Jane Harper - Aszály

JANE HARPER

ASZÁLY

GABO

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jane Harper: The Dry Pan Macmillan, Australia Pty Ltd, 2016 Fordította: Roboz Gábor Könyvterv: Malum Stúdió | Szabó Vince Copyright © Jane Harper, 2016 Hungarian translation © Roboz Gábor, 2017 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2017 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Elektronikus verzió v1.0 ISBN 978-963-406-537-1 Kiadja a GABO Könyvkiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

Szüleimnek, Mike-nak és Helennek, akik mindig felolvastak nekem

Prológus A farm látott már halált korábban is, és a fémeslegyek nem voltak válogatósak. Számukra alig akadt különbség dög és hulla között. Az aszály arra a nyárra rendesen elkényeztette őket. Miután a kiewarrai farmerek a nyeszlett jószágaikra emelték a puskájukat, rárajzottak a már nem pislogó szemekre és a még ragacsos sebekre. Ha nincs eső, nincs táplálék sem. És ha nincs táplálék, nehéz döntéseket kell meghozni, miközben a kisváros napról napra jobban megpörkölődik a szikrázóan kék égbolt alatt. – Majd lesz – mondogatták a farmerek, ahogy a hónapok lassan egy második évvé álltak össze. A mondatot egymásnak mantraként, önmagukban imaként ismételgették. A melbourne-i meteorológusok nem értettek egyet velük. Tetőtől talpig öltönyben éreztek együtt légkondicionált stúdióikban, és majdnem minden este hatkor megemlékeztek róluk egy félmondattal. Ebben az évszázadban még nem voltak ilyen súlyos időjárási körülmények, szólt a hivatalos álláspont. Nevet is adtak neki, bár a helyes kiejtés kérdését nem sikerült tisztázni. El Niño. Mindenesetre legalább a legyek örülhettek. Bár az aznapi adag rendhagyó volt, a szokásosnál kisebb, a hús meg valahogy puhább. Nem mintha számított volna. A lényeges részek ugyanolyanok voltak. Az üveges szemek. A nedvedző sebek. A tisztáson heverő holttest volt a legfrissebb. Egy kicsivel tovább tartott, mire felfedezték a farmházban lévő két másikat is, hiába lengett úgy a bejárati ajtó, mintha hívogatná őket. Akik beljebb merészkedtek, az előszobában oszladozó ajándékon túlra, azokat újabb várta a hálószobában. Ez kisebb volt, de kevésbé lepte el a konkurencia. Az elsőként érkező legyek elégedetten rajzottak a hőségben, míg a vér

fekete tócsákba gyűlt a csempén és a szőnyegen. Odakint csontkeményen lógtak a ruhák a szárítókötélen. A házhoz vezető kőösvényen egy magára hagyott roller hevert. A farm egy kilométeres körzetében mindössze egyetlen emberi szív vert. Úgyhogy senki sem reagált, amikor a ház mélyén sírva fakadt a baba.

Első fejezet Még azok is tudták, akik nem tülekedtek a templom ajtajában karácsonyról karácsonyra, hogy ezúttal több gyászoló lesz, mint szabad hely. A bejáratnál már formálódott is a fekete és szürke ruhák torlasza, miközben Aaron Falk lassított a kocsijával, sűrű porfelhőt és töredezett száraz faleveleket kavarva. A helyiek elszántak voltak, de nagyon igyekeztek nem annak tűnni, jobb pozícióért furakodtak, míg a benti csődület kiszivárgott az ajtón. Az út túloldalán a sajtó képviselői ólálkodtak. Falk egy szintén jobb napokat is látott pickup mellé parkolta le a szedánját, és leállította a motort. A légkondi zörögve elhallgatott, és a kocsi belső tere egyből elkezdett melegedni. A férfi rászánt néhány másodpercet, hogy végignézzen a tömegen, pedig nem igazán ért rá. Nagy nehezen idevonszolta magát egészen Melbourne-ből, az ötórás utat több mint hatórásra nyújtotta. Miután elégedetten konstatálta, hogy senki sem tűnik ismerősnek, kiszállt az autóból. A késő délutáni hőség takaróként csavarodott rá. Kirántotta a hátsó ajtót, hogy benyúljon a kabátjáért, és közben lehorzsolta a kezét. Rövid habozás után a kalapját is kivette az ülésről. Széles karimájú volt, merev barna vászon, nem illett a gyászruhájához. De Falk bőre az év felében szinte halványkék volt, akár a sovány tej, szeplői rákos elváltozásnak tűntek, úgyhogy kész volt megkockáztatni, hogy a divat terén ilyen szarvashibát vét. A születésétől fogva sápadt férfi rövidre vágott világosszőke hajával és láthatatlan szemöldökével gyakran érezte élete harminchat éve alatt, hogy az ausztrál napsütés mintha mondani szeretne neki valamit. Az üzenetre könnyebb volt legyinteni Melbourne terebélyes árnyékai között, mint Kiewarrában, ahol az árnyék ritkán látott vendég. Vetett egy pillantást a városból kifelé vezető útra, majd az órájára nézett.

Temetés és virrasztás: egy este, és már itt sincs. Tizennyolc óra, számolta ki. Nem több. Ezt az eszébe vésve nagy elánnal elindult a tömeg felé, egyik kezét a kalapján tartva, mert észrevette, hogy egy hirtelen érkező forró szellő meglebegteti a szoknyaszegélyeket. A templom beltere kisebb volt, mint amire emlékezett. Idegenektől közrefogva hagyta magát beljebb sodródni a gyülekezet szívébe. Amikor észrevett egy szabad helyet a fal mellett, gyorsan elfoglalta – beállt egy farmer mellé, akinek pamut inge csak úgy feszült a hasán. A férfi biccentett neki, majd tovább meredt maga elé. Falk látta, hogy az ing könyökrészénél gyűrődések vannak, a fickó nemrég még feltűrt ujjal hordhatta. Levette a kalapját, és diszkréten legyezni kezdte magát. Nem bírta megállni, körbenézett. Az elsőre ismeretlennek tűnő arcok éles fókuszba kerültek, mire néhány szarkaláb, őszes haj és felszedett kiló láttán indokolatlan meglepettség telepedett rá. Egy idős férfi két sorral mögötte elkapta a tekintetét, bólintott, és mindketten szomorkás mosollyal jelezték, hogy felismerik a másikat. Hogy is hívják a fickót? Próbált visszaemlékezni, de képtelen volt koncentrálni. Régen tanár volt, ez biztos. Szinte látta is lelki szemei előtt, amint egy táblánál állva igyekszik játékosan életet lehelni a földrajzba vagy a famegmunkálásba egy rakás unott kamasznak, de az emlék folyton elillant. A fickó biccentett a mellette lévő ülés felé, mintha azt mondaná, szívesen csinál helyet, de Falk udvariasan megrázta a fejét, és inkább újra előrenézett. A bájcsevejt még a jobb napokon is kerülte, és ez a mai vitathatatlanul fényévekre volt a jobbaktól. Úristen, milyen kicsi az a középső koporsó, gondolta. Attól, hogy a két felnőtt méretű közé tették, csak még rosszabb lett. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Koponyájukra lapított hajú kisfiúk mutogattak rá: Apu, nézd! Az a doboz olyan focilabda színű. Azok a srácok, akik már elég idősek voltak, hogy tudják, mi van benne, elborzadt csendben bámulták, iskolai egyenruhájukban fészkelődtek, próbáltak egy kicsit közelebb húzódni az anyjukhoz. A három koporsóra egy négytagú család meredt egy kinagyított fényképről. Kimerevített mosolyuk túlméretezett volt és pixeles. Falk felismerte a fotót a híradóból. Sokat használták.

A koporsók alatt az elhunytak nevét helyi virágokból rakták ki. Luke. Karen. Billy. Meredten nézte Luke fényképét. Sűrű fekete hajába itt-ott ősz szálak vegyültek, de még így is szívósabbnak látszott, mint a legtöbb férfi a harmincöt rosszabbik oldalán. Arca idősebbnek tűnt, mint amilyenre Falk emlékezett, bár igaz, hogy közel öt éve látta utoljára. Magabiztos vigyora változatlan volt, ahogy valamelyest intelligens tekintete is. Még mindig ugyanolyan, gondolta Falk. A három koporsó ellentmondott. – Iszonyatos tragédia. – A Falk oldalán álló fickó a semmiből szólalt meg. Karját keresztbe tette, öklét szorosan a hónalja alá dugta. – Az – mondta Falk. – Jól ismerte őket? – Nem igazán. Csak Luke-ot, a… – Egy kába pillanatig nem tudta, milyen szóval illesse a legnagyobb koporsóban heverő férfit. Csak bulvárlapok elkoptatott leírásai jutottak eszébe. – Az apát – mondta végül. – Fiatal korunkban barátok voltunk. – Aha. Tudom, kicsoda Luke Hadler. – Szerintem most már mindenki tudja. – De maga még most is errefelé lakik, nem? – A farmer kicsit arrébb helyezkedett méretes testével, hogy rendesen is megnézhesse magának Falkot. – Nem. Már rég nem. – Értem. De olyan, mintha már láttam volna. – A fickó összeráncolta a homlokát, próbálta elhelyezni Falkot. – Mondja csak, maga nem egy olyan szaros tévériporter? – Nem, rendőr vagyok. Melbourne-ben. – Nem mondja. Hát, akkor ideje lenne rászállniuk arra a rohadt kormányra, amiért hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok. – A férfi biccentett Luke és a másik két koporsóban heverő felesége és hatéves fia felé. – Száz éve nem volt ilyen rossz idő. Mi próbáljuk élelemmel ellátni az országot, ők meg arról pofáznak, hogy csökkentik a segélyeket. Bizonyos értelemben nem is igazán hibáztathatjuk ezt a szerencsétlen hülyét. Egy kiba… – Észbe kapott, és körbenézett a templomban. – Egy nagy botrány az egész.

Falk nem szólt semmit, csak mindketten elmerengtek Canberra hozzá nem értésén. A Hadlerék haláláért potenciálisan felelős kormányt már jó ideje pocskondiázták a helyi lapok. – Szóval, akkor ennek is utánajárnak? – kérdezte a farmer, és a koporsók felé biccentett. – Én csak barátként jöttem. Nem tudom, egyáltalán van-e minek utánajárni. Csak annyit tudott, amennyit a híradóban hallott, mint mindenki más. A hivatalos álláspont szerint nem merült fel kérdés. A puska, a gyilkos fegyver Luke tulajdona volt. Ugyanezt találták meg később a szája maradékába dugva. – Na igen, megértem – mondta a farmer. – Csak azt hittem, mivel a barátja, meg minden. – Egyébként sem olyan rendőr vagyok. Szövetségi. Én a pénzügyi információs egységnél dolgozom. – Nekem ez semmit se mond. – A lényeg, hogy a pénzt üldözöm. Ha egy több nullára végződő összegnél nem stimmel valami, én járok utána. Pénzmosás, sikkasztás, ilyenek. A férfi mondott valamit, de Falk nem hallotta. Tekintete a koporsókról az elöl ülő gyászolókra vándorolt. Az első padsort a családnak tartották fent. Hogy beülhessenek a barátaik és szomszédaik elé, akik bámulhatták a tarkójukat, és hálálkodhattak az Úrnak, amiért nem ők hevernek ott. Falk húsz éve nem látta, de egyből felismerte Luke apját. Gerry Hadler arca szürke volt, a szeme mintha belesüppedt volna a fejébe. Kötelességtudóan ült az első sorban, de a fejét hátrafordította. Nem foglalkozott a mellette zokogó feleségével, sem a három fakoporsóval, benne a fia, menye és unokája földi maradványaival. Ehelyett egyenesen Falkra meredt. Valahol hátul egy pár hangból álló dallam szólalt meg a hangszórókból. A temetés elkezdődött. Gerry alig észrevehetően biccentett, mire Falk öntudatlanul a zsebébe dugta a kezét. Megtapogatta a levelet, amely két napja kötött ki az íróasztalán. Gerry Hadlertől érkezett, három, kemény kézzel írt mondat volt rajta:

Luke hazudott. Te is hazudtál. Gyere el a temetésre. Falk fordította előbb félre a fejét.

Nehéz volt nézni a fényképeket. A templom előterében felállított vásznon peregtek megállíthatatlan montázsban. Luke ünnepel valamit alig tízéves focistaként, a kislány Karen egy pónilóval ugrat át egy kerítésen. Volt valami groteszk azokban a kimerevített mosolyokban, és Falknak feltűnt, hogy nem ő az egyetlen, aki kerüli Luke tekintetét. Újabb fotó következett, és Falk meglepetésére ezúttal magára ismert, tizenegy éves énje nézett vissza rá egy homályos képről. Luke-kal álltak egymás mellett, csupasz mellkassal és tátott szájjal, valamilyen kis halat mutogattak egy horgászzsinóron. Boldognak tűntek. Falk megpróbált visszaemlékezni, mikor készülhetett a kép, de nem sikerült felidézni. A vetítés folytatódott. Fényképek Luke-ról, aztán Karenről. Mindketten úgy mosolyogtak, mintha soha nem hagynák abba, aztán megint Falk jött. Ezúttal úgy érezte, mintha összezsugorodna a tüdeje. Az egybegyűlteken végigsöprő morajból tudta, hogy ezzel nem csak ő van így. A fotón kamaszként állt Luke mellett, most már mindkettejüknek hosszú lába volt, és az arcukat pattanások pettyezték. Ezúttal is mosolyogtak, de már egy négyfős társaság tagjaiként. Luke egy babaszőke kamaszlány karcsú derekát karolta át, Falk óvatosan tartotta a kezét egy hosszú fekete hajú, sötét szemű lány válla fölött. Nem tudta elhinni, hogy ezt a fényképet is megmutatják. Hangsúlyosan Gerry Hadlerre nézett, aki feszülő állkapoccsal meredt maga elé. Érezte, hogy a mellette ülő farmer változtat a testtartásán, és jó fél lépéssel arrébb araszol. Most esett le neki, gondolta Falk. Kényszerítette magát, hogy nézzen vissza a fényképre. A négyesre. A mellette álló lányra. Addig nézte a szemét, amíg teljesen el nem halványult. Emlékezett, mikor készült a fotó. Egy délután, egy hosszú nyár végéhez közeledve. Jó nap volt. Ez volt az egyik utolsó fénykép négyükről. Két hónappal később a fekete hajú lány meghalt. Luke hazudott. Te is hazudtál. Egy teljes percig meredt a padlóra. Mire újra felemelte a fejét, az idő

tovább haladt, Luke és Karen már karótnyelten mosolyogtak az esküvőjükön. Falkot is meghívták. Próbálta felidézni, milyen ürüggyel maradt távol. Szinte biztos, hogy a munkájára hivatkozott. Lassan megérkeztek az első képek Billyről. Az első néhányon vörös arcú kisbaba volt, aztán sűrű hajú totyogós. Egy kicsit már ekkor is az apjára ütött. Rövidnadrágban állt a karácsonyfa mellett. A család valamilyen szörnytriónak öltözött, mosolyuktól mindegyikük arcfestéke felrepedt. Ugrás néhány évvel előre: az idősebb Karen újabb csecsemőt dajkál a mellén. Charlotte. A szerencsés. Az ő nevét nem rakták ki virágokból. Mintha érzékelte volna, hogy ő van soron, a tizenhárom hónapos baba felsírt az első sorban, nagymamája ölében. Barb Hadler egyik kezével még jobban szorította a mellkasához, miközben idegesen rázkódott a feszültségtől. Másik kezével egy zsebkendőt tartott az arcához. Falk nem értett a babákhoz, nem tudta, Charlotte felismerte-e az anyját a képeken. Talán csak az zavarta, hogy neki is részt kell vennie egy temetésen, pedig ő nagyon is él. Majd megszokja, gondolta Falk. Nincs túl sok választása. Egy „egyedüli túlélő” címkével felcseperedő gyerek nem sok helyre bújhat. A zene lassan végleg elhalkult, az utolsó fotók már kínos csendben peregtek a vásznon. Amikor valaki felkapcsolta a lámpát, mintha mindenki megkönnyebbült volna. Miközben egy túlsúlyos lelkész felvonszolta magát a két lépcsőn a pulpitusra, Falk megint azokat a szörnyű koporsókat bámulta. A fekete hajú lányra gondolt, és a hazugságra, amelyet húsz évvel ezelőtt agyaltak ki, miközben félelem és kamaszhormonok lüktettek az ereiben. Luke hazudott. Te is hazudtál. Milyen rövid volt az út attól a döntéstől eddig a pillanatig? A kérdés úgy égette, akár egy seb. Egy idősebb nő a tömegben elfordította a fejét az elöl ülőkről, és Falkra nézett. Nem ismerte, a nő azonban udvarias biccentéssel beazonosította. Falk félrenézett. Amikor visszafordult, a nő még mindig rá meredt. Hirtelen összehúzta a szemöldökét, és a mellette álló öregasszony felé fordult. Falknak nem kellett tudnia szájról olvasni, így is értette, mit suttog. A Falk fiú visszatért.

A másik nő is ránézett, majd egyből elkapta a tekintetét. Apró biccentéssel megerősítette barátnője gyanúját. Odahajolt a másik oldalán álló nőhöz. Falk mellkasára kellemetlen súly nehezedett. Az órájára nézett. Tizenhét óra. Aztán továbbáll. Megint. Hála istennek.

Második fejezet – Aaron Falk, eszedbe ne jusson elmenni. Falk az autójánál állt, küzdve a késztetéssel, hogy bepattanjon és elhajtson. A gyászolók nagy része már megkezdte rövid menetelését a virrasztáshoz. A hang hallatán megfordult, és nem tudta megállni, hogy elmosolyodjon. – Gretchen – mondta, amikor a nő magához húzta, és homloka a vállának nyomódott. A nő szőke haján pihentette az állát, és egy hosszú percig csak előre-hátra ringatózva álltak. – Úristen, úgy örülök neked. – Az inge eltompította Gretchen hangját. – Hogy vagy? – kérdezte, amikor a nő hátrébb lépett. Gretchen Schoner vállat vont, és levette olcsó napszemüvegét. Így láthatóvá vált véreres szeme. – Nem túl jól. Igazából rosszul. Te? – Ugyanúgy. – Az biztos, hogy ugyanúgy nézel ki. – Gretchen összehozott egy remegős mosolyt. – Látom, még mindig az albínó kinézeteden dolgozol. – Te sem sokat változtál. A nő halkan felhorkant, de a mosolya megerősödött. – Húsz év alatt? Menj már. Falk nem egyszerűen bókolt, Gretchen tényleg könnyen felismerhető volt a négyfős társaságukról készült fényképről, amelyet az iménti szertartáson látott. A derék, amelyet Luke a fotón átkarolt, most egy kicsit szélesebb volt, és azt a babaszőke hajat talán megsegítette egy flakon festék, de a kék szempár és a magas homlok száz százalékig Gretchen volt. Nadrágja és felsője egy leheletnyit szűkebb volt, mint a hagyományos temetési viselet, és

a nő kissé kényelmetlenül is mozgott benne. Falk arra gondolt, vajon kölcsönözte-e vagy csak ritkán hordta. Gretchen ugyanilyen alapossággal mérte végig, és amikor a tekintetük találkozott, a nő elnevette magát. Ettől egyből fiatalabbnak tűnt. – Gyere – mondta, és megszorította a felkarját. Tenyere hűvösnek érződött. – A virrasztás a művelődési házban van. Együtt letudjuk. Miközben elindultak az úton, Gretchen odakiáltott egy kisfiúnak, aki egy bottal piszkált valamit, mire az felnézett, és vonakodva otthagyta, amit csinált. A nő kinyújtotta felé a kezét, de a fiú megrázta a fejét, és előttük menetelt tovább, a botját kardként lóbálva maga mellett. – Ő a fiam, Lachie – mondta Gretchen, és Falkra sandított. – Igen. Persze. – A férfinak eltartott egy pillanatig mire felfogta, hogy a lány, akit ismert, már anya. – Hallottam, hogy anya lettél. – Kitől? Luke-tól? – Gondolom. Bár jó rég mondhatta. Nyilván. Mennyi idős is? – Csak öt, de gyakran már most ő a főkolompos. Nézték, ahogy Lachie saját készítésű kardjával lesújt láthatatlan támadóira. Két szeme távol ült egymástól, göndör haja piszkosszőke volt, de éles vonásaiban Falk nem sokat látott Gretchenből. Erőlködnie kellett, hogy felidézze, Luke mondott-e bármit arról, hogy a nő kivel van együtt, vagy legalábbis ki a fiú apja. Semmi sem rémlett. Szerette azt gondolni, hogy erre azért emlékezett volna. Lenézett Gretchen bal kezére. Gyűrű sehol, bár ez manapság nem sokat jelent. – És, hogy élsz? – kérdezte. – Megvagyok. Lachie-vel azért nem mindig könnyű – mondta Gretchen halkabban. – Csak ketten vagyunk. De jó gyerek. Elvagyunk. Legalábbis egyelőre. – A szüleidnek még mindig megvan a farmja? A nő megrázta a fejét. – Isten ments. Úgy nyolc éve nyugdíjba mentek, és eladták az egész hóbelevancot. Átköltöztek Sydney-be, és vettek egy kis lakást három utcára a nővéremtől és a gyerekeitől. – Vállat vont. – Azt mondják, szeretik. Városi élet, tudod, milyen. Apa elvileg pilatesezik. Falk akaratlanul is elmosolyodott a képtől, hogy Mr. Schoner, a kétkezi

munkás a lénye legbelső régióira fókuszál, és légzőgyakorlatokat végez. – Nem merült fel benned, hogy utánuk menj? Gretchen reszelősen felnevetett, és az utat szegélyező kiszáradt fákra mutatott. – És ezt hagyjam itt? Á! Túl régóta élek már itt, a véremben van. Tudod, milyen… – Elharapta a mondatot, és félrenézett. – Vagy lehet, hogy nem. Bocs. Falk csak legyintett. – És mostanában mit csinálsz? – Művelem a földet, mi mást. Legalábbis próbálkozom. Pár éve megvettem Kellermanék tanyáját. A birkákkal együtt. – Komolyan? – Falk meglepődött, Kellermanék farmja keresett birtok volt. Legalábbis fiatalabb korában annak számított. – Hát te? – kérdezte a nő. – Azt hallottam, rendőrnek álltál. – Igen. A szövetségieknél dolgozom. – Egy darabig csendben sétáltak. A fák felől érkező, túlságosan is eleven madárdal pont olyan volt, amilyenre Falk emlékezett. Messze előttük a gyászolók csoportjai mintha foltok lettek volna a poros úton. – Milyen mostanában itt élni? – kérdezte Falk. – Iszonyú. – A szó mondatvégi pont volt. Gretchen egy ex-dohányos idegességével érintette meg az ajkát. – Bár isten tudja, korábban is elég rossz volt. Mindenki fél a pénzhiány és az aszály miatt. Aztán történt ez a dolog Luke-kal és a családjával. Szörnyű, Aaron, tényleg szörnyű. Érezni is a levegőben. Úgy járkálunk, mint a zombik. Nem tudjuk, mit mondjunk, mit csináljunk. Csak figyeljük egymást, várjuk, ki kattan be legközelebb. – Jézusom. – Ja. El sem tudod képzelni. – Luke-kal még mindig olyan jóban voltál? – kérdezte Falk. Gretchen habozott, ajka vonallá préselődött. – Nem. Már évek óta nem. Nem olyan volt a kapcsolatunk, mint amikor még négyen voltunk. Falknak eszébe jutott az a fénykép. Luke, Gretchen és ő. Meg Ellie Deacon a hosszú fekete hajával. Annyira közel álltak egymáshoz. Kamaszosan közel, amikor az ember azt hiszi, hogy a barátai a lelki társai,

