TOM HARPER
A HOLTAK TITKAI
Ventus Libro Kiadó
A kiadás alapja Tom Harper: Secrets of the Dead Arrow Books 2011 Fordította Sóvágó Katalin Szerkesztette Tóth Emese Kiadói programvezető Tímár Rita Borítóterv Szabó Lívia
ISBN 978-615-5240-40-9 Minden jog fenntartva © Tom Harper 2011 © Ventus Libro Kiadó 2013 © Hungarian translation Sóvágó Katalin 2013
Dusty és Nancy Rhodes, valamint Patrick és Mary Thomas EMLÉKÉNEK
„A hatalommal vértezett jóság lezüllik, a vértezetlen jóságot elpusztítják.” Reinhold Niebuhr: Túl a tragédián
„A holtak őrzik titkaikat. Hamarosan mi is olyan bölcsek leszünk, mint ők.” Alexander Smith
I. Pristina, Koszovó napjainkban Abby még mindig nem szokott hozzá a fényűzéshez, hogy péntek délután megszökhet a munka elől. Tíz éven át megtört embereket hallgatott végig nap nap után, akik leírhatatlan kegyetlenségekről számoltak be. Az estéket konténerekből átalakított, az évszaktól függően dermesztő vagy kemenceforró szobákban töltötte, ahol aktákká szikkasztotta a véres történeteket, melyeket a hágai Nemzetközi Bíróságnak küldött el. Sosem szökött meg. Már nem számolta a lidércnyomásait. Kétségbeesetten próbálta elfelejteni a napközben hallottakat. Ezekre az évekre ment rá többek között nem egy ígéretes kapcsolat, egy házasság, végül pedig az ő empátiája. Ennek ellenére minden reggel visszatért a munkájához. Idővel áthelyezték a koszovói ENSZ-misszióhoz – az EULEX-hez –, hogy megtanítsa a koszovóiaknak, miként legyenek európai mintapolgárok. Való igaz, Koszovóban is követtek el háborús bűnöket, de azokkal szerencsére másnak kellett foglalkoznia. Végre tudott aludni éjszaka. Becsukta és elzárta az aktáit. Előkészítette az íróasztalát a hétvégi takarításhoz. Zárd le, kapcsold ki, hagyd itt. Éppen le akarta állítani a számítógépét, amikor észrevette, hogy új e-mail érkezett az igazgatótól. Nem vett tudomást róla, elintézheti hétfőn is. Péntek volt, délután két óra, és Abby munkája ezen a héten véget ért. Michael autója az iroda előtt várakozott. A piros Porsche sportkocsi 1968-as veterán, valószínűleg az egyetlen a Balkánon. Michael bőgette a motort, amikor a nő kilépett az ajtón; Abby feszengett volna miatta, ha nem olyan boldog. Ez jellemző Michaelre. Becsusszant az anyósülésre, és megpuszilta a férfit. A deres borosta szúrta az ajkát. Akik most jöttek ki az irodából, megálltak és meresztették a szemüket.
Abby nem tudta, az autót bámulják-e vagy őt. Michael húsz évvel idősebb volt nála, ami látszott is rajta, de jól állt neki a kor. Ráncok barázdálták az arcát, de ezek csak még jobban érvényre juttatták, ami vonzó volt benne: könnyű mosolyát, szemének vakmerő csillogását, magabiztosságát és erejét. Amikor őszülni kezdett, nem vágatta le a haját, csak a fülébe tetetett egy aranykarikát. Hogy ne látsszék túlságosan tiszteletreméltónak, mondta. Abby azzal ugratta, hogy ettől meg olyan, mint egy kalóz. Michael megfogta a nő állát, és elfordította a fejét, hogy lássa a nyakát. – Szóval viseled a láncot! Ez tetszett neki. Egy hete ajándékozta meg Abbyt a bonyolult aranylánccal, amelyen öt üveggyöngy piroslott. Közepén monogram, a korai keresztények khí-ró jelképe, habár Abby nem feltételezte, hogy Michael vallásos lenne. A nyakláncon nagyon réginek tűnt. Az arany sötéten fénylett, akár a méz, a piros üveg elhomályosodott az időtől. Amikor Abby megkérdezte Michaelt, hogy honnan szerezte, ő csak mosolygott hamiskásan, és azt felelte, egy cigánytól kapta. Abby észrevette a szeme sarkából a Porsche hátsó ülésén, Michael aktatáskája mellett a fekete neszesszerét. – Megyünk valahová? – A Kotori-öbölbe. Montenegróba. Abby grimaszolt. – Az hat óra! – Nem, ha rajtam múlik. – Kitolatott a parkolóból, elhaladt a baseballsapkás biztonsági őr mellett, aki csodálattal legeltette a szemét az autón, és tisztelgett nekik. A Porsche úgy kirítt a piszokszín EUszabványos gépkocsik közül, mint egy veszélyeztetett állatfaj. Michael fél kézzel fogta a kormányt, hogy kihalászhasson a kézifék mellől egy lapos palackot. Közben az ujjai súrolták a nő combját, amelyen felcsúszott a nyakpántos ruha. Meghúzta a palackot, azután odaadta Abbynek. – Ígérem, megéri!
Talán igaza volt. Mindig hinni akart Michaelnek, még akkor is, ha a legvadabb ötlettel hozakodott elő. Miután kiszabadultak a pristinai
közlekedési dugókból – úgy szlalomozva a forgalomban, ahogy még a helyiek sem merészeltek volna, Michael rálépett a gázra, és szabadjára engedte a Porschét. Abby kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és figyelte az elsuhanó kilométerjelzéseket. Nyitott kocsiban szálltak versenyt a széllel, lehagyva a vihart, amely folyamatosan fenyegette, ám egyszer sem érte utol őket. Keresztül a koszovói alföldön, fel az előhegyekbe, a csúcsok felé, amelyek addig préselték az éghez a lenyugvó napot, amíg bíbort nem vérzett. A montenegrói határon Michael odavetett pár szót, és már el is húztak a vámosok mellett. Mélyen bent jártak a hegyek között. Hideg légörvények forogtak körülöttük, és a magasban még az augusztus sem olvasztotta le az ormokról a havat. Michael továbbra sem húzta föl a Porsche tetejét, csak bekapcsolta a fűtést. Abby talált a lábánál egy pokrócot, és magára terítette. Az út átkanyargott egy szurdokon, majd kibukkant az árnyékba süllyedt öböl felett, amely úgy elveszett a hegyek árnyékában, hogy Abby csak a magánjachtok és a motorcsónakok lámpafürtjeit látta a búvóöblökben és a homokpartok mentén. Michael lassított, majd balra kanyarodott. Abbynek elakadt a lélegzete, mert úgy érezte, a férfi mindjárt lehajt a szirtről. Egy földútra tértek át, amely vakolt falba foglalt vaskapunál ért véget. Michael előkotorta a kesztyűtartóból a távirányítót. A kapu félrecsúszott. Abby felvonta a szemöldökét. – Gyakran jársz ide? – Most vagyok itt először. A lapos tetejű ház kísértetiesen fehérlett az egyre sűrűsödő homályban. A lejtő közepén, egy szirtfokon állt, az egyetlen ponton, ahová építkezni lehetett az öbölnek ezen a részén. Túl a vízen Abby láthatta egy kisváros és az átellenes hegyoldalon elnyúló elővárosok fényét, ám ezen az oldalon semmi sem volt. Michael leállította a Porschét a ház előtti kavicsos sávban. Kulcsot húzott elő a zsebéből, és kinyitotta a vastag tölgyfa ajtót. – Csak utánad. A villa egyszerű külseje semmit sem árult el a belsőből. Pristinai uniós alkalmazottként Abby megszokta a kényelmet, de ez itteni fényűzés őt is meglepte. A márványpadlón rózsaszín és zöld lapokból alakítottak ki bonyolult mértani mintákat. A berendezés mintha
óriásoknak készült volna: a fotelekben és a pamlagokon el lehetett süllyedni, húszan is elfértek volna a mahagóni ebédlőasztal mellett, a falon a legnagyobb tévé lógott, amelyet Abby valaha látott. Átellenben három ortodox szent figyelt aranytriptichonon. – Mennyibe került ez neked? – Egy vasamba sem. Egy olasz bíróé, aki a barátom. Kölcsönadta a hétvégére. – Várunk még valakit? Michael vigyorgott. – Minden a mienk. Abby az aktatáskára mutatott, amelyet a férfi behozott magával. – Remélem, nem fogsz dolgozni! – Csak várj! Még nem láttad az úszómedencét! Michael félretolta az üvegajtót, Abby kilépett a szobából, és leesett az álla. A villa mögött egészen a szirt széléig ért a medencés terasz. Három oldalról álklasszikus kolonnád szegélyezte: hornyolt oszlopok korinthoszi oszlopfőkkel, amelyek nem illettek a modem épülethez. A negyedik oldalt az öbölbe zuhanó szirtfok képezte. A félhomályban a medence mintha egyenesen belefolyt volna a tengerbe. Korlát nem volt. Halk kattanás hallatszott: Michael megérintett egy kapcsolót. A medencében életre keltek a süllyesztett világítótestek, s a víz felizzott. Amikor Abby belenézett a medencébe, nimfák és delfinek tengermélyi világa tárult a szeme elé fekete-fehér mozaikon: hableányok és tengericsillagok, hínárhajú isten négy tengeri csikó vontatta kocsin. Ahogy a keskeny fénycsíkok életre keltették a mozaikot, az alakok táncra perdültek a víz alatt. Újabb lámpák gyúltak ki az oszlopsor mögött, amelynek minden egyes fülkéjében márványszobor állt márványtalapzaton: Héraklész oroszlánbőrben; csupasz keblű Aphrodité, amint hasztalanul húzná vissza magára a csípőjéről lecsúszó leplét; Medusza, a hajában viperafészekkel. Stabilnak látszottak, ám amikor Abby megérintette az egyiket, érezte, hogy megremeg a talapzatán, mintha szél lökte volna meg. A nő visszahőkölt. – Vigyázz! – intette Michael. – Ilyeneket már nem gyártanak! Abby fölnevetett. – De csak nem eredetiek! – Az utolsó szálig azok, mint hallottam.
Abby továbbszédelgett a néma alakok mellett. Megérkezett a terasz végéhez, és lenézett. A szirt olyan meredek volt, hogy még innen sem láthatta az alját, csak a sziklákról visszahulló víz ezüstös habját. Abby megborzongott. A lenge nyári ruha korántsem volt elég késő augusztusra. Pukkanást hallott maga mögött; valami elrepült mellette, csaknem súrolta az arcát. Fojtottan felsikoltott, megpördült, kis híján elveszítve az egyensúlyát a szirt semmivel sem védett peremén. A legközelebbi oszlopba kapaszkodott, szorongatta, mint a vízbe fúló. – Minden rendben? Michael a medence mellett állt, egyik kezében két hosszú pezsgőspohárral, a másikban a felbontott Pol Roger-vel. – Nem akartalak megijeszteni, csak arra gondoltam, hogy ünnepelhetnénk. Abby az oszlopnak dőlt, hozzátapadt. Még mindig ki akart ugrani a szíve. Az éjszakai szellő a bőréhez nyomta a nyakéket. Örült gondolata támadt. Csak nem akar megkérni? Michael kitöltötte a pezsgőt, és Abby reszkető kezébe nyomta az egyik poharat. Az ital kilöttyent a pohárból, rá a nő ujjaira. Michael átkarolta a vállát és magához húzta. Abby szürcsölte a pezsgőt, Michael kibámult a tengerre, mintha keresne valamit. A lenyugvó nap utolsó sugara még utoljára megfestette a látóhatárt, azután eltűnt. – Éhes vagyok.
Michael behozott a kocsiból egy hűtőtáskát, és a házat hamarosan megtöltötte a zöldfűszerekkel meghintett, sülő garnéla és fokhagyma illata. Abby iszogatott, és figyelte a férfit. A pezsgő nem tartott sokáig. A hűtőtáskából előkerült egy palack Sancerre, de az is gyorsan elfogyott. Abby megtalálta a teraszon a fűtőtestek kapcsolóját, így kint ehettek a medence mellett. A nő a meztelen lábával kavargatta a vizet, az oszlopokon hullámzott a fény, az égen megjelentek a csillagok. Abbyt kezdte ellazítani az evés-ivás. Amikor hűvösebb lett az este, Michael begyújtott a nappali szoba kandallójába. Ültek a díványon, nézték a csillagokat az öböl felett. Abby összegömbölyödött, mint egy
macska, fejét Michael ölébe hajtotta, szemét félig behunyta, miközben a férfi simogatta a haját. Harminckét éves vagy, pirongatta egy hangocska, nem tizenhét. Nem érdekelte. Így érezte jól magát. Michael mellett nem kellett felelősséget vállalnia. Megkönnyítette az életet. Miután a másik borospalack is kiürült, s a kandallóban hamvába holt a parázs, Abby feltápászkodott a díványról, és megbillent. Michael felállt, és megtartotta, nehogy elessen. Meglepő biztonsággal állt a lábán, ahhoz képest, mennyit ivott. A nő átnyalábolta, és megcsókolta a nyakát. – Lefekszünk? – Tudta, hogy részeg, de kívánta a férfit. Matatni kezdett Michael inggombjain, de a szeretője kibújt az ölelésből, és megpördítette Abbyt. – De telhetetlen vagy! – pirongatta. Bevezette a nőt a hálószobába, kikapcsolta a nyakláncot, azután leengedte Abbyt az ágyra. A nő megpróbálta magára húzni, de Michael hátralépett. – Hová mész? – Én nem vagyok fáradt. – Én sem! – tiltakozott Abby, de ez nem volt igaz. Mire a férfi becsukta az ajtót, a nő már aludt is.
A hideg ébresztette föl. A nyakpántos ruhában feküdt az ágyban, és a légkondicionálóból dőlt rá a hideg levegő. Megfordult, Michael melegét kereste, de nem érezte. Addig tapogatózott a széles ágyon, amíg meg nem találta a túlsó éjjeliszekrényt. Az ágy üres volt. Hevert egy ideig, tájékozódni próbált az ismeretlen szobában. Kapcsolót keresett, de nem talált. Nem hallott mást, csak a légkondicionáló zümmögését meg az óra ketyegését az éjjeli– szekrényen. Hajnali háromnegyed négyet mutatott a foszforeszkáló mutató. Valami mormolás ütötte meg a fülét. Próbálta azonosítani a hangokat az idegen házban. Két hang lenne? Valamiféle párbeszéd? Vagy csak a hullámok törnek meg a sziklákon?
A televízió. Michael nyilván elaludt tévézés közben. Észrevette a folyosóról beszűrődő kék villódzást. Az alvástól és a szesztől kábán tűnődött, hogy mit tegyen. Talán egyedül kellene hagynia a férfit. Csakhogy hideg volt az ágy. Feltápászkodott, mezítláb odaosont a nappalihoz. A falon villódzott az irdatlan televízió, megtöltötte diódakék izzásával a szobát. Fél tucat csikk hevert egy ezüst hamutartóban. A bőrdíványon mély árok mutatta, hol fekhetett Michael. De a férfi nem volt ott. És a televízió hangját levették. Akkor mit hallott? A huzat behozta az éjszaka jázmin– és fügeillatát. Az udvaron még mindig égtek a lámpák. Az ajtó nyitva állt, Michael a medencénél cigarettázott. Mellette egy kovácsoltvas asztalon az autóból behozott, nyitott aktatáska. Fehér inget, fekete nadrágot viselő ember vizsgálta a tartalmát. Abby kilépett az udvarra. Még mindig bizonytalanul mozgott az alkoholtól, így a küszöbön túl beleütötte a lábát valamibe, ami nem látszott az árnyékban. Feljajdult a fájdalomtól és a meglepetéstől. Az üres pezsgőspalack végiggurult a kövezeten, és csobbant egyet a medencében. Két szempár meredt rá. – Zavarok? – Menj be! – ordított rá Michael. Kétségbeesett volt a hangja. Abby nem értette. Tett még két lépést, közszemlére téve magát. A fehér inges ember a keresztcsontjához nyúlt. Amikor előkerült a keze, fekete pisztoly fénylett a markában. Ez volt az utolsó, amire Abby tisztán emlékezett. Utána minden elmosódott. Michael belerúgott az emberbe, aki visszatántorodott, így a lövés nem talált; az asztal feldőlt, s az aktatáska tartalma a csempére borult. Lehet, hogy Abby látta, mi van benne, de nem fogta fel. Menekülés közben megcsúszott a sima csempén, és felbukott. Keményen megütötte magát a vízben. Hadonászott, elmerült és öklendezett a lenyelt klórtól. A ruha úgy tekeredett rá, mint a szemfödél.
Feldobta magát a levegőre, és a parthoz úszott. A medence aljáról puha fényben úszó nimfák integettek, hogy csatlakozzon hozzájuk. A medence szélére könyökölve felhúzódzkodott. Elterült a csempén, így talajszintről látta a világot, a kiborult aktatáskát, a feldőlt asztalt és a márványisteneket. Majd a terasz túlsó végén birkózókat a szakadék peremén. Michael behúzott egyet az idegennek, de nem találta el; a férfi megragadta a karját, és megpördítette, hogy szemközt legyen a hegyoldallal. Egy pillanatig úgy álltak ott, mint két szerető, akik a naplementét bámulják. Azután az ember hirtelen belerúgott Michael lábába, és előrelökte. Michael hadonászott, megbotlott. Igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, ami majdnem sikerült is, bár úgy csapkodott a szakadék szélén, mint egy törött szárnyú madár. Türelmetlen ellenfele meglódult, hogy végezzen vele, de nem volt rá szükség. Michael, olyan némán, mint akiből máris elszállt az élet, átbillent a mélység peremén. Eltűnt. Abby felsikoltott. A támadó meghallotta, odafordult. Pontos és ráérős volt minden mozdulata. Elejtett pisztolyát fölemelte. Ellenőrizte a tárat. Kilökte a töltényűrből az üres patront, és újratárazott. Abby feltápászkodott a földről. Vizes ruhája rátapadt, és lehúzta. Menekülnie kell, de hová? Az autóhoz? Nem tudta, hol hagyta Michael a kulcsokat. Még arra sem volt ideje, hogy visszajusson a házba. A betolakodó a pisztolyt fölemelve közeledett a medence mentén. Abby éppen bevágódott az oszlopsorba, amikor eldördült a lövés. Recsegett a kő. A nő meggörnyedt, és az oszlopokat kerülgetve futott a kolonnád végébe. Mintha egy lőtéren lett volna. Az oszlopcsarnok végénél megállt. Márvány Jupiter magasodott fölötte, markában villámokkal. Kimért lépések közeledtek. Összeránduló gyomorral eszmélt rá, miért nem fárasztotta magát a gyilkos a lövéssel. Abby zsákutcába jutott. Leroskadt a szobor talapzata mögött. A lépések megálltak. A csend volt a legrosszabb. – Mit akar? – kiáltotta a nő. Nem érkezett válasz. Ázott ruhájából csöpögött a víz, és tócsába gyűlt a lába körül. Mire vár?
Azt hitte, tudja, milyen érzés szembenézni a halállal. Hallott halálközeli történeteket ezerszer, és lelkiismeretesen rögzítette őket. Csakhogy azok, akik tanúskodtak, túlélték a válsághelyzetet. Volt, aki elfutott, mások halottnak tettették magukat a mészárszéken, és mozdulatlanul feküdtek órákon át, miközben mellettük rokonok és szomszédok hullottak rakásra. Abbynek egyetlen esélye maradt. Rátámaszkodott a talapzatra, feldobta rá magát, átfordult, és teljes testsúlyával nekivetette magát a szobornak. Jupiter megingott, félrebillent, majd eldőlt. Az isten a földre zuhant és darabokra tört. A fegyveres hátraszökkent, elveszítve az egyensúlyát. Abby rohant. Végigszáguldott a teraszon, s bevágódott a házba. A falon az óriástévé továbbpergette a háború és a bosszú megszokott képeit, nem véve tudomást az előtte lejátszódó, valódi horrorról. Most hová? A fegyveres nagyon gyorsan összeszedte magát. Az első golyó széttörte Abby mögött az üveget. A második belevágódott a nő vállába, és megpördítette, így láthatta, amint az ember a fegyvert fölemelve belép a törött ablakon. – Kérem! – rimánkodott. Futni akart, ám a teste cserbenhagyta. – Miért csinálja ezt? Az ember vállat vont. Fekete bajsza volt, a jobb arcán szemölcs nőtt, amelyből szőrszálak meredeztek. A szeme fekete és kemény. Abby utoljára egy szemtanúra gondolt, akit évekkel korábban kérdezett ki. A mészárlás előtt a szürke hajú hutu asszony kukoricalisztet őrölt egy őserdei táborban, valahol Kongó és Ruanda között. – Sosem adta fel – mondta neki csodálattal, de az asszony csak rázta a fejét. – Szerencsém volt. A többieknek pedig nem. Ez volt az egyetlen különbség. Az ember fölemelte a pisztolyt, és tüzelt.
II. Moesia provincia1, 337 augusztusa Még augusztus van, de már közeledik az ősz. Mint minden öregember, én is megérzem ezt az évszakot. Leereszkedik a homály, hosszabbodnak az éjszakák, előkerülnek a kések. Az ilyen estéken, amikor a csípős levegőtől sajogni kezdenek a régi sebeim, visszavonulok a fürdőbe, és megparancsolom a rabszolgáimnak, hogy szítsák fel a tüzet. A medence üres, de azért letelepszem a szélére, és vizet öntök az áthevült kövekre. A gőz az orromba száll, és elernyeszti a húsomat. Talán így könnyebb dolguk lesz a gyilkosaimnak, ha megérkeznek. Készen állok a halálra, engem már nem ijeszt. Tovább éltem, mint érdemeltem. Voltam katona, udvaronc és politikus: egyik szakma sem jár együtt a magas korral. Ha majd a gyilkosaim jönnek – mert biztosan megjönnek –, tudom, nem időznek sokáig. Sok dolguk van mostanában. Nem én vagyok az utolsó, akit meg kell ölniük. Nem fognak megkínozni, mert nem tudják, mit kérdezzenek. Fogalmuk sincs, mit mondhatnék nekik. Végigszalad a hátamon a hideg. Nem vetkőztem le – nem fogok meztelenül meghalni –, ezért átázott a ruhám. Öntök még vizet a medencébe, és belehajolok a gőzbe, kémlelem a ködön át a padlón kirakott, fekete-fehér tengeri isteneket. Szemrehányóan bámulnak vissza rám. Haldokló istenek egy haldokló világból. Tudják vajon, milyen szerepet játszottam az elmúlásukban? Ismét megborzongok. Készen állok a halálra; nem a halál ijeszt. Hanem ami utána jön. Az istenek, akik tavasszal halnak, hébe-hóba feltámadnak; őszidőn meggyilkolt öregemberek sosem támadnak fel. De hogy hová mennek... A pára sűrűsödik.
Egész életemben istenekkel tusakodtam – egy istennel, aki emberré lett, és egy emberrel, aki istenné lett. Most, életem végén, a gőzölgő mélységbe bámulva ugyanúgy nincs fogalmam arról, mire szántak az istenek, mint ahogy akkor sem volt, amikor, sok-sok évvel korábban, először kukkantottam ki a bölcsőmből; vagy mint négy hónapja, egy poros áprilisi délutánon Constantinopolisban2 ahol beszéltek nekem egy halottról, aki majd megváltoztatja az életemet. Már ami még hátravan belőle. Emlékek idéződnek fel bennem. Különös tartomány az elme, ahol sok a fal, de nincs távolság. Már nem a fürdőben vagyok, hanem egy másik helyen és időben, és a legrégibb barátom éppen azt mondja...
–...szükségem van rád. A palota kihallgatási termében nincs audiencia. Mindketten öregek vagyunk, akiket megjelöltek az évek. Hallgatom, ahogy egy halálesetről mesél, és azon töprengek, hogy megfelelő-e az arcom. Az udvarnál töltött sok év után olyan könnyen ültetem az érzelmeket az arcomra, mintha maszkokat húznék elő egy jól megolajozott fiókból, de nem tudom, hogy ez az alkalom mit követel tőlem. Tiszteletet akarok mutatni a halott ember iránt, de nem túlságosan. Arra ösztökélnek, hogy éljem bele magamat a halálába, de nem akarom. Szívtelen vagyok? – Két órája találták meg a könyvtárban, az Akadémia mellett. Amint rájöttek, kicsoda, azonnal küldettek a palotába. Igyekszik bevonni a történetbe, felkelteni a kíváncsiságomat. Csendben maradok. Nem sok élő van, aki csendben maradhat, amikor ő azt akarja, hogy beszéljen – talán én vagyok az egyetlen, aki még maradt. Úgy nőttünk fel együtt, mint a testvérek, elválaszthatatlanul, ugyanazon legio tisztjeinek a fiaiként. Az ő anyja kocsmárosné volt, az enyém mosónő. Most úgy díszlenek rajta a címek, mint a nehéz köntösébe varrott ékkövek. Flavius Valerius Constantinus, Imperator, Caesar és Augustus, consul és proconsul, Pontifex Maximus. Constantinus, a Jámbor, a Hív, az Áldott és a Jóságos. Constantinus, a Diadalmas, a Győzedelmes és a Legyőzhetetlen. Constantinus, a Nagy.
Valóban, még most, hanyatló éveiben is sugárzik belőle a nagyság. Kerek arca, mely gyerekesen vonzó volt fiatalon, elzsírosodott és megereszkedett; a birodalmat egybekényszerítő izmok felpuhultak. Ám a nagyság megmaradt. A művészek, akik aranynimbuszt festenek neki, csak kiszínezik azt, amit mindenki lát. Hatalom lakozik a testében, az a győzhetetlen magabiztosság, amelyet csak az istenek adhatnak. – A halottat Alexandernek hívják. Püspök volt, fontos személyiség a keresztény közösségben. Továbbá oktatta az egyik fiamat is, úgy rémlik. Az egyik fiamat is, úgy rémlik. Valami rám csavarodik, mint a hideg áramlat a tengerben, habár szemem sem rebben. Az arcom semmit sem árul el. Az övé sem. Figyelmeztetés nélkül odavet valamit. A testem lelassult, nehézkes lett, de még mindig jól a reflexeim. Fél kézzel kapom el, azután kinyitom a markomat. – Ezt a holttest közelében találták. A nyakék nagyjából akkora, mint a tenyerem. Constantinus khí-ró monogramja szövevényes hálóban, a fényes új aranyon üveggyöngyök piroslanak. Az elszakadt láncon látszik, hogy valakinek a nyakából tépték le. – A püspöké volt? – A szolgái azt mondják, hogy nem. – Akkor azé az emberé, aki megölte? – Vagy készakarva hagyták ott. – Türelmetlenül fúj egyet. – Ezekre a kérdésekre várom tőled a választ, Gaius. Hideg a kezemben lévő nyakék, a halott ember nem kívánt ajándéka, amelyet kénytelen vagyok viselni. De még mindig ellenállok. – Semmit sem tudok a keresztényekről. – Nem igaz. – Constantinus megérinti a vállamat. Valamikor ez természetes, meghitt gesztus lett volna. Ma merev a karja, visszatartó. – Tudsz annyit, hogy ugyanúgy nem férnek meg egymással, mint a macskák a zsákban. És ez elég is. Ha egy hitbélit küldenék hozzájuk, a vezetőik fele rögtön rohanna hozzám, és bepanaszolnák mint skizmatikust és eretneket. Azután jönne a másik felük, és megvádolnák az elsőket ugyanezekkel a bűnökkel.
Constantinus a fejét csóválja. Noha isten, még ő sem fürkészheti ki a keresztény egyház rejtelmeit. – Szerinted egy keresztény ölte meg? Megbotránkozása olyan természetes, hogy már-már igaznak veszem. – Isten ments! Fújnak és karmolnak, de nem marnak. Nem tiltakozom. Semmit sem tudok a keresztényekről. – De az emberek spekulálni fognak. Majd azt mondják, hogy Alexander meggyilkolásával az egész kereszténységet támadták meg az ellenségei. Ezek a sebek még nem forrtak be, Gaius. Tizenöt éven át vívtunk polgárháborút, hogy helyreállítsuk a békét és egyesítsük a birodalmat. Most nem eshet szét! Joggal aggódik. Sebtében építette fel ezt a várost. A habarcs még meg sem szilárdult, de már repedezik. – Két hét múlva hadba szállok. Két hónap múlva Perzsiában leszek, ezermérföldnyire innen. Nem hagyhatom magam mögött ezt a problémát. Szükségem van valakire, akiben bízhatok, hogy hamar elvégzi a munkát. Kérlek, Gaius! A barátságunk kedvéért! Valóban azt hiszi, hogy ezzel meghajlíthat? Olyan dolgokat is megtettem a barátságunkért, amelyeket még a közismerten elnéző Krisztus se bocsátana meg nekem. – A jövő héten akartam hazatérni Moesiába. Már mindent elrendeztem. Nosztalgiaféle ül ki az arcára. A tekintete elréved. – Emlékszel még azokra a napokra, Gaius? Amikor a mezőn játszottunk, Naissus3 mellett? Bemásztunk a tyúkólakba tojást lopni! Sosem kaptak el! Sosem kaptak el, mert az apád volt a tribunus. Nem mondom ki. Kockázatos belerondítani egy öregember emlékeibe. – Vissza kellene térnem oda, hogy ismét érezzem a talpam alatt a szülőföldet. Majd amikor megjövök Perzsiából. – Mindig szívesen látott vendége leszel házamnak. – Eljövök. Te pedig még hamarabb ott leszel. Mihelyt megoldottad nekem ezt a bűnesetet. Ennyi volt. Egy istennek nincs ideje piszmogásra. Vitatkozhattunk volna órákig, napokig, de ő egyetlen mondatba sűrítette akaratát, és így
minden ellenállásom, köntörfalazásom, vonakodásom kénytelenkelletlen összeomlott. – Bűnbakot akarsz? Vagy az az óhajod, hogy nyomozzam ki az igazi tettest? Ez döntő kérdés. Ebben a városban nem minden gyilkosság bűn. És nem minden bűnös büntethető. Constantinus tudja ezt a legjobban. – Arra van szükségem, hogy találd meg, ki tette. Feltűnés nélkül. Az igazságot akarja. Azután majd eldönti, mit kezdjen vele. – Ha zörgetek a keresztények ajtóin, megnyílnak-e majd nekem? – Tudni fogják, hogy az én nevemben jársz el. A te nevedben járok el. Azt tettem egész életemben. Voltam a tanácsadód és a barátod, a jobbkezed, amikor cselekedni kellett, de te nem mozdulhattál. A közönséged. Te játszol, én tapsolok. És engedelmeskedem. Tapsol, mire előtűnik az árnyékból egy rabszolga. El is felejtettem, hogy ebben a városban sosem egyfős a közönség. A rabszolga egy diptychont hoz, két elefántcsont táblát, szíjakkal összeerősítve. Az elsőre az imperator dombormű képét faragták: a nap sugárkoronáját viseli, és az ég felé emeli a tekintetét. Mellette az ismerős Krisztusmonogram, ugyanaz, mint a nyakláncon. A két lap között pár soros szöveg átruházza rám Constantinus tekintélyét. – Köszönöm, hogy megteszed, Gaius. – Átölel, és ezúttal valami melengeti öreg testünket. – Szükségem van valakire, akiben bízhatom – súgja. – Aki bennfentes. Aki tudja, hová temették a holtakat. Fölnevetek, mert nem tehetek mást. Hát persze hogy tudom, hová temették a holtakat. Sokuknak magam ástam meg a sírját.
III. Napjainkban A fal szürke és piszkos volt. A tető fehér. A faajtóba maszatos ablaküveget foglaltak, föléje keresztet akasztottak. Statikus sercegés töltötte meg a levegőt, szabálytalan időközökben sípolt is valami, olyan hangon, mint antik videojátékokban a fegyverek. Pokolian érezte magát. Hanyatt feküdt, és úgy próbálta leküzdeni a fájdalmat, hogy a részletekre összpontosított. A fal nem is piszkos, csak hámlik a betonról a festék. A szürke festék. Ki az ördög képes fáradni azzal, hogy szürkére fesse a betont? A sípolás két forrásból származott. Az egyik valamivel később kezdett rá, mint a másik, majd folyamatosan utolérte, mígnem néhány áldott másodpercre majdnem szinkronba kerültek A tetőcserepeken sötét foltok éktelenkedtek, mint a kiömlött bor. Az ablakon lévő maszat mozgott. Nem is az ablakon volt, hanem odakint. Valaki állt ott, háttal az ajtónak. Várta, hogy elmenjen, de nem ment el. Hol vagyok?, gondolta. És a következő másodpercbe jött a kimondhatatlanul iszonyúbb gondolat: Ki vagyok? Pánik rohanta meg. Próbált felülni, de rájött, hogy nem bír mozogni. A pánik felerősödött, mert nem tudott lélegezni sem. A szíve olyan veszettül nyargalt, hogy attól félt, szétrobban. A szoba sötétedett. A nő vergődött, vonaglott, sikoltott. Az ajtó felpattant. Berontott egy szűk öltönyt viselő ember, aki érthetetlen szavakat ordított. A zakója szétnyílt. Barna bőr pisztolytáska dudorodott a hóna alatt. A nő elájult.
– Abigail Cormac! Hall engem? A pánik még nem múlt el, csak lappangott, mint egy késleltetett gyutacs. Pihegve lélegzett, nem kapott elég levegőt. Meg akarta mozdítani a karját, de nem bírta. A lélegzése felgyorsult. Nyugalom! Kényszerítette magát, hogy csak a sípolásra figyeljen: az egyik szólamot követte a szinkópás ritmusban, és igyekezett azzal egy ütemre lélegezni. Érezte, amint kissé ellazul. Ahhoz eléggé, hogy ki merje nyitni a szemét. Egy arc tekintett le rá. Barna haj, barna szem, barna szakáll. Igazi lehet? Vagy csak a képzelete alkotta a tető fekete foltjaiból? Az arc megmozdult. A tető nem mozgott. – Abigail Cormac! – ismételte a hang. – Nem tudom... – Nem emlékszik...? A pánik erősödött. Kellene emlékeznem'? Mire kell emlékeznem? Valami fontosra? Az agya ugyanolyan tehetetlen volt, mint a teste, tépte a kötelékeit, amelyeket nem láthatott. – Nem. – Semmire? – Nem hitte el, amitől Abby még jobban kétségbeesett. Az arc visszahúzódott. Abby hallotta, hogy egy szék csikorog. Amikor az arc ismét megjelent, alacsonyabban volt és messzebb, mint egy nap a nő lapos világának láthatárán. – A maga neve Abigail Cormac. A brit külügyminisztérium kirendelt munkatársa a koszovói EULEX-misszióban. Vakációra érkezett ide, ám szerencsétlenség érte. Ez nagyjából megfelelt az igazságnak. A nő fölbámult az arcra. – Maga kicsoda? – Norris, az itteni követségről. Podgoricából, ami... –...Montenegró fővárosa. – Ez az információ valahonnan a semmiből jött. Ő is ugyanúgy meglepődött, mint Norris. Ezt meg honnan tudtam? A barna szem összeszűkült. – Tehát emlékszik. – Igen. Nem. Én nem... – Küszködve próbálta szavakba önteni. – Tudok bizonyos dolgokat. Amikor olyan szavakat mond, hogy „brit nagykövetség”, vagy „Koszovó”, vagy „vakáció”, azok logikusak. Megértem őket. De ha kérdez valamit, akkor semmit sem tudok.
– Semmit? Abby küszködött, hogy gondolkozni tudjon. Az erőlködés kimerítette. – Egy pisztolyos ember – fogalmazott óvatosan. – Emlékszik rá? A nő behunyta a szemét, vissza akarta szorítani a képet. – Kék öltöny. Az ajtón jött be. – A villában? – Itt. Ebben a szobában. Norris felsóhajtott, hátradőlt. Az ma reggel volt. Rendőrt állítottak a szobája elé, aki meghallotta a sikoltását, és bejött megnézni, hogy nincs-e baj. Rendőrt? – Bajban vagyok? – Csakugyan nem emlékszik? Abby nem bánta volna, ha Norris nem faggatná örökké. Visszahanyatlott a kemény párnára. – Mondja el maga. Norris úgy pillantott az ajtó felé, mintha engedélyre várna. Abbyt ismét hatalmába kerítette a pánik. Más is van itt? Próbálta fölemelni a fejét, de nem járt sikerrel. – Lelőtték. Annyit tudunk, hogy mire a rendőrség kiszállt, maga már félholt volt. Minden úszott a vérben. Egy golyó találta el. Megtalálták az útlevelét, mire felhívtak bennünket. Ami a férjét illeti... Valami összetört benne. – Mi van vele? – Nem emlékszik? Abby a fejt rázta. Norris egy újabb pillantást vetett a sarokba. – Nem könnyű ezt elmondani. Sajnálattal kell közölnöm, hogy a férje meghalt. – Hector? Most Norris vágott hüledező képet. – Kicsoda Hector? Nem tudom!, akarta visítani a nő. A név úgy érkezett el hozzá, mint egy hazajáró lélek, kéretlenül és váratlanul. – Nem ő a férjem? De még be sem fejezte a kérdést, amikor már tudta, hogy ez nincs így. Nem vagyok férjnél, gondolta. Alig észrevehetően elmosolyodott. Arra biztosan emlékeznék. Norris egy papírlapot nézett. – Az útlevele szerint Michael Lascarisnak hívták.
Ez már jelentett valamit. A nő szájáról eltűnt a mosoly. Belesüllyedt az ágyba. Emlékképek... Vörös sportkocsi robog a hegyekben. Sötét öböl, világító medence és halott arcok a medence alján. Ébredés késő éjszaka. Egy fegyveres ember. Dulakodás. Sikoly, miközben Michael lezuhan a szirtről. Sikoly. Valaki berontott az ajtón – nem egy fegyveres férfi, hanem egy nő, zöld kezeslábasban, kezében injekciós tűvel. – Várjon – kérte Norris –, adjon neki egy esélyt... Ám nem adtak neki esélyt. Erős kezek ragadták meg a karját, és beleszúrtak a húsába. Azután csend lett.
– Tehát emlékszik Michael Lascarisra? Abbyt megtámasztották ülő helyzetben. Gipsz fedte a jobb karját és vállát, gipszbe temették a mellkasát és a hasa nagyobb részét. Valahol a gipsz alatt volt a lőtt seb. Lelőtték. Még mindig mintha nem róla lett volna szó. Másokat szoktak lelőni. Áldozatokat. – Emlékszik Michaelre? – Porschéja volt. Norris papírlapja aktává terebélyesedett. Lapozgatott benne. – 1968-as Porsche Targa. Vörös. Brit rendszám. Abby megvonta ép vállát. – Vörös volt. Norris felállt, s meglóbálta az aktát a nő előtt. – Tudom, hogy rossz állapotban van – tiszta szerencse, hogy él! –, de meg kell értenie, mennyire komoly ez az eset. Valaki betört egy házba, és megtámadott két európai diplomatát. Nem tört be, gondolta Abby. Kint a medencénél Michaellel. – A montenegróiak úgy futkosnak, mintha itt lenne a világ vége. Rémüldöznek, hogy vihar lesz belőle Brüsszelben, megtorpedózza az uniós jelentkezésüket, esetleg rákerülnek egy terrorista feketelistára. – Szigorúan meredt Abbyre, mintha a támadás a nő hibája lenne. – Maga nem ennyire fontos. – Kösz.
– Mindazonáltal továbbra is igyekszünk diszkréten kezelni az esetet. Ránk sem vet jó fényt. Sőt elég kínos, megmondom őszintén. – Sajnálom, hogy kínos helyzetbe hoztam magukat. – Kibírjuk. – Lepergett róla a gúny. – De tudnunk kell, mi történt. – Azt én is szeretném tudni. – Kezdjük Michael Lascarisszal. Abbynek eszébe jutott korábbi beszélgetésük egyik töredéke. – Nem a férjem. – Már tudjuk. De a londoni aktájában az szerepel, hogy férjezett; magát és Michaelt együtt találták meg, ebből feltételeztük. Mint kiderült, tévedtünk. – Elváltam? – Ismét tudta, hogy igen, még mielőtt Norris megerősítette volna. A szónak igaz és fanyar íze volt. – Michael Lascaris lezuhant egy szikláról – folytatta Norris. – A rendőrség három nappal később emelte ki a holttestét a Kotori-öbölből. Abby kényszerítette magát, hogy egyenesebben üljön. Az oldalába belehasított a fájdalom, amelytől felszisszent, de nem engedte el magát. – Nem esett le a szirtről. Ledobták róla. – Tehát mégis emlékszik. – Kezdek emlékezni. Norris elővett egy töltőtollat. – Akkor kezdjük az elejétől. A maga ötlete volt, hogy odamenjenek? – Nem. – Michaelé? – A villa az egyik barátjáé. – Mondta magának, hogy ki ez a barát? Most már könnyebben jöttek az emlékek. – Egy olasz bíróé. A toll mozgott a papíron. – Ő ott volt? A bíró? – Csak mi voltunk. – Romantikus kiruccanás. – Volt valami a férfi vallató hangjában, ami nem tetszett Abbynek. – Nem végződött túl romantikusan. Amilyen gyorsan csak tudta, felidézte Norris előtt az összes emlékfoszlányt, ami csak eszébe jutott. Hogy éjszaka felébredt, zajt hallott, ezért kiment a medencés teraszra.
– Michael dulakodott a másik emberrel. – Elhallgatott. Nem volt egyebe részleteken, pillanatokon és perceken kívül. Norrisnak viszont összefüggő történetre lett volna szüksége. – A ház tele volt antik műtárgyakkal. Gondolom, betörő lehetett a fegyveres, akit Michael rajtakapott. Segíteni próbáltam, ő pedig... – Elnémult. Noha kétségbeesetten próbált emlékezni, felmerült egy emlékkép, amelyet szívesen elfelejtett volna. – Lelökte Michaelt a szikláról. Azután engem vett üldözőbe. – Meg tudta figyelni? Abby gondolkozni próbált, de minél jobban erőlködött, annál messzebbre távolodott az álomszerűén elmosódott arctól. – Sajnálom. – Bizonyos abban, hogy senki más nem tartózkodott a házban? – Nem emlékszem senkire. – Látta Norris arcán, hogy nem hisz neki. – Volt más is? – Valaki felhívta a rendőrséget. – Talán egy szomszéd. – Ahogy kimondta, rögtön tudta, hogy ez nem lehetséges. Emlékezett a sötétségre – többmérföldes körben sehol semmi fény. Norris a fejét rázta. – A hívás a villából jött. Ebből tudták meg, hogy maga ott van. – Norris letette a töltőtollát. – Magának kellett lennie. Túl gyönge volt ahhoz, hogy beszéljen; nem is mondott semmit. Csak tárcsázott, majd arrébb mászott. Abby olyan görcsösen próbált emlékezni, hogy megfájdult a feje. Szorosan behunyta a szemét, és a halántékát dörgölte. – Erre egyáltalán nem emlékszem. Kinyitotta a szemét, abban reménykedve, hogy Norris eltűnt. Ám a férfi megkeresett egy bakelittokot az aktája hátulján, és kihúzott belőle egy lezárt tasakot, amelyben arany volt. Fölemelte, hogy Abby lássa benne a nagyon réginek tűnő nyakláncot. – Felismeri ezt? – Az enyém – mondta a nő. – Ezt viseltem azon az éjszakán. – Mit ábrázol? Ez csapda? Mit bizonyítana, ha tudnám? A saját nevemre is alig emlékszem. A tekintete ugrált a szobában. A monitor olyan, mint egy
ódon rádió; az állványról infúzió csepeg az ereibe; hámló festék; kereszt az ajtó fölött... ...és ekkor valami bevillant. A nyaklánc oly villámgyorsan hidalta át az emlékezetében tátongó hézagokat, hogy az már fájt. – Michael adta nekem. Régi keresztény jelképet ábrázol. Próbált utánanyúlni, mintha az ódon arany még mindig őrizné Michael testének melegét. A gipsz és a kötések azonban visszatartották. Norris visszaejtette a nyakláncot a tasakba. Abbynek fájt a veszteség. Elveszíti az utolsó szálat, amely még összeköthetné Michaellel. Ez most már így lesz, amíg él? Vágyik valamire, amit sosem kaphat vissza? – A rendőrség találta meg a villa úszómedencéjében. Arra gondoltak, talán elvezethet a maga támadójához. Összecsapta a mappát, felállt. – Azt hiszem, ez elég is. Hacsak nem jutott eszébe még valami. – Az ajtóhoz indult. – Várjon! – kiáltott utána Abby. Visszatérőben volt a pánik. – Velem most mi lesz? Norris megállt az ajtóban. – Haza fog menni.
IV. Constantinopolis, 337 áprilisa Valahányszor kinyitok egy ajtót ebben a városban, mintha egy hatalmas udvarház elfeledett raktárába lépnék be. Mindent belep a por. Minden lépés nyomot hagy, minden érintés maszatol. Az ember azt képzelné, hogy a város több száz éve kihalt. Ám nem a régiség megszentelt pora borítja az épületeket, hanem az iparosműhelyé, a teremtő munkáé. A por nap mint nap befedi a várost. Érzem a nyelvemen, mialatt a könyvtárba megyek: a faragott kő szúrós ízét, az ácsolatok édességét, a cementhez kevert égetett mész csípését. Talán egyszer meg tudom majd különböztetni az athéni márvány vagy az egyiptomi porfír vagy az itáliai gránit összes árnyalatát a levegőben. De az emlékek sosem porosodnak be. Minél tovább élek, annál tisztábbak lesznek: mindegyik a tökéletességig csiszolt, dörgölt és cizellált. A tárgyhoz nem tartozó részletek sorban semmivé válnak. Nem marad más, csak az én történetem. *** Ismerem az Akadémia könyvtárát, noha sosem jártam benne. Két fekete szfinx kuporog a bejárat két oldalán, hogy talányokkal vallassa az Egyiptomi Könyvtár előtt elhaladókat. A szfinxek nem újak, még Constantinus sem képes a semmiből elővarázsolni egy várost. Aki siet, annak azzal kell dolgoznia, amije van. Ő tehát kifosztotta a birodalmat, és a városba vitette a drága régiségeket: szobrokat, oszlopokat, köveket, de még a tetőcserepeket is. Továbbá a könyveket. Belépek az ajtón, és kéziratok, gondosan átkötött pergamentekercsek százait, sőt ezreit látom; úgy tárolják őket
az egymást keresztező polcokon, mint a csontokat az osszáriumban. Csak egy pillanattal később érzékelem a régi pergamen dohosságából és a papirusz rothadó fűre emlékeztető aromájából kevert szagot, amelyet olyan töménnyé párolt a hőség, hogy öklendeznem kell. A terem tágas és kerek: karzatok futnak körbe a ciklámenekkel és rózsákkal telefestett kupola alatt. A tudás kertjének tervezték, ahol a rendezett építészet sarjasztja a kifinomult gondolatokat. De a rotundát övező polcok máris elvadultak, mint egy sötét, áthatolhatatlan tüskebozót, amely helyenként a földre hullajtja gyümölcseit. Az összes ablakot nyithatatlanra üvegezték, így bent tartják a szagot, fokozzák a forróságot, és ettől a könyvtár mintha a saját mérgeiben pácolódna. Ideges beszélgetések halkulnak el, ahogy átlépem a küszöböt. Az arcok megnyúlnak: felismertek. Nem sértődöm meg ezen. Egy ember vár. Öregebbnek látszik nálam, noha valószínűleg fiatalabb. Hunyorog, kinyújtja a nyakát, mint a szemelgető fürj. A lábikrája közepéig érő, szürke vászontunikát visel, és a többiektől eltérően nem tintás sem a keze, sem a ruhája. Nyilvánvalóan nem a könyvek másolásával, hanem a cipelésükkel szerzi a kenyerét. – Te vagy a könyvtáros? Alig bír bólintani. Az arca olyan, mint az összegyűrt rongy. Gondosan összetekert és elraktározott tekercsek között élte le az életét. Nem gondolta, hogy egyszer ilyesmit fog látni a könyvtárában. – Itt van még a tetem? Elszörnyed. – Egy órája elvitték a balzsamozók. Gyilkosság hulla nélkül. – Meg tudod mutatni, hol találtál rá? Bevezet a polcok közötti keskeny átjáróba, ahol addig kanyargunk, amíg váratlanul ki nem bukkanunk egy falnál és egy ablaknál. Az üveget nyaldosó, sárga fény papírokkal és tekercsekkel teli asztalra hull. A zsámolyt hátratolták: könnyű elképzelni, hogy az olvasó csak kiment könnyíteni magán, bármely percben visszajöhet, és itt talál majd minket, ahogy a holmijában turkálunk. – Tudod, ki követte el? Unalmas kérdés, de fel kell tennem. A könyvtáros hevesen és felháborodottan rázza a fejét. A kéziratokkal töltött falakra mutat, amelyek bekerítenek minket. – Senki sem láthatott semmit.
– Ki találta meg? – A szolgája, Simeon diakónus. A püspök az arcára borult az asztalnál. A diakónus azt gondolta, hogy elaludt. – A diakónus még itt van? A könyvtáros válasz nélkül – vagy talán válaszul – eliszkol. Mozgás közben kinyújtja a karját, mint egy sorvadt ágat, és végighúzza ujjait a polcokon. Majdnem vak lehet, hiszen egész életében mást sem tett, csak a könyveit bújta. Nem alkalmas szemtanúnak. Tintatartó és nádtoll van az asztalon. Mellettük elefánt– csont markolatú kés, illetve egy apró tégely. Vékony forgácsok, ahol a püspök a tollát hegyezte. Miért nem védekeztél a késsel? Kidugaszolom a tégelyt, megszagolom a fehér kencét. Enyvszaga van. Szemügyre veszem a papírkazlat. Alexander püspök falhatta a betűt: az asztal felét elborítják a tekercsek, egy-egy bontatlan, de a legtöbb kigöngyölve, félbehagyottan hever. Néhányuk mintha lerázta volna magát a pálcáról, amelyre föltekerték, és visszapöndörödött önmagába, talán akkor, amikor a halott feje az asztalnak csapódott. Az asztal közepén egy másfajta olvasmány: pergamenlapokból összekötött kódex. Nehézkessé és töredezetté teszi az olvasást a lapok egybefűzése, de tudom, hogy a keresztények nem bánják. Belenézek, hogy lássam, mit olvasott Alexander, amikor meghalt. Lehetetlen megállapítani. Az összezúzott arc egyenesen rázuhant a könyvre, és vérbe fojtotta a szavakat. A bal oldali lap olvashatatlan, a jobb oldalira nem írtak. Alexander múltja eltöröltetett, a jövője üres. Megpróbálom letörölgetni a teleírt lapot, de a vér már ráalvadt. Csak szétkenem a foltot. Szavak árnyékai úszkálnak a szenny mögött, mint halak a jég alatt, elérhetetlenül. – Úgy véled, ott fogod megtalálni a válaszokat? Felnézek. A könyvtáros egy magas fiatalemberrel tért vissza, akinek csinos arca és kócos, fekete haja van. Sima, fekete köntöst és szandált visel, a keze olyan mocskos, hogy először azt hiszem, kesztyű van rajta. Pedig csak tintás. Aztán jut eszembe, hogy talán valami más is van ott a tinta mellett. Az üres asztalra mutatok. – Te találtad meg a holtat?
A fiatalember bólint. Fürkészem az arcát, hogy van-e rajta bűntudat, de nem találom az érzelme zűrzavarában. Van ott bánat, de harag is; van szorongás, de csipetnyi daccal elegyedve. Ha eddig nem tudta, ki vagyok, a könyvtáros nyilvánvalóan közölte vele, ám ő nem akar megijedni a híremtől. – Simeonnak hívnak? – Igen. Én vagyok – én voltam – Alexander püspök titkára. Figyel s találgatja, mire gondolok. Valóban akarja tudni? Majd megtudod. Ha Constantinus gyors választ akar, akkor a fiatal szolga, akinek a keze tintás vagy véres – aki meglelte a hullát, aki valamilyen okból neheztelhetett a gazdájára –, éppen megfelel. Ha pap, Constantinus nem fogja megkínoztatni vagy kivégeztetni. Kiteszi valamelyik sziklazátonyra a tengeren, és ezzel igazság tétetett. Ám Constantinus nem ezt akarja. Még nem. – Hogyan halt meg? – Szétverték az arcát – feleli rosszindulatúan a diakónus. Meg akar botránkoztatni. Ahhoz jobban kell igyekeznie. – Hogyan? Nem érti. – Szétverték – ismételi. – Csupa vér volt. – Az arca? Simeon megérinti a homlokát. – A seb itt volt. – Tiszta seb volt, mint amilyet a kés vág? Azt hiszi, nehézfejű vagyok. – Már mondtam, hogy szétverték. Betört. Ez nem logikus. Ha a püspök az ablakkal szemben ült, a koponyájának a hátulja lett volna az egyértelmű célpont. Csakhogy a könyvön lévő vér a diakónus történetét támasztja alá. Előhúzom a monogramos nyakláncot, amelyet Constantinustól kaptam. – Te találtad meg? – A padlón, a halott mellett. – Ismerted? – Nem Alexanderé volt. – És azt tudod, hogy ki ölte meg?
A kérdés annyira nyilvánvaló, hogy meglepődik. Azt hiszi, csapdának kell lennie. Rám bámul, keresi, mibe akarom beugratni, azután rájön, hogy a hallgatással is rossz fényt vet magára. – Már halott volt, amikor megtaláltam. Kimutatom a türelmetlenségemet, rá akarok ijeszteni. – Tudom, hogy halott volt! De akárki követte is el a gyilkosságot, nem távozhatott folttalanul. Véres kellett lennie a ruhájának vagy a kezének... – Tekintetem megáll Simeon tintás kezén. Ökölbe szorítja az ujjait. – Én senkit sem láttam. – Nem is hallottál semmit? – Ez a könyvtárosnak is szól: talán a hallása kiegészíti a gyengülő látását, ám ő már rázza is a fejét. – Új templom épül a szomszédban. Naphosszat lármáznak a munkások. Akkora a zaj, hogy alig lehet olvasni. Eripient somnum Druso vitulisque marinis4 ahogy Iuvenalis mondja. Nem érdekel az olvasottsága. Constantinus egyszer azt mondta, az emberek akkor fitogtatják a tanultságukat, ha nincs egyéb más mondanivalójuk magukról. A tekintetem arrébb vándorol. És rátalál valamire. Vérpermet a polcra tett pergamen– tekercseken, jó távol onnan, ahol a holtat megtalálták. Odarontok, majdnem belelökve a könyvtárost imádott kézirataiba. Belerúgok valamibe, ami az árnyékban hevert a padlón. Arrébb gurul, a homály mélyére. Simeon jönne, hogy felvegye, de én elhessegetem, és magam térdelek le. A poros padlón viaszmorzsalék és vékony papiruszszálak. Ahogy tapogatózom a sötétben, megérintek valami simát és hűvöset. A fekete márványból faragott, apró mellszobor nagyjából férfiökölnyi. Bölcs arcát, vak szemét elhomályosítja a rátapadt vér. Azt hiszem, ez lehetett az utolsó arc, amelyet Alexander látott, még mielőtt kiloccsantották vele az agyát. – Ki ez? – Ott az alján a név – feleli a könyvtáros. Nem bírja rávenni magát, hogy közelebb jöjjön. Megfordítom. – Hierocles. Nem ismerem a nevet – vagy lehet, hogy hallottam, csak nem figyeltem rá. De a másik két férfi ismeri. Főleg Simeon. – Hierocles nagy ellensége volt a keresztényeknek – mondja. Látom rajta, hogy jó sokat gondol hozzá.
– Tudjátok, honnan való? – A könyvtárból – feleli a könyvtáros. – Többtucatnyi van belőlük. Ahogy körülnézek, meg is látom őket. Minden polcon középtájt, nagyjából vállmagasságban fából faragott talplemezekre tett kőfejek őrzik a kéziratokat. Kivéve azt a polcot, ahol vér fröccsent a könyvekre. Ott üres a talapzat. A történet legöngyölődik, mint egy pergamentekercs. Tehát: Alexander a polcnál állt, keresett egy dokumentumot. Megérkezett a gyilkos. Gyanította-e Alexander, hogy mit tervez? Valószínűleg nem, különben zajt csapott volna, amelyet a szomszédos építkezéstől függetlenül is meg kellett volna hallania a könyvtárban valakinek. Talán még beszélgettek is pár percet. A gyilkos lekapta a polcról a mellszobrot, és homlokon csapta Alexandert. Ahogy olvasom ezeket gondolatban, megjelenik az utolsó sor. A gyilkos az asztalhoz vonszolta a hullát, és úgy támasztotta fel, hogy aki meglátja, azt higgye, a püspök alszik. Azután elmenekült. Vagy kikürtölte, hogy megtalálta a holtat. Hátranézek Simeonra. Leolvassa rólam, mit gondolok. Az arca kemény és kifejezéstelen, a düh visszavonult a felszín alá. Várja, hogy megvádoljam. Hanyagul a könyvtároshoz fordulok. – Hányan jártak itt ma délután? – Körülbelül húszan. – Meg tudod adni a nevüket? – A portásnak látnia kellett őket. – Készíttess vele egy névsort. – Aurelius Symmachus itt volt. Simeon ezt olyan hirtelen kottyantja ki, hogy alig értem a nevet. Simeon elvesztette a csatát a dühe ellen, és most kihívóan mereszti rám a szemét. Talán azt gondolja, hogy ez az utolsó lehetősége a beszédre. – Aurelius Symmachus az egyik legkiválóbb férfi a városban – figyelmeztetem. Aurelius Symmachus törzsökös római, a körme hegyéig patrícius, s olyan személyiség, akivel számolni kell, noha kissé idejétmúlt az új épületek és új emberek városában.
– De itt volt! – makacskodik Simeon. – Láttam, hogy ma délután beszélt Alexander püspökkel. Épp az előtt távozott, hogy rátaláltam a tetemre. A könyvtárosra tekintek, hogy erősítse meg ezt. Az íróvesszővel matat, amelyet láncon visel a csuklóján, és nem hajlandó a szemembe nézni. Simeon a mellszoborra mutat, amelyet még mindig a kezemben tartok. – Hierocles filozófus volt, közismert a keresztények iránti gyűlöletéről. Symmachus is az. Egy régi római a régi isteneivel – nem vagyok meglepve. De ettől még nem lesz gyilkos. – Meglehet, üzenetet akart hagyni – nyakaskodik Simeon. Meglehet. Eszembe jutnak Constantinus szavai: „Majd azt mondják, hogy Alexander meggyilkolásával az egész kereszténységet támadták meg az ellenségei.” – Kivizsgálom. – Megfordulok, hogy távozzam, de Simeon közölni akar még valamit. – Mikor ma reggel bejöttünk, Alexandernél volt egy irattartó. Bőrdoboz, rézveretekkel. Nem engedte, hogy belenézzek – még azt sem engedte, hogy vigyem. – És? – Eltűnt.
V. London, napjainkban Angliát már a magasban fel lehet ismerni. Más országok rendetlennek látszanak: szétdobált mezők és házak, megművelt és megműveletlen földek magános négyszögei hozzák létre az összevisszaságot. Angliában minden vonal összetart. Abby a szárny alatt a szántók és házak mozaikját figyelte, miközben ereszkedtek le a Gatwickre. Minden olyan szürke és nyirkos volt, akár egy pincebörtön. A lehető leghamarabb hazaküldték. Abby formátlan pulóverben és olyan szoknyában ülte végig a repülőutat, melyet egy kismamaboltban találtak. A ruha alatt úgy be volt fáslizva, mint egy múmia. De legalább tudott járni. Többé-kevésbé. A repülőtéren kerekes székkel várták, de elhárította a tologatást. Minden lépéstől kínok hasogatták a vállát; a tüdeje úgy fájt, mintha lefutotta volna a maratoni távot, de megparancsolta magának, hogy segítség nélkül tegye meg az utat a kijáratig. Annyira belefeledkezett az erőlködésbe, hogy nem látta meg a táblát, amelyre az ő nevét írták. Akkor nézett fel a padlóról, amikor megrántották a pulóvere ujját. Kihajtott gallérú inget és öltönyt viselő fiatalember várta. Egyik kezében mobilt tartott, a másikban táblát, amelyen ez állt: CORMAC. – Mark – mutatkozott be mentegetőző mosollyal. – A minisztérium engem küldött magáért. – Köszönöm. – Nem volt hálás. Markot mesterkéletlenül borzas aranyhaja, puha arca nagyon fiatalnak mutatta. Energikus önbizalma alapján Cambridge-ből vagy az LSE-ről5 szedhette össze a közszolgálat. Abby a válása óta nem érezte ilyen öregnek magát. – Van bőröndje?
A nő megemelte a fekete neszesszert, amelyet sikerült lehoznia a gépről. – Csak ez. Nem hosszú útra csomagoltam. – Remek. – Majd pedig, mintha Abby valami egészen mást mondott volna: – Azt a kutyafáját! Időhurokba kerültem? Csakugyan mondják még az emberek, hogy kutyafáját? Abby reszketni kezdett. Mark aggódva és értetlenül nézett rá. A kezét a nő karjára tette. – Jól van? – Szédülök. – Meglátott egy műanyag széksort, leült. – Csak a repüléstől. – Megyek a kocsiért. Amint a fiú hátat fordított, Abby felpattintotta a kórházban kapott sárga műanyag pohár fedelét, és kirázott belőle két tablettát. A repülőgépen elkobozták a vizespalackját, így szárazon nyelte le a gyógyszert, ami fájdalmasan végigkaristolta a torkát. Szedd össze magad, gondolta. Ne hagyd, hogy sajnáljanak. Mark visszatért, így elindultak.
Abbynek Claphamben volt a lakása, a park északi oldalán. A válóper előtt az ügyvédek közölték, hogy el kell adnia, ám Abby megduplázta a jelzálogját, hogy kivásárolhassa Hectort. Ostobaság volt, az utolsó két évben alig három hónapot töltött benne. A lakáshoz fűződött néhány jó emlék a házasságából, de még több rossz. El kellett volna felejtenie mindet. Amikor elutazott Koszovóba, kiadta a lakást két pakisztáni orvosnak, akik a St. Thomas Kórházban dolgoztak. Az ingatlanügynök biztosította róla, hogy kiváló bérlők lesznek, és talán valóban azok is lettek volna, de a vízumuk miatt idő előtt távoztak, és a lakás azóta üresen állt. A bérlők áthelyeztek néhány bútort, és nem tették vissza őket; idegen tárgyakat talált a konyhaszekrényben, és egy Magritte-posztert rajzszögeztek a falra. Ettől olyan kínosan érezte magát, mintha valaki
megpróbálta volna fényképek alapján rekonstruálni az ő életét, és néhány durva hibát követett volna el. Vagy az én hibáim lennének? A legtöbb emléke visszatért, de még mindig akadtak gyenge pontok. – Pazar a kilátás! Mark a földig érő ablaknál ált, amely a Queenstown Roadra, a völgyben összebújó sorházakra és gyorsbüfékre, a Battersea parkra és azon túl a Temze-hidak fiatornyaira nézett. Ragaszkodott hozzá, hogy felkísérje a nőt a lakásba, és a begyógyszerezett Abby nem tudott nemet mondani. – Azt mondták a feletteseim, nem muszáj visszarohannia a munkába. Olyan hosszú betegszabadságot kap, amilyenre szüksége van! Abby csak álldogált a konyhai részben, és letekintett a fiatalemberre. A lakás emelete osztatlan légterű volt, három helyiséget szuszakoltak be egy szobányi területbe, és a konyha két lépcsőfokkal magasabbra került a nappali résznél. Úgy érezte, mintha lebegne Mark fölött. Ne kényszerítsenek, hogy itt maradjak!, gondolta. Mark a zakója alá nyúlt, és átnyújtott a nőnek egy névjegyet, amelyre a külügyminisztérium címerét domborították. Mark Wilson, Balkáni Összekötő Ügyosztály. – Ha bármire szüksége lenne, csak hívjon fel.
Épp hogy túlélte a hétvégét. Pénteken kényszerítette magát, hogy elmenjen a claphami főutcáig, ahol vásárolt néhány ruhát. A szürke, borús napon a járkálás annyira kimerítette, hogy úszott az izzadságban. Azt hitte, talán jót tesz, ha kiszabadul a lakásból, de a főutcai tömegben csak magányosnak érezte magát. Miután hazavergődött, kipróbálta a telefonját, de nem volt tárcsahang. Nyilván kikapcsolta a szolgáltató. De legalább megvolt a televíziója, habár a tévétársaság egyre agresszívebb hangú leveleiből ítélve, amelyek toronnyá nőttek a lábtörlőjén, azt is kikapcsolták volna, ha lett volna rá módjuk.
Szombaton elviselte a buszozást a Sloane Square-re, ahol olcsó laptopot és kártyás mobilt vásárolt. Még a péntekinél is sűrűbb volt a tömeg, de Abby rájött, hogy már el tud tekinteni tőle. Észrevétlenül járkált közöttük az emberek között, mint egy kísértet. Este addig lapozgatott a hallban felgyűlt gyorsbüfés szórólapokban, amíg talált egyet, amelynek kínálata nem tűnt túlságosan mérgezőnek, majd sorozatban nézte a rossznál rosszabb filmeket, míg el nem aludt az unalomtól. Vasárnap három teljes órán át matatott a telefonon meg a számítógépen, és diadal töltötte el, amikor a mobil végre lehívta a monitorra egy keresőprogram lógójának betűit. Megpróbált belenézni a postájába, de nem jutott az eszébe a jelszó. Elolvasta a híreket, és azonnal el is felejtette a legtöbbet. Rákeresett a villa elleni támadásról szóló cikkekre, és meglepődött, hogy milyen keveset talál. Ezek közül is csak egy – a montenegrói Monitor – közölt valamivel többet a puszta tényéknél. Abbynek feltűnt egy sor. A rendőrség elutasította azt a feltételezést, hogy egy kiterjedt bűnszövetkezetnek is köze lett volna az esethez. Feltételezést? Kiknek a feltételezését? Akárhogy iparkodott, ezt az egyetlen hivatkozást találta. Éjszaka a lidércnyomás visszavitte a villába. Futott az oszlopsorban, körülötte szobrok dőltek és törtek szét. A fegyveres ott állt fölötte. Feltekintett a kegyetlen arcba – csakhogy az váratlanul átváltozott Michael arcává, majd a férfi szavakat suttogott, amelyeket Abby nem hallhatott. A pisztoly elsült. Hideg verejtékben úszva ébredt, bőre olyan pokolian viszketett a kötések alatt, hogy a legszívesebben letépte volna magáról valamennyit, még akkor is, ha elvérzik. Felkapta az éjjeliszekrényről az új telefonját, mereven nézte az órát, sürgette a perceket, hogy múljanak gyorsabban. Hétfőn első dolga volt felhívni a névjegyre nyomtatott telefonszámot. – Halló, Mark, itt Abby. Koszovóból. – Remek. Hogy van? – Kiválóan. – Sose hagyd, hogy sajnáljanak! Azután egy szuszra: – Bejöhetek magához? Az osztályra?
Szünet. Nem akar látni, gondolta Abby. Az érdeklődés hamis volt. Ezért fizetik – Természetesen. – Mikor? Marknak hallania kellett, ahogy a hangja kiélesedik a kétségbeeséstől. – Jöjjön délután.
A Whitehall palotája baljós mauzóleumként állt a King Charles Streeten. Lehettek sokkal magasabbak a modern épületek, de hiányzott belőlük a mérce, tervezőik nélkülözték a Stuartok építészeinek azt a képességét, amellyel törpévé tudták zsugorítani a látogatót. Abby áthaladt a külügyminisztérium hatalmas, hármas kapuján, s leadta a nevét a recepción. A falon egy kamera elfordult, és lefényképezte. Ideiglenes belépőt kapott, majd elzárta a telefonját egy kis szekrénybe, azután odaült a többi könyörgőhöz és panaszoshoz, várva, hogy Mark lejöjjön és megmentse. – Elnézést. – Mark örökösen mentegetőzött, noha sosem tűnt úgy, hogy valóban szégyenkezik. Fölkísérte Abbyt a harmadik emeletre, és beengedte egy üvegfalú tanácsterembe, majd elment teáért. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, a nő hallotta a retesz kattanását, és az ajtó melletti panelen kigyulladt egy vörös lámpa. Kilesett az üvegbe maratott sávok között. Az osztálya máshová költözött, amióta utoljára járt Londonban, és az átszervezés után nem jutott neki asztal. Még valami, amelyet elvettek tőle. Úgy érezte, mintha kirakós lenne az élete, amelyet darabonként bontanak és dobálnak el. Kereste a főnökét, de nem látta. – Hol van Francesca? – kérdezte Marktól, amikor visszatért két csésze teával. – Egy bukaresti konferencián. Azt mondta, hogy én mondjak el magának mindent, amit tudnia kell. – Mikor jöhetek vissza dolgozni? Mark kivette a csészéjéből a filtert, és a szemetesbe dobta. – Elnézést, de ez nem az én illetékességi köröm.
És mi a te illetékességi köröd? Névjegye szerint Mark a Balkáni Összekötő Ügyosztályon dolgozott, bár Abby arról sosem hallott. – Vissza akarok jönni! – erősködött. – Az orvosok azt mondták, a munka meggyorsítja a felépülésemet. Mark olyan képet vágott, mintha hinne neki, vagy legalábbis azt akarná, hogy a nő ezt gondolja. – Tizennyolc hónapig volt külföldi kiküldetésben. Az előtt pedig öt éven át nem volt állása Londonban. Hamarosan találnak magának valamilyen elfoglaltságot. Megnyugtatóan mosolygott, ami, tekintve hogy Abby nyolc évvel volt idősebb nála, elment vállveregetésnek. A nő kifejezéstelen mosollyal válaszolt. – Van valami hír Montenegróból? Jutott már valamire a rendőrség? – Folyamatosan tájékoztatnak minket. – Tudják, ki támadott meg? – Senkit sem tartóztattak le. – Semmi nyom? – Vélhetőleg. – Mark kinyújtotta a lábát, és úgy figyelte a cipője orrát, mintha gyönyörködne benne. – Tudja, hogy van ez. Itt rengeteg mindenre kell tekintettel lenni. A montenegróiak még csak öt perce függetlenek, és emiatt borzasztó érzékenyek. Nyomást gyakorlunk rájuk, természetesen diszkréten, ők pedig beszámolnak nekünk, amint jutottak valamire. – Olvastam valamit a neten. Hogy a pletyka szerint köze lehet a támadáshoz a szervezett bűnözésnek. – Maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy a Balkánon könnyen terjed a pletyka. Ha mellette még az internetre is hagyatkozik, azt fogja hallani, hogy a Télapó is benne volt. – A nő vörössé vált arcát látva visszakozott. – Elnézést, nem akartam nyegléskedni. Tudom, milyen szörnyű ez magának. Szörnyű. Abby lehunyta a szemét. Érezte a készülődő fejfájást és válla lüktetését, amely arra figyelmeztette, hogy újabb tablettára lenne szüksége. Kinyitotta a szemét. Mark felnézett az órájáról, és elrendezte az arcvonásait. – Tudják, mi történt Michaellel? Mark meglepődött. – Azt hittem, tudja. Lezuhant.
– Tudom. Én arra értettem... – Alig bírta kimondani. – A holttestre. – A yorki nővére Montenegróba repült, és hazahozta a holttestet a temetésre. – Ismeri a címét? Szeretnék írni neki. – A személyzetisek tudni fogják. Biztosan kinyomozták. Mark felállt. Lanyhán mosolygott, és mintha meg akarta volna veregetni Abby vállát, de aztán meggondolta magát. – Tudom, milyen nehéz lehet ezt a tragédiát feldolgozni. A legjobb lesz, ha otthon marad és pihen. Kérem!, akarta mondani a nő. Ne kényszerítsenek, hogy visszamenjek oda! De azért hagyta, hogy Mark kinyissa az ajtót, és kiterelje az irodából. Abby azt hitte, ott fogja hagyni a liftnél, de a fiatalember ismételten ragaszkodott hozzá, hogy lekísérje az utcára. – Sok szerencsét – mondta. – Ha van valami újság, azonnal telefonálunk. – A telefonomat kikapcsolták. – Előkotorta táskájából az új mobilját, és megadta a fiatalembernek a számot. – Ezen megtalál. De tudta, hogy Mark úgysem fog telefonálni. *** Hazafelé menet vett egy curryt. Máris kezdett hízni, de olyan sokat leadott a kórházban, hogy úgy döntött, ez most nem számít. Letekintett az ablakból az elővárosokra. Elképzelte, hogy üvegbura takarja az egész várost, bebugyolálja a lakosokat a hétköznapokba, ő pedig fent hiába veri az üveget, hogy engedjék be. Egy órát töltött a neten, de nem talált Yorkban Lascaris nevű lakost. Megpróbált utánanézni néhány barátjának, netes profilokba kutatott kapcsolatok után. De a számok vagy nem éltek már, vagy nem válaszoltak; a barátok többsége feltételezhetően mg csak nem is tartózkodott az országban. Ekkor belehasított, hogy tulajdonképpen nincs is olyan sok barátja, már hosszú ideje nincsen. Még arra is gondolt, hogy felhívja Hectort – igen erős volt a kísértés –, de itt már megálljt parancsolt magának.
Valahogyan átvészelt még három napot. Kényszerítette magát, hogy sétáljon a közparkban délelőtt és délután. Mindig csak kisebb célokat tűzött ki: a zeneboltot, a halastavat, a metrómegállót. A szemétbe dobta a gyorsbüfék szórólapjait, és vásárolt egy csomó készételt a szupermarketben. Átfésülte az internetet, hogy van-e valamilyen újság az esetről, de nem volt. Szedte a gyógyszerét. Aztán megjött a levél. Majdnem kidobta. A címet is, a feladót is nyomtatóval írták, ránézésre úgy festett, mint egy újabb emlékeztető a tévétársaságtól. De mégis, az ő neve volt rajta, és Abby hálás volt mindenért, ami azt bizonyította, hogy még mindig létezik a külvilág számára. Szánalmas vagyok?, kérdezte magától, miközben felbontotta a levelet. Nem a tévétársaság követelőzött. Egyetlen papírlap volt, közepén három gépelt sorral. Jenny Roche 36 Bartle Garth York
VI. Constantinopolis, 337 áprilisa Constantinus mellett sok mindent megtanultam. Elsőként: a nagyság titka, hogy megszökünk a múlt elől. A múlt olyan köd, amely meg akar fojtani; zsémbes hangok kórusa, mely óvatosságot, tartózkodást, mérsékletet tanácsol. A nagy ember elégedetlen a világgal, és alig várja, hogy megváltoztathassa. A múlt csak egy kusza és piszkos teher. A nagy ember ésszerűsíteni akarja a világot, át akarja alakítani a saját tiszta képére. Constantinus sosem szerette Rómát. Túl sok benne a történelem. És túl nagy a rendetlenség: sárból és nádból épült templomok, paloták a bérkaszárnyák árnyékában. Gyermekkorunkban, amikor arról tanultunk, hogy Julius Caesar plebejusok között nőtt fel a Suburában, láttam Constantinuson, hogy elszörnyed a természet rendjének felforgatásától. Egymást fojtogató fenség és betegség, istenség és mocsok. Túl sok itt a történelem, túl sok a kísértet. Én sem szeretem Rómát. Constantinopolis megadta Constantinusnak az újrakezdés lehetőségét (ámbár ezer éve állt itt a Byzantium nevű kisváros). Az újnak álmodott város, Constantinus városa pontosan megjeleníti az ő vízióját arról, hogy milyennek kellene lennie a világnak. Szirttetőn áll, nem mocsaras ártérben. Szabályos rangsor szerint tölti ki a félszigetet. Plebejusok élnek a szárazföldi falaknál; aztán ahogy haladunk keletnek, a Philadephion tér felé, következik a kereskedők átmeneti rétege; még előrébb a senatorok, akiknek pompás házai úgy sorjáznak a Hippodrom irányában, mint a szurkolók a kocsiverseny napján; végül a félsziget hegyén a császári palota emelkedik. Annak már csak a tenger a külső szomszédja.
Ez volt a terv. A város még csak ötéves, de máris kezd eltérni Constantinus elképzelésétől. Gaz verte föl a teraszos kertet, amelyet ő jelölt ki; két villa között felhúztak egy bérkaszárnyát; egy előkelő házat eladtak, és leválasztottak lakásokra; uborkafára kapaszkodott kereskedők tolakodtak be az úri negyedbe. Úgy képzelem, mindez nagyobb keserűséget okoz Constantinusnak, mint, a barbárok.
A Via Mesin, a főutcán indultam el a palotához, a kezemben papírtekercs. A tekercsen azoknak a névsora, akik a gyilkosság délutánján jártak a könyvtárban. Az utolsó két órát azzal töltöttem, hogy kikérdeztem a könyvtárban lévőket, de semmit sem tudtam meg. Semmit sem láttak, semmit sem hallottak. Senki sem ismeri föl a monogramos nyakláncot. Valahol odabent egy hang azt súgja, hogy talán csak a körmönfont félrevezetés a szerepe a történetben. Az asztalon látott vér azonban valódi volt. Szerepelnek a névsoromban olyanok, akikkel még nem végeztem. Kezdve a hírhedett kereszténygyűlölővel, Aurelius Symmachusszal. Aurelius Symmachus itt volt. Épp az előtt távozott, hogy rátaláltam a tetemre. Aurelius Symmachus a palota közelében lakik, ahogyan illik fényes nevéhez. A portása csak néz rám hitetlenkedve, amikor bejelentem magamat; nem tudja elhinni, hogy egyedül jöttem. Annyira nyújtogatja a nyakát, amikor keresi a kíséretemet, hogy majd kiesik az utcára. Persze túlságosan jól nevelt ahhoz, hogy bármit is mondjon. Bevezet az oszlopsorral keretezett peristyliumba. Fehér díszpontyok ülnek mozdulatlanul a téglalap alakú vízmedence alján, négy kőnajád őrzi őket. Az oszlopsorok árnyékában istenek hevernek a falfestményeken. Sötét fejek figyelnek a beszögellésekből. Egy ajtóból kilép Aurelius Symmachus, s úgy pillant vissza, mintha egy beszélgetést szakított volna félbe. Alacsony, köpcös ember, bottal jár. Majdnem teljesen kopasz, bár a füle mögött csomókban ágaskodik a fehér haja. Tógát visel; nyilván készült valahová. Az álla határozott, és a szeme, amely engem figyel, olyan tiszta, akár a gyémánt.
Kölcsönösen kellemkedünk, felmérjük egymást. Gyanúm szerint lenéz, mint felkapaszkodott katonát, aki minden érdemtelenül emelkedett fel egy nagy ember nyomdokvizén. S valószínűleg azt hiszi, egy olyan rend kövületét látom benne, amely száz éve kimúlt. Egyikünk sem téved túl nagyot. Ám egyikünk sem élhetett volna ilyen sokáig, ha nem őrizzük meg a nyitottságunkat. – Jártál ma délután az Egyiptomi Könyvtárban? Húzogatja a botját a földön, kígyóvonalat hagy a porban. – Jártam. – Miért mentél oda? – Olvasni. – Úgy vonja fel bozontos fehér szemöldökét, mintha azt mondaná: Tőled többet vártam. – Kit olvastál? Netán Hieroclest? – Ma nem. Senecát, akihez mindig visszatérek, és Marcus Aureliust. A mi korunkhoz szólnak. A maszk nem mozdul az arcán. Az én álarcom sem. A botjával továbbra is mintákat rajzol a porba. – Mit mondanak? – kérdezem. – Hogy milyen nevetséges meglepődni bármin. – A bot megáll. – Gondold el, miket láttam már életemben. Polgárháborúkat és békét. Olykor egy császárt, olykor sokat, olykor egyet sem. Egy bizarr kultuszt, amelyet betiltott az egyik császár, és most ugyanaz a kultusz győzedelmeskedik. Minden változik – még az istenek is. Azt hiszi, tizenhét éves vagyok? Mindezt én is tudom. De hiába játssza a fecsegő vénembert, nem hagyom elterelni magamat a tárgytól. – A könyvtárban ma meghalt egy ember. Nem változik az arca. – Cyrenei Alexander. – Ismerted? – Az imperator barátja volt. Már ezért érdemes volt ismerni. Csodálom a vén filozófus kétértelmű fogalmazását. Már ezért érdemes volt – vagy csak ezért volt érdemes? Mindketten tudjuk, hogy rólam is beszélhetne. – Találkoztál vele a könyvtárban? – Az nem fürdő. Nem a társaságért járok oda. – Mikor hagytad el a könyvtárt?
– Amikor a nap már nem sütött az asztalomra. – Végighúzza a kezét a szemén. – A látásom nem olyan éles, mint egykor. – Amikor távoztál, tudtad, hogy Alexander halott? – Természetesen nem. Különben maradtam volna. – Hogy lásd, mi történt? – Hogy ne tűnjön úgy, mintha bűntudat kínozna. A halakat nézem a medencében: olyan mozdulatlanok, mint a tükörképük a víz felszínén. A ház közel van a Via Mesihez, Constantinopolis hatalmas főútjához, de a falak jól kizárják a zajt. Hallom a szobákból a szolgákat: lámpákba töltögetik az olajat, edényeket hoznak. Későre jár. A nap olyan alacsonyra ereszkedett, hogy beszorul az oszlopcsarnok eresze alá, arannyal öntve el a festményeket és a szobrokat. A tekintetem odavándorol hozzájuk – és megáll. – Ki az? Két lépést teszek a mellszobor felé, amely felkeltette a figyelmemet, ám Symmachus hangja megelőz. – Hierocles. Meglepett a hangja? Vagy számított rá, hogy észreveszem? – Olvasol Hieroclest? – kérdezi. – Kellene. Nem volt barátja az új vallásnak. Te sem vagy az, mint hallom. Constantinus régi közhelyét mormolom: – Megadjuk mindenkinek a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja.6 – Talán ezért estél ki a császár kegyéből – ugrat. Nem ugrom. Symmachusnak tudnia kell, hogy ez nem igaz, de azért folytatja. – Azt mondják, nem látni olyan gyakran a palotában, mint régen. Udvariasan megfordulok. – A könyvtárban volt egy Hieroclesmellszobor. Azzal törték be Alexander püspök koponyáját. Újabb szünet. Farkasszemet nézünk. – A stationariusává tett Constantinus? Poroszlójává, aki derék embereket hurcol meg a kanálisban? – A hangja egykedvű, ám csontos arca ég a haragtól. – Az alaptalan vádaskodást szigorúan büntetik, Gaius Valerius. Kétlem, hogy megengedhetnéd magadnak, még akkor is, ha az imperator áll mögötted. – Mindenki tudja, miként vélekedsz a keresztényekről. – A kert túlsó végében, az ajtó mellett látom a lararium apró szentélyét, ahol
Symmachus a házi isteneket imádja. Ez nem túl divatos mostanában. Számos család eltávolította a házi isteneket valamelyik hátsó szobába, ahol nyugodtan semmibe lehet venni őket. – Minden embernek szabadságában áll azt a vallást gyakorolni, amelyet a legjobbnak tart – mondja vissza gyűlölködve az én szavaimat. Alaposan megfigyelem. A haragja túlságosan valóságos ahhoz, hogy színlelt legyen – az én koromban már felismerem a különbséget –, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudna uralkodni rajta. – Szabadságában áll – amíg nem sérti a közjót. A földhöz csapja a botját. – Ha gyilkossággal akarsz vádolni, mondd csak ki! Mondd ki, vagy kotródj a házamból! Ám abban a pillanatban új szereplő lép fel drámánk színpadára a lararium melletti ajtóból. Még nálam is öregebb lehet, de olyan hanyag, fiús kedvesség árad belőle, amitől fiatalabbnak látszik. Az arca még mindig szép, a haja még mindig sötét, és még mindig könnyű a mosolya. Fügét majszol, és a medencébe dobja a gyümölcshéjat. Végre megmozdulnak a halak. Symmachus visszaparancsolja a haragját. – Ő a barátom, Publilius Optatianus Porfyrius. Meglepődöm a névtől, mert ma nem először hallom. Szerepel a papírtekercsemen. – Jártál ma az Egyiptomi Könyvtárban? Igyekszem nyájasan beszélni, de elég jó a füle, hogy megérezze a gyanút. Kíváncsian néz rám. – Miért, bűn? – Meggyilkoltak a könyvtárban egy embert – mondja Symmachus. Valóban nyomatékos, figyelmeztető a pillantás, amely a szavakat kíséri? Porfyrius nem veszi észre. Úgy nevet, mintha az öregember valamilyen tréfát mondott volna. Látja, hogy egyikünk sem csatlakozik. A nevetése elhal. Közöttünk néz valamit. – De hát én is ott voltam! – kiáltja fölöslegesen. – És nem hallottam semmit! – Mit kerestél a könyvtárban? – Azért mentem oda, hogy Cyrenei Alexanderrel találkozzam. Várom, hogy észrevegye a tekintetet, amellyel őt nézem. Várom, hogy észbe kapjon. Nem tart sokáig.
– Nem! Porfyrius megdöbben. Visszahőköl, s mintha ő is érezte volna az ütést, fölkapja a kezét. Minden mozdulata túlzott, mint a színészé a színpadon. Ezzel együtt olyan természetesnek tűnik nála is, mint egy színésznél. – Fejbe vágták – teszi hozzá Symmachus. Porfyriusból kiszalad az élet. Lerogy a medence szélére, a tenyerébe temeti az arcát. – Még élt, amikor otthagytam! – Miért találkoztál vele? – Az augustus megbízta, hogy írjon valamiféle históriát. Kétszer voltam Róma praefectusa – talán emlékszel rá –, és információkat akart tőlem a hivatali időm alatt történtekről. – Miféle információkat? – Hogy milyen emlékműveket emeltetett Constantinus. A diadalívet, amelyet a Senatus szentelt neki. Apró részleteket akart megismerni. – Ijedtnek látszott? Célzott rá, hogy aggasztja valami? – Természetesen nem. – Alexander titkára állítja, hogy volt nála egy irattartó doboz. Emlékszel rá? – Igen... nem... – Porfyrius lehorgasztja a fejét. – Nem emlékszem. Előhúzom a nyakéket, amelyet Constantinus adott át. – Felismeri ezt valamelyikőtök? Kénytelenek rám nézni, de semmit sem árulnak el. Ez a két ember annyira kijárta az udvar iskoláját, hogy akkor sem rebbenne szemük, ha az anyjuk fejét mutatnám nekik. Porfyrius feláll, és közelebb jön, hogy megnézze az ékszert. – Az imperator monogramjára emlékeztet. De nem egészen olyan. Igaza van. Constantinus monogramja egy P betűt keresztező X: Nem jeleníthető meg a csatolt k ép. Lehet, hogy a fájlt áthely ezték , átnev ezték v agy tö rö lték . Gy őződjön meg arról, hogy a csatolás a megfelelő fájlra és hely re mutat.
A nyakláncon levő változat kissé különbözik, mert a két betűt egybeolvasztották:
Nem jeleníthető meg a csatolt k ép. Lehet, hogy a fájlt áthely ezté k, átnev ezték v agy törölték . Gy őződjön meg arró
Azonnal fel kellett volna figyelnem rá. – Nem láttad, hogy ki viselte a könyvtárban? Porfyrius a fejét rázza. Symmachus csak fenyegetően mered rám. – A könyvtárban nem voltak asszonyok – feleli Porfyrius. – Viszont rengeteg keresztény volt. – Symmachus azon a vonalon áll, ahol a nap átengedi a helyét a sötétségnek. A fél arca ragyog, mint az arany, a másik fél elmerül a sötétben. – Nicomediai Eusebius. Asterius, a szofista. Egy csomó pap meg a tányérnyalóik. – Megölheti egy keresztény a társát? Először hallom Symmachust nevetni. Nem szép a hangja: olyan, mint mikor a kőfejtő fűrész hasítja a márványt. Amikor befejezte, szinte hörög: – Foghat-e pockot a bagoly? Milyen jól mondta Porphyrius, a filozófus: „A kereszténység zavarodott és gonosz szekta!” Harminc éve ki akartuk irtani. Ha meg akartam volna gyilkolni Alexandert, megtettem volna akkor, és hősként magasztaltak volna. Most fordult a kocka. Mit meg nem tennének, csak megtarthassák a kiváltságaikat? Újabb fűrészelő kacaj. – Hiszen rómaiak!
VII. York, napjainkban A város dombon állt, két folyó találkozásánál. A domb csúcsán a székesegyház szögletes tornyai törtek az ég felé. Magas falak vették körül, amelyek visszavertek annak idején pikteket, vikingeket, normannokat és skótokat, de nem állhattak ellen a gépkocsiknak, amelyek most sorban álltak a kapuknál. A szemközti parton apartmanházak és sikkes étteremláncok foglalták el az egykori dokkok és raktárházak helyét. Abby a King’s Cross pályaudvaron szállt le a vonatról. London szűk volt és meleg, ahol tízmillió ember tülekedett szoros közelségben. Itt kipirult a hidegtől. A finom pára harmatosan csapódott le az arcán, a magasban záporral fenyegettek a felhők. Abby egy hídon és egy domboldalon át megérkezett a nagy középkori székesegyházhoz, a Minsterhez. Azért építették, hogy nagyobb legyen mindennél, ami emberi ésszel felfogható. Mostanra legfeljebb különösebb volt. Úgy tekintett le a városra, mint egy látogató valamelyik földön kívüli civilizációból. Szezon vége volt, de még mindig ácsorgott a templom előtt néhány látogató. Egy utcai zenész ragtime-ot játszott, s egy római légionáriusnak öltözött ember arra próbálta rávenni a turistákat, hogy fényképeztessék le magukat vele. Mögöttük megzöldült bronzcsászár nyúlt el a trónusán, törött kardjának gombját szemlélve. Kevesen vettek róla tudomást. Az eső erősödött. Abby letörölt egy cseppet a homlokáról, és meglepődött, hogy milyen vizes a haja. A teste mintha beitta volna a levegő nyirkosságát. A Minster mögött a nyílt teret felváltotta a macskaköves sikátorok, zsákutcák és összebújó házak rókavára. A zömök, barna házakat
valószínűleg az elmúlt negyven évben építették, de az utcák ősi alaprajza tartotta kordában őket. Némelyik háznak csúcsíves bejárata volt, furcsa, üvegezett eresszel. A nő bebújt a harminchatos szám tornáca alá, és csöngetett.
Az ajtó néhány ujjnyira nyílt – annyira, amennyire a biztonsági lánc engedte. Rózsaszín pulóvert s farmert viselő, filigrán asszony lesett ki Abbyre. Arca ráncos volt, sávokban őszülő sötétbarna haját laza kontyba tűzte. – Ön Jenny Roche? Ön Michael Lascaris nővére? Nem volt szüksége válaszra. Látta az asszony szemében: ugyanolyan értelmes, fürkésző, mint Michaelé, noha már fátyolozta a kor és a szenvedés. – A nevem Abby Cormac. Én voltam Michael... – Mije? – Ismertem Koszovóban. Vele voltam, amikor... Ne haragudjon, hogy nem telefonáltam, de nem... Az asszony nem figyelt, még csak nem is a látogatót nézte. Az üres utcát s az esőt kémlelte Abby válla fölött. – Egyedül van? – Igen, de... – Jobb lesz, ha bejön.
Nehéz volt elképzelni, hogy Jenny és Michael testvérek. Michael rámenős volt, barátságos, derűs; Jenny érzékenynek és halálosan komolynak látszott. Michaelnél minden a feje tetején állt, Jenny akkurátus rendet tartott otthon. Abby egy plasztik védőhuzatú, rózsamintás díványon kuporgott, és teát szürcsölt vékony porceláncsészéből. Néma gyülekezet figyelte őket az összes felületet elfoglaló, berámázott fényképekről: sortot és virágos nyári ruhát viselő, vakációzó gyerekek; nagy hajú, félszegen mosolygó kamaszok; büszke felnőttek, karjukon babákkal. Vajon kik lehetnek? Gyerekre utaló, jelek nem voltak e patyolattiszta házban, és Michael sem beszélt a családjáról.
Több keret is üres volt, mint a vakablak. Nemrég távolítottak el bizonyos fényképeket. – A rendőrségtől tudom, hogy ott volt – mondta Jenny. – Kapcsolatba akartam lépni magával, de nem tudtam, hogyan tehetném. Nem engedtek be a kórházba. – Látta, hogy Abby nem érti. – Montenegróban. A holttestért utaztam oda. – Hát persze. Mondták. – Nekem kellett azonosítanom. – Jenny megborzongott. A tea hullámzott a csészéjében, de nem loccsant ki a perem fölött. – Ne hagyja, hogy valaha is rávegyék ilyesmire. Három napja volt a vízben, mire kihúzták. Irtózatos. Úgy éreztem, ha nem nézném meg alaposan, azt gondolnák, hogy nem vagyok alapos. – Mondtak valamit? Bármit arról, hogy ki követhette el? Jenny a torkára tette a kezét. Vékony ujjai a láncra fűzött aranyszívet babrálták. – Semmit. Azt hittem, maga többet tudhat. – Nem igazán. – Abby beleharapott a kétszersültjébe, és igyekezett úgy enni, hogy ne morzsázzon. – Hallottam valami szóbeszédet – tulajdonképpen csak feltevés volt –, hogy a gyilkosság a szervezett bűnözés számlájára írható. Nem tudom, mennyire ismeri Koszovót – általában a Balkánt –, de olyan, akár a vadnyugat. A gyenge kormányok nem ellenfelei az alvilágnak, már ha nem az mozgatja őket. Michael a vámhivatalnál dolgozott. Lehet, hogy szerzett néhány ellenséget, akár még tudtán kívül is. – Magának semmit sem mondott? Még az előtt... – Tudja, milyen volt Michael. Számára nem létezett probléma. Jenny ezt egy bús mosollyal nyugtázta, amely veszedelmesen közel járt a könnyezéshez. – Mindig huncutságon törte a fejét. Én voltam az idősebb nővér, akit belecsábított a kalandjaiba – aztán, ha rosszul végződött, anya engem hibáztatott, hogy miért nem tartottam vissza. – Általában rosszul végződött. Töltött magának még egy csésze teát. A kanna kiöntője koccant a csészén. – Nem is lepett meg, hogy így végezte. Szerette a kalandot. – Nem olyan kalandos az az élet – felelte Abby. – Ahogy Michael mondta, mi csak azt szeretnénk, ma Koszovó is olyan unalmas hely lenne, mint a többi. Azt mondta, példával járunk elöl.
– Akkor sem lehetett volna unalmas, ha az akart volna lenni. – Nem. Csönd. A két asszony összenézett. Két idegen, aki talál egy közös pontot a gyászban. Abby számára nem volt több megosztott tehetetlenségnél, de Jennyt mintha rábírta volna egy elhatározásra. Hirtelen felállt, odament a sarokban álló mahagóniszekreterhez. – Tudta, hogy valami történhet. Kinyitott kulccsal egy fiókot, kivett belőle egy vastag borítékot, és átadta a látogatónak. Abby szívverése meglódult. A borítékot Németországban bélyegezték le, és Michael kézírásával címezték meg. Már fel is vágták, szép rendesen, ollóval. – Nézze meg – biztatta Jenny. Abby belenyúlt a borítékba, és előhúzott egy céges papírba burkolt képeslapot. A fejlécre, a keresztet és oroszlánt ábrázoló címer mellé a Rheinisches Landesmuseum Trier – Institutfür Papyrologie szavakat nyomtatták. Majd egy német nyelvű, rövid levél következett, melyet dr. Theodor Gruber írt alá. – Érti, mit ír? – kérdezte Abby. Jenny a fejét rázta. – A gyülekezetben van egy ember, aki beszél németül, de nem szívesen adnám oda neki. Ahhoz túlságosan bizalmas, nem? Mint egy síron túli üzenet. Abby megnézte a képeslapot, amelyen három fotó volt. Az egyiken tűztől megfeketedett, irdatlan, régi kapu egy körgyűrű közepén; a másikon hivatalos, vörös téglaépület egy fasorban; a harmadikon szalonkabátos, szakállas, mogorva képű ember, a képaláírás szerint Marx Károly. A képeslap hátára Michael egyetlen szót írt. Szerelmem Semmi több. Nekem szánta?, töprengett Abby. Visszacsúsztatta a céges papírral együtt a borítékba, és Jenny felé nyújtotta. – Most mihez kezd? – Mihez kezdhetnék? – Van egy telefonszám a fejlécen. Felhívhatná. – Nem tehetem.
Jenny mintha összezsugorodott volna a díványon. Visszatuszkolta Abby kezébe a levelet. – Ez a magáé. Ha bármi jó származna belőle, arra inkább magának van jussa, mint nekem. Ezzel mintha el is szállt volna belőle az erő. Az arca behorpadt. Abby érezte, hogy már nincs sok ideje. – Hol van most Michael? Szerencsétlenül fogalmazott. Jenny olyan elkínzottan nézett rá, hogy Abby a legszívesebben beleolvadt volna a díványba. – Én csak... csak szeretnék elmenni a sírjához. Jenny elvette Abby csészéjét, és rátette egy réztálcára. A keze annyira remegett, hogy majdnem összetörte a porcelánt. – Elhamvasztották. A hamvait beleszórtuk a Robin Hood’s Bay vizébe. Nem akart hivatalos temetést. Mindig azt mondta: ha az ember elmegy, akkor elmegy. Abby ezt úgy vette, hogy most már menjen el ő is. Jenny dünnyögött valamit, hogy el kell hoznia az unokahúgát a cserkészektől; Abby azt mondta, hogy nem akarja lekésni a vonatját. A meghittség, amely rövid időre összekötötte őket, elszállt, ám Jenny a küszöbön váratlanul kitárta a karját, és átölelte Abbyt. Félszeg gesztus volt, mintha nem szokta volna meg az ilyesmit. Mintha ugyanúgy éhezne a kapcsolatra, mint én, gondolta Abby. Arra, hogy kapaszkodhasson valakibe. – Értesítsen, ha talált valamit. Odakint továbbra is esett. Abby talált egy hézagot két ház között, ahová nem esett be az eső, és előhúzta Michael levelét. Az órájára nézett. Elmúlt öt óra – Németországban hat –, valószínűleg már hazamentek. De nem várhatott. Elővette a telefonját, beütögette a számot, reménykedve, hogy kibírja a kártyája. Németül szóltak bele. – Kérem, beszélhetnék dr. Gruberrel? – Egy pillanat, kapcsolom. A hangot puha, digitális lüktetés váltotta fel, ami a montenegrói kórházra emlékeztette Abbyt. Megborzongott. Az utca végén egy árnyék levált az egyik házról, és elindult felé. A férfi hosszú, fekete esőkabátot, divatjamúlt puhakalapot viselt. Szürke nap volt, Abby nem is látott jól az esőtől; az ember a lompos esőkabátban nem tűnt többnek a sötétség egyik zárványánál.
