Tomo Anita Almodtam Mar Rolad

Tomor Anita ÁLMODTAM MÁR RÓLAD

Budapest, 2016

Elérhetőség: www.facebook.com/tomoranita1 Honlap:www.tomoranita.hu

Kiadó: www.facebook.com/pyruskiado Honlap:www.pyrus.hu

Copyright © Tomor Anita, 2016 © Pyrus Kiadó, 2016 Minden jog fenntartva! ISBN 978-615-80275-5-7

Felelős kiadó: Pyrus Kiadó, Tomor Anita Szerkesztette: Detre Zsuzsanna A szöveget gondozta: Horváth Eszter Borítófotó és portrékép: Szalay Mona fotográfus műve, www.szalaymona.hu Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu

I. FEJEZET

Ma éjjel nagyon furcsa álmom volt. Eszeveszetten rohantam egy hatalmas fákkal teli rengetegben. Valami üldözött, valami nagy és félelmetes. Éjszaka volt, és kísértetiesen sötét, alig láttam valamit. Karjaimmal összevissza csapkodtam, hogy utat törjek magamnak a sűrű ágak között. Hangokat hallottam a távolból, egyre közeledtek. Mintha egy egész hadsereg tartott volna felém, úgy rengett lábam alatt a föld. Rettenetesen féltem. Homályosan emlékszem csak a tájra. Nem is tudom, de azt hiszem, volt benne valami különös. Körülöttem furcsa növények burjánoztak. Ahogy hozzájuk értem, egy pillanatra fényárban úsztak, mutatva az utat, merre menekülök. Éreztem, hogy fáradok, testem zihált, a szívem hangosan zakatolt. Hirtelen kastélytornyok körvonalazódtak a távolban, a kastély falai hófehérek voltak, mintha egy régi tündérmese alapján lettek volna megrajzolva. A szél süvített, a fák lombjai vad táncot jártak a viharban. Nagyon fáradt voltam, alig tudtam vonszolni magam. A ruhám koszos volt, gyűrött és szakadt. Elképzeltem, milyen gyönyörű is lehetett egykor: királynőhöz illő báli ruha, földig érő hófehér szoknyával és rettenetesen merev fűzőrésszel. Annyira szorította a mellkasomat, hogy alig kaptam levegőt. A zuhogó esőben tiszta víz lett mindenem, a nedves ruha súlya rám nehezedett, cseppet sem könnyítve meg ezzel a helyzetemet. Miközben a ruhámba akadt ágakkal viaskodtam, a kastély egyre közelebbinek tűnt. Félelmetes látványt nyújtott, ahogyan karcsú tornyait megvilágította egy-egy villám cikázó fénye, mégis ahogyan közeledtem felé, valami megmagyarázhatatlan, megnyugtató érzés fogott el. Az ösvény, melyen haladtam, lassan kiszélesedett, egy pillanatra hátranéztem, de nem láttam semmit a sötétben, csak a hátam mögött összezáruló ágakat. Mikor tekintetem újra az útra

tévedt, hirtelen egy szakadék szélén találtam magam. Éreztem, ahogyan a lábam alól csúszik ki a talaj, a következő pillanatban pedig már zuhantam is. Olyan érzés volt, mintha egy pillanatra megállt volna az idő, mintha egyszer csak mindennek vége lett volna. Alattam feketénél is feketébb sötétség tátongott, és én óriási sebességgel zuhantam lefelé. Láttam, hogy a szikla tetejéről egy sötét ruhás alak néz le utánam a mélybe, láttam, ahogyan fekete köpenyét lengeti a szél. Egy pillanatra megakadt a szemem a köpenyét díszítő érdekes ábrán. Mintha egy keleti motívum, valami címerféleség lett volna. Nem emlékszem pontosan rá, de úgy rémlett, már láttam valahol. Közben körülöttem egyre sötétebb és hidegebb lett minden. Biztos voltam benne, hogy most vége mindennek. Félelmetes érzés volt. Kétségbeesetten kapálóztam, de hiába. Csak zuhantam és zuhantam feltartóztathatatlanul. Aztán egyszerre csak földet értem, és akkor hirtelen felébredtem. Szinte még most is érzem, ahogy a testem valósággal megbénult a döbbenettől. Gyermekkoromban álmodtam utoljára ehhez hasonlót, nem sokkal azután, hogy anyám meghalt, de ez most valahogy más volt, sokkal életszerűbb, sokkal valóságosabb. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Olyan volt, mintha pontosan ismertem volna a helyet, ahol jártam, és az a különös ábra… biztos vagyok benne, hogy már láttam valahol… – Szent ég, még két perc, és komolyan mondom, el fogok aludni – szakította félbe a gondolataimat Erika mellettem. Ókori kelet előadáson ültünk az auditóriumban, és én épp megpróbáltam felidézni és lejegyezni az éjszakai rémálmomat a naplómba. Már amire emlékeztem belőle… Alig néhányan voltunk csak a teremben. Wolf professzor előadásai köztudottan a legunalmasabb órák közé tartoztak, ezért az évfolyam fele ilyenkor vagy be sem jött az órára, vagy egyszerűen mással foglalkozott. Erika kedvenc elfoglaltsága az előadás közben elhangzott „ö”-k számlálása és gondos dokumentálása volt, ma egy óra húsz perc kellett hozzá, hogy a háromszáznyolcvanhetedik „ö” hangnál kiboruljon, és végleg feladja a dolgot. – Nyugi, már csak tíz perc, és vége – próbáltam lelket önteni belé, de nem jártam túl nagy sikerrel.

– Ajánlom is, ennél még az ötéves unokahúgom is izgalmasabban ad elő – bosszankodott tovább. – Nézd a dolgok jobbik oldalát, szereztél még egy aláírást, és ebben a félévben már csak nyolcszor kell túlélned ezt az órát. – Remek, most már igazán van miért reggelente felkelnem – válaszolta fanyarul a padra dőlve és a karjára hajtva a fejét. – Leszámítva az „ö”-ket, nem is olyan rossz… – próbáltam menteni a helyzetet. Közben Wolf becsukta a jegyzeteit, és megpróbált néhány gondolatot önállóan elmondani: „Röviden: hölgyek, urak, a következő alkalommal [ööö] szó lesz [ööö] Nabu-kudurri-uszur uralkodásáról [ööö] és az asszír birodalom virágzásáról, majd [ööö], hogy is mondjam, hát, ja, igen, [ööö] természetesen a bukásáról is. Köszönöm a megtisztelő figyelmüket, viszontlátásra!” Azt hiszem, egy röpke pillanatig teljesen lefagyva meredtem magam elé, alig tudtam elhinni, hogy az elmúlt másfél óra alatt egyszer sem éreztem késztetést arra, hogy kimeneküljek a teremből. Erikának is kellett néhány perc, mire magához tért, le kellett volna fényképezni, milyen arcot vágott. – Ha még egyszer rá akarsz venni, hogy üljek be veled erre az órára, szólj, hogy előtte lőjem fejbe magam! – Ekkor már kínomban én is csak nevetni tudtam. Az a féltucatnyi hallgató, aki kitartott az előadás végéig, félkómás állapotban szédelgett ki a teremből, mindenki a büfé felé tartott egy jó erős kávéért. – Hogy fogjuk kibírni Wolffal a három hónapos régészgyakorlatot? – kérdeztem Erikától kifelé menet. – Remélem, előadást nem fog ásás közben tartani – tettem hozzá nevetve. – Csak próbálja meg, szó nélkül beterítem pár lapátnyi földdel – válaszolta Erika kaján mosollyal az arcán. – Gyere, te méregzsák, együnk valamit! – mondtam nevetve, és elindultam a büfébe. Erika természetesen követett. A hatalmas aula szokás szerint zsúfolásig tele volt, mindenfelé diákok és tanárok nyüzsögtek. Magas fehér falak és gigantikus méretű oszlopok köröskörül. Újra meg újra ámulatba ejtett ez a hely, a gyönyörű karzataival és a lenyűgöző szobraival. Bárkit is kerestem, itt szinte azonnal biztosan megtaláltam, a szünetek nagy részét minden diák és tanár az aulában töltötte. Volt, aki jegyzetet cserélni ugrott be ide,

mások azért jöttek, hogy társasági életet éljenek, de akadtak olyanok is, akik csak szemlélődtek, gondolok itt azokra a felsőéves konditeremből szabadult nőfaló srácokra, akik az emeleti karzatokról naphosszat stírölték a csajokat, hogy előkészítsék az esti bulikra a vadászatukat. Az itt hemzsegő tömeg másik része pedig egyszerűen csak a büfé előtti kígyózó sor végét próbálta megtalálni. Ahogyan mi is. A legközelebbi előadásunk fél óra múlva kezdődött, így a lazítani vágyó évfolyamtársaink zöme is itt téblábolt – máris feltűnt két ismerős arc a tömegben. Ethan és Ryan, az egyetem két mókamestere népes női társasággal körülvéve a büfé előtti asztaloknál üldögélt, és már messziről úgy integettek felénk, hogy majd leestek a székről. Ethan nem sokat teketóriázott, vállára kapta a táskáját, búcsúzóul odabiccentett a többieknek, és úgy rohant oda hozzánk, mint akinek az élete a tét. Olyan képet vágott, mintha halaszthatatlan pletykálnivalója lenne, de persze tudtuk, hogy valami egészen mást akar. Tíz másodperc sem kellett hozzá, és már hátulról a nyakunkba csimpaszkodva nyomta a szöveget. – Helló, csajok, mi újság? Egyszerűen szenzációsan néztek ki! – jegyezte meg százdolláros vigyorral az arcán, majd egy gyors témaváltással tengernyi kérdést zúdított ránk: – Milyen volt az ókor előadás? Hányan voltatok? Volt jelenléti ív? – Ethan igazi életművész, ha csak teheti, a női rajongótáborával ücsörög naphosszat az aulában, előadásokon nem túl gyakran tűnik fel, és mégis ő szinte minden tanár kedvence. Nem is értem, hogy csinálja. Az egyetem ügyeletes mókamestereként az összes lánynak csapja a szelet, a csajok persze bomlanak utána, nem sokan tudják róla, hogy valójában az azonos neműekhez vonzódik. Jó álca neki, hogy folyamatosan csak nőneműekkel mutatkozik. Ryan hivatalosan is a legjobb barátja, Ethannel ellentétben ő valóban nagy nőfaló, megdönt minden lányt, akit csak lehet, nem sokat törődve az aktuális barátnője érzéseivel. Van egy sejtésem, hogy Erika és közte a napokban történt valami, mert igencsak kerülték egymás tekintetét. Közben Ryan is beért minket, érdekes módon a szokásosnál jóval komorabb fejet vágott, amiből tudtam, hogy a sejtésem nem csal. Amint Ryan megérkezett, Erika rögtön

szedelőzködni is kezdett. – Na, nekem most mennem kell – súgta oda nekem. – Most jut eszembe, hogy még meg kell néznem valamit a könyvtárban – hadarta, de látszott rajta, hogy zavarban van, kínosan ügyelt arra, hogy tekintete véletlenül se akadjon össze Ryanéval. – Latinon találkozunk – bökte oda nekem búcsúzóul, s már ott se volt. – Hú, látom, Wolf ma is hozta a formáját – állapította meg Ethan továbbra is vigyorogva. Azt hitte, Erika Wolf miatt ilyen morcos. Fel sem tűnt neki, hogy Ryan és Erika között milyen feszült volt a légkör. Konkrétan egymásra se néztek. – Képzelheted – válaszoltam, de közben Erikán járt az eszem. Figyeltem Ryan reakcióját, aki tekintetével lopva követte a sietősen távozó Erikát, míg csak az el nem tűnt a folyosó végén a csapóajtó mögött. – Ugye, pályázhatunk a jegyzeteidre? – tért végül a lényegre Ethan. – Azokra én is igényt tartanék – fordult felém Ryan is, de aztán egy pillanatra megtorpant, nyelt egy nagyot, villámgyorsan lesütötte a szemét, és zavarában inkább matatni kezdett a táskájában. Gondolom, konstatálta, hogy átlátok rajta, és máris rájöttem, miben mesterkedik, és mit művelt Erikával. – Hát persze, számíthattok rá – bólogattam, pedig legszívesebben elküldtem volna a búsba. Titkon mindig is dühítettek az efféle alakok, akik itt lopják a napot az aulában, majd lenyúlják más jegyzeteit, s végül jelessel átmennek a vizsgákon. Tele van ilyenekkel az egyetem. Persze, ettől függetlenül imádom őket, csak ne legyen vizsgaidőszak, és ne tudjam meg, hogy hányast kaptak a vizsgákon. Közben sikerült bepréselődnünk a büfénél a sorba. Előkotortam a pénztárcámat, hogy fizetni tudjak, s már a számban éreztem annak a frissen sült sajtos pogácsának az ízét, melynek mennyei illata már egy jó ideje ingerelte az orromat. Úgy vágytam egy Coffee Lattéra, mint az éhező egy falat kenyérre. – Liv, ugye jöttök este a partra? Óriási buli lesz – szakította félbe a gondolataimat Ryan. – Nem tudom, Ryan, szerintem nem fog menni. Vasárnap lesz a régészeti konferencia, előadok, és még át kell néznem a

jegyzeteimet. Ráadásul még be is kell pakolnom, tudod, hétfőn irány Kambodzsa. Ahogy kimondtam ezt, és belegondoltam abba, hogy tizenkétezer kilométert kell utaznom, rögtön ki is vert a víz, a gyomrom összeszorult. Ami a leginkább aggasztott, az a repülés. Utálok repülni. Mindig is utáltam. De valahogy ki kell bírnom, a régészgyakorlat nélkül nem kapok diplomát. – Ne csináld már, péntek van, jönnötök kell! Aludhattok nálunk, van egy csúcsszuper nyaralónk a parton – győzködött Ethan lelkesen, de mielőtt reagálhattam volna, megszólalt mögöttem egy ismerősen csengő hang: – Jól hallom? Buli a tengerparton? Remek ötlet! Villámgyorsan megfordultam, és láttam, hogy Alice, a legjobb barátnőm áll mögöttem teljes életnagyságban. A döbbenettől elakadt a szavam. – Meglepetés! – kiáltotta el magát széles mosollyal az arcán, és a nyakamba ugrott. Mintha ezer év telt volna el, mióta utoljára láttam. Alice az elmúlt egy évet Londonban töltötte Andrew-val, a barátjával. Elnyertek egy ösztöndíjat, és csak a jövő hétre vártuk őket haza. Pontosabban úgy volt megbeszélve, hogy Kambodzsában, a régészgyakorlat helyszínén találkozunk majd. Alice volt az egyetemi éveim első kellemes meglepetése, ő volt az első ember, akivel találkoztam a campuson, akkor még csak felvételiztünk ugyan, de azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Legjobb barátnő, lelki társ, megértő kollégiumi szobatárs, és minden, amit egy jó barátban el tudok képzelni, ezt jelenti nekem a név, hogy Alice. – Istenem, de hiányoztál! – súgta a fülembe, ahogyan magához szorított. – Te is nekem – válaszoltam kábultan. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy egyszer csak mindenféle előzetes bejelentés nélkül megjelent. – Megáll az eszem, Alice, mit csinálsz te itt? – böktem ki végül. – Nem úgy volt, hogy csak a jövő héten jössz haza? – kérdeztem döbbenten. – De-de. Csak már nem bírtam tovább nélkületek. Gondoltam,

jövök és megleplek titeket! – Hát, semmi kétség, sikerült – mondtam vigyorogva. – Apropó, srácok! Remélem, komolyan gondoltátok a hétvégi bulizást! – fordult oda Ethanhöz, s miután őket is megölelgette, érdeklődve várta Ethan válaszát. – Hát hogy a fenébe ne gondoltuk volna komolyan! Úgy ismersz te minket, mint akik péntek este otthon ülnek? A viccet félretéve, nagy buli lesz, készüljetek, csajok! Este nyolcra értetek megyünk a koleszhoz, szóljatok Nicole-nak, Erikának és Andynek is! Most rohanunk, mert latinunk lesz Jamesszel. Este talizunk! – Azzal intettek nekünk és már el is tűntek a tömegben. – Húú, ezt nevezem gyors tempónak. Szóhoz sem jutok – hüledeztem. – Nem is kell. Úgy tűnik, az elmúlt két percben sikeresen megszerveztük a hétvégét. Neked csak csomagolnod kell. – Alicenek olyan hihetetlen meggyőzőképessége van, hogy egyszerűen nem lehet neki nemet mondani. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, addig nem nyugszik, amíg véghez nem viszi. – Hát, rendben – nyögtem ki végül. – Azt hiszem, rám fér egy kis kikapcsolódás. – Szuper. Most még van egy kis dolgom, de este találkozunk – mondta, és ugyanazzal a lendülettel, ahogyan megjelent, el is tűnt az aulából. A büfében gyorsan vettem egy szendvicset és egy pogácsát, felhörpintettem a kávémat, majd összeszedtem a cuccaimat, és elindultam latinra. Tízperces zéhával kezdtünk, mint mindig, aztán egész órán Cicerót fordítottunk, a szótározás teljesen leszívta az agyamat. Fél hét is elmúlt már, mikor végre kiléptünk a B épületből. Erikának még volt egy konzultációja a szakdolgozati témájával kapcsolatban, ezért kénytelen voltam egyedül hazaindulni. Döbbenten vettem észre, hogy közben mennyire besötétedett, barátságtalan viharfelhők gyülekeztek az égen. A reggeli napsütésnek már nyoma sem volt, a szél egyre hevesebben fújt, láthatóan óriási vihar közeledett. A kolesz körülbelül negyed óra sétára volt az egyetemtől, de most valahogy sokkal hosszabbnak tűnt az út. A táj egészen félelmetes

látványt nyújtott, a szélben csak úgy hajladoztak a fák. Az utcák is elnéptelenedtek. Már félúton járhattam, mikor különös érzés fogott el. Olyan érzésem támadt, mintha követnének. Körbenéztem, de nem láttam senkit az utcán. Már bántam, hogy egyedül útnak indultam ilyen rossz időben. Közben az eső is elkezdett szakadni. Természetesen esernyő nem volt nálam, de ha lett volna, akkor sem tudtam volna kinyitni az erős szélben. Úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Ennyit az időjósokról. Tegnap este még verőfényes napsütést ígértek – mérgelődtem magamban. Egy szál pólóban és egy szoknyában masíroztam a szakadó esőben. Bőrig áztam a koleszig. Nem sokat segített a helyzeten, hogy az egyik mellettem elhaladó kocsi méteres magasságba fröcskölve fel az úttesten hömpölygő vizet jól beterített egy adag sárral. Olyan dühös lettem, hogy legszívesebben behúztam volna egyet az autó sofőrjének. Először azt hittem, lesz olyan bunkó és meg sem áll, de néhány méter után az autó nagyot fékezett, és hátratolatott mellém. Egy magas pasas szállt ki belőle, és a szakadó esővel mit sem törődve megkerülte a kocsit és odasietett hozzám. – Szia! Ne haragudj, nem vettelek észre. Jól vagy? – kiáltotta szabadkozva felém. A süvítő szélben szinte üvöltenie kellett, hogy halljak is valamit. Mikor közelebb lépett hozzám, és az utcai lámpa fénye homályosan megvilágította az arcát, akkor láttam csak, hogy milyen észveszejtően jó pasi. Élénkzöld szemei valósággal világítottak a sötétben. Sötétbarna, göndör hajtincsei kócosan és csurom vizesen omlottak az arcára. Ahogyan rám nézett, érdeklődést láttam felcsillanni a szemében. – Talán ha nem kapna jogosítványt minden idióta, akkor igen, akkor jól lennék – üvöltöttem idegesen vissza, azzal sarkon fordultam, és indultam is volna tovább, de a srác nem hagyta annyiban a dolgot. – Tényleg, ne haragudj, nem szokásom gyorsan hajtani. Csuromvíz vagy. Gyere, az a minimum, hogy hazaviszlek. – Szabadkozása őszintének tűnt, de én túl dühös voltam ahhoz, hogy leálljak vele jópofizni. – Nem kell, kösz, inkább sétálok. – Azzal fogtam magam, és

otthagytam. Próbáltam minél gyorsabban szedni a lábaimat, a fejem tetejére tettem a táskámat, hogy kevésbé érjen az eső, de igazából tökmindegy volt, mit csináltam, bugyiig vizes lettem. Közben az újdonsült túlzottan is jóképű ismerősöm utolért a csinos kis sportkocsijával, mellém hajtott, letekerte az ablakot, és ismét megszólított: – Tiszta víz vagy, nem venném a lelkemre, ha megfáznál, gyere, hadd vigyelek haza! – Már mondtam, hogy nem kell, kösz. Azt hiszem, ma estére már eleget segítettél! – makacskodtam. – Ne legyél már ilyen konok! – ripakodott rám. – Hagyj békén! Nem ülök be idegen kocsiba – vágtam rá durcásan. – Te tudod – válaszolta félszeg mosollyal az arcán, majd fogta magát és továbbhajtott. A kollégiumhoz érve döbbenten fedeztem fel az épület előtt parkoló ismerős fekete sportautót. Ez érdekes. Mr. Gyorshajtó a koleszunkba tartott. Tutira valami csinibaba csajhoz jött – gondoltam magamban, de túl fáradt és dühös voltam ahhoz, hogy foglalkozzam vele. Alig vártam, hogy a szobámba érjek, és beállhassak a forró zuhany alá. Ahogy megérkeztem, gyorsan felkaptam a törülközőmet, és a fürdőszobába indultam. A tükörbe pillantva megijedtem magamtól. Az egész arcomat, a ruhámat, mindenemet csupa sár borított. Uramisten! – szörnyedtem el, amikor eszembe jutott, hogy Mr. Száguldozó és nem mellesleg Túlzottan is jóképű az imént milyen állapotban látott. Aztán gyorsan megnyugtattam magam: mivel úgyse találkozunk többet, igazán tök mindegy, mit gondol rólam. Egyáltalán mi a fenéért foglalkozom vele, csak egy apuci kocsijával száguldozó elkényeztetett ficsúr, semmi több! – Ezzel lezártnak tekintettem az ügyet. Kibújtam a jéghideg ruhámból, és beálltam a zuhany alá. Legszívesebben órákig álltam volna a forró víz alatt, hogy minden porcikám felmelegedjen. Mikor végeztem, magamra tekertem a törülközőt, és csaknem félálomban meneteltem vissza a szobámba. Majdnem frászt kaptam, mikor a folyosón egyszer csak szembetalálkoztam Mr. Gyönyörű szemű és nagyon, de nagyon engem bámuló

félistennel. – Hát te meg mit keresel itt? – meredtem rá döbbenten. Magamon éreztem a srác perzselő tekintetét, ahogyan tetőtől talpig végigmért. A „hogyan lehet egy nőt puszta tekintettel pillanatok alatt pucérra vetkőztetni” mutatványt kétségkívül tökélyre fejlesztve adta elő. Olyan önelégült fejet vágott, mintha nem is lett volna rajtam törülköző. – Most már halálomig üldözni fogsz? – kérdeztem zavartan. Még mindig dühös voltam az előbbi „rászabadítom a kiscsajra a fél utcát” akcióért. – Nem, dehogy… – suttogta. – De, ahogy így elnézlek, nem is olyan rossz ötlet – mondta vigyorogva, miközben ismét végigmustrált tetőtől talpig. Ott álltam előtte egy szál törülközőben csuromvizesen. Legszívesebben köddé váltam volna, de ami azt illeti, egy jó mély veremnek is felettébb örültem volna. Éreztem, hogy az arcom pipacsvörösre gyúlt. – Hát tudod, így este valahogy nem veszem a poénokat, főleg nem egy olyan alaktól, aki szabadidejében gyanútlan járókelőkre zúdít járdányi vizet szakadó esőben. – Már vagy háromszor elnézést kértem. Nem léphetnénk túl a dolgon? Hidd el, nem azért jöttem, hogy téged bosszantsalak, csak keresek valakit. Nem ismered véletlenül…? – Nem, és most hagyj békén! – förmedtem rá dühösen, aztán próbáltam kitérni az útjából, de nem engedte. Megragadta a karomat, és hirtelen visszahúzott a fürdőszobába, halkan becsukta mögöttünk az ajtót, s mielőtt eszmélhettem volna, az egyik zuhanykabinban találtam magamat vele, jóformán a karjai között. A hely szűkös volt, úgy éreztem, hogy a szó valódi és átvitt értelmében is falhoz szorítottak. Mélyen a szemembe nézett, és csendre intett. Ekkor már én is hallottam a lépéseket a másik szárny felől. Egy pillanatra végigfutott az agyamon, mi is történhetne, ha véletlenül meglátna minket valaki, itt a zuhanyzóban, ebben a félreérthetetlen helyzetben, de aztán igyekeztem úrrá lenni a pánikon. Ráadásul, ahogyan a srác teste hozzám simult, az valami őrjítő volt. Különös érzés fogott el. Megborzongtam az érintésére. Láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet, ellenállhatatlan csibészes mosollyal meredt rám, figyelte az arcom minden rezdülését. Arcunk centikre volt csak

egymástól. Próbáltam közömbösnek mutatkozni, de éreztem, hogy hiába minden. Tudja és érzi, hogy bejön nekem. Teljesen elbódított a teste közelsége, és a parfümje mesés illata. – Ha most megcsókollak, nagyon dühös leszel rám, ugye? – kérdezte halkan, suttogva pimasz mosollyal az arcán, de közben egyre közelebb hajolt hozzám, és mielőtt ellenkezhettem volna, szája már az enyémet súrolta. Ajkai finomak voltak és puhák, valami hihetetlenül erotikus módon érintett meg, csókja vad volt és éhes, testével nekinyomott a falnak, éreztem, mennyire kíván. Olyan érzékien csinálta, hogy egy percre teljesen elvesztettem a fejem, és önkéntelenül is visszacsókoltam, de aztán észbe kaptam, és gondolkodás nélkül ellöktem magamtól. – Mit művelsz? – meredtem rá idegesen. – Csak kíváncsi voltam, milyen vagy, amikor igazán felbosszantanak – csipkelődött, és közben le sem vette a szemét rólam. Figyelte, ahogyan dühösen összehúzom a szemem, és egy grimaszt vágva nagy lélegzetet veszek, mielőtt megszólalok, de megelőzött: – Tudod, ha nem lennél mindig ilyen kis méregzsák, egész vonzó nő lennél – suttogta a fülembe pimaszul. – Te meg egy jó nagy bunkó vagy! – vágtam vissza, miközben dühösen kiszabadítottam magam a szorításából, és otthagytam a zuhanyzóban, fittyet hányva rá, hogy valaki meglát-e, vagy sem. Visszasiettem a szobámba, de mielőtt becsukhattam volna magam mögött az ajtót, a srác már bent is volt a szobában. – Várj már egy percet! Nem akartalak megbántani, ne haragudj! – fordult felém bűnbánó tekintettel. – Na, ide figyelj, ha eddig nem tűnt volna fel, ez itt egy katolikus leánykollégium, ahová pasik még akkor sem tehetik be a lábukat, ha magát a pápát keresik. Semmi kedvem nincs bajba kerülni miattad, úgyhogy tűnj el a szobámból, de gyorsan, még mielőtt meglát valaki. – Segítened kell, muszáj megtalálnom valakit, életbevágóan fontos. – Nem érdekel. Tűnj el a szobámból! – förmedtem rá mérgesen, és közben csípőre tett kézzel az ajtó felé mutattam. – Hát jó, te akartad. Ha nem segítesz, majd azt mondom, az

ellenállhatatlan barátnőmet jöttem meglátogatni, aki volt szíves beengedni az ablakon át a szobájába. Biztosra veszem, hogy nem tenne túl jót a hírnevednek ez a történet. – Ezt úgysem mered megcsinálni! – Akarsz fogadni? – Hogy lehetsz ennyire… – Vonzó és ellenállhatatlan? – vágott a szavamba vigyorogva. – Éppenséggel a pökhendi bunkó kifejezés találóbb lenne – feleseltem. Aztán egy röpke pillanat alatt átgondoltam a dolgot, és rájöttem, nincs választásom, ezt a játszmát ő nyerte. – Rendben. Te nyertél. Halljam, kit keresel? – A lány neve: Alicia Delano, ötödéves történész. – A név hallatán arra gondoltam, hogy nincs egyetlen ismerősöm se, akinek a neve akárcsak hasonlítana is ehhez az olasz–francia hangzású névhez. Eszembe jutott Alice, de őt rögtön ki is vertem a fejemből, mert neki csak a beceneve az Alice, az igazi neve Elizabeth Cole. – Nem ismerek ilyen nevű lányt, pedig én is töri szakos vagyok, ugyanazon az évfolyamon. Nem lehet, hogy másik egyetemre jár? Vagy rosszul emlékszel a nevére? – Ide jár, és ez a neve. – Miért nem hívod fel egyszerűen telefonon? Biztosan van mobilja. – Van. De nem veszi fel, és most nagyon fontos lenne, hogy megtaláljam. Egész biztosan nem ismered? – Már mondtam, hogy nem. De elég nagy ez a kolesz, bárhol lehet. – Ekkor hangokat hallottunk a folyosóról. Érezhetően nagyobb lett a nyüzsgés odakint. Most értek haza a csajok az utolsó előadásokról – állapítottam meg magamban. – Hát, úgy néz ki, még egy darabig nem szabadulsz tőlem – mondta vigyorogva, s közben szemügyre vette a polcomon sorakozó könyveket. – Figyelj, nekem húsz perc múlva el kell mennem. Ott az ablak, amint tiszta a levegő, tűnj el! És, ha egy mód van rá, lehetőleg minden cuccunk maradjon a helyén, különben kihívom a rendőrséget. – Minek nézel engem? Tolvajnak? – fordult ismét felém.

Láthatóan szórakoztatta a feltételezés, mert úgy vigyorgott, hogy a teljes hófehér fogsora a füléig ért. Szent ég, eszméletlen jól néz ki a pasi. Éreztem, hogy az lenne a legokosabb, ha sarkon fordulnék, és ripsz-ropsz elrohannék, és addig szaladnék, amíg még az emlékére sem emlékeznék ennek az estének, mert ha így haladunk, nem lesz jó vége a dolognak. Tipikusan az a pasi, akit, ha meglátsz, többet nem bírod kiverni a fejedből. – Sohasem lehet tudni, lehetsz baltás gyilkos is – hecceltem. Persze, ezen még jobban szórakozott. – Most pedig fordulj el, szeretnék felöltözni. – Azzal bedobáltam néhány cuccot a táskámba, és ügyet sem vetve a srácra elkezdtem öltözködni. Nehéz volt a magam köré tekert törülközővel a testemen felügyeskedni a melltartómat és a topomat, már csak azért is, mert végig magamon éreztem újdonsült zaklatóm perzselő tekintetét. Közben megszólalt a mobilom, az ágyamon heverő ruhahalmaz alól próbáltam villámgyorsan előkotorni, aztán anélkül, hogy megnéztem volna, ki keres, felvettem a telefont. – Igen, tessék – szóltam bele. – Helló, Liv! Én vagyok az, Adam. Ugye, nem hívlak rosszkor? – Amint meghallottam Adam hangját a telefonban, rögtön tudtam, hogy nem lesz kellemes beszélgetés. Adam évfolyamtársam volt az egyetemen, évek óta hajtott rám, és hétről hétre hívogatott mindenféle ürüggyel, hogy menjek el vele ide meg oda. Sajnáltam szegényt, mert tök aranyos srác, és egy csomó csaj megveszett volna a lehetőségért, hogy randizhasson vele, de nekem ő csak egy nagyon jó barát volt, semmi több. – Nem, dehogy. Mi újság? – kérdeztem zavartan, miközben a ruháimat hajtogattam be a táskámba. – Gondoltam, este elmehetnénk meginni valamit, vagy beülhetnénk egy moziba, ha van kedved. Ma lesz A beavatott premierje. Na, mit szólsz? – Hú, Adam, ne haragudj, de ma nem jó, már elígérkeztem. De azért kösz, hogy rám gondoltál. – Kár, pedig már foglaltattam asztalt is a BaBarban – mondta szomorúan. – Sajnálom, talán majd máskor – próbáltam menteni a helyzetet,

de éreztem Adam hangján, hogy nagyon le van törve. Valószínűleg én sem viselném jól, ha odalennék valakiért, és az folyton elutasítana. – Rendben. Akkor nem is zavarlak tovább, legyen szép estéd! – mondta beletörődve, és le is tette a telefont. – Neked is! – siettem a válasszal, de Adam azt már nem hallotta, letette. Egy percig a telefonomra meredve álltam, és Adamre gondoltam. Szinte láttam magam előtt Adam jámbor és őszinte tekintetét. Sajnáltam őt, de úgy éreztem, az sem lenne helyes, ha hamis reményeket keltenék benne. Miután meggyőztem magamat arról, hogy helyesen cselekedtem, visszafordultam a szekrényemhez. Ekkor vettem észre, hogy az újdonsült felettébb kíváncsi ismeretlen ismerősöm a falnak támaszkodva bámul engem. – Most meg mi van, miért bámulsz rám így? – meredtem rá értetlenül. – Csak azon tűnődtem, vajon még hány olyan pasi rohangálhat a nagyvilágban, akinek sikerült elcsavarnod a fejét – mondta ugyanazzal az ellenállhatatlan mosollyal az arcán, mellyel eddig valamiért mindig sikerült levennie a lábamról. – Ez nem tartozik rád. Különben is, nem illik hallgatózni – vágtam oda neki bosszúsan. – Arrébb mennél? – kérdeztem tőle a szekrényre mutatva, jelezve, hogy ha ott áll előtte, nem férek hozzá. – Nem hallgatóztam, ezt te is tudod. Egyébként meg örülök, hogy nemet mondtál. Nem szeretem a versenytársakat – súgta a fülembe, amint a szekrénytől ellépve elment mellettem. – Hú, de nagy az egója valakinek. – Ha én hívnálak el vacsorázni, esélyed sem lenne nemet mondani. – Miért, mit tennél? Kommandósokkal cipeltetnél az étterembe? – Önként jönnél és dalolva – válaszolta egyszerűen. – Azt te csak hiszed – nevettem el magam. – Nem csak hiszem… – mondta, s a kezemet elkapva odahúzott magához. – Tudom – fejezte be a mondatot. Teljesen összezavarodtam a közelségétől. Kezével lágyan végigsimította a hajamat, beletúrt, és szenvedélyesen megcsókolt. Önkéntelenül is viszonoztam a csókot. Kívántam őt, egyre többet és többet akartam

belőle, pedig nem is ismertem, de valami mágnesként vonzott hozzá. A szívem a torkomban dobogott, ő pedig csak ölelt és csókolt. Mielőtt feleszmélhettem volna, lépéseket hallottam a folyosó felől, aztán már nyílt is az ajtó, és belépett Erika. Irtó kínos volt az egész jelenet, Erika arcáról lerítt a döbbenet. Első pillantásra nem tudtam eldönteni, hogy most éppen éktelenül dühös rám, amiért a szobánkban talált egy vadidegen sráccal, mert ha ezt valaki megtudja, akkor repülünk a koleszből mind a ketten, vagy a nevetés kerülgeti, és valójában ég a vágytól, hogy bemutassam neki a srácot. – Helló, csajszi… – kezdte döbbenten, majd vett egy mély levegőt, becsukta maga mögött az ajtót, és egy másodpercnyi kínos csendszünet után így szólt: – Lemaradtam valamiről? – Nem, dehogy. Ez itt egyáltalán nem az, aminek látszik – próbáltam gyorsan megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. – Igazából csak azért jöttem, hogy szóljak: a kolesz előtt mindenki rád vár, és azt üzenték a többiek, ha öt percen belül nem vagy kint, bejönnek érted. Szóval, én a helyedben sietnék. De ha már itt tartunk, nem akarsz bemutatni a barátodnak? – Nem a barátom, és már egyébként is épp menni készült – kezdtem, de a srác félbe szakított. – Helló, David vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek – nyújtotta oda elegánsan a kezét Erikának. De mielőtt Erika reagálhatott volna, jobbnak láttam minél előbb véget vetni ennek az egész kínos jelenetnek, és elkezdtem az ablak felé tolni a srácot. – Szóval, David, neked most már úgyis menned kell – közöltem, és közben a karjánál fogva az ablak felé húztam. Nagyban megkönnyítette a helyzetet, hogy a földszinten volt a szobánk, így könnyűszerrel ki tudott mászni. Mikor földet ért, visszafordult felém: – Egy élmény volt megismerni önt, hölgyem! – mondta vigyorogva. – Azért a nevét még megtudhatom, Júlia? – Sajnos nem. Ez most nem az az erkélyjelenet – válaszoltam nevetve, s azzal be is csuktam az ablakot Mr. Őrjítően jól csókoló és nagyon, de nagyon zavarba ejtő David orra előtt. Amint visszafordultam Erikához, láttam, hogy karba tett kézzel

várja, hogy elmagyarázzam neki, mi is történt az imént a szobánkban. – Ne mondj semmit! Nagyjából sejtem, hogy mit gondolsz, de biztosíthatlak, hogy az egész csak félreértés. – Aha – nyögte Erika, s közben látszott az arcán, hogy egy szavamat sem hiszi. – Ne nézz rám így, nem is ismerem ezt a srácot, teljesen véletlenül botlottam bele – magyaráztam. – Ahhoz képest elég jól egymásba voltatok gabalyodva, mikor rátok nyitottam az ajtót – mondta némi mosollyal az arcán. Közben nagy nehezen sikerült befejeznem az öltözködést, és a táskám is készen állt. Ránéztem az órámra, és eszembe jutott, hogy a többiek odakint várnak rám. Még latinórán leesemeseztem Erikával, hogy ő ma nem tart velünk. Gyanítom, hogy a gyenge kifogás mögött, mely szerint tanulnia kell, igazából Ryan áll. Erika nem az a típus, aki szeret konfrontálódni, és gondolom, nincs kedve végignézni, hogyan csajozza át az egész éjszakát Ryan. – Figyu, Erika, nekem most tényleg mennem kell. Ígérem, jövő héten töviről hegyire elmesélek majd mindent erről az aprócska kis félreértésről. A repülőn épp elég időnk lesz beszélgetni Kambodzsa felé. Ma biztosan nem tudsz velünk jönni bulizni? – Nem, nem. Holnap reggel még lesz egy konzultációm a szakdoga miatt, de ti érezzétek jól magatokat! És ne feledd, szavadon foglak, jövő héten hallani akarom az egész sztorit. És még valami: szeretném, ha egyszer úgy nézne rám valaki, mint ahogyan ez a pasi nézett rád ma este. Fogalmam sincs, mi történt köztetek, de örülök ennek a srácnak. – Erika… – kezdtem. – Tényleg nem történt semmi, itt futottam össze vele a koleszban, beképzelt pökhendi alak, aki a barátnőjét jött meglátogatni, de nem tudta, hol lakik, és nálam kérdezősködött. És amilyen bunkó, kihasználta az alkalmat, és megpróbált ezzel a csókkal feldühíteni. Dióhéjban ennyi a sztori. És itt vége is a történetnek, szerencsére soha többet nem kell látnom a fejét, és elfelejthetem az egész borzalmas estét. Na, most tényleg rohanok, mert a többiek ki fognak nyírni. Ne tanuld agyon magad a hétvégén, azért pihenj is! – hadartam az intelmeimet Erikának,

búcsút intettem és kinyargaltam a többiekhez a kolesz elé. Szerencsére az eső és a vihar már elvonult, az égbolt kristálytiszta volt, ezernyi csillag ragyogott rajta. Ethan és Ryan az autójuknak támaszkodva vártak rám, de Alice-t és a többieket nem láttam sehol. – Helló, srácok! Alice és a többiek merre vannak? – kérdeztem csodálkozva. – Lassan már nekik is itt kellene lenniük. Beugrottak a boltba. Nem értem, hol késnek – válaszolta Ethan kissé türelmetlenül, de alighogy befejezte a mondatot, az utca végén már fel is tűnt Alice fekete Lexusa. Egyszerűen gyönyörű volt az az autó. Nagyon illett Alice-hez, ugyanolyan energikus volt, mint ő maga. Valósággal füstöltek a kerekek a kocsi alatt, ahogyan befordult az utcába, úgy nyomta a gázt. Andy és Lilly már messziről úgy integettek, hogy majd kiestek az ablakon. Imádom ezt a három nőszemélyt! – gondoltam magamban. – Hihetetlenül unalmas lenne az életem nélkülük. Andy és Lilly. Hát, ők tényleg ikonnak számítanak az egyetemen. A szomszéd szobában laknak a koleszban, Andy filmtörténetet és rádiózást tanul az egyetemen, feltett szándéka, hogy híres filmrendező lesz. Egyfolytában filmeket néz, és forgatásokra jár. Már két éve írja a forgatókönyvét, de valahogy sohasem jut tovább az első oldalnál, azt hiszem, ő az egyik legnagyobb álmodozó, akit ismerek, de valahol éppen ezért szeretem. És ott van Lilly, jogot és politológiát tanul, de állandóan megszegi a szabályokat, nem telik el úgy hét, hogy legalább kétszer meg ne büntetnék gyorshajtás vagy tilosban parkolás miatt. Imád pasizni, ő amolyan Ryan, csak lányban. – Csajok, nekünk még be kell ugranunk Nicole-ért és Ryan cuccaiért. Megyünk utánatok, ahogy tudunk. Itt a cím, írjátok be a GPS-be, Mrs. Collins, a házvezetőnőnk vár benneteket, de szerintem mi úgyis előbb ott leszünk, mint ti – provokálta Ethan Alice-t, de ő nem vette a lapot. – Arra gondoltam, Ethan, hogy a csajok nálam is aludhatnának. Végül is csak pár házzal van arrébb a nyaralónk. Pakoljatok le ti is, és találkozzunk a Canyonban. – Rendben, tetszik az ötlet. Onnan indítjuk a bulit – egyezett bele Ethan lelkesen. – Egyébként szenzációsan néztek ki, csajok. Érzem,

hogy nagy buli lesz ez a hétvége – mondta feldobva. Ethan volt a csapat legfőbb kritikusa. Ha valami nem stimmelt a frizuránkkal, vagy nem állt jól nekünk valamelyik ruhadarab, ő biztosan észrevette. Nicole-ért annyira egyikünk sem rajongott, de az évek alatt elfogadtuk, hogy ő olyan, amilyen, és a sok veszekedés, ellenszegülés ellenére végül bevettük a csapatba. Nicole igazi egyéniség. Utánozhatatlan és megismételhetetlen. Minden héten más pasival lehet látni az egyetemen, egy szempillantás alatt el tudja csavarni bárki fejét, ha kiveti rá a hálóját. Igazi bomba nő: tökéletes alak, kék szemek, hosszú barna haj, feltűnő, testhezálló szexi ruhák. Gyorsan bedobáltuk a cuccaimat Alice kocsijába, beültem a hátsó ülésre és már indultunk is. Körülbelül két óra alatt le is értünk Torrance-be, a kis tengerparti városkába. Az utcákon már nagy volt a nyüzsgés, és a szórakozóhelyek is dugig voltak fiatalokkal. Ahogyan beértünk a városba, engem rögtön lenyűgözött Torrance varázslatos hangulata, az ódon városfalak, zegzugos sikátorok, középkori épületek valósággal rabul ejtettek, alig vártam, hogy kiszálljunk, és közelebbről is megnézhessem ezt a gyönyörű helyet. Alice nagyon lassan hajtott, már most sok volt a részeg fiatal, akik ügyet se vetettek az autókra. Aztán lassan kikeveredtünk a városközpont forgatagából. Egy kis parti út vezetett felfelé a dombra. Lenn a parton óriási villák emelkedtek, egyik jobban ki volt világítva, mint a másik. Alice már sokszor mesélt erről a helyről, gyerekkorában itt töltötte a nyári szünidőket, ez volt a kedvenc helye. Ódákat zengett róla, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörű. Ez tényleg maga a paradicsom. Alice-ék villája a domb tetején állt, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt a tengerre. A keskeny kanyargós út egyenesen a kapuhoz vezetett, mely egy gombnyomásra kinyílt előttünk. A kert ki volt világítva, a távolban kikötőt pillantottam meg, ahol számtalan vitorlás és jacht horgonyzott. A hatalmas kerti medence ezer színben tündökölt. A lányok már teljes extázisban voltak. Én is alig bírtam magamhoz térni az ámulatból. Azt eddig is tudtam, hogy Alice-ék gazdagok, de álmomban sem gondoltam, hogy ennyire. Miután leparkoltunk az autóval és kipakoltuk a cuccainkat, Alice megmutatta a szobáinkat. A ház négy külön fürdőszobás szobából

és egy óriási nappaliból állt. Az alagsorban a jakuzzitól a szaunáig minden volt, amit csak el lehetett képzelni, és minden luxuskivitelben. Andy és Lilly a legnagyobb szobát választották, jó sokáig tartott, mire az összes csomagjukat felcipelték az emeletre. Egy vagy két éjszakára jöttünk, de ők, biztos, ami biztos alapon bepakolták a teljes ruhatárukat a bőröndjeikbe. Gyorsan kicsinosították magukat az esti bulira, persze a legmenőbb cuccaikat vették fel, aztán, letáboroztak a nappaliban, a bárpultnál, sorra kóstolva a koktélokat. Én egy gyönyörű tengerre néző szobát kaptam lélegzetelálló kilátással, óriási plazma tv-vel és egy hatalmas franciaággyal. Alice pedig elfoglalta a saját szobáját. Még sohasem jártam olyan házban, ahol személyzet leste a ház lakóinak és vendégeinek minden kívánságát. Alig csomagoltam ki, máris Andy és Lilly harsány hangja zavarta meg a nyugalmamat. Hallottam, amint felfelé tartanak a lépcsőn, gondoltam, megyek és megnézem, mit akarnak, mielőtt berontanak a szobámba, és rám tukmálnak valami szemérmetlenül rövid ruhát. Alice-szel szinte egy időben léptünk ki a szobánkból, a galérián botlottunk egymásba, de ekkorra már a lányok is ott voltak, kezükben egy-egy pohár Martinival. – Na, csajok, készen álltok? – kérdezték jókedvűen. – Már csak rátok várunk, induljunk bulizni! – sürgettek minket. Őszintén megvallva elég fáradt voltam a bulizáshoz, nem sok kedvem volt partizni, legszívesebben csak sétáltam volna egyet a városban, de tudtam, hogy a csajoknak más terveik vannak ma estére. Be akarnak pasizni. Miközben a lépcsőn lefelé tartottunk, a londoni útjáról kérdeztem Alice-t: – Nem is meséltél még Londonról. Jól éreztétek magatokat? – faggattam, de meglepő módon Alice elég szűkszavúan nyilatkozott. Ő és Andrew már három hosszú éve együtt voltak, az egyetemen mindenki imádta őket, igazi álompárnak számítottak. – Óh, London egyszerűen mesés. Bejártuk az egész országot. Csodás élményekben volt részünk. – Andrew is itt van most? – Nem, nincs itt. Kambodzsa előtt mindenképpen haza akartam jönni néhány napra ügyeket intézni. Úgy beszéltük meg, hogy

Kambodzsában az ásatáson találkozunk – mondta mosolyogva, de láttam a szemében, hogy valami aggasztja. Nem jellemző Alice-re, hogy Andrew nélkül bárhová is menne, de nem akartam feszegetni a dolgot, hosszú lesz az este, gondoltam, majd inkább később faggatom.

II. FEJEZET

A parton kellemes nyári szél fújt. Miután a Canyon nevű bárban összeszedtük Ethant, Ryant és Nicole-t, egy igazi jamaikai hangulatú pubba vettük be magunkat. Óriási volt a tömeg, alig találtunk magunknak ülőhelyet. Ethan, Ryan és Nicole már a bejáratnál leragadtak, összefutottak Ethan régi ismerőseivel, és úgy döntöttek, keresnek a közelben egy melegbárt. Mi a csajokkal elkezdtünk iszogatni. Andy és Lilly egyre bizarrabb kinézetű koktélokat rendeltek, elhatározták, hogy ma este kirúgnak a hámból, és, ha törik, ha szakad, bepasiznak. Minden egyes pasit tetőtől talpig szemügyre vettek, aki csak elhaladt mellettünk. A sok ital hatására régi sztorikat kezdtek el felemlegetni, és a végén már mindenen röhögtek. Alice-szel jót mulattunk rajtuk. Nem kellett sok idő, és fel is kerekedtek a nagy pasivadászatra. Kettesben maradtunk Alice-szel az asztalnál. – Na, és most mesélj! – támadt le hirtelen Alice, még mielőtt én bármit kérdezhettem volna tőle. – Mi minden történt veled ezen a nyáron? – érdeklődött kíváncsian. – Semmi különös, teljes volt az eseménytelenség, tulajdonképpen egész nyáron dolgoztam. – Éééésss… Van valaki a láthatáron? – tért rögtön a lényegre, nekem szegezve a kedvenc kérdésemet. Olyannyira kedvenc, hogy ha meghallom, rögtön kiver a víz tőle. – Nem, nincs senki – vallottam be köntörfalazás nélkül, de mikor láttam Alice arcán, hogy ez a válasz nem elégíti ki, gyorsan hozzátettem: de nem is akarok, őszintén szólva most jól megvagyok egyedül. Nincs szükségem bonyodalmakra. – De miután kimondtam, rájöttem, hogy Alice ezzel a válasszal sem fogja beérni. – Ezek szerint még nem heverted ki Eddie-t. – Szinte már

vártam, mikor hozakodik elő valaki ezzel a témával. – Alice, ne haragudj, de nem beszélhetnénk inkább valami másról? Már unom, hogy mindenki ezen lovagol. Itt van ez a jó kis hely, menjünk inkább táncolni, rendben? – próbáltam valamivel elterelni a figyelmét, de persze nem sikerült. – Liv, valamikor muszáj beszélni róla, ezt te is tudod. Nem futhatsz el mindig a problémák elől. – Te is tudod, hogy nem erről van szó. Nem futok el semmi elől, csak egyszerűen nem akarok róla beszélni. – Liv, az istenért, már eltelt egy év. Azóta nem volt rendes kapcsolatod, amióta Eddie lelépett azzal a csajjal. Ne haragudj, nem akarom felkavarni a régi érzéseket, csak szeretném, ha végre túltennéd magad a dolgon. – Alice, én már réges-régen túl vagyok a dolgon. Csak nem szeretek róla beszélni, ez minden. És hidd el, attól, hogy nem randizom és nem járok senkivel, még jól érzem magam. Egyáltalán nem hiányzik egy újabb pasi az életemből, aki, ha megun, gondol egyet és továbbáll. Értsd meg, boldog vagyok így. – Értem. Hát akkor igyunk, itt az ideje, hogy a pohár fenekére nézzünk, és egy jót bulizzunk – harsogta jókedvűen, azzal a magasba emelte a kezét, jelezve a pincérnek, hogy két tequilát kérünk, majd egészen közel hajolt hozzám, mintha csak egy titkot akarna a fülembe súgni, és így szólt: – Meg kell ígérned valamit: ha belebotlasz ma egy jó pasiba, adj esélyt a szerencsétlennek! Nem azt kérem, hogy menj hozzá feleségül, csak annyit, hogy próbáld meg jól érezni magad, és ha ehhez az kell, hogy leiszod magad a sárga földig, és belemész életed első egyéjszakás kapcsolatába, akkor hajrá! De addig innen nem engedlek haza, amíg nem látom rajtad, hogy rendben vagy. Légy újra önmagad! Szórakozz, élvezd az életet! Szeretném jövő héttől a régi Livet látni, aki bármelyik pasit egy másodperc alatt az ujja köré tudja csavarni. Ja, és azonnal fel kell hagynod az antialkoholizmussal, pia nélkül nem élet az élet. Kezdődjön a buli. – Azzal elém tolt egy pohár tequilát, és koccintásra emelte a sajátját. Nem is vettem észre, hogy közben a pincér srác kihozta a rendelésünket.

– Rendben, meggyőztél. Ígérem, megteszem, ami tőlem telik, és megpróbálom jól érezni magam – adtam be végül a derekam. – De csak a te kedvedért – tettem hozzá gyorsan. – Ez a beszéd! – helyeselt elégedetten. Azzal fenékig ürítette a poharát, majd rám meredve megvárta, amíg én is felhörpintem a sajátom. Jó pár pohár tequilán túl lehettünk, mikor Alice tekintete egy pillanatra a távolba révedt. Egyszerre csak döbbenet, sőt düh ült ki az arcára. – Hát ezt nem hiszem el! Mi a fenét keresnek ezek itt? Hátranéztem én is, de a tömegben nem láttam senki ismerőst, kérdőn pillantottam Alice-re. – Mi a baj, Alice? – kérdeztem. – Semmi – mondta dühösen. – Csak beállított Andrew. És itt van vele a bátyám is – közölte, majd felkapta a poharát és gondolkodás nélkül felhörpintette a tartalmát, aztán egy „várj meg itt, mindjárt jövök” szöveggel elindult a bejárat felé. – Nem is tudtam, hogy van bátyád! – kiáltottam utána elámulva, de Alice rám sem hederített. Hamarosan beleveszett a tömegbe. Hiába nyújtogattam a nyakam, sehol se láttam, s így a nyüzsi közepén egyedül maradtam a poharammal. Kezdtem nagyon hülyén érezni magam, körülöttem egyre több idiótán vigyorgó izomagyú pasi kezdett körözni. A csajokat sem láttam a táncparketten, bizonyára már vígan iszogattak a pultnál a kiszemelt „áldozatukkal”. Még soha nem kívántam annyira, hogy tűnjön fel egy ismerős arc, és mentsen ki szorult helyzetemből, de csak nem akart jönni senki. Jobb ötlet híján a táskámban kezdtem kotorászni. Úgy tettem, mintha a mobilomat keresném lázasan, s közben reménykedtem, hogy ezzel az elterelő hadművelettel nyerek egy kis időt, és békén hagynak a kalandra vadászók. Sajnos nem vált be a taktikám, a mellettem levő székre már le is huppant valaki. A pasi biztosan nem volt tudatában annak, mennyire visszataszító, mert nagyon önelégült fejet vágott. – Szia, szépségem! – kezdte a szokásos, elcsépelt nyitó szöveggel. – Rossz nézni, hogy egy ilyen gyönyörű nő itt ücsörög

egymagában. Meghívlak egy italra, attól majd feldobódsz! – Mielőtt ellenkezhettem volna, már intett is a pincérnek. – Kösz, de már van italom, és nem vagyok egyedül, a barátaim mindjárt jönnek vissza, csak kiugrottak a mosdóba – mondtam viszonylag higgadtan, látszott rajta, hogy már jócskán felöntött a garatra, s nem akartam balhét. – Akkor, ha nem zavar, megvárom veled őket – válaszolta, s már át is karolta a vállamat, mintha csak közeli ismerősök lennénk. Egy percig mozdulatlanul, döbbenten ültem, és a szemem sarkából meredtem a vállamon pihenő karjára. Ezt nevezem, ennek a fickónak aztán van önbizalma – hüledeztem magamban. – Figyelj csak, nem akarlak megbántani, de erre tényleg nincs semmi szükség. A barátom nagyon féltékeny típus. Pár percen belül itt lesz, úgyhogy ha megbocsátasz… – vetettem be végső elkeseredésemben a „mindjárt itt lesz a pasim” szöveget. Azzal felkaptam a táskámat, és elindultam a mosdó felé. A srác sajnos nem hagyta annyiban a dolgot, elkapta a karom, és magához húzott. – Figyeltelek az este, csajokkal jöttél ide, pasinak se híre, se hamva. Ne kéresd már magad! – mondta durván, a lehelete bűzlött az alkoholtól, undorító volt. Alig kaptam levegőt, úgy szorított magához. Ezt a bunkó seggfejet! Nem lesz ennek jó vége – futott át az agyamon. – Mondd csak, úgy nézek ki, mint egy kurva? – vágtam vissza. – Hát, ami azt illeti, örülnék, ha az lennél. – Akkor keress magadnak egy igazi ribancot az utcán, engem pedig hagyj békén! – A végén már üvöltöttem, s közben próbáltam kiszabadulni a szorításából. A körülöttünk lévők észre sem vették, mi történik, összevissza nevetgéltek, kortyolgatták az italukat, ráadásul a zene is egyre hangosabban szólt. Kétségbeejtő érzés volt, hogy nem számíthatok segítségre. A lányokat sem láttam sehol. Végül valahogy sikerült kiráncigálnom a kezemet a markából, a táncparkett felé indultam, de a fickó visszarántott. – Ne kéresd már magad annyira, kislány! – Szállj már le rólam! Nem hallod, hagyj békén! – ordítottam. Aztán hirtelen a tömegben feltűnt egy felettébb ismerős arc, nagy meglepetésemre Mr. Gyorshajtó és lehengerlően csókoló David állt

előttem teljes életnagyságban. Valósággal földbe gyökeredzett a lábam, amint megláttam. Szédítően nézett ki: elegáns ing, szexi farmer, csábos mosoly. – Drágám, már mindenhol kerestelek, merre kószáltál? – szólalt meg laza természetességgel, s gyöngéden átölelte a derekamat, finoman jelezve ezzel a fickónak, hogy szálljon le rólam. Magához húzott, és egy könnyed mozdulattal a hátamra terítette a kabátját, de közben fél szemmel a pasas minden mozdulatát figyelte. Ahogyan magához ölelt, a fülembe súgta: – Csináld, amit mondok, akkor nem lesz baj. – Egyszerűen lehengerlő volt a stílusa, érintésétől megborzongtam, az egész srác valami hihetetlen biztonságot sugárzott magából. És az illata, az valami szédítően jó volt. – Gyere, menjünk! A többiek már várnak ránk – mondta, megfogta a kezem, és sietősen a bárpult felé terelt. Annyira le voltam döbbenve, hogy szinte gépiesen engedelmeskedtem neki, csináltam, amit mondott. Ahogyan fogott és irányított, éreztem, hogy ő is feszült, és fél szemmel még mindig a részeg fazont figyeli. Én is hátrapillantottam, de már nem láttam az erőszakoskodó pasit. David a pultnál leültetett egy székre, majd váltott néhány szót a pultos sráccal. – Csáó, David, de rég láttalak erre! Hogy vagy, cimbora? – kérdezte kedvesen a pultos srác, és rögtön kezet is nyújtott Davidnek. – Helló, Gery! Kösz szépen, megvagyok. Figyelj csak, ismered azokat a fickókat ott annál a partiasztalnál? – kérdezte arra az asztalra mutatva, amelynél az imént ültem. Hátranéztem, s láttam, hogy ott ül a pasas, de már nem egyedül. Volt vele még két másik kigyúrt srác is. Jobban szemügyre vettem őket, s csak ekkor láttam, milyen sötét alakok. Úgy festettek, mint a kidobóemberek a gengszterfilmekben. Aggasztott, hogy a lányokat még mindig nem látom sehol. Hová tűnhettek? – tűnődtem magamban. Ahogyan ismerem őket, Andy és Lilly már valahol a parton sétálgathatnak. De hogy Alice hová lett?… Kezdett az egész felettébb nyugtalanító lenni. – Nem tudom, kik lehetnek, most látom őket itt először – válaszolta a pultos srác. David megköszönte az információt, és rendelt két ásványvizet.

Közben rendületlenül szemmel tartotta azt a három fickót. Láttam rajta, hogy aggasztja valami. – Elmondod, mi ez az egész? – kérdeztem kissé zavartan. Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy azt sem tudtam, melyikkel kezdjem. – Egyáltalán, hogy kerülsz te ide? Követtél? – zúdítottam rá a kérdéseimet. Úgy tűnt, Davidet nem lepték meg a kérdéseim. Nyugodtan kortyolt egyet a vizéből, majd felém fordulva így szólt: – Mielőtt félreértenéd a szitut, ne aggódj, nem követtelek. Röviden: épp a mosdóban voltam, mikor két srác arról beszélgetett, hogy a haverjuk kinézett magának egy csajt. Mondtak ennél cifrább dolgokat is, de inkább nem részletezem. Mikor kijöttem, láttam, hogy a srácok épp az akcióba lendült haverjukat figyelik, és ekkor vettem észre, hogy a srác rád nyomult és erőszakoskodik, gondoltam, elkelne egy kis segítség. Hát így kerültem a képbe – magyarázta. – Értem – válaszoltam tűnődve. – És úgy egyébként, hogy kerülsz éppen erre a helyre? – Már mondtam, hogy keresek valakit, azt hittem, itt megtalálom, de ehelyett már megint beléd botlottam. – Az arcán ismét feltűnt az imádnivaló pimasz mosolya. – Kétségbeejtő – mondta, mélyen a szemembe nézve. Tekintete fürkésző volt, mintha csak a gondolataimban akarna olvasni. Zöld szeme valósággal világított a neonfényben, alig bírtam elfordítani róla a tekintetemet. Próbáltam a lehető legközömbösebb fejet vágni, de nem nagyon ment. Valami megmagyarázhatatlan, különös vonzalmat éreztem. Rettentő zavarban voltam, ha csak rám nézett, s ez az érzés megrémített. Ráadásul az est folyamán elfogyasztott jelentős mennyiségű tequila is kezdte éreztetni a hatását, ezért jobbnak láttam, ha inkább menekülőre fogom a dolgot. – Na, nekem most mennem kell. Meg kell keresnem a barátaimat. Kösz szépen a segítséget, remélem, hamar megtalálod, akit keresel – mondtam búcsúzóul, s már nyúltam is volna a táskámért, de David közelebb lépett és gyengéden megfogta a kezemet. – Ugye, nem gondolod komolyan, hogy ezek után hagylak elsétálni? Azok a srácok ott rád vadásznak, ha kiszagolják, hogy nem is vagyunk együtt, nem fogják annyiban hagyni a dolgot. Utánad

mennek. – Nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra – válaszoltam kissé durcásan. – Ahogyan az előbb is? – kérdezett vissza határozottan. – Kábé három órára hagytalak magadra, és máris bajba kerültél. – Egy pillanatnyi szünet után, mialatt farkasszemet néztünk egymással, így folytatta: – Tévedsz, ha azt hiszed, azok ott szimpla kis bajkeverők, veszélyesebbek, mint hinnéd. – Rendben, tegyük fel, hogy igazad van. De nekem akkor is meg kell keresnem a barátaimat, már biztosan halálra aggódták magukat miattam. – Ne félj, megkeressük őket, de először meg kell győznünk a haverjainkat arról, hogy tényleg egy pár vagyunk. – Na és azt hogy csináljuk, Mr. Mindentudó? – Hát, ha engem kérdezel, édesem – kezdte, s közben egészen közel hajolt hozzám, arcunk alig pár centire volt egymástól, óvatosan odébb simította az egyik hajtincsemet, majd folytatta: – Egy dolgot biztosan tehetünk az ügy érdekében – jegyezte meg vigyorogva, majd lassan magához húzott és megcsókolt. Teljesen leblokkoltam. Olyan érzékien csinálta, hogy nem volt erőm ellenállni, önkéntelenül is visszacsókoltam. A józan eszem azt súgta, vágjam képen azonnal, de egyszerűen képtelen voltam eltolni magamtól. Aztán, mikor ajkaink elváltak, David ismét a szemembe nézett, és így szólt: – Ha nem vigyázol, többé tényleg nem engedlek el – mondta továbbra is ellenállhatatlanul mosolyogva. – Ezt meg miért csináltad? – kérdeztem döbbenten. – Mert jólesett, és mert jó ötletnek tűnt. – Egy jó nagy pofont érdemelnél. – Lehet, de ne mondd, hogy te nem élvezted. Azok ott le sem veszik a szemüket rólunk – válaszolta. – Jobban tesszük, ha tényleg úgy csinálunk, mint a turbékoló galambok, különben még rossz vége lesz a dolognak. – Azt ugye tudod, hogy nem volt muszáj kihasználnod a helyzetet? Bele sem kellett volna avatkoznod. – Mit tegyek, ha nem bírok ellenállni neked? – válaszolta

vigyorogva, és közben lágyan simogatta a hajam. – Ezzel a szöveggel veszel le minden csajt a lábáról? – Nem mindenkit, csak téged – felelte. – Remélem, tudod, hogy ellenállhatatlan vagy, amikor ilyen dühös arcot vágsz – tette hozzá. – Tudom – súgtam vissza a fülébe. Ekkor a tömegben hirtelen megpillantottam Alice-t és Andrew-t. Alig pár méterre álltak tőlünk, de nem vettek észre. Egymást nézték, és mintha veszekedtek volna. – Alice! – kiáltottam rájuk, de a hangom beleveszett a hangos zenébe. David látta, hogy észrevettem valakit a tömegben, ezért utat engedett nekem. – Ne haragudj, de most mennem kell – szóltam oda neki, és már siettem is Alice-ékhez. Láttam Alice arcán a megkönnyebbülést, mikor észrevett. – Liv, már mindenütt kerestünk! Hol voltál? – kérdezte. – Már aggódtunk érted. – Semmi bajom, ne aggódj! Én is épp titeket kerestelek. – De jó, hogy megtaláltuk egymást – mondta Alice megkönnyebbülten. – Andrew! – kiáltottam el magam. – De örülök, hogy itt vagy! Ezer éve nem láttalak! – Helló, kislány! – mondta széles mosollyal, és már fel is kapott, s egy laza mozdulattal megpörgetett a levegőben, majd két puszi kíséretében újra talpra állított. – Szenzációsan nézel ki. Mesélj, most hány pasinak csavartad el a fejét, mi? – Jaj, menj már! – csaptam oda neki vigyorogva. Aztán észrevettem, hogy David is felénk tart, épp össze akartam szedni a bátorságomat, hogy bemutassam, mikor Alice elkezdett felé rohanni. – David, te gazember, hát hazajöttél! – ugrott a nyakába Alice. Nem nagyon értettem a szituációt, csak álltam elképedten. – David Alice bátyja. Már vagy egy éve nem találkoztak – súgta oda nekem segítségképpen Andrew, miután látta rajtam, hogy nem értem a helyzetet. David Alice bátyja? Vajon miért nem mondta soha Alice, hogy van egy bátyja? Mi oka volt rá, hogy elhallgassa? – kattogott az

agyamban. – David, te csirkefogó, szólhattál volna, hogy hazajössz! – Próbáltam, de állandóan ki volt kapcsolva a telefonod. Hiába hívtalak – magyarázta szemrehányón David. – Igen, egy kicsit összezörrentünk Andrew-val, de ezt már biztosan tudod. Jaj, de örülök neked! – ujjongott Alice, ritkán láttam ilyen boldognak. – Jesszus, milyen figyelmetlen vagyok – kapott a fejéhez hirtelen, s egy mozdulattal felém irányította Davidet, majd így szólt: – Liv, ő itt a bátyám, David Delano. David, bemutatom Olivia Stevenst, a szobatársamat és egyben a legjobb barátnőmet. Ódákat tudnék zengeni róla. Megsúgom: ő a legjobb fej és legellenállhatatlanabb csaj a világon, de mielőtt rávetnéd magad, figyelmeztetlek, ő tabu neked! – kacsintott rá pimaszul. – Alice mindig túloz, egy szavát se hidd el – vetettem oda Davidnek zavartan, és kezet nyújtottam neki. – Örülök, hogy megismerhetlek – mondtam mélyen a szemébe nézve. – Részemről a szerencse, hölgyem – válaszolta udvariasan, de széles vigyorral az arcán. Hirtelen Andrew-ra tévedt a tekintetem. Az arcán különös mosoly futott végig, ahogyan minket figyelt. Olyan érzésem volt, mintha sejtené, hogy nem most látjuk egymást először Daviddel. Zavaromban feltűnés nélkül elhúztam Davidtől a kezem. – Liv, jó lesz, ha vigyázol ezzel a lókötővel, az én kis bátyám nagy szoknyapecér hírében áll. Imádja szédíteni a nőket. Biztos, ami biztos, minden szavát oszd el kettővel – figyelmeztetett nevetve Alice. Egy kacsintással jelezte, hogy csak viccelt, de már ugrott is félre David elől, nehogy a bátyja elkapja, és megleckéztesse. – Ne aggódj, Alice, résen leszek – nyugtattam meg vigyorogva. – Alice, te hazudozós! – kiáltotta David ismét Alice után kapva. – Te is tudod, hogy csak vicceltem. Imádlak, te bolond! – Felőlem akár most rögtön meg is kérheted a kezét. Én örülnék a legjobban neki – viccelődött tovább Alice, de nem hiszem, hogy az utóbbi kijelentését tényleg komolyan gondolta volna, különben nem figyelmeztetett volna előtte az ellenkezőjére. – El sem hiszem, hogy hazajöttél – áradozott boldogan.

