivatalos császárportrénak, amelyről azután a katonai jelvények császárképeit másolták, hiszen a fegyveres alakulatok minden új császárra felesküdtek, s fogadalmukat — mint a polgári lakosság is tette — évről évre megújították. Az uralkodóportrét hivatalos jelentősége olyan politikai manifesztációvá avatta, amely a birodalom kormányzatának szándékait fejezte ki. Elsőnek Augustus teremtett e feladatra új portrétípust, amelynek felfogása és stílusa csaknem egy évszázadra irányt szabott a császári képmásoknak. Az augustusi portré jól példázza a római császárképek kiszámított és bonyolult tartalmi felépítését. Magvát erősen összefogott és idealizált formában az uralkodó egyéni arcvonásai alkotják. Az egyéni hasonlatosságot a császár jellemének erősen átpolitizált kifejezése hatja át: szenvedélymentes higgadtság, józanság és nyugalom, továbbá a görög istenekre emlékeztető szépség, amely az új aranykor megteremtőjének emberfeletti természetére utal. A legfontosabb azonban az a politikai eszme, amely teljességében már csak az egészalakos képmásokban, mindenekelőtt a primaportai főműben érvényesül. Ez az eszme nemcsak a köztársasági oligarchia portréfelfogásával való szembefordulást, a klasszikus kultúra hagyományaihoz való visszatérést, a józan és ünnepélyes rómaiságot tartalmazza, hanem elsősorban az úgymond minden párt és nép fölé emelkedő római állam ideológiáját, ami az egyeduralom létjogosultságának — egyelőre történetileg is helytálló — igazolása volt. A császári képmások után következett a birodalom uralkodó rétegének tagjait ábrázoló portrék csoportja. A római polgárság legfelső rétege, a kormányzati és a katonai vezetés posztjait betöltő szenátori és lovagrend, valamint a vagyonos városi arisztokrácia tagjairól készült portrék képezik a római birodalom portréművészetének gerincét és legértékesebb állományát. Ezeket a portrékat részben hivatalos célra, a városok határozatából, részben magáncélra, a síremlékek és a családi galériák számára készítették — a megrendelő anyagi helyzetétől függően — jó vagy kitűnő mesterek. A félhivatalos vagy magánportrék nem rendelkeztek olyan állami súlylyal, mint a császárképek, minthogy azonban a császárság legfontosabb támaszát képező társadalmi réteg tagjait testesítették meg, általában a császárportrékhoz igazodtak. A császárportrék utánzása nemcsak az általános portréfelfogásban, a kifejezés eszmei és hangulati tartalmában nyilatkozott meg, hanem többnyire a képmások fiziognómai jellegét, hajviseletét, öltözetét stb. is meghatározta. A legkiválóbb példányokat ugyanazok a mesterek készítették, akik a császárportrékat alkották vagy sokszorosították, kezüket azonban itt kevésbé kötötték a hivatalos előírások, és így tehetségük legjavát az előkelő személyiségek egyéniségének jellemzésére használhatták. Míg a birodalom uralkodó rétegének portréi meglehetős stiláris egyöntetűséget mutatnak, s legfeljebb az egyes tartományok és városok sajátos művészeti hagyományai teszik változatossá őket, a római társadalom középrétegeinek. az itáliai kispolgárságnak és a provinciákban élő római polgároknak a képmásait már rendkívüli tarkaság jellemzi. A portréknak ez a harmadik rétege a birodalom lakosságának etnikai és társadalmi rétegzettségét, kulturális sokféleségét fejezi ki. Mint a birodalom egész művészete, e portrék is két nagy csoportra oszlanak: egyrészt a görög kulturális hagyo-

Hiányokkal rendelkező keleti, vagy hellenisztikus, másrészt a törzsi társadalmak „barbár" állapotából a romanizáció különböző fokaira emelkedett nyugati tartományokban készült képmásokra. Ez akétművészeti tartomány, amely nagyjából a görög és a latin nyelv elterjedési területeivel egyezik, természetesen kölcsönhatásban állt, és önmagában sem volt egységes. Más volt a birodalom birtokos polgárságát tömörítő városok, a katonai táborokból kialakult települések, és a városi civilizációtól kevésbé érintett területek művészete, más volt a lakosság különböző rétegeinek ízlése és portréfelfogása. A középréteg portréművészete társadalmi jellegének megfelelően két irányba mutat átmenetet. Egyrészt követi az uralkodó réteg portréfelfogását, és jobb alkotásaiban összeolvad azzal, másrészt zömében egy attól határozottan különböző ízlésvilágot képvisel. Az általában népiesnek vagy provinciálisnak nevezett képmások csaknem kizárólag a sírszobrászat körébe tartoznak, hiszen az ábrázolt személyek más címen és más céllal nemigen ábrázoltathatták magukat. Ebben a portré-szférában a típusport ró felfogása és módszere uralkodik. Ha ritka kivételként találkozunk is egyénítő kísérletekkel, a tömeges képmásokra nem ez, hanem az uniformizált alakok és fejek sorozata a jellemző, amelyek csak a külsőségekben, a hajviseletben, fejformában, ruházatban és a faragás módjában követik a korszak divatját, egyébként meglepően hasonlóak évszázadok és messzefekvő területek távlatában is. Nyilvánvaló, hogy a típusportréknak ez a közös birodalmi „stílusa" Szíriában, Afrikában, Pannóniában és Britanniában nem lehet valamilyen központi hatás vagy másféle mozgalom következménye. Sokkal inkább az az ősi múltra visszatekintő felfogás hívta létre, amely a leegyszerűsített formákra korlátozott tipikus emberképet éppen azért tartotta alkalmasnak a megszemélyesítésre, mert az emberek legállandóbb és legáltalánosabban érvényes vonásait örökítette meg. A képmások azonosságát a névfelirat vagy a puszta szándék és tudat biztosította. Azok az emberek, akik magukat vagy rokonaikat ismerték fel bennük, nagyobb örömüket lelték a képek általánosan emberi szabályosságában, mint a szabálytalan — tehát az ő szemükben csúnya és véletlenszerű — különösségben. A római' birodalom alacsonyabb néposztályai, akiknek világszemléletét és ízlését mély szakadék választotta el az uralkodó rétegekétől — ragaszkodtak, vagy újra visszatértek a fogalmi képmásalkotás módszeréhez. Ebben a „provinciális" portréfelfogásban mutatkozik meg — talán az egész ókorban a leginkább — a képmás-alkotás társadalmi kötöttsége. Itt ugyanis nem lehet a korszakok vagy a területek különbségeire hivatkozni, hiszen ugyanabban az időben és ugyanazon a helyen találjuk meg a legfejlettebb uralkodó stílusban, valamint a népies formában készült képmásokat. Nyilvánvaló tehát, hogy e kettősség a római birodalom társadalmi viszonyaiból eredt. Azok a szociális rétegek, amelyek a leegyszerűsített formájú típusportréban találták meg a maguk ábrázolásainak kifejezését, a birodalom legkülönbözőbb tartományaiban hasonló körülmények között éltek és hasonló módon gondolkodtak. A birodalom portréművészetének ez az elnagyolt és erős finomításra szoruló szociológiai keresztmetszete nagyjában és egészében érvényes a császárság első két-három évszázadára. Ez idő alatt azonban az egész portréfelfogás, különösen a képmások tartalmi kifejezése jelentős törtéreimi változásokon ment át, amelyek nagy erővel mutatkoztak meg a császárportrékban és az uralkodó rétegek képmásaiban, kisebb intenzitással a középrétegek népies és provinciális típusportréiban. A birodalom gazdasági, társadalmi és katonai állapotának változásai, az uralkodó réteg összetételének módosulása

a kultúra és a világnézet átalakulásában tükröződött, ami újabb és újabb emberi magatartást, embereszményt és portrékifejezést hozott létre. Nem tudjuk ezt a folyamatot végigkövetni, árnyalatait és átmeneteit leírni, ehelyett inkább két jelentős állomására hívjuk fel a figyelmet. A II. sz.-ban Hadrianus uralkodásától kezdődően s különösen az Antoninu8ok alatt a legkiválóbb római portrékban a pszichologizáló felfogás vált uralkodóvá. Az ábrázolt személy képmásával egy bizonyos hangulatot, illetve érzelmi állapotot fejeztek ki. A császárok és az előkelőségek portréi átszellemültekké váltak, egyoldalúan intellektuális színezetet kaptak, mintha mindnyájan filozófusok leimének, akik az élet mély és titokzatos sorskérdésein töprengenek. Az arcok kifejezését egyre inkább a tekintet, a szemek hangsúlyozott megformálása határozta meg. Ettől az időtől kezdve vált szokássá, hogy a szemeken nemcsak festették, hanem bemélyítették és plasztikai eszközökkel jelezték a pupillát, s ezzel határozott irányt és erőt adtak az ábrázoltak tekintetének. A szobrászok egyre inkább a festői hatásra, az optikai eszközök kifejlesztésére törekedtek, az arcot porcelános csillogásává csiszolták, a hajzatot mélyre fúrt sűrű lyukak és aláfaragások segítségével tették laza és puha hatásúvá. A tapintható plasztikai forma helyett, a márványfelület különleges kezelése által a néző szemében keletkező látvány vált a kifejezés eszközévé. A festőiségre törekvő megmunkálás természetesen nem puszta technikai játék volt, hanem a hangulati hatást fokozó eljárás. A szilárd testiség feloldása teljessé tette a művek átszellemítését. Az egyes portrék hangulata és érzelmi állapota nem a cselekmény velejárója volt. Már csak azért sem lehetett az, mert többnyire fejekről és mellképekről van szó, s még a teljes alakú portrék sem ábrázolnak cselekvő személyeket. Az érzelmi állapot nem az egyes személyek különleges és egyéni voltát hangsúlyozta, hanem a korszak és a portrék tulajdonosaiból álló társadalmi réteg közös embereszményét és hangulatát. Szelíd emberbarátság, intellektuális átszellemültség, filozofikus komolyság és melankolikus hangulat borongott Róma vezetőinek portréin. Ennek a magatartásnak és embertípusnak is határozott politikai tartalma volt, amely a császárképekben kormányzati programmá növekedett. Azt juttatta kifejezésre, hogy a birodalom kormányzata és vezetői felelősségtől áthatott, humánus és lelkiismeretes emberek, akik hatalmukat kötelességnek tekintik, tetteiket a filozófia morális elveihez szabják, és legfőbb céljuk, hogy az állam, az alattvalók, az egész emberiség üdvén munkálkodjanak. Tudnunk kell, hogy ez a felfogás őszinte és komoly volt; az uralkodókat és az állam vezető embereinek nagy részét valóban áthatotta a nemes erkölcsi felfogás. De azt is tudjuk, hogy a hivatalos állami eszmévé emelt sztoikus humanizmus nem a római birodalomban élő emberiség tökéletesedésének, hanem az ókori társadalom érlelődő válságának jele volt. A látszatra tökéletes biztonság, béke és prosperitás, a gondos államigazgatás, a civilizáció széles körű elterjedése és virágzása közepette sem szűntek meg a régi problémák. Megmaradt a tömegek nyomora, a társadalom belső ellentéteinek feszültsége, hol itt, hol ott fakadt fel a megoldatlan kérdések fekélye. Egyre többet és egyre hangosabban kérdezték a gondolkodó elmék, hogy mi a politika igazi értelme, ha az a tökéletes állam, amelynek Rómát tekintették, végeredményben semmit sem képes tökéletessé tenni? Mire jó a gazdagság és a kényelem, ha azok, akiknek a birtokában van, nem tudják okosan használni, azokat pedig, akik ki vannak rekesztve belőle, irigységgel és gyűlölettel tölti el? Hogyan lehet a birodalmat körülvevő barbár népek félelmetes tömegeit elrettenteni attól, hogy újra és újra rávessék magukat a számukra

paradicsomnak tűnő római államra? Talán az egész világ meghódítása által? És ha igen, akkor megérné-e ez az irtózatos erőfeszítést, a kiontott vért, a gyötrelmeket? És ha az egész világ Róma uralma alá kerül, akkor vajon minden véglegesen jóra fordul? Vagy talán másban kell keresni a megoldást, talán nem is olyan fontos mindez, talán elegendő, ha önmagunk tökéletesítésére törekszünk, igaz és erényes emberek módjára élünk, akármit szab is ki ránk a sors ? Az átszellemített hangulati portréfelfogást azután a III. sz. elemi erővel kirobbanó és megállíthatatlannak tűnő válságának évtizedeiben megint új szemlélet és kifejezés váltotta föl. Megmaradt, sőt fokozódott a portrék hangulati és szellemi kifejezése, de megváltozott annak tartalma és formája. A csendes és elmélyült hangulat helyett az arcokat éles fájdalom, döbbenet, emberfeletti erőfeszítés dúlta fel. Az emberek belsejét görcsösen összeszorító gyötrelem lidércnyomása, az idegtépő pillanatok vergődése tükröződött a zaklatott képmásokon. A birodalom létéért hősiesen küzdő katonacsászárok portréi tűnnek fel előttünk, azoknak a férfiaknak megrendítő tekintete, akik a katonák szeszélyéből császárrá emelve vonultak a barbárok elleni csatákba, annak tudatában, hogy néhány hónap vagy néhány év múlva a saját katonáik kardja fog végezni velük. A III. sz.-i portrék Caracallával kezdődő sorozatának egyre erősödő expresszivitását újabb formai és technikai módszerekkel érték el. A szobrászi formák tömör és harmonikus rendje végleg felbomlott;. Megszűnt a részletek arányos és egyenletes kidolgozásának hagyományos eljárása. A kubisztikus alapformákat optikai hatást keltő pointillista felületkezeléssel, mélyen bevésődő árkokkal változtatták a szenvedélyes kifejezés hordozójává. A szabálytalan és individuális külső szépítésmentes visszaadása a későköztársasági portrékra emlékeztet, de azoknak érzéketlenül higgadt és áthatolhatatlan magatartásával ellentétben itt lázas nyugtalanság vibrál a borostás arcok zaklatott ráncaiban. A katona-császárok korának portréfelfogása nemcsak a korszak lelkiállapotának nagyszerű kifejezése, hanem újabb fokozata annak a fejlődésnek, amely a későantik portré kialakulásához vezetett. A KÉSŐANTIK PORTRÉ Már a II. sz. átszellenűtetthangulatportréi, de különösen a III. sz. expresszív képmásai tanúsítják az egész ókori portréművészet legnagyobb korfordulójának közeledését. Egyre gyorsuló ütemben bomlott fel az anyag és a szellem, a testi valóság és az eszme egyensúlya. Míg azelőtt a mozdulatlan nyugalomban ábrázolt eszményi tökéletességű alak testesítette meg az emberek lényének minden értékét, majd a tartás, a mozdulat volt hivatva arra, hogy egy-egy személy különleges szerepét kifejezze, végül pedig az arc gondosan megválogatott, legjellemzőbb vonásaiból szerkesztett képmás tárta fel az egyéniség sajátos értékeit, a római császárkor második felétől a test anyaga és formái már a gondolatok, a hangulatok és az érzelmek puszta nyersanyagává váltak. A művészek nem törődtek azzal, hogy alkotásuk logikai egységet képezzen. A világ valóságos összefüggéséből kiragadott alakok és fejek nem cselekvő embereket mutattak be, hanem gondolatokat, érzelmeket és hangulatokat hordozó arcokat. A test a „lélek szolgájává" vált. A római birodalom általános válságának idejében az emberek körül összeomlott az a világ, amelyet megingathatatlanul szilárdnak tartottak.

A lét bizonytalanná vált, az államrend felborult, a hadsereg, a kormányzat, a törvények és intézmények, melyeket a társadalom fenntartására és védelmére hoztak létre, az emberek gvötrőivé lettek. Nem egy kis ország került válságba, hanem az egész világbirodalom — nem volt menekvés, csak az irrealitásba. A római birodalom lakossága a természetfölötti erőkbe vetette reményét. A válság kibontakozásával együtt jutott uralomra az új világnézet, amelyet sokáig az egymással versengő vallások, szekták és filozófiák képviseltek, később pedig egyetlen rendszerbe olvadt az államvallássá tett kereszténységben. Az élet kilátástalanságával a természetfölötti rend örökkévalóságát állították szembe. A földi gyötrelmekért a halál utáni megváltás, az örök élet szépsége, az isteni igazságszolgáltatás jóvátétele nyújtott vigasztalást. A valóság, az anyagi világ rossz és kárhozatos régióját csak átmeneti tartózkodási helynek tekintették, amelyből ki kell szabadulnia a léleknek ahhoz, hogy felemelkedjék igazi hazájába, a tiszta eszmék isteni szférájába. Az anyag jelentette a rossz princípiumát, az eszme pedig az örökkévaló tökéletességet. Ezt a felfogást fejezték ki azok a portrék, amelyekben a csúf vagy jelentéktelen fizikai formán átsugárzott a gondolat fénye. A birodalom súlyos válságát csak úgy tudták egy időre leküzdeni, hogy az államot mindenek fölé emelve, kíméletlenül despotikus kormányzatot létesítettek, és az alattvalókat annak akarat nélküli szolgáivá tették. A Diocletianus alatt kiépített későrómai császárságban az egyén nem hordozó és cselekvő részese volt a közösségnek, hanem elnyomott, akarat nélküli és önmagában jelentéktelen, parányi része. A földművest röghöz kötötték, mindenkit lakóhelyéhez láncoltak, s egyetlen kötelességévé a súlyos adók beszolgáltatását tették. Az iparosokat és a kereskedőket állami felügyelet alatt álló szervezetekbe tömörítették, a tisztviselők a végtelenül bonyolult bürokratikus szervezet engedelmes végrehajtóivá alacsonyodtak. Csak a nagybirtokos mágnások és a császári udvar méltóságai emelkedtek ki a szürke és akarat nélküli tömegből. De még ők sem léphettek ki az egész állam abszolút érvényű rendjéből: mindenkinek meg volt szabva a maga helye az isteni törvényekkel igazolt szervezetben. Az ember képe és eszménye újra átalakult. Visszatért a hierarchia merev rendszere, az egyén autonómiájának és szabadságának pedig még az illúziója is megszűnt. A személyiség elvesztette társadalmi értékét, az egyéni különösség érdektelenné vált a művészetben. Mindenki, még maga a császár és legfőbb hivatalnokai is, csak a rendszer alkotóelemeinek számítottak. Ha a hagyományok szívósságával és a társadalmi privilégiumok jelzéseként egy ideig még fel is tüntették néhány kivételes személy képmásán az egyéni külső megkülönböztető vonásait, ezek egyre inkább csak formális jegyekké váltak. A lényeges a természetfölötti eszméjének mindent átható jelenléte volt. Az arcok megmerevedtek, a tágra nyitott szemek földöntúli messzeségbe és magasságba néztek. Az ábrázolás nem képe, hanem jelképe volt már csak annak, amit bemutatott. Az organikus formákat stilizált és elvonatkoztatott jelrendszer váltotta fel. A tartás, a mozdulat és a viselet a rang jelvényévé vált. Visszatért a fogalmi ábrázolás módszere, s úgy tűnik, mintha a fáraók kőkemény vonásai ismétlődnének meg a későrómai császárok arcaiban. Az új emberfogalom "azonban kétszeresen is elvonttá vált: a kép nem a valóságot tökéletes formában megtestesítő, örökkévalóvá emelő varázslatos igazság, hanem az árnyék árnyéka: a mulandó és látszatéletet élő test szimbóluma, amelynek egyetlen értelme az, hogy átcsillantsa magán az egyedül valóságosnak hitt eszme örök ragyogását.

AZ IKONOGRÁFIA KÉRDÉSEI Az előbbiekben megkíséreltük röviden vázolni az ókori portréművészet történetét, elsősorban a portréfelfogás és kifejezés tartalmi, világnézeti alakulásának szempontjából. Ez az áttekintés újra és újra felvetette a portrék történeti változásainak mélyebb okaira, s az egyéniség szerepére vonatkozó társadalmi kérdéseket. Az ókori portré vázlatos művészettörténete a kötetben bemutatott alkotások jobb megértéséhez szükséges, annál is inkább, mert a személyek bemutatása mellett az egyes tételeknél már alig jutott hely a művek méltatására és elemzésére. Ugyancsak keveset mondhatunk el a későbbiekben abból, hogyan ismerték fel és határozták meg az ókor kiemelkedő személyiségeinek ábrázolásait. Minthogy ez a kérdés döntő szerepet játszott a válogatásban, néhány szót kell szólnunk az ikonográfiáról. Az ikonográfia a görög eikón (eredetileg: meghatározott személyek képe) szóból képzett modern kifejezés. Használjuk tágabb értelemben is a műalkotások tárgyát vizsgáló kutatások megjelölésére, de elsődleges és szótárilag is pontos jelentése szerint a portrék tárgyának, az ábrázolt személyek meghatározásának tudományát értjük alatta. A híres emberek képmásainak összegyűjtésével, mint azt az előszóban említett Varro-féle nagy összeállítás is mutatja, már az ókorban is foglalkoztak. Különösen a régmúlt klasszikus kultúra és történelem iránt élénken érdeklődő rómaiak és a késői görög írók tartották számon a nagynevű elődök képmásait, s gyakran mérlegelték — több-kevesebb kritikával — azt is, milyen bizonyítékok alapján lehet a nagy nevekhez kapcsolni az általuk ismert portrészobrokat és -festményeket. Az ikonográfia tudományának igazi szülőföldje azonban a reneszánsz Itáliája volt. Amikor újra felfedezték, összegyűjtötték, lefordították és kommentálták a klasszikus ókor irodalmi alkotásait, szenvedélyes érdeklődés támadt a humanisták körében az olvasmányaikból ismert régi nagyságok képmásai iránt. Itália földjén a rajongva tisztelt antikvitás emlékei után kutató ásók nap mint nap hozták felszínre a márványbüsztöket, hermákat és fejeket, melyeknek egy részén örömmel fedezték fel a klasszikus költők és filozófusok némelyikének névfeliratát. Hamarosan ókori portrégyűjtemények alakultak az arisztokraták és fejedelmek palotáiban, a tudós humanisták, „antikváriusok" és művészek pedig egyre-másra készítették a rajzokkal vagy metszetekkel illusztrált köteteket, amelyekben az illusztris ókoriak képmásainak galériáját igyekeztek a lehető legnagyobb teljességgel összeállítani. A humanisták rajongása és igyekezete nem ismert határt. Meg voltak győződve arról, hogy a fennmaradt ókori szövegek íróinak és szereplőinek a portréi feltétlenül ott vannak az Itáliában nagy bőségben talált szobrok, domborművek és vésett kövek (gemmák) arcképei között, csak éppen meg kell találni és fel kell ismerni őket. A kritikátlan meghatározások legnagyobb része bizonytalan, sőt teljesen téves volt, s így az ikonográfusok, a gyűjtők és a múzeumok túlbuzgalmának eredményeként lassacskán majdnem minden fennmaradt ókori portré kapott valamilyen híres nevet, s az ókor irodalmából ismert minden hírességnek egész sor — többnyire egymástól teljesen különböző — „portréját" tartották számon. A zűrzavar a X I X . sz. végére érte el tetőfokát, ezért J. J. Bernoulli, a modern görög és római ikonográfia megalapítója sok kötetes művében kénytelen volt az alaptalan és téves meghatározások mindegyikével külön leszámolni. Az elfogadhatónak ítélt megnevezések nála csekély töredékét teszik csak ki a kritikailag elvetett azonosításoknak. Bár ettől kezdve a tudományos módszerű antik ikonográfia kellő óvatosság-

gal járt el, a régi romantikus portréelnevezések egy része a dilettáns munkákban és a múzeumi feliratokban még sokáig — néha napjainkig — tovább kísértett. Századunk kutatásai a korábbinál jóval nagyobb figyelmet szenteltek az ókori portrék művészettörténeti és archeológiai elemzésének és rendszerezésének, mint az ikonográfiái meghatározások erőltetésének. A nagy nevek megtestesítésére irányuló törekvés azonban természetesen továbbra is fennmaradt és így újra és újra születnek feltevések, amelyek helyességét — biztos kritériumok hiányában — csak egymást erősítő sok adat, valamint hosszú évtizedek kritikai munkássága szilárdíthatja meg, vagy zárhatja ki. Az ókori ikonográfia ezért ma is és még sokáig bőségesen kínálja a feladatokat és problémákat a szakembereknek. A több évszázados kutatás tapasztalataira támaszkodva nézzük meg most, hogyan lehetett a kötetben felsorakoztatott és az ezenkívül ismert több száz ókori portré „személyazonosságát" megállapítani. Egy portré megnevezéséhez az egyetlen közvetlen és kétségtelen bizonyíték, ha magán az alkotáson eredeti feliratot találunk, amely elárulja az ábrázolt személy nevét és esetleg más személyi adatait. Amíg egy személynek legalább egy felirattal hitelesített portréját nem ismerjük, addig képmásainak azonosítása legfeljebb feltételes lehet. Egyetlen feliratos portré viszont elegendő alapot nyújthat egész sor más képmás azonosításához is. Nem véletlenül hangsúlyozzuk a felirat eredetiségét, mert sajnos elég sok példa van arra, hogy a szobrokra, vagy azok kiegészített részeire az újkorban — különösen a humanizmus idejében és a XVIII. sz.-ban — jóhiszeműen vagy értékük emelése céljából-hamis feliratokat véstek, amelyek gyakran csak nehezen különböztethetők meg az ókoriaktól. A feliratok eredetiségének eldöntésében az ikonográfiának az epigráfia (felirattan) és a paleográfia (a régi betűformák tudománya) van segítségére. Nehézséget okoz az a körülmény, hogy a görögök és a rómaiak a monumentális portrészobrok — vagyis éppen a híres személyek esetében szokásos képmások — feliratait a szobortalapzatokra írták. Ezek csak a legritkább esetben maradtak fenn a szobrokkal együtt, annál is inkább, mert a tiszteleti szobrok túlnyomórészt bronzból készültek, és így — beolvaszthatóságuk miatt — egészen kis kivételtől eltekintve nem élték túl az ókor végét. Emiatt aránylag nagy számban ismerünk feliratos portrészobor-talapzatokat, de alig akad eset, hogy megmaradt volna maga a szobor is. Az eredeti és magas művészi színvonalú monumentális portrészobrok, ha egyáltalában fennmaradtak, többnyire töredékesek, hiányzik a feliratuk és nem jelentős személyeket ábrázolnak. Pontosan ez a körülmény teszi olyan nehézzé és egyben szükségessé az ikonográfiái kutatásokat. A nélkülözhetetlen feliratos képmásokat tehát nem annyira az elsődleges alkotások között, mint inkább két olyan emlékcsoportban találjuk meg, amelyek nélkül úgyszólván semmit sem tudnánk a görög és római világ nevezetes személyeinek külsejéről. Az egyik alapvető forrásunkat a pénzérmék, a másikat a római portrémásolatok alkotják. Mióta a Föníciában kialakult pénzérméket az Akhaimenida-uralkodók is a maguk céljára alkalmazták, szokássá vált az ókori világban, hogy tulajdonjoguk jelzésére az uralkodók saját képüket verették az általuk kibocsátott pénzekre. Az archaikus és klasszikus korban a vezető görög államok oligarchikus és demokratikus kormányformája kizárta annak lehetőségét, hogy halandók képe kerüljön a pénzekre. A városok felségjele rendszerint védőistenük képe vagy jelvénye volt. Ehhez a szokáshoz még a türannoszok is alkalmazkodtak: túlságosan sértette volna a köz-

véleményt, ha az istenképek helyére a saját portréjukat teszik. Még a világhódító Alexandrosz is csak a védőjének tekintett Héraklész arcvonásait engedte burkoltan a maga képéhez hasonlóvá tenni pénzein. Nagy Sándor halála után a birodalmát egymás között felosztó utódai végül levetették az utolsó gátlásokat is. Először a nagy hódítóét, azután a saját maguk arcképét verették pénzeik előoldalára. Ettől kezdve a nagy hellenisztikus birodalmakban és a kisebb országokban Szicíliától Indiáig a királyok hosszú sorának képmásai váltották egymást a görög pénzeken, amelyek ezért a korszak uralkodó-ikonográfiájának biztos támpontul szolgálnak. Azonnal hozzá kell tennünk, hogy ennek ellenére is a hellenisztikus uralkodók monumentális portréit csak nagyon hézagosan ismerjük, mert ezekből eredetiben aránylag igen kevés maradt fenn. E különös helyzet okát elsősorban abban kell keresnünk, hogy a hellenisztikus birodalmak bukása után a hódító rómaiak és parthusok üldözték a megdöntött dinasztiák emlékét, amelyet a helyi lakosság sem ápolt tovább. A görög portrék hagyományozásának fő útja, a római szobormásolás, csak ritkán terjedt ki a hellenisztikus uralkodók képmásaira. Visszatérve az éremportrékhoz, ezekkel szemben a római köztársaság ugyanolyan elutasító magatartást tanúsított, mint a görög poliszok. Csak az i. e. I. sz. elejétől, Marius és Sulla korától kezdve, a katonai diktatúrára törő politikusok harcának, a köztársaság válságának és a polgárháborúk korának idején jelentek meg az első képmások Róma pénzein. Ezek azonban nem élő személyeket ábrázoltak, hanem a pénzverdék élén álló választott tisztviselők vagy politikai pártfogóik családjainak híres elődeit. Az előkelő családok és révükön a hatalomért küzdő pártok a politikai propaganda egyik fogásaként ábrázolták a legendás vagy valóságos nagy elődök arcképeit a pénzeken, nyilvánvalóan a hellenisztikus uralkodóportrék hatására, de azokkal szemben mégis köztársasági mérséklettel: kizárva sorukból az élőket. A köztársasági éremportrék a római művészettörténet és ikonográfia egyik nagy problémáját jelentik. Üjra és újra megvitatott, nehezen eldönthető kérdés, hogy ezek az éremképek velük egykorú képzeleti portrékat, az ábrázoltak hiteles és régi képmásait vagy náluk ugyan későbbi, de a pénzeknél mégis jóval korábbi alkotásokat utánoztak-e? A kérdést minden egyes esetben külön kell eldönteni, annyi azonban bizonyos, hogy a későköztársasági éremportrék nélkül a római történelem több kiemelkedő alakjának ábrázolását nem ismernénk, és a köztársasági portréművészetről alkotott képünk még a jelenleginél is homályosabb lenne. Az i. e. 44. esztendő fordulópontot jelent a római éremverés és portré történetében: ekkor került először a római köztársaság pénzeire élő államférfi arcképe. A senatus határozatából megjelentek Róma pénzein a hatalma csúcsán álló Julius Caesar portréi, s bár a diktátor nem sokkal később a merénylők áldozatává vált, ezt az újítást, mint oly sok más caesari intézkedést, hívei és ellenfelei egyaránt fenntartották. Ennek köszönhetjük, hogy a 44. március idusa és az actiumi csata közötti viharos évek valamennyi vezéralakjának képmását jól ismerjük, míg Róma korábbi vezetői közül alig néhányról van ábrázolásunk, de a leghalványabb elképzelésünk sincs olyan jelentős egyéniségek külsejéről, mint amilyenek például a két Gracchus és Marius voltak. Octavianus egyeduralmával kezdődően egészen a nyugatrómai birodalom bukásáig az uralkodóportrék megszakítatlan sora nyújt biztos támpontot a portrétörténet és az ikonográfia kutatásához. A római császárok és a császári ház tagjainak éremportréi nemcsak művészi kiválóságukkal, hanem szinte évről évre aktualizált hiánytalan sorozatukkal is a legbővebb és a

legmegbízhatóbb forrásanyagát képezik az ókori ikonográfiának. Segítségükkel a császárportrék meghatározása mellett a magánportrék pontos kronológiájának kidolgozása is lehetővé vált. A hosszabb ideig uralkodó római császárok képmásait az érmek alapján az uralkodók életének különböző szakaszai szerint sikerült típusokra különíteni és időrendbe állítani. A birodalom gazdag éremverése ezenkívül a görög ikonográfia számos hézagát is segít kitölteni. A birodalom görög városainak jó része ugyanis megtartotta vagy visszakapta önálló pénzverési jogát. A császárkori görög városi bronzpénzek előoldalán természetesen ugyanúgy az uralkodók képmása foglal helyet, mint a birodalmi pénzeken. A hátoldali képek megállapítása azonban a városok tetszésére volt bízva, s így ezeken nemcsak híres műalkotások, épületek, vallásos szertartások és jelvények képei maradtak ránk, hanem az egyes városok régi dicső szülötteinek képmásai is, persze a korábbi görög portrészobrok nyomán készült miniatűr utánzatokban. Ezek a többnyire gyenge minőségű és nehezen felismerhető éremképek egész sor görög portrészobor és híres személyiség arcvonásának felismerését tették lehetővé, s így hozzásegítettek ahhoz, hogy a görög portrék római másolatainak névtelen tömegéből több képmást is meg lehetett határozni. A feliratos és többnyire jól keltezhető éremképeknek tehát döntő szerep jut a görög és a római ikonográfiában. Felbecsülhetetlen jelentőségüket csak két sajátosságuk csorbítja. Az egyik, hogy az éremképek — eltekintve az említett római kori görög pénzektől — szükségképpen csak az uralkodók portréirol nyújtanak közvetlen tájékoztatást, a másik pedig az, hogy a pénzeken az arcok egészen csekély és késői kivételtől eltekintve mindig tiszta profilnézetben jelennek meg. Bármilyen jellegzetes legyen is egv portréfej arcéle, mégsem nyújthatja azt a térplasztikai hatást, amit a valóságban megszoktunk és a szoborportréknál érzékelünk. Más dolog, ha egy szoborfej különböző nézetei közül választjuk ki és figyeljük meg a profilt, és megint más, ha csak a profil áll rendelkezésünkre. Ez gyakran okoz nehézséget az éremképek és a szobrok ikonográfiái egyeztetésénél, annál is inkább, mert az érem vésnökök az oldalnézet bemutatásánál és karakterizálásánál önálló műfaji fogásokat alkalmaztak, amelyek szebbé és jellegzetesebbé tették ugyan a profilt, de a szoborfejek formáitól gyakran jelentékenyen eltértek. A feliratos képmások másik nagy csoportját a korábbi görög portrékról készített római másolatok alkotják. Ezeknek sajátos problematikájáról külön is kell szólnunk, most csak felirataik jelentőségét emeljük ki. Az eredeti portrészobrokkal ellentétben a római kori másolatok feliratait rendszerint nem a különálló szobortalapzatra, hanem magára a szoborképre, rendszerint mellképre vagy hermára vésték. Ennek a szokásnak az volt az oka, hogy a másolatokat nem egy meghatározott helyen való felállításra, hanem „piacra", illetve „raktárra" készítették. A másolóműhelyekből a szobrokat gyakran messzi földre szállították, és vevőjük a saját ízlésének megfelelően állította fel őket házában vagy kertjében. A talapzat tehát csak utólag került a másolatok alá, ezért azoknak feliratait már a műhelyben, magára az eladásra szánt szoborra kellett vésni. Ennek köszönhető, hogy a másolatban fennmaradt görög portréknak aránylag nagy részén találunk feliratot. Ezek a feliratok tették lehetővé a görög ikonográfia biztos meghatározásainak túlnyomó többségét. A klasszikus görög portrék kutatásában a feliratos római másolatok képezik azt az alapforrást, amit az uralkodóportrék esetében az érmek jelentenek. Az említett két nagy csoporton kívül az ikonográfiái kutatás természetesen nagy figyelmet szentel minden más műfajban

is a feliratokkal kísért képmásoknak. Találunk ilyeneket a mozaikokon, falfestményeken, miniatúrákon és a domborműveken. Ezeknek a festői vagy grafikai, illetve reliefes plasztikai képmásoknak nagy előnyük, hogy gyakran teljes alakot ábrázolnak, tehát fogalmat adnak a mintaképükül vett eredeti portréalkotások teljes kompozíciójáról, hátrányuk viszont, hogy a portrék leglényegesebb része, az arc, rajtuk rendszerint csak elnagyoltan van kidolgozva, és semmi esetre sem nyújtja azt a művészi színvonalat ós pontosságot, ami a természetes nagyságú plasztikai műveknél szokásos. A görög portrék római másolásáról nemcsak a különleges ikonográfiái problémák miatt keh röviden megemlékeznünk, hanem azért is, mert ez egyedülálló jelenség az ókori portrék és talán az egyetemes portrétörténet területén is. Nemigen találkozunk ugyanis másutt azzal, hogy valamely művészeti korszaknak úgyszólván az egész jelentékenyebb portréanyagát néhány évszázaddal később nemes anyagban lemásolták és sokszorosították volna. A görög portrék másolása a római korban persze nem állt magában, hanem a klasszikus görög műalkotások általános másolásának volt a része. A képmások ezen a nagyobb összefüggésen belül mégis sajátos helyet foglalnak el. A római társadalom gazdag rétegei az i. e. I. sz.-tól kezdve a görög műalkotások rajongóivá és szenvedélyes gyűjtőivé váltak. A városok és házak görögös dekorációján, a hellenisztikus művészeti ipar dísztárgyainak vásárlásán és használatán túl a műveltebbek érdeklődése historikus irányú volt: az egykorú görög mesterek ós műhelyek alkotásainál jóval nagyobb becsben tartották a régi klasszikus korszak remekműveit, főként a nagy mesterek nevével jelzett alkotásokat. Bármilyen bőségben áramlott is Rómába a hódító háborúk zsákmányával a görög műalkotások tömege, az igazán nagy művek többnyire középületekben és köztereken kerültek felállításra, vagy pedig az állam vezetőinek birtokába jutottak. Valódi Pheidiasz-, Póíükleitosz- vagy Lüszipposz-szobrot birtokolni még a császárok esetében is különlegesnek számított, hiszen ezeket a műveket csak ritkán hurcolhatták el a görög városokból, ós számuk amúgy is korlátozott volt. A magángyűjtemények tulajdonosainak meg kellett elégedniük kisebb értékekkel vagy a híres alkotások másolataival. Ez a kereslet teremtette meg a későköztársasági, főként pedig a császárkori görög szobrászműhelyek egyik legjelentősebb ,,konjunktúra"-iparát, a mechanikus eljárással történő szobormásolást. A leghíresebb szobrokról gipszöntvényeket készítettek, s ezeket azután különféle szerkezetek segítségével a lehető legnagyobb pontossággal másolták márványba, vagy ritkábban bronzba öntötték. A másolatokat a vásárlók természetesen nem tekintették az eredetiekkel egyenértékű alkotásoknak, inkább olyan dekoratív szobroknak, amelyekkel házaikban és kertjeikben a művészet fénykorának és a nagy mesterek varázserejű nevének hangulatát idézték fel. A pontos másolatok mellett nagy kereslete volt a régi művek nyomán szerkesztett eklektikus dísz-szobroknak és domborműveknek; gyakran alakították át a nemes görög szobrok típusait merőben szolgai szerepet játszó dekorációvá: kútfigurává, lámpatartóvá, asztallábbá stb. Még a hű másolatokat is többnyire nem művészettörténeti jelentőségüknek megfelelő módon állították feí, hanem a díszíteni kívánt épületrészek és parkok adottságai szerint. Nem riadtak vissza egy •mű több másolatának felsorakoztatásától, tükörképszerű megduplázásától sem, ha a díszítendő architektúra ezt kívánta. Végül a szobrok kiválasztásában és elrendezésében az esztétikai értékkel egyenrangú, sőt gyakran azt felülmúló s/v ívp jutott a témának. Az ebédlőket Bacchus, a könyvtárakat Athena, a fürdőket és palaestrákat Hercules szobrával díszítették stb. 4

49

A tematikus válogatás és elrendezés kétszeresen érvényesült a görög portrék másolatainál. Ezeknél meglehetősen háttérbe szorult az eredeti alkotó mesterek és az esztétikai érték szempontja az ábrázolt személyek neve és jelentősége mögött. Róma művelt vezető körei még a képzőművészetnél is jobban tisztelték a görög irodalom és filozófia nagy alkotásait. A hellenisztikus uralkodók nagyszabású alapítványait utánozva és folytatva, Rómában és a birodalom más nagyvárosaiban jelentős közkönyvtárak egész sorát létesítették. Igazán művelt vagy igazán sznob római előkelő nem nyugodhatott addig, amíg palotájában vagy villájában nem dicsekedhetett egv valamirevaló magánkönyvtárral, amelyben a római írók műveinél is előkelőbb helyet kaptak a görög klasszikusok. A római arisztokrácia tagjai nemcsak az irodalmi műveltséget, hanem a filozófiai képzettséget és állásfoglalást is társadalmi rangjuk és közéleti szerepük nélkülözhetetlen kellékének tekintették. Főként a két nagy hellenisztikus bölcseleti iskola, az epikureus és a sztoikus tanítás talált lúvekre körükben. Magától értetődő, hogy az államigazgatás és a jogszolgáltatás mesterségét űző rómaiaknál nagy szerepet játszott a szónoklat tanának és gyakorlatának alapos ismerete. Ebben is a régi nagy görög szónokokat tartották példaképeiknek. A római előkelő réteg szellemi légkörének rövid jellemzése azonnal érthetővé teszi a görög portrék másolatainak különleges szerepét. A klasszikus költők és írók, a filozófiai iskolák alapítói és neves képviselői, a nagy szónokok képmásai nem annyira a művészeti ízlés vagy a dekoráció, mint inkább a műveltség és a szellemi orientáció jelképeinek számítottak. Főként a könyvtárakban, a könyvtárszobák előcsarnokaiban, a hozzájuk csatlakozó díszudvarokban és kertekben volt szokás a görög szellemóriások képmásait felállítani. Végeredményben az volt a fontos, hogy a ház tulajdonosa és vendégei maguk körül lássák társalgótermeikben és kertjeikben, stúdiumaik és sétáik alatt azoknak a férfiaknak a képmásait, akiknek műveit olvasták és magyarázták, akiket példaképnek tekintettek, vagy legalábbis azt szerették volna, hogy mások szemében műveltségük jelévé váljanak. Kimutatták, hogy már a hellenizmus idejében is, főként pedig a rómaiaknál a görög kultúra kiválóságainak portréit rendszerint csoportosan, kis galériákban állították fel. E sorozatokat, amelyek többnyire nem teljes szoboralakokból, hanem csak mellképekből vagy hermákból álltak, sokszor bizonyos tervszerűséggel gyűjtötték össze. Gyakran megállapítható belőlük, hogy tulajdonosuk a sztoikus vagy az epikureus filozófia híve volt-e, vagy pedig főként a költészet iránt rajongot c stb. A portrék felállítása és párosítása is rendszerint ilyen tárgyi szempontok szerint történt. Párosával helyezték el, sőt kettős hermává szerkesztették például a nagy epikus költők, a n»gy drámaírók, filozófusok vagy szónokok képmásait. Túlzott következetességet azonban a rómaiak görög portrégyűjteményeitől, részben hiányos fennmaradásuk, részben pedig gazdáik eklektikus, sőtnemritkán felületes műveltsége miatt, nem várhatunk. Ilyen portrégalériák vagy egyes képmások néha meglepő helyen kerülnek elő. Előfordulnak például sírboltokban is, ahol vagy az elhunyt hivatását (orvos sírjában Hippokratész portréja), vagy filozófia eszméit, esetleg a túlvilági életbe, a szellemi magaslatokba emelkedő lélek örökkévalóságába vetett hitét fejezték ki. Szempontunkból az a lényeges, hogy világosan lássuk •. a római korban készült görög portrémásolatok meghatározott célt szolgáltak, aktuális szellemi igényt elégítettek ki, és határozott, bár nem mindig következetes válogatás jutott bennük érvényre. Ez a cél és igény magyarázza aránylag nagy számukat, a válogatás viszont azzal a következménnyel jár, hogy

bármilyen sokoldalú is a másolatban fennmaradt görög portrék összessége, korántsem tekinthetjük ezt az eredeti görög képmások teljes vagy akár arányos tükörképének. Sok görög alkotóról és gondolkodóról tucatszámra van portrémásolatunk, másokról alig egy vagy kettő, de bőven van olyan lángelme is, akinek ez idő szerint egyetlen képmását sem ismerjük, holott nemcsak feltételezhetjük, hanem írásos forrásainkból biztosan tudjuk, hogy nem is egy kiváló portré készült róla. Az ilyen fájdalmas hiányoknak természetesen nemcsak a rómaiak ..figyelmetlensége" lehet az oka, hanem a mi ismereteink korlátozottsága is. A másolatban fennmaradt sok száz görög portré nagy része ugyanis ma is névtelen. Könnyen lehet tehát, hogy ezek között lappang sok olyan híres görög képmása, akiket az ikonográfia fáradhatatlan kutatóinak nem sikerült felismerni és biztosan meghatározni. Nehéz lenne felsorolni mindazokat a módszereket, következtetési láncolatokat és agyafúrt kombinációkat, amelyeket az ikonográfusok az elmúlt századok során alkalmaztak és kipróbáltak. Meg kell elégednünk azzal, hogy leegyszerűsítve érzékeltessük ennek a sajátos kutatásnak néhány fő módszerét. Nagy általánosságban Szólva közvetlen és közvetett bizonyítási eljárást különböztetünk meg. A közvetlen eljárás, amely egyedül számíthat biztosra vehető eredményre, mindig valamely felirattal hitelesíthető, vagy más külső érvek alapján bizonyított portré-meghatározásból indul ki. Adva van például egy éremkép, amelyet felirata megnevez, vagy kibocsátásának helye és ideje kétségtelenül egy bizonyos személy ábrázolásának mutat. A kutató feladata ebben az esetben abban áll, hogy a hiteles ábrázolás alapján megkeresse a névtelen vagy tévesen elkeresztelt portrék között ugyanannak a személynek más ábrázolásait. Ugyanez történik, ha egy feliratos római másolat képezi a kiindulópontot. Ez a módszer azonban csak látszatra egyszerű. Valójában sohasem könnyű egyetlen ismert ábrázolás alapján egy személy más portréit meghatározni, hacsak ezek nem a már ismert képmással teljesen azonos típusúak, vagy ugyanahhoz a műfajhoz tartoznak. A nehézségek rendszerint a különböző műfajok eltérő megjelenítési módszeréből, a másolatok kivitelezésének egyenetlen színvonalából és pontosságából, valamint a mintaadó alkotások („típusok") gyakran jelentős különbségeiből adódnak. Minél híresebb személyről van ugyanis szó, annál nagyobb a valószínűsége, hogy róla az ókor folyamán nemcsak egy vagy két, hanem akár egész sor kiváló portrét készítettek. Ezek az őstípusok azután kiindulópontjává válhattak a különböző másodrendű ábrázolások (reliefportrék, éremképek), variánsok vagy későbbi másolatok láncolatának. Egy személyiség teljes ikonográfiái hagyományának tisztázása csak akkor tekinthető nagyjából befejezettnek, ha meg tudjuk állapítani a róla készült eredeti művészi fogantatású portrék, a vezértípusok számát, azoknak keletkezési idejét (esetleg helyét és mesterét is), továbbá fel tudjuk vázolni a származékportrék egész családfáját, kimutatva, hogy a vezértípusokból hogyan ágaznak ki a különféle műfajokban és a másolatokban megtalálható képmások rokon csoportjai, s miféle változásokon mentek át ezek a típuscsaládok az évszázadok során. Sokágú és lombos portré-családfája természetesen csak a leghíresebb embereknek van, akiket a görög és a római művészet évszázadain át végig tiszteltek. Az újabb portrétípusok keletkezése rendszerint a személyiség életének új szakaszaival függött össze, vagy posztumusz portrék esetében értékelésének változásaiból adódott. De még egyetlen vezértípus származékai is jelentős változásokon mehettek át készítésük idejének sajátos ízlése és művészeti technikája miatt. Az ikonográfiái típusok, felújításaik, változataik és másolataik vizsgálata sokban hasonlít a szövegkritikai tevékenységhez. Mint ebben, úgy a más 4*

51

szóval „másolatkritikának" nevezett „portré-filológiában" is a legfőbb nehézséget nem annyira a történeti hagyományozás bonyolult szövedéke okozza, mint inkább az, hogy e szövedéknek több szála hiányzik, mint amennyi megmaradt. Az igazán kemény fejtörés ott kezdődik, amikor a kutató néhány fennmaradt dokumentummal dolgozva kénytelen a feltételezhető, de ismeretlen tényezők egész seregével számolni. A görög-római portrétörténet tele van bonyolult képletekkel, amelyeket mindig újra és újra ellenőriznie kell annak a kutatónak, aki munkájában rájuk kíván támaszkodni. Ha már a közvetlen módszer is ilyen bonyolult, képzelhető a közvetett eljárás nehézsége. Ezzel a módszerrel elv szerint csak feltevésekhez, és nem biztos tételekhez juthatunk el. Alkalmazására forrásaink reménytelenül hiányos állapota miatt igen gyakran van szükség. Lényege abban áll, hogy egy vagy több biztos adat alapján következtetünk egy olyan lehetőségre, amely az ismert adatokkal közvetlen összefüggésbe nem hozható ugyan, de történetileg beleillik abba a fehér foltba, amelyet ki akarunk tölteni. Jó példa erre a következtetési módra a Menandrosz-portréra vonatkozó igen valószínű, de máig sem teljesen bebizonyított feltevés. A görög portrék római kori másolatai között szembetűnik egy típus, amelynek igen sok példánya maradt ránk. Bizonyos tehát, hogy olyan híres ember képmásáról van szó, aki a rómaiak körében különösen nagy népszerűséget élvezett. Meglehetősen reménytelen vállalkozás lenne ilyen esetben azok között a nevek között keresgélni, amelyekhez eddig nem sikerült portrét kapcsolni, hiszen a választási lehetőség túlságosan nagy ahhoz, hogy valószínűséget érhessünk el. A kör szűkítése érdekében mindenekelőtt a másolatokból rekonstruálható eredeti mintakép keletkezésének idejét kell megállapítani. A szóban forgó típus formai sajátosságai azt mutatják, hogy a hellenizmus korában keletkezett. Ezen a nagyobb korszakon belül elsősorban a korábbi szakaszra kell gondolnunk, mert a fej az i. e. II. sz. szenvedélyes kifejezéséhez ugyanúgy nem illik, mint az i. e. I. sz. száraz naturalizmusához vagy klasszicizmusához. Ha tehát a portré az i. e. III. sz.-ban keletkezett, akkor az ábrázolt hírességet már csak ebben az időben, vagy az előzőleg élt személyek között kereshetjük. Tovább szűkül a lehetőségek köre, ha kizárjuk az uralkodókat, akik ekkor fejedelmi szalagot (diadémot) viseltek, továbbá a filozófusokat^ akiket viszont a III. sz.-ban is kivétel nélkül szakállasan ábrázoltak. Újabb lépéssel jutunk előre, ha a másolatok környezetét, „galériáit", főként kettős portréiban fennmaradt példányainak társait vesszük szemügyre. Ezek valamennyien költők, úgyhogy a meghatározandó férfiút is a költészet mesterei között kell keresnünk. Minthogy az is egészen biztos, hogy a szakálltalan költő nem élhetett a klasszikus korban, azonnal felötlik annak lehetősége, hogv Menandroszra gondoljunk, akiről feljegyezték, hogy Athénban elsőként követte a hódító makedón nemeseket abban, hogy arcát simára borotválta. Ezt a feltevést — a rövidség kedvéért most mellőzött — számos apró megfigyeléssel lehet alátámasztani. így pl. a portré költőjéhez igen hasonló ábrázolásokat találunk félreérthetetlenül színpadi szerzőket bemutató képeken, továbbá néhány feliratos Menandrosz-kép arcvonásai is hasonlóak a plasztikai portrékhoz. A puszta feltevést végül a sok külsőleges bizonyító adat mellett két olyan belső érv avatja szinte már bizonyossággá, amelyek önmagukban ugyan nem lennének elegendőek, nélkülük viszont az egész elmélet komolytalanná válna. Az egyik szempont az, hogy Menandrosz a rómaiak kedvenc görög színpadi szerzője volt; az ő műveinek átköltésóvel kezdődött a latin színműirodalom. Ez a körülmény tökéletc sen megmagyarázza, hogy miért

másolták éppen ezt a portrét a leggyakrabban a római korban. A másik belső érv a portréval jellemzett személy egyéniségének és szellemi alkatának teljes összhangja azzal a képpel, amelyet a költőről művei és a róla szóló írásos hagyomány alapján alkothatunk. Ezzel a lehetséges következtetések köre bezárul, s már önmagában is elegendő erővel rendelkezik ahhoz, hogy a feltevést mindaddig valósnak tartsuk, amíg valamely új adat nem cáfolja meg. Az ikonográfiái következtetések bizonyító eljárásait mindig a látszatra apró, de objektív természetű adatokra kell építeni. A végső következtetés levonásához azonban feltétlenül szükség van az általános történeti érvekre, vagyis annak tisztázására, hogy a feltételezett meghatározás illik-e az ábrázolt személy szellemi portréjához, az ókoriak róla alkotott véleményéhez és ahhoz a korhoz, amelyben a portré készült. Bár ezek nagyon is szubtilis szempontoknak tűnnek, tanulságukat mégis döntőnek kell tekintenünk. Ha ugyanis a feltevés a történeti összefüggések nagy koordináta-rendszerében nem foglalja el a megfelelő helyet, akkor az összes részletbizonyítékok hitelüket veszthetik. A legjobb példa erre éppen az imént elemzett portrétípusra vonatkozó másik feltevés, amely szerint a költő nem Menandrosz, hanem Vergilius. Ezt nem kisebb alapossággal dolgozták ki és védelmezték, mint az említettet, és sokan ma is esküsznek reá. Mégis teljesen hamisnak kell tartanunk, mert minden részletkérdéstől eltekintve, nem vesz figyelembe egy alapvető történeti ellentmondást . Ez abban áll, hogy míg a római kori portrémásolatok a görög költők csaknem teljes sorozatát sok példányban tartalmazzák, úgyszólván egyetlen hiteles római költő-portrészobrot sem ismerünk, aminek okát fentebb már vázoltuk. A római társadalom felfogasa a saját költőiről és számunkra különös, de törvényszerűnek tekintendő álláspontja a portrékat „megérdemlő" személyek köréről, nem mellékes, hanem alapvető szempont, amely eleve kizárja az igen nagy számban fennn.aradt Menandrosz-portré Vergiliusra való átkeresztelését. *

Ha sikerült némikép érzékeltetnünk az ikonográfiái kutatás útjait és a nehézségeit, akkor remélhetjük azt is, hogy az olvasó nem fogadja sem túlzott bizalommal, sem oktalan bizalmatlansággal azokat a képeinket, amelyekhez kérdőjeles meghatározást tudtunk csak adni, vagy amelyeknél jeleztük, hogy valószínű, de nem teljesen bizonyos elnevezésről van szó. Ezek az alkotások kötetünkben kisebbségben vannak a teljesen hiteles képmásokhoz képest, nem úgy mint az ókori ikonográfia teljes anyagában, amelyben a feltevések száma haladja meg a bizonyosságokét. Túlzott szigorral mellőzhettük volna a kétes eseteket, ezzel azonban a bemutatható kiválóságok számát erősen csökkentettük volna a kisebb jelentőségű személyek előnyére. Végeredményben mégsem a matematikai bizonyosság nyújtja a legteljesebb értéket az emberi dolgok birodalmában. A történelmi igazság iránti alázat azt is megkívánja, hogy magunkat is a történelem részének tekintsük. A mi mai felfogásunk és értékelésünk ugyanúgy hozzá tartozik a múlt alakjaihoz és képükhöz, mint az ókoriaké, ha igyekeznünk kell is ezt a legszerényebb és legjózanabb formában kifejezni. Ahol bizonytalanság van, ott a mi szemléletünk kerül előtérbe. Meglehet, hogy végül is ez válik majd a véglegesen felismert igazsággá, de az is lehetséges, hogy hamarosan bevonul a tudomány és a kultúrtörténet kuriózumai közé. Távol álljon tőlünk, hogy elismerjük a tudományban a szubjektív elem létjogosultságát. Létét azonban nehezen lehetne tagadni.

Ez az a pont, ahol összesűrítve a hosszúra nyúlt bevezetés tanulságait, fel kell tennünk a kérdést: végül is mit kaphatunk az ókor portréitól, mi az. amit szemléletük számunkra nyújthat ? Szándékunk és várakozásunk természetesen a portrékban bemutatott emberekkel való találkozásra irányul. De megkapjuk-e ezt. megkaphatjuk-e egyáltalán, ha mégoly nagy. ismeretanyaggal felvértezve tekintünk is a megkövült arcokba? A kérdés magában foglalja a választ. Az emberekkel a maguk élő valóságában nem találkozhatunk. Elevenné varázsolhatjuk képüket magunkban, de ez az elevenség inkább a művészet, mint a tudomány világába tartozik, és végeredményben a mi gondolkodásunk terméke lesz. Amit valójában kaphatunk, az a kép, amit a portrék létrehozói alkottak az ábrázoltakról. A portrék létrehozói a szó legtágabb értelmében, nemcsak és nem is elsősorban az alkotó mesterek, hanem az a társadalmi réteg, azok az emberek, akik a képmásokat elkészíttették, és akik azokkal a saját véleményüket és értékelésüket fejezték ki. Az athéni demokrácia Anakreónról vagy a római császárok és környezetük önmagukról — a társadalmi nézetek forrása, köre és mélysége igen széles skálán mozog, de lényege mindig ugyanaz: egy meghatározott történelmi helyzetben élő embercsoport önarcképe egyetlen ember arcképében kifejezve. Ebből a szempontból — bármilyen különösen hangzik — egyformán „hiteles" egy későköztársasági római portré a maga részletező valósághűségével és egy görög képzeleti portré — mondjuk Homérosz valamelyik képtípusa —, amelynek semmiféle individuális hasonlósága nem lehet. Bármilyen fontos is tehát az a kérdés, hogy valamely portré készülhetett-e az élő személyek külsejének élménye alapján vagy sem, végeredményben nem határozza meg a képmás történeti és művészeti értékét. Akár hasonlított, akár nem, mindenképpen portré marad. A maguk történeti összefüggésébe állított ókori portrék tehát jóval többet adhatnak számunkra azoknak az embereknek a megjelenésénél, akiket felidéznek. Bennük nem száz-egynéhány, hanem sok ezer, sőt millió ember önmagáról és az életről alkotott képe testesül meg.

„A történelmet tükörnek tekintem, amelynek segítségével a magam életét is lehetőleg tökéletesíteni és az ábrázolt nagy emberek erényéhez hasonlóvá igyekszem tenni. Olyan ez a munka, mintha napok hosszat együtt élnék velük, mintha írás közben sorra vendégül látnám őket, és házamba fogadva magam elé állítanám mindegyiket..." Plutarkhosz: Aemilius Paullus 1 (Máthé

Elek

fordítása)

DZSOSZER — NETERIKHET Egyiptom királya, i. e. 2750 körül Kaszekhemui király utódja és valószínűleg fia. A korabeli feliratokon mindig Neterikhet („isteni testű") néven szerepel, később Dzsoszernak ( „ p o m p á s " ) hívták, s így tartja szánion a modern tudomány is. Uralkodását olyan jelentősnek tartották, hogy a krónikákban megkülönböztetett helyet biztosítottak számára, így pl. a torinói papirusz királylistáján nevét ritka kivételként piros jelekkel írták, Manethón pedig Egyiptom történetéről szóló görög nyelven írt müvében (i. e. I I I . sz.) a I I I . dinasztia első királyai között említette. Őt tekintjük az egyiptomi történet egyik legfényesebb korszaka, az Óbirodalom első királyának. A ránk maradt igen töredékes forrásadatok tanúsága szerint hatalma Núbia északi részére is kiterjedt, s talán ellenőrzése alatt tartotta a Sínai-félszigetetis. Egyiptom évezredekre érvényben maradó határainak megszilárdítása mellett uralmát elsősorban az ország gazdasági és kulturális fellendülése jellemezte. Az új vívmányok megvalósításában főembere, Imhotep volt legfőbb segítőtársa. Dzsoszer Felső-Egyiptomban kezdte meg uralkodását, de hamarosan Memphiszt választotta fővárosául, ebben az Óbirodalom valamennyi királya követte. Az új főváros közelében, a Nílus nyugati partjának sivatagi fennsíkján emelte temetkezőhelyének szent kerületét, amelynek építményei a technika és a művészet, hirtelen felvirágzását tanúsítják. Az Imhotep által tervezett hatalmas mű a korábbi téglaépítményekkel szemben teljesen kőből készült; az épületek falait finoman faragott mészkőlapokkal burkolták. Az 1600 m kerületű magas fallal körülvett szent terület közepén emelkedik a 60 m magas lépcsőzetes piramis; mellette a halotti templom és a királyi palotát utánzó helyiségek és udvarok egész sora. A hatalmas alkotás a mérnöki tudás, a munkaszervezés és a művészi ízlés ragyogó teljesítménye, egy kiváló uralkodó és egy zseniális elme közös tevékenységének eredménye volt. Dzsoszer egyéniségéről — mint Egyiptom régebbi királyairól általában — szintű semmit sem tudunk. Ábrázolásain feltűnő az erősen hangsúlyozott szájrész, ami kemény akaratra vall. Kiváló ítélőképességének bizonyítéka, hogy tanácsadójául a nagyszerű Imhotepet választotta.

Manethón: Egyiptom története 11. töredék. Toszorthrosz (= Dzsoszer görögösilett formája) 29 évig (uralkodott). Őalatta (élt) Imuthész (-- Imhotep), aki az egyiptomiaknál orvostudománya miatt Aszklcpiosz (-nak felelt meg), s aki a faragott kövei való építkezést is feltalálta. Az írással is foglalkozott. (Hahn István fordítása)

Dzsoszer fáraó szobra a szakkarai piramiskerületből. Részlet. Mészkő, magassága: 1,40 m. Felirata: „Alsó- és Felső-Egyiptom királya, Neterikhet." Kairó, Egyiptomi Múzeum. Ez az egyiptomi művészet, legkorábbi monumentális szobra. A lépcsős piramis körzetének feltárásakor eredeti helyén találták meg, a piramis falához épített szoborfülkében. Az egyiptomi sír tulajdonosának szobrai nem a külvilághoz szóltak, hiszen többnyire nem is voltak láthatók, hanem azt a célt szolgálták, hogy a halott lelke bennük elpusztíthatatlan otthonra találjon. A fáraót mágikus módon megtestesítő szobor szűk fülkéjének előoldalán, az arc magasságában két kis lyuk biztosította a lélek szabad közlekedését és az áldozatok füstjének behatolását. A szobor hosszú ornátusban, jubileumi ünnepségének szertartásakor trónolva mutatja be a királyt, méltóságteljes mozdulatlanságban. Fején súlyos paróka, ezen királyi fejdísz, állán hosszú, mesterséges szakáll. Az erősen rongált- arcból hiányoznak az eredetileg színes kőből berakott szemek; a markáns arccsontok és az energikus száj által adott kifejezés azonban még így is rendkívüli erőt és tekintélyt sugároz.

2

IMHOTEP egyiptomi főpap, a király tanácsosa ós építésze, i. e. 2750 körül

Kanofer ós Szat-Nefertem fia, Dzsoszer egyiptomi király főépítésze, héliopoliszi főpap. Személyének történetiségét kétséget kizáróan igazolja egy korabeli felirat, amely nevét ós címeit. Dzsoszer egyik szobrának talapzatán örökíti meg. Társadalmi helyzetét jelzi komnak legmagasabb papi rangja, ami nemcsak a király kegyének bizonyítéka, hanem Imhotep műveltségének is, hiszen ekkor a papi méltóságokat a legmagasabb fokon iskolázott emberekkel töltötték be. Imhotep szellemi kiválóságát másik rangja még inkább nyilvánvalóvá teszi. A királyi főépítésznek ugyanis nemcsak a geometriai és technikai ismeretek teljességével, hanem nagy művészi tehetséggel is kellett bírnia. H o g y Imhotep mindezen tulajdonságokkal zseniális fokon rendelkezett, azt nagy alkotása bizonyítja, Dzsoszer halotti emlékműve és temploma Szakkarában, az egyiptomi építészet legelső monumentális kőalkotása, az Óbirodalom egyik legcsodálatosabb remekműve. Imhotep nemcsak az építészetben, hanem a szellemi tevékenységnek úgyszólván minden ágában rendkívüli volt. E z t bizonyítja a rá vonatkozó hagyományban található számos utalás írásművészetére és — sajnos elveszett — könyveire, amelyek közül legalábbis egyet, „bölcs mondásait" közelebbről is megnevezik a későbbi szövegek. Ő tehát egyik első, talán a legelső művelője volt az Egyiptomban virágzó „bölcsesség-irodalomnak", amely velős mondások formájában, tanító célzattal hagyományozta az utókorra egy-egy nagy elme tapasztalatait és életfilozófiáját. Mindezek az adatok tényként fogadhatók el, úgyhogy talán annak a hagyománynak is hitelt adhatunk, amely Imhotepben a nagy gyógyítót, az első orvost tisztelte. Ez a vonása akkor került az előtérbe, midőn a régi nagy bölcs alakja egyre legendásabbá vált, s a félistenek, majd az istenek sorába emelkedett. Az Újbirodalom idején a jámbor írnokok munkájuk megkezdése előtt írószerszáinukról egy cseppet ejtettek a földre nagy elődjük tiszteletére. A Szaiszi dinasztia idejétől kezdve Ptah isten vagy Thot és Zekhmet fiának tartották, a görögök pedig a maguk gyógyító istenével, Aszklépiosszal azonosították. Nemcsak Szakkarában, nagy műve közelében levő sírjánál (mely után napjainkban kutatnak az archeológusok), hanem az ország más szentélyeiben is kultikus tiszteletben részesítették, és a gyógyulást váró zarándokok ezrei fordultak hozzá.

Manethón Imhotepről, lásd 1. sz. Felirat Szehel szigetén, amely az i. e. II. sz.-ban készfiit, és régebbi szöveg felhasználásával beszéli el Dzsoszer korának nagy éhínségét: (Dzsoszer királyi dekrétuma:) Bajban voltam a Nagy Trónon, és azokat akik a palotában vannak, kétségbeesés fogta el egy igen nagy csapás miatt, mert a Nílus uralkodásom alatt hét évig nem áradt meg. Alig volt gabona, a gyümölcsök elszáradtak, és szükség volt minden ennivalóban. Szívemet a dolgok kezdetei felé fordítottam és megkérdeztem ót, a Kamarást, az Íbiszt (a bölcsesség istene), az írások Főpapját Imholepet, Ptah fiát: „Hol van a Nílus születésének helye? Ki ott az isten?" ő így válaszolt: ,,. . . Be kell lépnem az Élet Házába (könyvtár) és lei kell tárnom Ré Lelkeit (szent könyvek), hogy nincs-e bennük valami útmutatás." Ment és rögtön visszatért, hogy felvilágosítson engem a Nílus áradásáról, . . . és mindenről, amit arról írtak. „A Hárfás Dala" a XI. dinasztia idejéből: Hallottam Imhotep és Dedefhor szavait, kiknek mondásaival mindenütt élnek, — mi is van az ö helyeikkel? Falaik széthullottak, helyeik nincsenek többé, mintha soha nem is lettek volna . . .

Imhotep szobrocskája. Bronz, arany berakással, magassága: 22 cm. Perzsa-kor (i. e. V I — I V . sz.). Budapest. Szépművészeti Múzeum, lelt. sz.: 51. 2313. Hieroglif-felirata „Imhotep ad életet" formulával kezdődik, amelyet a szobrocskát felajánló neve követ. Vallásos tiszteletének virágkorában a legendás bölcset gyakran ábrázolták trónuson ülve, borotvált koponyával és melle alatt megkötött ruhában, tehát papi külsővel, ölében könyvet (széthajtott irattekercset) tartva.

KHAFRÉ E g y i p t o m királya, i. e. 2600 körül Az egyiptomi Óbirodalom a I V . dinasztia királyai alatt érkezett el történelmének csúcsára. A civilizációnak azt a bámulatos fejlettségét, amit a I I I . évezred Egyiptomában csodálunk, a politikai egységet, a hódításra képes erőt, a szilárd államrendet, az írás kiterjedt használatát, a fejlett és jói szervezett gazdálkodást, a technika, az ipar és a művészet vívmányait csak centralizált és abszolutisztikus egyeduralmi kormányzattal lehetett elérni. Ez volt képes arra, hogy a Nílus évi áradásain alapuló földművelést szabályozva, az öntözés módszeréi ós rendjét egységesítve, a gazdálkodást olyan jövedelmezővé tegye, hogy a többletterniékből bőven jusson mindarra, ami e rendszer fenntartásához szükséges volt, s a királyok kezében rendkívüli nagyságú anyagi és hatalmi eszközöket összpontosítson. A korlátlan királyi hatalom vallásos szentesítést nyert az uralkodók isteni természetére és származására vonatkozó tanokban, s örök időkre szóló monumentális formában testestül meg a I V . dinasztia három legnagyobb királyának piramisaiban és halotti templomaiban, amelyek évezredeken át kivívták az emberiség bámulatát. A történelem különös tüneménye, hogy a három nagy piramisépítő fáraóról, Khufuról, Khafréról és Menkauréról (görögösen: Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz) nagyon keveset tudunk. A krónikák róluk szóló adatai elvesztek, ők maguk hatalmuk kétségbevonhatatlan teljességét nem tartották szükségesnek feliratokkal igazobii. Síremlékeik néma nagyságukban és grandiózus egyszerűségükben minden szónál hatásosabban fejezték ki hatalmuk korlátlan voltát. Khafré ( = Ragyog Ré), valószínűleg Khufu fia, más vélemény szerint testvére, a dinasztia 24 évig uralkodó harmadik királya, a második legnagyobb piramis építtetője volt. Hatalmas ós díszítetlen kőtömbökből épült halotti temploma mellett a király oroszlántestű szcbra, a hatalmas Szfinx emelkedik. A több mint kétezer évvel később Egyiptomban járó görög történetíró, Hérodotosz, Kheopszról és Khephrénről szóló regényes elbeszélései a görögök fantáziáját foglalkoztató hatalmas építmények nyomán születtek, s annak a meggyőződésnek adtak kifejezést, hogy ezeket csak olyan zsarnokok hozhatták létre, akik saját dicsőségük oltárán kíméletlenül feláldozták alattvalóik jólétét.

Hérodotosz II. (124) Rliampszinitosz királyig, amint beszélték, Egyiptomban teljes igazságosság •uralkodott . . . de utána Kheopsz királysága alatt minden rosszra fordult. Minden templomot bezáratott, és előbb az áldozatokat beszüntette; azután minden egyiptomira ráparancsolt, hogy neki dolgozzék; egy résznek ki volt jelölve, hogy az arab hegység kőbányáiból a Nílusig húzzák a köveket; másoknak meghagyta, hogy a folyamon hajókkal átszállított köveket átvegyék és az úgynevezett lübiai hegységig húzzák; és százezer ember dolgozott mindig, háromhavonként fölváltva. A népnek sanyargatása közben tíz év alatt készüli el az út, melyen át a köveket húzták . . . Magának a piramisnak építése húsz évig tartott . . . (127) Az egyiptomiak szavai szerint ez a Kheopsz ötven évig uralkodott-, halála után pedig testvére, Khephrén örökölte a királyságot, s ez ugyanoly módon járt el más dolgokban, mint előde, még abban is, hogy egy piramist épített . . . Az első emeletet tarka aithiopiai kőből (gránitból) építtette; magassága azonban negyven lábbal kisebb a másikénál, s ilyen nagyságban építtette a nagy mellé ... Khephrén szavaik szerint ötvenhat évig uralkodott. (Geréb József fordítása)

Khafré. A király dioritból készült trónoló szobra, melyet gizai halotti templomában találtak. Magassága: 1,68 m. Kairó, Egyiptomi Múzeum, lelt. sz.: 14. Az egyiptomi szobrászatnak e talán legnagyszerűbb alkotása a király emberfeletti hatalmának felülmúlhatatlan kifejezése. Tökéletes nyugalmit tartása, minden esetlegességtől mentes nagyvonalú formája megingathatatlan sziklaként hordozza a fenséges uralkodó időtlen vonásait. Feje köré a karvaly formájú napisten tartja védőleg szárnyait.

NARAMSZIN Akkád királya, i. e. 2 2 G 0 - - 2 2 2 3 Manistusu király fia és utódja, az akkád nagyhatalom virágkorának uralkodója. Mezopotámiában, az ókori civilizáció egyik bölcsőjében, a folyóköz déli részén lakó sumerok fejlesztették ki a városi kultúrát és a szervezett állami életet. Az i. e. I I I . évezred első felében virágzott sumér civilizációtól i. e. 2350 körül a tőlük északabbra lakó sémi eredetű népcsoport vette át a vezetést. Sarrukin alapította Akkád (Agadé) városát és az új dinasztiát, amely az ő hódításai nyomán nemcsak egész Mezopotámia, hanem a környező területek fölött is uralkodott, s hatalmát ki terjesztette, a szíriai partokig és a folyók völgyét keleten és északon szegélyező hegyes vidékekig. Elő-Ázsiának ez az első nagyhatalma'a sok kis nép és városállam fölött uralkodó szervezetet alkotott, amelynek szerepe és eélja az volt, hogy Elő-Ázsia kereskedelmét és természeti kincseit az uralkodók ós az őket szolgáló társadalmi réteg kezében összpontosítsa. Az akkád birodalom nagy lépéssel vitte előre Mezopotámia politikai integrálódását, a gazdaság és a társadalmi differenciálódás fejlődését. Nyelve a sumér eredetű ékírás átvétele révén hosszú időre a terület uralkodó nyelvévé vált, művészetében megnőtt a kifejező erő és megjelent a monumentalitás. Naramszin 37 éves uralkodása az akkád hatalom csúcspontját jelentette, amelyet azután rohamos hanyatlás követett. Az EIő-Ázsiában elsőnek istenített és valóban egyeduralmat gyakorló akkád királyok sorában ő volt Sarrukin után a legharciasabb és a legönteltebb, számos hadjárata azonban jórészt már nem annyira hódító, mint inkább megtorló célzatú volt a tömegesen fellázadó városállamok és népek ellen.

Naramszin szoborfelirata Szuszából Naramszin, az erős, a négy világtáj királya, egyetlen évben 9 hadjárat győztese. Ezen hadjáratok során győzött; 3 királyukat (foglyul ejtette). Magant leverte és Maniumol, Magan urát elhurcolta. Hegyeikben köveket fejtelt, Agadéba, városába hozatta, szobrát elkészíttette. Egy Naramszin-felirat (5babiloni másolatából Mindöröktől fogva, az emberek megalkotásának idejétől, egyetlen sem igázta le a királyok közül Arman és Ebla városokat; Nergal (isten) az ösvényt Naramszinnek, az erősnek megnyitotta, Armant és Eblát neki adta, és az A manna (hegységet), a cédrushegységet és a Felső tengert neki ajándékozta. . . . Akkád virágkoráról szóló későbbi sumér elbeszélésből . . . A király, Naramszin, a pásztor, Agadé szent szentélyében, mint a nap, úgy ragyogott fel. A város falait, mint. a hegy, az égig magasitolta. Városkapuja, mint az Idiglat (= Tigris folyó), ahol a tengerbe ömlik. . . túrta ki száját. A hajók maguktól hoztak Sumerbe minden dolgot: a hegyvidék amoritái, akik a gabonát nem ismerik, gyönyörű marhákkal jöttek, gyönyörű kecskékkel. . . Elam és Szubartu lakói ajándékaikat, mint málhás szamarak, úgy hozták . . . Agadé palotájában a padlóra öntötték, mintha víz volna . . . (Komoróczy Géza fordításai)

Naramszin győzelmi emlékköve, amely később elhurcolt zsákmányként, Szuszában került elő. Részlet. Homokkő, teljes magasság: 2 m. Párizs, Louvre. A felfelé keskenyedő sztélé domborműve a korai mezopotámiai művészet egyik legmegragadóbb alkotása. A királynak a hegyi népek ellen vezetett győzelmes büntető hadjáratát dicsőíti. Naramszin mindeneknél nagyobb győzedelmes alakja magabiztos nyugalommal lépked fel a meredek csúccsal jelzett hegységbe, előtte a halálra sebzett és lemészárolt ellenséges harcosok hullanak rakásra, s könyörögnek életükért. A király isteni rangját nagysága és szarvakkal díszített sisakja jelzi, kezében íj, harci szekerce és lándzsa. A ragyogóan komponált jelenet fölött a nap és a hold, a király védőisteneinek szimbólumai ragyognak. Az ékírásos feliratot részben a dombormű felső mezőjére, részben a hegycsúcsra vésték.

5

GUDEA Lagas fejedelme, i. e. 2100 körül

Az akkád birodalom felbomlása után Dél-Mezopotámiában újra a sumér városok vették át a vezető szerepet. A I I I . évezred vége felé Lagas városállam egy tehetséges dinasztia uralma alatt olyan gazdasági hegemóniát vívott ki, amely — bár más módszerekkel Akkádhoz hasonló erőösszpontosítást hozott létre a Tigris és Eufrátesz közében. Ennek valódi fővárosa nem a névadó Lagas, hanem Girszu volt, amelyhez kezdetben mintegy 25 város és 40 falu tartozott. Élihez a sumér módra szervezett városállam-alakulathoz az Űrbaba állal alapított dinasztia fejedelmei a kereskedelem kötelékeivel fokozatosan egész Mezopotámiát és a szomszédos területeket is hozzákapcsolták. A dinasztia legkiemelkedőbb tagja Gudea volt, akinek számos nagy terjedelmű felirata arról tanúskodik, hogy a békés terjeszkedés hatóköre elérte az akkád birodalom erőszakos hódításainak határait. Lagas fejedelmei csak tevékenységük céljait vették át akkád elődeiktől, módszereik merőben eltérőek voltak. N e m nevezték királynak magukat, hanem megelégedtek az „ e n s z i " címmel, vagyis a sumér városállamok kormányzó fejedelmeinek rangjával. Politikai és katonai erőszakszervezet kialakításával nem vesződtek, hanem ravasz és ügyes kereskedők módjára gazdasági eszközökkel érték el, hogy Mezopotámia ós Elő-Ázsia termékfölöslegének nagy része hozzájuk vándoroljon. Gudea legfőbb gondja a nagyszabású építkezések megszervezése volt. Békés és gyakorlati célú munkálatai között (csatornázások, gátépítések stb.) a vallásos rendeltetésű temploinépítkezések is gazdasági érdekeket szolgáltak; alkalmat adtak arra, hogy az összes városokból és a távoli területekről is nyersanyagokat szerezzen, s azok szállításával, feldolgozásával ós felhalmozásával magát ós államát még gazdagabbá tegye. Gudea korából ismerjük az első irodalmi igényű sumér szövegeket.

Oudca egyik építési feliratából [melyben a Girszu főistene. Ningirszu számára épített („Eninnu") történetét beszéli el:]

templom

Abban az időben az enszi az egész országnak mozgósítást parancsolt; egész birodalmában . . . jól épített városában, melyben a lakosság tömege lakik . . . mozgósítást parancsolt. . . . Az Elam-beliek Elamból jöttek hozzá, a Szusza-beliek Szusza városából jöttek hozzá, Magan és Meluhha hátukon hozták messzi országukból a fát; Ningirszu házát építeni, Gudeához gyűltek, Girszu városba. . . . A cédrushegyhez, amelybe, ember be nem juthxit, Ningirszu úr utat nyitott Gudea előtt . . . A cédrushegyről cédrus szálfákat, a ciprushegyről ciprus szálfákat . . . a .. . rakparton (felhalmozott) Az enszinek, aki az Eninnut építette, segítségére sittéit minden „nagyság": . . . az érchegy magához szólította őt; ércét^hordó-kosarába hányta . . . Gudeához jön a csillogó ezüst országából... a márványhegyről hozzá megy a márvány . . . . . . Azért, hogy a csatornák teljenek meg szűntelenill'ömlő vízzel, azért, hogy a halastavakban ponty és sügér növekedjék; , . . azért, hogy a bőséges víz növelje a gabonái; . . . azért, hogy istállók, hogy karámok épüljenek; . . . azért, hogy a malom felmagasodjék; . . . azért, hogy Eninnu udvara teljen meg örömmel; hogy dobok döngjenek, tökéletes hangú fuvolák szóljanak, . . . az enszi, aki az Eninnut építette, Gudea, Lagas enszije, Ningirszu úr elé lépett . . . (Komoróczy Géza fordítása)

1. Gudea szobra Telióból. Diorit, magassága: 45 cm. Ruháját borító ókiratos felirattal. Párizs, Louvre, lelt. sz.: AO 3293 és 4108. A sumér művészet hagyományait követő alkotás a fejedelmet fején szőrmesapkával, hosszú ruhában, összekulcsolt kezekkel ülve ábrázolja. A szobor, amely mezopotámiai szokás szerint az istenség előtti hódolatot fejezte ki és egy szentélyben állott, jól érzékelteti a lagasi fejedelmek szerény külsejét és „polgári" magatartását, amelynek lényegéhez tartozott, hogy minden cselekedetüket az istenség birtokában levő város intézőjeként végezték. A zömök termet és a kerek fej a sumérok ábrázolásainak fő jellegzetességei voltak.

6

SZESZOSZTRISZ Egyiptom királya, uralkodott i. e. 1 8 8 7 — 1 8 5 0

Khakauré, királyi nevén Szenuszert (görögösen Szeszosztrisz), a X I I . dinasztia 5. királya, I I . Szeszosztrisz fia és utóda 38 évig uralkodott. A dinasztia az Óbirodalom összeomlását követő mélypontról emelte fel Egyiptomot, thébai székhelyéről kiindulva újra egyesítette az önállósult országrészeket, és a központi hatalom megerősítését hódító háborúkkal kapcsolta össze. Szeszosztrisz e politika leghatározottabb és legsikeresebb megvalósítója volt. Rögtön trónra lépése után hozzálátott Egyiptom hatalmának dél felé való kiterjesztéséhez és megerősítéséhez. Az 1. zuhatag sziklazárján át csatornát vágatott, hogy hajózható utat nyisson a felvonulás számára; Szüónét (Asszuánt) védőfallal vette körül, majd sorozatos hadjáratot vezetett Núbiába. Egyiptom déli határát a második kataraktánál rögzítette, s a katarakta zónájában öt erődöt építtetett. Déli hadjáratait mindig személyesen vezette, és a határon felállított sztéléinek felirataiban szigorúan előírta, hogy a határon túlról senkit sem szabad engedély nélkül beengedni Egyiptom területére. Núbia elsősorban aranya miatt volt fontos Egyiptom számára, s a határ csak a barbárok számára jelentett tilalmat, mert a Szudán értékes cikkei után kutató egyiptomi kereskedők és expedíciók rendszeresen átlépték. Ugyancsak gazdasági érdekek miatt tört előre Szeszosztrisz kelet felé, Szíriába ós Palesztinába. E területek tartós megszállásáról nincsenek ugyan értesüléseink, de számos adat bizonyítja, hogy az Egyiptom szempontjából fontos kereskedelmi gócpontokon kirendeltségeket ós helyőrségeket állítottak fel. I I I . Szeszosztrisz hódító hadjáratai vetették meg az alapját Egyiptom nagyhatalmi politikájának. A nagy fáraónak ezt a szerepét az egyiptomi hagyomány később is nagyra tartotta: az Újbirodalom idején Szeszosztriszt Núbia meghódítójaként és isteneként tisztelték, alakja köré legendák fonódtak, s a késői korban máivilághódítóként emlékeztek rá. A görög történetírásban Szeszosztrisz neve alatt összemosódott a Középbirodalom három hasonló nevű fáraójának alakja, és kialakult a mesés hódító legendája, aki az egész akkor ismert világot leigázta. Hosszú uralkodásának vége felé Szeszosztrisz kemény kézzel oldotta meg a Középbirodalom legnagyobb belpolitikai problémáját, az Óbirodalom bukásakor kialakult örökletes kerületi kormányzóságok feudális hatalmának felszámolását. A részletekről nincsenek értesüléseink, csak annyi bizonyos, hogy a király halálával megszűnt a központi hatalommal dacoló nagyurak pompás sírépítkezése, és a királyi hatalom újra olyan erős volt, mint az Óbirodalom idejében.

III. Szeszosztrisz núbiai határfelirataiból Megalkottam határomat, délebbre hatoltam atyáimnál, meggyarapítottam azt, amit rám hagytak. Én (olyan) király vagyok, aki beszél és cselekszik (is). Amit a szivem kigondol, az megtörténik a karom által. . . Nem alszik el a szó szívében, gondol alattvalóira . . . (de) nem szelid az ellenséggel szemben, . . . Támad, ha ól támadják, hallgatag, ha hallgatnak . . . (A núbiai) ha válaszolnak neki, az megfutamítja. Ha megrohanják, visszafordul. Visszavonulás (esetén) támadóvá lesz. Nem olyan emberek ezek, akiknek méltósága volna, nyomorultak ezek, összetört szívűek . . . Elraboltam asszonyaikat, elhurcoltam, alattvalóikat, elmentem kúljaikhoz, leöltem bikáikat, levágtam árpájukat. . . Apám életére! — igazat beszélek, s nincsen semmi dicsekvés abban, ami a számon kijön. (Kákosy László fordítása)

III. Szeszosztrisz. A király álló szobrának töredéke, amelyet öt másikkal együtt Théba nyugati partján, Mentuhotep halotti templomában állíttatott fel. Fekete gránit, magassága: 1,50 m. I. e. 1860 körül. London, British Museum, lelt. sz.: 685. III. Szeszosztrisz alatt vált uralkodóvá a Középbirodalom művészetében az a portréfelfogás, amely az időtlen megjelenítéssel szemben, feltüntetve az arcon az öregségnek és a gondoknak nyomait, nem az isteni, hanem az emberi nagyságot fejezte ki. Az idős Szeszosztrisz megfáradt arcán uralkodó kemény akarat az egyiptomi portréművészet egyik legnagyszerűbb megnyilatkozása.

7

HAMMURAPI Babilon királya, i. e. 1792—1750

Babilon az i. e. X I X . sz.-ban egyike volt. Észak-Mezopotámia kisebb jelentőségű városainak, amely fölött egy fejedelmi dinasztia uralkodott, és váltakozva került a nála erősebb városok befolyása alá. A Szumuabum által alapított dinasztia az i. e. X V I I I . sz.-ban Hammurapi személyében olyan vezetőt adott a városnak, aki egy időre egész Mezopotámia felett kivívta az uralmat. Uralkodásának első évtizedeiben még csak a vezető államok közötti előkelő helyet érte el azáltal, hogy — az állandó háborúskodások során — rendkívül ügyes taktikával váltogatta szövetségeseit. Kormányzásának második felében viszont már nemcsak a gyakorlatban teremtette meg Babilon hegemóniáját, hanem nyíltan is hirdette az egységes mezopotámiai állam eszméjét. Kormányzatát, a központi hatalom szerepének megnövekedése jellemezte. Minthogy a politikai és gazdasági fejlődés egész Mezopotámiában háttérbe szorította az egyes városállamok fejedelmeinek — s egyben főpapjainak — autonóm kormányzatát, a vezető hatalom uralkodójára széles körű igazgatási feladatok hárultak. Máinem a templom, hanem a „ p a l o t a " , azaz a királyi uradalom volt a legfontosabb gazdasági egység, amely a lakosság félszabad és rabszolga-rétegeinek nagy tömegeit foglalkoztatta. Hammurapi nemcsak ezt a centralizált gazdasági szervezetet, hanoin a legkülönbözőbb vazallus városok, s szinte valamennyi alattvaló ügyeit is nagy buzgalommal és körültekintéssel irányította; döntött gazdasági, tulajdonjogi és bűnügyi kérdésekben. E tevékenységével függ össze nagy alkotása, amely napjainkban is híressé teszi nevét: az ún. Hammurapikódex. A több mint két méter magas sztélére vésett, 280 paragrafust tartalmazó törvénygyűjtemény a mezopotámiai jog és az óbabiloni irodalom legjelentősebb műve. Hammurapi törvénykönyvének bevezető részéből Amikor (az istenek) Babilon fenséges nevét kiejtették, s a világtájak fölött eltcrebélyesitelték, benne örökös királyságot. . . állítottak fel számára, -ugyanakkor Hummurapit, a felséges fejedelmet, az istenfélőt, engemet is abból a célból, hogy az igazság az országban felragyoglassék, a gonosz s elvetemült kiirtassék, és hogy a hatalmas a gyöngét meg ne károsíthassa, . . . Anum és Enlil a nép ,,húsának feljavítása" érdekében nevemen neveztek . . . . . . Megragadója az ellenségnek, . . . a tiszta fejedelem, . . . férfi a királyok közt, harcos, akinek nem lehet ellenállni; . . . gondviselője népének a szükség idején, s békességben megvetője alapfalainak Babilon közepette; a népek pásztora, . . . létesítője a törvényeknek, s helyes úton vezetője a népnek, . . . alázatos és magába szálló a nagy istenekkel szemben, leszármazottja Sumulailumnak, hatalmas fiúörököse SzÍ7imuballUnak, örökös kinilyi magzat, hatalmas király Samasa (napistene) Babilonnak, s a világosság felkeltője Sumer és Akkád országára, a király, aki engedelmességre kényszeritette a négy világtájat, Istar kegyeltje vagyok én. (Dávid Antal fordítása)

Hammurapi törvényoszlopának domborműve: a király Samas napisten előtt. Diorit, az egész sztélé magassága: 2,25 in, a dombormű magassága: 65 em. Szuszában találták meg, ahová az elámi uralkodók hurcolták győzelmi jelként. Párizs, Louvre. A törvényhozó Hammurapi imádkozó tartásban áll Samas isten előtt, aki feléje nyújtott kezében jelvényét tartva kegyesen fogadja a király hódolatát. Az isten templomkaput ábrázoló trónuson ül, vállaiból sugarak törnek elő. Mindkét alak gondosan ápolt hosszú szakállt visel, nyúlánk testalkatuk és hosszúkás fejformájuk a sumeroktól különböző észak-mezopotámiai lakosságra jellemző. A jelenet ünnepélyességét fokozza a szereplők szertartásosan kimért tartása. Az isten alakja jóval nagyobb ugyan, de Hammurapi feje az övével egy vonalban van, kifejezve ezzel a király hatalmát és méltóságát.

HATSEPSZUT Egyiptom királynője, uralkodott i. e.

1490—1468

Az Újbirodalmat megalapító X V I I I . dinasztia negyedik fáraójának, a korán elhunyt I I . Thotmesznek csak egy ágyasától született kiskorú lia volt, akit formálisan királlyá koronáztak ugyan, de helyette mostohaanyja és nagynénje, Hatsepszut kormányzott. Hatsepszut a nagy hódító királynak, I. Thotmesznek volt a lánya, és dinasztikus okokból féltestvérének, II. Thotmesznek felesége lett. Mint a legtisztább királyi vérből származó hercegnőnek és királyi özvegynek, komoly trónigénye lehetett, amit azonban nő létére nyíltan nehezen érvényesíthetett, különösen, hogy a nagy hatalmú thébai Amon-papság a kis Thotmeszt támogatta, akit apja eredetileg papnak szánt, és a templomban neveltetett. í g y Hatsepszut eleinte mint, királyné és gyám uralkodott, de hatalomvágyó és férfias jellem lévén, foltról fokra nyíltabban játszotta a király szerepét. A fiatal Thotmeszt teljesen háttérbe szorította, sőt valószínűleg elzárta a külvilágtól, a saját híveit nevezte ki a legfontosabb tisztségekre és a maga nevében intézkedett. Néhány év múlva rendkívüli lépésre szánta el magát: teljesen elhagyta a hivatalos okmányokból I I I . Thotmesz nevét, és önmagát egyedüli királynak ismertette el. N e m királynőnek tehát, hanem királynak; a királyi öltözetben és jelvényekkel lépett fel, és magát férfiként ábrázoltatta. Ebben a trónbitorlásban főembere és kegyence, Szenenmut volt legfőbb segítője, akire lányának nevelését és a legfontosabb feladatokat bízta. Lehetséges, hogy gyengéd szálak fűzték ehhez az udvaronchoz. Hatsepszut pompás sírtemplomot építtetett Der el Bahariban, amely máig is az egyiptomi építészet egyik legnagyszerűbb alkotásának számít. A templom csarnokának falain domborművek ábrázolták a királynő születését, félreérthetetlen módon azt hirdetve, hogy atyja A m o n volt, Théba és Egyiptom főistene. A dombormű másik fő témája az egyenlítő környéki Punt országába (a mai .Szomália) küldött sikeres expedíciója, amely a délvidék egzotikus kincseinek gazdag rakom ányát hozta el számára. A ritka növényekből Hatsepszut díszkertet létesített A m o n templomában, amelyet gazdagon megajándékozott, a zsákmányból. Hatsepszut fényes építkezésekkel és emlékművekkel örökítette meg nevét, de teljesen felhagyott a hódító háborúkkal, amelyeket dinasztiájának királyai oly nagy sikerrel indítottak meg. Külpolitikai paszszivitásának oka nő-voltában rejlett; ekkoriban ugyanis Egyiptomban a királyok még személyesen vezették hadjárataikat. Hatsepszut 22 éves uralkodás után hunyt el, és adta át helyét a mindaddig árnyéklétet élő I I I . Thotmesznek. Az új király évtizedek során felgyülemlett gyűlöletétől vezettetve még elődjének emlékét is eltörölte: a feliratokról kivakartatta Hatsepszut nevét, a domborművekről pedig alakját.

Hatsepszut Der el Bahari-felirataiból (Hatsepszut beszéde:) Örökké ragyogni fogok előttetek atyám akarata szerint. . . Véghez fogom vinni azt, amit atyáim és elődeim nem ismerlek . . . El fogom érni, hogy a jövőben ijy szóljanak: ,,Milyen nagyszerűnek kellett lennie, hogy ilyesmi 6 alatta történt." . . . Felségem parancsot adott, hogy az áldozatok annak, aki nemzett (Amon), pompásak legyenek és megsokasodjanak . . . Kihirdetem nektek, amit parancsoltam, (mint ahogy) azt atyámtól hallottam, . . . <5 megparancsolta nekem, hogy számára az ő házában felépítsem Puntot, az „Isteni Ország" fáit templomának mindkét oldalán, az ő kertjében elültessem, ahogy megparancsolta . . . (A Puntból hozott zsákmány felsorolásából:) Meg voltak rakva a hajók nagy tömegben Punt országának csodáival: mindenféle nagyszerű illatos fával... nagy tömegű mürrhával és gyantával. . . ébenfával és tiszta elefántcsonttal, Amu országának nyers aranyával . . . tömjénnel, szemfeítékkel, páviánokkal, majmokkal, vadászkutyákkal, leopárdbőrökkel, emberekkel és gyermekeikkel. Soha még hasonlót nem hoztak egyetlen királynak sem, aki azelőtt élt. (J. H. Breasted nyomán)

Hatsepszut ülőszobra Der el Bahariból. Mészkő, magassága: 1,95 m. New York, Metropolitan Museum, lelt. sz.: 29.3.2. A korszak egyik legfinomabb alkotása, amely a királyi tartásban és öltözetben is kifejezésre juttatta Hatsepszut nőies vonásait. A test puhább formálása és a mellek diszkrét jelzése mellett elsősorban az arc keoses vonásai érdemelnek figyelmet.

III. THOTMESZ Egyiptom királya, uraik. i. e. 1490(1408) —1436 II. Thotmesz fáraó és Iszet fia, nem hivatalos házasságból született, ezért apja a karnaki Amon-templom papságára bízta nevelését. E g y legendás történet szerint maga az isten jelölte őt a trónra, midőn egyszer a király jelenlétében, a szokásos proeesszió alkalmával körülvitt Amon-szobor az eldugott helyen álló ifjúhoz ment ós megállt előtte. Ha az esemény megtörtént, akkor bizonyára a papság rendezte a jelenetet, hogy védencének trónutódlását elősegítse. A p j a halálakor mindenesetre királlyá koronázták, de azután több mint húsz évig félreállította őt; mostohája, Hatsepszut. 22 évi látszatkirályság után, már érett férfiként vette kezébe az ország irányítását, s valósággal vulkáni erővel tört ki belőle az elfojtott tettvágj'. Hatsepszut békés politikája következtében az 1. Thotmesz által elfoglalt Szíria fejedelmei Ázsia legerősebb hatalmának, a Mitanni birodalomnak biztatására szövetségbe tömörültek a fáraó ellen. Thotmesz első dolga volt, hogy ellenük vonuljon. N a g y hadjáratát részletesen és szavahihetően beszéli el a feliratos királyi krónika. A szövetségesek Kades fejedelmének vezérletével Megiddo alatt vonták össze erőiket. Thotmesz a legrövidebb úton nyomult előre, s egyetlen rohammal tönkreverte ellenfeleit, akik Megiddo falai közé menekültek. Az erőd hosszú ostroma teljes győzelemmel és a szíriai államok ismételt leigázásával végződött. A megiddói ütközet, amely valóságos „népek csatája" volt, csak a kezdetét jelentette Thotmesz ázsiai hadjáratainak. Az újbóli lázadások még 14 katonai expedícióra szólították a kifogyhatatlan energiájú uralkodót, aki Egyiptom birodalmának határait az Eufráteszig tolta előre, vereséget mért Mitanni királyára, mérhetetlen zsákmányt és nagy adóbevételeket szerzett, s főhajtásra kényszerítette EIő-Ázsia ós az Égéikum valamennyi népét és uralkodóját. A déli tartományokat egészen a Nílus felső szakaszáig szilárdan kézben tartotta. Ezek évi 600 — 800 font aranyat szolgáltattak be kincstárába. Thotmesz Egyiptom legnagyobb királyai közé tartozott, s vitathatatlanul a legkiválóbb hódító hadvezére v o l t . Birodalma még évszázadokig hatalmas maradt, mesés gazdagságát utódainak már csak gyarapítaniuk kellett. Gazdaggá tette a templomokat, remekművű építményeket h a g y o t t hátra, keményen ügyelt a kormányzat rendjére és igazságos módszereire. Uralkodásának 54. évében halt meg; neve még generációkkal később is félelmet keltett Ázsiában, Egyiptomban pedig amulettekre írták, mint a leghatásosabb védelmezőt.

III. Thotmesz karnaki krónikájából a megiddói csata részlete A 23. évben, az első nyári hónap 21. napján, pontosan újhold ünnepének napján a király megjelent reggel. Akkor felhívás adatott az egész hadseregnek, hogy induljon . . . Őfelsége felszállt a színarany harci kocsira, . . . Amon megerősítette karjait. Őfelsége hadseregének déli szárnya egy hegyen volt . . . északi szárnya pedig Megiddótól északnyugatra. Őfelsége közepükben volt. . . Akkor őfelsége hatalmas lett felettük hadserege élén . . . fejvesztetten menekültek Megiddó jelé félelemmel teli arccal. . . Akkor elvették lovaikat, arany és ezüst harci kocsijaikat hadizsákmány fejében. Soraik a hátukon hevertek, mint a halak a tó partján . . . Akkor az egész hadsereg ujjongott, és dicséretet mondott (Amonnak a győzelemért), amelyet fiának adott... (ünnepelték) őfelségét magasztalván győzelmét .. . (Akkor őfelsége megparancsolta) hadseregétiek mondván: . . . foglaljátok el (a várost), én győztes hadseregem! íme minden idegen ország ebben a városban van . . . minden ország valamennyi hercege be van zárva ebbe, és Megiddo elfoglalása ezer város elfoglalását jelenti . . . Lám az idegen országok fejedelmei hason (csúszva) jönnek, hogy megcsókolják a földet... Akkor őfelsége (minden város) számára újból fejedelmeket nevezeti ki . . . (Varga Edith fordítása)

III. Thotmesz. Bazaltszobor Karnakból. Magassága: 2 m. Kairó, Egyiptomi Múzeum, lelt. sz.: 38 234. Thotmesz felső-egyiptomi koronával a fején az Óbirodalom óta érvényben levő királyi öltözetben és tartásban jelenik meg. A kánoni formán belül azonban a korszak e legkiemelkedőbb királyszobrán új vonásokkal is találkozunk. Az arc finoman rajzolt vonásain mosolyra emlékeztető jóságos kifejezés uralkodik, az alak fenségébe emberi vonások vegyülnek, amelyek a jó uralkodó eszméjét fejezik ki.

10

III. AMENHOTEP Egyiptom királya, i. e. 1408 — 1372

IV. Thotmesz fia és utódja fényes és biztos örökséget vett ét. Trónraléptekor, főként I I I . Thotmesz hódításainak eredményeként, Egyiptom hatalma teljében állt. A Szíria és Nubia fölött uralkodó fáraó birodalmának erejét és tekintélyét az egész ókori világban elismerték, a tartományokból befolyó adók és ajándékok növelték az ország gazdagságát. E g y núbiai lázadástól eltekintve, melyet hadvezérei vertek le, nem volt olyan külső fenyegetés, amely az amúgy sem harcias uralkodót háborúra kényszerítette volna. Közel 40 éves uralma alatt III. Amenhotep nem vezetett hódító hadjáratokat, nem kereste fel tartományait, úgyhogy a birodalom expanzív lendülete és összetartó ereje lassan meggyengült. Ez azonban az ő idejében még nem éreztette hatását, s uralkodását a béke, a jólét és a fényűzés jellemezte. A harci dicsőség helyett a vadászatban lelte örömét. Oroszlánvadászatainak sikereiről az előkelők között szétosztott emlék-skarabeusok feliratain számolt be. Azzal dicsekedett, hogy uralkodásának első 10 évében 102 vad oroszlánt ejtett el. Thébában, a fényes fővárosban székelő udvarában a nők nagy szerepet játszottak. Igen erős befolyással volt rá felesége, Teje királynő, akinek a palota mellett létesített hatalmas dísztóval kedveskedett. Tekintélyes nagyságú háremének többek között EIő-Ázsia fejedelmeinek leányai is tagjai voltak. Fényűző életmódjához illő pompás palotát építtetett Théba nyugati részén kedves építészével, Amenhoteppel, Hapu fiával, aki a tökéletes arányú luxori templomot is tervezte. I I I . Amenhotep számára épült az Újbirodalom királyai közül a leghatalmasabb halotti templom. Ennek maradványai a „Memnon-kolosszusok". Szenvedélyes építtetőként Egyiptomnak szinte valamennyi szentélyében megörökítette nevét valamilyen új művel, a művészet valamennyi ágát felvirágoztatta. Ekkor készültek a legfinomabb szépségű egyiptomi domborművek és festmények, az ötvösség és a kisművészetek alkotásai rendkívül választékos ízlésről tanúskodnak. Egyiptomnak ez a „napkirálya" voltaképpen alig tett valamit a politika terén. A jólét ernyedtsége súlyos viharok feszültségét érlelte méhében, ő azonban előkelő környezete élén igazi keleti kényúrként élvezte a pompát, amelyből a kultúra ós a művészet már-már dekadensen szép virágai sarjadtak.

III. Amenhotep emlék-skarabeusainak szövegeiből (a) . . . Az oroszlánok ismertelése, melyeket őfelsége a saját nyilaival ejlctt el 1. évétől a 10.-ig: 102 vad oroszlán. (b) Őfelségének 10. évében . . . Bámulatra méltó, amit őfelségének hoztak: Kirgipa, a Naharin főnökének, Satirnának lánya és az ő első háremhölgyével egy ütt összesen 317 személy. (c) Őfelségének 11. évében . . . Őfelsége megparancsolta, hogy készítsenek egy tavat a nagy királyi hitves, Teje számára . . . hossza 3700 könyök, szélessége 700 könyök, őfelsége avatta fel ünnepélyesen a tavat... midőn rajta vitorlázott az „Aton ragyogása" nevű királyi bárkán. (J. H. Breasted nyomán)

III. Amenhotep képmása Thébából, az előkelő Khaemhet sziklaaírjának falát borító domborművekről. Festett mészkő, magassága: 60 cm. I. e. 1380 kör. Berlin, Egyiptomi Múzeum, lelt. sz.: 14 442. A király díszes aranygallért, fején pedig az ún. kék koronát, a királyi sisakot viseli, amelyen a védelmező ureus-kígyó, az uralkodók elmaradhatatlan jelvénye ágaskodik. Az egészen lapos - dombormű rendkívül finom plasztikája, tökéletesen biztos és harmonikus vonalvezetése a korszak érett művészetének jellegzetes példája. Az uralkodó arca nem egyénített, hanem a királyi eszményt tükrözi, ti'ilfinomult vonásai az udvari kultúra artisztikus ízlésének légkörét érzékeltetik.

AMENHOTEP, HAPU FIA I I I . A m e n h o t e p tanácsosa, i. e. X I V . sz. eleje

Hapu és Y a t u fia, az alsó-egyiptomi Athribiszban született, előkelő vidéki családból. N e m tudjuk, hogyan kezdődött pályája, csak annyi bizonyos, h o g y későbbi tisztségeinek előfeltétele volt a tökéletes képzettség mindabban, a m i csak E g y i p t o m főhivatalnokainak hatáskörébe tartozhatott, ehhez pedig hosszú és alapos tanulásra volt szükség. Valószínű, hogy iskoláztatását szülővárosának templomaiban kezdte, amelyeknek papi tisztségét később is büszkén sorolta fel címei között, pályafutásának m a g a s a b b állomásait azonban már a fővárosban érte el. Először másodírnokká lett I I I . A m e n o p h i s z királyi kancelláriájában, ezt követően az uralkodó első írnoki minőségben a katonai sorozás és kiképzés főnökévé nevezte ki. Ez magas katonai rang volt, amihez kitűnő adminisztratív ós szervezői adottságokra volt szükség. E b b e n a vezérkari m u n k á b a n A m e n h o t e p jól megállhatta a helyét, mert a király később egy igen fontos bizalmi feladattal látta el: főépítészévé, nevezetesen halotti temploma építkezéseinek irányítójává léptette elő. A m e n h o t e p r e várt az a feladat, h o g y az uralkodó két hatalmas szoborkolosszusát, amelyek évezredeken át napjainkig T h é b a n y u g a t i partjának fő nevezetességei közé tartoztak ( „ M e m n ó n - k o l o s s z u s o k " ) , elkészíttesse, a messze északon, K a i r ó környékén levő kőbányából T h é b á b a szállíttassa és ott felállíttassa. Ez rendkívül hosszadalmas és felelősségteljes m u n k a volt. A m e n h o t e p külön hajókat építtetett a 20 méteres kőóriásoknak, és baj nélkül a helyükre j u t t a t t a őket. Valószínű, h o g y királyának nagyszabású karnaki és luxori építkezéseiből még m á s feladatokat is megoldott, de a legbüszkébb —- szoborfeliratai szerint — természetesen a királyszobrokkal kapcsolatos technikai bravúrjára volt, ami a király teljes elismerését és kegyét szerezte meg számára. É l e t e vége felé valósággal záporoztak rá a kitüntetések: örökös herceg, királyi barát és zászlóvivő, A m o n templomának magas rangú papja, ós a király legidősebb leányának udvarmestere lett. Még címeinek hosszú soránál is j o b b a n bizonyítja az udvarban betöltött fontos szerepót, hogy az uralkodó a saját halotti t e m p l o m á n a k közelében építtetett számára e g y sírtemplomot. Fel kell tehát tételeznünk, h o g y A m e n h o t e p tehetsége, tudása ós bölcsessége révén a királyhoz különösen közel álló tanácsos szerepét játszotta, akinek szava sokat számított az udvarban. Jól t u d t a ezt T h é b a lakossága is, m e r t a király által a karnaki t e m p l o m kapui mellett felállított szobraihoz — m i n t isten és ember közötti közvetítőkhöz — sokan fordultak segítségért. E m l é k e és híre halála után héroszivá növekedett. Akárcsak I m h o t e p e t , ú g y őt is — m i n t a csodálatos e m l é k m ű v e k alkotóját — n a g y bölcsként tisztelték, tanító iratokat ós bölcs mondásokat kapcsoltak nevéhez, egy évezred m ú l t á v a l pedig g y ó g y í t ó istenként fordultak hozzá.

Amenhotep, Hapu fia 3. karnaki szobrának feliratából . . . Uram minden építkezés elöljárójává telt engem. A király nevét örökre tartóssá teltem, nem utánoztam azt, amit azelőtt tettek . . . elkészíttettem képmását ebben a templo7nban . . . tartósnak, mint az égbolt, nem volt senki sem, aki hasonlót lett volna, mióta a Két Országot (Egyiptomot) megalapították. Irányítottam szobrának munkálatait, amely hatalmas volt széltében, magasabb, mint (a templom) oszlopa, szépsége felülmúlta a pylonét . . . Nyolcszoros hajót építtettem, felhoztam a folyón és felállítottam . . . az egész hadsereg parancsnokságom alatt volt, örömmel dolgoztak . . . boldogan kötöttek ki Thébában, az emlékművek pedig örökké megmaradnak az 6 helyükön . . . (J. H. Breasted nyomán)

Amenhotep, Hapu fia. Szürke gránitból faragott szobor, melyet a karnaki templomban találtak. Magassága: 1,42 m. Kairó, Egyiptomi Múzeum, kiállítási szám: 459. A szobor agg korában ábrázolja a király tanácsosát, funkcióját kifejező tartásban, az írnokok hagyományos típusában: a földön ülve, a király szolgájaként. A redőktől szántott arc tipikus formáin áttör a nagy tudású férfiú értelmének sugárzó ereje.

IV. AMENHOTEP — EKHNATON Egyiptom királya, uralkodott i. e. 1 3 6 7 — 1 3 5 0

III. Amenhotep és Teje fia, a birodalom zavartalan fénykorában, a több mint 200 éve uralkodó dicsőséges X V I I I . dinasztia sarjaként lépett trónra. Uralmának első éveiben még minden a régi mederben folyt, s csak apró jelekből következtethetünk arra, hogy a király valami rendkívülire készült. Akkor hirtelen megszakadtak Thébában, a hatalmas fővárosban és a mindenható Amon-szentélyben az építkezések és a feliratok, s uralkodása 6. évében egy egészen új királyi székhelyen, Memphisztől és Thébától egyenlő távolságra, a mai ElAmarnában kezdődött I V . Amenhotep reformkorszakának uralma. Az „eretnek f á r a ó " merész újításának célja az egyiptomi vallás átalakítása volt. A nagyszámú helyi istenség tiszteletét háttérbe szorította, az állam főistenének, Amonnak kultuszát pedig egy csapásra betiltotta, hogy a helyébe a nem emberi, hanem korong alakban ábrázolt Napnak, Atonnak tiszteletét állítsa. A király az Ekhnaton ( „ R a g y o g A t o n " ) nevet vette fel, új fővárosát „Aton horizontjának" hívta. Leváltotta az összes főtisztviselőket, és új emberekkel vette körül magát, akiknek hűségére feltétlenül számíthatott. S ami a legfontosabb: megtörte és egy időre teljesen kikapcsolta a thébai Amon-papság hatalmát , amely a szentély gazdagsága és rendkívüli politikai befolyása révén már-már a királyságot is ellenőrző önálló erővé vált. Igaz ugyan, hogy már I I I . Amenhotep alatt megfigyelhetők az A ton-tisztelet előjelei, ós az egyiptomi vallás történetében állandóan érvényesült bizonyos henotheisztikus tendencia, azaz egyes főistenségek előtérbe állítása, s a X V I I I . dinasztia Thébájának kulturált légkörében könnyen kialakulhatott a felvilágosult vallási reformáció gondolata, mindez azonban még nem magyarázza meg Ekhnaton rendkívül bátor tettét. Igen fontos tényező volt az uralkodó túlfinomultan intellektuális egyénisége és fanatikus rajongása. A legfontosabbnak mégis a politikai motívumot, kell tartanunk: a mindenható papság és az erős hivatalnokikatonai kaszt megmerevedő szorításából esak gyökeres ideológiai fordulattal lehetett kiszabadulni. Ekhnaton feláldozta minden más királyi kötelességét, elhanyagolta a közügyeket, a birodalom védelmét és az államigazgatás ellenőrzését. Figyelmét teljesen a vallási és kulturális reformra irányította, amely azonban az új királyi udvar körén kívül nem talált hívekre, elterjesztéséhez pedig nem jutott elegendő idő. Ekhnaton próféta, költő és m ű v é s z lélek volt, aki egy évtized alatt korát messze megelőző gondolatvilágot, s tüneményes Bzépségü ós érdekességű művészetet teremtett. Halála megpecsételte művének sorsát: nem sokkal később minden intézkedése elenyészett.

Ekhnaton Naphimnuszából Szépségesen kelsz fel az ég horizontján, ó, éld Aton, aki az életet alkotta! Betöltöd az egész földet szépségeddel. Szép és nagy vagy, csillogó és magas a föld felett, Sugaraid beborítják a földeket, amelyeket alkottál. Te vagy a Nap: elérsz a határukig. Összekötöd a földeket szeretett fiad számára. Eltávolodsz, de sugaraid a földön vannak. Szemben vagy az emberekkel, de nem ismerni útjaidat. Ha lenyugszol az ég nyugati horizontján, A földre éjszaka borul, akárcsak a halál . . . (Varga Edith fordítása)

Ekhnaton és családja. Mészkő dombormű El-Amarnából, amelyet az uralkodó egyik előkelő hívének házában Aton és ^ király tiszteletére állítottak fel. Magassága: 32 cin. Berlin, Charlottenburg, Állami Múzeumok, lelt. sz.: 14145. Ekhnaton és felesége Nofertiti, gyermekeikkel játszadozva, meghitt családi körben ülnek egymással szemben, fejük felett a sugaraival áldását adó Aton ragyog. Az egyiptomi művészetben rendkívüli újításnak számított a királyi család ennyire intim ábrázolása. Az amarnai művészet az örökkévalóról a pillanatra, az általánosról a különösre, az ünnepélyesről a meghittre irányította figyelmét. Ennek köszönhető, hogy Ekhnatonról valamennyi egyiptomi királynál pontosabb képet alkothatunk. Ösztövér testén vékony nyaka meghajlik a hosszúkás és nehéz fej alatt, amelynek álmodozó vonású arca elárulja a nemzedékeken át tartó királyi vérrokon-házasságok következményeit.

HOREMHEB Egyiptom királya, uralkodott i. e. 1 3 3 5 — 1 3 0 8

Ekhnaton halála után két veje követte őt a trónon, a második, az épségben fennmaradt sírjáról híres Tutankhamon alatt kezdődött meg A m o n és papságának restaurációja. Ő utána Ai lett a fáraó, aki — mint Ekhnaton dajkájának férje — már csak laza kapcsolatban állt a dinasztiával. Pár éves uralkodásával végleg elenyészett a X V I I I . dinasztia, amely alatt Egyiptom hatalma és virágzása csúcspontjára érkezett. Utolsó képviselőinek rövid és erőtlen uralkodása végül is anarchiába fulladt, amelyből egy új ember, Horemheb emelte ki az országot. N e m királyi vérből, hanem előkelő vidéki családból származott, és a fáraók szolgálatában megtett katonai pályáján ért el magas tisztségeket,. Ekhnaton alatt már generális volt, és valószínűleg Tutankhamon trónra lépésének idejében egy hadjáratot vezetett Palesztinába, amelynek elszakadását meggátolta. Ez a siker nagy tekintélyt szerzett Horemhebnek. Memphiszben remekművű reliefekkel díszített sírt építtetett magának, nem sejtve, hogy a Királyok Völgyében lesz majd végső nyugvóhelye. Adataink nem szólnak arról, hogy miként egyengette útját a legfőbb hatalom felé, csak annyi látszik bizonyosnak, hogy erőskezű és gyakorlatias tisztviselőként már a dinasztia utolsó gyenge uralkodói alatt ő végezte az ország tényleges igazgatását, ós elég okos volt ahhoz, hogy a királyokkal szemben hű és megbízható adminisztrátorként viselkedjék, de ugyanakkor jó kapcsolatokat építsen ki a thébai Amon-papsággal, amelyet biztosított afelől, hogy feltétlen híve az Ekhnaton előtti állapotoknak. í g y aztán Ai halálakor A m o n főpapjai őt jelölték királlyá, midőn a fővárosba sietett, hogy a zavaros helyzeten úrrá legyen. Ünnepélyes beiktatásától kezdve meghirdette és végrehajtotta a teljes és következetes restaurációt, valamint az ország belső konszolidációját. Ekhnatonnak és utódainak még az emlékét is kiirtotta: a királylistába nevét közvetlenül I I I . Amenhotep után vezették be, az eretnek fáraó feliratait, ábrázolásait és fővárosát eltörölték ós szétrombolták. A m o n és a többi istenség templomait, kultuszát ós javait helyreállította, Karnakban nagyszabású építkezéssel bővítette a régi fényében ragyogó főisten templomát. N e m kisebb erővel és határozottsággal látott hozzá a szétzüllött államigazgatás rendbehozatalához. A hivatalnokok visszaéléseit, az adószedők zsarolásait könyörtelen büntetésekkel igyekezett kiirtani. A leleplezett visszaélések elkövetőit levágott orral deportálta a sivatagi határvidékre. Törvényeit és rendeleteit egy nagy feliratban foglalta össze, amelyben önmagát az elnyomott ós sanyargatott nép védelmezőjének mondotta. Gyermekei nem lévén, nem alapított új dinasztiát, s így az Újbirodalom két. korszaka között állt ez az önerejéből királlyá lett erős ember, aki elvégezte, amit el kellett végeznie ahhoz, hogy az élet a régi kerékvágásba térhessen vissza.

Horemheb trónra lépési feliratából . . . Az akkori király kedveltjévé lette őt. Az uralkodó szive elégedett volt a jellemével . . . az ország kormányzójává telte meg őt .. . Igazgatta a két országot sok évig . . . Parancsa szerint leitek meg minden elintézendő dolgot . . . Ekkor ez a felséges isten, Hórosz . . . szíve azt kívánta, hogy örökkévaló trónusára helyezze fiát . . . bevezette őt Amon elé, hogy átadja neki királyi méltóságát . . . Az egész ország ujjongott. Ezután befejezték ezt az ünnepet . . . Őfelsége pedig északra hajózott. . . Rendbe hozta ezt az országot, s berendezte jobban, mint Ké idejében (az aranykorban, midőn az istenek uralkodtak a földon) volt. Megújította az istenek templomait a Delta mocsarától Núbia földjéig. (Kákosy László fordítása)

Horemheb. Szürke gránitszobor, valószínűleg Memphiszből. Magassága: 1,17 m. New York, Metropolitan Museum, lelt. sz.: 23. 10. 1. Horemheb Ekhnaton halála és az ő trónralépte közötti időben az elsők között állíttatta fel ezt a szobrát valamelyik újra megnyitott templomban. Mint királyi főhivatalnok, a régi Bzokás szerint írnokként ábrázoltatta magát, ölében nyitott irat tekerccsel, szerény tartásban. A szobor az Amarna-korszak hatását eláruló finom stílusban készült. Arca nem árul el egyéni karaktert, csak a test formái jelzik a férfiú korpulens alkatát.

14

II. RAMSZESZ Egyiptom királya, i. e. 1301—1235

I. Szeti fia és utódja, a koronázásban felvett trónnevén Uszir-Maat-Ró, a leghíresebb fáraók egyike, aki hírnevét nem utolsósorban rendkívül hosszú uralkodásának ((>7 óv) és a róla fennmaradt igen sok tárgyi és írásos emléknek köszönheti. A t y j a már gyermekkorában fontos feladatokkal bízta meg, és kora ifjúságában társuralkodójává tette, úgyhogy I I . R a m szesz háromnegyed évszázadon át uralkodott az akkori idők legerősebb országa fölött. Királyságának első évtizedeit folytonos háborúskodás töltötte ki. Folytatta elődeinek küzdelmét az Egyiptom nagyhatalmi szerepét biztosító Szíria—Palesztina birtokáért Élő-Ázsia legerősebb uralkodóival, a hettita királyokkal. Ramszesz fő ellenfele Muwattali király volt, aki ismételten erős koalíciót szervezett az egyiptomiak kiűzésére. Ramszesz más hatalmakkal szövetkezve, és különféle barbár népek csapataival kiegészített hadereje élén több hadjáratban szállt szembe a támadóval. E háborúk legnevezetesebb csatája Kadesnél zajlott le, ahol a hettitáknak hadicsel alkalmazása révén csaknem megsemmisítő csapást, sikerült mérniök az egyiptomiakra, s a helyzetet csak Ramszesz bátor, személyes fellépése mentette meg. így szólnak legalábbis azok a képes és szöveges krónikák, amelyeket a király dicsőítésére a korabeli egyiptomi templomok falára véstek. A hettita források már sokkal kevéshé fényes színben tüntetik fel Ramszesz hadjáratait, amelyek az igazság szerint nem annyira hódító, mint inkább védekező akciók voltak, s általuk éppen hogy sikerült fenntartani az ázsiai tartományokat. A hosszú háborúzásnak az új hettita királlyal, Hattusilissal kötött béke és szövetség vetett véget, amelyet dinasztikus házassággal pecsételtek meg. A hettita király maga vitte leányát Egyiptomba, hogy fényes ünnepségek keretében adja nőül Ramszeszhez. Az új királynő csak egyike volt az uralkodó fő hitveseinek, nem beszélve nagy háreméről, úgyhogy Ramszesz több mint száz herceg és hercegnő atyjának mondhatta magát. A rendkívül aktív uralkodó minden fáraónál több és hatalmasabb építkezéssel örökítette meg nevét, melyek közül elég a karnak i nagy oszlopcsarnokot, thébai halotti templomát és az Abu Szimbel-i sziklatemplomot említeni. Uralmának utolsó évtizedeit, békés virágzás jellemezte, bár már feltámadt az az északról megindult hatalmas népvándorlás, amely később alapjában rázta meg az ókori világot. Resztetek a kadesi csata leírásából (i. e. lili)4) Magára öltötte harci díszét . . . felszállt nagy fogatára, gyorsan (átvette) a vezetést. Egyedül volt az élen. Hatalmas volt őfelsége s hós volt u szíve. Nem lehetett megállni előtte . . . Felperzselte az összes idegen országot tüzes leheletével. Vadak voltak a szemei, mikor látta őket . . . nem keresgélt az idegenek közölt, pelyvának tekintette őket . . . A csapatok és a hurcikocsizók arcra buktak, egyik a másikra. Hullartikássá lellek lovai elölt . . . II. Ramszesz beszéde egy kőbánya munkásaihoz (emlékkőről). Én Ilamszesz vagyok, az, aki felnevelem az ifjakat táplálván őket . . . Az ellátástok teljesen rendben van, hogy dolgozzatok számomra szerető szívvel. Én állandóan védem ügyeteket. . . . A csűrök meg vannak töltve számotokra gabonával, meri nem akarom azt, hogy egy napig is hiányt szenvedjetek táplálékban. . . (Kákosy László fordításai)

II. Ramszesz trónoló szobra valószínűleg Karnakból. Gránit, magassága.: 1,93 m. Torino, Egyiptomi Múzeum, lelt. sz.: 13K0. A szobor talapzatán és a ruhán levő hieroglif feliratok a király neveit s címeit tartalmazzák. Ramszesz a „kék koronát" viseli, jobb kezében jogar, hosszú ruhájának finom redőzetét és jelvényeit aprólékos faragással dolgozták ki. Mellette kisebb alakban egyik fia látható. A szobor fiatal korában, ereje teljében mutatja be az uralkodót. Szelíd arcvonásai derűs jóindulatot sugároznak, arai részben Ramszesz gondoskodó egyéniségét tükrözi, jórészt azonban a korszak uralkodó-ideáljának kifejezése.

15

IV. TUDHALIYAS hettita király, i. e. 1250—1220

I I I . Hattusilis fia és utódja, a hettita Újbirodalom egyik utolsó királya. A hettita állam a I I . é-ezred elején alakult ki a nem sokkal korábban lv'sázsiáha bevándorolt indoeurópai népcsoport vezetésével, amely a soknyelvű őslakosságot közi> .tosított birodalomba szervezte, külön írást és sajátos kultúrát alakított ki. Bár a hettita civilizáció az ókori Kelet Ősi kultúráinak tanítványa volt, mindvégig megőrizte vezető rétegének törzsi hagyományait. A hettiták hatalmukat részben társadalmi szervezetüknek, részben annak köszönhették, hogy először alkalmazták tömegesen a lovat és a vasat hadászati célokra. Fénykorukban az i. e. II. évezred második felében egész Kisázsián, Szírián és Mezopotámia északi részén uralkodtak, mint Elő-Azsia legerősebb katonai hatalma. Királyaik a korai időszakban nem alkottak szilárd dinasztiát, hanem az előkelők jóváhagyásától függően foglalták el trónjukat, ami állandó viszályok forrása volt. A szilárd utódlási rendet Telipinus király (i. e. 1 5 2 5 — 1500) vezette be. I V . Tudhaliyas nem tartozott a legjelentősebb hettita királyok közé, viszont ő az egyetlen, akinek névvel jelzett monumentális ábrázolásai mai adtak ránk. Nála jelentősebb elődje kötötte Egyiptommal a nevezetes szerződést. Tudhaliyas, birodalmának békés és virágzó állapotát felhasználva, nagy figyelmet szentelt a vallási intézmények megújításának. O készíttette a hettita művészet legnagyobb művét: a Yazilikajában levő szentély sziklafalakra vésett dombormű-sorozatát, melyen a hettita pantheon valamennyi istenét ábrázolták. Uralkodása elején Kisázsia nyugati partvidékének bekebelezésével növelte a birodalmat, s így kapcsolatba került az akhijava (valószínűleg mükénai) királyokkal, de már élete vége felé ugyanitt védekezésre kényszerült a nagy népvándorlás támadásaival szemben.