– Halló? – szólt bele egy magas férfihang, idegenes akcentussal. – Gruber doktor? – Ja. Az árnyék közeledett. Egyenesen Abbyt vette célba. A nő segélykérőén körülnézett, de egy lélek sem járt az utcán. Még a házak is hátat fordítottak neki. A fehér függönyöktől hályogos ablakok olyanok voltak, mint Jenny vak fényképkeretei. Egyedül van? Miért kérdezte ezt Jenny? – Halló! – szólalt meg a hang a telefonban türelmetlenül, talán kissé ingerülten. Abby megfordult és gyors léptekkel elindult, menet közben hadarva: – Beszél angolul, doktor úr? Abby Cormac vagyok, Michael Lascaris egyik barátja. Ismerte? Óvatos szünet. – Ismerem Mr. Lascarist. – Michael... – A nő hátrapillantott. Az esőkabátos ember még mindig követte. – Meghalt. Most néztem át az utána maradt papírokat, és találtam egy levelet, amelyet ön írt neki, és az jutott eszembe... Hogy tudja-e, miért nem említette nekem soha magát? Hogy tudjae, mit keresett Trier ben? Hogy meg tudja-e mondani, ki ölte meg? –...hogy emlékszik-e még rá – fejezte be siralmasan. Kifordult a sarkon egy utcára, amelyet boltok szegélyeztek. Elhúzott mellette egy autó, szétfröcskölve a pocsolyákat. Abby gyorsabbra fogta a lépést. – Emlékszem rá – felelte dr. Gruber. – Őszinte részvétem. Nem is olyan rég járt nálam látogatóban. – Mit akart öntől? Nehezen lehetett hallani az eső kopogása miatt, de Abby mintha valami szokatlan élt fedezett volna fel Gruber hangjában. – A Papirológiai Intézet igazgatója vagyok. Ismeri azt a szót, hogy papirológia? A papiruszok vizsgálatával foglalkozik. Ókori dokumentumokkal. – Értem. – Újabb szünet. – Nem tudtam, hogy Michaelt érdekelik az ókori dokumentumok. – Nem?
Az árnyék még mindig a nyomában volt. Abby már látott az arcából egy elmosódó szeletet a kalap karimája és a kabátgallér között, noha az eső miatt továbbra sem vehetett ki részleteket. – Ott van még? Alkalmas idő ez a beszélgetésre? – Igen, nagyon jó, én... Sietve befordult egy újabb sarkon, és váratlanul szembe találta magát a székesegyházzal. Az eső elűzte az utcai zenészt és a turistákat; mintha látta volna a római légionáriust, aki behúzódott egy kapualjba, bár olyan halványan, hogy ennyi erővel kísértet is lehetett. Mögötte gyors lépések csattogtak a macskakövön. – Hol van most, Frau Cormac? – Angliában. – El tudna utazni hozzánk? – Németországba? – A trieri Landesmuseumba. Azt hiszem, négyszemközt könnyebb lenne megmagyarázni bizonyos dolgokat. A nő most már futott, miközben imádkozott, hogy nyitva legyen a székesegyház. A templom évszázadokon át menedéket kínált. A szíve úgy vert a kötések alatt, hogy majd szétvetette a bordáit. – Kérem, nem mondhatná meg? – Személyesen jobb lenne. Herr Lascaris utasításokat adott. Szigorú titoktartást követelt. Nem tehetem... Az árnyék visszaolvadt az esőbe, de Abby tudta, hogy nem lehet messze. Felrohant a lépcsőn, benyomakodott a súlyos ajtón a Minsterbe. – Jönni fogok. Köszönöm. Minden jót. Itt végre voltak emberek. Teremőrök vörös köpenyben, turisták vizes anorákban, amint a fejüket hátraszegve bámulták a mennyezet faragott díszeit. A távolban a kórus tiszta, magas hangon énekelt egy zsoltárt. Abby összecsukta a telefonját, és mozdulatlanul megállt, átadva magát a szakralitás csodájának. Odasétált hozzá az egyik őr. – Az istentiszteletre jött? Csak most kezdődött az esti ima. A nő bután meredt rá, aztán bólintott. A teremőr elvezette a faburkolatú kórushoz, amely templom volt a templomon belül, és leültette az egyik magas támlájú széksor végébe. Még több ember, még
több meleg. Gyertyák izzottak a padokban, a rejtett spotlámpák puha fény- és árnyéktócsákat vetettek a székesegyház magas barlangjaiban. A hívők felálltak, amikor a kórus rázendített a Nunc dimittisre. Bocsásd el most, Uram, szolgádat békességben. Abby behunyt szemmel hallgatta. Könny és eső folyt az arcán. Vajon látják körülötte az emberek? Nem érdekelte. Gondolatban egy ealingi, kis, meszelt falu templomban volt, és egy komoly ember állt a pulpituson hosszú fehér karingben, aranystólával. Az apja. Boldogok a békességre igyekezők; mert ők az Isten fiainak mondatnak. Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek7 – Most mit szólnál hozzám? – suttogta. Az ének véget ért. Abby surrogást hallott, mintha madárszárnyak repesnének: a hívők leültek. Kinyitotta a szemét. Hátranézett a kórus ajtajára, az orgonasípok cölöpkerítése alatt lévő hatalmas fakapura, hogy ide is követte-e az árnyékember. A kapu csukva volt, nem jöhetett be senki. Azon túl nem volt más, csak a sötétség.
VIII. Constantinopolis, 337 áprilisa Fáradt vagyok. Órákon át kutyagoltam a városban, szívtam a forróságot meg a port, és kiderítettem, hogy senki sem tud semmit a könyvtárban történt gyilkosságról. Volt idő, amikor negyven mérföldet voltam képes gyalogolni naponta, de azok a napok elmúltak. Találok egy szökőkutat, és vizet fröcskölök az arcomra. Leereszkedem a falra, üldögélek. Az utcán játszadozó gyerekek nem látnak; az anyák, akik sietnek befejezni sötétedés előtt a vásárlásaikat, levegőnek néznek. Nem tudják, ki voltam. Még van egy utolsó hely, ahová ma el kell mennem. Nincs messze, de majdnem elnézem a sarkot. Egy szobrot keresek: a csinos bronz tengeristent ábrázol diadalszekéren. Már ötvenlépésnyire távolodtam tőle, amikor észbe kapok, hogy messze túlmentem rajta. Visszafordulok, és majdnem túlmegyek ismét, mert a szobor eltűnt. Constantinopolis: a vándorló szobrok városa. Házak tetejéről vagy fülkékbe bújva figyelnek polcaikról és talapzataikról. Társaink, barátaink, útmutatóink lesznek. Azután egy napon arra ébredünk, hogy eltűntek. Csak a talapzatok maradtak, amelyekről levésték a feliratot, hogy üresen várják a következő lakót. Ezt persze senki sem teszi szóvá. Tíz éve sok üres talapzat volt. Többségük mostanra megtelt, de még ma is hiányoznak a régi, ismerős arcok. Alexander egy szerény háztömbben lakott, egy kocsma fölött, amelynek a bejáratától balra lépcső vezet az emeletekre. Felmászom rajta, és egy pihenőre érkezem. Nem nehéz kitalálni, melyik Alexander ajtaja: festett khí-ró van rajta és nehéz zár. A zár nem működik. Az ajtó tárva-nyitva, mintha szél vágta volna ki. Pedig szélcsendes nap van, és Jupiterhez méltó viharnak
kellett volna lennie, amely így megrepeszti az ajtófélfát és kitépi a zárat. Bentről mozgást hallok. A belső hang figyelmeztet. Nem sok életem maradt, de még nem akarom elveszíteni. Alexander nekem semmi, csak egy kiút a városból. Reggel visszajöhetek, senki sem tudja meg, hogy itt jártam. Csakhogy csökönyös vagyok, és soha életemben nem futamodtam meg. Hátamat a falnak vetem, és belesek a nyitott ajtón. A szoba félhomályos, és romokban hever. A kárpitokat leszaggatták a falakról és széthasogatták; egy polcot felborítottak, a rajta levő cserépedényeket összetörték. Magányos alak áll a felfordulás közepén egy papírokkal teleszórt asztalnál, és lassan lapozgat. – Simeon? Meglepetten felkapja a fejét, amikor észrevesz. Az ajtóban állok, ahonnan láthatom, hogy rajta kívül senki sincs a lakásban. Ha kést rántana, elszaladhatnék. Nem úgy fest, mint aki meg akar támadni. Még nálam is ijedtebbnek látszik. – Mit műveltél? – kérdezem. – Miért...? – Nem! – néz rám iszonyodva. – Már akkor így volt, amikor megérkeztem! – Mikor? – Nemrég. Haza akartam hozni Alexander könyveit. A könyvtárból. – Szorosan behunyja a szemét, hogy visszatartsa a könnyeket. – Nem akarta volna, hogy otthagyjuk őket. Olyanok voltak neki a könyvek, mint a gyermekei. Körbemutatok a feldúlt szobán. – És ez? – Valaki betört – tekintetét a szétvert zárra veti. – Neked van kulcsod? – Magam is tudom a választ: ott lóg zsinóron a kulcs a diakónus nyakában. Elveszem, belepróbálom a zárba. Illeszkedik. – Új volt a zár? – A püspök egy hónapja készíttette. – Eltűnt valami? Bambán néz rám. – Nem tudom. Talán papírok. Nem volt semmije, amit érdemes lett volna ellopni. – És a könyvtárból eltűnt irattartó? Mi volt benne?
– Sosem engedte, hogy belenézzek. Kulcsot adott a lakásához, de nem akarta megmutatni, mi van a dobozban? Az íróasztal fölé hajlok, a szétszórt papírokat nézegetem. Azonnal felfigyelek a kódexre, amelyet Simeon hozott el a könyvtárból. Vér szivárgott ki a lapok közül, mintha Alexander egy részét belepréselték volna. Eszembe jut, amit Porfyrius mondott. – Hallottam, hogy Alexander egy históriát írt, amelyet a császár rendelt meg tőle. Simeon arca felragyog. – A Chronicon! Mindennek a története, ami valaha is történt! Találomra fellapozza a kódexet, és ismét meglepődöm. Nem olyan, mint Plinius vagy Tacitus történeti írásai, amelyekből az iskolában tanultunk. Párhuzamos oszlopok sorakoznak a lapon, vaktában megtöltve rövid bejegyzésekkel. Görög és római számok szövik át a lapszéleket és a szöveget. Közelebb hajolok, fáradságosan próbálom megfejteni. Sosem volt erősségem a görög nyelv – ráadásul ez tele van barbár nevekkel és egzotikus helyekkel. – Alexandernek az volt a terve, hogy harmóniába rendezi a zsidók, a görögök, a rómaiak és a perzsák históriáit az idők kezdetétől fogva – magyarázza Simeon. – Meg akarta mutatni, miként bontakozott ki az isteni teremtés. Térképet akart vázolni az időről, ily módon tárva fel titkait. Nem is hallom. Ez az idő könyve, amelyben minden lap egy ajtó. Olvasni annyi, mint belépni rajta. Uralkodásának tizenhatodik évében Constantius császár elhalálozott a britanniai Eboracumban.8 Eboracum, 306 júliusa Vérszag van a levegőben, amikor belovagolunk Eboracumba. Vér kísérte az úton minden lépésünket, ezer mérföld hosszan az imperiumon át. Hosszú késeink ragadtak a lovak vérétől, amelyeket lesántítottunk. Vér van a kezünkön, a térdünkön és a combunkon, ahol húsig lehorzsolt
a nyereg. Harminchét napos kemény lovaglás van mögöttünk. Akkor hittem csak el, hogy sikerülni fog, amikor megláttuk Britannia piszkosfehér szikláit. Constantinusnak már egy éve hajszálon függ az élete. A politika zűrzavaros világ. Constantinus valaki másnak a hivatalát akarja. Jelenleg két császár osztozik a birodalmon. Galerius a keleti felén uralkodik, Constantius, Constantinus apja, a nyugatin. Az egyezség zálogául Constantinust odaadták túsznak Galerius sirmiumi9 udvarába. Galerius tudja, hogy nincs rosszabb egy szabadjára hagyott trónörökösnél, de nem ölheti meg addig, amíg Constantius a társcsászár. Ehelyett biztatja Constantinust, hogy foglalja el magát: vadásszon veszélyes állatokra eldugott helyeken, vagy csatázzon vérszomjukról hírhedt barbár törzsekkel. Csakhogy most Constantius haldoklik. A hírt vacsoraidőben hozták meg harmincnyolc napja. Ha reggel jött volna, mostanra halottak lennénk. Azonban Galerius ostoba iszákos: ami ebéd után történik, az akár meg sem történt volna másnap reggelig. Addigra mi már százmérföldnyire voltunk, csak egy istállóra való, inaszakadt lovat hagyva magunk után. Megérkeztünk Eboracumba. Az erőd két folyó között áll egy dombon, amelynek a csúcsát a Principia, a főhadiszállás négyszögletes tornya koronázza. A túlsó parton a civil város kúszik fel a lejtőn a dokkoktól és a raktáraktól kezdve, ahol a tengeri szállítmányokat kipakolják. A kapuőrség megmerevedik, amikor észreveszi közeledésünket. Constantinus nevének hallatán úgy húzza ki magát, mint aki nyársat nyelt. Ez jó jel. – Él még az apám? – kérdezi Constantinus. – Időben érkeztünk? Az őr bólint. Constantinus a napra néz, és hálája jeléül megérinti a homlokát. Ahogy megérkezünk a Principiába, elterelik mellőlem Constantinust valamelyik belső szobába. Ácsorgok a folyosón, figyelek. Az őrök nehéz vasládákat cipelnek a gyakorlótér előtti oszlopsor felé; az írnokok viasztáblára róják fel a számokat. Láthatólag mindenki pontosan tudja, mit kell tennie.
Súlyos lépések dübörgik túl a zajt. A sarkon kifordul Constantinus. Tábornokok és segédtisztek veszik körül teljes katonai díszben. Az utóbbi órában valahogyan sikerült tisztára sikálnia az arcát és aranyozott páncélt öltenie. Kellemetlen érzés így látni, amint visszatér a régi életébe. Egymás szoros közelségében éltünk hónapokon át, először a palotában, azután az úton. Nem készültem fel rá, hogy ez ilyen gyorsan véget fog érni. Amikor mellém ér, megkérdezem: – Hogy van az apád? – Két napja meghalt. – Nem néz rám, nem esik ki a lépések ritmusából. A katonák, akik falként veszik körül, elcsörtetnek mellettem. – A praefectus praetorio titokban tartotta, amíg ide nem értem. Mellette masíroz az említett személy, sisakján a lószőr taraj olyan merev, akár egy hulla. Constantinus arca kifejezéstelen: lehetetlen megállapítani, haragszik-e a halálhír eltitkolásáért vagy helyesli. Maradt egyáltalán választása? A nyomukba szegődöm: kivonulnak a kétszárnyú ajtón a gyakorlótérre. Az összegyűlt légiók egy emberként üvöltik el magukat, amikor meglátják Constantinust. Fölemelt kézzel kér csendet, de a katonáknak nincs kedvük engedelmeskedni. Tovább ordítanak, kántálják Constantinus nevét, dobbantanak a bakancsukkal. Közben Constantinus szélesre tárt karokkal áll. Lehetetlen megmondani, ki parancsol kinek. Pontosan nem emlékszem, mit mond Constantinus, amikor elhallgatnak. Közli velük, hogy az apja félórája elhunyt, mire a katonák felbődülnek a gyásztól. Közli velük, hogy neki nincs rangja a birodalomban, és Galerius kellő időben majd kinevezi Constantius utódját. Ez nem tetszik a légionáriusoknak. Haragos morgás támad, egyre hangosabb, és váratlanul meglódul a sokaság. Elöl a testőrök igyekszenek visszatartani a katonákat, de nem járnak sikerrel. Tízegynéhány légionárius felkapaszkodik az emelvényre, és üvöltözni kezdenek Constantinusszal, ami elképzelhetetlen sértés, de ő nem reagál, még akkor sem, amikor a katonák megragadják a karját, és lerántják a tömegbe. A lárma fülsiketítő. A praefectus praetorio a kardja markolatát babrálja, de meg sem mer mozdulni. Ekkor különös dolog
történik. Senki sem látja Constantinust, de valamiért megváltozik a hangulat. Az arcok felragyognak, a levegőből elpárolog a fenyegetés. Az ordítás már nem dühös, hanem diadalmas. Constantinus feje úgy emelkedik ki a sokaságból, mintha most ragadnák föl a mennybe. A zaj elviselhetetlenné nő. A kavarodásban sikerül Constantinus vállára borítani egy bíborpalástot. Pajzsra emelik, a magasba tartják. A pajzs billeg és megdől, ahogy kézről kézre jár, de Constantinus nem veszíti el az egyensúlyát: megrázza a feléje nyúló kezeket, mosolyog, ordítozik, válaszul katonái éljenzésére. Valamilyen okból Neptunusra kell gondolnom, ahogy diadalszekerén a tenger hullámait szeli. Constantinus fenséges látványt nyújt. Isten, aki dacol az elemekkel. Csakhogy inog a lába alatt a talaj. És ha elbukik, meg fog fulladni. Constantinopolis, 337 áprilisa – Valerius comes? Nem Eboracumban vagyok, hanem egy feldúlt lakásban, és nézem egy halott ember életének romjait. Simeon, a diakónus várja, hogy végre megszólaljak. Restellem, hogy elmerültem az emlékezésbe. Így hát, hogy palástoljam szégyenkezésemet, azt kérdezem: – Ismersz egy Publilius Porfyrius nevű embert? Róma egykori praefectusát? – Alexander barátja volt. – Ma a könyvtárban tartózkodott: állítólag Alexander kérte, hogy ott találkozzanak. Nem láttad együtt őket? – Majdnem egész nap Alexander megbízásaiban jártam el. Alig voltam bent a könyvtárban. – Miféle megbízásokban? – Papírt és tintát szereztem be az írószerárusnál. Elhoztam a históriájához a császári levéltárból pár könyvet és néhány dokumentumot. Üzeneteket adtam át. Ezért voltam távol, amikor meghalt. – Hová mentél?
– Alexander elküldött, hogy hívjam be a könyvtárba Nicodemiai Eusebiust. Ma már másodszor hallom ezt a nevet. – Korábban miért nem említetted? Elcsodálkozik a kérdésen. – Mert nem jött be. – Symmachus szerint ott volt. Simeon arcából kiolvashatom, mi a véleménye erről. – De hát Eusebius püspök! Nem tudom, provokálni akar-e, vagy csak naiv.
IX. Trier, napjainkban Az útlevélre tekintve úgy érezte, hogy nem azonos önmagával. A követség állította ki, hogy hazahozathassák Montenegróból, miután a régi útlevele eltűnt valahol a villa és a kórház között. Az újnak a fényképe irtózatos volt, a lapjai üresek. Az elveszett okmány nyolcéves volt, telepecsételve a fél világ vízumaival, szinte nem is maradt már benne üres oldal. – Életed a bürokráciában – ugratta Michael. És most odalett. Ám az új okmány érvényes volt, és ennyivel beérte a St. Paneras pályaudvaron az unott ember, aki átzavarta az útlevélvizsgálaton. Hat órával és három átszállással később megérkezett Trierbe. Azon tűnődött, megőrült-e, hogy hirtelen szeszélyből keresztülutazik fél Európán. A válla megfájdult az egész napos vonatozástól. Úgy érezte magát, mintha lefutotta volna a maratoni távot. Bejelentkezett a Römischer Kaiser Hotelbe, mely a Porta Nigrával, a Michael képeslapjáról megismert Fekete Kapuval szemben épült. Egyfolytában a kaput kellett néznie. Láttad?, kérdezte gondolatban Michaeltől. Ugyanebben a hotelben szálltál meg? Mikor jártál itt? Legfeljebb találgathatott. A múzeum levelét július végén keltezték, egy hónappal Michael halála előtt. Michael akkor váratlanul elutazott Saarbrückenbe, az uniós tagállamok vámügyi konferenciájára. Abbynek rémlett egy beszélgetés, miszerint váratlanul változott a program, mert az egyik résztvevő az utolsó percben visszalépett, így Michael volt kénytelen elutazni helyette. Abbynek kolbászt és egy palack rizlinget hozott ajándékba – mint mondta, ez volt az egyetlen jó az egész konferenciában. Azt nem említette, hogy járt Trierben is.
Abby elmélete szerint a legtöbb város a múlt alapjain épült fel. Trierben egymás mellett állt a múlt és a jelen. Mintha minden, ami az utolsó ezer évben történt, csak nyűtt szőnyeg lenne a római városon, amelynek maradványai lépten-nyomon előbújtak a lyukakból. A három emelet magas, tökéletesen ép Fekete Kapu. A Mosel folyó modern közúti hídja, amelynek tartópilléreit még a római mérnökök süllyesztették a mederbe. Az Aula Palatina, amelynek magas téglafalai mellett eltörpült a szomszédos csiricsáré rózsaszín palota. És mögötte, a pázsiton és a tavon túl a múzeum. Abby időpontot kapott, de a recepciós azt mondta, dr. Gruber megbeszélésen van, amely a vártnál hosszabbra nyúlt. Abby vásárolt egy jegyet, és várakozás közben a múzeumban ténfergett. Egy hosszú, félkör alakú galériában hatalmas faragványok álltak több sorban, a leírásokból ítélve síremlékek. – Aki el akar jutni az élőkhöz, annak előbb át kell jutnia a holtakon. Abby megfordult. Kék öltönyös, vékony ember állt mögötte. Domború, fényes homloka már kopaszodott. Csontos arca volt és olyan kefebajusza, amelynek hetven éve ki kellett volna mennie a divatból. – Mrs. Cormac? Abby meghökkent. Még férjes asszony korában sem érezte magát Mrs.-nek. Kezet rázott a férfival. – Dr. Gruber? – A rómaiak hite szerint a holtak megfertőzik az élőket. Ezért temetkeztek a városfalakon kívül. A római városokba sírok között vezetett az út, olykor akár több kilométer hosszan. Ezt próbáljuk mi is másolni. Kivezette a nőt egy jelöletlen ajtón, majd föl egy lépcsőn az irodájába. A falnál bézs színű gép állt egy asztalon. Az asztal mellett magas ablakok néztek a parkra és a tavon túli hatalmas téglaépületre. – Tudja, mi az? – kérdezte Gruber. – Constantinus basilicája. – Abby egy szállodai szóróanyagban olvasta. – Ez volt Constantinus palotájának trónterme, amikor az ókori Trierből irányította a birodalmat. Der Kaiser Konstantin. – Egy tollat babrált az asztalán. – Persze, ha ma kérdezné, a legtöbben azt felelnék, hogy Beckenbauer a Kaiser.
Abby úgy mosolygott, mintha értené is, amit dr. Gruber mondott. – És az ott mellette? – A tartományi kormány székháza. – Nem egészen olyan, mint egy római császáré. – Viszont a rendeltetése ugyanaz – Gruber megvakarta a bajuszát. – Bizonyos helyek a hatalom fellegvárai. Ezerhétszáz éve Constantinus ide építtette a palotáját. Azóta használták frank grófok, középkori érsekek, reneszánsz választófejedelmek, porosz királyok, most pedig a mi tartományi kormányunk. Nemzedékek itt váltják egymást a hatalomban. Vajon azt képzelik, hogy a történelem legitimálja őket? A gazdag múltú hely mindig vonzó. Abby szorosabban összehúzta a kardigánját, és határozottan Gruber szemébe nézett. – Azt mondta, hogy Michael meglátogatta önt. A toll megállt Gruber kezében. – Pontosan. – Azt ígérte, elmondja, hogy Michael mit akart öntől. – Azt mondtam, hogy telefonon ezt nem mondhatom el. – Hozott önnek valamit – egy darab papiruszt, melyet elemeztetni akart. Olvastam a neki küldött levelét. A koszovói misszióban szert tett alapszintű németnyelvtudásra. Ennek meg egy netes fordítóprogramnak és egy szótárnak köszönhetően nagyjából sikerült kihüvelyeznie, miről szólt a levél. Igazolom, hogy mikro-CT letapogatásra átvettem egy ismeretlen eredetű, késő ókori papiruszt. Az eredmények szigorúan bizalmasnak minősülnek, azokról csak a tulajdonos tájékoztatható. – Ha olvasta a levelet, akkor tudja, hogy ez bizalmas információ. Csak Mr. Lascarisszal közölhetem a tesztek eredményeit. – Michael meghalt. – És ön a végrendelete végrehajtója? Az örököse? Vannak papírjai, amelyekkel ezt igazolhatja? – A párja voltam. – Már bocsánat, de nem említette önt.
Abby előrehajolt. – Dr. Gruber, Michaelt rendkívüli körülmények között meggyilkolták. Ott voltam. Nem tudom, mennyit mesélt el önnek magáról... Gruber kivett egy csomag cigarettát az íróasztalból, és rágyújtott. – Nem részletezte az életrajzát. – Michael az Európai Uniónak dolgozott, ezért a meggyilkolása nemzetközi incidens volt. A rendőrség máig nem zárta le a nyomozást. Biztosra veszem, hogy fel fogják térképezni a mozgását a halálát megelőző hetekben, és ki akarják deríteni, minek volt a birtokában. – De hiszen úgy beszél, mintha mi itt bűnszövetkezet lennénk! – A homlokát ráncolva mutatta, hogy nem sértődött meg, csak ennél jobb elbánásra számított. – Állami intézmény vagyunk, folttalan tudományos hírnévnek örvendünk. Ha a rendőrség információkat akar, természetesen együttműködünk. Abby ült már tárgyalóasztalnál olyan férfiakkal, akik sokkal nehezebben kezelhetők voltak, mint Gruber, így megtanult játszani velük. A cigaretta gyorsan elhamvadt. Látta Gruberen, hogy a gondolat megriasztotta. Ismeretlen eredetű, állt a levélben. Más szavakkal: ha senki sem jelent be rá igényt, Gruber megtarthatja. Ő pedig mindenképpen meg akarja tartani. – Csak látni szeretném. És nem a papirusz volt az egyetlen tárgy. Michael rám hagyott még valamit – talán adhatna tanácsot azzal kapcsolatban, miután láttam a kéziratot. Megmutatom neked az enyémet, ha te megmutatod nekem a tiedet. A cigaretta füstszűrőig leégett. Gruber elnyomta egy réz hamutartóban, majd felállt. Vastag kulcscsomót húzott elő a zsebéből, és kinyitott egy hosszú fiókot az íróasztala mögötti kartotékszekrényben. A fiókból egy acél aktatáska került elő, kombinációs zárral. Gruber ujja hirtelen megállt. – Méltányolnám, ha ezt bizalmasan kezelné. Az elemzés nem teljes. Sajnálatos lenne, ha alaptalan feltételezések zűrzavart keltenének, mielőtt módunkban lenne a megfelelő fórumokon történő publikációra. – Természetesen. Gruber felpattintotta a táska fedelét. A selyempapírral és vattával bélelt belsőben agyarforma, sötétbarna csonk hevert, amely egy
múzeumban látott, megkövesedett fadarabra emlékeztette Abbyt. Gruber fehér cérnakesztyűt húzott, mielőtt kiemelte és áttette egy üreges fehér tartóba, amely gipszöntvény lehetett. – Tudja, milyen munkát végzünk az intézetben? – Utánaolvastam egy kicsit a neten. – Mikro-CT. A CT számítógépes letapogatást jelent. Sok– csatornás letapogatással teljes háromdimenziós kép hozható létre tárgyakról, huszonöt mikronos felbontással. – Látta, hogy a nő nem érti. – Nagyon pontos kép. – Aha. Gruber belecsúsztatta az öntvényt egy műanyag tartályba, és odavitte a géphez, amelyre Abby már akkor felfigyelt, amikor belépett a szobába. Olyan volt, mintha a korai nyolcvanas évek valamelyik számítógépét keresztezték volna egy mikrohullámú sütővel: üvegezett ajtajú, kis rekesz, két kocka alakú, bézs színű fémtömb között. Egyik sarkában a sárga öntapadó radioaktív sugárzásra figyelmeztetett. – Ez az? – Michael Lascaris személyesen hozta be a papiruszt. A kéziratok többségét az illetékes múzeumokban kell megvizsgálnunk, ezért hordozható gépet fejlesztettünk ki, amellyel utazni lehet. Betette a felállított pergament a rekeszbe, majd becsukta az üvegezett ajtót. Megnyomott egy gombot. Kigyúlt egy fehér lámpa, s pontfényt vetett a tartályra, amely lassan forgott egy helyben. – Bocsásson meg, de mi ennek a célja? Röntgennel próbálják leolvasni a tekercset? – Előbb-utóbb ezt tesszük, először azonban szét kell göngyölni. A papiruszt sok száz éve tekerték össze. Ennyi idő alatt a papír átnedvesedett és összetapadt. Ha kézi erővel göngyölnénk szét, megsemmisülne. Röntgensugarak segítségével mikroszkopikus szinten háromdimenziós modellt készítünk az egész tekercsről. Azután, megfelelő algoritmusok segítségével, maga a számítógép teríti ki egyetlen lappá, amilyennek az az ember láthatta, aki írt rá. – És ezután már el tudják olvasni? – Talán. Nagyjából 300-ig szénalapú tintát használtak. Kormot, hogy a tinta fekete legyen. Utána kezdték el használni a vasas-csersavas tintát, amelyet sokkal tartósabbá tett a csersav és a vas-szulfidok kémiai
reakciója. Mivel parányi vasrészecskék vannak a tintában, másképp nyeli el a fényt, így meg lehet jeleníteni a letapogatásnál. Egy kép jelent meg a szkenner fölötti, széles monitoron, feketefehér kép a tekercsről, amely lassan forgott a virtuális térben. Akár egy szénrög. Amikor Gruber megérintette, a kép addig közeledett feléjük, amíg ki nem töltötte a monitort. Ott átfordult fekvő helyzetbe, és kirajzolódtak a végén az apró, koncentrikus körök. – Az a tekercs spirálja – magyarázta Gruber. – El tudja olvasni? Gruber megérintette a képernyő sarkát. A monitor kiürült. – Pásztázni könnyű, de kibontani... – Sóhajtott. – Képzelje el, hogy a létező legapróbb darabokra vág föl egy hagymát. Azután képzelje el, hogy ezekből a darabkákból kell összeállítania az eredeti hagymát. Irgalmatlan analitikus kapacitás kell hozzá. És ez még csak nem is hivatalos tervezet. Ha lefuttatom az analízist, olyankor kell végeznem, amikor a számítógépcsoport nincsen használatban. Abby reményei megfogyatkoztak. Egyáltalán mi köze volt Michaelnek egy ókori papiruszhoz? – Mondta, hogy hol találta? Gruber leült, ismét rágyújtott, majd észbe kapott, és Abbyt is megkínálta. A nő hálásan elfogadta. – Mr. Lascaris – azt hiszem, ez a helyes szó, ugye? – elzárkózott a nyilatkozattól. Nem mondta meg, hol találta. Nem mondta meg, hogyan került a birtokába. Még azt sem árulta el, mi a foglalkozása, noha nyilvánvalóan nem volt tudományos kutató. Azt reméltem, ha ön idejön, számíthatok bizonyos válaszokra. – Lepöckölte a hamut a hamutartóba. – Most legalább tudom, hogy diplomata volt. Abby mélyen leszívta a füstöt. – Bár segíthetnék magán. Gruber összehúzta a szemét. – Azt mondta, van valamije, amit megmutat viszonzásképpen. – Így van. – Elővette az aranyláncot a táskájából, átnyújtotta Grubernek, aki kesztyűs mutató– és hüvelykujja közé fogta, és hunyorítva megnézte az asztali nagyítójával. Szeme akkorára nyílt, mint két levesestányér. – A kézirat mellett találta Mr. Lascaris?
Abby kifújt egy hosszú füstcsóvát. Évek óta nem cigarettázott, és máris szédült. – Azt sem tudtam, hogy volt egy ilyen kézirata, amíg ön nem árulta. – Tudja, mi ez? – Régi keresztény jelkép. – Egy változata a krisztogramnak, Constantinus császár monogramjának. Ismeri a történetet? A császárnak látomása volt egy csata előestéjén: megjelent neki egy angyal, és megmutatta a jelet. Olyan volt, mint a görög khí és ró betűk, Krisztus görög nevének két első írásjele. A császár elkészíttette a szimbólum ékköves mását, a labarumot, és azzal indult a csatába. Győzött – azóta vagyunk mi itt, Európában keresztények. – Lehet köze a kézirathoz? – A krisztogramot Constantinus óta használják. Bemehet akármelyik trieri templomba, valószínűleg itt is megtalálja. Annyit mondhatok, hogy a nyaklánc késő ókori mesterember munkája lehet. – És a tinta? Azt mondta, ha vasat tartalmaz, akkor a kézirat Kr. u. 300-ban keletkezhetett. – Az előzetes elemzés arra utal, hogy a tinta vasas-csersavas fajta. Aztán beszélhetünk a nyelvről is! A legtöbb fennmaradt papirusztekercset görögül írták. Ez viszont latin, amiből arra következtethetünk, hogy a negyedik századból való. Abban az időszakban viharokat élt át a Római Birodalom. – Kimutatott az ablakon a hatalmas basilicára. – Sajnálatos módon Trier nem őrizte meg Constantinus császár rokonszenvét. Új fővárost építtetett – Konstantinápolyt, a mai Isztambult. Új Rómát az új, keresztény birodalomnak. Ám Abbyt nem érdekelte Gruber történelmi előadása. Érezte szívének lüktetését a kötéseken. – Honnan tudja, hogy latin? – Tessék? – Azt mondta, hogy a kézirat latin. De azt is mondta, hogy még nem sikerült elemeznie a szkennelést. Akkor honnan tudja, milyen nyelven írták? Gruber fölállt. – Köszönöm az érdeklődését, Frau Cormac, de azt hiszem, most távoznia kell. Elfoglalt ember vagyok, már így is túl sok
időt szántam önre. – Kilépett az íróasztala mögül, hogy kinyissa az iroda ajtaját, ám Abby az útjába állt, beszorítva Grubert a gép mellé. Rátette a kezét az üvegezett rekeszre. – Ha most elküld, ezt is magammal viszem. Gruber bajusza megrándult. – Az lopás lenne. – Nyugodtan felhívhatja a rendőrséget. – De hát úgyse tudja elolvasni a kéziratot! Ha megpróbálná, már azzal megsemmisítené! – Vannak más efféle gépek is a világon. Majd megpróbálkozom azokkal. Ráhatás. Így hívják ezt a külügyminisztériumi kiképzéseken. Gruber hátradőlt, és föltelepedett az asztala szélére. – Azt képzeli, lesz olyan, aki segíteni fog? Egy ismeretlen nőnek, aki valószínűleg lopta a kéziratot? Talán próbálja meg elvinni egy amerikai egyetemre. Az amerikaiak elkobozzák. Elzárják egy raktárba, ahol nincs sem termosztát, sem pára– kontroli, és tíz-húsz év múlva, már ha valakinek egyáltalán eszébe jut ránézni, csak port találnak a helyén. Abby fölemelte a cigarettás csomagot, és megkínálta Grubert, aki gyászos sóhajjal vett egy szálat, és hagyta, hogy a nő tüzet adjon neki. – Danke. Abby leszívta a tüdejébe a cigaretta füstjét, és azon töprengett, hogy két szálból lehet-e rászokás. – Miért ne kezdenénk az igazsággal? – Amit mondtam, az volt az igazság. – Gyorsan gesztikulálni kezdett, mert észlelte Abbyn a haragot. – Irdatlan számítógépes kapacitás kell hozzá, talán több hét gépidő. De még ha megvan a kép, az sem olyan, mintha könyvet olvasnánk. Minden írásjelet meg kell fejtenünk, ellenőriznünk és korrigálnunk. Lehajtotta a fejét, és a cipőjére fújta a füstöt. – De bevallom, kíváncsi voltam erre a dokumentumra, amelynek se múltja, se gazdája. Elemeztem pár sorát. Hátrahajolt az asztala fölött, benyúlt a fiókba, és kihúzott belőle egy levélpapírt, amelyet mintha gyerekek firkáltak volna tele. Abby csak közelebb hajolva látta, hogy írás a firka: szövegfoszlányokat leírtak és áthúztak, ismét leírtak és ismét áthúztak, míg végül a szavaknak nem maradt helyük, így lejjebb húzódtak az oldalon. – A hátulján.
A másik oldalon tisztább volt a kép: három bekezdés, mindhárom négysoros. Az egyik latinul, a másik németül, a harmadik angolul íródott. Élőkhöz élő megy holtakon át, A homály mögött a nap felragyog. Megváltásnak jele utat mutat: Győzhetetlen fényben feltámadott. Abby megborzongott olvasás közben. Érezni vélte, ahogy az érverése döngeti a kötéseket. Eszébe jutott, amit Jenny mondott: Mint egy síron túli üzenet. – Tudja, mi ez? – A nyelvezetéből ítélve valamikor a negyedik században írták. A szóképei újplatonikusak, és a „győzhetetlen” szó, az invictus, állandó jelzője volt a korszak római császárainak. – De azt tudja, hogy ki írta? Gruber a nyakát vakargatta, mert horzsolta a gallér. – Az első két sor azonos egy sírkő feliratával, amely valaha a római Forum Múzeumban volt. A másik kettő sehol sem szerepel a klasszikus irodalomban. Amennyire meg tudom állapítani, vadonatúj a felfedezés. Nem csoda, hogy meg akarta tartani. Abby összehajtotta a papírt, és a táskájába tette, azután törni kezdte a fejét, hogy mit mondhatna, de semmi sem jutott az eszébe. – Ön készítette a fordítást? – Herr Lascaris azt akarta, hogy dolgozzam meg a pénzemért. – Mivel a nő nem értette, elnevette magát. – Talán előbb kellett volna mondanom. Ezért a munkáért százezer eurót ígért nekem. Reménykedve sandított a nőre. – Nem teljesíthetné véletlenül, amit ő megígért?
X. Constantinopolis, 337 áprilisa Zaklatott vagyok. A feladatommal kellene foglalkoznom, de ahányszor megpróbálok összpontosítani, az elmém visszarepít a múltba. Fekszem házam tricliniumában a pamlagon, és egy bronzlámpa fénye mellett böngészem Alexander iratait. Már a rabszolgák is lefeküdtek. Alexander nyitott Chroniconja. visszavezet a saját történetembe. Micsoda döbbenetes bőségben burjánzanak a nevek éveken át azt követően, hogy a légiók császárrá kiáltják ki Constantinust! Maxentiust kinevezik augustusszá... Severus caesart megölik... Galerius császárrá nevezi ki Liciniust. Nevek, amelyek óriási hatalmat hordoztak valaha. Mostanra szobraikat ledöntötték, és a nevüket senki sem mondja ki többé – hacsak valaki el nem suttogja őket egy könyv lapján az éjszaka sűrű sötétségében. Treviri10 307 márciusa Amikor a hadsereg császárrá kiáltotta ki Constantinust, Galerius úgy reagált, ahogy szokott: fanyalgott, és igyekezett időt nyerni. Elfogadta a légiók döntését – nem volt elég erős, hogy szembeszegüljön velük –, de Constantinust csak az alacsonyabb caesari ranggal ruházta fel, nem a magasabb augustusival, holott ezt kellett volna örökölnie az apjától. Ha Galerius azt remélte, hogy belekényszerítheti Constantinust az árulásba, csalódnia kellett. Constantinus zúgolódás nélkül tudomásul vette a mellőzést, és írásban biztosította arról az augustust, hogy készségesen fogja szolgálni. Augustus caesar után több mint kétszáz éven át egy ember irányította a birodalmat, mint egyeduralkodó. Az utóbbi harminc évben
közös hatalomgyakorlás valósult meg. Máig nem értem, miért. Akkorára nőtt az imperium, hogy már nem bír el vele egy személy? Vagy az emberek váltak kisebbé, és lötyög a lábukon azoknak az óriásoknak a bíborsaruja, akik megteremtették Rómát? Akárhogyan is, a következmények nyilvánvalóak. Diocletianus előbb kétfelé, azután négyfelé osztotta a birodalmat. A négyek fiainak örökségre volt szükségük. Hat ember követelte magának a győzhetetlen uralkodó – Imperator Invictus – címet. Hat emberből, akik kölcsönösen irigyek egymásra, huzamosabb ideig senki sem maradhat legyőzhetetlen. Ketten közülük apa és fia: Maximianus és Maxentius. A vén Maximianust öt éve rábeszélték, hogy mondjon le, de nem tetszett neki a visszavonulás. Az ifjú Maxentiust ugyanúgy mellőzték az előléptetésnél, mint Constantinust, de Rómában talált a praetorianus testőrök között egy készséges cohorsot, amely kellő ellenszolgáltatásért hajlandó volt felruházni a bíborral. Apának, fiúnak is szende pírban úszik az arca, s ettől olyanok, mintha örökös zavarban lennének, és a nagy, nőies szemükből ki sem lehet nézni semmi gonoszságot. De ma nagyon jól viselkednek, mert azért érkeztek Treviribe, Constantinus fővárosába, hogy megünnepeljék Constantinus házasságát Faustával, Maxentius húgával. Ez tulajdonképpen a második házassága Constantinusnak, de az első nem érdekes. Egy gyors válás felkínálta egy előnyösebb frigy lehetőségét. Mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Senki sem ostoba szóba hozni, hogy ez a boldog nap gondosan kiszámított árulás. Azok után, hogy Constantinus szövetséget kötött a bitorló apával és fiával, Galerius kénytelen lesz támadni. – Meg kell majd védened őket – figyelmeztettem. Constantinus elmosolyodott. – Talán. Egyelőre teljes a harmónia. Constantinus palotájának felvirágozott tróntermében gyülekezünk, ahol száz fáklya fénye világít. A terem közepén áll a nászágy, amelynek bíbor takarójába vadász– és csatajeleneteket hímeztek arannyal. Persze az igazi aktusra másutt, később kerül majd sor. Éneklést hallok, a hátsó teremben fáklyák gyúlnak: a menyasszony közeledik. Rabszolgák tárják ki az ajtókat, és ott áll ő, arcán rőt
selyemfátyollal, keble alatt a bonyolult Hercules-csomóval, amelyet a vőlegénynek kellene kibogoznia, habár Constantinus valószínűleg csak kettévágja. Faustát a kísérői átemelik a küszöbön, nagy elővigyázattal. Senki sem szeretne elejteni egy császári arát a vőlegény orra előtt. Láttam menyasszonyokat, akik megsemmisültek a násznép figyelmétől, ám Fausta élvezi. Csak tizenöt esztendős, de a tartásában nincs semmi szűzies. Egyik lábát kissé előrébb tolja a köntös alatt, a medencéjét is előrenyomja, és homorít. Mintha azt akarná, hogy képzeljük el, mi fog történni ma éjszaka. Constantinus előrelép, kezében fáklyával. Mellette áll az auspexe. Az auspexnek kell értelmeznie a zsigereket, bár Constantinus esküvőjén nem lesz véres áldozat. Constantinus megfogja Fausta kezét, és a rítus szerint megkérdezi a nevét. – Ahol te Gaius vagy, én Gaia! – felel Fausta azokkal a szavakkal, amelyek olyan ősiek, hogy már senki sem tudja, mit jelentenek. Amikor Constantinus először nősült, én álltam mellette mint jós. Most, hogy császár, csak egy társcsászár lehet a megfelelő kísérő. Nem engedem meg magamnak, hogy ez zavarjon. Constantinus Faustának nyújtja a fáklyát. Leendő sógora, Maxentius a kezébe nyom egy vízzel töltött aranykancsót: azt is odaadja Faustának, azután fölemeli a fátyolt. Vitathatatlan, hogy a házasság nem csak politikai előnyökkel jár. Faustának jól állnak a családi jellegzetességek: buja szépséggé teszi a seprőpillájú nagy szem és a bársonyos bőr, amely oly puhánnyá formálta apját és bátyját. Abban a korban van, amikor a test kitelik, mint az érett gyümölcs. Melle, csípője csak úgy duzzad és hintázik a köntös alatt, miközben az arc még őrzi a gyermeki ártatlanságot. Veszélyes kor. Constantinus a nászágyhoz vezeti. Leheverednek, stilizált pózban átölelik egymást. A vendégek sorba állnak, hogy gratulálhassanak. Ahol három császár van jelen, lidércnyomás a rangsor, de itt nem kétséges, hogy kié az elsőség: Constantinus anyjáé, Helena anyacsászárnéé. Hatvanéves, de még mindig a legtekintélyesebb külsejű asszony a teremben magas járomcsontjával, szigorú szájával. Kék szeme mindent meglát, csontos vállát cseppet sem görnyesztette meg az öregség. Azt
pletykálják róla, hogy egy bordélytulajdonos lánya volt, s bár én ismertem egész életemben, sosem mertem megkérdezni tőle. Senki sem láthatja, mire gondol a vastag fehér púder és a tyrusi pirosító alatt. Talán arra, hogy jobban szeretne keresztény szertartást. Vagy talán arra, hogy végignézte már máskor is ezt a jelenetet: azután, hogy Constantinus apja elvált tőle egy nagyobb hasznot hozó házasság kedvéért. Igazság szerint a párhuzam roppant kínos. Constantinus apja azért vált el Helenától, hogy az öreg Maximianus egyik lányát vegye feleségül; most Constantinus hagyta ott az első feleségét, hogy elvegye a termékeny vénember másik gyermekét. A mostohanagybátyja lesz a sógora. Ebben a családban még az asszonyok is bitorlók. Egy kisfiú betolakodik a sorba Helena mögé, és megragadja az anyacsászárné ruháját. Senki más nem merné megérinteni, ám Crispus az egyetlen unokája, és Helena olyan elnézéssel bánik vele, amelyet még Constantinus sem kap meg tőle. Talán a kicsi Constantinusra emlékezteti a gyerek. Aki csak érmekről ismeri Constantinus arcélét, az is láthatja, hogy Crispus az ő fia. Ugyanolyan kerek az arca, ragyogó a szeme. Helena fölteszi a gyermeket az ágyra. Constantinus átöleli, beleborzol a hajába, Fausta pedig megengedi Crispusnak, hogy puszit nyomjon az arcára. Mosolyog, de csak a szájával. A tekintete egy kakukkra emlékeztet, amely épp felméri a másik madár tojását. Odafut Crispus nevelője, egy hosszú szakállú, sovány ember, és lehúzza a kisfiút az ágyról. A sokaság nevet. – Mit gondolsz, mi lesz belőle? Mármint Crispusból. Egy udvaronc, akinek nem emlékszem a nevére, odasompolygott mögém. A nászágy felé emeli a poharát, mintha a boldog pár egészségére inna. – Mit gondolsz, félreállítja a császár? Gyűlölöm ezeket a találós kérdéseket. – Továbbra is ő az elsőszülött fiú – mondom határozottan. – Constantinus az utolsó, aki cserbenhagyná. Constantinus tudja, milyen az, amikor az ember anyját elűzik egy jobb kapcsolatokat ígérő, fiatalabb nőért. Nem mintha ez visszatartotta volna attól, hogy pontosan ugyanazt tegye.
Túl sok a feleség, túl sok a császár, túl sok a fiú, akik folyton az apák hibáiba esnek. Nem csoda, hogy a szerencsétlen birodalom örökös háborúban áll önmagával.
XI. Reims mellett, napjainkban Mi dolga volt Michaelnek egy ezerhétszáz éves pergamentekerccsel? Miért lett volna hajlandó százezer eurót fizetni azért, hogy elolvassák, holott azt sem tudta, miről szól? Honnan volt ennyi pénze? Efféle kérdések kergették egymást Abby fejében, miközben ült a vonaton, és bámult ki az esőtől pettyes ablakon. A vagon ajtaja fölött a kijelző mutatta, hogy a sebességük 287 km. Rohannak ész nélkül – de hová? Michaelnek mindig volt pénze. Abby elismerte, hogy ez is hozzátartozott a vonzerejéhez. Nem maga a pénz, hanem az a szeszélyes nemtörődömség, ahogyan bánt vele. Abby lelkész családjában nevelkedett: náluk nemcsak fizikai lehetetlenség, de erkölcsi merénylet is lett volna a pazarlás. Olyasvalakivel lenni, aki gátlás és megbánás nélkül szólja a pénzt, maga volt a szabadság. Hóbortos kocsijához a pristinai gengszterek sem mertek hozzányúlni; ha betette a lábát egy étterembe, patakokban folyt a pezsgő és a bor; minden kiruccanásnál egész lakosztályt béreltek a szállodában. Valahányszor Abby úgy gondolta, hogy hozzászokott a jóléthez, és már semmivel sem lehet meglepni, Michael mindannyiszor talált valamilyen módot a tékozlásra, amitől a nő egyszerre háborgott és ujjongott. Ha szólt valamit, Michael csak vállat vont, majd puszit nyomott Abby homlokára. Úgysem viheted magaddal a sírba! Jelzett egy telefon. Abby nem ismerte fel a hangot; csak amikor már nagyon bámulta a többi utas, akkor jött rá, hogy az ő mobilja szól.
– Abby? Itt Mark. – Egy pillanatig nem tudta hová tenni a nevet. – A külügyminisztériumból. Külföldön van? A nő habozott. Honnan tudja? Nyilván másmilyen a híváshang. – Nem volt tennivalóm Londonban – felelte. – Arra gondoltam, segíthet a levegőváltozás. – Remek. Azt a mindenit! Magát aztán nem lehet leállítani. Vissza fog majd jönni? – Éppen hazafelé tartok. – Csodás. Csörögjön ide, amint visszaért, és megszervezzük, hogy bejöhessen. – Találtak nekem állást? – Beszélnünk kell. London Mark már várta, hogy felvihesse az irodába. Abbyt ismét lehengerelték a hatalmas, üres folyosók. Római tábornoknak öltözött viktoriánus államférfiak szobrai húzódtak meg a homályban. Klasszikus nemtők leselkedtek odafent egy mennyezeti frízen. Tisztesség, Bátorság, Igazság... Minden, amiben Abby hitt valaha. Mark felvezette a harmadik emeleti tanácsterembe. A helyiség a hatalmas, márvány előcsarnokra nézett, amelyben száz éve egy birodalom uralkodója fogadta messziről érkezett alattvalóinak hódolatát. Ma jobbára szemináriumok és koktélpartik céljára szolgált. – Hol járt? Valami szép helyen? – Párizsba mentem. – Hm, az bűbájos. Főleg ebben az évszakban. Sikerült eljutnia a Matisse-kiállításra? Meddig volt ott? Legalább szép helyen szállt meg? Kér cukrot? Mark ebben a stílusban fecsegte végig a kávéfőzést, ám Abbynek az volt az érzése, hogy nagyon is figyel a válaszaira. – Mikor jöhetek vissza dolgozni? – Türelmetlenek vagyunk, hm? – Lélegzetelállító volt a nagyképűsége.
Én lövedékek elől buktam le a frontokon, amikor te a biciklitároló hátuljában szórakoztattad magadat a disznó magazinokkal. – A személyzeti osztályt aggasztja az „egészsége”. – Mark idézőjeleket rajzolt az ujjaival a levegőbe. – Ragaszkodnak a teljes kivizsgáláshoz – orvosi, pszichiátriai –, mielőtt beengedik az ajtón. A nő felöltötte a legjózanabb arcát. – Pszichiátriai kivizsgálás? – Súlyos testi-lelki traumák érték. Az aktája szerint emlékezetkiesése is volt. – Átmeneti. Még nem hallottak arról, hogy a biciklizést nem lehet elfelejteni? – Mi csak vigyázunk magára. – Levette a szemüvegét, és olyan bizalmaskodón nézett Abbyre, hogy a nő a legszívesebben orrba vágta volna. – Tehát, miért akart látni? – Nem én akartam. – Szégyenlős vigyor. – Én csak a közvetítő vagyok, igazán. A fullajtár. Helló! Bejött egy ember, és bezárta maga után az ajtót. Rövidre nyírt, szürke haja volt, kemény arca, és azzal a takarékos precizitással mozgott, ami a katona ismerőseire emlékeztette Abbyt. – Jessop vagyok, Mrs. Cormac. – Jessop a Wauxhallból érkezett – magyarázta Mark. Vagyis a titkosszolgálattól, gondolta Abby. Más néven az MI6-tól, ahogy az idétlen toborzó reklámjuk mondja. Jessop leült az asztalhoz, a nővel átellenben, kicipzárazta a táskáját, és elővett egy töltőtollra emlékeztető, apró műanyagdarabot. – Ez mérgezett tintát fröcsköl? – Muszáj volt nyegléskednie az idegességtől. – Magnetofon. – Jessop megnyomott a készülék végén egy gombot. Kigyúlt a piros lámpa. – Erre az interjúra a titoktartási törvény érvényes. Kérem, mondja meg a nevét, és erősítse meg, miszerint tudatában van, hogy a beszélgetésről felvétel készül. Interjú? – Mi köze ennek a titoktartási törvényhez? – Csak bürokrácia – nyugtatta meg Mark. – Feltesszük a pontokat az i betűkre, áthúzzuk a t betűk szárát. Legalább annyira a maga védelmében, mint más megfontolásokból.
Jó tudni, hogy védenek. – Mit akarnak? – Nem hisszük, hogy Michael Lascaris halálát baleset okozta. Abby kevés híján kihányta a kávéját. – Hát persze, hogy nem baleset volt! Betörtek és meggyilkolták! – Betörésnél is meg lehet ölni valakit véletlenül – vitatkozott Mark. Nyugtatni próbálja a kedélyeket. – Ha esetleg rossz helyen van rossz időben. Mr. Jessop csak azt akarja mondani, hogy nem ilyesféle forgatókönyvet feltételeznek. – Úgy gondoljuk, hogy Michael Lascarist szándékosan ölték meg. Abby igyekezett szabályosan lélegezni. – És? – Egy korábbi tanúvallomásában azt mondta, hogy a maga tudomása szerint a montenegrói villa egy olasz bíróé volt. – Nekem Michael ezt mondta. – Valójában egy velencei jachtkölcsönző nevére van bejegyezve, amely teljes egészében egy zágrábi hajózási vállalat tulajdona, amelynek viszont a végső haszonélvezője feltehetőleg Zoltán Dragović. – Kellene ismernem? – Maga a Balkánon dolgozott, és sosem hallott Zoltán Dragovićról? – kérdezte Jessop. Mark fölnézett a jegyzetfüzetéből. – Enyhe emlékezetkiesésben szenvedett – mondta készségesen. De már jöttek is vissza az emlékek. Abby az asztalra tenyereit, és Jessopra nézett. – Gengszter. Jessop szárazon fölnevetett. – Így is lehet fogalmazni. – Láthatja, milyen kínos a helyzet – szólt közbe Mark. – Egy magas rangú uniós vámtiszt megszáll egy olyan házban, amely Európa egyik leghírhedtebb bűnözőjének tulajdona. – Michael nem tudta! – makacskodott Abby. – Magának sosem említette Dragovićot? – Soha. – Kapcsolatba lépett-e Michael valamelyik üzlettársával azóta, hogy visszatért Angliába? – Üzlettársával? – A nő hitetlenkedve meredt Jessopra. – Úgy beszél róla, mint egy bűnözőről! – Munkatársával? Barátjával? Rokonával?
– Meglátogattam a nővérét Yorkban, hogy kifejezzem neki a részvétemet. – Hogyan szerezte meg a címét? – Valaki elküldte. – Kétségbeesetten nézett Markra, de a férfi írt valami, és nem nézett fel. – Nem maguk voltak? – Nem tudom, miről beszél. Ejnye, végigéltél te már ennél rosszabbat is!, korholta magát a nő. Ült egy putriban, valamelyik isten háta mögötti zugban, és ő volt a szobában az egyetlen fegyvertelen. Férfiak – néhányan még csak fiúk – rázták feléje a fegyvereiket, orrcimpájuk feszült a kokaintól, amellyel bátorságot öntöttek magukba. Akkor egyetlen darab papír védte, amelyet egy onnan nyolcezer kilométerre levő bíróság állított ki. De az ott volt – a külső sötétségben, ahogy néhány külügyes öreg róka máig hívja. Most pedig itthon van. Azokban az években nem a hivatalos papírjai tartották életben, nem is a diplomáciai meghatalmazása, hanem a hit, a tántoríthatatlan hit abban, hogy bármilyen ostoba, bürokratikus hibákat követ is el a kormánya, de a jót képviseli a világban. És most ugyanez a kormány bezárta ebbe a szobába, ahol ki nem mondott célzásokkal és hazugságokkal forgatják ki a szavait. – Miért határozta el, hogy Párizsba utazik? – kérdezte Jessop. – Ki akartam kapcsolódni. – Nem egészen két hónapja meg akarták ölni. Alig két hete tért haza, és máris külföldi kalandokra vágyik? – Mark szerint azt hiszik rólam, hogy szokatlanul viselkedem. Úgy gondolja, hogy a kiborulás szélén állok. Jessop kétkedve vonta fel a szemöldökét. Abby feltételezte, hogy ez valami bókféle akar lenni. Mark elvett egy aktát, belelapozott. – Podgoricai emberünk szerint egy arany nyakláncot találtak a helyszínen. Azt mondta, hogy a magáé? – Így van. – Michael ajándéka? – Igen. – Megnézhetem? – Mark látta rajta, hogy mondani akar valamit, és a szavába vágott. – Megkímélem attól, hogy kínos helyzetbe hozza magát. A biztonságiak, akik bejövet megvizsgálták a táskáját, jelezték,
hogy magánál van. Nem is lehetett nem észrevenni. – Nyújtotta a kezét. – Kérem! Boldogan letörölte volna egyszer s mindenkorra Mark képéről a vállveregető őszinteséget, de nem tudta, hogyan tegye. El akart szaladni, de az ajtó mellett folyamatosan égett a vörös lámpa. Üvölteni szeretett volna, de ezt az örömet nem szerezhette meg nekik. Beletúrt a táskájába, kivette a nyakláncot. Mark úgy mosolygott, hogy Abby szívesen kiverte volna a fogát. – Azt hiszem, ezt megtartjuk egy kis ideig. Hát persze, gondolta tompán a nő. Látszott rajtuk, hogy azt várják, mikor rendez jelenetet. Nem kapják meg. Ez az egyetlen, amit megtagadhat tőlük. Fogta a táskáját, felállt. – Most szeretnék távozni. Mark továbbra is az aranyláncon legeltette a szemét, Jessop az ajtóhoz kísérte a nőt. – Vigyázzon magára – intette. – Hátha a kormányom ismét bezár és kirabol? – Valaki megölte Michaelt. Nagyon valószínű, hogy magát is veszélyt fenyegeti. Végighúzta a kártyáját a leolvasóban, mire a lámpa zöldre váltott. Abby szó nélkül kirontott a szobából. Senki sem próbálta meg visszatartani.
Nem tudta, hová mehetne. Úgy érezte magát, mintha kötélen lógna az égből, hogy mindenki lássa, és nevessen rajta. Minden szempár, amely rápillantott, minden lépés a háta mögött, minden könyök, amely meglökte a tolongásban a Trafalgar téren, mintha őt vádolta volna valami kimondhatatlan, rettenetes bűnnel. Ez az, amit nem lett volna szabad, gondolta. Bizonyíték nélkül büntetni, alaptalanul vádaskodni, elvenni valakitől valamit, ami az övé. Ez fájt a legjobban. A nyaklánc volt az utolsó emléke Michaeltől. Odaadni olyan volt, mint a leggyalázatosabb árulás.
Miért kell tudnod?, kérdezte odabent egy fáradt hang. És egy másik azt felelte, olyan határozottan és elszántan, mint mindig: Hogy igazságot szolgáltassak neki. Először vaktában ténfergett, de úgy lett egyre céltudatosabb, ahogy szárba szökkent benne egy gondolat. Hosszabbakat lépett, és egy kis örömét lelte abban, hogy az oldalán már kevésbé fáj a sebhely. Fölment a Southampton Roadon, el a Russell Square meg a British Museum mellett, és meg sem állt, amíg ki nem jutott északkeleti irányban a Euston Roadra. Vele szemben magasodott a British Library hatalmas, vörös téglapalotája a St. Pancras pályaudvar árnyékában. Az udvaron meggörnyedt bronzóriás jelölte ki körzővel a világ törvényeit. Két lombtalan vasfa őrizte az ajtót, ahol egy gumikesztyűs őr átkutatta a táskáját. Nincs benne semmi!, szerette volna ordítani. A nyaklánc nélkül jött el a külügyminisztériumból, de nem távozott üres kézzel. Adtak neki egy nevet. Azt pedig már megtanulta az elmúlt tíz évben, amikor bezárt ajtókat döngetett, hogy a nevek juttatnak ki a labirintusból. Az olvasóba sietett, letelepedett egy terminálhoz, és keresni kezdett. Szinte azonnal jöttek a válaszok. Zoltán Dragović. Háborús bűnös, emberkereskedő, drogbáró, kém... minden, amivé válhatott egy bűnöző a balkáni háborúban. Ma már milliomos, valószínűleg milliárdos. Születésének helye ismeretlen, ideje talán 1963. Állítólag az apja albán, az anyja szerb, bár eddig még senkit sem találtak, aki vállalta volna a szülőséget. Vélhetőleg a nyolcvanas évektől játszott jelentős szerepet a római alvilágban; kezdetben alkalmazottja, később vetélytársa volt a hírhedt Banda della Magliana bűnszervezetnek. Kihívta az olaszokat a hazai pályán, és egybehangzó vélemény szerint véres győzelmet aratott. 1991-ben tért vissza Jugoszláviába, épp idejében, hogy hasznot húzzon az ország széteséséből. Abby tovább olvasott. 1991-től 1995-ig Dragović szervezete állam volt az államban. Úgy uralkodott rablásból, nemi erőszakból és örökös háborúból élő katonai királyságán, mint a régi barbár törzsfőnökök. Kaszásnak hívták. Létszámban csak a jugoszláv néphadsereg előzte meg paramilitáris csapatait, brutális hatékonyságban viszont senki. De
míg mások politikai vagy vallási indítékból öltek, Dragović a pénzre összpontosított. Amikor kemény szankciókkal sújtották a szerbeket, az árak – és Dragović haszna – az égig szöktek. Ha valamire kereslet mutatkozott – legyen az olaj, arany, cigaretta, cipő –, ott Dragovićé volt a piac. Felvásárolta a szarajevói Nemzeti Múzeumból lopott műtárgyakat, és Európa-szerte szállította a kincseket magángyűjtőknek. Amint a daytoni egyezség véget vetett a háborúnak, Dragović illegalitásba vonult. Miközben különítményes gengszterei a szesz, a drog és a belgrádi mészárlások orgiájában verték el háborús nyereségüket, ő eltűnt. Azt rebesgették, hogy tartott az apparátus megtorlásától, amely el akarta hallgattatni – FÉL-E A HALÁLTÓL A KASZÁS?, kérdezte a szerb Vreme magazin egyik fejléce –, ám a későbbi jelentések arra célozgattak, hogy az időt kihasználva beutazta az európai városokat, Londont, Párizst, Amszterdamot, Frankfurtot, Rómát, Isztambult, az összes helyet, ahol virágzott a heroinkereskedelem. Az egyik újságcikk szerint még a hágai Nemzetközi Bíróságra is ellátogatott, mint turista. Elsétált a biztonsági őrök mellett, és beült tizenöt percre a nyilvános karzatra. Senki sem vette észre. Patrónusa, Slobodan Milosevic 1999-ben megkísérelte a visszatérést: rövid életű, ám véres vállalkozásban próbálta ugyanazt tenni Koszovóval, amit Boszniával tett. Ezúttal a türelmetlen NATO csak három hónapot adott neki, azután elindította a bombázókat. Mindenki azt hitte, hogy a többi szerb különítményeshez hasonlóan Dragović is rávetődik a csodatyúk utolsó aranytojására, de ő kimaradt belőle, sőt egyesek szerint ő látta el az albán nacionalista UÇK-t az IRA végkiárusításán vásárolt fegyverekkel. Talán így tett egy sajátos gesztust albán felmenői emlékének; talán meglátta, hogy Milosevic bukásra van ítélve, és jó pontokat gyűjtött magának az ellenségeinél. Egy évvel később az a hír járta, hogy nacionalista albán terroristák az ő segítségével szították a polgárháborút, amely kis híján kirobbant a szomszédos Macedóniában. Dragović most az egyszer melléfogott. A NATO bevonult Koszovóba meg Macedóniába, és megmutatta a gengsztereknek, mit jelent a valódi haderő. Dragović felhagyott a kormánybuktató kísérletekkel, és immár teljesen a pénzszerzésre összpontosított.
Miközben a kortársait lassan utolérte az igazság, Dragović megbújt az árnyékban. Ő volt az utolsó régi vágású haramia, aki továbbra sem akasztotta szögre a puskát. A hágai törvényszék háborús bűncselekmények, az Interpol drog- és emberkereskedelem miatt körözte, ám ahogy teltek az évek, úgy lanyhult az üldözők buzgósága. 2008-ban a török hatóságok letartóztatták Dragovićot Isztambulban, ám megszökött, mielőtt elkezdődhetett volna a kiadatási eljárás. Az oroszok hevesen cáfolták, hogy az ő biztonsági szolgálatuk könnyítette volna meg Dragović szökését, jutalmul a szolgálataiért. Abby enyhén émelyegve dőlt hátra. Nemcsak a bűnöktől lett hányingere, hanem attól is, hogy Dragović múltjával együtt a saját emlékeiben is meg kellett merítkeznie. Sosem találkozott vele, de küldött róla aktákat a hágai bíróságnak. Egyszer a NATO egyik békefenntartó osztagával szállt ki Bosznia valamelyik eldugott zugában egy lakatlan tanyára, ahol a helyiek látni vélték Dragovićot, de csak egy szemétdombot találtak meg egy döglött varjút. A monitorról kitekintő fényképre nézett. Dragovićról nem sok kép volt az aktában; ez is kicsi volt és elmosódott, mintha máshonnan vágták volna ki. Abby csak egy keskeny arcot, egy szögletes állkapcsot és egy koromfekete szempárt látott, amely úgy bámult bele a kamerába, mintha most vette volna észre a fotóst. Michaelnek mi köze volt hozzád?, tűnődött Abby. Dragović irányította Európa egyik legnagyobb csempészbandáját, amelynek Koszovóban volt a központja. Michael a munkája közben akadhatott össze vele. Miért vittél oda a házába? Olyan keményen megnyomta az egeret, hogy attól félt, eltöri. Az ablak bezárult, az arc eltűnt. Meg lehetett fulladni az olvasóban. Levegőre volt szüksége. Kisietett az ajtón, elfutott a gyűjtemény magját alkotó réges-régi könyvek üvegkoporsói mellett, majd le a lépcsőn a térre. Cigarettára vágyott. Ahogy kotorászott a táskájában, észrevette, hogy villog a telefonja. Az olvasóteremben elnémította, de valaki üzenetet küldhetett. Összeszorult a szíve. Mark volt az egyetlen, aki valaha is hívta ezen a készüléken.
Most meg mit akarnak tőlem? Az esti hűvös levegőtől borzongva vette elő a telefont, és nyitotta meg az üzenetet. Különös módon a hívó száma nem jelent meg. ARCUMTRIUMPHISINSIGNEMDICAVIT. Péntek, 17.00. Tudok segíteni.
XII. Constantinopolis, 337 áprilisa Hajnalban ébredek, ujjaim görcsösen markolják a párnám alatt tartott kést. Éjszaka valaki elvitte az olajlámpámat. Páni félelem rohan meg – mi mást vitt még el? –, ám amikor tapogatózni kezdek az ágyam körül, érzem, hogy Alexander könyve és a nyaklánc megvan. Az egyik rabszolgám járkálhatott körülöttem, aki virrasztott, miközben aludtam. Azt nem kockáztatta, hogy betakarjon. Tudják, hogy sohasem szabad hozzám nyúlniuk, amikor alszom. Megmosakszom, felöltözöm és áldozom családom isteneinek. A ház, amelyet Constantinus ajándékozott, túlméretezett, nagy egy magányos öregembernek. A szobák többsége le van zárva, mint a régi emlékek. Háznagyom hozza a kenyeret, a mézet és a reggeli látogatók híreit. Úgy látszik, hajdani hírem még mindig ismert a város utcáin, és elhiteti néhány dőre lélekkel, hogy kijárhatom a császár kegyét. A legtöbbjüket úgy küldöm el, hogy meg sem hallgatom őket. Életemnek ebben a szakaszában már nincs időm, amit rájuk pazarolhatnék. A háznagy felmondja a névsort. – És egy pap. Keresztény. Felnyögök. Tegnapig azt képzeltem, hogy soha többé nem lesz dolgom a keresztényekkel. Most pedig már a reggelimet is megzavarják. – A neve Simeon. Rágom a kenyeret, az arcom nem árul el semmit. Megedződtem az udvarban. A rabszolgák jobban ismernek bennünket, mint az udvaroncok; sokkal nehezebb lóvá tenni őket. – A pappal kezdem. A háznagy bólint, mintha pontosan erre számított volna, jobban elsajátította a leckét nálam.
– Vezesd a fogadószobába. Negyedórával később én is bemegyek a várakozó Simeonhoz. Kopár a szoba: a falakon szürke a vakolat, amelyet sosem festettem le, a padló egyszínű csempe. Ha nagy ritkán fogadom a kérelmezőimet, idehozatom őket, hadd lássák, milyen rosszul szolgál a szerencsém, és élvezettel figyelem, ahogy megnyúlik az arcuk. Ám Simeont nem rettenti el a környezet. Hátrakulcsolt kézzel áll a szoba közepén, és mosolyogva szemlél a mennyezeten egy beázást. – Nem tudtam meg, ki végzett Alexanderrel. Ha ezért jöttél – mondom. Ez kizökkenti. Az arca kigyúl, a tekintetében felvillan a harag. Figyelek és ítélkezem. Eddig kétszer találkoztam vele: egyszer a gyilkosság színhelyén, egyszer Alexander feldúlt lakásában. Simeonnak vagy különleges érzéke van hozzá, hogy a rossz időben legyen rossz helyen, vagy bűnös, mint Romulus. – Azt hittem, ma elmész Eusebius püspökhöz. – Még elmehetek. – Miért mondta ezt? Hogy valaki másra terelje a gyanút? – Segíthetek. – Segítségre lesz szükségem? – Tudod, hol keresd Eusebiust? Nevetnem kell. Simeon tekereg mérgében. Hogy milyen otromba! Constantinopolis még nem köszörülte ki a modorát azzá a csiszolt, metsző pengévé, amelyet mi forgatunk. Igazán kár lenne, ha őt kellene megvádolnom gyilkossággal.
Eusebius püspököt csakugyan nehéz megtalálni, akkora tömeg veszi körül abban a templomban, amelyet Constantinus a palotája mellé építtetett a félsziget csúcsán, majd pedig egy rohamában vagy netán egy ábránd ihletésére a Szent Békének ajánlott fel. Nincs messze a házamtól, de akkora a hőség, hogy megizzadok, mire a templomhoz érek, és az arcomat szúrja a kőpor. A házakról csüngő zászlók verdesnek, amikor egy futó szellő felborzolja a vizet. Constantinopolisban két város van: a létező és a leendő. A létező város
tele van üzlet után loholó boltosokkal és fürdőszolgákkal, bíróságokon kilincselő ügyvédekkel és ügyfeleikkel, gabonafejadagjukért sorban álló asszonyokkal és gyerekekkel. A leendő város, amely a hegyen túlról közeledő hadsereg baljós dübörgésére emlékeztető zajjal készülődik, még csak árnyék a látóhatáron. Miközben a létező városban élünk, már formálódik körülöttünk a leendő város. Kora délelőtt van, de a templomban annyi az ember, hogy egy részük kiszorul a térre. A magas kaput kitárták. Odabent aranyruhás ember szónokol márványemelvényről a sokaságnak. Nem lépem át a küszöböt, de annyira közel tolakodom, hogy halljam a szavait. Sárga fényben fürdeti az üvegezett kerek ablakon beömlő napfény, és egyenesen a homlokára süti a Krisztus-monogramot. Mögötte díszes fal választja el a szentélyt a templomtól. Eusebius Krisztus istenségéről beszél. Erőlködöm, hogy megértsem: isteni természetéről és lényegéről, az örökkévaló és a végtelen különbségéről szónokol. – Krisztus az egyház feje, mint ahogy a férj is feje az ő feleségének. Így tehát sértés Isten ellen, hogy constantinopolisi anyaszentegyházunknak még mindig nincsen feje! Sürgetlek tehát benneteket, fivéreim és nővéreim, hogy mielőbb orvosoljátok ezt a helyzetet! Simeonra pillantok, aki mohón figyel. – Miről beszél? – Három hónapja meghalt a constantinopolisi patriarcha. Nem tudtam. – Gyanús körülmények között? – Öregember volt, akinek nehéz élet jutott. Eusebius az egyik lehetséges utód. – Alexander ezért akart tegnap beszélni a könyvtárban Eusebiusszal? – Nem mondta. – Alexander is jelölt volt? Vetélytárs lehetett volna? – Túl öregnek tartotta magát ehhez a tisztséghez. Védekező a hangja. Végigmérem. – A mestered meggyilkolásáról beszélünk – emlékeztetem. És te vagy a legnyilvánvalóbb gyanúsított. – Alexander ellenezte Eusebius megválasztását. – Tehát Alexander halott, így Eusebius nyugodtan megpályázhatja az egyházfői posztot.
Eusebius befejezte a beszédét. A hallgatók csoszogni kezdenek a szentély felé, hogy megkapják a részüket az áldozatból. Majd szállingózni kezdenek, ám néhányan maradnak, és úgy lesnek be a sötét templomba, mint a kutyák a konyha– ajtónál. Zömük fiatal, ezért azonnal észreveszem közöttük a csapzott hajú, hegyes állú vénembert, aki az oszlopsor lépcsőjén guggolva támasztja a fejét, és éhesen bámulja a templomot. – Tudod, kicsoda ő? Simeon elhűl. Először a vénemberre néz, azután rám. Nem tudja elhinni, hogy ilyen tudatlan vagyok. – Asterius, a szofista. Látja a meglepődésemet, és elégedetten bólint. – Symmachus állítja, hogy Asterius tegnap ott volt a könyvtárban. – Szerepel a listámon. – Én nem láttam. – Symmachus szerint Asterius keresztény. Miért nem megy be a templomba? Simeon ünnepélyes képet vág. – Az üldözések idején Asteriust letartóztatták, és választás elé állították: tagadja meg az egyházat, vagy legyen vértanú Krisztusért. – Még mindig él. Simeon kiköp a porba. – Tucatnyi keresztény – gyermekes családok – rejtőzött el a háza alatti ciszternában. Asterius elárulta őket Diocletianus császárnak, aki valamennyit keresztre feszíttette. Ezért hívják szofistának. Azt állítja, hogy ő mindenben hisz. Még a lábát is tilos betennie a templomba. – De továbbra is eljár ide. – Ismét belenézek a szofista arcába. A szemét összehúzza, a szája kissé kinyílik, a teste megfeszül a már-már eksztatikus vágyakozástól. – Mit gondolsz, ismerte az üldözések idején Symmachust? Vagy Alexandert? – Tőle kérdezd. Én még meg sem születtem akkor. Kijutok a térre, és odaállok a vénember elé, eltakarva előle a templomot. Várja, hogy arrébb menjek. Mivel nem teszem, kénytelen felnézni rám.
Felülről nézve elaszott, girhes törpe. Szürke arca májfoltos, keze, amellyel átfogja a térdét, elrejtőzik a ruha ujjában. Melléülök a lépcsőre. – Nehéz lehet neked. Mintha első szerelmedet néznéd a férje házában, gyermekei körében. Továbbra is a templomot bámulja, és nem válaszol. – Talán be kellene mutatkoznom. A nevem... – Gaius Valerius Maximus. – Úgy vakkantja a szavakat, mint a centurio, aki korbácsoláshoz szólítja az embereket. – A rossz híred megelőz. – Mint téged a tied. – Én megbántam a bűneimet. Te elmondhatod ezt magadról? – Egész jól alszom. Ekkor rám néz, és a szeme, noha fakó a kortól, mintha átlátna rajtam. – Azért jöttél, hogy a püspökről kérdezz? – Lenne mondanivalód? – Ott jártam a könyvtárban. Feltételezem, valaki elmondta neked. Aurelius Symmachus bizonyára alig várta, hogy segíthessen. – Ismered? – Régi barátom. – Úgy csikorgatja az utolsó szót, mintha diót törne fel a fogával. – Együtt voltunk a börtönben az üldözések idején. Tudtad ezt? Csakhogy egyikünk láncon. Nem úgy, mint egyenlők. Az ő kezében volt a korbács. – Láttad Alexander püspököt a könyvtárban? Felvonja a szemöldökét, és ettől annyira megfeszül az arcán a bőr, hogy a szeme riasztóan tágra nyílik. – Azt is nehéz látnom, ami egy lábnyira van előttem. Eszembe jut a gúnyneve. Szofista. Ki tud forgatni minden szót. – Találkoztál vele? – Nem. – A templomra mutatok. – Hát Eusebius püspökkel? – Mi van vele? – Ő is a könyvtárban volt. – Akkor bizonyosan elkerült engem. Nem szeret velem mutatkozni. A papok nem szeretnek – a te kis barátod sem. – Bólint Simeonnak, aki úgy fészkelődik, mintha hangyák mászkálnának a lábán. – Aggódnak, hátha magammal rántom őket a pokolba.
Simeon megrángatja a karomat, és odasúgja, hogy a templomban a vége felé jár a szertartás. Felállok, lenézek a fonnyadt vénemberre. – Tudod, ki ölte meg Alexander püspököt? Az arca tiszta és ártatlan. – Azt csak Isten tudja. – Te ölted meg? Asterius fölemeli a karját, mint egy koldus. Ruhaujja könyökig visszahullik. Simeon levegőért kap, és elfordul. Én kevésbé vagyok finnyás. Szakmai érdeklődéssel vizsgálgatom. Asteriusnak nincsen keze. Csak két fonnyadt csonk meredezik a helyén.
– Egy félvak ember, akinek nincs keze, aligha verhette be Alexander fejét. Simeon dühös. – Miért kérdezgeted folyton ezeket az embereket, hogy ki ölte meg Alexandert? Azt várod, hogy elárulják neked? Lassítok, hogy Simeon utolérjen. – Amikor fiatal katonatiszt voltam, az egyik emberemet leszúrták egy kocsmai verekedésben. Három ember volt vele. Megkérdeztem tőlük, ki a bűnös. Ketten azonos választ adtak. A harmadik az azonosan válaszolók egyikét nevezte meg. – Hazudott? – Ő mondott igazat. A másik kettő összebeszélt. Miközben Simeon a hallottakat emészti, megváltozik a tömeg mozgásának iránya. Az emberek megállnak, utat nyitnak. Simeonnak és nekem hátrálnom kell. Az arany hordszék mintha úszna a levegőben – szinte észre sem venni a súly alatt izzadó nyolc szarmata rabszolgát. A bíbor függönyökre Constantia nobilissimának, Constantinus húgának pávás emblémáját hímezték a császári monogram mellé. A hordszék tovalebeg, majd eltűnik a palota kapujában. A tömeg ismét megmozdul. Simeonnal a templom oldalához nyomakodunk, és bemegyünk az apró ajtón egy nyolcszögű toldalékba. Simeon idegesnek látszik. Nem tudom, Eusebius nyugtalanítja-e, vagy az én jelenlétem a templomban. Pedig szinte oda sem néznek ránk. Az emberek fesztelenül
pletykálnak: egy pillanatra azt hiszem, hogy egy fürdőbe kerültünk. Nyilván itt öltöznek át a papok a szertartás után. Eusebius hatalmas termetű ember, lógó pofazacskója és gyér haja van, a szája pedig olyan furcsán lilás, mintha túl sok bogyót evett volna. A szoba közepén áll a szolgáival, akik egy hosszú aranypólyát csavarnak le a válláról. Felismer; várok és figyelem, ahogy keresi a nevet az archoz. Találkoztunk már, noha kétlem, hogy bármelyikünk is szívesen emlékezne rá. – Gaius Valerius – emlékeztetem. – Gaius Valerius Maximus – dorgál, mintha elfelejtettem volna a tulajdon nevemet. A Maximust úgy öblögeti, mint valami szellemes csattanót. – Ott voltál Nicaeában.11 Álltál az árnyékban, kezed a kardod markolatán, úgy hallgattad, amit mondtunk. Brutusnak neveztünk téged. Tudtad ezt? Attól féltünk, kést kapunk a hátunkba, ha olyasmit mondunk, ami nem nyeri el a tetszésedet. Ezt nem tudtam. – Talán el kellene mennünk egy olyan helyre, ahol négy– szemközt válthatunk szót. Szigorú a pillantása. – Nincsenek titkaim a nyájam előtt. Nagyon helyes. – Cyrenei Alexander tegnap meghalt az Egyiptomi Könyvtárban. Az imperator... – Nyomatékot adok a szónak, hogy jelezzem a hatalmát. – Az imperator engem kért fel, hogy vizsgáljam ki a halálesetet. – És? Megdöbbent a reagálása. Először is, tökéletesen hiányzik belőle bárminemű részvét; másodszor, mert nem érdekli, kik látják. A szobában mindenki a mi beszélgetésünkre figyel, mintha gladiátorviadalt bámulnának. És látszólag senkit sem – egyik keresztényt sem – zavar a püspök halála. – Alexander egyik utolsó tette az volt, hogy téged kéretett. Nem sokkal utána halt meg. A holtteste mellett egy nyakláncot találtak, amely a keresztény monogramot formázta. Megmutatom az arany ékszert, amelyet Constantinustól kaptam. – Felismered?
Eusebius elfordul, mint egy hájas madárijesztő, és a magasba emeli a karját, hogy az oltárszolga levehesse róla a köntöst. – Nem, és be sem tettem tegnap a lábamat a könyvtárba. – Aurelius Symmachus látott téged ott. – Aurelius Symmachus – selypegi, zagyvasággá kenve szét a nevet. – Tudod, ki ő? Diocletianus alatt az egyik fő szervezője volt az üldözéseknek. Oly sokakat tett mártírrá, hogy aligha férhetnek el a mennyben. Harminc évvel ezelőtt majdnem megölte Alexandert. Valószínűleg úgy döntött, hogy befejezi a munkát. Ha meg akartam volna gyilkolni Alexandert, megtettem volna akkor, és hősként magasztaltak volna. – Symmachus azt állítja, látott téged a könyvtárban – makacskodom. – Vagyis hazudik? Eusebius visszafordul hozzám. Karing nélkül jobban látni a tunikája alatt dudorodó zsírhurkákat. – Mire én a könyvtárba értem, Alexander már halott volt. – Láttad a holtat? – Mikor megérkeztem, hallottam, hogy meghalt. Nem volt szükséges maradnom. – Nem akartál segíteni? – Nem titok, hogy Alexandernek és nekem nézeteltéréseink voltak. Ha ott maradtam volna, hogy krokodilkönnyeket ontsak, ki hitt volna nekem? Inkább magamban akartam gyászolni.
XIII. London, napjainkban ARCUMTRIUMPHISINSIGNEMDICAVIT. Péntek, 17.00. Tudok segíteni. Abby visszarohant az olvasóterembe, szinte futtában mutatva meg az őrnek a belépőjét. Leült a számítógéphez, és begépelte a szavakat a keresőbe. A keresett kifejezés – arcumtriumphisinsignemdicavit – egyetlen dokumentumban sem található meg. Abby nem hitt a szemének. Hogy egyetlen találat se legyen az egész interneten! Mégis ebből merített reményt. Akárki küldte, nem akarta, hogy könnyen meg lehessen érteni. Tudta, hogy más is elolvashatja. Lemásolta nagybetűkkel egy kérőlapra, majd odament az információs pultnál ülő könyvtároshoz. – Nem tudja, mit jelent ez a szöveg? A könyvtáros – magas, fekete nő – föltette a szemüvegét. – Felszentelte győzelme jeléül ezt a díszkaput. – Nem tudja, honnan való? A nő levette a szemüvegét. – Vélhetőleg valamelyik diadalívről. – Ki lehetne deríteni, melyikről? – Megpróbálkozhat a Corpus Inscriptionum Latinarum katalógussal. Megvan benne az összes felirat, amely ránk maradt a Római Birodalom korából. Már amennyiben római az írás. Mert lehet második világháborús emlékmű szövege is. – Látta, hogy Abby nem érti. Felsóhajtott. – Akkor még latinul feliratoztak. Odafirkantotta egy polc számát a latin szöveg alá, és az olvasóterem túlsó végére mutatott. Nem volt nehéz megtalálni: a Corpus kötetei majdnem egy teljes polcot elfoglaltak, és valószínűleg egy ember
testsúlyánál is többet nyomhattak. Abby öt perc alatt megtalálta, amit keresett, vagyis annak a feliratnak a teljes szövegét, amely ezzel a sorral ért véget: „Felszentelte győzelme jeléül ezt a díszkaput.” És alatta ott volt a helyszín. Róma. Constantinus diadalíve. Róma, napjainkban Valaha a Rómába tartó utazók Ostiában, a virágzó kikötővárosban szálltak partra a Tiberis torkolatában. De a kikötő évszázadokkal ezelőtt eliszaposodott: a föveny előbb eltemette az ókori várost, majd megőrizte a turisták és a régészek jövő nemzedékei számára. A mai látogatók a folyó túlpartján, Ostiától négy és fél kilométernyire szállnak le a Fiumicino repülőtéren. Abby bevonatozott Rómába, és bejelentkezett a Trastevere negyed egyik kis hotelébe. Alig bírt egy helyben ülni. Kora délután volt, több felesleges óra választotta el a találkozótól. Vásárolt egy útikönyvet, és bement taxival a Fórumra. Jobbra, egy üres gödrön túl, hatalmas téglaépítmény kúszott fel szélesedő koncentrikus ívekben a dombra. Traianus vásárcsarnoka, írta róla az útikönyv. Abby eddig azt hitte, hogy a legtöbb római rom vagy kétdimenziós alapozás, vagy kivájt héj, mint a Colosseum. De itt tökéletesen megmaradt a nyitott átriumra letekintő, háromemeletes galéria. Valószínűleg nem boltok, hanem kormányhivatalok voltak benne. Addig ténfergett a szoborgalériákban és a Forum romjaiból származó töredékek között, amíg meg nem találta azt a termet, amelyre szüksége volt. Sírépítészet. A kiállítási tárgyakat műkő tárlókban helyezték el, amelyeket úgy alakítottak ki, hogy sírokat utánozzanak. Meg kellett görnyednie annak, aki látni akart valamit. Sírkő töredéke, IV. század, közölte a felirat. Abby gyorsabban kezdett lélegezni, amikor elolvasta alatta a nyomtatott szöveget: UT VIVENTES ADTIGATIS MORTUOS NAVIGATE. Élőkhöz élő megy holtakon át. Elővette a zsebéből Gruber fordítását, összehasonlította a kettőt. Egyezett.
A tárló azonban üres volt. A csupasz, fekete falra kártyát ragasztottak, mely három nyelven mentegetőzött: Ez a tárgy átmenetileg nem látható. A sarokban fiatal biztonsági őr ült egy zsámolyon. Abby odalépett hozzá, és mosolyt erőltetett az arcára. – Beszél angolul? Bólintás, barátságos mosoly. – Nem tudja, mi történt ezzel a tárggyal? Az őr elkomorodott. – Ellopták. Két hónappal ezelőtt egy banda betört éjjel és elvitte. Valami összeszorította Abby szívét. – Borzasztó. – Körülnézett a teremben. Vörös fények hunyorogtak rá a sötét zugokból. – Nincs riasztó? – Profik voltak. Mögöttünk nagyon meredek a domb: egyszerű feljutni róla a tetőre. Bemásztak egy szellőzőaknán, majd kikapcsolták a riasztót. – Sok mindent elvittek? – Csak ezt az egyet. Úgy gondoljuk, olyan gyűjtőnek dolgozhatnak, aki tudja, mit akar. – A fejét csóválta. – Különös. A múzeum nyitva volt előttük, és rengeteg értékesebb tárgyunk van. Mégsem tűnt el semmi más. – Eredményre jutott a nyomozás? – Nem tudok róla. A rádió recsegett, az őrt hívatták. Felállt. – Kellemes látogatást, signorina.
Még mindig maradt ideje. A modern utat Mussolini gyalultatta Róma ősi szívébe, de Abby a régit választotta, a Via Sacrát a Forumon át. Bolyongott a romtemplomok és a törött oszlopok között. Elment a Senatus mellett, ahol Brutus ledöfte Julius Caesart, a barokk San Lorenzo-templom mellett, amelyet Antoninus és Fausta hajdani pogány templomának oszlopai közé zártak. Felhők gyülekeztek a csiricsáré Viktor Emánuel-emlékmű fölött. Abbytől balra Maxentius basilicájának üres boltívei magasodtak; ehhez fogható arányokat csak a tizenkilencedik századi pályaudvarokon lehet
látni. Elöl pedig a leghíresebb emlékmű: a Colosseum törött üstje. A turisták még a szezon vége felé is sorban álltak előtte, hogy bejuthassanak. Abby nem vett tudomást róluk, csak ment tovább egy piszkosfehér diadalívhez, amely úgy álldogált a nagyszerű tér sarkán, mintha utólag jutott volna az eszébe valakinek odahelyezni. Abby mögött dübörögtek az ókori aréna mellett elhaladó autók. Az órájára nézett. Két perc volt hátra ötig. Constantinus diadalíve. Épült a Maxentius fölött, a Milvius hídnál aratott győzelem emlékére, amely a Nyugatrómai Birodalom egyeduralkodójává tette Constantinust, írta az útikönyv. Nagy Konstantin. Abby ismerte a nevet, de nem sokkal tudott többet annál, amit Grubertől hallott. Római császár, aki keresztény hitre térítette a birodalmat. Az útikönyv minimalista életrajza olyan jelentéktelen apróságokra szorítkozott, hogy a császár a mai Szerbiában született, és az anyja egy bordélytulajdonos lánya volt. Amióta magához tért a kórházban, különös kísérője lett Constantinus. Az arany nyaklánc a krisztogrammal. A negyedik századi kézirat, amely ott maradt a császár trieri palotájának árnyékában. A feliratból idéző SMS. Véletlen lenne? Vicc? Vagy elment az eszem? Úgy érezte, foglyul esett egy álomban, egy útvesztőben rohan, ahol minden kanyarnál ugyanabba a falba ütközik. Felnézett a diadalívre. Szakállas-köpenyes, komor férfiak tekintettek le rá, mintha mondani próbálnának valamit. És mi köze mindennek Michaelhez? Lépéseket hallott a háta mögött. Megfordult. Turistacsoport élén egy idegenvezető haladt a Colosseum irányába. A szigorú arcú nő úgy emelte a magasba összecsavart esernyőjét, mint egy kardot. Abby végigpásztázta az arcokat, bár nem tudta, kit keres. Senki sem figyelt föl rá, ahhoz túlságosan buzgón ellenőrizték fényképezőgépük kijelzőjén a diadalívet, miközben az idegenvezető olyan tényekkel traktálta őket, amelyeket talán nem is akartak tudni. Angolul beszélt. Abby olyan közel sompolygott hozzájuk, hogy hallhassa, miközben azt várta, mikor löki meg valaki a karját vagy néz a szemébe. – A tudósok véleménye szerint nem is Constantinus, hanem ellensége, Maxentius építtette. Miután Constantinus legyőzte a csatában, átalakíttatta a diadalívet a saját céljaira.
A turisták, akik vették a fáradságot, hogy figyeljenek, csodálkozó arcot vágtak. – Ugye azt feltételezték a rómaiakról, hogy mindent a saját két kezükkel építettek? – kérdezte az idegenvezető. – Pedig nem! A márványszobrokat olykor más emlékművekről szerelték le. A nagy domborművek vélhetőleg egy olyan diadalívről származnak, amelyet eredetileg Marcus Aureliusnak szenteltek. A fríz Traianus császár fórumáról való, ugyancsak második századi, a kerek tondo Hadrianus egyik emlékművéről, akárcsak a fal. Az arcokat minden esetben átfaragták vagy lecserélték, hogy hasonlítsanak Constantinusra. A turisták kötelességtudóan bámulták a faragványokat, a vadászatokon és csatákban szorongó kőembereket, középütt a fedetlen fejű kőcsászárral. Ahogy végeztek a fényképezéssel, elcsoszogtak, hogy szedjenek a következő históriai fogásból. Abby úgy álldogált, mint a hoppon maradt lány az össztáncban, aki azt várja, hogy végre valaki őt is megmentse. De senki sem fordult vissza, senki sem jött el érte. Megkerülte az emlékművet. Ellenőrizte a telefonját, hogy nem kapott-e üzenetet. Századszor is elolvasta az SMS-t, hátha elkerülte valami a figyelmét. ARCUM TRIUMPHIS INSIGNEM DICAVIT. Péntek, 17.00. Tudok segíteni. Jól értette. A pixeles szavak ugyanazok voltak, amelyeket odafent a középső ív fölött véstek a márványba. Elolvasta a felirat többi részét is, összehasonlította a könyvtárban lemásolt fordítással. Az órájára nézett, ki tudja, hányadszor. Negyed hat múlt négy perccel. Nem jön, gondolta fásultan. Olyan értelmetlen volt az egész. A múlt romjai helytelenítően magasodtak föléje. Egyáltalán mit képzelt, amikor idejött egy névtelen SMS– ére? Az egyik cölöpnek dőlt, amely a diadalívet védte a járművektől. Úgy érezte, ha nem fog meg valami létezőt, elszakad a világtól örökre. Újabb lépések közeledtek, újabb turistacsoport, óramű pontossággal. Ezúttal fehér bajszos, tweedöltönyös öregember vezette őket a kötelező esernyővel. Abby ismét végigpásztázta az idős embert követő arcokat – kamaszok voltak, iskolai kiránduláson.
– Constantinus diadalíve! – kezdte hévvel az idegenvezető. – Épült 312-ben, Constantinusnak a Milvius hídnál aratott győzelmére emlékeztet. Constantinus keresztény volt, Maxentius pogány. Azzal, hogy Constantinus győzött, kereszténnyé vált Európa. A srácok a mobiljukkal és az iPodjukkal matattak. Páran fényképeztek. Ám Abbyt mintha villám sújtotta volna. Őrült gondolata támadt. – Bocsánat – szólalt meg –, merre van a Milvius híd? Mármint létezik még egyáltalán? Az idegenvezető hálás volt az érdeklődésért. – A Ponte Milvio? Itt van Rómában, a Via Flaminia végén, a Villa Borghesén túl. A szerelmespárok kedvenc helye – tette hozzá a fiatalok kedvéért. – Köszönöm. Abby fogott egy taxit a Colosseo metróállomással szemben. Péntek este fél hatkor Róma autói dugóban állnak. Húsz perc kellett csak ahhoz, hogy kijussanak a Via Flaminiára. Abby a hátsó ülésen kapaszkodott a kilincsbe, és mereven bámult előre. A szélvédőn gyöngyözni kezdett az eső. Felszentelte győzelme jeléül ezt a díszkaput. A felirat a diadalívre utalt, de ez csak egy jelkép, célzás a megörökített győzelemre. Gyenge remény volt, ezt még ő is látta, eszelős kitérő egy hasztalan úton. De akkor is meg kellett próbálnia.
A híd a város északi határán állt, pontosan ott, ahol a Tiberis természetes medrének helyét felváltotta a betonsánc. Abby kifizette a taxist, majd elindult a hídhoz. A partot sűrűn benőtték a fák; a víz felszínét örvények lyuggatták, ahol a Tiberis felgyorsult a zátonyok fölött. Ha az ember elfelejtette a panelházakat és a piaci standokat, könnyen elképzelhette, milyen lehetett Constantinus idejében ez a városon kívüli vad hely. A rómaiak közúti hídnak építették, de a modem rómaiak inkább nem bízták a forgalmukat a 2100 éves ívekre, így úgyszólván csak Abbyé volt az egész Milvius, leszámítva néhány hazatérő üzletembert és az előtte vihogó két kamaszt. Abby figyelte őket, ahogy letérdelnek a
híd szélén egy korlátnál. A fiú lakatot vett elő a zsebéből, és rákattintotta a korlátra. Mondott valamit, mire a lány megcsókolta. Azután felálltak a folyónak háttal, és a fiú, miközben fél karral átölelte a lányt, a válla fölött a vízbe dobta a lakatkulcsot. Abby kíváncsian utánuk ment, hogy megnézze, mit csináltak. A korláton valóságos bozótot alkottak a fényes lakatok százai. Voltak, amelyekre szíveket és szerelmes szavakat firkantottak fekete filccel, szerelemről, szenvedélyről, örök hűségről. Hullámként söpört át rajta a magánya. Bámulta a lakatok acélfalát, a sorompót, amelyen ő kívül rekedt. Ennyi ember, akiket összeköt a szerelem, és mellettük egy magányos nő, aki azért áll itt, mert egy névtelen SMS azt üzente neki, hogy ide kell jönnie. Igaza van Marknak, gondolta fanyarul. Valóban pszichiátriai kivizsgálásra van szükségem. Visszafelé indult a folyón át. Félúton azon kapta magát, hogy lassít, mert kapaszkodik a reménybe, hogy hátha valaki megkocogtathatja a karját, magához húzza, mint egy eltévedt kamaszt, és átnyújtja neki a kulcsot, amelyre szüksége lenne. A híd azonban üres volt. Még a tizenévesek is hazamentek. Gyorsabbra fogta a lépést, és azon töprengett, hol talál egy villamost, amely visszaviszi a városba. Ahogy lelépett a hídról, megpillantott egy fekete Alfa Rómeót, amely járó motorral állt a járda mellett. Egy férfi ugrott ki az anyósülésről. – Abigail Cormac? – Idegen kiejtése volt, valószínűleg nem olasz. Több volt benne a torokhang. Fekete kámzsanyakú pulóvert, fekete farmert, hosszú fekete bőrkabátot és fekete kesztyűt viselt. – Beszélnem kell önnel Michael Lascarisról. Michael! A név, mint a narkotikum, feloldott minden elővigyázatosságot. Úgy közeledett a nő az autó felé, mint akit hipnotizáltak. A férfi mosolygott, kimutatva aranytól csillogó fogsorát, s bólogatva biztatta, mintha egy macskát csalogatna, hogy jöjjön csak be szépen a ketrecbe. Derekán feketén dudorodott az övébe szúrt pisztoly.