– Van egy kis dolgom itt a hétvégén, majd elmesélem – legyintett David, majd Andrew-ra szegezte a tekintetét, s folytatta: – De egyébként Andrew is megkért, hogy keresselek meg, ha tudlak, és beszéljek a fejeddel, nem mondhattam neki nemet. Nem mindennap kérik meg az ember húgának a kezét, nem igaz? – Alice! – kiáltottam fel meglepetten. – Nem is mondtad, hogy eljegyeztétek egymást. – Aztán gyorsan meg is bántam, hogy megszólaltam, mert láttam Alice arcán a haragot és a döbbenetet. – Mi a baj, valami rosszat mondtam? – kérdeztem zavartan, de Alice nem válaszolt, az arcára fagyott a mosoly, és dühösen meredt Andrew-ra. – Azt hiszem, jobb, ha ebből mi most kimaradunk – fordult oda hozzám David, majd odaszólt Alice-nek: – Van mit megbeszélnetek Andrew-val. Én hazaviszem Livet, ti meg sétáljatok egyet a parton – javasolta. Alice némán bólintott, de továbbra is szigorú tekintettel méregette Andrew-t, aki annyira zavarban volt, hogy egyfolytában a cipője orrát bámulta. – Igen, az lesz a legjobb! – szólalt meg végül Alice, de továbbra se vette le a szemét Andrew-ról. Nem értettem, mi történik, de azt tudtam, hogy valami nincs rendben. David karon fogott, majd halkan odasúgta: – Gyere, Liv, menjünk! Hagyjuk most őket! – mondta. Ránéztem és szó nélkül elindultam vele. Mikor eltávolodtunk egy kicsit, óvatosan hátrapillantottam Alice-ékre, láttam, hogy a barátnőm nagyban magyaráz valamit Andrew-nak. Biztos voltam benne, hogy veszekednek. Mozgalmas volt az este, így észre sem vettem, hogy időközben mekkora tömeg gyűlt össze körülöttünk, alig lehetett mozdulni. Éjfél körül járt az idő, a legtöbb fiatal ilyenkor veszi be magát a szórakozóhelyekre. Az utcára kipillantva láttam, hogy eleredt az eső. Viszont a teremben már nem láttam azokat a sötét alakokat, akik nemrég még minket zaklattak. Ettől egy kicsit megnyugodtam. David közben észrevette, hogy hátranéztem Aliceékre, s hozzám fordult: – Ne aggódj, nincs semmi baj. Gyere, menjünk, mert egyre jobban esik, a végén bőrig ázunk. Úgy látszik, a barátaink se szeretik az esőt, mert felszívódtak – jegyezte meg mosolyogva.

– Mi van Alice-ékkel? – kérdeztem. David kikerült néhány embert, majd ismét hozzám fordult, de közben egy percre sem engedte el a kezemet. – Andrew két napja megkérte Alice kezét, de ő nemet mondott, és szó nélkül ideutazott. Aggódtunk érte, mert nem reagált semmire. Andrew kért meg, hogy jöjjek utána, hátha jobb belátásra tudom bírni. – Tehát Alice-t kerested a koleszban is ma délután? – Igen. – De akkor miért mondtál más nevet? – Mert Alice igazi neve: Alicia Delano. Csak később jöttem rá, hogy valószínűleg a régi családi nevünket használja az egyetemen. – És miért mondott nemet Andrew-nak, azt hittem, szereti – értetlenkedtem, s közben az járt a fejemben, hogy lám, egy újabb rejtély: még az igazi nevét se tudtam a legjobb barátnőmnek. Egyáltalán, mit tudok róla valójában? – Már ezer éve együtt vannak. – Ez hosszú történet, de szerintem fél elkötelezni magát. Vagy csak egyszerűen váratlanul érte a dolog, és megijedt. Nem tudom. De ismerem őket, ki fognak békülni, és Alice hamarosan boldogan fogja szervezni az esküvőjét. – Hát, remélem, igazad lesz. – Hidd el, nekem mindig igazam van – vigyorgott önelégülten. – De nézzük a dolgok jobbik oldalát, egy egész éjszakára elrabolhatlak, hozzáteszem, Alice engedélyével, és egy csomó dolgot megtudtam rólad. – Igen, és például mit? – kérdeztem incselkedve. – Hát például, hogy bomlanak utánad a pasik, ezért mostantól jobban oda kell figyelnem rád. – Ezt a szöveget! – nevettem el magam. – Alice-nek igaza van, jobb lesz, ha vigyázok veled. – Már késő, nem menekülhetsz. – Az eső közben úgy rákezdett, hogy a szabadtéri bárból egyszeriben mindenki hazaindult, a tömeg a kijárat felé tódult. – Óriási vihar lesz – kémlelte az eget David. – Sietnünk kell, ha nem akarunk bőrig ázni – mondta, majd maga után húzva a kijárat felé furakodott a tömegben, de mikor látta, hogy esélytelen kijutni, visszafordult a pulthoz.

– Gery, működnek azok a jet-skik ott a parton? – kérdezte a pultos sráctól. – Persze. – Elvihetünk egyet? Nem akarunk bőrig ázni. – Azzal letett az asztalra vagy ezer dollárt. Alig akartam hinni a szememnek, hogy valakinél kápéban ennyi pénz legyen. – Hát, szerintem már késő, de vigyétek nyugodtan – mondta segítőkészen a srác, s egy gyors mozdulattal zsebre is vágta a pénzt. – Kösz, Gery, jövök neked eggyel! – Rohanni kezdtünk a part felé, alig bírtam tartani a tempót. Az eső már úgy szakadt, mintha dézsából öntenék, és a szél is feltámadt. Tiszta víz volt a ruhám, a hajam, mindenem. Már majdnem odaértünk a jet-skikhez, mikor hirtelen egy hatalmas villám csapott bele a bár szomszédságában álló épületbe. Szinte azonnal kialudtak a fények a sétányon, az emberek pánikba esve, fejvesztve menekültek. – David, mi lesz Alice-ékkel? – kérdeztem ijedten. – Ne aggódj, tudnak magukra vigyázni. – Ahogyan rám nézett, észbontóan vonzó volt. Még sose tetszett így pasi. Amikor a tekintetünk találkozott, mindketten csak mosolyogtunk. David előkészítette az egyik jet-skit. Mielőtt elindultunk volna, egy pillanatra közelebb lépett, magához húzott és megcsókolt. Nagyon jó érzés volt a karjaiban lenni. – Bízol bennem, ugye? – kérdezte. – A házhoz már nem érünk vissza, de van egy ötletem, hol húzhatjuk meg magunkat – mondta, majd felsegített a jetre, és már indultunk is. Útközben érezni lehetett, ahogyan viharossá fokozódik a szél. A nagy hullámok megnehezítették a dolgunkat, az égbolton cikázó villámok is félelmetesek voltak, de valahogy mégis biztonságban éreztem magam mellette. Öt perc sem telt bele, és David a part felé kormányozta a jetet. Homályosan láttam csak, de úgy tűnt, a kikötőbe tartunk. A vihar már elérte a partot, egyre nehezebb volt kapaszkodni. Az óriási hullámok összevissza dobáltak minket. Mikor végre valahára partot értünk, David szólt, hogy ugorjak le a jetről, aztán megfogta a kezemet és segített kigyalogolni a vízből. Kihúzta a jetet a partra, és a parti sétányon a hajók felé rohantunk. A kikötőben csupa luxushajó horgonyzott, egyik szebb volt, mint a

másik. David megállt az egyik luxusvitorlás előtt – gyönyörű, elegáns hajó volt. Megfogta a hajó orrát és közelebb húzta a parthoz, lazán átugrott rá, majd a hajókötelek segítségével próbálta a part közelébe húzni és egyenesben tartani a hajót, hogy én is fel tudjak szállni, de még így is nagyon himbálódzott. Nekem is ugranom kellett volna. Soha életemben nem voltam még vitorláson. Halálra rémültem a gondolattól, hogy beleeshetek a vízbe. – Gyerünk, Liv, ugranod kell – biztatott David. – Ne félj, nem lesz baj. Próbáld meg elkapni a korlátot vagy az egyik kötelet ott – kiáltotta, a hajó oldalán lévő és az árbocokhoz rögzített kötelekre mutatva. – David, nekem ez nem fog menni! – mondtam rémülten. – Dehogynem! Mindjárt ideér a vihar – sürgetett, de meg sem bírtam mozdulni, teljesen lebénultam. – Liv, csak a korlátig kell belépned, onnan már tudok segíteni – kiáltotta, de mikor látta rajtam, hogy esélytelen a dolog, elengedte a köteleket és közelebb lépett. Felém nyújtotta a kezét, de még így is túl messze volt. A hajót pedig rángatta-cibálta a szél. – Gyere, Liv, elkaplak – próbált lelket önteni belém. – Maximum beleesel a vízbe! – mondta nevetve. – Hát ez egyre jobban hangzik… – méltatlankodtam. Aztán valahogy erőt vettem magamon, és becsukott szemmel átvetődtem a hajóra, egyenesen David karjaiba. Ő szorosan magához ölelt, majd segített végigegyensúlyoznom a csúszós hajótesten, le a kabinba. A vihar ekkor már elérte a kikötőt. Amint leértünk és Davidnek sikerült bezárnia magunk mögött az ajtót, egy percig csak némán bámultunk egymásra a sötétben, majd elindult felém, a falhoz szorított és nekem esett. Két keze közé fogta az arcomat, és csókolni kezdett, esélyem sem volt tiltakozni, de persze nem is akartam. Teljesen elveszítettem a fejemet. Kívántam. Forrón, szenvedélyesen. A kezdeti finom, puha csókokat hamar felváltotta a vad éhség, nyelve mohón követelte az enyémet, ahogyan az enyém is az övét. Sorra rángattuk le egymásról a nedves ruhákat. A bőröm minden egyes szabaddá vált négyzetcentiméterét megízlelte. Akkor, ott, nem érdekelt semmi más, csak ő, az érintése, az illata, a teste. Birtokba vette a mellemet, izgatott a szájával, nem egyszer, nem

kétszer, vagy százszor. Kezével és ajkaival igazi szakértőként fedezte fel az összes testrészemet, valami őrületes volt. Ahogyan mezítelen testünk egymáshoz ért, s ő belém hatolt, éreztem, hogy ezt az éjszakát soha nem fogom tudni elfelejteni…

III. FEJEZET

Másnap reggel a viharnak nyoma sem volt. Ragyogó napsütésre és David lágy simogatására ébredtem. Az első, amit megpillantottam, vakító zöld szeme és lehengerlő mosolya volt. Ott feküdt mellettem a pihe-puha ágyban, és csak engem figyelt. Ki tudja, milyen régóta nézhette, ahogyan alszom. Mindketten meztelenek voltunk, csak a takaró volt rajtunk. – Jó reggelt! – üdvözölt mosolyogva. – Gyönyörű vagy, amikor alszol – súgta a fülembe, s közben pár apró csókot nyomott a vállamra. Iszonyatosan érzéki volt. – De az igazat megvallva, akkor is gyönyörű vagy, amikor nem alszol – folytatta felkönyökölve és továbbra is kajánul mosolyogva. Izmos karja és napbarnított bőre zavarba ejtően szexi volt. – Köszönöm, de nem hiszem, hogy tényleg üdítő látvány lennék így reggel – válaszoltam lesütött szemmel, s közben a kócos hajamat és sajgó testrészeimet tapogattam. – Egyébként neked is jó reggelt! – tettem hozzá gyorsan. – Mit szólnál hozzá, ha ma az egész napot a hajón töltenénk? Fantasztikus idő van, ilyenkor a legjobb vitorlázni. Te fogsz navigálni. Oda megyünk, és azt nézünk meg, amit csak akarsz. – Ez igazán jól hangzik – vágtam rá rögtön. – De nem maradhatok, várnak rám a többiek. Gyanús lenne nekik, ha egyszer csak egy egész napra eltűnnék. – Azzal gondosan magamra húzva a takarót felültem, és szememmel keresni kezdtem a földön szanaszét heverő ruháimat. – Megoldjuk, majd azt mondjuk, elraboltalak – válaszolta vigyorogva, majd váratlanul felült ő is, és megcsókolt. Visszadöntött az ágyra és fogva ejtett. Csak egy takaró volt köztünk, éreztem meztelen bőrét. Az illatát, a férfiasságát. Lassan lehúzta a

mellemről a takarót és szájával felfedezőútra indult. Annyira jólesett minden egyes érintése, valósággal lángoltam, annyira kívántam. Ekkor hirtelen hangokat hallottunk kintről. – David? Liv? Itt vagytok? – Ez Andrew lesz. Megyek, szóval tartom – mondta kipattanva az ágyból, magára kapott egy rövidgatyát, és fedetlen felsőtesttel felrohant a fedélzetre. Én is ugyanezt tettem, gyorsan összeszedtem a földön szanaszét heverő ruháimat, majd felöltözve kiosontam a folyosóra, hogy halljam a beszélgetést. – Helló, cimbora, mi újság? Minden rendben ment Alice-szel az este? Megbeszéltétek a dolgokat? – Hát, a beszélgetés nagy részét elmosta az eső. Mikor hazaértünk, Alice azt mondta, gondolkodnia kell, hagyjak egy kis időt neki. Aztán reggel elment sétálni a partra, én meg nem tudtam visszaaludni, gondoltam, járok egyet én is, és megnézem, mi van veletek. Sejtettem, hogy ide jöttetek – magyarázta Andrew nem túl lelkesen. – Liv merre van? – Most ébredezik odalent. – David, ugye nem csináltál semmi hülyeséget? – kérdezte gyanakodva Andrew. – Mire gondolsz? – kérdezett vissza David ártatlanul. – Tudod te azt, ismerlek, látom rajtad, hogy rosszban sántikálsz. Remélem, tisztában vagy vele, hogy Liv Alice legjobb barátnője, ha megbántod, Alice nagyon ki fog rád akadni, és én is. – Ne aggódj, ezzel tisztában vagyok. – Akkor jó. Ekkor úgy döntöttem, jobb lesz, ha gyorsan megjelenek én is, mielőtt David kitálal az éjszakáról, és az egész csapat megtudja, mekkora ostobaságot műveltem. Felrohantam hát a fedélzetre. – Helló, Andrew, mi újság? Mit keresel itt ilyen korán? – kérdeztem gyorsan lányos zavaromban. – Gondoltam, jövök és megnézem, minden rendben van-e veletek. De látom, sikeresen túléltétek az éjszakát. – Hát, ami azt illeti, ronggyá áztunk az esőben – mondtam panaszosan. David közben a hajókötelekkel babrált, próbált teljesen érdektelen fejet vágni.

– Igen, azt látom, hogy elég viharos éjszakátok volt. Elég csak rátok nézni – jegyezte meg Andrew álnok mosollyal az arcán. Biztos voltam benne, hogy rögtön levágta, mi történt David és köztem tegnap éjjel. – Na, én megyek is. Hagylak benneteket rendesen felöltözni. Azért azt javaslom, délutánra próbáljatok meg kitalálni valami hihetőbb sztorit, mert a csajok egy perc alatt le fogják vágni a dolgot. Elég lesz rátok nézniük – magyarázta a partra ugorva Andrew. – Rá sem mertem nézni, annyira égett a fejem, David is hallgatott, de láttam rajta, hogy közben nagyon jól szórakozik. – Azért remélem, tudjátok, mit csináltok – kiáltott vissza mosolyogva, s már el is tűnt a sétányon. Egy percig megsemmisülten álltam és szótlanul meredtem magam elé. – Hát, úgy tűnik, Andrew előtt lebuktunk – jegyezte meg David vigyorogva. – Én is azt hiszem – válaszoltam kevésbé vidáman. – Megyek, összeszedem a cuccaimat – közöltem, s már indultam is vissza a kabinba, de ekkor David ledobta a köteleket, és hozzám lépett. – Mi lenne, ha nem foglalkoznánk azzal, hogy mit gondolnak mások? Hajózzunk ki, és érezzük jól magunkat! – David, Andrew-nak igaza van, be kell fejeznünk ezt az egészet, nem is lett volna szabad elkezdenünk. Hidd el, fogalmam sincs, mi ütött belém tegnap este, talán sok volt a tequila, vagy nem is tudom. Ne értsd félre, nagyon jól éreztem magam… veled, de azt hiszem, nem kellene tovább bonyolítanunk a helyzetet. Neked is megvan a magad élete, és nekem is. Jobban tennénk, ha egyszerűen elfelejtenénk az egészet – mondtam, és már indultam is volna a cuccaimért, de David megragadta a kezemet, és magához húzott. – És mi van, ha én nem akarom elfejteni, ami köztünk történt? – kérdezte a tekintetemet keresve. Egy pillanatra teljesen ledöbbentem a szavaitól. A szívem úgy kalapált, hogy azt hittem, rögvest kiugrik a helyéből. – Pedig úgy néz ki, kénytelen leszel. – Nem tudsz te olyan könnyen megszabadulni tőlem – vágott vissza pimasz mosollyal az arcán, egyre közelebb hajolva. – Átlátok rajtad, tudom, hogy te sem tudsz ellenállni nekem. Kívánsz,

ugyanúgy, ahogyan én téged – súgta a fülembe, s csókokkal borította az arcomat és a nyakamat. Tébolyító érzés volt minden egyes érintése. – Ne csináld ezt, hallod! – próbáltam ellenkezni, de David csak csókolt és csókolt. Nem engedett szóhoz jutni. Izmos felsőteste a mellemhez simult, karja bilincsként szorított. – Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Abba kell hagynunk, mielőtt még jobban belebonyolódunk – lihegtem, de David közben megállás nélkül csókolgatott. Folyamatosan. Mindenhol. Őrjítő volt, és végül igaza lett, tényleg nem tudtam ellenállni neki…

IV. FEJEZET

Kisvártatva ismét a hajó hálókabinjában találtam magam. David ott aludt mellettem, a karjával szorosan magához ölelve. Még álmában is szenzációsan jó pasi – állapítottam meg. Fogalmam sem volt, hány óra lehet, ezért megpróbáltam óvatosan kicsusszanni David karjai közül, de nem jártam túl nagy sikerrel, ahogy megmozdultam, ő rögtön felébredt. – Csak nem szökni próbál, Miss Stevens? – kérdezte játékosan felvont szemöldökkel, s közben elkapta a karomat és gyengéden visszahúzott az ágyba. Úgy ölelt át, mint egy gyerek, aki éppen most kapta vissza az elveszettnek hitt játékmackóját. – Nincs miért aggódnia, Mr. Delano, úgy tűnik, egy óriási hajón vagyunk, amelyről segítség nélkül nem tudok lejutni, tehát még ha akarnék, akkor sem tudnék elszökni. – Remek megállapítás, Miss Stevens – vigyorgott rám önelégülten. – Hacsak nem… lesz szíves és önként elenged… – Én ezzel a lehetőséggel nem számolnék, Miss Stevens. Már mondtam, eszemben sincs elereszteni önt. Kell nekem, úgyhogy nem mehet sehova. – Emlékeztetném, hogy az emberrablást az egész világon büntetik. – Tisztában vagyok vele, Miss Stevens, de szeretem a kihívásokat. És emlékeztetném, ön önként és dalolva jött ide. A kabin ajtaja pedig most sincs bezárva. – Ravasz, Mr. Delano. Nagyon ravasz – fintorogtam, de közben nagyon élveztem a szópárbajunkat. – Komolyra fordítva a szót, azt hiszem, ideje felöltöznöm és indulnom – mondtam, de ebben a pillanatban telefoncsörgésre lettünk figyelmesek. David kimászott

az ágyból, lehajolt a földön szanaszét heverő ruháihoz és a nadrágja zsebéből előhúzta a mobilját. – Alice az – állapította meg, és rögtön fel is vette. – Alice… – szólt bele a telefonba vidáman, de a hangja hirtelen elcsuklott. Ahogyan teltek a másodpercek, David tekintete egyre komorabb lett. Hosszú pillanatokig csak némán hallgatott, ahogyan én is. Nagyon rossz érzésem támadt, a vonal másik végén egy fickó beszélt, hangja fölöttébb ismerős volt. A hideg futkosott a hátamon. – Nem, David, nem Alice vagyok. Igen bájos, közös ismerősünk volt szíves kölcsönadni a mobilját, hogy beszélhessünk. Úgy tűnik, tegnap este belerondítottál a levesembe, emlékszel? Ezért kénytelen voltam más módszerekhez folyamodni. Tudniillik, van nálad valami, ami kell nekem, és nálam is van valami, ami esetleg neked kellhet. – Lélegzetvisszafojtva hallgattam. Minden szót lehetett érteni, pedig David átsétált a szoba másik végébe, hogy ne halljam a beszélgetést. Közben aggódó tekintettel engem figyelt. – Ha egy haja szála is meggörbül, vagy bármi baja lesz, elátkozod a napot, amikor megszülettél – mondta David a telefonba ingerülten. – David, David. Nem tanulsz. Itt most nem te osztod a lapokat, hanem én. Hozd el a csinibabát este nyolcra az északi mólóhoz, lesz ott egy motorcsónak, ültesd be, és szívódj fel! Menj a kikötőbe a Hajnal nevű hajóhoz, ott visszakapod a bájos kis Alice-t. – És mi lesz a lánnyal? – Az már nem a te gondod. – De igenis az én gondom. Ő hozzám tartozik, úgyhogy nem viszem sehová. Felejtsd el őt! Soha nem lesz a tiéd. Alice-t pedig engedd el, amíg még jókedvemben találsz! – próbált David visszavágni. – Különben mi lesz, David? Még mindig nem érted? Nem vagy olyan helyzetben, hogy utasításokat osztogass nekem. – David nyelt egy nagyot, lehunyta egy másodpercre a szemét, ebből tudtam, hogy reménytelen a dolog. – Oda fogod adni nekem a lányt, én pedig azt teszek majd vele, amit csak akarok. – Ha megtalállak… – szólalt meg ismét dühödten David, de a

pasas a vonal másik végén félbeszakította. – Sohasem fogsz megtalálni. Úgyhogy kezdj el búcsúzkodni a kis csinibabától. Este aztán ott legyen a motorcsónakban! Már alig várom – mondta hátborzongató hanglejtéssel. Szinte láttam, ahogy önelégülten vigyorog. – Honnan tudjam, hogy tényleg elengeditek Alice-t? – Nincs más választásod, bíznod kell bennem. – Mi van, ha szólok a zsaruknak, és lekapcsolnak, mielőtt észbe kapnál, te seggfej? – Azt szegény kicsi Alice sínylené meg. Sajnálnám összekaszabolni ezt a szép kis arcocskát, de ha kell, megteszem. Világos? Még valami: ha trükközni próbálsz, gondoskodom róla, hogy estére mind a két lány halott legyen. – Azzal letette a telefont. David egy percig dühödten meredt maga elé, görcsösen markolta a telefonját, s idegesen masírozott fel és alá, majd babrált valamit az érintőképernyőn és ismét füléhez emelte a telefont. – Neil, utána kellene nézned valaminek. Az előbb volt egy hívásom, nyomozd le, kié a szám. Tudni akarok mindent arról az alakról. Életbevágóan fontos! Aztán azonnal ülj kocsiba, és menj a torrance-i villához, szólj Ashtonnak is! Ott találkozunk – mondta, és már le is tette a telefont. Mikor rám nézett, és látta a szememben a rémületet, odajött hozzám, átfogta a derekamat és magához húzott. Gyengéden megcirógatta az arcomat. – Ne aggódj, nem engedem, hogy bármi bajod essen. – Nem magam miatt aggódom, de mi lesz Alice-szel? – kérdeztem kétségbeesetten. – Megoldjuk. Nem lesz semmi baj, ígérem. Most viszont fel kell tennem néhány kérdést, hogy tisztább legyen a kép – fordította komolyra a szót. – A tegnap esti pasast láttad már korábban is? Próbálkozott már nálad? – Nem – válaszoltam meghökkenve. – Jó. Tudnom kell, mit akarhat tőled ez az alak. Talán pénzt? A szüleid gazdagok vagy befolyásosak? – Nem, dehogy. Anyám gyerekkoromban meghalt, apámat pedig nem is ismertem. A nagynéném nevelt fel. Középiskolai tanár, nincs egy vasa sem.

– Rendben, akkor ezt a szálat elvarrtuk. Gondolkodj, vajon miért lehetsz ennyire fontos neki? – Fogalmam sincs – feleltem, de hirtelen újra megszólalt David mobilja. Gyorsan felvette. – David, nem jutottunk semmire. Védett vonal. Lehetetlen kideríteni, honnan jött a hívás. – Értem. Köszönöm, Neil. Fél órán belül a villánál leszek. – Aztán letette a telefont, és hangosan töprengeni kezdett: – Ennek az alaknak nem pénz kell, azt kérhetett volna tőlem is, védett vonala van, tehát befolyásos, vagy ő, vagy a családja. Ennek elégtétel kell. Bosszút akar állni, mert tegnap este nem kapott meg téged. Szedjük össze a holminkat, harminc perc múlva a villában kell lennünk. Annyira meg voltam rémülve, hogy szó nélkül tettem, amit mondott. Gyorsan magamra kaptam a földön heverő ruháimat. Nem telt el öt perc, és már David elegáns és nyilvánvalóan méregdrága autójában ültünk. Tövig nyomta a gázt, szinte minden sárga lámpán rezzenéstelen arccal hajtott át, mégsem féltem mellette. – Liv, azt hiszem, Alice érdekében okosabb lesz, ha a többieknek nem mondunk semmit arról, hogy mi történt. Higgyék csak azt, hogy Alice-nek sürgős dolga akadt a városban, mi pedig kiruccanunk ma délután a szigetekre a jachttal édes kettesben. Véletlenül se szóld el magad, nem szabad, hogy ez a dolog kitudódjon. Andrew-t majd később beavatjuk, de minél kevesebbet tud, annál jobb. – Rendben – válaszoltam csöndesen. A villához érve David kipattant a kocsiból, gyorsan megkerülte, majd igazi gentleman módjára kinyitotta előttem az ajtót. Teljesen összetörve, lesütött szemmel szálltam ki a kocsiból, de David magához ölelt és így szólt: – Nem engedem, hogy bajod essen, ugye, tudod? – mondta, s felemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen. Szavai melegséggel töltöttek el, de hazudnék, ha azt állítanám, nem féltem. Sőt, rettegtem. Vajon, mit akarhat az az alak tőlem? Megölni? Megerőszakolni? Megkínozni? Mit? – kavarogtak a fejemben a kérdések. – Tudom, de most nem én vagyok a fontos, hanem Alice, azok az

alakok ki tudja, mit műveltek vele már eddig is. Félek. Sohasem bocsátanám meg magamnak, ha miattam bármi baja esne. – David nem mondott erre semmit, csak még szorosabban magához ölelt. Mélyen belélegezte a hajam illatát. Mikor beléptünk a hatalmas nappaliba, Andrew épp a bárpultnál babrálta az iPadjét, Andy és Lilly pedig a kanapén heverészve beszélgettek. Láttunkra, azaz pontosabban David láttára felragyogott az arcuk. Tetőtől talpig végigmustrálták, szinte felfalták őt a szemükkel. – Liv, már kezdtünk aggódni érted. Nem akarod bemutatni a barátodat? – kérdezte Andy mosolyogva, meg sem várta, hogy közelebb érjünk, felpattant a helyéről és egy elegáns mozdulattal kezet nyújtott Davidnek. – Andy, ő itt David, Alice bátyja – hangsúlyoztam az utóbbi tényt. – David, bemutatom Andyt és Lillyt – hadartam. Próbáltam jó képet vágni a dologhoz, de csak alig-alig ment. – Örülök, hogy megismerhetem önöket, hölgyeim – vetette be David a szokásos lehengerlő szövegét. Persze a csajok valósággal itták minden szavát. Váltott velük néhány szót, de amikor észrevette, hogy kezdem elveszíteni az önuralmamat és a pánik jeleit mutatom, váratlanul megfogta a kezemet, magához húzott és megcsókolt. Na, erre aztán egy pillanat alatt magamhoz tértem. A lányok olyan fejet vágtak, mintha Brad Pittet csaptam volna le a kezükről. – Váó, Liv, ti együtt vagytok? Ezt nevezem! Azt hiszem, lesz mit mesélned, ha visszaérünk a koleszba! – kuncogtak izgatottan. Kényszeredetten mosolyogtam, de közben irtó kellemetlenül éreztem magam. Nemcsak azért, mert tudtam, a lányok hajlamosak túl sokat képzelni a dolgok mögé, hanem mert semmi kedvem nem volt beszámolni a többieknek a tegnapi kilengésemről. Épp cáfolni akartam a feltételezésüket, de David megelőzött. – Hölgyeim, ha megbocsátanak, nekem most dolgom van ezzel a gyönyörű hölggyel. – Azzal sokat sejtetően rájuk kacsintott, majd odaszólt Andrew-nak, és arra kérte: ha Neil és Ashton megérkeznek, küldje fel őket a dolgozószobába. Andrew tapintatosan továbbra is az iPad kijelzőjét bámulta, csak biccentett egyet, jelezve, hogy vette

az adást. – Liv, ezek szerint nem jössz vissza velünk a koleszba? – érdeklődött Lilly. – Nem, Liv még marad egy kicsit, majd én hazaviszem holnap – válaszolta helyettem David. Azzal maga után húzott a lépcsőn, szaporán szedte a lábát, alig bírtam lépést tartani vele. Egyenesen bevezetett a szobájába. A lépcső tetejéről lenéztem a lányokra, s szinte hallottam, amint összesúgnak mögöttünk és találgatni kezdik, vajon mi lehet közöttünk. Jesszusom, ezek tutira azt hiszik, Daviddel járok – borzadtam el. – Most aztán magyarázkodhatok. – David közben gondosan becsukta az ajtót, és leültetett az ágyra. – Ez meg mire volt jó? – kérdeztem kissé morcosan. – Most azt hiszik, együtt vagyunk. Hetekig magyarázkodhatok majd nekik – fakadtam ki. – Nem gondolod, hogy ezt előtte meg kellett volna beszélnünk? – Nem, nem gondolom – válaszolta pimaszul. – Miért baj, ha tudják, hogy mostantól hozzám tartozol? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Mert ez nem igaz! Nem tartozom senkihez – csattantam fel dühösen. – Már mondtam, tegnap este sokat ittam. Sokkal többet, mint kellett volna. Magam sem értem, mi ütött belém. Egyszerűen elvesztettem a fejem – fakadtam ki. – Azt hiszem, ezt nevezik egyéjszakás kalandnak. – Magam is ledöbbentem, mikor ezt kimondtam. – Ezt te sem gondolod komolyan, ugye? – meredt rám kérdőn David, de mikor látta, hogy komoly a tekintetem, hozzátette: – Jobb lesz, ha ezt a beszélgetést későbbre halasztjuk, túl nagy rajtad a nyomás. – Nem, nem erről van szó. Nem érted? Én nem állok készen egy kapcsolatra. – Talán van valakid? – vonta össze a szemöldökét. – Nem, nincs senkim. – Magam is meglepődtem az őszinteségemen. – De most nem is akarom, hogy legyen – tettem hozzá gyorsan a további félreértések elkerülése érdekében. – Hétfőn három hónapra elutazom, már ha egyáltalán megélem a hétfőt.

Össze vagyok zavarodva, nem tudom, mit akar tőlem az az őrült, aggódom Alice miatt, aggódom miattad. Ez is zavar. Nem akarok aggódni senki miatt, mert ez azt jelenti, hogy akiért aggódom, az fontos nekem. Nem akarom, hogy fontos legyél, mert ha megkedvellek, úgy értem, túlzottan is megkedvellek, akkor, ha egyszer továbbállsz, az fájni fog nekem. És én nem akarom, hogy fájjon, ezért inkább bele sem kezdek. Így megspóroljuk magunknak a bonyodalmakat. Érted már? – Azt hiszem, kezdem kapiskálni – mondta elgondolkozva, de aztán ismét felcsillant a szemében az ellenállhatatlan huncut mosolya. – Nem minden kapcsolatnak kell rosszul végződnie – felelte lágyan. – Nem hagyom, hogy csak úgy kisétálj az életemből, ezt felejtsd el! Kellesz nekem. És tudom, hogy én is kellek neked, bármennyire is tiltakozol. Ezért van egy ajánlatom, Miss Stevens: ha épségben megússzuk a ma estét, és Alice-t is sértetlenül visszakapjuk, na és persze te sem kerülsz annak a szemétnek a karmai közé, adsz egy esélyt nekem, és hagyod, hogy végérvényesen elcsavarjam a fejed. Csak igent kell mondanod, ennyi az egész. – Rendben, Mr. Delano – egyeztem bele könnyelműen. Bár a lelkem mélyén tudtam, hogy totális őrültség lenne folytatni a kapcsolatot Daviddel. Egy ilyen pasi, mint ő, sohasem érné be egy olyan lánnyal, mint én. Ennek az egésznek csakis csalódás lehet a vége. Ehhez pedig nincs kedvem. Hétfőtől több mint tizenkétezer kilométer fog elválasztani minket egymástól, tehát tök mindegy, hogy most mit felelek, úgysem látom többet. Három hónap hosszú idő, ennyi idő alatt csak kiverem a fejemből Mr. Észbontót és a vele töltött időt. Ami a nagyobb probléma: hogyan éljem túl a mai napot? Nem vágyom rá, hogy ilyen fiatalon cápák és egyéb szörnyek martaléka legyek valahol a tenger fenekén, ezért egyszerűbbnek tűnt lezárni ezt a vitát, és az igazi probléma megoldására koncentrálni. Így hát kezet nyújtottam, és megpecsételtem az egyezségünket. – Megegyeztünk – mondtam megenyhülve. Ekkor kopogást hallottunk. Először azt hittem, a két pasi az, akiket David vár, de nem ők voltak. Andy és Lilly nyitottak be, közölték, hogy nem zavarnak tovább, Ethan és Ryan beugranak

értük, visszamennek velük a koleszba. Már össze is szedték a holmijukat. Megöleltem őket, és már mentek is. Mikor ismét egyedül maradtunk Daviddel, felém fordult: – Szerintem Neil és Ashton már várnak rám, te addig maradj itt, ha akarsz, le is zuhanyozhatsz. Érezd magad otthon. Nemsokára jövök – mondta, nyomott egy gyengéd puszit az arcomra, végigsimított a hajamon és kiviharzott a szobából. Átballagtam a cuccaimért a másik szobába, és megfogadva David tanácsát gyorsan lezuhanyoztam. Farmert húztam, pólót és egy kényelmes pulcsit. Gondoltam, ahhoz, amire ma este készülök, kényelmes ruha kell. Andrew-val nem akartam beszélni, nem tudtam volna a szemébe hazudni Alice-ről. Kábé délután kettő lehetett, már elég rendesen korgott a gyomrom az éhségtől. David jó sokáig elvolt, talán egy órába is tellett, mire visszajött. Gondterhelt arccal lépett be a szobába, de igyekezett leplezni az aggodalmát. – Elkérhetem a mobilodat? – tért rögtön a tárgyra. – Szó nélkül előkotortam a táskámból, és odaadtam neki a régi Nokia telefonomat. Kikapcsolta, kivette belőle a SIM-kártyát és bedobta a szemetesbe az üres készüléket. – Ezt többé nem használhatod. Lenyomozható, bárhol vagy, ennek segítségével be tudnak mérni. – Döbbenten hallgattam. Nem akartam elhinni, hogy mindez velem történik. Egy vadiúj iPhone-t rakott le elém. – Mostantól ez az új telefonod. A számot felírtam erre a papírra. Benne van az én számom, Alice-é, Andrew-é, Neilé és Ashtoné. Neil és Ashton a két biztonsági emberünk. A házvezetőnőnket Mrs. Lewisnak hívják, ő majd segít neked mindenben. – Ahogy ezt kimondta, az ajtóban egy kedves ötven év körüli hölgy jelent meg óriási tálcával a kezében. – Gondoltam, éhes vagy, ezért hozattam neked valami ennivalót – magyarázta sietősen. Mrs. Lewis rám mosolygott, letette a tálcát az asztalra és ki is ment a szobából. – Andrew és én elmegyünk, te itt várj ránk, nemsokára jövünk. – Hová mentek? – kérdeztem zavartan. – Kiszabadítjuk Alice-t. – Szó sem lehet róla – tiltakoztam. – Ha nem vagyok ott a mólónál, megölik Alice-t. Sohasem bocsátanám meg magamnak, ha

az én hibámból bármi baja esne. – Én sem bocsátanám meg magamnak, ha neked bármi bajod esne. Nem foglak tálcán felkínálni annak a szemétládának. Itt biztonságban leszel, Neil vigyáz rád. Ő az egyik legjobb emberem. – Te megőrültél. Nem gondolod komolyan, hogy ölbe tett kézzel várok itt, mikor Alice élete veszélyben forog! Mit akarsz csinálni? Meg fognak ölni téged is. Ne csináld ezt! – fakadtam ki. Idegességemben már potyogtak a könnyeim. A mellkasát püföltem, hogy végre felfogja, mit mondok, de ő csak magához ölelt és szorított és szorított. – Ne aggódj, minden rendben lesz. Ígérem – suttogta a számba. Olyan érzékien és szenvedélyesen tapadt az ajkamra, mint még soha. Ledöntött az ágyra és őrült hevességgel csókolt végig. Aztán, mielőtt észbe kaptam volna, gyors mozdulattal egy bilincset rántott elő, és már kattant is a zár, és én oda voltam bilincselve az ágyhoz. Tehetetlenül bámultam rá. Amint felfogtam, mit tett, düh borította el az agyamat. Rángattam a karomat, de csak a fém kemény szorítását éreztem. Dühtől lángoló tekintettel meredtem Davidre, aki bocsánatkérőn nézett le rám. – Nem teheted ezt velem. Azonnal engedj el! – kiabáltam. – Hidd el, nem tehetek mást, a te érdekedben. Remélem, egyszer megbocsátasz nekem – mondta, s azzal sarkon fordult és az ajtóhoz ment. Mielőtt kilépett volna, hátrafordult és kisfiús mosollyal az arcán megjegyezte: – Egyéb körülmények között imádnám ezt a helyzetet. Te, a bilincs és ez az ágy. Briliáns hármas lenne. – Ne is álmodj róla, mert ezt az életben nem bocsátom meg – kiáltottam torkomszakadtából utána, de ő ügyet sem vetett rám, kisietett a szobából és bezárta maga mögött az ajtót. Még vagy tíz percig őrjöngtem, dobáltam magam, rángattam a bilincset, mire rájöttem, hogy teljesen felesleges. Nem hallja senki, csak maximum Mrs. Lewis a földszinten, de ő biztosan parancsba kapta, hogy ne is törődjön velem. Remegtem az idegességtől, a félelemtől, a dühtől, hogy David hülyét csinált belőlem. Az idő csigalassúsággal múlt, egy, kettő, három, négy, öt óra telt el, és még mindig sehol senki. Este kilenc körül Mrs. Lewis jött be hozzám,

megkérdezte, szeretnék-e kimenni a mosdóba. Nyilván ez volt Daviddel megbeszélve. Letette mellém az ágyra a bilincs kulcsát, majd kiment a szobából és kívülről kulcsra zárta az ajtót. – Kérem, ne haragudjon rám, Miss Stevens, én csak Mr. Delano utasításait követem – mondta el többször is szabadkozva, de én szinte már félájult voltam a dühtől és az aggodalomtól. Amint Mrs. Lewis kiment és becsukta az ajtót, kiszabadítottam magam a bilincs fogságából. Kimentem a mosdóba, majd visszaültem az ágyra. Kezembe fogtam az iPhone-t, és ellenállhatatlan kényszert éreztem arra, hogy azonnal feltárcsázzam David számát vagy a rendőrséget. Aztán rájöttem, hogy semmi értelme, úgysem venné fel, s csak megzavarnám. A rendőrséget sem mertem hívni, nem akartam Alice-t még nagyobb bajba sodorni. Úgy éjfél lehetett, mikor végül az ágyon összekuporodva elnyomott az álom. Hajnal három körül halk motoszkálásra riadtam fel. Kulcs zörgött a zárban. Aztán kinyílt az ajtó, és nagy meglepetésemre Alice lépett be rajta. Arca vidám volt, de megviselt. Sértetlennek tűnt, de mérhetetlenül fáradtnak is. – Alice! – szaladtam oda hozzá, és sírva a nyakába borultam. – Atyaisten, hogy én mennyire aggódtam érted! Nincs semmi bajod? – tapogattam végig az arcát. – Jól vagyok, hála Andrew-nak és Davidnek – mondta, s ekkor Andrew lépett be az ajtón. – Hali, kislány – üdvözölt fáradtan. Ruhája gyűrött volt, és szakadt – szemmel láthatóan verekedett. Az arcán vérfoltok és egykét sebhely látszott. Kezdett nagyon rossz érzésem lenni. – Mi történt, és hol van David? – kérdeztem rémülten. A szívem összeszorult a gondolattól, hogy Davidnek valami baja eshetett, de ekkor nesztelenül ő is belépett az ajtón. Alice és Andrew diszkréten magunkra hagytak minket. Egy percig csak álltunk némán egymással szemben. Szemügyre vettem David arcán a horzsolásokat és a kék foltokat, a kezén a még vérző sebeket. – Hogy tehetted ezt? – fakadtam ki végül. – Nem volt más választásom. Nem akartam veszélybe sodorni az életed. – Ezért inkább kockára tetted Alice életét és a sajátodat? Andrew-

éról már nem is beszélve. – Nem tehettem mást, értsd meg! – Nem, David, te értsd meg! Velem ezt nem teheti meg senki. Az ágyhoz bilincseltél, akaratom ellenére. Itt hagytál egyedül. Van fogalmad róla, hogy mit éltem át? Azt hittem, meghaltál. Azt hittem, mind meghaltatok. – Liv, én csak jót akartam. – Mi történt ma este? – A rendőrség segítségével elkaptuk őket. Letartóztatták azt a szemetet. Amíg beszélt, fogtam az iPhone-t, a táskámat és az ajtó felé indultam. David tett egy lépést felém, de én feltartott kézzel jeleztem, hogy ne érjen hozzám. – Liv, ne csináld már, nem haragudhatsz rám – szólt utánam, de nem törődtem vele, szó nélkül kisétáltam a szobából. Átmentem a vendégszobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Bezuhantam az ágyba, és tudva, hogy David, Alice és Andrew is jól van, és itt vannak a házban, szinte azonnal elaludtam.

V. FEJEZET

Másnap reggel az iPhone ébresztője korán keltett. Hívtam egy taxit, gyorsan felöltöztem, összeszedtem a cuccaimat, otthagytam az iPhone-t az asztalon, és kiosontam a házból. Nem érdekelt, hogy méregdrága fuvar lesz, csak haza akartam menni. Vissza a koleszba. Egyedül. Reggel nyolc körül fordult be a taxi a kolesz udvarába, és ahogy sejtettem, a fél vagyonom ráment a fuvarra. Kicsit elszontyolodva sétáltam be az épületbe, a folyosók még üresek voltak, sehol egy lelket nem lehetett látni. Óvatosan besurrantam a szobánkba, ahol Erika még az igazak álmát aludta. Csendben összeszedtem a ruháimat és kiosontam a mosdóba. Amikor egy gyors zuhany után visszamentem, Erika az ágyán ült és álmos szemét dörgölte. – Helló, csajszi! – üdvözölt. – Nem is hallottam, hogy megjöttél. Milyen volt a kiruccanás meg a buli? – kérdezte érdeklődve. – Minden oké volt, majd később mesélek. Most gyorsan össze kell kapnom magam, tízkor kezdődik a régészeti konferencia, nem késhetek el. – Nem tudom, miért, de az előbb hívott Alice, s azt kérdezte, rendben megérkeztél-e. Azt kérte, azonnal hívd fel, mihelyt megjöttél. – Rendben, majd felhívom útközben az egyetemre – nyugtáztam a dolgot. Közben nagyon jól tudtam, hogy ez lehetetlen, mert jelen pillanatban nincs telefonom. – Hogy telt a hétvégéd? – kérdeztem kíváncsian. – Látom, bepakoltál. – Irigykedve néztem Erika szépen összecsomagolt bőröndjeit. Nekem még nem is volt időm bepakolni – jutott eszembe. – Igen, tegnap megcsináltam. A hétvége jó volt, találkoztam Drugel professzorral, tetszett neki a szakdolgozati témám – mesélte

boldogan. – Az jó. Nagyon jó! – lelkendeztem. Tudtam, hogy ez mit jelent: Erika meg fogja kapni a kutatói állást, amit megpályázott tavasszal. Ha Erika elnyeri Drugel támogatását, ösztöndíjas lehet jövőre a művészettörténeti doktori iskolában, ami óriási dolog. A szívem mélyén kicsit irigykedtem. Gyorsan bepakoltam még néhány cuccot a bőröndömbe, így már csak egy-két dolog hiányzott, hogy másnap indulásra kész legyek, és repülőre szállhassak. Felrángattam a harisnyámat, belebújtam a fekete kosztümömbe, és a hozzá vásárolt magas sarkú cipőmbe, majd a tükörben ellenőriztem a végeredményt. Annak ellenére, hogy csak ritkán hordok elegáns ruhát és magas sarkú cipőt, egészen jól festettem. Kábé húsz perc alatt átnéztem az előadásjegyzeteimet, megigazítottam a sminkemet, ránéztem az órámra, kilencet mutatott, tudtam, hogy indulnom kell. – Lassan megyek – szóltam oda Erikának, de ő épp a mobilját babrálta, alig figyelt. – Oké. Este találkozunk – vetette oda. Elindultam. Ahogy kiléptem a kapun, váratlanul Daviddel találtam szemben magam. Ott állt előttem teljes életnagyságban, ideges és számonkérő tekintettel. Öltönyben, ingben és nyakkendőben, karba tett kézzel állt a kocsijának támaszkodva. Szenzációsan nézett ki. Földbe gyökeredzett a lábam, mikor megláttam. A szívem vadul kalapálni kezdett. A vérem lüktetett. Legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, de aztán eszembe jutott, mit tett, és hogy mennyire haragszom rá, visszafogtam hát magam. Egy percig némán meredtünk egymásra. – Hát te meg mit keresel itt? – förmedtem rá végül. Közben megpróbáltam elmenni mellette, de elállta az utamat. – Ez nem kérdés, érted jöttem. – Nem kértelek rá, és nekem, ne haragudj, de most mennem kell. Dolgom van. Legyen szép napod – válaszoltam, s ismét próbáltam kikerülni, de hiába. – Szándékosan akarsz az őrületbe kergetni? – szegezte nekem komoran a kérdést. – Nem értem a kérdést – vontam meg a vállam.

– Az eszedbe sem jut, hogy mások talán aggódnak érted? Se szó, se beszéd nélkül lelépsz. Miért nem vitted magaddal az iPhone-t? – Mert az nem az én iPhone-om. – De igen, a tiéd. Itt van, és szeretném, ha használnád, és felvennéd, ha hívlak. – Azzal a kezembe nyomta a készüléket. – Tegnap még volt saját telefonom, de mivel tönkretetted, igaz, az én érdekemben, majd veszek helyette újat. Képes vagyok rá, hidd el! Így nincs szükségem a tiédre. – Nem kétlem, hogy képes vagy rá, de addig legyen nálad az, amit adtam neked. A rendőrség is ezen kereshet. – A rendőrség? – Igen, tanúként fognak beidézni. – Feltételezem, nem vasárnap reggel – mondtam fölényesen. – Figyelj, nekem most tényleg mennem kell. Nem késhetek el. – Szállj be a kocsiba, és nem is fogsz elkésni. – Azzal kinyitotta előttem az ajtót. – Van két lábam, és szeretek sétálni. Vasárnap van, menj pihenni, vagy csajozni, vagy amihez csak kedved van. – Nem vitatkozom, ülj be! – parancsolt rám. Olyan elszánt fejet vágott, hogy tudtam: jobban teszem, ha engedelmeskedem. Sértődött, durcás képpel beszálltam a kocsiba, David azonnal becsukta az ajtót, megkerülte az autót és beült mellém. Szó nélkül az egyetemre hajtott. Alig öt perc alatt oda is értünk. A portán automatikusan nyitották fel előtte sorompót, mintha csak régi ismerős lenne. Egyáltalán honnan tudta, hogy az egyetemre akarok jönni? – tanakodtam. Biztosan Alice mondta neki, nyugtáztam a dolgot magamban. Olyan, mintha minden lépésemet előre tudná. Hátborzongató az egész. Mikor leparkolt és leállította a motort, mielőtt kiszállhattam és elmenekülhettem volna, egy gombnyomással lezárta az ajtókat, hozzám hajolt, beletúrt a hajamba és szenvedélyesen megcsókolt. Egy pillanatra elfelejtettem mindent, elfelejtettem, hol vagyok, elfelejtettem a haragomat, a félelmeimet, mindent. A vérem felforrósodott. Ő meg csak csókolt és csókolt. Vadul és éhesen. – Nincs értelme ennek – ziháltam. – Holnap este tizenkétezer kilométerre leszek innen.

– Nem érdekel. Kellesz nekem – lihegte, miközben a csókjaitól már bizsergett mindenem. Aztán hirtelen eszembe ötlött a konferencia, és kíméletlen gyorsasággal visszazökkentem a valóságba. – Kezdődik a konferencia, mennem kell – próbáltam kiszabadulni az öleléséből, de nem engedett el. Élvezte, hogy kínozhat. – Adj egy kis gondolkodási időt – mondtam. – Mennyi időre van szüksége, Miss Stevens? – Még nem tudom. A körülményekre való tekintettel kézen fekvő lenne három hónapot mondanom. – Az túl sok. Annyi időt sajnos nem adhatok – válaszolta vigyorogva. – Egy órát sem bírok ki nélküled. – Pedig úgy néz ki, muszáj lesz – válaszoltam. – Most már tényleg rohannom kell – hadartam. – Rendben. Kívánsága számomra parancs, hölgyem – adta meg magát David, de közben mintha halvány mosoly ült volna ki az arcára, megnyomott egy gombot, az autó ajtaja kinyílt. Odahajoltam hozzá, nyomtam egy puszit az arcára. Ő persze nem érte be ennyivel, két keze közé fogta az arcomat és csókolgatni kezdett. Mennem kellett volna, de nem bírtam ellenállni neki, ő ezt persze tudta, és gonosz módon visszaélt vele. Mikor végre sikerült erőt venni magamon és kibontakoznom az öleléséből, felkaptam a táskámat, és kiugrottam a kocsiból. Intettem neki, és rohantam az előadóterembe. Az aulában már óriási volt a tömeg. Neves professzorok, előadók, régész- és történészhallgatók nyüzsögtek mindenütt, kávéztak, beszélgettek egymással. Nagy lehetőség ez egy magamfajtának, az összes híres régész meghívót kapott az eseményre, ráadásul a tanszékvezetőnk engem választott, hogy tartsak előadást az évfolyamunk képviseletében. A téma mi más is lehetne, mint: Angkor Wat. Lassan közeledett a tíz óra, ezért jobbnak láttam, bemenni az előadóba, és elfoglalni a helyemet valahol a hátsó sorokban. Alice és Andrew már bent voltak, gondolhattam volna, hogy nem hagyják ki, és eljönnek. Leültem melléjük. Alice már alig várta, hogy kifaggathasson.

– Nagyon megijesztettél minket – kezdte Alice szemrehányóan. – Reggel David úgy viselkedett, mint egy dühöngő őrült, amikor nem talált a szobádban. Nem tudom, mit műveltél vele, de nem ismertem rá – jegyezte meg a reakcióimat fürkészve. – El kellett jönnöm, s nem akartalak felébreszteni benneteket. Kellettek a jegyzeteim és a kosztümöm. – De most te mesélj, mi történt tegnap veled? – kérdeztem, de ebben a pillanatban özönleni kezdett befelé a tömeg. Megteltek a sorok, szép lassan mindenki elfoglalta a helyét. Ha jól láttam, Harris dékán is megérkezett a többi tanárral együtt. A mellettem levő székre is leült valaki, de túlzottan el voltam foglalva azzal, hogy kitaláljam, ki kicsoda a teremben, így oda se pillantottam. Alice viszont vigyorogva intett a mellettem ülőnek, ekkor oldalra néztem, s döbbenten vettem észre, hogy David huppant le mellém. Éreztem, ahogy torkomban dobog a szívem. Méghogy ő itt, ez képtelenség! Ezt nem teheti velem, azonnal el kell tűnnie! Bele fogok sülni a szövegembe – öntött el a pánik. – Ez kész őrület! – Te meg mit keresel itt? – súgtam oda neki sápadtan, de ő úgy vigyorgott rám, mintha valami jó kis viccet hallott volna. Jól szórakozott, látszott rajta. – Azért jöttél, hogy halálra idegesíts? – Meghívott vendég vagyok, látod? – Azzal a kezembe nyomta a konferencia meghívóját. Rápillantottam a díszes papírra, melyet mellesleg emlékeim szerint körülbelül két hónappal ezelőtt már én is olvastam, és akkor villámcsapásszerűen egyszeriben megvilágosodott előttem minden: dr. David Delano. A híres Angkor Wat-kutató. Nem más, mint az én Davidem. Hogy ez nem esett le nekem előbb! Még ha a Delano nem is olyan ritka név. Elismert régész, világhíres. Az összes könyvét olvastam. Ebben a pillanatban azt kívántam volna, bárcsak megnyílna alattam a föld. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. És közben egyre jobban tudatosodott bennem, hogy képtelen leszek előadni, ha ő is itt van a teremben. Már most se bírtam kinyögni egyetlen szót se, csak a fejem vöröslött. – Most meg mi történt, elvitte a cica a nyelved? Erre még nem volt példa, hogy elakadt volna a szava, Miss Stevens. – Láthatóan

mulattatta a dolog. – Mondhattad volna, akkor most nem érezném ennyire hülyének magam – bosszankodtam. – Így hatásosabb volt a dolog, nem igaz? – suttogta még mindig nevetve. Egyvalami azért megnyugtatott, láttam a programkiírásban, hogy David is előad ma, persze mint díszvendég, mint a kambodzsai kutatások szponzora és vezetője. Az egyetem neki köszönheti a lehetőséget, hogy a hallgatók Kambodzsában tölthetik a régészgyakorlatukat. Tehát neki kell hálásnak lennem azért, hogy holnap Kambodzsába utazhatok. Ez az egész annyira bizarr, gondoltam, de legalább az vigasztalt, hogy én előbb fogok beszélni a publikum előtt, mint ő. Ha fordítva lenne, tuti, hogy még idegesebb lennék. Harris dékán megnyitotta a konferenciát, és átadta a szót az első előadónak. Szerencsére nem mindenki volt a szavak embere, akadtak unalmasabb előadások. Az első négy előadás délben fejeződött be, a szünetben kimehettünk az aulába, ahol svédasztalos büfé várt minket. Davidet valósággal megrohanták, alighogy felállt a helyéről. A professzorok igyekeztek kezet fogni és néhány szót váltani vele, még Harris dékán is széles mosollyal üdvözölte. Jobbnak láttam kiosonni a teremből, és hagyni, hogy Davidet kisajátítsák maguknak a kíváncsi kollégák. Alice és Andrew is velem tartottak. Andrew egy pillanatra sem engedte el Alice kezét, úgy látszott, minden rendeződött köztük, nyoma sem volt a tegnapi rossz hangulatnak. Nem mertem rákérdezni az esküvő témára, nem akartam tapintatlan lenni. Alice a tányérjára pakolt néhány tojáskrémes szendvicset és magától mesélni kezdett: – Andrew-val úgy döntöttünk, a nyáron összeházasodunk – bökte ki. – Hawaiin lesz az esküvő, és téged szeretnénk felkérni az egyik tanúnak. A másik David lesz, de ezt biztosan sejtetted. – Hát ez nagyszerű hír, Alice. Nagyon-nagyon örülök nektek. És nagyon köszönöm a felkérést, boldogan leszek a tanútok – örvendeztem, de közben összerándult a gyomrom. Hawaiin? Hogy lesz nekem pénzem arra, hogy odautazzak? – tűnődtem el, de aztán eszembe jutott, hogy most sokkal fontosabb dologra kell

koncentrálnom: nemsokára ki kell állnom ez elé a rengeteg ember elé, és harminc percen keresztül le kell kötnöm a figyelmüket olyan szaktekintélyeknek, mint Harris dékán vagy David Delano. Alice az esküvői előkészületeket részletezte, már kezdtem azt hinni, hogy sohasem lesz vége az ebédszünetnek. Természetesen egy falat se ment le a torkomon, úgy összeszűkült a gyomrom az idegességtől, hogy egy korty víz után úgy döntöttem, nem próbálkozom ennivaló letuszkolásával. Ekkor Adam lépett oda hozzánk. Látszott rajta, hogy még mindig haragszik, amiért visszautasítottam a pénteki vacsorameghívását, de igyekezett jó képet vágni a dologhoz. – Sziasztok! Alice, Andrew, ezer éve nem láttalak benneteket, nem is tudtam, hogy már hazajöttetek. Azt hittem, majd csak Kambodzsában találkozunk. Összecsomagoltatok már holnapra? – Nagyjából be van pakolva minden – válaszolta Andrew Alice helyett. – Ami azt illeti, könnyű dolgunk volt, ki sem kellett pakolnunk – nevetett Alice. – Na, és veled mi van, Liv? Hogy telt a hétvége? – fordult oda hozzám. – Minden rendben volt, köszi. Semmi különös nem történt – meséltem, s közben feltűnés nélkül összenéztünk Alice-szel. Ugyanarra gondoltunk. A hétvégét mindennek lehetett volna nevezni, csak éppen átlagosnak nem. Akárhányszor eszembe jutnak a történtek, elszorul a torkom. – A sulibusszal jössz holnap, ugye? Foglaljak neked helyet? – Foglalhatsz – egyeztem bele. Tudtam, hogy Adammel egyszer a barátságunk érdekében tisztáznunk kell a dolgokat. Egy háromórás buszút a reptérre jó alkalom lehet erre. Ekkor David is csatlakozott hozzánk. Alice gyorsan bemutatta Adamnek. – Helló, Adam! Már sokat hallottam rólad – üdvözölte David, s miközben udvariasan kezet nyújtott Adamnek, végig az arcomat fürkészte. Eszembe jutott, hogy a kolesz szobában hallotta, amint Adammel beszélek. David felmérte Adamet, aki valami furcsa férfiúi megérzésből ugyanazt tette Daviddel. Mint valami kakasviadalon, ahol a „kinek van nagyobb taréja” címért folyik a

verseny. David azzal, hogy a kezembe nyomott egy pohár vizet, finoman jelezte Adamnek, hogy mi a helyzet. Ő azonnal vette a lapot, és kissé morcosan távozott. – Most megyek, drukkolok neked, csajszi. Bár úgyis tudom, hogy szuper leszel. Holnap találkozunk a buszon – szólt oda búcsúzóul, majd eltűnt a tömegben. Daviddel és Alice-ékkel együtt visszaindultunk az előadóterembe, David a tömegben maga elé engedett és hátulról a fülembe súgta: – Alig hagylak öt percre magadra, és máris le akarnak csapni a kezemről. Ezentúl jobban résen kell lennem. – Nem reagáltam le a megjegyzését, csak elmosolyodtam, de a mosoly hamar lehervadt az arcomról, mert a tömegben kiszúrtam Eddie-t, az exemet. Ott állt az újdonsült szuperszexi-csinibaba barátnőjével kart karba fonva az egyik asztal mellett. Szentséges ég, már csak ez hiányzott – gondoltam sóbálvánnyá meredve. – Mi a fenét keres ez itt? – kérdezte a tudatalattim az agyamtól. – Miért van az, hogy egyszer adok elő, és minden hülyének meg kell jelennie? Eszméletlen ideges lettem. Lassan kezdtem magam úgy érezni, mintha a spanyol inkvizíció előtt kellene megjelennem. Egyre inkább elfogott a pánik, de aztán, amikor vetettem még egy pillantást Eddie-re és a kis ribijére, a pánikot felváltotta a harag és a megvetés. Eszembe jutott minden csalódásom, az egész nyomorom, a több hónapig tartó szenvedés, s akkor valami csoda folytán egyszeriben mérhetetlen erőt éreztem magamban, hogy kiálljak és megmutassam mindenkinek, hogy igenis értékes vagyok, igenis vagyok valaki, s igenis itt van a helyem. Hirtelen elszállt belőlem minden kétség az előadói képességeimmel kapcsolatban. Bizonyítani akartam, megmutatni, hogy jobb vagyok, mint bárki más. Azt akartam, hogy lássam Eddie fejét, amikor rájön, mit veszített. Elégtételre vágytam, de sürgősen. Bementünk a terembe, s leültünk a helyünkre. Davidre közben lecsapott egy negyven év körüli nő, s hátra cipelte. Bizalmasan susmorogtak, de nem tudtam figyelni rájuk, koncentrálni akartam. A feladatomra. Az előadásomra. Ekkor Harris dékán felállt a pódiumra, szívem a torkomban dobogott, mikor mély és a hátsó sorokban is jól érthető hangon bejelentette:

– És most hallgassuk meg egyetemünk kiemelkedő tehetségű hallgatójának, Miss Olivia Stevensnek az előadását. Nyeltem egy nagyot, s mosolyogva tettem a dolgom. Felmentem az emelvényre, kiálltam körülbelül kétszázötven kíváncsi ember elé, s anélkül, hogy egyszer is megremegett volna a hangom, vagy akár csak egy pillanatra is elbizonytalanodtam volna, összeszedetten beszélni kezdtem: – Sok mindent tudunk már Angkorról, a khmer templomok Kambodzsa szívében lévő ősi városáról, mely a 9. században létrejött Khmer Királyság fővárosa volt 802 és 1432 között, de… – fogtam neki, egyre jobban belemelegedve a részletekbe. Az előadásom végül jól sikerült, büszke voltam magamra, harminc perc alatt egyszer sem éreztem, hogy lankadt volna a figyelem, a nagy többség érdeklődve hallgatott, s már-már azon kaptam magam, hogy élvezem. Az előadást. A figyelmet. A sikert. Amikor befejeztem, az első, amit megpillantottam, David elégedett arca volt. A pódiumról lefelé lépkedve a szememmel Eddie-t kerestem. Az emeleti karzatról bámult rám bosszús fejjel, de a barátnője nem ült mellette. Biztosan kiakadt, mert Eddie beült meghallgatni az előadásomat. Ezt jó jelnek vettem, és elégedetten visszasétáltam a helyemre. Amikor leültem David mellé, megszorította a kezem, és a fülembe súgta: – Ön nemcsak elragadóan bájos, Miss Stevens, de kiváló előadó is. Gratulálok. Azt hiszem, lassan ideje lesz munkát ajánlanom. – Köszönöm, Mr. Delano, de nem szükséges. Holnaptól hivatalosan is régész gyakornok leszek – mondtam vidáman. – Azt hiszem, elérkeztem a pályám csúcsára: hatalmas fizetés szakmai tapasztalatként kifizetve, három hónap kétkezi munka hajnal négytől délután kettőig negyven fokban aszalódva, tehát igazán nincs okom panaszra – magyaráztam nevetve. Davidet, mielőtt bármit is mondhatott volna sikeres szakmai előmenetelemre reagálva, Harris dékán a pódiumra szólította. A konferencia utolsó előadását tehát David tartotta, mondanom sem kell, egyszerűen lehengerlő volt, teljesen le voltam nyűgözve, szellemes volt, könnyed és szakmailag kifogástalan. Az új könyvéről beszélt, melyben az Angkor Wat területén folytatott kutatás

eredményeit összegezte, és természetesen elejtett néhány utalást arra, milyen friss hírek, publikációk várhatóak tőle a közeljövőben. Újabb elméletek születtek ugyanis a romváros 16. századi elnéptelenedéséről, persze David ezeket ravaszul nem részletezte, mondván, ha valakit érdekel a dolog, olvasson utána a könyvében. David előadása után a nagyközönség kiözönlött az előadóból, a professzorok még ott maradtak beszélgetni, Davidre legalább tízen vártak, mindenki szeretett volna néhány szót váltani vele. Alice-ék felajánlották, hogy hazavisznek, ne kelljen egyedül hazasétálnom a sötétben. Vetettem még egy utolsó pillantást Davidre, de úgy gondoltam, inkább nem búcsúzom el tőle. Mindkettőnknek jobb lesz így. A parkolóba menet összefutottunk Ethannel és Ryannel. Rábeszéltek minket, hogy üljünk be velük egy italra az egyetem melletti Jam Pubba. Elmesélték, hogy alakult a péntek éjszakájuk, miután elváltak tőlünk azzal, hogy keresnek egy melegbárt. Állítólag Nicole már ott, a táncparketten összejött valami félistennel. Ethanék szerint a pasi extrém gazdag, és a tenyerén hordozza Nicole-t. Jól elment az idő a beszélgetéssel. Éjfél is lehetett, mire visszaértem a koleszba. Erika már aludt, igyekeztem csendben zajongani. Kimerült voltam, és fáradt. Gyorsan bepakoltam még néhány cuccot a bőröndbe, és Erika utazótáskája mellé állítottam. Reggel hatkor lesz a találkozó a kolesz előtt, elvileg akkorra jön az egyetemi busz, amely kivisz minket a reptérre. A gépünk csak délután kettőkor indul, Párizsban és Bangkokban át kell majd szállnunk, aztán irány Siem Reap. Mikor végre alváshoz készülődve ültem az ágyamon, elővettem a Davidtől kapott iPhone-omat, és bekapcsoltam. Óvatosan bántam vele, mert még alig tudtam kezelni, nehezen ismertem ki magam a menüben, totális felhasználó-analfabétának éreztem magamat. Nem csoda, hisz eddig nemigen volt a kezemben ilyen luxuskütyü. Az ébresztőóra funkciót próbáltam elővarázsolni, de közben több halk csengőhang jelezte, hogy üzenetet kaptam. Nem is egyet, hanem rögtön hármat. Rákattintottam a borítékikonra és máris olvashattam az elsőt. Az üzenet Davidtől jött.