Telipinus király trónöröklési törvényéből Királynak a rangelső királyfi iktatlassék be. Ha rangelső királyfi nincs, akkor aki rangban második fiú, király az legyen . . . Mostantól kezdve, aki én utánam király lesz, testvérei, fiai, rokonai, nemzetségének tagjai és harcosai összetartók legyenek. Akkor (te) jól jársz, az ország ellenségeit karoddal legyőzve tartod . . . Ne bocsáss meg senkinek, hanem éppen ellenkezőleg szigorúan járj el. A (királyi) nemzetségből senkit se ölj meg. (Harmatta János fordítása) III. Hattusilis trónra lépésének történetéből így (szól) Hattusilis király, a legnagyobb király. Haiti város országának királya, Mursilis a nagy király fia . . . (Következik az uralomra jutásért riválisával folytatott hosszú küzdelem története.) Jstar, az én úrnőm, gondoskodott rólam . . . és annak, akit Urhitesup (a rivális) elűzött, annak megjelent Istar . . . álmában: ,, . . . Hatti város országait egész terjedelmükben, én Istar, Hattusilisnek adtam." (Hatalomra jutása után.) Istar az én istenségem, és ezért a neki szóló áldozatokat megsokszorozták . . . Fiamat, Tudhaliyast is átadtam neki szolgálatára . . . Ahogy én vagyok az istennő szolgája, úgy 6 is az istennő szolgája legyen. (V. V. Struve nyomán)

IV. Tudhaliyas képmása a Yazilikaja-szentély szikladomborműveiről (részlet). Az egész alak magassága: 2,20 m. I. e. X I I I . sz. vége. A király két hegycsúcson állva látható, a hettita uralkodók főpapi ornátusában, szorosan a lejre simuló föveggel, hosszú ruhában, ezen kétszárnyú köpeny. Bal kezében hosszú, behajló végű papi jogar. A jobb kezében levő jelvény nevének hieroglifáit tartalmazza. A király még egyszer megjelenik a yazilikajai reliefeken, ezúttal Sarruma isten védő karjától átölelve. Egyénítés e képektől természetesen nem várható. A hettita művészet a királyt a legfőbb papként, a vallásos hagyományok őreként mutatta be. A hettita felfogás szerint a nép jóléte nem a király egyéni teljesítményeitől, hanem attól függött, hogy kifogástalanul elvégzi-e rituális feladatait. Ez a szerep az ábrázolástól is állandóságot nem pedig egyéniességet kívánt.

16

HIRAM Türosz királya, i. e. X. sz.

Fönícia (a mai Libanon) a görög hegemónia kialakulása előtt az ókori világ legfontosabb kereskedelmi gócpontja volt. Tengerparti városainak sémi eredetű lakói ügyesen kihasználták az ország kedvező földrajzi fekvését, jó kikötőiket ós elsősorban azt, hogy náluk futottak össze távoli vidékek kereskedelmi, útvonalai. A Libanon gazdag és értékes cédrusfáiból építették hajóikat, amelyekkel Elő-Azsia termékeit Egyiptomba és a Földközi-tenger nyugati partjaira szállították. Mint jó hajósok és ravasz kereskedők, busás hasznot húztak a közvetítő kereskedelemből. Nem alkottak egységes államot, hanem egymástól független és gyakran rivalizáló városállamokban éltek, amelyek közül Büblosz, Szidón és Türosz vált ki hatalmával és gazdagságával. Az I. évezred elején Türoszból indult ki a Nyugat felé irányuló nagyarányú föníciai kolonizáció, amelynek eredményeként fejlődött ki Karthágó északafrikai és hispániai nagyhatalma. Türosz királyai közül különösen nevezetessé vált I. Hiram (vagy Ahiram), Dávid és Salamon kortársa, akiről a bibliai könyvekben gyakran történik említés. Ő volt, a nyugati kolonizáció kezdeményezője. Már Dáviddal is kereskedelmi kapcsolatban állt, de különösen szoros együttműködést alakított ki Salamon királlyal. Salamon nagyarányú építkezéseihez nemcsak cédrusfát szállított és kölcsönt folyósított, hanem az építkezésben és a művészi munkában járatos föníciai mesteremberek egész csapatát, bocsátotta rendelkezésre. Ezeknek fejében Salamon gabonát és olajat adott,, valamint 20 város területét engedte át szövetségesének. Közös vállalkozásuk volt a déli kereskedelem megszervezése; az Ophirba indított expedíciókhoz Hiram adta a tengerészeket. Hiram ós Salamon kapcsolata — bár csak egy része volt, Türosz nagyszabású kereskedelmi vállalkozásainak — jellemző példája a hajózó föníciaiak és a szárazföldi hatalmak együttműködésénekEzékiel könyve 27. (3) . . . .4 tenger bejáratánál lakó, a népek kalmára számon sziget felé . . . Türosz, így beszéltél: Szépségben tökéletes hajó vagyok. (i) Határaid a tengerek közepén vannak, építőid szépségét tökéletessé tették . . . (3-3) Mikor a tengerről kirakták cserecikkeidet, sok népet tudtál kielégíteni; vagyonod és árucikkeid sokasiigával gazdaggá lelted a föld királyait. (Komoróczy Géza fordítása) Királyok könyve /. 5. (S) És elkülde Hiram Salamonhoz, ezt izenvén: Megértettem, ami felől küldöttéi hozzám; én megteszem minden kívánságodat mind a cédrusfákra, mind a fenyőfákra nézve. (10) Ada azért Hiram Salamonnak cédrusfákat, és fenyőfákat minden kívánsága szerint. (11) Salamon pedig ada Hiramnak húszezer véka búzát az ő házanépének táplálására, és húszezer korsó sajtolt olajat. Ezt adja vala Salamon Hiramnak esztendőről esztendőre. Királyok könyve 1. 9. (10) És lón a húsz esztendő végén, amialatt Salamon a kél házat, az Úr házát és a király házát megépíté. (11) Amelyekhez Hiram, Türosz királya adott volt ajándékba Salamonnak cédrusfákat, fenyőfákat, aranyat egész kívánsága szerint: ada Salamon király Hiramnak húsz várost Galileának földjén. (27) És elküldé Hiram az ő szolgáit a hajókon, akik jó hajósok és a tengeren jártasak valónak, a Salamonszolgáival. (28) És egész Ophirig menének, és hazának önnél négyszázhúsz talentum aranyat és vivék azt Salamon királyhoz. (Károli Gáspár fordítása) Ahiram bübloszi király szarkofágja. A 2,30 m hosszú kőkoporsót a bübloszi királyi temető egyik aknasírjában találták meg. Négy fekvő oroszlánon nyugszik, oldalát és fedelét domborművek díszítik. A hosszoldalakon hódoló és ajándékokat hozó alakok menete járul a griffektől tartott trónon ülő király elé, aki előtt megrakott asztal áll. A király csészét és lótuszvirágot tart kezében. A fedélen oroszlánok és a király további képei. A fedél előoldalán felirat: „A szarkofágot Ittobaal, Ahiram fia, Büblosz királya készíttette atyja, Ahiram számára, midőn örök nyugalomra helyezte. Ha a királyok egyike vagy a helytartók egyike, vagy egy tábor parancsnoka Büblosz ellen vonul, és ezt a szarkofágot felnyitja, akkor pusztuljon el jogarja és dőljön meg királyi trónja . . ." I. e. X. sz. eleje. Beirut, Régészeti Múzeum. Ahiram bübloszi királyról, aki nem azonos a hasonló nevű türoszi uralkodóval, de vele nagyjából egy időben uralkodott, nincsenek bővebb értesüléseink. Koporsója viszont nemcsak a föníciai művészet egyik jellegzetes és híres alkotása, hanem az egyik legrégebbi föníciai felirat hordozója is. Ahiram ábrázolása fogalmat adhat számunkra azoknak a szíriai és palesztinai királyoknak a külsejéről és egykorú képeiről, akiknek semmiféle vagy csak későbbi ábrázolása maradt ránk.

17

DÁVID Izrael királya, uralkodott kb. i. e. 1000—960

A bibliai hagyomány szerint Dávid, Iszai fia, Betlehemben született és gyermekként került Saul király szolgálatába, mint énekes és fegyverhordozó. Saul az első király volt, aki a Palesztinába bevándorolt héber törzseket egységes államba szervezte. Előtte évszázadokon át Izrael népe egymástól független törzsek laza vallási szövetségében élt. A tengerparti övezetbe teleped.ett filiszteusok és a sivatag szélén élő népek egyre nagyobb nyomást gyakoroltak Izrael törzseire, amelyeket, e külső fenyegetéssel szemben a legerősebb törzsi vezetők igyekeztek katonai szövetségbe tömöríteni. Saulnak még csak a törzsek egy része fölötti uralmat sikerült megszereznie, az ammonitákkal és a filiszteusokkal folytatott sikeres harcok eredményeként, királysága azonban a törzsi rivalizálás miatt hamarosan válságba jutott. A bibliai könyvek részletes elbeszélése szerint Saul Dáviddal is ellentétbe került, mert féltékennyé vált a fiatal harcos sikerei (Góliát legyőzése) és népszerűsége miatt. Dávid kóbor életet kezdett, saját csapatot szervezett, majd a filiszteusok fennhatósága alatt külön fejedelemséget alapított. A filiszteusok elleni harcban elesett király és fiának halála után először Juda királyává választották, s ettől kezdve Hebronban székelt. Később elfoglalta Izrael királyságát is, és először egyesítette a zsidó törzsek két nagy csoportját. Győzelmet aratott a filiszteusok fölött, elfoglalta és székhelyévé tette Jeruzsálemet, amelyet ezentúl Dávid városának hívtak. Sorozatos háborúkat vívott valamennyi szomszéd néppel, és megteremtette minden idők legnagyobb palesztinai királyságát. A külháborúknál nem kisebb harcot kellett vívnia belső ellenfeleivel, a törzsi és nemzetségi vezetőkkel is, akik nem akartak belenyugodni önállóságuk elvesztésébe. E g y időre el kellett menekülnie az országból fiának Absolomnak trónbitorlása miatt, de annak halála után ismét visszaszerezte hatalmát . A széthúzó erőkkel szemben jelentős lépéseket tett a központi hatalom megerősítése és a királyság intézményének kialakítása terén. Jeruzsálemet vallásos központtá tette, zBoldosesapatot. tartott, állami tisztségeket szervezett, kialakította a királyi udvar, a koronázás intézményeit, a meghódított területek élére helytartókat állított és a trónutódlás nehéz kérdésének rendezésével dinasztiát alapított. Királysága Izrael politikai története csúcspontjának számított s ezért a későbbi hagyományban a Dávid házából való király fellépéséhez fűződött a hatalom újjászületésének reménye. Dávid mint énekek szerzője is nevezetes volt. Lehetséges, hogy ez — mint dalszerző fiatal pásztornak — valóban egyéni adottsága volt, de még valószínűbb, hogy a szent énekek olőadása a király rituális feladatai közé tartozott. A bibliai könyvek néhány valóban tőle származó éneket is megőriztek, a később neki tulajdonított nagyszámú zsoltár azonban már csak szentesítés okából viselte az ő nevét.

Sámuel II.5. Eljövének pedig Dávidhoz Hebronba Izráelnek minden nemzetségei, és szálának ilyenképpen: imé mi a te csontodból és testedből valók vagyunk, mert ennekelőUe is, mikor Saul uralkodott felettünk, te vezérelted ki s be Izráelt. . . Eljövének azért Izráelnek minden vénei a királyhoz Hebronba, és frigyet tőn velek Dávid király Hebronban az Úr előtt, és királlyá kenék Dávidot Izráel felett. Harmincesztendős vala Dávid, mikor uralkodni kezde, és negyven esztendeig uralkodék. Hebronban uralkodék a Jutla nemzetségen hét esztendeig és hat hónapig, és Jeruzsálemben uralkodék harminchárom esztendeig az egész Izráel és Juda nemzetségein. (Károli Gáspár fordítása)

Dávid. Miniatúra egy I X . sz.-i bizánci zsoltárkönyvből. A kép egy IV. sz.-i római miniatúra másolata. Párizs, Nemzeti Könyvtár, lelt. sz.: Gr. 139. A zsidó vallás képtilalma miatt a Biblia hőseit hosszú ideig nem ábrázolhatták. Az első biblia-illusztrációk a hellenizmus korában a görögök között élő alexandriai zsidóság körében keletkeztek. Ezeket a könyvillusztrációkat fejlesztette azután tovább a korai keresztény művészet. Dávidot előszeretettel mutatták be — mint a zsoltárok szerzőjét — a görög mitológia nagy énekesének, Orpheusnak mintájára. Dávid római öltözetben hegyvidéken őrzi nyáját, miközben lantján játszik. Körülötte jellegzetesen antik perszonifikáoiók: lent Betlehem hegye, Dávidtól balra „Melódia" múzsa.

SALAMON

18

Izrael királya, uralkodott kb. i. e. 9 6 0 — 9 2 0 Dávid király és Bathseba Fia, eredetileg nem volt a trón várományosa, de a sok utódlási viszály és testvéreinek trónbitorló törekvései miatt Dávid választása mégis őreá esett. Atyjának halála után Salamon kíméletlenül kivégeztette és eltávolította mindazokat, akik uralmát vitássá tehették volna. Kevésbé volt erélyes a külpolitikában; hódító háborúkat nem folytatott, némely vazallus állam függetlenedését inkább elnézte, mintsem harcra kelt volna, attól tartva talán, hogy az ilyen háború szövetkezésre késztethetné királyságának tartományait. Salamon nem a harcokban, hanem a diplomáciában, a kereskedésben és az államszervezésben mutatkozott erősnek. Tgen jó kapcsolatai voltak Hirám türoszi királlyal. A föníciai fejedelemtől szerezte be nagyarányú építkezéseinek legtöbb nyersanyagát, és az ő hajóit vette bérbe azokhoz a Vörös-tengertől induló expedíciókhoz, amelyek Ophir (v. sz. Dél-Arábia) országából töméntelen aranyat,, elefántcsontot és sok más egzotikus árut hoztak számára. Bőséges hasznot húzott az országán áthaladó karavánutakból a kereskedők megvámolása révén. Közvetítő kereskedelmet bonyolított Egyiptom és Asszíria között. Izraelt 12 adókerületre osztotta, s az év minden hónapjában más és más terület népének kellett az udvar tekintélyes élelemszükségletóről gondoskodnia. Jó kapcsolatokat épített ki Egyiptommal: az ethióp dinasztiához tartozó fáraó lányát vette feleségül, s számára külön házat, épített, hogy ezzel megkülönböztesse őt háremének többi lakójától, akinek száma a későbbi túlzó hagyomány szerint nem kevesebb volt, mint 700 feleség és 300 ágyas. Nászajándékul a fáraó szerezte meg számára országának egyetlen új gyarapodását, Gezer városát a filiszteusok területének határán. Salamon, aki Dávid hódításainak alapjain gazdag és abszolutisztikus királyságot, épített fel, különösen két dologgal tette nevét halhatatlanná: építkezéseivel és bölcsességével. Izrael legnagyobb építtető királyaként igen sok új várost, erődítményt, kereskedelmi és iparostelepet létesített, melyek közül némelyeket az ásatások is felszínre hoztak (Megiddo). Legfőképpen azonban Jeruzsálemben emelt nevezetes építményeket. Hét és fél évig dolgozott a kényszermunkára kötelezett nép Izrael első templomának épületén, melyet a legdrágább anyagokból, föníciai mesterek irányításával készíttetett el. Palotáján, háremén és az udvar más épületein 13 évig dolgoztak. A várost fallal vette körül, amely hatalmas méretű faragott kövekből épült. Ezek a nagyszabású művek óriási összegeket emésztettek fel, és a fényes udvartartás költségei mellett fő okai lehettek annak, hogy a nép nehezen tudta csak terheit viselni. Salamon közmondásos bölcsessége részben — a bibliai hagyomány szerint — a király ítélkezésének éleseiméjŐségében, részben pedig irodalmi tevékenységében nyilatkozott, meg. A történeti hagyomány büszkén emlékezett meg a nagy uralkodó hatalmáról, gazdagságáról és bölcsességéről, de szemére vetette, hogy az idegen népekkel való érintkezés miatt — főként számos idegen asszonya révén — eltért ősei hitétől, és más népek isteneit is tisztelte.

Királyok könyve I, 4, 29 — 34. És az Isten adott bölcsességet Salamonnak és igen nagy értelmet és mély szivet, mint a fövény, mely a tenger partján van. Úgy hogy a Salamon bölcsessége nagyobb volt, mint a napkelet minden fiainak bölcsessége és Egyiptomnak egész bölcsessége . . . És szerze háromezer példabeszédet, és az 6 énekeinek száma ezer és öt volt. Szólott a fákról is, a Libanon cédrusfájától az izsópig, amely a falból nevelkedik ki; és szólott a barmokról, a madarakról, a csúszó-miszó állatokról és a halakról is. És jönek vala minden népek közül, hogy hallgassák a Salamon bölcsességét; a földnek minden királyaitól, akik hallották vala az ő bölcsességét. (Károli Gáspár fordítása)

Salamon Ítélete. Aranyozott ezüst ereklyetartó egyik oldalának domborműve. Ambrosius püspök idejében készült Milánóban azoknak az ereklyéknek a foglalatául, melyeket 382-ben Simplicianus pápa küldött. 17,5 X 20 cm. Milánó, S. Naza.ro Maggiore. A gyermek odaítélésének közismert jelenetében Salamont a korszak császárainak mintájára, borotvált arccal és római öltözetben ábrázolták.

19

II. ASSUR-NÁSZIR-APLI asszír király, uralkodott i. e. 8 8 3 — 8 5 9

A Mezopotámia legrégibb városállamai közé tartozó Assur jelentősége az i. e. I I . évezred kezdetétől egyre növekedett, de csak I. Tiglatpileszár (i. e. 1100 körül) tette az asszír államot nagyhatalommá. Később a dél felől benyomuló arameusok megtörték az asszír hegemóniát, amelyet két évszázad múlva állított helyre I I . Assur-Nászir-Apli (Asszurnaszirpál), az újasszír birodalom megalapítója. Ő fejlesztette tökélyre az asszír harcászati és politikai stratégiát, amely Assur bukásáig rettegésben tartotta Elő-Ázsia népeit. Az asszírok katonai fölényüket jórészt a vasfegyverek, a lovasság ós a harci kocsik intenzív használatának köszönhették. Ezeket az i. e. I I . évezredben még újnak számító harcászati eszközöket elsőként vették át és a legtömegesebben alkalmazták Mezopotámiában. A korszerű fegyverek félelmetes erővé váltak a fegyelmezett hadsereg és az energikus királyok kezében, akik a terrort tették politikájuk alapjává. A királyok vezérletével minden évben hadra kelő sereg végigjárta mindazokat a városokat és államokat, amelyektől zsákmányt és adót remélhetett. Pusztításától csak azok menekülhettek meg, akik idejében meghódoltak az asszír királynak, vészteljes látogatását megelőzve, elébe járultak, bőséges ajándékokkal halmozták el, és ezt évről évre megismételték. A ritkán elmaradó évi hadjárat valósággal rutinmunkává vált Asszíriában. A közvetlen cél rendszerint az engedetlenek megbüntetése volt, de mindig akadt néhány olyan fejedelemség vagy nép, amelyet az előző hadjáratok még nem érintettek, s így egyre nagyobb területre terjesztették ki az asszír birodalom fennhatóságát. A királyi krónikákban és a történeti képeken megörökített vérfagyasztó megtorlások, a tömegmészárlás, a karóba húzás, a megnyúzás stb. azt a célt szolgálták, hogy elrettentő például szolgáljanak azoknak, akik a hódolat és az adó elmulasztására mertek volna gondolni. E g y város lerombolásának és lakói lemészárlásának hírére öt-hat másik sietett az asszír király lába elé tenni hódolatának kézzel fogható jeleit. Az asszír politika másik klasszikus módszere a deportálás volt. Az ellenálló országok lakóit tömegestől hajtoLták el és telepítétték le az Asszíriában alapított új városokban. Ezek az áttelepített népek végezték el a termelő munkát és az építkezéseket a háborúskodással elfoglalt asszírok helyett. I I . Assur-Nászir-Apli tökéletesítette elődeinek hódító módszereit. Nemcsak az asszír városok közvetlen környékét igázta le, hanem északon, és főleg nyugaton távoli népeket kényszerített meghódolásra. Megkülönböztetett kegyetlenséggel sújtott le az arameus népekre, és egészen Szíria partjaiig nyomult előre. Otthon — az óriási zsákmány és adók, valamint a kényszermunkások birtokában — nagyarányú építkezéseket végeztetett. Nimrudban emelt hatalmas palotáját domborművek hosszú sorával ós értékes dísztárgyak tömegével zsúfolta tele. A palota felavatásakor kereken 70 000 embert látott vendégül, s a lakomán többek között 2000 hízott ökör, 10 000 birka, 34 000 szárnyas stb. került terítékre.

II. Assur-Nászir-Apli egyik nimrudi feliratából . . . Assur-Nászir-Apli, a felséges fejedelem . . . a hctalmas úr, a városok és valamennyi hegység meghódítója, a fejedelmek királya, aki a gonoszokat megsemmisíti, akit a rémület fénye övez, . . . a kíméletlen, aki az ellenállást kiirtja, . . . a világtájak ura, a király, akinek szava megsemmisíti a hegyeket és a tengereket, aki hatalmas támadásával a felkelő naptól a lenyugvó napig hatalmának elismerésére kényszerítette a rettegett királyokat . . . Újjáépítettem ezt a várost, és az embereket, akiket az általam meghódított országokban foglyul ejtettem, . . . ide telepítettem, . . . ezüstöt, aranyat, ólmot, bronzot és vasat, kezemnek zsákmányát . . . ide hoztam.

II. Assur-Nászir-Apli. Homokkő szobor Nimrudból. Magassága: 1,02 m. London, British Museum, lelt. sz.: 11 8871. Arojtokkal és hímzésekkel ékes ruhában, buzogányt és jogart tartó király alakját az ókori Elő-Azsiában szokásos, plasztikailag alig tagolt, tömbszerű formában mutatták be. A szobron a fej uralkodik; sűrű és díszesen kikészített hajzatából csak a hatalmas szemek és az erős orr tűnik elő. A vékonyra összeszorított száj és a kegyetlen tekintet még a mai szemlélőre is borzongató hatást tesz.

HOMÉROSZ

20

görög epikus költő, i. e. V I I I . sz. Legendás hírű költó, aki a görög irodalom megteremtőjeként, az i. e. V I I I . sz. körül, a szájhagyományban élő hősi énekek mesteri felhasználásával a homéroszi eposzokat megalkotta. Személyéről — a műveiben megtestesülő költői egyéniségen kívül — már az ókorban sem tudtak semmi bizonyosat. Annál több egymásnak ellentmondó legenda alakult ki életéről. Sok görög város versengett azért, hogy szülőhelyének tartsák. Sorsát általában tragikusnak, őt magát végtelenül bölcs, szegény és vak embernek képzelték el. A modern tudomány egy időben még létezését is kétségbe vonta. A ma uralkodó felfogás szerint valóságos személy volt, akinek zsenialitása, nélkül aligha jöhetett volna létre az Iliász (az Odüsszeia esetleg más költő műve). Működésének színtere a kisázsiai ión városok lehettek. A homéroszi költeményekben szereplő dalnokokról következtetve társadalmi helyzete a korszak kiskirályaihoz kötötte, akiknek udvarában előadta költeményeit, ő maga azonban a vagyontalan, mesterségükből élő embsrekhez tartozhatott.

,,Homéroszi" Apollón himnusz

169—173

„Lányok, hát ki a legjobb édes dalnok az erre látogatók közt, legtöbb kedvet ugyan kibe leltek?" őneki akkor a választ mind adjátok eképpen: „Egy vak férfiú ő, a köves Khiosz szigetén van otthona, minden örökre a legkitűnőbb, amit ö zeng." Odüsszeia

VIII,

43-45;

62-64.

. . . Hívjátok az isteni lantost, Démodokoszt, kinek isten adott gyönyörű dalolásra képességet, s zeng, amiről rsak készteti lelke. Ekkor a kedves dalnokot is bevezette a hírnök. Azt kedvelte a Múzsa nagyon, jót s rosszat is adva: mert elvette szemét, de adott neki mézízű daliást. (Devecseri Gábor fordításai) Lukianosz: Démoszthenész magasztalása, 0. Az én tárgyam nem ad más szilárd alapot a dicséreteknek, csak (Homérosz) költészetét. Minden egyéb bizonytalan — szülőföldje, családja, kora. . . . szülőföldjének mondják löszt vagy Kolophónt, vagy Kümaih, Khioszt, Szmümát vagy az egyiptomi Thébait, meg ezernyi más helyet; atyja talán a lüdia i Maiin, talán egy folyam; anyja egyszer Melanopé, máskor az emberi ősök ismeretének hiányában egy drüasz; ideje a heroikus kor, vagy talán inkább az ión korszak. Nem tudni biztosan még azt sem, Hésziodosz előtt vagy után élt; és nem csoda, hogy egyesek ismert neve helyeit inkább Meleszigenésznek hívják. És így vagyunk szegénységével és vakságával is.

Homérosz. Hadrianus korában készült márvány másolat egy hellenisztikus görög portrészobor után. Magassága: 41 cm. Boston, Szépművészeti Múzeum, lelt. sz.: 413. Homéroszról hiteles arckép nem maradhatott fenn, mert az ő korában — egészen az i. e. V. sz.-ig — a görög művészetben senkit sem örökítettek meg egyéni arcvonásokkal. Minthogy azonban Homérosz a görögök legünnepeltebb költője volt, és műveit még a késő római korban is az általános műveltség alapjának tekintették s tanították minden iskolában, képmását — a róla kialakított elképzeléseknek megfelelően — képzelet után készítették el. A leghíresebb görög Homérosz-„portrékat" azután a római előkelőek számára, könyvtárak, házak, paloták és kertek díszéül, az I. sz.-tól kezdve számtalan példányban lemásolták és terjesztették. A modern kutatás — az egyedülálló ábrázolásoktól eltekintve — négy híres görög Homérosz-szobor eredetijére tudott következtetni a fennmaradt másolatok alapján. A bemutatott Homérosz-fej ezek közül a legkésőbbire vezethető vissza, amely a pergamoni művészet utolsó virágkorában készült. A megrázó erejű alkotás a költőt vak aggastyánként mutatja be, látnoki erejét és szellemi nagyságát az esendő test burkán, a világtalan szemek „tekintetén" ragyogtatja át.

21

II. SZÁRGON asszír király, uralkodott i. e. 7 2 1 — 7 0 5

Sarrukin (= Igaz Király) jobban ismert görögös névformája szerint Szárgon, az újasszír birodalom egyik legnagyobb uralkodója, I I I . Tiglatpilészer fia volt, aki bátyját, V. Salmané8zert követte a trónon. Salmanészer Szamaria ostroma közben halt meg, valószínűleg egy összeesküvés következtében, amely Szárgont juttatta hatalomra. Az új király legsürgősebb feladatának tekintette, hogy befejezze Szíria—Palesztina meghódítását. Szamariából 30 000 lakost deportált Asszíriába, Raphiánál győzelmes csatát vívott a fáraó ellen, elfoglalta Asdod és Karkemis városokat. Miután nyugaton megszilárdította az asszír hatalmat, kelet felé fordult, és 714-ben nagy hadjáratot indított Média és Urartu ellen. Átkelt a Zagrosz-hegységen, sorra legyőzte a manneusok fejedelemségeit, azután megütközött Urartu királyának, I. Rusza-nak hadseregével. Megsemmisítő vereséget mért ellenfelére, aki hazamenekült, és önkezével vetett véget életének. Szárgon pusztítva vonult át Urartu tartományain, és hatalmas zsákmánnyal tért vissza Asszíriába. E z t a csapást a hajdan hatalmas Urartu már nem tudta kiheverni. Szárgon uralkodásának vége felé Babilont is leigázta, ós így Asszíria maradt EIő-Ázsia egyetlen nagyhatalma. A fáradhatatlan hódítót egyik hadjárata közben, idegen földön érte utol a halál. Szárgon az Ókori Kelet egyik legnagyobb építkezője volt. Bámulatos gyorsasággal, 6 év alatt egy teljesen új fővárost építtetett, amelyet Dur Sarrukinnak (ma Chorsabad) nevezett el. A hatalmas fallal körülvett városban hét templomot és a citadellában óriási palotát és zikkuratot (torony-templomot) emeltetett. A város kapuit, templomait és palotáit díszítő domborművek feltűnő sokasága a király tetteit, hadjáratait és győzelmeit a krónikák elbeszéléseihez hasonló részletességgel ábrázolja. Szárgon Asszíria legnagyobb királyai közé tartozott. Tetteit jól ismerjük, de egyéniségét — a többi asszír uralkodóéhoz hasonlóan — elrejtik a királyi ideál hivatalos vonásai. Bizonyos, hogy szerepét pontosan és tökéletesen valósította meg: legyőzhetetlen, kegyetlen és rettegett volt ellenségeinek szemében, alattvalóival ellentmondást nem tűrve hajtatta végre kemény parancsait, és gondosan ügyelt az istenek tiszteletére.

II. Szárgon Vrarlu elleni hadjáratának krónikájából . . . Assur kimerüli seregének, amely hosszú utat telt meg, fáradt és lankadt volt, amely számtalan magas hegyei kelt át, - nem adtam pihenőt, sem vizet szomjának oltására; nem vertem tábort . . . nem vártam meg a hátvédet, nem reszkettem az (ellenfél) seregének sokaságától, megvetettem lovait és pillantásra sem méltattam páncélos harcosainak tömegét; hanem saját harci kocsimmal és a mellettem levő lovasokkal . . . dühöngő lándzsaként ütöttem rajta, megvertem és visszavetettem támadását; sokakat megöltem seregéből, harcosait lekaszáltam mint a kölest, és megtöltöttem velük a hegy ek szakadékait; vérük folyamként ömlött a szakadékokon ál; a mezőket, a völgyeket és hegyeket vörösre festettem . , . nagy erődítményét és körülölte az 57 települést . . . teljesen leromboltam, a földdel tettem egyenlővé, tetőinek gerendáit tűzbe vetettem és a lángok martalékává tettem . . . egész Urartut, annak legtávolabbi határáig, gyászba borítottam . . . II. Szárgon építési felirataiból Ebben az időben várost építtettem azokkal a népekkel, akiket kezeim leigáztak . . . (Téglafelirat:) Szárgon, a világ királya, várost épített. Dur Sarrukinnak nevezte azt. Páratlan palotát emelt annak belsejében.

II. Szárgon és minisztere. Alabástrom dombormű Dur Sarrukin palotájának reliefdíszéből. Magassága: 2,98 m. Párizs, Louvre, lelt. sz.: Ao 19 874. I . e . 710 körül. A tiszteletteljes jelentést tevő álló vezírrel szemben Szárgon alakját a szigorú kánon kimért tartásában ábrázolták. Tiarája, gondosan befont és bodorított haja és szakálla, valamint arcvonásai semmiben sem különböznek a többi késöasszír uralkodókétól. Ékszereit, díszes kardját és ruházatát a legnagyobb aprólékossággal dolgozták ki.

22

MONTUEMHAT az egyiptomi Théba kormányzója, i. e. V I I . sz. 2. negyede

Régi és előkelő thébai családból származott, ősei több nemzedéken át Anion és Montu papjai, valamint a thébai kerület kormányzói voltak; apja Nesziptah „a város fejedelme", anyja Iszetenkheb. Apjától örökölte a thébai kerület kormányzóságát, amihez még a „Felső-Egyiptom kormányzója" címet is felvette. Hatásköre kiterjedt a sivatagi határterületek ellenőrzésére és védelmére is. Világi hatalmához képest papi tisztsége aránylag szerény volt: mindössze A m o n negyedik prófétájának mondhatta magát. Minthogy Thébában az Újbirodalom óta, de különösen a késői korban az Anion-templom papjai vitték a vezető szerepet, sőt a királyi vérből származó főpapnővel az élén a hatalmas templomi domínium valóságos egyházi állammá fejlődött, Montuemhat jelentős hatalmát csak az magyarázhatja, hogy a zavaros politikai helyzetben a kerületi főnökséget viszonylag önálló helyi fejedelemséggé tudta alakítani. Hatalmát, gazdagságát ós jelentőségét nagyszámú szobra, emléke és felirata, valamint hatalmas sírépítménye kellően tanúsítja. Montuemhat Egyiptom történelmének legválságosabb és legzavarosabb korszakában töltötte be tisztét. Az ország már évszázadok óta az idegen hatalmak zsákmánya volt, egymást váltva és egymással küzdve kerítették hatalmukba a libiiai, az etióp és az elő-azsiai uralkodók. Felső-Egyiptom és Théba már hosszabb ideje az egyiptomi királyságot is megkaparintó etióp uralkodók hatalmi körébe tartozott, a thébai templomdomínium főpapnői tisztét az ő családjuk nőtagjai töltötték be. Montuemhat már Taharqa etióp fáraó alatt ( 6 8 9 — 6 6 4 ) Théba polgári ós katonai kormányzója volt; hatásköre Elephantinétól Hermopoliszig terjedt, s egy hosszú feliratban azzal dicsekedett, hogy a rombadőlt szentélyek hosszú sorát állította helyre. Ü g y látszik, hogy Egyiptom második asszír megszállásának idejében (661 körül) is a helyén maradt, mert amikor Assurbanipal hadai kivonultak, változatlanul őt találjuk a thébai kormányzóság élén. A következő években politikai jelentősége különösen megnőhetett. Théba ugyanis ekkor mintegy senki földjévé változott a csak névleg fölötte uralkodó etióp dinasztia és az Alsó-Egyiptomban hatalomra került szaiszi uralkodóház között. Montuemhat valószínűleg fontos szerepet játszhatott azokban a diplomáciai manőverekben, amelyekkel I. Pszammetik szaiszi király Felső-Egyiptomot uralma alá hajtotta. Az ország egyesítése békés eszközökkel történt, olyan módon, hogy Pszammetik lányát iktatták be — örökbefogadás útján — A m o n főpapnői tisztségébe. Montuemhat, aki addig az etióp királyokat szolgálta, idejében felismerhette az új erőviszonyokat, és segített Pszammetiknek az akció lebonyolításában, különben nem lett volna lehetséges, hogy a dinasztia-változás után is megtartsa tisztségeit. Szolgálatainak elismerése azonban csak a z ő személyére terjedt ki: halála után utódai már az ismeretlenségbe süllyedtek, és Felső-Egyiptom kormányzását az új dinasztia emberei vették át. Montuemhat tipikus példája az egyiptomi nagyuraknak, akik a kerületi kormányzóságok ólén, gazdagságuk és közigazgatási hatalmuk kihasználásával, a központi kormányzat gyengülése idején magukhoz ragadták egy-egy terület fölött a tényleges uralmat.

A bemutatott szobor feliratából Az elöljáró és herceg, királyi pecsétőr, egyetlen barát, a nagyon kegyelt és szeretett, aki elűzi a bajt a palotából, . . . aki látja a jövőt . . . a király titkainak őrzője . . . Amon 4. prófétája . . . a város hercege, Montuemhat . . . mondja: tápláltam a kerületemben azt, aki éhezett, . . . kenyeret adtam annak, aki éhezett, vizet annak, aki szomjazott, ruhákat adtam annak, aki mezítelen volt. . , (J. Leolant nyomán)

Montuemhat. A karnaki templomban talált szürke gránitszobor. Magassága: 1,35 in. Kairó, Egyiptomi Múzeum, lelt. sz.: 42 236. A szobor tartása, öltözete és a felirat formulái a több évezreddel korábbi óbirodalml hagyományokat újítják fel. A szándékos archaizálás a késői kor művészetében nem az új iránti érzék hiányából, hanem abból a szükségletből fakadt, hogy a dicső múlt emlékébe kapaszkodva tartsák fenn az idegen hatalmak zsákmányává vált ország népének önbecsülését. Az arc konvencionális vonásai között meghúzódó egyéni motívumok olyan emberre vallanak, aki szívósan és ravaszul őrzi tulajdonát és a maga külön világát.

23

HÉSZIODOSZ görög epikus költő i.

e. V I I . sz. első fele

Homérosz mellett a görög költészet kezdetének másik nagy alakja. A t y j a a kisázsiai K i l m é városából költözött a boiótiai A s z k r á b a két fiával, Perszésszel és Hésziodosszal. Az apa halála után Perszész a -helyi hatalmasságok segítségével magának szerezte m e g a családi birtok legnagyobb részét. A szegénységre kárhoztatott Hésziodosznak ez a keserű tapasztalata n y o m t a rá bélyegét legfontosabb alkotására, a ,,Munkák és N a p o k " - r a . E b b e n tanító célzattal — Homérosszal ellentétben — a kisemberek sorsát, a köznapi élet munkáit és gondjait örökítette meg. Elsősorban a mezőgazdaság, a földművelés és állattenyésztés helyes módszereire oktat. Másik híres költeményében, a , , T h e o g o n i á b a n " az istenek és a világ eredetét beszéli el. A görög irodalom első n a g y mitológiai művében a világ keletkezésétől az emberek létrejöttéig beszéli el a mondai őstörténetet. E h h e z kapcsolódtak az ú n . „katalógus"-költemények, amelyekben követői a különböző görög nemzetségek legendás származását és családfáját írták le. Hésziodosz életéről saját maga ad néhány felvilágosítást műveiben, egyébként csaknem olyan megfoghatatlan személyiség, m i n t H o m é r o s z . A h a g y o m á n y szerint magas kort ért meg. E g y e s tudósítások szerint erőszakos halála után testét Lokriszban a tengerbe dobták, más források szerint Orkhomenoszban t e m e t t é k el. Az ókorban a legnagyobb költők közé sorolták, és m ű v e i t a későrómai időkig olvasták.

Hésziodosz:

Theogonia

1—4,

22 —34.

Kezdjük a dalt imnuir lielikón Mxízsái nevével/ Ők lakják e hegyet, Helikon magas, isteni ormát, forrás kék ibolyát nyíló partján kicsi lábbal járják táncukat és oltára körül Kroniónnak . . . Ők szép dalra tanítják Hésziodoszt is, a pásztort, míg a juhok Helikón lejtőin szerte legelnek. Ez volt első szózatunk, ezt mondták legelőször égiszlartó Zeusz lánykái, olümposzi Múzsák: ,,Hitvány pásztori nép, szolgáltok csak hasatoknak/ Szánkon tarka hazugság, mely a valóra hasonlü, ám ha akarjuk, színigazat hirdethet az ajkunk." Így szóltak hozzám az igazszamí isteni lányok, s adták repkény dús hajtását, hogy leszakasszam., pálca gyanánt, csoda volt: lelkembe leheltek az ének isteni hangjából, hogy hirdessem, mi leszen s volt, zengjem a boldog, örökké élő isteneket mind, 3 rajtuk kezdjem a dalt és velük hagyjam is abba . . . Hésziodosz:

Munkák és napok

650 —669.

Máshova éti sose mentem a tengeren át a hajóval. Euboiába csupán Auliszból, hol gyülekeztek egykor s megvárták a vihar végét az akhájok szép asszonyban gazdag Trója felé törekedve. Én versenydíját áhítva nagy Amphidamasznak Khalkiszig elmentem, hol rendre kitűztek elénkbe nagyszivü hősnek utódai versenyszámokat; én ott himnusszal győztem s elnyertem a kétfülű tripuszt. Ezt mindjárt Helikón Múzsáinak én felajánlám ott, ahol ők tanítottak zengő dalra először. (Trencsényi-Waldapfel Imre fordításai) Hésziodosz mellképe egy Trierben (Augusta Treverorum) talált mozaikon. 111. sz. Trier, Landesmuseum. Az egyetlen fennmaradt ábrázolás, amelyet felirata ( „ E S I O D U S " ) a költő képmásaként határoz meg. Bár nagy híre miatt bizonyosan gyakran ábrázolták, más képeire C3ak feltételesen következtethetünk. Hiteles portréról ugyanúgy nem beszélhetünk, mint Homérosz esetében. A mozaik mintaképe nagyjából egykorú lehetett az előbbi Homérosz-fej eredetijével; a költőt ősz aggastyánként, látnoki tekintettel mutatta be. A nagy padlómozaik, amelyet egy Monnus nevű mester készített, a híres görög és latin költők ábrázolásaival tanúsítja a későrómai arisztokrácia rajongását a klasszikus műveltség iránt.

ARKHILOKHOSZ

24

görög költő, i. e. V I I . sz. első fele Parosz szigetén született, a nemes Teleszikiész és egy rabszolganő gyermekeként. A személyére és életére vonatkozó értesülések részben költeményeiből, részben egy Parosz szigetén talált feliratból származnak. Ifjúkorát Thaszosz szigetén töltötte, ahol részt vett a parosziak kolónia-alapításában, váltakozó szerencsével harcolt, a thaszosziak ellen. Szerelemre gyulladt Neobulé, Lükambész előkelő paroszi polgár leánya iránt, de miután visszautasításra talált, gúnyverseivel állítólag halálba kergette az apát. Parpözra visszatérve egy csatában esett el. Viharos élet. és szenvedélyes temperamentum jellemezte a görög líra egyik megteremtőjét, akit az ókorban nagy újítónak tartottak. Nemcsak költészetének tartalma és hangvétele volt újszerű, hanem formája is: ő alakította ki a legfontosabb lírai formákat, az elégiát., a iarnboszt (jambus) stb. Hírneve Homérosszal vetekedett, költeményeit az egyiptomi papiruszok tanúsága szerint a császárkorban is széles körben olvasták, alakja legendássá vált.

A paroszi Arkhilokheionban talált feliratból (i. e. III. sz.) Azt beszélik, hogy Arkhilokhosz még ifjú korában, mikor apja, Telesziklétz, kiküldte a földre, a Leimónesz nevű démoszba, hogy hajtson be egy tehenet eladás végett, a kora esti órákban felkerekedett, és holdvilágnál terelte a jószágot a város felé. Amint a Lisszidesz nevű helyhez ért, úgy tetszett neki, mintha asszonyok csoportját látta volna. Azt hitte, hogy munkájukból térnek meg a városba; közelükbe érvén csúfolódni kezdett, azok pedig játékosan, kacagva fogadták, és megkérdezték, hogy csak nem eladásra hajtja a tehenet. Igenlő válaszára azt mondták, hogy ők majd méltó árat fizetnek neki. Mikor ez elhangzott, a nők is eltűntek, meg a tehén is, a lába előtt viszont ott látott egy lantot. Annyira elrémült, hogy csak egy idő múlva ocsúdott fel: akkor jutott arra a gondolatra, hogy a Múzsák jelentek meg neki és ők voltak a lant ajándékozói. (A f iú apja az esetről megkérdezte a delphoi jásdát:) Amint tehát megérkeztek és a jóshelyhez járultak, az isten ezt a választ adta Teleszikiésznek: Nem hal meg fiad, és dal lesz maga is, Teleszikiész, embertársai közt, aki elsőnek fut elébed, majd ha hazád kedves f öldjére, kiszállsz a hajóból. Amikor Artemisz ünnepén megérkezett Parosz szigetére, Arkhilokhosz volt az első a fiúk közül, aki elébe menvén megszólította apját . . . (Borzsák István fordítása) Arkhilokhosz, eleg. fr. 1 —2. Arcsznak vagyok én szolgája, a vad csatazajnak, s Múzsáktól adatolt szép tudományom, a dal. Dárdával szerzem kenyerem, dárdával a bort is, iszmaroszit, s dőlvén dárda nyelére, iszom. (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Görög költő szobra, valószínűleg Arkhilokhosz. A II. sz.-ban készült római márványmásolat egy i. e. II. sz.-i görög alkotás után. Az itáliai Monté Calvo lábánál találták egy római villában Alkaiosz szobrával együtt. Görög márvány, magassága: 1,0S m. Koppenhága, Ny Carlsberg Glyptotek, lelt. sz.: 1563. A virágzó hellenisztikus szobrászatnak ez a tüzes pátoszú alkotása minden bizonnyal egy nagy görög költőt ábrázol, akinek hírnevét az Í3 bizonyítja, hogy a szobor fejének több másolata ismeretes. A daloló és lanton játszó költő csak lírikus lehetett, aki szenvedélyes vérmérsékletéről és erős egyéniségéről volt ismert. Ezért hihető az a többek által elfogadott feltevés, hogy Arkhilokhosz ábrázolásáról van szó, melyet Homéroszéhoz és más régmúlt időben élt irodalmi nagyságokéhoz hasonlóan képzelet után, művei szellemét felidézve alkottak meg. A remekmű azonban akkor is fogalmat ad arról a képről, amit a görögök régi nagy lírai költőikről alkottak, ha nem Arkhiloklioszt, hanem valamelyik kortársát ábrázolja.

25

ASSURBANAPLI asszír király, uralkodott i. e. 6 6 8 — 6 2 9

Assurbanapli, elterjedt modern névformája szerint Aszurbanipál, Asszíria ulolsó nagy uralkodója volt. Atyjának, Assurahiddina királynak akaratából testvérével, Samassumukinno I együtt kezilett uralkodni. () maga. Assur trónját, foglalta el, testvére periig Babilont, és DélMezopotámiát kapta. A hatalmas és látszatra legyőzhetetlen Asszíria közelgő végének előjele volt, hogy Assurbanaplinak egész uralkodását a fellázadt, tartományok és vazallus országok elleni büntető hadjáratokkal kellett eltöltenie. Első nagy háborúját Egyiptom ellen indította, amelyet Assurahiddina nagyrészt elfoglalt, de Taharqa etióp fáraó hamarosan újra visszaszerzett. Assurbanapli vereséget mért a fáraóra, egészen Felső-Egyiptomig hatolt, előre, bevonult Thébába, sőt egy Tanutamon elleni újabb hadjárat alkalmával Núbia északi részébe is. Egyiptom megszállása azonban nem tartott sokáig. Mihelyt az asszír hadsereg elvonult, az Assurbanapli által kinevezett kerületi kormányzók mozgolódni kezdtek, és végül a szaiszi kormányzó, Pszainmetik kiűzte az asszír helyőrségeket. Assurbanapli máinem kísérelte meg e legtávolabbi tartomány újbóli visszahódítását. Meg kellett elégednie azzal, hogy Szíria, Kisázsia és Ciprus renitens fejedelmeit hatalmának elismerésére ós adófizetésre kényszerítse. A vazallusok csaknem általános lázadásának fő oka az Assurbanapl i és testvére, Samassumukin közötti szakadás volt. A babiloni társuralkodó nem akarta elismerni testvérének primátusát, független politikát, kezdeményezett, s ezzel nemcsak a babiloniak mozgalmának állt az élére, hanem az asszírellenes gyűlöletet kihasználva, szövetségesül nyerte meg Elárn ós a Vörös-tenger környéki többi ország fejedelmeit is. Assurbanapli haddal vonult ellene, kíméletlen pusztítást vitt végbe Babilónia városaiban, és elfoglalta Babilont. Samassumukin a háborúban meghalt, Dél-Mezopotámia pedig újra az asszír igába kényszerült. Legtöbb hadjáratát Assurbanapli Elám ellen vezette. Az ország helytartói újra és újra fellázadtak, a megtorlások egyre sűrűbbek és véresebbek lettek, és Elám csaknem teljes elpusztításával végződtek. További büntető expedíciókra volt szükség Arábia és a nabateusok királyai ellen. Bármilyen gyakoriak és kegyetlenek voltak is a megtorló hadjáratok, már nem vezethettek tartós konszolidációhoz. Hacsak nem végződtek a fellázadt népek teljes kiirtásával, az asszír seregek távozása után azonnal felütötte főjét a lázadás. A háborúkban kimerült Asszíria nem sokkal több, mint 15 évvel a nagy király halála után összeomlott a módek és az újbabilóniaiak rohamától. A rendkívül müveit Assurbanapli valamennyi asszír király közül a művészetek és a kultúra legnagyobb támogatója volL. Ninivei palotáját rendkívüli szépségű domborművekkel díszíttette, és hatalmas könyvtárában összegyűjtötte Mezopotámia irodalmának és történeti dokumentumainak minden elérhető szövegét.

Assurbanapli krónikájából

(„Rassam-felirat")

. . . (Akkád lakói) mivel féltek a haláltól, . . . Samassumukinnal, urukkal együtt nem ugrottak n tűzbe, hanem . . . elmenekültek, búvóhelyet keresvén . . . egyetlen sem mertekült el, egyetlen bűnözőt sem szalasztott el a két kezem . . . A megmaradt lakosságot élve a kapuőrző szobrok közé tereltem . . . és lemészároltattam. Szétdarabolt htísukat a kutyákkal etettem fel. . . Assurbanapli utasítása könyvtárának gyarapítására A király parancsa Sadunuhoz . . . vedd magadhoz . . . a város tudósait . . . és a házunkban levő valamennyi táblát . . . a kövek feliratait és bármi fontos a palotában van . . . az értékes táblákat, amelyekről nektek tudomásotok van. de Assur országában nem találhatók meg, hozasd vle . . . És ha bármilyen táblát, vagy rituálét meglátsz, amelyről én nem írtam neked, . . . ugyanúgy készíts róla másolatot, és küldd színem elé. (Komoróczy Géza fordításai)

Assurbanapli oroszlán vadászaton. Alabástrom relief a király ninivei palotájának domborműdíszéből. JlagaBEsága: 1,57 in. I. e. 650 körül. London. British Museum, lelt. sz.: 124 854. A vadász it uz asszír királyok kedvelt sportja volt, melyet hadjárataik szüneteiben ugyanolyan nagy méretekben rendeztek meg, mint az emberekre való vadászatot. Assurbanapli vadászatot ábrázoló domborművei az asszír művészet legremekebb alkotásai közé tartoznak. A király harci kocsiján állva döfi le az eléje terelt nagyvadakat.

W

m

26

LÜKURGOSZ spártai törvényhozó, i. e. V I I . sz.

A hagyomány szerint Eunomosz fia, a régmúlt időkben élt előkelő származású spártai, aki a kiskorú király gyámjaként a sajátságos lakóniai alkotmányt megteremtette. Legkorábban Hérodotosz (i. e. V. sz.) említi; a személyére és életére vonatkozó adatok ellentmondásosak. Működésének idejére nézve az ókori híradások i. e. 1100 és 600 között ingadoznak, holott a régészeti kutatások bebizonyították, hogy a híres lakóniai alkotmány i. e. 600 előtt nem léphetett életbe. Egyes kutatók hajlanak arra, hogy Lükurgoszt egy régi helyi istenségnek tekintsék, akire a fokozatosan kialakult államrendet és törvényeket visszavezették, végül pedig halandó államférfinak képzelték el. A jól ismert spártai alkotmány az állam uralkodó rétegét szigorú szabályok szerint élő, edzett és egyszerű életmódhoz szoktatott polgárokból álló katonai kaszttá tette) s ezáltal biztosította az alávetettek kíméletlen elnyomását és Lakónia katonai fölényét. Az uralkodó rétegen belüli differenciálódás megakadályozására száműzték az államból a pénzt és a luxus minden fajtáját. Ennek a rendszernek a vonásait vitték át állítólagos megalapítójára, akit feddhetetlen erkölcsű puritánnak, hajthatatlanul következetes törvénykezőnek tartottak, s intézkedéseit isteni sugallatra és jóváhagyásra vezették vissza. Plutarkhosz; Lükurgosz 1 Lükurgoazról, a törvényhozóról úgyszólván egyetlen adat sincs, amely vitás ne lenne. A legkülönfélébb történetek maradtak fenn születéséről, utazásairól, haláláról, törvényhozói és államférfiúi tevékenykedéséről; de főként abban nem tudnak megegyezni a történetírók, hogy mikor élt. (Máthé Elek fordítása) Hérodotosz I. 6S . . . Midőn Lükurgosz, ki Spártában tekintélyes ember volt, Delphoiba ment a jóshelyre, a szentélybe léptekor rögtön így szólította meg a Püthia: „Kincses szentélyem küszöbéhez jössz te, Lükurgosz, kit kedvel Zeusz és valamennyi Olümpuszon élő. Nem tudom, istennek vagy mondjalak emberi lénynek ? Inkább isteni lényt sejtek benned, te Lükurgosz.'" Némelyek azt is állítják, hogy a Püthia adta neki a gondolatokat azon alkotmányhoz, mely most Spártában fennáll. Amint azonban á lakedaimóniak mondják, Lükurgosz az alkotmányt akkor, midőn gyámja volt unokaöccsének, Leóbotésznek, a spártai királynak, Krétából hozta át. Mert mihelyt átvette a gyámságot, az összes törvény eket megváltoztatta, s őrködött, hogy meg ne szegjék őket. (Geréb József fordítása) Plularkhosz: Lükurgosz 11 Mint mondják, a vagyonosok (a közös étkezés bevezetése miatt) haragudtak Lükurgoszra, tüntettek ellene és szidalmazták, majd kövekkel dobálták meg, úgyhogy futva menekült a főtérről . . . egy Alkandrosz nevű ifjú . , . üldözőbe vette . . . botjával fejbe vágta, és kiütötte a fél szemét. Lükurgosz nem törődött az ütés okozta fájdalommal, hanem előállt, s megmutatta a polgároknak sebektől vérző arcát és kivert fél szemét. A látvány szégyenkezéssel és részvéttel töltötte el őket, átadták neki Alkandroszt . . . Lükurgosz . . . Alkandroszt bevitte magával házába, de nem bántotta, még csak meg sem dorgálta, hanem elbocsátotta állandó szolgáit, s megparancsolta Alkandrosznak, hogy ő szolgálja ki. (Alkandrosz) megismerte, milyen szelíd és higgadt lelkű férfiú; megcsodálta szigorúan mértékletes életmódját és fáradtságot nem ismerő munkabírását. Végül annyira megszerette, hogy társainak és barátainak úgy beszélt róla, mint aki nemcsak hogy nem szigorú vagy nyers természetű, hanem a legszelídebb és legnyájasabb férfiú is. (Máthé Elek fordítása)

Lükurgosz. Spártai bronzpénz. Felirata: „Lükurgosz". A hátoldalon buzogány és kérükeion összevont képe koszorúban. Erős nagyításban. I. e. 100 körül. London, British Museum. A legendás törvényhozóról hiteles portré természetesen nem létezhetett, képzelet után alkotott szobrai elvesztek. Egy ilyen szobor lehetett a mintaképe a hellenisztikus korban kibocsátott spártai pénzeken látható fejnek, amely Lükurgoszt Zeuszhoz hasonlónak mutatja.

27

THALÉSZ görög filozófus és asztronómus, i . e . V I I . sz. v é g e — V I . sz. eleje

Examiosz és Kleobulinó fia, előkelő milétoszi család sarja, a „hót görög bölcs" egyike. Először élénken részt vett a politikai életben. A fenyegető perzsa hatalom ellen az ión városok szövetkezését szorgalmazta és segítséget nyújtott Kroiszosznak Kiirosz elleni hadjáratában, amikor állítólag eltérítette a Halüsz folyót útjából, hogy megkönnyítse a lüdiai sereg átkelését. Mivel később megengedhette magának, hogy kizárólag a tudománynak éljen, tehetősnek kellett lennie. Emellett szólnak azok az adatok, amelyek szerint Thalész — a gazdag inilétoszi kereskedők szokása szerint — sokat utazott és különböző vállalkozásokba nyereséggel fektette tőkéjét. Mindez nemcsak a tanulmányokhoz való visszavonulását segítette elő, hanem érdeklődésének irányát, is megszabta. Részletkutatásai ugyanis többnyire a görög kereskedők gyakorlati szükségleteiből indultak ki. Asztronómiai ismeretekre elsősorban a hajózáshoz volt szükség. Ezen a téren Thalész, a Babilóniában felhalmozott adatokra támaszkodva, igen jelentős eredményeket ért el (naptárreform, az i. e. 585 május 28-i napfogyatkozás állítólagos előrejelzése stb.). A mérnöki gyakorlatból nyert, főleg egyiptomi ismeretek általánosításával a geometria megalapítójává vált (távolságszámítás, háromszögelés stb.). Mint a természetfilozófia megteremtője, elsőként alkotott egységes elméletet a világ rendszeréről. Általa le nem írt tanítása szerint, minden létező eredete és alapja a víz, amelyből a világ Jött, és amelybe visszatér. Világképében a föld a vízen lebegő korong, s a föléje boruló levegőbura határán az égitestek ugyancsak vízen úsznak. Bármennyire is naivnak tűnjék ez a felfogás, a modern tudománytörténet igen nagyra értékeli Thalésznak azt az erőfeszítését, amellyel a mindenség egészére érvényes természettudományos elméletet kívánt adni.

Diogenész Laeriiosz: A bölcsek clele I, 24 Arisztotelész és Hippiasz szerint Thalész az élettelen dolgoknak is lelket tulajdonított, s állításéit a mágneskő és a borostyán (vonzásával) támasztolta alá. Pamphilé azt mondja, hogy Egyiptomban tanulta a geometriát és miután elsőként rajzolt a körbe derékszögű háromszöget, ökröt áldozott (az isteneknek). . . . Valószínűnek látszik, hogy politikai kérdésekben is kiváló tanácsokat adott. Amikor Kroiszosz szövetséget akart kötni a milétosziakkal, ezt megakadályozta, s minthogy Kürosz lett a győztes, Thalész megmentette a várost. Arisztotelész: Politika I. 11

(1259 a)

Mikor szegénysége miatt kigúnyolták, hogy ugyan haszontalan dolog a filozófia, akkor ő — mint mondják — előre látván csillagászati ismeretei alapján, hogy gazdag lesz az olajtermés, még a. télen, a kevés rendelkezésre álló pénzzel. . . Milétosz és Khiosz valamennyi olajprését olcsón bérbe vette . . . s midőn elérkezett az ideje . . . annyiért bocsátotta azokat rendelkezésre, amennyiért csak akarta, s így egy halom pénzt keresett, bizonyítva, hogy könnyű lenne a filozófusoknak gazdaggá válni, ha akarnának, de nem ez a cél, amelyre törekednek.

Thalész a hét bölcs között. Mozaik a campaniai Turre Annunziatából. Római másolat későhellenisztikus eredeti után. Nápoly, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 124545. A görög filozófiai iskolák szokása szerint szent ligetben vitatkozó bölcsek megnevezése sok vitára adott okot. Igen valószínű, hogy a balról a harmadik, pálcájával egy glóbuszra mutató öreg tudós Thalész, az asztronómia és kozmológia atyja. Az archaikus kor hét híres bölcsének (Biasz, Periandrosz, Pittakosz, Szolón, Khilón, Kleobulosz, Thalész) találkozóját — a közéjük tartozó Periandrosz udvarában — a római korban gyakran ábrázolták. A festményeken és mozaikokon ugyanúgy csak a képzelet alapján mutathatták be őket, mint szoborképmásaikon. A nápolyi mozaik előképének még egy másolata ismeretes (Róma, Villa Albani). Thalész egyetlen feliratos „portré"-herinájának fVatikán) a fejő hiányzik, így a festmények és mozaikok határozatlan arcvonásai alapján a képzeleti portré karakter-típusát pontosan meghatározni nem tudjuk.

28

PERIANDROSZ Korinthosz türannosza kb. i. e. 626 — 685

Köpszelosz korinthoszi türannosz fia. Uralma alatt a város virágkorát élte. Korinthosz hatalmát és a saját tekintélyét Kerküra szigetének visszafoglalásával, több kolónia alapításával, s a többi görög türannosszal való kapcsolata révén oly naggyá tette, hogy nemcsak a görög városok választották bírójukul, hanem a keleti birodalmak is összekötetésbe léptek vele. Főként a város iparát és kereskedelmét lendítette fel, amelynek ma is látható emlékei — a korinthoszi vázák óriási exportja mellett — a görög archaikus művészet legkorábbi monumentális alkotásai közé tartozó korfui Artemisz-templom maradványai. Mint más görög tiirannoszok, ő is a köznép széles rétegeire, íőként a kézművesekre támaszkodott, az arisztokratákat viszont üldözte. Innen ered a személyére vonatkozó hagyomány ellentétessége. Egyrészről ugyanis kegyetlen és gátlástalan zsarnok hírében állt, másrészről viszont — nyilván bölcs kormányzása miatt — a hét görög bölcs egyikének tartották. Jelmondata: „minden a gyakorlat" és fennmaradt mondásai tanúsítják, hogy nem elméleti filozófus, hanem az életbölcsességnek, főleg a politika tudományának volt a mestere.

Hérodotosz

III.

51—52.

(Miután Periandrosz hírét vette, hogy fia megtudta: anyját hirtelen haragjában az apja ölte meg) . . . ahol csak száműzött fia tartózkodott, mindenüvé elküldte követeit és megtiltotta, hogy bárki is házába fogadja. Bármely házhoz jutott tehát az üldözött, elűzetett, mert Periandrosz megtiltotta, hogy befogadják, és meghagyta, hogy kergessék ki .. . kihirdette, hogy aki a házába fogadná, vagy vele szóba állana, Apollónak szent bánatpénzt kell fizetnie meghatározott összegben. E kihirdetésre azután senki sem akart vele beszélni, sem házába befogadni. Erre maga a fiú sem merte a tilalmat megszegni és állandóan az oszlopcsarnokok között tartózkodott. A negyedik napon megpillantotta ót Periandrosz, amint mosdatlanul és éhezve összeesett; megszánta, fölhagyott haragjával, közelebb lépett és így szólt: „ó fiam, vajon mit tartasz kivánatosabbruik: mostani állapotodat, avagy az uralmat és vagyont, ami most az enyém, engedelmes fiúként atyádtól örökölnit . . ." így akarta Periandrosz megnyerni; de 6 atyjának semmi mást nem válaszolt, mint azt, hogy fizesse meg az istennek a bánatpénzt, mert vele szóba állott. (Geréb József fordítása) Diogenész Laertiosz I, 97—98. Periandrosz mondásaiból: Midőn valaki megkérdezte, hogy miért türannosz, igy válaszolt: „Mert ugyanolyan veszélyes önként visszavonulni, mint mások által kivettetni a hatalomból." Más mondásai: Az élvezetek mulandók, a dicsőség halhatatlan. A jólétben mérsékelt légy, a nyomorúságban okos. Légy egyforma barátaidhoz, akár szerencsések, akár szerencsétlenek. Bármiben állapodol is meg, tarts ki mellette. Titkot el ne árulj. Ne csak a bűnösöket fenyítsd meg, hanem azokat is, akiknek szándékukban állt a bűnt elkövetni.

periandrosz. Római kori herma alakú márványmásolat egy i. e. IV. sz.-ban készült görög szobor után. Tiburban, egy előkelő római villában találták. Felirata: „Korinthoszi Periandrosz, Küpszelosz fia. Minden a gyakorlat." Magassága: 77 em. Róma, Vatikáni Múzeum, lelt. sz.: 276. Periandroszról hiteles portré nem készülhetett, fennmaradt ábrázolásai főként római kori másolatok, olyan művekről készültek, amelyek a türannoszt képzelet után mint a hét bölcs egyikét mutatták be. Ezek rendszerint egy-egy szobor-, herma-, festmény- vagy mozaikciklushoz tartoztak. A bemutatott Periandrosz-ábrázolás meglehetősen általánosított, egyéni jellegzetességeket nem tüntet fel, de a Bzép és gondozott külső, valamint a tekintet határozott ébersége arra utal, hogy a bölcsességet gyakorlatban megvalósító férfit kívántak bemutatni.

29

ALKAIOSZ ÉS SZAPPHÓ görög költők, virágkoruk az i. e. V I . sz. eleje

Alkaiosz kb. i. e. 620-ban született Mütilénében, Leszbosz szigetén. Mint az arisztokrácia tagja, harcolt az egymás után hatalomra törő türannoszok ellen. Midőn Pittakosz türannosz került hatalomra, Egyiptomba, majd valószínűleg Trákiába emigrált, de még Pittakosz idejében visszatért szülőföldjére. Költeményeit később 10 könyvbe gyűjtötték össze. Férfias szenvedélyről tanúskodó politikai verseiben előszeretettel használta a hajózás képletes kifejezéseit. Nem kevésbé szépek szerelmi és lakoma-dalai, valamint himnuszai. Költészete az •egész ókor folyamán népszerű volt. Szapphó leszboszi költőnő, Alkaiosz kortársa, Szkamandroniimosz és Kleisz leánya, ugyancsak arisztokrata családból származott. Mütilénében fiatal lányokból társaságot (thiaszosz) alakított Aphrodité és a Múzsák tiszteletére. Barátnői körében, akikhez a hagyomány szerint rendkívül gyengéd szálak fűzték, a zenének, a táncnak és a költészetnek hódolt. K e r külaszhoz ment feleségül, akitől Kleisz nevű leánya született. Költeményeiben, melyeket később 9 könyvben adtak ki, igen gazdag és finom érzelmi élet, a női sors minden állomása — a leányszerelemtől a menyasszonyságon át az anyai szeretetig — utánozhatatlan hangulatú kifejezésre talált. Az ókoriak igen nagy becsben tartották, mint a legnagyobb nő-költőt, s az is maradt napjainkig.

Alkaiosz: A hazáról . . . kidobva minden terhei immár. csak menekülne a gálya népe. S a gálya, mlg vad viz veri oldalát, vágyat nem érez küzdeni már tovább ádáz viharral, görgeteggel: széttörik és szívese?i lesüllyed. Ily sorsa van hát: s én e bajok felöl feledkezöen, drága barátaim, Itt véletek vigadni vágyom, bakkhoszi jó lakomán mulatni. S mégis: hazánktól vissza miért vegyük szivünk, ha egy-két kótyagos össze is kuszált-kavart mindent . . . ? (Devecsori Gábor fordítása) Szapphó 114 Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan szakadós ma a szál, — vágy nehezül rám: mert a sudár, szép Aphrodité letepert! Szerető, szerető kell ma nekem már! (Radnóti Miklós fordítása)

Alkaiosz és Szapphó. Brügosz festő vörösalakos vázája, melyet a szicíliai Akragaszban találtak. I. e. 480—470. München, Antikensammlungen, lelt. sz.: 2416. Minthogy egyéni arcvonásokat megörökítő portréja egyiküknek sem maradhatott fenn, ezt a haláluk után száz évvel készült, névfelirataikkal ellátott vázaképet tartjuk legjellemzőbb ábrázolásuknak. A költő-pár mintegy felváltva énekel: Alkaiosz éppen megpendíti a húrokat, Szapphó pedig mély figyelemmel tekint reá. A nagy vázafestő rendkívül finom rajzának lírai hangulata nagyszerűen illik a kép tárgyához. A két költő későbbi szobor-képeinek azonosítása mindeddig nem sikerült. Egy vélemény szerint a koppenhágai költő-szobor (lásd Arkhilokhosznál) Alkaioszt mutatja be. Még nehezebb a Szapphóportré kérdése, mert költőnőként jellemzett képmás nem maradt ránk a görög portrék másolatai között.

SZOLÓN athéni törvényhozó kb. i. e. 6 4 0 — 5 6 0 Előkelő származású, de szerény anyagi helyzetű athéni polgár, aki nagy népszerűséget szerzett a Szalamisz birtokáért vívott harcban vállalt kezdeményező szerepével. Midőn Athénban a nagybirtokosok és az eladósodott köznép viszálya miatt tarthatatlanná vált a helyzet, arkhónná és „közvetítővé" választották (i. e. 594). Működését az adósságok eltörlésével kezdte, és megtiltotta, hogy a jövőbon az adósokat rabszolgává tegyék. Mértékegység-reformot. hajtott végre, majd a polgárokat vagyoni helyzetük alapján osztályokba sorolta, és rendezte ezek jogait. Alkotmányreformja befejezése után külföldre utazott, hogy ne kényszerüljön a törvények megváltoztatására. A viszályok ugyan nem csitultak el, de az új alkotmány Athén társadalmi és politikai továbbfejlődésének alapjává vált. Szolón nézeteit önigazoló és polemikus költeményekben — az athéni irodalom legrégebbi fennmaradt alkotásaiban — fejtette ki. Aggkorára megérte Peiszisztratosz türannoszi uralmát. Egyéniségét és közvetítő álláspontját tömören fejezi ki jeligéje: „méden a g a n " (semmit túlságosan). K é s ő b b a hét görög bölcs közé sorolták.

Arisztotelész: Ath. pol. V, 3. Szolón származásánál és népszerűségénél fogva az clsök között volt, ami azonban vagijoni helyzetét és foglalkozását illeti, a középréteghez tartozott, amint azt . . . maga is bizonyítja ezekben a sorokban, ahol a gazdagoknak azt tanácsolja, hogy ne akarjanak még többet szerezni: Nagyratörő szívetek fékezzétek valahára. Kik nagy bőség közt élitek elteteket; Oógötöket mérsékeljétek: nem sikerülhet Minden nektek sem, s én se hagyom magamat. Uo. XI,

1.

Miután pedig az alkotmányt az említett módon szabályozta, egyre-másra mentek hozzá és zaklatták törvényeivel kapcsolatban, egyesek kifogásaikkal, mások kérdéseikkel. Ő pedig sem azokat megváltoztatni nem akarta, sem pedig azt, hogy ottlétében meggyűlöljék, s így kereskedés és egyben világlátás céljából utazást tett Egyiptomba, azt mondván, hogy tíz évig nem tér vissza, mert úgy gondolja, hogy nem volna helyénvaló, ha ittmaradna és törvényeit magyarázgatná, hanem tegye mindenki azt, ami meg van írva. (Ritoók Zsigmond fordítása) Szolón: frg.

24,

16- 27. Hatalmat és jogot kibékítettem, így mindent véghez vittem, mit elvállaltam én. A jót s a rosszat egyazon szabály köti: igaz törvényt írtam, mely mindenhez talál. A kormánypálcát vette volna kézbe más, gonosz szándékú, kincsre vágyó férfiú, a népet meg se tudta volna tartani. Ha pártosokra hallgatok, ha megteszem, mit egyikük kívánt, vagy másikuk javalt, a városból ma hány ember hiányzanékl Ezért kellett védnem magam mindenfelől, s úgy járnom, mint a farkas jár ebek között. (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Szolón. Részlet egy Baalbekben talált mozaikról, amelyen Kalliopé múzsa körül a hét bölcs és Szókratész mellképei láthatók. Felirata: „ A z Athéni Szolón. Semmit túlságosan." III. sz. 2. fele. Beirut, Múzeum. Szolónnák életében nem állítottak szobrot, hiszen ez ellenkezett volna a közfelfogással, egyéni vonásokat pedig a korabeli művészet még nem ábrázolt. Irodalmi adatokból tudjuk, hogy az i. e. IV. sz.-ban Athénban elkészítették képzelet utáni szobrait, de sem ezek, sem másolataik nem maradtak ránk. A szíriai római kori mozaik valószínűleg e képmások nyomán, komoly aggastyánnak mutatja b^.

31

AISZÓPOSZ görög meseíró, i. e. V I . sz. első fele

A hagyomány szerint Kisázsiából, Phrügiából származott, rabszolga volt Szamosz szigetén, amíg ura, Iadmón fel nem szabadította. E g y darabig állítólag Lüdia királyának, Kroiszosznak udvarában tartózkodott. Egyes tudósítások szerint nyomorék volt, s általában éles gúnyolódónak tartották. Erre vall az az adat is, hogy egy vita során ölték meg Delphoiban, i. e. 564-ben. Bár személyének történetiségét biztosra vehetjük, az életére, jellemére és külsejére vonatkozó adatok bizonytalanok. Valószínű, hogy az ókoriak róla alkotott elképzeléseit elsősorban a neki tulajdonított görög mesekincs általános vonásai befolyásolták. Az aiszóposzi mesék tömör prózában fogalmazott rövid történetek, szereplőik többnyire állatok, néha tárgyak vagy emberek. Az elbeszélés mindig olyan erkölcsi tanulságot vagy életbölcsességet példáz, amely az egyszerű emberek, a szegények és a gyengék életfelfogásából, helyzetéből, keserű tapasztalataiból fakadt.Tudjuk, hogy a moralizáló vagy szatirikus állatmesék az ókori Kelet országaiban alakultak ki. Aiszóposz (Ezópus) keleti származása tehát — ténylegesen vagy szimbolikusan — a mesemotívumok eredetére utal, rabszolgasorsa és nyomoréksága pedig arra a társadalmi körre, amelynek gondolatvilágát a történetek kifejezték. Az író egyénisége ebben az esetben is a művekkel azonosult. Aiszóposz: A róka és a majom A róka és a majom együtt vándoroltak és közben az előkelőségről vitatkoztak. Mindketten sokat beszéltei:, már, mikor elértek egy temetőhöz. A majom odatekintett és felsóhajtott. Mikor a róka ennek okát kérdezte, a majom a síremlékekre mutatott és így szólt: „Hál hogyne jajgatnék, mikor őseim szabadonbocsátottjainak és rabszolgáinak síroszlopait látom?" A róka így felelt erre: „Hazudj csak, amennyit akarsz, hiszen ezek közül úgy sem kél. fel senki, hogy megcáfoljon téged." Az oroszlán és a vadszamár Az erős oroszléin és a gyorslábú vadszamár együtt indultak vadászatra. Mikor aztán elejtettek néhány állatot, az oroszlán osztotta, részekre a zsákmányt. „Elsőnek én viszek el egy részt" — mondotta — „mert király vagyok; a második darab mint a közösből járó rész illet engem; a harmadik rész miatt pedig meg fog gyűlni a bajod, ha el nem viszed az irhádat." (Sarkadi János fordítása)

Aiszóposz és a róka. Vörös alakos külix (boroscsésze) belső képe. A vázaképet az ún. „Bologna 4 1 7 " vázafestő Athénban festette az i. e. V. sz. közepe körül. Vulciban (Etruria) került elő, jelenleg a vatikáni Museo Gregoriano Etrusco gyűjteményében van, lelt. sz.: 16 552. Átmérője: 24 cm. Aiszóposzról, mint népszerű alakról és a görög mese atyjáról, az ókori irodalomból fennmaradt adatok szerint sok ábrázolás készült. Nem kisebb mester, mint Lüszipposz készítette egyik híres szobrát, de tudunk festményekről is, továbbá arról, hogy az athéniak nagyméretű szobrot készíttettek róla. Ezekből azonban semmi sem maradt ránk, és a későbbi másolatok között sem sikerült eddig utánzatukat megtalálni. A bemutatott vázaképen nincs ugyan névfelirat, de a karikatúraszérűén bemutatott nyeszlett és kopaszodó férfi, aki epy rókával társalog, aligha lehet más, mint az állatmesék hírneves szerzője.

KHILÓN görög államférfi, i. e. V I . sz. első felo Damagétosz fia, aki i. e. 660 körül az elsők között töltötte be Spártában az ephoroszi tisztséget. Van olyan hagyomány, miszerint 6 maga vezette volna be az ephorátust, Lakedaimón államrendjének egyik legfontosabb intézményét. Spárta virágkorában a királyok politikai hatalmát jórészt az ephoroszok tartották kezükben, akik először a szabad polgárok érdekeit képviselték és csak később váltak az oligarchikus arisztokrácia vezetőivé. E hivatal megalapítása tehát döntő fontosságú alkotmányreformnak számított, amiért azután Khilónt joggal sorolta az 'utókor az archaikus görög államok nagy reformátorait tömörítő „hét bölcs" körébe. Személyének történetiségéhez és jelentőségéhez nem férhet kétség: Spártában még háromnegyed évezred elteltével is vallásoB tiszteletben tartották sírját (Pauszaniasz I I I , 16, 4), s az ásatások során előkerült egy tiszteletére állított és névfeliratával ellátott archaikus dombormű töredéke is. Életéről és valóságos tevékenységéről azonban még a többi archaikus bölcsénél is kevesebbet tudunk; hosszú, elégikus költeménye elveszett, a történeti tényeket pedig elhomályosították az évszázadok során szövődött legendák. Khilón elsősorban szófukarságáról és lakonikusan tömör mondásairól volt nevezetes. Ez a modor a spártai arisztokrácia jellemzője volt, a „khilóni beszéd" ennyiben tehát föltétlenül valóságos; azt azonban, hogy a nevéhez fűződő számos aforizma közül melyik eredeti, már nem tudjuk eldönteni.

Diogenész Laertiosz: Filozófusok élete I. 3. (69) Midőn azt kérdezték tőle, miben van a különbség a müveit és a műveletlen ember közölt, Khilón azt válaszolta: ,,.4 jó reménységben." Mi a nehéz ? „Megőrizni a titkot, jól felhasználni a szabad időt, képesnek lenni elviselni az igazságtalanságot." Néhány további jó tanácsa: . . . (70) Fürgébben látogasd meg barátaidat ha szükségben vannak, mint akkor, amikor jól megy a soruk . . . A halottakat nem szabad gyalázni. Tiszteld az öregkort . . . Inkább a kárt válaszd, mint a tisztességtelen hasznot: az egyik csak egyszer fájdalmas, a másik örökre. Ne nevess más szerencsétlenségén . . . (72) Hermipposz szerint Pi-szában halt meg, miután felköszöntötte fiát, akt olümpiai győztes lett az ökölvívásban. Végét a magas kor gyöngeségével párosult rendkívüli öröm okozta.

Khilón. Festmény egy ostiai épület („Palazzo dei Cesarí") latrinájának falán. Felirata: „A lakedaimóni Khilón" (görögül) és „Vissire tacite Chilon docuit subdolus." Hadrianus kora. A festmény Khilónt fejét kezére támasztva gondolkodó szakállas filozófusként ábrázolja. Khilónról egykorú portré nem készülhetett. Jóval később, legkorábban a IV. sz.-tól kezdve készítettek róla képzeleti portrékat, amelyek a róla alkotott fogalmat testesítették meg. Szoborképmásának még másolatait sem ismerjük. A római császárság későbbi századaiból több mozaik-emblémát ismerünk, amolyek Khilón nóvfeliratával vagy egy mondásával ellátott szakállas filozófusalakot ábrázolnak. Ezek a képek abban az időben keletkeztek, amikor az előkelő rómaiak körében divattá vált a házak dísztermeinek és könyvtárainak a görög bölcsek képével való díszítése. Valószínű, hogy a mozaikábrázolások és az ostiai falfestmény nem annyira szoborképmások, mint inkább a híre3 emberekről Bzóló életrajz- és képgyűjteményeket tartalmazó könyvek illusztrációi, illetve ezek nyomán szerkesztett festő-mintakönyvek alapján készültek. Az ostiai festmény egészen külonÖ3 összefüggésbe tartozik. Nyilván egy nagyvárosi gúnyolódó ötlete alapján a nyilvános árnyékszék falaira a hét bölcs képét festették, és melléjük nevükön kívül szellemeskedő mondatokat írtak,, amelyek a legendás bölc3ek szájába az árnyékszék illő használatára vonatkozó tanácsokat adtak. A tréfa nem túlságosan Ízlése3, mégsem tagadható a római gazdagok felületes kultúrsznobiimusára irányuló gyilkoB szatírájának találó volta.

33

KROISZOSZ Liidia királya, uralkodott, i. e. kb. 560 —546

Aliiat.tész király fia és utódja, Lüdia utolsó királya. A Kisázsia nyugati részének közepún fekvő Lüdia az i. e. V I I . sz.-ban jelentős hatalommá fejlődött. E z t elsősorban annak köszönhette, hogy az i. e. I. évezred elején nem lévén egyetlen elő-ázsiai nagyhatalom sem, amely Kisázsia erőforrásait kisajátította volna, az ország értékes érclelőhelyeinek birtokában a Földközi-tenger partvidékén felvirágzó görög városok és a belső-anatóliai népek közötti kereskedelem lehetőségeit saját hasznára aknázhatta ki. Aliiattész, de különösen Kroiszosz (Krőzus) uralkodása alatt jutott a liid birodalom fejlődésének csúcspontjára. Kroiszosz Lükia és Kilikia kivételével Kisázsia egész nyugati részét hatalmába kerítette, elfoglalta a görög városokat és befolyása alatt tartotta a görög szigetek nagy részét is. Legendássá vált mesés gazdagságát részben az uralma alatt álló országok és városok adóiból, részben pedig a bányák és a Paktolosz folyó aranymosásának jövedelméből nyerte. Bar hódítóként nem volt kíméletes, a görögökkel való kapcsolata mégsem volt kedvezőtlen. Ezt nemcsak annak köszönhette, hogy a kisázsiai görögök közül — akik első ízben kerültek egy nagy keleti állam fennhatósága alá — sokakat fogadott szolgálatába, hanem főként annak, hogy bőkezűen szórta ajándékait a nagy görög szentélyek kincstáraiba, jól tudván, hogy ezzel előnyösen befolyásolja a görögök közvéleményét irányító központok s főleg a jósdák hangulatát. Hozzájárult az epheszoszi Artemiszion fényes újjáépítéséhez is, leginkább azonban a legfontosabb jóshelyeket, Delphoit és Didümát támogatta. A görög jósdáktól rendszeresen kért tanácsot, amiben persze politikai meggondolások vezették, de maguk a görögök ezt a saját isteneik fölényének elismeréseként értelmezték. A Kroiszosz számára adott jórészt legendás delphoi jóslatok a görög orákulumok klasszikus példatárát alkotják. A legismertebb közülük az a jóslat, ami állítólag Kroiszoszt és királyságát a végromlásba döntötte. Midőn keleten Kürosszal az élén felemelkedett a perzsa nagyhatalom, Kroiszosz vele szemben Egyiptomra és a görögökre akart, támaszkodni. Ezt a szövetséget azonban nem sikerült kihasználnia, mert mikor Delphoi állítólagos kétértelmű biztatására* átlépte az országának határát képező Haliisz folyót, Kürosz súlyos vereséget mért rá, majd a fővárosba, Szardeiszbe zárkózott uralkodót i.shamarosan hatalmába kerítette. Kroiszoszt ekkor a valóságban Kürosz megölette, a legendák szerint azonban csodálatos módon megmenekült a máglyáról. A történet magva talán egy öngyilkossági kísérlet lehetett.

Hérodotosz I,

53;

86—87.

Az ajándékokat kiiérő lüd követeknek Kroiszosz megparancsolta, hogy kérdezzék meg a jóshelyeket: inditson-e háborút a perzsák ellen, és hogy megnyerheti-e valamely nép hadát szövetségesül . . . mindkét jóshely válasza egyformán hangzóit: ha Kroiszosz háborút indit a perzsák ellen, nagy birodalmat fog megdönteni. . . (86) . . . És beteljesedett a jóslat: saját nagy birodalmát döntötte meg. Miután a perzsák elfogták, Kürosz elé vezették. A perzsa király hatalmas máglyát rakatott, és ráléptette a láncra vert Kroiszoszt tizennégy lüd fiúval együtt . . . (87) Amikor — így beszéli a lüd hagyomány — Kroiszosz megérlelte, hogy Kürosz megváltoztatta szándékát, de látta, hogy emberei hasztalan iparkodnak eloltani a tüzel, fennhangon Apollónhoz könyörgött . . . s mialatt könnyezve könyörgött az istenséghez, a derült és szélcsendes idő hirtelen felhősre és viharosra fordult; erős zápor kerekedett, amely eloltotta a máglyát. (Terényi István fordítási)

Kroiszosz a máglyán. Műszón athéni vázafestő képe egy Vulciban talált amphorán. A váza magassága: 58,5 cm. I. e. 500 kör. Párizs, Louvre, lelt. sz.: G197. A késő archaikus festő — bár fényes külsővel — de teljesen saját korának görög elképzelése szerint ábrázolta a lüd királyt. A jelenet a Kroiszosz-legenda Hérodotosztól eltérő változatát adja: minden arra vall, hogy itt a király önkéntesen választ tűzhalált a fogság helyett, s díszbe öltözötten úgy áldoz a máglya tetején, mintha önmaga halotti máglyájának róná le tiszteletét. A kép alapján nem világos, hogy a vázafestő a történet befejezését hogyan képzelte e).

ANAX1MANDR0SZ görög filozófus, i. e. 6 1 0 — 5 4 7 / 6 A milétoszi Praxiadész fia, Thalész tanítványa és utódja az ión természetfilozófiai iskola élén. Személyéről és egyéniségéről — elődjével ellentétben — szinte semmiféle értesülésünk sincs, kivéve, hogy állítólag ő vezette az egyik milétoszi kolónia alapítását. Az ókori szerzők annál bővebben szólnak tanításainak alapelveiről, ami nyilván annak köszönhető, hogy Anaxirnandrosz egy — számunkra elveszett — könyvet írt a természetről, megteremtvén ezzel a görög irodalom próza-műfaját. Thalész módszerét és alapfelfogását átvette, de tanait messze túlhaladva építette ki a saját, impozáns világképét. Neki tulajdonítják az évszakokat és napéjegyenlőségeket is mutató napóra, valamint a quadráns (gnómón) feltalálását; ő készítette az első föld- és csillagtérképet. Átfogó elméletet dolgozott ki a világegyetem keletkezéséről és szerkezetéről. A kozmosz szerinte gömb alakú ós geocentrikus, a Föld a bolygóövek közepén lebeg. Az égitestek keletkezését a tűz hatására vezette vissza, az élőlények lótrejövetelét pedig az alkalmazkodás során bekövetkező átalakulással magyarázta. Természetfilozófiájának központi tétele a mindenség egységes alapelemére vonatkozó tanítás voltE z t Thalésszal ós más filozófusokkal ellentétben egyetlen konkrét elemmel sem azonosís totta, hanem határtalannak, meghatározhatatlan ősanyagnak (apeiron) nevezte, s ezzel megközelítette a modern természettudomány örökké mozgásban levő anyagának fogalmát.

Anaxirnandrosz töredékeiből Diels Jr. A 10. (Theophrasztrosz után) . . . Anaxirnandrosz azt állította, hogy minden keletkezés és elmúlás egyedüli oka a határtalan; szerinte ebből váltak ki az egek és általában az összes világok, amelyeknek száma végtelen. Tanítása szerint az elmúlás és jóval korábban a keletkezés, úgy jön létre, hogy azok végtelen időtől fogva körforgásban követik egymást. Szerinte a Föld formájára nézve henger alakú, s magassága egyenlő szélességének egyharmad részével. Azt is állítja, hogy a meleg és a hideg örök termékenyítő képessége a világ keletkezésének folyamán alakult ki s hogy a Földet övező levegőt egy ebből a lángból való gömb vette körül, miként áfát a kéreg. Amikor ez a tűzgömb szétszakadt és bizonyos körökbe zárult, létrejött a Nap, a Iiold, és létrejöttek a csillagok. Azt is mondja, hogy az ember eredetileg másfajú élőlényektől származott. Ezt abból következteti, hogy a többi (élőlény) születése után nemsokára maga táplálkozik, csak egyedül az ember szorul hosszú ideig tartó dajkálásra. Éppen ezért, ha kezdettől fogva ilyen lett volna, nem lett volna képes fennmaradni. Diels fr. A 30.

(Plutarkhosz: Symp.

VIII, S, 4.)

(Anaxirnandrosz) ugyanis azt mondja, hogy a halak és az emberek nem (a mostanival) azonos körülmények között (éltek), hanem az emberek kezdetben a halak belsejében jöttek létre és tápláltattak . . . és csak akkor jöttek elő és vették birtokukba a Földet, amikor már elég erősek voltak arra, hogy önmagukon segítsenek.

Anaxirnandrosz. Képzeleti portré Rómában talált relieftöredéken. Márvány, magassága: 17,5 cm. Kora császárkori munka, amely talán egy festményt utánoz. Felirata: „Anaxirnandrosz". Róma, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 506. A dombormű valószínűleg a bölcsek egy csoportját mutatta be. Anaxirnandrosz himationt visel, ültében kezére támasztja fejét és gondolataiba mélyed. A filozófus képzeleti portréjának típusát a hellenizmus idején alakíthatták ki. Nem lévén semmiféle támpont egyéni vonásaira és karakterére, Anaximandroszt a képmás alkotója magas és redőzött homlokú, összevont szemöldökű, szakállas férfiúnak képzelte el, aki nem törődve a külvilággal, figyelmét gondolataira összpontosítja. A bemutatott emlék az egyetlen felirattal hitelesített Anaximandrosz-ábrázolás; egy trieri mozaik filozófusalakját a kezében tartott napóra miatt tartják feltételesen az ő képének.

AMASZISZ Egyiptom királya, uralkodott 6 6 9 — 5 2 6 Ahmesz, görögös nevén Amaszisz az egyiptomi hadsereg bennszülött C3apatte3teinek parancsnoka volt Apriész fáraó alatt, aki támadó háborúival és a görög zsoldo3csapatok előnybon részesítésével elégedetlenséget keltett az egyiptomi nép körében. 569-ben katonai lázadás tört ki, amely Amasziszt emelte királlyá. Apriész görög zsoldosainak és a felkelők csapatainak ütközete Amaszisz győzelmével végződött, aki elődjét fogságba ejtette, majd miután a forrongó tömegek meggyilkolták, királyi pompával eltemette az uralkodóház szaiszi sírboltjában. Kegyeletes eljárását az magyarázza, hogy alacsony származású jövevény volt az I. Pszammetik által alapított X X V I . dinasztia uralkodóinak sorában, s így mindent megtett, hogy trónfoglalását legalizálja. H o g y ez teljes mértékben sikerült, azt nem annyira a formaságoknak, mint inkább rendkívül okos ós eredményes politikájának köszönhette. Elődjével szemben következetes békepolitikát folytatott. Békés kapcsolatra lépett Nabukodonozor babiloni királlyal; a szomszédos Kürénével is szövetséget kötött, és egy ottani arisztokrata nőt, Ladikét vette feleségül. Midőn Kiirosz perzsa király megalapította a hatalmas Akhaimenida birodalmat, a fenyegető nagyhatalommal szemben, Babilonnal és Lüd iával véd- és dacszövetséget kötött. Egyetlen hódítása Ciprus szigetének elfoglalása volt. Hosszú uralma alatt béke honolt Egyiptomban, amely minden tekintetben felvirágzott. A király politikai bölcsességét legjobban a görögökkel szemben folytatott politikája bizonyítja. Jól tudta, hogy sem a betelepedett görög kereskedők tevékenységét, sem az erős görög zsoldoscsapatok segítségét nem nélkülözheti. H o g y az egyiptomiak féltékenységét csillapítsa, a zsoldosokat az összes támaszpontokról a stratégiailag kulcsfontosságú Memphiszbe összpontosította, a kereskedőknek pedig egyetlen várost, Naukratiszt jelölte ki tartózkodási helyül. Ezzel megszüntette a súrlódásokat, s egyben a görögök számára kedvezőbb feltételeket, magának pedig jobb ellenőrzési lehetőséget teremtett. Görögország szentélyeit, gazdag ajándékokkal halmozta el, s így országát minden oldalról baráti államokkal vette körül. A görög köztudatban Amaszisz nagy rokonszenvnek örvendett, alakja köré anekdoták és legendák fűződtek, hazájában pedig nagy népszerűséget élvezett. Bölcs kormányzati reformjai miatt nagy törvényhozó hírében állt. A trónon is megőrizte egyszerű származásából és katonai pályafutásából következő józan és közvetlen magatartását. Több mint 40 éves uralkodás után hunyt el, nem sokkal azelőtt, hogy Kambüszész perzsa király elfoglalta Egyiptomot.

Hérodotosz

II.

(172) Az egyiptomiak A maeziszt eleinte meglehetősen lenézték, s nem részesítették valami nagy tiszteletben, mivel azelílt közönséges polgár volt. . . Amaszisz azonban okosságával éppen nem ügyetlenül megnyerte őket. (173) A következő napirendet vezette be: buzgón intézte az elébe hozott ügyeket kora reggeltől addig, amíg a piac megtelt, azután pedig iddogált, megtréfálta ivócimboráit, s bolondos és mulatós volt. Barátai emiatt aggódtak érte, s figyelmeztették . . . Amaszisz ezt felelte nekik: „Akik íjat használnak, csak akkor feszítik ki, amikor szükségük van rá, utána meglazüják. Mert ha mindig ki volna feszítve, elpattanna, s nem lehelne használni, amikor szükség van rá. Ilyen az emberi szervezet is . . ." (Terényi István fordítási) (177) Mint mondják, Amaszisz királysága alatt volt Egyiptom a legboldogabb . . . , s állítólag ekkor 20 000 népes város volt az orszagban. Amaszisz vezette be azt a törvényt . . . hogy minden egyiptominak évenként ki kell mutatnia . . . miből él. . . Az athéni Szolón Egyiptomból vette át ezt a törvényt . . . (Hahn István fordítása)

Amaszisz. Quarcitfej monumentális királyszoborról. Magassága: 43 cm. Philadelphia, Egyetemi Múzeum, lelt. sz.: E. 14303. A szaiszi korszak régi hagyományokat felelevenítő szobrászatának ez a kifogástalan szépségű remeke, valóságos külsejétől tökéletesen elvonatkoztatott formában, királyi sisakkal és az Üjbirodalom fáraóinak eszményét felújítva mutatja be az uralkodót.

36

PEISZISZTRATOSZ ES FIAT. athéni türanno3zok i. e. 5 6 0 — 5 1 0

Az attikai Braurónban született egy előkelő családból. A n y j a Szolón rokona volt, ősei között emlegették a püloszi Néléidák királyi nemzetségét és Peiszisztratoszt, a száz évvel korábbi athéni államférfit. Szolón törvényhozása utáni évtizedekben Athénban újra kiélesedett a politikai harc a társadalom különböző rétegei között. Peiszisztratosz a legszegényebb és legradikálisabb réteg, a hegyvidéki Diakrioi élére állt. Népszerűségét fokozta, hogy a Megara elleni harcokban különösen kitüntette magát. Személyes biztonságára hivatkozva azt kérte a népgyűléstől, hogy buzogánnyal felfegyverzett testőröket adjanak melléje. Mikor ezt megkapta, megszállta az Akropoliszt, és hatalmába kerítette a várost. Első uralma nem tartott sokáig, mert öt óv után a módosabb rétegek pártjainak szövetsége elűzte. Az arisztokrácia ólén álló Alkmeonidák hívására tért vissza, de ez a szövetsége sem bizonyult tartósnak, úgyhogy másodszor is száműzetésbe kényszerült. Most már körültekintőbben fogott hozzá a hatalom visszaszerzéséhez. Trákiai és makedóniai aranybányákból szerzett tekintélyes vagyont, s ebből zsoldos sereget állított fel, s szövetséget kötött más államok nemességével. 10 év után tért vissza Attikába, s a paliénéi csatában aratott győzelmével végleg kezébe ragadta az államhatalmat. 527-ben bekövetkezett betegség okozta haláláig békében kormányozta Athént, amely uralma alatt felvirágzott és a vezető görög államok közé emelkedett. Hatalma nem törvényes alapon, hanem a fegyveres erőn nyugodott, de Attika lakosságának többsége támogatta. Peiszisztratosz pártolta a szegény kisbirtokosokat, legfőbb támaszát azonban a városi iparos-kézműves réteg képezte. Elsősorban ennek kedvezett nagyvonalú kereskedelempolitikája és jelentős építkezési tevékenysége. Az Athéna baglyával díszített athéni pénzek az ő uralma alatt a görög világ legkeresettebb fizetőeszközévé váltak, s az attikai fazekasipar termékei az egész Mediterráneumban elterjedtek. Kolóniát alapított Szigeionban (a trójai parton), ahol egyik fia, Hégészisztratosz lett a türannosz. Minthogy a szemközti partvidéket, az idősebb Mütiadész kerítette hatalmába, Athén vált a Feketetenger bejáratának urává. Az ipar és a kereskedelem fejlesztésével, valamint sikeres külpolitikájával Peiszisztratosz alapozta meg Athén jövőbeni nagyhatalmi szerepét. Halála után két fia. Hippiasz és Hipparkhosz lépett örökébe. Ők azonban már nem tudták megőrizni a hatalmat: a megerősödött köznépbon kialakuló demokratikus törekvést kihasználva az athéni nemesek sikerrel szálltak szembe a nagy érdemeket szerzett, de idejétmúlt egyeduralommal. 514-ben Hipparkhoszt merénylők ölték meg, 510-ben pedig a száműzetésben élő Alkmeonidák Spárta segítségével megadásra kényszerítették és elűzték Hippiaszt.

Arisztotelész: Az athéni állam XVI. (2) Peiszisztratosz . . . az állam ügyeit mértéktartóan vezette és inkább alkotmányosan, mint türannosz módjára; mert egyébként is emberszerető és szelíd volt. A vétkesek irányában is megbocsátó, de ezen túlmenőleg az ínséges helyzetben levőknek pénzt is adott kölcsön munkájukhoz, hogy a földművelésből meg tudjanak élni. (7—8) Egyébként sem terhelte meg a tömeget semmivel uralkodása idején, hanem mindig békét teremtett számukra és biztosította a belső nyugalmat . . . Mindabból, amit róla mondtak, a legnagyobb jelentőségű az, hogy népbarát lelkületű és emberséges volt. Mert általában mindent a törvények szerint kívánt intézni, semmilyen anyagi előnyt nem juttatva magának, s egyszer, mikor emberölés vádjával az Areioszpagosz elé idéztetett, személyesen jelent meg, hogy védekezzék, vádlója viszo?it félelmében elejtette a vádat. (Ritoók Zsigmond fordítása)

Peiszisztratosz egyik fia. Az athéni Akropoliszon talált töredékek egy lovasszoborból. Márvány. A fej a párizsi Louvre-ba került, lelt. sz.: 3104, magassága: 29 cm. A ló és a test töredékei az athéni Akropolisz-múzeumban, lelt. sz.: 590. Az i. e. VI. sz. közepe körül készült kiváló alkotás a fogadalmi szobroknak abba a csoportjába tartozott, amelyet Peiszisztratosz és fiai alatt állítottak fel az Akropoliszon, s a perzsa dúlás után kerültek föld alá. Az aprólékos és finom kidolgozás, valamint a derűs kifejezés jellemző a késő archaikus Athén virágzó művészetére. A töredékek eredetileg két lovast ábrázoló emlékműhöz tartoztak. Joggal tételezzük fel, hogy ez az átlagon felüli mű Peiszisztratosz fiait ábrázolta, s talán a paliénéi csatában véghezvitt hősi tetteik megörökítésére állították fel.

HARMOMOSZ ES ARISZTOGEITÓN athéni zsarnok-gyilkosok i. e. 514-ben A fiatalabb Harmodiosz és az idősebb Arisztogeitón athéni arisztokrata nemzetségek tagjai voltak, akik néhány évvel a tiirannisz végleges megdöntése előtt Hipparkhoszt, az uralkodó Peiszisztratida testvérpár egyikét meggyilkolták, s ezzel az athéni hagyományban a szabadság hőseivé nőttek. Peiszisztratosz, majd fiai Hippiasz ós Hipparkhosz -— a többi görög állam türannoszaihoz hasonlóan — főként a köznépre, a kisbirtokosokra és a kereskedőiparos rétegre támaszkodva tartották fenn uralmukat,, és korlátozták a korábban uralkodó nagybirtokos arisztokrácia hatalmát. Az arisztokrácia tagjainak tehát minden okuk megvolt arra, hogy ellenük merényletet szervezzenek. A görög történetírásban, főként Thuküdidósz művében és Arisztotelész alább idézett elbeszélésében azonban a merényletet kizárólag magánügyből eredő bosszúval magyarázták. Valójában az történhetett, hogy — mint általában — személyes ellentétekből alakult ki az összeesküvés és a merénylet, terve, amely azonban az adott pillanatban semmi esetre sem lehetett mentes a politikai céloktól. A türannisz megdöntése ekkor már küszöbön állt Athénban. Midőn négy évvel később, i. e. 510-ben az életben maradt zsarnokot., Hippiaszt elűzték, és megteremtették a demokratikus államformát, Harmodioszt ós Arisztogeitónt a demokrácia vértanúivá avatták, szoborcsoportjukat — Anténór művét — felállították az Agorán, Szimonidész költeményt írt. tiszteletükre, leszármazottaiknak pedig megszavazták a prütaneionban (tanácsház) való étkezés megtiszteltetését. A perzsa betöréskor Xerxész elhurcoltat.ta a szobrokat szuszai palotájába, ahonnan csak a hellenizmus idején, a perzsa birodalom megdöntése után kerültek vissza Athénba. Helyettük a plataiai csata után az athéniak új szoborcsoportot állítottak fel (i. e. 477—76), Kritiosz és Nésziotész szobrászok művét.

Arisztotelész: Az athéni állam 18. Thettalosz (Peiszisztratosz törvénytelen fia) . . . beleszeretett . . . Harmodioszba, s kudarcot vallván iránta való szerelmével, nem fékezte haragját, hanem minden alkalommal kimutatta rosszindulatát; míg végre, mikor Harmodiosz nővére a Panathénaián kosárvivő akart lenni, megtiltotta, s Harmodioszt, •mint elpuhult emberi ócsárolta. Harmodiosz és Arisztogeitón ezen feldühödve sokak részvételével végrehajtotta tettét. A Panathénaián oldalról szemmel tartották az Akropoliszban Hippiaszt, csakhogy észrevéve, hogy valaki a dologban részt vevők közül barátságosan együtt van Hippiasszal, azt gondolták, hogy árulkodik. Ezért elfogatásuk előtt akarván még valamit tenni, lementek, s a többieknél előbb kirobbantották a felkelést. Így ugyan Hipparkhoszt, aki a Leókoreion melleit rendezte a menetet, megölték, de az egész vállalkozást tönkretették. Közülük Harmodiosz rögtön meghalt a testőrök kezétől, Arisztogeitón csak később, miután elfogták és hosszú ideig kínozták. (Ritoók Zsigmond fordítása) riinius: Naturális história 34, 17. Tudtommal az athéniak voltak azok, akik első ízben állítottak fel köztéren szobrot a két zsarnokölőnek, Harmodiosznak és Arisztogeitónnak, ugyanabban az évben, amikor Rómából is elkergették a királyokat. . . (Szilágyi János György fordítása)

Harmodioiz és Arisztogeitón. Római kori márványmásolatok Hadrianus tiburi villájából, Kritiosz és Nésziotész i. e. 477/76-ban felállított bronz szoborcsoportja után. Magassága: 195 cm. Nápoly, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 6009 — 6010. A csoport a kora klasszikus görög szobrászat „szigorú stílusában" a merénylőket a támadás pillanatában ábrázolja: Harmodiosz csapásra emeli kardját, Arisztogeitón köpennyel fedett karját előre nyújtva védi bajtársát. A fejek, melyek közül Arisztogeitónét egy másik másolatról egészítették ki, semmifele egyénítést sem tartalmaznak, hanem az athéniak eszményi férfitípusát testesítik meg. A merénylők heroizálását mutatja az is, hogy ruhái.lanul ábrázolták őket. Egy vörös alakos váza képe, amely a szoborcsoporttal egy időben készült, nem tartozván az állami emlékművek sorába, a szokásos öltözékben mutatja be a zsarnokölőket áldozatukkal együtt.

38

LUCIUS JUNIUS BRUTUS a római köztársaság legendás alapítója

A római történetírás a eonsulok sorát i. e. 509-ben L. Iunius Brutusszal és Lucius Tarquinius Collatinusszal kezdi. Az utóbbi volt, állítólag az a római nemes, akinek feleségét Tarquinius Superbus király fia meggyalázta, s emiatt határozta volna el Brutus, hogy megdönti a királyságot. A történészek egy része azon a véleményen van, hogy az etruszk uralom megdöntése és a köztársaság megalakítása jóval később, valószínűleg az i. e. V. sz. 70-es éveiben történt, L. .Junius Brutus pedig nem is létezett, hanem kitalált személy, akit a királyság megdöntéséről szóló történelmi legenda hősévé tettek, hogy ezáltal egy római előkelő család számára nagy múltat és kiváló őst teremtsenek. A legenda viszonylag korán kialakult, de szilárd formát csak az i. e. ITT. sz.-ban kapott, midőh a. hódító város homályos történetét fiktív krónikákkal és consul-listéval egészítették ki. Annyi bizonyos, hogy az i. e. I I . sz.-ban Brutus alakja már elevenen élt a rómaiak tudatában, mert Aceius egy színjátékot írt róla. Miként vannak valóságos történeti személyek, akiknek emléke és tettei elvesztek a feledés homályában, varinak olyanok is, akik nem léteztek ugyan, de a történelmi tudatban olyan jelentőségre tettek szert., hogy az utókor gondolkodását és tetteit komolyan befolyásolták. Ilyen volt Brutus is, a római köztársaság oligarchikus vezetőrétegének eszményképe, aki drámai élettörténetével és jellemével valósággal hús-vér alakká formálódott, lelkébe vésődött több évezred tanulóifjúságának. Az idők folyamán nemcsak a királyok elűzését kapcsolták Brutus nevéhez, hanem egy sor alkotmányos intézkedést, is, mint a consuli hivatal megteremtését, a senatus kibővítését stb. Egyéniségének regényes képéhez tartozott fiatalkori színlelt ostobasága, melyhez a Brutus név jelentése (bolond) szolgált kiindulásul, kérlelhetetlen szigorúsága a királyság szolgálatába állt fiainak kivégeztetésében és hősi halála a király mellett küzdő sógorával vívott párharcban.

Plutarkhosz: Brutus 1 Marcus Brutus annak a Iunius Brutusnak volt a leszármazottja, akinek a rómaiak a Capitoliumon a királyok szobrai kiizt, kezében kivont kardot tartó bronzszobrot emeltek, mert ő döntötte le véglegesen a Tarquiniusok trónját. . . . ez a Brutus, akár a hidegen kovácsolt kardpenge, rideg természetű ember volt, jellemét a tudományok nem szelídítették meg, és a királyok elleni gyűlöletében még fiainak megölésére is vetemedeti. (Máthé Elek fordítása) Livius: Róma története II, 5 Miután a királyi család vagyonát széthordták, elítélték az árulókat; az ítélet végrehajtása azért volt különösképpen látványos, mert a consuli tisztség arra kötelezett egy apát. hogy gyermekei halálbüntetését elrendelje; ily módon azt, akit egyébként el kellett volna távolítani, hogy ne lássa a dolgot, a sors arra jelölte ki. hogy maga legyen az ítélet végrehajtója . . . A meztelenre vetkőztetett bűnösöket megvesszőzik és bárddal lefejezik; közben egész idő alatt az apa vonásait, arcát figyeli mindenki — az állami igazságszolgáltatás képviselőjének arckifejezése mögött megmutatkozik az apai érzés. (Kis Ferenc fordítása)

L. Iunius Brutus. Képzeletbeli képmás i. e. 60/59-ben kibocsátott római ezüst denarius előoldalán. A hátoldalon C. Servilius Ahala hasonló „portréja". Felirata: „Brutus". Berlin, Állami Múzeumok, Éremtár. A köztársaság idején váltakozó hivatalnokok gondoskodtak a pénzverésről, s határozták meg az érmek képeit. Ezt a pénzt M. Brutus verette legendás ősének képével. Cicerótól tudjuk (Phil. II. 11.), hogy Brutus házának atriumában az ősök képei között őrizte az első consul képmását; valószínű, hogy ez vagy a eapitoliumi szobor szolgált az éremkép mintájául. Brutus képzeleti portréja, mely legkorábban az i. e. III/II. sz.-ban keletkezett, külsejére nem sokat adó, keméuy és marcona férfiút mutatott be. A Capitoliumi Múzeum híres bronzportréja nem Brutust ábrázolja, csak a X V I . sz.-ban nevezték el annak.

39

PÜTHAGORASZ görög bölcselő, kb. i. e. 5 7 6 — 4 9 7

Mnészarkhosz fia, szamoszi arisztokrata család sarja. Fiatal éveiben a hagyomány szerint nagy utazásokat tett Görögországban, Krétán és Egyiptomban, hogy megismerkedjék a bölcsek tanításaival. K b . i. e. 532-ben a dél-itáliai Krotónba költözött, valószínűleg Polükratész zsarnoksága elől. Krotónban alapította meg bölcseleti iskoláját, amelyet szigorú szabályok szerint élő közösséggé szervezett. Minthogy Apollón isten ihletett híve volt, a krotóniak, akiknek állama az ő befolyására virágzásnak indult, később Apollón Hüperboreus néven héroszként tisztelték. Száműzetésben halt meg egy másik magna graeeiai városban, Metapontonban. Püthagorasz írásműveket nem hagyott hátra; azok közé a bölcselők közé tartozott, akik céljuknak az emberek életmódjának megváltoztatását tekintették. Nagy figyelmet szentelt a természet tanulmányozásának, főként a matematikának, számelméleti kutatásait azonban a világ rendjének misztikus magyarázatára használta fel. A neki tulajdonított tanítás szerint az isteni eredetű lélek az emberi, állati és növényi testek börtönébe kerülve addig vándorol (lélekvándorlás) a földön, amíg a tökéletes életmód, elsősorban az apollói tisztaság szabályainak megtartásával meg nem szabadul béklyóitól. Feloszlatott, majd újra és újra megalakult tanítványi közösségeiben tovább élő ós alakuló tanításai nagy hatással voltak a későbbi görög gondolkodásra ós vallásra. Püthagorasz alakja már Arisztotelész idejében legendássá vált. A külsejéről fennmaradt adatok szerint igen szép férfi volt, hosszú szakállt viselt és fenséges megjelenését a fejét ékítő arany diadémmal fokozta.

Aulus Qellius: Attikai éjszakák I, 9. A hagyomány szerint Püthagorasz, majd később hívei és követői a következő módon vették fel és oktatták tanítványaikat. Mindenekelőtt megvizsgálták a tanítványnak jelentkező ifjú küllemét. A görög ephüsziognómonei szó azt jelenti: az arcból és az arckifcjezésből, a test alakjából és a megjelenésből következtetni az emberek erkölcsére és természetére. Akit megvizsgált és alkalmasnak talált, tüstént felvette az iskolába, s arra kötelezte, hogy bizonyos ideig ne szólaljon meg: ez az idő azonban nem volt egyforma, hanem kinél-kinél felfogóképessége szerint különböző . . . Mikor aztán megtanulták minden dolgok legnehezebbikét, a szótlanságot és a hallgatást, és a hallgatástól kezdtek kiművelődni, . . . már jogot kaptak, hogy közbeszóljanak és kérdezősködjenek, a hallottakat leírják, s kifejtsék véleményüket. Ebben a szakaszban „matematikusok"-nak nevezték őket azokról a tudományokról, amelyeket akkor kezdtek tanulni és művelni. . . Miután e tudományokat elsajátították, további fejlődésük folyamán áttértek a világ szerkezetének, a természet alaptörvényeinek a vizsgálatára, s akkor végül elnyerték a phiiszikosz nevet . . . akit Püthagorasz befogadott követői közé, az minden jószágát és vagyonát felajánlotta a közösségnek. (Muraközy Gyula fordítása)

Püthagorasz. Bronzérem, ún. kontorniáta a IV. sz.-ból. Párizs, Nemzeti Könyvtár, Éremtár. Erős nagyításban. A kontorniáta érmeket a későrómai arisztokrácia készíttette különféle alkalmakra, hogy velük propagálja a római állam hagyományainak és az ősi pogányság, az antik kultúra dicső múltjának eszméit. Püthagorasz mint az egyik legnagyobb görög bölcs került ezeknek az érmeknek egyik sorozatára. Egykorú portréja nem készülhetett, de későbbb annál több szobrát és képét állíthatták fel tisztelői. A köztársaság idején a római Comitiumon is elhelyezték egy szobrát. E szobrokból egy sem maradt fenn, és mindeddig másolatukat sem sikerült felfedezni. Az éremképen tiszteletet parancsoló, hosszú szakállú bölcsként tanítás közben látható. Az ábráz- lás mintaképe valószínűleg egy könyvillusztráció volt.

MILTIADÉSZ

40

athéni államférfi és hadvezér, i. e. 550 felé—488

Kimón fia, előkelő és gazdag athéni család sarja. 524-ben arkhónná választották, majd 521ben és 513-ban a trákiai Kherszonnészosz félszigetére ment, amelyet 20 éven át. Athén képviseletében, de valójában független uralkodóként kormányzott. Lémnosz szigetét elhódította Perzsiától és Athénhoz csatolta. 493-ban tért vissza Athénba, ahol először klierszonnészoszi kormányzata miatt zsarnoksággal vádolták, majd a vád elejtése után hadvezérré választották. Mint a legbefolyásosabb politikus, ebben a minőségben vett részt a Dareiosz perzsa nagy királynak Görögországba küldött sorege elleni hadjáratban. A vezérkart meggyőzve saját elgondolásának helyességéről, gyors cselekvéssel, Marathónnál nyílt csatában diadalt aratott a hatalmas túlerőben levő perzsákon. A Parosz szigetére vezetett sikertelen katonai expedíciója során súlyosan megsebesült. Ezután árulásért 50 talentum bírságra ítélték és fizetésképtelenség miatt börtönbe zárták, ahol sebesülésébe belehalt. Mikor fia, K i m ó n vezető államférfi lett, kifizetve a büntetéspénzt, rehabilitáltatta. Miltiadész emlékét ekkor számos köztéri portréval örökítették meg.

Hérodotosz VI. 39. Miltiadész Kherszonnészoszba érkezvén, visszavonultan clt palotájában, nyilván testvérének, Szteszagorasznak (az előző kormányzónak) tartozó gyásza miatt; mikor a kherszonnészosziak ezt megtudták, a városokból mindenünnen összegyűltek a tekintélyes polgárok. Midőn azonban egy közös küldöttségben részvétük kifejezése végett meglátogatták, Miltiadész bilincsre verte őket, Kherszonnészoszt hatalmába kerítette, ötszáz zsoldoskatonát tartott, s nőül vette a trák királynak, Olorosznak a leányát, Hégészipülét. (Geréb József fordítósa) Cornelius Nepos: Miltiadész 8. . . . Elitéltetésének igazi oka az volt, hogy az athéniak — Peiszisztratosz türannisza miatt, mely csak néhány évvel korábban volt — féltek polgártársaik túlságos hatalmától. Miltiadész annyit forgolódott különféle katonai és polgári tisztségekben, hogy bárki láthatta róla: nem képes magánemberként élni, különösen, mivel az volt a látszat, hogy természete is a hatalomvágyra ösztökéli. Mert a kherszonnészoszi évek folyamán megszakítás nélkül uralkodott, és türannosznak is nevezték, de igazságos türannosznak. . . . De Miltiadészben nemcsak nagyfokú emberség volt, hanem csodálatra méltó közvetlenség is; olyannyira, hogy nem volt olyan alacsony sorsú ember, aki előtt nem állott volna nyitva az ajtaja; nagy tekintélye volt az egész városban, neve ismeretes, katonai híre vitathatatlan. A nép mindezt meggondolva inkább választotta azt, hogy (egy ember) ártatlanul bűnhődjék, semmint, hogy ő maga továbbra is rettegésben éljen. (Borzsák István fordítása)

Miltiadész. II. sz.-i római herma alakú másolat egy i. e. IV. sz. közepe körül készült görög szoborportré után. Mintaképét, amely az athéni prütaneionban (tanácsháza) állt, valószínűleg a Platónportré mestere készítette. A hermán egy latin (,,ő, aki legyőzte a perzsákat a marathóni csatatéren, honfitársainak és hazájának hálátlansága által pusztult el.") és egy görög („Mindenki ismeri haditetteidet, ó Miltiadész, a perzsák és Marathón hősiességed szentélyei.") verses felirat foglal helyet. Márvány, magassága: 68 cm. Ravenna, Nemzeti Múzeum. Miltiadész képmásait először az V. sz. legnagyobb mesterei örökítették meg, az athéni Sztoa Poikilében a marathóni csatát ábrázoló festményen, a Delphoiban felajánlott szoborcsoportban (Pheidinsz'műve), az athéni tanácsházában és a színházban. Ezek a nyilvánosan felállított alkotások Miltiadész halála után készültek, és mint politikai emlékművek, az egyéni vonásokat háttérbe szorító ideálképek voltak. A fennmaradt másolat már a későklasszikus portréstílus jellegzetes alkotása alapján készült. Az eredeti minden bizonnyal a legkorábbi Miltiadész-szobrok alapvonásait követte, de azokat árnyaltabb jellemzéssé fejlesztette. Miltiadészt ereje teljében, fölényes elméjű és parancsoló külsejű egyéniségnek mutatja, akinek erős akarata nem volt mentes az erőszakosságtól.

ANAKREÖN görög költő, i. e. kb. 5 7 0 — 4 8 7 Szküthinosz fia, a kisázsiai Teószban született. Midőn Harpagcisz perzsa hadvezér szülővárosát elfoglalta (545 körül), honfitársaival együtt kivándorolt, és részt vett a trákiai Abdera város újraalapításában. Később Szamosz szigetére költözött, ahol Polükratész türannosz rábízta fiának zenei oktatását. Polükratész bukása (522) után Iíipparkhosz, Athén tiirannosza hívta magához. Athéni tartózkodása alatt szoros kapcsolatba került Szimónidésszel, a költővel és Xanthipposszal a hadvezérrel, Periklész atyjával. Hipparkhosz meggyilkolását követően (514) Tesszáliába ment, azután ismét Athénba, inajd valószínűleg újra szülővárosába költözött. Minthogy itt állt síremléke, bizonyára itt érte utol a halál 85. éve körül. Művei, melyeket később 6 könyvbe rendezve adtak ki, himnuszokból, szerelmi és lakomadalokból, iambikus gúnyversekből és elégiákból álltak. Rendkívüli hírét és népszerűségét elsősorban a szerelemnek és a borozásnak szentelt költeményeinek, könnyed hangjának és gondtalan életörömének köszönhette. Életrajzi adatai, főként pedig fennmaradt versei joviális, nyíltszívű és elbűvölő egyéniségnek mutatják. Anakreón 96

Gyűlölöm, azt, aki telt kupa mellett bort iszogatván háborút emleget és léleköld viadalt. S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák szép adományairól zengve szeretni tanít. (Radnóti Miklós fordítása)

Anakreón 44 A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon, fiatalságom elillant, fekeléllnek fogaim már, oda van múltam, az édes; rövid és csúf, ami jön még. Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet, ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő, s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre. Leónidasz, Antii. Pl. XVI.

306. Anakreón szobrára

(Radnóti Miklós fordítása)

Vén Anakreión áll itt, bortól megingatottan s gömbölyű oszlopfőn imbolyog és tekereg. Nézd, nedves szeme hogy pillog sóváran az aggnak! Már a bokáira lóg félrecsúszott köpenye. Fejbeütötte a mámor: fél-szandálja hiányzik, sőt, a fűző épp hogy tartja a ?násikal is, és nótázza a drága Bathülloszt, s váltva, Megisztészt, s meg-nem-elégült vágy reszket a lant idegén. Ó Dionüszosz atyánk, óvd fit! Hogy jön ki, ha Bakkhosz szolgáját éppen Bakkhosz, az úr, löki fel? (Horváth I. Károly fordítása)

Anakreón szobra. II. sz.-i római márvány másolat, bronzból készült görög eredeti után, amely stílusa alapján az i. e. V. sz. közepe után nein sokkal készült Athénban. Az itáliai Monté Calvo lábánál, egy római villában találták Arkhilokhosz (?) szobrával együtt. Magassága: 2,15 m. Koppenhága, Ny Carlsberg Glyptotek, lelt. sz.: 491. A híres költőnek, kinek nyomán még a római korban is tömegével írták az „anakreóni" dalokat, leghíresebb szobráról van szó, melynek 9 másolata maradt fenn. Pauszaniasz (I, 2ő, 1) írja: „ A z athéni Akropoliszon Periklésznek, Xanthipposz fiának és magának Xanthipposznak is szobra van, aki Mükalénél tengeri ütközetben szállt szembe a perzsákkal . . . Xanthipposz mellett pedig a teószi Anakreón áll, az első költő a leszboszi Szapphó után, aki túlnyomórészt szerelmes verseket írt. A szobor ittasan éneklő férfinak ábrázolja." A leírás pontosan illik a bemutatott szoborra, amelynek eredetijét ezek szerint Periklész készítette, hogy a híres barát megörökítésével atyja emlékét dicsőítse. A szobor a költő halála után mintegy 40 évvel készült, és nem az arcvonásokkal, hanem az alak tartásával idézte fel Anakreón egyéniségét. Alkotója, valószínűleg Pheidiasz, ragyogóan jellemezte a költőt: alakjában szépséget, szelídséget és könnyed mámort fejezett ki.

I. DAREIOSZ

42

perzsa nagykirály, uralkodott i. e. 522 — 486

Darajavaus (görögösen Dareiosz), Hüsztaszpész fia, az óperzsa (Akhaimenida) birodalom legjelentősebb uralkodója, az egész ókor legnagyobb államszervezőinek egyike. Fejedelmi családból származott, atyja Parthia helytartója volt, míg ő maga Kambüszész király alatt a testőrség parancsnoki tisztét töltötte be. Kambüszész egyiptomi hadjárata idején egy trónbitorló, aki magát a király meggyilkolt testvérének nevezte, fellázította a birodalmat. K a m büszész váratlan halála után Dareiosz és hat. előkelő társa a királyhű hadsereg élén megdöntötte a bitorló uralmát, majd maga foglalván el a trónt, rendkívüli energiával ós gyorsasággal sorra megsemmisítette az összes fellázadt helytartót ós királyjelöltet. A birodalom helyreállított egységét azután szóles körű újjászervező munkával szilárdította meg. A feladat nem volt könnyű, hiszen az Indiától Egyiptomig terjedő kolosszális világbirodalom területi ós népi alkotóelemeit nem lehetett eggyéolvasztani. Dareiosz meghagyta a tartományok belső önállóságát ós sajátosságait , népeinek kultúrájával szemben megértő maradt, de fölöttük erős és jól szervezett központi kormányzatot teremtett. A birodalmat 20 szatrapiára osztotta, helytartóik mellé hadvezéreket, és gazdasági tisztviselőket állított,, külön megbízottjaival állandó és meglepetésszerű ellenőrzést végeztetett, egységesítette az adókat, hatalmas úthálózattal biztosította az összeköttetést, s mindenre kiterjedő figyelemmel fejlesztette a birodalom gazdasági életét. Üthálózatát az egész Nyugat-Ázsiát átszövő kereskedelem rendelkezésére bocsátotta, elsőnek szervezett tengeri expedíciót az Industól Egyiptomig, megépíttette a Szuezi-esatorna ősét. Szuszai és perszepoliszi palotái, ezek domborművei és ötvösművészeti remekei arról tanúskodnak, hogy uralkodása alatt érte el az óperzsa művészet virágkorát; ő vezette be az óperzsa nyelv ékiratos írásbeliségét. Hódításai minden irányban sikeresek voltak, csak a görög államok ellenállasán törtek meg. N e m sokkal a Marathónnál elszenvedett kudarc után halt meg. N a g y államalkotása, amelyhez fogható a római birodalom előtt nem létezett, három évszázadon át maradt fenn.

Dareiosz behisztuni feliratából Kinyilvánítja Darajavaus király: Ez az, amit én tettem Auramazda (a perzsa föialen) akaratából egy és ugyanazon év alatt, azután, hogy király lettem. 19 ütközetet vívtam . . . Megverteyn és foglyul ejtettem 9 királyt. . . . Akik korábban királyok (voltak), amíg éltek, ezek olyan tettet nem hajtottak végre, mint amilyent én . . . egy és ugyanazon év alatt véghez vittem! (Harmatta János fordítása) Dareiosz Na/js-i-Rusztami feliratából Ami jogos, az az óhajom. A hazug embernek nem vagyok a barátja . . . A bennem levő indulat felett erősen uralkodom . . . Amit (egy) ember (egy másik) ember ellen beszél, az nem győz meg engem, míg a helyes előlrású törvényt kielégíti. Dareiosz szuezi feliratából Én rendeltem el ennek a (csatornának) a kiásását a Nílus nevű folyótól , . . ama tenger felé, amelyik Perzsüítól indul ki. Azután ezt a csatornát (kiásták), úgy ahogyan én elrendeltem, és (hajók) jöttek (Egyiptomból) ezen a csatornán át Perzsia felé, úgy ahogyan az óhajom volt. (Töttössy Csaba fordításai)

Dareiosz audienciát tart. Dombormű részlete a perszepoliszi kincstárból. Mészkő, magassága: 2,50 m, hosszúság: 6,22 m. Teherán Múzeum. A díszes trónon ülő uralkodó mögött Xerxész, a trónörökös; kettőjük alakja nagyobb az őket körülvevő előkelőségeknél és testőröknél. A királynak méd udvarmestere tesz jelentést. A perszepoliszi domborműveken sok görög mester dolgozott, a felületi finorrság az ő érdemük, a kifejezésmód lényegét azonban az elő-ázsiai hagyományokat folytató méltóságteljes kimértség adju.