Abby rádöbbent, milyen ostobán viselkedett. Tudok segíteni, írták az üzenetben, és ő elhitte, mert kétségbeesett volt. Ám aki segíteni akar, az nem küld rejtélyes üzeneteket és nem játszik gyanús kincsvadászatot. Sarkon fordult, hogy elfusson, de már túl közel járt az autóhoz, és túl lassú volt. A férfi egyetlen lépéssel utolérte. Egyik fekete karja a nő törzsét kapta át, a másikkal a torkát, és már be is lökte az autóba. – Ha ellenáll, megöljük – mondta egy hang.
XIV. Itália, 312 nyara és ősze Azután négyen lettek. Galerius az előző évben meghalt, csúnya halállal, amelyet Constantinus igyekezett minél szélesebb körben híresztelni. A beleiből terjedt kifelé a rothadás; daganat nőtt a nemi szervében. Azt mondták, a végén már olyan volt, mintha örökös izgalomban lenne. A teste elférgesedett; ha a szolgái rátettek a sebére egy darab friss húst, mire elvették, hemzsegtek rajta a nyüvek. Ám Constantinus továbbra sem hagyhatta abba a háborúzást. A Faustával kötött házasság nem hozott sem utódot, sem békét a rokonsággal. Az előző évben a vén Maximianus megpróbálta Constantinus ellen fordítani a tulajdon hadseregét. Constantinus megbocsátott az apósának; hálából Maximianus megpróbálta ledöfni álmában, de a tervet elárulták. Ekkor már Constantinusnak is elfogyott a türelme, és azt javasolta Maximianusnak, hogy igyon mérget. Ám a fiú, Constantinus sógora, a senki által el nem ismert, megátalkodott Maxentius továbbra is uralkodik Rómán és Itálián. Galerius halála után Constantinus immár megengedheti magának, hogy délre figyeljen.
A papok megmondták, hogy nem szabad elindulnunk. Az előírtak szerint megölték az állatokat, és kimetszették a zsigereket. A belek azt mutatták, hogy ez nem a megfelelő idő egy hadjáratra. Constantinus felfortyant: mit tudnak a döglött állatok a háborúról? Maxentius az északkeleti határon, Veronában vonta össze a derékhadát, mert a Balkánról várta a támadást. Tehát az északnyugatról érkező támadás
váratlanul érheti. – Azt mutassák meg nekem, hogy hol jelzik ezt a zsigerek! – mondja Constantinus. – A bátyám mindig azt teszi, amit a jósok tanácsolnak – jegyzi meg Fausta. Nehéz eldönteni, hogy ez most feddés vagy javaslat. Öt év telt el az esküvő óta, a serdülő hamvasság kezd keményedni, mint a napon felejtett datolya. Mikor az apja meg akarta gyilkoltatni Constantinust, Fausta figyelmeztette a férjét. Most a bátyját vesszük célba, de a seprőpillájú szempár ugyanolyan üres és ártatlan, mint mindig. Csoda, hogy meg tudtad mérgezni a vénembert, gondolom. E család minden tagjának méreg folyik az ereiben. Átkelünk az Alpokon, mint Hannibál hatszáz éve. Constantinus jobb jós, mint a papjai. Segusiónál,12 Itália kapujában rágyújtjuk a várost a helyőrségre. Taurinorum13 helyőrsége okul a leckéből: nem várja meg, míg bekerítik, hanem kicsap a falak közül, és a csatatéren várakozik ránk. Constantinus kitalálja a tervet, oldalba kapja a katonákat, majd úgy odacsapja a derékhadat a falakhoz a lovasságával, hogy a hullák nyomásától bedől a kapu. Hogy lehetne megverni Constantinust? Mediolanum14 lakosai nem tudják – így csak kinyitják a kapukat, és megadják magukat. Veronában keményebben küzdenek, majdnem áttörik az arcvonalunkat. Constantinusnak be kell vetnie magát a közelharcba, emberei oldalán szúr, kaszabol, öklöz, mintha hullánként kellene utat vágnia magának Rómáig. Egy lándzsa hajszálnyira hibázza el az arcát; egy másodpercig egyetlen hajszálon függ a történelem. A lándzsa nem talál, a csatát megnyerjük. Nyitva áll az út Rómába.
Vannak áldott idők. Október előtt a szeptember, amikor aranyos nap süt az aranylevelekre. Az ég márciusiasan kék, az idő kellemesen csípős. Tisztán látjuk a világot. Távol az udvar talpnyalásától Constantinus visszaváltozik igazi emberré: ma így szeretek emlékezni rá, ahogy sáros csizmában évődik az őrszemekkel, térkép fölé hajol a lámpafényben, kérdésekkel támadja a tábornokait, és léptet fehér lován a hadoszlop előtt, melynek ütemes lábdobogásába belereszket a föld. A
világ haldokolhat körülöttünk, de mi tudjuk, hogy a megújításáért masírozunk. – Róma semmi – jelentette ki Constantinus az egyik estén, amikor vacsora után elnyúlt a sátrában a heverőn. Mindig soványabb, amikor hadba száll. Arcáról, álláról leolvad a lágy hús. – Mondj nekem az utolsó ötven évből egyetlen császárt, aki egy hónapnál hosszabb időt töltött Rómában! Szürcsölöm a boromat, mosolygok. Mindketten tudjuk, hogy amit mond, az igaz is meg nem is. Róma túl messze esik a határoktól, hogy használható főváros legyen; azért is telt az életünk abban, hogy Nicomediából,15 Treviriből és Eboracumból lestük a barbárokat. A történelem hullámverése kifutott a Város alól, és Róma ott maradt, mint egy zátonyra sodródott bálna, püffedten, csapkodva, s kizárólag az önérzete tartja életben. De mégis a városok királynője, civilizációnk szíve, a birodalmi álmok forrása. Róma birtoklása olyan hatalmat ad, amelynek semmi köze az utánpótlási vonalakhoz és a helyőrségekhez. – Csak nem gondoltad meg magadat? – ugratom. – Bevesszük Rómát. – Milyen magabiztos! Amióta ismerem, a kisugárzása elhiteti az emberekkel, hogy olyan dolgok is lehetségesek, amelyeknek nem lenne szabad azoknak lenniük. Ám ezen a hadjáraton még a szokottnál is fényesebben ragyog. Néhanapján csak nézek rá, és azt gondolom, hogy nem is ismerem. Beleharap egy almába. – Emlékszel arra az útra, amely Augustodunumba16 vezet? Amikor a frankokkal harcoltunk három éve? Egy percig töprengenem kell, de azután eszembe jut. Menetelés délben, az enyhén fátyolos, kék ég alatt. Egyszer csak felnéztünk, és megláttunk egy tökéletes fénykört. Közepén olvadt aranyként izzott a könnycseppszerű nap, és négy sugár lőtt ki lángoló szívéből, kereszt alakban. A hadsereg egy emberként hullott térdre, és adott hálát Sol Invictusnak, Constantinus isteni patrónusának. Még egy teljes nap múltán is olyan zaklatottak voltunk, mint akiket megérintett Isten keze. De azért aludtunk, ettünk, masíroztunk, és fokozatosan enyhült a láz. Ez is csak egy olyan alkalmi csoda volt, mint a vérvörös hold vagy a szárazvillám, amelyekkel az istenek emlékeztetnek minket nagyszerűségükre.
– Előttünk állt még egy kemény csata a frankokkal – mondom. Constantinus kinevet. – Te mindig azt nézed, mikor csatázhatsz legközelebb! – Mert az soha sincs távol. Felkönyököl, pörgeti az ujjai között az almacsutkát. – De milyen lenne, ha tudnánk teremteni egy új világot? Egy olyan világot, amelyben a nyár azt jelenti, hogy játszol a gyerekeiddel és borozgatsz, nem pedig azt, hogy bakancsot húzol, és háborúba mész? – Ahhoz istennek kellene lenned. Fontolóra veszi a lehetőséget. – Tudod, mit mondanak a keresztények? Azt mondják, hogy az ő Istenük, Krisztus azért jött el a világba, hogy megváltsa azt. Hogy békét hozzon háború helyett. Ha így van, akkor látványosan kudarcot vallott. Nem mondom ki. Ártana a köztünk lévő bizalmas hangnak. – Az egész birodalom békét akar, a mezőn görnyedő szegény paraszttól a palatinusi nemes senatorig. Békét. Tudod, mi tette a Tiberis-parti kisvárost a történelem legnagyobb hatalmává? A békevágy: hogy végigmehessünk az úton, és ne kelljen attól félnünk, mi vár ránk a domb másik oldalán. Addig toltuk ki a civilizáció határait, amíg pattanásig nem feszültek. A függöny résén át látom a fiát, Crispust, ahogy a görög házi feladatát készíti a tanárával. Constantinus beszél görögül, de írni már nem tud. Feltett szándéka, hogy a fia többet tudjon nála. – Gaius, azon a napon üzenet volt a kereszt az égen. Isten kinyújtotta a kezét, és elhívott engem a dicsőségre. Hogy legyek az ő eszköze: hozzak békét a világnak. Leteszi a lábát a földre, és feláll a pamlagról. Követem a példáját. – Le fogjuk győzni Maxentiust, méghozzá úgy, hogy mindenki tudja, kitől való a győzelem. Adja Isten, hogy ez legyen az utolsó harcunk, amelyet meg kell harcolnunk. – Adja Isten – helyeselek szófogadóan, és azon az éjszakán, miközben alszik a tábor, testvéreimmel találkozom egy barlangban, és bikavérrel öntözzük meg a földet, hogy ez biztosan így is legyen. ***
Október végén, egy fagyos reggelen hadunk csatarendbe áll a végső harchoz. Előttünk egy hadsereg, egy folyó és egy város. A sorrend fontos. Maxentius, ahelyett hogy megbújt volna Róma legyőzhetetlen falai között, kihozta a légióit, és átkelt a Tiberisen. Nyilvánvalóan tanácskozott a jósaival, akik azt mondták neki, hogyha a mezőn bocsátkozik ütközetbe, Róma megszabadul egy zsarnoktól. Ám önmagát senki sem látja zsarnoknak Egy órával hajnal előtt Constantinus elléptet a katonák előtt. Sírok szegélyezik az utat. Felkapaszkodik egy téglamauzóleumra, amelyről rég lelopták a márványt, és beszédet intéz a katonákhoz. Még én sem tudom, mit fog mondani. Ahogy állok harmattól átnedvesedő bakancsomban a fogyó hold alatt, a sűrűn álló testekből összefűlt melegben, úgy rémlik, hogy ez itt most a mindenek hajnala. – A leghatalmasabb Isten álmot küldött hozzám a mennyekből! – kezdi Constantinus. Páncélja úgy ragyog a sötétkék égbolt hátterén, akár a csillag. Túl a mezőkön a látóhatár teljes hosszában hasad a hajnal. – Isten hírnöke jellel érkezett! Azt mondta nekem, ha Isten jelével és az Ő nevében harcolunk, bizonnyal legyőzzük a zsarnokot, és mienk lesz az örök diadal! Mozgás támad a sír tövében. Egy katona létrára kapaszkodik, és a magasba nyújt valamit, amely mintha fehér vászonba burkolt lándzsa lenne. Constantinus elveszi, és amikor a magasba emeli, a burkolat lehull, s megmutatkozik az új hadijelvény: arannyal futtatott hosszú bot, arany keresztrúdján a császár zászlajával, csúcsán aranydrótból font, ékköves koszorúval, amelyben sötéten rajzolódik a hajnali égre az egymásra helyezett khí és ró betű. – Íme, Isten jele! Tökéletesen időzít. A nap kibukkan a mauzóleum mögül, és elárasztja sugaraival. A hadijelvény ékköveiből villogó fénypászmák lövellnek, színeik szivárványlanak a figyelő katonák arcán. Abban a percben talán még én is hinni tudnék.
Maxentius katonái nem élik túl az első rohamot. Máskor nem küldenénk lovasságot jól képzett gyalogság ellen, ám Constantinus úgy
véli, hogy a túlnyomórészt kötéllel fogott katonákban nem buzoghat a harci kedv. Lezúdulunk a dombról, és az emberi fal eldől. Maxentius megpróbál menekülni a pontonhídján, de a káoszban a kötelek elszakadnak, és a bitorló a vízbe zuhan. Fél mérfölddel lejjebb halásszuk ki, ahol a hullája fennakad a Milvius híd pillérén. Magam vágom le a fejét, hogy Constantinus megmutathassa Róma polgárainak. Constantinopolis, 337 áprilisa Ülök a házam udvarán egy padon, és az övemen matatok. Úgy fordítom, hogy a rézcsat oroszlánja visszaverje a napfényt. Húzogatom a hüvelykujjam körmét a fém vágásaiban és repedéseiben. Ez az én cingulumom, a fegyverövem, amelyet azon a napon viseltem, és nem tettem le azóta sem. De hogy ugyanaz az öv-e? A bőrszíjat háromszornégyszer is cserélni kellett, mert elkopott; sok fémlemez hullott le róla, azokat is pótolni kellett. Mint ahogy Constantinus és én is ugyanazok vagyunk, akik abban a hadjáratban voltunk, ám ezzel együtt idegenek vagyunk önmagunknak. A vén oroszlán rézirhája fénytelen és megkopott. Valami mozgás támad az ajtónál. Várom, hogy a háznagyom jelentse, ki az, de nem jön. Helyette becsörtet négy katona – vérvörös tunicában, fényes páncélban –, és egy sebhelyes centurio azt mondja: – Gyere velünk!
XV. Róma, napjainkban – Ha ellenáll, megöljük! Belökte a férfi az autóba, és lenyomta a hátsó ülésre. Rongyot borítottak a fejére, amelynek átható szaga volt, s Abby arra gondolt, talán kloroform. Megpróbálta visszafojtani a lélegzetét, de túl gyorsan vert a szíve. Aztán rájött, hogy csak borotválkozás utáni arcszesz, amely émelyítően édes liliomillattal itatta át a rongyot. Az autó elindult. A tarkójára nehezedő kéz továbbra sem hagyta, hogy fölemelje az arcát a bőrülésről. Így szokott történni, gondolta zsibbadtan. Talán megölnek, talán beérik azzal, hogy szétdobálják a lakásodat, és összetörnek pár dolgot. De te már sosem leszel ugyanaz. Számtalanszor hallotta a terepen. Barna szemek, kék szemek, mindig ugyanazok a halott könnyek. Az autó robogott. Abby csak a hangokra bírt összpontosítani: egy bekötetlen biztonsági öv zörgésére, a kilométeróra alkalmi kattanására. Ha egy filmben lenne kém, most számolná a másodperceket, és követné az útvonalukat. De ő rémült volt és kiszolgáltatott, így annyit tehetett, hogy igyekezett nem engedni a pániknak. Távoli szirénázást hallott, és feltámadt benne a remény. Meglátta valaki? Hívta a rendőrséget? Megszervezte a szöktetést? A sziréna annyira fölerősödött, hogy már mellettük kellett lennie. Érezte, hogy az autójuk lassít, félrehúzódik. Le akarta tépni a fejéről a kendőt, fel akart ülni az ülésen, segítségért akart ordítani. A kéz keményebben nyomta a tarkóját. Azután a jármű elment. A jajgatás elnyúlt, bele a messzeségbe, majd elhalt. Abby ismét egyedül volt. Lehányta a bőrülést.
Az autó megállt a sötétben. A kéz ülő helyzetbe húzta Abbyt, majd kirántotta a kocsiból. Még mindig be volt kötve a szeme, de kitalálta, hogy fel kellett kapcsolniuk egy lámpát, mert hallotta, hogyan káromkodnak, amiért odarondított az ülésükre. Értem, mit mondanak, gondolta. Egy újabb perc múlva rájött, hogy szerbül beszélnek. Behunyta a szemét, bár a rongy alatt ez úgysem számított. Felvezették egy lépcsőn, de olyan kíméletlenül, hogy Abby mindegyre beleverte a sípcsontját és a lába nagyujját az akadályokba, amelyeket nem láthatott. Azután vízszintes lett a talaj. Nyíló-csukódó ajtók nyikkanását és puffanását hallotta. Végre megállt. A kéz lehúzta a fejéről a rongyot. Azt hitte, hogy múzeumba hozták. Fekete, ablaktalan szobában állt. A mennyezeti ezüst spotlámpák fehér kőlapokat világítottak meg a falakon, amelyekbe istenek és fenevadak frízeit, burjánzó növényeket vagy csak zord feliratokat véstek. A legtöbbnek a széle darabos volt, mintha sebtében vésték volna le őket nagyobb műtárgyakról. Állt a szoba közepén egy acéllábú asztal is, fekete márványlappal. Mögötte szürkülő hajú, vékony ember ült egy akkora bőrfotelben, amely eltörpítette. Fekete öltönyt és kihajtott gallérú, fehér inget viselt, mintha azt tervezte volna, hogy házon kívül tölti az estét. Krómozott markolatú pisztoly hevert a térdén. Abbyre szögezte a pisztolyt, és elmosolyodott, amikor a nő visszahőkölt. – Abigail Cormac. Sosem gondolkozott még el azon, hogy maga miért nem halott? Abby csak bámult. – Ki maga? Az ember a falra szerelt kövekre mutatott a pisztollyal. – Műgyűjtő. Műkereskedő. Adok és veszek. A kiálló járomcsontok és szögletes állkapocs meghatározta arcon a szem olyan mélyen ül, hogy oda már nem jut el a fény. Ugyanaz az arc, mint a British Libraryben látott fényképen, csak pár évvel idősebb. A bőr eldurvult, a homlok kopaszodott. A rövid szakáll őszbe csavarodott. Ám megmaradt az a kegyetlen erő, amelyet még a kamera sem homályosíthatott el. – Maga Zoltán Dragović.
A szem összehúzódott. A vértelen száj vonallá keskenyedett. Dragović ismét Abbyre fogta a pisztolyt, és kibiztosította. A nő hallotta, hogy mögötte az őr arrébb áll egy lépéssel. – Le fog lőni? – Akkor csinálja!, akarta üvölteni. Legyen már vege! – Miért hozatott ide? – Hogy válaszoljon a kérdéseimre! – förmedt rá Dragović. A pisztoly nem mozdult. A krómozott cső csillagrobbanásokban verte vissza a falakra a fényt. – Például hogy maga miért nem halt még meg? – Én nem... – Meg kellett volna halnia a Kotori-öbölben. Küldtem oda egy embert, Sloba a neve. Tudni akarom, miért nem ölte meg magát. – Nem emlékszem. – Károgás volt a hangja. Borzasztóan vágyott vízre, és szeretett volna leülni, mielőtt elájul. – Lelőtt. – Nem jött vissza. – Nem tudom, mi történt vele. – Senki sem tudja. Maga majd azt mondja, talán elszökött. – Följebb emelte a pisztolyt, mintha ahhoz beszélne, nem a nőhöz. – Lehetetlenség. Az én embereim nem szöknek el. Ha megpróbálják, mindig megtalálom őket. És őt nem tudom megtalálni. Abby a szemét dörgölte, abban reménykedve, ha fel tudna ébredni, talán kiderülhetne, hogy csak egy rossz álom ez a kihallgatás. – Megölte Michaelt. Láttam. – Ha nem találom meg Slobát, ez azt jelenti, hogy halott. – Dragović lustán hintázott a fotelben, mint csónak a horgonyán. – Hadd közöljek magával bizonyos tényeket, Miss Cormac. Sloba kocsiban ment ki a villába. Amikor a rendőrség megérkezett, ez a kocsi még mindig ott volt. Az embert nézni, nem a fegyvert! Így tanították évekkel ezelőtt a kiképzésen, ahol arra oktatták, hogyan kell viselkedni ellenséges környezetben. Ha a fegyvert nézzük, valószínűbb, hogy használni fogja. – Maga a padlón feküdt, Sloba golyójával a testében. Pontosabban, a vállában volt a golyó, de nem a szívében vagy az agyában. Miért? Sloba nem volt hanyag vagy érzelmes ember. Ha életben hagyta magát, ez azt jelenti, hogy halott. Az embert nézni! – Nem én öltem meg, ha ezt akarja tudni. – Ki más volt még ott?
– Senki. Csak Michael és én. Igaz ez? Eszébe jutott valami, amit a kórházban mondtak. Valaki felhívta a rendőrséget. Az emlékei olyan zavarosak voltak, hogy nehezen lehetett volna bármiben is bizonyos, de azt nem gondolta, hogy ő lett volna a telefonáló. Nem volt hihető. Ki más volt még ott? Dragović hátragurította a székét, és felállt. A falhoz ballagott, szemügyre vette az egyik festett kőtáblát. A színei megfakultak, de nagyrészt még látszottak. Bepólyált, mumifikált ember nyújtotta ki a kezét egy kőszarkofágból a szakállas Krisztus felé. A lábánál kutya játszadozott. – És még egy furcsaság. Sloba meghalt, Lascaris meghalt. De én láttam a rendőrségi jelentéseket. Csak egy hullát találtak. Megpördült, s Abbyre szegezte a tekintetét. A nő csak fél lépést hátrálhatott, mert egy kéz azonnal megállította. – Volt a maga emberének cinkosa? – Sloba mindig egyedül dolgozott. – Dragović átment egy márványszoborhoz, egy női akthoz, amelynek hetyke melle volt, de a karja hiányzott. Végighúzta az ujját a szobor nyakán. – Két halál, egy hulla. Mi erre a magyarázat? – Nem tudom. Dragović olyan hirtelenséggel termett ott előtte a szoba túlsó végéből, hogy Abby szinte alig érzékelte a mozgását. Az őr hátracsavarta a nő karját, és majdnem fölemelte a padlóról. Abby fémes hideget érzett az állán. Dragović az arcához szorította a pisztolyt. Abby majd megfulladt a liliom halálszagától. – Tisztázzunk valamit, Miss Cormac. Maga már halott. Ha én úgy döntök, hogy valaki meghal, akkor az meghal. Ha hagyom magát élni még egy kicsit, az csak azért van, mert szükségem van arra, hogy beszéljen. Ám most is megölhetem, és beledobhatom a Tiberisbe; higgye el, senkit sem fog érdekelni. Nem fogják felismerni, mire végzek magával. Az arca olyan közel volt, hogy a borostája horzsolta Abby bőrét. A nő szeméből folytak a könnyek, bele Dragović szakállába. A közelség olyan érzés volt, mint a nemi erőszak.
– Nem tudom! – védekezett Abby. Hallotta magát, ahogy egyre ezt hajtogatja, mint aki nem bírja abbahagyni a dadogást. Dragović undorral otthagyta. Az őr lazított a szorításon. Abby elernyedt, nekidőlt. Az őr hozzádörgölődzött, mint egy kutya. – Elég! – csettintett az ujjával Dragović. Az őr elengedte Abbyt, aki előreesett, és négykézlábra érkezett a padlón. – A szeretőjének, Lascarisnak adnia kellett volna nekem valamit. Azért ment el a házamba. – Egy aktatáska – motyogta Abby. Olyan nehezen forgott a nyelve, hogy a vallatói nem értették. Az őr előrelépett, a hajába markolt, és felrántotta a fejét, hogy rá kelljen néznie Dragovićra. Felette ott ásított a pisztolycső, és ezúttal nem fordíthatta el a tekintetét. – Michaelnél volt egy aktatáska. Láttam. – Nem volt ott, amikor a rendőrség megérkezett. Mi történt vele? – Nem tudom. Az őr a hajánál fogva talpra rántotta, és Dragović után vonszolta a szobán át, egy megvilágított kőhöz. Ezen nem volt sem véset, sem kép, Nem jeleníthető meg a csatolt k ép. Lehet, hogy a fájlt áthely ezték , átnev ezték v agy tö rö lték . Gy őződjön meg arról, hogy a csatolás a megfelelő fájlra és hely re mu tat.
csak két sor, csupa nagybetűvel, és fölötte egy monogram. Abbynek tágra nyílt a szeme. Dragović a kőre bökött a pisztollyal. – Felismeri? Nem volt értelme hazudni. Úgyis kiolvasta az arcából. – Már láttam ezt a jelképet. A villában – volt egy arany nyaklánc. – Mi történt vele? – A rendőrség nekem adta. Visszavittem Londonba. A kormányom megtalálta és elkobozta. Dragović ismét a kőtáblára mutatott. – És a szöveg? Azt felismeri? – Nem tudok latinul. Az állkapcsa elzsibbadt a markolat ütésétől. Elfordult a tengelye körül, de az őr szorosan markolta a haját, és visszarántotta. Abby térdre esett. Dragović fölötte állt, és hangosan zihált. – Maga ma délután elment a Forumon lévő múzeumba. Megnézte azt a helyet, ahonnan ez a tábla való. Miért?
Abby vért köpött a padlóra. Nem tud a pergamenről, Trierről és Gruberről, gondolta. Iszonyodva eszmélt rá, hogy még mindig a farmerja zsebében lapul Gruber fordítása. Mereven nézte a táblát, a keresztre emlékeztető jelet az érthetetlen szöveg fölött, és imádkozott az Istenhez, hogy segítsen rajta. – A jelkép – motyogta. Lanyhán legyintett a tábla felé. – A táblán ugyanaz a jelkép van, mint a nyakláncon. Látni akartam. – Ezért jött Rómába? Abby ezúttal őszintén meglepődött. – Az üzenet miatt. – Miféle üzenet miatt? Ki mondta magának, hogy jöjjön ide? A nő üresen bámult rá. Vér csöpögött az állán – nem tudta, a szájából folyik-e vagy kívülről. – Nem maga? Dragović majdnem megütötte ismét. Abby látta, hogyan feszülnek az izmai, érezte, a várakozó őr szorosabban markolja a haját. Dragović arcát eltorzította a düh, és tudta, ha még egyszer megüti, abba sem hagyja addig, amíg már nem lesz rajta mit bántani. Az ütés elmaradt. – Mondja el, miért jött Rómába – szólította fel Dragović az önfegyelemtől görcsös hangon. – Az SMS miatt. Nem tudom, ki küldte. Idézett Constantinus diadalívének feliratából. Azt mondta, hogy tud segíteni. Dragović mondott valamit a feje fölött. Az őr elengedte. Abby visszarogyott a padlóra. Lépések távoztak, majd visszatértek. Amikor kinyitotta a szemét, Dragović éppen a táskájában turkált. Előhúzta a mobilt, leolvasta a kijelzőt. Meglepődött, gondolta Abby. – Na, látja? – motyogta. – Nem maga volt? Az őr felhúzta a földről, és egy rongydarabot borított fejére. A fojtogató liliomillat volt az utolsó, amire Abby emlékezett.
XVI. Constantinopolis, 337 áprilisa A katonák nem palotaőrök. A köpenyükre tűzött jelvény két birkózót ábrázol. A tizennegyedik légióhoz, a Geminihez tartoznak. Elvileg innen ezermérföldnyire kellene lenniük, a Rhenusnál,17 hogy szemmel tartsák a barbárokat, akik megpróbálnak átlopózni a folyón. A centurio tiszteleg. – Valerius tábornok, kérlek, jöjj velünk! Jó ideje nem szólítanak már tábornoknak. – Ki akar látni? – Egy régi barát. Ez csak hazugság lehet. Rég elment az összes barátom, ki így, ki úgy. De nincs értelme ellenállni. Köpenyt, széles karimájú kalapot veszek, és hagyom, hogy elvigyenek. Elkerüljük a kézenfekvő célpontokat – a palotát, a Schola kaszárnyát, a Blacherna börtönt –, lefelé indulunk a domboldal meredek lépcsőjén az Aranyszarv irányába. Vasárnap van, kora délután, a város szundít, mint a kutya: a vásárcsarnokok kiürültek, a boltokra feltették az ajtótáblákat, a kemencék kialudtak. Még a vésők és a kalapácsok is elhallgattak. Az egész világ leállt, mert Constantinus így parancsolta. Ki utasítana el egy olyan istent, aki ad heti egy szabadnapot? Csónak vár ránk, az öbölt fojtogató hulladékban ringatózva. Tizenkét erős rabszolga húzza az evezőt. Azt várom, hogy átvisznek az Aranyszarvon, ám ehelyett kikanyarodnak a Bosphorus nyílt vizeire. A hajófenékre pillantok. Az orr közelében hosszú lánc alkot kerek vasfészket, és a hozzáerősített horgony elég súlyosnak látszik, hogy lehúzzon egy öregembert. Mivel erős szél fúj, repül a permet a fehér tarajos hullámokról, még csak észre se vennék a csobbanást. Szorosabban összehúzom magamon a köpenyt, védelemül a szél ellen, és az ázsiai parton lévő városra figyelek – Chrysopolisra, az aranyvárosra. A közelmúltban kissé megkopott a ragyogása –
Constantinopolis fényűzése hosszú árnyékot vet a szoroson át –, de némelyek továbbra is méltányolják kellemeit. A házak tágasak, a levegő tiszta, és a féltékeny tekintetek, amelyek figyelik Constantinopolis minden hüvelykjét, nem érnek el ilyen messze. A csónak messziről elkerüli a városka kikötőjét, és beáll a parton egy kőből épült magánmólóhoz. Hosszú kertek nyújtóznak a parttól a domb tetején álló, csinos villáig. Virágoznak a mandulafák, méhek döngnek a ciklámenek és rózsák között. A ház felé félúton két ember várakozik egy teraszon. Az egyik lesiet a lépcsőn, hogy üdvözöljön. – Valerius tábornok! De rég találkoztunk! Eltart egy percig, hogy tudjam hová tenni – nem mintha nem ismernék rá, hanem mert ő az utolsó, akire számítottam. Flavius Ursus a fővezér, az imperium második leghatalmasabb katonája Constantinus után. Még abból az időből ismerem, amikor ő volt a nyolcadik legio tribunusa. Flavius, a Medve, így hívtuk. A táborban medveprém köpenyt viselt, medvekaromból és -fogakból fűzött nyaklánccal. Alacsony, vállas, hordómellű ember. Az apja barbár volt, aki a Diocletianus uralma előtti zavaros időben kelt át a Danubiuson, azután belépett a római hadseregbe, visszatartani a honfitársait, nehogy kövessék a példáját. A fia, gondolom, hasonlóan rugalmas. A teraszhoz tessékel. – Remélem, nem haragszol, hogy érted küldtem az embereimet. Bizonyára megérted. – Felhágunk az utolsó lépcsőfokon, és egy tágas teraszra érkezünk. Az ott várakozó ember fiatalabb mindkettőnknél, talán feleannyi idős, mint mi. Öntelt patrícius arca van, rövid, sötét haja egyenesre vágottan hullik a homlokába. Láthatólag örül a találkozásnak, bár el nem tudom képzelni, mi az öröm benne. – Uram! Megragadja a kezemet, de nem mutatkozik be. Vár, abban reménykedve, hogy emlékezni fogok rá. – Marcus Severus? – Félig-meddig találgatok, de a mosolya elárulja, hogy jó helyen keresgéltem. – Nem láttalak... –...a chrysopolisi hadjárat óta. – Most már ráismerek, ő pedig örül, hogy emlékeztethet. – A törzskarodban voltam.
– Most pedig a Geminiben? – Találgatok. – Legalábbis tribunusnak kell lenned. Elvörösödik. – Claudius Constantinus caesar vezérkari főnöke vagyok. – Hát persze. – Teljes tizenkét éve, hogy utoljára találkoztunk: akkor forrófejű fiatal tiszt volt, aki a törzskaromban nyüzsgött, és vadászott minden parancsra, ami egy csipet dicsőséget ígért. Legyintéssel kérek elnézést tévedésemért. – Öregszik a legény... Tudtam és elfelejtettem. Gratulálok, nagyon rászolgáltál. Kínos a csend. Miért van itt Severus? Ezermérföldnyire kellene lennie, Treviriben. És miért bújtatja Ursus? Egy rabszolga három kupa fűszeres bort hoz ezüsttálcán. A város fölött füst és por barna köde piszkolja be az eget. – Ez a te házad? – kérdezem Ursustól. – Egy kereskedőé. Hadiszállító. Időnként kölcsönadja, ha nyugalomra van szükségem. A kereskedő láthatólag jól járt a hadiszállítással. – És csak azért hozattál át a vízen egy vénembert, hogy a régi szép időkre emlékezzünk? – A régi szép időkben, tábornok, mindig ismerted a széljárást – mondja Severus. – Visszavonultam. Van egy villám a moesiai hegyekben; egy hónapon belül végleg odaköltözöm. Amint az imperator elenged. Ursus kurtán, vakkantva fölnevet. – Te nem változol. Minden hadjáratban, amelyben veled harcoltam, azt mondtad, ez lesz az utolsó. És mindegyre azt hallom, hogy az imperator újabb utolsó munkát talált neked. Még mindig te vagy a jobbkeze, akiben feltétlen megbízik. Mindama dolgok között, amelyekre számítottam, mikor a katonák megérkeztek a házamhoz, ez a legvalószínűtlenebb. Különleges lehetett a megölt püspök, hogy egy vén pogánytól Constantinus fővezéréig mindenkit érdekel a halála... – Köznapi dolog – biztosítom Ursust. – Nem is értem, hogy az augustus miért fárasztja magát vele. Hírnevem egyik járulékos haszna, hogyha tudatlanságra hivatkozom, mások mindig feltételezik, esetleg tudok valamit. Severus
cinkosan mosolyog. – Sokféle szóbeszéd járja, tábornok uram. Hallanod kellett őket. – Képzeld el, nem hallottam. – Azt mondják, hogy amikor a halott püspököt megtalálták, hiányzott mellőle egy pergamentartó. – Alexander püspök könyvet írt Constantinus megbízásából: összefoglalást az imperator uralmának eseményeiről. Csak erről lehettek papírjai. Severus közelebb hajol. – Minket nem a múlt érdekel. Elhiszem neki. Constantinus egy egész nemzedéket nevelt föl a saját képére. A múlt csak nyűg. A régi isteneket a padlásra száműzik, a régi könyvek jók lesznek gyújtósnak. Értetlenül nézek Ursusra. – Tudod, hogy az udvarnál vannak pártok. – Azért udvar. Az emberek pártoskodnak, játszadoznak. Egyikük sem mosolyog. – Úgy hírlik, Constantinus húgának, Constantiniának van egy titka, amelyet a püspök megírt – mondja Severus. – Kinek lehet haszna belőle? – Senki sem tudja. – Akkor ki terjeszti a pletykát? Ursus felmordul. – Tudod, hogy megy ez. Pusmogás, pillogás és árnyékok a füstben. Tudom, hogy megy ez. – Nincs titkos végrendelet – mondom fahangon. – De még ha lenne, miért lenne Alexandernél? Mikor döntötte el az öröklést egy püspök? A hadsereg lojális. – Belenézek Ursus barna szemébe. – Így van? – Lojális Constantinushoz. – De Constantinus után... – A vörösbor bíborszínre festette Severus ajkát. – Fontos, hogy a fiak egyenlő mértékben örököljenek. – A hadsereg szabályos öröklést akar – erősíti meg Ursus. Értem, mire céloz. A hadsereg azt akarja, hogy Constantinus három fia osztozzon a birodalmon. Három császár három hadsereget jelent, háromszor annyi tábornokot. Háromszor annyi hasznot a hadiszállítóknak, akik fejedelmi villákban laknak a Bosphorus partján. – Egy utód szabályosabb lenne.
– De csak akkor, ha mindenki elfogadja. – Azok az idők elmúltak – mondja Severus. – Ez egy új kor. – Minden kor így gondolja magáról. – És az öregek azt gondolják, hogy semmi sem változik. Alaposabban szemügyre veszem. Bőrszíjat visel a nyakában, amely eltűnik a tunika alatt, de amikor Severus hátraszegi a fejét, észreveszem egy bronzhal domború, pikkelyes oldalát. – Még emlékszem, amikor te voltál a holló és én a skorpió – mondom. Severus úgy néz rám, mintha ostobaságot fecsegnék, mintha a mondat valóban semmit sem jelentene, mintha sosem hallott volna róla, sosem szorongott volna bajtársaival egy nyirkos pincében, ahol a limes földje átütött a kövek között. Mintha sosem térdelt volna előttem, hogy megjelöljem a homlokát Mithras vérével, és beavassam a misztériumokba, amelyeket oly elszántan akart ismerni. – Nincs isten Jézus Krisztuson kívül – mondja nyájasan. Ursus, aki mellettünk állt ezekben a barlangokban, nem szólal meg. Nincs értelme vitatkozni. Vádolhatnám Severust árulással, a régi istenek megtagadásával, de úgyis leperegne róla. Nem érdekli a múlt, még a sajátja sem. – Miért van itt? – kérdezem Ursustól. – Tud erről Constantinus? Szemük azt feleli, hogy a császár nem tud róla. – Claudius caesart aggasztja apja egészsége – mondja Severus. Értsd: Constantinus öregember. Ha valami történne, Claudius a megfelelő embert akarja örökségének őrzőjéül. Nem csoda, hogy Severus itt lapít, a vízen át lesi a palotát. Ha Constantinus tudomást szerezne róla, Severus a hátralevő életében a sirályokat számolhatná az Aegaeum18 valamelyik sziklazátonyán. Előoson egy szárnysegéd, és átnyújt Ursusnak egy pergamentekercset. Ursus kissé távolabb húzódik, hogy elolvassa, otthagyva engem Severusszal. – Pontosan két napja láttam az augustust – mondom. – Visszamehetsz Treviribe és jelentheted, hogy urunk kicsattan az egészségtől. Severus bólint, mint aki hasznos hírt kapott. Mindketten tudjuk, hogy nem megy ő sehová. – Tudnom kell a végrendeletről, Valerius! –
Elhagyta a „tábornokot”. – Az udvarnál pártoskodnak, és ki tudja, mire lennének képesek, hogy megfosszák Claudiust az örökségétől! – Constantinus tudja, mit akar. Jobban tudja, mint bárki ember, aki eddig élt. – Akkor is megtántoríthatja a szóbeszéd. Mint te is tudod. Ismét megfordul a kés a szívemben. Szívesen belehajítanám a vízbe, és föl sem engedném addig, amíg a halak örökre le nem csipegették az arcáról a kiváltságokat. – Te még mindig holló vagy, Severus, még ha nem is emlékszel azokra a napokra. Ülsz a fádon és várod, hogy hozza a szél a halálszagot. Ez az utolsó támadásom, nem is találom el. Nekem sosem volt családom: megkímélt a sors az élménytől, hogy látnom kelljen, amikor tulajdon sarjaim kezdenek el úgy bánni velem, mint a saját gyerekeikkel. Csak sejtem, milyen érzés lehet. Ursus, aki csak arra várt, hogy biztonsággal eltávolíthasson, ismét közbeveti magát. – A csónakom visszavisz. Nem kísér le, de amint ráteszem a lábamat a kikötő deszkájára, egy utolsó kérdés búcsúztat a parton: – Nem ütött szöget a fejedbe, miért bízta Constantinus egy püspök meggyilkolásának kivizsgálását olyasvalakire, aki semmit sem tud a keresztényekről?
XVII. Róma, napjainkban Az utolsó percig nem tudta, mit fognak tenni vele. Miután bekötötték a szemét, levonszolták a lépcsőn a kocsihoz, majd örökkévalóságnak tűnő ideig autóztak vele. A tenyér nyomása a hátán egy pillanatra sem enyhült. Abby, arccal a saját állott hányásában, görcsösen összehúzta magát, és újraélte a lidércnyomásait, a tengerparti villát, a fekete múzeumot, az összes gonosz helyet, ahol csak járt. Különböző hangok, egymást átfedő kísértetek beszéltek a fejében. Hector: Túl sok időt töltesz azzal, hogy a holtakat kergeted, levegőt is kell venned időnként. Michael a tengerparton: Sose hagyd, hogy megérintsen.! Jelentések, amelyeket ő írt, szenvtelen szabatossággal: A szemtanúk látták, amint ismeretlenek bekényszerítik egy autóba az áldozatot, akit nyolc órával később találtak meg egy erdőben. Csakhogy mikor érted jöttek, még tanúk sem voltak. Az autó megállt. Ajtó nyílt. Érezte, ahogy meglökik hátát, azután kizuhan, és puffanva érkezik a vállára. Feje fölött becsapódott az ajtó. Hallotta, ahogy felbőg egy motor, és kerekek csikorognak. Fulladozott, amikor kipufogógáz lövellt az arcába. Utána csend lett. Letépte magáról a szemkendőt, és levegőért kapkodott. Valahol a messzeségben befordult, és eltűnt egy sarok mögött két féklámpa. Egyedül maradt. Fölötte platánfák susogtak; szitáló eső áztatta az arcát és mosta le a könnyeit. Feltápászkodott, a méternyire levő kőfalhoz tántorgott. Alatta a betonba zárt Tiberis hömpölygött egykedvűen. Száz méterrel lejjebb, folyás irányában látott egy hidat, és a túlparton a trasteverei börtön nagy tömbjét a szállodája mellett. Keresztültámolygott a hídon, és addig verte a hotel ajtaját, amíg be nem engedték. A szobájában előrángatta a fiókból az összes pokrócot, amit talált, majd felhalmozta őket az ágyon, és alájuk bújt.
Csaknem hajnal volt, mire elaludt, és amikor végre sikerült, az álmok poklot hoztak.
Délig aludt, amikor is sikollyal riadt fel a szobalány motoszkálására. Lezuhanyozott, felöltözött. Lement a sarki kávézóba, és megivott a bárpultnál három feketét. Rajtakapott két férfit, amint bámulják, bár valószínűleg nem akartak kikezdeni vele. A bárpult mögötti tükörbe látta feldagadt állán a nagy lila foltot, Dragović pisztolyának nyomát. Amikor megérintette, felszisszent. Összeszedte éjszakai emlékeit, amelyek még élesek és nyersek voltak. Olyan óvatosan kellett megfognia őket, mintha gumikesztyűs kórboncnok lenne. Most jól jött volna egy cigaretta, ám a pult fölött tábla figyelmeztetett, hogy tilos a dohányzás. Abby most senkivel sem akart összetűzni. Sosem fordult meg a fejében, hogy maga miért nem halott? Dragović sem tudja. Valami történt a villában, amit még ő sem ért. Még mindig nem bírta elhinni. Két napja Dragović még újságcím volt és pletyka, mumus az árnyékban a világ színpadán. Most már valóságos volt. A kávéscsésze megremegett a kistányéron. Két halál, de csak egy hulla. Kellett lennie még valakinek. Valaki leállította a gyilkost, és értesítette a rendőrséget. Majd elküldte levélben Michael nővérének címét, később pedig az SMS-t a British Library-ben. Tudok segíteni. Igaz ez? Eddig még senki sem segített. Eszébe jutott az árnyék, amely a yorki esőben kergette. Rómában egyetlenegy ember jelentkezett, mégpedig Dragović. Szép kis segítség. Abban biztos volt, hogy nem Dragović küldte az üzenetet. Látta, amint leolvassa a mobiljáról, és zavarba esik. Ha el akarta volna kapni Abbyt, talált volna kényelmesebb módot is annál, mint hogy latin rébuszokat küldözgessen telefonon. Élőkhöz élő megy holtakon át. A vers és a monogram! Mit jelentenek? A szimbólum a nyakláncon és a kövön, a vers a kövön és a kéziratban. Egyáltalán hol szerezte Michael?
Michael. Fájt a feje. Gondolt rá, hogy iszik még egy kávét, de aztán úgy döntött, hogy inkább nem. Annyira reszketett, mintha a teste szét akarná vetni magát. Michael. Ő volt a hiányzó láncszem, az űr Abby örvénylő gondolatainak a közepén. Ahányszor közelített hozzá, mindannyiszor visszahőkölt rémületében, hogy mit találhat. Michael odavitte a Balkán leghírhedtebb bűnözőjének a villájába. Még Abby sem hitethette el magával, hogy ez véletlen volt. Dragovićnak megvan a vers és a jelkép kőben, Michaelnek megvolt papiruszban és aranyban. Hol szerezte a nyakláncot? Eszébe jutott, mit felelt Michael, amikor rákérdezett. Egy cigánytól kaptam. Vissza kell mennie. Akármit is művelt Michael, az Koszovóban kezdődött. Letette a kávéscsészéjét, az ajtóhoz indult. Legalább nem haltam meg. Igyekezett elhessegetni a gondolat folytatását. Még. Pristina, Koszovó Pristina lejtőkön épült. A magasban zöldellő hegygerinc húzódott, a völgyben az Obelic erőmű böfögött folyamatosan. Közöttük a szabványos szocialista kisváros: tömzsi panelházak, köztük egy-egy betonba álmodott agyrém. Visszatérni olyan volt, mint felvenni egy régi ruhát, amelyet kezdetben sem szerettünk valami nagyon. Abbyvel a Bill Clinton sugárúton vánszorgott a taxi, elhaladt a volt elnök aranyozott szobra mellett, amely fölemelt karral terelte az örökös forgalmi dugót. Minden sarkon zord képű NATO-katonák figyeltek óriásplakátokról, emlékeztetve a lakosságot, hogy biztonságban van. A parlament előtt az eltűntek képei lobogtak egy kerítésen. Némely fotó annyira megfakult, hogy csak alaposabb vizsgálat után lehetett rajta felfedezni az emberi arcot. Abby azon tűnődött, mi lehet azokkal, akik itt maradtak: e férfiak anyjával, feleségével, gyerekeivel? Fakulni kezdtek-e az ő emlékeik is,
mint a fényképek, addig, amíg ki nem fehéredett a kín? Vagy túlélték, keményen és hervadhatatlanul, mint a korlátra font műanyag virágok? Ez lesz Michaelből is? Képtelenségnek tűnt. Balra fordultak a szálloda mellett, amelynek a tetején a Szabadságszobor másolata állt, s elhagyták az Ifjúság Palotáját és a Grand Hotelt. Ha kellett volna jelkép Koszovónak, ez utóbbi épület az lehetett volna: negyvennégy emelet szocialista nosztalgia, amelynek az egyik oldalát elborították a majdani fényűzést ígérő reklámok, a másikhoz tizenöt éve nem nyúltak. A taxi kitette Abbyt a lakásánál. Nem volt kulcsa, de Annukkánál, a csinos finn lánynál, aki szemben lakott, és az EBESZ-missziónál dolgozott, volt egy pótkulcs. Vasárnap volt, késő délután; Abby éneklést hallott a lakásból Annukka nyitott ajtót a kopogtatásra, fején törölközőből csavart turbán. Nyilvánvalóan készülődött valahová. – Jézusom, Abby! – Átölelte a nőt, és kétfelől megcsókolta. Olyan őszintén, olyan mérhetetlen örömmel, hogy Abbynek felül kellett vizsgálnia az emlékeit, amelyek úgy őrizték meg Annukkát, mint egy folyosói ismerőst. De talán téved, és több volt ennél. A kemény munka ellenére a missziók élete olyan volt bizonyos értelemben, mint a táborozás. Az ember barátokat szerzett, meghitt kapcsolatokat szőtt, azután vége lett a nyárnak, és ezek a barátságok többnyire feledésbe merültek az ígéretek áradatában. Michaellel lenni is ezért volt olyan könnyű. Leszámítva, hogy ő most már elment, én pedig még mindig futok utána. – Úgy aggódtunk érted! – szólalt meg Annukka. – Szörnyűségeket hallottunk rólad és Michaelről. Még a híradóban is! Semmit sem mondtam az újságíróknak. Különben sem tudtam semmit. Minden rendben van? – Ránézett az Abby állán lévő vágásra, ahol a pisztoly felhasította a bőrt, és a szája körül duzzanatra. – Mi történt az arcoddal? Abby rátette Annukka vállára a kezét. – Nem halaszthatnánk ezt későbbre? Csak most érkeztem. – Hát persze, természetesen, bármikor! Csak szólj, ha segíthetek bármiben!
Olyan őszinte volt, olyan lelkes és kedves, hogy Abby kis híján elsírta magát. – Abban reménykedtem, hogy még nálad van a pótkulcsom. – Ja, igen. – Árnyék suhant át Annukka arcán. – Borzasztóan sajnálom, Abby, de odaadtam a rendőrségnek. Át akarták kutatni a lakásodat. Arra gondoltam, talán neked akarnak bevinni valamit. Úgy rémlik, nem adták vissza. Abby a deszkaajtóra bámult. A kukucskáló nyílás küklopsz– szeme visszabámult rá. – Nyugodtan ellehetsz nálam – csacsogott tovább Annukka. Azután összevonta a szemöldökét. – Bár én ma este átmegyek Felixhez, és valószínűleg nála is alszom. Már megint nincs víz, és azt mondják, holnapig nem is lesz. Adhatok neked egy kulcsot a lakásomhoz, ha akarod. – Emiatt ne izgasd magad – nyugtatta meg Abby. – Lemegyek a rendőrségre, és visszaszerzem. Lassan lefelé indult a lépcsőn, és addig ment, amíg meg nem hallotta, hogy Annukkánál kattan az ajtózár. Akkor lezöttyent, és a tenyerébe temette a fejét. Még a tulajdon otthonomba sem juthatok be! A világ hátat fordított neki. A hideg lépcső volt immár az egyetlen otthona. Még mikor Annukka átölelte, akkor is úgy érezte magát, mint egy fuldokló, akit mindjárt beszippant az örvény. Már megint nincs víz. Hát ez Pristina. Tíz év nemzetközi kormányzás, dollármilliárdok az újjáépítésre, de ha felkattintunk egy villanykapcsolót vagy megnyitunk egy csapot, még mindig nem lehetünk biztosak benne, mi történik. A boldog Anglia a viktoriánusoktól örökölte a vízvezetékét, emlegette viccesen Michael. Ha az ENSZ-re vagy az Unióra kellett volna hagyatkoznunk, máig vödrökkel rohangálnánk, és kölcsönösen kurkásznánk egymást. Vödrökkel. Felállt, lement a földszintre. Kint, az épület mögötti udvaron tárolta a főbérlő a szemetet. Fél tucat tányérantenna bámult le a nőre. Egy betonoszlopról lógtak a kábelek, amelyekkel illegálisan rácsatlakoztak a hálózatra.
A háztömböt H alakúra építették, de a földszinti lakásban egy hozzátoldott konyhával töltötték ki a térközt. Abby belesett a konyhaablakon, és látta, hogy üres. A falhoz vonszolta az egyik szeméttartályt, rámászott, azután elkezdett felhúzódzkodni a konyha tetejére. Mellkasa tiltakozva lüktetett; a tetőn hasalva attól tartott, hogy felszakad a seb. A fogát csikorgatta kínjában. A düh felsegítette a kavicsos tetőre. Az oldalát fogta, mintha lefutotta volna a maratoni távot. A sarokban, a fürdőszobája ablaka előtt egy vödör poshadt víz állt lefűrészelt végű ereszcsatorna alatt. Abby azért tartotta ott, hogy legyen mivel leöblíteni a vécét, ha nincs víz. A vödör valaha bent volt a lakásban, de a mindig elfelejtette újratölteni. Michael, amikor harmadszor is kifogott rajta a vízhiány, gondoskodott róla, hogy többé ne kelljen észben tartania. Olyan gyakran használta a vödröt, hogy végül már nem is zárta a fürdőszobája ablakát. Michael ugratta, hogy kihívja maga ellen a sorsot, holott Pristina egyike volt Európa legbiztonságosabb városainak. Abby bepréselte az ujjait a keret alá, és megrántotta. Egy darabig nem engedett – már arra gondolt, hogy valamelyik kötelességtudó rendőr ráfordította a kallantyút. De az ablak csak beragadt, mert nem használták. Végre kipattant. Pár másodperccel később Abby bent volt az otthonában.
A londoni lakásban a változás zökkentette ki. Ellenben most az, hogy semmi sem változott. Mindent úgy talált, ahogy azon a pénteki reggelen hagyta, amikor bement dolgozni, mielőtt elindultak volna a Kotori-öbölbe. Az elmosott edény a csepegtetőtálcán. A hideg, mosott ruha a szárítógépben. Egy odadobott, többhetes újság a díványon. A levegő nyirkos és dohos volt, az összes felület elhomályosodott a portól. Úgy érezte magát, mint egy felfedező, aki most nyitott fel egy egyiptomi sírboltot. Megborzongott. Lehet, hogy a lakás nem változott, de ő igen: már nem tartozott ide. És nem minden volt változatlan. Minél tovább nézegetett, annál több változást vett észre. A hálószobai fiókot nem
tolták vissza rendesen. A könyvespolcon a fénykép egy polccal lejjebb került. A vendégszobába nyíló ajtót, amelyet ő mindig kitámasztott, hogy világosabb legyen, hagyták becsukódni. Mit kerestek? Hirtelen megriadt. A lakás felmondott neki. Már nem akart itt lenni. Bement a hálószobába, ruhákat tömött egy szatyorba. Feltúrta a ruhásszekrényt, meleg kabátot keresve. Még ez is fájt, mert az akasztókon, az ő szoknyái és blúzai között megtalálta Michael néhány ruháját, ingeket és nadrágokat. Belopóztak és itt maradtak azokból az időkből, amelyeket a férfi nála töltött. Azon kapta magát, hogy megérinti őket, morzsolgatja a kelmét a hüvelyk– és mutatóujja között, mintha kipréselhetne belőlük valami kis maradékot a gazdájukból. Tudta, hogy nem lenne szabad ezt csinálnia, de nem tehetett ellene. Már megint sírt, és nem is próbálta leállítani magát. Így volt természetes, mintha odabentről valaminek végre sikerült volna fölvergődnie a mélységből a külvilágba. Tenyere végigsiklott egy zakón, majd megállt. Valami merev, szilárd dolgot érzett a hajszálcsíkos szövet alatt. Belecsúsztatta a kezét a zsebbe, és kihúzott egy vörös bőrbe kötött, keskeny noteszt. Mosolyognia kellett. Michael noteszei hagyományos tréfát jelentettek náluk. Abby legalább háromról tudott, bár lehet, hogy több is volt ezekből a különböző színű és formájú noteszekből, amelyek többékevésbé váratlanul bukkantak föl, hol zsebekben, hol íróasztalokon, hol polcokon. Ha Michaelnek megbeszélése volt, abba a noteszbe írta be, amely éppen a keze ügyébe esett. Abby egyszer felhívta rá a figyelmét, hogy ez mennyire nem praktikus. Félig ír vagyok, félig görög, felelte sértődöttséget mímelve a férfi. A pontosság hiányzik a génjeimből. Elképesztő módon Abby mégsem tudott egyetlen találkozóról sem, amelyet lekésett volna. Kinyitotta a noteszt, rálapozott a szeretője életének utolsó hetére. Michael nem sokat használta, a bejegyzések többsége szabványos találkozókra, kisebb elintéznivalókra vonatkozott. Ám kettő azonnal szemet szúrt neki. Az egyik, három héttel Michael halála előtt: Levin, ESZIKI, háromszor aláhúzva. A másik, a következő héten: Jessop, 91. A telefon belevisított a csendbe. Abby kevés híján elejtette a noteszt. A készülék egyfolytában csengett, betöltve minden zugot.
Abby nem mozdult. Úgy érezte magát, mint egy tetten ért betörő. Ez a te otthonod!, korholta magát. Nem vette föl. A telefon tovább csengett. Abby már majdnem megszokta, amikor elhallgatott. Lent az utcán autó közeledett. A nő az ablakhoz futott, kinézett. A másik oldalban éppen megállt egy uniós rendszámú, ezüst Opel terepjáró. Az egyik ajtó kinyílt. A nő visszahátrált a szobába, nehogy meglássák az ablakban. Honnan tudták, hogy itt van? Annukka telefonált volna nekik? Az Európai Unió alkalmazottja vagyok, a saját lakásomban tartózkodom! De ez nem egészen volt így. Futott a konyhába, kivette a tartalék kulcsot a kekszesdobozból, hátha vissza kell térnie. Utána besurrant a fürdőszobába, levergődött a tetőről, olyan sebesen, amennyire az oldalát hasogató kín engedte, és eltűnt a bérházak meg a drótkerítések közötti ösvényen. Nem nézett hátra.
XVIII. Constantinopolis, 337 áprilisa A csónak farában ülök. Constantinopolis fölött lemenőben a nap; a palotára árnyék borul, a másik parton Chrysopolis háztetői aranyban égnek. Vöröset látok. Dühös vagyok, amiért hagytam, hogy Severus provokáljon, de a harag már múlik. Nem először jöttem ki a béketűrésből. Kényszerítem magamat, hogy a vitánk lényegére gondoljak. Ha Claudius, Constantinus fia a vezérkari főnökét küldte el Treviriből Constantinopolisba, akkor valóban aggódhat az apjáért. Pontosabban: aggódik az örökségéért. Ahogy maga Constantinus bizonyította harminc éve Eboracumban: a fiú helye a haldokló apja mellett van. Ha a diadém megcsúszik, a fiú ott akar lenni, hogy elkaphassa. Ijesztő belegondolni, hogy Constantinus haldokolhat. Amikor nála jártam, egészségesnek tűnt. De én tudatlan vagyok. Vannak orvosai, akik minden csepp vérét vagy epéjét megvizsgálják; azonkívül a személye körüli rabszolgák is folyton figyelik. Ha vér van a bélsarában vagy különös jegyek a bőrén, esetleg a fél éjszakát átfuldokolja a köhögéstől, akkor annak a híre eljut azokhoz, akik hajlandók fizetni érte. Miért érdekelte Severust Alexander? Nem hiszem, hogy a püspöknél lett volna Constantinus titkos végakarata. Ha így lenne, Constantinus a feje tetejére állítaná a várost, nem engem kérne fel tapintatos nyomozásra. Sűrű háló fonta körül Alexandert. Megpróbálom végigkövetni a bogait. Symmachus, a régi vallás megátalkodott híve, és Eusebius, az újnak a főpapja. Asterius, a szofista, amint vágyakozva leselkedik befelé a templomokba, ahonnan kitiltották. Simeon diakónus. Most pedig Severus és Ursus.
Symmachus, a keresztényüldöző harminc éve megölhette volna Alexandert. Asterius megtagadta a hitét, Alexander megtartotta. Eusebius, a pap karrierjét Alexander akadályozta. Simeon mindig rossz helyen van rossz időben. Severus, a Holló a halálra és a jövőre várakozik. Alexander a légy a háló közepén: vergődik és csapkod, miközben a pókok futkosnak a szálakon. A Bosphoruson ringó csónak alkalmas hely a gondolkodásra. A rabszolgák erőlködnek, a lapátok húznak. A csónak mintha mozogna, de a part nem közeledik.
Rosszul alszom, és későn ébredek. Ülök az üres házamban, és Alexander kézirataival matatok, amelyeket Simeontól kaptam. Az egyik címe: Az igazság keresése. Nem tudom, Simeon nem gúnyból adta-e át nekem. Nem házasíthatod össze az igazságot az erőszakkal, sem a törvényt a kegyetlenséggel. A vallást nem öldökléssel, hanem önfeláldozással, nem kegyetlenséggel, hanem kitartó türelemmel, nem bűnnel, hanem jó hittel kell védeni. Az emberiséget meg kell védeni, ha ki akarjuk érdemelni, hogy embernek nevezzenek. Leteszem a könyvet, és összegöngyölöm. Itt nem találom meg a keresett igazságot. Az írásából ítélve Alexander értelmes – sőt rokonszenves – ember volt. Semmi olyat nem látok itt, amiért valaki meg akarhatta volna ölni. A vallást nem öldökléssel, hanem önfeláldozással kell védeni. Kitől akarta megvédeni a vallását? Egy régi ellenségtől, például Symmachustól? Vagy a saját egyházába tartozótól? Vagy egy olyan embertől, mint Severus, akinek a számára vallás és politika ugyanannak az éremnek a két oldala?
Belátom, hogy Alexander nem szólhat a síron túlról. Még nincs is a sírban. Még mindig a ravatalon fekszik, hogy a gyászolók leróhassák kegyeletüket. Beteges kíváncsiság vesz erőt rajtam. Nem ismertem Alexandert, amíg élt. Talán megismerhetem holtában.
Rómában a keresztények betiltott felekezete átalakított üzletekbe, raktárakba, magánházakba szorította be a templomait. Amikor Constantinus megépítette ezt az új várost, bőkezűen ellátta templomokkal, ám a keresztények olyan sokan lettek, hogy nem fértek el az új templomokban, ezért a régi megoldásokhoz folyamodtak. Szent János templomát a városfal közelében találom, egy régebben fürdőként szolgáló bérkaszárnya földszintjén. Deszkákkal fedték le a medencéket, a falon a tritonnak levésték az arcát, a néreiszeket lemeszelték, bár néhány halat meghagytak. Aki úgy döntött, hogy Alexandert itt ravatalozzák fel, nem akart gyászt. Hétfő délelőtt a templom csaknem üres. Örülök, hogy senki sem lát, mert kínosan érzem magamat ezen az idegen területen. Alexander porhüvelye elefántcsont hordágyon fekszik a templom elején. Négy sarkán gyertyák égnek, a halott lábánál pedig tömjén egy parázstartóban. A halott embert sima fehér köntösbe burkolták, lába az ajtó felé mutat, arcát fehér vászon takarja. Eszembe jut a gyilkos fegyver, a mellszoborra tapadt, vértől csapzott hajszálak, és elbizonytalanodom. Leveszem az arcáról a vásznat, és visszahőkölök. A balzsamozó a legjobb tudása szerint járt el, de csak rontott rajta. A szakállban benne maradtak a vérfoltok, a bőrt lisztesre púderezték. De a homlok a legrosszabb. Alexandert egyetlen iszonyú csapással ölték meg, amely bezúzta a koponyát, és véres árkot hasított a bőrbe. Apró lyukakat látok ott, ahol a balzsamozó megkísérelte összeölteni a sebet, mielőtt felhagyott a próbálkozással. Kinyújtom két ujjamat, és felhúzom a halott szemhéját. Átlátszó folyadék buggyan ki alóla, könnyhöz hasonló – ezzel a kenőccsel zárják le a halott szemét a balzsamozók. Két sötétbarna szem bámul fel rám.
Megdöbbenek. Több évtizede ismerem ezt az embert! Ő az a tanár a menyegzőn, aki futott a nászágyra felkapaszkodó kisfiú után; majd az itáliai hadjáraton, a sátorban az asztal fölé hajolva tanította görögül a fiút, miközben Constantinus az isteni szándékokat latolgatta. Több tucat alkalommal láttam Constantinus háznépe között, és ügyet sem vetettem rá soha. Tudtam a nevét? Tudnom kellett. Továbbá oktatta az egyik fiamat is, úgy rémlik. Különös, hogy elfelejthettem. Mint mikor tűvé tesszük a házat egy elgurult pénz után, amely egész idő alatt ott volt az erszényünkben. Gyomrom émelyeg a tömjén és a balzsamozó folyadék szagától. Sötét pontok táncolnak a szemem előtt, friss levegőre van szükségem. Le se takarom Alexander arcát, úgy futok az ajtóhoz. Az út végén van egy kis tér, amelyen platánfa áll. Ha csak pár percet ülhetnék az árnyékában, máris jobban lennék. Nem lenne... – Gaius Valerius? Nem nézhetem levegőnek, hiszen majdnem belerohantam. Hátralépek: az ünneplőruhás embernek ragyog a szeme, és a mosolya túl széles a benti borzalmak után. Ő az, akivel Symmachus kertjében találkoztam. – Porfyrius? – Azért jöttem, hogy lerójam tiszteletemet Alexander püspök előtt. – Meglátja hamuszürke arcomat, és elhallgat. – Csak nem vagy...? – Le kell ülnöm. A hordszékéhez terel. Nem dőlök le, mert úgy érezném, mintha a ravatalomon feküdnék. Félszegen kuporgok a szélén, a baldachin árnyékában, miközben egy rabszolga vizet hoz egy szökőkútból. – Mit keresel itt? – kérdezem. – Le szeretném róni a tiszteletemet Alexander előtt. – Azért mentél a könyvtárba, hogy vele találkozz. – A hangom reszket, még mindig az emlékekkel tusakodom. – Jól ismerted? – Feltárta előttem a keresztény vallás igazságát. Nem is leplezem a csodálkozásomat. – Azt gondoltam... mint Symmachus barátja... – Aurelius Symmachus sztoikus. – Fanyar mosoly. – Külsőségek nem érinthetik meg a lelkét. – Harminc éve kevésbé volt alkalmazkodó.
– Egyikünk sem volt az. – Tekintete egy pillanatra elréved, majd visszanyeri élességét. – Akarod tudni az igazságot, Valerius? Harminc évvel ezelőtt ugyanolyan dühödten üldöztem a keresztényeket, mint Symmachus. Ez volt az első találkozásom Alexanderrel, és nem volt kellemes találkozás. A háló, amelyet a halott püspök köré szőttem, újabb szállal dúsul. – Miért változtál meg? – Megláttam Isten igazságának jelét. Képtelenség megállapítani, hogy komolyan beszél-e. Örökké mosolyog. Megpróbálom elképzelni ezt a mosolygó arcot, ahogy egy szénserpenyő fölé hajol, és a parázsba nyomja a vasat. Vállat von. – Korábban proconsulként szolgáltam, elhagytam a becsület útját az ambícióim miatt. – Gyorsan rám pillant, hogy értem-e. – Kitört egy botrány – netán hallottad? Carmen et error – egy vers és egy eltévelyedés, ahogyan Ovidius mondta. Mire észbe kaptam, már ott ültem egy kis házban a világ végén, Traianus danubiusi falának árnyékában, és elmélkedhettem eltévelyedéseimen. Tíz teljes évet töltöttem ott! – Sóhaj, vállrándítás. – De legalább írtam egy csomó költeményt. És találkoztam Alexanderrel. – Miért volt ott? – Egy vallási vita miatt. Belerúg egy kavicsba. – Képzelheted, milyen borzasztó volt – üldöző és áldozata összetalálkozik, ennyi év után! És mégis barátok lettünk. Alexander rendkívüli ember volt. Megpróbáltam vértanúvá tenni, és most szent lett. Sosem hozta szóba az üldöztetését. Én csak vártam és vártam – bele kellett őrülni! Elemeztem minden gesztusát, minden szavát, meg voltam győződve róla, hogy csapdát tartogat. Egy napon nem bírtam tovább. Megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e még rám. Hangja elhalkul. – Megbocsátott nekem. De nem ám a magas lóról, amire attól a barátodtól számíthatsz, akit megbántottál, és most alamizsnaként löki oda a megbocsátást. Nem korholt. Annyit mondott: „Megbocsátok neked.” Soha többé nem hozta szóba. Ugyan nagy hasznát vette, vág vissza bennem a kegyetlen hang. Átvillan agyamon a ravatalon kinyújtóztatott, fehér halott képe. Ujjaim
szaglanak a balzsamozó folyadéktól. Szégyenkezem és haragszom miatta. Porfyrius tovább erőlteti a témát. – Tudod-e, mit írt Alexander az egyik könyvében? „A világ uralmához inkább egynek a tökéletes erényére, mint sokak gyöngeségére van szükségünk.” – Constantinusról beszélt? – Istenről beszélt. De ami igaz Istenre, az igaz az Ő teremtményeire is. Mert túl sokáig volt túl sok istenünk és túl sok császárunk, és megszenvedtünk érte. Constantinusszal van egy Istenünk, egy uralkodónk és egy osztatlan imperiumunk. Se megosztottság, se gyűlölet, se háború. Ki ne hihetne ebben? Felvonom a szemöldökömet. – Nincs háború? Tudod-e, hogy miközben beszélgetünk, Constantinus már csapatösszevonást tart a Perzsia elleni háborúhoz? Felállok a hordszékről, feldob a hirtelen harag, holott azt hittem, már legyűrtem. – Tudni akarod, miért nem keresztelkedtem meg, noha az imperatortól a fürdőszolgáig mindenki megtette? Porfyrius udvariasan várakozik, amitől még dühösebb leszek. – A képmutatás miatt. Békét, megbocsátást, örök életet prédikáltok, azután úgy végzitek, mint Alexander, kiterítve, beragasztott szemmel. Porfyrius csak nevet. – Azt hiszed, hogy te nem így végzed?
XIX. Pristina, Koszovó, napjainkban A város alsó végénél Abby keresztülvágott a síneken, majd kapaszkodni kezdett fölfelé a szomszéd dombra. Vasárnap kora reggel csendesek voltak az utcák: nem játszottak kint a gyerekek, nem volt forgalom sem. A völgyre ráültek a felhők, és tejfehérre festették a levegőt. Abby az éjszakát egy olyan hotelben töltötte, amelyet nem látogattak külföldiek. Az ajkába harapott mindannyiszor, amikor a szobája mellett megnyikordult a lift. Levin, ESZIKI, állt Michael noteszében. ESZIKI-nek rövidítették az Eltűnt Személyek Igazságügyi Kórbonctani Intézetét – amíg át nem nevezték Törvényszéki Orvostani Intézetté. Levin valószínűleg Shai Levin lehet, a vezető törvényszéki antropológus. Abby számtalanszor találkozott vele az évek során, a világ különböző pontjain, bár nem hitte, hogy maradandó benyomást tett volna Levinre. Júniusban Michaellel hivatalosak voltak az orvos házában tartott partira. Levin egy frissen átfestett villában lakott, a tulajdonképpeni Pristinával átellenes domboldalon. Innen dirigáltak a városnak a külföldi hivatalosságok. Minél magasabbra kapaszkodott az ember, annál szebbek lettek a házak és ékesebbek a követségek. A tetőn, a gerinc mögött megbújva, hogy még a diplomaták se lássák, állt a fő-fő hatóság: Camp Film City, NATO-főparancsnokság, amely fenntartotta a békét az etnikai villongásokkal terhelt térségben. Abby elhaladt a járda mellett parkoló diplomáciai járművek mellett, felkapaszkodott a magánvilla lépcsőjén, és becsöngetett. – Miben segíthetek? Shai Levin állt az ajtóban, felgyűrt ujjú fehér ingben, gyakorlónadrágban, mezítláb. Olajbarna bőre, sötét, göndör haja, valamint sötét, bársonyos szeme volt, amelyben semmi sem árulta el a
nap mint nap látott iszonyatot. Szelíden, udvariasan viselkedett, enyhe akcentussal beszélte az angolt. Legendás hírnévre tett szert a nemzetközi segélyszolgálatosok között. Az oktalanok gyakran nevezték szentnek. Ilyenkor Levin csak mosolygott, és emlékeztetett arra, hogy zsidó. – Abby Cormac vagyok – mutatkozott be a nő. – Az igazságügyben dolgozom. Kíváncsi lett volna, meddig terjed a híre. Levin arcából mindent megtudott, amit tudnia kellett. – Maga járt a vámos Michael Lascarisszal, ugye? Őszinte részvétem. Hallottam, mi történt. Mi mást hallottál még? Elrepült fölöttük a KFOR alacsonyan szálló, szürke helikoptere, és bekanyarodott, hogy leszálljon Film Cityben. Abby közelebb húzódott az ajtóhoz. – Átnéztem Michael feljegyzéseit. Azt hiszem, találkozott magával, nem sokkal a halála előtt. Levin bólintott. – Így van. – Azt próbálom kideríteni, miért ölték meg. Árnyék suhant át Levin arcán. Annak ilyen a tekintete, aki éppen megkapott egy régóta várt diagnózist. Egy pillanatig mintha tétovázott volna, azután szélesebbre tárta az ajtót. – Fáradjon be. Osztatlan légterű, modern nappaliba vezette a nőt, ahonnan a hajópadlóig érő ablakokból be lehetett látni az egész várost. Abby egy bőrdíványról csodálta a panorámát, miközben a házigazda teát főzött. Még egy hívatlan vendég is érezhette a szoba nyugalmát. Levin két csésze teát helyezett a mahagóniasztalkára. – Elment a rendőrségre? – El fogok menni. – Levinnek hazudni olyan érzés volt, mint templomban káromkodni. Csak hírből ismerte az orvost, de az is elég volt. Kambodzsa, Haiti, Bosznia, Ruanda, Irak – mindenütt megszámlálhatatlan tömegben feküdtek a sírban a hullák, akiknek Levin adta meg a végső tisztességet. – Miért akart találkozni magával Michael? – Boszniában lettünk barátok. 1998-ban egy földbirtokos nem adott engedélyt a földje felásására, noha mi biztosra vettük, hogy a felszín
alatt tömegsírt találnánk. Michael gyorsan intézkedett. Azóta sokszor keresztezték egymást az útjaink, különböző küldetésekben, különböző helyeken. – És mit akart akkor, amikor utoljára találkoztak? Levin feszengett. – Abby, tudom, hogy ez borzasztó nehéz lehetett magának, de... a rendőrséggel kell beszélnie. – Azt hiszik, hogy én is benne voltam. Pedig nem – tette hozzá. – Lelőttek. Ennyire voltam benne. – Eszébe jutott valami. – Magával beszéltek a rendőrök? – Csak pár kérdést tettek föl. Megmondtam nekik, hogy Michaelt becsültem. Ám nem ismertem alaposan. – De hát épp magánál járt, közvetlenül a halála előtt! – Hányféleképpen kell ezt még megfogalmaznom? – Én csak az igazságot próbálom kideríteni. Abban bíztam, talán tud segíteni. Levin, aki eddig az ablakon át a lenti panorámára összpontosított, most megfordult, és megértően nézett a nő szemébe. – Michael bejött hozzám, a laborba. Valamiben ki akarta kérni a tanácsomat. Szakmailag. Abby tisztában volt vele, hogy mit jelent Levin szakterülete. – Egy halottról? – Nem mondanám. – Az ég szerelmére – könyörgött Abby –, hiszen a maga feladata a holtak felkutatása. A válaszadás. Naponta találkozik özvegyekkel és árvákkal, akik azt akarják tudni, mi történt. Bánjon velem is úgy, mint velük! – Vannak hivatalos csatornák – mormolta Levin, de inkább magának, mint a nőnek címezve. Megkavarta a teáját, azután felállt, mintha valamit eldöntött volna. – Könnyebb, ha megmutatom.
Levitte autóval a dombról, majd a kórházba hajtottak a városon keresztül, ahol még vasárnap délelőtt is sűrű volt a forgalom.
– Valószínűleg nem emlékszik, de ugyanakkor jártam Irakban, mint maga. Mahaweelnél. – Abby félénken szólalt meg. – Párszor találkoztunk. – Emlékszem. A háborús bűnökkel foglalkozó csapatban volt. Sok jót hallottam magáról. Most pedig papírt tologat az EULEX-nél. Mi történt? Abby nem először hallotta ezt a kérdést, amelyre akadt válasza. Új kihívás, ideje volt változtatni, új lehetőségek. De tudta, hogy Levint nem sértheti meg efféle közhelyekkel. – Feladtam. – Irakban? A nő a fejét rázta. – Irakot kibírtam. Nehéz lett volna bárkit is hibáztatni azért, ami ott történt. És ezt a politikusokra is értem. Az ember szinte elvárja tőlük, hogy hibázzanak. Levin várta, hogy folytassa, és Abby döbbenten állapította meg, hogy akarja is folytatni. Az orvossal könnyű volt beszélni. – Kongóban történt – mondta halkan. Kibámult az ablakon a koszovói rádió háromszögletű tornyára, a jól öltözött koszovói fiatalokra, akik vasárnap sétára indultak a parkba. – Kibala faluban. Egyik este megérkezett egy hutu milícia. Az ottani bányavidék rengeteg ritka fémet tartogat. A milíciák igyekeznek megszerezni a fémkereskedelem ellenőrzését. Levin bólintott. – A milícia közölte, hogy a falusiak nem fizetnek neki elég adót. Az ENSZ tudta, hogy baj lesz. Odaküldtek egy koreai békefenntartó zászlóaljat, hogy tartsák rajtuk a szemüket. Elmentem a támaszpontjukra, könyörögtem a parancsnokuknak, hogy biztosítsa a falut. Kategorikusan elutasított, azután azt mondta, maradjak a támaszponton – hiszen veszélyes most odakint lenni. – Abby hangja reszketett a felindulástól. – Állig fölfegyverzett, kiképzett emberek voltak, az ég szerelmére! A milicistáknak semmijük sem volt, csak bozótvágó késük meg kokainjuk. A békefenntartók öt perc alatt elzavarhatták volna őket! Ehelyett sorsukra hagyták a falut, zömmel asszonyokat és gyerekeket, mert az összes férfi lent dolgozott a bányában. Én meg végighallgattam a sikoltozást.
– Hadd találgassak – mondta Levin. – Senki sem akart tudni a történtekről. – Volt, aki azt mondta, hogy ez gazdasági kérdés. Az ottani fémeket a mobilgyártáshoz használják fel. Talán a koreaiak parancsot kaptak, hogy ne szakítsák meg az utánpótlást. – Vállat vont. – Talán nem. – Miután megtörténik a tragédia, következik a felzúdulás, hogy miért hagyták bekövetkezni. Pedig mindig egymillió ok van arra, hogy ne tegyünk semmit. Nem kell ahhoz korruptnak vagy gyávának sem lenni. Az ember csak nem kel föl az ágyból, és bezárja az ajtót. És ha egyszer megtette... –...nehéz újra lábra állni – fejezte be Levin. – Tudom. Jobbra kanyarodott. Abby az oldaltükörbe pillantott, hogy követik-e őket. – Maga hogy csinálja? – kérdezte. – Hogy tudja folytatni? Olyan sok a gonoszság a világban! Nem őrlődik fel a harcban? Levin kinézett az ablakon, nem felelt. – Ugyan már – nógatta Abby. – Én elmeséltem a történetemet. – Nekem nincsen történetem. – Akkor van titka. – Nincs titkom. Csak, gondolom... – Lehúzódott az út szélére, mert mellettük egy mentőautó verekedte át magát a kórház irányában. – Ha nem temetjük el a holtakat, itt maradnak. – Csak nem kísértetekről beszél? Tréfának szánta, ám meglepetésére Levin komolyan válaszolt. – Nem olyanok, mint a gyerekek mindenszentek napján, fehér lepedőben. De ha valami létezik az emlékezetben, akkor az létezik, nem? A homlokát ráncolta, elégedetlen volt a válaszával. – Ha nem temetjük el a holtakat tisztességgel, becsülettel és méltósággal, akkor kísérteni fognak bennünket. Nézzen csak vissza a múltba. A mi civilizációnk számára a halottak csak logisztikai problémát jelentenek: gondoskodni kell róla, hogy ne foglaljanak el túl sok helyet. A föld értékes, igaz? Ám egy ember nem csak testben létezik. Tovább él mindenkiben, aki ismerte, és ily módon nem hal meg a testtel. Továbbá itt marad kísérteni, ha nem adjuk meg neki a tisztességes temetést. – Halkan elnevette magát. – Úgy beszélek, mintha ittam volna. Aki
holtakkal dolgozik, nem áltathatja magát azzal, hogy a munkája valaha is véget ér. Gondolom, ezért tudom folytatni.
Abby kiszállt az autóból a Törvényszaki Orvostani Intézet zömök, barna épülete mellett. Egykori munkahelye, az EULEX a kórházzal szomszédos facsoport másik oldalán helyezkedett el. Zavarta ez a közelség. Elfordította a fejét, amikor elment mellettük két fehér köpenyes orvos. Levin észrevette, de nem tett megjegyzést. Bevezette a nőt az épületbe, azután lementek lépcsőn az alagsorba. Abby gyomra egyre jobban görcsölt. Olyan ismerős volt a hely: a felhólyagzott festék, az összekaristolt padlócsempe, a falakat átitató nikotin- és fertőtlenítőszag. Gyorsabban kapkodta a levegőt, mert eszébe jutott az ébredés a podgoricai kórházban. Valahol a kórház mélyén monitor sípolt a csöpögő csap egyhangúságával. Vagy csak képzelődött? Ha valami létezik az emlékezetben, akkor az létezik, nem? Levin kinyitott egy nehéz vasajtót. Abbyt megcsapta az uszodák orrfacsaró klórszaga. De az Unió legalább itt állta a felújítás költségeit. A csempe habfehér volt, a mennyezetvilágítás szemfájdítóan vakított a félhomályos folyosó után. Az egyik falon halk zümmögés hallatszott a kenyérsütő kemencéket idéző vasajtók sora mögött. Levin gumikesztyűt húzott. Elfordította az egyik ajtón a kilincset, majd kihúzott az üregből egy hosszú, rozsdamentes acél tepsit. Abby, aki mereven nézte a falat, pontról pontra csúsztatta lejjebb a tekintetét, addig, amíg meg nem látta, mi van a tepsiben. Nem az volt, amit várt, hanem egy hanyatt fekvő, leengedett karú csontváz, amely a mennyezet bámulta. A száraz csontok karamellszínűre barnultak a kortól. Inkább kiállítási tárgyra emlékeztetett, mint háborús bűncselekmény áldozatára. – Csontvázat hozott magának Michael? – Bólintás. – Mondta, hogy került hozzá? – Csak annyit akart tudni, mi a véleményem róla. – És?
– A csontváz egy idős férfié, aki valószínűleg a hatvanas-hetvenes éveiben járt, amikor meghalt. Körülbelül száznyolcvan centiméter magas, atletikus alkat. Meggyilkolták. Abby összerázkódott. Egy pillanatra elképzelte, hogy Michael csontváza is így fekszik valahol másutt egy tepsiben, és egy kórboncnok úgy írja le a halálát, mint egy megfellebbezhetetlen tényt. Levin a csontváz fölé hajolt, és a bordákra mutatott. – Látja? Szúróés vágóeszközzel okozott sérülés. A negyedik borda elpattant, itt látható a törés. – Belenyomta gumikesztyűs mutatóujját a mellüregbe. – A borda hátsó ívén van egy hosszirányú sérülés, ott, ahol a kibukkanó penge megvágta a csontot. Keresztülment az áldozaton. – Mit jelent ez? – Szíven szúrták. A döfés irányából ítélve elölről, egy hosszú késsel vagy egy karddal. Abby megbotránkozva látta, hogy Levin mosolyog. – Mi ebben a vicces? – Neki semmi. De egyhamar nem nyitunk róla aktát. A nő még mindig nem értette. – Miért nem? – Mert ezerhétszáz éve halhatott meg. Levin a falhoz lépett, lehúzta a kesztyűjét, kezet mosott. Mire megfordult, eltűnt a mosolya, és bezárkózott a tekintete. – Tehát Michael olyasvalakinek a csontvázát hozta ide, akit több mint ezer éve gyilkoltak meg – ismételte a nő. – Kíváncsi lettem, így lefuttattam néhány izotópelemzést a zápfogain és a sípcsontján. A vegyi analízis szerint ezen a tájon nőtt fel, de az élete további részét a Földközitenger keleti medencéjében, a tenger közelénél töltötte. Változatos étrendje lehetett, tehát valószínűleg a gazdagok életét élte. A csontváz karján és lábán lévő szürkés foltokra mutatott. Ripacsosak voltak, akár a korall. – Szőtt csont, törésnél vagy zúzódásnál keletkezik. Ez az ember ismerte az erőszakot, de mindent túlélt. Addig, amíg valaki szíven nem szúrta. Levin odament egy vas kartotékszekrényhez, és kivett egy mappát, abból pedig egy köteg papírt és egy tasakba zárt, apró tárgyat. – Nézze meg ezt is. – Kicsúsztatta a tasakból a tárgyat, és a munkaasztalra tette, egy nagyító alá. – Övcsat.
Abby belenézett a készülékbe, de csak őszi avarszőnyegre emlékeztető barna maszatot látott. Addig állítgatta a nagyítót, amíg ki nem tisztult a kép. Betűk emelkedtek ki a háttérből, rozsdától kérgesen, csorbán, de még mindig olvashatóan. – LEG IIII FELIX. – Egy római légió neve – magyarázta Levin. – A Szerencsés Negyedik. – Észrevette, hogy Abby csodálkozik. – Rákerestem az interneten. A mai Belgrádban állomásozott, nem messze innen. Ha megnézi az írás alatti részt, láthatja a légió címerét. Abby hunyorított. A rozsda most is eltorzította a képet, de azért felismerte a sovány oroszlánt, amelynek olyan arányai voltak, mint egy agárnak, és loncsos raszta sörényt viselt. – Nem a NATO az első megszálló hadsereg a világ ezen részén – folytatta Levin. – Azt hiszem, a férfit itt cserbenhagyta a szerencse. Abbynek eszébe jutott valami, amit az orvostól hallott. – Miért mondta, hogy meggyilkolták? Ha katona volt, és karddal szúrták át, nem lehetséges, hogy csatában esett el? – Miért ne? Én csak arra gondoltam, hogy szokatlan lenne egy hatvan-egynéhány éves idős ember a csatatéren, ráadásul a sebe olyan tiszta és mély, hogy valószínűleg nem viselt páncélt. De ez csak az én feltételezésem. Abby visszanézett a csatról az asztalon fekvő csontvázra, amely halott szemüregekkel bámult föl rá. A homlokát egy karcolás töprengővé ráncolta. Ki voltál?, töprengett Abby, és a koponya mintha visszakérdezett volna: Ki vagy? – Nem árulta el Michael, hogy hol találta a csontvázat? – Azt mondta, hogy fent járt északon, a szerbiai határnál. A haramiák földjén. Nem kérdeztem, miért játszott Indiana Jonest. De nyilván szüksége lehetett védelemre, mert egy amerikai katonai terepjáróval érkezett, és egy amerikai katona segített neki behozni a tetemet. – Nem tudja a nevét? – De igen, mert Michael vele íratta alá a papírokat. Azt mondta, jobb, ha az ő neve nem kerül bele a nyilvántartásba. – Kotorászott a
mappában levő papírok között. – Tessék. Anthony Sanchez őrvezető, 957-es egység. – Nem tudja, hol találhatom meg Sanchezt? – Tudomásom szerint az összes amerikai Camp Bondsteelben állomásozik, Ferizaj mellett. – Kiolvasta a nő arcából, mire gondol. – Van sárga kitűzője? Sárga kitűzővel lehetett bejutni a KFOR támaszpontjaira. Elvileg csak a NATO személyzetének járt, ám Michael szerzett valahogyan. Be-beugrott a bázisokra, hogy a katonai ellátóban vásároljon vámmentes cigarettát és alkoholt. Illik ez egy vámtiszthez?, kérdezte Abby, de Michael csak nevetett. – Szólt minderről a rendőrségnek, miután Michaelt megölték? – Megmutattam a maradványokat. A csontváz azonban a történelem része, így érdeklődést nem keltett. Azt mondták, tegyem át a döglött aktákhoz. Sanchez őrvezetőt nem említettem. Azt hiszem, csak baja lett volna belőle. Abby kezdett szédülni a zárt alagsor förtelmes szagától. Ki kellett jutnia mihamarabb a szabadba. – Mindent köszönök, dr. Levin. Remélem, nem kevertem bajba. – Nem lesz nekem semmi bajom, csak vigyázzon, nehogy az asztalomon kössön ki. Amilyen kérdésekkel idejött a rendőrség... – Hogy érti ezt? – Talán nem is akarja tudni a válaszokat. – Tudnom kell. – Látom. – Levin visszazárta az aktát a szekrénybe. – A szemében. Mindig ezt a tekintetet látom. – Az milyen? – Az néz így, aki szellemeket hajszol. Két kézzel visszatolta a fiókot az acélsírba, azután becsapta az ajtót.
XX. Constantinopolis, 337 áprilisa Az üzenet otthon vár, amikor hazatérek. Ma este gyere el vacsorára a palotába. Nem látom jól, hogy meghívás-e vagy parancs, de nem fogom elhárítani. Rabszolgáim azzal töltik a délutánt, hogy előkeresik a ruhásládában eltemetett tógámat, majd bedörgölik krétaporral, elhalványítandó a foltokat. Teljes egy óra hajtogatás, redőzés, káromkodás után jut csak eszünkbe, mitől lesz megfelelő az esése. Háznagyom azt mormolja, hogy fenséges vagyok, mint a régi szép időkben. Kissé bús a hangja. A Tizenkilenc Pamlag Terme a palotában van, közvetlenül a Hippodrom árnyékában. A bejáratnál a három fia társaságában ábrázolt Constantinus túlméretezett szobra tekint végig a csarnokon. Az átellenes apszisban Constantinus és a féltestvére, Constantia együtt hever a legmagasabb pamlagon, mint egy vérfertőző egyiptomi istenpár. Az apszistól kezdődően a másik tizennyolc pamlag úgy sorjázik a csarnokban, mint a Hippodrom pályájának két egyenes szakasza. Itt dől el a verseny: minél közelebb van valaki a császári kettőshöz, annál közelebb áll a győzelemhez. Constantinus sosem szerette a díszvacsorákat; utálta, ha ilyen nyíltan kellett osztályoznia másokat. Érzelmes énje nem bírta látni vendégei csalódottságát, ha az ajtó mellé kerültek; gyakorlatias énje ismerte a bizonytalanság értékét. Az ember óvatosabban mozog, ha nem tudja, hol áll. Elfoglalom kijelölt helyemet baloldalt, az utolsó előtti pam– lagon. Egyik pamlagtársam nyurga kancelláriai hivatalnok, aki úgy fal, mintha egy hete nem evett volna, a másik egy bithyniai19 senator, a harmadik egy gabonakereskedő, aki csak vékákban tud gondolkozni. Hallgatom a kerepelését az egyiptomi üszögről, meg hogy elmarad-e idén a Nílus áradása, és közben a többi vendéget figyelem. A felvégen Eusebius
belefeledkezik a beszélgetésbe Flavius Ursusszal. Ugyan mi közös témája lehet egy püspöknek és egy katonának? – Már a múlt hónapban is öt denarius volt az ára! – A kereskedő beleharap egy nyárson sült pelébe. Állán lecsorog a zsír, amelybe pár csepp vér is keveredik. – Hát nem különös? Tavasszal le szoktak menni az árak, mert akkor nyílik meg ismét a tenger, és befutnak a gabonahajók. – Úgy kacarászik, mintha a talány méltó lenne Daedalushoz. – A jósok a halott belekből és a madarak röptéből olvassák ki a jövőt. Én ki tudom olvasni a gabona árából. A kedvében járok, az a legkevésbé kínos megoldás. – És mit látsz? – Hát nem nyilvánvaló? – Úgy néz rám, mint egy gyerekre. – Bajt!
Nagy sokára véget ér a vacsora. A rabszolgák leszedik az asztalt. A vendégek felállnak, elkezdődik a csevegés. A gabona– kereskedő kimenti magát, és átmenekül a terem túlsó végébe. Ugyanúgy un engem, mint én őt. A csarnok elejébe nyomakodom, próbálom elcsípni Constantinus pillantását, de túl nagy a tolongás, belenyomnak egy körbe, ahol elmélyült beszélgetés folyik, ám azonnal elhallgatnak, amikor betörök közéjük. – Gaius Valerius Maximus! – Eusebius aranyszegélyű tógája majdnem olyan pompás, mint Constantinusé. Ismét enyhe gúny lappang a nyomatékban, amellyel kiejti a harmadik nevemet. – Megtaláltad már az igazságot? – Várok valakire, aki megvilágosít. – Egyik keresztény testvérünket agyonverték Hierocles filozófus mellszobrával – magyarázza Eusebius a többieknek. – Épp mögötte ült egy hírhedt keresztényüldöző. Az imperator Gaius Valerius Maximust utasította, hogy találja meg a gyilkost. Az emberfürt komolyan bólogat. Elég különös társaság egy püspöknek: Constantinopolis praefectusa; a közellátás praefectusa, aki a fejadagokért felel; két tábornok, akiknek az arca ismerősebb, mint a nevük; továbbá Flavius Ursus, a fővezér. Az arca nem árulja el, hogy tegnap beszélgettünk.
Eusebius arrébb siklik, hogy beszéljen két senatorral, akik megszólították. Úgy látszik, mindenkit ismer. Eltöltök még néhány percet Ursusszal és a tábornokokkal, vitatkozunk a perzsiai hadjárat előkészületeiről, kilátásairól, és hogy elérhetik-e őszre Ctesiphont. Akár a régi szép időkben. De valami megváltozott. Ezek az emberek elértek hatalmuk csúcsára, önbizalomnak kellene róluk sugározni, mégis merevnek és tétovának tűnnek. Először azt hiszem, csak unatkoznak. De nem egy bizonyos személyt keresnek, akivel beszélgethetnek. Mindenkit figyelnek. Hogy ki kihez törleszkedik. Ki mosolyog, ki ráncolja a homlokát vagy bólogat. Ki süt el egy tréfát, és ki nevet rajta. A birodalom leghatalmasabb emberei megdermednek a félelemtől. A császár olyan kolosszus, hogy ha ledől, vérfürdő lesz, válogatás nélkül. Ritkul a tömeg. Az emberek kimentik magukat, elsomfordálnak. Folytatom utamat a csarnok elejébe, de Constantinus már elvonult, kíséret és bejelentés nélkül. Azt hiszem, én is ezt fogom tenni. Nem tudom, miért hívott ide Constantinus, de pocsékba ment az estém. Megfordulok, hogy elmenjek, de utamat elállja egy palotai eunuch. Egy szót sem szól, csak int egy mellékajtó felé, amelyet oszlop mögött rejtettek el. Két tucat irigy szempár figyeli és jegyzi meg távozásomat. Az éjszakai levegő megtisztít a terem füstjétől, szagától, hőségétől. Az eunuch elvezet egy üres udvaron keresztül, egy boltíves kapu alatt, majd egy árkádsoron át egy ajtóig. A falakon fáklyák égnek tartóban; a Schola peckes testőrei olyanok a fehér egyenruhájukban, akár a kísértetek. Az eunuch kopogtat, hall valamit, amit én nem, azután int, hogy lépjek be. Természetesen Constantinusra számítok, ám a húga, Constantia ül egy fonott székben, vállán takaróval, mint egy öregasszony. Ez valami öltözőruha lehet, mert a bútorokon ruhák hevernek szétszórva. A sarokban egy pár piros cipő. Két rabszolgalány térdel a nobilissima mellett, úgy hántva le az arcáról a kenőcs és a púder rétegeit, mint a szoborrestaurátor munkások.
– Hallom, új megbízást kaptál az augustustól – mondja bevezetés nélkül Constantia. Mindig „augustus”, sohasem „Constantinus” vagy „a bátyám”. – Nem gondoltam, hogy még hasznodat veheti. Az öltözőasztalán álló ezüsttükörbe bámul, nem néz rám. Bár Constantinus féltestvére, de félig sem hasonlít rá. Az ő arca hosszú, tojásdad és lapos. Valamikor gyönyörűnek számított a maga jellegtelen módján, ami tetszik egyes férfiaknak. Bonyolult varkocsokba font, feltornyozott haját elefántcsont pánt fogja össze. Ilyen korú asszonynak túl fiatalos ez a frizura. Nem gondolom, hogy választ várna a megjegyzésére, így nem szólok. – Mint hallom, az augustus ezúttal nyomoztatja veled a gyilkosságokat – folytatja. – Ez azért más, mint elkövetni őket. Meghajlok, és a nagyasszony mögötti falfestményre szegezem a tekintetemet. A három Charis: Ragyogás, Boldogság és Jókedv. Szánalmas remény ebben a szobában. – Engedelmeskedem az augustusnak minden tettemben. Mint mindig. Az egyik rabszolgalány túlzott eréllyel kaparja a festéket. Constantia felszisszen: vörös folt jelenik meg fehérített arcán. Oda se fordulva, szakértő kézzel pofon csapja a lányt. – Tegnap láttalak a templomban Nicomediai Eusebiusszal – mondom. Nem reagál. Miért kellene igazolnia magát nekem? – Sokat nyerhetett Alexander püspök halálával – teszem hozzá. – Sokat nyerhet, bármi történjék. Kivételes ember, ragyogó jövő előtt áll. – Hacsak nem vádolják meg gyilkossággal. – Azt nem merészelnéd. Az ajtónál várakozó őrökre gondolok. Ha olyasmit tudtam meg, ami nem tetszik Constantiának, távozhatok-e élve? Ismét szemügyre veszem a Charisokat. A festő sajátosan értelmezte őket. Ragyogás ezüstös hajú öregasszony, az arcán mintha mosoly bujkálna. Boldogság feltűnően hasonlít az előttem ülő nobilissimára, csak fiatalabb: büszke tekintete azt üzeni, hogy saját maga jelenti a legnagyobb boldogságot. Jókedv az egyetlen Charis, aki meg is felel a
nevének, bár az arcát úgy festette meg az ügyetlen kéz, hogy nincs vonalban a testével. Mintha eltört volna a nyaka. Constantia észreveszi a révedezésemet. – Figyelsz te rám? – Bocsáss meg – mentegetőzöm. – Csak eszembe jutott a menyegződ. Mediolanum, 313 februárja... A közös nyilatkozat így kezdődik: Amikor én, Constantinus augustus, és én, Licinius augustus kedvező előjelektől kísérve Mediolanumba érkeztünk, és mindent fontolóra vettünk, ami a köz hasznára és javára szolgál...20 Constantinus és Licinius – az utolsó két császár. Keleten Licinius, a darabos arcú, fajtalan képzeletű parasztkatona követte Galeriust, míg Nyugaton Constantinus uralkodik, immár vetélytársak nélkül. Hat hónappal az után, hogy Constantinus győzött a Milvius hídnál, Mediolanumba érkeznek, felosztani a világot. A társulás megerősítésére Licinius feleségül veszi Constantinus húgát, Constantiát. Senki sem beszél róla, hogy az utolsó ember, aki házasság révén szövetkezett Constantinus családjával, ma fejetlen hulla a Tiberis fenekén. Ez most egy boldog alkalom. Constantia sugárzik. Huszonnégy évesen bizonyára aggódott már, hogy pártában marad, örök tartalékban egy üzlethez, amely sose köttetik meg. Egy időben azt pletykálták, hogy Constantinus nekem is felajánlhatta volna. Most az egyik augustus testvére, a másik felesége – az ember azt hihetné, nincs nála hatalmasabb asszony az egész világon! Valójában még a szobában sem ő a leghatalmasabb asszony. Helena, Constantinus ezüsthajú anyja felügyeli a rabszolgalányokat, akik fésülik és tűzködik Constantia haját, miközben Fausta, Constantinus felesége egy pamlagon lustálkodik, és csípős megjegyzéseket tesz. Milyen sokat javít Constantia külsején, ha feltűzik a haját; milyen jól álcázza a köntös a lapos mellét; milyen kedves látvány egy érett menyasszony. Láthatóan nem zavarja a nőket, hogy Crispusszal a szobában tartózkodom, várva, hogy elkísérhessem Constantiát a menyegzőre. Megszokták, hogy gyerekek és szolgák előtt szabadon beszél az ember.
