Zenetörténet / Belső használatra /
Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Kar
2
Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Kar
Zenetörténet / Belső használatra /
Összeállította: Tamásiné Dr. Dsupin Borbála főiskolai docens
Hajdúböszörmény, 1997
3
Felelős kiadó: DR. KOVÁCSNÉ DR.BAKOSI ÉVA dékán Lektorálta: HOVÁNSZKI JÁNOSNÉ DR. intézetigazgató, főiskolai tanár
Borító: (Andrew Wilson-Dickson: A kereszténység zenéje) Bp. Gemini 1994. 43.o.
4
1. Az ókori kultúrák zenéje Ha tudni akarjátok, hogy valamely országot jól és erkölcsösen kormányoznak-e ,hallgassátok meg zenéjét." ( Konfucius ) "
A zene kialakulásáról, kezdeteiről csak sejtéseink vannak. A primitív népek kultúrája és a népzene-népköltészet őrzött meg talán valamit az ősi állapotból. A dallam és ritmus az egyszerű beszédhanglejtésből, a primitív ember közös munkáját szervező ritmikus kiáltásokból, s a tárgyak és a természet hangjaiból születhetett meg. Hajdan mágikus hatalmat, bűvös erőt tulajdonítottak a muzsikának. Orfeusz görög mondájában a zene hangjaira az alvilág gonosz erői is megszelídülnek; a finnek nemzeti eposzában Vejnemöjnen muzsikájára táncba kezdenek a kövek és a fák. ( A Kalevala e részletét idézi fel Kodály Vejnemöjnen muzsikál című zongorakíséretes kórusműve.) A primitív társadalmakból kialakult első ókori kultúrák zenéje földrészeként, tájanként változó. Általános jellegzetességnek tekinthető az ősi, 2-3 hangból álló hangkészlet kibővülése ötfokú, hétfokú és más hangrendszerekké. Másik általános tulajdonság a művészeti ágak ( zene, költészet, tánc ) szoros kapcsolata, együttes megjelenése. Az ókori társadalmak többségében a zenének nagy etikai fontosságot tulajdonítottak. Az egész görög kultúrát áthatja a kalokagathia, az ember harmonikus testi és lelki fejlődésének eszméje. Ezt hangsúlyozzák például a görög filozófusok, így PLATÓN (Kr.e.4. sz.) és követői. Platón az önmagával összhangban lévő ember fontosságát hangsúlyozza, a költészet, a zene és a testgyakorlás lélek erkölcséhez igazodó, mértéktartó gyakorlásával. A zenei mozgás összhangban van az emberi lélek mozgásával, ezért fontos a zene erkölcsi hatása. Művében (pl.az Államban ) a hangnemeket, dallamokat, hangszereket erkölcsi hatásuk, az ethosz szemszögéből osztályozza. A szabályozás segítőjeként az ókor tudósai a zenei törvényszerűségeket különböző elméleti rendszerekbe foglalták. Kínában szigorú törvények szabják meg a zenét. Ennek fontosságát véljük felfedezni a Dalok Könyvében (Si King), mely a 6 kínai kanonikus mű egyike, szerelmi dalokat, vallási himnuszokat és a közösség életének dicsőítését tartalmazza. " Szent" szám az öt, "szent" az ötfokú "kung"- hangsor, e szerint hangolják a hangszereiket is ( pánsípok, kis orgonák, gongok ). Mindamellett a kínai zeneelmélet sokféle hangot és hangrendszert ismer, ilyen például a Kr.e. 2700-ban kialakított Lü-rendszer (lü=törvény, mérték ), amely két egészhangú, hatsípú sorból áll. A népzenéből fakadó gyakorlati muzsikálásra azonban mindenképpen az ötfokúság a jellemző. Indiában észak és dél zenéje eltérően fejlődik. Az ősi hindu zene inkább dél felé húzódik, északon arab és perzsa ( iráni ) hatás érvényesül. Az ősi pentaton dallamvilág bonyolult rendszerré bővül. Az oktávot a félhangoknál kisebb hangközökre osztják, így az oktávon belüli hangkészlet több, mint 12. A gyakorlatban néhány "kötelező" dallammodellt használnak, az ilyen
5 dallammodelleket ragának nevezik, ezeket díszítik, variálják. A hindu-iráni határról származó cigányok rögtönzött díszítései, érzelmes glisszandói, gazdag cifrázatai érzékeltetik számunkra ezt az ősi előadásmódot. Arábiában a nomádok ősi mondókái, dobritmusai akkor találkoznak a perzsák fejlettebb zenekultúrájával, amikor az iszlám hódítók a 7. században lerohanják Perzsiát. Perzsa hatásra az araboknál is különböző alapdallamok ( arabul: makámok) alkotják a zene állandó elemét, ezeket díszítik, variálják. Náluk is jellegzetesek a bővített szekundot tartalmazó motívumok. Hangszereik közül különösen említésre méltó az al lud, amelyet a keresztes lovagok "lud", "lute", "laute" = "lant" néven hoztak Európába a 12. században. Egyiptomban a zene főleg kultikus célt szolgált. A fennmaradt leletek, domborművek, falfestmények tanúsága szerint már a Kr.e. harmadik évezredben sokféle hangszert ismertek, különösen a hárfa különböző típusai játszottak jelentős szerepet. Egy kb. 3000-éves hétlyukú fuvolamaradványból arra lehet következtetni, hogy már az első időben hétfokú dallamokat is játszottak. A zsidó zenekultúrában eleinte a népi gyökerekből táplálkozó vallásos és világi dallamok, táncok nem váltak külön egymástól. Később, a királyok korában már nagy létszámú hangszeres és énekes együttesek emelték az udvari és vallásos szertartások fényét. A - főleg egyiptomi és föníciai eredetű - hangszerek mellett jellegzetessé vált a ma is használatos sófár ( kos szarvából készült kürt, melyet az ősidőkben jeladásra használtak, s a zsidó liturgia részévé vált.). A vallásos énekek a későbbi gregorián korális előfutárainak tekinthetők. Különösen érvényes ez a gyülekezet és előénekes váltakozó előadásában megszólaló zsoltárdallamra (psalmodiára). A görög kultúra A görögség számára természetes volt, hogy a verses műveket elejétől végéig énekelték. Pindarosz a költészetet is énektanártól tanulta. Ez a természetes hagyomány a reneszánsz idején szakadt meg. Ez időszakból mindössze néhány dallam maradt fenn, ezek egy része is utólagos rekonstrukció. Annál gazdagabbak és az európai zene fejlődése szempontjából fontosabbak azok a zenére vonatkozó leírások, amelyek a kor drámai, képzőművészeti alkotásaiból, filozófiai írásaiból származnak, és amelyek az európai zenetudomány alapvetésének tekinthetők. PÜTHAGORASZ ( Kr.e. 6.sz. ) mérései és matematikai számításai kimutatják a megszólaló zenei hangokban rejlő részhangokat (felhangokat). ARISZTOXENOSZ ( Kr.e. 4.sz. ) a hangsorokat és ritmusokat rendszerezi. A görögök szerint a zene múzsai adomány ( innen a "muziké" kifejezés ). Az ethoszelmélet "magasztalt" és " megvetett" zenéket különböztet meg. A görög törzsek "nemzeti” zenéjét pozitívnak, nemesnek, férfiasnak, az idegen törzsek zenéjét elpuhultnak és barbárnak értékeli. Platón is dícséri a dór hangnemet és elmarasztalja a fríget. (A görögök még másképp nevezték a hangnemeket, mint a bizánciaktól származó mai elnevezés, így a görög dór éppen a mai frígnek, a fríg pedig a mai dórnak felel meg.) A görög zene első legendás, de talán valóban élt mesterei: TERPANDER, OLÜMPOSZ, THÁLÉTÁSZ. Az első Leszbosz szigetéről elhozta Apollón hangszerét, a kitharát ( héthúrú lant ), a második Kisázsiából hozta Dionüszosz
6 hangszerét, az auloszt ( oboaszerű kettős síp), a harmadik Krétából vitte át Spártába a karéneklés művészetét. Elterjedt hangszer volt a líra és a hárfa is. A versenyjátékok során alakult ki a dithürambosz ( ének, kórus, tánc együttese ) és a lírai dal ( lyrával kísért szólóének ). A görög zeneelmélet tudósai négyhangú szelvények egymáshoz illesztésével ("harmónia" = kapocs, összekapcsolás ) alakítottak ki hétfokú hangsorokat. A kottaírásban az ABC betűit használták. A diatonikus ( "diatonosz" = hangon át vezető ) sorokat a törzsekről nevezték el. A fennmaradt görög dallamok közül említésre méltó SZEIKILOSZ sírfelirata ( Kr.u. 1.sz. ) Mai kottaírással:
A dal hangneme a görög fríg ( mai dór ), a legtöbbször érintett középhangja ("meszé") a g1. A ritmus és tagolás a szöveghez igazodik. A szöveg jelentése: "Amig élsz, örvendj, semmit se bánkódj. Oly rövid az élet, Kronosz hamar meghozza elmúlásod”. A római kultúra Rómában merev előítéletekkel kellett megküzdenie a zene - és tánctanításnak. A császárkor első századától ez az ellenszenv az úgynevezett „játékos Múzsák” iránt oldódott (lásd. Caligula, Nero példáját). A római zene a görög zenekultúrán alapul. Átveszik a hangszereket, műfajokat, elméletet. A hangszerállomány néhány újjal gyarapodik. A sípok ( tibia), trombiták (tuba) mellett említésre méltó saját hangszerük az Alexandriából behozott hydraulis ( víziorgona), amelynek egy példánya az óbudai Aquincumban található. A római zenéről írásos emlék nem maradt fenn.
A bizánci zene már átmenetet képez Kelet és Nyugat, ókor és középkor között. A görög és római hangszerek legtöbbje háttérbe szorul a karéneklés mellett, csak az orgona szól rendszeresen az udvari szertartásokon és cirkuszi játékokon. A bizánci
7 császár "főcsodának" nevezett aranyorgonát ajándékoz a frank királynak, így jut el 750 körül Nyugat-Európába az orgona és válik templomi hangszerré. Bizánc egyházi zenéjében nagy szerepet játszanak a - részben szír eredetű - himnuszok. Átveszik a görög hangnemeket, de egyes neveket felcserélnek, így jönnek létre a ma is használatos modális (egyházi) skálák. A bizánci zenekultúra Róma nyugati zenéjével párhuzamosan tovább él egészen a birodalom 15. században bekövetkezett bukásáig.
8
2. A középkor zenéje Egyszólamú egyházi zene „ Minden dallamszövés forrása és mintaképe..... Birodalma az emberi hang természetes dallamosságában gyökerező, örök törvények szerint tenyésző-hullámzó melódia-erdő, az egyszólamú zene legdiadalmasabb kivirágzása." /Szabolcsi Bence a gregorián énekről /
Az ókor alkonyán, a római elnyomás elleni társadalmi mozgalmak kedveztek a kereszténység terjedésének. A Földközi-tenger mellékén élő népek zenéjével gazdagodó héber zsoltárból lassan egy egységesnek nevezhető zenei stílus alakult ki. A középkori egyházi zene legnagyobb jelentőségű és még a késő reneszánsz egyházi zenéjét is meghatározó vívmánya a gregorián - ének. Több mint ezer évig szerepel a liturgiában egyszólamú éneklés formájában, utána jó ideig rá épül többszólamú éneklés formájában, az egyházi kórusművek nagy része. A "gregorián" gyűjtőfogalom, Kroó György szavaival:"...egy történelmi folyamatról készített pillanatfelvétel." A sokrétű, egyházi használatú dallamanyag rendezése 600 körül Nagy Gergely pápa utasítására történt meg. Róla kapta a stílus elnevezését: gregorián = "gergelyi" ( a rendszerezés érdeme azonban nem az övé, hanem Vitaliánus pápáé, 657-672-ig.) A gregorián ének egyszólamú, latin nyelvű, vallásos szövegű és ahhoz alkalmazkodó, kötetlen ritmusú. Ha a szöveg minden szótagjára külön hang esik, akkor a dallamot szillabikusnak mondjuk, ha az ének hajlításokban gazdag, tehát egy szótagra több hang is kerül akkor pedig melizmatikusnak. (Ilyenek pl. az alleluja dallamok.)
A gregorián zene két nagy részt foglal egybe: a papi zsolozsma énekeit és a mise énekeit. Hangnemét ( móduszát ) a záróhang ( finálisz ) határozza meg. Legrégibb formája a római elnyomás ellen harcoló őskeresztények általánosan elterjedt "népéneke", az óhéber eredetű zsoltározás. Emellett bekerült a gregoriánba görög, római , bizánci,
9
alexandriai, szíriai dallam is. A gregorián zsoltárdallamok és a magyar "zsoltározó" népdalok hasonlóságára Kodály hívta fel a figyelmet A magyar népzene című könyvében.
Új műfajokat jelentett a tropus és a sequentia, melyek eredetileg melizmatikus dallamok voltak, s melyeket a jobb megjegyezhetőség kedvéért szöveggel láttak el. A templomba bekerült ilyen dallamokat azonban - nem utolsó sorban verses szövegük és néha kétes eredetű dallamuk miatt - az egyház öt sequentia kivételével betiltotta. Híressé vált ( különösen Berlioz, Liszt, Saint-Saëns feldolgozásai nyomán ) a Dies Irae ( a harag napja) szekvencia.
(„ A harag napja, az a nap - Hamuvá oldja az időt.”) Celanói Tamás híres verse és dallama :
Számunkra még nevezetes Geoffroi de BRETUEIL francia költő szekvenciája, amelyet egy itáliai szerzetes a 13. században magyarra fordított. Ez első írásos zenei emlékünk, Az Ómagyar Máriasiralom.
10
A liturgikus szertartásokban kb. a 4. század óta meghonosodott mise ( missa ) állandó és változó részekből áll. Az állandó mise énekek: dallamaik aránylag egyszerűek, némelyikük valamikor népének lehetet. A mise változó énekei: ezeket, mivel magas énektechnikát kívánnak, sohasem a nép énekelte, hanem mindig válogatott énekesek (a Scola Cantorum tagjai) adták elő. Változó részek Introitus
Állandó részek Kyrie Gloria
Graduale Alleluja v. Tractus Credo Offertorium Sanctus Agnus Dei Communio Introitus = belépő, a lelkész megjelenésekor felhangzó rövid zsoltár Kyrie (eleison) - Uram irgalmazz, Glória (in excelsis Deo ) - Dicsőség a magasságban Istennek Graduale = lépcsőfok, az oltár lépcsőjén énekelte a kántor, majd a gyülekezet válaszolt Tractus = nyújtás, a leghosszabb mise - ének, 3-4 zsoltárversből áll. Credo (in unum Deo) -Hiszek egy Istenben Offertorium = felajánlás Sanctus - Szent vagy Agnus Dei - Isten báránya Communio = áldozás Az előadásmód aszerint változik, hogy szóló és együttes hogyan vesz részt az éneklésben. Antifonális = énekcsoportok váltakozása, responsoriális = előénekeskórus váltakozása. A hangjegyírás, a gregorián dallamok leírásának igénye kb. a 6. században merült fel. Elsőként zsoltárénekeket rögzítenek az antiphonariumokban. Az első antiphorarium I. Gergely pápa idejében készült, és oltárhoz láncolva őrizték. Azután miseénekeket gyűjtenek össze a gradualékban. A hangjegyírás alakulásának főbb fokozatai: a) neumák ( neuma = jel, pneuma= lélegzet). A dallam lejtését, irányát különféle hajlított és egyenes vonalak jelzik, időtartam és határozott magasság megadása nélkül; b) vonalrendszer. Arezzoi Guido a neumákat négy különböző színű vonalra írja. Későb a sor elején levő kulcsok jelzik a magasságot. c) menzurális hangjegyírás. A többszólamúság kialakulásakor már sor kerül a magasságon kívül az időtartam jelölésére is. A hosszabb hangértékek jelölése 1200
11 körül terjed el, később kisebb értékeket is jeleznek. Eleinte minden érték három részre volt osztható, ezt "perfektnek", tökéletesnek mondták a Szentháromság alapján. Később mind jobban elterjedt az "imperfekt" páros tagolás.
Egyszólamú világi zene A gregorián gyűjteményekben kizárólag szertartási ének kaphatott helyet, de elejtett megjegyzésekből kiderült, hogy e világi műfajok olyannyira virágoztak, hogy még az egyházi körök féltékenységét is felkeltették. Maradtak fenn világi szövegű meuma-írásban rögzített dalgyűjtemények a 10. századból, de mindössze kétdallamot sikerült megfejteni: egy olasz szerelmi dalt és Horatius egyik ódájának megzenésítését az Ut queant laxis dallamára.
Magyarul: „ Hogy tanítványaid könnyedén énekelhessék tetteid csodáit, oldd fel a beszennyezett ajkak vétkét, Szent János.”
12
Ez a leghíresebb himnuszok közé tartozik, Keresztelő Szent János himnusza, amelynek fokozatosan emelkedő sorkezdő hangjai alkalmat adtak a középkor nagyteoretikusának, Arezzoi Guido mesternek (kb. 995-1050) a szolmizáció megteremtésére és pedagógiai felhasználására.
A hangsor elmélet alapja a hexachordrendszer volt. A hat hangú dúrjellegű hexachordot c,f és g alappal alkalmazták.
A 11-13. században, a hűbéri társadalmak megszilárdulása idején a kolostorok mellett a királyi udvarok és főúri rezidenciák is zenei központokká lettek. Nagy szerepe volt ebben a hűbéri lovagságnak és a keresztes hadjáratoknak, amelyek révén a lovagok megismerkedhettek a keleti kultúrával. A trubadúr-ének egészen más tőről fakad, mint a gregorián. Nemzeti nyelvű verseket zenésítenek meg egyszerű, világosan tagolt, többnyire dúr hangnemű, táncos ritmusú dallamokkal. Ez a hang a korabeli latin és germán népzene hangja, az európai műköltészet első találkozása a népköltészettel. A provanszi trobaire (trober) szó jelentése: kitaláló. A kitalálók ( szerzők ) neve: trubadur, az északfranciáknál: trouvere ( truver ), az olaszoknál: trovatore. A trabudúrok általában magasrangú főnemesek, még uralkodó is akad közöttük. Kezdettől fogva ott vannak melletük a népi származású előadók ( nemegyszer maguk is "kitalálók"), a jongleurök,minstrelek ( zsonglőrök, mensztrelek). A trubadúrének tematikája sokféle. Akad szolgálati dal ( sirventes), pásztorének ( pastoruelle), hajnali dal, esti dal ( alba, serena ) táncdal, mint pl. ballata ( ballo= tánc), rondellus ( körtánc ). A trubadúrének egyszólamú, de a hozzá improvizált hangszerkíséret már többszólamúságot hoz létre. Az egyik legszebb trubadúr-dallam Moniot d' ARRAS (Monio Darra/ északfrancia szerzetes Tavaszi dala ( 13.sz.) A mai fül számára is kellemesen, "otthonosan" cseng népdalra emlékeztető szerkezete, periódus jellegű ( nyitó-záró) sorvégződései és dúr hangneme miatt:
13 Német nyelvterületen a lovagi költészet művelői a Minnesängerek (Minnesang= vágyakozó szerelmi dal). Az új lovagi ethoszt, olyan fogalmak fémjelezték, mint becsület, hűség, mérték, állhatatosság, szelídség, illem. Híres Minnesänger volt Tannhäuser, Wagner operájának címszereplője. A Minnesang későbbi utóda a mesterdal, Meistergesang). Ez már nem lovagi, hanem polgári, az iparos céheknek az ipari városokban kialakult művészete. A városközpontok egyik leghíresebbje volt Nürnberg, itt működött korának leghíresebb mesterdalnoka, Hans Sachs, Wagner Nürnbergi mesterdalnokok című operájának hőse. (Wagner egyetlen műve, melynek költői alapgondolata nem mítoszban gyökerezik, hanem valóságos történelmi színhelyeken játszódik. A középkori forrásokból az önálló hangszeres muzsika megszületéséről is értesülünk. Legnépszerűbbek a táncdarabok ( körtánc, dobbantós tánc ), amelyeket pengetős, illetve fúvós hangszereken játszottak. Az énekmondók a történeti és hősdalokat ugyancsak hangszerkísérettel adták elő. - Az egyházi keretek között az orgona volt használatos.
14
A többszólamúság kialakulása A világi és az egyházi többszólamúság a középkor elején még külön úton halad, de utána a kettő együtt több évszázadra ható, nagyszabású kóruskultúrává fejlődik. Az egyházi többszólamúság első kísérletei még meglehetősen merevek, a dallamot párhuzamos kvartokkal, kvintekkel kísérik (párhuzamos organum).
Kb. a 9-10. századtól kezdve ebből fejlődik ki a korai középkor jellemző többszólamú műfaja, az orgánum. A név az orgona szóból származik, mert a gregorián alapdallamot, a cantus firmust többnyire orgonával erősítették. Az orgánumban számos esetben a tenorban levő gregorián dallam elvesztette hajlékonyságát, lendületét. Hosszan tartott, lassan mozgó hangjai már alig érzékeltetik az eredetit, inkább "tartópillérek", mint dallamhangok ( tenere = tartani). Az orgánum többféle alakja ismeretes, így előfordul párhuzamos, ellenmozgású, oldalmozgású, melizmatikus. ( A párhuzamos orgánum érdekes késői példája Debussy középkori levegőt árasztó darabja, Az elsüllyedt katedrális.) Az oldalmozgású orgánumban a lassan mozgó tenor feletti mozgalmas dallamot discantusnak nevezték. A discantust, mint felső szólamot, csaknem mindig rögtönözték. Ha nem gregorián dallamot, hanem saját témát dolgoztak fel, megint új műfaj keletkezett, a conductus. Az orgánum legjelesebb mesterei a párizsi Notre Dame orgonistái. LEONINUS mester a 12. század végén alkotta meg két- és háromszólamú darabokból álló nagy gyűjteményét. Utóda, PEROTINUS már négyszólamú orgánumokat is írt. Leoninus különböző toldalékokat, clausulákat fűzött a darabjaihoz, mozgékony felső szólamokkal. 1200 körül a discantusok hangjait a gregorián szöveget magyarázó, kommentáló szavakkal látták el, így jött létre a motet, motetus ( mot = szó).Sokszínű műfaj alakult ki. Eleinte a tenort hangszer játszotta, a többi szólamot latin, majd többnyelvű szöveggel énekelték. ( Ez a műfaj nem tévesztendő össze a 15-16. században elterjedt motettával.) Angliában a népi eredetű tercelés vált szokássá az egyházi zenében is. A tercelő ún. gymel ( ikerének) egyik példája a 13. században keletkezett Szent Magnus himnusz ( Megtalálható többek között az 1000 év kórusa című kiadványban). A németföldi zeneszerzők szívesen alkalmazták műveikben az imitáció (utánzás) eszközét. A többféle forma közül legismertebb a középkor óta a kánon (régies nevén: rota = kerék), amely végig következetes dallamutánzást jelent.
15
A kánon legismertebb korai példája a Törzsök Béla: Zenehallgatás az óvodában c.gyűjteményben is fellelhető Nyárkánon . Igen szép emléke a régi angol többszólamúságnak, s egyben az egész középkori zenének is. Keletkezésének pontos idejét nem ismerjük. Szerzője is ismeretlen, John of Fornsete a readingi apátság szerzetese, valószínűleg csak másolója volt a műnek.
A kánon - szerkesztést azonban nemcsak azonos hangról indítva alkalmazták, hanem az utánzó szólam másik hangon is beléphet, amit a következő példában is láthatunk:
16
3. A reneszánsz zene Értékes dolgok nem támadnak soha könnyen. Nem születik nagyság, csak kínzó áldozatokból. Roppant fáradozás kellett a tudáshoz, amely majd Elhessenti a földünkről a ködöt s a homályt, és Díszt ad az új szerzőknek, a régieket beragyogja." ( Janus Pannonius ) "
A XIV-XV. században Európa szellemi arculata az újjászületés, a görög kultúra emberközpontúságának és összharmóniára való törekvésének jegyében erősen megváltozott. S ezzel együtt a zenei ízlés és gondolkodásmód is jelentős változásokat mutatott. "...ebben az időben a katolikus egyház hivatalos zenéjének kivételes és egyeduralmi helyzete mindinkább ingatag.... a népzene, a tömegek zenéje, a világi zene mind erőteljesebben aláássa kiváltságait. A hangszeresség, a dalszerűség, a humanista érzelem, a táncritmus, mind egy-egy eresztéket lazított fel az öröknek hitt épületben. A XV. század hozza meg a döntő változást, az egyházi és világi zene, hivatalos és népi zeneérzék egyensúlyában," ( Kroó György). A XIV. században fontos társadalmi változásoknak lehetünk tanúi. A rendi fejlődés kezdete és a rendi monarchiák kialakulása lesz jellemző az úgynevezett centrum országok területén. A feudális rend válságát más jelenségek is jelzik, úgymint parasztfelkelések, Franciaországban, Angliában és egyházellenes megmozdulások a kontinens országaiban. Mindezekkel az eseményekkel egyidőben a városi polgárság szerepe az élet minden területén rohamosan növekszik. Már nemcsak a politikai hatalomból kér részt, hanem megteremtik a maga tudományát és a maga művészetét is.
Renaissance (francia) = újjászületés. A gazdasági, társadalmi és kulturális élet megújulásának, az európai művészet nagy fellendülésének korszaka a 14-16. században.
14. század ( Ars nova ) Ebben a forrongó időszakban a zene történetében is új korszak kezdődik: az Ars nova, az Új Művészet korszaka. A század elején irodalom, képzőművészet, zene egyaránt megújulásra törekszik. DANTE, PETRARCA, BOCCACCIO, GIOTTO alkotásaikban örökérvényűen ábrázolják koruk emberét és társadalmát. Philippe de VITRY ( 1291-1361) a zenében az új első meghirdetője, Petrarca barátja. Párizsban megjelent könyve címe az "Ars nova", az egész mozgalom névadója. A kottaírást újítja meg kisebb értékek bevezetésével, a páros tagolás egyenjogúsításával. Az új szellemben keletkezett alkotások fő jellemzője a ritmikai, dallami és harmóniai "finomság" ( a terc sűrűbb használata), vers és dallam szoros kapcsolata, a hangszerjáték fokozottabb bevonása. Választékos ízlés és közvetlen hang, udvari költészet és szerelmi líra, szélesebb dallamív és táncos ritmika jellemzi ezt a zenét. Új műfaj a francia ballada, az olasz madrigál és a kánonra emlékeztető caccia ("vadászat"). Fellendül a hangszerjáték. Divatos a kis, hordozható orgona, a psalterium nevű nagy citera, a hárfa, fuvola, viella ( a hegedű egyik őse). Gyakori, hogy a hangszerek nem éneket, hanem táncot kísérnek. A dobbantós és ugró táncok
17 közül legnépszerűbb a rondó és az estampie ( refrénszerű visszatéréseken alapuló tánc). Guillaume de MACHAULT ( Masó ,1300-1377 ) a francia Ars nova legnagyobbja, párizsi költő és zeneszerző. Saját verseire komponált rondókon, balladákon kívül megírta a zenetörténet első négyszólamú miséjét. A mise mint műfaj ettől kezdve négyszólamú. Egyéb jellemzői: latin nyelvű, s a szertartás rendjébe illeszkedik. Francesco LANDINO ( Landini) az olasz Ars nova kiemelkedő mestere, Firenzében élő vak orgonista ( 1325-1397). Művei dallamosabbak, világiasabbak, mint francia kortársaié. Különösen híressé vált balladája:"Gram piant'agl’ occhi..." ( Nagy panasz a szemnek...) amelynek vezető (tenor) szólamáról írja Kroó György:"...ez az önmagában is behízelgő szépségű dallam, amelyet a nyitott és zárt sorvégek tagolnak, rendkívül érzékletesen fejezi ki szövegének sorait, képeit." ( Muzsikáló zenetörténet-I.) ( A mű kottája és részletes magyarázata megtalálható Bartha Dénes A zenetörténet antológiája című kötetének 23. száma alatt.) A 15. század zenéje A 14. század végén Párizs vezető szerepe megszűnőben van. A század közepén ér véget az Anglia és Franciaország között dúló százéves háború(1337-1453-ig). A hosszú háborúskodás meggyengíti a francia főnemességet és megnyitja az utat a francia nemzeti állam kifejlődéséhez. Angliában a hatalmi harc új dinasztia, a Tudorok megerősödését eredményezi. Másutt is meggyengül a feudális hatalom, s mind nagyobb a jelentősége a városi polgárságnak. A háborúskodás fő haszonélvezője a Burgundi hercegség, az itt levő kereskedővárosok rendkívüli gazdaságra tesznek szert. A burgundi hercegek - Jó Fülöp, Merész Károly, - olyan fényűző udvartartást teremtenek a hercegség fővárosában Dijonban, amely egyedülálló az akkori Európában. A hercegi udvarban egymást érik a világraszóló ünnepségek. Fellendül a kultúrális élet is, különösen a festészet és a zene válik kiemelkedővé. Az olasz quattrocento világraszóló festészete ( MANTEGNA, VEROCCHIO) mellett Németalföldön megszületik a festészeti realizmus (Van EYCK).
A zeneművészet súlypontja Németalföldre helyeződik át. A mai Hollandia, Belgium, Luxemburg, Lotharingia és az akkori Burgundia területén virágzó zeneélet fejlődik ki. (Ennek a területnek a zenéje többmint egy évszázadon át vezető szerepet visz a zene fejlődésében.)Az európai hírű énekiskolák ontják a tehetségeket, kiváló énekkarok működnek a templomokban és a hercegi rezidenciákon. A németalföldi zenészek mindinkább vezető szerepet töltenek be a kontinens különböző országaiban, még Mátyás udvarába is eljutnak. A muzsikusnemzedékek - egymástól véve át a stafétabotot- hatalmas fejlődést indítanak el, amelynek során kiérlelődnek a legfontosabb vokális műfajok és kikristályosodik a reneszánsz (francia, újjászületés) énekkari stílus, a klasszikus vokálpolifónia. A 15. század legjelentősebb mesterei: John Dunstable ( kb. 1370-1453), Guillaume Dufay ( kb. 1400-1474), Jean de Okeghem ( kb. 1430-1495), Josquin des Prés ( kb. 1450-1521). Josquin des PRÉS ( Zsoszken dö Pré kb. 1450-1521)
18
A 15. és 16. század fordulójának legnagyobb zeneszerzője, kortársa a reneszánsz nagy művészeinek, Leonardo da Vincinek, Raffaellonak, és a fiatal Michelangelonak. A Palestrina előtti kórusművészet legnagyobb alakja. Ő az első európai hírű zeneszerző, nagytekintélyű, széles látókörű, igazi reneszánsz egyéniség, aki nem átallja, hogy botfülű királyának egyetlen hangot ismétlő, "bégető" szólamot írjon. Művészetét a kor vezető szellemei nagyra tartották, Luther is magasztalta. Ifjúkorában hangszeres fantáziákat komponált, azután mellőzte a hangszert és ő is hangszer nélküli ( a cappella ) motettákat, miséket alkotott. Nevezetes a Pange Lingua és egy a maga korában közismert "utcai dalra", a "Rabló katona" címűre komponált L'homme armé miséje. ( Ez utóbbi témát egyébként Dufay óta számos zeneszerző feldolgozta egyházi műveiben.)