Küldve: 2012. 08. 28. 22.05 Feladó: dr. David Delano Címzett: Olivia Stevens Tárgy: Eltűnt hölgyemény kerestetik Szia! Reménykedtem benne, hogy hazavihetlek, de mire észbe kaptam, már el is tűntél mellőlem. Remélem, rendben hazaértél. Hiányzol. David Hiányzol. Kimondani is jó volt ezt a szót, nemhogy olvasni. Felment bennem az adrenalin, furcsa melegség öntött el, lüktetett a vér az ereimben, miközben a tudatalattim egyfolytában vészjeleket küldött: mintha egy óriási táblát tartott volna elém csupa nagybetűs STOP felirattal. Nem! Nem! Nem! Nem szabad ezt, pontosan tudom, mire megy ki a játék. Azt akarja, hogy belehabarodjak. „…és hagyod, hogy végérvényesen elcsavarjam a fejed” – csengtek vissza a szavai a fejemben. Miért csinálja ezt velem? Tudja nagyon jól, hogy nincs értelme. Megnyitottam a következő üzenetet, természetesen ez is tőle, Mr. Hajthatatlantól jött. Küldve: 2012. 08. 28. 22.14 Feladó: dr. David Delano Címzett: Olivia Stevens Tárgy: Az állandóan kikapcsolt telefonok az őrületbe kergetnek Nem tudlak elérni. Aggódom miattad. Miért van kikapcsolva a telefonod? Hívj, ha hazaérsz. David A harmadik üzenet is Davidtől jött: Küldve: 2012. 08. 28. 22.55 Feladó: dr. David Delano Címzett: Olivia Stevens Tárgy: S.O.S. életjelkérés, helyesbítek: követelés!

Ha nem tudlak elérni, 10 percen belül indulok érted! David Akarva-akaratlanul is mosolyra görbült a szám, mulattatott, hogy David ennyire aggódik értem. Gyorsan pötyögni kezdtem a válaszüzenetet. Küldve: 2012. 08. 28. 23.55 Feladó: Olivia Stevens Címzett: dr. David Delano Tárgy: Re: S.O.S. életjelküldés Kedves Mr. Delano, Jelentem, rendben megérkeztem. Nem kell riadóztatnia miattam a rohamosztagot. Sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni, de talán így lesz a legjobb. Liv Amint elküldtem az üzenetet, szinte azonnal jött a válasz: Küldve: 2012. 08. 28. 22.57 Feladó: dr. David Delano Címzett: Olivia Stevens Tárgy: Nézz ki az ablakon! Amint megláttam az üzenetet, tudtam, hogy itt van, az ablakom előtt. Vigyorogtam, mint a vadalma. Odasétáltam az ablakhoz, szerencsére Erika nagyon mélyen aludt, akkor sem ébredt fel, mikor kinyitottam az ablakot, és a zár kattant egy nagyot. – Jó estét, Júliám! – mosolygott rám. Gyönyörű hófehér fogsora csak úgy csillogott az éjjeli fényben. Pimaszul sármos volt az öltönyében. – Mr. Delano, a zaklatás büntetendő cselekmény országunkban. – Tudom. De nem érdekel. Látnom kellett téged. – Hát, most már láttál, ideje hazamenned. – Mire véljem ezt az udvariatlanságot? – méltatlankodott. – Nem

is örülsz nekem? – Nem erről van szó – feleltem. – Hát akkor miről van szó? – kérdezte felhúzódzkodva a párkányra, s közelebb vonva magához. – Aludnom kell, hajnal ötkor kelek. – Majd alszol a gépen. – Azzal átölelt és szenvedélyesen megcsókolt, de hirtelen fájdalmasan felkiáltott. Valami beleállt a lábába. – Ez így nem oké, vagy én megyek be, vagy te jössz ki hozzám – mondta visszahuppanva a földre. – Nem tehetem, nem rúgathatom ki magam a koleszból. Ha rajtakapnak, nem lesz hol laknom. – Ez nem gond, majd megoldjuk – mondta vigyorogva. – Na, gyere! – Egy pillanatra lehunytam a szemem, nem tudom, mi ütött belém, de végül kimásztam hozzá az ablakon. Végigszaladtunk a járdán a hátsó kertbe, ahol megállt, felém fordult és a falhoz szorított. Félresimította a hajamat, egy pillanatig az arcomat fürkészte a holdfényben, majd megcsókolt. Szentisten, ha lebukunk, nekem annyi. Az igazgatónő keresztre feszít, az tuti – futott át az agyamon, de aztán gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. David keze szép lassan araszolt a szoknyám felé, a combomat simogatta. – Nem, nem, ezt nagyon nem kellene. Nem itt, és nem most – tiltakoztam magamban, de annyira elragadott a vágy, hogy egyszerűen nem bírtam leállni. Legszívesebben örökkön-örökké csókoltam volna. Végül győzött a józan eszem és eltoltam a kezét. – Nem lehet – suttogtam. – Vissza kell mennem a szobámba. Hajnalban kell kelnem, s tényleg nem akarom kirúgatni magam. – Minek mentek ki olyan korán a reptérre, csak kettőkor indul a gép. Felkaptam a fejemet, a szemébe néztem és huncut fényt láttam megcsillanni benne. – Honnan tudod ilyen pontosan, hogy mikor megy a gépem? – szegeztem neki a kérdést. – Alice-nek és Andrew-nak is akkor megy, nem emlékszel? De, ha már így rákérdeztél, véletlenül nekem is éppen akkor indul a gépem.

– És hová utazol, ha szabad kérdeznem? – Valójában már tudtam a választ. – Vissza Kambodzsába, veled. – Ezt nem hiszem el, szándékosan élvezed, ha hülyét csinálhatsz belőlem? – fakadtam ki. Nem tudom, miért, de nagyon feldühített. – Nem, dehogy. De tudtam, ha elmondom, így fogsz reagálni – tette hozzá morcosan. – Miért baj az, ha én is ott leszek? – Mert… – kezdtem volna a válaszom, de elcsuklott a hangom. – Mert így nem tudsz elmenekülni előlem? – válaszolt helyettem. – Felnőtt ember vagyok, ha el akarok menekülni előled, meg is teszem – vágtam oda dacosan. – Csak így nehezebb lesz, ha mindennap látnom kell téged – tettem hozzá. – Megígérted, hogy adsz egy esélyt nekem, nem emlékszel? – De az még azelőtt volt, hogy bezártál a szobádba az ágyhoz bilincselve, ahelyett, hogy hagytad volna, hogy segítsek nektek. Sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha emiatt Alice-nek bármi baja esik. – Te is ezt tetted volna a helyemben. Mindenki ezt tette volna. Ha szeretsz valakit, nem bírod elviselni a gondolatot, hogy elveszítheted. – Egy percig azt hittem, valami baj van a fülemmel és rosszul hallok. – Tényleg azt mondta, hogy szeret? És komolyan is gondolja? Vagy csak a remek szónoki képességeit vetette be? Annyira összezavarodtam, hogy sarkon fordultam és otthagytam, szaladni kezdtem visszafelé, de David hamar utolért. – Liv, kérlek, hallgass meg! Már mondtam, hogy kellesz nekem. És tudom, hogy te is így érzel, hiába tagadod és ellenkezel – megfogta a kezemet és maga felé fordított. – Aludj egy nagyot! Reggel érted jövök, ha tetszik, ha nem, kiviszlek a reptérre, elutazunk Kambodzsába és csuda jól fogjuk magunkat érezni, ezt garantálom. – Nem rendelkezhetsz velem, nem vagyok a tulajdonod. Reggel az egyetemi busszal megyek a reptérre, ahogyan a többiek, és itt be is fejeztük a dolgot, Mr. Delano. Ön nem több a számomra, csak egy kutatásvezető a szakmai gyakorlatomon. Bármi más, te is tudod, nem lenne etikus. Azzal felkapaszkodtam a párkányra és már bent is voltam a

szobában, s anélkül, hogy Davidre néztem volna, bezártam magam mögött az ablakot. Már arra sem emlékszem, hogyan kerültem ágyba, mert szinte azonnal elaludtam, amint letettem a fejemet a párnára. Csalódott voltam és dühös. Tudtam, hogy bunkó módon viselkedtem, de azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek. Legyűrt a fáradtság. Tudtam, hogy valamikor hajnalban kelnem kell, és hogy hulla leszek másnap, de azt nem gondoltam, hogy az iPhone ébresztőórájának a sivítása ennyire megvisel majd reggel. Csak tetézte a dolgot, hogy Erika nem volt a szobában, amikor az ő vekkere megszólalt. Miután tíz percig hallgattam a lármának is csak nagy jóindulattal nevezhető borzalmas dallamot, erőt vettem magamon, feltápászkodtam az ágyból és kikapcsoltam az ébresztőóráját, majd miután konstatáltam, hogy Erika valószínűleg zuhanyozik, félálomban én is kibotorkáltam a fürdőszobába, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam. Erika már éppen indult vissza a szobába, nagyon lelkes volt az utazástól. A tükörhöz vánszorogtam. A tükör most is, mint mindig, kíméletlen képet mutatott. Húh, de borzasztóan festek: karikás, kialvatlan szem, kócos haj, elgyötört tekintet. Szent ég! Mint egy kriptaszökevény. Ennyire nem nézhetek ki szarul, és mégis. Hátha a zuhany majd életre kelt – gondoltam reménykedve, és vagy két percig folyattam magamra a hidegvizet, eredmény: nem bírtam tovább, és inkább forró vízre váltottam, ettől egy kicsit jobb lett a hangulatom. Hazudnék, ha azt mondanám, olyan nagy kedvem volt elmenni erre a régészgyakorlatra, de tudtam, hogy a bosszankodás nem segít, a diplomám feltétele, ezért zuhanyozás után felhúztam egy kényelmes farmert, egy fekete pólót és egy kapucnis pulcsit, lezártam a csomagokat, felkaptam őket, és elindultam a két jókora bőröndöt cipelő Erika után. A többiek, Andy, Lilly és Nicole már izgatottan ácsorogtak a kapuban, a csajok többsége – velem ellentétben – nagy pasifogó lehetőségnek fogta fel az utat. A hétvégi kis kilengésem és a Daviddel való félresiklott kalandom után, azt hiszem, jobban teszem, ha lesütött szemmel, egy zsákkal a fejemen dolgozom végig ezt a három hónapot. Igyekszem minél messzebb tartani magam

Davidtől, és akkor talán van rá esély, hogy nem kerülök zűrbe. Tegnap reggel már tisztáztam magamban, hogy ez a pár hónap kiváló lehetőséget ad arra, hogy kiverjem a fejemből Mr. Nőcsábászt, és összeszedjem magam. Persze az, hogy David is velünk tart erre a kiruccanásra, megnehezíti a dolgomat. Tegnap még azt hittem, nem látom többet azt a káprázatos zöld szempárt. Azért ez jellemző! Cseberből vederbe, ahogy mondani szokták. A sors fintora: épp, hogy túlvagyok egy csalódáson, belegabalyodok egy egyéjszakás kapcsolatba, csak hogy ne legyen egyszerű az élet. Leültem a bőröndöm tetejére és félálomban vártam a buszt a többiekkel. Három óra busszal Adam mellett, hogy fogom ezt kibírni? – gondoltam kétségbeesve. De nem sok időm volt a tépelődésre, már meg is érkezett a busz, amelyről Wolf professzor szállt le egy óriási paksamétával a kezében. A haja olyan zilált volt, mint egy vihartépázta szénaboglya, a méreténél körülbelül két számmal nagyobb kék póló lógott rajta, az ezeréves vásott kordnadrágja pedig csupa szösz volt, amiből arra következtettem, legalább három papírzsepi került mosáskor a nadrággal együtt a mosógépbe. A buszon már jó sokan ültek, több ismerős integetett felénk, a koleszunk volt az utolsó megálló, a következő állomás, ha minden jól megy, a reptér. – Jó reggelt, hölgyeim! – üdvözölt minket zordan a professzor. – Előbb tegyék a csomagokat a rakodótérbe, Eric, a sofőrünk majd segít, aztán, ha megkapták tőlem az ülésrendet, gyorsan szálljanak fel a buszra, hogy minél hamarabb indulhassunk. Kérem, csipkedjék magukat! Ülésrend?? – hüledeztem magamban, aztán beletörődve hagytam, hogy a többiek felszálljanak előttem a buszra, majd kezemben az ülésrenddel utolsóként kapaszkodtam fel a lépcsőn. Beletelt néhány percbe, mire sikerült kiigazodnom a kusza ábrán. Elkerekedett szemmel meredtem a papírra, mikor végre megtaláltam a nevemet. Szentséges ég! Ez meg mikor készült? A kőkorszakban? Azt hittem, valami tévedés van a dologban, de mikor felnéztem és a busz középső részében megláttam Eddie-t, aki engem bámult, és az üres helyet mellette, döbbenten vettem tudomásul, hogy Wolf komolyan azt hiszi, a volt pasim mellett fogok ücsörögni a következő három

órában. Eltelt egy év, könyörgök! Nem lehetne frissíteni a diákok adatait? – Professzor úr, azt hiszem, van itt egy kis félreértés – fordultam hátra Wolfhoz, még mindig értetlenül tanulmányozva az ülésrendet. – Miss Stevens, kérem, foglalja el a helyét, késésben vagyunk! – szólt rám ingerülten. – De uram, nem ülhetnék valahová máshová, sajnos, az utóbbi időben megromlott a kapcsolatunk Mr. Smith-szel. – Miss Stevens, ha nem ül le most rögtön, gondoskodom róla, hogy az elkövetkezendő három hónapban bőségesen legyen módja élvezni Mr. Smith társaságát. Választhat: vagy most ez a röpke három órás út, vagy a teljes három hónap Mr. Smith-szel a csoport önkéntes takarítójaként? – meredt rám az orrára biggyesztett szemüvege mögül a nagy kék szemével. Ebben a játszmában, úgy látszik, nem nyerhetek. Szó nélkül megfordultam és elindultam Eddie felé. – Eric, azt hiszem, indulhatunk – szólt előre Wolf a sofőrnek, aki beindította a motort és kigördült a busszal a parkolóból. Mikor Eddie mellé értem, magamon éreztem a tekintetét. Láttam, hogy már nyitja a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, figyelmeztetően felemeltem a kezemet jelezve: jobban teszi, ha meg sem mukkan, így aztán elfordította a fejét, és némán kibámult az ablakon. Alig tettünk meg pár kilométert, mikor Eric lassítani kezdett. Wolf ott állt mellette, a mobilján beszélt valakivel, majd összehúzott szemmel hátranézett rám, nem hallottam, kivel, vagy hogy miről beszél, de szúrós tekintetéből kiolvastam, hogy csakis rólam lehet szó. Miután letette a telefont, intett felém: – Miss Stevens! – kiáltotta ingerülten. Rögtön felálltam és odasiettem hozzá. – Magával örökké csak a baj van – kezdte. – Most hívtak a tanszékről, hogy valamiért sürgősen be kell mennie, küldtek magáért egy kocsit, állítólag majd a csoport után hozzák. Csipkedje magát, a busz mögött vár az autó – magyarázta idegesen. Bár fogalmam sem volt róla, mi ez az egész, jobbnak láttam nem vitatkozni. Visszamentem hát a táskámért, és leszálltam a buszról. – A bőröndjét majd a reptéren megkapja, most már nincs időnk

kibányászni a csomagtartóból – kiáltotta utánam Wolf, és a busz szinte azonnal tovább is indult. Ott álltam egy szál kézitáskával az út szélén, s értetlenül meredtem a távolodó busz után. Hát ez meg mi volt? Így akartak megszabadulni tőlem? Ki a fene akarhat velem beszélni a tanszékről? És miért? Képes valaki lerángatni a reptérre tartó buszról? Az egész ügy kezdett felettébb különös lenni. Egyetlen autó állt csak a közelben, egy elegáns kék sportautó. Ekkor hirtelen minden megvilágosodott: csakis David keze lehet a dologban. Annyira felbosszantott az egész szituáció, hogy legszívesebben azon nyomban sarkon fordultam volna és a busz után rohantam volna. Csakis arra vágytam, hogy leüvöltsem David fejét. Egyszerűen nem hagy élni. Beleszól mindenbe, mintha bármit megtehetne. És igen, eljutottunk a lényeghez, gazdag, befolyásos és bármit megtehet. De velem nem. Én nem vagyok a játékszere. Engem nem rángathat dróton. Elővettem a táskámból a tőle kapott iPhone-t, és bepötyögtem a legismertebb taxitársaság számát. David erre persze rögvest kiszállt a kocsiból, és elindult felém. Ahogy megláttam, elszállt minden dühöm. Te jó ég! Ez a pasi egyszerűen észbontóan jóképű. Ha Brad Pittet és Matthew McConaughey-t összegyúrnánk, talán kaphatnánk valamiféle gyenge utánzatot, de az eredeti David lever mindenkit. – Örülök, hogy látom, Miss Stevens! Remélem, jól aludt! – üdvözölt vidáman. – Elárulnád, hogy mi a fene folyik itt? – szegeztem neki a kérdést. – Elmesélem, csak szállj be a kocsiba! – utasított. – Nem tehetem, mindjárt itt a taxim – feleseltem. Ekkor egy hirtelen mozdulattal kikapta a kezemből az iPhoneomat, megnyomott rajta pár gombot, és a füléhez emelte a készüléket. – David Delano vagyok, jó napot! A barátnőm, Olivia Stevens az imént rendelt egy kocsit, kérem, sztornózza a megrendelést, már nincs szükség rá, a számlát pedig állítsák ki a nevemre. Köszönöm! – Azzal bontotta a vonalat és visszaadta a telefont. – A kocsija előállt, hölgyem. Nem lévén más választásom jobbnak láttam beülni a kocsiba, de

közben azért dühös pillantásokat vetettem Davidre. Pedig az autó csodás volt, simogatóan puha fényűző bőrüléssel, lágy, kellemes zenével. Egy darabig némán ültem mellette, ő is hallgatott vezetés közben, fél szemmel engem fürkészve, de végül nem bírta tovább: – Most már életed végéig haragudni fogsz rám? – Még az is lehet. – Láttam Wolf ülésrendjét. Gondolod, hagytam volna, hogy három órán keresztül a volt pasid mellett ülj? – vetette oda magyarázatképpen. Persze ezen már meg sem lepődtem, mi az, amit ez a pasi még nem tud rólam? Nyitott könyv előtte az életem. – Teljes adatbázisod van rólam és az eddigi életemről? – Nem. De bizonyos dolgokat tudnom kell, hogy le tudjalak venni a lábadról. Bár könnyebb volna, ha jobb képet vágnál a dologhoz. De ha gondolod, és a volt pasid jobban érdekel, mint én, tíz perc alatt utolérhetjük a buszt, és máris együtt utazhattok. Te döntesz. Azt hiszem, kellettek ezek a kemény szavak ahhoz, hogy végre észhez térjek, s rájöjjek, Davidnek igaza van. Nem élhetek a múltban. Ráadásul eszem ágában sem volt a volt pasimmal akárcsak egy percet is egy légtérben tölteni. – Rossz nyomon vagy, ha azt hiszed, a volt pasim nekem még bármit is jelent. Rossz emlék, semmi több. Valójában ő az oka, amiért úgy döntöttem, nem leszek többé szerelmes, ez igaz. Nem jó dolog átélni, hogy a pasi, akit szeretsz, egyik napról a másikra lelép egy másik nővel. Akkor nagyon padlóra kerültem, ha egészen pontosan kellene fogalmaznom, egy világ omlott össze bennem. És nem akarom még egyszer átélni ugyanezt. – Nem is fogod. Ezt garantálom. Bolond az, aki hagyja, hogy kisétálj az életéből – mondta kedvesen. Levette a kormányról az egyik karját, megfogta a kezemet, az ajkához emelte és finoman megcsókolta. – Most már hozzám tartozol! – Mint barátnő? – kérdeztem vissza, s már nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak rá. – Mint barátnő – válaszolta határozottan. – Azt hiszem, ezt a dolgot ezzel helyre is tettük. Elégedettnek tűnt, én pedig úgy éreztem, mintha hatalmas súly

gördült volna le a szívemről. Beadtam a derekamat, bár tudtam, hogy nehéz dolga lesz velem. Az Eddie-vel való szakítás óta ösztönösen védekeztem az ellen, hogy igazán szerelmes legyek, hogy igazán kötődjek valakihez. Lehet, hogy Eddie kiölte belőlem a képességet, hogy szeressek? – tettem fel magamnak a kérdést. Figyeltem Davidet, ahogyan vezetett, egyik kezével a kormányt fogta, a másikkal a sebváltót kezelte, és borzasztó szexinek találtam. Azt hiszem, nincs minden veszve – gondoltam, s ez a felismerés igazán jó érzéssel töltött el. Nagyon hamar a reptérre értünk, szerencsére nem volt dugó útközben. Miután leparkoltunk, David kivette a csomagtartóból a poggyászát, s elindultunk a terminál felé. Az egyetemi busz éppen akkor gördült be a parkolóba, mikor odaértünk. Összeszedtük a csomagjaimat, és már mentünk is a többiek után. Wolf furcsán méregetett minket, de aztán eszembe jutott, hogy éppen ő volt az, aki a buszról leszállított, így nem törődtem vele. Mindenki rohant, hogy minél előbb becsekkoljon, és megszabadulhasson a csomagjaitól. David gondolt egyet, és ahelyett, hogy beálltunk volna a sorba, amely a pulttól majdnem a bejáratig kígyózott, inkább egy kávézó felé terelt. Leültünk egy asztalhoz, és türelmesen megvártuk, míg mindenki sikeresen becsekkolt. Elérkezett a mi időnk. Ráérősen odaballagtunk a check-in pulthoz. Egy fiatal, szépen kisminkelt nő kérte el a jegyeinket és az útleveleket. Előkotortam a táskámból mindent, s átnyújtottam neki. David udvariasan megvárta, míg megoldom a feladatot, majd ő is odanyújtotta a nőnek a saját úti okmányait. – Erre nincs szükség, hölgyem. Ezt vissza is adom – mondta a nő kedvesen, s visszaadta a jegyemet. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak. Majd lemérte a csomagjainkat, és a futószalagon továbbküldte őket. Végül nyomtatott valami elektronikus jegyet, nyilván a beszállókártyát, és az útlevelünkbe tűzve odaadta nekünk. Elmagyarázta, hogy a foglalások alapján mindketten az első osztályon ülünk. Ekkor kaptam fel a fejem. – Elnézést, ez valami tévedés lesz, én úgy tudom, az egyetem a turistaosztályra foglalt jegyet minden régészgyakornoknak, aki a gépen utazik.

– Igen, hölgyem. A többiek valóban a turistaosztályon utaznak, de az ön részére leadtak egy foglalásmódosítást, így ön az első osztályon utazhat. – Rögtön tudtam, mi a helyzet. Ezt is David intézte el nekem. Vissza kellett fognom magam, hogy ne a nő előtt vonjam kérdőre. De mielőtt bármit is kérdezhettem volna, David magától bevallotta, hogy átkérte a jegyemet az övé mellé, az első osztályra. – Ez nem fog Wolfnak tetszeni, az biztos – jegyeztem meg komoran. – Már így is ki van rám akadva, hogy kritizálni mertem az ülésrendjét. Ezzel tutira ki fogom húzni a gyufát nála. Nem lennék meglepve, ha önkéntesként már be is véste volna a nevemet a takarítóbrigád névsorába. – Ne aggódj, majd én hatástalanítom Wolfot. – Szerintem jobb lenne, ha ebből kimaradnál. Ha megtudja, hogy bármi közünk van egymáshoz, nekem annyi, agyba-főbe fog szívatni három hónapon át – magyaráztam aggodalmaskodva. – Te szégyellsz engem? – kérdezett rá kerek-perec. – Dehogyis. Hogy jut ilyesmi az eszedbe? – méltatlankodtam. – Nem erről van szó. Csak gondolj bele a helyzetembe, olyan ez, mintha az egyik tanárommal járnék. Persze nem vagy a tanárom, de mégiscsak te vezeted a kutatásokat odakint, és te tetted lehetővé az egyetemnek, hogy diákokat küldhessen Angkorba. Ez rossz fényt vetne rám, vagy kivételeznének velem miattad, vagy megutálnának, mert azt hinnék, számító kis rüfke vagyok. – Szerintem meg senkinek semmi köze hozzá, hogy kivel jársz. Felnőttek vagyunk, semmi rosszat nem teszünk. – Ez így van, de ne feledd, én még nem diplomáztam le, és a tanárok közül bárki keresztbe tehet nekem, ha éppen úgy gondolja, hogy etikátlan, mondjuk, veled, kvázi a tanárommal járnom. – Akkor most mi a terv, mit tegyünk? Csináljunk úgy, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz? Ez a legjobb megoldás szerinted? – Nem tudom, majdnem huszonnégy óra az út, azalatt lesz időnk kitalálni – kértem egy kis haladékot mosolyogva, s nyomtam az arcára egy puszit. A vámon áthaladva a tranzitba jutottunk. A nagyjából

harmincfős régészcsapat egy része a Duty Free shopokat járta, a többiek a padokon üldögéltek, vagy telefonáltak. Utolsóként Alice és Andrew is befutottak. Alice ujján hatalmas gyémántgyűrű csillogott, nem lehetett nem észrevenni, olyan feltűnő volt. Eszembe jutott, hogy fel kellene hívnom a nagynénémet, megígértem neki, hogy beszélünk, mielőtt felszáll a gép. Félrevonultam hát telefonálni. A nagynéném nagyon izgult és aggódott miattam. Félt, hogy lezuhanhat a gépem, és megmarhat egy mérges kígyó Kambodzsában. Előadta, hogy a National Geographicban azt olvasta: még rengeteg taposóakna van szerteszét Kambodzsában, és ezért nem szabad letérni az ösvényekről az őserdőben. Próbáltam megnyugtatni, majd finoman jelezni, hogy nemsokára indul a gépem, mennem kell. Alice alig várta, hogy befejezzem a telefonálást. David éppen Wolffal diskurált valamiről elmélyülten, Andrew meg kiment a mosdóba, így egyedül maradtam vele. Hívott, hogy menjek vele a Duty Free shopba, valami parfümöt akart venni magának. Az árak láttán rögtön tudtam, hogy ez nem az én pénztárcámnak való hely. Végigszaglásztuk majdnem a teljes kínálatot, míg végül Alice egy Chanel parfüm mellett döntött. Átfutott az agyamon, hogy vajon minek Alice-nek ilyen drága parfüm az ásatáshoz, hiszen nem luxusnyaralás vár ránk, ez a három hónap nem arról fog szólni, hogy lubickolunk a medencében vagy az óceánban, hanem kőkemény munka lesz Angkorban, koszban és tikkasztó hőségben. Mindenesetre érdekes lesz látni, ahogyan néhányan az évfolyamról ásót és lapátot ragadnak – kuncogtam magamban. Mikor visszaértünk, David még mindig Wolffal beszélgetett, Andrew meg Ethannel és Ryannel társalgott. Alice kihasználta az alkalmat és megkérdezte, mi van köztünk Daviddel. – Még magam sem tudom, Alice – válaszoltam őszintén, de nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak. – Azért titkon reménykedtem, hogy ti ketten összejöttök – vallotta be. – David rendes pasi, s szemmel láthatóan odavan érted. Én a magam részéről nagyon örülök nektek. – Ekkor bemondták a hangosbemondóba, hogy hamarosan megnyitják a kapukat, elkezdődik a beszállás.

– Alice, még elrohanok gyorsan a mosdóba, mindjárt jövök – váltottam témát, és már szaladtam is. A mosdóból kilépve és az egyik oszlop takarásában a táskámat rendezgetve akarva-akaratlanul is meghallottam valamit, amit talán nem lett volna szabad hallanom. Tőlem nem mesze Andrew és David beszélgettek, nem hallottam mindent, de az rögtön leesett, hogy felettébb különös dologról folyik a szó. – Remélem, tényleg tudod, hogy mit csinálsz, David! Félre ne értsd, örülök nektek. Nagyon. Csak aggódom. Liv olyan nekem, mintha a húgom lenne. Belegondoltál már, mi lesz vele, ha Aliceszel megtaláljátok az átjárót és visszamentek? – Ezen majd akkor gondolkodom, Andrew. Egyelőre nincs sok esély arra, hogy valaha is megtaláljuk, ezt te is tudod. – Nem lenne jobb, ha felhagynátok a kereséssel? Boldogok vagytok itt, nem? Ha visszamentek, mindkettőtöket megölnek. – Nem tehetem, Andrew, megígértem apámnak, hogy visszatérek. Ekkor Alice zavarta meg a beszélgetésüket. – Hát ti meg miről pusmogtok? – kérdezte jókedvűen. Gondoltam, jobb, ha én is csatlakozom hozzájuk, mielőtt keresni kezdenek, és netán észreveszik, hogy kihallgattam a beszélgetésüket. De nem hagyott nyugodni az imént akaratlanul is kihallgatott néhány mondat. Vajon milyen átjáróról beszéltek? Visszamenni, de hova? Aztán eszembe jutott Alice álneve, David a koleszban Alicia Delanóként kereste, pedig Alice a Cole vezetéknevet használja. Az egész ügy kezdett nagyon furcsa lenni. Valami kisördög bennem azt suttogta, ki kell derítenem, mi van a háttérben, de fogalmam sem volt, hogyan kezdhetnék neki. David már türelmetlenül várt: – Jó, hogy jössz, mennünk kell. A First Class utasainak nem itt kell beszállniuk – fogott kézen és Alice-éket követve odasiettünk egy másik kapuhoz, ahol sorban állás nélkül átengedtek minket. A folyosón Alice-től megkérdeztem, Wolf nem fog-e gutaütést kapni, ha nem talál minket a turistaosztályon, de Alice megnyugtatott, hogy David már elrendezte vele a dolgot. Eddig mindössze egyszer utaztam repülőn, öt évvel korábban

Spanyolországba mentem egy cserediákprogram keretében. Akkor egy fapados légitársaság gépével repültem, hát meg kell hagyni, van különbség a business class és a turistaosztály között, és hogy mekkora, azt csak akkor láttam, amikor átszálltunk az Air France légitársaság gépére Párizsban. Itt külön utaskísérők foglalkoztak velünk, szó szerint lesték minden kívánságunkat. Csillogottvillogott minden, enni lehetett volna a padlóról, olyan tisztaság volt. A székek, hát igen, a székeket nem is nevezném székeknek, jobban illene rájuk a motorizált ággyá alakítható giga széles bőrfotel kifejezés. Szinte fekvő helyzetbe le lehetett dönteni a háttámlát, és nem ám három ülés volt egymás mellé beszorítva egy sorba, mindössze négyen utaztunk a fülkében. Külön takarót és párnát kaptunk. Természetesen az LCD tv-k sem hiányozhattak, mindegyikünk ülésével szemben fel volt állítva egy-egy. Teljesen le voltam nyűgözve, kezdtem irigyelni a kőgazdagokat, akik ezt a luxust nap mint nap élvezhetik. David, Alice és Andrew otthonosan mozogtak ebben a környezetben, megszokták a gazdagságot. Andrew szülei politikusok, így ő sem nélkülözött gyerekkorában, csak én lógtam ki a sorból. Nekünk sohasem volt sok pénzünk, a szüleimet szinte nem is ismertem, a nagynéném, aki felnevelt, tanárként dolgozik egy középiskolában, az ő fizetése éppen arra volt elég, hogy úgy-ahogy megéljünk. De nem panaszkodhatok, szeretetből mindig jutott nekem bőven. Rémesen hosszú volt az út, majdnem egy teljes napig tartott. Amint felszállt a gépünk San Franciscóban, és túljutottam a felszállás okozta pánikrohamon, megpróbáltam aludni egy kicsit. David a MacBookján dolgozott, amikor egy-egy légörvény miatt olykor-olykor felriadtam, mindig azon kaptam, hogy mosolyogva engem figyel. – Miért nem alszol inkább ahelyett, hogy engem bámulsz? – Szeretem nézni, ahogyan alszol – válaszolta mosolyogva. Látszott a szemén, hogy fáradt. – És van néhány elintéznivalóm – tette hozzá gyorsan. – De te aludj csak nyugodtan, majd én őrzöm az álmodat. Alice és Andrew úgy aludtak mellettünk, mint a bunda. Gondoltam, időm az van bőven, még félúton sem járunk, ezért

követtem a példájukat, megigazítottam magamon a takarót, és lehunytam a szemem. Hamarosan mély álomba merültem, s újraéltem a múltkori rémálmomat, de ezúttal David is szerepelt benne. Az álmom ugyanúgy kezdődött, mint legutóbb: eszeveszetten rohantam egy útvesztőszerű átláthatatlan őserdőben. Rémült voltam és fáradt. Üldöztek. Sokan voltak, és én rettenetesen féltem. Éjszaka volt és kísértetiesen sötét, alig láttam valamit. Összevissza csapkodtam, hogy utat törjek magamnak, de a sűrű növényzet miatt csak nagyon nehezen haladtam. Hangokat hallottam, amelyek egyre csak közeledtek. Ezúttal talán valamivel több részlet ragadt meg bennem a tájból, sűrű növényzet burjánzott körülöttem, dzsungelekben honos különös virágok, liánok, iszalagok. Térdig gázoltam valami mocsárszerűségben. Aztán éreztem, hogy lábam alól csúszik ki a talaj, elvesztettem az egyensúlyomat, és megint jött a zuhanás. Alattam ismét mély sötétség tátongott, és én óriási sebességgel zuhantam lefelé. Aztán éreztem, amint a testem a jéghideg vízbe csobban, de még ekkor sem ért véget a zuhanás, mert az erős sodrás tovább görgetett sok-sok méteren át, neki-neki csapva testemet a szikláknak. Teljesen megbénultam a fájdalomtól és a jéghideg víztől, félájultan, tehetetlenül sodródtam. Amikor magamhoz tértem, a zúgó víz partján feküdtem. Próbáltam kinyitni a szemem, de továbbra is minden sötét volt körülöttem. Hirtelen nagyon rossz érzésem támadt. Valami nagyon nincs rendben, még mindig minden ízemben reszketek, a ruhám csuromvíz, rettenetesen fázom, és ami a legfurcsább: fogalmam sincs, hol vagyok – jöttek sorban a gondolatok. Hirtelen halk neszre lettem figyelmes, valaki a nevemet suttogta, majd egy erőteljes mozdulattal megragadta a karomat, felhúzott a földről, és magához ölelt. A sötétben nem láttam semmit, nem mertem kiáltani sem. Aztán ismerős illat csapta meg az orromat, és valami különös melegség öntött el. Éreztem, hogy biztonságban vagyok. Halvány fény világította meg a férfi arcát, azonnal felismertem: David volt az. – Minden rendben, nem esett bajod? – kérdezgette, miközben sérülések után kutatva gondosan végigtapogatta a fejemet és az arcomat. – Mi lenne, ha egyszer az életben hallgatnál rám?! – szidott

le, de közben erősen magához szorított. – Te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem megszeppenve. – Most nincs idő magyarázkodni. Azonnal el kell tűnnünk innen – válaszolta körülkémlelve. Kézen fogott, és óvatosan elindultunk a sötétben. Alig bírtam vonszolni magam, fájt minden porcikám. A testem csupa seb volt. A ruhám szakadtan, csuromvizesen lógott rajtam, ami még jobban megnehezítette a dolgomat. – Hová megyünk? Mi ez az egész? – faggattam, de David nem válaszolt. Fáradhatatlanul törte előttünk az utat, közben egy percre sem engedte el a kezem. Körülöttünk a szél lassan elcsendesedett, madárcsicsergés és különböző erdei állatok hangja hallatszott a messzi távolból. Ahogyan meneteltünk a sötétben, olyan érzésem támadt, mintha nem lennénk egyedül, mintha a fák közül kíváncsi tekintetek figyelnének. Már nyitottam volna a számat, hogy újabb kérdéseket zúdítsak rá, de ekkor David anélkül, hogy hátranézett, vagy csak egy pillanatra is lassított volna, megszólalt: – Ne nézz hátra, maradj szorosan mögöttem, ha azt mondom, futás, azonnal kezdj el rohanni! Bármi is történik, ne nézz hátra, csak fuss! Éreztem, hogy ideges, egyre gyorsabban haladt, nehéz volt tartani vele a tempót. Lábunk alatt az ösvény egyre meredekebb volt. Aztán néhány száz méterrel előttünk váratlanul megritkult az erdő, és egy gyönyörű palotaszerű épület tűnt fel. Mint a keleti mesékben, olyan lélegzetelállítóan szép volt. A hatalmas vaskapu rácsai le voltak engedve, előtte fekete ruhás, csuklyás alakok álltak őrt. Kezükben botszerű harci eszközt tartottak. Feszültség érződött a levegőben, hirtelen túl nagy lett a csend, a madarak elnémultak. David egy pillanatra megtorpant, éreztem, hogy görcsösen megszorítja a kezem. – Kezdődik – mondta halkan. Nem értettem, mi kezdődik, de rossz érzésem volt. David feszülten figyelt, és csak várt. Kisvártatva éktelen robaj támadt, mintha egy egész hadsereg indult volna el felénk. Valósággal dübörgött alattunk a föld. David rám kiáltott: – Fuss, rohanj, ahogy csak bírsz! A többit bízd rám! – Azzal elengedte a kezem, megfordult és eltűnt a fák között. Egy pillanatig csak bámultam, ahogyan a rengeteg elnyeli Davidet, aztán észbe

kaptam, és elkezdtem rohanni. Hirtelen mintha valami futónövényszerű kúszó valami, talán iszalag csavarodott volna a lábam köré, botladozni kezdtem, aztán már a karomat sem bírtam megmozdítani, teljesen feltekeredett rám a növény, s közben olyan magasra emelt, hogy mintegy hálóban csüngtem a levegőben az őserdő fái fölött. Ekkor néma csend lett. Kínkeservesen kiszabadítottam a fél kezemet, és a leveleket félrehúzva próbáltam kikukucskálni az indák között, hogy lássam, mi történik odalent. Nem mindennapi látványban volt részem, furcsa kinézetű harcosokat, férfiakat és amazonszerű nőket pillantottam meg. Testüket bőrruhák, vagyis inkább bőrfoszlányok fedték, a bőrükre ezüst és aranyszínű csillogó ábrák voltak festve. Nem tűntek vad embereknek, de mégis volt bennük valami bizarr, valami nem evilági. Biztosan álmodom – nyugtatgattam magam. – Ez nem lehet a valóság, ez csak a képzeletem szüleménye. Fáklyák sokasága világította meg a tisztást. David körül óriási tömeg gyűlt össze. Mindenki feszengve állt és várt, fegyverrel a kezükben meredtek Davidre, mégsem tűnt úgy, hogy fogoly lenne. A tömeg hirtelen kettévált s utat nyitott. Egy kecses, karcsú testű óriáspárduc bukkant elő, és lusta léptekkel David felé tartott. Az állat hátán egy gyönyörű nő ült. Olyan volt, akár egy királynő: ébenfekete haj, világító smaragd zöld szempár, fenséges tartás. Mikor a párduc közelebb ért, David az asszonyra emelte a tekintetét, és fennhangon, kissé kelletlenül így szólt: – Jó estét, anyám! Azt hittem hirtelen, rosszul hallok. Ez a nő lenne David anyja? – Zavran – mondta a nő felvont szemöldökkel, meglepetten. – Te itt? Hogy kerülsz ide? Úgy tudtuk, meghaltál. Vazul kihirdette az egész birodalomban, hogy miután megölted apádat, elfogtak és kivégeztek. Mi ez az egész? – szegezte a kérdést Davidnek, miközben én pontosan ugyanezt kérdeztem magamban. De volt még egy kérdés, melyre nem tudtam a választ: Miért hívja Davidet Zavrannak ez a nő, s valóban ő lenne az anyja? – Nem öltem meg senkit. Aljas rágalom az egész, Vazul jól kitervelt kelepcéje a hatalomért. Át kell kelnünk a földeteken, hogy visszajuthassunk Indorába.

– Ismered a törvényeinket. Jól tudod, hogy idegenek nem léphetnek a földünkre. Nem lett volna szabad idejönnötök. – Tudom, de nem volt más választásunk. Csak a Medve-hágón át juthatunk vissza, abból az irányból nem számítanak ránk. A lány velem van, engedjétek el! – Ő fogoly – felelte a nő ellentmondást nem tűrő hangon. Kemény, kérlelhetetlen szavai megrémítettek. – Nem engedhetjük el. Nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy kitudódjon a létezésünk. – Nem fog bajt okozni. Nem is önszántából jött ide. – Te is tudod, milyen következményekkel járna, ha az emberek tudomást szereznének a világunkról. – Ettől nem kell tartanotok. Csak engedjetek bennünket utunkra, és többé nem hallotok felőlünk. – Nem, David. Már döntöttem. Nem hagyhatod el többé Drunacsom földjét, a lánynak pedig meg kell halnia. – Nem! Nem ölhetitek meg! – kiáltott fel David ökölbeszorított kézzel. Egy percig némán bámulták egymást. Aztán az anyja intett egyet a karjával, mire a növény, amely fogva tartott, lassan elkezdett lefelé ereszteni. Éreztem, amint az indák szorítása egyre lazult, végül ott találtam magam David mellett. David azonnal elkapta a kezem, és a háta mögé rejtett. – Nem tehetünk mást, értsd meg! Nem engedhetjük vissza Angkorba, túl sokat látott. – Akkor itt marad velem. – Zavran, ő nem tartozik közénk. Nem maradhat. – Kell lennie más megoldásnak. Véletlenül keveredett ide, ezt tartsátok szem előtt. – David hangja idegesen csengett. Aggódva szorongatta a kezemet. – Elég! – szólalt meg ekkor egy határozott hang a tömegből. Hirtelen mindenki elcsendesedett. Egy másik óriáspárduc lépett elő, hátán egy idősebb férfivel, az állat kecses mozdulatai méltóságot sugalltak, ahogyan ott lépkedtek a tömegben, az emberek sorra fejet hajtottak tisztelegve előttük. – A törvény mindenkire vonatkozik, Zavran, ezt egy másik birodalom trónörököseként nyilván te is tudod. A hívatlan vendégeknek meg kell halniuk. Ezt diktálják a birodalom érdekei.

– Hozzám tartozik, ez a tény sem tudja megóvni az életét? – Nem, mivel nem a feleséged, semmi sem köti ide. – Tévedsz – vágott közbe David. – Közben megszorította a kezem, mintha csak azt mondaná: Bízz bennem! – Majd így folytatta: – Valóban nem a feleségem, de gyermeket vár. Tőlem. David szavaira a tömeg felhördült. David anyja rezzenéstelen arccal meredt a fiára, majd csöndre intette a többieket. Én döbbenten álltam, és nem hittem a fülemnek: Miért mondta David, hogy terhes vagyok? Mit akar ezzel? Mire jó az, ha hazudunk ezeknek az embereknek? – zakatoltak agyamban a kérdések. – Ebben az esetben, Ilidon, a döntést a te kezedbe adom – fordult oda az ismeretlen férfi David anyjához. – Tudom, bárhogy döntesz is, Druna-csom jövőjét tartod majd szem előtt… – De mielőtt befejezhette volna a mondandóját, a tömegből egy nő rontott elő, őrjöngve, egy hatalmas tőrrel a kezében. Egyenesen felénk tartott. Tekintete dühtől lángolt. – Az árulónak meg kell halnia! – kiáltotta, és mielőtt bárki feleszmélhetett volna, már döfésre is emelte éles fegyverét. A tőr egyenesen David mellkasába fúródott. Még láttam David felém forduló kihunyó tekintetét, éreztem, amint ernyedten megszorítja a kezemet. Éreztem, ahogyan a rémülettől megfagy az ereimben a vér, láttam a gyorsan terebélyesedő vérfoltot David ruháján, láttam, amint térdre zuhan, és holtan esik össze a földön, majd egyszer csak elsötétült minden, távolodni kezdtem, s a következő pillanatban felébredtem.

VI. FEJEZET

A kényelmes bőrfotelben tértem magamhoz a Bangkok felé tartó repülőgép fedélzetén. Kétségbeesve néztem körbe. Még mindig sötét volt. Davidet kerestem a tekintetemmel, és amikor láttam, hogy a székében elnyúlva alszik, kicsit megnyugodtam. Alice és Andrew is mélyen aludtak. Rengeteg minden kavargott a fejemben: a különös álom, a sok-sok furcsaság Alice-szel és Daviddel kapcsolatban. Aztán gondoltam egyet, és elővettem az iPhoneomat. Kíváncsi voltam valamire, ezért rákattintottam a Google-ra és begépeltem David Delano nevét. Persze, rögtön egy csomó találatot dobott ki a kereső, rengeteg írás, cikk volt fent róla az interneten, de mikor fényképet kerestem, valami szeget ütött a fejembe: egyetlen fotó sincs fent róla a világhálón, hát ez meg hogy lehet? Izgatottan olvasni kezdtem a cikkeket, semmi személyes, semmi a gyerekkoráról, a szüleiről, semmi az egyetemi tanulmányairól, mindenhol csak a kambodzsai kutatásokról esett szó. Állítólag a világ 222. leggazdagabb embere harmincévesen. Ezt meg hogy csinálta ilyen fiatalon? A régészek nem szoktak jól keresni, legalábbis eddig így tudtam. Kezdett az egész ügy felettébb érdekes és egyben rettentően furcsa lenni. Olyannyira belemélyedtem a keresgélésbe, hogy észre sem vettem, amikor David felébredt. Vidám volt, kedves és roppant érdeklődő. – Hát te miért nem alszol? Csak nem egy hódolóddal e-mailezel itt mellettem titokban? – kérdezte csipkelődő mosollyal az arcán. – Rosszat álmodtam, és felébredtem. Nem tudtam visszaaludni. – Mit álmodtál? – kérdezte érdeklődve. – Nem túl érdekes sztori, úgyhogy inkább hagyjuk is – legyintettem. – Engem minden érdekel, ami veled kapcsolatos, úgyhogy avass

be – biztatott közelebb hajolva, megsimította a hajamat, kezével felemelte az államat és megcsókolt. Egész testemben megborzongtam, amikor hozzám ért. Olyan hatással volt rám, mint még soha senki eddig. Aztán kissé elhúzódott tőlem, a szemembe nézett várva, hogy meséljek. – Igazából ez egy rémálom volt, és különös módon te is szerepeltél benne – kezdtem. Felvont szemöldökkel hallgatta, ahogyan beavatom a részletekbe. – Gyerekkorom óta gyakran álmodom arról, hogy egy őserdőben menekülök az éjszaka közepén, most azzal egészült ki a történet, hogy veled együtt menekültem. Aztán furcsa, bizarr kinézetű emberek jelentek meg, s mi fogságba estünk. Végül pedig egy nő, kezében tőrrel, rád rontott és a szemem láttára végzett veled. Ami azt illeti, elég félelmetes volt, de szerencsére felébredtem – fejeztem be a mesélést. David mosolygott, de közben éreztem, hogy gondolatban mérföldekre jár. – Elárulod, mi volt benne a legijesztőbb? Csak nem, hogy elveszíthetsz? – Tulajdonképpen igen, tényleg ez volt a legijesztőbb. Nem szívesen nézném végig a halálodat – válaszoltam őszintén. – Nocsak-nocsak, Miss Stevens, csak nem kezdek fontos lenni önnek? – kérdezte elégedetten. – Ne feledje, Mr. Delano, ez csak egy rossz álom volt, semmi több. Az álmoknak nincs jelentőségük. – Azt csak hiszed. Mindennek van jelentősége, elhiheted nekem. – Azzal magához húzott és megölelt. Szótlanul egymást néztük és élveztük a csendet. Ekkor az egyik légiutas-kísérő lépett be, kezében egy hatalmas tálca gyümölccsel. Volt rajta minden, a banántól az ananászon, a szőlőn át a szilváig. Az első légiutas-kísérőt csakhamar egy másik, majd egy harmadik követte, míg az ablak melletti asztalt roskadásig nem rakták finomságokkal. Kaviár, rák, ínycsiklandozó pástétomok, hidegtálak, szendvicsek, minden volt ott, ami szemszájnak ingere. Ekkor tudatosult bennem, mennyire éhes vagyok, és a gyomrom hogy korog-morog. Daviddel odaültünk az asztalhoz és falatozni kezdtünk. – Mit mondtál Wolfnak, miért utazunk veled az első osztályon? – kérdeztem két falat között.

– Azt, hogy neked, Alice-nek és Andrew-nak segítenetek kell megírnom egy cikket, dolgozni fogunk a gépen, és ezért kértem át a jegyeteket. Továbbá tudattam vele, hogy a házamban fogtok lakni, és nem a többiekkel, mert délutánonként, miután befejezitek a terepen az ásást, segítenetek kell egy másik projektemben. – Ahogy ezt előadta, olyan lazán, mintha mi sem lenne természetesebb, majdnem megakadt a torkomon az étel. – Három hónapot Daviddel tölteni? A házában lakni? Nem gyors ez egy kicsit? – kavarogtak a kérdések a fejemben. Csendben hallgattam, nem tudtam eldönteni, hogy dühös legyek, vagy boldog. Mit mondhatnék erre? Egyáltalán van-e beleszólásom? Dönthetek-e bármiben is mellette? Aztán rájöttem, hogy dühös vagyok. Nagyon. Mert meg sem kérdezett, csak döntött. – Most dühös vagy? – tudakozódott látva az arckifejezésemet. – Ami azt illeti, igen. Dühös vagyok. Te nem lennél az a helyemben? Egyfolytában kész tények elé állítasz. Meg sem kérdeztél, csak intézkedtél. – Mert tudtam, ha megkérdeznélek, nemet mondanál, azt pedig nem akartam. – Oké, elmondom, mit teszünk. Amint leszáll a gépünk, közlöm Wolffal, hogy mégiscsak a többiekkel fogok lakni az eredeti terv szerint. Megmondom, hogy mégsincs több hely a csapatodban, és kész. – Nem. Nem fogod ezt tenni. – Azt hiszed, nem merem? – kérdeztem ingerülten. – Tudom, hogy mernéd, de nem fogod megtenni. – Igen? És miért nem? – Mert ha megteszed, közlöm Wolffal, hogy a barátnőm vagy. – David, ezt nem teheted velem. – De megtehetem, és meg is teszem – felelte határozottan. – Gondolj csak bele, ha a többiekkel laknál a bungalókban, hogyan találkozhatnánk anélkül, hogy állandó találgatásoknak lennénk kitéve, anélkül, hogy mindenki szüntelenül azon csámcsogna, hogy mi van köztünk? Nem akarok mindig ürügyeket keresni, hogy miért akarok veled lenni. Ez a legjobb megoldás, így nem fog sejteni senki semmit, és mégis minden délután és éjszaka együtt lehetünk.

Különben is a te mániád, hogy titokban tartsuk a dolgot, de ha jobb ötleted van, hát ki vele. El kell ismerni, volt valami abban, amit David mondott. Röstelltem bevallani, hogy már megint igaza van, ezért inkább sértődötten visszaültem a helyemre, és elkezdtem ismét babrálni az iPhone-omat. David ezzel lezártnak tekintette a témát. A kapitány bemondta a hangosbemondóba, hogy beléptünk Thaiföld légterébe és megkezdtük az ereszkedést. David is visszaült a helyére. Alice és Andrew lassan ébredezni kezdtek, a gép pedig érezhetően egyre lejjebb süllyedt, közeledtünk Bangkok repülőteréhez. Még soha nem voltam ilyen távol az otthonomtól, és soha nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok ide, Ázsia szívébe. Kíváncsian lestem ki az ablakon, próbáltam kivenni a szárazföld körvonalait. Közben ki kellett kapcsolni minden elektronikai készüléket és be kellett kapcsolni a biztonsági öveket, kezdődött az a tizenöt perc, amit a legszívesebben kihagynék a repülésből: a leszállás. A statisztikák szerint felszállásnál és leszállásnál történik a legtöbb baleset, próbáltam nem erre gondolni, de sajnos az agyam nem igazán akart engedelmeskedni. Becsuktam a szemem, és igyekeztem valami szépre gondolni. Eszembe jutottak a Bahamák, Bali gyönyörű tengerpartjai, a Maldív-szigetek, minden olyan paradicsomi hely, melyre már rágugliztam valaha az interneten, de hiába. Nem tudtam ellazulni, továbbra is két kézzel szorítottam a szék karfáját, kétségbeesetten próbálva elhessegetni a gondolatot, hogy nincs mese, le fogunk zuhanni. David finoman rátette a kezét a kezemre, és megsimogatta. Még mindig haragudtam rá, de azért nagyon jólesett az érintése. Tíz perc sem telt el, és a pilóták minden gond nélkül letették a gépet, landoltunk Bangkok repülőterén. – Nem szeretsz repülni, ugye? – kérdezte tőlem David, miközben a csomagjainkat szedtük össze. – Nem, tényleg nem. Nem igazán tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé – válaszoltam egykedvűen. – Pedig jobb, ha hozzászoksz, rengeteget fogunk még repülni. – Majd ha én is dolgozni fogok, és lesz pénzem, elképzelhető, de másnak a kontójára, nem valószínű. – Próbáltam éreztetni vele, hogy még mindig haragszom rá, az a tény, hogy rendben

leszálltunk, nem változtatott semmin. Bedobtam a táskámba az iPhone-t, és a pulcsimat, majd anélkül, hogy megvártam volna Davidet, követtem Alice-éket. Nem volt sok időnk az átszállásra, ezért sietnünk kellett, körülbelül negyven perc múlva már a Siem Reap-i járaton ültünk. David a MacBookjába mélyedt, Andrew és Alice továbbra is egymás nyakán lógott, én meg elővettem egy könyvet és olvasni kezdtem. Ahogy megérkeztünk Siem Reapbe és kiszálltunk a gépből, valósággal mellbe vágott a hőség, a nap perzselte az arcomat, és akkor csapta meg az orromat először Ázsia jellegzetes szaga. Magas páratartalom, legalább negyvenöt fok, por és áporodott szag fogadott. Az emberek viszont rettentő kedvesek voltak, bárhová léptem mindenki segíteni akart. Összeszedtük a bőröndjeinket a poggyászkiadó futószalagjáról, s már hallottuk is, amint Wolf próbál mindenkit egy helyre összeterelni, hogy eligazítást tudjon tartani. Hosszú szónoklatra számítottunk, de csak létszámellenőrzést tartott, és elmondta, hogy a reptér melletti parkolóban melyik buszra kell felszállnunk. Ekkor David mögénk lépett és közölte, hogy ideje mennünk, mert megérkezett értünk a kocsi. Vitatkozni akartam, de mielőtt megszólalhattam volna, David megfogta a karomat és a kijárat felé húzott. Nem tehettem mást, vele, velük kellett mennem, nem akartam, hogy Wolf még dühösebb legyen. A terminál előtt egy fekete Audi várt ránk külön sofőrrel. – Jó reggelt, Mr. Delano! – üdvözölte a sofőr Davidet angolul és udvariasan kinyitotta előttünk az ajtót. David csak biccentett egyet, beültetett a kocsiba, közölte Aliceékkel, hogy ők szálljanak be a mögöttünk parkoló másik Audiba, majd beült mellém a hátsó ülésre. A sofőrt leszámítva egyedül maradtunk a kocsiban. – Remélem, kellemes volt az útjuk, uram! – szólt hátra a sofőr Davidnek. – Igen, az volt, Carrick, köszönöm! – válaszolta David kimérten, majd odafordult hozzám és megkérdezte: – Még mindig haragszol rám? – Miért, szerinted nincs okom rá? – kérdeztem vissza epésen. Próbáltam dühösnek mutatkozni, csak az volt a baj, hogy már

egyáltalán nem voltam az. – Nincs. A gépen megbeszéltünk mindent. – Hát akkor most nincs is miről beszélnünk, nemde? – kérdeztem vissza pimaszul. – Így is mondhatjuk, Miss Stevens. Amondó vagyok… – mondta lassan –, hogy a felesleges locsogás helyett bizony mást is csinálhatunk – mosolyodott el, és magához húzva csókolgatni kezdett. Finoman harapdálta a nyakamat, csiklandozott, nem bírtam megállni, hogy ne nevessek. A pólómon keresztül simogatta a mellemet, annyira érzékien csinálta, hogy beleremegtem. Aztán egyszer csak megmarkolta a fenekemet, és maga felé fordított. Egyszerre csak az ölében találtam magam. Mohón csókolóztunk. Nem érdekelt, hogy más is látja, hogy nem vagyunk egyedül a kocsiban. Teljesen beindultam. Rá. Az illatára. A testére. Úgy húsz vagy huszonöt kilométert tehettünk meg, mikor az autó letért a betonútról, és egy földúton zötyögött tovább. Jobbnak láttam visszamászni a helyemre. – Tíz perc és otthon leszünk – suttogta a fülembe, mielőtt elengedett. – Már alig várom – súgtam vissza halkan. Amint visszahuppantam az ülésre, a kezemért nyúlt, s ujjait az ujjaimba fonva ültünk a kocsiban, míg meg nem érkeztünk. A kambodzsai táj és az emberi környezet az autóból nézve egyszerre volt lélegzetelállítóan gyönyörű és végtelenül megrázó, már amennyit ilyen rövid idő alatt láttam belőle. A városban, illetve a város szélén voltak gazdag villanegyedek, hatalmas házakkal és kertekkel, ahol nyoma sem volt a szegénységnek, de a sikátorokban mocsokban és bűzben, egymás hegyén-hátán éltek az emberek. Mindenütt biciklisek és motorosok cikáztak, fittyet hányva minden közlekedési szabályra. Annyian voltak, mint égen a csillag. A városból kiérve csodás esőerdő szélén haladtunk, zöldellő ligetek, apró tavacskák között. Magával ragadott a látvány, hát még amikor a távolban feltűnt a vizesárokkal körbevett Angkor Wat és Angkor Thom. Egyelőre csak messziről láttam őket, de így is lenyűgöztek. A többiek egy Angkor Wat melletti kis faluban laktak, ez a régészek törzshelye. Itt szállásolják el az Európából és a világ más tájairól

érkező régészeket, professzorokat és diákokat – bungalószerű kis kőházakban. Rendszerint ketten-hárman laknak egy ilyen bungalóban, de persze vannak nagyobb épületek is öt-hat szobával. A főépületben még konferenciaközpontot is kialakítottak, ahol előadásokat is lehet tartani. David villája valamivel messzebb, a város szélén, egy lankás magaslaton emelkedett. Hatalmas kapu zárta el az odavezető utat, de a sofőr csak megnyomott egy gombot, és máris hajthattunk tovább. Életemben nem jártam még ilyen szép helyen, a dombról pazar kilátás nyílt az esőerdőre és Angkor romvárosára. A hatalmas luxusvilla legalább ötszáz négyzetméter alapterületű volt, óriási teraszokkal, medencékkel. A kert egyik végében fahidakon és pallókon lehetett csak közlekedni, mert egy lótuszvirággal és vízililiomokkal benőtt tó terült el ott. Ez a hely maga volt a béke, a nyugalom szigete, ahonnan nem akar többé elmenni az ember. David alig várta, hogy mindent megmutathasson, izgatottan leste a reakciómat, hogy tetszik-e a hely, vagy sem. Én meg egyik ámulatból a másikba estem, amit David elégedetten vett tudomásul. A ház maga tágas, szellős, világos volt, gyönyörűen berendezve. Hamarosan Alice és Andrew is megérkeztek, de rögtön magunkra is hagytak minket, elvonultak a lakosztályukba, hogy kipakoljanak. David pedig becipelt egy hatalmas hálóba, melynek a közepén óriási baldachinos ágy terpeszkedett. A fal teljes szélességét elfoglaló üveg erkélyajtó tárva-nyitva állt, a teraszról pedig lélegzetelállító kilátás nyílt az esőerdőre. – Ez lesz a hálószobád, megfelel? – kérdezte lágyan. – Tökéletesen – válaszoltam kissé kábultan. – Fáradt vagy, aludj egy nagyot! – javasolta. Igaza volt, annyira fáradt voltam, hogy szinte magától lecsukódott a szemem. – Ez a jet lag. Más néven: időzónaváltás szindróma – tette hozzá mosolyogva. – Át kell állnod az itteni időre. Feküdj le, ma pihenőnap van. Én meg megyek és szólok Manjának, a házvezetőnőnek, hogy egy körül tálalhatja az ebédet. – Muszáj elmenned? – kérdeztem. – Ne hagyj itt! – kérleltem, és közben visszahúztam magam mellé a kezénél fogva. – Ha ilyen szépen kéri, Miss Stevens, nem tudok nemet mondani.