43

HERAKLEITOSZ görög filozófus, működött i. e. 500 körül

Igen régi és előkelő epheszoszi családból származott, amelyben a város alapító héroszának papi tisztsége öröklődött. <3 azonban nem fogadta el ezt a méltóságot, hanem testvérére ruházta, mint ahogy más vonatkozásban is különc és elzárkózó életet élt, főleg amikor a városban a démosz került uralomra, s legjobb barátját is száműzték. Arisztokratikus népellenessége nagyfokú szellemi gőggel párosult, amit valószínűleg még fokozott az a körülmény, hogy rendkívül eredeti és egyéni gondolkodását aligha érthették meg polgártársai. Hérakleitoszt már az ókorban „homályosnak" nevezték, s arra gyanakodtak, hogy szándékosan írt nehezen érthető módon. A hagyomány szerint a filozófus különesége idővel embergyűlöletté fokozódott, remeteségbe vonult, s csak betegsége kényszerítette vissza a városba, ahol 00 éves korában halt meg. Hérakleitosz egy prózai műben fektette le gondolatait, de nem alkotott egységes filozófiai rendszert, inert felfogása ellenkezett minden állandó érvényű rend és állapot elismerésével. A világ lényegének az örökös változást tartotta, amely körforgásszerűen a tűzből indul ki és abba tér vissza. Tagadta az egyetlen ősanyag vagy a változatlan létezés elvét, merész és ragyogó dialektikával bizonyította a dolgok örökös átalakulását. Tanításai szerint a folytonos változás során semmi sem marad állandó, semmire sem lehet azt mondani, hogy „ v a n " , minden magában hordja a múltját és a jövőjét, s u dolgok ellentétekből állanak. Hérakleitosz műveiből esak töredékek maradtak fenn, amelyek aforizmaszerű és paradox tételek formájában érzékeltetik gondolkodását. Az ókorban a sztoikus filozófiára tette a legnagyobb hatást, a modern filozófia történetében pedig a dialektikus gondolkodók benne tisztelik egyik korai előfutárukat.

Diogenész Laertiosz: Filozófusok élete IX. (1) Büszke és mindenkit lenéző volt, mint ahogy ez müvéből is kitűnik, amelyben azt mondja: „A sok tudás még nem tanít meg arra, hogy eszünk is legyen, mert. akkor megtanította volna Hésziodoszt és Püthagoraszt, meg Xenophanészt és Hekataioszt." (2) Midőn arra kérték az (epheszosziak), hogy hozzon számukra törvényeket, azzal utasította el a kérést, hogy a város már a rossz alkotmány bajában szenved. (3) Visszavonult Artemisz templomába és ott a gyerekekkel kockázott; és mikor az epheszosziak körülállták és bámulták, azt mondta: „Mit bámultok, hitványaki Nem jobb ezt tenni, mint részt venni a ti állami életetekben t" Végül embergyűlölővé vált, a hegyekbe vonult és ott füvön és növényeken élt. (ö) Különc volt már gyermekkorától; mert fiatalon azt mondotta, hogy nem tud semmit, amikor pedig felnőtt, kijelentette, hogy mindent tud. Senkinek nem volt a tanítványa, hanem azt mondotta, hogy önmagát vizsgálta és mindent önmagától tanult. Hérakleitosz töredékeiből (Bi9a) Ugyanazokba a folyamokba léptünk, és mégsem ugyanazokba lépünk, vagyunk is meg nem is vagyunk. (B53) Háború mindenek atyja és mindenek királya. És egyeseket istenekké tett meg, másokat emberekké, egyeseket rabszolgákká tett, másokat szabadokká. (B61) A tenger a legtisztább és legszenynyesebb víz, halaknak ital és éltető, embereknek azonban ihatatlan és pusztító. (B110) Az embereknek, ha teljesülne mindaz, amit kívánnak, nem volna jobb. (Bili) Betegség teszi az egészséget édessé és jóvá, éhség az eUeltséget, fáradtság a megpihenést. (Kerényi Károly fordítása)

Hérakleitosz (?) Portrészobor római márványmásolata a krétai Gortün városából. Magassága: 2 m. Hiraklion, Múzeum, lelt. sz.: 1. A szobor eredetije valószínűleg az i. e. IV. sz.-ban készült. Epheszosz városa a római korban kibocsátott pénzeinek hátoldalán gyakran ábrázoltatta Hérakleitoszt álló, szakállas, görcsös botra támaszkodó alakban. Bizonyos, hogy az éremképek egy szobrot utánoztak. Hérakleitoszt akár a neve miatt ábrázolták Héraklész buzogányával, akár ez a bunkósbot az ő ősi papi nemzetségének volt méltóságjelvénye, vagy pedig a remeteségbe vonult embergyűlölőt kívánták így jellemezni, az éremképek mindenesetre azt bizonyítják, hogy képzeleti portréinak ez a motívum volt egyik ismertetőjele. Ennek alapján azonosították a krétai szobrot Hérakleitosszal, akihez egyébként is jól illik a kissé mogorva kifejezés és a torzonborz külső. Több más azonosítási kísérlet is történt, de ezek nem rendelkeznek megfelelő alappal, minthogy a filozófusnak C3ak egyetlen feliratos herma-portréjáról tudunk, amelynek képét csak egy X V I I . sz.-i metszet őrizte meg.

44

PAUSZANIASZ spártai halvezér, i. e. kb. 5 1 0 — 4 6 8

I. Kleombrotosz spártai király és Alkathoa fia, a legendás hősiességű Leónidasz unokaöccse. Apja halála után őt tették meg Leónidasz' fiának, Pleisztarkhosznak gyámjává, s egyben annak a görög szövetséges haderőnek parancsnokává, amely a szalamiszi győzelmet követően a Mardoniosz vezényletével Görögországban tartózkodó perzsa hadsereggel szállt szembe. A nagy ütközetre Plataiai mellett került sor; a több napon át váltakozó szerencsével folyó nehéz küzdelemben Pauszaniasz fényes győzelmet aratott, s ezzel a perzsákat végleg kiűzte a görög félszigetről (479). Ezután a görög hajóhad élén Ciprus nagy részéről és Büzantionból, a nagy fontosságú támaszpontról is kiszorította a perzsa seregeket. Sikerei a fiatal hadvezért, rendkívül elbizakodottá tették. A szövetségesekkel durván és fölényesen bánt, ami lázadást okozott, és ráadásul abba a gyanúba is keveredett, hogy titokban a perzsákkal tárgyal. Egyes hírek szerint a perzsa nagykirály egyik lányának kezére pályázott, és cserébe Görögország szabadságát veszélyeztető engedményeket ígért. E híresztelések reális alapja az volt, hogy Pauszaniaszban a görög államférfiak közül elsőnek merült fel a szövetkezett városállamok erejének láttán egy hellén birodalom megteremtésének gondolata. Ezt a tervet kalandor módra szándékozott valóra váltani. Arra gondolt, hogy egész Görögország tiirannoszává teszi magát, amihez a despotikus rendszereket támogató perzsa birodalomtól remélt támogatást. Ekkor azonban visszahívták Spártába, és megfosztották fővezéri tisztétől. Pauszaniasz ezután önkényesen visszatért Büzantionba és saját hadsereget szervezett, de az athéni Kimón kiűzte onnan (475), mire Troaszban vetette meg a lábát, és újra felvette a kapcsolatot a perzsákkal. Megint visszahívták, bíróság elé állították, de bizonyítékok hiányában felmentették. Pauszaniasz azonban nem nyughatott: az alkotmányon őrködő ephoroszokkal szemben az elnyomott helótákkal készült szövetkezni. Amikor gyanúba keveredett, és bizonyítékok merültek fel perzsa kapcsolatairól, Athéna templomába menekült. Az ephoroszok befalaztatták az épületbe ós halálra éheztették. Csak haldokolva vitték ki, hogy ne a szent helyen lehelje ki lelkét. K é s ő b b a delphoi jósda utasítására a spártaiak felállították szobrait. Pauszaniasz egyéniségében a condottiere típusa keveredett a dinamikus és merész fantáziájú politikussal, aki a spártai abszolutisztikus királyság vezette görög nagyhatalom megteremtésére törekedett.

Hérodotosz IX, 64. Azon a napon (a plataiai győzelemmel) a spártaiak megtorolták Mardonioszon Leónidasz halálát, úgy amint a jóslat megjövendölte. Pauszanüisz, Kleombrotosz fia, Anaxandridész unokája a legszebb győzelmet aratta, amit csak ismerünk . . . (Terényi István fordítása) Plutarkhosz. Ariszteidész 23 A görögök mindinkább megszerették az athéniakat . . . , de jóindulatukat még inkább fokozta Pauszaniasz kapzsisága és nyers modora. A spártai vezér a szövetségesek elöljáróival mindig dühösen és kíméletlenül tárgyalt, a közembereket pedig botoztatta vagy arra kényszerítette, hogy vállukon vashorgonyokkal naphosszal álljanak. Senki sem szerezhetett almot vagy takarmányt, sem (i forráshoz nem mehetett vízért a spártaiakat megelőzve, és szolgáik korbácsütésekkel kergették el azokat, akik ezt megtették. Egyszer (az athéni fővezér) Ariszteidész emiatt szemrehányást akart tenni s neki erről beszámolni, de Pauszaniasz komoran ránézett, azt mondta, nincs ráérő ideje, és szóba sem állt vele. (Máthé Elek fordítása)

Pauszaniasz. Herma alakú római kori márvány másolat egy i. e. V. sz. közepe körüli portrészobor után. Magassága: 44 cm. Róma, Museo Capitolino, Fii. 58. sz. A portré öt másolati példánya ismeretes, tehát bizonyosan híres személyt örökített meg. Igen meggyőző H. P. L'Orange feltevése, mely szerint a portré Pauszaniaszt ábrázolja. Pauszaniasznak e portré eredetijének keletkezése idejében állítottak szobrokat, s a szakáll keleties formája és a fej karaktere is jól illik hozzá. Annyi bizonyos, hogy a férfi, akit a képmás bemutatott, zsarnoki akarattal, rendkívüli ambíciókkal és vállalkozó kedvvel rendelkező, „macchinvelliánus" jellem volt.

THEMISZTOKLÉSZ athéni államférfi és hadvezér kb. i. e. 5 2 8 — 4 0 2 Előkelő, de elszegényedett családból származott, közéleti pályafutását a vízvezetékek felügyelőségével kezdte. 493-ban, midőn arkhónná választották, keresztülvitte, hogy Peiraieuszt erődített kikötővé építsék ki, és növeljék az athéni flottát. Ezzel megkezdte következetes politikáját, amelynek célja Athén tengeri nagyhatalommá fejlesztése volt. E z t a politikát az első perzsa invázió, s a marathóni győzelem idején Miltiadész megállította. Az ő halála után Themisztoklész vetélytársait osztrákiszmosz útján eltávolíttatta a városból, és magához ragadta a politikai vezérszerepet. 483-ban, egy Aigina elleni hadjárat sikertelensége miatt támadt hangulatot felhasználva megszavaztatta 100 új hadihajó építését. A költségeket a laurioni ezüstbányák jövedelméből biztosította. Ezzel Athén katonai erejét a tengerre összpontosította, s a politikában döntő szerepet juttatott a köznépnek, amely a flotta építőit és legénységét adta. Themisztoklész így nemcsak Athén hegemóniáját, hanem a radikális demokrácia jövőbeni győzelmét is megalapozta. A második perzsa támadás idején a száműzöttek hazahívásával Athént egységbe tömörítette, a thermopülai vereség után a várost kiüríttette, majd a görög vezérek habozását leküzdve Szalamisz szigeténél tengeri csatát kényszerített ki ós döntő győzelmet aratott. Ezután nagyhatalmi politikájának szellemében az addigi görög katonai hegemónia birtokosa, Spárta ellen lépett fel, s ehhez a perzsákban keresett támaszt, ami politikai bukását okozta. Kimón perzsaellenes háborúpárti irányzata kerekedett felül, száműzték Athénból (470), majd perzsabarátság és hazaárulás címén halálra ítélték. Themisztoklész Ázsiába menekült, ahol I. Artaxerxész perzsa nagykirály Magnészia urává tette. I t t halt meg — egyes források szerint — önkezótől.

Hérodotosz

VIII,

123 — 124.

(A szalamiszi győzelem után) a hellének az Iszthmoszhoz hajóztak, hngy ott felajánlják győzelmi ajándékaikat annak, aki azokra legméltóbbnalc bizonyult ebben a háborúban. A sztratégoszok egymás után Poszeid&n oltárára helyezték szavazataikat, az elsőt és a másodikat választva ki valamennyiéijük közül. Mindegyik önmagára adta az első szavazatot . . . a második helyet azonban nagy többségük megegyezőiig Themisztoklésznak adta . . . A hellének irigységből nem akarták senkinek odaítélni az első dijat . . . Themisztoklészt azonban szárnyra kapta a hírnév, és egész Hellasz dicsőitette őt mint a legbölcsebb embert valamennyi hellén között. (Terényi István fordítása) Plutarkhosz, Themisztoklész IS. Természeténél fogva nagyon becsvéigyó volt, ha a ránk maradt történetekből kell következtetnünk . . . Az athéniakról azt szokta mondani, hogy nem tisztelik és nem csodálják, amikor azonban veszély fenyegeti őket, platánfának tekintik, amely alá, ha vihar van, odafutnak, de lombját letépik és ágait megcsonkítják, mihelyt kiderül az ég. . . . Mikor fia anyjával és anyja révén véle fölényeskedett, tréfásan megjegyezte, hogy fia a leghatalmasabb ember Görögországban, mert a görögöknek az athéniak parancsolnak, az athéniaknak ö, neki a gyermek anyja, annak pedig a fiuk. (Máthé Elek fordítása)

Themisztoklész. A római császárkorban készült herma alakú márvány másolat Ostiából, az i. e. V. sz. második negyedében készült egész alakos bronz eredeti után. Magassága: 50 cm. Ostia, Múzeum, lelt. sz.: 85. Felirata: „Themisztoklész." A nagy államférfi mindeddig egyetlen ránk maradt képmása, amely megtalálásakor nagy feltűnést és máig sem szűnő vitát váltott ki. A portré ragyogóan tükrözi az előrelátóan eszes, szuggesztív és erőszakosan határozott politikus jellemét. De éppen az egyénítésnek ez a foka támasztott kétkedést afelől, hogy a mű Themisztoklész életében készült, midőn a görög portré még éppen csak kialakulóban volt. Minthogy a szobor stílusa egyébként megfelel ennek a kornak, a dilemmát az a felismerés oldja meg, hogy Magnésziában készült, Themisztoklész ottani uralma alatt. Itt ugyanis nem érvényesült a közéleti férfiak portréinak egyéni arcvonásait ellenző athéni félfogás.

AISZKHÜLOSZ görög tragédiaköltő, i. e. 520 — 45U Az Eupatridák ősi nemzetségéhez tartozó család sarja, az eleusziszi Euphcrión fia. Fiatalságát Eleusziszban töltötte, de a hagyomány szerint már igen korán részt vett az athéni Diqntiszosz-ünnepek drámai versenyein. Bizonyos, hogy a perzsa háborúkból derekasan kivette részét: kitüntette magát a marathóni csatában, harcolt Szalamisznál, Plataiainál és az artemiszioni ütközetben. Még a háború éveiben (484) aratta első színpadi győzelmét. Fennmaradt adataink szerint ettől kezdve egészen haláláig sokszor nyerte el a tragédiák díját, melyért később a fiatal Szophoklésszel mérkőzött, aki egy ízben (468) le is győzte őt. Szürakuszai Hierón meghívására háromszor járt Szicíliában, ahol műveit, is előadták. I t t halt meg, nem sokkal az Oreszteia athéni bemutatása (458) után. Aiszkhülosz a tragédiaköltészet klasszikus hármasénak legidősebb tagja, a dráma megteremtői közé tartozott: ő vezette be a színpadra a kórussal szemben álló második színészt. í)0 színművéről tudunk, do csak 7 maradt ránk teljes egészében; mindegyik a világirodalom halhatatlan remekművének számít. Aiszkhüloszt elsősorban korának nagv politikai és társadalmi problémái foglalkoztatták. Nem egyet közvetlenül is színre vitt (Perzsák), a legtöbbet a mítoszok és a hősmondák leplében, tartalomban és formában egyaránt folmagasztosítva, szárnyaló stílusban dolgozta fel, pompás versekkel és külsőségekkel tette feledhetetlenné. Hősei istenek, félistenek és heroikus emberek; sorsukban a hübriszt, az emberi mértéken és morálon felülemelkedő magatartást sújtó bukás, és az igazság kérlelhetetlen győzelme érvényesül. Merészen nyúlt a közösség égető kérdéseihez, amiért egy ízben a vallástalanság vádját emelték ellene. Egyéniségét inkább művei, mint a személyére vonatkozó gyér adatok tükrözik: verseinek fenséges hangja, drámáinak komor hangulata és lázadó Prométheuszának hajthatatlan jelleme mutatják, hogy a vészterhes évtizedek súlyos megpróbáltatásaiban edzett férfiú karakterében büszke emberség, morális szigor és zordonság keveredett. Pauszaniasz: Görögország leírása /, l-l, 5. . . . midőn Aiszkhülosz élete végéi várta, bár költeményeivel oly nagy hírnévre tett szert, és részt vett a szalamiszi és az artemiszioni tengeri ütközetekben is, semmi mást nem említitt sírversében, mint magának, apjának és városának nevét, és azt, hogy bátorságának tanúi a marathóni liget és azok a perzsák, akik ott partra szálllak. Aiszkhülosz: A leláncolt Prométheusz 1041—10.53. . . . ha ellenség keze mér csapást, arra, ki gyűlöli 6t, nem szégyen. Csak rajta, a kétélű villám tüze hulljon lángpatakokban, a nagy étert rázzák vad viharok, kavarogjon az ég, és rengjen a föld, gyökerét feltépheti szélvész,

dobjon a tenger tornyos habokat bősz forgatagában a csillagokig, pályájukat összezavarva. Sötét Tartarosz engem nyeljen egészen el, végzetem örvényére szállok, de nem fogok ott elenyészni. (Trencíényi-Waldnpfel Tmre fordítása)

Aiszkhülosz. A) Márvány fej hermáról, magassága: 36 cm. Római kori másolat i. e. 460 — 450 között Szicíliában készült bronz eredeti után. Róma, Museo Capitolino lelt. sz.: 596. Aiszkhülosz külsejéről mindössze annyit tudunk, hogy kopasz volt. Ilyennek mutatja néhány gemma ábrázolás, amelyeket a rajtuk szereplő teknősbéka-motívum alapján azonosíthatunk a tragédiaköltővel, akinek állítólag az okozta halálát, hogy egy sas teknősbékát ejtett a fejére. A gemmák fejtipusának fő vonásai megegyeznek a capitoliumi másolatéval, amelynek eredetije — a stiláris vonások alapján — az Aiszkhülosz halála körüli években készült. A görög portréművészet keletkezésének idejéből származó koraklasszikus alkotás fennkölten komor és ünnepélyes jellemű, boltozatos homlokú, összevont szemöldökű feje pontosan megfelel mindannak, amit a költő egyéniségéről tudunk

Aiszkhülosz: Perzsák 391

!2H (a szalamiszi ütközet) Hetlenve döbben meg a barbárok hada: hitében megcsalódott. Nem futásra hív a hellének fenséges paián-himnusza: bátran, halálraszántan harcba rontanak. A kürtök harsanása mindent lángragyújt. Tajtékot veinek gyors parancsszavak nyomán lapátaik egyszerre inért csapásai. Egész haduk jól látható lelt hirtelen. Jobbszámyuk húz előre szépen rendezett hadrend szerint, aztán egész hajóhaduk kitárja szárnyait — lehet már hallani nagy zendülését: „Görög fiak, lendüljetek' Mentsétek meg hazánkat-, a sok kisdedet, mentsétek meg a nőket, az ős szentélyeket, az ősök sírjait. . . Most dől el minden itt." Feleletül minálunk is hangáradat zúg perzsa nyelven: itt a döntő pillanat ! Legott hajó hajóba fúrja bronz-hegyét. A támadási athéni gálya kezdi el: egy tírusi hajó oromtornyát töri porrá — más gálya csőre más hajóba fúr. Kezdetbe még helytáll a perzsa áradat; de a szorosban feltolni a sok hajó, már egy se tud a más baján segíteni, bronz-csőr ütéseikkél egy a másikát horpasztja: törnek evezőik rendei; nagyon is nem bolondul jöttek körbe ránk a hellének hajói, sorra felborul a sok nagyhasú hajónk, tengert se látni már a roncsoktól, elvérezők Indiáitól. A parti szirtek holttelemmel rakva mind. Ami hajó hajóhadunkból fennnuirailt, fut kapkodón evezve, rendezetlenül. Mint tonhalat szokás, vagy más vars tn akadt haltömeget — úgy zúznak minket, rontanak törött lapáttal, roncsdarabbal; jajgatás, nyögés ül rá a tenger sós vizére, míg a holló éj szemében minden elmerül. (.Tiinossy István fordítása)

Aiszkhülosz. B) Mellkép hermáról, márvány, magassága: 51 cm. Egy római sírboltból került elő. Nápoly, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 0139. Másolat egy bronzszobor után, melyet Liikurgosz szónok javaslatára i. e. 340 után állítottak fol az athéni Dionüszosz színházban. A koraklaszszikus alkotással ellentétben ez a portré fiatalabb és szép külsejű férfiúvá nemesítette a költő képét, s nem annyira a valóságos egyéni vonásokkal, mint inkább n műveinek szellemét megtestesítő fenséges komolysággal jellemezte.

PINDAROSZ görög költő, i. e. 518—4118 Daiphant.osz és Kleodiké fia, a boiótiai Kiinoszkeplialaiban született a;: Aigeidai ősi és előkelő nemzetségéből. Rokonsága több városállam arisztokráciájának körében kiemelkedő szerepet játszott. Mint a régi görög nemesség tagja, Pindarosz a legnagyobb lírai megszólaltatója volt annak az arisztokratikus világnézetnek, amely az archaikus korban a görög államok vezető rétegét jellemezte. Élete a görög történelem két nagy korszakának átmeneti idejére esott, s így utoljára adott nagyszerű kifejezést ennek a gondolatvilágnak, amely az athéni demokrácia teljes kibontakozása, majd a városállamok válsága következtében hamax-osan elvesztette időszerűségét. Első mestere a thébai Szkopelinosz volt, később az athéni Apollodórosznál és Agathoklésznál tanult. Az archaikus kor költőihez hasonlóan ő is a városállamok ünnepi alkalmaira és a görögség vezető egyéniségeinek dicsőítésére írta szerzeményeit. amelyek nyilvános és zenei kísérettel való előadásra szánt kórusművek voltak. Verseit később 17 könyvben adták ki, műfajuk és alkalmuk szerint csoportosítva. Voltak közöttük himnuszok, paiánok, dithüraraboszok, körmeneti dalok stb., tehát t.úlynomórészt vallási ünnepekre szóló énekek. E könyvek közül véletlenül csak az epinikia, azaz a vorsenyjátékokon aratott győzelmekre írt dalok gyűjteménye maradt fenn teljes egészében, többi költeményeiből csak kisebb töredékek kerülték el a pusztulást. A nagy görög versenyeken, az olíimpiai, a püthói, a nemeai, az iszthmnszi játékokon győztes atléták és versenyfogattulajdonosok dicsőítésére írt költeményei emelkedett hangon, a különféle mítoszok és mondák elbeszélésével és idézésével állítot tak emléket a sikernek. Rendszerint a győztesek nemzetségének vagy szülővárosának mitikus múltját elevenítették fel, újra és újra hangoztatva azt a gondolatot, hogy a győzelem, a kiemelkedő teljesítmény, a görög nemesség veleszületett. erényének, kiválóságának, areie'jének diadala volt. Az arelét Pindarosz felfogása szerint nem lehet elsajátítani, legfeljebb gyakorolni és tökéletesíteni, inert az a kiváló családok fiainak veleszületett, erénye. Az istenektől eredő kiválóság éppen ezért kötelezi őket., hogy azt megtartva és ápolva, soha és semmilyen irányban ne hágják át az erkölcs korlátait, őrizzék meg nemes emberségüket, do ne váljanak áldozatává a mértéktelen nagyratörésnek, az istentelen hübrisznek sem. A Pindarosz által ünnepelt férfiak között nemcsak a korszak leghatalmasabb és legelőkelőbb görög családjainak tagjait és védenceit, hanem a türannoszokat és királyokat is megtaláljuk. A perzsa háborúkban hazájának, Thébának semleges és perzsabarát magatartását követte, de nem minden fenntartás nélkül, mert mindig rokonszenvezett az athéniakkal, akikből csak a város későbbi nagyhatalmi politikája ábrándította ki. Pindarosz a hagyományos kóruskai tészet bonyolulttá finomodott formáiban írta énekeit, többféle versmértéket használt., gondolatmenete és kifejezésmódja többnyire homályos, túlterhelt vagy jelzésszerűen tömör. A diadalmas hangulat és életöröm kifejezésében, a dicsőség zengő hangjának és az emelkedettség érzésének megszólaltatásában azonban költészete felülmúlhatatlan. Pindarosz: A XI. olümpiai ódából Van, hogy az ember várja, amíg feltámad a szél, van, hogy az égből várnak esőt, vemhes felleg gyermekét, ám ha ki küzdött, boldogul, csordul a himnusz, mint a méz, a jövendő hírnév kútfeje, s biztos, mint amit eskü köt, nagy tetteknek e pályabér. Nincsen irigye, övé a dicséret, ki győz az Olümpián. A mi nyelvünk mind e dicsőség pásztora lenni kíván, s istentől való az w. mikor kivirul bölcs férfi szivében a gondolat . . . (Trencaényi-Waldapfel Imre fordítása) Pindarosz. A) Római kori márvány másolat egy i. e. 440 körül Boiótiában készült bronz portrészobor után. Márvány, magassága: 1,68 m. Párizs, Louvre, lelt. sz.: Ma 588. Az arc és a test formái realisztikusan érzékeltetik az idős férfi hanyatló testi erejét. A tartás, a felfelé irányuló tokintet és a magasztos arckifejezés viszont a költő emelkedett szellemét fejezi ki. A szobor — szokatlanul — járás közben mutatja be Pindaroszt, ez talán sok utazására utal. Mint legutóbb kimutatták, az eredeti alkotás nem Athénban, hanem Boiótiában készült, a Pindarosz halála körüli években, úgyhogy vele való azonosítása több mint valószínű.

Pindarosz: Az athéniaknak irt dithürambotz töredéke Jertek e karba, olümposziak, s küldjélek a szép Khariszt ide, istenek, akik a város köldökét, hol füstöl az oltár Athénben a szent /alak között, látogatjátok s a remek piacot, e tavaszban szaggatott ibolyéibál font koszorút vegyétek el áldozatul s nézzétek a rangban Zeuszt követő repkénykoszorús istent, ahogy énekszóra kiállunk, Bromioszt, akit emberi szóval nevezünk a Zajosnak. Jöttem, hogy az égi atyát s a kadmoszi nő ivadékát zengje dalom. Argoszban, Nerneában a dalnok a sudár pálmát se felejti, mikor a Hórák nyoszolyája illatozik s a tavasz szétszórja virágait s árad a nektár. Akkor hullik, akkor a szent Zöldre a vágyat lehelő ibolya, s hajfüribe a rózsák szirma vegyül. Zengje a visszhang, a dal s fuvola zengje Szemeiét, a szalagkoszorút viselőt a kar. (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Pindarosz. B) Mészkőből faragott szobor a memphiszi Szarapieionhoz vezető út mentén levő félkörben felállított szoborcsoportban, amely a nagy görög bölcsek és költők képmásaiból áll. Magassága: 1.85 m. Pindarosznak több szobráról is említést tesznek az ókori irodalomban, de mindeddig csak egyetlen feliratos példány ismeretes, amelynek feje megmaradt: a memphiszi szobor, amelyen korábban még látható volt a költő névfelirata. Az alkotás a hellenizmus idején készült képzeleti portré, amely a költőt díszes széken, lantjáték közben ábrázolja. Hosszú haja az archaikus kor nagy költőinek ismertető jele, felfelé néző tekintetének elragadtatott pillantása pedig költészetének himnikus szárnyalását fejezi ki.

48

PERIKLÉSZ görög államférfi, i. e. 4 9 5 — 4 2 9

Xanthipposz és Agariszté fia, előkelő athéni családból származott; rokona volt Kleiszthenésznek, az athéni demokrácia megalapítójának. Apja a néppárt vezetőinek és az attikai nagyhatalmi politika kezdeményezőinek egyike volt; nevét a mvkaléi győzelemmel és a hellószpontoszi Szészt.osz város elfoglalásával tette emlékezetessé. Periklész hosszú politikai pályafutása alatt mindig a radikális demokrácia ügyét képviselte. Fokozatosan vált Athén legbefolyásosabb" emberévé. Először Ephialtész pártvezér mellett küzdött, s amikor Kimónt, a konzervatívok vezetőjét száműzték és Ephialtészt meggyilkolták, a városállam élére került. I. e. 443-tól haláláig, évről évre sztratégosszá (hadvezér) választották, ez a megbízatás azonban inkább csak formaság volt: Periklész valójában mint népvezér és szónok volt az állam korlátlan irányítója. Számos hadjáratot vezetett, kolóniákat alapított, megtörte a lázadó szövetségeseket, végül Athén egyetlen riválisával, Spártával szállt harcba a hegemóniáért. Nagyhatalmi külpolitikája szorosan összefüggött a tengeri hatalom kiterjesztésében leginkább érdekelt köznépre támaszkodó belpolitikájával. Hogy tt szabad polgárok vagyoni különbségre való tekintet nélkül részt vehessenek az állam ügyeinek intézésében, a testületi tevékenységért napidíjat szavaztatott meg. A perzsák ellen alapított déloszi szövetség adójövedelmeit a flotta fejlesztésére és fenntartására, valamint nagyarányú erődítési és városszépítő építkezésekre használta fel, jövedelemhez juttatva ezáltal az athéniak széles rétegeit. Müvészotpolitikájának volt köszönhető'az Akropolisz páratlan épületegyüttese. Mint, felvilágosult és rendkívül művelt ember, korának szellemi nagyságaival .vette körül magát, s Athént, a görög kultúra központjává tette. Népvezéri sikereit jórészt ragyogó szónoki képességeinek köszönhette. Közéleti szerepével különös ellentétben állt magatartásának és jellemének arisztokratikus méltósága, választékos modora, rezervált viselkedése. Élete vége felé a háborútól és a járványtól megtört, város rövid időre elmozdította a vezető posztról, majd visszahívták, de hamarosan ő maga is a pestis áldozatául esett. Plutarkhosz: Periklész (ű) Anaxagorasz végtelen csodálattal töltötte el Periklészt. Az 6 révén ismerkedett meg az úgynevezett magasabb rendű bölcselettel és az elvont tanokkal. Ezáltal nemcsak — ami érthető — gondolkodásmódja lett emelkedetté, beszédmodora fennköltté s mentes mindentől, ami közönséges vagy hatásvadászó, hanem arcának soha el nem mosolyodó szigorúsága, nyugodt járása, köpenye ráncainak gondos elrendezése, amelyet beszéd közben nem zavart meg semmi indulatkitörés, méltóságteljes hanghordozása s más ilyen tulajdonsága is mindenkire mély benyomást lellek. (8) Periklész mint egy hangszert, olyan előadási modort alakított ki a maga számára, amely összhangban volt életrendjével és emelkedett gondolkodásmódjával . . . A magasztos érzületet és a tökéletességre való törekvést — mint az isteni Platón mondja — a vele született képesség mellett a természetfilozófiából merítette, és ezt szónoki képességének kialakításában felhasználva, messze felülmúlta kora minden más szónokát. (38) . . . Midőn már halálán volt, . . . azt mondta, csodálja, hogy csak azért dicsérik, és csak azokat a tetteit emlegetik, amelyeket a jó szerencsének legalább annyira köszönhet, mint saját magának, s amivel, akárcsak ő, oly sok hadvezér eldicsekedhetik, de elfeledkeznek arról, ami a legszebb és legnagyobb. „Miattam — így szólt — Athén egyetlen polgára sem öltött soha gyászruhát." (Máthé Elek fordítása)

Periklész. Herma alakú római kori márványmásolat egy bronz portrészobor után, amelyet közvetlenül az államférfi halála után állítottak fel az Akropoliszon. Égy tiburi római villából. Folirata: „Periklész". Magassága: 58 cm. London, British Museum, lelt. sz.: 549. Az irodalmi források arra vallanak, hogy az eredeti szobor, melynek bázistöredékét meg is találták, Krészilasz műve volt. Periklész képmása az ő támogatásával kialakult klasszikus stílus jellegzetes példája. Nagyon kevéssé egyénítő, sokkal idealizáltabb, mint pl. Themisztoklész portréja. Periklész nyugodt és nemes szépségű alakjában az athéni polgárság eszményképe testesül meg. Az egyéni vonások — az ápolt haj és szakáll, a szépen ívelt ajkak, valamint a hosszúkás fejforma, amely jól látható a feltolt hadvezéri sisak szemnyílásain át — igen mértéktartóan és mmtegy burkoltan jutnak csak szóhoz.

49

ASZPASZIA Periklész élettársa, i. e. V. sz. 2. fele

Milétoszi származású nő, Axiokliosz leánya, aki Athénba kerülve Periklész szeretője lett, majd miután a nagy államférfi elvált feleségétől, haláláig élettársa maradt. A század negyvenes éveiben született fia, az ifjabb Periklész, akit később anyja idegen származása ellenére — a város teljes jogú polgárává nyilvánítottak. Aszpaszia ellen 4 3 5 — 4 3 0 között vallást alansága. miatt vádat emeltek, de Periklész maga lépett fel védelmében, és így a bíróság felmentette. A vád alapja az asszony felvilágosul tsága lehetett, de valódi oka. a Periklész elleni politikai intrika volt.. Periklész halála után Líisziklész, egy néppárti politikus vette nőül, s miután ő is hamarosan meghalt, Aszpaszia továbbra is Athénban élt és halt. meg. Ez a kivételes nő, aki vonzóerejét szépsége mellett elsősorban műveltségének és szellemének köszönhette, messze kiemelkedett korának görög asszonyai közül. Azok a görög írók, akik hetairának nevezték, valószínűleg Periklészt kívánták gúnyolni. Bizonyos azonban, hogy Aszpaszia egyénisége és életmódja inkább a művelt ós szabados életű hetairákéhoz, mint a polgárasszonyokéhoz hasonlított, akik a ház falai közé zárva, kizárólag gyermekeiknek és a háztartásnak éltek. Periklész oldalán Aszpaszia az athéni szellemi élet ós társaság középdontjává vált. Különösen Szókratész ós tanítványai becsülték nagyra, s gyakran emlegették őt írásaikban.

Plutarkhosz: Periklész 24. Abban mindenki egyetért, hogy Milétoszból származott, és Axiokhosz leánya volt. Állítólag egy Thargélia nevű, sokkal korábban éli ión nő példáját köveive a legbefolyásosabb férfiak társaságát kereste . . . Periklész, úgy mondják, mint bölcs és politikához értő nőt becsülte Aszpasziát, akii még Szókratész is gyakran felkeresett tanítványaival együtt, s barátai nemegyszer elvitték hozzá feleségüket is, hogy meghallgassák, amit mond; pedig nem űzött valami erkölcsös foglalkozást; rabszolgalányokat oktatott a hetairák mesterségére. A iszkhinész azt beszéli, hogy Lüsziklészből, egy közönséges és alacsony származású birka kereskedőből Athcn egyik legelső polgára lett csak azért, mert Periklész halála után Aszpasziát vette feleségül. Platón Menexcnoszából . . . történelmi lényként fogadhatjuk el, hogy a nő olyan hírben állt, hogy rétorikai kérdésekről sok athéni beszélgetett vele. Periklész azonban, úgy látszik, mégis inkább szerelmi vonzalmat érzett Aszpaszia iránt. . . . Mint mondják, valahányszor reggel elment hazulról, vagy este hazajött az agaráról, mindig csókkal köszöntötte Aszpasziát . . . Aszpaszia állítólag annyira híres és ünnepelt volt, hogy Kürosz. aki háborúi viseli a perzsa király ellen a trón megszerzéséért, legkedvesebb ágyasát, akit azelőtt Miitónak hívlak, Aszpasziának nevezte el. (Máthé Elek fordítása) Xenophón : Memorabilia II, 6, 36. Szókratész : Aszpaszia mondta egyszer nekem, a jó házasság közvetítő nők művészele abban áll, hogy az igazságnak megfelelően minden jó vonási előadnak, és így hozzák össze a párokat; a képmutatókat viszont nem tartotta elismerésre méltónak. A becsapott párok ugyanis nemcsak egymást gyűlölik, hanem azt is, aki a házasságot összehozta.

Aszpaszia. Római kori portré-herma Civitavecchia közeléből. A fej egy i. e. V. sz. végi görög szobor másolata. Felirat: „Aszpaszia". Márvány, magassága: 1,70 ni, a fej 25 cm. Róma, Vatikáni Múzeumok, lelt. sz.: 272. Ókori forrásainkban nincs említés Aszpaszia szobráról, de a herma felirata nincs ellentétben a fej stílusával, úgyhogy benne kétségtelenül a híres görög asszonyt kell látnunk. Mivel a korabeli szokásoknak ellentmondott volna a még életében készített szobor, valószínű, hogy a másolat Aszpaszia síremléke vagy emlékszobra után készült.

PHEIDIASZ görög szobrász, i. e. kb. 5 0 0 — 4 3 0 Kharmidész fia, athéni polgár, már az V. sz. közepe táján Athén legelismertebb szobrásza volt. Ekkor állították lel az Akropoliszon egyik nagyméretű bronz Athénáját, amelyet még Kimón tervezett ós Periklész fejeztetett be. A 9 méteres szobor sisakját és lándzsahegyét már a tengerről látták csillogni az Athénba érkezők. Pheidiaszt Periklész közvetlen munkatársává ós barátjává fogadta, s rábízta a perzsa dúláskor elpusztult Akropolisz nagyszabású újjáépítésének vezetését. A Parthenon domborműveit és oromcsoportjait nagyszámú szobrászcsoport az ő útmutatásai alapján faragta ki. Ezekben a márványokban testesül meg számunkra legtisztábban a görög szobrászat klasszikus stílusa. Mint minden más istenszobra, az arany-eiefántesont Atiiéna Parthenosz is elpusztult, s csak a leírásokból és kicsinyített másolatokból alkothatunk fogalmat az istennő fenséges nyugalmáról, a kidolgozás pompájáról és a részletek gazdagságáról. Theidiasz Athéna-pajzsának amazonharcot ábrázoló domborművein burkolt formában Periklészt ts önmagát is bemutatta. E z t is felhasználták ellene, midőn Periklész ellenfelei vád alá helyeztették, hogy ezáltal barátját hozzák rossz hírbe. Azzal gyanúsították, hogy a rábízott nemesfémet hűtlenül kezelte. Ez a vád alaptalannak bizonyult ugyan, de Pheidiasznak távoznia kellett Athénből. Olümpiába ment és ott alkotta leghíresebb müvét, az arany-elefántcsont Zeusz-szobrot, amely az ókorban az istenkirály legtökéletesebb megtestesítésének számított. Az újabb olümpiai ásatásokon feltárták Pheidiasz műhelyét, s benne megtalálták kézjegyével ellátott ivócsészéjét is. Pheidiasz fogalmazta meg legtökéletesebben a demokratikus görög városállam embereszményét és művészi világképét. Formanyelve alapjává vált a görög szobrászat további fejlődésének. Az a stílus azonban, amelyet ő és tanítványai Athén virágzásának évtizedeiben teremtettek meg, legfeljebb utánozható volt, de megismételhetetlen maradt a nagy történelmi pillanat és a zseniális művész elmúlása után.

Plutarkhosz: Periklész 13. Így emelkedtek az épületek büszke nagyságukban, utánozhatatlun alakjukban és szépségükben, miközben a mesteremberek művészettel igyekeztek felülmúlni a mesterséget. A legbámulatosabb azonban a gyorsaság volt, amellyel egyetlen ember kormányzáséinak virágkorában fejeződött be mindaz, aminek elkészülte külön-külön, több nemzedéken és korszakon keresztül is alig volt elképzelhető. . . Szépsége mindegyiknek már akkor szinte archaikus volt, üdeségük pedig még ma is frissnek és újnak hat; olyan, idő nem érintette, virágzó ifjúságban őrizték meg alakjukat, mintha örökifjú szellem és öregséget nem ismerő lélek lakoznék bennük. Mindezeknek intézője és minden munka fölött a felügyelő Periklész oldalán Pheidiasz volt, . . . (ő) készítette el az istennő arany kultusz-szobrát, s a talapzatra is fel van írva, hogy ő volt a mestert, ahogy szinte minden az ő vállán nyugodott, és — mint említettük — valamennyi művésznek ő volt az irányítója a Periklészhez fűződő barátsága folytán. (Szilágyi János György fordítása) Polübicsz: Történeti könyvei XXX, IS. L. Aemilius felkereste az olümpiai szent körzetet és döbbent csodálkozással nézte az istenszobrot, azt mondva, hogy úgy tűnik neki: egyedül Pheidiasz volt képes Homérosz Zeuszát visszaadni, és hogy sokat várt Olümpiától, de úgy találta, hogy a valóság túlszárnyalja minden várakozását. Arriancsz: Epiktétcsz tanításai I, 6, 23. Ellátogattok Olümpiába, hogy megtekintsétek Pheidiasz munkáját, és mindenki szerencsétlennek érzi magát, ha anélkül hal meg, hogy megismerte volna. (Szilágyi János György fordítása)

Pheidiasz. Az Athéna Parthenosz pajzsáról készült kicsinyített római kori másolat részlete. London, British Museum, lelt. sz.: 302. Az említett írásos hagyomány alapján a pajzs alakjai között sikerült Pheidiasz képmását felismerni. A mester Daidalosz — a mitikus művész — alakjában örökítette meg önmagát. A durva másolatban is kivehetők a kopaszodó, kerek koponyájú, ötvenes éveiben járó erőteljes férfi vonásai. Pheidiasz nem leplezte, hogy a kezük munkájából élő mesteremberek közül emelkedett ki.

51

ANAXAGORASZ görög filozófus, i. e. kb. 5 0 0 — 4 2 8

Klazomenaiban született, apja, ITégészibulosz, előkelő polgár volt, de Anaxagorasz nem sokat törődött a rá hagyott vagyonnal, hanem rokonaira bízta azt, s ő maga teljesen a filozófiának élt. Anaximenésztől tanult, s 40 éves volt, midőn Athénba költözött. Felismerte a város központi szerepét és gazdasági jelentőségét, ami alkalmassá tette arra, hogy a lehanyatlott ión városok után az élénk kereskedelmi élettől serkentett természetkutatás és filozófia otthona legyen. Anaxagorasz volt, az első filozófus, aki Athénban működött, megnyitva azoknak a. gondolkodóknak a sorát, akiket a nagyváros élénk szellemi élete vonzott, hogy lökést adjanak a nagy athéni filozófiai iskolák kialakulásához. Anaxagorasz hamarosan Periklész baráti körébe került, s az államférfi mellett Euripidészre és korának más kiválóságaira is nagy hatással volt. Anaxagorasz a korábbi természetfilozófusok elméleteit jelentősen továbbfejlesztette. Elvetette a természetet alkot ó néhány alapolemre vonatkozó nézeteket, ős végtelen számú, apró részecskékből álló elemet tételezett fel. Elmélete szerint ezek az ősidőben kaotikus tömeget alkottak, amíg az általa ,,nusz"-nak (értelem) nevezett mozgatóerő meg nem indította szétválásukat ós meghatározott tulajdonságú testekbe szerveződésüket. A meleg, száraz és könnyű anyagok felszálltak, s ezekből lettek az égitestek, a hideg, nedves és nehéz elemek alkották a földet ós vizet, a közbülsők a levegőt. Anaxagorasz korszerűbb elméletet dolgozott ki az élőlények keletkezésére ós az ember kialakulására is. Kendszerében nem volt helye a természetfölöttinek} a mindenséget azonos törvényeknek engedelmeskedő egésznek tekintette, racionális magyarázatot keresett a légköri, sziderikus és időjárási jelenségekre. A meteorokkal bizonyította, hogy az égitestek a Földhöz hasonló anyagból valók. Periklész ellenfelei istentelenséggel vádolták inog azon a címen, hogy a Napot nem istenségnek, hanem tüzes anyagnak tartja. El is ítélték, ós csak Periklész közbelépésére tudott Lampszakoszba menekülni, ahol nemsokára meghalt. A természetről szóló műve elveszett, tanítását csak néhány töredék ós ókori írók utalásai alapján ismerjük.

_ Diogenész Laerliosz: Filozóf usok élete II. (6) Kiemelkedett vagyonával és nemes születésével, különösen pedig nagyiéi k fiségével, mellyel örökségét rokonainak engedte át. (7) . . . Végül visszavonult és természeti vizsgálódásokba bocsátkozva nem törődött a közügyekkel. Midőn valaki megkérdezte, „Nem érdekel a hazádV, „Óh igen" — válaszolta — „nagyon is érdeket a hazám,!" és az égre mutatott. (10) Annak, aki azt mondta, hogy ő meg van fosztva az athéniaktól, válasza ez volt: ..Nem úgy. hanem ők tőlem" . . . (11) Valakinek, aki panaszkodott, hogy idegenben kell meghalnia, így szólt: „Mindenhonnan egyforma az alvilágba való lemenet". A naxayorasz töredékeiből /A i'i) Anaxagorasz . . . azt tartotta, hogy semmi sem keletkezik a nemlétezőből és minden valami hozzá hasonlóval táplálkozik . . . (A tíG) (Anaxagorasz) azt mondja, hogy a létezők közül semmi sem keletkezett a végzet által, mert ez csupán semmitmondó üres szó. (A 102) Anaxagorasz szerint az ember azért a legértelmesebb élőlény, mert kezei vannak.

Anaxagorasz. Klazothenai város i. e. 100 körül vert bronzpénzének hátoldala, a glóbuson ülve gesztikulálva magyarázó filozófus képével. Feliruta: „A klazomenaibelieké". Erős nagyítás. London, British Museum. A merész gondolkodóról csak azokat az apró és elmosódott éreniképeketismerjük, amelyeken szülővárosa örökítette mos nagy fiát. Az ülő típus mellett egy álló is előfordul, mindkettőnél a szférikus kozmoszt jelképező globus vital Anaxagorasz kuuilásuinak fő tárgyára. Az éremképeken az arcvonások nem vehetők ki. de különben sem várhatnánk tőlük egyedi hitelességet, hiszen a mintaképül vett szobrok a hellenisztikus korszakban, a filozófus halála után legalább két évszázaddal készültek.

52

HÉRODOTOSZ görög történetíró, kb. i. e. 4 8 4 — 4 2 4

Lüxész és Driió fia, előkelő halikarnasszoszi család tagja, rokona Paníiasszisz epikus költőnek, akivel együtt összeütközésbe került a város Lürannoszával, Liigdanüsszal, s ezért Szamosz szigetére menekült. A kisázsiai görögök, akik az archaikus korban a görögség legfejlettebb és szellemileg vezető részét alkották, ekkor már jó ideje a perzsa birodalom határvidékén élve hányódtak a perzsa uralom, a görög hadjáratok és a szemben álló hatalmak által támogatott politikai pártok küzdelmeinek viharaiban. Ebben a környezetben érlelődött meg Hérodotoszban egy olyan történeti műnek a terve, amely a görögök és a perzsák nagy háborúját időbeli és térbeli teljességében felöleli. Ennek a vállalkozásnak Kisázsiában volt a legternlékenj'ebb szellemi talaja, mert az ottani kereskedő, kolonizáló és a keleti hatalmakkal érintkező görögök körében v irágzott fel a történetírás első ós kezdetleges formája, melyet a logographoszok müveitek, feljegyezve a helyi mondákat, családi hagyományokat, a szájról szájra járó történeteket. Hérodotosz azt a célt tűzte ki maga elé, hogy saját Bzemével fogja megtekinteni mindazokat az országokat és helyeket, ahol a háborúk lezajlottak, s olvasmányai mellett elsősorban a közvetlenül hallottakra és látottakra támaszkodva írja meg könyveit. Bejárta Kisázsián kívül Görögországot, Egyiptomot , Föníciát, Mezopotámiát, Szkítiát, a trák partokat és Dél-[táliát, hosszabb ideig élt Athénban és a dél-itáliai Thurioiban. Történeti művének 9 könyvében nemcsak a perzsa háborúk eseményeit, hanem azok színterének földrajzát , néprajzát, hagyományait is eleven és színes képpé ötvözte, s e mindvégig lebilincselően érdekes háttér előtt rajzolta meg a két nagy nép, a perzsák és a görögök hatalmas küzdelmét. Művének óriási sikere volt. Gyakran olvasott fel belőle hosszabb részleteket, így pl. az olümpiai játékok alkalmával is, amivel egyszeriben híres emberré vált, azután Athénban, ahol a Panathénaia ünnepen tartott felolvasása után hatalmas összeggel, 10 talanlonnal jutalmazták. Hérodotosz, a „páter históriáé" (Cicero, de leg. I. 1. 15.), művének nagyszabású koncepciójával és önálló állásfoglalásaival nagy lépéssel jutott előre a szó szoros értelmében vett történetírás kialakításának útján. A hagyományok egyszerű feljegyzése helyett a forrásokat tudatosan használó kritikai elme szerepét állította előtérbe. Bár a tarka elemekből álló hérodotoszi mű elfogultsága és hiszékenysége miatt az ókorban sok kritikát kapott, a legújabb kutatások egyre több részletkérdésben bizonyítják lelkiismeretességét, az idő pedig megmutatta, hogy a világirodalom halhatatlan és ma is eleven alkotása. Hérodotosz 1. könyvéből (1) A halikarnasszoszi Hérodotosz kutatásának előadása ez, hogy az emberektől telt dolgok idővel el ne enyésszenek, sem azok a nagy és csodálatos tettek, amelyeket akéir hellének, akár barbárok vittek véghez, hírüket el ne veszítsék, egyebek között az se. hogy miért harcoltak egymással. (5) ...Éh azonban nem azzal szeretném kezdeni mondanivalómat, hogy ez így vagy úgy történt, hanem azt mutatom be, akiről magam tudom, hogy először járt el jogtalanul a görögökkel szemben, és úgy haladok tovább előadásomban. A kicsiny és nagy városokat egyaránt fogom tárgyalni. Mert a hajdani nagyok közül sok kicsiny lett, az én időmbeli nagyok pedig korábban voltak kicsinyek. Jól tudván tehát, hogy az emberi boldogság nem állandó, egyaránt meg fogok emlékezni mindkellőről. (Borzsák István fordítása)

Hérodotosz. Herma alakú római márvány másolat egy i. e. IV. sz. első leiében készült görög portrészobor után. Magassága: 48 cm. Felirata: „Hérodotosz". Nápoly, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: fil4(i. Hérodotosz több portrészobráról is vannak írásos adataink, de nem tudjuk, hol állt az az ulkotéus, amelyről ej?y egész sorozat ókori másolat, köztük 3 feliratos példány készült. A gyenge kivitelű másolatok semmit sem őriztek meg az eredeti művészi értékéből és pszichikai tartalmából. A külső jegyek: az előkelő kisázsiaihoz illő ápolt haj és szakáll, a feltűnően hosszú koponya és magas homlok, s u kíváncsian fürkésző szemek mindenesetre jól összeillenek a történetíró névfeliratával.

SZOPHOKLÉSZ görög tragédiaköltő, i. e. 4 9 6 — 4 0 6

Az Athén környéki Kolónoszban születeti, apja Szóphilosz gazdag műhelytulajdonos volt. A testben és lélekben derék ifjú kitűnő nevelést kapott. Egyaránt kivált és koszorút is nyert a testgyakorlatokban és a zenében. Ifjúságát hősi korszakban élte, 480-ban ő vezette az ephéboszok kórusát, amely a szalamiszi győzelem ünnepének paiánját énekelte. Férfikorában Athén hatalmának és dicsőségének csúcspontján állt. Szophoklész híve volt Kimónnak, barátja Periklésznek. 443-ban a déloszi szövetség kincstárnokává, majd Periklésszel és Nikiásszal együtt a sztratógoszok közé választották. Aggkorában átélte a peloponnészoszi háború legválságosabb idejét, de Athén bukásának látványától megkímélte a halál. Utolsó szereplése volt, hogy gyászruhában búcsúztatta a színházi közönség előtt nagy riválisát, Euripidészt. Mivel úttörője és papja volt a gyógyító Aszklépiosz athéni kultuszának, 90. évében bekövetkezett halála után Dexión néven hérószként tisztelték. Szophoklészban az ember és a mű teljes egységet alkotott. Az athéni polgárság eszményét megtestesítő férfi, az athéni színpad legsikeresebb költője, a görög tragédia klasszikus képviselője volt. A színházi versenyeken 24 esetben aratott győzelme bizonyítja, hogy kortársainak eleven gondolatait fejezte ki, s a klasszikus Athén eszméinek a legnemesebb irodalmi formát kölcsönözte, amellyel — a képzőművészetben — csak Pheidiasz művei mérhetők össze. Aiszkhülosz gondolatvilágát építette tovább, anélkül, hogy a meghasonlás euripidészi útjára lépett volna. (3 vezette be a színpadra a harmadik szereplőt, megnövelte a kórust; játékának szabályai és tragikumának jellege a drámaírás kánonjává vált az ókori esztétikában. 120 művéből mindössze 7 tragédia és egy szatírjáték maradt ránk, de ezekből egy is elegendő, hogy megértsük: Szophoklész világszemlélete ós történelmi pillanata megismételhetetlenül egyedüli volt. Hőseinek felemelő hatású bukása az élet ellentmondásosságába bonyolódott határozott és következetes jellemeknek a természetes erkölcsi elvekhez való ragaszkodáséból következett. Alakjai előtt nem marad rejtve a társadalmi lét viszonylagossága és tökéletlensége, a világ mégsem válik szemükben elvet.endően rosszá. Szophoklész költészete az emberség magasztos eszméjének utolérhetetlen kifejezése volt.

Szophoklész: Antigoné 332 lek. Sok ean, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb. Ő az, ki a szürke Tengeren átkel, A téli viharban Örvénylő habokon, S (laiát, rí magasztos istennőt, Zaklatja a meg-megújulót Évről-évre az imbolygó ekevassal. Fölszántva lóvéival a földet Szárnyas madarak könnyűszivü Népére, az erdő vadjaira Készíti a hurkot, A sósvizű tengerben lakozó Halakat hálóval fogja meg A férfi, ki ésszel él. Szolgáivá tette okos leleménnyel A hegyek meg a rétek állatait, A lobogóhajú paripának és bikának

Nyakéiba vetette igáját. És a beszédet és a széllel Versenyző gondolatot meg a törvényt Tanulja, a városrendezőt, Lakhatatlan szirteken Tűző nap forró sugarát s a fagyot Kikerülni ügyes, mindenben ügyes, lla akármi jön, ám a haláltól Nem tud menekülni, De gyógyírt a nehéz nyavalyákra kigondol. Ha tud valamit valaki, Mesteri bölcset, újszerűt, Van, ki a jóra, van ki gonoszra tör vele. Ki a földnek törvényeket ad. Jogot, mit az isteni eskü véd, Az a városban az első, de hazátlan. Akinek jó, ami nem szép. Tűzhelyemnél nincs helye, Ne ossza meg tervét sem az velem, ki így cselekszik. (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Szophoklész. Terraeinában talált római kori márványmásolat a bronz portrészoborról, amelyet Lükurgosz állíttatott fel a Dionüszosz színházban i. e. 340 után. Magassága: 2,04 m. Róma, Vatikáni Múzeumok, lelt. sz.: 9073. Feliratos példányok alapján az ünnepelt költő számos másolatban fennmaradt két portrétípusát is azonosítani lehetett. A IV. sz.-i alkotás teljes alakban fennmaradt másolatát a modern időkben sajnos erősen átdolgozták, ezért arcának eredeti kifejezését csak egy régebbi gip3zöntvényen tanulmányozhatjuk. Alakja a görög portré teljes testiséggel ható kifejezésmódjának klasszikus példája. Az egyszerű köpenyt tökéletes világfiként viselő szép termetű férfi magabiztos öntudatossága nemcsak az ünnepelt költőt, hanem műveinek eszméit is megtestesíti.

Szophoklész: Oidipusz király 1180 — I221 Jaj, emberek! emberek! Milyen semmibe veszlek én múló életetekkel! Kinek lehet itt nagyobb Boldogsága a földön, mint Amit adhat a látszat, mely Léilszik, s látszva enyészik ? Gyász példád van előttem, gyász Sorsod démona, Oidipusz! És boldognak az ég alatt Senkit se dicsérek. Fölhágtál az orom felé, fjjad célba feszült, a dús boldogságot elérted! Ég adta, lebírtad a IIorgaskörmű dalos leányt; Vészben szomorít városunk Élén mint torony álltál! És azóta te. vagy a király Országunkban, a legnagyobb tisztesség a tiéd, a nagy Thébában uralkodsz. De most tenálad nyomorultabb ki van

(kardal) Ki él jobban a vad Végzettel egy Fedél alatt ? óh változás! Óh jaj! Oidipusz dicső feje! Ugyanaz a rév nyílt meg, ugyanegy asszony öle nyílt apának és f iúnak! Jaj nyomorult, hogy tűrhetett eddig is ős hazád röge ? Apai föld hogy viselt a héitán ? Nyomodban ért a mindent látó Idő, Törvényt tart a sötét szerelmeken A szülött és szülő között. Óh jaj! Láiosz szegény fia Bár ne láttalak volna sohase! Hangosan sírok: Senkiért se sírtam így, Mint ma teérted, mert te adtad vissza belém a lelket hajdan S bús szemeink álmát is visszahoztad. (Babits Mihály fordítása)

Szophoklész előbbi szobrának feje. Gipszöntvény a római Villa Medici ben, amely a portré kiegészítése és átdolgozása előtti állapotát mutatja. A fényképek összehasonlításából is kitűnik, hogy a márványfej eredeti állapotánál mennyivel kifejezéstelenebb. Az alak kiegyensúlyozott harmóniája a fejre is jellemző ugyan, de a homlok és a szemek körüli rész sok vívódásra és töprengésre vall, s elárulja, hogy a költőfejedelem lelki egyensúlyához küzdelmes út vezetett.

54

EURIPIDESZ görög tragédiaköltő, i. e. kb. 4 8 5 — 4 0 6

Az athéni Mnészarkhosz és KJeitó fia. Szüleit az Euripidészt gúnyoló komédiák piaci árusoknak mondták, valójában az attikai birtokosok rétegéhez tartoztak, apjának Szalamisz szigetén volt gazdasága, s itt ólt a költő is gyermekkorától kezdve. Gondolatvilágának kialakulására nagy hatással volt Anaxagorasz tanítása, továbbá az V. sz.-i Athénban működő szofisták (pl. Prodikosz, Prótagorasz) és Szókratész, aki Euripidész drámáinak csodálója volt. Életének folyásáról nagyon keveset tudunk. A z o n kívül, hogy egy vidéki Zeusz-szent élj' papi tisztét töltötte be, s egy ízben Szürakuszaiban járt egy követséggel, közéleti tevékenységet nem folytatott. Zárkózott természetű emberként minden idejét tanulmányainak és a költészetnek szentelte. Az egyik első görög könyvgyűjtő volt, s az ókori mendemonda szerint kedvenc tartózkodási helyén, egy szalamiszi barlangban szeretett dolgozni. Magányos életmódja és müveinek keserű alaphangja miatt morózus, ember- és nőgyűlölő hűébe került; mindennek azonban csak annyi alapja van, mint a róla szóló egyéb pletykáknak. A költő, aki a legmélyebben érezte át korának nagy világnézeti válságát és társadalmi ellentmondásait, bizonyára nem volt különösebben vidám ós barátságos ember, de a kortársak véleményét nem a köznapi jelenségek magyarázzák. A nagyhatalmi mámorban élő athéniak csaknem valamennyi messzebbre látó jelentős gondolkodójukkal méltatlanul bántak életükben. Euripidésznek száműzetés és méregpohár nem jutott ugyan, de kevés színpadi győzelmet aratott, s élete vége felé ismeretlen okból eltávozott szülőföldjéről, ós a makedón királyi udvarban halt meg. Három fia közül az egyik, szintén Euripidész nevű, apja halála után színre vitte néhány tragédiáját. 92 színpadi művéből 19 maradt fenn. Halála után a három nagy tragédiaköltő közül ő lett a legnépszerűbb, hatása a görög ós a római irodalomra, s az európai gondolkodásra felmérhetetlen. Euripidész tragédiáiban az egyéni sors és a társadalom, az ember és a világ összeütközése soha felül nem múlt komorsággal ós mélységgel tárul fel. Az istenek kegyetlen és kíméletlen zsarnokok, a hagyományos világrend hazug és romlott, a boldogság és a harmonikus élet elérhetetlen. A becsületes, önzetlen és erényes emberek védtelen áldozatai az aljasoknak ós az önzőknek, s a velük szövetséges sorsnak. Euripidész sötét világában az egyetlen felemelő és vigasztaló az igaz emberek önmagukhoz való hűsége.

Euripidész:

Médeia

1224—1230. Mert m inden árny a földön — nem most vallom ezt először, és nem rettegek kimondani: kik azt hiszik, hogy bölcsek és mély dolgokat kutatnak, legtöbb büntetés azokra sújt. Mert emberek közt senki boldog nem lehet: kinek segít a jószerencse, sorsa jobb a többinél, de boldog nem lehet soha. (Kerényi Grácia fordítása)

Plutarkhosz: Nikiasz 29. Mások (a Szicíliában legyőzött athéni seregből) Euripidésznek köszönhették menekvésüket . . . A volt foglyok közül hazájukba visszatérve, mint mondják, sokan boldogan és hálásan mondták el Euripidésznek, hogy azért bocsátották őket szabadon, mert elmondták azokat a verseit, amelyekre visszaemlékeztek, mások meg, hogy a csata után bolyongva ételt és italt kaptak, amikor Euripidész egy-egy kardalát elénekelték. (Máthé Elek fordítása)

Euripidész. Rómában talált, herma alakú márvány másolat az i. e. 340 után készült portrészoborról, amelyet Lükurgosz szónok kezdeményezésére állítottak fel az athéni Dionüszosz színházban. Magassága: 47 cm. Felirata: „Euripidész". Nápoly, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 0135. A görög portréművészet virágkorának sok másolatban fennmaradt nagyszerű alkotása a költő halála után csaknem nyolcvan évvel készült. Valószínű, hogy régebbi képmások vagy a hagyomány alapján megőrzött valamit Euripidész valóságos külsejéből, de lényege mégsem ez, hanem az alkotó műveiben megnyilatkozó szellem testté formálása. A hatalmas koponyát keretező ritkuló és elhanyagolt hajzat, a mélyen ülő árnyékos szemek és a végtelenül keserű száj az embori lélek legmélyére pillantó költő gyötrelmének kővé vált kifejezése.

55

THUKÜDIDÉSZ görög történetíró, i. e. kb. 4 0 0 — 4 0 0

A p j a az attikai Halimusz démoszba tartozó Olorosz, anyja a trák származású Hégószipüló volt. Családja származásra (rokona Kimón) és vagyonra nézve egyaránt kiemelkedő volt; Trákiában nagybirtokot és bányákat örökölt. Thuküdidész a legjobb nevelést kapta, sokat köszönhetett a Periklész korában Athénban működő filozófusok (Anaxagorasz, Gorgiasz) felvilágosult tanításainak. 424-ben sztratégosszá választották, és ottani összeköttetéseire való tekintettel az akkor döntő fontosságú trákiai hadszíntérre küldték. Thuküdidésznek nem sikerült Amphipolisz fölmentése, ós e kudarca miatt törvény elé idézték, s elítélték. Száműzetésben töltött húsz évet, és csak 403-ban, a város teljes veresége után térhetett vissza Athénba, ahol néhány év múlva, talán erőszakos halállal halt meg. Hosszú számkivetettségót, melynek során a makedón királyi udvarban is élt, gazdag birtokai révén anyagi gondok nélkül töltötte el, s arra használta fel, hogy megírja az őt szenvedélyesen érdeklő nagy peloponnószoszi háború történetéről szóló müvét — melyet már annak kitörésekor elkezdett. Munkájának nyolc könyve közül öt a háború első tíz évét tárgyalja. E z t az időszakot először zárt egészként dolgozta ki, nem számítva a harcok folytatására. A többi három könyv nagyobb részét Athén szerencsétlen szicíliai expedíciója foglalja el. A befejezetlen 8. könyvben kezdte meg a háború harmadik szakaszának történetét, melyet csak i. e. 411-ig tudott megírni. Száműzetése biztosította munkája objektivitásának külső feltételeit: az eseményeknek egy ideig résztvevője ós szemtanúja volt,, később mindkét táborból szerezhetett értesüléseket. Az a körülmény, hogy hazája — melyet mindvégig szeretett — kitaszította, Megmentette őt az egyoldalú patriotizmus elfogultságától. A döntő tényező azonban felvilágosult kritikai szelleme és az igazsághoz való feltétlen ragaszkodása volt. A természetfölötti hatalmak nála nem játszanak szerepet az események alakulásában, amelyeknek okait és gyökereit az államok magatartásában kereste. Véleménye szerint a háború kirobbanásának Athén könyörtelen és mértéktelen hatalmaskodása volt az oka. Bár a történetírást ő is irodalmi feladatnak tartotta, annak alapjául mégis a dokumentumokat, hivatalos szerződéseket, feliratokat stb., valamint a szigorúan ellenőrzött tanúvallomásokat, vette, ós még a szabadon rekonstruált részeknél — mint a főszereplők remekül megírt beszédeinél — is hitelességre törekedett. Józanul lelkiismeretes és alaposan elmélyült munkájának köszönhetjük, hogy a görög történelem e sorsdöntő éveiről sokkal pontosabb képet alkothatunk, mint a hozzánk közelebb eső évszázadok nem egy eseményéről.

Thuküdidész művének bevezetéséből (I, 22). A háború folyamán történt dolgokat illetőleg pedig nem tartottam magamhoz méltónak leírni, úgy ahogy valakitől véletlenül éppen hallottam, vagy ahogy én gondoltam, hanem csakis amit a magam szemével láttam, vagy amit másoktól hallottam ugyan, de minden részletre vonatkozólag a lehető legpontosabban ellenőriztem. A valóság felderítése, nem ment fáradság nélkül, mivel a szemtanúk is ugyanazt az eseményt nem ugyanúgy adták elő, hanem aszerint, hogy ki m
Thuküdidész. A római Esquilinuson talált márványmásolat az i. sz. II. sz. elejéről, melynek eredetijét az i. e. IV. sz. első felében készítette egy elsőrendű athéni mester. Kettős herma, amely a két nagy görög történetírót. Thuküdidészt és Hérodotoszt kapcsolja össze. Felirata: „Thuküdidész". Magassága: 58 cm. Nápoly, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 6239. Ókori életrajza szerint Thuküdidész feje hosszúkás volt és arckifejezése komoly, ez a feljegyzés azonban nyilvánvalóan már egy portrészobor nyomán született. Bár nincs kizárva, hogy az eredeti szobor mestere rendelkezett "bizonyos támpontokkal Thuküdidész külsejét illetően, alkotása mégis elsősorban szellemi jellemképnck tekinthető: a magas homlok kemény redői, az áthatóan vizsgálódó tekintet és a komoly száj rendkívüli erővel jelenítik meg az igazság szenvedélyes kutatóját.

56

SZÓKRATÉSZ athéni filozófus, i. u. 4 6 9 - 3 9 9

Szóphroniszkosz szobrász és Phainareté bábaasszony fia, az ókor legnagyobb hatású bölcselője. Fiatalabb éveiben részt vett a város hadjárataiban és mint nehézfegyverzetű katona több csatában is kitüntette magát. A közélettől azonban idővel visszavonult, mint ahogy elfordult korának természettudományos érdeklődésű filozófiai iskoláitól is, melyekben bölcseleti tanulmányaitmegkezdte. Egyéniségének kiforrása után kizárólag etikai kérdésekkel foglalkozott. Párbeszédes, vitatkozó módszerrel vizsgálta az igazság, a hasznosság, a jó és az erkölcs lényegét, azzal a céllal, hogy az embereket helyes gondolkodásra és életmódra vezesse. N a g y hatással volt az athéni ifjúságra, tanítványai közé tartozott Xenoplión és Platón. Elsősorban az ő műveikből ismerjük tanait, minthogy Szókratész maga nem hagyott hátra írásmüveket. Erős fizikumú, rendkívül kitartó és puritán ember volt. Bátor és elvhű magatartása kedélyes és barátságos modorral párosult; rendkívüli intellektusával vitapartnereit könnyedén szorította sarokba és gyorsan szerzett rajongó híveket és tanítványokat. Valószínűleg politikai okokból állították bíróság elé 399-ben azzal a váddal, hogy idegen isteneket hoz a városba ós megrontja tanaival az ifjúságot. Perében megalázkodás nélkül küzdött, s elítéltetése után nem élt a felkínált szökési lehetőséggel, hanem barátaitól búcsút véve nyugodtan ürítette ki a méregpoharat.

Platón: A lakoma 215, a—b, d—e. Szókratész dicséretét, barátaim, a következőképpen: hasonlatokkal fogom megkísérelni . . . Azt állítom tehát, hogy ő nagy mértékben hasonlít a szobrászműhelyekben ülő Szilénosz-szobrokho'z, akiket a mesteremberek síppal vagy fuvolával ábrázolnak, és akiknek a belsejében — ha szétnyílnak — istenek szobrai láthatók. És még azt is állítom, hogy ő kiváltképpen Marszüasz szatírhoz hasonlít . . . Ha nem félnék attól, hogy teljesen ittasnak véltek, esküvel bizonyítanám, hogy miket éreztem ezen ember .beszédeinek hatása alatt, s miket érzek még most is. Mert. ha öt hallom, sokkal jobban dobog a szívem, mint tánc közben a korübaszoknak, s könnyem is kicsordul az ő beszédére . . . ez a Marszüasz már sokszor úgy megindított, hogy azt hittem, nem is lehet úgy élni, amint élek. (M. Techert Margit fordítása) Diogenész Laertiosz: Híres bölcsek élete 11, 27; 37. Képes volt arra, hogy csúfolóit lenézze; büszkén hivatkozott egyszerű életmódjára, és semmiféle fizetés nem hajtott be. Mindig azt mondta, hogy mikor legjobban ízlik neki az étel, nem kivim hozzá még valami nyalánkságot, és amikor legédesebb az itala, nem vár olyan italra, amely nincs ott: a legkevesebb kell neki, s így a legközelebb van az istenekhez. . . . Khairephón kérdésére a Püthia (a delphoi jósnő) a híres választ adta: „Minden ember közt a legbölcsebb Szókratész". (Borzsák István fordítása)

Szókratész. Római kori márványmásolat egy görög portrészobor után. amely az i. e. IV. sz. első felében készült Athénban — talán Platón filozófiai iskolája számára —, néhány évtizeddel a bölcselő halála után. Magassága: 37 cm. Nápoly, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 6129. A bronz eredeti Szókratész legkorábbi portréja volt, amely még szuggesztív egyéniségének közvetlen hatása alatt készült. Mértéktartóan, a fő vonásokra szorítkozó egyszerűséggel mutatja be a nagy gondolkodó parasztos külsejét, tömpe „Szilénosz-szerű" orrát, magas kopaszodó homlokát, összehúzott szemeinek élesen fürkésző tekintetét, amely a dolgok és a lelkek mélyére hatoló kérdést sugall. Az arc összbenyomása leginkább jóságos iróniával jellemezhető. Szókratész másik reprezentatív portréját. Liiszipposz készítette a század vége felé. A két főműnek számos másolata mellett Szókratészról ;:ok egyéb ábrázolás maradt ránk, rendkívüli népszerűségét bizonyítva.

57

TISSZAPHERNÉSZ perzsa satrapa, i. e. V. sz. vége — I V . sz. eleje

A késő Akhaimenida birodalomban a központ i kormányzat, gyengülésével egyie nagyobb önállóságra tettek szert a satrapák, az előkelő családokból, többnyire a királyi rokonságból származó tartományi kormányzók. Az i. e. V — I V . sz.-ban, midőn az ókori világ sorsának alakulását egyre inkább a görögség szabta meg, főként Kisázaia tengermelléki vidékeinek helytartóira hárult fontos szerep. Közülük az egyik legjelentékenyebb Tisszaphernész volt, aki I I . Dareiosz alatt, került a tengermelléki tartományok élére, miután elnyomta a lüdiai satrapa, Pisszuthnész felkelését (413). Látván, hogy a peloponnészoszi háború, különösen a szerencsétlen szicíliai expedíció Athént teljesen megbénította, egymás után tette rá kezét az addig Athén szövetségi védelmét élvező görög városokra. H o g y a kisázsiai görögöket kivétel nélkül adófizetésre kényszeríthesse, Spárta szövetségét kereste. Alkibiadész mesterkedései révén létre is jött a megegyezés, amelynek eredményeként Spárta hadiflottát küldött Tisszaphernész segítségére, hogy Athént megfossza kisázsiai szövetségeseitől, még azon az áron is, hogy őket a perzsák kezére adja. Tisszaphernész nem annyira Spártát kívánta támogatni, mint inkább a görögség mindkét táborát a perzsa birodalom és a maga hasznára meggyengíteni. Nem sokkal ezután testvérének lázadása miatt kegyvesztett lett, amit azzal kívánt jóvátenni, hogy az új nagykirálynál, Artaxerxésznél beárulta a trónra törő KOrosz nak, a király testvérének hadi készülődését. A Kunaxánál vívott csatában a lovasság parancsnoka volt, és érdemeket szerzett KOrosz legyőzésében, bár a királyellenes sereg fő erejét alkotó görög zsoldoshadat nem sikerült legyőznie. A 10 000 görög zsoldos további sorsának alakulásában közismerten kétszínű és rosszindulatú magatartást tanúsított. Jó szándékot színlelt, hogy elvonulásra bírja a görögöket, majd tőrbe csalta és lemészároltatta vezéreiket, azután állandó támadásokat intézett a súlyos harcok között hazafelé vonuló hadsereg ellen. Királyhűsége jutalmául visszakapta a tengerparti sutrapiát, ahol azonban sorozatos görög támadásokkal kellett szembenéznie. Ezeket ugyan igyekezett, magáról a másik kisázsiai satrapára, Phurnabazoszra hárítani, de végül az Agészilaosz vezette spártai haderő Szardeisz közelében, a Paktolosz folyónál tönkreverte. A nagykirály e kudarc után elmozdította tisztségéből, Tithrausztész satrapa pedig Kolosszaiba csalta és megölette. Tisszaphernész jellegzetes példája, volt azoknak a perzsa nagyuraknak, akik az uralkodóhoz való hűségen kívül nem tiszteltek semmiféle politikai és morális elvet. Kíméletlen ember, ravasz politikus és ügyes diplomata volt; ez időben a görögök legnagyobb ellenfele Ázsiában.

Xenophón:

Anabaszisz II.

5,

24 — 26,

31—32.

(A Tisszaphernésszel tárgyaló görög vezér, Klearlchosz:) Ugye, minden rosszat megérdemelnek azok, akik rágalmaikkal egymás ellen próbáltak fordítani minket . . . Ha ti, vezérek és alvezérek, eljöttök hozzám — mondta Tisszaphernész —, én nyíltan megnevezem azokat, akik azt állították, hogy ármányt szósz ellenem . . . Tisszaphernész oly barátságos lett a beszélgetés után, hogy ott marasztalta Klearkhoszt, és meghívta lakomára . . . Amikor (a görög parancsnokok) Tisszaphernész szálláshelyére értek, a vezéreket . . . beszólították. Az alvezérek a bejárat előtt maradtak. Nem sukkal később ugyanarra az adott jelre a bentieket lefogták, a kintieket lemészárolták, ezután néhány barbár lovas kcresztülnyargall a síkságon, és minden szembejövő görögöt . . . megölt. (Fein Judit, fordítása)

Tisszaphernész. Szardeiszban kibocsátott ezüst tetradrakhmon előoldala. I. e. 397 körül. Elöl Tisszaphernész képmása, hátul a perzsa nagykirály alakja, mögötte hajó. Görög felirata: „A királyé". Berlin, Állami Múzeumok, Éremtár. A kisázsiai satrapák, akiknek legtöbb dolguk a görög városokkal és zsoldosokkal volt, gyakran bocsátottak ki görög mintára és görög mesterekkel készíttetett pénzeket. Nagy önállóságukat tanúsítja, hogy a nagykirály főhatóságát is jelezve, a pénzekre saját képmásukat verették. Tisszaphernész perzsa fejedelmi fejfödőt visel, arcéle jellemző az iráni származású arisztokráciára. Vonásai erőszakos és gátlástalan jellemre vallanak.

58

ARISZTOPHANÉSZ görög komódiaköltő, i. e. kb. 4 5 0 — 3 8 5

A Pandionisz phülébe tartozó Philipposz fia, athéni polgár. Magánéletéről úgyszólván semmit sem tudunk; ókori életrajzai is csak műveiből merítenek. Első előadásait i. e. 427-ben tartotta, személyesen pedig utoljára i. e. 388-ban vitte színre Plutosz című darabját. H á rom fia volt, mindegyik írt komédiákat, de nem váltak jelentős költővé. Ararosz nevű fia atyja életének utolsó éveiben helyettesítette őt komédiái bemutatásánál. Arisztophanész több mint negyven éven át volt az athéni színpad vezető komédiaírója. Életében sok sikert aratott, ós a közönség igen nagyra beesülte. Négyszer nyert első díjat, háromszor másodikat és egyszer harmadikat, ami az athéni színpadi versenyek történetében kivételesen jó eredménynek számít. Legalább negyven, de egyes források szerint ínég több komédiájából 11 maradt ránk. Míg a modern kritika és ízlés őt tartja a komédia legnagyobb mesterének, az ókorban a költő halála után népszerűsége erősen csökkent. A hellenizmus idején, különösen a római korban nem nagyon becsülték; az újkomédia pallérozott stílusával szemben darabjait túlságosan szabadszájúnak és féktelennek tartották, és hiányolták bolőlük a szépen bonyolított kerek történetet. Ez valóban nem volt Arisztophanész erőssége, de nem is lehetett célja, hiszen a kedélyeket felszabadító dionüszoszi kultusz játékok féktelen és obszcén mókázásaiból kinőtt ókomédia elsődleges szerepe az aktuális események és problémák szatirikus színre vitele, az élet — főként a közélet — fonákjának megmutatása volt. Arisztophanész nemcsak a komédia népies hangját szólaltatta meg utolérhetetlen könnyedséggel és vidámsággal, s kórusaiban nemcsak a lírai elragadtatás magaslataira volt képes "emelkedni, hanem mindenekelőtt a gúny mesteri alkalmazásával tudta feltárni hazájának aktuális politikai és társadalmi problémáit. Nála jobban senki sem volt képes az athéni demokrácia visszásságait, azokat a jelenségeket, amelyek e demokrácia vesztét okozták, különösen pedig Athén megszédült imperializmusát, a demagógok lelkiismeretlenségét kifigurázni, az álszent jelszavakat valódi értékükre leszállítani, figyelmeztetni a várost arra, amiről sikereiben és bajaiban elfeledkezett. Bizonyos, hogy Arisztophanész nem azokat a célokat hangoztatta, amelyekórt a város vezető politikusai küzdöttek, hanem a békét, a nyugodt életet, a kisemberek szerény örömeit dicsérte ós kívánta. Ha azonban a komédia szerepéből és műfajából eredő kritikai álláspont szélsőségeitől eltekintünk, akkor azt találjuk, hogy a költő együtt érzett hazája céljaival addig a pontig, amíg azok nem váltak a más államok és végső soron az állampolgárok kárára. Ebben rejlik Arisztophanész mélységes humanizmusa és örök életű aktualitása.

Arisztophanész:

Az akharnébelick,

600—607;

627—630.

Mióta komédia-kar feje lett, és mestere, a mi tanítónk, Soha nem fordult a közönséghez, dicsekedni minő ügyes ember; De mivel sok irigy gémcsolja, ,,korán-ítélő" népű Athénben, Hogy csúffá teszi a közönséget, s a várost játssza ki nyilván: Most erre. felelnie kell „későn-megbánó" népű Athénnek. Azt mondja tehát a költő, hogy sok irántatok érdeme inkább. Ki megóvott, hogy ne igen tudjon rászedni vidéki követség, S ne örüljetek a hízelgésnek, pipogyán szájtátva közügyben . . . . . . mert igazat mond ő ezután is Vígjátékaiban, s jóra tanít, és boldogságra vezérel; Nem hízeleg, és dijjal sem ígér; nem szed rá cifra cselekkel, Ármányt se kohol, s nem főz le, hanem mindég a jóra tanítgat. (Arany János fordítása)

Arisztophanész (?). Tusculumban talált kettős portréherma egyik fele. A másik fej Menandroszt ábrázolja. A gyenge minőségű kicsinyített másolat az i. sz. II. sz.-ban készült egy i. e. IV. sz.-i eredeti után. Az orr kiegészítve. Márvány, kb. fél életnagyság. Bonn, Akademisehes Kunstmuseum. A komédiaköltőnek egyetlen feliratos portréja sem maradt ránk, műveiből (Béke 767 kk) pedig csak annyit tudunk külsejéről, hogy korán kopaszodott. A névtelen portrémásolatok közül leginkább ezt a típust azonosíthatjuk vele, gyérülő haja és főként, a Menandrosz-portréval való ismételt párosítása miatt. Arckifejezése jól illik a kíméletlen szatirikushoz.

59

LÜSZIASZ görög szónok, i. e. kb. 4 5 8 — 3 8 0

Apja Kephalosz, gazdag szürakuszai pajzsgyáros volt, aki Periklész rábeszélésére A t h é n b a költözött, és Peiraieuszban alapított virágzó üzemet. Az öreg Kephalosz és fiainak háza Athén szellemi elitjének találkozóhelye volt. Platón egyik dialógusának szereplői, élükön Szókratósszal, náluk gyűltek össze, hogy az állam kérdéseiről vitatkozzanak. Kephalosz halála után Lüsziasz fivéreivel együtt a dél-itáliai Thurioiba, Athén kolóniájára költözött (440 körül), ahol a demokrata párt oldalán élénken részt vett a város politikai életében. Athén szürakuszai veresége után az oligarchikus párt száműzte őket, s a testvérek visszatértek Athénba, ahol a. peloponnészoszi háború utolsó éveiben peiraieuszi fegyverüzemük révén ismét a város leggazdagabb lakói közé kerültek. Athén vereségét követően a harminc zsarnok kormányzata Liisziaszt és testvérét, Polemarkhoszt részben demokratikus pártállásuk, főként pedig nagy vagyonuk miatt feketelistára tette. Letartózt atták őket, javaikat elkobozták; Polemarkhoszt minden vizsgálat nélkül halálra ítélték, s Lüsziasznak csak az. életét sikerült megmentenie azáltal, hogy Megarába menekült. A demokrácia helyreállítása után tért vissza Athénba, ahol hűségéért a népgyűlés — letelepedett idegen létére — polgárjogot szavazott meg számára. Lüsziasz első dolga volt, hogy testvére megöléséért a harmincak egyikét, Eratoszthenészt nagyszerű beszéddel bevádolja és elítéltesse. Minthogy egy formális hiba miatt, a polgárjogára vonatkozó határozatot megsemmisítették, régi gazdagságát pedig már nem tudta visszaszerezni, ettől kezdve törvényszéki beszédek írásával foglalkozott. Mások számára írt szónoklatainak óriási sikere volt: mintegy 15 év alatt 230 beszédet írt. Személyesen csak alig néhányat mondott el — az Eratoszthenész elleni beszéden kívül például az olümpiai játékok alkalmával egy szónoklatot a görög összefogásról -, mert polgárjog hiányában nem léphetett fel a törvényszék előtt. Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy a görög szónoklat legnagyobb mesterei közé emelkedjék. Fennmaradt 30 eredeti beszéde megerősíti az ókoriak iránta táplált bámulatát. Művészetének fő jellemzője az egyszerű, minden túlzástól ós hatásvadászattól mentes stílus volt. N e m a nyelvi hatásokkal, a nagy szavakkal ós az érzelmekkel, hanem a racionális érvekkel, a világos gondolatmenettel győzte meg a közönséget. Ezzel a fegyelmezett és kristályos attikai stílus egyik legnagyobb képviselőjévé vált.

Lüsziasz: Eratoszthenész elleni beszéde 9-5—96, 100. . . . Sok mindenről szólhatnék máj, de nem mondok többet. Ti valamennyien a peiraieusziuk közül, emlékezzetek a fegyverek ügyére, hogy annyi idegen földön vívott csata után megfosztottak benneteket fegyvereitektől, nem ellenségeilek, hanem ezek eiz emberek a béke idejében; továbbá, hogy száműztek benneteket a városból, amelyet atyáitok bíztak rátok, és ha száműzetésben voltatok, akkor kiadatásotokat követelték a különböző városoktól, . . . emlékezzetek a többi jogtalanságra, amit elszenvedtetek ezektől az emberektől, akik némelyeket a piactérről, többeket a templomokból erőszakkal elhurcoltak, és megöllek; míg másokat elszakítottak gyermekeiktől, szüleiktől és asszonyaiktól, és öngyilkosságra kényszerítették, és még azt sem engedték meg, hogy szokás szerint eltemessék őket . . . Befejezem vádbeszédemet. Hallottátok, láttátok és elszenvedtétek mindezt; megvannak a bűnösök: ítéljetek. Quintilianus: InstUuliones X, 1, 78. (X, 1.78) . . . Lüsziaszt . . . természetes egyszerűség, finom ízlés jellemzi és ha a szónokban megelégednénk azzal hogy oktasson, hiába keresnénk őnála tökéletesebbet. Nincs benne ugyanis semmi üresség, semmi erőltetettség; azonban inkább tiszta forráshoz, mint nagy folyóhoz hasonlít . . . (Prácser Albert fordítása)

Lüsziasz. Itáliában talált kora császárkori márványmásolat egy bronzszobor után. melyet az athéniak közvetlenül a szónok halála után állítottak fel. A herma kiegészítés. A fej magassága: 29 cm. Róma, Museo Capitolino, lelt. sz.: 601. A portré azonosítását egy nápolyi feliratos példány tette lehetővé. A férfi, aki jóban és rosszban kitartott elvei mellett, higgadt komolysággal tekint reánk. Portréja ugyanolyan tiszta és világos felépítésű, mint beszédei. Redőktől szántott arcának kifejezését nem hangulat vagy szenvedély, hanem elmélyült munka alakította ki.

HIPPOKRATÉSZ görög orvos, i. e. kb. 4GO—370 A Kósz szigetén élő ama híres orvosnemzetség tagja, amely a gyógyító istentől, Aszklépiosztól származtatta magát, a kószi Aszklépieion papságát alkotja és a templomi gyógyítás tapasztalatait a tudományos orvoslás kifejlesztésére használta fel. A p j a Hérekleidész, anyja l'hainareté volt, életéről esak annyi biztosat tudunk, hogy sokat és sokfelé utazott, már életében nagy hírnévre tett szert és Tesszáliában halt meg. Hippokratész volt a legnagyobb görög orvos; a kószi orvosi iskolát valóban tudományos 'ntézménnyé tette. Személye az egész görög orvostudomány szimbólumává vált. Neve alatt gyűjtötték össze a görög orvosi iratokat (Corpus Hippoeratieum), amelyeknek több mint 00 műve az i. e. V. sz.-tól az i. sz. I. sz.-ig terjedő időben keletkezett. Plalála után Kósz szigetén héroszként tisztelték, s az egész Ókori világban minden orvos őt tekintette példakéj ének. Legendás híre szinte lehetetlenné teszi, hogy saját müveit és tanait pontosan elválaszthassuk követőiétől. A legkorábbi adatok, valamint iskolájának alapelvei nyomán kikövetkeztethető felfogásának lényege a gondos megfigyeléseken és feljegyzéseken alapuló tapasztalati tudás nagyrabecsülése, és a környezet döntő fontosságának felismerése volt. A gondos megfigyelést fölébe helyezte az elméleti spekulációknak. A megfigyelésekből vont le következtetéseket az egyes betegségek lefolyására és kritikus napjaira vonatkozólag. Gyógymódjában a diéta és a kímélet, a megfelelő körülmények megteremtése, valamint a testgyakorlat játszotta a fő szerepet. E megelőző és meglehetősen passzív kezelés a varázslás és kuruzslás veszélyeivel szemben a korszak egyetlen józan és tudományos eljárásának számított, amely tisztán látta az ismeretek os lehetőségek korlátait, s tartózkodott az olyan beavatkozástól, amelynek bizonytalan aredménye káros is lehetett. A hippokratészi orvoslás emelkedett otikája napjainkig példaadó maradt.

Platón: Phairlrosz 270. Szókratész: Mármost gontlolod-e, hogy a lélek természetét érdemlegesen meg lehet ismerni a mindenség természetének ismerete nélkül? Phaidrosz: Ha az Aszklépiadák közül való Hippokratésznek hinni lehet, a test természetéről sem lehet e módszer nélkül érdemleges ismereteket szerezni. (Kövendi Dénes fordítása) Hippokratész iskolája: A levegőről, a vizekről és a helyekről (1) . . . Amikor tehát valaki megérkezik egy városba, amellyel még nem ismerős, meg kell vizsgálnia annak helyzetét, hogy miképpen fekszik a széljárás és a napkelte szempontjából . . . meg azt, hogy viz tekintetében hogyan állnak . . . Nemkülönben meg kell figyelni a földet . . . (2) . . . Ha ugyanis valaki ezeket alaposan megismerte, . . . akkor egy eladdig előtte ismeretlen városba érkezése után nem maradnak előtte homályban sem a helyi jellegű betegségek, sem az, hogy az állatéiban elűfordillók természete milyen. (Kitoök Zsigmond fordítása) A hippokratészi iratok orvosi esküjéből Tisztéin és jámboran őrzöm majd meg életemet és mesterségemet . . . És ahány házba csak belépek, a betegek hasznára fogok belépni, távot tartva magamat minden egyéb szándékos és kiírt okozó jogtalanságtól . . . És ha olyat látok vagy hallok az orvosi kezelés közben . . . amU nem szabad kifecsegni, azt el fogom hallgatni, abban a meggyőződésben, hogy az efféle dolgokat szent titok módjára kell megőrizni. (Hornyánszky Gyula fordítása)

Hippokratész. Az i. sz. I. sz. vége felé készült herma alakú márványmásolat egy i. e. Jlf. sz. végén keletkezett portrészobor után. Ostiában, egy orvos sírjából került elő. Talapzatának felirata egy híres hippokratészi mondás („Az élet rövid, a mesterség hosszú") kezdőszavaival induló sírvers. Ostia, Múzeum, lelt. sz.: 98. Minthogy a fej fő vonásai pontosan egyeznek a Kósz szigetének császárkori pénzein ábrázolt Hippokratész-képrnáséval, a portré azonosítása biztosra vehető. Egy Koszon talált római kori mozaik alapján tudjuk, hogy a mintaadó portré ülő szobor volt. Az erősen kopaszodó aggastyán kifejezetten egyéni voná-sai arra vallanak, hogy a hellenisztikus portré alkotója egy hiteles' képmásra támaszkodott, amelyet még Hippokratész egyik kortársa készíthetett. A nagy gyógyító képe egy emberbarátságtól és lelkiismeretes gondosságtól áthatott, éles elméjű, de gyakorlatias öregember vizsgálódó pillantásának r igyszerű megörökítése.

61

NEKHTNEBEF E g y i p t o m királya, i. e. 380 — 363

Takhosz fia, a későbbi király, akii. a görögök Nektanebisznek hívtak, Alsó-Egyiptom egyik tartományának kormányzói családjából származott, s azon főurak közé tartozott, akik örökletes helytartóságuk révén kiskirályok módjára álltak szemben a központi hatalommal, s gyakran versengtek a trónért. A X X I X . dinasztia utolsó királyának, Nepheritósznek pár hónapos uralma után Nekhtnebef elfoglalta a trónt, s uralmát a nagy hatalmú papságra és a görög zsoldoscsapatokra támaszkodva szilárdította meg. Egyiplom ebben az időben a Közel-Kelet egyetlen állama volt, amely egy időre megszabadult a perzsa uralomtól, ami alapjában határozta meg az ország politikáját és nemzetközi szerepét. A több mint 150 éve kezdődött ismételt perzsa megszállással és fenyegetéssel szemben a királyoknak zsoldosokra ós szövetségesekre volt szükségük, s ezeket a görög államokban találták meg. II. Artaxerxész nagykirály Egyiptom visszahódítására készülve, diplomáciai úton elérte a görög csapatok kivonását Egyiptomból, sőt maga vette igénybe egy athéni hadvezér szolgálatait. A magára maradt Nekhtnebef nagy körültekintéssel ós energiával készült fel a védelemre. A Nílus deltájának határvidékét egyetlen erőddé változtatta, úgyhogy a nehezen mozgó kolosszális perzsa sereg nem tudta erejét kellően kifejteni. Végül kerülő úton, a görög csapatokkal az élen a sereg eljutott Memphisz alá, de a perzsa és a görög vezérek visszálya miatt a város bevételére nem került sor. A fáraó ekkor kemény ellentámadást indított és a Nílus áradásától megbénított több mint kétszázezer főnyi perzsa haderőt kiszorította az országból. Győzelme megnövelte Egyiptom tekintélyét, és hozzájárult a perzsa birodalom belső válságának kiéleződéséhez. A függetlenséget és bókét élvező országban a király rég nem látott építkezésekbe fogott, amit több mint száz ránk maradt emlékfelirata tanúsít. Adományaival bővítette ós szaporította a késő egyiptomi szentélyeket (Philae, Edfu, Hermopolisz, Szaisz stb.). Az általa alapított X X X . dinasztia aktív külpolitikát folytatott, s utóda, Takhósz nagyszabású támadást vezetett a perzsa tartományok ellen.

Szicíliai Diodirosz történeti könyvtára XV. 42—43. Nektanebisz egyiptomi király értesült a perzsa seregek nagyságáról, de bizakodott először is az ország erősségében, mert Egyiptomot rendkívül nehéz megközelíteni, másodszor abban, hogy a szárazföldről vagy a tengerről jövő támadásnak kitelt minden pontot alaposan megerősítettek . . . Minden Nílustorkolatnál várost emeltek, nagy tornyokkal a folyó két partján, és fagátat, mely a bejárat felett uralkodott ... (Az ellenség betörése után:) Közben az egyiptomiak, elég időt nyerve az erőgyűjtésre, először megfelelő helyőrséget küldtek Memphiszbe, azután minden erejükkel a feldúlt erőd ellen fordultak, és így nagy helyzeti előnyhöz jutva, állandó csatákat vívtak az ellenséggel. Egyre növekvő erővel sok perzsát elpusztítottak és még inkább felbátorodtak az ellenséggel szemben.

Nekhtnebef domborművű képmása, a héliopoliszi szentély korlátjáról, melynek ezt a görög korban elhurcolt darabját Alexandriában találták meg. Felirata a király nevét és imaformulákat tartalmaz. Fekete bazalt, magassága: 172,7 cm. London, British Museum, Egyiptomi Gyűjtemény, lelt. sz.: 1106. A királyt térdelő helyzetben, az istenség előtt hódolva ábrázolták. Szorosan fejéhez simuló sisakján ureus-kígyó. Csak a derekát borító öltözete nem a kor, hanem az óbirodalom divatját követi. Az ábrázolás archaizálása általános vonósa a késői kor egyiptomi művészetének, mely u dicső múlt felidézésére törekedett. A dombormű más vonásai, főként a realisztikus részletek, a görög művészet ismeretét árulják el. A határozottan karakterizált arc révén az uralkodó egyéniségébe is bepillanthatunk: orra és álla energiát, szája okosságot árul el; olyan vonások ezek, melyek feljegyzett tetteivel teljes összhanghan állnak.

62

ANTISZTHENÉSZ görög filozófus, i. e. 455 —360

Apja, Antiszthenész, athéni polgár, anyja trák rabszolganő volt. Az Athénban működő szofistáknál kezdte tanulmányait, első mestere Oorgiasz volt, de azután Szókratészhoz csatlakozott és egyik leghívebb tanítványává vált. Szókratész körének nagy íróinál, Xenophónnál és Platónnál gyakran találkozunk nevével, s ott volt a leghűségesebb barátok között, akik a mestert halála napján körülvették (399). N e m sokkal ezután iskolát nyitott a Künoszargesz giimnaszionban, és saját tanításával lépett a nyilvánosság elé. Antiszthenész Szókratész elveiből indult ki, és elsősorban az etika, az emberi magatartás problémáira irányította figyelmét,. Az élet értelmét és célját az erény által elérhető boldogságban, a jutalmát önmagában hordozó igaz emberi magatartásban ismerte fel. Az erény — mint Szókratésznál — nála is teljesen racionális, a boldogság tehát megismerés és ésszerű cselekvés által érhető el. Az erényen kívül minden más kívánatos dolgot haszontalannak és fölöslegesnek ítélt, s az igazi bölcsesség legfőbb ismérvének az igénytelenséget tekintette. Éles különbséget tett a szokványos társadalmi előítéletek és előírások, a törvény (noinosz), valamint az ész által megismerhető valóságos ós természetes igazság között. Ebben a megkülönböztetésben a legtovább ment kortársai közül, úgyhogy még az államot, az intézményeket és a hagyományos vallást is elvetette. A bölcs — Antiszthenész szerint — önmagának elegendő és önmagával elégedett ember, aki függetlensége, autarkiája révén válhat mentessé minden zavaró és értelmetlen szokástól. Példaképe Héraklész volt, aki önként választotta a terhes és küzdelmes életet, s nélkülözések ós fáradalmak útján jutott el az erény teljességéhez. Antiszthenész tanítását kiiniszmosznak nevezték el, egyesek szerint a Künoszargesz helynév után, mások szerint pedig a vele járó életmód és magatartás kutyához való hasonlítása miatt. A „ k u t y a " értelemben vett künikosz elnevezés voltaképpen Antiszthenész leghíresebb tanítványának, Diogenósznek életmódja ós végletekig vitt „cinizmusa" miatt vált uralkodóvá. Diogenész híre még magát Antiszthenészt is elhomályosította, holott ő nemcsak az elmélet kidolgozója, hanem a künikosz magatartás első — bár nem túlzó — megvalósítója és példamutatója volt, aki tanításához híven igénytelenül ós a lehető legegyszerűbben ólt. Egyéniségét forrásaink némileg ellentmondóan írják le. Egyesek — mint. Platón — bizonyos örömtelenséget és puritán merevséget vetettek szemére, mások -— mint Xenophón — elismeréssel szóltak megnyerő modoráról, lebilincselő beszédéről és önfegyelméről.

Diogenész Laertiosz: Filozófusok élete, VI. (2) . . . Peiraituszban élt, és onnan gyalogolt be minden nap a 40 sztadionnyira le vő Athénba, hogy hallgathassa Szókratészt. Szókratésztól tanulta az önmaga irémti keménységet, s versenyre kelve vele az érzésekkel szembeni egykedvűségben, megalapította a küniszmosz életmódját. A nagy Héraklész és Kűrosz példájával bizonyította, hogy a megpróbáltatás tűrése derék dolog . . . (4) . . . Azt szokta mondani . . . hogy sokkal jobb a hollók, mint a hízelgők áldozatává válni, mert azok a halálunk után, de ezek még életünkben emésztenek el bennünket . . . (5) . . . Egyszer, midőn a tömeg megtapsolta, így szólt, „Nagyon félek, hogy valami helytelent tettem." (8) . . . Mwlőn valaki a dúslakodást magasztalta, megjegyezte, „Ellenségeid gyermekei éljenek fényűzésben." (13) . . . Ő volt az első . . . aki köpenyéi kettőbe hajtva megelégedett ez egyetlen ruhadarabbal, s vándorbotot és tarisznyát hordott . . .

Antiszthenész. Egy tiburi előkelő római villábun talált, herma alakú másolat a filozófus portrészobra után. Magassága: 56 cm. Felirata: „Antiszthenész". Róma, Vatikáni Múzeumok, lelt. sz.: 288. A herma mintaképe az i. e. III. sz. vége felé készülhetett a hellenizmus derekának vérbő patetikus stílusában, s így nagyobb szerepet kaphatott benne a filozófus eszmei jellemzése, mint valóságos külsejének leírása. A számos másolatának tanúsága szerint — mértékadóvá vált portré elsősorban Antiszthenész titáni vonásait, szenvedélyes meggyőződését, szigorú moralitását, és a külsőségek iránti dacos megvetését hangsúlyozta.

63

XENOPHÖN görög hadvezér és iró, i. e. 430 — 354

Az athéni Grüllosz és Diodóra fia. Mint előkelő és tehetséges ifjú, Szókratész tanítványává szegődött. A bölcs igen mély hatást gyakorolt rá. Elsőként írta. le mesterének beszélgetéseit (Apomnémoneumata, latinul „Memorabilia"), s ezzel a müvével a legszebb emléket állította számára. 401-ben egy barátja hívására Küroszhoz, a perzsa trónkövetelőhöz csatlakozott., s vele tartott bátyja, II. Artaxerxész ellen indított hadjáratában. A vállalkozás bukása után Xenophón vezette vissza 2 l ó napos menetben folytonos harcok között a tízezer görög zsoldost. Ezt a remek hadvezéri teljesítményét az „Anabaszisz" című könyvében örökítette meg. Ezután Agészilaosz spártai király barátja- és vezértársaként harcolt, s ezzel megszerezte ugyan Spárta vendégbarátságát, de érthető módon elvesztette Athén bizalmát, úgyhogy szülővárosából száműzték. 394-ben megvált a fegyverektől és Szkilloszban, Olümpia közelében szerzett birtokán telepedett le. „Ettől kezdve Xenophón a vadászatnak, a társaséletnek és a történetírásnak é l t " (Diogenész Laertiosz). Midőn Élisz elfoglalta Szkilloszt, Korinthoszba menekült, és ott élt. haláláig. Időközben Athéntól amnesztiát, kapott, s bár ő nem költözött vissza hazájába, fiait Théba ellen athéni hadiszolgálatba küldte. A mantineiai csatában egyik fia elesett. Xenophón általános tiszteletben álló aggastyánként fejezte be életét. Kitűnő hadvezér, szenvedélyes lónevelő, remek gazda, egyszóval igazi görög nemesül-, aki ugyanakkor korának legműveltebbjei közé tartozott: Szókratész egyik leghívebb tanítványa és Thuküdidész könyveinek első kiadója volt.. Mint ragyogó stílusú és megnyerő modorú iró, a görög próza egyik legnagyobb mesterének számít.

Diogenész Laertiosz: Filozófusok életrajzai II, 48; -56 — 57. Szerény és kivételesen délceg termetű férfiú volt . . . Egyébként is kitűnő, de kiváltképp a lónevelésben, a vadászatban és a hadászat terén, mint ahogy írásai tanúsítják. Xenophón jámbor férfiú volt, szerette az áldozatokat, értett a béljósláshoz és buzgó tanítványa volt Szókralésznek. Negyven könyvet irt, melyeket különféleképpen csoportosítanak. . . . Tetszetős kifejezésmódja miatt az attikai Múzsának nevezték el. Ez okból Platánnal kölcsönösen féltékenyek voltak egymásra. Xenophón: Anabaszisz IV, 7, 21—25. Az ötödik napon egy hegyhez érkeztek . . . Amikor az előhad fölért a hegyre, hatalmas kiáltozásba törtek ki. Ezt hallván, Xenophón és a hátvédek azt hitték, hogy szemből másik ellenség támadt rájuk. Mert hátidról is üldözték őket, a lángba borított vidékekről, és a hátvédek lest vetve meg is öltek néhÁnyat közülük. . . . Miután a kiáltozás erősödött és közelebbről hallatszott — fis az előretörő csapatok futva rohantak szüntelenül kuiltozó társaikhoz, és annál erősebben hangzott a kiáltás, minél többen voltak —, Xenophón úgy vélte, hogy valami nagyobb dolog történhetett. Lóra pattant, . . . és segítségükre sietett. És ekkor meghallották, hogy a katonák ezt kiáltozzák: „Tenger, Tenger /" és hogy a kiállás egyre terjed. És ekkor mindenki futni kezdett, még a hátvédek is, és hajtották az igásállatokat meg a lovakat is. És amikor mind fönn voltak a csücscn, a vezérek meg az alvezérek könnyezve összeölelkeztek. (Fein Judit fordításai)

Xenophón portréjáról készült buszt formájú római kori másolat, amelynek eredetije az i. e. IV. sz. vége felé készült. Márvány, magassága: 40 cm. Felirata: „Xenophón." Alexandria, Görög-római Múzeum, lelt. sz.: 25 778. A portré a 40 év körüli Xenophónt ábrázolja, arcvonásaiban a daliá. férfiasság és a vállalkozó szellem fölényes okossággal párosul. Alexandria mellett Itáliából és Kisázsiából is kerültek elő római kori Xenophón-portrék, annak bizonyságául, hogy a remekírót a művelt körök a birodalom minden tartományában nagy becsben tartották.

PLATÖN

64

görög filozófus, i. e. 427 körül — 3 4 7 Arisztón és Periktioné fia, mindkét ágon előkelő athéni családok leszármazottja. A legjobb nevelést kapta, kitűnt az atlétikában, festett és költeményeket írt. 20 éves korában csatlakozott Szókratészhoz, s nemcsak haláláig maradt hű tanítványa mesterének, hanem dialógusaival ö tette igazán halhatatlanná. Platónt társadalmi helyzete politikai szereplésre predesztinálta, de tapasztalatai hamarosan kiábrándították. A közélet visszásságainak láttán alakult ki benne az alapvető kérdés, amelyre egész munkásságával választ keresett. Az eszmék és a v alóság egyre élesedő disszonanciája, amely a görög városállamok és az athéni demokrácia válságából adódott, azt a következtetést érlelték meg benne, hogy az eszmék és csakis az eszmék helyesek, a valóság pedig azért tökéletlen, mert nem felel meg azoknak. Elméletet dolgozott ki arról, hogyan kellene az államot tökéletesen berendezni. Utópiája szerint az állam irányítását a filozófusok, védelmét a harcosok, fenntartását pedig a termelők kasztjának kell ellátnia. A platóni ideális állam, merev osztályrendszerével s a vezető rétegen belüli kommunizmusával, leginkább a spártai berendezkedésre emlékeztet. A társadalomra alkalmazott módszerrel magyarázta a világ egészét is. Platón szerint az érzékelés, a tapasztalás útján felfogható dolgok csak tökéletlen „ á r n y a i " az eszméknek és elvont fogalmuknak, azaz ideáknak. Abszolút értelemben csak az ideák léteznek, az ember által megismerhető konkrét jelenségek csak azoknak függvényei. A lelket a testtől független és halhatatlan lénynek tekintette, elvetette a tapasztalati tudományt és a materializmus minden formáját. Platón a gyakorlatba is át. akarta ültetni eszméit. Erre a céhe Szürakuszai látszott a legalkalmasabbnak, mert ott türannoszok uralkodtak, akik - ha egyszer meggyőzték őket — végre is hajthatták akaratukat. Háromszor utazott el Szicíliába, de minden alkalommal kudarcot vallott, sőt súlyos veszedelembe került. Eszméinek a gyakorlattal való összeegyeztethetetlensége csak a világ tökéletlenségéről vallott nézetét erősítette meg. Platón 386-tól tanított negyven éven át Athén el óvárosa bun, Akadémosz hérosz ligetében (innen az Akadémia elnevezés), írásban kiadott és hiánytalanul fennmaradt művei, mintegy 25 dialógus, nézeteinek irodalmi formában való terjesztését szolgálták. Munkái formai szempontból is remekművek; stílusának tisztasága és szépsége felülmúlhatatlan. Iskolája az ókor vezető filozófiai irányzatai közé tartozott, amely különösen a késő antik időkben virágzott fel, amikor módosított és erősen misztifikált formája az uralkodó világnézetté vált. Platón egyénisége ós megjelenése tiszteletet parancsolt. Forrásaink széles homlokú és mellkast"), hajlott tartású férfinak írják le, aki gondosan ügyelt ápolt külsejére és méltóságteljes viselkedésére.

Platón

VII. leveléből 321 c-326 b.

. . . amint cjyre érettebb korba jutva mind jobban belepillantottam a törvények és az erkölcsök természetébe, egyre kétségesebbnek lédszott előttem, vajoti valóban helyes-e a szándékom, hogy a politikai ügyek vezetésébe bekapcsolódjam f . . . az írott törvények és az erkölcsök romlása is olyan hihetetlen méreteket öltött, hogy én, akit minden vágyam a közügyekbe" való részvétel felé hajtott, mindezt végigélve, végül is beleszédültem a céltalan kavargás látványába . . . Végül is be kellett lálnorn, hogy a mostani államokat, méghozzá valamennyit, gyalázatosari kormányozzák; törvényeik állapotán ugyanis . . . éppenséggel nem lehet segíteni. Így nem maradt más hátra, minthogy az igaz filozófiát dicsőítve kijelentsem, hogy csakis belőle kiindulva lehet felismerni, mi is hát az igazságosság . . . Az emberi nem tehát . . . mindaddig nem fog kikerülni nyomorúságából, amíg a helyesen és igazéin filozofálók nemzetsége nem kerül uralomra . . . (Faragó László fordítása)

Platón. Római kori márványmásolat Platón ülő portrészobra után, amely az i. e. IV. sz. közepe táján készült Athénban. Magassága: 35,5 cin. Cambridge, Fitzwilliam Museum, lelt. sz.: 15. Az eredeti szobor mestere valószínűleg Szilanión volt, akinek alkotása a számos másolat tanúsága szerint a filozófus kánoni képmásává vált. A portré mértéktartó stílusa és architektonikus fölépítése kitűnően illik Platón jelleméhez. A koponya hatalmas tetőzetének szabályos görbülete, és a széles arc kimért tektonikája a Platón által nagyra értékelt matematika szellemét érzékelteti. Az ápolt haj és szakáll, az orr és a száj finom metszése arisztokratikus méltóságot, az összevont szemöldökök alól pillantó szemek tekintete az elvi következetesség szigorú komolyságát fejezi ki.

65

MAUSSZÓLOSZ Kari a satrapája, i. e. 3 7 7 — 3 5 3 között

Hekatomnosz satrapa fia, a kisázsiai Miilaszában született és itt lett atyja után a perzsa nagykirály helytartója Karia tartományában. Az Akhaimenida birodalom tartományai ebben az időben már szinte önálló életet éltek, s a nagykirály csak nehezen tudta féken tartani satrapáit. Mausszólosz, akit az ókori írók fejedelemként és királyként is emlegettek, egyike volt a legfüggetlenebb helytartóknak, hiszen olyan területet kormányzott, amely a görög világhoz tartozott, és értette a módját, hogy a görög városokra támaszkodva növelje a maga és családja hatalmát. Önállóságára jellemző volt, hogy hol a nagykirály mellett (3(>5), hol pedig ellene (362) lépett föl a satrapa-Iázadások alkalmával, ez azonban cseppet, sem ingatta meg helyzetét. A görögökkel szemben önálló politikát, folytatott. Kihasználta az Athén és szövetségesei közötti harcokat, s Athén ellenfeleit egyezségekkel magához láncolta. Karián kívül Liidia egy részére, valamint Kisázsia ós a szigetek számos városára kiterjedő kis birodalmában meghagyta a görög városállamok autonómiáját, s ezzel megteremtette a későbbi hellenisztikus királyságok rendszerének előképét. Székhelyét. Mülaszából Halikarnosszoszba helyezte át. Uj fővárosát több város lakóinak összeköltöztetésével megnagyobbította, pompás épületekkel és szobrokkal díszítette, melyeket a legkiválóbb görög mesterekkel készíttetett el. Leghíresebb alkotása síremléke volt, az ún. Mausszóleion, minden későbbi mauzóleum névadója, amelyet már a hellenizmus idején a hét világcsoda közé soroltak. A hatalmas emlékművet ő kezdte építtetni, majd halála után tovább uralkodó nővére és felesége, Artemiszia fejeztette be. A Mausszóleion részben fennmaradt remek szobordíszét a hagyomány szerint a korszak négy vezető szobrásza, Szkopasz, Brüaxisz, Leókharész és Timotheosz készítette, építészei pedig Szatürosz és Pütheosz voltak. Karia még N a g y Sándor alatt is megmaradt a Hekatomnidák dinasztiája birtokában.

Sztrabón: Geográfia XIV, 2, 17. . . . Hckatomnosznak, a kúriaiak királyának három fia volt, Mausszólosz, Ilidrieusz ós Pixódarosz, valamint két leánya. Mausszólosz, a legidősebb fiúlestvér, Arlemisziát, az idősebb nővért vette feleségül, Hidrieusz pedig, a második fiú, Adát, a másik leányt vette nőül. Mausszólosz lelt a király, aki gyermektelen lévén, országéit feleségére hagyta, arra, aki az említett síremléket készíttette. Ő azonban férje utáni bánatában sorvadozva meghalt, úgyhogy Hidrieusz lett királlyá . . . Gellius: Attikai éjszakák X, IS. Azt mo?idják. hogy Artemiszia férjét, Mausszóloszt, minden ismert szerelemnél jobban s hihetetlen emberi érzelemmel szerette. Ez a Mausszólosz, M. Tullius (Cicero) szerint Kária királya, vagy amint némely görög történetíró állítja, satrapája, azaz helytartója volt. Mikor ez kétségbeesett feleségének karjai ktizt meghalt és pompásan eltemették, Artemiszia, a gyászos és a férje utáni vágytól égő feleség, csontjait éh hamvait illatszerekkel összekeverve és porréi zúzva vízbe lette, megitta, s amint mondják, heves szerelmének még sok egyéb jelét is adta. Nagy buzgalommal munkálkodván férje emlékének fennmaradásán is, azon emlékezetes síremléket létesíté, melyet a világ hét csodája közé való számlálásra méltatlak. Mikor ezt az emléket férje boldogult szellemének felszentelte, agónt, vagyis versenyt rendezett az elhunyt dicsőségének előadására, s erre. pénzt és más értékes dolgokból átló jutalmakat tűzött ki . . . (Barcza József és Scós József fordítása)

Mausszólosz (?). A halikarnasszoszi Mausszóleion romjai között talált kolosszális portrészobor, amely Mausszóloszt vagy a Hekatomnidák családjának egy másik fejedelmi tagját ábrázolja. Márvány, magassága: 3 m. I. e. 350 körül. London, British Museum, lelt. sz.: 1000. Az alak termetével, tartásával és ruharedőinek áradó pompájával lenyűgözően fejedelmi hatást kelt. A perzsa nagyuraknál szokásos hosszú hajjal kereteit impozáns fejéből fensőséges büszkeség és komor erő sugárzik; olyan tulajdonságok, amelyeket a görög művészek éles szemei figyeltek meg a számukra kissé idegenszerű keleti fejedelem egyéniségében.

66

III. ARKHIDAMOSZ Spárta királya, uraik. 3 6 0 — 3 3 8

I I . Agészilaosz spártai király fia és utódja. A hatalmas városállam, amely évszázadokon át Görögország legerősebb és legyőzhetetlennek hitt katonai hatalma volt, társadalmi rendszerének megmerevedése miatt nem tudta megőrizni a peloponnészoszi háborúban kivívott hegemóniáját, s a I V . sz.-ban már a Peloponnészosz fölötti hatalmát is elvesztette. Arkhidamosz atyja, Agészilaosz volt a spártai királyok között az egyik legerősebb egyéniség, s jórészt elvakult önbizalma okozta Spárta legnagyobb és soha ki nem hevert vereségét a leuktrai csatában. Sebesült apja helyett Arkhidamoszra várt a megvert sereg felmentese és hazavitele, melyet sikerrel hajtott végre. Midőn a hatalma tetőfokán álló thébai vezér, Epameinóndasz betört Lakóniába és Spárlát fenyegette, Arkhidainosz a legelsők között volt a hősies védelemben. Már előzőleg is bebizonyította kiváló hadvezéri képességeit az árkádiaiak elleni hadjáratban, midőn egyetlen embert sem veszítve győzött a csapatait bekerítő ellenségen. A királyságot átvéve, mindent megtett Spárta hatalmának helyreállítására, s kitartóan háborúzott mindazon államokkal amelyek azt leginkább vitássá tették. Tekintélyét mutatja, hogy Iszokratész azzal a felhívással fordult hozzá: vegye a kezébe a görög államok közös hadjáratát a perzsa birodalom ellen. Élete tragikusan ért véget. 342-ben Tarentum városa a, lucaniai törzsek támadásai ellen segítségül hívta, s ő egy zsoldossereggel hajózott Itáliába, ahol egy ideig sikerrel küzdött, de 338-ban a manduriai csatában elesett. Uralkodására és életére a könyörtelen valóság és a hősiesen védett illúziók közötti ellentmondás nyomta rá bélyegét.

Flutarkhosz: Agészilaosz 33 - 34. Agészilaosz, tekintettel öreg koréira, lemondott a hadvezetésről, de fia, Arkhidamosz, . . . legyőzte az árkádiaiakal az úgynevezett könnytelen csatéiban, amelyben saját emberei közül senki sem eseti el, de az ellenség soraiból sok embert megölt. Ez a győzelem különösen megmutatta a város gyengeségét, mert azelőtt annyira megszokott és természetes dolognak tartották az ellenségen vett győzelmet, hogy az isteneknek egy kakason kívül semmit nem áldoztak; .. . Mosl azonban a csata és Arkhidamosz érkezésének örvendetes hírére senki nem mérsékelte magát; apja sietett legelöl az örömtől sírva, . . . kezüket hálára emelték fel az istenekhez, mintha Spárta lemosta volna a meg nem érdemlett gyalázatot, és mintha újra régi fényben látnák ragyogni az ősi dicsőséget. (Spárta védelmében:) Arkhidamosz az első sorokban harcolt, és mindenkinek feltűnt rettenthetetlen bátorságával és mozdulatainak gyorsastigával. A szűk sikátorokon a legveszélyeztetettebb pontokra rohant, és kevesedmagéwal visszaszorította az ellenséget. (Máthé Elek fordítása) Pauszaniasz, Görögország leírása VI, 4, 9. (Arkhidamosz szobráról Olümpiában:) Őelőtte nem találtam olyan királyszobort, melyet a lakedaimóniak országukon kívül állítottak volna fel. Arkhidamosznak azonban, véleményem szerint, több okból, de különösen halála miatt emellek szobrot Olümpiában, mivel sorsa barbár földön érte el, és köztudomásxian ő az egyetlen spártai király, akinek nem volt része eltemettetésben.

III. Arkhidamosz. Herma alakú márványmásolat egy herculaneumi villából. Bronz eredetije az i. e. IV. sz. második felében készült. A páncél jobboldali váll-lapján levő festett felirat („Arkhidam . . . " ) nem vonatkozhatik másra, mint a spártai királyra, akinek kora egyezik a portré keletkezési idejével; rangjára utal a királyi szalag és a hadvezéri öltözet. Magassága: 55 cm. Nápoly, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 6156. A portré, amely talán az olümpiai szobor után készült, bátor és elszánt férfiút örökít meg. Fanatikus tekintete, összeszorított szája és fejének mozdulata romantikus elszántságot fejez ki, s ezzel Arkhidamosz legjellemzőbb vonását ragadja meg.

67

ISZOKRATÉSZ athéni szónok, i. e. 430 — 338

Theodórosz és Hédütó fin, igen jómódú athéni család gyermeke. Ifjúságában korának legünnepeltebb bölcselőinél — Pródikosznál, Prótagorasznál és Gorgiasznál — tanult. A t y j á nak fuvolakészítő üzeme volt, de vagyonát, s a család birtokait a peloponnészoszi háború tönkretette. Ekkor Iszokratész szónoklatok írásával tartotta fenn magát, ö maga sohasem lépett emelvényre idegessége és gyenge hangja miatt, de nagyszerű szónoklattanár volt, s mások számára írt beszédeivel sok sikert aratott. 392 és 351 között Athénban tanított, ezután élete végéig az írásnak szentelte magát. Az ókorban mint, a retorikus próza egyik legnagyobb mesterét ünnepelték, de legalább olyan nagy jelentőségű volt politikai hatása, annak ellenére, hogy ezt esak írásain keresztül fejtette ki. A görög városállamok — főként Athén — lokálpatriotizmusának ellenzője volt. A poliszok függetlenségének védelmezőivel szemben, a nagy Démoszthenésszel ellentétben, mindig azokat a hatalmakat (Thébát, szürakuszai Dionüszioszt, Arkhidamosz spártai királyt, majd I I . Philipposzt) támogatta, akik a saját vezetésükkel a görög városok egységének megteremtésére törekedtek. Iszokratész a partikularizmussal ellentétben az egész görögség érdekeit tartotta, szeme előtt, s világosan felismerve a történelmi erők irányát, sürgette a nagyobb államalakulatba való tömörülést, amit azután N a g y Sándor és a hellenisztikus birodalmak valósítottak meg. Athén és Spárta kibéküléséért, a rátermett vezető elismeréséért, a perzsa birodalom elleni háborúért küzdött, tehát kortársainál jóval messzebbre látva rendkívül világos politikai felfogásról tett tanúságot. Utolsó írása Philipposz makedón királyhoz intézett levele volt, melyben üdvözölte a khairóneiai győzelem alkalmából. Pár nappal ezután halt meg.

Plinius Minor egyik leveléből

(VI, 29)

Nagyon jól tudom, s úgy is tartják, hogy az ékesszólás legnagyobb mestere a gyakorlat. . . .De igen találónak érzem azt, amit Pollio mondott . . .: „Nagy sikerrel s éppen ezért egyre gyakrabban beszéltem a törvényszék előtt, de mincl gyakrabban, annál kevesebb sikerrel." Mert a sok gyakorlat következtében az embernek nem az igazi készsége, csak az ügyessége növekedik, 3 nem önbizalma lesz nagyobb, csak vakmerősége. Iszokratészt például a legnagyobb szónokok közé sorolták, noha gyenge hangja és félszegségc miatt nem tudott nyilvánosan fellépni. (Muraközy Gyula fordítása) Iszokratész: Panégürikosz

167—16S.

Ennek a hadjáratnak még a mi nemzedékünkben le kell folynia, hogy azok, akik együtt szenvedték a bajokat, élvezzék a leendő előnyöket is, és ne töltsék egész életüket bánatban. Elég a múltból! Nincs olyan szörnyűség, amely eddig ne ért volna minket. . . Magunk okozzuk háborúinkat és zavargásainkat. Egyesek saját földjükön vesznek el törvény ellenére, mások gyermekeikkel és asszonyaikkal idegenben hányódnak, sokan nyomorúságukban, a mindennapi megélhetés kedvéért, ellenségeik zsoldjában, testvéreik ellen harcolva kénytelenek elpusztulni. Ilyen jelenségek miatt már senki sem bánkódikl Csak a költők kitalált tragikus történetein tudunk már könnyezni, de ha a háború okozta számos és súlyos csapást szemléljük, olyan távol vagyunk az együttérzéstől, hogy inkább örülünk a másokat ért bajoknak, mint saját jósorsunknak. (Hahn István fordítása)

Iszokratész. Római kori márványmásolat a IV. sz. végén készült eredeti portrészobor után. Magasaága: 28,5 cm. A büszt modern. Itáliából. Berlin, Állami Múzeumok, lelt. sz.: K. 199. sz. Forrásainkból l9zokratésznak három portrészobráról tudunk, melyek közül egy még életében, kettő halála után készült. Nem tudjuk, hogy a fennmaradt másolatok, melyeknek azonosítását egy feliratos példány tette lehetővé, melyiket követik. A portré 40—50 éves korában mutatja be Iszokratészt, nagyszerűen jellemezve tépelődő és gátlásos természetét, rendkívüli intellektusát és lelkiismeretességé t.