Josquin gondosan ügyel a szöveg érthető deklamációjára, a szövegtartalom zenei visszaadására ( humanista vonás). Gyakran váltogatja a szólamok számát, az imitációs és akkordikus részeket. A dallamok motívumanyagát szabad imitáció ( utánzás) formájában végigviszi a szólamokon, ebből építi fel a miseciklus mindegyik tételét. Művei nyomtatásban terjedtek és Palestrináig mintaképnek számítottak. A zenei reneszánsz klasszikus időszaka ( 16. század ) A 15. század vége és a 16. század eleje a nagy felfedezések kora. (DIAZ Bertalan eljut a Jóreménység fokáig, Vasco da GAMA megkerüli Afrikát és eléri Indiát, KOLUMBUS felfedezi Amerikát, MAGELLÁN a róla elnevezett szoroson keresztül a Fülöp-szigetekig jut el). Mindezek nyomán megkezdődik e területek meghódítása és gazdasági kiaknázása, a gyarmatosítás. Gyors tempóban fejlődik az ipar, a kereskedelem, mégpedig főleg azokban az országokban, amelyek az új lehetőségeket ( pl. a hajózás révén) ki tudják használni. Kulturális téren Itália a fő centrum, de a spanyol művészet is fellendül, ekkor épül fel a híres Escorial. Az olasz kereskedővárosok és a pápai udvar egymással versengve hódolnak a művészeteknek. LEONARDO, MICHELANGELO, RAFFAELLO, CORREGGIO, TIZIANO, TINTORETTO, VERONESE a kor legnagyobb olasz festői. A zenében is Rómába és Velencébe helyeződik át a súlypont, odagyűlnek többek között a flamand és francia származású mesterek. Emellett azonban Európa más országaiban, így spanyol, francia, angol és német földön is jelentős alkotások születnek.
A lassanként kialakuló reneszánszban az egyház hatalma meggyengül, nyilván ezzel is magyarázható, hogy - bár a múltból örökölt legszilárdabb műfaj a mise, mégis egyes misekompozíciók cantus firmusaiként ismert chansonokat is felhasználnak a
19 szerzők. Ilyen pl. Dufay: „L’ homme arme” miséje. Ezek a chansonok sokszor az egész mise alapdallamát képezik. A korszak másik nagy, kiteljesedő műfaja a motetta, mely szintén a középkorból származik. Az elnevezés a francia mot szóból ered (mot=szó), utalva arra, hogy a gregorián dallamot éneklő tenor fölött mozgó, eredetileg szöveg nélküli szólamot - az alapdallam szövegét, „magyarázó”, kiegészítő-szöveggel látták el. A motetta általában négyszólamú, latin nyelvű s bár a szertartások rendjébe nem illeszkedik, vallásos szövegű. Mégis az idők folyamán előfordult, hogy valamelyik szólam szövege éppenhogy anyanyelven szólalt meg, ráadásul esetleg világi témakörben. A fenti, - a műfajok eredeti világából „kilógó”, különleges példák mozgatóereje minden bizonnyal az a szellemiség volt, amit humanizmusnak, emberközpontúságnak hívnak, s mely az egyik legfőbb oka volt az egyházi hatalom megingásának. A kivirágzó itáliai reneszánszban a világi zenélés legjelentősebb és legszínvonalasabb műfaja a több előzményből is kinövő madrigál volt, melyet anyanyelven énekeltek. Ezek a művek általában négyszólamúak, (Cipriano de Rore már ötszólamúakat is írt) költői szövegűek, témájuk pedig a bánat, az öröm, a szerelem - egyszóval az ember. A reneszánsz körülbelül másfél évszázadnyi periódusa a kóruséneklés, az a capella művészet virágkorát is jelenti. Az emberek értették és művelték a zenét. Az emberiség történetének talán ez volt az utolsó olyan korszaka, melyben a zenélés a mindennapi műveltséghez hozzátartozott. 1501-ben megnyílt az első hangjegynyomda, így lehetővé vált a zeneművek szélesebb körben való terjedése. A reneszánszról (mint az antik művészetek újjászületéséről) beszélni ellentétben a többi művészeti ággal - nem lehet. A zenében a visszatekintés helyett fantasztikus fejlődés vette kezdetét: általánossá váltak a hármashangzatok, (esetenként az akkordfordítások) a módosított hangok, a késleltetések, lassanként kialakult a funkciós gondolkodásmód. A középkori fidulából új hangszercsalád alakult ki; a violafélék, azaz a vonós hangszerek. A billentyűs hangszerek: a csembaló, virginál, a spinét és a klavichord is általánossá váltak. A kor legjelentősebb zeneszerzői az itáliai Palestrina, (1525-1594), Marenzio, Gesualdo, Monteverdi (akit madrigáljai alapján reneszánsznak, operái révén barokknak is vehetünk) az angol Morley, Gibbons, Byrd, Dowland, a francia Jannequin, a spanyol Viktoria és a németalföldi Lassus (Orlando di Lasso (15321594) / voltak. A késői reneszánsz zene a modális hangzásvilág első csúcspontjának tekinthető( az egyszólamú, és ugyancsak "csúcspontnak" minősíthető gregoriántól eltekintve). A bizánci zenéből átörökített modális, egyházi hangnemeket ( moduszokat) használják fel, ezek szellemében alkotják meg dallamaikat, harmóniáikat. A dallamokban kerülik a nehezen énekelhető ugrásokat és a hangszeres zenére jellemző fordulatokat. Arra is ügyelnek, hogy túl bonyolult ritmika ne homályosítsa el a liturgikus szöveg mondanivalóját. Mindezek a stílusjegyek Palestrina műveiben jelentkeznek a legtisztábban, ezért a kor vokális zenéjének nyelvezetét Palestrinastílusként tartja számon a zenetudomány.
20 A „ klasszikus” jelzőt legtöbbször olyan művészek nevével összefüggésben említjük, akik összefoglalják elődeik eredményeit, majd ezt, saját személyes hangjukkal gazdagítva áthagyományozzák utódjaikra. Palestrinára és Lassusra méltán illik a klasszikus jelző. Alkotásaik időtállóak és helyük az emberiség legszebb értékeinek sorában van. Művészetük olyan forrás, amelyből közvetlenül vagy közvetve igen sokan merítettek és merítenek ma is. Giovanni Pierluigi da PALESTRINA (kb. 1525-1594) (Dzsovanni Pierludzsi Palesztrina ) A Róma melletti Palestrinában született. Rómában énekelt fiúkórusban, ugyanott tanult zenét olasz és németalföldi mesterektől. Egy ideig szülővárosában orgonál és vezényel, de amikor az ottani kardinálist III. Gyula néven pápának választják, az új pápa magával viszi muzsikusát az Örök városba. Ettől kezdve Palestrina élete és művészete a pápai államhoz kötődik, ez meghatározó zenei stílusának alakulása szempontjából is. Működése egybeesik az ellenreformáció kezdetével. A csaknem húsz éven át tartó tridenti zsinat többek között az egyházi zene kérdésével is foglalkozik. 1564-ben a konzervatív papság teljesen el akarja tiltani a többszólamú zenét, de végül néhány kórusmű, így három Palestrina mise alapos vizsgálata után úgy döntenek, hogy tovább engedélyezik a többszólamú éneklést, mert a vizsgált művek -tiszta hangzásukkal és a szöveg világos deklamálásával- nem zavarják az áhítatott. A Palestrina-stílus lényege valóban ez a tiszta hangzás. A hatalmas életmű túlnyomó többsége egyházi zene: mise és motetta. ( A későreneszánsz motetta más, mint a 13. századi motet. Itt a latin nyelvű szöveget imitációs szerkesztéssel dolgozzák fel, általában annyiféle témát használnak, ahány sorból áll a szöveg.) A világi műveket álnéven publikálta. Híres közülük például: Ahi che quest' occhi miei ( Már búcsúmat veszem...) A Palestrina-életmű legjelentősebb műfaja a mise. 106 miséjében az összes addig ismert misetípusok megtalálhatók. Így a cantus firmus mise, amelyben mindegyik tétel témája ugyanaz a dallam, a többi szólam ettől független motívumokkal kíséri a cantus firmust. Gregorián témákon kívül a híres "Rabló katona" chansont és a Út Re Mi Fa Sol La skálát is feldolgozta ily módon. A kánonmise tételei kánonszerkezetűek. Palestrina öt ilyen művet alkotott. A paródia mise szerepel a legnagyobb számban a misekompozíciók között. Ezekben valamilyen korábbi polifonikus mű ( saját vagy más szerző motettája, chansonja) átalakításáról, feldolgozásáról van szó. Ilyen például a hatszólamú Missa Assumpta est Maria. A mindenféle kötöttség nélküli, szabadon komponált misék közül leghíresebbé vált a Marcellus pápának ajánlott hatszólamú Missa Papae Marcelli és a Missa Brevis. A vallásos motettasorozatok közül különösen jelentős az Énekek éneke és az Improperiák ( szemrehányások).Palestrina zenéje kizárólag „a capella” vagyis kíséretnélküli énekes zene. Zenéjében jelen van a gregorián ének lendülete és szabad hullámzása az olasz dallamosság közvetlen kifejező ereje és a németalföldi elődök koncentráltsága, s mind ezt klasszikusan kimunkált módon tökéletes egyensúlyban. Orlandus LASSUS ( olaszosan: Orlando-di Lasso 1532-1594 )
21
Lassus életútja, egyénisége, művészi felfogása egészen más, mint hat évvel idősebb kortársáé, Palestrináé. Palestrina és Lassus éppúgy ellentétes alkatú, de többnyire együtt emlegetett ikercsillag a reneszánszban, mint Bach és Händel a barokkban. Palestrina egész életében egy városhoz kötődik, Lassus sok országot megjáró világpolgár. Palestrina szűkebb körben, de talán nagyobb mélységig hatol, Lassus művészete tág teret fog át. Palestrina csaknem kizárólag latin egyházi műveket ír, Lassus az egyházi műveken kívül számos világi művet alkot, mégpedig több nyelven. A németalföldi Monsban született. Megjárta Rómát ( Palestrinával nem találkozott), Angliát, Franciaországot, Hollandiát, végül Münchenbe került, Albert bajor herceg udvarába, és itt működött haláláig. Gazdag életművében sajátos kettősség érvényesül. A vallásos és világias felfogás ellentéte ad okot számára a tépelődésre, ezt tükrözik remekbe szabott Vezeklő zsoltárai. Termékeny és sokoldalú zeneszerző, korának valamennyi vokális műfaját művelte: 1200 motettát, 52 misét, számos egyéb egyházi művet, azonkívül olasz-, francia-, németnyelvű madrigálokat, chansonokat, kórusdalokat komponált. Motettái ugyanúgy, mint Palestrina egyházi művei, a vokális többszólamúság mintadarabjai. ( Kétszólamú biciniumai ma is a szolfézs- és zeneelmélet-oktatás anyagát képezik.) Világi műveiben - néhány kortársától eltérően - általában ragaszkodik a diatóniához, elsősorban az egyszerűbb, tagoltabb szerkesztésmód különbözteti meg őket az egyházi alkotásoktól. (Visszhang-kórus, Zsoldos szerenád ) Lassust éppúgy, mint Palestrinát, a kíséret nélküli, a cappella kórusművészet nagyjaként tartják számon, de a Münchenben működő nagy létszámú hangszeregyüttes valószínűvé teszi, hogy az énekszólamokat alkalomadtán hangszerekkel erősítették. Világi műfajok A 15. század második felétől két olasz világi műfaj terjedt el: a frottola és a villanella. A frottola strofikus dal ( minden versszak dallama azonos), a szopránt hangszeres szólamok kísérik. A villenella ( villota) népies, falusias kórusdal hangszerkíséret nélkül. A francia chanson 16. századi alakja gyakran illusztráló, leíró jellegű. Leghíresebb képviselője Claude JANNEQUIN (Zsanöken, kb. 1475-1560) nemcsak szerelmes vagy pásztori jeleneteket önt zenébe ( pl. A madarak éneke), hanem a maga módján lefesti pl. a marignanói ütközetet A csata című négyszólamú madrigáljában. Általában ezidőben terjed el a kóruséneklésnek az a módja, amelyben a szöveg jelentésének legkisebb árnyalatai szinte szavakra lebontva igyekeznek visszaadni. Ezt nevezték el később madrigalizmusnak. A madrigál ( "anyanyelvű ének" vagy "pásztorének") a 16. században új alakban éled fel. Híres költők (TASSO, PATRARCA) verseit zenésítették meg választékos stílusban, az udvari nemesség ízlését követve. Az újfajta társasének hamar terjed a kottanyomtatás és kiadás rohamos fejlődésének köszönhetően. A kor spanyol zeneszerzőitől a világi műfajok távolabb álltak, mint más nemzet mestereitől. Palestrina legnagyobb kortársa és követője:
22 Tommaso Lodovico de VICTORIA ( kb. 1540-1611) pl. egyáltalán nem írt világi zenét, annál jelentősebb misék, motetták, lamentációk és más egyházi művek kerültek ki tolla alól. Imitációs szerkesztésmódja, dallamvezetése Palestrinához áll közel, a szöveg erőteljes kifejezésére irányuló törekvés tekintetében viszont inkább Lassus útját követi. Magyar zene a XVI. században A mohácsi csatát megelőzően hazánkban Mátyás király és az utána következő uralkodók udvarában a reneszánsz kultúra virágkorát élte. Budán működött Thomas Stolzer, a neves sziléziai származású német zeneszerző, a németalföldi Adrian Willaert, a későbbi nagy tekintélyű velencei mester, aki a "magyar királyi karmester" címét viselte. Magyarország a mohácsi csatát követően egyre jobban kiszakadt az európai fejlődés fősodrából, miközben a nyugati reneszánsz muzsika a klasszikus vokálpolifónia csúcspontja felé haladt. A dallamokat azonban nálunk is ebben az időben kezdték feljegyezni, sőt kiadni. 1520 tájáról való az első magyar nyelvű kottás zenei emlékünk: egy gyermekjátékdallam töredéke, melyet Pominóczky Fülöp szerzetes jegyzett fel:
A XVI. század legfontosabb, jellegzetes magyar zenei műfaja a históriás ének. Ezek az epikus költemények főként a kor hadi és más nevezetes eseményeiről, élet érzéseiről szóltak. A szerzők egyúttal előadók is voltak. Műveik részben a népzenében gyökereznek, részben népdalokká vagy egyházi népénekekké váltak. A kolozsvári Hofgreff nyomda két kiadványában mintegy negyven dallam maradt fenn nyomtatásban a szövegek mellett. A korszak kiemelkedő előadó-alkotója Tinódi Lantos Sebestyén volt. 15051510 között született. Török Bálint szigetvári udvarában szolgált, majd bejárta az egész országot. Históriás énekeiben az utazásai közben megismert eseményeket dalolta el. Cronicája 1554-ben Kolozsvárott jelent meg 23 dallammal. 1556-ban Sárváron halt meg. Hasonlítsuk össze Tinódi história - dallamát és a belőle származó népdalt! (Enyingi Török János vitézségéről, 1553. - más szöveggel: Eger vár viadaljáról való ének; ill. Kodály erdélyi gyűjtéséből, 1910.) TINÓDI SEBESTYÉN (1505-10 - 0556)
23
A XVI. században a hangszeres zene még nem járt teljesen önálló úton. A hangszerek jobbára az ének kíséretéül szolgáltak, vagy a több szólamú énekes darabokban helyettesíthettek vagy erősíthettek meg egy-egy szólamot. Az önálló hangszeres darabok mintája is az énekes muzsika volt, bár igyekeztek attól elszakadni a hangszerek technikai lehetőségeiből adódó díszítések, futamok, akkordfelbontások alkalmazásával. A korszak kiemelkedő fontosságú hangszere volt a lant, amely a régi muzsika újjáéledésével napjainkban ismét népszerű lett. A sokhúrú pengetős hangszert dalkíséretre és szólódarabok előadására egyaránt használták Európa-szerte. Egyik leghíresebb mesteréről a korabeli padovai feljegyzés így emlékezik meg: "1576. augusztus 22-én elhunyt a Bakfark néven közismert erdélyi Valentinus Grevius, aki a zeneművészetben elért kiválóságával és lantjátéka szépségével mindenki előtt a legnagyobb hírre tett szert." Bakfark Bálint erdélyi szász családból származott. Élete nagyobb részét külföldön - többek között lengyel királyi szolgálatban - töltötte. Két gyűjteménye jelent meg nyomtatásban: Lyonban 1552-ben és Krakkóban 1565-ben. Fantáziáiban jól megfigyelhetők az énekes zenéből átvett megoldások és a jellegzetes hangszeres díszítések. Számos átiratot is készített énekkari művekből. 69 éves korában, családjával együtt pestisben halt meg. A hangszeres játék másik népszerű területe a tánczene volt. Dudával, vonós és fúvós hangszerekkel, pengetősökkel egyaránt játszották az általában egyszerű dallamú, sokszor csak apró motívumok ismételgetéséből kialakított darabokat.
24 Bizonyos táncoknak Európa-szerte magyar tánc ( ungaresca, ballo ongaro, hajdútánc) volt a neve. A páros ütemű lépőtáncot szívesen kapcsolták össze élénkebb tempójú, páratlan ütemű változatával, az ugrótánccal.
25
4. A barokk zene A XV. század végétől az európai gazdasági fejlődés és a nagy földrajzi felfedezések következtében, a feudalizmus új korszaka kezdődik, a feudalizmus hanyatlásának és a kapitalizmus kialakulásának korszaka. A nyugat-európai országokban végbement az eredeti tőkefelhalmozás folyamata. Anglia polgári forradalmával az új világrend, a kapitalizmus klasszikus modelljévé vált. Franciaország az abszolut monarchia merkantilista gazdaságpolitikájával kísérli meg a feudalizmus konzerválását, de „az állam én vagyok” napkirályi fénykora a XVII. század végére már leáldozott. Németország az első európai méretű háború - a harmincéves háború - pusztításai után több mint 300 önálló törpefejedelemségre esett szét. A XVIII. század folyamán a modern természettudomány 16-17. századi születése után a szabadversenyes kapitalizmus és a kezdődő ipari forradalom talaján a polgári emencipáció harcának lényeges színtere a tudomány és a kultúra területe, filozófiája a felvilágosodás. A felvilágosodás az angol és a francia polgári forradalom közötti mintegy 150 év gondolkodásában lesz meghatározó erejű. A felvilágosodás egyszerre tette népszerűvé az empirizmust, a racionalizmust és a szentimentalizmust.
A társadalmi változás, fejlődés 1600-1750 között a művészetben is új irányzatot, szemléletmódot juttatott érvényre, melyet barokk stílusnak nevezünk. A "barokk" szó valószínűleg az olasz "barocco" ( fonák, bonyolult) kifejezésből származó gúnynév. Eredetileg a képzőművészetre vonatkoztatták. WÖLFFLIN svájci művészettörténész a reneszánsz és barokk közötti különbséget a következő ellentétpárokba foglalja. reneszánsz:
barokk:
vonalszerű síkbeli zárt forma egymásmellettiség mértéktartás nyugalmasság
festői térbeli nyitott forma alá-fölérendeltség szenvedélyesség mozgalmasság
A barokk kor művészete festői, mozgalmas, szenvedélyes, kedveli a kontraszthatásokat, az ellentétek szembeállítását, a monumentalitást, a gazdag ornamentikát. Kifejezésmódja emelkedett, fogalmazásmódja nemegyszer bonyolult, cikornyás. A képzőművészetek közül az építészet fejezi ki a legplasztikusabban a barokk monumentalitást. Ezt reprezentálja például a 17. század közepetáján épült versaillesi kastély és a kb.száz évvel későbbi "magyar Versailles", a fertődi kastély. A nagy barokk képzőművészek sorából elsősorban BERNINI festői elrendezésű kútjai, RUBENS életörömet sugárzó képei, REMBRANDT fényt és árnyékot szembeállító realista, költői ábrázolásai a barokk művészet kiemelkedő alkotásai. A barokk szó az irodalom szótárába is bevonult. Az irodalom történésze a szó alkalmazását illetően nagy óvatosságot tanácsolnak: nem minden irodalmi alkotás barokk, ami a 17. században, illetve a 18. század első felében született. Az akkor élt nagy írók és költők: Cervantes, Calderon, Moliere, Milton
26 alkotásaiban sem kizárólagosan a barokkos formák a döntőek. A barokk irodalmi munkák megértése nem könnyű dolog. Sűrűn találkozunk körmönfont mondatszerkesztésekkel, gyakori az allegória és a metafora.
A barokk kb. 150 évig tartó időszakában (1600-1750) a zene "nagyhatalommá" válik. " A zene nagy órája a barokkal kezdődik...Soha azelőtt s azután nem volt ilyen általános a zenei műveltség, nem tartozott a zene ennyire az élethez, nem volt benne ennyire része mindenkinek...A század legnagyobb zsarnoka a muzsika." ( Szabolcsi Bence) A zene köznyelv: nem a témák eredetisége a fontos, hanem a feldolgozás módja. Témák, sőt nagyobb részletek átvétele, egymás témáinak feldolgozása magától értetődő. Bach különböző mesterek ( pl. Vivaldi) műveit írja át. A zenében sajátos módon érvényesülnek a barokk stílus általános vonásai. Nagyszabású színpadi és egyházi alkotások keltenek monumentális hatást. Kedvelik a dinamikai kontrasztokat, a visszhanghatásokat. Gazdag ( gyakran rögtönzött) ornamentika díszíti, bonyolítja a hangzást. Állandó mozgás, nyugtalanság, feszültség jellemzi a gyors tételeket. Vallásos áhítat és erőteljes szenvedély hatja át a színpadi és templomi műveket, még a hangszeres zenében is vallásos elmélyültség uralkodik, ami sajátosan elegyedik a népi táncritmusokkal. A barokk zenében formálódik ki a legtöbb ma is elterjedt zenei műfaj. (opera oratórium concerto szvit stb.) A hangnemek közül ekkor válik ki a dúr és moll, mind jobban megszilárdul a hangok, hangzatok egy alaphoz kötődő funkciós rendje. A hangzást megtámasztó "folyamatos, állandó" basszus ( basso continuo) fölé a billentyűs hangszeren játszó muzsikus akkordokat rögtönöz a hangzás kitöltése, dúsítása végett. Tájékoztatásul "zenei gyorsítást", a basszus fölé írt számozást vezetnek be. Ez a számozott basszus. Az új zenei nyelv fokozatosan bontakozik ki. A korai barokkra ( kb. 1675-ig) a kísérletezés, az újító hajlam, a műfajok születése, az új és régi keveredése jellemző. A barokk második időszaka az immár kialakult formák, műfajok további tökéletesítése, elmélyítése. A korszak végefelé kialakul: az ún "gáláns stílus" újfajta művészi szemlélet eljövetelét hirdeti. A barokk zene egész időszakában az olaszok a kezdeményezők és a legfőbb tanítómesterek. A 17. század második felében az angol és francia színpadi zene is kivirágzik. A 18. század első felében élő német mesterek az addigi zenei törekvések összefoglalói. 1594 nevezetes dátum a zene történetében. Ekkor hal meg Palestrina és Lassus, ekkor keletkezik Firenzében az első opera Jacopo PERI Daphné-ja ( a zenéje elveszett, az első fennmaradt opera az Euridice, 1600-ból). A firenzei Camerata új eszméket hirdet. Ez a kör a 16. század végén Bardi gróf házában alakul meg. Tagjai: költők, muzsikusok, műkedvelő főurak, az antik dráma felélesztésére törekednek. Számukra a drámában a szöveg, a szavalat az első, a zene feladata a szövegben rejlő érzelmek, indulatok minél hívebb erőteljesebb közvetítése. Ez az ún. "ábrázoló stílus " ( stile rappresentativo). A Camerata nézeteinek legfontosabb művészi eredménye a monodia (kísérettel ellátott drámai szólóének), és ennek nyomán az opera, kantáta, oratórium kialakulása. Az opera születése
27
Az olasz opera Firenzéből indul, további állomáshelyei: Velence, Róma, Nápoly. A firenzei operastílus jellemzője a deklamáló, szavaló éneklés kórusrészletekkel vegyítve, meglehetősen nagy létszámú zenekarral kísérve. Dallamos ária, zárt zenei forma még ritkán fordul elő. A velencei operatsílust külső körülmények is meghatározzák. 1637-ben, az első nyilvános operaház megnyitásával a polgári közönség is részesül az előadásokból. Az opera üzleti vállalkozássá lesz, a vállalkozók nagyobb takarékosságra, de több látványosságra törekednek. Kisebb a zenekar, elmarad a kórus, harsányabb a színpadi látvány, dallamosabb a zene, a librettót érdekes epizódok tarkítják. Claudio MONTEVERDI ( 1567-1643 ) A zenetörténet első nagy operaszerzője Cremonában született. Első mestere, INGEGNERI tanította meg a madrigálkomponálásra. Kilenc madrigálkötetével a műfaj egyik legnagyobbja lett. E kötetek az ötszólamú a cappella kórusművektől a hangszerkíséretes, kantátaszerű, sőt színpadi előadásra is alkalmas darabok felé haladva egyre jobban "modernizálódnak" ( és váltják ki a konzervatív kortársak haragját). Egyik legszebb madrigálja, az Arianna panasza eredetileg az azonos című operában szerepelt, de az opera zenéje elveszett. 23 éves korában Monteverdi a mantuai Gonzaga herceg udvarába kerül ( urát állítólag a török elleni hadjárat során Magyarországra is elkíséri). Flandriában is jár, itt alkalma van a burgundi chansonművészet megismerésére, ennek hangját fedezhetjük fel a Scherzi Musicali ( Zenei tréfák) című gyűjteményben. 1607. az operatörténet fontos dátuma: ekkor mutatják be Montervedi Orfeo című operáját Mantuában. Az Orfeo firenzei stílusban írt pásztorjáték ( favola pastorale). Nagylétszámú zenekara az előjátékokban és közjátékokban önálló szerepet kap. A felvonásokban főként drámai szólóének és kórus váltakozik, de már ebben a a korai műben is felfedezhető arioso ( kis ária): rövid, visszatérő szerkezetű ( A B A ) dallam. Monteverdi 1612-től haláláig Velencében működik, mint a Szt. Márk templom karnagya. 1624-ben írja a "Harcos és szerelmes madrigálok" leghíresebb darabját: Tancred és Clorinda párviadala címmel. Az 1642-ben komponált Poppea megkoronázása a velencei operastílus kiemelkedő alkotása. Ez a háromfelvonásos opera már nem elvont mitológiai, hanem realista emberábrázolás, a szereplők érzelmeit híven kifejező zárt számokkal. Rómában a firenzei stílus vígoperai elemekkel keveredik. A Barberini palota hatalmas színháztermében különböző színpadtechnikai trükkökkel fokozzák a látványosságot. Nápolyban a 17. század utolsó évtizedeiben indul fejlődésnek az opera. A római és velencei mintát folytatják, de a buffóelemek a librettóból kiszorulnak, inkább külön közjáték formájában jelennek meg. Magában a "komoly" operában ( opera seria) csak előkelő, fennkölt témákat dolgoznak fel. Az árvanevelő menhelyek énekes iskolává, conservatorio-vá alakulnak, ahol kiváló énekeseket, valóságos énekes sztárokat képeznek ki. Ennek egyik következménye, hogy idők
28 folyamán mindinkább elhatalmasodik az öncélú virtuozitás, az opera bravúráriák sorozatává válik. Alessandro SCARLATTI ( 1659-1725) a nápolyi opera "aranykorának" első jelentős mestere, a stílus megalapozója. "Szép énekstílust" ( bel canto) követő, ma is gyakran énekelt da capo áriákat, zenekarral kísért, kifejező recitativókat és a klasszikus szimfónia előfutárainak tekinthető, gyors-lassú-gyors szakaszokból álló nyitányokat, "sinfoniákat" komponált több mint száz operájában és nagyszámú kantátájában. Alkotásainak gerincét az opera seria, a komoly tárgyú opera képezi, de életének utolsó szakaszában jelentős vígoperákat írt.
29 Francia opera első nagy alakja az olasz származású Jean Baptiste LULLY (Lülli, 1632-1687), XIV. Lajos udvari zeneszerzője, MOLIÉRE kortársa. Firenzéből kerül Párizsba. A francia zenés színpad hagyományos műfajaiból ( balett, pásztorjáték) kiindulva megteremti az abszolút monarchiának hódoló, pompázatos felvonulásokkal, fényűző díszletekkel, táncjelenetekkel tarkított barokk nagyoperát. (Cadamus és Hermione, Alcestis, Theseus, stb.) Jelentős vívmányai közé tartozik a francia nyelv lejtését követő énekbeszéd, a fúvós hangszerek újszerű felhasználása, kis és nagy együttesek szembeállítása. Ő nevezte el a háromszólamú kisegyüttesekkel előadott hangszeres közjátékokat "trió"-nak. A francia nyitány, az ouverture ( uvertür) az olasz sinfoniával ellentétesen: lassú-gyors-lassú szakaszokból áll. A lassú rész ünnepélyes, pontozott ritmusú. Angol színpadi zene legnagyobb mestere Henry PURCELL (Pörszl, 1659-1695), MILTON és SWIFT kortársa, az angol világbirodalom kezdeti időszakának, a polgári fellendülésnek, az angol zene "aranykorának" vezető muzsikusa. Purcell műveiben együtt van a magasztos és pórias, a himnusz és a bordal. Angolnyelvű anthemjei ( motettái), hangszeres darabjai, színpadi kísérőzenéi (Arthur király, Tündérkirálynő), valamint egy leánynevelő intézet számára írt operája, a Dido és Aeneas a barokk zene kiemelkedő alkotásai. A Didóban is fontos szerepet játszik a kórus és a tánc, de nem az "előkelő" francia balett, hanem inkább a népies muzsika, mint pl. a híres Matróztánc. A barokk zene legszebb dallamai közé tartozik a dalmű végén felcsendülő g-moll ária, Dido búcsúja. A német opera A német opera, kantáta és oratórium első nagy mestere Heinrich SCHÜTZ ( 15851672 )a száz évvel Bach és Händel előtt született komponista. Fő működési területe a drezdai udvar. Kétszer jár Velencében, itt ismeri meg Giovanni Gabrieli és Monteverdi zenéjét. Műveiben sokféle stílusjegy sorakozik fel. A reneszánszra visszatekintő ötszólamú madrigáljai, később írt mottetái, sőt még öregkori passói is hangszer nélküli, a cappella művek. Kis vallásos koncertjeivel a kantáta műfaját fejleszti tovább. Daphne című operája ( az első német opera) tűzvész áldozata lett. Schütz műveinek megrázó ereje, izzó drámaisága híven tükrözi a Harmincéves háború okozta szenvedéseket, megpróbáltatásokat és a saját személyét ért sorscsapásokat ( felesége, családtagjai, barátai halála). Például a Kis vallásos koncertek híres első darabja, a 70. zsoltár ( "Uram, siess, hogy megments, segíts rajtam...") csupán orgonával kísért szólóének, mégis rendkívüli a drámai kifejezőereje. Fő művei: Dávid zsoltárai, Fetámadási história, Daphné, Symphoniae, Sacrae, Karácsonyi oratórium stb. A barokk zene hangszeres műfajai A fúga ( jelentése: futás, menekülés) a barokk hangszeres többszólamúság legfontosabb műfaja. A fúga legnagyobb művésze Bach, rendkívül gazdagon aknázza ki a műfaj adta lehetőséget, és rendkívüli feszültséget tud teremteni a ritmikus, melodikus elemek sűrítésével. A billentyűs hangszerek újszerű, temperált
30 hangolása lehetővé tette számára, hogy megteremtse az egy témára épülő moduláló (több hangnemet érintő) fúgát. A szvit( suite = sorozat) a barokk zene másik általánosan elterjedt, sokféle alakban megjelenő műfaja. Régiesebb neve: partita, az olasz "parte" = rész szóból származik. A szvit stilizált táncok egymásutánjából álló többtételes mű, a táncok közé néha más jellegű tételek is kerülnek. A reneszánsz korabeli táncpárokból és a 17. század elején dívó variációs szvitekből fejlődött ki. A barokk időszakban főként zenekari és csembalószviteket írtak, de Bach jelentős partitákat, szviteket komponált vonós hangszerekre is. A csembalószvit kezdeményezője, a német FROBERGER alakítja ki elsőnek a táncok "hagyományossá" vált sorrendjét: Allemande ( páros ütemű német tánc), Courante ( élénk, páratlan francia tánc) Sarabande ( lassú, ünnepélyes, páratlan ütemű spanyol tánc ), Gigue ( gyors, mozgalmas angol tánc). Ezek a tételek egészülnek ki alkalmanként különféle "modern” táncokkal ( Gavotte, Menuet, Bourrée, Polonaise), illetve másfajta tételekkel ( Air= ária, Ouverture= nyitány). A barokk kor nagy újdonsága a mind önállóbbá váló hangszeres zene volt, mely elsősorban a vonóshangszerek fejlődésével függött össze. Ebben az időben éltek a máig leghíresebb és legkiválóbb hangszerkészítők: Stradivari, Guarneri, Amati stb. A vonóshangszerek sokféle fajtája közül a XVI-XVII. századtól kezdve az európai műzenei és részben népzenei gyakorlatban négy különböző méretű, de lényegében azonos felépítésű vált általánossá: hegedű, mélyhegedű (brácsa), gordonka ( cselló), gordon (nagybőgő). A vonóshangszerek elsősorban egyszólamú játékra alkalmasak, de akkordok és többszólamú darabok is előadhatók rajtuk. Szólóhangszerként főként a hegedű és a gordonka kedvelt, ritkábban a mélyhegedű. A nagybőgő mint a zenekar legmélyebb vonóshangszere használatos. E négy hangszer csoportjai, szólamai alkotják a szimfonikus zenekar alapját, de önálló együttesként is - mint például a barokk korban - fontos szerepet kaptak. A vonószenekar szólamai: első hegedű, második hegedű, mélyhegedű, gordonka, gordon (a nagybőgő rendszerint ugyanazt a szólamot játssza mint a gordonka). A barokk zene egyik legfontosabb hangszeres műfaja a concerto grosso (koncsertó grosszó). Az elnevezés a hangszercsoportok, illetve az egyes hangszerek, „ versengésére” utal. Általában két hegedű és gordonka kisegyüttese áll szemben a teljes vonóskarral (tutti). A cocerto grosso legnagyobb mesterei Corelli és Vivaldi. Arcangello CORELLI (1653-1713-ig) életéről keveset tudunk. Fiatal korában Bolognában tanult majd Rómába került, s itt töltötte élete legnagyobb részét, mint karmester és zeneszerző. Művei: 48 trioszonáta, 12 hegedűszonáta, és 12 concerto grosso. Biztoskezű formálás jellemzi concerto grossoit. Corelli zenéje igen dallamos volt, kerülte az üres csillogást. Művészete korszakos jelentőségű, szonátáival iskolát teremtet. A német (Telemann, Händel, Bach), az angol (Purcell) és a francia (Leclair) mesterek darabjaiban kimutatható alkotásainak messzire sugárzó hatása.