– Azzal bebújtunk az ágyba, David átölelt, és kéz a kézben elaludtunk. Jó három órát aludhattunk, mert már dél is elmúlt, amikor lementünk a földszintre, hogy valami harapnivaló után nézzünk. Egy ötven év körüli khmer nő sürgött-forgott a konyhában, kedvesnek tűnt, beszélt angolul, de érdekes akcentusa volt. Valami megmagyarázhatatlan, különös érdeklődés csillant fel a szemében, mikor David bemutatott neki. Kezet nyújtottam, de nem tudta viszonozni az üdvözlésemet, mert épp tele volt a keze, meg ragadt is a főzéstől. Leültünk a teraszon lévő gyönyörű rattan fotelekbe, és élveztük a kilátást, míg Manja fel nem tálalta az ebédet: rizst hallal és zöldségekkel. Első ránézésre nem volt túl ínycsiklandó, de David győzködött, hogy kóstoljam csak meg, ízleni fog, így bekaptam egy falatot. Nagy meglepetésemre ízlett, nem állítom, hogy soha életemben nem ettem még jobbat, de ahhoz képest, hogy thai kaja volt, tényleg finom volt. Az utazás előtt kicsit tartottam az itteni koszttól, ami azt illeti, nem szerettem a keleti konyhát, soha sem bírtam rávenni magam, hogy akár csak egyszer is benézzek egy kínai kajáldába. A nagynéném indulás előtt kész beteg volt, hogy milyen nyavalyákat szedek majd össze itt, tudja nagyon jól, milyen érzékeny a gyomrom. Az ebéd végeztével Manja leszedte az asztalt, s egy gyümölcsökkel megrakott kosárral, meg egy kancsó frissen facsart gyümölcslével tért vissza. Davidnek khmerül motyogott valamit, majd sietve magunkra hagyott minket. Kisvártatva Alice és Andrew csatlakozott hozzánk. – Wolf üzeni, hogy reggel ötkor lesz gyülekező Angkor Thom déli kapujánál – mondta morcosan Alice, letelepedve a mellettem levő fotelbe. Ritkán lehet őt kihozni a sodrából, nem is nagyon láttam még ilyen búval béleltnek. Megkérdeztem hát, mi baja. – Wolf idegesített fel így? – kérdeztem rá egyenesen. – Ami azt illeti, igen – felelte őszintén. – Az előbb hívott fel, és közölte, hogy nem örül a különcködésünknek, és az értésemre adta, idézem: „a begyében vagyunk”, ezért ha egyszer is elkésünk, vagy akadályozzuk, esetleg késleltetjük a hanyagságunkkal az ásatási munkálatokat, kidobat minket, szedhetjük a sátorfánkat, mert azonnal hazaküld minket. Lelki szemeim előtt megjelent Wolf paprikavörös feje, és már

előre rettegtem a holnaptól. Borítékolható volt, hogy a legnehezebb és legvesződségesebb feladatokat fogja ránk osztani, és egyfolytában minket fog csicskáztatni. – Ne foglalkozz vele! Csak a határokat feszegeti, szeret úgy tenni, mintha ő lenne a főnök – sietett megnyugtatni David Alice-t. – Ha kész vagytok az ebéddel, lemehetünk a városba, megmutatnám Livnek a környéket. Velünk tarthattok, persze csak, ha van kedvetek – váltott gyorsan témát David, ettől Alice-nek rögtön felcsillant a szeme, és jobb kedve lett. – Rendben. Hát persze, hogy veletek megyünk – ujjongott. Amikor Daviddel visszamentünk a szobába, már a csomagjaim is ott sorakoztak az ágy mellett. Gondolom, időközben David felhozatta őket a kocsiból. Az ágyon pedig egy apró doboz feküdt egy gyönyörű csokor virág mellett. – Hát ez meg mi? – kérdeztem meglepetten. – A tiéd. Még indulás előtt kértem meg Alice-t, hogy vásároljon neked valami apróságot, aminek örülnél. Remélem, tetszik majd. Én már lecsekkoltam, jó illata van – mondta vigyorogva, miközben a derekamnál fogva átölelt. Ebből már tudtam is, hogy a reptéren Alice tulajdonképpen nekem választott parfümöt. David felvette az ágyról a gyönyörű rózsaszínes árnyalatú egzotikus virágokból kötött csokrot, és átnyújtotta nekem. – Lótuszvirág, az egyik kedvencem – mondta halkan. – Itt Kambodzsában a tisztaság, a megújulás és az újjászületés jelképe. A keleti vallásokban Buddhát gyakran ábrázolják lótuszvirágon ülve, ezzel szimbolizálják a teljes emberi életet. A lótusz iszapos, lápos vizekben nő, de a felszínen gyönyörű virágot hoz. Sokan úgy tartják, az emberi élet is akkor teljes, ha képesek vagyunk a megtisztulásra, és ha rút környezetünk ellenére is meg tudjuk őrizni önmagunkat, s ha kell, újra és újra képesek vagyunk a megújulásra. – Ez gyönyörű, köszönöm! – mondtam meghatottan az álomszép csokrot csodálva. Aztán a csomagjaimra esett a pillantásom, s úgy éreztem, valamit meg kell kérdeznem: – Biztosan ezt akarod? Hogy itt lakjak veled három hónapig? Mármint a te szobádban? Csak mert nekem megteszi egy vendégszoba is. Vagy akár mehetek a táborba is aludni.

– Eszedbe ne jusson ilyesmi! Persze, hogy ezt akarom – válaszolta David mosolyogva. – De ne kergess hiú ábrándokat, nem csak három hónapról van szó. Már mondtam: nem tervezem, hogy valaha is elengedlek. – Hogy lehetsz ilyen biztos ebben? Hiszen alig pár napja ismersz. Még egy kis idő, és hidd el, menekülni fogsz előlem. – Azt kötve hiszem, Miss Stevens. – Várd csak ki a végét! – mondtam vigyorogva.

VII. FEJEZET

Délután, ahogy David megígérte, lementünk Alice-ékkel Siem Reapbe. A villától a város úgy huszonöt kilométerre volt. Az út pálmasorokkal szabdalt rizsföldeken és apró falvakon keresztül vezetett. A sofőr lassan vezetett, hogy lássunk is egyet s mást. A falvakban az emberek a mindennapjaikat élték, nem zavartatták magukat az idegenektől, a kíváncsi tekintetektől, sok helyen a házak előtt, tulajdonképpen az utcán főztek, egy helyen a szemünk láttára nyúztak meg egy bárányt és darabolták fel a húst. David szerint ez a megszokott, itt ez teljesen normális, hiszen ebben a hőségben akárcsak öt percet is egy klíma nélküli házban tölteni olyan, mintha egy kemencében ülnél, ezért errefelé csak esténként aludni mennek be az emberek a magas cölöpökre épített, bádogból és fából tákoltácsolt, egymás hegyén-hátán álló házakba. A város olyan volt, amilyenre számítottam: néhol iszonyúan koszos, büdös, néhol viszont már túlzottan is civilizált. Sok helyen aszfalt helyett vörös-poros utak kanyarogtak, főleg a nyomornegyedekben. Az utcákon közlekedési káosz uralkodott, az éttermek előtt sorban álltak a tuk-tukok, a helyi motoros taxik, és ahogy elkezdett alkonyodni, úgy telt meg a környék emberekkel. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen éjszakai élet van errefelé, kedvesen mosolygó emberek ücsörögtek a bárok teraszain, de persze az éttermek főként turistákkal voltak tele. Először azt hittem, leparkolunk, ahol lehet, és egyszerűen csak beülünk egy étterembe, ehelyett még vagy tizenöt kilométert autóztunk megint kifelé a városból, mígnem egy hatalmas tóhoz, mint később megtudtam, a Tonle Saphoz értünk. David javaslatára béreltünk egy hajót és megnéztük az ún. vízifalut, hihetetlennek találtam, hogy itt a helyi iskola és a hivatalok is vízen úsznak, és több száz ember éli

mindennapjait a tóra épült házakban. Itt még a szomszédhoz is csónakkal lehet csak átmenni. A naplemente lélegzetelállítóan gyönyörű volt, ahogyan a vöröses – olykor bíborlilában úszó – nap sugarai tükröződtek a tó felszínén. Visszafelé menet Carrick megállt a város központjában a kocsival, s mi kiszálltunk egy hatalmas luxushotel előtt, hogy a szálloda kertjében lévő étteremben vacsorázzunk. – Ki mit szeretne enni? – kérdezte David vidáman. Alice már jól ismerte a helyet, otthonosan mozgott Kambodzsában, tudta, mit kell rendelni, ezért rábíztam magam, s ugyanazt kértem, amit ő. David leadta a rendelést, ettől kezdve nem volt más dolgunk, mint ebben a pazar, már-már paradicsomi környezetben megvárni, míg kihozzák a vacsoránkat. Körülnéztem: álomszép pálmafák, gyönyörű dísztavacska aranyhalakkal és tavirózsákkal, igazán varázslatos látvány volt. Őszintén szólva, annyira fülledt meleg volt még este hétkor is, hogy alig volt étvágyam. Viszont akár egy folyót ki tudtam volna hörpölni a medréből, annyira szomjas voltam. David mindenkinek rendelt egy frissítő kókuszitalt. Nem kellett sokat várni az ételre, bár amikor kihozta a pincér, kicsit megint elbizonytalanodtam. Az, ami a tányéromon volt, borzalmasan nézett ki. Alice elmondta, hogy a khmer nemzeti konyha egyik különlegességét, pontosabban a khmerek egyik nemzeti eledelét szervírozták nekem. – Fish amoknak hívják, ami nem más, mint banánlevélben és kókusztejben párolt fűszeres hal – magyarázta lelkesen. – Nagyon finom, kóstoljátok meg! Láttam Andrew tekintetén, hogy neki sincs rá nagy gusztusa, de amikor Alice jóízűen nekilátott, ő is kivett egy falatot. Néhány másodpercnyi rágás, ízlelgetés után közölte: – Tényleg nem rossz, Liv. Nyugodtan megkóstolhatod – biztatott. Erőt vettem magamon, és a számba vettem az első falatot. Tényleg nem volt olyan rossz, mint amilyennek első ránézésre gondoltam, de hogy ízlett volna, az túlzás. Kábé fél óra kellett hozzá, míg újabb három falatot sikerült legyűrnöm. David és Alice közben az utolsó morzsáig elpusztították az adagjukat, és jót mulattak

Andrew-n és rajtam, látva, milyen fancsali képpel piszkáljuk az ételt. David magához intette a pincért és rendelt még valamit franciául. Úgy tíz perc múlva hatalmas gyümölcsös fagyikelyhekkel tért vissza. Na, ez már gond nélkül lecsúszott. Este kilenc is elmúlt, mire visszaértünk a villához. Davidnek volt egy fontosnak tűnő telefonhívása, és bevonult a dolgozószobájába, én meg a szobánkba indultam. A bőröndjeimnek hűlt helyét találtam, szőrén-szálán eltűntek, de mikor benyitottam a szobához tartozó gardróbba, felfedeztem, hogy minden holmim szépen ki van pakolva a polcokra. A több mint huszonnégy órás repülőúttól, a hat óra időeltolódástól és az új élményektől nagyon lefáradtam, ráadásul tudtam, hogy másnap hajnali ötkor Angkorban kell lennünk, és délután kettőig fitten, üdén és fiatalos lendülettel kell majd a földet túrnunk Wolf kénye és kedve szerint. Rettentő kíváncsi voltam már Angkorra, de amikor belegondoltam, hogy egész nap hallgathatom majd Wolf megjegyzéseit, kirázott a hideg. Vettem egy gyors zuhanyt a David hálójából nyíló hatalmas fürdőszobában, majd bebújtam az ágyba, és elaludtam. Reggel négykor csörgött az óra. Borzasztó álmos voltam még, ezért gondolkodás nélkül kinyomtam, de valami belső hang riadóztatott: Liv, azonnal kelj fel, nem késhetsz el az első nap! Ezért erőt vettem magamon és kikászálódtam az ágyból. David ott aludt mellettem. Amilyen csendben csak tudtam, felöltöztem, felkaptam a hátizsákomat és kiosontam a szobából. Andrew és Alice már az ebédlőben ültek, mindketten terepszínű ruhába öltözve ették a reggelijüket. Gyorsan ellenőriztem a táskám tartalmát: naptej, kalap, szúnyogriasztó, papírzsepi, víz. A legfontosabbak megvannak – nyugtattam meg magam. Szerencsére a reggelizőasztalon találtam egypár francia bagettet, de jó is volt, egy kis normális kaját látni! Gondolkodás nélkül befaltam kettőt, és vártam, hogy induljunk. Eltaxiztunk Angkor Wat bejáratához, onnan gyalog mentünk tovább a megbeszélt találkozóhelyre. Amint kiszálltunk a taxiból, rögtön ámulatba ejtett a hely, a romváros a kőtemplomaival még szebb volt, mint a képeken. Nem sok időnk volt körülnézni, mert Wolf és a többiek – vagy harmincan – már vártak ránk. Ethan, Ryan, de még a kedves exem, Eddie is ott volt. A gyülekezet

szakasztott úgy festett, mint a munkáscsapat az Indiana Jonesfilmekben. Volt, aki az ásó nyelére támaszkodva a kalapját az arcába húzva szundított még egy kicsit, de akadtak olyanok is, akik egész egyszerűen elkéstek. – Mondja csak, Mr. Smith, mi nem volt világos a hajnal öt órában? – kérdezte harsányan Wolf, ebből már tudtuk, hogy jó lesz vigyázni vele, mert bal lábbal kelt fel. Érdekes, hogy amikor nem előadást tart, valahogy elfelejti teletűzdelni a mondókáját „ö”-kkel – állapítottam meg magamban. – Mr. Reynolds, jó lenne, ha a fejét a nyakán támasztaná, nem pedig az ásónyélen. Ezt a csürhe bandát, jó lesz, ha összekapják magukat! Három hónapjuk lesz, hogy kikupálódjanak, és igazi régészekké váljanak. Ha nem tetszik itt, vagy nem tetszenek a módszereim, máris szedhetik a sátorfájukat és mehetnek haza, de garantálom, hogy akkor az elkövetkező húsz évben nem szerez az illető régész vagy történelem szakos diplomát. És most a legfontosabb szabályok, amelyek nemcsak az ásatás, de egész Kambodzsa egész területére érvényesek: soha ne csatangoljanak egyedül az őserdőben, és ne térjenek le az ösvényekről, ha nem akarnak taposóaknára lépni és felrobbanni. A jó öreg Pol Pot úgy ezer évre bebiztosította magát, ezért inkább ne hősködjenek. Használjanak jó erős szúnyogriasztót a kis bestiák által terjesztett betegségek elkerülésére, és óvakodjanak a kisebb-nagyobb kígyóktól és egyéb csúszómászóktól, pókoktól. Vannak köztük ártalmatlanok is, de a legtöbb veszélyes. Ha valakit mégis baleset érne, azonnal értesítsenek! Amennyiben az eset után még módjukban áll szólni valakinek – tette hozzá gyorsan, majd egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta: – Jelenleg, mint tudják, Angkor Thom déli kapuja előtt állunk, minden reggel itt találkozik majd a díszes társaság, s innen indulunk tovább az ásatási területhez. Ma kijelöljük a szelvényeket, és megbeszéljük, hogy ki hol fog dolgozni. Jöjjenek utánam csendben! – fejezte be a mondókáját, s előrevágtatott, hogy mutassa az utat nekünk. Alig néhány métert tettünk meg, amikor megállt, mert eszébe jutott még valami, amit elfelejtett közölni velünk. – A gyengébbek kedvéért megkérem Miss Hargittayt, hogy

meséljen néhány dolgot a helyről, ahol tartózkodunk, azaz Angkor Thomról. Megan Hargittay, az évfolyamunk strébere, rémült fejjel lépett elő, és mintha csak leckét mondana fel, elkezdte darálni a tudnivalókat: VII. Dzsajavarman khmer király i. u. 1203-ban huszonkét év háborúskodás után legyőzte a vietnami csamokat, és elfoglalta a területeiket. A győzelem örömére hatalmas építkezésbe kezdett ezen a területen, létrehozta az új fővárost, Angkor Thomot, melyet tíz kilométeres fal vesz körül. A falba vágott öt monumentális kapuhoz a vizesárkok fölött átívelő hidak vezetnek, ezek két oldalán isteneket és démonokat ábrázoló szobrok sorakoznak, amelyek a khmerek őseként tisztelt mitikus Naga kígyót, a vizek szellemét tartják a kezükben. Az itt található Bajontemplom körül díszes fedett folyosók húzódnak, ezek tetejéről 49 lótuszvirághoz hasonló „arcos torony” emelkedik a magasba.{1} Miután Megan befejezte a mondókáját, Wolf megköszönte a segítséget, és már mentünk is tovább. Úgy húsz percet masírozhattunk, amikor egy hatalmas mezőhöz hasonló, pálmafákkal körülvett tisztásra értünk. Ez amolyan félreeső rész volt, itt nem fenyegetett az a veszély, hogy turistákba botlik az ember. Wolf az egyik pálmafa alatt kijelölte a táborhelyet, ahová lepakolhattuk a cuccainkat, és ahol óránként összegyűlhettünk tíztíz perces pihenőkre. Nem sokkal múlt hajnali öt óra, de már most érezni lehetett, milyen iszonyú hőség lesz napközben. Wolffal együtt kijelöltünk hat szelvényt. Mivel épületmaradványok és eltemetett tárgyak után kutattunk, Wolf kifejezetten kérte, hogy nagyon óvatosan dolgozzunk, és lehetőleg ne barbárkodjunk. Tudtuk, hogy több méteres földréteget kell eltávolítani, mielőtt megkezdődhet az igazi kutató- és feltárómunka. Egyáltalán nem vehettük biztosra, hogy a nekünk kijelölt szelvényben bármit is találunk, de azért nagyjából mindenki lelkesen látott munkához. Ethan és Ryan kaptak két fémdetektort, amivel nagy vidáman úgy fél órát el is szórakoztak. Végignézték, hogy nincs-e a felszín közelében valami érdekes, ami miatt a talajközeli földrétegek eltávolításánál esetleg a csákány szóba sem jöhetne, de nem találtak semmit. Így jött a szokásos technika: a fiúk

csákányozták a földet, a lányok lapátoltak, míg le nem értünk egy méter mélyre. Olyan magas volt a páratartalom, hogy már reggel hatkor úgy éreztük, dél van, és menten megfulladunk a melegtől. Tíz percenként kortyoltunk a vizes palackokból, amelyeket Wolf hozatott a helyi munkásokkal. Úgy fél nyolc lehetett, amikor David is megjelent. Azt hittem, nem jön ki az ásatásra, de tévedtem. Kénytelen voltam megállapítani, hogy még régészszerelésben is iszonyú sármos, a csajok a szelvényekben körülöttem összesúgtak, és egymástól kérdezgették, vajon ki lehet ez a jó pasi. Messziről feltűnés nélkül rám mosolygott, de aztán tartotta magát a megállapodásunkhoz, és nem árulta el, hogy közünk van egymáshoz. Jókedvűen odasétált Wolfhoz, néhány szót váltottak, majd Wolf hangosan figyelmet kért a társaságtól: – Emberek, szeretném bemutatni azt a tudóst, akinek köszönhetően most itt lehetünk és kutathatunk ezen a fantasztikus, reményeink szerint leletekben gazdag helyszínen, ő itt dr. David Delano személyesen. – Üdvözlök mindenkit Angkor Thom területén! Bizonyára sokat fogunk találkozni az elkövetkező néhány hónapban, úgyhogy ha bárkinek a segítségére lehetek, szóljon nyugodtan. Addig is jó munkát és eredményes ásatást kívánok mindannyiuknak – mondta David a csapatnak. – Nick, ha nem haragszol, kölcsönkérném a délutáni segédcsapatom egyik tagját egy kis időre. Fontos, hogy lássa, min dolgozom, hogy délután tudjon segíteni nekem. Rétegrajzot kellene készíteni, s úgy tudom, Miss Stevens ért hozzá. Mikor tudnád nélkülözni? – fordult oda Wolfhoz. – Akár most is mehet – válaszolta Wolf vállat vonva. Olyannyira igyekezett jó színben feltűnni, hogy egy cseppet sem érdekelte, miért éppen én kellek Davidnek. – Miss Stevens, menjen és segítsen Mr. Delanónak – vetette oda nekem türelmetlenül. Az egész csapat engem nézett, irtó pipa lettem Davidre, már megint kellemetlen helyzetbe hozott. A csajok sárgák voltak az irigységtől, lerítt róluk, hogy bármikor cserélnének velem. Letettem a lapátot, kimásztam a szelvényből, és már indultunk is. David figyelmeztetett, hogy a hátizsákomat se hagyjam itt, mert messzire

megyünk. Az úgy száz méterre kezdődő őserdő felé tartottunk. Mikor beléptünk a sűrűbe, mintha egyszer csak egy csapóajtó zárult volna be mögöttünk, kihunyt a fény körülöttünk. Egy kitaposott ösvényt követtünk. Belém hasított a kérdés: Vajon David mit kutathat az őserdő mélyén? De gondoltam, ha már elrabolt a többiektől, biztosan elárulja majd valamikor. – Nem szeretem, ha szó nélkül eltűnsz mellőlem, ilyenkor mindig megrémülök, Miss Stevens. – Dolgom volt. És most is dolgom lenne, ha nem avatkoztál volna közbe – feleltem duzzogva. – Kellemetlen helyzetbe hoztál – dörgöltem az orra alá, de ő ügyet sem vetett a szemrehányásomra, csak komiszul mosolygott, s olyan képet vágott, mint aki piszkosul szemérmetlen dolgot forral a fejében. – Most nekem van dolgom, veled. Kellemetlen helyzet? Tekintsd ezt büntetésnek a reggeli eltűnésedért – mondta enyhe szigorral az arcán, de aztán meglágyult a tekintete. – Szükségem van rád, ezért gondoltam, elrabollak egy kis időre a többiektől. Nem tehetek róla, ha öt percre eltűnsz mellőlem, máris hiányzol. – Nekem viszont a régészgyakorlatra van szükségem, azt hittem, ezt már tisztáztuk. Nem szeretném, ha a kapcsolatunkból hátrányom származna. – Tudom. És megértettem. De most mutatni akarok valamit – súgta oda. Rátértünk egy kevésbé kitaposott szűk ösvényre. Úgy száz métert tehettünk meg, amikor egy sziklához értünk. Felkapaszkodtunk rá – nem volt túl magas, de a tetejéről olyan kilátás nyílt Angkorra, hogy elállt a szavam. Nem is gondoltam volna, hogy a romváros ekkora. Kőtemplomok, oszlopok, tornyok, mesterséges víztározók mindenütt – se szerik, se számuk – több négyzetkilométernyi területen a dzsungel közepén. Fantasztikus látvány volt. – Gyönyörű, ugye? – kérdezte. – Igen, az – feleltem döbbenten. Be lehetett látni az egész környéket, jól ki tudtam venni a többieket is a távolban, ahogyan épp reggeli pihenőt tartottak az árnyékban és falatoztak. Jó hangulat volt, mert egy szemtelen majom épp elcsente Ethan szendvicsét, és mindenki rajta röhögött.

Vicces látvány volt, Daviddel mi is jót nevettünk a dolgon. Aztán David kérdezett valamit, amin nagyon meglepődtem: – Az exed is ott van a többiek között, ugye? – Igen. Ő is itt van – feleltem halkan. – Miért fontos ez? Ezért nem akartad, hogy a táborban lakjam? – Részben – felelte. Őszintének tűnt. – Valamiért tartok tőle. – Miért? – néztem rá értetlenül. – Nincs okod rá. – Fogalmazzunk úgy, hogy megérzés. De most nem ezért hívtalak ide – mondta felém fordulva, levette a vállamról a táskámat, magához húzott és érzékien megcsókolt. A szívem a torkomban dobogott, a hátamon verejtékcseppek gördültek le – nemcsak a melegtől. – Akarlak, itt és most. Mindenedet – zihálta, az arcomat, a nyakamat, a vállamat simogatva és csókolgatva. Én azonban valami különös önmegtartóztatással kibújtam az öleléséből, és játszani kezdtem vele: – Nem, nem, Mr. Delano. Ne legyen türelmetlen! Várnia kell – mondtam incselkedve, s közben egyre csak távolodtam tőle. Ettől még jobban beindult. – Úgysem tudsz hová menekülni, bárhová bújsz is, megtalállak – mondta fenyegetően, de közben ellenállhatatlanul mosolygott, és le sem vette a szemét rólam. Kezével az állát simogatva gondolkodott, majd hozzátette: – Három méternél messzebb úgysem engedlek, hiába is nézel így rám. Könnyű eltévedni a dzsungelben. Nem kockáztathatom, hogy elveszítselek. – Akkor kénytelen leszel velem jönni, bárhová is tartok. Most pedig megyek és megnézem, merre dolgozol – hecceltem, s már indultam is volna vissza az ösvény felé, de egy gyors mozdulattal mellettem termett és elkapta a kezem. – Később – vágta rá hevesen, s továbbra is csak engem bámult. Látszott rajta, hogy majd meghal, úgy kíván, és megőrjítem azzal, amit csinálok. – Most, hogy jó alibid van Wolf és a többiek előtt, és mivel nem keres senki, azt teszek veled, amit csak akarok. – Na, ne mondja, Mr. Delano. Kiabálni azért még tudok. – Tudsz, de nem fogsz, ebben biztos vagyok. Ha csak nem akarod, hogy egész Angkor hallja, ahogyan szeretkezünk – mondta

és újra magához húzott. – Nem, nem, Mr. Delano, Ön elfelejti, hogy munkaidőben vagyunk. Másrészt akárki meglephetne itt minket – érveltem. – Azt nem hiszem, hacsak nem erre a hívatlan vendégre gondolsz, itt, ni – mutatott rá a mellettünk kinyúló ágra tekeredett apró kígyóra –, a hozzá hasonlókon kívül nem sokan ismerik ezt a helyet – felelte hátborzongató nyugalommal. A kis csúszómászó láttán majdnem infarktust kaptam a rémülettől. – Ez meg mi? – szörnyülködtem. – Ez a valami, ha megmart volna, már nem élnénk, ugye? – kérdeztem rémülettől eltorzult arccal. – Ne aggódj, résen voltam – felelte vigyorogva David – vigyázok rád. De egyébként igen, ha megmar egy ilyen, nem sok esélyed marad, úgyhogy jó lesz, ha te is vigyázol magadra. Gyere, visszakísérlek a többiekhez. – Azt hittem, előbb megmutatod, mit kutatsz a dzsungel mélyén. – Majd máskor, most hagylak kibontakozni a többiekkel. Ha Wolf kérdezi, mondd meg, hogy instrukciókat kaptál a rétegrajzokhoz, de szerintem nem fog kérdezni semmit – válaszolta, s azzal visszaindultunk az ösvényen. – Hogy jutott eszedbe, hogy Angkor-kutató régész legyél? – tettem fel a kérdést, ami már jó ideje foglalkoztatott. – Nem volt más választásom. A családom kedvéért lettem az, ami vagyok. Tulajdonképpen az apámnak tett ígéretemet teljesítem ezzel. – Ő is Angkor-kutató volt? – Mondhatjuk így is – vágta rá, s közben halvány mosoly jelent meg az arcán. – Hol nőttél fel? – Peruban, és itt, Kambodzsában, de sokat utazgattunk, így sokfelé megfordultunk a világban. – Nem zavar, hogy ennyi kérdést teszek fel? – Miért zavarna? A barátnőm vagy, kérdezhetsz bármit, amire csak kíváncsi vagy. De kölcsönkenyér visszajár, négy kérdést tettél fel, most én jövök.

– Honnan van a sebhely a válladon? Alighogy kimondta ezt, egy pillanatra összeszorult a tüdőmben a levegő, s hirtelen sajogni kezdett a vállam. Olyan régen gondoltam rá, hogy szinte már el is felejtettem, hogy ott van. Nem hittem volna, hogy egyszer bárkinek is eszébe jut megkérdezni, mi az ott. – Mikor fedezted fel, hogy van egy sebhely a vállamon? – kérdeztem vissza kíváncsian. – Az első éjszaka után reggel a hajón. De nem válaszolt a kérdésemre, Miss Stevens. – Fogalmam sincs. Ott van a vállamon, amióta csak az eszemet tudom – válaszoltam. De közben elgondolkoztam. Ami azt illeti, eddig még soha nem sajgott ennyire, és eddig sokkal, de sokkal halványabb is volt. Most mintha lángolna, olyan vörös. Biztosan ettől a klímától van, meg, hogy most hirtelen eszembe jutott – zártam is le a dolgot magamban. – Tudod, hogy mit ábrázol? – faggatott tovább. – Nem. Fogalmam sincs, mit ábrázolhat. – Az igazat mondtam, bár azt nem tettem hozzá, hogy azzal azért tisztában vagyok: nem magától lett az a heg a vállamon, de mivel a szüleim meghaltak, nincs és nem is volt soha senki, akitől megtudhattam volna, mit is jelent, és hogy került oda. Legalábbis ez idáig. – Miért, szerinted ábrázol valamit? – kérdeztem vissza kíváncsian. Láttam rajta, hogy nagyon töri a fejét valamin. – Egy napkorongot – vágta rá, mintha csak egy vizsgakérdésre válaszolt volna. Elképedten meredtem rá. – Micsoda? Te láttál már ilyet? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. – El sem tudom mondani, milyen régóta kutakodom ebben az ügyben, de furcsa mód soha nem találtam semmit ezzel kapcsolatban. És most itt áll előttem David, és azt állítja, meg tudja fejteni a rejtélyt? Ez több mint hihetetlen. – Igen. Ez egy ősi khmer motívum. Többek között ezért sem értem. Ha semmi sem köt ide, vajon miért viseled ezt a jelet? – kérdezte tűnődve. – Azt mondtad, először jársz itt. Khmerek pedig nem kószálnak csak úgy a nagyvilágban. – Arra akarsz célozni, lehet, hogy szegről-végről én is khmer

vagyok, csak nem tudok róla? – tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést, ami a fejembe ötlött. – Nem, az egészen biztos, hogy nem vagy khmer. – Akkor mire gondolsz? – Még nem tudom, illetve van egy sejtésem, de az ügy végére kell járnom, mielőtt bármit is mondanék neked. – Nem mondhatnád el most, mire gondolsz? – Nem lenne jó ötlet. Bízz bennem! Sajnos várnod kell a magyarázatomra – jelentette ki határozottan, nem volt erőm és nem is akartam vitatkozni vele. Ha már ennyi időt tudtam várni, ez már igazán nem számít – gondoltam magamban. Közben visszaérkeztünk a dzsungel széléhez, már láttam a többieket. David ekkor gyorsan nyomott egy csókot a számra, majd közölte, hogy jobb lesz, ha innen egyedül megyek, ha meglátnák a többiek, hogy ő kísért vissza, még a végén gyanút fognának. – Este találkozunk. Addig is vigyázz magadra! – mondta búcsúzóul, s már indult is vissza a dzsungelbe. Azt, hogy mit kutat olyan nagyon a vadon mélyén, végül nem tudtam meg, de sok minden mást igen, és ami a legfontosabb, felvillant előttem egy aprócska reménysugár, hogy végre kideríthetem, ki is vagyok valójában. Fel voltam dobva, boldog voltam. Kicsit türelmetlen és kíváncsi, de persze ez nem volt meglepő. Alig vártam, hogy este legyen, és újra beszélhessek Daviddel. Mikor visszaértem az ásatásra, és jeleztem Wolfnak, hogy megjöttem, a többiek ügyet sem vetettek rám, kivéve talán Eddie-t, az exemet, aki gyanakvó tekintettel méregetett. Olyan fejet vágott, mint aki pontosan tudja, mi folyik köztem és David között, és mit műveltünk bent az erdőben az imént. Andy és Lilly viszont, akik egy szelvényben ástak velem, egészen lázba jöttek, mikor megláttak. Már alig várták, hogy letámadhassanak a kérdéseikkel. – Mesélj, mi van közted és Mr. Döglesztően jó pasi dr. Delano között? – érdeklődött Andy vigyorogva, közben igyekezett úgy tenni, mintha nagyban lapátolna, de látszott rajta, hogy alig várja a válaszomat. – Semmi különös, csupán munkakapcsolat – feleltem tárgyilagosan, próbálva leplezni a mosolyomat.

– Na, ne mondd már, hogy nincs köztetek semmi. Úgy néz rád, mintha menten fel akarna falni. – Csak megkért, hogy készítsek neki rétegrajzokat a másik ásatási helyről. – Ja persze, mert a csapatában nincs egy hozzáértő szakember sem, mi? Ez jó szöveg – nevettek összenézve. Látszott rajtuk, hogy egy szavamat sem hiszik el. – Nem tudsz félrevezetni minket, Torrance-ben is rejtélyes módon elvonultatok, alig várta a pasi, hogy kettesben maradjon veled. De persze, ha azóta lapátra tetted, az más ügy – nézett rám Andy kérdőn. – Figyu, Liv, ha nincs köztetek semmi, nem baj, ha én pályázok rá? – szólt oda Nicole. – Döglesztően jó pasi. Megőrülök az izmos testéért. Biztosan tud valamit az ágyban, meg az is tuti, hogy nők hada hevert már a lábai előtt – ömlengett szerelmes diáklány módjára. Nem is gondoltam volna, hogy így felzaklat, hogy Davidre esetleg mások is szemet vethetnek. Főleg Nicole zavart. Ha ő kiveti a hálóját valakire, annak esélye sincs menekülésre. Próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne, ezért csak mosolyogva legyintettem egyet, de nem hagyott nyugodni a gondolat: szinte semmit nem tudok az előző barátnőiről, és ez kezdett zavarni. Elég sokat haladtunk az első nap. Mind a hat szelvényben több mint egy méter mélyre leástunk. Wolf is elégedettnek tűnt. Bár úgy néztünk ki, mint a kínai agyagkatonák, mire végeztünk, csupa por, kosz és izzadtság volt mindenünk. Nem vágytunk semmi másra, csak egy zuhanyra, jéghideg vízre és tiszta ruhára. Alice és Andrew megbeszélték Ethannel és a többiekkel, hogy gyorsan letusolunk náluk a táborban és bemegyünk velük a városba. David ennek nem nagyon fog örülni – futott végig az agyamon, megbeszéltük, hogy munka után találkozunk. De aztán rábeszéltek a többiek, így velük tartottam. Alice azt mondta, írt egy üzenetet Davidnek a mobiljára, így nyugodt szívvel tartottam velük. Amint kiléptünk az utcára, Ryan közölte, hogy most jól nyissuk ki a szemünket, mert megmutatja, hogy kell olcsó és gyors fuvart szerezni a városba. Odasétált az utcán várakozó tuk-tukos helyiekhez, és alkudozni kezdett velük. Két perc sem kellett hozzá és már meg is állapodtak.

Összesen három tuk-tukot béreltünk, az egyikbe hárman, a másik kettőbe négyen-négyen préselődtünk be, és valóban végül Ryannek igaza lett, fillérekért bevittek minket a városközpontba. Viszont maga az út valóságos rémálom volt. A helyiek egészen félelmetesen közlekednek, inkább be is csuktam a szemem, hogy ne lássak semmit. A vezetőnk úgy cikázott-manőverezett, hogy néha a hajunk égnek állt tőle. Úgy éreztem magam, mintha egy kamikaze repülésen vennék részt. Vérfagyasztó volt. Az igazat megvallva egész nap nem ettünk semmi rendes kaját, így szinte mindenkinek kopogott a szeme az éhségtől. Próbáltuk megfogadni a helyiek tanácsát, mely szerint abba az étterembe kell beülni, ahol a legtöbben vannak, hiába néz ki esetleg úgy a hely, mint egy lerobbant lebuj, ha sok vendég van, baj nem lehet vele. Először teljesen elszörnyedtünk a kínálat láttán, volt ott minden: sült sáska, különböző pókok és egyéb bizarrabbnál bizarrabb kinézetű rovarok sütve, vagy főzve, kígyók és halak mindenféle módon elkészítve rizskörettel és valami gyümölcsös kásaszerűséggel. Választottam egy elég gusztusosnak látszó halételt, és leültem a többiek közé az asztalhoz. Délután négy óra volt, és tikkasztó hőség. Ryan és Ethan sült pókot és sáskát vettek maguknak, és azzal szórakoztak, hogy fényképeket készítettek egymásról a telefonjukkal, amint épp a szájukba vesznek egy-egy falatot, majd a fotókat rögtön feltették az Instagram és a Facebook oldalukra. Kongott a hasam az ürességtől, de így is nagyon nehezen tudtam rávenni magam, hogy megkóstoljam az előttem levő ételt. Jó darabig csak a villám hegyével piszkálgattam, tanulmányoztam, aztán lesz, ami lesz alapon nekiláttam. Nem állíthatom, hogy túl nagy étvággyal, de azért majd egy óra alatt sikerült legyűrnöm. Andy, Lilly és Nicole tovább áradoztak Davidről, az új álompasiról, és már javában szervezték, hogy este melyik helyi klubba menjünk táncolni. Ekkor pittyegett a telefonom, és már tudtam is, hogy üzenetem jött, persze Davidtől: Merre vagytok? Leküldöm értetek Carricket, ha végeztetek – jött a rövid, tömör üzenet, amiből sejteni lehetett, hogy David nincs

jókedvében. Rendben, köszönjük, majd szólunk, mikor jöhet. De lehet, hogy csak késő este. A többiek táncolni akarnak menni. Addig is legyen szép a délutánod! Csók, Liv – pötyögtem be a válaszomat. Nélküled nem lehet szép, ezt te is tudod. Hiányzol. – Jött egy szempillantás múlva a válasz. Akarva-akaratlanul is elmosolyodtam. – Csak nem Daviddel csetelsz? – hajolt oda hozzám kíváncsian Alice. – De igen – feleltem hetykén. – Azt kérdezi, mikor végzünk, hogy leküldhesse Carricket értünk. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy elbeszélgessek Daviddel, ez az apáskodás kezd az agyamra menni – bosszankodott Alice. Te is hiányzol – pötyögtem be a válaszomat Davidnek, majd a táskámba rejtettem az iPhone-t. Alice közben megfeledkezett Davidről és a bosszúságáról, mert Lillyék kitalálták, hogy a lánycsapat nézzen körül a helyi bolhapiacon. Megbeszéltük Ethanékkel, hogy az étterem melletti Papírtigris nevű bárban fogunk találkozni este, a tuk-tukosok szerint az a legjobb hely a környéken. Mindenki fel volt dobva, csak Erika burkolódzott mély hallgatásba. Ryannel továbbra is feltűnően kerülték egymást. Miközben a csajokkal, Alice-szel, Lillyvel, Andyvel és Nicole-lal a bolhapiacra tartottunk, kicsit hátramaradtam Erikával, mert elhatároztam, kifaggatom, mi baja. – Mi van veled, Erika, olyan szótlan vagy mostanában. Elmondanád, ha bajod lenne velem, ugye? – Persze – felelte kedvetlenül. – Csak kicsit meglepődtem néhány dolgon, például, hogy nem velünk utaztál a gépen, és hogy most sem velünk laksz, ennyi. Még abba sem avattál be, hogy lehet, hogy David, hozzáteszem, az a David, akivel rajtakaptalak a kolesz szobánkban két nappal ezelőtt, az egész kambodzsai ásatás vezetője? És ha egyszer azt állítod, hogy nincs semmi köztetek, akkor miért nála laksz? Ahogyan Alice és Andrew is. Mitől vagytok ti hárman ilyen kiváltságosak? És te miért titkolódzol? – Alice David húga, de ezt nem akarják nagydobra verni. Igazából rajtunk kívül senki nem tud róla, maradjon is köztünk. Arról pedig, hogy mi fog kisülni a kapcsolatunkból Daviddel

egyelőre fogalmam sincs, minden olyan bizonytalan és képlékeny. – Így már érthetőbb a dolog – válaszolta megenyhülve Erika. Láthatóan jobb kedvre derült. Előttünk a többiek megállás nélkül locsogtak, s minden standnál meg butiknál, megálltak, ahol ruhákat, vagy bizsukat, kiegészítőket lehetett kapni. Az árak hihetetlenül alacsonyak voltak az otthoniakhoz képest, a vásárolni szándékozó turistáknak ez maga volt a földi paradicsom. – Azért elmondod, mi történt köztetek Daviddel? Persze, ha nem akarod, nem kell elmesélned, de majd meghalok a kíváncsiságtól – kérdezősködött tovább Erika, de csak fél füllel hallottam, mit mond, mert hirtelen valami furcsa dologra lettem figyelmes. Alice szerencsére el volt foglalva, épp hevesen alkudozott valamire, mert ha látta volna azt, amit én láttam, bizonyára megrémül. Az utca végén, az egyik szőnyegüzletből egy ismerős férfi lépett ki, eltartott pár pillanatig, mire rájöttem, honnan is ismerem. Torrance-ben a bárban láttam az erőszakoskodó pasi táraságában, aki aztán másnap elrabolta Alice-t és megzsarolta Davidet – ami a legfurcsább volt a dologban: nem volt egyedül, Andrew-val beszélgetett. Ráadásul nem úgy tűnt, mintha veszekedtek volna. Innen, a távolból nézve inkább régi jó ismerősként társalogtak. Szerencsére egyikük sem vett észre minket. Elhatároztam, nem említem meg a dolgot Alicenek, amíg nem járok a dolog végére, de nagyon furcsálltam. Mi köze lehet Andrew-nak ezekhez az alakokhoz? Elrabolták a barátnőjét, ő meg jópofizik velük? – kavarogtak a kérdések az agyamban. – Liv, mi a baj? – zökkentett ki Erika a gondolataimból. – Fal fehér vagy. Úgy nézel ki, mint aki rémeket lát. – Ja, semmi gond – szedtem össze gyorsan magam. – Csak egy pillanatra megszédültem a melegtől – tereltem másfelé a beszélgetést. – Szóval, gondolom, összejöttetek Daviddel. Tudhat valamit ez a pasi, ha ennyi idő alatt sikerült teljesen levennie a lábadról – mondta vigyorogva. – Erről szó sincs. Nem vagyok szerelmes belé, ha erre célzol, és ő sem az belém, ebben biztos vagyok, de abban egyeztünk meg, hogy megpróbáljuk együtt, aztán lesz, ami lesz. – Még hogy nem szerelmes beléd?! Liv, ha így gondolod, nagyon

nagyot tévedsz, ez a pasi odáig van érted. És őszintén szólva, kötve hiszem, hogy részedről is csak futó kaland lenne. – Nem vitatkoztam Erikával. Gondolataim messze jártak. Aztán megpróbáltam ismét Erikára koncentrálni, és elkezdtem Ryanről faggatni. Kényelmesebb megoldásnak tűnt, minthogy továbbra is „a Daviddel való fogalmam sincs hová fog vezetni” kapcsolatom legyen terítéken. – És mi történt közted és Ryan között, elárulod végre? – kérdeztem rá kerek-perec. Erikán látszott, hogy zavarba jött. Hebegett és habogott. – Miből gondolod, hogy van köztünk bármi is? – Erika, csak rátok kell nézni, és rögtön tudja az ember, hogy valami nem stimmel köztetek. És most halljuk, mi történt! – noszogattam kicsit erélyesebben. – Indulás előtti héten történt, lementünk inni a Solar Clubba, ahol is sikerült jól felöntenünk a garatra, aminek, sajnos, az lett a vége, hogy Ryan ágyában kötöttünk ki. Röviden és tömören ennyi történt. – Oké, ezt tudtam eddig is. Most mondj olyat, amit eddig még nem tudtam! – faggattam tovább. – Másnap, mikor felébredtem, Ryan már nem volt a szobában. Gondoltam, be kellett mennie az egyetemre, s én is elindultam, mert órám volt. Az aulában aztán azt láttam, hogy Ryan vadul csókolózik Nicole-lal. – Húhhh… ez nem semmi – borzadtam el. Ami azt illeti, Ryan előéletét ismerve egyáltalán nem olyan meglepő a történet. Szívből sajnáltam Erikát, igazán megérdemelne egy rendes srácot és egy jó párkapcsolatot. Öt évig járt egy fiúval, aki ugyanabból a faluból származott, mint ő, egy gimibe jártak, nagy szerelem volt, csak aztán a tanulmányaik messzire sodorták őket egymástól, és a távkapcsolat nem működött. Azóta Erika keresgél. Azt sejtettem, hogy Ryan már régóta tetszik neki, de csak most döbbentem rá, mennyire belehabarodott. – Sajnálom – nyögtem ki végül. Igen, tényleg sajnáltam Erikát, hogy csalódnia kellett, hisz ismertem az érzést, és azt is sajnáltam, hogy ennyit faggattam, mert láttam rajta a mérhetetlen keserűséget.

– Ryan nem próbálta tisztázni a dolgot veled? – Nem, azóta csak kerülgetjük egymást. – Szerintem meg kéne beszélnetek a dolgot – javasoltam. – Lehet, hogy igazad van, de most nagyon úgy érzem, hogy tulajdonképpen nincs is mit megbeszélni. – Megértem, de akkor is tisztáznotok kell, hogy mit akartok egymástól. Ha egyáltalán akartok valamit. Nem nézhetitek levegőnek egymást. – Láttam rajta, hogy elgondolkodott azon, amit mondtam, s ezt legalább fél sikernek tudtam be. Közben Andrew és a rosszarcú pasas eltűnt. A délután hátralévő része hamar eltelt, a csajok összevásároltak egy halom bizsut, s már sötétedett, mikor megérkeztünk a Papírsárkány nevű szórakozóhelyre. A meleg kicsit enyhült, de még így is legszívesebben egy szál bikiniben heverésztem volna egy fehérhomokos tengerparton. Andrew, Ryan és Ethan már a hátsó asztaloknál ültek, és nagyban beszélgettek, mikor megérkeztünk. Erika feltűnés nélkül igyekezett a lehető legmesszebb ülni Ryantől, Nicole viszont, mint azt várni lehetett, rögtön lehuppant Ryan mellé, régóta hajtott rá, Erikának ettől persze csak még rosszabb kedve lett. Andrew teljesen természetesen viselkedett, semmi gyanúsat nem tapasztaltam, pedig egész este árgus szemekkel figyeltem. Tíz körül már annyira fáradt voltam, hogy majd leragadtak a szemeim, kimentem hát a bár elé egy kis friss levegőt szívni, remélve, talán ettől magamhoz térek. Elővettem az iPhoneomat, s megnéztem, van-e üzenetem Davidtől, de nem volt. Mónikától, az unokahúgomtól viszont jött egy, érdeklődött, hogy milyen volt az első napom, s megírta, hogy már elkezdte gyűjteni a pénzt, hogy meglátogathasson. Elkezdtem bepötyögni a választ, de ekkor csippant egyet a telefonom, újabb üzenetem érkezett, mégpedig nagy meglepetésemre Eddie-től, az exemtől. Beszélnünk kell. A többiekkel a Papírtigris nevű helyre megyünk ma este, ha akarod, érted megyek, csak mondd meg, hová! – írta. Ezt a pofátlan bunkót! – háborodtam fel. – Mit képzel? Csak füttyent egyet, és én ugrok neki? Egyáltalán, honnan tudja a számomat? – Olyan mérges lettem egyszeriben, hogy mint a villám gépeltem be a válaszüzenetet: Eddie, eltelt tizenkét hónap, hagyj békén! Ne írogass!

És felejtsd el a számomat! Papírtigris? Most eszméltem csak, ezek szerint a többiek is ide tartanak. Sürgősen el kell tűnnöm innen, semmi kedvem nincs találkozni Eddie-vel – gondoltam magamban, de ekkor valami zajt hallottam, és riadtan felkaptam a fejem. Meglepetésemre a szemben lévő étterem előtt az utcasarkon Davidet pillantottam meg. Épp telefonon beszélt valakivel, elegáns inget és nadrágot viselt, sármos volt, mint mindig. Ez a meglepetések napja – futott át az agyamon. A meglepetés okozta jókedvem azonban rögtön elszállt, mikor láttam, hogy egy feltűnően csinos szőke nő lép oda Davidhez. David kinyomta a telefont, majd a nő felé fordult, aki kecsesen közelebb hajolt hozzá és kétfelől arcon csókolta. A nő viselkedéséből, incselkedő gesztusaiból nyilvánvaló volt, hogy odáig van Davidért, ékszereiből, falatnyi, de szemmel láthatóan méregdrága ruhájából és a kezében virító Louis Vuitton táskából pedig azonnal tudtam, hogy nem egyszerűen gazdag, hanem pofátlanul gazdag. Kissé féltékenyen állapítottam meg, hogy nem mellesleg irtó csinos. Végignéztem magamon a bár kirakatüvegében: szakadt rövid farmernadrág, vállamról minduntalan lecsúszó bézs színű top, egyszerűen fésült barna haj, smink nélküli arc, teljesen átlagos szakadt bölcsész külső. Jól tudtam, hogy a zsebemben pont annyi pénz lapul csak, amennyi erre a három hónapra éppen hogy elég, és feltettem magamnak a kérdést: Mit akarok én egy ilyen pasitól, akit csinosabbnál csinosabb és gazdagabbnál gazdagabb nők rajonganak körül. A lába előtt hever az egész világ. És vajon ő mit akar tőlem? Pont tőlem. És egyáltalán mi van közte és e között a nőcske között? Egyáltalán kije ő Davidnek? – töprengtem. Kínosnak éreztem így a távolból titokban meglesni őket, ezért elszontyolodva visszasétáltam inkább a bárba, azon törve a fejem, hogy most mit csináljak. Egyedül elindulni David házába őrültség lett volna, még tuk-tukkal is, Davidnek pedig értelemszerűen nem szólhattam, hogy küldje értem Carricket. Alice és Andrew jókedvűen táncoltak, nem volt szívem megzavarni őket, leültem hát egy sarokba, várva, hogy Alice-ék kitombolják magukat. Épp azon agyaltam, hogy másnap reggel miképpen adjam be Wolfnak, hogy mégiscsak a táborban laknék, mikor egyszer csak

ismerős parfümillat csapta meg az orrom, David ölelt át hátulról. Belefúrta az orrát a hajamba és erősen magához szorított. – Hiányoztál. Nagyon – súgta oda a fülembe. – David, hát te mit keresel itt? Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – meredtem rá elképedten. Kicsit zavart, hogy a többiek előtt megölelt, nem törődve azzal, lebukunk-e vagy sem, de per pillanat jobban érdekelt, hogy ki volt az a nő az étterem előtt, és mi köze Davidhez. – Alice még délután megírta, hogy itt fogtok bulizni, gondoltam, jövök és megleplek. – Milyen volt a napod? – kérdeztem zavartan. – Hosszú és fárasztó – felelte. – Mi jót csináltál? – puhatolóztam. – Főként céges ügyeket intéztem. De most te mesélj, hogyan telt a délutánod? – Jól. Vásárolgattunk a csajokkal a bolhapiacon. – És mit vettél? – Semmit – feleltem egykedvűen, majd egy percig csak néztünk egymásra, ő próbált rájönni, mi bajom van, én pedig csak még jobban felhúztam magam, úgyhogy ki is fakadtam: – David, azt hiszem, beszélnünk kell – kezdtem. – Én nem az a fajta lány vagyok, aki egész nap csak vásárolgat, mert nincs más dolga. Egyrészt pénzem sincs rá, de ha lenne, akkor se tenném. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy első osztályon repüljek, és méregdrága luxusautókkal furikázzak. Nekem kétszer is meg kell gondolnom, mikor mit veszek meg. Egy szó, mint száz, nem vagyok hozzád való. A táborban lenne a helyem a többiekkel. Éppen ezért úgy döntöttem, holnap reggel beszélek Wolffal és megmondom neki, hogy túl sokan vagyunk a csapatodban, Alice és Andrew ketten is el tudják látni a feladatokat, és mostantól én is a többiekkel szeretnék lakni. – Erről szó sem lehet – tiltakozott. – Nem mehetsz el, és nem lakhatsz a táborban, ezt felejtsd el! Nem értem, mi történt, mitől vagy így kiborulva? Engem sohasem érdekelt, hogy van-e pénzed, vagy sem. Én csak téged akarlak. – David, az előbb láttalak egy nővel szemben az étterem előtt.

Véletlenül pillantottalak meg, nem leskelődtem, vagy ilyesmi, félre ne érts. – Ekkor olyan fejet vágott, mint aki előtt hirtelen megvilágosodott minden, csípőre tette a kezét, s halvány mosollyal az arcán nekem szegezte a kérdést: – Te féltékeny vagy? – Nem, nem vagyok az – feleltem zavartan. – Akkor miért borultál így ki? – Mert rájöttem, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme. Rájöttem, mennyire különbözőek vagyunk. Egy egész világ választ el minket egymástól. – Féltékeny vagy – ismételte meg még egyszer, mintha nem is hallaná a szavaimat. – Még egyszer mondom, hogy nem vagyok féltékeny. Nem erről van szó – vitatkoztam egyre dühösebben. – De, az vagy. És tudod, hogy ez mit jelent? Azt, hogy számítok neked. Hogy fontos vagyok neked. Mint ahogyan te is fontos vagy nekem. Ezért nem akarom a volt pasidat a közeledben látni, érted? Bízz bennem egy kicsit jobban, soha nem csalnálak meg. Ha igazán szeretsz valakit, nem teszel ilyet. – Akkor ki volt az a nő? – Egy régi ismerősöm, most tért vissza a városba, meghívott egy kávéra, és miután a barátnőm egész délután hanyagolt, gondoltam, leülök vele beszélgetni. – Legközelebb, ha nem egy egész délutánon, hanem mondjuk, több héten át hanyagollak, le is fekszel a hölggyel? Mert a pasiknál ez általában így megy. – Határozottan nem. Ha ismernél, nem mondanál ilyet. – Hát igen, ez az. Nem ismerlek. Ellenben az a nő ismer, és tetszel neki. Hajt rád. A helyedben kapnék az alkalmon, okos, szép, gazdag, jó parti, neked való. – Csak egy baj van: nekem nem ő kell. Gyere, hazamegyünk – mondta, azzal megfogta a karomat és a táncparkett felé húzott. – Alice, mi Livvel hazamegyünk. Carricket egy óra múlva leküldöm értetek, maradjatok csak, amíg van kedvetek – szólt oda Alice-éknek. – Oké, köszi – hálálkodott Alice.

Pont az ajtóhoz értünk, mikor megérkeztek Eddie-ék. Eddie dühösen bámult rám, majd végigmérte Davidet, aki egy pillantásra se méltatta, csak szó nélkül kivezetett a bárból. Beültetett egy fekete luxus-sportautóba, becsapta mögöttem az ajtót, megkerülte a kocsit és beült mellém. Dühös volt. Nagyon. Egy szót sem szólt hozzám. – Ha nem jövök érted, most a volt pasiddal lennél? – törte meg egyszer csak a csendet. – Nem, dehogy. Mikor jöttél, pont azon gondolkodtam, hogy álmos vagyok, és haza akarok menni. De nem akartalak felhívni amiatt a nő miatt. – Mikor lett vége a kapcsolatotoknak? – Több mint egy éve. Miért? – Mert ez a srác még mindig akar téged. Látom a szemén. – Megcsalt az egyik legjobb barátnőmmel, és most azt hiszed, tartanod kell tőle? – Hány randid volt az elmúlt egy évben? – Ez meg miféle kérdés? – értetlenkedtem. – Kérlek, csak válaszolj! – Ha tudni akarod, egy sem. – Nem érted a pasikat. Most, hogy meglátott velem, vérszemet kapott. Ismerem a fajtáját. Vissza akar majd szerezni. – Az engem nem érdekel, hogy ő mit akar, felőlem aztán fel is fordulhat. David annyira tempósan vezetett, és este tizenegykor annyira nem volt forgalom, hogy kábé negyedóra alatt haza is értünk. Egyenesen a hálószobába mentünk. – Gyere, zuhanyozzunk le – javasolta, és a fürdőszoba felé húzott. Közben forrón megcsókolt. Megfogta a topom alját. – Azt hiszem, erre nincs szükség – suttogta, óvatosan áthúzta a fejemen, s a földre ejtette. Ott álltam előtte a farmeromban és egy csipkés fekete melltartóban. A keze felfedezőútra indult a testemen, s közben egyfolytában csókolgatta a vállamat, a nyakamat, a mellemet, a hasamat, majd ismét a mellemet. Ujjait óvatosan becsúsztatta a melltartóm alá és egy célirányos mozdulattal kikapcsolta hátul a pántrészt.

– Ez se kell most nekünk – dobta le vigyorogva a földre. – Lássuk csak, rajtad is vannak felesleges holmik – kontráztam rá én is. Kihúztam a nadrágjából az ingjét, és elkezdtem kigombolni fentről lefelé. Mikor végeztem, leemeltem az inget a válláról és a földre dobtam: ott állt előttem csupasz felsőtesttel. Ekkor megfogott, és felültetett a mosdóra és érzékien csókolgatni kezdett. Forróság öntötte el minden porcikámat, veszettül kívántam az érintését. Aztán leráncigálta rólam a nadrágot. – Akadályozó tényező, Miss Stevens – mondta nevetve, és már a földön is hevert a farmer. Nem volt más rajtam, csak egy fekete csipkebugyi. Óvatosan benyúlt a bugyimba és simogatni kezdett. Az ujjaival játszott. Aztán a földre került a nadrágja, s már ő is meztelen volt. Ekkor a karjába vett, és ott a fürdőszoba közepén belém hatolt. Ütemesen mozogtunk, hallottam minden egyes szaggatott, vággyal teli lélegzetét. Akart engem, nagyon kívánt, és ez volt a lényeg, mert én is akartam, még többet belőle, egyre többet, míg el nem értünk a csúcsra, szinte egyszerre. A többi dologra csak homályosan emlékszem a fáradtságtól: a hűsítő zuhanyra, lágy simogatására, a csókjaira. Jó volt később az ágyban lenni pihe-puha párnák között, David ölelő izmos karjaiban. Aztán, mielőtt elaludtam volna, David mocorogni kezdett, felvette az alsónadrágját és az ingjét, és elindult kifelé. – Hova mész? – kérdeztem tőle félálomban. – Még van egy kis dolgom, de te csak aludj, reggel korán kell kelned – mondta az ajtóból visszafordulva, egy pillanatra még odabújt hozzám, gyengéd csókot nyomott a számra és kiment a szobából. Amikor néhány óra múlva felébredtem, David még mindig nem volt mellettem; gondoltam, megyek, megnézem, mit csinál, hátha visszacsábíthatom az ágyba. A folyosóra kilépve, hangokat hallottam a nappali felől. Andrew és David beszélgettek, nem is, inkább veszekedtek valamin. Csendben feléjük vettem az irányt. Egy pillanatra megtorpantam, átgondoltam, vajon helyes dolog-e megzavarni mások beszélgetését, de aztán úgy döntöttem, lesz, ami lesz, odamegyek hozzájuk. Nem értettem, mi dolguk lehet ilyen késői órán, mi az, amit nem lehet megbeszélni napközben. Amint közelebb értem, a hangok egyre tisztábbak lettek, a szavak és

a mondatok egyre érthetőbbek, s akarva-akaratlanul is kihallgattam a beszélgetésüket. – Andrew, hogy lehetsz ennyire felelőtlen?! Alice annyira kiütötte magát, hogy azt sem tudta, hol van. Mennyit ittatok? – támadta le David Andrewt. – Sokat. De még te papolsz nekem felelősségről? Akkor tessék, fejezzük be a múltkori beszélgetést: Mi van, ha ezúttal tényleg jó nyomon vagytok, és megtaláljátok az átjárót, akkor mit csinálsz? – Andrew, ezt már ezerszer megbeszéltük. Menj, feküdj le aludni! – Akkor beszéljük meg ezeregyedszer is. Mi lesz Livvel? Elmész, és soha többé nem jössz vissza, vagy őt is át akarod vinni? Hogy mindkettőtöket megöljenek? Alice-szel együtt? – Nem. Ez egyedül az én ügyem. Senkit nem keverek veszélybe, már megbeszéltük, hogy Alice itt marad, és Liv… – ekkor elcsuklott a hangja. – Livre is ez a sors vár. – Szerinted, ha megtaláljuk az átjárót, Alice ölbe tett kézzel ül majd, miközben tudja, hogy ha visszamész, azonnal megölnek? Ráadásul csak úgy mentheted meg a birodalmat, ha megtalálod a menyasszonyodat, amennyiben még életben van. Ha Liv ezt megtudja, össze fog omlani, megint. – Nem veszem feleségül azt a nőt. Már mondtam. – De meg kell tenned, ezt te is tudod. Te vagy a trónörökös, másként hogy lehetnél király? Nem lenne legitim a hatalmad, így nem tudnád legyőzni Vazult. – Andrew, nyugodj meg, még az sem biztos, hogy őt vagy az átjárót megtaláljuk. És most zárjuk le a témát! Részeg vagy, feküdj le! – Azzal betámogatta Andrew-t a szobájába. Megállás nélkül pörgött az agyam. Vagy százszor felidéztem magamban az elhangzott beszélgetést. Nem értettem semmit. Mi a fene folyik itt? Átjáró? Miféle birodalom? David trónörökös, nem értem. Trónörökös a huszonegyedik században? De hol? Meg fogják ölni, de miért? Mi lenne, ha kerek-perec rákérdeznék? De mire? Úgy döntöttem, jobb, ha visszamegyek a szobánkba, mielőtt David észreveszi, hogy hallgatóztam. Ágyba bújtam, de elaludni persze nem tudtam. Amióta David belépett az életembe, fenekestül felfordult minden. Végül a fáradtságtól csak elnyomott az álom.

Három órát sem aludtam, mikor csörgött az ébresztőóra és indulnom kellett. Fogalmam sem volt, David mikor feküdhetett be mellém az ágyba.