68

II. PHILIPPOSZ makedón király, uraik. i. e. 3 5 9 — 3 3 6

111. Amiintasz király fia, aki 360-ban meggyilkolt testvére, Perdikkasz kisfiának gyámjaként került Makedónia élére. Néhány év múlva királlyá kiáltatta ki magát. Első dolga volt az északról fenyegető népeket megfékezni, azután szünet nélkül viselt háborúi során országát az európai földrész legnagyobb hatalmává tetLe. Legfőbb célja a Makedóniával határos tengerparti városok bekebelezése, Tesszália meghódítása és a görög államok fölötti hegemónia megszerzése volt. E z t a célkitűzést lépésről lépésre, diplomáciai manőverek, okos taktika és fölényes hadvezetés révén valósította meg. Programjának része volt korábban elmaradott és műveletlen országának belső megreformálása is, különben nem arathatott volna külpolitikai sikereket. Anélkül, hogy a szabad makedónokat és a befolyásos nemességet megsértette volna, ügyes taktikával erős központi hatalmat és királyhű hadsereget teremtett. Áz elmaradottságot Makedónia előnyére fordította azáltal, hogy a nagy területű állam friss erőit egységbe kovácsolta és szembeállította a görög poliszok szétforgácsoltságával. Felhasználta ehhez a görög kultúra vívmányait s magukat a görögöket is, akik közül sokan léptek szolgálatába. Fordulatokban bővelkedő küzdelmek után utolsó ós legnagyobb ellenfelét, Athént és szövetségeseit Khairóneiánál véglegesen megverte (338), s ezzel a görögség urává vált. 337-ben, az Iszthmoszra összehívott konferencián általános békeszerződést és szövetséget hozott létre a görög államok között, s meghirdette a perzsa birodalom elleni közös háborút, melynek fővezérévé választották. Hadvezérei már benyomultak Itisázsiába, midőn Philipposzt — féltékeny felesége, Olümpiasz felbujtására — egy merénylő 47 éves korában meggyilkolta. A rendíthetetlen akaraterő és keménység megnyerő viselkedéssel ós varázslatos személyiséggel párosult benne; egyaránt zseniális volt mint hadvezér, politikus és diplomata.

Démoszthenész: A koszorúról, 235. Most figyeljétek meg Philipposznak, harci ellenfelünknek erőforrásait. Először is alattvalóinak korlátlan ura volt, ami a háború szempontjából a legfontosabb körülmény. Ezek hozzászoktak az állandó fegyverforgatáshoz. Pénze bőségben volt, és mindent megtehetett, amit jónak látott. Szándékát nem kellett előre közölnie a népszavazásokon, nem kellett nyilvánosan tanácskoznia . . . Egyszóval senkinek nem volt alávetve, ő maga volt mindeneknek parancsolója, vezére és ura. (Hahn István fordítása) Theopomposz 27 frg.

(Polülnosz

VIII, 11.)

Theopomposz . . . Philipposzról írott müve bevezetésében azt mondja: elsősorban az késztette történeti munkája megkezdésére, hogy Európa még soha olyan embert nem szült, mint Philipposz. Amüntasz fia. Közvetlenül ezután viszont . . . olyan emberként ábrázolja, mint aki rendkívül mértékteleti volt a női nemmel szemben, annyira, hogy ilyen irányú szenvedélye és vágyakozása, már amennyire tőle függött, saját családját is szeren eset len ségbe döntötte; emellett a. legigazságtalanabb és legravaszabb volt a baráti viszonyok és szövetségek kötésében, sok várost szolgaságba kényszeritett vagy elpusztított csellel és erőszakkal, s végül szenvedélyes ivó is volt, úgyhogy sokszor még nappal is részegen jelent meg barátai előtt. (Sarkady János fordítása)

II. Philipposz. Pellában, a királyi székhelyen vert ezüst tetradrakhmon hátoldali képe erős nagyításban. Az előoldalon Zeusz-fej látható. Magángyűjtemény. A pompás lovon ülő, jobb kezét üdvözlésre emelő, szakállas férfi rövid ruhát, katonai köpenyt és jellegzetes makedón kalapot visel. A fejét övező fejedelmi szalag teszi kétségtelenné, hogy a lovas maga a király. A névfelirat (Philippu) ugyanis nem az ábrázolásra, hanem a pénz tulajdonosára, kibocsátójára utal. írásos adataink szerint Philipposzról sok szobor készült, de mindeddig egyiknek sem sikerült kétséget kizáró módon meghatározni valamely másolatát.

69

DÉMOSZTHENÉSZ athéni szónok és politikus, i. o. 384 — 322

Démoszthenész ós Kleobulé fia; atyját, aki dúsgazdag fegyvergyáros ós vállalkozó volt, hétéves korában elvesztette. Gyámjai anyjával és húgával együtt kisemmizték az örökségből, úgyhogy a szegénységre jutott ifjú — aki már gyermekként rajongott a szónoki dicsőségért — első törvényszéki beszédét jussa érdekében mondta el. Kezdetben kudarcot vallott, s visszavonulva, kíméletlen önfegyelemmel pótolta beszédkészségének és műveltségének hiányosságait. Közszereplését perbeszédek írásával ós törvényszéki tevékenységgel kezdte, s csak jóval később, 351-től lépett fel politikai ügyekben. Az elsők között ismerte fel Malcedónia hatalmának félelmetes növekedését, s legfőbb céljának tekintette, hogy hazáját mindenáron nagyhatalmi szerepének és függetlenségének megvédésére késztesse. Szenvedélyes beszédeinek nagy szerepe volt abban, hogy Athén szembeszállt Makedóniával. Népszerűségét még a khairóneiai vereség után is megőrizte, s csak egy vesztegetési per után kényszerült számkivetésbe. N a g y Sándor halálakor visszahívták és ismét megszervezte az ellenállást, de az újabb vereség után ellenfelei elől menekülve öngyilkos lett. Politikai felfogása és céljai irreálisak voltak, de ellentmondásokkal terhes egyénisége még így is kimagaslott a nehéz korszak ingadozó és demagóg politikusai közül. Beszédei a szónoklat egyik legnagyobb mesteróvó és a zsarnokság ellen küzdők eszményképévé avatták.

Phitarkhoiz: Démoszthenész életrajzából. (11) Testi fogyatkozásain Démoszthenész a következőképpen segített . . .: hogy nyelvének bizonytalankodását és dadogását legyőzze és jól artikuláljon, szájába kavicsokat vett, közben pedig beszédszövegeket szavalt. Hangját azzal erősítette, hogy futás közben vagy meredek lejtőn felfelé menet beszélgetett, vagy bár lihegett, beszédrészleieket vagy verseket adott elő. Plutarkhosz: Démoszthenész és Cicero 1. Démoszthenész arcán . . . mindig komolyság tükröződött, és ritkán történt, hogy ne látszott volna gondterheltnek s aggodalmasnak; ezért, mint maga is említi, ellenségei mogorvának és rossz modorútiak mondták. (Máthé Elek fordítása) Démoszthenész: A koszorúról 236—237. Én pedig, az ő (Philipposz) ellenfele . . . , minek voltam ura én? Semminek 1 A nép előtt való beszéd jogát — az egyetlent, amelyben részem volt — egyaránt megadtátok nekem és az ő bérenceinek. És azok valahányszor túlharsogtak engem . . . , mindig úgy távoztatok, hogy a saját ellenségeitek érdekében hoztatok határozatot. És mindeme nehézségek közepette én mégis fegyvertársaitokká tudtam tenni Euboia, Akhaia, Korinthosz, Thébai, Megara, Leukasz és Kerküra lakóit. . . . A pénzbeli jövedelmet pedig oly magas fokra emeltem, amennyire csak lehetett. (Hahn István fordítása)

Démoszthenész. Kora császárkori márványmásolat Itáliából, Polüeuktosz bronzszobra után, melyet az athéniak i. e. 280-ban állítottak fel az Agorán. A szobor talapzatára vésett epigramma így szólt: „Ha olyan hatalmad lett volna, Démoszthenész, amekkora előrelátásod, a makedón hadisten sohasem igázta volna lo a görögöket." Magassága: 1,92 m. Koppenhága, Ny Carlsberg Glyptotek, lelt. sz.: 2782. A szónok beszédének megkezdése előtt gondolatait összpontosítva komoran magába mélyed. Lesütött szeme, összekulcsolt kezei, a várakozással teli pillanat csendjét és feszültségét érzékeltetik. A szobor mestere a szónok szabadon hagyott karjaival érzékeltette azt a közismert szokását, hogy a hagyományos felfogással ellentétben beszéd közben élénken gesztikulált. Arcának gondterhelt keserűsége, hórihorgas és inas alakja, öltözetének keresetlen egyszerűsége a lelkiismeretével és népe sorsán gyötrődő, keserű patriótát állítják elénk. Démoszthenész a retorikát nagyra tartó rómaiak körében rendkívüli megbecsülésnek örvendett. Erre vall az is. hogy híres szobrának mintegy 50 másolata maradt fenn.

70

NAGY SÁNDOR ( I I I . Alexandres/.) makedón király, i. e. 3 5 6 — 3 2 3

II. Philipposz makedón király és Oliimpiasz fia. I. e. 336-ban atyja örökébe lépve folytatta annak politikáját, megszilárdította országa hegemóniáját a görög államok fölött, és hadjáratot indított a hatalmas perzsa,birodalom ellen. Meghódította a Földközi-tenger egész keleti medencéjét, elfoglalta Elő-Azsiát és Egyiptomot, Dareiosz perzsa nagykirály hadait ismételten legyőzte, s őt magát addig üldözte, amíg saját emberei holtan nem juttatták kezei közé. Egészen Indiáig tört előre, túl a görögök által ismert világ határain. Babilonban halt, meg járványos betegségben, 33 éves korában. Rendkívül tehetséges hadvezér volt, aki a rettenthetetlen bátorságot, a gyorsaságot és az átütő erejű csapás merész alkalmazását a sokszoros túlerővel szemben is mindig sikeresen alkalmazta. Zsenialitása nemcsak taktikájában, hanem sokkal inkább nagyvonalú stratégiájában, hadjáratának gondos felépítésében nyilvánult meg. Korai halála miatt államférfiúi képességeit nem bontakoztathatta ki, de hadjáratai közben tett intézkedései világot vetnek messze tekintő elgondolásaira: a meghódított országok arisztokráciáját és a makedón—görög uralkodóréteget egyesítve kívánt tartós világbirodalmat létrehozni. Az egyesítésre irányuló törekvéseivel messze megelőzte korát, és maga ellen hangolta a m&kedón nemességet. Bár politikai műve torzó maradt, hódításaival mégis új korszakot nyitott a történelemben: a hellenizmusét, amely három évszázadon át meghatározta az ókori világ fejlődését és előkészítette a római birodalom útját.

Plutarkhosz, Alexandrosz élete 4, 23. Alexandrosz külső megjelenését legjobban Lüszipposz szobrairól ismerjük; ő volt az egyetlen művész, akit Alexandrosz méltónak tartott arra, hogy megmintázza, mert hxiszipposz fejezte ki legtalálóbban azokat a sajátosságait, amelyeket később annyi utódja és barátja utánzott: nyakának tartását, ahogyan kissé balra hajtotta és szemének olvatag tekintetét . . . Mint mondják, Alexandrosz bőre világos szinü volt, s ez a világos szin főként a mellén és az arcán vörösesbe ment át. . . . Már gyermekkorában kitűnt mértékletességével, mert hevesvérűsége és szenvedélyessége ellenére is érzéketlen volt a testi gyönyörök iránt . . . A becsvágy korát meghaladó mértékben komollyá és nagyra törővé telte gondolkodását. Ezt bizonyítja élete is, amely, bár nagyon rövid volt, sok és nagy tettekben bővelkedett. Szabad idejében, mihelyt felkelt, áldozott az isteneknek, és ülve megreggelizett, aztán a napot vadászattal, bíráskodással, katonai ügyek intézésével vagy olvasással töltötte. Ha utazott, s útja nem volt sietős, gyakorolta magát a menet közben való nyilazásban és az úton menő szekérről való fel- és leugrálásban . . . . Bár Alexandroszszal a társalgás és az együttlét kellemesebb volt, mint bármely más királlyal, mert nem volt oly szeretetreméltóság, melynek híján lett volna, de ugyanakkor olyan elviselhetetlenül dicsekedett, mint egy közkatona . . . (Máthé Elek fordítása)

Nagy,Síindor.A) Részlet a pompeii „Casa del Fauno" i. e. II. sz.-i padlómozaik járói. A mozaik egy i. e. IV. sz. végi híres festmény másolata, amely Nagy Sándor és Dareiosz isszoszi csatájának döntő jelenetét ábrázolta. Nápoly, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 10020. A festmény mestere szándékosan hagyta el a sisakot az ifjú uralkodó fejéről, hogy jellegzetes „oroszlánsörényét", lángoló tekintetét, felhevült arcának elszánt vakmerőségét érvényre juttathassa. Nagy Sándorról — hírének és népszerűségének megfelelően — számtalan ókori portré és ábrázolás maradt fenn. Ezek azonban többnyire inkább u legendás eszményképet, mint a hiteles vonásokat örökítik meg, s viszonylag kevés az olyan portré, amely még az uralkodó személyes ismeretén alapuló képet adna külsejéről és jelleméről. Ezek közé tartozik a bemutatott alkotás. B) Liiszimakhosz trákiai király Pergamonban kibocsátott ezüst tetradrakhmonjának előoldala. Hátul Athéna és felirat: „Lü3zimakhosz királyé." I. e. 285 körül. London, British Museum, Éremtár. A remekművű portré valószínűleg Lüszipposz híres Alexandrosz-szobra nyomán készült. A libüai Zeusz-Ainmonra utaló kos-szarv a király isteni természetét jelzi.

71

DIOGENÉSZ görög filozófus, kb. i. e. 4 1 4 — 3 2 3

A szinopéi Hikésziasz fia, a künikosz (cinikus) filozófia leghíresebb képviselője. Állítólag azért került Athénba, mert apját a szinópéi pénzverés megrontásának vádjával száműzték. Athénban Antiszthenész tanítványa lett, s az ő hatása alatt formálta ki sajátos tanítását és életbölcseletét. Tanításának alaptétele szerint a boldogság úgy érhető el, hogy nem csinálunk magunknak gondokat, csak természetes szükségleteinket elégítjük ki, és megelégszünk a legegyszerűbb életmóddal. Diogenész a gyakorlatban valósította meg ezt az elvet: az athéni polgárok szokásaiból csúfot űzve, egyetlen szál köpennyel, egy bögrével és egy erszénnyel ..felszerelve" csavargott a város utcáin, a tereken, középületekben, sőt hordókban volt a tanyája, néhány egyszerű falat az eledele. Teljes szegénységben, adományokból élt, a puszta létfenntartáson túl semmivel sem törődött. A természetest élesen elválasztotta a mesterkélttől és a konvencionálistól, s míg az utóbbit ostorozta és nevetségessé tette, addig a természetes szükségletek egyetlen formájának kielégítését sem tartotta restellni valónak. Elítélte és megvetette a szemérem előírásait, s ezért ragadt rá a „ k u t y a " (küón) csúfnév. Az ókoriak szemében ugyanis a kutya a szemérmetlenség szimbóluma volt, mert minden szükségletét mások szeme láttára elégíti ki. Diogenész nem vette rossz néven a csúfnevet, s így követőit künikoszoknak, kutya, vagyis Diogenész módjára viselkedőknek nevezték. Diogenész aszkézissel edzotte magát a kényelem nélküli életre, az állatoktól ós a gyermekektől vett példát az egyszerűségre, s kíméletlenül csípős válaszaival tette nevetségessé gúnyolóit. Már életében Athén népszerű alakja és nevezetessége volt, halála után pedig legendássá vált; személye köré az anekdoták egész hálóját szőtték. Ezek a történetek jórészt légből kapottak ugyan, mégis jellemzőek arra a hatásra, amit kortársaira gyakorolt.

Diogenész Laertiosz: A filozófusok élete, VI. (33) Úgy jellemezte magút, mint olyan kutyát, amelyei mindenki dicsér, de akinek csodálói közt egy sem akad, akinek kedve lenne vele együtt vadászni. (37) Egyszer meglátva egy kezeiből ivó gyermeket, kidobta bögréjét tarisznyájából így szólván: „Egy gyermek legyőzött engem egyszerűségben." (23) írt valakinek, hogy gondoskodjék számára egy kunyhóról. Mikor ez az ember sokáig késlekedett, a Métróonban levő pithoszl (nagy agyaghordó) választolta szállásul, mint maga is mondja leveleiben. Nyáron a forró homokon hempergett, télen pedig hóval borilolt szobrokat ölelt át, minden eszközt megragadva, hogy magát edzetté tegye. (38) Midőn a Kraneionban sütkérezett, Alexandrosz (Nagy Sándor) odament hozzá, eléje állt és igy szólt: „Kérj tőlem, amit csak akarsz." Mire igy válaszolt: „Állj félre a Nap elől."

Diogenész. Kis méretű hellenisztikus portrészobor római kori márványmásolata. Magassága: 54 cm. Róma, Villa Albani, lelt. sz.: 942. Csak a fej és a törzs eredeti, az (itt kiegészített) alsó rész jelenleg a New York-i Metropolitan Museumban található. Bár Diogenészről egyetlen feliratos ábrázolást sem ismerünk, ez a szobortípus — amelynek néhány más töredékes példánya is ismeretes —, annyira jellegzetes a filozófus leírásokból ismert külsőjére és viselkedésére, hogy csakis őt ábrázolhatja. Az eredeti szobor bronzból készült, és talán azonos volt Diogenésznek az ókori irodalomban említett athéni szobrával. A kutya — mint szimbólum — a fatörzzsel együtt a római másoló hozzáadása, más szobron tarisznya van a helyén. Néhány dombormű a hordóban heverő bölcset mutatja be. Meglehet, hogy a szobor feje hiteles egyéni vonásokat őriz, az alkotás egészében azonban inkábba „ K u t y a " ókori fogalmának: az aszketikus szegénységnek, az ápolatlanságnak és a szemérem megvetésének megtestesítése, minisem valóságos portré. Erre vall a teljes ruhátlanság, ami még Diogenész esetében is erős túlzásnak számít.

72

ARISZTOTELÉSZ görög filozófus, i. e. 3 8 4 — 3 2 2

Nikomakhosz és Phaisztisz fia, a trákiai partvidéken fekvő Sztageira városában született és élt gyermekkorában. A régi orvosi családból származó apa I I I . Ami'mtasz makedón király udvari orvosa volt. A tapasztalati orvostudománnyal való közeli kapcsolata meghatározólag hatott Arisztotelész gondolatvilágára. 17 éves korában ment Athénba, ahol Platón iskolájában tanult; húsz éven át maradt tagja az Akadémiának és dolgozott Platón mellett, bár a filozófia alapkérdéseiben tőle eltérő felfogást alakított ki. Mestere halála után először a kisázsiai Asszoszba ment Iíermiasz türannoszhoz, akinek unokahúgát vette feleségül, majd a leszboszi Mütilénében folytatott kutatásokat. 342-ben Pellába, a makedón uralkodói székhelyre költözött, mert I I . Philipposz rábízta fiának, a későbbi N a g y Sándornak nevelését. Nevelői munkájának befejeztével tért vissza Athénba, és itt saját filozófiai iskolát alapított, amelyet arról a szokásáról, hogy sétálgatva tartotta előadásait, peripatetikusnak neveztek el. N a g y Sándor halála után a makedónellenes párt üldözése elöl i,uboia szigetére menekült, s röviddel ezután Khalkisz városában halt meg. Arisztotelész elvetettePlatón ideatanát és a valóság lényegét, nem az eszmékben, hanem magukban a dolgokban kereste. Mindig a konkrét tényekből és adatokból indult ki, hogy megkeresse az okozati összefüggéseket, a lét törvényszerűségeit, a fejlődés és a változás mélyebb okait. Rendkívül módszeres gondolkodó volt, a logika tudományának megteremtője, akinek alapvető kategóriái nélkül nem jöhetett volna létre a modern tudomány és filozófia. Emellett a szaktudományos kutatás kifejlesztése terén szerezte legnagyobb érdemeit. Jelentős könyvtárat létesített és rendszeres adatgyűjtést indított el tanítványai segítségével a természet és a társadalom minden területén. Ő maga a zoológiában volt különösen járatos, de részben személyesen, részben munkatársai útján a csillagászatban, a matematikában, a növénytanban stb. ugyanúgy hatalmas kutatómunkát fejtett ki, mint az esztétika, az etika és a politika vonatkozásában. Az állami élet tanulmányozásához például 158 állam alkotmányénak leírását készítette el. Több mint 150 müvének címét jegyezték fel, amelyek állítólag 450 0 0 0 sort tartalmaztak. Rendkívüli elméje tárgyilagossággal, hűvös objektivitással, enyhe iróniával és emberséges természettel párosult.

Diogenész Laerliosz: Filozófusok élete, V. (1) . . . selypítve beszélt . . . továbbá vékony lába volt, kis szeme, és keresett öltözéket hordott, gyűrűket és nyírott hajat . . . (17) . . . Arra a kérdésre „Mit érnek el az emberek a hazugsággal ?" így válaszolt: „Azt, hogy ha igazai mondanak, nem hisznek nekik." Midőn szemére vetették, hogy egy rossz embernek adott alamizsnát, azt mondta: „Az embert és nem a jellemét sajnáltam meg." (20) Valaki megkérdezte, miért szentelünk annyi időt a szépségnek. „Ez — mondotta — egy vaknak a kérdése." . . . A szószátyárnak, aki elárasztotta fecsegésével, és aztán megkérdezte: „Nem untattalak halálra a beszédemmel?", ezt mondotta: „Szó sincs róla, hiszen nem is figyelletn rád."

Arisztotelész. Kora császárkori márvány másolat egy i. e. IV. sz. vége felé készült bronz portrészobor után. Magassága: 29 cm. Bécs, Művészettörténeti Múzeum, lelt. sz.: I. 246. A filozófusról följegyezték, hogy kopaszodott, szakállát rövidre nyírta, és gunyoros tekintete volt. Mindezek a vonások pontról pontra megtalálhatók abban a több római kori másolatban fennmaradt portré fejben, melyet egy rajzról ismert elveszett feliratos példány alapján sikerült Arisztotelésszel azonosítani. Az eredeti mű a görög portrészobrászat egyik legnagyobb alkotása volt. A tar fejtetőre fésült választékos hajfürtök alatt tornyosuló impozáns koponyából hűvösen éles tekintet tör elő; a kissé érzéki száj maliciózusan legörbülő szélei érzékeltetik a nagy filozófus ironikus hajlamát.

73

AISZKHINÉSZ görög államférfi, kb. i. e. 3 9 0 — 3 1 5

Az athéni Atrométosz és Glaukothea fia. A p j a a peloponnészoszi háborúban elveszítette vagyonát, és a szerény jövedelmű iskolamesterségből kellett eltartania családját. Mindhárom fia jelentős közéleti szerepet vívott ki magának. A legidősebbet háromszor is sztratégosszá választották, a legifjabb perzsiai követségre kapott megbízást, a középső, Aiszkhinész pedig a I V . sz.-i Athén egyik vezető politikusává lett. Pályája nehezen indult. Sokat katonáskodott ós az euboiai harcokban különösen kitüntette magát. Időközben állami hivatalnokságot kapott, de fiatalabb éveinek igazi foglalkozása a színészet volt. Hosszabb ideig Athén legjobb színészeinek együttesében játszott tragédia-szerepeket, többek között Kreónt Szophoklész Antigonéjában. Tehetsége mellett kitűnő hangja és a színpadi deklamálásban szerzett gyakorlata alapozta meg szónoki sikereit. Először adminisztratív tisztségekbe választották, de amikor Philipposz makedón király elfoglalta Olünthoszt ós a Khalkidiké-félszigetet, ő is azok közé a politikusok közé állt, akik a várost a makedón veszedelemre figyelmeztették, í g y kapta első komolyabb megbízatását, egy peloponnészoszi követséget a makedónellenes koalíció szervezésének érdekében (348). Mikor Athén tárgyalásokba bocsátkozott Philipposszal, Aiszkhinószt Démoszthenésszel együtt a fontos követségbe választották. Először ő is a makedónellenes irányzatot képviselte, de a tárgyalások során — úgy látszik — a király személyes hatása alá került, és hirtelen a makedónbarát és békepárti irányzat hívéül szegődött, s így Démoszthenésszel éles ellentétbe került. Midőn világossá vált, hogy Philipposz tovább halad a görög államok leigázásának útján, Démoszthenész pártja a korrupció vádját emelte Aiszkhinész ellen. Aiszkhinész támadással védekezett, s ő is bevádolta vádlóját, Timarkhoszt, akit el is ítéltek (345). Aiszkhinész nagy nehezen saját perét is megnyerte, és a következő válságos években — állandó harcban Démoszthenésszel — A t h é n politikai színpadának egyik főszereplője maradt. A khairóneiai vereség után a békeküldöttség tagjakónt újra Philipposzhoz utazott. Az a körülmény, hogy a makedón király mérsékelt magatartást tanúsított Athénnal szemben, megerősítette pozícióját, bár egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az athéni nép elsősorban Démoszthenész szavára hallgat. Midőn Ktésziphón törvényjavaslatot nyújtott be arról, hogy Démoszthenészt szolgálataiért aranykoszorúval tüntessék ki, Aiszkhinész törvénytelen javaslattétellel vádolta meg őt, s ezzel döntő harcra hívta ki Démoszthenészt. Az évekig halogatott perben azután szégyenletes vereséget szenvedett, ós önkéntes száműzetésbe ment (330). 75 éves korában halt meg Rhodosz szigetén, ahol állítólag szónokiskolát nyitott. Az utókor szemében Aiszkhinész sem mint politikus, sem mint ember nem állta ki az összehasonlítást a hazája szabadságát következetesen védelmező Démoszthenésszel, bár az események inkább az ő nézeteit mutatták reálisaknak. Mint szónok, feltétlenül kisebb volt ellenfelénél, de így is a nagyok közé tartozott. Modora könnyed volt és igen hatásos; különösen a kiélezett csattanókkal remekelt. Hálátlan álláspontja és szürkébb egyénisége miatt azonban soha nem olyan magával ragadó, mint Démoszthenész tüzes meggyőződése.

Quintilianus: Instilutiones X, 1, 17. Aiszkhinész teltebb és beszédesebb (Démoszthenésznél), s annál inkább kelti a magasztos látszatát, minél kevésbé kimért és rövid; mégis több rajta a hús, mint az izom. (Prácser Albert fordítása)

Aiszkhinész. Római kori márványmásolat a herculaneumi színházból. Az eredeti bronzszobrot közvetlenül a szónok halála után állították fel Athénban. Magassága: 2,10 m. Nápoly, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 6018. Aiszkhinész képmását két feliratos herma alapján lehetett azonosítani, s azon ritka görög portrék közé tartozik, amelyekről egész alakos másolat maradt ránk. A szónok ünnepélyes tartásban áll, kezét — amellyel a régi iskola hagyományaihoz híven nem gesztikulált — köpenyébe rejti. Boltozatos koponyája ellenére vonásai nem árulnak el zsenialitást.

74

MENANDROSZ görög komédiaköltő, i. e. 3 4 2 — 2 9 1

Előkelő athéni család gyermeke volt; apja Diopeithósz, anyja Hégészisztraté jólétben nevelték. Már tanulóévei alatt, barátságot kötött Epikurosszal és Theophrasztosszal, de rajtuk kívül egész életében sok barát és tisztelő vette körül. A színművek írására Alexisz komédiaköltő tanította meg. Még egész fiatalon, 321-ben fellépett első darabjával, s ettől kezdve harminc éven át nagy bőséggel írta komédiáit. Több mint 100 színművéről tudunk, kevés kivétellel ismerjük címüket, de nagyszámú töredéken kívül csak egy darabja, a nemrégen felfedezett Diiszkolosz maradt ránk teljesen, és néhány hiányosan. Bár életében aránylag kevés sikerben volt része, halála után egyre növekedett népszerűsége. Athénban ismételten felújították játékait, amelyek a római színpadon is nagy sikereket arattak (Plautus, Terentius). A hellenisztikus és császárkori irodalomkritika a legnagyobb költők közé sorolta, Homérosszal állította egy szintre, s többre értékelte Arisztophanésznál. N a g y hatását elsősorban annak köszönhette, hogy a komédia hagyományos m ű f a j á t újjáteremtve, szakított a mitológiai és a fantasztikus témákkal, s darabjainak tárgyát a korabeli Athén életéből merítette. Alaptémája a polgári szerelmi történet volt, amely őt követően maradt az európai színpad örökös témája. Szereplői az athéni társadalom tipikus és átlagos alakjai; könnyed és természetes stílusával az ő beszédüket emelte költői szintre. Finoman jellemezte hőseit, mindig a rájuk illő szavakat és magatartást találva el — saját, műfajában vetélkedett Theophrasztos ragyogó Kharaktéreszévei. Szemléletét az emberi gyengék iránti megértés, az emberek alapjában véve jó adottságaiba ós nemes lelkületébe vetett feltétlen bizalom jellemzi. Menandrosz elegáns és kellemes ember volt, jólétben élt. tengerparti házában, korána-e legszebb hetérái voltak a szeretői. Korán halt meg, állítólag fürdés közben fulladt a tengerbk. Plutarkkosz: Arisztophanész és Menandrosz összehasonlításából Menandrosz szóhasználata . . . annyira esztergályozott, annyira összehangzó és kiegyenlített, hogy mindenféle szenvedély és lelkiállapot tolmácsolása közben, akárhány szereplőhöz alkalmazva is azonosnak látszik . . . olyan dikciót alakított ki, hogy az megfelel minden természetnek, kornak és állapotnak . . . Menandrosz . . . kedvességével mindenkinek a tetszését kivívta: a színpadon, beszélgetéseken, lakomákon; költészete Görögország szép teljesítményei közül a legáltalánosabb olvasmány, tanulmányozás és versengés tárgya . . . A bölcsesség és a munkás élet kedvelőinek — mint ahogy a festők is virágok és zöld színek felé fordítják elfáradt szemüket — pihenést jelent folytonos nehéz foglalkozásukban Menandrosz, amennyiben mintegy virágos réttel, árnyékkal és friss szellővel fogadja értelmüket . . . Menandrosz darabjai tele vannak szellemességgel és szent (komoly eszmékkel), mintha abból a tengerből születtek volna, amelyből Aphrodité kiemelkedett. (Borzsák István fordítása)

Menandrosz. Nápoly környékéről származó kora császárkori herma alakú márvány másolat a költő halála után készült portrészobor után. Magassága: 51 cm. Boston, Szépművészeti Múzeum, lelt. sz.: 97 288. Menandrosz több szobráról is tudunk az irodalmi hagyományból, néhánynak feliratos talapzata is fennmaradt. Az athéni Dionüszosz színházban elhelyezett ülöszobrát Praxitelész fiai, Képhiszodotosz és Timarkhosz készítették. Akár ez a szobor, akár egy néhány évtizeddel későbbi alkotás volt római kori képmásainak mintaképe, annyi bizonyos, hogy joggal vált a népszerű költő több mint ötven példányban ránk maradt, s eredetileg szinte számtalan helyen felállított portréjának típusává. Menandrosz az elsők között volt Athénban, aki a makedónoknál szokásos módon simára borotválta magát; kellemes vonásai, finom alkata és ápoltsága az első pillantásra igazolják a róla alkotott irodalmi képet: az élet örömeit megértő és kedvelő elegáns férfit. A szép külső mögött azonban nem marad rejtve valami fátyolozott, de mélyen ülő komolyság, az emberek megértésének elkerülhetetlen velejárója.

75

THEOPHRASZTOSZ görög filozófus, i. e. kb. 370 —28(1

A Leszbosz szigetén fekvő Ereszosz városában született, apja Melantasz gazdag takács volt. Szülőföldjén végzett tanulmányainak folytatására ment Athénba, ahol először Platón előadásait hallgatta. Platón halála után csatlakozott Arisztotelészhez, valószínűleg ennek kisázsiai és leszboszi tartózkodása során. Mesterének leghívebb és legjobb tanítványává vált. Arisztotelész adta neki kiváló előadóművészete miatt eredeti neve (Türtamosz) helyett a Theophrasztosz ( — „isteni s z a v ú " ) elnevezést, s amikor eltávozott Athénból (i. e. 323), rábízta iskolájának vezetését. A peripatetikus filozófiai iskola fénykorát Theophrasztosz alatt érte el. Igen nagy tudású, hallatlan munkabírású és széles érdeklődési körű gondolkodó és tudós volt, aki az Arisztotelész által megindított szaktudományos vizsgálatokat és rendszerező tevékenységet az ismeretek minden ágában továbbfejlesztette. Erőssége nem a filozófiai szintézis, hanem a részletkutatás volt. Elsősorban két területen, a növénytanban és a természetfilozófia történetében alkotott alapvetően újat. Fennmaradt botanikai műve egészen az újkorig felülmúlhatatlan maradt, s bár filozófiatörténeti munkája elveszett, a korai görög filozófusokról meglevő ismereteinket jórészt az ő művéből származó, későbbi íróknál fenntartott töredékeknek köszönhetjük. Theophrasztosz azonban nem maradt meg e két szakterületnél, hanem több mint 200 munkájában, melyek állítólag 230 000 sornál is többet tartalmaztak, a természet, a társadalom és a gondolkodás minden ágát tanulmányozta. Ehhez járult gondos és figyelmes természete, megnyerő egyénisége, kitűnő szervezőkészsége, úgyhogy nem csodálhatjuk, ha előadásainak 2000 hallgatójáról olvasunk. Tanítványai közé tartozott Menandrosz és a plialéróni Démétriosz is. Az utóbbi mint Athén vezető államférfia — tette lehetővé, hogy Theophrasztosz idegen származású létére telket vásárolhatott Athénban iskolája számára. Pártfogói közé tartoztak Kasszandrosz és Ptoleinaiosz is. Népszerűsége és tekintélye mellett jó összeköttetéseinek köszönhette, hogy az őt ért politikai támadások — bár egy időre Athén elhagyására késztették - riem voltak ártalmára. Ránk maradt, részletes végrendelete tanúsítja, hogy hosszú élete során tekintélyes vagyont szerzett, amit azután tanítványaira és iskolájára hagyott. Máig is aktuális, ragyogóan megfigyelt és csillogó humorral előadott, tömör karakterleírásokat tartalmazó kis könyve a különböző jellemtipusokról (Kharaktéresz) a világirodalom maradandó alkotásai közé tartozik.

Diogenész Laertiosz: A filozófusok Hete, V, 3S /:. Theophrasztosz rendkívüli ér/elemmel és szorgalommal rendel kezelt. . . . szívesen telt jót és szívesen beszélgetett . . . Athénban olyan nagyra becsülték, hogy mikor Hagnónidész arra vetemedett, hogy vallástalansággal vádolja meg, ö maga a vádló éppenhogy elkerülte a megbüntetést. (40) Valakihez, aki sohasem nyitotta ki a száját a lakománál, így szólt : „Ha tanulatlan vagy, okosan cselekszel, de ha müveit, oktalanul." Gyakran szokta mondani, hogy az idő igen drága kiadás. . . . Azt mondják, tanítványai megkérdezték, mi az utolsó tanácsa számukra, mire így felelt: ,,Mindössze annyi, hogy a gyönyörűségek közül az élet sokat a dicsőség által hazudik annak. Mert alig kezdjük meg az életet, máris meghalunk. Semmi sem olyan haszontalan tehát, mint a dirsősé-j utáni vágy . . ."

Theophrasztosz. Herma alakú római másolat az i. sz. 11. sz.-ból, egy i. e. 280 körül készült portrészobor után, amely valószínűleg a peripatetikus iskolában állt. Felirata: „Ereszoszi Theophrasztosz, Melantasz fia". Magassága: 07 cm. Róma, Villa Albani, lelt. sz.: 1034. A mintakép eleven plasztikáját darabossá és szárazzá silányító másolat tükrében is felismerhetjük a kimeríthetetlen valóság meghódításáért küzdő férfi pihenést nem ismerő, örökös munkában eltöltött életének egy remek tudósfejben való megtestesülését.

76

KRATÉSZ görög filozófus, i. e. kb. 3G5— 285

Az előkelő és jómódú thébai Aszkondasz l'ia, aki tanulmányainak folytatására ment Athénba, s ott hamarosan Diogenész hatása alá került, leghívebb tanítványává és követőjévé vált. Mindenét eladva, egy szál ruhában, bottal és tarisznyával vándorolt városról városra. A cinikus filozófia tanait, a megszokottról, a kötöttségekről, a fölösleges igényekről való lemondás útján elérhető erényt és boldogságot hirdette. Mesterével ellentétben nem volt támadó szellemű gúnyolódó, sokkal inkább példamutatásával és szelídségével nyerte meg embertársainak bizalmát. Rendkívüli népszerűségnek és szeretetnek örvendett amia,tt, hogy házról házrajárva vigasztalta a bajba jutottakat és kibékítette az ellenfeleket. Állítólag, amerre járt, az emberek ezt írták ajtajukra: „Szívesen látjuk Kratészt, a jó szellemet" (agathosz daimón = jótékony házi istenség). Tanítványának, a maróneiai Métroklésznek nővére szerelmes lett a lompos és állítólag púpos vándor filozófusba, s szülei, sőt m a g a Kratész sem tudták lebeszélni arról, hogy vándorgúnyát öltsön és filozófussá válva mindenhová kövesse. Az ókor egyik legszebb szerelmi regényének az ad különös hangsúlyt, hogy akkoriban a szabad származású görög nők elzárt s a férfinéptől szigorúan elkülönített életet folytattak, s így Kratész feleségének Hipparkheidnak tette tüntető megnyilatkozása volt a minden társadalmi konvenciót elvető künikosz felfogásnak. Kratész nemcsak tettel és szóval, hanem irodalmi művekkel is terjesztette meggyőződését. Erre azt a különös módot választotta, hogy a régi és híres költői alkotásokat úgy írta át, hogy a parodikus változatok saját, eszméit hirdessék. Az ókorban leveleit is nagyra becsülték. Mint filozófus nem volt eredeti; új rendszert és elméletet nem dolgozott ki. mint ember és tanító viszont olyan megnyerő ós nagy hatású volt, hogy csak Szókratészhoz lehet hasonlítani. Valószínűleg neki köszönhető, hogy Diogenész magában álló egyénisége nem merült feledésbe, hanem az ókor legfelvilágosodottabb, kozmopolita ós a tömegekhez szóló szellemi áramlatának kiindulásává vált.

Diogenész Laertiosz: A filozófusok élete, VI, ó és 7. (80) ...Öt „Kapunyitónak" is hívták, arról a szokásáról, hogy betért minden házba jólanácsaival . . . (SS) Magnésziai Démétriosz szerint egy bankárra bízott bizonyos összeget, azzal a kikötéssel, hogy ha fiai közönséges emberek lesznek, akkor fizesse ki nekik, de ha filozófusok lennének, akkor ossza ki a nép között: hiszen semmire sem lesz szükségük, ha a filozófiának élnek. (03) Mikor Alexandrosz megkérdezte, nem szeretné-e, ha szülővárosát (Thébéit Alexandrosz leromboltatta) felépítenék, így válaszolt: „Mii-égre? Hisz egy másik Alexandrosz megint lerombolhatná." Az ismeretlenséget é$ a szegénységet mondta hazájának, melyet a Sors sohasem tehet tönkre. (96) Mikor Kratészt (Hipparkheia) szülei kérték, térítse el a lányt szándékától, megtette, amit lehetett, s végül, mivel nem volt képes meggyózni őt, felszerelését letelte a leány elé és így szólt: ..íme a vőlegény és itt van vagyona; válassz eszerint ; mert nem lehetsz a társam, ha nem osztod életmódomat."

Kratész és Hipparkheia. Falfestmény egy Rómában feltárt előkelő római házból. Augustus uralkodása alatt, az i. e. í. sz. utolsó évtizedeiben készült kora hellenisztikus mintakép után. Róma, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 1209. Bár sem a festmény, sem pedig más ókori szoborportré nem viseli Kratész névfeliratát, az ábrázolt cinikus vándor filozófus tipikus alakja és a társaságában levő terhet vivő nőalak annyira, egyezik a Kratészra és Hipparkheiára vonatkozó történettel, valamint a filozófus elhanyagolt és csúf külsejére, de szolid és megnyerő lényére vonatkozó értesüléseinkkel, hogy bátran elfogadhatjuk ezt a meghatározást. A festmény alapján néhány szoborportrét ir. Kratésznak tarthatunk.

77

I. PTOLEMAIOSZ SZOTER E g y i p t o m királya, uraik. 3 2 3 — 2 S 4

Lagosz és Arszinoé fia, a király környezetéhez tartozó előkelő makedón család sarja. Fiatalon Alexandrosz barátja lett, s vele együtt került száműzetésbe Philipposz családi viszálya miatt. A király halála után Alexandrosz mint „királyi barátot" és „ t e s t ő r t " legbizalmasabb emberei közé emelte. Urával együtt küzdötte végig a nagy hadjáratot, amelyben többször is kitüntette magát. N a g y Sándor halála után Egyiptom helytartóságát kapta, s azt gyorsan elfoglalta, miután kivégeztette az előtte ott működő Kleomenészt. Bár maga is részt vett a diadokhoszok egymás elleni harcaiban, nem tört mindenáron a főhatalomra, hanem józanul kitartott tartománj'ában, s mint Egyiptom satrapája védelmezte pozícióit. 304-ben nyilvánította magát királlyá, s meghódítva Palesztinát, Ciprust, valamint, számos szigetet és területet az Égeikumban és Kisázsiában, megteremtette az egyik leggazdagabb hellenisztikus birodalmat. 300 éven át uralkodó dinasztiájának valamennyi tagját Ptolemaiosznak nevezték. Allamalkotása azért vált a legszilárdabbá és a legtartósabbá valamennyi hellenisztikus ország közül, mert Ptolemaiosz a több évezredes hagyományú egyiptomi gazdasági és társadalmi rend alapjait érintetlenül hagyta, és olyan modern görög államapparátussal egészítette ki, amely az ország bőséges termelését megsokszorozva, minden fölösleget az uralkodó és a betelepült makedón—görög vezető réteg kezében összpontosított. N a g y Sándcr kultuszának ápolásával a görögök, az egyiptomi istenek és szentelyek elismerésével pedig az egyiptomi lakosság szemében szentesítette hatalmát. Ő kezdeményezte az alexandriai tudományo3 és művészeti központ kialakítását. A kormányzástól 285-ben visszavonulva megírta Alexandrosz hadjáratának hiteles történetét. Műve azonban később feledésbe merült, mert a regényes Alexandrosz-históriák népszerűségével nem vehette, fel a versenyt. A Szótér (Megszabadító, Megváltó) jelzőt hízelgésből adták neki, halála utáni istenné avatásakor pedig ez vált hivatalos nevévé. Ptolemaiosz kitűnő tulajdonságokkal rendelkezett, megvolt benne a képesség az alkalmazkodásra ugyanúgy, mint a kínálkozó lehetőség energikus felhasználására; kitartóan ragaszkodott céljaihoz, s azokat körültekintő megfontoltsággal valósította meg, nyájas volt környezetéhez, s könnyen szerzett barátokat.

Szicíliai Diodórosz: Történeti könyvtár XIX, 86. Ptolemaiosz . . . Türosz közelében ütve tábort, felszólította Andronikoszt, a helyőrség parancsnokát a város átadására, s ajándékokat és bőséges megtiszteltetést ígért neki. Andronikosz azonban, mondván, hogy semmi módon nem akar rácáfolni arra a bizalomra, amit Antigonosz és Démétriosz helyeztek beléje, gyalázatosan sértegette Ptolemaioszt. Később, midőn katonái fellázadtak s kiűzték a városból és Ptolemaiosz kezébe került, büntetést várt sértéseiért . . . Ám Ptolemaiosz nem hányta fel bűneit, ellenkezőleg, megajándékozta, udvarába vette és barátai közé fogadta . . . Valóban, ez a fejedelem kivételesen nyájas és megbocsátó volt, s hajlott a jólettekre. Ez volt igazában, ami leginkább növelte hatalmát és sokakat arra késztetett, hogy keressék barátságát.

I. Ptolemaiosz A) portréjának arcrésze Egyiptomból. Márvány, magassága: 26 cm. Koppenhága, Ny Carlsberg Glyptotek, lelt. sz.: 2300. Egykori portré után készült késő hellenisztikus másolat. Azonosítása a király nagyszerű éremportréi alapján történt. B) Az éremkép egy II. Ptolemaiosz alatt vert aranypénzről (London, British Museum) való, s a királyt Bereniké királynéval együtt ábrázolja. Arcának jellegzetes vonásait, a rendkívüli intellektust sugárzó szemeket, az erős orrot, az előreugró állat és a domború homlokot a heroizáló éremkép eltúlozva adja vissza. I. Ptolemaioszt arcvonásai nyílt és éles értelmű, határozott és parancsoláshoz szokott férfiként jellemzik, akinek egyéniségéből nem hiányzott a jó humor, a megértő humánum és a magasabb szellemi tevékenység iránti fogékonyság.

78

DÉMÉTRIOSZ POLIORKÉTESZ makedón király, i. o. 3 3 6 — 2 8 3

Apja Antigonosz Monophthalmosz, N a g y Sándor egyik vezére, aki Antipatrosz halála és riválisainak legyőzése után egyedüli ura maradván Ázsiának, nem külön királyságért, hanem az egész birodalom egyesítéséért küzdött. Démétriosz Antipatrosz leányát, Philát kapta feleségül, s ragyogó hadvezéri képességeivel apj_ának legfőbb segítőtársa volt e nagyszabású célért folytatott háborúkban. Míg Antigonosz Ázsiában tartózkodott, rá várt a szerep, hogy az ellenük szövetkezett diadokhoszokkal szemben a Földközi-tenger vizein és partjain folytassa a harcot. Első önálló parancsnoklása Ptolemaiosszal szemben Gazánál kudarccal végződött, de annál nagyobb sikereket ért el Görögországban, ahol fegyverrel és a poliszok autonómiájának eszméjével egyre nagyobb tért hódított. Görögországi műveletei közben aratta legnagyobb győzelmét a ciprusi Szalamisznál vívott tengeri csatában (306), megsemmisítő vereséget mérve Ptolemaiosz hajóhadára, s elragadva tőle az Ázsia kapujánál fekvő nagy szigetet. Antigonosz e győzelem után vette fel fiával együtt a királyi címet, amiben azután a többi diadolchosz is követte. Híressé vált Khoolosz ostromával (305), amely nem járt ugyan sikerrel, de a bámulatos ostromgépezetek felvonultatása miatt a görög haditechnika legjelentősebb megnyilvánulása volt, és Démétriosz számára a „Poliorkétész" (városokat ostromló) jelzőt szerezte meg. A szövetségesek 301-ben az ipszoszi csatában megsemmisítettek Antigonoszt és haderejét; Démétriosznak sikerült ugyan megmenekülnie, de hajóhadán és támaszpontjain kívül minden területét elvesztette. Á küzdelmet mégsem adta fel, hanem újra tért hódítva Görögországban, végül sikerült a makedón királyságot megszereznie (294). Nagyravágyása azonban most Bem hagyta nyugodni: apja ázsiai birodalmának visszaszerzésére készült, s kihívta maga ellen Lüszimakhosz trákiai és Pürrhosz épeiroszi királyok szövetséges hadjáratát. Az újabb háborút ellenző makedónok elpártoltak tőle, úgyhogy királyságát elveszítette (288), s Ázsiáim menekült, ahol elölről kezdte seregének kiépítését. Sokra azonban most már nem juthatott, mert Szeleukosz, aki különben a veje volt, tőrbe csalta és elfogta. A szabadságától megfosztotta ugyan, de fejedelmi pompát ós gazdagságot biztosított számára. Démétriosz a tétlenségben teljesen a dőzsölésre és ivásra adta magát, ami azután halálát okozta. Fia, Antigonosz Gonatasz szerezte meg Makedónia trónját, amely a római hódításig dinasztiájának birtokában maradt. Démétriosz a N a g y Sándor halálát követő idők egyik legragyogóbb és legregényesebb alakja volt. Hadvezéri zsenialitása és rendkívüli energiája a hódításra korlátozódott és nem párosult államépítő képességgel: amit szerzett, nem tudta megtartani.

Plutarkhosz: Démétriosz 2. Démétriosz apjánál alacsonyabb, de azért ő is magas termetű férfi volt; egész megjelenése és arcvonásai olyan feltűnően szépek voltak, hogy Démétrioszt egyetlen szobrász vagy festő sem tudta teljes hasonlatossággal ábrázolni. Egyszerre volt látható arcvonásain a báj és a komolyság, a kellem és a félelmetesség ; fiatalos szenvedélyessége pedig utánozhatatlanul hősies megjelenéssel és uralkodói fenséggel párosult. Jelleme is ennek megfelelő módon félelmet parancsoló tiszteletet kellett, de egyben el is bájolta az embereket. Társas érintkezésben igen kellemes ember volt; ha szabad ideje megengedte, az italt sem vetette meg, s nem volt király, aki nála jobban szerette volna a fényűző életet. Viszont tetteiben igen erélyes volt, s mindenben lankadatlan buzgalmat tanúsított. (19) Démétriosz béke idején szertelen volt mulatozásaiban, és minden szabad idejét a féktelen élvezeteknek szentelte, de háború idején olyan józanul élt, mint aki természeténél fogva önmegtartóztatásra született , . . (Máthé Elek fordítása)

Démétriosz Poliorkétész. Ezüst tetradrakhmon előoldala. A hátoldalon Poszeidón, a tengeristen képe és felirat: „Démétriosz királyé". Párizs, Nemzeti Könyvtár, Éremtár (Coll. Luynes 1692). A királyi diadém mellett Démétriosz fejét a Dionüszosszal való isteni rokonság jeléül szarv díszíti. A portréban az ideális szépség egyesül a merész tekintet, a dölyfös áll és a száj ellentmondást nem tűrő vonalának karakterizáló jegyeivel.

79

I. SZELEUKOSZ NIKATÖR Szíria királya, uraik. i. e. 3 1 2 — 2 8 0

Antiokhosz fia, előkelő makedón esaláil sarja, szül. i. e. 358 körül. Alexandrosz ázsiai hadjáratában a király környezetében vett részt, i. e. 324-ben ura kívánsága szerint feleségül vette a baktriai A p a m á t . I. e. 321-ben megkapta Babilónia satrapiáját, de Antigonosz négy év után elűzte őt tartományából. Ekkor Ptolemaioszhoz menekült Egyiptomba (i. e. 316), s néhány év múlva maroknyi csapattal indult vissza. Bravúros rajtaütéssel — korábbi híveinek támogatásával — visszaszerezte Babilóniát, sőt nem sokkal utána Médiát és Szuszianát is meghódította. Ettől az időponttól (i. e. 312) kezdődik a Szeleukida-időszámítás, amely Ázsiában több mint 700 évig érvényben maradt. Szeleukosz a királyi címet i. e. 306-ban vette fel, megalapítva a hellenisztikus Elő-Az3Ía legnagyobb része fölött uralkodó és róla elnevezett dinasztiát. Az önállóságra törő makedón vezérekkel együtt küzdött Antigonosz ellen, s Liiszimakhosszal szövetségben az ipszoszi csatában aratott győzelmével egész Kisázsia szívéig, majd Kilikiáig kiterjesztette hatalmát. Megnyitva az utat a Földközi-tengerhez, most már nem elégedett meg az India határaitól Szíriáig és Kisázsiáig terjedő birodalmával, hanem mindenáron nyugat felé kívánt terjeszkedni. Makedónia trónjára törve a kürupedioni csatában (i. e. 281) legyőzte Lüszimakhoszt, elfoglalta egész Kisázsiát, benyomult Európába, de ekkor az ugyancsak Makedóniára pályázó Ptolemaiosz Keraunosz meggyilkolta. Szeleukosz a N a g y Sándort követő viharos időszak egyik legjellegzetesebb egyénisége volt, aki úgyszólván a saját öklével tört utat magának a legnagyobb hatalomig, s ragyogó hadvezéri képességeivel újraegyesítette Alexandrosz egész ázsiai birodalmát. A Szeleukida állam három évszázadon át jórészt azokon az alapokon nyugodott, melyeket ő vetett meg azzal, hogy az országban szétszórt görög—makedón telepesek városaira és államapparátusára építette uralmát.

Sziciliai Diodórosz: Történeti könyvtár XIX.

90—01.

. . . Szeleukosz, a Ptolemaiosztól kapott mindössze 800 gyalogos és mintegy 200 lovas katonával kerekedett fel Babilon ellen. Olyan nagy reményekkel volt eltelve, hogy bár hadsereggel voltaképpen nem rendelkezett, barátaival és rabszolgáival akart expedíciót vezetni az ország belsejébe, arra számítva, hogy a babilóniaiak, korábbi jóindulata miatt, készséggel csatlakozni fognak hozzá, Anligonosz pedig, messze távozván hadseregével, kitűnő alkalmat kínált vállalkozásához. Míg vállalkozását illetően az ő hangulata ilyen volt, kíséretében levő barátai igen elbátortalanodtak, látván saját embereik csekély számát, míg az ellenség, amely ellen indulnak, nagy és kész hadseregekkel rendelkezik, hatalmas tartalékai és szövetségesei vannak. Midőn Szeleukosz leitta, hogy félelem fogta el őket, bátorításul azt mondotta, hogy azok, akik Alexandrosszal vonultak hadba . . . , nemcsak fegyveres erejükre és gazdagságukra támaszkodtak, midőn nehéz helyzetbe kerültek, hanem tapasztalataikra és rátermettségükre, és miga Alexandrosz is éppen ezek révén vitte véghez nagy és mindenek által csodált tetteit. . . . De emellett katonatársainak kedvét is kereste, és velük egyenlőként viselkedett, úgyhogy minden em'>er becsülte őt és jószántából elfogadta a vakmerő kaland kockázatát . . . Midőn benyomult Babilóniába, a lakosok többsége elébe ment . . . és megígérte, hogy vele együtt mindent megtesz, amit várt . . . mert midőn négy évig salrapája volt ennek a vidéknek, mindenkivel szemben szívélyesen viselkedett, megnyerte a köznép jóindulatát és messze előre biztosította magának azokat az embereket, akik támogathatják, ha elérkezik az alkalom . . .

Szeleukosz Nikatór. Philetairosz (lásd 82 sz.) ezüst tetradrakhmonjának előoldala, átmérője: 28 mm. A pénz hátoldalán Athéné istennő képe és felirat: „Philetairoszé". I. e. 280— 260. Magángyűjtemény. Szeleukosz remek portréja erős akaratú, határozott és bátor férfit jellemez. írásos forrásaink ós feliratok az uralkodó számos portrészobráról adnak hírt, melyek közül egyet a korszak legnagyobb szobrásza, Lüszipposz készített. Valószínű, hogy az éremkép vésnöke az ő alkotását vette mintául. Ennek egy bronzmásolata Herculaneumban került elő (Nápoly, Nemzeti Múzeum 5590).

EPIKUROSZ görög filozófus, i. e. 3 4 2 — 2 7 0 Az athéni Neoklész és Khairesztraté fia; apja 352-ben az athéni telepesekkel Szamosz szigetére költözött, s itt iskolamesterségből élt; Epikurosz Szamoszon született és ólt 18 éves koráig, amikor ephéboszi éveinek (katonai kiképzés) letöltésére Athénba ment. Ez időből ered barátsága Menandrosszal, aki évfolyamtársa volt. A filozófia iránt már gyermekkorában kezdett érdeklődni. N e m tudjuk pontosan, hogy kik voltak mesterei, csak annyi bizonyos, hogy az önálló gondolkodású Epikurosz nem korának vezető filozófiai iskoláihoz, hanem ezekkel szemben a démokritoszi materialista természetfilozófiához csatlakozott. 30 éves kora után kezdett tanítani, először Mütilénében, majd Lampszakoszban. Már ekkor hűséges tanítványokra tett szert (Métrodórosz, ITermarkhosz, Kolotész), akik vele együtt mentek Athénba (306). Itt házat vásárolt, amelynek kertjéről (képosz) nevezték el iskoláját. Epikurosz filozófiai közössége hasonlított az Akadémia és a Peripatosz szervezetéhez. Azokkal szemben azonban nem nyilvános működésre, hanem inkább a tömegektől és a külvilágtól elzárkózó, de belsőleg annál összekovácsoltabb baráti társaság kialakítására töreked ett. Ez a „szervezeti" forma Epikurosz tanításából következett, amely nem a megismerést tekintette a filozófia céljának, hanem a zavartalan nyugalom és boldogság elérését, amit többek között a közélettől való távolmaradással és minden olyan tevékenység és szenvedély mellőzésével vélt elérhetőnek, amelynek következményei megzavarhatnák a bölcs tökéletes lelki nyugalmát (atarakszia). A derűs szellemi egyensúlyt, Epikurosz szerint nemcsak a visszavonult, szenvedálymentes és mértékletes magatartás, hanem főként a hasonlóan gondolkodó barátok körében kialakított szellemi felvilágosodottság biztosithatja, amely megszabadít a halál, a sors és az istenek félelmétől. 34 éven át vezette filozófusbarátainak meghitt, körét; utolsó éveit súlyos betegséggel küzdve töltötte el. Végrendeletében mindenét iskolájára hagyta.

Epikurosz Menoikeuszhoz irt leveléből. (Diog. Laert. X.) (123) . . . Istenek ugyanis vannak, hiszen a róluk való lurlásunk kézzelfogható. Amilyen formában azonban őket a tömeg hiszi, nincsenek; mert item képzelik őket következetesen olyannak, amilyennek hiszik őket. Nem az tehát az istentelen, aki kiküszöböli a tömeg isteneit, hanem az, aki a tömeg hiedelmeit ráaggatja az istenekre . . . (12ö) . . . A haléi! tehát, amitől a bajok közül legjobban rettegnek, egyáltalán nem érdekel bennünket, minthogy ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé . . . (131) . . . Amikor tehát azt állítjuk, hogy az élet célja a gyönyör, nem a tivornyázók gyönyöreiről s nem az élvezethajhászásban rejlő gyönyörűségekről beszélünk, ahogy egyesek tudatlanságból, tőlünk elterőleg vagy pedig tanításainkat félreértve tartják, hanem arról, hogy testünk mentes legyen a fájdalomtól, telkünk pedig a zavaroktól. (Sárosi György fordítása) Lucretius: A természetről V. 43 — 51. . . . ha szivét meg nem tisztítja az ember, hány harcot s veszedelmet kell vállalnia, végül/ Hémy gond marja heves vágyakkal a nyugtalan embert, s félelmet hányszor kell majd éreznie akkor! Hát a kevélység, hitványság s aljas kicsapongás? Mennyi csapást hoz ránk ez! mennyit a pompa, a restség? Ennélfogva, ki mindezt megzabolázta, kiűzve lelkéből szavak és nem fegyverek által, a férfit nem tarthatjuk-e méltán istetii sorba valónak? (Kálnoky László fordítása) Epikurosz. A filozófus i. e. 270 körüli bronzportréjáról az i. sz. I. sz.-ban készült legjobb, herma alakú márványmásolat. Magassága: 40,4 cm. New York, Metropolitan Museum, lelt. sz.: 11.90. Epikuroszt hívei fél évezreden át valósággal isteni tiszteletben részesítették: rendszeres ünnepi összejöveteleken emlékeztek meg róla, portréi előtt áldozatokat mutattak be, s arcmását gyűrűjükön viselték. Képe nem hiányozhatott egyetlen követőjének házából sem. ez magyarázza, hogy remekművű portréjáról csaknem 30 római kori másolat maradt ránk. Aki ezt a fejet egyszer is látta — mint ahogyan már az ókorban mondták — sohasem felejti el többé. A tekintet szelíd nyugalma megértő emberségességről, a homlok és a szem ráncai a sötétség elleni küzdelemről, a szépen ívelt száj pedig megnyerő és világos beszédről tanúskodik.

81

HERMARKHOSZ görög filozófus, i. e. I V . sz. vége — 1JI. sz. eleje

Agemorfcosz fia, egy szegény mütilénéi család gyermeke. Szülővárosában nevelkedett és kezdte meg retorikai tanulmányait. Amikor Epikurosz tanítani kezdett Mütilénében, csatlakozott hozzá, barátjává és tanítványává lett. Követte őt Lampszakoszba, majd Athénba, ahol még több mint, harminc éven át mesterének barátja és legközelebbi munkatársa maradt, Bár Epikurosz a hagyomány szerint (Seneca, epist. 52, 4) nem tartotta őt önálló koponyának, a legkedvesebb tanítvány, Métrodórosz halála után mégis rábízta iskolájának és meghitt baráti körének vezetését. Ez arra vall, hogy Hermarkhosz, aki a mesterrel nagyjából egyidős volt, nemcsak a legjobban ismerte Epikurosz tanítását, hanem a leginkább volt alkalmas arra, hogy azt tisztán megőrizze. Müveinek csak címét ismerjük, s ezek alapján úgy látszik, hogy elsősorban vitatkozó munkákat írt, amelyekben a vezető filozófusok, főként Platón és Arisztotelész tanításait kritizálva fejtette ki az epikureus elveket. A kevésből, amit róla tudunk, arra kell következtetnünk, hogy csendes, békés természetű ember, főként pedig hű és megbízható barát volt, ami Epikurosz körében mindennél többet jelentett. Epikurosz végrendeletéből (Diog. Laert. X. 16—21) (16) Az alábbiak értelmében minden tulajdonomat Ami'owmakhosznak és Timokratésznak hagyományozom . . . (17) azzal a feltétellel, hogy ők a Kertet és minden hozzá tartozó dolgot a mütilénéi Hermarkhosznak, Agemortosz fiának, valamint filozófusbarátai társaságának, továbbá azoknak, akiket Hermarkhosz utódaivá jelöl ki, rendelkezésre bocsátják, hogy ott töltsék életüket a filozófiával . . . (20) Tegyék Hermarkhoszt a bevételek felügyelőjévé magukkal együtt, annak érdekében, hogy mindent egyetértésben végezzenek vele, akivel együtt öregedtem meg a filozófiában, és akit hátrahagytam az iskola élén . . . (21) Minden könyvemet Hermarkhosz örökölje . . .

Hermarkhosz. Állítólag Kisázsiában talált, római kori mellszobor, az i. e. III. sz. második negyedében készült portrészobor után. Márvány, magassága: 52 cm. Budapest, Szépművészeti Múzeum, lelt. sz.: 4999. Az eredeti portrészobor ülve, megfontolt taglejtéssel tanítva mutatta be a filozófust. Az Epikurosz körének tagjairól készült portrék tartásban, kifejezésben és arctípusban egyaránt igen közel állnak egymáshoz, úgyhogy valóságos epikureus portrétípusról beszélhetünk, amelynek alapján még az ismeretlen nevű filozófusok képmásait is az iskolához sorolhatjuk. Valamennyi hasonlít az alapító képéhez, emberi nagyságban és gondolati gazdagságban azonban egyik sem mérkőzhet vele. Hermarkhosz portréját egy feliratos herculaneumi bronz mellkép alapján lehetett meghatározni. A portré fennmaradt másolatainak nagy számát elsősorban az magyarázza, hogy az előkelő rómaiak körében sokan voltak az epikureus felvilágosodás hívei, akik házaikban felállították az iskola fő képviselőinek szobrait. Mint Epikurosz és más barátai, Hermarkhosz is gondosan ápolt, kellemes és nyugodt viselkedésű férfiként jelenik meg képmásaiban. Hajviselete, szakálla, sőt arcéle is rendkívül hasonlít Epikuroszéra, arca azonban nélkülözi a feszült idegéletnek, a rendkívüli szellemi gazdagságnak azt a vibrálását, amely a mester képének nyugalmát olyan megrendítően mély értelművé teszi.

PHILETA1R0SZ Pergamon fejedelme, i. e. kb. 3 4 3 — 2 6 3 A teoszi Attalosz és paphlagóniai származású feleségének l'ia, az Alexandrosz halálát követő hatalmi harcok egyik másodrendű, de annál ügyesebb és eredményesebb szereplője. Először alárendelt katonai parancsnok volt Antigonosz Monophthalmosz szolgálatában. Midőn Antigonosz az ipszoszi csatában (301) elesett, Trákia uralkodójának, Lüszimakhosznak szolgálatába állt. Tőle hamarosan fontos és kényes feladatot kapott: Pergamon várának parancsnokaként kellett őriznie az ott elhelyezett hatalmas kincset, amely 9000 talantont nyomott. Lüszimakhoszhoz fűződő kapcsolatának megromlásakor Szíria urának, I. Szelenkosznak táborába állt, és amikor Kürupedionnál Lüszimakhosz elesett (281), a győztes Szeleukoszt pedig nem sokkal ezután meggyilkolták, Philetairosz önállónak érezhette magát. Amilyen bámulatos ügyességgel tudta váltogatni „ f ő n ö k e i t " , mindig eltalálva, hogy ki lesz közülük az erősebb, olyan óvatosan haladt előre a független uralkodóház megalapításának útján. Pénzeire mindvégig Szeleukosz portréját verette, s csak a hátoldalon olvasható nevével juttatta kifejezésre fejedelmi helyzetét. Ekkor már kibővítette országának területét is, és azzal dicsekedhetett, hogy megvédelmezte Kisázsia nyugati részét a kelta betöréstől (278—276). Utódja nem lévén — minthogy állítólag eunuch volt —, unokaöccseit fogadta örökbe, s közülük kerültek ki Pergamon első királyi címet viselő uralkodói. Követője, 1. Eumenész (i. e. 263 — 241) méltán díszítette pénzeit az istenné avatott dinasztiaalapító remek portréjával, amely ettől kezdve a pergamoni érmeken sokáig hirdette a ravasz és körültekintő pergamoni várparancsnok államalkotó művének jelentőségét. A dinasztiát Philetairosz apjáról nevezték el Attalidának, alapítójának nevét viszont egyetlen utóda sem vett e fel. Lehetséges, hogy ebben része volt annak is, hogy Philetairosz •— minden más hellenisztikus államalapítóval ellentétben —, nem fegyverrel, hanem kizárólag ésszel és némi hűtlenséggel szerezte országát és kincseit. De azokban a viharos évtizedekben, amikor testvérgyilkosság, méregkeverés és árulás kísérte a meztelen erőszak tombolását, ez a csendes kivárás valósággal finom módszernek számított. Philetairoszt az idő igazolta: Pergamon a következő évszázad egyik legvirágzóbb államává, s a görög kultúra és művészet egyik fellegvárává vált.

Sztrabón: Geográphia XIII, 4, 1. . . . Egy ideig hü volt Lüszimakhoszhoz, de elleniéibe kerülve annak feleségével, Arszinoéval, aki megrágalmazta, elszakította a területet és a helyzetnek megfelelően kormányozta, mivel látta, hogy az idő megérett erre. a változásra; Lüszimakhosz ugyanis, akit családi viszályok kötöttek le, arra kényszerült, hogy megölje fiát, Agathoklészt, Szeleukosz Nikator azonban őellene támadt és megbuktatta, Szeleukoszt viszont Ptolemaiosz Keraunosz gyilkoltatta le hitszegő módon. A zavaros események alatt az eunuch továbbra is az erőd ura maradt, s ügyeit ígéretekkel és előzékenységgel intézve, mindig ahhoz csatlakozott, aki éppen hatalmon volt, vagy a közelben tartózkodott. így azután az erőd. és a kincstár ura maradt 20 éven át.

Philetairosz. A Piso család herculaneumi villájából előkerült római kori márvány portré-herma. 1. e. 260 körül készült bronz portrészobor másolata. Magassága: 40 cm, fej 24 cm. Nápoly, Nemzet i Múzeum, lelt. sz.: 6148. A fennmaradt feliratokból tudjuk, hogy I. Eumenész Pergamonban és Déloszon, az athéniak pedig Olümpiában szobrokat állítottak Phíletairosznak. A nápolyi portré olyan pontosan megegyezik az uralkodó éremképeivel, hogy azonosításához semmi kétség sem férhet. Eredetije valószínűleg az Eumenész által készíttetett valamelyik szobor lehetett. Portréjának tanúsága szerint Philetairosz tömzsi, hízásra hajlamos ember volt, nyaka vastag, koponyája kerek, állkapcsa igen erős. A görög portréművészet alkotói módszerének ismeretében nyugodtan állíthatjuk, hogy ebben a szilárd és megingathatatlan alkatban egyben a férfi nyugodt és kitartó természete is kifejeződik. Szemeinek éles tekintete, az előreugró áll és a kemény száj árulja el a jó politikus határozott és céltudatos egyéniségét.

83

ZÉNÓN görög filozófus, i. e. 3 3 5 — 2 6 3

Mnaszeasz fia, a ciprusi Kitionban született gazdag kereskedőcsaládból. Ebben a városban görögök és föníciaiak éltek együtt, lehetséges tehát, hogy Zénón legalább részben föníciai származású volt. I. e. 313-ban Athénba ment, és a filozófiának szentelte életét. Hosszú időn át sokoldalúan képezte magát: egyaránt hallgatta Polemónnak, az Akadémia vezetőjének és a Szókratészt követő megarai iskola képviselőinek előadásait. Különösen a szókralikusok és a cinikus Kralész voltak rá nagy hatással. Az Agora nyilvános csarnokában, aSztoa Poikilében nyitotta meg önálló iskoláját, amit erről neveztek el Sztoának, ill. sztoikusnak. A piaci oszlopcsarnokban nagy tömegek csődültek össze meghallgatására, ami zavarta ugyan előadásait, magántelket mégsem vásárolt. Ennek a népszerűség keresése mellett az is oka lehetett, hogy nem vette fel az athéni állampolgárságot, s idegen lévén, földet nem vehetett. Az athéniak rendkívül becsülték és tisztelték, kitüntetésekkel halmozták el, halála után pedig felállították emlékművét. Zénón baráti kapcsolatba került Antigonosz Gonatasszal. Bár nem fogadta el a királyi udvarba szóló meghívást, makedónszimpátiája mégis világos tanújele annak, hogy a városállamok válságából milyen irányban látott kiutat. A görög társadalmi berendezkedés nagy átalakulásából fakadó filozófiájának lényege az egyén helyzetének problémája. Bár — művei elvesztével — nehéz az ő tanításait a későbbi Sztoa egészéből kihámozni, annyi bizonyos, hogy teljességre törekvő rendszerének magva az etika volt. A világot szerinte könyörtelen szükségszerűséggel működő természeti törvények irányítják. A bölcs az értelmi megismerés útján juthat eí ahhoz, hogy életét, a természet törvényeivel összhangba hozza. A legfőbb jó az erény, amely magában hordozza jutalmát, a legfőbb rossz az erény hiánya; minden más dolog közömbös, így a gyönyör, a gazdagság, sőt az élet is. Az igazi boldogság az erényes élet által érhető el, amely a bölcset a véletlenektől ós társadalmi körülményektől független, önmagával elégedett, szuverén lénnyé teszi, aki csak a világegyetem természetes törvényeinek van alávetve. Zénón elveihez híven, önkezével vetett véget életének, midőn egyszer elesett, ujját törte, és már nem találta az életet megtartásra érdemesnek. Hatása rendkívüli volt: követőinek hosszú sora fejlesztette tovább tanait, melyek a hellenizmus és a római császárkor legjelentősebb világnézeti rendszerévé nőttek.

Diogenész Laertiosz: Filozófusok élele VII.r 1. (1) . . . Türoszi Apollóniosz szerint szikár és magas termetű, sötét bőrű volt, ezért egyesek egyiptomi szőlőindának nevezték . . . Lábai vastagok voltak, alkata gyenge és erőtlen . . . (16) Zénón szigorú, rideg és ráncolt homlokú ember volt . . . (27) Rendkívüli szívósságot és mértékletességet tanúsított; nem igényelt főtt ételt és vékony ruhákat viselt . . . (28) Kétségtelen, hogy cbbm a tekintetben és méltóságban mindenkit felülmúlt, s így a boldogságban is; 98 éves volt, midőn meghalt, és minden gyengélkedés nélkül az utolsó pillanatig jó egészségnek örvendett. (10—11, athéni néphatározat Zénón tiszteletére:) Mivel kitioni Zénón, Mnaszeasz fia, sok éven át a filozófiának szentelte magát a városban és minden tekintetben mindig kiváló embernek mutatkozott, erényre és mérsékletre intve azokat az ifjakat, akik tanulni mentek hozzá, őket a legnemesebb célok felé indította, s tanításaival teljes összhangban álló magatartásával mutatott jó példát mindenkinek; a nép jószerével elhatározta, hogy elismerést szavaz meg a kitioni Zénón, Mnaszeasz fia számára, és arany koszorúval tünteti ki a törvény értelmében . . .

Zénón. Egy római sírboltban talált, herma alakú márványmásolat i. e. 260 körül készült bronz eredeti után. Magassága: 44 cm. Felirata: „Zénón". Nápoly, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 6128. Vita tárgya volt, hogy e több példányban ismert portrétípus az epikureus vagy a kitioni Zénón ábrázolása-e. Ma már nem kétséges, hogy a Sztoa megalapítójáról van szó, nemcsak azért, mert egy ízben Platónnal párosították képmását, amire jelentéktelenebb névrokona nem lett volna méltó, hanem mert szigorú arckifejezése és feszült koncentrációt sugárzó vonásai nem az epikureus, hanem a sztoikus tanítás szelleméhez illenek.

84

I. ANTIOKHOSZ SZÖTÉR Szíria királya, uraik. i. e. 2 8 0 — 2 6 1

I. e. 324-ben született, apja I. Szelcukosz király (a Szeleukida-dinasztia megalapítója), anyja a baktriai származású Apama. Fiatal korának regényes eseménye volt, liogy beleszeretett apja újdonsült ifjú feleségébe, Sztratonikébe, Démétriosz Poliorkétész lánj-álm. Az ókori írók által kiszínezett történet szerint a király háziorvosa lett figyelmes a szerelemre, e azt ügyesen tudtára adva az apjának, rábírta arra, hogy teljesítse a trónörökös óhaját. Szeleukosz mindenesetre bölcsen lemondott a hozzá képest túlságosan fiatal asszonyról, és átengedte fiának, akit egyúttal társuralkodóvá ós a birodalom keleti tartományainak királyává nevezett ki (293). Antiokhosz apja halálakor, 280-ban lett a hatalmas birodalom egyeduralkodójává. Elődjénél békésebb és higgadtabb politikát folytatott, s véget vetett a N a g y Sándor örökéért Makedóniával folytatott szüntelen harcoknak. Antigonosz Gonatasszal kötött békeszerződése (279) csaknem egy évszázadra biztosította a két ország jó viszonyát. Folytatnia kellett viszont a háborúskodást a Ptolemaioszokkal, akik Kisázsia partvidékének jelentős részét elragadták tőle. Legnagyobb haditette a Kisázsiába betört kelta törzsek felett aratott győzelme volt (270), amelyért a Szótér melléknévvel tisztelték meg. E b b e n a csatában nagy szerep jutott a király harei elefántjainak, melyeket keleti tartományaiból szerzett be. A n t i o k h o s z mindamellett nem volt harcias természetű, s inkább birodalmának konszolidálását, mint növelését tekintette céljának. Mint N a g y Sándor óta a legnagyobb városalapító, a görög városok egész sorát hozta létre a hatalmas országban, s ezzel megteremtette a Szeleukida állam jellegzetes rendszerét, amelynek gerincét az uralkodó elemet tömörítő görög városok és a hozzájuk csatolt vidéki körzetek alkották.

I Antiokhosz feliratban megörökített egyik levélbeli utasítás% (Ditt. OCUS 221, 2.) Antiokhosz király üdvözletét küldi Melcagrosztiak. Az Asszoszból való Arisztodikidész azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy a hellészpontoszi satrapiában fekvő Petra városát, amely korábban Meleagrosz birtokában volt, adjuk neki, továbbá Petra körzetéből 1Ö00 pléthron szántóföldet (1 pléthron = '/4 ha) . . . És mi hozzájárultunk, hogy megkapja Petrái, ha azt már más korábban nem kapta meg, továbbá a földet Petra közelében és még 2000 pléthron szántóföldet, minthogy barátunknak bizonyult, és bennünket jóindulattal és buzgalommal szolgált. Nézz utána, hogy a kért terűlet nem került-e már elajándékozásra, add át neki azt, valamint az Arisztodikidész földjéhez csatlakozó birtokot. Intézkedj továbbá, hogy a királyi birtokból, amely az Arisztodikidésznek korábban adományozott földdel szomszédos, 2000 pléthront szakítsanak ki és adják neki, azzal az engedéllyel. hogy ahhoz a városhoz csatolják, amelyikhez kívánja, feltéve, hogy az ehhez a területhez és városszövetséghez tartozik.

I. Antiokhosz éremportréi ezüst tetradrakhmonok elöoldaláról: A) I. Antiokhosz pénzén (átm.: 2S mm), Berlin, Állami Múzeumok, Éremtár, B) IX. Antiokhosz pénzén (i. e. 255—246 között), magángyűjtemény. Mindkét érem hátoldalán Apollón ülőszobrának képe és felirat: „Antiokhosz királyé." A két éremkép összehasonlítása igen tanulságos; megfigyelhetjük, hogyan tették az elhunyt uralkodó képét emberfelettivé alexandroszi hajzatával és mágikus pillantású szemeinek óriásivá növelésével. Antiokhosz tényleges vonásait az első képmás természetesebben adja vissza. Eszerint nem volt különösebben szép arcú férfi: orra kissé bunkós, felső ajka húsos, álla erőtlen. Keményre zárt szájának eltökélt vonala és mélyen ülő szemének figyelmes tekintete felelősségteljes és gondos emberre vallanak. Nem tekinthető teljesen bizonyítottnak a Vatikáni Múzeum egyik római kori portrémásolatának (lelt. sz.: 716) azonosítása Antiokhosszal.

85

MENIPPOSZ görög filozófus, i. e. I I I . sz. első fele

A föníciai Gadarából származó rabszolga volt; egy ideig a szinópéi Batón volt a gazdája, de miután-ügyes üzleteléssel pénzt gyűjtött, megváltotta szabadságát, s végül megszerezte a thébai polgárjogot is. A cinikus Metrók lesz és talán Ivratész tanítványa volt, s ő maga is a cinizmus képviselőjévé vált. Életéről csak bizonytalan értesüléseinek V a n n a k , mint például az az ellenőrizhetetlen adat, hegy uzsorakölesönökkel szerzett, magának vagyont, de azután teljesen tönkrement, és öngyilkos lett (Dicg. Laert. V I , 9 8 — 9 9 ) . Jelentőségét — számunkra elveszett — müvei adják meg, amelyek igen nagy hatást gyakoroltak a. késői hellenizmus és a római császárkor irodalmára. Könyveiben a vezető filozófiai irányzatokat és iskolákat a gúny fegyverével támadta. A humoros formában előadott komoly mondanivalóval új m ű f a j t teremtett, amiben számos követőre és utánzóra talált. Leglelkesebb utánzója honfitársa, a gadarai Meleagrosz volt, de a római irodalom egyik vezető költői műfajára, a szatírára is hatást gyakorolt M. Terentius Varró révén, aki Saturae Menippeae címmel adott ki terjedelmes verseskötetet. Elsősorban mégis az ugyancsak szíriai származású Lukianosz révén került be az európai irodalom kincsestárába. Lukianosz nagyszámú fennmaradt művében utánozza és idézi őt, mint példaképét az emberi gyarlóságok, előítéletek és balhitek kigúnyolásában. Menipposz neve így valóságos fogalommá vált a kegyetlen szatíra, a kételkedő és minden tekintélyt kétségbe vonó cinikus gúnyolódás megjelölésére.

Lukianosz:

Ikaroménipposz

8—10.

Menipposz: Hát még ha azt hallanád, csodálatos barátom, amiket az ideákról, a~ testetlen dolgokról, vagy a határollról és a határolattanról mondanak. Mert hát, mint a kaniaszok, úgy vitáznak ilyeneken is; egyesek szerint a mindenség véges, mások szerint végtelen . . . Ismét másik, nem valami békességes ember úgy véli, hogy a mindenség atyja a háborít. És mit mondjunk az istenekről 't Egyesek szerint az isten szám. mások viszont kutyákra, ludakra, platánfákra esküsznek; ismét mások meg egyetlenegy istennek adják oda a világmindenség kormányzását s a többit elűzik, s szinte már fáj hallanom, milyen nagy ínség van Ulenekben. Mások viszont annál bőkezűbbek, rengeteg istent mutatnak ki, aztán osztályozzák őket . . . Aztán azt sem mindenki valtja, hogy ügyeinkre az istenek gondot viselnek, akadnak egyesek, akik levettek a vállukról minden gondot, ahogyan mi is nyugalomba küldjük a szolgálatból kivénhedt cselédjeinket . . . Amikor mindezt hallottam, nem mertem nem hinni e fennen mennydörgő, nagyszakállú uraknak. Viszont hárhová fordultam, állításaik közt egyet sem találtam olyat, amely megtámadhatatlan volna, melyet fel ne borítana egy másik. Tanácstalanságomban úgy jártam, mint Homérosznál Odüsszeusz, már-már nekibuzdidtam, hogy egyiküknek higgyek, amikor „más indulat visszariasztott". Miután már végleg tanácstalanná váltam és feladtam a reményt, hogy itt e földön megtudjam, mi az igazság e dolgok felől, úgy véltem, egyetlen mód, hogy a végső bizonytalanságból kikászálódjam, ha szárnyra kelek és felrepülök az égbe . . . (.Jánosy István fordítása)

Künikosz filozófus Menipposz ? Civita Laviniában talált márvány portrészobor, egy i. e. 111. sz közepe körül készült alkotás római kori másolata. A jobb kar modern kiegészítés. Magassága: 1,71 m. Róma, Museo Capitolino, lelt. ez.: 737. A mintakép a hellenisztikus szobrászat egyik kiváló alkotása volt. Leplezetlen, sőt kihívó realizmussal mutatta be a világot megvető bölcs elhanyagolt külsejét, petyhüdt testét, ápolatlan hajzatát és csúf vonásait. E külsőségek azonban u maliciózus tekintetben összpontosuló jellemkép metsző élességének ellentéteként nyerik el igazi értelmüket. Érezhető, hogy a csúf öreg gúnyosan félrehúzott szája megsemmisítő szavakra készül, amelyek lerántják a leplet a társadalom álszent hívságairól. Feliratos példány hiányában a portré pontos megnevezése lehetetlen, de nagyon valószínű az a feltevés, hogy a készítésének idejében élt nagy gúnyolódót, vagy más cinikus kortársát ábrázolja.

86

II. PTOLEMAIOSZ PHILADELPHOSZ Egyiptom királya, uraik. i. e. 2 8 5 — 2 4 6

II. ARSZINOE PHILADELPHOSZ Egyiptom királynője, i. e. 3 1 6 — 2 7 0 I. Ptolemaiosz és Bereniké fia Kósz szigetén született i. e. 308-ban; 289-ben vette feleségül I. Arszinoét és 285-ben mint társuralkodó kezébe vette a birodalom kormányzását. 282-től Egyiptom királya, a Ptolemaioszok dinasztiájának legfényesebb alakja, akinek uralkodása alatt a hellenisztikus Egyiptom virágkorát élte. Nővére, Árszinoé először Lüszimakhoszhoz ment feleségül, akire igen nagy hatással volt, s országrészeket kapott tőle ajándékba. Első férje halála után rövid időre féltestvére, Ptolemaiosz Keraunosz felesége lett, majd az ő halála után Egyiptomba menekült., s elérte, hogy öccse, I I . Ptolemaiosz elűzze a királynőt, és 276-ban őt vegye feleségül. Árszinoé teljesen befolyása alatt tartotta öccsét ós férjét. Az átlagon felül okos és vonzó királynőnek nagy szerep jutott I I . Ptolemaiosz kormányzásában. Házasságuk után nemcsak az ő birtokaival gyarapodott a birodalom, hanem a Szíria elleni háborúkban meghódított területekkel is. I I . Ptolemaiosz tovább növelte Egyiptom tengeri hatalmát, és a Vörös-tenger környékén létesített támaszpontokkal megteremtette a távol-keleti tengeri kereskedelem alapjait. Tanácsadói segítségével tökéletesítette Egyiptom gazdasági és pénzügyi igazgatását. A termékeny ország népének sokszoros megadóztatásával óriási jövedelmet biztosított magának. Görög telepesekkel népesítette be a Fayum-oázist, ahol nagy területeket tett termékennyé. Megalapította uralkodóházának hivatalos kultuszát. Nevéhez fűződik az alexandriai világítótorony, a Muszeion és a K ö n y v t á r építése, az ókor legfényesebb szellemi intézményeinek létrehozása, Alexandria pompás világvárossá fejlesztése. Gazdagsága közmondásos volt, hihetetlen pompát fejtettki,és bőkezűen támogatta a művészeteket; állítólag 740 000 talanton (1 talanton 37 kg) ezüst értékű vagyont hagyott hátra. Arszinoét halála után istennővé emelte „Philadelphosz" (testvérét szerető) néven, róla nevezte el a fayumi területet, s a királynő kultuszával saját magát, is emberfeletti dicsfénnyel ruházta fel. Az udvarába gyűlt költők magasztalásától övezett alakját máig is az ókori civilizáció és kultúra egyik legnagyobb fellendítőjének tekintjük. Az apja által megszerzett tőkét ragyogóan kamatoztatta; de hozzá képest egyénisége kevésbé karakterisztikus: emberi vonásait a pompa és a művészet csillogása takarja el előlünk.

Theokritosz: Dicsőítő ének Ptolemaioszról 90 kk. 90 93 95 97 106 108 110

. . . ha hajói kiúsznak a mélybe, nincsen párjuk, azért az egész tenger, meg a part is és a folyók mind zúgva uralják nagy Ptolemaioszt, Hemzseg a sok lovas és pajzsos harcos körülötte . . . S gazdagságával túltesz valamennyi királyon, annyi arany dől dús házába naponta az ország összes tájairól . . . Ám az arany gazdiig palotájában sose fekszik meddőn, mint ha serény kicsi hangyák gyűjtik a kincsei: kapnak mindig az istenek ékes házai bőven,. . . s elhalmozza vagymmal a többi vitéz fejedelmet, jól ellátja a városokat s a barátait is mind. Senki, Dionüszosz szent versenyein ha kiválik szépcsefigésü dalával, nem tér vissza anélkül, hogy művészete méltóképp megkapja jutalmát. (Kerényi Grácia fordítása)

II. Ptolemaiosz és II. Árszinoé a 77. B. sz. aranypénz előoldalán. London, British Museum. Felirata (Adelphón) a királyi testvérpárra utal. A rendkívüli nagyságú szemek az uralkodók istenítéséből következő átszellemítést, értelmük emberfelettiségét fejezik ki. II. Ptolemaiosz kissé elhízott, apjának vonásait lágyabban megismétlő arcában kevesebb energikus vonást találunk, mint a hozzá nagyon hasonlító nővér-feleség királynőében. A fenséget sugárzó arcok olyan emberekre vallanak, akiknek vérébe ment át az uralkodás mestersége.

87

ARATOSZ görög költő, i. e. kb. 3 1 0 — 2 4 0

A kisázsiai Szoloi (a római korban Pompeiopolisz) városában született jómódú görög családból. Első mestere az epheszoszi Menekratész volt, később testvérével, Athénodórosszfd együtt Athénba ment tanulni. A két fivér Zénón akkoriban alapított iskolájához csatlakozott és a sztoikus filozófia hívévé vélt. Valószínűleg Zénón mutatta be Aratoszt Antigonosz Gonatasz makedón királynak, aki a költőt i. e. 276 körül udvarába hívta. A pellai udvarban Aratosz először egy Panhoz írt himnusszal kereste a király kegyét. E b b e n a himnuszban Antigonosznak és Philának, I. Antiokhosz nővérének házasságát ünnepelte, de egyben azt az istent dicsőítette, akinek a király nagy szerepet tulajdonított a gallok fölött i. e. 277-ben aratott győzelmében. A makedón uralkodó biztatására írta nagy költeményét, amely számára azonnal hírnevet és sikert biztosított. Ebben a „ P h a i n o m e n a " (égi jelenségek) című költeményben, epikus versmértékben és Hésziodoszt utánozva, az égboltozatot írta le. Ő maga nem értett a csillagászathoz, B így sok tárgyi hibát követett el; célja természetesen nem új ismeretek szerzése volt, hanem az, hogy egy tudományos prózai m ű , a knidoszi Eudoxosz könyve alapján az égitestek költői ismertetését adja. A költemény második részében — több eredetiséggel — az atmoszferikus jelenségeket, az időjárás változásának előjeleit tárgyalta. A mű nagy visszhangra talált: Kallimakhosz azonnal lelkes epigrammában üdvözölte megszületését. A kortársak lelkesedését főként az akkoriban fellendülő tudományos kutatások által aktuálissá tett téma és a költemény műfaja magyarázza. A görög költészet korai időszakában művelt tanítóköltészet évszázadokra elvesztette jelentőségét, és Aratosz az elsők között volt, akik ennek a műfajnak újra becsületet szereztek. Bebizonyította, hogy még a legkevésbé költői tárgyról is lehet verset írni, s ezzel a tudományos ismereteket gyönyörködtető formában bemutatni. A költemény nyelve egyszerű és tiszta, mentes a mesterkóltsógtől, a homályos és túlzó kifejezéstől. Szakmai tévedései ellenére a „Phainom e n a " évszázadokon át a csillagászat kézikönyvévé és a legolvasottabb költemények egyikévé vált. A modern kor embere, aki hozzászokott a tudomány ós a költészet éles szétválasztásához, talán különösnek találja ezt, de egészen természetes volt egy olyan korszakban, amikor a természettudományos ismeretek elsajátítását és terjesztését az irodalmi formától elválaszthatatlannak tartották. Aratosz a „ P h a i n o m e n a " mellett még számos kisebb költeményt is írt, fia elkészítette az Odüsszeia tudományos kiadását. Sokoldalúsága, tudományos érdeklődése ós szokatlan témaválasztása jellemző volt a hellenizmus korai időszakára, főként az alexandriai költészetre, amelynek legnagyobb képviselőjéről, Kallimakhoszról nem maradt ránk azonosítható ábrázolás. Aratosz egyéniségéről nincsenek közvetlen adataink, és mivel fennmaradt művében sem találhatók szubjektív elemek, meg kell elégednünk azzal, hogy nagyon művelt és kulturált ember volt, aki a királyi udvarokban (Pellában és Antiokheiában) töltötte el életét, s így bizonyára csiszolt modorú és előkelő megjelenésű irodalmár lehetett.

Kallimalchosz: Aratosz költeményére (Anth. Pal. IX. 507) Ilésziodoszi az ének és a stílus; éppen nem a legrosszabb költőt, hanem úgy vélem a legmézédesebb szavú epikust választotta példaképül Szoloi polgára; üdv néktek f inom, versek, Aratosz virrasztó munkájának gyümölcsei! (Prózai fordítás)

Aratosz. Herma alakú római kori márvánvmúsolat egy i. e. 2-10 körül készült bronz portrészobor után. Magassága: 37,5 cm. Róma, Villa Albani, lelt. sz.: 610. Aratosz képmásának azonosítását szülővárosának i. sz. IX. sz.-i pénzérméi tették lehetővé. Ezeken a pénzeken két híres férfiú képmása található. Szólóinak két nagy hírű szülöttje volt, Khrüszipposz és Aratosz. Minthogy IChrüszipposz portréját más bizonyítékok alapján sikerült meghatározni, a névtelen képmást Aratosznak kell tartanunk. Megerősíti ezt a feltevést, hogy az éremkép egy fázósan köpenyébe burkolózó férfiút ábrázol, ami kitűnően illik a hűvös éjszakai égboltot tanulmányozó költő művészi elképzeléséhez. A márványmásolat feje és köpenye megegyezik az éremkép vonásaival. Az eredeti portrészobor ülve és magába mélyedve mutatta be a tudós költőt,akinek a nemes arcvonások és a hosszú szakáll tekintélyes megjelenést kölcsönöznek.

III. KLEOMENÉSZ spártai király, uraik. i. e. 2115—222 I I . Leónidasz spártai király i. e. 260 körül született fia és utóda. A p j a , a 241-ben megyilkolt reformer király, I V . Agisz özvegyét, Agiatiszt adta hozzá feleségül. Kleomenész az asszony elbeszéléseiből ismerte meg Agisz történetét, és céljait, és így határozta el, hogy változtat hazája sorsán. Spárta az archaikus korban Görögország vezető hatalma volt, s katonai fölényét még akkor is megőrizte, amikor gazdasági és társadalmi szempontból már messze elmaradt a többi városállam mögött. Zárt arisztokratikus és agrárius rendszerének súlyos következményei az i. e. I V . sz.-ban mutatkoztak meg, és a hellenizmus idején váltak katasztrofálissá. Spárta királyai közül már többen is megkísérelték, hogy áttörjék az ephoroszok által védelmezett szélsőségesen oligarchikus és konzervatív alkotmány falát. Kleomenész volt. az újító királyok sorában a legradikálisabb, aki a hellenisztikus monarchiák abszolutisztikus hatalmi politikáját belső társadalmi megújhodással kívánta összekapcsolni. A cselekvéshez mindenekelőtt saját helyzetének megszilárdítására ós katonai erőre volt szüksége. Kiváló hadvezéri képességeivel hamarosan nagy tekintélyre tett szert, elsősorban az Aitóliai Szövetséggel szemben elért katonai sikerei, és különösen a 227-ben Megalopolisznál az Aldiáj Szövetség fölött aratott jelentős győzelme révén. Ebben a kedvező helyzetben fogott hozzá belpolitikai reformjaihoz. Mindenekelőtt a változások legfőbb akadályát, az ephoratus intézményét törölte el, miután az eplioroszokat egy kivételével megölette. Ezután száműzte annak a mintegy 100 spártai családnak a képviselőit, akik Lakedaimón földjének zömét birtokukban tartották. A teljes jogú spártai polgárok 700-ra csökkent létszámát 4000-re egészítette ki, és az elkobzott nagybirtokokból — a sajátját is beleértve — földet osztott ki közöttük. Felelevenítette a hagyományos spártai nevelést és életformát, hogy a megnövekedett polgárság katonai morálját a régi szintre emelje. Az intézkedéseivel megteremtett népi támogatás már a következő évben éreztette hatását, midőn Kleomenész Düménél vereséget mért az A k h á j Szövetségre (226). Ezzel megnyílt előtte az út, hogy az egész Peloponnészoszt uralma alatt egyesítse. Betegsége azonban egy időre tehetetlenné tette, s közben az akhájok vezető embere, Aratosz, a makedón királyhoz, Antigonosz Dószonhoz fordult segítségért. A király Spárta-ellenes koalíciót szervezett, s bár Kleomenész még több sikeres hadműveletet hajtott végre, végül kénytelen volt visszavonulni, és Szellasziánál megsemmisítő vereséget szenvedett (222). Spárta belépett a makedón szövetségbe, az alkotmányreformokat visszavonták, Kleomenész pedig I I I . Ptolemaioszhoz menekült Alexandriába. A Kleomenész támogatására kész uralkodó azonban meghalt, utódja, I V . Ptolemaiosz pedig megtagadta a segítséget, sőt fogva tartotta a spártai királyt. Kleomenész elkeseredett kísérletet tett, hogy lázadást szítva erőszakkal szabaduljon, de kudarcot vallott, ós öngyilkos lett. Kleomenész kiváló és tiszta szándékú ember volt, céljai azonban irreálisnak bizonyultak; a sok évszázados lemaradást a hellenisztikus n&gyhatalmakkal szemben állva már nem lehetett behozni.

Plutarkhosz: Kleomenész élete (1) Kleomenész becsvágyó és magasra törő jellem volt, s természeténél fogva nem kevésbé hajlott az önmérsékletre és az egyszerűségre, mint Agisz. De nem volt olyan rendkívül figyelmes és szelíd; volt a lényében valami indulatos ösztön és heves vágy, amely állandóan afelé sarkallta, ami éppen szépnek tűnt. A legkitűnőbb dolognak azt tartotta, hogy alattvalóinak beleegyezésével uralkodjék feleltük, de helyesnek tartotta azt is, ha úrrá lesz az engedetleneken és erőszakkal kényszeríti őket a jobb cél felé ... (13) Életmódja szerény, igénytelen, minden pompától mentes, és semmivel sem volt .igényesebb az egyszerű embereknél... (Máthé Elek fordítása)

III. Kleomenész. Ezüst tetradrakhmon előoldala a király képmásával. A hátlapon Spárta egyik legősibb istenének, az amüklai Apollónak képe. I. e. 226 körül. London, British Museum. A spártai alkotmány sokáig tiltotta a pénzverést; először a III. sz. elején Areusz király bocsátott ki a saját nevében pénzérméket, Kleomenész pedig a Szeleukida királyokat utánozva, már a maga képmását tette a pénzekre. Arcvonásai merész gondolkodásra, igazi sastermészetre vallanak.

89

II. HIERÖN Szürakuszai királya, uraik. 2 6 5 — 2 1 5

Jelentéktelen családból számlázott, s katonai sikereinek köszönhette ragyogó pályafutását. 275-ben nevezték ki a szürakuszai haderő parancsnokává. Legtöbbet a város korábbi zsoldosai, a fellázadt mamertinusok („Mars fiai") ellen hadakozott. Először vereséget szenvedett tőlük, de később a Longanus folyónál győzött, s ekkor királlyá kiáltották ki. Midőn a mamertinusok R ó m á t hívták segítségül, ő ezzel szemben — országa hagyományai ellenére — Karthágóval szövetkezett. A rómaiaktól elszenvedett csapások hatására azonban bókét kötött velük (263), s bár le kellett mondania területeinek feléről, továbbá súlyos adót és más terheket vállalt, hamarosan kitűnt, hogy a valóságos erőviszonyokat idejében felismerve a legszerencsésebb utat választotta. Hű szövetséges maradt élete végéig, Rómának a pun háborúkban jelentékeny támogatást nyújtott, s ezzel biztosította városának tartós békéjét és virágzását. Erős flottát teremtett, s annak védelme alatt nagyvonalú kereskedelempolitikát folytatott, úgyhogy Szürakuszai rég nem látott gazdagságra tett szert. Mint éles szemű tehetséges és gyakorlatias ember, nagy érdeklődést tanúsított a gazdasági és technikai kérdések iránt. Felismerte Arkhimédész zsenijét, s a tudós találmányainak gyakorlati hasznosítását szorgalmazta, ő maga a mezőgazdaságról írt könyveket. Felvirágoztatta a szürakuszai művészetet, s udvarába vonzotta korának vezető szellemi embereit. Szürakuszai uralkodói közül — a hellenisztikus királyok példájára — elsőnek verette pénzeire saját képmását.

Polübiosz V, 88. [A rhodosziföldrengés után (i. e. 227), amely a kereskedelmi kikötő legnagyobb részét lerombolta] . . . a rhodosziak annyira megindították a városokat és főként a királyikat, hogy . . . azoktól nagyszabású ajándékokat kaptak . . . Ilierón és Oelón (Hierón fia) . . . 75 ezüst '.alantont adtak . . . ehhez meg ezüst üstöket állványokkal és néhány ezüst hydriát. Ezenfelül az áldozatok számára 10 talantont és a polgárok megsegítésére további tízet, úgyhogy az egész ajándék 100 talantonra rúgott. Végül még a Rhodoszról hozzájuk érkező hajóknak vámmentességet adtak és !>0 három könyök nagyságú katapultot (hadigép) ajándékoztak . . . Plutarkhosz: Marcellus életrajza 14. De mindezek a gépelt csak gyerekjátékok voltak az Arkhimédész által készítettekhez képest. Bár Arkhimédész ezek egyikét sem tartotta fáradságra érdemes munkának, hanem többnyire csak a mértani játékok melléktermékei voltak, és korábban Hierón király kívánságára és sürgetésére készítette őket, aki rávette, hogy tudását az elméletből vigye át a gyakorlatba, elméleti tudását valahogyan a gyakorlati használattal egyesítve az érzékelhetőség állal tegye azt a köznép számára felfoghatóbbéi. (Máthé Elek fordítása) Theokritosz: Hicrónhoz 98 — 103. Hordozzák Hierón nagy hírét messze a költök, Szküthia partjaira, s hol a széles várfalat aszfalt péppel fűzte Szemirámisz össze, a büszke királynő. S egy vagyok én, — ám kedvelnek Zeusz lányai sok más dalnokot is, kik mind szigetünket, a szép Arethuszát kívánják dicsérni, s a hős Hierónt, meg a népet. (Kerényi Grácia fordítása)

II. Hierón. Szürakuszai ezüstpénz előoldula a király képmásával. A hátoldalon négyesfogaton vágtató győzelem-istennő és felirat: „Hierón királyé". 1. e. 269—265 körül. London, British Museum. A királyi szalaggal övezett fej életerős, élénk tekintetű, szép férfit ábrázol. Az istenfejek helyébe került királyportrét az érem vésnöke idealizáltan mutatta be, s háttérbe szorította az egyedi vonásokat. Hasonlóak lehettek Hierónnak azok a szobrai Oliimpiában, melyekről Pauszaniasz tesz említést (VI, 12, 4): az egyik lóháton, a másik állva ábrázolta az uralkodót. Ezeket a szürakuszai Mikón készítette a király gyermekeinek megbízásából. Hierón szoborportréiból egyelőre még egyet sem ismerünk eredetiben vagy másolatban; egy valószínűleg őt ábrázoló dombormű-képmást a British Museum őriz.

90

MARCUS CLAUDIUS MARCELLUS római államférfi és hadvezér, i. e. I I I . sz. második fele

A Claud iusok előkelő nemzetségéből származó Marcellus az I. pun háború idején kezdte meg pályafutását. A szokásos katonai szolgálat után sorra az auguri, aedilisi és praetori tisztségeket töltötte be. Első ízben i. e. 222-ben választották consullá, amikor is kollégájával együtt azonnal az Itáliába betört gallusok ellen vonult. Először legyőzte az insubres törzset, majd a másik frontot is diadalra vitte, s közben párviadalban megölte Viridomarus gall vezért, úgyhogy — utoljára a római hadvezérek sorában — elnyerte az ezért járó különleges kitüntetést (spolia opima). A I I . pun háborúban az Itáliába betört Hannibállal szemben — mint K ó m a legjobb hadvezéreinek egyike — végig sikerrel küzdött. 2. praetorsága alatt Hannibálnak Nola elleni támadását hárította el; 216-ben és 214-ben egymás után kétszer is consullá választották, s megszakítás nélkül vezényelte légióit a dél-itáliai fronton, újra és újra meghiúsítva Hannibál támadásait. 214-től 211-ig a szicíliai front parancsnokságát töltötte be, elfoglalta a bevehetetlennek hitt — Karthágóval szövetkezett — Szürakuszait, melyet Archimédész hadigépei védelmeztek. A város bevételekor történt, hogy a vezér szándóka ellenére egy római katona megölte a képleteibe mélyedő, nagy görög tudóst. Szicília teljes meghódítása után diadalmenetben tért vissza Rómába, ós hatalmas műkincs-zsákmányt vitt magával, megindítva ezzel a görög művészet beáramlását a köztársaság fővárosába. A fáradhatatlan Marcellust 210-ben ismét consullá, 209-ben proconsullá és 208-ban ötödször is consullá választották, hogy tovább vezethesse hadműveleteit a zseniális pun vezér ellen. Ötödik consulsága alatt támadást kívánt előkészíteni, s maroknyi kísérettel terepszemlére indult, midőn kelepcébe csalták és elesett. Marcellus a köztársaság heroikus korszakának tipikus vezető egyénisége volt: energikus, bátor és sokszor könyörtelen hadvezér, abból a magát nem kímélő fajtából, aki honfitársainak korlátlan bizalmát bírva, minden helyzeten úrrá tudott lenni.

Plutarkhosz: Marcellus élete (l) Hadban járatos, izmos szervezetű, keménykezű férji volt, természeténél fogva szerette a háborúi, de büszkesége és zordonsága csak a harcmezőn nyilatkozott meg, mert egyébként józan és emberszerető jellemű ember volt, aki annyira szerette a görög műveltséget és tudományokat, hogy tisztelte és bámulta is azokat, akik ebben kiváltak . . . (30) Hannibál a többiekkel nem sokat törődött, de amikor értesült róla, hogy Marcellus elesett, odasietett a dombra, megállt a holttest mellett, s hosszú ideig szemlélte Marcellus hatalmas termetét és arcvonásait; nem ejtett egyetlen dicsekvő szót sem, sem örömének nem adta jelét a látvány felett, hogy ilyen tettre kész és veszélyes illenfele elesett. Csodálkozott váratlanul bekövetkezett elestén, elvette gyűrűjét, a holttestet illendőképpen felravataloztatta, és a neki járó tiszteletadással elhamvasztotta. (Máthé Elek fordítása)

M. Claudius Marcellus. P. Cornelius Lentulus Marcellinus i. e. 38-ban kibocsátott ezüst denariusának előoldala. A fej mögött a meghódított Szicília szimbóluma. Felirata: elöl „Marcellinus", hátul „Marcellus ötszörös consul." A pénz hátoldalán Marcellus gall győzelmének diadaljelét viszi Jupiter templomába. Berlin, Állami Múzeumok, Éremtár. írásos forrásainkból tudjuk, hogy Marcellusnak számos szobrot állítottak Szicíliában, sőt még Rhodosz szigetén is. Kérdés, hogy a csaknem kétszáz évvel későbbi éremkép mennyire követte Marcellus egykorú szobrainak vonásait. Bizonyos azonban, hogy az éremportré keletkezési korának portróstílusát képviseli s előképének mindenképpen korszerűsített változata volt. Számunkra még így is méltóan képviseli a nagy hadvezért; a csontozatára feszülő bőrű aszketikus fejből lángoló tekintet, kifogyhatatlan energia és elszántság sugárzik.

>

IC

241

91

KHRÜSZIPPOSZ görög filozófus, lib. i. e. 2 8 0 — 2 0 7

Apollóniosz fia, a kisázsiai Szoloi városában született és töltötte fiatalságát. Miután Athénba ment, először Arkeszilaosztól, az Akadémia filozófiai iskolájának fejétől tanult. I t t szerezte meg a logikában és a dialektikában való fölényes jártasságát, amely azután nagy szerepet kapott saját tanításaiban. Később Kleanlhész hatására a Sztoa hívévé vált, s mesterének halála után (i. e. 232) ő vezette e bölcseleti iskolát 73 éves korában bekövetkezett haláláig. Khrüszipposz új életet, öntött a sztoikus filozófiába, s elődeinek alapelveit mindent átfogó rendszerré építve ki, az utókor szemében már ő számított a Sztoa legnagyobb alakjának és igazi megalapítójának. Az ismeretek minden ágában szisztémateremtő szenvedéllyel ontotta a műveket. Állítólag több mint 700 könyvet írt, de kritikusai szerint ezek nem számíthatók teljesen eredeti alkotásoknak, mert sok volt bennük az ismétlés és a klasszikus irodalmi müvekből vett idézet. Munkáit szenvedélyes hang, minden részletre kiterjedő kíméletlen érvelés, a vallásos nézetek és a filozófiai ellenfelek éles bírálata jellemezte. Különösen híres volt, dialektikájáról, melyet éles fegyverré kovácsolt az Akadémia szkeptikus nézetei és a vulgáris vélemények elleni harcban. Minthogy művei elvesztek, érveléseiből főként olyan szélsőséges példákat ismerünk, melyeket mások azért jegyeztek fel, hogy Khrüszipposzt a képtelenségek bizonyítására kész dialektikusnak mutassák be. Valójában pozitív gondolkodó volt, aki a Sztoát teljes világnézeti rendszerré dolgozta ki. s ezzel nemcsak a saját korának egyik vezető elméletévé, hanem arra is alkalmassá tette, hogy a római birodalom uralkodó köreinek felfogásává és műveltségének alapjává váljék. Későbbi népszerűségét és tekintélyét mutatja az a körülmény, hogy képmását a, római korban a könyvtárakban és előkelő házakban nagy számban állították fel.

Diogenész Laertiosz: Filozófusok élete, VII. (183) Önmagéit olyan nagyra értékelte, hogy mikor valaki megkérdezte: „Kire bízzam a fiamat/1", így válaszolt: „Rám, mert ha azt képzelném, hogy van valaki, aki jobb nálam, akkor én magam is nála tanulnék filozófiát." (185) Úgy látszik, igen büszke ember volt. Mindenesetre sok írása közül egyetlen egyel sem ajánlott valamelyik királynak. És megelégedett egyetlen öreg szolgálóval . . . Midőn Ptolemaiosz irt Kleanthésznek, kérve, hogy ő maga jöjjön, vagy valaki mást küldjön udvaréiba, Szphairosz kelt útra. míg Khrüszipposz nem volt hajlandó menni. (186 187) Olyan érveléssel szokott élni, mint a következő: „Az, aki a misztériumokat elárulja a beavatatlanoknalc, istent elenségben vétkes. Mármost a hierophantész (eleusziszi főpap) kétségtelenül felfedi a misztériumokat a beavatatlanoknak, ő tehát vétkezik a kegyelet ellen." . . . (187) . . . Másik: ,,Ha mondasz valamit, az áthalad ajkai/Ion: ha tehát azt mondod: kocsi, akkor egy kocsi halad ál ajkaidon.''''

Khrüszipposz. A filozófus szobrának római kori másolata, melynek elveszett fejét egy különálló portréfej (British Museum) gipszöntvényével egészítették ki. Márvány, magassága: 1,80 m. Kora császárkori másolat egy i. e. 200 körüli eredeti után. Párizs, Louvre, lelt. sz.: Ma 80. Forrásainkból Khrüszipposz több athéni szobráról is van értesülésünk. Ezekről feljegyezték az ókorban, hogy a filozófus jelentéktelen termetű volt, s szobra előrenyújtott kézzel gesztikulálva mutatta be. A filozófus portréját szülővárosának római kori pénzein ábrázolt feje és egy feliratos herma megegyező formája alapján sikerült azonosítani, a szoboralakot pedig a leírások és a ráillő fej révi'n lehetett kiválasztani a római másolatok sorából. Ugyanennek a göröp portrészobornak eddig két torzó- és legalább 15 fejmásolatát ismerjük. A portré csenevész testű, magába roskadtan ülő aggot ábrázol. Ebből a jelentéktelen fizikumból tör elő — mint hamuból a parázs — a fej és a kéz eleven kifejezése révén a legélesebb érveket kereső gondolkodó szellemének tüze.

92

I. ATTALOSZ SZÓTÉR Pergamon királya, uraik. i. e. 2 4 1 — 1 9 7

Apja Áttalosz, Philetairosz unokaöccse és fogadott fia, anyja Antiokhisz, I. Szeleukosz Nikatór unokája. Minthogy apja még Philetairosz előtt halt meg, az uralkodást I. Eumenész, a második unokaöcs vette át, őt pedig az ifjabb Attalosz követte a trónon. A Kisázsiába költözött gallokkal szemben elődjénél keményebb politikát folytatott. Megszüntette az évi békeváltságdíj fizetését, és az ellene vonuló gallokat a Kaikosz folyó forrásvidékénél, Pergamontól keletre vívott döntő csatában legyőzte. Ezután felvette a királyi címet és a Szótér (megszabadító) melléknevet. A gallok visszaverésével biztosított kedvező katonai pozícióját és a Szeleukida uralkodóház belső ellentéteit kihasználva Kisázsiát egészen a Taurosz-hegységig elfoglalta (i. e. 227). Miután a Szeleukidák újra visszaszorították országának eredeti határai közé (i. e. 220), nyugat felé fordult, s a partvidóki görög városokat, a szigeteket, valamint Görögország egyes pontjait igyekezett fennhatósága alá vonni. Felismerve a nemzetközi helyzet reális erőviszonyait, Makedónia ellen Rómával és a görög államokkal szövetkezett (i. e. 211). Váltakozó sikerrel harcolt Görögországban, ahol Aiginán és Euboián sikerült megvetnie a lábát, de közben meg kellett küzdenie Prusziasz bithüniai királlyal is. Midőn V. Philipposz makedón király Pergamonra támadt, Attalosz R ó m a segítségét kérte. A 2. római—makedón háborúban (i. e. 2 0 1 — 1 9 7 ) R ó m a oldalán küzdött, és diplomáciai erőfeszítéseivel csatasorba állította Athént, az akháj szövetséget és Nabisz spártai királyt is. 197ben T. Quinctius Flarnininusszal Thébába ment, hogy Boiótiát bevonja a római szövetségbe, amikor szélhűdés érte, és miután visszavitték Pergamonba, 72 éves korában meghalt. Attalosz, aki kiváló hadvezetéssel és főleg okos politikával Pergamont számottevő hatalommá s R ó m a leghűségesebb keleti szövetségesévé tette, a hellenisztikus görög kultúra és művészet egyik nagy mecénása volt. A gallok felett aratott győzelmeit otthon, Athénban és Delphoiban nagyszabású szoborcsoportokkal és emlékművekkel örökítette meg, a pergamoni várhegyet pedig pompás épületekkel díszítette, s ezzel dinasztiájának szolgálatába állította a görög művészet élvonalbeli mestereit. N é g y fia közül előbb I I . Eumenész, aztán II. A t t a losz követte őt a trónon, unokája pedig, I I I . Attalosz, Pergamon utolsó királya, országát végrendeletileg Rómára hagyta.

Polübiosz

XVIII.

41.

. . Kezdetben nem volt más alapja ahhoz, hogy saját házán kívül is uralkodjék, mint gazdagsága, ami olyan dolog, hogy okossággal és bátorsággal használva jó szolgálatot tesz minden vállalkozásban, de ezeknek az erényeknek a hiányéiban a legtöbb esetben bajok és általában a bukás okává válhat . . . Ezért tisztelettel kell adóznunk e király emelkedett elméje iránt, mert nagy vagyonát kizárólag arra használta fel, hogy uralkodóvá váljék, amelynél nagyobb és dicsőbb dolgot még mondani sem lehet. Előbb említett vállalkozásához nemcsak a barátainak adott ajándékokkal és kedvezésekkel fogott hozzá, hanem a háboníban aratott győzelmekkel is. Miután ugyanit leigázta a gallokat, az akkor legfélelmetesebb és legharciasabb népet Kisázsiában, ezt csak kezdetnek tekintette, s ekkor mutatta meg először, hogy csakugyan király. És miután elérte ezt a méltóságot, 72 éves koráig élt és 44 évig uralkodott, nem kevésbé erényesen és komolyan mint férj és atya, sohasem szegve meg szavát barátaival és szövetségeseivel szem. ben, és akkor halt meg, midőn legszebb munkájába, a Görögország szabadságáért vívott harcba fogott . . -

I. Attalosz Szótér. A pergamoni várhegyen talált márványfej egy portrészoborról. Magassága: 39,5 em. I. e. 200 körül. Berlin, Pergamon Múzeum, lelt. sz.: 130. Attalosz nem a maga, hanem Philetairosz képmását verette pénzeire, ezért nincs biztos támpontunk portréjának meghatározásához. Sok vita és ellentétes vélemény után a kutatók többsége ma arra hajlik, hogy a pompás berlini fejben, amely a hellenizmus kevés eredetiben fennmaradt uralkodóportréja közé tartozik, az ö képmását ismerhetjük fel. A portré arcrésze még az i. e. III. sz. realisztikus lüszipposzi irányzatának erőteljes és kristályos plasztikai stílusában készült. Hatását később teljesen megváltoztatták azáltal, hogy a homlok köré dúsan hullámzó hajkoszorút illesztettek. Ez a pergamoni nagy friz készítésének idejében végrehajtott átalakítás a portrét a középső hellenizmus patetikus ízléséhez alkalmazta. Ha ettől eltekintünk, akkor Attalosz arcvonásaiból igen józan, rendkívül határozott, lankadatlan aktivitású, kiváló értelmi képessé), i egyéniségre következtethetünk.

III. vagy NAGY ANTIOKHOSZ Szíria királya, uraik. i. e. 223 — 187 II. Szeleukosz király második fia, szül. 241-ben, testvérének, I I I . Szeléukcsz Keraunosznak halálakor lépett trónra. A Szeleukidák hajdan hatalmas országa, amely csaknem az egész Akhaimenida birodalom területét magába foglalta, ekkor már csak árnyéka volt önmagának. Keleti része a baktriai és a paribus államok függetlenné válásával veszett el, Szíriát és Palesztinát a Ptolemaioszok tartották hatalmukban, s a maradék tartományokat is széthullás fenyegette. I I I . Antiokhosz nagy elszántsággal fogott hozzá a birodalom összekovácsolásához és megnöveléséhez. Első kísérlete kudarcot vallott ugyan, mert Egyiptom a raphiai csatában megvédte szíriai birtokait, de Antiokhosz nem csüggedt el, hanem nagyszabású keleti hadjáratra indult (212 — 206). Ennek során elfoglalta Armeniát, elismertette főhatóságát Partbiával és Baktriával, benyomult Indiába és Arábiába, s ezzel az Alexandroszéhoz hasonló méretű kampánnyal kiérdemelte a „ N a g y " jelzőt. Ezután titkos szerződést kötött V. Philipposz makedón királlyal Egyiptom tengermelléki tartományainak felosztására (202), s elfoglalta Szíriát és Palesztinát. Mikor azonban Európa felé kezdett terjeszkedni, R ó m á t hívta ki maga ellen. Trákiai térfoglalásakar (196) a írás ügyekkel elfoglalt rómaiak még csak diplomáciai csatározással próbálták visszatartani ( 1 9 6 - 193). Antiokhosz ekkor súlyosan félreismerve a valóságos erőviszonyokat, a „hidegháborút" megszakítva Görögországra támadt. Az ellene vonuló római haderők a thermopülai és a magnésziai csatában, valamint egy tengeri ütközetben tönkreverték. Antiokhosz az aparneai békeszerződésben kénytelen volt lemondani legtöbb hódításáról (188). N e m sokkal ezután meghalt. Végső kudarca ellenére is a Szeleukida-birodalom egyik legnagyobb uralkodója cs a hellenisztikus világ egyik jelentős hadvezére volt. Végzetes tévedése nyilvánvalóvá tette, hogy a világpolitika irányítása visszavonhatatlanul a római köztársaság kezébe került.

Szicíliai Diodórosz: Történeti könyvtár XXIX, S. Antiokhosz . . .felajánlotta Publius Sclpiónak, a senatus rangelső tagjának, hogy fiát váltságdíj nélkül visszaküldi (euboiai tartózkodásakor ejtette őt foglyul), és ráadásul nagy összegű pénzt is ad, ha az támogatni fogja a békél. Scipio azt válaszolta, hogy hálás lenne a királynak fia szabadon bocsátásáért, de a pénzre nincs szüksége; ellenben viszonzásul szívességéért azt tanácsolta Antiokhosznak, hogy ne bocsátkozzon csatába a rómaiakkal most, midőn eléggé tapasztalhatta hősiességüket. Antiokhosz azonban, igazságtalanul nyersnek találva a rómait, elvetette tárnicsát. A sors kiszámíthatatlanságára gondolva azonban Antiokhosz még így is előnyösnek találta Scipio fiának szabadon bocsátását, s őt mindennel gazdagon ellátva visszaküldte.

III. Antiokhosz. Portréfej szoborról, márvány, magassága: 36 cm. Itáliában került elő, s Napóleon szerzeményeivel jutott Párizsba. Louvre, lelt. sz.: Ma 1204. I. e. 200 körül készült elsőrendű alkotás, amelyet valószínűleg római zsákmányként vittek Itáliába. Azonosítását Antiokhosz éremportréival való egyezése tette lehetővé. A királyi diadémmal övezett fejen ellentétes vonások bonyolult ötvözetét figyelhetjük meg. Az összeszorított szájban és a megfeszülő arcizmokban tükröződő elszántság keveredik az idegesen ráncolt homlok és a kissé aggodalmas tekintet tépelődő kifejezésével. A képmás ine3tere nem idealizált uralkodóportrét, hanem egy bonyolult idegéletű ember kitűnő jellemábrázolását alkotta meg. A hellenisztikus művészet fejlődésének csúcspontján az egyéniség szellemi vonásait megragadó görög portré is elérte történetének tetőfokát. Ennek köszönhetjük a korszak e nagyságában tragikus szereplőjének minden leírásnál szemléletesebb és megragadóbb jellemképét.

94

P. CORNELIUS SCIPIO AFRICANUS római államférfi és hadvezér, i. e. 23(5—184

A consulviselt P. Cornelius Seipio és Pomponia fia, felesége Aetnilia, az arisztokrácia vezető köreihez tartozó Aemilius Paullus nővére, gyermekei is magas posztra kerültek, egyik lánya a Graeehusok anyjaként lett híres. A köztársaság fénykorának legmagasabb vezető köreihez tartozó Seipio a 2. pun háború katasztrofális vereségeinek idejében kezdte pályafutásét.. Katonai tribunusként ő gyűjtötte egybe a eannaei csatában szétvert római sereg maradványait. A magasabb hivatalok közül csak az aedilisit töltötte még be, amikor a népgyűlés — i. e. 211-ben elesett atyja helyébe — őrá ruházta a hispaniai front parancsnokságát. A 2li éves főparancsnok öt év leforgása alatt átszervezte az ottani haderőt, és mialatt Hannibál Itáliában hadakozott, energikus támadó stratégiával a vereségek sorozatát mérte a pun hadseregekre, s végül teljes győzelmet vívott ki Hispaniában. Rómába v isszatérve 205-ben consullá vállasztották. A senatusi ellenkezést leszerelve keresztülvitte azt az elképzelését, hogy Hannibált a Karthago elleni közvetlen támadással kell legyőzni. Szicíliát biztosítva, 204-ben partra szállt Afrikában, 203-ban sikeres operációval béke kérésére kényszeritette Karthágót, majd a hazatért Hannibált a harcok kiújulása után Zamánál tönkreverte. Fényes triumphus és az Africanus jelző volt R ó m a legnehezebb háborúja győztesének jutalma. A censori hivatal után másodszor is consul lett, majd testvére, Lucius oldalán vett részt a I1T. Antiokhosz leveréséhez vezető háború irányításában. E z t követően a Scipiók ellen politikai hajsza indult, amit Africanus önérzetesen fogadott, de végül megkeseredve visszavonult litermimi birtokára, ahol nemsokára meghalt. A római hadvezérek e legnagyobbika annyira megszállottja volt a köztársaság általa kivívott világhegernóniájának, hogy elhivatottsága a vallásos meggyőződés formáját öltötte. Kemény katona létére is humánusabb volt legtöbb kortársánál, amit a Karthágóval szembeni emberséges magatartása tanúsított. Appianosz: Római történet (Iberica)

VI, 23.