31
Antonio VIVALDI ( 1678-1741 ) Az olasz barokk legnagyobb zeneszerzője Velencében született. Apja a Szent Márk templom hegedűse volt. Vivaldi tizenöt éves korában papi rendbe lép, de asztmája miatt misemondásra képtelen, ez is oka, hogy végérvényesen a muzsikus pálya mellett köt ki. Hegedűtanár, koncertmester, hangversenyei nagy feltűnést keltenek, mint opera-szerző is sikert arat, kb. húsz dalművét mutatják be. 1740-ben Bécsbe megy és ott hal meg 63 éves korában. Jellemző, hogy öregkorára szinte teljesen elfelejtik, alig veszik észre halálát, művei is feledésbe merülnek, csak a múlt század közepetáján kezdenek újra érdeklődni irántuk, főleg Bach Vivaldi-átiratainak köszönhetően. Újabb száz év telik el, míg német és olasz zenetudósok szívós kutatómunkájával összegyűjtik a hatalmas életmű jelentős részét. Vivaldi nagyszámú operát, egyházi művet, vonós-, fúvós és pengetős hangszerre írt concertót alkotott. Legfontosabbak szólóhegedűre, illetve két, három, négy vonóshangszerre írt ciklusai. Ezek a művek kortársaira is nagy hatással voltak. Bach tíz Vivaldi-hegedűversenyt írt át orgonára, illetve csembalóra. Vivaldi alakította ki azt a gyors-lassú-gyors tételekből álló versenyműformát, amely lényegében a mai napig érvényben maradt. A tételek szerkezete és jellege sokat változott, de az eltérő tempóból és karakterből fakadó kontraszthatás ( lendületes indítás- elmélyült, lassú középtétel - pergő finálé) máig a versenyművek egyik fő szerkesztési elve. Vivaldi sok művének feltűnő vonása a Velencére amúgy is jellemző színérzék, ábrázoló hajlam. Ezt sok művének a címe is elárulja, például Tengeri vihar, Vadászat, Az éjszaka, A nyugtalanság, Mulatság, A szerelmes stb. Leggyakrabban játszott műve az op. 8. sorozat első számaiként közreadott Négy évszak, amelynek programját négy ( valószínűleg Vivaldi tollából származó) szonett is megvilágítani igyekszik. A Négy évszak ciklus négy hegedűversenyből áll. A festőien leíró és ábrázoló zenének egyik legszebb korai példája. Mindegyik háromtételes concerto, vonószenekarra és szólóhegedűre íródott. A természet hangjait életre keltő motívumokban "madarak énekét" és "kutyaugatást" hallunk, ( Tavasz); "a kakukkot", "különböző szeleket, és a "falusi legény sirámát" ( Nyár);"a részeget", és az "állatok menekülését" ( Ősz); "fogvacogást" és a "sirokkót" ( Tél). E korban a zeneszerzők gyakran törekedtek a természet zenei utánzására, s ezért a barokk hangszeres zenének ez a legkedveltebb darabja.
32
Johann Sebastian BACH (1685-1750 ) " Nicht Bach, Meer sollte er heissen! " ( "Nem pataknak, tengernek kellene őt hívni”) ( Beethoven ) Az egyetemes zenekultúra egyik legnagyobb alakja. Műveit tanulmányozták és feldolgozták Mozarttól Schönbergig, Beethoventől Webernig a különböző korok nagyjai, nevének betűit különös áhítattal foglalta zenében Schumann és Liszt, Bach emlékének hódoló darabot írt Bartók Béla, az ő nevét tűzték zászlójukra az 1920-as évek neobarokk áramlatának követői. Orgonaépítő szakértelme, bravúros orgonajátéka kortásai csodálatát vívta ki, de a 18. század közepetáján megindult ízlésváltozás - Vivaldihoz hasonlóan - Bach műveinek nagy részét is háttérbe szorította. Közvetlen utódai elavultnak, túl bonyolultnak bélyegezték. Legnagyobb vokális alkotásait még Mozart, Beethoven sem ismerte. A "Bach-reneszánsz" igazán csak 1829-ben kezdődött, amikor Mendelssohn száz évvel a vélt ősbemutató után felújította a Máté-passiót. Azóta Bach életműve zenét tanulók, alkotók, előadók számára az egyik legfőbb forrás. Polifón szerkesztő művészete, gazdag és merész harmóniavilága, szenvedélyes kifejezőereje ma is lenyűgözően hat. Kodály mondta: "Egy Bach-partitúra a számomra épp olyan tudományosan kidolgozott mű, akár egy disszertáció." A Bach-család a zenetörténet leghíresebb muzsikusdinasztiája. A 16. századtól levezetett családfa is tanúsítja, hogy a középnémet Türingiában élő Bachok között számos kiváló orgonista és zeneszerző volt. Bach sohasem hagyta el Németország területét, de többfelé vállalt állást, míg végül a lipcsei Tamás-templom karnagya lett. Szülővárosa Eisenach. Apja városi muzsikus, tőle kapja az első hegedűleckéket. Tízéves korában szüleit elveszti. A közeli Ohrdrufba kerül orgonista bátyjához, aki alapos zenei képzésben részesíti. Lüneburgi gimnáziumi évei alatt megismeri híres orgonisták játékát és a francia zenei stílust. Nemegyszer hosszú gyalogútra vállalkozik, hogy tudását gyarapítsa. Hamarosan ő maga is neves orgonajátékos és orgonakészítő hírében áll. Így kerül Arnstadtba, majd rövid mühlhauseni tartózkodás után Weimarba.Weimari időszakában ( 1708-1717) keletkezik legtöbb orgonaműve, itt ismeri meg behatóan az olasz stílust. Életének jelentős állomása a Weimartól mintegy száz kilométerre levő Köthen. Köthenben 1717-1723 között a zeneszerető herceg kiváló zenekarának élén versenyműveket, zenekari és szólószviteket komponál, ekkor keletkezik a Wohltemperiertes Klavier első kötete. 1723-ban meghal a lipcsei Tamás-templom addigi kántora, Johann Kuhnau és miután a már nagy hírnévnek örvendő, Hamburgban működő Georg Philipp Telemann (1681-1767),. nem vállalja a megbízást, végül is Bachra esik a választás. Jellemző az egyik lipcsei tanácsnok kijelentése: " Ha már a legjobbat nem tudtuk megkapni, meg kell elégednünk a középszerűvel."
33 Lipcsében Bach sokirányú munkát végez, négy templom zenei ellátásáról gondoskodik, tíz éven át az egyetem diákzenekarát, a Collegium Musicumot is vezeti. Itt írja vallásos műveinek nagy részét, világi kantátáit, a Wohltemperiertes Klavier második kötetét, az egyik tanítványa nevét viselő Goldberg-variációkat. Két házasságából húsz gyermeke születik, közülük három kiváló tehetségű muzsikus. Életének utolsó éveiben látása egyre romlik, utolsó műveit vakon diktálja. A Fúga művészete (Kunst der Fuge) című alkotását már nem tudja befejezni, utolsó elkészült ütemeibe a B-A-C-H-hangokat is beleszövi.
Bach életműve a barokk minden vívmányát magában foglalja, az opera kivételével minden műfajban jelentőset alkotott. Egyházi kantátái, motettái, passiói a vallásos áhítat, drámai kifejezőerő és nagyszabású építkezés legszebb példái. Lényeges elemük a négyszólamú korálfeldolgozás. Bach nagy megjelenítő erővel önti zenébe a passiók szövegének mondanivalóját. A János- és Máté-passióban az evangélista recitativója beszéli el az eseményeket, a rövid, drámai kórusok, a turbák a Jézus-korabeli tömeg hangján szólnak, a lírai ének-számok és a korálok a hívők érzelmeit ecsetelik. A Máté-passió hatalmas nyitótételében két négyszólamú vegyeskar énekel, énekükbe cantus firmusként beleszövődik a fiúkórus koráldallama. Koráldallam Bach Máté - passiójából
A miseirodalom egyik legnagyszerűbb darabja a drezdai udvarnak szánt hatalmas h-moll mise. Jelentős egyházzenei alkotás a Lukács-evengélium Máriaénekére komponált derűs hangú Magnificat. A világi kantáták közül legismertebb az 1742-ben bemutatott Parasztkantáta és a Kávékantáta. Az orgonaművek két nagy csoportra oszthatók. Egy részük korálfeldolgozás (előjáték, variáció), más részük rögtönzésszerű bevezető zenéhez ( preludium vagy toccata vagy fantázia) kapcsolt fúga. A népszerű d-moll toccata és fúga viszonylag korai mű, valószínűleg Arnstadtban vagy Weimarban készült. Bach versenyművei közül külön említést érdemel a brandenburgi őrgróf megrendelésére Köthenben írt Hat brandenburgi verseny. Mindegyikük concerto
34 grosso, a szólista-csoportok összetétele mindegyikben más. A tételek rendje az 1. és 3. kivételével a Vivaldi-féle háromtételes szerkezetet követi. Az 5. arról nevezetes, hogy itt a csembalószólam önállósul, a continuojáték mellett szólószerepre is vállalkozik. A Wohltemperiertes Klavier ( Jóltemperált zongora) a hangszeres irodalom egyik legfontosabb pedagógiai sorozata. A két kötet kétszer 24 preludiumot és fúgát tartalmaz kromatikusan emelkedő hangnemek sorrendjében (C-dúr-c-moll-Cisz-dúrcisz-moll, stb.). Sok más pedagógiai mű került még ki Bach tollából, főleg második felesége, fiai, tanítványai számára. Egy részüket különböző sorozatokba foglalta (Klavierbüchlein = Zongorakönyvecske, 15 két- és 15 háromszólamú invenció, francia szvitek, angol szvitek, partiták). A vonóshangszerekről sem feledkezett meg. Continuo nélküli szólószvitjei gordonkára, valamint szólószonátái és partitái hegedűre a vonósirodalom máig nélkülözhetetlen darabjai. Közülük leghíresebb a dmoll partita záró tétele, a d-moll chaconne. Bach a hangszeres polifónia legnagyobb mestere. Legnagyobb polifonikus ciklusai a két ricercart és tíz kánont tartalmazó Musikalisches Opfer (Zenei ajánlás), amelyet Nagy Frigyes témájára, a császárnak ajánlva alkotott meg, azután utolsó műve, a 19 tételből álló Kunst der Fuge ( A fúga művészete).
35
Georg Friedrich HÄNDEL (1685-1759) Azt óhajtom, hogy munkámban ne csak gyönyörűségüket leljék hallgatóim, hanem valóban jobbak is legyenek tőle." ( Händel) "
Derű és nagyvonalúság, a természet és az ember hittel teli, optimista ábrázolása - talán ezek a legjellemzőbb vonások Bach legnagyobb kortársának művészetében. Összekapcsolja kettőjüket a közös anyanyelv és a születés időpontja ( Händel kb. egy hónappal volt idősebb Bachnál) és a későbarokk köznyelv, amelyet mindketten a legmagasabb fokon műveltek. Sorsuk, jellemük, érdeklődési körük, alkotó módszerük azonban merőben különböző, sőt nemegy vonatkozásban ellentétes. Emiatt zenéjükben is alapvető különbségeket fedezhetünk fel. Händel - Lassushoz hasonlóan - világpolgár. Sokféle tájat, sokféle embert és társadalmat ismer meg, és ezek - vizuális alkata és nyitottsága révén - erőteljesebben és közvetlenebbül hatnak rá, mint ahogy a befelé forduló, elmélyült, inkább a műhelymunkát kedvelő Bachra hatott környezete. Händel modern társadalomban élő modern ember, és zenéje is ilyen: széles ecsetvonásokat kedvelő, tömeghez szóló. Jobban vonzza az énekhang, mint Bachot. Az olasz opera hatásának köszönhetően még hangszeres tételeiben is sokszor vokálisan gondolkodik. Ezzel is összefügg egy másik lényeges tulajdonsága: zenéje hajlamos a homofóniára, egyszerűségre, a "nagy felületekben" való ábrázolásra. Legfőbb műfajai: olasz opera seria, vallásos és történelmi oratórium, zenekari concerto, szvit. Halléban, szülővárosában kitűnő zenei képzésben részesül. Tanára, Zachow (Cahau) kiváló orgonista és zeneszerző. Händel apja kívánságára jogot tanul, közben orgonista állást vállal. 18 éves korában Hamburgba megy, az operakultúra első német fellegvárába, itt mutatják be nagy sikerrel első operáit, köztük az Almirát. Amikor a hamburgi opera átmenetileg csődbe jut, továbbutazik Itáliába. Olasz kantátákat ír további sikeres operákat komponál. 1710-ben a hannoveri választófejedelem szolgálatába lép, de hamarosan szabadságot kér és Londonban utazik. Megismeri Purcell műveit. Rinaldo című operája nagy sikert arat. Hannoverbe visszatérve oboaversenyeket, fuvolaszonátákat komponál. 1712 végén újra Londonban megy és ott is marad. "Balszerencséjére" az angol királynő halála után a hannoveri választófejedelmet I. György néven angol királlyá koronázzák, így az uralkodó "utánamegy" hütlen muzsikusának. Hamarosan azonban további művek ( köztük a Vízi zene) sikeres előadása következik és a zenekedvelő király megbocsát. A Londonban eltöltött csaknem fél évszázad szakadatlan küzdelem, bukás és dicsőség váltakozása. Porpora és Hasse behízelgő operái térítik el tőle az angol arisztokráciát, mindezek ellenére egymás után írja zenei szépségekkel teli operáit ( Julius Caesar, Rodelinda, Xerxes) és nagyszerű oratóriumait. A Messiást nagy sikerrel mutatják be Dublinban. Igazi fordulatot azonban a Judas Maccabeus 1745. évi bemutatója hoz számára, ettől kezdve az angolok "nemzeti zeneszerzőjükként" tisztelik. A Jephta című oratóriumot látásának romlása miatt már nehezen tudja befejezni. Végül teljesen megvakul.
36 Életének utolsó éveiben még orgonál, de újabb művet már nem ír. Kívánságához híven a Westminsterben temetik el.
Händel színpadi zenéje különböző olasz, német, francia forrásokból táplálkozik, mindezek közül az olasz hatás a döntő. Nála éri el a nápolyi operastílus egyik csúcspontját. Művei klasszikus hősökkel, ókori eseményekkel foglalkozó, oratórium jellegű koncertoperák. Többnyire francia mintájú ouverture vezeti be őket, az áriák többsége da capo szerkezetű. Különösen híressé vált többek között a Xerxes Largója és a Rinaldo " Csordul a könnyem" kezdetű áriája. Oratóriumai többségét ötvenéves kora után írta. Művészete ebben a műfajban érte el csúcsát. Ezek Händel igazi zenedrámái, lélektani jellemábrázolásokkal (Sámson), szabadsághősökkel (Judas Maccabeus), hatalmas ábrázoló erejű énekkari tablókkal ( Izrael Egyiptomban). Főleg a kórusok megnövekedett szerepe különbözeti meg Händel oratóriumait a többi mesterekétől. A Messiás szövegét maga a szerző állította össze. A háromrészes oratórium 21 kórusszáma közül a leghatalmasabbat, a második rész végén felcsendülő Halleluja-kórust az első londoni előadás közönsége - a király kezdeményezésére - állva hallgatta végig. (Azóta is hagyomány ez Angliában.) A Halleluja-kórusban éppúgy, mint a Judas Maccabeus Győzelmi kórusában / Törzsök Béla: Zenehallgatás az óvodában 209.o/azt is megcsodálhatjuk, hogy Händel milyen egyszerű harmóniai eszközökkel ér el monumentális hatást. Händel Messiás című oratóriumának Halleluja-kórusa
Hangszeres művei közül triószonátái, orgonaversenyei és concerto grossói emelkednek ki. Magyar zene a XVII. században A billentyűs hangszerekre írt muzsika a nyugat-európainál sajnos fejletlenebb, de mégis sok értéket tartalmazó - magyar barokk zenében is jelentős szerepet játszott. A dalok kíséretét, a táncdarabokat főként a virginál nevű hangszeren szólaltatták meg. A XVII. század zenei emlékei jobbára főúri rezidenciákon, kolostorokban, olykor polgárcsaládoknál készült kéziratos kottákban, kódexekben maradtak fenn. Egyházi népénekek, lírai dalok, táncdarabok egyaránt
37 megtalálhatók a felvidéki és erdélyi gyűjteményekben. A kuruc kor dalait általában később, a XVIII. század közepétől kezdve jegyezték le. A gyűjtemények sorában a legfontosabbak: a Kájoni-kódex, a Vietóriszkódex, a soproni Stark-féle kötet. Nyomtatásban inkább csak a széles körű használatra szánt katolikus és protestáns egyházi énekgyűjtemények jelentek meg. Kivételes hely illeti meg az 1711-ben Bécsben megjelent Harmonia Caelestis című művet. Szerzője Esterházy Pál herceg, aki kis kantátákat komponált délnémet és olasz minták alapján szólistákra, zene- és énekkarra. Műveinek egy részében a népzenéhez közelálló egyházi népének dallamokat is feldolgozott latin szöveggel. Hangszeren leginkább táncmuzsikát játszottak. Erről az irodalmi források is beszámolnak: „Zeng a muzsikaszó ,/ Trombita, dob, sípszó ./ Mondják az éneket... /...Az hegedűszónak / S egyéb muzsikának / Pengése házoknál / Nem szűnik, ítélem.../ Mert ahogy megszűnne / S hegedűs pihenne..../ Mondják: három az táncz!” ( Koháry István: Haj, ki bánat !? 1684.)
38
Az átmenet időszaka (kb. 1750-1775) Az öregek zenéjében még Diogenész lámpájával sem lehet egy cseppnyi dallamot felfedezni." (Telemann)
"
A mottónak idézett mondatot a "fiatal", 40 éves Telemann 1720 körül írja, tehát akkor, amikor a barokk legnagyobb alkotásai, Bach és Händel fő művei még meg sem születtek. Ez, és még sok hasonló kijelentés mutatja, hogy már a 18. század első felében, a barokk művészet virágkorában megindul valamiféle erjedés, ami azután a század közepetáján néhány évtized alatt gyökeres stílusváltozást idéz elő. "Vissza a természethez" - mondja Jean Jacques ROUSSEAU, a kor egyik jelentős filozófusa, és megírja A falusi jós című idillikus operáját ( 1752). A francia felvilágosodás másik vezéralakja, Denis DIDEROT egyik írásában (Rameau unokaöccse) az érzelmek természetes áradását igényli a művészetben:"...Mi hívunk, esedezünk, kiáltozunk, nyögünk, sírunk, kacagunk. Nekünk nem kellenek szellemeskedések, epigrammák, csinosan faragott gondolatok; ez nagyon messze van az egyszerű természettől." Szentimentalizmus, nyugtalanság uralkodik el a német irodalomban, Rousseau gondolata „az érzelem több mint , az ész” a fiatal német írónemzedék jelszavává vált. Ezt az áramlatot Klinger egyik drámájáról Sturm und Drang (kb."Viharzás és vágyakozás") névvel illetik. Ez a korai romantikus irányzat a zenében a 70-es években tetőzik, ekkor írja Haydn a legtöbb mollhangnemű szimfóniáját, vonósnégyesét, ekkor keletkezik, Mozart "kis" g-moll szimfóniája is. A barokk nyomába lépő rokokó (neve a francia rocaille = kagyló szóból származik) éppúgy hajlamos a díszítésekre, cikornyákra, mint a barokk, de intimebb, kifinomultabb, világiasabb. Hangja elegáns, szívesen fordul (legalábbis "felülről") a nép, az idillikus természet felé. Jobban törekszik a közérthetőségre, gyakran érzelmes, szentimentális. Akkor válik igazán életképessé, amikor - főleg olasz és német földön - valódi népi elemekkel társul.
A zenei nyelvben bekövetkező változás gyors és feltűnő, és már a barokk utolsó időszakában elkezdődik. Jellemző, hogy egyidőben, 1733-ban keletkezik Bach h-moll miséje és Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című vígoperája. Ha meghallgatjuk a két remekművet, az a benyomásunk, mintha egy emberöltőnyi időkülönbség lenne közöttük. Természetesen nem mindig érzékelhető ilyen feltűnő különbség a kétféle nyelvezet között, hiszen még a klasszicizmus késői időszakában is felfedezhetők barokkos vonások. Az opera fejlődése a 18. század második felében A mitológiai tárgyú opera seria (komoly opera) a század első felében hanyatlásnak indul. Az énekes sztárok önkényeskedése miatt lassanként teljesen elveszti drámai jellegét és bravúros hangversenyáriák sorozatává válik. A sok koloratúra mögött a cselekmény elsikkad, a hosszú áriák állandóan megszakítják a
39 történést. Ezt a folyamatot állítják meg Gluck reformoperái a század második felében. Christoph Willibald GLUCK (1714-1787) a kor egyik legnagyobb operaszerzője operáinak cselekményét, a szereplők érzelmeit a feleslegesnek ítélt bravúráriák mellőzésével, egyszerű eszközökkel juttatja kifejezésre. Első "reformoperáit", az Orfeuszt és az Alkesztiszt Bécsben mutatták be 1762-ben, illetve 1767-ben . Gluck esztétikai nézeteit az Alkesztisz partitúrája elé írt előszóban fejti ki: "Mikor az Alkesztisz megzenésítésére vállalkoztam, az volt a tervem, hogy gyökeresen leszámolok minden ferdeséggel és túlkapással, mely az olasz dalművet részben az énekesek, részben a zeneszerzők hiúsága következtében már hosszú ideje megrontja...A zenét a maga valódi feladatára akartam szorítani, hogy szolgálja a költeményt, mélyítse el az érzelmek kifejezését... Sikerünk megmutatta, hogy a szépség legszilárdabb alapja minden művészet számára az egyszerűség, igazság és természetesség". Az Orfeusz ( Orfeo ed Euridice) mindmáig a leggyakrabban előadott Gluck opera. A jelenetek felépítése, a balettpantomim szerepeltetése a francia nagyopera hatását mutatja. Nevezetes jelenet például Orfeusz alvilági útja, találkozása a fúriákkal és a boldog lelkekkel. Az operairodalom egyik kiemelkedő áriája Orfeusz éneke, amellyel elvesztett kedvesét siratja. A hetvenes években Gluck Párizsban működik. Hosszú és áldatlan vetélkedés alakul ki közte és Niccolo Piccinni, illetve a francia és olasz operastslus hívei között. Végül is két utolsó operájával (Iphigenia Aulisban és Iphigenia Taurisban) sikerült meggyőznie az ellentábort, elsősorban magát Piccinnit művészete nagyságáról. Utolsó éveit újra Bécsben töltötte mint II. József udvari zeneszerzője, itt írta utolsó műveit. Az opera buffa (vígopera), a 18. századi olasz opera másik ága, az opera seriánál életképesebbnek bizonyult. A commedia dell' arte, az olasz vásári komédia népi figurái, mindennapos és aktuális történetei közelebb álltak a korabeli közönség szemléletéhez, érzelmeihez, ízléséhez. Giovanni Battista PERGOLESI (1710-1736), az opera buffa első nagy mestere, rövid élete alatt új operastílust teremtett. Ma is vonzóvá teszi operáit, kamaraműveit, egyházi műveit érzékeny lírája, természetes kifejezésmódja, üde dallamossága. Főműve: La serva padrona ( Az úrhatnám szolgáló) a kor szokásához híven nem készült önálló dalműnek, intermezzókból (hangszeres közjáték) állt össze. Két énekes és egy néma szereplő játékát kis létszámú vonóskar kíséri. Nagysikerű zeneszámai példát mutattak a kor többi vígoperaszerzője számára is. Pergolesi másik jelentős alkotása a halála évében írt, megindító hangú Stabat Mater. Pergolesi után számos jelentős olasz vígoperaszerző működött. Piccinni, Cimarosa és más mesterek kiváló alkotásainak sikerét végül is csak Mozart, illetve a 19. századi olasz szerzők (Rossini, Donizetti) operáinak még nagyobb eredetisége és életereje homályosította el.
40
Az átmeneti időszak hangszeres zenéje A hangszeres műfajok legfőbb közös nevezője a szonátaszerkezet. A szonáta kifejezés ezidőtől kezdve kettős értelmű. Szonátának nevezik a zongorára vagy zongorakíséretes szólóhangszerre írt, többnyire több tételből álló műveket, szonátaformának nevezik (a 19. században kialakult meghatározás szerint) egy tételen belül azt a nagyobb méretű visszatérő szerkezetet, amelynek első szakasza (expozíció) a témák bemutatásából, középső szakasza (kidolgozási rész) a témák feldolgozásából, harmadik szakasza (repríz, reexpozíció) a témák visszatéréséből áll. A szonátaciklus tételrendje és a szonátaforma szerkesztési elve nemcsak a "szonátának" nevezett művekben, hanem mindenféle hangszeres műfajban, így a kamarazenében, szimfóniában, versenyművekben is általánossá válik. A hangszeres zene olasz mesterei közül jelentős Domenico SCARLATTI (1685-1757), az új formálási elv egyik kezdeményezője, TARTINI (1692-1770), Padovában működő hegedűművész és hegedűtanár, a híres Ördögtrilla szonáta megalkotója, BOCCHERINI (1743-1805) Madridban élő zeneszerző és gordonkaművész, akinek ragyogóan megformált, behízelgő dallamosságú gordonkaversenyei és kamaraművei közül jónéhány ma is a hangversenyek állandó műsorszámai közé tartozik. A legnagyobb hatású zeneszerzők a klasszikus nyelv kialakulása szempontjából Bach fiai. Carl Philipp Emanuel BACH (1714-1788) az északnémet korai romantikus iskola vezéralakja. Legfontosabbak zongorára írt művei. Stílusára jellemző a sűrű szövésmód, csapongó fantázia, érzelmi telítettség, ritmikai gazdagság. Meghatározó hatással volt Haydn stílusára, Mozart fantáziáira, Beethoven korai zongoradarabjaira. A "helyes zongorajátékról"" írt könyvében tájékoztat a korabeli előadásmódról, a díszítésekről, a komponálás "szabályairól". Johann Christian BACH (1735-1782) sok tekintetben bátyjával ellentétes alkatú. Zenéje latin szellemű, elegáns. Olasz mesterektől tanul, majd párizsi, mannheimi utazásai során megismeri a francia és délnémet stílust. Ezután Londonban működik, híressé válnak bérleti hangversenyei, szimfóniái, versenyművei. Zenéjére legjellemzőbb a behízelgő dallamosság, ő a már Pergolesi által kezdeményezett ún. "éneklő Allegro" legkiválóbb művelője Mozart előtt. A klasszikus mesterek közül meghatározó hatással volt Mozart korai műveire. A délnémet Mannheim városában ebben a korban új zenekari stílus bontakozik ki. A mannheimi zenekar, a mannheimi stílus európai hírűvé válik, az itt működő mesterek újításai jelentős befolyással vannak a klasszikus nyelvezet alakulására. Bécsben szintén az olasz hangszeres zenéből indulnak ki, ezt gazdagítják az osztrák népzene elemeivel. A menüett itt különösen népszerűvé válik, hiszen 3/4-es lejtése közel áll a keringő osztrák népies alakjához, a ländler-hez. Bécsben is mind jobban elterjed a négytételes, gyors-lassú-menüett-gyors tételekből álló szimfónia. Kedvelt műfaj - a többnyire szabadtéren előadott - szórakoztató zene, a szerenád és a divertimento. ( Divertissement = szórakozás.)
5. A bécsi klasszikus zene
41
„Klasszicizmus a legkevesebb eszközzel a legtöbbet mondani.” (Debussy) A „klasszikus” (classicus) szó eredeti értelme: első osztályú. Ezt a kifejezést a reneszánsz idejében a mintaszerűnek vélt görög-római művészetre alkalmazták. Tágabb értelemben azokat a műveket tekintjük klasszikusnak, amelyekben egy-egy korszak törekvései a legmagasabb szinten összegeződnek. A zeneművészetben klasszikus például a többszólamú vokális zene 16. századi összefoglalása, vagy a barokk korszak zenei nyelvének kiteljesedése Vivaldi, Bach, Händel művészetében. Bécsi klasszicizmusnak nevezzük a zene kb. 1770-től 1827-ig terjedő időszakát, azt a kort, amelyet három Bécsben működő zeneszerző: Haydn, Mozart, Beethoven művészete fémjelez. Charles ROSEN írja: „A klasszikus stílus a késő 18. század anonim stílusához vagy köznyelvéhez viszonyítva nemcsak a kor művészi lehetőségeinek szintézisét teremti meg, hanem a múlt tradícióinak felesleges maradványaitól való letisztulást is képviseli. Csak Haydn, Mozart és Beethoven zenéjében alkot szerves egységet a zenei stílus valamennyi korabeli összetevője...Csak itt valósulnak meg a teljesség szintjén a kor eszményei.”