és a kötelékeik megbonthatatlanok. Luke hazudott. Te is hazudtál. – Te nyilván tartottad vele a kapcsolatot, ugye? – kérdezte Gretchen. – Csak ritkán beszéltünk. – Ez legalább igaz volt. – Amikor Melbourneben járt, és úgy jött ki a lépés, ittunk egy sört. – Szünetet tartott. – De igazából már évek óta nem láttam. Mindenkinek egyre sűrűbb lett az élete. Neki ott volt a család, én meg sokat dolgozom. – Semmi baj, nem kell mentegetőznöd. Mindannyiunknak bűntudata van. Megérkeztek, a művelődési ház magasodott föléjük. Falk lecövekelt a lépcsőn, és Gretchen belé karolt. – Gyere, nem lesz gond. A legtöbben valószínűleg úgysem emlékeznek rád. – De sokan igen. Különösen az után a fotó után. Gretchen elfintorodott. – Na ja, azon én is ledöbbentem. De figyelj, az embereknek bőven elég dolog miatt kell aggódniuk, nem fognak veled foglalkozni. Csak kerüld a feltűnést. Majd hátul megyünk ki. Meg sem várva a válaszát, egyik kezével megragadta Falk ingujját, a másikkal a fiába karolt, és a tömegen átfurakodva bekísérte őket. A levegő fullasztó volt. A művelődési ház légkondija nagyon igyekezett, de vesztes harcot vívott, túl sok gyászoló tömörült be a napsütéstől védett épületbe. Komor arccal álldogáltak, műanyag poharakkal és csokis sütis tányérokkal egyensúlyoztak. Gretchen utat tört maguknak a francia ajtóig, ahol a kollektív klausztrofóbia a menekülni vágyókat a rozoga játszótérre űzte. A kerítésnél találtak egy árnyékos helyet, aztán Lachie elszaladt, hogy szerencsét próbáljon a tűzforró fémcsúszdán. – Nem kell itt álldogálnod velem, ha ez bemocskolja a jó híredet – mondta Falk, és megdöntötte egy kicsit a kalapját, hogy jobban beárnyékolja az arcát. – Hagyd már abba. Az megy nekem magamtól is. Falk körülnézett a játszótéren, és kiszúrt egy idős párt, akik mintha régen az apja barátai lettek volna. Egy fiatal rendőrrel beszélgettek, aki tetőtől talpig egyenruhában verejtékezett a tűző napon, miközben udvariasan

bólogatott, a homloka vakítón csillogott. – Te figyelj – szólalt meg Falk. – Az nem Barberis helyettese? Gretchen követte a tekintetét. – De. Hallottál Barberisről? – Persze. Szomorú veszteség. Emlékszel, hogyan heccelt minket mindig a rémtörténeteivel, hogy mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik a szerszámokkal szórakoznak? – Aha. Az a szívroham már húsz éve érett neki. – Akkor is nagy kár – mondta Falk, és így is gondolta. – Szóval, ki az új fiú? – Raco őrmester, és ha úgy tűnik, mintha hirtelen került volna a mélyvízbe, az nem véletlen. – Nem elég jó? Én úgy látom, elég profin kezeli a tömeget. – Igazából fogalmam sincs. Kábé öt perce kezdett el dolgozni, amikor ez az egész történt. – Húzós, ha az első öt percedben ilyesmivel találkozol. Gretchen válaszát rövidre zárta a francia ajtónál támadt mozgás. A tömeg tisztelettudóan kettévált, amikor Barb és Gerry Hadler megjelent, a napsütéstől hunyorogva. Szorosan kézen fogva sétáltak át a gyászolók csoportján. Néhány szó, egy-egy ölelés, bátor biccentés, azzal mentek tovább. – Mikor beszéltél velük utoljára? – suttogta Gretchen. – A múlt hetet leszámítva húsz éve. Falk várt. Gerry még a játszótér túloldalán volt, amikor észrevette őket. Kivonta magát egy kerekded nő öleléséből, és otthagyta a levegőt átkarolva. Gyere el a temetésre. Falk engedelmeskedett. Most pedig figyelte, ahogy Luke apja feléjük közelít.

Gretchen megelőzte Falkot, egy öleléssel fogadva a férfit. Gerry tekintete a válla fölött találkozott Falkéval, pupillája tágra nyílt és csillogott. Falk elgondolkodott, hogy talán valamilyen gyógyszerrel vészeli át ezt a napot.

Amikor a nő elengedte, Gerry kinyújtotta a kezét, és forró tenyerével szorosan megmarkolta Falkét. – Tehát el tudtál jönni – mondta semleges hangon, miközben Gretchen tétlenül álldogált mellettük. – Igen – mondta Falk. – Megkaptam a leveled. Gerry mélyen a szemébe nézett. – Na igen. Hát, gondoltam, fontos, hogy itt legyél. Luke miatt. És nem voltam benne biztos, hogy el tudsz jönni. – Az utolsó mondat súlyosan függött a levegőben. – Ez természetes, Gerry – bólintott Falk. – Fontos, hogy itt legyek. Gerry kételye nem volt megalapozatlan. Falk egy héttel korábban a melbourne-i íróasztalánál ült, és üres tekintettel bámulta Luke fotóját egy újságban, amikor megszólalt a telefon. Gerry megosztotta vele a temetés részleteit, azon az akadozó hangján, amit Falk már húsz éve nem hallott. – Ott találkozunk – mondta, nem kérdezte. Falk elfordította a fejét Luke pixeles tekintetétől, és mormogott valamit, hogy a munka miatt nem tudja biztosra mondani. Valójában még nem jutott dűlőre a döntéssel. Két nappal később megérkezett a levél. Gerry rögtön az után adhatta fel, hogy lerakta a telefont. Te is hazudtál. Gyere el a temetésre. Falk aznap nem aludt jól. Most mindketten feszengve néztek Gretchenre. A nő homlokráncolva figyelte, ahogy a fia nem messze tőlük bizonytalanul csimpaszkodik a mászókába. – Ma este a városban maradsz – mondta Gerry. Ezúttal sem kérdezte. – A kocsma fölött vettem ki egy szobát. A mászóka felől jajveszékelés hallatszott, mire Gretchen ingerülten fújt egyet. – A rohadt életbe, tudtam, hogy ez lesz. Elnézést – azzal elsietett. Gerry a könyökénél fogva megragadta Falkot, és elvezette a gyászolóktól. Remegett a keze. – Beszélnünk kell, még mielőtt visszajön. Falk nyugodt, kiszámított mozdulattal kiszabadította a karját, végig tudatában annak, hogy nincsenek egyedül. Nem tudhatta, ki van ott, ki

figyeli. – Az istenit neki, Gerry, mit akarsz tőlem? – Olyan testtartást erőltetett magára, amiről remélte, hogy higgadtnak tűnik. – Ha ez valami zsarolás akar lenni, most mondom, hogy esélyed sincs. – Mi? Jézusom, Aaron, dehogyis. Semmi ilyesmi. – Gerry őszintén meglepettnek tűnt. – Ha bajt akartam volna keverni, már évekkel ezelőtt megtettem volna, nem? Örültem, hogy annyiban hagyhatom a dolgot. Szívem szerint most is békén hagynám. De nem lehet, ugye? Így, hogy Karen és Billy meghalt. A fiú még hét éves se volt. – Gerry hangja megtört. – Nézd, sajnálom a levelet, de el kellett érnem, hogy ide gyere. Tudnom kell. – Mit? Gerry szeme szinte feketének tűnt az éles napsütésben. – Hogy Luke ölt-e már korábban. Falk hallgatott. Nem kérdezett rá, Gerry mire célzott. – Tudod… – Gerry elharapta a mondatot, amikor egy fontoskodó nő odabillegett hozzá, hogy tájékoztassa, a lelkész beszélni szeretne vele. Most rögtön, ha lehet. – Jézusom, milyen egy rohadt káosz van itt! – csattant fel a férfi, mire a nő megköszörülte a torkát, és átrendezte az arckifejezését, hogy egy mártír türelme tükröződjön rajta. Gerry visszafordult Falk felé. – Most jobb lesz, ha megyek. Majd jelentkezem. – Kezet rázott vele, és a szükségesnél egy pillanattal tovább szorította a kezét. Falk biccentett. Megértette. Gerry görnyedtnek és kicsinek tűnt, ahogy követte a nőt. Gretchen, aki időközben megnyugtatta a fiát, visszatalált hozzá. Egymás mellett állva figyelték, ahogy Gerry távozik. – Pocsékul néz ki – jegyezte meg a nő halkan. – Hallottam, hogy tegnap üvöltözött egy sort Craig Hornbyval a közértben. Valami olyasmivel vádolta, hogy túl lazán kezeli a helyzetet. Ez elég valószínűtlen, Craig vagy ötven éve a barátja. Falk el nem tudta képzelni, hogy bárki, pláne nem a sztoikus Craig Hornby lazán kezeli azt a három koporsót. – Luke tényleg semmivel sem figyelmeztetett, hogy ez lesz? – Falk nem tudta magában tartani a kérdést.

– Például mivel? – Egy légy szállt Gretchen szájára, mire a nő türelmetlenül elhessegette. – Mondjuk pisztolyt lóbálva rohangált az utcán, hogy mindjárt lelövi a családtagjait? – Jézusom, Gretch, csak úgy kérdeztem. Arra gondoltam, hogy nem volt-e lehangolt, vagy ilyesmi. – Bocs. Csak ez a hőség. Ettől minden rosszabb. – A nő pár másodpercig hallgatott. – Figyelj, nem igazán találsz Kiewarrában senkit, akinél még ne szakadt volna el majdnem a cérna. Komolyan mondom, nekem úgy tűnt, Luke csak annyira van kikészülve, mint bármelyikünk. Annyira legalábbis nem lehetett, hogy bárkinek feltűnjön. Gretchen zordan meredt a távolba. – De persze nehéz biztosra mondani – folytatta rövid szünet után. – Mindenki olyan dühös. Nem is konkrétan Luke miatt. Még akik a legjobban fújnak rá, talán azok sem azért utálják, amit csinált. Fura, de olyan, mintha féltékenyek lennének. – Mire? – Szerintem arra, hogy Luke megtette, amit ők félnek megtenni. Mert ő most már legalább kijutott, nem? Mi, a többiek itt maradtunk megrohadni, neki viszont már nem kell aggódnia a termények, az elmaradt kifizetések vagy a következő esőzés miatt. – Azért ez nagyon elkeseredett megoldás. Magaddal vinni a családodat. Karen családja egyébként hogy viseli? – Úgy tudom, neki nincs is igazán családja. Találkoztál vele valaha? Falk megrázta a fejét. – Egyke gyerek. A szülei még kamaszkorában haltak meg. A bácsikájával költözött ide, de pár éve ő is elhunyt. Gyakorlatilag minden szempontból Hadler volt. – Barátok voltatok? – Nem igazán. Azt… A francia ajtón túlról kihallatszott, hogy valaki egy villával megkocogtat egy boros poharat. A tömeg lassan elcsendesedett, és mindenki arrafelé fordult, ahol Gerry és Barb Hadler kéz a kézben állt. Az emberek gyűrűje ellenére nagyon magányosnak tűntek. Már csak ketten vannak, döbbent rá Falk. Egyszer, rövid ideig nekik is

volt lányuk. Halva született, amikor Luke három éves volt. Ha próbálkoztak is ezután, nem jártak sikerrel. Ehelyett minden energiájukat életerős fiukba fektették. Barb megköszörülte a torkát, tekintete ide-oda cikázott a tömegen. – Mindannyiótoknak meg akartuk köszönni, hogy eljöttetek. Luke jó ember volt. A szavak túl gyorsan és hangosan érkeztek, és a nő összeszorította a száját, mintha többet nem akarna kiengedni. A csend addig nyúlt, amíg kínos nem lett, aztán egy kicsit még tovább. Gerry némán bámult maga elé a földre. Barb végül kinyitotta a száját, és vett egy nagy levegőt. – Karen és Billy pedig gyönyörű volt. Ami történt… – nyelt egyet – … borzalmas. De remélem, előbb-utóbb képesek lesztek majd úgy emlékezni Luke-ra, ahogy kell. Arra, hogy milyen volt korábban. Sokatok barátja volt, jó szomszéd, és keményen dolgozott. És szerette a családját. – Aha, amíg le nem mészárolta őket. A tömeg végéből érkező megjegyzés halk volt, de nem csak Falk kapta fel a fejét. A tekintetek kereszttüzébe egy tohonya férfi került, aki láthatóan rosszul viselte negyvenes évei közepét. Húsos bicepsze, amelyet inkább alkotott zsír, mint izom, nekifeszült a pólójának, ahogy karba tette a kezét. Arca pirospozsgás volt, ápolatlan szakállal és egy született agresszor kihívó tekintetével. Szemmel vert mindenkit, aki méltatlankodva felé fordult, hogy aztán inkább máshová nézzen. Barb és Gerry mintha meg sem hallotta volna. A kegyelem apró jelei, gondolta Falk. – Ki ez a nagypofájú? – suttogta Gretchennek, aki meglepetten nézett rá. – Nem ismered fel? Grant Dow. – Hülyéskedsz. – Falk érezte, hogy a nyakán égnek merednek a szőrszálak, és elfordította a fejét. Ő egy huszonöt éves srácra emlékezett, akinek az izmai feszesek voltak, akár egy szögesdrót. Ez a fickó úgy nézett ki, mint aki két kemény évtizeden van túl. – Nagyon másnak tűnik. – Még mindig egy címeres faszfej. Ne aggódj. Nem hiszem, hogy észrevett. Arról már tudnál. Falk bólintott, de a fejét nem fordította vissza. Barb sírva fakadt, amit a tömeg úgy vett, hogy vége a beszédnek, és az emberek vagy felé kezdtek áramlani, vagy másmerre, attól függően, milyen viszonyt ápoltak vele. Falk

és Gretchen maradt a helyén. Gretchen fia odaszaladt az anyjához, és a nadrágjába temette a fejét. A nő kis erőlködéssel felemelte csípőmagasságba, hogy a fiú feje a vállán pihenhessen, miközben ásítozik. – Azt hiszem, ideje hazavinni – mondta. – Mikor indulsz vissza Melbourne-be? Falk az órájára nézett. Tizenöt óra. – Holnap. Gretchen bólintott, és a szemébe nézett. Aztán közel hajolt hozzá, szabad kezével átkarolta, és magához húzta. Falk érezte a napsugarak forróságát a hátán és a nő testének melegét a mellkasán. – Jó volt újra látni, Aaron. – Gretchen kék szeme végigpásztázta az arcát, mintha az emlékezetébe akarná vésni a vonásait, és kissé szomorkásan elmosolyodott. – Talán húsz év múlva megint találkozunk. Falk addig nézte, hogy távolodik, amíg el nem tűnt a szeme elől.

Harmadik fejezet Falk az ágy szélén ült, és közömbösen meredt egy közepes méretű vadászpókra a falon. A kora esti levegő csak lassan hűlt, ahogy a nap fokozatosan lenyugodott. Miután lezuhanyozott, rövidnadrágra váltott, bár nedves lábszárát irritálta az olcsó pamut ágynemű. A zuhanyrózsa melletti kis órára akasztott táblán szigorú üzenet tájékoztatta, hogy a mosakodást három perc alatt rendezze le. Kettő után már bűntudatot érzett. A földszinti kocsma alapzaja feldübörgött a padlón keresztül, egy időnként megszólaló tompa hang ismerősen csengett. Egész kicsit kíváncsi volt, ki lehet odalent, de nem vágyott rá, hogy csatlakozzon a vendégekhez. Az alapzajt egy leejtett pohár csörrenése törte meg. Ezt rövid ideig csend követte, majd gúnyos nevetés kórusa. A vadászpók megmozdította az egyik lábát. Amikor az éjjeliszekrényen lévő telefon éles hangon megszólalt, Falk összerezzent. De csak a hang miatt, egyébként nem lepődött meg. Úgy érezte, már órák óta erre várt. – Halló? – Aaron Falk? Valaki keres. – A csapos hangja mély volt, enyhe skót akcentussal. Falk felidézte a termetes férfit, aki két órával ezelőtt a szobakulcsért cserébe felírta a bankkártyája adatait, bármilyen megjegyzés nélkül. Korábban nem találkozott vele, és biztos volt benne, hogy egy ilyen arcra emlékezett volna: a férfi a negyvenes évei végén járt, széles válla volt, és sűrű, narancsvörös szakálla. Úgy tippelt, anno egy hátizsákkal érkezett ide, aztán itt ragadt. Arca Falk nevének hallatán szikrányi felismerést sem tükrözött, csak egy egészen kis hitetlenkedést, hogy valaki nem ivás céljából érkezett a kocsmába. – Ki keres? – kérdezte Falk, bár sejtette.

– Kérdezd meg tőle te – felelte a csapos. – Ha üzenetközvetítést is szeretnél, valami rendesebb helyet kell keresned, barátom. Kapcsolom. – A vonal egy hosszú pillanatra elnémult, aztán Falk hallotta, hogy valaki nehezen veszi a levegőt. – Aaron, ott vagy? Itt Gerry. – Luke apja kimerültnek hangzott. – Gerry. Beszélnünk kell. – Igen. Gyere ide a házunkhoz. Barb is szeretne veled beszélni. – A férfi megadta a címet. Hosszú szünet következett, aztán egy nehéz sóhaj. – És hallgass ide, Aaron. Barb nem tud a levélről. Semmit sem tud az egészről. Ez maradjon is így, jó?

Falk a férfi instrukcióit követve végighajtott néhány sötétbe burkolózott vidéki úton, és húsz perccel később ráfordult egy rövid, kövezett felhajtóra. A tornácon lévő lámpa narancsos ragyogásba vonta a vihardeszkás házat. Falk lassított, majd megállt, amikor a szúnyoghálós ajtó nyikorogva kinyílt, felfedve Barb Hadler zömök sziluettjét. Egy pillanattal később a férje jelent meg mögötte, magasabb alakja hosszú árnyékot vetett a felhajtóra. Miközben Falk felsétált a tornác lépcsőjén, észrevette, hogy még mindig a temetésen viselt ruhájuk van rajtuk. Mostanra meggyűrődött. – Aaron. Istenem, ezer éve. Köszönöm, hogy eljöttél. Fáradj be – suttogta Barb, és szabad kezét Falk felé nyújtotta. A másikkal a kis Charlotte-ot szorította a mellkasához, és lendületesen ringatta. – Ne haragudj a baba miatt, csak nagyon nyugtalan. Nem akar elaludni. Falk úgy látta, Charlotte alszik, mint a bunda. – Barb. – Áthajolt a csecsemő fölött, hogy megölelje a nőt. – De jó látni. – Barb egy hosszú pillanatig magához szorította kövérkés kezével, amitől egy egészen kicsit felengedett. Érezte a nő hajlakkjának édeskés, virágos illatát. Akkor is ugyanezt a márkát használta, amikor még Mrs. Hadlerként gondolt rá. Miután felbontották az ölelést, rendesen is meg tudta nézni magának Charlotte-ot. Vöröslött az arca, láthatóan kényelmetlenül érezte magát nagyanyja blúzához nyomódva. Homlokán apró ránc jelent meg, és Falk hirtelen rádöbbent, hogy ez kísértetiesen emlékezteti az apjára. Aztán beléptek a világos előszobába, ahol Barb végigmérte, miközben

szeme fehérje rózsaszínre váltott. Felemelte a kezét, és meleg ujjbegyeivel megérintette az arcát. – Nézzenek oda. Alig változtál. – Falk indokolatlan bűntudatot érzett. Tudta, hogy a nő odaképzeli mellé fia kamasz verzióját. Barb szipogott, és egy zsebkendővel megtörölte az arcát, amitől néhány fehér foszlány a blúzára hullott. Nem törődött vele, ehelyett szomorúan mosolyogva jelzett Falknak, hogy kövesse. Végigkísérte egy folyosón, amelyet bekeretezett családi fényképek szegélyeztek, de ezeket mindketten látványosan figyelmen kívül hagyták. Gerry követte őket. – Szép házatok van, Barb – jegyezte meg Falk udvariasan. A nő mindig is idegesítően büszke volt az otthonára, de ahogy a férfi most körbenézett, itt-ott rendetlenségre utaló nyomokat látott. Egy oldalsó asztalon mosatlan bögrék zsúfolódtak össze, a szemetes már bőven megtelt, és halmokban álltak a bontatlan levelek. A csendélet gyászról és zavartságról árulkodott. – Köszönöm. Valami kicsi és kezelhető helyet kerestünk, miután… – Egy pillanatig tétovázott, és nyelt egyet. – Miután eladtuk a farmot Luke-nak. Egy rendezett kis kertre néző teraszra léptek ki. Talpuk alatt recsegtek a fapadló deszkái, az éjszaka valamennyit elnyelt a nappal hőségéből. A pázsitot lelkiismeretesen nyírt, de látványosan halott rózsabokrok vették körül. – Próbáltam életben tartani őket az újrahasznosított vízzel – magyarázta Barb, amikor észrevette, mit néz Falk. – De végül a hőség nyert. – Fonott székkel kínálta a férfit. – Láttunk a híradóban, nem tudom, Gerry említettee. Pár hónapja. Azokról a cégekről volt szó, amik meglopják a befektetőiket. Ellopják az aranytojásaikat. – A Pemberley-ügy – emlékezett vissza Falk. – Az csúnya volt. – Azt mondták, nagyon jó munkát végeztél, Aaron. A tévében és az újságokban is. Visszaszerezted a pénzüket. – Részben. A másik fele már rég eltűnt. – Hát, akkor is azt mondták, hogy jó munkát végeztél. – Barb megpaskolta a férfi lábát. – Apád büszke lett volna rád. Falk egy pillanatra elhallgatott. – Köszönöm – mondta aztán. – Nagyon sajnáltuk, hogy elhunyt. A rák igazi szemétláda.