Ezt a gazdag és hatalmas várost (Carthago Novát) merészséggel és jó szerencsével egy nap alatt — negyednapra odaérkezte után — elfoglalta. Ezen rendkívül fellelkesült és még erősebben hitte, hogy minden tettében isteni ihletettség vezeti. így gondolkodott önmagáról, és másokkal is elhitette ezt, nemcsak ekkor, hanem ettől kezdve egész életében. Mindenesetre gyakran ment egyedül a Capitolium templomába és bezárta a kaput, mintha tanácsot kérne az istentől. IJvius X X X , 30. (Hannibal és Seipio találkozása a zamai csata előtt) Miután a fegyveres hadak egyforma távolságnyira húzódtak vissza, egy-egy tolmács kíséretében találkozott össze nemcsak koruknak, hanem az egész addigi történelemnek két legnagyobb vezére, valamennyi nemzet bármelyik királyának, vagy hadvezérének méltó párja. Amikor megpillantották egymást, a kölcsönös bámulattól szinte megnémulva, egy kis ideig nem jutottak szóhoz. Hannibal törte meg a csendet: „Ha már így hozta a végzet, hogy én, aki elsőnek indítottam hadat a római nép ellen, és akinek annyiszor volt szinte már a kezében a győzelem, én jövök békét kérni, örömömre szolgál, hogy a sors rendelkezése folytán éppen tőled kérhetem. Neked is sok kimagasló tetted közül nem utolsó sorban válik dicsőségedre hogy Hannibal, akinek az istenek megadták, hogy annyi római vezéren győzedelmeskedjék, előtted meghátrált, és hogy te vetettél véget ennek a háborúnak, amelyet inkább a ti vereségeitek, mint a mieink tesznek emlékezetessé. Az is a sors egyik véletlen játéka, hogy atyád konzulsága alatt fogtam fegyvert, ő volt
95

HANNIBÁL karthágói hadvezér, i. e. 2 4 7 — 1 8 3

Apja Hamilkar Barkasz, az 1. pun háború egyik fővezére, a vereséget és a súlyos zsoldoslázndást követően Ilispaniába tette át székhelyét (237), hogy az Ibér-félsziget elfoglalásával s a gazdag bányák kiaknázásával pótolja a veszteségeket. Ő és utódai, a Barkidák, Karthágó szolgálatában, de önálló uralkodókként hódították meg ós kormányozták a félszigetet. Hamilkar halála és utóda, Haszdrubal meggyilkolása után a csapatok Hannibált kiáltották ki vezérnek. Hannibál R ó m a tiltakozása ellenére energikusan folytatta a hódítást, elfoglalta a Rómával szövetséges Saguntum városát, de mikor átlépte az Ebrót, R ó m a hadat üzent. A pun vezér ekkor minden számítást, keresztülhúzva Itáliába tette át a hadszínteret: DélGallián s az Alpokon át betört Felső-It.áliába (218), a menetben megtizedelődött hadseregével elsöpörte az útját álló római haderőket, a hozzá csatlakozott gallokkal együtt átkelt az Appenineken ós az Arno mocsarain (itt vesztette el fél szemét), majd a Trasimenus tónál újabb súlyos vereséget mért a rómaiakra. Ezután Dél-ítáliába tört, s Cannaenál 50 000 emberével bekerítette és megsemmisítette a 80 000 főnyi római sereget (210). Minthogy Róma legsúlyosabb veresége után is szilárdnak bizonyult, Hannibál kénytelen volt a háborút Dél-ltáliában még további 1 3 éven át folytatni. Bár a nyílt ütközetben mindig győztes maradt, erői lassan felmorzsolódlak, s amikor a segítségére érkező pun seregeket megverték és Scipio átkelt Afrikába, viszahívták, s Zamánál döntő vereséget szenvedett (202). A békekötés után még évekig vezető szerepet töltött be Karthágóban, amíg R ó m a követelésére száműzetésbe nem kényszerült (195). Ekkor I I I . Antiokhoszhoz csatlakozott, és minden alkalmat megragadott, hogy R ó m a és szövetségesei ellen küzdhessen. R ó m a ismételt kiadatási követelésére, utolsó menedékhelyén, Prusziasz bithüniai királynál megmérgezte magát. Még a R ó m a szemszögéből it,élő, elfogult, történetírók sem tagadhatták a világtörténelem egyik legnagyobb hadvezérének stratégiai nagyvonalúságát, taktikai zsenijét és rendkívüli vezetői képességeit.

l'olübiosz: Történeti könyvei (IX. 22, 8) Egyesek túlzott kegyetlenséggel vádolják őt, mások kapzsisággal. (20. 7—11) Egyes városokkal szemben még szerződésszegésre is vetemedett, áttelepítve a lakosokat más városokba és vagyonukat zsákmányul kiszolgáltalva. Ennek következtében haragra gerjedve némelyek hitetlenséggel, mások kegyetlenséggel vádolták . . . Ezért nagyon nehéz Hannibál jelleméről nyilatkozni, mivel barátai befolyását és a körülmények állását is tekintetbe kell vennünk. (XI. 19) Ámde senki sem vonhatja meg csodálatéit Hannibéil hadvezetése, bátorsága és a csatamezőn megmutatkozó ereje iránt, aki tekintetbe veszi ennek az időnek a hosszúságéit, és alaposan végiggondolja általánosságban és egyenként csatáit, ostromait, had mozdulatait egyik várostól a másikig, a lehetőségek alakulását, röviden egész vállalkozásának és a végrehajtásnak nagyséigál, amikor is 10 éven át szünet nélkül harcolva a rómaiak ellen . . . akkora nagyságú haderőt képes volt megóvni a lázadástól és a viszálytól, bár csapatai nemcsak különböző népekből, hanem különböző fajokból is álltak . . . E?mek ellenére, parancsnokuk réitermettsége « tökéletesen különböző embereket arra késztette, hoqy egyetlen parancsszónak és egyetlen akaratnak engedelmeskedjenek. És mindezt igen bonyolult körülmények között vitte végbe, midőn a szerencse hol melléje szegődött, hol pedig eljmrtolt tőle. Ezért nem tehetünk mást, mint hogy csodáljuk a vezért ebben a tekintetben és bátran kimondjuk, hogy ha a világ más részeivel kezdte volna hódításait és azokat a rómaiakkal fejezte volna be, minden terve sikerült volna.

Hannibál. Az ifjú Hannibál bronz mellképe egy volubilisi római házból. I. e. 221 körüli eredeti után. II. Juba gyűjteménye számára készült másolat az i. e. I. sz.-ból. Rabat, Múzeum. Az eredeti portré görög mestere a 25 éves Hannibált hatalomra kerülésekor királyi diadémmal, hellenisztikus uralkodóként mutatta be. Sokat emlegetett merész tekintetét — az eredetileg berakott szemek hiánya miatt - csak a kemény szemöldökvonal érzékelteti, de a száj vakmerően eltökélt keserűsége annál nagyszerűbben jellemzi Róma legnagyobb ellenfelét.

TITUS QUINCTIUS FLAMININUS római államférfi és hadvezér, i. e. 2 2 8 — 1 7 4 A patríciusi Quinctius-nemzetség egyik előkelő családjának sarja, már 20 éves korában katonai tribunusként szolgált Marcellus mellett, majd Tarentum kormányzójává nevezték ki, ahol végleg megerősödött benne a görög kultúra tisztelete. Rendkívüli eseménynek számított, hogy a közbeeső tisztségek kihagyásával már 30 éves kora előtt eonsullá választották (198) abban a reményben, hogy közismert görögbarátságával az akkor folyó I I . makedón háború bonyolult diplomáciai problémáit megoldáshoz segíti. Flamininus kiváló hadvezéri képességeit bebizonyítva, 197-ben Künoszkephalainál legyőzte V. Philipposz makedón királyt, majd a vele kötött békeszerződés kidolgozásában és Görögország ügyeinek elrendezésében meglehetősen önálló, s a római érdekeket a görög városok támogatásával összeegyeztető külpolitikai tevékenységet folytatott az egészen 194-ig tartó görögországi proeonsulatusa alatt. 19t5-ban az iszthmoszi játékokon kihirdette a görög városok szabadságát., és minden erővel azon volt, hogy azt meg is őrizze Makedóniával, Spártával, a hegemóniára törekvő aitóliai szövetséggel és Szíriával szemben. 194-ben Seipio Africanus tiltakozása ellenére kivonta a római erőket Görögországból, ahol ezért szabadi tóként ünnepelték. Rómában háromnapos fényes diadalmeneten vonultatta fel gazdag zsákmányában a görög művészet remekeit. A következő években nemcsak otthon, hanem ismételt görögországi missziói alkalmával is igyekezett fenntartani a görög autonómia megőrzésére irányuló politikáját, az egyes görög városok és emberek ügyét is képviselve. 189-ben a censori tisztséget töltötte be, 183-ban elérte Hannibál kiadatását Prusziasz bithüniai királytól, de befolyása ezután már egyre csökkent. Flamininus a római hódítások korának egyik legrokonszenvesebb vezéralakja volt. Őszinte philhellón álláspontján és a görög kultúra iránti rajongásán alapuló politikája nem maradhatott ugyan tartós, de R ó m a végleges hatalmi befolyását Görögországban szerencsés formában gyökereztette meg.

Plutarkhosz:

Flamininus

(1) Szenvedélyes természetű volt, mint mondják, haragjában és kedvességében is. Bár nem egyenlő mértékben, mert a büntetésben szelíd és engesztelékeny volt, kedveskedésben pedig állhatatos; azokhoz, akikkel jót tett, jóindulatéit mindenkor megőrizte, mintha azok volnának az ő jótevői, . . . (ö) . . . (A görögök) a makedónoktól ugyanis azt hallották, hogy a barbár hadsereg élén egy vezér nyomul előre, aki feldúl és leigáz mindent, de midőn ezzel a fiatalos külsejű, barátságos megjelenésű férfiúval találkoztak, aki görögül jót beszélt, és az igazi becsület tisztelője volt, valósággal elvoltak ragadtatva tőle. . . . (10) (Az iszthmoszi játékokon.:) A hirdetmény szavait először nem értették meg mindnyájan világosan, s a stadionban nyugtalanság és zajos mozgolódás támadt a csodálkozó és kérdezősködő közönség soraiban, majd kérték, hogy ismételjék meg a hirdetményt. Mikor újra helyreállt a csend, és a hirnök harsányabb hangon olvasta fel újra a hirdetményt, és ezúttal mindenki meghallotta és megértette, az örömtől hihetetlen hangos kiáltozás hulUímzott végig a tengerig. Az egész nézőközönség felállt, senki nem figyelt a versenyzőkre, egyszerre mindnyéijan felugráltak, hogy üdvözöljék és köszöntsék Titust mint Görögország megmentőjét és védőbajnokát. (Máthé Elek fordítása)

T. Quinctius Flamininus. A tiszteletére Görögországban kibocsátott arany sztatér előoldala. A pénz hátoldalán Niké koszorúval és pálmaággal, mellette felirat: „ T . Quinctiusé". I. e. 197 — 194 között. Berlin, Állami Múzeumok Éremtára. A rendkívül ritka, mindössze 5 példányban ismert aranypénz a makedón királyok korabeli érmeinek mintájára készült, s először viselte egy élő római arcmását, ami a római pénzverésben még sokáig elképzelhetetlen maradt. Többen kétségbe is vonták Flamininus azonosságát, de erre semmi ok sincs, hiszen nem római, hanem görögországi pénzről van szó, amely jól beleillik a győztest ünneplő hellén megnyilvánulások sorába. A 30 év körüli, markáns arcélű, energikus rómait a görög művész a hellenizmus patetikus stílusában, puhán modellált arccal és heroikusan kavargó hajjal ábrázolta.

QUINTUS ENNIUS római költő, i. e. 2 3 9 - 1 G 9 A calabriai Rudiaeban született, valószínűleg oszk eredetű családból. A második pun háborúban a római hadseregben szolgált Sardinia szigetén, amikor M. Porcius Cato megismerte ós magával vitte Rómába (i. e. 204). A fővárosban görög nyelvtanításból ós színdarabok lat inra fordításából ólt. A köztársaság legmagasabb köreinek köszönhette érvényesülését; legfőbb pártfogója Scipio Africanus volt, akiről dicsőítő költeményt írt. M. Fulvius Nobilior magával vitte Aitóliába, hogy tetteit megörökítse, s az ő fia juttatta római polgárjoghoz és földbirtokhoz (i. e. 184). Ennius egyike volt a római köztársaság nagyhatalmi rangjához illő szellemi kultúra megteremtőinek. Mint R ó m a vezető arisztokráciájának lelkes híve és pártfogoltja, elsőrendű feladatának tekintette a város történetének költői formában való megörökítését, amire nyilván pártfogói biztatták. Mint a „római H o m é r o s z " , epikus költeményben beszélte el R ó m a legendás és valóságos történetét Aeneastól napjaiig. Ezzel a főművével (Annales) teremtette meg a latin epikát, amelybe 6 vezette be a korábban szokásos itáliai versmértók, a versus saturninus helyett a görög hexametert. Enniusban a kiemelkedő irodalmi tehetség sokoldalú érdeklődéssel és a Rómában ekkor uralkodó, főleg a Scipiók által támogatott kulturális reformmozgalom és felvilágosodás iránti lelkesedéssel párosult. Azon volt, hogy meghonosítsa a görög irodalom műfajait; sokat fordított részben a görög klasszikusokból (Euripidész), főként pedig a hellenisztikus költészetből. Egyaránt tudott emelkedett és vallásos ihletű, valamint racionalista és humoros hangot használni. Gasztronómiai eposzparódiát, didaktikus költeményt, vegyes verseket (saturae) fordított és írt, a latin irodalmi próza kialakulását pedig Euhémeros-fordításával segítette elő. Bár a római irodalom aranykorának szemszögéből régies és gyakran esetlen hatást keltett, mégis nagyra becsülték, sőt a késői köztársaság idején, különösen Vergiliusra tett ösztönző hatásával, valóságos reneszánszát, élte.

Ennius: Részlet az Annalesből (234—2öl), a költő burkolt önarcképével Így szólván odahívta, kivel gyakran s örömest, jó lelküen osztá meg, mije volt: bölcs szót, leli asztalt, s másegyebét, amidén fáradtan, a nap java részét országos nagy ügyek közt töltvén, tért haza végül sok munkája után a senatusból, a fórumról; bízva beszélt kicsiny és főbb dolgokról is előtte, elmondott jót és rosszat, tréfált, adomázott, tudván: őrzi, amit hallott, nem hordja világgá. Osztoztak nyíltan s titkon sok kéjben-örömben; aljas szándékot sose keltett benne tanácsa, hogy gonoszul vagy könnyelműn cselekedjen; igaz, hű, kellemes ember; szépszavú és bölcs, boldog, elégült, nyájas, tudja: mikor mit mond jókor, keveset bár; megtart sok mindent, mi a múltba merüli; az öregség úgy hat rá, hogy a régi s az új erkölcsöket egyképp tiszteli, istenek-emberek ó-törvényeit óvja; szóljon vagy hallgasson, okos mindig, amit ő tesz. (Kerényi Grácia fordítása) Quintilianus: Instituiiones X, 1, 88. Enniust úgy tiszteljük, mint valami ősi voltánál fogva szent ligetet, melynek hatalmas, évszázados fái nem annyira szépek, mint inkább lenyűgözőéit . . . (Szepossy Tibor fordítása) Enniús. A költő feliratos mellképe egy Trierben (Augusta Treverorum) feltárt előkelő római ház nagy padlómozaikján. I. sz. ITT. sz. közepe körül. Trier, Landesmuseum. A római irodalmi hagyomány szerint Ennius márvány portrészobrát Scipio Africanus óhajára a Scipiók római sírboltjánál állították fel. Az a helyi kőből faragott koszorús ifjúfej azonban, melyet itt találtak, s Ennius portréjának tartottak, nem őt, hanem a Scipiók családjának egy fiatalon elhunyt tagját ábrázolja. Enniusról ez idő szerint szoborportrét nem ismerünk, csak egy fejetlen névfeliratos herma tanúsítja, hogy képmását a császárkorban is másolták. A mozaikon megörökített portré előképe bizonyosan a költő koránál későbbi festmény volt, amely Enniust erősen barázdált arcú, idős férfiként mutatta be, fején koszorúval, kissé patetikus tartásban.

98

PERSZEUSZ Makedónia királya, uraik. i. e. 1 7 9 — 1 0 8

V. Philipposz király idősebb fia (szül. 213), már egész fiatalon részt vett atyjának R ó m a ellen viselt háborúiban és az aitóliaiakkal folytatott harcokban. A t y j a , aki a hellenisztikus uralkodók közül először ütközött össze a rómaiakkal, és ennek során súlyos vereségeket szenvedett, beléoltot.ta R ó m a gyűlöletét. Öccse, Démétriosz viszont szimpatizált R ó m á v a l , s ez lehetett az oka, hogy Perszeusz addig áskálódott ellene, míg a t y j a kivégeztette. Trónra lépése után óvatos politikát, folytatott, s elsősorban országa megerősítésére törekedett. K ö z vetlen balkáni szomszédai rovására terjeszkedett, dinasztikus házassági kapcsolatokat létesített a hellenisztikus királyokkal, erős hadsereget képezett ki, és nagy vagyont halmozott fel. Végül elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a római protektorátus alatt álló görög államok ügyeibe avatkozzék. E m i a t t tört ki a féltékennyé vált pergamoni király sürgetésére a 3. makedón háború. Perszeusz először sikeresen küzdött, és sorozatos győzelmeivel türelmetlenné tette a senatust, mígnem az Aemilius Paullust küldte fővezérként ellene. A kiváló hadvezérnek kezére játszott, hogy Perszeuszt túlzott óvatossága és fukarsága sorra megfosztotta szövetségeseitől, úgyhogy a rákényszerített püdnai csatában megsemmisítő vereséget szenvedett. A menekülésben állítólag kincseinek őrizgetése gátolta. Szamothraké szigetéri fogták el, s mivel ragaszkodott életéhez, a legsúlyosabb megaláztatásban volt része, ami egy királyt érhetett: fel kellett vonulnia Paullus diadalmenetében. Kétévi nyomorúságos raboskodás után halt meg. Az utolsó makedón királyt a Róma-barát történetírók igen rossz színben tüntették fel. Valójában nem volt tehetségtelen politikus, és hadvezérként a rómaiak kivételével minden ellenfelét felülmúlta. Velük szemben azonban nem tudta betölteni a görög államok védelmezőjének szerepét, mert ehhez túlságosan önző és bizalmatlan volt azokkal szemben, akikre támaszkodnia kellett volna.

Plutarkhosz: Aemilius Paullus 8—9. Perszeusz apja királyságával együtt örökölte annak a rómaiak elleni gyűlöletét is, de apai örökségének terhével nem tudott megbirkózni kicsinyes és rossz jelleme miatt, amelyben sok szenvedélye és fogyatkozása mellett az első helyet a kapzsiság foglalta el... De azért . . . miután a dolgok sodrása háborúba vitte, hosszú ideig ellenállt és fenntartotta magát: megverte a consuli rangot viselő római vezérek seregeit és nagy hajóhadait. . . Később mellékesen hadat viselt a dardaneuszok elleti, mint aki lebecsüli a rómaiakat, és ilyesmire is van szabad ideje. . . . (Máthé Elek fordítása) Szicíliai Diodórosz:

Történeti könyvtár

XXX,

9.

Perszeusz ellenben, bár felhalmozott kincsek garmadáinak birtokosa volt, amelyeket sok éven át elődei és ó maga gyűjtöttek, semmiképpen sem akart ezekhez hozzányúlni, aminek az volt az eredménye, hogy megfosztotta magát szövetségeseitől, <ís csak azokat tette gazdagabbakká velük, akik később legyőzték őt. Pedig mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy csak bőkezűnek kellett volna lennie, és pénze sok akkori uralkodót és népet vett volna rá, hogy szövetségese legyen. Plutarkhosz: Aemilius Paullus 34. A gyermekek és szolgakíséretük után maga Perszeusz haladt a menetbeit (Aemilius Paullus diadalmenetében) sötét színű köntösben . . . látszott rajta, hogy az őt ért szerencsétlenség teljesen megzavarta, s elvette az eszét. Öt is barátainak és udvari embereinek serege követte a fájdalomtól elgyötört arccal; könnyes szemüket állandóan Perszeuszra függesztették, s a nézőkben azt az érzést keltették, hogy csak az ő balsorsát siratják, és önmagukkal legkevésbé sem törődnek. (Máthé Elek fordítása)

Perszeusz. Ezüst tetradrakhmon előoldalának képe, átmérője: 33 mm. A pénz hátoldalán villámot tartó sas tölgyfakoszorúban és felirat: „Perszeusz királyé". 1. e. 171 — 168. Magángyűjtemény. Az érett hellenizmus érem- és portrémüvéazetének ez a remeke makacsul célratörő és akaratos embernek mutatja a királyt, akinek arcáról világosan leolvasható rosszhiszeműségre és gyanakvásra való hajlama. Kósz szigetén újabban megtalálták egykorú szoborportréjának fejét is, ezt azonban súlyos rongáltsága bemutatásra alkalmatlanná teszi.

MASINISSA numidiai király, i. e. 240 körül—149

Apja Gaia, a Numidia keleti részén élő Massyles-törzs fejedelme volt. Neve a latin szerzőknél Masinissa, Polübiosznál Maszanasszész. Ifjúkorában Karthágóban élt és nevelkedett, s a karthágóiak oldalán harcolt a hispániai hadszíntéren a második pun háborúban 212 és 20(5 között. Seipio Afrieanus azonban ügyes diplomáciával maga mellé állította a fiatal numidiai fejedelmet, aki ettől kezdve élete végéig a rómaiak hű szövetségese maradt. Masinissa idejében felismerte, hogy a rómaiak révén a Karthágó érdekszférájába tartozó Numidiában a punok hatalmának rovására növelheti a saját befolyását. Számításának helyessége hamarosan beigazolódott. Apjának halálát trónviszályok követték, amit Syphax, egy másik numida fejedelem arra használt ki, hogy a királyság egy részét megkaparintsa. Masinissa menekülésre kényszerült, s kalandos bolyongás után az Afrikában partra szálló rómaiakhoz csatlakozott, velük küzdött a hadjárat első szakaszában, majd a Karthágó pártján álló Syphax ellen fordult, legyőzte őt, és visszafoglalta Cirta városát (203). Állítólag itt történt regényes kalandja Sophonisbával, Hasdrubal leányával ós Syphax feleségével, aki iránt szerelemre gyulladt, de mivel nem tudta másképp meggátolni, hogy a királynő római fogságba essék, mérget küldött neki. Masinissa, akinek lovassága döntő szerepet játszott a zamai csatában, a Karthágó vereségét követő békekötés után R ó m a szövetségeseként egész Numidia királyságát elnyerte. Ezzel azonban nem elégedett meg, és fokról fokra előrenyomult a karthágói terüloten. A karthágóiak Masinissa minden újabb hódítása után panaszt tettek Rómában, de a senatus agresszív körei, Karthágó teljes megsemmisítésére törekedvén, a jogszerű álláspontot félredobva mindig Masinissa javára döntöttek. A király világosan látta a helyzetet, ezért Karthágót rendkívüli ravaszsággal addig provokálta, amíg az nem tudván türtőztetni magát, támadást intézett ellene. Ez a békeszerződés megszegését jelentette, de a numidiai király meg sem várva a római csapatok partraszállását, súlyos vereséget mért a pun haderőre. Sikereit maguk a rómaiak is túlzottnak találták, úgyhogy némileg elhidegültek szövetségesüktől, aki már nem érhette meg Karthágó teljes pusztulását. Rendkívül idős korában bekövetkezett halála után királyságát fiai között osztották fel. Masinissa nemcsak kiváló harcos és hadvezér, hanem okos diplomata és előrelátó politikus is volt, aki a barbár törzsekből államot szervezett, s abban elterjesztette a karthágói civilizációt.

Polübiosz

történeti

könyvei XXXVI,

16.

Maszanasszész, a numidiaiak királya Afrikában, korunk legkiválóbb és leggazdagabb királya, több mint 60 évig uralkodott, és kitűnő egészségnek örvendve igen idős koráig, 90 évig élt. Testi erejével túlszárnyalta valamennyi kortársát, mert ha kellett, akkor egész nap tudott egy helyben állni . . . Képes volt éjjelnappal keményen lovagolni anélkü/, hogy a legcsekélyebb bántalmat érezte volna . . . Gyermekeivel olyan szeretetben élt, hogy királyságát egész életén ál megóvta minden összeesküvéstől és családi viszálytól. De a legnagyobb és legcsodálatosabb tette a következő. Míg Numidia korábban terméketlen ország volt és abban a hírben állt, hogy természettől fogva alkalmatlan növénytermesztésre, ő volt az első és egyetlen, aki bebizonyította, hogy egyetlen más országnál sem kevésbé alkalmas a legkülönfélébb dolgok termesztésére. Minden fiára egy külön, 10 000 plethron nagyságú birtokot hagyott, amely különféle növényfajtákat termett. Illő és méltányo", hogy halála alkalmával ennek elmondásával adózzunk emlékének.

Masinissa. A király bronzpénze, melyet hatalmának csúcspontján, a második és a harmadik pun háború között bocsátott ki. Az előoldalon Mafinissa képmása koszorúval és diadémmal, a hátoldalon a numidiaiak legfontosabb állata és katonai sikereinek záloga, egy vágtató ló alakja. London, British Museum, Eremtár. Massinissa portréját a hellenisztikus uralkodók mintájára heroikus vonásokkal ruházták fel, ami leginkább a rendkívüli nagyságú szemben jut kifejezésre. A markáns és energikus arcél a király egyéniségének jellemzője.

100

KARNEADÉSZ görög filozófus, i. e. 2 1 4 — 1 2 9

A kürénéi Epikómosz fia; filozófiai éi-deklődését követve Athénba ment felsőbb tanulmányok végzésére. I t t az Akadémia akkori vezetőjénél, a pergamoni Hégészinosznál tanult, s ő lett utána az iskola feje egészen i. e. 137-ig, amikor idős korára való tekintettel lemondott e tisztségről. Buzgón tanulmányozta az Akadémia legnagyobb riválisának számító Sztoa, főként Khrüszipposz tanítását, hogy annál eredményesebben vehesse fel ellene a harcot. A vezetése alatt virágzó Akadémia ekkori irányzatát, a szkepszist, átfogó „rendszerré" építette ki. Először alkalmazta következetesen azt a módszert, hogy egy-egy kérdésre nézve felvonultatta és egymással szembesítve cáfolta meg valamennyi irányzat tételeit. Tagadta a megismerés lehetőségét, s a végleges ítélettől való tartózkodás szükségességét hirdette, de a teljesen agnosztikus álláspontot elkerülve, valószínűségi fokozatokat állapított meg a különféle felfogások között, és elismerte a leginkább meggyőző és valószínű nézet jogosságát. Határozottan cáfolta a teológiai nézeteket és a sztoikus fatalizmust, az erkölcsi következetességet viszont a boldogság előfeltételének tekintette. Kiváló tanító, mesteri érvelő és ragyogó szónok volt. Híresen jó orgánummal és feltűnően erős hanggal rendelkezett. Tagja volt annak a filozófus delegációnak, melyet az athéniak küldtek R ó m á b a , hogy kieszközöljék az Oroposz elpusztításáért rájuk rótt súlyos bírságot. A sztoikus Diogenész és a peripatetikus Kritolaosz társaságában ekkor ismertette meg először a rómaiakat a görög filozófia és szónoklat értékeivel. A legnagyobb sikert az ő szuggesztív egyénisége és fölényes tudása aratta. Minthogy semmit sem írt, tanai csupán személyes hatása és követői révén terjedtek el.

Diogenész Laertiosz: Filozófusok élete, I V. (62) Páratlan szorgalommal rendelkezett, bár a fizikában nem volt olyan erős, mint az etikában . . . Olyan nagy hire volt bölcseletének, hogy még a szónokok is otthagyták iskoláikat és az ő előadásaira jártak. (63) Hangja rendkívül erőteljes volt, úgyhogy a gümnaszion elöljárója odaüzent kérve, hogy ne kiabáljon olyan nagyon. Ű azt válaszolta: „Adj akkor valamit, amivel szabályozhatom hangomat." Amire az illető a következő szerencsés választ találta: „Hallgatóságodban van ez a szabályozó." (66) Azt mondják, hogy éj borult a szemére, anélkül, hogy tudta volna, és megparancsolta a rabszolgának, hogy gyújtson lámpát. Az behozta a lámpát és jelentette, hogy itt van. „Akkor hát — szólt Karneadész — olvass te." Plutarkhosz: Cato Maior 22. . . . követség érkezeit Athénból Rómába, köztük Karneadész, az akadémikus és Diogenész, a sztoikus filozófus; . . . a legtudásvágyóbb ifjak azonnal hozzájuk siettek, s hallgatták és csodálták őket. Karneadész megnyerő egyénisége, melynek ereje ellenállhatatlan volt, s híre, amely méltó volt tehetségéhez, igen nagy és lelkes hallgatósáqot gyűjtött maga köré, és mint sodró erejű szél, úgy töltötte be az egész várost. Híre ment, hogy egy elképesztően nagyszerű görög férfiú, aki mindenkit lebilincsel és hatalmába ejt, olyan lelkesedést kelt az if jakban, hogy lemondanak minden más élvezetről és szórakozásról, s csak a filozófiáért rajonganak. (Máthé Elek fordítása)

Karneadész. Szoborba illesztésre készült római kori márványmásolat a korai császárkorból, egy i. e. II. sz. közepe táján készült alkotás után. Magassága: 35 cm. Basel, Antikenmuseum, lelt. sz.: 201. Karneadész portréjának azonosítását egy feliratos mellszobor tette lehetővé, amelynek nyoma veszett, és ma már csak Koppenhágában őrzött gipszöntvényéről ismerjük. Karneadész szobra az athéni Agorán, Attalosz oszlopcsarnokában állt; Cicero meghatott szavakkal emlékezett meg róla. A szobor feliratos bázisát az ásatások során a helyszínen megtalálták, viszont a szobor alakjáról egyelőre csak annyit tudunk, hogy Khrüszipposzhoz hasonlóan ülve mutatta be a nagy tanítót. Arcvonásai emelkedett szellemre, éles értelemre és imponáló egyéniségre vallanak.

101

POLÜBIOSZ görög történetíró, kb. i. e. 2 0 0 — 1 2 0

Apja a inegalopoliszi Lükortas/., Görögország akkori legerősebb államszövetségének, az Akhaiai Szövetségnek vezető embere volt. Poliibiosz így már korán bekapcsolódott a politikai és katonai tevékenységbe, átélte a hellenisztikus királyok ós R ó m a érdekszférái közé eső görög váx'osállainok hányattatását, zaklatott pártharcait és egymás elleni háborúit. Mint korának előkelő görög ifjai általában, jó irodalmi nevelést kapott, és már korán Irt néhány könyvet, melyekben szűkebb hazájának története és főként a katonai szakkérdések iránti érdeklődése mutatkozott meg. A görög történelem egyik legválságosabb pillanatában, a 3. makedón háború idején az akháj szövetség vezetőinek sorában nem tett ugyan semmit R ó m a ellen, de a teljes görög függetlenség elvét vallotta. Ez elég volt ahhoz, hogy Perszeusz végső veresége után ő is az ezer görög túsz közé kerüljön, akiket Itáliába deportáltak. Míg legtöbbjüket különböző távol eső helyekre küldték, Polübiosz olyan szerencsés volt, hogy a makedóniai győző, Aemilius Paullus fiai mellett Rómában maradhatott. Különösen szoros és bizalmas kapcsolatba került a művelt és görögbarát P. Cornelius Scipio Aemilianussal, Karthágó későbbi elpusztít ójával, akinek baráti körében összeköttetésbe került R ó m a legfelsőbb vezető rétegével. A harmadrendűvé vált görögországi politikai porondról a világ központjába jutott Polübiosz 17 éves kényszerű passzivitása alatt megírta R ó m a történetét a Hannibállal vívott háború kezdetétől egészen a püdnai csatáig, majd később Karthágó és Korinthosz elpusztításáig. Művében nemcsak egy rendkívüli korszaknak állított emléket, hanem választ keresett arra a problémára is. hogyan és miképpen volt lehetséges, hogy a korábban jelentéktelen R ó m a az egész civilizált világot meghódította. Az első valóban egyetemes történelmi mű szerzőjeként a kívülről jött megfigyelő éles szemével es a katonapolitikus gyakorlatias és reális felfogásával ismerte fel R ó m a erejének társadalmi és morális titkát és szükségszerű fölényét a többi hatalmakkal szemben. í g y — bár ő maga is az áldozatok közé tartozott — mindenkinél nagyszerűbb és hitelesebb képet rajzolt a hódító köztársaság nagyságáról. Szabadulása után — részben Scipio kíséretében — nagy utazásokat tett, hogy saját szemével is láthassa az általa megírt események színhelyeit. Karthágó elpusztítását személyesen is átélte. A rómaiakhoz fűződő jó kapcsolatai ellenére is megőrizte görög öntudatát és hűségét hazájához. Több, Rómától kapott megbízás során a közvetítő nehéz szerepében igyekezett enyhíteni hazájának helyzetén. A görög városok háláját tanúsítja, az a sok tiszteletére emelt szobor ós emlékmű, amelyekről tudomásunk van. Életerejére jellemző, hogy rendkívül magas korban lovaglás közben véletlen szerencsétlenség okozta halálát.

Polübiosz: Hisztoriai I. (1) . . . Mert lehet-e olyan h itvány és közömbös ember, aki ne kívánná megismerni, hogy milyen módon és milyen államrend birtokában szerezték meg a rómaiak nem egészen 53 év leforgása alatt szinte az egész lakott világ birtokát. (3) A régebbi időkben a világ eseményei mintegy elszórtan mentek végbe, . . . de a fent felsorolt események óta a történelem egységes testté tömörült, Itália és Libüa eseményei egybefonódtak az Ázsiában és a hellén világban történtekkel, és mindez egyetlen cél felé halad. (4) így hát el kell ismerni, hogy az egyes területek története külön-külön csupán csekély mértékben járul hozzá az egész történetének megbízható megértéséhez. Mert csak az összes események egymással való egybeszövődése és összehasonlítása, a hasonlóságok és különbségek megfigyelése útján juthatunk el az egész áttekintéséhez, csak ezen az úton szerezhetünk hasznot és egyben gyönyörűséget is a történelem tanulmányozásából. (Halin István fordítósa)

Polübiosz (?). Dombormű az arkadiai Kleitorból. Magassága: 2,15 m. I. e. II. sz. közepe körül. Gipszöntvény Berlinben a később elpusztult eredetiről. A hadvezéri öltözetben és tartásban ábrázolt férfi, a dombormű keletkezésének ideje és a rávésett töredékes epigramma alapján igen nagy valószínűséggel tarthatjuk az arkadiai Polübiosz tiszteletére állított emlékművek egyikének.

102

MENANDROSZ SZÖTER indiai görög király, uralkodott i. e. I I . sz. második felében

Görög telepesek már a perzsa nagykirályok alatt hazára találtak Elő-India északnyugati peremvidékein. Bár N a g y Sándor egészen az Indus völgyéig nyomult előre, hódítása csak a régi perzsa tartományokban maradt tartós. Baktria a mai Afganisztán és Pakisztán területén az i. e. HL sz. 2. felében elszakadt a Szeleukidáktól és görög uralkodói alatt minden irányban terjeszkedve, hamarosan nagy birodalommá nőtt. Urainak rivalizálása azonban már az i. e. H. sz.-ban annyira meggyengítette a részekre oszlott Baktriát, hogy az a parthus és a száka törzsek zsákmányává lett. A görögök a Hindukustól délre fekvő tartományokban viszont a H sz. folyamán Észak-India legerősebb államát hozták létre. Az indiai görög királyok legnagyobbika, Menandrosz i. e. 180 körül született az uralkodó görög családok egyikéből. Eukratidész király halálakor került hatalomra a Kabul-völgy térségében, s uralmát nemsokára kiterjesztette egész Gandharára, Arakhoszia északi ós Baktria déli részére. Hatalmas birodalmának egész Indiában nagy tekintélye volt. Néhány szomszédos ország uralkodójával szövetkezve Menandrosz nagyszabású hadjáratokat vezetett az Indus völgyében délnyugat ós a Gangesz völgyében délkelet felé. Különösen ez utóbbi hadjárat tette" őt híressé; hódító serege élén egészen Pataliputráig, a hajdani Maurya birodalom Gangesz menti fővárosáig nyomult előre, a legtávolabbi pontig, amelyet az ókori Európa hadseregei Ázsiában elértek. Bár ezek az expedíciók nem jártak tartós hódítással, Menandrosz 30 éves uralkodása alatt vitathatatlanul vezető szerepet játszott Indiában, amelynek történeti hagyományaiban tartós nyomokat hagyott. Pénzei még évszázadokkal később is forgalomban voltak, s neve és tettei sokat foglalkoztatták az irodalmi művek szerzőit. Gyakran emlegették félelmetes hadjáratát, de még többet beszéltek arról, hogy híve lett Buddha tanainak. E g y híres indiai elbeszélés, a „Milindapanha" arról szól, hogyan vált MenandroszMilinda egy buddhista bölccsel folytatott eszmecsere folytán Gautama vallásának hívévé — sőt szerzetesévé. Bármennyi túlzás is legyen ebben, nagyon valószínű, hogy Menandroszt — mint oly sok más görögöt Indiában — megragadták a buddhizmus emelkedett eszméi, amelyek sokkal közelebb álltak a görög gondolkodáshoz, mint a kasztrendszert védelmező brahmanizmus. Halála után Menandroszt valóságos szentként tisztelték, s hamvait ereklyeként őrizték birodalmának tartományaiban.

Sztrabón XI, 11. A görögök, akik Baktriát elszakították, az ország gazdagsága révén olyan hatalomra leltek szert, hogy Arianát és az indiaiakat is leigázták, . . . és több nép fölött uralkodtak, mint Alexandrosz. Különösen Menandrosz tűnt ki közülük . . . ő maga számos népet kerített hatalmába, másokat pedig Démétriosz, Euthüdémosz baktriai király fia. ők nemcsak Pataiénét vették birtokukba, hanem a többi partokon az úgynevezett Szaraosztosz és Szigerdisz királyságokat is . . . Plutarkhosz: Moralia 821, D—E. (Midőn Menandrosz meghalt) a városok minden másban a szokott mádon végezték el temetésének szertartásait, maradványaira azonban egymással versengve támasztottak igényt, és csak nagy nehezen jutottak egyezségre, megállapodva, hogy egyenlően osztják el hamvait, és szétszéledve síremléket építenek e férfiú számára minden városukban. Milindapanha I, 9. . . . az indiai Szagala városának királya, Miiinda, tudós, ékesen szóló, bölcs és tehetséges; . . . Vitatkozóként nehéz volt egyenlővé válni vele, és még nehezebb fölébe kerekedni; elismerten a legelső volt az összes bölcseleti iskolák alapítói között. És mint a bölcsességben, olyan erős volt testileg is, valamint a gyorsaságban; vitézségben pedig egész Indiában senki sem volt hozzá hasonló. Gazdag is volt, hatalmas vagyonú és jövedelmű, fegyveres embereinek sokasága szinte végtelen. (T. W. Rhys Davids fordításának felhasználásával) Menandrosz Szótér ezüstpénze. Indiai mértékegységű tetradrakhmon. Előoldaláu a király sisako8 mellképe és felirat: „Menandrosz Szótér királyé", hátoldalán Athéné istennő felemelt pajzzsal és villámmal, valamint a görög feliratnak megfelelő szöveg a helyi „kharosti" írásban. London, British Museum. Menandroszt az éremkép középkorú, markáns arcélű, kemény férfinak mutatja. Ettől az ábrázolástól azonban nem várhatunk olyan egyénítést, mint amit a hellenisztikus királyok éremportréin megszoktunk, mert az indiaiak ízléséhez igazodó pénz vésnöke nem görög, hanem bennszülött mester lehetett, akinek alkotása a két kultúra sajátos keveredését mutatja.

103

II. MITHRIDATÉSZ parthus nagykirály, uralkodott i. e. 1 2 3 — 8 8

Az Akhaimenida birodalom örökébe lépett Szeleukida állam keleti tartományai az i. e. I I I . sz. második felében egymás után szakadtak el, Baktria görög királyok vezetésével vívta ki függetlenségét, a vele határos Parthiát pedig a sztyeppei nomádok szálltákmeg, és egy baktriai származású iráni uralkodó, Arszaka (Arszakész) alatt teremtették itt meg önálló államukat. Parthia egy ideig megmaradt a Szeleukidák főhatalmát forma szerint elismerő határmenti államnak, mígnem I. Mithridatész a birodalom belső gyengeségét kihasználva meg nem hódította az összes tartományokat egészen az Eufráteszig. A hatalmassá vált parthus állam egymás után verte vissza a Szeleukidák ellentámadásait, s újra az irániak hatalma alatt egyesítette a régi perzsa birodalom legnagyobb részét. Hódításuk lendületét i. e. 130 és 120 között a Belső-Ázsiából érkező nomádok újabb hulláma törte meg. A keleti határok védelmére kelő királyok közül ketten is elestek a szákákkal vívott harcokban, a birodalom nyugati tartományait pedig lázadó helytartók szakították el. Ekkor lépett a trónra a másodiknak elesett király, I I . Ártabanosz fia, I I . Mithridatész, aki az Arszakida-dinasztia hatalmát a mélyponcról a magasra emelte. Először leverte a nyugati tartományok fellázadt kormányzóit, majd a rend helyreállítása után kelet felé fordult, kiűzte a nomád hódítókat, és birodalma határait egészen az Oxuszig (a mai A m u - D a r j a folyó) tolta előre. Megszilárdította uralmát egész Irán felett, fennhatóságának elismerésére kényszerítette India nyugati államait is, s ezzel a Parthus Birodalmat Ázsia egyik legnagyobb hatalmává emelte. I. e. 115-ben egyezséget kötött a Kínai Birodalommal az ázsiai kereskedelem útjainak biztosításáról, s ennek révén országát a Távol-Kelet és a Nyugat közötti áruforgalom átmenő területévé és haszonélvezőjévé tette. Megszilárdította és megszervezte az óriási birodalom ren Íjét, és joggal vette fel a „királyok királya" címet, melyet az elődeinek tekintett Akhaimenidák viseltek. Armenia trónjára ültette védencét, Tigranészt, aki azonban hamarosan V I . Mithridatész pontoszi királlyal szövetkezve önálló politikába fogott. Midőn az ő ellenük hadakozó rómaiak az Eufráteszig nyomultak előre, IT. Mithridatész volt, az első parthus uralkodó, aki a Nyugat nagyhatalmával érintkezésbe lépett. Sulla azonban gőgösen fogadta követeit, és nem kötötte meg a felkínált szerződést, amiért később Rómának súlyos árat kellett fizetnie. Mithridatész halálát az uralma vége felé kitört belső viszály okozta.

Justinus:

Históriáé

Philippicae

XLII.

(2) . . . Aitabanosz király a tokharok ellen vivőit háború során karján megsebesült, és hamarosan meghalt. Őt fia, Mithridatész követte, akit fényes tettei elismeréseként a Nagy melléknévvel ruháztak fel. Atyáinak virtusán fellelkesülve és azt követve, hírnevüket lelkének nagyságával még felül is múlta. A szomszéd népek ellen nagy hősiességgel vívta számos háborúját, és sok népet csatolt a parthus királysághoz. Több ízben sikeresen harcolt a szkíták ellen is, és megtorolta rajtuk az atyái ellen elkövetett jogtalanságokat. Utolsó hadjáratát Artavaszdész, Armenia királya ellen indította. (14) Mithridatészt arméniai hadjárata után a partMts szenátus kegyetlensége miatt elűzte, királyságából. Öccse, Orodész, elfoglalta a megüresedett királyi trónt, majd ostrom alá vette Babilont, ahová Mithridatész menekült, s a város kiéhezett lakosságát megadásra kényszerítette. Mithridatész, bízva a rokoni kötelékben, önként adta magát Orodész kezére, Orodész azonban csak az ellenséget, nem a testvért látta benne és saját szeme előtt gyilkoltatta meg . . . (Hahn István fordítása)

II. Mithridatész. Ezüst tetradrakhmon előoldala. Hátul a Szeleukida-pénzek Apollónjának helyén, omphaloszon ülő király, kezében íjjal és felirat: „A nagy Arszakész Epiphanész királyé". Átmérője: 3 cm. Párizs, Nemzeti Könyvtár, Éremtár, kat. sz. 1866. Az uralkodó fején a hellenisztikus királyi szalag. Dús szakálla és gondosan készített frizurája az Akhaimenidák utánzására vall, öltözete páncíl és ékköves ruha. Az irániakra jellemző arcéle, férfias és tekintélyes vonásai egyéni karaktert nem árulnak el.

104

L. CORNELIUS SULLA római államférfi és hadvezér, i. e. 1 3 8 — 7 8

A mindaddig jelentéktelen patríciusi családból származó Sulla aránylag későn érte el a szenátori ranglétra szokásos fokozatait. Mint quaestor Marius mellett szolgált Afrikában, ahol diplomáciai eszközökkel sikerült Jugurthát elfognia. Kilikiai propraetorsága alatt Ariobarzanész Kappadokia trónjára való visszahelyezését hajtotta végre. Katonai képességeit leginkább az ún. szövetséges háborúban (i. e. 9 1 — 8 8 ) bizonyította be, s ennek, valamint kitűnő politikai összeköttetést biztosító házasságának köszönhette consullá választását és a Mithridatósz elleni háború főparancsnokságát (i. e. 88). A néppárti MariuB hívei saját vezérükre ruházták át a parancsnokságot, mire Sulla minden alkotmányos formát félredobva, csapataival Rómába vonult, megsemmisítette a határozatot, és elindult a Mithridat.ész elleni hadjáratra. Mialatt Görögországban sorozatos vereségeket mórt a pontoszi király haderőire, R ó m á ban Cinna vezérlete alatt Marius hívei kerekedtek felül, Sullát ellenségnek nyilvánították, és véres bosszút álltak ellenfeleiken. Sulla sietve bókét kötött a szorongatott helyzetbe került Mithridatésszel, ós a szabad rablást elnéző vezérének vakon engedelmeskedő hatalmas hadsereggel tért vissza Itáliába. K e m é n y harcok után leverte az ellenállókat, m a j d korlátlan hatalmú dictatorrá választatta magát és irtózatos vérengzést vitt végbe ellenségeinek sorában; megtizedelte R ó m a leggazdagabb rétegét, magát ós híveit hatalmas vagyonokhoz juttatva. Katonáit birtokokkal látta el, ós letelepítette az általa alapított új itáliai coloniákban, 10 000 testőrt tartott, s a ráruházott jogokkal élve gyökeres alkotmányrefoi'mot hajtott végre. Ennek éle a néppárt és a lovagok pénzarisztokráciája ellen irányult, s teljessé tette a senat.us hatalmát a politikai ós bírósági ügyekben. Szabályozta a közhivatalok betöltésének és a tartományi kormányzóságoknak a rendjét. 79-ben önként lemondott dictatori hatalmáról és magánemberként visszavonult birtokára, ahol a következő évben meghalt. Intézkedései inkább az állami adminisztráció terén maradtak tartósak, mintsem a politikában, a hadseregre támaszkodó korlátlan egyeduralma mégis kijelölte az utat a válságba került köztársaságot felváltó új, monarchikus államrend számára. A gátlástalan, kíméletlen és szenvedélyes Sulla. rendkívüli képességekkel rendelkezett: remek hadvezér, kitűnő diplomata és bátor politikus volt. Az önmagát mindenek fölé helyező egyéniségének rendkívüli hatása volt az utókorra: pro vagy contra, belőle indult ki a késői köztársaság valamennyi vezéralakja. Plutarkhosz: Sulla élete (2) Külső megjelenését, amelyet jól ismerünk szobrairól, két szemének kemény, szúrós nézése és carbőrének színe még félelmetesebbé lelte. Vöröses arcszínét fehér foltok tarkázták, és mint mondják, nevét is innen kapta . . . (30) Sulla mindenkit, aki . . . életben maradt, mintegy hatezer embert összegyűjtött a Circvsban, a szenátust pedig Bellona templomába hívatta össze. Akkor kezdett hozzá beszédéhez, midőn kirendelt katonái elkezdték a hatezer ember felkoncolását. A szűk helyre összezsúfolt emberek lemészárlása . . . messzire elhallatszó jajveszékelés közben ment végbe, és amikor a szenátorok elrémüllek, Sulla nyugodt, szenvtelen arckifejezéssel felszólította őket, hogy a beszédjére hallgassanak, és ne törődjenek azzal, ami odakinn történik; néhány gonosztevőt fenyítenek meg az ő parancsára. (33) Dictatomak jelentette ki önmagéit, és ezzel olyan tisztséget elevenített fel, amelyet senki nem viselt százhúsz év óta. A múltra visszamenőleg teljes büntetlenséget szavaztatott meg önmagának, a jövőre nézve pedig élet és halál ura volt; joga volt vagyonelkobzáshoz, földosztáshoz, városokat alapíthatott vagy romboltathatott le, bárkitől elvehette királyságát, és annak adhatta, akinek akarta. (Máthé Elek fordítása)

L. Cornelius Sulla. Q. Pompeius Rufus által kibocsátott ezüst denarius hátoldala. Felirata: „Sulla consul". Az előoldalon Pompeius Rufus, Sulla consultársának arcképe. I. e. 58 körül. Berlin, Állami Múzeumok Éremtára. Az éremportré mintaképe egy, Sulla életében, i. e. 90—78 között készült portrészobor volt, melynek eddig egy példányát sem sikerült megtalálni. Az érme csak halvány visszfénye a diktátor portréjának, amely egy féktelen természetű ember erőtől duzzadó megjelenítése lehetett.

105

VI. MITHRIDATÉSZ EÜPATÖR Pontosz királya, uralkodott i. e. 121 — 03

A Fekete-tenger melléki Pontosz iráni eredetű, hellenizált dinasztiájának utolsó tagja. Apjának, V. Mithriadatésznek halála (121) után a két fiatal trónörökös helyett az özvegy királynő kormányzott, de Mithridatész 115-ben anyját fogságba vetette, öccsét megölette és kezébe vette az ország vezetését. Több mint 50 éves uralkodása alatt királyságát nagyhatalommá tette, és úgy vonult be a történelembe, mint a rómaiak legnagyobb és legveszedelmesebb ellenfele, aki negyedszázadon át küzdött a hatalmas köztársaság legjobb hadvezéreinek egész sorával, s kétségessé tette R ó m a uralmát, a Földközi-tenger keleti medencéjében. Hatalmát mindenekelőtt a Fekete-tenger egész keleti felének partvidékére terjesztette ki, ami igen gazdag anyagi erőforrásokhoz juttatta. Hadseregének zömét az uralma alatt álló népek íjász- és lovas-egységei alkották, de nagymértékben támaszkodott a görögökre is, akik a hellenisztikus haditechnikát, főként pedig hadihajóikat szolgálatába állították. A pontoszi területek elfoglalása után Kisázsia felé fordult, s a különböző hellenisztikus monarchiákkal létesített alkalmi szövetségekre támaszkodva egymás után kerítette hatalmába a kisázsiai országokat. I t t azonban beleütközött a rómaiakba, akik ázsiai provinciájuk védelmében először diplomáciai eszközökhöz folyamodtak, és saját vazallusaikat állították vele szembe. Mithridatész azonban, aki rendkívül ravasz diplomata volt, kémek és ügynökök kiterjedt hálózatával rendelkezett, és tökéletesen ismerte a nemzetközi politika mindenkori helyzetét, fölényben volt a római kreatúrákkal és az állandóan változó hadvezérekkel szemben. I. e. 89-ben egy római helytartó hibás lépését kihasználva, lerohanta Kisázsia egész nyugati részét. A következő évben felhívására egész Kisázsiában lemészárolták a római és itáliai polgárokat — 80 0 0 0 embert; hajóhada hatalmába kerítette az Égei-tengert, és csatlakozott hozzá csaknem egész Görögország is. E z t a sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy maga mellé tudta állítani a római adószedőktől és helytartóktól sanyargatott lakosságot. 87—85-ben Sulla ugyan győzelmet aratott fölötte, és visszaszorította korábbi területére, de a római polgárháború miatt kénytelen volt, kiegyezni vele, úgyhogy Mithridatész még további két súlyos háborúban ( 8 3 — 8 2 ós 7 4 — 6 7 ) vívott élethalálharcot a római seregekkel. Az armóniai Tigranész királlyal kötött szövetsége révén megerősödött hatalmát végül Lucullus és Pompeius törték meg. Veresége után a kimmóriai Boszporoszba menekült, és amikor ott sem tudta megvetni lábát, öngyilkos lett. Mithridatész igen tehetséges uralkodó volt: művelt, sok nyelven beszélő, fondorlatos diplomata és jó szervező, de egyben gátlástalan keleti kényúr, aki nem válogatta meg eszközeit.

Plutarkhosz: Lucullus élete, 7. Mithridatész . . . eleinte fennhéjázva dicsekedve szállt szembe a rómaiakkal, látszatra fényes és szemkápráztató, de valójában semmit sem érő haderejével. Mikor aztán szégyenletes kudarcot vallott, okult belőle, és .. . hadseregének felszerelését komolyan és gyakorlatiasan végezte el. Nem kellett neki a szedettvedett népség, . . . az aranyveretü és drágakövekkel berakott fegyverek, amelyek értékes zsákmányul szolgáltak az ellenségnek, de a harcban kevés hasznukat lehetett venni; ehelyett római kardokat kovácsoltatott, jó erős pajzsokat készUtetett, harcra betanított és nem díszeseit felszer számozott lovakat szerzett. Hadseregében volt százhúszezer, a római falanx módjára begyakorolt gyalogos, tizenhatezer lovas, nem számítva száz négylovas kaszás harci szekerét. Hajóit sem díszítette fel aranyhímzésű sátrakkal... hanem bőven megrakta fegyverrel, dárdával és lőszerrel. Ezután betört Bithüniába, a városokban eleinte örömrivalgással fogadták, de nemcsak itt, hanem másutt is egész Ázsiában, ahol ismét a korábbi feszült hangulat uralkodott, mert elviselhetetlen volt a római uzsorások és adószedők sanyargatása. (Máthé Elek fordítása)

VI. Mithridatész. A király i. e. 75-ben kibocsátott ezüst tetradrakhmonjának előoldala. Átmérője: 34 mm. Hátid repkénykoszorúval kereteit mezőben legelő szarvas, a Nap és a Hold jelképei é8 felirat: „Mithridatész Eupatór királyé". London, British Museum. Az éremkép az ekkor már idős uralkodót fiatalon, Nagy Sándort utánzó külsővel, romantikus lobogó hajfürtökkel és diadémmal mutatja be. Mithridatész, aki kitűnően értett a politikai propagandához, hol Nagy Sándor, hol Héraklész vagy Dionüszosz jelmezében lépett fel, mint a nagy és mitikus hódítók utódja, aki hivatott arra, hogy a görög világot Rómától megszabadítva a saját uralma alatt egyesítse.

TIGRANÉSZ

106

Armenia királya, uralkodott i. c. 9 5 — 5 6 Armenia, az. Akhaimenida-birodalom volt tartománya egyidőre a Szeleukida-birodalom uralma alá került. Mikor a Szeleukidák hatalma lehanyatlott, Armenia területén független államok jöttek létre, amelyeknek most már a parthus birodalommal szemben kellett önállóságukat védelmezniük. I. e. 95-ben a parthus király Tigranészt, akit túszként tartott magánál, Nagy Arménia trónjára ültette. Tigranész először fenntartotta vazallusi viszonyát a parthusokkal, de annál nagyobb erővel törekedett arra. hogy határait Nyugat felé tolja előre. Egyesítette Arménia országait, majd Kisázsia leigázására a pontoszi Mithridatósszel lépett szövetségre. Mialatt szövetségese a rómaiakkal harcolt, ő a parthus birodalomra támadt. Fényes győzelmeinek eredményekónt nemcsak azokat a területeket szerezte vissza, amelyeket trónra segítéséért kellett korábban átadnia, hanem bekebelezte a parthusok valamennyi, országával szomszédos tartományát. A békekötés után Tigranész felvette a királyok királya •címet. Miután Kelet felé biztosította magát, a római polgárháború zavarait felhasználva megszállta Szíriát. Ekkor állt hatalmának tetőfokán: Arrnéniát, Észak-Mezopotámiát és Kisázsia egy részét magába foglaló királysága a Kaspi-tengertől és a Fekete-tenger keleti végétől a szíriai és föníciai partokig terjedt. Mithridatósszel együtt megtámadta ós kifosztotta Kappadokiát, ahonnan több százezer embert hajtott el. Birodalmának középpontjában új fővárost alapított, Tigranokertát, s abban számos meghódított város lakóit telepítette le. Nagyhatalmi helyzetének a 3. mithridatészi háború vetett véget. A megvert Mithridatész hozzá menekült, ezért Lueullus 69-ben benyomult Arméniába, elfoglalta Tigranokertát, visszatelepítette a deportált lakosságot, ós Tigranészt legtöbb hódításától megfosztotta. A király megrendült helyzetét I I I . Phraatész arra használta fel, hogy a fellázadt armóniai trónörökös támogatása ürügyén hadjáratot indítson ellene. Midőn a parthus király visszavonult, a fiatal Tigranész a keleten parancsnokló Pompeiushoz fordult segítségért, aki benyomult Arméniába, és a belső zendülések miatt tehetetlen Tigranészre rákényszerítette a békeszerződést, amely Armóniát korábbi határai közé szorította és a rómaiak vazallusává tette (i. e. 66). Ettől kezdve Tigranész nem húzott többé ujjat a rómaiakkal, csak a parthusokkal vívott harcokat keleti határai védelmében. Arménia legjelentősebb királya, aki államát rövid időre Elő-Azsia egyik legnagyobb hatalmává tette, tehetséges és nagyvonalú politikus volt, de alapjában fejletlen országának belső összetartása nem volt elegendő ahhoz, hogy hódításait megszilárdíthassa. Plutarkhosz: Lueullus élete 21. - . . Bár reménységei kezdetben szerények voltak, több népet leigázott, a parthusok hatalmát jobban megtörte, mint előtte bárki, Mezopotámiát olyan görögökkel rakta meg, akiket arra kény szeritett, hogy Kilikiából és Kappadokiából áttelepedjenek. A sátorozó arabokat kimozdította megszokott földjükről, elvezetve a közelben telepitette le őket, hogy általuk a kereskedelem hasznához jusson. Több királyt személyes szolgálatára rendelt; négyen mintha csak futárai és fegyverhordozói lennének, amikor kilovagolt, rövid khitónban gyalog futottak mellette . . . (Máthé Elek fordítása) Cassius Dio:

Hómat történet

XXXVI,

52.

. . . midőn Pompeius az Araxészen átkelt és Artaxata közelébe érkezett, Tigranész átadta neki a várost és önként táborába ment . . . Pompeius egy lietort küldött elébe, és leszállíltatta őt a lóról, midőn a király lóháton akart a táborba lépni . . . De amikor (Pompeius) látta, hogy gyalogszerrel közeledik, ledobja királyi fejdiszét és a földre borul, hogy hódoljon előtte, megszánta; gyorsan felkelt, felemelte őt, fejére tette a diadémot, maga mellé ültette és bátorítólag szólt hozzá, többek között azt mondván, hogy nem Arménia királyságát vesztette cl, hanem a rómaiak barátságát szerezte meg . . .

Tigranész. A király i. e. 80 körül Antiokheiában kibocsátott ezüst tetradrakhmonjának előoldala. A hátoldalon Antiokheia Tükhéjének képe és felirat: „Tigranész királyé". Boston, Szépművészeti Múzeum, lelt. sz.: 1.5649. A hatalma teljében álló uralkodó fején diadém, perzsa tiara és ékköves korona, amelyet a Nap szimbóluma és két sas díszít. Az éremkép görög vésnöke Tigranészt méltóságteljes és szép arcú emberként mutatta be, akinek jellemét kiismerhetetlenné teszi a keleti despotákra jellemző szenvtelen kifejezés.

VERCINGETORIX a gallok vezére, i. e. 52 körül Abban, hogy Caesar néhány év alatt leigázhatta a mai Franciaország területét, igen nagy szerepe volt a kelta társadalom akkori állapotának, amelyre a törzsi partikularizmus volt a jellemző. Midőn az akcióegység rövid időre megvalósult, már késő volt; még így is nagy veszteségekbe és hatalmas erőfeszítésbe került az önmagukra eszmélő kelták felkelésének leverése; kis híján elveszett Kóma számára az egész hódítás eredménye. Gallia népeinek utolsó hősi harca Vercingetorix nevéhez fűződik. Az egység gondolatát ugyan maguk a Galliát egyetlen tartományba fogó rómaiak támasztották fel a keltákban, akiket dühös elkeseredésbe kergetett a hódítók kíméletlensége, mégsem válhatott volna az i. e. 52. év felkelése olyan fenyegetővé, ha nem áll élére egy tehetséges vezér, aki a helyi akciókat egységes stratégia szolgálatába igyekezett állítani. Vercingetorix az arvernusok vezető rétegéből származott, apja, Celtillus a törzs egykori királya volt. A fiatal kelta nemes roppant energiával és gyorsasággal fogott a futótűzként terjedő lázadás szervezéséhez. Nemcsak a saját, népe választotta királyává, hanem a szomszédos törzsek is vezérükként ismerték el, sőt a harcok folyamán — alig egy-két népcsoport kivételével — Gallia minden törzsét maga mögé tudta sorakoztatni. Jó időre védekezésre és kudarcok elszenvedésére kényszerítette Caesart azzal, hogy a nyílt csatát elkerülve állandóan fenyegette haderejével, megnehezítette az utánpótlását, és saját területeinek kíméletlen felégetésével fosztotta meg a rómaiakat a létlehetőségtől. Caesar óvatos taktikára kényszerült, míg a végül nyílt csatába bocsátkozó Vercingetorixra súlyos csapást mórt, úgyhogy az kénytelen volt Alesia erődítményébe zárkózni. Az erőd ostroma döntötte el Gallia sorsát. Caesar ostromgyűrűbe fogta a várat, s egyszeiTO harcolt Vercingetorix és a kívülről segítségére siető több százezres gall erők ellen. Midőn 15 km-es frontja mindkét irányban felmorzsolta a gall erőket, a tartalékokból kifogyott Vercingetorix megadta magát. Caesar Rómába küldte veszedelmes ellenfelét, akit. hat. éven át tartottak föld alatti börtönben, amíg fel nem vezették Caesar diadalmenetében, hogy aztán kivégezzék (i. e. 46).

Caesar: A gall háború VII. könyvéből (4) Mihelyt megtudták, liogy mi a szándéka, mindenki Jegyvert ragadott . . . Csapatot alakított belőlük, utána egymás után kereste Jel, hódította saját pártjára a törzsbelieket. Mindegyiket arra buzdította, hogy Jogjon Jegyvert a közös szabadságért . . . A Jővezérséget közmegegyezéssel rá ruházták. A vezéri hatalom birtokában aztán mindegyik törzstől túszokat követelt, megparancsolta, hogy küldjenek hozzá sürgősen bizonyos számú katonái, és megszabta, melyik törzs mennyi Jegyvert, és milyen határidőre tartozik otthon elkészíteni . . . A lankadatlan buzgalom kemény szigorral párosult benne: a vonakodókat kemény büntetéssel kényszeritette parancsai végrehajtására ... (lő) Vercingetorix tervét közmegegyezéssel jóváhagyták. Egyetlen nap lejorgása alatt több mint húsz biturix város égett porrá. És ugyanez ment végbe a többi törzs Jöldjén: itt is, ott is tűzvészek Jénye látszott. A lakosok nehéz szívvel viselték el a veszteségei, de vigaszul szolgált számukra az a tudat, hogy győzelmük már csaknem biztos, és utána majd visszaszerezhetik, ami odaveszett . . . (29) A vereségei azonban (mondotta Vercingetorix) rövidesen Jényes győzelmekkel teszi majd jóvá, és gondoskodni Jog, hogy azok a törzsek is csatlakozzanak hozzájuk, melyek pillanatnyilag a többi galltól eltérő véleményen vannak. Megvalósítja Gallia egységét, s ha Gallia egyszer összejog, a világ összes népe sem állhat neki ellen . . . (Szepessy Tibor fordítása)

Vercingetorix (í). L. Hostílíus Saserna, Caesar egyik pénzmestere által veretett ezüst denarius, i. e. 48 körül. Elöl gall vezér feje, nyakán Iáne, mögötte kelta pajzs. Hátul gall harci kocsi és a pénzmester névfelirata. London, British Museum Éremtára. Máig sem eldöntött kérdés, hogy a jellegzetes kelta férfifej a legyőzött nép megszemélyesítője, vagy az akkor rabságban tartott és a diadalmenetre váró vezér arcképe. Az utóbbi mellett szól a fej egyéni jellegén kívül az a körülmény, hogy Vercingetorix legyőzése Caesar egyik legnagyobb diadala volt.

POSZEIDÖNIOSZ görög filozófus, i. e. kb. 135 — 50

A szíriai A p u m é i b a n született, A t h é n b a n tanult, m a j d Rhodoszban telepedett le, elnyerte a város polgárjogát, részt vett politikai életében, és m i n t hírneves filozófus, rendkívül nagy hatást gyakorolt a világ minden tájáról hozzá zarándokoló tanítványaira. A késői köztársasági R ó m a vézető egyéniségei, írói és gondolkodói közül igen sokan személyesen is felkeresték, ós csaknem kivétel nélkül a hatása alá kerültek. Poszeidóniosz a sztoikus filozófia folytatójaként mestere, Panaitiosz után végbevitte a sztoa utolsó n a g y megújítását. A l a posan képzett és sokoldalú tudós volt, aki szóles körű földrajzi és néprajzi ismereteit nemcsak a korábbi irodalom feldolgozásából, hanem elsősorban utazásai során szerzett személyes tapasztalataiból merítette. Jóformán az egész ókori világot ismerte: szülőföldje Keleten volt, éveken át utazott a római birodalom nyugati provinciáiban és Afrikában, Görögországban tanult, Rhodoszon élt. A rhodosziak megbízásából követként járt R ó m á b a n . Az oikumenó fizikai ismerete nála a politikai viszonyok világos áttekintésével párosult. Második hazájául azt a R h o d o s z t választotta, amely az összes régi görög államok közül legtovább őrizte m e g függetlenségét ós tekintélyét, ugyanakkor azonban a legszorosabb kapcsolatban állt R ó m a vezető köreivel. Különösen jó viszonyban volt Pompeiusszal, akiről külön történeti k ö n y v e t is írt, de m á s előkelő római tanítványainak és barátainak révén is alaposan beláthatott a kor vezető embereinek gondolkodásmódjába. A R ó m a alatt egyesített ókori világnak ez a beható és sokoldalú ismerete tett-e képessé a kiváló filozófust arra, h o g y a hellenizmus utolsó századában ós a császárság kialakulásának küszöbén hatalmas szintézisben foglalja össze korának egész világkópét. 52 k ö n y v b ő l álló m ű v é b e n — Polübioszt f o l y t a t v a — i. e. 146-tól Sulláig írta meg R ó m a ós az ókori világ történetét. Az események egyetemes összefüggésének hirdetésével, a földrajzi tényezők fontosságának hangsúlyozásával és a néprajzi ismeretek alapos értékesítésével olyan grandiózus történeti koncepciót alkotott, a m e l y csaknem valamennyi utána következő ókori történész szemléletét meghatározta. H a t a l m a s munkásságában a természet és a kultúra minden ágát megtárgyalta és beillesztette filozófiai rendszerébe, amelynek alapelve a világegyetem egysége ós összefüggése volt. A filozófia kulcsának az etikát tartotta, amelyet azonban nem az elszigetelt egyén, hanem a politikai élet és a történelem problémájaként fogott fel, s úgy vélte, hogy az emberiség célja az őseredeti erkölcsösséghez való visszatérés. Poszeidóniosz univerzális világképe, mint. a görög filozófia utolsó n a g y megnyilvánulása, a római birodalom létrejöttének eszmei kifejezése volt.

Athénaiosz:

Deipnoszophisztai

IV,

151—153.

(151e) Poszeidóniosz, a sztoikus, történeti könyveiben sok nép szokásait és jellegzetességeit gyűjtötte össze, hogy alátámassza velük filozófiai nézeteit: „A kelták — mondja — a földön ülve fogyasztják el élelmüket, amelyet alacsony faasztalokra tesznek. Eledelük néhány kenyérből és sok húsból áll, amit parázson vagy nyárson sülnek meg. Nagyon tisztán esznek, de oroszlánétvággyal, két kézbe vesznek nagy darabokat és úgy harapják le a húst a csontokról . . . (152b) Ila többen étkeznek együtt, körben ülnek; de a leghatalmasabb, aki harci erénye vagy családi kapcsolatai miatt kiemelkedik a többiek közül, középen ül .. . mellette a vendéglátó . . . Fegyveresek állnak mögöttük hosszú pajzsukkal, testőreik pedig velük szemben körben foglalnak helyet és főnökeikkel együtt vesznek részt a lakomán . . ." (152f—153a) . . . a parthusokról szóló elbeszélésében mondja: „Azok, akik a ,király barátai' cimet viselik, nem a király mellett, hanem a földön ülnek, mig a király egy magas kereveten hever; kutya módjára azt eszik, amit a király odadob nekik; valami jelentéktelen ürüggyel gyakran elvonszolják őket alantas lakomájuktól, és vesszőkkel vagy csomós szíjjal addig korbácsolják, amíg vértől borítva a földre vetik magukat, úgy hódolva kínzójuknak, mintha jótevőjük lenne."

Poszeidóniosz. Kora császárkori márványmásolat egy i. e. 70 körül keletkezett bronz portrészobor után. Felirata: „Poszidóniosz". Magassága: 44 cm. Nápoly, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 6142. Az eredeti mű a későhellenisztikus és a korarómai portréfelfogás remek ötvözete volt. Formanyelve szigorú és egyszerű, kidolgozása kissé száraz, részleteinek rajza pontos és világos. Ez a késői görög klasszicizmus és a római verizmus találkozásából született stílus a nagy kutató és polihisztor józanságát hangsúlyozza. Arcának fegyelmezett komolysága a sztoikus morált testesíti meg, a figyelmes tekintet átható élessége pedig a világ rendjének összefüggéseit vizsgáló szellemi erőfeszítést fejezi ki.

109

CNAEUS POMPEIUS MAGNUS római hadvezér és államférfi, i. e. 1 0 6 — 4 8

Apja, a homályos származású Pompeius Strabo, a polgárháborúban Sulla oldalán harcolt, a fiatal Cnaeus Pompeius pedig saját költségén tartott fenn egy sereget Marius pártjának uralma alatt, s elsőnek állt az Itáliába visszatérő Sulla oldalára. Sikeres hadműveleteiért az imperátori címet és a Magnus jelzőt kapta, s a diktátor rábízta Szicília és Afrika megtisztítását Marius híveitől. A fiatal hadvezér Sulla halála után is a legfontosabb feladatokat kapta: Sertorius ellen harcolt Hispániában, majd befejezte a Spartacus-háborút Itáliában. Másodszor triumfált, elnyerte a consulságot (70), majd a néppárt megnyerésére Sulla egy sor intézkedését eltörölte. Viszonzásul néphatározattal rendkívüli hatalommal ruházták fel a kalózok ellen (67), akiket 3 hónap alatt gyökeresen kiirtott, majd rábízták a Mithridatész elleni háborút és a keleti tartományokat. Keleten 6 6 — 6 2 között legyőzte Mithridatészt, elfoglalta Szíriát és Palesztinát, egész sor várost alapított, és megteremtette R ó m a további keleti politikájának fő vonalait. Visszatérve újabb fényes diadalmenetet tartott, de a senatus — túlzott hatalmától tartva — elutasította javaslatait. Ezért Ceasarhoz és Crassushoz csatlakozott az első triumvirátus tagjaként. Ettől kezdve állandóan ingadozott Caesar és az optimaták között, míg végül Caesar iránti féltékenységből a senatus oldalára állt és a köztársaságpárti erők főparancsnokává lett. Haderőit Görögországba vonta vissza, s átmeneti sikerek után Pharszalosznál Caesartól döntő vereséget szenvedett; Egyiptomba menekült, ahol meggyilkolták. Pompeius kiváló hadvezér volt, noha fényes sikereinek nagy részét mások készítették elő. Kevésbé volt jó politikus: bár egyeduralomra törekedett, de határozatlansága és gátlásai sikertelenségre kárhoztatták. Jellemében a hiúság — N a g y Sándor utánzása — és a becsületesség keveredett, magatartása és modora igen vonzó, magánélete pedig kortársaihoz képest kifogástalan volt.

Plutarkhosz: Pompeius élete (1) . . . egyetlen római sem élvezett mindjárt pályája kezdetén nagyobb és gyorsabb népszerűséget, sem szerencséjével jobban együtt virágzót, sem még bukásában is jobban megmaradót, mint Pompeius. . . . ennek sok oka volt: józan életmódja, gyakorlottsága a fegyverforgatásban, szónoki képességének meggyőző ereje, jellemének megbízhatósága, jó modora a társas érintkezésben . . . (2) Arckifejezése is nagyban hozzásegítette ahhoz, hogy elnyerje a nép szeretetét, és rokonszen vet ébresztett, még mielőtt megszólalt volna. Személyének vonzó bájossága nemes méltósággal párosult, és a férfikor már ifjúsága virágjában is megcsillantotta jellemének tiszteletet parancsoló és királyi voltát. Hajának feltörekvő fürtjei és arcának vonzó, élénk tekintete bizonyos hasonlóságot árult el Alexandrosz király képmásaihoz . . . (45) Pompeius diadalmenete olyan nagy volt, hogy bár két napon át tartották, így sem jutott rá elegendő idő, . . . A menet elején vitték a táblákra felírva, hogy milyen népeken tartja diadalmenetét. Ezek a következők voltak: Pontosz, Armenia, Kappadókia, Paphlagónia, Média, Kolkhisz, Ibéria, Albania, Szíria, Kilikia, Mezopotámia, Fönícia, Palesztina, Júdea, Arábia és a szárazon és tengeren legyőzött egész kalózhatalom. Ez nem kevesebb mint ezer elfoglalt erődöt jelenteti és közel kilencszáz várost, nyolcszáz kalózhajót; és összesen harminckilenc város alapUását . . . Voltak azelőtt is olyanok, akiknek három diadalmenetük volt, de ő az elsőt Líbia, a másodikat Európa, s végül a harmadikat Ázsia felett tartotta, ily módon három diadalmenete szinte a Föld egész lakolt területét magába foglalta (Máthé Elek fordítása)

Pompeius Magnus. Rómából származó császárkori márványmásolat, amely valószínűleg az általa épített színházhoz csatlakozó tanácsteremben felállított leghíresebb szobra után készült. Magassága: 26 cm. Koppenhága, Ny CarlsbergGlyptotek, lelt. sz.: 733. A portré az ötvenes éveibe lépő államférfit i. e. 55 körül, dicsősége teljében örökítette meg. Az alkotó görög szobrász ragyogó jellemképet formált Pompeiusról, akinek közmondásos férfiszépsége ekkor már tűnőben volt. A homlok fölött ágaskodó alexandroszi fürtök romantikája különös ellentétben áll a hízásnak induló arc joviálisán józan kifejezésével.

MARCUS PORCIUS CATO római államférfi, i. e. 95 — 46

A köztársaság derekán élt nagy Cato (Cato maior) — ,,a censor" — dédunokája a római arisztokrácia legfelsőbb köreiből származott. 30 éves korában a quaestori hivatalt, 62-ben a néptribunusi, 54-ben pedig a praetori tisztet töltötte be. A legmagasabb polcra azonban nem jutott el, mert 51-ben történt consuli jelölése kudarccal végződött. Élénk közéleti tevékenysége során mindig ellenzéki magatartást tanúsított a hatalomért küzdő pártokkal ós az egyeduralomra törő politikusokkal szemben, soha nem kötött kompromisszumokat, ós semmilyen módon nem hagyta megvesztegetni magát. Ez nemcsak legendássá vált személyes becsületességének, hanem szilárd, de anakronisztikus politikai meggyőződésének is kifejezése volt. Az ifjabbik Cato (Cato minor) ugyanis — nagy ősének példáját követve — az alkotmányosköztársasági rendszernek, a senatus és a váltakozva hivatalba %'álasztott tisztviselők kormányzatának, a római vezető réteg „hagyományos" erkölcsi szilárdságának eltökélt híve volt egy olyan korszakban, amikor már nyilvánvalóvá vált az oligarchikus vezetés csődje és a birodalom kormányzatának a katonai diktatúra irányába való elkerülhetetlen fejlődése. Kérlelhetetlenül dacos magatartása ós rigorózus erkölcsi felfogása nagy tekintélyt biztosított ugyan számára, de végeredményben egyetlen párt gyakorlati tevékenységének sem kedvezett, mert inkább absztrakt elveket, mintsem a hajlékonyságot követelő reálpolitika céljait szolgálta. Amíg az alkotmányos eljárásokat formálisan még tiszteletben tartották, addig sikerrel lépett fel minden visszásság ellen, és kíméletlenül védelmezte a senatus tekintélyét; ő volt például, aki a leghatározottabban követelte a Catilina-féle összeesküvés szervezőinek kivégzését. Mindaddig szembeszállt Pompeiussal és Caesarral, amíg a triumvirátus tehetetlenségre nem kényszerítette. Pompeius ós Caesar nyílt összeütközésekor a senatus védelmezőjeként fellépő Pompeiust kezdte támogatni, s a polgárháborúban az ő táborában harcolt. Pompeius veresége után Afrikában csatlakozott a pompeianus erőkhöz, de a fővezérséget nem vállalta, hanem Utica városának parancsnokságával megelégedve igazságosan végezte feladatát. Caesar thapsusi győzelme után öngyilkos lett, s ezzel a köztársaság mártírjává vált, úgyhogy halálában szinte veszedelmesebb volt, mint életében. Caesar külön pamfletet írt ellene (Anticato). A republikánus érzelmű rómaiaknak évszázadokig mintaképe maradt.

Plutarkhosz: Cato minor élete (1) Mondják, hogy Cato kora gyermekkorától kezdve beszédében, arckifejezésével és gyermekkori szórakozásaiban is minden tekintetben hajlUhatatlan, rendíthetetlen és szilárd jellemet árult el . . . hízelgőkkel szemben• rideg és hozzáférhetetlen volt, de rnég erélyesebben szembeszállt azokkal, akik meg akarták félemlíteni. Nagyon nehéz volt megnevettetni, mert még mosolyt is csak nagy rikán lehetett arcára csalni. (-5) Szervezetét fárasztó lestgyakorlatokkal edzette, . . . útjait az év minden szakaszában gyalogosan, jármű nélkül tette meg. Vele tartó barátai lóháton utaztak, s Cato hol egyikhez, hol másikhoz csatlakozva elbeszélgetett, de 6 gyalogosan, azok pedig lóháton. (6) Általában Cato azon a véleményen volt, hogy korának szokásaival és erkölcseivel ellentétes irányt kell követnie, . . . Mikor látta, hogy a rikító vörös bíborszövetek divatja terjedt el, ő sötét színű ruhát hordott. (72) Mikor (Caesar) értesült haláláról, mondják, hogy csak ennyit mondott: „Ó, Cato, irigylem tőled halálodat, mint ahogyan te is irigyélted, hogy én mentsem meg életedet /" (Máthé Elek fordítása)

Cato minor. Bronz mellszobor a marokkói Volubilisből. Magassága: 49 cm. Felirata: „Cato". Egy i. e. I. sz. második 1'elében készült portré császárkori másolata. Rabat, Múzeum. Cato egyetlen fennmaradt portréjának mintaképe halála után keletkezhetett, mert Caesar korának részletező stílusával szemben a kezdődő klasszicizmus jegyeit viseli magán. Vonásainak hitelességéhez mégsem férhet kétség: a nagy puritán mogorvaságát kiválóan testesíti m e g .

1ll

I. JUBA Nuinidia királya, uralkodott i. e. 6 0 — 4 6

I I . Hiempsal király fia és utóda, Numidia utolsó független uralkodója. Numidia a Karthágótól nyugatra és délre fekvő afrikai terület volt, lakossága a nomadizáló és részben földművelő berberekből állt, akiket felületesen hatott át a pun civilizáció. Királyaik maguk is félig barbár fejedelmek voltak, akik életmódjukban a hellenisztikus uralkodók példáját követték ugyan, gondolkodásmódjukat azonban nem alakította át teljesen a karthágói—görög kultúra. Miután Karthágót római provinciává tették, de Észak-Afrika legnagyobb része még független maradt, Numidia ós más környező országok uralkodói nagyobb önállósághoz jutottak, s időnként fontos szerepet játszottak a római politikában. Juha (görögösen lobasz) trónörökösként apjával Rómában járt, s itt egy tárgyalás hevében Julius Caesar a szakállánál fogva ragadta meg őt. Ez a megaláztatás mély nyomokat hagyott a hercegben, aki haláláig ellenszenvvel viseltetett a rómaiakkal szemben. A polgárháborúban a senatus-párt oldalán állt, nemcsak Caesar elleni gyűlölete, hanem a Pompeiushoz fűződő vendégbarátsága miatt is. Midőn C. Scribonius Curio i. e. 49-ben partra szállt Afrikában, hogy Caesar megbízásából kiszorítsa onnan a pompeianus haderőt, Juba lovasságával sietett szövetségesei segítségére, ós megsemmisítő vereséget mért Curióra, akinek seregéből csak kevesen tudtak elmenekülni. Azokat a római katonákat, akik a pompeianus vezérnek, P. Attius Varusnak megadták magukat, Juba kíméletlenül kivégeztette. Midőn i. e. 4 7 — 4 6 - b a n Caesar személyesen vezette hadjáratát ellenfeleinek Afrikába gyűlt hadserege ellen, Juba ismét maga állt a köztáreaságiak segítségére küldött numida sereg élére, annak ellenére, hogy Bocchus, Mauretania királya betört országába. Minthogy a senatus-párti haderőt megosztották, Juba nem volt jelen Thapsusnál, mikor Caesar legyőzte Scipiót. Tikkor azután már végképp elveszettnek látta ügyét, ós az ellene forduló Caesar elől fővárosába, Zamaba akart menekülni, de bezárt kapukra talált, a miután más városok sem akarták befogadni, római vezértársával, M. Petreiusszal együtt öngyilkos lett. Az afrikai király, akit a rómaiak módfelett gőgösnek és ostobának tartottak, pallérozottságban aligha vehette fel a versenyt a köztársaság vezéreivel, gőgjét azonban talán helyesebb önérzetnek nevezni, közmondásos kegyetlensége pedig semmivel sem maradt el a római vezérekétől. Caesar: A polgárháborúról II, 44. (Curio veresége után) . . . csupán kevés katona és családapa szállt hajóra és érkezett meg . . . Szicíliába . . . A többi csapat éjnek idején centuriókat küldött követségbe Varushoz, és megadták magukat. Másnap Juba, meglátván a város előtt e katonák cohorsaü, kijelentette, hogy mind az ő zsákmánya, és nagy részüket felkoncoltatta, néhány válogatott embert pedig országába küldött. Varus pedig panaszkodott ugyan, hogy a király az 6 adott szavát megszegi, mégsem, mert ellenszegülni . . . (Ürögdi György fordítása) Ismeretlen szerző: Caesar afrikai háborúja, 57, 4 — 0. De Juba még ennél is gőgösebben viselkedett, nemcsak M. Aquiniusszal szemben, aki új ember volt és jelentéktelen szenátor, hanem Scipióval is, akinek családja, rangja és hivatalos tisztségei a legelsők közé tartoztak. Mert midőn Scipio a király megérkezése előtt a hadvezéri bíbor köpenyt viselte, úgy mondják, Juba ezt megtudva követelte, hogy ne hordjon olyan ruhát mint ő. Végül az történt, hogy Scipio fehér ruhát öltött, s teljesítette utasítását Juhának, ennek a leggőgösebb és legostobább embernek.

I. Juba. Cherchelben, a mauretaniai Caesareaban talált márványfej. Magassága: 36 cm. Párizs, Louvre, lelt. sz.: Ma 1885. A királyi diadémot viselő dús hajú és szakállú férfi képmását II. Juba királyi székhelyén találták. Minthogy a portré rendkívül hasonlít I. Juba éremképeire, és a rómaiak által említett bozontos hajzatot viseli, nem kétséges, hogy II. Juba atyját ábrázolja. A csigákba rendezett hatalmas hajzat és a zord kifejezés jól illik az ellenfeleiben és alattvalóiban egyaránt félelmet ébresztő barbár uralkodóról alkotott elképzelésünkhöz.

112

CAIUS JULIUS CAESAR római államférfi, i. e. 1 0 0 — 4 4

Arisztokrata családból származott; apja Marius sógora, anyja Aurelia volt. Családi kapcsolatai már eleve a néppárti politikusok közé vonzották, különösen attól kezdve, bogy 84-ben Cinna leányát, Corneliát vette feleségül. E m i a t t Sulla visszatérése után életveszedelembe került, de végül megmenekült a diktátor haragjától, és egy időre eltűnt Rómából. 73-ban kezdte meg Rómában politikai pályafutását: nagybátyja halála után pontifex és katonai tribunus, G8-ban quaestor, 65-ben aedilis curulis lett. 63-ban megválasztatta magát pontifex maximussá, ami élethosszig tartó igen tekintélyes tisztség volt. Caesarra és a korszak viszonyaira egyaránt jellemző, hogy a legfőbb papi tisztséget teljes vallástalansága ellenére megkapta és vállalta. A szokásos szenátori hivatalok megszerzése sorári egyre nyilvánvalóbbá váltak mérhetetlen politikai ambíciói és gátlástalansága az eszközök alkalmazásában. Óriási adósságokba verte magát, hogy fényes játékok rendezésével nyerje meg a választókat, pénzzavarából a milliomos Crassus és hispaniai helytartósága segítette ki. 60-ban elérte a consullá választást, de még mielőtt hivatalba lépett volna, kibékítette egymással R ó m a két leghatalmasabb emberét, Pompeiust és Crassust, és titkos szövetségre lépett velük (1. triumvirátus) annak érdekében, hogy semmi se történhessék hármójuk akarata ellenére. Consulsága alatt törvények és intézkedések egész sorát fogadtatta el: megvalósította Pompeius követeléseit, földet osztott, Crassusnak az adóbérlők kötelezettségeinek könnyítésével kedvezett, önmagának pedig 5 évre megszerezte Gallia helytartóságát. Ez jelentős katonai hatalommal ruházta fel őt, amit — később további évekre meghosszabbítva — egész Gallia meghódítására használt fel. Crassus halálával a triumvirátus felbomlott, a Caesar hatalmától megrettent senatus pedig Pompeiusban látta érdekei védelmezőjét. Midőn nyilvánvalóvá vált, hogy helytartói hivatalának lejártával alkotmányos úton nem tarthatja fenn hatalmát, 49 januárjában átlépte Gallia és Itália határát, R ó m a ellen vonult, s ezzel megkezdte a polgárháborút. Pompeiust Görögországban győzte le, de a pompeianus seregek elleni harcok egészen 45 márciusáig eltartottak. A mindenhol győző zseniális hadvezér néhány év alatt mint diktátor gyakorlatilag átformálta R ó m a politikai életét. Midőn a köztársaságpárti szenátorok összeesküvése 44. március idusán meggyilkolta, a senatus kénytelen volt minden intézkedését fenntartani, és már csak az maradt a kérdés, hogy ki lépjen örökébe. Caesarból az aktualizáló történetfelfogás egyrészt lelkiismeretlen zsarnokot, másrészt korát zseniálisan megelőző nagy államszervezőt faragott. A valóságban egyike volt a későköztársasági kor hatalomért harcoló politikusainak, akit rendkívüli tehetsége és felvilágosult éleslátása a római impérium igazi megalapozójává avatott. Mint író, a latin próza egyik legnagyobb mestere.

Plutarkhosz: Caesar élete (5) A pénzt pazarló módon szórta; sokan azt hitték, nagy áron vásárol meg pillanatig tartó hírnevet, holott a valóságban semmitmondó összegekért szerezte meg a legnagyobb helyet a világon . . . (16) Caesar különösképpen értett hozzá, hogy Jelkeltse katonái jóindulatát és ragaszkodását; még az olyan katonák is, akik más hadjáratokban nem tűntek ki társaik közül, legyözhetetlenül és ellenállhatatlanul rohantak minden vakmerőségbe, ha Caesar dicsőségéről volt szó . . . (17) . . . törékeny alkatú férfiú volt, bőre sima és fehér; gyakran fejfájás és epileptikus rohamok gyötörték. .. Gyenge egészségi állapotát nemhogy ürügyül használta volna a kényelmes, elpuhult életre, ellenkezőleg, a hadviselést tekintette a legkitűnőbb gyógymódnak . . . Többnyire tábori szekéren vagy székében aludt, és a pihenést csak erőgyűjtésre használta . . . Szeretett gyorsan utazni . . . E hadjárata közben lóhátról diktálta leveleit, sőt ilyenkor . . . két vagy több írnokot is foglalkoztatott . . . (Máthé Elek fordítása)

Julius Caesar. Flaminius Chilo pénzmester által kibocsátott ezüst denarius előoldala a dictator koszorús képmásával. Berlin, Állami Múzeumok, Éremtár, lelt. sz.: 74/1886. Caesar volt az első államférfi, akinek életében tették képmását római pénzre. Ez 44-ben történt, halálának évében, midőn élethosszig tartó diktátorrá választották, és ő a régi római királyok aranykoszorújával jelent meg a nyilvánosság előtt. Képmása a későköztársasági realisztikus portréstílus legjellegzetesebb példája. A háborúk és az idegölő küzdelmek viharaiban megviselt arc fölényes intelligenciát sugároz.

113

MARCUS TULLIUS CICERO római államférfi és író, i. e. 1 0 6 — 4 3

Arpinumban született; a lovagrendhez tartozó apjának legfőbb becsvágya volt fiainak elsőrendű nevelést és fényes karriert biztosítani. A fiatal Cicero a legjobb tanároknál, m a j d görögországi tanulmányútjain retorikában, filozófiában és kora irodalmi műveltségében széles körű és alapos képzettségre tett szert. Kivételes szónoki képességei mellett jórészt szellemi fölényének köszönhette, hogy nemesi ősök és összeköttetések nélkül, „ h o m o n o v u s " létére is sikerrel haladt előre a közéleti pályán. Hosszabb ideig törvényszéki szónokként működött, s hamarosan híressé vált. ragyogó beszédei és kényes ügyekben aratott sikerei révén. 75-ben quaestorrá, 69-ben aedilissé, 66-ban pedig praetorrá választották. Pályájának csúcspontját a consulatussal érte el (63), midőn egy politikai kalandor, Catilina, államcsínykísérletét energikusan elnyomta, s a bűnösöket kivégeztette. Különleges érdemeiért a senatus a „haza a t y j a " elnevezéssel tüntette ki. Minthogy azonban tevékenységével keresztezte Caesar és Crassus terveit, néhány évvel később — alkotmányos ürüggyel — a kihallgatás nélküli kivégzések miatt száműzték (58); visszahívását csak a triumvirek beleegyezésével sikerült elérnie. 53-ban augur, 51/50-ben Kilikia helytartója volt. A polgárháborúban Pompeius oldalára állt, de Pharszalosz után Caesar megkegyelmezett neki. A diktátor haláláig mint a „lojális senatusi ellenzék" képviselője, főként az irodalomnak élt, március idusát követően azonban újra a republikánus szenátorok élére állt, és élesen támadta A n t o n i u s t . Ez lett a veszte: a 2. triumvirátus megalakításakor Antonius rávette Octavianust, hogy őt is a proskribáltak listájára tegyék. Menekülés közben ölték meg. Cicero viharos politikai pályafutása alatt szüntelenül olvasott és írt, s a latin irodalom legnagyobb oeuvre-jét hagyta hátra. Mint író, a legnagyobbak közé tartozott: szellemes és szenvedélyes szónok, a latin próza utolérhetetlen mestere, átfogó műveltségű humanista, aki a görög kultúra szellemi fegyvertárát egyszer és mindenkorra a rómaiak kezébe adta.

Plutarkhosz: Cicero élete (13) Cicero mindenkinél világosabban megmutatta a rómaiaknak, hogy mennyire kellemessé teszi az ékesszólás a jó ügyet, és az igazság legyőzhetetlen, ha helyesen adják elő; hogy lelkiismeretes államférfiú a jó és nem a tetszetős ügy mellé áll, de beszédében a hasznos szavak bántó élét- elkerüli . . . (24) Ebben az időben Ciceróé volt a legnagyobb hatalom Rómában. Sajnos azonban sok ember szemében ellenszenvessé vált, nem ugyan rossz cselekedeteivel, hanem mert az emberek belefáradtak, hogy folyton hallgassák, mint magasztalja magát és kiváló tetteit . . . (36) (Kilikia helytartójaként:) nem fogadott el ajándékot még a királyoktól sem, sőt mentesítette a tartomány lakosait a lakomák rendezésének kötelezettsége alól . . . Házában nem tartott ajtónállót, és soha senki nem látta ágyban fekve. Már a kora reggeli órákban kinn állt vagy járkált háza előtt, és fogadta az üdvözlésére érkezőket. Mint mondják, soha senkit sem botoztatott meg, senkinek sem lépette le a ruháját; haragjában nem gyalázott senkit, és senkire sem mért megszégyenítő büntetést. . . (48) (Halála:) Cicero a futva közeledő Herenniust az ösvény kanyarulatában észrevette, s szólt a szolgáknak, tegyék le a hordszéket; majd mint szokása volt, állát bal kezével megfogva, szemtől szembe nézett hóhéraival. Arcát por lepte be, hosszúra nőtt haja összekuszálódott, tekintete meggyötört és szomorú volt. A körülállók közül legtöbben eltakarták arcukat, amikor Herennius megölte. A nyakát vágta el, amint a hordszékből kihajolt. (49) Sok évvel később . . . Caesar (Augustus) meglátogatta unokáját . . . A fiú Cicero egyik könyvét tartotta kezében, de megijedt nagyapjától és ruhája alá rejtette. Caesar észrevette, kivette a könyvet a fiú kezéből, és álltában csaknem végigolvasta. Azután ezekkel a szavakkal adta vissza: „Tudós ember volt, fiam, nagy tudós és nagy hazafi". (Máthé Elek fordítása)

Cicero. Márvány portréfej, kiegészített mellszobron. Augustus idejében készült másolat egy Cicero életének utolsó szakaszában keletkezett kitűnő képmás után. A fej magassága: 36 om. Róma, Museo Capitolino, lelt. sz.: 589. A görög mester a politikus-szónokot ragadta meg Ciceróban. Éber tekintete és szólásra nyíló ajka nagy vitázóra, imponáló méltósága a jó fellépésű és érdemeire büszke pártvezérre vall.

MARCUS JUNIUS BRUTUS római államférfi, i. e. 8 5 — 4 2 Plebeiusi eredetű előkelő család sarja. Apjának, M. Junius Brutusnak halála után Q. Servilius Caepio örökbe fogadta, ettől kezdve neve Q. Caepio Brutus volt. I. e. 58-ban Catót szolgálati útján Ciprusra kísérte, 53-ban quaestor volt Kilikiában. Bár Caesarnak volt lekötelezve, a polgárháború kitöréseikor — mint a legendás első consul állítólagos leszármazottja •és Cato elvbarátja — eltökélt köztársasági érzelmeitől vezettetve Pompeius oldalára állt. A pharszaloszi csata után Caesar nemcsak megbocsátott neki, hanem kifejezetten pártfogolta, s i. e. 46-ban az Alpokon inneni Gallia kormányzójává, 44-ben pedig praetor urbánussá tette. Brutust azonban Caesar kegyei sem tudták eltéríteni meggyőződésétől és elveitől, melyeket független jellemként ápolt magában. I. e. 46-ban elvált első feleségétől, és Catónak — a másik megrögzött köz társaságpárt inak — leányát, Porciát vette el. Az i. e. 44-ben szőtt •összeesküvésbe a kezdeményező Cassiusnak nehezen sikerült őt bevonnia, végül azonban nemcsak vezető embere lett az akciónak, hanem Caesar megölésében tevőlegesen is részt vett, ami a diktátort rendkívül megrendítette. ( „ T e is fiam, Brutus V") Caesar halála után pár hónapig úgy-ahogy sikerült fenntartani a merénylők ós a Caesar-hívek együttműködését. Brutus újabb hivatalt vállalt, de nemsokára jobbnak látta elhagyni R ó m á t és Görögországba távozott. I t t külön hadsereget szervezett, kisebb győzelmekkel megerősítette pozícióját, 43-ban a senatustól megkapta a macedóniai haderők főparancsnokságát, majd Cassiusszal együtt hatalmába kerítette az összes keleti tartomány főhatalmát. Ők ketten 42-ben szálltok szembe az Antonius és Octavianus vezette Caesar-párti haderővel. Brutus a végső vereséget hozó második philippi csata után öngyilkos lett. Kitűnő szónok, buzgó irodalmár és elvhű férfi volt, aki azonban a politika távlataiban nem ismerte ki magát. Ha reménytelen ügyért harcolt is, szándékának becsületességéhez nem férhetett kétség. Sok római még .a császárok alatt is vállalta a kockázatot, hogy képmását házában őrizze. Plutarkhosz: Brutus élete (1) Brutus . . . tanulmányokkal és filozófiai tanaival képezte jellemét, komoly és szelíd természetét gyakorlati célokra igyekezett irányítani, s úgy látszik, kitűnő tehetséggel rendelkezett minden szépre és jóra. (6) Mondják, hogy midőn Caesar első ízben hallotta Brutust beszélni, így szólt barátaihoz: „Nem tudom, mit akar ez a fiatalember, de mindazt, amit akar, nagyon akarja." Szilárd jelleme soha nem engedte, hogy bármiben is könnyen engedjen pusztán a kérő kedvéért, hanem, megfontolásból és szabad elhatározásból a jó cselekvésre törekedett . . . Azt szokta mondani, hogy akik semmit nem képesek megtagadni, rosszul élték le fiatal korukat. (8) Caesar ennek ellenére sem volt mentes a gyanakvástól és a Brutus ellen emelt vádaskodások hatásától, és egyfelől félt emelkedett lelkületétől, nagy tekintélyétől és barátaitól, másfelől bízott jellemében. Amikor első ízben jutottak tudomására olyan hírek, hogy Antonius és Dolabella forradalmai szít, azt mondta, 6 nem fél a jól táplált és hosszú hajú emberektől, csak azoktól a sápadtaktól és soványaktól, akiken Brutust és Cassiust értette . . . (Máthé Elek fordítása)

M. Junius Brutus. Görögországban, i. e. 43—42-ben, Brutus főparancsnoksága alatt és megbízásából Casca Longus által veretett aranypénz előoldala. A hátoldalon egy diadaljel. Felirata elöl: „Brutus imperátor", hátul: „Casca Longus". Átmérője: 19 mm. Berlin, Állami Múzeumok Éremtára. A babérkoszorúba foglalt Brutus-portré kétségtelenül egy görög mester remekműve volt, de •a Rómában ekkor uralkodó részletező és pontos hasonlóságra törekvő stílust követte. Brutus kevéssé gondozott, sűrű hajzatot és rövid szakállt visel a polgárháború kitörése miatti gyászának jeléül. Igen sovány arca szépnek egyáltalán nem mondható vonásain álmodozó hajlam és mindenre elszánt dac tükröződik. Két mésik éremportréja fiatalabb korában és szárazabb, azaz rómaiasabb felfogásban örökíti meg. Míg ezek valószínűleg egy korábbi portréját utánozták, a görögországi pénz életének utolsó hónapjaiban rögzítette külsejét, talán egy athéni szobor alapján.

115

VII. KLEOPATRA PHILOPATÖR Egyiptom királynője, uralkodott i. e. 5 1 — 3 0

XL Ptolemaiosz Aulétész király második leánya (szül. i. e. 69). A p j a halálakor, i. e. 61-ben lépett trónra öccsével, X I I I . Ptolemaiosszal együtt, kinek feleségéül szánták. E g y udvari összeesküvés megfosztotta hatalmától és száműzte, de ő felhasználta Caesar alexandriai tartózkodását, és 22 éves korában kedvese lett a római diktátornak, aki visszaültette a trónra és eltávolította riválisait. Kleopatra egy fiúval (Caesarion) ajándékozta meg Caesart és követte őt Rómába, ahol Caesar nagy becsben tartotta: aranyszobrot állított neki Venus Genetrix templomában. Caesar halála után visszatért Egyiptomba, de már néhány év múlva újra a római politika színpadára lépett. 41-ben Antonius magához rendelte Tarszoszba, s Kleopatra minden vonzóerejét és királynői ragyogását felhasználva hódolójává tette R ó m a akkor leghatalmasabb emberét. Antonius követte őt Alexandriába, majd néhány évi távollét után, midőn szakítása Oetavianusszal és a hagyományos római politikával egyre nyíltabbá vált, végképpen hozzá csatlakozott. Házasságukat Kleopatra egyre kevésbé leplezett dinasztikus hatalmi politika kiépítésére használta fel. Az ő befolyására Antonius hellenisztikus uralkodóként viselkedett, kettőjük gyermekeit leplezetlenül trónörökösként kezelte, és a rómaiak legnagyobb megbotránkozására úgy bánt a keleti tartományokkal, mint saját tulajdonával. Az actiumi vereség után Kleopatra kitartott Antonius mellett, s inkább a halált, mint, a győztes rabjaként való megaláztatást választotta. A Ptolemaiosz-dinaszt.ia utolsó tagja, s az ókori Egyiptom utolsó független uralkodója az antik világ egyik legérdekesebb egyénisége volt, aki napjainkig foglalkoztatja az utókor fantáziáját. N e m annyira szép, mint inkább vonzó, rendkívül okos és müveit asszony volt. Országában népszerűséget élvezett, nem utolsósorban azért, mert ő volt az egyetlen Ptolemaiosz, aki az egyiptomi nyelvet beszélte. Minden tettét hallatlan ambíció és uralomvágy irányította. E g y hanyatló ország velejéig romlott királyi udvarának mocsarából emelkedett a világhatalom küszöbéreNőiségének varázsa ehhez nem lett volna elegendő, ha nem párosul személyes bátorsággal' intelligenciával és ragyogó politikai tehetséggel.

Plutarkhosz: Antonius életrajza 27. Mondják, hogy Kleopatra szépsége önmagában nem volt olyan, amelynek párját nem lehelne találni, s nem is ezzel ejtette bámulatba azokat, akik látták, hanem a vele való együttlét közben egész lényéből ellenállhatatlan varázslat sugárzott, és szépségével párosult beszédmodorában, a vele való együttlétet belengő légkörben >:o!t valami ingerlő erő. Merő gyönyörűség volt hangját már csak hallani is, nyelvét olyan könnyedén használta, mint valami zeneszerszámot, és olyan nyelven beszélt, amelyen éppen akart, elannyira, hogy csak néhány barbár nép esetében volt szüksége tolmácsra; a hozzá intézett kérdésekre legtöbbször maga adta meg a feleletet, mindegy volt neki, kik a látogatói, etiópok, iroglodüták, héberek, arabok, szírek, médek vagy parthusok. Mondják, hogy még a felsoroltaknál is több nyelven beszélt, pedig királyi elődei még azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy megtanulják Egyiptom bennszülött lakosságának a nyelvét, sőt egyesek elfelejtettek még makedónul is.

VII. Kleopatra. Alexandriai bronzpénz előoldala. Átmérője: 2,6 cm. A hátoldalon a Ptolemaioszpénzek hagyományos szimbóluma, villámcsomón álló sas és felirat: „Kleopatra királynőé". Boston, Szépművészeti Múzeum, lelt. BZ.: 34.1400. A portré 30-as éveiben ábrázolja a királynőt, hatalma tetőpontján, érett asszonyként. Vonásaiban még felcsillan fiatal korának bája, de arcán már elsősorban a királynői fenség, fölényes értelem és a céltudatosság uralkodik. Kleopatra éremportréinak sorozatán — melyek híven mutatják arcának változását életének különböző szakaszaiban — különösen feltűnő az erős, de igen finoman metszett orr és a szájrész akaratossága. Fejét széles királyi szalag övezi. Az éremképek alapján vált lehetővé néhány szoborportré azonosítása, ezek azonban felirat hiányában csak feltételes érvényűek.

MARCUS ANTONIUS római államférfi, i. e. 8 2 — 3 0 M. Antonius Creticus fia, jeles szenátori famíliából származott, nagyapja a század elejének kiemelkedő politikusa ós szónoka volt, ő maga azonban inkább apjának kedélyes ós tékozló természetét örökölte. Polgári erényekben és szellemi képességekben nem túlságosan jeleskedett, fényes pályafutásához katonai képességei adtak alapot. Először lovassági parancsnokként Szíriában tüntette ki magát, Gabinius helytartósága alatt ( 5 7 — 5 5 ) , azután Caesar galliai vezérkarába került, s ettől kezdve a diktátor leghívebb emberei közé tartozott. 49ben néptribunusként igyekezett Caesar követeléseit keresztülvinni a senatusban, majd közvetlenül a polgárháború kitörése előtt csatlakozott vezéréhez, ós oldalán küzdött a harcokban. Pharszalosz után — mint a lovasság parancsnoka és a dictator helyettese — Caesar teljhatalmú megbízottja volt Itáliában, de azután botrányos életmódja miatt egy időre elvesztette annak bizalmát. Jó viszonyuk csak Caesar halálának évében állt helyre, amikor Antonius a második consul volt. Ez tette számára lehetővé, hogy március idusa után Caesar ügyének és pártjának élére állva, kezében tartsa a kezdeményezést. Oetavianus és a senatus szövetkezése egy időre menekülésre késztette, de azután Caesar örökösével és Lepidusszal egyezséget kötött (43) és a 2. triumvirátus erős emberekónt diadalra vitte a Caesar-gyilkosok elleni háborút (42). Philippi után Octavianusra hagyta Itáliát és a kellemetlen feladatokat, ő pedig a keleti tartományokat és a legnagyobb dicsőséggel kecsegtető parthus háborút választotta, amit azután csak fél sikerrel vitt véghez. Kleopátrával való viszonya és a hellenisztikus monarchiához való közeledése lassan eltávolította a római polit ikától, amit Oetavianus annál nagyobb eréllyel vett kézbe. Rövid kibékülés után (40) a két triumvir egyre jobban eltávolodott egymástól. Antonius feleségül vette Kleopátrát, neki és gyermekeiknek provinciákat adományozott, s ezzel nyíltan szakított Rómával. Az actiumi vereség után visszatért Egyiptomba, s Kleopatra hamis halálhírére öngyilkos lett. Antonius jó képességű hadvezér és imponáló egyéniség volt, impulzív ós meggondolatlan természete miatt azonban Oetavianus hűvös és okos következetességével szemben alulmaradt az egyeduralomért folytatott küzdelemben.

Plutarkhosz: Antonius élete (4) Előkelő megjelenésével tiszteletet keltett maga iránt; gondosan ápolt szakálla, boltozatos homloka és sasorra férfias jelleget adott arcának, némiképp Hercules szobraira és arcképére emlékeztetett; . . . amikor népesebb helyeken jelent meg, tunikáját felövezte, és mezítelenül hagyta combját; oldalán hatalmas kard csüngött, és vastag szövetből készült köpenyt hordott. Dicsekvése, tréfálkozása, társaságban való iddogálása, s az, hogy leült étkező katonáihoz, hogy a katonák asztalánál állva eveit, bár egyesek szemében útszélinek tűnt,katonái körében csodálatos népszerűséget szerzett neki . . . (9) . . . a jóravaló, józan polgárok, mint Cicero mondja, . . . felrótták neki fényes nappal is folytatott részegeskedéseit, túlzott pazarlását, örökös szeretkezéseit, s azt, hogy napközben vagy aludt, vagy hogy részegen járt-kelt mindenfelé, éjszakáit pedig hangos mulatozással töltötte színészek és cirkuszi bohócok társaságában . . . (17) . . . A menekülő Antoniust sok csapás érte, s ezek közt legnagyobb az éhínség volt. De természeténél fogva olyan ember volt, hogy ha balsorssal kellett megküzdenie, ez felébresztette benne- legjobb tulajdon ságait, s egyszerre derék és jóravaló férfiú lett belőle . . . (24) . . . Jellemében volt ugyanis valami együgyűség és nehéz felfogás; ha azonban észrevette az elkövetett hibákat, komolyan bánkódott miattuk, s ezt meg is vallotta azoknak, akik sérelmet szenvedtek. Volt benne nagyvonalúság is a hibák jóvátételében és a miattuk kirótt büntetésekben, bár úgy látszik, a mértéket inkább a kedvezésben, mint a fenyítésben lépte túl. Túlzott tréfálkozása és játékossága önmagában hordozta orvosszerét, mert megengedte, hogy akit kigúnyolt vagy megtréfált, a tréfát visszafizesse neki . . . (Máthé Elek fordítása)

M. Antonius. Kómában a két triumvir kibékülésének alkalmából kibocsátott aranypénz, elöl Antonius, hátul felesége Octavia, Oetavianus nővérének képével. Felirata: „M. Antonius imperátor triumvir rei publicae constituendae." I. e. 40 körül. Átmérője 18 mm. Berlin, Állami Múzeumok Éremtára. A 40. éve körüli Antonius élete és dicsősége teljében jelenik meg az éremképen. Jellegzetesen erős nyaka, atlétikus férfiassága és kedélyes önteltsége elárulja időlege? sikereinek és elkerülhetetlen bukásának személyes okait.

PUBLIUS VERGILIUS MARO római költő, i. e. 7 0 — 1 9 Az észak-itáliai Mantua mellett levő Andes faluban született egyszerű szülők gyermekeként. Apja fazekas vagy béresként kezdte, és szorgalmas munkával tett szert egy kis gazdaságra. Vergilius először Cremonában, majd Mediolanumban nevelkedett, végül Rómában fejezte be tanulmányait. A Philippi utáni idők veterán-telepítéseikor családi birtokát el akarták kobozni, és csak Octavianushoz közelálló pártfogóinak sikerült számára mentességet szerezniük. Attól kezdve, hogy Maecenas baráti köréhez csatlakozott, és Augustus hívévé vált, anyagi gondjai megszűntek, és már remekműveinek írása közben R ó m a legtöbbre tartott, nagy hírben álló, első számú költőjévé vált. Rövidre szabott életében rendkívüli gonddal három nagy verses müvet dolgozott ki: először a theokritoszi pásztorkölteményekre emlékeztető Ecíogákat, azután a hésziodoszi ihletésű Georgicát, majd az Aeneist. Mindhárom művét átszövi a béke után áhítozó itáliai kisemberek reménykedése az új aranykort ígérő augustusi kormányzatban. Míg az Eclogák ós a Georgiea csendes és idilli hangulatú világában a természet szépsége és a vidéki élet örömei képezik az alapmotívumot, az Aeneisben a költő R ó m a alapításának mitikus előtörténetét énekelte meg a homéroszi eposzokkal vetekedő, fennkölt és varázslatosan szép versekben. Vergilius nagyon szerény, gátlásosán visszahúzódó, egyszerű és tiszta életű ember volt. Többnyire Nápoly környékén élt és dolgozott. Rómába ritkán látogatott el, általában azért, hogy barátainak és pártfogóinak felolvasson készülő műveiből, melyeket állandóan tovább csiszolt. A Georgicán 7 évig, az Aeneisen 11 esztendeig dolgozott. E z t a remekművet nem tudta'befejezni, inert midőn 5.2 évesen görögországi útra indult, ingatag egészsége annyira megromlott, hogy Brundisiumba visszatérve meghalt. Végrendelkezésének végrehajtását — hogy a befejezetlen Aeneist semmisítsék meg — Augustus nagy szerencsénkre megakadályozta. Vergilius a latin nyelv legnagyobb mestere, a világirodalom halhatatlan géniusza.

Aelius Donatus:

Vergilius élete

(8) Nagy testű és termetű volt, sötétbarna színű, arca parasztos, egészsége változó, ugyanis többnyire a gyomrától, torkától meg a fejfájástól szenvedett, gyakran hányt vért .is. . . . (11) Ami életét egyébként illeti, köztudomású, hogy olyan tiszta tekintetű és jellemű volt, hogy Nápolyban a nép Partheniasznak (Szűziesnek) nevezte, és ha olykor Rómában, ahová igen ritkán ment csak, meglátták az utcán, az őt követők és mutogatok elől a legközelebbi házba menekült. (12) Mikor pedig Augustus valamelyik száműzöttnek a vagyonát felajánlotta neki, nem vette a lelkére, hogy elfogadja. (28) Bájjal és valami csodálatos csáberővel olvasott fel. (32) . . . csak sokkal később, mikor már az anyag feldolgozása be volt fejezve, olvasott fel neki (Augustusnak) három könyvet teljes egészében, . . . de ezt az Octaviára gyakorolt ismeretes hatással, aki, minthogy a felolvasásnál jelen volt, a fiáról szóló ama verssoroknál: „Te Marcellus leszel . . .", mint mondják, elájult, és csak üggyel-bajjal lehetett életre kelteni. (Ritoók Zsigmond tanítványainak fordítása) Vergilius: Georgiea II 513—522 Horgas ekéjével földjét ezalatt hasogatja, Így szolgálja hónát a paraszt, gondozva parányi Isteneit s a gulyát, meg a dolgos üszőket is évszám. Nyugta sosincs; esztendeje még dúskált a gyümölcsben, Most a juhok szaporodnak, vagy kévéi Cerésnek, Mert a barázda terem fölösen, föltelnek a csűrök. S fagy hava jön: sicyóni bogyót buggyant az olaj prés, Konda vidul makkon, csere most ad hangafa-szedret, Önti az ősz özönét a gyümölcsnek már, a magasban Fény-beragyogta tetőkön a fürt méz-sűrűre töpped. (Lakatos István fordítása) Vergilius. Márványportré; a költő halála évében készült, athéni mester kezétől származó eredetinek kiváló másolata. Magassága: 25 cm. Koppenhága, Ny Carlsberg Glyptotek, lelt. sz.: 3178. Bár V. Poulsen meghatározását sokan vitatják, mi mégis ezt a képmást mutatjuk be, mert különben csak néhány késői és bizonytalan arcvonású mozaik s éremkép áll rendelkezésünkre. Az újonnan meghatározott Vergilius-képmás belső tanúsága egyenértékű a külső bizonyítékokkal: a nagyszerű fejben a költő lényének legbenső vonásai tárulnak fel. A száj környéke mentes minden érzékiségtől, szelídségre, sőt félénkségre vall. Fent azonban, a gondolatokba mélyedt tépelődő homlok alatt, a magába néző szemek tekintete a kimondhatatlan szépség szavait kere3Ő műre irányul.

MARCUS VIPSANIUS AGRIPPA római államférfi ós hadvezér, i. e. 6 3 — 1 2 Dalmatiában élő, korábban jelentéktelen lovagi család sarja. Római tanulmányai során ismerkedett meg a vele egykorú fiatal Octavianusszal, akinek elválaszthatatlan barátja lett, s elkísérte Hispaniába, majd az illyricumi Apollóniába. Caesar halála után Octavianusszal együtt tért vissza Rómába, s a polgárháború éveiben az ő hadvezéreként harcolt a legfontosabb hadszíntereken, Philippinél, a perusiai háborúban, Sextus Pompeius ellen és Actiumnál. 43-ban néptribunus, 40-ben praetor urbánus, utána Gallia helytartója, 37-ben consul volt. Ekkor bízta meg Oetavianus a polgárháború további menetében döntő szerepet játszó hadiflottájának megszervezésével. Agrippa a Baiaeban épített új kikötőben összpontosított és kiképzett flottával azután sikerre vitte a Szicíliát és a tengereket addig kezében tartó Sextus Pompeius elleni háborút, majd az illyricumi harcokban irányította a flotta-manővereket. 33-ban aedilisként megkezdte Rómában a vízvezetékek és fürdők nagyszabású felújítását, majd az Antonius elleni végső harcra új hadihajókat építtetett. 31-ben Actiumnál az ő tengeri győzelme döntötte el az egyeduralomért folyó küzdelmet. Agrippára, aki a polgárháború 15 évének küzdelmeiben önzetlen barátként és a katonai győzelem igazi megszerzőjekónt állt Oetavianus mellett, valósággal záporoztak a kitüntetések. 28—27-ben másodszor ós harmadszor lett consul, Augustust hosszú távolléte alatt ő helyettesítette Rómában, majd átköltözött az uralkodó házába, harmadik házasságában a princeps leányát, Júliát kapta feleségül, s életének utolsó éveiben a legfőbb hatalomnak ugyanazokat a jogait birtokolta, mint maga Augustus. Bár Agrippa sohasem állította a saját személyét előtérbe, ekkor már egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a fiú leszármazott nélküli uralkodó utódjául van kiszemelve. (5 volt az uralkodó legfőbb támasza és hatalmának társa: ha Augustus távol volt, akkor képviselte Rómában, vagy pedig a birodalomnak azokon a pontjain végezte munkáját, ahol a legsúlyosabb problémák vártak megoldásra. Utoljára Pannoniába szólította az ott támadt feszültség, s az itt szerzett betegségbe halt bele Campaniában alig több mint 50 éves korában. Önéletrajza és az általa szerkesztett világtérképhez írt földrajzi kommentárja elveszett, nagyszabású építkezéseinek romjait is csak részben ismerjük. Júliától született gyermekei csak korai halálukig maradhattak a hatalom várományosai. Fennmaradt azonban az az évszázadokig szilárd kormányzat, amit mindvégig hűen szolgált barátjával együtt • épített. Becsületessége, szerénysége és rendíthetetlen hűsége párját ritkította egy olyan korszakban, amikor a kíméletlen hatalmi küzdelmekben a politikusok gátlástalanul cserélgették szövetségeseiket. Velleius Pater cuius 11. 79. Sextus Pompeiusnak mind hajóhada, mind hire napról napra növekedvén, Caesar (Oetavianus) elhatározta, hogy elvállalja az ellene való háború terhét. A hajók épitcse, katonaság s matróznép összeszedése, ezeknek a tengeri ütközetekbe s a fáradalmak elviselésébe való begyakorlása M. Agrippa vezetése alatt történt, ki egyéb erényei mellett lankadatlan buzgalommal, éberséggel s kitartással bírt; kitűnően tudott engedelmeskedni, de csak egynek, másokkal szemben parancsolni kívánt; a halogatás semmiben sem volt természete s az elhatározást nála azonnal tett követte. (Szölgyémy Ferenc fordítása)

M. Vipsanius Agrippa. Az T. sz.-ban készült márvány másolat egy i. e. 25 körül készült portrészobor után. Gabiiból, magassága: 46 cm. Párizs, Louvre, lelt. sz.: Ma 1208. Agrippa számos szoborportréjának másolatát az éremképek alapján sikerült meghatározni. Agrippa bőkezűen támogatta a művészeket, irodalmi tevékenységet is folytatott, elsősorban mégis a tettek embere, kiváló hadvezér é3 gyakorlatias férfi volt, aki egyes kortársi vélemények szerint nem volt mentes bizonyos erőszakosságtól. A görög mester kezétől származó kiváló portré elsősorban ezt a keménységet hangsúlyozta a bozontos szemöldököktől beárnyékolt szemek és az összeszorított ajkak kifejezésével, amely azonban nem tompítja, sőt kiemeli a férfi egyenes jellemét.

QUINTUS HORATIUS FLACCUS római költő, i. e. 65 — 8 Az apuliai Venusiában született alacsony sorú itáliai családból. Anyjáról nem tudunk semmit, apja felszabadított rabszolga volt, aki üzleti közvetítőként szerzett vagyonkájából vásárolta kis birtokát, s legfőbb törekvése volt fiának jobb sorba juttatása. A költő sokszor emlékezett hálával derék apjára, aki a helyi iskola helyett Rómába küldte tanulni fiát. Horatius ily módon az előkelő családok gyermekeivel azonos nevelésben részesült, sőt 20 éves kora körül magasabb tanulmányokra Athénba utazott. Gondtalan diákéveit a polgárháború szakította félbe: i. e. 44-ben csatlakozott Brutus seregéhez, s katonai tribunusként vett részt hadjáratában. Philippi után szárnyaszegetten tért vissza Rómába, ahol apja halálának és a birtok elkobzásának híre fogadta. Ekkor egy díjazásos állami írnoki hivatalt vásárolt, és — saját állítása szerint — az anyagi gondok késztették arra, hogy kiadásra szánt, verseket írjon. Irodalmi társaságba kerülve, bemutatták Maecenasnak, Augustus egyik legközelebbi segítőtársának, aki felfigyelt- tehetségére és 38-ban baráti körébe fogadta. Maecenas haláláig tartó barátságának és támogatásának révén a költő gondtalanul élhetett, és teljesen az alkotásnak szentelhette megát. Felváltva időzve ajándékba kapott kedves sabinumi birtokán és a fővárosban, megőrizte függetlenségét — nem fogadta el Augustus magántitkán állását —, de őszinte meggyőződéssel csatlakozott a princeps új kormányzatát támogató, a béke áldásait. és az új aranykor reménységét megéneklő költők táborához. Vergilius halála után R ó m a koronázatlan költőfejedelme lett, de még az uralkodó bizalmas körében is megtartotta véleményszabadságát, és kedvesen szerény önérzetét, amely olyannyira megkülönböztette minden idők udvari költőitől. Maecenas után pár hónappal hunyt el. Nemcsak Róma, hanem az egész világirodalom egyik legnagyobb lírai költője volt. Horatius: EpUl. I. 20, 19 — 25 (A könyvhöz szóló utóhang) Hogyha szelíd napfény figyelő füleket hoz elébed, mondd el, hogy szabadult rabszolga szülötte, szegény sors részese fészkemnél tollam, kijjebb terítettem., és amivel rangom kevesebb, pótoljad erényben. Kedvelnek főembereink békébe-csatába, apró testű vagyok, napbarnított, hamar őszüli, gyors haragú s éppoly gyorsan békülni kivánó. (Bede Anr.a fordítása) Horatius: Carm. III.

30. Áll ércnél maradandóbb művem, emelkedett emlékem, s magasabb, mint a királyi sír, és sem kapzsi vihar, sem dühös északi szél nem döntheti már földre, se számtalan évek hosszú sora, sem. rohanó idő. Meg nem halhatok én teljesen: elkerül téged, síri folyó, jobb felem; és nevem folyton fényesedik, míg Capitolium dombján megy föl a pap s véle a néma szűz. Mondják majdan, ahol zúg sebes Aufidus, s hol pór népe fölött Daunus uralkodott tikkadt földjein: én zengtem először, én lentről-jött s meredek csúcsra jutott, görög verset római lant húrjain . . . (Devecseri Gábor fordítása)

Quintilianus: Institutiones, X, 1, 96. A lírikusok közül Horatius majdnem az egyetlen költő. akit olvasni érdemes; stílusa koronként szárnyaló, teli gyönyörűséggel és bájjal, képei változatosak, kifejezései pedig merészek de sikerültek. (Szepessy Tibor fordítása) Horatius. A) Késő római ametiszt intaglio a költő mellképével. A fej mögött felirat: „Horat(ius)". Azelőtt a berlini Állami Múzeumokban őrizték, a második világháborúban elveszett. Á még későbbi kontorniáta-érmektől eltekintve az egyetlen művészi igényű és feliratos Horatius-kép, amely a költő egyszerű külsejét kora császárkori mintaképről vette.

Horatius: Carm. I, 9. Nézd a Soractét! nézd, magas orma hojy ragyog fehéren! roskad a hó alatt, és nyög az erdő, és a fagyban a folyamok vize mind beállott. Fűls hát, hadd oldja vad szigorát a tél, fűts jó keményen! s hozd ide kétfülű kancsódat és tölts bőkezűbben, óh Thaliarcus, a legjavából ! A többit bízd rá, bízd az egekre; ha legyűrték a tengerkavaró vihart, megint feláll a karcsú ciprus, s nem csikorognak a fák a kertben. Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és ne vesd meg, ne kerüld, barátom, a szerelem gyönyörét s a táncot, míg rá nem őszül ifjú fejedre a mogorva vénség! . . . (Szabó Lőrinc fordítása) Horatius: Carm. IV, 7. Futnak a hó hadai, jön vissza a fű a mezőkre, fákra a zöld haj, a lomb; újul a föld színe, és békén megapadva özönlik partjai közt a folyó. Gyönyörű húgaival körtáncát járni a tündér meztelen is meri már, s hogy ne felejtsd a halált, int folyton az ég, meg a perc, mely elviszi szép napodat. Tavaszi szél a fagyot, a tavaszt tovaűzi a tűnő nyár, s ha az almahozó ősz kiteríti gyümölcsei kincséi, újra betoppan lomha ködével a tél. Csakhogy az ég kárát folyton kijavítja a gyors hold; míg ha le buksz oda, hol régi halottak, apák, dús hősök várnak, örökre por leszel és üres árny. Tudjuk-e, adnak-e a mai naphoz az égiek újat, adnak-e holnapot isi Az nem jut csak a kapzsi utódra, amit magad élsz fel, le magad és feleid . . . (Szabó Lőrinc fordítása)

Horatius (?). B) Itáliából származó márványdombormű-töredék. Mugassága: 29 cm. Boston, Szépművészeti Múzeum, lelt. sz.: 00.311. Bár a reliefen nincs felirat, s így a meghatározás csak feltételes, a kerti heverőn elnyúló, középkorú férfi fejtípusa és attitűdje annyira illik Horatiushoz, hogy azonosítása igen vonzó mindenki számára, aki a költő alakját felidézni vágyik.