Joseph HAYDN (1732-1809) „Kísérletezhettem egy zenekar élén, megfigyelhettem minden hatást, javíthattam, nyesegethettem, vállalkozhattam, merhettem ! El voltam zárva a világtól, senki sem kínozhatott kétségekkel - és így eredetivé kellett lennem." E mondatokkal Haydn az 1760-as évek elejére, kismartoni szolgálatának első időszakára emlékszik vissza. Valóban eredetivé lett a művészete, ő az aki szívós műhelymunkával klasszikussá, mintaszerűvé kovácsolta a hangszeres muzsika kialakulóban levő új formáit. 104 szimfóniája, mintegy 80 vonósnégyese, kb. 55 zongoraszonátája, számos egyéb zenekari és kamaraműve, egyházi műve, oratóriuma óriási utat tesz meg a korai kísérletektől a késői remekművekig, és ezen az úton végigkövethetjük a 18. század második felének egész zenei fejlődését. Legjellemzőbb zenéjére a friss életerő, optimista, őszinte, egyértelmű kifejezésmód. A zenei humor kiapadhatatlan forrása, de emellett mély humanizmus hatja át zenéjét, sőt a szomorúság, a bánat hangjait is megtaláljuk nála. Haydn egészséges életszemlélete, szívós akaratereje paraszti származásának is köszönhető. Az alsóausztriai Rohrauban született, ahol apja bognármester és községi bíró volt. A közeli Hainburgban kezdett zenét tanulni a család egyik rokonának irányítása alatt, nyolcéves korában a bécsi Stephanskirche fiúkórusába került, itt énekelt hangja mutálásáig. A kórusból ( állítólag bizonyos csíny elkövetése miatt is) kikerülvén, alkalmi zenéléssel, kisebb művek írásával, tanítgatással tartotta fenn magát, közben szorgalmasan tanulmányozta kora zeneirodalmát, elméleti műveit. Végül Porpora, az akkor már híres olasz operaszerző karolta fel, így főúri tanítványokra is szert tett.
42 1759-ben Morzin gróf alkalmazta zeneigazgatóként, lukaveci birtokán. A következő év meghatározó jelentőségű volt számára, ekkor került a "pompakedvelő"Esterházy Miklós herceg szolgálatába Kismartonba, illetve Fertődre, és ez a szolgálat folyamatosan 30 évig tartott. Itt teljesedhetett ki művészete a hercegi zenekart vezetve, operaelőadásokat tartva, rendszeres bécsi látogatások során közelebbről megismerve a neves bécsi mesterek, elsősorban Mozart zenéjét. 1790-ben, Miklós herceg halála után Haydn Bécsbe költözött, itt kapott ajánlatot Salomon hegedűművész közvetítésével angliai turnéra. Két ízben járt Londonban, itt keletkeztek utolsó szimfóniái, amelyeket rendkívüli sikerrel mutattak be. Életének utolsó évtizedében Bécsben élt meglehetősen visszavonultan, de általános tiszteletnek örvendve. Halála évében, 1809-ben Bécs francia megszállás alatt volt. Hamvait nem sokkal a bécsi temetés után Kismartonba szállították.
Művészetének első időszakában (kb. 1770-ig) Haydn fokozatosan alakítja ki önálló zenei nyelvét. Ekkor írja első szonátáit, vonósnégyeseit, szimfóniáit. A 60-as évek közepétől mind erősebben hat rá Ph.E. Bach művészete, az északnémet korai romantika. Ennek az időszaknak leghíresebb darabja az 1772-ben írt fisz-moll "Búcsú" szimfónia. A viharos, "elkeseredett" I. tétel szokatlan hangot üt meg. Még szokatlanabb a 4. tételhez csatlakozó Adagio-szakasz, amelynek során a zenekar tagjai fokozatosan abbahagyják a játékot, a végén már csak két hegedűs " "cincog egyre fáradtabban. ( Közismert, hogy Haydn ily módon figyelmeztette Miklós herceget a zenészek számára esedékes évi szabadság megadására.) A 80-as évek elejétől mind jobban elmélyül Haydn és Mozart barátsága, művészetük kölcsönhatása. Haydn szonátáinak, szimfóniáinak dallamossága bensőségesebbé, hajlékonyabbá válik, Mozart pedig Haydn op. 33-as Orosz kvartettjeinek hatására írja hat, Haydnnak ajánlott vonósnégyesét. Az 1785-89 között napvilágot látott Haydn - szimfóniák közül kiemelkedő a hat Párizsi szimfónia, a 88. számú G-dúr és a 92. számú Oxford szimfónia, amelyet Haydn díszdoktorrá avatása alkalmából Oxfordban adtak elő. E ragyogóan hangszerelt, klasszikusan formált remekművek egyenes folytatása és betetőzése az 1791-1795 között Londonban bemutatott 12 szimfónia, köztük az Üstdob, Katona, Óra, Üstdobpergés melléknevekkel ellátott művek, és a 104. számú D-dúr Londoni szimfónia. E művek zenekara az addigiaknál nagyobb, még jobban beépülnek népi, népies motívumok a témákba. Híres példa erre a 104. szimfónia délszláv témát feldolgozó záró tétele. Sokéves magyarországi tartózkodásának köszönhetően Haydn számos művében található magyaros fordulat. Így ír erről Kodály: "Haydn volt az első, aki all' ongarese darabjaival világszerte hirdette, hogy itt egy sajátos, minden mástól elütő zenei kifejezésmód él." Nevezetes ebből a szempontból az op. 25. G-dúr trió.
43
Hasonlítsuk össze a következő két dallamot:
Haydn legnagyobb vokális művei 1795. után keletkeztek. Ekkor írt ünnepi nagymiséje ("missa solemnise") közül leghíresebb a Nelson mise, amelynek Benedictusában Haydn állítólag az emberiség Nelson iránti háláját fejezi ki az abukiri győzelem alkalmából. (Nelson admirális Haydn nagy tisztelője volt, 1800ban Kismartonban meg is látogatta.) Az angliai utak egyik maradandó élménye Händel oratóriumainak megismerése volt, ez inspirálta a Teremtés és az Évszakok című oratóriumok megírására. ( A Teremtést 1800-ban Budán is bemutatták.) Haydn oratóriumaira leginkább az idillikus hang, a természetábrázolás jellemző. Kórusai is inkább lírikusak. Emellett azonban merészen harmonizált drámai szakaszok is előfordulnak (pl. a Teremtés elején a káosz ábrázolása, amely után kinyilatkoztatásként hat a "világosság" szóra felzendülő hatalmas C-dúr akkord). Mélységes hit, bölcsesség sugárzik ezekből a késői Haydn művekből. Ezt summázza az Évszakok végén Simon gazda Esz-dúr áriája, amelyben az évszakokat az emberi lét fázisaihoz hasonlítva kijelenti, hogy a tél, vagyis a halál eljövetelének tudatában csak a hit és az erény nyújt vigaszt.
44
Wolfgang Amadeus MOZART (1756-1791) „Nem tudok költői módon írni, nem vagyok költő. Nem értek a fény és árnyék művészi elosztásához, nem vagyok festő. Még arcjátékkal és mozdulatokkal sem tudom gondolataimat kifejezni, nem vagyok táncos. De mindezt tudom hangok útján: muzsikus vagyok.”(Mozart) A zenetörténet nagy géniuszai közül a legsokoldalúbb zeneszerző volt. Minden vokális és hangszeres műfajban egyformán maradandót alkotott, legyen az színpadi mű, egyházi mű, zenekari, kamarazenei alkotás, dal, vagy akár „szórakoztató” zene. A 18. század második felének zenei köznyelve az ő műveiben kapja meg az igazi értelmét, nála telítődik meg a legmélyebb költői tartalommal. Rövid életútja alatt olyan remekművek hosszú sorát alkotta, amelyek nevét mindmáig egyenlővé teszik a zene fogalmával. Első tanítója az édesapja, Leopold MOZART (1719-1787) a salzburgi hercegérsek udvari zeneszerzője és másodkarmestere. Hegedűiskolája számos kiadást ért meg, egyéb művei mellett ő a Gyermekszimfónia szerzője. Mozart már ötéves korában komponál, első szimfóniáit és operáit tizenkét éves korában írja. Gyermekkori turnéin sokféle zenei stílust ismer meg, három itáliai útja különösen maradandó élményt nyújt számára. 1777-ben a szűk salzburgi környezetből kiszakadni igyekezvén Mannheimbe és Párizsba utazik. Elhelyezkedési tervei kudarcot vallanak, de zenei nyelvének gazdagodása szempontjából nagy jelentőségű a mannheimi és párizsi stílus megismerése. Útja során életreszóló megrázkódtatást jelent számára szerelmi csalódása és édesanyja halála. Hazaérkezve, kénytelen-kelletlen folytatja a salzburgi szolgálatot, de a zenét nem kedvelő hercegérsek megalázóan bánik vele. 1781-ben betelik a pohár: Mozart megválik állásától, véglegesen Bécsben költözik és szabad pályán próbál megélni. Az addig példa nélkül álló életforma sok gonddal, nyomorúsággal jár, de nagy mértékben hozzájárul látókörének tágulásához, egyéni hangja kialakulásához. II. József udvarában eleinte kedvezően fogadják, operabemutatói sikeresek, bérleti zongorakoncertjei látogatottak. Műveinek újszerű vonásai és a nagytekintélyű olasz muzsikusok intrikái azonban mindinkább megnehezítik dolgát. Műveit kortársai „túl nehéznek” tartják. A Don Giovanni nagysikerű prágai bemutatója Bécsben nem talál kellő visszhangra, Bécs mind jobban elfordul tőle. (1791-ben egy korabeli kritika így vélekedik a Don Giovanniról: „ Ennek az énekes játéknak a zenéje szép, de helyenként nagyon mesterkélt, nehézkes és hangszerelésében túlméretezett”. Közismert II. József megjegyzése a Szöktetésről a szerájból című operájáról: „ Szép, szép, kedves Mozart, de egy kissé túl sok a hangjegy benne...”). Életének utolsó éveiben eladósodik, betegség gyötri. Requiemjét már nem tudja befejezni. Temetésén csak néhány barátja van jelen, tömegsírba temetik, sírjának helye ismeretlen.
Mozart egyénisége, zenéjének érzelmi világa bonyolultabb mint társaié. Érzékenyebb, sérülékenyebb, kevésbé kitárulkozó mint Haydn vagy Beethoven. Kifelé jókedélyű, játékos, szereti az alakoskodást. Viselkedése szórakozott, nem mindig „illedelmes”. Írásaiból, szavaiból csak ritkán bukkan elő a felszín alatti mélység, valójában csak zenéje nyújt betekintést mérhetetlenül gazdag belső világába, amely életörömet és mély bánatot, gyermeki kedélyt és emelkedett filozófiát sűrít magába. Zenéjének egyik legvonzóbb tulajdonsága az átszellemült dallamosság, a hajlékony, rendkívül kifejező, mégis zárt, kiegyenlített melodika. Tételeinek minden részlete tökéletesen megformált, nincs bennük „ üresjárat”, a kor
45 zeneszerzői közül az ő művei felelnek meg leginkább a „klasszikus eszménynek”. Mindig „anyagszerűen” komponál, tehát az énekhangot és a hangszereket egyaránt a természetüknek legjobban megfelelő módon használja fel. Minden idők egyik legnagyobb hangszerelője, kamaraegyüttesei és zenekari tételei tömören, mégis differenciáltan, árnyaltan szólnak. Mozart a zenei jellemzés első nagy mestere. Az operaszínpadon nála jelennek meg elsőként olyan figurák, mint pl. a Szöktetés Ozminja, a Figaro Cherubinja, a Varázsfuvola Papagenója, akiknek áriái, zeneszámai összetéveszthetetlenül az ő sajátjuk: határozottan körvonalazott, csak rájuk jellemző „ zenei névjegyük” van. Ha meghallgatjuk pl. Ozmin F-dúr áriáját a Szöktetés 1. felvonásából, feltűnik, hogy a rosszindulatú és buta Ozmin állandóan okosságát hangoztatja („Ich hab auch Verstand” = „ Nekem is van eszem”), de a zene nagyképű ugrásaival, állandó ismétlődő szekvenciáival, a zenekar gúnyolódó kísérő szólamaival éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Lehet, hogy éppen ez a differenciált ábrázolásmód és a jellemzésben aktívan részt vevő zenekar szimfonikus hangzása volt szokatlanul „ sűrű” a korabeli operahallgatók számára. Mozart zenéjének dramatikus vonásai hangszeres műveiben is érvényesülnek. A témák karaktere sokféle, tételeire a témabőség jellemző. Dúr és moll, derű és bánat gyakran váltja egymást rövid szakaszokon belül, mint az élet fény- és árnyoldala. Összefoglaló hajlamát jelzi nemcsak az, hogy korának minden törekvését, idiómáját beolvasztotta stílusába, hanem az is, hogy számos tételében olvaszt egybe különböző formatípusokat, pl. szonátát és rondót, szonátát és fúgát. Kb. húsz színpadi művében elsősorban a vígoperát emeli klasszikus magaslatra, bár itt is teljességre törekszik, hiszen művei között minden korabeli operaműfaj megtalálható, sőt egy-egy dalművén belül is sokszor egyesít komoly és vígoperai elemeket. Öt legnagyobb operája közül a Szöktetés a szerájból (1782) és a Varázsfuvola (1791) német szövegű „Singspiel” (daljáték), itt a zeneszámokat próza köti egymához. A Figaro lakodalma (1786), Don Giovanni (1787), Cosi fan tutte (1790) opera buffa, itt a zárt zeneszerszámok között levő, csembalóval kísért „ recitativo secco” („száraz recitativo”) viszi tovább a cselekményt. Mozart a hangszeres zene minden műfajában remekművek hosszú sorát alkotta. A zongoraszonáta és vonósnégyes szerkesztési technikáját Haydn műveiből vette át, de dúsabb melodikájával és hangzásának tisztaságával sok műve túltesz a példaképen. A hat, Haydnnak ajánlott vonósnégyes (1782-1785 között) különösen kitűnik gondos szerkesztésével és a Haydn mintáját követő tematikus munkával. A legendásan könnyen alkotó Mozart sokat dolgozott ezeken a művein, amint írja:”... hosszú és fáradságos munka gyümölcsei”. Hegedű-zongora szonátáiban - az addigi szokással ellentétben - a hegedű már nem kísérő, hanem a zongorával egyenrangú partnerré válik. Vonós hangszerekre és más hangszerkombinációkra írt kvintettjei életművének kiemelkedő darabjai közé tartoznak. Különösen szép a sötét tónusú gmoll vonósötös és a telt hangzású, derűs hangú Á-dúr klarinétötös. (Mozart aknázta ki elsők között a klarinét hangzási lehetőségeit.) Kb. 40 szimfóniájának nagyobb része gyermekkori alkotás. Már 18 éves korában olyan remekművek kerülnek ki tolla alól, mint a K. 183. számú „kis” gmoll és a K. 201. számú Á-dúr szimfónia.( K.=Ludwig KÖCHEL német zenetudós Mozart műveit felsoroló jegyzékének rövidítése.) Állandó hangversenyszámok napjainkban is a D-dúr Haffner-, a C-dúr Linzi, a D-dúr Prágai szimfónia. 1788ban hat hét alatt írja meg három utolsó és legnagyobb szimfóniáját, az Esz-dúr, gmoll és C-dúr (Jupiter) szimfóniát.
46 Hangszeres zenéjének egyik fontos területe a versenymű. Csaknem minden hangszerre írt versenyművet (kivétel a gordonka és a trombita), ezeket főleg muzsikus barátai számára komponálta. 17 éves korában keletkezett a B-dúr fagottverseny, 1778-ban Párizsban mutatták be a C-dúr fuvola-hárfaversenyt. Kürtversenyei közül leggyakrabban hallható a K.447. számú Esz-dúr verseny. Egyik legszebb alkotása a hegedűre és brácsára írt Esz-dúr simfonia concertante. Öt hegedűversenye még mannheimi útja előtt keletkezett Salzburgban. Késői alkotás az A-dúr klarinétverseny. Mozart a zongoraverseny klasszikus típusának megalkotója. Legtöbb zongoraversenyét maga mutatta be bérleti koncertjei alkalmával. A tételek záró szakaszai előtt levő virtuóz kadenciát a hangversenyen rögtönözte, néhányat a tanítványai számára le is írt. A zongoraversenyek mind három tételesek. Az 1. tételek szonátaformájúak, kettős expozícióval, ami azt jelenti, hogy a témákat először a zenekar mutatja be, utána kezdődik az „igazi” expozíció, immár a szólóhangszer bevonásával. A lassú tételek jelentik az érzelmi súlypontot a művekben, sok köztük a románc jellegű (lírai, érzelmes szélső szakaszok drámai középrésszel). Némelyik lassú tételének érzelmi mélysége egyedülálló a zeneirodalomban. (K. 271. Esz-dúr, K. 467. C-dúr, K. 488. Á-dúr).A finálék élénk tempójú, lendületes tételek, sok esetben szonátarondó szerkezetűek. Mozart „ szórakoztató” zenéje is messze túlmenő a műfaj keretein. A szerenádok, divertimentók legtöbbje épp olyan nemes melodikájú, szimfonikusan formált alkotás, mint a többi műve. Híres közöttük például a D-dúr „ Postakürt” szenerád, a K.334. számú D-dúr divertimento, a vonósegyüttesre írt Kis éji zene és a vonóstrióra komponált késői Esz-dúr divertimento. Az egyházi művek túlnyomó része a salzburgi szolgálat idején keletkezett. Legnagyobb egyházi alkotásai töredékesek. Az 1782-ben elkezdett c-moll misét ismeretlen okból - nem fejezte be, a bemutató alkalmával korábbi misetételekkel egészítette ki. A Requiem befejezésében a halál akadályozta meg. A hiányzó részeket tanítványa, Süssmayr pótolta. A Requiem minden külsőségtől mentes, komoly, megindító hangú tételei helyenként a barokk mesterek, elsősorban Händel stílusát is felelevenítik, és híven tükrözik a mozarti filozófiát, a belülről fakadó, őszinte hitet és a rezignált belenyugvást a változtathatatlanba.
Szabolcsi Bence írja: „ Minden szépség mögött ott lappang a halál, az ő virágszépsége mögött is ott lappangott, de ez a halálíz még inkább hozzájárult, hogy minden más muzsika úgy hasson az övé mellett, mint héj a maghoz képest, hogy a Mozart-zene minden zenék zenéje legyen, égi ajándék, teljes esszencia és halhatatlan ital.”
47
Ludwig van BEETHOVEN (1770-1827) „ Az igazi művészet nem szolgál s nem hízeleg, hanem a maga ura és parancsolója! Birodalma a nemes és tisztult szellemeké, nem a Föld hatalmasaié...S aki egyszer szózatát valóban megértette, az meg szabadult az élet minden nyomorúságától.” (Beethoven). Fellépésével új korszak kezdődik a zene történetében. Az emberiség gondjait magára vállaló, magas erkölcsi normát követő, irányító szellemű alkotó, aki a nagy polgári forradalom humanista, demokratikus jelszavainak és a napóleoni háborúk hőskultuszának szellemében emelt fővel, nagy felelősségtudattal jár a maga útján, már a 19. század embere. Ideálja a jó ügyet szolgáló hős, mint például a Fidelio Leonórája. Napóleont is ilyennek látta, eredetileg ő szerepelt III. szimfóniájának címlapján. (Közismert, hogy amikor megtudta, hogy Napóleon császárrá koronáztatta magát, megváltoztatta a címet, így lett Sinfonia Eroica, azaz Hősi szimfónia). Mindezek mellett Beethoven klasszikus szellem: eszmékben, általánosságokban gondolkodik, nem az egyes ember, hanem az emberiség sorsa érdekli. Ugyanakkor ő az első, aki saját örömét, szeszélyeit, mérgét és fájdalmát sírja el, vagy tombolja ki műveiben. Beethoven azért tekinthető a zene egyik legnagyobb formaművészének, mert a legnagyobb feszítőerejű érzelmeket, zenei gondolatokat is vaslogikával megkomponált, egységes művekké tudja kovácsolni. A zenei fejlesztés utólérhetetlen mestere, bármilyen jelentéktelennek látszó motívumot nagyszabású építménnyé tud növelni. Híres példa erre az V. szimfónia „ sorsmotívuma”, amely a küzdelmes 1. tétel minden részét átszövi, a 2. tételben ünnepélyes indulóvá lesz, a 3. tételben félelmetesen kopog, a 4. tételben pedig vidáman, felszabadultan tör felfelé. A haladó eszmék már Bonnban, szülővárosában megérintik. Tanítómestere, Neefe,bonni barátai, pártfogói (Wegeler, a Breuning család, Waldstein gróf) ilyen szellemben egyengetik útját. A francia felvilágosodás, főleg ROUSSEAU nézeteit hírdető egyetemi előadások egész életére kiható élményt jelentenek számára. Neefe buzdítására 1787-ben Bécsben utazik, hogy Mozarttól tanuljon, de anyja súlyos betegsége miatt vissza kell térnie Bonnba. Amikor 1792-ben véglegesen Bécsbe költözik, két eszményképe, Mozart és II. József már nem él. A Bonnban pártfogóinak ajánlása és virtuóz zongorajátéka megnyitja számára a főúri szalonokat. Hamarosan nagy művészi tekintélyre tesz szert, nála már szó sem lehet „alárendeltségről”, „szolgálatról”. Független, öntudatos művész, arisztokrata barátai évjáradékot biztosítanak neki, kiadók versengenek műveiért. A Brunszvik család révén többször jár Magyarországon, Budán hangversenyez, Martonvásáron vendégeskedik. (Magyaros tematikájú többek között az 1812-ben, a pesti német színház megnyitása alkalmából bemutatott István király nyitány, amellyel Beethoven „szívből szeretett bajuszos magyar barátain” kívánt segíteni...) Egy Bécs környéki sétáján veszi észre először hallásának romlását. Kétségbeesésének és erkölcsi felelősségtudatának a híres „Heiligenstadti végrendelet”-ben ad hangot 1802-ben: „...Kevés híja volt, hogy nem magam vetettem véget életemnek. Csak a művészet tartott vissza egyedül. Úgy éreztem, lehetetlen itt hagynom a világot, mielőtt létrehoztam volna, amire hivatásom képesít...” Betegsége miatt mindinkább visszavonul a nyilvánosságtól, bogaras, magányos különccé válik. Utolsó nyilvános szereplése, a Fidelio 1822-es felújításának főpróbája, szörnyű élményt jelent számára: rá kell döbbennie, hogy már képtelen irányítani a zenekart. Nagyságának fénye még betegen, visszavonultan is kisugárzik, tisztelők látogatják Európa minden részéből, a IX .szimfónia bemutatóján a közönség tombolva ünnepli, temetésén húszezer ember kíséri utolsó útjára. Grillparzer, a
48 híres költő látnoki szavakkal búcsúztatja: „ Aki utána jön, nem folytathat, hanem elölről kell kezdenie mindent.”
Beethoven művészete valóban lezár egy korszakot, a zenetörténet talán legnagyszerűbb korszakát, egyúttal azonban előkészít egy újat, a 19. századi romantikát. Zenéje sok tekintetben már új esztétikai gondolkodást hirdet, az egyéniség erejét, a nagyság dicsőítését. Ő már nem olyan könnyen alkotó, nem olyan termékeny, mint az előző időszakok mesterei. Műveit küzdelmesen, sok változat árán hozza létre. Fennmaradt vázlatfüzetei is tanúskodnak erről. Művészetének első időszakában (kb. 1803-ig) klasszikus elődei útján halad, komponálásmódja, nyelvezete lényegében még a késői 18. század mintáját követi. Már ebben a szakaszban is feltűnő azonban műveinek tömör hangzása, tematikájának leegyszerűsödése, lassú tételeinek mélysége (gyakran a szó akusztikus értelmében is). A következő alkotókorszakban a méretek még jobban megnőnek, pl. a szonátaforma a meghosszabbodott kóda miatt sok esetben négyrészessé bővül. Alapvető élményanyag a hősi küzdelem, de ez nem jelenti, hogy a humorra (VIII. szimfónia), vagy a gyászra (III. szimfónia lassú tétele), vagy a gyengéd lírára (D- dúr hegedűverseny) nincs hangja. A késői művekben (kb. 1816-tól) a klasszikus szerkesztésmódot a fantáziaszerűség váltja fel. Reprezentáció helyett a befelé forduló, de továbbra is az emberiség sorsával törődő lélek magányos küzdelme és áhítata, a még jobban leegyszerűsödő tematika dalolása az utolsó művek fő jellemzője. A zongora Beethoven legfontosabb hangszere, kísérleteinek színtere. Ragyogó rögtönzései gyakran adják meg az első impulzust egy-egy új mű, vagy egyegy új zeneszerzői korszak megszületéséhez. 32 zongoraszonátája, zongorára írt variációi, bagatelljei addig nem ismert módon szólaltatják meg az egyre jobban tökéletesedő hangszert. Faktúrája tömör, gyakran zenekari hatást keltő, a billentyűzet minél nagyobb területét igyekszik használni. A zongoraszonáták közül az 1802. előtt keletkezett művek tételszáma, nehézségi foka különböző, akad közöttük igen nehéz, négytételes hangversenyszonáta és kéttételes, tanulóknak szánt darab. Nevezetes az op. 13. c-moll (Pathetique) és az op. 27. cisz-moll szonáta. ( Ez utóbbi „Holdfény” elnevezése nem a szerzőtől származik.) A középső időszak szonátái túlnyomórészt háromtételes szerkezetek. Leghíresebb a Waldstein grófnak ajánlott C-dúr (op.53.) és a Brunszvik grófnak ajánlott, viharos érzéseket felkavaró f-moll „Appassionata” (op. 57.). A hírhedten nehéz B-dúr szonáta záró tétele óriási méretű fúga, a kéttételes op. 111. c-moll szonáta 2. tétele pedig variáció. Kamarazenéje rendkívül gazdag. A hegedű-zongora szonáták közül leggyakrabban játszott az op. 24. F-dúr „Tavaszi” szonáta és a Rodolphe KREUTZER francia hegedűművésznek ajánlott op. 47. Á-dúr „Kreutzer” szonáta. Az op. 18. Hat vonósnégyes még az első időszak termése. A középső korszak reprezentatív kamaraművei az op. 59. sz. Razumovszkij kvartettek, amelyekben orosz népi tematika is felbukkan. Az utolsó vonósnégyesek már nemcsak a klasszikus kamarazene határain lépnek túl, hanem újszerű tételrendjükkel, elvont, magányos hangjukkal egészen Bartók kamarazenéjéig mutatnak előre. Kilenc szimfóniája a szimfónia-irodalom csúcsát jelenti. Különösen a páratlan sorszámú szimfóniák népszerűek, talán azért, mert azok aktívabbak, „ harcosabbak”. A páros szimfóniák leghíresebbje a VI. „Pastorale”szimfónia, Beethoven természet iránti szeretetének legszebb dokumentuma. Leghatalmasabb
49 alkotása, a IX. szimfónia tulajdonképpen szimfónia és kantáta egyesítése, a 4. tételébe SCHILLER Örömódájának variációs feldolgozását építi.
Egyetlen operáját, a Fideliót többször átdolgozta. A kor divatos „szabadító” operáinak és Mozart Varázsfuvolájának hatása érződik benne. Főhőse, Leonóra a börtönben sínylődő szabadsághős bátor felesége, aki férfiruhában a börtönőr szolgálatába szegődik, hogy férje segítségére lehessen, s ezzel valóban kiérdemli a „Fidelio” = „hűséges” nevet. A különböző átdolgozások miatt mindig újabb nyitány került az opera elé, így keletkezett az 1., 2., 3. Leonóra nyitány és a Fidelio-nyitány. Ez is annak jele, hogy Beethoven inkább szimfonikus alkat, mint drámai, a zenekar nyelvén tudja a legjobban kifejezni magát. Ezt bizonyítják zenekari nyitányai is, pl. GOETHE Egmont című szomorújátékához, a Prometheus teremtményei című baletthez, COLLIN Coriolanus című drámájához, és az egyéb alkalmakra komponált művek. Beethoven zenéje az emberiség szabadság- és békevágyának örök jelképe, olyan muzsika, amely mindenkihez szól, mindenkit magával ragad. Szabolcsi Bence költői megfogalmazásával: „...(Beethoven zenéje) jelenti az emberi sors, a küzdelem, a diadal nagyszerű felmutatását, a jövőben való bizalom, az életerő és a humanitás, az eljövendő szabad emberiség gyönyörű hitvallását.”
50
Magyar zene a XVIII-XIX. század fordulóján A magyar zenei élet - néhány európai színvonalú főúri vagy egyházi együttestől eltekintve - a XVIII. század második felében és a XIX. század kezdetén is megőrizte provinciális jellegét. Önálló, sajátságosan magyar műzene nem is fejlődött ki; a magasabb rendű műzenei kezdeményezések mind idetelepült idegen (német, cseh) muzsikusok nevéhez fűződnek. A jellegzetesen magyar zene csak mint népzene, a parasztság s legfeljebb a köznemesség dalkincse élt tovább. A magyar népi és népies zene az idegenből jött műzenével főként a kollégiumok zenei gyakorlatában találkozott. Az iskoladrámák dalbetétei, a református kollégiumok diákjainak kántusai (énekkarai) mellett a hangszeres zenélés is népszerű volt. Az egyházi és világi dalokat kéziratos gyűjtemények, dallamtárak (melodiáriumok) őrizték meg, sokszor kezdetleges kottaírással. A dallamok megfejtését a máig élő népi változatok segítették. A leghíresebb gyűjtemény a Pálóczi Horváth Ádám féle Ó és Új, mint egy Ötödfélszáz Énekek, ki magam csinálmánya, ki másé című kézirat, mely két változatban készült el az 1810-as években. Máig népszerűek az ebben feljegyzett kuruc dalok és virágénekek. (Haj Rákóczi; Ej, haj, gyöngyvirág). A XVIII. század folyamán sajátos magyar zenei stílus jött létre. A verbunkos (a német „Werbung” szóból) mely eredetileg a katonatoborzások kísérője volt a régi magyar tánczenéből, a kuruckor zenéjéből, a nálunk meghonosodott törökös-keleties elemekből alakult ki a nyugati dúr moll stílus harmónia- és formavilágával ötvöződve. E főként lassú és friss tempójú táncokból álló népszerű muzsika a XIX. században a magyar műzenei törekvésekben is jelentős szerephez jutott. A verbunkos leghíresebb előadói cigány zenészek voltak - mint például Bihari János, Lavotta János és Csermák Antal (lásd később) - de művelői között megtalálhatjuk a külföldről ide települt muzsikusokat is. A verbunkos hazánk határain kívül is ismert volt. Haydn mellett Mozart, Beethoven és Schubert műveiben is találunk magyaros-verbunkos jellegű tételeket, részleteket.
51
6. A 19. század romantikus zenéje „ A művész kinyithat tapogatózva egy titkos ajtót anélkül, hogy sejtené: egész világ rejtőzik mögötte.” (Cocteau) A 19.században a kapitalizmus világrendszerré vált. Közép és Kelet Európa sok nemzetiségű birodalmainak népei a nemzeti ébredés időszakát élik, s nagy erővel hat rájuk a felvilágosodás és a romantika, mely nagy érdeklődéssel fordult a hősi múlt felé. A népek tavasza 1848-ban a szabadságjogok megvalósításának felhőtlen hitét sugározta. A várt nemzeti egység Olaszországban és Németországban - bár nem a várt forradalmi úton -, de megvalósult. A kapitalizmus teljesítmény és sikertisztelete a technika fejlődésére alapozott haladás hite, nemcsak híveket, hanem ellenzőket is teremtett a kor jelentős egyéniségei körében. A romantika szülője nem más, mint a kapitalizmus ösztönös spontán kritikája.