Az ajtó kivágódik. Csak egy ember ronthat be így ebbe a társaságba. Természetesen Constantinus. Felméri a három nőt, észrevesz a sarokban engem meg Crispust, és a biztonság kedvéért ránk szögezi a tekintetét. – Gaius, szükségem van rád. Constantia elfordul a székében: – Valami baj van? – Licinius csinálja a bajt. Továbbra is hajlandó eltűrni a keresztényeket, de azt követeli, hogy Crispust küldjem el Nicomediába túsznak. – Az csak nem olyan nagy kérés – véli Constantia. – Nem! – Helena hangja nem tűr ellentmondást. Constantinusnak, aki senki emberfia előtt nem hajlik meg, nehezére esik szembeszegülni anyjával. – Akkor nem voltál ilyen finnyás, amikor engem küldtél el Galerius udvarába! – panaszkodik. – Az szükséges tett volt, de most megvan mindened. Nem kell vállalnod a kockázatot. – Úgy beszélsz a leendő férjemről, mint egy gyilkosról! – nyafogja Constantia. – Miért ne maradhatna nálunk Keleten az unokaöcsém? Kár volt kinyitnia a száját. Helena Crispushoz siet, oltalmazóan átkarolja. A fiú tizenhárom éves, gyorsan nő. Barátságos, mosolygós természetével ő a palota kedvence. – Az egyetlen fiad! – emlékezteti Helena Constantinust. – Az egyetlen fiad, egyelőre. – Fausta elfordul a pamlagon, és megpaskolja a hasát, amely végre növekedni látszik a ruha alatt. Tapasztalatom szerint senki sem lehet olyan öntelt, mint egy állapotos császárné. Helenát nem érdekli. Ő sosem tekintette törvényesnek a válását. Tehát Constantinusnak a második feleségétől születő gyermekei sem az ő unokái. – Elmehetek Nicomediába – mondja Crispus. – Ha meg kell tenni. Constantinus legyint. – Licinius csak jobb üzletet próbál kicsikarni. – Egy ideig töpreng. – Mi lenne, ha felajánlanék neki még egy provinciát? Talán Moesiát.
– Ha földet ajánlasz neki, azt fogja gondolni, hogy vissza akarod majd venni – mutatok rá. Összenézünk Constantinusszal Constantia háta mögött. – Olyan fontosak a keresztények, hogy képes lennél tönkretenni miattuk az esküvőmet? – kérdezi Constantia. A rabszolgák folytatják a munkát, ügyet sem vetve a vitatkozásunkra. Feltűzik a menyasszony fejére a narancsszín fátylat, majd szorosan megkötik az övét. – Okvetlenül meg kell nevezni a keresztényeket? Nem lehetne homályosabban megfogalmazni a nyilatkozatot? – javaslom. – Vallásszabadságot mindenkinek, konkrétumok nélkül. – Nem! – ismétli Helena. – Ki adta a győzelmeidet? Kinek a jelét hordoztad a sereged előtt, amikor legyőzted Maxentiust? Keresztülvágok a szobán, kinézek az ablakon. – Liciniust nem érdeklik a keresztények. Ő megnyugtatást akar. – És mivel nyugtassam meg? – Ne ajánlj neki semmit. Constantia felháborodottan sipít. – Semmi többet annál, amit már adtál – folytatom. – Mondd neki, hogy ez tisztességes ajánlat, és többet kérni rosszhiszeműségre vall. Constantinus fontolóra veszi a javaslatot. – És ha nemet mond? – A palotádban van, a birodalmadban, s a hadsereged őrzi. Ha most kitáncol a házasságból, az nagy szégyen lesz rád nézve. Nem mondom ki, mit jelent mindez. Nem akarom megsérteni Constantiát az esküvője előtt. De ő nem ostoba. Miután nem tud bedobni ebbe a játszmába se hadakat, se provinciákat, se pénzt, az egyetlen fegyverhez folyamodik, amije van: könnyekben tör ki. – Életedben egyetlenegyszer nem rendezhetnél el egy házasságot úgy, hogy nem azt nézed, mit nyersz rajta? Ez majdnem olyan, mintha azt akarnád, hogy a keresztényeid is ott álljanak a nászágyunknál! – Szó sincs róla! – Constantinus hozzárohan, és átöleli jó testvérként. – Licinius most a bajkeverő. De Valeriusnak igaza van. Ez tisztességes ajánlat, a férjed is bizonyosan be fogja látni. – Még egy ölelés. – Dehogy akarna lemondani rólad! Egy császárnénak nem szabad sírni. Constantia könnyei tönkretették az arcát. Fél tucat rabszolgalány rohan helyrehozni a kárt. Addig pacsmagolnak és festenek, amíg nyomtalanul el nem tüntetik a
javítást. Mire leengedik a menyasszony fátylát, Constantia viharos arcán már csak tavaszi üdeséget látni. A házasság létrejön akkora pompával, amekkorát az ara és a vőlegény megérdemel. Két héttel később elutazom keletre, hogy kikémleljem, hol a legjobb hely, ahol egy megszálló hadsereg abrakoltathat, táborozhat és harcolhat. Constantinopolis, 337 áprilisa – A menyegzőm... – A remegés megbolygatja Constantia arcán a maradék púdert. – Majdnem sikerült elfelejtenem. – Boldog nap volt. – Időt adott a bátyámnak, hogy felkészüljön a következő háborújára. Mindketten tudjuk – most már. – Szánakozó pillantást vet rám. – Volt idő, amikor az augustus fontolgatta, hogy hozzád ad feleségül, tudtad? Illedelmesen tiltakozni kezdek, de a szavamba vág. – Egyesek azt mondták, caesari rangra akart emelni téged, még mielőtt Fausta potyogtatni kezdte a fiakat, mint egy tenyészkoca. Akkor jóképű voltál – és veszedelmes. A palotában nem egy asszony sírta magát álomba, mert nem értette, miért nem nézel rá. – Fogalmam sem volt róla – mondom, az igazsághoz híven. A maszk visszaforr. A múlt ajtaja becsapódik. – Tudod, hogy jövő héten az augustus hadba indul. Amint ő elment, nekem jelentesz. Mindent, amit megtudsz. Kíséret nélkül gyalogolok haza. Óvatosabbnak kellene lennem. Ahogy közeledem az otthonomhoz, valami megmozdul az ajtóban. A palotában töltött túl hosszú idő aggályossá tett. Félrehúzódom, megállok, kémlelem az árnyékokat. Valaki van ott. – Ki akarsz fosztani egy öregembert? – kiáltom. Bár ne lettem volna olyan gőgös, hogy bot nélkül vágok neki az útnak! Egy alak lép ki az ajtóm fölötti lámpa fényébe. Megkönnyebbülök. Simeon az. – Várakozhattál volna bent is.
Ettől meghökken. Ennyire rémisztő a hírem? – Ma bejött a templomomba egy ember – én nem láttam –, és egy batyut hagyott a lépcsőn. Üzenetet találtam benne. Átnyújt egy viasztáblát. A fénybe tartom. Gaius Valerius Maximus! Légy holnap alkonyatkor Venus szobránál. Adhatok neked valamit, amit akarsz. Nincs aláírás. A viasz törékeny és száraz. – Mikor jött ez? – Ma délután. – Látta valaki a küldöncöt? – Senkire sem emlékeztek. Hát persze hogy nem. Elküldöm Simeont, és utasítom, hogy jöjjön vissza másnap. Ez a nap túl hosszúra nyúlt. Elalvás előtt az utolsó gondolatom Constantia, az idő előtt megvénült asszony, aki még emlékekkel sem vigasztalódhat. A menyegzőm. Majdnem sikerült elfelejtenem. Hogyan oldjak meg egy gyilkosságot Constantinopolisban? A város tele van törött szobrokkal és megtört emberekkel. A mindennapos erőszak úgy roncsolja az életeket, mint a véső a köveket. De ha rákérdezel, senki sem emlékszik semmire.
XXI. Pristina, Koszovó, napjainkban Abby a sikátorban ácsorgott, szemben a bérházával, és leselkedett. Már félórája próbálta összeszedni a bátorságát, miközben azt figyelte, nem fenyeget-e valamilyen veszély. Az összes parkoló jármű üres volt; egyetlen ablakon sem moccant meg a függöny. Húsz perce látta az elvonuló Annukkát, vállán a sportszatyrával. Tehát egy órája van. A torkában dobogó szívvel sietett át az úton, és bement a házba. Nem visítottak fel szirénák, nem fékeztek csikorogva autók; senki sem ordította a nevét. Felrohant a lépcsőn a lakásához. Épp megérintette a kilincset, amikor észrevette az ajtaja alá becsúsztatott papírlap csücskét. Egy pillanatig azt hitte, hogy azonnal lerohan a lépcsőn, ki egyenesen a repülőtérre, és meg sem áll Londonig. Ne légy már ilyen ostoba, korholta magát. Ha valaki várakozna odabent, nem hagyna üzenetet, amelyben jelenti az érkezését. Kinyitotta az ajtót, belépett. A lakás üres volt. Felvette a papírt, széthajtogatta. Hallom, visszajött. Igyunk meg valamit együtt. Jessop. Utána egy telefonszám, koszovói körzetszámmal. Abbynek eszébe jutott Michael notesze, az utolsó bejegyzéssel: Jessop. 91. Majd a levegőtlen szoba a külügyminisztériumban, a fontoskodó Mark és a kemény arcú, szigorú ember, aki fölvesz mindent, amit ő mond: Jessop a Wauxhallból jött. Eszébe jutottak Jessop búcsúszavai, amikor kilépett a szobából, egy aranylánccal szegényebben: Vigyázzon magára. Összehajtogatta, zsebre vágta a levelet. Legalább ötven kérdése lett volna vele kapcsolatban, de most nem akart gondolni rájuk. A hálószobába sietett, megkereste az autója kulcsait abban a fiókban, ahol egy hónapja hagyta őket. A kocsi is ott volt, ahol hagyta, a sarkon túl egy kisbolt előtt. Belépett az üzletbe, úgy tett, mintha válogatna a képes
újságok között, és addig kereste a leskelőket, akik őutána vizslatnak, amíg majdnem sikerült meggyőznie magát, hogy nincsenek is ilyenek.
Tisztességes műúton Ferizaj tizenöt percre lenne Pristinától. A 65ösön dél felé majdnem egy óráig tartott az út, ami időt adhatott volna Abbynek a gondolkodásra, ha nem kellett volna arra ügyelnie, hogy életben maradjon. A kétsávos 65-ösön, Koszovó fő útvonalán a nap minden órájában egymásba értek a furgonok, buszok, személyautók, sőt időnként még lovas szekér is felbukkant. A kocsisor vánszorgott, és amint keletkezett egy rés, azt tüstént betömte valamilyen kamikaze mutatványnyal egy másik jármű. A hidakon sárga jelzés figyelmeztette a sebességhatárra a tankokat, emlékeztetve arra, hogy ez még mindig megszállt terület. A Camp Bondsteel, az Egyesült Államok legnagyobb katonai támaszpontja a Balkánon a dombok között épült, a Ljuboten-csúcs lábánál, amelyet a katonák csak Nagy Rakásnak hívnak. Abby a parkolóban hagyta az autóját, és felkapaszkodott egy szűk ösvényen a robbantás ellen védő betonfalak és egy drótkerítés között. Tőle balra magas földhányás vette körül a bázist; arra gondolt, a katonai táborok védelmének alapelve ezer éve változatlan. A kapu mellett vörösre festett, hullámlemez raktárház állt. Ahogy Abby megjelent, rögtön odalépett hozzá egy barna egyenruhás latin katona, akinek a jelvényére a VÉDERŐ szót írták. A nő nem értette, miért van szüksége védelemre a világ legerősebb hadseregének, és ugyan kitől védhetik... A katona a sárga kitűzőt kérte, és meghökkent, amikor kiderült, hogy ilyen nincs. – Az EULEX-misszióban dolgozom – magyarázta Abby. – Beszélnem kell az egyik katonájukkal, Anthony Sanchez őrvezetővel. Még nagyobb megrökönyödés. Egy szálas, fekete őrmester is közelebb lépett. – Mi a probléma, hölgyem? Abby azon kapta magát, hogy hebeg. – Nincs probléma, csak beszélnem kell az egyik katonájukkal. Anthony Sanchez őrvezetővel. – Az igazságügytől érkezett – magyarázta az őr. – Panasz van ellene?
– Szó sincs róla! – Nem akar jelenést tenni Sanchez felettesénél? – Nem arról... – Igazolványa van? – Én... – Talán máskor kellene visszajönnie, hölgyem – jelentette ki határozottan az őrmester. Lefirkantott egy számot, és átnyújtotta a papírt Abbynek. – Ez a Közönségkapcsolati Iroda száma, amennyiben panaszt akar tenni. – Köszönöm. Visszabaktatott az ösvényen a helyi szállítók és takarítók csoportjával, mely aznapra végzett a munkával. Azt nem bírta volna ki, hogy azonnal nekivágjon a pristinai útnak. Bement az út másik oldalán lévő büfébe, és a kávéját szorongatva figyelte a völgy felett gyülekező fellegeket. Ennek a földnek a méltányosnál több vihar jutott. Michael sosem hagyta volna, hogy egy kudarc elriassza, gondolta Abby. Michael kikönyörögte volna a belépőt, vagy lyukat beszélt volna az őr oldalába, megtetézve egy tréfával és egy palack whiskyvel. Visszajátszotta gondolatban a diskurzust, és elborzadt. Hogy lett belőle ilyen csődtömeg? Bámulta az ablakból a betonfalakat és az őrtornyokat. Nem az a hely, ahová be lehet törni. Kiitta a kávéját, és döntött. A büfében volt nyilvános telefon. Tárcsázta a Jessoptól kapott számot. Szinte azonnal felvették. – Örülök, hogy hallom a hangját. – Mit keres maga Koszovóban? – Ezt én is kérdezhetném. – Nem volt sem haragos, sem fenyegető. Megértőnek tűnt a hangja. Abby alig bírta megállni, hogy ne válaszoljon hasonló jóakarattal. – Mark itt van? – Londonban ragadt. – Nem úgy hangzott, mintha Jessop búsulna miatta. – Találkoznom kell magával. – Rendben.
A Ninety-One bárban találkoztak. Michael szerint a hely olyan, mint egy francia kávéház és egy angol kocsma hibridje egy balkáni épületben. Az emeleten máig nem üvegezték újra a háborúban betört ablakokat. Meleg, forgalmas volt a bár, de Abby jobban szeretett volna kevésbé szem előtt lenni. Mint Rick casablancai kocsmájában: előbbutóbb megfordult itt minden diplomata, hivatalnok, újságíró és kém. Abby felismert három német bírót, akik elmerülten beszélgettek a rendőrfőnökkel Jessop egy sarokasztalnál nézte a futballmeccset. Előtte egy Peja sör és egy pint Guinness állt, amelyhez hozzá sem nyúlt. Amikor észrevette a nőt, úgy intett neki, mintha a találkozásuk lenne a világ legtermészetesebb dolga, és eléje tolta a Peját. Abby a Michael noteszében talált bejegyzésre gondolt. Jessop, 91. – Gyakran jár ide? – Amikor csak a városban vagyok. – Tudja, hogy a CIA bepoloskázta a lámpákat? Jessop kivette a zsebéből a magnetofont, és mímelt búsongással nézett rá. – Akkor erre nem lesz szükségem. Abby az asztalra tette a táskáját, és kinyitotta. – Megkímélem magát attól, hogy még többet kelljen fáradoznia. Nyugodtan vegye ki, amit el akar lopni. Jessop ezt elengedte a füle mellett. – Maga állítólag táppénzen van. Miért jött vissza Koszovóba? – Próbáltam eltűnni a magához hasonlók elől. – És bejött? – Belebámult a nő arcába. Dragović pisztolyának csöve vékony vörös barázdát szántott Abby állán; körülötte mindenütt véraláfutás. Abby dacosan visszabámult rá, és nem szólt. Jessop meghúzta a Guinnesst. – Megmutattuk a nyakláncát a British Museum szakértőjének. A negyedik századból való. Nem hamisítvány. – Visszakaphatom? – Londonban van. Ha elmondja az igazat arról, hogyan jutott hozzá, talán megkérem a munkatársaimat, hogy küldjék el futárszolgálattal. Abby nézte a kemény vonásokat, a katonás fazonra nyírt hajat. Nem sok mindent talált a férfiban, ami elnyerte volna a bizalmát.
– Már Londonban is az igazat mondtam. Michael adta nekem. Nem tudom, hol szerezte. – Azzal tisztában van, hogy a barátja a ritka régiségek felhajtásával foglalkozott? Ám Abby nem óhajtott elmenni ebbe az irányba. – Most én kérdezek – vágott közbe. – Miért találkozott Michaellel a halálát megelőző héten? Jessop túlságosan profi volt ahhoz, hogy kimutassa a meglepetését. – Ő említette? – Találtam egy bejegyzést a noteszében. Jessop ivott a Guinnessből, és letörölte a felső ajkáról a habot. – Jó, hogy a világnak ebben a részében is hozzá lehet jutni egy tisztességes pinthez. Abby nem mosolygott. – Miért találkoztak? – Ha már ilyen szépen haladunk a kölcsönös őszinteségben: a csempészetellenes csoporthoz tartozom. Michaellel azért találkoztam, hogy fegyvercsempészésről tárgyaljunk. – Magának dolgozott? – Azt hitte, hogy egy orosz üzletembert képviselek, aki ukrajnai gyártmányú Kalasnyikovokat akar bevinni Olaszországba. – A nő szemébe nézett, várva, hogy mikor érti meg. – Ebben akart segíteni nekem. A bárban kitört az ordító éljenzés. A képernyőkön egyenlített a hazai csapat. Abby csak bámult Jessopra. Nagyon szerette volna, ha a ricsaj megváltoztatná, amit a férfi kimondott. Húzott egy nagyot a söréből. A kesernyés ital savanyú lett a szájában. A meccs újrakezdődött, most már erőszakosabban. – Van bizonyítéka? – kérdezte Abby. – Maga színészkedett, hogy tőrbe csalhassa. Talán ő is azt tette. – Rengeteg bizonyítékunk van. Hónapok óta nyomoztunk utána. Arca nem kínált reményt. Abby hátralökte a székét, és kirohant a mosdóba. Amikor öt perccel később visszatért könnybe lábadt szemmel és vörös arccal, Jessop csendben várakozott. A nő távolléte alatt hozzá sem nyúlt a söréhez. – Mit akar tőlem? – suttogta Abby. – Michael meghalt. Kit kerget még mindig?
– Zoltán Dragović... – Találkoztam vele. Most Jessop vágott olyan arcot, mintha letaglózták volna. Talált! Abby komor örömét lelte a döbbenetében. – Pénteken hurcolt el Rómában. Nem kellett volna maguknak követniük engem? – Folytassa – motyogta Jessop. – Az emberei begyömöszöltek egy autóba, és elvittek egy múzeumszerűségbe. Olyan hely volt, mint a montenegrói villája. Azt hittem, meg fog ölni. – Megérintette az állát. – Beérte ezzel. – Mit akart? – Mi köze Dragovićnak Michaelhez? Jessop felsóhajtott. – Dragović a legnagyobb embercsempész, fegyvercsempész és drogkereskedő a Balkánon. Michael a régió leglyukacsosabb határán volt vámtiszt. Betűzzem is le? Abby továbbra sem akarta elhinni. Győzködte magát, hogy hazugság, amit hall. Ám valahol mélyen, a lélek hideg szakadékaiban tudta, hogy minden a helyére került. Michael soha ki nem fogyó pénze, az autója, a hétvégék, amelyek még a Pristinába delegált külföldiek mércéje szerint is főúriak voltak. A villa. Fellobbant benne egy emlék, amelynek fénye lehántotta elhomályosított agyáról a hosszú tagadás sötétségét. – Azon az éjszakán, a villában – mondta lassan. – Felébredtem és kimentem. Michael az úszómedence mellett állt azzal az emberrel, aki megölte, de nem dulakodtak. Együtt néztek valamit. Csupán akkor támadt rá Michaelre, amikor meglátott engem. Dragović azt akarta tudni, hogy miért maradtam életben – válaszolt megkésve Jessop kérdésére. – Halottnak hitték magát. Majdnem igazuk is volt. – Nem! – Abby a hüvelyk– és mutatóujja közé csípte a homloka bőrét, hogy leküzdje a dübörgő fejfájást. – Dragović azt mondta, hogy valaki más is volt ott. Az ember, akit odaküldött, nem tért vissza, de nem találtak másik holttestet. – Felnézett. – Vagy mégis? – A rendőrség csak Michaelét találta meg. Gondolom, a másik férfit kisodorta a tengerre az áramlat.
– De ki ölte meg? – Abby az asztalra nézett. Itta meg a sörét, pedig az ízét egyáltalán nem érezte. – Mit akar tőlem? – kérdezte ismét. Jessop átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét. Abby el akarta húzni, ám a férfi erős keze nem engedte. – Nézzen rám. – Abby úgy tekergette a nyakát, mint egy rossz gyerek, hogy ne kelljen szót fogadnia. – Nézzen rám! Azt képzeli, Michael halálával véget ért valami? Az óta az éjszaka óta Dragović megháborodott. Elrabolta magát, odavitette a színe elé. Ez nem rá vall. A legközelebbi üzlettársai sem találkoztak még sosem vele. Akkor maga miért? Sosem gondolkozott még el azon, hogy maga miért nem halott? – Van információnk arról, hogy miket beszélnek Dragović emberei. Máskor hónapokon át nem fecsegnek ennyit. Amibe Michael belekeveredett, az valami irdatlan dolog, messze több annál a pitiáner csempészetnél, amely miatt követtük minden lépését! Abby felhagyott az ellenkezéssel, és ránézett Jessopra. Megnyugvást keresett a szürke szempárban, de nem talált. – Nem tudom, mibe keveredett. Még csak azt sem tudom, miért élek. – Magának van valamije. A nő a táskájára mutatott. – Minden e világi tulajdonom ebben van. – Gondolkozzon. Mondott magának valamit Michael? Adott valamit? – Esetleg a lakásomban hagyhatta. – Azt nagyon alaposan átkutattuk. – Látta, hogy néz rá Abby. – Elnézést. Maga nem volt ott, hogy beengedjen. A nő kifejtette a kezét a szorításból. Jessop ezúttal elengedte. Ám Abby fejében ekkor már kezdett formát ölteni egy gondolat. Ez lesz a kiút a labirintusból, amelyet Jessop, Michael és Dragović épített köréje. – Be tud juttatni Camp Bondsteelbe?
XXII. Constantinopolis, 337 áprilisa Eltelt még egy nap. Ismét alkonyodik, ismét leül a por a városra. A boltosok felakasztják az ablak– és ajtódeszkákat; a kovácsok és a fazekasok eloltják éjszakára a tüzet. A zárt ajtók mögött zsebmetszők ropogtatják az ujjperceiket, gyilkosok fenik a késüket, féltékeny feleségek keverik férjük borába a mérget. A domboldalban nézem, ahogy a rézvörös napfény csíkokat fest a tengerre. Őrt állok, a határt vigyázom a nap és az éjszaka közt. Nem tudom, kit keresek; azt remélem, felismerem, ha meglátom. Egyedül vagyok. Simeon jönni akart, de elküldtem. Meséje a templomban hagyott batyuról alig hihető, de én kíváncsi vagyok, hová vezet. Venus szobra egy kis téren áll, öt utca találkozásánál, a tengerre néző, déli ereszkedőn. Természetszerűleg prostituáltak találkozóhelye, bár ma éjszaka nincsenek olyan sokan. Talán őrködésem riasztja el őket. Az én gondolataim is elkószálnak, mint minden őrszemé a föld kerekén, és emlékezem...
...ahogy lefordulok az ágyról a sötétben, magamra kanyarítom durva gyapjúköpenyemet, igyekezve, hogy ne ébresszem fel a többieket. Éjszaka olyan hideg volt, hogy a vizestömlők keményre fagytak és meghasadtak. Ma van a legsötétebb hónap legsötétebb napja, az egyik legsötétebb helyén a Földnek. Constantinus ajtót nyit, kiosonunk. Keresztülvágunk a gyakorlótéren, elsurranunk a parancsnokság mögött, el az istállók mellett. Ezen az órán szagokban és hangokban létezik a világ: kemencék füstjében, mészárosra váró birkák bégetésében, istállóban
abrakoló paripa hersegésében. A főkapu zárva, de a keleti tornyon van egy kiskapu, és az őrszem alszik. A falakon kívül ropog a bakancsunk alatt a fagyott fű. Átkeltünk egy határon, túl vagyunk a világ végén. Átmászunk a keleti töltésen, le a völgybe, keresztül a patakon, fel a szomszédos dombra. Fáj a fejem a hidegtől, de ez jó fájdalom: csupasz és tiszta. A domb tetején áll három nyírfa és egy magyalbokor. Most már fénylik az ég, de ez nem a nap világossága. Constantinus megáll, a szemhatár legkékebb pontja felé fordul, és várakozik. Leheletének párája nimbusszal veszi körül. – Ha a tribunus megtudja, hogy engedély nélkül hagytuk el a tábort, egy hétig leszünk éjszakai őrségben – morgok (ennek az emléknek a korai ifjúságról kellett megmaradnia; nem hiszem, hogy meghaladtuk volna a tizenhatot). – De rosszabb is lehet. Mi lesz, ha a barbárok találnak meg, két római katonát a fal rossz oldalán? Constantinus kivonja a kardját, a látóhatárra mutat, azután kört rajzol vele, amelynek mi állunk a közepén. – Tudod-e, mi a különbség az itt és az ott között? – Szemrevalóbb nők? – találgatok. Az erődre mutat, a mögöttünk húzódó gerinc elmosódó foltjára. – Az a fal. A mögött senki sem fél a támadástól. Előttünk semmi sincs, ami érdemes lenne a védelemre. – Ettől jobb érzés itt fagyni halálra, az árnyakat hallgatva? Nem is figyel rám. – Tudod-e, miért? – Mit miért? – Miért jelent békét a birodalom? – Mert a mi hadaink ronggyá vernek mindenkit, aki bennünket fenyeget. – Az egyformaság miatt. – Még mindig az erődöt nézi mögöttünk. – Tizennégyezer mérföld a birodalmunk kerülete, és minden egyes mérföldön van egy erőd, amely olyan, mint ez, és odabent ugyanazok az emberek beszélik ugyanazt a nyelvet. Akár a Danubiushoz mész, akár a Nílushoz vagy a Vedrához,21 mindenütt ugyanazt az ételt eszed, ugyanazokat a dalokat hallod, ugyanazokat az isteneket dicséred. Topogok és azon töröm a fejem, hogyan fogom kimagyarázni a távollétünket. Constantinus hozzám fordul.
– Miért imádkozunk az istenekhez? Dörgölöm a szememet; túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy most ezen vitatkozzam. Fölöttünk császári bíborrá puhul a fekete ég. Ám Constantinus választ vár. – Hogy ne legyünk balszerencsések? – Pontosan! – Ezt a választ várta tőlem. – De talán többet kellene várnunk az isteneinktől. Elvégre istenek. – Irigyek, házasságtörők, gyilkosok – apagyilkosok, testvérgyilkosok, gyermekgyilkosok. És szeretnek állatokkal fajtalankodni. – Régi istenek! – Úgy legyint rájuk, ahogy az öregemberekre szoktunk. – Tudod, volt egy görög filozófus, a nevét már elfelejtettem, ő mondta, hogy a régi istenek csak mesék – igazi emberek, akiknek a legendáit addig túlozták el nemzedékről nemzedékre, míg végül azt nem gondoltuk róluk, hogy isteneknek kellett lenniük. Megérintem a nyakamban viselt vasamulettet, a talizmánomat, amely elhárítja felőlem a gonoszt. – Az utolsó ötven évben az uralkodóink úgy viselkedtek, mint ezek a régi istenek, és majdnem elveszítették a birodalmat. Túl kell látnunk rajtuk. Egy magasabb istenig. – A változás a fővel kezdődik. – A régi istenek a sötétség urai. Nekünk a fény istenét kell imádnunk. Egyetlen Istenét az egyetlen világnak. – Lecsíp egy bogyót a magyalbokorból, szétnyomja az ujjaival. Mintha megszúrta volna magát. – A fény eljött a világba, de a sötétség nem fogadta be azt. – Mi ez? – A körletben hallottam. – Réveteg a hangja. – Akárhol vagy az imperiumban, felnézel az égre, látod a napot, és tudod, hogy ő veled van. Melegíti a hátadat, érleli a termésedet, megvilágítja utadat. Még a legsötétebb télben is visszatér. Győzhetetlen fény! Kelet felé fordul, kitárja a karját. Tompa izzás vibrál a látóhatáron. Ám még nem jött fel a nap, és a világra sötétség borul.
Nem értem, hogy emlékezhetem erre még mindig. Nem mintha később olyan jelentősnek bizonyult volna e jelenet. Alexander nem így írja a Chroniconban, ám ha Constantinus nem lesz többé, és a történészek szabadon írhatnak, akkor majd följegyzik, hogy Constantinus meggyengítette a határokat, miközben a birodalmat akarta védeni. Visszavonta a reguláris hadsereget az imperium belsejébe, segédcsapatokra és barbárokból sorozott katonákra bízva a határőrséget. Ahogy a határvidékiek elkeveredtek a vadakkal, felerészt a saját atyafiságukat kellett volna a falakon kívül tartaniuk. Mintha engednéd elkorhadni a hajódat, abban bízva, hogy van elég rocskád, ami kihúzzon a bajból, mondta egy barátom, aki a hajózásban dolgozott. Ám ettől még nem múlik el az emlék: Constantinus, aki harmatos szemmel várja a hajnalt, mert mindenképpen találni akar valami jobbat a látóhatár mögött, és meg van győződve róla, hogy egyszer eljut odáig. Hunyorgok. Valaki jön felém az utcán, köpcös öregember, köpenyének csuklyáját felhúzta, védelemképp az esti szél ellen. Észrevesz, megáll, hátradobja a csuklyát. Tar fején már csak helyenként maradt meg a fehér haj. Aurelius Symmachus. – Mit keresel te itt? – Sétálok. – Végigmér. – És ez több annál, amit te teszel. – Várok valakire. – És azt is várod, hátha megtudod, ki ölte meg Alexander püspököt. Az augustus türelmetlenkedni fog. Csak félig figyelek rá, mert azt találgatom, miért jött ide. Vele kellene találkoznom? Bizonyosan nem úgy viselkedik, mint aki számított rá, hogy összefut velem. – Beszéltél a keresztényekkel? – kérdezi. – Ők javasolták, hogy találkozzam veled. Főleg Porfyrius barátod, aki néhány nagyon érdekes anekdotát tud a keresztényüldözésekről. Symmachus a szemét forgatja. – Egy keresztény semmit sem szeret jobban annál, mint ha régi latorkodásairól mesélhet. Olyankor arra gondolhat, hogy megjavult. Nem tiltakozom, de azért meglep, hogy ezt hallom tőle. – Azt hittem, Porfyrius a barátod.
– A vendégem volt. Az én koromban már nem fárasztja magát az ember a barátság nevű koholmánnyal. Ismét nem tiltakozom. – Tudod-e, miben hiszek? – kérdezi Symmachus a saját jószántából. – Rómában. Diocletianus nem gyűlöletből üldözte a keresztényeket. Az imperiumot akarta meggyógyítani – véget akart vetni a széthúzásnak, amely oly sok császárt tett tönkre, és beengedte a barbárokat. Úgy gondolta, ha egyesítheti Rómát egy közös hitben, megmenti a birodalmat. Constantinusnak ugyanez a programja, egy másik istennel. Ennyiről van szó. Ismét eszembe jut az a téli hajnal az ifjú Constantinusszal. – Constantinus hisz az egyesítő, egyetlen Istenben – helyeselek. – Ám ő nem tüzes-vassal és kínpaddal akarja kikényszeríteni a kegyességet. – Feltételezem, azt hiszed, hogy ettől jámborabb. Megsuhogtatja a botját, és meglepő fürgeséggel elsántikál. Hat lépés után visszafordul. – Gondolj Alexanderre – figyelmeztet. – Bármit mondjanak is a szeretetről és a békéről, minden vallásnak szüksége van véráldozatra. Újabb tíz lépés után eltűnik. Beszélgetésünk egész ideje alatt a szobrot figyeltem Symmachus mögött, hogy nem ólálkodik-e ott valaki. Most már alig látom Venust; gyorsan sötétedik. De nem olyan gyorsan, hogy ne vegyem észre a magas, keszeg alakot – alig több árnyéknál az árnyak között –, mely hosszú léptekkel ér ki a homályból a szoborhoz. Megáll, lehajol, mintha a saruja szíján igazítana, és már megy is tovább. Új alak tűnt fel a sötétben. Egy láda vagy doboz szegletes körvonalát látom a szobor melletti lépcsőfokon. Odasietek, felkapom. Irattartó tok, bőrdoboz rézveretekkel. Oldala kidagad: amikor megemelem, érzem a súlyát. Ujjaim kirajzolják a görög betűket az elefántcsont fogantyún . ALEXANDROS Az ember, aki itt hagyta a tokot, már majdnem eltűnt két bérkaszárnya között, ám a sikátor végén előtör egy fényfürt, ahol fogadalmi mécsesek égnek egy apró szentély előtt. Kirajzolódik egy
alak a lángok hátterén, mint a barlangjából előbújó szörny. Magas, cingár, hosszú láb, rövid tunika. Balra fordul, és nyoma vész. Utánasietek, már amennyire bírok öreg lábammal és a súlyos dobozzal. El a szentélyig, ott balra, majd fel a dombra. Sötétnek kellene lennie, de nincs; a város mintha még éjszaka is izzana tulajdon létének ragyogásától. Ha megláthatnám... Erőlködöm, hogy ne maradjak le, lépéseim dobognak a köveken. Előttem az ember hátranéz és meglát. Megy még néhány lépést; vagy azt reméli, hogy feladom, vagy úgy tesz, mintha nem figyelt volna fel rám. Azután ismét hátranéz, felfedezi a kezemben a dobozt, ami szertefoszlatja a kételyeit. Futásnak ered. Ennél gyorsabban aligha tudok menni, a csomaggal bizonyosan nem. Dobjam el? Még ha megtenném, valószínűleg akkor sem érhetném utol. Már majdnem a dombtetőnél tart, és ha egyszer átvágott a főúton, úgy eltűnik az óváros labirintusában, hogy sosem találom meg. Fehér tunicát viselő, vékony alak rohan el mellettem. Ismerősnek tűnik, bár nem látom annyira, hogy biztos lehessek benne. Az elöl haladó ember meglátja. Mintha pánikba esne. Elbizonytalanodik, azután bevágódik egy mellékutcába. De nem menekülhet. Mire odaérek, hallom a sötétből a közelharccal járó puffanásokat és nyögéseket. Az embert utolérték: most az üldözőjével birkózik a földön. Kitépi magát, felpattan. A sikátor magas falban végződik: az ember megragadja a tetejét, és rúgkapál, hogy átvergődjön rajta. Meg akarom ragadni a lábát, ám ő lendületet véve arcba rúg. Azzal már át is dobta magát a falon. Szájam fémes ízű a vértől, elzsibbad a fájdalomtól, de ez semmi a dühömhöz képest, amiért hagytam elszelelni. – Ki ez? Simeon most tápászkodik fel a földről, a vállát dörgölve. Megmondtam neki, hogy ne jöjjön, de most már úgysem számít. Át kell jutnom a falon, és ezt nem bírom egyedül megtenni. A falhoz küldöm, hogy tartson bakot a sötétségben. A téglák hidegek és csorbák: féligmeddig arra számítok, hogy puszta kézzel döntöm le a falat, ha ugyan nem az én öreg karom törik el elsőnek. Csapkodok, mint egy hal, miközben próbálok felhúzódzkodni.
Sikerült. Egy percig fekszem a fal tetején, és kapkodom az éjszakai levegőt. – Add ide a tokot. – Nem engedhetem ki a kezemből. Simeon fölnyújtja a dobozt. – Most pedig indulj, és keresd meg az éjjeli őrjáratot! Bólint és visszafelé rohan a sikátorban. A táskát markolva leugrok a falról. A térdem reccsen egyet, de semmim sem törik el. Építési területen találom magam. Hamarosan egy udvaronc fényes villája áll majd itt, de most csak alacsony téglafalak és sekély árkok útvesztője, amely alig látszik a sötétben. Majd kinézem a szememet, hogy hol a szökevény, de nincs itt senki. Amennyire megállapíthatom, a fal körülveszi a telket, de kell lennie valahol kapunak. Araszolni kezdek a fal mentén, belefúrom a tekintetemet a homályba. Minél erősebben akarok látni, annál jobban alkalmazkodik a szemem, és annál bonyolultabb lesz a kép. A sötétben emberformát ölt az összes deszka, oszlop vagy félig felhúzott fal. De ha előbb jutnék el a kapuhoz annál, akit keresek, még mindig elkaphatnám. Befordulok egy sarkon, megyek még egy kicsit. Ujjaimat végighúzom a falon, érzek egy rést, utána szálkás deszkát, forgópántokat és egy kampót. A kapu. Meglököm, de nem enged. A pallérok valószínűleg bezárták kívülről, amikor elmentek. Itt nem juthatott ki. Átmászhatott a falon, de az nem ment volna zaj nélkül. Vagyis még mindig itt van, csapdába esett velem együtt, mint egy gladiátor az arénában. És engem még mindig lehúz Alexander irattartója. Eljövök a kaputól, lefektetem a dobozt egy árokba a térdig érő fal mögött, és laza földet kaparok rá. Képzeletem addig torzít el minden hangot, míg végül már nem tudom, mit hallok. Talán tévedtem, talán az ember rég elment, és én még reggel is itt fogok kuporogni a sárban, egyedül. Nem bírom tovább a csendet. – Itt vagy? Nincs válasz. Az éjszaka elnyeli a szavaimat. – Ki vagy? Semmi. – Te ölted meg Alexandert?
Zörgést hallok jobbról, a szétszóródó kavicsok hangját. Ismét mozognia kell. Óvatosan kilesek a fal fölött. Az éjszakai szellő odafújja hozzám a hangot, és mintha mozgást látnék. Négykézláb mászom a fal mögött. A talaj rücskös a laza kövektől, amelyek belevájnak a tenyerembe és a térdemre, de nem látok olyan jól, hogy kikerülhessem őket. Egy halom cseréphez érek, és majdnem sikerül leborítanom. Már közeledem. Látom a feje árnyképét az alacsony mellvéd fölött: enyhén imbolyog, ahogy néz ide-oda. Nem tudja, hol vagyok. Felugrom – és csüggedten megtorpanok. Nem ember az, hanem egy vödör lóg kötélen egy magas állványról. Ha feltámad a szél, a vödör mozog; ha túl nagy a lendület, zörög benne a kavics. Ezt hallottam. És ő tudta. Egész idő alatt a bolondját járatta velem. Mielőtt megmoccanhatnék, ott terem mögöttem. Megragadja az egyik karomat, hátracsavarja, átnyúl az arcom mellett, elkapja az állványról lógó kötelet, a nyakamba veti. Meg fog fojtani. Küzdök vele, de erősebb nálam. A vödör a mellkasomat csapkodja, a kavics úgy zörög, mint amikor a haló hörög. Hirtelen ordítás harsan, fény lobban. Lángok szöknek a magasba a feltört földről. Simeon idehozta az őrjáratot. Erős kezek húzzák le rólam ellenfelemet. A kötél lecsavarodik a nyakamról. Zihálva roskadok le a földre. Mire felállok, összerugdosott támadóm már meg is adta magát. Odamegyek, letekintek rá. Szöges bakancsok lapítják a földhöz. Girhes ember, torzsára nyírott, szürke haja van, az orrából vér csergedezik. Arcáról még most sem tudja letörölni a gőgös, fölényes vigyort. – Miért hagytad ott a szobornál a pergamentartót? – Uram azt parancsolta. – Ki az urad? Szipog, végighúzza a karját az arcán, szétkeni rajta a vért. Sötét szeme dacosan mered rám. Az őrmester rátapos a bakancsával az ember kezére, és lassan nyomni kezdi. Valami reccsen, az ember sikolt. – Aurelius Symmachus!
XXIII. Koszovó, napjainkban – Nem sokkal a halála előtt Michael rábukkant egy ezerhétszáz éves római holttestre. Nem tudom, hol és hogyan. Egy Sanchez nevű amerikai katona segített neki behozni. Jessop az anyósülésen töprengő arcot vágott. Az ő autójában ültek, de miután háromszor majdnem karamboloztak a hétfő délelőtti forgalomban, még mielőtt kijutottak volna Pristinából, Abby ragaszkodott hozzá, hogy ő vezethessen. – Dragovićnak, mint talán kitalálta, Róma a mániája – mondta Jessop. – Beleőrült. Tudja, mennyire élvezi, hogy „császár” a gúnyneve? A Zoltán azt jelenti magyarul, hogy ’fejedelem’. Dragović úgy viselkedik, mintha Julius Caesar reinkarnációja lenne. Ha Michaelnek volt vele kapcsolata – márpedig volt –, és talált valamit, ami a rómaiaktól maradt ránk, nyilvánvalóan Dragovićot kellett felhívnia. Ha Michaelnek volt vele kapcsolata. Ha a férfi, akit szerettél, korrupt volt, és a Balkán leghírhedtebb gengszterét szolgálta... Gyilkos elképzelés volt, fel sem fogható. Jó távol kell tartania magától, nehogy megmérgezze. – Dragović két házában is jártam. Maga volt a borzalom. – Több római kincse van, mint a British Museumnak. Mit találhatott Michael, ami ilyen rettentően kellett neki? – A nyaklánc valószínűleg Nagy Konstantin uralkodása alatt készült, 300 körül. Hallott róla? – Igen. Nem tud a trieri kéziratról, gondolta Abby. Farmere zsebében még mindig ott lapult Gruber összehajtogatott átirata, de nem hozta szóba.
Azok után, hogy Jessop elvette a nyakéket, nem árulhatja el a kézirat létezését. Hacsak nem muszáj. – Dragovićnak valóban nem lehet már szüksége több műkincsre. Vagy pénzre. – Jessop kibámult az ablakon az út menti rozsdatemetőkre és fatelepekre. – De amit Michael talált, mindennél fontosabb lehet neki. Abby bekapcsolta az esőtörlőt, mert vízcseppek koppantak a szélvédőn. – Talán Sanchez őrvezető tudja, mi az.
Könyörtelenül szakadt az eső, amikor befordultak a Camp Bondsteed parkolójába. Felrohantak az ösvényen a védőfal és a drótkerítés között. Fehér tankcsapdák fürészfogai martak az útba. Mire megérkeztek az őrházhoz, bőrig áztak. Az előző napi őrséget leváltották; senki sem ismerte föl Abbyt, Jessop pedig bemutatta az igazolványát. Egy állógalléros zubbonyt viselő százados betessékelte őket egy zöld Toyota terepjáróba. – Sanchez őrvezetőhöz jöttek? – Nem vár minket – felelte Jessop. – Lent van South Townban. Odaviszem magukat. Abby hátraült, és kibámult az ablakon, ahogy végighajtottak a széles, döngölt földutakon. Ahová csak nézett, merev rácsok – gépkocsisorok, barakksorok, egyenes utak – mögé zárták a dimbesdombos vidéket. A támaszpont lehangoló volt. Percek óta hajtottak már el a barna kunyhók hosszú sorai mellett úgy, hogy alig láttak valakit. Nem voltak tankok; a járművek jobbára ugyanolyan civil terepjárók voltak, mint az övék. Az egyik úton a helikopterhangárként szolgáló, hatalmas sátrak mulandónak tűntek az átrajzolt tájban. – Igaz, hogy Burger Kingjük is van? – kérdezte Jessop a századostól. – És egy Taco Bell. Tizenegy hónapja vagyok itt, de még egyikben sem ettem – nevetett a százados. – Hol lakik? – Észak-Dakotában.
Nem tűnt úgy, hogy neheztel, amiért idehozták a világ másik végéből, évszázados viszályokat féken tartani egy akkora országban, amely valószínűleg nem nagyobb egy átlagos észak-dakotai farmnál. Abbynek eszébe jutott Róma. Vajon ilyenek lehettek a birodalom végnapjai? Néhány férfi, távol a hazától, egy fényesebb kornak épült erődben árválkodott? Vagy talán mindig is ilyenek voltak a határok? Magányos, eldugott helyek, ahol barbárok ólálkodnak, és esik az eső? A százados leállította a terepjárót az út szélén. Felvezette őket a sűrűn álló kunyhók előtti verandára, kopogtatott egy ajtón és belépett. Anthony Sanchez őrvezető a deszkapriccsén ült, és videojátékot játszott egy vasszékre állított, negyvenhüvelykes monitoron. A magas, vállas férfi pólója feszült edzőteremben kidolgozott izmain. Hátranézett az ajtónyitásra. A monitoron egy versenyautó letért az útról, és tűzlabdában robbant szét. – Gondolom, maguk azok, akik miatt azt mondták, hogy ne menjek ki ma. – Sapkájának ellenzője árnyékot vetett a szemére. A hangja rekedt volt, az arca meglepően finom az erős testéhez képest. – Kint várok a kocsiban – mondta a százados. Sanchez kikapcsolta a tévét. Világítás nélkül olyan sötét lett a szobában, hogy alig lehetett látni az őrvezetőt. Odanyúlt a szemben lévő priccshez, lesöpört róla egy pizzás dobozt. – Bocs, de nincs se keksz, se tea. Jessop leült. – Meséljen Michael Lascarisról. Az ellenző elfordult Abbytől Jessophoz, azután lefelé hajlott. – Mit akarnak tudni? – Bevittek az Orvostani Intézetbe egy halottat – mondta Abby. – Maga írta alá a nyilvántartást. A sapka nem mozdult. Eső dobolt a barakk tetején. Hosszú szisszenés hallatszott: talán elnyújtott káromkodás volt, vagy csak a levegő szaladt ki az őrvezetőből. – Már jó ideje nem láttam Mr. Lascarist. – Meghalt – közölte Jessop. – Nem követem a híreket. – Sanchez a távirányítóval babrált, céltalan körökben nyomkodva a billentyűket. – Mesélje el, hogyan ismerkedett meg Michaellel – kérte Abby. – Egy bárban.
– Rá vall. – Idejött a bázisra, civilként. Fizetett pár sört. Azután azt mondta, hogy olvasta a jelentésemet az egyik KEO-akcióról. – Mi az a KEO? – kérdezte Jessop. – Kapcsolati és Ellenőrző Osztag. Az egységem. Kimegyünk hármas csoportokban terepjáróval, beszélünk a helyiekkel, majd jelentünk a feletteseknek. – Odafent északon, a Nothing Hill mögött. Ott jártunk egy mahallában... – Miben? – A mahalla falu. Beszélgettünk pár helyi férfival, amikor odarobog egy farmer a koszovói Harley-ével. – Látta rajtuk, hogy nem értik. – Láttak már ilyet, nem? Egy rotációs kapán lecserélik a pengéket kerekekre, azután felszerelnek a hátuljára egy kézikocsit. Mi úgy hívjuk, hogy koszovói Harley. – Tudom, mi az – mondta Abby. Jessop hüledezett. – A férfi szerint a szomszédjának fegyverraktára van. Odamentünk, körülnéztünk, és találtunk egy barlangot, benne két rozsdás AK-t meg néhány oldalfegyvert. Majd körbevilágítunk az elemlámpával. A hely nem egyszerű barlang lehetett, sokkal inkább kripta: régi festmények voltak a falakon, és egy nagy kőkoporsó középen. Az eső még keményebben verte a tetőt. Abby csak az őrvezető árnyalakját látta a rácsos ablak előtt. – Akkor találták meg a holtat? – Nem akkor. Küldetésben voltunk. Elvettük a fegyvereket, és hívtuk a rendőröket, hogy tartóztassák le a földtulajdonost. A parancsnok őrt állított az ajtóhoz. Azután hazajöttünk. Igazából nem is a mi szektorunk, mi a keleti osztag vagyunk, és ez északon volt. Csak azért mentünk oda, hogy egy kis jóakaratot mutassunk. Ki iránt?, tűnődött Abby. – Leírtam mindezt egy jelentésben, és egy hét múlva beállított a bárba Mr. Lascaris, hogy láthatná-e ezt a helyet. Két nappal később hívatott a törzsőrmester, miszerint el kell kísérnem egy civilt egy adatgyűjtő akcióra. Haragudott miatta, mert tönkretette a beosztását, de Michael olyan férfi volt, aki mindent el tudott intézni. Milyen igaza van.
– Felmentünk északra, Mitrovica felé, vissza a barlanghoz. Mint már mondtam, az Északi Osztag őriztette. Bementünk pár feszítővassal és kalapáccsal. Michael rámutat a koporsóra. Az eső elállt. A szobában csak a kinti ereszekről csorgó víz hangját lehetetett hallani. – Kétszer voltam Irakban, mielőtt idejöttem. Egyszóval: láttam már elég borzalmat. De ez mindegyiken túltett. Olyan sötét volt, mint a pokolban, és nekem eszembe jutott Tutanhamon átka... És milyen nehéz volt a fedél! Kis híján szétmentek az ujjaim, mire felemeltem. Azután megláttam, mi van benne. – Egy csontváz – mondta Abby. Látta maga előtt az üres szemgödröket, a viaszos csontokat a vasasztalon. Sanchez felkapta a fejét. – Szóval maga is látta. Becsomagoltuk ponyvába, és kivittük onnan, el az őr mellett. Michael hozni akarta a koporsófedelet is, de nem tudtuk volna cipelni. Michael készített pár képet a falfestményekről, továbbá a vázáról... – Vázáról? – Nagyjából akkora lehetett a cserép, mint a tizenkét decis whiskysüveg. A halott mellett találtuk, a koporsóban, lezárva viasszal. – Michael felbontotta? – Én nem láttam. Nagyon gyorsan eltűntünk onnan. Az őr már rádiózott, és Michael kezdett idegeskedni. Sanchez levette a sapkáját, és a kezében forgatta. Abby először látta szemét a homályban. – Így történt. Én csak azt tettem, amit Michael mondott. Nem gondoltam, hogy baj lehet belőle. Részvétem, gondolta Abby. Ugyanabban a csónakban evezünk. – Megindokolta Michael, hogy miért érdekli a sír? – kérdezte Jessop. – Beszélt egész idő alatt, de nem sokat mondott, ha érti, hogy gondolom. Kérdeztem, de mindvégig mellébeszélt. – Maga meg nem hitt neki. – Nem, de ez kit érdekel? A Genfi Egyezmény szerint nem tilos egy hullát elvinni a hullaházba, főleg ha pár száz éve halott. Mint említettem, én csak azt teszem, amit mondanak. Egy halott római nem az én gondom.
Abby szúrósan nézett rá. – Honnan tudja, hogy római? Michael ezt mondta? – Hát lehet, bár nem emlékszem. De katolikus vagyok, eleget jártam templomba. Tudtam, hogy az írás latin. – Miféle írás? – A koporsón olvasható írás.
XXIV Constantinopolis, 337 áprilisa Embert kínoznak a palotában. Ennek nem lenne szabad megtörténnie. A törvény kimondja, hogy senkit sem lehet megkínozni, még egy rabszolgát sem, csakis árulás esetén. A törvény persze rugalmas, és az árulás rugalmas bűncselekmény. Át lehet fogalmazni, ha van hozzá hatalmunk. Valakinek találnia kell éjnek évadján egy jogászt, íratnia kell egy felmentést, be kell hívatnia a megfelelő titkárokat a kancelláriába, hogy tegyék rá a megfelelő pecsétet – és csak utána lehet elforgatni a kereket a kínpadon. Ott kellene lennem, hogy jegyzeteljek. Helyette összeszedtem minden lámpát, amit csak találtam, és bezárkóztam egy raktárba Alexander irattartójával. Nem értem, mi történt ma este, de épp elég gyakran találkoztam a romlott igazságszolgáltatással ahhoz, hogy felismerem a szagát. Továbbá van egy olyan sejtésem, hogy számos kérdés, amely a pincében elhangzik, a kezemben lévő papírokat fogja firtatni. Valahol valakinek eszébe fog jutni, hogy én hoztam a dobozt a palotába. A munka lassú: eltérő nagyságú papírlapokat találok, mindegyiket más tintával írták más-más kezek, többnyire görögül, bár néhányat latinul. Ezekre összpontosítok, bár nehéz úgy olvasni, ha nem tudjuk, mit keresünk. Az írások levelek vagy emlékeztetők a császári levéltárból. Mások meg mintha könyvekből származó idézetek lennének. Nem találok közös témát. Íme: Az imperator Constantinus Augustusnak Crispus Caesartól. Erős vihar késleltette az előkészületeket, és elpusztított három hajót, de a flotta most már készen áll, és holnap kijut. A másik egy vers:
Élőkhöz élő megy holtakon át. A harmadik: XII/P Legmélyebb részvétem unokád halála alkalmából. Tüsszentek, majd átkozódom, amikor papírok repülnek le rögtönzött asztalomról. A szoba csupa por. Tucatnyi faragott kőtábla – mindegyik olyan súlyos, mint egy ló – támaszkodik a falhoz, várva, hogy felszereljék Constantinus valamelyik új emlékművére. Csata közben megdermedt márványkatonákba verem bele a lábamat. Fölveszek egy másik töredéket. A lámpák sercegnek és pislákolnak. A szemem fáradt. A nevem azonnal kiugrik a szavak közül. Az Augustus parancsára bocsássátok Gaius Valerius Maximus rendelkezésére a birodalmi postaszolgálat összes eszközét, és teljesítsétek minden kérését, hogy gyorsabban megérkezhessen Polába22 Dátum is szerepel, de nem szükséges ellenőriznem. A szavak elmosódnak. Azt hiszem, az egyik lámpa kialudt. Leteszem a papírt, és a márványlapnak dőlök. Mi köze lehetett mindehhez Alexandernek? Az ajtó felpattan. A huzat szétfújja a papírokat; az egyik egy lámpa mellé esik, és tüzet fog. Csapkodom, de a mozdulataim nehézkesek és ügyetlenek. Berohan Simeon, a földre dobja az égő papírt, és eltapossa, mielőtt kigyúlna az egész boglya. – Téged akarnak látni. Összeszedi a papírokat, beteszi valamennyit a táskába. Amikor először találkoztunk, megvádolhattam volna gyilkossággal. Most csak annyit tehetek, hogy követem. A folyosón a Schola két testőre várakozik, hogy végigkísérjen sötét és üres csarnokokon, ahol festett alakok sötétlenek aranyalapon, fákkal teleültetett udvarok mellett, ahol rabszolgák söprik fel a nappal lehullott szirmokat, vissza a kihallgatási terembe, ahol Constantinus négy napja elrendelte, hogy találjam meg Alexander gyilkosát. Szabályos audienciára érkeztem. Eusebius még ilyen későn is kifogástalan küllemű, a köntöse dúsan hímzett. Flavius Ursus díszegyenruhában áll, ragyogó vértben. Ablabius, a praetorianusok praefectusa, és a két consul, Felicianus és Titianus megjelent. Továbbá Constantinus elefántcsont trónuson, annyi ékkőben és aranyban, hogy
alig látni alattuk az embert. Gyöngyfüzérek csüngenek a diadémjáról, úgy futnak le az arcán, akár a könnyek. Ám a terem fitogtatott hatalma ellenére is van valami sunyi ebben a gyülekezetben. A trón fölött lógó, hatalmas csillár fényes kört rajzol a padlóra, de a fény nem ér messze. Azon túl egyetlen sötét, irdatlan feddés a csarnok. – Gaius Valerius Maximus! – üdvözöl Eusebius, most az egyszer gúnyolódás nélkül. – Kiváló munkát végeztél! Igaza volt a Szentséges Augustusnak, hogy bízott benned. Mielőtt reagálhatnék a váratlan bókra, ismét nyílik az ajtó, és négy őr behozza Symmachust. Azóta, hogy pár órája találkoztunk, felöltötte bíborszegélyű tógáját. Kapkodva öltözhetett, mert a tóga egyik csücske kicsúszott, és az a veszély fenyeget, hogy szétcsúszik az egész lepel. Symmachus haja olyan csapzott, mint egy rühes kutyáé a betegség utolsó szakaszában. Eusebius előrelép mint ügyész. – Aurelius Symmachus! Vádolunk a szent és jámbor Cyrenei Alexander püspök meggyilkolásával! Symmachus úgy kapaszkodik a botjába, mint a vízbe fúló a viharban. – A könyvtárban voltál azon a bizonyos napon. Symmachus bólint. – Tudtad, hogy Alexander is ott van. Symmachus úgy néz, mintha tagadni akarna, azután meggondolja magát. Nem akarja megkönnyíteni Eusebius dolgát. – Ezen az estén elsétáltál Venus szobrához. Gaius Valerius látott téged. Senki sem kéri, hogy erősítsem meg ezt az információt, de Symmachus mondani akar valamit. – Minden este elsétálok oda. Minden ismerősöm tudja, hogy ott találhat. Simeon még mindig fogja az irattartót. Eusebius elveszi a diakónustól, és fölemeli. Valami megváltozik Symmachus arcán, bár nem tudom, felismeri-e a tokot. Lehet, hogy túl nagylelkű vagyok, de hinni akarok az ártatlanságában. – Láttad már ezt?
Symmachus a tógáját húzogatja, amely le akar csúszni csontos válláról. – Nem. – Alexander püspöké volt. Ma este, miután találkoztál Valeriusszal, a rabszolgád próbált megszabadulni tőle, de rajtakapták. – Hazudik. – A kínvallatásnál beismerte, hogy a te parancsodra tette. – Talán nem kellett volna megkínoznotok. A haraggal csak magának árt vele. – Kevésbé voltál aggályos, amikor keresztények voltak a kezedben! – Eusebius köpköd beszéd közben, arca lángol a bosszúvágytól. – Hírhedt üldözője és gyűlölője voltál a keresztényeknek, ám Constantinus augustus, aki elpusztította Galeriust és Liciniust, a legfőbb üldözőket, neked megbocsátott. Ám amikor megláttad a könyvtárban Cyrenei Alexandert, úrrá lett rajtad erőszakos természeted, és agyonverted őt, hamis ideológusotok, Hierocles mellszobrát használva fegyverként. Symmachus némán hallgatja végig a vádat. Nincs ripacskodó tagadás, nem borul térdre, nem kapkod az imperator lába után. Nem azért jött éjnek évadján az udvarba egy titkos kihallgatásra, hogy az ártatlanságát bizonygassa. Amikor Eusebius végzett, csak megrázza a fejét, és annyit felel határozottan: – Nem. – Talán azért ment könnyen, mert keresztény volt. Talán sosem bocsátottad meg neki, hogy dacolt veled a tulajdon börtönödben. Legyőzött téged, és te meggyűlölted érte. – Tiszteltem a bátorságát. Azokat néztem le, akik megtörtek. Az olyanokat, mint... – Szünetet tart, keresi a nevet: – Asterius. – Elég! – Mintha Eusebiust is megdöbbentené saját reagálásának hevessége. Talán barátjának levágott kezére gondol, az életfogytiglani büntetésre, amelyet a hittagadásért kapott. Mély lélegzetet vesz, és Constantinushoz fordul. – Szentséges Augustus, Alexander tragikus halálának nem volt tanúja. Az egyetlen, aki látta, a gyilkos volt. – Karja kivágódik Symmachus felé. – Az az ember. És miután megölte az elképzelhető legbarbárabb módon, ellopta az írásait. Ki tudja, miért? Talán azt hitte, felhasználhatja Alexander tudását az anyaszentegyház ellen. De mikor a Szentséges Augustus hálója szorosabbra zárult körülötte, mikor a
szorgos Gaius Valerius a gyilkos nyomára jutott, pánikba esett. Aggódott, hogy megtalálhatják a táskát, így hát ráparancsolt a rabszolgájára, hogy szabaduljon meg tőle. – Hazugság! Forog velem a világ, ahogy figyelem, hogyan írják át a tulajdon történetemet a fülem hallatára. Constantinusra nézek. Az arca olyan üres, mint az üveg, de érzékeli a pillantásomat, és egy hajszálnyira elfordul, hogy szemben lehessünk. Bűnbakot akarsz? Vagy azt akarod, hogy nyomozzam ki az igazi tettest? Egy szót sem hiszek el az elhangzottakból. Ha Symmachus meg akart szabadulni az irattartótól, miért nem dobta bele egyszerűen az öböl vizébe? Miért nem égette el? Miért bízta egy rabszolgára, hogy vigye pontosan oda, ahol ő szokott sétálni esténként? Valaki tőrbe csalja Symmachust, hogy rá lehessen kenni a bűntényt. Már csak az a kérdés, hogy ki az. Constantinus még mindig engem figyel. Symmachus is. Van esélyem megmenteni egy ártatlant? Az utóbbi öt napot ennek a gyilkosságnak a nyomozásával töltöttem, de most, hogy lezárul ezzel a váratlan tárgyalással, semmi sem jut eszembe, amit mondhatnék. Nincs szövegkönyvem ehhez az előadáshoz, amelyet játszanak. Kellék vagyok, tompa eszű eszköz, amelyet mások használnak. Ebből a szempontból nem nagyon különbözöm Symmachustól. Az imperator tekintete továbbvándorol. Symmachus, akinek az utolsó reménye is szertefoszlott, lesüti a szemét. Arcán az undor nekem szól. Constantinus a földet bámulja, azután egyetlen szót mond: – Deportatio. Vagyis számkivetés. Symmachust megfosztják vagyonától, állampolgárságától, családjától és jogaitól. Törvény szerint megszűnik létezni. Behunyja a szemét. Egész testében reszket: már csak a büszkesége tartja állva. Eszembe jut, amit Porfyrius mondott róla: Ő sztoikus. Külsőségek nem érinthetik meg a lelkét. Nem hiszem, hogy a filozófiája most is segíthetne rajta. – Mi legyen a táskával, Szentséges Augustus? – kérdezi Eusebius.
– Égessétek el. Az őrök elvezetik Symmachust. Constantinus feláll a trónszékből, és eltűnik egy ajtó mögött. Az előadásnak vége; már nem tudnak mire használni. Senki sem tart vissza, amikor távozom. Ahogy kijutok a teremből, futásnak eredek a folyosón, követem a testőrcsizmák dübörgését. Egy előszobában érem utol őket, az északi kapu közelében. – Azért jöttél, hogy megünnepeld a sikeredet? – Symmachus hangja élettelen. – Semmi közöm hozzá. – Semmi közöm hozzá! – szajkózza fejhangon. – Nekem sincs közöm Alexander meggyilkolásához, mégis itt vagyok! – Sajnálom. Fintor. Symmachusnak olyan kevés maradt, hogy még az én rokonszenvem is számít neki. – Constantinus ésszerűen gondolkodik – makacskodom. – Pár hónap múlva visszahív. – Pár hónap múlva mindnyájan halottak leszünk. Bármi mást mondanál magadnak, az hazugság. Először eltávolítanak, azután küldik az orgyilkosokat. Megtörli a homlokát, és gyűlölettől izzó tekintettel néz rám. – Te tudod, így megy ez.
XXV. Koszovó, napjainkban Elhagyták Camp Bondsteelt, és észak felé indultak, vissza a főúton Pristina felé. Jessop azt akarta, hogy Sanchez tartson velük, de ezt az őrvezető felettese kereken megtagadta. Jessop annyit ért el, hogy Sanchez egy KFOR-térképen bejelölte nekik a sír helyét. Az eső vastagon csorgott a szélvédőn; előttük veszedelmesen dülöngéltek és csúszkáltak a ponyvás teherautók. Abby kihalászott egy szál cigarettát a zsebéből, és a műszerfal alatt matatott a cigarettagyújtó után, de csak egy üreget talált. – Mostanában konnektornak hívják – nevetett Jessop. Műanyag öngyújtót vett elő a zsebéből, és Abbyhez hajolt, hogy tüzet adjon. – Kösz. – A nő megütögette a zsebét. – Kér? – Leszoktam. Abby rápillantott, és látta, hogy a férfi mosolyog. – Akkor miért tart magánál öngyújtót? – Vészhelyzetekre.
Mitrovica alacsony házakból álló, szegényes települése két folyó között szorongott. A háború alatt rengeteg kegyetlenkedést látott a máig megosztott város. A hidakat francia katonák őrizték, a látóhatáron minaretek és harangtornyok feleseltek egymásnak. A főutat lezárták javítás miatt. Egy töltésúton vágtak át egy ártéren, amelynek partján járművek rozsdásodtak. A folyón túli rozzant gyár füstöt és szennyet pöfögött a levegőbe. Miközben Abby vezetett, Jessop a telefonját pötyögtette. – Miféle kém maga? – gúnyolódott a nő. – Nem kellene legalább néznie, merre megyünk?
– Arról olvasok. Úgy látom, errefelé nagy számban képviseltették magukat a rómaiak. Ólmot és ezüstöt bányásztak. Alig százharminc kilométerre járhatunk Ništől. Ott született Constantinus császár. Emlékszik, mit mondtam? Hogy a maga nyakláncának jelképe az ő monogramja? Abby mélyebbre csúszott az ülésben. Még mindig nem szólt Jessopnak a trieri pergamenről. – Na és? Gondolja, hogy Constantinus sírját találták meg? További pötyögtetés. – Constantinust Isztambulban temették el. A Szent Apostolok templomában. A nő bekapcsolta a rádiót, és az utat figyelte. Úgy érezte, Jessop őt figyeli. Abby visszahúzódott. Akárhogy kedveskedik, akkor is kém, figyelmeztette magát.
Mitrovicától északra ritkult a forgalom. Jessop eltette a telefonját, kibámult az ablakon. Egy folyó völgyében jártak, zöldellő szántóföldek között, amelyek fölött sűrű erdőkkel benőtt dombok és távoli hegyek magasodtak. Méhkasokra emlékeztető, magas szénaboglyák szegélyezték az út menti kaszálókat. Jessopot zavarta valami. – Mások a jelzőtáblák – mondta. – Szerbül vannak? – Ez itt, mondhatni, párhuzamos állam. Az itteniek többsége csak szerb pénzt fogad el. Jessop hitetlenül csóválta a fejét. – Az egész ország alig akkora, mint Somerset megye. Az ember azt hinné, elég kicsi, nem akarhatják még jobban felosztani. – Szerbia részének tekintik magukat. Ha nem vonult volna be a NATO, azok is lennének. – Erre talán az előtt kellett volna gondolniuk, hogy mészárolni kezdték az albánokat. – Lehet. Jessop rásandított. – Az aktájában az szerepel, hogy maga idealista. Abby meglátott a szeme sarkából egy vaskeresztet. Büszkén magasodott az útra letekintő hegygerincen. – Régen az voltam.
Elhallgattak. Szembejött egy katonai teherautó, amelyen német zászló lobogott. – Nem gondolja, hogy hoznia kellett volna erősítést? – London megítélése szerint ez egy békés vidék. – Nem Londont lövik le, ha elfajulnak a dolgok. – Tisztában vagyok vele. – Jessop rápillantott a térképre. – Szerintem a következő elágazásnál kell bekanyarodnunk. Lassítottak. Abby a tükörbe pillantott. Egy ideig haladt mögöttük egy kis piros Opel, de az is eltűnt az utolsó kilométereken. – Ez az? A földutat középütt felverte a gaz. Olyan jól beleolvadt a környező szántóföldekbe, hogy észre sem vették volna, ha nincs a leágazásnál egy fehér feszület. Talapzatán csapzott csokor hervadozott, emlékeztetve egy tragikus karambolra. Jessop a térképre nézett. – Próbáljuk meg. Az utat mély kátyúk árkolták. Abby átkapcsolt négykerékmeghajtásra, hogy áterőltesse a járművet a sáron. Jessop előrehajolt, és kibámult az eső verte szélvédőn. – Maga szerint ezek friss keréknyomok? Abbynek nem volt ideje odanézni. Az út átszelte a völgyet, és kapaszkodni kezdett a fák között, ahol a lejtő és a földből kiálló sziklák újabb problémát jelentettek. Csermelyek futottak le az úton, árkokat vájva a puha földbe. A fák koronája alatt fekete sötétség uralkodott. Abby átkelt a hegygerincen, befordult egy éles kanyarba – és olyan hirtelen fékezett, hogy a kocsi majdnem lefulladt. Keresztben parkoló, fekete kisteher zárta el az utat. Két ember állt mellette, sötétkék álcázó ruhában, símaszkban, karjukon automatával. – A KFOR-nak gondoskodnia kell róla, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő! – mondta Jessop. Előkapta a telefonját, lázasan kopácsolt a képernyőn. – Nekik kell biztosítaniuk az utak járhatóságát! – Úgy látom, valaki nem kapta meg a feljegyzést. – Abbyt is meglepte, hogy mennyire nem fél. Tudta, mit kell tennie ilyen eszelős helyzetekben. Több tucatszor végigélte már. A díszlet változott, de a szereplők mindig ugyanazok: furgonok és fegyveres férfiak. A zsebébe nyúlt a cigarettáért, azután fölemelte a kezét, hogy a géppisztolyosok láthassák. Az egyik ember feléjük indult. A másik az autónál maradt.
Az első fegyveres a terepjáróhoz ért, és intett Abbynek, hogy engedje le az ablakot. Sötét szempár szegeződött a nőre a maszk nyílásából. Mintha meglepte volna, hogy ilyen úton asszony vezet. – Papír, kérem? – kaffogta angolul. Abby kihúzott egy cigarettát a fogával, azután megkínálta az álarcost. A férfi elvett egy szálat, de nem köszönte meg. – Belenyúlhatok a táskámba? – kérdezte szerbül a nő. A szempár elkeskenyedett. – Mit keresnek maguk itt? Abby a terepjáró oldala felé bökött az állával. – EULEX. A környezetvédelmi minisztériumot támogatjuk. Előkotorta a táskájából az útlevelét, és átadta a rendőrnek. A fegyveres kinyitotta azon az oldalon, ahová a húszeurós bankót tették. – És a barátja? – Szakértő Londonból. Látni akarja a fákat. A bankjegy eltűnt egy zsebben. – Itt várjanak. Visszament a furgonhoz, és tárgyalt a cimborájával. Elővett egy mobilt, és nagy hévvel beszélni kezdett. A Toyotára szegeződő fegyvercső nem moccant. – Mit mondott nekik? – kérdezte Jessop. Abby előrebámult, és igyekezett egyenletesen lélegezni. – Azt hiszi, hogy illegális fakitermelést keresünk. – Illegális fakitermelést? – A koszovóiak hetven százaléka fával fűt. A városokon kívül nehéz az élet. De még a városokban is bizonytalan az áramellátás. Az illegális fakitermelés nagy probléma országszerte. – A rendőr azt hiszi, hogy forró nyomon vagyunk? A fegyveres még mindig nem tette le a telefont. – Ki tudja, mit hisz? Vagy kivel beszél? A szerb rendőrség egyenruháját viseli. – Nekik szabad...? – Megvan még az öngyújtója? Jessop keze annyira reszketett, hogy nem bírta meggyújtani. Abby elvette tőle, és rágyújtott utolsó cigarettájára. – Ez a Balkán – felelte, kifújva egy nagy adag füstöt. – Az egyenruha semmit sem jelent. Boszniában a kilencvenes években
Milosevic átküldte a szerb hadsereget a bosnyák határon, új jelvényeket adott a katonáknak, így jött létre a bosnyák hadsereg. A rendőr befejezte a telefonálást, és eltette a készüléket, amely épp úgy villant meg a reflektor fényében, mint egy kés. A vállára akasztotta a géppisztolyát, majd lassú léptekkel visszasétált a terepjáróhoz. – Minden rendben? – kérdezte Abby, és nyúlt az útleveléért. Fel sem fogta, mi történik. A rendőr eldobta az útlevelet, megragadta a nő csuklóját, és előrerántotta, miközben a másik kezével feltépte a Toyota ajtaját. Abby kibukfencezett az autóból, és a sárba zuhant a fegyveres lába előtt. Egy durva kéz a gallérjánál fogva felrántotta, és az autó ajtajának lökte. A másik rendőr géppisztollyal tessékelte ki Jessopot az anyósülésről. Abby érezte, hogy a kezét hátracsavarják, és villanydróttal összekötözik. Nem ellenkezett. A furgonhoz vonszolták, felemelték és bedobták hátra. Jessop követte. Az egyik fegyveres hozzájuk ült be, a másik a vezetőfülkébe. A furgon meglódult. A nő hátracsúszott a vizes padlón, és a lenyitható hátsó falnak csapódott. A hevederbe kapaszkodó őr csúszott utána. A kisteher ugrált a kátyús úton, úgy dobálta Abbyt és Jessopot, mintha hullák lennének. Abby a hátrakötött keze miatt még csak nem is tompíthatta az ütéseket. Vállsebe lüktetett, vér, eső és acél ízét érezte a szájában. Arca borulva várta, hogy vége legyen. Hátát hevesebben verte az eső, az ég világosodott. Elfordította a törzsét, felnézett. Sűrű erdő kapaszkodott fölfelé a hegyoldalon, de a magasban látszott az ég. Kiérkezhettek egy völgybe. Úgy fordult, hogy lássa Jessopot. – Hová visznek? – Szerbiába. Már csak pár kilométer. Mihelyt átkeltünk a határon... A furgon zökkent egyet és megtorpant, olyan hirtelen, hogy Jessop és Abby a levegőbe pattant, majd visszaesett. Csúnyán megütötték magukat. Még az őr is beverte a fejét. Félretolta a vezetőfülke hátsó ablakát, és ordítozott a sofőrrel, de a választ elnyelte a motor panasza, amely felpörgött és morgott, de nem mozdult. Majd váratlanul leállt. Abby csak a platón kopogó esőt és a fákat hajlító szelet hallotta. Az őr lecsapta a hátsó falat, leugrott és előrement a vezetőfülkéhez. Abby, noha nem értett minden szót, hallotta, ahogy veszekszenek és káromkodnak, mert valami eltört.
Labdává gömbölyödött, és Jessophoz bújt, tőle remélve meleget. Átázott ruhája úgy tapadt rá, akár a jég. Teste kihűlt. – Semmi baj! – súgta a fülébe Jessop. – Már bejelentkeztem. Jön a lovasság. Abby csak feküdt, és várta, hogy az eső feloldja semmivé.
Behunyhatta a szemét, mert amikor felnézett, az őr guggolt mellette és rázta. Abby feje hasogatott, és olyan keservesen didergett minden porcikája, hogy azt hitte, darabokra esik. A fejében zúgó fájdalmon át egyszer csak megértette, hogy az őr szerbül beszél. – Felállni! Mindjárt itt van! Talpra rántotta a nőt, majd leemelte a földre. Jessop már ott állt. Kietlen hegyi réten találták magukat, a csúcsok és az erdő között, gyászos, magányos helyen. Az erdőből keletnek vezetett egy ösvény; a másik északról futott le a völgybe, és ott keresztezte az elsőt, ahol a kisteher lerobbant. Két fekete Range Rover hajtott feléjük, sarat fröcskölve. A távolból vízesésre emlékeztető dübörgés hallatszott. Az őr idegesen sandított az égre. A furgonhoz terelte Abbyt és Jessopot, majd hátralépett. A géppisztoly csöve ide– oda járt közöttük. A Range Roverek letértek az ösvényről a fűbe, elnagyolt háromszöget alkotva a furgonnal. Farmeres-anorákos emberek ugrottak ki belőlük. Az egyik kinyitotta az első autó hátsó ajtaját. Hosszú gyapjúszövet felöltőt viselő, vékony alak szállt ki a Roverből, és a sarat finnyásan kerülgetve indult Abby és Jessop felé. Kisebbnek látszott a hatalmas réten, mint a római irodájában, de még a testőrei is óvakodtak túl közel menni hozzá. – Dragović – mormolta a nő mellett Jessop. Dragović tőlük pár lépésnyire megállt. Abbyre ügyet sem vetett, ám Jessopot alaposan megnézte, azután megrázta a fejét. – Nem Lascaris. Pisztolyt húzott elő a kabátja alól, és Jessop fejére célzott. A távoli zaj erősödött. Abby hallotta, hogy Jessop kétségbeesetten, könyörögve ordít, miközben úgy tekergőzik, mint kutya a pórázon. Még a föld is
rengett a nő talpa alatt. Feltámadt a szél, esőt vágott az arcába. Dragović hátralépett. A torkolattűz kettéhasította a világot. A kisteher megrázkódott, amikor a lövedékek a karosszériának csapták Jessop testét. Vér fröccsent Abby arcába. Melegebb volt, mint az eső. A pisztoly csöve Abby felé lendült. Dragović kiabált valamit, de ő nem értette a füle zúgásától és a mögötte robajló mennydörgéstől. Hát így lesz vége. Váratlanul eltűnt a pisztoly. Dragović megfordult, futott vissza a Range Roverhez. Mire Abby felocsúdott, valaki torkon ragadta. Az egyik őr olyan közel tolta hozzá a képét, hogy majdnem hozzáért Abby arcához, és üvöltözött valamit, amit alig lehetett érteni. – Te hívtad ki a zsarukat? A barátod hívta ki? Ködös emlék rémlett fel a nő agyában. Jessop matat a telefonján, közvetlenül az előtt, hogy elfogták őket. Jön a lovasság. Nem hitte el neki. – Nem tudom. A gorilla elvonszolta az autótól, megpördítette, belemarkolt a hajába, és hátrarántotta a fejét, hogy az égre kelljen néznie. – Mi a franc az ott? Fekete helikopter emelkedett ki a dombtető mögül. A tömpe orrú, tömzsi gép kerekei karomként meredtek ki az alvázból. Hirtelen irányt változtatott a szélben, és amikor bedőlt, Abby meglátta a törzsén a fehér KFOR betűket. Körülötte szétfutottak az emberek. Dragović bevágódott a Range Roverje hátuljába, összesározva méregdrága nadrágját. Még be sem csapódott az ajtó, amikor a Rover már elindult fölfelé a völgyben. A másik követte. A helikopter megérkezett Abby fölé. Úgy érezte a rotor csapásait, mintha bottal vernék. A huzat fölemelte a földről, elárasztotta a szúrós esőcseppek záporával. Várta, hogy az történjék, ami a filmeken, hogy lehulljon a kötéllétra, lerohanjon rajta egy hős, és kinyírja a rosszfiúkat. A helikopter tovaszállt, üldözve a Range Rovereket. A furgon mögül előbukkant az egyik fegyveres, aki elfogta Abbyt, és megragadta a nő hátrakötött karját. Most is azt a kék rendőregyenruhát viselte, amelyet az úttorlasznál.
Látták az egyenruhákat a helikopterből, értette meg Abby. Azt hiszik, hogy ezek koszovói rendőrök. A gorilla oldalba döfte a géppisztoly csövével, és ordítozni kezdett, hogy megöli, ha nem megy vele. Vonszolni kezdte a réten át a fák felé a völgy túlsó oldalán, otthagyva Jessop összeroskadt tetemét a furgon mellett. Társa követte. A kocsiból nézve vízszintesnek tűnt a terep, ám gyalogszerrel annál egyenetlenebb volt, tele váratlan buckákkal, amelyek úgy dudorodtak a föld alatt, mint a szőnyeg alatt felejtett játékszerek. A hátrakötött kezű Abbyre kényszerzubbonyként tapadt a vizes ruha, és mivel a fegyveres sebesebben vonszolta, mint ahogy futni tudott volna, a nő úgy rángott és csapkodott, mint a kifogott hal a horgon. A robaj csillapodott. Abby hátraszegte a fejét, körülnézett. Pár száz méterrel feljebb a völgyben a helikopter utolérte Dragović Range Roverjét, leszállt az út közepén, a magasba vágva a földet. Tucatnyi katona ugrott ki belőle, és csatárláncban elállták az utat. A két Range Rover lekanyarodott az útról, és robogni kezdtek a nyílt terepen az erdő irányába. Abby lelassult. A fegyveres ismét rángatni kezdte. A nő beleverte a sípcsontját egy félig földbe temetett sziklába. Keresztülbukdácsolt a magas, vizes füvön, betántorgott az erdőbe. A férfiak, amint biztonságba kerültek a fák alatt, megfordultak és visszanéztek. A helikopter ismét a levegőbe emelkedett, a Rovereket követte a fák felé. Miért nem lőnek? Pár sorozattal megállíthatnák Dragovićot – Abby látta a Blackhawk oldalából kimeredő nehézgéppuska sziluettjét. De a helikopter csak lebegett a magasban, nem csapott le. Macskaként játszott az egérrel. Nincs rá engedélyük, gondolta tompán a nő. Ismerte a szabályokat. Dragović célkeresztben van, de nem húzhatják meg az elsütő billentyűt. A földi erők is csak követhetik. Néhányan a Range Roverek után rohantak, a többiek a völgy alján lerobbant furgonhoz közeledtek. Meglátták vajon Abbyt? Utolérik idejében? Hideg acélt érzett a csuklóján. A gorilla előhúzta a kését, és mielőtt Abby megrémülhetett volna, egy rántással elvágta a kábelt. – Most gyorsabban szaladsz! – mondta, és meglökte a géppisztollyal a nő keresztcsontját. Abby engedelmeskedett. Tántorgott
a fák alatt, küzdve a lejtővel, a vizes ruhákkal, a sárral, a csúszós avarral, mindennel, ami visszalökhette volna a fegyver csöve elé. Mögötte lövés dördült az erdőben. Ösztönösen hasra vágta magát, holott nem is találták el. Hátranézve látta, hogy a szerb négykézláb áll, és a lábát szorongatja, amelyből ömlik a vér. A másik őr odarohant hozzá, és közben megeresztett egy sorozatot az erdőbe. Háttal volt Abbynek. A nő kihasználta az alkalmat, és futásnak eredt. Az idő megállt. A levelek, a sár, a lövések, az ordítások eltompították érzékszerveit. Eszeveszetten hadonászva rohant. Lába sajgott az átázott farmerben, a tüdeje szét akart robbanni, a válla annyira fájt, hogy nem is tudta, érezné-e a belé csapódó lövedéket. A fák megritkultak. Apró tisztáshoz ért, ahol sziklafal meredt ki az erdő talajából. Mély hasadék tátongott rajta, azon keresztben szalag húzódott, körülötte frissen kiásott föld feketéllett. A bejáratnál a földbe szúrt botról egy kos kifehéredett koponyája vigyorgott a nőre. Valahol, nem is olyan messze, futó lábak dobogtak. Abby még fejvesztett rémületében is érezte a hely sötét rosszindulatát, mely befelé húzta a barlangba. Tarkóján szellő borzolta a hajszálakat: mintha Michael szelleme akart volna közölni vele valamit. Nézte a bejáratnál kifeszített szalagot, a földbe taposott csikkeket, a bokrok között szétszórt fóliát, amelybe a fejadagokat csomagolják Ez lehet a hely, amelyhez igyekezett. Milyen fontosnak tűnt, most pedig nem érdekli. Ám a lépések közeledtek, és neki nem maradt választása. Berohant a barlangba. A kinti fény nem hatolt be mélyen. Abby pánikba esett a sötétségtől, de addig tapogatózott, amíg meg nem lelte a zsebében Jessop öngyújtóját. A fényben simára csiszolt falakat látott, amelyek túl egyenesek voltak barlangnak. A járat a szikla mélyébe vezet. Pát méterrel beljebb a folyosó bolthajtásos, alacsony, négyszögű kamrává tágult. Egyik végében árok futott végig, fölé fülkét vájtak a kőbe, melyben egykor szobor álhatott. A falon okkersárga, zöld és kék árnyalatokban festett, megfakult képek Abby észrevett az öngyújtó lángjánál egy hajót a halaktól hemzsegő tengeren; festett oszlopokat, amelyekre borostyán fut fel; egy fátyolruhás istennőt, amint
leereszkedik az alvó héroszhoz. Körülöttük oroszlánok a nap és a hold. Abby minden igyekezete ellenére sem vehette ki a hámló betűket. Sírbolt, gondolta. A kővályú szarkofág. Mellette a falnak támasztott fedél, amelyen fehér karcolások mutatták, hol feszítette fel Michael és Sanchez. Fölemelte a hüvelykujját, hogy ne árulja el az öngyújtó fénye. Ült a sötétben a kőpadlón, vizes ruhája megdermedt a testén. Vacogott, bár már alig vette észre. Ismét rányomta a hüvelykujját az öngyújtó acéljára, csak hogy érezze a meleget. A sírjából kitépett csontvázra gondolt, és azon tűnődött, hogy vajon ez lesz az ő sírja is... Életet életért, halottat halottért. Eszébe jutott Shai Levin. Valószínűleg szíven szúrták. Nehéz volt elképzelni, hogy ez a kripta olyasvalakié, aki valamikor ugyanúgy élt és lélegzett, mint ő. Valószínűleg gazdag volt. Erőszakos életet élt. Egy ember, aki megtervezte és elkészíttette a sírját az örökkévalóságnak, nem is képzelve, hogy ezerhétszáz év múlva senki sem fog tudni róla egy megosztott ország lakatlan zugában. Zaj hallatszott a barlang elől. Ordítottak, kövek zörögtek. A nő fölemelte a fejét. Tompa puffanás gördült végig a folyosón, és Abby a síradta bizonyossággal tudta, hogy valaki meghalt. A folyosó végén kialudt a napvilág. Ha meg kell halnia, legalább lássa a gyilkosát. Halk lépések osontak a járatban, lassan, óvatosan. Abby felkattintotta az öngyújtót. Az istenek és a héroszok lebámultak rá a pusztuló festékből, és várták, mikor ragadhatják magukhoz. Az ember közeledett. Egy percig a tökéletes sötétségben létezett a napvilágon innen, a lángon túl. A szél behozta a szagát. Előrelépett. Arca hol beúszott a tűzfénybe, hol kicsúszott belőle. Szemtől lefelé eltűnt a sötét árnyékban, Abby csupán a domború homlokot és az esőtől lelapult, göndör, szürke hajat láthatta. Fölvetette a fejét. Hallotta, ahogy az istenek szólítják és kacagnak. Fölemelte az öngyújtót. Az ember arcáról lehullott az árnyék. – Michael?
XXVI. Constantinopolis, 337 áprilisa – Azt hitted, hagylak elmenni búcsúzás nélkül? Constantinus az üres sírboltban a felszenteletlen oltárnak támaszkodik. Amikor utoljára láttam, úgy volt felöltözve, akár egy isten; most egyszerű fehér köntöst visel szürke köpennyel, mert hűvös az este. Csupán a szövés árulja el, mibe kerülhetett ez a ruházat. – Azt hittem, végeztél velem. Valaha tizenkét isten lakott itt, ma már csak egy. Constantinus a város legmagasabb dombjának legmagasabb pontján a földdel tette egyenlővé a Tizenkét Isten ódon templomát, és felépítette a szentély alapjain a saját mauzóleumát. Ez a második kísérlete, mert az első, a római már foglalt. Kívülről nem különbözik az emlékművektől, amelyeket egykori társcsászárai építtettek maguknak: Maxentius Rómában, Galerius Thessalonicában,23 Diocletianus Spalatumban:24 kerek torony egy négyszögletű, árkádos udvar közepén. Az árkádok alatt vannak a fürdőszobák, a lámpatárolók és a papok szállásai, akikre majd akkor lesz szükség, ha beköltözik az állandó új lakó. Nem lesz egyedül. Hét fülke van a rotundában: az egyikbe Constantinus szarkofágja kerül, a másik hatba Krisztus tizenkét apostolának képmása. Ez jellemző Constantinusra. Elvette a tizenkét régi istent, és tizenkét keresztény apostolt állított a helyükbe. Ha majd megvalósul a terv, senki sem fogja látni az illesztékeket. Az istenek elhagyják a világot, és átadják az embereknek. Ez a történelem sora. Ám egyelőre még semmi sincs készen. A rotunda keleti felét felállványozták. Porvédők takarják a tizenkét képmást a fülkékben. Ez is jellemző Constantinusra. Hatalmas munkákat végeztet. A templom
egy óriási tartály, tele porral. A kései nap besüt a színes üvegen, és mintákat rajzol a levegőbe. – Azon az éjszakán, amikor elítéltük Symmachust, mintha mondani akarnál valamit. – Úgysem számított volna. Elhatároztam, hogy a lehető legkevesebbet mondom neki, utána hazamegyek, hogy ellenőrizzem a háztartást becsomagoló rabszolgáimat. Nem akartam idejönni. – Azzal bíztalak meg, hogy derítsd ki az igazságot – emlékeztet. – Ha ez kellett neked... – Szerinted ártatlan? Valami elpattan odabent. A felháborodás félresöpri bennem az óvatosságot. – Nem tudom, ártatlan-e, de abban biztos vagyok, hogy felültették. Ott voltam, amikor a rabszolgája elhozta a dobozt. Aligha szervezhették volna meg ennél terhelőbb módon. – De hát nála volt a tok. – A rabszolgája így intézte. – A rabszolga a kínvallatásnál beismerte, hogy a dobozt az ura adta át neki. Gyors ítéletre volt szükségünk, a keresztények türelmetlenkedtek. – Rám néz, felsóhajt. – Gaius, te sosem finnyáskodtál. Minden vallásnak szüksége van véráldozatra. Symmachus nálam jobban látta, mi következik. Kínos a csend. Közöttünk áll a por a levegőben. Constantinus körbemutat a kupolás termen. – Nézd ezt a rendetlenséget. Ha holnap meghalnék, nem tudnák, mit kezdjenek velem. – Fölnevet. – Ne aggódj. Addig nem halok meg, amíg el nem intéztem a perzsákat. Egy végső győzelmet aratok, hogy teljes legyen az életem. Szünet. Talán eszébe jutott, hány végső csatát nyert már meg. – Emlékszel Chrysopolisra? A másnapjára? Chrysopolis, 324 szeptembere Egy meleg vasárnap délelőtt Constantinus sétára indul a családjával. Még tart a hosszú, forró nyár: az ég kék, a tenger sima, a
föld keményre sült. Port kavar föl a császári bíborcipő, amíg felhág a ciprusok és a fenyők között a szirt tetejére. Constantinus halad az élen, oldalán Crispusszal, aki a mélyben horgonyzó hatalmas flottáról magyaráz az apjának. Én közvetlenül utánuk megyek. Engem követnek az asszonyok és a gyerekek: a legfiatalabb, az egyéves Constans még mindig a szoptatós dajkája karján. Átlagos római család, mondhatni, mely szamócázni vagy madártojást szedni indul. Azonban a domb túlsó oldalán huszonötezer hulla vár temetésre. Számításaim szerint június óta ez a harmadik nap, amelyen letehettem a páncélt. Végigverekedtük a nyarat. Kitört a háború Constantinus és Licinius között. Júniusban bevonultunk Thraciába, és kikergettük a Balkánról Liciniust, aki harmincezer embert veszített menekülés közben. Augusztusban, amikor Licinius abban reménykedett, hogy megállíthat bennünket Byzantiumnál, Constantinus a szó szoros értelmében átgázolt a városfalakon, mert földből rámpákat emeltetett melléjük. Egyidejűleg Crispus levezette a hajóhadunkat Thessalonicából, és legyőzte Liciniusét a chersonesusi25 szorosban. Együtt harcoltam Byzantiumnál Constantinusszal, aki minden beszámoló szerint nagyszerű győzelmet aratott. Most, mikor elnézem egymás mellett az apát és a fiát, könnyű elhinnem, hogy ezt a családot valóban megáldották az istenek. Constantinus most múlt ötvenéves, de nyoma sincs rajta a hervadásnak, ugyanolyan erős és energikus, mint mindig. Crispus pedig az a fiúgyermek, akire minden férfi büszke lenne. Magas és jóvágású, Constantinus kellemesen kerek arcát, hollófekete haját örökölte. Abban a korban van, amikor a frissen szerzett tapasztalat egyesül az ifjonti önbizalommal, és semmi sem tűnik lehetetlennek. Nevetős természetű, és másokat is meg tud nevettetni, még az apját is. Amikor Constantinus megbotlik – még mindig fáj a combján a seb, amelyet Hadrianopolis26 ostrománál kapott –, Crispus azonnal nyújtja a kezét, hogy megtartsa. Crispus a flottára mutat, és mesél az apjának: az a hajó csáklyázta meg Licinius zászlóshajóját; arról a hajóról esett a tengerbe a kapitány, mert megbotlott a ketrecéből kiszökött tyúkban. Váratlanul két kisfiú ront előre, és döfködni kezdik Crispust fenyőágakkal: a nyolcéves Claudius és a hétéves Constantius, Constantinus első- és másodszülött fia Faustától. Crispus kacagva
felkap egy gallyat, és megkergeti a féltestvéreit, akik visongva menekülnek vissza anyjukhoz. Constantinus felém fordul. Ragyog a szeme. – Volt már ember ilyen boldog? Tegnap kétszázezren álltak fel a Chalcedon és a Chrysopolis közötti poros mezőn, hogy eldöntsék a világ sorsát. A hadvezér Constantinusnak nem ez volt a leghíresebb csatája. Nem volt vakmerő cselezés, agyafúrt taktika. Arcvonala közepére vitette jelvényét, a labarumot, összevonta mögötte a lovasságát, a lovasság mögött a gyalogságát, és letaglózta velük Liciniust. Talán az ütközet hordereje miatt választotta a konzervatív taktikát, vagy talán ismét meglátta azt, amit mások nem, vagyis hogy Licinius, akit már többször oldalba támadtak, semmiképpen sem akarja, hogy ez ismét megtörténjen, ezért elvonta az erőket középről; továbbá hogy a seregünk, miután egész nyáron menetelt, gyilkos hangulatban van, és minél előbb be akarja fejezni a háborút. Megérkeztünk a félsziget végéhez. A mélyben szelíd hullámok nyaldossák a sziklás partot; túl a szikrázó tengeren Byzantium magasodik a szirttetőn. Most még csak kis kompkikötő, célirányos megállója az utazóknak, akik Ázsiába vagy a Pontus Euxinushoz27 igyekeznek, de túlságosan távol esik a Mediterraneumtól, hogy jelentősebb kereskedelmet bonyolítson le. Innen nézve egyedül a fürdőit látni, amelyek mögött épp csak felsejlik a Hippodrom hosszú, alacsony vonala. – Azért hoztál ide, hogy ezt nézzük? – kérdezi Fausta, aki odaérkezett mögénk a kicsi Constansszal. Hangját eltompítja a malomkőnyi kalap és a fátyol, amellyel a naptól védi az arcát. Constantinus a határokon élte le az életét, és mérföldeket képes gyalogolni. A felesége palotába való. Egyszerűen nem érti, minek olyan helyen sétálni, ahol nincs árnyék, nyesetlenek a fák, és nem söpörték fel a földet. Sértőnek találja. – Ez a hely a világ fordulópontja. – Constantinus időnként úgy tud beszélni, amitől a hallgatói elhiszik, hogy olyasmiket lát, amiket ők nem. – Félúton Kelet és Nyugat között. Most pedig a történelem fordulópontja is.
Úgy tűnik, Claudius és Constantius legyőzte Crispust. Az ifjú összerogy, látványosan vonaglik a földön, szorongatja oldalán a képzelt sebet, végül mozdulatlanul elnyúlik. – Azt hittem, már elég idős vagy ahhoz, hogy igazi csatákat vívj – mondja neki Fausta. Crispus felugrik, lesöpri a tunicájáról a port és a fenyőtűt. – Nem olyan idős, hogy ne játszhassam a testvéreimmel. Fausta elkomorodik. A fiai rajonganak Crispusért, aki tökéletesen egyesíti magában azt, ami az apában és a fivérben a legjobb. Az asszony ezt nem állhatja. Constantinus is ugyanúgy az egyetlen fiú volt egy első házasságból, mint Crispus. Constantinusnak is ugyanúgy három fiú féltestvére született az apja második házasságából, mint Crispusnak. Királyi bőkezűséggel bánik velük, de a valódi hatalomhoz sosem engedte száz mérföldnél közelebb őket. Faustának keserű győzelem a tegnapi. Ha egyetlen imperator lesz, mit örökölnek az ő fiai? Mögöttünk kiáltás szakítja félbe a tenger mormolását és a légyzúgást. A világ egyetlen ura nem sétafikálhat a mezőn kíséret nélkül. A császári testőrség lezárta az egész félszigetet. Tizenkét testőr közeledik libasorban a fűvel és bokrokkal szegélyezett, keskeny csapáson. Egy asszonyt és egy fiút kísérnek. Mindkettő sima fehér tunicát visel. Constantia érkezik és a fia, Licinianus. Ahogy feltűnnek, Constantinus megszűnik apa, férj, barát lenni, visszaváltozik augustusszá. Kihúzza magát, és rögtön mintha másfél arasszal lenne magasabb. A katonák tisztelegnek, majd vonalba rendeződnek. Constantia a földre dobja a magával hozott bíborszín batyut, és térdre rogy a porban. A fia melléje térdel. – Férjem, Licinius küldi császári palástját. Lemond címeiről és minden igényéről a hatalomra. Csak annyit kér, hogy kíméld meg az ő és családja életét. – Ha ő győzött volna tegnap, megkímélt volna engem? – Constantinus Faustára, Crispusra és a kisfiúkra mutat. – És őket? – Ha a férjem győzött volna, ebben a pillanatban neki könyörögnék térden állva, hogy kíméljen meg benneteket. – Constantia ruháját művészien megtépték, haját nagy gonddal összezilálták, az ember azt
hinné, ő is most jött a csatatérről. Ám arcán őszinte a bánat. Neki is voltak álmai. Mereven nézi Constantinus lábát. A testőrkapitány keze a kardja markolatára csúszik. Constantinus kissé megrázza a fejét. Fölemeli a húga állát, a szemébe néz. Senki sem látja, mi megy végbe közöttük. – Az én hibám – jelenti ki Constantinus. – Mindnyájunkat becsapott. Sohasem lett volna szabad hagynom, hogy feleségül menj hozzá. Térj vissza a férjedhez, és mondd neki, hogy elfogadom a megadását. A címeit elveszíti, de biztonsággal távozhat Thessalonicába. Az ottani palota kényelmes otthonotok lesz. – Megnyugtató mosoly. – Elvégre te továbbra is a testvérem vagy. Constantia feláll, és látványosan átöleli Constantinust. Annyira elernyedt, hogy alig bírja emelni a karját. Mihelyt biztosabban áll a lábán, Constantinus kissé távolabb tolja magától, és a kezét nyújtja neki. Hallom, hogy Constantia három szót is mond a kézcsók mellé. – Tu solus Dominus. – Egyedül te vagy az Isten. Constantinopolis, 337 áprilisa – Szép nap volt – mondja Constantinus. – Elvégeztük a munkánkat. – A következő hajnalon, amikor feljött a nap, neked kétszer annyi provinciád volt, amelyeken uralkodhattál, és kétszer annyi munkád. – De szabadok voltunk. – Keresztüllépked a termen, lehúzza a porvédőt az egyik szoborról. Szakállas arc néz vissza rá. – Emlékszel, amikor gyerekek voltunk Diocletianus udvarában? Feküdtünk álmatlanul, füleltünk a padlódeszkák nyikorgására, és találgattuk, hogy ez lesz-e az az éjszaka, amikor jönnek a gyilkosok... Minden este Istenhez imádkoztam, hogy hadd érjem meg a reggelt. Annyira féltem, hogy csak akkor mertem elaludni, ha te is mellém feküdtél az ágyba. – Sosem jöttek. – Azt hittem, hogy ha én leszek az egyetlen augustus, nem kell félnem soha többé. – Merőn nézi a szobor arcát. – És azóta is amiatt rettegek nap mint nap, hogy mindent elveszítek.