AUGUSTUS római császár, uralkodott i. e. 31 — i. sz. 14 Caius Octavius i. e. 63-ban lovagrendű családból született. Korán elhunyt apja Caesar unokahúgát vette feleségül, s a törvényes utód nélkül maradt diktátor i. e. 45-ben az ettől kezdve C. Julius Caesar Octavianusnak nevezett tehetséges ifjút fogadta örökbe. Örökbe fogadó apjának halálhíre az épeiroszi Apollóniában érte Octavianust. Rómába visszatérve nemcsak az örökséget vette át, hanem azonnal bekapcsolódott a hatalomért folyó harcba. Először nem válogatott az eszközökben: fegyveres erővel kényszerítette ki a consulságot; a 2. triumvirátus megalakítása után Antoniusszal és Lepidusszal együtt tömegestül tette feketelistára és irtatta ki a szenátorok és lovagok színe-javát, köztük Cicerót is; Philippi után ezrével űzte el földjeikről az itáliai birtokosokat, hogy az elbocsátott katonákat letelepíthesse. A Caesar-ellenes párt szétzúzása és az Antoniusszal való végső összeütközés közötti évtizedben azonban új politikát alakított ki: kiváló segítőtársaira támaszkodva a polgárháborúkból kivezető utat és az egyeduralom alkotmányos formáját kereste. Antonius keleti királykodásával szemben a régi római hagyományoknak és Itália vezető szerepének helyreállítását tette jelszavává. Aetiumi győzelme és Egyiptom elfoglalása után már a szétzilált köztársaság „helyreállításának" kész programjával lépett az egyeduralom birtokába. Látszatra meghagyta, sőt feltámasztotta a köztársaság rendjét, s csak a szokásos hivatalok és vitathatatlan tekintélye révén érvényesítette akaratát. Az állam első embereként (princeps) a döntő hatalmi tényezőket: a hadsereget, a fontos tartományokat és a kincstárat közvetlen ellenőrzése alatt tartotta. Reformjai általános támogatásra találtak, mert visszahozták a békét és rendet, s megszüntették az önkényt, a szabad rablást és a vérengzést. Az i. e. 27-ben Augustusnak elnevezett princeps nagy gondot fordított a római polgárság, az erkölcs és az eszmék megerősítésére. A legkiválóbb költőket ós művészeket a régi hagyományokra épülő új aranykor eszméinek szolgálatába állította. Politikai műve három évszázadra tartósnak bizonyult. E z t a rendkívüli államférfit, aki csaknem ötven éven át tartotta kezében az ókori világ sorsát, önfegyelem, józanság és tisztánlátás, a megfelelő munkatársak és eszközök kiválasztásának értékes adottsága jellemezte.

Suetonius:

Augustus

(79) Feltűnően szép, igen kecses volt az alakja életének minden szakaszában . . . Arckifejezése mindig nyugodt és derűs volt, akár beszélt, akár hallgatott . . . Ragyogó, világos szeme volt, jólesett neki, ha azt hitték, isteni erő lakozik benne, és örült, hogy akire erősen rászegezte nézését, az, mintha napfény vakítaná, lesütötte tekintetét . . . (99) Élete utolsó napján érdeklődött, vajon a róla szóló hírek nytigtalanságot. keltenek-e az utcán; tükröt kért, és megigazíttatta haját . . . Majd beengedte szobájába barátait, és azt kérdezte tőlük: nem gondolják-e, hogy Ő az élet komédiáját elég jól játszotta, s végül azt fűzte hozzá: Játékunk hogyha tetszett, hát tapsoljatok, És minket jókedvűen elbocsássátok. (Kis Ferencné fordítása) Augustus: Tetteiről szóló számadásából, 34. Hatodik és hetedik consulságom idején, miután a polgárháborúnak véget vetettem, a legfőbb hatalom közös egyetértéssel rám ruházott birtokában az állam ügyeinek intézését a magam hatalmából a senatus és a római nép kezébe tettem. Ezért az érdememért . . . Augustusnak neveztek és házam ajtófélfáját az egész nép nevében babérral díszítették . . . Ezután tekintély dolgában mindenkit felülmúltam, hatalmam viszont semmivel sem volt több, mint hivatalbeli társaimnak. (Borzsák István fordítása)

Augustus. Márványszobor Livia császárnő Róma környéki villájából. I. e. 20 körül. Magassága: 2,04 m. Róma, Vatikáni Múzeumok, lelt. sz.: 2290. Augustus nagyszámú portrészobra közül ez a legkiválóbb és legjellemzőbb alkotás, amely az uralkodót élete teljében, a hadsereghez intézett beszéd közben ábrázolja. Alakját emberfelettivé teszi a Juliusok isteni származására utaló Amor gyermek, a fenséges megjelenés és a díszpáncél reliefdísze, amely világuralmát és a parthusok fölötti diplomáciai győzelmét szimbolizálja. A szobor görög mestere az Augustus által kezdeményezett hivatalos birodalmi művészet e tipikus művében a józan realizmust klasszicizáló idealizmussal ötvözte: a császár alakjához Polükleítosz Dorüphoroszának kompozícióját használta fel.

121

LIVIA római császárnő, i. e. 5 8 — i . sz. 29

M. Livius Drusus G'Iaudianus és Alfídia leánya, ókori szokás szerint már 16 éves korában férjhez ment Tiberius Claudius Néróhoz. A polgárháborúban férje először Oetavianus ellen harcolt, s emiatt Livia vele menekült Szicíliába (i. e. 41). Később azonban annyira megtetszett az ifjú triumvirnak, hogy az rávette: váljon el férjétől ós legyen a felesége, annak ellenére, hogy Livia éppen második gyermekével volt terhes (i. e. 38). Liviát minden bizonnyal nemcsak a férfi, hanem a hatalom is vonzotta. Ez a kivételes asszony kemény jellemű ós számítóan okos egyéniség volt, méltó a birodalom első asszonyának szerepére. Augustus sokat adott véleményére, amelynek jelentősége úgy növekedett, ahogy az uralkodó régi belső munkatársait sorra elvesztette. Livia több mint ötven éven át volt, hü felesége a princepsnek, aki mindvégig szerette és becsülte, bár házasságukat nem kísérte gyermekáldás, Augustusnak pedig haláláig gondot okozott, az utódlás kérdése. Erre a problémára irányult Livia becsvágya ÍB: ha már nem adhatott urának gyermekeket, akkor a saját, első házasságából származó fiainak akarta biztosítani a császárságot. Elég okos volt azonban ahhoz, hogy férje életében ezt a vágyat alárendelje az ő más irányú akaratának, de minden befolyását latba vetette, hogy több ütódjelölt halála után Tiberius számára biztosítsa az uralkodó jóindulatát. Augustus végrendeletében kiemelkedő helyet juttatott Líviának, akit ezúttal felvett a Júliusok nemzetségébe és „Julia A u g u s t a " névvel ruházott fel. Tiberius, aki idős korában került hatalomra, kezdetben tisztelettel ós nagyrabecsüléssel viseltetett az agg anyacsászárnő iránt, akit sokan azzal gyanúsítottak, hogy része volt fia riválisainak halálában. Később azonban a hatalomhoz szokott matróna aktivitása miatt kapcsolatuk megromlott. Tiberius évekig nem érintkezett anyjával, kívánságait elutasította, sőt halálos ágyához és temetésére sem ment el. A 86 éves korában elhunyt nagyasszonyt csak jóval későbbi, Claudius alatt vették fel a megistenült uralkodó személyek sorába.

Velleius Paterculus: Római történet II, 75. Livia, az előkelő és bátor Drusus Claudianus leánya, származásra, szűzi tisztaságra s szépségre első a római nők közt, ki később Augustus felesége, majd midőn Augustus az istenek közé költözött, papnője s leánya volt, ezen Livia ekkor menekülvén Caesarnak, jövendő férjének fegyverei elől, karjaiban a kétéves Tiberius Caesart, a római birodalom mostani urát, szive alatt pedig ugyanazon Caesarnak jövendő fiát hordozván, rejtekutakon, a katonák fegyvereit elkerülvén, egyetlen kísérővel, hogy a futás könnyebben rejthető legyen, a tengerhez sietett s férjével, Néróval együtt Szicíliába hajózott. (Szölgyémy Ferenc fordítása) Suetonius: Tiberius élete 51. Livia egyszer kitartóan ostromolta (Tiberiust), hogy egy polgárjogot nyert embert vegyen fel a decuriák tagjai közé; Tiberius csak azzal a feltétellel volt hajlandó kívánságát teljesíteni, ha hozzájárul, hogy jegyzőkönyvbe vétesse: ezt a dolgot anyja csikarta ki tőle. Livia ettől nagy haragra gerjedt, előhozta a titkos kamrájából Augustus régi, hozzá címzett leveleit, melyekben Tiberius durva és összeférhetetlen természetéről esik szó, és felolvasta őket. Tiberius nagyon szívére vette, hogy anyja . . . szemére lobbantja e leveleket; . . . egész idő alatt (3 éven át) mindenesetre egyszer látta egyetlen napon, akkor is csak néhány órára csupán . . . (Kis Ferenc fordítása)

Livia. Egyiptomban előkerült márvány mellszobor, amelyet Augustus és Tiberius képmásával együtt találtak. Tiberius idejében készült. Magassága: 34 cm. Koppenhága, Ny Carlsberg Glyptotek, lelt. sz.: 1444. A portré mintaképe egy jóval előbb keletkezett hivatalos képmás volt, amely Liviát 30 éves kora körül örökítette meg, a későköztársaság idejében divatos hajviselettel. Az asszony szépsége különösen a nagy szemekben és az intelligenciát sugárzó vonásokban érvényesül, de a határozott orr és szájrész elárulja férfias karakterét.

II. JUBA

122

Mauretania királya, uralkodott i. e. 25 — i. sz. 23 I. Juba numidiai király fia, akit apja halála után kisgyermek korában vittek Rómába, és mutattak be Caesar diadalmenetében (i. e. 46). A foglyul ejtett és túszként tartott fejedelmi gyermekekkel együtt nevelték fel, úgyhogy az amúgyis intellektuális hajlamú Juba kitűnő műveltségre tett szert, megkapta a római polgárjogot, és barátja lett Oetavianusnak, akit elkísért hadjárataira. I. e. 29 körül Augustus visszahelyezte atyja trónjára, és néhány évvel később, midőn Numidiát bekebelezték Africa provinciába, cserébe Mauretania királyságát adományozta neki (i. e. 25). Első felesége Kleopatra Szeléné volt, Antonius és V I I . Kleopatra lánya, akivel együtt nevelkedett Rómáiban, másodszorra Glaphiirát, Arkhelaosz kappadokiai király lányát vette nőül. I I . Juba egyike volt a római birodalom hatórnienti országaiban uralkodó vazallus-királyoknak, akik a késői köztársaság és a korai császárkor idejében R ó m a kegyéből viselték a királyi diadémot. Juba csak egyszer kért római katonai segítséget a gaetuli nép lázadása miatt, különben békében kormányozta országát, melyet fiára, Ptolemaioszra hagyományozott. Juba nem uralkodóként, hanem mint tudós vált nevezetessé. Rendkívül művelt és sokoldalú humanista volt, aki minden eszközzel támogatta országának civilizálását. Fővárosát, a régi Iolt, Augustus tiszteletére Caesareának (ma Cherchell) keresztelte, és palotájában híres műgyűjteményt állított fel. Az ásatások során előkerült gazdag eaesareai leletanyag kiváló műalkotásainak jó része az ő gyűjtéséből származik. Igen termékeny író volt: a római, líbiai, arábiai és asszír történelem tárgyköréből több művet hagyott hátra. Fő munkája „Homoiotetesz" címmel a rómaiak és a többi népek szokásai közötti hasonlóságok leírását tartalmazta. A festészetről írt könyve művészetrajongásának egyik megnyilvánulása volt, a színházi művészetekről írt műve pedig a költészet, a zene és a színészet történetével foglalkozott. Munkái elvesztek, és csak a töredékek tanúsítják, hogy az ókori írók milyen sokat merítettek belőlük. Ezekből az idézetekből, valamint a Jubára vonatkozó irodalmi utalásokból i'igy látszik, hogy írásai nem voltak újszerűek és eredetiek, de valóságos kincsesbányául szolgáltak mindazoknak, akiknek történeti és kultúrtörténeti adatokra volt szükségük. Plutarkhosz: Caesar élete 55. . . . .4 diadalmenetben vitték Juhát, Juba fiát, aki még egészen kicsi gyermek volt; 5 volt a legszerencséfcbb valamennyi hadifogoly között, mert nem mint barbár numidiai nőtt fel, hanem nagy tudású görög történetíró lett belőle. Plutarkhosz: Sertorius élete 9. Tingé lakói közt elterjedt monda szerint Antaiosz halála után felesége, Tingé, Héraklésszal élt együtt; ebből a viszonyból született Szophax, aki az ország királya lett, és az általa alapított várost anyjáról nevezte, el .. . De ennek a történetnek eredete Juba tetszésének tulajdonítható, aki valamennyi király közt a legbuzgóbb művelője volt a történetírásnak, mert úgy mondják, hogy az ő ősei Diodórosz és Szophax leszármazottai voltak. (Máthé Elek fordítása)

II. Juba. Márványportré Caesareából. Párizs, Louvre, lelt. sz.: Ma 1886. A művészetpártoló király több fennmaradt képmása közül hat került elő Caesareában. Azonosításukat II. Juba éremkópei és a királyi diadém tették lehetővé. A sorozat legkiválóbb darabja idősebb korában mutatja be a 60. éve körül elhunyt uralkodót. Rövidre vágott haja és simára borotvált arca a római szokásokhoz való teljes alkalmazkodását tanúsítja. Vonásai elárulják afrikai származását, de apjától élesen elütően sokkal inkább irodalmár, mint uralkodó egyéniségére vallanak.

123

TIBERIUS római császár, uralkodott 14—37

Tiberius Claudius Nero i. e. 42-ben született a Claudiusok patríciusi nemzetségének sarjaként. Egészen kis gyermek tolt még, amikor anyja, Livia elvált férjétől, T. Claudius Nérótól; így Tiberius Oetavianus, a későbbi Augustus házában nőtt fel. Tiberius elsőrendű nevelést kapott, korán ós lelkiismeretesen töltötte be a szenátori ranglétra tisztségeit, kitűnően oldotta meg a rábízott kényes polgári és katonai feladatokat. Kiváló hadvezérnek bizonyult a keleti, majd az északi határokon általa vezetett háborúkban, melyekért a legmagasabb katonai kitüntetésekben részesült, és több diadalmenetet tartott. Az uralkodó környezetében azonban, annak ellenére, hogy sokszorosan bebizonyította rátermettségét, hosszú időn át háttérbe szorult, mert Augustus, aki különben sem nagyon kedvelte őt mogorva természete miatt, lányának és nővérének családjából szemelte ki leendő utódait. Bár Agrippa halála után annak özvegyét, luliát, a császár lányát kapta (második) feleségéül, és a legmagasabb hatalmi jogköröket nyerte el, néhány óv múlva mégis Rhodosz szigetére távozott önkéntes száműzetésbe (i. e. 6-tól i. sz. 2-ig). Ennek oka az utódlás körüli további mellőztetésen kívül főként feleségének botrányos életmódja volt. Miután luliát Augustus eltávolította R ó m á ból, és valamennyi trónörökösjelölt meghalt, Tiberius az uralkodó fogadott fiaként tért vissza a fővárosba. Ezután még újabb 10 évet töltött el az északi frontokon mint a pannóniai és germaniai háborúk főparancsnoka, amíg Augustus halála haza nem szólította. A katonai hatalmat azonnal kezébe vette, de a senatussal szemben rendkívül szerényen viselkedett, a princeps szerepót csak vonakodva vállalta, ós kínosan ügyelt az alkotmányos formákra. Kormányzatát egészében véve mintaszerűnek lehet nevezni: a senatusnak aktívszerepet biztosított, a jogszolgáltatás ós az államigazgatás gépezetét tökéletes rendben tartotta, takarékosságával nagyra növelte a kincstár vagyonát, a birodalom külpolitikai tekintélyét és hatalmát növelte. Személyes magatartását illetően azonban lassan elhatalmasodott rajta gyanakvó és emberkerülő természete, az a keserű undor, ami a túl sokat látott és átélt embert a császári R ó m a színjátékával szemben eltöltötte. 26-ban Capri szigetére költözött, több mint 10 éven át nem ment Rómába, s a távolból küldte utasításait — egyre gyakrabban felségsértési perekre, összeesküvők és dinasztikus riválisok kivégzésére is. Ebben az időben a szenátori rend több — köztársaságpárti — tagjával meglehetősen kíméletlenül járt el, s bevezette az utódainál igen gyakorivá váló vagyonelkobzások módszerét. Emiatt a római történetírók többsége alakját túlzóan, uralmát pedig igazságtalanul sötét színekkel festette le. Tiberiusban a kitűnő katona és lelkiismeretes uralkodó, valamint egy bensőleg meghasonlott emberkerülő egyesült.

Suetonius: Tiberius élete 6$. Nagy testű, nagy erejű ember volt, közepesnél magasabb termetű, széles vállú, a mellkasa domború . . . Arcbőre fehér, a haja hátul úgy lenőtt, hogy nyakszirtjét is elfedte . . . különösen nagy szemével . . . éjjel is, sötétben is látott . . . Járása közben nyakát mereven hátraszegte; arcának feszült kifejezése volt, s többnyire hallgatagon járt kelt; legközelebbi környezetéhez sem szólt, vagy ha igen, csak nagy ritkán . . . (Kis Ferenc fordítása)

Tiberius. Privernumban (Piperno) talált márvány portrészobor. Az uralkodó halála után készült a császárkultusz céljára. A portré mintaképe i. sz. 22 körül keletkezett. Magassága: 2,05 m, a fej mag.: 31 cm. Róma. Vatikáni Múzeumok, lelt. sz.: 1511. Tiberiusról több hivatalos portrétípust ismerünk, melyek életének különböző szakaszaiban örökítették meg, mégsem árulnak el sokat az öreg uralkodó külsejéről (jóval ötvenen túl lépett trónra!), mert az Augustus alatt bevezetett klasszicísztikus stílus idealizáló felfogásában készültek. Tiberius képmásainak legfontosabb vonásai: az áll felé keskenyedő fejforma, az erős és hajlott orr, a keményre zárt keskeny száj és a szemek borzongatóan hideg tekintete egy zárkózott, minden tettét mérlegre tevő, kifelé kemény, befelé megsebzett férfi jellemzői.

CLAUDIUS római császár, uralkodott 4 1 — 5 4 A galliai Lugdunumban született i. e. 10-ben. A p j a Drusus, Livia fiatalabb fia, anyja Antonia> Marcus Antonius és Oetavia lánya volt, tehát származása a római uraikodóházon belül elsőrendűnek számított. Idősebb testvérének, Germanicusnak kiváló képességeivel és uralkodásra termett egyéniségével szemben azonban teljesen háttérbe szorult, és — talán gyermekparalfzisböl eredő — betegeskedése miatt, annak korai halála után nem juttattak neki közéleti szerepet. Csak amikor unokaöccse, Caligula került hatalomra, kapott eonsuli rangot, de az ifjú császártól azután is inkább megaláztatásokban, semmint feladatokban részesült. 51 éves volt, midőn Caligulát meggyilkolták. „ N e m sokkal ezután az öldöklés zajától megrettenve fellopakodott a legközelebbi emeleti teraszra, és elrejtőzött az ajtó függönyszárnyai mögé. Ott lapult, mikor egy véletlenül arra rohanó közkatona meglátta a lábát, és hogy megtudja, ki az ott, erővel kiráncigálta rejtekhelyéből, majd felismerte, és a félelmében térdre hulló Claudiust — császárjaként köszöntötte." (Suetonius) A praetorianus gárda kónyszerítette a senatust császárként való elismerésére. N e m csoda, ha az életét mellőzöttségben és megaláztatásban eltöltött, a közéletből kirekesztett, intellektuális hajlamainak élő beteges Claudius különc természetével és az uralkodói szerephez sokszor méltatlan viselkedésével gyakran nevetség tárgyává vált az arisztokrácia köreiben és a történeti hagyományban is. Uralkodása azonban — különösen az első 10 esztendőben — minden tekintetben pozitív szándékú és eredményű volt. Alatta történt Britannia elfoglalása (43), Mauretania és Thracia provinciákká szervezése. Rendkívül aktívan és tudóskodó alapossággal foglalkozott a kormányzati és igazságszolgáltatási kérdésekkel; intézkedései, melyeket történeti szempontokkal és hosszas magyarázatokkal körítve fogalmazott meg, józanok és előrelátóak voltak. A birodalom népeinek békéjén ós egyesítésén munkálkodott, a politikai jogokat szélesebb körökre, sőt Itálián kívüli rétegekre is kiterjesztette. Emellett tovább foglalkozott történeti tanulmányaival és könyveinek írásával, új betűket vezetett be az ábécébe, régi intézményeket újított fel, ápolta a hagyományos római vallást. Szórakozottsága ós előrehaladott kora miatt azonban a döntések meghozatalában egyre nagyobb szerepet kaptak felszabadított rabszolgákból lett nagy hatalmú magántitkárai és több házasságának során túlzott befolyásra szert tett feleségei. Az utolsó császárnő, Agrippina, Claudius egyetlen fiával szemben a saját gyermekét, Nérót ismertette el örökösül az akaratgyenge uralkodóval, akit azután megmérgezett. Suetonius: Claudius élete (12) Szerény és egyszerű volt a magatartása, ha a maga méltóságának növeléséről volt szó . . . nem használta az ,,imperátor" előnevet, elutasította. a káprázatos kitüntetéseket, leánya mennyegzőjét és unokája születésnapját csendben, családi körben ünnepélte meg csupán . . . Hogy magembirtokain vasárnapokat tarthasson, arra a consuloktól kért engedélyt; a hatóságok hivatalos vizsgálatain a tanács egyszerű tagjaként gyakran vett részt. . . (3) Alakjában volt valami méltóság, akár állt, akár ült, leginkább mégis ha heverőjén pihent. Teste hatalmas és nem vézna, ősz haja és telt nyakszirtje megszépítette arcéit. Járás közben nem vált előnyére, hogy térde rogyadozott, . . . elcsúfította illetlen nevetése, még rútabb volt, ha haragudott, ilyenkor habzott a szája és folyt az orra, . . . amúgy is mindig remegő feje pedig minden mozdulatnál csak még inkább ide-oda járt. (31) Hajdan gyenge egészsége kiválóan helyreállt, mióta trónra lépett; csak a gyomorfájás kínozta annyira, hogy egyszer, mint mondta, már öngyilkosságra is gondolt. (Kiss Ferenc fordítása)

Claudius mint Juppiter. A latiumi Lanuviumban talált márványszobor. Magassága: 2,54 m. I. sz. közepe után. Róma, Vatikáni Múzeumok, lelt. sz.: 243. Claudiust halála után istenné avatták, ami alkalmat adott Senecának az „Apocolocynthosis" című gúnyirat megírására. A portrészobor a császárkultusz céljára készült. A fej különös és kissé groteszk ellentétben áll az isteni alakkal. Arcvonásai bizonyos idealizálással jellemzik egy törődött öregember szórakozott és tépelődően komoly egyéniségét.

DIOSZKORIDÉSZ római kori görög orvos, I. sz. közepe körül Latinos nevén Dioscorides Pedanius a kisázsiai Anazarboszban született. Claudius és Nero császárok alatt a római hadseregben teljesített katonaorvosi szolgálatot. Életéről ós személyéről ezenkívül úgyszólván semmit sem tudunk. Ő maga említi könyvében, hogy már kora ifjúságától kezdve érdekelték a gyógyszerekre és a különféle táplálékok és anyagok gyógyhatására vonatkozó kérdések. Hosszú utazásokat tett — nyilván jórészt katonatiszti minőségben — és kimerítően tanulmányozta a kérdés korábbi irodalmát, mielőtt megírta volna nagy munkáját (De materia medica, eredeti görög címén Peri hülész iatrikész), amelyben felsorolja a növényi ós állati eredetű gyógyszerek ós ásványi anyagok orvosi alkalmazásának lehetőségeit. Ebben az öt könyvből álló műben csaknem 600 növény és közel 1000 gyógyszer gyógyászati tulajdonságait tárgyalja, és kísérletet tesz arra, hogy azokat -— ma már erősen elavult — rendszerbe szedje. Munkájának legfőbb értéke, hogy pontos megfigyeléseken alapszik, és a kuruzslás babonáinak nem juttat benne szerepet. Dioszkoridész műve valamennyi korábbi pharmakológiai munkát túlhaladott, s megjelenésétől kezdve az egész középkoron át a modern tudomány kibontakozásáig nemcsak Európában, hanem Keleten is a gyógyszerészet, az orvostudomány és a botanika alapvető kézikönyve volt. Szerzője nem volt jó tollú író és az elméleti rendszertan sem volt erős oldala, de igazi gyakorlati szakemberként, becsületesen adta közre a megbízható adatokat. Ezzel a legszerencsésebben egyesítette a görög tudományos érdeklődést a római gyakorlatiassággal. Neve alatt később még számos hasonló tárgyú könyvet hoztak forgalomba, ezek közül a modern tudomány csak az egyszerű gyógyszerekről szóló két könyvből álló munkát ismeri még el Dioszkoridész hiteles művének.

Dioszkoridész. A De materia medica 500 körül készült bizánci kéziratát díszítő miniatúra. 3 7 x 3 0 cm. Bécs, Osztrák Nemzeti Könyvtár, lelt. sz.: 4.223. Res. Cod. Med. gr. 1, fol. 4. A díszes keretbe foglalt míniatúrán Dioszkoridész karosszékében ülve látható, amint kódexet vesz át Heureszisztől, a feltalálás perszonifikációjától. Az allegorikus nőalak egy kutyának nyújtja a mandragoragyökeret. A méregtől kimúló állat ábrázolása utalás a tudós szerző kísérleti módszereire. A képen Dioszkoridész sötét bőrű, tömött szakállú, erőteljes férfiként jelenik meg. Bár a korai császárkor általános divatja a simára borotvált arc volt, vannak példák arra, hogy néha a görögök és a tudós emberek ekkor is viseltek szakállt. Emiatt nehéz lenne eleve tagadni, hogy az ábrázolásnak valamilyen korábbi képmáson alapuló hiteles portrétartalma is volt. Minthogy korábbi Dioszkoridészportré nem maradt ránk, azzal a lehetőséggel is számolni kell, hogy a miniatúra festője képzelet után alkotott képet a napbarnított és filozófus külsejű katonaorvosról.

L. ANNAEUS SENECA

126

római államférfi ós író, i. e. 4—i. sz. 65 A hispaniai Cordubában élő gazdag lovagi család sarja; apja L. Seneca egy retorikai könyvvel örökítette meg nevét. Anyja, Helvia jó összeköttetésekkel rendelkező nővéréhez adta Rómába a gyermeket, akit a nagynéni neveltetett és segített pályájának kezdetén. Seneca műveltségének és fényes tehetségének köszönhette karrierjót. Mint törvényszéki szónok tűnt fel; sikere annyira felbőszítette Caligulát, hogy majdnem kivégeztette. Claudius trónralépte után érte a második súlyos megpróbáltatás: Messalina, a császár felesége koholt vád alapján Corsica szigetére száműzette. A száműzetésből azután Claudius második felesége, Agrippina szabadította meg, aki rá és Burrusra bízta fiának, Nérónak nevelését és praetori rangot szerzett neki. Seneca ezzel a császári udvar egyik legfontosabb emberévé vált, s feladatát olyan kitűnően látta el, hogy Nero trónralópése után a birodalom első miniszterének szerepét töltötte be. Elsősorban az ő működésének volt köszönhető, hogy Nero uralkodásának első évei áldásosak voltak a birodalomra. Bár egyre nagyobb nehézségei támadtak a fiatal uralkodó rossz természetének kibontakozása miatt, továbbra is ellátta kényes hivatalát, még olyan erkölcsi megalkuvások árán is, mint amilyen az Agrippina megöletésónek általa megfogalmazott igazolása volt. Burrus halála után, 70. éve felé tartva, felajánlotta a császárnak időközben szerzett óriási vagyonát, ós visszavonult a közélettől. Nero kegyesen bocsátotta el, de amikor a Piso-féle összeesküvés leleplezése után Seneeát is megyanúsították, minden bizonyítás nélkül elítélte, s rábízta halála módjának kiválasztását, eneca a császárkor egyik legkiválóbb írója volt. Sikerét és az utókorra gyakorolt rendkívüli hatását részben újszerű, kötetlen, de ugyanakkor patetikus stílusának, részben a műveiben igen hatásosan kifejtett sztoikus moralizálásnak köszönhette. A társadalmi élet kegyetlen farkastörvónyei között is megőrizhető belső szabadságra és emberségre vonatkozó feledhetetlen sorai évezredeken át támaszt és bátorítást nyújtottak olvasóinak. Életének és elveinek ellentmondásosságát a körülmények magyarázzák: annak, aki közéleti emberként élt a császári Rómában, megalkuvónak kellett lennie, ha nem akart mártírrá válni. Seneca nem vállalta az utóbbit, de ha módja volt rá, jóra használta befolyását, s bátor halálával bizonyította, hogy a legnehezebb órában is képes volt elveit valóra váltani.

f

Seneca: Levelek, 4. (5) Azon elmélkedj minden nap, hogyan tudnád ilthagyni nyugodt lélekkel ezt az életet, amelyhez sokan annyira ragaszkodnak, amelyet annyira szorongatnak, mint ahogy azok, akiket az áradó hegyi patak elragad, a bokorba és sziklákba kapaszkodnak. Legtöbben nyomorultul hánykolódnak a halálfélelem és az élet szenvedései közölt: élni sem, akarnak, s meghalni sem tudnak. (6) Tedd hát kellemessé életedet azzal, hogy nem aggódsz többet érte . . . semmilyen dolognak az elvesztése nem viselhető el könnyebben, mint azé, amelyet nem lehet visszakívánni, ha egyszer elvesztettük. (Sárosi György fordítása) Tacitus:

Annales XV,

64.

...Közben Seneca (erei felvágása után), mikor látta, milyen nehézkes és lassú a halál, megkérte Stalius Annalust, régi hűséges barátját, a kitűnő orvost, hozza cl a korábban beszerzett mérget . . . de amikor megkapta, hiába nyelte le: tagjai kihűltek és lestét már nem tudta átjárni a méreg hatosa. Végül is belépett a forró f ürdőbe, melyből meglocsolta a legközelebb álló szolgákat, hozzátéve, hogy ezt a folyadék-áldozatot a szabadító Juppiternek mutatja be. Aztán beljebb ment a fürdőbe, melynek gőze megfojtotta. Testét minden gyászszertartás nélkül égették el: ezt ő maga irta így elő végrendeletében, még mikor gazdagsága és hatalma teljében saját haláláról rendelkezett. (Vas István fordítása)

Seneca. Idős korában készült portréjának Rómában talált III. sz.-i herma másolata, amelyet egy Szókratész-hermával egyesítettek. A párosítás a két bölcs hasonló halála miatt történt. Felirata: „Seneca". Magassága: 28 cm. Berlin, Állami Múzeumok, lelt. sz.: 391. Seueea egyetlen ismert hiteles képmása az I. sz. 2. felének realisztikus modorában készült; társadalmi portré, amely inkább az előkelő és gazdag államférfinak a világ felé fordított arcát, mintsem lelkiismeretével küzdő belső énjét mutatja be.

NERO

127

római császár, uralkodott 5 4 — 6 8 A 37-ben született Nero Claudius Drusus Garmanicus Caesar anyja Agrippina minor, a p j a Cn. Domitius Ahenobarbus volt. Midőn Claudius császár feleségül vette Agrippinát, Nerot örökbe fogadta és a saját — korábbi házasságából való — leányát, Octaviát adta hozzá feleségül. Az uralomvágyó Agrippina főként azért törekedett férje halálára, hogy ezzel fia számára biztosítsa a trónt. Claudius halálakor a 17 éves Nero trónralépését örömmel és várakozással fogadták Rómában. E g y ideig úgy látszott, hogy a remények beteljesülnek, mert. az erős kezű Agrippina, Burrus a kemény katona és az okos Seneca irányítása alatt Nero kormányzata mérsékeltnek és jóindulatúnak, katonai és gazdasági vonatkozásban pedig eredményesnek mutatkozott. Kormányzatának vezető emberei s hadvezérei érdemeként uralkodásának első felében a birodalom határait kiterjesztették és megszilárdították; fejlődött a kereskedelem és gazdaságilag megerősödtek a tartományok. Az ifjú gyenge jellemét azonban hamarosan rossz irányba terelték az udvari intrikák. Midőn érezhetővé vált önállóságra való törekvése, környezetének tagjai egymás ellen fordították féltékenységét. Első áldozata Britannicus, Claudius fia volt, majd nagy tekintélyt élvező anyját ölette meg. Midőn e szörnyű tettét senki sem vetette szemére, zsarnoki hajlamai egyre féktelenebbé váltak. Excentrikus szokásai, romlott magánélete, énekesi és színészi fellépései a római hagyományok arculcsapását jelentették. Agrippina, m a j d Burrus halála után Nero egyre inkább az alantas elemek hatása alá került. K é t feleségét is megölte, s a visszavonult Seneca is áldozatul esett annak a balsikerű összeesküvésnek, amely Nérót kíméletlen vérengzésre és a senatusi rend legjobb képviselőinek kiirtására indította (65). Ettől kezdve kormányzása rémuralommá változott, amelynek éle elsősorban a vagyonosok és az arisztokrácia ellen irányult, amiért azután az ezeknek a köröknek a nézeteit kifejező történetírók alakját az utókor szemében még a valóságosnál sötétebbre színezték. Féktelen pazarlása a tartományokat is sújtotta. Az itáliaiakat és a hadsereget sértette görögországi utazása során megnyilvánult tüntető görögbarát magatartása. 68-ban három tartományi helytartó lázadt fel ellene, s midőn a cselekvésre képtelen uralkodót a testőrgárda is elhagyta, elmenekült Rómából, majd öngyilkos lett.

Suetonius:

Nero

öl—52.

Csaknem középtermetű volt, teste foltos és rossz illatú, haja hirtelenszőke, arca inkább szép, mint kellemes, szeme szürkéskék és igen gyenge; nyaka túl kövér, a hasa erősen kidomborodott, lábszára túl vékony, egészsége jó és tartós . . . Öltözködésében, egész tartásában oly szemérmetlen volt, hogy haját, melyet mindig soronként rendezett csigákba fésült, akhájai útján egészen vállig leeresztve hordta . . . A tudományokban, művészetekben jéirtasságra telt szert már gyermekkorában . . . Leginkéibb a költészet felé hajlott, szívesen és könnyedén faragott verset . . . A festészetben, és a szobrászatban is ért el nem is középszerű eredményt. (Kis Ferencné fordítása)

Nero. Szoborba illesztésre faragott márvány portréfej a római Palatínusról. Magassága: 32 cm. I. sz. 60 körül. Róma, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 583. Nero emlékét halála után hivatalosan megátkozták, ezért nagyon kevés szoborportréja maradt fenn, mivel a meglevőket eltávolították, utódai pedig nem állítottak újakat, mint az istenné avatott császárokról. Pénzeiről természetesen jól ismerjük vonásait és hivatalos képmásának változását, amely életének vége felé egyre inkább a hellenisztikus királyok heroikus külsejét közelítette meg. Legkiválóbb portréja, a palatinusi fej, még az alkotmányos uralkodó látszatát kelti, de puha arcvonásai mögött megmutatkozik kiszámíthatatlan és gátlástalan természete.

128

TÜANAI APOLLÖNIOSZ görög filozófus, I. sz. 2. fele

A kappadokiai Tüana városában született jómódú görög családból. Kisázsia nagyvárosaiban végezte a szokásos retorikai ós bölcseleti tanulmányokat, s azután mint „ s z o f i s t a " , azaz városról városra járó vándorfilozófus vált híressé. A moralizáló vándorbölcselök jellegzetes alakjai voltak a római császárkor szellemi életének. Többnyire valamelyik régebbi görög filozófiai irányzat korszerűsített és vulgarizált tanait hirdették, s elsősorban aktuális morális és világnézeti kérdésekkel foglalkoztak. Többségük a nagyvárosi tömegekhez, a nyomortól vagy létbizonytalanságtól fenyegetett rétegekhez fordult, és a fennálló rendet bírálta, illetve az élet igazságtalanságaitól való elfordulást, a szellemi és morális megújhodást, a lelkiismereti függetlenséget stb. hirdető tanokat terjesztett. Apollóniosz azzal vívta ki különleges hírnevét, hogy Püthagorasz tanításait újította fel. A legendássá vált régi bölcs életmódjának utánzójakónt nemcsak az állati tápláléktól és ruházattól való tartózkodást, tisztasági előírásait, hosszú időre vállalt önkéntes némaságát és más aszkétikus elveit valósította meg, hanem fellépett a véres áldozatok, a vérontás, az erőszak, továbbá a luxus és a jólétből fakadó immoralitás ellen. A legnagyobb hatást a püthagoreus tanok misztikus elemeinek felújításával és felfokozásával érte el. A lélekvándorlásnak, illetve a szent életű bölcsben megvalósuló isteni inkarnációnak hirdetésével a. kor legnépszerűbb vallásos áramlatának egyik vezető képviselőjévé vált. Püthagorasz mellett elsősorban az indiai bölcsekre hivatkozott, akiknek aszkétikus óletszentsége ós misztikus filozófiája gyakran emlegetett példája volt a görög-római világ morális és intellektuális üdvözülést tanító prófétáinak. Amennyire a későbbi legendás hagyomány alapján meg lehet ítélni, igen valószínű, hogy Apollóniosz bőven ólt a tömegek szemében leghatásosabb misztifikáció eszközeivel, a jóslással, gyógyítással, ördögűzéssel, s a különféle csodákkal is, bár meglehet, hogy ezeket jórészt csak utólag híresztelték róla. Annyi bizonyos, hogy amikor hírneve a I I — ü l . sz. fordulóján elérte tetőpontját, már valóságos félistennek, csodatevőnek és varázslónak számított. A könyvek egész sorát írták róla polemikus vagy apologetikus célzattal. Ezekben, mint például Philosztratosz hosszú életrajzában, melyet Julia D o m n a császárnő kérésére írt, azt bizonygatták, hogy Apollóniosz nem volt varázsló és semmi köze sem volt, a mágia mesterkedéseihez, vagy pedig ellenkezőleg, hogy mágus és a gonosz szellemek szövetségese volt. Különös ólt adott az Apollóniosz körüli vitáknak a kereszténységgel kapcsolatban megindult eszmei harc: egyesek Krisztus fölébe helyezték őt, mások Krisztust utánozó sarlatánnak mondották. Annyi bizonyos, hogy az Apollóniosz-legendák és az evangéliumi történetek igen sok motívuma rendkívül hasonlít egymáshoz.

Philosztratosz: Tüanai Apollóniosz élete

VIII, IS.

(Miután Apollóniosz megszabadult Domitianus Ítélőszéke elől) . . . Váratlanul és nagy erővel futotta be a hellén világot a hír, hogy a bölcs életben van és Olümpiába érkezeit. Először a híresztelés valótlannak látszott . . . de amikor érkezését megerősítették, soha semmiféle olümpiai játékra nem gyűlt össze olyan feszült várakozással Görögország, mint akkor az ő kedvéért . . . A kérdésekre pedig, hogyan menekült meg a zsarnok karmaiból, nem tartotta illőnek a dicsekvést, csupán annyit mondott, hogy megvédte magát a vádaktól és épségben távozott. Mégis, amikor többen megérkezvén Itáliából elhíresztelték, hogy mi is történt a törvényszéken, Hellasz magatartása vele szemben már közel állt a valóságos isteni tisztelethez . . .

Tüanai Apollóniosz. Rómában készült „kontorniáta-érem" a IV. sz.-ból. Felirata: „Apollonius Teaneus". Berlin, Állami Múzeumok Éremtára. A Severus-ház császárai Apollóniosznak szentélyeket építtettek és szobrokat emeltek, s tudunk görögországi szobrairól is. Ezek nyilván ideális képmások voltak, mint a propagandisztikus célú éremkép is, amely a hosszú szakállú és babérkoszorús bölcset szép és méltóságteljes férfiként ábrázolja.

129

VESPASIANUS római császár, uralkodott 6 9 — 7 9

Flavius Sabinus ós Vespasia Polla fia, Titus Flavius Vespasianus i. sz. 9-ben született a középitáliai Reatéban. A p j a homályos eredetű családból származott, de mint adóbérlő, jelentós vagyont szerzett. Vespasianus hosszú pályafutása során Caligula ós Claudius alatt érte el a legmagasabb rangokat. A szenátori hivatalokkal kapcsolatos tartományi missziókat lelkiismeretesen végezte el, britanniai hadműveleteiért triumfális kitüntetéseket kapott. Tagja volt Nero görögországi kíséretének, de majdnem vesztét okozta, hogy a császár fellépései alatt rendszerint elszunnyadt. 66 végén Nero mégis Őt bízta meg a júdeai felkelés leverésével. Vespasianus nagy haderőt vont össze, megszilárdította a katonaság fegyelmét, energikusan és 'eredményesen indította meg a hadműveleteket. Jeruzsálem elfoglalásának befejezését azonban fiára, Titusra bízta, mert a Nero halálét követő utódlási harcok során az alexandriai csapatok őt kiáltották ki császárrá, a midőn ehhez a júdeai seregek is csatlakoztak, Vespasianus belement a küzdelembe. Csapatait Itáliába küldte, ő maga Egyiptomba ment, hogy Róma fő gabonaforrását a maga számára biztosítsa. Vitellius halála után a senatus császárnak ismsrte el. Vespasianus legfőbb céljának a polgárháborúkban szétzilálódott államrend msgszilárdítását é3 a birodalom anyagi helyezetének rendbehozatalát tekintette. A fia által befejezett zsidó háborút követő fényes triumphus után teljes békét teremtve, energikus rendszabályokkal gondoskodott az államháztartás szükségleteiről, melyeknek összegét 40 milliárd se3tertiusban jelölte meg. Az új adók bevezetése és a régiek felemelése nem volt ugyan népszerű cselekedet, de végül is a köz javát szolgálta, Vespasianust pedig jobban érdekelték a realitások, mint a külsőséges vagy hangulati tényezők. A megtizedelt senatust Italia és a tartományok egészséges elemeivel töltötte fel, mindenfelé serkentette a romanizációt és támogatta a városi fejlődést. Az új jövedelmekből bőkezűen költött közhasznú ós reprezentatív építkezésekre, megerősítette és kiterjesztette a határokat, s így újonnan alapított dinasztiájára egy mindenképpen megszilárdított és virágzó államot hagyott hátra. Vespasianus józan, gyakorlatias és pózolástól mentes egyénisége új ós egészséges légkört teremtett az excentrikus önkényuralkodók után. Suetonius: Vespasianus élete (12) Alacsony származásából sohasem csinált titkot, gyakran még büszkélkedett is vele . . . Semmiféle külső díszre nem vágyott; diadalmenete napján, belefáradva a szertartás vonlatottságába, unalmába, nem tudta elhallgatni, hogy „úgy kell neki, ha volt olyan balga, hogy öregségére diadalmenetre vágyakozott, hiszen ezzel sem ősei nevének nem tartozott, sem maga nem remélt ilyesmit soha". (20) Arányos alkatú ember volt, keze, lába izmos, erős, arckifejezése mintha mindig erőlködne . . . (22) Vacsoránál, de más alkalmakkor is, mindig jókedvűen, tréfálkozva intézett el ügyeket. Nagy érzéke volt a tréfához, de annyira vonzódott annak durva, mocskos fajtájához, hogy még a trágár szavaktól sem tartózkodott. . . (23) Titus, a fia, egyszer szemére vetette, hogy még a vizelés megadóztatását is kieszelte; Vespasianus erre Titus orra alá dugta az első befizetésből származó pénzdarabot, s közben azt tudakolta, „bántja-e a szaga", Titus tagadó válaszára azt mondta: „Pedig látod, ez vizeletből való." Követek jelentették neki, hogy elhatározták, közpénzből, nagy költséggel, óriás szobrot emelnek neki; Vespasianus eléjük tartotta tenyerét, homorítva, és felszólította őket, hogy tegyék bele most azonnal a pénzt, itt az alap készen . . . Betegsége első rohamánál megjegyezte: „Ó jaj, azt hiszem, isten lesz belőlem." (Kis Ferencné fordítása)

Vespasianus. Szoborba illesztésre készült márványfej 78/79-ből, a császár életének utolsó évéből. Koppenhága, Ny Carlsberg Glyptotek, lelt. sz.: 2585. A későköztársaaági realizmust felújító józan és szókimondó portréstílusban készült ragyogó alkotás a 70 éves Vespasianus egyik legjellemzőbb képmása. Vonásaiból gazdag élettapasztalaton és józan észen alapuló okosság, egyenes, szókimondó természet és közvetlen, joviális emberség olvasható ki.

130

PÁL apostol, I. sz.

Az evangéliumi kánonba tartozó és a I I . sz.-ban keletkezett „Apostolok cselekedetei" cíinti könyv elbeszélése szerint a kisázsiai Tarszosz városában született Paulus, eredeti nevén Saul, jómódú, hellenizált zsidó családból származott. A család római polgárjoggal rendelkezett, de híven megtartotta vallásának előírásait. Paulus a legszigorúbb zsidó irányzat, a farizeizmus híve volt, s így először a keresztény közösségek zsidó üldözőinek sorába állt. Am amikor Jeruzsálemből Damaszkuszba tartott, hogy az ottani keresztények ellen is harcba szálljon, útközben égi fényt látott és szózatot hallott, ami rendkívüli hatással volt, rá: üldözőből a kereszténység legbuzgóbb hirdetőjévé vált. Minthogy nem tartozott azok közé, akik Jézus működésének szemtanúi voltak, először el kellett fogadtatnia elhivatottságát az első jeruzsálemi keresztény közösséggel. Mikor ez megtörtént, szembeszállt a konzervatív palesztinai Jézus-hi vőkkel, akik a kereszténységet csak a zsidó valláson belüli irányzatnak tekintették, ellenezték a pogányok csatlakozását, vagy legalábbis azt követelték, hogy minden keresztény fogadja el az ószövetségi törvényt és annak minden terhes előírását. Paulus ezzel szemben azt vallotta, hogy lehet és kell hirdetni az új hitet minden nép fiai között, és nem a régi törvények betűje a fontos, hanem a hit Jézusban éB a megváltásban, amelyhez mindenki előtt nyitva áll az út. Amikor hosszú térítőútjai során, bejá,rva.Szíria, Kisázsia, Görögország városait, és legelőször mindenütt a zsinagógák közösségeihez fordulva azt tapasztalta, hogy a zsidók kisebb megértéssel fogadják igéjét, mint a pogányok, egyre határozottabban fordult el vallásának ortodox köreitől, és egyre nyíltabban hirdette, hogy az ő hivatása a pogányok és a „ n é p e k " megtérítése, Jézus pedig nem egy néphez, hanem az egész világhoz szólt. A legradikálisabb kritika Pál létezését is kétségbe vonja, a neki tulajdonított levelek keletkezését pedig a I I . sz. első felére teszi, s több szerzőnek tulajdonítja. A valószínűség amellett szól, hogy Paulus, mint sok hozzá hasonló keresztény térítő, valóságos személy volt, akit azonban az idők folyamán mint, a legjelentősebb apostolok egyikét, legendás alakká formáltak. Hozzá kapcsolták a kereszténység kialakulásának legdöntőbb mozzanatát: a Jézus-messianizmus kilépését a zsidóság és a zsinagógák köréből a római birodalom népeinek tarka, de hasonló problémáktól gyötört közösségébe. Az „Apostolok cselekedetei" történeti hitelességének kérdésétől függetlenül is bizonyos, hogy Pál rendkívül karekterisztikus és lebilincselő alakja a korai kereszténység történetének. Az evangéliumi iratokban megrajzolt személye, valamint a Pál-levelek legszebb és legerőteljesebb részletei felmérhetetlen hatást gyakoroltak sok évszázadon át az európai népek gondolkodására.

Apostolok cselekedetei 17, 21—28. Az athéniek pedig . . . semmi másban nem- valának foglalatosak, mint valami újságnak beszélésében és hallgatásában. Előállván pedig Pál az Areopágusnak közepette, mondta: Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőknek látlak titeket. Mert mikor bejárám és szemlélem a ti szentélyeiteket, találkozám egy oltárral is, melyre ez vala ráirva: Ismeretlen Istennek. Akit azért ti nem ismerve tiszteltek, azt hirdetem én nektek. Az Isten, aki teremtette a világot . . . kézzel csinált templomokban nem lakik . . . És az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész szintén . . . Hogy keressék az Urat . . . jóllehet bizony nincs messze egyikőnktől sem: mert ő benne élünk, mozgunk és vagyunk; miképen a ti költőitek közül is mondották némelyek: mert az 6 nemzetsége is vagyunk. (Káróli Gáspár fordítása)

Pál apostol. Mozaik ruellkóp a ravennai S. Andrea templomban. VI. sz. Midőn a kereszténység a római állam elismert, majd uralkodó vallásává vált, és az egyház szolgálatába állította a művészeteket, ineg kellett teremtenie a saját hőseinek portréit. Mint korábban a görögök és rómaiak, úgy a keresztények ÍB képzeleti portrékat alkottak az evangélium alakjairól s azokról a szentekről, akiknek egykorú képe nem létezett. Pál apostol legkorábbi ábrázolásai arra vallanak, hogy őt a görög filozófus-portrék felhasználásával — valószínűleg elsősorban Khrüszipposz ábrázolásához hasonlóan — kopasz, hajlott öregemberként képzelték el. A ravennai mozaikban még él ez a hagyomány, de már látszik a megszépítő törekvés is. Megmaradt a gyér haj, de háttérbe szorultak az idős kor vonásai, s a nemes arcvonások, főként a rendkívül nagy szemek szuggesztivitása vált uralkodóvá.

131

DECEBALUS a dákok királya, I. sz. második folo

A mai Románia területének ókori lakói, a dákok sokáig egymástól független törzsek szervezetében éltek. A keltákkal és különösen a Fekete-tenger melléki görög városokkal való érintkezés hatására meggyorsult társadalmi fejlődésük, növekedett a törzsfők vagyona és hatalma, s létrejöttek a feltételei annak, hogy a legerősebb törzsi vezetők központi fejedelemség megteremtésére gondoljanak. Először az i. e. I. sz. közepe, táján sikerült egy Burebista nevű fejedelemnek a dákokat a maga uralma alatt egyesítenie, s így olyan számottevő hatalomra tett szert, hogy rövid időre jelentős birodalmat szervezett. Ez az államalakulat azonban Burebista halála után ismét részeire bomlott. Csak egy évszázad múlva kovácsolt össze újra egységes és erős dák államot Decebalus, az igen tehetséges és széles látókörű fejedelem, a dákok utolsó királya. Felismerve, hogy királysága tartósságát csak a korábbi állapotoknál fejlettebb civilizáció ós a törzsi önállóságot, gyengítő városiasodás biztosíthatja, kaput nyitott a római kereskedelem és kultúrhatás előtt. Mikor azonban terjeszkedni kezdett, és szomszédait is hatalma alá akarta kényszeríteni, óhatatlanul a római érdekszférába ütközött. Először Domitianus uralkodása alatt került nyílt ellentétbe Kómával. 85—8(!-ban betört Moesia tartományba, két római hadsereget is legyőzött, de azután ő szenvedett vereséget. A békeszerződésben elismerte R ó m a főhatalmát, amiért évi pénzadományban részesült. Kliens-királyi helyzetét azonban csak erőgyűjtési lehetőségnek tekintette, nagyarányú erődépítkezésbe kezdett, és újabb támadást készített elő. Az ellenségeskedés Traianus császár trónraléptekor tört ki, és hamarosan a dákokra végzetes háborúkhoz vezetett. Traianus 101—102-ben személyesen vezette a Decebalus elleni hadjáratot és elfoglalta a Kárpátokon kívüli dák területeket. Decebalus békét kért és teljes megbánást színlelt. N e m nyugodott azonban bele területeinek elvesztésébe, hamarosan megszegte a békefeltételeket, és újra ellenséges magatartást tanúsított. Traianus ekkor a dák kérdés végleges megoldását határozta el. 105-ben még nagyobb erővel vonult fel, és már nem volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni Deeebalussal. Véres harcok során nyomult előre a hősiesen védekező dákok hegyvidékein, elfoglalta erődjeiket és döntő vereséget mért a király hadseregére. A menekülő Deeebalust a római lovasság vette üldözőbe, s a király reménytelen helyzetében öngyilkos lett. Levágott fejét Traianus diadalmenetére R ó m á b a vitték. Mesés kincseit egy áruló nyomravezetésével találták meg egy folyó medrébe rejtve. Országát Dacia néven római provinciává szervezték. Decebalus bátor volt és ravasz, a fölényes római haditechnikával szemben ügyesen alkalmazta a nyílt csatát kerülő harcmodort, de tragikus tévedésbe esett, midőn azt gondolta, hogy felveheti a harcot az ereje teljében levő birodalommal: királyságával együtt népe szabadságát is elvesztette.

Dio Cassius: Római történelem LXVJI, G. Ebben az időben a rómaiak igen súlyos háborúba keveredtek a dákokkal, akiknek királya ez időben Decebalus volt. Ez az ember igen agyafúrt volt a hadtudományban ugyanúgy, mint alkalmazásában; tudta, mikor kell támadni, eltalálta, mikor kell visszavonulni; csapdák alkotója, csaták mestere; és nemcsak a győzelmet tudta jól kihasználni, hanem a vereség következményeit is el tudta hárítani. Ezért hosszú időn át a rómaiakhoz méltó ellenfélnek bizonyult.

Decebalus. A király feje Traianus római diadaloszlopának egyik jelenetéről, amelyen Decebalus egy hegyek között vívott csatában az erdő fái közül irányítja harcosait. A Traianus-oszlop hosszú dombormű-szalagján sokszor ábrázolták a dákok királyát, aki nemcsak vezérszerepéről, hanem övéi közül kiemelkedő megjelenéséről is felismerhető. A dombormű mesterei a dákokat, bár gyakran kegyetlen és alattomos, de bátor és kemény harcosoknak mutatták be, a király alakjában pedig a nagy ellenfelet éreztették. Arcvonásait azonban inkább a dákokra általában jellemző típus kiemelkedő példájaként, mintsem portrészerűen mutatták be.

MARCUS ULPIUS TRAIANUS római ^sászár, uralkodott 9 8 — 1 1 7 A hispaniai Italicában született 53-ban,, egy Itáliából oda telepedett családból. Apja, M. Ulpius magas tisztségeket ért el, s az ifjú Traianus katonai tribunusként szolgált mellette, midőn Szíriában volt helytartó. Traianus mint tehetséges ember ós kitűnő katonatiszt gyorsan megszerezte a legmagasabb hivatalokhoz vezető tisztségeket; Hispaniában és Germaniában parancsnokolt és 91-ben lett consul. Felső-Germánia kormányzójakónt értesült arról, hogy Domitianus meggyilkolása után a senatus által császárrá választott agg Nerva őt fiává és örökösévé fogadta (97). Már a következő esztendőben az elhunyt Nerva helyére lépett. Első dolga volt a katonai fegyelem megszilárdítása és a senatus iránti tiszteletének kifejezése. Traianus az I. sz.-i császárok többségének önkényuralma után ismét visszatért a principatus „alkotmányos" formájához. Megőrizte a senatussal való együttes kormányzás látszatát, kedvezményeket biztosított a római polgárok számára, csökkentette az adóterheket, helyreállította a jogrendet, mérsékelt szigorral és igen körültekintően kormányzott, s ezzel kiérdemelte az „optimus princepS" (legjobb uralkodó) elnevezést. Uralkodásának polgári erényeivel csak katonai teljesítményei vetekedtek. A dunai provinciákat veszélyeztető dák fejedelemség megtörésére és az értékes bányákkal rendelkező Dacia meghódítására két hadjáratot vezetett, s győzelmével — melyet a római fórumának diadaloszlopán örökítettek meg — jelentősen növelte az európai tartományokat ( 1 0 1 — 1 0 7 ) . Ezután a Kelet felé fordította figyelmét, s Arabia Petraea annektálása után maga állt a parthusok elleni hadjárat élére. Elsőnek Arméniát foglalta el (114), majd benyomult Mezopotámiába, ós azt sorozatos győzelmekkel meghódította. E z t a területet azonban már nem volt módjában konszolidálni, mert a zsidók általános felkelése miatt hazaindult, és Kisázsiában meghalt. Uralkodása alatt érte el a római birodalom legnagyobb kiterjedését. A római polgárság egészével egyetértésben kormányzó uralkodó osztatlan tekintélyt és megbecsülést élvezett. Egyszerű és fegyelmezett életmódja, a római erényeket valóságosan megtestesítő egyénisége valamennyi császár közül magasan kiemelte alakját. Traianus leveleiből Plinius Secundus helytartóhoz (82) Kedves Secundusom, nem kellett volna annyit bíbelődni azzal az üggyel, melyben úgy vélted, hozzám kell fordulnod tanácsért. Amúgy is jól ismered véleményemet: nem az emberek megfélemlítése és rettegése és nem is felségsértési perek árán igyekszem nevemnek tekintélyt szerezni. Hagyd abba hát a vizsgálatot, melyet akkor sem engedélyeznék, ha más példák netán mellette szólnának is . . . (Szepessy Tibor fordítása) (97) Secundusom! Helyesen jártál el amaz egyének ügyeinek kivizsgálásában, akik ellen azt a vádat emelték előtted, hogy keresztények. Mert általánosságban nem is lehet megfogalmazni valami meghatározott szabályt. Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket, büntetendők; de úgy, hogy az, aki nem. vallja magát'kereszténynek, és ezt kézzelfoghatóan bizonyítja, azaz áldozatot mutat be isteneinknek — bár gyanús a mxiltja —, megbánása alapján bocsánatot nyerjen. Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügyben sem szabad helyt adni, mert ez a leggyalázatosabb módszer és semmiképpen sem méltó korunkhoz. (Borzsák István fordítása)

Traianus. A) Rómában'kibocsátott bronz sestertius előoldala a császár mellképével. A hátoldalon a Duna és Dacia perszonifikációja. A hosszú feliratban a senatus ajánlja fel a pénzt az „optimus princepsnek". 107 körül. Berlin, Állami Múzeumok Éremtára.

\

Cassius

Vio LXVIII,

0 — 7.

Traianus kitűnt igazságosságával, férfiasságával és szokásainak egyszerűségével. Erős szervezetű volt, lévén negyvenkét éves, midőn uralkodni kezdett, úgyhogy minden vállalkozásban csaknem ugyanannyit fáradozott, mint mások; szellemi képességeinek teljében állt, és így mentes volt mind a fiatalság meggondolatlanságától, mind az idős kor nehézkességétől. Nem irigyelt és nem öletett meg senkit, hanem kivétel nélkül minden derék embert tisztelt és dicsért, ezért aztán nem akadt, aki rettegte vagy gyűlölte volna. A vádaskodásoknak alig szentelt figyelmet és nem volt rabja a haragnak. Nem tört mások vagyonára, és ellene volt az igazságtalan kivégzéseknek. A háborúkra és a béke müveire egyaránt hatalmas összegeket költött. Midőn igen sok sürgős javítást végeztetett az utakon, a kikötőkön és a középületeken, c munkálatok miatt senkinek a vérét nem szipolyozta ki. Olyan fennkölt gondolkodású és bőkezű volt. hogy midőn megnagyobbíttalta és megszépíttette a cirkuszt, amely helyenként beomlott, csak azt íratta rá, hogy a római néphez méltóvá tette. Inkább kívánta, hogy e tetteiért szeressék, mintsem hogy tiszteljék. A néppel barátságosan viselkedett, a senatusszal pedig méltósággal érintkezett, így aztán mindenki sezrette, és az ellenségen kívül senki sem félt tőle. Ugyanúgy részt vett mások vadászatain és lakomáin, mint munkáikban, terveikben és tréfáikban. Gyakorta vett fel kocsijába három személyt is, meglátogatta a polgárok házát, néha egyetlen testőr nélkül is, hogy vendégként töltse olt az időt. Beszédéből ítélve nem rendelkezett a műveltség igazán magas fokával, de annak lényegét ismerte és alkalmazta. Nem volt egyetlen olyan kiváló képesség sem, amely hiányzott volna belőle.

Traianus. B) Traianus Dacia hódolatát fogadja. Dombormű a beneventumi Traianus-diadalív attikáján. Márvány. I. s?. 114. A leírásokból tudjuk, hogy Traianus magas, méltóságteljes és tekintélyes férfi volt, korán megőszült hajjal. Számtalan ábrázolásán a császár katonásan kemény vonásait tekintetének nyájaasága enyhíti. Arcának legjellemzőbb részletei az erős szemöldök, a kiasé mélyen ülő szemek, az összeszorított száj és az orrtőtől a száj széléig húzódó erős redők. Traianus portréinak stílusa új irányzatot képvisel a római művészetben: a flaviusi korszak részletező festőiségével szemben egyszerű és nagyvonalú formák kerültek előtérbe — világos utalás ez az augustusi principatus eszméjének felújítására.

APOLLODÓROSZ római építész, működése: I I . sz. első fele A római művészet történetéből általában hiányoznak a nagy mesterek nevei, annál nagyobb számban maradtak fenn az iparos szinten dolgozó kismesterek szignatúrái. Ez a paradox helyzet csak azzal magyarázható, hogy a nagy építészeti ós szobrászati művek készíttetői, — a császárok, a főtisztviselők és előkelőségek —, akik nemcsak az alkotások tárgyát és célját, hanem többnyire részleteit is meghatározták, a római felfogás szerint inkább számítottak alkotónak, mint az anonimitásba szorult „kivitelezők". A ritka kivételek között találjuk R ó m a és az egész ókor egyik legnagyobb építészét, a damaszkuszi származású Apollodóroszt. Bár személyéről és életéről szinte semmit sem tudunk, nyilvánvaló, hogy nevének fennmaradását nemcsak rendkívüli műveinek, hanem társadalmi helyzetének is köszönhette. Minden jel arra vall ugyanis, hogy a. szíriai származású görög mérnök mint az uralkodó legfontosabb katonai és állami építkezéseinek megvalósítója, Traianus császár közvetlen környezetéhez és segítőtársaihoz tartozott, s ezt a magas pozícióját Hadrianus alatt is megőrizte, amíg kegyvesztetté nem vált. Apollodórosz elsősorban mérnök-építész volt, amit fennmaradt szakkönyve az ostromgépekről, valamint Traianus daciai hadjáratán betöltött hadmérnökparancsnoki tiszte bizonyít. Mérnöki tudása és szervezőtehetsége nagy építészeti alkotásainak újszerűségében és tökéletes egységében megnyilatkozó zseniális művészi adottságokkal párosult, olyannyira, hogy sokan e müvek szobrászati díszítésének koncepcióját is az 6 érdemének tartják. Legfontosabb alkotásai: a több mint egy km hosszúságú Duna-híd és a hozzá vezető út a Vaskapunál, R ó m á b a n egy színház, egy circus és Traianus thermái, s főként a nagyszerű Traianus-forum, amelynek oszlopán oly nagy szerepet kaptak a daciai hadjáratok műszaki munkálatainak ábrázolásai. A Traianus-forum utolérhetetlen reprezentatív téregyütteséhez csatlakozó hatalmas vásárcsarnok Apollodórosz fölényes tudását mutatja a gyakorlati rendeltetésű építkezésben. Valószínűleg ő tervezte az új ostiai kikötőt, ós Hadrianus építkezéseinek egy részét, pl. a Pantheont.

Cassius Dio: Római történet LXIX.

i

4.

Hadrianus azt az Apollodóroszt, aki Traianus számos építkezésének, fórumának, odeumának és
Apollodórosz Traianus környezetében. A római Traianus-oszlop domborműszalagjának az a részlete, amely a császár ünnepélyes áldozatát mutatja be a 2. daciai hadjárat kezdetekor. A háttérben annak a hatalmas hídnak a lerövidített ábrázolása látható, melyet Apollodórosz vezetésével az első és a második hadjárat között építettek. Az áldozat nemcsak a hadjárat sikeréért, hanem a híd befejezéséért is szólt, ilyenformán biztosra vehető, hogy a császár közvetlen környezetében kell keresnünk a híd és a hozzávezető út alkotóját, az uralkodó első számú műszaki tanácsosát és építészét. Valószínű, hogy Apollodórosz az áldozó Traianustól jobbra látható három tÍ3zt egyike, leginkább az előtérben háttal álló alak lehet.

134

HADRIANUS római császár, uralkodott 117—138

Publius Aelius Hadrianus 7G-ban született a hispaniai Italica városában, a Tiaianuséval rokonságban álló tekintélyes családból. A p j a halála után Traianus vállalta a 10 éves fiú gyámságát, ós Rómába vitte taníttatni. Midőn Traianus császár lett, Hadrianus előtt fényes pálya nyílt meg, különösen, hogy 100-ban Traianus nővérének unokáját vette feleségül. Különböző tartományokban töltött be hivatalokat, magas rangban vett részt a daciai háborúkban, 107-ben praetor, majd Pannónia Inferior helytartója és consul lett. (108). Görögbarátságát mutatja, hogy 112-ben athéni arkhónná választották. Midőn Traianus betegsége miatt abbahagyta a parthusok elleni hadjáratát, Hadrianusra bízta az akkor legfontosabb tisztséget., Szíria helytartóságát és a keleti haderők parancsnokságát. Ez a bizalmi feladat tanúsítja, hogy Traianus halálát alig valamivel megelőző uralkodói adoptálása valóban a császár személyes intézkedése volt, nem pedig — mint ahogy már az ókorban egyesek gyanították — udvari konspiráció eredményeként jött létre. Hadrianus 117. aug. 11-én vette át az uralmat, de csak a tartományi ügyek rendezése után, egy esztendő múltával ment Rómába. Traianus néhány bizalmas hívének összeesküvés gyanújával való kivégeztctése megrontotta kapcsolatát a senatussal. Ez az egyik oka annak, hogy sokat — csaknem uralkodásának fele idejében — időzött a fővárostól távol. Belpolitikáját elsősorban a tartományok ügyeinek szentelt nagy figyelem, a birodalom legnagyobb részének ismételt utazásokon való bejárása, a kiterjedt építkezés, a hadsereg és az államigazgatás rendjének tökéletesítése, a philhellén magatartás és az erős kulturális érdeklődés jellemezte. A külpolitikában Traianus hódító törekvéseivel szemben békés és defenzív vonalat vitt. A birodalom védelmét a határvonal erődítésével és a diplomáciai eszközökkel biztosította. Ez a politika szükségszerűen következett a hatalma teljéhez érkezett impérium helyzetéből, kialakításában és átgondolt alkalmazásában viszont nagy szerepe volt Hadrianus egyéniségének. A császárban az uralkodói gondosság, a filozófiai jártasság, a vallásos hajlam, az irodalmi és művészeti alkotókészség egyesült. A görög kultúra iránti rajongása a császárkor hellén reneszánszát indította el, építészeti szenvedélye a nagy alkotások egész sorát hívta létre. A római arisztokrácia körében nem volt túlságosan kedvelt, mert a gazdaságilag gyengébb rétegeket és a tartományokat támogatta, ami pedig uralma legpozitívabb vonásának számít.

História Augusta:

Hadrianus

126) Magas termetű, csinos külsejű férfi volt, haját gondosan fésűvel fogta össze, s hosszú szakállt viselt, hogy eltakarja arcának ragyáit, testalkata erőteljes . . . Sokat lovagolt, gyalogolt, és állandóan gyakorolta a különféle fegyverek, többek között a hajítódárda használatát. Gyakran járt vadászni, saját kezével ejtett el oroszlánt . , . (2) Még a kisemberekkel is udvarias hangon beszélt, s letorkolta azokat, akik mintha a császári méltóságot megőriznék, irigyelték tőle az emberségnek ezt az örömét . . . Még azokat a veteránokat is név szerint ismerte, akiket valamikor ő bocsátott el a katonai szolgálatból . . . egyidőben tudott írni, diktálni, valakit meghallgatni, barátaival társalogni. Az államháztartás ügyeit olyan aprólékosan ismerte, hogy még a leggondosabb családfő sem volt annyira tisztában saját háztartásával. (14) Hadrianust szerfölött érdekelte a költészet és az irodalom.. Igen jártas volt az aritmetikában, a geometriában és a festészetben. Azzal meg éppenséggel dicsekedjii is szokott, hogy milyen jól tud citharán játszani és énekelni. A gyönyörök kergetésében nem ismert határt ; sok verset költött szenvedélyeiről, és szerelmi költeményeket is írt . . . Szigorú volt és jókedvű, nyájas és méltóságteljes, játékos kedvű, halogató, makacs, barátságos, színlelő, elpalástoló, kegyetlen, jóságos, s mindenben mindig változékony.

(Terényi István fordítása)

Hadrianus. Baiaeben talált márvány mellszobor. Nápoly, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 6075. A császár számos fennmaradt portréinak egyik legkiválóbb példája a 126 —127-ben készült hivatalos Róma-városi képmás pontos utánzata 50 éve körül mutatja be a tekintélyes és férfias, de szelíd és átszellemült arckifejezésű uralkodót.

135

APULEIUS római szónok és író, I I . sz. közepe körül

A numidiai Madaura (Algír) városában született. A p j a magas állású és jómódú hiva u nok volt, aki lehetővé tette, hogy fia jó nevelésben részesüljön s kedve szerint élhessen. Iskolán Karthágóban végezte, majd magasabb tanulmányok folytatására Athénba, a római birodalom „egyetemi városába" utazott. I t t ismerkedett meg a platonikus filozófiával, de nem kevésbé vonzották a különféle misztériumvallások, melyeknek legtöbbjébe beavatást nyert. Érdeklődő és kíváncsi természete további utazásokra csábította, járt Kisázsia városaiban is, bővítve tapasztalatait és növelte retorikai ismereteit, de felélte csaknem teljes öröksegéL. A Rómában eltöltött ideje jó részét ezért már arra használta fel, hogy szónoki tudását anyagilag is hasznosítsa. Szülőföldjére visszatérve, életének hátralevő részében a római városokra oly jellegzetes szellemi pályán, rhétorként működött. A / ügyvédi munka, az ünnepi szónoklatok tartása, a szónoklat és filozófia oktatása volt a kenyere, amit még kelendő könyvek írásával egészített ki. E g y utazása során Oea városában összeakadt volt fiatal tanulótársával, aki megismertette édesanyjával, s egyengette az útját annak, hogy Apuleius feleségül vegye a nála idősebb gazdag özvegyasszonyt. A rokonok öröksógvadászattal és szerelmi mágiával vádolták, sőt még az a gyanú is fölmerült, hogy időközben elhunyt fialal mostonafia halálában is része volt. Végül 158-ban szabályos perre került a/ ügy Zebráihában. a tar tományi helytartó ítélőszéke előtt. Apuleius nagy védőbeszédév el, amely ,.Apologia" címmel, kibővített formában fenn is maradt, tisztázta magát a varázslás vádjától, de ezutitn már nem volt kedve Oeaban maradni. A továbbiakban főként Karthágóban működött, s rhétori tevékenysége mellett papi funkciókat vállalt; legmagasabb közéleti tisztsége a tartomány császárkultuBzának papi hivatala volt. Apuleius tipikus képviselője a I I . század római szellemi életének. Sokoldalú, de felületes műveltségét a bravúros hatásra törek\o szónoklatban és tollforgatásban kamatoztatta. Csillogó és szellemes kifejezésmódjával kápráztatta el hallgatóit és olvasóit, mondanivalóját illetően azonban nem törekedett eredetiségre. Vallásos érdeklődése, a misztikum iránti vonzódása és nem utolsósorban mágiapere az utókor szemében varázslóvá avatta, ami a késői ókorban és a középkorban biztosította művei fennmaradását. Napjainkban hírét elsősorban Metamorphoses („A ranyszamár") című rendkívül élvezetes keretregényének köszönheti, „Apológiájának" ériékét. pedig az ókori varázslásra vonatkozó adatai mellett az adja meg, hogy az egyeden eredeti formeoan ránk maradt császárkori perbeszéd.

Apuleius:

Metamorphoses, bevezetés

Hát én majd amolyan milétoszi szabású tarka meséket szövögetek neked, és figyelmező füleidet huhr-ut suttogással cstklandozgatom . . . Hozzáfogok. Hogy ki s miféle vagyok ? Rövidre fogom, hallgasd meg. Az attikai Hűméttosz. az ephürai Jszlhmosz, a spártai l'ainarosz — halhatatlan könyvekben örökre hires boldog rögök — az én 6si nemzetségem bölcsője: gyermekkorom elsS izzadsága árán Attika nyelvét ott tanultam. Majd mikor Latium fővárosába kerültem, nekifeküdtem a római műveltség nemzeti nyelvének és izzadságos fáradsággal, mindenféle nyelvmester útmutatása nélkül elsajátítottam. N*s, első szavam, íme: bocsánat, ha ügyetlen beszélője e különös és szónoklatos nyelvnek, valamiben sértem ízlésedet . . . Afféle görögös elbeszélésbe fogok. Figyelj olvasóm: mulatni fogsz. (Révay

József fordításai

Apuleius. A IV. sz. középén Rómában készült érme, ún. kontomiáta előoldala. Felirata: „Apuleius". Hátoldalán harcos alakja templom előtt. Átmérője: 38 mm. Párizs, Nemzeti Könyvtár, Éremtár, lelt. sz.: 17163. A kontorniátákat a római pogány arisztokrácia verette és osztotta szét ünnepi alkalmakkor, azzal a céllal, hogy velük a dicső múltat és a római hagyományokat propagálja. Apuleiust valószínűleg azért ábrázolták hosszú hajjal, mert ez — a perzsa mágusok külseje nyomán — a késői ókorban a varázslók jellegzetességének számított. Az sincs kizárva, hogy Apuleius — feltűnési vágyból — valóban ilyen frizurát hordott, s az éremkép nem a képzelet után, hanem valamelyik szobrának mintájára készült.

136

ANTONINUS PIUS római császár, uralkodott 138—101

Titus Aurelius Fulvus Boionius Antoninus i. sz. 86-ban született a latiumi Lanuviumban. Apja, Aurelius Fulvius és anyja Arria Fadilla a provinciális arisztokrácia consuli rangú családjaiból származtak. Antoninus a szenátori pályafutás szokásos tisztségein végighaladva, 120-ban érte el a consuli hivatalt, azután tartományi kormányzati funkciókat töltött be, és Kisázsia helytartójaként (133—136) hírnevet szerzett feddhetetlen magatartásával. Hadrianus államtanácsába lépve kivívta a császár nagyrabecsülését, aki kiszemelt utódjának halála után őt jelölte ki örököséül (138). Mint a császár fogaflott fia, Hadrianus betegsége alatt ő gyakorolta a hatalmat, melyet simán és közmegelégedésre vett át. Első dolga volt — a senatus ellenkezését legyőzve — Hadrianus istenné avatásáról gondoskodni. Valószínűleg e kegyeletes tette miatt kapta a Pius jelzőt. Antoninus Pius kormányzatát lelkiismeretesség, megfontoltság és emberséges jóindulat jellemezte. A császár szigorúan kordában tartotta hivatalnokait és a tartományi kormányzókat, könnyített az adóterheken, anyagi támogatásban részesítette a megszorult, városokat, kilencszer osztott pénzadományt a római polgároknak, a senatus jogait tiszteletben tartotta, az államigazgatást tovább koncentrálta, sokat, építkezett, de mindamellett személyes életmódjának mértékletes egyszerűségével, takarékosságával ós a fölösleges közköltségek korlátozásával nagy tartalékokat halmozott fel a kincstárban, melyet H75 millió denariussal hagyott hátra. Hadrianust követve békés ós defenzív külpolitikát folytatott, de többször is szembe kellett néznie tartományi felkelésekkel és külső támadásokkal. Egészében véve Antoninus Pius uralkodása — amely alatt ünnepelték meg R ó m a fennállásának 900 éves jubileumát (147) — jelentette a római birodalom történetének legbékésebb korszakát.

Marcus Aurelius: Elmélkedések 1. 16. Atyámnál megfigyeltem szelídségét és érett megfontolással formált Ítéletéhez való állhatatos ragaszkodását. Az úgynevezett kitüntetések iránt érzéketlen volt, szerette a munkát, mégpedig kitartással, a köz javát szolgálni tudók véleményét készséggel meghallgatta, mindenkivel rendithetetlenül érdeme szerint bánt el, s nagy tapasztalata volt annak elbírálásában, hol van szükség nekifeszülésre, hol a gyeplő lazítására . . . egyenlőnek tartotta magát embertársaival, nem vette rossznéven, ha barátai nem jelentek meg feltétlenül asztalánál, vagy ha útjain nem kísérték szükségképpen el .. . Minden körülmények között derí.s kedéllyel megállt a maga lábán. Szeretett jó előre gondoskodni, s még a legcsekélyebb dolgokról is eleve intézkedett fontoskodás nélkül. Zajos helyeslés vagy hízelgés egyáltalán nem ért fel hozzá. Az állam fontos érdekein gonddal őrködött, a közjavakkal takarékosan sáfárkodott, s e tekintetben türelemmel nézett szemébe a kifogásoknak . . . Senki sem mondhatta róla, hogy csavart eszű, rabszolgalélek, aprólékoskodó lenne, hanem inkább hogy érett, talpig férfi, fölötte áll a hízelgésnek a maga és a mások ügyeinek irányítására termett . . . Loriumban, mezei lakásán igen egyszerű . . . ruhát hordott. Txtsculumban viselt felső ruhája miatt bocsánatot szokott kérni, ami igazán jellemző gondolkodásmódjára. Nem volt benne érdesség, sem arcátlanság, sem féktelenség, sem amire mondani szokták: „inaszakadtáig", hanem mindent részeire tagolva megfontolt, mégpedig bőségesen, zavartalanul, sorjában, rendíthetetlenül, egymással összehangoltan. Rá igazán illett volna, amit Szókratésszal kapcsolatban szoktak emlegetni: egyformán tudta mellőzni és élvezni azokat a dolgokat, melyeknek nélkülözésében az emberek többsége gyengének, élvezésében mértéktelennek bizonyul. (Huszti József fordítása)

Antoninus Pius. Formiában talált márvány portré. I. sz. 148 körül. Magassága: 34 cm. Róma, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 627. A császár legjellegzetesebb portrétípusának elsőrendű és pontos kidolgozású példánya, amely ugyanolyan higgadt és mértéktartó stílusban örökíti meg a derék uralkodót, mint amilyen ő maga volt. Ritka eset, hogy az antikvitásnak egy irodalmi jellemképe és egy szoborportréja olyan tökéletesen csengjen össze, mint. Marcus Aurelius sorai a bemutatott alkotással.

137

HÉRÓDÉSZ ATTIKOSZ görög mágnás és szónok, 3 0 1 — 1 7 7

Teljes latin nevén Vibullius Hipparchus Tiberius Claudius Heródes Görögország romanizált arisztokráciájának legelőkelőbb, consuli rangú családjából származott. Mindkét szülője, Tiberius Claudius Attious Heródes és Vibullia Alcia, dúsgazdag volt, s így Héródész nemcsak a görög tartományoknak, hanem az egész birodalomnak is a leggazdagabb emberei közé tartozott. Marathónban született, iskoláit Athénban végezte, s korának legműveltebb ós leghíresebb szónokai közé emelkedett. Életét túlnyomórészt szülőföldjén, Attikában töltötte, ahol legnagyobb birtokai voltak, de részben állami szolgálatban, részben mint, a szónoklat tanára, a birodalom sok városában töltött el több-kevesebb időt. Kormányzója volt Kisázsia szabad városainak, s hosszabb ideig tanított Kómában is, ahol őt választották Marcus Aurelius és Lucius Vents mesteréül. Minthogy Görögországnak csaknem minden részében, Itáliában, a Via Appia mellett, és más tartományokban is voltak birtokai, a kor szokása szerint ezek között utazgatva igen sokfelé járt, és sok helyen érezhette otthon magát. Ez a multimilliomos irodalmár jellegzetes, de egyben legkülönösebb alakja is volt, a virágkorát élő római birodalom uralkodó rétegének. Bizalmas viszonyban állt a császári házzal, egy itáliai arisztokrata család lányát, Annia Regillát vette feleségül, s úgyszólván mindent megengedhetett magának. Legfőbb ambíciója mégis az volt, hogy nagy szónoknak tartsák, és hogy jótéteményeivel mindenkit felülmúljon. Kisázsiában, Itáliában, de legfőképpen Görögországban elképesztő sokaságú és költséges épületet emeltetett. Mindenekelőtt Athénra, szórta két kézzel adományait: a város sztadionját színtiszta márványba építtette, az Akropolisz lejtőjén hatalmas Ódeiont (fedett színházat) létesített, mindenfelé szobrokat állíttatott fel, a város intézményeinek és polgárainak adományok, alapítványok és segélyek tömegét juttatta. Tehetséges és kedves tanítványait gazdaggá tette, és elhalmozta kitüntető adományokkal. Szülővárosában mégsem élvezett osztatlan népszerűséget, ami nagyon is érthető egy dúsgazdag ember esetében, aki egy elszegényedett országot tartott úgyszólván a zsebében. Irigyei és ellenségei plety kákat és rágalmakat terjesztettek róla, s formális vádakat is emeltek ellene. Ilyen alaptalan vád volt. például, hogy Ő okozta felesége korai halálát. Ehhez járult még az is, hogy feleségén kívül két leányát is idő előtt elvesztette, fia pedig nem bizonyult méltó utódjának. Mindez megkeserítette életét, úgyhogy utolsó éveiben attikai birtokaira vonult vissza. Műveiből csak csekély töredékek maradtak fenn. A kortársak véleménye szerint rendkívül kulturált és finom szellemű szónok volt, aki igen sok rétor és bölcselő mesterének mondhatta magát. Ellentmondásos egyéniségét egyrészt kifinomult intellektus és jótékonyság, másrészt nagyfokú hiúság és szeszélyesség jellemezte.

Philosztratosz: A szofisták élete. II. 1. (547) . . . Azt szokta mondani, hogy az használja helyesen gazdagságát, aki egyrészt a rászorulóknak adományozza, hogy azok ne szenvedjenek szükséget, másrészt azoknak, akik nem szorulnak rá, nehogy szükségbe jussanak. . . (562) (Életének vége felé) Hérádész Attikában, Marathónban és Képhisziában. azokban a helységekben élt, melyeket legjobban szeretett. A világ minden részéből sereglett oda az ifjúság, akik ékesszólása utáni vágyukban gyűltek Athénba . . . (564) . . . Beszéde kellemes volt, alakzatokban gazdag és kecses; ügyesen váltogatta szerkezeteit; hangja vem heves, sima és biztos, s általában szólva, ékesszólása olyan volt, mint az ezüstösen hömpölygő folyó vizében csillogó aranypor . . . (565) . . . Bár senki sem tanult olyan könnyen, mint 6, egyáltalán nem mellőzte a kemény munkát, hanem tanídmányozásra használta még a borozás idejét és az éjszaka álmatlan óráit is .. . (566) Aszkórosan, 76 éve körül hunyt el. Bár Marathónban halt meg, sfelszabadítottjátnak úgy hagyta meg, hogy ott temessék el, az athéni ifjak keze által elragadva a városba vitték, öregek és fiatalok elébe mentek ravatalának könynyekkel és jajkiáltásokkal, mint a gyermekek, akik egy jó atyát veszteltek el . . .

Héródész Attikosz. Athéni műhelyben faragott márvány portrébüszt. Marathón környékéről, a szónok birtokáról került elő Marcus Aurelius és Lucius Verus képmásával együtt. Magassága: 60 cm, fej: 30 cm. II. sz. 3. negyede. Párizs, Louvre, lelt. sz.:Ma 1164. Héródész több példányban fennmaradt portréját egy feliratos darab alapján lehetett meghatározni. A rendkívül kulturált, urbánus fej vonásaiban, mozdulatában és tekintetében túlfeszített idegélet és melankólia tükröződik.

MARCUS AURELIUS római császár, uralkodott 1 6 1 — 1 8 0 Eredeti nevén Marcus Annius Verus, apja Annius Veius, Antoninus Pius feleségének fivére, anyja Domitia Lucilla. Előkelő hispaniai család íia, aki a császári ház rokonságához tartozván már kisgyermek korában Hadrianus kedveltje volt, s az ő gondoskodása révén a legkitűnőbb nevelésben részesült. 138-ban Antoninus Pius Lucius Verusszal együtt adoptálta, majd a következő években magas tisztségeket töltött be, elnyerte a császár lányának kezét, s fogadott apjának hű és meghitt barátjaként osztozott a császári hatalomban. Ezekben az években vált a sztoikus filozófia buzgó hívévé. 161-ben zökkenőmentesen és osztatlan támogatással vette át a hatalmat. Teljes korrektséggel társuralkodójává tette Lucius Verust, akinek hanyagsága és tehetetlensége a következő években sok gondot okozott neki. Marcus uralkodása — békés természetét és filozofikus hajlamait megcsúfolva — szakadatlan háborúkkal telt el. A támadó parthusok elleni nagy hadjáratot ( 1 6 2 — 1 6 6 ) Lucius Verus névleges vezetése alatt tábornokai vitték sikerre, azonban a hazatérő sereg pestist hurcolt magával, amely az egész birodalomban szörnyű pusztítást végzett. Eközben a Dunán átözönlő germán törzsek Észak-Itáliáig törtek előre, és csak rendkívüli mozgósítás és súlyos harcok árán sikerült tőlük megszabadulni. 169-ben Lucius Verus meghalt, Marcus pedig egyedüli uralkodóként fogott hozzá Pannónia problémájának megoldásához. A hadi költségek fedezésére elárvereztette a császári kincstárat, és nagy készültséggel indult a dunai frontra, ahol 170től 174-ig a markomannok és kvádok, 175-ben pedig a jazigok ellen vívott győzelmes harcokat. Már közel állt ahhoz, hogy a Dunától északra és keletre új tartományokat létesítsen, midőn Avidius CassiuB lázadása a pannóniai hadszíntér elhagyására és a keleti tartományok meglátogatására kényszerítette. Alig tartotta meg római diadalmenetét, amidőn 177-ben újabb határsértések ismét a Dunához szólították. A terület teljes pacifikálását ezúttal sem fejezhette be, inert ISO-ban egyhetes betegség után sztoikus nyugalommal elhunyt. Marcus Aurelius lelkiismeretes, önzetlen, alkotmánytisztelő, egyszóval oíyan uralkodó volt, akinél példásabbat a filozófusok sem képzelhettek el. N e m rajta múlott, hogy uralkodása végére a pestis és a súlyos háborúk következtében a birodalom erőforrásai kimerülőben voltak. Mint filozófus nem volt ugyan eredeti, de „ ö n m a g á h o z " irt elmélkedései olyan megrendítően őszinték s helyenként költőiek, hogy napjainkig a világirodalom legolvasottabb írásai közé tartoznak.

Marcus Aurelius: Elmélkedések (II, ó) Minden órában szigorúan tedd fel, hogy mindenkori ügyeidben római és férfimódra pontosságra törekvő, mesterkéletlen méltósággal, szeretettel, függetlenséggel és igazságossággal jársz el s hogy minden más elfogultságtól megszabadítod magad. Ezt eléred, ha minden tettedet úgy intézed, mintha az lenne az életben az utolsó . . . (VI, 30) Vigyázz, el ne császárosodjál, fel ne vedd szokásaikat — mert az ilyesmi előfordul. Légy továbbra is egyszerű, jó, tiszta, komoly, kendőzetlen, igazságszerető, istenfélő, jóindulatú, szeretetteljes, tántoríthatatlanul kötelességtudó . . . (X, 34) Gyermekeid is falevelek. Falevelek azok is, akik meggyőződést színlelve, nagy hangon dicsérnek vagy — éppen ellenkezőleg — elátkoznak, azok is, akik alattomban szidnak vagy gúnyolnak . . . Mindegyiküknek közös sorsa az arasznyi lét . . . Nemsokára te is behunyod szemedet és azt, aki léged kikísért, nuír más siratja el, _

(Huszti József fordítása)

Marcus Aurelius. A Róma melletti Aqua Traversánál talált kolosszális márványportré. Magassága: 57 cm. Az uralkodó halála után nem sokkal készült. Párizs, Louvre, lelt. sz.: Ma 1179. Marcus és utódja, Commodus alatt érte el tetőpontját a kolorisztikus hatásra törekvő márványmegmunkálás. Ez a szobrászati technika különösen alkalmas volt a hangulatok érzékeltetésére, annak a melankolikusan átszellemült portréíp.lfogásnak a kifejezésére, ami Marcus képmásaiban érte el csúcspontját. A korszak emberideálját a sztoikus császár testesítette meg: tűnődő és szelíd kifejezése nemcsak az emberséges és igazságos uralkodót, hanem az élet gyarlóságai felett £]néző bölcset is jellemzik.

139

GALÉNOSZ római kori görög orvos, 129—199

Apja — Nikón — pergamoni építész és matematikus volt, elég jómódú ember ahhoz, hogy fia számára alapos iskoláztatást tegyen lehetővé. Galénosz szülővárosában matematikát és filozófiát tanult, de érdeklődése^már korán az orvostudomány felé fordult, ezért 16 éves korától kezdve sorra járta a legkiválóbb görög orvosi iskolákat. Pergamon után felkereste a szmürnai, a korinthoszi, majd az alexandriai fakultásokat, megismerkedett a különféle, orvosi elméletekkel és módszerekkel, majd visszatért Pergamonba. 157-től 102-ig dolgozott itt mint gladiátor-orvos, így már kezdő éveiben olyan gyakorlatra tett szert, ami későbbi munkásságának legerősebb oldalát fejlesztette ki. A gladiátorok kezelése ugyanis a sebészeti feladatok állandó és intenzív ellátásával járt, ami nélkül Galénosz aligha jutott volna el későbbi nagy jelentőségű felfedezéseihez. 162-ben Rómába ment., ahol korának logtöbb ós leghíresebb orvosa dolgozott, s ezzel a rendkívül erős konkurreneiával mérkőzve sikerült néhány év alatt nevet szereznie. Elsősorban mint kittínő diagnoszta vált híressé. Fő erőssége a pulzus alapján való diagnózis és prognózis volt, amit ügyes önreklámozással egészített ki, s így hamarosan a legbefolyásosabb személyek pártfogoltjává vált. A nagy pestisjárvány miatt néhány évre visszatért Pergamonba (1CG—169), azután ismét Rómában dolgozott élete végéig. Marcus Aurelius és Lucius Verus háziorvosukká választották, úgyhogy Galénosz évtizedeken át R ó m a leghíresebb és legkeresettebb orvosa lett. Gyors érvényesülését és látványos sikerét — rendkívüli tudása mellett — nem kis részben a propaganda iránt i érzékének és a kollégáival szembeni meglehetősen kíméletlen magatartásának köszönhette, írásai tele vannak a többi orvosokat kritizáló és nevetségessé tevő részletekkel és történetekkel, amelyek arról szólnak, hogyan szégyenítette meg a szerinte helytelen módszereket alkalmazó kollégáit. Egyéniségének ezt az árnyoldalát azonban messze felülmúlják tényleges érdemei. Az orvostudomány fejlődése szempontjából legnagyobb jelentősége Galénosz praktikus anatómiai és fiziológiai felfedezéseinek volt. Állandóan és intenzíven végzett boncolást, és kísérleteket állatokon. Elsőnek bizonyította be, hogy az artériák vért szállítanak, továbbá jelentős megfigyelésekkel gazdagította az idegműködésre vonatkozó ismereteket, főként a gerincoszlopon végzett kísérleteivel. Elméleti vonatkozásban mindenekelőtt Hippokratészre támaszkodott, és bár teljes mértékben az arisztotelészi teleológia felfogását vallotta, és hajlott a dogmatizmusra is, mégsem volt egyetlen elmélet híve, hanem egészséges tapasztalati érzékkel az egyes esetek konkrét sajátosságainak szentelte a legnagyobb figyelmet. Kitűnő tanár volt, az orvostudomány történetében pedig hatalmas irodalmi munkásságával egyedülálló szerepet játszott. Könyveiben az ókor valamennyi gyógyászati ismeretét és orvosi elméletét feldolgozta, rendszerezte és közkinccsé tette. Galénosz a középkoron át, egészen a X V I . sz.-ig megingathatatlan tekintélynek ós alapforrásnak számított. N e m az ő hibája, hanem a középkor tudományos passzivitása volt az oka annak, hogy az újkori orvostudomány kezdetéig munkáit kritika ós ellenőrzés nélkül használták fel.

Galénosz: Az értelem tulajdonságairól, p. 41 (Kühn kiadásában) Abban a szerencsében részesültem, hogy atyám rendkívül barátságos, igazságos is jóindulatú ember volt. Anyámnak viszont igen rossz természete volt; néha ütötte a szolgálóit, ö'ökhveti kiabált és veszekedett apámmal — rosszabb volt, mint Xanthippé Szókratésszal. Midőn tehát összehasonlítottam apám jellemének kiválóságát anyám méltatlan szokásaival, elhatároztam, hogy az előbbi tulajdonságokat fogom utánozni és szerelni, és kerülöm és gyűlölöm az utóbbiakat.

Galénosz. Dioszkurídész „De materia medica" című művének kéziratát díszítő miniatúra. Az alakok névfelirattal vannak ellátva, Galénosztól jobbra Dioszkurídész. A kódexet az V. sz. végén Juliana Anicia hercegnő számára készítették. Bécs, Osztrák Nemzeti Könyvtár, lelt. sz.: 1083, Cod. Hed. gr. 1, fol. 3. Egyetlen fennmaradt ábrázolása Galénoszt a római kor hires orvosainak és természettudósainak körében mutatja be. A tudós férfiak körének közepén erősen hajlott tartásban ülő orvos gesztikulálva magyaráz. Arcának cseppet sem szép vonásai valószínűvé teszik, hogy a miniatúra festője egy régebbi portrészobrot va^y festményt utánzott, amely Galénosz hiteles vonásait örökíthette meg.

LUCIUS SEPTIMIUS SEVERUS római császár, uralkodott

193—211

Az afrikai Leptis Magnában született, fényes pályafutás után 190-ben consul, majd Pannónia Superior kormányzója lett. 193. április 13-án csapatai császárrá kiáltották ki, júniusban vonult be Rómába. Miután két riválisát, Pescennius Nigert Kisázsiában (194) és CIodius Albinust Galliában (197) legyőzte, és a birodalom egyedüli urává vált, kíméletlenül leszámolt a volt ellencsászárok híveivel. A parthusok ellen viselt sikeres keleti hadjárata ( 1 9 8 — 1 9 9 ) során elfoglalta Ktésziphont, és Mezopotámia egy részét a birodalomhoz csatolta. Három évig a keleti tartományokban, majd hat évig Rómában tartózkodott. 208-ban britanniai hadjáratra indult; itt halt meg betegen, idős korában. Belpolitikájában szakított a princeps és a senatus közt s uralmának eszméjével, s jelentős lépéseket tett a hadseregre támaszkodó abszolutisztikus uralom (dominatus) felé. E z t szolgálta a senatus mellőzése, a lovagrend támogatósa, a hadsereg elhalmozása engedményekkel és juttatásokkal, a kincstári reform ós Itália egy sorba helyezése a többi tartománnyal. Bár az arisztokrácia köreiben népszerűtlen volt, uralma javára szolgált a birodalomnak. Szíriai feleségétől, Julia Domnától született fiaira egységbe kovácsolt államot és színültig töltött kincstárt hagyott. Halálos ágyán állítólag azt tanácsolta nekik, hogy ha egymással békében élnek ós a katonákat gazdaggá teszik, mással nem is kell törődniük.

História Augusta: Severus (XIX.) Severus igen egyszerűen öltözködött, még a tunicáját is alig díszítette némi bíbor, vállát durva szövésű köpeny takarta. Ételben nagyon mértékletes volt, szerette a hazai babot, néha megkívánta a bort, gyakran mellőzte a húst. Méltóságteljes megjelenésű, magas termetű férfi volt, hosszú szakállt viselt; fejét ősz, göndör haj borította, arcvonásai tiszteletet keltetlek, hangja ércesen csengett, de beszédén még öreg korában is érződött némi afrikai akcentus. Halála után nagy szeretettel emlegették, mert akkor már elenyészett az irigység vagy a kegyetlensége miatt érzett félelem. (X VIII.) A bűnösökkel szemben kérlelhetetlen volt, és páratlan éleslátással tudta kiszemelni azokat, akiket érdemes előléptetni. Meglehetősen érdekelte ÍJ filozófia meg a szánoklattan, és általában mohó tudásszomj jellemezte . . . A senatus úgy vélekedett róla, hogy vagy megszületnie nem kellett volna vagy meghalnia — mert egyfelől rendkívül kegyetlen volt, másfelől rendkívül hasznos az állam számára. (Terényi István fordítása)

Septimius Severus és családja, fára festett kerek táblakép Egyiptomból. Átmérője: 30,5 cm. Berlin—Charlottenburg, Állami Múzeumok, Antik Gyűjtemény, lelt. sz.: 31 330. Á kép hátán levő faékek tanúsítják, hogy a tábla eredetileg falba volt erősítve. A kerek tiszteleti képmások (imago clipeata) eredetileg a heroizált halottak, később a különleges érdemeket szerzett halandók, elsősorban az uralkodók megörökítésére készültek. A Severus-családot ábrázoló képet minden bizonynyal a császár Egyiptomban tett látogatása (199) alkalmával festették, talán egy olyan helyen, ahol a császár személyes megjelenésére készültek. Különösen becses emlék, mert az egyetlen fennmaradt táblakép római császár ábrázolásával. A császár számos plasztikai képmásával ellentétben a kép visszaadja a jó külsejű férfi őszbe csavarodó dús haját és szakállát. Az uralkodópár két gyermeke közül Geta arcát később (212-ben), midőn Caracalla megölette, kivakarták. A császári család férfitagjai bíborral díszített öltözetet, ékköves aranykoszorúkat és elefántcsont sceptrumokat, vagyis a római triumphatoroknak kijáró jelvényeket viselnek.

141

CARACALLA római császár, uralkodott 2 1 1 — 2 1 7

Septimius Severus és Julia Domna fia, Marcus Aurelius Antoninus, népies nevén Caracalla, 188-ban született Lugdunumban (Lyon). A megnyerő viselkedésű gyermekből a hatalom korai tudata és szüleinek példája hamarosan felszínre hozta a kíméletlen és despotikus hajlamokat. 14 éves korában házasították meg Plautillával, 23 évesen, testvérével, Getával együtt lépett apja örökébe. Bár Septimius Severus legfőbb óhaja volt, hogy fiai közösen uralkodjanak, Caracalla megvesztegetéssel maga mellé állította a praetorianusokat, megölette Getát, majd kegyetlen vérfürdőt rendezett annak hívei, barátai ós a gyilkosságot helytelenítő közéleti személyek soraiban. Uralmának egyetlen támaszát, a hadsereget minden eszközzel, pénzadományokkal, kedvezményekkel és hízelgéssel igyekezett magához láncolni. De éppen ez a politika, melyet apja honosított meg, szolgáltatta ki azután Caracallát és a százat! császárait a katonák önkényének. Caracalla elsősorban háborús babérokra vágyott. Nem volt tehetségtelen hadvezér, amit már 213-ban, sikeres germaniai hadjáratával bebizonyított. Ettől vérszemet kapva egyre nyíltabban kezdte Nagy Sándort utánozni, nemcsak külsőben ós magatartásban, hanem a római és a perzsa birodalom egyesítésére irányuló nagy hadjárat meghirdetésével is. Erre a célra a dunai tartományokban toborzott hadsereget, amelyben anakronisztikus módon — makedón mintára felszerelt 16 ezres létszámú falanx is szerepelt. 215-ben Antiokheiában vonta össze haderőit, de a hadjárat megkezdését az Alexandriában kitört zavargások miatt elhalasztotta. 216-ban elözönlötte Médiát, majd Edesszában ütötte fel téli szállását. Újabb offenzívára indult, midőn Karrhai közelében testőrparancsnoka, Macrinus meggyilkoltatta. Caracalla brutális természete és pózolása ellenére sem volt jelentéktelen uralkodó. Ezt nemcsak sikeres hadvezetése, hanem nagyjelentőségű edictuma(Constitutio Antoniniana) is mutatja, amellyel a római polgárjogot, kiterjesztette a birodalomnak csaknem az egész szabad lakosságára. Ez a lépés fontos állomását jelentette a későrómai társadalmi rendszer kifejlődésének.

História Augusta: Caracalla (1) . . . gyermekkorában megnyerő modorú, okos fiú volt, szüleinek engedelmes, azok barátaival szeretetre méltó, a nép szivébe zárta, a senatus szerette; jól értette a módját, hogy behízelegje magái mások szeretetébe . . . (2) Amikor felserdült — akár apja intelmei, akár természetének ravaszsága folytán, akár pedig azért, mert makedóniai Nagy Sándort akarta utánozni —, tartózkodóbbá, szigorúbbá vált, arcvonásai is vadabbak lettek . . . Folyton Nagy Sándort meg a tetteit emlegette, és gyakran dicsérte a nyilvánosság előtt Tiberiust és Sullát. tíögösebben viselkedett, mint az apja, és testvérét nagy szerénysége miatt lenézte. (4. öeta meggyilkolása után:) És azokban a napokban rengeteg ember fizetett az életével azért, mert Geta híve volt. Megölték azokat a szabadosokat is, akik Geta ügyeit intézték. Mindenütt gyilkosságok. Még a közfürdőkben is folyt az öldöklés. Sok embert étkezés közben mészároltak le . . . (Tcrényi István fordítása) Caracalla edictumából . . . úgy vélem, hogy akkor tehetek eleget nagyságomhoz és istenfélelmemhez méltóan az ő (az istenek) nagyságuknak, ha annyiszor százezer embert emelek a római istenek kultuszának részesei közé, ahány százezren alattvalóim közé emelkednek. — Adotnányozom tehát az én oikumenémen élő valamennyi embernek a római polgárjogot . . . mert a sokaságnak nemcsak viselnie kell mindent együtt, hanem immár a győzelemben is részesednie . . . (Borzsák István fordítása)

Caracalla. Rómából származó márvány mellszobor, az uralkodó legjobban elterjedt hivatalos portrétlpusának egyik korai példánya. Magassága: 57 cm. Berlin, Állami Múzeumok, kat. sz.: R. 96. A félrehajtott fej nemcsak Nagy Sándor utánzásának a jele, hanem még inkább az uralkodó expresszív jellemzésének az eszköze: a hirtelen éa erőszakos mozdulat, a szúrós tekintet, az összevont szemöldökök mintegy pillanatképbe sűrítve érzékeltetik Caracalla félelmetes és kíméletlen karakterét.

142

SEVERUS ALEXANDER római császár, uralkodott 2 2 2 — 2 3 5

Septimius Severus felesége, a szíriai Hemesza főpapjának, Julius Bassianusnak leánya, az 6 nővére és annak lányai a hatalomvágyó keleti nők uralmát honosították meg Severus dinasztiájában. Caraealla halála után nagynénje, Julia Maesa az unokáját, Elagabalust tétette meg császárrá, ővele pedig másik lányától való unokáját, Alexianus Bassianust fogadtatta örökbe. Amikor Elagabalus is merénylet áldozatává lett, a 14 éves örökösnek Marcus Aurelius Severus Alexander néven történt trónra lépésével teljessé vált a Bassianuscsalád nőtagjainak hatalma. A kiskorú császár kormányzatát lényegében nagyanyja, Julia Maesa, majd anyja, Julia Mamaea ellenőrizte. A romlott és excentrikus Elagabalussal szemben Severus Alexander igen derék, becsületes és megnyerő modorú ifjú volt, akit könnyen lehetett az alkotmányos kormányzás útjára terelni. Egész sor kormányzati reformmal igyekezett jóvátenni elődeinek senatusellenes, nyílt katonai diktatúráját. Az uralkodó egy állandó tanácsra támaszkodott, melynek 70 szenátor és 20 lovagrendű jogtudós volt a tagja, a legfontosabb tisztséggé emelt praefectus praetorio hivatalát pedig megnyitotta a szenátorok előtt, s arra Ulpianust, a kiváló jogászt nevezte ki. Mindez természetesen nem változtatott a birodalom egyre fokozódó bürokratikus centralizmusán és a hadsereg döntő szerepén, az előző és a későbbi császárok politikájával szemben mégis fenntartotta a hagyományos államrend látszatát és formáit. Ezért azután a szenátori arisztokrácia véleményét kifejezésre juttató későrómai történetírás Severus Alexandert dicshimnuszokkal halmozta el. Annál elégedetlenebb volt a hadsereg. Már Julia Maesa halálakor (226) katonai zavargások törtek ki, amelyek során megölték Ulpianust, aki szokatlanul kemény fegyelmet tartott a testőrgárdában. 231 —232-ben a császár anyja kíséretében keleti hadjáratra indult a nemrég hatalomra került szaszanida Ardasir ellen. Határozatlan hadvezetése sok veszteséggel járt, de végül is sikerült Mezopotámiát újból biztosítani a birodalom számára. Fényes triumphus után Alexander a germán törzsek megfékezésére a Rajnához vont össze hatalmas haderőt. Midőn tárgyalásokba bocsátkozott a barbárokkal, a katonaság árulással vádolta és anyjával együtt megölte. Utódjául a trák parasztból lett katonatisztet, Maximinust. kiáltották ki. A Severus-dinasztia utolsó tagja alatt utoljára éledt fel a prineipatus államrendjének árnyéka, hogy azután a fél évszázados anarchiából már a despotikus bürokrata rendszer kerüljön ki győztesen.

História Augusta: Severus Alexander 4. Megtiltotta, hogy „Doniinus"-nak (Úrnak) nevezzék. Elrendelte, hogy a hozzá intézett leveleket, kérvényeket úgy fogalmazza meg mindenki, mintha magánemberhez írna; csupán az „imperátor" címre tartott igényt. A császári cipőkről és ruhadarabokról eltávolíttatta a drágaköveket, amelyeket Helíogabalus használt. Egyszerű fehér ruhát hordott, minden aranydíszítés nélkül . . . Barátaival annyira közvetlenül viselkedett, hogy gyakran üldögélt egy társaságban velük . . . Külső megjelenését férfias szépség jellemezte, amelyet arcképein és szobrain ma is megcsodálhatunk. De ezenkívül megvolt benne a jól megtermett katona ereje is . . . Amellett mindenki kedvelte, szerette, sokan Piusnak nevezték el, és a közvélemény egyöntetűen azt tartotta róla, hogy tiszta életű ember, nagy érték az állam számára. (Terényi István fordítása)

Severus Alexander. Itáliában (valószínűleg Otricoliban) talált márványfej egy idegen büsztre téve. 230 körül. A fej magassága: 28 cm. Róma, Vatikáni Múzeumok, lelt. sz.: 632. Alexander portréival új szobrászati stílus vette kezdetét Rómában. Az egyszerű és összefogott plasztikára való törekvés a prineipatus kezdeteire való visszanyúlásnak tekinthető, ez azonban a későantik szemlélet első jelentkezésével együtt lépett fel: a letapintható klasszikus szobrászi formák lassan átadják helyükat a tisztán optikai hatásnak, a csiszolatlan és csiszolt részek fényeffektusainak. Az új formai eszközök a kifejezés szándékának és tartalmának szolgálatában álltak; a kép egyre inkább az elvont idea megjelenítőjévé vált. Az ifjú császár keleties, de láthatóan görögös szándékkal megjelentéktelenségét egyaránt érzékelteti.

143

JULIA MAMAEA római császárnő, uralkodott 2 2 2 — 2 3 5

Julia Doinna nővérének, Julia Maesának és Julius Avitusnak lánya, teljes nevén Julia Avita. Mamaea, az utolsó volt azoknak a szíriai asszonyoknak a sorában, akik Septimius Severus feleségével, Julia Domnával kerültek K ó m a uralkodóházába. Maniaea'a szíriai Hemeszában született, és akkor költözött a Palatínusra, midőn Julia Maesa, az energikus nagyasszony, unokáját, Julia Soemias fiát, Elegabalust ültette a császári trónra. Mamaea Gessius Marcianushoz ment férjhez, és nagy gonddal nevelte fiát, Alexianus Bassianust, a későbbi Alexander Severust. Midőn a császári dámák elvesztették uralmukat a féktelenül önkényes és excentrikus Elagabalus fölött, Mamaeának csak nagy nehezen sikerült megvédelmeznie fiát unokaöccsétől, aki féltékenységében meg akarta öletni őt. Mamaea fiával együtt a praetorianusok táborába ment ós a katonák védelmét, kérte számára, s így sikerült megmentenie. Elagabalus meggyilkolása után Mamaea személyesen kísérte fiát a senatusba, hogy császárrá nyilvánításáról gondoskodjék, 6 maga is felvette az Augusta nevet, s ettől kezdve 14 éven át döntő befolyást gyakorolt az ifjú császárra és a birodalom sorsára. Gyámkodásából és hatalmából nem csinált titkot. Büszkén neveztette magát ,,a császár, a katonai táborok, a senatus, a haza és az egész emberi nem a n y j á n a k " . Fiát sobasom hagyta, el, még hadjárataira is elkísérte. Az egymásnak ellentmondó történeti források alapján nehéz megítélni, hogy befolyása jó vagy rossz irányú volt-e. Kétségtelen, hogy mint igen müveit és intellektuális hajlamú asszony, támogatta Alexander Severus kormányzatának pozitív intézkedéseit, és nagy szerepe volt abban, hogy egy ideig a tudós Ulpianus vezetésével működő államtanács jótékony hatása érvényesült. Támogatta a filozófusokat és a szellem embereit, gondosan ügyelt arra, hogy fia magatartása — a rossz emlékű előddel ellentétben — kifogástalan legyen. Másrészről szemére vototték nagy kapzsiságát, és az sem lehet vitás, hogy a katonai ügyekben fékező szerepet játszott. Már pusztán az a tény, hogy olyan nyilvánvalóan avatkozott bele az államügyekbe, rontotta a rómaiak és a hadsereg szemében az uralkodó és a dinasztia tekintélyét. Minden jel szerint ő okozta Severus Alexander és a maga bukását akkor, midőn a germániai hadszíntéren, egy Mainz melletti katonai táborban levő főhadiszálláson a germánokkal való kiegyezést sürgette, s ezzel kirobbantójává vált annak a katonai összeesküvésnek, amelynek azután a c s á s z á i T a l együtt áldozatul esett.

História Augusta: Alexander Severus (XIV) Minthogy (Alexander) még gyermekkorában lett császár, minden ügyébe bevonta anyját, aki ily módon szinte társuralkodónak tűnt. Tiszta életű asszony volt, de kapzsi természetű, aranyra, ezüstre sóvárgó. (XX) A nyja, Mamaea és felesége, Memmia . . . gyakran szemrehányással illette (a császárt), hogy túlzásba viszi az udvariasságot. „Túlságosan is szelíden uralkodsz — mondták neki —, csökkentetted a császári hatalom tekintélyét." (XXVI) Anyját, Mamaeát (Alexander) olyannyira tisztelte, hogy Rómában a Palatiumon külön lakosztályokat építtetett neki, melyeket róla nevezett el, s melyeket a tudatlan tömeg ma „ad Mammam" néven emleget. Baiae környékén is palotát emeltetett neki, medenrével; ennek mind a mai napig Mamaea-palota a hivatalos neve . . . (LIX) . . . Kétségtelen azonban, hogy katonák voltak (a császár gyilkosai), mert azok sértegették: úgy beszéltek róla, mint valami éretlen gyerekről, és az anyját is nagyon szidták, hogy milyen fukar és kapzsi nőszemély. (Terényi István fordítása)

Julia Mamaea. Otricoli római bazilikájában talált márvány mellkép. Magassága: 81 cm. 230 körül. Róma, Vatikáni Múzeumok, lelt. sz.: 686. A császárnő portréját az érmeken gyakran szereplő képe alapján lehetett azonosítani. Arcának jellegzetesen szíriai vonásait a vastag szemöldök még inkább hangsúlyozza. Szemeinek élénk tekintete magas fokú intelligenciára és önállóságra vall.

144

TRAIANUS DECIUS római császár, uralkodott 249—-251

Oaius Messius Quintus Decius Pannóniában, Sirmium közelében született 190 és 200 között •egy előkelő tartományi famíliából; anyai ágon az itáliai arisztokráciával állt összeköttetésben, felesége Herennia G'upressina Etruscilla pedig etruszk eredetű arisztokrata család sarja volt. Decius tehát rokonsága, származása és összeköttetései révén egyesítette magában az itáliai és a pannóniai vezető körök felfogását és érdekeit: egyrészről illyricumi lokálpatrióta volt, másrészt meggyőződéses híve a régi római hagyományoknak. Fényes szenátori pályát tett meg, e's fontos katonai parancsnokságokat töltött be, ezért I. Philippus császár őt nevezte ki a dunai hadszíntér parancsnokává, midőn a germán népek áttörtek a Duna vonalán. Decius győzelmet aratott a gótok felett, s ekkor akarata ellenére a hadsereg császárrá kiáltotta ki. A jóvátehetetlent elfogadva, Itália ellen vonult, s Veronánál legyőzte Philippust, aki a csatában elesett. A senatus kitörő örömmel ismerte el uralkodónak a soraiba tartozó Deciust, akit a politikai programot jelentő Traianus névvel ruházott fel. Rövid uralkodásának első éve békében telt el, ami alkalmat adott számára, hogy a birodalom egységének újjáélesztése érdekében tegyen intézkedéseket. Nagyarányú útépítkezésekbe fogott, új kincstári főtisztviselőt nevezett ki a szétzilált államgazdaság rendbehozatala érdekében. Mint az első pannóniai császár, politikai jelszavaiban és éremverésében kifejezésre juttatta a pannóniai—illyricumi lakosság és hadsereg katonai erényeit, megadva az elismerést azoknak a népeknek, amelyek a I I I . sz.-ban a birodalom legjobb katonáit állították ki soraikból. Legfőbb gondja azonban a gazdasági, politikai és szellemi téren egyaránt szétesőben levő birodalom egysége volt., melyet a régi római hagyományok, főként a római államvallás felújítása által szándékozott helyreállítani. A megváltást hirdető és Rómától elforduló idegen eredetű vallások között a kereszténységet találta a legerősebb és legveszedelmesebb ellenfélnek, ezért a keresztények szigorú üldözését rendelte el. Külön bizottságok előtt, kellett az alattvalóknak halálbüntetés terhe mellett bizonyítaniok, hogy R ó m a isteneinek áldoznak. Az üldözés sok hithű keresztény halálát okozta, de még többen engedtek a kényszernek; ezekkel szemben a császár megbocsátó politikát folytatott, s nemsokára az üldözést is felfüggesztette, nyilván az újabb súlyos gót invázió miatt. 261-ben a Balkánt, elözönlő germánok ellen idősebb fiával együtt vonult hadba. Nehéz küzdelmek árán sikerült megállítania a hatalmas tömegű barbár hadakat, de mikor visszavonulásuk útját el akarta, vágni, egyik alvezére, Trebonianus Gallus árulása folytán Dobrudzsában, az Abrüttosz-mocsarakban kelepcébe esett és hősi halált halt. Fia már előzőleg elesett. Ő volt az egyetlen római császár, aki a külső ellenséggel folytatott csatában halt. meg. A senatus istenné avatta és alakját dicsfénnyel övezte, a keresztény írók viszont érthető módon elvetemült zsarnokként jellemezték.

A ureliu.i Viclor: Epitome de caesaribus 29,2. Mindenben képzett és erényekkel gazdagon Jelruházott férfi, békeidőben szelíd és nyájas, a háborúban á leghatározottabb. Laclanlms: A keresztényüldözők halálnemeiről 4. Sok éi> után egy átkos szörnyeteg lépett fel, Decius, hogy isten egyházát sanyargassa . . . Egy hadjáraton a karpok ellen, akik Daciába és Moesiába betörtek, a barbárok hamarosan körülzárták és serege nagy részével együtt megölték. Még a temetés megtiszteltetésében sem volt része, hanem — mint ahogy isten ellenségeként érdemelte - kifosztva és lemeztelenítve a vadállatok és madarak táplálékává vált.

Traianus Decius. Márványfej idegen büsztön. 250 körül. Magassága: 24 cm. Róma, Museo Capitolino, lelt. sz.: 482. A császár képmásának azonosítását az általa kibocsátott pénzek kiváló éremlcépei tették lehetővé. Ezeken az ötvenes éveiben járó uralkodó sovány és barázdált arcú, markáns arcélű, viharvert katonaként jelenik meg. A márványportré a zaklatott évtizedek művészetének egyik legjellegzetesebb alkotása. A puszta létéért, küzdő birodalom védelmezőjének harcedzett és meggyötört vonásai felülmúlhatatlan expresszivitással fejezik ki a reménytelenség szélén álló Róma lelkivilágát.

145

GALLIENUS római császár, uralkodott 2 5 3 — 2 6 8

Publius Licinius Egnatius Gallienus 218-ban született, apja Valerianus császár, anyja Egnatia Mariniana. 253-tól, midőn Valerianus kívánságára a senatus az augustus címmel ruházta fel, meglehetősen önálló társuralkodó lett. A következő években főként a Rajnánál vezette a támadó germán törzsek elleni harcokat, 258-ban Mediolanumnál megtörte az Itáliába betöri alemannokat. Valerianus fogságba esése után éppen akkor szállt rá az egyeduralom, midőn a birodalom legsúlyosabb válsága következett be. A Szaszanida-birodalomtól fenyegetett keleti tartományokat alvezéreire és Odaenathus palmyra! fejedelemre bízta, ő maga a Balkánon semmisítette meg Ingenuus és Regalianus felkelését, nem tudta viszont meggátolni, hogy a galliai ellencsászár, Postumus a nyugati tartományokból külön államot szervezzen. 260-ban a keleti hadseregek is fellázadtak, de Gallienus hadvezérei segítségével egymás után leverte a felkelőket. 267-ben újabb krízissel kellett szembenéznie: a. barbárok hatalmas támadássorozatot indítottak a Balkán-félsziget ós Kisázsia ellen, Palmyua pedig Odaenathus halála után Zenobiával az élén teljes függetlenségre törekedett. Zenobia ugyan megverte a császár ellene küldött vezérét, a gótokat viszont Naissusnál maga Galli nus verte le. Ragyogó győzelmének színterét azonban el kellett hagynia, mert Ieáliában Aureolus kiáltotta ki magát császárrá. Gallienus győzelmes ütközete után tMediolanumban vette ostrom alá az ellenesászáit, do ekkor saját vezérkara meggyilkolta és Claudiust tette meg utódjául. Híveit. Rómában kíméletlenül kiirtották. Gallienus energikus és kiváló hadvezetésével, részben maga, részben tábornokai révén mentette meg a birodalmat a teljes széteséstől. Eközben egész sor jelentős reformmal kísérelte meg orvosolni a krónikus válságot. Az anakronisztikussá vált senatust teljesen megfosztotta kormányzati szerepétől; a szenátorokat kizárta a tartományi igazgatásból és a hadvezetésből, ezekre a posztokra a lovagrend tagjait nevezte ki, s teljesen rájuk támaszkodott. A hadsereg újjászervezésének alapjául az újonnan létesített központi haderőt tette meg, amely a gyalogság mellett a veszélyeztetett pontokon gyorsan bevethető külön lovashadseregből állt. Felismerte a kereszténység elleni harc belpolitikai veszélyeit és edictumában megszüntette az üldözést, s az új vallást „religio licita"-nak ismerte el. Odaadó híve volt a görög kultúrának, athéni arkhónságot vállalt, beavattatta magát az eleusziszi misztériumokba, támogatta a neoplatonikus filozófiát, vallási és morális reformokkal foglalkozott, s a kikerülhetetlen abszolutizmus mellett is az Antoninusok kormányzatát tekintette mintaképének. Ezekkel a tényekkel szemben a későrómai történeti irodalomban Gallienusról elrettentő sötétségű képet találunk, aminek oka a szenátori arisztokrácia iránta táplált olthatatlan gyűlölete volt.

Malalaaz:

Világkrónika XII, 298, 4.

.. . derék és erőteljes termetű volt, napbarnított bőrű, dús hajjal, sűrű szakállal, szép orral, nagy szemekkel és nagylelkű természettel. . . História Augusta: Ingenuus (Harminc tyrannus 9) • . . mialatt Gallienus ivással, kocsmákban töltötte idejét, mialatt keritökkel, mimusokkal, lotyókkal adta össze magát, s állandó kicsapongásokkal rongálta magában a természet adományait — a moesiai legük imperatorrá kiáltották ki Ingenuust . . . Gallienus azonban — bármilyen silány és semmirekellő ember volt is máskülönben — gyors, bátor, erélyes és kegyetlen tudott lenni, ha a szükség rákényszeritette. Csatát vívott Ingenuusszal, legyőzte, megölette, majd Moesia lakossága ellen fordította ádáz dühét. . . (Terényi István fordítása)

Gallienus. Márványfej szoborba illesztésre a Forum Romanumról. Magassága: 39 cm. I. sz. 202 körül. Róma, Nemzeti Múzeum, lelt. sz.: 644. A Gallienus által pártolt hellén reneszánsz a szobrászatba ia összefogottabb, klasszikus hagyományokat felelevenítő irányzatot hozott. Elődeinek zaklatott kifejezésű, pillanatképszerű expresszionizmusával szemben a császár képmását egyrészt nagyvonalúbb idealizálás, másrészt — különösen a tekintetben — misztikus átszellemítés jellemzi.

PLÓTINOSZ filozófus, kb. 2 0 3 — 2 7 0 Lükopoliszban, Egyiptom egyik kerületének székhelyén született, s ebben a kisvárosban töltötte ifjúságát. 28 évesen ment a tartomány fővárosába, az iskoláiról híres Alexandriába, hogy felsőbb tanulmányokat, végezzen. Filozófiai érdeklődését az ugyancsak felső-egyiptomi származású Aramóniosz Szakkasz, az újplatonikus bölcselő tanítása kötötte le; hozzá csatlakozott és hűséges tanítványa maradt több mint tíz éven át. Mesterének halála után a perzsa hadjáratra induló GórtItanús császár seregéhez csatlakozot t, hogy megismerkedjen a keleti bölcsek tanaival. A császár halálát és a hadjárat, félbemaradását követően, 40 éves korában Rómába költözött. I t t élt és tanított csaknem 25 éven át. A főváros vezető szellemi köreiből hamarosan lelkes hallgatósága alakult ki. Legkiválóbb tanítványa Porphiiriosz volt, aki azután életrajzát is megírta, és müveit hatszor 9 könyvből álló kiadásba rendezte (Enneadesz). Előkelő hívei révén az udvarral is kapcsolatba került, és pástfogóra talált a görög kultúra iránt érdeklődő Gallienus császárban. Gallienus hallgatója lett előadásainak, sőt azt tervezte, hogy a régi platóni elgondolásnak megfelelően tökéletes várost alapít Campaniában, amelynek Plótinosz lesz a vezetője. A császár meggyilkolása után híveinek kíméletlen üldözése miatt a filozófus súlyos betegen és elhagyottan Campaniába. vonult vissza, s ott nemsokára meghalt. Plótinosz a görög filozófia utolsó nagy képviselője volt. A válságba jutott római birodalom világnézeti átalakulását az ő filozófiája fejezte ki a legtökéletesebben. Platón tanaiból kiinduló, de azoktól jelentősen különböző elméletének lényege: az egyetlen reális létező az abszolút eszme, az „ E g y " , amelynek tükröződései és a tökéletlen anyagi világba keveredett lecsapódásai képezik a különféle eszmei és anyagi jelenségek magvát. Az élet célja a tökéletlen anyagi létből, vagyis a földi nyomorúságból való szabadulás, amely a befelé forduló értelem szemlélődése, majd eksztatikus felemelkedése útján érhető el a legfőbb jóval és széppel, a tiszta eszmével való egyesülés révén. Bár Plótinosz elvetette korának mágikus és misztikus praktikáit, s nem hitt. az üdvözítő vallások isteni megváltásának tanában sem, csak a saját erőből elérhető intellektuális átlényegülésben, filozófiája mégis inkább a. vallás, mint a valóságot kutató bölcselet körébe tartozott. Ő maga aszkétikus életet élt, és minden gondolatával a tökéletes szellemi jóval való egyesülésre törekedett, ami — életrajzírója szerint — négy ízben jutott osztályrészéül. Bár utána iskolájának nem akadt igazán nagy képviselője, tanainak — főként a korai keresztény gondolkodókra — igen nagy hatása volt.