VIII. FEJEZET

A munka kapóra jött, elvonta a figyelmemet. Csak lapátoltam a földet egész nap, anélkül, hogy gondolkodtam volna. Jól haladtunk, már látszódtak a kőzetrétegek a szelvények peremén, a fémkeresőkkel Ryan és Ethan egyre több pénzérmét és más leletet találtak a földben. Wolf ezeket gondosan papírzacskókba tetette velünk, úgy dél körül a lapátolás helyett gyárthattam Wolf instrukciói alapján a papírzacskókra a címkéket. Öröm az ürömben, hogy legalább az árnyékban csinálhattam, nem a tűző napon. Davidnek nyomát sem lehetett egész nap látni, bár kora reggel legalább nyolc munkást láttam menetelni az ösvényen a dzsungel felé, de furcsa mód azóta sem tért vissza senki az őserdőből. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon min dolgozhatnak olyan nagyon Davidék. Andrew szemmel láthatóan rosszkedvű volt, Alice pedig úgy nézett ki, mint aki egy évezrede nem aludt. Egész nap hozzá sem lehetett szólni, fájt a feje, lerítt róla, hogy másnapos. Wolf úgy dél körül magához hívatta Alice-t, Andrew-t és Eddie-t, és közölte velük, hogy el kell kísérniük őt légifelvételeket készíteni egy helikopterről. Andrew és Alice köztudottan nagy fotósok voltak, ezért úgy örültek a lehetőségnek, hogy madarat lehetett volna velük fogatni. Eddie-t illetően azért voltak kétségeim, neki úgy általában mindennel kapcsolatban nagy volt a mellénye. Szerette magát fényezni. De hogy a fotózáshoz értene? Gyanítom: ez megint csak egy újabb Eddie-féle marketingfogás, hogy bevágódjon Wolfnál. Mikor végeztem a címkézéssel, visszamásztam a szelvénybe, és újra lapátolni kezdtem. Nem is figyeltem, milyen mélyen járhatok, egyszer csak hallottam, hogy a lapát nekikoppant valaminek. A lapátot egy kisebb kézi szerszámra cseréltem, s elkezdtem óvatosan

megtisztítani a terepet. Nem telt el sok idő, és az agyagos földből egy körülbelül tíz centiméter átmérőjű fémkorong bukkant elő. Első ránézésre ezüstnek tűnt. Féltő gonddal emeltem ki: egy medálion volt, mely egy vékony ezüstláncon lógott. Óvatosan leporoltam, hogy jobban lássam az ábrázolást rajta, és alig akartam hinni a szememnek. Ugyanaz a rajz köszönt vissza rám a korongról, mint ami hegként a vállamon éktelenkedik, amióta csak az eszemet tudom. Davidnek igaza volt: ez egy napkorong. Nem értettem, mi történik. Nem különös, hogy ide, a világ végére kellett utaznom, hogy megtudjak valamit a múltamról? És tessék most meg ez a napkorong. Nem tudom, mi ütött belém, de egy pillanatra úgy éreztem, a heg a vállamon feljogosít arra, hogy megtartsam magamnak a korongot. Feltűnés nélkül zsebre vágtam. Csak kölcsönveszem holnapig, megmutatom Davidnek, aztán majd beszámolok Wolfnak a leletről – alkudoztam magammal, de szerintem csak a lelkiismeretemet akartam megnyugtatni ezzel a gyenge kifogással. Lilly és Andy, akik eddig, kihasználva az alkalmat, Wolf távollétében az árnyékban pihentek egyet, csatlakoztak hozzám. Lapátoltunk tovább. A műszerek nagyobb mennyiségű fosszíliát jeleztek a legfelső földrétegben, így gyanakodni kezdtünk, hogy emberi maradványok is lehetnek a területen. Ettől a srácok, főleg Ethan és Ryan, vérszemet kaptak, és mint az őrültek, ásni kezdtek. És láss csodát, tényleg csontokra bukkantunk, úgy tűnt, hogy megtaláltuk a medálion tulajdonosát, legalábbis az épen maradt több száz éves maradványait. Wolf nem fog örülni, hogy amíg távol volt, önállósítottuk magunkat – futott át az agyamon. Ryan készített néhány fényképet a csontokról és az elhelyezkedésükről, majd úgy döntöttünk, inkább holnap folytatjuk. Nem akartuk, hogy Wolf leszúrjon minket, amiért rosszul, szakszerűtlenül csináltunk valamit. Leültünk hát az árnyékba és vártunk, már csak egy óra volt a munkaidő végéig. Amikor egyedül maradtam, titokban elővettem a zsebemből a korongot és még egyszer szemügyre vettem. Hihetetlen: ugyanazok a görbületek és ívek rajta a jól ismert mintába vésve, mint a vállamon. Egy óra elteltével összeszedtük a szerszámokat, a papírzacskókba csomagolt leleteket dobozokba

tettük, és elindultunk a szálláshelyünkre. Átsuhant az agyamon, vajon hogy jutok vissza a villába, ha Alice-ék nincsenek velem, aztán gondolkodás nélkül elővettem a telefonomat és hívtam Davidet. – Szia, mi újság? Végeztetek? – kérdezte David lelkesen. – Igen, végeztünk, de Alice és Andrew nincsenek velem. Wolffal légifelvételeket készítenek egész délután. Értem tudnál jönni, ha szépen megkérlek? Persze ha dolgod van, majd a táborban várok a többiekkel – magyarázkodtam zavartan. – Fordulj meg – mondta halkan, ekkor már tudtam, hogy itt van, nem is olyan messze tőlem. Amint hátrafordultam, rögtön láttam, hogy a parkolóban vár rám a fekete sportkocsijával. – Mi más dolgom lehetne, ha ilyen jó nő a barátnőm? – kérdezte elégedett mosollyal. – Jó nő? Tömény izzadtságszagra, porra és koszra vágyik, Mr. Delano? – kérdeztem hetykén. – Így kellesz, ahogy vagy – mondta, és már nyitotta is nekem az ajtót. Amint beült mellém, letámadott. Nem érdekelte, hogy poros vagyok és koszos, csak csókolt. Zuhanyra, tiszta ruhára és David izmos testére vágytam. Ahogy megérkeztünk, David magamra hagyott, hogy nyugodtan le tudjak zuhanyozni és át tudjak öltözni. Amikor elkészültem, lementem a nappaliba, de csak Manját, a házvezetőnőt találtam ott. – Jó napot, Miss Stevens! – üdvözölt. – Jó napot, Manja, de kérem, szólítson csak nyugodtan Livnek! – ajánlottam fel neki kedvesen, mire elmosolyodott és egy biccentéssel jelezte, hogy megállapodtunk. – Készítettem ki ennivalót a kerti teraszra. Mr. Delano üzeni, hogy tíz perc és csatlakozik önhöz. – Merre van most Mr. Delano? – kérdeztem kíváncsian. Az jutott eszembe, meglepem, mielőtt nekiülök falatozni. – Az alagsori edzőteremben van Carrickkel – válaszolta Manja, és már ment is vissza a konyhába. Gondoltam, baj nem lehet abból, ha megnézem, mit csinálnak. Lementem hát az alagsorba és benyitottam az edzőterembe. Amit ott láttam, attól a lélegzetem is elállt. Úgy volt berendezve az egész hely, mintha egy középkori

lovagi fegyver- és páncélterem lenne. A falakon körben pajzsok, vértek, tegezek, alabárdok, óriási kardok díszelegtek. A terem egyik végében céltáblák lógtak tele beléjük fúródott nyílvesszőkkel. A tegezek és a gyönyörűen megmunkált íjak a földön hevertek, néhány kard, lándzsa, hajítódárda, tőr, pajzs és buzogány társaságában. Látszott rajtuk, hogy nemrég használhatták őket. De kinek jut eszébe a huszonegyedik században ezekkel a fegyverekkel edzeni? Bajvívást és kardforgatást gyakorolni? – futott át az agyamon a kérdés. David háttal állt nekem. Felső teste meztelen volt, csak egy fehér szabadidőnadrágot viselt, mezítláb állt a kövön. Bőre fénylett az izzadtságtól. Kezében egy réginek tűnő hosszú kardot tartott, harcra készen. Carrick állt vele szemben, szintén egy karddal felfegyverkezve. Egy percig csendben méregették egymást, majd harcolni kezdtek, élesen csördültek az összecsattanó pengék. Vadul viaskodtak, nem finomkodtak egymással – olyan volt, mintha egy középkorban játszódó történelmi film jelenetét látnám. David izmai megfeszültek minden egyes mozdulatnál. Hihetetlenül fürgén mozgott, és ugrott el a szúrások és döfések elől, könnyűszerrel cselezte ki Carricket. Valóságos szaltókat csinált a levegőben, akkorákat ugrott, ügyesen hárítva Carrick döféseit. Aztán észrevette, hogy ott állok és őket figyelem: egy pillanatra elvontam a figyelmét, és ez végzetesnek bizonyult. Carrick azonnal kihasználta a helyzetet és kiütötte David kezéből a kardot, majd puszta kézzel hátulról elkapta a nyakát és erősen szorongatni kezdte. David összeszedte minden erejét, és Carricket hátranyújtott kézzel átkulcsolva és a feje fölött átlendítve földhöz vágta. A következő pillanatban mosolyogva nyújtotta a kezét Carricknek, s felsegítette. – Szép munka, David – mondta elismerően Carrick. – Én köszönöm az edzést, Carrick – válaszolta David, búcsúzóul megveregetve Carrick vállát, majd felkapott egy törülközőt a földről, s az arcát törölgetve odasétált hozzám. Kicsit kínosnak éreztem, hogy hívatlanul megzavartam az edzésüket, de mivel David mosolygott és látszott rajta, hogy örül nekem, a kínos érzésem gyorsan el is szállt. – Ne haragudj, hogy megzavartalak titeket. Azt hittem, csak súlyt

emelgetsz vagy futógépen futsz idelent – magyaráztam zavartan. – Nem zavartál meg semmit – mondta széles mosollyal az arcán. – Örülök neked. Legalább megmutathattam, hogyan szoktunk edzeni Carrickkel. – Húú, nagyon profik vagytok. – Azért még van hová fejlődnünk – felelte. – De néha jó kiengedni a gőzt, Carrick pedig kiváló partner ehhez. – Igen, azt láttam, hogy nagyon nagy az összhang. – Zuhanyoznom kell, velem tart, hölgyem? – kérdezte incselkedve. – Ami azt illeti, most zuhanyoztam, inkább fent megvárlak a kertben. Farkaséhes vagyok – vallottam be őszintén. – Én is – mondta lebiggyesztett szájjal. – De én csakis rád éhezem – tette hozzá gyorsan, majd nyomott az arcomra egy puszit, és magamra hagyott. – Fent találkozunk. Tíz perc és megyek. A kertbe indultam, Manja az alsó részében terített meg, a lótuszvirágos tavacska partján. Ez volt a kedvenc helyem. Élénkzöld pázsit keretezte a tavat, amely fölé terasz nyúlt ki. A lótuszvirágok a lila és a rózsaszín ezernyi árnyalatában ragyogtak a napsütésben. Leültem a bambuszberakásos rattanfotelek egyikébe és végignéztem a választékot – már hangosan korgott a gyomrom. Mosolyogva nyugtáztam, hogy csupa Európában is ismert étel sorakozik az asztalon: sült húsok, pástétomok, rizs, burgonya, saláták. Kis híján kicsordult a könnyem örömömben. Nem hittem volna, hogy így lehet örülni az otthoni ízeknek. Nem is álltam meg, rögtön nekiestem az ételnek. Nagyban falatoztam, mikor David is csatlakozott hozzám. Friss, üde illata volt a zuhanytól. Egy irtó dögös farmert és hozzá illő hajszálcsíkos kék inget viselt. Szenzációsan nézett ki. – Látom, jól sikerült a meglepetésem – állapította meg elégedetten. – Csúcsszuper vagy, köszönöm! – hálálkodtam. – Még csak három napja vagyunk itt, de máris borzasztóan hiányoznak a hazai ízek. Nem vagyok oda az itteni konyháért – vallottam be. – Tudom, ezért is kértem meg Manját, hogy készítsen valami normális ételt. Rossz volt nézni, hogy amióta itt vagyunk, nem eszel

semmit. Mesélj, milyen napod volt? – Ami azt illeti, elég érdekes. – Ekkor hirtelen eszembe jutott David és Andrew tegnap esti beszélgetése, amit véletlenül kihallgattam. Talán erről kellett volna megkérdeznem először, de valamiért a zsebemben lapuló napkorongos medálion még jobban izgatta a fantáziámat. – Olyasmit tettem, amit talán nem lett volna szabad… – Benyúltam a zsebembe, elővettem a napkorongot, és David elé tettem az asztalra. – Lapátoltam a földet az egyik szelvényben és ezt találtam. Alig akartam hinni a szememnek. Te talán tudod, mit jelent ez. Mi lehet ez? Ugyanaz a jel, mint a vállamon… Davidnek elkerekedett a szeme. A medálionért nyúlt. Végigsimította az ujjaival, megfordította, hogy a hátoldalát is szemügyre vegye. – Hol találtad ezt, Liv? – kérdezte döbbenten. – A szelvényben, ahol dolgoztam. – Találtatok mást is? – Igen, emberi maradványokat. De részleteket még nem tudok, Wolf nem volt ott, mikor rábukkantunk a csontokra. Fotózni mentek Alice-ékkel – magyaráztam. David merőn nézte a medáliont. Aztán egyszer csak az élére állította, majd alul s felül megfogva ellentétes irányba tekerni kezdte, mintha csak egy cipőpasztás doboz lenne, melynek van alja és teteje, s ezeket elforgatva lehet kinyitni. – Ha jól sejtem, ez egy talizmán. A napkorong ábrázolásnak a tetején egy térképnek kell lennie – magyarázta. – Elárulnád, mi folyik itt? – szegeztem neki a kérdést. – Térkép? De mégis mihez? – Még én sem tudom. De el fogom mondani, amint rájöttem, megígérem! – válaszolta, s ebben a pillanatban kattanás hallatszott, és a medálion kettényílt, mint egy doboz. David óvatosan belenézett, de a belseje üres volt. – Üres – állapította meg felvont szemöldökkel. – Ezek szerint ellopták belőle. Ez megmagyarázna mindent – elmélkedett hangosan. – Miről beszélsz? Minek kellett volna benne lennie?

– Egy kígyóformájú aranyláncnak. – Kígyóformájú aranylánc? – ismételtem meg lassan, amit David mondott. – Olyan nyakláncra gondolsz, melyen a kígyó a saját farkába harap? – Pontosan – felelte meglepetten. – Te vetted ki belőle? – Nem. Nem tudtam, hogy ez a medálion bármit is rejthet – utasítottam vissza a feltételezést határozottan. – De azt hiszem, nekem van egy ilyen nyakláncom. Ha megvársz, felszaladok a szobába és megmutatom. – Azzal felálltam, felmentem a szobába, megkerestem a táskámban a láncot és levittem Davidnek. – Valami hasonlóra gondolsz, mint ez itt? – kérdeztem Davidet, átnyújtva neki a nyakláncomat. – Nem hasonlóra, hanem pontosan erre – válaszolta, mikor megnézte. – Honnan van ez neked? – Anyámtól kaptam még gyerekkoromban, a halála előtt. Gondolom, régi családi örökség. – Tudod, mire való? – kérdezte. – Nem – feleltem. David beszélni kezdett: – Ez nem egy közönséges nyakék. Sokkal több annál. A kígyó feje tulajdonképpen egy kulcs – magyarázta. – Nézd meg ezt az aprólékos munkát, a kígyó fogai akár egy kulcs barázdái. Annak, aki tudja, mihez és hogyan használja, magát az életet jelentheti. – Csak forgatta a kezében a nyakláncot, majd csak ennyit mondott: – Beszélnem kell Alice-szel. – Kulcs, de mihez? – kérdeztem értetlenül. – Alice-nek mi köze ehhez? És egyáltalán honnan tudtad, hogy minek kellett volna benne lennie? – Onnan, hogy Alice-nek és nekem is van egy-egy ilyenünk. – Ezt nem értem – ráztam meg a fejem elhűlve. – Hogy érted, hogy nektek is van ilyenetek? – Később elmagyarázok mindent, ígérem! Most utána kell néznem valaminek. Maradj itt, és ne mozdulj innen! – utasított. – Én miért nem mehetek? – Bízz bennem. Ha úgy van, ahogy gondolom, az életed is veszélyben foroghat. Nem akarok kockáztatni.

– És te hová mész? – Vissza Angkorba. Látnom kell a helyet, ahol megtaláltad a medáliont. – Most már komolyan mondom, hogy nem értek semmit. Miért lenne veszélyben az életem? És miért féltesz ennyire mindentől? – Azért, mert egyszer már elveszítettem valakit, akit szerettem. Nem akarom újra átélni ezt. Carrick itt lesz az épületben, ha kell. – Rendben – mondtam beletörődve. – Vigyázz magadra! – Mikor ezt kimondtam, felém fordult, beletúrt a hajamba, magához húzott és forrón, szenvedélyesen megcsókolt. Aztán mielőtt elindult volna, a fülembe súgta: – Nem veszíthetlek el, abba beleőrülnék. Érted? – Az eszedbe sem jutott, hogy én is féltelek? – Hidd el, tudom, de ne aggódj, tudok vigyázni magamra – mondta, s azzal indult is, vissza Angkorba. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Felmentem a szobánkba, leültem az ágyra és vártam. A percek csigalassúsággal teltek. Körülbelül egy óra múlva kaptam Davidtől egy üzenetet: Nagyon fontos, ha Alice és Andrew hazaérnek, ne mondj nekik semmit a dologról. Később jelentkezem. Hiányzol. Nagyon. D. Egyre kevésbé értettem, mi ez az egész, és egyre rosszabb érzésem volt. Csak annyit tudtam, hogy David és Alice keresnek valamit, amiről Andrew is tud, valamiféle átjárót, vagy kaput egy titokzatos birodalomhoz, amelynek David lenne a trónörököse? De ha bármelyikük visszamenne, azonnal veszélybe kerülne az élete, és valószínűleg megölnék. Lehet ennek bármiféle értelme? Talán Andrew-t kellene megkérdeznem, mi folyik itt. De valamiért nem bíztam benne, nem tudtam kiverni a fejemből a képet, ahogy Alice egyik elrablójával beszélget a szőnyegbolt előtt. És mi közöm nekem mindehhez? – tépelődtem. Lehet, hogy fel kellene hívnom a nagynénémet, de valami az súgta, ez sem túl jó ötlet. Lementem a konyhába vízért, szerencsére a házban ment egész nap a légkondi, csak így volt elviselhető a hőség. Manja épp főzött. Amikor beléptem, kedvesen rám mosolygott, de volt valami furcsa a tekintetében. Egy ideig fél szemel figyelt engem, aztán gyorsan elfordította a fejét és tovább kevergette a tűzhelyen rotyogó ételt.

Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak. Túlságosan kimerült voltam az utóbbi napok, órák eseményeitől és a kinti hőségtől. Aggódtam Davidért, nem tudtam, merre járhat. Ezért elővettem az iPhone-t, és írtam neki egy üzenetet: Hiányzol. Jó lenne, ha itt lennél velem. Siess vissza! – pötyögtem be az üzenetet. Vártam egy-két percet, hátha jön a válaszüzenet, de David nem reagált. Alice és Andrew úgy este hat körül értek haza. Bár tudtam, hogy nem mondhatok nekik semmit, és nem faggathatom őket, mégis vártam, hogy hazajöjjenek, alig vártam, hogy valakivel szót válthassak. – Milyen volt a napotok? – kérdeztem tőlük mosolyt erőltetve az arcomra. – Ó, egyszerűen mesés – kezdte Alice. – Fantasztikus felvételeket készítettünk, hihetetlen nagy élmény volt. A helikopterrel körberepültük egész Angkort, majd megmutatom a képeket. Szenzációsak lettek. Alice elemében volt. Megállás nélkül beszélt, de jólesett hallgatnom, legalább addig sem gondolkodtam, és nem néztem folyton az iPhone-t, hogy jött-e üzenet Davidtől. Andrew arra hivatkozva, hogy fáradt, viszonylag hamar visszavonult, így egyedül maradtunk Alice-szel. Arra gondoltam, néhány óvatos kérdést talán feltehetnék neki anélkül, hogy gyanakodni kezdene. – David futólag említette, hogy egyszer elveszített valakit, akit nagyon szeretett. Tudod, hogy kire gondolhatott? – vágtam rögtön a dolgok közepébe. Alice arca elkomorult a kérdés hallatán, nyelt egy nagyot, majd beszélni kezdett: – Sarah-ra. Sok-sok évvel ezelőtt halt meg. David nem szeret róla beszélni. Együtt tanítottak az egyetemen. Ott ismerkedtek meg. Aztán egy nap holtan találták Sarah-t a lakásában. Máig nem tisztázott, mi történt. David teljesen összeroppant, sokáig csak a munkájának élt. Hiába voltak kapcsolatai, nem tudott Sarah-n túllépni. Lehet, hogy mégiscsak rossz ötlet volt rákérdeznem a dologra – futott át az agyamon. – Egészen mostanáig – tette hozzá gyorsan Alice. – Nem is

sejted, mennyire fontos vagy neki. Teljesen odavan érted. – Azért ne túlozzunk, Alice. Azok alapján, amiket meséltél, soha nem leszek neki olyan fontos, mint Sarah volt – válaszoltam mélabúsan. Még mindig a hallottak hatása alatt voltam. – Ha engem kérdezel, már most fontosabb vagy neki. Ezért félt és óv annyira mindentől. Titkon reménykedtem, hogy egymásba szerettek. És láss csodát, fülig szerelmesek vagytok egymásba. Úgy, de úgy örülök nektek. – Őszintén szólva, Alice, kétlem, hogy David valóban szerelmes lenne belém. – Szerelmesebb, mint hinnéd – mondta kuncogva. – És mi van veled meg Andrew-val? – váltottam gyorsan témát, mert szerettem volna kiverni a fejemből Sarah-t és az egész történetet. – Elmondod, miért bizonytalanodtál el, mikor megkérte a kezed? – Nem tudom, valahogy úgy éreztem, hogy még túl korai. Túl nagy kötöttség, túl végleges elhatározás. Andrew meg kiakadt, állandóan ott lógott a nyakamon és magyarázatot várt, levegőre volt szükségem, ezért „szöktem el” tőle. Nem szóltam senkinek, csak fogtam magam és felültem az első gépre. A telefonomat kikapcsoltam, nem akartam beszélni senkivel. Nem is értem, mi ütött belém. David nem tudott elérni, és Andrew szólt neki, hogy eltűntem. Ezért is jött utánam. Lenyomozta, hová utaztam, ezért keresett rögtön a koleszben, és így futott össze veled, mint utóbb kiderült. – És hogy raboltak el azok az alakok? – Mikor magunkra hagytatok minket, kimentünk a bár elé az utcára. Veszekedtünk. Aztán elkezdett esni az eső, és lecsapott a vihar, ezért hazamentünk. Levonultam a vendégszobába, még mindig haragudtam Andrew-ra. Haragudtam, mert utánam jött, haragudtam rá, mert tudtam, hogy hülye voltam. Reggel korán felkeltem, és lementem sétálni a partra, megnéztem a napfelkeltét. A parton váratlanul három pasas rontott rám. Hiába kapálóztam, kiabálni nem tudtam, mert befogták a számat, felkaptak és feltuszkoltak egy hajóra. Tehetetlen voltam. Egy székhez kötöztek és tulajdonképpen fogva tartottak egész nap, étlen, szomjan. Liv,

nagyon meg voltam rémülve, átfutott az agyamon minden: hogy meg fognak erőszakolni, meg fognak kínozni, és meg fognak ölni. Szörnyű volt, nem kívánom senkinek. Aztán a következő emlékem az, hogy David és Andrew betörik a hajókabin ajtaját, kioldoznak, és hívják a rendőrséget. A fickók a földön hevertek fegyvertelenül, megkötözve, David és az emberei elintézték őket. A többit már tudod. – Hihetetlen, hogy egy karcolás nélkül megúsztad. Meg az is, ahogyan David és Andrew ilyen profin megoldották az ügyet. Haragudtam Davidre, amiért bezárt a szobába, és nem segíthettem. – Csak téged akart megvédeni. Nem csodálom, hogy ezt tette. – Honnan ért David az ilyesmihez, mármint ahhoz, hogyan kell harcképtelenné tenni embereket? Hol tanult meg így verekedni? – Gyerekkora óta foglalkozik harcművészetekkel, megszállottan edz mindennap, nem csoda, hogy jó kondiban van, nem szeretnék az ellensége lenni. – Igen, láttam az edzőteremben Carrickkel ma délután – nevettem. – Megyek, lezuhanyozom – állt fel Alice. Ismét egyedül maradtam a gondolataimmal. Megnéztem a telefonom, Davidtől még mindig nem jött üzenet. Felmentem hát a szobába, elővettem egy könyvet és próbáltam egy kicsit olvasni. Úgy éjfél lehetett, mikor végre elnyomott az álom. Reggel négykor csörgött az ébresztő. David fekhelye érintetlen volt mellettem, kezdett nagyon rossz érzésem lenni. Aztán láttam az iPhone kijelzőjén, hogy az éjjel kaptam egy üzenetet. Annyira mélyen aludtam, hogy nem is hallottam a pittyegést: Te is hiányzol, mindennél jobban. Sajnos még maradnom kell. Bonyolultabb az ügy, mint gondoltam. Holnap találkozunk. Aludj jól! Ui.: Reggel eszedbe ne jusson ásni menni, jelents beteget, és maradj otthon! D. Eszem ágában se volt szót fogadni Davidnek. Már csak az hiányozna, hogy még egy napot itt töltsek bezárva. Felöltöztem hát, és lementem a nappaliba. Alice és Andrew már ott voltak, Carrick pedig a parkolóban várt ránk. – Miss Stevens, jó reggelt! – üdvözölt meglepetten Carrick. – Mr. Delano azt mondta, hogy ma reggel ön nem tart velünk.

– Mr. Delano tévedett, már jobban vagyok, indulhatunk, Carrick – hadartam. Vigyáznom kellett, nehogy bármi is feltűnjön Aliceéknek. Beültünk hát a kocsiba, és Carrick levitt minket Angkor Thomba. Láttam a visszapillantó tükörben Carrick nem tetsző tekintetét, de nem érdekelt. David nem teheti ezt velem, nem tarthat lakat alatt, úgyhogy közben egyre-másra kibújik a kérdéseim alól, és nem avat be semmibe. Majd ha méltóztatik elmondani, mi folyik itt, talán én is hajlandó leszek betartani az utasításait. Sikerült jól felbosszantanom magam, mire kiszálltunk a kocsiból. A csapat nagy része már a kapu előtt várakozott. Megjött Wolf is, és továbbindultunk az ásatási területre. Ryan és Ethan futottak be utolsóként, és harsány röhögés fogadta őket. Ryan arca rákvörös volt. Úgy nézett ki, mint aki elaludt a napon. Hiába húzta mélyen a homlokába a szalmakalapját, csak úgy világított alóla az égővörös ábrázata. – Hú, Ryan, ez nem mindennapi látvány – hahotáztak Lillyék. Még Erika is hatalmasat röhögött. Már jó ideje nem láttam ilyen vidámnak, ha Ryan is a közelben volt. Miután Wolf is kimulatta magát, ránk ripakodott, és közölte, ha öt percen belül nem lesz az egész banda kezében ásó, csákány és lapát, és nem látunk neki az ásásnak a kijelölt szelvényekben, akkor este az egész napi és túlórával megfejelt ásatás után elrendeli a tábortakarítást. A fenyegetés hatott, rögtön gyorsabban szedtük a lábunkat, de a terepre érve, érdekes látvány fogadott bennünket, melynek hatására egész megrémültünk. Rendőrök, helyszínelők vették körbe azt a szelvényt, ahol tegnap dolgoztunk. Wolf közölte, hogy sajnos még tegnap este ki kellett hívni a rendőrséget, mert valószínűleg gyilkosság történt a helyszínen. – A mai napon a hátsó szelvényekben dolgozunk majd. Kérem, törekedjenek arra, hogy ne akadályozzák a rendőrség munkáját. Délutánra feltehetően befejezik a helyszínelést – adta ki a napi parancsot Wolf. A szívem a torkomban dobogott. Gyilkosság? Csak nem Daviddel történt valami? – futott át az agyamon. Alice-re néztem, de ő is értetlenül meredt a buzgón dolgozó rendőrségi szakemberekre.

– Te tudsz erről valamit? – kérdezte elképedve. – Tegnap Ethanékkel emberi maradványokat találtunk ott, pontosan annál a szelvénynél, ahol most helyszínelnek, de azt hittük, több száz éves leletekről van szó. Bár nem vizsgáltuk meg a csontokat tüzetesen, az meg sem fordult a fejünkben, hogy egy ásatási terület kellős közepén jelenkori gyilkosság nyomaira bukkanhattunk. Mindegy. Megemlítettem a dolgot délután Davidnek, erre ő azonnal idejött. Feltételezem, hogy ő hívta ki a rendőrséget. Legalábbis, nagyon remélem, hogy nem ő fekszik ott áldozatként a szelvényben – mondtam, érezve, hogy lassan eluralkodik rajtam a pánik, és kiráz a hideg a gondolatra, hogy David esetleg meghalhatott. – Ne aggódj, ezt könnyen kideríthetjük. Nem hiszem, hogy Davidnek bármi baja lenne, ő aztán tud vigyázni magára – nyugtatgatott Alice, és lazán odasétált Wolfhoz, aki épp készült odamenni a rendőrökhöz. – Wolf professzor, mi történt itt? Tudunk valamiben segíteni? – kérdezte angyali mosollyal. Wolfnak Alice volt az egyik kedvence, ő kérdezhetett tőle bármit, nem haragudott érte. Bezzeg nekem rögtön leüvöltötte volna a fejemet. – Köszönöm, Miss Cole, de sajnos itt már nem segíthetünk. Mr. Delano tegnap este felhívott, és közölte, Miss Stevensék emberi maradványokat találtak a felszínhez közel. Vállalta, hogy kijön és megnézi a terepet, amíg én ide nem érek. Aztán közösen úgy döntöttünk, értesítjük a rendőrséget. A tetem körülbelül húszhuszonöt éve kerülhetett a földbe. Tehát még nem vált okafogyottá a nyomozás. Apropó, Miss Stevens, épp meg akartam dicsérni, nagyon jól tette, hogy jelentette az ügyet Mr. Delanónak – fordult hozzám Wolf. Dermedten álltam, s kényszeredetten mosolyogtam. Annyira meglepett, hogy Wolfnak volt pár jó szava hozzám, hogy egy hangot se bírtam kinyögni. – Most megyek és utánanézek, jutott-e valamire a rendőrség, és kiderítem, mikor folytathatjuk a szelvényben az ásást. Addig is lássanak munkához – mondta felettébb kedvesen, majd sarkon fordult és odament a rendőrökhöz.

Davidet nem láttam sehol, és ez aggasztott. Nincs semmi hírem felőle. Vajon hazament, vagy megint az őserdőben kutat valami titokzatos átjáró után? De legalább tudtam, hogy tegnap nem esett baja, és ez azért megnyugtatott. Fogtam egy lapátot, és dolgozni kezdtem. Reggel nyolc körül már izzasztó volt a hőség, minden egyes lapátolás felért egy emberkínzással. Öt percenként ittuk a palackozott vizet, és törölgettük a verejtéket a homlokunkról. Legszívesebben bugyira és trikóra vetkőztem volna, és ahogy körülnéztem, láttam, hogy mások már megtették, sőt volt, aki még tovább ment. Nicole például egy olyan topban flangált fel és alá Ryan előtt, melyből kilátszott a fél hasa, felülről pedig tökéletes volt a belátás a melleire. Nem mellesleg szerintem reggel nem vett fel melltartót. Ryan úgy bámulta egész nap, mint éhes kutya a csontot. Wolf meg is jegyezte: – Mr. Crossly, kérném a munkára koncentrálni, nem pedig a dekoltázsokra. Nyolc körül egyszer csak megjelent David. Tekintetéből láttam, nagyon nem örül annak, hogy itt vagyok. Gondterheltnek tűnt, látszott rajta, hogy egész éjjel nem aludt, intett felénk, de aztán beszélgetésbe elegyedett a rendőrfőnökkel, majd Wolfhoz ment. Nekem mindenesetre hatalmas kő esett le a szívemről. Még ha nem is ugorhattam a nyakába, boldog voltam, hogy láthatom. Alice arcáról is lerítt a megkönnyebbülés. Úgy tíz óra lehetett, mikor a rendőrség végre szedelőzködni kezdett, tizenegy óra körül hagyták el a helyszínt Daviddel együtt. Wolf megkért minket Alice-szel, hogy készítsünk rétegrajzot az átkutatott szelvény oldalfalairól. A munkaidő végéig ott dolgoztunk. Alice lemérte a mérőbottal az egyes rétegek közti távolságot, én pedig az adatok alapján méretarányos rajzot készítettem. Nem mondom, hogy nem fáradtunk el, mire végeztünk. Mikor hazaindultunk, Wolf megkért, hogy holnapig mindenképpen fejezzem be az összes rajzot, mert a rendőrségi munkát is segíthetnénk vele. Andrew közölte, hogy elmegy a srácokkal a városba, Alice hazajött velem és Carrickkel, de amint lezuhanyoztunk, el is ment otthonról. Én meg fogtam magam, kiültem a kertbe, és a rétegrajzokon dolgoztam. Este hat körül

David is hazaért, annyira bele voltam merülve a munkába, hogy észre sem vettem, hogy már egy jó ideje a teraszajtónak támaszkodva figyel. Mikor végre felnéztem a rajzaimból, rögtön jött a fejmosás: – Mi lenne, ha egyszer az életben azt csinálnád, amit mondok? – kérdezte számonkérő hangon. – Nem értem, mire gondolsz – adtam az ártatlant. – Nagyon jól tudod, hogy mire gondolok. Világos utasítást adtam, hogy jelents beteget, és maradj itthon. Te meg pont az ellenkezőjét csináltad annak, mint amit kértem tőled. – Gyakorlaton vagyok. Már mondtam. Nem hiányozhatok. Nem fogom kirúgatni magam az egyetemről, csak azért, mert te túlságosan féltesz mindentől. És amíg nem bízol meg bennem annyira, hogy elmondd, mi folyik itt, addig ne is várd, hogy szót fogadjak. – Mit akarsz tudni? – Mindent. Hogy mi ez az egész. Azt hiszem, ez elég egyértelmű. – Már mondtam, hogy nekem is csak sejtéseim vannak. Nem foglak megrémíteni a feltételezéseimmel, amíg nem tudok biztosat. Alice-ék hol vannak? – Andrew a városban van a többiekkel, Alice meg nem tudom, hová ment. Viszont, ha már Andrew-nál tartunk: nem szóltam Alice-nek, de úgy érzem, fontos, hogy tudj róla: Andrew-t a minap láttam a városban. A két pasas egyikével beszélgetett, akiket azzal az erőszakoskodó alakkal, Alice elrablójával láttunk Torrance-ben a bárban. Nem tudom, mi dolguk lehetett egymással, de úgy tűnt, mintha jól ismernék egymást. David a távolba meredt, látszott rajta, hogy ideges lett. – Mikor történt ez? – Tegnapelőtt. – Miért nem mondtad el eddig? – Mert annyi minden történt, hogy megfeledkeztem a dologról. – Maradj itt, és ez most nem kérés, hanem parancs. Nem szeretnék érted is aggódni. – Ha veled mehetnék, akkor nem kellene értem aggódnod. – Dehogynem, akkor kéne csak igazán. Nemsokára jövök –

mondta, s azzal ismét elviharzott. A délután nagy részében próbáltam a rétegrajzokra koncentrálni, hol több, hol kevesebb sikerrel. Manja fél óránként megkérdezte, hogy hozhat-e valamit, ezt leszámítva semmi sem történt. Este nyolc körül hangokat hallottam a nappaliból, Alice és David hangját. Veszekedtek. Akarva-akaratlanul is hallottam mindent. – Hol voltál, és miért nem veszed fel soha a telefont? – Dolgom volt, de ez nem ok arra, hogy Carrickkel kerestess. – De bizony az. Jó ok arra, hogy a föld alól is előkerítselek. Miért nem mondtad, hogy megtaláltad Vivient? – Nem mondtam, mert nem volt rá még időm. – Egy frászt nem volt rá időd. Huszonnégy órát repültünk együtt, egy légtérben. Három napja itt vagyunk, legalább megemelhetted volna a telefont, vagy valami. Jogom lett volna tudni, hogy ki ő. – Nem akartam, hogy ez a dolog befolyásoljon. Mikor Torranceben a bárban találkoztunk, pipa voltam Andrew-ra, aztán jöttek azok az alakok, és elhurcoltak, utána pedig láttam, hogy néztetek egymásra Livvel, és akkor már tudtam, hogy nem avatkozhatom közbe. Kezdtetek kötődni egymáshoz, ez csak éket vert volna közétek. – Micsoda? Az, hogy ő egy lilion, én meg glosszán vagyok? Alice, nem akarom elhinni, hogy tudtad és nem mondtad el. Nem érted, ha visszamegyünk, elveszítem őt! Ő lett volna az egyetlen esélyünk, de ez így mindent megváltoztat. El fogom veszíteni. – Nem, nem fogod elveszíteni. Feleségül veszed, ahogyan ennek lennie kell. – Szó sem lehet róla, nem jöhet velünk, őt is megölnék, mielőtt elmondhatnánk, hogy kicsoda. És ami azt illeti, te sem jössz! Ha megtaláljuk az átjárót, egyedül megyek. – És mit csinálsz majd Indorában egyedül? A lilionok támogatása nélkül nincs esélyed. – Majd megoldom valahogy, de akkor sem engedem, hogy bajotok essen. – Nem akadályozhatod meg. Ha veled akarok menni, akkor veled is megyek. – A vitát lezártnak tekintem. Itt maradsz és kész.

– Ja, igen, persze, és ölbe tett kézzel várom, hogy Vazul és a bandája megöljenek téged. Össze kell fognunk, hát nem érted? – Szó sem lehet róla! Egyedül megyek vissza, bosszút állok apánkért, és egyedül csinálom végig. Viszont arra nagyon ügyelj, hogy Andrew-nak és másnak se beszélj Livről és a sejtésünkről, hogy talán ő az, akit kerestünk. Nem akarom, hogy bajba kerüljön. – Ez magától értetődik. De Andrew-ban azért megbízhatnál már ennyi év után – mondta Alice szemrehányóan. – Honnan jöttél rá, hogy Liv igazából Vivien? – kérdezte Alice, de ekkor lépések hallatszottak odakintről – Andrew is hazaért. Jobbnak láttam visszaosonni a kertbe, mielőtt lebukom, hogy hallgatóztam. Volt egy sejtésem, hogy nem bízhatunk Andrew-ban. És volt egy olyan érzésem, hogy nem lenne okos dolog letámadni Davidet és Alice-t, hogy árulják el már végre, mi folyik itt. Egyáltalán ki az a Vivien? És miért hiszik, hogy Vivien én vagyok? Feleségül menni Davidhez, mi ez az egész? – kavarogtak a fejemben a kérdések. – Lilion? Glosszán? Sohasem hallottam még ezeket a szavakat. Mikor visszamentem a kertbe, fogtam a telefonomat és hirtelen ötlettől vezérelve bepötyögtem a Google-ba: glosszán, lilion. De semmi. Nem adott ki semmit a net. Fogalmam sem volt róla, hogyan tovább. Hogy derítsem ki, mi ez az egész. Kit kérdezhetnék meg? Daviden és Alice-en kívül ki tudhat még a dologról? Talán, ha kideríteném, mit is kutat David, és hol, közelebb jutnék az igazsághoz. Lehet, hogy egyszer titokban követnem kellene a munkásokat az erdőbe? Nem, nem. Valami azt súgta, hogy ez őrültség, és David sem örülne neki. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, milyen későre jár. Már szinte teljesen besötétedett. Kellemes idő volt, de egyre jobban elhatalmasodott rajtam a fáradtság. David nem jött ki hozzám a kertbe, ami két dolgot jelenthetett: vagy még mindig haragszik rám, amiért nem fogadtam szót neki, vagy nem akarja, hogy faggassam. Szedelőzködni kezdtem, a táskámért nyúltam, de hirtelen furcsa neszezést hallottam, és valami a kezemhez ért – egy pikkelyes lény. Egy pillanatra megdermedtem. Elkaptam a kezemet és olyan hevesen ugrottam fel a székből, hogy majdnem fellöktem a mögöttem álló Davidet.

– Jesszusom, Liv, mi történt? Mitől ijedtél meg így? – kérdezte és magához ölelt. – Van valami ott… azt hiszem, egy kígyó – mutattam pánikolva a széken heverő táskámra. David odalépett és a táskám fölé hajolt. Amikor hátrafordult, egy barna gekkót tartott a kezében: – Csak nem tőle ijedtél meg ennyire? – látszott rajta, hogy jól mulat. – Ez aztán tényleg egy félelmetes ragadozó. – Nagyon vicces – morogtam. David letette a földre az állatot és szabadon engedte. Egy pillanat alatt elmenekült. – Rengeteg van belőlük itt. Nem bántanak, csak meg kell őket szokni – magyarázta David, magához ölelve. – Hiányzol. Nem jó, ha nem beszélünk. – Te nem akarsz beszélni velem – morogtam ismét. – Egész délután felém sem néztél. – Hiba volt. Ne haragudj, el kellett intéznem néhány dolgot, de most kisajátítalak. – És mi van, ha nekem meg épp most van halaszthatatlan dolgom? – kérdeztem pimaszul. – Nem lehet halaszthatatlan dolgod mellettem – mondta, azzal kézen fogott és felvezetett a hálószobába. Amikor beléptem, alig akartam hinni a szememnek. Az egész szoba be volt borítva liliomszirmokkal, mindenütt gyertyák égtek, kellemes lágy zene szólt a háttérben. Gyönyörű látvány volt. Az ágyon egy apró ékszeres doboz feküdt. David izgatottan figyelt, hogy mit szólok a meglepetéshez. Én csak ámultam és bámultam, még soha nem volt részem ilyenben. – Tetszik? – kérdezte. – Nagyon szép – válaszoltam. Felemelte az ágyról az ajándékdobozt, és átnyújtotta. – Ez a tiéd – mondta. Egy pillanatig csak néztem a dobozt a kezemben, majd visszatettem az ágyra: – Nem fogadhatok el tőled több ajándékot, már így is túl sok mindent adtál nekem. Itt lakom veled, itt eszem, a kocsid és a sofőröd is a rendelkezésemre áll, ez túl sok… – magyaráztam, de

nem engedte, hogy befejezzem a mondókámat. Átölelt, és hosszan megcsókolt. – Mindent meg akarok adni neked – suttogta a fülembe – Azt akarom, hogy ez mindig rám emlékeztessen. Hogy tudd, hozzám tartozol, és nagyon szeretlek. – Ez úgy hangzik, mintha valamiféle búcsúajándék lenne. – Nem annak szántam, de előfordulhat – hozzáteszem, rajtam kívülálló okok miatt –, hogy egyszer valóban búcsúajándék lesz. – Készülsz valahová? – kérdeztem, de a lelkem mélyén tudtam a választ. – Ami azt illeti, igen. Sok mindent el kell intéznem messze, nagyon messze innen, és ezért lehet, hogy egy időre el kell mennem. Ha sikerrel járok, és minden úgy alakul, ahogy terveztem, visszajövök érted, és akkor fogom kérni a választ tőled: választ arra, hogy éled-e tovább a régi életed, de nélkülem, vagy velem tartasz, de örökre. – És mi van, ha nem jársz sikerrel? – Akkor élned kell tovább nélkülem az életed. – Ugye tudod, hogy megrémítesz? – Nem állt szándékomban. – És mi van, ha már nem is kell gondolkodnom a válaszon, mert már most tudom, téged választalak? Magaddal viszel? – Nem. Túl veszélyes lenne. Választani csak akkor választhatsz majd, ha visszatértem, és már elmondhatok mindent neked. Addig várnod kell. – Mennyi időre kell elmenned? – Még nem tudom – mondta őszintén. – Várni fogsz rám? – Hááát, nem is tudom – néztem incselkedve a szemébe. – Igen – vágtam rá némi hatásszünet után. David tiszta erejéből magához ölelt. Csak szorított és szorított. Aztán ismét felvette az ágyról a dobozt és kinyitotta. A lélegzetem is elállt, mikor megláttam, mi van benne: egy gyönyörű gyémántgyűrű csillogott benne. – Te most tulajdonképpen megkérted a kezem? – nyögtem ki végül, de közben olyan hevesen vert a szívem, hogy alig kaptam levegőt.

– Igen – mondta határozottan. – Tudom, hogy ez gyors neked, és nem is kérem, hogy most azonnal válaszolj, gondold át alaposan a dolgot. Ha igent mondasz, tudnod kell, hogy ki vagyok, és mivel jár az, ha a feleségem leszel. – Miért nem árulod el most? – Elárulnám, de nem tehetem. – Nem tudok addig igent mondani, amíg titkolózol előttem, amíg nem látok világosan. – Tudom. Hidd el, én is szeretnék már túl lenni ezen az egészen, és együtt készülni veled az esküvőnkre. Mert akkor végre csakis az enyém leszel. – Most is a tiéd vagyok. – Nekem ez nem elég. Sokkal, de sokkal többet akarok – mondta rejtélyesen mosolyogva, miközben ismét magához ölelt. Nem tudom, hogy a szavai, vagy az érintései estek-e jobban, és váltották-e ki belőlem az eufórikus érzést, de tény, hogy egy ideje már úgy éreztem, nem is a földön járok, hanem fölötte lebegek, amikor velem volt. Magamnak sem mertem bevallani, de szerelmes voltam. Nagyon. Megmásíthatatlanul. Akartam őt. A titkaival együtt. Úgy, ahogy volt. Kivette a gyűrűt a dobozból. – Add a kezed. Szeretném felhúzni az ujjadra. – Az nem lenne helyes. Inkább legyen nálad addig, amíg nem tudok igent mondani neked. – Én szeretném, ha elfogadnád, és hordanád, nagy örömet szereznél vele. Azt akarom, hogy mindenki tudja, hozzám tartozol, akkor is, ha nem vagyok veled – erősködött felhúzva a gyűrűt az ujjamra. Még a mérete is stimmelt. – Tetszik? – kérdezte kisfiús izgalommal. – Gyönyörű szép, nem is, inkább álomszép, de tényleg nem fogadhatom el – mondtam, s már húztam is volna le az ujjamról, de nem engedte. – Az édesanyámé volt, sokat jelent nekem. Szeretném, ha te viselnéd. Annyira meghatódtam, mikor ezt mondta, hogy nem volt szívem tovább ellenkezni vele. – Mi történt az édesanyáddal?

– Meghalt szülés közben. Nem ismertem – jegyezte meg halkan. – Sajnálom – mondtam együttérzőn. – Aztán eszembe jutott valami. – Akkor ezek szerint Alice csak a féltestvéred? – Igen, de olyan, mintha az édestestvérem lenne. – Még be kell fejeznem a rétegrajzokat Wolfnak. Nem haragszol, ha dolgozom még egy kicsit? – Akkor nem, ha megígéred, hogy holnap nem mész le Angkorba, beteget jelentesz, és itthon maradsz velem. – Nem ígérhetek ilyet. Értsd meg, ez a szakmai gyakorlatom, enélkül nem kapok diplomát. És szükségem is van gyakorlati tapasztalatokra. Puszta elméleti tudással ebben a szakmában nem sokra megyek. Nem azért tanultam az egyetemen, hogy utána ne legyek jó szakember. Kell ez a gyakorlat nekem, szükségem van rá. – Nem hiszem, hogy meg tudtam győzni, de beleegyezően bólintott. – Szólj, ha végeztél, a dolgozószobában leszek – mondta, s azzal kisétált a szobából, és magamra hagyott. Körülbelül fél óra alatt befejeztem a rajzot, és elindultam megkeresni Davidet. A dolgozószoba ajtaja tárva-nyitva állt, David a MacBookján dolgozott. Mikor meglátott, felcsillant a szeme. Odamentem hozzá, ő lágyan átölelt. Mindketten fáradtak voltunk, de nem érdekelt, vágytam rá, az érintésére, a testére. Csókolózni kezdtünk. Ott az asztal mellett. David szép lassan lefejtette rólam a ruhát, előbb a pólómat, majd a melltartómat és így tovább.

IX. FEJEZET

Másnap reggel megint korán kellett kelnem, ami egyre nehezebben ment. Fáradt voltam, nyúzott és kimerült. Carrick levitt minket Angkorba. A kocsiban egy jókora vörös foltot vettem észre a karomon: olyan volt, mint egy elvakart, gyulladt rovarcsípés. Wolf a szokásosnál is harapósabb kedvében volt. Az egész csapat fegyelmezetten ásott egész délelőtt. Wolf az eddigi eredmények alapján elkészítette a feltárandó terület térképét, úgy döntött, hogy új kutatóárkokat nyitunk, és az összes fiút átirányította máshová. Nem is bántam a dolgot, mert Eddie napról napra egyre furcsábban méregetett. A barátnőjével továbbra is sülve-főve együtt voltak, nyalták-falták egymást, de Eddie ettől függetlenül szemmel láthatóan nagyon érdeklődött irántam. Közben a hőség is egyre elviselhetetlenebb lett. A szelvényeinkben, ahol dolgoztunk, a csákányt, ásót és a lapátot szerencsére felváltották más eszközök, egyre gyakrabban használhattunk finom kézi bontószerszámokat, pl. bontókést, vagyis spaklit, ecseteket és kisseprűket. Egyre mélyebbre jutottunk, sok helyen már elértük a romváros egykori falainak legfelső szintjét. Elkezdődött az igazi régészeti munka. Úgy bántunk minden egyes kődarabbal, mint a hímes tojással, nehogy kárt tegyünk valamiben, amiről első ránézésre nem is gondoltuk volna, hogy régészeti lelet. – Miss Stevens! – szólt oda nekem úgy dél körül Wolf. A falnak támasztottam a lapátot és odabattyogtam hozzá. Wolf az árnyékban ücsörgött, és elmélyülten nézegette a rétegrajzokat, melyeket Aliceszel előző nap készítettünk. – Kérem, menjen le az alagsori kamrákba, és hozza fel nekem a műanyag kosarakat a legújabb leletekkel – mondta, fel sem pillantva a jegyzeteiből. Igazából figyelemre sem méltatott.

Fogtam magam hát, és elindultam a templom felé. Az épület oldalsó szárnyához kellett mennem, hogy le tudjak jutni a felállványozott fal mellett a lépcsőn az alagsorba. Az arcomat hűvös levegő csapta meg, ahogy leértem. Üdítő volt a fülledt negyvenhárom fokos hőséghez képest. A folyosón nem találkoztam senkivel, mivel épp ebédidő volt, a restaurátorok átvonultak a kantinba, a többiek meg a kutatóárkokban dolgoztak. Ahogy mentem a folyósón, meg-meg érintettem a falakat díszítő gyönyörű domborműveket. Ritka alkalom, hogy senki se szól rá az emberre, hogy ne érjen hozzájuk. A restaurátorok szép munkát végeztek, teljesen megtisztították és helyreállították az egész falrészt. Nem volt nehéz megtalálni a kosarakat a papírzacskókba csomagolt, gondosan felcímkézett és szépen sorba rakott leletekkel, megfogtam hát az elsőt, amelyik a kezem ügyébe akadt, és elindultam visszafelé. Egyszer csak egy ismerős bukkant fel: Eddie jött velem szemben. Látszott rajta, hogy ő is meglepődött. – Szia, hát te mit keresel itt? – kérdezte csodálkozva. – Szia! Wolf küldött le a leletekért. Megyek is, mert már várja őket – hadartam. Nem akartam beszélgetni vele. Próbáltam minél szélesebb ívben kikerülni, de Eddie váratlanul, kinyújtott kezével a falnak támaszkodva, elállta az utamat. – Mit akarsz? – kérdeztem meglepetten. – Hagyj békén, mennem kell. – Ellöktem magam elől a kezét, és próbáltam elcsusszanni mellette, de nem engedte. Elém vágott, és a falhoz szorított. Kikapta a kezemből a kosarat és a földre dobta. Megrémültem. – Nem bírom elviselni, hogy az az alak a közeledben van. Mi van köztetek? – kérdezte dühösen. – Semmi közöd hozzá – vágtam vissza. – Most pedig engedj, vissza kell mennem a többiekhez. – Ne kéresd már magad, tudom, hogy te is akarod. Ugyanúgy, mint régen – mondta, egyre közelebb húzódva. Megfogta a derekamat, a másik kezével továbbra is lazán támasztotta a fejem fölött a falat. Már csak centiméterek választották el tőlem, testével teljesen a falhoz préselt. Tehetetlennek éreztem magam. Tekintete izzott, nem ismertem rá. Mintha egy vadidegen ember lett volna, az az Eddie, akiről egy évvel ezelőtt még azt hittem, hogy szeretem.

Úrrá lett rajtam a pánik és a félelem. Átfutott az agyamon, hogy hiába kiáltok segítségért, valószínűleg senki se hallja meg. Ettől csak még jobban megrémültem. – Már mondtam, hogy hagyj békén! – igyekeztem leplezni a félelmemet, és minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak a szorításából, de éreztem, hogy sokkal erősebb nálam. Tudtam, ha erőszakoskodni akar, nincs semmi esélyem vele szemben. – Te kis vadmacska! Ilyenkor csak még kívánatosabb vagy – mondta kéjesen, közben megragadta a két csuklómat, felemelte és a fejemmel egy vonalban kétoldalt a falhoz szorította. Hideg ajkát a nyakamra tapasztotta és nyaldosni kezdett. Undorodtam tőle, kirázott a hideg, valahányszor szája a bőrömhöz ért. Olyan erősen szorított, hogy mozdulni se bírtam. Lassan már levegőt is alig kaptam. Próbáltam elfordítani a fejemet, de a fal nem engedte. Pánikba estem. A lehelete alkoholszagú volt, de ezt csak akkor vettem észre, mikor száját a számra tapasztotta, olyan volt, mintha ivott volna. Ráadásul nem is keveset. Napközben inni? Nem jellemző Eddie-re. Vagy lehet, hogy hajnalig buliztak és még a tegnap esti pia szaga érződik rajta? – Most szépen eljátszadozunk. Ne aggódj, te is élvezni fogod, garantálom – teljesen be volt indulva, egyfolytában csókolgatott. – Lefeküdtél vele, mi? Pedig az enyém voltál. Életem legnagyobb baklövése volt, hogy elhagytalak. De még nem késő, igaz? Az enyém vagy, nem engedlek át senkinek – lihegte a fülembe, ágyékát nekem nyomva. – Nem vagyok senki tulajdona, szállj le rólam! – kiáltottam, de máris belém fojtotta a szót. Ahogy próbáltam kiszabadulni a szorításából, a topom varrása oldalt elszakadt. Ekkor valaki váratlanul fenyegetően megköszörülte a torkát a folyosó végén. David állt ott Andrew-val a háta mögött, a dühtől valósággal szikrákat szórtak a szemei. Mikor megláttam, egy pillanatra megkönnyebbültem, de aztán csak még jobban megrémültem, mert David nyilvánvalóan magánkívül volt. Féltem, hogy valami jóvátehetetlen történik: úgy nézett ki, mint egy támadásra készülő oroszlán. Egy pillanatig szótlanul méregette Eddie-t, aztán üvölteni kezdett:

– Vedd le a kezedet a barátnőmről, de azonnal! – Eddie szorítása gyengült, kihasználtam az alkalmat, és jól orrba vágtam. Remegő térdekkel szaladtam oda Davidhez, aki nyomban a karjába zárt. – Nincs semmi bajod? – kérdezte. Némán ráztam a fejem. Ekkor már úgy potyogtak a könnyeim, hogy ha akartam volna, akkor sem tudtam volna megállítani őket. Andrew közben odasétált a felborult kosárhoz, összeszedte a szanaszét heverő papírzacskókat, majd a leletekkel teli kosarat a kezembe nyomta. – Menj, vidd fel Wolfnak az anyagot! Már nagyon várja – szólt oda hozzám David. – Mindjárt megyek utánad, még van egy kis dolgom idelent. – Intett, hogy hagyjam őket egyedül. Érezni lehetett a feszültséget a levegőben. – David, ne csinálj hülyeséget! Részeg, nem tudta, mit csinál, és különben sem történt semmi – próbáltam lecsillapítani, de láttam rajta, hogy hiába, nem hatották meg a szavaim. – Tedd, amit mondtam. Mindjárt megyek utánad – parancsolt rám. Nem mertem ellenkezni, elindultam a folyosó végén található lépcsőn felfelé. A lábam úgy remegett, akár a kocsonya. Még az első néhány lépcsőfokot is alig tettem meg, mikor hallottam, hogy David nekiesik Eddie-nek. Hátrafordultam, és láttam, hogy David egy villámgyors mozdulattal a falhoz passzírozza Eddie-t, alkarjával a nyakát szorította a falhoz úgy, hogy Eddie alig kapott levegőt. – Csak egyszer mondom el, úgyhogy jól nyisd ki a füled: ha még egyszer, csak egyszer is a közelébe mész Livnek, elintézlek egy életre. Még azt is megbánod, hogy a világra jöttél, világos? – Eddie rémülten bólogatott, a levegőhiánytól már vörös volt a feje. Ekkor David elengedte, ő pedig fuldokolva a földre roskadt. – Remélem, érthető voltam. – Azzal utánam indult, Andrew pedig szótlanul követte. Odaérve hozzám, David kivette a kezemből a kosarat, megfogta a kezem és elkezdett húzni felfelé a lépcsőn. Olyan gyorsan szedte a fokokat, hogy alig bírtam tartani vele a tempót. A lépcső tetején felém fordult: – A gyakorlatod ezennel befejeződött. Hazamegyünk – égett az arca az idegességtől, nem volt erőm vitatkozni vele. – Már azt hittem, teljesíthetetlen feladatot bíztam magára, Miss Stevens – teremtett le Wolf, mikor odavittem neki a leleteket.

Szerencsére megint nem nézett fel rám a rajzokból, így nem láthatta a kisírt szememet. – Menjen vissza dolgozni, ne is lássam! – Némán tettem, amit mondott, bár tudtam, hogy David mindjárt közbelép. Úgy is volt: váltott néhány szót Andrew-val, aztán odasétált Wolfhoz. David előtt bezzeg, azonnal haptákba vágja magát Wolf. Erika és Alice a szelvényünkben serénykedtek. Rögtön leolvastam az arcukról, hogy észrevették: valami nincs rendben. Mikor beugrottam a szelvénybe, Erika közelebb hajolt, és megkérdezte: – Minden rendben, Liv? Mi történt? – Minden rendben, csak Eddie részegen nekem támadt, David és Andrew állították le. – Jesszusom, Liv, ez szörnyű! De jól vagy, ugye? Ki gondolta volna ezt Eddie-ről! – szörnyülködtek, de nem sokáig élvezhettem a társaságukat, mert Wolf megint hívatott. Tudtam, mi fog következni, David biztosan kitalált valamit, hogy feltűnés nélkül magával tudjon vinni, el innen, el Eddie közeléből. És így is történt. Az Audi felé tartottunk, Carrick már várt minket, David még mindig dühös volt, de nem szólt egy szót sem, megvárta, míg beülünk a kocsiba és elindulunk a villa felé. – Mostantól kezdve az lesz, amit én mondok – vágta oda nekem dühösen. – Bezársz, és nem engedsz sehová? Ezt nem teheted. Akkor fogom magam és leköltözöm a táborba, vagy hazamegyek. – Nem hallgattál rám, pedig megmondtam előre, hogy ez lesz. – Te meg a szemembe hazudsz mindennap – fakadtam ki. – Ezt ne itt beszéljük meg – intett le. Nyilván nem akarta, hogy Carrick is hallja, miről beszélgetünk. Az út hátralévő részében sértődötten ültünk egymás mellett, David elővett egy újságot és azt olvasta, én meg kifelé bámultam az ablakon. A parkolóban azonnal kipattantam a kocsiból és bevágtam az ajtót. Egyenesen a hálóba mentem, ügyet se vetve a hallban ácsorgó és értetlenül bámuló Manjára. Dühömben elkezdtem összepakolni a dolgaimat, annyira ideges voltam. Elegem volt a titkolózásból és David zsarnokoskodásából. – Mit csinálsz? – kérdezte megszeppenve, mikor belépett a szobába.