– Milyen munkát végzett neked Alexander? – kérdezem nyersen. Constantinus elkomorodik. Nem akarja, hogy visszarángassák a múltból. – Krónikát írt. Arra gondolt, ha sorba rendezi életem eseményeit, kirajzolódik belőlük valamilyen minta. Isten akarata. – Semmi más? – Constantinus háttal áll nekem, a szent márványköpenyének redőit simogatja. – Belenéztem a táskájába, láttam a tartalmát. Tömve volt papírokkal. De nem könyvbevalókkal. Mondhatnám, neked legalább annyi okod volt kívánni Alexander halálát, mint a többieknek. – Alexander szorgalmas kutató volt. Minél több tényt szedett össze, annál pontosabban kirajzolhatta volna belőlük Isten szándékát. Lehetővé tettem, hogy hozzáférjen a városnak valamennyi levéltárához és könyvtárához. Minden dokumentumához. Eszembe jutnak a tárgyak, amelyeket Alexander asztalán láttam. A vakarókés, az enyv a tégelyben. Hirtelen megvilágosodom. – Nem történelmet írt – mondom. – Átírta a történelmet, és nem a könyvében, hanem a levéltárak mélyén. – Constantinus felém fordulva figyel. Látom az arcán, hogy igazam van. – Mindent, ami szégyent hozott rád vagy lejáratott volna, eltüntette örökre. Mint mikor a szobrász más képmássá faragja át az arcot. Ha majd megvalósul a terv, senki sem fogja látni az illesztékeket. – Jobb képmássá. – Constantinus visszatér a szoba közepére. – Olyan sok mindent elértem életem során. Kaptam egy feldúlt világot, és békét adtam neki. Egyenként nyestem le Diocletianus örökségének, a kormányzati hidrának a fejeit, amíg a bestia fel nem fordult, és semmivé nem lett a gonoszsága. Azon a napon, amelyen a hadsereg imperatorrá kiáltott ki Eboracumban, emberek haltak kínhalált, csak azért, mert nem akartak áldozni a régi isteneknek, akikben különben sem hitt már senki. Ennek megálljt parancsoltam. Hagytam, hogy az emberek úgy ájtatoskodjanak, ahogy nekik tetszik, adtam a birodalomnak egy istent, aki elég erős és elég irgalmas, hogy eltűrje a más véleményt, még akár a hibákat is, erőszakmentesen. Symmachus megkínzott, sikoltozó rabszolgájára gondolok. – Nem erőszakmentesen.
– Természetesen nem! – Most már zaklatott. – Abban a világban kell élnünk, amely adatott, nem abban, amelyben szeretnénk. Ha a munka könnyű lenne, vagy nem járna kínokkal, nem énrám lenne szükség. Neked mindenkinél jobban kellene tudnod, hogy mibe kerül ez! Az oltárnak dől, mintha nem bírná tovább a saját súlyát. Van valami, amit ki kell mondani, most, ebben a percben. Évek óta nem jutottunk ennyire közel az őszinteséghez. De nem bírok beszélni. – Arra kellene emlékezni, aki voltam! – Már-már könyörög, de nem nekem. Az örökkévalósághoz beszél. – Amit elértem, és nem az árra, amelyet megfizettem! Ennyit megérdemlek! Azt akarja, hogy a történelem szeresse. – Tehát megbíztad Alexandert, hogy tegyen róla. – Tudott mindent – mindent! –, és sosem ítélt el. Ezért kellett tudnom, ki ölte meg. Ezért kértelek fel téged. – Utána pedig kijelölted a legkézenfekvőbb bűnbakot? Évek óta nem láttam ennyire emberinek. – Nem figyeltél rám? Egyáltalán nem érted? Már nem Alexanderről és Symmachusról beszélünk. Nézzük egymást a szoba két feléből, ahol elválaszt minket az oltár. Fölöttünk a haldokló nap lő bíbor nyilakat a levegőbe, Constantinus tizenkét apostolának vak tanúskodásával. Tudom, mit kell mondanom. Ám nehezek a szavak. Ízlelgetem őket. Én nem vagyok Alexander. Nem tudok megbocsátani. – Egyesítetted a birodalmat. Ez lesz a te hagyatékod. Többre vár, megad minden esélyt. Amikor látja, hogy nem mondok többet, keserűen elneveti magát. – Hát nem tudtad? Felosztottam a fiaim között. Claudius, Constantius és Constans egyaránt örököl egyegy harmadot. Mundus est omnis divisus in partes trés28 – Ismét nevet, de olyan kétségbeesetten, mintha zokogna. – Bár másképp lehetett volna! Bár másképp lehetett volna. Átírhatja a múltat, ahogy akarja, de bizonyos tények eltörölhetetlenek. – Sok szerencsét a perzsák ellen.
Ujja vonalat húz az oltár porába, azután rajzol rá keresztben egy másikat. – Örülök, hogy elszabadulhatok. Néha úgy érzem, ez a város megöl. Magára hagyom a mauzóleumában, ahol eltörpül befejezetlen álmainak állványzata mellett. A por lehull a fény csapdájában, hangtalanul.
XXVII. Koszovó, napjainkban Abby hüvelykujja lesiklott a tűzkőről. A láng kihunyt, a sírbolt eltűnt a feketeségben. A nő ismét próbálkozott, lehorzsolta az ujját, mire sikerült újragyújtania a fényt. Michael közben nem tűnt el. Mit lehet mondani egy halottnak? Heteken át beszélt hozzá: faggatta, könyörgött neki, átkozta. Most pedig, bár itt volt, semmi sem jutott az eszébe. – Lekapcsoltam az egyik rosszfiút a barlang előtt, de még jöhetnek. És rajtuk kívül az amerikaiak is. – Azt hittem, hogy meghaltál – suttogta a nő. – Akinek holt hírét keltik, sokáig él. – Hátrapillantott. – Mármint békeidőben. Abby keresgélte a szavakat. – Hogy...? – Hogy találtam rád? Vagy hogyhogy nem haltam meg? – Hogy fogunk kijutni innen? – Mindig azt szerettem benned, hogy ilyen gyakorlatias vagy. – Megfogta Abby kezét, és a nő elé guggolt. – Úristen, Abby, de hiányoztál! – Bocsánatot kérek... mindenért. A keze hideg volt, de a lélegzete melegen simogatta a nő arcát. Ez győzte meg Abbyt, hogy Michael valóban él. – Van egy kunyhó a szomszéd völgyben. Dragović nem tud róla. Ott laktam az utóbbi pár napban. A nő üresen bámult. Az öröm elkerülte. Egyelőre annyit érzett, hogy úgy megbántották, amire nincs orvosság. Michael a két tenyere közé fogta az arcát, és a szemébe nézett. – Vártam rád.
A sírt elhagyva nekivágtak az erdőnek, olyan sebesen, ahogy csak bírtak. Michael ment elöl, Abby fáradtan igyekezett lépést tartani vele. A levegő még mindig rázkódott a helikopter rotorjától, bár a fáktól semmit sem lehetett látni. A völgy visszhangzott a rövid és gyakori géppisztolysorozatoktól. – A koszovói rendőrség – szólt Michael. – Alighanem vaktában lövöldöznek. Ha eddig nem kapták el Dragovićot, mostanra biztonságban érezheti magát Szerbiában. Átkeltek a hegygerincen a fák fedezékében, és elindultak lefelé a lejtőn. Abby már nem hallotta a fegyverropogást, de a helikopter nem távozott, sőt erősödött a hangja. Épp fölöttük szállt el, záport zúdítva rájuk a vizes fákról, azután lassan halkult a robaja. – Végre egyedül vagyunk – mondta Michael affektáltan franciás kiejtéssel. Ezt a mondatot sokszor ismételte Pristinában, a barátaik távozása után, ha túl hosszúra nyúlt az esti iszogatás. Abby belseje összerándult a hallatán. Megállás nélkül meneteltek tovább a völgy felé. A nap lenyugodott a felhők mögött, a levegő lehűlt. Amikor a nő azt gondolta, hogy egyetlen lépéssel sem bírja tovább, kiértek egy tisztásra, ahol apró kőház állt két hatalmas fa között. A teteje épnek tűnt, és Abbynek pillanatnyilag nem kellett ennél több. Michael nem mert tüzet gyújtani – az erdőben különben is átázott minden fa. Abby egy tábori ágy molyrágta pokróca alá bújt, miközben Michael babkonzervet melegített gázrezsón. – Mondd el, miért nem vagy halott! – Jól becsaptalak, ugye? – Látta a nő szemében a haragot, mire azonnal visszakozott. – Elnézést, vicceltem. Tudom, hogy ez nem tréfa. Ha Abby nem lett volna elcsigázva, bizonyosan megüti. – És nem játék. – Nem, nem az. – Kinyitott egy palackot, és áttetsző folyadékot töltött bádogbögrébe. Abby még a szoba túlsó végéből is érezte, hogy erős, mint a lórúgás. – Šljivovica. Helyi rabvallató. Ez majd felmelegít. Abby belekortyolt. Bár lenne cigarettája! – Mondj el mindent! – kiáltotta. – Miért voltunk a villában? Tudtad, hogy Dragovićé.
Michael habozott. A rezsó kis kék lángja – a szoba egyetlen világítása – fekete árnyékká változtatta a sarokban. – Az igazat akarom hallani! – figyelmeztette Abby. Az alkohol kaparta a torkát, de nem olvaszthatta föl a belsejében a fagyot. – Tudtam, hogy az ő villája – fordult feléje Michael. – Azért mentem oda, mert át akartam adni neki néhány tárgyat. – A sírból származókat? – Igen. – Egy percig töprengett. – Nem tudom, mit derítettél ki, vagy mire jöttél rá, de röviden erről van szó. A KFOR egyik amerikai őrjárata megtalálta a barlangot, és jelentést tett róla. A jelentés felkerült Pristinába, és az élet egyik kellemes meglepetése folytán az én asztalomon kötött ki. – Felvetted a kapcsolatot Dragovićcsal? – Tudtam, hogy a római kor a szenvedélye. Már egy ideje próbáltam közel férkőzni a szervezetéhez. – Milyen közel? – Mint egy fullánk. Be akartam épülni a köreibe, hogy elintézzem. – A férfi feje nem mozdult. A szeme nem látszott a sötétben. – Nem neki dolgoztál? – Neked ezt mondták? – Rátette kinyújtott kezét Abby karjára, de a nő visszahőkölt. Erre még nem állt készen. – Az istenit, Abby, hát azt hitted, ilyen vagyok? – Azt hittem, meghaltál! A rezsón lévő serpenyő sercegett és bugyborékolt. – Feltételezem, mindent tudsz Dragovićról. A legnagyobb maffiózó a Balkánon. A rezsó szabályozójával babrált, állított a hőfokon. – Emlékszel Irinára? Abby bólintott. Irinát egy fekete-fehér fotón láthatta Michael lakásának polcán: fénylő haj, fehér bőr, sötét szem. Mint az eltűntek képei a pristinai parlament kerítésén. Csak egyszer kérdezett rá, azt hitte, családtag. Meghalt a háborúban, felelte Michael, és másra terelte a szót. – Irina egyike volt Dragović áldozatainak az 1999-es háborúban. Nem fogom elmesélni neked, hogy mit tett vele, de olvastam a jelentéseket. Nyugodtan használd a képzeletedet.
Ez megfékezte Abby dühét. Ismerte az efféle történeteket. Ami ocsmány, kegyetlen vagy állatias kínzást ember kieszelhet, az valószínűleg mind megtörtént Koszovóban a háború alatt. Azt is rebesgettek, hogy a foglyokat átterelték a határon Albániába, ahol kizsigerelték őket, hogy eladhassák a szerveiket a gazdag nyugati vásárlóknak. – Dragović miatt jöttem vissza a Balkánra. Amikor előkerült ez a római műtárgy, arra gondoltam, felhasználhatnám, hogy a közelébe férkőzzek. Bevetettem a horgot, és ráharapott. – A külügyminisztérium szerint korrupt voltál. – Bozótharcossá kellett válnom. Tudod, mennyit ér az FTT. Az FTT annyit tesz, hogy Felügyelet, Tanácsadás és Tájékoztatás: az EULEX-misszió hivatalos feladatköre a függetlenné vált Koszovóban. Noszogatással és hízelgéssel próbálta rávenni a helyi hatóságokat a tisztességes működés valamilyen látszatára. Nehéz harc volt. – Dragovićnak jelent a koszovói kormánytagok fele. Az FTT-nek köszönhetően mindent lát. Amit a központban leírnak papírra vagy emailben, előbb van ott Dragovićnál, mint a legfelső emeleten. Ha hivatalosan léptem volna... – Felsóhajtott. – Elhagytam a rezervátumot, Abby, és téged is magammal vittelek. Nagyon sajnálom. – Engem miért kevertél bele? – Összezavarodtam. Azt tudtam, hogy az EULEX rám szállt, feltételezve, hogy Dragovićhoz csatlakoztam. Dragović emberei is kutattak utánam, hogy tényleg átálltam-e, így jól jött a nemzetközi nyomozás. Nem akartam, hogy az EULEX akkor rontson be a villába, amikor éppen jutnék valamire. Arra gondoltam, ha velem jönnél, senki sem gyanakodna. Kikanalazta a babot a tányérba, és a nő felé nyújtotta. – Csak egy tányérom van. Sajnálom, nem készültem fel a vendéglátásra. Abby eltolta a tányért – nem volt éhes –, de Michael továbbra is tartotta. – Mikor ettél utoljára? Nem várt választ. – Muszáj enned. Nincs sok időnk. Abby elvette a tányért. Amint lenyelte az első kanál babot, ráébredt, hogy olyan éhes, mint a farkas.
– Balul ütött ki a találkozó. – Leült egy tuskóra, hintázni kezdett rajta. – Eredetileg nem lett volna benne semmi kockázat. Dragović elküldi a műtárgyakért az emberét, Slobát – ez volt a terv. Nekünk lett volna egy kellemes hétvégénk, én pedig egy lépéssel közelebb jutottam volna Dragovićhoz. – Nem így alakult. Slobát talán eleve azért küldte oda, hogy öljön meg. Ezt nem tudom. Amikor kijöttél a teraszra, elhamarkodottan következtetett. – Lelökött téged a szikláról – emlékeztette Abby. – Még Zoltán Dragović is kénytelen takaríttatni az úszómedencéjét. Méternyire a szirt pereme alatt van egy kis plató. Arra estem. – Milyen szerencsés vagy. – Mire visszavergődtem a villába, Sloba már utolért téged, én pedig... – Elnémult, belebámult a sötétbe. – Én pedig megöltem. Pokoli volt, abban a percben is... Utána is... Hosszúra nyúlt a csend. Amikor Michael ismét megszólalt, némi fény visszatért a hangjába. – Mentőt hívtam, majd ledobtam Sloba hulláját a szikláról, vigyázva, nehogy a platóra essen. Abby, egész életemben ez volt a legnehezebb, otthagyni téged. Nehezebb, mint megölni egy embert. – És a holttest? Jenny, a nővéred azonosított. Tudott a cseréről? – Slobáról soha az életben nem hitték volna el, hogy én vagyok az. Te kómában feküdtél, rendőrök vettek körül. Telefonáltam Jennynek, mert ő volt az egyetlen, akiben bízhattam. Azt mondta, a helyi rendőrség felszólította, hogy azonosítson egy holttestet. Azt feleltem, tegye meg. Sokkal könnyebb elkerülni a kínos kérdéseket, ha mindenki halottnak hisz. – Könnyebb? – Abbyből lángnyelvként csapott ki a sérelem, sokk és csalódás. – Könnyebb volt meghagynod engem abban a hitben, hogy meghaltál? Könnyebb volt hagynod, hogy végigbotorkáljak Európán, nem értve, miért akarnak folyton megölni? Ezt nevezed te könnyűnek? Michael a tenyerébe temette az arcát. – Annyira sajnálom! – Nem én kerestem magamnak a bajt! – Tudom. Olyan sok mindenért tartozom neked magyarázattal és bocsánatkéréssel. Dragović üldözőbe vett téged. Nem értette, hová tűnt Sloba holtteste. Kitalálta, hogy valamit eltitkoltam előle.
Várta, hogy a nő megszólaljon, Abby azonban még nem volt készen az engesztelődésre. – A pergament? – kérdezte. Michael szeme kigyúlt. – Megtaláltad? – Elmentem Trierbe. Találkoztam dr. Gruberrel. – Megfejtette? – Csak pár szót. – Emlékezni próbált, aztán rádöbbent, hogy nem kell törnie a fejét. Megütögette a farmerje zsebét. A Grubertől kapott papír most már nem nyomta a combját, mert felpuhult az esőtől. Széthajtogatta, és felolvasta a verset. Élőkhöz élő megy holtakon át. A szavak különösen csengtek, amikor kimondta őket. Eddig egy olyan világban bolyongott, amelyben Michael halott volt. – Tudod, mit jelent ez? – Fogalmam sincs – felelte Michael –, de nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy egy ilyen tárgy örökre elvesszen, mert odaadtam Dragovićnak. A neten találtam rá Gruber doktorra, és beállítottam hozzá. Még ha végül le is kellett mondanom a pergamenről, gondoskodni akartam róla, hogy a rajta levő információ megmaradjon. Akármi volt is a sírban, az jelent valamit Dragovićnak. Nagyon sokat. Abby átnyújtotta neki a tányért, majd ivott még egy kortyot a színtelen pálinkából. – Most mit akarsz tenni? – Úgy vélem, el lehet kapni Dragovićot. Nem tudom, mit akar, de fél Európát tűvé tette érte. Meg van zavarodva. Akkor ketten vagytok, gondolta Abby. – Megszegi a saját törvényét a kívülállásról, így sebezhetővé teszi magát. Ha mi előbb szerezhetnénk meg azt a valamit – akármi is az... – Akkor Dragović megölne minket. – Akkor nem, ha óvatosak vagyunk. Vagyunk. Olyan természetesen használta a többes számot, hogy szinte sorsszerűen hangzott. – Csak te! – mondta határozottan. – Te már egyszer meghaltál, és engem is majdnem megöltél. Ha arról ábrándozol, hogy bosszút állsz Dragovićon, csináld egyedül. Michael bólintott. – Természetesen erre számítottam. Ne haragudj. Te hová fogsz menni?
Milyen ártatlan kérdés! Mégis kijózanította Abbyt. Hová is térhetnék vissza? Egy claphami hideg lakásba, amely a tönkrement házassága emlékeit őrzi? Egy külügyminisztériumi íróasztalhoz – már ha beengedik az ajtón azok után, amibe belekeveredett. Michael olvasott az arcában. – A Balkánon nem maradhatsz. Dragović kémei Bécstől Isztambulig bárhol felkutathatnak. Elevenen falna fel téged. – Éljem le úgy az életemet, hogy egyfolytában azt lessem, ki jön mögöttem? – Ki fog megvédeni? Nem repül oda egy NATO-helikopter mindannyiszor, ha bajban vagy. Az Európai Unió? A brit kormány? Abby előtt fölrémlett a halott Jessop. Nem maradt választása. – Miért ment el az életedből tíz év arra, hogy sivatagokban és őserdőkben csavarogtál? Nem azért, hogy lekapcsolhasd az ilyen Dragović-féléket? Abby a kezét bámulta. – Lemondtam arról, hogy megváltsam a világot. – Nem teheted. – Michael előrehajolt. Árnyék volt a homályban. – Szerinted az a római, akinek a maradványait megtaláltuk, mit tett itt, a végeken? Járőrözött a civilizáció határán, hogy ne veszélyeztessék a barbárok a világát. Nekünk is ez a dolgunk, Abby. – A te harcod miért lenne az enyém is? – Annyit mondok, hogy kérlek. Segíts nekem. Tedd meg értem, Irináért és az összes jó emberért, aki azért szenvedett, mert egy ilyen Dragović-féle bűnöző azt képzeli, hogy senki sem állíthatja le. És tedd meg magadért. Addig úgysem menekülhetsz, amíg börtönbe nem zárják. Michael kikaparta az edényből az utolsó csepp szaftot. A kanál úgy csikorgott a fémen, mintha kést éleznének. Abbynek több időre volt szüksége. Választások örvénylettek az agyában, megszámlálhatatlan következményt kínálva, de választ egyet sem. Eszébe jutott számtalan hely, ahol megfordult életében: egy boszniai raktár, egy ruandai szakközépiskola. Biztos menedéknek nyilvánították e helyeket nemzetközi szervezetek. Sok ezren mentek oda, bizakodva, imádkozva, addig kapaszkodva a reménybe, amíg késő nem lett. Számukra egyetlen menedék maradt: a tömegsír csendje.
– Hová fogsz menni? – kérdezte, hogy időt nyerjen. – Belgrádba, egy szakértőhöz – felelte Michael. – Készítettem pár fényképet a sírboltról. Kíváncsi vagyok a véleményére. Abban a pillanatban, ahogy a férfi közölte a terveit, Abby tudta, hogy ő is el fog menni Belgrádba – azután pedig mindenhová, ahová csak visz ez az eszelős hajsza. Nem azért, hogy megmentse a világot, vagy, mert szereti Michaelt, vagy bosszúból, hanem azért, mert egyetlen választása maradt. Már nagyon belefáradt a várakozásba. Michael elzárta a rezsót. A láng kialudt.
XXVIII. Constantinopolis, 337 májusa Még májusban is hideg van virradat előtt. Constantinopolis az árnyékok városa: lépések visszhangzanak a néptelen oszlopcsarnokokban, és mintha életre kelnének a szobrok. A Forumon a meztelen Constantinus figyel százlábnyi oszlopa tetejéről. Harminc láb magas, minden porcikájában isteni, ahogy hosszú küllőjű sugárkoronájával köszönti a hajnalt. Egyik kezében lándzsa, a másikban a világgömb. A mérnökök egyetlen éjszaka alatt szerelték föl az oszlopra, így amikor másnap fölkelt a nap, Constantinus úgy magasodott a város fölött, mint aki az égből szállt alá. Mint hallom, a keresztények dühöngtek. Üresnek tűnik a város. Constantinus három napja ment el a háborúba. Aranypáncélt viselt, aranyozott diadalszekerét négy fehér ló húzta. Kezében a labarumot tartotta, a hadijelvényt, amelyet a Milvius hídi csata előtt készíttetett. Majdnem huszonöt éve, hogy először mutatta fel, és azóta alig múlt el év, amelyben ne vezette volna a labarum a hadba a légiókat. Gótok, szarmaták, frankok, rivális császárok – mindegyik láthatta a győzhetetlen jelvényt, melyen alig van karcolás: a monogram aranykoszorúja ugyanúgy ragyog, mint az első napon, a belefoglalt ékkövek csillagokká változnak a nap fényében. Most pedig itt az ideje egy másik távozásnak. Symmachus ma indul hajón Piraeusba, onnan pedig az Aegaeum valamelyik névtelen sziklazátonyára. Azért jöttem, hogy elbúcsúztassam. Úgy érzem, ennyivel tartozom neki. Leereszkedem két raktár között a szűk lépcsőn, megérkezem a rakpartra, amelynek egyik végében, ott, ahol hágcsó támaszkodik egy várakozó hajócskához, a palotaőrség négy katonája ácsorog, és disznó adomákkal szórakoztatja egymást.
Közelebb lépek. – Aurelius Symmachus itt van már? Egyikük sem ismer meg, nem is tisztelegnek. Gyerekek voltak, amikor én utoljára gyalogoltam egy legio élén. Az őrmester gyanakodva sandít rám, hogy nem akarok-e galibát csinálni. – Aztán ki akarja tudni? – Az augustus barátja. – Megmutatom a Constantinustól kapott, elefántcsont diptychont, mire az őrök vigyázzba vágják magukat. – Még nem érkezett meg – mondja az őrmester. Az égre pillant. – Pedig jó lesz, ha siet. Virradatkor lejár a szolgálatom. – Az ott, ni – teszi hozzá egy katona, és az egyik magtár kapujában lapító, köpenyes alakra mutat, aki a csuklya alá rejti az arcát. – Az is a foglyot kereste. Az ember meghallja beszélgetésünket, és kilép a kapualjból. A csuklya lehullik: Porfyrius volt alatta. Mintha megöregedett volna az elmúlt héten. Megfogyatkozott a színpadias energia, amelyre Symmachus kertjéből emlékszem, a férfi szemében kialudt a szikra. Meglepetésemre úgy ölel át, mint egy régi barátot. – Mi, öregek, tartsunk össze – mondja. – Mielőtt végképp kiszorítanak a fiatalok. Hátralép, fürkészve végigmér. – Mint hallottam, nem helyeselted, amit Symmachusszal tettek. – Az augustus személyesen ítélkezett az ügyben. – Az ember azt képzelné, hogy ha Symmachus ennyire nagydobra akarta volna verni a gyilkosságot, elég lett volna vallomást tennie. Olyasmit próbálna kiszedni belőlem, amellyel gyanúba keverem magamat? Körülnézek a forgalmas rakparton: amforán ülő teherhordó töltött lepényt eszik, egy írnok a viasztáblát kocogtatja az íróvesszővel. Ebben a városban akárhová menjünk, mindig akad hallgatóság. Jobb, ha semmit sem mondok. – Hallom, a rabszolga tanúskodása volt a perdöntő – makacskodik Porfyrius. – Magad hallgattad ki? Bár én tettem volna! Akárki csalta is tőrbe Symmachust, a rabszolga vallomása volt a fegyvere ellene. – Megkínozták a palotában. Másnap reggel már útban volt a dardaniai ezüstbányákba. – Széttárom a kezemet. – A római
igazságszolgáltatás időnként túl gyors ahhoz, hogy egy öregember lépést tarthasson vele. Bólint. Ennél többet úgysem szed ki belőlem. – De azért csak idejöttél, hogy elbúcsúztasd Symmachust. Szép tőled. – Az augustus biztos akar lenni benne, hogy valóban elment. – Tréfának szánom, de kegyetlenül hangzik. Porfyrius kis lépést hátrál. – Ebben nem kételkedem. De Symmachus sztoikus: méltósággal fog távozni. Ám Symmachus még mindig nincs sehol. Felkel a nap, a katonák zúgolódnak. Talicskákon halas rekeszeket tolnak az árusok a piacra. Porfyrius járkálni kezd a rakparton, időnként várakozóan pillant fel a dombra. Az őrmester odajön hozzánk. Nálam az imperator megbízása; váratlanul tekintélyes személy lett belőlem. – Már egy órája itt kellett volna lennie. Ne menjünk el a házához? Kezdem unni a várakozást. – Majd én odamegyek. Porfyrius kérdés nélkül csatlakozik hozzám. Nehéz a kapaszkodás két öregnek. Mire Symmachus házához érünk, mindketten fújtatunk, akár az igáslovak. A ház ajtaja zárva. Rángatjuk a kint lógó csengőt, de senki sem jön az üdvözlésünkre. Symmachus minden jószágát elkobozták, a rabszolgáit el fogják adni, de meg kellett volna hagyniuk egy szabadost, aki felkészíti a távozásra. – Talán más utat választott a kikötőbe – vélem. – Talán elkerültük, miközben haladt lefelé. De van itt egy mellékajtó. – Porfyrius már indul is az épület sarkához. Fontolgatom, hogy itt hagyom, menjen csak egyedül, aztán kíváncsiságból mégis követem. Ezen az oldalon nincsenek ablakok, csak egy sikátor Symmachus háza és a szomszéd villája között. Félúton faajtó a téglafalon. Porfyrius lenyomja a kilincset, amely enged. Belépünk egy fűrészporszagú, bolthajtásos kamrába. Szilánkok és kéregdarabok hevernek a földön: még a tűzifáját is elvitték. A szomszédos helyiségekben már kezd leülepedni a por. Újabb ajtó, újabb üres szoba után a kertre néző, oszlopos tornác ragyogó fényében találjuk magunkat.
A halak mozdulatlanul lebegnek a vízben. A filozófusok vakon bámulnak a talapzatukról az oszlopok között. A kert közepén Aurelius Symmachus támaszkodik a medence pereméhez. Feje a mellére kókad. Első pillantásra látom, hogy nem megy már sehová.
XXIX. Novi Pazar, Szerbia, napjainkban Novi Pazar annyit tesz, hogy 'új bazár’. Valóban volt egy bazár a városban, és valamikor újnak kellett lennie, de mostanra lepusztult. Az egész városka maga a miniatűr Balkán: délen minaretek és kanyargós török sikátorok, északon betonmonolitok, közöttük kis folyó. Még az utcákon szorongó menekültek is mutatják ezt a szimmetriát: muszlimok, akiket szerbek űztek el Boszniából, és szerbek, akiket muszlimok űztek el Koszovóból. Abby vásárolt néhány új ruhát egy sivár üzletben, és átöltözött a buszpályaudvar mosdójában. Vettek két jegyet az újságoskioszkban, majd beültek a busz hátuljába. Öt óra volt az út Belgrádig. Folyóvölgyek, csenevész bokrokkal benőtt, barna-zöld hegyoldalak suhantak el az ablak előtt. Időnként feltűnt egy-egy gyümölcsös vagy kőbánya. Vad, kietlen vidék. Michael elővett a táskájából egy kamerát, és bekapcsolta. Két tenyere közé fogta a kijelzőt, hogy eltakarja, holott alig voltak a buszon. Pásztázta a sír képeit, felnagyítva a részleteket. – Ez a szarkofág fedele. – Ráközelített. – Látod a feliratot? Az ókori betűk még mindig mélyek és élesek voltak. – G VAL MAX – olvasta Abby. – Gaius Valerius Maximus – fordította le Michael. A nő ránézett. – Tudsz latinul? – A gimnáziumban tanultam. – Megkocogtatta a kijelzőt. – Mikor ezt megláttam, végeztem egy kis kutatást. Valerius nem volt akárki. 314-ben konzul, több felirat szerint Nagy Konstantin császár pretoriánus testőreinek a prefektusa. Afféle személyzeti főnök vagy consigliere, hogy a Keresztapát idézzem. Fontos ember. – Amíg szíven nem szúrták.
Michael lehívta a következő képeket: a megfakult freskókról pikkelyekben hámlott a festék. Próbálta behozni az írást, de minél közelebb ment, az annál inkább elmosódott. Bosszúsan letette a kamerát. Abby fölvette. – Nem találod különösnek? – Visszament azokra a képekre, amelyek épségben megmaradtak. Nem látok semmiféle keresztény ikonográfiát. Nincsenek keresztek vagy krisztogramok, sem utalás valamely bibliai történetre. – Azt olvastam, hogy Konstantin uralkodásának időszakában a kereszténység és a régi római vallás megfért egymás mellett. – Azt a nyakláncot, melyet nekem adtál, szintén a sírban találtad? – A viasszal lezárt vázában találtam, a pergamen mellett. – A nyaklánc keresztény jelkép. Miért akarta Gaius Valerius, hogy közvetlenül mellette legyen a koporsóban, holott a díszítésben nyoma sincs a keresztény szimbolikának? Michael vállat vont. – Megtérhetett a halálos ágyán. A nő a pengére gondolt, amely olyan erővel hatolt bele a mellkasba, hogy eltörte a bordát. Megborzongott. – A nyaklánc nálad van? – A külügyminisztériumban elkobozták. Michael kibámult az ablakon. – Valószínűleg nem számít. Belgrád, Szerbia, napjainkban A busz elvitte őket a város közepén emelkedő domb lábánál lévő pályaudvarig. Korán sötétedett a fekete ég alatt; könyörtelen zápor verte az utcákat, a folyó völgyében mennydörgés visszhangzott. A váróterem egyik butikjában vásároltak esernyőt. – Hogy állunk pénzzel? – kérdezte Abby. – Jól – felelte Michael. – Simlist játszani azért előnyös, mert így sok pénz megy át a kezeim között. – Akkor keressünk szállást. Van egy hotel, ahol többször... – Nem! – jelentette ki határozottan Michael. – Ismered a szerbiai eljárást. Minden szállóvendéget bejelentenek a legközelebbi őrsön. Még
ha nem is ismerik fel a nevünket, akkor is látni fogják, hogy a belépéskor nem kaptuk meg a pecsétet. Egyáltalán van útleveled? Abby megtapogatta a nadrágzsebét, de semmit sem érzett. Eszébe jutott, ahogy az útlevélért nyúl az ellenőrző pontnál; eszébe jutott a kéz, amely megragadja a csuklóját, kirántja a kocsiból, és a kéz gazdája rá sem hederít a sárba hulló útlevélre. Mintha késsel szúrták volna meg. Eltévedt kislánynak érezte magát az idegen városban. Innen nincs kiút, hiszen nem tudja bizonyítani a személyazonosságát. Michael nem vette észre a szomorúságát. Az órájára nézett. – Különben is, találkozónk van. Abby kibaktatott a nyomában a buszpályaudvarról a forgalmas utcára. Michael alacsonyra tartotta az esernyőt, hogy eltakarja az arcukat. Abby belekapaszkodott a férfi karjába, és igyekezett elkerülni, hogy a tovahaladó autók eláztassák. – Hol lesz a találkozó? – Egy szplavon.
Abby még sosem járt szplavon, habár távolról látott már ilyen helyet, amikor Belgrádban járt. A szplav jellegzetes belgrádi intézmény: a tutajokon nyitott bárok és lokálok több mint másfél kilométer hosszan szegélyezik a Száva és a Duna partját. Némelyik házra emlékeztetett, vagy hajóra; ahová ők tartottak, ívelt acéltetejével és a burkolatlan tartógerendáival jobban hasonlított egy repülőgéphangárra. A parttól körülbelül húszméternyire hintázott a sodrásban, és dúcokból meg deszkákból hevenyészett, nagyon kezdetleges hídon lehetett megközelíteni. Az ajtó fölé azt írták, hogy Rizikós, bár nem lehetett tudni, hogy ez a bár neve, vagy csak általános figyelmeztetés. Abby az esőtől síkos, rozoga pallóra, majd az alatta rohanó szürke folyóra tekintett. – Bajban leszünk, ha sietve kell távozni. – Nem én választottam a helyszínt. Végigdöcögtek és dülöngéltek a vizes deszkákon. Egy biztonsági őr nagyjából megmotozta őket, emlékeztetőül, hogy ez olyan város, amely
még mindig nem békült meg teljesen önmagával. BELÉPÉS CSAK FEGYVER NÉLKÜL!, intett az ajtón levő tábla. Abby nem találta megnyugtatónak a figyelmeztetést. Irdatlan, sötét hodály volt a Rizikós, bár a sötétség sem leplezhette, hogy kong az ürességtől. A falakat olyan mélybordóra festették, hogy az már feketének látszott. Helyenként agresszíven absztrakt formákba idomított neoninstallációk világítottak. A helyiség közepén a DJ ordíttatta a zenét, de senki sem táncolt. A néhány vendég inkább megbújt a termet szegélyező bokszokban. Egyikük – magányos öregember – felnézett, amikor Michaelék beléptek, és intett nekik. – Kivel találkozunk? – kérdezte Abby, miközben keresztülvágtak a lokálon. Próbált diszkrét lenni, de a zene olyan hangerővel szólt, hogy üvöltenie kellett. – Mr. Giacomóval. A foglalkozása zugárus. Mr. Giacomo fehér sörtehaja olyan hegyes cakkot rajzolt a homlokára, mint a hajó orra. Az arca ráncos volt és napbarnított, a szemöldöke bozontos. Barna tweedöltönyt viselt nyakkendő nélkül, fehér ingét az illendőség határáig kigombolta. Amikor közelebb értek hozzá, felállt, és betessékelte őket a bokszba. Nem fogott kezet velük, viszont odaintett egy pincért, és rendelt két Sidecar koktélt. – Jól utaztak? – érdeklődött meghatározhatatlan akcentussal, amely az Adriát határoló fél tucat ország bármelyikére utalhatott. Olyan tapintatlanul bámulta Abbyt, hogy a nő belevörösödött. Az erdei megpróbáltatás újabb véraláfutásokkal és egy hosszú karmolással gazdagította a bélyegeket, amelyeket Dragovićtól kapott Rómában. Elmehetett volna az otthoni erőszak plakátarcának. – Adódott közben némi probléma. Mr. Giacomo úgy bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Először van Belgrádban? Kizárólag Abbyhez intézte a kérdéseit. – Jártam már itt máskor is. – Látta már a kastélyt? A néprajzi múzeumot? – Mr. Giacomo sokat dolgozik múzeumokban – mondta Michael. Tréfának szánta, de Giacomo nem mosolygott. – Mr. Lascaris, maga elég fáradságot vállalt, hogy kikönyörögjön velem egy találkozót. Elfoglalt ember vagyok, de magának tettem egy
szívességet, még akkor is, ha a maga foglalkozása és az enyém gyakran... ellentétes. Ujjait szétnyitva az asztalra tenyereit, és előrehajolt. – Mit akar tőlem? Michael rágyújtott, kifújta a füstöt. A táncparkett sztroboszkópos fényei úgy vibráltak a füstfelhő szélén, mint a távoli villámlás. – Tudni akarom, mire vadászik Dragović. Giacomo összehúzta a szemét. – Nem jó ötlet hangosan kimondani ezt a nevet – pláne ebben a városban. – Megkocogtatta a fülét. – Még ha maga nem is hallja magát, mindig van valaki, aki meghallhatja. – Dragović a feje tetejére állította Európát az utolsó két hónapban. – Michael csak azért is megismételte a nevet. A zene üteme felgyorsult. – Valamit keres. – Az ilyen ember mindig vadászik valamire. Fegyverekre, lányokra, drogokra... Még talán az Európai Unió egyik vámtisztjére is. – Giacomo kihúzott egy szálat a saját cigarettájából, majd az asztalhoz ütögette a csomagot. – De erről talán maga többet tud, mint én. – Valamilyen műtárgyat akar. Valószínűleg rómait. Nyilván tudhatja is, hogy mi az. Arra gondoltam, esetleg maga is tudja. Giacomo eltűnődött. – Az ember, akit maga említett, nem gyakran osztja meg velem a gondolatait. – Ha római műtárgyat keres, akkor magának csak kellett hallania róla. – Azt gondolja, hogy olyan hírhedett vagyok? – Fölemelte a poharát, s tanulmányozta a képét az üvegben. – Talán az vagyok. Miből gondolja, hogy római műtárgyat keres? Michael cigarettájának végén megnyúlt a hamu. – Mindenki tudja róla, hogy a római kornak nem tud ellenállni. – Valóban? A kérdés megakadt a levegőben, elvegyült a füsttel és a zajjal. Giacomo mereven bámulta Michaelt, aki egy hajszálnyira elfordította a fejét, hogy Abbyre pillanthasson. Felvonta a szemöldökét. – Mit mondjunk neki? Giacomo felállt. – Bocsánatukat kérem. – Megütögette a sliccét. – Öreg vagyok és nyavalyás. Néhány perc múlva folytassuk ezt a beszélgetést.
Kisiklott a bokszból, és megkerülte a táncparkettet a mosdók irányában. Barna öltönyében, csoszogó járásával olyan volt, mint egy bánatos öregember, aki eltévedt. – Honnan szedted ezt az embert? – kérdezte Abby. Michael kiitta a koktélját. – A műkereskedelemben szert tettem kapcsolatokra. A lopott műkincsek és régiségek csempészése óriási üzlet, amelynek Mr. Giacomo az egyik nyertese. – Nem fog elárulni minket Dragovićnak? – Abby a nyakát nyújtogatta. Giacomo talán szándékosan intézte úgy, hogy ők legyenek háttal az ajtónak. A villogó diszkófényekkel és a légkalapácsként dübörgő zenével együtt ez az ülőhelyzet többé-kevésbé kikapcsolta az érzékszerveiket. – Semmiben sem vagyok biztos. – Michael intett a pincérnek, hogy hozzon még egy italt. – Azt pletykálják, hogy Dragović konkurense. Bár nem tenném rá a fejemet. Abby észrevett e helyiség túlsó végében egy bőrdzsekis fiatalembert a bárpult mellett. Úgy állt, hogy lássa Abbyék asztalát. – Szerinted az ott Dragović egyik embere? – Valószínűleg Giacomo egyik barátja – vetette el a kérdést Michael. – Szerinted mennyit mondhatunk el neki? – Számít ez? – Nem bírta levenni a szemét a bárpultnál álló emberről. – A Giacomo-félékkel tárgyalni olyan, mintha pókereznénk. Nem akarjuk túl korán megmutatni a lapjainkat. Abbynek nevetnie kellett. – Nem gondolod, hogy tudja rólunk mikor blöffölünk? Giacomo előjött a mellékhelyiségből. Abbynek úgy rémlett, hogy összenézett a fiatalemberrel, amikor elvonult a bárpult mellett. Leült hozzájuk, és megvárta, hogy a pincér kihozza Michael italát. Ő még félig sem ürítette ki a poharát. – Nos? Michael ivott egy kortyot. – Találtunk egy sírt Koszovóban. Volt benne néhány műtárgy, amelyeket eladtam Dragovićnak. – Hozzám kellett volna jönnie. Én jobb árat adtam volna értük.
– A sírban volt egy vers. – Michael kivette a papírszalvétát a pohara alól, emlékezetből felírta rá a költemény első sorát, majd átcsúsztatta az asztalon. Giacomo felvonta a szemöldökét. – Nem vagyok én költő. Még csak tudós sem. – Arra gondoltam, talán felismeri. – Honnan kellene ismernem? – Egy ismert költemény másolata. Egy sírkőről való, melyet a római Forum Múzeum őriz. – Őrzött – helyesbített Giacomo. – Ellopták – nem is olyan régen. Habár hitem szerint még mindig Rómában van. Járt ide-oda a sötét szeme Abby és Michael között. Tudja, hogy Dragovićnál van, gondolta a nő. És tud Dragović római magánmúzeumáról is. De honnan? – Dragović ellopta a követ, amelyen a vers olvasható. Azt hiszi, hogy valami értékes dologra utalhat. – Ha így is hiszi, nem kérte ki a véleményemet. – Én magát kérdezem. Giacomo tekintete átcsúszott Michael válla fölött az ajtóra. Abby alig bírta megállni, hogy ne nézzen hátra. – Mit tudnak arról a versről? Magát Abbyt is meglepte, amikor ő válaszolt a kérdésre: – Nagyjából a negyedik századból való. I. Constantinus császár idejéből. Giacomo hátradőlt. – Nagy Konstantin. Tudták, hogy Szerbiában született? Mit is mondott, merre van Koszovóban ez a sír? – Egy erdőben – felelte közömbösen Michael. – Amikor kifosztotta, hagyott hátra valamit? Akármit, amit egy jó barát elhozhat onnan magának? – A falfreskók épek, egészen jó állapotban maradtak fenn. – Michael kivette a táskájából a kamerát, és megmutatta a kijelzőt. – Ha tud segíteni rajtunk, valószínűleg adhatok pontosabb helymeghatározást. Abby csak bámult Michaelre. Ezt most komolyan gondolja? Elképzelte Giacomo gengsztereit a kriptában, ahogy fúróval levájják a rázkódó falakról a törékeny habarcsot. Nem az övék!, mintha hallaná
egy ezerhétszáz éves csontváz tiltakozását, aki valaha ember volt, és úgy hívták, hogy Gaius Valerius Maximus. Giacomo tollat vett elő a zsebéből, és ráírt valamit Michael papírszalvétájára. – Ez egy hotel. Menjenek oda, helyezzék magukat kényelembe. Felteszek néhány kérdést, beszélek bizonyos emberekkel, és megkeresem magukat, amint lesz valami mondanivalóm. – Egy pillanat! – szólt közbe Abby. – Ha bejelentkezünk egy szállodába, kérni fogják az útlevelünket. Bejelentenek minket a rendőrségen. Giacomo szemügyre vette. Szájában megvillant egy aranyfog. Elárultam neki a gyenge pontomat, gondolta a nő. Most azon morfondírozik, hogyan használhatja ki. Az öregember elővett egy mobilt, és elintézett egy hívást. Abby nem értette, hogy lehet hallani bármit is ebben a ricsajban. – Nem fogják kérni az útlevelét. – Meddig kell várnunk? – Amíg nem jelentkezem. Tudják, mit mondott Szókratész? – Meghalok egy pohár bürökért? – kockáztatta meg Michael. Rossz vicc volt, Giacomo nem is mosolygott. – A tudás benned van. Felállt, és fizetés nélkül távozott. A bárpultnál a fiatalember bólintott neki, amikor elhaladt mellette, de nem követte. Michael forgatta a poharát, nedves holdakat rajzolva az asztalra. Örökös vigyora megfakult, arca megereszkedett. Öregnek látszott. – Mibe kevertél bele minket? – mormolta Abby. Ám ha Michaelnek volt is válasza, az belefúlt a zenébe.
XXX. Constantinopolis, 337 májusa Aurelius Symmachus a medence pereméhez támaszkodik. Karja szétvetve, nehogy felboruljon, jobbja a vízbe lóg. Arca bíborszín, tunikája elején vörös pecséteket hagyott a véres hányás. Összenézünk Porfyriusszal. Egyikünk sem hiszi, hogy baleset történt. Először eltávolítanak, azután küldik az orgyilkosokat. Fehérmárvány mellszobor hever Symmachus lábánál. Porfyrius megpróbálja felemelni, de túl nehéz. Leolvassa a nevet a szobor alján, és komor kacajra fakad. – Ifjabb Cato. Ismered a történetét? – Úgy rémlik. – Sztoikus volt, aki az öngyilkosságot választotta a számkivetés helyett. – Talppal megrúgja a kőfejet, átgurítja a kavicsra. – Symmachus semmivel sem volt erősebb nálam. Nem vonszolta ide Catót csak azért, hogy meglegyen a historikus díszlet. – Valaki azt akarta elhitetni velünk, hogy Symmachus pontosan ezt tette. – Azt akarták elhitetni velünk, hogy öngyilkos lett. Tekintetem megakad valami csillogón a víz alatt. Belenyúlok, hogy kivegyek egy apró ezüstkupát. Az egyik hal olyan közel van, hogy a pikkelyei súrolják a kezemet, mégsem úszik arrébb. Egyik hal sem mozdul. Hassal fölfelé, pihe– könnyűséggel ringatózva lebegnek a vízen. Csupasz karomat hirtelen égetni, csípni kezdi a víz. Valószínűleg képzelődöm, de hallottam már mérgekről, amelyek érintésre ölnek. Olyan vadul dörgölöm szárazra a karom a köpenyem szélével, hogy csaknem felhorzsolom a bőrömet.
Porfyrius tanácstalanul figyel. – A kupában volt a méreg. Amikor Symmachus összeesett, beleejtette a vízbe. Még mindig maradt benne annyi, hogy megölje a halakat. Valószínűleg sisakvirág ölhetett. – Aurelius Symmachus ennél jobbat érdemelt. – Porfyrius váratlan energiával megragadja a mellszobrot, és addig vonszolja, amíg sikerül átlöknie a medence szélén. Nagyot csobbant a vízben, amely kicsap a peremre. Pár halat is visz magával. – Hívnunk kellene a városi őrséget. – Úgyis azt mondanák, hogy öngyilkosság történt. – Inkább mondják azt, semhogy minket vádoljanak meg gyilkossággal. Porfyriusból elpárolog a harag. Mindketten belegabalyodtunk ebbe a hálóba. Visszamegy a tornácra, letelepszik egy lépcsőfokra. Görnyedten ül. Körüljárom a medencét, megállva, hogy ne dörgöljem kényszeresen a kezemet. – Symmachus nem dobta el az életét – mondom. – Akárki volt is a gyilkosa, valószínűleg ugyanő végzett Alexanderrel is. – Ez következik a halálából? – Vegyük úgy, hogy Symmachus nem ölte meg Alexandert. Feltételezhetjük, hogy aki megölte a püspököt, Symmachusra akarta terelni a gyanút? – Legalábbis volt indoka. De rajta kívül még sokaknak volt. Akár neked is. Három kérdés merül fel itt, és nem szükségszerűen azonos rájuk a válasz. Ki ölte meg Alexandert? Ki vádolta meg hamisan Symmachust? Ki itatott vele mérget? Bosszant, hogy úgy csűri-csavarja minden szavamat, akár egy szofista a Forumon. Nem érdekel a szőrszálhasogatása. Ki másnak állt volna érdekében Symmachusra kenni a bűntényt, ha nem annak, aki megölte Alexandert? Most, hogy ő is elment, az utolsó szálat is elvarrták. – El volt az már varrva. Symmachusnak mostanra a hajón kellett volna lennie. Ha biztosra akartak volna menni, megtehették volna a tengeren, vagy miután megérkeznek a száműzetésbe. Senki sem tudta volna meg. Nem is érdekelt volna senkit.
Elnémulok, letekintek a kavicson fekvő tetemre. A tapasztalat megtanított rá, hogy ebben a városban nincsenek véletlenek – Akárki ítéltette is el Symmachust, nem találomra szemelte ki éppen őt. El akarták tüntetni. A számkivetés nem volt elég. Halottnak akarták tudni. Porfyrius nem szól. Tartózkodik az ítélkezéstől. – Te a barátja voltál. Nem jut eszedbe valami, amiről tudott, valaki, akit megsérthetett? – Sok keresztény okkal gyűlölte. – Gondolod, hogy harminc évet vártak volna a bosszúra? – A fejemet csóválom. – Ez sietős munkának látszik. Hagyom, hogy a csend minél hosszabbra nyúljon közöttünk. Noha Porfyrius vitathatatlanul megrendült, mégis érzek benne valami bőszítő vonakodást. – Tudnunk kell, ki tette ezt – mondom. – Itt nincs helye titkolózásnak. – Gondolod, hogy igazságot szolgáltathatsz? – Beérem azzal, ha nem jutok Symmachus sorsára. A megszokás nagy úr. Még ebben a csendes villában is úgy beszélek, mintha valaki hallgatózna. Habár késő már óvatoskodni. Úrrá lesz rajtam a harag. Váratlanul Porfyrius egyesít magában minden hazugságot és árulást, amellyel az utóbbi hetekben szembesültem. Valami dühödt erővel, amelyről azt hittem, hogy örökre elvesztettem, megragadom Symmachus holttestét a hóna alatt, és keresztülvonszolom a kavicson. Porfyrius iszonyodva felugrik. Odavetem a holtat a lábához. – Symmachus a barátod volt? Egész testében rázkódik, a feje úgy remeg, mint a hús a kés hegyén. Ezt igennek veszem. – Akkor, az isten szerelmére, mondd el, amit tudsz! Nem állhatja szúrós pillantásomat. Lesüti a szemét. Aurelius Symmachus mérgezett szeme felnéz rá. Suttog valamit, amit nem egészen értek. Úgy hangzik, hogy „titok”. – Miféle titok? – Nem az enyém, hogy elmondhassam. – Symmachusé volt? Porfyrius visszarogy a lépcsőre, átkarolja a térdét. – Alexanderé.
Csupa figyelem vagyok. – Alexander feltúrta a levéltárat a krónikájához. Az archívum mélyén talált egy jelentést, amelyet Symmachus írt harminc éve. Alexander fel akarta használni zsaroláshoz. – Honnan tudod? – Hallottad már, hogy pár hónapja meghalt a constantinopolisi patriarcha? Eszembe jut a Simeonnal folytatott beszélgetésem a Szent Béke temploma előtt. Eusebius az egyik kézenfekvő utód. Alexander ellenezte a megválasztását. – A constantinopolisi patriarcha a birodalom legnagyobb hatalmú papja. Eusebius minden erejével akarja ezt a tisztséget. Alexander hasonlóképpen el volt szánva rá, hogy megakadályozza az elnyerésében. Sok minden a helyére kerül. – Kiderített egy titkot? Eusebiusról? – Hallottál már Asteriusról, a szofistáról? Látom magam előtt az aszott vénembert, aki ruhájának ujja alá rejti megcsonkított karját, és bámul befelé a templomba, ahová immár tilos belépnie. – Ő is ott volt azon a napon a könyvtárban. Porfyrius végigtekint az oszlopos tornácon. Minden hallgatósága egy halott ember, néhány döglött hal, néhány rég halott filozófus – és én. De még így sem könnyű kimondani a titkot, amelyet oly régóta őriznek. Alig hallom a szavait. – Az üldözések idején Asterius és Eusebius együtt ült Symmachus tömlöcében. Mindkettő feddhetetlen hírű ember volt és ígéretes tehetség; számos keresztény felnézett rájuk. Diocletianus császár úgy gondolta, ha ezt a kettőt megtörheti, sokan követik majd a példájukat. Tucatnyi keresztény – gyermekes családok – rejtőzött a háza alatti ciszternában. Asterius elárulta őket Diocletianus császárnak, aki az utolsó szálig keresztre feszíttette őket. – Hallottam a történetet – mondom. – Asterius megtört. Eusebius nem. Porfyrius a fejét rázza. Álla a szegycsontjára támaszkodik, mintha lelkének mélységeibe bámulna le. – Eusebius tört meg. Asterius nem.
Olyan halkan motyog, hogy először azt hiszem, csak azt ismételi el, amit én mondtam. Azután megértem. – Eusebius árulta el azokat a keresztényeket? – Bólint. – De hát akkor hogyan... – Hogyan lett Eusebius püspök, miközben Asterius még a küszöbét sem lépheti át a templomnak? – Beletúr a hajába, végigkeni rajta a port. – Eusebius és Symmachus megegyezett, hogy minden ráfognak Asteriusra. Alig bírom felfogni, mi mindent jelent ez. – Honnan tudod? – Symmachus elmesélte nekem, annak idején. Mulattatta ez az álszentség. – És később miért nem vallott színt? – Mert becsületes volt, embere a szavának. És mert úgy gondolta, hogy nem számít. Hamarosan véget értek a keresztényüldözések, semmit sem nyerhetett volna azon, ha leleplezi Eusebiust. És amint Constantinus került hatalomra, már veszélyes lett volna Eusebiust támadni. Az összefüggéseken töprengek, keresem a fonalat, amely összeköti Porfyrius történetét a lábamnál heverő hullával. – Miért gyűlölte Alexander ennyire Eusebiust? Azt mondtad, hogy ő nem akart patriarcha lenni. Porfyrius szánakozó pillantást vet rám. – Te csakugyan semmit sem tudsz a keresztényekről! – Sosem állítottam az ellenkezőjét. – Két irányzat vetélkedik. Különböző nevekkel illetik egymást, de a legkönnyebben úgy írhatni le őket, hogy az egyik az ariánus, a másik az ortodox. Az ariánusok egy Arius nevű pap tanítását követik, aki szerint Krisztus, Isten Fia az Atya teremtménye. Az ortodoxok szerint Krisztus isteni személy, szubsztanciája ugyanolyan örökkévaló, mint az Atyáé. Tekintetem Symmachus holttestére téved. Már kezd beállni a hullamerevség; úgy homorít, mintha elmondhatatlan kínokat szenvedne. Vajon mit számít ez az érthetetlen teológiai szócséplés ott, ahol most van? – Nem először hallom ezt. Azt hittem, már tizenkét éve lezárták a vitát a zsinaton, amelyet Constantinus hívott össze Nicaeába.
Porfyrius letör egy rózsát, és tépkedni kezdi a szirmait. – A vita sohasem zárult le. Constantinus kikényszerített egy kompromisszumot, de szinte még el sem hagyták Nicaeát, amikor az ellentétek újra felszínre törtek. Eusebiust száműzték egy időre. – Sóhajt. – Ez már nem csak a teológiáról szól. Az emberek pártoskodnak, és most már az a lényeg, hogy ki győz. – Eusebius ariánus? – Tudni vélem, hogy az, de hát tizenkét év telt el a zsinat óta. Porfyrius megerősíti. – Ariánus. Ezt választotta ügyének, és Asterius, a szofista lett a legfőbb alvezére. Szegény Ariusnak, a papnak csak mellékszerep jutott a saját eretnekségében. Mindközben Alexander az ortodoxok egyik vezető gondolkodója lett. Háborújuk utolsó ütközetét a constantinopolisi patriarcha megválasztása körül vívták. A vád éjszakájára gondolok. Eusebius volt az ügyész – hogy felbőszült, amikor Symmachus szóba hozta Asteriust! Nem is csoda, hisz azt hitte, hogy Symmachus feltárhatja az igazságot. Megpróbálom összefoglalni a történetet. – Alexander megtalálta a bizonyítékot, hogy Eusebius a keresztényüldözések idején elárulta az egyházat. A könyvtárba hívatta Eusebiust, hogy felelősségre vonja, hogy rákényszerítse, ne induljon a választáson. Symmachust is a könyvtárba kérette, hogy erősítse meg, amit mond. Eusebiusnak minden oka megvolt annak a két embernek a halálát kívánni, akik bizonyíthatták volna a hittagadását. – Eusebius nem volt a könyvtárban azon a napon – mutat rá Porfyrius. – Nem ő tette. – Asterius tette. De már szó közben tudom, hogy nem lehet igazam. Asterius nem törhette be Alexander fejét, hiszen nincsen keze. Dörömbölés töri meg a kert csöndjét, türelmetlen hangok ordítanak az utcán. Mintha felismerném köztük az őrmesterét a kikötőből. Rég lejárt a szolgálata. Porfyrius rémülten felugrik. – Maradj – szólok rá. – Engedjük be őket. – Es Symmachus? Róla mit mondjak nekik? – Mondd azt, hogy öngyilkos lett. – A mellékajtóhoz sietek. Úgyis ezt akarják hallani.
XXXI. Belgrád, Szerbia, napjainkban A hotelt egy óvárosi bérház legfelső emeletén találták meg, a Knez Mihailova sugárúttól délre. Az utcák szövevényesek és érdekesek voltak, a bérház – amelyet Tito várostervezői erőltettek beléjük – szögletes vasbeton. Az előtér ki sem látszott a tatarozáshoz használt ponyvák pókhálójából, bár a hámló festék nem arra utalt, hogy munkások dolgoznának rajta. Zörgő lift vitte fel őket a hatodik emeleti folyosóra. A recepció kis lyuknak látszott a folyosó közepén, ahol vasrács mögött egy bajuszos ember nézte a tévét. Adott nekik egy kulcsot, és a folyosó végére mutatott. – Utolsó szoba. A szoba ablakából a folyón át a másik partra lehetett látni, ahol Novi Beograd toronyházainak fényoszlopai magasodtak az esőfüggöny mögött. Mintha nem is ebben a világban lettek volna. Michael bezárta az ajtót és kitámasztotta egy székkel. Abby az ágyra vetette magát, és a párnába fúrta az arcát. Michael melléült az ágyra. Meg akarta simogatni a nő vállát, de meggondolta magát. – Ne haragudj – mormolta. – Most mitévők leszünk? – Mitévők lehetünk? – Nem bízom Giacomóban. – Én sem, de még mindig ő a legjobb, akit kaphattunk. – Hanyatt fordult, rágyújtott. – Ebben a világban, ahol most vagyunk, ilyen alakokkal kell tárgyalnunk. Már nem a hágai bíróságon vagy. – Azt hiszed, hogy én ezt nem tudom? – Felkönyökölt, hogy a férfi láthassa az arcán az indulatot. – Tárgyaltam már olyan aljas
gyilkosokkal is, akik mellett Giacomo, sőt még Dragović is hófehér angyalka! – Tudom... – Nem tudod! – Úgy tört fel benne az utóbbi pár nap minden dühe, minden rettegése, mint a láva. – És azt tudod, hogy miért? Miért nézhetett szembe egy magamfajta nulla ezekkel a szörnyetegekkel – fegyver nélkül, testőrök nélkül –, és miért távozhatott ép bőrrel? – Mert volt benned kurázsi. – Mert nekünk vannak szabályaink, törvényeink és intézményeink az ilyen alakok kezeléséhez. Most nem vagyunk különbek náluk. Michael indulatosan mutatott az ablakra. – Nézz körül, hol vagyunk! Azt hiszed, számítottak itt a szabályok, törvények és intézmények, amikor Milosevic hadban állt az egész világgal? – Milosevic egy hágai cellában végezte! – Miután megölt 140 ezer embert. Na és mi történt abban a koszovói völgyben? Ott volt Dragović az amerikaiak orra előtt, és annyit tehettek, hogy végignézték, amint áthúz a határon, mert ezt mondja ki a szabály. Ez jobb? – Annak kell lennie – makacskodott Abby. – Emlékszel, mit mondtál a barbárokról? A járőrözésről a civilizáció határán, hogy a jó emberek nyugodtan alhassanak? Ha betartjuk a törvényt, akkor mondhatjuk csak meg, hol a határ. Michael nyújtotta feléje a kezét, de Abby visszahőkölt. A sírás kerülgette, és nem akarta megadni a férfinak ezt az elégtételt. Michael feltápászkodott az ágyról. Úgy bámult bele a tükörbe, mintha keresne valakit. – Tehát mitévők leszünk? – ismételte élettelen hangon a nő. – A tudás benned van – mormolta Michael. – Az egyetlen támpontunk a vers. Dragović is így gondolja – különben nem lopatta volna el a másolatát a múzeumból. Abby fontolóra vette, amit hallott. Ettől nem érezte magát kevésbé sértettnek, de legalább nem kellett foglalkoznia a saját bajával. – A római sírkövön csak két sor szerepelt. A tekercsen, amelyet Gruber megfejtett, négy.
Elővette a Grubertől kapott papírt. Összegyűrődött; túl sokáig utazott egy átázott zsebben. Michael átolvasta. – Még mindig nem valami sok. A kopott függönyök mögött az eső dobolt az ablakon. Abby egy másik esős napra gondolt egy másik városban, a régi Római Birodalom peremén. – Már elemeztem az első néhány sort. – És ha több is van? Gruber még nem végzett a pergamentekercs elemzésével. Épp csak hozzákezdett. Lehet hosszabb is a költemény. Michael szeme felcsillant. Hirtelen megfordult. – Várj meg itt! Magára kapta a kabátját, az ajtóhoz indult. – Hová mész? – Telefonálni. – Megfenyegette az ujjával Abbyt. – Aztán ajtót ne nyiss idegeneknek! Abby egyedül maradt tizenkét percre, amelyeknek mindegyike felért egy évvel. A szobát öntöttvas radiátor fűtötte, amely úgy kattogott, mintha szellemek laknának benne, Abby pedig minden durranásra akkorát ugrott, mintha rálőttek volna. Mereven bámulta az ajtót, szíve eszelősen nyargalt, lélegzetét visszafojtotta izgalmában. Várta, hogy mikor kopogtatnak, mikor fordul el a kilincs. Amikor Michael visszajött, kis híján elájult a megkönnyebbüléstől. Michael arca diadalmasan ragyogott. – Dr. Grubernek az lesz reggel az első dolga, hogy felül a belgrádi gépre! Elhozza a tekercs másolatát, és a szöveget, amelyet eddig sikerült megfejtenie. – Mondta, hogy hosszabb? A vers? – Célzott rá. – Azt nem tehette volna meg, hogy egyszerűen csak beolvassa a telefonba? Michael kajánul vigyorgott. – Megtehette volna, ha nem tart attól, hogy akkor nem söpörheti be a százezer eurót, amiről álmodik!
Elérkezett Abby életének leghosszabb éjszakája. Felöltözve feküdt a takaró alatt, mert annyira félt, hogy le sem mert vetkőzni. Mintha örökösen kattogó alkatrészekből – fűtőtestekből, liftekből, autókból és villamosokból – állították volna össze az egész várost. Egyszer mintha lövéseket hallott volna a messzeségből, bár lehet, hogy csak egy kipufogó robbant. Fél órát pocsékolt el a hallgatózásra, hogy megismétlődik-e a zaj – pályafutása során nagyon jól megtanulta felismerni a tűzfegyverek hangját –, de nem ismétlődött meg. Michaelt láthatólag semmi sem zavarta. Mélyen aludt, és közben halkan hortyogott. Végül Abby kihúzta a konnektorból az éjjeliszekrényen álló rádiós órát, és kivitte a fürdőszobába, ahol halk rockzenével próbálta átvészelni az éjszakát. A múló idő villogó, vörös számjegyekkel gúnyolta az erőfeszítést, amellyel aludni próbált. Egy idő után mégis elaludt a fürdőkádban, feje alatt párnával, egy szúrós pokróc alatt.
Elfeküdt nyakkal, fejfájással ébredt. Michael a fürdőszobában állt, és egyetlen szál alsó volt rajta. – Már azt hittem, elmentél. – Lehet, hogy ő sem aludt olyan jól, mint Abby hitte. A szeme véreres volt, az arca kiszőrösödött. Arca ráncai fáradtságról árulkodtak. – Nem bírtam aludni. – Az a rossz lelkiismeret jele. – A férfi mosolygott, mutatva, hogy csak viccelt. – Éhen halok. Giacomo szállodai áraiban nem volt benne a reggeli. Átmentek a szemben levő büfébe, omlettet rendeltek és kávét, amelyet, hála az oszmán örökségnek, legalább erősre főztek. – Csakugyan van százezer euród? Michael kettévágta az omlettjét. – Mindent a maga idejében. – Mikor érkezik meg Gruber? – Ebédidőben. Úgy beszéltem meg vele, hogy a kastélynál találkozunk. – Milyen kafkai!
Abby némán ette a rántottát. Michael intett a pincérnek, hogy hozzon kávét. – Kell lennie még valaminek – szólalt meg nagy sokára a nő. – Amikor Giacomo azt mondta, hogy a tudás bennünk van, nem tudta, hogy a vers hosszabb két sornál. És ha a nálunk lévő szövegben rejtették el a nyomra vezető jelet? A férfi elvette a gyűrött papírt, és kisimította az asztalon. Elsőként az angol fordítást olvasta el, azután megpróbálkozott a latinnal, halkan mormolva a szavakat. – Nekem ez kínaiul van – mondta végül. – Latinul – emlékeztette Abby. – Mintha azt mondtad volna, hogy tanultál latinul. – Megbuktam az alapvizsgán. – Akkor keressünk valakit, aki átment rajta.
A belgrádi földnyelv végénél, a fellegvár közelében helyezkedett el a Studentski Trg – a Diákok Tere –, a belgrádi egyetemet alkotó neoklasszikus és szocreál épületek eklektikus keretében. Szobrok is álltak a parkban, amelyeket valamikor a kommunizmus hőseinek szenteltek, de mára ledöntötték és felcserélték őket egy kevésbé vitatott múlt alakjaira. Egy időben tervezték, hogy a teret is beolvasztva parkok láncolatát építik ki, amely zöld artériaként szeli át a város szívét, de a Studentski Trg pillanatnyilag elsősorban buszpályaudvarként szolgált. A klasszika-filológiai tanszék egy mutatós rózsaszín-szürke házban kapott helyet a tér déli oldalán. Egy internetkávéházban öt perc alatt megtalálták a nevet, az pedig, Michael bűbájával és Abby szerbtudásával együtt bejuttatta őket egy apró irodába. Papírral tömött mappák szorongtak acélpolcokon; az egyik falon elrongyolt szélű térkép ábrázolta a Római Birodalmat hatalmának csúcsán. Az ablakpárkányon zöld terrakotta mellszobor tűnt ki a szobanövények közül: kerek, lapos arcú, parancsoló állú férfit ábrázolt, aki mintha az emberek feje fölött tekintene a messzeségbe. Minden egyes arcizomra rányomta a bélyegét a hatalomgyakorlás feszültsége.
Az iroda gazdája – dr. Adrian Nikolić – jóval szelídebb jelenség volt közepes termetével, barna szakállával, fürtös barna hajával és mosolygós barna szemével. Kockás ingre vett kasmírpulóvert, barna kordbársony nadrágot és bakancsot viselt. – Köszönjük, hogy hajlandó volt találkozni velünk – mondta Abby. Nikolić bólintott, örült, hogy a nő beszéli az anyanyelvét. Egy kis országban számít az ilyesmi. Abby észrevette, hogy a tanár felfigyelt a véraláfutásaira, de nem fűzött hozzájuk megjegyzést. – Nem is tudtam, hogy ilyen nemzetközi híresség vagyok. Talán fizetésemelést kellene kérnem. – Elfordult a székén, helyet mutatott vendégeinek a kopott kanapén. – Tizenöt perc múlva órám lesz, de addig is miben segíthetek? Abby átnyújtotta a megviselt papírt és a fordítást. – Ezt találtuk, váratlanul. – Találták? – Hosszú lenne a történet. A tanár bólintott. – Ez a Balkán. Sok mindent lehet találni és eltüntetni. Megtanuljuk, hogy ne kérdezgessünk. Kivett az asztalfiókból egy teknőckeretű szemüveget, feltette, elolvasta a verset. – Úgy látom, már lefordították. Mit akarnak, mit mondjak még ezen kívül? – Akármit, ami az eszébe jut róla. Fanyar nevetés. – Akármit? – Megtalálásának körülményei azt sejtették, hogy Nagy Konstantin idejéből származik. – Így hát rám gondoltak. – Az ablakban álló mellszobor felé intett a fejével. – Azt tudják, hogy Nisben született, mint én? Abby mély lélegzetet vett. – Ez most valószínűleg eszelősen fog hangzani, de arra gondolunk, hogy a vers titkos kincsre vagy műtárgyra utalhat. Nikolić farkasszemet nézett vele. Az arca kifürkészhetetlenné vált. – Tökéletesen igaza van. – Amennyiben? – Valóban eszelősen hangzik. – Felállt. – Nem segíthetek. Abby és Michael ülve maradt.
– A költemény valódi, ha ez aggasztja – mondta Michael. – Megvan önöknek az eredetije? – Michael bólintott. – Talán megmutathatnák, hogy könnyebb legyen döntenem. Mellesleg milyen intézménytől jöttek? – Az Európai Uniónál dolgozunk. – Michael felmutatta EULEXigazolványát. – A vámügyi főhivatal munkatársa vagyok. Egy lopott műtárgyakkal kereskedő csempészbanda után nyomozunk. Ez egyike azon műtárgyaknak, amelyeket lefoglaltunk. – De azt gondoljuk, hogy más kincsekhez vezet az idézet – tette hozzá Abby. – Csupán annyit szeretnénk tudni, céloz-e rá a vers, hogy mik lehetnek ezek. Nikolić nem ült le, de ismét fölvette a papírt, és tanulmányozni kezdte. – Signum. Tudják, mi jelent? – Jelet – mondta Michael. – A megváltó jel, amely megvilágítja az utat. – Úgy van. Fontos szó Constantinus életében. A nagy csata előtt a Milvius hídnál fénykeresztet látott az égen, és ezeket a szavakat hallotta: „In hoc signo vinces”, e jelben győzni fogsz. Tudják, mi volt ez a jel? – Az XP-felelte Abby. – A khí-ró – javította ki Nikolić. – Krisztus görög nevének első két betűje. Es ha ideogrammatikusan gondolkodunk, az X a kereszt, a fölötte lévő P a megfeszített ember. Abbynek eszébe jutott a nyaklánc, amelyet most egy külügyminisztériumi széf rejt. – Habár ez nem igazi krisztogram. Ennek a neve sztaurogram, a sztavrosz görög szóból, ami ’kereszt’-et jelent. Csakhogy a csata eredeti beszámolóját görögül írták. Tudják, mi a signum görög megfelelője? – Abby és Michael a fejüket rázták. – Tropaion. Mármost ennek is több jelentése van. Lehet trófea vagy háborús emlékmű, esetleg jelvény, amellyel a hadsereg vonul a csatába. Újabb kérdő pillantás. – Constantinus hadijelvényéről hallottak már? – A labarum – felelte Abby. Eszébe jutott, mit hallott Gruber doktortól a trieri Landesmuseumban. – A khí-ró jelkép, amelyről
látomása volt a császárnak. Azt foglaltatta bele egy drágaköves aranykoszorúba. Várta, hogy a tanár válaszoljon, ám Nikolić keresztbe fonta a karját, és úgy meredt rá, mintha azt várná, hogy a nő folytassa. – Nem olyasmiről akart tudni, aminek felbecsülhetetlen értéke volt Constantinus korában? Nem egy főbenjáró történelmi jelentőségű tárgyról, amely több mint ezer éve elveszett? Abby most kapcsolt. – Azt mondja, hogy az igazi labarumra célozhat a vers? Constantinus katonáinak hadijelvényére? Nikolić vállat vont. – Miért ne? – De mi történt vele? – kérdezte Michael. – Ekkora kincs nem veszhetett el! Végül is, alig több mint félezer éve bukott el a Bizánci Birodalom. Nem lehet valamelyik múzeumban? – Azt hiszi, az emberek vigyáznak valamire, csak azért, mert fontos? Még Constantinus sírja sem maradt meg Isztambulban. Amikor a törökök bevették Konstantinápolyt, lerombolták a császár mauzóleumát, amely a Szent Apostolok temploma volt, és mecsetet építettek a helyén. A falon levő térképhez fordult, és egy vonalat húzott az ujjával a Balkánon át az Adriai-tengertől a Fekete-tengerig. – Ez a régió volt a határ több mint kétezer éven át. Nagy Sándor? Keleten és délen Indiáig és Egyiptomig ért a birodalma. De északon és nyugaton megállt Koszovónál. Moesia tartománnyal – a mai Szerbiával – a keleti és a nyugati császárság labdázott, majd amikor 476-ban elbukott a Nyugatrómai Birodalom, ebből a Singidunum városból – Belgrádból – lett a határerőd, amely szembenézett a Duna fölött a barbárokkal, azután a törökökkel. Tudják, hogy többek között miért háborúztunk a horvátokkal a kilencvenes években? Mert ők római katolikusok, mi pedig keleti ortodoxok vagyunk. Mindez a tizenegyedik századi egyházszakadás öröksége. A határhelyzet mindig háborúkat jelent, s a háborúskodás közben sok érték elvész. Leemelt egy könyvet az egyik polcról, belelapozott. – Bizánci beszámoló Constantinus életéről, a kilencedik században keletkezett. A szerző, miután ismertette a labarumot és annak használatát a Milvius hídnál, ezzel folytatja: „Még ma is megvan, és a császári palotában
tartják, amelynek legnagyobb kincse, mert bármily ellenség vagy gonosz erő fenyegesse a várost, a tropaion hatalma elpusztítja őket.” – Ez pedig... – Michael számolt –...ezerkétszáz éve volt. Azóta semmi hír róla? – Konstantinápolyt 1204-ben feldúlták a negyedik keresztes háború hadai. Számos kincs odaveszett vagy elrejtették; másokat a keresztesek hoztak vissza Velencébe. A bizánciak visszafoglalták a várost, de az 1453-ban végképp a török kezére jutott. Akik vittek mindent, ami még maradt. – Tehát a labarum lehet Velencében vagy Isztambulban... Vagy talán elrejthették valahol másutt? – Velencét Napóleon fosztotta ki, Párizst a németek, Berlint az oroszok, Moszkvát mindenki, akinek volt pénze. – Nikolić fanyarul elmosolyodott. – Sic transit gloria mundi. Ez a helyzet. De most órára kell mennem. Sajnálom, hogy nem segíthettem többet. Abby és Michael kilépett az utcára. Trolibuszok ácsorogtak a járda mellett, a sofőrök az ajtóknál összeverődve füstöltek. Michael az órájára nézett. – Gruber talán többet mondhat.
XXXII. Constantinopolis, 337 májusa Végigloholok a sikátoron, azután fölfelé indulok a platánfákkal szegélyezett sugárúton. Ma még csak csemeték, de egy napon árnyékot borítanak az egész utcára, már ha elél addig a város. A birodalom tele van imperatorok hiúságának legyezgetésére felhúzott, félkész városokkal. Láttam én mindet: Thessalonicát, Nicomediát, Mediolanumot. Aquileiát, Sirmiumot – még Rómát is bekerítik a hippodromok, amelyekben sosem tartottak versenyeket. Lesz-e valaha olyan császár, aki az elődjéről elnevezett városban fog lakni? Gyorsítok, hogy lépést tartsak rohanó gondolataimmal. Eszembe jut, mit mondott Constantinus azon a napon, amikor berángatott a palotába. A keresztények fújnak és karmolnak, de nem marnak. És eszembe jut Flavius Ursus búcsúlövése is a Bosphorus túlsó partjáról, ahol Constantinus halálát várta. Logikus kérdést tett föl: miért bízta Constantinus egy püspök meggyilkolásának kivizsgálását olyasvalakire, aki semmit sem tud a keresztényekről? A bolondját járatta velem Constantinus? Eusebius bírta volna rá? Ugyan biztosra vehették, hogy ha ki is derítenék valamit, azt magamba fogom temetni, úgy, ahogy világéletemben eltemettem Constantinus problémáit. Két irányzat vetélkedik. Különböző nevekkel illetik egymást, de a legkönnyebben úgy írhatni le őket, hogy az egyik az ariánus, a másik az ortodox. Az ariánusok egy Arius nevű pap tanítását követik, aki szerint Krisztus, az Isten Fia az Atya teremtménye. Az ortodoxok szerint Krisztus isteni személy, szubsztanciája ugyanolyan örökkévaló, mint az Atyáé. Hallottam én már ezt.
Nicaea, 325júniusa... Sosem értettem a vitákat. Emlékezetem szerint soha, senki sem firtatta, hogy Apollo egyidejű-e az örökkévalóságban Dianával, vagy hogy Hercules ugyanabból a szubsztanciából készült-e, mint Jupiter. Testvéreim és én sosem rágódtunk azon a barlangban, hogy hány személyisége van Mithrasnak. Elvégeztük a szertartásokat, végrehajtottuk a rítusokat úgy, ahogyan tanultuk. Megbíztunk az istenekben, hogy ők ismerik a maguk dolgait. Ám a keresztények mások: szőrszálhasogató, kukacos, akadékoskodó népség, akik végeérhetetlen órákat pazarolnak megválaszolhatatlan kérdésekre – szerintem kizárólag azokért a pillanatokért, amikor boldog megvilágosodásban ébredhetnek rá, hogy ismét adódott valami, amiről vitatkozhatnak. Constantinus megőrül tőlük. Neki arra van szüksége, hogy a keresztények imádkozzanak a folytatólagos sikereiért, nem pedig arra, hogy részletkérdéseken pöröljenek, mint a jogászok. – Az egyesített birodalomnak egységes vallásra van szüksége – panaszkodik nekem egy napon. – A megosztott egyház sérti az egyetlen Istent. És egy sértődött Isten úgy dönthet, hogy új bajnokot keres magának. Abban egyet tudnak érteni a keresztények, hogy az Istenüknek három része van: egy Atya, aki olyan, mint Jupiter; a Fiát, Krisztust egy halandó asszonnyal nemzette, hogy járjon el az ő dolgaiban a földön, úgy, mint Hercules; és egy szellemhírnök, akinek, felteszem, olyannak kell lennie, mint Mercuriusnak. Hogy miért kell ezeknek egyetlen istennek lenniük, és nem háromnak, azt soha, senki sem magyarázza el. Viszont végeérhetetlen órákon át boncolgatják, hogy milyen kapcsolatban áll ez a három, úgy, ahogy a senatorok spekulálnak az udvari kegyencek változó szerencséjéről. Az egyik ilyen okvetetlenkedő értelmiségi egy Arius nevű alexandriai pap. Mikor az istenét próbálta leírni, mondott valami olyan égbekiáltót, hogy a keresztények fele azóta még csak szóba állni sem
hajlandó vele; viszont a másik fele ugrott a védelmére, és máris háborúban állt az egyház. – Húsz évet töltöttem a birodalom egyesítésével, hogy a keresztények békében élhessenek – panaszkodik Constantinus. – Még egy év sem telt el a győzelmem óta, és ők máris szét akarják tépni újból az imperiumot! Mit vártál?, szeretném kérdezni. Háborúban Constantinus mindig azt a csatát akarja megvívni, amely mindent eldönt, tehát ugyanezt a logikát alkalmazza az egyházra is: összehívatja nicaeai palotájába az összes versenyzőt, hogy küzdelemben döntsék el, ki lesz a győztes, akit majd mindenki elismer. – A kérdés olyan fölösleges, hogy nem érdemel ennyi vitát – reménykedik. – Biztos, hogy rendezni tudjuk további felhajtás nélkül.
A nyugatra néző palota egy tó partján áll. Nicaea szerény kisváros, termékeny dombok között; alig fér el benne a birodalom minden zugából érkező keresztények sokasága. Van itt kétszázötven püspök, kétszer annyi pap és presbiter, meg még a szolgák, a kísérők, a talpnyalók, és mindezeknek a poggyásza. Az egyetlen kellően téres hely, ahol megtarthatják a tanácskozást, a palota nagyterme, ahol az ácsok két, lépcsőzetesen emelkedő padsort készítettek. A zsinat megnyitásának reggelén a püspökök helyet foglalnak a padokon a terem két oldalán, mint a nézők a Hippodromban. Többségük – főleg a keleti püspökök, akik csak nemrég lettek a császár alattvalói – először látja Constantinust, aki elkápráztatja őket. Miután mindenki felállt, belép kíséret nélkül a császár. Bíborköntösének selyme csillog, mint napfényben a patak hulláma, a hímvarrás ékkövei színesre festik a padlót. Fejét lehajtva, összekulcsolt kezekkel, ünnepélyesen végigvonul a padsorokat elválasztó folyosón. Felhág a terem végében az emelvényre, ahol már várja a sella curalis, az arany-elefántcsont szék, amilyet a bírák használnak. A császár szembefordul a püspökökkel, és a székre mutat. – Megengeditek?
Azok annyira megdöbbennek, hogy majdnem a torkukon akad az igenlő mormolás. Császár még sohasem kért tőlük semmit. Constantinus leereszkedik a székbe. A püspökök leülnek. Eusebius, aki a császárhoz legközelebb foglal helyet Constantinus jobbján, feláll, és beszédet mond, amelyben köszönetet mond Istennek az uralkodó jóakaratú bölcsességéért. Constantinus beszéddel válaszol. – Rázzátok le magatokról a disputa bilincseit – mondja –, és éljetek a békesség törvényeinek szabadságában. Így tetszik Istennek – és nekem. Tekintetét végigjártatja a termen, hogy lássa, megértették-e. Kétszázötven fő bókol alázattal.
De még két hét múlva sem hajlanak meg. Constantinus megdöbbenésére kiderül, hogy a keresztények ugyanolyan körmönfontak, mint a közönséges emberek. Beidézésük a palotába nem a szellemüket összpontosította az isteni egységre, hanem a mérgüket és az ármánykodásukat főzte sűrűbbre. Eredmény semmi. Alkonyatkor találkozunk Constantinus hálószobájában. Az ablak előtt a tó hullámai nyaldossák a fal tövét. A püspökök valamelyik végeérhetetlen istentiszteleten vannak – ez az egyetlen időpont, amikor bizonyosak lehetünk benne, hogy senki sem hallgatózik. Még a palotai rabszolgákat is elbocsátották. Csak Crispus van itt és én – az egyetlenek, akikben a császár megbízhat. Constantinus beront. Már megfigyeltem, hogy mindig olyan erőszakosan közlekedik, mint aki nem szokta meg, hogy maga nyitogassa az ajtót. Egy titkár fut mögötte, egy nyaláb pergamentekerccsel, amelyeket úgy fog, mint a tűzre való rozsét. – Ide tedd – mutat Constantinus a mellettem levő ágyra. A titkár leszórja a terhét, meghajol és kihátrál. Constantinus kigöngyöl egy tekercset, az ajkát mozgatva silabizál. Nem tudom, nem készakarva írták-e görögül a keresztények, hogy ravaszul megalázzák a császárt. – ”Az alexandriai gyülekezet a Szentséges Constantinus Caesar Augustusnak etc. Miután Eustathius antiochiai püspök szajhákkal és tisztátalan személyekkel közösködik, esedezve könyörgünk Szentségedhez, semmisítené meg a választás eredményét, hogy egy
erényes és istenes férfiú neveztethessék ki...” – Visszadobja a papír a kazalba. – Bizonyosra vehetitek, hogy valahol ugyanitt megvan az antiochiai püspök barátainak kérvénye, amely azért nyaggat, hogy ne vegyem tekintetbe az Eustathiusról terjesztett rágalmakat, és büntessem meg ócsárlóit. Felém tolja az ágyon a tekercseket. Néhány papirusz a padlóra hull. – Vidd innen őket, Gaius! – Mit csináljak velük? – Égesd el őket mind. Már nyalábolnám fel a papírokat, ám Constantinus egy intéssel megállít. – Ne most. Várj, amíg a püspökök kijönnek a templomból, és olyan helyen csináld, hogy lássák. Tudják csak, hogy az idejüket pazarolják. Az ágyra zuhan. – Mivel vegyem rá az egyetértésre ezeket a püspököket? Hallgatok. Kizárólag olyan ötleteim vannak, amelyeket Constantinus nem nevezne konstruktívnak, és a császár pocsék kedvében van. Két hét múlva kezdődik a vicennalia, az uralkodása huszadik évfordulójának tiszteletére tartott rendezvénysorozat. Lesznek lakomák, díszszemlék, ünnepségek. Valamivel később felmegyünk Rómába, most előszór az óta, hogy megvertük Maxentiust. Constantinus mindenképpen be akarja rekeszteni addig a zsinatot. Crispus az ablakhoz megy, kitekint a tóra. Az alkonyfény borostyánszín lángokkal koszorúzza az arcát. Huszonöt éves, most ért élete csúcsára. Apjának mérsékeltebb, magabiztos változata. Constantinus az ő korában ki volt szolgáltatva egy zsarnok kényekedvének; minden este úgy feküdt le, hogy nem tudta, felébred-e. Hasonlított az éhínséget átvészelt emberhez, aki a szíve mélyén sose szabadulhat a félelemtől, hogy egy napon ismét éhes lesz. Crispus viszont soha életében nem ismert mást a sikeren kívül. – Eusebius az – mondja. – Nyíltan nem száll szembe veled, ám engesztelhetetlen ellensége mindenféle kompromisszumnak. És nagyon jól tudja terelni a vitát úgy, hogy semmit se dönthessenek el. – Mindig támogat mindenben, ha beszélek vele.
– Hét évig volt püspök Nicomediában, Licinius fővárosában, Licinius uralma alatt, és túlélte. Kígyó ez, aki be tud furakodni minden lyukba, hogy ne fázzon. Ez veszélyes dobás Crispustól. Veszélyes dolog szóba hozni Liciniust, éppen most. Licinius a chrysopolisi vereség után száműzetésbe vonult Thessalonicába a feleségével, Constantiával és a kilencéves fiukkal. Két hónap múlva hírét vettük, hogy a pletykabeszédek szerint Licinius összeesküvést sző bizonyos senatorokkal: Rómába akar szökni, ott ki akarja kiáltani magát imperatornak, és ki akarja irtani a birodalomban a keresztényeket. Utólag túlzásnak tűnik, de olykor a pletykák is lehetnek önbeteljesítők. Egyébként is Liciniusnak kimerült a hitele Constantinusnál. Engem küldtek Thessalonicába, hogy intézkedjek. A hátam mögött azt pusmogják, hogy én vágtam el Licinius torkát, majd a fiút mészároltam le az anyja szeme láttára. Ez csak félig igaz: a fiúval a helyőrség parancsnoka végzett a távozásom után, és meg is lakolt a túlbuzgóságáért – de a féligazságok hajlamosak olyan sebességgel terjedni, amit az igazság megirigyelhet. – Eusebiust kell megnyerned – makacskodik Crispus. – Ha ő megtörik, a frakciójából elegen csatlakoznak hozzá, hogy te lehess a győztes. Gondolj a csatáidra! – unszolja az apját. – Olykor azzal győzhetsz, ha túljársz az ellenség eszén. Más alkalmakkor, mint Chrysopolisnál, a nyílt támadás a legjobb taktika. – Manőverezésnél kevesebb a veszteség – mormolom. – Viszont az ellenség életben marad, hogy egy újabb napig harcolhasson. Constantinus csendre inti a fiát. – Nem háborúzni hívattam ide a püspököket. Azért jöttem, hogy békét hozzak. Békét. – Felugrik az ágyról, három lépést tesz a szobában, megfordul. – Én lennék a világon az egyetlen, aki ezt akarja? – Mind azt akarjuk! – Akkor ne beszéljetek úgy, mintha háborúznánk Manőver, csata, ütközet! Ezek metaforák. Senki sincs halálán. Amikor vége lesz, az összes küzdő felszedelőzködik, és megy dolgára, mint ahogy előtte csinálták. A csatatéren nem ez történik.
Öklével rácsap egy elefántcsont asztalkára. Egy olajmécs túl közel van az asztal széléhez: leesik, összetörik. Az olaj szétfolyik a padlón. – Mit akarsz, mit csináljak? – kérdezi Crispustól. – Parancsoljam ide a lovasságot, hogy gázolja le a püspököket? Tolassam ki a keresztények szemét, perzseltessem őket tüzes vassal addig, amíg nem hajlandók úgy gondolkozni, mint én, ahogy az elődeim csinálták? Masírozzak végig a világon, töröljek el a föld színéről minden falut, ahol nem azt hiszik, amit én? – Nem úgy értettem... – Mert az olyan könnyű lenne. Kardot forgatni mindenki tud. – Apai tekintéllyel méri végig Crispust. – Valerius és én pálcával vívtunk ötéves korunkban. Annyi változott, hogy a pengék élesebbek lettek. De ha arra hagyatkozunk, a birodalomban sose lesz béke. Belemártja a talpát az olajtócsába, mintákat rajzol a padlóra. – Miért osztotta fel Diocletianus a birodalmat? Mert több parancsnokra volt szüksége a háborúihoz. És tudjátok, hogy minél több embert állított csatasorba, annál többet kellett csatázni? Mi véget vetettünk ennek. Egy ember, egy béke, egy Isten. De ha csak nem találunk új eszközöket a perpatvaraink elsimítására, a birodalmunk összetartására kardok nélkül, akkor minden szétesik. Ezt kínálja a keresztény Isten. – Ezt kínálod te – jegyzem meg. – Több emberöltőre való munka. – Megfordul az ablak előtt, kitárja karjait. – Vagyok, aki vagyok: tökéletlen, nehezen változtatható. Nem volt kard a kezemben azóta, hogy legyőztük Liciniust, aminek immár majdnem kilenc hónapja, de istenemre, nem könnyű. Ismeritek a keresztények történetét Mózes prófétáról? – Kivezette a népét az egyiptomi szolgaságból – világosít fel Crispus. – De sohasem tette be a lábát az ígéret földjére. – Az az utódjára maradt... – Constantinus a homlokát nyomkodja, emlékezni próbál. – Józsuéra – segíti ki Crispus, de nem igazán figyel oda arra, amit mond. Az apját bámulja. Valami sorsdöntő ment most végbe közöttük – az igazság villáma, a megvilágosodás. Egy napon a historikusok azt mondják majd, hogy Constantinust Crispus követte egyetlen
augustusként a birodalom élén, és a szavaik ebben a pillanatban írattak meg. Az az utódjára maradt. Utódjára – nem utódjaira. Constantinus még sosem beszélt az örökösödésről. Fausta éveken át nyaggatta, mindenáron ki akarta szedni belőle, hogy mire számíthat a három fia, de idővel ő is megtanulta, hogy ne hozza szóba a témát. Crispus megdöbbent, elragadtatott arcából láthatom, hogy ő is ugyanúgy vágyott tudni az igazságot. És most tudja. Constantinus rámosolyog a fiára. Cinkos mosoly, tele ígéretekkel. Nagy kő esett le mindkettejük szívéről. Betolakodónak érzem magam. – Isten képére formáljuk át az imperiumot – mondja Constantinus. – A béke új világa lesz. Ám semmi sem változik, ha nem győzzük meg az embereket, hogy ők is változzanak. Crispus bólogat. Még mindig nem tért magához. – De ha az egyház nem képes egyetérteni, mi reménye lehet másoknak? Semmi, gondolom, és látom magam előtt Thessalonicát, látom, ahogy folyik a vér a vörös márványon, miközben Constantia sikoltozásától visszhangzik a palota. Így tartják fent a békét. Legalább a kisfiút megkímélhették volna. Constantinus leül az ágy végére. Crispus az apja mellé telepszik, – Nos tehát, mivel bírjuk rá az ariánusokat, hogy változtassanak a nézeteiken? Crispus a fejét csóválja. – Ariust sose győzöd meg. Még ha csak róla lenne szó, ki tudja – de most, hogy nagy hatalmú pártfogók karolták fel a nézeteit, nem hátrálhat. Megalázná vele Eusebiust. – Ezek a kérdések a Szentháromságról olyan zavarosak, olyan közhelyesek, hogy sohasem lett volna szabad feltenni őket! – bosszankodik Constantinus. – És ha mégis, az embereknek lehetett volna annyi józan eszük, hogy ne válaszoljanak rájuk! – Mivel a kérdést nem vonhatod vissza, választ kell adnod rá. – Crispus benyúl a tunicája ráncai közé, és elővesz egy apró, összesodort papírt. Constantinus felnyög. – Újabb folyamodvány? – Cyrenei Alexander – a régi nevelőm, emlékszel rá? Fogalmazott egy hitvallást.
A hitvallás az a műfaj, amelyet a keresztények különösen szeretnek: ez az istenük tulajdonságainak a leltára. A zsinat legfőbb célja, hogy kitaláljanak egy olyan hitvallást, amelyhez az összes püspök a nevét adhatja. Constantinus elolvassa az írást. Elképesztő érzéke van ahhoz, hogy a keresztény dogmatikában is azonnal megtalálja a lényeges pontot. – Ez a mondat – „Krisztus az Atyától született, és nem teremtetett” –, nem ebbe fog belekötni Arius? – Ha Isten teremtette volna Krisztust, akkor Krisztus valami más lenne, mint Isten. De ha az apjától született, akkor egylényegűek, tehát Krisztusnak épp annyi ideje kell léteznie, mint az Istennek. – Tehát az apa és a fiú egylényegűek. – Látom, hogy Constantinust megragadta a gondolat. Rövid vita következik, amelyet elengedek a fülem mellett. A következtetés az, ami számít. – Útmutatást kell adnod nekik. – Crispus az ágyon szétszórt, elfelejtett kérvényekre mutat. – Mit gondolsz, miért árasztanak el ezekkel? – Hogy bosszantsanak? – Azért, mert szükségük van egy bíróra.
Másnap reggel Constantinus összehívja a zsinat résztvevőit a palota nagytermébe. Állnak a püspökök hosszú, fehér sorokban, és csak az után ülnek le, hogy Constantinus helyet foglalt aranyszékén. Tucatnyi kéz röppen a levegőbe, figyelmet kérve. Constantinus végignézi őket, azután Crispus egykori nevelőjére mutat. – A zsinat meghallgatja Cyrenei Alexandert! Feláll a szigorú arcú, zömök öregember, akinek a sötét szakálla félig már kifehéredett, és beszélni kezd. Nekem semmit sem jelentenek a szavak, de máig emlékszem, mivel kezdődik. – Hiszünk az egy Istenben... Eusebius abban a pillanatban felpattan, ahogy Alexander befejezte, ám Constantinus nem adja meg neki a szót. Elnézően tekint az összegyűlt püspökökre.
– Számomra ez nagyon ésszerűen hangzik – jelenti ki. – Csaknem azonos a saját hitelveimmel. Ha esetleg hozzátennétek valamit annak tisztázására, hogy a Fiú ugyanabból a lényegből van, mint az Atya... – Homousziosz – szúrja közbe a tolmács a görög szót. –...akkor ki vitatkozhatna vele? Tekintete végigsöpör a termen, és megállapodik Eusebiuson, aki még mindig áll, várva, hogy szót kapjon. – Nos, püspök? Eusebius megnyalja a száját, és krákog, miközben a köntöséből lógó szálat rángatja. Addig csavargatja húsos ujjára, amíg az utolsó ujjperce vörös nem lesz. – Én... Legyőzték. Vagy leeretnekezi Constantinust, vagy elfogadja a kompromisszumot. Öngyilkosság vagy megadás. Széttárja a karjait. – Ki vitatkozhatna ezzel? Constantinus elégedetten mosolyog. A többi püspök – a többség – a lábával dobog, és tapsol. Eusebius mosolya pontosan addig tart, amíg Constantinus le nem veszi róla a szemét. Így visszanézve csodálkozom, hogy milyen élesen megmaradt bennem, mert az, ami oly gyorsan következett be utána, kiverte a fejemből, és megváltoztatott mindent. Ez a csonkja egy olyan történetnek, amely sohasem játszódott le. Mondhatjátok, hogy apák és fiúk egyazon anyagból vannak. Belefoglalhatjátok olyan credóba, amelyhez kétszáznegyvenhét jeles keresztény csatlakozott (Arius és két vakhitű nem volt hajlandó, inkább elvonultak a számkivetésbe). Attól még nem lesz igaz. Az apa teremti a fiát. Nem azonosak.