Plótinosz: Enneadesz I, 6, 7. Fel kell tehát újból emelkednünk a jóhoz, amelyre minden lélek törekszik. Az. aki látta, tudja, mii beszélek, hogy <5 mi módon szép Mint jó után kell vágynunk utána s a törekvésünk)) ek rá kell irányulnia, El is érjük őt, ha felfelé haladunk, feléje fordulunk s levetjük azt, amit leszálláskor magunkra öltöttünk . . . Ő a létoka ugyani* mind az életnek, mind az észnek, mind a létezésnek. Micsoda szerelemre, vágyra fog gyulladni, s vele akarva egyesülni, minő gyönyört és elragadtatást fog érezni, aki őt meglátta ! (Techert Margit fordítása)

Plótinosz. Márványfej Ostiábó! (Domus del Filosofo), 270 körül. Ostia. Múzeum lelt. sz.: 13S6. Plótinosz, aki a testet is csak a lélek árnyának tekintette, nem engedett magáról portrét készíteni; feljegyezték, hogy Kartériosz, a korszak egyik vezető festője emlékezetből festette meg képmását. Biztosra vehető, hogy a filozófus előkelő hívei — legalábbis halála után — házaikban őrizték mesterük képmását. Rendkívül meggyőző tehát az a feltevés, hogy az azonos személyt ábrázoló és e korszakba tartozó négy portréfej, amelyek közül kettőt'egy filozófiai szekta ostiai termében találtak, Plótinoszt ábrázolja. Az aggastyán aszketikus külseje, átszellemült kifejezésének szemeiben való összpontosuláaa nemcsak Plótinoszra, hanem az ő tanításában kicsúcsosodó későantik embereszményre is tökéletesen jellemző.

147

1. SAPUR perzsa nagykirály, uralkodott 2 4 1 — 2 7 2

220-ban Ktéaziphonban a királyok királyává koronázták Ardasirt, l'abag fiát, Szászán unokáját, aki a parthus Arszakida-dinasztia utolsó királyát, Artabanoszt legyőzve, megalapította az ókori perzsa birodalom utolsó uralkodóházát. A Szaszanidák uralomra jutása jelentős fordulópont volt az ókor történetében; a hellenizált Arszakidák laza kormányzatával szemben kemény kézzel fogták össze a birodalmat, megerősítették az irániak vezető szerepét, a Zarathusztra tanításain alapuló mazdaita vallás uralmát, és támadó külpolitikába kezdtek. R ó m a csak Ardasir utódjának, I. Sapurnak trónra lépése után volt kénytelen rádöbbenni a vészterhes változásra. Az energikus és tehetséges uralkodó a hajdani Akhaimenida-birodalom tartományaira formált igény jelszavával ismételten hadjáratot indított a keleti provinciák ellen. Páncélos nehéz lovassága nyílt csatában ellenállhatatlannak bizonyult. 243-ban legyőzte I I I . Gordianust; az elesett császár utóda, Pliilippus Arabs adófizetésre kötelezte magát. 251-ben megszállta Arméniát, majd átmenetileg elfoglalta Szíria, Kilikia és lvappadokia jelentős részét, ós bevonult Antiokheiába. 259/60-ban mérte a legsúlyosabb csapást a római birodalomra. Edesszánál megsemmisítette a római haderőt, elfogta Valerianus császárt és sok ezer hadifoglyot deportált Irán belsejébe. Győzelmét azonban — főként Falxnüra ellenállása miatt — tartós területi hódításra nem tudta felhasználni. Sapur egyike volt Perzsia legnagyobb uralkodóinak. Katonai sikerei mellett nagy gondot fordított a birodalom belső megerősítésére, főként a mazdaita államvallás támogatására, mint ahogy ez Naqs-i-Rusztam-i nagy feliratából kiderül. Alatta élt és tanított Mani, a késői ókor egyik legjelentősebb vallási mozgalmának, a manicheizmusnak megalapítója. Utódai alatt, a római birodalom reorganizációja következtében a perzsa erőfölény lassan megszűnt, és újra helyreállt az egyensúlyi helyzet, a két világbirodalom között.

lies gestae Divi Saporis (részletek) En (vagyok) a Mazda-tisztelő fenség, Sapur, Irán és Nem-Irán királyainak királya, aki az istenek sarjadéka, a Mazda-tiszielő Fenségnek, Ardasirnak . . . a fia, a Fenségesnek, Pabag királynok az unokája . . . És mindjárt, amikor uralomra jutottam, Gordianus császár . . . hadsereget gyűjtött . . . s ellenünk vonult. És Aszurisztán határán . . . szemtől szembe nagy ütközet volt. Gordianus császárt iwgölték, a római hadsereg megsemmisült . . . És Phüippus császár könyörgésre jött hozzánk, és élete raként 500 000 dénárt adott nekünk, adófizető lett. . . Es a császár másodszor (is) hazudott . . . És sí a római birodalom ellen támadást indítottunk és (egy) 60 000 főnyi római sereget Barbalisszosznál legsemmisitettünk . . . -4 harmadik hadjáratban . . . Harránon és Urhán innen Valerian us császárral agy ütközet volt. És Valerianus császárt magunk saját kezünkkel foglyul ejtettük . . . És mi sok más >,-szagol is haddal felkerestünk, és sok híres és vitézi tettel vittünk véghez . . . És mivelhogy az istenek bennünket ilyen védencükké tettek, és az istenek kegyelméből ennyi sok országot haddal felkerestünk és birtokunkká tettünk, azért mi is a tartományokban szerte sok tüztemplomot alapítottunk, és sok mágusfőpappal szemben gyakoroltunk kegyességet, és naggyá tettük az istenek tiszteletét. (Harmatta János fordítása)

I. Sapur diadala. Sziklarelief Naqs-i-Rusztam-ban, Perszisz magas hegyei között, a régi főváros, Perszepolisz közelében. Sapur a rómaiak fölött aratott győzelmeit egy sorozat szikla-domborművön örökítette meg, többnyire azokon a helyeken, ahol elődeinek szikla-emlékművei sorakoztak. A nagykirály a domborműveken mindig díszesen felszerszámozott lovon ül, körülötte általában birodalmának nagyjai és a tartományok képviselői helyezkednek el. A bemutatott relief kivételesen csak három alakot ábrázol: a diadalmaskodó Sapur kegyelme jeléül megragadja Philippus Arabs császár feléje tartott kezét; a térdre esve életéért könyörgő másik császár a fogságba esett Valerianus. A szaszanida uralkodót a perzsa művészet hagyományainak és a Keleten uralkodó felfogásnak megfelelően, egyénítés nélkül, ideális fenségben és szépségben, pompá3 ornátusban mutatták be.

148

SZEPTIMIA ZÉNOBIA Palmüra királynője, uralkodott 2 6 7 — 2 7 2

Juliosz Auréliosz Zénobiosz lánya, előkelő palmürai család sarja. A szíriai sivatag egyik oázisában épült Palmüra már évszázadok óta a római birodalom és a Kelet közötti karavánkereskedelem legfontosabb csomópontja volt. Római fennhatóság alatt, de valójában autonóm köztársaságként saját előnyére tudta kihasználni a római és a parthus birodalom közötti helyzetét. A Szaszanidák uralomra jutása után R ó m a már nem tudta biztosítani a keleti határok nyugalmát, s így a város saját katonai erejére volt kénytelen támaszkodni. Midőn Sapur legyőzte Valerianust, Palmüra katonai vezetője, Odaenathus a győztes perzsákat a határon túlra verte vissza. Magát a palmüraiak királyává kiáltotta ki (261), s Gallienus császár r.om tehetett okosabbat, mint hogy kinevezte őt a keleti tartományok kormányzójának és hadvezérének. Ekkor vette feleségül Zénobiát. Odaenathusnak ós idősebb fiának váratlan halálakor (267) özvegye — kiskorú fiának, Vaballathosznak nevében — átvette akormányzást és öt éven át uralkodott nagy önállósággal, eszességgel és tetterővel. Először megelégedett Odaenathus címeivel, de midőn generálisa, Zabdasz elfoglalta Egyiptomot, s haderői megszállták egész Szíriát és Kisázsiát, teljesen szakított Rómával, s fiával együtt, felvette a római császároknak kijáró címet. Független birodalmának Aurelianus uralomra jutása vetett véget. A császár ismételten megverte a palmürai haderőket, és győzelmesen vonult a sivatagi nagyváros ellen. Zénobia fiával együtt kimenekült az ostromgyűrűből, és Perzsia felé tartott, de útközben elfogták. Aurelianus meghagyta életét, magával vitte R ó mába, és miután felvonultatta diadalmenetében, rangjához méltó lakóhelyet jelölt ki számára Tiburban, a nagy császári villa közelében. E g y másik elbeszélés szerint Zénobia úton R ó m a felé halt meg, betegség miatt vagy önszántából. Palmüra felemelkedését a gazdasági okok, a nemzetközi erőviszonyok és a birodalom válsága tették lehetővé; hogy rövid időre R ó m a riválisává lett, az már e hatalomra termett keleti asszony műve voit.

História

Augusta,

Harminc tyrannus,

XXX.

. . . Királyi pompával vette magát körül: inkább perzsa szokás szerinti tiszteletadásban részesítették, mint ahogyan étkezésében is a perzsa királyok szokásait követte. A katonák előtt úgy jelent meg, mint a római császárok; ilyenkor sisakot viselt, ruhája alsó peremét bíborsáv övezte . . . karját gyakran csupaszon hagyta. Arcbőre barnás volt, sötét színű; fekete szemében nagy akaraterő villogott, szelleme csodálatos, szépsége hihetetlen volt. Fogai olyan fehéren csillogtak, hogy sokan úgy gondolták, n e m is fogak, hanem gyöngyök. Hangja tisztán csengő és férf ias. Ha a szükség azt követelte, könyörtelen, akár egy zsarnok, de ha a kegyesség azt kívánta, irgalmas, mint a legjobb uralkodók . . . női hintóba csak ritkán ült, gyakrabban szállt lóra . . . Olyan szenvedéllyel vadászott, mint a hispánok . . .Lakomáin drágakövekkel díszített aranyedényeket használt, köztük olyanokat, amelyek valaha Kleopátráé voltak . .. (Terényi István fordítása)

Zénobia. 271-ben Alexandriában kibocsátott pénzérme előoldala. Görög felirata: „Szeptimia Zénobia császárnő". Bécs, Művészettörténeti Múzeum, Éremtár, lelt. sz.: M 25729. A művészileg jelentéktelen éremkép a királynőt magasztaló leírások után csalódást kelt. Ennek nemcsak az alexandriai pénzverde hanyatlása az oka, hanem az is, hogy a Palmürában uralkodó ízlés elvetette a portrék egyénítését, s így az éremvésnökök nem juthattak a megszokott római karakterportrékhoz hasonló mintakép birtokába. Zénobia gondosan kitervelt politikai propagandájára jellemző viszont, hogy korának divatjával ellentétben Julia Mamaea, az utolsó Szíriából származó császárnő frizuráját viseli.

149

AURELIANUS római császár, uralkodott 2 7 0 — 2 7 5

Lucius DomitiuB Aurelianus a pannóniai Sirmiumban született. 214 körül; annak az illyricumi paraszti népességnek a sorába tartozott, amely a I I I . sz.-ban a legjobb katonákat adta a birodalomnak. Gallienus egyik hadvezére volt, és vezető szerepet játszott az összeesküvésben, amely a. császár vesztét okozta. Az ekkor választott új császár, I I . Claudius lovassági főparancsnokká nevezte ki, s ebben a minőségben szerzett nagy érdemeket a gótok elleni háborúban. Claudius halála után a hadsereg — félreállítva Claudius testvérét — őt kiáltotta ki császárrá. A katonák ezúttal valóban K ó m a legjobb hadvezérét választották. Rövid uralkodása alatt a már tiO. éve felé közeledő Aurelianus az évtizedek óta darabjaira hullott birodalom egységét helyreállította, és kiverte a határokon átnyomuló barbár népeket is. Először a Pannoniába ós Észak-Itáliába betört germán törzseket verte vissza, s csak azután ment a fővárosba, ahol kemény kézzel bánt el a renitens szenátorokkal és a fellázadt, pénzverőkkel. R ó m á t hatalmas védőfallal vette körül a meglepetésszerű barbár támadások ellen. Miután három ellencsászárt állított félre, keletnek fordult, hogy megtörje Palmüra függetlenségét. Útközben újra megverte a gótokat a Dunánál — Daciát azonban ki kellett ürítenie —, majd Szíriában két csatéban legyőzte a palmürai haderőket, a sivatagon átvonulva ostrom alá vette és elfoglalta a nagy kereskedővárost, s foglyul ejtette Zénobiát. A királynő főtanácsadóját, Longinust, nem törődve e kiváló szónok és filozófus hírnevével, könyörtelenül kivégeztette. Visszatérőben újabb barbár törzzsel ütközött meg Pannoniában, amikor Palmüra ismételt lázadásának híre eljutott hozzá. N e m késlekedett visszafordulni, hogy végső csapást mérjen a Kelet leghatalmasabb városára. E l n y o m v a egy alexandriai felkelést, nyugatra vonult és felszámolta az önálló galliai államot. Utolsó vállalkozása a Perzsia elleni hadjárat volt, de ennek előkészületei közben, Büzantion közelében titkárának felbujtására meggyilkolták. Halálát követően hat hónapon át sem a hadsereg, sem a senatus nem tudott méltó utódot találni helyette. Szakadatlan háborúi közepette a helyreállított birodalom belső kérdéseivel is volt ideje foglalkozni: pénzreformot vezetett be, növelte a római nép ingyenes ellátását, további lépéseket tett a fontos szolgáltatási ágak állami megszervezésére, bevezette Sol napisten hivatalos kultuszát, de a kereszténységgel szemben is türelmes volt. Kiváló adottságaival ós rendíthetetlen keménységével — ha ideje lett volna rá — bizonyára még sokat elvégezhetett volna a birodalom újjászervezésének feladatából.

Malalasz:

Világkrónika XII, 299, 18.

Magas volt, sovány, kopaszodó, kis szemekkel, nemes lelkű volt, de türelmetlen . . . História Augusta: Aurelianus (G) Aurelianus jó megjelenésű, kellemes benyomást keltő ember volt, férf ias szépségű. Termete meglehetősen magas, izmai rendkívül erősek. A szokottnál talán kissé jobban kedvelte az evés-ivás gyönyöreit, de szenvedélyeinek ritkán hódolt: páratlanul szigorúan és fegyelmezetten viselkedett, mindig készen állt arra, hogy kardot rántson . . . (7) . . . Katonái nagyon féltek tőle . . . Példátlan szigorral büntetett meg egy katonát, aki szállásadó házigazdájának feleségét elcsábította. Két fa koronáját földig hajlittatta, rájuk kötöztette a katona lábait . . . hogy kettészakították a bűnöst . . . (ő0) Ha megbetegedett, sohasem hivatott orvost, hanem maga gyógyította magát, többnyire böjtöléssel... A belső zendülésektől eltekintve uralkodása alatt boldogan élt a birodalom. A római nép szerelte, a senatus félte is. (Terényi István fordítása)

Aurelianus. A császár aranypénzének előoldala. Felirata: „Imperátor, Caesar Aurelianus Augustus". Párizs, Nemzeti Könyvtár, Éremtár. Aurelianus szoborportréját nem ismerjük. Pénzein találkozunk először azzal a jellegzetesen leegyszerűsített, kubisztikus stílussal, amely a III. sz. végének új rendet teremtő katonacsászárai alatt honosodott meg. Ez a szándékosan primitív, kemény formanyelv legalább annyira jellemző az uralkodó egyéniségére és módszereire, mint az inas és hórihorgas katona éles metszésű arca, barázdált homloka é« rövidre nyírt hajzata.

150

PROBUS római császár, uralkodott 2 7 6 — 2 8 2

Marcus Aurelins Probus 232-ben született a pannóniai Sirmiurnban. Korábbi pályafutásáról nincsenek adataink, csak annyi bizonyos, hogy a I I I . sz.-i római hadsereg elitjét alkotó pannóniai katonák sorában is a legkiválóbbak közé tartozott, s Aurelianus császár legközelebbi munkatársa volt. Aurelianus meggyilkolása után a senatus által választott Tacitus császár „ d u x orientis"-nek, a keleti tartományokban állomásozó csapatok főparancsnokának nevezte ki (276). Midőn Tacitus még ugyanabban az évben gyilkosság áldozatává vált, Probust csapatai császárrá kiáltották ki. Az ezzel egy időben önmagát császárrá nyilvánító Florianust Probus közeledésére elhagyták csapatai, majd megölték. Ekkor a senatus is elismerte Probus uralmát, Ő pedig legelőször is kivégeztette Aurelianus és Tacitus gyilkosait, majd Rómába ment, hogy onnan rögtön Galliába siessen a tartományt elözönlő germánok ellen. Súlyos harcok árán felszabadította Galliát és megszilárdította a rajnai határt, azután a Dunánál verte vissza a vandálok támadását ( 2 7 7 — 2 7 9 ) . Már ezekben az években két trónkövetelő lázadását kellett levernie, amit több további trónfoglalási kísérlet követett. Probus sikerrel nyomta el ezeket, de azzal, hogy az Aurelianus által bevezetett szigorú fegyelmet vaskézzel fenntartotta, sót fokozta, még inkább kihívta maga ellen a csapatok ellenszenvét, amelyek hozzászoktak, hogy kedvükre választhatnak maguknak császárt parancsnokaik közül, és ezért cserébe jutalmat és előnyöket csikarhatnak ki. 280-ban ismét a keleti tartományokban tartózkodott, Kisázsiában felkeléseket nyomott el, békeszerződést kötött a perzsákkal, és kiűzte Felső-Egyiptomból a harcias blemmüesz törzseket. 281-ben győzelmeinek hosszú sorozatáért fényes diadalmenetet tartott Rómában. Probus belpolitikáját a megingott birodalom konszolidációjára irányuló törekvés jellemezte. Elődeinél jobb kapcsolatot tartott fenn a senatussal, de a főparancsnoki posztoktól továbbra is távol tartotta az arisztokrácia tagjait. Különös gondot fordított a háborúktól sújtott mezőgazdaságra, főként a szőlőművelésre, amelyben megszüntetett minden korábbi monopóliumot, sőt a katonaságot is felhasználta a szőlőültetvények telepítésére. A legégetőbb problémán, a határokat ostromló népek kérdésén úgy igyekezett segíteni, hogy nagy tömegekben telepített le barbárokat a birodalom területén. Ez — a később általánossá vált — módszer azonban igen veszélyesnek bizonyult, mert a betelepített népcsoportok egy része a tartományok kifosztása után ismét hazavonult. Probus erőfeszítései a realitások világos felismeréséről tanúskodtak, teljesen átfogó reformok nélkül azonban még időleges eredményekkel sem járhattak. 282-ben a császár megkövetelte kemény fegyelemmel elégedetlen raetiai csapatok Carust, a praefectus praetoriót kiáltották ki császárrá. A perzsák elleni hadjáratra készülő Probus Sirmiumból csapatokat küldött a lázadás elfojtására, ezek azonban az ellenesászárhoz csatlakoztak. A reménytelen helyzetbe került uralkodót saját katonái ölték meg. Probus a katonacsászárok sorában a legkiválóbbak közé tartozott: kitűnő hadvezér, kifogástalan jellem ós lelkiismeretes uralkodó volt. Egymaga azonban, társak és politikai szövetségesek nélkül nem lehetett képes úrrá lenni az általános válságon.

História Augxista; Probus. 3. Probus már ifjúkorában oly hires volt hatalmas testi erejéről, hogy Valerianus császártól megkapta a tribunusi rangot, pedig a szakálla is alig-alig serkent még akkor. (Terényi István fordítása) Malalasz:

Világkrónika

XII, p.

302—4.

A közepesnél nagyobb termete, erős hasa, sima és rövidre vágott haja, durva szakálla, barnás bőre, vöröses arcszíne és szép szeme volt; igen józan értelemmel bírt . . .

Probus. Szoborba illesztésre készült márvány portréfej. Magassága: 45 cm. Róma, Mueeo Capitolino, lelt. sz.: 493. Az 50. éve felé járó kemény katona vonásai az egyenes úton járó ember bátor és megalkuvás nélküli jellemére vallanak.

DIOCLETIANUS római császár, uralkodott 2 8 4 - 306 Caius Aurelius Valerius Diocletianus, eredeti nevén Diocles, Dalmáciában született egyszerű katonából küzdötte fel magát a birodalom élére. Numerianus császár testőrparancsnoka volt, midőn a csapatok Nicomedia közelében a meggyilkolt császár megbosszulójává és utódjává kiáltották ki. A helyszínen megölte a bűnös praefectus praetoriót, és már a következő évben legyőzte a rivális császárt is. Az ellenpárt iránti okos mérséklettel helyreállította az egységet, de világosan látva a decentralizáció elkerülhetetlenségét, régi bajtársát, Maximianust társcsászárrá nevezte ki. Társuralkodóival összehangolt és energikus hadvezetése átütő sikerrel járt; az összes frontokon legyőzték a külső és belső ellenségeket, sőt a perzsa birodalomtól még új területeket is hódítottak. A katonai ós politikai konszolidációt, egész sorozat kormányzati reform követte, amelyekkel Diocletianus a megváltozott viszonyokhoz igazította a birodalom elavult rendszerét. K é t fő- és két alcsászárból álló négyes uralmat (tetrarchiát) vezetett be. A 12 nagyobb egységre és számos tartományra osztott birodalom fölött a császárok hatalmas bürokratikus apparátus segítségével uralkodtak. Az adórendszer egységesítésével ós a gazdaság állami ellenőrzésével megszüntette a római és görög városi polgárság privilégiumait. A hadsereg fegyelmét megszilárdítva, a védelem alapjává a központi vezénylet alatt álló mozgó alakulatokat tette; a katonai és polgári vezetést különválasztotta. Ezekkel az intézkedésekkel a birodalom restaurációját kívánta elérni, valójában azonban új társadalmi és politikai rendszert, a későantik-koraközépkori dominátust vezette be. Ez az ellentmondás leginkább valláspolitikájában mutatkozott meg: a régi kultuszok támogatásával és a kemény keresztényüldözéssel inkább siettette, mint késleltette a kereszténység győzelmét. Diocletianust nem kötötték a római arisztokrácia hagyományai. A régi fővárosba is csak 20. uralkodási évében látogatott el. Katonás szigorral végrehajtott radikális reformjaival jó időre megszilárdította ugyan a birodalmat, de az államot mindenek fölé emelve, az alattvalókat egy despotikus rendszer igájába hajtotta. Diocletianus végeredményben azt tette, amit a szükségszerűség előírt. Bár a keresztény írók valóságos ördögöt faragtak belőle, nyilvánvalóan becsületes és lelkiismeretes államférfi és derék katona volt. 305-ben önként vonult vissza a hatalomtól spalatói várába, és még megérte rendszerének újabb válságát.

Diocletianus edictumából az árak maximálásáról Hogy óilamunk sorsát. . . lelkiismeretesen irányítsuk és méltóan mozdítsuk elő, az állam tekintélye, Róma méltósága és nagysága kívánja meg; ezért mi, akik az istenek kegyes jóindulatából a barbár törzsek őrjöngő rablóhadjáratait e népek megsemmisítésével megszüntettük, az örökre megteremtett békét az igazságosság védőfalával vesszük körül... (A rendelet indokolása után:) Ezért minden alattvaló engedelmességére apellálunk, hogy a közösség hasznára kiadott rendelkezést jóindulatú készséggel és köteles tisztelettel tartsák meg, annál inkább, mert ez az ediclum nemcsak az egyes városoknak, népeknek és tartományoknak van hasznára, hanem az egész világnak, amelynek megrontására — jól tudjuk —- csak egy olyan csekély réteg esküdött össze, amelynek kapzsiságát még a szerencsés idők bősége, még az a gazdagság sem elégíteni ki és lakatná jól, amely pedig ezeknek az embereknek az egyetlen célja. Lactantius: A keresztényüldözök halálnemeiről 7. . . . A hadseregeket megsokszorozták . . . A fogyasztók száma így annyira a szolgáltatóké fölé emelkedett, hogy a terhek mértéktelenség e miatt a gazdák kimerültek, a birtokokat elhagyták, és a termőföldek erdővé váltak . . . A helytartók tömegének és számos hivatalnokuknak terhe minden területre és szinte minden városra ránehezedett. Ehhez jött még egy sereg kincstárnok, tisztviselő és kisebb elöljáró, és mindezek nem annyira polgári peres ügyekkel, mint inkább elitéltetésekkel és vagyonelkobzásokkal foglalkoztak.

Diocletianus. Nicomediában, Diocletianus székhelyén talált márványfej. Magassága: 35,5 cm. Isztambul, Régészeti Múzeum, lelt. sz.: 4804. A császár e legkiválóbb portréján a polgárok megmentéséért járó tölgykoszorút viseli. A kemény és gondterhelt arcvonások komor fenséget sugároznak.

152

I. CONSTANTINUS római császár, uralkodott 3 0 6 — 3 3 7

Constantius Chlorus ós Helena fia, 280 körül született Naissusban (Nis). Alacsony származású apja ekkor katonatiszt volt, anyja pedig vendégfogadósnő. Constantius pályája Diocletianus alatt meredeken ívelt felfelé. Maximianus vejévé fogadta, majd adoptálta és Caesarrá nevezte ki (293). Míg apja Galliát, és Britanniát kormányozta, Constantinus Diocletianus udvaránál nevelkedett — biztosítékul Constantius hűségééit —, s elkísérte a császárt Egyiptomba, majd Galerius Caesart, perzsiai hadjáratára. Az idősebb császárok lemondásakor sietve Britanniába utazott apjához (305), akinek halála után a hadsereg augustussá kiáltotta ki (306), Bár ez ellentétben állt a tetrarehia utódlási rendszerével, Constantinusnak sikerült tényleges hatalmát, elismertetnie, és a következő 15 esztendőben a társcsászárok küzdelmei során, először diplomáciával, majd fegyverrel megőriznie és kibővítenie territóriumát. Maximianus és Galerius halála után egyezségre lépett a keleti területek urával, Lieiniusszal, Itáliába nyomult, ós R ó m a előtt, a Pons Mulviusnál vívott csatában megsemmisítette Maxentiust. Cíyőzelmét később a kereszt csodatevő jelének tulajdonította. 313-ban Milánóban Lieiniusszal közös edictumban a kereszténységet a római vallással egyenrangúnak nyilvánították. Constantinus ekkor már a birodalom teljes nyugati felén uralkodott, Licinius pedig a keleti tartományokat tartotta kezében. Egyetértésük nem tartott, sokáig, s kettőjük küzdelméből súlyos harcok árán Constantinus kerekedett fölül. 324-ben a birodalom egyedüli uraként új érát. nyitott a római történelemben. Legjelentősebb reformja a kereszténység teljes elismerése volt, amellyel az egyházat a maga és állama szolgálatába állította. 325-ben személyesen elnökölt a niceai zsinaton, azzal a céllal, hogy egységet teremtsen a pártokra szakadt keresztények között. De nem korlátozta a hagyományos vallást sem, s ő maga csak halálos ágyán keresztelkedett meg. Az egyház ennek ellenére elismerte világi fejének, sőt már életében valóságos szentnek tüntette fel. Constantinus Diocletianus reformjait megszilárdítva ós továbbfejlesztve, lezárta a római államrend átalakulásénak folyamatát. Byzantionban új fővárost alapított (Constantinopolis), s az egész birodalmat a despotikus állam bürokratikus lr'erarchiája alá rendelte. Ez a felületes műveltségű és bizonytalan moratitású ember, aki a saját családjában sem riadt vissza a vérontástól, kivételes uralkodói képességekkel rendelkezett. Minden eszközt felhasználva véget vetett az egy évszázada tartó válságnak, helyreállította a birodalom egységét és szilárdságát, és „isten kegyelméből v a l ó " theokratikus császárságával megvetette a későrómai—bizánci birodalom alapját.

Euszebiosz: Constantinus élete III, 10 fa császár a niceai zsinaton) A jelre, amely a császár érkezését adta hírül, mindenki felállt, és akkor ő maga is megjelent a gyülekezetben mint isten égi angyala, csillogó, szinte fényt, sugárzó ruhájában, a bíbor tüzes villogásában ragyogva, az arany és az értékes drágakövek tündöklő fényességétől ékesen. Ilyen volt külső megjelenése; lelkét pedig láthatólag isten félelme és tisztelete díszítette . . .járása, egész alakja, amely nagyságával ugyaniigy felülmúlta kísérőit, mint virágzó szépségével, fenséges méltóságával és legyőzhetetlen erejével . , .

I. Constantinus. Márványfej "egy kolosszális portrészoborról, melyet Maxentius legyőzése után, annak átalakított római bazilikájában állítottak fel. Magassága: 2,60 m. Róma, Palazzo dei Conservatori, lelt. sz.: 757, A X V . sz.-ban találták meg a szobor más márványrészeivel együtt a Forum melletti bazilikában. Az alkotás — mint Euszebiosz leírása — a császárt az emberi szférából kiemelve isteni fenségben és ideálisVzépségben'mutatta be, az örökkévalóságot kifejező, érzelemtől mentes merev tekintettel, felfelé néző hatalmas szemekkel. A császár a szavahihető leírások szerint középmagas, széles vállú, vastag nyakú, vöröses bőrű, ritkás szőke hajú, horgas orrú, igen jó fellépésű férfi volt. Ábrázolásain'egyéni vonásai közül csak az erős sasorr és a tüzes tekintet jut érvényre; képei nem annyira egyedi portrék, mint inkább az uralkodói ideál megtestesítései. Constantinus tudatosan fordult el közvetlen elődeinek durván katonás megjelenésétől, és Augustust utánozva, udvari művészetében és képmásaiban a klasszicisztikus szépséget állította előtérbe

JULIANUS római császár, uralkodott 360 — 363 Az utólag „aposztatának" (hitehagyottnak) ebievezett Flavins Claudius Julianus a második Flavius-uralkodóház utolsó tagja, Julius Constantius és Basilina 332-ben született második fiúgyermeke, a nagy Constantinus unokaöccse volt. Ötéves korában érte az egész életére kiható szörnyű megrázkódtatás, midőn a megvadított katonaság Constantinus fiainak trónöröklését biztosítandó, jóformán a császár egész rokonságát felkoncolta. A gyermek Julianus sohasem feledhette el számos rokonának, apjának és bátyjának lemészárlását, ami nagyban hozzájárult az ekkor trónra lépő Constantius és a bűntényeket igazolni kész keresztény egyház elleni olthatatlan gyűlöletéhez, őt és életben maradt öccsét, Constantius Gallust 15 éven át szigorú felügyelet alatt, a világtól elszigetelve, buzgó keresztény nevelésben részesítették. Éppen ezekben az években ment végbe Julianus elszakadása a kereszténységtől. Olvasmányainak és az ekkor fellendülő hellén reneszánsz pogány rhétorainak és gondolkodóinak hatására alakult ki benne az ősök hagyományos kultúrájának és vallásának megmentésére és restaurációjára irányuló szándék, amit azonban egyelőre gondosan eltitkolt. 351-ben egy politikai válság arra késztette Constantiust, hogy Gallust társuralkodóvá emelje, Julianusnak pedig mozgási szabadságot biztosítson. Midőn a császár a hatalmával visszaélő Gallust kivégeztette, hosszas habozás után Julianust tette meg társuralkodónak és vejének, s a barbároktól elözönlött Gallia védelmére küldte. Julianus ragyogó hadvezérnek bizonyult, kiverte a germán törzseket a tartományból, s a hadseregben példamutató magatartásával nagy népszerűségre tett szert. 360-ban a csapatok császárrá kiáltották ki, és már Constantius ellen vonult, midőn despota nagybátyjának halála vérontás nélkül biztosította számára az egyeduralmat. Rövid uralkodását lázas tevékenység jellemezte. Most már teljes nyíltsággal és az államhatalom eszközeivel dolgozott terveinek végrehajtásán, a megreformált hagyományos vallás restaurációján, a keresztény egyház háttérbe szorításán, a közigazgatás újjászervezésén és a perzsa birodalom elleni háború győzelemre vitelén. 363-ban benyomult a szaszanida területre, győzelmesen hatolt előre a fővárosig, de végül nehéz helyzetbe bonyolódott, s a hadjárat közben halt meg. Alakja körül a vélemények éles harca viharzik napjainkig; a hitvédő keresztények szinte az Antikrisztust látták benne, a felvilágosodás hívei a maguk elődjének kiáltották ki. Valójában kísérlete eleve kudarcra volt ítélve, nem utolsósorban azért, mert, a kereszténység helyébe csak egy annál semmivel sem jobb pogány „egyházat" állíthatott volna. Nagyszámú irodalmi müvéből rendkívül művelt, lelkes és jó szándékú, de miszticizmusra és fanatizmusra hajló egyéniség bontakozik ki, akinek feddhetetlen becsülete és tehetsége igazolta céljainak önzetlen eszmeiségét.

Ammianus

Marcellinus

XXV,

4.

Akik jól ismerték, békeidőben is csodálták életmódjának és étkezésének szerénységét, mintha minden nap újra fel akarta volna ölteni a filozófus-köpenyt . . . Egyaránt értett a katonai és polgári tudományokhoz, emellett udvarias magatartásra is törekedett, és magának csak annyi (tiszteletadást) kívánt meg, amennyi véleménye szerint távol tartotta tőle a tiszteletlenséget és bizalmaskodást. . . az ügyek és emberek megítélésében kegyetlenség nélkül is tekintélyi jxirancsoló tudott leríni, továbbá: a bűnöket kevesek megbüntetésével tudta megfékezni, végül pedig: a halálbüntetést inkább fenyegetésként tartotta fenn, semhogy alkalmazta volna . . . Az őrjöngő germánok királyságainak megtörésére vívott és a porlepte Perzsia földjén folytatott hadjárataiban egyaránt az első sorokban harcolt s ezzel növelte katonáinak bizalmát . . . Tekintélye nagy volt katonáinak szemében; bár tartottak tőle, mégis szerették mint a veszélyekben és fáradozásokban velük levő társukat . . . Nagyon szerette a tömeg tapsait s a legkisebb dolgokból is mértéktelen dicsőséget szeretett magának kovácsolni . . . Mindamellett igaznak lehetett tartani azt, amit ó maga is mondogatott, hogy az ősi Igazságosság . . . az ő uralkodása alatt visszatért a földre. (Hahn István fordítása)

Julianus. Antiokheiában 360 — 363 között vert arany solidus előoldala a császár névfeliratával; a hátoldalon győzelmi jelet tartó és hadifoglyot vezető harcos és felirat: „A rómaiak hadseregének bátorsága". Berlin, Állami Múzeumok Éremtára, lelt. sz.: 252/1917. Julianust hivatalos képmása teljes császári ornátusban, gondosan készített frizurával és merev arckifejezéssel ábrázolja. A Constantinus családjára jellemző sasorr mellett egyéni vonás fedezhető fel az elhatározott szájbán és a fanatikus tekintetben, amelynek tüzes villogását az írásos hagyomány is megemlíti. Maga a császár külsejének filozófusi elhanyagoltságáról írt, ami inkább elhihető a folytonosan háborúskodó Julianusról, mint az udvari művészet bálványszerű ábrázolása.

154

I. THEODOSIUS római császár, uralkodott 3 7 9 — 3 9 5

Hispániái keresztény családból származott. A p j a , az idősebb Theodosius, Valentinianus császár nagy hadvezére volt, aki visszafoglalta Britanniát, s győzelmes harcokat vívott a Dunánál ós Afrikában, de kegyvesztett lett, és kivégezték. 378. augusztus 9-én érte a birodalmat történelmének addigi legsúlyosabb csapása: a Balkánra bebocsátott és fellázadt gótok Hadrianopolisznál megsemmisítették Valens császárt és seregét, s mindent elpusztítva egészen Konstantinápoly faláig feldúlták a római tartományokat. Ez a megrázkódtatás arra késztette a másik császárt, Gratianust, hogy az általa kivégeztetett idősebb Theodosius fiát társuralkodójává tegye és rábízza a barbároktól elözönlött balkáni tartományokat. I. Theodosius néhány év alatt részben fegyverrel, részben pedig kiegyezéssel rendet teremtett oly módon, hogy a gótokat szövetségesként beosztotta a birodalom keleti haderejébe. Ennek a bókének nemcsak a hadsereg elbarbárosodása volt az ára, hanem az is, hogy a gótok, akik később a nyugatrómai birodalmat megdöntötték, most már végleg a határokon belül maradtak. Nagyrészt Theodosius nevéhez fűződik ezeknek az éveknek másik nagy horderejű eseménye, a kereszténység kizárólagos államvallássá tétele. Trónra lépésének évében adták ki az első császári rendeletet az ortodox hittől eltérő valamennyi szekta elítéléséről, s ezt további intézkedések követték. Theodosius az „eretnekek" állami üldözését a hagyományos vallás korlátozására és kiirtására irányuló rendelkezésekkel párosította. Ezzel megkezdődött a történelemnek az a korszaka, amelyben megszűnt a lelkiismereti szabadság minden lehetősége. 383-tól kezdve társcsászárai lázadások áldozatául estek, s a trónbitorlók megsemmisítésével Theodosius fokozatosan a birodalom egyedüli urává vált. 394-ben győzte le utolsó ellenfelét, de már a következő évben meghalt. Még előzőleg társuralkodókká tette két fiát, Arcadiust és Honoriust, s gyámjukként a birodalom kormányzására jelölte ki Stilichot, vandál származású fővezérét. Theodosius kiváló hadvezér és lelkiismeretes uralkodó volt, do mint egészsége, úgy jelleme sem volt elég szilárd ahhoz, hogy a birodalom válságának viharaiban következetes álláspontot képviseljen. E g y Thesszalonikében kitört lázadáskor a város lakóinak nagy részét három óra leforgása alatt lemészároltatta a cirkuszban. Mikor emiatt Ambrosius, a milánói püspök kiközösítette az egyházból, nyilvános penitenciának vetette alá magát, hogy bocsánatot nyerjen. Intézkedéseket léptetett életbe a falusi lakosság védelmére, de uralma alatt mégis tovább fokozódott a mágnások mindenhatósága. Az egységes birodalom utolsó nagy császára magában hordozta kora minden ellentmondását.

Theodosius 380-ban kiadott konstantinápolyi rendeletéből Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állnak, abban a vallásban éljenek, amelyei a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének . . . Tehát: mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát. Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a „katolikus keresztények" nevét viselhetik, a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd, amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről. (Halin István fordítása)

Theodosius és fiai. A császár uralkodásának 10. évfordulóján, ajándékozásra szánt, Spanyolországban talált, aranyozott ezüst tál domborműve. Átmérője 74 cm. Felirata: „A mi urunk Theodosius, örökö3 augustus, a 10. (évforduló) legszerencsésebb napja alkalmából". I. sz. 388. Madrid, Akadémia. A tál Thesszalonikében készült, ahol az ünnepségek alkalmával a császár tartózkodott. Theodosius, akiről följegyezték, hogy finom alkatú, keskeny arcú és szőke férfi volt, a díszes császári emelvény közepén trónol és egy emlékiratot nyújt át hivatalnokának. Mellette a két trónörökös és germán testőrök. A kép alsó részén helye- foglaló Föld-perszonifikáció és a fent látható két genius áldásos uralkodásának szimbólumai.

155

AMBROSIUS milánói püspök, 340 vagy 3 3 3 — 3 9 7

A t y j a Gallia praefectusa volt, Ambrosius valószínűleg az ő székhelyén, Trierben született. Az előkelő családok gyermekeinek e korban szokásos nevelését kapta, amely elsősorban az állami szolgálatra nyújtott előkészítést. Innen eredt irodalmi műveltsége, görög tudása, retorikai és jogi képzettsége. A közhivatali pályán sikeresen haladt előre, s már nagyra becsült főtisztviselő, Észak-Itália consuli rangú kormányzója volt, midőn Mediolanumba (Milánó) az egyik császári fővárosba került. I t t 374-ben nagy nyugtalanságot keltettek azok az egyházi küzdelmek, amelyek a korábbi püspök, Auxentius halálát követően az új egyházi vezető megválasztása miatt törtek ki. Auxentius ugyanis az arianus szektához tartozott, amelyet a császári udvar is támogatott és nagy befolyással rendelkezett Észak-Itáliában, de amelyet az egyház uralkodó római szárnya élesen elítélt. A zűrzavaron egyik párt sem volt képes úrrá lenni, midőn váratlanul a nép a köztiszteletben álló, de még meg sem keresztelt Ambrosius püspökké emelését kezdte követelni. Ez a választás a probléma jó megoldásának látszott, ezért a császár is támogatta. Ambrosius csak hosszú vonakodás után vállalta el az új szerepet. Megkeresztelése után nyolc nappal már püspökké szentelték. Váratlanul világi adminisztrátorból az egyik legfontosabb püspöki szék birtokosává válva, nagy szorgalommal igyekezett pótolni hiányzó teológiai ismereteit, s azonnal a rá mindvégig jellemző határozottsággal látott hozzá új hivatalának gyakorlásához. Jelentős vagyonát a szegények megsegítésére fordította. Önmegtartóztató életével és a jótékonykodás állandó szorgalmazásával szerzett magának széles körű megbecsülést. A teológia iránt nem mutatott különösebb hajlamot, annál nagyobb hatású hitszónok volt, aki mindenekelőtt morális kérdésekkel foglalkozott. Mint egyházpolitikus, egyforma élességgel lépett fel az „eretnekségek" és a régi vallás ellen. Bár a fizikai erőszakot elítélte, hajlíthatatlan eréllyel küzdött a vallási, egyházi és világi ellenfelekkel. N a g y tekintélyére, népszerűségére, és befolyására támaszkodva adott esetben még a császári udvar előtt sem hátrált meg. A római hagyományokból táplálkozó szilárd magatartásával és makacsságával meghiúsította az anyacsászárnő arra irányuló kísérleteit, hogy Milánóban egy templomot szerezzen az arianusoknak. Theodosiust a theszszalonikéi vérengzés után mindaddig kizárta az egyházi szertartásokból, amíg nyilvános vezeklést nem tartott. Ugyanakkor híven szolgálta a császári udvart I. Valentinianus, I I . Valentinianus, Gratianus és Theodosius alatt, s több ízben vállalt közvetítő politikai missziót a trónviszályok elsimítása érdekében. Kitűnő érzéke volt az egyház gyakorlati feladataihoz; nemcsak szónoklataival, hanem liturgiái reformjaival, a templomi zene és ének felkarolásával is növelte a tömegek vallásosságát, ő maga is írt himnuszokat, amelyek kiváló költői adottságairól tesznek tanúságot. A pogány római arisztokráciának a hagyományos vallás fenntartása érdekében tett utolsó kísérleteit elsősorban az 6 közbelépése hiúsította meg a császároknál. N a g y szerepe volt a „pogányság" kiirtását célzó császári rendeletek meghozatalában. Ambrosius személyében egyesítette a régi római erényeket és gyakorlatiasságot az új vallás mindenhatóságára való törekvéssel, ezért méltán számít a középkori kultúra egyik megalapozójának.

Küroszi Theodórétosz: Egyháztörténet IV, 7. (A milánói püspökválasztáskor:) Egyesek, akiket megfertőzött Auxentius eltévelyedése, csak az ő nézeteiket vallókra szavaztak, a többiek, akik a helyes hitet valló párthoz tartoztak, igyekeztek a nekik tetsző vezetőt megválasztani. Ambrosius, aki a tartomány polgári kormányzója volt, értesülve erről a viszályról, attól félt, hogy emiatt zavarok keletkezhetnek, és a templomba sietett. Ekkor valamennyien abbahagyták a vitát, s egyhangúan felkiáltva azt kívánták, hogy Anibrosiust tegyék meg pásztorukká. Ő azonban még meg sem volt keresztelve. (V, 18) Erről a gyászos eseményről (a thesszalonikéi vérengzésről) értesült Ambrosius is .. . Midőn a császár Milánóba jött és szokása szerint az isten házába akart menni, Ambrosius a kapuknál elébe állt, és megtiltotta neki az előcsarnokba való belépést ezekkel a szavakkal: „Úgy látszik, óh császár, hogy nem láttad be a vérbűn nagyságát, amit magadra vettél, és értelmed még akkor sem ismerte fel az elkövetett vétket, amikor már haragod elmúlt . . . Hogyan fogod imára kinyújtani kezeidet, amelyek még csöpögnek a jogtalanul kiontott vértől? Fordulj hát vissza, és ne kívánd az első bűnt továbbiakkal tetézni . . ." Ambrosius. Mozaik a milánói San Vittore in Ciel d'Oro templomban (a Sant'Ambrogio mellett). V. sz. második fele. A kép jóval a nagy püspök halála után készült, s bár ez a legkorábbi ránk maradt ábrázolása, egyéni arcvonásai miatt feltehető, hogy személyes ismereten alapuló régebbi képmás nyomán készült. A püspöki ornátusba öltözött tekintélyes alak alázatosan meghajtott fejtartása az Isten szolgáját jellemzi, a kép mégis éreztet valamit Ambrosius tiszteletet parancsoló egyéniségéből.

156

QUINTUS AURELIUS SYMMACHUS római államférfi, kb. 3 4 0 — 4 0 2

Lucius Aurelius Avianus Symmachus fia, R ó m a szenátori arisztokráciájának legelőkelőbb köréhez tartozott. Idősebb korában, midőn egyik lányát a másik vezető család sarjához, Nicomaehus Flavianushoz adta feleségül, és a magasabb állami tisztségeket töltötte be, a senatus első emberének és vezetőjének számított. N a g y tekintélyét nem politikai eszközökkel, hanem műveltségével ós mindenki által elismert szónoki tudásával szerezte. Symmachus, akinek szónoki nagyságát még a keresztény ellenfelek is elismerték, sorra nyerte el a legmagasabb tisztségeket. 373-ban Afrika helytartója volt, 384 —85-ben R ó m a városának elöljárója (praefectus urbi), 391-ben pedig consul lett. A I V . ez. végén a régi római vallás legbuzgóbb hívei és védelmezői a római arisztokrácia tagjai voltak, akik társadalmi és politikai szerepükkel együtt a klasszikus kultúrát is óvták az államvallássá vált kereszténységtől. Mozgalmuk, az ún. pogány reakció, akkor érte el csúcspontját, midőn a keresztény császárok az egyház pártolásának és a pogányság egyidejű megtűrésének politikájáról a régi vallás betiltására és üldözésére tértek át. Az államhatalommal szemben a vallásos hagyományok védelmezésére nem lehetett más mód, mint a kulturális harc, a propaganda, és annak hirdetése, hogy a régi istenek tisztelete a legszorosabban összeforrott R ó m a nagyságával, s ezért az állani érdekében áll, hogy megkímélje a dicső múlt vallását. Symmachus és barátai minden eszközzel ápolták és óvták a római kultúra értékeit: költséget nem sajnálva adatták ki és gyűjtötték a nagy latin írók könyveit, s amikor megvonták az állami támogatást a pogány szertartásoktól, akkor magukra vállalták az áldozatok és ünnepségek kiadásait. A pogány kultusz betiltása után, mint városi praefectus, Symmachus vállalta azt a kényes szerepet, hogy I I . Valentinianus császárhoz intézett emlékiratával igyekezzen megmenteni a régi vallás legszentebb és utolsó hivatalos jelképét, a senatus tanácstermében álló Victoria oltárt ós szobrot („de ara Victoriae"). A római hazafiságra és a város nagy múltjára hivatkozó érvei azonban hatástalanok maradtak, mert Ambrosius, a császári főváros, Milánó püspöke szállt szembe velük, és végül elérte a pogány jelképek eltávolítását. Symmachus művei közül a régieket utánzó stílusban írt leveleinek gyűjteménye maradt fenn. Művészetpártolásának legszebb emléke az a rendkívül finom elefántcsont diptychon, amely két áldozó papnőt mutat be, s a Symmachusok és Nicomachusok családjának feliratait viseli.

Symmzchus: Victoria oltáráról 9. (A megszemélyesített Róma szavai:) Ti legjobb uralkodók, a haza atyjai, tekintsétek éveim számát, amelyet a jámbor szokások ápolásával értem el. A magam módján akarok élni, mert szabad vagyok. Ez a kultusz késztette az egész földkerekséget arra, hogy nekem engedelmeskedjék, ezek a szentélyek űzték el Hannibatt a falaktól, a gallusokat a Capitoliumtól. . . Hzért kérünk türelmet atyáink istenei számára. Amit mindenki tisztel, annak kell lennie az Egyetlennek. Ugyanazokra a csillagokra nézünk, egy égbolt borul fölénk, egy világ vesz körül mindnyájunkat. Mit számít, hogy milyen úton keresi ki-ki az igazságot ? A titok túlságosan nagy ahhoz, hogy csak egyetlen út vezethessen hozzá . . .

Symmachus (?). Az ostiai Forum-thermákban talált márvány portrészobor. Magassága: 1,85 ni. 400 körül. Ostia, Múzeum, lelt. sz.: 55. A szobor hagyományos állami ruhát, tógát viselő magas rangú szenátori férfiút mutat be, aki a mellette — támaBztékul — elhelyezett könyvcsomó tanúsága szerint literátus ember volt. Keletkezésének idejét tekintve nagyon valószínű, hogy Symmachusnak, a volt praefeetusnak és consulnak vagy esetleg valamelyik magas rangú kortársának portréjáról van szó. Az alkotás a későrómai szobrászat jellegzetes stílusjegyeit viseli magán: a bemélyített vonalakkal grafikusan mintázott ruha alatt elvész a test organikus formája, a kifejezés súlypontját a komor tekintet adja.

157

STILICHO római hadvezér és kormányzó régens, 395 — 408

HONORIUS nyugatrómai császár, uralkodott 393 — 423 Stilicho vandál származású pannóniai katonatiszt, aki Theodosius alatt a legmagasabb parancsnoki tisztségbe került, ós a C3ászár két kiskorú fiának gyámjaként a birodalom kormányzásának feladatát kapta. Theodosius halálakor idősebb fia, a 18 éves Arcadius a birodalom keleti felének császára lett, és Rufinusnak, a mindenható miniszternek segítógóvel uralkodott; a fiatalabb császár, a 10 éves Honorius (anyja Aelia Flacilla, szül. Konstantinápolyban 384-ben) mellett pedig Stilicho kormányozta a nyugati tartományokat. A derék germán tábornok Theodosius unokahúgát, Serenát kapta feleségül, aki Honoriust saját lányával, Mariával, majd annak halála után Thermantiával házasította ki. í g y a látszat szerint biztosítva volt a teljes összhang a régens és a fiatal császár között, de annál feszültebb viszony alakult ki Stilicho és Rufinus, illetve a nyugati és a keleti kormányzat között. Stilichót Konstantinápolyban azzal gyanúsították, hogy meg akarja kaparintani a keleti tartományokat is, Rómában pedig a régi arisztokrácia nézett rá görbe szemmel barbár származása, rendkívüli hatalma ós gazdagsága miatt. Ezek a feszültségek a hanyatló R ó m a történetének legtragikusabb eseménysorozatát idézték elő. Stilicho mindenki másnál jobban szívón viselte a birodalom sorsát. Okos politikával megfékezett minden polgárháborúval fenyegető törekvést, igyekezett megbékíteni a szenátori arisztokráciát, mindkét irányban megszüntette a vallási erőszakot. Nagy eréllyel szállt szembe a legnagyobb veszedelemmel, a balkáni tartományokban pusztító gótokkal, akiknek Alarik volt a vezérük. Ismételten körülzárta őket, és meg is semmisíthette volna, ha nem enged a keleti udvarnak, amely kitiltotta őt a Balkán félszigetről. A bizánciak Alarikot Itália felé terelték, de Stilicho itt is elzárta útját. Ez a támadás azonban megakadályozta abban, hogy idejében a rajnai határ védelmére kelhessen, úgyhogy amikor a hunok nyomására a germán népek hatalmas hullámaegyszerretört Galliára és Itáliára, mái- csak Itália védelmére volt képes. Ebben a válságos helyzetben nyomult be újra Alarik Itáliába. Stilicho olyan tervvel állt elő, amely elodázhatta volna az összeomlást. Ekkor azonban ellenfelei a császárnál árulás gyanújába keverték, s ellene fordították a római katonákból álló csapatokat. Stilicho nem volt hajlandó a germán seregtesteket ezek ellen vezetni, így minden támasz nélkül maradt. Ravennában egy templomban keresett menedéket, innen azonban kicsalták és Honorius parancsára kivégezték. N e m sokkal ezután R ó m a Alarik csapatainak zsákmányává vált. Hieronymus leveleiből

(,

(Geruchiához, 16) . . . Miután az ellenség a Duna védővonalát átlépte, harminc éven át folyt a háború a római birodalom szívében. A hosszan tartó szerencsétlenség elapasztotta könnyeinket. A néhány öregen kívül mindenki az ellenséges megszállás és ostrom alatt született . . . Ki tartotta volna ezt lehetségesnek ? . . . Rómának saját határain belül kellett harcolnia, nem dicsőségének növeléséért, hanem létének megmentéséért. Nem, már nem is harcol többé, hanem arannyal és minden vagyonával váltja meg életét. Nem szigorúan istenfélő császárunk miatt történt ez így, hanem egy félbarbár áruló (Stilicho) hűtlensége miatt, aki a mi kincseinkkel fegyverezte fel ellenünk ellenfeleinket. . . (Pacatulához, 5) Irtózatos1 összeomlik a világ, de bűneink fennmaradnak. Nagy hírű városunk, a római birodalom feje, egyetlen tűzvész áldozatává vált. Nincs olyan vidék, ahol az ember ne találkozna Rómából jött menekültekkel. . . Stilicho, Serena és fiuk, Eucherius. Elefántcsont diptyehon (díszokmány-foglalat) Eucherius tribunusi kinevezésének emlékére. Egy tábla mérete 3 2 , 2 X 1 6 , 2 cm. 395 körül. Monza, Dómkincstár. Stilicho palotahomlokzat előtt áll díszes hadvezéri ornátusban. Pajzsát a két ifjú császár mellképe díszíti. A későrómai udvar pompájának környezetében szinte idegenül hat a marcona de felelősségtől áthatott és körültekintően komoly katonafej. A diptyehon a késő antik művészet egyik legszebb alkotása. Honorius és Maria. A fiatal c3ászár és Stilicho lányának menyegzőjére készült udvari dísz-kámea 398-ból. Sardonyx, átmérője: 15 cm. X I I I . sz.-i foglalatban. Párizs, Nemzeti Könyvtár, Rotschildeyűjtemény. Az újabban II. Constantius képének feltételezett pompás kámea a theodosiusi korszakra jellemző klasszicizmus „szubtilis" stílusában készült, s a formai jegyek mellett a császár többi ábrázolásával való egyezése is Honorius mellett szil. A fiatal uralkodó esküvői diadémot, páncélt és császári köpenyt visel, kezében jogar. Hosszúkás arcának finom vonásai elárulják a koraérett és a hatalom légkörében felnőtt ifjú gőgös és ingatag természetét.

158

AUGUSTINUS keresztény gondolkodó,

354—430

Aurelius Augustinus az afrikai Thagastéban született; apja, Aurelius Patrícius, városi tanácsos, anyja, Monnica, buzgó keresztény asszony volt. Iskoláit szülővárosa után Madaurában végezte, inajd Karthágóban tanult retorikát (371). Lelkesedett a régi római szónokok, Cicero és Hortensius müveiért, de nem vetette meg a hétköznapok örömeit sem. N e m nősült meg ugyan, de ettől az időtől kezdve együtt élt egy asszonnyal, akitől fiúgyermeke született. 374-től a szónoklat tanára lett, előbb Thagastéban, azután Karthágóban, és olyan hírnévre tett szert, hogy R ó m á b a hívták (383); onnan Symmachus, a pogány városi elöljáró segítségével a császári székhelyre, Mediolanumba került. Közben sorra hívévé szegődött kora valamennyi jelentős szellemi áramlatának. Afrikában a manicheusokhoz csatlakozott, Rómában a szkepszis kerítette hatalmába, azután az újplatonizmus iránt lelkesedett. Mediolanumban döntő hatással volt rá Ambrosius, a nagy hatalmú püspök, aki élő példája volt a rómaiság kereszténnyé alakulásának. Ezután következett be Augustinus életének nagy fordulata. 386-ban elfordult a világi törekvésektől, aszketikus életet kezdett élni, s hosszú töprengés után Ambrosius kezéből felvette a keresztséget. 388-ban visszatért Afrikába, és éveken át visszavonultan dolgozott filozófiai és teológiai művein. 391-ben barátai rábeszélésére az egyház szolgálatába állt, először mint presbiter, azután mint püspök működött Hippo Regiusban, és irodalmi tevékenységét az egyház időszerű elméleti kérdéseinek szentelte. Az ortodox kereszténységgel szembenálló irányzatok, a manicheizmus, a donatisták és más szekták ellen írt és szónokolt, s közben az egyház egyik legnagyobb gondolkodójává emelkedett. Hatalmas életművében korának szinte valamennyi teológiai, filozófiai és világnézeti kérdésével foglalkozott, felhasználva és átértékelve a görög és a római irodalom hagyományait. K é t leghíresebb műve közül a Vallomásokban megtérésének történetét beszéli el önéletrajzi formában, helyenként magával ragadó líraisággal,,s egyben érdekfeszítő leírását nyújtva a késői ókor nagy világnézeti válságának. Az Isten Államáról (De civitate Dei) írt munkájában a R ó m a elfoglalása (410) által kiváltott általános megdöbbenés kapcsán ad választ napjainak legégetőbb kérdésére. A birodalom közelgő bukásával szembenézve fejti ki, hogy a mennyei államhoz képest a földi államrend csak másodrendű tényező, amelynek lététől nem függhet a vallás és az egyház fennmaradása. Mindkét művével felmérhetetlen hatást gyakorolt a középkori gondolkodásra. 76 éves korában halt meg a vandálok által ostromolt Hippóban.

Augustinus:

Vallomások

VIII,

6—7.

Jó Isten, mi megy az emberben végbe, hogy jobban örül a már elveszettnek hitt és nagyobb veszedelemből menekült lélek üdvözülésén, mintha mindig jó reménységben lett volna felöle s a veszedelem kisebb lett volna? . . . Diadalt ül a győztes hadvezér és nem győzött volna, ha nem harcolt volna, és minél nagyobb volt a háború veszedelme, annál nagyobb a diadalmas öröm. Ide s tova hányja a vihar a tenger utasait és hajótöréssel fenyegeti: halálfélelem ül a sápadt arcokon. Megnyugszik az ég s a tenger és a hajósok szerfelett örvendenek, hiszen szerfelett nagy volt félelmük is .. . Magukat az emberi életnek élvezeteit sem váratlan, s akaratuk ellenére rájuk törő kellemetlenségek árán szerzik meg az emberek, hanem olyanokkal, amelyeket eleve és szántszándékkal idéznek elő . . . Az iszákosok mindenféle sós dolgot esznek, hogy szomjuk égetőbb legyen s ezt itallal csillapítván, élvezzenek. Szokás az is, hogy a'már eljegyzett mátkát nem adják át nyomban, nehogy a férj kevésre becsülje a nőt, akire vőlegényként nem kellett epednie . . . Miért változik ebben a világban hiány és siker, feszültség és megenyhülés f . . .1 (Balogh József fordítása)

Augustinus. Falfestmény a római Laterán-palota volt pápai könyvtárában. 600 körül. Az egyházatyát Gergely pápa korában a római könyvillusztrációkban szokásos íróképek típusában, írópult előtt széken ülve ábrázolták. Az egyénített arc korábbi mintaképre vall, a beszédes kézmozdulat utal a nagy tanítóra és vitatkozóra.

159

NAGY THEODORIK keleti gót király, 455 —526

A Duna mellékén lakó keleti gótok egyik királyának fia, akit Leó császár túszként a bizánci udvarban neveltetett fel. 16 éves korában tért vissza övéihez, s apja helyébe lépve a gótok egy csoportjának királya lett. Kitűnő műveltsége nem tartotta vissza attól, hogy rablóhadjáratokkal zaklassa a bizánci tartományokat. Zénó császár mindent megtett, hogy a tettre vágyó fiatal fejedelmet Bizánc szolgálatába állítsa és eltávolítsa a Balkánról. Erre kitűnő alkalom kínálkozott, midőn a nyugatrómai császárság megdöntése után Itálián uralkodó Odoaker germán fejedelem Kelet elleni támadásra készülődött. A császár egy szerződésben Theodorikra ruházta az Itália fölötti uralmat, ha Odoakert sikerül legyőznie. Theodorik egész népével útrakelt az Alsó-Duna melletti Novaeból Itália felé, véres csaták sorozata után végül Ravennába zárta ellenfelét. Évekig tartó ostrom után 493-ban Odoaker életének ós híveinek megkímélése árán megadta magát. Theodorik bevonult a városba, és pár nap múlva leszúrta Odoakert, híveit pedig az utolsó szálig lemészároltatta. Ettől kezdve azonban teljesen feladta barbár szokásait, sőt a római kultúra védelmezőjeként lépett fel. Itáliában megteremtette az ókor végének legkülönösebb államát. Politikájának alapelve a római—gót együttélés volt. A gótoknak a katonai, a rómaiaknak pedig az államfenntartó szerep jutott. A germán harcosokat a római birtokosok földjein telepítette le, különféle javadalmakkal látta el őket, a fegyverforgatáson és a földművelésen kívül azonban minden más foglalatosságból kizárta őket, ós gondosan ügyelt arra, hogy ne zaklassák Itália régi lakóit. A rómaiakat csak a fegyverforgatástól tiltotta el, de a gótok védelme alatt meghagyta, sőt zavartalanná tetteszokott,életmódjukat. Arómai arisztokráciát maga mellé állította, szellemi kiválóságokkal vette körül magát ós nagyszabású építkezésekbe fogott. Büszke volt arra, hogy a jog és a törvény őre, és — mivel ő és népe az ariánus hitet vallotta — minden vallás és nép egyenlőségét biztosította. Theodorik eszes és vonzó politikájának egy ideig nagy sikere volt, s úgy látszott, hogy Itália a germán uralom alatt visszanyeri régi nyugalmát és fényét. Bár az Európát megszállva tartó germán fejedelmekkel kiépített szövetségi és családi kapcsolatai révén nagyhatalmi szerepet vívott ki magának, Theodorik mégis megtartotta Bizánccal szemben va/.allusi státusát. Műve nem lehetett tarl ós, mert a mesterséges társadalmi egyensúly hamarosan megingott, ós Justinianus mesterkedései vallási viszályt idéztek elő, amely szembefordította Theodorikkal a római egyházat ós a vezető köröket. A király ellenrendszabályokat hozott, előkelő rómaiakat végeztetett ki, és üldözőbe vette az egyházat. Halálakor már teljes volt a feszültség, s ez eleve megkönnyítette Bizánc későbbi támadását, győzelmét és a keleti gótok kiűzését Itáliából.

Prokópiosz: A gót háború I, 1, 27. Theodorik nagymértékben gondoskodott az igazságosságról, s szilárdan védelmezte a törvényeket. Megoltalmazta országát a szomszédos barbárok betöréseitől. A bölcsességnek és a bátorságnak a lehető legmagasabb fokára jutott. Nem engedte meg magának, hogy alattvalóival szemben bármilyen jogtalanságot kövessen el, de másoktál sem tűrt el ilyesmit . . . Így Theodorik csak névleg volt türannosz, valójában azonban igazi császár, egy hajszálnyival sem kisebb bárki másnál, aki ebben a méltóságban dicsőséget szerzett. Bár ez az emberi természetnek ellentmondani látszik, a gótok és a rómaiak egyaránt szerették 6t. . . Harminchét éves uralkodás után halt meg, miután minden ellenségében rettenetet keltett, alattvalóiban pedig vágyakozó emléket hagyott hátra.

Theodorik. A király bronz pénzének előoldala. London, British Museum. Mint formailag a bizánci császárok helytartója, Theodorik nem visel koronát, az imperátori páncél és a kezében tartott Victoria-szobor viszont a római császárok utódának tünteti föl. Az éremkép minősége a korabeli bizánci pénzekével vetekszik, bizonyítva a király udvarának magas kultúráját. Egyéni arcvonásokat viszont ebben az időben már hiába keresünk a pénzeken.

160

JUSTINIANUS bizánci császár, uralkodott 527—5155

Flavius Petrus Sabbatius Justinianus a makedóniai Tauresiumban született annak az illír parasztságnak a körében, amely évszázadokon át a római birodalom legjobb katonáit adta. 35 éves korában vitte magával Bizáncba nagybátyja, Justinus, akit Anastasius halála után császárrá választottak. Az új császár derék katona, de teljesen műveletlen ember volt, így Justinianus, aki az ismeretek minden ágában szenvedélyesen képezte magát, nélkülözhetetlen segítőjévé vált, és már jóval azelőtt kormányzott a gyakorlatban, hogy 45 évesen trónra lépett. Mindent összevéve, csaknem 50 esztendőn át irányította a birodalom sorsát ez a rendkívüli ember, akinek kifogyhatatlan energiájáról, hihetetlen munkabírásáról, mindenre kiterjedő figyelméről már életében legendák keltek szárnyra. Középtermetű, vörös képű férfi volt, igénytelen, egyszerű életű és közvetlen modorú, de ugyanakkor az önhittségig magabiztos, makacs és végtelenül hiú. Egyetlen szenvedélye volt: az uralkodás, amely számára egyet jelentett a munkával. Szentül hitt benne, hogy céljai és elképzelései tökéletesek, s egyedül ő az, aki megvalósíthatja őket. Valóban kolosszális munkát végzett. Legfőbb célja a római birodalom régi nagyságának és fényének visszaállítása volt. N a g y erőfeszítések árán visszafoglalta Afrikát, Itáliát és Hispania egy részét, óriási összegeket költött arra, hogy keleti szomszédait pénzzel tartsa vissza a háborúktól. A határokon átnyomuló népek ellen birodalomszerte hihetetlen számban építette az erődöket, nagyszerű művekkel (Hagia Sophia) tette újra fényessé a római nevet. Bámulatosan rövid idő alatt személyes irányításával készíttette el az egész római jog, valamennyi császári rendelet, törvény és edictum gyűjteményét (Codex Justinianus), megreformálta a kormányzatot és közigazgatást. Mint szenvedélyes teológus, erőszakkal akarta az ortodox hitet kizárólagossá tenni, és magának tartotta fenn az egyház irányítását. A császári akarat tévedhetetlensógébe vetett őszinte meggyőződéssel kíméletlen terrort alkalmazott ott, ahol a rendeletek csődöt mondottak. Egyedül a veszedelmes Nika-lázadás alkalmával 30 000 embert öletett meg a konstantinápolyi hippodromban. Ekkor történt, hogy felesége, a talán még nála is keményebb akaratú Theodóra mentette meg a kétségbeeséstől, mondván: „A bíbor a legszebb szemfedő". Ez a császárnő cirkuszi alkalmazott lánya volt, s korábban könnyű erkölcsűnek ismerték. A trónon maga lett a megtestesült fenség, a bizánci etikett és pompa egyik megalapítója. Justinianus uralkodói nagysága vitán felül áll, érdemei felbecsülhetetlenek. A reális erőviszonyokat azonban nem tudta megváltoztatni. Túlzott erőfeszítései a birodalmat annyira kimerítették, hogy nem sokkal halála után nagyobb válságba került, mint bármikor.

Prokopiosz: História arcana (13, 28—3) Azt lehet mondani, hogy (a császár) megvolt alvás és evés nélkül is. Sohasem lakolt jól az étellel és itallal, hanem csak ujja hegyéről megkóstolta és otthagyta .. . Gyakran két nap és két éjjel étkezés nélkül maradt, megelégedve egy kevés vízzel és nyers zöldséggel; ha úgy adódott, jóízűen aludt egy órát, a többi időt pedig folytonos járkálással töltötte . . . (15, 13—16). A császárnőhöz a fő hivatalnokok is csak hosszú várakozás után és nagy üggyel-bajjal juthattak be. Valamennyien egy szűk és fojtó szobában váriak, mint a rabszolgák, . . . többeket csak napok múltával szólítottak, akkor nagy félelemmel léptek be hozzá, és oly gyorsan távoztak, ahogy csak lehetett, csupán a földre vetették magukat, s ajkaikkal érintették mindkét talpának szélét. Mert Theodóra felszólítása nélkül szólni vagy kérni valamit nem volt lehetséges . . .

Justinianus és Theodóra. A keleti gótoktól visszafoglalt Ravennában, Itália akkori fővárosában épült S. Vitale-templom falát díszítő két mozaik középső részlete. Teljes magassága: 2,32 m, szélessége: 3,48 m. 548 körül. A bizánci művészet e remekei minden szertartásos pompájuk, merev frontalitásuk és kimértségük ellenére a legjobb római portrékkal vetekedő jellemképet adnak az uralkodópárrcl és kíséretük tagjairól.

IDEGEN SZAVAK ÉS FOGALMAK MAGYARÁZATA

agora - - a görög városok főtere, amely nemcsak piactérül, hanem a politikai, közigazgatási és bírósági ügyek intézésére is szolgált. Körülötte helyezkedtek el a város legfontosabb középületei. areté — erény, az ókori görög társadalom emberre alkalmazott legfőbb értékjelzője. Aretén a keresztény erényfogalommal szemben nem a bűnöktől való mentességet vagy az emberbaráti magatartást értették, hanem a testi és szellemi kiválóságot ós rátermettséget. arkhón — Athén évente választott legfőbb tisztviselőinek neve. A 9 arkhón közül az elsőről nevezték el az évet, egy-egy arkhón intézte a vallásos szertartások és a hadviselés ügyeit, a többi hat bíráskodással foglalkozott. buszt — mellkép. Bizonyos görög előzmények után a római művészetben vált általános portréformává. A fejen kívül a nyakat és a váll egy részét mutatta be, először egészen kis kivágásban, később a felsőtest egyre nagyobb részére terjedt ki. cliens — a római társadalom jellegzetes fogalma: egy előkelő úr (patrónus) védelmét élvező személy, aki ugyan teljesen szabad ember volt, de patronusához kölcsönös érdeken alapuló lekötelezettség fűzte. A patrónus védte a clienst a törvény előtt, és adományokban részesítette, a cliens viszont támogatta a patronust a választásokon, kíséretet nyújtott számára, s reggelenként kötelező látogatást tett házában. consul — a római köztársaság legfőbb tisztviselőinek neve. Evenként két consult választottak, akik liivatali idejük alatt a teljes polgári és katonai végrehajtó hatalmat együttesen gyakorolták. Idővel egyre több, más választott tisztviselővel osztották meg a különféle szakigazgatási teendőket, úgyhogy lényeges szerepükké az államügyek legfelsőbb irányítása és a hadvezetés vált. démosz — köznép. A görög városállamokban a szabad polgárok legnagyobb számú és legszegényebb rétege, amely a kézművesekből, a bérmunkásokból és a szegény parasztokból állt, s hangadó részét a városban élő kézművesek alkották. Eredetileg tehát az arisztokratákkal szemben álló, meghatározott társadalmi réteg volt, és csak később, átvitt értelemben, vált a nép általános megjelölésévé. denarius — római ezüstpénz (4 gramm) 4 sestertiusnak, illetve 16 as-nak (rézpénz) felelt meg. dictator •— a római köztársaság legfőbb rendkívüli tisztviselője, akit súlyos veszély esetén a senatus kezdeményezésére az egyik consul nevezett ki. A dictator legfeljebb ti hónapig maradhatott hivatalban, ezalatt korlátlan hatalommal rendelkezett, és tevékenységéért utólag sem vonhatták felelősségre. Helyetteséül egy magister equitum-ot („lovassági parancsnok") nevezett ki. Égeikum — a Görögország és Kisázsia között elterülő, szigetekben igen gazdag Égei-tenger medencéje, illetve partvidéke. falanx (phalanx) — az archaikus és klasszikus görög hadviselés jellegzetes hadrendje. Zárt és mintegy 8 harcos mélységben egyenes vonalban felsorakozott nehéz fegyverzetű polgár-katonákból állt, akik frontálisan és egységes rendben támadtak az ellenfélre. I I . Philipposz teremtette meg a fogalommá vált makedón falanxot, az igen hosszú lándzsákkal felfegyverzett, nagy tömegű, gyakran 16 soros és a korábbinál mozgékonyabb hadrendet. frontalitás — az ábrázoló művészetekben az emberalakok merev szemköztnézetben való bemutatása. helóták — Lakónia leigázott őslakói, akiket a spártai állam tulajdonának tekintettek. A helóták művelték a földet, amelynek hasznát be kellett szolgáltatniuk a föléjük rendelt spártainak, ezenkívül hadi szolgálatot is teljesítettek. herma — különleges szoborforma, amelynél csak a fejet (férfiaknál rendszerint a nemi szervet is) ábrázolták természetes alakban, a testet egy pillérszerű hasáb helyettesítette. A herma eredetileg kizárólag .Hermész isten szoborképe volt (innen a termékenységre utaló phallosz), s csak később alkalmazták más istenek ábrázolásainál is. A római korban vált általánossá a halandók portréinál.

hérosz — hős, félisten, vallásos tiszteletben részesített halott. A görög vallásban az emberek és az istenek közötti helyzetben levő lények, rendszerint az elhunyt és sírjuknál tisztelt rendkívüli emberek, legendás hősök és királyok vagy ősi istenek, akik a köztudatban idővel félistenekké, alvilági lényekké váltak. Az epikus költészetben a nagy hősök neve. A héroszok szertartásos tisztelete hasonló volt az istenekéhez. himation — köpeny, a görög ruházat fontos darabja, nagy négyszögletes gyapjúkendő, amelyet a test köré csavarva viseltek. idol — az eredeti görög szó (eidólon) képet, ábrázolást jelent. Ma általában imádat tárgyát alkotó istenképet, bálványt értünk rajta. intaglio — vésett kő (gemma), többnyire gyűrűkő és pecsételő. A kép negatív vésetben szerepel rajta, úgyhogy lenyomata ad pozitív domborművet. kentaur — valószínűleg a ló ós a rajta ülő lovas látványából hozta létre a képzelet a kentaurt, vagyis a félig ló, félig ember mitológiai alakját. kérükeion — a görög hírnöki pálca (kérüx = hírnök szóból), Hermész isten állandó jelvénye. K é t kígyófejben végződő pálca, amely Hermész-Mercuriusszal való kapcsolata miatt később a kereskedés és a jólét szimbólumává vált. khitón — a görög ruházat alapvető része, ingszerű alsóruha, amely többnyire bokáig ért; a harcosok és a fizikai munkát végzők rövid khitónt viseltek. kurosz — ifjú; a görög archaikus művészet álló, ruhátlan fiatal férfit ábrázoló szobrait szokták e szóval jelölni. lictor — hivatali szolga a római köztársaság vezető tisztviselőinek állandó kíséretében. A lictorok a tisztviselők hatalmának jelvényeként vesszőnyalábot (fasces) vittek, amelybe a város határain kívül bárdot is helyeztek. A lictorok száma a tisztviselők rangjától függött, aconsulok 12, a praetorok (> lictorral rendelkeztek. MedUerrAneum — a Földközi-tenger medencéje és szélesebb értelemben vett partvidéke, a. klasszikus ókori világ földrajzi elnevezése. Azokat az országokat és területeket jelöli, amelyek a Földközi-tenger által tartották fenn egymással az érintkezést. néptribunus (tribunus plebis) — a római köztársaság választott tisztviselői, akik a köznép (plebs) érdekeit képviselték a patríciusokkal szemben. A tisztség az osztályharcok folyamán alakult, ki. Virágkoi'ában igen nagy hatalmat jelentett: a néptribunusok sérthetetlenek voltak, vétójukkal meggátolhattak minden intézkedést, letartóztathatták az ellenük szegülőket, népgyűlést hívhattak össze határozatok elfogadtatására. Később a császárok magukra ruházták a tribunusi hatalmat (tribunicia potestas). oikumenc — az emberlakta föld, a szűkebb értelemben vett (lakott) világ görög fogalma. omphaloxz — szó szerint köldök, átvitt értelemben a félgömb alakú tárgyak, főleg a szent kövek neve, amelyek az ősi vallások hagyományaként a görög vallásban, elsősorban Apollón kultuszában nagy szerepet játszottak. A leghíresebb a delphoi szentély omphalosza volt. osztrakiszmosz — cserépszavazás. A cserépdarab (osztrákon) az ókorban a legolcsóbb íróanyag, amelyre rövid feljegyzéseket karcoltak vagy tintával írtak. Az osztrakiszmosz az athéni demokrácia egy különleges népszavazási intézménye volt. A szavazók cserepekre írták azoknak a közéleti férfiaknak a nevét, akiktől tartani kellett, hogy egyeduralomra (türannisz) törekszenek. A többségi szavazástól sújtottaknak számkivetésbe kellett menniük. palaestra — a görögöknél eredetileg a birkózásra szánt helyiség neve. A későbbiekben palaestrának nevezték a kerttel körülvett testgyakorló-iskolát. pointillista — képzőművészeti ábrázolástechnika, amely sűrűn egymás mellé helyezett pontokkal éri el azt, hogy a szem által érzékelt optikai látvány a bemutatni kívánt képet nyújtsa. polisz — városállam. Az ókori görög városok neve, amely nem annyira magát a települést, mint inkább az egyetlen városból, annak polgáraiból és a hozzá tartozó területből álló államot jelentette. Tágabb értelemben a klasszikus görög államfonna megjelölése. praefectus praetorio — a praetorianus gárda parancsnoka, a római császárok kormányzatának egyik legfontosabb tagja, gyakran az udvar mindenható első embere. A praefectus praetorio mindig lovagrendű volt, és ez a tisztség jelentette a lovagok által elérhető legmagasabb rangot. praetor — a római köztársaság választott főtisztviselői, akik rangban a consulok után következtek, s fő feladatuk a bíráskodás és a jogi kérdésekben való döntés volt. Hivatali idejük egy évig tartott. Számuk az idők folyamán 2-ről 18-ra emelkedett. praetorianusok — a praetorium (főhadiszállás) szóból eredő elnevezése a római császári testőrgárdának, amelyet Augustus szervezett meg. Eredetileg kizárólag

itáliai születésű r ó m a i polgárokból állt. A R ó m a falához közel levő erődített táborban elhelyezett praetorianus cohorsok alkották a római hadsereg kivételezett elitjét, amely gyakran beavatkozott a trónutódtósi kérdésekbe. quaestor — a római köztársaság évente választott tisztviselői, akik az állam gazdasági ügyeivel foglalkoztak. A quaestori tisztség a főhivatalnokok pályájának első és legalacsonyabb f o k o z a t a volt, betöltői a senatus tagjai lettek. sestertius — római ezüstpénz (kb. 1 g r a m m ) : 4 as (rézpénz) és "/i denarius. soUdus — későrómai aranypénz (kb. 4,5 g r a m m ) , m e l y e t N a g y Constantinus vezetett be. szatír (szatürosz) — a görög mitológiában félig állati, ember alakú, de patás, lófarkas és állat fülű dómonalakok, akik elsősorban a féktelen természeti erőket, a termékenységet testesítették meg. sztélé — oszlop alakú emlókjel sírokon v a g y szentélyekben. Rendszerint, felirattal látták el. Idővel szélesebb és laposabb formát és d o m b o r m ű v e s díszítést kapott. A sírsztélók t ú l n y o m ó többsége az elhunytat ábrázolta, sokszor hozzátartozói körében. talanton (latinosan talentum) — görög súlymérték (26,2 kg), egyenlő 6 0 0 0 drakhméval. tetradrakhmon — görög ezüstpénz, egyenlő 4 drakhméval (1 drakhmó kb. 4 g r a m m értékű pénzegység). lürannosz — egyeduralkodó. A görög poliszokban időlegesen (főként az archaikus korban) hatalomra került államvezetők neve, akik az oligarchikus v a g y a demokratikus kormányformával szemben a fegyveres erőszakra t á m a s z k o d v a egyeduralmat gyakoroltak. Rendszerint az arisztokrácia tagjai közül kerültek ki, de többnyire a köznépet, főként a kézműveseket nyerték m e g támogatóul. verizmus — olyan képzőművészeti ábrázolásmód, amely a valósághű és szépítéstől mentes ( , , i g a z " ) bemutatásra törekszik. zikkurat — az ókori M e z o p o t á m i a szentélyeinek fő jellegzetessége: széles alapon nyugvó, felfelé lépcsőzetesen emelkedő torony templom, amelynek tetején foglalt helyet a szentek szentje. A zikkurat kialakulását annak az elképzelésnek köszönheti, h o g y az istenek a hegyek tetején lakoznak — a toronytemplom a síkságon pótolta a szent hegyet.

VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA

Az 1. 2. 3. 4.

egyes tételek r e r j j e a k ö v e t k e z ő : A személyre vonatkozó történeti m u n k á k . A személy ábrázolására vonatkozó m u n k á k . A b e m u t a t o t t ábrázolásra vonatkozó m u n k á k . A közölt fénykép forrása.

A bibliográfia a könyv céljának és terjedelmének megfelelően erősen válogatott, 'nkább csak eligazítás a továbbhaladásra, és nem tart igényt arra, h o g y akárcsak a legfontosabb tudományos m ű v e k jegyzékének tekintsék. A h o l erre m ó d volt, igyekeztünk minél ú j a b b munkákra hivatkozni, nem m i n t h a az újdonság eleve n a g y o b b t u d o m á nyos értéket jelentene, de bizonyosan megkönnyíti a felsorolt k ö n y v e k és folyóiratok megszerzését.

A GYAKRABBAN HASZNÁLT RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE AA A—Br AtíSA ABSR ActaAntHung AJA AM AntClass AntTan ArchCla8s ArchEphem ASAA BCH Bernoulli: 01 Bernoulli: RI BJb Bd'A Br—Br BullCom BullMusBA CrdA Delbrürk Doritas EAA GGA Hekler—Heintze Helbig, F 4 JbAntChr

Arehaologisclier Anzeiger (Berlin) H. Brunn—P. Arndt-—F. Bruckmann: Griechische und römische Portrats. München 1 8 9 1 — 1 9 4 2 . T h e A n n u a l of the British School at A t h e n s . (London) T h e A n n u a l o f the British School a t R o m e . (London) A c t a A n t i q u a A c a d e m i a e Scientiarum Hungaricae (Budapest) American Journal o f Archaeology ( N e w Y o r k ) Mitteilungen des Deutsehen Archaologischen Instituts, Athenische Abteilung (Berlin) L ' A n t i q u i t é Classique (Bruxelles) A n t i k T a n u l m á n y o k (Budapest) Archeologia Classica ( R o m a ) Archaiologike Ephemeris (Athen) Annuario della Scuola Archeologica di A t e n e e delle Mission i Italiane in Oriente ( R o m a ) Bulletin de Correspondance Hellénique (Paris) J. J. Bernoulli: Griechische Jkonographie. I — I I . München 1 9 0 1 . J. J. Bernoulli: R ö m i s c h e Ikonographie. I — I I / l — 3 . Stuttgart 1882—1894. Bonner Jahrbücher (Bonn) Bollettino d ' A r t e del Ministero della Pubblica Istruzione ( R o m a ) H. Brunn—F. Bruckmann: D e n k m a l e r griechischer und römischer Skulptur. München 1 8 8 8 — 1 9 3 2 . Bullettino della Commissione Archeologica Comunale ( R o m a ) Bulletin du Musée des B e a u x - A r t s (Budapest) La Critica d ' A r t e (Firenze) B. Delbrück: A n t i k é Portrats. B o n n 1912. G. S. Dontas: Eikones kathémenon pneumatikon anthropon. A t h é n a i 1960. Enciclopedia dell'Arte Antica, Classica e Orientale. I — - V I I . R o m a 1958—1966. Göttinger Gelehrte Anzeiger (Göttingen) A. Heklei—H. v. Heintze: Bildnisse berühmter Griechen.® Berlin 1962. W. Helbig—H. Speier: Führer durch die öffentlichen S a m m l u n g e n klassischer A l t e r t ü m e r i n R o m . I — I I . T ü b i n g e n 1 9 6 3 - 1 9 6 6 . (4. kiad ) Jahrbuch fiir A n t i k é und Christentum (Münster)

Jill JEA JRS Laurenzi MusHelv OJh RA RE RendPontAcc RevHistRel RevNum RÉG RhMus Richter RM Schejold

Jahrbueh des Deutschen Archáologischen Instituts (Berlin) The Journal of Egyptian Archaeology (London) The Journal of Roman Studies (London) L. Laurenzi: Ritratti greci. Firenze 1941. Museum Helveticum (Basel—Stuttgart) Jahreshefte des Österreichischen Archáologischen Institutes in Wien (Wien) Revue Archeologique (Paris) G. Paidy—6. Wissowa—W. Kroll: Realencyolopadio der klassischen Altertumswissenschaft. 1893—1909. Rendieonti della Pontificia Aecademia R o m a n a di Archeologia (Roma) Revue de PHistoire des Religions (Paris) Revue Numismatique (Paris) Revue des Études Grecques (Paris) Rheinisehes Museum (Bonn) G. M. A. RicMer: The Portraits of the Greeks. I — I I I . London 19G5. Mitteilungen des Deutschen Archáologischen Instituts. Römische Abteilung (München, Heidelberg) K. Schejold: Die Bildnisse der antiken Dichter, Redner und Denker. Basel 1943.

AZ ÓKORI PORTRÉRA VONATKOZÓ FONTOSABB MUNKÁK A

PORTRÉ ÁLTALÁBAN

H. Deckert: Zum Begriff des Portrats. Marb. Jb. f. Kunstw. S (1929) 2 6 1 — 2 8 2 . E. Buschor: Das Portrát. München 1960. GÖRÖG-RÓMAI

PORTRÉK

II. Brunn—P. Arndt>—F. Bruckmann—G. Lippold: Griechische und römische Portrats. München 1 8 9 1 — 1 9 4 2 . R. Delbrück: Antiké Portrats. Bonn 1912. A. Hekler: Die Bildniskunst, der Griechen und Römer. Stuttgart 1912. K. Schejold: Die Bildnisse der antiken Dichter, Redner und Deriker. Basel 1943. Acta Congressus Madvigiani. I I I . Portraiture. Copenhagen 1957. H. v. Roquea de Maumont: Antiké Reiterstandbilder. Berlin 1958. PORTRÉK

PÉNZEKEN

Imhoof—Blumer: Portratköpfe auf antiken Münzen. Leipzig 1885. K. Lange: Charakterköpfe der Weltgeschichte. München 1949. J. Babelon: Le portrait dans l'antiquité d'apres les monnaies. Paris 1950. J. Babelon—J. Roubier: Das Mensehenbild auf Münzen und Medaillen von der Antiké bis zur Renaissance. Leipzig 1966. PORTRÉ-KATALÓGUSOK F. Poulsen: Greek and Roman Portraits in English Country Houses. Oxford 1923 R. P. Hinks: Greek and Roman Portrait-Sculpture. London, British Museum 1935. B. M. Fellctli May. Museo Nazionale Romano. 1 Ritratti R o m a . 1953. J. Mazard—M. Leglay: Les portraits antiques du Musée S. Gsell. Alger 1958. Greek and Roman Portraits. Boston, Museum of Fine Arts 1959. E. Roaenbaum: A Catalogue of Cyrenaican Portrait Sculpture. London 1960. E. B. Harrison: Ancient Portraits from the Athenian Agora. Princeton I960. O. A. Mansuelli: Galleria degli Uffizi. Le Sculture. I I . R o m a 1961. R. Colza: Scavi di Ostia V. I Ritratti. R o m a 1964. N. Bonarasa: Ritratti greci e romani della Sioilia. Palermo 1964. II. v. Heintze: Die antikén Portrats in Schloss Fasanerie bei Fulda. Mainz 1968. AZ EGYIPTOMI PORTRÉ H. Schájer: Das altagyptische Bildnis. Leipzig 1936. A. Scharjf: Typus und Persönlichkeit in der ágvptischen Kunst. Archiv f. Kulturgesch. 29 (1939) I kk.

A GÖRÖG P O R T R É összefoglaló F. ff. L. B.

Winter: Über die griechische Port rat kunst. Berlin 1894. Lippold: Griechische Portratstatuen. München 1912. Laurenzi: Ritratti greci. Firenze 1941. Schweitzer: Griechische Portratkunst. Probleme und Forschungsstand. ActaCongMadv I I I (1957) 7 kk. ff. M. A. Jiichter: Greek Portraits. I — I V . Bruxelles 1955 — 1962. ff. M. A. Richler: The Portraits of the Greeks. I — I I I . London 1965.

A

GÖRÖG PORTRÉ

KIALAKULÁSA

E. Pfuhl: Die Anfánge der grieehischen Bildniskunst. München 1927. F. Studniczka: Die Anfange der griechischen Bildniskunst. Zeitschrift fűi- Bildende Kunst 62 (1928—29) 121 kk. B. Schweitzer: Studien zur Entstehung der Portrats bei den Griechen. Ber. Sachs. Akad. d. Wiss. Leipzig, 91. 1939. B. Schweitzer: Bedeutung und Geburt des Portrats bei den Griechen. AetaCongMadv. I I I . (1957) 27 kk. H. Schaefer: Das Eidolon des Leonidas. Charites (1958) 223 kk. •/. Frel: Les origines du portrait en Gréce. Eirene 1 (1960) 69 kk. V. Zinserling: Die Anfange griechischer Portratkunst als gesellschaftliches Problem. A c t a A n t H u n g 15 (1967) 283 kk. W. Scliwabacher: Portraitkunst auf griechischen Münzcn vor Alexander dem Grossen. A A 1969, 795 kk.

A

GÖRÖG

PORTRÉMŰVÉSZET KORSZAKAIRÓL

H. Schrader: Drei griechische Bildnisse aus dem fünften Jh. v. Chr. Die Anlike (1926) 113 kk. ff. M. A. Bichter: The Greek Portraits of the Fifth Cent. B. C. RendPontAcc 34 (1961 — 62) 37 kk. D. Metzler: Untersuchungen zu den griechischen Portrats des 5. Jhd. v. Chr. Diss. Münster 1966. K. A. J. Braun: Untersuchung zur Stilgeschichte bartiger Köpfe auf attischen Grabreliefs. München 1966. E. Buschor: Das hellenistische Bildnis. München 1949. ff. Hafner: Spathellenistische Bildnisplastik. Berlin 1954. H. B. Siedentopf: Das hellenistische Reiterdenkmal. Waldsassen 1968.

IKONOGRÁFIA J. J. Bernoulli: Griechische Ikonographie. I — I I . München 1901. J. Sieve-king: Portrat-Darstellungen aus der griechischen Lit.eraturgeschichte. ( W . Christ: Geschichte der griechischen Literatur. 5. München 1913.) E. G. Suhr: Sculptured Portraits of Greek Statesmen. Baltimore 1931. G. S. Dontas: Eikones kathémenón pneumatikón anthrópón. Athénai 1960. K. Schejold: Das Bild der Weisen in der griechischen Kunst. Festschr. Hahnloser (1961) 1 kk. A. Hekler—H. v. Heintze: Bildnisse berühmter Griechen. 3 Berlin 1962. J. Frel: Contributions á l'iconographie grecque. Praha 1969.

AZ

ETRUSZK PORTRÉ

R. Bianchi Bandinelli: II „ B r u t o " Capitolino scultura etrusca. Dedalo 8 (1927—1928) 5—36. D. Levi: L'art-o etrusca e il ritratto. Dedalo 13 (1933) 1 9 3 — 2 2 8 .

A KÓMÁI PORTRÉ összefoglaló J. G. R. H. G. H. H. G. R. H.

J. Bernoulli: Römische Ikonographie. I — I I . Stuttgart 1882—1894. Kaschnitz v. Weinberg: Römische Portrats. Leipzig 1924. West: Römische Portrafc-Plastik. I — I I . München 1933—1941. P. L'Orange: Apotheosis in Ancient Porti'aiture. Oslo 1947. M. A. Hanfmann: Observations on Roman Portraiture. Bruxelles 1953. v. Heintze: Römische Portrát-Plastik aus sieben Jahrhunderten. Stuttgart 1961. Jucker: Das Bildnis im Blatterkelch. I — I I . Olten 1961. Kaschnitz v. Weinberg: Römische Bildnisse. Berlin 1965. Winkes: Clipeata Imago, Studien zu einer römischen Bildnisform. Bonn 1969. Blanck: Wiederverwendung alter Statuen als Ehrendenkmáler bei Griechen und Römern. R o m a 1969. RÓMAI

PORTRÉ-KATALÓGUSOK

F. C. G. J. A.

Poulsen: Portrátstudien in norditalienischen Provinzmuseen. Kabenhavn 1928. Blütnel: Römische Bildnisse. Berlin 1933. M. A. Richter: Roman Portraits. New York, The Metropolitan Museum 1948. M. C. Toynbee: R o m a n Portrait Busts. London, Arts Council Gallery 1953. Giuliano: Catalogo dei ritratto romani del Museo Profano Lateranense. R o m a 1957. M. Milkovich: Roman Portraits. Worcester A r t Museum 1961. L. Goldscheider: Roman Portraits. Oxford Univ. Press, é. n. (képgyűjtemény) J. Inan—E. Rosenbaum: Roman and Early Byzantine Portrait Sculpture in Asia Minor. London 1966. V. H. Poulsen: Les portraits romains. I. Copenhague, Ny Carlsberg Glyptotek 1967. GÖRÖG P O R T R É K RÓMAI MÁSOLATAI G. M. A. Richter: H o w were the Roman Copies of Greek Portraits Made? RM 69 (1962) 52 kk. Th. Lorenz: Galerien von griechischen Philosophen- und Dichterbildnissen bei den Römern. Mainz 1965. KÖZTÁRSASÁGKORI

PORTRÉ

G. Kaschnitz-Weinberg: Studien zur etruskischen und friihrömischen Portratkunst. RM 41 (1926) 133 kk. A. N. Zadoks—J. Jitta: Ancestral Portraiture in R o m e . Amsterdam 1932. E. Bctlic: Ahnenbild und Familiengeschichte bei Römern und Griechen. München 1935. 0. Vessberg: Studien zur Kunstgeschichte der römischen Republik. Lund 1941. B. Schweitzer: Das vorkaiserzeitliche römische Portrát. Forschungen und Fortschritte 19 (1943) 109 kk. B. Schweitzer: Die Bildniskunst der römischen Republik. Leipzig 194S. A. Neppi Modona: Sul verismo nella rittrattistica romana. ArchClass 10 (1958) 235 kk. H. Zehnacker: Premiers portraits réalistes sur les monnaies de la république romaine. R e v N u m 3 (1961) 33 kk. D. Michel: Alexander als Vorbild für Pompeius, Caesar und Marcus Antonius. Bruxelles 1967. CSÁSZÁRKORI

PORTRÉ

R. Delbrück: Bildnisse römischer Kaiser. Berlin 1914. E. H. Swift: Imagines in Imperial Portraiture. A J A (1923) 286 kk. H. Kruse: Studien zur offiziellen Geltung des Kaiserbildes im römischen Reich. Paderborn 1934. M. Hirmcr: Römische Kaisermiinzen. Leipzig 1941.

L. M. Lanckoronski: Das römische Bildnis in Meisterwerken der Münzkunst. Amsterdam 1944. P. R. Franké—M. Hirmer: Römische Kaiserportrats im Münzbild. München 1961. G. Mancini: Le statue loricate imperiali. R o m a 1966. A

CSÁSZÁRKORI

PORTRÉMŰVÉSZET KORSZAKAIHOZ

F. Paulsen: Römische Privatportrats und Prinzenbildnisse. Kobenhavn 1939. W. H. Gross: Julia Augusta. Göttingen 1962. H. Barteh: Studien zum Frauenportrát der augusteischen Zeit. München, é. n. V. Poulsen: Claudische Prinzen. Baden Baden 1960. C. Saletti: II ciclo statuario della basilica di Velleia. Milano 1968. M. Borda: Le famiglie imperiali da Galba a Commodo. R o m a 1943. G. Daltrop—U. Hausmann—M. Wegner: Die Flavier. Berlin 1966. G. Daltrop: Die stadtrömischen mannlichen Privatbildnisse trajanischer und hadrianiseher Zeit. Münster 1958. M. Wegner: Hadrian. Berlin 1956. Ch. W. Clairmont: Die Bildnisse des Antinous. R o m a 1966. M. Wegner: Die Herrscherbildnisse in antoninischer Zeit. Berlin 1939. J. Meischner: Das Frauenportrat der Severeraeit. Berlin 1964. B. M. Felletti May. Iconografia romana imperiale da Severo Alessandro a M. Aurelio Carino. R o m a 1958. H. Delbrück: Die Münzbildnisse von Maximinus bis Carinus. Berlin 1940. R. Delbrück: Spatantike Kaiserportrats. Berlin 1933. H. P. IS Orange: Studien zur Geschiehte des spá tantiken Portrats. Oslo 1933. H. P. L'Orange: The Antique Origin of the Medieval Portraiture. ActaCongMadv. I l l (1957) 53 kk.

IRODALOM A BEMUTATOTT SZEMÉLYEKRŐL ES A FENYKÉPEK FORRÁSAI

1. Dzsoazer 1.É. Drioton-J.-Ph. Lauer: Sakkarah, the Monuments of Zoser. Cairo 1951. J. E. S. Edwards: The Pyramids of E g y p t . London 1961. I I . fej. É. Drioton—J. Vandier: L'Égypte. Paris 1962. 167 k. 2. W. Stevenson Smith: A History of Egyptian Sculpture and Painting in the Old Kingdom. Oxford 1946. 3. C. M. Firth—J. 1El. Quibell: The Step Pyramid. I. Cairo 1935. 9. H. Schafer - W. Andrae: Die Kunst des Alten Orients. Berlin 1925. 228 — 229. kép. 4. Bildarchiv Foto Marburg Nr. 8 6 4 3 7 . 2. Imhotep 1.K. Sethe: Irnhotep, der Asklepios der Ágypter. Leipzig 1902. J. B. Hurry: Imhotep the Vizier and Physician of K i n g Zoser. Oxford 1926. E. Otto: Z Á S 78 (1943) 28 kk. J. Vandier: La famine dans l'Égypte aneienne. Le Caire 1936. 38 kk. 2.G. Boeder: Ágyptische Bronzefiguren. Berlin 1956. H. SchfOer—W. Andrae: Die Kunst des Alten Orients. Berlin 1925. 438/4. kép. Oroszlán Z .—Dobrovits A.: Az egyiptomi gyűjtemény. Bp. 1939. 101. 3. Varga E.—Wessetzky V.: Egyiptomi kiállítás. Budapest, Szépművészeti Múzeum, 1967. 28. o. 33. kép. 4. Szépművészeti Múzeum, Budapest. 3. Khafré 1. U. Hölseher: Das Grabdenkmal des König Chephren. Leipzig 1912. J. H. Breasted: Geschichte Ágyptens. W i e n 1936. 87 k. A. Gardiner: E g y p t of the Pharaohs. Oxford 1964. 80 kk. 2. W. Stevenson Smith: A History of Egyptian Sculpture and Painting in the Old Kingdom. Oxford 1949. 33 kk. 3. L. Bernhardt: Statuen und Stauetten von Königen und Privatleuten im Museum von Kairo. I. Berlin 1911. 15. sz. 4. Bildarchiv Foto Marburg, Nr 8 6 4 5 3 . 4. Naramszin 1. G. A. Barton: The Royal Inscriptions of Sumer and Accad. New Haven 1929. H. Hirach: Die Inschriften der Könige voji Agadé. Archiv für Orientforschung. 20 (1963) 1 kk. G. J. Gadd: Cambridge Ancient History. I. 19, Cambridge 1963. 2. A. Parrot: Sumer. München 1962. 174 kk. 3 . E . Strommengcr—M. Hirmer: Fünf Jahrtausende Mesopotamien. München 1962. 122—123. kép. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. M 123. 5. G'udca 1. H. Schmökel: Das Land Sumer. Stuttgart 1955. H. Schmökel: Geschichte des alten Vorderasien. Leiden 1957. 2. .4. Parrot: Sumer. München. 1962. 204 kk. 3. E. Strommenger—M. Hirmer: Fünf Jahrtausende Mesopotamien. 1962. 136. kép. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. M 136. 6. III.

Szeszo8ztrisz

1. K. Lange: SesoBtris. München 1954. J. H. Breaated: Ancient Records of E g y p t . I. New Y o r k 1962. 290 k.

München

A. Gardiner: E g y p t of the Pharaohs. Oxford 1964. 135 kk. 2. H. Q. Evers: Staat aus dem Stein. München 1929. 3. C. Aldred: Middle Kingdom A r t in Ancient E g y p t . London 1950. 5 0 — 5 1 . kép. W. Wolf: Die Kunst Agyptens. Stuttgart 1957. 323 kk. 4. Bildarehiv Foto Marburg, Nr. 156477. 7.

Hammurapi 1.Kohlcr—Peiser—Koschaker—Ungnad: Hammurabis Gesetz. I — V I . Leipzig 1904—1923. H. Schmökcl: Hammurapi von Babylon. München 1958. 2. A. Parrot: Sumer. München 1962. 304 kk. 3. V. Scheil: Délégation en Perse. Mémoires. I V . Paris 1902. 11 kk. 3. t. E. Slrommengei—M. Hirmer: Fünf Jahrtausende Mesopotamien. München 1962. 168—160. kép. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. N r . M 159.

8. Hatsepszut 1.J.H. Breasted: Ancient Records of E g y p t . I I . N e w York 1962. 75 kk. E. Naville: The Temple of Deir el Bahari. I — V I I . London 1894—1908. W. F. Edgerton: The Thutmosid Succession. Chicago 1933. M. Werbrouck: Le temple d'Hatshepsout á Deir el Bahari. Bruxelles 1949. 2. A. Seharff: Berliner Museen 52 (1931) 28 kk. W. Wolf: Die K u n s t Agyptens. Stuttgart 1957. 423 kk. 3. Bulletin of the Metropolitan Museum of Arts. Dec. 1930. Egyptian Expedition 1929—1930. 4. New York, The Metropolitan Museum of Art, neg. no. 8 0 1 7 8 . „Rogers Fund and contributions from Edward S. Harkness, 1 9 2 9 . " 9. III.

Thotmeez

1.J.H. Breasted: Ancient Records of Egypt. I I . New York 1962. 163 kk. H. H. Nelson: The Battle of Megiddo. Chicago 1913. H. Grapow: Studien zu den Annalen Thutmosis des Dritten. A b b . Berliner Akad. 1949. 2. W. Wolf: Die Kunst Agyptens. Stuttgart 1957. 427. 3. H. Schafer—W. Andrae: Die Kunst des Alten Orients. Berlin 1925. X I I I . t. 4. Kairó, Egyiptomi Múzeum. 10. III.

Amenhotep

1.J.H. Breasted: Ancient Records of Egypt. I I . N e w York 1962. 334 kk. W. C. Hayes: J N E S 10 (1951) 35 kk; 82 kk; 156 kk; 231 kk. É. Drioton—J. Vandier: L'Égypto. Paris 1962. 372 k. G. Blankenberg—Van Delden: The Large Commemorativo Scarabs of Amenhotep I I I . Leiden 1969. 2. W. Wolf: Die Kunst Agyptens. Stuttgart 1957. 439 kk. W. Stevenson Smith: The Art and Architecture of Ancient E g y p t . Harmondaworth 1958. 153 kk. 3 . L . Borchardt: Mitt. d. Deutsch. Or.-Ges. 57 (1917) 14. 4. Bildarehiv Foto Marburg, Nr. 67 603. 11. Amenhotep,

Hapu

fia

1. J. H. Breasted: Ancient Records of Egypt. II. N e w Y o r k 1962. 371 — 381. C. Bobichon—A. Varille: Le temple du scribe royal Amenhotep. I. Le Caire W. Helck: Der EinfluQ der Militarführer in der 18. agyptischen Dynastie. Leipzig 1939. A. Varille: Inscriptions concernant l'architecte Amenhotep fils de Hapou. Le Caire 1969 2. G. Legrain: A S A 14 (1914) 12 kk. W. Wolf: Die Kunst Agyptens. Stuttgart 1957. 444. Ch. Desroches-Noblecourt: Toutankhamon et son temps. Paris 1967. 30 kk. 3. B. V. Bothmer: Bull. Mus. Fine Arts. Boston 47 (1949) 42. G. Legrain: Statues et statuettes de rois et particuliers. I. Le Caire. 1906. 78. 4. Editions L. Mazenod, Paris (foto J. Vertut). 12. IV.

Amenhotep

l.J.H. Breasted: Ancient Records of E g y p t . H. New York 1962. 382 kk.

A. Weigall: Echnaton. Berlin 1923. H. Schafcr: Amarna in Religion und Kun3t. Leipzig 1931. M. Sandman: Texts from the Time of Akhenaten. Brussels 1938. ,/. Spiegel: Soziale und weltanschauliche Reformbewegungen im alten Ágvpten. Heidelberg 1950. 2. C. de Wit: Le statuaire de Tell el Amarna. Bruxelles 1950. K. Lange: König Echnaton und die Amarna-Zeit. München 1951. 3. S. Wenig: Die Frau im alten Agypten. Leipzig 19(17. 34. sz. 4. Bildarchiv Foto Marburg, Nr. 6 7 6 2 1 . 13. Horemheb 1 .J. H. Breasted: Ancient Records of Egypt. I I I . New York 19(52. 3 kk. K. Pflüger: Hareinhab und die Amarnazeit. Zwickau 1936. A. Gardiner: J E A 39 (1953) 3 kk. 2. H. E. Winlock: A Statue of Horemhab, before his Accession. J E A 10 (1924) 1 kk.

3. H. Sc kép. W. Stevenson Smith: The A r t and Architecture of Ancient Egypt. Harmondsworth 1958. 207. 4. The Metropolitan Museum of Art, neg. no. 133352. A szobor Mr. és Mrs. Everit Macy ajándéka (1923). 14 .II. Bamszesz 1 .J. H. Breasted: Ancient Records of Egypt. I I I . N e w York 1962. 102 kk. J. H. Breasted: The Battle of Kadesh. Chicago 1903. J. Sturm: Der Hettiterkrieg Ramses' II. Wien 1939. A. H. Gardiner: The Kadesh Inscriptions of Ramesses II. Oxford 1960. É. Drioton-J. Vandier: L'Égypte. Paris 1962. 448 kk. 2. W. Wolf: Die K u n s t Ágyptens. Stuttgart 1957. 557 kk. 3. F. W. v. Biasing: Denkmáler ágyptischer Sculptur. München 1911. 4 8 — 4 9 t. 4. Foto Alinari 14 774. 15. IV.

Tudhaliyas

1. O. B. Gurney: The Hittites. London 1952. M. Biemschneider: Die Welt der Hethiter. Stuttgart 1959. 43 kk. 2. A". Bittel: Die Felsbilder von Yazilikaya. Bamberg 1934. Bittel—Naumann—Otto: Yazilikaya. Stuttgart 1941. 3. E. Akurgal—M. Hirmer: Die Kunst. der Hethiter. München 1961. 78. kép. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. H 98. 16. Hiram 1. B. W. Fleming: The History of Tyro. New York 1915. O. Eissfeldt: RE X I I A (1948) 1876 kk. W. S. Smith: Interconnections in the ^ncient Near East. New Haven 1965. 2 — 3 . B. Dussaud: Syria 5 (1924) 135 kk. P. Montét: Byblos et l'Égypte. Paris 1928. 228 kk. N. Aimé-Giron: Annales du Service des Antiquités É g y p t . 42 (1943) 283 kk. K. Galling: Die W e l t des Orients. 1950. 421 kk. W. F. Albright: The Journal of the American Oriental Society. 67 (1947) 155 k. B. Giveon: Israel Exploration Journal 9 (1959) 57 kk. 4. J. B. Pritchard: The Ancient Near East. Princeton 1958. 126. kép és a szerző felvétele. 17. Dávid 1. A. Alt: Die Staatenbildung der Israeliten in Palastina. Leipzig 1930. W. F. Albright: From the Stone Age to Christianity. New Y o r k 1957. 290 kk. J. A. Soggin: Das Königtum in Israel. Berlin 1967. 2. L. Béau: Iconographie de l'art ehrétien. I I / 1 . Paris 1956. 254 kk. 3. D. Talbot Bice: Byzantine Art. Harmondsworth 1961. 30. t. 4. Giraudon, Paris. No 7780. L A . B12 A. 18. Salamon I. K. Möhlenbrink: Der Tempel Salomos. Stuttgart 1932. J. Simons: Jerusalem in the Old Testament. Leiden 1952. W. F. Albright: The Archaeology of Palestine. London 1954. 123 kk.

J. A. Soggin: Das Königtum in Israel. Berlin 1967. 2. L. liéau: Iconographie de l'art Chretien. XL 1. Paris 1956. 286 kk. 3. R. Delbrück: Antiké Denkmáler. IV (1930) 1 kk. W. F. Volbach—M. Hirmer: Frühchristliche Kunst. München 1958. 115. kép. 4. London, British Museum. " T h e Trustees of the British Museum" szívességéből. 19.

Assur-Nászir-Apli 1. H. Schmökel: Geschichte des alten Vorderasien. Leiden 1957. G. R. Meyer: Durch vier Jahrtausende altvorderasiatisqher Kultur. Berlin 1962. 162 k. 2. E. A. Wallis Budge: Assyrian Sculptures in the British Museum. Reign of Ashur-Nasir-Pal. London 1914. E. Porada: The Great King, K i n g of Assyria. New Y o r k 1945. R. D. Harnett—M. Falkner: The Sculptures of Assur-Nasir-Apli I I , TiglatPileser I I I , Esarhaddon from the Central and South-West Palaces of Nimrud. London 1962. 3. A. Parrot: Assur. München 1961. 22. kép. E. Strommenger—M. Hirmer: Fiinf Jahrtausende Mesopotamien. München 1962. 1 9 6 — 1 9 7 . kép. 4. A. Parrot: Assur. München 1961. 22. kép.

20. Homérosz 1. A. Severyns: Hőmére. I — H I . Bruxelles 1944—1948. T. B. L. Webster: From Mycene to Homer. London 1958. M. Bowra: Homer and his Forerunners. Edinburgh 1955. A. J. B. Wace—F. H. Stubbings: A Companion to Homer. London 1962. 2. R. und E. Boehringer: Homer. I. Breslau 1939. Richter I, 45 kk. 3. L. D. Caskey: Catalogue of Greek and R o m a n Sculpture. Museum of Fine Arts. Boston. Cambridge, Mass. 1925. 55. sz. 4. Boston, Museum of Fine Arts, Neg. no. C 4441. 21. II.

Szdrgon

1. A. T. Olmstead: Western Asia in the Days of Sargon of Assyria. Chicago 1908. P. Naster: L'Asie Mineure et l'Assvrie aux VIII® et V I I 0 siécles av. J.-C. Paris 1938. A. T. Olmstead: A History of Assyria. Chicago 1960. 2. A. Parrot: Assur. München 1961. 38 k., passim. 3. E. Strommenger—M. Hirmer: Fünf Jahrtausende Mesopotamien. München 1962. 224. kép. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. N o . M 224. 22. Montuemhat 1. J. H. Breasted: Ancient Records of E g y p t . I V . N e w Y o r k 1962. 458 kk. F. K. Kienitz: Dio politische Geschichte Agyptens vom 7. bis zum 4. Jh. Berlin 1953. 14 kk. J. Leclant: Montouemhat. Le Caire 1961. 2. J. Leclant: i. m. 3 kk. 3. G. Legrain: Catalogue Général du Musée Égyptien. Le Caire I I I . 1914. 85 kk. no. 4 2 2 3 6 . 4. Kairó, Egyiptomi Múzeum. 23. Hésziodosz 1.Trencsényi-Waldapfel I.: Hésiodos, Munkák és Napok. B p . 1955. Hésiode et son influence. Fond. Hardt. Entr. V I I (1962). M. Delienne: Crise agraire et attitude religieuse chez Hésiode. Bruxelles 1963. E. Ileitsch: Hesiod. W e g e der Forschung 44 (1966). P. Walcot: Hesiod and the Near East. Cardiff 1966. 2. Bernoulli: GI. I. 26 kk. Richter I 56 kk. 3. Schefold 168, 1. K. Parlasca: Römische Mosaiken in Deutschland. Berlin 1959. 42. 4. Trier, Landesmuseum, N r . RO 56.61. 24. Arkhilokhosz I .A. Hauvette: Archiloque. Paris

1905.

M. Treu: Archilochos. München 1959. M. Treu: Von Homer zur Lyrik. München 1968. 2. Bernoulli: GI. I. 59 kk. Bichter: I. 66 kk. 3. V. Poulsen: Les portraits grecs. Copenhague 1954. 53. sz. 4. Koppenhága, Ny Carlsberg Glyptotek, no. 215. 25.

Assurbanapli 1. H. Schmökel: Geschichte des alten Vorderasien. Leiden 1957. A. T. Olmstead: A History of Assyria. Chicago 1960. 2. A. H. Layard: The Monuments o f N i n i v e h . 1 — I I . London 1849—1853. C. J. Gadd: The Assyrian Sculptures. London, British Museum 1934. 3. B. D. Barnett: Assyrische Palastrcliefs. Prag 1961. 60. kép. E. Strommenger—M. Hirmer: Fünf Jahrtausende Mesopotamien. München 1962. 254. kép. 4. London, British Museum. " T h e Trustees of the British Museum" szívességéből.

26. Lükurgosz 1. G. Attinger: Essai sur Lyeourgue et ses institutions. Neuchátel 1892. V. Ehrenberg: Neugriinder des Staates. München 1925. 1 kk. H. Berve: Sparta. Leipzig 1937. K. M. T. Chrimes: Ancient Sparta. Manchester 1949. H. Rudolph: Festschrift B. Snell. München 1956. 61 kk. 2. Bernoulli: GI. I. 31 kk. Bichter: I. 92. 3. P. Gardner: Catalogue of Greek Coins. Peloponnesus. London, British Museum , 1887. 122. X X I V , 7, t. 4. London, British Museum. " T h e Trustees of the British M u s e u m " szívességéből. 27. Thalész 1.J. Burnet: Early Greek Philosophy. London 1930. 40 kk. P. Tannery: Pour l'histoire de la science helléne. Paris 1930. O. Gigon: Der Ursprung der griechischen Philosophie. Basel 1945. 2. Bernoulli: G I . I. 47. Bichter I. 82 k. Frel. 41. 3. O. Brendel: RM 51 (1936) 3 kk. 4. Alinari 12199. 28. Periandrosz 1. H. G. Payne: Necrocorinthia. Cambridge 1931. 240 kk., passim. J. Servais: A n t . Class. 38 (1969) 28 kk. E. Will: Korinthiaka. Paris 1955. C. Mosse: La tyrannie dans la Gréce antique. Paris 1969. 2. Bernoulli: GI. I. 43 k. K. A. Neugebauer: Antikén in deutschem Privatbesitz. Berlin 1938. 15. sz. Bichter I. 86 k. Frel 39. 3. Schefold 152, 2. 4. Archivio Fot. Gall. Mus. Vaticani. Negat. X X I . 25. 54. 29. Alkaiosz

és Szapphó

1.C. M. Bowra: Greek Lyrio Poetry. Oxford 1961. U. v. Wilamowitz: Sappho u n d Simonides. Berlin 1913. E. Bethe: Die griechische Dichtung. Potsdam 1924. 97 kk. F. Della Corte: Saffo. Torino 1950. 2. Schejold 66, 1. Bidder I. 69 kk. H. v. Heintze: Das Bildnis der Sappho. Mainz 1966. 3. Schefold 54. R. Lullies—M. Hirmer: Griechische Vason der reifarchaischen Zeit. München 1953. 26 kk. 9 4 — 9 6 . kép. 4. München, Staatliche Antikensammlungen, Foto M. Hirmer. 30. Szolón 1. K. Freeman: The W o r k and Life of Solon. London 1926.

E. Ruschenbusch: Solonos nomoi. Wiesbaden 19GG. V. Ehrcnberg: From Solon to Socrates. London 19(58. 2. Bernoulli: G I . I. 38 k. Schejold 104. Richter I. 83 kk. 3. M. Chéhab: Bulletin du Musée de Beyrouth. 14—15 ( 1 9 5 8 — 5 9 ) 34. 4. Beirut, Múzeum. 31. A iszóposz 1. B.E. Perry: Studies in the Text History of Life and Fables of Aesop. Haverford 1936. H. Zeitz: Acgyptus 16 (1936) 225 kk. A. Wiechers: Asop in Delphi. Meisenheim 1961. M. Nejgaard: La fable antique V. Copenhague 1967. 2. Bernoulli: GI. I. 54 k. Richter: I. 72 k. 3.0. Lippold: KM 52 (1937) 45. Schejold 57, 4. L. Hermann: Melanges Ch. Picard I. Paris 1949. 435 kk. (téves meghatározás). 4. Archivio Fotogr. Gall. Mus. Vatieani. Neg. X X V I I I . 32. 589. 32. Khilón 1 .M. Bock: Hermes 75 (1940) 231 kk. 2. Bernoulli: GI. I. 50 k. J. B. Wace: Arch. Ephein. 100 (1937) 217 kk. M. Chéhab: Bull. Mus. Beyrouth. 1 4 — 1 5 ( 1 9 5 8 — 5 9 ) 36. Schejold 154. Richter I. 91. 3. O. Calza: Die Antike 15 (1939) 101 k. 4. Ostia, Museo Ostiense. 33. Kroiszosz 1. O. Radet: La Lydie et le monde grec aux temps des Mermnades. Paris 1893. Wei-ssbach: RE Suppl. V (1931) 455 kk. 2.E. Pottier: Mon. Piot 29 ( 1 9 2 7 — 2 8 ) 178 kk. L. Vlad Borrelli: E A A II (1959) 926 k. 3. Fnrtwangler—Reichhold I I . 113. tábla P. E. Arias— M. Hirmer: A History of Greek Vase Painting. London 1962. 131. sz. 4. Párizs, Louvre. 34.

Anaximandroxz 1. J. Burnet: Early Greek Philosophy. London 1930. 50 kk. Ch. H. Ka\n: Anaximander and the Origins of Greek Cosmologv. N e w York 1960. J.-P. Vernant: Eirene 7 (1968) 5 kk. 2. Bernoulli: GI. I. 73 k. Richter I. 78 k. 3. W. Helbig: Führer durch die öffentliehen Sammlungen klassischer Altertümcr in R o m . 3 ' I I . Leipzig 1913. N r . 1408. Schejold 156. Dontas 28. 4. Róma, Museo Nazionale Romano.

35. Amaszisz 1. J. H. Breasted: Ancient Records of E g y p t . I V . N e w York 1962. 509 kk. H. de Meulenaere: Herodotos over de 2 6 " " Dynastie. Louvain 1951. F. K. Kienitz: Die politischo Geschichte Agyptens vom 7. bis zum 4. Jh. Berlin 1953. 30 kk. 2. B. v. Bothmer: Egyptian Sculpture of the Late Period. The Brooklyn Museum 1960. 61 k. 3. H. Ranke: The Egyptian Collections of the University Museum. Philadelphia 1950. 59. 4. B. v. Bothmer: Egyptian Sculpture of the Late Period. The Brooklyn Museum 1960. 120. kép.

36. Peiszisztratosz és fiai 1. F. Schachermeyr: RE X I X , 1 (1937) 156 kk. H. Bengtson: Einzelpersönliehkeit und athen. Staat. München 1939. F. Jacoby: Atthis. Oxford 1949. A. Andrews: The Greek Tyrants. London 1 9 5 6 r — H. Berve: DieTyrannis bei den Griechen. I — I I . München 1967. C. Mosse: La tyrannie dans la Gréce antique. Paris 1969. 2. Bichter I. 93. 3. H. Payne—O. M. Young: Archaic Marble Sculpture from the Acropolis. London 1950. 6 kk. H. v. Roques de Maumont: Antike Reiterstandbilder. Berlin 1958. 7 kk. R. Lullies—M. Hirmer: Griechische Plastik. München 1960. 3 0 — 3 1 . t. L. Alscker: Griechische Plastik. I I , 1. Berlin 1961. 23 kk. 4. Encyclopédie photographique de l'art. Le Musée du Louvre. I I I . Paris 1938. 138 A . 37. Harmodiosz

és

Arisztogeitón

1. Valeton: Mnemosyne 45 (1917) 21 kk. E. Friedel: Der Tyrannenmord. Würzburg 1937. M. Lang: História 3 ( 1 9 5 4 - 5 5 ) 395 kk. V. Ehrenberg: Wiener Stud. 69 (1956) 57 kk. 2. O. Walter: OJh 40 (1953) 126 kk. S. Brunnsalcer: The Tyrant Slayers of Kritios and Nesiotes. Lund 1955. B. B. Shefton: A J A 64 (1960) 173 kk. 3. E. Q. Giglioli: Arch. Class. 1 (1949) 69 kk. 2 (1950) 82 kk. Br—Br 326—328. 4. Alinari 4 4 8 2 5 . 38. Lucius Junius

Brutus

1. K. J. Neumann: Festschr. z. X L V I . Vers, deutsch. Philol. 1909. 329 kk. W. Schur: RE Suppl. V (1931) 364 kk. R. Werner: Der Beginn der römischen Republik. München 1963. 2. Bernoulli: R I . I. 18 kk. O. Vessberg: Studien zur Kunstgeschichte der römischen Republik. Lund 1941. 122, 169. A. Longo: E A A II (1959) 191 k. 3. J. H. Jongkees: Acta Archaeologica 36 (1965) 233. 4. Berlin, Staatliche Museen. 39. Püthagorasz 1. A. Delatte: Études sur la littérature pythagoricienne. Paris 1915. I. Levy: Recherches sur les sources de la légende de Pythagore. Paris 1927. M. Detienne: Hőmére, Hésiode et Pythagore. Bruxelles 1962. J. A. Philip: Pythagoras and Early Pythagoreanism. Toronto 1966. 2. S. Stucchi: H ritratto di Pitagora. R o m a 1950. G. Becatti: E A A VI (1965) 197 kk. Bichter I. 79 k. 3. McDowall: A B S R 3 (1906) 307 kk. 4. Párizs, Bibi. N a t . Cabinet des Medailles, 69 A 20091 40.

MiUiadész 1. E. Obst: RE X V , 2 (1932) 1681 kk. G. Mackenzie: Marathon and Salamis. London 1934. H. Berve: Miltiades. Wiesbaden 1937. Kinzl: Miltiades-Forschungen. Wien 1967. 2. G. Becatti: CrdA 7 (1942) 85 kk. Hekler—Heintze 17, 51 k. G. Becatti: E A A V (1963) 35. Bichter I. 94 kk. W. Gauer: J d l 83 (1969) 128 kk. 3. P. E. Arias: J d l 68 (1953) 102 kk. 4. Ravenna, Museo Nazionale.

41. A nakreon l.C. M. Bowra: Greek Lyric Poetry. Oxford 1961. 285 kk. A. Lesky • Geschichte der griechischen Literatur. Bern 1963. 200 kk.

2. Hekler—Heintze 18, 52. Richter I. 75 kk. 3. Schejold, 64. 0. Hajner: J d l 71 (1956) 1 kk. W. Gauer: J d l 83 (1969) 141 k. 4. Koppenhága, Ny Carlsberg Glyptotek. 42. I.

Dareiosz

1.J. v. Prasek: Dareios I. Leipzig 1914. G. G. Cameron: History of early Iran. Chicago 1936. H. H. Schaeder: Das persische Weltreich. Breslau 1941. P. J. Junge: Dareios I. Leipzig 1944. A. T. Olmstead: History of the Persian Empire. Chicago 1948. R. Ghirshman: L'Iran des origines á PIslam. Paris 1951. 2. F. Sarre—E. Herzjeld: Iranische Felsreliefs. Berlin 1910. L. Vanden Berghe: Archóologie de l'Iran ancien. Leiden 1959j R. Ghirshman: Perse. Paris 1963. 3. E. F. Schmidt: Persepolis. I. Chicago 1951. 121. t. W. Hinz: Altiranische Funde und Forschungen. Berlin 1969. 63 kk. 4. The Oriental Institute, Chicago, no. P 221. 43. Hérakleüosz 1. B. Snell: Herakleitos. München 1926. Ph. Weelwright: Heraclitus. Princeton 1959. C. Ramnoux: Heraclite. Paris 1959. 2. Bernoxdli: GI. I. 84 k. J. Ph. Lauer—Ch. Picard: Les statues ptolémaiques du Sarapieion de Memphis. Paris 1955. 142 kk. Richter I. 80 k. Frel 17 kk. Éremképek: Schejold 172/16. 3. G. Lippold: AM 36 (1911) 153 kk. 4. R. Delbrück: Antiké Portrats. Bonn 1912. 14. t. 44. Pauszaniasz 1. Reuther: Pausanias. Münster 1902. C. Lanzani: Riv. di Stor. A r t . 7 (1903) 229 kk. C. Lehmann-Haupt: Klio 17 (1921) 59 kk. H. Schaefer: RE X V I I I (1949) 2563 kk. 2. H. P. L'Orange: Mélanges Ch. Picard I I . Paris 1949. 668 kk. E. Bielefeld: A A . 1962. 71 kk. Richter I. 99 kk. W. Gauer: J d l 83 (1969) 150 kk. 3. H. Stuart Jones: The Sculptures of the Museo Capitolino. Oxford 1912. p. 248, no. 72, pi. 68. Vö. H. v. Heintze: Helbig F 4 II (1966) 1356. sz. 4. Musei Capitolini (Foto O. Savio). 45. Themisztoklész 1.A. Bauer: Themistokles. Merseburg 1882. F. Miltner: Hermes 73 (1938) 329 kk. S. Dow: A J A 60 (1962) 353 kk. 1. Hahn: A c t a A n t H u n g . 13 (1965) 27 kk. 2. L. Curtius: RM 57 (1942) 78 kk. F. Miltner: ÖJh 39 (1952) 70 kk. Richter I. 97 kk. A. Linfert: Antike Plastik 7 (1967) 87 kk. W. Gauer: J d l 83 (1969) 148 kk. 3. R. Calza: Scavi di Ostia. V. I ritratti. I. R o m a 1964. 1. sz. 4. Deutsches Archaologisches Institut R o m . Neg. 662298. 46. Aiszkhülosz I.E. T. Owen: The Harmony of Aeschylus. London 1952. G. Thomson: Aeschylus and Athens. London 1966. A. J. Podlecki: The Political Background of Aeschylean Tragedy. 1966.