– Igen. – Vastagbél, hat éve. Nem volt könnyű halál. Az ajtófélfának támaszkodó Gerry most először szólalt meg azóta, hogy Falk megérkezett. – Próbáltam kapcsolatban maradni vele, miután elmentetek. – Könnyed hangszínével nem sikerült lepleznie a mondatából kiérezhető védekezést. – Írtam neki, párszor hívtam is. De soha nem viszonozta. Végül fel kellett adnom. – Semmi gond – mondta Falk. – Tényleg nem kereste senkivel a kapcsolatot Kiewarrából. Nagyon finoman fogalmazva. De mindhárman úgy tettek, mintha nem akadnának fenn rajta. – Innál valamit? – Anélkül, hogy megvárta volna a választ, Gerry bement a házba, és egy perccel később három pohár whiskyvel jött ki. Falk meghökkenve vette át a sajátját. Soha nem látta még Gerryt erősebbet inni egy világos sörnél. Mire a kezébe került a pohár, a jégkocka már olvadozott. – Egészség. – Gerry hátrahajtotta a fejét, és ivott egy nagy kortyot. Falk várta, hogy felszisszen, de hiába. Udvariasságból kortyolt egyet, aztán letette a poharat. Barb undorodva nézte a sajátját. – Gerry, nem lenne szabad ilyesmit innod a baba mellett – mondta. – Az isten áldjon meg, mit érdekli a gyereket! Rohadt mélyen alszik. – Egy pillanatra szörnyű csend telepedett rájuk. Valahol a tintafekete kertben éjszakai rovarok percegtek, hangjuk akár a fehér zaj. Falk megköszörülte a torkát. – Hogy bírod, Barb? A nő lenézett, és megcirógatta Charlotte arcát. Megrázta a fejét, amitől egy könnycsepp hullott a baba arcára. – Nyilvánvaló… – kezdte, de egy pillanatra elakadt. – Nyilvánvaló, hogy nem Luke tette. Soha nem tett volna ilyet. Ezt te is tudod. Magával sem. És különösen nem a gyönyörű családjával. Falk Gerryre pillantott, aki még mindig az ajtófélfánál állt, és félig üres poharára meredt. Barb folytatta: – Pár nappal a történtek előtt beszéltem Luke-kal. Teljesen jól volt. Tényleg, olyan volt, mint bármikor máskor.

Falknak semmi sem jutott eszébe, úgyhogy csak bólintott. Barb ezt bátorításnak vette. – Te érted, te nagyon jól ismerted. De a többi itteni ember nem. Ők elhiszik, amit mondanak nekik. Falk még időben kapcsolt, és nem jegyezte meg, hogy öt éve nem látta Luke-ot. Mindketten Gerryre pillantottak, aki továbbra is az italát méricskélte. Nem számíthattak rá, hogy belefolyik a beszélgetésbe. – Ezért reméltük… – Barb reménykedve nézett vissza Falkra – …reméltem, hogy segítesz. Falk rámeredt. – Pontosan miben, Barb? – Hát, megtudni, mi történt. Tisztázni Luke nevét. Karen és Billy miatt. És Charlotte miatt. A nő elkezdte ringatni a babát, simogatta a hátát, és csitító hangokat hallatott. Charlotte még mindig nem moccant meg. – Barb. – Falk előredőlt a székén, és kezét a nő szabad kezére helyezte. Nyirkos volt, és mintha lázasan forró lett volna. – Nagyon sajnálom, ami történt. Részvétem mindannyiótoknak. Luke régen olyan volt nekem, mint egy báty, te is tudod. De nem én vagyok a legalkalmasabb erre a feladatra. Ha kétségeid vannak, a rendőrséghez kellene fordulnod. – De mi hozzád fordulunk. – A nő elvette a kezét. – Te vagy a rendőrség. – Arra a rendőrségre gondoltam, aminek megvan minden szükséges eszköze, hogy kezeljen egy ilyen ügyet. Én már nem tudok részt venni ilyesmiben. Tudod jól. Pénzügyi dolgokkal foglalkozom. Számlákkal, kifizetésekkel. – Pontosan – bólintott Barb. Gerry halkan köhögött egyet. – Barb szerint pénzügyi problémák is szerepet játszhattak a dologban. – Érzelemmentes hangot próbált megütni, nagyon nem sikerült. – Persze hogy ezt gondolom! – csattant fel a nő. – Neked ez miért olyan elképzelhetetlen? Luke volt az élő példája, hogy valakinek égeti a kezét a pénz. Ha volt egy dollárja, kettőt költött el, hogy biztosan eltűnjön. Tényleg így lett volna? – tűnődött Falk. Soha nem olyannak ismerte

Luke-ot, aki gyorsan meg akart volna szabadulni a pénzétől. Barb ekkor felé fordult. – Nézd, tíz évig azt hittem, jól tettük, hogy Luke-nak adtuk el a farmot. De két hete más se jár a fejemben, mint hogy olyan terhet raktunk rá, ami túl nagy volt neki. Ilyen aszálynál bármi megtörténhet. Mindenki kétségbeesett. Lehet, hogy Luke kölcsönkért valakitől. Lehet, hogy rossz embereknek tartozott, és nem tudta kifizetni. Lehet, hogy valaki be akarta rajta hajtani a tartozást. Megnyúlt a csend. Falknak eszébe jutott, hogy egy pohár whiskyt szorongat, és ivott egy tisztességes kortyot. Meleg volt. – Barb – mondta aztán. – Lehet, hogy nem így tűnik, de hidd el, a rendőrök tényleg minden lehetőségnek utána fognak nézni. – Baromira nem fognak – reccsent rá a nő. – Nem is akarták tudni, mi történt. Áthajtottak ide Clyde-ból, egyszer ránéztek a helyszínre, és azt mondták: „Na, még egy farmer, akinek elborult az agya”, és ennyivel el is volt intézve az egész. Kész, passz. Láttam rajtuk, mire gondolnak. Nincs itt semmi, csak mezők meg birkák. Az embernek eleve féleszűnek kell lennie, ha itt akar élni. Láttam az arcukon. – Clyde-ból küldtek ide egy csapatot? – kérdezte Falk kissé meglepetten. Clyde a legközelebbi nagyváros, dugig felszerelt őrssel. – Nem az a helyi fickó kezelte az ügyet? Hogy is hívják? – Raco őrmester. Nem. Ő még csak egy hete van itt, vagy valahogy így. Ide küldtek valakit. – De azért mondtad ennek a Racónak, hogy kétségeid vannak? A nő dacos tekintete is elég lett volna válasznak. – Neked mondjuk. Gerry lecsapta a poharát a teraszra, mire mindketten összerezzentek. – Na jó, szerintem mindenki elmondta, amit akart. Hosszú napunk volt. Most hagyjuk egy kicsit Aaront, hadd gondolja végig a dolgokat. Majd meglátjuk, ő mit hámoz ki ebből. Gyere, kikísérlek. Barb már nyitotta a száját, mintha ellenvetése lett volna, de elég volt egy pillantást vetnie Gerryre, hogy becsukja. Lefektette Charlotte-ot egy üres székbe, és nyirkos ölelésbe vonta Falkot. – Csak gondold át. Kérlek. – Lehelete forró volt a férfi fülében. Érződött

rajta az alkohol szaga. Visszaült, és újra felvette a babát. Durván ringatni kezdte, mire Charlotte kinyitotta a szemét, és sértődötten felsírt. A nő most először mosolyodott el, amikor félresimította a haját, és megpaskolta a hátát. Miközben Falk követte Gerryt a folyosón, hallotta, hogy dallam nélkül énekel a babának. Luke apja egyenesen az autóig kísérte. – Barb szalmaszálakba kapaszkodik – mondta. – A fejébe vette, hogy ez az egész valami mitikus behajtó műve. Marhaság. Luke nem bánt hülyén a pénzzel. Kínlódott vele, persze, mint mindannyian. És néha vállalt kockázatot, de akkor is értelmes volt. Soha nem keveredett volna ilyesmibe. Egyébként meg Karen végezte a farm teljes könyvelését. Szólt volna. Mondta volna, ha annyira nagy a baj. – Akkor te mit gondolsz? – Szerintem… szerintem Luke nagy nyomás alatt volt. És bármennyire is fáj… komolyan mondom, belehalok a tudatba… szerintem az történt, aminek látszik. Csak azt akarom tudni, én is hibás vagyok-e. Falk nekidőlt az autójának. Majd’ szétesett a feje. – Mióta tudod? – kérdezte. – Hogy Luke hazudott, amikor segített neked azzal az alibivel? Mindig is tudtam. Vagyis mennyi ideje, huszonegynéhány éve? Aznap, amikor történt, láttam Luke-ot egyedül biciklizni. A közelében sem volt annak a helynek, ahol állítólag voltatok. Tudtam, hogy nem lehettetek együtt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ezt még senkinek sem mondtam el. – Nem én öltem meg Ellie Deacont. A sötétben rejtőző kabócák ciripelni kezdtek. Gerry bólintott, és a lába elé meredt. – Aaron, ha egy percig is ezt gondoltam volna, nem maradok csendben. Szerinted miért nem mondtam semmit? Tönkretette volna az életed. A gyanú évekig követett volna. Azt hiszed, felvettek volna a rendőrséghez? És Lukera is ráhúzták volna a vizes lepedőt. Mindezt miért? A lány így is, úgy is meghalt. Nagy valószínűséggel megölte magát, és ismerek pár embert, akik ugyanígy gondolták. Nektek semmi közötök nem volt hozzá. – Gerry a csizmája hegyével a talajba bökött. – Legalábbis akkor így gondoltam. – És most?

– Most? Jézusom. Már nem tudom, mit higgyek. Mindig is azt gondoltam, Luke azért hazudott, hogy megvédjen. De most itt a meggyilkolt menyem és az unokám, és a puskán a fiam ujjlenyomatai vannak. – Gerry megtörölte a kezével az arcát. – Szerettem Luke-ot – folytatta. – Kitartottam volna mellette az utolsó pillanatig. De Karent és Billyt is szerettem. És Charlotte-ot is. Azzal mentem volna a sírba, hogy a fiam képtelen lenne ilyesmire. De egy hang folyton azt suttogja a fejemben: Biztos ez? Biztos vagy benne? Úgyhogy téged kérdezlek. Itt és most. Luke azért alibizett neked, hogy megvédjen? Vagy azért hazudott, hogy magát védje? – Soha semmi nem utalt arra, hogy Luke a felelős azért, ami Ellie-vel történt – mondta Falk óvatosan. – Tényleg nem. Nem utolsósorban azért, mert alibit biztosítottatok egymásnak, igaz? Mindketten tudtuk, hogy Luke hazudik, és egyikünk sem szólt egy szót sem. A kérdésem tehát az, hogy a menyem és az unokám halála a te kezeden is szárad-e. – Gerry félredöntötte a fejét, az arckifejezése beleveszett az árnyékba. – Ezt érdemes lenne megkérdezned magadtól, mielőtt visszasietsz Melbourne-be. Mindketten elhallgattuk az igazságot. Ha én bűnös vagyok, akkor te is. Visszafelé még hosszabbnak tűnt a vidéki út. Falk felkapcsolta a felső fényszóróit, amelyek fehér fénytölcsért vájtak a homályba. Úgy érezte, több kilométeren belül ő itt az egyedüli ember. Se előtte, se mögötte nem volt semmi. Szinte már azelőtt érezte a visszataszító puffanást a kerekek alatt, hogy a szeme sarkából észrevette volna az útra kenődő csíkot. Egy nyúl. Az előbb még ott volt, aztán már nem. A férfi vadul kalapáló szívvel a fékbe taposott, de két tonnával és nyolcvan kilométer per órával elkésett. Már nem tehetett semmit. A becsapódás olyan volt, mintha mellkason vágták volna, és meglazított valamit a fejében. Egy évek óta nem látott emlék hirtelen a felszínre került.

A Luke kezében reszkető nyúl még csak egy bébi volt. A fiú körme befeketedett a kosztól. Ez gyakran megtörtént. A kiewarrai nyolcévesek számára nem sok szórakozási lehetőséget nyújtott egy hétvége. Éppen

versenyt futottak a túl magasra nőtt fűben, bele a semmibe, amikor Luke megtorpant. Lehajolt a hosszú szálak között, és egy pillanattal később már a tenyerében tartotta a kisállatot. Aaron odarohant, hogy megnézze. Megsimogatták, és mondogatták egymásnak, hogy ne olyan erősen. – Kedvel engem. Az enyém – mondta Luke. Miközben hazafelé mentek Luke-ék házába, végig azon vitatkoztak, hogyan nevezzék el. A ház mellett kerestek neki egy kartondobozt, és fölé hajoltak, hogy megvizsgálják új háziállatukat. A nyúl egy kicsit reszketett, de nem igazán moccant meg. Félelme elfogadásnak álcázta magát. Aaron beszaladt a házba, hogy keressen egy törölközőt, amivel kibélelhetik a dobozt. A vártnál tovább tartott, és amikor visszatért a napsütésbe, Luke mozdulatlan volt, egyik kezét a dobozban tartotta. Amikor Aaron közeledett, felkapta a fejét, és kirántotta a kezét. Aaron odasétált, nem igazán értette, mit lát, de azt érezte, hogy késleltetni akarja a pillanatot, amikor belenéz a dobozba. – Meghalt – mondta Luke. A száját vonallá préselte össze. Nem nézett a szemébe. – Hogyan? – Nem tudom. Egyszerűen meghalt. Aaron feltett még néhány kérdést, de egyikre sem kapott választ. A nyúl az oldalán hevert, látszólag sértetlen volt, de nem mozgott, a szeme fekete volt, és üres.

„Csak gondold át”, mondta Barb, mielőtt Falk távozott az otthonukból. Ehelyett, miközben azokon a hosszú utakon hajtott, autója kerekén a halott állat friss nyomával, nem tudott másra gondolni, mint Ellie Deaconre és négytagú brancsukra. És hogy vajon a lány sötét szeme is olyan üres volt-e, miután a víz teljesen feltöltötte a tüdejét.

Negyedik fejezet A sárga rendőrségi szalag még mindig csíkokban lógott Luke Hadler farmházának ajtajáról. Többször is megcsillant rajta a reggeli napsütés, miközben Falk az épület előtti kiszáradt füvön leparkolt a rendőrautó mellé. A napkorong még odébb volt a zenitjétől, de a bőre már most bizsergett a rekkenő hőségtől. Kiszállás közben a fejébe nyomta a kalapját, és végignézett a házon. Nem volt szüksége útmutatásra. Gyerekkorában legalább annyi időt töltött itt, mint a saját otthonában. Azóta, hogy Luke megvette a szüleitől, nem sokat változtatott rajta, gondolta, amikor becsöngetett. A csilingelés valahol mélyen visszhangzott, amitől olyan érzés fogta el, mintha visszautazott volna az időben. Annyira kellemetlenül biztos volt benne, hogy mindjárt egy nagyszájú kamaszsrác fog ajtót nyitni, hogy kis híján hátralépett. De semmi sem mozdult. A függönyökkel eltakart ablakok bekötött szemekként meredtek a külvilágra. Az éjszaka nagy részét ébren töltötte, az járt a fejében, amit Gerry mondott. Reggel felhívta, és megmondta neki, hogy pár napig a városban tud maradni. De csak vasárnapig. Csütörtök volt. Hétfő reggel várják a munkahelyén. Addig is, mondta, elugrik Luke-ék farmjához. És Barb kedvéért megnézi a könyvelést. Ez a legkevesebb, amit megtehet. Gerry hangján érződött, hogy egyetért. Szinte szó szerint ez a legkevesebb, amit megtehet. Várt egy percig, aztán elindult, hogy megkerülje a házat. A kék égbolt határtalanul terpeszkedett a sárga mezők felett. A távolban drótkerítés tartotta vissza az árnyékba borult, elvadult növényzetet. Falknak most először tűnt fel, milyen elszigetelt ez a birtok. Gyerekkorában mindig annyira élettelinek tűnt. A saját otthona elvileg csak egy rövid bicikliútnyira volt, de láthatatlan maradt valahol a horizont felett. Ahogy körbenézett, csak

egyetlen másik házat látott: egy jókora szürke épületet, amely egy messzi domb oldalába fészkelte be magát. Ellie háza. Arra gondolt, vajon a lány apja és unokatestvére még mindig ott él-e, és ösztönösen elfordította a fejét. Addig mászkált a kertben, amíg meg nem látta Greg Racót, a három közül a legnagyobb pajtában. Az őrmester az épület sarkában turkált négykézláb egy rakás régi dobozban. Egy vöröshátú pók fényesen és mozdulatlanul trónolt a hálójában, és rá sem hederített a tőle két méterre zajló kotorászásra. Falk megzörgette a fém ajtót, mire Raco felé fordult. Arca csillogott a kosztól és az izzadságtól. – Jézusom, a frászt hozza rám! Nem hallottam, hogy jön. – Elnézést. Aaron Falk vagyok. Hadlerék egyik barátja. A maguk recepciósa mondta, hogy itt találom. – A vöröshátúra mutatott. – Azt amúgy látta? – Aha, kösz. Van itt egy pár. Raco felállt, és lehúzta munkáskesztyűjét. Megpróbálta ledörzsölni a mocskot tengerész egyenruhája nadrágjáról, de amikor látta, hogy ezzel csak ront a helyzeten, feladta. Gondosan vasalt inge hónaljrészén izzadságfoltok sötétlettek. Alacsonyabb volt, mint Falk, testalkatra bokszoló, rövidre nyírt göndör hajjal. Bőre a mediterrán származásúakra jellemző olajbarna volt, az akcentusa viszont hamisítatlan vidéki ausztrál. A szeme magasan ült, amitől valahogy úgy tűnt, mintha akkor is mosolyogna, amikor valójában nem. Most nem mosolygott. – Gerry Hadler felhívott, és mondott is valamit arról, hogy beugrasz – mondta Raco. – Bocs, haver, hogy így kell intéznünk, de van nálad személyi? Járt már itt egy-két gyagyás. Turistáskodtak, vagy nem is tudom, hogy mondjam. Az őrmester testközelből idősebbnek tűnt, olyan harminc éves lehetett. Diplomatikusan végigmérte Falkot. Nem csinált belőle titkot, de azért óvatos volt. Korrekt. Falk odaadta neki a jogosítványát. Raco úgy vette át, mintha valami másra számított volna. – Gerry mintha azt mondta volna, hogy zsaru vagy. – Ide magánemberként jöttem.

– Tehát nem hivatalosan. – Semmiképp. – Felvillant valami Raco arcán, amit Falk nem tudott leolvasni. Őszintén remélte, hogy nem lesz a helyzetből farokméregetés. – Luke egyik régi barátja vagyok. Még kamaszként voltunk jóban. Raco tüzetesen átnézte a jogsiját, mielőtt visszaadta volna. – Gerry mondta, hogy kell majd neked hozzáférés a banki kivonatokhoz. Számlakönyvekhez, ilyesmikhez. – Így van. – Van valami, amiről tudnom kéne? – Barb megkért, hogy nézzem át a papírokat. Szívességből. – Értem. – Hiába volt néhány centiméterrel alacsonyabb, Racónak kis híján sikerült egyenesen Falk szemébe néznie. – Nézd, ha Gerry és Barb szerint jó vagy, nem foglak feleslegesen túráztatni. De ők most elég sebezhetőek, úgyhogy ha találsz valamit, amiről tudnom kell, tudjak róla. Oké? – Persze. Csak segíteni szeretnék. Falk nem állta meg, hogy elnézzen Raco válla fölött. A tágas pajta tikkasztóan meleg volt, és a műanyag tetőablakoktól minden betegesen sárgás színezetet kapott. A betonpadló közepén egy traktor állt üresben, a falakat különböző mezőgazdasági gépek szegélyezték, amelyeket nem tudott beazonosítani. A legközelebbiből egy tömlő kígyózott el a lába mellett. Azt gondolta, talán a fejéshez kell, de nem volt benne biztos. Egykor még tudta volna, városi szemét azonban már minden halványan kínzóeszközökre emlékeztette. A sarokban lévő dobozok felé biccentett. – Azokban mit kerestél? – Ügyes, de te magad mondtad, hogy magánemberként jöttél. A banki kivonatokat a házban találod. Gyere, megmutatom a dolgozószobát. – Nem szükséges. – Falk hátralépett. – Tudom, hol van. Kösz. Amikor elfordult, hogy távozzon, még látta, hogy Raco felvonja a szemöldökét. Ha a fickó területszerzési harcra számított, gondolta, csalódnia kell. Mindenesetre fejet hajtott az eltökéltsége előtt. Kora reggel volt, mégis úgy tűnt, már órák óta könyököl a porban. Elindult a ház felé, aztán megtorpant. Elgondolkodott. Barb Hadler kételkedhet, amiben csak akar, de Raco olyasvalakinek tűnt, aki komolyan

veszi a munkáját. Visszafordult. – Figyelj. Nem tudom, Gerry mennyit mondott neked, de hogy ha én felelek valamiért, sokkal jobban megy a munka, ha tudom, mi a helyzet. Kevesebb a hibázási lehetőség. Raco csendben végighallgatta, ahogy beszámol Barb elméletéről az anyagi gondokat és az adósság-behajtást illetően. – Szerinted ennek érdemes utánanézni? – kérdezte aztán. – Nem tudom. Pénzügyi problémákat biztos találunk. Elég körülnézni. Hogy ez azt jelenti-e, hogy Luke húzta meg a ravaszt, az már más kérdés. Raco lassan biccentett. – Kösz. Értékelem. – Nincs mit. A dolgozószobában leszek. Falk még a csontszáraz udvar felénél sem járt, amikor az őrmester utána kiáltott: – Hé, várj egy percet! – Raco megtörölte a homlokát a felkarjával, és hunyorgott a napsütéstől. – Ti jó barátok voltatok Luke-kal, ugye? – Régen. – Tegyük fel, hogy el akart dugni valamit. Valami kicsit. Van ötleted, hová rejthette? Falk egy pillanatra elgondolkodott, aztán rájött, hogy erre igazából semmi szükség. – Lehet. De mit? – Ha megtaláljuk, megmutatom.

Amikor Falk legutóbb feküdt ezen a pázsiton, a fű friss volt, és zöld. Most érezte, hogy a sárga cserjék az ingén keresztül szúrják a hasát. Átkísérte Racót a ház másik oldalára, és a lábával ellenőrizte a vihardeszkákat. Amikor megtalálta azt, amelyiket kereste, lefeküdt a földre, és bedugott egy ágat a deszkalap alá. Az megnyikordult az erőltetéstől, aztán engedett, és a kezében maradt. Felnézett a mellette álló őrmesterre. – Szóval, mi lehet itt? – kérdezte Raco, és felhúzta munkáskesztyűjét. – Mit rejtegetett? – Igazából mindenfélét. Játékokat és gyorskaját, amikor kissrácok

voltunk, később alkoholt. Semmi izgalmasat. Szokásos dolgokat, amiket a gyerekek el akarnak dugni a szüleik elől. Raco letérdelt, könyékig bedugta a kezét a résen, és vakon tapogatózni kezdett, aztán kihúzta. Egy marék száraz levelet és egy régi pakli cigarettát szorongatott. A térde mellé szórta őket, és újra bedugta a kezét. Ezúttal egy szoftpornó újság maradványait húzta ki. A szélei meggörbültek és megsárgultak, és valami a fontosabb részeken lyukakat rágott bele. Ingerülten arrébb dobta, és újra próbálkozott. Olyan mélyre dugta be a kezét, amilyen mélyre csak tudta. Végül vonakodva kihúzta, üresen. – Én is megpróbálom – ajánlkozott Falk, és a kesztyűre mutatott. Miközben bedugta a kezét, arra gondolt, Luke-kal soha nem használtak kesztyűt. Bármi ólálkodott is a ház alatt, esélye sem volt a halhatatlan kamaszokkal szemben. Hiába kotorászott, a földön kívül semmit sem talált. – Valamit mondj már, hogy mégis mit keressek – morogta. – Valószínűleg egy dobozt. Vagy valamilyen csomagolást. Kitartóan keresgélt, de a rejtekhely üres volt. Végül kihúzta a kezét. – Bocs. Régen voltak itt dolgok. Raco térde ropogott egy kicsit, amikor felállt a guggolásból. Kinyitotta az ütött-kopott cigarettás dobozt. Kihúzott egy szálat, vágyódva nézegette, aztán lassan visszacsúsztatta. Egy hosszú pillanatig egyikük sem szólalt meg. – A lövedékek – mondta végül Raco. – A puskából, amivel megölték Hadleréket. Nem egyeznek. – Mivel? – Azzal a márkával, amit Luke használt. Tudtommal évekig egy bizonyosat használt. A három lövedék, ami végzett vele és a családjával, Remington volt. A birtokon viszont csak egyféle lőszert találtam, Winchesterbe valót. – Winchesterbe? – Aha. Akkor tűnt fel, amikor visszakaptuk a cuccokat Clyde-ból, azóta nem hagy nyugodni. Szóval ennyi. Ha találtunk volna egy doboz Remingtont, boldogabb ember lennék. Falk lehúzta a kesztyűt. Az izzadságtól sikamlós volt a keze. – Clyde-ból nem tudtak volna ideküldeni pár embert, hogy segítsenek a birtok átfésülésében?