XXXIII. Belgrád, Szerbia, napjainkban Ebből a Singidunum városból – Belgrádból – lett a határerőd, amely szembenézett a Duna fölött a barbárokkal, mondta Nikolić. Az erőd máig fennmaradt, csak most Kalimegdán Citadellának hívják. A római alapokra később építkeztek középkori szerbek, törökök, osztrákok és magyarok, csaknem kétezer éven át folytatva az erődítést. Egy lámpaoszlopról vörös lobogó csüngött – modern másolat –, amelyen egy oroszlán és a Leg IIII Flavia Felix szavak aranylottak, annak a „szerencsés” negyedik légiónak a tiszteletére, amely megépítette az első erődöt. Abbynek valóságos sokkot okozott a látvány. Eszébe jutott, amikor ugyanezt az oroszlánt és ugyanezt az írást látta Shai Levin nagyítója alatt a halott ember övcsatján. A kastélyból park lett, zöld zárvány, ahol ösvények kerülgették a Száva és a Duna találkozása közötti földnyelv csúcsán épült, vénséges erődfalakat. Nyáron egyformán szerettek ide járni helyiek és turisták. Ilyen késő ősszel általában csak az alkalmi kutyasétáltatók és kocogok mutatkoztak, de a mai nap kivétel volt. Fémkorlátok zártak el egy alsóbb szakaszt, ahol kisportolt férfiak nyüzsögtek, mellükön feltűzött számokkal, nyilvánvalóan valamiféle futóverseny startját várva. A korlátoknál néhány merész néző ácsorgott. A bejárat közelében magányos fagylaltárus olvasott egy képeslapot a kézikocsija mellett. Egy műanyag táblán rövid történelmi ismertetést mellékeltek a citadella térképéhez. – A Kalimegdán azt jelenti, hogy ’Harctéri erőd’ – olvasta Michael. – Hát ma elég békésnek látszik. – A térképet böngészte. – Gruber azt mondta, hogy a Győzelmi Emlékműnél találkozzunk. Egy kövezett ösvényen kiballagtak a földnyelv csúcsára, ahol téglából épült terasz nyúlt ki a Száva fölé. A teraszon fehér oszlop
tartott egy rézrozsdától zöld, hat méter magas, képtelenül kidolgozott izomzatú, meztelen istent, aki babérkoszorúsan készült kilépni a levegőbe. A terasz alatt nyaktörő sziklák ereszkedtek le a folyóig. A helyszínen bekövetkezett balesetekért felelősséget nem vállalunk, figyelmeztetett fekete betűkkel egy szerb és angol nyelvű tábla. Gruber még nem jött. – Én itt várok a szobornál – mondta Abbynek Michael. – Te húzódj félre, hogy ne legyél szem előtt. Hátha rosszul sül el valami. A nő a mellvédhez ment, és lebámult a két folyóra. Még ebben a másfél milliós városban is érezhette a vadont. Ha az egyik irányba nézett, Novi Beograd beton magasházait, a hidakon hömpölygő forgalmat és a dokkokban rozsdásodó emelődarukat látta. De ha a másik irányba, a folyón felfelé nézett, sűrű erdőt látott, amely szinte töretlenül húzódott a szemhatárig. Könnyű volt elképzelni egy római őrszemet itt, a világ végén – az ólomszín folyó és a füstszínű ég alatt, amint kémleli az erdőt, és töri a fejét, hogy mi mozoghat benne. Megrázta a fejét, hogy elmúljon a káprázat. Ez most nem alkalmas idő a révedezésre. Visszapillantott az emlékműre. Michael ott állt, de nem egyedül: fesztelenül diskurált egy babakocsis, fiatal szőke nővel. Éppen nevetgéltek valamin. A háttérben a futóverseny műsorvezetője valamit vakkantott a megafonba. Abby ismét megrázta a fejét, és igyekezett visszafojtani a féltékenységét. Michael az a típus, aki el tudja nyerni a mások rokonszenvét; egy idegen országban, egy alig beszélt nyelven is képes beszédbe elegyedni valakivel. Főleg, ha az a valaki fiatal, szép és nő. Michael a kocsi fölé hajolt, és felborzolta a baba haját. Mondott valamit a fiatalasszonynak, amitől az elnevette magát, hátrébb húzódott, és mímelt rosszallással megfenyegette a férfit. Továbbra is nevetve búcsút intett, és visszafelé kezdte tolni a babakocsit az ösvényen. Michael felnézett a teraszra, és összeakadt a tekintete Abbyéval. Elmosolyodott, vállat vont. Ne izgulj már! De most előbukkant valaki a hátsó fal mögül: hosszú fekete kabátot viselő, magas, vékony ember, akinek dióbarna bőre és fekete sörtebajusza volt. Gruber. Aktatáskát tartott az egyik kezében, esernyőt a másikban. Merev léptekkel jött, kínosan érezhette magát. Ahogy
észrevette Michaelt, azonnal odament hozzá, észre sem véve a mellvédnél ácsorgó Abbyt. A nő mintha egy némajátékot nézett volna. Michael nyújtotta a kezét, és szélesen mosolygott. Gruber nem vette ki a kezét a zsebéből, és kurtán mondott valamit. Michael rendületlenül mosolyogva bólintott. Fölemelte a cipzáras kék tasakot, amelyet egy sportboltban vásároltak, és megveregette, mint egy lovat. Gruber nem mer nyilvánosan megszámolni ennyi pénzt, jósolta Michael. Gyorsan belenéz, azt fogja látni, amire számított, és mire észreveszi, hogy kilencvenezerrel megrövidítették, már késő lesz. Gruber kicipzárazta a tasakot, belenézett, és még jobban elkomorodott. A terasz túlsó végén előőgyelgett a fagylaltos. Vevőkre vadászott. Gruber a mellvédre mutatott. Abby egy pillanatig azt hitte, észrevette őt. Michael mintha vitatkozott volna, azután belenyugvóan fölemelte a kezét, és követte Grubert. Abbytől pár méternyire megálltak, Michael az alacsony falra helyezte a tasakot. Hideg szél fújt a Száváról, elhozta a beszélgetésüket a nőhöz. – Itt van mind – mondta Michael. – Szeretnék biztos lenni benne. – Én pedig abban szeretnék biztos lenni, hogy elhozta, amit megígért. – Michael nem engedte el a tasakot. Gruber kigombolta a kabátját, alányúlt. Abby megfordult, a mellvédnek támaszkodott, mintha a citadella falaiban gyönyörködne. A kapunál a kisgyerek a babakocsiban kicsatolta magát, és futni kezdett a fagylaltos felé. Mamája szaladt utána. A távolban ordítottak és tülköltek. Elkezdődött a verseny. Gruber előhúzott egy műanyag mappát, amelyben néhány papírlap volt. – Nem jöttem volna el, ha nem lenne nálam. A szöveg rekonstrukciója és a saját átiratom. – Van valami érdekes? – Merem állítani. – Rátette a kezét a táskára. – Ha minden rendben van. Michael hátralépett. – Szolgálja ki magát. Arrébb nézett a fal fölött, a tekintete találkozott Abbyével. Alig észrevehetően bólintott.
Erre nem számítottak. Csak nem azt várja Michael, hogy ő paktáljon le Gruberre fényes nappal? Elindult feléjük. Gruber, aki csak arra figyelt, hogy szétválassza a kötegben a bankjegyeket, nem vette észre. A dosszié megint eltűnt a kabát alatt. Gruber fölkapta a fejét. – Maga százezer eurót mondott! Ez nem annyi! – A többit megkapja, amint ellenőriztük a dokumentumot – rögtönzött hadarva Michael. – Tudnunk kell, hogy egyáltalán van-e benne valami értékes. – Szeme átvillant Gruber válla fölött Abbyre. Mozogj már! A nő még egyet lépett. Gyereksivalkodás hasított a hideg levegőbe. Abby, Gruber és Michael egyszerre fordultak sarkon. A fagylaltos megállt a terasz közepén. Kocsiján fel volt hajtva az acélfedő, mintha a babakocsiból megszökött pici lányt akarná kiszolgálni. Hosszú csövű fekete pisztoly volt a kezében. Az ösztönök átvették az irányítást. Abby pontosan az előtt vágódott hasra, hogy eldördült a lövés. A teraszon elszabadult a rémülten sikoltozó, fejvesztetten futkosó káosz. Abby föllesett fektéből, és látta, hogy a fagylaltos a mellvéden hagyott táskáért rohan. Michael és Gruber eltűnt. A fegyveres a falhoz ért, és egy rántással elhúzta a cipzárt. Belenézett, a földre dobta, kihajolt a mellvédről. Fölemelte a pisztolyát, célba vett valamit a fal tövében. Ott van Michael! Mert nem volt másutt. Abby gondolkodás nélkül felpattant, és rávetődött a fegyveresre, aki behunyta az egyik szemét, a másikkal hunyorított a célzáshoz, így nem láthatta. Nem tudva, mi mást tehetne, Abby kinyújtotta a karját, és teljes erejéből meglökte. Vállsebe mintha felrobbant volna. Ez még annál is rosszabb volt, mint amikor meglőtték, mert most éber tudattal élhette át a kínt. A fegyveres térde megbicsaklott, de ő maga nem esett össze. Abby átkarolta a lábát és belecsimpaszkodott, hempergett és vonaglott, miközben a férfi le akarta rázni magáról. Aztán keményen főbe csapták valamivel. Villám hasított a koponyájába, és akkor már elengedte a fagylaltost. Az félrerúgta, majd ismét letekintett a falról. Megint fölemelte a pisztolyát – de nem lőtt. Abby kiabálást és mozgást hallott a mélyből.
Hogy minél kisebb feltűnést keltsen, épp csak annyira emelkedett föl, hogy kilásson a mellvéd mögül, miközben sírt az oldalát égető fájdalomtól. Harminc-egynéhány, sortot és pólót viselő ember futott a fal mellett az ösvényen. Maroknyi néző hajrázott nekik. Egy-kettő felpillantott, hogy mi ez a felbolydulás a teraszon, de a többség a földet nézte. A fal túl magas volt, hogy Michael leugorhasson, ám egy szakaszon beállványozták, ott, ahol kőművesek javítgatták az ódon téglákat, csapkodó plasztiklepedők mögött, amelyek eltakarták a benti dolgozókat. A futók élmezőnye most ért oda az állványzat tövéhez. Amikor a többiek is utolérték őket, az egyik műanyag lepel kifelé dagadt. Michael és Gruber kirohant az állványtoronyból, és bevágódtak az atléták közé. Volt kiabálás, némi dühös lökdösés, de Michael és Gruber nem tágított, rohantak tovább a falkával. A fegyveres pisztolycsöve követte őket, ám túl nehéz lett volna kilőni két mozgó célpontot egy olyan tömegben, ahol egyfolytában taszigálják és előzgetik egymást. Nem kockáztatta meg. A terasz kiürült, már csak Abby volt ott, meg a fegyveres, aki most letekintett a nőre. Abby görcsösen összehúzta magát, és imádkozott, hogy ez az ember ne olyasvalaki legyen, aki tudja őróla, hogy kicsoda. A fegyveres habozott. Ekkor ismét kiáltások harsantak a teraszon, de ezek másmilyenek voltak: nem összezavarodottak vagy fejvesztettek, hanem fenyegetők és parancsolok. Abby kilesett az ujjai közül. Gyakorlóruhás katona állt a citadella falán, és karabélyt szögezett a fagylaltosra. Egy másik katona lövésre tartott fegyverrel közeledett a kapuból. Abby egy kizökkent másodpercig azt gondolta, hogy talán kitört egy új háború, vagy talán az erődöt vigyázó, egykori légionáriusok testesültek meg újra, korszerű öltözetben. Aztán észbe kapott, hogy itt, a várban van a hadtörténeti múzeum. Az őröknek meg kellett hallaniuk a lövöldözést. A fegyveres átdobta a pisztolyát a falon, és fölemelte a karját. Higgadtnak látszott, szinte rezignáltnak – olyan embernek, akivel korábban is történt már ilyen, és valószínűleg ez után is történni fog. Nyugodtan állt, de a szája mozgott, motyogva hadart magában. Abby,
amikor jobban megnézte, meglátta a fülére csíptetett, ezüstös kis mikrofont. Telefonál! Beszélhetett olyasvalakivel is, aki a föld másik oldalán tartózkodik, ám Abby úgy sejtette, jóval közelebb van az illető. Elkezdett arrébb kúszni. Meg kell találnia Michaelt, figyelmeztetnie kell. A katonák észrevették, hogy mozog, és megtorpantak. – Feküdj! – ordítottak rá, előbb szerbül, aztán angolul. Abby nem hallgatott rájuk. Nem hitte, hogy lelőnek egy civilt, főleg olyat, aki turista is lehet. Feltápászkodott, elindult. Minden lépéstől belezökkent a vállába a kín. Futni akart, de csak támolyogni tudott, akár egy részeg. Valamit ordítottak utána, de nem történt más. Az őröket túlságosan lefoglalta a fegyveres. Befordult egy téglafalú, keskeny folyosóba, amely elvezetett a teraszról. A messzeségben rendőrségi szirénák vonítottak. A nő végigsántikált egy köves úton a fák alatt, kereste Michaelt és Grubert. A lövöldözéstől kitört a pánik. Emberek tucatjai rohantak a fák között vonalban, mint a parasztok egy közeledő hadsereg elől. Alig száz métert tett meg, amikor újból kiáltások harsantak mögötte. Feltűnt még két katona. Őt keresték volna? Kinyithatták a táskát, megtalálhatták a pénzt, és úgy dönthettek, hogy ez a nő talán mégse annyira áldozat, mint látszik. Abby lerántotta magáról a kabátját, és bedobta egy szemetesbe az egyik fa tövében, abban bízva, hogy a színváltoztatás elég lesz. Hol van Michael? Az ordítás hirtelen megváltozott, türelmetlenebb lett, mintha a kiabálók már nem keresnének valakit, hanem megtalálták volna. Megkockáztatott egy pillantást hátrafelé. Az egyik katona egy fához tapadt, és úgy szorította magához a fegyvert, mintha egy háborús filmből vágták volna ki. A másik fél térdre ereszkedett, és célzott. Abby megkereste a célpontot. Piros széldzsekis, sötét hajú nő állt a katonáktól ötvenméternyire. Karját fölemelte, arca fehér volt a rettegéstől. Nagyjából egyidős lehetett Abbyvel. Eltévesztették a házszámot. Sajnálta a dublőrét – de hát a katonák úgyis hamarosan rájönnek a tévedésükre. Hátat fordított, és elsietett, ki a régi török kapun, keresztülfurakodva a rémült emberek között. Elöl mintha látott volna
két férfit – az egyiken zöld anorák volt, a másikon hosszú, fekete kabát. Abby kényszerítette magát, hogy gyorsítson, és ne törődjön a fájdalommal, amely késként nyiszálta a vállát. – Michael! – kiáltotta. Michael és Gruber megtorpantak, visszafordultak. Michael alig észrevehetően biccentett; Gruber olyan képet vágott, mint aki mindjárt hányni fog. Tíz lépéssel Abby előtt megállt egy másik ember is, aki New York Mets baseballsapkát viselt. Vastag fotóstáska lógott a nyakából, kicipzárazva, mintha fényképezés közben zavarták volna meg. Abby későn vette észre a baseballsapkás fülén az ezüst Bluetooth adóvevőt. Az ember egy apró pisztolyt rántott elő a fotóstáskából. Fölemelte, célba vette Michaelt, és tüzelt.
XXXIV. Constantinopolis, 337 májusa Most érkeztem a Szent Béke templomához. Fülemben még most is ott csengenek Constantinus nicaeai szavai: Én lennék a világon az egyetlen, aki békét akar? Te voltál, gondolom, csak a világ nem akarta. Múlt héten ezer katona masírozott el e mellett a templom mellett, útban a perzsiai hadjáratba. Az utolsó dekádban nem volt olyan év, hogy Constantinus ne vezette volna háborúba a hadait, gyorsabban halmozva a győzelmekért járó, megtisztelő címeket, mint ahogyan a kőfaragók újra tudták volna vésni őket az emlékműveken. Ha fiatalabb lennék és tisztábban látnám a világot, megvetném ezért a képmutatásért. De így csak sajnálom. A templomban már ilyen kora reggel is nagy a forgalom. Szegények állnak sorba az egyik mellékajtónál, ahol két asszony osztja a kenyeret és a tejet. Az udvaron papírkötegeket szorongató fiatalemberek járkálnak kettesével-hármasával, komoly képű fiatalok, akik csak nemrég eresztettek szakállt. Gyerekek ülnek egy platánfa alatt, viasztáblára írják, amit egy szigorú pap diktál. A templom egymagában olyan, mint egy önálló falu. Egy pap áll a templomajtó mellett, üdvözli a belépőket. Barátságosan elmosolyodik, amikor észreveszi, hogy közeledem. – Béke legyen veled! Én csak a halastava mellett összeroskadt Symmachusra tudok gondolni. – Eusebiust akarom látni. A mosoly rendíthetetlen. – A püspök ma reggel eltávozott nicomediai otthonába. Itteni munkája elvégeztetett. – Természetesen.
– Fáradtnak tűnsz, testvérem. Betérsz-e, megtöröd-e velünk a kenyeret? Még mindig mosolyog, még mindig a szívén visel. – Igaz-e – kérdezem –, hogy a rítusaitokhoz hozzátartozik a vérivás? – Egyek vagyunk Krisztus vérében. – Remélem, belefulladtok. Annyi ideig várok, hogy kiélvezhessem az arckifejezését, azután sarkon fordulok, és otthagyom. Félúton járok az udvaron, amikor egy hang a nevemet kiáltja. – Gaius Valerius? Simeon az, a diakónus. Siet felém a téren át. Pihentnek tűnik, és mintha örülne, hogy láthat. Nem olyan, mintha meggyilkolt volna valakit az éjszaka. – Már kerestelek – közli velem. – Ezt én is elmondhatom. – Szeretném visszakapni Alexander könyveit. Valakinek be kell fejeznie a históriát. A Chronicon. A világtörténelem hív összefoglalása, amely megvilágítja Isten szándékának mintáját. Csakhogy ez mese. Ilyen jóságos múlt sose létezett. – Ma reggel lementem a kikötőbe, hogy elbúcsúztassam Aurelius Symmachust, mielőtt fölszáll a hajóra – mondom. – De nem jött. Simeon meglepetése tökéletesen természetesnek látszik. – Történt valami? Még mindig várom, hogy elárulja magát – de semmi sincs az arcán, csak egy tükör, amely a saját kíváncsiságomat veri vissza. – Hát nem tudod? Arca megkeményedik az ingerültségtől. Ha tudja is, nem fogja elárulni. – Aurelius Symmachus az éjszaka meghalt. Pontosan úgy reagál, mint ahogy az ilyenkor elvárható. Tágra nyílt szem, eltátott száj – a megdöbbenés képe. Talán egy cseppnyi elégedettség is – bár lehet, hogy azt csak én látom bele. – Szomorú – mondja. – Azt hittem, a halálát kívántad.
– Imádkoztam érte. Krisztus azért jött el erre a világra, hogy megváltsa a bűnösöket. Furcsa, amit mond. Legyintenék rá, ha nem jutna eszembe, hogy Porfyrius valami hasonlót mesélt Alexanderről. Hogy az egy cseppet sem haragudott rá, amiért Porfyrius is üldözte a keresztényeket. De most nincs időm Simeon jámborságára. Ha imádkozik Symmachusért, valószínűbb, hogy azért hálálkodik, mert az öregember magára vállalta Alexander meggyilkolásának vétkét. Felnézek Simeon mögött a magas templomra. Állványzat mered ki a tetőből, mint a madárfészek: munkások nyüzsögnek a kupolán, aranyfüsttel burkolják. Eszembe jut Alexander meggyilkolásának másnapján a tömeg, amely azért tódult ide, mert Eusebius prédikált. – Most itt dolgozol? Bólintás. – Eusebius püspök talált itt nekem egy állást, mielőtt elutazott Nicomediába. – Előléptettek? Ez is csak feltételezés, de ismét telibe találok. Simeon látja, mire célzok, és kezd feszengeni – Te jól jártál Alexander halálával. – Ha rosszindulatúan akarod nézni, akkor igen. – Nem érezted visszásnak? – szorongatom. – Hogy elfogadtad halott mestered ellenségének pártfogását? – Alexander és Eusebius viszálya még Nicaeában kezdődött. Nekem semmi közöm sem volt hozzá. – Alexander meg akarta akadályozni, hogy Eusebius legyen a constantinopolisi pátriárka. – Azt a clerus dönti el szabad választással, amelyben Alexander csak egyetlen szavazatot jelentett. – Bosszúsan rázza a fejét, hogy ennyire nem értem. – Ez nem olyan, mint a ti világotok. Vitatkozunk és disputálunk, de alázattal. Nem szükséges elpusztítanunk ellenfeleinket a győzelemhez. Isten az egyetlen bíró, akit elismerünk. Nem szükséges elpusztítanunk ellenfeleinket. Ezt nekem címezte? Olyan fiatal, olyan lelkes. Már-már elhiszem róla, hogy nem ismeri a múltam.
Nem hagyom eltéríteni magamat. – Alexandert elpusztították – mutatok rá. – Eusebiusnak aligha lehetett volna kényelmesebb. Az utolsó akadályt is eltávolították az útjából. Ő győzött. – Te ott is mintákat látsz, ahol nincsenek. – Valóban? Alexander túl mélyre ásott a történeti kutatásban. Volt botrányos anyag bőséggel abban a dobozban. Köztük olyanok, amelyek Eusebiusra vonatkoztak. – Nekem sosem engedte látnom Alexander, hogy mi van benne. Közelebb lépek. – Te ott voltál a könyvtárban Alexanderrel. Valószínűleg te vagy az utolsó, aki életben láttad. Utána ott találtalak a feldúlt lakásában, amint a papírjait nézted át. Te hoztad az üzenetet, amelynek utána Symmachus rabszolgája elhozta a táskát, te pedig odajöttél, gondoskodni róla, hogy biztosan elkapják. Azt meg kell adnom neki, hogy nem ijedős. Úgy néz rám, mintha megháborodtam volna; mintha magam fölött mondanék ítéletet azzal, ha folytatnám ezt a beszédet. – De hiszen Symmachusnál voltak a dokumentumok! – szögezi le. – Eusebiusnak kémkedtél egész idő alatt. Amikor rájött, hogy miket tud Alexander, megölette veled az öregembert a könyvtárban. Azért használtad Hierocles mellszobrát, hogy olyan látszatot keltsél, mintha Symmachus követte volna el, és amikor ez sem volt elég, átadtad a papirusztartót Symmachus rabszolgájának, és megszervezted a találkozót, amely Symmachusra terelte a gyanút. És amikor még ez sem volt elég, betörtél a házába, és megrendezted az öngyilkosságát. Különös az arca, de ez nem bűntudat vagy félelem, még csak nem is harag. Természetellenesen nyugodt. Azt hiszem, sajnál. – Kulcsom volt Alexander lakásához – mutat rá. – Ha, mint mondod, Eusebius akarta volna, hogy szabaduljak meg Alexandertől, miért vetemedtem volna ilyen erőszakos cselekményre egy nyilvános helyen? Miért kellett volna ilyen tekervényes úton szereznem egy bűnbakot? Miért nem sétáltam be Alexander lakásába valamelyik éjszakán, és öltem meg ott helyben? Főleg, ha annyira értek az öngyilkosságok megrendezéséhez? Azt el kell ismernem, hogy a keresztények tudnak érvelni. Mindig ilyen volt ez a Simeon? Mintha megváltozott volna – mintha erősebb,
magabiztosabb lenne. Eszembe jut az első találkozásunk; vörösen izzott a haragtól, szikrákat hányt minden bökésre. Mostanra lehűlt az acél. Olyan olajozottan válaszolgat, mintha előre megfogalmazta volna a feleleteket. Vagy talán a történet, amelyet megpróbálok összeeszkábálni, olyan silány, hogy könnyű léket ütni rajta. Azután ott van Porfyrius kérdése. Miért terelték a figyelmet Symmachusra azzal, hogy megölték? Miért nem hagyták, hogy egyszerűen csak száműzetésbe vonuljon az az öregember? Olyan mérhetetlen fáradság vesz erőt rajtam, hogy elgyengülök, szédelegni kezdek. Simeon megragadja a karomat, egy padhoz vezetne, de én lerázom. Hátralép, a szeme csillog. – Az augustus tudta, hogy egy keresztény nem tehette. Ezért utasított téged a nyomozásra. Tudta, hogy a régi vallás valamelyik híve tehette. A harag keresztülhasít a kábulaton. – Torkig vagyok már ezzel, hogy folyton azt hallom, hogy a keresztények nem tehették! Mást se csináltok, csak marjátok egymást! – Te semmit sem tudsz a keresztényekről. – Emlékszel a nicaeai zsinatra? Vállat von. – Tizenkét éves voltam. – Én ott voltam. Kétszázötven püspököt hívtak össze, és annyi telt tőlük, hogy egyfolytában veszekedtek. – Hát persze hogy vitatkoztak. Mi folyton vitatkozunk, mert nem tehetünk mást. De csak azért, mert ez annyira fontos nekünk. – Kétszer is nekiveselkedik a mondatnak, mindkétszer elhallgat, azután összeszedi magát, és ismét próbálkozik. – Szerettél valakit valaha? Ez az utolsó, amit vártam. Pedig Simeon nem kegyetlenkedni akart. Nyílt arcán látszik, hogy őszintén igyekszik találni valami közöset, ami összeköthet minket. Az ő korában elképzelhetetlen, hogy szenvedély nélkül is élhessen az ember. Mit mondjak neki? Beszéljek az asszonyokról, akiket megkaptam? Mondjam el, hogy későn kötöttem kurta életű és rossz házasságot, akkor, amikor kiviláglott, hogy sose fogok benősülni a császári családba? Simeon nem ezt kérdezte. Az őszinte válasz ez: igen, szerettem. És nézd meg, mivé tett.
– Szerettem. Simeon elégedetten bólint. – És ha szeretsz valakit, akkor tudni akarsz róla minden részletet. Ismerni akarod minden gondolatát, minden érzését, mert minél jobban ismered, annál jobban szereted. Nem értem. – Te az Istenetekről beszélsz? – Azért vitatkozunk, mert ismerni akarjuk Őt. Mert szeretjük Őt. – Hogy szerethettek egy istent? – Az istenek iszonyúak és veszedelmesek, kiszámíthatatlanok, mint a tűz. Constantinusnak mindenkinél több jutott a kegyeikből, de még ő sem szabadulhat a rettegéstől, hogy egyszer elveszítheti a jóindulatukat. Simeon közelebb hajol. – Egész életedben a sötétségben jártál, és a sötétben ijesztő hely a világ. Ám Krisztus azért jött el, hogy világosságot hozzon. Letépte a függönyöket, és engedte, hogy meglássuk Isten szeretetének fényét. Tudod-e, mit mondott Szent János? „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” A ti isteneitek úgy törik-zúzzák az embereket, mint a játékszereket. A mi Istenünk feláldozta az Ő egyetlen Fiát a teremtés iránti szeretetből. El tudod ezt képzelni? Nem bírom tovább. Sarkon fordulok, és otthagyom, olyan gyorsan, ahogy csak bírok. – Imádkozni fogok érted! – kiált utánam Simeon. Visszanézek rá, de nem lassítok. – Azért imádkozz, hogy kideríthessem, ki ölte meg valójában Alexandert!
Fürödnöm kell. Hajnal óta fent vagyok, mocskosnak érzem magamat. A por megtapadt a hajamon, az arcomon, még a nyelvemen is. Ahányszor az alkaromra nézek, mindannyiszor megrázkódom Symmachus mérgezett vízmedencéjének az emlékétől. Magánfürdőbe megyek, ami egész nagy, de itt jól ismernek. Az idejárók közül sokan dolgoznak a kormánynak. A nagy udvaron fiatalemberek öklöznek, birkóznak, páváskodnak, fiatalok szokása szerint, miközben a barátaik fürtökbe verődve bámulják őket. Az
árkádsorban házalók kínálják az olajokat, fésűket és idegen bájitalokat, amelyektől erősebbek vagy csinosabbak leszünk. Levetkőzöm az öltözőben, és megyek a tepidariumba. Vannak olyan napok, amelyeken a hideg vizű medence fölpezsdíti öreg testemet, de ma melegre van szükségem. Kenőpénzt adok a fürdőszolgának, hogy tartsa távol tőlem a házalókat és a gyúrókat, azután belemerülök a meleg vízbe, és behunyom a szememet. Gondolataim szétfolynak a vízben. Bűnös-e Simeon? Ő gyilkolta meg Alexandert? Vagy Symmachust? Vagy mindkettőt? Még mindig nem tudom eldönteni. Simeon olyan őszintén beszélt, kis híján sikerült rávennie, hogy higgyek neki. De hát én tudom, hogy a gyilkos úgy együtt tud élni a bűnével, mintha sose történt volna meg. Lelki szemeimmel látom szegény Symmachust, összerogyva a kertjében. Talán valóban öngyilkos lett. Más sztoikusok is választották ezt az utat. Cato, akinek márványfeje ma már Symmachus halastavának fenekén fekszik; Seneca, a nagy filozófus és államférfi, aki összeesküvést szőtt Nero megölésére. A fürdőben halt meg, felvágta az ereit, hogy a forróság kiszívja belőle a vért. Habár én más változatot hallottam: nem elvérzett, hanem belefúlt a gőzbe. Azt hiszem, ma kihagyom a gőzfürdőt. Nem Seneca volt az utolsó, aki egy forró fürdőben lelte halálát. Aurelius Symmachus sztoikus. Külsőségek nem érinthetik meg a lelkét. Mi ez ezekben a sztoikusokban? Azt állítják, hogy fölébe kerekedtek a világnak, amely nem érhet föl hozzájuk Aztán meg megölik magukat. Az erőfeszítés nyűné el őket? Az iszonyú akaraterő, ami ahhoz kell, hogy féken tartsák indulataikat, akármivel provokálja őket a világ? Nem csoda, hogy olyan sokan lesznek öngyilkosok. Nem tetszik ezeknek a gondolatoknak az iránya. Kinyitom a szemem, vizet locsolok a hátamra. – Túl hideg! – ordítok ki a fürdőszolgának. – Tegyél több fát a tűzre! – Valaki a nevemet mondja. Hátrahajtom a fejemet, fölnézek. Beletelik egy percbe, amíg fölismerem, ki ez: egy Bassus nevű ember, palotai tisztviselő. Alattam szolgált évekkel ezelőtt, amikor consul voltam. Most meztelen, a
lisztfehér bőre nyirkos az izzadságtól, a haja a koponyájához tapadt. Rémesen néz ki, de én azért olyan szívélyesen üdvözlöm, ahogy csak tudom. Bemászik mellém a medencébe. – Hallottál Aurelius Symmachusról? Mivel mellettem ül, nem láthatja rajtam a meghökkenést. Pedig számítanom kellett volna rá. Egy ősi család, egy gyilkosság, és most egy öngyilkosság: a város napokig fog rotyogni a botrányban, amíg nem jön valami jobb. – Hallottam, hogy megölte magát – válaszolom. – Méreggel. – Belepancsol a vízbe. – Még szerencse, hogy nem ide jött, mint Seneca. Csak képzeld el azt a mocskot. – Képzelem. Bassus hátradől, megvakarja a hónalját. – Az a fura, hogy tegnap este láttam. Bejött a palotába. A többiek közül néhányan közelebb sodródnak hozzánk a medencében. Félig behunyom a szememet. – Azt hitte, hogy bocsánatot nyerhet? – kérdezi valaki. – Nagyon izgatott volt. Azt mondta, beszélnie kell a praefectusszal. – Nyilván megtudta, mit csinálnak a görögök az öregemberekkel – mondja egy köpcös testőrkapitány. Kacaj támad, egy-két trágár gesztussal fűszerezve. Bassus kivárja, hogy befogják a szájukat. – Azt mondta, kiderített valamit egy keresztény püspökről. Valami botrányosat. Megtette ez a szolga, amire utasítottam? A víz olyan hideg, hogy borzongani kezdek. A kitörő zsinatolásban közelebb csúszok Bassushoz, hogy a fülébe súghassam: – Beszélt valakinek a titkáról? – Senki sem akart szóba állni vele. Téblábolt ott vagy pár órát, azután feladta. – Nem mondta, melyik püspökről van szó? Bassus arrébb csúszik a medencében, hogy vethessen rám egy hosszú, fürkésző pillantást. Mennyi botrányt akarsz még feltúrni?, kérdezi a tekintete. – Nem mondta. – Majd pedig, mert nem tud ellenállni a lapos tréfa kísértésének: – Annyira nem volt öngyilkos hangulatban.
XXXV. Belgrád, Szerbia, napjainkban A baseballsapkás ember két lövést adott le. Tőle tízméternyire Gruber hátratántorodott, mintha megbotlott volna valamiben. A pisztoly csöve Michael felé fordult. A levegő fullasztó volt a pániktól. Sokan, akik lemenekültek a citadellából, itt verődtek össze, félelem és kíváncsiság között vívódva. Végül győzött a félelem. A tömeg a kijárat felé lódult, elállta a befelé igyekvő rendőrautók útját. Az emberek versenyt sikoltottak a szirénákkal. A baseballsapkás ordított valamit Michaelnek. Gruber mozdulatlanul feküdt a földön Michael lábánál, vére befolyt a kavicsok közé. A baseballsapkás ujja megfeszült a ravaszon. Abby messze volt ahhoz, hogy segítsen. Mozdulni akart, de mintha megfagyott volna a lába. Csak a fegyvert látta, meg Michaelt, meg a rövid távolságot közöttük. Sortot és fekete melegítőfelsőt viselő férfi rontott ki a tömegből, és rávetette magát a fegyveresre, csak ő, Abbytől eltérően, értette a dolgát. Belevágta a vállát a fegyveres oldalába, kirúgta alóla a lábát, és a földhöz teremtette. A fegyveres rúgkapált, a fejéről leesett a baseballsapka, de a futó lebirkózta, kicsavarta a kezéből a pisztolyt, és behajította a bokorba. Michael a földre térdelt, és kivett valamit Gruber a zsebéből. Véres lett a keze. – Mozogj már! – ordította. A nő továbbra sem bírt megmozdulni. Michael hozzárohant, elkapta a kezét, és vonszolni kezdte. Olyan érzés volt, mintha felszakítaná a lőtt sebet. Abby alig bírta megállni, hogy ne sikoltson. Amikor hátranézett, már két rendőr állt a fegyveres fölött, és géppisztolyt szegeztek rá. A
melegítőfelsős férfi valamit hadart, körbe-körbe nézegetett, és hadonászott. – El kell tűnnünk szem elől – mondta Michael. – Amint a rendőrség faggatni kezdi a tanúkat, nagyon hamar beszélni akarnak majd velünk. – Mi van Gruberrel? Michael a fejét rázta. – Reménytelen. – Fölemelte a műanyag mappát, amelyet levett a hulláról. Ötpennys nagyságú, szabályos lyuk kerekedett rajta. Kisiettek a parkból, keresztülvágtak a főúton. Egy tovacsörömpölő villamos rövid időre eltakarta őket szem elől. – Most hova? – kérdezte Abby. – Kit ismerünk Belgrádban?
A Studentski Trg forgalmasabb volt, mint reggel. Épp most értek véget az előadások; a diákok fürtökbe verődtek a téren, és találgatták, mi történt a citadellában. Elég közel voltak hozzá, hogy hallják a lövéseket és a szirénázást. Szerencsére senki sem kapcsolta össze Michaelt és Abbyt a felfordulással. A portás rájuk ismert, és intett nekik, hogy menjenek föl. Épp idejében érkeztek. Dr. Nikolić már az irodája előtt állt, pulóverje fölött bőrdzsekivel, kezében kulcskarikával. Amikor meglátta őket, udvariasan és rezignáltan elmosolyodott. – Itt felejtettek valamit? Michael elővette Gruber plasztikmappáját, és átnyújtotta Nikolićnak. Abby szinte meg se nézte, csak egy röpke pillantást vetett rá, megbújva egy kapualjban, és reménykedve, hogy senki sem veszi észre őket. Épp csak addig nézett oda, hogy lássa a kinyomtatott szöveget, amelynek betűi elmosódtak a szeme előtt, és letörölje Gruber vérét a műanyagról. Ám Nikolićnak jelentett valamit. Kivette a mappából a legfelső lapot, és feszülten bámulta. A lyukra nem tett megjegyzést. – Ez egy ókori papirusz mikro-CT letapogatása? – Ez az eredetije a költeménynek, amelyet reggel mutattunk – mondta Abby. – Ha van folytatása, annak itt kell lennie.
Nikolić elcsodálkozott. – Nem is ellenőrizték? – Némileg sietős a dolgunk – magyarázta Michael. – És szükségünk van valakire, aki ért latinul – tette hozzá Abby. Nikolić visszacsúsztatta a papírt a mappába. Noha Michael és Abby a legjobb igyekezetük szerint próbálták megtisztítani a műanyagot a vértől, azért megmaradt néhány elmosódott csík. Az épület lüktetett a szirénázástól. Olyan hangos volt, mintha a téren szólna. Michael a tanárhoz fordult. – Van autója? Nem tudna kijuttatni minket Belgrádból? Nikolić csak nézett. Michael elébe vágott mindennek, amit mondhatott volna. – Ez a nyomat egy olyan papiruszról készült, amely Nagy Konstantin egyik hadvezéréé volt. Sosem publikálták, öt perce még elveszettnek számított, és most új tulajdonosra vár. Abby megdöbbenésére Nikolić nem kezdett el hahotázni, nem mutatott nekik ajtót, és a biztonságiakat sem hívta. Egy hosszú percig állt, és jártatta a tekintetét ide-oda Abby, Michael és a mappa között. Nem látszott rajta se megdöbbenés, se felháborodás, csak zavartság. Aztán vállat vont, a dzsekije zsebébe nyúlt, és kivett egy nyúllábas karikára fűzött kocsikulcsot. – Az autóm itt parkol a sarkon. Lefelé indult a lépcsőn. – Ezt nem hiszem el – motyogta Abby Michaelnek. Nikolić meghallotta, és visszafordult. – Ez Szerbia. Komolyan azt hiszi, hogy ez a legbizarrabb dolog, ami valaha történt velem?
Nikolićnak kis piros Fiatja volt. Abby előreült, a haját leengedte és előrehúzta, hogy takarja az arcát. Michael beszuszakolta magát hátra, és alvást mímelt, az ablaktól elfordulva lógatta a fejét. Általános dugó volt, rendőrautók álltak el több fontos kereszteződést, de az útlezárásokban nem volt semmiféle rendszer. Abby egyre azt várta, hogy megjelenjen egy úttorlasz, megkocogtassa valaki az ablakot, és a papírjaikat kérje, de nem történt ilyen. Egy darabig mentek a zegzugos
óvárosban, azután kikanyarodtak a főútra. Átkeltek a Száván, ahonnan már gyorsabban eljuthattak a Novi Beograd négyzethálóját átszelő sztrádáig. Alig néhány perc múltán már a dimbes-dombos szántóföldek között jártak. Abbynek örök meglepetést jelentett, hogy milyen váratlanul ér véget ez a város. Nikolić egyfolytában az utat figyelte. – Ki akartak jutni Belgrádból? Hát most kint vannak. Mi a következő lépés? Abby az ölében levő műanyag mappára pillantott. – Van itt valamilyen hely, ahol nyugodtan beszélgethetünk? Nikolić behajtott egy Lukoil benzinkút parkolójába, rögtön a repülőtéri bekötőút mögött. A vegyesbolt mellett volt egy apró kávézó. Műanyag asztalnál ültek és olajos kávét iszogattak műanyag pohárból. A papír tányéralátétek gyorsételeket hirdettek, és türelemjátékokat kínáltak a gyerekek szórakoztatására. – Nem akarom, hogy elmondják, miben járnak – közölte Nikolić. – Ha a rendőrség kérdőre von, azt fogom mondani, hogy pisztollyal kényszerítettek. – Ez csak természetes – helyeselt Abby. Bár az lenne a legnagyobb gondjuk, hogy lefüleli őket a rendőrség! – Mutassa azt a dokumentumot. Abby átnyújtotta a mappát. Nikolić kirakosgatta az asztalra a papírlapokat. Négyen elmosódó képek voltak, kettőn Gruber gépelt átirata. Élőkhöz élő megy holtakon át A homály mögött a nap felragyog. Megváltásnak jele utat mutat: Győzhetetlen fényben feltámadott. Abby látta a gépelt lapokon a latin sorok szabályos vonalait. Ám ezzel még nem ért véget a vers. Nikolić néhány percig tanulmányozta, majd kissé akadozva fordítani kezdte: Kerten át barlangba leküldte a bús apa szerelmetes fiát;
Gyászolván sírboltjába temette A diadalban elnyert trófeát. Valami áhítatfélével néztek össze, abban a tudatban, hogy olyan szavakat hallottak, amelyeket ezerhétszáz éve nem olvastak fel. – ”A diadalban elnyelt trófeát” – ismételte Michael. – Azt mondta, hogy a trófea a másik szó a labarumra, a hadijelvényre. – Meglehet. Michael megkérte Nikolićot, hogy olvassa föl még egyszer a verset, de lassan. Lemásolta a papírra, és a szemöldökét ráncolva nézte. – Úgy látom, itt csak a „trófeáig” jutottunk el. – Nem tudna mondani a versről még valamit? – kérdezte Abby. Nikolić föltekintett. – Talán megmondhatom a költő nevét. Élvezte a meghökkenésüket. Még ebben a helyzetben sem állhatta meg, hogy ne mosolyogjon. – Egy római politikus és költő írta, akinek az volt a neve, hogy Publilius Optatianus Porfyrius. – Honnan tudja? – Följebb a tekercsen van egy névsor. – Megmutatta nekik Gruber átiratán. – Már önmagában ettől fontos felfedezés lenne. Nikomédiai Euszébiosz, Constantinus uralkodásának leghírhedtebb püspöke. Aurelius Symmachus, csökönyös pogány, kisebb filozófus. Asterius Sophistes, ellentmondásos keresztény teoretikus. És Porfyrius: egy költő, aki a formabontó, rendkívül körmönfont versekre szakosodott. Olyan volt, mint egy orosz regényt olvasni – a szokatlan, kiejthetetlen nevek áradata. De Abby felfogta a lényeget. – Maga pedig ismeri mindet? – Egy Constantinus-kutatónak nem lehet nem ismerni őket. – És Porfyrius verseket írt? – ismételte Michael. – Úgynevezett technopaegniákat. Rejtvényeket a császár mulattatására. Minden fennmaradt verse valamilyen titkos üzenetet rejt. A mosoly restelkedő vigyorrá szélesedett. – Ezt most komoly? – kérdezte végül Michael. – Délelőtt még kinevetett, amikor arra céloztunk, hogy a vers elvezethet egy kincshez. Most azt mondja, hogy a pasas, aki írta, arról volt híres, hogy titkos üzeneteket kódolt bele a verseibe?
A mosoly elhalványodott. Nikolić szokott csendes jó kedélyén kezdett átütni a feszültség. – Nem tudom, érti? Van egy vers és egy költőnek a neve. Maguk mondják, hogy a versben van egy titkos üzenet, és a költemények a talányaikról híresek. Én megláttam egy összefüggést. Talán semmit sem jelent. – Félretolta a papírokat. – Német barátjuk talán csak kitalálta az egészet, és azt mondta, amit feltételezése szerint igaznak akartak tudni. Egy darabig hallgattak. Abby beleivott volna a kávéba, de akkor látta, hogy nincs több. Kamionok húztak el dübörögve a sztrádán. – Tegyük fel, hogy a költemény igazi, és az írta, akit maga mondott – szólalt meg nagy sokára Michael. – Hogyan fejtjük meg a titkos üzenetet? – Ez egy olyan... nem ismerem az angol szót. Mondott valamit szerbül, de Abby nem értette. Nikolić bosszúsan meredt az asztalra, törte a fejét a fordításon. Hirtelen felragyogott az arca. Fogta az előtte levő papír tányéralátétet, és megfordította. Gyerekeknek tervezték a gyorsételekből, rajzfilmek táncoló állatszereplőiből és fejtörőkből összeállított, színes kollázst. Volt rajta egy labirintus, egy krikszkraksz, egy számösszekötős és egy szókereső. Nikolić megkocogtatta az ujjával a szókeresőt. – Pontosan olyan, mint ez. Adott a vers szövege, amit elolvasnak felülről lefelé, vagy lentről felfelé, vagy átlósan, hogy megtalálják az elrejtett szavakat... Abby és Michael bólintottak. A betűrostély alatt az alátét egy tucatnyi szót sorolt fel, amelyeket a gyerekeknek meg kellett találniuk. Abby a szavakra mutatott. – A szókeresőnél tudjuk, mit keressünk. – Porfyrius verseinél nem ez a helyzet. – Nikolić hátradőlt, firkálni kezdett az alátétre. – Az eredeti kéziratokban a betűket kiemelhették vörös tintával vagy aláhúzással. Egyes kutatók úgy vélik, hogy akár aranytáblákra írva is átnyújthatták őket a császárnak, a kulcsbetűk alatt drágakövekkel – habár egyetlen ilyen tábla sem maradt fent. – Az lenne a szép, egy ilyet megtalálni – szólt Michael. Nikolić oda se figyelt. Szórakozottan bekarikázott két szót a rejtvényben. – Porfyrius versei sokkal bonyolultabbak. Az elrejtett szavak üzeneteket közvetítenek, ugyanakkor képeket alkotnak.
– Hogy érti ezt? Nikolić találomra bekarikázott néhány betűt a rostélyban. Mire végzett, a megjelölt betűkből kirajzolódott egy pálcika– ember. – Így. Porfyrius nagyon agyafúrt volt. Olykor a képek maguk is betűkből álltak, amelyekből rövid szavakat vagy számokat lehetett kiolvasni. Constantinus vicennaliájára, amikor a császár uralkodásának huszadik évfordulóját ünnepelték, Porfyrius egy olyan verset írt, amelyben a XX – a római húszas szám – volt a rejtett üzenet. Egyik híres versében a megoldás hajó alakú. Másokban a császár címei vagy monogramja. Abby nagyot nézett. – A monogramja? – A khí-ró. Mint a labarumon. – Már megint a labarum – szólt Michael. – Annak kell lennie. De Abby messzebbre látott, és fürgébben gondolkodott. A gépelt átiratot félretéve megkereste Gruber papírjai között a pergamentekercs rekonstruált, nyers képét. – Mutassa meg ezen, hogy hol a vers. Nikolić megmutatta. Az oldal elmosódott és homályos volt, a sötét betűk úgy úsztak benne, mint a gallyak a sáros vízben, ám Abby így is meglátta bennük a nyolcsoros, sötét szövegtömböt. Négyzetet formált hüvelyk- és mutatóujjaiból, rátette a szövegre, majd a kulcscsontjához emelte összeillesztett ujjait. Egyes kutatók úgy vélik, hogy akár aranytáblákra írva is átnyújthatták őket a császárnak, a kulcsbetűk alatt drágakövekkel. – Volt egy arany nyakék – mondta. Michael figyelmeztetően pillantott rá – ne Nikolić előtt! –, de ő rá se hederített. – A pergamen mellett találtuk. Négyszögletű minta, közepén a khí-ró. Azt hiszem, tökéletesen ráillett volna a versre. Visszagondolt az arany hűvös érintésére és arra, ahogy az üvegberakás csillogott a fényben. – Gyöngyöket foglaltak bele. És ha ezek a gyöngyök azt mutatják meg, milyen betűkből áll össze a rejtett üzenet? Nikolić úgy meredt rá, mintha nem tudná eldönteni, higgyen-e neki, vagy tekintse futóbolondnak. – És hol van most az a nyaklánc, kérem szépen? Abby ránézett Michaelre. Mit veszíthetünk?, kérdezte a tekintetével. – A brit titkosszolgálatnál.
XXXVI. Constantinopolis, 337 májusa Rekkenő hőség van, de a fürdő a csontomig kihűtött. Most az új ötlet láza éget. Lehet, hogy Symmachus összevissza hazudozott végső kétségbeesett kísérletként, hogy elkerülje a számkivetést, de én ezt nem hiszem. Hogy hüledezett Simeon, amikor őt vádoltam a nyilvánvaló bizonyíték dacára! De hiszen Symmachusnál voltak a dokumentumok! Én meggyőztem magamat, hogy az öregembert tőrbe csalták. De ha valóban nála voltak egész idő alatt a papírok? Megölte Alexandert a könyvtárban, elvette az irattartóját, és megtalálta benne Constantinus összes piszkos titkát. Nem csoda, ha meg akart szabadulni tőlük. Már nem érdekel, ki ölte meg Alexandert. Már csak azt akarom tudni, mire jött rá Symmachus – és miért halt meg érte.
Nem Constantinus volt az első császár, aki palotát építtetett a hegyfokon. Szokása szerint eltörölte a múltat, és az alapokon építette fel az újat, olyan léptékben, amelyet az elődei el sem tudtak képzelni. Amikor a mérnökei elkezdték az ásást, rábukkantak a helyszín alatt egy óriási ciszternára. Constantinus személyesen jött oda, hogy megnézze. – Kár lenne eltékozolni ennyi helyet – mondta. – Használjátok fel a papírokhoz. Így kapta meg a barlangot a Scrinia Memoriae, a levéltár. Bizonyos értelemben stílusos, hogy épp a régi ciszternába került. A levéltár a birodalom vízleeresztője, a múltnak kútja, ahol a feneketlen mélységbe ereszkednek alá a kanyargó polcok. A levéltárba a ritkán használt palotai olvasótermen át juthatunk be. Az asztalnál egy levéltáros ül, aki megjegyzésekkel egészít ki egy
kéziratot. Az asztal fölé hajlok, és az orra alá dugom Constantinus meghatalmazását. – Valószínűleg gyakran megfordult itt egy Alexander nevű püspök, aki az augustus megbízásából gyűjtött adatokat egy történetíráshoz. – Emlékszem rá. – A levéltáros a nádtolla végét szopogatja. – Két hete nem járt nálunk. – Meghalt. Azokra a papírokra van szükségem, amelyeket keresett. – Tudod, hogy mik voltak? – Azt reméltem, hogy te majd emlékszel rájuk. Tekintete a meghatalmazásra villan, amely szétnyitva fekszik az asztalon. – Azokhoz a papírokhoz tíz éve nem nyúlt senki, mert az augustus személyes pecsétjével voltak lezárva. Háromszor is egyeztetnem kellett a palotával, mire el mertem hinni, hogy a püspök valóban beléjük tekinthet. – Hunyorogva felnéz rám szúrós kis szemével. – Azt mondod, meghalt? – Csak mutasd meg a papírokat. Az ajtóhoz csoszog, kiakasztja a nyakából a nagy kulcsot, a zárba csúsztatja. Olyan gyakorlott mozdulattal forgatja el, ahogy a paraszt felesége tekeri ki a csirke nyakát. – Csak utánad.
Olyan, mintha egy bányába vagy egy pincebörtönbe lépnék. Az árnyékok a végtelenbe nyúlnak. Egymástól ötlépésnyire oszlopok tartják a mennyezetet, egy kővé vált erdő élettelen fái. Térközeiket poros polcok töltik ki, amelyeken pergamentekercsekkel töltött vesszőkosarak sorakoznak. El is hihetnénk, hogy a világ összes tudását itt tárolják valahol – csak azt kellene tudnunk, hol keressük. Minden oszlopba egy görög betűt és egy római számot véstek. Amíg egyenesen megyünk, a betűk változnak, a számok változatlanok maradnak. Ahol fordulunk, a számok kezdenek el változni, de a betűk ugyanazok maradnak. A termet úgy alakították ki, mint egy óriási rostélyt. Számolni kezdem az oszlopokat, amelyek mellett elhaladunk. XV/Φ, XV/X, XV/Ψ. Igyekszem felidézni magamban a görög ábécét, hogy visszafelé számolva kitalálhassak, ha netán eltévednék.
XV/Ω. A levéltáros megáll. Az ómegához értünk, az utolsó betűhöz, bár azon túl is folytatódik a folyosó, amíg bele nem vész a még sűrűbb sötétségbe. Vajon mi lehet az ómega után? Az irattáros kivesz az egyik oszlopba vájt üregből egy bronzmécsest, és meggyújtja a sajátjáról. – Nem veszélyes itt tüzet gyújtani? – kérdezem elhaló hangon az irdatlan sötétségben. – Mi mást tehetnél? – A kezembe nyomja a mécsest, és elfordul. – Majd hozd ki az olvasóba, amire szükséged van. Elvonul a hosszú folyosón. Kezemben megremeg a lámpa; egy pillanatra elképzelem, hogy beleejtem egy kosár papiruszba, elképzelem a termet tisztára söprő tűzhullámot. Szorosabban fogom a mécsest. Elindulok a polcközben. Ahányszor a vállam súrolja valamelyik kosarat, porcsermelyek hullnak le rám a polcokról. Itt minden kosárnak fedele van, mindet átkötötték szalaggal, és a csomót lepecsételték viasszal. A pecsétek többsége már porlik, ám fölfedezek egyet, amely még rugalmas és fényes, és még mindig jól látszik rajta a pecsétnyomó mintája. Mellette egy sötét folt mutatja a korábbi pecsét helyét. A zsinórra fűzött cseréplapocska szerint diplomáciai levelezés Constantinus uralkodásának huszadik évéből. Ellenőrzöm a folyosó hátralevő polcait, és még öt kosarat találok, amelyeknek pecsétjét feltörték, majd újra lepecsételték őket. Mindegyik a huszadik vagy a tizenkilencedik évből való. Tudom, mi történt abban az évben, a vicennalia évében. Leemelem az első kosarat, és a padlóra teszem, a lámpa mellé. Nincs értelme visszavinni az olvasóba. Tudom, hogy ha egyszer kiteszem a lábam ebből a sötét útvesztőből, soha többé nem jövök vissza. A padlóra telepszem, és olvasni kezdek. Alexander munkája szembeszökő szinte minden lapon. Van, ahol körültekintően járt el, például kivágott egy egész oszlopot, majd a csonka végeket összeragasztotta, így csak egy alig észrevehető gyűrődés árulkodik, de másutt feltűnőbb. Bekezdéseket, mondatokat, helyenként csak egy-egy szót vágtak ki a szövegből. Amikor a fénybe tartom a tekercset, látom, hogy olyan lyukas, mintha féreg rágta volna meg. Ám én ki tudom tölteni a hézagokat.
Aquileia, Itália, 326 áprilisa... Abban a pillanatban elkezdenek rosszra fordulni a dolgok, ahogy betesszük a lábunkat Aquileiába. Pedig az örvendezés idejének kellene lennie, hiszen tavasz van a birodalomban. Rómába utazunk, ahol a leglátványosabb ünnepségek lesznek Constantinus vicennaliájának tiszteletére. Mindenki tisztában van vele, hogy itt nem pusztán a császár uralkodását ünnepelik. Diocletianus volt az utolsó imperator, akinek sikerült húsz éven át uralkodnia: ő azzal tette emlékezetessé az évfordulót, hogy bejelentette visszavonulását, és kijelölte utódait. Constantinus máris magasabb kort ért meg, mint az apja. Crispus élete virágában van. Constantinus még nekem sem mondott semmit, de én ott voltam Nicaeában. Isten képére formáljuk át az imperiumot. Egy Isten, egy császár, egy béke. Constantinus szavának állt. Chrysopolis óta a hadak bent rostokolnak a kaszárnyákban. Crispus idejött Aquileiába, hogy velünk utazzon Rómába a fináléra. Egész nap gyülekeztek a fekete felhők; a vihar abban a pillanatban tör ki, amikor a város közelébe érünk. A felhőszakadás leszaggatja az út menti sírokról a virágfüzéreket, és bőrig eláztatja a várakozó méltóságokat. Crispus, aki két nappal korábban érkezett, kijön elénk, és megpróbálja elmondani a szónoklatát, de a mennydörgés elnyeli a szavait. – Fogd be már a szád, és ne álld el tovább az utat! – rivall rá Constantinus, elég hangosan, hogy a deputatio is hallja. Crispus lángvörös lesz. Mire bejutunk a palotába, a poggyász csuromvíz, és mindenki ölni tudna. – Miféle fiú az, aki a hidegben állatja az apját? – kérdezi a vastag szőrmebundába burkolt Fausta. Úgy járkál a homályos teremben, mint a ketrecbe zárt farkas. – Ráadásul a te korodban! Szegény Claudius (a legidősebb fia) egyfolytában tüsszög, amióta itt vagyunk! A nevelője szerint akár fel is mehetett a láza! – Akkor talán elküldöm Britanniába! – vágja oda Constantinus. – Egy eboracumi tél majd hozzászoktatja, hogy vizes legyen. – Mint az apádat!
Constantinus olyan villámgyorsan terem ott az asszony előtt, hogy azt várom, mindjárt kipenderíti a szomszéd szobába. Feléje kap, mintha a köpenynél fogva akarná felkapni a padlóról. De Fausta csak vigyorog rá kéjes kegyetlenséggel. Sikerült feldühítenie a férjét. Az ő korában ez a legtöbb, amit remélhet. Constantinus keze a szőrmétől hajszálnyira megállapodik. Talán meg se bírja érinteni a feleségét. Talán nem meri. Fausta császárok lánya, húga és felesége. Ugyanolyan aurája van, mint Constantinusnak. De míg Constantinusé arany, az övé üszkös fekete. Constantinus sarkon fordul. – Ne engem hibáztass, ha a taknyos fiad nem állhatja a vizet! – ordítja vissza Faustának, miközben kicsörtet a szobából. A vigyor lehervad. – A mi fiunk! – visítja. – Az én fiaim ugyanannyira a te fiaid, mint Crispus! – De Crispus legalább nem olvad el az esőtől! Fausta gyilkosan bámul a férje után. Így viselkedik, amióta elhagytuk Constantinopolist. Szálka a köröm alatt. Soha, semmi sem elég jó neki. Az ágyak túl kemények, a bor túl savanyú, a rabszolgák túl szemtelenek. Érthető. Ha Rómában Constantinus kinevezi Crispust augustusszá, Fausta fiai kiesnek a versenyből. Húsz évet élt le házasságban azzal az emberrel, aki megölte az apját meg a bátyját, abban a reményben, hogy egy napon egy dinasztia anyja lesz. Harmincöt éves, öt gyereket hordott ki; négy ökör bírja csak elhúzni a társzekeret, amely a kencéit és a kendőző-szereit hozza, de ezek sem álcázhatják a magán cipelt fölös súlyt, vagy a redőket, amelyek kezdik felszántani az arcát. Constantinus és ő már szinte sose hálnak ugyanazon szobában. A szánalom egy ritka pillanatában arra gondolok, hogy Fausta most veszít el mindent. Még mindig a szobában vagyok. Fausta elállja az ajtót, nem tudok diszkréten távozni. Fausta hallja a toporgásomat, és megpördül a tengelye körül. – Na, a hű kopó! Szaladj utána, és nyald ki a seggét!
Késő éjszaka ébredek, és nem tudom, hol vagyok. Olyan sok új ággyal és új szobával járt ez az utazás, hogy már majdnem megszoktam őket. A szoba lassan forog körülöttem, majd beáll a helyes irányba. Ajtó, ablak, tőr a párnám alatt. Ágyastársam kilencéves korom óta, hűségesebb minden szeretőnél. És egy rabszolga áll fölöttem, aki a ruhám ujját rángatja. Nem hallottam, amikor bejött. A palotai rabszolgák úgy mozognak a sötétben, mint a macska. Vagy talán öregszem. – Mi az? – Az augustus. Szempillantás alatt kiugrok az ágyból, magamra kanyarítom régi katonaköpenyemet, sietek a rabszolga után. Szobám előtt a folyosón ég az összes lámpa. Minden ajtónál a Schola testőrei. – Mi történt? A rabszolga vállat vont. – Akármi is, még nem ért véget. Nem vagyunk messze Constantinus szobájától, de a rabszolga nem oda vezet, hanem le egy lépcsőn, Fausta gyerekeinek hálóterméhez. A nyitott ajtó előtt kivont karddal állnak a katonák. Rájuk pillantok, miközben bemegyek, és noha számát se tudom, hány csatatéren jártam már, most megborzongok. Rólam lenne szó? Egy pillantás a szobára meggyőz arról, hogy ennél sokkal nagyobb a baj. Ott van Constantinus, Crispus, Fausta, továbbá Fausta három fia, egy tucat őr és mindenféle rabszolga. Claudiusnak, a legidősebbnek pokróc lóg a válláról. A pokróc elöl szétnyílik, így látom a vért, amely lefutott a fiú nyakán, és átáztatta a tunicáját. Claudius úgy fest, mint akinek egy pillanattal a belépésem előtt metszették el a gégéjét, csak nem tudatosodott benne, még mindig megáll a lábán, noha sápadtan, de támasz nélkül, akár egy járó hulla. Fausta a fia mellé húzódott, hogy elkapja, ha borulna. A hálóinge véres, bár szerintem ez Claudius vére. A két kisebb fiú hálóruhásan lapít az anyjuk mögött. Ezekkel átellenben Constantinust fogják közre a testőrei. Crispus középen várakozik. Véres a keze. Constantinus rám néz. Arcának fáradtsága minden vérnél és felfordulásnál jobban megérteti velem, mennyire komoly a helyzet. – Bízhatok benned? – Mindig.
– Kutasd át Crispus lakosztályát. Akármit találsz, hozd ide nekem. Fausta arca kemény, sötét szeme ég az indulattól. – Honnan tudod, hogy Valeriusnak nem volt köze hozzá? – Megbízom benne. – Én meg nem! Küldd oda vele Juniust! Junius nagyképű, vastag szájú udvaronc, aki sose mosolyog, kivéve, ha tükörbe néz. Fausta egyik kegyence. Visszakísér a lépcsőn Crispus szobájába. Még mindig nem tudom, mi történik, de kezdem összerakni a darabkákat. Egy sebesült fiú és egy véres kezű férfi. Nem azért megyünk, hogy Crispus ártatlanságához keressünk bizonyítékot. Crispus szobája rendes és kopár, nem tart sokáig átkutatni. Az ágyon látszik, hogy aludtak benne, a takaró még mindig úgy van félredobva, mint amikor Crispus kiugrott belőle. Az előző nap viselt ruhát összehajtogatták és eltették, a mai ki van készítve egy ládára. Egy papírköteg van az íróasztalon, amelynél Crispus dolgozott, mielőtt lefeküdt. Mindig szorgalmas volt. Junius azonnal indul a papírokért. Én négykézlábra ereszkedem, és benézek az ágy alá. Ide nem süt be a lámpafény, a karommal kaszálok a sötétben. Egy pár bakancs, néhány rongydarab, ami kihullott a derékaljból – és egy keskeny cső, aminek olyan a tapintása, mint a hideg ólomé. Junius meglátja, ahogy kicsúsztatom az ágy alól, és tüstént lecsap. – Azt add ide! – Lesöpröm magamról. Olyanok vagyunk, mint két kutya, akik egy csonton marakodnak, és eszembe jut, minek nevezett Fausta az előző napon: Constantinus hű ebe! Ez történik, ha elszabadul a palotában a rettegés. Vékonyra kalapált ólomlemez, amelyet összetekertek, mint a papiruszt. Aranytűt döftek át a puha fémen. Ahogy ránézek, abban a percben rájövök, miféle szörnyűség ez. Megingok a kétségbeeséstől. Junius kikapja a kezemből az ólomlemezt, kirántja belőle a tűt, mohón elolvassa, majd megnyalja a száját. – Na, ezt lássa meg az augustus! – Nem is palástolja az örvendezését, máris elképzeli, milyen előléptetés jár ezért. Szívesen lecsapnám, olyan erősen, hogy kitörjön a nyaka, de az hiba lenne. Vért
ontottak a palotában, és a farkasok vadásznak. Ezt csak úgy lehet túlélni, ha meg se moccanunk. Lent a fiúk szobájában semmi sem változott. Junius nyújtja a tekercset Constantinusnak, aki úgy hőköl vissza, mintha méreggel kínálnák. Odaint egy rabszolgát, annak kell fognia, hogy a császár elolvashassa. – A caesar ágya alatt találtuk – mondja Junius. – Csak a bakancsom volt az ágyam alatt! – Crispus segítséget kérve mered rám. Semmit sem bírok mondani. Csak annyi jön ki belőlem (miközben Constantinus magában motyogva bámulja a táblát): – Mi történt? Fausta válaszol: – Éppen lejöttem megnézni a gyermekeimet, midőn a caesar – Crispusra mutat – berontott. Kés volt a kezében és őrjöngött. Amikor meglátott, azt mondta, hogy a hadsereg elpártolt az augustustól, és a férjem hajnalra halott lesz. Vagy melléje állok, vagy a gyermekeim is, én is meghalunk. A szobában tartózkodó személyek fele – azok, akik Faustának köszönhetik a pozíciójukat – hangosan hörög a megdöbbenéstől és a felháborodástól. A többiek hallgatnak. – Hazugság! – mondja Crispus. Az apja tekintetét keresi, de Constantinus nem hajlandó a szemébe nézni. Én sem vagyok hajlandó. A caesar csupasz lábát bámulom, és azon tépelődöm, miféle összeesküvő az, aki a birodalom kormányát akarja elorozni, de az ágya alatt felejti a cipőjét? – Természetesen láttam rajta, hogy hazudik! – nyomul tovább gátlástalan hévvel Fausta. – Nem várta, hogy ott leszek. Azért jött, hogy megölje az öccseit, hogy ne legyenek vetélytársai, miután megölte az augustust, és ezt meg is mondtam neki! Erre dühében rárontott Claudiusra, és megpróbálta elvágni a torkát. Hála legyen Istennek, hogy időben érkeztek a testőrök! Crispus lassan rázogatja a fejét, mint akinek súlyos jármot akasztottak a nyakába. – Ő jött be a szobámba, ő mondta, hogy Claudius öcsém megsebezte magát! Tüstént oda is mentem vele, és láttam, hogy Claudius füle vérzik, de mielőtt bármit is tehettem volna, Fausta testőrei lebirkóztak a földre!
Dacosan végighordozza rajtunk a tekintetét, mintha azt keresné, ki mer kételkedni benne. Legalább két tucat ember van itt, de egy se mer a szemébe nézni, kivéve az egyetlen Faustát, aki egy kígyó méregtől villogó szemével mered rá. Constantinus felnéz rám. – Olvastad? A rabszolga elfordul, hogy láthassam a fekete fémbe karcolt szavakat: Nemesis, hatalmas istennő! Én, Crispus caesar megátkozom és a te hatalmadba adom apámat, Constantinus augustust. Űzzed őt a halálba, ne legyen sem egészsége, sem nyugsága, sem boldogsága, amíg az enyém nem lesz a birodalom! Ez egy átoktábla, olyasfajta, amilyet megcsalt szeretők és kirabolt boltosok vetnek a kutakba, hogy lehívják ellenségeikre az istenek haragját. Junius megmutatja Constantinusnak az aranytűt, amelyet átszúrtak az ólmon. Kampóval záródó aranyfibula, támadó oroszlánt ábrázol. Épp elégszer láttam csillogni Constantinus köpenyének a vállán. – A te fibulád! – mondja Fausta. – Nyilvánvalóan ellopta, hogy megronthasson sötét varázslatával! – Hozzá sem értem ehhez a gazsághoz! – Crispus hangjában a megvetés – egyelőre – fölébe kerekedik a félelemnek. Constantinus akkori arca a mai napig kísért. Egy évtizedet vénült egyetlen éjszaka alatt. Életében először látom tanácstalannak. – Mi az igazság? – mormolja. – A tulajdon fiam akart volna megbuktatni, holott önként elhalmoztam volna annyi dicsőséggel és hatalommal, amennyit akar? Vagy a feleségem terjeszti a legszörnyűbb és legálnokabb hazugságokat? – Hogyan hunyhatsz szemet arra, ami itt van az orrod előtt? – Fausta hangja hisztérikusan reszelős. – Ki akarod várni, amíg összes gyermekeink holtak lesznek? Akkor majd elhiszed? – És higgyem el azt, hogy az örökösöm gyilkos? Fausta magához szorítja a gyerekeit. – Visszaviszem a fiainkat Constantinopolisba! Egyetlen órát sem töltenek egy fedél alatt ezzel a szörnyeteggel! – Égő szemmel nyomul
Constantinus felé. Egy fejjel alacsonyabb nála, ám ebben a pillanatban mintha ugyanakkorára nőtt volna, és Constantinus összezsugorodik, mert nem tudja, mit tegyen. Az, ami az ő diadalának, az ő felmagasztalásának indult, a szeme láttára esik szét. Junius előrelép. – Engedelmeddel...? Constantinus bólint. – Van egy villa Polában, ami innen három nap lovon. A kormányzó hűséges ember. Küldd oda Crispust, hogy ne legyen szem előtt, amíg nem tisztázódnak a tények. – Nem! – Crispus hangja szokatlanul kiélesedik a kétségbeeséstől. – Ha az igazságot akarod kideríteni, tarts itt, hogy bizonyíthassam! – Ha ez marad, én megyek – jelenti ki Fausta. Mindketten Constantinust nézik, aki kettejük között bámul egy pontot a falon. Az arca kifürkészhetetlen, és olyan kemény, akár a márvány. Az összes jelenlevő – az egész világ – sorsa múlik a döntésén. Eszembe jut valami, amit Crispus mondott a nicaeai püspökökről. Bíróra van szükségük. Akkor nem hitte volna, hogy ő kerül a vádlottak padjára. Constantinus dönt. Egyetlen, alig észrevehető biccentés. Fausta meghajol. Négy fehér ruhás testőr közrefogja Crispust, és kikísérik a szobából. A caesar nem tanúsít ellenállást. – Majd küldök valakit – mondja Constantinus, de olyan halkan, hogy Crispus talán nem is hallja. Constantinopolis, 337 májusa A levéltárban halványul a mécses lángja. Keresztbe vetett lábakkal ülök a padlón, a szétszórt papírok gyűrűjében. Olyan sokat szedtem elő, hogy kifolynak a fénykörből a feneketlen sötétségbe. Alexander nagyon jó munkát végzett. Egy teljes órája, talán még annál is régebben olvasok, de még egy célzást sem találtam arra, hogy Crispus és Fausta ott voltak Aquileiában. Vagy, hogy egyáltalán léteztek. Legyőztek. Összesöpröm a papírokat, visszatömködöm őket a tokjukba, minden vigyázat nélkül, mint a szemetet, aztán nehézkesen feltápászkodok. Megszédülök, forog velem a világ, görcsösen
kapaszkodom a lámpába. Ha azt elveszítem, örökre eltévedek a sötétben. Próbálok egy távoli pontra támaszkodni a tekintetemmel, de nincs semmiféle kapaszkodó. A polcok a végtelenbe nyúlnak. Minél jobban erőltetem a szememet, annál távolabb kerülnek tőlem. Úgy érzem magamat, mintha lebegnék. Fizikai voltom szétolvadt a levegőben. Csak a lélek maradt belőlem. Vagy talán ez az egész terem az én lelkem, az én személyes levéltáram. Én lakom benne, én járom sötét folyosóit, szedegetve az emlékeket a polcokról, függetlenül tértől vagy időtől. Különös tartomány az elme, ahol sok a fal, de nincsen távolság. Nem hibáztathatom Alexandert azért, amit a dokumentumokkal tett. Magam is ugyanezt műveltem a saját emlékezetemmel, átszerkesztettem és megtisztítottam, hogy elviselhető legyen. Ez fájdalmas folyamat; minden kivágás lyukat hagy, olyan sokat, hogy a végére szinte alig vagyok több egy ember alakú papírfiguránál. De másként hogyan bírhatnám ki magamat? Kinyújtom a karomat, és valami szilárdat tapintok. Az egyik oszlop az. Hideg, és a hidegség valóságos. Ujjaim karmolásszák a követ, kitapogatják a vésett írásjeleket. XV/Ω. Odaszorítom a tenyeremet az élekhez. Egy gondolatom támad. Az összes okmánynak egyazon jelölése volt – XV/Ω –, amint ez elvárható. Ám amikor Alexander irattartóját néztem át azon az éjszakán a palotában, azokon a foszlányokon eltérő jeleket láttam. XII/II Legmélyebb részvétem unokád halála alkalmából. Ez a gondolat célt ad. A céltól ismét valóságos leszek. Fölemelem a lámpát, sietve elindulok a polcközökben, addig számolom az oszlopokat, amíg oda nem érek a megfelelő helyre. Simeon hangja szűrődik át hozzám a papírfalakon át: Egész életedben a sötétségben jártál. Alexander kétségtelenül járt itt. A pecsétek elárulják. Kiszedek mindent, amin friss a viasz. Már néhány oldal után látom, hogy ezeknek a papíroknak a többsége Helena anyacsászárné udvarából származik. Helena sosem költözött át Constantinopolisba: Rómában élt, ott is halt meg kilenc éve. Constantinusnak kellett idehozatnia a papírjait, hogy biztonságban legyenek.
Számos tokot felbontottak sok lapot megcsonkítottak. Az anyacsászárné imádta a legidősebb unokáját, gyakran írt neki. A császári kancellária szokásaitól eltérően Helena beköttette a saját papírjait, olyan kódexbe, amilyeneket a keresztények szeretnek Ezekben a könyvekben úgy követhetem Alexandert a lapok hézagjain át, mint a lábnyomokat a hóban. Az egész óriási teremben csak az én hangom hallatszik, ahogy dünnyögve olvasok. A mécses pislákolni kezd; alig maradt már olaj. Tudom, hogy ki kell jutnom innen, de azért csak ülök, és megszállottan forgatom a lapokat. Élőkhöz élő megy holtakon át. Látásom annyira homályos az olvasott szavak ezreitől, hogy csaknem átsiklom rajta. Már éppen lapozni akartam. De valami megakad az agyamban. Egy levél, amelyet az anyacsászárnénak írtak. Kópiának kell lennie, amelyet egy írnok másolt be a könyvbe. Sarkában szakadás, mintha Alexander ki akarta volna tépni, azután meggondolta volna magát. Beérte azzal, hogy kivágta az első bekezdést. Vagyis nem tudni, ki küldte és mikor. A szöveg a lap közepén kezdődik. Élőkhöz élő megy holtakon át, A homály mögött a nap felragyog. Megváltásnak jele utat mutat: Győzhetetlen fényben feltámadott. Kerten át barlangba leküldte a bús apa szerelmetes fiát; Gyászolván sírboltjába temette A diadalban elnyert trófeát. Mereven nézem a papírt, próbálok kihüvelyezni valamilyen jelentést a szavakból. Nem értem, miért hagyta meg ezt a változatot, ha már a saját dokumentumai közül eltávolította. Bár talán mégis értem a tétovázását. Az egész vers Crispus– ról jajveszékel, holott ki sem mondja a nevét. Rejtvény lenne? Ki írta? Túl sokáig maradtam. A láng pislákol, a kanóc serceg, a mécses kialszik Megborzongok és feljajdulok mint egy gyerek. Öreg kezem már nem olyan biztos fogású, mint volt. A lámpa a padlóra hull, és összetörik Csapdába estem a vaksötétben. Valahol az útvesztőben a nevemet kiáltják.
XXXVII. A szerbiai Belgrád mellett, napjainkban – Jó estét, itt a külügyminisztérium. Kit kapcsolhatok? – A Balkáni Összekötő Osztállyal kell beszélnem. A telefon rázendített Bachra, éteri zengéssel szőve a dízelmotorok berregését és a fékcsikorgást a benzinkútnál. Abby, aki a kávézó előtt állt, szorosabban nyomta a füléhez a telefont. – Itt az ügyeletes. – Női hang, fiatal, fáradt. – Mark Wilsonnal kell beszélnem. – Attól tartok, pillanatnyilag házon kívül van. Kit -? – Kerítse elő! – mondta a nő olyan vadul, hogy maga is meglepődött. – Szóljon neki, hogy Abby Cormac akar beszélni vele! – Van valamilyen szám, amelyen utolérheti? Csak az üldözési mánia tenné, vagy valóban megváltozott a hang? Ismerlek én téged?, gondolta Abby. Váltottunk e-maileket, vagy ültünk egymással szemben a büfében? Próbált arcot társítani a hanghoz, de nem működött a képzelete. – Egy óra múlva visszahívom. Addig gondoskodjon róla, hogy Wilson ott legyen. Bontotta a vonalat, és visszament a kávézóba. Michael és Nikolić még mindig az asztalnál ültek, ki-ki a kávéspoharába bámulva. – Na? – kérdezte Michael. – Nem volt ott. Mondtam, hogy egy óra múlva visszahívom. Michael hátratolta a székét. – Mozognunk kell. – Nikolićhoz fordult. – El tudna vinni a horvát határig? Megérné fáradnia. Nikolić az órájára nézett. – Van két anyátlan fiam. A nővérem elhozza őket az iskolából, de már biztosan találgatják, hol vagyok. Elvihetem magukat Sremska Mitrovicáig, de onnantól busszal mennek.
Robogtak a sötét főúton. – Tud még valamit Porfyriusról? – kérdezte Abby. – Keveset. Egy időre száműzték, de senki sem tudja, miért vagy milyen hosszan. Úgy gondoljuk, a legtöbb költeményét a száműzetésben írta, mert így próbálta meggyőzni Constantinust, hogy engedje vissza. – Bejött? Nikolić bólintott. – 326 körül kegyelmet kapott, és hazatért. Csinálhatott valami olyat, amivel elnyerte a császár tetszését, mert kinevezték Róma prefektusává. Ez olyan, mint a polgármester. Ennyit tudunk. Egy pillanatra elnémult. – Különös... Elhallgatott, amíg sávot váltott, hogy megelőzze a határ felé dübörgő tartálykocsit. – Mi a különös? – kérdezte Abby, miután megelőzték a kamiont. – A vers. Ez a sor, hogy a bús apa leküldte szerelmetes fiát. – Ez nem valami keresztény utalás? – kérdezte Michael a hátsó ülésről. Nikolić a homlokát ráncolta. – Az egész vers tele van keresztény és újplatonista képekkel. Ám ez itt történelmi párhuzam is. Constantinus császárnak volt egy Crispus nevű fia: tehetséges tábornok, hűséges alkirály és reménybeli örökös. – Sosem hallottam róla – mondta Abby. – Mert Constantinus 326-ban megölette. És nemcsak megölette, de kitöröltette a történelemből is. A rómaiaknál volt egy damnatio memoriae nevű büntetés – az emlékezet elátkozása –, amellyel a kegyvesztett főembereket sújtották. Nem létező személyek lettek, orwelli értelemben. Szobraikat ledöntötték vagy levésték róla az arcot, felirataikat eltörölték, történetüket cenzúrázták. Constantinus hivatalos életrajzírója, Euszébiosz, úgy szerkesztette át a könyvét, hogy törölt belőle minden hivatkozást Crispusra, akiről csak azért tudunk, mert Euszébiosz művének mindkét változata fent maradt. – Mit követett el Crispus, hogy az apja ennyire megharagudott rá? – kérdezte Michael. – Senki sem tudja. A legelső ismert hivatkozás majdnem kétszáz évvel később, egy pogány pamfletből származik, amelynek a szerzője
be akarta sározni Constantinust. Ez azt írja, hogy Crispust megmérgezték, mert állítólag viszonya volt Constantinus második feleségével, Faustával, aki ugyanabban az évben halt meg. – Tisztára Soprano család! – Különösnek találta, hogy a vers erre a halálesetre céloz – mondta Abby. – Azért, mert ki kellett volna cenzúrázni? – Porfyriusnak számos más költeménye maradt fent, amelyekben magasztalja Crispust. A történészek szerint ezeket a verseket 326 előtt írhatta, amikor Crispus még nem esett ki a császár kegyeiből. De verset írni Crispusról annak a halála után – pláne célozva a gyilkosságra –, ezzel a költő csak árthatott magának. Sőt az életét kockáztatta. – És hova visz ez minket? – kérdezte Michael, aki sohasem a türelméről volt híres. Válaszul Nikolić indexelt, és lekanyarodott a sztrádáról. Az útjelző tábla felé bólintott. – Sremska Mitrovicába – mondta. Leszállt a sötétség; ismét rákezdett a szitáló eső, csillogóra zománcozta az utcákat, foltokat rajzolt a szélvédőre. Abby a tócsákat és az üres kapualjakat bámulta az ablakon szétkent, visszavert neonfényeken át, miközben keresztülhajtottak a kihalt városkán. Mintha a világ végén jártak volna, egy film noir díszletei között, amelyek belezuhantak egy féreglyukba. – Róma idején fényes város volt – mondta Nikolić. – Akkor Sirmiumnak hívták. Itt tartotta udvarát Galerius császár, és itt kiáltották ki Caesarrá Constantinus fiát, Crispust. – Aminek csúnya vége lett – jegyezte meg Michael. Nikolić megállt a buszpályaudvarral szemben. – Végállomás – közölte. – Innen eljuthatnak Zágrábba, Budapestre, Bécsbe, ahova csak akarnak. Én megyek haza a fiaimhoz. Abby a sebváltó mögé tűzött fényképre nézett, a két kisfiúra, cowboykalapban, seriffcsillaggal. Elképzelte, ahogy Nikolić leparkol a lakása előtt, elképzelte a kisfiúk boldog visongását, mikor hallják, hogy jön apa fölfelé a lépcsőn. Meleg otthon, az asztalon vacsora, és a testvér aggódó pillantása, amely azt kérdezi: Hát te hol voltál? Hirtelen odahajolt Nikolićhoz, és félszegen megpuszilta az arcát. – Köszönünk mindent.
A férfi zavarba jött. – Óvatosak legyenek! – Maga is. Akkor publikálja csak azt a verset, ha már nem veszélyes. – Miből fogom tudni? – Megkeressük. – Hacsak nem előbb találkozik velünk a hírekben – tette hozzá Michael. A nő kiszállt. Az eső erősebb volt annál, amilyennek az autóból látszott. Szinte azonnal csuromvíz lett Abby arca. Becsapta az ajtót, és futott a kövezeten egy kapualj alá. Nikolić intett nekik. – Most mi lesz? Michael kihallhatta az árvaságot a hangjából, mert átkarolta és magához húzta. A buszpályaudvar felé bólintott. – Ki kell jutnunk Szerbiából. Dragovićnak az egész országban vannak emberei. – Mit gondolsz, azok is ott voltak a parkban ma délután? – Csak ma délután lett volna? Abby emlékei megint kezdtek visszaroskadni önmagukba, mint egy kártyavár. – Talán Dragović emberei voltak. Talán Giacomóé, talán mindkettőé. Giacomo habozás nélkül eladna minket, amennyiben hasznot húzhatna belőlünk. – A buszállomásra pillantott. – Eggyel több ok, hogy induljunk. – Nem felejtettél el valamit? – Abby elhúzódott, felnézett a férfira. – Nincs útlevelem. – A vámnál dolgozom. – Félresimított egy vizes fürtöt a nő arcából, és elmosolyodott. – Inkább azon aggódj, hogy nincs esernyőd! Karon fogta Abbyt. Egy gyorséttermi csomagolóanyagokkal teleszemetelt mellékutcában találtak egy utazási irodát. A kirakatüvegre ragasztott megfakult posztereken az Air Jugo gépei hasították a kék eget, szocialista családok mosolyogtak szocialista tengerpartokon Dalmáciában vagy a Krímben. Frissebb reklámok hirdettek nemzetközi hívásokat diszkont áron, valutát, SIM kártyákat, míg az alsó sarokban a villogó karácsonyi égőkkel koszorúzott kartonlapon a VÍZUMOK szó virított piros filccel felírva. Fekete ruhás, deres hajú nő ült egy kecskelábú asztalnál, és egy pletykablogot olvasott a fekete laptopon.
– Útlevelet szeretnék a húgomnak – mondta Michael, és Abbyre mutatott. – A nagynénje Zágrábban nagyon beteg, és rögtön oda kell utaznia. Az asszony összevonta a szemöldökét. – Az útlevéliroda már bezárt. Ötveneurós bankjegy jelent meg Michael kezében. Az asszony rosszallóan nézett rá. – Maga a rendőrségtől van? Azt hiszi, le tud fizetni? – Hevesen rázta a fejét. – Ez becsületes üzlet! – Nem rendőr vagyok. Útlevélre van szüksége a húgomnak. A nagynénje nagyon beteg. – Előkerült kétszáz euró. Az asszony szemügyre vette Abbyt, az arcát elcsúfító véraláfutásokat, a vágást a homlokán. Gunyoros, mindentudó pillantást vetett a férfira. Azt gondolja, hogy Michael eladni visz, döbbent rá Abby. Megborzongott, mintha mocsokkal kenték volna be. Pucérnak érezte magát. – Talán jöjjenek vissza egy hét múlva. Talán addig jobban lesz a nagynéni. Ez becsületes üzlet – ismételte az asszony, de közben mosolygott. Michael az asztalra helyezte a pénzt. – De azért talán megnézhetné, mi van a hátsó szobában – biztatta az asszonyt.
Ezer euróval szegényebben távoztak az utazási irodából, de Abby nem ettől érezte magát olcsónak. Viszont megvolt az útlevél. Egy utcai lámpa alatt megszemlélte a fotót, és megpróbálta beszívni az arcát, hátha akkor jobban hasonlít a ványadt képű nőre, akiről a kép készült valamikor – Nem tökéletesnek kell lennie – mondta Michael –, csak eléggé hihetőnek, hogy a határőrök elfogadják a kenőpénzt. Abby az órájára pillantott. Szeretett volna csinálni valamit, hogy ne kelljen gondolkoznia. – Már egy óránál is több telt el. Hívnom kell Londont.
A főtéren talált nyilvános telefont, és emlékezetből tárcsázta a számot. Michael a fülke előtt várakozott. Abby végigcsinálta ugyanazt a procedúrát, amely eljuttatta a külügyminisztérium telefonközpontjából a Balkáni Összekötő Osztályra. Ezúttal azonnal Mark vette föl. – Hol van? – A Balkánon. – Valószínűleg lenyomozzák a számot, de ő ugyan nem könnyíti meg a dolgukat. – Mi az ördög folyik ott? Jessop meghalt, maga eltűnt. Mindenféle sületlenséget hallok egy koszovói tűzharcról és egy római sírról. – Csakugyan őrültség – helyeselt a nő. – Ne hagyja elfelejtenem, hogy egyszer majd számoljak be róla. Mark hangja megváltozott. – Haza kell jönnie, Abby. Nem követett el semmi rosszat. Csak beszélnünk kell magával. – Emlékszik a nyakékre, amit maga és Jessop elvettek tőlem? – Mi van vele? – Hozzák ide nekem. – Megtapogatta a zsebében a kemény új útlevelet, és imádkozott, hogy elfogadják. – Ismeri Split városát Horvátországban? Holnap délután kettőkor találkozunk a székesegyháznál. – Azt várja, hogy odadobok mindent, és repülőre ülök, csak azért, hogy átadjak magának egy ékszert? Ennél azért többre van szükségem. Abby befogta a mikrofont, és körülnézett. Michael, aki nem fért be a telefonfülkébe, a téren lézengett, és éppen cigarettát vásárolt egy cigányasszonytól. Háttal volt Abbynek. – Michael életben van – mondta. – Michael Lascaris? – Nem halt meg azon az éjszakán a villában. Most is itt van velem. Michael visszafelé sietett a téren át. – Kettőkor, Splitben, a székesegyháznál – ismételte Abby. – Hozza magával a nyakláncot. – Várjon... A nő letette. Michael kinyitotta a fülke ajtaját. – Bevették? – Mark eljön – mondta Abby. Megint elővette az útlevelet, és rámeredt az ismeretlen arcra. – Már csak az a kérdés, hogy mi odajutunk-e.
XXXVIII. Constantinopolis, 337 májusa Irdatlan a sötétség a levéltárban. Olyan mélyre bevettem magam, hogy nem tudom, hol az ajtó. Még azt is alig tudom, merre van fölfelé. De a hang még mindig szólongat. Kinyitom a szemem. A sötétség visszavonul. Fény közeledik, fel-felvillan a polcközökben. – Gaius Valerius? A levéltáros az. – Megmondtam neked, hogy gyere ki, ha olvasni akarsz! – korhol. – Itt nagyon fojtogató tud lenni a levegő. Túl kimerült vagyok a büszkeséghez. – Köszönöm, hogy a megmentésemre siettél. – Megmentésedre? – Ez mintha mulattatná. – Azért jöttem, mert hívatnak. Az augustus látni akar. Nem értem. – Constantinus? Ilyen hamar visszatért a háborúból? – Nicomediában van. Ezt olyan megmásíthatatlan nyomatékkal mondja, amiből már tudom, hogy Constantinus sosem tér vissza. Az Achyron-villa Nicomedia mellett, 337 májusa Nicomedia hetven mérföldre van. Ifjúságomban végigkorbácsoltam volna a postaút összes lovát, hogy egy nap alatt odaérjek. Most kevés híján két napig tart. Nem csak a korom miatt. Még sohasem volt az úton ekkora forgalom: minden postaállomáson hosszú sorok várakoznak friss lovakra. A hírvivőkből egy szót sem lehet kiszedni, de az istállószolgák ismerik a pletykát. Tőlük megtudom, hogy Constantinus utolsó hadjárata véget ért, mielőtt igazán elkezdődött volna. Még Nicaeáig sem
ért el, amikor gyomorfájdalmakra kezdett panaszkodni. Kitérőt tett Pythia Thermába, a hévizektől remélve gyors gyógyulást, de attól csak rosszabbodtak a tünetek. Orvosai azt mondták, túlságosan beteg, hogy nekivághasson a visszaútnak Constantinopolisba; ehelyett letáboroztak egy császári villában, Diocletianus egyik régi birtokán Nicomedia közelében, az Achyronban. Az achyron ’szérű'-t jelent, azt a helyet, ahol a szemet elválasztják az ocsútól. Nem hiszem, hogy vigaszára szolgálna Constantinusnak. Nicomediától öt mérföldre épült a villa, a lejtős partba vágott teraszokon. Gabonatáblák veszik körül, bár a szérű, amelyről a nevét kapta, régen eltűnt. A búzának aranylania kellene a májusi napsütésben, de az idén nem lesz aratás. A vetést visszataposták a földbe a villa körül táborozó kétezer katona sátrai és bakancsai. Nehéz eldönteni, hogy őrzik-e a villát, vagy ostromolják. Feltrappolok a dombra egy nyárfasorban, és bejelentkezem a tisztviselőnél, aki az előtérben rendezett be magának irodát. Nem titkár, nem is palotai hivatalnok, hanem a Protectores egyik tisztje. – Hogy van az augustus? Csak nem...? – Haldoklik? Nem bírom kimondani. Még elgondolni is alig. Engesztelhetetlen pillantás. – Orvosai pihenést rendeltek neki. – Üzent értem – Constantinopolisból rendelt ide. – Neved? Mintha pofont kaptam volna. Ezt készakarva csinálja? Szántszándékkal utasít helyre? Tőlem sosem kérdik az emberek a nevemet, mert tudják! Tollával kopogtatja az asztalt. Elfoglalt ember, törekvő fiatal tiszt egy hálátlan munkakörben. És fogalma sincs róla, hogy ki vagyok. Megmondom. Szeme se rebben. Én csak egy név vagyok, amelyet össze kell vetnie egy listával. Amelyben nem szerepelek. – Itt van Flavius Ursus? A fővezér? – Ettől kiutal még néhány másodpercet az idejéből. – Szólj neki, hogy Gaius Valerius Maximus jött az augustushoz. – Szólni fogok. Valahol a villa közepén előszobáztatnak. Papok, hivatalnokok és katonák jönnek-mennek: a Schola fehér testőrei, de vörös ruhás főtisztek is. Elvégre ez még mindig egy főhadiszállás.
Az órák egymásba folynak. Gondolataim visszatévednek egy másik villához, egy másik tenger partján. Pola az adriai parton, 326 júliusa Pola kis kikötő, az Adriai-tenger felső végének közelében. Csendes, takaros városka, sok kereskedő lakja, akik a helyi áruforgalmon szereztek szerény vagyonokat. Úgy képzelem, ilyen helységre gondolhat Constantinus, amikor az ő békés birodalmának gyönyöreiről áradozik; rendes, virágzó és unalmas. Holtág. Jó hely arra, hogy eltüntessenek benne valakit. Alkonytájt érkezem a kormányzó villájába. Majdnem egy hetembe került megtenni a háromnapos utat. Rosszul aludtam, későn indultam, számtalan hibát találtam a lovakban, az ételben, a szállásban. Nem akarok itt lenni. Könyörögtem Constantinusnak, hogy mást küldjön. Életünkben először nem akart a szemembe nézni. – Olyan embernek kell lennie, akiben bízhatom – mondta. – Te vagy az egyetlen. – Átnyújtotta a szorosan megkötött szájú bőrtasakban a nehéz üvegcsét. – Nem akarom... A mondat belefúlt valamiféle hangba, ami olyan volt, mint a felcsukló zokogás. Azok a dolgok, amiket nem akar, olyan iszonyúk, hogy nem adhat hangot nekik. – Gyorsan csináld.
Crispust a várostól délre találom meg, egy földnyelv kavicsos partján. Fű nő a kövek között, halak cikáznak a tiszta vízben. Két fegyveres őr figyeli a keskeny öbölt szegélyező fenyőfák alól a foglyukat, aki hajadonfővel ül a tenger szélén, és a fodros hullámokba lógatja a csupasz lábát. Az őrök látják, hogy jövök, és gyanakodva rám kiáltanak, hogy álljak meg. Idegesek. Még akkor sem lazulnak el, amikor felismernek. Aggódnak, hogy majd velük csináltatom.
Elküldöm őket. – Gondotok legyen rá, hogy senki se zavarjon. – Egyszer sem néznek hátra, olyan boldogok, hogy elmehetnek Ketten maradunk Crispusszal. Leevickélek a sziklák között, feléje indulok a parton. Megfordul, elmosolyodik, feláll. – Reméltem, hogy te leszel az! Félszegen összeölelkezünk. Az egyik túlbuzgó hullám felrohan a parton, és a bakancsomon törik meg. Egy lépést hátrálok, alaposan megnézem Crispus arcát. A szeme táskás, a bőre szürkés. Mosolya, amely valaha oly természetes volt, most kényszeredett, mintha dacból csinálná. Mondani kezdenék valamit, de elébem vág. – Hogy van az apám? – Odavan nélküled. – Sajnálom, hogy tönkretettem az ünnepét. – Markol a kavicsból, egyenként bedobálja a tengerbe. – Érdekes, három hete még mindent azzal a szemmel néztem, hogy milyen lesz az én vicennaliámon, most meg... Eltűnik a vízben az utolsó kavics. Alig ad hangot. – Az apád... – kezdem. Crispus ismét a szavamba vág. – Felgöngyölítette már az összeesküvést? – Miféle összeesküvést? – Amit ellenem szőttek. – Elfordul, mintha tudná, hogy ha rám nézne, magát fosztaná meg valami értékestől. – Nevetséges az egész. Nagyon jól tudod, hogy sose próbáltam megölni a testvéreimet. Úgy szeretem őket, mint... – Elhallgat, azután fölnevet. – Mint a testvéreimet. – Constantinus alapos nyomozást végeztetett. Mondhatnám, tűvé tette a palotát, úgy keresett valamilyen bizonyítékot, amely tisztázza Crispust. Annyit ért el, hogy még nagyobb gyanúba keverte a fiát. Előkerültek Crispus– levelek, amelyekben így kérkedett: Ha majd én leszek az egyetlen augustus... Ládákat találtak a poggyászában, tele az ő képére vert pénzekkel. A császári testőrség két parancsnoka önként tanúsította, hogy Crispus parancsára fel kellett készíteniük embereiket a palota biztosítására. Senki sem magyarázta meg, hogy miért a kiskorú testvérek elügyetlenkedett legyilkolása lett volna az állítólagos államcsíny első felvonása. Miért nem magával Constantinusszal kezdte?
– A tábla, amit az ágyam alatt találtál. Akkor láttam először. Azt sem tudtam, hogy létezik. – Nem számít. – Nem? – Kibámul a tengerre, ahol a lángoló nap lassan eltűnik a szemhatáron. – Szerintem sem. – Összetörted apád szívét. Végre figyel rám. Megpördül, arca feléled a haragtól. – Nem követtem el semmit! Semmit! Ha apám jobban akar hinni az ő hazugságaiknak, mint a saját fiának, akkor ő törheti össze a saját szívét! Megpróbálom kizárni magamból a keserűséget. – Az ő hazugságaiknak? Kikének? – Nem találod ki? – A parton üres rákpáncél hever, amelyet rég tisztára csipkedtek a sirályok. Crispus megböki a lába nagyujjával. – Ki vádolt be? Kinek van haszna belőle? Ha én nem leszek, Fausta gyerekei örökölik az imperiumot. – Valószínűleg. Rátapos a rákpáncélra. A vékony héj összetörik. – Egyedül én látnám az igazságot, amely az apám arcába kiált? Te nem ismered föl? Téged nem érdekel? Vállat vonok. – Végül is mi az igazság? Crispus otthagy, lemegy a vízhez. Kissé megrándul, amikor a hullámok elöntik a lábát. – Szerettem – mondja a tengernek. – Úgy, ahogy senki fiúgyermek nem szerette még az apját. Meghaltam volna érte. – Elhallgat, vár, hogy a lélegzése lelassuljon. – Azt hiszem, most meg is fogok. Megoldom a bőrtasak zsinórját, kiveszem az üveget. – Apád azt mondta, hogy adjam át neked ezt. Akkor ugyanúgy könnyek voltak Constantinus szemében, mint most az enyémben. Kérlek, könyörgök némán, ne nehezítsd meg még jobban! De ez az ő élete. Nézi az üvegcsét, nem ér hozzá. – Ne akard, hogy ezt tegyem. – Azt képzeled, elmenekülhetsz? Hogy nem ismernek fel? Eboracumtól Alexandriáig ott a szobrod minden forumon. Egy hétig se húznád.