Ann Arbor

L. Golden: In Praise of Prometheus. Chapel Hill 19GS. 2. Laurenzi 62 k. Hekler—Heintze 29, 61. Richter I. 121 kk. 3. A) A — B r . 111—112. M. Floriani-Squarci-apino: ArcClass. 5k Í1953) 56 kk. G. Hafner: J d l 70 (1955) 105 kk. W. Gauer: J d l 83 (1969) 159 kk. B) A — B r . 401—402. Schef old 88. 207. W. Gauer: J d l 83 (1969) 133 k. 4. A) Deutsehes Archaologisches Institut, R o m . Neg. 54. 1038. B) Alinari 11142. 47. Pindarosz 1. U. v. Wüamowitz-Moellendorff: Pindaros. Berlin 1927. • H. Gundert: Pindar und sein Dichterberuf. Frankfurt 1935. J. Duchemin: Pindare. Paris 1956. G. Méaulis: Pindare le Dorien. Neuchátel 1962. 2. Bernoulli: GI. I. 86 k. Richter I. 142 kk. 3. A) F. Winter: ÖJh 3 (1900) 78 kk. Schefold 66 k. W. Gauer: J d l 83 (1969) 169 kk. B) U. Wilcken: J d l 32 (1917) 163 k. O. Brendel: RM 51 (1936) 47. J. Ph. Lauer—Ch. Picard: Les statues ptolemaiques de Sarapieion de Memphis. Paris 1955. 48 kk. 4. A) W. Gauer: J d l 83 (1969) B) Institut Fran^ais d'Arehéologie Orientale, Le Caire. 48. Periklész 1. H. Willrich: Perikies. Göttingen 1936. D. De Sanctis: Pericle. Milano 1944. Szabó A.: Perikies kora. Bp. 1942. L. Homo: Périclés. Paris 1954. A. E. Raubüschek: A J A 70 (1966) 37 kk. F. Schachermeyr: Religionspolitik und Religiositat bei Perikies. Graz 1968. 2. R. Kekule von Stradonüz: Über ein Bildnis des Perikles. Berlin 1901. Bernoulli: G I . I. 108. Laurenzi 64 k. B. Schweitzer: A c t a Congr. Madv. I l l (1957) 35 k. Hekler—HeirUze 18, 52. Richter I. 102 kk. W. Gauer: J d l 83 (1969) 142 k. 3. Delbrück 13. t. A — B r 411—412. P. Orlandini: MemAccLinc 8 (1952) 296 kk. 4. London, British Museum. " T h e Trustees of the British M u s e u m " szívességéből. 49.

Aszpaszia 1. Lásd Periklésznél 2. Bernoulli: GI. I. 112 k. Richter I. 154 k. 3. A — B r 419—420. G. Lippold: Die Skulpturen des Vaticanischen Museums. I l l , 1. Berlin 1936. 523. sz. H. v. Heintze: Helbig, F. 4 I. 70. sz. 4. Archivio Fotogr. Gall. Mus. Vaticani. Negat. X X I . 23. 58.

50. Pheidiasz l.H. Schroder: Phidias. Frankfurt 1924. E. Langlotz: Phidiasprobleme. Frankfurt 1947. G. Becatti: Problemi Fidiaci. Milano 1951. L. Laurenzi: Umanita di Fidia. R o m a 1961.

2. Bernoulli: G I . I. 116 k. Laurenzi 26 k. F. Poulsen: Les portraits grees. Copenhague 1954. 26. sz. D. Metzler: Antike K u n s t 7 (1964) 51 kk. Bichter I. 150 k. Frel 8 kk. 3. B. Schweitzer: Studien zur Entstehung der Portrats bei den Griechen. Leipzig 1940. 58 kk. B. Schweitzer: A c t a Cong. Madv. I l l (1957) 10 k. F. Eckstein: Festschrift Fr. Matz (1962) 66 kk. B. Schlörb: AM 78 (1963) 156 kk. W. Oauer: J d l 83 (1969) 138 k. 4. London, British Museum. " T h e Trustees of the British M u s e u m " szívességéből. 51.

Anaxagorasz 1. O. Gigon: Philologus 91 (1936) 1 kk. O. Jöhrens: Die Fragmente des Anaxagoras. Göttingen 1939. W. K. C. Guthrie: A History of Greek Philosophy. I I I . The fifth-century enlightenment. London 1969. 2. Bernoulli: G I . I. 118. Schefold 172. Dontas 87. Bichter I. 108. 3. B. V. Head: British Museum, Catalogue of the Coins. Ionia. 28 k. V I I / 4 . t4. London, British Museum. " T h e Trustees of the British M u s e u m " szívességéből-

52. Hérodotosz 1 .J. L. Myres: Herodotus. Oxford 1953. M. Pohlenz: Herodot. Stuttgart 1961. 0. Begenbogen: Kleine Schriften. 1961. 57 kk. W. Marg: W e g e der Forschung 26 (1962). H. B. Immerwahr: Form and Though in Herodotus. Cleveland 1966. 2. Bernoulli: G I . I. 159 kk. Schefold 160, 215. Hekler—Heintze 22, 56. Bichter I. 145 kk. 3. B. Kekule von Stradonitz: Die Bildnisse des Herodot. Berlin 1899. 35 kk. 4. Alinari 1 1 0 6 8 . 53. Szophoklész 1. K. Bernhardt: Sophokles. Frankfurt a. M. 1948. V. Ehrenberg: Sophokles und Perikies. München 1956. G. Méautis: Sophocle. Paris 1957. S. Melchinger: Sophokles. Hannover 1966. H. Musurülo: The Light and Darkness. Leiden 1967. 2.H. Sichtermann: Sophokles. Bremen 1959. Hekler—Heintze 26, 58. Bichter I. 124 kk. W. Gauer: J d l . 83 (1969) 133, 135. 3. B r — B r . 427. A — B r . 113—115. Laurenzi 32. sz. Schefold 90 kk. H. v. Heintze: Helbig, F. 1 I. 1066. sz. 4. A) Deutsches Arehaologisches Institut, R o m . Neg. 59 777. B) Archivio Fotogr. Gall. Mus. Vaticani. Negat. X X I I I . 12. 33. 54.

Euripidész 1. U. v. Wüamowüz-Moellendorff: Euripides, Herakles. I — I I . Berlin 1889. G. Murray: Euripides and his Age. London 1914. P. T. Stevens: Euripides and the Athenians. J H S 76 (1956) 87 kk. G. M. A. Grube: The Drama of Euripides. N e w Y o r k 1961. D. J. Conacher: Euripidean Drama. Toronto 1967. 2. Bernoulli: G I . I. 148 kk. E. Löwy: ÖJh 26 (1960) 129 kk. Hekler—Heintze 27 kk., 59 kk.

Richter I. 133 kk. W. Gauer: J d l 83 (1969) 134. 3. A — B r . 1 2 1 — 1 2 2 . Delbrück 17. t. Laurenzi 45. sz. Schejold, 94. 4. Alinari 11073. 55. Thuküdidész 1. J. de RomUly: Histoire et raison ehez Thueydide. Paris 1956. H.-P. Stahl: Thukydides. München 1966. 2. A. Michaelis: Die Bildnisse des Thukydides. Strassburg 1877. Bernmdli: GI. I. 181. F. Poulsen: Greek and R o m a n Portraits in English Country Houses. Oxford 1923. 1. sz. Laurenzi 26. sz. Schefold 76 k., 78 k. J. Frel: BullMus B — A . 8 (1956) 12 kk. F.-B. Mache: Mon. Piot 51 (1960) 25 kk. Hekler— Heintze 22., 55 k. Richter I. 147 kk. 3. Th. Lorenz: Galerien von griechischen Philosophen- und Dichterbildnissen bei den Römern. Mainz 1965. 27. old. X X , 1—2. sz. 4. A — B r . 130. 66. Szókratész 1. A. E. Taylor: Socrates. London 1932. A. K. Rogers: The Socratic Problem. New Y o r k 1933. H. Kesters: Kerygmes de Socrate. Paris 1965. J. Humbert: Socrate et les petits socratiques. Paris 1967. 2. Bernoulli: G I . I. 186 kk. R. Kekulé von Stradonitz: Die Bildnisse des Sokrates. Berlin 1908. Schejold 68, 82, 84. Hekler—Heintze 19 k., 53 k. Richter I. 109 kk. W. Gauer: J d l 83 (1969) 124 kk. 3. A — B r . 1033—1034. Schejold 68. 4. Deutsches Archaologisches Institut, R o m . Neg. 36. 897. 57. Tisszaphernész 1. M. Rostovtzejj: Anatolian Studies to W. M. Ramsay. Manchester 1923. 359 kk. H. Bengtson: Philologus 46 (1937) 126 kk. H. Schaefer: RE Suppl. V I I (1940) 1579 kk. P. J. Junge: Klio 34 (1941) 1 kk. 2.E. S. G. Robinson: N u m . Chron. 1948. 48 kk. W. Schwabacher in Charites. Bonn 1957. 27 kk. M. Bieber : The Sculpture of the Hellenistic Age. N e w York 1961. 71. 3. P. R. Franké—M. Hirmer: Die griechische Münze. München 1964. 184. t. 4. Berlin, Staatliche Museen. 58.

Arisztophanész 1. V. Ehreuberg: The People of Aristophanes. Oxford 1951. F. Fraenkel: Beobachtungen zu Aristophanes. R o m a 1962. G. F. Russo: Aristofane. Firenze 1962. 2. Bernoulli: G I . I. 175 kk. Richter I. 140 k. 3. Schejold 158, 4. G. M. A. Richter: Greek Portraits. I. Brussels 1958. 31. 4. Bonn, Akademischts Kunstmuseum.

59. Lüsziasz 1. F. Blass: Die attische Beredsamkeit. Leipzig 1885—1887. W. R. M. Lamb: Lysias. Cambridge, Mass. 1960. J. J. Bateman: Phoenix 16 (1962) 157 kk. 2. Bernoulli: G I . I I . 1. kk.

Hekler—Heintze 57. Richter I I . 207 k. 3. A — B r . 1 3 3 — 1 3 4 . Laurenzi 18. sz. Schefold 70 k. 4. Musei Capitolini (Foto O. Savio). 60.

Hippokratész 1. Hornyánszky Gy.: A görög felvilágosodás tudománya. Budapest 1910. C. Singer: Greek Biology and Greek Medicine. Oxford 1922. M. Pohlenz: Hippokrates und die Begründung der wissensehaftlichen Medizin. Berlin 1938. B. Farrington: Greek Science. London 1944—1949. C. Lichlenthaeler: Thucydide et Hippocrate. Geneve 1965. B. Joly: Le niveau de la science hippocratique. Paris 1966. L. Edelstein: Der hippokratische Eid. Zürich 1969. 2. L. Curtius: RM 59 (1944) 25 kk. Ch. Picard: Comptes-rendus Acad, des Inscr. 1947. 317 kk. O. Becatti: E A A IV (1961) 182. Hekler—Heintze 45, 70 k. Bichter I. 151 kk. M. Putscher: Sitzb. Ges. Natwiss. Marburg 87 (1966) 17 kk. 3. G. Becatti: Rend. Pont. A c c . 21 ( 1 9 4 5 — 4 6 ) 123 kk. M. Guarducci: uo. 143 kk. 4. Ostia, Museo Ostiense.

61. Nekhtnebef 1. F. K. Kienitz: Die politische Geschichte Ágyptens vom 7. bis zum. 4. Jhv. d. Z. Berlin 1953. 97 kk. 2. F. K. Kienitz: i. m. 214 kk. 3. B. V. Bothmer: Egyptian Sculpture of the Late Period. Brooklyn Museum 1960. 91. __ 4. London, British Museum " T h e Trustees of the British M u s e u m " szívességéből. 62. Antiszthenéaz 1. D. B. Dudley: History of Cynicism. Cambridge 1910. 1 kk. K. v. Fritz: RhMus 84 (1935) 19 kk. P. Van der Mühll: MusHelv 23 (1966) 234 kk. 2. Bernoulli: G I . I I . 5 kk. H. Fuhrmann: RM 59 (1944) 86 kk. L. Laurenzi: E A A I (1958) 440. TF. H. Schuchhardt: G G A 213 (1960) 183 k. Hekler —Heintze 55. Bichter I I . 179 kk. 3. A — B r . 441—442. G. Lippold: Die Skulpturen des Vaticanisehen Museums. I l l , 1. Berlin 1936, 38 kk. 507. sz. Schefold 86. 4. Archivio Fotogr. Gall. Mus. Vaticani. Neg. X X . 21. 4. 63.

Xenophón 1. L. V. Jacks: Xenophon, Soldier of Fortune. London 1930. E. Delebérque: Essai sur la vie de Xenophon. Paris 1957. M. Treu: RE IX A 2 (1967) 1567 kk. 2. Hekler —Heintze 51. Richter I I . 157 k. Legújabban talált példány: A J A 70 (1966) 41/14 kép. 3. A. Adriani: ArchClass 1 (1949) 39 kk. 4. Deutsches Arehaologisches Institut. R o m , Neg. 60. 1838.

64. Platón 1. U. v. Wilamowitz-Moellendorff: Platón. I — I I . Berlin 1920. J. Burnet: Platonism. Berkeley, Cal. 1928. A. E. Taylor: Plato, the Man and his W o r k . Oxford 1929. G. M. A. Grube: Plato's Thought. London 1935. L. Edelstein: Plato's Seventh Letter. Leiden 1966.

2.R.-E. Boehringer: Platón, JBreslau 1935. Schejold 74. H. v. Heintze: RM 71 (1964) 81 kk. Richter II. 164 kk. G. M. A. Richter: Antike K u n s t 10 (1967) 144 kk. 3. Boehringer: i. m. I X . sz. 4. R.-E. Boehringer: Platon. Breslau 1935. 43. t. 65. Mauaazóloaz 1. W. Judeich: Kleinasiatische Studien. 1892. V I . T e j . F. Motz: Die Antike 4 (1928) 266 kk. E. Buachor: Maussolos und Alexander. München 1950. F. Kriachen: Weltwunder der Baukunst in Babylonien und Ionien. Tubingen 1956. 2. Bernoulli: G I . I I . 41 kk. Richter II. 161 k. 3. B r — B r . 241. E. Pfuhl: J d l 40 (1925) 22 kk. Fr. V. Lorentz: „Maussolos" und die Quadriga auf dem Maussoleion. Leipzig 1931. E. Buschor: Das hellenistische Bildnis. München 1949. 8. M. Bieber: Scritti in onore di C. Anti (1955) 67 kk. 4. B r — B r . 241. 66. III.

Arkhidctmosz

1. Ed. Meyer: Forsehungen zur alten Geschichte II (1899) 504 kk. V. Ehrenberg: RE I I I A 2 (1929) 1415 kk. 2. Bernoulli: GI I. 121. Richter I I . 160 k. 3. A — B r . 765—766. P. Wolters: RM 3 (1888) 113 kk. Hekler—Heintze 61. W. Gauer: J d l 83 (1969) 154 k. 4. Anderson 2 3 0 3 6 . 67.1szokratész 1. E. Buchner: Der Panegyrikos des Isokrates. Wiesbaden 1958. M. A. Levi: Isocrate. Milano 1959. K. Bringmann: Studien zu den politischen Ideen des Isokrates. Göttingen 1965. 2. Bernoulli. GI. I. 15 k. Hekler—Heintze 61. Richter I I . 208 kk. 3. C. Blümel: Katalog der Sammlung antikerSkulpturen. V.Berlin 1 9 3 8 . K . 199. sz. 4. Berlin, Staatliche Museen, Antikenabteilungen, Nr. Sk. 6329. 68.II.

Philipposz

1. 0. Hoffmann: Die Makedonen. Göttingen 1906. A. Momigliano: Filippos, il Macedone. Firenze 1934. R. Wüst: Philipp I I . von Makedonien und Griechenland. München 1938. 2. K. Gebauer: AM 6 3 — 6 4 ( 1 9 3 8 — 3 9 ) 71 k. V. Poulsen: Les portraits grecs. Copenhague 1954. 18. sz. Richter I I I . 263. 3. P. R. Franké—M. Hirmer: Die griechische Münze. München 1964. 170. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. SM 13. 0562 R.

t.

69. Démoszthenész 1. A. Schaefer: Demosthenes und seine Zeit. Leipzig 1885—1887. W. Jaeger: Demosthenes. Berlin 1939. P. Cloché: Démosthéne et la fin de la démocratie athénienne. Paris 1957. L. Luccioni: Démosthéne et le panhellénisme. Paris 1961. H.J. Wolfi: Demosthenes als Advokat. Berlin 1968. 2. Bernoulli: G I . II. 69 kk. H. Koch: Zur Statue des Demosthenes. Festschrifo Zucker. Berlin 1954. 221 kk. Hekler—Heintze 35 kk., 63 kk. Richter I I . 215 kk.

3. Schefold 106 k. V. Poulsen: Les portraits grecs. Copenhague 1954. 27. sz. 4. Ny Carlsberg Glyptotek, Nr. 217. 70. Nagy

Sándor

1. F. Geyer: Alexander der Grosse. Leipzig 1925. U. Wilcken: Alexander der Grosse. Leipzig 1931. C. A. Robinson: Alexander the Great. New York 1947. O. Radet: Alexandre le Grand. Paris 1951. G. T. Griffith: Alexander the Great. Cambridge 1966. M. Wheeler: Flames over Persepolis. London 1968. 2. E. 0. Suhr: Sculptured Portraits of Greek Statesmen, with a Special Study of Alexander the Great. Baltimore 1931. A*. Gebauer: AM 6 3 - 6 4 ( 1 9 3 8 — 3 9 ) 1 kk. G. Kleiner: J d l 6 5 - 6 6 ( 1 9 5 0 — 5 1 ) 206 kk. M. Bieber: Alexander the Great in Greek and R o m a n A r t . Chicago 1964. D. Michel: Alexander als Vorbild. Bruxelles 1967. 21 kk. 3. A) II. Fuhrmann: Philoxenos von Eretria. Göttingen 1931. B. Andrae: Das Alexandermosaik. Bremen 1959. A. Rumpf: AM 77 (1962) 229 kk. B) P. R. Franké—M. Hirmer: Die griechische Münze. München 1964. 176. t. 4. A) Alinari 12050. B) Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. SM. 13. 0580 V. 71. Diogenész 1. D. R. Dudley: A History of Cynicism. London 1938. 2. Bernoulli: GI. II. 47 kk. Hekler—Heintze 46, 71. Bichter I I . 181 kk. 3. G. M. A. Bichter: Metropolitan Museum Studies 2 ( 1 9 2 9 — 3 0 ) 29 kk. Schefold 146, 4. 4. Alinari 2 7 6 1 4 . 72. Arisztotelész 1. U. v. Wilamowitz-Moellendorff: Aristoteles und Athen. Berlin W. Jaeger: Aristotle. Oxford 1934. L. Robin: Aristote. Paris 1944. J. During: Aristoteles. Heidelberg 1966. G. E. R. Lloyd: Aristotle. Cambridge 1968. D. J. Allan: The Philosophy of Aristotle. London 1970. 2. Bernoulli: GI. I I . 96. F. Studniczka: Das Bildnis des Aristoteles. Leipzig 1908. Hekler—Heintze 30 k., 62. Bichter II. 170 kk. 3. Delbriick 19. t. Laurenzi: 44. sz. Schefold 96 k., 208. 4. Bécs, Kunsthistorisches Museum, Neg. A 229. 73.

1893.

Aiszkhinész 1. F. Blass: Die attisehe Beredsamkeit. I I I . Leipzig 1887. E. D. Goldschmidt: Studia Aeschinea. Berlin 1925. B. Wilst: Philipp I I . von Makedonien. München 1938. G. L. Gawkwell: R E G 75 (1962) 453 kk. 2. Bernoulli: GI. II. 61 kk. Hekler—Heintze 30, 61 k. Ric.hter I I . 212 kk. 3. Laurenzi 46. sz. Schefold 102. F. Hitler: Marb. Winck. Progr. 1962. 53 kk. 4. Alinari 11070.

74. Menandrosz \.A. Körte: RE XV (1931) 707 kk. T. B. L. Webster: Studies in Menander. Manchester 1960. A. Barigazzi: La formazione spirituálé di Menandro. Torino 1965.

D. Del Como: Menandro. Milano 1966. 2. F. Studniezka: Das Bildnis Menanders. Neue Jahrb. 21 (1918) 1 kk. J. F. Crome: Das Bildnis Vergils. Mantova 1935. (Tévesen Vergiliusnak tartja a Menandrosz-portrét.) Schejold 114, 116/2. G. Hajner: Spathellenistische Bildnisplastik. Berlin 1954. 93 kk, W. H. Gross: RE Suppl. V I I I A2 (1958) 1493 kk. Hekler— Heintze 37 kk., 65 k. Richter I I . 224 kk. 3 . L . D. Ca.sk.ey: Catalogue of Greek and R o m a n Sculpture, Museum of Fine Arts, Boston. Cambridge, Mass. 1925. 86. sz. 4. Boston, Museum of Fine Arts, Neg. Nr. C 13 194. 75. Thcophrasztosz 1. 0. Regenbogen: RE Suppl. V I I (1940) 1354 kk. B. Farrington: Greek Science. London 1944 — 49. P. Steinmetz: Die Physik des Theoplirastos von Eresos. Ziirich 1964. 2. Bernoulli: GI. I I . 99 kk. L. Curtius: RM 59 (1944) 17 kk. Richter I I . 176 kk. Schefold. 98/4. 4. Deutsches Archaologisches Institut. R o m . Neg. 31. 1431. 76. Kralész 1. D. R. Dudley: A History of Cynicism. London 1938. 42 kk. Ed. Schwartz: Charakterköpfe aus der Antike. Leipzig 1950. 121 kk. 2. Richter II. 185 k. 3. H. Fuhrmann: RM 55 (1940) 86 kk. 4. R ó m a , Museo Nazionale Romano. 7 7 . 1 . Ptolemaiosz Szótér 1. A. Bouché-Leclercq: Histoire des Lagides. I. Paris 1903. E. Meyer: Untersuchungen zur Chronologie der ersten Ptolemaer. Leipzig 1925. H. Volkmann: RE 23 (1959) 1603 kk. 2. B. Segall: Journal of the Walters A r t Gallery 9 (1946) 53 kk. G. H. McFadden: Studies D. M. Robinson I (1951) 713 kk. Richler I I I . 259 kk. 3. A) A—Br. 8 5 3 - 8 5 4 . V. Poulsen: Les portiaits grecs. Copenhague 1954. 30. sz. B) P. R. Franke—M. Hirmer: Die griechische Münze. München 164. 218. t. 4. A) Ny Carlsberg Glyptotek Nr. 218. B) Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. SM. 150801 R. 78. Démctriosz

Poliorkétész

1. K. Scott : American Journal of Philology 49 (1928) 137 kk., 217 kk. G. Dimitrakos: Demetrios Poliorketes und Athen. Hamburg 1937. 2. E. T. Newell: The Coinage of Demetrios Poliorcetes. London 1927. Ch. Picard: C. R. Acad. Inscr. 1944. 361 kk. P. E. Arias: E A A I I I (1960) 66 k. Richter I I I . 256. 3. P. R. Franké—M. Hirmer: Die griechische Münze. München 1964. 174. t. J. Babelon: Das Menschenbild auf Münzen. Leipzig 1966. 18. kép. 4. Párizs, Bibliothéque Nationale, Cabinet des Módailles. A 2 0 0 9 4 . 7 9 . 1 . Szeleukosz Nikatór 1. E. R. Bevan : The House of Seleucus. London 1902. C. F. Lehmann-Haupt: Klio 5 (1905) 244 kk; 7 (1907) 445 kk; 9 (1909) 248 kk. A. Bouché-Leclercq: Histoire des Séleucides, I. Paris 1913. E. Bikerman: Institutions des Séleucides. Paris 1938. 2. P. Walters: RM 4 (1889) 32 kk. Laurenzi 106 k. Richler I I I . 269 k. W. Johannowski: E A A V I I (1966) 173 k. 3. P. R. Franké—M. Hirmer: Die griechische Münze. München 1964. 203. t. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. SM. 140 736 V.

80. Epikurosz 1. H. XJsener: Epicurea. Leipzig 1887. C. Baily: The Greek Atomista and Epicur. London 1928. A. J. Festugiére: Epicure et ses dieux. Paris 1946. 2. Bernoulli: GI. I I . 123 kk. Laurenzi 79, 117. Hekler—Heintze 41, 67 k. Richter I I . 194 kk. 3. A — B r . 1124—1125. E. Robinson: Bulletin of the Metropolitan Museum of A r t 6 (1911) 150 kk. Delbrilck 26. t. Schefold 118, 210. 4. New York, The Metropolitan Museum of Art, neg. no. 150157. " R o g e r s Fund 1911". 81. Hermarkhosz 1.K. W. G. Krohn: Der Epikureer Hermarchos. Berlin 1921. M. Giganté: Epicurea in mem. H. Bignone. 1959. 101 kk. 2. Bernoulli: GI. II (1901) 139. Laurenzi 117 k. Schefold 120/2. A. Adriani: A S A A 2 4 — 2 6 ( 1 9 4 6 — 4 8 ) 147 kk. Hekler—Heintze 42, 69. Richter I I . 203 kk. W. Gauer: J d l 83 (1969) 167 kk. 3. A. Hekler: Die Sammlung antiker Skulpturen. W i e n 1929. Nr. 46. M. Bieber: The Sculpture of the Hellenistic Age. N e w Y o r k 1961. 1 7 7 — 1 7 8 . kép. 4. Szépművészeti Múzeum, Budapest. Neg. sz. A 5408. 82. Pkiletairosz 1. E. V. Hansen: The Attalids of Pergamon. Ithaca N. Y. 1947. 15 kk. 2. L. Laurenzi: E A A I I I (1960) 670. U. Westermark: Das Bikinis des Philetairos von Pergamon. Stockholm 1961. Bichter i n . 273. 3. A. Gercke: Bonner Studien R. Kekule dargebracht. Bonn 1890. 141 k. A — B r . 107—108. Laurenzi 54. sz. 4. Alinari 1 1 0 5 0 . 83. Zénón 1. G. F. Weygoldt: Zeno von Cittium und seine Lehre. Jena 1872. M. Pohlenz: Die Stoa. Göttingen 1948. L. Edelstein: The Meaning of Stoicism. Cambridge 1966. 2. Bernoulli: G I . I I . 135 kk. Hekler—Heintze 40, 66 k. Richter H. 186 kk. 3. Laurenzi 105. sz. Schefold 108, 4. Th. Lorenz: Galerien von griechischen Philosophen- und Dichterbildnissen bei den Römern. Mainz 1965. 8. 4. Alinari 11162. 8 4 . 1 . Antiokhosz Szótér 1. J. Mesk: Rhein. Mus. 68 (1913) 366 kk. 0. Mörkholm: Antiochus of Syria. Kabenhavn 1966. 2. A.J. B. Wace: J H S 25 (1905) 94 k. E. Pfuhl: J d l . 45 (1930) 21 kk. E. Suhr: Sculptured Portraits of Greek Statesman. Baltimore 1931. 161 kk. L. Laurenzi: E A A I (1958) 431 k. Richter H I . 270. 3. A) K. Lange: Charakterköpfe der Weltgeschichte. München 1949. 7. kép. B) P. B. Franké—M. Hirmer: Die griechische Münze. München 1934. 204. t. 4. A) K. Lange: i. m. B) Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. SM. 14. 0743 V.

85.

Menipposz 1. R. Helm: Lucián und Menipp. 1906. E. Covrtney: Philologus 106 (1962) 86 kk. 2. Richter I I . 185. 3. H. Stuart Jones: The Sculptures of the Museo Capitolino. Oxford 1912. Laurenzi 79. Schefold 122. H. i. Heintze: Helbig, F. 1 II (1966) 1431. sz. 4. Musei Capitolini (Foto O. Savio).

86. II.

Ptolemaiosz

1. H. W. H. O.

Phüadelphosz

Bouché-Leclercq: Histoire des Lagides. I. Paiis 1903. W. Tarn: J E A 14 (1928) 246 kk. Volkmann: RE 23 (1959) 1645 kk. Longega: Arsinoe I I . R o m a 1968.

E. Pfuhl: J d l 45 (1930) 28 kk. D. B. Thompson: A S A 59 (1955) 199 kk. Richter I I I . 261 k. :S. P. R. Franke—M. Hirmer: Die griechische Münze. München 1964. 218. t. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. SM. 15. 0801 V. 87. Aratosz 1. A. Körte: Die hellenistische Dichtung. Leipzig é. n. 205 kk. E. Maass: Aratos. Berlin 1952. M. Essen: Die Phainomena des Aratos von Soloi. Wiesbaden 1967. 1!. Bernoulli: G I . I I . 146 kk. O. Brendel: RM 51 (1936) 3 kk. Richter I I . 239 kk. 3. Laurenzi 68. sz. Schefold 108, 3. 4. Alinari 2 7 5 9 9 . 88. III.

Kleomenész

1. Th. Lenschau: RE XI (1921) 702 kk. E. v. Stern: Hermes 50 (1915) 554 kk. F. Oilier: R É G 49 (1936) 536 kk. B. Shimron: História 13 (1964) 147 kk. 2. C. T. Seltman: Greek Coins. 2 London 1955. 256. 3. P. R. Franké—M. Hirmer: Die griechische Münze. München 1964. 111. A névfelirat nélküli pénzt Areusznak is tulajdonították, de Areusz feliratos pénzén nem szerepel portré, így sokkal több joggal gondolhatunk Kleomenészre. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. SM. 13. 0520 V. 89. Hierón 1.A. Holm: Storia della Sicilia. I I I . 1. Torino 1896. 61 kk. G. De Sanctis: Storia dei Romani. I l l , 1. Torino 1916. 99 kk. W. Hüttl: Verfassungsgeschichte von Syrakus. Prag 1929. 134 kk. 2. B. Pace: Civiltá della Sicilia Antica. Milano 1938. H. 122 kk. I I I . 722 k k „ M. Borda: E A A I I I (1960) 849 k. Richter I I I . 259. 3. P. R. Franké—M. Hirmer: Die griechische Münze. München 1964. 50. t. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. SM. 11. 0142 V. 90. M.

Claudius

Marcellus

1. F. Münzer: Röinischo Adelsparteien und Adelsfamilien. Stuttgart 1920. H. H. Scullard: Roman politics 2 2 0 — 1 5 0 B. C. Oxford 1951. R. L. Calvert: Athenaeum 39 (1961) 11 kk. 2. Bernoulli: R I . I. 29. A. Longo: E A A II (1959) 707. 3. 0. Vessberg: Studien zur Kunstgeschichte der römischen Republik. Lund 1941. 127 k. 4. Berlin, Staatliche Museen. 91.

Khrüszipposz 1. E. Bréhicr: Chrysippe. Paris 1910. 2. Hekler—Heintze 42, 69 k.

Richter I I . 190 kk. 3. Laurenzi 76. sz. Schefold 124/3. 4. Párizs, Louvre. 92.1.

Attalosz Szótér

1. E. V. Hansen: The Attalids of Pergamon. Ithaca N. Y. 1947. 27 kk. 2.L. Laurenzi: E A A I (1958) 888. Richter I I I . 273 k. 3. E. Suhr: Sculptured portraits of Greek Statesmen. Baltimore 1931. 170. G. Kleiner: AM 65 (1940) 41 kk. Laurenzi 73. sz. M. Bieber: The Sculpture of the Hellenistic Age. New York 1961. 113. 4. Berlin, Staatliche Museen, Neg. Nr. PM 1313. 93. III. vagy Nagy Antiokhosz 1. É. Will: R É G 75 (1962) 72 kk. H. H. Schmitt: Untersuehungen zur Geschichte Antiochos des Grossen und seiner Zeit. Wiesbaden 1964. 2. E. Pfuhl: J d l 45 (1930) 24. L. Laurenzi: E A A I (1958) 432 k. . Bichter I I I . 270 k. 3. A—Br. 1 0 3 - 1 0 4 . Laurenzi 77. sz. E. Buschor: Das hellenistische Bildnis. München 1949. 23, 25, 27. Hekler—Heintze 4 6 — 4 7 . kép. M. Bieber: The Sculpture of the Hellenistic Age. New Y o r k 1961. 87. 4. Párizs, Louvre. 94. P. Cornelius Scipio

A jricanus

1. W. Schur: Scipio Afrieanus und die Begründung der römischen Weltherrschaft. Leipzig 1927. H. H. Scullard: Sci pio Afrieanus in the Second Punic W a r . Cambridge 1930. A. H. McDonald: J R S 28 (1938) 153 kk. H. H. Scullard: Roman Politics 2 2 0 — 1 5 0 B. C. Oxford 1951. Th. A. Dorey: Klio 39 (1961) 191 kk. H. H. Scullard: Scipio Afrieanus, Soldier and Politician. London 1970. 2. Bernoulli: R I . I. 32 kk. B. Schweitzer: Die Bildniskunst der römischen Republik. Leipzig 1949. 76 kk. V. Poulsen: Les portraits romains. I. Copenhague 1962. 7 k. 3. O. Vessberg: Studien zur Kunstgeschiehte der römischen Republik. Lund 1941. 126 k. 4. Berlin, Staatliche Museen. 95. Hannibál 1. E. Groag: Hannibal als Politiker. Wien 1929. W. Hoffmann: Hannibal. Göttingen 1962. A. J. Toynbee: Hannibal's Legacy. Oxford 1965. G. Charles-Picard: Hannibal. Paris 1967. 2. G. Charles-Picard: Karthago 13 (1965) 31 kk. E. S. G. Bobinson: Essays in R o m a n Coinage Presented to H. Mattingly. Oxford 1956. 39 kk. 3. R. Thouvenot: Mon. Piot 43 (1949) 70 kk. 4. Rabat, Musée Archéologique. 96. T.

Quinctius

Flaminimus

1.G. Colin: R o m e et la Gréce de 200 a 146 av. J . — C . Par s 1904. L. Homo: R e v . Hist. 121 (1916) 241 kk. 2. Bernoulli: R I . I. 60 kk. R. A. G. Carson: Brit. Mus. Quart. 20, 1 (1955) 11 kk. V. Poulsen: Les portraits romains. I. Copenhague 1962. 7. A. De Franciscis: E A A VI (1963) 592 k. 3. O. Vessberg: Studien zur Kunstgeschiehte der römischen Republik. 1941. 124 kk. A. A. Boyce: Hommages a A. Grenier I. Bruxelles 1962. 342 kk. 4. Berlin, Staatliche Museen.

Lund

97.

Ennius 1. F. Skuisch: RE V (1905) 2589 kk. E. Norden: Ennius und Vergilius. Leipzig 1915. 0. Skutsch: Studia Enniana. London 1968. 2. M. Borda: E A A I I I (1960) 343 k. T. Dohm: RM 69 (1962) 76 kk. L. Foueher: Latomus 23 (1964) 254 k. O. Hafner: Ennius. Baden-Baden 1968. (Hipotetikus elmélet.) 3. Schefold 168/3. K. Parlasca: Die römisehen Mosaiken in Deutsehland. Berlin 1959. 42. 4. Trier, Landesmuseum, Neg. Nr. RD 56, 62.

98. Perszeusz 1. P. Meloni: Perseo e la fine della monarchia Macedone. R o m a 1953. 2. E. Pfuhl: J d l 45 (1930) 18. Richter I I I . 257. O. Neumann: J d l 82 (1967) 157 kk. 3. P. R. Franké—M. Hirmer: Die griechische Münze. München 1964. 175. t. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. SM. 13. 0578 V. 99.

Masinissa 1. G. Camps: Libvca 8 (1960) 1 kk.
100. Karneadész 1. H. J. Krámer: Der Ursprung der Geistmetaphysik. Amsterdam 1984. H. Chenuss: Die altere Akademie. Heidelberg 1966. E. Dönt: Platons Spátphilosophie und die Akademie. Wien 1967. 2. Bernoulli: GI. H. 181 kk. Schefold 140. P. E. Arias: J d l 68 (1953) 109 kk. Hekler—Heintze 44, 70. Richter I I . 248 kk. 3. R. Lullies: Griechische Plastik, Vasén und Kleinkunst aus Privatbesitz. Kassel 1964. 8. sz. 4. Bázel, Antikenmuseum. 101. Polübiosz 1.C. Wunderxr: Polybios. Leipzig 1927. M. Gelzer: Über die Arbeitsweise des Polybios. Heidelberg 1956. G. A.Lehmann: Untersuchungen zur historischen Glaubwürdigkeit des Polybios. Aschendorff 1967. 2. Bernoulli: G I . I I . 185 k. H. Möbiu-s: J d l 49 (1934) 57. Schefold 146/5. Richter I I . 247 k. 3. Gurlüt: AM 6 (1881) 154 kk. 4.Gurlitt: i. m. V. t. után. 102. Menandrosz Szótér 1. T. W. Rhys Davids .The Questions of King Miiinda. I — I I . Oxford 1 8 9 0 — 1 8 9 4 . W. W. Tarn: The Greeks in Bactria and India. Cambridge 1951. 225 kk, passim. 2. J. Allan: A Catalogue of Indian Coins in the British Museum. Coins of Ancient India. London 1936. A. M. SimoneUa: E A A IV (1961) 154. 3. A. N. Lahiri: Corpus of Indo-Greek Coins. Calcutta 1965. 150. 4. London, British Museum. "TheTruste.es of the British M u s e u m " szívességéből. 103.//.

Mithridatész

l.N.C. Debevoise: A Political History of Parthia. Chicago R. Ghirshman: Iran. Harmondsworth 1961. 249 kk.

1938.

2. G.-R. Kian: Introduction a l'histoire de la monnaie et histoire monétaire de la Perse. Paris 1934. E. T. Newell: The Coinage of the Parthians. (A Survey of Persian Art.) London 1938. 475 kk. 3. R. Ohirshman: Iran, Parther und Sasaniden. München 1962. 137. kép. 4. Párizs. Bibliothéque Nationale, Cabinet des Médailles. A 2 0 0 9 2 . 104. L.

Cornelius

Sulla

1. M. A. Levi: Silla. Milano 1924. J. Carcopino: Sylla. Paris 1931. E. Valgiglio: Silla e le crisi repubblicana. Firenze 1956. 2. Bernoulli: R I . I. 86 kk. L. Curtius: RM 47 (1932) 202 kk. R. Herbig: Würzburger Jahrbücher 1 (1946) 108 kk. B. Schweitzer: Würzburger Jahrbücher 1 (1946) 258 kk. M. Borda: E A A V I I (1966) 296. 3. O. Vessberg: Studien zur Kunstgeschichte der römischen Republik. Lund 1941. 129 kk. 4. Berlin, Staatliche Museen. 105. VI. Mithridatész Eupatór 1. Th. Reinach: Mithridate Eupator. Paris 1890. M. Castagna: Mitridate VI Eupatore re del Ponto. Portiéi 1938. 2.0. Kleiner: J d l . 68 (1953) 73 kk. Laurenzi 102. sz. G. Hafner: Spáthellenistische Bildnisplastik. Berlin 1954. 45 kk. M. Floriani Squarciapino: E A A V (1963) 124 k. Richter I I I . 275. A. Krug: AA 1969. 189 kk. 3. K. Lange: Charakterköpfe der Weltgeschichte. München 1949. 23. kép. P. R. Franké—M. Hirmer: Die griechische Münze. München 1964. 211. t. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. N r . SM. 14. 0775 V. 106. Tigrancsz 1. F. Tournebize: Histoire politique et religieuse de l'Armónie. Paris 1900. F. Geyer: RE V I . A (1936) 969 kk. 2. E. Babelon: Rois de Syrie. Paris 1890. CCI. kk. E. T. Newell: Numismatic Notes and Monographs 84 (1939) 95 kk. Richter I I I . 277. 3. P. B. Franké—M. Hirmer: Die griechische Münze. München 1964. 212. 4. Boston, Museum of Fine Arts. 107.

t.

Vercingetorix 1. C. Jullian: Histoire de la Gaule. I I I . Paris 1920. C. Jullian: Vercingétorix. Paris 1921. ./. Harmand: Une campagne césarienne, Alésia. Paris 1967. 2. E. Babelon: Vercingétorix. Mélanges Numismatiques. I V , 1. kk. O. Vessberg: Studien zur Kunstgeschichte der römischen Republik. Lund 1941. 165 k. J. Babelon: Le portrait dans l'antiquité d'aprés les monnaies. Paris 1950. 180 kk. 3. H. A. Grueber: Catalogue of Coins, Roman Republic. London, British Museum 1910. I. 3994. sz. E. A. Sydenham: Coinage of the R o m a n Republic. London 1952. 159. old. 952. sz. 26. t. 4. London, British Museum. " T h e Trustees of the British M u s e u m " szívességéből.

108. Poszeidónio8z 1.K. Budberg: Forschungen zu Poseidonics. Uppsala 1918. K. Beinhardt: Poseidonios. München 1921. K. Beinhardt: Kosmos und Sympathie. München 1926. 2. Bernoulli: G I . I I . 188 kk. Hekler—Heintze 45, 71. Bichter I I I . 282. 3. A — B r 239—240. Laurenzi 104. sz. Schefold 150.

6. Hajner: Spathellenistische Bildnisplastik. Berlin 4. Alinari 11126.

1954.

10 k.

109. Cn. Pompeius Magnus 1. F. Miltner: RE X X I , 2 (1952) 2062 kk. J. van Ooteghem: Pompée le Grand. Bruxelles t 9 6 4 r M. Gelzer: Pompejus. München 1959. W. S. Anderson: Pompey, his friends and the literature of the first century B. C. Berkeley 1963. 2. Bernoulli: R I . I. 107 kk. F. Poulsen: Billeder af Pompejus og Caesar. Kabenhavn 1935. F. Poulsen: RA 1936, I. 16 kk. 0. Vessberg: Studien zur Kunstgeschichte der römischen Republik. Lund 1941. 134 kk., 216 k. B. Schweitzer: Bildniskunst der römischen Republik. Leipzig 1948. 104 kk. M. Borda: E A A VI (1965) 367 kk. D. Michel: Alexa nder ale Vorbild fur Fcmpeius, Caesar und Marcus Antonius Bruxelles 1967. 3. V. Poulsen: Les portraits romains. I. Copenhague 1962. 9 k., 39 kk. 4. Ny Carlsberg Glyptotek. 110. M.

Porcius Goto

1. M. Gelzer : Die Antike 10 (1934) 59 kk. A. Afzelius: Classica et mediaevalia 1941. 108 kk. M. Gelzer: Kleine Schriften II (1963) 257 kk. E. Badian: J R S 55 (1965) 110 kk. 2. Bernoulli: R I . I. 184 k. F. Poulsen: A c t a Arch. 18 (1947) 117 kk. G. M. A. Richter: Greek Portraits. I I I . Brussels 1960. 47 kk. V. Poulsen: Les portraits romains. I. Copenhague 1962. 12. R. Thouvenot: Mon. Piot 43 (1943) 71 kk. Ch. Picard: Festschrift B. Schweitzer. Stuttgart 1954. 334 kk. 4. Rabat, Musée Archéologique. 111./.

Juba

1 .Lenschau: RE IX (1916) 2381 kk. S. Gsell: Histoire ancienne de l'Afrique du Nord. Paris 1913—1928. Vol. V. 2. J. Mazard: Corpus Nummorum Numidiao Mauretaniaeque. Paris 1955. 49 kk. Richler I I I . 280. 3 .J. Mazard—M. Leglay: Les portraits antiques du Musée St. Gsell. Alger 1958. 14 kk. 4. Párizs, Louvre. 112.Julius

Caesar

1. Ed. Meyer: Caesars Monarchie. Stuttgart 1919. M. Gelzer: Caesar der Staatsmann und Politiker. Wiesbaden 1960. M. Rambaud: César. Paris 1963. J. Carcopino: Jules César. Paris 1965. D. Rasmussen: Caesar. W e g e der Forschung 43. Darmstadt 1967. J. P. V. D. Balsdon: Julius Caesar and R o m e . London 1967. 2. Bernoulli: R I . I. 145 kk. E. Boehringer: Der Caesar von Acireale. Stuttgart 1933. F. Poulsen: Billeder af Pompejus og Caesar. Kobenhavn 1935. M. Borda in C. Giulio Cesare. R o m a 1957. 59 kk. A. Alföldi: The Portrait of Caesar on the Denarii of 44 B. C. New Y o r k 1958A. Giuliano: E A A II (1959) 521 kk. R. Herbig: Gymnasium 72 (1965) 161 kk. 3. O. Vessberg: Studien zur Kunstgeschichte der römischen Republik. Lund 1941. 138 kk. 4. Berlin, Staatliche Museen. 113. M.

Tullius

Cicero

1. K. Büchner: RE V I I A 1 (1939) 827 kk. J. Carcopino: Cicero. London 1951. 0. Seel: Cicero. Stuttgart 1961. J. Graff: Ciceros Selbstauffassung. Heidelberg 1963.

B. E. Smith: Cicero the Statesman. Cambridge 1906. G. Badke: Cicero — ein Mensch seiner Zeit. Berlin 1968. M. Oelzer: Cicero. Ein biographischer Versuch. Wiesbaden 1969. 2. Bernoulli: R I . I. 132 kk. 0. Vessberg: Studien zur Kunstgeschichte der römischen Republik. Lund 1941. 216 kk. Schejold 174. B. Schweitzer: Bildniskunst der römischen Republik. Leipzig 1948. 91 kk. 3. H. Stuart Jones: The Sculptures of the Museo Capitolino. Oxford 1912. 249. 4. Alinari 2 7 1 1 9 . 114. M.

Junius

Brutus

1. M. Oelzer: RE X (1917) 973 kk. Ch. Wirszubski: Libertás as a Political Idea at R o m e . Cambridge 1950. 2. Bernoulli: R I . I. 187 kk. S. L. Gesano: Studi di Numismatica 1 (1940) 138 kk. A. Longo: E A A II (1959) 192 kk. V. Poulsen: Les portraits romains. I. Copenhague 1962. 13 kk. 3. O. Vessberg: Studien zur Kunstgeschichte der römischen Republik. Lund 1941. 155 k. 4. Berlin, Staatliche Museen. 115. VII.

Kleopatra

Philopatór

1. H. Volkmann: Kleopatra, Politik und Propaganda. München 1953. J. Guryn Grijfüh: J E A 47 (1961) 113 kk. 1. Becher: Das Bild der Kleopatra in der griechischen und lateinischen Literatur Berlin 1966. H. Heinen: R o m und Ágypten von 51 bis 47 v. Chr. Tübingen 1966. 2. L. Curtius: RM 48 (1933) 182 kk. A. B. Brett: A J A 41 (1937) 452 kk. Laurenzi 111. sz. J. Charbonneaux: Libyca 1 (1954) 49 kk. M. T. Marabini Moevs: E A A II (1959) 716. Bichter I I I . 269. 3. M. Bieber: The Sculpture of the Hellenistic Age. N e w Y o r k 1961. 94. L. Forrer: Portraits of Royal Ladies on Greek Coins. Chicago 1969. 108. sz. 4. Boston, Museum of Fine Arts. 116. M.

Antonius

1. M. A. Lindsay: M. A n t o n y . London 1936. B. F. Rossi: Marco Antonio nella lotta politica della tarda republica romana. Trieste 1959. H. Buchheim: Die Orientpolitik des Triumvirn M. Antonius. Heidelberg 1960. 2. Bernoulli: R I . I. 203 kk. G. v. Kaschnitz-Weinberg: Schrift. Königsberg. Gel. Ges. 14 (1938) H e f t 2. O. Vessberg: Studien zur Kunstgeschichte der römischen Republik. Lund 1941. 156 kk. J. Charbonneaux: Musées de France 1950. 68 kk. O. J. Brendel: Hommages a A. Grenier. I. Bruxelles 1962. 359 kk. D. Michel: Alexander als Vorbild für Pompeius, Caesar und Marcus Antonius. Bruxelles 1967. 3. K. Lange: Charakterköpfe der Weltgesehichte. München 1949. 29. kép. E. A. Sydenham: The Coinage of the R o m a n Republic. London 1952. 1196. sz. 4. Berlin, Staatliche Museen. 117. P.

Vergilius

Maro

1. K. Büchner: RE V I I I A1 (1955) 1021 kk. J. Ferret: Virgilé. Paris 1959. B. Otis: Virgil. Oxford 1963. W. F. J. Knight: R o m a n Virgil. Harmondsworth 1966. R. D. Williams: Virgil. Oxford 1967. 2. Bernoulli: R I . I. 246 kk. W. H. Gross: RE V I I I A 2 (1958) 1493 kk. V. Poulsen: Vergil. Bremen 1959. J. Charbonneaux: Mon. Piot 51 (1960) 35 kk. H. v. Heintze: RM 67 (1960) 103 kk.

L. Fabbrini: RendPontAcc 39 ( 1 9 6 6 — 6 7 ) 117 kk. G. Hafner: Das Bildnis des Q. Ennius. Baden-Baden 1968. (Enniusnak tartja.) 3. V. Poulsen: Les portraits romains. I. Copenhague 1962. 6. sz. 4. Ny Carlsberg Glyptotek. 118. M. Vipsanius Agrippa 1. M. Reinhold: Marcus Agrippa. U S A 1933. B. Daniel: M. Vipsanius Agrippa. Breslau 1933. 2. Bernoulli: R I . I. 252 kk. L. Gurtius: RM 48 (1933) 192 kk. M. Borda: E A A I (1958) 157 kk. V. Poulsen: RA 1968. 26Í kk. 3. J. Charbonneaux: L ' A r t au siécle d'Auguste. Paris 1948. 56., 57. kép. J. Charbonneaux: Mon. Piot 51 (1960) 71. 4. Párizs, Louvre. 119. Q.

Horatius

Flaccus

1. Th. Zielinski: Horace et la sociétó romaine du temps d'Auguste. Paris 1938. W. Wüi: Horaz und die augusteische Kultur. Basel 1948. H. Hőmmel: Horaz. Heidelberg 1950. L. P. Wilkinson: Horace and His Lyric Poetry. Cambridge 1951. E. Frankel: Horace. Oxford 1957. K. Büchner: Horaz. Wiesbaden 1962. 2. Bernoulli: R I . I. 250 kk. V. Tourneur: Hommages a L. Herrmann. Bruxelles 1960. 722 kk. G. Sena Chiesa: E A A V (1963) 708. 3. A) A. Furtwangler: Beschreibung der geschnittenen Steine im Antiquarium. Berlin 1896. 110. old. 2333. sz. B) H. Fuhrmann: 40 (1936) 73 kk. Schefold 178/1 4. A) A. Furtwangler: i. m. nyomán. B) Boston, Museum of Fine Arts. 120. Augustus 1.T. Rice Holmes: The Architect of the R o m a n Empire. Oxford 1 9 2 8 — 1 9 3 1 . J. Gagé: Res Gestae Divi Augusti. Paris 1935. W. Weber: Prineeps. Stuttgart 1936. A. v. Premerstein: V o m Werden und AVesen des Prinzipats. München 1 9 3 7 . R. Syme: R o m a n Revolution. Oxford 1939. P. Grenade: Essai Sur les origines du principate. Paris 1961. G. W. Bowersock: Augustus and the Greek World. Oxford 1965. M. A. Levi: II tempo di Augusto. Firenze 1967. 2. Bernoulli: R I . I I . 1. 6 kk. O. Brendel: Ikonographie des Kaisers Augustus. Nürnberg 1931. I. Montini: II ritratto di Augusto. R o m a 1938. 3. W. H. Gross: Zur Augustusstatue von Primaporta. Göttingen 1959. H. Káhler: Die Augustusstatue von Primaporta. K ö l n 1959. 4. Anderson 1318. 121. Livia 1.H. Willrich: Livia. Leipzig 1911. L. Ollendorff: RE X I I I , 1 (1926) 900 kk. E. Kornemann: Grosse Frauen des Altertums. Stuttgart 1952. E. Kornemann: Tiberius. Stuttgart 1960. 2. Bernoulli: R I . I I , 1. 83 kk. IF. H. Gross: Julia Augusta. Bad Pyrmont 1962. H. v. Heintze: A J A 68 (1964) 318 kk. H. Battels: Studien zum Frauenportrát der augusteischen Zeit. München é. n. 3. V. Poulsen: Les portraits romains. I. Copenhague 1962. 34. sz. 4. Ny Carlsberg Glyptotek. 122. II.

Juba

1. H. Peter: Über den W e r t der historischen Schriftstellerei von König Juha I I . Meissen 1879. F. Jacoby: RE IX (1916) 2384 kk. St. Gsell: Histoire ancienne de l'Afrique du Nord. Paris 1929. V I I I . 206 kk.

2. J. Mazard: Corpus Nummorum Numidiae Mauretaniaeque. Paris 1955. 71 kk. Richter I I I . 280. G. Ch.-Picard: Karthago 13 (1965) 32 kk. 3. Héron de ViUefosse: Musée Africain du Louvre. Paris 174. sz.4. Párizs, Louvre. 123. Tiberius 1. M. Grant: Aspects of the Principate of Tiberius. N e w York 1950. F. B. Marsh: The Reign of Tiberius. Cambridge 1959. E. Korncmann: Tiberius. Stuttgart 1960. 2. Bernoulli: R I . I I , 1. 138 kk. L. Gurlius: RM 50 (1935) 286 kk. L. Polacco: 11 volto di Tiberio. R o m a 1955. L. Fabbrini: E A A V I I (1966) 848 kk. 3. H. v. Heintze: Helbig, F. 4 I. 337 sz. 4. Archivio Fotogr. Gall. Mus. Vaticani, Neg. I I . 12. 3. 124. Claudius 1. T. de Ruth: The Problem of Claudius. Baltimore 1924. A. Momigliano: L'opera dell'imperatore Claudio. Firenze V. M. Scamuzza: The Emperor Claudius. U S A 1940. 2. Bernoulli: R I . I I , 1. 327 kk. M. Stuart: The Portraiture of Claudius. N e w Y o r k 1938. B. M. Felletti Maj: E A A II (1959) 704 kk. 3. H. v. Heintze: Helbig, F. 1 I. (1963) 45. sz. 4. Archivio Fotogr. Gall. Mus. Vaticani, Neg. X I X . 38. 25.

1932.

125. Dioszkoridcsz 1. M. Welhnann: RE V. 1 (1903) 1131 kk. IF. Muri: Der Arzt im Altertum. München 1938. J. Scarborough: R o m a n Medicine. London 1969. 2. P. Buberl: J d l 51 (1936) 114 kk. G. Hafncr: Bildnis eines Arztes. Ganvmed. Heidelberg 1949. 54 kk. 3. O. Wuljj: Altchristliche K u n s t . Berlin 1911. 290. P. Buberl: Die byzantinischen Handschriften. I. Leipzig 1937. D. Talbot Bice: K u n s t aus Byzanz. München 1959. 25. kép. 4. Bécs, österreichische Nationalbibliothek. 126.

Seneca 1. R. Waltz: La vie politique de Sénéque. Paris 1909. P. Faider: Etudes sur Sénéque. Gand 1921. M. Knoche: Der Philisoph Seneca. Frankfurt 1933. P. Grimal: Sénéque. Paris 1948. Th. P. Hardeman: The philosophy of L. Annacus Seneca. Illinois 1956. N. Tadic-Gilloteaux: A n t . Class. 32 (1963) 541 kk. 2. Bernoulli: R I . I. 276 kk. D. M. Robinson: Festschr. B. Schweitzer. Stuttgart 1954. 352 kk. A. Bumpf: B J b 1 5 5 — 5 6 (1955 - 5 6 ) 134. L. Brigleb: E A A V I I (1966) 197. J. Sieveking: AA 1921. 351 kk. 3. C. Blümcl: Kat.alog der Sammlung Antiker Skulpturen. V I . Römische Bildnisse. Berlin 1933. Nr. R 106. Schefold 178/3 H. v. Heintze: Th. Kraus, Das römische YVeltreieh. Berlin 1967. 300/a. 4. Berlin, Staatliche Museen, Antikenabteilungen, Neg. 2 6 9 0 6 .

127. Nero 1. B. W. Henderson: The Life and Principate of the Emperor Nero. London 1903—1905. E. Hold: RE Suppl. I l l (1918) 349 kk. M. A. Levi: Nerone e i suoi tempi. Milano 1949. B. H. Warmington: Nero. Reality and Legend. London 1969. 2. Bernoulli: R I . I I , 1. 385 kk. H. P. L'Orange: Apotheosis in Ancient Portraiture. Leipzig 1947. 77 kk. V. Poulsen: Les portraits romains. 1. Copenhague 1962. 32 kk.

B. M. Felletti May. E A A V (1963) 424 k. 3. Delbrück 35. t. B. M. Felletti May. Ritratti. Muaeo Nazionale Romano. R o m a 1953. 123. sz. 4. Alinari 17374. 128. Tüanai

Apollóniosz

1. J. Göttsching: Apollonios von Tyana. Leipzig 1889. J. Hempel: Untereuehungen zur tíberlieferung von Apollonios von Tyana. Stockholm 1921. Philostratus (F. C. Conybeare): The Life of Apollonius of Tyana. I — I I . Cambridge, Mass. 1960. G. Petzke: Die Traditionen über Apollonius von Tyana und das Neue Testament. Leiden 1970. 2. Bernoulli: GI. I I . 199. Richter I I I 284. 3. Schefold 222. A. Alföldi: Die Kontorniaten. Budapest 1943. 90. 4. Berlin, Staatliehe Museen. 129.

Vespasianus 1. B. W. Henderson: Five Roman Emperors. Cambridge 1927. M. McCrum—A. O. Woodhead: Select Documents of the Principates of the Flavian Emperors. Cambridge 1961. 0. Birk: Der Wandel der römischen Führungsschicht unter Vespasian. Stuttgart 1967. 2. Bernoulli: R I . I I , 2, 21 kk. G. Förschner: Das Portrát Vespasians auf römischen Münzen. BerlNurnZeitseh. 2 6 — 2 6 (1969—60). G. Daltrop—U. Hausmann—M. Wegner: Die Flavier. Berlin 1966. 3. F. Poulsen: RM 29 (1914) 44 kk. 4. Ny Carlsberg Glyptotek, Nr. 308.

130. Pál 1. Ed. Schwartz: Charakterköpfe aus der Antike. Leipzig 1950. 207 kk. A. Deissmann: Paulus. Tiibingen 1911. K. L. Schmidt: Der Apostel Paulus und die alte Welt. Leipzig 1927. A. D. Nock: Saint Paul. Paris 1963. J. N. Sevenster: Paul and Seneca. Leiden 1961. 2. E. v. Dobschütz: Der Apostel Paulus. Seine Stellung in der Kunst. Halle 1928. L. Réau: Iconographie de l'art chrótien. I l l , 3. Paris 1959. 1034 kk. 3 . 0 . Bovini: Eglises de Rávenne. Novara 1960. 71. 4. Istituto Geografico de Agostini, Novara. 131. Decebalus 1. V. Vaschide: Histoire de la conquéte romaine de la Dacie. Paris 1903. V. Párvan: Dacia. Cambridge 1928. C. Patsch: Der K a m p f um den Donauraum unter Domitian und Trajan. Sitzb. A k . Wiss. Wien C C X V I I . 1937. C. Daicoviciu: La Transsylvania nell'antichita. Bukarest 1943. 2. E. Panailescu: Ephem. Dacorom. 1 (1923) 387 kk. A. Giuliano: E A A I I I (1960) 13 k. 3 . K . Lehmann-Hartleben: Die Trajanssaule. Berlin 1926. 151. old. 28. kép. 4. Deutsches Archaologisches Institut, R o m . Neg. 6666. 132. Traianus 1. R. 2. W. G. B. 3. A) B)

Paribeni: Optimus Princeps. I — I I . Messina 1 9 2 6 — 2 7 . H. Gross: Bildnisse Trajans. Berlin 1940. M. A. Hanfmann—C. C. Vermeule: A J A 61 (1957) 223 kk. M. Felletti Maj: E A A V I I (1966) 962 kk. P. R. Franké: Römische Kaiserportrats imMünzbild. München 1961. 16. kép. C. Pietrangeli: L'arco di Traiano a Benevento. Novara 1943. 19, 26/1. t. F. J. Hassel: Der Trajansbogen in Benevent. Mainz. 1966. 18. 4. A) Berlin, Staatliehe Museen. B) Deutsches Archaologisches Institut, R o m . Neg. 2 9 4 6 9 .

133. Apollodóroaz 1. Fabriciua: RE I (1894) 2896. R. Bianchi Bandinelli: Storieita dell'Arte Classica. Firenze 1960. 225 kk. B. Bianchi Bandinelli: E A A I (1958) 477 kk. L. Rossi: A n t . Journ. 48 (1968) 41 kk. 2. Bernoulli: R I . I I . 205 k. G. Daltrop: Die etadtrömischen mánnlichen Privatbildnisse trajaniseher und hadrianischer Zeit. Münster 1958. 37 kk., 43 kk. Richter I I I . 286. H. v. Heintze: Th. Kraus, Das römische Weltreich. Berlin 1967. 257. E g y müncheni férfimellkép ( A — B r . 4 6 — 4 7 ) névfelirata és keletkezésénekjideje alapján nagy valószínűséggel az építészt ábrázolja, a név gyakorisága miatt azonban könnyen ábrázolhat más személyt is. 3. K. Lehmann-Hartleben: Die Trajanssáule. Berlin 1926. Scene X C V I I I — X C I X . 37 kk., 64 kk., 144 kk. H. v. Heintze: i. m. 4. Deutsches Arehaologisches Institut, R o m . Neg. 41. 1566. 134. Hadrianus 1. W. Weber: Untersuchungen zur Geschichte des Kaisers Hadrian. Leipzig 1 9 0 7 . D. d'Orgeval; L'Empereur Hadrien. Paris 1950. Les empereurs romains d'Espagne. Paris 1965. 2. Bernoulli: R I . I I , 2, 113 kk. J. Fink: AA 1955. 69 kk. M. Wegner: Hadrian. Berlin 1956. B. M. Felletti Maj: E A A I (1958) 83 kk. 3. M. Wegner: i. m. 102, passim. 4. Alinari 19001. 135.

Apuleius 1.A. A bt: Die Apologie des Apuleius von Madaura und die antiké Zauberei. Berlin 1908. E. H. Haight: Apuleius and his Influence. New York 1927. W. Wittmann: Das Isisbuch des Apuleius. Stuttgart 1938.. S. Lancel: RevHistRel 160 (1961) 25 kk. B. Merkelbach: R o m a n und Mysterium in der Antiké. München 1962. B. E. Perry: The Ancient Romances. Berkeley 1967. 2. Bernoulli: R I . I. 284 kk. G. Sena Chiesa. E A A I (1958) 502. 3. Schefold 172/37. A. Alföldi: Die Kontorniaten. Budapest 1943. 90. old. 79. sz. 4. Párizs, Bibliothéque Nationale, Cabinet des Médailles. A 2 0 0 8 8 .

136. Antoninus

Pius

1. E. E. Bryant: The Reign of Antoninus Pius. Cambridge 1895. IF. Hiittl: Antoninus Pius. Prag 1936. M. Hammond: The Antonine Monarchy. R o m e 1959. J. Schmidt: Les Antonins. Lausanne 1969. 2. M. Wegner: Die Herrscherbildnisse in antoninischer Zeit. Berlin 1939. B. M. Felletti Maj: E A A I (1958) 442 kk. 3. B. M. Felletti Maj: I ritratti. Museo Nazionale Romano. R o m a 1953. 203. s z . 4. Deutsches Archaologisches Institut, R o m . Neg. 38 741. 137. Héródész

Attilcosz

1. P. Gaindor: Un milliardaire antique. Hérode Atticus et sa famille. Le Caire 1930. K. A. Neugebauer: Die Antike 10 (1934) 92 kk. 2. Bernoulli: GI. I I . 207 kk. A. Hekler: Die Antike 16 (1940) 125 kk. P. E. Arias: E A A I I I (1960) 425. H. Weber: AA 1960. 16 kk. Richter I I I . 286. 3. A — B r . 1196—97. Schefold 181/2 4. Párizs, Louvre.

138. Marcus Aureliua 1. H. D. Sedgwick: Marcus Aurelius, a Biography. Yale 1921. U. v. Wilamowitz-Moellendorjf: Kaiser Marcus. Berlin 1931. W. Goerlitz: Marc Aurélé. Paris 1962. A. Birley: Marcus Aurelius. London 1966. 2. Bernoulli: R I . I I , 2. 162 kk. M. Wegner: Die Herrscherbildnisse in antoninischer Zeit. Berlin 1939. 33 kk. L. Vlad Borrelli: E A A I I I (1961) 825 kk. 3. M. Wegner: i. m. 187. 4. Párizs, Louvre. 139. Galénosz 1. J. Mewaldl: RE V I I , 1 (1910) 578 kk W. Muri: Der Arzt im Altertum. München 1938. K. Deichgraber: Galen als Erforscher des menschlichen Pulses. S D A W K l . f. Sprachen, Lit. u. Kunst 1956. Nr. 3. J. Scarborough: R o m a n Medicinie. London 1969. 2. Bernoulli: GI. II. 217. Suhr: A J A 59 (1955) 322. Richter I I I . 288. 3. P. Buberl: J d l 51 (1936) 119. 4. Bécs, Österreichi8che Nationalbibliothek. 140. Septimiua

Severus

1. M. Platnauer: The Life and Reign of the Emperor Septimius Severus. London 1918. J. Hasebroek: Untersuchungen zur Geschichte des Kaisers Septimius Severus. Heidelberg 1921. Fluss: RE IV A (1923) 1940 kk. A. Calderini: I Severi. Bologna 1949. G. Alföldi: BJb 168 (1968) 112 kk. 2. Bernoulli: R I . H. 3. 1 kk. H. P. L'Orange: Apotheosis in Ancient Portraiture. Oslo 1947. 73 kk. J. Baity: Hommages is. A. Grenier. I. Bruxelles 1962. 187 kk. G. Cajrulo: Hommages á A. Grenier. I. Bruxelles 1962. 381 kk. H. P. L'Orange: E A A V I I (1966) 225 kk. A. M. McCann: The portraits of Septimius Severus. R o m a 1968. 3. K. A. Neugebauer: Die Antike 12 (1936) 155 kk. F. W. Goethert: Festschrift B. Schweitzer. Stuttgart 1954. 361 kk. 4. Berlin, Ehernals Staatliehe Museen, Antikenabteilung. 141. Caracalla 1. O. T. Schulz: Der römische Kaiser Caracalla. Leipzig 1909. F. AUheim: Die Soldatenkaiser. Frankfurt 1939. 221 kk. A. Calderini: I Severi. Bologna 1949. 87 kk. Chr. Saase: Die Constitutio Antoniniana. Wiesbaden 1958. 2. Bernoidli: R I . I I , 3. 47 kk. L. Budde: Die Jugendbildnisse des Caracalla und Geta. Münster 1951. B. M. Felletti May. E A A II (1959) 336 kk. 3. Delbrück 23. kép. C. Blümel: Römische Bildnisse. Berlin 1933. R. 96. sz. 4. Berlin, Staatliehe Museen, Neg. N r . 53 D. 142. Severua

Alexander

1.^1. Jardé: Etudes critiques sur la vie et le régne de Severe Alexandre. Paris 1925. 2. Bernoulli: R I . I I , 3. 97 kk. A. Giuliano: Arch. Class. 3 (1951) 181 kk. B. M. Felletti May. Iconografia romana imperiale da Severo Alessandro a M. AuTelio Carino. R o m a 1958. 83 kk. H. v. Heintze: RM 69 (1962) 164 kk. 3. H. P. L'Orange: Studien zur Geschichte des spatantiken Portrats. Oslo 1933. I. k. ' H v. Heintze: Helbig, F. 4 I (1963) 186. sz. 4. Archivio Fotograf. Gall. Mus. Vaticani, Negat. X X X Ü . 146. 16.

143. Julia

Mamaea

1. M. G. Williams: Julia Mamaea. Univ. Mich. Studies, Ser. I. N e w York 1902. 67 kk. A. Jardé: Etudes critiques sur la vie et le régne de Sévére Alexandre. Paris 1925. J. Babelon: Impératrices syriennes. Paris 1957. 2. Bernoulli: R I . I I , 3. 108 kk. V. Scriruiri: BullCom 75 (1956) 132 kk. B. M. Felletti Maj: Iconografia romana iinperiale da Severo Alessandro, etc. R o m a 1958. 105 kk. M. Floriani Squarciapino: E A A I I I (1960) 924. 3. W. Amelung: Die Sculpturen des Vaticanischen Museums. I I . Berlin 1905. 497 k. H. v. Heintze: Helbig, F* I (1963) 172. sz. 4. Archivio Fotografico Gall. Mus. Vaticani, Negat. V I I I . 38. 14. 144. Traianus

Decius

1.F.S. Salisbury: J R S 14 (1924) 1 kk. Fluss: RE XV (1931) 1244 kk. B. Gerov: Klio 39 (1961) 222 kk. 2. Bernoulli: R I . I I , 3. 153 kk. B. Delbrürk: Die Miinzbildnisse von Maximinus bis Carinus. Berlin 1940. 42. 85 kk. B. M. Felletti Maj: Iconografia romana imperiale da Severo Alessandro etc. R o m a 1958. 187 kk. 3. H. Stuart Jones: The Sculptures oT the Museo Capitolino. Oxford 1912. 209 k. J. M. G. Toynbee: A B S A 5 2 — 5 3 ( 1 9 5 8 — 5 9 ) 291. 4. Anderson 1553. 145. Gallienus 1. A. Alföldi: Die Vorherrschaft der Pannonier und die Reaktion desHellenentums unter Gallienus. 25 Jahre R ö m . — G e r m . K o m m . Mainz 1930. 11 kk. G. Mat-hew: J R S 33 (1943) 65 kk. E. Manni: L'Impero di Gallieno. R o m a 1949. G. Walser—Th. Pekdry: Die Krise des römischen Reiches. Berlin 1962. 28 kk., 41 kk. 2. B. Delbriick: Die Miinzbildnisse von Maximinus bis Carinus. Berlin 1940. 95 kk. B. M. Felletti Maj: Iconografia romana imperiale da Severo Alessandro, etc. R o m a 1958. 52 k„ 220 kk. 3. G. Bovini: MemAccIt. Ser. 7. II (1941) 115 kk. B. M. Felletti Maj: I ritratti. Museo Nazionale R o m a n o . R o m a 1953. 304. BZ. 4. Alinari 17 371. 146. Plótinosz 1. E. Bréhier: La philosophic de Plotin. Paris 1928. H.-B. Schwyzer: RE 21 (1951) 471 kk. P. Henry—H. B. Schwyzer: Plotini Opera. I. Oxford 1964. Bevezetés. J. M. Bjst: Plotinus. Cambridge 1967. J. N. Deck: Nature, Contemplation and the One. Toronto 1967. 2. F. Poulsen: B C H 1928. 245 kk. G. Bodenwaldt: J d l 51 (1936) 104 kk. Schefold 182. H. v. Heintze: JbAntChr 6 (1963) 52 k. G. Sena Chiesa: E A A VI 251 k. Bichter I I I . 289. 3. H. P. L'Orange: Cahiers archóologiques 5 (1951) 15 kk. H. P. L'Orange: A t t i del V I I " Cong. Int. Arch. CI. II (1951) 475 kk. B. Galza: BolldA 1953. 203 kk. H. P. L'Orange: Acta Cong. Madvig. I l l (1957) 56. 4. Róma, Gabinetto Fotografico Nazionale F 5777. 147.1.

Sapur

1. A. Christensen: L'lran sous les Sassanides. Copenhague 1944. W. Ensslin: Zu den Kriegen des Sassaniden Schapur I. Sitzb. Bayr. A. Wiss München 1947/5. A. Maricq: Syria 35 (1958) 295 kk. G. Walser—Th. Pekdry: Die Krise des römischen Reiches. Berlin 1962. 28 kk. J. Gaqé: La montée des Sassanides. Paris 1964.

2. M. Sprengling: Third Century Iran. Sapor and Kartir. if. Gobi: Die Münzen der Sasaniden im königlichen Gravenhage 1962. 3. B. C. Macdermont: J R S 44 (1954) 76 kk. R. Ghirshman: Iran. Parther und Sasaniden. München W. Hinz: Altiranische Funde und Forsehungen. Berlin 4. R. Ghirshman: i. m. 205. kép.

Chicago 1953. Münzkabinett.

Haag-

1962. 160. 1969. 172 kk.

148. Zénobia 1.J.-G.

Février: Essai BUT L'histoire politique et éeonomique de Palmyre. Paris

J. Gagé: La montée des Sassanides et l'heure de Palmyre. Paris. 1964. 2. R. Delbrück: Die Münzbildnisse von Maximinus bis Carinus. Berlin 1940. 160 k. B. M. Felletti May. Iconografia romana imperiale da Severo Alessandro. R o m a 1958. 271 k. M. Floriani Squarciapino: E A A V I I (1966) 1248 k. L. Forrer: Portraits of Royal Ladies on Greek Coins. Chicago 1969. 69 k. 'S.J. Vogt: Die alexandrinischen Münzen. Stuttgart 1924. I. 213 kk. I I . 160. 4. Bécs, Kunsthistorisehes Museum, Neg. II 15604. 149.

Aurelianus 1. L. Homo: Essai sur le régne de l'empereur Aurélien. Paris 1904. F. Altheim: Die Soldatenkaiser. Frankfurt 1939. 275 kk. K. Gross: Reallexikon für Antike und Christentuni. 1 (1950) 1004 kk. F. Altheim: Literatur und Gesellschaft. im ausgehenden Altertum. I. Halle 1948. 127 kk. G. Walser—Th. Pekdry: Die Krise des römischen Reiches. Berlin 1962. 51 kk. 2. Bernoulli: R I . I I , 3. Í82 k. G. Rodenwaldt: J d l 51 (1936) 82 kk., 109 kk. D. Faccenna: E A A I (1958) 928 kk. B. M. Felletti Maj: Iconografia romana imperiale da Severo Alessandro. R o m a 1958. 265 kk. 3. R. Delbrück: Die Münzbildnisse von Maximinus bis Carinus. Berlin 1940. 51 kk., 148 kk. 4. Párizs, Bibliothéque Nationale 63 A. 12124.

150. Probus 1. E. Lépaulle: Étude historique sur M. Aurelius Probus. Lyon 1884. E. Dannhauser: Untersuchungen zur Geschichte des Kaisers Probus. Jena 1909. A. Calderini: I Severi. Bologna 1949. 214 kk. 2. Bernoulli: R I . I I , 3. 188 kk. R. Delbrück: Die Münzbildnisse von Maximinus bis Carinus. Berlin 1944. 167 kk. B. M. Felletti Maj: Iconografia romana imperiale da Severo Alessandro. R o m a 1958. 276 kk. F. Panvini Rosati: E A A VI (1965) 480 k. 3. H. Stuart Jones: The Sculptures of the Museo Capitolino. Oxford 1912. 306 k. H. P. L'Orange: Studien zur Geschichte des spatantiken Portrats. Oslo 1933. 99. 4. Leonard von Matt (Buochs, Schweiz). 151.

DiocUtianus 1. W. Seston: Diocletien et la Tótrarchie. I. Paris 1946. Ensslin: RE V I I A. 2 (1948) 2419 kk. •2.H. P. L'Orange: RM 44 (1929) 180 kk. H. Fuhrmann: RM 53 (1938) 35 kk. G. M. A. Richter: Catalogue of Greek and R o m a n Antiquities in the Dumbarton Oaks Collection. Cambridge Mass. 1956. 15 kk. 3. A'. Bittel: AA 1939. 166 kk. F. K. Dömer: Die Antike 14 (1941) 139 kk. Inan—Rosenbautn: Roman and Early Byzantine Portrait Sculpture is Asia Minor. Londorr 1966. 61. sz. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. Fk. 1/571. 2480.

152.1.

Constantinus

l.J. Burckhardt: Die Zeit Const.antins des Grossen. Stuttgart 1929. .4. Piganiol: L'Empereur Constantin. Paris 1932.

A. Alföldi: The Conversion of Constantino and Pagan Rome. Oxford 1948. J. Vogt: Constantin der Grosse und seine Jahrhundert. München 1949. H. Dörriea: Das Selbstzeugnis Kaiser Konstantins. Göttingen 1954. 2. Bernoulli: R I . II, 3. 211 kk. B. Delbrück: Spátantike Kaiserportráts. Berlin 1933. 121 kk., passim. H. P. L'Orange: Studien zur Geschichte des spatantiken Portrats. Oslo 1933. 47 kk. D. Facenna: E A A ÍI (1959) 873 kk. 3. H. Kahler: J d l 67 (1952) 1 kk. H. v. Heintze: Helbig, F. 1 II (1966) 1441. sz. 4. Anderson 4 0 5 4 2 . 153. Julianus 1.J. Geffcken: Kaiser Julianus. Leipzig 1914. J. Bulez: La vie de l'empereur Julien. Paris 1930. 2. Bernoulli: R I . I I , 3. 242 kk. E. Babelon: R e v N u m 1903. 130 kk. R. Delbrück: Spátantike Kaiserportráts. Berlin 1933. 41 k. 83 k., passim. B. Jonas: A J A 50 (1946) 277 kk. P. Lévegue: MonPiot 51 (1960) 105 kk. A. Alföldi: A J A 66 (1962) 403 kk. 3. B. Delbrück: Spátantike Kaiserportráts. Berlin 1933. 84. old. 4. sz. 4. Berlin, Staatliche Museen. 154. Theodosius 1. Güldenpenning—Ifjland: Der Kaiser Theodosius der Grosse. Halle 1878. W. Ensslin: Die Religionspolitik des Kaisers Theodosius der Grosse. München 1953. M. Pavan: La politica gotica di Teodosio. R o m a 1964. A. Lippold: Theodosius der Grosse und seine Zeit. Stuttgart 1968. 2. R. Delbrück: Spátantike Kaiserportráts. Berlin 1933. 29, 43, 92 k., 200 k. 3. B. Delbrück: Die Consulardiptychen. Berlin 1929. 235 kk. W. F. Volbach—M. Hirmer: Frühchristliche Kunst. München 1958. 53. kép. 4. i f . Delbrück: Spátantike Kaiserportráts. Berlin—Leipzig 1933. Taf. 94. 155.

Ambrosius 1. P. de Labriolle: Saint Ambroise. Paris 1908. E. K. Rand: Founders of the Middle Ages. Cambridge, Mass. 1928. J. R. Palanque: Saint Ambroise et l'Empire Romain. Paris 1933. F. Homes Dudden: Saint Ambrose. I — I I . Oxford 1935. J. Wytzes: Der Streit inn den Altar der Viktória. Amsterdam 1936. 2.L. Réau: Iconographie de Part chrétien. I l l , 1. Paris 1958. 63 kk. 3. A. Ratti in Ambrosiana. Milano 1897. W. F. Volbach—M. Hirmer: Frühchristliche Kunst. München 1958. 4. Scala Istituto Fotografico Editoriale (Antella, Firenze).

156.

132.

t.

Symmachus 1. 0. Seeck: RE IV A, 1 (1931) 1146 kk. S. Wyger: Der Streit urn den Altar Victoriae. Berlin 1939. J. A. McGreachy: Q. Aurelius Symmachus. Chicago 1942. J. J. Sheridan: AntClass 35 (1966) 186 kk. F. Paschoud: R o m a Aeterna. R o m a 1967. 2. C. Bertelli: E A A V I I (1966) 314. 3. R. De Chirico-Calza: BullCom 69 (1941) 113 kk. G. Becatti: B d ' A 33 (1948) 216 k. M. Napoli: B d ' A 1959. 107 k. 4. R ó m a , Gabinetto Fotografico Nazionale, neg. no. 2 3 8 8 3 .

157. Stilicho 1. Th. Mommsen: Stilicho und Alaric. Berlin 1903. Ges. Schr. I V . 516. R. Keller: Stilicho oder die Geschichte des weströmischen Reichs von 395 bis 408. Berlin 1884. V. Costanzi: Boll. d. Soc. Pavese di Storia Patria. 1904. L. Várady: AetaAntHung 16 (1968) 413 kk. 2. R. Delbrück: Die Consulardiptychen. Berlin 1929. 242 kk.

W.F. Volbach: Elfenbeinarbeiten der Spátantike und d e s f r ü h e n Mainz 1952. &3. BZ. 3. P. Metz: Elfenbein der Spatantike. München 1962. 9 kk. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. S 61. 3027/Fk. 68.

Mittelalters.

157. Honorius 1 .J. B. Bury: History of the Late Roman Empire. I. London 1923. W. Hartke: Römische Kinderkaiser. Berlin 1951. 198 k., passim. A. H. M. Jones: The Later R o m a n Empire. Oxford 1964. 2. R. Delbrück: Consulardiptychen. Leipzig 1929. 66. sz. R. Delbrück: Spatantike Kaiserportrats. Berlin 1933. 96 kk., 206 kk. B. M. Felletti Maj: E A A V (1963) 699 k. 3 . 0 . BcUtaglia: BullCom 59 (1931) 131 kk. R. Delbrück: Spatantike Kaiserportrats. Berlin 1933. 206 k. E. Coche de la Ferté: Le Camée Rotschild. Paris 1957. ( „ I I . Constantius") W. F. Volbach—M. Hirmer: Friihchristliche Kunst. München 1958. 59. kép. 4. Giraudon 2 7 4 2 2 . 158.

Augustinus 1. O. Bardy: S. Augustin, l'homme et l'oeuvre. Paris 1940. H. I.. Marrou: St. Augustin et la fin de la culture antique. Paris 1949. H.-J. Diesner: Studien zur Gesellschaftslehre und sozialen Haltung Augustins." Halle 1954. O. L. Keycs: Christian Faith and the Interpretation of History. Lincoln 1966. H. Hagendahl: Augustine and the Latin Classics. Göteborg 1967. 2. K. Künstle: Ikonographie der Heiligen. Freiburg 1926. 105 kk. L. Réau: Iconographie de l'art chrétien. I l l , 1. Paris 1958. 149 kk. 3.J. Wilpert: Die römischen Mosaiken und Malereien der kirchlichen Bauten vom 4. bis 13. Jh. Freiburg 1917. 149. 4. Archivio Fotogr. Gall. Mus. Vatieani, Negat. X X X I I I . 6 1 . 4 1 .

159. Nagy

Theodorik

1 . 0 . Pfeilschifter: Theoderich der Grosse. Mainz 1910. F. Dahn: Die Könige der Germanen. Leipzig 1910. L. Schmidt: Die Ostgermanen. München 1941. R. Heidenreich: Grabmal des Theoderich. Bonn 1943. A.H.M. Jones: J R S 52 (1962) 126 kk. 3. J. Babelon—J. Roubier: Deis Menschenbild auf Münzen und Medaillen von der Antike bis zur Renaissance. Leipzig 1966. 84. kép. 4. J. Babelon—J. Roubier: Dauernder als Erz. Wien, Veri. Schroll, 1958. Taf. 84. 160. Justinianus 1. A. H. M. Jones: The Later Roman Empire. Oxford 1964. B. Rubin: Deis Zeitalter Justinians. Berlin 1959. J. W. Barker: Justinian and the Later Roman Empire. Madison 1966. 2. A. Grabar: L'Empereur dans l'art byzantin. Paris 1936. 3.0. Rodenwaldt: J d l 5 9 — 6 0 (1944—45) 88 kk. W. F. Volbach—M. Hirmer: Friihchristliche Kunst. München 1958. 167. kép. 4. Hirmer Fotoarchiv, München. Nr. S. 61. 3419—3420.

166 —

MUTATÓK A számok és személyek sorszámára utalnak

A BEMUTATOTT SZEMÉLYEK BETŰRENDBEN

Agrippa, Marcus Vipsanius Ahiram Aiszkhinész Aiszkhülosz Aiszóposz Alexander Severus Alexandrosz (Nagy Sándor) Alkaiosz Amaszisz Ambrosius I I I . Amenhotep I V . Amenhotep Amenhotep, Hapu fia Anakreón Anaxagorasz Anaximandrosz Antiokhosz Szótér 1 Ü L (Nagy) Antiokhosz Antiszthenész Antoninus Pius Antonius, Marcus Apollodórosz, damaszkuszi Apollóniosz, tiianai Apuleius Aratosz Arisztogeitón Arisztophanész Arisztotelész I I I . Arkhidamosz Arkhilokhosz I I . Arszinoé, Philadelphosz Assurbanapli II. Assurnászirapli Aszpaszia I. Attalosz Szótér Augustinus Augustus Aurelianus Brutus, Lucius Junius Brutus, Marcus Junius Caesar, Caius Julius Caracalla Cato, Marcus Porcius Cicero, Marcus Tullius Claudius I. Constantinus Dareiosz 1 Dávid Decebalus Decius, Traianui Démétriosz Pob'orkétész Démoszthenóso; Dioclet.ianus Diogenész

118 16 73 46 31 142 70 29 35 155 10 12 11 41 51 34 84 93 62 136 116 133 128 135 87 37 58 72 66 24 86 25 19 49 92 158 120 149 38 114 112 141 110 113 124 152 42 17 131 144 78 69 151 71

Dioszkoridész Dzsoszer Ennius, Quintus Epikurosz Euripidész Ezópus lásd Aiszóposz Flamininus, Titus Quinct.ius Galénosz Gallienus Gudea Hadrianus Hammurapi Hannibál Harmodiosz Hatsepszut Hérakleitosz Hermarkhosz Héródész Attikosz Hérodotosz Hésziodosz I I . Hierón Hippokratész I. Hiram Homérosz Honorius Horatius, Quintus H. Flaccus Horemheb Imhotep Iszokratész I. Juba I I . Juba Julianus Justinianus Karneadész Khafré Khilón Khriiszipposz I I I . Kleomenész V I I . Kleopatra Philopatór Kratész Kroiszosz (Krőzus) Livia Lükurgosz Lüsziasz Mamaea, Julia Marcellus, Marcus Claudius Marcus Aurelius Masinissa Mausszólosz Menandrosz Menandrosz Szótér Menipposz Miltiadész I I . Mithridatész

125 1 97 80 54 31 96 139 145 5 134 7 95 37 8 43 81 137 52 23 89 60 16 20 157 119 13 2 67 111 122 153 160 100 3 32 91 88 115 "6 33 121 26 59 143 90 138 99 65 74 102 40 103

V I . Mithridatéez Montuemhat. Nagy Sándor Naramszin Nekhtnebef Nero Pál (apostol) Pauszaniasz ; Peiszisztratosz és fiai Periandrosz Periklész Perszeusz Pheidiasz Philetairosz II. Philipposz Pindarosz Platón Plótinosz

105 22 ™ * 61 J27 130 44 36 28 48 9p °0

P o m p e i u s , Cnaeus P. M a g n u s Po8zeidóniosz Probus I. P t o l e m a i o s z S z ó t é r I I . P t o l e m a i o s z Philadelphosz Piithagorasz II. Ramszesz

109 10° 150 77 86

Polubiosz

Salamon

Sándor, N a g y I. Sapur Scipio, P u b l i u s Cornelius S. Afrieanus

6° 47 64 146

101

14

1°

70 147 94

Seneca, Lucius Annaeus Severus, Lucius Septimius Stilicho Sulla, Lucius Cornelius Symmachus, Quintus Aurelius . . . . Szapphó II. Szárgon II. Szeleukosz Nikatór I I I . Sze8zosztrisz Szókratész Szolón Szophoklész Thalész Themisztoklész Theodóra Theodorik, Nagy I. Theodosius Theophrasztosz I I I . Thotmesz Thuküdidész Tiberius Tigranész Tisszaphernész Traianus, Marcus Ulpius I V . Tudhaliyas Vercingetorix Vergilius, Publius V. Maro Vespasianus Xenophón Zénobia, Szeptimia Zénón

126 140 157 104 156 29 21 79 6 56 30 53 27 45 160 159 154 75 9 55 123 106 57 132 15 107 117 129 63 148 83

A BEMUTATOTT SZEMÉLYEK HIVATÁSUK SZERINT

URALKODÓK

Egyiptom Dzsoszer Khafré III. Szeszosztrisz Hatsepszut III. Thotmesz III. Amenhotep IV. Amenhotep Horemheb II. Ramszesz Amaszisz Nekhtnebef

1 3 6 8 9 10 12 13 35 61

Elő-Ázsia Naramszin Gudea Hammurapi IV. Tudhaliyas I. Hiram Ahiram Dévid Salamon II. Assurnászirapli II. Szárgon Assurbanapli Kroiszosz I. Dareiosz Mausszólosz I. Sapur

4 5 7 15 16 16 17 18 19 21 25 33 42 65 147

'

Görög III. Arkhidamosz II. Philipposz Nagy Sándor I. Ptolemaiosz Szótér Dómétriosz Poliorkétész I. Szeleukosz Nikatór Philetairosz I. Antiokhosz Szótér II. Ptolemaiosz Philadelphosz H l . Kleomenósz II. Hierón I. Attalosz Szótér III. v. Nagy Antiokhosz Perszeusz Menandrosz Szótér

107 Hl 122 131 147 159

Római Augustus Tiberius Claudius Nero Vespasianus Traianus Hadrianus Antoninus Pius Marcus Aurelius Septimius Severus Caracalla' Severus Alexander Traianus Decius Gallienus Aurelianus Probus i Diocletianus I. Constantinus Julianus I. Theodosius Honorius Justinianus

120 123 124 127 129 132 134 136 138 140 141 142 144 145 149 150 151 152 153 154 157 160

URALKODÓNŐK

....

66 68 70 77 78 79 82 84 86 88 89 92 93 98 102

Hellenisztikus-barbár Masinissa II. Mithridatész V I . Mithridatész Eupatór Tigranész

Vercingetorix I . Juba I I . Juba Decebalus I. Sapur Nagy Theodorik

99 103 105 106

Aszpaszia II. Arszinoé Philadelphosz V I I . Kleopatra Philopatór Livia.... Julia Mamaeá . . . ' Zénobia Theodóra ÁLLAMFÉRFIAK

—

49 86 115 121 143 148 160

HADVEZÉREK

Ókori Kelet Imhotep Amenhotep, Hapu fia Montuemhat Tisszaphernész Hannibál

2 11 22 57 95

Görög Lükurgosz Periandrosz

26 28

Szolón Khilón Peiszisztratosz és fiai Harmodiosz és Arisztogeitón Miltiadész Pauszaniasz Tliemisztoklész Periklész Xenophón Démoszthenész Polübiosz

30 32 36 37 40 44 45 48 63 69 101

Római Lucius Junius Brutus Marcus Claudius Marcellus Publius Cornelius Scipio Afrieanus Titus Quinctius Flarnininus Lucius Cornelius Sulla Cnaeus Pompeius Magnus Marcus Porcius Cato Caius Julius Caesar Marcus Tullius Cicero Marcus Junius Brutus Marcus Antonius Marcus Vipsanius Agrippa LUCÍUB Annaeus Seneca Quintus Aurelius Symmachus Stilicho

38 90 94 96 104 109 110 112 113 114 116 118 126 156 157

Menipposz Khrüszipposz Karneadész Poszeidóniosz Seneca Plótinosz

Piithagorasz Tüanai Apollóniosz Pál (apostol) Ambrosius Augustinus ÍRÓK

27 34 39 43 51 56 62 64 71 72 75 76 80 81 83

..

—

39 128 130 155 158

TÖRTÉNÉSZEK

Aiszóposz Hérodotosz Thuküdidész Xenophón Polübiosz Seneca Apuleius

31 52 55 63 101 126 135

DRÁMAI

KÖLTŐK

Aiszkhülosz Szophoklész Euripidész Arisztophanész Menandrosz

46 53 54 58 74 KÖLTŐK

59 67 69 73 113 137 156

FILOZÓFUSOK Thalész Anaximandrosz Piithagorasz Hérakleitosz Anaxagorasz Szókratész Antiszthenész Platón Diogenész Arisztotelész Theophrasztosz Kratész Epikurosz Hermarkhosz Zénón

,

VALLÁSHIRDETŐK

SZÓNOKOK Lüsziasz Iszokratész Démoszthenész Aiszkhinész Cicero Héródész Attikosz Symmachus

85 91 100 108 126 146

Homérosz Hésziodosz Arkhilokhosz Alkaiosz Szapphó Szolón Anakreón Pindarosz Aratosz Ennius Vergilius Horatius

20 23 24 29 29 30 41 47 87 97 117 119

ÉPÍTÉSZEK,

SZOBRÁSZOK

Imhotep Amenhotep, Hapu fia Pheidiasz Damaszkuszi Apo'lodórosz

2 11 50 133

ORVOSOK Imhotep Hippokratész Dioszkoridész Galénosz

2 60 125 139

AZ IDÉZETT ÓKORI SZÖVEGEK Ahiram felirata Aiszkhülosz, Prom. 1041 kk Aiszkhülosz, Perzsák 391-428 Aiszóposz, A róka és a majom . . . . Aiszóposz, Az oroszlán és a vadszamár

16 46 46 31 31

Alkaiosz, A hazáról I I I . Amenhotep feliratai Amenhotep, Ilapu fia felirata . . . . Ammianus Marcellinus X X V , 4 . .. An-'.kreón 44 és 96

29 10 11 153 41

Anaxagorasz fr. A 45, A 66, A 102 . . Anaximandrosz fr. A 10, A 30 . . . I. Antiokhosz levele Apostolok cselekedetei 17, 21 kk. . . Appianosz, Iberica V I , 23 Apuleius, Metamorph. praef Arisztotelész, A t h . pol. V, 3 XI, 1 X V I , 2; 7 k XVIII Arisztotelész, Polit. I, 11 (1259a) . Arisztophanész, Akharn. 600 kk. 627 kk Arkhilokheion felirat, Parosz Arkhilokhosz, eleg. fr. 1 — 2 ArrianoBz, Epiktótosz tanításai I, 6, 23 Assurbanapli levele Assurbanapli krónikája II. Assurnászirapli felirata Athénaiosz, Deipnoszophisztai I V , 151—153 Augustinus, Vallomások V I I I , 6 k. . Augustus, Res gestae 34 Aurelius Victor, De caes. 29,2

51 34 84 130 94 135 30 30 36 37 27

Caesar, Bell. gall. V I I , 4; 15; 29 . . . . Caesar, Bell. civ. I I , 44 Caracalla edictuma Cassius Dio X X X V I , 52 LXVII, 6 L X V I I I , 6-7 LXIX, 4 Cornelius Nepos, Miltiades 8

107 111 141 106 131 132 133 40

58 24 24 50 25 25 19 108 158 120 144

I. Dareiosz feliratai 42 Démoszthenész, De corona 235 . . . . 68 236 k 69 Diocletian us edictuma 151 Diodórosz, szic. X V , 42 k 61 X I X , 86 77 X I X , 90 k : 79 XXIX, 8 93 XXX, 9 98 Diogenész Laertiosz I, 3 32 I, 24 27 I, 97 k 28 II, 6 kk 51 II, 27; 37 56 II, 48; 56 k 63 IV, 62; 63; 66 100 V, 1; 17; 20 72 V, 36; 40 75 V I , 2; 4; 5; 8; 13 62 V I , 23; 33; 37; 38 71 VI, 86; 88; 93; 96 76 V I I , 1; 10 k; 16; 27; 28 83 V I I , 183; 185 kk 91 I X , 1 kk 43 X , 16 kk 81 X , 123; 125; 131 80 Donatus, VitaVerg. 8; 11; 12; 28; 32 117 Ekhnaton naphimnusza Ennius, Annales 234 kk Epikurosz, Menoikeuszhoz

12 97 80

Epikurosz végrendelete Euripidész, Médeia 1224 kk Euszébiosz, Const, élete I I I , 10 Ezékiel 27

. .

81 54 152 16

CJalénosz, Az értelem tulajdonságairól 139 Gellius, noct. att. I, 9 39 I V , 18 94 X , 18 65 Gudea felirata 5 Hammurapi törvénykönyve „Hárfás dala" . . . Hatsepszut feliratai I I I . Hattusilis krónikája Hérakleitosz fr. B 49a kk Hérodotosz I, 1; 5 I, 53 I, 65 I, 86 k I I , 124; 127 I I , 172 k; 177 I I I , 51 k V I , 39 V I I I , 123 k I X , 64 Hésziodosz, Munkák és napok 650 kk Theogonia 1 kk; 22 kk Hieronymus, Epist. Geruehia 16 . . . . Paeatula 5 Hippokratész iskolája, A levegőről 1 k Orvosi eskü História Augusta, Hadrianus 14; 20; 26 Severus 18; 19 Caracalla 1; 2; 4 Severus Alexander 4 Severus Alex. 14; 20; 26; 59 .. 30 tirannus 9 30 tirannus 30 Aurelianus 6; 7; 50 Probus 3 Homéroszi Apollón-himnusz 169 kk. Horatius, Carm. I, 9 Carm. I I I , 30 Carm. I V , 7 Epist. I, 20, 19 kk Horemheb felirata Iszokratész, Panegyr. 167 k Justinus. Hist. phil. X L I I , 2; 14

7 2 8 15 43 52 33 26 33 3 35 28 40 45 44 23 23 157 157 60 60 134 140 141 142 143 145 148 149 150 20 119 119 119 119 13 67 103

Kallimakhosz, Anth. Pal. I X , 507 . . Királyok könyve I, 4, 29 kk I, 5, 8 kk I, 9, 10 kk

87 18 16 16

Lactantius, De mort. pers. 4 7 Leónidasz, Anth. Pal. X V I , 306 . . . . Liviu8 I I , 5 I I I , 30 Lucretius, Dererum nat. V, 43 kk. . .

144 151 41 38 94 80

LukianoBz, Démoszthenész magasztalása 9 Ikaromenipposz 8 k Lüsziasz, Eratoszthenész ellen 95 k; 100 Malalasz, Világkrónika X I I , 298, 4 X I I , 299,18 X I I 302, 4 Manethón fr. 11 Marcus Aurelius, Elmélkedések I, 16 n , 5; V I , 30; X , 34 Milindapanha I, 9 Montuemhat felirata Naramszin feliratai

20 85 59 145 149 150 1 136 138 102 22 4

Odüsszeia V i n , 43 kk; 62 kk

20

Pauszaniasz I, 8 I, 14, 5 V I , 4, 9 Philosztratosz, Szofisták élete I I , 547, 562, 564, 565, 566 Philosztratosz, Tüanai Apollóniosz V I I I , 15 Pindarosz, X I . olümpiai óda Pindarosz, Dithürambosz Platón, Lakoma 215 a — b , d — e . . . Platón, Phaidrosz 270 V I I . levél 3 2 5 c — 3 2 6 b Plinius, Nat. hist. X X X I V , 1 7 . . . . Plinius Minor, E p . V I , 29 Plótinosz, Enneadesz I, 6, 7 Plutarkhosz, Liikurgosz 1; 11 Themisztoklész 18 Periklész 5; 8; 38 13 24 Ariszteidész 23 Cato Maior 22 Alexandrosz 4; 23 Caesar 5; 16; 17 55 Lucullus 7

37 45 66

21

Nikiasz 29 Sulla 2; 30; 33 Agészilaosz 33 k Pompeius 1; 2; 45 Marcell us 1; 30 14 Sertorius 9 Aemilius Paulus 8 k 34 Démoszthenész 11 Cicero 13; 24; 36; 48 k Démoszthenész és Cicero 1 Flamininus 1; 5; 10 Cato Minor 1; 72 Kleomenész 1; 13 Démétriosz 2; 19 Antonius 4; 9; 17; 24 27 BrutuB 1 1; 6; 8

•-....

137 128 47 47 56 60 64 37 67 146 26 45 48 50 49 44 100 70 112 122 105

106

54 104 66 109 90 89 122 98 98 69 113 69 96 110 88 78 116 115 38 114

Moralia 821 D — E Arisztophanész és Menandrosz összehasonlítása Polübiosz I, 1; 3; 4 V , 88 I X , 22,8; X I , 19 X V I I I , 41 X X X , 15 X X X V I , 16 Prokópiosz, Gót háború I, 1,27 Hist, arcana 13,28; 15,13 kk Pseudo-Caesar, Bell. afr. 57,4 kk. ..

74 101 89 95 92 50 99 159 160 111

Quintilianus, Inst. X, 1,77 X , 1,78 X , 1,88 X , 1,96

73 59 97 119

I I . Ramszesz feliratai

102

14

Sámuel I I , 5 I. Sapur, Res gestae Seneca, Epist. 4,5 k Suetonius, Augustus 79; 99 Tiberius 51 68 Claudius 12; 30, 31 Nero 51 k Vespasianus 12; 20; 22 k Sumer krónika Symmachus, De ara Victoriae 9 . . .

17 147 126 120 121 123 124 127 129 4 156

Szapphó, Hérához 114 I I . Szárgon feliratai és krónikája . . . Szehel, Éhségsztéló I I I . Szeszosztrisz felirata Szolón, fr. 24,16 kk Szophoklész, Antigoné 332 kk. . . . Szophoklész, Oidipusz király 1186-1221 Sztrabón, Geogr. X I , 11 X I I I , 4,1 X I V , 2,17

29 29 21 2 6 30 53 53 102 82 65

Tacitus, Annales X V , 64 126 Telipinus király törvénye 15 Theodorétosz, Hist. eccl. I V , 7; V, 18 155 Theodosius edictuma 154 Theokritosz, Ptolemaioszról 90 kk. . . 86 Hierónhoz 98 kk 89 Theopomposz, fr. 27 68 I I I . Thotmesz felirata 9 Thuküdidész I, 22 55 Traianus, Levelek Pliniushoz 82; 97 132 Velleius Paterculus I I , 75 I I , 79 Vergilius, Georg. I I , 513 kk Xenophón, Anab. I I , 5, 24 kk; 31 k. I V , 7, 21 kk Memorabilia H, 6,36

121 118 117 57 63 49

A KÉPMÁSOK ŐRZÉSI HELYEI Alexandria, Görög-római Múzeum 25778: Xenophón 63 Athén, Akropolisz Múzeum 590: Peiszisztratosz fia 36 Basel, Antik Múzeum 201: Karneadész 100 Bejrút, Régészeti Múzeum Hiram 16 Beneventum, diadalív: Traianus . 132 B Berlin, Állami Múzeumok, Egyiptomi Múzeum 14442; I I I . Amenhotep . . . . . 10 Berlin, Állami Múzeumok, Antik Gyű j temény ek 391: Seneca 126 K 199: Iszokratész 67 R 96: Caracalla 141 Horatius gemma (elveszett) .. 119 A Berlin, Állami Múzeumok, Pergamon Múzeum 130: I. Attalosz 92 Berlin, Állami Múzeumok, Éremtár L. Junius Brutus 38 Tisszaphernész 57 Marcellus 90 Scipio Africanu8 94 T. Quinctius Flamininus . . . . 96 Sulla 104 Caesar 112 M. Junius Brutus 114 Antonius 116 tüanai Apollóniosz 128 Traianus 132 A Julianus 153 Berlin—Charlottenburg, Állami Múzeumok 14.145: I V . Amenhotep 12 31.330: Septimius Severus . . . 140 Bécs, Művészettörténeti Múzeum I. 246: Arisztotelész 72 Bécs, Művészettörténeti Múzeum, Éremtár M 25729: Zénobia 148 Bécs, Nemzeti Könyvtár Cod. Med. Gr. 1, fol. 3 — 4 : Galénosz és Dioszkoridész 125, 139 Bonn, Akademisches Kunstmuseum Arisztophanész 58 Boston, Szépművészeti Múzeum 413: Homérosz 20 00.311: Horatius 119 B 1.5649: Tigranész 106 34.1400: V I I . Kleopatra 115 97.288: Menandrosz 74 Budapest, Szépművészeti Múzeum Egyiptomi Osztály 512313: Imhotep 2 Budapest, Szépművészeti Múzeum, Antik Osztály 4999: Hermarkhosz 81

Cambridge, Fitzwilliam Museum 15: Platón Hiraklion, Múzeum 1: Hérakleitosz Isztambul, Régészeti Múzeum 4864: Diocletianus Kairó, Egyiptomi Múzeum Dzsoszer 14: Khephrén 38234: I I I . Thotmesz 42236: Montuemhat . . . ; 44861: Amenhotep, Hapu fia Kleitór, Polübiosz (elpusztult) Koppenhága, Ny Carlsberg Glyptotek 491: Anakreón 733: Pompeius 1444: Livia 1563: Arkhilokhosz 2300: I. Ptolemaiosz 2585: Vespasianus 2782: Démoszthenész 3178: Vergilius . London, British Museum, Egyiptomi Osztály 685: I I I . Szeszosztrisz 1106: Nekhtnebef London, British Museum, Ókori Keleti Osztály 118871: I I . Assurnászirapli . . 124854: Assurbanapli London, British Museum, Görögrómai Osztály 302: Pheidiasz 549: Periklész 1000: Mausszólosz London, British Museum, Éremtár Lükurgosz Anaxagorasz N a g y Sándor H. Ptolemaiosz I I I . Kleomenész I I . Hierón Masinissa Menandrosz Szótér V I . Mithridatész Vercingetorix Theodorik Madrid, Művészeti Akadémia Theodosius Magángy űj temény I I . Philipposz I. Szeleukosz I. Antiokhosz 84 Perszeusz Milánó, S. Nazaro Maggiore Salamon Milánó, S. Vittore in Ciel d'Oro Ambrosius Monza, Dóm Stilicho München, Antik Múzeum 2416: Alkaiosz és Szapphó . . .

64 43 151 1 3 9 22 11 101 41 109 121 24 77 129 69 117 6 61 19 25 50 48 65 26 51 70 86 88 89 99 102 105 107 159 154 68 79 A és B 98 18 155 157 29

Nápoly, Nemzeti Múzeum 6009—6010: Harmodiosz és Arisztogeitón 6018: Aiszkhinész 6075: Hadrianus 6128: Zénón 6129: Szókratész 6135: Euripidész 6139: Aiszkhülosz 6142: Poszeidóniosz 6146: Hérodotosz 6148: Philetairosz 6156: I I I . Arkhidamosz 6239: Thuküdidész 10020: Nagy Sándor 124545: Thalész Naqs-i-Rusztam, sziklarelief I. Sapur New York, Metropolitan Museum II.90: Epikurosz 23.10.1: Horemheb 29.3.2:x Hatsepszut Ostia, „Palazzo dei Cesari" Khilón Ostia, Múzeum 55: Symmachus 85: Themisztoklész 98: Hippokratész 436: Plótinosz Párizs, Louvre, Keleti Osztály AO 3293 ós 4108: Gudea . . . AO 19874: II. Szárgon Naramszin Hammurapi Párizs, Louvre, Görög-római Osztály G 197: Kroiszosz Ma 80: Khrüszipposz Ma 588: Pindarosz Ma 1164: Héródész Attikosz . Ma 1179: MarcuB Aurelius .. Ma 1885: I. Juba Ma 1886: II. Juba Ma 1204: III. Antiokhosz . . . Ma 1208: Agrippa Ma 3104: Peiszisztratosz fia Párizs, Nemzeti Könyvtár Gr. 139: Dávid Párizs, Nemzeti Könyvtár, Eremtár Püthagorasz Démétriosz Poliorkótész . . . . . . II. Mithridatész Apuleius Aurelianus Honorius Philadelphia, Egyetemi Múzeum E 14303: Amaszisz

37 73 134 83 56 54 45 108 52 82 66 55 70 27 147 80 13 8 32 156 45 60 146 5 21 4 7 33 91 47 137 138 111 122 93 118 36 17 39 78 103 135 149 157

B

Rabat, Múzeum Hannibál 95 Cato Minor 110 Ravenna, Nemzeti Múzeum Miltiadész 40 Ravenna, S. Andrea Pál apostol 130 Ravenna, S. Yitale Justinianus 160 Róma, Capitoliumi Múzeum 482: Decius 144 493: Probus 150 586: Pauszaniasz 44 589: Cicero 113 596: Aiszkhülosz 45 601: Lüsziasz 59 737: Menipposz 85 Róma, Nemzeti Múzeum 506: Anaximandrosz 34 583: Nero 127 627: Antoninus Pius 136 644: Gallienus 145 1209: Kratész 76 Róma, Vatikáni Múzeumok 243: Claudius 124 272: Aszpaszia 49 276: Periandrosz 28 288: Antiszthenész 62 632: Severus Alexander . . . . 142 686: Julia Mamaea .1 143 1511: Tiberius 123 2290: Augustus 120 9973: Szophoklész 53 Róma, Vatikán, Etruszk Múzeum 16552: Aiszóposz 31 Róma, Palazzo dei Conservatori 757: I. Constantinus 152 Róma, Villa Albani 610: Aratosz 87 942: Diogenész 71 1034: Theophrasztosz 75 Róma, Villa Medici Szophoklész fej-öntvénye ... 53 Róma, Lateráni palota Augustinus 158 Róma, Traianus oszlopa Decebalus 131 Apollodórosz 133, Teherán, Múzeum Dareiosz 42 Trier, Országos Múzeum Hósziodosz 23 Ennius 97 Turin, Egyiptomi Múzeum 1380: H. Ramszesz 14 Yazilikaja. sziklarelief I V . Tudhaliyas 15-

35

A BEMUTATOTT ALKOTÁSOK IDŐRENDJE i. i. i. i.

e. e. e. e.

2750 körül 2600 „ 2240 „ 2100 „

Dzsoszer Khefrén Naramszin Gudea

1. 3 4 5

i. i. i. i.

e. e. e. e.

1860 1770 1480 1450

,, „ ,, „

II. Szeszosztrisz . Hammurapi Hatsepszut III. Thotmesz . . .

6. 7 8 »

i. e. 1380 „ III. Amenhotep . Amenhotep, Hapu fia i. e. 1360 körül I V . Amenhotep . i . e . 1340 „ Horemheb i. e. 1260 „ I I . Ramszesz . . . i . e . 1230 „ I V . Tudhaliyas .. i. e. 1000 „ Ahiram i . e . 870 ,, II. Assurnászirapli i . e . 710 „ II. Szárgon i. e. 660 „ Montuemhat i. e. 650 „ Assurbanapli . . .

10 11 12 13 14 15 16 19 21 22 25

i. e. V I . sz. Imhotep i. e. 550 körül Amaszisz Peiszisztratosz fia i. e. 500 körül Dareiosz Kroiszosz

2 35 36 42 33

i. e. 4 8 0 — 4 7 0 Alkaiosz ós Szapphó i. e. 477/76 Harmodiosz és Arisztogeitón i. e. 465 körül Themisztoklész eredeti i. e. 460/450 Aiszkhülosz eredeti . i. e. 450 körül Aiszóposz Pauszaniasz eredeti i. e. 450 után Anakreón eredeti . i. e. 440 körül Pindarosz eredeti . Pheidiasz eredeti i. e. 428 Periklész eredeti i. e. V. sz. vége Aszpaszia eredeti

29 37 45 46 31 44 41 47 50

A

49

i. e. I V . sz. Periandrosz eredeti . . 28 Hérakleitosz eredeti 43 Arisztophanész eredeti 58 i. e. 397 körül Tisszaphernész . . . 57 i. e. I V . sz. 1. fele Szókratész eredeti 56 Hérodotosz eredeti 52 Thuküdidész eredeti 55 i. e. 380 után Lüsziasz eredeti . . . 59 i. e. 370 körül Nekhtnebef 61 i. e. 350 körül Miltiadész eredeti . 40 Platón eredeti 64 Maus8zólosz 65 i. e. I V . sz. 2. fele I I I . Arkhidamosz eredeti 66 i. e. 340 körül I I . Philipposz ... 68 i. e. 340 után Aiszkhülosz eredeti 46 Szophoklész eredeti 53 Euripidész eredeti 54 i. e. 315 után Aiszkhinész eredeti 73 i. e. I V . sz. vége Xenophón eredeti 63 Iszokratész eredeti 67 N a g y Sándor-mozaik eredet i .. 70 i. e. I V . sz. vége Arisztotelész ere- . deti 72 i. e. 300-körül Démétriosz Poliorkétész 78 i. e. I I I . sz. Kratész eredeti i. e. 290 körül Menandrosz eredeti i. e. 285 „ N a g y Sándor-érem

i. e. 280 Démoszthenósz eredeti.. i. e. 280 körül Theophrasztosz eredeti I. Ptolemaiosz i. e. 2 8 0 — 2 6 0 I. Szeleukosz i. e. 270 körül Epikurosz eredeti . Hermarkhosz eredeti I. Antiokhosz I I . Ptolemaiosz i. e. 2 6 9 — 2 6 5 II. Hierón i. e. 260 körül Philetairosz eredeti Zénón eredeti i. e. 250 körül I. Antiokhosz Menipposz eredeti i. e. 240 körül Aratosz eredeti . . . i. e. 226 „ 1 H . Kleomenész .. i. e. 221 „ Hannibál eredeti . i. e. I I I . sz. vége Hippokratész eredeti Antiszthenész eredeti i. e. 200 körül Khrüszipposz eredeti I. Attalosz I I I . Antiokhosz

76 74 70

i. e. I I . sz. Homérosz eredeti . . . . Arkhilokhosz eredeti Nagy Sándor-mozaik Diogenész eredeti i. e. 200 körül Masinissa i. e. 197/194 T. Quinct. Flamininus i. e. 171/168 Perszeusz i. e. 150 körül Karneadész eredeti Polübiosz i. e. I I . sz. 2. fele Menandrosz Szótér i. e. I I . sz. vége Seipio Africanus i. e. 100 körül Anaxagorasz Thalész eredeti Lükurgosz I I . Mithridatész

i. i. i. i B

i. i. i. i. i. i. i. i. i. i. i. i. i. i.

e. I. sz. Hannibál másolat . . . . e. 80 körül Tigranész e. 75 V I . Mithridatész e. 70 körül Poszeidóniosz eredeti e. 60/59 L. Junius Brutus c. 58 körül Sulla e. 55 „ Pompeius eredeti . e. 50 „ I. Juba eredeti . . . Cicero eredeti e. I. sz. 2. fele Cato eredeti e. 48 körül Vercingetorix e. 44 Caesar e. 43/42 M. Junius Brutus e. 40 körül V H . Kleopatra Antonius e. 38 Marcellus e. 30 körül Livia eredeti e. 25 „ Agrippa eredeti . . . e. 20 ,, Augustus e. 19 Vergilius eredeti

69 75 77 79 80 81 84 86 89 82 83 84 86 87 88 95 60 62 91 92 93 20 24 70 71 99 96 98 100 101 102 94 51 27 26 103

95 106 105 108 38 104 109 111 113 110 107 112 114 115 H6 90 121 118 120 117

A

B

I. sz. Thalész másolat Anaximandrosz másolat Lüsziasz másolat Démoszthenész másolat Arisztotelész másolat Menandrosz másolat Epikurosz másolat Philetairosz másolat Khrüszipposz másolat Karneadész másolat Poszeidóniosz másolat Pompeius másolat Cato másolat I. Juba másolat Vergilius másolat Agrippa másolat Horatius Dioszkoridész eredeti I. sz. eleje Cicero másolat 20 körül Livia másolat I I . Juba 40 körül Tiberius 60 „ Claudius Seneca eredeti Nero 78/79 Vespasianus I. sz. vége Kratész másolat Hippokratész másolat

27 34 59 09 72 74 80 82 91 100 108 109 110 111 117 118 119 125 113 121 122 123 124 126 127 129 76 60

I I . sz. Arkhilokhosz másolat . . . . Miltiadész másolat Anakreón másolat I I . sz. Arisztophanész másolat . . Theophrasztosz másolat I I . sz. eleje Thuküdidész másolat 107 körül Traianus éremkép . . . . 110 „ Decebalus Apoliodórosz 114 Traianus 120 körül Khilón Homérosz másolat 126/127 Hadrianus 148 körül Antoninus Pius 160 „ Héródész Attikosz 180 után Marcus Aurelius 199 Septimius Severus

24 40 41 58 75 55 132 131 133 132 32 20 134 136 137 138 140

ü l . sz. Seneca másolat Hésziodosz 216 körül Caracalla 230 „ Severus Alexander Julia Mamaea 2 5 0 körül Decius Ennius I I I . sz. 2. fele Szolón 260 után I. Sapur 262 körül Gallienus 270 „ Plótinosz

126 23 141 142 143 144 97 30 147 145 146

.

.

270 után Aurelianus 271 Zónobia 280 körül Probus 290 „ Diocletianus

149 148 150 151

I V . sz. Dávid előképe Püthagorasz Horatiüs gemma tüanai Apollóniosz Apuleius 315 körül I. Constantinus 360/363 Julianus 382 Salamon 388 Theodosius 395 körül Stilicho B

17 39 119 A 128 135 152 153 18 154 157 (címkép) 157 156

398 Honorius 400 körül Symmachus V. sz. 2. fele Ambrosius 500 körül Dioszkoridész Galénosz

155 125 139

V I . sz. Pál apostol V I . sz. eleje Theodorik 548 körül Justinianus 600 ,, Augustinus I X . sz. Dávid

130 159 160 158 17

RÓMAI

CSÁSZÁRKOR

-

TOVÁBBI

MÁSOLATOK:

A B

Periandrosz Harmodiosz és Arisztogeitón . . . . Hérakleitosz Pauszaniasz Themisztoklész Aiszkhülosz Pindarosz Periklész A8zpa8zia Pheidiasz Hérodotosz Szophoklész Euripidész Szókratész Antiszthenész Xenophón Platón I I I . Arkhidamosz Iszokratész Diogenész Aiszkhinész Hermarkhosz Zénón Menipposz Aratosz

28 37 43 44 45 46 47 48 49 50 52 53 54 56 62 03 64 66 67 71 73 81 83 85 87

TARTALOM

Előszó Az ókori portré rövid története A portré A portré tartalma . A portré formája Az ókori portré Az ókori portré történetének alapvonásai őskori portrék ? Az ókori keleti portré A görög portré kezdetei A görög személyi portré kialakulása A görög portré a városállam-rendszer válságának idejében A római portrófelfogás kialakulása Portréművészet a római birodalomban A késő an tik portré Az ikonográfia kérdései Az ókor nagyjai 1. Dzsoszer—Neterikhet 2. Imhotep 3. Khafré 4. Naramszin 6. Gudea 6. I I I . Szeszosztrisz 7. Hammurapi 8. Hatsepszut 9. I I I . Thotmesz 10. I I I . Amenhotep 11. Amenhotep, Hapu fia 12. I V . Amenhotep—Ekhnaton 13. Horemheb 14. I I . Ramszesz 15. I V . Tudhaliyas 16. Hiram 17. Dávid 18. Salamon 19. I I . Assur-Naszir-Apli 20. Homérosz 2 1 . 1 1 . Szárgon 22. Montuemhat 23. Hésziodosz 24. Arkhilokhosz 25. Assurbanapli 26. Lükurgosz 27. Thalész 28. Periandrosz 29. Alkaiosz ós Szapphó 30. Szolón 31. Aiszóposz 32. Khilón 33. Kroiszosz 3 4 . Anaximandrosz 35. Amaszisz 36. Peiszisztratosz és fiai 37. Harmodiosz és Arisztogeitón

^

11 12 13 13 14 15 16 23 26 30 33 38 43 45 56 58 60 62 64 66 68 70 72 74 76 78 80 82 84 86 88 90 92 94 96 98 100 102 104 106 108 110 112 114 H6 118 120 122 124 126 128

38. Lucius Junius Brutus 130 39. Piithagorasz 132 40. Miltiadész 134 41. Anakreón 136 42. I. Dareiosz 138 43. Hérakleitosz 140 44. Pauszaniasz 142 45. Themisztoklész 144 46. Aiszkhülosz 146 47. Pindarosz 150 48. Periklész 154 49. Aszpaszia 156 60. Pheidiasz 158 51. Anaxagorasz 160 62. Hérodotosz 162 53. Szophoklész 164 54. Euripidész 168 55. Thuküdidész 170 56. Szókratész 172 57. Tisszapherné8z 174 58. Arisztophanész 176 59. Lüsziasz 178 60. Hippokratész 180 61. Nekhtnebef 182 62. Antiszthenész 184 63. Xenophón 186 64. Platón 188 65. Mausszólosz 1°° 66. I I I . Arkhidamosz 192 67. Iszokratész 194 68. I I . Philipposz 196 69. Démoszthenész 198 70. N a g y Sándor 200 71. Diogenész 202 72. Arisztotelész 204 73. Aiszkhinész 206 74. Menandrosz 208 76. Theophrasztosz 210 76. Kratész 212 7 7 . 1 . Ptolemaiosz Szótér 214 78. Démétriosz Poliorkétész 216 79. I. Szeleukosz Nikatór 218 80. Epikurosz 220 81. Hermarkhosz 222 82. Philetairosz 224 83. Zénón 226 84. I. Antiokhosz Szótér 228 85. Menipposz 230 86. I I . Ptolemaiosz Philadelphosz, I I . Arszinoé Philadelphosz . . 232 87. Aratosz 234 88. I I I . Kleomenész 236 89. I I . Hierón 238 90. Marcus Claudius Marcellus 240 91. Khrüszipposz 242 9 2 . 1 . Attalosz Szótér 244 93. I I I . vagy N a g y Antiokhosz • 246 94. P. Cornelius Soipio Africanus 248 95. Hannibál 250 96. Titus Quinctius Flamininus 252 97. Quintus Ennius 254 98. Perszeusz 256 99. Masinissa 258 100. Karneadész 260 101. Polübiosz .-•• 262 102. Menandrosz Szótér 264 103. I I . Mithridatész 266

104. L. Cornelius Sulla 105. V I . Mithridatész Eupatór 106. Tigranósz 107. Vercingetorix 108. Poszeidóniosz 109. Cnaeus Pompeius Magnus 110. Marcus Porcius Cato 111. I. Juba 112. Caius Julius Caesar 113. Marcus Tullius Cicero 114. Marcus Junius Brutus 115. V I I . Kleopatra Philopatór 116. Marcus Antonius 117. Publius Vergilius Maro 118. Marcus Vipsanius Agrippa 119. Quintus Horatius Flaecus 120. Augustus 121. Livia 122. I I . Juba 123. TiberiuB 124. Claudius 125. Dioszkoridész 126. L. Annaeus Seneca 127. Nero 128. Tüanai Apollóniosz 129. Vespasianus 130. Pál apostol 131. Decebalus 132. Marcus Ulpius Traianus 133. Apollodórosz 134. Hadrianus 135. Apuleius 136. Antoninus Pius 137. Hóródész Attikosz 138. Marcus Aurelius 139. Galónosz 140. Lucius Septimius Severus 141. Caracalla 142. Severus Alexander 143. Julia Mamaea 144. Traianus Decius 145. Gallienus 146. Plótinosz 1 4 7 . 1 . Sapur 148. Septimia Zénobia 149. Aureliartus 150. Probus 151. Diocletianus 152. I. Constantinus 153. Julianus 154. I. Theodosius 155. Ambrosius 156. Quintus Aurelius Symmachus 157. Stilicho; Honorius 158. Augustinus 159. N a g y Theodorik 160. Justinianus Idegen szavak és fogalmak magyarázata Válogatott bibliográfia Irodalom a bemutatott személyekről és a fényképek forrásai A bemutatott Bzemélyek betűrendben A bemutatott személyek hivatásuk szerint Az idézett ókori szövegek A képmások őrzési helyei A bemutatott alkotások időrendje Térképmellékletek a 386. és 387. oldal között

2G8 270 272 274 276 278 280 282 284 286 288 290 292 294 296 298 302 304 306 308 310 312 314 316 318 320 322 324 326 330 332 334 336 338 340 342 344 346 348 350 352 354 356 358 360 362 364 366 368 370 372 374 376 378 380 382 384 387 390 39-5 429 431 432 435 436