Raco félrenézett, a kezében lévő cigarettás dobozzal babrált. – Ja, nem tudom. Valószínűleg ideküldhettek volna. – Aha. – Falk elnyomott egy mosolyt. Lehet, hogy Raco kötelességtudóan hordja a kis egyenruháját, és mondja a sablondumát, de Falk túl régóta volt már ebben a szakmában ahhoz, hogy felismerje, ha valaki nem hivatalosan nem ért egyet valamivel. – Lehet, hogy Luke szerzett valahol pár tartalékot – vetette fel. – Ja, az simán lehet. – Vagy azok a lövedékek voltak az utolsók a dobozban, és eldobta. – Aha. Bár nem találtunk ilyen dobozt sem a házban, sem a pickupjában. És nekem elhiheted – nevetett fel Raco –, átnéztem mindent. – Hol nem kerested még? Az őrmester a kiszedett vihardeszka felé biccentett. – Ezen a birtokon? Most már hivatalosan is mindenhol. Falk összevonta a szemöldökét. – Kicsit azért fura. – Ja, szerintem is. Falk erre nem mondott semmit, csak az őrmesterre meredt. A férfi arca, karja és ruhája csupa kosz és por volt, és szakadt róla a víz, miután órákig turkált a pajták izzasztó kazánjában. – Szóval, mi van még? – kérdezte Falk. A kérdést csend követte. – Hogyhogy? – Hát, hogy így erőlködsz. Négykézláb csúszol-mászol egy halott fickó pajtájában, negyven fokban. Csak van valami. Vagy legalábbis azt gondolod, hogy van. Ismét hosszú szünet állt be. Aztán Raco kifújta a levegőt. – Aha, tényleg van.

Ötödik fejezet Egy darabig a ház oldalánál ültek, a kiszedett deszka mellett a falnak vetett háttal, talpukat fűszálak csiklandozták. Próbálták a lehető legtovább kiélvezni a keskenyedő árnyékot, amíg Raco felidézte Falknak, mit látott. Az őrmester egy olyan ember szenvtelenségével magyarázott, aki már sokadjára meséli ugyanazt a történetet. – Ma van két hete – kezdte, miközben a meggyűrt pornólappal legyezte magát. – Ide érkezett egy küldönc valamilyen csomaggal, ő találta meg Karent, és egyből telefonált a rendőrségnek. Ez körülbelül 5:40-kor volt. – Te kaptad a hívást? – Meg a clyde-iak és a helyi orvos. A központos mindannyiunkat tájékoztatott. Az orvos lakik a legközelebb, ő ért ide először. Dr. Patrick Leigh. Ismered? – Falk megrázta a fejét. – Mindegy, szóval ő jött először, én pár perccel utána. Leparkoltam, láttam, hogy nyitva van az ajtó, az orvos meg Karen fölött görnyed az előszobában, az életjeleit nézi, vagy mi. – Raco egy hosszú pillanatra elhallgatott, homályos tekintettel nézte a fákat. – Én még soha nem találkoztam a nővel, akkor még azt se tudtam, kicsoda, de az orvos ismerte. Csurom vér lett tőle a keze. És nekiállt üvölteni nekem, hogy „Gyerekei vannak! Meg kell keresni a gyerekeket!” Úgyhogy… Az őrmester sóhajtott egyet, és felpattintotta Luke régi cigis dobozának fedelét. A szájába vett egy szálat, és megkínálta Falkot, aki magát is meglepve élt vele. Nem is emlékezett, mikor gyújtott rá utoljára. Még az is lehet, hogy pont ugyanitt, a legjobb barátjával. Valamilyen oknál fogva most jól esett elvenni egy szálat. Közelebb hajolt, hogy Raco meggyújthassa. Beleszívott, és egyből eszébe jutott, miért nem szokott rá. De amikor jó mélyre letüdőzte, és a dohány szaga elkeveredett az eukaliptuszokéval, a nikotinhoz hasonlóan rohanta meg a mámorító érzés, hogy mintha újra tizenhat lenne.

– Szóval – folytatta Raco, már csendesebben –, a doki üvöltözött, én meg azonnal rohangálni kezdtem a házban. Fogalmam se volt, ki lehet odabent, mit találhatok. Az is benne volt a pakliban, hogy valaki az egyik ajtó mögül elém áll egy puskával. Kiáltani akartam a gyerekeknek, de leesett, hogy a nevüket se tudom. Úgyhogy azt kiáltottam: „Rendőrség! Nincsen semmi baj, gyertek ki, biztonságban vagytok!”, vagy valami ilyesmit, már nem is tudom pontosan. – Miközben visszaemlékezett, hosszan beleszívott a cigibe. – Aztán meghallottam a sírást, zokogást, mentem a hang után, nem tudtam, mi vár rám. Beléptem a gyerekszobába, megláttam a kislányt a bölcsőben, ordított, mint a sakál, és komolyan mondom, életemben nem örültem még ennyire, hogy egy gyerek így visít. – Az őrmester kifújta a füstöt. – Jól volt. El sem tudtam hinni. Nyilván megijedt, de nem láttam rajta, hogy bármi baja esett volna. Emlékszem, arra gondoltam, még mindig elképzelhető, hogy minden oké. Persze szomorú, ami az anyával történt, tragikus, de hála istennek, a gyerekek jól vannak. Csak aztán átnéztem a folyosó túloldalára, és megláttam egy résnyire nyitott ajtót. Raco gondosan elnyomkodta a cigijét a földön, és közben nem nézett Falkra. A férfi érezte, hogy a történettől lassan hűvös iszony járja át. – A másik gyerekszoba volt. Kék falak, autós plakátok, ilyesmi. Fiúszoba. Abból semmilyen hang nem hallatszott. Átmentem az előszobán, belöktem az ajtót, és egyből megértettem, hogy tévedtem, egyáltalán nem oké a helyzet. – Pár másodpercnyi szünetet tartott. – Mintha a pokolba nyitottam volna be. Soha életemben nem láttam még ilyen szörnyűséget. – Megköszörülte a torkát. – Gyere – mondta, felkászálódott, és megrázta a karját, mintha le akarná söpörni magáról az emléket. Falk is felállt, és követte a ház bejárati ajtaja felé. – A sürgősségi csapatok nem sokkal ezután érkeztek meg Clyde-ból – folytatta Raco séta közben. – Rendőrök, mentősök. Már majdnem fél hét volt, mire ideértek. Átkutattuk a ház többi részét, de hála az égnek, senki mást nem találtunk, úgyhogy mindenki azon dolgozott, hogy elérje Luke Hadlert. Eleinte az emberek aggódtak, hogy ezt mégis hogy mondjuk el neki. De aztán csak nem értük el, az autója nem volt ott, nem jött haza, és hirtelen elkezdtük érezni, hogy megváltozik a hangulat. – Luke-nak akkor elvileg mit kellett volna csinálnia?

– Az önkéntes segítők közül páran, a haverjai mondták, hogy egy barátjuknak segített nyúlra vadászni a birtokán, egész délután. Egy Jamie Sullivan nevű srácnak. Valaki felhívta, Sullivan megerősítette, de azt mondta, Luke már több órája elment a farmjáról. Időközben elérték a bejárati ajtót, és Raco elővett egy kulcscsomót. – Amikor Luke még mindig nem került elő, és továbbra sem vette fel a telefont, hívtunk még pár keresőcsapatot. Összepárosítottuk őket a rendőrökkel, és mindenkinek megmondtuk, melyik területet fésülje át. Szörnyű volt az a pár óra. Önkéntesek trappoltak fegyvertelenül a mezőkön és a bokrok között, anélkül, hogy tudtuk volna, mit találhatnak. Luke-ot, élve? Holtan? Fogalmunk se volt, milyen állapotban lehet. Mind attól féltünk, hogy valahol bezárva találunk rá egy puskával meg egy búcsúlevéllel. Végül valaki véletlenül megtalálta a pickupját. Valami szaros kis tisztáson parkolt, körülbelül három kilométerre innen. Kiderült, hogy tök fölöslegesen aggódtunk. Halott volt, a hátsó ülésen ült, az arca nagy része hiányzott. A kezében a saját puskája volt. Volt rá engedélye, regisztrálta. Raco kinyitotta a ház ajtaját, és belépett. – Szóval úgy tűnt, akkor ez ennyi. Kész, nincs mit tenni. De itt – az őrmester arrébb lépett, hogy Falk benézhessen a hosszú előszobába – kezd el furcsa lenni a dolog.

Az előszoba levegőtlen volt, és fertőtlenítőtől bűzlött. A túlsó végén lévő falnál egy asztal állt ferdén, rajta mindenféle kacatok, számlák és tollak. A csempepadló baljóslatúan tiszta volt. Az előszobát a fugáig kisikálták. – A hivatásos takarítók alaposak voltak, úgyhogy nincsenek csúnya meglepetések – magyarázta Raco. – A gyerek szobájában lévő szőnyeget nem tudták megmenteni. Nem mintha bárki akarta volna. A falakon családi fotók lógtak. A fagyott pózok valahogy ismerősek voltak, aztán Falknak leesett, hogy a legtöbbet a temetésen látta. Az egész helyszín az általa ismert meleg családi otthon groteszk paródiájának tűnt. – Karen holttestét itt, a folyosón találták meg – folytatta az őrmester. – Az ajtó nyitva volt, a küldönc egyből meglátta. – A nő az ajtó felé rohant? – Falk megpróbálta elképzelni, amint Luke

üldözi a feleségét a saját otthonukban. – Nem, pont ez az. Csak odament kinyitni. Ott, a küszöbön lőtte le a tettes, bárki is volt az. A holttest helyzetéből meg lehet állapítani. De mondj meg nekem valamit: amikor éjszaka érsz haza, a feleséged kijön eléd ajtót nyitni? – Nem vagyok házas. – Na, én igen. Lehet, hogy ez már nagyon szabadelvű dolog, de van saját kulcsom a házamhoz. Falk átgondolta a dolgot. – Akkor lehet, hogy a tettes arra játszott, hogy meglepje a nőt? – öntötte szavakba a jelenetet, ami a fejében járt. – Minek fárassza magát? Apu hazajön egy töltött puskával, szerintem már ettől eléggé meglepődnek. Mindketten bent lesznek a házban, ő ismeri az utolsó zugig. Túl könnyű. Falk beállt a bejárati ajtó elé, úgy nyitotta-csukta néhányszor. Amikor nyitva volt, valósággal elárasztotta a fény az egyébként homályos előszobát. Elképzelte, ahogy Karen a kopogásra kicsoszog, kicsit talán dekoncentrált, esetleg ideges, hogy valaki megzavarta. Abban a kulcsfontosságú másodpercben, amikor a hirtelen bevágódó fény miatt pislogni kényszerült, a gyilkosa felemelhette a fegyverét. – Csak fura ez így – csóválta a fejét Raco. – Hogy az ajtóban állva lövi le. Ezzel csak azt érte el, hogy szegény kissrác behugyozott és elszaladt, nem feltétlen ebben a sorrendben. – Az őrmester elnézett Falk mellett. – Erről jut eszembe a következő dolog. Szólj, ha felkészültél. Falk bólintott, és követte őt a ház bugyraiba.

Amikor Raco felkattintotta a lámpát a kis kék szobában, Falk első, zavaros benyomása az volt, hogy valaki felújítást végez. A gyerekágyat ferdén a távoli falnak támasztották, és egészen a matracig lecsupaszították. Focisták és Disney-figurák poszterei alatt játékokkal telezsúfolt dobozok alkottak kusza halmokat. A szőnyeget feltépték, láthatóvá téve a csiszolatlan padlódeszkákat. Falk csizmája nyomokat hagyott a fűrészporrétegben. Az egyik sarokban

lévő deszkákon vastagon állt a homok. Egy folt így is maradt. Raco az ajtófélfánál állt. – Még mindig nehéz itt lenni – jegyezte meg, és vállat vont. Régen még szép szoba volt, Falk tisztán emlékezett. Amikor húsz évvel ezelőtt Luke-é volt, sokszor aludt itt. Sugdolóztak lámpaoltás után, visszatartották a lélegzetüket, és elnyomták a kuncogásukat, amikor Barb Hadler bekiáltott nekik, hogy csendesedjenek el, és aludjanak. A hálózsákjuk melegen tartotta őket, távol azoktól a rémes szagot árasztó padlódeszkáktól. A szoba régen jó kis tér volt. Most, akárcsak az előszoba, fertőtlenítőtől bűzlött. – Kinyithatnánk az ablakot? – kérdezte Falk. – Inkább ne. Hagyjuk lehúzva a redőnyt. Pár kölyköt rajtakaptam, amint fotózni próbálnak. Raco elővette a tabletjét, és néhányszor megérintette a képernyőjét. Aztán átnyújtotta Falknak. Egy fényképgalériát nyitott meg. – A kisfiú holttestét eltávolították – mondta. – De láthatod, milyen állapotban volt a szoba. A fotókon a redőnyök teljesen fel voltak húzva, dőlt be a fény a gyomorforgató jelenetre. A szekrényajtók szélesre voltak tárva, a ruhákat valaki durván félrerángatta. Egy nagyméretű, vesszőből készült játékos doboz a tetejére fordítva hevert a padlón. Az űrhajómintás ágyneműt az egyik oldalon feltépték, mintha meg akarták volna nézni, mi van alatta. A szőnyeg túlnyomórészt bézs színű volt, leszámítva azt a sarkot, ahol sűrű, vöröses-fekete tócsa képződött egy nagy, felfordított szennyeskosár mögött. Falk egy pillanatra megpróbálta elképzelni Billy Hadler utolsó másodperceit. Ahogy a szennyeskosár mögött kuporog, és forró vizelet csorog le a lábán, miközben megpróbálja elnémítani zaklatott légzését. – Van gyereked? – kérdezte Raco. Falk megrázta a fejét. – Neked? – Hamarosan érkezik. Lány lesz. – Gratulálok. – Van viszont egy rakás unokaöcsénk és -húgunk. Nem itt, otthon, délen.

Némelyik Billyvel egykorú, páran kicsivel fiatalabbak. – Raco visszavette a tabletet, és átpörgette a fényképeket. – És az van, hogy a testvéreim ismerik a gyerekeik összes létező rejtekhelyét. Bekötött szemmel beküldöd őket a szobájukba, és két másodperc alatt megtalálnak mindent. – Megérintette a képernyőt. – Akárhogy nézem ezeket a fotókat, azt látom, hogy itt keresés zajlott. Valaki, aki nem ismerte Billy rejtekhelyeit, szép szisztematikusan átkutatott mindent. A szekrénybe bújt? Nem. Az ágy alá? Nem. Gyakorlatilag levadászta a gyereket. Falk a sötét foltra meredt, amely egykor Billy Hadler volt. – Mutasd meg, hol találtátok meg Charlotte-ot. A folyosó túloldalán lévő gyerekszobát sárgára festették. Az üres helyiség közepén, a plafonról zenélő mobiltelefon lógott. – Gerry és Barb elvitte a bölcsőt – magyarázta Raco. Falk körbenézett. A szoba teljesen más volt, mint a többi. A bútorok és a szőnyeg épek voltak. Itt nem terjengett orrfacsaró fertőtlenítőszag. Itt úgy érezte magát, mintha valamilyen menedékhelyen lenne, amelyet elkerült az ajtón kívüli rettenet. – Luke miért nem ölte meg Charlotte-ot? – kérdezte Falk. – A közvélekedés szerint feltámadt a bűntudata. Falk átsétált Billy szobájába. Megállt a sarokban lévő vérfolt előtt, elfordult 180 fokkal, és visszament Charlotte szobájába. – Nyolc lépés – mondta. – De én elég magas vagyok, úgyhogy a többségnek legyen kilenc. Kilenc lépés Billy holttestétől addig, ahol Charlotte feküdt. Luke-ban valószínűleg dolgozott az adrenalin, forrt a vére, vöröset látott, amit akarsz. Szóval, kilenc lépés. Kérdés, ez elég-e ahhoz, hogy meggondolja magát. – Nekem nem úgy tűnik. Falk belegondolt, milyen embernek ismerte Luke-ot. Az egykor tiszta kép most homályos volt, és torz. – Te találkoztál valaha Luke-kal? – kérdezte az őrmestert. – Nem. – Olyan gyorsan tudta meggondolni magát, ahogy mások feldobtak egy érmét. Kilenc lépés az pont nyolccal több annál, mint ahányra szüksége volt. De most először azóta, hogy visszatért Kiewarrába, Falk tűszúrásnyi

kételyt érzett. – Mindenesetre ez valamilyen állítás akarna lenni, nem? Egy ilyen gyilkosság. Ilyen személyes. Meggyilkolta a saját családját. Mintha azt akarta volna, hogy így beszéljenek róla az emberek. Karen hét éve Luke felesége, ott vérzik el az előszoba padlóján, ő meg két, talán három percet tölt el azzal, hogy felforgassa a szobát és megölje a saját fiát. És azt tervezi, hogy megöli magát is, amikor végez. Úgyhogy ha tényleg Luke tette – a „ha” szónál Falk egy egészen kicsit habozott –, a lányát miért hagyta életben? Egy pillanatig csendben nézték a plafonról lógó mobiltelefont, némán álltak a bölcső helyén. Miért mészárolta volna le Luke az egész családját, a babát megkímélve? Falk addig forgatta a fejében a kérdést, amíg eszébe nem jutott néhány lehetséges magyarázat, de csak egy volt közülük igazán meggyőző. – Talán bárki is volt itt aznap, azért nem ölte meg a babát, mert nem kellett megölnie – mondta. – Nem volt ebben semmi személyes. Teljesen mindegy, ki vagy, egy tizenhárom hónapos csecsemő nem fog tanúskodni ellened.

Hatodik fejezet – Általában nem repesnek az örömtől, ha idejövök – mondta Raco leheletnyi bűntudattal, amikor lerakta a két sört a Fleece egyik rozoga asztalára. Az egy pillanatra megroggyant a súlytól, így kiloccsant egy kis folyadék az összevissza karistolt felületre. Az őrmester időközben hazaugrott átöltözni, és hóna alatt egy Hadler feliratú vaskos aktával tért vissza. – Nem teszek jót az üzletnek. Mindenki egyből elkezdi látványosan elrakni a kocsikulcsát. Raco és Falk a csaposra pillantott. Ugyanaz a szakállas fickó volt, aki előző este. Egy újság széle fölött figyelte őket. – Ez jár a rend őreinek. Egészség! – mondta Falk, miközben felemelte a poharát, és hosszan belekortyolt. Mindig is úgy volt a piával, hogy ha akadt, ivott, ha nem, nem, mindenesetre most örült neki. A kocsmában kora esti csend uralkodott, az egyik sarokban húzták meg magukat. A helyiség túlsó végében három tompa tekintetű férfi bámulta a tévében versenyző agárokat. Falk nem ismerte fel őket, és ők cserébe rá sem hederítettek. A hátsó helyiségben folyamatosan villogtak és csilingeltek a pókergépek. A légkondi sarkvidéki hideget csinált. Raco kortyolt egyet a söréből. – Szóval, most mi lesz? – Megmondod a clyde-iaknak, hogy kétségeid merültek fel. – Ha most megkeresem őket, egyből behúzzák fülüket-farkukat. – Az őrmester összeráncolta a homlokát. – Te is tudod, mit csinálnak, ha felmerül bennük, hogy elszúrták. A fejük tetejére állnak, hogy bebizonyítsák, valójában semmilyen hibát nem követtek el a nyomozás során. Én is ezt csinálnám. – Nem igazán hiszem, hogy egy ilyen ügynél van választási lehetőséged. Ez nem egyemberes meló.

– Ott van Barnes. – Ki? – A kezem alá dolgozik az őrsön. Vagyis hárman vagyunk. – Csak ti ketten. Én nem maradhatok itt. – Azt hittem, Hadleréknek mást mondtál. Falk megdörzsölte az orrnyergét. A pókergépek egyre hangosabbak voltak, úgy érezte, mintha a fejében csilingelnének. – Csak pár napra tudok maradni. Maximum egy-kettőre. Nem egy teljes nyomozás idejére. Ráadásul ez nem is hivatalos lenne. Vissza kell mennem melózni. – Rendben. – Raco úgy beszélt, mintha teljesen magától értetődő lenne, amit mond. – Akkor maradj csak pár napra. Nem kell hivatalosan intéznünk. Csináld azt a pénzügyi vonalon, amit mondtál. Amint találunk valami biztosat, szólok a clyde-iaknak. Falk nem mondott semmit. Arra a két doboznyi bankszámlakivonatra és iratra gondolt, amit Hadleréktől hozott el, és most ott hevertek az ágyán. Luke hazudott. Te is hazudtál. Felvette kiürült poharaikat, és visszavitte őket a pulthoz. – Még egyszer ugyanazt? – A csapos lekászálódott a bárszékről, és lerakta az újságját. Falk tegnap óta csak őt látta itt dolgozni. – Figyelj – kezdte, miközben nézte, hogy tiszta pohár kerül a csap alá. – Az a szoba, amit kivettem, szabad még egy darabig? – Attól függ. – A csapos lerakott egy pohár sört a pultra. – Suttognak rólad ezt-azt, barátom. – Nem mondod. – De mondom. És egy fizető kuncsaftnak nagyon örülök, de a bajnak nem. Érthető? Így is épp elég macera fenntartani ezt a helyet. – Nem én tehetek a bajról. – Csak veled jár? – Arról nem tehetek. Ugye tudod, hogy rendőr vagyok? – Ja, pont hallottam. De itt, az isten háta mögött, éjfélkor, amikor pár piás csávó verekedni akar, az ilyen jelvények kevesebbet érnek. Világos? – Értem. Jó, ahogy gondolod. – Könyörögni nem fogok, gondolta Falk. A csapos egy félmosollyal a második sört is lerakta a pultra.

– Nyugi, csak szívózok veled. Nem kell alsógatyát cserélned. A te pénzed is ugyanolyan jó, mint bárkié, és ez nekem pont elég. Odaadta a visszajárót, és felvette az újságot. Úgy tűnt, keresztrejtvényt fejt. – De azért egy baráti jó tanács: errefelé furcsák tudnak lenni az emberek. Ha szarba kerülsz, nem mindig találsz könnyen segítséget. – Végigmérte Falkot. – Bár az alapján, amit hallottam, ezt nem is kéne mondanom. Falk fogta a két poharat, és visszavitte az asztalukhoz. Raco mogorván bámult az egyik elázott söralátétre. – Na, nem kell így magadba roskadnod – mondta Falk, miközben leült. – Inkább meséld el a többit.