A „ romantika” kifejezés a német-francia Roman = regény szóból származik. Elsőként Friderich SCHLEGEL nevezte így 1798-ban azt az irodalmi irányzatot, melyet belső nyugtalanság, az elveszett harmónia, a régi biztonságos közösségek utáni sóvárgás jellemez. A 18-19. század fordulóján élő esztéták „romantikusnak” tekintették az antik művészet felbomlása utáni egész fejlődést a középkortól a francia forradalom utáni nemzedékig. HEGEL (1770-1831) szerint a „ világszellem” a klasszikus görög művészetben ( főleg a szobrászatban) találta meg igazi kifejezési formáját. E.T.A. HOFFMAN (17761822) úgy véli, hogy a zene valamilyen földöntúli szellemvilág nyelvén szól hozzánk, az emberi lélek sajátos elvágyódását fejezi ki. Szerinte a „legromantikusabb” zeneszerző Beethoven, a „legromantikusabb” opera a Don Giovanni. ( Az Amadeus nevet Mozart iránti rajongása jeléül vette fel.) Fantasztikus novellái különösen Schumannra voltak hatással. Offenbach róla mintázta operáját, a Hoffmann meséit. Hoffman és az ún. „ Jénai csoport” esztétái ( WACKENRODER, TIECK, a SCHLEGEL testvérek) a zene hangulati, szubjektív hatását emelik ki. A század második felében a művészetfelfogás két ellentétes pólussá válik szét. Az egyik az irracionális pesszimizmus, a másik pedig mindenféle belső tartalmat tagadó formalizmus. Az egyik fő képviselője SCHOPENHAUER (1788-1860), a másiké HANSLICK (1825-1904). Schopenhauer főműve, A világ mint akarat és képzet, az 1848-as forradalmak bukása után vált általánosan ismertté. A legfőbb művészetnek a zenét tekinti, amely a világot kormányzó, számunkra kiismerhetetlen vak erő ( az akarat) egyik közvetlen, a létező világtól független megnyilvánulása. Véleménye szerint a komponista „...mint egy alvajáró, felvilágosítást ad olyan dolgokról, amelyekről éber állapotban nincs fogalma”. Hanslick a másik pólust képviseli. A Zenei szépről című tanulmányában kijelenti, hogy a zene csak puszta hangzásélményt nyújt, nem fejez ki érzést, indulatot. Schopenhauer pesszimista filozófiája, amely azonban a „megtestesült művészetfilozófiaként” a romantikus gondolkodás, egyben a ráció uralma alól felszabadult emberi tudatalattinak az első, a pszichológiai irányzatok előtti manifesztációja volt a században, főleg Wagnerre és a századforduló egyes irányzataira hatott, ellenreakciójaként pedig létrejött a formalista nézetek 20. századi „lecsapódása” az 1920-as években a romantika ellensúlyozására létrejövő „objektívista” (tárgyilagos) szemlélet. A 18. századi irodalmi Sturm und Drang és az északnémet korai romantika a 19. század elején új formában éled fel. Az irodalomban és
52 képzőművészetben Franciaországé a vezető szerep ( Viktor HUGO, DELACROIX), a zenei romantika főleg Francia-és Németországban bontakozik ki.
A közvetlen inspirációt a romantikus zene kialakulására Beethoven művészete és a francia „szabadító” opera nyújtja. Beethoven műveiben jelentkezik először a romantikus „elvágyódás” ( A távoli kedveshez című dalciklus), az érzelmi folyamatok zenében öntése (pl. a Lés Adieux zongoraszonátában „ Búcsúvétel Távollét - Viszontlátás” tételcímekkel), az irodalmi élmények hatása (pl. a VII. szimfóniában Homérosz, a IX. szimfóniában Schiller). A szabadító operák forradalmi szelleme tovább él a 19. századi történelmi operákban és olyan hangszeres művekben, amelyek ihletői a század első felének forradalmi mozgalmai, szabadságküzdelmei (Chopin: Forradalmi etüd.) A zenei élet az új társadalmi viszonyoknak megfelelően alakul. Már nem csak a zeneszerzők mutatják be műveiket, hanem hangszerjátékra, énekre, vezénylésre specializált virtuóz előadók, karmesterek rendeznek koncerteket, és műsorukon nem csak a legfrissebb művek szerepelnek, hanem a múlt nagy alkotásai is helyet kapnak. Az első lépést a múlt értékeinek bemutatása irányában Mendelssohn tette meg Bach Máté-passiójának felújításával, 1829-ben. Az alkotóművészeten belül is megfigyelhető a „szakosodás”. Van, aki mindenek előtt operaszerző (Verdi, Wagner), dalszerző (Hugo Wolf), van egy hangszer specialistája (Paganini, Chopin). Jónéhány romantikus zeneszerző egyúttal kiváló író, esztéta, filozófus (Schumann, Liszt, Wagner). A romantikus művészet legfőbb élményanyaga a nyugtalanság, az elvágyódás. Központi helyet kapnak az egyéni érzések, az egyéni élet legfontosabb mozzanatai (szerelem, halál). Az egyéni öntudat megnövekedésével nagyobb súlyt kap a nemzeti öntudat, a hazafias érzés, a nép művészete utáni érdeklődés. A romantikus szerzők kedvelik a bonyolult ritmikát, a” szabályostól” eltérő asszimmetrikus képleteket. Csajkovszkij VI. szimfóniájának 2. tétele 5/4-es valcer, Chopin, Schumann zongoradarabjaiban gyakran előfordul a metrikus egység ötös, hetes (kvintola, szeptola), vagy még sűrűbb aszimmetrikus aprózása. A romantikus zene hangnemi rendje nem olyan szilárd és egyértelmű, mint a klasszikus daraboké. Hosszú kromatikus menetek, sűrű hangnemváltások teszik bizonytalanná, a hangnemet. A romantika késői szakaszában különösen nagyméretű szimfóniák keletkeznek ( Bruckner, Mahler). A virtuóz szólisták a végletekig kiaknázzák hangszereik technikai és hangzási lehetőségeit, (Liszt, Paganini). A másik véglet a miniatűr művészet. Rövid lírai képek, intim jellemdarabok, dalok szólalnak meg önálló műként vagy lazán összefüggő sorozatot alkotva. A hagyományos műfajok (szonáta, szimfónia, stb.) új alakban élnek tovább, mellettük megjelennek a romantikus szemléletet kifejező új műfajok, a romantikus dal, dalciklus, a romantikus opera, a programzene, szimfonikus költemény.
53
Romantikus műfajok A dal a romantika egyik jellemző műfaja. Különösen a német zeneszerzők művelik. A német romantika legnagyobb dalszerzői: Schubert, Schumann, Brahms, Wolf, Mahler. A dal azért is tekinthető ( más korszakokban is) „ romantikus” műfajnak, mert a leghívebben fejezi ki a szerző egyéni, szubjektív érzéseit, és a legközvetlenebbül kapcsolódik a költészethez, az irodalomhoz. A romantikus zongoramuzsika legjelentősebb művelői Schubert, Schumann, Chopin, Liszt. A romantikus versenymű főleg a szólóhangszer megnövekedett, virtuóz szerepével, csillogó kezelésmódjával tér el a klasszikus hagyománytól. Legjobban virágzik a zongora-és hegedűverseny, a fúvós hangszerek szólisztikus szerepe háttérbe szorul. A leghíresebb romantikus zongoraversenyeket Schumann, Chopin, Liszt, Brahms, Grieg, Csajkovszkij írta, a leghíresebb romantikus hegedűversenyek szerzői: Paganini, Mendelssohn, Brahms, Csajkovszkij. Kiemelkedő Schumann, Saint Saëns, Dvoŕák csellóversenye. A szimfonikus programzene és szimfonikus költemény elterjedése szorosan összefügg a romantikus mesterek irodalmi, filozófiai, képzőművészeti, társadalomtudományi érdeklődésével. A szimfonikus programzene romantikus formájának megteremtője Berlioz, a szimfonikus költemény első és legkiválóbb mestere Liszt. A szimfonikus költemény általában egytételes, a tétel felépítése a program menetéhez igazodik. Liszt után különösen Smetana és richard Strauss írt jelentős szimfonikus költeményeket. Az opera a romantikus zeneművészet egyik legjellemzőbb műfaja. A múlt század első felének forradalmi szelleme, a polgári közönség látványosság iránti igénye, mind hozzájárul a színpadi zene nagyarányú fellendüléséhez. Főleg a tragikus tárgyú opera terjed el mindenütt, leginkább ez felel meg a romantikus ízlésnek. A nagy apparátust mozgató, látványos francia nagyopera és az olasz lírai opera mellett azért a vígopera területén is jelentős művek születtek. Németországban a zárt számokból álló operastílus mellett mindinkább előnyben részesítik az átkomponált szerkezetet, Wagner fellépésével pedig új zenedrámai koncepció jön létre.
54
Franz SCHUBERT (1797-1828) A korszak zenéjének első kiemelkedő képviselője. Élete a szabad polgári művészé, s ez egyben tragédiája is. Jellemző, hogy még jelentősebb muzsikusi álláshoz sem tudott jutni. Zenéjének legfőbb forrása az elődök művészete mellett a Bécs környéki osztrák népzene. Életművének legismertebb és legjelentősebb része hatalmas dalköltészete, és hangszeres muzsikája. Több mint 600 dala a romantikus dalköltészet első és legfőbb mintaképe. Stílusának kialakulására Beethoven mellett Zumsteeg és Loewe balladái voltak jelentős hatással. Schubert Bécs egyik külvárosában született. Néhány évi tanítóskodás után egészen a zenének szenteli életét, s vállalja a szabad élet kockázatát. Sokat nyomorog, művészbarátai segítik, zeneestéket, „schubertiádákat” szerveznek, ezeken mutatja be dalait, zongoradarabjait. Michael VOGL, a neves operaénekes hangversenykörútjain népszerűsíti a Schubert-dalokat. Schubert két ízben Magyarországra is eljut: az Eszterházy grófok zselizi kastélyában házitanítóskodik. Verbunkos fordulatok számos darabjában felfedezhetők, így pl. négykezeseiben, az á-moll vonósnégyes és a C-dúr vonósötös fináléjában, a VII. szimfónia lassú tételében. Művészetét kortársai nem méltányolják kellőképpen. Dalait éhbérért veszi meg a kiadó, két utolsó szimfóniáját csak jóval halála után fedezik fel és mutatják be.
Schubert a romantikus német dal, a Lied első nagy mestere. Írt strofikus szerkezetű népies dalokat (Pusztai rózsa), párbeszédes miniatűr drámákat ( A halál és a lányka), nagyobb méretű balladákat (Erlkönig), a muzsikát, a szerelmet dicsőítő lírai dalokat (A muzsikához, Szerenád). A Weihelm MÜLLER szövegére komponált két dalciklus: A szép molnárlány és a Téli utazás különösen személyes hangú. Mindkettő tragikus kicsengésű, de - különösen a szép molnárlány - derűs, szárnyaló dallamú, a népdalhoz közel álló dalokat is tartalmaz. Nagy hatással volt a Schubert-dalok érzelmi világára GOETHE költészete is. Több mint 70 dal keletkezett Goethe-szövegekre, köztük az 1814-ben írt Margit a rokkánál, amely első igazán önálló, kiemelkedő jelentőségű dala. A Goethe-szövegre írt Pusztai rózsa (Heidenröslein) dallama abból a közös népdalkincsből fakad, amelynek változata Mozart Varázsfuvolájában is megtalálható. Az ugyancsak Goethe-szöveget megzenésítő Erlkönig (Erdei tündérkirály) megint más oldalról mutatja be Schubert dalköltészetét. Ez a ballada valójában ének-zongorára írt zenedráma. Az énekes három különböző alakot személyesít meg. Az apa megnyugtató szavai, a gyermek kétségbeesett, rettegő hangja, a Tündérkirály csábító, majd fenyegető éneke mind más színnel és mégis szoros egységbe fogva hangzik az énekszólamban. A zenekari színekben tobzódó zongoraszólam viharos lüktetése a vágtatást és a lélek viharát ecseteli. Schubert hangszeres muzsikája a klasszikus zenei nyelvet folytatja, de sok esetben dalszerű, és a kísérő formulák, harmóniák, valamint az addiginál terjedelmesebb „elkalandozóbb” formálásmód tekintetében is közelebb kerül a romantikus dal szelleméhez.
55
Némelyik dalát hangszerre is feldolgozta. Leghíresebb ezek közül a nagyszabású Wanderer-fantázia, és az Á-dúr Pisztráng-ötös, amelynek 4. tétele a Pisztrángcímű dal témáját variálja. Számos zongoraszonátán, kamaraművön kívül nyolc szimfóniát írt. Ezek közül leghíresebbé vált az 1822-ben írt kéttételes h-moll „Befejezetlen” és az 1828-ban komponált „ nagy” C-dúr szimfónia. ( A C-dúr a VII. és a h-moll a VIII., mert utóbbit később fedezték fel.) A tragikus és népies vonások mellett a biedermeier korízléshez közelálló, idillikus hang is felfedezhető Schubert némelyik dalában, hangszeres tételében. Különösen jellemző ez a gyakran rögtönzött, hamar népszerűvé vált német táncaiban. Felix MENDELSSOHN- BARTHOLDY (1809-1847) A korai romantika „klasszicista” ágazatának legkiválóbb muzsikusa hamburgi születésű. Tevékenységének fő színterét, Lipcsét zenei központtá tette. A híres Gewandhaus-zenekar élén „történelmi koncerteket” vezényelt, ezeken barokk és klasszikus mesterek műveit adták elő. De ő mutatta be például Schubert C-dúr szimfóniáját is. Gazdag bankárcsaládból származott és ez megkönnyítette számára tehetsége kibontakoztatását. A legjobb mestereknél taníttatták, házi zenekart szerveztek számára. Fiatal korában erősen hatott rá Goethe költészete és Shakespeare drámái. Shakespeare színművei közül a Szentivánéji álom ragadta meg legjobban képzeletét. Már 17 éves korában nyitányt komponált hozzá, a kísérőzene többi számai (notturno, scherzo, nászinduló) később keletkeztek. A Szentivánéji álom zenéje magába sűríti a Mendelssohn-zene legfontosabb stílusjegyeit, a romantikus, kissé érzelmes dallamosságot (notturno), és azt az újfajta scherzotípust, amely nem tréfálkozik Haydn, Beethoven módján, hanem az éjszaka sejtelmes, villódzó világát eleveníti meg tovasuhanó tündérekkel, manókkal. E mozgalmas ritmusú darabokban a fafúvók különösen fontos szerepet játszanak. Legjobb példa rájuk éppen a Szentivánéji álom Scherzo-tétele. Szimfóniái közül legismertebb a III. Skót-szimfónia és a IV. Olaszszimfónia. Formálásuk klasszikusan kiegyensúlyozott, de a tájfestés ürügyén sok romantikus színhatás, skót, illetve olasz népies vonás is megfigyelhető bennük. (Pl. az Olaszszimfónia Saltarello-tétele.) A Skót-szimfóniában a tételek megszakítás nélkül követik egymást, példát mutatva a szimfónia-tételek szoros kapcsolatára. Az é-moll hegedűverseny a hangszer irodalmának egyik méltán legnépszerűbb darabja. Azzá teszi a hegedűszólam szépsége és a hangszer technikai lehetőségeinek sokoldalú kihasználása. A klasszikus hagyománnyal ellentétben mindjárt a hegedű ragadja magához a kezdeményezést, és végig előtérben marad. Az 1. tétel virtuóz kadenciájának arpeggio (hárfaszerűen felbontott) akkordjai például tovább folytatódnak akkor is, amikor a zenekar már a visszatérő főtémát játssza. A 2. tétel meleg hangú, lírai dallam C-dúrban, a scherzo jellegű, vidám zárótétel pedig Édúrban szól. Mendelssohn kiválóan értett a miniatűrművészethez is. Ezt tanúsítják dalai, duettjei, és a Lieder ohne Worte (szöveg nélküli dalok)sorozatba foglalt zongoradarabjai.
56
Robert SCHUMANN ( 1810-1856) Zongoraművésznek készül, de kezét túlerőlteti, egyik ujja megbénul, így a virtuóz pályáról le kell mondania. Nagyműveltségű muzsikus, irodalmár, dalszövegeinek megválasztásában is igényes. Hangszeres darabjaiban szereti a betűjátékot, így pl. a Carnaval című zongoradarab - sorozat alapmotívuma az AszC-H hangokból áll, amely egyrészt akkori ideáljának, Ernestine von Frickennek születési helye, másrészt a saját nevének betűi is benne vannak. Nagy hatással van rá Jean PAUL (Zsan Pól) és E.T.A. HOFFMANN fantasztikusan csapongó novellaköltészete. Schumann Zwickauban született, apja könyvkereskedésében ismerkedett meg behatóan kora irodalmával. Tevékenységének fő színtere Lipcse és Drezda. Lipcsében megalapítja az Új zenei újság című folyóiratot. Egy képzeletbeli társaság, a Dávidszövetség nevében szellemes, a maradiságot és képmutatást ostorozó kritikákat ír. Ő fedezi fel Chopin és Brahms zenéjének értékeit, felkutatja Schubert C-dúr szimfóniáját. Az ötvenes évek táján mind sűrűbben jelentkező depressziós tünetek öngyilkossági kísérlethez, őrülethez vezetnek. Idegszanatóriumban hall meg Endeninchben.
Alkotómunkásságát az 1830-as évek elején kezdi zongoradarabokkal, ezekben a kis formák nagy mesterének bizonyul. A Pillangók (Papillons) Jean Paul költői szimbólumát, a Kreisleriana Hoffmann novelláinak világát önti zenébe, a Carnavalban jelképes és élő alakok (köztük Chopin, Paganini) sorakoznak fel egyegy tételben és alkotnak „szövetségét”. A mű utolsó tételében a Dávid-szövetség tagjai nagyszabású felvonulást rendeznek a filiszterek ellen. 1838-ban írja 13 kis tételből álló sorozatát Kinderszenen (Gyermekjelenetek) címen. Ennek tételei nem gyermekek tanulására szánt darabok, hanem a gyermekek világát felnőtt szemmel bemutató lírai képek, költői és humoros eszközökkel ábrázolják e kis világ „történéseit”, „eseményei”. Schuman korának egyik legjelentősebb zenei írója, a lipcsei Új zenei újség, a ma is megjelenő Neue Zeitschrift für Music alapítója volt. E lapban jelentek meg zenei elődeiről és kortársairól írott értekezései, korszakos jelentőségű kritikái (ő „fedezte fel” Chopin, Brahms és mások tehetségét). Irodalmi tevékenységében az ifjúság zenei nevelésével is foglalkozott. Máig érvényes tanácsait a „Zenei házi és életszabályok fiatal muzsikusok számára” címen gyűjtötte egybe: „Legfontosabb a hallás művelése...”, „Ha kevés hangod van is, törekednek kell arra, hogy minden hangszeres segítség nélkül, lapról tudj énekelni...”, „Énekelj s szorgalmasan kórusban, és pedig a középszólamokban. Ez tesz jó zenésszé.” „, Nagy figyelemmel légy minden népdalra...”, „Szerezz alapos körültekintést... más művészetekben és tudományokban is.”, „A tanulásnak soha nincs vége.” Gyermekek részére komponált könnyű jellemdarabok sorozata a Jugendalbum (Ifjúsági album). Néhány közismert darabja: Vadászdal, Tüzes lovas, Vidám földműves. A zongoradarabok zöme egyébként 1830-40 között keletkezett, a további években érdeklődése más műfajokra is kiterjedt. Jellemző alkotásmódjának műfaji szakaszossága. 1840 például a „dalok éve”. Ekkor veszi feleségül a leendő apósa ellenállása miatti huzavona után Clara Eieck zongoraművésznőt. A nehezen kivívott boldogság páratlan méretű daltermésre ihleti: egy év alatt 138 dalt ír. Dallamai más természetűek, mint a Schubertdaloké, némelyikük szinte szónokias. A zongoraszólam sokszor egyenrangú társa az éneknek, nem egy dalában hosszú előés utójáték mélyíti el a mondanivalót.
57 Ciklusai közül jelentős a HEINE, illetve EICHENDORFF verseire komponált Liederkreis (Dalcsokor), a Heine versekre írt Dichterliebe (Költőszerelem) és a CHAMISSO költeményeire készült dalnovella, a Frauenliebe und Leben (Asszonyszerelem, asszonysors). Az eddig nem említett műfajok közül jelentősek az énekkari kompozíciók (1848-ban Drezdában kórusegyesületet alapított) a szimfóniák, szonáták, és különösen a zongoraverseny-irodalom máig egyik leggyakrabban játszott műve, az á-moll zongoraverseny.
58 Fryderyk CHOPIN (1810-1849) A zenei nyelvet megújító muzsikájának fő forrása a fiatal korában megismert, magába szívott lengyel népzene volt. Egyike volt az elsőknek, akik Kelet-Európa zenéjét ötvözték a nagy nyugati hagyománnyal. Művészi indulása a cárizmus által levert lengyel szabadságmozgalom és az 1830-as párizsi forradalom idejére esett. Annak ellenére, hogy Chopin alapvetően lírai alkat, művészetén nyomot hagytak korának nagy eseményei. A Varsó melletti Zelazowa Wolában született, apja francia, anyja lengyel származású. Ez a kettőség határozza meg művészetét is. A varsói konzervatóriumban tanul zenét, húsz éves korában Bécsen keresztül Párizsba utazik. Útközben értesül Varsó orosz megszállásáról, ekkor írja a Forradalmi etűdöt. Párizsban hamarosan bejáratos lesz a szalonokba, sok művészbarátra tesz szert. Muzsikáját az álmodozó romantika, szerelmi líra, „szláv” melankólia” jellemzi. George SAND írónő iránti tragikus szerelme, hazája, otthoni környezete utáni állandó sóvárgás és tüdőbaja is hozzájárul műveinek melankolikus alaphangjához.
Chopin zenéjében a párizsi szalonok eleganciája, franciás könnyedsége találkozik a lengyel népzene addig ismeretlen dallamaival, ritmusaival, ez teszi zenéjét rendkívül eredetivé. Költészetében sajátos kettőség érvényesül. Két fő intonációs köre az ábrándos líra ( a noktürnök hangja) és a forradalmi hév (a polonézek hangja). Ez a kettőség igen sok művében fellelhető. Schumann találó megjegyzése szerint Chopin művei „ virágok alá rejtett ágyúk.” Chopin a romantikus zongorahangzás újszerű eszközeit teremti meg, ugyanakkor feltűnő, hogy műveiben a romantikus szenvedély mindig logikus, kiegyensúlyozott formálással, merész, de tisztán szerkesztett harmóniákkal, dallamokkal jut kifejezésre. Ez bizonyára Bach és Mozart zenéje iránti különös vonzódásának is köszönhető. Mint zongoraművész, különösen a pedál kezelésével keltett feltűntetést. Műveinek különleges színei valóban csak megfelelő pedálhasználattal érvényesülnek teljes szépségükben. Keringői, mazurkái, polonézei nem csupán a kor divatos táncdarabjai, hanem egyúttal gazdag érzésvilágú előadási művek. Etűdjei szintén túlnőnek a technikai gyakorlat keretein, költői darabok ezek is, némelyikük „címet” is kapott (Forradalmi-, Hárfa-, Vihar-etűd). Jellemző Chopin darabjainak lassú szakaszaira a gazdag ornamentika és a rubato előadásmód. Schumannhoz hasonlóan a kis formák világában mozog a legotthonosabban, de vele ellentétben, mindenféle irodalmi vagy képzőművészeti asszociációtól távol tartja magát. A Mallorca szigetén 1839-ben írt 24 prelűd Bach mintáját követi abban, hogy a darabok más-más hangnemben bontanak ki egy-egy mozgásformát, de itt is fő jellemző valamilyen költői tartalom tömör, intenzív kifejezése. Leghíresebb közülük az „esőcsepp” ragadványnévvel elterjedt Desz-dúr prelűd. Itt is megfigyelhető az álmodozó líra és a drámaiság kettősége. Nagyobb lélegzetű zongoraművei közül kiemelkedő három szonátája (cmoll, b-moll, h-moll), a b-moll szonáta 3. tétele a híres gyászinduló, azután négy balladája (g-moll, F-dúr, Asz-dúr, f-moll). Démonikus scherzói, virtuóz impromptui, a lágyan ringatózó, gazdagon díszített Berceuse (bölcsődal), a szenvedélyes Fisz-dúr Barcarola, az f-moll fantázia költői világának legszebb példái közé tartoznak. A cisz-moll Fantaisie impromptu, az egyik méltán legnépszerűbb Chopin-mű éppen az „Esőcsepp-prelűddel” ellentétes kettőséget mutat fel.
59
Johannes BRAHMS (1833-1897) Észak-német származása ellenére a bécsi zenei hagyományok folytatója. Élete legnagyobb részét e városban töltötte, itt bontakozott ki előadóművészi és zeneszerzői munkássága. A klasszikusok mellett régebbi korok művészetéből és a népzenéből is merített az operát kivéve mindenféle műfajt felölelő művészetéhez. A szimfónia a romantika középső időszakában háttérbe szorul, a század második felében azonban megint divatossá válik. Néhány zeneszerző távol tartja magát a „jövő zenészeinek” (Berlioz, Liszt, Wagner) reformtörekvéseitől, és inkább a klasszikus műfajok továbbvitelét és új formában történő megőrzését tűzi ki célul. Ennek a konzervatív „akadémikusnak” nevezett irányzatnak az élén áll a német romantika egyik legnagyobb zeneszerzője, Brahms. Zenekari és kamaraműveivel sok tekintetben visszatér a beethoveni hagyományhoz. Szimfóniáinak tartalma újból az ember küzdelmeinek, sorsának zenébe öntése a szonátaforma kitágult keretei között, nagyszabású bevezetésekkel, vagy széles ívű, többrétű kezdő témákkal, sokfelé ágazó kidolgozási szakaszokkal. Hangszerelése a szimfóniák esetében konzervatív , nem lépi túl Beethoven zenekarának határait. Ezt a hagyományos keretet azonban teljesen egyéni hanggal tölti ki. Műveinek fő jellemvonása a heroikus, férfias, legtöbbször borongós hang. Sok motívumból összeálló melodika, bonyolult ritmika, tömör akkordika és kissé elmosódottan ható hangszerelés jellemzi zenéjét. Érzelmi világa komoly, magatartása mélyen etikus, de azért a humorérzéke is fejlett. Külön említést érdemelnek Brahms zenéjének magyar vonatkozásai. Nemcsak a közismert (eredetileg zongora-négykezesre írt) magyar táncaiban, hanem más műveiben is felfedezhetők magyar ritmusok, pl. a zongorára írt Händelvariációk egyike verbunkos. Brahms a szabadságharc magyar emigránsaival már szülővárosában, Hamburgban találkozott, fiatal korában Reményi Ede zongorakísérője volt. A másik világhírű magyar hegedűművész, Joachim József is felkarolta, ő mutatta be Brahms hegedűversenyét. Brahms többször hangversenyezett Pesten, itt volt B-dúr zongoraversenyének ősbemutatója. Négy szimfóniát írt (c-moll, D-dúr, F-dúr, é-moll). Első szimfóniáját 43 éves korában fejezte be, ezt is tanúsítja, milyen nagy felelősségérzettel nyúlt hozzá a klasszikusok reprezentatív műfajához. Méltán nevezték a kortársak ezt a szimfóniát a „tizediknek”. Valóban Beethoven szellemét idézi a küzdelmes 1. tétel, a nemes lírájú lassú tétel és a finálé, amely disszonáns, félelmetes bevezető és a természet vigaszát nyújtó kürtszóló után jut el a kibontakozást jelentő főtémához. Ez a téma valóban erősen emlékezet Beethoven híres Örömóda-témájára:
60
Négy szimfóniája mellett versenyművei, zongora-és kamaramuzsikája, valamint a Német Requiem a kései romantika jelentős mesterévé teszik. Életművében igen fontos helyett foglal el a Schubert és Schumann örökségét egyéni módon folytató dalköltészete. (pl. Csendes álmot, jó éjt...) Versenyművei, igen dallamosak, bensőségesek, és - puritánságuk ellenére - nehéz feladatot jelentenek a szólisták számára. Szerenádjai (D-dúr, Á-dúr) közül az utóbbi érdekessége, hogy zenekarában nincs hegedű, a legmagasabb vonós szólam a brácsáé. Jelentős kamarazenei alkotásai közül elsősorban a hegedű-zongora, csellózongora szonátákat, a zongorakvartetteket, vonósötösöket és vonóshatosokat kell kiemelnünk. A mai koncerteken is gyakran felhangzó Haydn-variációk témája egy eredetileg fúvósokra írt Szent János korál.