– Csomagolok, nem látod? Elmegyek. Ez így nem mehet tovább, vagy elmondasz mindent, vagy nincs értelme ennek az egésznek – vágtam oda neki. Egy percig lehunyt szemmel és csípőre tett kézzel gondolkodott, majd azt mondta: – Carrick kivisz a repülőtérre. Ha menni akarsz, nem tartalak vissza. – Jól hallottam, amit mondtál? – kérdeztem hitetlenkedve. Mintha mellbe vágtak volna, olyan érzés volt hallani, hogy vége. Ennyi volt, csak így egyszerűen hagyja, hogy kisétáljak az életéből. – Jól hallottad. Talán így lesz a legjobb. Megkíméllek a további kellemetlenségektől – mondta, s kisétált a szobából. Rám sem nézett, csak távozott. – Köszönöm szépen a kegyet, igazán kedves tőled – kiáltottam dühösen utána. Hallottam, amint felbőg az Audi motorja, és David elhajt. Egyedül maradtam, alig akartam elhinni, hogy faképnél hagyott. A szívem összeszorult, fájdalmat éreztem és ürességet. Teljesen összezuhantam. Leborultam az ágyra és csak zokogtam. Aztán nagy nehezen összeszedtem magam és a bőröndömmel lementem a nappaliba, hogy megkeressem Carricket. Amikor Manja meglátott, csodálkozva kérdezte: – Miss Stevens, elmegy? – Igen, Manja. Búcsúzni jöttem. Köszönök szépen minden segítséget és finom ételt. Carricket merre találom? – A szobájában van, azonnal szólok neki – mondta kedvesen. Amint elhaladt mellettem, lopva szemügyre vette a bőrömön vöröslő foltot, nem értettem, hogy miért lesi állandóan a karomat, mit lát rajta, de per pillanat nem érdekelt más, csak hogy minél messzebb kerüljek innen, ettől az egész helytől, Davidtől és az átkozott titkaitól. Mivel nem volt pénzem repülőjegyre, úgy döntöttem, lemegyek a táborba és megkérem Erikát, hadd lakjak vele. Talán még nem kapott új szobatársat, és megvan az ágyam. Carrick készségesen levitt a bungalókhoz, elbúcsúztam tőle, és Erika keresésére indultam. Egész úton potyogtak a könnyeim, hiába igyekeztem abbahagyni a sírást. Megint sikerült beleesnem abba a hibába, hogy megbíztam egy pasiban, sőt beleszerettem, ő meg aztán hagyta, hogy kisétáljak az életéből. Dühös voltam magamra,

hogy lehettem ennyire ostoba? Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége. És tudtam is. Akkor meg miért hagytam, hogy megtörténjen? Miért hagytam, hogy elszédítsen? Miért nem voltam erősebb? – Megint csak ezernyi kérdés kavargott a fejemben. A bungalók között aztán váratlanul Eddie-be, Ethanbe és Ryanbe botlottam. Eddie a láttamon megtorpant, nem mert közelebb jönni, úgy három méterre állt meg tőlem, onnan szólított meg bátortalanul. Ethan és Ryan diszkréten magunkra hagytak és továbbmentek. – Ne haragudj, Liv! Annyira sajnálom, nem is értem, mi ütött belém. Nagyon sokat ittunk, nem akartalak bántani. Meg tudsz nekem bocsátani? – Őszintének tűnt, de per pillanat nem voltam olyan állapotban, hogy ténylegesen foglalkozni tudjak vele. – Nincs semmi gond, felejtsd el az egészet – mondtam neki és indultam tovább. – Szakítottatok? – kérdezte megszeppenve. – Nem tartozik rád, de ha már így rákérdeztél, igen, szakítottunk. Most boldog vagy? – Nem, nem igazán. Szerinted van rá esély, hogy egyszer megbocsásd nekem, amit veled tettem? – Nem, nincs. Úgyhogy ne is strapáld magad, mert nincs értelme. Most mennem kell. – Azzal otthagytam. Annyi minden történt velem aznap, és olyan fáradt voltam, hogy ránézni sem volt erőm. Megkerestem Erika bungalóját és bekopogtam. Erika az ágyon feküdt, már túl volt a zuhanyozáson, egy bestsellert olvasott, mikor benyitottam a szobába. – Liv, hát te meg mit keresel itt? – kérdezte meglepetten, felpattanva az ágyról. – Hosszú történet. Van már szobatársad, vagy aludhatok itt? – Persze, hogy itt aludhatsz, de mesélj, mi történt? Nem akartam magyarázkodni, csak annyit mondtam, hogy szakítottunk, ez is elég volt ahhoz, hogy Erika kiakadjon és elkezdjen sajnálni, amire semmi, de semmi szükségem nem volt. Gyorsan kipakoltam a szekrénybe és ledőltem az ágyra. Erika közben kapcsolt, és diszkréten „elmegyek vízért” fedősztorival tapintatosan magamra hagyott egy időre. Épp, hogy a gondolataimba tudtam merülni, mikor kisvártatva megcsörrent a

telefonom. Alice volt az, és nagyon ki volt akadva. – Szakítottatok? – süvítette bele a kérdést a telefonba. – Manja azt mondta, hogy elköltöztél. – Igen, Alice szakítottunk. Vége. – De miért? – Ne firtassuk, Alice! Nem is kellett volna elkezdenünk, és belebonyolódnunk ebbe az egészbe. Nem vagyunk egymáshoz valók, és kész. – Ez hülyeség. Odáig vagytok egymásért, David halálosan szerelmes beléd. Még sohasem láttam ilyennek. – Alice, tulajdonképpen ő dobott ki. Úgyhogy hagyjuk is az egészet. – Ezt nem hiszem el, miért tett volna ilyet? Szerelmes beléd. – Alice, ne haragudj, de nagyon fáradt vagyok. Nem vagyok valami jó passzban. Majd holnap beszélünk. – Nem bírtam tovább és letettem. Ekkor jutott eszembe, hogy az iPhone-t elfelejtettem kitenni a táskámból. Majd holnap Alice-nek odaadom – gondoltam magamban. Aztán ahogyan tovább kotorásztam a táskámban, megtaláltam a kis ajándékdobozt is a gyémántgyűrűvel. Ezt is vissza kell küldenem – futott át az agyamon, de ekkor olyan szorítást éreztem a mellkasomban, hogy azt hittem, menten megfulladok. Rosszul voltam, alig kaptam levegőt, csak zokogtam, rázott a hideg. Borzasztó volt. Még az Eddie-vel való szakítás sem viselt meg ennyire. Szerencsére Erika visszatérve nem faggatott tovább. Nagy nehezen álomba sírtam magam. Amikor felébredtem, már kora este volt, s Erikát nem láttam sehol. Újra eszembe jutott minden, a fájdalom, a rosszullét, a tudat, hogy David nincs többé. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó és belépett Erika, igyekezett jókedvűnek mutatkozni, mindent megtett, hogy felvidítson, de nem voltam olyan állapotban, hogy hasson rám bármi is. Hozott a közeli kantinból valami kaját, sokáig unszolt, hogy egyek, de ránézni sem tudtam semmilyen ételre. – Este bulizni mennek a többiek. Velük mehetnénk, jót tenne, ha egy kicsit kimozdulnánk. – Aranyos vagy, Erika, de nincs hozzá kedvem. – Inkább itt akarsz szomorkodni egész este? Menjünk el és

érezzük jól magunkat, táncolunk egy kicsit, legalább a többiekkel is találkozol. Az elmúlt egy hétben úgyis hanyagoltál minket – tudtam, hogy igaza van, és jobb lenne, ha nem engedném eluralkodni magamon a depressziót, de egyszerűen fizikailag nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy egyáltalán felkeljek az ágyról. Nem sokkal később beállított Alice, ahogy belépett, rögtön odasietett hozzám és átölelt. – Annyira sajnálom – mondta együttérzőn. – Tudok tenni érted valamit? – Nem, semmit – válaszoltam még mindig szipogva. Egy dologra vágytam, arra, hogy békén hagyjanak. Ehelyett Alice és Erika kitartóan duruzsoltak a fülembe. Ahogy besötétedett, hallottuk odakintről a többiek vidám hangját, indultak bulizni. Reménykedtem, hogy talán Erika és Alice is a többiekkel tartanak, és végre nem én és a problémáim leszünk terítéken, ám ekkor kopogtak az ajtón, és a választ meg sem várva Ethan és Ryan csörtettek be a szobába és kiparancsoltak minket az ágyból. – Most pedig, hölgyeim, velünk jönnek, mind a hárman! Bulizunk egy nagyot – közölte Ethan. Olyan határozott és lelkes volt, hogy alig ismertünk rá. – Péntek este van, nem fakultatív a program, hanem kötelező, úgyhogy ki az ágyból – csatlakozott hozzá Ryan. – Ja, és még egy jó hír, szereztünk egy extra jó térképet Wolftól. Itt az ideje, hogy rosszalkodjunk egy kicsit, és felfedezzük az igazi titokzatos, rejtőzködő Angkor Watot. Holnap délután indulunk. A részleteket majd később elmondjuk. Most pedig kapjátok össze magatokat, előttünk az éjszaka, negyed óra múlva indulunk. – Mégis hová akartok menni ma este, Ethan? – tudakozódott Erika. – Be a városba, a Mozgó Tájfun nevű pubba, állítólag ott vannak ilyenkor a legjobb bulik, tele a hely külföldiekkel – lelkendezett Ryan. Ebből a mondatából máris tudtuk, hogy ma este csajozni akar. – Eddie már le is szervezte a tuk-tukos fuvarokat. – És holnap mi lesz a program? – kérdeztem kíváncsian. – Megkeressük Neak Peant, a tekergőző kígyók templomát. – Oda nem a dzsungelen át vezet az út? Nem veszélyes az egy

kicsit vezető nélkül? – aggodalmaskodott Erika. – Arról nem is beszélve, milyen messze van innen. Ha csak délután indulunk, sötétedés előtt biztosan nem érünk vissza – szólt közbe Alice. – Feltaláljuk magunkat. Ne legyetek már ilyen beszariak. Különben is, Alice, rólad kiderült, hogy úgy ismered ezt a környéket, mint a tenyeredet, s mivel te is velünk jössz, nincs mitől tartanunk, nemde? Tehát ne parázzatok! És ne feledjétek, van egy szuper térképünk. Mindenki jön. Elemlámpát meg vizet bőségesen hozzatok, mert a visszaút keményen éjszakai buli lesz. – Azzal a két srác jókedvűen ki is viharzott az ajtón, ugyanazzal a lendülettel, ahogyan bejöttek. Alice arcán furcsa, idegenkedő kifejezés suhant át, láttam rajta, hogy gondolatai messzire kalandoztak. Aztán csak annyit mondott: – Nem biztos, hogy ez a holnapi kiruccanás annyira jó ötlet. Le kellene beszélnünk őket. Veszélyes a dzsungel éjszaka. – Valami azt súgta, Alice nem csak az éjszakai dzsungel veszélyei miatt aggódik, az út a tekergőző kígyók templomához arrafelé vezet, amerre Davidék ásnak. Talán ez egy jel. Jel, hogy végre megtudhatok valamit arról, amit már réges-régen meg kellett volna tudnom. Hogy mi után is kutat David olyan nagyon. – Nekem nagy kedvem van elmenni. Már lassan egy hete itt vagyunk, és gyakorlatilag még semmit se láttunk – mondta Erika lelkesen. Egy belső hang azt suttogta: nekem is mennem kell. – Liv, ugye, te is velünk tartasz? – kérdezte Erika izgatottan csillogó szemekkel. – A kirándulás jó ötlet, legalább addig sem kell gondolkodnom – vágtam rá kábán. – De ma este inkább itthon maradok, semmi kedvem sincs bulizni. – Liv, ezt nem teheted. Jönnöd kell. Nem hagyunk itt egyedül. Ha te nem jössz, akkor mi sem megyünk. Azt meg Ethanék biztosan nem fogják hagyni – kezdte az érzelmi zsarolást Erika. – Úgyhogy jössz, és kész, el van döntve. Nem tehettem mást, beadtam a derekamat. Gondoltam, elmegyek velük, megnyugszanak, hogy rendben vagyok, aztán hamar lelépek

és hazajövök. – Alice, Andrew is jön, ugye? – kérdezősködött tovább Erika. – Igen, kint van a többiekkel. De a holnapi programot majd még át kell gondolnunk. Wolf nem fog örülni, ha engedély nélkül túrázni indulunk az őserdőbe. Sőt, ha kiderül, hogy Ethanék ellopták a térképét, szedhetjük a sátorfánkat és mehetünk haza, ha egyáltalán ennyivel megússzuk. – Alice, nyugi! Holnap szombat lesz, Angkor Watban nyüzsögni fognak a turisták, annyi ember lesz mindenütt, mint égen a csillag. Nem mi leszünk az egyetlenek, akik kirándulni mennek ahhoz a templomhoz – magyarázta Erika. Meglepett, milyen lelkes és magabiztos. – Igen, de a turistákkal ellentétben Ryan és Ethan ezt a túrát éjszakai portyázásnak szánják, nem pedig nappali romlátogatásnak – ellenkezett tovább Alice. Erika erre úgy döntött, jobb, ha nem hozza többet szóba a dolgot, legalábbis ma este. Negyed óra múlva Alice, Andrew, Erika, Ryan, Ethan, Lilly, Andy, Nicole és én felkerekedtünk és elindultunk. Közben Adam és Eddie is úgy döntöttek, csatlakoznak hozzánk. Nem voltam túl boldog, hogy velünk tartanak, de azért próbáltam jó képet vágni a dologhoz. Úgy tűnt, Eddie időközben szakított a kis ribijével, mert ezúttal a tündérke nem lihegett ott a nyakában. A bérelt tuk-tukok már vártak ránk. Fél óra sem telt bele, és már meg is érkeztünk a Mozgó Tájfunba. Péntek este lévén irdatlan nagy tömeg volt. Lépni is alig lehetett. Annyira nem volt kedvem bulizni, hogy az szinte már fájt. Olyan voltam, mint egy élőhalott, csak mentem, amerre a többiek, de nem gondolkodtam. Néztem ki a fejemből, de nem láttam semmit. A bár dugig volt csajozni és pasizni vágyó fiatalokkal. Ethan elhatározta, hogy leitat mindenkit, közölte, hogy a szerelmi csalódásra a legjobb gyógyír az alkohol, és péntek este nem maradhat senkinek üresen a pohara, ezért amint kiürült valakié, újra töltötte. Gépiesen hajtottam fel egyik italt a másik után, nem érdekelt, mennyit iszom, csak felejteni akartam. Az est szenzációja az volt, hogy Erika és Ryan végre újra szóba álltak egymással. Igaz, kellett hozzá néhány pohár whisky, de a lényegen ez nem változtatott. Nicole dacból elment valami helyi

dzsigolóval táncolni, hogy féltékennyé tegye Ryant, de nem vált be a terve, Ryan egész este Erikát fűzte. Jó volt látni őket együtt. Reménykedtem, hogy ez egy komolyabb kapcsolat kezdete. Andy és Lilly nem sokkal később követték Nicole példáját, nyomukban Eddie-vel és Adammel a táncparkettre indultak. Én meg csak vedeltem tovább a piát. Alice aggódó tekintettel meredt rám. – Liv, nem lesz ez egy kicsit sok? – próbált jobb belátásra bírni, de nem hallgattam rá. Úgy éjfél felé lehetett, mikor kibotorkáltam a mosdóba, akkor már rendesen forgott velem a világ. Az alkohol éreztette a hatását, nem is kicsit. Az asztalunkhoz visszatérve sehol sem láttam Alice-éket. Megfordultam, hogy megkeressem őket, és meglepetésemre Daviddel találtam szemben magam. Ahogy megláttam, a szívem akkorát dobbant, hogy majd kiugrott a helyéből. – Mit keresel itt? Miért nem vagy a reptéren? – szegezte nekem a kérdést idegesen. – Már rég úton kellene lenned hazafelé. – Az én dolgom. Semmi közöd hozzá. És most hagyj békén! Megpróbáltam elsétálni mellette, de nem engedte, megragadta a karomat, és dühösen kifelé vonszolt. A táskámat is alig tudtam felkapni a székről. Túl részeg voltam hozzá, hogy ellenkezzek. Az utcán egyenesen a kocsijához cipelt. Fél kézzel még mindig a karomat szorította, a másikkal meg kinyitotta a kocsija ajtaját, belökött, és rám csapta az ajtót. Megkerülte a kocsit és beült mellém. Megpróbáltam kiszállni, de mielőtt észbe kaphattam volna, lezárta az ajtókat. Fogságba estem. – Ez emberrablás – közöltem. – Részeg vagy. Mennyit ittál? – Nem tartozik rád. Nyisd ki az ajtót! – üvöltöttem dühösen. – Nem akarok egy légtérben lenni veled. – Nem nyitom ki, és most hazamegyünk. – Nem megyek veled sehová. – De igenis jössz. – Azzal beindította a motort, és már indultunk is. Egyre rosszabbul voltam. Forgott velem a világ. Mintha fél méterrel a föld felett lebegtem volna, de mégsem éreztem magam jól, fájt a fejem és furán bizsergett a homlokom. Hányingerem volt.

Nagyon. – Azt hiszem, rosszul vagyok – nyögtem ki. David megállt a kocsival az út szélén, és segített kiszállni. – Menj vissza a kocsihoz, ha nem akarod végignézni, ahogy kiadom a taccsot – mondtam, de már késő volt, sugárban jött, aminek jönnie kellett. Zsebkendő után kotorásztam, de David gyorsabb volt nálam. Düh és szégyen kavargott bennem, megtöröltem a számat, de továbbra is a térdemet támasztottam. Próbáltam mélyeket lélegezni és beszívni a friss levegőt, de a pára és a meleg nem tett túl jót. Úgy ziháltam, mintha negyven fokban futottam volna le tíz kilométert. David türelmesen várt, fél kezét a csípőjére téve, a másikkal a homlokát dörzsölve. Még mindig ideges volt. – Hogyan találtál meg? – Carrick mondta, hogy nem a reptérre mentél. Felhívtam Alicet, ő árulta el, merre vagytok. – Hát ez remek. – Gyere, szállj vissza a kocsiba, hazaviszlek. – Nem kell a segítséged. Haza tudok menni egyedül is – mondtam, s elindultam az országúton előre. – Azt hiszed, hagyom, hogy egyedül sétálj éjfélkor Kambodzsában az országúton? Nem mondom kétszer, nyomás a kocsiba! – Hangja már-már fenyegető volt. Még mindig forgott velem a világ. Belenéztem David szemébe, s láttam, hogy hajthatatlan. Ha nem ülök be önszántámból, akkor tuti, hogy erőszakkal tuszkol be. Elindultam hát a kocsi felé. Beültem. David a villa felé tartott, de én erre csak akkor eszméltem rá, amikor megállt a csodapalotája előtt, és várta, hogy a kapu kinyíljon: – Azt hiszem, rossz irányba megyünk. – Én nem így látom – válaszolta. – Vigyél vissza a táborba. Nem akarok a házadba menni. – Nem vitatkozom. Egyszer az életben azt csinálod, amit mondok. – Nem vagyok a tulajdonod. Nem parancsolgathatsz nekem. – Ma majdnem megerőszakoltak, te meg így viselkedsz. Felelőtlen

vagy. – Lehet, de felnőtt ember vagyok, azt csinálok, amit akarok. És ha jól emlékszem, délután elküldtél. Tehát semmi közöd nincs ahhoz, hogy mikor, hol, kivel és mit csinálok. Közben kinyílt a kapu, s David felhajtott a kerti úton a parkolóba. Leállította a motort és egy pillanatig csendben nézett, én azonban továbbra is csak bámultam ki mereven az ablakon. – A te érdekedben tettem. – Akkor most az én érdekemben vigyél haza. – Itthon vagy. Nem viszlek sehová. Gyere, menjünk be – mondta halkan. Annyira fájt a fejem és olyan gyengének éreztem magam, hogy nem volt erőm vitatkozni. Kipattant a kocsiból, kinyitotta az ajtómat, és a karját nyújtotta, hogy segítsen. – Hagyj, boldogulok egyedül is – utasítottam vissza morcosan a segítségét. Kiszálltam az autóból, s lassan, nagyon lassan bebotorkáltam a házba. Manja fogadott minket, láttamon felvidult az arca, de amikor észrevette, hogy alig állok a lábamon, kétségbeesve elém sietett. – Mi történt, Miss Stevens? Jól van? – Jó estét, Manja! – üdvözöltem. – Ne aggódjon, minden rendben, csak egy kicsit többet ittam a kelleténél. – Többet nem tudtam mondani, mert David már vonszolt is felfelé a lépcsőn. A hálószobába érve gondosan becsukta az ajtót, felém fordult, egy percig némán meredt rám, láthatóan viaskodott magában, majd hirtelen egy lépéssel mellettem termett, a falhoz szorított, két keze közé fogta az arcomat és csókolni kezdett. Szenvedélyesen, vadul. Bennem pedig felkavarodott minden, a fájdalom, az öröm, a mámor, minden. Tudtam, hogy el kellene löknöm magamtól, de egyszerűen nem voltam képes rá. Nem volt erőm hozzá. Minden porcikám kívánta. – Soha többé ne hagyj el, mert beleőrülök – suttogta a fülembe. – Bármit is mondok, bármit is teszek, tudnod kell, hogy szeretlek! Érted? – Szavai a szívemig hatoltak, már nem tudom, hogy az alkohol hatása volt-e, vagy csak elment a józan eszem, de boldog voltam. Örültem, hogy a karjaiban tart. Bár tudtam, hogy ettől nem változik semmi, holnap reggel felkelünk, és ismét ott lesznek

köztünk a furcsa kis titkai.

X. FEJEZET

Másnap reggel meztelenül ébredtem az ágyban, csak egy vékony takaró volt rajtam. David nem volt mellettem, nyilván jó korán felkelt és kiosont a szobából. Már teljesen kijózanodtam, talán túlságosan is gyorsan: fájt a fejem és pocsékul éreztem magam. Tudtam, hogy hiba volt a tegnap este, ezért gyorsan el akartam tűnni David házából, lehetőleg anélkül, hogy összefutnék vele. Szombat volt, az első kambodzsai szabadnapom. Wolf szerencsére nem várta el, hogy hétvégén is dolgozzunk. A nappaliba leérve már kezdtem örülni, hogy megúszom a kínos találkozót Daviddel, de mikor épp a bejárati ajtót nyitottam ki, halk torokköszörülést hallottam. David állt mögöttem. Tudta, hogy el akarok majd szökni. Hátrafordultam, David a falnak dőlve karba tett kézzel nézett rám. – Elmész? – szegezte nekem a kérdést. – Igen, programom van. Kirándulni megyünk a többiekkel. – Látlak még ma? – Nem hiszem. – Nem bocsátasz meg nekem, ugye? – kérdezte bűnbánóan. – Ami azt illeti, nem lenne értelme. A tegnap este nem változtat semmin, részeg voltam, hibáztam. Igazad van, jobb, ha eltűnök az életedből. – Azzal kinyitottam az ajtót és faképnél hagytam Davidet. Carrick a parkolóban volt, mielőtt odamentem volna hozzá, felhívtam Alice-t, hogy jönnek-e velem a táborba. Alice öt percet kért, így leültem egy hatalmas pálmafa árnyékába és tenyerembe temettem a kezem. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Utoljára aznap éreztem ilyet, mikor a szakadó esőben tartottam hazafelé a koleszba az egyetemről. Akkor találkoztam Daviddel először. Felemeltem a fejem és körülnéztem, de nem láttam senkit. Ennek ellenére továbbra is úgy éreztem, fürkésző

tekintetek szegeződnek rám. Alice pontosan öt perc múlva meg is érkezett, ahogyan mondta. Andrew ezúttal nem tartott vele. Feszült volt, éreztem rajta. Carrick visszavitt minket Angkorba. Alice még a kocsiban rákérdezett, hogy újra együtt vagyunk-e Daviddel. Némán megráztam a fejem, nem kellett semmit sem mondanom, Alice tapintatosan nem firtatta tovább a dolgot. Amikor Carrick megállt a régésztábor bejárata előtt, Alice közölte, hogy dolga van, ezért most nem tart velem, de megígérte, hogy délután a kirándulásra feltétlenül velünk jön. Furcsálltam egy kicsit a dolgot, ugyan milyen halaszthatatlan teendője lehet szombat délelőtt, de nem faggattam, szó nélkül kiszálltam a kocsiból, és hagytam, hogy a fekete Audi továbbhajtson. Reggel tíz volt, de a bungalók között egy teremtett lelket sem lehetett látni. Nem csodálkoztam – amennyit tegnap este ittunk… Feltételeztem, hogy még mindenki alszik. Én is alig vonszoltam magam, még mindig hasogatott a fejem, és kába voltam. Benyitottam Erika bungalójába: ő is az igazak álmát aludta még. Ahogy a szemem lassan hozzászokott a bungaló félhomályához, észrevettem, hogy nincs egyedül. Ryan feküdt mellette. Még szerencse, hogy volt rajtuk takaró. Hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy villámgyorsan eltűnjek, még mielőtt felébrednek. Csendben bedobáltam néhány holmit az oldaltáskámba, és kiosontam a szobából. Leültem a legközelebbi padra és vagy tíz percig csak néztem ki a fejemből, míg meg nem hallottam, hogy csippan egyet a telefonom. Eszeveszett sietséggel kezdtem kutatni utána a táskámban, valami furcsa, megmagyarázhatatlan okból vágytam rá, hogy David legyen, hogy tőle kapjak üzenetet. De nem David írt. Csalódottan bámultam a telefont és az ismeretlen számot, melyről a rövid szöveges üzenet érkezett: Beszélnünk kell, találkozzunk tizenegykor a Psar Chaa piac bejáratánál! Manja. – Egy pillanatig azt hittem, rosszul látok. Manja üzenetet küldött nekem? Vajon miért? És miért akar beszélni velem? Az egész valahogy olyan rejtélyes volt. Mi van, ha nem is Manja küldte az üzenetet? Lehet, hogy szólnom kellene Davidnek? – kavarogtak a kérdések a fejemben, de aztán a kíváncsiságom

győzött. Az órámra pillantottam, fél tizenegy volt, felpattantam hát és elindultam Psar Chaa piacra. A józan eszem ugyan azt mondogatta, hogy ezt az üzenetet bárki írhatta, de belül valami azt súgta: oda kell mennem. A Psar Chaa piac körülbelül negyed óra sétára volt a szálláshelyünktől. Az utcákon már nagy volt a nyüzsgés, a helyiek javában árulták a portékáikat, sokan munkába siettek. Először jártam Siem Reap utcáin egyedül, de furcsa mód nem féltem. Az emberek kedvesen mosolyogtak, sokan megnéztek, de mindenki ment a dolgára, én is azt tettem, célirányosan haladtam a piac bejárata felé. Tíz perccel korábban értem oda, zavartan nézegettem körbe, de sehol sem láttam Manját. Az árusok széles gesztusokkal hívogattak, hogy nézzem meg a portékájukat, gondoltam, abból nem lehet baj, ha szétnézek egy kicsit. Gyönyörű kelmék, kézzel készített ékszerek, ruhák voltak kirakva az abroszokkal letakart asztalokra. Meg Angkort idéző emléktárgyak garmadái. Amíg nézelődtem, legalább öt rettenetesen koszos és félmeztelen kisgyerek jött oda hozzám kéregetni, majd megszakadt a szívem, mikor rájuk néztem, de tudtam, hogy erre megszokott dolog az ilyesmi. Adtam nekik egy-egy dollárt, aztán visszamentem a piac kapujához. Már messziről észrevettem Manját. Kezében fonott kosarat tartott, úgy tűnt, bevásárláshoz készül. Zavartan, de kedvesen mosolygott, mikor meglátott. – Jó napot, Manja! – üdvözöltem. – Jó napot, Miss Stevens. Köszönöm, hogy eljött! Segít nekem bevásárolni? Közben beszélgethetünk – mondta. Elkértem a kosarát, hogy ne neki kelljen cipelnie, de csak többszöri unszolásra adta oda. Olyan fajta alázat volt benne, amilyet eddig még soha nem tapasztaltam. Ahogy sétáltunk a piacon, Manja szép lassan megtöltötte a kosarat mindenféle friss gyümölccsel, zöldséggel. Valahányszor látta, hogy megakad a szemem valamin – egy-egy egzotikus gyümölcsön, furcsa formájú használati tárgyon –, mesélni, magyarázni kezdett. – Régóta dolgozik Davidnek? – böktem ki végül a kérdést, ami régóta kikívánkozott belőlem. Egy pillanatra megtorpant, de azért nem lepődött meg rajta túlságosan.

– Amióta csak az eszemet tudom – válaszolta egyszerűen, nem kevés szeretettel a hangjában. Éreztem az első perctől kezdve, hogy Alice, David és Manja között valamiféle megmagyarázhatatlan kötelék van, de egészen mostanáig nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. – Jöjjön, tudok egy helyet, ahol nyugodtan beszélgethetünk – mondta, s elindult kifelé a piacról. Én szó nélkül követtem. Vagy tíz perc gyaloglás után egy nagy parkhoz értünk. Sűrű bokrok, hatalmas banán- és pálmafák, ezerszínű virágok – lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Turisták, szerelmes párok, biciklisek közlekedtek a parkot pókhálószerűen behálózó kis utakon. Manja egy félreeső, csendes helyen álló padra ült le és maga mellé intett. – Bizonyára kíváncsi, miért hívtam ide ma délelőtt, Miss Stevens – vágott bele. Nem lehetett nem észrevenni, milyen feszült, mintha vívódna magában, hogy helyesen teszi-e, hogy beszél velem, vagy sem. – Mr. Delano… – nyelt egy nagyot, aztán folytatta: – David olyan nekem, mintha a fiam lenne. Csecsemőkora óta ismerem. – Lassan beszélt, érthetően, végig a szemembe nézve. – Szereti magát, jobban, mint bárkit valaha. Éppen ezért a lelkemre kötötte, hogy ne mondjak önnek semmit, és ne avatkozzak bele a dolgok menetébe, mert úgy gondolja, ha ön nem tud semmit a saját és persze David meg Alice múltjáról, akkor biztonságban lesz. De ez sajnos nem ilyen egyszerű. – Megint egy kis szünetet tartott, majd erőt vett magán és folytatta: – David inkább meghalna, minthogy Alice vagy az ön életét veszélybe sodorja. És mivel ő nem fog beszélni, ezért nekem kell ezt megtennem. Nekem már úgysincs veszítenivalóm. Nincs hová hazatérnem, már itt van az otthonom. – Egy pillanatra elakadt. – Olyan nehéz ezekről a dolgokról beszélni. Segítsen nekem, kérdezzen, Miss Stevens! – kérte. – Rendben – egyeztem bele. Izgatott voltam, mint egy kisiskolás az első tanítási napon. Úgy zakatolt a szívem, mintha épp lefutottam volna a maratont. Égtem a vágytól, hogy megtudjam David és a saját múltam titkait, de hirtelen nem tudtam, mit is kérdezhetnék. Aztán eszembe jutott valami. – Akkor kezdjük ezzel – szólaltam meg, és felhúztam a pólóm ujját, szabaddá téve a karomat. Még mindig úgy vöröslött a bőröm, mintha leégett volna a napon,

vagy egy mérges rovar csípett volna meg. – Már jó ideje figyel engem, többször észrevettem, hogy a karomat fürkészi. Feltételezem, hogy tudja, mi történt a bőrömmel. Meg tudja mondani nekem, hogy mi ez és mitől van? – Óvatosan megfogta a karomat, és közelebbről is megvizsgálta a vörös foltot. Mutatóujjával finoman végigtapogatta a bőrömet. Ujjai kellemesen puhák voltak, és egyáltalán nem zavart, hogy megérintett. – Ez egy Lossza-jel. Kristálycsillám jelölés, amely azt mutatja, hogy te egy lilion vagy, és egyesültél egy glosszánnal. – Ezt nem értem. – A vörösség egy pár napon belül elmúlik, és kirajzolódik a Lossza-jel, mely a mutatóujjadtól egészen a könyöködig terjed majd, jelezve, hogy te és David mostantól összetartoztok. Úgy fog kinézni, mintha egy csillámtetoválás, egy gyönyörű kristályokkal díszített rajzolat lenne a karodon. – Miért jelenik meg ez a valami, úgy értem, ez a motívum a kezemen? És mit jelent az, hogy Daviddel mostantól összetartozunk? – A Lossza-jel a lilionoknál és a glosszánoknál olyan jelentéssel bír, mint mondjuk nálunk, itt, ebben a világban az emberek között az eljegyzési gyűrű. A természet így adja a tudtára a külvilágnak, hogy két ember, jelen esetben ti ketten összekötöttétek az életeteket. – Ez valamiféle házasságot jelent? – Tulajdonképpen igen. – De hát én nem mentem hozzá Davidhez, úgy értem, mi nem házasodtunk össze. – Itteni értelemben valóban nem, de mikor egy lilion és egy glosszán testi kapcsolatot létesít egymással, az tulajdonképpen nászéjszakát is jelent. – Vagyis a tudtomon kívül férjhez mentem, egy olyan férfihoz, akiről gyakorlatilag az égvilágon semmit sem tudok. És aki még arról is elfelejtett tájékoztatni, hogy ha lefekszem vele, tulajdonképpen hozzámegyek feleségül. Hát ez remek, mondhatom – egyre dühösebb lettem. – David tudott erről? Tudta, hogy ha lefekszik velem, tulajdonképpen örökre magához láncol? – Nem. Ő nem tudhatta, hogy lilion vagy. Ha hétköznapi ember

lennél, nem történt volna semmi. – Egyáltalán mit jelentenek a szavak: lilion meg glosszán? – faggattam Manját tovább kíváncsian. – Valamikor a régmúlt időkben, emberi időszámítás szerint a 16. században, mikor Angkort a környező hatalmak támadása fenyegette, és a puszta léte is veszélybe került, az itt élő emberek találtak egy ösvényt, ha úgy tetszik, egy átjárót, amely elvezetett egy titkos helyre, mely védve volt mindentől, ahol biztonságban élhettek. Amikor Angkort elfoglalták és elpusztították, ide menekítették át a túlélőket, főként nőket és gyerekeket. Ugyanez történt annak idején Peruban a Machu Picchunál, Egyiptomban a piramisoknál és Európában Pompejinél. A négy átjárót gondosan lezárták, és azóta is őrzik. Az évszázadok alatt négy birodalom jött létre: Angkor Kapujánál a lilionok birodalma, a piramisoknál a harcos drúnák, Peruban a glosszánok, Olaszország déli részén pedig a gonosz valdonok királysága. A valdonokról nem sokat tudok: nagyon maguknak valók, a földjük tele van mocsárral és kihalt völgyekkel, szinte járhatatlan hágókkal. A pletykák szerint a valdon király, XXIII. Godrik, kizsigereli a népét, ezért a birodalom lakói borzasztó nyomorban élnek. Van, aki azt mondja, ez a pokol előszobája, a Dante-féle alvilág bejárata. A lilionok birodalma ezzel ellentétben virágzik, ők olyanok, mint a népmesékben a tündérek, a legenda szerint varázserejük van. Gyönyörű ligetek, csodaszép paloták. Közülük való vagy te is, de erről majd később mesélek. A harcos drúnák szintén a világtól teljesen elzárkózva élnek. Műveltek, és kifinomult a harcmodoruk, de ha bárki a birodalmukba téved, azt többé nem engedik szabadon. Végül a glosszánok: az ő birodalmuk hasonló, mint a lilionoké, hatalmas, gazdag és meseszép. Ámulatba ejtő fehérhomokos partok, ligetek, kristályvizű zuhatagok, égszínkék és smaragdzöld tengerek, óceánok veszik körül. A glosszánok az évszázadok alatt erős, virágzó birodalmat építettek fel, megbízható szövetségeseik voltak a lilionoknak és a drúnáknak sok-sok éven keresztül. A valdonok sokáig próbálkoztak e három birodalom meghódításával, de

próbálkozásaik sorra kudarcot vallottak, mígnem huszonhárom évvel ezelőtt sikerült betörniük a lilionok országába és megdönteniük az édesapád, Merkantil király uralmát. – Az édesapámét? – kérdeztem elhűlve. – Igen, az édesapádét. Te újszülött csecsemő voltál, amikor a valdonok betörtek a birodalomba, elfoglalták a királyi palotát, és megölték apádat, akinek a halála előtt egy rejtekúton még sikerült kijuttatnia anyádat és téged a palotából, így kerültél át ide, az emberek földjére. – Ez az egész olyan hihetetlenül hangzik. – Hihetetlen, de igaz. Ezért viseled magadon jelként a lilionok ősi szimbólumát, a napkorongot. – David és Alice hogy kerültek ide? – A lilion birodalom bukása után a glosszánok megerősítették a határaikat, és ugyanezt tették a drúnák is. A glosszánok uralkodója ekkor Teorik király volt, aki feleségével, Elenával egyetértésben, bölcsen és megfontoltan irányította az országot. Huszonkét évig sikerült is újra meg újra visszaverniük a valdonok támadását, és végül nem is a külső ellenség okozta a vesztüket. Belső ármány döntötte romba az országot, egy gonosz trónbitorló kezébe került a hatalom. Ennek már nyolc éve. Akkoriban nevelőnőként dolgoztam Teorik király udvarában. A király gyermekeit gondoztam s tanítottam. Már bizonyára rájöttél, hogy David és Alice voltak azok, a király gyermekei. Holnapután lesz nyolc éve, hogy az a szörnyű este mindent megváltoztatott. Fekete éjszaka volt, feketénél is feketébb. Éjfél felé járt az idő, amikor egy sötét ruhába öltözött csuklyás alak tűnt fel a kastély egyik folyosóján. Öltözete feltűnően poros és megviselt volt, a köpenye alatt egyik kezével görcsösen szorította kardja markolatát. Elővigyázatosan, szinte nesztelenül lopakodott végig az ódon kastély folyosóján. A félhomályban csak egy-egy pillanatra derengett fel sápadt arca a pislákoló fáklyák fényében. A folyosó végéhez érve megtorpant: furcsa nesz ütötte meg a fülét. Óvatosan behúzódott a legközelebbi ablak bársonyfüggönye mögé, résnyire kinyitotta az ablakot, majd kilesve a hang forrását kereste a szemével. Az udvaron minden csendesnek bizonyult, az őrség a helyén posztolt. A férfi

épp be akarta csukni az ablakot, amikor tekintete a szemközti párkányra tévedt, amelyen egy élénk színű madárka tipegett fel-alá – mintha csak várt volna valamire. Kiterjesztett szárnyával megmegkocogtatta a félig nyitott ablakot, amelyet hevesen csapkodott a szél. A férfi tekintete egy pillanatra elidőzött a madáron, arcára mintha halvány mosoly ült volna ki, majd ismét visszahúzódott a függöny mögé. Ekkor hirtelen egy árny tűnt fel a madárkás ablaknál, kinyúlt egy kéz, és a madár nyakára kötözött egy kis csomagot. A madárka felrebbent, az árny pedig eltűnt az ablakból. Az udvar csendjét közben lódobogás verte. Két lovas közeledett a déli kapu felől. Az egyikük, megpillantva a madarat, íjával azonnal célba vette, majd egyetlen kilőtt nyílvesszővel leterítette. Leugrott a lováról, és a földre hullott madár teteméhez sietett. Leoldotta a titokzatos csomagot a madár nyakáról, majd olvasni kezdte az üzenetet. Arca megkeményedett, sorról sorra egyre jobban elkomorult a tekintete, megdöbbenés látszott rajta, öklével apró galacsinná gyűrte a papírlapot. Dühös pillantást vetett az ablakra, ahonnan útnak indították a madarat, majd egy biccentéssel jelezte társának, hogy indulhatnak. Az ablakban álló férfi látva az eseményeket, hangtalanul becsukta az ablakot, majd tétovázás nélkül elkezdett rohanni a szemközti szárny felé. Berontott a szobába, amelynek ablakában az imént feltűnt a titokzatos árny, de már csak hűlt helyét találta az üzenet küldőjének. Egyszerre csak távoli halk léptek hallatszottak: a férfi egy percig az árnyékba húzódva fülelt, várta, mi történik, hogy merre is tartanak a léptek. Majd amikor egyre közeledett a zaj, gyorsan az egyik szoborhoz lépett. Óvatosan felemelte a középkori lovagi páncél sisakjának a rostélyát, mire az egyik óriási festmény elmozdult a helyéről utat nyitva egy titkos átjárónak. A férfi, még mielőtt észrevehették volna, el is tűnt az ajtó mögött, a festmény pedig zajtalanul visszazáródott a helyére. A folyosón az a két férfi jelent meg, akik az imént belovagoltak az udvarra. Némán, határozott léptekkel igyekeztek a folyosó végén található könyvtárszobába. A csuklyás idegen a rejtekúton észrevétlenül követte őket, majd a falhoz lapulva hallgatta a túloldalról átszűrődő hangokat. A folyosó

végi könyvtárszoba bejáratát két ajtónálló vigyázta, akik alabárdjukkal tisztelegve utat engedtek a két érkezőnek. Miután beléptek az ébenfával borított, polcokkal, könyvszekrényekkel és üvegvitrinekkel berendezett hatalmas terembe, az őrök gondosan bezárták mögöttük az ajtót. A két férfi heves szóváltásba keveredett. A magasabb, díszes hercegi öltözetet viselő férfi ideges léptekkel felalá masírozva feszült hangon mondta: – Ide fog jönni. Biztos vagyok benne. Egyáltalán, hogy történhetett ez meg? Hogyan tudott megszökni abból a börtönből? Társa lesütött szemmel, kezét tördelve zavartan magyarázkodott. – Nem tudom, nagyuram, az őrök csak annyit mondtak, valószínűleg egy halott rabtársa helyett őt cipelték ki egy zsákban a cellából. – Hallatlan – dühöngött a herceg. – Az egész bandát fel kellene lógatni. Akasztófára való az összes. Félévi munkámba telt, mire kieszeltem a tervet, hogyan tüntessem el a palotából azt a kis férget a bolond bátyjával együtt. A király első számú kis kedvencét, és most egy csapásra összeomlik minden. Ha kiderül az igazság, a király felnégyeltet, s a tetememet ajánlja fel az éhező népnek. Akárhogy is, de el kell kapnunk Zavrant, mielőtt túl késő lesz. Nem juthat be a palotába, azonnal kettőzzétek meg az őrséget. Holtan akarom látni azt a semmirekellőt még ma éjjel. – Ekkor a folyosó felől ismét lépések zaja hallatszott, s kisvártatva két nő lépett be a szobába. – Timur kapitány, ezt a meglepetést! Mi járatban itt e kései órán? – fordult az egyik nő a szerényebb öltözetű férfihoz. A nő feltűnően csinos volt, szőke haja aranylóan fénylett. – Csak nem rossz híreket hozott? – kérdezte a nő lágyan csengő hangon, kezét nyújtva a komor tekintetű férfinek. – Úrnőm, elnézést a kései zavarásért, de az ügy sajnos nem tűr halasztást, fontos híreket hoztam Nolanból – szólalt meg alázatos hangon a Timur kapitánynak nevezett férfi, kézcsókkal üdvözölve úrnőjét. – Beszéljen, kapitány, mi történt? – sürgette a nő türelmetlenül, de mielőtt a kapitány megszólalhatott volna, a társa vette át a szót: – Zavran megszökött a börtönből – mondta fanyar mosollyal, miközben érdektelenséget és nyugalmat színlelve hanyagul lesöpört

egy szöszt sötét ruhája ujjáról. – Miket beszélsz, Vazul. Hiszen az lehetetlen. Abból a börtönből még soha senki nem tudott megszökni – mondta a nő idegesen. – Kétségtelen, valaki segített neki – vágta rá a herceg, s tekintetét lassan a másik – fiatalabb – nőre emelte: mintha csak tőle várna magyarázatot arra, hogyan történhetett ilyesmi. A nő azonban hallgatott, bátran állta a férfi tekintetét, nyugodtan igazgatva ruháján a csipkét. Aranyszőke haja ragyogott a kandallóban égő tűz fényében, égszínkék szeméből elszántság sugárzott. A lány szépsége azonban nem hatotta meg a gonosz cselszövést feltételező herceget, továbbra is gyanakvóan figyelte a fiatal nő minden mozdulatát. – Felség, jó okunk van feltételezni, hogy a herceg a palotába tart, vagy az is lehet, hogy már itt is van, ezért, ha Úrnőm megengedi, embereimmel átkutatnám a kastélyt, a királyi család további biztonsága érdekében pedig azt javaslom, azonnal rendeljük el a testőrség megkettőzését – vette át a szót a kapitány. – Ha a herceg megpróbált volna bejutni a palotába, arról én biztosan tudnék. Biztosíthatom, kapitány, senki sem juthat át a királyi testőrségen, még maga Zavran herceg sem. – Szabadjon emlékeztetnem, úrnőm, épp az imént mondta, hogy Nolanból is lehetetlen megszökni, a hercegnek valahogy mégis sikerült – jegyezte meg kissé félszegen a férfi. – Mi oka lenne rá Zavrannak, hogy idejöjjön? – kérdezte éles hangon a fiatalabbik nő. – Azok után, amit tett, inkább menekülnie kellene, vagy tévednék? Hacsak nem ártatlan, miért akarna bejutni a palotába? Tudja, hogy az egész birodalomban üldözik, ilyen körülmények között senki sem kockáztatná az életét. – Adele kisasszony, mivel nem ismerjük a herceg indítékait, meg kell tennünk minden óvintézkedést a királyi család biztonsága érdekében. Tudom, milyen nehéz ez most önnek, hiszen a bátyjáról van szó, de… – próbálta megnyugtatni a kapitány a lányt, de szavai roppantul felbőszítették a herceget, nyersen félbeszakította a társát: – Adele, Zavran megölte a fivéredet, a saját bátyját, és az apámat csak azért, hogy amikor majd atyátok, a király meghal, ő foglalhassa el a trónját, és te még mindig őt véded?

– Szó sincs róla – szabadkozott idegesen a lány. – De továbbra sem tudom elhinni, hogy valóban Zavran művelte ezt a szörnyűséget. Nem voltam ott ugyan, nem láttam, mi történt, de jól ismerem a bátyámat, tudom, hogy sohasem tenne ilyet. Szerette Eriket, és tisztelte apádat. Zavran soha nem akart király lenni! Egész életét a faluban és az erdőben töltötte, nem vágyott hatalomra. – Adele, én láttam, mi történt. Láttam, ahogyan hidegvérrel leszúrja a bátyádat, és ráront az apámra, aki Erik segítségére sietett. Maga a király, apátok is szemtanúja volt a jelenetnek. Csak nem záratná ok nélkül börtönbe a saját fiát, vagy tévedek? – Nem értem az egészet, Zavrannak számtalan lehetősége lett volna megölnie valamennyiünket, mégsem tette. Miért pont most szánta volna el magát? – Minden tiszteletem az öné, Adele kisasszony – vágott közbe a kapitány –, de jelen esetben óvatosságra kell intenem. Mint kiderült, a herceg a hatalomért mindenre képes, nem tudhatjuk, mire készül, az is lehet, hogy már itt is van a palotában. Mindent meg kell tennünk a királyi család védelme érdekében – magyarázta, de Adele nem hagyta annyiban: – Köztünk szólva, szerintem az egyetlen ember, akinek félnivalója lehet itt, az te vagy, drága unokafivérem! – fordult dacosan a herceg felé. – Hiszen, mint mondtad, te és apám vagytok az egyedüli tanúk, más bizonyíték nincs Zavran tettére. Nem tudom, mi folyik itt, de kétlem, hogy Zavrannak köze lenne bármihez is. – Adele szavaira megfagyott a levegő. A herceg arca paprikavörösre gyúlt a dühtől, de mielőtt visszavághatott volna, az idősebbik nő megszólalt: – Adele, elég legyen, ne feledd, kivel beszélsz! Timur kapitánynak és az unokafivérednek igaza van, el kell rendelnünk a kastély védelmének megerősítését, és mindent meg kell tennünk, hogy minél előbb kézre kerítsék Zavrant. – Elnézést kérek, anyám, ha túl nyers voltam, csak nagyon felzaklattak a hírek – fordult anyjához bocsánatkérően a lány. – Megyek és értesítem apámat a történtekről. – Azzal már indult is volna az ajtó felé, de Caroline királyné útját állta. – Arra nincs szükség, majd én értesítem őt. Most menj vissza a

szobádba! Timur kapitány, kérem, kísérje el a lányomat, és állítson két őrt a szobája elé, nem mehet be hozzá senki az én engedélyem nélkül. Vazul herceggel addig megbeszéljük a további teendőket. – Igenis, királyném! – Azzal a kapitány fejet hajtott úrnője előtt és kezet csókolt neki, majd kikísérte Adele-t a szobából. Alighogy az ajtó bezárult mögöttük, Caroline királyné Vazul herceghez lépett, a nyaka köré fonta a karját és megcsókolta a férfit. A rejtekajtó mögött lapuló férfi akaratlanul felszisszent és hátrahőkölt a meglepetéstől. Szájára tapasztotta sártól fekete kezét, nehogy véletlenül meghallják a fal túloldalán. Szeme dühtől lángolt, egy percig csak állt megkövülten, igyekezve feldolgozni elméjében az imént hallottakat és látottakat. A leleplezett kapcsolat a királyné és Vazul herceg között bénítóan hatott rá, harag és aggodalom munkált benne. Miután összeszedte magát, ismét odalapult a falhoz és belesett a két kis lyukon. A könyvtárszobában a királyné és a herceg szenvedélyes csókban forrt össze, majd Caroline zihálva azt mondta: – Már azt hittem… sohasem maradunk kettesben… ez a három nap maga volt a pokol. – Siettem hozzád, amint tudtam. Minden pillanat örökkévalóságnak tűnt nélküled, szerelmem – lihegte a királyné fülébe a vágytól mámorosan a herceg. Caroline hirtelen eltolta magától a férfit. – Óvatosnak kell lennünk, itt még a falnak is füle van. – Tudom, tudom, és igazad van – helyeselt még mindig lihegve a férfi. – De mikor a közelemben vagy, egyszerűen nem tudok ellenállni neked. Oly régen vágyom már rád, lassan elfogy a türelmem. – Azzal ismét magához húzta az asszonyt és újra csókolgatni kezdte. – Vazul, türelmesnek kell lennünk – mondta a királyné józanul. – Nem szerezhetnek tudomást kettőnkről, rögtön lelepleznének minket a király előtt, és akkor nekünk végünk lenne, akasztófára jutnánk – magyarázta inkább magának, mintsem a hercegnek, s gyönyörű, földig érő, égszínkék ruháját lesimítva elhúzódott a férfitól. A rejtekajtó mögött lapuló férfi mozdulatlanul meredt maga elé, halántékán egy apró ér lüktetése árulta csak el, milyen indulatok

forrnak benne. Legszívesebben egy ökölcsapással áttörte volna a könyvtárszobát és a rejtekhelyet elválasztó falat, hogy ráronthasson a hűtlen királynéra és az álnok hercegre, de végül a józan ész felülkerekedett haragján. – Az imént találtam ezt a levelet, a gyanúnk beigazolódott, valaki végig segített Zavrannak – mondta Vazul, átnyújtva az udvaron galacsinná gyűrt papírost az asszonynak. – „A király már vár, a rejtekúton gyere, légy óvatos!” – olvasta fel hangosan a kis levél tartalmát a királyné. – Ez Adele kézírása, felismerem. – Vele majd később foglalkozunk. Most a legfontosabb, hogy felkutassuk az összes létező alaprajzot, tervrajzot a kastély titkos folyosórendszeréről. – Zavran úgy ismeri a palotát, mint a tenyerét, hiszen itt nőtt fel, lehet, hogy olyan rejtekhelyekről is tud, melyek egyetlen térképen sincsenek rajta. Nem kizárt, hogy már rég a palotában van, és most is minket figyel – mondta a királyné idegesen, s közben körbepásztázta tekintetével a termet. – Ki kellene faggatnunk Adelet, de amilyen makacs, úgysem mondana semmit, kitart a bátyja mellett, és csak rontana a helyzeten, ha rájönne: tudunk arról, hogy Zavrant segíti. Az eddig a rejtekhelyén hallgatózó férfi indulatain erőt véve továbbindult a folyosón. Már messze járhatott, mikor a könyvtárszobában elhangzottak a következő mondatok: – Igazad van, Adele-lel majd később foglalkozunk. Most fontosabb dolgunk van. Itt az ideje, hogy véget vessünk Teorik uralkodásának, és az utolsó pontig valóra váltsuk a tervünket – súgta az asszony fülébe a herceg, s egy díszes aranyozott tőrt húzott elő a köpenye alól. – Látom, sikerült megszerezned – mondta a királyné elégedetten, le sem véve szemét a tőrről. Gyengéden végigsimította a tőr pengéjét, mutatóujjával egyenként végigtapogatta a markolatot díszítő összes drágakövet, majd szó nélkül a ruhája alá rejtette a fegyvert. – Egyszerűen zseniálisak vagyunk. Azt fogják hinni, hogy az a nyomorult Zavran tette – mondta gonosz, önfeledt vigyorral a férfi.

– Végzünk a királlyal, és a gyilkosságot Zavranra kenjük. Már csak meg kell várnunk, hogy Zavran szépen besétáljon a csapdába, és végleg miénk lesz a hatalom. – Így van – mondta tűnődve a királyné. Gondolatai messze jártak, tekintete üveges volt, ám kisvártatva újra a férfi felé fordult: – A méregnek lassan hatnia kell, indulok. A férfi már messze járhatott a titkos folyosón, amikor Caroline királyné kisétált a teremből és kecses léptekkel elindult a királyi hálótermek felé. A hatalmas előcsarnokban a lépcsőhöz érve királynői méltósággal fogadta a testőrök tisztelgését. Senki sem sejthette, miféle aljas tettre készül, arcáról semmit se lehetett leolvasni. Közben a titkos folyosón egy másik sötét köpenybe burkolódzott árny suhant végig. Annyira sietett, hogy a sötétben nekirohant a már jó ideje ott bujkáló idegennek. Ijedtében majdnem felkiáltott, de mikor felismerte a férfit, megnyugodott: – Te jó ég, Zavran, de megijesztettél! – suttogta a lány, még mindig levegő után kapkodva. – Adele, gondolhattad volna, hogy én vagyok az. Egyébként mit keresel te itt? Neked nem a szobádban kellene lenned? – kérdezte Zavran. – Hallom, anyád még őrt is állíttatott az ajtód elé, vagy rosszul tudom? Adele közben mécsest gyújtott, hogy jobban lássanak a sötétben. A félhomályban a férfi is hátrahúzta fejéről a csuklyáját, ekkor látszott csak igazán, hogy ifjú arca, milyen elgyötört és megviselt is volt. – Ezek szerint kihallgattad a könyvtárszobában zajló beszélgetést. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy megelőzted a többieket, és már a palotában vagy. Úgy, de úgy örülök neked! – tört ki a lányból, s megölelte a bátyját. – És most mi a terved? – kérdezte kisvártatva. – Beszélnem kell apánkkal – felelte komoran a férfi. – Délután jártam nála – mondta bátortalanul Adele. – Tudattam vele, hogy beszélni szeretnél vele. – Zavran mindeközben némán maga elé meredve csak hallgatott. – Kértem, hogy látogasson meg a börtönben, de hallani sem akart róla. Hiába bizonygattam neki,

hogy ez az egész hazugság, egy kelepce, amelyet ellened és az egész királyság ellen terveltek ki, egy szavamat sem hitte el. – Nem is fogja. Azok, akik a kelepcét állították, nagyon óvatosak és agyafúrtak. Apánk joggal hiszi, hogy én tettem. A helyében én is ezt hinném. – Azt mondta, ha sikerül bejutnod hozzá, ad neked egy percet, hogy bizonyítsd ártatlanságodat, de egy perc után riadóztatja az őrséget. – Megértem, és ismerve a körülményeket még túlzottan is nagylelkű velem. De most siessünk. A többiek előtt oda kell érnem apánkhoz. Azzal továbbindultak a folyosón. A királyi hálóteremhez érve Zavran Adele-hez fordult: – Várj meg itt, és ne mozdulj! Nem akarom, hogy te is bajba kerülj. Ha velem történik valami, azonnal menj vissza a szobádba! És ne feledd, Vazul a kelepce kitervelője, soha ne bízz meg benne! Azzal kinyitotta a titkos ajtót és belépett. A király egy hatalmas kandalló mellett az íróasztalánál ült és olvasott. Zavran közelebb lépett hozzá és megszólította: – Jó estét, apám! – kezdte, majd egy pillanatot várt. Kíváncsi volt, hogyan reagál az apja. – Nem akarok semmi rosszat, csak beszélnem kell veled. – A király lassan visszatette a kezében tartott lúdtollat a tintatartóba, majd Zavranra emelte a tekintetét. Először mintha halvány öröm csillant volna fel benne, de gyorsan kihunyt, és rideg szigorúság váltotta fel a korábbi kedves tekintetet. – Ha volt bátorságod idejönni, halljam, milyen mondandód van számomra! – Apám, bármennyire is biztosra veszed, hogy az, amit láttál, az az igazság, el kell hinned nekem, hogy ez nem volt más, csak gonosz fondorlat ellenem és az egész királyság ellen. Vazul és Caroline szövetkeztek, ők ketten szeretők, hinned kell nekem. Úgy rendezték a dolgot, hogy besétáljak a csapdába. Erik már halott volt, amikor odaértem. Nimród pedig egyszerűen nekem támadt, kénytelen voltam megvédeni magamat. Ekkor értetek oda Vazullal és a testőrséggel. A látszat ellenem szólt, elhitted hát, hogy én gyilkoltam hidegvérrel. Jól kieszelt, ördögi terv volt. Vazul így mindenkit félreállított az útjából.

– Még ha igazat is mondasz, fiam, nem csak engem kell meggyőznöd, hanem a birodalom egész népét. A te kezedben volt a véres tőr, és a saját szemünkkel láttuk, amint leszúrod a nagybátyádat. Elhinnéd az emberek helyében, hogy Vazul megölette a saját apját? – szegezte a kérdést fiának a király, majd így folytatta: – Ami Caroline-t illeti, már régóta sejtettem, hogy nem boldog mellettem, de hogy összeszűrte volna a levet Vazullal, az unokaöcsémmel, a tulajdon lánya vőlegényével, azt kétlem. Nem merte volna megtenni, tudja jól, milyen következményei lennének a felségárulásnak. – Ezek szerint még mindig nem hiszed el, hogy nem én tettem. Inkább hiszel másoknak, mint a saját fiadnak? – Inkább hiszek a józan észnek és a saját szememnek – mondta felemelt hanggal a király. – El tudod képzelni rólam, hogy hatalomvágyból képes lennék bárkit is hidegvérrel meggyilkolni? Hisz ismersz! Apám, hinned kell nekem! – mondta Zavran esdekelve. Apja ekkor hirtelen a szívéhez kapott, tekintete egy pillanatra elhomályosult, majd különös fény villant benne: egyszerre minden világossá vált a számára. Vetett egy pillantást az ágy melletti asztalkán levő pohárra, majd újra Zavranra szegezte tekintetét. – Zavran, édes fiam! – könnybe lábadt szemmel intett Zavrannak, hogy lépjen bátran közelebb. Zavran szó nélkül apjához lépett és megkönnyebbülten átölelte. – Most már mindent értek. Sohasem szabadott volna kételkednem benned. Bocsáss meg nekem! – esedezett a király, de ekkor lépések zaja ütötte meg a fülüket. Valaki kopogott az ajtón. – Egy pillanat türelmet! – kiáltotta hangosan minden erejét összeszedve a király. – Zavran, most el kell menned. Ki kell jutnod a kastélyból és Adele-t is magaddal kell vinned. Ígérd meg nekem, hogy azt fogod tenni, amit mondok, és boldogan halok meg. – Apám, mit jelentsen ez? – Zavran, már csak perceim vannak hátra. Caroline megmérgezett. – Apám, ez nem lehet. Te… te nem halhatsz meg – mondta

könnyeivel küszködve Zavran. – Mi lesz velünk, Adele-lel és a birodalommal? – Ígérd meg nekem, fiam, hogy egyszer visszatérsz és elfoglalod a trónt! Ígérd meg! – kérlelte erőtlenül. – Nem, apám, itt egyedül csakis téged illet a korona – magyarázta makacsul rázva a fejét és könnyeivel küszködve Zavran. – Fiam, nézz a szemembe, és ígérd meg, hogy király leszel! A legigazságosabb, a legjobb uralkodó, akit valaha is a hátán hordott a föld. Bosszút kell állnod mindezért, és ki kell űznöd a gonosz erőket a birodalomból. Itt van ez a ládika, vidd magaddal, benne van minden, amire szükségetek lehet. Van benne egy feljegyzés a menyasszonyodról, Vivienről, a lilion hercegnőről, aki sok-sok évvel ezelőtt tűnt el. Anyád menekítette ki az országból, amikor háború dúlt, meg kell találnod őt! Ha feleségül veszed, egyesíthetitek a lilionok és a glosszánok országát és elűzhetitek ezt a gonosz valdon ivadékot. De addig is, míg eljön a bosszú ideje, el kell menekülnöd innen. Most menj, nem késlekedhetsz! A király a kandallóhoz vezette Zavrant, megnyomott egy kiálló kődíszítést a párkányán, mire egy titkos folyosó tárult fel. Ekkor hozzám fordult a király: – Manja, kérem, hozza ide Adele-t! – Én mindvégig a szobában voltam, s hallottam mindent. Gyorsan behívtam Adele-t, azaz Alice-t a másik titkos folyosóról. A király könnyes búcsút vett a gyermekeitől, és megkért rá, hogy menjek velük, és bármi történjék is, vigyázzak rájuk. A királyi hálóterem ajtaja hirtelen kitárult, a királynak épp annyi ideje volt csak, hogy sebtében bezárja a rejtekajtót, és már rá is törtek. Caroline rontott be kivont tőrrel a kezében, ekkor a király már szinte félholt volt a testében szétterjedő méregtől. A többit már el tudod képzelni magad is. Zavran, vagy ha úgy tetszik, David és Alice szeme láttára Caroline hidegvérrel megölte az apjukat. S ők tehetetlenül végignézték, ahogyan Caroline és Vazul úgy állítják be a dolgot, mintha Zavran, azaz David járt volna ott, és ő követte volna el a gyilkosságot. A titkos alagúton át, mely Peruba vezetett, elmenekültünk az országból, de miután Vazul és Caroline átvették az uralmat, többé nem térhettünk haza ugyanezen az úton-módon,

mert azonnal megöltek volna minket. Azóta Alice és David megszállottan kerestek téged és a másik titkos átjárót. Mivel a nyomok utánad Európába vezettek, Alice odautazott, David pedig a fejébe vette, hogy az Angkorból nyíló átjárót keresi meg, hogy átjusson a lilionokhoz, és velük szövetkezve minél előbb visszatérhessen glosszán földre, hogy teljesítse az apjának tett ígéretét, bosszút álljon és bizonyítsa ártatlanságát. De ahogyan az évek teltek, egyre kevésbé hittek benne Alice-szel, hogy valaha is megtalálnak téged vagy a lilionok országába vezető átjárót. Sokáig szótlanul hallgattam Manját. Leírhatatlan érzések kavarogtak bennem, nem tudtam, mit gondoljak, egyáltalán elhiggyem-e ezt az egészet. Olyan volt, mint valami képtelen mese. – David ezt tudta? Mármint tudta, hogy ki vagyok, amikor megismert? – Nem, már mondtam, hogy fogalma sem volt róla, ki vagy. Pár napja kezdett gyanakodni, ahogyan én is. Alice feladata volt, hogy téged felkutasson, ő már egy ideje tudta, de csak tegnap mondta el Davidnek az igazat, hogy végre megtalálta, akit oly régóta keresnek, és hogy tulajdonképpen te vagy Vivien. – Miért nem mondott nekem David erről az egészről semmit? Végig titkolta a múltját, miért nem bízott bennem? – Egyrészt, és talán ez volt a legfontosabb indok: ha Alice vagy David beszéltek volna a múltjukról, arról, hogy kik is ők valójában, soha többé nem térhetnének haza. Törvény tiltja, hogy az emberek tudomást szerezzenek a létezésünkről. Másrészt David tisztában volt vele, ha tudod mindazt, amit most elmeséltem neked, nem fogod hagyni, hogy visszamenjen, legalábbis nélküled. – Andrew honnan tudja? – Tőlem. Magam mondtam el neki két éve. – Mi volt a ládikában, amit a király adott át? – Pénz, arany, iratok. Minden, ami ahhoz kellett, hogy új életet kezdjünk. – Miért olyan nehéz megtalálni az átjárót? Miért nem bukkant még rá David? – Mert senki sem tudja, hol van. Szükségünk lenne a térképet rejtő talizmánra. Az angkori átjáróhoz csakis egy lilionnak lehet

kulcsa – mondta, de ekkor megszólalt a mobilom, s Manja intett, hogy vegyem fel. Gyorsan előkotortam hát az iPhone-t a táskámból: Erika keresett. – Majd később visszahívom – gondolkodtam hangosan. Mikor visszafordultam Manjához, észrevettem, hogy összehúzott szemmel figyel valamit a távolban. Én is arrafelé néztem, de nem láttam semmi szokatlant. Mégis megint olyan érzésem támadt, mintha figyelnének minket. – Mi a baj, Manja? – kérdeztem óvatosan, de ekkor Manja váratlanul szedelőzködni kezdett. Mintha megijedt volna valamitől. – Most az lesz a legokosabb, ha megyünk. Le kell ülepednie ennek a sok mindennek benned. – Nem kíváncsiskodtam tovább, pedig legalább ezer kérdésem lett volna még. Elindultam hát vele vissza a parkon keresztül a városba. Útközben végig zavartan viselkedett. Sebesen szedte a lábát, de néhány méterenként lopva hátranézett, mintha csak azt figyelné, nem követnek-e minket. Alig tudtam tartani vele a lépést, úgy sietett. Aztán a piac bejáratánál, ahol találkoztunk, se szó, se beszéd, magamra hagyott. Olyan gyorsan vett búcsút tőlem, hogy köszönetet sem tudtam mondani neki azért, hogy beavatott a titokba. Egyedül indultam hát vissza Erika bungalójához. Zúgott a fejem mindattól, amit hallottam, ám seregnyi kérdésre továbbra is hasztalan kerestem a választ. És sehogy sem tudtam kiverni a fejemből Manja különös viselkedését. Vajon mitől változott meg ilyen hirtelen? Mintha menekült volna valami vagy valaki elől. Megálltam az utcasarkon és körbenéztem, de nem láttam semmi különöset, nem vettem észre, hogy követnének. A bungaló felé tartva ismét a gondolataimba merültem: Hogy én egy lilion lennék? David meg egy glosszán? Hihetetlen történet. Ez az egész képtelenség. Ilyen nincs. Egy hét alatt fenekestül felfordult az életem. Már azt sem tudtam, ki vagyok. El akartam bújni a világ elől, behúzódni egy sötét sarokba, hogy zavartalanul gondolkodhassak. Felhúztam a pólóm ujját, s végigsimítottam a kezemen az égő bőrt, amelyen már halványan kezdett kirajzolódni a Lossza-jel. Ha Manja igazat mondott, hamarosan ott lesz a bizonyíték a karomon.