Az őrmester átcsúsztatta az aktát az asztalon. – Ezt azokból az anyagokból állítottam össze, amikhez hozzáférek. Falk körbenézett, a kocsmában még mindig alig lézengtek. Senki sem volt a közelükben. Kinyitotta az aktát. Az első oldalon egy távoli fénykép volt Luke pickupjáról. A hátsó kerekeknél vértócsa terjengett. Becsukta az aktát. – Egyelőre elég lesz a lényeg. Mit tudunk a küldöncről, aki a helyszínre érkezett? – Pont olyan tisztának tűnik, hogy örülhessünk. Már két éve egy ismert szállítócégnek dolgozik. Szakácskönyveket vitt ki Karennek, amiket online rendelt. Ellenőriztük, stimmel. Késésben volt, ez volt aznap az utolsó fuvarja. Most először szállított ki Kiewarrába. Azt mondta, amint meglátta Karent az előszobában, kidobta a taccsot, bele a virágágyásba, aztán visszaugrott a pickupjába. A rendőrséget már a főútról hívta. – Otthagyta Charlotte-ot a házban? – Azt mondta, nem hallotta, hogy sírna. – Raco vállat vont. – Ez akár igaz is lehet. A baba már egy ideje egyedül volt. Lehet, hogy addigra kisírta magát. Falk az akta első oldalához lapozott, és most nyitva is tartotta. Egészen idáig abból indult ki, hogy Luke hulláját a pickup sofőrülésén találták meg, de a képek tanúsága szerint a raktérben hevert, a hátán. A raktér ajtaja

nyitva volt, és kilógott a lába, mintha csak üldögélt volna a szélén. A mellette heverő puska abba az irányba mutatott, ahol egykor a feje volt. Az arcából semmi sem maradt. – Jól vagy? – Az őrmester Falk arcát fürkészte. – Aha. – Falk hosszasan kortyolt a söréből. A vér tócsába gyűlt a raktér alján, beitta magát a fém barázdákba. – A törvényszékiek találtak bármi hasznosat a raktérben? Raco megnézte a jegyzeteit. – A sok vértől eltekintve – az egész Luke-é – semmi különös nincs felírva. Mondjuk azt nem tudom, mennyire nézték át. A fegyver már megvolt. Munkajármű volt, Luke mindenféle szerszámokat tartott a raktérben. Falk újra nézegetni kezdte a fényképet, és ezúttal a holttest körüli területre koncentrált. A raktér belsejének bal oldalán, alig láthatóan, négy halvány, vízszintes csík volt. Frissnek tűntek. Halvány barnák voltak a poros fehér felületen, a leghosszabb talán harminc centis, a legrövidebb úgy feleekkora. Két párt alkottak, körülbelül egy méter választotta őket el egymástól. Az elhelyezés nem volt különösebben egységes. A jobb kéz felőli nyomok vízszintesek voltak, a bal oldalon lévők kicsit ferdék. – Ezek mik? – mutatott rájuk Falk, mire Raco közelebb hajolt. – Nem tudom. Ahogy mondtam, mindenfélét szállított. – Itt van még a kocsi? Az őrmester megrázta a fejét. – Elküldtük Melbourne-be. Mostanra, gondolom, vagy rendbe hozták, hogy eladható legyen, vagy elvitték a bontóba. Falk átnézte a képeket, remélve, hogy észrevesz rajtuk valami újat, de csalódnia kellett. Aztán elolvasta a feljegyzések maradékát. Minden elég szokványosnak tűnt. Azt leszámítva, hogy alig maradt valami a fejéből, Luke Hadler egészséges férfi volt. Csak néhány kilóval nyomott többet a versenysúlyánál, és egy kicsit magas volt a koleszterinszintje. Sem drog, sem alkohol nyomát nem találták a szervezetében. – Na és a puska? – kérdezte Falk. – Egyértelmű, hogy mindhármukat Luke puskájával lőtték le. Regisztrálta, volt rá engedélye. Csak az ő ujjlenyomatai voltak rajta.

– Általában hol tartotta? – Egy lezárt széfben, hátul a pajtában. A lőszert, legalábbis a Winchesterbe valót, amit találtam, külön elzárva tartotta. Nagyon úgy fest, hogy különösen ügyelt a biztonságra. Falk bólintott, de csak félig figyelt oda. A puskán talált ujjlenyomatokra vonatkozó jelentést böngészte. Hat ovális forma, szűk spirálok és sűrű vonalak. Két kevésbé tiszta, enyhén megcsúsztak, de a szakértő még így is megerősítette, hogy Luke bal hüvelyk- és jobb kisujjáról van szó. – Az ujjlenyomatok rendben vannak – mondta Falk. Raco felnézett a jegyzeteiből. – Aha, elég meggyőzőek. Az embereknek nem igazán kellett mit mondani, miután látták őket. – Elég meggyőzőek – ismételte Falk, és átcsúsztatta a jelentést az asztalon. – Nem lehet, hogy túl meggyőzőek? Luke elvileg nem sokkal korábban mészárolta le a családját. Úgy kellett volna remegnie és izzadnia, mint valami súlyos drogfüggőnek. Ilyen helyzetekben sokkal rosszabb ujjlenyomatokkal volt már dolgom. – Basszus. – Raco az ujjlenyomatokat nézve elhúzta a száját. – Ja, lehet. Falk lapozott egyet. – A törvényszékiek mit találtak a házban? – Mindenfélét. Úgy tűnt, mintha a kiewarraiak fele járt már volna ott. Körülbelül húsz különböző ujjlenyomatot találtak, és ebbe nem tartoznak bele a részlegesek, plusz szövetmaradványok mindenütt. Nem mondom, hogy Karen nem takarított rendszeresen, de ez akkor is egy farmház volt gyerekekkel. – Szemtanúk? – Luke-ot legutoljára egy haverja, Jamie Sullivan látta életben, akinek a várostól keletre van egy farmja. Luke aznap délután segített neki nyúlra lőni. Sullivan szerint olyan három körül érkezett, és fél öt körül távozott. Rajta kívül Hadlerék háza környékén igazából csak egy szomszéd van, aki láthatott valamit. Akkor épp otthon volt. Raco a jelentésért nyúlt. Falk súlyos terhet érzett a gyomrában. – Mondjuk az a szomszéd fura egy fazon – folytatta az őrmester. – Agresszív vén fasz, tuti nem hullajt könnyeket Luke-ért. Nem mintha ez

jelentene bármit is. Mindenesetre egyáltalán nincs oda az ötlettől, hogy segítsen a rendőröknek a nyomozásban. – Mal Deacon. – Falk igyekezett semlegesen kiejteni a nevet. Raco meglepve nézett fel. – Igen. Ismered? – Aha. Raco várt, de Falk nem mondott mást. Nyúlt a csend. – Na, mindegy – folytatta Raco. – Szóval, ott él az unokaöccsével, egy Grant Dow nevű fazonnal, aki a gyilkosság idején nem volt otthon. Deacon nem látott semmit. Lehet, hogy hallotta a lövéseket, de nem gondolta, hogy bármit is jelentenek. Azt hitte, semmi szokatlan, csak valami farmos dolog. Falk felvonta a szemöldökét. – Mondjuk teljesen mindegy, mit látott vagy nem látott – mondta Raco, majd elővette a tabletjét, és megérintette a képernyőt. Megjelent rajta egy alacsony felbontású kép. Falknak egy percbe tellett, mire rájött, hogy nem fotót lát, hanem egy kimerevített videófelvételt. Raco átadta neki a készüléket. – Biztonsági felvétel Hadlerék farmjáról.

– Most hülyítesz. – Falk a képernyőre bámult. – Nem nagy cucc. Igazából alig jobb, mint egy babakamera. Luke kábé egy éve szerelte fel, miután több házba is betörtek a környéken, és elloptak különböző dolgokat. Rajta kívül egy-két farmernek van még ilyenje. Nonstop rögzít, az anyagot feltölti a családi számítógépre, és ha valaki nem menti el, egy hét után automatikusan törlődik. A kamerát láthatóan a legnagyobb pajta fölé rögzítették. A kert felé fordították, hogy minden jövés-menést felvegyen. A ház egyik oldala belógott a képbe, a felső sarokban pedig egy keskeny csík látszott a felhajtóból. Raco addig tekerte a felvételt, amíg meg nem találta, amit keresett, és megállította. – Na, szóval ez a lövöldözés délutánja. Később az egész napot végignézheted, ha akarod, de dióhéjban annyit, hogy a családtagok reggel külön-külön mentek el. Luke kicsivel hajnali öt után indult el a pickuppal, és amennyire tudom, a saját földjeire ment. Aztán, nem sokkal nyolc után,

Karen, Billy és Charlotte elment a suliba. A nő részmunkaidőben dolgozott ott adminisztratív munkakörben, Charlotte-ra pedig a helyi bölcsődében vigyáztak. Raco megérintette a képernyőt, hogy elinduljon a felvétel. Adott Falknak egy pár fülhallgatót, és bedugta a tabletbe. A hang rossz minőségű volt, a mikrofonba folyton befújt a szél. – Napközben semmi sem történik – mondta Raco. – Hidd el, végignéztem a felvételt valós időben. 4:04-ig senki se jön vagy megy, akkor ér haza Karen a gyerekekkel. A képernyő sarkában egy kék, háromajtós kocsi döcögött el. Csak a motorháztetőtől lefelé látszott. Falk hunyorogva próbálta leolvasni az elülső rendszámtáblát. – Leolvashatod, ha kimerevítjük és felnagyítjuk a képet. De biztos, hogy Karen autója. Az elektronikus recsegésen túl Falk hallotta, hogy egy autó ajtaja becsapódik, ezt egy perccel később újabb puffanás követte. Raco újra megérintette a képernyőt, mire a felvétel ugrott egyet. – Aztán majdnem egy óráig semmi. Ezt is végignéztem. Egészen… idáig, délután 5:01-ig. Megérintette a lejátszás ikont, és hagyta, hogy Falk nézze a felvételt. Pár másodpercig minden mozdulatlan volt, aztán a sarokban mozogni kezdett egy alak. Az ezüstszínű pickup magasabb volt, mint a háromajtós kocsi, és csak a fényszórótól lefelé látszott. A rendszámtábla olvasható volt. A jármű megint alig egy másodperc alatt eltűnt. – Luke-é – mondta Raco. A kép teljesen statikus volt, pedig a felvétel még mindig forgott. Megint becsapódott az autó egy képen kívüli ajtaja, aztán húsz gyötrelmes másodpercig semmit sem hallottak. Majd hirtelen tompa durranás hallatszott, amitől Falk összerezzent. Karen. Érezte, hogy a szíve egyre gyorsabban kalapál. Miközben a számláló tovább járt, a kamera képe megint mozdulatlan lett. Eltelt hatvan másodperc, aztán kilencven. Falk azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét, és azt kívánja, bárcsak máshogy érne véget a felvétel. Egyszerre érzett zavart és hálát a rossz hangminőség miatt. Billy

Hadler sikolyai valószínűleg sokáig kísértették volna. A második durranás szinte már megkönnyebbülést hozott. Pislogott egyet. Mozgás sehol. Aztán, három perccel és negyvenhét másodperccel az után, hogy a pickup először megjelent, újra eldöcögött a képernyő sarkában. Luke Hadler autójának hátsó kerekei, raktere alja és rendszámtáblája tökéletesen látható volt. – Senki sem jön már a küldöncig, ő is csak harmincöt perccel később – mondta Raco. Falk visszaadta a tabletet. Még mindig hallotta a tompa durranásokat. – Egy ilyen felvétel után komolyan kétségeid vannak? – kérdezte. – Luke pickupja, de nem látni, ki ül a volánnál. Meg ott van az a többi dolog. A lőszer. Hogy Karent gyakorlatilag a küszöbön lőtte le. Hogy Billy szobáját át kellett túrnia. Falk az őrmesterre meredt. – Nem értem. Miért vagy annyira biztos benne, hogy nem Luke tette? Nem is ismerted. Raco vállat vont. – Én találtam meg a gyerekeket. Kénytelen voltam megnézni, hogyan néz ki Billy Hadler az után, hogy valamilyen szörnyeteg megölte, és ezt soha az életben nem fogom kiverni a fejemből. Biztosra akarok menni, hogy a valódi tettest fogjuk el. Tudom, őrültségnek tűnik, és persze, nagy valószínűséggel Luke tette, de ha egy egészen kicsi esély van arra, hogy valaki más, és megúszta… Megrázta a fejét, és hosszan ivott a söréből. – Figyelj, ha ránézek Luke Hadlerre, a felszínen azt látom, hogy mindene megvolt: remek feleség, két gyerek, korrekt kis farm, a helyiek megbecsülése. Egy ilyen ember miért gyilkolná le a családját egyik napról a másikra? Ennek semmi értelme. Egyszerűen fel nem tudom fogni, egy hozzá hasonló ember miért tenne ilyet. Falk végigsimított a száján és az állán. Szúrósnak tűnt, ráfért volna egy borotválkozás. Luke hazudott. Te is hazudtál. – Raco. Van valami, amit tudnod kell Luke-ról.

Hetedik fejezet – Ez még akkor volt, amikor kissrácok voltunk – folytatta Falk. – Na jó, nem is igazán kissrácok. Idősebbek, tizenhat évesek… Elharapta a mondatot, amikor a kocsma túlsó vége felől mozgást érzékelt. Fel sem tűnt neki, hogy a hely időközben megtelt, és amikor most körbenézett, több ismerős alak is elkapta a tekintetét. Egy pillanattal az előtt érezte meg a zavar hullámát, hogy meglátta az okát. Az italukba kapaszkodók lesütötték a szemüket, és zokszó nélkül arrébb húzódtak, amikor egy csoport furakodott át a tömegen, élükön egy melákkal, sárbarna hajjal, amelyre napszemüveget tűzött. Falk érezte, hogy kiveri a hideg veríték. Hadlerék temetésén talán még nem ismerte fel Grant Dow-t, de most már nem lehettek kétségei. Ellie unokatestvére. Ugyanolyan volt a szemük, de Falk tudta, hogy a lányból az égvilágon semmi nincs ebben a fickóban. Dow megállt az asztaluk előtt, húsos teste betöltötte a látóterüket. Pólója egy balii sörmárkát reklámozott. Vonásai malacszerűek voltak, kis orra és szeme az arca közepén zsúfolódott össze, szakálla vaskos állról csüngött. Tekintete ugyanolyan kihívó volt, mint amikor a gyászolók sokaságán nézett végig. Gúnyos tisztelgéssel Falkra emelte a poharát, és megvillantott egy mosolyt, amely a közelébe sem ért a szemének. – Tökös srác vagy, hogy idejöttél – mondta. – Ezt aláírom. Te nem, Mal bácsi? Te nem írod alá? Dow megfordult, mire kilépett mögüle egy idős, reszkető lábú férfi. Falk húsz éve először állt szemtől szemben Ellie apjával. Úgy érezte, mintha valami elpattanna a mellkasában, és azt vette észre, hogy nagyot nyel. Mal Deaconnek mostanra meggörbült a gerince, de még mindig magas volt, kötélszerű karjából nagy tenyér nőtt ki. Ujjai göcsörtösek voltak, a korral feldagadtak, és ahogy a szék háttámlájába kapaszkodott, szinte

teljesen elfehéredtek. Homlokát mélyen barázdálták a ráncok, fejbőre néhány szürke hajszála alatt haragos rózsaszín volt. Falk lélekben felkészült, hogy az öreg ráreccsen, de Deacon arcára egy pillanatra zavarodott kifejezés ült ki. Finoman megrázta a fejét, lötyögő tokája nekidörzsölődött koszos gallérjának. – Minek jöttél vissza? – kérdezte lassan, reszelős hangon. Beszéd közben szája mindkét oldalán mély árkok jelentek meg. Falknak feltűnt, hogy a kocsma minden egyes vendége látványosan másfelé néz. Egyedül a csapos figyelte őket, még a rejtvényét is lerakta maga elé. – Mi? – Deacon csomós kezével a szék háttámlájára csapott, mire mindenki összerezzent. – Minek jöttél vissza? Azt hittem, elég világosan fogalmaztunk. A gyereket is magaddal hoztad? Most Falkon volt a sor, hogy zavartan nézzen. – Tessék? – A rohadt fiadat. Ne add nekem a hülyét, faszfej. A gyereked is visszajött? Falk pislogott. Deacon ezek szerint összekeverte néhai apjával. Farkasszemet nézett az öreggel. Az összehúzott szemmel viszonozta a tekintetét, de volt valami lomha a dühében. Ekkor Grant Dow előrelépett, és egyik kezét nagybátyja vállára tette. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha el akarná magyarázni, hogy tévedés történt, aztán ingerülten megrázta a fejét, és finoman egy székbe tessékelte az öreget. – Gratulálok, te pöcs, sikerült felhúznod – mondta Falknak. – Ennél jobb helyet nem találtál magadnak? Raco elővette a Victoria Police feliratú jelvényét a farmerje zsebéből, és arccal felfelé lecsapta az asztalra. – Ezt én is kérdezhetném. Ennél jobb helyet nem talált magának? Dow feltartotta mindkét tenyerét, és ártatlan arckifejezést erőltetett magára. – Jó, oké, nem kell ez. Én és a nagybátyám csak beugrottunk inni egyet. Látjátok ti is, hogy nincs jól. Nem mi keressük a bajt. Ez viszont… – Egyenesen Falkra nézett. – Ez úgy vonszolja maga után, mint a kutyaszart. A helyiségen alig érzékelhető morajlás futott végig. Falk tudta, hogy

előbb vagy utóbb előkerül a sztori. Fészkelődni kezdett, érezte, hogy minden szempár rá szegeződik.

A kirándulók kimelegedtek, és elunták magukat. A szúnyogok nagy erőkkel támadtak, és a Kiewarra-folyó melletti úton lassabban haladtak a vártnál. Hárman meneteltek egymás mögött, és néha civakodtak, amikor volt energiájuk túlkiabálni a zúgó folyót. A sorban második káromkodott egyet, ahogy beleszaladt az élen járó hátizsákjába, és nyitott palackjából a nadrágjára ömlött a víz. Korábban befektetési bankárként dolgozott, az egészsége miatt költözött vidékre, és azóta minden áldott nap arról győzködte magát, hogy nem utál minden itt töltött percet. Vezetőjük felemelte a kezét, hogy véget vessen a morgásnak, aztán a saras folyóvízre mutatott. Megfordultak, és maguk elé meredtek. – Ez mi a franc?

– Na jó, ebből nem kérünk, kösz – szólalt meg a csapos a pult mögül. Lemászott a bárszékről, és ujjait a pulton pihentette. Látszott, hogy narancsvörös szakálla alatt nem mosolyog. – Ez egy nyilvános kocsma. Itt bárki ihat, ő is, te is, és akinek nem tetszik, az választhatja a második lehetőséget. – És mi a harmadik? – Dow sárga fogát a haverjai felé villantotta, akik kötelességtudóan röhögtek. – Az, hogy ki leszel tiltva. Ahogy érzed. – Aha. Mindig ígérgetsz, mi? – Dow a csaposra meredt. Raco megköszörülte a torkát, de Dow nem figyelt oda. Falknak beugrott, mit mondott a csapos korábban: Itt az ilyen jelvények kevesebbet érnek. – Nem az a gond, hogy itt van a kocsmában. – A helyiség szinte teljesen elnémult, amikor Mal Deacon megszólalt. – Hanem az, hogy egyáltalán visszajött Kiewarrába. – Felemelte köszvényes ujját, és Falk szeme közé bökött. – Vésse az eszébe, és mondja meg a fiának. Itt nem várja semmi, csak egy rakás ember, akik emlékeznek rá, mit csinált a fia a lányommal.

A befektetési bankár a bokorba hányta a sonkás szendvicseit. Róla és két társáról is szakadt a víz, de alig vette észre. A lány holtteste már az úton hevert, körülötte tócsába gyűlt a belőle szivárgó víz. Karcsú volt, de mindhárman kellettek hozzá, hogy kivonszolják a partra. Bőre természetellenesen fehér volt, és egy nedves hajtincse belegabalyodott a szájába. A látványtól, hogy a hajszálak eltűntek vértelen ajkai között, a bankár megint elhányta magát. A lány fülcimpája vörös volt a piercingjei körül. A halak lecsaptak a lehetőségre. A lány orrlyukai és festett körmei körül ugyanilyen nyomok voltak. Volt rajta ruha, és ahol a víz elmosta a sminkjét, fiatalnak tűnt. Fehér pólója szinte áttetszően tapadt a bőréhez, felfedve csipkés melltartóját. Lapos csizmájára még mindig azok a gyomok tapadtak, amelyek a helyhez kötözték a holttestét. Mindkét csizmája és farmerjének összes zsebe dugig volt kövekkel.

– Baromság. Semmi közöm ahhoz, ami Ellie-vel történt. – Falk nem bírta visszafogni magát, és egyből megbánta. Ráharapott a nyelvére. Ne menj bele. – Ki szerint? – Grant Dow a nagybátyja mögött állt. Hűvös vigyora már rég eltűnt. – Ki szerint nincs hozzá közöd? Luke Hadler szerint? – Amint kimondta a nevet, mintha kiszippantották volna a levegőt a kocsmából. – Hát, az van, hogy ő már semmiről se tud mondani semmit.

A trió legfittebb tagja rohant el segítségért. A bankár a földön ült, saját hányása tócsája mellett. Itt, a savas bűzbe burkolózva nagyobb biztonságban érezte magát, mint annak a fehér rémségnek a közelében. A csoportvezető fel-alá járkált, léptei cuppogtak. Hamar rájöttek, ki lehet a lány. A fényképe már három napja szerepelt az újságban: Eleanor Deacon, tizenhat éves, péntek este óta nem látták, azóta nem járt otthon. Az apja adott neki egy estét, hogy

lehűljön benne az éppen aktuális kamaszdühe, de amikor szombaton sem jött vissza, riadóztatott. Úgy tűnt, mintha évek teltek volna el, mire a sürgősségiek megérkeztek. A lány holttestét a kórházba vitték. A bankárt hazaküldték. Egy hónapon belül visszaköltözött a városba. Az orvos, aki megvizsgálta Ellie Deacon hulláját, a halál okaként fulladást állapított meg. A lány tüdeje szétázott a víztől. A jelek szerint már több napja, valószínűleg péntek óta a folyóban volt. Az orvos beazonosított néhány sebet a szegycsontján és a vállán, és horzsolásokat mindkét kezén és karján. Nem lehetett kizárni, hogy ezeket a folyó által sodort hulladék okozta. Ellie karján régebbi sebeket is találtak, amelyeket akár ő maga is ejthetett. A lány, jegyezte meg az orvos amolyan zárógondolatként, nem volt szűz.