61 A romantikus olasz opera A 17-18. század fejlett operakultúrája megteremti az alapot az olasz opera továbbfejlődéséhez.E területen számos remekmű születik. Rossini, Bellini, Donizetti a század első felének kiemelkedő mesterei, Verdi a legnagyobb és leguniverzálisabb: művészete az egész 19. századot összefoglalja. Gioacchino ROSSINI (1792-1868) az olasz vígopera legnagyobb mesterei közé tartozik. Zenéje pezsgő, vidám, dallamos, tele népies ritmusokkal, szabadon szárnyaló, változatos ornamentikájú áriákkal, szólóegyüttesekkel. Gazdag életművéből - a rossz librettók miatt - viszonylag kevés szerepel az operaházak műsorán. Kitűnően felépített, fergeteges zárószakasszal (strettával) végződő nyitányai ma is rendkívül népszerűek (A tolvaj szarka, Semiramis, Selyemlétra). Leghíresebb vígoperái: A sevillai borbély (amelynek megérdemelt rendkívüli sikere egy csapásra elhomályosította 18. századi elődjét, Paisiello azonos című vígoperáját), A Hamupipőke, A tolvaj szarka. Francia stílusú nagyoperái közül legkiválóbbak: Mózes (egyik legszebb áriáját Paganini fantázia formájában írta át hegedűre), Ory grófja, Tell Vilmos. Ezek a nagyoperák és egyéb alkotásai közül pl. a Stabat Mater bizonyítják a legjobban, hogy Rossini nemcsak a humor nagymestere, hanem komoly és elmélyült is tudott lenni. Guiseppe VERDI (1813-1901). Művészete szorosan egybefonódik hazája szabadságküzdelmeivel, a „risorgimento”-nak nevezett egységmozgalommal. A negyvenes években írt történelmi tárgyú operái köztük a Nabucco, kissé nyers, de meggyőző, magávalragadó hangon énekelnek a kor legaktuálisabb kérdéseiről. A Nabucco híres kórusának („Mint a fecske, repülj messze földre színarany szárnyú gondolat”) gyönyörű dallamát a közönség is énekelte, mert az elnyomott zsidó nép énekében önmaga sorsára ismert. Nem véletlen, hogy Verdi nevét az egységes Olaszországért küzdők jelszóként tűzték zászlójukra (V.E.R.D.I. = Vittorio Emmanuele Re D’Italia, azaz Victor Emmanuel Olaszország királya). Az ötvenes években írt romantikus operái: Rigoletto, Trubadur, Traviata, már maradandó értékű, ma is rendkívül népszerű alkotások. Különösen a Victor Hugo drámája nyomán írt Rigoletto jelent ugrásszerű fejlődést az előző korszak operáihoz képest: igaz emberi tragédiát fejez ki a művészien megkomponált muzsika, alakjainak lélektani jellemzése már a későbbi nagy remekművekhez méltó. A mű zenei alapgondolata, a félelmetes „átok-motívum” - mint a lelkiismeret szava a zenekarban többször felbukkan. Ez az opera is tele van fülbemászó dallamokkal „operaslágerekkel” (Az asszony ingatag, vagy Gilda É-dúr áriája), de a drámai jellemzés olyan remekei is megtalálhatók benne, mint Rigoletto híres „Cortigiani” („Szolgalelkek”) áriája, vagy a 4. felvonás elején felhangzó kvartett, amelyben a nagy Mozart-együttesek példáját követve négyféle jellem, négyféle érzelem hangja olvad egybe. A következő időszak változó értékű operáiban erősen érvényesül a francia nagyopera hatása. Legkiválóbb közöttük Az álarcosbál és a Schiller drámája nyomán írt Don Carlos. A hetvenes évek elején operaművészete újabb, az addigiaknál még magasabb csúcsra érkezik. 1871-ben Kairóban, fényes külsőségek közepette zajlik le az Aida bemutatója. Az Aida négyfelvonásos dalmű, az operairodalom egyik legszínesebb, legdallamosabb és méltán legnépszerűbb alkotása. Verdi nagy zeneszerzői tudással
62 egyesít benne egzotikus és olaszos motívumokat, nagyhatású áriákat, jeleneteket, felvonulásokat, balettet, misztikus szertartást. Aida, az etióp rabszolgalány motívumával indul az előjáték, az egyiptomi papok lefelé lépegető dallamával folytatódik, azután mesteri ellenpontozó technikával szövődik tovább a kétféle motívum. Az opera számos híres részlete közül külön megemlíthető Radames egyiptomi hadvezér románca, amelyben elhivatottságáról és Aida iránti szerelméről énekel. A 2. felvonás, hatalmas zárójelenete a győztes sereget várók kórusával kezdődik, ez folytatódik a bevonuló katonák és hadvezérük indulójával, Aida kétségbeesetten vívódó áriájával és az etióp rabok „könyörgő-kórusával”. Költői hangú a 3. felvonás Nílus-parti jelenete, és talán mind közül legszebb a befalazott szerelmespár záró duettje, az énekük felett elhangzó misztikus kórussal és Amneris, egyiptomi királylány elhaló „pace, pace” („béke, béke”) sóhajtásával. Körülbelül az Aidával egyidőben keletkezett a Requiem MANZONI, az olasz felszabadító mozgalom egyik vezéralakja emlékére. Drámai hatású, meghatóan szép dallamokban bővelkedő zenéje nem annyira templomba, mint inkább hangversenyterembe illik. Tizenhárom évi szünet után írta Verdi két öregkori remekművét, az Otellót és a Falstaffot. Kitűnően sikerült librettójukat Arrigo BOITO, a Mefistofele című opera komponistája írta. (Verdi művészetére nagy hatással voltak Shakespeare drámái, a fiatalkori Machbethet vagy húsz évvel első megfogalmazása után újra átdolgozta). Az Otello a Shakespeare-színművel egyenrangú lélektani dráma, a Wagner-operák tanulmányozását jelző nagyjelenetekkel, a jellemzésben igen aktívan résztvevő zenekarral. (Híres például a féltékenységet érzékeltető nagybőgő-szóló.) A Falstaff ugyancsak mély lélektani megfigyelésekkel ábrázolt „lírai komédia”. Záró fúgája Verdi ellenpontozó művészetének nagyszerű példája.
63 A romantikus német opera Richard WAGNER (1813-1883) A 19. század legnagyobb német operaszerzője. Életvitele, művészete , filozófiája a „germán szellemiség” megtestesítője. Operái cselekményét is a germán mondavilágból, illetve a német történelmi múltból merítette, ugyanakkor szorosan kapcsolódnak művei életének mindenkori eseményeihez, az életét körülvevő társadalmi viszonyokhoz, az olvasmányai és sorsa szerint változó filozófiai nézetekhez. Maga írja operái szövegkönyvét, csak így tudja elképzelni zenedrámai törekvéseinek megvalósítását, azt, hogy költészet és zene egyenrangúan, egymást támogatva fejezze ki a drámai mondanivalót. Kerüli a cselekmény fonalát megszakító öncélúnak vélt, zárt énekszólamokat, együtteseket, bár - különösen korai operáiban - nagyon szép áriák is találhatók. Általában azonban áriának ritkán minősíthetők az énekszámai a szó hagyományos értelmében. Inkább szabadabb formájú, szenvedélyes hangú, patetikus énekbeszédek, hosszan hömpölygő „végtelen dallamok”, recitativo és arioso határán. Az érzelmek, drámai fordulatok legfőbb hordozója a zseniálisan hangszerelt, sokszínűzenekar, amelynek hangzását saját találmányokkal, így pl. l az ún. „Wagner-tubákkal” is gazdagította. Partitúráinak legnagyszerűbb lapjai közé tartoznak a természetet, a tájat, azután misztikus, mondabeli eseményeket festő zenekari tablók, mint pl. Bacchanália a Tannhäuserből, Tűzvarázs és Walkürök lovaglása a Walkürből, Erdőzsongás a Siegfriedből, Nagypénteki varázs a Parsifalból. A nagyszabású építmények egységét sajátos szerkesztő-technika, a vezérmotívumok alkalmazása biztosítja. Ennek lényege, hogy egy-egy jellemző motívum kapcsolódik a zenedrámában szereplő személyekhez, tárgyakhoz, érzelmekhez, rejtett gondolatokhoz, és ezek mindig felbukkannak, valahányszor a színpadon az említett dolgok megjelennek, vagy utalás történik rájuk. (A sok közül néhány a Niebelung gyűrűjéből: kard-motívum, Álom-motívum, Dárda-motívum, Szerelmi-motívum, Siegfried-motívum, stb.) A motívumok természetesen nem egyformán szólalnak meg, hanem sokféleképpen variálva, különböző magasságokban, hangszínekkel, egymáshoz kapcsolódva, egymással váltakozva. Wagner sokat foglalkozott politikával, filozófiával, esztétikával. Számos cikket, tanulmányt írt művészi nézeteiről, mint pl: Művészet és forradalom, A jövő művészete, Opera és dráma. A kor filozófiai nézetei közül eleinte Feuerbach „szereteteszménye”, az önzetlen szerelem által történő „megváltás” gondolata vezette (Bolygó hollandi, Tannhäuser), ekkor még forradalmi, szociális nézeteket vallott. Így pl. a Nibelung gyűrűje eredeti alapeszméje a pénz hatalmától való megszabadulás egy önzetlen hős segítségével. Később Schopenhauer pesszimista filozófiájának hatása alá került (Tristan és Isolda, a Nibelung gyűrűjének végleges formája a hős, az istenek, a világ pusztulásával). Kedves hőse, Siegfried (fiának is ezt a nevet adta) a „felsőbbrendű embert” személyesíti meg (Nietzsche). Késői műveit a lemondás gondolata tölti be (Nürnbergi mesterdalnokok, Parsifal).
64 Wagner színházi környezetben nő fel, nevelőapja színész. Az 1849-es drezdai felkelésben való részvétele miatt száműzik Németországból. Liszt támogatásával Svájcba jut, itt egy vagyonos kereskedő feleségéhez, Wesendonck Matildhoz fűződő szerelme ösztönzi a Trisztán (és ennek előtanulmányaként a Wesendonckdalok) megírására. 1861-ben amnesztiát kap. II. Lajos bajor király műveinek bemutatását és gondtalan megélhetést biztosít számára. 1876-ban tervei szerint Bayreuthban felépül a Festspielhaus (Ünnepi játékok háza). Velencében hal meg 1883-ban. Művészi elveinek, alkotásainak hatása már életében, és halála után is rendkívüli, a „wagnerianusok” nemcsak Németországban, hanem másutt is, így Franciaországban és Magyarországon is szenvedélyesen terjesztették eszméit, műveit. Bayreuth szellemét második felesége, Liszt Cosima, valamint gyermekei, unokái és késői leszármazottai mindmáig ápolják. Bayreuth ma is az operakedvelők egyik fő zarándokhelye. Legfontosabb művei: Bolygó hollandi (1841), Tannhäuser (1844), Lohengrin (1848), A nibelung gyűrűje (trilógia előjátékkal: A Rajna kincse, A walkűr, Siegfried, Istenek alkonya (1853-74), Tristan és Isolda (1859), A nürnbergi mesterdalnokok (1867), Parsifal (1882).
A francia opera a 19. században A nagy polgári forradalom idején elterjedt szabadító operák (többek között Cherubini, Gossec, Méhul művei, Beethoven Fideliója) 19. századi folytatása a látványos, történelmi tárgyú nagyopera. A francián kívül ebbe a kategóriába tartozik számos olasz, illetve kelet-európai történelmi opera is (Tell Vilmos, Ivan Szuszanyin, Hunyadi László). Legnagyobb hatású franciaországi művelője Giacomo MEYERBEER (1791-1864). Pompás felvonulásokkal, tömegjelentekkel tarkított, hatásosan hangszerelt operái (A hugenották, Ördög Róbert, A próféta, Az afrikai nő) közül ma már inkább csak egyes részletek, áriák élnek tovább. Sikeresebb, és a francia vérmérséklethez közelebb álló műfaj a lírikus nagyopera. A lírikus nagyopera legkiválóbb francia művelője Charles GOUNOD (1813-1893). Operái közül a Faust mindmáig az operaszínpadok egyik igen népszerű darabja. Sok szép áriát, együttest, híres katonaindulót, ragyogó baletteket tartalmaz. A franciákra jellemző módon nem annyira a Goethe-mű filozófiai mélysége, mint inkább Margit sorsa érdekli. (Németországban az opera címe nem is Faust, hanem Margarete.) Egészen más stílust képvisel a francia opera történetében Georges BIZET (1838-1875). Leghíresebb operája, a Carmen katonákról, cigánylányról, munkásokról, csempészekről szól, ezek érzéseit, tragédiáját állítja színpadra realisztikus eszközökkel. A Carmen a valóságot kendőzetlenül megjelenítő ún. verista operastílus egyik első megjelenése. A bemutató közönsége a szöveget közönségesnek, durvának találta, ezért a mű a bemutatón megbukott, ma viszont az operairodalom egyik legnépszerűbb alkotása. Az opera nevezetes részei a dallamos,
65 lírai, illetve spanyol ritmusú, temperamentumos áriák (Virágária, Habanera, Torreádor-dal). Színesen hangzó kórusrészletek, pl. a dohánygyári munkásnők kórusa, emelik a hatást. Bizet nevezetes művei még: A gyöngyhalászok című opera, a Daudet L’arlesienne (Az arlesi lány) című drámájához írt kísérőzene, amelyet leginkább szvit formájában adnak elő, valamint hangszeres művei közül a C-dúr szimfónia.
66 Orosz zeneszerzők Pjotr Iljics CSAJKOVSZKIJ (1840-1893) A 19. századi orosz zeneszerzők egy része a klasszikus és romantikus német zenekultúra eredményeit igyekszik egybeolvasztani az orosz hagyománnyal. Többségük képzett muzsikus és sokat tesz az orosz zeneélet fellendítéséért. E kör legnagyobb alakja Csajkovszkij. Zenei tanulmányait a pétervári kollégiumban végzi, egy ideig a moszkvai konzervatórium tanára, zenekritikát ír, majd állását feladva zeneszerzésből, művei bemutatásából él. Európa különböző országaiban és Amerikában is nagy sikert arat műveivel. VI. szimfóniájának pétervári bemutatója után néhány nappal kolerában meghal. Csajkovszkij zenéjét leginkább a lírikus, melankolikus dallamosság, a romantikus szenvedély karaktere miatt. Operáiban (Anyegin, pikk dáma) leginkább a lírai áriák, jelenetek dominálnak. Balettjei (Diótörő, Hattyúk tava, Csipkerózsika) éppoly népszerűek, mint versenyművei (D-dúr hegedűverseny, b-moll zongoraverseny). Legnépszerűbb művei közé tartozik a szellemes, ragyogóan hangszerelt Diótörő-szvit. Zárótétele, a híres Virágkeringő többek között figyelemreméltó a hárfa, a kürt, a klarinét kezelésmódja tekintetében is. Másik kiváló alkotása az 1882-ben bemutatott négytételes Vonósszerenád. Széles ívelésű kezdő dallama adja meg a mű karakterét, temperamentumos zárótétele és az egész mű finom, kiegyenlített vonóshangzása méltán tette ezt a művet is a koncertek egyik kedvelt műsorszámává. A múlt századi orosz mesterek másik csoportja Mihail GLINKA (18041857) és Alexandr DARGOMIZSSZKIJ (1813-1869) kezdeményezését folytatva, a népi hagyomány ápolását tartja a legfontosabbnak. GLINKA Ivan Szuszanyin című operájával megteremti az orosz népi operahőst. Másik operája, a Ruszlán és Ludmilla, valamint számos dala az orosz zene jelentős alkotásai közé tartozik. DARGOMIZSSZKIJ a PUSKIN szövegére írt Kővendég című operával példát mutat a szöveg realista zenei követésére. Az orosz Ötök A század második felében megalakuló zeneszerzői csoport tagjai, az orosz Ötök (BALAKIREV, KJUI, BOROGYIN, MUSZORGSZKIJ, RRIMSZKIJKORSZAKOV) ezeket a törekvéseket veszik alapul. Az orosz népzene talaján sok közös vonással rendelkező, mégis egyéni hangvételű muzsikát írtak. Eredetileg mindegyikük más foglalkozást űzött. Borogyin kémiatanár, Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov katonatiszt volt. Közülük csak RimszkijKorszakov vált igazán képzett muzsikussá. (Muszorgszkij kitűnően zongorázott, de nem tudott jól hangszerelni). Borogyin, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov így is maradandó műveket alkotott, sőt Muszorgszkijt az orosz zene egyik legnagyobb alakjaként tisztelhetjük.
67 Alexandr BOROGYIN (1833-1887) közel két évtizedig dolgozott főművén, az Igor hercegen, végül Rimszkij-Korszakov és Glazunov fejezete be az operát. A témát az orosz történelemből merítette, zenéjének fő jellemzője a népi hangvétel és a keleties kolorit. Az opera leghíresebb része a Polovec táncok. Egyéb művei közül a Középázsia pusztáin című szimfonikus költemény említhető meg. Nyikoláj RIMSZKIJ-KORSZAKOV (1844-1908) művészetére a keleti mesevilág hatott a legerősebben. Népi fogantatású, színesen hangszerelt színpadi és szimfonikus művei közül legismertebb a Szadko, Sazltán cár, Aranykakas című opera, a Seherezádé című zenekari szvit és a Spanyol capriccio. Sok kortársának művét egészítette ki, hangszerelte meg, hozzásegítvén a színpadi előadáshoz. Muszorgszkij is neki köszönheti operái végleges alakját. A pétervári konzervatórium tanáraként jelentős pedagógiai tevékenységet folytatott, hangszereléstanát forrásműként használták. Tanítványául fogadta Sztravinszkijt is, akinek első művein erősen érezhető mesterének hatása. Mogyeszt MUSZORGSZKIJ (1839-1881). A legeredetibb hangú orosz komponista. Művei hatással voltak a századforduló francia zenéjére, a 20. századi folklorista szerzőkre, lélektani ábrázolásainak mélysége példát mutatott az expresszionista irányzat követőinek. Muszorgszkij a zenei népi realizmus legnagyobb mestere. Művészi elveit írásban is rögzítette. Híres kijelentése: „... Élet, bárhol is bontakozzék; igazság, bárhol is jelentkezzék; bátorság, nyílt beszéd: ez az én tehetségem, ez az, amit akarok, ez az, amit nem szeretnék elhibázni.” Az orosz népzenéből vett dallami, ritmikai fordulatok nála már nem „egzotikus színek”, hanem a nép életének, érzésvilágának igaz kifejezői. Történelmi tárgyú operáiban is leginkább a nép sorsa érdekli. Így főművében, a háromfelvonásos Borisz Godunov című operában (amelynek librettóját Puskin nyomán maga írta), két főszereplő van: a lelkiismeretével, vízióival küzdő Borosz cár és az elnyomás alatt sínylődő orosz nép. Lenyűgözők az opera hatalmas tablói (Koronázási jelenet, Borosz ürülési jelenete, Forradalmi jelenet, Borisz halála). Régi hangsorok, modális harmóniák szólalnak meg az ódon levegőt árasztó kórusokban, vagy pl. Varlaam bodalában. Hasonló hangvételű másik népdrámája, a Hovanscsina, amely a Nagy Péter felvilágosult uralkodásával szembeszegülni akaró, maradi bojárok hatalmának összeomlását mutatja be. Rövid előjátéka lírikus természeti kép: „Hajnal a Moszkva folyó felett”. Muszorgszkij színes fantáziájának, képzőművészeti érdeklődésének maradandó példája a festő barátja, Hartman emlékét megörökítő zongoraszvit: Egy kiállítás képei. A változatos életképeket promenade (séta) köti egymáshoz, az utolsó kép, A kievi nagykapu nagyszabású, színes tabló. (A művet később Ravel, francia zeneszerző nagyzenekarra hangszerelte meg.) Egyéniségének egyik vonzó tulajdonsága, hogy felnőttként is közel tudott maradni a gyermekek képzeletvilágához. Híres dalciklusa, a Gyermekszoba- dalok, nem felnőtt szemmel néz le a gyermekre, hanem gyermeki szemmel nézi a világot. Hét darabja a gyermek élményeit, epizódjait vonultatja fel élénk, beszédszerű, sok megszakítással, felkiáltással tarkított énekszólammal és minden árnyalatot követő zongoraszólammal. Az első dalban (Nyanyával) például a gyermek egyenletes
68 mozgású, kérlelő dallammal nógatja nagyanyját, hogy meséljen, de végül is ő maga mesél a gonosz farkasról, a sánta cárról, a náthás cárnéról, és mindezt élénk kommentárral (nagy hangközugrásokkal, szünetekkel) adja elő. Humor és realista ábrázolásmód jellemzi a Goethe szövegére írt Bolhadalt, mély drámaiság a Napvilág nélkül és a Halál dalai és táncai című dalciklust.
69 Magyar nemzeti romantika a 19. században LISZT Ferenc (1811-1886) „Vezércsillagom, jeligém, hogy Magyarország egykor büszkén hivatkozhasson rám.” (Liszt) A forradalmi romantika zenei és eszmei célkitűzéseinek, eredményeinek legjelentősebb képviselője. Az európai muzsika évszázados hagyományai - a gregoriántól és Palestrinától Beethovenig - éppúgy nyomot hagytak alkotásain, mint a különböző népek nemzeti zenéi, közöttük is elsősorban a magyar zene. A sokféle forrásból Liszt a 19. század leginkább előremutató, Bartókot is megjósoló stílusát alakította ki. A nyugat-magyarországi (ma Ausztriához tartozó) Doborjánban (Sopron megye) született, apja gazdatiszt az Esterházy hercegek szolgálatában. Zenei tehetsége hamar kibontakozik, kilencéves korában már koncertezik. Magyar főurak ösztöndíjával Bécsbe kerül, Salieri és Czerny (Beethoven tanítványa) oktatja, egyik koncertjén maga Beethoven is megjelenik. Tizenkét éves korában pesti díszhangversennyel búcsúzik hazájától. Párizsba utazik. A Conservatoire-ra nem veszik fel idegen származása miatt, de ajánlólevelei, ragyogó zongorázás és előnyös megjelenése révén hamarosan híressé válik. Nagy hatással van rá Párizs pezsgő irodalmi és zenei élete, Paganini virtuóz hegedűjátéka, Chopinnel, Berliozzal kötött barátsága.
1814-ben megismerkedik Marie d’Agoult /Mari Dagú/ grófnővel, csaknem egy évtizedig élnek együtt. Három gyermekük közül Cosima előbb a kiváló karmester, Bülow, majd Wagner felesége lett. Svájci, olaszországi, bácsi turnékon zongorázik, Haine szerint játékával „valóságos őrjöngést kelt.” Velencében mély megrendüléssel értesül az 1838-as pesti árvízről. Jövedelméből azonnali „gyorssegélyt” küld a károsultaknak. 1840ben Pestre látogat, nyolc hangversenyt ad. A következő években többször megfordul Magyarországon, Weimarban, Oroszországban. Barátságot köt a pesti zeneélet vezető egyéniségeivel, Erkellel, Mosonyival. Megismeri Glinka és az orosz Ötök zenéjét, különösen Borodin és Muszorgszkij művészi fejlődését kíséri figyelemmel. Oroszországban találkozik Caroline de Sayn Wittgenstein hercegnővel, aki ettől kezdve több évtizedig az élettársa. ( Az asszony válását a pápa nem engedélyezte.) 1848. jelentős fordulat Liszt életében. Elvállalja a weimari udvari színház zenei vezetését, ettől kezdve a komponálás és vezénylés tölti be ideje nagy részét. Sok kortárs - operát mutat be, zenekari műveinek nagy része ebben az időszakban keletkezik. Ekkor mélyül el Wagnerhez fűződő barátsága. Anyagi, erkölcsi támogatást nyújt neki, bemutatja a Lohengrint. Cornelius Bagdadi borbélyának bemutatója alkalmával Liszt (ekkor már szépszámú) ellenlábasai botrányt provokálnak, ezért megválik állásától. Ezután néhány évig Rómában él, nagyszabású egyházi műveket alkot, papi reverendát ölt. A hatvanas évek végén kezdi meg híres „háromszögelését”. Róma, Weimar, Pest között osztja meg tevékenységét. Részt vállal a Zeneakadémia 1875-ös megalapításában, az intézet elnökévé és tanárává nevezik ki. 1886-ban Beyreuthba utazik a Wagner - ünnepségekre, útközben tüdőgyulladást kap, és röviddel odaérkezése után meghal.
70 Liszt erőteljes, férfias hangvételű muzsikájának túlnyomó része zongoradarab és zenekari mű. A koncertezés időszakában írt zongoradarabjai nagy részében a virtuóz csillogás is erősen érvényesül. Zenéjének legáltalánosabb vonásai közé tartozik a társművészetekkel való szoros kapcsolat, a programszerűség. A romantikus programzenét Liszt teljesíti ki és emeli művészi magaslatra. Ezzel kapcsolatos esztétikai nézeteit több írásban, így a Harold-szimfóniáról írt tanulmányában fejti ki. Szerinte „a programnak nincs más célja, mint hogy azokra a momentumokra, amelyek a komponistát műve megírására késztetik, azokra a gondolatokra, amelyeket művével meg akar teljesíteni, előkészítően rámutasson”. Legfontosabb számára tehát az eszme, a gondolat közvetítése. Ezért írt előszót szimfonikus költeményei elé, ezért zenésített meg olyan irodalmi „alapműveket”, mint DANTE Isteni színjátéka és GOETHE Faustja. Programzenei törekvéseit egész alkotómunkájában érvényesíti, például a Danteszimfóniával, a h-moll szonáta a Faust szimfóniával rokon mondanivalójú. Liszt korának legnagyobb zongoraművésze és zongorapedagógusa. Paganini boszorkányos hegedűjátékának hatására teljesen megújítja a zongorázás technikáját, és a végsőkig kiaknázza a zongora hangzási lehetőségeit. Hogy mi mindent tudott kihozni a zongorából, azt éppen Paganini-témákra írt etűdjei mutatják, köztük a La Campanella (A harang) című. Jelentős zongoradarab-sorozata a három kötetbe foglalt. (A vándorlás évei). Szimfonikus költeményei közül a leghíresebbek: Tasso (Byron, illetve Goethe nyomán), Les preludes( Lé prelűd, Lamartine nyomán), Mazeppa ( Victur Hugo nyomán), Hungária ( a szabadságharcra emlékezve). E művekben a zenei mondanivalót egy tételbe sűríti oly módon, hogy a hőst vagy az eseményt legjobban jellemző témák az egész művön végigvonulnak, mindig olyan alakot öltve, amilyenné a gondolati tartalomnak megfelelően válniok kell. Két elv érvényesül tehát: a monotematika (egytémájúság) és az átváltozás (metamorfózis) elve. Művészetének kevésbé csillogó, puritánabb oldala mutatkozik meg egyházi műveiben (Esztergomi mise, Szent Erzsébet legenda, Krisztus oratórium, Koronázási mise), orgonaműveiben (Bach prelúdium és fúga, Weinen, Klagen variációk) és a késői zongoradarabokban. Ez utóbbiakban kaphatjuk meg a legigazibb választ Liszt magyarságát illetően. Köztudott, hogy a „világpolgár”, sok országot megjárt Liszt mindig hangoztatta magyarságát, bár sohasem tanult meg magyarul. Az általa megismert „magyaros” vonásokat azonban sok művében felhasználta, mégpedig nemcsak rapszódiáiban, hanem olyan művekben is, amelyeknek látszólag semmi közük a magyarsághoz (h-moll szonáta, egyházi művek). Az igazi találkozást a magyar szellemmel azokban a művekben érzi meg, amelyekben a magyaros elemek mély tragikummal és puritán kifejezéssel párosulnak, tehát a késői zongoradarabok egy részében. (Magyar történelmi arcképek, - Széchenyi István, Eötvös József, Vörösmarty Miohály, Teleki László, Deák Ferenc, Petőfi Sándor, Mosonyi Mihály előtt tiszteleg; Csárdás macabre, Csárdás obstiné. Funérailles =fünéráj-temetés az 1848-as szabadságharc mártírjainak állít emléket.) A „Halotti Csárdás” kemény, szikár hangjai egyenesen Bartók zenéje felé mutatják az utat. A múlt századi magyar zene legfontosabb kiindulópontja az 1780 táján elterjedő verbunkos. Többféle forrásból származik (kanásztánc, hajdútánc, balkáni
71 táncok, bécsi és olasz műzene), jellegzetes fordulatai a „borkázó zárlat” és a „lengedező” (táá-ti-ti-táá) ritmusképlet. A zenei klasszika és romantika német mesterei főleg a cigányzenészek játékán keresztül ismerik meg a verbunkost és használják fel egyes műveikben. A század első felének muzsikusai közül BIHARI János, LAVOTTA János és CSERMÁK Antal a leghíresebbek. Különösen Bihari játékát találták a kortársak lebilincselőnek. (Beethoven is hallotta, Liszt nagy csodálattal említi a cigányokról írt tanulmányában.) Romantikus tűzzel, lendülettel játszott, variált saját dallamokat, népdalokat, kuruc dalokat (köztük a Rákóczi nótát). Lehetséges, hogy ő a Rákóczi Induló eredeti alakjának szerzője. A verbunkos az alapja a század egyéb magyar műfajainak. RÓZSAVÖLGYI Márk nemesveretű csárdásokat, társastáncokat, körmagyarokat komponált. A népies műdalszerzők közül EGRESSY Béni ( a Szózat szerzője, a Hunyadi László és a Bánk bán librettistája) a legkiválóbb, rajta kívül népszerű műdalokat szerzett SIMONFFY Kálmán ( Jaj, de magas ez a vendégfogadó), SZENTIRMAY Elemér (Csak egy szép lány van a világon). A népies műdal sajátos keverékműfaj. Erős kölcsönhatás mutatható ki közte és a népdal között, de utóbbival ellentétben nem a paraszti nép érzéseit, hanem inkább a városi ember szórakozási igényét fejezi ki. Ezért kerül a műdalokba gyakran érzelmes dallamfordulat, hangszeres zenére (verbunkosra, csárdásra) emlékeztető motívum. A kor divatos szórakoztató műfaja, a népszínmű zenéje és szövege a század végefelé mind sekélyesebbé, külsőségesebbé válik, a romantikából „sírva-vigadás”, a daléneklésből „ magyarnótázás” lesz. A verbunkos és a népies műdal anyagát használják fel a század legkiválóbb magyar zeneszerzői is (Liszt Ferencet is beleértve). MOSONYI Mihály (1815-1870), Liszt barátja, magyaros zenéjű operák (Szép Ilonka), kantáták ( A tisztulás ünnepe az Ung folyónál) és egyéb művek (Gyászhangok Széchelyi István halálára) alkotója. ERKEL Ferenc (1810-1893) A magyar romantikus színpadi zene első nagy mestere, a múlt századi magyar zeneélet legnagyobb alakja. Zenéjében és opera-dramaturgiájában a nyugat-európai - főként az olasz és francia -vívmányokat igyekezet összeegyeztetni a magyar verbunkos és népies műdal hagyományaival. Gyulán született, Pozsonyban tanult, a kolozsvári színtársulatnál működött. 24 évesen Pestre került, hamarosan a Pesti Magyar Színház (később Nemzeti Színház) karnagya lett. Megalapította a Filmharmónia Társulatot, 1875-89 között a Zeneakadémia igazgatója. 1884-ben, az Operaház megnyitásakor a Hunyadi László nyitányt vezényli. Utolsó operáját, az István királyt 1885-ben mutatják be. Utolsó hangversenyén, 80 éves korában Mozart d-moll zongoraversenyét játssza.
Erkel kiváló zeneszerző és karmester, elsősorban az ő érdeme, hogy a magyar zeneművészet európai színvonalra emelkedett. Operái közül a Hunyadin és Bánk bánon kívül jelentős a Bátori Mária, a Sarolta (Vígopera), Dózsa György, Brankovics György. Joggal írta róla Vajda János: „ Kölcsey Himnusza, a Hunyadi, a Bánk bán zeneszerzőjénél akadhat idővel még nagyobb zeneköltő, de nagyobb érdemű nem.”
72 A Himnusz 1844-ben keletkezett, Erkel nyerte meg a Kölcsey versének megzenésítésére kiírt pályázatot. Áhítatos, korálszerű dallamával, egyszerű, nemes harmóniáival kiemelkedik a hasonló rendeltetésű darabok közül. Emelkedő szekvenciái a „ megbűnhődte” szónál kulminálnak. Elő- és utójátéka a természetes felhangok egymás utáni belépésével úgy indul, mintha harang kondulna meg. Ugyancsak 1844-ben mutatták be a Hunyadi Lászlót nagy sikerrel. Az opera a reformkorban hasonló szerepet töltött be mint Verdi operái a risorgimento-ban. A gyújtó hatású „Meghalt a cselszövő” kórus elhangzásakor a közönség zúgó éljenekkel követelt ismétlést. Az egy évvel később írt nyitány magában foglalja az opera főbb részeit. A szabadságharc leverését követő Bach-korszakban Erkel hosszú ideig nem komponál említésre méltó művet. A Bánk Bán librettóját KATONA József drámája alapján EGRESSY Béni már 1851-ben megírta, de az opera partitúrája csak 1860 végén készült el, a bemutatóra csak 1861-ben került sor. A Bánk bán Erkel zeneszerzői törekvéseinek összefoglalása, itt találta meg legjobban a verbunkos színpadi felhasználásának lehetőségeit. Az idegen elnyomás elleni küzdelem, a főhős tragikus egyéni sorsának összekapcsolása a nép szenvedésével teszi témáját különösen aktuálissá. Az opera sok szép részlete közül megemlíthetjük a „Keserű bordalt” VÖRÖSMARTY versére, Bánk áriáját („Hazám, hazám”), Bánk és Gertrúd kettősét, végül a Tisza-parti jelenetet két kisfuvola ábrándos, hangulatfestő játékával. A 19. századi magyar opera történetének jelentős alakja a keszthelyi születésű GOLDMARK Károly (1830-1915), bár műveiben nem használ fel magyaros motívumokat. Operáira különösen a dús hangzás, a keleti kolorit jellemző. Főműve az 1875-ben Bécsben bemutatott Sába királynője. Kórusai, nagyszabású jelenetei, így a rendkívül hatásos Bevonulási induló, sokban emlékeztetnek az olasz és francia nagyopera stílusára. Szimfonikus és kamaraművei közül kiemelkedő a Sakuntala nyitány, a Falusi lakodalom, a Hegedűverseny. 1895-ben nagysikerű önálló szerzői estet vezényelt Budapesten, amelyen a Hegedűverseny szólistája Hubay Jenő volt.