Hozzálépek, a tenyerébe nyomom az üvegcsét, ráhajlítom az ujjait. Mint egy udvarló, aki arra szeretné rábírni imádottját, hogy fogadja el az ajándékot. Crispus el akar húzódni, de szorosan fogom a kezét. Csak egy üvegcsével hoztam. – Ez dicső halál. – A hazugság olyan ízű a nyelvemen, mintha piszkot ennék. Egyikünk sem hiszi el. Felvágni az ereinket, mert a köztársaságért küzdöttünk, de elbuktunk, az talán dicső halál. Egy utolsó győzelem ellenségeink fölött. De sisakvirág levét inni egy kihalt tengerparton, csak mert a gyilkosainknak így kényelmesebb? Az egész más. – Ha megölöm magamat, bűnt követek el Isten ellen – mondja Crispus. – Az az Isten dolga. Ám ő nem hajlandó elfogadni. Rám néz. – Gaius, te régi barátom vagy. El fogod venni tőlem az utolsó vigaszomat? – Nem tehetem. – Nem akarok bűnben meghalni – könyörög. – Hagyd meg a bűntelenségemet. Már csak ennyim maradt. – A fejemet rázom, de ez nem állítja le. – Mit gondolsz, miért téged küldött az apám, miért nem holmi vadállat légionáriust? Mert tudta, hogy te azt fogod tenni, ami helyes. Mert tudta, milyen nehéz lesz, gondolom. Mert nem bírja elviselni, hogy egyedül szenvedjen. Azt akarta, hogy legyen még valaki, akinek ugyanúgy fáj, mint neki. Hogy megossza vele a bűntudat súlyát. Crispus hirtelen kirántja a kezét a markomból. Erre nem számítok. Mire észbe kapok, már arrébb is ugrott, és fölemeli a karját, hogy a tengerbe dobja az üvegcsét. Nem mozdulok. – Ha erre kényszerítesz, te sem vagy jobb az apádnál. – És ha te kényszerítesz rá? Akkor ki leszel? Hosszú percekig állunk. Nincs más ott velünk, csak a fény. Még sosem hasonlított ennyire a húsz évvel fiatalabb apjára a kócos hajával, a vonzó arcával, a – még most is – tüzes tekintetével. Nyújtja felém az üveget. – Te választasz.
Elveszem tőle, és hirtelen elhatározással földhöz csapom. A csörömpölés nagyon hangos az esti csendben. Az aconitum lefolyik a kavicsok közé. – Köszönöm. Arcának hálája elviselhetetlenül fáj. A tunicám alá nyúlok, kihúzom a magamra szíjazott tőrt. Crispus fölnevet halk, magányos hangon. – Te mindig felkészülsz mindenre, Gaius Valerius. Nem bírok a szemébe nézni. – Fordulj meg – parancsolom. Engedelmeskedik, a nyugati látóhatárt bámulja, szemtől szembe az alkonyattal. Arca úgy lángol az utolsó napsugárban, mintha már megkezdődött volna az átlépése a következő világba. Egy percre felizzik az egész part. Testem minden pórusa megnyílik a világra, ezerszeresére erősödik minden szag és hang: a felbukkanó halak csobbanása, egy kakas kukorékolása egy távoli mezőn, a meleg fenyőillat. Talán ilyen érzés a szerelem. A kés átszúrja hátulról a szívét. A horizont elnyeli a napot, a világ elszürkül. Crispus hangtalanul belezuhan a hullámverésbe. A hullámok kavicsokkal bombázzák a tetemét. A tajtékos víz úgy folyik le a parton, mint a könnyek. Az Achyron-villa Nicomedia mellett, 337 májusa Ismét könnyes az arcom. Tíz éven át nagyon mélyre temettem magamba ezt az emléket. Mégis úgy éreztem, mintha sose szabadultam volna arról a partról. Az üres talapzatok, a szétroncsolt arcú szobrok, a kitörölt feliratok – minden az én bűnömet ordította. Hányszor kívántam, hogy bár húztam volna ki a kést Crispusból, és döftem volna magamba, vagy addig nyalogattam volna a kiömlött mérget a kavicsokról, amíg annyit nem nyelek, hogy megöljön! Crispus utolsó kívánsága teljesült: bűntelenül halt meg. Constantinusnak, noha iszonyú terhet kellett hurcolnia, sohasem kellett szembenézni a döntése valóságával. Utolsó tíz évét arra fordította, hogy minden nyomát eltüntesse. A bűn terhe rám maradt. Talán ezért akar most látni.
Feltápászkodom. Öreg ízületeim görcsölnek a fájdalomtól – túl sokat lovagoltam –, de odasántikálok a bronzajtóhoz. – Láthatom? Az ajtónálló nem mozdul. – Nincs parancsom. – Ő kéretett. Constantinopolisból hívatott ide. – Kétségbeesett vagyok. Nem tudom, mennyi időm maradt. Belülről zaj hallatszik. Az ajtó felpattan, kitódul rajta egy csomó pap, akik egy aranyruhás alakot hemzsegnek körül. Egy pillanatra azt hiszem, Constantinus lehet. Eusebius az. Őt nem érintik a házban készülődő tragédiák Fejét diadalmasan hátraszegi, kövér képén fülig érő, üdvözült mosoly. Tekintete parancsolón körbejár a szobán, és megállapodik rajtam. – Gaius Valerius Maximus! Minő szerencse! Az augustus látni akar. – Betol az ajtón. – Gyors légy. Már nincs sok hátra. A szoba túl nagy: eredetileg ebédlő volt, amelyből egy kivételével az összes pamlagot kihordták. Nem értem, miért ide hozták Constantinust. A fehér leplekkel leterített, magányos pamlag úgy áll a terem közepén, mint az űr hatalmas óceánjában sodródó sziget. Constantinus hanyatt fekszik a szeme csukva, a szája résnyire nyitva. Elszíntelenedett arcán csak a fakósárga árnyalat emlékeztet a régi egészségre. Az egyetlen másik bútor egy deszkazsámoly az ágy mellett, amelyen vízzel töltött aranyedény áll. A víztükör megborzong a lépéseimtől. A szívem vadul ver. Elkéstem volna? – Augustus! – kiáltom. – Constantinus! Gaius vagyok! Szemhéja felpattan. – Megmondtam nekik, hogy küldjenek érted. Órák óta várlak – Nem akartak beengedni. Ez megmozdítja. Fel akar ülni, de olyan gyenge a karja, hogy nem tartja meg. – Hát már nincsen súlya a szavamnak? A tulajdon házamban? – Miért hagytak egyedül? – Hogy felkészülhessek. Eusebius meg fog keresztelni. Látja, hogyan nézem. Valahol az undor és a szomorúság között.
– Itt az ideje, Gaius. Elég sokáig halogattam. Egész életemben arra törekedtem, hogy széles látókörű legyek, uralkodója minden népemnek, mindegy, melyik istent imádják. Sose papoltam nekik – sem neked. Rosszul látott. Kit érdekelnek az érthetetlen keresztény misztériumok, amíg megkönnyítik az útját, kifelé ebből az életből. Az háborít fel, hogy Eusebius itt, a halálos ágyon kisajátíthatja magának. A szeme lecsukódik. – Bár itt lenne a fiam. Megfagy bennem a vér. Talán tudtam, hogy ez jön. Előszobázás közben talán részesültem Constantinus lázas álmaiból. Szántszándékkal félreértem. – Constantius hamarosan megérkezik Antiochiából. Claudius és Constans is jön, amilyen gyorsan csak lehet. – Bár szerintem el fognak késni. – Amikor utoljára hallottam róluk, Claudius, Fausta legidősebb fia Treviriben, Crispus egykori palotájában tartott udvart. Constans, a legfiatalabb, Mediolanumban van. – Derék fiúk. – Talán a betegség teszi, de nincs valami sok meggyőződés a hangjában. – Meg fogják védeni az imperiumot. Fausta fiai a vén csataló Maximianus unokái. A vérükben van a cselszövés, a gyilkolás és a bitorlás. Legfeljebb három évet adok a békének. – Vigyázol majd, hogy a lányaimnak ne essék bajuk? – Megteszem, ami tőlem telik. – Még ez a súlyos pillanat sem némíthatja el bennem a józanságot. Ha Constantinus elment, nem szavatolhatom én senki biztonságát, legkevésbé a magamét. Régiség vagyok egy olyan múltból, amely a szemem láttára tűnik el. Constantinus rekedten zihál. – Fel kell készülnöm. Meg kell gyónnom a bűneimet. – Nekem nem kell meggyónnod semmit. – De igen. – Keze kivágódik a takaró alól. Csontos ujjai megmarkolják a csuklómat. Mikor fogyott le így? – Eusebius azt mondja, meg kell gyónnom a bűneimet, mielőtt részesülhetnék a keresztségben. Azt feleltem, hogy én csak neked gyónhatok. Kétlem, hogy ez tetszett volna Eusebiusnak. Nem csoda, hogy váratott. – Tudod, mit tettem. – Akkor nem szükséges kimondani. – Visszahúzom rá a takarót. – Így majd nem fázol.
– Kérlek! A mennyország kapuja bezárul előttem, Gaius! Amiket tettem... Nem csak ezt. Minden halálos ítélet, amelyet aláírtam, minden gyermek, akit nem védtem meg, minden ártatlan, akit elítéltem, mert a birodalom így követelte... Vajon Symmachusra gondol? – Tudod, hogy még mindig látom? – kérdezi váratlanul. – Csak egy hónapja, szürkületkor, ahogy lovagoltam az Augusteumon át. Olyan boldog voltam, majdnem leugrottam a lóról, hogy megölelgessem. Elképzeltem azt a sok mindent, amit mondok majd neki, és mintha az összes epe elfolyt volna a lelkemből! Egy csepp nyál kicsordult az arcára. Letörlöm a lepedő csücskével. – Persze elment, mire odaértem. – Megfordul az ágyon, olyan görcsös mozdulattal, mintha hullám dobálná. – Hányszor elképzeltem, hogy nem is engedelmeskedtél nekem! Hogy csak hazudtad az egészet, mert hagytad megszökni! Emlékszel, miről tréfálkoztunk Galerius udvarának vermében? Hogy elszökünk a hegyekbe, otthagyjuk a rangunkat meg a bajainkat, és beállunk pásztornak Dalmatiában? Úgy reménykedtem, hogy az történt vele! Ez gyónás? Kétlem, hogy Eusebius megelégedne vele. Nem hibáztathatom Constantinust a köntörfalazásért, de valóban nincsen sok idő. A bronzajtó a szoba túlsó végében egyfolytában zajong, csattog és nyög, mintha egy ketrecbe zárt állat lenne mögötte. Hamarosan jönnie kell Eusebiusnak Ez az ő diadala: nem akarja, hogy a halál túl korán elragadja tőle a felséges megtértet. Constantinus ismét beszél, de olyan halkan, hogy alig hallom. Lecsusszanok a zsámolyról, és a márványpadlóra térdelek. Szemem ujjnyira van Constantinusétól. Látom az íriszek körül az erek vörös hálóját, a szemgolyó alatt a püffedt, szederjes bőrt. Ez a szempár ellenőrizte a világot. – Mit gondolsz, miért téged küldtelek Polába? – suttogja. – Azt gondoltam, ha valaki irgalmas lesz, akkor az te vagy. Jobban ismerhettél volna! Szavai csorba késként hasítják fel a szívemet. Komolyan gondolja? Egész idő alatt én voltam a hibás? Vagy már megint átírja a történelmet, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét? Belebámulok a szemébe, alig kapok levegőt.
Végül is mi az igazság? A filozófusok azt mondják, hogy ezt az istenek tudják, és talán igazuk is van. Nekünk, többieknek az igazság csak a megfakult emlékek és hazugságok halmaza. – Azt tettem, amiért odaküldtél. Mintha kancsalítana. – Emlékszel Aurelius Symmachusra? – suttogja. Ez is hozzátartozik a gyónáshoz? – Egy nappal az előtt, hogy elhagytam Constantinopolist, írt nekem a palotába. Látni akart. Azt mondta, tudja a fiamról az igazat. Mit gondolsz, fogadnom kellett volna? – Az igazat a fiadról? – Bizonyára Alexanderre, Eusebiusra és az üldözésekre céloz. – Nem akartam tudni. A húgomhoz küldtem. Forogni kezd velem a világ. – Te a húgodhoz küldted Symmachust? Ám ez a párbeszéd nem Symmachusról szól. – Azt gondoltam, hogy az igazság talán... – Elnémul. – Láttam őt, tudod? Az Augusteumban, a szobrok között. Ott lett volna a helye. – Hamarosan együtt lesztek ismét – mondom. – Valóban? – A szeme váratlanul tágra nyílik, a hangja erős. – Mit gondolsz, megérdemeltem ezt az életet, amelyet éltem? Eusebius azt mondja, hogy le tudja mosni rólam a legfeketébb tisztátalanságot. – A fejét csóválja. – Hiszel te ebben? – Jó életed volt. Békét hoztál a világnak. – Nem békét hoztam, hanem kardot – feleli talányosan. – Az utolsó tíz évben minden nyáron hadakoztam. Itt, ahol meg fogok halni, több körülöttem a katona, mint a pap. Mit gondolsz, a címek, amelyekkel elhalmoztak, számítanak valamit, ha majd Krisztus fogad a mennyek kapujában? Győzhetetlen Constantinus, négyszeres győztes a germánok, kétszeres a szarmaták, kétszeres a gótok, kétszeres a dákok fölött... Így nevez majd? A szoba végében nyikkanva megnyílik a bronzajtó, aggodalmas képű pap dugja be rajta a fejét. – Eusebius... – Szólj neki, hogy várjon! – ordítom. Constantinusnak fogy a türelme – és az ideje. Belemarkol csontos ujjaival a tunicám elejébe, annál fogva húzza magát feljebb. Arcából süt a láz.
– Megbocsátasz nekem? Meg? Alig lélegzem. Tizenegy éven át vártam, hogy megkérdezze. Ez volt közöttünk a semmi, amelyben elpusztult a barátságunk, mi pedig kiüresedtünk. És most, hogy megkérdezte, a torkomon akad a válasz. Nem tudom, mit mondjak. Eszembe jut valami, amit Porfyrius mesélt Alexanderről: Megbocsátott nekem mindent. Semmi korholás, semmi dorgatórium. Odahajlok Constantinushoz, hogy átöleljem. Vállára hajtom a fejem, érzem arcomon a porszáraz bőrt, átkarolom a nyakát, és a fülébe súgom: – Isten veled. Teste megfeszül. Torkában addig karistol a düh vagy a reménytelenség elfúló sikolya, amíg fuldokolni nem kezd tőle. Minden erőmre szükségem van, hogy lefejthessem magamról az ujjait, majd visszanyomhassam az ágyra. De még akkor is vergődik, csapkod, ledobja magáról a takarót. Az ajtó felé támolygok. Már nyitva van: berohannak a testőrök, nyomukban a papok és a katonák. Ahogy nyomakszom ár ellenében, egyszer csak szembe találom magamat Eusebiusszal. – Tied a trófea – mondom. Nem hiszem, hogy hallja. A tömeg odasodorja Constantinus ágyához, én pedig kiosonok a folyosóra. Ahogy egyedül maradok, rögtön megrohan a lelkifurdalás. Akármi történt is köztünk, ki vagyok én, hogy megtagadjam egy régi baráttól az utolsó vigaszt? Visszafordulok, be akarok menni, meg akarom mondani neki, hogy megbocsátok. És hogy szeretem. Ám az udvaroncok olyan vastag fallal torlaszolják el az utat, amelyen nem törhetek át. Gyűrűt vonnak az ágy köré, amelyben Eusebius áll a vizestál mellett. Abból, amit mond, hozzám is eljut egy foszlány. – Halj meg és támadj föl egy új életre, hogy örök életű lehess. Becsapják előttem az ajtót. Constantinus elment.
XXXIX. Split, Horvátország, napjainkban Nem sok olyan hely van a világon, ahol az ember egy római császár palotájában lakhat. Split talán az egyetlen. Midőn Diocletianus császár minden elvárást és eljárást felrúgva hatalmának tetőpontján visszavonult, uralkodói méretű nyugdíjasházat építtetett magának: a katonai táborok alaprajzát követő palotát a dalmát tengerpart egyik csendes öblében, nyolc futballpályányi területen, tíz emelet magasságú falakkal körülvéve. A falakon belül kertek létesültek, hogy a parasztcsászár dolgozhasson a veteményesben; pompás lakosztályok és díszes csarnokok tették lehetővé a fényűzést; templomokat emeltek a régi isteneknek, akiket Diocletianus könyörtelen eréllyel védelmezett a keresztények egyetlen Istenétől. A császár mauzóleuma is a falakon belül épült meg. Ám a keresztények túlélték az üldözést, diadalmaskodtak és feledésre ítélték a régi isteneket. Ötszáz évvel a halála után Diocletianusnak el kellett szenvednie a legnagyobb megaláztatást: szarkofágját kitépték a mauzóleumából, csontjait az árokba dobták, és egy olyan emberével pótolták, akit ő tett vértanúvá. Az egyház, amelyet el akart pusztítani, kisajátította a síremlékét, és átalakította a mauzóleumot székesegyházzá. De a palota megmaradt. Amikor jöttek a barbárok, a helyiek behúzódtak Diocletianus falai közé, és tanyát vertek a romokon. Házak nőttek ki a földből, mint a gomba, átszőtték, magukba olvasztották a düledékeket. Új falak kebelezték be az oszlopokat és a boltíveket, régi falak növesztettek maguknak új tetőt. A palota fokozatosan változott át kisvárossá.
Abby járt már itt Michaellel pár hónapja, amikor ugyancsak megszöktek egy hétvégére Koszovóból, és rögtön meg is kedvelte. Méregdrága szállodában laktak, Diocletianus falának maradványai közelében; andalogtak sikátorokban, amelyek váratlan terein épségben megmaradt római templomokat láthattak; dalmát sonkát ettek frissen sült kenyérrel, és vörösbort ittak késő éjszaka. Akkor június volt, most pedig október. A turisták hazamentek, a szabadtéri kávéházak tető alá vonultak, a szállodák kiürültek Abby azt hitte, kicsit majd átmelegítik a nyári emlékek, de csak csúfolták az elmúlt boldogsággal. Házassága végnapjaira kellett gondolnia, amikor Hectorral visszatért Velencébe, nászútjuk színhelyére, hátha újra lehet éleszteni valamit a régi szikrából. Abby akkor jött rá, hogy nincs visszaút. De legalább sikerült eljutniuk Splitbe. Abby aggályai ellenére még Szerbiából kijutni volt a legkönnyebb. A határon a buszsofőr beszedte az útleveleket, és átnyújtotta a köteget a határőrnek, aki bevitte a bódéjába. Tíz idegtépő perc után az őr visszatért, odaadta a sofőrnek az okmányokat, aki szétosztotta az álmos utasok között. A busz elindult, a határátkelő elmaradt. Három sorral előbb, az ülések közötti átjáró másik oldalán Michael hátranézett, és kacsintott.
Bejelentkeztek a Hotel Marjanba, a szocialista éra luxusépületébe, mely az óvárostól nyolcszáz méternyire emelkedett a vízparton. A saját nevüket használták – Michael addig magyarázott az unott recepciósnak a zsebtolvajról, aki ellopta az útlevelüket, amíg az ember meg nem adta magát, és át nem adta nekik a 213-as szoba kulcsait. Abby felment, megmosta az arcát, és összekészülődött, hogy rögtön menjen is vissza. Már majdnem fél egy volt. Csináld olyan gyorsan, ahogy csak tudod!, mondta Michael. Ne adj időt nekik, hogy felkészüljenek! Michael az ágyra rogyott. – Biztos, hogy meg tudod tenni egyedül? – Feltételeznünk kell, hogy Mark hoz figyelőket. Ha meglátnak, kudarcot vallunk.
A férfi az oldalára fordult, és ránézett. – Óvatos légy, rendben? – Az leszek.
Végigsietett a pálmafás sétányon, el az üres vitorláskikötő és a mólónál horgonyzó néhány komp mellett. A fasor végén a palota oszlopai törtek a magasba a fal tövében megbújó butikok fölött. Egy ékszerbolt mellett balra fordult, és bement egy árkád alatt egy föld alatti folyosóba, amely régen vízikapu volt, most pedig pultokról árulták benne a mütyüröket és a műtárgyakat. Elöl lépcső vezetett ki a világosba. A legtöbb nyugati embertől eltérően Abby tudta, milyen érzés, ha az embert figyeli a titkosrendőrség. Számtalanszor átélte: sötétre színezett ablakú autó ragadt rá a belgrádi repülőtérnél; a kartumi tanácsterem előtt egy órán át maszatolta a poros üveget egy ablaktisztító; Kinshasában egyfolytában kattogott beszélgetés közben a telefonja. Egyszer megkérdezte a főnökét, nem lenne-e szüksége elhárítói kiképzésre, hogy tudja kezelni a hasonló helyzeteket. Rossz ötlet, válaszolta. Ha olyan benyomást kelt, mint egy amatőr, akkor csak figyelik. De ha látják, hogy érti a dolgát, veszélyesnek ítélhetik. Ezúttal abban a pillanatban elkezdődött a megfigyelése, ahogy belépett a palotába. Diocletianus falai ezerhétszáz év után is stabilak maradtak, és csak öt ponton hagytak belépést az óvárosba. Abby már az árkádsorban érezte a figyelő szemeket. Egy zöld dzsekis férfi, aki a reprodukciókat nézegette, ballagni kezdett előtte. Egy kávézónál elhaladt egy piros szoknyás nő mellett, és rögtön utána hallotta a háta mögött a lépéseket. Kényszerítette magát, hogy ne nézzen hátra. Felkapaszkodott a lépcsőn, keresztülvágott egy magas vakfalakkal körülvett udvaron. A lépések követték egy ajtón át egy magas, kör alakú helyiségbe, a császári lakosztályok hajdani előszobájába. A terem közepén két japán turista szegezte fényképezőgépét az oculusra, a kupola kerek nyílására. Tőlük jobbra fekete polárdzsekis férfi böngészett az útikönyvében. Képzelte volna Abby, vagy csakugyan fölpillantott rá, amikor ő a japánokat kikerülve átment a szemben levő ajtón?
Az előtérből lehetett átlépni az oszlopos díszkertbe, amely minden római ház lelke. Az egyik szabadon álló oszlopsor épen maradt fenn, a vele párhuzamos ugyancsak, de beleépítették a kávéházzá átminősült velencei palazzo homlokzatába. A kertet követte Diocletianus nyolcszögletű mauzóleuma, amelyet székesegyházzá alakítottak. Szomszédságában harangtorony magasodott, amelyből be lehetett látni a várost; tövében fekete egyiptomi szfinx kuporgott az ajtó mellett, hogy talányokkal vallassa a járókelőket. A zöld kabátos ember betért a kávéházba, és helyet foglalt az ablaknál. A piros szoknyás nő szapora léptekkel folytatta útját, és felsétált a mauzóleum lépcsőjén. Abby elfordult, csodálva az építészeti remekművet, és látta, hogy a fekete polárdzsekis az előtér ajtajában ácsorog és fényképez. – Abby? – Mark nem hagyott időt a további találgatásra. A szfinx mögül bukkant elő, és lesietett a kopottra járt lépcsőn. Túlzott lelkesedéssel rázta meg Abby kezét. – Iszik egy kávét? Szóval barátságosnak akar látszani. A nő bólintott. – Ismer egy jó helyet? Most vizsgáztat? A nő diplomatikusan vállat vont. – Ez a város velencei tartomány volt valamikor. Mindenütt jó kávét főznek. – Akár itt is maradhatunk. – Az oszlopos udvaron át a székesegyházzal szemben levő kávéházhoz vezette Abbyt. Azt a széket húzta ki neki, amely háttal volt az ajtónak, ő pedig úgy telepedett le, hogy egyszerre láthassa Abbyt és nézhessen ki az ablakon. A nő a Mark mögötti, aranyozott rámájú tükörből próbálta volna szemmel tartani az utcát, de túlságosan magasra akasztották. Rajtuk kívül a zöld kabátos volt az egyetlen vendég az ablak melletti asztalnál. Ott nyilván jobb a vétel a beszélgetésük rögzítéséhez. Megjött a fehér kötényes pincér, és fölvette a rendelést. Mark a nő arcát nézte. – Olyan, mint aki háborúból jött meg. – Hol a nyakék? Meglepetésére Mark nem köntörfalazott. A zsebébe nyúlt, és elővett egy keskeny fekete ékszertokot, fedelén az Asprey logójával. Megnyomta a kapcsot, felpattintotta a doboztetőt. Fekete selyemfészekben feküdt a nyaklánc. A kávéfőzőt fényesítő pincér, aki a
bárpult mögül leselkedett, egy roppant költséges barátnőnek látta Abbyt, akinek semmivel sem lehet a kedvére tenni. – El fogja mondani, miért kell magának? – Úgysem hinné el. Mark lecsapta a doboz fedelét. – Elvittük a British Museum szakértőjéhez. Szerinte antik tárgy: római munka a negyedik századból. Nagyjából ugyanaz az évjárat, mint a koszovói sír, ahol megtaláltuk Jessop holttestét. A pincér kihozta a rendelést. Abby a kezét nézte. – Sajnálom Jessopot. – Jó ember volt – mondta Mark olyan gépiesen, mintha egy filmből tanulta volna a szöveget. – Közvetlenül a halála előtt írt egy jelentést arról, hogy gyanúja szerint Michael Lascaris látta el Dragovićot a sírból lopott antik műtárgyakkal. – Úgy látszott. – Magának mást mondott? – Megkérdezheti tőle magától. Mark körülnézett, mintha azt várná, hogy Michael előlép a megnyíló római kövekből. – Nem hozta ide. Abby az asztalra könyökölt, és előrehajolt a kávé fölött. A szíve vadul vert. – Michael a Hotel Marjanban van a tengerparton. 213-as szoba. – Egyedül? – Amikor eljöttem, egyedül volt. Mark előhúzott egy mobilt, és belepötyögtetett egy SMS-t, csakhogy a rejtett mikrofonok már úgyis továbbították a részleteket Mark társainak. Valószínűleg kocsival lehetnek. Kivette az ékszert a dobozból, és a nyakába akasztotta. Hideg fém a hideg bőrön. Mark kinyitotta a száját, mintha tiltakozni akarna, azután mégsem tette. – Mit akarnak Michaeltől? – kérdezte a nő. Mark hátrasimította a haját. – Nem Michael a célpont, hanem Dragović. Nekünk csak azért kell Michael, hogy elvezessen Dragovićhoz. – Mi lesz Michaellel?
– Talán szabadságvesztésre ítélik, talán nem, amennyiben együttműködik, és az jár is valamilyen eredménnyel. És ha szerez egy jó ügyvédet. – Ugyanazt akarja, amit maguk! – tiltakozott Abby. Belenézett Mark fiatal szemébe, és nem is titkolta a megvetését. – Azért próbált Dragović közelébe férkőzni, hogy lebuktassa. – Akkor miért árulja el? Abby hirtelen felállt. Mark felugrott, meglökte az asztalt. A csészék zörögtek. Az ablaknál ülő ember körülnézett. – Nyugalom! – közölte Abby. – Csak a mosdóba megyek. Mielőtt megállíthatták volna, már bent is volt a mellékhelyiség deszkaajtaja mögött, és magára zárta. Fülelt, hogy hall-e lépéseket, megdöngetik-e az ajtót, de nem történt ilyesmi. A mosdó ablaktalan zsákutca volt a kávéház végében. Nem kellett aggódniuk Abby szökése miatt. A nő az órájára nézett, azután munkához látott. Lecsukta a vécé fedelét, és előhúzott a zsebéből egy papírt, Gruber szkennelt papiruszának tisztázatát, amelyen olvashatók voltak a betűk. A vécéfedélre tette, azután kikapcsolta a nyakláncot, és a szövegre helyezte. A nyaklánc arany négyszöge tökéletesen illett az írás négyszögére. Abby közelebbről megnézte, és halkan mondott egy cifrát megdöbbenésében. Minden üveggyöngy alatt, amelyet az aranyba foglaltak, volt egy betű. Az órájára nézett. Egy perc. Reszkető kézzel kapta elő a Zadarban vásárolt nagyítót, elolvasta a betűket a gyöngyök alatt, ceruzával bekarikázta őket egy másolaton, majd rárajzolta az ékszer körvonalát. Három perc. Elővett a kabátzsebéből egy apró digitális kamerát, és lefényképezte a nyakéket az íráson, olyan közelről, amennyire csak lehetett. Kipattintotta a memóriakártyát, becsomagolta a kis papír négyszögbe, majd a melltartójába dugta. Fölkapta az ékszert, visszakapcsolta a nyakába. Felhajtotta a vécé fedelét, beledobta a kamerát meg a nagyítót, azután eltépte a papiruszról készült tartalék másolatot, és azt is lehúzta a vécén.
Ha nem találnak kamerát, nem fognak képeket keresni. – Az egész procedúra öt és fél percig tartott. Abby kezet mosott, ha netán ellenőrizné valaki, és kiment. Mark tanácstalanul ücsörgött a székén, félig-meddig arra készülve, hogy felugorjon. A zöld kabátos ember elment. – Michael nincs a Hotel Marjanban – közölte dühösen Mark. – A recepciós azt mondta, hogy egy órája jelentkezett be, de a szoba üres. Ez nem tartott sokáig. A nő megpróbált bocsánatkérő arcot vágni. – Valószínűleg sétálni ment. Majdnem tizennégy órája egyfolytában úton vagyunk. – Miért nem hozta magával? – Mert Michaelnek több esze van annál, hogy besétáljon egy erődbe, amely hemzseg a titkosszolgálatosoktól. – Közölte vele, hogy itt vagyunk? – Természetesen nem! – Megbízik magában? – Talán. Valószínűleg nem. Elhitette a világgal, hogy meghalt, és utána olyan jól álcázta a nyomait, hogy sem maguk, sem Dragović nem találta meg. Mit képzel, ott fog ülni a szobájában és tévézik, miközben nekem azokkal van találkozóm, akik le akarják tartóztatni? Az ő helyében én a szállodával szomszédos kávéházból nézném, hogy berúgják-e az ajtómat a lúdtalpas gorillák. Mark összehúzta a szemét. – Maga mivel jött ide? – Autóval. – Gyártmány? Modell? – Kék Mark mondani akart valami leereszkedő és közhelyes dolgot, azután észbe kapott, hogy a nő ugratja. – Skoda Fabia, ötajtós. A rendszámra nem emlékszem. Mark ezúttal mellőzte az előadást a telefonnal. Hátratolta a székét, felállt. Abby látta az ablakból, hogy két oszlop között piros szoknya villan az utca másik oldalán. – Hová megy? – Megyünk. Maga velem marad, amíg el nem kapjuk Michaelt.
– Marhaság. Ha látta a maguk embereit, tudni fogja, hogy feldobtam. – Felállt, belebújt a kabátjába. – Én majd vigyázok magamra. – Jöjjön velem! – Nem parancs volt, inkább könyörgés. Abby egy pillanatig majdnem elhitte, hogy számít Marknak. – Egy autó vár ránk a sétányon. És egy tiszta útlevél. Három óra alatt otthon lehet, biztonságban. Visszakaphatja az életét. Miért is ne? Nem lenne több futás. Nem lenne több csellengés a betonvárosokban a civilizáció végvidékén, ahol mindennap azzal ébred, hogy nem tudja, életben marad-e még egy napig. De végül is, mi az élete? Egy üres lakás, egy zátonyra futott házasság és az elvesztett hit. Túl messze ment már ezen az úton. Húszkunás bankjegyet dobott az asztalra. – A kávém. Mark nem próbálta visszatartani. – Nem felejtett el valamit? – bökött rá Abby nyakára. A nő bocsánatkérő grimaszt vágott, kikapcsolta az ékszert, visszatette a dobozba. – Lefogadom, ugyanezt mondja az összes volt nőjének. Kilépett a kávéház melegéből az udvarra. A piros szoknyás nő a túloldalban nézegetett egy kirakatot, a fekete polárdzsekis férfi lelkesen fényképezte a szfinxet. Az ég olyan sötét volt, hogy a vaku folyton elsült. Abby jobbra fordult, majd rögtön utána ismét jobbra, be egy olyan szűk sikátorba, amelyben épphogy elfért. Lépések követték – női cipő kopogása. Ezért engedtek el. Azt hiszik, hogy hamarosan odavezeted őket Michaelhez. Kibukkant egy apró téren. Szemben ridegszürke római templom szorongott a piros tetős házak között. A nő megkerülte a monumentális alapzatot, és egy kávéház mellett, amelyen le volt eresztve az összes redőny, besietett egy még keskenyebb sikátorba. Lépései olyan hangot adtak az egymáshoz közeli álló falak között, mintha varjak kárognának. A sikátor egy szélesebb utcát keresztezett, a régi római cardót, amely átszelte a palota szívét. Keletre volt a mauzóleum és az oszlopos udvar, nyugatra Diocletianus Vaskapujának kettős boltíve. Jobbra a fekete polárdzsekis ember őgyelgett az oszlopos udvarból jövet az
utcán. Balra egy férfi olvasta a kapu mellé szerelt feliratot. Olyan volt, mint a zöld kabátos a kávéházban, csak átöltözött hosszú, őzbarna esőköpenybe, és újság volt a hóna alatt. Abby balra indult el. Az esőköpenyes félig elfordult, mintha egy építészeti részletet tanulmányozna, de nem próbálta feltartóztatni. A kettős kapu boltíveit torony kötötte össze: ott könnyű lenne elbújtatni valakit, akit csak akkor veszünk észre, amikor már bent vagyunk a kapu alatt. Most már ketten is jöttek mögötte: Fekete Kabát csatlakozott Piros Szoknyához. Elöl Esőköpeny valamit nézett Abby mellett. Az összehajtott újságot áttette a bal hóna alól a jobb hóna alá. Ez valami jelzés volt? A nő az utolsó percben bevágódott jobbra egy újabb sikátorba. Feje fölött boltívek kötötték össze az épületeket. Mindegyiknek szögletes ajtaja és bespalettázott ablaka volt, amelyeket a megmunkált kőbe vágtak. Abby gyorsabbra fogta a lépést. Félúton észrevett az egyik épületben egy butikot. Járt már itt a júniusi látogatásuk idején. Michael vásárolt neki egy harsogó narancsszín virágos ruhát. Ő morgott az ára miatt, de azért viselte egész nyáron. Az ajtóhoz érve egy éles kanyarral befordult a boltba. Csengő csilingelt. Rajta kívül nem volt vevő. A pult mögött egy elegáns asszony hajtogatott kasmírpulóvereket. Rámosolygott Abbyre. – Segíthetek valamiben? Abby mosolyogva rázta a fejét. Odaállt válogatni a ruhákhoz, az egyik szemével a méreteket figyelve, a másikkal az ajtót. Senki sem jött be, senki sem ment el a bolt előtt. Mark emberei bekergették a csapdába, nem kellett se berontaniuk, se jelenetet csinálniuk. Levett az akasztóról egy fekete nadrágot és egy V nyakú fekete pulóvert. – Felpróbálhatom? – Természetesen! A próbafülke az emeleten van. Abby felment. A falak olyan vaskosak voltak, hogy csakis az ókori erődhöz tartozhattak. A lépcső tetején faajtó nyílt egy kis fehér fülkébe, amelynek falán volt egy tükör, azon kívül volt benne egy zsámoly és egy régimódi fogas. A függönyös ablak egy háztetőre nyílt.
Abby bement, magára zárta az ajtót. Félrehúzta a függönyt, lenézett a piros cseréptetőre. A boltot az erőd falába építették. A ház, amelyhez a tető tartozott, két másik épülettel együtt egy udvart fogott közre. Az udvarban állt Michael, motoros bőrszerelésben, és várakozóan nézett fölfelé. Amikor meglátta a nő arcát az ablakban, türelmetlenül intett neki. A földszinten megszólalt a csengő. Valaki bejött a butikba. Úgy látszik, fogyóban a türelmük. Mennyi időt adnak még neki? Talán két percet? Megragadta a fa ablakkeretet, feltolta. Tíz centivel följebb ment, aztán megakadt. Abby ereit elárasztotta az adrenalin. Erőlködött, káromkodott, de az ablak csak nem mozdult. Észrevette, hogy két ezüstös hengert csavaroztak a keretre. Ablakzár! Valaki jött felfelé a lépcsőn. – Siess! – ordította Michael. Abby erélyesebben próbálkozott, rángatta a zörgő ablakot, püfölte a zárakat. Nem mozdultak. A lépések megálltak az ajtónál. Valaki kopogtatott. – Minden rendben? Más méretre van szüksége? Hangjából ítélve lehetett az eladónő, bár Abby nem tudhatta biztosan az ajtó mögül. – Nincs semmi baj – kiáltotta –, csak nehéz dönteni. – Szóljon, ha valamire szüksége van. Nem ment vissza a lépcsőn. Lent az udvaron Michael végre rájött, mi a baj. – Megvannak a képek? Dobd le a kártyát! Abby mély lélegzetet vett. Döntenie kellett. Előző munkája során került már nehéz helyzetekbe a világ legpocsékabb helyein, és ismerte a kísértést, amely arra csábít, hogy várjunk még egy kicsit. Csak pár másodpercet, hátha mégis jobbra fordulnak a dolgok. Ezeket a másodperceket percekké lehet nyújtani, sőt akár órákká, ha megvan rá a lehetőség. A reménykedés mindig ad rá indokot, hogy ne tegyünk semmit – egészen addig a percig, amikor már késő cselekedni. Lábánál fogva felkapta a zsámolyt, és belevágta az ablakba. Szinte azonnal megszólalt a riasztó. Erre nem gondolt. Az ajtó zörgött, valaki a kilincset nyomkodta. Az ablak ép maradt, Abby válla viszont rémesen fájt a visszacsapódástól.
Tehetetlenül meredt a zsámolyra. Mintha fogvájó lenne a kezében. Az ajtót már nem zörgették, hanem döngették. A hangokból ítélve nem is egy ember. A kicsi retesz már csak másodpercekig bírja. Még Michaelnek is hallania kellett. – Dobd le a kártyát! – ismételte. Abby kihalászta a memóriakártyát a melltartójából, kidugta a csuklóját az ablak alatt és dobott. Egy lélegzetelállító pillanatig azt hitte, a kártya végigpattog a cserepeken, azután megállapodik az ereszcsatornában. De épp sikerült átugrania. Michael felágaskodott, az egyik kezével elkapta. A másikat félig tisztelgő, félig búcsúzó mozdulatra emelte. A retesz eltört, az ajtó nagy robajjal kinyílt. Berontott a fekete polárdzsekis ember, karon ragadta Abbyt. Mark a folyosóról figyelte őket, a felháborodott butikos a lépcsőn kiabált. Abby még egyszer, utoljára kinézett az ablakon, de az udvar üres volt.
XL. Nicomedia, 337. május 22. Két órája megváltozott a világ. Flavius Ursus, Flavius, a Medve, Flavius, a barbár fia, jelenleg főparancsnok kilépett Constantinus szobájából, és megerősítette a mindenki által várt hírt: az augustus meghalt. A holttestet levitték a pincébe, a leghűvösebb helyre, hogy a balzsamozók megkezdhessék munkájukat. Nem sokan emlékezhetnek olyan esetre, amikor egy augustus természetes halált halt. Mintha egy reggel arra ébrednénk, hogy nem jött fel a nap. Most mitévők legyünk? Én tudom, mit akarok tenni: rohannék az istállóba, elővezettetném a leggyorsabb lovat, ami csak akad, és meg sem állnék, amíg oda nem érek a balkáni villámhoz Csakhogy ez képtelenség. És oktalanság is lenne. A hadsereg lezárta a birtokot. Örök vigyáznak minden ajtót és ablakot. Aki túlságosan siet, aki túlságosan mosolyog, aki túl tüntetően búsul, aki távozni próbál: mind gyanús. A villa beteges forróságában úgy tenyésznek a pletykák, akár a legyek. Constantinus hatvanöt éves volt, de tíz napja még makkegészségesnek látszott. Lehet, hogy mégsem volt természetes a halála? Felpattan egy ajtó, belép Flavius Ursus, aki ma nagyon elfoglalt ember. – Gondoltam, hogy itt talállak – mondja. – Ha bármit tehetek... – Várj itt. Szükségünk lehet rád. Otthagy és átmegy a csarnokba, ahol összegyűlt a vezérkar. Akármit írt is Constantinus a végrendeletében, az öröklésről ezek a férfiak döntenek. Az imperiumban nemzedékek óta a kíméletlen meritokrácia érvényesül: mindenki, aki elég vakmerő és elég könyörtelen, a hadsereg vezetője lehet, onnan pedig már csak egy lépés
a bíbor. Diocletianus a császári testőrség parancsnoka volt addig, amíg akit őriznie kellett volna, érthetetlen módon tőrt nem kapott a hátába. A gyilkosság, ahelyett hogy ártott volna a karrierjének, a trónra juttatta Diocletianust. Constantinus apja is egyszerű légionáriusból lett Diocletianus vezérkari főnöke, akkor szemelte ki utódjául a császár. Eszembe jut valami, amit Constantiától hallottam a palotában. Caesari rangra akart emelni téged, még mielőtt Fausta potyogtatni kezdte a fiakat, mint egy tenyészkoca. Csakugyan megtette volna? Akkor most én feküdnék a pincében, ahol kampóval szedik ki a beleimet, miközben tábornokaim és udvaroncaim azt próbálják felfogni, milyen lesz nélkülem a világ? Látomásom támad a birodalomról: a fallal körülvett várost egy falánk bestia cipeli a hátán. Constantinus levágta egy csomó fejét és megszelídítette: láncra kötötte és kicsapta legelni. De most, hogy ő nincs, vissza fognak nőni a fejek. Kezdetben csak lassan, előbb kipróbálják karmukat-fogukat, újra felfedezik régi hatalmukat. Nem fog sokáig tartani. Gyilkosságokkal kezdik, háborúkkal végzik. Felhők takarják az eget, mintha maga a nap is elfátyolozta volna arcát gyászában. Nincsenek szavaim, hogy leírjam, mit érzek. Nem boldogtalan vagyok, nem haragos – csak üres. Gondolataim visszatérnek egy másik palotába, egy másik halálhoz. Mediolanum, 326 júliusa Mire visszavergődöm Polából, az udvar elhagyta Aquileiát, és sietve áthurcolkodott Mediolanumba. Utánamegyek – jelentést kell tennem –, pedig akárhol lennék inkább. Bűntudatom súlya, akár a malomkő: kiszorítja belőlem az életet. Nem eszem, alig szólok. Órákig tart, amíg sikerül elaludnom éjszaka, csak azért, hogy sikoltva ébredjek véres álmokból. És ez egyre csak rosszabb lesz. Életemben először fordul elő velem, hogy Constantinus megvárakoztat. Járkálok egy gyászos szobában, magasan a nagy udvar fölött. A mennyezetről malter hullik a hajamra. A palota termeinek fele használhatatlan; a másik felének a nagyobb részét leponyvázták, hogy eltakarják a sérüléseket vagy a festményeket, amelyek sérthetnék a császár tekintetét. A palota rothad a történelemtől. A vén Maximianus építtette, és olyan lett, mint az ő torz elméjének a vízfejű kinövése. Ide jött Constantinus, találkozni Liciniusszal. Amikor én, Constantinus
augustus, és én, Licinius augustus, kedvező előjelektől kísérve Mediolanumba érkeztünk, és mindent fontolóra vettünk, ami a köz hasznára és javára szolgál; itt hozta híres türelmi rendeletét a keresztények támogatására; itt adta férjhez a húgát, Constantiát ahhoz az emberhez, akit később kivégeztetett. Milyen sok ember, milyen sok emlék. Egy sincs, amely ne végződne vérben. – Az augusta látni akar. – Majdnem ugrom egyet ijedtemben; a rabszolga mintha a levegőben szálló porból állt volna össze. Lesüti a szemét – tudja vajon, mit tettem? Hallotta? Átvezet üres szobák végtelen során, majd le egy széles lépcsőn, amelynek nincs ablaka. A palota másik szárnyába megyünk. Itt nyirkosabb a levegő: a fürdők közelében lehetünk. Mind együtt vannak egy négyszögletes szobában, vérvörös falak között: Constantinus, aki árnyéka önmagának; Fausta, akinek dölyfös arca elkékült a haragtól; Helena anyacsászárné mélyen ülő szemmel, kőkemény szájjal. Fausta három fia egymás mellett áll és feszeng a szoba hátsó falánál. Senki sem kérdezi, mit tettem. Senki sem hálálkodik, sajnálkozik, vádaskodik. Helena a kezembe nyom egy összesodort papírt. – Olvasd. – Nemesis, hatalmas istennő! Megátkozom és a te hatalmadba adom ellenségemet. Űzzed őt a halálba... Nem kell folytatnom. – Ez ugyanaz az átok, amelyet Crispus ágya alatt leltem Aquileiában. Helena rám szegezi könyörtelen tekintetét. – Csak? – Csak nevek nélkül. – Hát azt tudod...? – Hozzám szól, de én itt csak mellék– szereplő vagyok. A szavakat másnak címezi. – Hát azt tudod, hogy hol találtam? Senki sem mer válaszolni. – Fausta szobájában. Fékezhetetlen reszketés fog el, olyan erős, hogy attól félek, elájulok. Senki sem veszi észre – vagy ha igen, nem érdekli őket. A szám száraz, a fejem fáj. Borzasztóan szeretnék inni valamit. Fausta vállvonogatással próbálja elintézni. – Lemásoltam az átoktábláról. Azt akartam, hogy nyoma maradjon Crispus árulásának.
– Elvittem ezt a papírt Nemesis aquileiai templomába – folytatja Helena úgy, mintha Fausta meg sem szólalt volna. – Megmutattam a papnőnek. Állította, ő írta le egy asszonynak, aki tudni akarta a pontos szöveget. Egy előkelő asszonynak, aki túl finom nevelést kapott, így nem tudta, miképpen átkozódnak a katonák és a halaskofák. – Te bezzeg tudod! – csattan föl Fausta. – Nem hiába volt bordélyos az apád! Helena elengedi a füle mellett a sértést, és Constantinusra néz. – Az előkelő asszony a te feleséged volt. Leírta az átkot az ólomtáblára, ellopta hozzá a fibuládat, azután elrejtette Crispus ágya alá. Fausta vörösödik. – Te hinnél ennek a papnőnek? Valószínűleg csak egy prostituált. No és a testőrkapitányok, akik azt mondták, Crispus lefizette őket, hogy forduljanak a férjem ellen? – Velük is beszéltem. – Helena hangja éles, mint a kínzóeszközök a pincebörtönben. – Visszavonták az állításukat. Gyilkosan mered Faustára, aki dühös daccal néz farkasszemet vele. Ha ez a két asszony hadakat vezethetne, megrengetnék a világot. Egyszerre fordulnak Constantinus felé, aki meg sem mukkant a szóváltás alatt. Azon kívül, hogy mindannyiszor összerándul, valahányszor kiejtik Crispus nevét, semmi sem mutatja, hogy hallott is valamit. A szobában mindenki visszafojtja a lélegzetét. – Mi van Claudiusszal? – kérdezem, és én is ugyanúgy meghökkenek a hangomtól, mint a többiek. A koponyámban égő, szédítő fájdalom tökéletesen elfeledtette velem az illemet. – Fausta azt mondta, hogy Crispus meg akarta gyilkolni. Minden szempár a három fiú felé fordul. Még gyerekek; Claudius, a legidősebb sem töltötte be a tízet. Önérzetesen viselkednek, anyjuk a születésüktől fogva beléjük nevelte, hogy kicsodák, de itt nem a saját közegükben vannak. Constans, a legfiatalabb pislog, hogy el ne sírja magát; Claudius az anyját bámulja, szótlanul könyörögve, hogy beszéljen helyette. Nem bír Constantinusra nézni. – Ő tetette velünk. Nem Claudius szólalt meg, hanem a középső, Constantius. Előrelép, fölszegi a fejét. – Anyánk megvágta Claudius fülét, azután azt
mondta, kenjük rá Crispusra, ha majd odajön. – Az apjára sandít, elcsuklik a hangja. – Mi nem akartuk. Iszonyat lesz úrrá a szobában. Fausta arca összegyűrődik, mint a párna. Constantinus olyan mozdulatlan, hogy már azt hiszem, megállt a szíve. Csak Helena áll a helyzet magaslatán. Erre számított. – Hány éves vagy? – kérdezi olyan megvető hangon, mintha Constantius nem is az ő unokája lenne. – Kilenc leszek. – Tehát elég idős ahhoz, hogy felfogd a gyilkos hazugságot. A fiú csaknam összeesik. – Anyánk mondta. – És ha azt mondta volna, hogy szúrjátok le álmában apátokat, azt is megteszitek? – Ne! – Ez Constantinus első szava, és még ezt is alig bírta kiejteni. – A gyerekeket ne! – Cinkosok voltak. – A te gyermekeid! – esdekel Fausta Constantinusnak. Akárcsak Crispus, gondolom. – Crispus többet ért, mint ezek hárman együttvéve. – Helena azóta gyűlöli ezt a családot, hogy Constantius eltaszította a vén Maximianus egyik lányáért. Most, az élete végén ismét kifosztották. Boldogan kiirtaná őket, ahányan vannak – Irgalmazz! – könyörög Fausta. Tudnia kell, hogy neki vége, de még mindig úgy harcol a kölykeiért, mint a nőstény oroszlán. A földre borul, megragadja Constantinus bíborcipős lábát, és eszeveszetten csókolgatja. Aztán sikolyba fulladnak a csókok, mert Helena hozzálép és arcba rúgja. Még nyolcvanéves korára sem veszett ki belőle az erő. Fausta félregurul, ajkából folyik a vér. Constantinus még mindig nem bír megmozdulni. Csak jár ide-oda a tekintetük egy hosszú percen át. Össze vannak láncolva, mint a rabszolgák egy süllyedő hajón: a padlón vinnyogó Fausta, a lihegő Helena, a szoborrá dermedt Constantinus. Váratlan módon Constans, a legfiatalabb fiú töri meg a bénult csendet. Még csak hatéves, dús, göndör szőke haja és puha, fehér bőre van, mint egy barbárnak. Előrefut, átkarolja Constantinus lábát. – Apa, Crispus mikor jön haza? Könnycsepp szalad le Constantinus arcán. Leguggol, átöleli a fiát, miközben elgyötörten behunyja a szemét.
Ez kétségtelenül egy érzékeny pillanat, és az imént történtek után mindenki hajlamos meghatódni. Kétségbeesetten szeretnénk hinni a kibékülésben. De nekem továbbra is kételyeim vannak. Ebben a családban úgy falják fel egymást, ahogy a legelső istenek tették. Fausta elárulta a vén Maximianust, amikor összeesküvést szőtt Constantinus ellen; most Constantius és Constans ítélték el az anyjukat, amivel valószínűleg megmentették a maguk életét. Constantinus fölemelkedik, de nem engedi el a fia vállát. – Elpusztítottad Crispust – mondja Faustának. Az asszony felrepedt szája még mindig vérzik. A keze fejével törölgeti, hátborzongatóan görcsös vigyort mázolva az arcára. Tekintete úgy villan ide-oda, mint a sarokba szorított állaté. Végül megállapodik Constantinuson. – Azt tettem – suttogja. – Miért? – Constantinus elfordul. – Nem, ne mondd meg. – Helenára néz. – Elintézed ezt? Feltűnés nélkül? – És a gyerekek? – üti tovább a vasat Helena. – Keress nekik egy nevelőt. Az anyja vitatkozni akar, de Constantinus nem figyel rá. Hátat fordít mindenkinek, és az ajtóhoz lépked. A válla görnyedt, mint a legyőzötteké. Hozzá akarok futni, át akarom karolni, meg akarom vigasztalni. A fájdalomtól elszoruló szívvel látom be, hogy nem vigasztalhatom meg soha többé. Azok után nem, amit tettem. Helena karon ragadja Faustát, olyan keményen, hogy az asszony felhördül. – Azt hiszem, ideje meglátogatnunk a fürdőt. A saját hangomat hallom a közelmúltból. Cato, a sztoikus, a fürdőben halt meg, felvágta az ereit, hogy a forróság kiszívja belőle a vért. Habár én más változatot hallottam: nem elvérzett, hanem belefúlt a gőzbe. Nem érdekes, ki melyik változatot hallotta. Úgyis egyformán végződik mind. Az Achyron-villa, 337. május 22.
Constantinus igazából a vicennaliája idején, abban a négy hétben halt meg. Az imperium tizenegy éven át élt abban az árnyékban. Volt egy császárunk, akinek volt három fia, de nem volt felesége. Lesütöttük a szemünket, halkra fogtuk a hangunkat, és sosem mertük cáfolni a hazugságot. Némely napokon úgy vélem, hogy a komédiázással járó erőfeszítés a téboly szélére sodorta az egész birodalmat. Erre ment rá Alexander élete is? Egy hete még meg voltam győződve róla, hogy amiatt ölték meg, amit Eusebiusról tudott. Ma már nem vagyok olyan biztos benne. Constantinus: Symmachus azt mondta, tudja a fiamról az igazat. A fürdőben izzadó Bassus: Azt mondta, kiderített valamit egy keresztény püspökről. Valami botrányosat. Alexander mélyre ásta magát a levéltárban, eltüntetett minden Crispusra vonatkozó hivatkozást. Tudtam, hogy megvizsgálta az Aquileiából és a Helena udvarából származó papírokat. Olyasmit talált volna, ami miatt megölték – és amit Symmachus is látott, miután elvitte a pergamentartót? Számít ez? Eszembe jut valami, amit Eusebiustól hallottam: Hadd temessék el a halottak a halottaikat. Egész jó tanácsnak tűnik. De ha rejtőzik valami igazság Crispus halála mögött – olyan hazugság, amelyért ölni érdemes –, akkor... Nehéz csizmák dübörögnek a folyosón. A tábornokok kijönnek a megbeszélésről. Kettős-hármas csoportokba verődve, komor, türelmetlen arccal ácsorognak az udvaron. Flavius Ursus odalép hozzám négy testőr kíséretében. Az ő pozíciójával jár a legnagyobb hatalom – és a legtöbb veszély. – Minden eldőlt? – Az imperator fiai megosztoznak a birodalmon. – Papírt tart a kezében. Odaképzelek rá egy térképet. Milliók sorsát írták meg ennek a villának az egyik szobájában. – Mindenki elfogadja a döntést? – A hadsereg elégedett. – Nem kétlem, hogy Claudius, Constantius és Constans bőkezűen megjutalmazza majd a katonák támogatását. A perzsa háború pedig ugyancsak gazdag zsákmányt ígér a hadseregnek. – Ez most az egység ideje.
Az öreg Constantiusra gondolok, akit két napig hagytak feküdni a halálos ágyán, mert be kellett várni, hogy Constantinus odaérjen. Még szerencse, hogy Eboracumban hideg van. – Mikor jelentitek be, hogy meghalt? – Constantius Antiochiából érkezik. Őt várjuk. Az két hét – sőt talán három-négy is, az utakról és a hágóktól függően. – Meg tudjátok őrizni a titkot addig? – A legnagyobb biztonságban van. A hadsereg egységes, habár léteznek frakciók, amelyek megpróbálhatnak hasznot húzni belőle. Máris vannak szóbeszédek... – Szóbeszédek mindig vannak. – És utánuk kell nézni. Úgyhogy akad itt neked való munka. Átnyújtja a papírt. Nem térkép, hanem lista. Átfutom: vezető senatorok, visszavonult tisztviselők. A régi gárda, olyan emberek, akik tiltakozhatnak az újfajta felállás ellen. Felfedezem köztük Porfyrius nevét. – Keresd meg ezeket az embereket, és szólj nekik, hogy ha és amennyiben az augustus fiai veszik át a hatalmat, nincs félnivalójuk. – Ezek szerint van félnivalójuk? Ferdén néz rám. – Te csak szólj nekik. – Látja rajtam a kelletlenséget. Felmordul. – Szívességet teszek neked, Gaius. A régi idők kedvéért. Adok egy esélyt, hogy bizonyíthasd a hűségedet. Az udvaron összeverődött tábornokok és tribunusok felé int a fejével. – Nem mindenki adná meg neked. Bizonyos szóbeszédek az előéletedről... Megveregeti a vállamat. – Most pedig utazz el innen, amíg még teheted.
XLI. Split, Horvátország, napjainkban Abby a hotelszobában ült. Az ágyon egyiptomi pamut, a párna alatt svájci csokoládé, a hűtőben walesi ásványvíz. Egyik sem érdekelte. Görnyedten kuporgott az ágyon, szorosan átkarolva felhúzott térdét. A szoba túlsó végében piros szoknyát és krémszín pulóvert viselő nő ült a fotelben. Körülbelül egyidős lehetett Abbyvel, de jóval robusztusabb: tagbaszakadt, erős atléta, egészséges, pirospozsgás arc, hosszú, kibontott, mézszínű haj. Azt mondta, a neve Connie. Nem erőltette a társalgást, de egyfolytában figyelte Abbyt, csak időnként matatott a kezében tartott BlackBerryn. A sarokban, a karját keresztbe fonva fekete polárdzsekis férfi támaszkodott a falnak. A függönyöket összehúzták, a világítást ízlésesen letompították, de ő még így is napszemüveget viselt. Valami dudorodott a polár alatt, olyan brutálisan, mint egy rákos daganat. Connie Barrynek szólította. Abby mellett csirkesaláta maradéka hevert tányéron. Foglárjai legalább azt megengedték, hogy hívhassa a szobapincért. Megette az ételüket, és beszámolt mindenről: a sírról, a pergamentekercsről, a versről és Gruberről. A római katonáról, akit ezerhétszáz éve szíven szúrtak, és Michaelről, aki leugrott egy szirtről, majd visszatért. Beszélt nekik a labarumról, Nagy Konstantin győzhetetlen hadijelvényéről, és hogy mennyire meg akarja szerezni Dragović, meg hogy a vers és a nyaklánc elvezethet hozzá. Csak dr. Nikolićot hagyta ki, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy segített nekik. Mire végzett, úgy érezte, mintha semmi sem maradt volna benne. Valaki diszkréten kopogtatott, és motyogott valamit. Barry feltolta a szemüvegét, és a lesőnyíláshoz tapadt, azután megnyugodva kinyitotta a biztonsági zárat, és három lépést hátrált.
Bejött Mark egy darab papírral. – A derék németek most faxolták át Trierből. Egészen elszörnyedtek, hogy a kolléga körözött bűnözőknek dolgozott. Az ékszerdoboz a televízió melletti fiókos szekrényen várakozott. Mark kiemelte belőle a nyakéket, és az ágyra fektette a fax mellé. Elővett a kabátzsebéből egy tollat. – Mutassa meg, hogyan működik. Abby előrehajolt, és ráhelyezte a nyakéket a versre. Az eredeti szöveg is elmosódott volt, a fax még homályosabb. De ő olyan sokáig bámulta Szerbiából jövet a buszon, annyit törte a fejét, amíg egyenként meg nem fejtette a betűket. Körülrajzolta a nyakéket a papíron, leemelte róla, és meglátta a betűket. Elkezdte összeolvasni őket, a monogram tetejénél kezdve: CONSTANTINUS INVICTUS IMP AUG XXI. Mark még egyszer felolvastatta vele, azután leírta egy tiszta papírra. – Keresek klasszika-filológust. Lássuk, mit hoz ki belőle. Abby fölnézett. Egy ványadt mosolyra még telt tőle. – Megspórolhatom maguknak a keresést. „Constantinus, Győzhetetlen Imperátor Augustus, huszonegy.” – És? – Ennyi. – De hiszen ez csak a neve! – A férfi hátrasimította a szemébe lógó hajfürtöt. – És mit jelent a huszonegy? – Kérdezze meg a szakértőjét. Mark eltűnt a fürdőszobában, majd hüledező és mérges képpel került elő. – Ugyanígy fordította le! A huszonegy valószínűleg Constantinus uralmának huszonegyedik évét jelenti, vagyis a költemény 326-ban vagy 327-ben keletkezett. Ezzel nem vagyunk kint a vízből. Abby fejében világosság gyúlt. Nikolić mondott erről valamit. – A labarum a kilencedik század körül még ismert helyen volt. Egy bizánci krónikás írt róla. – Van valami értelme ennek a történelmi leckének? – Tehát ha ez a vers a labarumról szól is, azt nem fogja elárulni, hol rejtőzik a jelvény. A bizánci császárok még körülbelül ötszáz éven át állították közszemlére.
Mark üres tekintettel bámult rá. – De nekünk nem mond semmit, és itt ez a lényeg. – Belerúgott az ágy lábába. – Ez egy sületlenség! Connie a fotelben felnézett a BlackBerryjéről. – Az nem számít. Ha Dragović azt képzeli róla, hogy elvezet valahová, érte fog jönni. Csak bolhát kell ültetnünk a fülébe. Mark a fejét rázta. – Dragovićnak el kell hinnie, hogy értékes tárgy került elő. A saját szemével kell látnia. Visszament a fürdőszobába. Abby ismét előrehajolt, és szemügyre vette a költeményt. Sem gyerekként, sem ENSZ– alkalmazottként nem bírt ellenállni a rejtvényeknek. Megpróbált kitakarítani az agyából mindent, ami az utóbbi két napban történt, és csak arra összpontosítani, ami lényeges. Minden fennmaradt verse valamilyen titkos üzenetet rejt. Ha rárajzoljuk a krisztogramot a betűkre, kiadja Constantinus nevét és címeit. Cseles. Micsoda türelem kellett hozzá, addig tologatni a szavakat, amíg meg nem született ez az eredmény! De miért érte volna ennyivel valaki, akinek srófra járt az esze? Ennyi fáradság, csak azért, hogy lebetűzzön egy nevet? Porfyrius 326 körül kegyelmet kapott, és hazatért. Éppenséggel lehetett hálás. De ezzel még nem kapunk választ a bánatos apa kényelmetlen kérdésére, aki odaadta szeretett fiát. Ha Constantinus épp akkor ölette meg Crispust, arra nem célozgathatott a költő versben, akármilyen csalafinta is lehetett. Főképp ha nem akart visszamenni a kitaszítottságba. Kell lennie még valaminek. Fölvette a nyakláncot, megvizsgálta. Connie odanézett, de nem szólt. Barry a sötét napszemüveg mögül figyelt. Mark bezárkózott a fürdőszobába. Habár ez nem igazi krisztogram. Ennek a neve sztaurogram, a sztavrosz görög szóból, ami ’kereszt’-et jelent. Hála legyen Nikolićnak; most már ő is tisztán látja. Sima kereszt, amelynek a csúcsát hurok köti össze a rövidebb szárral, a négy végén és a metszéspontban egy-egy piros üveggyöngy, amelyeken átlátszanak az alattuk levő betűk. Öt gyöngy, öt betű. A kávéház vécéjében bekarikázta őket a papíron, de annyira kapkodott, hogy gondolkozni sem volt ideje, pláne
nem elolvasni őket. Rátette az ékszert a szövegre, és a szemét erőltetve belebámult a homályos, piros üvegbe. SSSSS Ugyanaz a betű mind az öt gyöngy alatt. Ez nem lehet véletlen – de mit jelent? Leemelte a nyakláncot a papírról, és megvizsgálta, hol helyezkednek el a betűk. Nem meglepő módon ugyanazt az alakzatot adták ki, mint az ékszeren: a keresztet. A kulcsbetük alatt drágakövekkel. Csakhogy itt minden betű ugyanaz. Abby a homlokát ráncolta. Ismét kezdett megfájdulni a feje. Ekkor eszébe jutott valami. És ha nem a kulcsbetűk, hanem a kulcsszavak számítanak? Megkereste azt az öt szót, amelyben volt S betű, felírta őket, azután lependerült az ágyról, és bekopogott a fürdőszobába. Barry a fejét elfordítva követte a mozgását, keze közelebb csúszott a zubbonya zsebéhez. Mark elforgatta a zárat, és feltépte az ajtót. Telefont szorított a füléhez, és fenyegetően nézett Abbyre. – Mi az? – Vonalban van még a professzora? – Miért? – Kérdezze meg tőle, hogy mit jelent ez. – Odaadta Marknak a papírt, amelyre az öt szót írta. SIGNUM INVICTUS SEPELIVIT SUB SEPULCHRO. Mark szeme tágra nyílt. – Majd visszahívom – mondta valakinek a vonal másik végén. Lenyomott néhány gombot, ismét a füléhez emelte a készüléket. Abby kivárta, hogy beolvassa, majd lebetűzze a szavakat a telefonba. Mark beékelte a mobilt a válla és az arca közé, és a fürdőszobai pultnak támaszkodva leírta a választ. – Kösz. – Bontotta a vonalat, egy pillanatig bámulta magát a fürdőszoba tükrében. Abby a legteljesebb értetlenséget láthatta az arcán. – Nyersfordításban: „A győzhetetlen elásta a jelet a sír alá.” Ami Nigel barátunk szerint nyugodtan értelmezhető így: a győzhetetlen – mármint Nagy Konstantin – eltemette a jelvényt, a labarumot a kriptájába. – Tudjuk, hol van Constantinus kriptája? – kérdezte Connie. Abby tudta a választ.
Amikor a törökök bevették Konstantinápolyi, lerombolták a császár mauzóleumát, amely a Szent Apostolok temploma volt, és mecsetet építettek a helyén. – Konstantinápolyban. – Isztambulban – mondta Connie. – Konstantinápoly jó ideje nincs. – Egy mecset alatt. – Mecset? – riadt meg Mark. Connie begépelt valamit a BlackBerryjébe, és nem egészen fél perc múlva megkapta a választ: – A Fatih mecset alatt. Mark azonnal indult. – Gyerünk! – Mi lesz Michaellel? – kérdezte Abby. Látta maga előtt, ahogy áll szomorúan az udvaron, majd megfordul és kimegy a kapun. Még a lőtt sebnél is jobban fájt a tudat, hogy hamarosan ismét el kell veszítenie. Ám Markot nem érdekelte. – Itt Dragović a célszemély. – És mi lesz velem? – Arra gondolt, amit Mark mondott a kávéházban – hogy három óra alatt otthon lehet, épségben, kiszabadulva ebből az eszelős mókuskerékből. Nem volt más vágya, csak az, hogy végre kialhassa magát. – Maga velünk jön. – Rosszindulatúan mosolygott, amikor látta, hogy Abby arca megnyúlik. – Szükségünk van magára. Maga a csali.
XLII. Constantinopolis, 337 júniusa Nincs, ami az életveszélyes fenyegetésnél jobban lelassítaná az embert. Életemben nem volt még ilyen lassú hónapom, mint ez az utolsó. Amióta megjöttem Nicomediából, minden nap ugyanúgy telik. Későn kelek és korán fekszem. Átrágom magamat Ursus listáján azzal a hazugsággal, hogy Constantinus kérésére szerzek pártolókat a fiainak. Eljárok a közfürdőkbe, de kerülöm a beszélgetést; sosem megyek a fórumra; elküldtem az összes rabszolgámat, kivéve a háznagyot, de még őt sem terhelem egyszerű igényeimmel. Néha találgatom, hogy Crispus is így töltötte-e polai számkivetettségének utolsó hetét. Azt is találgatom, vajon értem ki jön... Az utolsó név a listámon Porfyrius. Utolsónak hagytam, mert olyasmit képvisel, amivel nem akarok foglalkozni. Ha a felfüggesztett halálbüntetés lóg a fejünk fölött, kurta pórázon kell tartanunk a képzeletünket. A nap, amelyen elmegyek hozzá, forró és fullasztó. A pőre nap, amely elvesztette legkedvesebb fiát, bőszülten égeti a várost. Hosszasan időzöm a küszöbön; már majdnem belenyugszom, hogy haza kell mennem, amikor nyílik az ajtó. – Nem sok látogatót fogadok mostanában – mentegetőzik Porfyrius. – Így biztonságosabb. Egy nyitott ajtóból belátok az atriumba, ahol kupákkal és tányérokkal megrakva áll az asztal. Nem teszek megjegyzést. – Nem baj, ha a dolgozószobában beszélgetünk? Éppen átrendeztetem az átriumot.
Visszapillantok az atriumra, amelyben nyomát sem láttam munkásoknak. De csak az ajtót látom, amelyet csendesen becsukott egy láthatatlan kéz. Porfyrius a dolgozószobájába vezet. Az asztalt elborítják a papírok, tervek és rajzok, amelyek mintha templomot ábrázolnának. Egy rabszolga bort hoz. Elveszem a kupát, de nem iszom. – Constantinus kérésére vagyok itt. – Mostanra olyan jól begyakoroltam ezt a sort, hogy majdnem el is hiszem. Ám Porfyrius nem naiv. – Hallottam, hogy az augustus... – Óvatos szünet. – Megbetegedett. – Amikor utoljára láttam, élt. – Ez legalább igaz. – De hát... idős ember. Aggasztja a birodalom jövője. – Listája van a bajkeverőkről, akik aggasztják? – Fölemeli a kezét, hogy ne válaszoljak, és elhadar fél tucat nevet azok közül, akiknél az utóbbi két hétben jártam. – Ha tudod, kikkel találkoztam, valószínűleg azt is tudod, mit mondtam nekik. – Valószínűleg. – Ez most nem a pártharcok ideje. Akárkit nevez is ki Constantinus az utódjának vagy utódainak, azoknak békés, egységes birodalomra lesz szükségük. Azoknak, akik támogatják őket, semmi okuk a félelemre. Sunyi a pillantása. – Most ajánlatot teszel nekem? – Üzenetet továbbítok. – Ártatlanul – vagy tehetetlenül – széttárom a karom. Semmiért sem kezeskedem. – Vedd úgy, hogy átadtad. – Elvesz az asztalról egy tollat, és az ujjai között pörgeti. – Elfeledkezel róla, hogy tíz évet töltöttem számkivetésben, mert írtam egy olyan verset, amely sértette Constantinust. Nincs ínyemre visszamenni. Leteszi a tollat. Annyira reszket a keze, hogy meglök egy rézlámpát, amely egy pergamentekercs végét nyomja le. A lámpa a padlóra hull, a tekercs felcsavarodik, mint egy függöny, megmutatva az alatta levő rajzot. Közelebb hajolok. Egy templom vagy egy mauzóleum elölnézete tárul fel, háromszögletű homlokzatában koszorú. A koszorúban monogram: ferde X, csúcsán hurokkal.
– A síremlékem tervei – mondja Porfyrius. – Már felfogadtam egy építészt, aki dolgozik rajta. – Arra számítasz, hogy hamarosan szükség lesz rá? – Felkészültem. A mi nemzedékünk ideje – az enyém, a tied, magáé az augustusé – hamarosan lejár. Neked is gondolnod kellene a magadéra. – Az enyém már kész van. – A domb oldalában a moesiai villám mögött, ciprus– és babérligetben. Magányos hely. Úgy teszek, mintha a terveket nézegetném. – Érdekes ez a díszítés. Porfyrius általában élénk arca nagyon mozdulatlan. – Mostanában mindenki Constantinus monogramjával díszítteti a sírját. Én valami mást akartam, de úgy, hogy továbbra is megvalljam a hitemet. A nyakláncról másoltam, amelyet te mutattál. Egyfajta emlékezésül öreg barátomra, Alexanderre. Összesodorja a terveket és visszacsúsztatja a fali polc üregeibe. – Köszönöm, hogy eljöttél. Éppen indulnék, amikor ordítás hallatszik be az utcáról a hátsó falba vágott, magas ablakon. Mintha zendülés hangja lenne. A következő pillanatban berohan egy feldúlt rabszolga. – Azt mondják, hogy az augustus halott! Porfyrius higgadtan fogadja a hírt, amely semmivel sem lepte meg jobban, mint engem. – Mostantól megváltozik az életünk. – Vigyázz magadra – emlékeztetem. – Kár lenne, ha egy befejezetlen sírral kellene beérned.
Másnap Constantinus tetemét fölravatalozzák a palota nagycsarnokában. A gyászolók sora mérföld hosszan kanyarog a főutcán, Constantinus oszlopának árnyékában. Senatorok állnak fogadósok mellett, színésznők papokkal – minden arc egy-egy töredék az általános gyász mozaikjában. Megindító látvány: azt hiszem, őszintén szerették az ő augustusukat. Várost épített nekik. Megtöltötte a magtárakat, feltöltötte a piacokat, nem engedte be a barbárokat. Engedte, hogy abban a szentélyben és templomban imádkozhassanak,
amelyikben akarnak, azt az Istent imádják, amely szól hozzájuk. És most reng a világ. A sor nincs messze a házamtól. Hallom a gyászolókat az ablakomból, a kertemben ülve vagy az ágyamban fekve a tikkasztó éjszakákon. Két napja várom bezárkózva, hogy megcsappanjon a tömeg. A harmadik napon nem bírom tovább. Felveszem a tógámat, megfésülködöm és csatlakozom a gyászolókhoz. Órákig tart, amíg végigaraszolok a sugárúton, az Augusteumon keresztül, amelyben megistenült császárok szobrai várják, hogy üdvözölhessék új társukat. Jóval előbb, semhogy odaértem, már fáj a lábam, a hátamat mintha eleven szénnel sütögetnék, és úszom az izzadságban. Többször is csak egy hajszál választ el attól, hogy kitörjek a sorból és hazameneküljek. Két óra, amíg bejutok a palota kapujából. Végre ott vagyok. Biztos vannak kétezren a csarnokban, de alig adnak hangot. Lassan csoszognak, elnyújtott U alakban. A terem oldalában kijelöltek egy részt, hogy az emberek otthagyhassák kegyeletük jeleit: amuletteket és ékszereket, érméket és medáliákat, kő– vagy cseréplapokat, amelyekre imákat karcoltak. Rengeteg X-P monogramot látok. Temetési felajánlások, vagy egy istencsászárnak szólnak? Az utolsó pár lépés a leglassabb. A sok testből összefűlt hőség a forró nyári estén elzsibbaszt. Le kell küzdenem. Ez az utolsó alkalom, hogy láthatom Constantinust. Meg akarom őrizni a pillanatot. A sor araszol. A halott háromlépcsős talapzatra helyezett aranyravatalon fekszik. Körülötte cipruságakkal szórták tele a padlót, parázstartók ontják a tömjénfüstöt, gyertyák hunyorognak aranykandeláberekben. A keresztelési fehér inget felváltotta a teljes császári dísz: az arannyal-ékkövekkel hímzett bíborköntös, amely, ha Constantinus járt, úgy zörgött, mint a páncél; a gyöngyökkel kirakott aranydiadém; a bíborcipő, amelynek orrát fényesre koptatta a lábcsókra járulók hódolata. A leplet, amelyen fekszik, a monogramja ékesíti, és köröskörül legendás jelenetek, amelyekre a magasból tekint le a póznára tűzött győzhetetlen jel. Rámeredek. A bebalzsamozott bőr szürke. Mintha kissé megváltoztatták volna az arcát, hogy ne hasonlítson arra az emberre, aki
volt, arra, akit a pusztulásig szerettem, arra, akinek az utolsó kívánságát nem bírtam teljesíteni. Egy légy leereszkedik Constantinus orrára. A rabszolga, aki zsámolyon ül a ravatal mellett, elkergeti strucctollas legyezővel. Ahogy a tekintetem követi a rovart, megváltozik a nézőpontom, és hirtelen meglátom, ki is ez a halott. Egy viaszbáb. Szememből felszáradnak a könnyek. Ostobán érzem magam. Hát persze hogy nem állíthatják ki a valódi tetemet. Egy hónapja halt meg, még a legjobb balzsamozó sem tudná felruházni a frissesség látszatával. És ebben a forróságban... Most, hogy látok, szégyellem, hogy hagytam becsapni magam. A nap felpuhította az egyik orcát, amely belappadt, mintha Constantinust szélütés érte volna. A paróka kissé csáléra áll. Az ember, aki élt, akit ismertem, elment. Mindenki úgy fog majd emlékezni rá, mint egy szoborra. Mögöttem feltorlódik a sokaság, lökdösnek, hogy mozduljak. Elsuttogok egy imát Constantinusért – a barátomért, nem ezért a vértelen faragott képért –, majd átadom a helyemet másoknak. Kétségbeesetten szeretnék kikerülni innen. Sietek az ajtóhoz, a hosszú árkádsor irányába, amely kivezet a városból. Körülöttem gyászolók nyüzsögnek, halkan beszélgetve; a palotaszolgák meleg ételt osztanak azoknak, akik kivárták sorukat. De van itt még valami. Egy villanás, egy megérzés, egy tekintet súlya. A tömegből valaki figyel. A tekintetünk találkozik. Elfordul, mímeli, hogy nem vett észre. De én nem engedem, hogy elszökjön. Keresztülvergődöm a sokaságon. A kapunál majdnem szem elől tévesztem a figyelőt, de végre kijutok, és ott már van hely a mozgáshoz. A bot nélkül sántikáló, kék köpenyes, görnyedt alak ebben a hőségben is a fejére húzza a csuklyát. Húsz lépéssel utolértem. Tudja, hogy úgysem hagyhat le. Amikor meghallja közeledésemet, megáll és felém fordul. A csuklya hátracsúszik, felfedve Asteriust, a szofistát. – Mit csinálsz itt? – Lerovom tiszteletemet az augustus előtt. – Sötétedik. Asterius ráncai olyan feketék, mintha tussal húzták volna ki az összes epés vonását. – Ő volt a legnagyobb keresztény Krisztus óta.
– Nehéz lehet ez nektek, most, hogy vége az ő pártfogásának. – Nektek van végetek. Számunkra ez csak a kezdet. Elfog a türelmetlenség. – Beszélj nekem Symmachusról! Beszélj Alexanderről! – Mind halott. – Akkor beszélj Eusebiusról! Mi történt abban a börtönben az üldözések idején? Fájt, amikor téged hibáztattak az árulásáért? Amikor nézned kellett, hogyan emelkedik mind magasabbra az egyházatokban, hogyan lesz a császár kegyence, míg téged még a templomokból is kitiltottak? Elevenén találtam. Arcán átsuhan a fájdalom. – Alexander tudta – folytatom. – Symmachus tudta. De nem csak ők. Valaki más is tudja, és kész tanúskodni. – Fogalmad sincs róla, hogy miről beszélsz. – Nincs? Tétovázik, azután elhatározásra jut. Kegyetlen fény gyúl a szemében. – Kísérj el! A gyászolók sora változatlanul hosszú. Bemenekülünk a kertekbe a hippodrom mellett. Fölöttünk az utolsó napsugaraktól csillog a hippodrom északi végét megkoronázó, négylovas versenyszekér. Asterius ravaszul sandít rám. – Engem sosem törtek meg az üldözések. Eusebiust igen, ő hajlamos elveszteni a fejét. Ezért is tudták megfélemlíteni. – Megfélemlíteni? – A börtönben. Elképeszt az őszintesége. – Tehát igaz? – Hogy Eusebius elárult egy keresztény családot, és én magamra vállaltam a bűnt, hogy megvédjem? – Vállat von. – Alexander sosem tudta volna bebizonyítani. Egy vén püspök, aki egy hírhedt keresztényüldöző bizonyítékaira hivatkozik? Csak feláldozta volna azt a kevés hitelességét, amije még maradt. Képzeld már el, ahogy beállít Symmachusszal a püspökválasztásra! Eusebius szavazás nélkül is győzött volna.
Koporsóban éltem egy teljes hónapon át. Asterius őszintesége olyan, mint az orkán, amely lefújja gondosan elzárt létem fedelét. Veszélyes mámor tölt el. – Ám Eusebius mégis megölte Alexandert. Utána pedig Symmachust, aki igazolhatta volna a történetet. Asterius megvetően végigmér. – Akarod tudni, miért öltük meg Symmachust? Azt elmondhatom. A halálát megelőző héten két ízben is járt a palotában. Az augustusszal akart beszélni, és amikor elutasították, felindulásában olyan dolgokat mondott, amelyeket jobb lett volna magában tartania. – Eusebiusról? – De tudom, hogy nem. – Arról, hogy tudja az igazat Crispus haláláról? – Én óvakodnék kimondani ezt a nevet. – Asterius körülpillant a kertben. – Halkan beszélgető családok őgyelegnek a fák között. – Constantinus ugyan már csak viaszbáb, de a fiai ugyanúgy nem szeretik, ha erre a tragédiára emlékeztetik őket. Megáll egy szobor talapzatánál. Scorpus, a nagy olympiai kocsihajtó terpeszben áll, vállán szíjostorral. Asterius felém fordul, szeme izzik a gonosz élvezettől. – Alexander titkos ládájában Symmachus felfedezett valamit, amit tíz éve tartottak titokban. Valamit, amiről még az augustus sem tudott. Heccel, nekem pedig nincs erőm küzdeni. – Mit? – Tudod, mi történt Crispusszal? – Gúnyos rokonszenvvel teszi a vállamra a karját. Megborzongok az érintésétől. – Persze hogy tudod. Utána meg szegény Fausta a fürdőben. De az sosem fordult meg a fejedben, miközben felügyelted az imperator háznépének megtizedelését, hogy mi volt az ok? Mintha szíjjal szorítanák össze a bordáimat. – Fausta azt akarta, hogy a fiai örököljék a birodalmat. – Hát persze hogy azt akarta. De ki tette Fausta fülébe a bogarat? Ki segített neki bizonyítékokat hamisítani? Ki találta meg a testőrségben a keresztényeket, akik hajlandók voltak eljátszani, hogy beszervezték őket Crispus állítólagos összeesküvésébe, utána pedig vértanúhalált szenvedtek érte? – Ki? – Egyáltalán nem bírok lélegezni. Csak suttogás jön ki a számon.
Asteriusnak, talán a megrövidített karja miatt, szokása kényelmetlenül közel állni másokhoz. Szinte érzem a benne fortyogó dühöt. Fejét hátraszegve bámul föl rám, várva, hogy rájöjjek... – Te? Ijesztő mosolyra húzza a száját. – Crispus nem állhatta Eusebiust. Három hónappal Nicaea után elintézte, hogy Eusebiust száműzzék Treviribe. Mi tudtuk, hogy Eusebiust nem engedik vissza, amíg Crispus él – ha pedig Constantinus valóban Caesarrá emeli Crispust, akkor haláláig számkivetett maradhat. Mint ahogy én is. Eusebius akkor ezermérföldnyire volt. Nekem viszont akadt egy szövetségesem a palotában. Fausta? Nem gondolnám – Asterius szavaiból ítélve valaki más lehetett. Kétségbeesetten töröm a fejemet, nem akarom, hogy Asterius szabja meg a beszélgetés irányát. Eszembe jut az Eusebius istentiszteletéről távozó gyaloghintó, a bíborfüggönyökre hímzett büszke pávák. Kivételes ember, ragyogó jövő előtt áll. Eszembe jut a ráncos arcon elmázolt púder, az ezüst hajszálak az aranyfésűben. Volt idő, amikor az augustus fontolgatta, hogy hozzád ad feleségül, tudtad? – Constantia. Constantinus húga. A mosoly szélesebb lesz. Vállveregető. – Mindig jobb keresztény volt, mint a bátyja. Olyan hősiesen igyekezett szeretni Constantinust. Talán megbocsátotta volna neki, hogy kivégeztette a férjét, Liciniust, de hogy még a kisfiát is megölték, az már sok volt. Bosszút kellett állnia: hitvest hitvesért, gyermeket gyermekért. – Te pedig biztattad? – Eusebius volt a gyóntatója. A lelki vezetője. Amikor Crispus száműzette Eusebiust, Constantia hozzám fordult. Én pedig megláttam, hogyan érhetné el mindenki, amit akar. – Azt hittem, Istenetek békességet és könyörületet prédikált. – Olykor szörnyű dolgokat kell tennünk, hogy meglegyen Isten akarata. Léhán hangzik ez az olcsó önigazolás, de iszonyú fájdalom lappang, mélységes mély seb varasodik a szavak mögött. Asterius karja reszket a köpeny ujjában. Szánalmat érdemel azért, amit elszenvedett. De nem azért, amit tett.
– Megölted Crispust, hogy visszahozd Eusebiust? – Ti öltétek meg Crispust – vág vissza. – Te és Constantinus. Én csak... – fölemeli a karját, lecsupaszítva sebhelyes csonkjait – a háttérből mozgattam a szálakat. – Miért mondod ezt el nekem? – Mert azt akarom, hogy tudd. Ez a te történeted, melyet sosem ismerhettél. Már értem, miért hozott erre a nyilvános helyre. Ha egyedül lennénk, mostanra megöltem volna. – És ha leleplezlek? – Úgysem számít. Fausta fiai megkapták a birodalmat. Mit képzelsz, ha elmész hozzájuk, megbüntetik az embereket, akik trónra segítették őket? – Félrehajtja a fejét, mintha most támadt volna egy ötlete. – Ha igazságot akarnak tenni, még mindig kivégeztethetik azt az embert, aki meggyilkolta Crispust. – Miért? Azért, ami Nicaeában történt? Mert Crispus az egyik szóösszetételt erőltette rátok a másik helyett? – Szóösszetételt? – visszhangozza. – Mi Istent írtuk le! Mit képzelsz, megengedhetjük magunknak, hogy rosszul értelmezzük? – Ismét elindul a hippodrom sötét kapuja felé. – Mindenben Constantinus a hibás. Tíz vagy húsz éve Arius csak egy hang lett volna a sok között. Írhatott volna, amit akart, és az ellenségei annyit tehettek volna, hogy vitáznak vele. De Constantinusnak valami végleges kellett, valami olyan abszolút, mint az ő uralma. Meg akarta szabni Istent. Arra kényszerített, hogy válasszunk. Megáll, rám néz. Most az egyszer nem sunyi az arca. Azt akarja, hogy megértsem. – Mi mást tehettünk volna? Szabadulni akarok innen, el akarok bújni a barlangomban, hogy nyalogassam a sebeimet, amelyeket Asterius ütött minden porcikámon. De tisztán kell látnom ebben. – Azt mondtad, Symmachus azért halt meg, mert kiderítette az igazságot Crispusról. Ki ölte meg Symmachust? – Constantia küldte oda az egyik emberét. Azzal a parancscsal, hogy öngyilkosságnak állítsa be a tettet.
Nem köntörfalaz, még csak el sem pirul a bűntudattól. Ez a baj azokkal, akik túl sokáig töprengenek Istenen. Végül elfelejtik, mit ér egy halandó élet. Talán ez történt Constantinusszal is. – És Alexander? Annak a gyilkosságnak kétszer olyan édesnek kellett lennie. Bosszút álltatok nicaeai ellenségeteken, ugyanakkor elrejtettétek a gyilkosságotok bizonyítékát. Felkacag. – Tudod, mi a legmulatságosabb? – Olyan közel hajol, hogy a ruhája súrolja az enyémet. – Fogalmam sincs róla, ki ölte meg Alexandert. Élvezi a megdöbbenésemet. – Eusebius nem tette – bár megtehette volna, ha kínálkozik alkalom. Én nem tettem. Először arra gondoltam, Constantinus parancsolta meg, hogy eltemesse, amit Alexander talált. – Vállat von. – Aurelius Symmachusnak kellett lennie, végül is nála volt az irattartó. Ironikus, nem? Legalább azzal vigasztalódhatsz, hogy igazság tétetett. Halott szemekkel bámulok az epével és gyűlölettel tömött, fonnyadt alakra. Hogy képes a szeretetről és a békességről papolni? – Miért tetted? – kérdezem. – Miért vállaltad magadra, hogy te árultad el az üldözések idején azokat a keresztény családokat? Megcirógatja az egyik csonkját a másikkal. – Symmachus ezt tette velem. Utána meg akart ölni. Eusebius azért árulta el a keresztényeket, hogy megmentse az életemet. – Kétségbeesett él üt át a hangján, mintha most mindjárt elvesztené az önuralmát. – Feláldozta magát, hogy megmentsen engem. – Te pedig feláldoztál engem.
XLIII. Isztambul, Törökország, napjainkban – Egyedül megy be. Készít pár fényképet, utána visszajön. Abby a taxi hátuljában ült egy forgalmas bevásárlóutcában, Isztambul egyik északnyugati kerületében. A taxi valódi volt, de Barry vezette, továbbra is napszemüvegben, ám ezúttal bőrdzsekiben, aranylánccal. Az anyósülésen helyet foglaló Mark abba az irányba mutatott, ahol a Fatih mecset számtalan kupolájának buborékjait metszette félbe egy széles kapu. – Szökésre ne is gondoljon – tanácsolta Barry. – Nem lesz teljesen egyedül. Tizenkét órája érkeztek Isztambulba. Egy megkülönböztető jelzés nélküli repülőgép vitte őket Splitből egyenesen az Atatürk repülőtérre. Szigorú arcú és szigorú öltönyös emberek fogadták és kísérték ki őket egy külön ajtón a vám– és az útlevélvizsgálat mellett. – Az itteni kormány alig várja, hogy elkaphassa Dragovićot – fejtegette Mark, miközben a repülőtérről haladtak a város felé. – Három évvel ezelőtt becsukták, de megszökött. Nagy blamázs volt. Azonkívül nem méltányolják, amit a boszniai muszlimokkal művelt. Megadnak mindent, ami tőlük telik. – Honnan tudják, hogy Dragović idejön? Ha egyszer már ült itt börtönben, miért kockáztatna ismét? – El fog jönni – jelentette ki magabiztosan Mark. – Az összes forrásunk szerint rögeszméje a római leletek műkereskedelme. Nem bízná másra.
Abby kiszállt, látványosan átnyújtott Barrynek egy tízlírás bankjegyet, majd elindult a mecsethez. Egyszer már járt Isztambulban a
hágai Nemzetközi Törvényszék egyik konferenciáján, de azt nyár közepén rendezték, amikor tele volt turistákkal a város, és állt a forró levegőben a por. Ősz végére Isztambul lehűlt. Több lett a levegő, kiszélesedtek az utcák a házak között. Természetellenesen fölerősödött a hajók keltette zaj a Boszporuszon. A turisták hazatértek, de az utcán most is nyüzsögtek a helyiek, akik vagy vásároltak, vagy imádkozni mentek a mecsetbe. A sarkon fehér rendőrautó állt. Két rendőr lefelé ballagott az utcán, beszélgetve, géppisztollyal. Marktól kapott egy útikönyvet az álcázáshoz. Fellapozta a megfelelő oldalon, és elolvasta a rövid bekezdést a Fatih mecsetről. A fatih, mint megtudta, ’hódító’-t jelent. II. Mehmed török szultán, a Hódító, miután 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, porig romboltatta a város legmagasabb dombjának tetején a Tizenkét Apostol ódon templomát, és felépíttette a helyén a saját mauzóleumát. Háromszáz évvel később földrengés pusztította el a mecsetet, amelyet Hódító Mehmed utódai úgynevezett oszmán-barokk stílusban építtettek újjá. Belépett a kapun egy tágas udvarba, ahol lombjukat vesztett fák búsultak négyszögletes gyepszőnyegek között. A körülállványozott mecset úgy állt a park közepén, mintha ostrom alatt lenne. A nő kereste a hajdani bizánci épület valamilyen nyomát, de semmit sem talált. Nem először töprengett el azon, miként maradhatott rejtve egy kincs a felújítások, ásatások, bontások és újjáépítések évszázadai alatt. Lehet, hogy a jelvény évezred törmeléke alatt fekszik eltemetve. Marktól kapott egy kamerát. Készített néhány felvételt: átlagos turistafotókat, a kevésbé feltűnő részletekre is figyelve: ajtókra, ereszcsatornákra, lefolyókra. A mecsetbe nem ment be, csak mögéje került. A temetőhöz ért: kovácsoltvas kerítés mögött lapos köveket pillantott meg, illetve baldachin tartó oszlopokat, amelyeket térdmagasságban kettéfűrészeltek. Ezeken túl kupolával fedett, nyolcszögletű mauzóleum állt. Impozánsabb volt a többi síremléknél, bár eltörpült a mecset árnyékában. Abby szíve valamivel gyorsabban kezdett el verni. A nyolcszögletű forma pontosan olyan, mint Diocletianus mauzóleumáé Splitben. Lehet, hogy ez Constantinusé? Kinyitotta az útikönyvet.
A mecset mögött áll Hódító Mehmed szultán türbéje, síremléke, amelyet barokk stílusban építettek újjá a földrengés után... Tudnia kellett volna, ennek ellenére izgalmasnak találta a párhuzamot. Mehmed, a Hódító, és Constantinus, a Győzhetetlen. A két embert elválasztotta a vallás és ezer év, de mindketten tudatni akarták a világgal, hogy egykor uralkodtak. Ugyanarra a helyre temetkeztek. Így hódította meg a szultán a múltat? Úgy temettette maga alá Konstantint, ahogy a mecset a templomot? Abby nem hitte. A Hódítót nem a vetélkedés hozta ide, hanem a vonzalom. Hasonszőrű társaságára vágyott. Abby a koszovói halottra, Gaius Valerius Maximusra gondolt. Járt vajon ezen az udvaron, amikor az építtető császárt szolgálta? Készített még néhány fényképet, a másik oldalról is megkerülte a mecsetet, azután visszasétált az utcára. Arra jött egy taxi, amelynek a száma azonos volt az előzőével. Abby úgy tett, mintha leintené, és beszállt. – Nos? – kérdezte Mark. – Dragovićot nem láttam, ha erre kíváncsi. Nagymérvű építkezés folyik. Ásatnak az alapok mellett. Lehet, hogy ez idevonzza. – A kulturális minisztériumba megyünk. Talán beépíthetünk pár embert a munkabrigádokba. Szólt a telefonja. Elolvasta az üzenetet, s közben morgott. – Semmi jele, hogy Dragović mozogna. Az összes ismert törzshelyén figyeljük a reptereket. Riadóztattuk a hálózatainkat. Egyelőre semmi hír. Abby a római fekete szobára gondolt, arra, aki ezüstös pisztolyt szorított a fejéhez. Megborzongott. – Gyanít valamit egyáltalán? – Belgrádban átadtuk a nyakláncot és a szöveget egy Giacomo nevű embernek. – Találkoztam vele. Mark fölkapta a fejét, gyanakodva meredt rá. – Érdekes ismerősökre tett szert. Ha majd visszavisszük Londonba, le kell ülnünk, és el kell mesélnie, ki mindenkivel találkozott. – Alig várom.
Elhajtottak egy téglaépítésű, hatalmas vízvezeték mellett, melynek boltívei alatt a buszok áthajthattak. Túl a vízvezetéken Barry leállt a taxival egy parknál. Mark kitessékelte a nőt a kocsiból. – Menj vissza, figyeld a mecsetet – utasította Barryt. – Hívj fel, ha látsz valami érdekeset. És semmi puskázás! – tette hozzá. – Ha elkezdünk lövöldözni egy mecsetre, megkapjuk az újabb fatvát,29 de a Whitehalltól! A taxi egy hétsávos agresszív kanyart tett a forgalomban. Ha Barry török taxisofőrt akart eljátszani, tökéleteset alakított. Alighogy eltűnt, megjelent a helyén egy ötajtós jelöletlen kék autó. Mark és Abby beszállt. A nő azon tűnődött, hány angol titkosszolgálatos nyüzsöghet Isztambulban. – Most hová megyünk? – Maga a szállodában várakozik Connie-val. Nekem a konzulátusra kell mennem. Abbyt a rosszullét kerülgette a gondolattól, hogy egy újabb hotelszobában kell néznie valami tévésorozatot, várva, hogy mások döntsenek a sorsáról. – Nincs semmi, amit én is elvégezhetek? – Bízza ezt a szakemberekre. – Olyan leereszkedő volt a hangja, hogy a nő boldogan pofon vágta volna. – Még ha meg is bíznánk magában – márpedig nem bízunk meg –, akkor sincsen semmi olyasmi, amit elvégezhetne. – Akkor miért kellett nézelődnöm a mecsetnél? Ha Dragović emberei figyelnek, azt képzeli, elhiszik, hogy ártatlan turistaként fotózom, azután visszamegyek a szállodába? Nem gondolja, hogy egy kicsit meggyőzőbb is lehetett volna? – Ezt hogy érti? – Mark kibámult az ablakon, nem figyelt oda. Abby sebesen gondolkozott. – Kell lennie történeti könyvtárnak Isztambulban. Valakinek végeznie kellett régészeti feltárást az elmúlt ötszáz évben. Nyilván születtek könyvek a Fatih mecsetről és Constantinus mauzóleumáról. – Maga történész? – Jogász vagyok. Jól megtanultam, hogyan rágjam át magam érdektelen dokumentumok halmain a bizonyítékért. Továbbá Dragović
elképzelése szerint nekem azt kell kutatnom, milyen úton-módon juthatnék be a mauzóleum alá. Akár még találhatok is valamit. Mark a telefonja kijelzőjét ütögette. Abby szerint ez pótolta nála a gondolkodást. – Jól van. A palota a félsziget keleti végében állt, ahol nem volt más határa, csak a tenger. Nem monolitikus, nyugati stílusú palota volt, mint Blenheim vagy Versailles, melyek a hatalom masszív emlékművei. A keleti palota szövevényes organizmus, amely évszázadokon át burjánzik és bővül árnyas udvarokkal, csendes zugokkal, ahol szeretők és összeesküvők hallgatózhatnak és ármánykodhatnak A legnagyobb része park volt: széles utak kanyarogtak tölgyek és szilfák alatt, amelyek között meg-megcsillant a tenger. Abby belépett a kapun, igyekezve figyelmen kívül hagyni a Connie-forma árnyékot, amely húsz méterrel lemaradva követte. Elsietett a békének szentelt Hagia Eiréné, Isztambul egyik legrégibb temploma mellett, és egy udvarba jutott, ahol az ókori oszlopok és tornácok máig állták a környező minaretek és kupolák ostromát. Még kétezer év után is a görög-római építészet fejezi ki a legjobban a „múzeum” lényegét. Mivel előre idetelefonált, a recepciós azonnal bevezette a könyvtárba, amelynek magas ablakai a palota főkapujának hegyes tornyaira néztek. A könyvtáros, aki tökéletes angolsággal és tökéletes mosollyal fogadta, szempillantás alatt a könyvek és újságok hegyét halmozta fel a tölgyfa asztalon. Abby olvasni kezdett. Az Oxford Dictionary of Byzantiumból megtudta, hogy a mecset helyén először egy kör alakú mauzóleum állt, amelyet Constantinus magának építtetett, majd fia, Constantius, kereszt alaprajzú templommal egészíttette ki. Egészen 1028– ig temetkeztek ide a császárok, amíg el nem fogyott a hely. A hivatkozások további olvasmányokhoz vezettek, köztük a mauzóleum korabeli leírásához, amely Euszébiosz püspöknek, Constantinus biográfusának a tollából származott. Az épület hihetetlenül magas volt, és minden hüvelykje csillogott a különféle színű drágakövektől. Tetejét aranyozás borította, hogy visszaverje a nap sugarait, és mérföldekkel távolabb is elkápráztassa azokat, akik nézik.