Luke nevének említésénél mintha még Dow is ráérzett volna, hogy túl messzire ment. – Luke a barátom volt. Ellie is. – Falk hangja még a saját fülének is idegenül csengett. – Mindketten fontosak voltak nekem, úgyhogy fogd vissza magad. Deacon felállt, széke megcsikordult a deszkapadlón. – El ne kezdj nekem dumálni, milyen fontos volt neked Ellie. Nekem ő a vérem! – A férfi már üvöltött, és a keze remegett, miközben Falkra mutatott. Falk a szeme sarkából látta, hogy Raco és a csapos egymásra pillant. – Azt mondod, neked és a fiadnak semmi közötök a dologhoz. De akkor mi van azzal az üzenettel, te hazug barom? A kérdés mintha verbális aduász lett volna. Falk úgy érezte, hogy kiszökik belőle a levegő. Jártányi ereje sem maradt. Deacon mosolya eltorzult. Mellette az unokaöccse nevetett. Megérezte a vér szagát. – Erre már nem tudsz olyan gyorsan válaszolni, mi? – kérdezte. Falk erőt vett magán, hogy ne rázza meg a fejét. Az a rohadt üzenet.

A zsaruk két órán keresztül túrták át Ellie Deacon szobáját. Húsos ujjak

kotorásztak tanácstalanul fehérneműs fiókokban és ékszerdobozokban. Kis híján elkerülték az üzenetet. Egy sima munkafüzetből kitépett lapra írták. Egyszer félbehajtották, és becsúsztatták egy farmernadrág zsebébe. Rajta tollal, Ellie kézírásával egy dátum szerepelt, a lány eltűnésének napja. Alatta egyetlen név: Falk.

– Ezt magyarázd meg – mondta Deacon. – Ha tudod. – A kocsmában síri csend volt. Falk nem mondott semmit. Nem tudott. Deacon pedig nagyon is tisztában volt ezzel. A csapos levágott egy poharat a pultra. – Elég! – Keményen Falkra nézett. Raco, aki jól láthatóan tartotta a jelvényét a tenyerében, felvonta a szemöldökét, és finoman megrázta a fejét. A csapos tekintete Dow-n állapodott meg. – Te meg a nagybátyád menjetek innen, és két napig vissza se jöjjetek. Kösz. Mindenki más: vagy rendeljetek valamit, vagy ti is húzzatok el.

A pletykák kicsiben kezdték, csak a nap végére nőttek meg. Falk – egy tizenhat éves, rémült srác – a szobájában bujkált, a fejében ezernyi gondolat cikázott. Amikor valaki bekopogott az ablakkereten, felpattant. Luke arca jelent meg, kísértetiesen fehér volt az esti homályban. – Nagy szarban vagy, öreg – suttogta. – Hallottam anyáméktól. Az emberek pletykálnak. Mit csináltál igazából pénteken, suli után? – Mondtam, pecáztam. Csak feljebb a folyón. Több kilométerre. Esküszöm. – Falk leguggolt az ablak mellé. Úgy érezte, a lába nem tartja meg. – Bárki más kérdezte már? Zsaruk, akárki? – Nem. De fogják. Szerintük találkoztam Ellie-vel, vagy ilyesmi. – De nem. – Nem, persze hogy nem! De mi van, ha nem hisznek nekem? – Senkivel sem találkoztál? Senki sem látott? – Mondom, tök egyedül voltam!

– Jó, na, figyelj… Aaron, öreg, figyelsz? Na, bárki kérdezi, azt mondod, hogy együtt lőttünk nyulakra. Hátul, a földeken. – Nem a folyó közelében. – Nem. A Cooran út melletti földeken. Nem a folyó közelében. Egész este. Oké? Ott tököltünk. Mint általában. Csak egy-kettőt találtunk el. Kettőt. Mondjuk azt, hogy kettőt. – Igen, oké. Kettőt. – Ne felejtsd el. Együtt voltunk. – Igen. Mármint nem. Szóval nem felejtem el. Jézusom, Ellie… Nem hiszem… – Mondd el. – Mit? – Mondd el, mit csináltál. Gyakorolj. – Luke-kal lőttünk nyulakra. – Még egyszer. – Luke Hadlerrel voltam. Nyulakra lőttünk. A Cooran út melletti földeken. – Addig mondd, amíg normálisan nem hangzik. És el ne rontsd. – Nem. – Megjegyeztél mindent, ugye? – Igen. Luke, figyelj. Kösz. Kösz szépen.

Nyolcadik fejezet Aaron Falk tizenegy éves korában látta, amint Mal Deacon bukdácsoló, vérző masszát csinál a saját nyájából birkanyíró késével és a puszta kezével. Aaron úgy érezte, mintha fájdalom dagadozna a mellkasában, miközben Luke-kal és Ellie-vel nézték, ahogy egyik állat a másik után a földre kerül Deaconék pajtájában, és az éles nyisszantások közel kerülnek a bőrükhöz. Aaron is farmon nőtt fel, mint a két barátja, de ez valahogy más volt. A legkisebb állat szánalmas sírásától eltátotta a száját, és nagy levegőt vett, de Ellie az ingujjánál fogva elrángatta. A lány rámeredt, és megrázta a fejét. Ellie akkoriban törékeny, befelé forduló lány volt, hajlamos arra, hogy hosszú időre elcsendesedjen. Aaron, aki maga is szívesebben hallgatott inkább, ezzel könnyen kibékült. Általában Luke-ra bízták a szövegelést. Ellie csak alig emelte fel a fejét, amikor a pajtából érkező hangok elértek oda, ahol hárman ücsörögtek a rozzant tornácon. Aaron is kíváncsi volt, de Luke vette rá őket, hogy hagyják abba a leckeírást, és derítsék ki, mi történik. Most – a kis bárányok sírását hallgatva, és Ellie eddig ismeretlen arckifejezését látva – Aaron biztos volt benne, hogy nem csak ő bánta meg. Már épp távozni készültek, amikor kissé hátrahőkölve meglátta, amint Ellie anyja némán figyeli őket a pajta ajtajából. Az ajtófélfának támaszkodva kitöltötte a keretet, túl bő barna kötényruhát viselt, rajta egy zsíros folttal. Kortyolt egyet a kezében tartott borostyánszínű italból, de egy pillanatra sem vette le a szemét a birkanyírásról. Arcvonásain osztozott a lányával. Ugyanolyan mélyen ülő szemük, sárga bőrük és széles szájuk volt. De a nő Aaron szemében száz évesnek tűnt. Csak sokkal később döbbent rá, hogy aznap még negyven sem volt. Miközben nézte, Ellie anyja becsukta a szemét, és éles szögben hátrahajtotta a fejét. Vett egy mély levegőt, és a vonásai kisimultak. Amikor újra kinyitotta a szemét, olyan tiszta és higítatlan tekintettel meredt a férjére,

hogy Aaron attól félt, Deacon mindjárt megfordul, és észreveszi. Bánat volt benne. Az időjárás abban az évben mindenki munkáját megnehezítette, és egy hónappal később Deacon unokaöccse, Grant beköltözött a farmházba, hogy segítsen. Ellie anyja ez után két nappal ment el. Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban. Már egy embert megvetni is épp elég lett volna bárkinek. A nő bedobott két bőröndöt és egy zörgő üvegekkel teli szatyrot egy régi autóba, és nem túl meggyőzően próbálta elapasztani lánya könnyeit súlytalan ígéreteivel, hogy hamarosan visszajön. Falk nem tudta pontosan, a lány hány évig hitt ebben. Néha azt gondolta, talán a halála napjáig.

Falk a Fleece verandáján álldogált Racóval, aki éppen rágyújtott. Megkínálta, de ő megrázta a fejét. Egy estére épp elég időt töltött már nosztalgiázással. – Bölcs döntés – mondta Raco. – Én is próbálok leszokni. A baba miatt. – Ja. Jól teszed. Az őrmester lassan szívta a cigarettát, és az éjszakai égbolt felé fújta a füstöt. A kocsma alapzaja időközben néhány decibellel magasabb lett. Deacon és Dow ráérősen távoztak, agressziójuk még mindig megülte az atmoszférát. – Mondhattad volna korábban is – jegyezte meg Raco. Beleszívott a cigibe, és visszafojtott egy köhögést. – Tudom, bocs. – Van bármi közöd hozzá? A lány halálához. – Nincs. De nem Luke-kal voltam, amikor történt. Nem mondtunk igazat. Raco egy pillanatra elhallgatott. – Akkor hazudtál az alibidről. Luke hol volt? – Nem tudom. – Egyszer se kérdezted meg? – Dehogynem, csak… – Falk visszagondolt. – Mindig ragaszkodott hozzá, hogy tartsuk magunkat a sztorihoz. Mindig. Még akkor is, amikor négyszemközt voltunk. Azt mondta, biztonságosabb, ha következetesek

vagyunk. Én meg nem forszíroztam. Hálás voltam neki, tudtam, hogy nagy szívességet tesz. – Ki tudta még, hogy hazudtatok? – Néhányan sejtették. Mal Deacon, nyilván. Meg még páran. De biztosra senki se tudta. Legalábbis én mindig így gondoltam, de most már nem vagyok benne biztos. Kiderült, hogy Gerry Hadler végig tudta. Lehet, hogy nem ő az egyetlen. – Szerinted Luke ölte meg Ellie-t? – Nem tudom. – Falk a néptelen utcára meredt. – Csak szeretném tudni. – Szerinted ez az egész összefügg? – Nagyon remélem, hogy nem. Raco felsóhajtott. Gondosan elnyomta a cigarettát, aztán meglocsolta a csikket egy kis sörrel. – Na jó – mondta. – Azt garantálom, hogy a titkod nálam biztonságban van. Egyelőre. De ha nyilvánosságra kell hozni, akkor énekelni fogsz, mint a madár, én meg semmit se tudtam az egészről, oké? – Igen. Köszönöm. – Találkozzunk az állomáson, holnap reggel kilenckor. Beszélgetünk kicsit Luke haverjával, Jamie Sullivannel, aki elvileg utoljára látta. – Az őrmester Falkra nézett. – Ha még mindig a városban leszel. Raco intett, és eltűnt az éjszakában.

Miután visszaért a szobájába, Falk leheveredett az ágyra, és elővette a mobilját. A tenyerében tartotta, de nem tárcsázott. A vadászpók eltűnt a falról. Igyekezett nem belegondolni, hol lehet most. Ha még mindig a városban leszel, mondta Raco. Nem tudta kiverni a fejéből, hogy igazából van választása. Az autója odakint parkolt, a ház előtt. Csinálhatta volna azt, hogy összepakol, fizet a csaposnak, és negyed órán belül már úton is van Melbourne felé. Lehet, hogy Raco forgatná a szemét, és Gerry megpróbálná telefonon visszacsalogatni. De mit tehetnének? Nem örülnének, de ezzel együtt tudott volna élni. Persze Barb – kellemetlenül tisztán látta maga előtt az arcát – le lenne sújtva. És abban már nem volt annyira biztos, hogy a nő is együtt

tudna élni hirtelen távozásával. A gondolattól fészkelődni kezdett. A szoba a hőségtől levegőtlennek tűnt. Falk soha nem ismerte az anyját. Kevesebb mint egy órával az után, hogy megszülte, meghalt saját vére tócsájában. Falk gyerekkorában nem kis erőfeszítéssel próbálta betölteni a hiányt. De miközben felcseperedett, minden anyai szeretetet, minden meleg süteményt, minden parfümszagú ölelést Barb Hadlertől kapott. Lehet, hogy a nő hivatalosan Luke anyja volt, de mindig jutott az idejéből őrá is. Falk, Ellie és Luke több időt töltött Hadlerék házában, mint bármelyiküknél. Falké gyakran csendes volt, és üres, az apját órákra lefoglalták a farmmal kapcsolatos teendők. Akárhányszor szóba került, hogy Ellie-ékhez menjenek, a lány azonnal megrázta a fejét. Ma ne, mondta. Amikor Falk és Luke a változatosságra hivatkozva mégis rábeszélték, Falk mindig megbánta. Ellie-ék házában nagy volt a kupleráj, és az üres üvegek is jellegzetes szagot árasztottak. Hadlerék háza napsütötte volt és életteli, a konyhából mindig jó dolgok érkeztek, a leckeírásra és a lefekvésre határozott utasításokat kaptak, és azt is gyakran hallották, hogy kapcsolják már ki azt a hülye tévét, és szívjanak egy kis friss levegőt. Hadlerék farmja mindig is biztos menedék volt – egészen két héttel ezelőttig, amikor a létező legszörnyűbb bűntény helyszíne lett. Falk mozdulatlanul nyúlt el az ágyon. Tizenöt perc telt el. Már úton lehetne, ehelyett még mindig itt dekkol. Felsóhajtott, arrébb gördült, és ujjait a telefon fölött tartva azon tűnődött, kit kellene felhívnia. Elképzelte St. Kilda-i lakását, ahogy a lekapcsolt lámpákkal és a kulcsra zárt ajtóval teljesen elhagyatottan áll. Elég nagy két embernek, de az elmúlt három évben már csak az ő otthona volt. Senki sem várta. Senki sem lépett ki a zuhany alól, a háttérben zenével, a konyhapulton egy pohár vörösborral. Senki sem előzte meg, hogy felvegye a telefont. Senkit sem érdekelt, miért marad itt még néhány napot. Többnyire ki volt békülve ezzel. De most, ahogy ebben a kiewarrai kocsma feletti szobában rostokolt, azt kívánta, bárcsak olyan otthont teremtett volna, amely egy kicsivel inkább Barb és Gerry Hadlerére, és nem a saját apjáéra emlékezteti.

Hétfőn kellett volna visszamennie dolgozni, de a kollégái tudták, hogy temetésen volt. Azt szándékosan nem említette meg nekik, hogy kién. Tudta jól, hogy maradhat még. Kivehet pár napot. Barb miatt. Ellie miatt. Sőt Luke miatt. A Pemberley-üggyel több szabadságot és hitelt halmozott fel, mint amennyit el tudott használni. Aktuális nyomozása pedig finoman szólva is komótosan haladt. Átrágta a dolgot, közben újabb tizenöt perc telt el. Végül felvette a telefont, tárcsázott, és üzenetet hagyott a pénzügyi részleg titkárnőjénél, hogy személyes okok miatt egy hétre szabadságot vesz ki, azonnali hatállyal. Nehezen tudta volna megmondani, melyikük lepődött meg jobban.

Kilencedik fejezet Jamie Sullivan már több mint négy órája dolgozott, amikor Falk és Raco áttrappolt a földjein. Ott térdelt, kesztyűtlen kezét mélyen a mocskos talajba fúrva. – Menjünk be a házba – mondta, amikor Raco közölte vele, hogy kérdéseik vannak Luke-kal kapcsolatban. – Amúgy is rá kell néznem a nagyira. Miközben követték az alacsony téglaépület felé, Falk tüzetesebben is megnézte magának. Sullivan a húszas évei végén járt, homlokába folyton belehullott szalmaszőke haja, amely a fejtetőjénél már most ritkult. Felsőteste és lába inas volt, karja viszont mint a dugattyú, amitől az alakja egy csúcsára állított háromszögre emlékeztetett. Miután megérkeztek a házhoz, bevezette őket a zsúfolt előszobába. Falk levette a kalapját, és igyekezett letörölni arcáról a meglepettséget. Hallotta, hogy mögötte Raco káromkodik a bajsza alatt, miután sípcsonttal nekiment egy zsámolynak az ajtónál. Az előszobában teljes volt a fejetlenség. Minden talpalatnyi helyet díszek és porfogó limlomok foglaltak el. Valahol mélyen a házban egy tévé bömbölt. – Minden a nagyié – válaszolta meg Sullivan a kérdést, amelyet hangosan egyikük sem tett fel. – Szereti ezeket a dolgokat. És ezek… – kereste a szót – …itt tartják. Átvezette őket a konyhába, ahol egy madárszerű nő állt a mosogató mellett. Keze reszketett egy telitöltött teáskanna súlyától, bőre alatt dagadoztak az erek. – Minden oké, nagyi? Kérsz egy csészét? Hagyd, majd én. – A srác sietősen elvette a nőtől a kannát. A konyha tiszta volt, de rendetlen, a tűzhely felett méretes égésnyom csúfította a falat. A festék felpattogzott és mállott, mint valami elszürkült seb.

Mrs. Sullivan előbb a három férfira pillantott, aztán vissza az ajtóra. – Apád mikor ér haza? – Soha. Meghalt, nem emlékszel? Már három éve. – Igen, tudom. – Lehetetlen volt megállapítani, a nőt meglepte-e a hír vagy sem. Sullivan Falkra nézett, majd az ajtó felé biccentett. – Át tudná kísérni? Egy perc, és jövök. Ahogy az öregasszony rátámaszkodott, Falk érezte, mennyire lötyög a karján a bőr. A nappali a világos konyha után klausztrofóbnak érződött, mindenütt félig üres poharak küzdöttek a helyért bamba porcelánfigurákkal. Falk az ablak melletti kopott karosszékhez kísérte a nőt. Mrs. Sullivan remegve, ingerült sóhajjal leült. – A biztos urak Luke Hadler miatt vannak itt, ugye? Azokhoz hozzá ne érjen! – reccsent rá Racóra, aki el akart mozdítani egy halom szamárfüles újságot egy székről. A nő magánhangzói halvány ír akcentust hordoztak. – Nem kell így nézniük rám. Még nem vagyok teljesen agyalágyult. Az a Luke nevű fickó itt járt, aztán elment, és elintézte a családját, nem? Mi másért lennének itt? Hacsak Jamie nem csinált valamit, amit nem kellett volna. Az öregasszony nevetésének hangja olyan volt, mint egy berozsdásodott kertkapué. – Tudtunkkal nem csinált – mondta Falk, és összenézett Racóval. – Jól ismerte Luke-ot? – Egyáltalán nem ismertem. Azt leszámítva, hogy a mi Jamie-nk barátja volt. Időről időre átjött. Segített neki a farm dolgaiban. Sullivan egy teás tálcával a kezében megérkezett. Nem foglalkozott nagyanyja ellenállásával, és felszabadított egy kis helyet a kredencen, majd intett Falknak és Racónak, hogy üljenek le a megviselt kanapéra. – Bocs a rumliért – mondta, miközben mindenkinek kiosztott egy-egy csészét. – Néha nem könnyű… – A nagyanyja felé pillantott, aztán inkább a teáskannára összpontosított. A szeme alatti karikáktól idősebbnek tűnt, gondolta Falk. De körbelengte valamilyen magabiztosság, ahogy felmérte a helyzetet, és ahogy a szobában mozgott. Falk elképzelte, milyen lenne távol ettől a farmtól, amint öltönyben-nyakkendőben dolgozik egy városi irodában, hatszámjegyű összeget keres, és a felét eltapsolja drága borokra. Miután mindenkinek töltött a teából, Sullivan odahúzott magának egy

egyszerű fa széket. – Szóval, mit akarnak tudni? – kérdezte. – Csak egy-két bizonytalan pontot szeretnénk tisztázni – felelte Raco. – Hadlerék miatt – tette hozzá Falk. – Értem. Semmi vész. Ha Barbról és Gerryről van szó. De nézzék, először is el szeretném mondani, amit a clyde-i zsaruknak is mondtam, hogy ha tudtam volna, ha észrevettem volna bármilyen apró jelet, ami arra utal, hogy Luke mire készül, akkor soha nem hagytam volna, hogy elmenjen. Ezt már az elején le akarom szögezni. Lenézett, és babrált egy kicsit a csészéjével. – Persze, senki se mondja, hogy megakadályozhatta volna – nyugtatta meg Raco. – De ha még egyszer el tudná mondani nekünk, pontosan mi történt aznap délután, az sokat segítene. Hogy a saját fülünkkel is hallhassuk. Biztos, ami biztos. A nyulak, mondta nekik Sullivan. Azok jelentették a problémát. Legalábbis az egyiket. Épp elég nehéz átvészelni az aszályt anélkül is, hogy megtámadnának minden ehetőt. Sullivan egyik este erről panaszkodott a Fleece-ben, és Luke felajánlotta, hogy segít. – Hallotta bárki, hogy megszervezik? – kérdezte Falk. – Valószínűleg, de pontosan nem emlékszem. Elég sokan voltak. Bárki hallhatta, ha odafigyel.

Luke Hadler leparkolt a birtok kapujánál, és kimászott a pickupjából. Öt perccel korábban érkezett, de Jamie Sullivan már ott volt. Üdvözlésként intettek egymásnak. Luke aztán benyúlt a raktérbe a puskájáért, és átvette Sullivantől a lőszert. – Na, gyere, intézzük el a szaros kis nyulaidat – mondta, és megvillantotta a fogsorát.

– Magától kapta a lőszert? – kérdezte Raco. – Milyet? – Winchestert. Miért? Raco elkapta Falk tekintetét. Tehát nem a hiányzó Remingtonokról volt

szó. – Luke hozott saját lőszert is? – Nem hinném. Az én nyulaim, az én töltényeim, így gondolkodtam. Miért? – Csak úgy. Milyennek látta Luke-ot? – Igazából nem tudom. Azóta sokat gondolkodtam ezen, de azt hiszem, csak annyit tudok mondani, hogy normálisnak tűnt. Olyan volt, mint máskor. – Sullivan egy pillanatra eltűnődött. – Legalábbis amikor elment.

Luke első néhány lövése mellément, mire Sullivan rápillantott. A hüvelykujja körüli bőrt rágcsálta. Aztán újra lőtt. Megint mellé. – Jól vagy? – kérdezte Sullivan vonakodva. Luke-kal annyira bíztak egymásban, amennyire Sullivan bármelyik barátjában, vagyis szinte semennyire. Ugyanakkor nem ért rá egész nap a nyulakkal foglalkozni. A napsütés pedig égette a hátukat. – Aha. – Luke idegesen megrázta a fejét. – Te? – Ja, én is. – Sullivan habozott. Könnyen ennyiben hagyhatta volna. Luke lőtt, de ezúttal is mellé. Sullivan úgy döntött, megpróbálja oldani a hangulatot. – A nagyanyám mostanság eléggé kivan – mondta. – Néha nehéz elviselni. – De jól van? – kérdezte Luke anélkül, hogy levette volna a szemét a nyúltelepről. – Ja, csak néha elég nagy szívás vigyázni rá. Luke szórakozottan bólintott, és Sullivan ekkor értette meg, hogy csak félig figyel. – Ilyenek ezek a rohadt nők – mondta Luke. – De legalább a tiéd már nem rohangálhat és szövegelhet isten tudja miről. Sullivan, aki soha az életben nem sorolta volna a nagyanyját a „nők” kategóriájába, nagyon igyekezett, hogy előálljon valamilyen válasszal. – Nem, tényleg nem – mondta. Úgy érezte, ismeretlen vizekre eveztek. – Karennel minden oké? – Ja. Persze. Semmi gond. – Luke szintbe helyezte a puskát, és

meghúzta a ravaszt. Ezúttal jobban célzott. – Tudod, milyen. Karen az Karen. Mindig van valami. – Levegőt vett, mintha mondani akarna még valamit, aztán meggondolta magát. Sullivan tétován babrált. Határozottan ismeretlen vizekre eveztek. – Aha – motyogta. Próbált hozzátenni még valamit, de teljesen kiürült a feje. Luke-ra pillantott, aki leeresztett fegyverrel figyelte. Egy másodpercre találkozott a tekintetük. A légkör határozottan feszültté vált. Visszafordultak a nyúltelep felé.