XI. FEJEZET

A bungalóban aggasztó látvány fogadott. Erika és Ryan már nem voltak ott, viszont az összes cuccom szét volt szórva az ágyon. Valaki nagyon kereshetett valamit – ez volt az első gondolatom. Aztán eszembe jutott, hogy Erika telefonon keresett, lehet, hogy erről akart szólni. Rossz érzés fogott el. Kinek jutna eszébe betörni ide és szétszórni a holmimat? Egyáltalán mit kereshetett az illető? Mialatt ezen tűnődtem, egyszer csak dörömbölni kezdtek az ajtón. Rémülten összerezzentem. Ki lehet az, és mit akarhat? – Liv, itt vagy? – hallottam az ismerős hangot, David volt az. Gyorsan kinyitottam az ajtót. David berontott, körülhordozta a tekintetét a szobában, mintha keresne valamit, vagy valakit. – Jól vagy? Nincs semmi bajod? – fordult oda hozzám, miután alaposan körülnézett. – Megvagyok, de úgy tűnik, valaki nagyon keresett valamit – mondtam, a szanaszét heverő cuccaimra mutatva. – Szedd össze a holmidat, elmegyünk – jelentette ki, hangja parancsoló volt, már-már fenyegető. – David, mi történt? Mi ez az egész? Miért vagy ilyen ideges? Te tudod, ki tört be ide, és miért kutatta át a holmimat? – Majd később elmesélem, de most tűnjünk el innen, mielőtt másoknak is magyarázkodnunk kell. – Sóhajtottam egy nagyot, fogtam a táskámat és kelletlenül pakolni kezdtem. – Tüzetesen nézz át mindent, tudnunk kell, mit vittek el, de gyanítom, hogy csak két dolog fog hiányozni: a talizmánod és a kígyós nyakláncod. – Elhallgatott, nyelt egy nagyot, majd halkan megjegyezte: – Manja elmondta, hogy beszéltetek. – Igen, elárult néhány dolgot. Olyasmiket, amikről te nem voltál hajlandó beszélni – mondtam, de közben nem néztem rá, csak

pakoltam. David odalépett hozzám, óvatosan feltűrte a pólóm ujját és megnézte a karomat. – Nagyon fáj? – kérdezte. – Nem vészes, túlélem – válaszoltam közönyösen. Még mindig haragudtam rá. Kellőképpen össze voltam zavarodva ahhoz, hogy közönyös legyek, és ne érdekeljen, mit mond. Bár a testem minden egyes érintésére reagált. Amint hozzám ért, a szívem hevesebben dobogott, s majd megőrültem azért, hogy újra megérintsen, és a közelemben legyen. Furcsa kettősség volt egyszerre érezni féktelen vágyat és keserű bizalmatlanságot valaki iránt, akiről nem sokkal ezelőtt kiderült, hogy egészen másvalaki, mint akinek hittem. Váratlanul megszólalt David mobilja, előhúzta a farmerzsebéből, s beleszólt: – Delano. – Egy darabig hallgatta a vonal túlsó végén beszélő férfit, majd megköszönte az információt és letette a telefont. – Ennyi elég is lesz. A többi cuccodért majd elküldjük Carricket – lépett oda hozzám. Megfogta a kezemet, felkapta a táskámat és elindult kifelé. Egyenesen a fekete sportkocsijához mentünk, betette a táskát a csomagtartóba, beültetett a kocsiba és már indultunk is. Nem értettem, mi ez a nagy sietség, hogy ki vagy mi elől menekülünk, de nem mertem kérdezősködni. Inkább átadtam magam a megnyugtató érzésnek, hogy mellettem van. – Kérdezz! Bármit kérdezhetsz, válaszolok – szólalt meg egyszer csak David, mintha olvasna a gondolataimban. Nem hittem a fülemnek, nem is fordultam azonnal feléje, a gyorsan szaladó tájat figyeltem a kocsi ablakából. De aztán megragadtam a lehetőséget és kérdezgetni kezdtem: – Most ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a feleséged vagyok? – mutattam a vöröslő karomra. – Nem, ha nem akarod. – Szeretnéd, ha az lennék? Ha a feleséged lennék? – Nem kértem volna meg a kezedet, ha nem akarnám, hogy az legyél. Mindennél jobban szeretném. De nem akarom, hogy azt hidd, kényszerítettelek, és szándékosan vezettelek félre. Fogalmam sem volt róla, hogy ki vagy, amíg nem láttam meg a válladon a napkorong-jelet, és amíg Alice nem erősítette meg a gyanúmat.

– Meddig lesz rajtam ez a jel? – Körülbelül egy évig. – Közben félreállt és kikapcsolta a motort. – Utána mi történik? Már nem leszek a feleséged? – Ez nem ilyen egyszerű. Manja nem mondott el mindent, mert úgy érezte, nem az ő feladata – sóhajtott egy nagyot, majd tovább beszélt: – A Lossza-jel a karodon azt jelzi, hozzám tartozol, ez igaz. A természet törvényei szerint te a jegyesem vagy, ez is igaz. Egy év múlva hivatalosan is a feleségem leszel, persze csak, ha te is így akarod, és ha a glosszán és a lilion nagytanács előtt mindketten igent mondunk. De van egy másik, ennél sokkal fontosabb jelentése, mondhatjuk úgy, üzenete is. A természet így tudatja veled és a külvilággal, hogy gyermeket vársz, a közös kisbabánkat várod. Ahogy ezt kimondta, forogni kezdett velem a világ, alig kaptam levegőt. Összeszűkült a gyomrom, zúgott a fejem, nem akartam hinni a fülemnek. Azt hittem, rosszul hallok. Nem, nem, ez csakis valami rossz tréfa lehet. Nem lehetek terhes. Ez képtelenség. – Hogy mi vagyok? – kérdeztem vissza dühösen, értetlenül, kétségbeesve. – Jól hallottad, a kisbabánkat várod. Én is csak kábé húsz perce tudom. – Arca ragyogott, izgalom és öröm sugárzott a szeméből. – Manja felhívott, hogy beszélt veled, megnézte a karodat, és világosan látszott a Lossza-jel. – Hány lány terhes még tőled? Mindenki, akivel lefeküdtél, viseli a jeledet? Mindegyik a jegyesed? – borultam ki. – Nem, dehogy. Glosszántól ember nem eshet teherbe. Emberen Lossza-jel sohasem jelenik meg, mert nem házasodhatunk emberekkel. Tiltják a törvényeink. Ezért ért engem is meglepetésként ez az egész. A Lossza-jel tulajdonképpen egy ajándék, éppen ez a szép benne, hogy a természet egyértelműen megmutatja, ki az igazi társad, kit válassz a hitvesedül. Ezért vonzódtunk, vonzódunk egymáshoz olyan nagyon, jobban, mint amennyire az emberek vonzódhatnak egymáshoz. Csak ültem ott némán, megsemmisülten, és kezdtem újraértékelni az életem. Minden hazugság volt szinte, amit a világról és az életemről eddig tudtam és hittem. Alig ismerem Davidet, és terhes vagyok tőle? Ezt komolyan csinálja velem az élet, vagy a sors, vagy

mindek is nevezzem? – Nagyon haragszol rám? – kérdezte. – Beszélj, kiabálj, mondd ki, amit gondolsz! Tudnom kell, mit akarsz tenni most. – Miért, tehetek bármit is? – fakadtam ki. – Volt választásom akárcsak egyszer is? – Igazad van, nem volt. És teljes joggal vagy dühös rám. – És most mi lesz? Mi lesz velünk? – Szeretnélek boldoggá tenni, szeretném, ha boldog lennél velem, és szeretném, ha mostantól hordanád a gyűrűt – mondta. – Kellesz nekem. És a baba is. Jobban, mint hinnéd. Nem akarlak többé elveszíteni. – Én kellek, vagy a baba? Mert ha csak azért jöttél el értem, mert terhes vagyok, ne érezd kötelességednek, hogy feleségül vegyél. Megleszek egyedül is. Nem akarom olyasvalakihez kötni az életemet, aki nem szerelmes belém, és csak azért vesz feleségül, vagy csak azért él velem, mert gyereket várok tőle. – Nem erről van szó, ezt te is tudod. Azért hagytalak elmenni, mert azt hittem, így meg tudlak óvni. Vissza akartam menni Indorába, hogy teljesítsem apám végakaratát, bebizonyítsam, hogy nem vagyok gyilkos, és visszaszerezzem a hatalmat, de ez nagyon veszélyes vállalkozás. Vissza akartam térni, de egyedül. Nem akartam, hogy velem gyere. Ha elmondtam volna mindent, otthon ültél volna, amíg én visszamegyek? – Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Na, látod. Majd megőrültem, mikor elmentél, de nem mehettem utánad – magyarázta indulatosan. – Sokat jelentene, ha hordanád a gyűrűt, és ha hozzám jönnél feleségül. És nem a baba miatt mondom, három napja sem a baba miatt mondtam, hanem azért, mert szeretlek. Igent mondasz? – Erre most nem tudok válaszolni. Össze vagyok zavarodva. A gyűrűt hordani fogom, de ne várd, hogy tíz perc alatt feldolgozzam ezt az egész képtelenséget. – Megértem, és ígérem, türelmes leszek. De van még valami, amiről beszélnünk kell, felmerült egy másik probléma is. – Miféle másik probléma? – kérdeztem kétségbeesetten. Azt hittem, mára már vége a meglepetéseknek, a képtelen történeteknek.

– Nathan – mondta David. – Ki az a Nathan? – Manja fia. Olyan nekünk Alice-szel, mintha a testvérünk lenne. Együtt nőttünk fel. Néhány évvel ezelőtt megharagudott ránk és Manjára. Azóta nem hallottunk róla. Manja azonban nemrégiben látta a villa környékén ólálkodni. Gyerekkorunk óta féltékeny ránk, mindig többre vágyott, mint amije volt. Rosszban sántikál, ez biztos. Mindenáron gazdag akar lenni, adtunk neki pénzt, de ő egyre többet és többet akart. Gyanítjuk, hogy vissza akar jutni Indorába, de a pontos szándékait nem ismerjük. Viszont tudjuk róla, bármire képes, hogy elérje a céljait. És kellően veszélyes ahhoz, hogy tudjuk, tartanunk kell tőle. Ha megneszeli, hogy ki vagy, meg akar majd szerezni magának. Alice-szel is ezt tette. – Szerinted ő tört be a bungalóba, és kutatta át a holmimat? Tehát sejti, ki lehetek. – Igen, ebben biztos vagyok, csak nem akartalak megijeszteni. És sajnos a talizmán és a kulcs nélkül mi is tehetetlenek vagyunk. Mivel megszerezte őket, lépéselőnyben van. – Tévedés – mondtam cinkos mosollyal. – Egyik sincs nála. Itt vannak a táskámban. – Óh, hála az égnek. Istennő vagy – sóhajtott fel David megkönnyebbülten. Hosszú ideje most először éreztem, hogy megváltozott a légkör köztünk, mintha visszatért volna a régi jókedv és bizsergés. – Megfejtjük a rejtélyt, együtt megtaláljuk az átjárót. És mielőtt tiltakoznál, közlöm, hogy ha tetszik, ha nem, veled megyek. Látnom kell a helyet, ahol születtem. – Makacs, ellenállhatatlan ifjú hölgy vagy, ugye, tudod? – kérdezte incselkedve, miközben közelebb hajolt és szenvedélyesen megcsókolt. Érintése életre keltette a testemet, vadul lüktetett a vér az ereimben. Beletúrtam a hajába és viszonoztam a csókjait, mohón kívántam, akartam őt. Végigsimította minden egyes kósza hajtincsemet, s közben úgy csókolt és úgy szorított magához, mintha sohasem akarna elengedni. Jó ideig ültünk a kocsiban, összesimulva, aztán kibontakoztunk egymás öleléséből és elindultunk a villához.

– Szeretem, mikor dühös vagy, utána különösen jó veled kibékülni – jegyezte meg vigyorogva, miközben beindította a motort. Mikor megérkeztünk Carrick kedvesen mosolyogva fogadott. Meg sem lepődött, hogy lát. Manja már egészen másképp viselkedett. Kedves volt és közvetlen, de kerülte David tekintetét. Szinte tapintani lehetett köztük a feszültséget. Biztos voltam benne, hogy David neheztel Manjára, hogy a tudtán kívül megkeresett és beszélt velem. Ahogy belekaroltam, éreztem, hogy az izmai megfeszülnek a visszafojtott idegességtől és a haragtól, de uralkodott magán. Alice reggel óta nem tért haza, és Andrew is házon kívül volt. A szobába érve elállt a szavam. A gardróbban ott volt az összes holmim, szépen bepakolva, ezt meg hogy csinálta David ennyi idő alatt? – Öltözz át, ha tényleg velem akarsz jönni Indorába, edzenünk kell. Meg kell tanítanom neked néhány önvédelmi fogást. Némi íjászati ismeret sem árt, nem beszélve a kardforgatásról. Volt már valaha kard a kezedben? – Nem. Még soha. De ez nem jelent semmit. Én úgy általában mindenben zseniális vagyok. Lehet, hogy egy óra múltán simán alul maradsz velem szemben, és a tanárból egy pillanat alatt tanítvány lesz – hecceltem. Láttam rajta, hogy tetszik neki a játék, mert a szemében mosoly jelent meg. – Vigyázzon, Miss Stevens, nehogy elbízza magát! De tudja mit, rendben, szaván fogom, ha egy óra múlva legyőz engem bármilyen fegyvernemben, teljesítem egy kívánságát, bármi is legyen az. – Elmész a holdra is a kedvemért? Kár lenne. Vagy átváltozol békává? – húztam tovább. – Önnek igaza van, helyesbítek: ha legyőzöl engem, elviszlek még ma arra a helyre, ahol dolgozom, és megnézheted, hogy áll a kutatás, vagy megmondhatod, mit csináljunk, kérhetsz bármit, amit módomban áll teljesíteni, de ha én nyerek, máshová megyünk, és hozzám kell jönnöd még ma feleségül. – Megfontolandó ajánlat – somolyogtam, majd rávágtam: – Rendben van. Áll az alku. – Ön meggondolatlan, Miss Stevens! – mondta vigyorogva David. – Remélem, tudja, hogy estére Mrs. Delano lesz az új neve.

– Ezt tekintsem fenyegetésnek? – Nem, nem, inkább csak ígéretnek. – Vigyázzon, Mr. Delano, nehogy aztán én okozzak meglepetést. – Az íjászat a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott gyerekkoromban, persze ezt nem árultam el neki. A gimnáziumnak, ahol tanultam, elég jó íjászcsapata volt, melynek oszlopos tagja voltam, rengeteg versenyt nyertem. – Az edzőteremig még el is kell jutni – hecceltem, miközben szép lassan levettem a pólómat és a földre dobtam. Ugyanezt tettem a szoknyámmal. Egy szál melltartóban és bugyiban lejtettem el mellette, a gardrób felé tartva. Láttam rajta, hogy leesett az álla, teljesen felizgult. Utánam nyúlt, magához rántott, félresöpörte a hajamat, és végigcsókolta a hátamat, alulról felfelé. Eszméletlen jó érzés volt, teljesen beindultam. Amikor már a nyakamnál járt, csak ennyit mondott: – Kedves leendő Mrs. Delano, tudom, mit forgat az okos kis fejében. El akarja vonni a figyelmemet. Én viszont azt akarom, hogy még ma a feleségem legyen, ezért észnél kell lennem. Égek a vágytól, hogy megnyerjem a mi kis fogadásunkat – mondta sóvárgó tekintettel, de erőt vett magán, és eltolt magától. – Ön tudja, Mr. Delano – vontam vállat, de közben nagyon élveztem, hogy húzhatom és bosszanthatom. Karba tett kézzel és hátát a falnak vetve figyelte, ahogyan öltözködni kezdek. Megcsörrent a telefonja, felvette, de továbbra se vette le rólam a szemét. – Delano. – Jó napot, Mr. Delano. Travels nyomozó vagyok a rendőrségtől – mondta a telefonban egy ismeretlen hang. – Áh, Mr. Travels, hogy áll a nyomozás? – kérdezte David érdeklődve. – A laboratóriumi és boncolási eredmények alapján biztosra vehető, hogy gyilkosság történt. – Igen, a csontok elhelyezkedéséből sejteni lehetett. Újraindítják a nyomozást? – Mindenképpen, még ha a kilátások nem is túl rózsásak. Több mint húsz éve történt a gyilkosság. Nehéz – ha nem lehetetlen – lesz megtalálni a tettest, de azért mindent megteszünk az ügy

mihamarabbi felgöngyölítése érdekében. Csak azért hívtam, hogy tájékoztassam, befejeztük a helyszínelést, újra használhatják a kutatóárkot. – Értem, és köszönöm szépen az információt. – Nincs mit. Szép napot, Mr. Delano. – Köszönöm, önnek is, nyomozó. – Az egész beszélgetés alatt le sem vette a szemét rólam. – Gyilkosság? Van ennek valami köze hozzám? – kérdeztem félve. Valami azt súgta, talán jobb lenne, ha nem kíváncsiskodnék. – Igen, véleményem szerint van közöd hozzá, nem is kevés. De csak sejtéseim vannak, puszta találgatások. – Beavatna, Mr. Delano? – Biztosan tudni akarod? – Igen, de ne csigázz már, mondd el! – Rendben. Egyrészt az elméletem szerint az a korong, amit a kutatóárokban a csontok mellett találtál, a kígyós nyakláncodhoz, azaz a kulcsodhoz tartozó térképet rejtette. Tehát a saját talizmánodat találtad meg. Nem lehet másé, különben benne lett volna a hozzá tartozó nyaklánc-kulcs is. Másrészt, amikor odaadtad nekem a talizmánt, belepróbáltam a kulcsodat és tökéletesen beleillett, ez még inkább megerősítette a gyanúmat. Harmadrészt furcsálltam, hogy miért van a válladra karcolva a napkorong jel, ez nem szokás a lilionoknál. Hány éves voltál, amikor meghalt az édesanyád? – Úgy hároméves lehettem. – Mit mondtak, miben halt meg? – Azt mondták, egy csúnya betegség vitte el. Sokat utazott, és valószínűleg maláriát kapott. – Igen, ez egybevág a vizsgálati eredményekkel. Mert, hogy tudd, a csontok egy nő csontjai. Kimutatták, hogy a nő súlyos betegségben szenvedett, de nem ebbe halt bele. Szerintem körülbelül három évvel azután, hogy édesanyáddal elmenekültetek az átjárón keresztül, rátok találtak a valdonok. Édesanyád bizonyára megpróbálta megtéveszteni az üldözőiteket, és visszament az üres talizmánnal, hogy őt öljék meg, és ne keressenek tovább téged. Belekarcolta a bőrödbe a napkorong jelet, és neked adta a kígyó-

kulcsot, hogy egyszer majd vissza tudj térni. Mikor a valdonok megölték édesanyádat, a gyilkosok azt hitték, anyád sírjával együtt betemették az egyetlen kulcsot az átjáróhoz. Ezzel elvégezték a feladatukat. – Tehát az édesanyám feláldozta magát értem? – Tulajdonképpen igen. – És az ő holttestét találtuk meg? – Igen. Teljes volt bennem a zűrzavar. Úgy éreztem, egyetlen épkézláb gondolatra sem vagyok képes. És fűtött a harag. Talán ha fizikailag kifárasztom magam, jobb lesz. És felkészülhetek a küldetésemre. – Menjünk az edzőterembe, ez most túl sok nekem, mozognom kell – mondtam. – Nem muszáj edzeni, ha nem akarod. – Nem, nem. Jól vagyok. Éppen hogy mozgásra van szükségem. Vissza akarok menni, minél előbb. Tudnom kell, ki ölte meg az anyámat. Bele akarok nézni a gyilkos szemébe. – Megértem. De a bosszúvágy és a harag nem mindig jó tanácsadó. Ha a düh elborítja az agyadat, nem tudsz tisztán gondolkodni, és akkor sebezhető vagy. Az első szabály a harcművészetben: ürítsd ki a fejedet. Csakis az ellenségre koncentrálj! – Azt teszem – mondtam, és már indultam is az edzőterembe. David szó nélkül követett. Belépve ismét megérintett a terem különös hangulata. Daviden egy laza izompóló volt, és egy fekete szabadidőnadrág. Rettentő szexi volt benne. Miután bemelegítettünk, David leemelt két régi kardot a falról, s a kezembe adta az egyiket. Azt hittem, leszakad a karom, olyan súlyos volt. – Mitől ilyen nehéz ez? – Ez egy igazi khmer kard, tömör vasból készült. – Éles is? – kérdeztem, végighúzva az ujjamat a pengéjén. Inkább kijelentés volt, mintsem kérdés. Aztán megmagyaráztam. – Úgy értem, ezzel a karddal kárt tehetek benned? – David felnevetett. – De még mennyire – mondta. – Az a lényeg, hogy mindig erősen markold a kardot, de ne görcsösen, ne stresszelj rá, legyen a csuklód mindig laza.

Úgy negyven percig magyarázta nekem a kardvívás fortélyait, míg végre élesben is kipróbálhattam a tanultakat. Hamar felismertem, hogy ebben a műfajban aligha győzhetem le Davidet. Majd leszakadt a karom, mire végeztünk. Minden erő kiment belőle. – Mi lenne, ha most kipróbálnánk az íjászatot? – kérdeztem, még mindig levegő után kapkodva. – Rendben – bólintott David vigyorogva. – A terem végébe vágtatott, megnyomott egy gombot a falon, mire leereszkedtek a céltáblák. Aztán visszasétált hozzám két gyönyörűen megmunkált íjjal és a hozzájuk tartozó nyílvesszőket tartalmazó tegezzel. – Tessék, a tegez, ez legyen mindig a válladon. Előbb megmutatom, hogy csináld. Mögém állt, a felső testem elé emelte az íjat, közben minden egyes lélegzetét a fülem mellett éreztem, behelyezte a nyílvesszőt, majd beigazította a kezemet, megfeszítette az íjat, és együtt kilőttük az első nyílat egyenesen a céltábla közepébe. – Látod, így kell csinálni – magyarázta büszkén. – Most próbáld meg egyedül! – Először inkább lőj ki néhányat te, én meg közben ellesem a technikádat. – Ahogy óhajtod – mondta, s három másodperc alatt három nyílvesszőt lőtt a céltábla kellős közepébe. Ekkor a magasba emeltem az íjamat, céloztam és kilőttem az első nyílvesszőt. Nem kellett a táblát figyelnem, mielőtt célba ért volna a nyilam, már tudtam, hogy telitalálat lesz. Kuncogva lestem David arcát, amint tekintetével követi a nyílvesszőm útját: pontosan a négy másik kilőtt nyílvessző közepébe találtam. – Azt nem mondtad, hogy vérprofi vagy az íjászatban. Így nem ér a játék. Én tiszta lapokkal játszottam – méltatlankodott. – Nem kérdezted, hogy íjászkodtam-e valaha – válaszoltam, s közben kilőttem még három nyílat ugyanoda, a céltábla közepébe. – Azt hiszem, el kell halasztanunk az esküvőt, Mr. Delano. – Én nem hiszem, hogy bármit is el kellene halasztanunk. Az, hogy valamiben ugyanolyan jó vagy, mint én, még nem jelent önmagában győzelmet. Akárhány nyílvesszőt lövünk is ki, az

eredmény mindig ugyanaz lesz, döntetlen. Fent vár az esküvői ruhád – mondta ravaszul vigyorogva, majd közelebb lépett hozzám, végigsimította az arcomat és megcsókolt. – Úgy tűnik, még jó sokáig fog várni rám az a ruha. Ne feledje, Mr. Delano, a döntetlen játszma még nem jelent önmagában győzelmet. Mivel egyikünk sem győzött, nem lenne jogos a jutalom sem. Összehunyorított szemmel fürkészett. – Önnek igaza van, Miss Stevens. De ami késik, nem múlik, egyszer a feleségem leszel. Most pedig gyere velem, edzés után jól fog esni egy fürdő. – Kézen fogott, felvezetett a földszintre, majd magával húzott a kertbe. Odakint fülledt meleg volt, és úgy délután három körül járhatott. A kert legeldugottabb és egyben legszebb része felé tartottunk. Meglepetésemre hatalmas banán- és pálmafák között egy gyönyörű medence tükrén csillogott a napfény. Kis vízesés csobogott a medencébe az egyik oldalon. A víz tele volt szórva virágszirmokkal csakúgy, mint a medence egész környéke. Egy kis asztalra gyümölcsök, frissítők voltak odakészítve. Igazi szerelmi fészek volt, a dús növényzet miatt nem lehetett odalátni, aki nem ismerte a helyet, annak eszébe sem jutott volna, hogy egy ilyen paradicsomi hely bújik meg itt. – Minden barátnődet ezzel kápráztatod el? – Nem, te vagy az első, akit idehoztam. Ez az egyik kedvenc helyem. És most itt akarok szeretkezni veled – mondta, és magához húzott. Kívántam őt, nagyon, őrülten. Egy pillanat alatt a földre hullottak a ruháink, meztelen testünk összesimult. Aztán David hátrálni kezdett a medence felé, egy pillanatra sem engedve el a kezem, lassan húzott magával jelezve, hogy kövessem. Teljesen meztelenek voltunk. David belecsobbant a vízbe, nyakig elmerült benne, s én boldogan követtem. Mikor magához ölelt és a karjába zárt, azt kívántam: bár sohase engedne el, bárcsak ez a pillanat örökké tartana. Lábamat a dereka köré kulcsoltam, s már bennem is volt. Szenvedélyesen csókolóztunk, és csak élveztük egymást hosszú másodpercekig. Lassan, ütemesen mozogtunk, majd egymás szemébe nézve gyorsítani kezdtünk a tempón. Mesés volt, ahogyan

a hűs vízben forró testünk egymáshoz ért. Minden mozdulatban éreztem őt, éreztem, hogy akar és kíván, s hogy bennem van, egyre mélyebben és mélyebben. Egyszerre értünk a csúcsra. Azt akartam, hogy sohase legyen vége, hogy így maradjunk örökre, egymásba zárva, bennem. Sokáig tartott, mire magunkhoz tértünk. Jó ideig csak ültünk összeölelkezve, egymás lélegzetét hallgatva. Amikor végre rávettük magunkat, hogy kijöjjünk a vízből és felöltözzünk, az egészséges szex utáni éhség szinte azonnal ránk tört. David lépett ki először a medencéből, felém nyújtott egy törülközőt és kisegített a vízből. Hozzám lépett, s gyengéden megtörölte a vállamat, a karomat, majd a hátamat, csókot nyomva minden szárazra törölt négyzetcentiméterre a bőrömön. Felé fordultam, s végigsimítottam a mellkasát, ő két tenyere közé fogta az arcomat és lágyan megcsókolt. Mikor ajkaink szétváltak, mélyen a szemembe nézve megkérdezte: – Biztosan nem akarsz még ma Mrs. Delano lenni? – Egészen biztos – válaszoltam határozottan. Láttam a szemében, hogy reménykedett, de aztán nem erősködött tovább. Leültünk az árnyékba és nekiláttunk a finomabbnál finomabb gyümölcsöknek. Az asztalra készített limonádé különösen üdítően hatott a nagy forróságban. – Kedves leendő Mrs. Delano, mit óhajt csinálni ma délután? – kérdezte érdeklődve David. A leendő Mrs. Delano megszólítás hallatán akarva-akaratlanul is kitört belőlem a nevetés, olyan viccesen hangzott. – Ezentúl leendő Mrs. Delano leszek? – kérdeztem nevetve. – Igen, egészen addig, amíg feleségül nem jössz hozzám. – Addig még van egy évem, nem arról volt szó? – De én szeretném, ha már most a feleségem lennél. – Légy türelmesebb – intettem józanságra. – Ha rólad van szó, nem tudok türelmes lenni – mondta komisz mosollyal az arcán. Majd közelebb hajolt és megcsókolt. Nyelve vadul követelte az enyémet, közelebb vont magához, és épp ki akarta oldani a köntösöm övét, mikor Manja hangját hallottuk a bokrok mögül: – David, itt vagytok? – kérdezte diszkréten.

– Igen, Manja, gyere csak – felelte David. Zavarba ejtett, nem engedte, hogy felálljak az öléből. – Nyugi, Manja olyan, mintha az anyám lenne – súgta oda a fülembe. – Maradj nyugton! – parancsolt rám széles mosollyal, és lassan, nagyon lassan megcsókolta a nyakamat. Önkéntelenül is felnevettem. Manja kilépett a bokor mögül, de alig mert ránk nézni, lesütötte a szemét úgy nyújtotta David felé a telefont. – Sadric az – mondta. David arca elkomolyodott. – Mi történt? – szólt bele a telefonba. – Azonnal megyek – mondta hallhatóan idegesen. Visszaadta a telefont Manjának, aki szó nélkül, de kérdőn meredt rá. – Valaki járt a templomnál. Oda kell mennem. Most azonnal. – Nathan az? – kérdezte rémülten Manja. – Még az is lehet. Megyek. Ha megtudok valamit, hívlak! – szólt oda Manjának. Aztán odafordult hozzám. – Maradj itt, kérlek, Manjával! Ígérem, sietek – mondta, de tudomást sem vettem róla, felálltam és elindultam a ház felé. – Mit művelsz? – kérdezte feszülten. – Megyek, felöltözöm és elkísérlek – válaszoltam halálnyugodtan. – Szó sem lehet róla! – szögezte le idegesen. – Terhes vagy. Nem mehetsz sehová. – Azt nem te mondod meg, hogy hová megyek és hová nem. Itt az ideje, hogy lássam a helyet, ahol dolgozol. Vagy úgy is fogalmazhatnék: a helyet, ahol az átjáró van – vágtam vissza határozottan. David egy percig csípőre tett kézzel állt előttem és mérgesen hunyorgott rám. Összeszorított fogakkal idegesen szívta be a levegőt, éreztem rajta, hogy nagyon koncentrál. Aztán gondolt egyet, a fülemhez hajolt és közölte: – NEM. Szó sem lehet róla! Most biztosan nem jöhetsz velem. Veszélyes. Egy percig némán farkasszemet néztünk egymással, aztán sarkon fordultam és otthagytam. Ideges voltam, de tudtam, ha veszekszem, nem megyek semmire. Fogalmam sem volt, hogyan tudnám rávenni Davidet, hogy jobban megnyíljon előttem, és hogy ne

féltsen annyira mindentől. Felmentem hát a szobába és a gardróbban elkezdtem valami ruha után kutatni. Ledobtam magamról a köntöst és belebújtam egy rövid farmer sortba meg egy topba. – Most mit akarsz csinálni? – kérdezte belépve utánam a szobába. – Elmész? – Levegőt sem vett, annyira koncentrált a válaszra. – Ha nem kísérhetlek el, visszamegyek a táborba, és kirándulni megyek a többiekkel. Nem fogok itt ölbe tett kézzel ülni és várni, hogy mikor jössz vissza, és mikor leszel hajlandó megbízni bennem. – Azt hittem, ezt már megbeszéltük. – Én is azt hittem – vágtam rá. Megint csak engem bámult. – Rendben, te nyertél, velem jöhetsz. Inkább legyél mellettem, minthogy aggódnom kelljen miattad, mert nem tudom, merre jársz. – Na, látod, ez a beszéd – ujjongtam s a nyakába ugrottam. Lassan magához ölelt és megszorított. – Az őrületbe kergetsz! – súgta a fülembe, de éreztem, hogy megnyugodott.

XII. FEJEZET

Negyedóra sem kellett hozzá, és ismét a kocsiban ültünk. David úgy nyomta a gázt, mintha az élete múlna rajta. Láttam rajta, hogy nagyon aggódik valami miatt, de úgy döntöttem, inkább nem faggatom. Gyorsan írtam egy üzenetet Erikának, hogy nem megyek velük délután kirándulni, láttam a telefon kijelzőjén, hogy már vagy ezerszer keresett. Letettük a kocsit a parkolóban, David kézen fogott és már nyargaltunk is, el a déli kapu és az ásatási területünk mellett. Már várt ránk egy tuk-tukos. Úgy húsz perc után kiszálltunk és gyalog elindultunk a dzsungelbe. Még soha nem jártam ilyen mélyen az őserdő belsejében, egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző, mindenfelé hatalmasra nőtt mindent behálózó indás növények burjánzottak. Ha nem lett volna a kitaposott ösvény, úgy kellett volna utat vágnunk magunknak, és bizonyára hamar eltévedtünk volna, még ha David szemmel láthatóan jól ismerte is a környéket. Ami a legmegnyugtatóbb volt: egy pillanatra sem engedte el a kezemet. Ahogy egyre beljebb hatoltunk a sűrűbe, egyre bajosabb volt az előrejutás. Egyre több szikla állta utunkat, melyeket egytől egyig meg kellett mászni. Szörnyű volt belegondolni is, de ha egyedül kellett volna visszamennem, aligha találtam volna ki ebből a gigantikus méretű útvesztőből. David ásatási területéhez érve először alig akartam hinni a szememnek. Olyasmit láttam, amit még soha. És amit eddig elképzelni se tudtam. A dzsungel mélyén óriási kör alakú kőből emelt templomépület tárult elénk, melynek oldalfalait és kerengőit benőtték a fák hatalmas gyökerei. Tulajdonképpen maga az épület a földfelszín alatt helyezkedett el, Davidéknek úgy sikerült feltárniuk, hogy körbeásták a teljes területet. Végeérhetetlen harc volt ez: a természet, a dzsungel feltartóztathatatlanul terjeszkedett, és mindent

elnyeléssel fenyegetett. Persze eddig is tudtam, hogy Kambodzsa egész területén veszélyben vannak a fennmaradt leletek és történelmi emlékek, de arra nem számítottam, hogy ilyen csodálatos, rejtett kincsek lehetnek az őserdő fogságában. Legalább tíz ember dolgozott az ásatáson, amikor odaértünk. Meglepetésemre Alice és Andrew is ott voltak, munkaruhában, köteleken lógva restaurálták az egyik oldalfalat. Amikor megláttak, felcsillant a szemük, és úgy integettek, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. David rögtön az egyik ásatásvezetőhöz sietett és beszédbe elegyedett vele. Én csak nem bírtam felocsúdni az ámulatomból. Mindenfelé óriási homokkőtömbök és sziklák emelkedtek – ezek alkották az egykori templom falait, amelyeket csodálatos domborművek díszítettek. Lélegzetelállítóan szép volt. Alice lekiáltott hozzám, amikor David magamra hagyott: – Liv, kapd össze magad és gyere fel, elkelne egy kis segítség! – kiáltotta vigyorogva. Intettem, hogy azonnal megyek, de nem tudtam elszakadni a látványtól. Aztán lementem a lépcsőn és a két munkáshoz léptem, akik Alice és Andrew köteleit biztosították, amíg ők a magasban dolgoztak. Legalább húsz méterrel lehettek az épület lába felett. Kértem egy beülő-hevedert és egy fejlámpát, biztosítottam magam, és már húztak is felfelé. Alice-szel és Andrew-vel egy magasságba érve ámulva néztem a falszobrot, melyen éppen dolgoztak: egy gyönyörű Buddha-ábrázolás volt. – Csakhogy végre David elhozott ide. Gyönyörű a hely, ugye? – kérdezte Alice izgatottan. – Az – válaszoltam. – Le vagyok nyűgözve. – Kibékültetek? – érdeklődött Andrew. – Úgy néz ki, igen – válaszoltam mosolyogva. – Tudtam, hogy így lesz, egy napot sem bírtok ki egymás nélkül – mondta elégedetten Alice, de nem tudtam figyelni rá, lekötött a csodálatos dombormű. David még mindig Sadrickel, az ásatásvezetővel beszélgetett, így egy ideig nem is vette észre, hogy eltűntem. De amint konstatálta, hogy nem vagyok ott, ahol hagyott, azon nyomban keresni kezdett. Amikor felfedezte, hogy egy kötélen lógva egy hevederben ülök

legalább húsz méterre a járószint fölött, teljesen elhűlt. – Alice, komolyan mondom, nem vagytok normálisak! – mérgelődött lentről. – Minek kellett Livet felcsábítani oda?! – Ne féltsd már őt annyira, ügyes lány. Volt már ennél rosszabb helyzetben is – kuncogott Alice. – Azonnal gyere le, nem hallod, Liv? – Vicces volt látni, ahogyan David odalent toporzékol. Kezemmel óvatosan végigtapogattam a domborművet, nem tudtam betelni vele. David odavágtatott a biztosítóemberekhez és alkudozni kezdett velük, hogy most azonnal engedjenek le. Mire észbe kaptam, már ereszkedtem is lefelé. – Az őrületbe kergetsz. Muszáj mindig veszélybe sodornod magad? – förmedt rám. – Nem sodortam magam veszélybe. Csak megnéztem, min dolgoznak Alice-ék – próbáltam megnyugtatni. – Gyere, megmutatom, hol keressük az átjárót – súgta a fülembe, majd megfogta a kezemet és a templom belsejébe vezetett. Köröskörül reflektorok világítottak a sötétben. Egy szűk nyíláson jutottunk be a templombelsőbe, David nyomában másztam át a kőfalon. Egyszerre csak Alice és Andrew is megjelentek. – Liv, ugye nem haragszol rám? – kérdezte bűnbánó hangon Alice. – Nem. Megértem, hogy nem mondhattál semmit – válaszoltam, de közben tekintetemmel a titokzatos templom falait és körcsarnokát pásztáztam. Mintha csak ezer évet hátráltunk volna az időben, a romok, a kőtörmelék, az omladozó falak, a mindenhová bekúszó növények mind-mind a múltat idézték. – Valahol itt kell lennie az átjárónak – mondta David, miközben engem figyelt. – Honnan tudjátok, hogy itt kell keresni? – Apám jegyzetei közt volt néhány részlet a helyről, a talizmánod térképe is ezt a helyet ábrázolja. – Nézd csak! – húzott oda a templom közepén álló kör alakú kútgyűrűhöz, melynek a tetején egy hatalmas korong alakú lapos kő feküdt. A kőbe rajzokat véstek: felszíne csupa régi khmer ábrázolással volt tele. David rámutatott egy-egy rajzra, amelyek mintha a vállamon levő napkorong egy-egy

részletének a másolatai lettek volna. Csak ámultam és bámultam. Alig hittem a szememnek. – Nem lehet, hogy itt nyílik az átjáró? – mutattam rá a kút tetejére. – Nem. A kútgyűrű elmozdíthatatlan, már próbáltuk. Először mi is erre gyanakodtunk, de ez túl egyszerű lenne – felelte határozottan Alice. – Átkutattátok már az egész helyet? – Többször is. Minden zegzugát. De semmit se találtunk, reménytelen… – legyintett Alice lemondóan. Körbenéztem, de csak omladozó falakat, repedezett kőlapokat, töredezett domborműveket láttam, átjárónak valóban nyoma se volt. David közben odament egy kiterített papírokkal, feljegyzésekkel, tervrajzokkal megrakott asztalhoz. Az asztalra támaszkodva keresett valamit a papírhalomban. Gondoltam egyet, és kértem tőle egy üres papírlapot, odamentem a kúthoz és elkezdtem egyenként lemásolni a tetején lévő rajzokat. – Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte kíváncsian David. – Még nem egészen tudom, de azt hiszem, van egy ötletem, hogy mi segíthetne. Látod ezeket a jeleket? Első ránézésre olyanok, mint a vállamon lévő napkorong ábrái, de ha jobban megnézed, mégsem olyanok, csak a körvonalaikban hasonlítanak egymáshoz – mutattam a rajzokra. – Lehet, hogy ez egy rejtvény. Csak rá kell jönnünk a megfejtésre. – Ahogy beszéltem, egyre jobban belelkesedtem. Élveztem, hogy egy pillanatra Sherlock Holmes lehetek. Míg én a rajzokkal bíbelődtem, David beszélt még néhány emberrel odakint. Fél füllel hallottam, hogy mi történt. Éjjel valaki feltörte David irodáját és átkutatta ezt a helyet is. Az őrök sem vették észre, csak reggel, mikor kinyitották a templomot. Még nem derült ki, hogy a betörők mit kereshettek. Alice kíváncsian figyelte, mit csinálok. Andrew közben kiment és újra felhúzatta magát, hogy folytassa a dombormű restaurálását. Amíg másoltam az ábrákat, eszembe jutott egy emlék: Gyerekkoromban Babi, a nevelőanyám mindig arra tanított, ha nézek egy képet, mindig nézzek a kép mögé, de persze nem úgy, hogy megfordítom a papírlapot, hanem próbáljam meg felfedezni a

kép mögé rejtett mondanivalót. S ekkor valami bekattant, egymás mellé tettem az első két rajzot és már rá is jöttem, hogyan kell olvasni az üzenetet: olyan az egész, mint a puzzle – csak meg kell találni az egymás mellé illő rajzokat, és máris kiadnak egy képet. – Alice, gyere, segíts! Rajzold le ezt és ezt itt! – mutattam rá néhány ábrára izgatottan. – Alice-nek nem kellett kétszer mondani, fogott egy papírt, és már rajzolt is. Egy óra sem kellett hozzá, és már készen is volt minden ábra. Ollót ragadtunk és körbevágtuk őket, majd kiterítettük a tizenkét rajzot az asztalra és törtük a fejünket, milyen sorrendben kellene egymás mellé illesztenünk őket. Sok-sok próbálkozás után egy hatalmas napkoronggá álltak össze az egyes ábrák. Hívtuk Davidet, hogy nézze meg a végeredményt. David szemügyre vette a napkorongot, aztán csak ennyit kérdezett: – Nálad van a nyakláncod? – Hát persze – válaszoltam önelégült mosollyal, ami akaratlanul is kiült az arcomra. Büszke voltam magamra, és örültem, hogy valami újat mutathattam Davidnek. – Hát akkor lássuk a medvét. David sorra beszámozta a korong darabjait a kör közepéből induló gyűrűk mentén. Aztán odament a kúthoz, és a számok sorrendjében megérintette az ábrákat. Mire mind a tizenkettőt megérintette és elfordította, amennyire tudta, azt hittük, történni fog valami, de nem így lett. Ott álltunk és vártunk, de hiába. Nem történt az égvilágon semmi. Tanácstanul meredtünk egymásra Alice-szel, csalódottság és szomorúság ült ki az arcunkra. Gondolhattam volna, hogy nem lehet ilyen egyszerű. Nem egy amerikai filmben vagyunk, ahol a főhősök elsőre megtalálják a kincset. Ha ennyire könnyű lenne, David már rég rátalált volna arra a nyavalyás átjáróra – bosszankodtam magamban. David nyugodtan fogadta a kudarcot. Odafordult hozzám, vigasztalásképpen némán végigsimította az arcomat, majd visszasétált az asztalához és újra belemerült a munkába. Este hét óra is elmúlt már, mikor leszállt az alkonyat. A munkások már az éjszakai műszakra készültek, felállították és bekapcsolták a kinti reflektorokat. David mesélte, hogy több hónapja éjjel-nappal

kutatnak, és már az is nagy eredmény, hogy ennyire meg tudták tisztítani a helyet a dzsungel növényeitől. Alice közben körbejárt velem a templomban, abban reménykedve, hogy új szemlélőként észreveszek valamit, amire ők nem figyeltek fel. Ámuldozva vizsgálgattam az omladozó falakat, a fák gyökereitől megrepedt kőlapokat, de leszámítva a különös domborműveket és véseteket a falakon, nem találtunk semmit. Úgy este nyolc körül az egyik munkás keresni kezdte Andrew-t. Már több óra is eltelhetett azóta, hogy utoljára láttuk. Alice szemmel láthatóan ideges lett. – Hová tűnhetett, hiszen eddig odafent dolgozott. – Fogalmunk sincs, Miss Cole. Szőrén-szálán eltűnt. A biztosítóember sem látott semmit. Nem ereszkedett le a kötéllel. – Nem eshetett le? – kérdezte Alice rémülten. – Kizárt. Végig fal van mindenfelől. Meg állványok. A munkások sem láttak semmit… mintha elnyelte volna a föld – magyarázta a munkások vezetője. David ezt hallva kivágtatott a templomból és felnézett a sziklafalra. Valami furcsa izgalmat láttam a szemében. – Kérek egy kötelet – szólt oda határozottan az egyik munkásnak. Kibiztosította magát és felhúzta magát húsz-harminc méter magasra, úgy mozgott, mint egy profi hegymászó. Felérve megtámaszkodott az egyik állványban és tapogatni kezdte a sziklafalat, de az nem mozdult. Majd leszólt, hogy menjünk vissza a templomba és a kút tetején levő ábrákat a megadott sorrendben érintsük meg és fordítsuk el újra. Tettük, amit mondott, majd visszasiettünk, s néztük, hogy mit csinál David. Alice végül nem bírta tovább, kért egy hevedert, és felhúzatta magát David mellé. Követtem a példáját. David szisztematikusan vizsgálta át az egész falat, de nem tudtunk rájönni, hová tűnhetett Andrew. Aztán végigkocogtattuk a kőfalat, amely egy helyen tompán kongott, mintha üreg lenne mögötte. David fogott egy bontókalapácsot és teljes erejéből belevágott a kőfalba, amelynek egy darabja az ütésre robbanásszerűen pattant szét, egy kis barlangszerűséget tárva fel. Andrew ott kucorgott benne, teljesen magába zuhanva várta, hogy megtaláljuk. – Jesszusom, Andrew! – kiáltott fel Alice, s már mászott is be a nyíláson.

– Barlangcsapda – mérgelődött David. – Gondolhattam volna. – Aztán fogta magát és bemászott ő is az üregbe. – Te maradj kint, Liv! Eszedbe ne jusson semmi őrültség! – parancsolt rám ellentmondást nem tűrő hangon. Amíg Alice kisegítette Andrew-t a barlangból és leereszkedtek a kötélen a földre, én Davidet figyeltem. Nagyon törte valamin a fejét, egyfolytában a barlang falát vizsgálgatta-tapogatta. – Nincs ott semmi – kiáltott fel Andrew. – Legalább egy órát töltöttem odabent a sötétben gubbasztva, végigtapogattam minden négyzetcentimétert, sehol egy rés, sehol egy meglazult kő. Ez egy zsákutca, haver, egy közönséges barlangcsapda. – Igen, már látom én is – mondta David, s kimászott az üregből. Leereszkedve azonnal a táskájához ment és egy térképet vett elő. Leterítette a földre és tüzetesen vizsgálgatni kezdte. – Alice, próbáljuk meg bejelölni az eddig feltárt területeken, hogy hol van akkora hely, ahol elférhet egy-egy barlangcsapda. Összesen tizenkettőnek kell lennie, de lehet, hogy tizenháromnak. Az egyik közülük nem csapda lesz, hanem maga az átjáró. Alice rögtön mutatott is két ilyen helyet. David berajzolt még ötöt, tehát összesen nyolcnál tartottunk. Mivel először jártam itt, és nem ismertem a környéket se, ezért nem tudtam segíteni. Jó sokáig böngészték a térképet, de nyolcnál tovább nem jutottak. – Rendben, akkor kezdjük ezzel a nyolccal – határozta el David. Rámutatott az Andrew csapdájához legközelebbi feltételezett barlang helyére a sziklafalon, és rögtön fel is kapaszkodott a magasba, hogy ismét végigkocogtassa a falat, de ekkor hirtelen furcsa robaj ütötte meg a fülünket. Mintha földrengés rázta volna meg a környéket, hatalmas dübörgést hallottunk, mégpedig egészen közelről, majd sikoltozást. Úgy tűnt, valakik bajba kerültek és segítségért kiáltanak. Egy pillanatra összenéztünk, majd mindnyájan rohanni kezdtünk a hangok irányába. Legnagyobb megdöbbenésünkre nem messze az ösvénytől Erikáékra bukkantunk, valami mély árok- vagy szakadékszerűségben feküdtek egymás hegyén-hátán. Ott volt mindenki: Erika, Ryan, Andy, Lilly, Nicole, Adam, még Eddie is – egyszerűen beszakadt alattuk a föld. – Miért tértetek le az ösvényről? Tudjátok, hogy tilos! Még

szerencse, hogy nem aknára léptetek! – kiáltott le hozzájuk dühösen Andrew. – Egyben vagytok? – kérdezte Alice elhűlve. Úgy tűnt, mindenki jól van, az ijedtségen kívül nagyobb baja nem esett senkinek, de egyedül kimászni biztosan nem tudtak volna a mély gödörből. Nem értettük, hogy mi történt, de nem is nagyon törődtünk vele addig, amíg mindenkit ki nem húztunk. Erika lába megsérült, ömlött belőle a vér, nagy hasznunkra volt David elsősegélydoboza és szakértelme, pillanatok alatt elállította a vérzést és bekötözte Erika lábát. – Alice, kísérjétek haza őket Andrew-val. Nem akarom, hogy a sötétben eltévedjenek – szólt oda David Alice-nek. Már az egész társaság indulásra készen állt, amikor egyszer csak megint megmozdult a föld. Óriási robajjal omlott be alattunk egy jókora darabon, s a körülöttem állók mind belezuhantak a hirtelen támadt mély árokba, amely szinte kettéhasította a területet. Az én lábam alól is kicsúszott a talaj, elvesztettem az egyensúlyomat, és én is majdnem belezuhantam a tátongó hasadékba. Görcsösen kapaszkodtam mindenbe, ami a kezem ügyébe akadt, de csak csúsztam lefelé. Aztán valami csoda folytán sikerült elkapnom egy hatalmas fa kiálló gyökerét, így egy ideig meg tudtam tartani magam, de a földmozgás csak nem szűnt meg, és az erőm egyre fogyott. Tudtam, hogy nem bírom sokáig. Közben láttam, hogy körülöttem mindenki a mélybe zuhan, és egytől egyig elnyeli őket a föld. David kétségbeesve ugrott oda hozzám és a kezét nyújtva próbált felhúzni. Végre abbamaradt a földmozgás, David nekiveselkedett és egy rántással kihúzott a szakadékból. Ekkor eszméltem rá, hogy rajtunk kívül csak Erikának sikerült kivergődnie az omlásból. Csak mi hárman maradtunk és néhány helyi munkás, akik nem mertek közelebb jönni. A többieknek nyomuk veszett. Ryan, Ethan, Alice, Andrew, Andy, Lilly, Nicole, Eddie, mindegyiküket elnyelte a föld. – Gyerünk, ki kell ásnunk őket! – kiáltottam fel kétségbeesetten, gondolkodás nélkül térdre vetettem magam és puszta kézzel elkezdtem kaparni a földet. Erika úgy állt ott, mint aki sokkot kapott – nem mozdult, nem szólt egy szót se. David, látva a

kiborulásomat, lehajolt hozzám, két kezét a vállamra tette és csak ennyit mondott: – Liv, nincs értelme. – Mi az, hogy nincs értelme? – förmedtem rá. – Igenis, kiássuk őket! – Tévedés, szépségem, nem fogjátok kiásni őket – harsant egy durva hang, és a fák közül egy ismeretlen férfi lépett ki, pisztollyal a kezében. A fegyvert egyenesen ránk szegezte, elég ijesztő volt a jelenet. – Ők ott vannak, ahol lenniük kell – mondta ördögi mosollyal az arcán. – Szegény kicsi Alice és Andrew, hogy sajnálom őket. – Hangja gúnyosan, cinikusan csengett, nyoma sem volt benne együttérzésnek. – Nathan, eszednél vagy? Tedd le azt a fegyvert. Emberek életével játszol – förmedt rá David a fiatal srácra, aki nem lehetett több húsz, huszonkét évesnél. Amíg ők szópárbajt vívtak, kezem akarva akaratlanul is tette a dolgát: tovább ásott. Semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogyan tudnánk megmenteni a többieket. – Most az lesz, amit én mondok, különben golyót repítek a kicsike fejébe. – Nathan néhány lépéssel mögöttem termett, az egyik kezét a nyakam köré fonta, a másikkal a halántékomhoz nyomta a pisztolyt. David egy pillanatra megdermedt, ahogyan én is. Ilyet ezelőtt maximum csak a filmekben láttam, álmomban sem gondoltam, hogy egyszer a saját bőrömön is megtapasztalom, hogy milyen érzés átélni ezt. Milyen félelmetes! – Nathan, engedd el, amíg szépen mondom! – Miért, különben mi lesz? – kérdezett vissza Nathan gúnyosan. – Alex, mire vártok, gyertek elő, és fogjátok el őket! – Meglepetésünkre a fák közül három férfi bukkant elő. Lopva szemügyre vettem őket: egyikük az a titokzatos férfi volt, aki néhány nappal korábban Siem Reap belvárosi negyedében Andrewval beszélgetett az utcán. Még mindig élénken élt bennem a kép, ahogyan régi jó barátokként vidáman társalognak. Vajon mi közük lehet egymáshoz? Honnan ismerhetik egymást? Az eszem azóta is egyre azt súgta: vigyázz Andrew-val, de túlságosan is megkedveltem az évek során, és túl közel áll hozzám ahhoz, hogy bármi

gonoszságot feltételezzek róla. De most már úgyis mindegy, ki tudja, életben vannak-e még egyáltalán. A három férfi közül kettő David felé tartott, próbálták bekeríteni. David látszólag teljesen higgadtan várta, mit is akarnak tenni. – Nem érdemes ellenállni, David, egy rossz mozdulat, és nem garantálom a lány épségét. – Mi értelme ennek, Nathan? Mit akarsz ezzel elérni? Pénz kell? Tudod, hogy én adhatok neked. – Nem, nem, David. Már nem vágyom a pénzedre. Át akarok jutni Indorába, ott annyi kincs van, amennyiből a Fehérházat is megvehetem. Nem fogok kuncsorogni nálad holmi alamizsnáért, amikor egy karnyújtásnyira van az, amivel uralhatom a világot. Ha a glosszánok kezére adom a hírhedt Zavran herceget, bizonyára igen hálásak lesznek, és többé nem lesz gondom, illetve nem lesz gondunk semmire, nem igaz, fiúk? – Kéjes vigyorral az arcán fordult a csatlósai felé, akik buzgón bólogattak. Mindannyian olyan embereknek tűntek, akik pénzért bármire hajlandók. Az arcomon éreztem Nathan leheletét, olyan erősen szorította a nyakamat, hogy fulladozni kezdtem. – Kiássuk Alice-éket és aztán megkeressük együtt az átjárót, de nincs szükség erőszakra, és főleg nem fegyverekre. Engedd el a lányt! – alkudozott David, de ekkor a fák közül még egy férfi lépett elő. – Üdv a díszes társaságnak! Mintha villám csapott volna belém – teljesen megbénultam. Rögtön felismertem: az a pasas volt, aki Torrance-ben a bárban erőszakoskodott velem, aztán megfenyegette Davidet, végül elrabolta Alice-t. Újrakezdődött a rémálom. – David, David, milyen rég találkoztunk – kezdte negédesen a mondókáját, tett néhány lépést David felé, de aztán meggondolta magát, s hozzám fordult. – Szervusz, szépségem, nem hitted volna, hogy viszontlátjuk egymást, igaz? – Még közelebb lépett, megragadta az államat és olyan erővel szorította meg, hogy erős fájdalom hasított belém. – Ugye, emlékszel rám, te kis kurva? – Kénytelen voltam ránézni, mert ezt akarta, mert erre kényszerített, és mert nem tehettem mást,

hiszen Nathan kiszolgáltatott a kényének-kedvének. Vad volt és erőszakos; nyelvével végignyalta az arcom, száját a számra tapasztotta, majd szinte behörpintette az ajkam. Viszolyogtam tőle, minden porcikám ellenkezett. Összeszorított fogakkal próbáltam pajzsot emelni kettőnk közé, de hiába. Mikor végre abbahagyta a kínzásomat, és ajka elvált az enyémtől, megvárta, míg kinyitom a szemem és a szemébe nézek. – Jól eljátszadozunk majd mi ketten, gyönyörűségem, ma éjjel, addig foglak dugni, míg félholtan nem esel össze, és a kedves kis lovagod pedig végig fogja nézni. Külön élvezet lesz. David fuldoklott a dühtől, de tehetetlen volt: míg rám figyelt, a másik két férfi elkapta, és most erősen tartották, a nyakát és a karját szorítva. Erika szintén fogoly volt már, s a legnagyobb meglepetésünkre az is kiderült, hogy David helyi emberei is mind Nathan bandájának tagjai. A pasas odasétált Davidhez, és míg őt hátulról lefogták, hatalmas erővel előbb arcon, majd gyomorszájon vágta többször egymás után. A szívem összeszorult. David szájából ömleni kezdett a vér. Pánikba estem, de ekkor ismét megmozdult alattunk a föld Nathan szorítása meglazult a nyakam körül, David kihasználta az alkalmat, és egy szempillantás alatt a leterítette a támadóit, s szinte azonnal mellettem termett. Minden olyan gyorsan történt, az, hogy David elkapta a kezemet, az, hogy megnyílt a föld alattunk, és zuhanni kezdtünk. Aztán valahogy lelassult minden, már nem zuhantunk olyan gyorsan. Egy felszínalatti barlangban értünk földet, pontosabban vizet, ugyanis egyenesen egy barlangi tóba estünk. A jeges víz apró szilánkokként hasogatta a testemet, a lélegzetem is elakadt, amint belezuhantam a vízbe. David közben egyre csak szorította a kezemet, olyan erősen, hogy végig öntudatomnál voltam, egy pillanatra sem felejtettem el küzdeni az életemért. Azonnal felúsztunk a felszínre. – Kifelé a vízből! – üvöltötte David a többieknek. Volt valami a hangjában, ami megrémített. A vizet kémleltem, mindenfelé veszélyt sejtve. Erikát láttam magam mellett: egy örvény keltette hatalmas hullámmal viaskodott, de nem tudtam segíteni neki, meg sem bírtam mozdítani a karomat a jeges vízben. David

megragadott, erős tempókkal úszott és húzott maga után, míg végül a barlang falához nem értünk. Kisegített a vízből, s utasított, hogy kapaszkodjak fel a barlang falára, mert nincs más esélyünk. Ekkor egy pillanatra hátranéztem, s láttam, hogyan húz le a mélybe két munkást több száz zölden világító apró szörny. – Húsevő halak – jött a válasz, még mielőtt kérdezhettem volna bármit is. – Azonnal ki kell jutnunk a vízből, különben perceken belül csak a csontjaink maradnak. David gondolkodás nélkül visszaúszott Erikáért, aki alig néhány méterre volt csak tőlünk. Amíg próbáltam feljebb kapaszkodni a barlang meredek, nyálkás falán, addig David őt is kihúzta a vízből. A barlang sötét volt és nedves, csak a halak világítottak a vízben, és fentről szűrődött be némi fény. A barlang falán a magasban sziklahasadékok nyíltak, amint David is felkapaszkodott mellénk a barlang falára, azonnal felfelé mutatott, hogy oda kell feljutnunk. – David, alig bírok kapaszkodni, hogy másszunk fel oda? – kérdeztem rémülten. – Valahogy muszáj lesz, a vízen át nem jutunk ki innen. Közben Nathan és a banda vezére meg két embere is kikecmergett a vízből a másik oldalon. Pillanatnyilag nem törődtek velünk, ők is az életüket mentették, de sejtettem, hogy amint fordul a kocka, újból az első számú célpontjukká válunk. Erika karja is begörcsölt a hidegtől és egy hajszálon múlt, hogy nem zuhant vissza a vízbe, szerencsére David időben elkapta. Én kapaszkodtam elől, falmászó felszerelés természetesen nem volt nálunk, ezért mozgósítani kellett minden erőnket és ügyességünket, hogy egyre feljebb és feljebb jussunk. Az adrenalin segített: elértük az egyik hasadékot. Végre kifújhattuk magunkat. David nem sokat pihent, azonnal elővette a hátizsákjából az elemlámpát. Végigvilágított a nyílás falán, és kiderült, hogy ismét csapdában vagyunk. Kijáratnak, további menekülési útvonalnak nyoma sem volt. David kihajolt a hasadékból és körbepásztázta a lámpával a barlangot. Egy tó terült el alattunk, smaragd zöld víztükörrel és világító testű szörnyekkel. Sejteni lehetett, hogy amerről jöttünk, arrafelé nem jutunk vissza, a földomlás elzárt minden utat. Úgy tűnt, hogy a hely, ahol vagyunk, egy kiterjedt barlangrendszer. Félő

volt, hogy egy valóságos labirintusba kerültünk. – Nézzétek csak! – mondta David, s felfelé világított a lámpával, a fölöttünk nyíló nagyobb hasadékra irányítva a lámpa fényét. – Át kell másznunk oda, sajnos, nincs más esélyünk – ismét levette a hátizsákját és egy feltekert kötelet húzott elő belőle. – Nálad mindig ott van a túlélőkészlet? – tette fel a legkézenfekvőbb költői kérdést Erika, amit ebben a helyzetben fel lehetett tenni. – Megsérült a lábad, emlékszel? A hátizsákomban voltak a kötszerek. Ez a mi szerencsénk – válaszolta David halvány mosollyal az arcán. Közelebb lépett hozzám, a derekamra erősítette a kötelet, s közben végig az arcomat figyelte. – Nem lesz semmi baj, Liv. Kijutunk innen – nyugtatgatott. – Indulj, nincs vesztegetni való időnk. Előbb kell a labirintushoz érnünk, mint Nathanéknek. – Micsoda, te tudod, hogy hol vagyunk? Már jártál itt? – meredtem rá értetlenül. – Nem, nem jártam itt, de tudom, hogy hol vagyunk. Valószínűleg Alice-ék is ebbe a barlangrendszerbe zuhantak be. – Akkor lehet, hogy még élnek? – Bármi lehetséges – válaszolta, de a tekintetéből láttam, hogy aggódik, és egyáltalán nem biztos abban, hogy Alice-t és Andrew-t valaha is viszontlátjuk. Mély lélegzetet vettem és elkezdtem felfelé mászni a meredek, csúszós és nyálkás sziklafalon, ahol alig találtam kapaszkodókat. Azt azért megnyugtató volt tudni, hogy David tart a kötéllel, s nem hagyja, hogy bezuhanjak a vízbe, de valami azt súgta, ez vajmi kevés az életben maradáshoz, ügyesnek kell lennem. Jó tíz percbe telt, mire átmásztam a falon, és feltornáztam magam a hasadékba. Rögtön szemet szúrt, hogy halvány fény szűrődik be valahonnan a hasadék mélyéről, ezt jó jelnek vettem, s intettem Davidéknek, hogy jöhetnek. Gyorsan kioldoztam a derekamra tekert kötelet és visszadobtam Davidnek. Míg arra vártam, hogy David és Erika is épségben átérjenek, kicsit beljebb merészkedtem az üregben, amely néhol olyan szűk volt, hogy hason csúszva is alig fértem át. Az üreg végét nem lehetett látni, de valami azt súgta, hogy lennie kell kijáratnak. Nathan és a cimborái már vagy tíz perce

eltűntek, lépéselőnyben voltak velünk szemben, ez nem is volt kérdés. Végre újra együtt voltunk. Elindultunk, David kúszott elöl, mi Erikával igyekeztünk a nyomában maradni, pedig már nagyon fáradtak voltunk. Erika lábán átvérzett a kötés, panaszkodni ugyan nem panaszkodott, de látszott, hogy fáj a sebe, és hogy teljesen kimerült. Az üreg lassan kiszélesedett, már nem kellett hason kúsznunk, a félhomály ritkulni kezdett, bevilágított a hold fénye, már éreztük a friss levegőt, bár a kijáratot még nem láttuk. A ruhánk csuromvizes volt és jéghideg. Dideregtünk. Mikor David látta, Erika mennyire kimerült, megállt és hagyott minket pihenni pár percet. Vizet vett elő a hátizsákjából, de ő nem ivott belőle. Sejtettem, miért: spórol, hogy legyen tartalékunk. Messziről tompa morajlás hallatszott, mintha vízesés zúgott volna – hátborzongató egy hely volt. Ahogy haladtunk előre, a morajlás egyre erősödött. Aztán egyszer csak feltűnt a hasadék kijárata, de mielőtt felujjonghattunk volna, David váratlanul megtorpant, és intett, hogy egy lépést se tovább. Amikor kikukucskáltam David háta mögül, láttam, hogy feneketlen mélység tátong előttünk, amelybe egy hatalmas legyezőként szétterülő vízesés ömlik. David a lámpával levilágított a mélybe, majd felénk fordult. – Itt csak reggel tudunk leereszkedni, sötétben öngyilkosság lenne megpróbálni. Erikán látszott, hogy örül a hírnek, rögtön letelepedett a fal mellé, arca elárulta, hogy nagy fájdalmai vannak. Odamentem hozzá, hogy segítsek, óvatosan letekertem a kötést, azonnal láttam, hogy nagyon csúnya a seb. – Elárulnátok nekem, hogy hol vagyunk, és hogy mi ez az egész? – szólalt meg váratlanul Erika. Hangja megtört volt és fáradt. – Soha többé nem jutunk haza, igaz? Egyáltalán a többiek élnek még? Daviddel összenéztünk, majd visszafordultam Erikához, s miközben kicseréltem lábán a kötést, beszélni kezdtem. – Nem tudjuk, hol vagyunk, csak sejtéseink vannak. Amikor beomlott alattunk a föld, egy labirintusszerű barlangcsapdába zuhantunk. Fogalmunk sincs, merre keressük a kijáratát. Valószínűleg a többiek sincsenek messze, de az is lehet, hogy már

zuhanás közben meghaltak, vagy betemette őket a föld. És persze, ha a tóba estek, mint mi, fennáll a veszélye, hogy végeztek velük azok a világító halszörnyek. – És kik voltak azok a felfegyverzett pasasok, akik ránk támadtak? – Ez hosszú történet. Az egyikük David egyik régi ismerőse, az pedig, aki azzal fenyegetett, hogy megerőszakol, egyszer már próbálkozott ilyesmivel, aztán meg elrabolta Alice-t, hogy zsarolja Davidet. Nem tudjuk, mit akarhatnak, de mind veszélyes bűnöző, börtönben lenne a helyük. Azt hittük, börtönben is vannak. Te tudtál róla, hogy kiszabadultak? – kérdeztem Davidtől. – Nem. Ha tudtam volna, hét lakat alatt tartottalak volna. Az a spicli Nathan! – dühöngött hangosan, s hitetlenkedve rázta a fejét. – Összeállt velük. Hogy tudta ezt megtenni? Világéletében számíthatott a segítségemre. Tudta, hogy egyedül nincs esélye ellenem, ezért lepaktált ezekkel a… börtöntöltelékekkel. – Ezen már, sajnos, nem lehet változtatni. Ami megtörtént, az megtörtént. – Szerettem volna, ha David lehiggad, de ő alig figyelt rám, már vagy századszor nézte át a hátiszákját, idegesen kotorászva benne. – Pihenjetek egy kicsit, nemsokára felkel a nap, és tovább kell mennünk. – Te mit csinálsz addig? – Kieszelem, hogyan juthatnánk le innen, és merre kellene tovább mennünk. – Látszott rajta, hogy halálosan ideges, és nemcsak a mostani helyzetünk miatt. Odamentem hozzá és szó nélkül átöleltem. Gyöngéden viszonozta az ölelésemet, fejemet a mellkasára vonta, jó volt ilyen közelről hallani, hogy dobog a szíve, megnyugtatott. Jó pár percig csak álltunk egymásba karolva a sötétben, nem engedtem el, és ő sem engem. – Nem tudtalak megvédeni. Az a szemét hozzád ért, és én nem tudtam megakadályozni – suttogta a fülembe. – Nem tehettél semmit. – Ez nem mentség, te is tudod. – De hiszen nem történt semmi. – De történhetett volna. A szemem láttára meg is erőszakolhattak volna. – Látszott rajta, hogy nagyon szenved ettől a tudattól, és nem

bírja magát túltenni a dolgon. – De nem történt meg, és különben is megmentettél. Zuhanás közben végig fogtad a kezem, kihúztál a vízből, amikor már nem bírtam tovább, segítettél felkapaszkodni a sziklafalon. Azt, hogy élek, és itt vagyok, igenis neked köszönhetem. – Nem akarlak elveszíteni. Soha, de soha. – Úgy szorított, mint egy kisgyermek az elveszettnek hitt kedvenc játékát. – Ígérd meg, hogy akkor is vigyázol magadra, ha nem leszek melletted! Ha véletlenül elveszítjük egymást, vagy történik velem valami… bármi… meg kell keresned a lilionok rejtekhelyét, csak ők segíthetnek. Nem fognak megölni, csak mutasd meg nekik a jelet a válladon. De senki másban ne bízz meg! Ha egy valdon tudomására jut, hogy ki vagy, nem fog kegyelmezni, azonnal megöl. Ha egy drúna kezébe kerülsz, ő jó pénzért el fog adni – suttogott tovább a fülembe. Erika már félig aludt, nem hallhatott a beszélgetésünkből semmit. – Ne aggódj, résen leszek. De arra azért ne számíts, hogy ennyire könnyen megszabadulsz tőlem. Ha már így elcsavartad a fejem, állandóan a nyakadon fogok lógni! – hecceltem, mire csak kiült a mosoly az arcára, és ezt ebben a helyzetben már hatalmas sikernek könyvelhettem el. – Ettől akartalak megóvni, ettől a barbár világtól, ahol a puszta életed sincs biztonságban. – De én téged választottalak, és azt az életet, azt a világot, ahová igazából tartozom. – Ez azt jelenti, hogy igent mondasz? Hozzám jössz feleségül? – Látom, helyreállt az önbizalmad – vigyorogtam rá. – Nem válaszoltál a kérdésemre. – Igen, hozzád megyek. És elárulok egy titkot: igazából ez számomra sohasem volt kérdés. – Akkor miért nem mondtál azonnal igent? – Tudni akartam, meddig vagy hajlandó harcolni értem. Figyeltem Davidet, és tudtam, sohasem fogja megbocsátani magának, amiért el kellett tűrnöm, hogy az az undorító pasas rám tegye a koszos mancsát. – Ha még egyszer meglátom azt a szemetet, biz’ isten megölöm.