73
Utóromantika, átmenet a 20. század zenéjéhez A 19. század második felének társadalmi válságtünetei a század végére mind erősebbé válnak. Ezzel hozható összefüggésbe a művészek fokozott múlt felé fordulása, pesszimizmusa, individualizmusa, más oldalról pedig a társadalmi igazságtalanságok feltárására irányuló törekvés, a kisember sorsa iránti érdeklődés. A kifejezésmód külső eszközei is ehhez igazodnak. Nagyméretű zenekar, a tonalitást elhomályosító, többértelmű harmóniafűzés, szokatlan hangszerkezelés, rafinált, egzotikus színhatások, más részről a szórakoztató zenéléshez közeledő, vulgáris melodika és ritmika igyekszik elősegíteni a zeneszerző számára a hatáskeltést. Mindebből következik, hogy a kor művészei nemegyszer „túlexponálják”, túlfokozzák a romantika érzésvilágát és kifejező eszközeit, ugyanakkor legjobb műveik felkavaró, megrázó élményanyaga nagy hatást gyakorol a 20. század első évtizedeiben keletkező alkotásokra. A kor legnagyobb mesterei sok tekintetben már a 20. század művészei, de zenéjük alapvető élményanyaga mégis inkább a 19. századi romantikához kapcsolja őket. A századforduló időszakának két legkiválóbb német mestere: Gustav Mahler és Richard Strauss. Gustav MAHLER (1860. Kaliste, Csehország - 1911.Bécs) Alkotóművészetének középpontjában a szimfónia áll. Kiváló karmester volt, a Budapesti Operaház élén töltött három év alatt (1888-1891) emlékezetes Mozartés Wagner előadásokat produkált. Felfokozott közlési vágyával, nagy erkölcsi felelősségtudatával is magyarázható, hogy - Beethoven példáját követve - a II., III., IV. és VIII. szimfóniában énekhangot is szerepelhet. Az előadó - együttes létszámát és szimfóniái időtartamát sok esetben jelentősen megnöveli. Az „Ezrek szimfóniája” melléknevet viselő VIII. szimfónia előadó-apparátusa például nagyzenekar + orgona + két vegyeskar + gyermekkar + nyolc szólóénekes. A nagy méretek sajátos ellentéteként sokszor alkalmaz műveiben intim, idillikus kamarazenei részleteket. Legszebb művei a zenekarkíséretes dalciklusok: Egy vándorlegény dalai (népi szövegekre), Gyermekgyászdalok (RÜCKERT verseire), A fiú csodakürtje (népi szövegekre) és a szimfóniának nevezett, de valójában szintén dalciklusnak számító, hattételes Dal a Földről (kínai versekre). Mahler dalköltészete közel áll a schuberti hagyományhoz és az osztrák népdalhoz, de nosztalgikusabb, visszatekintőbb, búcsúzó jellegű. A Dal a Földről utolsó dala, A búcsú, ezt az alkonyi hangulatot fejezi ki.
74
Richard STRAUSS (1864. München-1949. Garmisch-Pantenkirehen) Hosszú zeneszerzői működése sajátos kettősséget mutat. Zenéjének merész hangzásvilága (addig szokatlan disszonanciák, zenekari színek) kezdetben meghökkentette hallgatóságát, a fiatalok (így Bartók is) benne látták a követendő utat. Később azonban „az idő túlhaladt rajta”, a 20. század újabb irányzataival már nem tudott, nem is akart lépést tartani. A kor nagy megrázkódtatásai (világháború, fasizmus) inkább a század első évtizedeiben keltettek benne rezonanciát, amikor sok társához hasonlóan - ő is megérezte a borzalom ábrázolásának, a „sokkhatás” keltésének aktualitását. Ezt leginkább a színpadi zenéjében érvényesítette. Kiváló karmester is volt, egy ideig a bécsi operaházat igazgatta. Alkotóművészetének két fő területe a szimfonikus költemény és az opera. Szimfonikus költeményeit a múlt század utolsó évtizedeiben írta. Liszttől eltérően a művek legfontosabb eleme a történések színes, újszerű eszközökkel történő zenébe foglalása, helyenként naturalista eszközök alkalmazásával („báránybégetés” a Don Quixotében). Az eszme, a filozófiai mondanivaló kifejtése inkább a darabok kódájára, epilógusára jellemző (kivétel az önéletrajzi Halál és megdicsőülés, valamint a Nietzsche nyomán komponált Imígyen szóla Zarathustra, ezekben valóban az eszme, a gondolat visszaadása a legfontosabb). Szimfonikus költeményeinek felépítése legtöbbször valamilyen hagyományos formát követ, így a Don Juan szonátaforma, a Till Eulenspiegel (Till ájlenspigl, Vidám csínyjei) /rondó, a Don Quixote variáció. A századforduló után Strauss egyre-másra nagyhatású színpadi műveit. A Salome, az Elektra naturalisztikus eszközökkel, „fűszerezett” vérfagyasztó drámák. (Leghíresebb részlet a Salome Hétfátyoltánca.) A Rózsalovag című lírikus vígopera ezekkel szemben tele van könnyedhangú, „bécsies” jelenetekkel, áriákkal, így például a híres keringő igazi bécsi hangulatot áraszt. Strauss sok szép dalt, dalciklust is komponált. Az 1948-ban írt Négy utolsó dal énekhangra és zenekarra Wagner és Mahler emlékének hódol, egyúttal saját életművének lezárását jelenti. A századforduló olasz operaszerzői Pietro MASCAGNI (1863-1945) operáI közül leginkább az egyfelvonásos Parasztbecsület; Ruggiero LEONCAVALLO (1858-1919) operái közül pedig a kétfelvonásos Bajazzók bizonyult maradandónak. Mindkét opera a Verga, olasz drámaíró kezdeményezésével kialakuló irányzat, a verizmus példája. („Verita” = „ igazság”) A Bajazzók Prológja így mondja el a veristák programját:”...a szerző egy darab életet óhajt tárni elétek. A való az, ami ihleté.” Hozzá kell tennünk: a valóságnak inkább csak egy része, a sötét szenvedély, amelyet helyenként rikító színekkel ábrázolnak. A közkedvelt áriák („Kacagj Bajazzó”, vagy Santuzza áriája a Parasztbecsületből) mellett a két opera legsikerültebb részei a kórusok (Húsvéti kórus a Parasztbecsületből, Harang kórus a Bajazzókból), és az olyan zenekari részek, mint a Parasztbecsület Intermezzója, vagy a Bajazzók Előjátéka.
75
Giacomo PUCCINI (1858-1924) A századforduló kiemelkedő olasz operaszerzője. 12 operája közül a Manon Lescaut, Bohémélet, Tosca, Pillangókisasszony, a „Triptichon” gyűjtőnéven kiadott három egyfelvonásos: Köpeny, Gianni Schicchi, Angelica növér, végül a Turandot (ezt tanítványa, Alfano fejezte be) az operaházak méltán legnépszerűbb darabjai közé tartozik. Puccini népszerűségének egyik titka a köznapi emberek sorsának szívhez szóló dallamokkal történő ábrázolása. Legtöbb operájának főalakja, tragikus sorsú, nemes lelkű nő (Mimi, Tosca, Cso-Cso-Szan, Liu). Őszinte szerelmüket, kiszolgáltatottságukat megható színekkel festi. Nagyszerűen ért a környezet, a milliő ábrázolásához. Távolkeleti témájú operáit egzotikus színekkel fűszerezi (A Pillangókisasszonyban japán, a Turandotban kínai motívumokat is felhasznál). Ezek a motívumok azonban csak külső keretet adnak. Amint érzelemről van szó, a szereplők az olasz ária szenvedélyes tónusában énekelnek. A zenekar szervesen részt vesz a dallamszövésben, nem egyszer átveszi az énektől a dallamot, és ilyenkor az ének válik kísérővé. Zenéjének színes hangszerelése és gazdag harmóniavilága inkább a francia, mint a német és olasz kortársak stílusához áll közel. Talán legköltőibb, legegységesebb műve, a Bohémélet a párizsi művészvilágba nyújt betekintést változatos, hol humoros, hol tragikus, hol pedig meghatóan lírai színekkel. A századforduló francia zenéje A 19. század utolsó évtizedeiben Franciaországban különösen fellendül a költészet és a festészet. A szimbolista költők,BAUDELAIRE követői (Verlaine, Rimbaud, Mallarmé, a konkrét leírások helyett szubjektív benyomásokat, öntudatlan rezdüléseket, lappangó érzéseket fejeznek ki különböző jelképekkel, metaforákkal. Költeményeik lüktetése erősen zenei. Hatásuk egész Európára kiterjed. A belga Maeterlinck szimbolista drámákat ír (Pelléas és Mélisande című darabját Debussy zenésíti meg). Ady szimbolista jelképei közül pedig „kapásból” említhetjük: „Búgnak a tárnák” (lelkének rejtett mélységei), „Harc a nagyúrral” (a kapzsi tőkével), „ Jó csöndherceg előtt” (a félelem szimbóluma). Az impresszionista festészet kiindulópontja Edouard Manet és Calude MONET „plein air” („szabadlevegőjű) sorozata. A név Monet „Napkelte impressziója”című festményétől származik. A stílus lényege, hogy az alkotó a vizuális benyomások (impressziók) egy pillanatba sűrített spontán megragadására törekszik elmosódott kontúrokkal, világos, derűs színekkel, a szabad természet friss atmoszféráját árasztva. A magyar festők közül a plein air, illetve az impresszionizmus legfőbb követői: Szinyei Merse Pál (Majális), valamint a Nagybányai Iskola festői (Ferenczy Károly).
76 Claude Achille DEBUSSY (1862. Saint-Germain en Laye- 1818. Párizs ) Az újabb kori francia muzsika legjelentősebb alkotója. „ A hang- és harmóniarendszer nagy újítója volt, a zongorának és zenekarnak előtte soha nem sejtett színező lehetőségeit fedezte fel.” /Kodály Zoltán / Zenéjének irodalmi és képzőművészeti forrásai nagy jelentőségűek, de nem kizárólagosan meghatározók. Legalább ennyire fontosak stílusának kialakulására nézve a zenei inspirációk. Párizs közelében született, tanulmányait a Conservatoire-on végezte. Élete nagy részét hazájában töltötte, csak a „római nagydíj” elnyerésekor és későbbi hangversenyei alkalmával járt külföldön. 1910-ben Budapesten is vendégszerepelt. Korai dalain, zongoradarabjain leginkább a francia romantika (Massenet, Fauré) hatása érződik, de Chopin és Liszt zongorastílusa is hatott rá. Fiatal korában lelkes Wagner-rajongó volt. A szimbolista irodalom és impresszionista festészet hozzásegítette a romantikus „ dagályossággal” való szembeforduláshoz, erre ösztönözte a kor zeneéletének későbbi „ vezéralakja”, Erik Satie is. Meghatározó élményt jelentett számára az 1889-es párizsi világkiállításon megismert jávai gamelán zene és az orosz Ötök (főleg Muszorgszkij) művészete. Az említett sokféle hatás egységes és újszerű stílussá olvad össze művészetében. Dús harmóniájú zenekari műveiben főleg a pasztellszíneket kedveli (szordínók sűrű használata). Zongoradarabjait is dús harmóniák, középső vagy alsó szólamba rejtett dallamok, gitárpengést utánzó kíséretek, gyors, a távolba vesző futamok jellemzik. A modális hangsorok használata, az ötfokúság és a csupa nagyszekund lépésből álló egészhangú skála uralja zenéjét. Harmóniavilágának fő jellegzetessége a szólamvezetéstől független, színező akkordok, mixtúramenetek alkalmazása. Egyegy harmónia foltnak, effektusnak gyakran önálló formai jelentése van. Debussy főbb művei a következők: g-moll vonósnégyes (1893), Egy faun délutánja (1894) Noktürnök (1899), Pelléas és Mélisande (lírikus dráma 5 felvonásban, 1902), A tenger (három szimfonikus vázlat, 1905), Gyermekkuckó (1908), Ibéria (1910), 1913),Szent Sebestyén vértanúsága (misztériumjáték, 1911), A játékdoboz (balett, 1917), dalok Mallarmé, Baudelaire, Verlaine verseire , Bilitis-dalok, zongoradarabok két kézre, négy kézre, szonáták gordonka-zongorára, fuvola-brácsa-hárfára, hegedű-zongorára (1915-17). Egyik legnépszerűbb zenekari műve a Mallarmé költeménye nyomán írt, 1894-ben bemutatott Egy faun délutánja (pontos címe: Előjáték az Egy faun délutánjához). A faun alakját felidéző érzéki fuvolatéma sokszor visszatér különböző hangnemi és harmóniai keretbe ágyazva. Szélesívű romantikus dallam helyezkedik el a középrészben, itt a mű érzelmi csúcspontja. A végén egész halkan, búcsúzó jelleggel a kürtökön szól a „fauntéma”, a hangzás egészen elvékonyodik. A fuvolán, kürtön, vonósokon kívül jelentős szerep jut a hárfának is. Debussy leírása szerint a mű azt akarja kifejezni, „... hogyan ébredeznek a faun vágyai a rekkenő hőségben, majd kimerülve a megriadt nimfák üldözésében, hogyan adja át magát ismét a zsongító álomnak...” A két kötetben megjelent Prelűdök Debussy zeneszerzői műhelyének summáját adják.
77 Maurice RAVEL (1875-1937) Debussy mellett a francia zene legkiválóbb képviselője századunk első évtizedében. Kompozícióit hajlékony dallamformálás, pregnáns ritmika és virtuóz hangszerkezelés jellemzi. Zenei tanulmányait a Conservatoire-on végezte. Stílusa sokban hasonlít Debussy zenéjére, idősebb kortársának művein kívül őt is megihlette a régi francia muzsika, a szimbolista irodalom, az impresszionista festészet, a távoli népek zenéje. Közös vonásuk az ábrázoló hajlam, a vizualitás, a különleges, egzotikus színek kedvelése. Hangzásviláguk is hasonló, Ravel zenéjében is sűrűn találkozunk pentatóniával, másfajta régi hangsorokkal, ötös-, hatos-, heteshangzatokkal, mixtúrákkal, tehát mindazokkal a zenei eszközökkel, amelyek a kor francia zenéjét olyan színessé, „parfümössé” teszik. Legfőbb különbség kettejük között, hogy Ravel zenéje tárgyilagosabb, nem annyira szenzibilis, nem törekszik annyira az emlékképek misztikus felidézésére. Inkább bemutatja, mint átéli a dolgokat. Lírája meg szemérmesebb, mint Debussyé, csak néhány művében, pl. a Gaspard de la nuit (Az éjszaka fantomja) című, három darabból álló zongorasorozatban, vagy a bal kézre írt zongoraversenyében árul el erősebb érzelmeket. Hangzásvilága talán még dúsabb, rafináltabb mint Debussyé. Ragyogóan hangszerel, ő írta át zenekarra Muszorgszkij Egy kiállítás képei című alkotását. Szereti a mesét, a különleges dísztárgyakat, csecsebecséket (lakása tele volt ilyesmivel). Műveinek dallamrajza határozottabb, szerkezete klasszikusabb mint Debussyé. Pavane egy infánsnő halálára című (később zenekarra is átírt) zongoradarabja „szabályos” rondó a régi tánc lassú 4/4-es ritmusában. Zongorára rt Szonatinája, az F-dúr vonósnégyes, a G-dúr zongoraverseny is hagyományos formákat követ. Egyik fő műve Daphnis és Chloe című „koreografikus szimfónia” (1912), amelyet a Párizsban az időben működő híres orosz balett számára komponált. Írt görög, héber, madagaszkári dalokat, spanyol rapszódiát és La valse címen koreografikus költeményt nosztalgikusan átalakított bécsi valcer stílusában. Egyik legnépszerűbb műve, az 1928-ban bemutatott Bolero zeneszerzői bravúr: a makacsul ismétlődő témát kizárólag hangszereléssel variálja, s ezzel éri el az extázisig fokozódó feszültséget. A darab az extázis csúcsán ér véget. (Ezzel a „fogással” másutt is él, például a Daphnis és Chloét fergeteges bacchanália zárja.) Négykezes zongorára írta másik igen gyakran hallható művét, a Lúdanyó meséi című öttételes szvitet, amelyből később zenekari balettzenét formált. Az öt tétel: Csipkerózsika tánca, Hüvelyk Matyi, A pagodák császárnője, A szép és a szörny, Tündérkert.
78
A 20. század zenéje Századunk zenéje éppúgy az előző korok egyenes folytatása, vívmányainak továbbvitele, mint bármilyen más művészeti korszaké. Századunk igazi remekműveit többek között az különbözteti meg a tiszavirág életű kísérletektől vagy a szórakoztató ipar termékeitől, hogy a múlt eredményeit is felhasználva eredeti módon , korszerű nyelven, de általános érvénnyel fogalmazzák meg a ma emberének és társadalmának alapvető érzéseit, eszméit. A század első felének zenei törekvései nagyjából három irányba haladnak. A német-osztrák zeneszerzők egy része a későromantika és a századforduló mind bonyolultabbá váló, erősen expresszív művészetét folytatva, majd ebből kinőve, új iskolát teremt, amelynek külső ismertető jegye a hangnemnélküliség (atonalitás), belső mozgatója a társtalanság, magány, szenvedély kifejezése. Más (főleg keleteurópai) mesterek a nép zenéjében, a kollektivitásban és a természetben keresnek kiutat, a népi kultúra legősibb rétegeinek feltárásával és a „magas’” művészetbe történő beolvasztásával. Ezek a neofolklórista szerzők nem tagadják meg a tonalitást, de - részben a népi kultúrákból merített - különleges hangrendszerekkel, ritmikai képletekkel frissítik fel a zenei nyelvet. Művészetük kiindulópontja a népművészet mellett a 19. századi folklorizmus (pl. az orosz Ötök) és a századforduló francia zenéje. A harmadik irányzat a neoklasszicizmus, illetve neobarokk. Ez annak köszönheti elterjedését, hogy a húszas években erősen megnő az érdeklődés a romantika előtti korok iránt. Valamilyen letisztult, leegyszerűsödött, tárgyilagos kifejezésmód az eszmény, olyan zene, amelyet - Cocteau szavaival „nem kell tenyérbe hajtott fejjel hallgatni”. Ez az irányzat főleg a Debussy utáni francia generáció és néhány Párizsban élő más nemzetiségű zeneszerző sajátja, de a húszas években másutt - így hazánkban is - általánossá vált. A kor legjelentősebb mesterei (Sztravinszkij, Bartók) a különböző törekvéseket egybeolvasztották és éppúgy, mint a régebbi korok nagyjai - egységes, egyéni művészetté alakították ki. A 19. század végén egyre fokozódó társadalmi ellentmondásokkal összefüggésbe hozható negatív életszemlélet (magány, rettegés, a kilátástalanság érzete) az első világháború előtti és alatti években éri el tetőfokát. A kor művészei a múlt gyökeres megtagadásával, merőben új kifejezőeszközökkel keresnek utat. Különböző avantgardista irányzatok (avantgarde = előőrs) kapnak lábra, amelyek többsége csupán rövid életű, inkább meghökkentő, mint előbbrevivő. A futurista irodalom például a technikai dinamizmust dicsőíti, a futurista képzőművészet a mozgást a fázisok egyidejű ábrázolásával próbálja megragadni. Zenei megfelelője, a bruitizmus (bruit=zaj) a technikai eszközök zörejeit vonja be a zenébe. A kor alapvető irányzata az expresszionizmus. Lényege, hogy a külső benyomások (impressziók) ábrázolása helyett az emberi lélek legbensőbb titkait, a tudatalatti világot igyekszik kifejezésre juttatni. A színek és formák emberi lélekre gyakorolt hatásával foglalkozik a müncheni Kék lovas (Der blaue Reiter) festőcsoport (nevét Kandinsky azonos című festményéről kapta). E csoport tagja a zenei expreszionizmus vezéralakja, Arnold Schönberg. Arnold SCHÖNBERG (1874 Bécs -1951 Los Angeles)
79 Osztrák komponista a XX. század egyik fontos zenei nyelvújításának elindítója, a második bécsi zeneszerző iskola megteremtője. Műveiben nagy erkölcsi bátorsággal juttatja kifejezésre a kegyetlen, elgépiesedő környezetben élő ember magányát, félelmét, „megdicsőítetlen szenvedését” (Adorno). Korai darabjaiban még Brahms, Wagner és Mahler hatások mutathatók ki (A megdicsőült éj, 1899, Kamaraszimfónia, 1906). A Kamaraszimfónia arról is nevezetes, hogy már erősen kitágítja a régi tonalitás kereteit. Az elején megszólaló kvartlépéseket egy új zenei korszak jelképének tekintik. Az 1910-es években írt művei már a zenei expresszionizmus tipikus példái. Közülük az 1912-ben keletkezett Pierrot Lunaire (Holdbéli Pierrot) fantasztikus, morbid humorú, „torz” képet fest a Holdra szakadt és onnan vágyódva a földre tekintő karneváli figuráról. A Pierrot gondolatait tolmácsoló előadó félig énekel, félig beszél. Ez a felfokozott, szavalatszerű, a hangmagasságot csak körvonalakban jelző előadásmód a Sprechgesang (énekbeszéd). A kb. 1920-ig tartó alkotó korszakban Schönberg mind jobban elfordul a régi értelemben vett hangnemiségtől, anélkül, hogy valamilyen új rendszert alakítana ki. Ez - Kókai Rezső szavaival - a „korai atonalitás” korszaka. A húszas évek elején azután az oktávon belüli tizenkét hang szigorú elveken alapuló csoportosításával új komponálási módszert alakít ki, a dodekafóniát. A dodekafon komponálásmód alapja olyan dallamsor (németül Reihe, olaszul seria) amelyben tizenkét különböző, „csak egymásra vonatkoztatott” hang sorakozik fel. 1933-ban Schönberg a hitlerizmus elől Amerikába emigrált. Késői művei már kollektívebb szelleműek mint a korábbiak, kilép magányos elszigeteltségéből. A háború, a fasizmus borzalmai szenvedő embertársai felé fordítják figyelmét. A befejezetlen (de így is teljesként felfogható) Mózes és Áron című opera fő mondanivalója a kiútkeresés a vallás segítségével, és az embereket jó útra terelni akaró próféta küzdelme a gondolat megfogalmazásával. (Ez egyébként minden művész örök problémája...) Legismertebb műve az 1947-ben írt Varsói menekült (Egy varsói túlélő) című kantáta narrátorra, férfikarra. Rövid bevezető után megszólal a narrátor (Sprechgesang formájában) és elmondja a varsói gettó eseményeinek egyik epizódját. Drámai akkordok, németnyelvű ordítozás, egyre nagyobb hangerejű fokozás végén a kóruson egy ima csendül fel, a szenvedők fohásza az Egek Urához. Így jut el Schönberg zenéje is a végső felemelkedéshez, a szenvedés utáni katarzishoz. Schönberg kora egyik legnagyobb zenepedagógusa volt. Bécsi működése idején (1903-1910 között) különösen nagyhatású pedagógiai munkát fejt ki, ő az „új bécsi iskola” vezető alakja. Jelentős elméleti könyveket ír (Összhangzattan, A zeneszerzés alapjai). Tanítványai közül Alban Berg és Anton von Webern a legkiválóbb.
80
Arthur HONEGGER (1892 Le Havre-1955 Párizs) A német zene polifonikus hagyományait a francia szellemiséggel ötvözte. Gazdag nyelvezetű és mély gondolati tartalmú művei századunk első felének legértékesebb alkotásai közé sorolhatók. Svájci származású, francia születésű, tanulmányait a zürichi konzervatóriumban végezte. Zenéje sokféle elemből tevődik össze. Ő is írt filmzenét (pl. a Pigmalionhoz), színpadi kísérőzenét (Antigone Cocteau szövegére), hatott rá a jazz (Concerto), érdekelte a technika (Pacific 231) és a sport (Rugby) Honegger egyik fő műve a Paul CLAUDEL librettójára készült Johanna a máglyán oratórium (1935). Jeanne d’Arc életét és halálát úgy ábrázolja, hogy a máglyához kötözött Johanna előtt újra leperegnek életének eseményei. A két főszereplő: Johanna és a krónikás Domonkos testvér nem énekel, hanem beszél. A hatalmas énekkari tablókban is előfordulnak beszédszerű részletek. Sok bennük a hatásos, hátborzongató humorú, ironikus rész (pl. a Bírósági jelenetben állathangok utánzása, a Kártyajáték jelenetben középkori tánczene felidézése). Johanna áldozatvállalásába. A naiv gyermekdaltól indulva hatalmas fokozással emelkedik a zene a végső akkordokig. Folklorizmus A 20. századi folklorizmus (neofolklorizmus) főleg abban különbözik a 19. századi népiességtől, hogy benne a népi hangvétel nem csak egzotikus „fűszer” nem csak milliő, hanem a nyelvi megújulás alapján ősforrás, amelynek felhasználása és művészi fokra emelése egyúttal hitvallás a nép, a népi társadalom ügye mellett. A 20. századi folklorizmus realista módon fordul a népművészet felé, igyekszik felszínre hozni a népművészet legértékesebb, évszázadokon át „klasszikussá” csiszolódott kincseit. Nevezetes folklorista darabokat alkottak szovjet, román, bolgár, jugoszláv zeneszerzők. A század magyar komponistái számára a találkozás a népdallal különösen nagy jelentőségű, mert ez tette lehetővé a népies műdalstílustól való elszakadást és az eredeti magyar zenei nyelv megteremtését. A kor legkiválóbb zeneszerzői (Sztravinszkij, Bartók) a népzenéből kiindulva olyan egyetemes művészetet hoztak létre, amely magába foglalja századunk első felének összes zenei törekvéseit. Igor SZTRAVINSZKIJ (Stravinsky, 1882 Oranienbaum, ma Lomonoszov - 1971 New York) Sztravinszkij a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője. Művészetének kiindulópontja a gyermekkori élményekből táplálkozó folklór és a múlt századi orosz zene. Kb. a tízes évek végéig ez marad zenéjének fő ismertetőjegye („orosz korszak”). Később sem tűnik el teljesen az orosz jelleg zenéjéből, de más hatások kerekednek fölébe. Előbb a jazz-ből merít friss inspirációt, majd a neoklasszikus, neobarokk áramlat egyik kezdeményezője lesz. Későbbi műveiben (Webern zenéjének hatására) a szerializmus elemeit használja fel. Sztravinszkij zenéje tehát állandóan friss „ meglepetéseket” tartogat, állandóan
81 megújul, de alapvonásaiban végig egységes és félreismerhetetlenül egyéni. Kortársaira, utódaira igen nagy hatást gyakorolt. Nemcsak Orff művészete lenne elképzelhetetlen nélküle, hanem Bartók is sokat merített egy időben zenéjéből, sőt a II. világháború utáni nemzedék is sok tekintetben követi esztétikai nézeteit, kompozíciós módszereit. Legfontosabbnak tartotta a mesterségbeli tudást, a műhelymunkát. Gyakran „szenvtelennek” tűnő, de mindig dinamikus, friss és lebilincselő műveit valóban nagy zeneszerzői tudással és elmélyültséggel alkotta meg. Pétervár mellett született, apja operaénekes volt. Iskoláit Pétervárott végezte, ott kapta az első zenei leckét is. Az egyetemen megismerkedett Rimszkij-Korszakov fiával. Ennek köszönhető, hogy húsz éves korától Rimszkij-Korszakov tanítványául fogadja, az ő irányításával készülnek az első jelentősebb művek. A Tűzijáték bemutatóján felfigyel rá Szergej GYAGILEV, az Orosz Balett vezetője, s megbízást ad a Tűzmadár megírására. 1910-ben a társulatot elkíséri Párizsba, hamarosan híressé válnak táncjátékai. Barátságot köt Debussyvel, Ravellel, Picassóval, Cocteauval. A háború alatt Svájcban él, itt találkozik Rácz Aladárral, cimbalmozni tanul tőle, némelyik művébe be is építi a cimbalmot. Utána visszamegy Párizsba, francia állampolgárságot kap. 1948-ban megismerkedik Robert CRAFT karmesterrel és zeneíróval, aki legfőbb asszisztense és életrajzírója lesz. Sztravinszkij külföldi útjain a Szovjetúnióba, 1963-ban pedig Magyarországra is ellátogat. New Yorkban halt meg, kívánsága szerint Velencében temették el.
Zenéjének egyik jellemző vonása az élénk, motorikus ritmika, amely gyakran rövid néhány hangú dallamtöredékek ismételgetésével jár együtt. Színesen hangszerelt zenekarában fontos szerep jut az ütőhangszereknek. Műveinek világos hangzása, tárgyilagos egyszerűsége alaposan kimunkált, rafinált szerkesztést takar. Kedveli a sűrűn változó ütemeket, hangsúlyokat, a hangnem-keveredést, a disszonáns szekund - ütközéseket. Több mint száz műve között szép számmal találunk operát, balettet, oratóriumot, dalt, zenekari művet, kamarazenei alkotásokat. Zenéjének jellegzetes, ritmikus lüktetése népzenei hatásoknak és a jazz befolyásának köszönhető. Művei alaptónusa általában derűs, nem szereti a „meghatódást”, de azért némelyik nagy műve komoly, mély érzelmeket rejt. Fontosabb művei: A tűzmadár (1910) Tündérmese-balett két jelentben. Petruska (1911). Burleszk négy jelenetben, Le sacre du printemps (Tavaszszentelő vagy Tavaszi áldozat, 1913). Alcíme: Jelenetek a pogány Oroszországból két részben ( A föld imádása, A nagy áldozat). Valószínűleg Sztravinszkij álma egy pogány szertartásról, Gyagilev felkérése, és nem utolsó sorban gyermekkori élmény lehetett az inspiráció forrása. Sztravinskij egy kijelentése szerint gyermekkorától fogva „a vad orosz tavaszt” szerette a legjobban, amely mintha csak egyik órától a másikra tört volna ki, szétpattantva az egész földet. A „Sacre” elementáris erejű zenéje tele van vad ritmusokkal, bitonális (kéthangnemű) harmóniákkal, „idegtépő” ostinatókkal. Nem csoda, hogy 1913-as bemutatója botrányos körülmények között zajlott le. „Barbár” hangvétel, ősi népi karakter uralkodik benne, bár eredeti népdalidézet csak a kezdő fagottdallam, amely egy litván gyűjteményből származik. „Neoklasszikus” időszakának első jelentős alkotása A katona története (1918), amely hét muzsikusból álló kisegyüttesre készült (klarinét, fagott, kornett, harsona, hegedű, nagybőgő, ütő), szövegét RAMUZ svájci író írta. Ma többnyire színpad nélkül adják elő a művet, koncertszvit, illetve öttételes hegedű-klarinétzongora átirat formájában.
82 Oedipus rex (Oedipus király Cocteau szövegére, 1927). Opera-oratórium, főleg az utóbbi formában adják elő. A mitológiai cselekményt latinul éneklik, a kommentátor mai nyelven (többnyire angolul vagy franciául) magyaráz. A zenében nagy szerepet kap a kórus. Zsoltárszimfónia (1930, a Bostoni Szimfonikusok ötven éves fennállása alkalmából). Háromtételes mű vegyeskarra és zenekarra. Latin szövegét a szerző három zsoltár anyagából állította össze.