– „Mindig van valami”? – kérdezte Raco. – Ez alatt mit értett? Sullivan nyomorult arckifejezéssel nézett az asztalra. – Nem tudom. Nem kérdeztem rá. Kellett volna, mi? Igen, gondolta Falk. – Nem – mondta. – Valószínűleg mindegy lett volna. – Nem tudta, ez igaz-e. – Luke mondott még erről valamit? Sullivan megrázta a fejét. – Nem. Visszatértünk az időjárásra. Mint mindig.

Egy órával később Luke nyújtózott egy nagyot. – Asszem egy-kettő megvolt – mondta, és az órájára nézett. – Lassan lépnem is kéne. – A maradék lőszert odaadta Sullivannek. Együtt sétáltak vissza a pickuphoz, eddigre minden korábbi feszültség elpárolgott. – Egy gyors sör? – Sullivan levette a kalapját, és a felkarjával megtörölte az arcát. – Nem, haza kell mennem. Van egy-két dolgom. – Oké, kösz a segítséget. – Nincs mit. – Luke vállat vont. – Végül csak működött a szemem. Üres puskáját a pickup anyósülésének padlójára támasztotta, és bemászott. Most, hogy a távozás mellett döntött, mintha hirtelen sürgőssé vált volna. Letekerte az ablakot, és miközben elhajtott, intett

egyet. Sullivan csak állt a kietlen mező közepén, és figyelte, ahogy az ezüstszínű jármű eltávolodik.

Csendben emésztgették a hallottakat. Az ablaknál Mrs. Sullivan teáscsészéje zörgött, miközben az alátéttel együtt lerakta egy halom könyvre. Aztán szigorúan fixírozni kezdte. – És aztán mi történt? – kérdezte Raco. – Valamivel később felhívtak a clyde-i rendőrségtől, Luke-ot keresték – mondta Sullivan. – Mondtam nekik, hogy pár órája elment. Öt perccel később már mindenhol a gyilkosságról lehetett hallani. – Ez mikor volt? – Szerintem olyan fél hét körül. – Maga itt volt? – Aha. – És azelőtt? Amikor Luke elment, mit csinált? – Semmit. Dolgoztam. Itt a farmon. Befejeztem a kinti dolgokat, aztán vacsoráztam a nagyival. Falk pislogott, alig észrevehető mozgásra lett figyelmes. – Csak ketten voltak itt? – kérdezte óvatosan. – Maga sehová se ment? Nem jött ide más? – Nem, csak mi voltunk. Könnyű lett volna lemaradni róla, de amikor utólag felidézte, mi történt, biztos volt a dolgában. Szeme sarkából látta, hogy Mrs. Sullivan meglepetten felpillant. Alig egy másodpercig meredt csak az unokájára, aztán újra lesütötte a szemét. Falk innentől kezdve nagyon figyelte, de többször nem nézett fel. Látogatásuk rövid hátralévő idejében mintha mélyen aludt volna.

Tizedik fejezet – Én mondom neked, a helyében kitépném az összes hajam – ingatta a fejét Raco, és a volán mögött ülve összerezzent. Az ablak mellett sárga cserjéket őrző drótkerítés suhant el. A mögötte lévő mezők bézs és barna színűek voltak. – A semmi közepén él egy ilyen lyukban, és nincs vele senki, csak az az öregasszony. Olyan az a ház, mint valami furcsa múzeum. – Nem rajongsz a porcelán angyalkákért, mi? – kérdezte Falk. – Te, a nagyanyám katolikusabb a pápánál is. Ha kvázi-vallásos dísztárgyakról van szó, lyukat tudok beszélni a hasadba. Egy ilyen idős srácnak ez egyszerűen nem élet. Elhaladtak egy út menti tűzjelző tábla mellett. A figyelmeztetés szintje Falk érkezése óta kritikus lett. A nyíl makacsul a félkör élénknarancs szeletére mutatott. Készülj fel. Cselekedj. Élj túl. – Mit gondolsz, őszinte volt velünk? – Falk megemlítette, Sullivan nagymamája hogyan reagált, amikor szóba került, hogy az unokája aznap este otthon volt. – Ez érdekes. Kicsit dilis a nő, nem? Meg talán van benne egy kis rosszindulat is. A jelentésekben semmi sem utal arra, hogy Sullivan elment volna valahová, de ez nem jelent semmit. Valószínűleg nem ellenőrizték túl alaposan, ha egyáltalán. – Az van – Falk előrehajolt, hogy megpiszkálja a légkondit –, hogy ha Sullivan meg akarta volna ölni Luke-ot, könnyen megtehette volna. Több mint egy óráig kint voltak a puszta közepén, puskákkal. Tálcán kínálta magát a lehetőség, hogy balesetnek állítsa be. Odakint még a nagyanyja is el tudta volna intézni Luke-ot. Falk feladta a próbálkozást, és inkább résnyire letekerte az ablakot, amitől tűzforró levegő dőlt be. Sietősen visszatekerte. Raco felnevetett.

– És én még azt hittem, Adelaide-ben is hőség van. – Ott laktál? Miért költöztél ide? – Ez volt az első lehetőségem, hogy őrmesterként dolgozzak. Jó ötletnek tűnt, hogy vezetném a saját őrsöm, és amúgy is vidéki gyerek vagyok. Te mindig is Melbourne-ben dolgoztál? – Többnyire. Ott állomásoztam. – Szereted csinálni ezt a pénzügyi dolgot? Falk az őrmester hangsúlyának hallatán elmosolyodott. Udvarias, ugyanakkor nem fér a fejébe, hogyan képes valaki ilyen utat választani. Ismerős reakció volt, az emberek mindig meglepődnek, milyen gyakran tapad vér az általa lenyomozott pénzhez. – Nekem megfelel. Jut eszembe, tegnap este elkezdtem átnézni Hadlerék pénzügyi nyilvántartását. – Találtál valami érdekeset? – Még nem. – Elnyomott egy ásítást. Késő éjszakáig ébren volt, szobája gyenge lámpafényénél böngészte a számokat. – Ami már eleve sokatmondó. A farm nehéz helyzetben volt, ez nyilvánvaló, de nem vagyok benne biztos, hogy rosszabb állapotban volt, mint bármelyik másik errefelé. Hadlerék legalább terveztek egy kicsit előre. A jobb időszakokban félretettek. Az életbiztosítási kötvényük semmi különös, csak a szokásos a nyugdíjalapjuk mellé. – És azt ki kapja? – Charlotte, Luke szülein keresztül. De nagyon kevés. Valószínűleg csak a jelzálogra elég, sokkal többre nem. Gondolom, akár tetszik, akár nem, majd megkapja a farmot. Eddig nincs más igazi vészjelzés – több számla, nagy pénzkivétel, tartozás egy harmadik félnek, ilyesmi. De még átnézem. Az egészből alapvetően azt tudta meg, hogy Karen Hadler hozzáértő és precíz könyvelő volt. Miközben végigkövette rendezett számsorait és gondos ceruzajelzéseit, halvány rokonszenvet érzett iránta. Raco egy elhagyatott kereszteződéshez közeledve lassított, és az órájára nézett. – Hét perc telt el. Luke útvonalát követték Sullivanéktől. Az őrmester balra, a Hadlerék farmja felé vezető útra fordult. Lebetonozták, de nem túl jól. Mély

repedések jelezték, hol dagadt fel és húzódott össze az aszfalt időszakosan. Hivatalosan kétirányú út volt, de csak annyira széles, hogy két jármű elhaladhasson rajta egymás mellett. Falk úgy képzelte, ha szembejöttek egymással, az egyik sofőr kénytelen volt udvariasan lehúzódni az út menti cserjébe. De nem derült ki, jól gondolja-e, mert egyetlen autóval sem találkoztak. – Ajtótól ajtóig közel tizennégy perc – mondta, miközben Raco ráhajtott Hadlerék feljárójára. – Jól van. Lássuk, hol találták meg Luke holttestét.

Tisztásnak is alig lehetett volna nevezni. Raco sikeresen elhajtott mellette, halkan káromkodott egyet, majd beletaposott a fékbe. Visszatolatott néhány métert, és lehúzódott az út szélére. Kiszálltak, nem vesződve azzal, hogy bezárják az ajtót. Egy lélek sem volt a környéken. Raco mutatta az utat a fasorban lévő lyukig. – Itt van. Kísérteties csend állt be, a láthatatlan madarak Raco hangja hallatán egy pillanatra elnémultak. A lyukból kisebb tér lett – ahhoz elég nagy, hogy valaki behajtson ide egy járművel, de ahhoz már nem, hogy meg is tudjon fordulni. Falk megállt középen. Itt egy egészen kicsivel hűvösebb volt, a teret minden oldalról beárnyékolták az eukaliptuszok. Az utat teljesen eltakarta a sűrű növényzet. Valami zörgött az egyik bokorban, aztán eliszkolt. A sárga föld keményre pörkölődött. Se láb-, se keréknyomok nem voltak rajta. Közvetlenül Falk talpa alatt, a tisztás közepén felgyűlt egy kis homok. Egyből leesett neki, mit akartak vele elfedni, gyorsan le is lépett róla. Itt nemrég több tucat csizma taposhatott, de ezt leszámítva alig járhattak erre. – Elég nyomorult hely meghalni – jegyezte meg. – Luke-nak valamiért fontos volt ez a tisztás? Raco vállat vont. – Reméltem, neked van ötleted. Falk keresgélt egy kicsit az emlékeiben régi sátrazások, sráckori kalandok után. Semmi sem jutott eszébe. – Biztos, hogy itt halt meg? – kérdezte. – A pickup hátuljában? Kizárt,

hogy máshol lőtték le, és ide vonszolták? – Teljesen. A vérnyomok egyértelműek. Megpróbálta fejben összerakni a kronológiát. Luke fél öt körül ment el Jamie Sullivantől. A kamerafelvétel tanulsága szerint úgy harminc perccel később már a saját farmjukon járt a pickupja. Nekik nem tartott ennyi ideig megtenni ugyanezt a távolságot. Két lövés, négy perc, és a pickup már el is hajtott. – Ha Luke ölte meg a családját, tiszta sor. Odahajtott a házhoz, valami oknál fogva lassabban, nem sietett, aztán lelőtte őket, és idejött. – Aha. De ha más tette, akkor sokkal bonyolultabb a dolog – mondta Raco. – A gyilkosnak valamikor Luke pickupjában kellett lennie, nem sokkal az után, hogy ő eljött Sullivantől, mert Luke-nál volt a gyilkos fegyver. De akkor ki hajtott el a kocsival a farmházhoz? – És ha nem Luke ült a volán mögött, ő hol a francban volt, amikor lemészárolták a családját? Az anyósülésről nézte végig? Raco vállat vont. – És ha igen? Mármint, elképzelhető. Attól függ, ki volt a másik ember, Luke mennyire volt alárendelve neki. – Egymásra néztek, és Falk tudta, hogy Raco is Sullivanre gondol. – De lehet, hogy a gyilkos egyszerűen fizikailag erősebb volt nála. Lehet, hogy kicsit melós, de azért egyeseknek megoldható. Te is láttad Sullivan karját. Mintha diókat gyömöszöltél volna egy zokniba. Falk bólintott, és visszagondolt a Luke hullájáról készült jelentésre. Szép szál férfi volt, jó erőben, leszámítva a lövés okozta sebet. A kezén nem voltak védekezésre, fojtogatásra utaló jelek. Falk elképzelte Luke hulláját, amint a pickup rakterében hever. Eszébe jutott a tócsába gyűlt vér és a négy rejtélyes csík oldalt. – „Rohadt nők” – mondta Falk hangosan. – Szerinted ez alatt mit értett? – Passz – mondta Raco az órájára nézve. – De délután találkozunk valakivel, ő talán tudja. Arra gondoltam, érdemes lenne megnézni, Karen Hadler mit tartogatott az íróasztala fiókjában.

Tizenegyedik fejezet Az akáciacsemete kevésbé tűnt sápatagnak, amikor a földbe tették, de azért így sem volt jó állapotban. Miközben talajt lapátoltak a töve köré, az egyenruhás diákok meghökkenve nézték. Körülöttük tanárok és szülők álltak laza csoportokban, néhányan hangosan sírtak. Az akácia bolyhos sárga rügyei közül néhány egyből feladta a harcot, és a földre hullott, az emléktábla mellé, amelyen friss gravírozás virított: Billy Hadler és Karen Hadler emlékére Iskolai családunk szívében örökké élnek A csemetének esélye sincs, gondolta Falk. Cipője talpán keresztül is perzselte a hőség. Egykori általános iskolájába visszatérve fejbe verte az érzés, hogy harminc évet ugrott vissza az időben. Az aszfalt játszótér csak miniatűr mása volt annak, amire emlékezett, és a szökőkutak lehetetlenül alacsonyak voltak. De egyből felismerte, beugrottak rég elfelejtett arcok és események. Gyerekkorában jó volt Luke-ot a szövetségesének tudni. Csibészes mosolyú, éles eszű srác volt, aki erőlködés nélkül boldogult a farkastörvények uralta játszótéren. A karizmatikus szó illett volna rá, csak ezt annyi idősen nem ismerte. Luke nem sajnálta senkitől az idejét, sem a poénjait, sem a tulajdonait. Még a szüleit sem. Hadleréknél mindenkit szívesen láttak. Luke még egy kicsivel hűségesebb is volt a kelleténél. Amikor Falkot egyszer arcon találta egy eltévedt focilabda, úgy kellett leráncigálnia Luke-ot a tettesről. Az akkor még langaléta és esetlen Falk soha nem felejtette el, milyen szerencsés, hogy Luke vele van. Ahogy a ceremónia a végéhez közeledett, kényelmetlenül mocorogni kezdett.

– Scott Whitlam, az igazgató – jegyezte meg Raco, és egy sportos testalkatú, nyakkendős férfi felé biccentett, aki udvariasan kivonta magát a szülők gyűrűjéből, aztán odajött hozzájuk, és kinyújtotta a kezét. – Ne haragudjanak, hogy megvárattam önöket – mondta, miután Raco bemutatta Falknak. – Ilyenkor mindenki beszélgetni akar velem. Whitlam a negyvenes évei elején járt, és egy nyugdíjba vonult atléta könnyed energiája áradt belőle. Széles mellkasa és mosolya volt. Kalapja alól úgy egy centiméternyi ápolt barna haj lógott ki. – Szép szertartás volt – mondta Falk, mire Whitlam egy pillanatra visszanézett az akáciára. – Erre volt szükségünk. – Halkabbra vette a hangját. – De annak a fának esélye sincs. Isten tudja, mit mondunk majd a gyerekeknek, amikor elpusztul. Egyébként – az okkersárga téglaépület felé biccentett – összeszedtünk mindent, ami Karené és Billyé volt, ahogy kérték. Attól tartok, nem sok, de ott van az irodában. A férfi után mentek az udvaron. Valahol messze megszólalt egy csengő, mára véget ért a tanítás. Az épületek és a játékok közelről lehangoló látványt nyújtottak. Minden felületről lepattogzott a festék, a láthatóvá vált fém rozsdától vöröslött. A műanyag csúszda repedezett, és csak az egyik kosárpalánkon volt gyűrű. Minden jel egy súlyosan elszegényedett közösségre utalt. – Soha nem kapunk elég támogatást – magyarázta Whitlam, amikor észrevette, hogy körülnéznek. Az iskolaépület mögött néhány szomorú birka állt barna karámokban. Mögöttük a föld meredeken emelkedett, a távolban sűrűn benőtt dombok nyújtóztak. Az igazgató megállt egy pillanatra, hogy kihalásszon egy-két levelet a birkák itatójából. – Még mindig tanítanak farmgazdálkodási ismereteket? – Falknak beugrott, hogy egyszer régen megnéztek az osztállyal egy ehhez hasonló itatót. – Csak egy keveset. Próbáljuk minimalizálni. Úgy vagyunk vele, hogy inkább érezzék jól magukat. Otthon épp elég nekik a nyers valóságból. – Maga tanítja?

– Isten őrizz, én csak egy városi léhűtő vagyok. Másfél éve költöztünk ide Melbourne-ből, és csak mostanra sikerült megtanulnom, egy tehén melyik vége melyik. A feleségem környezetváltozásra vágyott. – Elgondolkodott. – Hát, megkaptuk. Belökött egy súlyos ajtót, mire egy szendvicsektől bűzlő folyosón találták magukat. A falakat a gyerekek kitűzött festményei és rajzai díszítették. – Jézusom, némelyik jó nyomasztó – mormogta Raco. Falk egyből értette, az őrmester mire gondol. A krétával rajzolt pálcikaemberek családjaiban mindenki lefelé konyuló szájat kapott. Az egyik festményen egy angyalszárnyú tehén volt. Tejkaramell tehénkém a mennyben, szólt a remegő kézzel írt felirat. Minden tájképszerűségen barna színűek voltak a mezők. – Látniuk kéne azokat, amiket nem tettünk ki – mondta Whitlam, és megállt az irodája ajtajában. – A szárazság teljesen tönkre fogja tenni ezt a várost. Kivett a zsebéből egy hatalmas kulcscsomót, és beengedte a két férfit az irodába. Hellyel kínálta őket két jobb napokat is látott széken, majd eltűnt egy szekrény ajtaja mögött. Pár pillanattal később egy lezárt kartondobozzal lépett elő. – Mindent ebbe gyűjtöttünk össze. Apróságok Karen íróasztaláról, Billy néhány iskolai munkája. Sajnos többnyire csak festmények és feladatsorok. – Köszönöm – mondta Raco, és elvette a dobozt. – Hiányoznak. – Whitlam nekidőlt az asztalának. – Mindketten. Még mindig nem tettük túl magunkat a történteken. – Milyen szorosan dolgozott együtt Karennel? – kérdezte Falk. – Eléggé, tekintve, milyen kevesen vagyunk. Kiváló munkaerő volt. Ő kezelte a pénzügyeket, és jó is volt benne. Igazság szerint túl okos volt ehhez a munkához, de szerintem a gyereknevelés meg az ilyenek miatt kényelmes volt neki. A résnyire nyitott ablakon át beszűrődött néhány hang a játszótérről. – Ne haragudjanak, megkérdezhetem, mit keresnek itt? Azt hittem, lezárták az ügyet. – Három családtag is áldozat – mondta Raco. – Sajnos az ilyen esetek soha nem egyértelműek.

– Értem, persze. – De Whitlam hangja nem arról árulkodott, hogy az őrmester meggyőzte. – De nekem kötelességem gondoskodni arról, hogy a diákjaink és a kollégáim biztonságban legyenek, szóval… – Ezt ne vegye úgy, mintha bármi miatt aggódnia kéne – mondta Raco. – Ha találunk valamit, amiről tudnia kell, mindenképp szólunk. – Rendben, vettem. Miben segíthetek? – Meséljen egy kicsit Karenről.

A kopogás halk volt, de határozott. Miközben az ajtó kinyílt, Whitlam felnézett az asztaláról. Egy szőke hajú nő dugta be a fejét. – Scott, van egy perced? Karen Hadler lépett be az irodájába. Nem mosolygott.

– Egy nappal azelőtt, hogy őt és Billyt megölték, Karen beugrott hozzám, hogy beszéljünk. Természetesen aggódott. – Hogyhogy „természetesen”? – kérdezte Raco. – Elnézést, nem akartam flegmának tűnni. De látták a gyerekek rajzait. Arra utaltam, hogy mindenki fél. A felnőttek is. Az igazgató egy pillanatra elgondolkodott. – Karen nagyra becsült tagja volt a csapatunknak. De az utolsó pár hétben elég zaklatott volt. Könnyen visszaszólt, ami nem volt jellemző rá. Határozottan ingerült volt. És egy-két hibát is ejtett a könyvelésben. Semmi komolyat, időben észrevettük őket, de ez is szokatlan volt tőle. Zavarta is. Általában nagyon precíz volt. Emiatt ugrott be hozzám.

Karen becsukta maga mögött az ajtót. A Whitlam íróasztalához legközelebbi széket választotta. Egyenes háttal leült, lábát a bokájánál illemtudóan keresztbe tette. Térdig érő ruhája ízléses volt, de szerény, vörös alapon fehér almamintával. Olyasfajta nő volt, akinek fiatalkori csinossága a korral és a szüléssel valami kevésbé markánssá lágyult, de a maga módján még így is vonzó maradt. Gond nélkül lehetett volna

belőle ő-vajon-hogy-csinálja anyuka valamilyen szupermarketes reklámban. Elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki ne venne meg szívesen egy öblítőt vagy zabpelyhet, ha Karen Hadler ajánlja. Most egy kis stósz papírt szorongatott az ölében. – Scott… – kezdte, majd elharapta a mondatot. A férfi várt. Karen vett egy nagy levegőt. – Scott, hogy őszinte legyek, nem voltam benne biztos, hogy ezzel meg kell keresselek. A férjem… – Állta a férfi tekintetét, de Whitlam úgy érezte, a nőnek erőt kell vennie magán. – Szóval Luke, hát, nem örülne, hogy itt vagyok.

Raco előredőlt. – Úgy tűnt, mintha félne a férjétől? – kérdezte. – Akkoriban nem így gondoltam. – Whitlam két ujjal megdörzsölte az orrnyergét. – De annak fényében, ami másnap történt, azt hiszem, valószínűleg nem volt eléggé nyitva a fülem. Attól félek, lemaradtam pár jelről. Azóta minden nap azt kérdezem magamtól, mit nem vettem észre. De azt le akarom szögezni, hogy ha egy másodpercre is gyanítottam volna, hogy Karenék veszélyben vannak, nem hagyom hazamenni Billyvel. – Whitlam szavai öntudatlanul is Jamie Sullivan kijelentését visszhangozták.

Karen a jegygyűrűjét csavargatta. – Mi már egy ideje együtt dolgozunk… Még azt is ki merem jelenteni, hogy jól dolgozunk együtt… – a nő itt felnézett, mire Whitlam bólintott –, és úgy érzem, el kell mondanom valamit. Újabb szünetet tartott, majd megint vett egy nagy levegőt. – Tudom, mostanában voltak gondok velem és a munkámmal. Becsúszott pár hiba. – Maximum egy-kettő, Karen, de semmi vészes. Mindenki tudja, hogy jól végzed a munkád. Karen bólintott, és lesütötte a szemét. Amikor felnézett, nedves volt az arca. – Köszönöm. De van egy probléma, és nem tudok szemet hunyni

felette.