Csak kapjam el! – Szerinted még találkozunk velük? – Arra mérget vehetsz. Nathan szívós, nem adja fel egykönnyen. Pénzért bármire képes. – Finoman megérintette az ajkamat a kezével és megsimította ott, ahol kisebesedett, mikor Nathan társa rám vetette magát. Szemében fájdalmat és dühöt láttam. Magához vont, s homlokát az enyémhez szorította. Apró csókokat lehelt az arcomra és a számra. – Bár otthon lennénk, akkor nem kellene attól félnem, hogy bajod esik. – Most itt vagyok melletted, és ez a lényeg. Együtt megoldunk mindent, csak jussunk ki innen és szerezzünk fegyvereket. Nekem jól jönne egy íj és pár nyílvessző, és neked sem ártana egy kard a kezedbe – mondtam. – De most próbáljunk aludni egy kicsit, ránk fér a pihenés. – Letelepedtünk mi is, hátunkat a nedves barlang falának vetve, összebújva melegítettük egymást a hűvös éjszakában.

XIII. FEJEZET

Csupán néhány órát alhattunk, s az éjszakai sötétséget máris felváltották a pirkadat első halvány sugarai. Mikor kinyitottam a szemem, David már talpon volt, és épp köteleket lógatott le a hasadék végén található szikláról. Erika nagyon rossz színben volt, falfehér arca megrémisztett. – Orvosságra lenne szüksége, különben baj lesz – súgtam oda Davidnek, mikor odamentem hozzá és átöltetem. – Egyébként jó reggelt! – tettem hozzá. Csodaszép, verőfényes reggel volt, és a szikláról, ahol éjszakáztunk, fenséges kilátás nyílt az alattunk zúgó vízesésre és a környékére. Bizakodás töltött el, pedig azt sem tudtuk, hol vagyunk, mi lesz velünk, túléljük-e a napot. Erikáért azonban nagyon, de nagyon aggódtam. – Sajnos legfeljebb annyit tehetünk, hogy naponta legalább kétszer kitisztítjuk a sebet – mondta David. – Pihennie is kellene, sokat, és persze gyógyszer sem ártana valóban. De ez nem az a hely, ahol úton-útfélen patikákat találni. Tovább kell mennünk, szedelőzködjetek, nincs veszítenivaló időnk. – Itt kellene lejutnunk valahogy? – kérdeztem döbbenten, lenézve a szikláról az alattunk tátongó mélységbe. Már a puszta látványtól szédültem. – Nincs más út, vagy erre megyünk, vagy vissza a húsevő halakhoz – hangzott az egyértelmű válasz. Nem volt választásunk. Világosban sokkal többet láttunk a környékből, mint éjjel. Egy hatalmas szikla tetején álltunk úgy száz-százötven méter magasan. Alattunk fehér tajtékos zuhatag tátongott, körülöttünk sűrű erdő húzódott óriási hegyek karéjában – elhagyatott, érintetlen és félelmetes táj vett minket körül. Emberi életnek nyoma sem volt,

sehol egy ösvény, vagy akárcsak egy állatok kitaposta keskeny csapás, mely kivezethetett volna minket innen. Kétségbeejtő volt a tudat, hogy nem számíthatunk segítségre. Felsegítettük Erikát a földről. Arca sápadt volt, a homloka gyöngyözött, pedig közel sem volt olyan meleg, mint amihez eddig szoktunk. Gyanítottam, hogy lázas. David mozdulataiból látszott, hogy ideges, mindketten tudtuk, ha Erika nem kap hamaroson orvosi ellátást, a vérmérgezés végez vele. David ismét engem küldött előre, derekamra erősítette a kötelet és szép lassan leeresztett a mélybe. Mielőtt útnak indított, jó erősen magához ölelt, és a fülembe suttogta a legegyszerűbb, de egyben a legszebb szót a világon: Szeretlek! Ereszkedés közben a szívem végig a torkomban dobogott, lenézni is alig mertem. Amíg tudtam, David tekintetébe kapaszkodtam, aztán, amikor már nem láttam az arcát, görcsösen markoltam a kötelet, az előttem magasodó sziklákra meredve. Próbáltam függőleges helyzetben maradni, és úgy egyensúlyozni, de a meredek sziklafal miatt ez nem mindig sikerült. Többször megpördültem a kötél körül, ilyenkor alig tudtam visszanyerni az egyensúlyomat, szörnyű érzés volt, mintha egy veszettül forgó körhintán ültem volna, tehetetlenül lógtam a levegőben. Sajgott mindenem, nemegyszer nekicsapódtam a szikláknak, tele lettem horzsolással és apró vérző sebekkel. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem a víz nyelt el, ugyanis egy pillanatra kicsúszott David kezéből a kötél, én pedig jó tíz métert zuhantam lefelé, egyenesen a zuhatagba. David az utolsó pillanatban tartott ellent, s rántott vissza. Végül szerencsésen földet értem, hamar összeszedtem magam, eloldottam a kötelet, amit David nyomban felhúzott. Aggódva figyeltem, ahogy Erika és David lefelé ereszkednek, de azért magam köré is vetettem egy-egy pillantást. A vízesés szélén álltam, s hirtelen néhány méterre tőlem az egyik sziklán szemembe ötlött valami furcsa, oda nem illő dolog. Egy hátizsák akadt fenn rajta, Eddie-é volt, azonnal felismertem. Ez csak egyet jelenthet: itt vannak, vagy itt voltak a közelben. Ezek szerint idáig eljutottak. Persze semmi okom nem volt rá, hogy örüljek, hiszen ez a hátizsák jelenthette azt is, hogy Eddie a vízbe zuhant és belefulladt, valamiért mégis bizakodni kezdtem.

– Ez Eddie hátizsákja – mondtam Davidnek, aki azonnal odarohant hozzám, amint Erikával együtt földet értek. – Nem esett bajod? – tapogatott végig. – Egyben vagy? – Minden rendben, ne aggódj! – nyugtattam meg. Lehajoltam és egy hosszú ág segítségével próbáltam kihalászni a félig vízben ázó hátizsákot. David úgy kapta el a derekamat, nehogy beleszédüljek a vízbe, mert persze megcsúsztam a hullámok nyaldosta vizes kövön, de végül csak sikerült magamhoz húznom a hátizsákot. Kinyitottam, s megnéztem, nincs-e benne valami, aminek hasznát vehetjük. – Nagyon vigyázzatok! Nathanék is a közelben lehetnek – figyelmeztetett David, aki egyfolytában a környéket kémlelte, aztán egyszer csak közelebb hajolt hozzám és halkan a fülembe súgta: – Nem akarlak elkeseríteni, Liv, de ha ez a hátizsák tényleg Eddie-é, akkor nem valószínű, hogy túlélte a zuhanást. Akárhogy is nézem, ha beleesett a vízbe, vagy a sziklákon zúzta magát halálra, vagy az örvény húzta le. Olyan erős a sodrás, hogy nincs ember, aki ellenállhatna neki. Nem szóltam egy szót sem, csak a hátizsákra meredtem. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhetett. Kizárt, hogy Eddie meghalt volna. Akármennyire haragudtam is rá, és akármennyire megbántott is, az életem része volt. – Meg kell találnunk őket. Van ötleted, hogyan fogjunk hozzá? – szegeztem a kérdést Davidnek. – Ha Alice velük van, az átjáróhoz mennek. Addig kell megtalálnunk őket, míg oda nem érnek. Viszont mostantól nagyon figyeljetek, itt semmi sem az, aminek látszik. Ott is veszély leselkedhet, ahol egyáltalán nem számítasz rá. Az egész környék csapdákkal van tele, azért, hogy az átjáróhoz csak az juthasson el, aki ismeri az utat. Hamarosan elérünk egy labirintushoz, ott kezdődik csak igazán a móka. Ha abból kijutunk, nyert ügyünk van, legalábbis egyelőre – tette hozzá gyorsan. Erika némán állt mellettünk, nem szólt egy szót sem, csak nyelt egy nagyot, és döbbenten meredt a kezemben tartott hátizsákra. Ami óriási szerencsénkre tele volt pakolva, nemcsak élelemmel, szendvicsekkel, csokival, keksszel, hanem sok más kincset érő holmi

is lapult benne: legalább egy liter víz, elemlámpa, pulcsi, papír zsebkendő, sőt még fájdalomcsillapító is. Kaptam is az alkalmon, Erika kezébe nyomtam egy pirulát és ráparancsoltam, hogy azonnal vegye be. Fájdalomcsillapító. Ennek gyulladáscsökkentő hatása is kell, hogy legyen. Tudtam, hogy a problémát nem oldja meg, de legalább kicsit enyhülhetnek Erika fájdalmai, legalábbis néhány órára. Ez is valami. Szikláról sziklára ugrálva vágtunk neki az útnak. Nyaktörő vállalkozás volt. Alig pár méter után Erika rémülten felkiáltott és a vízre mutatott. Valami sodródott a zúgó hullámok tetején, nem volt nehéz kitalálni, hogy mi – amint odanéztem, tudtam, hogy ember van a vízben. Sőt, nem is egy testet láttunk, hanem kettőt. Hanyatt fekve sodródtak, az arcuk nem látszott, ellepték a hullámok. Egyértelmű volt, hogy halottak. Víz áztatta ruhájukról azonnal tudtam, kik ők, csak nem mertem hangosan kimondani a nevüket: Nicole és Andy voltak azok. Legszívesebben sikítottam volna. Tudtam, hogy ez már nem játék, rég nem az. David megpróbálta kihalászni a vízből Nicole holttestét, de nem érte el, sebesen sodorta magával a folyó lefelé. Andyt már jóval előbb magukkal ragadták a hullámok. – Nem tehetünk semmit. Tovább kell mennünk – mondta David. Nem szóltunk semmit, csak némán bólintottunk, s követtük Davidet. Kisvártatva hangokat hallottunk a túlpartról, rögtön tudtuk, hogy csak Alice-ék lehetnek azok. Nathanék nem hangoskodnának. Ahhoz túl óvatosak. David a szájához emelte a kezét, és valami füttyhöz, vagy madárénekhez hasonló hangot hallatott – mint egy indiánfilmben. Nyomban jött a válasz is. – Alice az, életben vannak – vigyorodott el boldogan, mint aki megütötte a főnyereményt. Váltottak még pár üzenetet ezen a madárnyelven, majd tovább indultunk. – A következő zuhatagszintnél várnak minket. És így is volt, egy sor ismerős alak bukkant elő a fák közül: Alice, Andrew, Lilly, Ethan és Ryan. Eddie-t nem láttam. Mindannyian elgyötörtek és fáradtak voltak, ruhájuk cafatokban lógott, csakúgy, mint a miénk, de arcuk azonnal felragyogott, amint megpillantottak minket.

– Jesszus, azt hittük, soha többet nem látunk benneteket! – borult a nyakamba Lilly zokogva. – Megnyílt alattunk a föld, és bezuhantunk egy hatalmas lyukba. Félelmetes volt – magyarázta anélkül, hogy levegőt vett volna. – Aztán ott voltak azok a szörnyetegek a vízben, egyenesen közéjük estünk. Judith és Carry… – ekkor Lilly hangja elcsuklott egy pillanatra. – Nem élték túl, azonnal lehúzták őket a mélybe. Csupa vér volt a víz körülöttünk, szörnyű volt. – Potyogtak a könnyei. Teljesen ki volt készülve. – Aztán jött a zuhatag, valaki ránk lőtt az erdőből, nagyon megijedtünk, Nicole, Andy és Eddie bezuhantak a vízbe, szinte azonnal elsodorta mindhármukat az ár. Azóta nem láttuk őket. Fogalmunk sincs, mi lehet velük. – Hát, ami azt illeti… – kezdtem. – Eddie hátizsákját megtaláltuk, de őt nem láttuk sehol – magyaráztam halkan. – Nicole és Andy viszont… már nem élnek, láttuk, amint a holttestüket sodorja a víz. – Mikor ezt kimondtam, egy pillanatra néma csend lett. Senkinek nem volt ereje megszólalni. David eközben az erdőt és a zuhatag környékét pásztázta aggodalmasan. Alig pár perce találtunk csak egymásra Alice-ékkel, mikor David sürgetni kezdett minket: – Nem akarlak siettetni benneteket, de tovább kell mennünk. Nem vagyunk egyedül, Nathanék itt ólálkodnak valahol a környéken – mondta, Alice reakcióját figyelve. – Alice Nathan nevének a hallatára azonnal felkapta a fejét, s döbbenten Davidre meredt, majd értetlen arccal megkérdezte: – Nathan? Itt? – Igen. Összeállt azzal az alakkal, aki elrabolt a múltkor a kikötőben – folytatta David. – Mi ez az egész, Alice? Mi az, hogy elraboltak? Mi nem is tudtunk erről – háborgott Lilly. – Ez most igazán lényegtelen, Lilly. Davidnek igaza van, minél előbb tovább kell mennünk – mondta Alice higgadtan, anélkül hogy levette volna a tekintetét Davidről. – Viszont nem árt, ha tudtok egy-két dolgot. Nemsokára egy labirintushoz érünk, ahol nagyon, de nagyon résen kell lennünk. Lépten-nyomon veszélyek, csapdák, szörnyek leselkednek majd ránk. A cél, hogy mindvégig

együtt maradjunk, és egyszerre érjünk a labirintusból kivezető átjáróhoz. Ha azon átjutunk, egy időre megmenekültünk, de sajnos, annak az esélye, hogy egyszer újra hazajutunk, vajmi kevés, mondhatni: egyenlő a nullával. Ezt jó, ha már most tisztázzuk. – Alice szavai annyira megdöbbentették a többieket, hogy csak álltak némán, földbe gyökeredzett lábbal. David, Alice, Andrew és én szedelőzködni kezdtünk és elindultunk lefelé. A többiek szó nélkül követtek minket. Jó ideig hallgatagon bandukoltunk libasorban egymás mögött a zuhatag partján, olykor a sziklákon egyensúlyozva. Majd egyszer csak valami furcsa dolog történt. Az addigi verőfényes napsütésnek hirtelen vége szakadt, és minden átmenet nélkül hatalmas sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó – alig akartunk hinni a szemünknek. – Közel járunk, sietnünk kell – dünnyögte David. – Legyetek résen! – És nézzetek a lábatok elé! – ripakodott rá idegesen Alice Ryanre, aki a hóesést bámulva nem figyelt s nekiment, majdnem belökve őt egy szakadékba. Ha Andrew nem kapja el, a mélybe zuhan. Közben olyan hideg lett, hogy mindannyian dideregni kezdtünk. Persze nem éppen téli időjáráshoz voltunk öltözve, a negyvenöt fokos kambodzsai hőség után a csontjainkig hatolt a hideg. Hatalmas erdőrengeteg szélére értünk. Több ösvény is vezetett be a sűrűbe, de úgy láttam, mind egyforma. David megfogta a kezem, s a fülembe súgta: – El ne engedd a kezem. Együtt kell maradnunk, bármi is történjen. Majd összeroppantotta a kezem, olyan erősen szorította. Én még mindig nem fogtam fel egészen, hogy micsoda veszélyben forgunk. Eddig jobban aggasztott Nathan és a bandája, mintsem az, hogy mi várhat ránk a labirintusban. És ekkor elkezdődött. Életem legszörnyűbb rémálma. Hatalmas ragadozók, leopárdszerű lények jelentek meg a sziklák tetején mögöttünk. Lassan osontak mögénk, támadáshoz készülődtek. Dermedten álltunk, mozdulni sem bírtunk a félelemtől. Majd egy pillanattal később felénk iramodtak, lehettek vagy hatan, de nem volt idő számolgatni őket. Arra sem volt idő,

hogy pánikba essünk. Sarkon fordultunk, és mindannyian fejvesztve rohanni kezdtünk, egyenesen be az erdőbe, a labirintus közepébe. Harminc méter után mintha elfogyott volna az erdő, már nem sűrű fák között jártunk, hanem egy irdatlan magas kőfallal körülvett szűk folyosószerűségen, amelyből minduntalan újabb folyosók ágaztak el – igazi útvesztő volt, amelyből – ha csak rajtunk múlik – soha nem találtuk volna meg a kiutat. Ám David és Alice csak mentek előre, mintha egy sakktáblán lettek volna, gondolkodás nélkül választották meg az irányt. – Harminc méter! – üvöltötte David inkább Alice-nek, mintsem nekem, akinek fogalmam sem volt róla, miről beszél. Levegőt is alig kaptam, David olyan sebesen húzott maga után, de hiába, a fenevadak így is utolértek bennünket. Két fenevad ráugrott Ethanre. Hátulról kapták el, villámgyorsan és kíméletlenül. Leterítették a földre, s már marcangolták is hatalmas fogaikkal. David nem engedte, hogy akárcsak egy pillanatra megálljunk vagy lassítsunk. Hiába láttuk Ethan rémült, kétségbeesett tekintetét, segíteni nem tudtunk. Hogyan is segíthettünk volna? Nem volt nálunk sem fegyver, sem bármi, amivel megállíthattuk volna őket. – Ne nézz hátra! Rajta már nem segíthetünk – üvöltötte David. A másik négy fenevad még mindig a nyomunkban volt. Irányt változtattunk, jobbra fordultunk, szemben a falon úgy tíz méterre tőlünk, támadó oroszlánt mintázó szobrok magasodtak. Hirtelen ráeszméltem, hogy David és Alice hibáztak, zsákutcába jutottunk: elöl az oroszlánszobros fal állta utunkat, a hátunk mögött pedig az éhes szörnyek. David a szobrok előtt megállt, s a fenevadak felé fordult, engem a háta mögé rejtve. Alice a szobrokhoz rohant és matatni kezdett a szájuk körül, a többiek pedig David utasítására félkör alakban egymáshoz préselődve szembe fordultak a fenevadakkal. Azok a nyálukat csorgatva hosszú-hosszú másodpercekig méregettek minket. Dühösek voltak, morogtak és mancsukkal támadásra készen a földet gereblyézték, oda-vissza, előre és hátra. – Semmi hirtelen mozdulat! – utasított minket David halkan. – Nem szabad érezniük, hogy félünk! – Mindenki annyira meg volt rémülve, hogy szó nélkül tettük, amit David mondott.

– David, van egy kis gond – suttogta Alice. – Nem tudom kinyitni az ajtót. Az oroszlán nem eszi meg az arany labdát, hiába teszem a szájába. – Akkor próbáld a másik oroszlán szájába betenni. – David hangja türelmetlen volt, de továbbra sem vette le a szemét a fenevadakról. Azt sem tudtam, miről beszélnek, de az a tény, hogy Alice egy ajtót keres, halvány reménnyel töltött el. – Már próbáltam mindet – mondta Alice kétségbeesve. – Akkor állj arrébb! – suttogta David, hirtelen mozdulattal felém fordulva, amitől a fenevadak azonnal vérszemet kaptak és nekünk rontottak. David gondolkodás nélkül a földre rántott, így az egyik vadállat elvétette az ugrást és teljes erőből az oroszlánfejes falnak csapódott. Ekkor, mint egy forgóajtó, elfordult a kőtömb, szabaddá téve az utat egy sötét folyosó felé. David felpattant, elkapta a karomat és berántott a folyosóra, aztán behúzta Alice-t és Andrew-t is. Erika, Lilly és Ryan még puszta kézzel viaskodtak az egyik vadállattal, amikor David a segítségükre sietett. Csodával határos módon mindenki megúszta kisebb-nagyobb sérülésekkel és bejutott a kőfolyosóra. David verejtéktől csatakosan visszazárta az ajtót, mielőtt a fenevadak beronthattak volna utánunk. Csend támadt a folyosón, mindenki próbálta kicsit kifújni magát, ám David nyugtalanul nézegetett körbe. – Még nincs vége – mondta gondterhelten, s közben izmos karjával ismét magához húzott és átölelt. Nyugtalansága csak fokozta rossz előérzetemet: olyan volt ez az egész, mint valami rémálom, amiből sehogyan sem bír felébredni az ember. Annyira valószerűtlen volt minden esemény, minden figura. A ránk rontó fenevadak is inkább hasonlítottak a filmekben ábrázolt mutánsokhoz, mintsem az állatkertekből és természetfilmekből ismert leopárdokhoz. Még soha nem féltem ennyire. Féltettem Davidet, féltettem magamat és féltettem a többieket. Miközben azon agyaltam, hogyan is kerülhettünk ilyen képtelen helyzetbe, David Ryanhez lépett. Az imént ő sérült meg a legsúlyosabban, ernyedten a falnak dőlve, fájdalomtól eltorzult arccal vizsgálgatta vérző karját: az egyik fenevad csúnyán megmarta. David a hátizsákjából kötszert vett elő, és bekötözte a vérző sebet,

gyakorlatilag Ryan egész karját bepólyálta. – Indulnunk kell tovább, siessünk, ma napnyugtáig ki kell jutnunk innen, különben örökre itt rekedünk. – Tulajdonképpen hol vagyunk? És hová megyünk? És mi ez az egész? – kérdezte Ryan feldúltan. – Ryan, pillanatnyilag sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy ezt megbeszéljük. Most az a legfontosabb, hogy épségben kijussunk a labirintusból – torkollta le Alice. Erikával két oldalról közrefogták Ryant, hogy támogassák, és már indultunk is. David szorosan maga mögött tartott. Hátborzongató egy hely volt: sötét és hideg, a leheletünk szinte látszott a levegőben. Egy hosszú szűk barlangi járatban haladhattunk, a végén színes fény derengett, gyanítottam, hogy újabb veszély leselkedik ránk, mert David egyre jobban szorította a kezemet. Ahogy közeledtünk a fény felé, furcsa, édeskés illat kezdett terjengeni a levegőben. Nemsokára egy hatalmas üvegmennyezetű terembe értünk, amelynek a közepén egy terebélyes papagájfa állt. Jobb szót nem tudok rá, mert a fa minden ágán különleges, szobormerev, mégis hihetetlenül élethű papagájok ültek. Egyikük tarkább volt, mint a másik. Akadtak köztük arák, kakaduk, amazonok, bár nem vagyok nagy papagáj szakértő, azt azért láttam, hogy rengeteg fajta volt. – Ne menjetek a fa közelébe, maradjunk a fal mellett, a bal oldali harmadik kijáratot kell elérnünk – suttogta David. Eddig nem is tudatosítottam magamban, hogy a terem kör alakú, és egymástól néhány méter távolságra újabb meg újabb folyosók nyílnak – csupa egyforma kijárat. Ez ismét eszembe juttatta, hogy még mindig egy átkozott labirintusban vagyunk. David lépett egyet előre, de ugyanazzal a lendülettel meg is torpant. – A francba – káromkodta el magát. – Álljatok meg! Rejtvénypadló. – Mindenki megdermedt. – Ez meg mi a csudát jelent? – meredtem rá értetlenül. – Azt, hogy nem mindegy, hová lépünk – válaszolta David helyett Alice. Bambán meredtem a lábam alatt a padlóra, eddig észre sem vettem, hogy sakktáblaszerűen kockás, sötét és világos négyzet alakú kőlapok váltakoztak, tényleg mintha egy óriásira

felnagyított sakktáblán álltunk volna. – Remélem, tudtok sakkozni, mert most sakkozni fogunk – magyarázta David a körülményekhez képest felettébb higgadtan. A kockás padlóra meredt. Erősen koncentrált. – Ebben a játékban, mivel betolakodók vagyunk, csakis gyalogok lehetünk. Vagy előre, vagy oldalirányba léphetünk, de mindig csak egyet. És nem előzhetjük meg egymást, meg kell várni, míg mindenki lépett, s csak azután hagyhatjuk el a helyünket. Megértettétek? Ez nagyon fontos! Tekintetét körbehordozta az arcunkon, megvárta, míg mindannyian bólintunk, s csak aztán lépett el a talpa alatt levő fekete négyzetről. Aztán én következtem. Utánam Alice jött, és így tovább, szép lassan lépegettünk előre. Az idegességtől továbbra is izzadt a tenyerem, és forrón lüktetett a halántékom. Fogalmam sem volt, mi vár még ránk, miféle furcsa talányok és lények, milyen veszélyekkel kell még szembenéznünk. Persze, az teljesen egyértelmű volt, hogy valakik nagyon nem akarják, hogy bárki is élve eljusson az átjáróhoz. Ügyesen kitervelt csapdák nehezítették minden lépésünket, állandó életveszélyben forogtunk. Van akárcsak egy százaléknyi esély arra, hogy az, aki idetéved, átjuthat a lillionok földjére? És mi vár ránk, ha kijutunk innen? Lehet, hogy még borzalmasabb megpróbáltatások? – kavarogtak az agyamban a kérdések. Egyre erősödött bennem az érzés, hogy aki van olyan leleményes és szerencsés, hogy átjut azon a titokzatos átjárón, nem biztos, hogy megüti a főnyereményt. Szemmel láthatóan David sem volt nyugodt. Bár nyilván ő sem tudott mindent, a lényeggel azért bizonyára tisztában volt. De le a kalappal, ügyesen leplezte a félelmét. Már majdnem ott voltunk a harmadik kijáratnál, amikor a terem közepén álló fa egyszer csak életre kelt – Erika alighanem rossz mezőre-négyzetre lépett. Az összes papagáj szárnyra kapott és felénk tartott. Olyanok voltak, mint egy zsákmányra éhes megvadult ragadozó madár raj. Karomszerűen behajlított csőrük késnél is élesebbnek tűnt s csak azt láttuk, hogy rikoltozva célba vesznek minket és támadásba lendülnek. Akarva-akaratlan vállunk közé húztuk a fejünket, és lekucorodtunk a földre. De David egyszerre csak felrántott és a következő kockára lökött.

– Gyorsan lépjetek, ne törődjetek a madarakkal, csak össze akarnak zavarni minket – kiáltotta. – De a sorotokat mindenképpen várjátok ki, akármi is történik, ne lépjetek a másik előtt! – Közben a papagájok éles csőrükkel összevissza kaszabolták a ruhánkat és a bőrünket. Karommal takartam el az arcomat, de hiába, karmoltak, csíptek, ahol csak értek. Még nem láttam ennyire dühödt és agresszív madarakat. Aztán David megragadta a karomat, és már ott is voltunk a kijáratnál és rohantunk tovább a folyosón. A madarak mintegy varázsütésre eltűntek, mintha egy láthatatlan fal tartotta volna őket vissza attól, hogy belépjenek a folyosóra. Ahogy Alice-re és Andrew-ra néztem, láttam, hogy csupa karmolás-karcolás a testük, ruhájuk cafatokban lóg, akárcsak az enyém és Davidé. Kimerültek voltunk, alig bírtuk rávenni a lábainkat arra, hogy mozogjanak. De valami csoda folytán kijutottunk a labirintusból, újra szabad levegőn voltunk. Szemben velünk egy hatalmas hegy emelkedett, a tetején egy mesébe illő várral, amelynek falai részben a hegy oldalába épültek, így csak a fele látszott, olyan volt, mintha félbe vágták volna. Mintha a jordániai romváros, Petra egy épülete lett volna. Az első dolog, ami a szemembe ötlött, hogy az egész kastélyt sűrű bozót és gaz nőtte be, a hatalmas vaskaput és kerítést tüskés csipkebokrok fonták körül. Szemmel láthatóan lakatlan, teljesen elhagyatott volt a vár. Ki tudja, mióta állhatott így, akár több évszázada is. Félelmetes látvány volt, mintha egy filmbeli kísértetkastély felé tartottunk volna. Eljátszottam a gondolattal, hogy talán Csipkerózsika is itt, az egyik toronyban álmodhat a hercegéről, már csak a gonosz Demóna hiányzott, az alattvalók és a velük együtt alvó testőrség. David továbbra sem engedett egy percnyi pihenőt se. Kíméletlenül húzott maga után a kastély vaskapuja felé. Odaérve elkérte tőlem a talizmánomat, kivette belőle a kígyó formájú arany nyakéket és bedugta a zárba, amely azonnal kinyílt, és utat engedett nekünk. David letört és lecsupaszított néhány ágat, hogy a tekergőző indák és tüskés csipkebokrok között legyen mivel utat törnünk magunknak. A várkert még így elvadultan is csodaszép volt, különleges lényeket, angyalokat, démonokat, vízköpőket ábrázoló szobrok és szökőkutak díszítették. Ahogy elhaladtunk a

szökőkutak előtt, csobogva megindult a vizük, az addig kiszáradt tálak és medencék medrei egy szempillantás alatt megteltek. Aztán váratlanul furcsa neszezés, mozgolódás támadt. A szobrok mintegy varázsütésre egytől egyig életre keltek. Mérges ördögfajzatok, angyalarcú gyerekek szárnyakkal a hátukon, aprócska vízköpők, felfegyverzett katonák közeledtek felénk. Ekkor már tudtuk, hogy ismét menekülnünk kell, be kell jutnunk az épületbe. A hatalmas kétszárnyú ajtó zárva volt, David ismét fogta a talizmánt és a napkorongos domború felével a zárba illesztette, mire az ajtó kitárult, mi berohantunk, magunk mögött hagyva a fenyegetőn közeledő szoborlényeket. Jó lett volna hinni, hogy ennyivel megúsztuk a dolgot, és most már biztonságban vagyunk, de a kint rekedt szoborlények nem adták fel, be akartak jutni az épületbe. Ostromolni kezdték a falakat, felmásztak, ahová csak tudtak, hatalmas lármát csaptak. Amikor az első üvegablak betört, mi már egy hatalmas körcsarnok közepén jártunk. David zseblámpát vett elő, s azzal világított körbe: a terem egykoron gyönyörű lehetett, most viszont csupa por és pókháló volt. A bútorokon a kárpitok megkoptak, a függönyök elszürkültek a piszoktól. A terem végében egy hatalmas festmény lógott a falon. Egy mozgalmas jelmezbált ábrázolt seregnyi pazar ruhába öltözött, felékszerezett vendéggel. – Keressétek a képen ezt a jelet – mutatott David a kezében tartott napkorongra. – Lehet bárhol, valamelyik vendég ruháján, ékszeren, festményen, mennyezeti freskón, bárhol. Ha megvan, átjutottunk. Mindenki lázasan fürkészte a festményt, de közben csak arra tudtunk gondolni, hogy néhány percen belül ránk rontanak az életre kelt kőszobrok. Hátráltam pár lépést, hátha így távolabbról jobban át tudom tekinteni a képet, de még így is belevesztem a részletekbe. Rengeteg arc, díszes ruhák, szikrázó ékszerek, redőzött kárpitok, ezernyi szín, csupa mozgás. Vajon hány évig dolgozhatott ezen a képen a festő? – kérdeztem magamtól. – Aztán egyszer csak megakadt a szemem egy fiatal, karcsú, földig érő pazar fehér ruhát viselő nőn. A nő szeme mintha egyenesen rám szegeződött volna, és valami furcsa érzés fogott el: olyan ismerős volt ez a szigorúságában is gyöngéd tekintet. Lejjebb siklott a pillantásom és elakadt a lélegzetem: a nő vállán – akár csak az enyémen – ott

kereklett a napkorong. Hirtelen tört rám a felismerés, a nő a képen az anyám fiatalkorában. A szoborlények már-már betörték a terem ajtaját. A robajra észbe kaptam, és megmutattam Davidnek a nőt a képen. De a kép túl nagy volt, anyám alakja túl magasan volt, nem értük el. – Keressünk valami magasat, amire felállhatok! – kiáltotta David, de a teremben nem volt semmi mozgatható, ami létraként szolgálhatott volna. David a karomnál fogva magához rántott. Láttam a szemében az aggódást és a szeretetet. – Felemellek, próbáld meg a képre helyezni a kulcsot! Elfordítod, és akkor ki kell nyílnia az ajtónak – magyarázta, s a kezembe nyomta a korongot. David felemelt, Andrew segített neki, így fel tudtam állni David vállára, de még így is nyújtózkodnom kellett, hogy elérjem a festményen anyám alakját. Amint rányomtam vállára a korongot, a két jel szinte összeforrt. Egy percig néma csönd volt, lélegzetet sem mertünk venni, vártuk, hogy mi fog történni. Aztán a hatalmas terem túlsó végében a kandalló mögött elmozdult a fal, és egy csigalépcsős folyosó tárult fel. Rohanni kezdtünk, de pár lépés után megtorpantunk, mert Nathan és társai léptek elő a sötétből, ahol eddig nyilván lesben álltak. Fegyvereiket ránk szegezték. Bizonyára mindvégig itt lapultak a teremben, arra várva, hogy megtaláljuk és kinyissuk az átjárót, hiszen nekik nem volt kulcsuk hozzá. Legnagyobb meglepetésemre Eddie-t pillantottam meg mellettük. Arca rideg volt és megviselt. Engem nézett, a többieket egyetlen pillantásra sem méltatta. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, tekintetével bocsánatért esedezik. Nem kellettek hozzá se szavak, se mozdulatok, hogy értsem: bocsánatot kér mindenért, amit velem tett. – Akkor mi most távozunk – vigyorgott gúnyosan Nathan. – Köszönjük a segítséget! – Kicsikém, te és Alice velünk jöttök. Andrew, szedd össze őket! – szólt oda Andrew-nak a Tucker nevű fickó. Legnagyobb meglepetésünkre Andrew durván megragadta Alice karját. Alice először döbbenten meredt Andrew-ra, de aztán megvető, gúnyos mosoly jelent meg az arcán.

– Hogy tehetted ezt? – kérdezte halkan, és meg sem várva a választ kirántotta a karját Andrew kezéből, hátat fordított neki és szó nélkül elindult a kandalló mögötti folyosó felé. David továbbra is erősen szorított, amíg Tucker oda nem jött hozzánk, és meg nem ragadott. Mivel fegyver volt nála, jobbnak láttam, ha magam szabadítom ki a karomat David szorításából, mielőtt még őrültséget csinálna. – Csak semmi hősködés, Delano. Add át Tuckernek a lányt, a talizmánt és a kulcsot. Mi most angolosan távozunk, ti pedig remélem, jól elszórakoztok majd a kis barátaitokkal. Úgy hallom, már közel vannak, mindjárt bejutnak és móresre tanítanak benneteket. – Azzal betuszkoltak minket Alice-szel a kandalló mögötti folyosóra. Ekkor Andrew váratlanul megszólalt: – Miért nem visszük magunkkal őket? Vazul bármit megadna David fejéért. Andrew szavaira Nathan szeme felcsillant. – Igazad van, erről meg is feledkeztem, jó pénzt kaphatunk érte. Kötözd össze a kezét, és hozd utánunk – adta ki a parancsot. David szó nélkül nyújtotta oda a kezét Andrew-nak, aki vastag kötelet hurkolt és jó szorosan meghúzta. Közben rá sem nézett Davidre, igazából senkire sem nézett, csak tette, amit kellett. Mikor Tucker a lépcső felé tuszkolt, önkéntelenül is Nathanhöz fordultam. – És mi lesz a többiekkel? – Ők, szépségem, itt maradnak és megvívják ádáz csatájukat a kinti szörnyekkel – válaszolta Nathan helyett Tucker, s akkorát lökött rajtam, hogy majdnem orra buktam. Miután mindenki elindult a csigalépcsőn felfelé, Nathan bezárta mögöttünk az ajtót. Erika, Ryan és a többiek végül a fal mögött rekedtek. Nem volt náluk semmi, se fegyver, se kulcs az átjáróhoz, semmi, ami akárcsak fikarcnyi esélyt adhatott volna nekik az életben maradásra. Eddie szorosan mögöttem baktatott. A csigalépcső tetejére érve ismét egy ajtó előtt találtuk magunkat. Nathan az ajtó melletti falon elhelyezett képre szorította a korongot, és egy újabb rejtekajtó tárult ki. Egy pompás terembe nyílt, ahol fegyveres őrök állták utunkat: vad, fenyegető tekintettel keresztbe tartották előttünk

lándzsájukat. – Vezessetek Vazul királyhoz, hoztunk neki valamit, ami talán érdekli – szólalt meg Nathan. Az őrök tanácstalanul összenéztek, majd az egyik kiadta a parancsot: – Tömlöcbe velük! – Azzal megragadtak minket, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy egy hideg, nedves, ablaktalan, bűzös zárkában vagyunk Alice-szel. Valószínűleg tarkón vágtak, mert fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda. A fejem sajgott, a ruhám cafatokban lógott, csakúgy, mint Alice-é. A többieket nem láttuk sehol, valószínűleg máshová vitték őket. Alice összekucorodva, fejét a térdére hajtva ült a földön, hátát a falnak vetve. Mikor felnézett, láttam, milyen elgyötört az arca. – Jól vagy? – Jobban nem is lehetnék. Itt a vége. Ha Nathan beszélt Vazullal, Davidet még ma kivégzik. Hogy is hihettem, hogy győzhetünk? – Még ne add fel, nem tudhatod, mi történt – próbáltam vigasztalni. – Nem ismered Vazult. Amint megtudja, hogy itt vagyunk, azonnal magához fog hívatni minket, és borzasztó dolgokra kényszerít majd. Davidnek esélye sem lesz. Ahogy ezt kimondta, lépteket hallottunk a folyosóról. Hatalmas vaskulcs csörrent a zárban, kitárult az ajtó s három őr jelent meg. Felvezettek minket egy hosszú kanyargós lépcsőn. Felérve láttam, hogy ugyanabban a kastélyban vagyunk, amelynek a másik felében életre keltek a szobrok, s ahol az átjáró volt. Gondolatban összerakva a részleteket kitaláltam, hogy ez a lilion birodalom királyi székhelye lehetett egykoron. A valaha nyilván fényűző kastély most elhagyatottnak tűnt. Erről az oldalról ugyanúgy csak a fele látszott, olyan volt, mintha építészetileg a hegy kettévágta volna a kastélyt, vagy az épület tükörképét tervezték volna a hegy két oldalára. Nyilván itt születtem, s anyám innen menekült el velem. De azóta mi történhetett? Az már bebizonyosodott, hogy vártak ránk, vagy legalábbis Davidre. Vazul, ha minden igaz, messze lehet innen, glosszán földön. Egyértelmű, hogy oda kell vinniük minket az őröknek – töprengtem. Nem tévedtem, kisvártatva betuszkoltak

minket egy négylovas hintóba, s már indultunk is. Vagy nyolc órán keresztül vágtattak a lovak, addig nem kaptunk se enni, se inni. Egész éjszaka úton voltunk, a tájból szinte semmit sem láttunk. Alice azonban pontosan tudta, merre járunk. Amikor begördült a hintó egy csodaszép kastélyparkba, kipillantott az ablakon, és nagyot sóhajtott. – Megjöttünk – mondta. Ahogy kinyitották előttünk az ajtót, egy feltűnően csinos és elegáns nő szaladt le elénk a lépcsőn. Szőke haja csak úgy lobogott a szélben, arcvonásai erősen hasonlítottak Alice-éihez, rögtön tudtam, hogy csakis Alice anyja lehet. – Istenem, Alice, nincs semmi bajod? – kérdezte aggódó tekintettel, de Alice csak némán meredt rá, nem üdvözölte, nem mosolygott, úgy tett, mintha nem is ismerné. – Zavran megfizet, amiért elvett tőlem! – bökte ki végül a nő dühösen. – Hagyd békén Zavrant! Neked kellene megfizetned, amiért szövetkeztél az ellenséggel – szólalt meg egyszer csak Alice üvöltve. – Ne beszélj így Vazulról. Ő a hites uram, és az ország királya, idestova nyolc éve. Ha jót akarsz magadnak, és élni akarsz, befogod a szádat, és azt teszed, amit mondok. Alice anyjának szavaitól borsódzott a hátam. Csak álltam ott némán, tehetetlenül. A királyné tudomást sem vett rólam, levegőnek nézett, mintha csak egy alantas szobalány lettem volna a kastélyból, aki egy pillantást sem érdemel. Aztán két őr közrefogott minket és bekísértek a trónterembe, ahol már valóságos tömeg várt ránk. A ruhám el volt szakadva, a hajam csapzottan lógott, és fogalmam sem volt róla, mi történik, hol lehet David, és mi lett a sorsa a többieknek. Aztán egyszer csak megpillantottam őt, Davidet, vasra verve, s szinte felfeszítve a falra. Testén mély sebek éktelenkedtek, látszott, hogy kegyetlenül megkínozták és megverték, de amikor felemelte a fejét, hogy rám nézzen, a tekintete ugyanolyan meleg volt, mint eddig. Csak egy röpke pillantást vetett rám, de ez is elég volt, hogy felkeltse Vazul gyanakvását. Nem is üdvözölte Alice-t, rögtön hozzám lépett. Magas volt és izmos, arca tekintélyt parancsoló. Alig lehetett

idősebb Davidnél. Szeméből gyűlölet és mohó kíváncsiság sugárzott. Nem tudtam eldönteni, hogy mint nőt méreget-e, és vajon a testem érdekli, vagy valami más keltette fel az érdeklődését, esetleg rájött, hogy ki vagyok. Az őrök még mindig szorosan fogtak, kezemen a vaslánc elviselhetetlenül nehéz volt. – David nem jött volna vissza, ha nem talál valamit vagy valakit, aki segíthet neki trónra jutni – mondta hozzám lépve és mélyen a szemembe nézve. Aztán egy hirtelen mozdulattal letépte rólam az elszakadt topom. Ott álltam egy szál melltartóban mindenki előtt, s ekkor megragadta a karom, félresöpörte a hajamat a vállamról, felfedve rajta a napkorongot. – Ahogy sejtettem. Az eltűnt üdvöske. David tajtékzott a dühtől, láttam a szemében. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy átöleljem, de nem tehettem. Nemcsak azért, mert az őrök még mindig ott álltak mellettem, hanem mert tudtam, ha Vazul rájön, hogy több is van köztünk, mint önös érdek David részéről, még jobban megkínozza Davidet. És rájött. Elég volt lopva egyetlen pillantást vetnem Davidre, s Vazul rögtön tudta, hogy David szerelmes belém. És én is ő belé. – Meg kell hagyni, szemrevaló nőcske vagy, lehet, hogy megtartalak, s ma este bemutathatod az ágyban a tudományodat. Zavran, hallod ezt, a kis barátnőd az ágyasom lesz. Olyan nővel hálni, akinek királyi vér folyik az ereiben, igazán üdítő érzés. David nem szerezte meg azt az örömet Vazulnak, hogy kimutassa, mennyire az elevenére tapintott. Ekkor Vazul hirtelen megragadta a tarkómon a hajamat, vadul hátrarántotta a fejemet és a mellembe harapott, s közben erősen belemarkolt a fenekembe. Fájdalmamban legszívesebben üvöltöttem volna. Ő meg csak mohón gyúrta a mellemet, és ízlelgette a bőrömet. – Jobbat mondok, Zavran: megtartom. Feleségül veszem. Ő lesz a második feleségem, így végre legális uralkodót kapnak a lilionok. Hát nem zseniális? Te pedig, angyalkám, bebizonyíthatod hűségedet azzal, hogy saját kezűleg ölöd meg a mi elfajzott királygyilkos Zavran hercegünket. – Vazul, állítsd le magad. Elég volt – szólt közbe Alice. – No lám csak, Alice, ugyanolyan csípős a nyelved, mint mikor

utoljára láttalak. Elmondom, neked mi lesz a sorsod. Először is megduglak. Micsoda élvezet lesz, anyja után a lányát. Caroline persze mindent hallott, némán ült a trónszék mellett a helyén, a nyolc év alatt bizonyára megtanulta, hogy ne mondjon ellent Vazulnak; rá se mert nézni. Biztos voltam benne, hogy Vazul az a fajta férfi, aki nem átallja az öklét használni a feleségével szemben. De Vazul még nem fejezte be, folytatta: – Aztán, miután lábra sem tudsz majd állni, visszaadlak a testvéremnek, Andrew-nak. Erre Alice rémülten kapta fel a fejét. – A testvéred? – Jól hallottad, a féltestvérem. A legjobb barátom és katonám volt, ezért küldtem utánatok, végig az volt a feladata, hogy szemmel tartson és visszahozzon titeket. Az lesz a jutalma, hogy megkap téged, elvihet innen messzire, hogy soha többet ne legyél az utamban. Anyád is veletek mehet. Miután új feleségem lesz, azt hiszem, rá már aligha lesz szükségem. A teremben néma csend honolt, senki sem mert ellentmondani Vazulnak. – Ma este hatkor összeházasodunk. David végignézheti a szertartást, megengedem neki. Aztán végignézi azt is, ahogyan magamévá teszlek, többször egymás után, keményen – lihegte a fülembe. – Te pedig utána ezzel a tőrrel végzel a volt szeretőddel. Ez lesz az ajándékod nekem. Hányinger kerülgetett, forgott velem a terem, kezdtem elveszíteni az önuralmamat. Alig tudtam elhinni, hogy mindez velem történik. Aztán megláttam a teremben Nathant és Tuckert: a trónszék mellett ültek két alacsonyabb széken. Hogyhogy Vazul nem ölte meg őket? – Nem leszek a feleséged, a testemmel azt csinálsz, amit akarsz, de engem nem szerzel meg, és nem ölöm meg Zavrant, ahogyan ti nevezitek – mondtam mélyen Vazul szemébe nézve. Össze kellett szednem minden bátorságomat, hogy ki merjem mondani ezeket a szavakat. – Dehogynem. Megteszed. Minden úgy lesz, ahogy mondtam. Rettentő jól fogunk szórakozni. Zavran könyörögni fog azért, hogy

öld meg, és te megölöd, mert megesik rajta a szíved. Nem hiszem, hogy végig tudnád nézni, ahogyan a szemed láttára egyenként fosztjuk meg a testrészeitől. Hangosan fog könyörögni, higgy nekem! – Henrick! – kiáltotta el magát Vazul hirtelen, mire a teremben minden katona vigyázzállásba vágta magát. Egy magas, mogorva kinézetű őr lépett elő. – Végezzetek velük! – utasította Vazul az őröket anélkül, hogy a tekintetét egy pillanatra is levette volna rólam, közben a fejével Nathan és Tucker felé biccentett. Az őrök tették, amit mondott. Odamasíroztak a két szemmel láthatóan halálra vált gonosztevőhöz. – Ez valami félreértés lesz, Nagyuram! – kezdte volna Nathan a szánalmas kis mondókáját, de már késő volt: az őrök lesújtottak alabárdjukkal, s Nathan meg Tucker feje máris a földre hullott. Önkéntelenül lehunytam a szemem; amikor újra kinyitottam, a padló csupa vér volt. Rá sem bírtam nézni a földön megcsonkoltan heverő testekre. – Így. Most már tudod, hogy komolyan beszélek – mondta felém fordulva Vazul, majd ismét az őrökhöz intézte szavait. – Vezessétek a szobámba, ott készülhet a szertartásra. A két őr, aki eddig is közrefogott, kivezetett a teremből. Hiába ellenkeztem volna, olyan erősen szorítottak, hogy a karomat sem bírtam megemelni. David arcát láttam magam előtt, amikor az őrök belöktek a királyi lakosztály hálótermébe. Lerogytam a földre, és ömleni kezdtek a könnyeim. Halálosan aggódtam Davidért, Erikáék sorsáról semmit se tudtam, de azt sejtettem, kicsi az esélye annak, hogy még életben vannak. Ha Andrew jutott az eszembe, éktelen düh fogott el, sohasem gondoltam volna róla, hogy áruló, és hogy így becsapja Alice-t. Furcsa dolgokat produkál az élet. Vajon Alice sejthetett valamit, mikor otthagyta Andrew-t Angliában, és megkeresett minket az egyetemen? Lehet, hogy Alice már réges-régen tudta, hogy ki Andrew valójában, s csak színlelte, hogy szerelmes? De hát csak rájuk kellett nézni, s látta az ember, hogy odavannak egymásért. Nem tehettem róla, az évek során megszerettem Andrew-t, nem akartam elhinni róla, hogy ilyen gonosz lenne. Kisvártatva egy megnyerő külsejű, de komor tekintetű nő lépett

be az ajtón, s egy gyönyörű hófehér menyasszonyi ruhát hozott nekem. Utasított, hogy próbáljam fel, szó nélkül engedelmeskedtem, felesleges lett volna ellenkeznem. Rám igazította a ruhát, szorosra húzta a fűzőrészt és magamra hagyott. A Lossza-jel a karomon egyre határozottabban látszott, mintha a testem így akarta volna a világ tudtára adni, hogy már foglalt a szívem. Pár perccel hat óra előtt az őrök nyitottak rám, s lekísértek a kastély kápolnájába, ahol már összegyűlt a násznép. Caroline, Alice és Andrew egymás mellett ültek néma csendben, nem is néztek egymásra, nyilvánvaló volt, hogy Vazul szabta meg az ülésrendet, s nem önszántukból ültek egymás mellé. Egy sereg pap sürgöttforgott az oltár körül: készültek a ceremóniára. Vazul már az oltárnál állt díszes király öltözetben, mérhetetlen mohóságról és önteltségről árulkodó arccal. Gonosz ötlettől vezérelve Davidet az oltár mellé láncoltatta. David arcát és a testét még több seb borította, szinte alig élt. Aztán egymást követték az események. Megszólalt a nászinduló, az egyik őr megbökött, hogy indulhatok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a padsorok között lépkedve nem fordult meg a fejemben, hogy megpróbálok elmenekülni, sarkon fordulok és kirohanok a templomból, de aztán eszembe jutott David és a kisbabánk, akit a szívem alatt hordtam. Most először éreztem magamat anyának. Anyának, aki felelősséggel tartozik a gyermekéért. Jó érzés volt, csak közben ne szorította volna össze a szívemet a rettegés. Nem akartam, hogy David meghaljon, inkább meghaltam volna helyette. De azt sem akartam, hogy Vazul megtudja, gyermeket várok Davidtől. Ha fény derülne erre a titokra, a gyermekünknek nem lenne jövője. Csak úgy védhetem meg, ha Vazul azt hiszi, tőle estem teherbe ma éjszaka, az úgynevezett nászéjszakánkon. Tudtam, mit kell tennem. Bármennyire fájt is, feleségül kellett mennem ehhez a visszataszító, gonosz emberhez. Éppen Andrew mellett haladtam el, amikor váratlanul elkapta a kezemet, s félrehúzott. David ebben a pillanatban talpra ugrott, s egy kardot rántott elő az egyik közeli pad mögül. Keze már szabad volt, a láncok lehullottak róla, úgy látszik, a mellette álló két őr segített neki. Egyenesen Vazulra rontott. Közben Andrew odaintett

Alice-nek, hogy vigyázzon rám, míg ő David segítségére sietett. Vazul testőrsége ekkorra már valóságos csatasorba rendeződött, de Davidet nem tudták feltartóztatni. Fogalmam sincs, honnan merítette az erőt, de hihetetlen lendülettel tört utat magának. Aztán felharsant Vazul vérfagyasztó hangja: – Félre az utamból! Nincs szükségem segítségre. Itt az ideje, hogy magam végezzek ezzel a kis féreggel. Az egész testőrség egyszeriben félrehúzódott Vazul útjából, aki ekkor már egyik kezében egy hatalmas tőrt, a másikban egy szablyát tartott, szája gúnyos mosolyra húzódott. Látszott rajta, hogy teljesen elborult az elméje, gyilkolni, pusztítani és alázni akar. Vadul izzott a tekintete. David szeme is szikrát szórt, de ő nem vesztette eszét a dühtől, egész magatartása tekintélyt sugárzott. – Mondd csak el mindenkinek, hogy te ölted meg az apámat! Könnyíts a lelkiismereteden, mielőtt megöllek! – rivallt Vazulra. A teremben néma csend lett. – Miért tenném? Mindenki tudja, hogy te tetted. Meggyilkoltad a saját apádat, hogy király lehess. – Ez szemenszedett hazugság, amit te terjesztesz. Aljas, szívtelen ember vagy, és kegyetlen, zsarnok uralkodó. Tönkretetted az országot. A kapzsiság elvette az eszed. – Te beszélsz?! Te, aki megölte a saját apját, aztán gyáván elmenekült! – Jól tudod, hogy ez nem igaz. A te kezedhez tapad az apám vére, mint ahogy a tulajdon apádé. Kikiáltottad magad királynak, a nép nem mer ellenszegülni neked, így kénytelen vagyok én igazságot szolgáltatni. Ma meghalsz, pedig nem kenyerem az öldöklés. – Kötve hiszem. Fél kézzel elbánok veled. Mindig is gyenge, jellemtelen alak voltál. Nem is lettél volna alkalmas királynak. Szívességet tettem ennek az országnak. – Akkor teszel szívességet, ha eltűnsz, és az emberek nem hallanak rólad soha többet. – Meglehet, de mivel egyelőre én vagyok a király, én mondom meg, mi lesz. Te most meghalsz, így döntöttem. Én pedig egyesítem a glosszán és lilion birodalmat ennek a szépségnek köszönhetően – fordult felém. – Én leszek a valaha élt legnagyobb

király Indorában, dinasztiát teremtek. – Meglátjuk, ki nevet utoljára. Az lesz a nyertes. – Csakhogy Zavran, ha nem vetted volna észre, te itt nem nyerhetsz. Ha valami csoda folytán sikerülne is végezned velem, akkor sem engednének az őrök kisétálni innen. Azonnal megölnek, amint rám emeled a fegyveredet. De ha úgy tetszik, egy szavamba kerül, és meghalsz most azonnal, egy szempillantás alatt végeznek veled az íjászaim a karzatokról. – Mondatai fröcsögtek a gúnytól. Kezét felemelve körbemutatott a templom karzatán, ahol legalább húsz íjász sorakozott fel: mind Davidet vették célba felajzott íjukkal, királyuk parancsára várva. – Tisztességtelen vagy, mint mindig. – Így szép a játék. Ismersz, semmit sem bízok a véletlenre. Király vagyok, az embereim kötelessége, hogy a biztonságomról gondoskodjanak. Hát akkor barátom, győzzön a jobbik! Azzal Vazul nekirontott Davidnek, aki könnyedén ugrott félre előle, így Vazul egyenesen a katonái sorfalába rohant. David sokkal fürgébben mozgott, annak ellenére, hogy testét mély sebek borították, láthatóan csúnyán megkínozták, és több napja nem evett, nem ivott rendesen. A látványtól elszorult a lélegzetem. Alice erősen szorította a csuklómat, hogy ne tudjak közéjük rohanni, puszta testemmel védelmezve Davidet. A fűző kegyetlenül szorított a ruha alatt, fojtogató érzés tört rám. Bepánikoltam. Vazul vadul és meggondolatlanul harcolt. Erős volt, és gyakorlott, minden mozdulatával azt próbálta sugallni, erőfölényben van Daviddel szemben, pedig nem így volt. David sokkal ügyesebb, mozgékonyabb volt, fürgén elmozdult az ütések, vágások elől, aztán Vazul pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva hirtelen mozdulattal belevágta tőrét Vazul lábába, mélyen felhasítva a felső combját. Vazul szemei szikrákat szórtak, azonnali elégtételt akart. Tudtam, hogy akár legyőzi David, akár nem, nincs esélye Vazullal és a testőreivel szemben. David megtántorodott a fáradtságtól, izzadtság áztatta át az ingét, zihálva szedte a levegőt. Aztán egyszer csak eldobta minden fegyverét, és puszta kézzel esett neki Vazulnak. Ám ekkor a kápolna bejárata felől éles női hang szakította félbe David és Vazul

viaskodását. – Elég, hagyjátok abba! – Manja tűnt fel, nyomában Erikával, Ryannel és Eddie-vel. Bizonyára mind a hárman Manjának köszönhették a megmenekülésüket. Pedig én már lemondtam róluk, azt hittem, ők is mind odavesztek. – Vazul, mindenki tudja, mi az igazság, miért nem adod fel, és teszed jóvá a gaztettedet azzal, hogy félreállsz és hagyod, hogy Zavran elfoglalja trónt? Te is tudod, hogy őt illeti meg a királyi cím, nem téged. – Nekem egy közönséges cseléd ne mondja meg, mit kellene tennem! Vigyétek innen! – kiáltotta oda az őrségnek. A testőrök azonnal Manjához rohantak, s a karjánál fogva megpróbálták kivonszolni a teremből, de ekkor Manja hirtelen egy tőrt rántott elő a ruhájából és leszúrta az egyik testőrt, majd villámgyorsan felkapta a földre esett dárdáját és elhajította. A dárda keresztülsüvített a termen és egyenesen Vazul szívébe fúródott. Vazul szeme fennakadt, teste egy pillanatra megfeszült, majd holtan zuhant a földre. A testőrök azonnal rávetették magukat Manjára, a földre rántottak, és kicsavarták a kezéből a fegyverét. Mindenki bénultan állt, még David is. Ekkor hirtelen éreztem, hogy Alice keze még erősebben kulcsolódik a csuklómra. Majd egy tőr villanását láttam, és a következő pillanatban a tőr hegye a mellkasomba fúródott. Döbbenten fordultam Alice felé: olyan közel állt hozzám, és mégis olyan távol. Szemembe nézett, de az eddigi szeretet helyett csak gyűlöletet láttam a tekintetében. Ami a legfurcsább volt: nem éreztem fájdalmat. Alice megpróbált megölni, tulajdonképpen meg is ölt. Távolodni kezdtem a teremtől, a vértől vörösre festett menyasszonyi ruhámtól, David kétségbeesett tekintetétől. Azt már csak elmosódottan láttam, ahogy Alice kétségbeesetten Vazul holttestére borul. Ám ekkor éles fény vakított el: egyszerre csak kipattant a szemem. Körülnéztem: egy ágyon feküdten, egy hajókabinban. Ez egy hajó. Nem Indorában vagyok, hanem egy hajó fedélzetén – hasított belém a felismerés. Csak álmodtam az egészet. A hajó lágyan ringatódzott, friss tengeri levegő csapta az orromat. A földön ruhák hevertek szanaszét, az ágynemű gyűrött volt, a kerek ablakon betűző napfény erejéből ítélve nem reggel volt, hanem

legalább dél. De a kabinban rajtam kívül nem volt senki. Magamra kaptam a ruháimat és feltéptem az ajtót, hajtott a kíváncsiság. Felszaladtam a fedélzetre. A hajó nyílt vízen ringatózott. David állt a kormány mögött és csak mosolygott rám, mosolygott azzal az ellenállhatatlan mosolyával. Felsőteste meztelen volt, csak egy fehér sortot viselt, de úgy nézett ki, mint egy szexi férfi modell a legmenőbb magazinok címlapján. Kitámasztotta a kormányt és odasétált hozzám: – Jó reggelt, idegen! – mondta vigyorogva. – Gondoltam, baj nem lehet abból, ha kihajózunk. Helyezd magad kényelembe, reggeli az asztalon. – Ez emberrablás – válaszoltam hamiskás mosollyal. Egy szempillantás alatt minden összeállt a fejemben, és határtalan megkönnyebbülés töltött el. Rájöttem, még mindig ugyanazon a reggelen vagyunk, mint amikor David mellett felébredtem a hajón. Nem rabolták el Alice-t, nem utaztunk Kambodzsába, az életem nem vett semmilyen titokzatos fordulatot – hacsak egy jóképű pasas felbukkanását nem tekintem annak –, David nem trónörökös, és Alice nem ölt meg. Legalábbis ezidáig. Mert az egész szerencsére csak egy álom volt. Hihetetlenül érzékletes és valósághű, de csak egy álom. – Lehet, de legalább nem tudsz elszökni előlem – válaszolta David továbbra is vigyorogva. Közelebb húzott magához, átölelte a derekamat, és hosszan megcsókolt. Viszonoztam a csókot, vágytam az érintésére, s ő is az enyémre. Egyre többet és többet akart belőlem, ahogyan én is belőle, és ezt az érzést felettébb élveztem…

A szerző eddig megjelent könyvei

Foglalkoztató füzetek Legyél okosabb füzetek I. (2014) Legyél okosabb füzetek II. (2014) Sulira fel! – Lányoknak (2015) Sulira fel! – Fiúknak (2015) Boldog karácsonyt! – Színező és foglalkoztató 3-4 éveseknek (2015) Boldog karácsonyt! – Kreatív foglalkoztató 5-6 éveseknek (2015)

Mesekönyvek Nyúl Benő, Csiga Bandi és a Sün testvérek – Kalandok az erdőben (2014) Sárga Répi és Brokkoli Koli (2015)

Az ovinak vége, irány az iskola! (2015)

Előkészületben Helló újra, kedves exem! (regény)

http://hu.wikipedia.org/wiki/Angkor. 2013. 01. 31.