Olyasféle helynek tűnt, ahol az ember a legdrágább kincsét tartja. Abby későbbi, kevésbé színes fantáziájú historikusokkal folytatta az olvasást, átugorva a számos oldalt kitevő érveket és ellenérveket, feltételezéseket és találgatásokat. Úgy látta, hogy Euszébiosz után senki sem tett hozzá semmi érdemlegeset Constantinus mauzóleumának leírásához. Rábukkant egy szamárfüles régészeti közlönyre. Egy ásatást említett az 1940-es években, amely bizánci falakat és oszlopos ciszternát tárt fel a mecset udvara alatt. A cikk megjegyezte, hogy a mihráb – a szent fülke, amely Mekka felé mutatja az irányt az imádkozóknak – nem egészen középen van a mecset falán. Építészeti szabálytalanságok és aszimmetriák gyakoriak, ha régi alapokra húznak föl új épületeket, mondták a szerzők; abból, ami nem igazodik, következtethetünk arra, hogy mi van alatta. „Az 1950-es években végzett ásatások során a Sírépítészeti Osztály igazgatója jelentette, hogy a modern mecset mihrábja alatt rábukkantak egy bizánci kamrára, amely a Hódító mauzóleumának kriptájából induló alagúton át volt megközelíthető.” Abby nagyot nézett. Forgott vele a világ. Reszketett, miközben elolvasta a következtetés befejező sorát: „Talán végre előkerül az eredeti római építmény, Constantinus császár végső nyughelye.” Odament a könyvtároshoz, ráragyogtatta a legcsábosabb mosolyát. – Ma is létezik még Sírépítészeti Osztály? A könyvtáros bólintott. – A Múzeumi és Műemlékvédelmi Hivatalhoz tartozik. – Hol találom az igazgatóját? A könyvtáros meglepődött. – Hát itt, az épületben! Az emeleten van az iroda. Ha óhajtja, odaszólhatok. – Abby pillanatnyi tétovázás után bólintott. A könyvtáros felvette a telefont, és pár szót mondott. – Egy perc! Hamarosan tűsarkak kopogtak végig a deszkapadlón, és belépett egy magas, lélegzetelállítóan gyönyörű nő. Elegáns, sötét ruhát viselt, fekete haja hosszú volt, szája, körme, cipője élénkpiros, szemhéját csillámló akvamarinnal árnyalta. Abby még sosem érezte magát ennyire szürkének.
– Dr. Yasemin Ipek – mutatkozott be a jövevény, majd amikor látta Abby kétkedő arcát, hozzátette: – A Sírépítészeti Osztály igazgatója vagyok. Nehéz volt elképzelni dr. Ipeket, amint ősrégi, dohos üregekben csúszkál a föld alatt. – Hallom, érdekli Constantinus sírja – mondta mosolyogva. – Számos síremlék tartozik az osztályomhoz, de ez évszázadokkal ezelőtt elveszett. Abby az újságcikkre mutatott, idézte az utolsó sort. – Itt azt írják, hogy találtak egy bizánci kamrát, közvetlenül a mecset legszentebb pontja alatt. Dr. Ipek bólintott. – Olvastam erről az ásatásról. A múzeum egykori igazgatója, Firath professzor vezette a háború után. Ha lemenne Mehmed szultán mauzóleumának sírboltjába, még mindig láthatná a deszkákat, amelyekkel elzárták a járatot. – Felnyitották valaha? – Soha. – És az 1940-es években? Nem tudja, találtak odalent valamit? Valamilyen ereklyét vagy műtárgyat? Dr. Ipek összehúzta a szemét. – A feljegyzések nem tesznek említést róla. – Nem lehet felnyitni a kamrát? Dr. Ipek hűvösebb lett. Diszkrét pillantást vetett ezüst karórájára. – Statikai okok miatt zárták le. A kripta pontosan a mecset fala alatt helyezkedik el, és errefelé sok a földrengés. Közvetlenül a minisztertől kellene engedélyt kérnie a meglátogatásához. Látta Abby csalódottságát, és kissé megenyhült. – Arra gondolt, hogy talán megtalálhatja Constantinus elveszett szarkofágját? – Ilyesmire. – Néha az én fejemben is megfordul hasonló gondolat. De Firath professzor igazi tudós volt. Ha talált volna valamit, okvetlenül jelentette volna. Szegény Constantinus! Ragaszkodnia kellett volna az eredeti tervéhez, miszerint Rómában temetkezik. Akkor megmaradt volna a sírja, és ma a Vatikánban alhatná örök álmát. Abby pislogott. – Hogy érti ezt?
– Constantinus csak az élete végén döntött arról, hogy Konstantinápolyban temessék el. Korábban Rómában építtetett mauzóleumot, amely ma is fellelhető a Torpignattara kerületben. Amikor meggondolta magát, inkább az anyját, Helenát temettette oda, akinek a szarkofágja bármikor megtekinthető a Vatikán Múzeumban. Beszélt tovább, de Abby nem hallotta. Elméje sebesen próbálta feldolgozni az utóbbi pár napban hallott nevek és dátumok tömegét. CONSTANTINUS INVICTUS IMP AUG XXI. XXI. A huszonegy valószínűleg Constantinus uralmának huszonegyedik évét jelenti, vagyis a költemény 326-ban vagy 327-ben keletkezett. – Mikor döntött úgy Constantinus, hogy ide temessék? – kérdezte. – Az anyja 328-ban halt meg. Tudomásunk szerint csak kilenc évvel később, röviddel a halála előtt kezdte el építtetni a konstantinápolyi mauzóleumot. Abby szája kiszikkadt. Ezt okvetlenül tisztáznia kell. – Tehát ha valaki 326-ban írt Constantinus sírjáról... – ...bizonyosan a római mauzóleumra célzott – fejezte be helyette a mondatot Yasemin Ipek. – És mint mondta, az ma is létezik. – Róma peremén. Bár ma már rom. – Elmosolyodott. – Ha érdeklik a föld alatti folyosók, akkor azt hiszem, az a magának való hely. Marcellinus és Péter mártírok katakombája fölött áll. – Bocsásson meg! Abby kirohant a könyvtárból. Connie a folyosón várakozott. Ahogy meglátta a nőt, sietett elállni az útját, de Abby nem akart megszökni. – Nem jó helyre jöttünk!
XLIV. Constantinopolis, 337 júniusa Magányosan ülök a dolgozószobámban, és egy pergamenre körmölök. Hajnal előtt ébredtem, és nem bírtam visszaaludni; annyira szorul a mellkasom, hogy alig kapok levegőt, mintha erőnek erejével ki akarna törni a szívemből valami. Midőn mégis elbóbiskoltam volna, az oszlopos udvar cserépteteje alatt fészkelő fecskecsalád kezdte el etetni a fiókákat, és újra felvertek. Tőrbe estem egy lidércnyomásban, amelynek egy módon lehet csak vége. Asterius tegnap este, alig félóra alatt rengeteg mindent összetört, amiben hittem. Most itt fekszem a saját levéltáram romjai alatt, és törmelékekért kapkodok, amelyek szétporlanak a markomban. Kábulat ül az egész városon. A fürdők és piacok zárva tartanak, a hippodrom kapuit leláncolták és belakatolták. Dolgozószobámból hallom, hogy emberek bolyonganak az utcákon, úgy kiáltozva és jajveszékelve, mintha tulajdon gyermeküket veszítették volna el. Már két hete tombol a gyász, de ma este véget fog érni. Addigra Constantinus testét beleteszik a nagyszerű porfírszarkofágba, amely a mauzóleumában várja, hogy az imperator elfoglalhassa a helyét Krisztus tizenkét apostola között. El nem képzelhetem, mit szólnak majd, ha megtudják, ki az új társuk az örökkévalóságban. Ma véget ér. Ülök fehér tógámban, frissen mosott hajjal, fényesre tisztított saruban, temetéshez öltözve. Constantius, Constantinus második fia hazaért Antiochiából. Szélsebesen jött. A széthúzás, amely Flavius Ursust aggasztotta, nem fordult nyilvános tüntetésbe. Szeretem azt gondolni, hogy ebben nekem is volt szerepem, bár valószínűbb, hogy azért történt így, mert nincs választásunk.
Ma úgy fogok haladni a koporsó mögött, mint egy fogoly barbár. Holnap reggel, ha Ursus tartja magát a megállapodáshoz, egy szekéren leszek, amely hazafelé visz Moesiába. Már csaknem végére értem a tekercsemnek, amelyet két hónapja kezdtem el a könyvtárban. Elolvasom a névsort, amelyet aznap állítottam össze: Nicomediai Eusebius, Aurelius Symmachus, Asterius, a szofista, Porfyrius. Bármelyikük megölhette vagy megölethette volna Alexandert, bár úgy vélem, a többi bűnhöz képest, amelyeket elkövettek, ez nem sokat nyom a latban. Ebben a városban nem minden gyilkosság bűn. És nem minden bűnös büntethető. A papirusz utolsó hüvelykjeire lemásolom a verset, amelyet a levéltárban leltem. Talán semmi köze Alexander halálához, de titokzatossága folyton kísért. Élőkhöz élő megy holtakon át... Holtak között jártam ebben az utolsó tíz évben, lesütött szemmel, hogy ne kelljen látnom magam körül a kísérteteket. Nem értem el az élőkhöz. Ám a vers másolása közben felfigyelek valamire. Minden sor egyforma hosszúságú – nem megközelítőleg vagy majdnem, de pontosan –, és a nyolc sor úgy van elrendezve, hogy a szöveg tökéletes négyszöget alkosson. Nem tudom, miért nem tűnt fel korábban. Töröm a fejemet, hogy mit jelenthet e szabályosság. Akárki írta, bizonyosan nagy gondot fordított rá, hogy így legyen. Óriási összpontosítás kellett ahhoz, hogy egyik sor se legyen hosszabb a többinél. Bámulom az alakzatot. Az egyik percben nem látom, a következő pillanatban ott van, mintha isteni sugallat tárta volna fel. Futok a ládámhoz, előveszem a nyakláncot, amelyet a könyvtárban találtak Alexander holtteste mellett. Arany négyszög, közepén a monogrammal, amely nagyon hasonlít Constaninuséhoz, ám kicsit mégis más. Ráteszem az ékszert a papírra, amelyet a levéltárban találtam. Pontosan illeszkednek. A vers négyszöge és az arany négyszöge épp egyforma. Porfyrius költő volt. Amikor megkérdeztem, miért kellett száműzetésbe vonulnia, azt felelte: egy vers és egy tévedés miatt.
Porfyrius ugyanazt a szokatlan monogramot akarja fölíratni a sírjára. Porfyrius a könyvtárban volt azon a napon.
A tóga méltóságteljes viselet, nem futáshoz tervezték. Többször is azzal fenyeget, hogy felbuktat; egyszer majdnem lecsúszik rólam. Nem könnyű átfúrnom magam a tömegen, amely máris összeverődött, hogy lássa a temetést, a legnagyobb színielőadást a város rövid életében. Majdnem félóra, míg megteszem az utat Porfyrius félszáz ölre lévő villájához. A palotánál már rendezgetik a temetési menetet. Porfyrius nincs otthon. Még csak azzal sem bajlódott, hogy bezárja az ajtót – meglehet, nem számít arra, hogy visszatér. Olyan nagy a csend, mintha a gazda váratlanul elhalálozott volna, csak még nem találtak volna rá. Az egész ház üres, sehol egy rabszolga, noha semmit sem csomagoltak be vagy raktak el. A hosszú asztal, amelyet korábban láttam, most is az atriumban áll, ugyanúgy megpakolva tálakkal és tányérokkal. Bemegyek a dolgozószobába, és kotorászni kezdek a polcokon a mauzóleuma tervei után. Kár lenne, ha egy befejezetlen sírral kellene beérned. Szétgöngyölöm az asztalon a pergameneket. A bal felső sarokba a Roma szót firkantották. Porfyrius vélhetőleg azt akarja, hogy Rómába temessék. Kétlem, hogy eljutna odáig. Három rajzot találtam. Az első a homlokzatot ábrázolja, amelynek talapzatát a szokatlan labarum uralja. A másodikon a falra szánt festmények láthatók. A harmadikon a fülke a kripta hátuljában, ahová az elhunyt maradványait temetik. A falra kőtáblát rajzoltak, arra pedig két verssort írtak, tisztán olvashatóan, nehogy a kőfaragók hibázzanak. Élőkhöz élő megy holtakon át, A homály mögött a nap felragyog. Most már világos, mi történt. Porfyrius rájött, hogy Alexander megtalálta a költeményét, és rátámadt a könyvtárban. Dulakodás közben Alexander letépte Porfyriusról az aranyláncot, amely becsúszott
a polc alá, és Porfyriusnak nem volt ideje fölvenni. Talán Symmachus is megjelent. Ez megmagyarázná, miként jutott hozzá Alexander irattartójához. Magánál tartotta, de aztán megijedt. Miért nyugtalankodott Porfyrius a vers miatt? Netán a Crispusra tett célzások aggasztották? Ezért aligha érdemes megölni egy embert. Ám Porfyrius volt már számkivetésben, és talán borzadt a lehetőségtől, hogy ismét el kell szenvednie. Előveszem a verset, ráillesztem a nyakláncot, hátha találok valamit, ami korábban elkerülte a figyelmemet. Öt piros gyöngyöt foglaltak az aranyba, a kereszt végein és metszéspontjában. Szavak töredékeit látom az üvegen át. Hüvelykujjam körmével aláhúzom őket a papiruszon, majd arrébb teszem a nyakláncot, hogy lássam, mire jutottam. SIGNUM INVICTUS SEPELIVIT SUB SEPULCHRO. A győzhetetlen a sírja alá rejtette a jelet. Nem tudom, hogy ez mit akar mondani, de el kell jutnom a temetésre. Mostanra el kellett indulnia a menetnek. Ha Flavius Ursus figyel, már észrevette, hogy nem foglaltam el a helyemet, talán szóvá is tette valamelyik hadsegédjének. Mindenképpen elkéstem. Szerencsére a palotát majdnem két mérföld választja el a mauzóleumtól, és legalább egy óra, mire odaérnek Befordulok egy sikátorba, hogy távolabb kerüljek a szertartási útvonaltól, rátérek a kihalt, széles sugárútra, amely nyugat felé tart. A messzeségből hallom a sokaság tengermorajjá összeolvadó kiáltásait, amelyeket furcsán eltompít a szélcsendes nap. A város összes férfija, asszonya, gyermeke ott lehet. Gyalogolok egy teljes mérföldet, és egy küszöbön összegömbölyödött macska az egyetlen lelkes állat, amelyet látok. Az ablakokra föltették a fatáblákat, az ajtókra a keresztgerendákat. Mintha én lennék a világon az utolsó élő ember. Az illúzió megfakul, ahogy közeledem a mauzóleumhoz. Látom rézkupolájának villanását a környező háztetők felett, a kupolát tartó árkádok aranyrácsozatát. Ideges katonák őrzik kettesével-hármasával az utcasarkokat. Még jó időbe telik, hogy ideérjen a temetés, de a gyászolók máris tízes sorokban tülekednek az utat szegélyező, fából ácsolt torlaszok mögött.
Az út egy falnál ér véget. A Schola húsz testőre emberi sorompót alkot, amely majd még egyszer, utoljára átengedi a császárát. Megmutatom nekik Constantinus engedélyét, az elefántcsont diptychont, amelyet Alexander halálának napján kaptam tőle. Nem kötnek bele abba, hogy az elefántcsontba faragott arc egy porhüvelyé. Constantinus még a halálban sem engedte el a jogart. Naponta az ő nevében hozzák a törvényeket; a pénzverdéből kikerülő érmék továbbra is az ő arcképét viselik. A bürokrácia halhatatlanná tette. – Publilius Porfyrius megjött már? – kérdezem a testőrtől. – Reggel óta itt van. – A mauzóleum felé bólint. – Rohammunkában készült. A munkavezető kérette ide Porfyriust, hogy ellenőrizze az alapozást a biztonság kedvéért. Kínos lett volna, ha az egész város szeme láttára dől össze. – Hát Flavius Ursus? – A menetben van. – El kell juttatnom hozzá egy üzenetet. Minél gyorsabban, még ha az imperator koporsója előtt is kell odarohanni hozzá. – Elismételem Porfyrius titkos üzenetének öt szavát. – Mondd neki, hogy Gaius Valerius küldi. – A szeme elé tartom a megbízásomat. – Indulj! Csak bámul rám elképedve, de még jobban meghökken, amikor megkerülöm, és belépek a kapun. – Hát te meg hová mész? – Megkeresem Porfyriust!
A falak széles négyzetet alkotnak a dombtetőn. Egy napon itt majd kert lesz, ahol egyelőre csak fatelep van. Hátul a földön csupasz foltok mutatják, hol álltak a deszka– és téglarakások, mielőtt sebtében felhasználták valamennyit. Constantinusnak a folyamatos munka az öröksége. Előttem a három oldalról oszlopsorral szegélyezett mauzóleum. Előbb-utóbb a negyedik oldalt is lezárják, hogy udvar jöjjön létre, de most még nyitva áll, megmutatva a középütt magasodó, hatalmas rotundát. Az aranyburkolat villódzik a napsugárban. A mauzóleum előtti irdatlan máglya az épület magasságának feléig ér. Mintha önálló építmény lenne: alján lehántolt fatörzsek adják a földszinti oszlopokat – ki is festették őket, hogy olyanok legyenek, akár
a hornyolt márvány –, belsejében pallók alkotják az emeleteket, oldalán aranyzászlók csüngenek, tetején élő sas tollászkodik egy aranyozott kalitkában. Kétoldalt fából ácsolt emelvények biztosítják, hogy az összegyűlt senatoroknak és tábornokoknak legyen hová ülniük. Megkerülöm a máglyát, felhágok az udvarhoz vezető lépcsőn. A szabadon álló oszlopokon óriási, karmazsinvörös lobogók függnek, amelyekbe Constantinus három fiának arcmását szőtték. Aranyozott díszpáncélt viselő testőrök állnak mindhárom oszlopnál. Megkeresem a centuriójukat. – Erre jött be Publilius Porfyrius? – A sírban van. Constantinus engedélye ismét bejuttat az udvarra, a mauzóleumhoz. A nyitva hagyott oldal déli irányba néz, így az aranyfal telibe kapja a delelő napot, tükörként szórva szét a sugarakat az udvarban. Káprázik a szemem, másfél ölnyiről is érzem a belőle áradó hőséget. Váratlanul le.kell ülnöm. Öregember vagyok, túl sokat gyalogoltam a forró napon, kitikkadtam. Szájam kiszáradt, testem, akár a homok. Úgy érzem magamat, mintha belefúlnék a fény és a forróság villogó tengerébe. – Gaius Valerius? Megpördülök, nem látom, honnan szólítanak. Érzékeimet kiégette a nap, semmit sem tudok betájolni. A sötét alak egyetlen fekete pont a vakító ragyogásban. – Porfyrius? – kérdezem bizonytalanul. – Mit keresel itt? – Olvastam a versedet. – Nem látom az arcát, de a hangja után ítélve nem tűnik dühösnek. – Azt reméltem, megsemmisült, amikor az imperator elrendelte, hogy égessék el Alexander papírjait. – Volt róla másolat. A levéltárban, a Scrinia Memoriaeben. – Milyen tréfás dolog az emlékezet. – Te ölted meg Alexandert? Fölnevet. – Szegény Valerius! Csak bukdácsoltál, árnyékokra és kísértetekre vadászva! Fogalmad sincs, miről van szó igazából! Hányni tudnék, annyit hallottam ezt. – Miért nem mondod el nekem? – Jöjj és láss!
Kézen fog, megkerüli velem a rotundát. A sír eltakarja a napot, ismét látok. Még a mauzóleum sem az, aminek tűnik. Csak félig burkolták be arannyal, és a tetőfedő emelvénye is ott áll még az északi oldalon, ahol senki sem fogja észrevenni. Mellette rövid lépcső vezet a mélybe, a kripta apró ajtajához. Porfyrius lekopog egy ritmust, amely üzen valakinek. Az ajtó kitárul. Az én fájó szemem csak a sűrű sötétséget látja odabent. Porfyrius előretol. – Nem fogunk bántani. Tíz évet vártál erre a pillanatra. Ahogy átlépem a küszöböt, erős kezek fogják le a karomat. Felkiáltok, de egy másik kéz betapasztja a számat. Az ajtó becsukódik. Elmerülök a sötétségben.
XLV. Róma, napjainkban Csúnya hely a Róma központjától öt kilométerre lévő Via Casilina: négy forgalmi sávját középen keskeny nyomtávú vasút szeli ketté. A San Marcellino metróállomás mögött állt Péter és Marcellinus őskeresztény vértanúk rózsaszínre vakolt temploma, mellette egy téglából rakott iskola, olyan, akár egy raktár, a kettő között betonfal, azon két kapu, egy kicsi és egy nagy. A nagykapu egy aszfaltozott parkolóra nyílt, amely egyben iskolaudvar is volt, a kisebb, amelyen épphogy átfért egy felnőtt ember, két fal közötti keskeny átjáróhoz vezetett. Az utat vasajtó zárta el. Mark távcsővel figyelt. A benzinkút előterében parkoltak az út másik oldalán: Mark és Abby, Barry és Connie. Abby kezdte halálosan unni őket. – Nem valami nagy szám – állapította meg Barry. Az úttól körülbelül ötvenméternyire egy téglarotunda törött íve ugrott elő a fal mögül. Teteje nem volt, falának több mint a fele hiányzott. Szegény rokon a nagyszerű Fatih mecsethez, a spliti Diocletianusmauzóleumhoz képest. – A Vatikáné – szólt Connie a hátsó ülésről. Mark káromkodott. – Nem mehetnénk végre egy olyan helyre, amelyik nem egy világvalláshoz tartozik? – Miért nem vonják be a rendőrséget? – érdeklődött Abby. – Ankarai nagykövetünk jelenleg hason csúszik a török hírszerzés előtt, és azt magyarázza, miért mozgósíttattunk ötszáz rendőrt, miért akartunk betörni az egyik legszentebb mecsetükbe, végül pedig miért léptünk le úgy, hogy még annyit se mondtunk, köszönöm! Mostantól hiteles adatok alapján dolgozunk! – Az biztosan üdítő változatosság lesz magának.
Fehér Fiat fordult be a benzinkúthoz, és megállt mellettük. Mark leengedte az ablakot, és intett a vezetőnek, hogy ő is tegye azt. Barry fekete félautomata pisztolyt tartott a térdén. – Dr. Lusetti? – kérdezte Mark. A Fiat vezetője bólintott. Mindnyájan kiszálltak, kezet fogtak. Dr. Mario Lusetti a Vatikán szakrális régészeti bizottságától érkezett. Középkorú volt, torzsára nyíratta a haját, és keret nélküli szemüveget, továbbá farmert, fehér inget és fekete blézert viselt. Nem tűnt mosolygós típusnak, most meg különösen savanyú képet vágott. – A katakombát akarják látni? – Úgy gondoljuk, hogy Európa egyik legveszélyesebb gengsztere – körözött bűnöző – megpróbál behatolni, hogy ellopjon egy felbecsülhetetlen értékű műtárgyat – mondta Mark. Hangosan beszélt, ahogy az angolok szoktak külföldön, s ezzel nevetségesen melodrámai hatást keltett. Lusetti sóhajtott. – A katakomba területe harmincezer négyzetméter. Járatainak és folyosóinak hossza négy és fél kilométer, három szintjén húsz-huszonötezer sír található. Tartozhatnak hozzá eddig feltáratlan helyek is. Mellesleg amióta a tizenhatodik században fölfedezték, Róma összes sírrablója és tolvaja megfordult benne. Ha a maguk bűnözői keresnek valamit, úgy négyszáz évet késtek. Ha mégsem, bizonyosan újabb négyszáz évükbe kerül, mire megtalálják. – Nem érdekel, mit találnak. Az a fontos, hogy mi megtaláljuk őket. Connie az autóban figyelt. Lusetti átvezette a többieket az úton, kinyitotta a kis kaput, azután végigterelte őket a keskeny közben, amelynek a végén újabb kapun átjuthattak be a szögesdróttal megfejelt vaskerítés mögé, amely kör alakban vette körül az ódon rotundát. Abby csak közelről látta, milyen óriási lehetett valamikor: egy kétszintes ház még mindig elfért volna a belsejében. Volt némi jele a restaurálásnak – két betongerenda, néhány falszakasz, amelyeknek csorba széleit egyenesre faragták –, egyébként semmi sem mutatta, hogy mostanában dolgoznának rajta. – Ismerik a történetét? – kérdezte Lusetti. – Szent Ilona sírja volt. Constantinus úgy döntött, hogy nem óhajt Rómába temetkezni, és átengedte a mauzóleumát az anyjának. Korábban a császári lovas
testőrség temetője volt, csakhogy a testőrség Konstantin ellen harcolt a Milvius hídi csatában, mire ő feloszlatta a légiót. Kinyitotta a ház ajtaját, amely egy márványpadlós terembe nyílt. Zsalugáterek sötétítették el a helyiséget, Abby port és dohszagot érzett a levegőben. – Ez az egész terület az úgynevezett Ad Duas Lauros császári birtok volt évszázadokon át. Az anyacsászárné temetése után Constantinus a pápaságnak adományozta. Ma is a mienk. Két tulajdonos kétezer év alatt. Abban a percben Abby kezdte felfogni az időmértéket, amelyben pápák és császárok gondolkoznak. Lusetti védősisakokat, fejlámpákat, fluoreszkáló mellényeket vett le a falba ütött peckekről, és szétosztotta őket. Barry rámeredt a mellény fényvisszaverő csíkjaira, és elkomorodott. – Csakugyan ennyire láthatók akarunk lenni, miközben egy veszélyes bűnözőt kergetünk? – A katakombában nagyon sötét van. Ha elszakad tőlünk, soha többé nem találjuk meg. Felvették a védőruhát. Lusetti kinyitott egy mellékajtót, felkattintott egy kapcsolót. Lefelé tartó kőlépcső rajzolódott ki a csupasz égő fényében. – Ez az? – kérdezte Mark. Tökéletesen jellegtelen lépcső volt, vezethetett volna akármelyik viktoriánus ház pincéjébe. – Itt kell lemenni. – Van más út? – Hivatalosan nincs. – És nem hivatalosan? – Ez egy ősi város – vont vállat Lusetti. – Aki itt leás a háza alá, barlangokat, régi kőfejtőket, elveszett alagutakat talál. Csak nemrég történt, hogy egy teljesen ismeretlen katakombát találtak a Via Latina alatt. Lusetti vezetésével elindultak lefelé a sötétségbe. Constantinopolis, 337júniusa – Hadd meséljek neked a világ sötét helyeiről!
A kriptában, Constantinus mauzóleuma alatt a tökéletes sötétség honol. Fogvatartóim lelöktek a fal tövében lévő kőpadra – nem úgy, hogy fájjon, de nem is gyöngéden. Elengedték a kezemet, de érzem, hogy itt ácsorognak, épp csak annyira tőlem, hogy ne érhessem el őket. Azonnal rám vetnék magukat, ha szökni próbálnék. Itt egyetlen érzékszervem működik: a fülem. Hallgatom Porfyrius történetét. – Ezelőtt harminc évvel, az üldözések idején Symmachus engem küldött el Caesaraea Palaestinába, a keresztény vallás hátországába. A magamfajta zelótának ez olyan megbízást jelentett, amellyel megcsinálhattam a szerencsémet. Tudtam, mit kell tennem. Kisajátítottam egy pincét, amely nem nagyon különbözött ettől, és átalakítottam kínzókamrává. Lelkiismeretesen utánanéztem minden híresztelésnek, lett légyen szó egy tisztviselőről, aki nem volt hajlandó áldozni, vagy egy háziasszonyról, aki nem került elő a házából egy vasárnapon. Egy téli napon az embereim hírt hoztak egy keresztényről, aki egy kereskedő házában rejtőzött. Átkutatták, de nem találtak semmit; azután felfigyeltek rá, hogy nincs fűtés. Felszították a tüzet, vártak. Hamarosan zajt hallottak a padló alól, a hypocaustumból, ahol a keresztény rejtőzött. Csak azt nem tudták, hogy nem is akar kijönni. Amikor betörték az ajtót, megtalálták a keresztényt, aki éppen egy kéziratot akart elégetni abban a tűzben, amelyet ők gyújtottak. Hát persze hogy kíváncsiak lettek! Elfogták az embert, elkobozták a kéziratot, és odahozták mindkettőt hozzám. Az ember nem szólt semmit. Kipróbáltam rajta fegyvertáram összes eszközét, de ezzel is csak az ő kezére játszottam, mert mindenáron vértanú akart lenni. Ám a kézirat... – Porfyrius sóhajt, olyan hangon, mint akit hatalmas teher súlya nyom. – A kézirat egy csodálatos mesét mesélt. Azt tudod, hogy Jézus Krisztust, a keresztények Istenét Tiberius Augustus uralma alatt megfeszítették? Tudom. Constantinus egyik első reformja volt törvényen kívülinek nyilvánítani a keresztre feszítést, mint büntetésnemet, melyet megbotránkoztatónak talált. – Miután Jézust levették a keresztről, követői megőrizték a szent fát, mert nem bírták elviselni a hiányát. Amikor feltámadt halottaiból,
rádöbbentek, hogy a keresztnek akkora hatalma van, amely nem adatott meg embernek: olyan fegyver, amely képes megölni Istent. Ezért egy titkos helyen tartották, amelyet csak egy szűk kör ismert tizenegy nemzedéken át. A kézirat felsorolta őket. Aki figyelmesen olvasta, könnyen kitalálhatta, hol rejtőzik a kereszt. – Megtaláltad? – Nem akkor. Buzgalmam nem maradt észrevétlen, Symmachus visszarendelt Nicomediába. Miután minden állami hivatalt megtisztítottak a keresztényektől, lett alkalom az előrelépésre. De a keresztet sosem felejtettem el. Évekkel később, a számkivetésben azon töprengtem, hátha felhasználhatnám arra, hogy kialkudjam a visszatérésemet Rómába. Küldtem számos verset Constantinusnak, hátha kiengesztelem, de ő elutasított. Azután hírül vettem, mi történt Crispusszal. Valahol a sötétségben valami megmozdul, mint egy óvilági szörnyeteg, amelyet leláncoltak a barlangjában. – A kézirat elmesélt egy legendát, amelyet a korai keresztények szőttek a kereszt köré. Azon a napon, amelyen Krisztust megfeszítették, kiontott vére átváltoztatta a kereszt fáját, amely magába szívta. Onnantól kezdve, mondták, hatalmat nyert a holtak feltámasztására. Ez akkora képtelenség, hogy hahotázni kezdek. Fagyosan szemrehányó csend válaszol rá a homályból. Porfyrius halálos komolysággal beszél. – Arra gondoltam, hogy Helena anyacsászárnénak nagyon fájhatott az unokája halála. Írtam neki, céloztam rá, mit tudok. Jámborságában, gyásztól megtört szívében megfogant a hit. Meglátogatott, végighallgatta, mit tudok, és azonnal elindult Palesztinába. Ezt a részt ismerem. Róma utcáit szinte még tisztára sem söpörték a vicennalia szemetétől, amikor Helena elindult Jeruzsálembe. Annak idején mind azt hittük, hogy valamiféle megtisztulási rítust hajt végre, vagy pedig a lehető legmesszebb próbál kerülni Constantinustól. Egy évvel később tért vissza, és hamarosan meghalt. – Ő lelte meg – folytatja Porfyrius. – Követte a tőlem kapott útmutatást, és rátalált az igazi keresztre. Visszahozta Rómába. Addigra, hála pártfogásának, én már a város praetora, majd hamarosan praefectusa voltam. Én igazgattam a Duas Lauros-birtokot. –
Megcsillan a hangjában egy sziporka a régi, kaján humorból. – Azt hiszem, te is jártál ott egyszer. Egyszer. Júniusban, annak a balvégzetű vicenalliának az évében. Constantinus úgy ülte végig az ünnepléseket, mint egy faragott kép. Százezer üres tekintetű római éljenzett, és úgy tett, mintha sosem hallott volna Crispusról. Azután egy éjszakán, amikor Constantinus leitta magát, lovagoltunk három mérföldet kifelé Rómából a Via Casilinán a régi temetőhöz, ahol a császár megépíttette a mauzóleumát. A Schola két hűséges testőre jött velem: egy hosszú koporsót hoztunk odáig Polából. Emlékszem az árnyékra, amelyet az óriás rotunda vetett az ódon sírkövekre, a retesz csikorgására, lábunk dobogására, ahogy mentünk le a lépcsőn. Emlékszem a lámpákra – olyanok voltak a falakon, akár a szemek – és az elnyúló árnyékokra a végtelen aknákban. Emlékszem a fedél csapódására, amellyel lezártuk a szarkofágot a katakomba legmélyebb, legtávolibb pontján, a visszhangra a szűk kamrában, a mennyezetről szitáló, szúrós kőporra és a belém nyilalló félelemre, hogy ide temetnek el élve amellé, akit meggyilkoltam. Emlékszem az arcomat áztató könnyekre, miközben megcsókoltam a koporsóját, és mormolva végső búcsút vettem tőle. – Miért beszélsz nekem erről? – Az emlékek fojtogatnak. Hangom alig több károgásnál. – Hogy megértsd. Fény lobban a sötétségben. Valaki lámpát gyújtott. Egy percig semmit sem érzékelek. Mihelyt a szemem alkalmazkodik, látom, hogy tégla boltívek alatt állok egy embergyűrűben, és valamivel mögötte, visszahúzódva, mintha szégyellne valamit, ott az arc, amely tíz év óta kísért a rémálmaimban... Szemem tágra nyílik. Összetörik a szívem. Egy halott embert látok. Róma, napjainkban Abby sosem szenvedett klausztrofóbiában. Mostanáig. Csak arra bírt gondolni, hogy holtak veszik körül. A járat olyan keskeny volt, hogy a válla majdnem súrolta a falak viaszos fényű, szürke szikláját,
amely még mindig viselte a kőfaragók vésőinek sebhelyeit. Megpróbálta elképzelni a sírásókat, akik kézzel vájták ki a katakombákat, fény és levegő nélkül, a föld alatt. Hogy bírták ki? Dr. Lusetti megérintette a falat. – Ismerik ezt a sziklát? A neve tufa. Természetes állapotában puha és könnyen faragható, de ha levegő éri, úgy megkeményedik, akár a beton. Ezért volt könnyű kiásni a katakombákat, és ezért bizonyultak ilyen tartósnak. A falak nem tömörek. A padlótól a mennyezetig televésték őket négyszögletes mélyedésekkel, amelyek között a lehető legvékonyabbra hagyták a követ. Némely mélyedés üresen ásított, másokat lezártak cserép- vagy márványlapokkal. Az összbenyomás olyan volt, mint egy óriási kartotékszekrény. – Cubicula – magyarázta Lusetti. – Ide temették a holtakat. Egy márványtáblára világított a fejlámpájával. A rovátkolt kőbe elnagyolt X-P krisztogramot karcoltak. – A sírokat megjelölték, hogy tudják, hol keressék az őseiket. Abbynek eszébe jutott valami. – Ismeri a sztaurogramot? – Természetesen. – Van itt olyan? Lusetti a homlokát ráncolta. – Ez a katakomba évek óta zárva tart, magam is rég jártam benne. Egyébként a legtöbb faragott követ már ellopták a tolvajok. Pár száz méter hosszan égőfüzér világította meg az útjukat, de aztán elfogyott. Onnantól a fejlámpák adták az egyetlen fényt. Négy keskeny kéve kanyargott és bólogatott, miközben egyre mélyebbre hatoltak az alagútban. – Hogy nem tévedtek el idelent az emberek? – kérdezte Mark, Abby szerint csak azért, hogy élő hangot halljon. Lusetti lámpájának fénye megállapodott egy apró mélyedésen, körülbelül derékmagasságban. – Ezen a polcon egy olajlámpa volt. Mindenfelé találkozhatunk velük ásatás közben. Róma idején lámpák százai, sőt ezrei mutatták az utat. Haladtak tovább a cubicula végtelen sorai mellett. Újabb húsz méter után az alagút elágazott. Megálltak. – Most merre? – kérdezte Barry.
– Dragović embereinek semmi nyomuk. – Mark fejlámpája széles ívet írt le a falakra, ahogy megfordult és visszafelé nézett. – Ha el is jön, még nem érkezett meg. Fel kellene mennünk, hogy figyelőket állítsunk. Ő még nálam is jobban rühelli ezt a kirándulást, gondolta Abby. Sötét rettegést keltett benne a katakomba? Vagy ez csak a fiatalság szűkölése, amikor váratlanul szembekerül a halandóság csupasz csontjaival? Kényszerítette magát, hogy lassan, egyenletesen lélegezzen. Ez nem gonosz hely, mondta magának. Fejlámpájának sugara megállapodott egy apró márványlapon, amelyet az egyik cubicula szájába ékeltek. IN PACE, írták rá, és még Abby is tudta, mit jelent. Békében. Mellette egy krisztogram, fölötte ügyetlen kézzel rajzolt galamb, csőrében olaj ággal. Béke és remény. Egy pillanatra meglátta az ide temetett holtak emberségét, akik most türelmesen várakoznak, és már nem is tűnnek vérfagyasztónak, hanem inkább sorstársaknak. A fénykéve továbbsiklott, és rátalált valamire, egy árnyékra a kövön, egy mintára, amely úgy röppent át a fényen, akár az éjjeli lepke. Abby óvatosan fordult visszafelé, hátha megfoghatja. Ott! Sekély, vékony vonalakkal rajzolták, kissé ferdére, így alulról megvilágítva szinte nem is vetett árnyékot. Abby is csak azért fedezhette föl, mert sisaklámpát viselt, de még így is félre kellett hajtania a fejét, mert ha egyenesen világított rá a vésetre, visszaolvadt a sziklába a kép, amely azóta irányította az életét, hogy két hónapja kapott Michaeltől Pristinában egy ékszerdobozt. A sztaurogram a bal oldali folyosó bejárata fölül hívogatta Abbyt. Átfurakodott Lusetti mellett, elindult az aknában. Hallotta, amint Mark panaszosan utánakiált, de elengedte a hangot a füle mellett. Tíz méterrel beljebb egy T elágazással ért véget a járat. Abby jobbra nézett, balra nézett, és megint ott volt, ugyanaz a vésett szimbólum a bal oldali ajtó fölött. Megváltásnak jele utat mutat. ***
Lusetti ment elöl, Barry és Mark követte, Abby volt az utóvéd. Olykor úgy rémlett, halk lépéseket hall maga mögött, s bár minden alkalommal megfordult, csak a sírokat látta a megvilágított alagútban. Olyan volt, mint ködben járni: megszűnt a tér és az idő. Itt-ott ajtók törték meg a sírok sorát, melyek kis szobákba nyíltak, ahová gazdagabb vagy előkelőbb családok temetkeztek. Az elágazó és egymást keresztező járatok sötét hálót szőttek a föld méhében. Ha a sztaurogram körbe-körbe vezeti őket, akkor itt körözhetnek az örökkévalóságig. Lementek egy lépcsőn, majd egy másikon. Hidegebb lett. A talaj nyirkos és tapadós volt, mint a vizes homok, a mennyezetet alacsonyabbra nyomta le a rá nehezedő felvilág súlya. Abby már nem számolta a kanyarokat, de nem kételkedett benne, hogy a sztaurogram nélkül sosem találnak ki innen. Olyan hirtelen álltak meg, hogy beleszaladt Markba. Az alagút egy T elágazásba torkollt. Az elöl haladó Lusetti jobbra, majd balra világított, azután ismét jobbra – Itt nincs jelzés. – Kell lennie – mondta Mark. Nagyon ideges volt a hangja. – Nem hozhattak le idáig csak azért, hogy most itt hagyjanak! – Hozhattak? – visszhangozta Lusetti. – Maga azt hiszi, hogy valakik vezetik oda, ahová el akar jutni? Négy fénykéve cikázott a szemcsés kövön, de csak az alagutat ásó kéziszerszámok nyomán maradt lyukakat és karcolásokat világították meg. És elöl egy piszkos téglafalat, amely a mennyezettől a padlóig elzárta a sziklába vájt nyílást. – Ez új? – kérdezte Mark. Lusetti a fejét rázta. – Római falazás. – Talán egyenesen arra kellene mennünk – vélte Abby. Átfurakodott Mark és Barry mellett, megkopogtatta a téglafalat. Még ennyi évszázad után is áthatolhatatlannak tűnt. – Azt hiszem... A lövedék pontosan szíven találta Markot. A lövés végigrobajlott a katakombán. Barry fél térdre esett, megfordult, és leadott három lövést a pisztolyából. Abby a padlóra vetődött, és kúszni kezdett. Mögötte újabb lövések dördültek, fények villogtak. A szűk helyen mintha tüzérségi csata tombolt volna. A nő feltápászkodott, és futásnak
eredt az alagútban, mellékjáratot keresve, amely segíthet eltűnni az útvesztőben. Az alagút egy durván elnagyolt falnál ért véget. Itt nem volt sem tégla, sem kanyar, csak egy szikla. Vagy türelemmel nem győzték tovább a sírásók, vagy akaraterővel; mindenesetre vállukra kapták szerszámaikat, megfordultak, és visszaindultak a fénybe. Az alagútban elhallgatott a lövöldözés. A csend még riasztóbb volt, bár nem tartott sokáig. Abby meghallotta, hogy mögötte – nem túl messze – lassú lépések közelednek. Fém kattant. Felhúztak egy fegyvert.
XLVI. Constantinopolis, 337 júniusa Valakinek meg kellett halnia. Ebben a pillanatban nem tudom, hogy neki vagy nekem. Az, akit most nézek, meghalt tizenegy éve egy tengerparton. Magam szúrtam a hátába a kést; magam vittem át a tetemét a fél birodalmon, és temettem el a legmélyebb gödörbe, amelyet találtam. Most pedig itt áll előttem, lélegzik, él és engem figyel sötét szemével. Behunyom a szememet, olyan szorosan, míg foltokat nem látok. Kinyitom, és ő nem tűnt el. Alig bírom megállni, hogy le ne hányjam a padlót. A fejem mindjárt széthasad. Ez nem igaz. A szemére összpontosítok. Valóban az övé? Elvesztette tisztaságát, mintha fátyol ereszkedett volna rá. És mintha kancsalítana. Zavartnak tűnik, mint aki nem tudja, mit keres itt. Én sem tudom. – Crispus? – hebegem. Valami rettegésféle gyűri össze az arcát. Hátrább lép, visszasüllyed az árnyékba. Ennek örülök. Őt nézni olyan, mint a napba bámulni: túl kemény, túl fájó, elviselhetetlen. Porfyriushoz fordulok. – Hogyan művelted ezt? – Most mondtam el. – Az lehetetlen! – Semmi sem lehetetlen, ha Isten is úgy akarja – feleli higgadtan. – Netán bele akarod fúrni az ujjadat a sebbe, amelyet te ütöttél a hátán? Honnan tudja, hogy hátba szúrtam Crispust? Mindenki úgy tudja, hogy megmérgezték!
– Lehetetlen – ismétlem suttogva. – Valamikor én is úgy gondolkoztam, mint te. – És miért...? Kintről trombiták harsogását hallom, melyet távolivá tompítanak a vastag falak. Constantinus temetési menete közel lehet. És a hanggal együtt jön az elkésett megértés. Végre– valahára tudom, mit fog tenni Porfyrius. – Te be akarod mutatni... őt... mint Constantinus örökösét. – Amikor kigyúlnak a lángok, és magasra száll a tűzből a sas, a nép meglátja Constantinus igazi örökösét. A csodát. Mi esélye lenne egy csodával szemben Constantiusnak és az öccseinek? – Kuncog. – Természetesen le kellett fizetnünk pár testőrt. Ők majd miszlikbe vágják Constantiust, és Crispus egyesíti a birodalmat. – Miközben te a trónszék mögött állva diktálod, hogy mit tegyen? – Itt nem rólam van szó! – förmed rám. – A birodalomért teszem, és Istenért! A közelmúltban túl sokaktól hallottam már, hogy Istenért tették azt, amit tettek. – Ez az egész az ariánusok miatt van? Eusebius és Alexander miatt? – Annak az iszonyata előtt, amit most láttam, jelentéktelenné töpörödik minden szőrszálhasogatás és irigykedés. – Kit érdekelnek Eusebius vagy az ellenségei? – Őszinte düh van a hangjában. – Azt hiszed, Krisztus azért tért vissza a halálból, hogy az emberek azon öljék egymást, egylényegű vagy hasonlényegű-e a Fiú az Atyával? Eusebius és a fajtája olyanok, mint az az ember, aki örökölte a bölcsesség könyvét, és a fazéknak gyújt alá vele! Végképp nem értem. – Hát akkor? – Constantinusért teszem, mert neki volt igaza, mert az egység az egyetlen, amellyel megakadályozható, hogy az imperium szétmarcangolja magát. Egy Isten, egy anyaszentegyház, egy császár! Abban a pillanatban, ahogy megosztod, a megosztás magától osztódik tovább egészen addig, amíg el nem nyeli a világot a káosz! Constantinus tudta ezt, de végül gyengének bizonyult a káosz erőivel szemben. Ezzel a csodával kaptunk egy második esélyt! Próbálom megemészteni a hallottakat. Nagyon sok értelmes dolgot mondott, olyan sokat, hogy könnyű elfelejteni a tömény tébolyt, amelyen alapulnak.
A világ uralmához inkább egynek a tökéletes erényére, mint sokak gyöngeségére van szükségünk. Crispus – az új Crispus – még mindig belesimul az árnyékba. Most, hogy nem látni, a sokk enyhül, az ész visszaköveteli a jogait. – Valóban azt gondolod, hogy a nép elfogadja ezt a szélhámost, akit előszedtél? – Elfogadják, mert ez az igazság. – Felmordul. – És mert kétségbeesetten akarnak hinni. Kopogtatnak, ugyanazon bonyolult ütem szerint, amelyet Porfyrius használt. Egyik embere résnyire nyitja az ajtót. – Itt az idő. Róma, napjainkban Nem volt hová bújni, nem volt még csak egy fülke sem. A sírásók itt nem alakítottak ki mélyedéseket. Kétségbeesetten döbbent rá, hogy a sötétség sem rejtheti el. Sisakján még égett a lámpa; fénye, amely hiábavalóan futkosott a sziklán, úgy mutatta az üldözőknek az utat, akár egy világítótorony. Mark utolsó szavaira gondolt: Nem hozhattak le idáig csak azért, hogy most itt hagyjanak! Erről viszont egy régi himnusz jutott az eszébe, amelyet gyerekkorában hallott a szüleitől: Senki sem mondta, hogy könnyű lesz az út. – Abby? Az utolsó hang volt, amelyre számított – meleg és megnyugtató, az elképzelhető legsötétebb helyen. – Michael? – Most már előjöhetsz. Nem kérdezte, hogyan vagy miért; nem állt meg gondolkozni. Megfordult, lassan kijött a kanyarból, és ott találta Michaelt: úgy állt a fejlámpa fényében, mint a szarvas az autó reflektora előtt. Mögötte két pisztolyos ember. Abbyből kiveszett minden harci kedv. Csak bámult. Michael búsan, mereven mosolygott. – Ne haragudj, Abby. Nem volt választásom.
Mögöttük egy negyedik ember is megjelent a homályban. Alakja sötét árnyékot vetett a fényben, amelynek forrását Abby nem látta. Alacsonyabb volt a többieknél, rövidre nyírott hajú, vékony ember, volt talán egy kis szakálla is, és mintha elnyelte volna a világosságot. Egyetlen tárgy fénylett rajta, az övébe szúrt, krómozott nyelű pisztoly. – Abigail Cormac! Ismételten meg kell kérdeznem: hogyhogy maga még nem halt meg? Dragović. Abbynek nem volt válasza. Dragović fölnevetett, vállat vont. – Nem érdekes. Most, hogy utolértem, úgyis azt fogja kívánni, bár halt volna meg. Egyik testőre előrejött a járatban, és megragadta Abby karját, majd az elágazáshoz vonszolta. A nő nem tiltakozott. Közben belerúgott a padlón valami puhába, ami nemrég ember volt. Dragović összes gorillájának volt fejlámpája, de védősisakja nem. A fénykévék a sziklafalra szegeződtek. – Ez az a hely, ahová jött – mondta Dragović. – Balra semmi, jobbra semmi. Azt hiszem, egyenesen előre kell menni. Egyik embere – Abby úgy számolta, négyen vannak Dragovićon és Michaelen kívül – előlépett, és ledobta a hátizsákját. Kivett belőle egy szegbelövőt és egy tekercs műanyag csövet, amely olyan volt, mint egy vastag ruhaszárító kötél. Belelőtt három szöget a téglába, majd nagyjából háromszög alakban rájuk tekerte a csövet. A zsákból most két fémdugó és egy hosszú kábel került elő. A dugókat beledöfte a csőbe, a kábelt legöngyölte. A gorilla visszafelé vonszolta Abbyt az alagútban, a többiek követték őket. A kanyaron túl megálltak. – Nem lesz semmi baj! – súgta Michael. Mindenki leguggolt. A gorilla elengedte Abbyt, igaz, csak azért, hogy befoghassa a fülét. Abby követte a példáját. A legelöl kuporgó ember csatlakoztatta a drótot egy kis távirányítóhoz. A nő nem látta, amikor lenyomta a gombot. Csak a robbanást érezte, amely lüktetve áthatolt a kezén, bele a fülébe. Szúrós kőpor zúdult rájuk a mennyezetről. Abby megmerevedve várta, hogy ennél is rosszabb következzen, hogy a katakomba eltemesse. A detonátoros ember ordítva elrohant. Mindenki utána nyomult a járatban. A falból téglarakás lett, amelyen még mindig nem ülepedett le
a gomolygó porfelhő. A por elhomályosította a világosságot, de ahogy örvénylett, apró rések nyíltak rajta, és átengedték a fényt, de nem kő vagy tégla látszott bennük, csak a sötétség. Egyenként bújtak át a lyukon. Abby egy pillanatig csak a port érezte, amely bevonta a nyelvét, elfogta a tüdeje elől a levegőt. Fuldokolt. Aztán túljutott rajta. A katakomba legmélyén hét fénykéve járt ide-oda egy ezerhétszáz évig bezárt kriptában. Abbyt a koszovói sírra emlékeztette. Tágasabb volt, bár nem sokkal – talán háromszor három méteres, majdnem szabályos négyszög –, dongateteje épp annyira magas, hogy fölegyenesedhessenek. Minden tenyérnyi helyet telefestettek halakkal, galambokkal, vigyázzban álló katonákkal, botra támaszkodó, szakállas szentekkel vagy prófétákkal, akik között a simára borotvált Jézus éppen felpillantott a Bibliából. Az egyik falat kitöltötte egy boltíves fülke, és mellette jobbról-balról a két hatalmas, festett jelkép, a krisztogram és a sztaurogram. Nem jeleníthető meg a csatolt k ép. Lehet, hogy a fájlt áthely ezték , átnev ezték v agy törölték . Gy őződjön meg arról, hogy a csatolás a megfelelő fájlra és hely re mutat.
Közöttük a fülkében egy koporsó állt, de nem egyszerű kőből, mint Gaius Valerius Maximusé. Fényes, vörös márványból készült, bonyolult faragványok díszítették. Az elején lovasok vágtattak egymás felé két sorban, nyeregtetején flotta vívott tengeri csatát. Abby még a fejlámpák fényében is láthatta az evezőlapátok és evezősök, a vértek, a sodort kötelek aprólékosan kidolgozott részleteit. – Egyáltalán hogy bírták lejuttatni ide? – töprengett fennhangon Michael. Dragović keresztülvágott a kriptán. A szarkofág fölé hajolt, arcát a kőhöz szorította, karját ölelésre tárta, mintha eggyé akarna válni a koporsóval. – Porfír – mondta. – A cézárok jussa és előjoga. – Ez... Constantinusé? – kérdezte Abby. – Constantinust Isztambulban temették el. – Dragović kiegyenesedett és Michael felé fordult. – Ez, úgy gondolom, Constantinus fiáé, Crispusé.
Abban, ahogy Michaelhez szólt, volt valami, amitől Abbyt kirázta a hideg. Nem kegyetlenség vagy rosszindulat. Meghittség. Michaelre nézett. – Te hogy kerülsz ide? – Közvetlenül Split mellett kaptak el. Nem volt esélyem. Dragović meghallotta. Fölnevetett. – Ne hazudj már a kis barátnődnek! Még mindig azt képzeled, hogy szeret? Te jöttél el hozzám, mint Koszovóban. És ugyanazért. Mert pénzt akartál. Abby azt hitte, elájul. – És Irina? – Irina? – kérdezte Dragović. – Ki az az Irina? Michael válla megroskadt. – Irina nem létezik. – De hát a fotó! A lakásodon! – Cathy. A volt feleségem. Sosem járt a Balkánon. Ha jól tudom, Donegalban lakik a második férjével. Abby érezte, hogyan szakad rá világának egy újabb darabja. Dragović kuncogott, amikor látta, hogy ez mennyire fáj neki. – Csak nem képzelte róla, hogy angyal? A jó seriff, fehér kalapban? – Megvetően rántott egyet a fején. – Pénzt akart. Mint mindenki. Abby mereven nézte Michaelt. Nem akarta, hogy igaz legyen. – Miért? Hát a helyes cselekvés? A harc a barbárokkal? Michael mosolyt próbált erőltetni a szájára, a régi csibészes nemtörődömség árnyékát. Nem nagyon sikerült. Túl megtört volt az arca. – Ha nem győzheted le őket... Dragović elvesztette az érdeklődését irántuk. Parancsot vakkantott, emberei körülállták a szarkofágot, mindegyik sarkára jutott egy. Vaskos feszítővasak kerültek elő a hátizsákokból. Izzadva-káromkodva verték be őket a fedél alá. – Egyáltalán hogy juttatták le ide? – ismételte meg Michael. Úgy fordult, hogy ne kelljen a nőre néznie. Dragović a sarok vékony repedéseire mutatott. – Lapokban hozták le, aztán összecementezték. Mint az IKEA. A négy ember ránehezedett a feszítővasra. Akkorák voltak, mint a súlyemelők, de a bíborszín követ meg sem bírták mozdítani. – Detonátort használjunk? – morogta az egyik.
– Nem! – Dragović mohón figyelte őket, minden izma pattanásig feszült. Abban a percben Abby már-már hitte, hogy észrevétlenül elillanhatna. Nem merte megpróbálni. – Nem csinálunk semmit, amivel kárt tehetnénk a labarumban! Az emberek ismét nekiveselkedtek. A vas meghajolt, a kő ellenállt. Egyik sem engedett. A levegő sercegett a feszültségtől. A vasak beljebb csúsztak, először csak az egyik, azután mind a négy. Mély robaj gördült végig a kriptán. A koporsófedél megemelkedett, hátracsúszott. Dragović belenézett a nyitott szarkofágba. Constantinopolis, 337 júniusa Vakító fehér napfény süt be a nyitott ajtón. Porfyrius hozzám fordul. – Itt az idő. Velünk, vagy ellenünk? Azt akarom mondani: egyedül vagyok. – Megkötözhetünk, és itt hagyhatunk, amíg a bemutatásnak vége nem lesz. Vagy csatlakozhatsz hozzánk. Nincs választásom. Látnom kell, hogyan lesz vége. – Jövök. Megyek utánuk, fel a lépcsőn. A világosban látom, hogy nagyjából húszan vannak, zömmel kurtára nyírott hajúak, egyenes tartásúak, mint a katonák. A Schola fehér egyenruháját viselik, bár az nem jelent semmit. Az ember – még mindig nem bírok Crispusként gondolni rá – elöl halad, csak a hátát láthatom. A haja fürtös, a nyakszirtjéig ér – hosszabb, mint tizenegy éve, de ugyanolyan hollófekete. Csakugyan görbén tartja kissé a bal vállát? Nem merev a mozgása? Emlékszik, mit mondtam neki azon a tengerparton? Csak öt percig lehetnénk egyedül, bizonyságot szerezhetnék, vagy így, vagy úgy! A mauzóleum mögött lévő állványzatot nem láthatja az összegyűlt sokaság. Fojtott moraj hangja száll felénk, miközben felhágunk a létrákon, pallóról pallóra. Senki sem próbál megállítani. A rézkupola tövében futóléc kerüli meg a rotundát. Kőkorlát védi, a pillérek között vasrostély. Kívülről aranyra festették, de belülről csak vasat látni. Lekuporodunk a mellvéd mögött, várunk. Kilesek a rostélyon, és figyelem, ahogy a közönség elhelyezkedik. A senatorok és a tábornokok letelepedtek az emelvényen a máglyával szemközt, a légiók
vörös négyszögekkel veszik körül őket. Hátul a nép a nyakát nyújtogatja, hogy lásson valamit. Hányan lesznek életben alkonyatkor, ha az események Porfyrius kívánsága szerint alakulnak? Azt mondja, egyesíteni akarja az imperiumot – de azért még Constantinusnak is húsz éven át kellett harcolnia. Nem mindenki fogadja el vakon a csodát, amelyet Porfyrius kínál. Megpróbálok egy pillantást vetni Crispusra, de a szűk pallót megtöltik Porfyrius emberei. Nem látom, mert messzebb áll a köríven. Lent a városban a lassú temetési menet felfelé halad a dombon. A mellettem gubbasztó Porfyriushoz fordulok. – Alexander tudomást szerzett róla? A titkodról? Ezért ölted meg a könyvtárban? Porfyrius izzadságot töröl ki a szeméből. – A lehető legrosszabb módon szerzett tudomást róla. Crispus bejött hozzám a könyvtárba azon a napon, mert el kellett olvasnia bizonyos papírokat. Alexander meglátta és felismerte. Crispus pánikba esett, felmarkolta az első tárgyat, ami a keze ügyében akadt, és lesújtott vele. Egy ütés elég volt. – Agyonverte a régi tanítóját? – A fejemet csóválom. – Az a Crispus, akit én ismertem, sose tett volna ilyet. – A halál megváltoztatja az embert. Azonkívül borzalmas időket élünk. A menet vége is megérkezett a mauzóleumhoz. A tömeg még jobban lelassul, ahogy a máglyához ér. Karok százai nyúlnak át a torlaszok fölött, hogy legalább a halotti lepel szélét megérinthessék. A papok, akik idáig kísérték a palotától, hirtelen eltűntek. Még Eusebius is. Egyik sem akarja látni az ősi rítust, amellyel a rómaiak temetik uralkodóikat a királyok ideje óta. Utána, ha majd a hamvak kihűltek, és a katonaság is elvonult, elvégzik a maguk keresztény szertartását a szent apostolok jelenlétében. Bár igaz, addigra a világ megváltozik. A ravatal a máglyához ér. Hat testőr emeli a testet, és felviszik egy lépcsőn a deszkatorony első emeletére. Innen nem láthatom, hogy a viaszbábot vagy az igazi embert – nem mintha számítana. A máglya előtt aranyruhás, magányos alak lép az emelvényre. Háttal van nekem, csak a feje tetejét láthatom, amelyen ragyog a gyöngyös diadém. Gondolom, Constantius lehet.
Ordítás harsan – nem a mélyben, hanem mögöttünk, a tetőn. Felpattan egy rejtekajtó, testőrök özönlenek ki a pallóra. Kardok csattognak: Porfyrius emberei ráeszméltek, hogy bajba kerültek. Az utolsó csata Constantiusért elkezdődik. Róma, napjainkban Dragović belenézett a nyitott szarkofágba. Fejlámpájának fénykévéje lándzsaként hatolt be az üregbe. A kripta hátsó sarkában álló Abby nem láthatta az arcát, de azt igen, hogyan változik meg a testtartása. Megroskadt. Két kézzel kapaszkodott a koporsó szélébe, a feje részegen billent jobbra-balra. Megfordult. Arcáról mintha lemosták volna a kígyómérget. – Üres. A gorillái is megnézték. Michael is csatlakozott hozzájuk. Vállig belenyúlt a szarkofágba, tapogatózott, majd kihúzta ökölbe szorított kezét, de csak por volt benne. Átfolyt az ujjai között. – Semmiért volt az egész – mormolta. – Nincs labarum. Még egy holttest sincs. Dragović végighúzta a kezét a szarkofág peremén. Fejlámpája fényénél Abby látta, hogy a márvány kicsorbult és lepattogzott. – Valaki előttünk járt! – Mire megpördült, már ott is termett a kezében az ezüstszín pisztoly, amellyel Michael szívére célzott. – Csak nem azt képzelted, hogy be tudod csapni Zoltán Dragovićot? Michael a falig hátrált. – Az ég áldjon meg, ezt több mint ezer éve befalazták! – Igaz! – bizonygatta kétségbeesetten Abby. – Dr. Lusetti, a régész, aki velünk tartott, bizonygatta, hogy ezek római téglák. Ha sírrablók jártak itt, azok római sírrablók lehettek. Michael széttárta a karját, mint a megtestesült ártatlanság. Dragović a pisztolyára nézett. Az egyik hátizsákból, amelyik a padlón hevert a szarkofág mellett, berregés hallatszott. A mellette álló ember felcsapta a zsák hajtókáját, és kivett egy apró adóvevőt, amelyet kábel kötött össze a zsákban lévő, láthatatlan antennával. Leolvasott valamit a kijelzőről, és káromkodott.
– Darko volt – mondta szerbül. – Azt mondja, carabinierik jöttek be a katakombába. Dragović bólintott. Cseppet sem aggasztotta a fenyegetés, inkább mintha visszanyerte volna az erejét. – Szereljétek fel a plasztikot – parancsolta. – És a koporsó? – Hagyjátok. Üres. Megint előkerült a műanyag cső. Az emberek fürgén lövöldözték bele a szögeket a kripta mennyezetébe, és fölszerelték a robbanóanyagot. Dragović Michaelhez fordult. – Tudod, mi a jó a katakombákban? – Mi? – Nem nehéz benne eltüntetni egy hullát. Abby egy töredék másodperccel előbb tudta, mit akar tenni, semhogy megtörtént volna. Rávetette magát Dragovićra, de a gengszter addigra meghúzta a ravaszt. A pisztoly elsült, a lövedék feltépte Michael mellkasát. A férfi a falnak csapódott. Abby sikoltott. A lendület vitte tovább Dragović felé, de a testőrök gyorsabbak voltak. Egy kinyújtott kar feltartóztatta; két kéz olyan erővel ragadta meg a derekát, hogy majdnem felrántotta a levegőbe. Dragović sarkon fordult. Arca sugárzott a gyönyörűségtől, miközben felemelte és a nő homlokának szegezte a pisztolyt. Abbyt megpörkölte a cső forrósága. Kapálózott, de nem szabadulhatott. Michael lecsúszott a fal tövébe. Elnyúlt, és nem mozdult többé. – Engem is meg fog ölni? – A szavak lomhán elnyúltak, mint a tészta, és különben sem lehetett hallani őket. Abby füle még mindig csengett a pisztolylövéstől. Dragović sem lehetett jobb állapotban, de azért felfogta a mondottak értelmét. Felhúzta a pisztolyt, szeme izgatottan felcsillant. Egyik embere a kripta másik végében megkocogtatta az óráját, és a carabinierikről morgott valamit. Dragović bólintott, és leengedte a fegyvert. – Később. Egyelőre túszra van szükségünk, hogy kijussunk innen. Az emberek fölszedték a hátizsákjukat. A mennyezeten a helyére került a robbanószer és az összekötő vékony cső. Ennyi bedöntheti az egész katakombát.
– Miért csinálja ezt? – kérdezte Abby. Sivár fásultság lett úrrá rajta. Igyekezett nem nézni a halott Michaelre. – Időnként hasznos elhitetni másokkal, hogy meghaltunk. Michael Lascarisnak be kellett volna tartania ezt a szabályt. Egyenként kimásztak a törmelékkupacon át a katakomba folyosójára. A küszöbön Abby visszafordult. Még egy másodpercre láthatta a két szimbólumot a falon, a feltört bíborszín szarkofágot és Michael összeroskadt holttestét a padlón. Aztán eltűnt a kép. Constantinopolis, 337 júniusa Ez az a háború, amelyet Constantinus el akart kerülni. Római római ellen, azonos egyenruhát viselő katonák, akiket csak a pajzsuk jelvénye különböztet meg. Kis csata zajlik, inkább csak birkózás – a keskeny palló megnehezíti a kardforgatást –, de attól még nem kevésbé ádáz. Ilyen közelről érezni minden csepp olajnak vagy vérnek a szagát a pengén. Az a legdöbbenetesebb, hogy odalent a tömegnek fogalma sincs róla, mi történik. Elrejt bennünket a rostély, amelynek szemkápráztató szövedékén nem lehet belátni. Constantius még mindig tartja az apjáért az oratiót; a senatorok és tábornokok ülnek és figyelnek; a testőrség századosa továbbra is fogja az égő szövétneket, amellyel majd lángra lobbantja a máglyát. Nem tudják, hogy Constantinus mauzóleumában máris halomra gyűlnek a hullák. Vér fröccsen a fehér kőre. A csata lassul, mert a holtak eltorlaszolják a pallót. Két oldalról támadnak bennünket, de még mozgunk. Flavius Ursus emberei – feltételezem, hogy azok – az épület hátulja felé szorítanak, ahol végezhetnek velünk. Néhány testőr eltorlaszolja az ajtót, mások feltartóztatnak, nehogy hozzáférjünk az állványzathoz, amelyen lemenekülhetnénk. Porfyrius hívei magukból építenek jobbról-balról palánkot, de lassan lekaszálják őket. Higgadtan arra gondolok, hogy itt fogok meghalni, véráldozat leszek Constantinus sírján. Crispust nem látom. Máris meghalt volna?
Porfyrius ordít valamit a fülembe, és a magasba mutat. Egy tetőfedő létrája támaszkodik a rotundához, s fölvezet a kupolára. Ursus testőrei még közelebb nyomulnak. Mászni kezdek. A létra dülöngél és inog a tövénél tolongó emberek nyomásától. Egy kard olyan közel villan el mellettem, hogy majdnem leszeli bokában a lábamat. Kezek próbálnak lerántani, de visszarugdosom őket. Porfyrius összeesik. Megérkezem a tető széléhez, és feljajdulok a kíntól. A rézlemezek vakítanak, és amikor hozzájuk érek, megperzselik a bőrömet. Leküzdöm a fájdalmat, felhúzódzkodom. Egy meggörnyedt alak fölevickél a szemfájdító fényben a dóm tetejére. Utánamászom, tógám redőivel próbálom védeni a kezemet az áthevült fémtől. Megfordul a fejemben, hogy a szövet kigyúlhat, de nem érdekel. Abban az életben, ami nekem még hátravan, már csak azt az egyet akarom, hogy föltehessem neki a kérdést: Csakugyan te vagy az? Alul a gyászolók ráeszmélnek, hogy idefent történik valami. Mormolás hullámzik végig a tömegen, olyan hangos, hogy én is hallom a tetőn. Senatorok fordulnak meg az ülésükön, és nyújtogatják a nyakukat, hogy fellássanak a magasba. Az emelvényen Constantius mintha belesülne a szónoklatába. Hátranéz. Ez az a perc. A kupola ellapult tetejének közepén van egy kerek nyílás, az oculus, a szem, amelyen át a nap betekinthet a mauzóleumba. Crispus felvergődik a nyílás szélére, megfordul, kiegyenesedik. Szembenéz a tömeggel, karját széles, isteni ölelésre tárja. Constantius mellett az emelvényen Flavius Ursus kikapja az égő fáklyát egy testőr kezéből, és a máglyára dobja, amelyet jól átitattak olajjal és szurokkal. Azon nyomban tüzet fog, a lángok felszaladnak a fatorony oszlopain. A tűz könyörtelenül eltereli a közönség figyelmét a tetőn zajló eseményekről. Négykézláb állva bámulok föl Crispusra. Úgy magasodik fölöttem, mint egy isten, és valószínűleg ugyanúgy nem vesz tudomást rólam, mint egy isten. – Te vagy az? – Kiszáradt torkomtól csak elcsigázott suttogásra telik, ám ő mintha mégis meghallaná valahogyan, a máglya ropogásán
és a tömeg harsogásán át. Letekint rám és mosolyog, megbocsátó szeretettel. Árnyék sötétlik a vakító levegőben. Crispus felkiált, az oldalához kap. Vér üt át a tunicáján, egy nyílvessző lóg az oldalából. íjászok tűntek fel az udvart szegélyező keleti oszlopos tornác tetején. Újabb nyíl találja el Crispus vállát. Hátratántorodik. Az oculus peremén egyensúlyoz. A rézcserepek villódznak a talpa alatt, azt a látszatot keltve, mintha a levegőben lebegne. Egy percig majdnem tudok hinni benne, hogy mindjárt fölszáll, mert angyalok menekítik el a veszély elől. Hang nélkül zuhan be az oculusba. A nyilak még mindig záporoznak, zörögnek a tetőn, de nem találnak el. A lyuk szélére kúszva lenézek. Látom mélységes mélyen, a hátsó falban kialakított fülkében a hatalmas porfírszarkofágot: Constantinus testére vár. A koporsó előtt, a sugárküllős nap kellős közepén elterülve fekszik egy halott. Belőle ágaznak ki a márványsugarak; az oculuson betekintő nap pedig olyan glóriát rajzol köréje, amely majdnem tökéletes. Egy árnyékszilánk megtöri a kört. Egy idő után rájövök, hogy az árnyék az enyém. Róma, napjainkban Végigsiettek a folyosókon, a saját nyomaikat követve a puha agyagon, maguk után engedve a detonátor kábelét. Még az első lépcsőt sem érték el, amikor az utolsónak maradt ember kiáltott, hogy álljanak meg. – Nincs több drót – mondta. Abby először látott Dragovićon némi nyugtalanságot. – Elég messze vagyunk? Az ember csücsörített. – Ez egy régi hely, és nagyon sok plasztikot hagytunk ott. – Te itt maradsz – utasította Dragović. – Hagysz nekünk két percet. Az ember előhúzta a távirányítót, és csatlakoztatta a kábelt. Abbynek megfordult a fejében, hogy ha nekimenne, talán idő előtt
süthetné el a szerkezetet, és rászakíthatná a tetőt Dragovićra. De egy másik ember is állt közöttük, és a járat túl keskeny volt, hogy elférjen mellette. – Öt perc nem lenne biztonságosabb? – Kettő. A carabinierik közel járhatnak. Dragović továbbvezette őket. Most már mindenki kapkodott. Nehéz bakancsok dobogtak a nő sarkában; többször is hátba lökték, ha lelassult. Megpróbálta számolni magában a másodperceket, ám ez a könyörtelen tempó megtört mindenféle ritmust. Milyen hosszú két perc? Elég hosszú? Talán mégsem áll készen a halálra. Elérték a lépcsőt, felrohantak a második szintre. Egy tágasabb kamrában, egyfajta keresztútnál négy alagút találkozott. A padló sziklás volt, nehezebben lehetett látni rajta a lábnyomokat. Dragović egy pillanatig vizsgálgatta a talajt. Nem tudja, merre kell menni, gondolta Abby. – Az mi? A Dragović mellett álló ember valamit mutatott az egyik alagútban. Abby odanézett. Egy kanyar mögött tompa fény izzott, amely egyenletesen erősödött. – Carabinierik! – Szétválni! – parancsolta Dragović. – Lerázhatjuk őket az alagutakban. Szétváltak. Abby követte volna a mögötte jövő gorillát, ám Dragović elkapta a gallérját, és maga elé penderítette. – Maga velem jön, arra az esetre... Fojtott bőgés harsant fel a katakomba mélyén. Két perc. Az első, amit Abby érzékelt, a mellette elrohanó huzat volt – nem kifelé tartott, hanem befelé. A következő percben megkettőzött erővel száguldott visszafelé a lökéshullám, éles kőés homokszemcsék millióit repítve magával, amelyek véresre horzsolták Abby bőrét. A föld olyan erősen rázkódott, hogy a nő várta, mikor hasad meg a szikla. Nem nézett körül és nem várt. Hátat fordított a robbanásnak, Dragovićnak, a mennyezetből kiszakadó kődaraboknak, és futott, be a legközelebbi alagútba. Nem érdekelte, hová vezet – csak innen el!
Ám nem menekülhetett ilyen könnyen. Valaki másnak ugyanez az ötlete támadt. A robbanás és a kőomlás dübörgő visszhangjai közepette is hallotta az őt kergető lépések dobogását. Nem bírt gyorsabban szaladni. Csak arra tudott gondolni, hogy el kell bújnia. Az itteni falakon keskeny polcok sorjáztak, ahol végső nyugalomra helyezték a régi holtakat. Ha elég nagy egy hullának, nekem is elég lehet. Lekapcsolta a fejlámpáját, lehasalt, és benyomakodott a résbe. A szikla úgy szorította, akár a satu. Kilencven fokban elfordult feje éppen kitöltötte a mélyedést. Karjait annyira a testéhez préselte, amennyire tudta. Megpróbált lélegezni, de a kő kisajtolta a tüdejéből a levegőt. A lépések közeledtek. Portól megfakult fénykéve söpört végig a sziklafolyosón. Abby imádkozott, hogy Dragović ne nézzen le a padlóra. – Abigail? – kérdezte Dragović a portól kásás hangon. – Azt képzeli, hogy elmenekülhet? Azt képzeli, hogy Zoltán Dragović valaha is megfeledkezik az ellenségeiről? Acsargó nevetésbe csapott át a köhögése. – Abigail, fogadjon el egy tanácsot egy olyan embertől, aki sok sötét helyet látott már ebben a világban. Ha el akar bújni a sötétben, ne viseljen fényvisszaverő kabátot. A sziklába szorult Abby láthatta, hogyan áll meg a két cipő, tizenöt centiméterre az ő arcától. Akkor sem tudott volna mozogni, ha akar. Behunyta a szemét, várta a halált. Újabb lépések. Egy elfúló ordítás; egy meghökkent sikoly. Egyetlen lövés, majd hangos puffanás, amelyet Abby inkább érzett, mint hallott. Utána csend. Abby nem tudta, meddig feküdt a sírban. Lehetett egy óra, egy nap vagy három. A kő szaga megtöltötte orrát, súlya addig nyomta a fülét, amíg úgy nem érezte, hogy az ereiben lüktető vér tulajdonképpen a szikla érverése. Magához öleli őt, s már nem tudja, hol végződik a hús, és hol kezdődik a kő. Könnyei meggyűltek a szemében, mert nem volt hová kicsordulniuk Ám fokonként visszanyerte az érzékelést. Lába kegyetlenül zsibbadt, válla sajgott egy kiálló szikladarabtól. Kinyújtotta a kezét a folyosóba. Jó érzés volt, hogy ott több a hely.
Óvatosan, a szabad karjával húzva magát kievickélt a fülkéből az alagútba. Megtapogatta védősisakjának sima műanyag félgömbjét, és amikor megpöccintette a kapcsolót, kigyúlt a lámpa. Dragović pár lépésnyire hevert, holtan. Egyetlen lövedék fúrta át a koponyáját. Abby egy ideig figyelte, azután megfordult, és elindult kifelé a világosságba.
XLVII. Constantinopolis, 337 júliusa Még nincs is kész a palota, de a renoválás már elkezdődött. Frissen meszelt falak várják az új képeket; feliratokat cementeztek le. Eltávolították a mozaikpadlót, amely a régi héroszok munkáit ábrázolta, és kicserélték a Krisztus életéből vett jelenetekre. Belátok egy szobrokkal zsúfolt szobába: márvány hadsereg várja sztoikusan a sorsát. Hamarosan elkótyavetyélik vagy átfaragják a szobrokat divatosabbra. Együtt érzek velük. Elmúlt egy korszak. Constantinus a lezárt porfírkoporsóban nyugszik a keresztény apostolok körében. Porfyrius holttestét lehozták a tetőről és bebalzsamozták. Végakaratának megfelelően hajó viszi Róma felé. Nem tudom, hogy Crispusszal mi történt. Teste eltűnt, mire lejöttem a tetőről. Én vagyok az utolsó. Egy öregember, aki a folyosón várja, mi lesz a sorsa. Nyílik az ajtó, egy rabszolga int, hogy lépjek be. Flavius Ursus a karját keresztbe fonva áll az asztal mögött. Előtte két titkár ül, viasztáblákkal és íróvesszővel. A nyitott ablakon befúj a szellő, hozza magával az egyik belső udvarból a szökőkút csobogását. Ursus elküldi a titkárokat, azután rám szegezi a tekintetét. Az arca kifürkészhetetlen. – Rendkívüli életed volt, Gaius Valerius. Nem kerüli el a figyelmemet a múlt idő. – Számos vitát gerjesztett, amit tettél. Egyesek úgy gondolják, hogy ki kellene végezni, amiért részt vettél az összeesküvésben. Mások szerint megmentetted a birodalmat. Hallgatok. Akármit beszélnek rólam, az ítéletet már meghozták.
– Némelyek azt állítják, hogy látták Constantinus szellemét felszállni a máglyáról a mennyekbe. Constantinopolis új püspöke vitatja ezt. Constantinopolis új püspöke Eusebius. Constantius ezelőtt két héttel erősítette meg a tisztségében. – Amit pedig a tetőn műveltél az állam közismert ellenségeivel... – A fejét csóválja. – Ha nem küldted volna el nekem azt az üzenetet, másképp alakulhatott volna a történelem. Így azonban minden úgy zárult le, ahogy kell. Minden lezárult. Constantinus fiai – Constantius, Claudius és Constans – felosztják az örökségüket. Mindegyiknek lesz saját udvara és saját hadserege, melyeknek győzelmekre, csatákra és hadizsákmányra lesz szükségük. Legfeljebb három évet adok a békének. – Helyesen cselekedtél – folytatja Ursus. – Kiérdemelted a pihenést. Térj haza moesiai villádba, és élvezd visszavonultságodat. Még valamit akar mondani. Kibámul az ablakon az udvarra, keresi a szavakat. Fölemel egy madarat ábrázoló papírnehezéket, szórakozottan babrálja. – Ezt csak te tudhatod. Fent a tetőn az – csakugyan... – Nem – válaszolom szilárdan. – Nem is gondoltam. – Leteszi a madarat, elővesz egy papírt, a következő munkát, és olvasni kezd. Amikor felnéz, mintha meglepődne, hogy még mindig ott vagyok. – A titkáromtól megkapod a szükséges engedélyeket a távozáshoz. Térj haza Moesiába, és pihenj. Megnyugtató a mosolya. Öreg katonák egymás között. Belgrád, Szerbia napjainkban Ez volt az első igazi nyári nap. A Knez Mihailova sugárúton alig lehetett haladni a járdát eltorlaszoló kávéházi székektől és asztaloktól. A beton virágtartókból kifut a geránium. Abby munkához öltözve, csontszín kosztümben napoztatta csupasz lábát, és ráérősen
fagylaltozott. Mögötte Wimbledonból közvetített a nagyképernyős televízió. Észrevette Nikolićot, amint újsággal a hóna alatt pásztázza az asztalokat a kávéházban, és integetett neki. – Jól néz ki – mondta. – Maga is. Nikolić kávét rendelt, és úgy fordította a székét, hogy ne zavarja a tévé. Aggódik, gondolta Abby. Ami érthető, tekintve hogy a legutóbbi alkalommal rá osztottuk ki a szöktető szerepét. – Köszönöm, hogy hajlandó volt találkozni velem. – Hivatalos ügyben jött Belgrádba? – Más ügyben, mint múltkor. Visszatértem a régi munkahelyemre, a Hágai Nemzetközi Törvényszékre. – Tehát a seriff oldalán áll. Utoljára nem voltam ilyen biztos benne. – Én sem. – Először járt Belgrádban azóta, hogy azon a napon elmenekült Nikolić autójában. Idegesítette is a visszatérés, a közelébe se ment a Kalimegdán Citadellának. De azóta változtak az évszakok, és megváltozott ő is. A lehető legszárazabban beszámolt arról, ami történt: a versben elrejtett üzenetről, az isztambuli útjukról... – De hát Constantinus 326-ban még Rómába akart temetkezni! – szakította félbe Nikolić. – Ha maga is ott lett volna, megspórolt volna nekünk egy utat. De végül csak rájöttünk. Folytatta a katakombával, az ezerhétszáz éve befalazott szimbólumokkal és a szarkofággal. Nikolić némán hallgatta, kihűlt előtte a kávé, és akkor sem szólalt meg, amikor Abby befejezte. – A maga története minden találkozással szenzációsabb lesz – mondta végül. Abby fagylaltja tócsává olvadt a tálka alján. Kikanalazta. – Kivéve a finálét. A szarkofág üres volt. Semmit nem értünk el. – Dragović halott – emlékeztette a férfi. – Láttam a televízióban a holttestét. Be kellett mutatni, hogy elhihessük, csakugyan meghalt. – Egy pillanatig töprengett. – Bár persze van egy másik lehetőség. – Mégpedig?
– Egy másik legenda is kapcsolódik Constantinushoz. Anyja, Helena közvetlenül a halála előtt elzarándokolt a Szentföldre, ahol a keresztények megmutatták neki azt a titkos helyet, ahol Krisztus megfeszítése óta őrizték a keresztet. Az egyik beszámoló szerint Helena úgy győződött meg a kereszt valódiságáról, hogy feltámasztott egy öreg parasztasszonyt. Abby mögött Wimbledon gyepén a szerb teniszező éppen megnyert egy szettet. A környező asztaloknál ülő emberek tapsoltak és lelkes kurjongatással biztatták. – Azt hiszi...? – A versben szerepel egy szó, amely latinul signum, görögül tropaion. Már mondtam, hogy sok jelentése ismert. Lehet hadijelvény vagy lobogó, ám a keresztény szerzők Krisztus keresztjét is emlegetik ekképpen. Megváltásnak jele utat mutat. – És az a szimbólum, amelyet maga talált, a sztaurogram. Mint elmagyaráztam, a görög sztavrosz szóból származik, ami ’kereszt’-et jelent. Sokan vélik úgy, hogy Constantinus krisztogramjának változata, csakhogy máshonnan ered. Már nagyon korai kéziratokban használták rövidítésként. A kereszt sztenográfiai jele volt. – Csak nem arra céloz, hogy az igazi keresztet találhattuk volna meg, azt, amelyre Krisztust fölszegezték, és még csak nem is tudtunk róla? Nikolić töprengett egy pillanatig, aztán megadóan elmosolyodott. – Ki tudja? Hiszen csak por volt a szarkofágban. Előbb-utóbb porrá lesz minden történelem. Intett a pincérnek, hogy hozzon még egy kávét. – Egyszer talán lemehetne oda, hogy alaposabban megnézze. A nő még a gondolattól is összeborzongott. – Az lehetetlen. Amikor Dragović felrobbantotta a kriptát, nem csak a katakombának azt a részét pusztította el. A fölötte álló bérház is összedőlt. A háztulajdonos cementtel töltötte fel a lyukat, hogy minél előbb elkezdhesse az újjáépítést. Az már nem a Vatikán ingatlana, így nem is akadályozhatták meg.
– Talán így a legjobb. – Nikolić fölnevetett, de csak azért, hogy palástoljon egy sokkal súlyosabb gondolatot. – Szörnyű lenne hatalmat nyerni a holtak feltámasztására, bármennyire szeretnénk is néha. Abby behunyta a szemét. A nap arrébb haladt az égen, a nő arca kikerült a napernyő árnyékából. Bántotta a szemét az erős fény. – A katakombában... – Elhallgatott. Ez olyasmi volt, amit még senkinek sem mondott el, de most rájött, hogy azt szeretné, ha Nikolić tudná. – A carabinierik már bent voltak az alagutakban, de még nem értek el odáig. A lövedék, amely megölte Dragovićot, nem illett egyetlen pisztolyba sem, amelyeket odalent használtak. Nem gondolja... – Elfordította a székét, vissza az árnyékba, és erélyesen rázta a fejét. – Természetesen nem! Senki sem jön vissza a halálból. – Csak a Balkánon. – Nikolić széthajtogatta az újságját. A címlapról fehér tüskehajú ember bámult a kamerába olyan rosszindulattal, amely cseppet sem enyhült az óta a tizennyolc év óta, hogy boszniai rémtettei miatt a világ egyik legkeresettebb bűnözőjévé vált. – Két éve ennek az embernek a családja elérte, hogy törvényesen halottnak nyilvánítsák. Amikor a rendőrség tegnap megtalálta a folyón túl egy zemuni lakásban, kiváló egészségnek örvendett. Abby ismerte a történet végét. – Holnap viszik Hágába, hogy bíróság elé állítsák emberiség elleni bűntettekért. Én is azzal a géppel utazom. Nikolić elégedetten nézett rá. – Van ennek köze ahhoz, ami Dragovićcsal történt? – Az titkosított adat! – Abby elvigyorodott. Kivette a számlát a pohárkából, ahol a pincér hagyta, és néhány dinárt tett az asztalra. – Nemsokára jön valaki más, egy új Zoltán Dragović, aki ott folytatja, ahol a régi abbahagyta. Ennek sosem lesz vége. – Amíg lesznek olyanok, mint maga, nem győzhetnek. Abby elpirult a bóktól. Felálltak az asztal mellől, kezet ráztak. – Valószínűleg sokszor leszek Belgrádban a következő pár hónapban. Nem vacsorázhatnánk együtt egyszer? – Az jó lenne. Abby a férfihoz hajolt, megpuszilta Nikolić arcát. – Köszönöm, hogy megmentett.
– Jó utat, ahogy a rómaiak mondták. Moesia, 337 augusztusa A tűz leégett, a rabszolgák ágyba tértek. Hideg pára gyöngyözik a fürdőházam mennyezetén, és lecsöpögve tócsákba gyűlik a padlón. A tunicám átázott. Ma éjszaka talán nem jönnek a gyilkosok. Hamar megérkeznek. Akármennyit mosolyog Flavius Ursus, tudom, hogy nem hagy életben. Túl sokat tudok, nemcsak az utóbbi három hónapról, de az utolsó harminc évről is. A múlt vagyok. Amíg élek, fenyegetést fognak látni bennem. Először eltávolítanak, azután küldik az orgyilkosokat. Bámulom a medence vizében megcsillanó tükörképemet, a mozaik najádok és istenek fölött lebegő, elmosódott ábrázatot. Ez vagyok én. Olyan emberek között éltem le az életemet, akik hasonlatosak voltak az istenekhez. Ha már nem leszek, az ő nevüket és arcukat megőrzi a kő, míg az enyém kikopik a történelemből. Hacsak... Valóban feltámadt Crispus? Igaz volt Porfyrius meséje, vagy csak bődületes hazugság az államcsíny igazolására? Az utóbbi két hónapban minden nap minden órájában föltettem magamnak ezt a kérdést, de még mindig nem tudom rá a választ. Ha az üveges szempárra gondolok, azt mondom, nem lehetett ő, de utána eszembe jut a megbocsátó végső mosoly, és azt mondom, nem lehetett más. Hamis isteneket imádtam volna egész életemben? Úgy érzem magamat, mint az utazó, aki hosszú útjának végéhez közeledik, és ekkor döbben rá, hogy rossz irányba tartott mindvégig. Túl messzire jutottam onnan, ahonnan elindultam. De hogyan tehetnék még egy lépést ezen az ösvényen, amikor tudom, hogy rossz felé vezet? Számít ez? Ha Crispus feltámadt, bizonyosan csoda történt, de ez nem különbözik attól a csodától, amelyet a keresztények hirdetnek, vagyis hogy egy embert meggyilkoltak, és Isten feltámasztotta. Ha ez az Isten ajándéka, aligha érdemeljük meg. Constantinus az összes hibája ellenére mindenkinél keményebben törekedett arra, hogy békével ajándékozza meg a birodalmat. Úgy gondolta, hogy az új vallás
alkalmas lesz rá. Szerintem abban tévedett, hogy a keresztényekben bízott, nem pedig az Istenükben. Eszembe jut egy mondat, amelyet Alexander könyvében olvastam. Az emberiséget meg kell védeni, ha ki akarjuk érdemelni, hogy embernek nevezzenek. Kopogtatnak. Megborzongok. Készen állok. A sírom megásva, kint az erdőben, a ház mögött, néhány emléktárgyam – a pergamentekercs a jegyzeteimmel, Porfyrius nyaklánca – a koporsómban, egy lepecsételt edényben várakozik. Magammal viszem a titkaimat a sírba. Ha egyszer megtalálnák, csak törjék a fejüket, hogy mit jelent. Életem végéhez értem, és semmit sem tudok. Ismét kopogtatnak, hangosan és türelmetlenül. Biztos, hogy Flavius Ursus sokat dolgoztatja mostanában az embereit. El kell varrni a szálakat. Nem illik várakoztatnom őket. Feltápászkodom, de nem nézek körül. Tekintetem a medence aljára szegeződik, egy parányi díszítésre, amelyre még sosem figyeltem fel: két szál hínár úgy csavarodik össze a fehér alapon, hogy kiadják a kereszt jelét. Milyen egyszerű forma, mindenütt megtalálható. Készen állok. Nem félek a haláltól, sem attól, ami utána jön. Erős és tiszta a hangom, amikor kikiáltok: – Szabad!
A történész megjegyzései Első ízben Nagy Konstantinnal egyetemistaként foglalkoztam. Egy dolgozatot írtam róla, melynek ezt a címet adtam: „Isteni küldetést tulajdonított-e magának Constantinus, és ha igen, keresztény volt-e?” Ez a könyv bizonyos szempontból ennek a dolgozatnak a bővített változata. Paul Stephenson nemrég megjelent Nagy Konstantin– életrajza arra figyelmeztet, nehéz bizonyosságot szereznünk a császár életének részleteiről. „Az írásos dokumentumok vagy nem léteznek, vagy elfogultak; vagy tudatosan őrizték meg őket, vagy nem; vagy megváltoztatták, vagy hibásan másolták őket. Egyszerűen nem alkalmasak történeti kútfőnek.” A legjobb kortárs forrásmunkát (Euszébiosz: Konstantin élete) egy pap írta, igen sajátos szempontból és felfogás szerint. Az tény, hogy Konstantin cenzúráztatta a saját történetét, ahogyan ezt a regény is leírja. Ezzel a fenntartással igyekeztem a lehető legpontosabban kezelni azt, amit a források mondanak a regény mögött rejtőző történelemről. Az ókori szál legtöbb szereplője létező személy. Publilius Porfyrius volt költő, számkivetett és két alkalommal Róma prefektusa. Valóban írt verseket, amelyekbe titkos üzeneteket rejtett: számos fenn is maradt. Nikomédiai Euszébiosz, az egyik legfontosabb egyházi személy Konstantin uralkodása alatt az ariánus frakciót vezette a hitvita idején. Később Konstantinápoly püspöke lett. Tíz évvel a számára vereséget jelentő niceai zsinat után az összes fontos ellenfele vagy halott volt, vagy számkivetett. A szofista Asterius megtagadta a hitét a keresztényüldözéskor, ezért kiközösítették, de továbbra is tevékeny szerepet vitt egyházi körökben, mint az ariánus szekta szürke eminenciása. Aurelius Symmachus politikus és neoplatonista filozófus előkelő pogány családból származott. Flavius Ursus a Konstantin halálát követő évben volt konzul, és vélhetőleg magas rangot töltött be a
hadseregben. Mindnyájuk életrajza olyan hézagos, hogy vettem a költői bátorságot kitöltögetni a hézagokat. A királyi család tagjai ugyancsak mindnyájan léteztek, és többékevésbé a könyvemben megírt sorsra jutottak. Sosem tudhatjuk meg, igazából mi történt Crispus és Fausta között; az én beszámolóm a legelterjedtebb változatot követi. Egy kis változtatást hajtottam végre Konstantin másodszülött fiának nevén. Általában II. Konstantin néven ismert, ám a névhasonlóságok miatt inkább az előnevén, Claudius-ként hívom. Alexander püspök az én képzeletem alkotása, akit Kaiszariai Euszébioszból és Lactantius keresztény íróból, Crispus nevelőjéből alkottam. Alexander „idézeteit” a tizennyolcadik fejezetben Lactantius Isteni tanítások című könyvéből kölcsönöztem. Gaius Valerius ugyancsak képzelt alak, bár a karrierje nyomon követhető mások életében. Konstantin a történelem egyik legfontosabb, legmeghatározhatatlanabb és legprovokatívabb alakja. Az, hogy majdhogynem az utolsó alkalommal sikerült egyesítenie a Római Birodalmat, elképesztő, bár kérészéletű siker. Konstantinápoly alapításával olyan várost teremtett, amely még a huszadik században is uralkodói székhely volt. Világvallássá emelte a kereszténységét, s e tett ma is ugyanolyan jelentőségű, mint a császár életében. Csaknem ezerhétszáz évvel a Milvius hídnál lezajlott csata után még mindig a kereszténység a legnagyobb világvallás, és minden templomában hallható a Credo a niceai zsinat szellemében.
Köszönetnyilvánítás Sokan és sokat segítettek ennek a könyvnek az anyaggyűjtésében és a megírásában. Jelena Mirković ismertetett meg Belgráddal, és adott nekem három fejezetet, amelyekre nem számítottam. Koszovóban Nick Hawton és munkatársai az EULEX sajtóosztályánál, különösen Irina Gudeljević, felbecsülhetetlen értesülésekkel láttak el a külföldi közösség életéről. Daniel Murphy századosnak, aki körbevezetett a Camp Bondsteelben, kutatóútjaim egyik legemlékezetesebb napját köszönhetem; fáradhatatlanul válaszolt a kérdéseimre Észak– Dakotában is. Nagyon hálás vagyok Jerry Anderson alezredesnek, Robert Fugere őrnagynak és Rick Marschner törzsőrmesternek is, az Észak-dakotai Nemzeti Gárda katonáinak, amiért hosszan meséltek koszovói munkájukról; továbbá Patrick Morannak, az ír hadsereg ezredesének, Hagen Messernek, a német hadsereg őrnagyának és Toufik Bablah-nak, a marokkói hadsereg hadnagyának, amiért meglátogathattam Pristinában a Camp Film Cityt. Érdemes elmondanom, mi volt a benyomásom az Európai Unió és a NATO munkatársairól, akikkel Koszovóban találkoztam: lelkiismeretes profik voltak, akik hazájuktól nagyon messze végezték nehéz és nélkülözhetetlen munkájukat a világ egyik eldugott kis szögletében. Csak csodálni tudom őket és tevékenységüket. Otthon, Angliában Iona nővérem mesélt a külügyminisztériumról; Emma Davies a háborús bűncselekményekről; Kevin Anderson a lőtt sebekről; Sue és David Hawkins Isztambulról; dr. Tim Thompson a csontokról. Dr. Linda Jones Hall eligazított, hogy merre keressem Porfyriust. Minden regény mögött fellelhető két nélkülözhetetlen adatforrás. Jelen esetben az egyik Paul Stephenson kiváló életrajza (Constantine, Quercus), a másik Timothy D. Barnes aprólékos munkája (The New Empire of Diocletian and Constantine, Harvard University Press).
Kollégáim a Detektívregény-írók Szövetségénél, különösen Michael Ridpath, rendkívül szórakoztatóvá tették elnöki évemet, és jelentős szerepük volt abban, hogy megúsztam a DRISZ hagyományos „elveszett könyv”-átkát. Ügynököm, Jane Conway-Gordon vigyázott, hogy sose essen le a vércukrom. Szerkesztőim, Kate Elton és Kate Burke, valamint összes tehetséges munkatársuk a Random House-nál csodálatos munkát végzett könyvem csiszolásában, előállításában és reklámozásában. Owen fiam katakombákban mászkált velem, és emlékezetes vonatutat tett Ostiába. Öccse, Matthew, aki hajszálpontosan időre érkezett, gyönyörűséggé varázsolta az írás hónapjait, holott meg is nehezíthette volna. Feleségemtől, Emmától pedig most is szebb lett a világ.
Felelős kiadó a Ventus Libro Kiadó és Kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Lábjegyzetek
1
Római tartomány a mai Észak-Szerbia és Észak-Bulgária területén. Konstantinápoly, ma Isztambul, Törökország. 3 Niš (Szerbia). 4 „Még Drusus vagy a tengeri borjú is felijedne.” (Muraközy Gyula fordítása) 5 London School of Economics, a londoni egyetem közgazdasági és politikatudományi kara. 6 Idézet a milánói türelmi rendeletből, amely biztosította a keresztényeknek a szabad vallásgyakorlás jogát. (Baán István fordítása) 7 A bibliai idézeteket Károli Gáspár fordításában adjuk meg. 8 York (Anglia). 9 Szávaszentdemeter, Sremska Mitrovica, Szerbia 10 Trier, Németország. 11 Iznik, Törökország. 12 Susa, Olaszország. 13 Torino, Olaszország. 14 Milánó, Olaszország. 15 Izmit,Törökország. 16 Autun, Franciaország. 17 Rajna. 18 Égei-tenger. 19 Tartomány a mai Kis-Azsia északnyugati vidékén. 20 Baán István fordítása. 21 Tyne folyó, Anglia. 22 Pula, Horvátország. 23 Szaloniki, Görögország. 24 Split, Horvátország. 25 Gallipoli, ma Gelibolu, Törökország. 26 Edirne, Törökország. 27 Fekete-tenger. 2
28
A világ a maga egészében három részre oszlik. Julius Caesar De bello gallicója kezdőmondatának - Gallia területe a maga egészében három részre oszlik (ford. Szepessy Tibor) - parafrázisa. 29 Muszlim vallási vezető által kiadott hivatalos közlemény. Itt büntetés értelemben. E