83
BARTÓK Béla (1881-1945) Századunk zenéjének egyetemes jelentőségű egyénisége. Bartók nem csak korunk egyik legnagyobb zeneszerzője, hanem, művészete és egész működése az emberség, a gerinces helytállás nagyszerű példája. Életműve újító és összefoglaló jellegű, a nyugat-európai zene régebbi és újabb vívmányait egyesíti a Kelet-európai és közel-keleti népek zenéjével. Műszetében magyar, szlovák, román, délszláv, arab és más népi motívumok, ritmusok olvadnak egybe. Ősi forrásokból táplálkozó zenéje „modern”, korszerű hangon szól. Kora emberének legégetőbb sorskérdéseit, korának nagy társadalmi megrázkódtatásait juttatja kifejezésre. A természet és a paraszti élet tisztaságát állítja szembe a 20. századi társadalom hazug világával, ez jelent számára is hite szerint az emberiség számára kiutat a kor válságából. Számunkra azért is nagy jelentőségű, mert Liszt örökségét folytatva Bartók és Kodály teljesíti be a magyar zeneművészet önállóvá tételét és világszínvonalra emelését. Bartók „az új dolgok szerelmese” (Kodály szavai), de - a régebbi korok nagyjaihoz hasonlóan - minden értéket magába szív és megőriz. Tanulóéveiben Wagner, Richard Strauss, Liszt hatások érik a legközvetlenebbül, majd a népzene és Debussy zenéjének megismerése hoz gyökeres változást stílusában. A korai kísérleteket követő első alkotó korszakában (kb. 1908-tól) remekművek sora jelzi már a tágabb értelemben vett népművészet és a szimbolista - expresszionista törekvések egyéni hangú összeolvasztását. Ebben az időszakban keletkeznek első jelentős zongoradarabjai (14 bagatell, 10 könnyű zongoradarab, Gyermekeknek, Allegro barbaro, Szvit op. 14.,) színpadi művei ( A kékszakállú herceg vára, A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin) és első vonósnégyesei. 1926 újabb fordulatot hoz művészetében, Sztravinszkij neobarokk műveinek hatására ritmikája motorikussá, szerkesztésmódja polifonikussá válik. Továbbra is megőrzi a népi jelleget, de áttételesebb módon olvasztja zenéjébe. Gyors tételeiben tovább él az Allegro barbaro (1911) „barbár” hangvétele, lassú tételeiben pedig ekkor kezd megjelenni legegyénibb és legköltőibb intonációs köre, az „Éjszaka zenéje”, amelynek első megjelenési helye a Szabadban zongoraciklus (1926) 4. darabja. Művészete a harmincas években éri el a csúcspontját (többek között a Cantata profana és a „Zene” is ezidőben keletkezik). Bartók életútja sok küzdelmen, sikeren és balsikeren át, egy Torontál megyei községtől New Yorkig vezet. Nagyszentmiklóson született, korán meghalt édesapja az ottani földművesiskola igazgatója volt. Nagyszőllősi és pozsonyi tanulóévek után a budapesti Zeneakadémiára kerül. (Pozsonyi tanára Erkel Ferenc fia, Erkel László, a Zeneakadémián a német ízlésű Koessler János zeneszerzésre, a Liszt-tanítvány Thomán István zongorára tanítja.) Hamarosan nagy feltűnést kell zongorajátékával és R. Strauss átiratával. A tanulmányai befejezésekor írt nagyszabású Kossuth szimfóniai költeményt 1904. januárjában Pesten, februárjában Manchesterben mutatják be. 1904-ben találkozik először a népdallal, egy székely szolgálólány énekére figyel fel. 1906-tól Kodály ösztönzésére és útmutatásával már tudományos rendszerességgel végez gyűjtő és lejegyző munkát. Hamarosan szlovák, román, majd később arab, török népdalokat is gyűjt, délszláv dalok lejegyzésével is foglalkozik. Kodály hasonló tevékenységével karöltve elsőként mutat példát népdalok művészi feldolgozására és megteremti az összehasonlító népzenetudományt. Jelentős írása ezzel
84 kapcsolatban, A magyar népdal és a Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje című tanulmány. 1907-ben a Zeneakadémia zongoratanárává nevezik ki. Sokat koncertezik, de újabb műveit értetlenség fogadja (az 1911-ben írt Kékszakállú herceg vára című operát csak hét évvel később mutatják be), ezért egy időre visszavonul a nyilvános szerepléstől. A húszas években újabb sérelmek érik. A román népzenéről írt tanulmánya miatt magyar és román nacionalista körök sajtókampányt indítanak ellene. (Ekkor foglalkozik először a kivándorlás gondolatával.) Ugyanakkor külföldön erősen megnő zeneszerzői és előadói hírneve, tevékeny részt vállal a Nemzetközi Új Zenei Társaság munkájában. 1934-ben megválik zongoratanári állásától és a Tudományos Akadémia megbízásából hozzákezd a magyar népzenei gyűjtemény sajtó alá rendezéséhez. A nácizmus fokozódó térhódítása mind jobban aggasztja. Mélyen humánus világnézete gyűlöletessé teszi számára ezt a rendszert. Úgy látja, hogy ilyen körülmények között képtelen folytatni munkáját. 1940-ben rendezi meg búcsúkoncertjét. Második feleségével, Pásztory Dittával, Ferencsik János vezényletével Bach - és Mozart-koncerteket adnak elő, részleteket játszik a Mikrokozmoszból. Amerikában nehéz körülmények között élnek, anyagi gondok is bántják, betegség, honvágy gyötri. Ott élő barátai segítik. Nagy segítséget jelent számára KOUSSEWITZKY megrendelése egy nagyzenekari mű megírására. Alkotóereje utolsó fellobbanásának köszönhető az 1943-ban komponált Concerto, egyik legnagyszerűbb alkotása, és a feleségének ajánlott, meghatóan gyengéd és derűs 3. zongoraverseny. New Yorkban halt meg, ott is temették el. Kívánságra: „...szeretnék hazatérni, de végleg ...”nem teljesülhetett életében, de hamvait 1988-ban hazahozták Budapestre.
Fontosabb művei: A kékszakállú herceg vára. Opera egy felvonásban BALÁZS Béla szövegére, 1911. ( Bemutató: 1918.) A fából faragott királyfi. Táncjáték egy felvonásban, három részben Balázs Béla szövege alapján, 1918-23. (Bemutató: Köln, 1926.) A pantomim zenéjétől összeállított szvit A „Hajsza” című jelenet zenéjével végződik. Cantata profana. ( A kilenc csodaszarvas, 1930.) Bemutató: London 1934., Budapest 1936. A zenekari és kamaraművek közül legfontosabbak: Kék arckép, 1907-8, Két kép, 1910., Táncszvit, 1923., Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, 1936., Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, 1937., Kontrasztok zongorára, hegedűre és klarinétra, (A mű Szigeti József hegedűművész, Bartók barátja és művésztársa és Benny Goodman híres amerikai dzsessz-klarinátos felkérésére készült.) 1938., II hegedűverseny, 1938., Hat vonósnégyes (1908-1939), Divertimento, 1939.,Cocerto, 1943., I.-II.-III. zongoraverseny (1926., 1931., 1945.) Az 1935-ben írt 27 két-és háromszólamú kórus gyermek- és nőikarra Kodály ösztönzésére készült. Legnagyobb zongorapedagógiai gyűjteménye, az 1926-39 között komponált Mikrokozmosz már túlnő eredeti rendeltetésén. Századunk zenéjének egyik „alapműve”, amely teljes világképet, „kis kozmoszt” sűrít magába. Nemcsak Bartók stílusának legfőbb jellemzői gyűlnek itt össze, nemcsak a különböző népek dalkincsének ritmikai, melodikai elemei sorakoznak fel, hanem megtalálhatók az európai zene legfőbb műfajai, formatípusai, szerkesztési módszerei, a reneszánsz polifóniától napjainkig.
85
KODÁLY Zoltán (1882-1967) A magyar zenekultúra 20. századi felvirágzása elsősorban annak köszönhető, hogy századunk első felében két kiváló, hasonló célért küzdő géniusz vette kezébe a sorsát. Bartók és Kodály művészete ugyanabból a forrásból fakadt, egy ideig közös úton haladt, s amikor útjuk kétfelé vált, akkor is számos ponton találkozott, támogatta és kiegészítette egymást. Bartók zenéje tág teret, sokféle kultúrát fog egybe, Kodály művészete inkább az időben mélyül el: a századforduló francia zenéje mellett főleg a reneszánsz énekkari kultúrából és a magyar történelmi múltból táplálkozik. Bartók zenéje alapjában véve hangszeres, Kodályé vokális. Bartók behatóan foglalkozott a magyar népzene és a szomszéd népek zenéjének kölcsönhatásával, Kodály a magyar népdal ősi, ázsiai gyökereit kutatta. Alkotó munkája szorosan összefügg a zenét mindenki számára hozzáférhetővé tenni akaró célkitűzéseivel, mélységes demokratizmusával és öntudatos magyarságával. Ebben a szellemben készültek legnagyobb színpadi és zenekari művei éppúgy, mint pedagógiai célú énekes gyakorlatai. Így vált életműve egységes egésszé. Szülővárosából, Kecskemétről hároméves korában Galántára, majd tízéves korában Nagyszombatra kerül. ( A Bicinia Hungarica füzeteit a galántai népiskola tanulóinak, „mezítlábas pajtásainak” ajánlotta.) Érettségi után Budapesten folytatja tanulmányait, az egyetem bölcsészkarán a magyar-német nyelvészetet, a Zeneakadémián a zeneszerzést párhuzamosan végzi. 1905-ben megismerkedik Bartókkal, elkezdi népdalgyűjtő munkáját. A következő évben doktori disszertációt ír a Magyar népdal strófaszerkezete címmel. 1907ben tanulmányútra megy Párizsba, megismeri Debussy zenéjét. Ugyanekkor a Zeneakadémián zeneszerzés-tanárrá nevezik ki. 1919-ben a direktórium tagja, aligazgató, ezért a Tanácsköztársaság bukása után két évre szabadságolják. 1923-ban aratja első világraszóló sikerét a Psalmus Hungaricussal, ettől kezdve műveit Európa számos országában előadják. 1925-ben mutatják be első a gyermekkarait, a következő évben pedig a Háry Jánost. A továbbiakban bemutatók, előadások, ünnepi hangversenyek sora jelzi zeneszerzői, pedagógiai, tudományos munkásságának mind nagyobb hatásfokú kiteljesedését. Működése az ország zeneéletében meghatározó, iránymutató jellegűvé lesz, az ő révén válik Magyarország „zenei nagyhatalommá”. 1944-ben a kolozsvári, 1957-ben a budapesti, 1960-ban az oxfordi, 1964-ben a berlini egyetem választja díszdoktorrá, sok hazai és külföldi intézmény részesíti magas kitüntetésben. Munkásságának kisugárzása halálával sem ér véget. Tanítványainak, követőinek sora munkálkodik művészi, pedagógiai hagyatékának ápolásán.
Kodály tudományos munkássága kisebb népzenei tanulmányokkal kezdődik. (Mátyusföldi gyűjtés 1905. A magyar népdal strófaszerkezete 1906, Árgirus nótája 1920). Behatóan foglalkozik az ázsiai rokon népek dallamaival. A magyar folklorisztikai kutatás egyik alapműve. A magyar népzene (1937, Vargyas Lajos példatárával kiegészítve 1952-). 1951-től, az első kötet megjelenésétől haláláig irányítóan vesz részt legnagyobb népzenei gyűjteményünk, A magyar népzene tára szerkesztésében. A zene mindenkié és a Visszatekintés című kötetekbe gyűjtött cikkek, tanulmányok számos zenetudományi és zenepedagógiai kérdéssel foglalkoznak. A Kodály-pedagógia lényege a fentebb említett kötetcím: „legyen a zene mindenkié!”. Kodály szerint a zenével való találkozás kiindulópontja a zenei anyanyelv megismerése, erre épülhet más népzenei és műzenei értékek ismerete. A
86 megismerés eszköze - szóbeli magyarázás helyett - az aktív muzsikálás, elsősorban az éneklés. A csoportos éneklés nem csak a hallást, ritmusérzéket fejleszti, hanem életreszóló esztétikai élményt nyújt. A zenei írás-olvasás készségének kialakítása a széleskörű zenei műveltség alapja, ennek egyik segítője a relatív szolmizáció. Kodály pedagógiai gyakorlatai (333 olvasógyakorlat, Bicinia Hungarica, Tricinia, Énekeljünk tisztán, 15,22,33,44,55,66 kétszólamú énekgyakorlat) iskolai ének- és szolfézsoktatásunk állandó anyagai. Kodály műveinek legáltalánosabb jellemzője az ősi népdalkincs szellemében fogant meleg dallamosság és az utóromantika, illetve a századforduló francia zenéjének eredményeit egyéni módon felhasználó harmóniavilág. Kórusműveiben újszerűen eleveníti fel és „magyarosítja meg” a 16. századi énekkari művészet, elsősorban Palestrina polifonikus szerkesztésmódját. Ötfokúság, modalitás, népi ritmika jelzi a népművészethez fűződő szoros nyelvi kapcsolatot. Zenéje kiegyensúlyozott, optimista hitet árasztó. Legkiválóbb alkotásai közé tartozik az 1923-ban, Budapest megalapításának 50. évfordulójára írt Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár) tenorszólóra, vegyeskarra (ad libitum, azaz tetszés szerint gyermekkarra is), zenekarra, orgonára. Szövege KECSKEMÉTI VÉG Mihály 16. századi prédikátor zsoltárparafrázisa (az 55. zsoltárt költötte át). A mű felépítése szabadon kezelt rondóforma, a többször visszatérő kórustéma rövid, drámai bevezetés után először unisono csendül fel. Ez a 6/8-os ütemű pentaton dallam („Mikoron Dávid...”) Kodály egyik legszebb témája.
A tenorszóló a históriás énekek szellemében, de 20. századi hangvétellel mondja el imáját, könyörgését, átkait, reményeit. A szólista panaszait a kórus szöveg nélküli jajongással kíséri. Az utolsó epizód a bizakodás hangja, ezt a részt a zenekar hárfafutamai vezetik be. A szilárd hitet árasztó „Igaz vagy, Uram” résznél a rondótémát üres kvintek kísérik. A mű végén a lecsendesült kórus szóló-nagybőgő unisono kíséretével idézi fel utoljára a témát. A másik nagyszabású oratórikus mű, a Budavári Te Deum Budavár visszafoglalásának 250. évfordulójára készült 1936-ban. Ünnepélyes fanfárjelzés, gregorián idézet, mesterein szőtt fugátó található benne, kódjából a hitben való megnyugvás árad. A többi Kodály-kompozíció közül elsősorban a kórusműveket kell kiemelnünk. Feltűnő a műfaji sokoldalúság. Sok közöttük a népdalokat, gyermekdalokat művészien feldolgozó, illetve szvitszerűen egymáshoz fűző egynemű- és vegyeskari kompozíció (Villő, Gergelyjárás, Pünkösdölő, Mátrai képek, Székely keserves, Molnár Anna), azután régebbi és újabb költők verseit
87 megzenésítő alkotás (Kölcsey: Huszt, Berzseényi: A magyarokhoz, Vörösmarty: Liszt Ferenchez, Petőfi: A magyar nemzet, Arany: Csalfa sugár, Gyulai: Este, Ady: Fölszállott a páva, Weöres Sándor: Öregek, stb.) de akad bibliai tárgyú (Jézus és a kufárok), történelmi alakot felidéző (Ének Szent István királyhoz), vallásos szövegű (150. zsoltár, Ave Maria, Adventi ének, 5 tantum ergo orgonakísérettel, stb.). Különleges helyet foglal el a szöveg nélküli Hegyi éjszakák öt darabja és a reneszánsz kóruszene népszerű műfaját új köntösben megjelenítő Négy olasz madrigál. Színpadi művei: Háry János (1926), Székely fonó (1932) példát mutatnak arra, hogyan lehet a magyar népi játék alakjait és dallamait művészi módon színpadra állítani. Zenekari művei: Nyári este (1906, átdolg. 1930) Marosszéki táncok (1930), Galántai táncok (1933), Felszállott a páva - változatok egy magyar népdalra (1939), Concerto 1939), Szimfónia (1961) a 20. századi magyar zeneművészet értékes alkotásai. Dalai részben népdalfeldolgozások, részben saját tematikájú műdalok. Zongoraszólamuk színes, igényes, az ének egyenrangú társa. Különösen a 62 feldolgozásból álló Magyar népzene, a Megkésett melódiák (op.6.), az Öt dal (op.9.) jelentős. Kodály műdalai évszázados elmaradást pótolnak, ezért is nevezte egyik sorozatát „Megkésett melódiák”-nak. A magas színvonalú múlt századi költészet méltó megzenésítésére valóban csak a 20. században, az eredeti magyar zenei hang megtalálása után kerülhetett sor. Bartók és Kodály kortársai Bartók és Kodály kortársai közül a magyar zeneélet legkiválóbbjai: Dohnányi Ernő, Weiner Leó, Lajtha László. DOHNÁNYI Ernő (1877-1960) kiváló zongoraművész, karmester és zeneszerző. Pozsonyban született, ott folytatta első zenei tanulmányait. 17 éves korában felvették a budapesti Zeneakadémiára. A zongora- és zeneszerzésszak sikeres elvégzése után előbb a berlini, majd a budapesti zeneakadémia tanárává nevezik ki. 1919-ben és 1934-41 között a Zeneakadémia igazgatója. 1944-ben Ausztriába, később Angliába, Argentínába, Amerikába költözik, amerikai állampolgárságot vesz fel. New Yorkban halt meg 83 éves korában. Mint zongoraművésznek és mint zeneszerzőnek, elsősorban a német klasszika és romantika volt a mintaképe. Különösen Beethoven-interpretációi voltak nevezetesek. Művei közül az op. 1 c-moll zongoraötös nagy feltűnést keltett, még Brahms is műsorra tűzette. Egyéb színpadi, zenekari, kamaraművei közül nevezetes pl. a Variációk egy gyermekdalra zongorára és zenekarra, valamint a Ruralia Hungarica című zenekari mű. WEINER Leó (1885-1960) a magyar zeneélet kiemelkedő alakja, nagy hatósugarú zeneszerző és pedagógus. A zeneszerzői tanulmányok elvégzése után előbb a Vígopera korrepetítoraként, majd 1908-tól a Zeneakadémia tanáraként működött. Nagy mesterségbeli tudással megírt, kitűnően hangszerelt művei általában derűsek, optimista hangúak, a magyar hangszeres népzene mellett leginkább a német romantika hatása érződik rajtuk. Legjelentősebbek: Csongor és Tünde - kísérőzene, ill. zenekari szvit, Farsang humoreszk kiszenekarra, Divertimentók vonószenekarra, vonósnégyesek, hegedűszonáták, zongoraművek.
88 Pedagógiai munkássága különösen a kamarazenei oktatás terén volt kiemelkedő. Zeneelméleti írásai közül elsősorban az Elemző összhangzattan, valamint A hangszeres zene formái című könyve érdemel említést. LAJTHA László (1892-1963) Bartók és Kodály mellett a magyar népzene legkiválóbb kutatója, gyűjtője, lejegyzője. A Zeneakadémia után Lipcsében, Genfben, Párizsban folytatta tanulmányait. Műveiben magyar és francia hangvételt egyesít. Népdalgyűjtő és tudományos lejegyző, rendszerező munkássága kiemelkedő jelentőségű, különösen a hangszeres népzene alapos tanulmányozása és rögzítése terén végzett úttörő munkát. Zeneszerzőként külföldön (főleg Franciaországban) jóval nagyobb elismerést szerzett, mint hazájában. Szimfonikus, egyházi, kamaraművei közül különösen kilenc szimfóniája és tíz vonósnégyese figyelemreméltó. CARL Orff (1895-1982) Elsősorban Hindemith és Sztravinszkij művészetéhez kapcsolódik a Münchenben született zeneszerző zenéje. A zenés színpad antik mintájú felélesztésén fáradozott leegyszerűsített dallamú és harmóniájú, de rendkívül ritmikus és friss, egyéni színekben tobzódó műveivel, A Hold, Az okos lány című meseoperákkal, a Carmina burana című színpadi játékkal, a Catulli Carmina című színpadi oratóriummal. Az 1937-ben bemutatott Carmina buranát ma többnyire színpad nélkül, oratóriumszerűen adják elő. Szövege egy 13. századi világi versgyűjtemény, sok humoros, pajzán részlettel. Orff műve három nagy részből áll. Az első a tavaszról szól, a második a kocsmában játszódik, a harmadik témája a szerelem. Zenéje rövid, ritmikusan ismétlődő, egyszerűen harmonizált motívumokból áll, van köztük gyermekdalokra, mondókákra, másrészt pedig gregorián dallamokra emlékeztető motívum. Legfontosabb az ütőhangszerek arzenáljával létrehozott sokféle ritmus és hangszín. A mű elején és végén felhangzó kórus (Ó Fortuna) a szerencse forgandóságáról szól. Híres az első részben levő gyors tánc és a virágok nyílását megéneklő „Floret silva” kórus. Orff nem csak mint zeneszerző, hanem mint pedagógus is világhírűvé vált. Készségfejlesztő módszerének lényege a ritmusérzék és az improvizáló hajlam játékos fejlesztése különböző (részben saját konstrukciójú) ütőhangszerek segítségével.
A II. világháború utáni zene A lengyel zene az ötvenes éve végétől az európai avantgarde zene egyik központja lett. Witold LUTOSLAWSKI és Krysztof PENDERECZKI a korszak legkiválóbbjai közé tartoznak. Lutoslawski számos jelentős alkotás közül számunkra különösen nevezetes az 1958-ban írt Gyászzene Bartók emlékezetére. A műben a Zene húroshangszerekre, ütőkre és cselesztára című Bartók-mű kezdő fúgatémáját használja fel a dodekafónia törvényszerűségei szerint átalakítva. A sűrűn előforduló tritónuszok is felidézik a Bartókzene hangzásvilágát. Másik jelentős művében, a Velencei játékokban (1961) áttér az aleatorika alkalmazására. Pederecki első, nagy feltűnést keltő, megrázó erejű, szinte sokkhatást keltő műve az 52 vonóshangszerre komponált Gyászzene Hirosima áldozatainak emlékére, amelyben újszerű effektusokat, különleges glisszandókat, hangfürtöket használ fel a borzalmas esemény felidézésére. Jelentős alkotása többek között a Stabat mater (1962) és a Lukács passió. Az amerikai zene két irányban fejti ki hatását a többi földrész zenekultúrájára. Technikailag újszerű hangzásokkal kísérleteznek, így Charles IVES negyedhangokat használ, többféle tempót vegyít; Henry COWELL hangfüzéreket, clustereket alkalmaz,
89 vagyis meghatározott sávon belül minden hang szól. (Ilyen szólalhat meg a zongorán, ha a billentyűket tenyérrel vagy alkarral nyomjuk le.) John CAGE zörejkeltő tárgyakat használ, a hangszereket is szokatlanul kezeli („preparált” zongora, a hangszer testének ütögetése, stb.). Mindezeket alkalomszerűen elektronikus hangokkal kombinálja. Az afro-amerikai folklórból kinövő jazz alapvetően improvizációs műfajként terjedt el mindenütt. Nagyobb lélegzetű „klasszikus” műfajokkal való társítására elsőként George GERSHWIN (1891-1931) teremtett maradandó példákat. A század második felében működött Leonard BERNSTEIN, korunk egyik kiemelkedő karmestere, zongoraművésze, zeneszerzője és zenepedagógusa híressé vált musicaljain (West side story) kívül értékes szimfóniákat, egyházi műveket is alkotott. A II. világháború utáni magyar zene A magyar zene fejlődését 1945-55 között sok tekintetben korlátozta a provinciális népi kultúra szűken értelmezett, egyoldalú követése. Kodály zenéjének és egyéniségének lenyűgöző hatása bizonyos értelemben valóban „lenyűgöző”, magához láncoló, epigonizmust előidéző volt. Hátráltatta a fejlődést a „személyi kultusz” időszakának merev esztétikai felfogása, amely még Bartók életművéből is csak a legközérthetőbb alkotásokat, népdalfeldolgozásokat volt hajlandó elfogadni. (Ezen a téren csak 1955., Bartók halálának tízéves évfordulója jelentett fordulatot.) A fő zenei műfajok ebben az időszakban a kórusok, programszimfóniák, kantáták, tehát olyan darabok, amelyekből egyértelműen kiviláglik az „elkötelezett” mondanivaló. Bartók és Kodály legtehetségesebb tanítványai és a szorosan nyomukba lépő generáció tagjai azonban még így is egyéni színekkel tudták gazdagítani a magyar zeneirodalmat. BÁRDOS Lajos ragyogóan megkomponált, szellemes kórusművei pl. ékesen bizonyítják, hogyan lehet Kodály nyomában haladva egyéni módon megszólalni. Kórusainak kitűnő hangzása, tökéletes prozódiája, jól énekelhetősége az avatott kórusvezető, nagyműveltségű muzsikus és zseniális pedagógus kezenyomát mutatja. Vegyeskarai közül a Szeged felől, A nyúl éneke, A földhez (KÖLCSEY versére), egynemű kara közül a Magos a rutafa ma is a legértékesebb, leggyakrabban előadott magyar kórusművek közé tartoznak. A gyermekkarok, szolfézscsoportok állandó műsorszáma a Kicsinyek kórusa, és más, lüktető ritmusú gyermekkarai. SUGÁR Rezső Hunyadi - Hősi ének című oratóriuma az ötvenes évek reprezentatív művei közé tartozik. A nádorfehérvári győzelmet megéneklő mű hatalmas fináléjában a vegyeskarhoz gyermekkar is csatlakozik. RÁNKI György Pomádé király új ruhája című zenés komédiája a kor egyik legsikeresebb, legegyénibb hangú színpadi darabja. Eredetileg a rádió számára készült 1951ben, azután háromfelvonásos opera, majd rövidített gyermekopera formájában mutatták be, 1973-ban pedig egyfelvonásosra redukálva újították fel. FARKAS Ferenc, a század második felének egyik legsokoldalúbb, legtermékenyebb zeneszerzője számos művével vált népszerűvé, műveiben szerencsésen egyesíti a közérthetőséget a „modern” zeneszerzői technikával. Különösen dalai (pl. a Gyümölcskosár című sorozat), színpadi művei (pl. A bűvös szekrény, Furfangos diákok), oratórikus művei (pl. a Cantus Pannonicus) jelentősek. A „Harmincasok” (1930. táján születettek) generációjából világsikerű színpadi zenét írt PETROVICS Emíl (C’est la guerre, Lysistrate, Bűn és bűnhődés); SZOKOLAY Sándor (Vérnász, Hamlet, Sámson), LENDVAY Kamilló (Tisztességtudó utcalány).
90 Nevezetes oratóriumokat, kantátákat alkotott többek között BALASSA Sándor (Requiem Kassák Lajosért), KURTÁG György (Bornemissza Péter mondásai), (Jónás könyve). A hangszeres és vokális zene terén az említetteken kívül kimagasló alkotásokkal vált híressé BOZAY Attila (Pezzo sinfonico), DURKÓ Zsolt (Magyar rapszódia, Altamira, Halotti beszéd), SOPRONI József (vonósnégyesek, versenyművek), SZŐLLŐSY András (zenekari concertók), HIDAS Frigyes (versenyművek, kamaraművek vonós, illetve fúvós hangszerekre).
91
Felhasznált irodalom Andrew Wilson-Dickson : A kereszténység zenéje ..........................................: Az antik Róma napjai /Szerkesztette: Gulyás Istvánné/ Balassa-Gál : Operák könyve Bartha Dénes : A zenetörténet antológiája Bárdos Lajos : Harminc írás Brockhaus-Riemann : Zenei Lexikon I-IV. Brown, H.M. : A reneszánsz zenéje Darvas Gábor : A totemzenétől a hegedűversenyig Eősze László : Az opera útja Fábián Imre : A 20. század zenéje Frank Oszkár : Zeneesztétika, zeneirodalom, zeneműismertetés Lendvai L.Ferenc A gondolkodás története Kodály Zoltán : A zene mindenkié Kodály Zoltán : Visszatekintés Kodály Zoltán : A magyar népzene Kókai-Fábián : Századunk zenéje Kovács János : Mozart breviárium Kroó György : A „szabadító” opera Lendvai L.Ferenc : A gondolkodás története Miért szép századunk zenéje Németh Amadé : Erkel Ferenc Palisca, Claude V. : Barokk zene Rajeczky Benjamin : Mi a gregorián ? Rosen Charles : A klasszikus stílus Szabó László: Görögökről /Mérleg/ Szabolcsi Bence : A zene története Szabolcsi Bence : Régi muzsika kertje Ujfalussy József : Zenéről, esztétikáról White, Eric Walter : Sztravinszkij a zeneszerző és művei : Az antik Róma napjai : Szerkesztette: Gulyás Istvánné
Budapest 1994. Budapest 1984. Budapest 1975. Budapest 1948. Budapest 1969. Budapest 1985. Budapest 1980. Budapest 1977. Budapest 1972. Budapest 1966. Budapest 1994. Budapest 1989 Budapest 1954. Budapest 1964. Budapest 1973. Budapest 1961. Budapest 1961. Budapest 1966. Budapest 1989. Budapest 1974. Budapest 1973. Budapest 1976. Budapest 1981. Budapest 1977. Budapest 1986. Budapest 1940. Budapest 1957. Budapest 1980. Budapest 1976. Budapest 1984.
92
Tartalomjegyzék oldalszám 1. Az ókori kultúrák zenéje............................................................................... 1 2. A középkor zenéje.......................................................................................... 5 - Egyszólamú egyházi zene /gregorián/....................................................... 5 - Egyszólamú világi zene.......................................................................... 8 - A többszólamúság kialakulása..........................................................
11
3. A reneszánsz zene........................................................................................... 13 14- század /Ars nova /............................................................................... 13 15. század zenéje....................................................................................... 14 16. század /A zenei reneszánsz klasszikus időszaka /................................. 15 Magyar zene a XVI. században.................................................................. 19 4. A barokk zene................................................................................................. 22 - Az opera születése................................................................................... 24 - Antonio Vivaldi....................................................................................... 28 - Johann Sebastian Bach............................................................................. 29 - Georg Friedrich Händel........................................................................... 32 - Magyar zene a XVII. században............................................................... 33 - Az átmenet időszaka /kb. 1750-1775/....................................................... 35 5. A bécsi klasszikus zene................................................................................... 38 - Joseph Haydn.......................................................................................... 38 - Wolfgang Amadeus Mozart..................................................................... 41 - Ludwig van Beethoven............................................................................ 45 - Magyar zene a XVIII. század fordulóján................................................. 48 19. század romantikus zenéje ............................................................................ 49 - Romantikus műfajok............................................................................... 51 - Schubert, Mendelssohn, Schumann, Chopin, Brahms.............................. 52 - Olasz opera /Verdi/................................................................................. 59 - A német opera /Wagner/......................................................................... 61 - A francia opera....................................................................................... 62 - Orosz zeneszerzők /Csajkovszkij, Az Orosz Ötök/.................................. 64
93 - A magyar nemzeti romantika /Liszt, Erkel /.........................................
67
7. Utóromantika, átmenet a 20. század zenéjéhez ........................................
71
/Mahler, Strauss, Puccini, Debussy, Ravel/ 8. A 20. század zenéje......................................................................................
76
- Schönberg, Honegger, Sztravinszkij.....................................................
77
- Bartók Béla..........................................................................................
81
- Kodály Zoltán......................................................................................
83
- Bartók és Kodály kortársai...................................................................
85
- A II. világháború utáni zene.................................................................
86