– Azt mondta, a farmjuk a csőd felé tart – mondta Whitlam. – Azt gondolta, csak hat hónapjuk lehet hátra, vagy talán még kevesebb. Azt mondta, Luke nem hitt neki, biztos volt benne, hogy jóra fordulnak a dolgok, de Karen azt mondta, ő látja, hogy mi jön. Aggódott. Konkrétan bocsánatot kért tőlem. Az igazgató hitetlenkedve kifújta a levegőt. – Most már teljesen abszurdnak tűnik, de Karen bocsánatot kért, amiért olyan szétszórt volt. Megkért, hogy ne áruljam el Luke-nak, amit nekem mondott. Nem mintha továbbadtam volna, de azt mondta, a férje mérges lenne, ha tudomást szerezne arról, miket mond róluk a városban. Whitlam a hüvelykujja körmét rágta. – Azt hiszem, nagy szüksége volt rá, hogy elmondja valakinek. Töltöttem neki egy pohár vizet, és egy darabig hallgattunk. Aztán biztosítottam róla, hogy nincs veszélyben az állása, meg ilyenek. – Luke Hadlert jól ismerte? – kérdezte Falk. – Nem mondanám. Párszor persze találkoztunk. Szülőin, vagy néha a kocsmában, de nem igazán beszéltünk. Mindenesetre rendesnek tűnt, és szülőként is aktív volt. El sem tudtam hinni, mi történt, amikor felhívtak. Épp elég rossz elveszíteni egy kollégát, pláne egy diákot is. Ez egy tanár legrosszabb rémálma. – Ki értesítette a történtekről? – kérdezte Falk. – Valaki a clyde-i rendőrségtől hívta fel az iskolát. Gondolom, mert Billy itt tanult. Viszonylag késő volt már, olyan hét óra. Pont indulni készültem, de emlékszem, inkább itt maradtam egy ideig, üldögéltem, próbáltam feldolgozni. Próbáltam kitalálni, mit mondjak másnap a gyerekeknek. – Az igazgató szomorúan vállat vont. – De ezt sehogy se lehet jól elmondani. Billy és a lányom elég jó barátok voltak, ugyanabba az osztályba jártak. Ezért is sokkolt annyira, amikor megtudtam, hogy Billy is az áldozatok között van. – Ezt hogy érti? – kérdezte Raco. – Úgy volt, hogy aznap délután átjön hozzánk – mondta Whitlam, mintha ez közismert tény lenne. A tekintete ide-oda járt Falk és Raco kifejezéstelen arca között. Aztán zavartan felemelte a kezét. – Elnézést, azt hittem, tudják.

A clyde-i rendőröknek elmondtam. Úgy volt, hogy Billy átjön játszani, de Karen az utolsó pillanatban felhívta a feleségemet, és lemondta. Azt mondta, Billy nincs jól. – De ahhoz elég jól volt, hogy bemenjen az óráira. Hittek neki? – kérdezte Falk előredőlve. Whitlam bólintott. – Igen. És még mindig hiszünk, ha ez számít. Mostanában körbement itt egy kisebb vírus. El tudom képzelni, hogy Karen úgy döntött, Billynek jobb lenne korán lefeküdnie. Szerintem ez csak egy olyan szomorú véletlen. – Az igazgató megdörzsölte a szemét. – De akkor is, milyen dolog ez. Tudni, mennyire közel volt Billy ahhoz, hogy ne legyen otthon. Istenem, az ilyesmitől annyi „mi lett volna, ha” fogalmazódik meg az emberben.

Tizenkettedik fejezet – Erről már tudtunk volna, ha összeköttetésben vagyunk a clyde-iakkal – mondta Falk, amikor kiléptek az épületből. A Karen és Billy holmijait tartalmazó dobozt a hóna alá dugta. A karton kényelmetlenül hozzátapadt nyirkos bőréhez. – Jó, mindegy, nem történt semmi. Így is megtudtuk. – Ja, végül. Nem tudom, lehet, hogy ideje lenne hívni a többieket. Raco rámeredt. – Te tényleg azt gondolod, hogy elég bizonyítékunk van ehhez a híváshoz? Falk már éppen szóra nyitotta a száját, amikor valaki utána kiáltott a játszótérről. – Hé, Aaron! Várj! Amikor megfordult, látta, hogy Gretchen Schoner kocog felé. Érezte, hogy egyre jobb a kedve. A nő a temetésen viselt ruhát rövidnadrágra és testhezálló kék ingre cserélte, amit a könyökénél felgyűrt. Falk szerint ez sokkal jobban állt neki. Raco elvette tőle a dobozt. – A kocsinál találkozunk – mondta tapintatosan, és udvariasan biccentett Gretchennek. A nő megállt Falk előtt és feltolta a napszemüvegét, amely belegabalyodott szőke hajába. A férfi arra gondolt, milyen jól kiemeli a kék ing a szemét. – Hát te mit keresel itt? – kérdezte Gretchen. – Azt hittem, elmentél. – A nő egyszerre ráncolta a homlokát és mosolygott. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi könyökét. Falk enyhe bűntudatot érzett. Szólnia kellett volna Gretchennek. – Csak Scott Whitlammel, az igazgatóval váltottunk pár szót. – Aha, tudom, kicsoda Scott. Tagja vagyok az iskolai bizottságnak. Úgy értettem, mit keresel még mindig Kiewarrában?

Falk elnézett mellette. Napszemüveg mögé rejtőző anyák gágogó csapata vizslatta őket. A férfi megfogta Gretchen kezét, és finoman úgy fordította, hogy háttal álljanak nekik. – Kicsit bonyolult. Hadlerék megkértek, hogy nézzek utána, mi történt Luke-kal. – Ne hülyéskedj. Hogyhogy? Találtatok valamit? Falk erős késztetést érzett, hogy előadja a teljes sztorit Ellie-ről, az alibijéről, a hazugságokról. A bűntudatról. Gretchen tagja volt annak a négyesnek. Ő tartotta őket egyensúlyban. Ő volt a fény Ellie sötétjéhez, a higgadtság Luke vadságához. Megértené. Falk átnézett a válla fölött, és látta, hogy az anyák még mindig őket fürkészik. – Az egész a pénzről szól – sóhajtott. Elmesélte Barb Hadler elméletének felvizezett verzióját arról, hogy a fia rossz embereknek tartozott. – Jézusom – pislogott Gretchen, és pár pillanatig még emésztette az információt. – Szerinted ebben van valami? Falk vállat vont. A Whitlammel folytatott beszélgetés új fényt vetett a kérdésre. – Meglátjuk. De tegyél meg nekem egy szívességet, és egyelőre ne beszélj erről senkinek. A nő összehúzta a szemöldökét. – Lehet, hogy késő. Már hallottam itt-ott, hogy zsaruk keresték fel Jamie Sullivant. – Úristen, ez hogy ment ilyen gyorsan? – kérdezte Falk, pedig tudta a választ. Kis város, gyors pletyka. Gretchen elengedte a kérdést a füle mellett. – Légy óvatos – mondta. – Kinyújtotta a kezét, és lesöpört egy legyet Falk válláról. – Az emberek most iszonyú feszültek. Nem kell sok, hogy robbanjanak. Falk bólintott. – Köszi, vettem. – Mindenesetre… – Gretchen félbehagyta a mondatot, amikor kisfiúk rajzottak el mellette. Valamilyen kaotikus focimeccs zajlott, vagyis a temetési szertartás súlya a hétvége közeledtével lekerült a vállukról. A nő beárnyékolta a szemét, és integetett nekik. Falk kereste, melyikük lehet a

fia, de nem ismerte fel. Amikor visszafordította a fejét, a nő már őt nézte. – Mit gondolsz, meddig maradsz? – Egy hétig. – Falk hezitált. – Nem tovább. – Jó. – Gretchen elmosolyodott, és mosolya pont olyan volt, mint húsz évvel ezelőtt. Amikor néhány perccel később elsétált, Falk egy cetlit szorongatott, rajta a nő mobilszámával és jellegzetes kézírásával, hogy másnap este mikor és hol találkozzanak.

– Máris szereztél egy új barátot? – kérdezte Raco közvetlenül, amikor Falk bemászott mellé az autóba. – Régi barát, de kösz. – Falk nem tudta megállni, hogy elmosolyodjon. – Akkor most mit szeretnél, mi legyen? – kérdezte Raco komoly hangnemre váltva. A hátsó ülésen lévő kartondoboz felé biccentett. – Telefonálni akarsz a clyde-iaknak? A seggedre is piros szalagot kapsz, ha meggyőzöd őket, hogy elszúrták. Vagy inkább menjünk be az őrsre, és nézzük meg, mi van a dobozban? Falk rámeredt egy pillanatra, és elképzelte azt a telefonbeszélgetést. – Jó, legyen ez. Menjünk be. Nyissuk ki. – Bölcs döntés. – Csak vezess.

A rendőrőrs alacsony, vöröstéglás épület volt Kiewarra főutcájának végén. A boltok mindkét oldalán bezártak, az ablakaik üresen tátongtak. Az utca túloldalán hasonló volt a helyzet. Látszólag csak a tejbárnak és az üvegboltnak volt valamilyen forgalma. – Jézusom, tisztára, mint valami szellemváros – jegyezte meg Falk. – Így megy ez, ha anyagi gondok vannak. Az ilyesmi fertőző. A farmereknek nincs pénzük, amit elkölthetnének a boltokban, a boltok bezárnak, de az emberek ott maradnak, és továbbra sincs pénzük költeni. Az egész olyan, mint egy dominó. Raco megpróbálta kinyitni az őrs ajtaját. Zárva volt. Káromkodott, és

előhalászta a kulcsát. Az ajtóra ki volt írva a szolgálati idő: hétfőtől péntekig, 9-től 17-ig. A tábla szerint munkaidőn kívül az embereknek Clyde-ban kellett szerencsét próbálniuk. Falk az órájára nézett: 16:51 volt. A felirat alatt volt még egy tollal írt telefonszám sürgős esetekre. Úgy tippelte, Racóé lehet. – Ma korán zárunk? – kiáltott fel az őrmester, amikor beléptek. Le sem tagadhatta volna, hogy felment benne a pumpa. A recepciósnő a hatvanas éveiben járt, de a frizurája valószerűtlenül a fiatal Elizabeth Taylor szénfekete haját idézte. Dacosan felszegte az állát. – Korán beértem – mondta, és kicsit megmerevedett a pult mögött. Úgy tartotta a vállán a retiküljét, akár egy katona a fegyverét. Raco bemutatta, Deborahnak hívták. Nem fogott kezet Falkkal. Mögötte, az irodai részen Evan Barnes közrendőr nézett fel bűntudatosan, a kocsikulcsát szorongatva. – Üdv, főnök – mondta. – Idő van, nem? – Nagyon közvetlenre vette a hangját, és látványosan az órájára nézett. – Ja, tényleg. Van még pár perc, csak aztán mehetünk. Barnes nagydarab férfi volt tiszta arcbőrrel és göndör hajjal, amely kezelhetetlen tincsekben meredezett szerteszét. Visszaült az íróasztala mögé, és papírokat kezdett rendezgetni. Raco a szemét forgatta. – Na jó, húzzatok haza – mondta, és felemelte a pultba épített kisajtót. – Jó hétvégét. Reméljük, nem ég le a város egy perccel öt előtt. Deborah úgy húzta ki magát, mint aki teljesen biztos benne, hogy végig igaza volt. – Akkor mentem – mondta Racónak. Falknak csak kurtán biccentett, tekintete határozottan a homlokára, és nem a szemére irányult. A férfi úgy érezte, mintha egy jéghideg vízcsepp hullana a mellkasára: a nő tudja, ki ő. Bár ez annyira nem is lepte meg. Feltéve, hogy Deborah itt született és nevelkedett, pont jó korban volt ahhoz, hogy emlékezzen Ellie Deaconre. Az övé volt Kiewarra legdrámaibb esete, legalábbis Hadlerék halála előtt. A nő valószínűleg olyasvalaki volt, aki egy csésze kávé fölött cöccögött az újságcikk és Ellie fotója láttán, aztán traccspartit tartott az esetről a szomszédjaival. Lehet, hogy Falk apját is ismerte. Mármint még azelőtt. Utána nyilván nem vallotta volna be, hogy ismeri Falkékat.

Órákkal az után, hogy Luke eltűnt a szobája ablakából, Aaron még mindig ébren volt. Az események úgy pörögtek a fejében, mintha hurokba rendeződtek volna. Ellie, a folyó, a pecázás, az üzenet. Luke-kal nyulakra lőttünk. Egész este várta, de a kopogás végül is nem neki szólt. Néma iszonyattal nézte végig, ahogy az apjának le kell sikálnia munkától mocskos kezét, és be kell mennie a rendőrökkel az őrsre. Azt mondták, az üzenetben lévő névből nem derült ki, konkrétan melyik Falkra utal, és a fiatalabb tizenhat évesként hivatalosan még gyereknek számít. A nyúlánk és sztoikus Erik Falkot öt órán át bent tartották. Ismerte Ellie Deacont? Persze, az egyik szomszédja gyereke volt. A fia egyik barátja. Az eltűnt lány. Arra kérték, mondja el, hol volt a lány halála napján. A délután nagy részében a bevásárlást intézte. Este beugrott a kocsmába. Úgy egy tucat ember látta különböző helyeken. Elég meggyőző alibije volt, de nem betonbiztos. Tovább faggatták. Igen, régebben beszélt már a lánnyal. Többször? Igen. Sokszor? Valószínűleg. És nem. Nem tudta megmagyarázni, miért volt Ellie Deaconnél egy üzenet, rajta a nevével és halála napjának dátumával. De a Falk név nem csak őt takarhatja, igaz? – célozgattak a rendőrök. Erre a férfi elhallgatott. Szorosan összezárta a száját, és a továbbiakban egy szót sem szólt. Elengedték, aztán a fiára került a sor.

– Barnest ideiglenesen helyezték át Melbourne-ből – mondta Raco, miközben Falk a kisajtót tartva követte az irodába. Mögöttük hangosan becsapódott a bejárati ajtó, magukra maradtak. – Komolyan? – Falk meglepődött. Barnes hamisítatlan tenyeres-talpas vidéki fiúnak tűnt. – Aha, mondjuk a szülei famerek. Nem itt, valahol nyugaton. Azt hiszem, emiatt döntöttek úgy, hogy őt kell áthelyezni ide. Nagyon sajnálom

szerencsétlent, alig tette le a seggét a városban, máris ide küldték. Mondjuk az igaz, hogy… – Raco a zárt ajtó felé pillantott, aztán meggondolta magát. – Mindegy. Falk így is sejtette, mire gondolt. Ritkán fordult elő, hogy egy városi rendőrség vidékre helyezze át a legjobb tisztjét, pláne egy Kiewarra-szintű helyre. Barnes valószínűleg nem a kapitányság lángelméje volt. Raco túl udvarias volt ahhoz, hogy nevén nevezze a dolgot, de az üzenet így is átjött. Vagyis az őrmester gyakorlatilag magára volt utalva. A Karen és Billy holmijait tartalmazó dobozt egy üres íróasztalra tették, és kinyitották. Felettük neon lámpák zümmögtek. Egy légy újra meg újra az ablaküvegnek ütközött.

Aaron leült egy faszékre, húgyhólyagja egyre jobban feszült, de tartotta magát a tervhez. Luke Hadlerrel voltam. Nyulakra lőttünk. Kettőt-kettőt kaptunk el. Igen, Ellie a barátom… mármint a barátom volt. Igen, találkoztunk aznap a suliban. Nem! Nem veszekedtünk. Később nem találkoztunk. Nem támadtam meg. Luke Hadlerrel voltam. Luke Hadlerrel voltam. Nyulakra lőttünk. Luke Hadlerrel voltam. Kénytelenek voltak elengedni. Ezután a szóbeszéd valamelyest új formát öltött. Talán mégsem gyilkosság történt, hanem öngyilkosság. Az egyik népszerű verzió szerint a törékeny lányt a Falk fiú vezette végig az ösvényen. Egy másik szerint a kissé furcsa faterja zaklatta. Ki tudhatta, mi az igazság? Akárhogy is, az emberek egymás között megállapodtak abban, hogy a gyilkos kettejük közül kerül ki. A Falkra vonatkozó pletykát Mal Deacon, Ellie apja addig táplálta, amíg jól fel nem hízlalta. Akkora lett, hogy feje és lába is nőtt, és nem lehetett megölni. Egyik éjjel téglát dobtak be Falkék házának elülső ablakán. Két nappal később Aaron apját kiküldték a sarki boltból. Üres kézzel, égő arccal kellett távoznia, összeválogatott termékei a pulton maradtak. Másnap délután három férfi egy pickuppal egészen hazáig követte Aaront. Mögötte maradtak, miközben egyre gyorsabban hajtotta a biciklijét, és akárhányszor hátranézett a válla fölött, mindig megingott,

légzése hangosan zúgott a fülében.

Raco benyúlt a dobozba, kiemelte és sorba rendezte az asztalon a tárgyakat. Egy kávésbögre, egy tűzőgép, egy fehér kihúzó – a csíkon Karen nevével –, egy sűrűn szőtt kardigán, egy Tavaszi Flört fantázianevű parfüm apró üvege és egy bekeretezett fénykép Billyről és Charlotte-ról. Szerény gyűjtemény. Falk kivette a képet a keretből, és megnézte, van-e mögötte valami. Semmi. Visszatette. Raco közben levette a parfüm kupakját, és belespriccelt a levegőbe. Könnyed citrusillat lengte körül őket. Falknak tetszett. Billy holmijával folytatták: három festmény autókról, egy pár kisméretű tornacipő, egy kezdő olvasókönyv és egy doboz színes ceruza. Falk végiglapozta a könyvet, bár nem egészen tudta, mit keres.

Akkoriban vette észre, hogy az apja figyeli. A szoba túlsó végéből, egy ablak másik oldaláról, az újságja fölött. Néha úgy érezte, hogy a hátán égnek állnak a szőrszálak, és felkapta a fejét. Volt, hogy Erik elcsípte a pillantását. Volt, hogy nem. Csendben töprengett. Aaron várta a kérdést, de az apja csak nem tette fel. Egyik nap halott borjút találtak a küszöbükön, a torkát olyan mélyen átvágták, hogy kis híján leesett a feje. Másnap reggel összeszedték, amit tudtak, és bepakolták a furgonba. Aaron sietősen elköszönt Gretchentől, és nem annyira sietősen Luke-tól is. Egyikük sem hozta szóba, miért megy el. Miután elhajtottak Kiewarrából, Mal Deacon fehér pickupja még száz kilométeren át követte őket. Soha nem mentek vissza.

– Karen aznap délután hazarendelte Billyt – szólalt meg Falk. Azóta ez járt a fejében, hogy eljöttek az iskolából. – Úgy volt, hogy átmegy egy

barátjához játszani, de a nő otthon tartotta aznap, amikor meghalt. Ezt is elkönyvelhetjük véletlennek? – Nem hinném – rázta meg a fejét Raco. – Én sem. – De ha Karennek bármi fogalma lett volna arról, mi vár rájuk, nyilván mindkét gyereket a lehető legmesszebb vitte volna a házuktól. – Talán sejtette, hogy valami lesz, de azt nem, hogy pontosan mi – találgatott Falk. – Vagy hogy milyen rossz lesz. Falk felvette Karen kávésbögréjét, majd visszatette. Még egyszer megnézte a dobozt, végigtapogatta a széleit, de üres volt. – Többre számítottam – jegyezte meg Raco. – Én is. Hosszú ideig bámultak az asztalon heverő tárgyakra, aztán egyesével visszarakták őket a dobozba.

Tizenharmadik fejezet A kakaduk visítottak a fákon, amikor Falk kisétált az őrs épületéből. Miközben a kora esti árnyékok megnyúltak, fülsüketítő kórusban hívták egymást haza. A levegő ragacsosnak érződött, a férfi hátán csorgott az izzadság. Befordult a főutcára, egyáltalán nem sietett a túlsó végén lévő kocsmába. Még nem volt késő, de kevesen jártak az utcán. Homlokát az ablaküvegnek nyomva benézett az elhagyatott boltokba. A mai napig emlékezett, a legtöbbjük régen mi volt. Pékség. Könyvesbolt. Sokat teljesen kipakoltak. Képtelenség volt megállapítani, mennyi ideje álltak üresen. Megállt a vasáruboltnál, amelynek ablakában pamutból készült munkásingek sorakoztak. Egy ősz hajú férfi, aki pont ugyanilyet viselt egy névtáblával ellátott mellény alatt, éppen az ajtón lógó NYITVA táblán tartotta a kezét. Amikor észrevette, hogy Falk az áruját nézegeti, mozdulat közben megállt. Falk babrált egy kicsit az ingével. Ezt viselte a temetésen, és azóta merev volt, hogy kiöblítette a fürdőszobai mosdókagylóban. A hónaljához tapadt. Gondolt egyet, és benyitott. A tulaj meleg mosolya félúton lefagyott, amikor a bolt lámpáinak éles fényében felismerte. Tekintete ide-oda cikázott a helyiségben, amely Falk sejtése szerint egész nap üresen állhatott. Pillanatnyi habozás után a férfi mosolya visszatért. Könnyebb elvekre hivatkozni, ha csörög a pénz a kasszában, gondolta Falk. A tulaj egy úri szabó udvariasságával kalauzolta végig limitált ruhakínálatán. Falk három inget is vett, mert a férfi láthatóan már annak is nagyon örült, hogy egyáltalán hajlandó nála vásárolni. Kilépett az utcára a hóna alá dugva szerzeményeit, és ment tovább. Nem volt valami nagy séta. Elhaladt egy elviteles kajálda mellett, amely a jelek szerint bármilyen nemzetiségű ételt boldogan felszolgált, ha sült volt, vagy

befért egy pitemelegítőbe. Aztán elsétált egy orvosi rendelő, egy gyógyszertár és egy kis könyvtár mellett. Látott egy mindenesboltot is, ahol állateledeltől üdvözlőlapokig tényleg minden volt, elhaladt több bedeszkázott kirakat előtt, aztán megérkezett a Fleece elé. Ennyi volt az egész, már be is járta Kiewarra központját. Visszanézett, eljátszott a gondolattal, hogy még egyszer végigmegy az utcán, de nem tudta eléggé feltüzelni magában a lelkesedést. A kocsma ablakán benézve úgy egy tucatnyi férfit látott, akik fapofával bámulták a tévét. Rá csak spártai szobája várt az emeleten. Zsebre dugta a kezét, és megfogta a kocsikulcsát. Mire észbe kapott, már félúton járt Luke Hadler háza felé.

A nap már alacsonyabban volt az égbolton, amikor leparkolt Hadlerék farmháza előtt, ugyanott, ahol legutóbb. A sárga rendőrségi szalag még mindig az ajtón lógott. Ezúttal egyenesen a legnagyobb pajta felé ment. Felnézett az ajtó fölé szerelt apró biztonsági kamerára. Olcsónak, de funkcionálisnak tűnt. Matt szürke műanyag burkolata volt, a közepén piros pötty világított, amit könnyű lett volna figyelmen kívül hagyni. Elképzelte Luke-ot, amint egy létrán áll, felszereli a kamerát, és beállítja a megfelelő szögben, úgy, hogy a lehető legjobban rálásson a pajták és a fészer bejáratára, ahol az értékes szerszámokat tartják. A ház pusztán másodlagos volt, a kamera csak egy kis szeletet rögzített a feljáróból, esetlegesen. Luke nyilván úgy kalkulált, hogy a farm nem attól fog bedőlni, ha a tolvajok ellopnak egy ötéves tévét. Az viszont egészen más tészta, ha a vízszűrőt viszik el a fészerből. Ha valaki más is volt itt aznap, vajon tudott a kameráról? – mélázott Falk. Lehet, hogy az illető korábban már járt itt, és tudta, mit rögzít? Vagy szimplán mázlija volt? Arra gondolt, ha Luke ült volna a volánnál, tudta volna, hogy pickupja rendszámtáblája rögzítve lesz. De lehet, hogy mire eljutott idáig, már nem érdekelte. Falk átkelt az udvaron, és teljes körben megkerülte a házat. Raco nem túlzott, amikor azt mondta, hogy gondolt a leskelődőkre. Minden

redőnyt lehúzott, minden ajtót kulcsra zárt. Nem lehetett belátni.

Úgy érezte, hogy ki kellene szellőztetnie a fejét, úgyhogy maga mögött hagyta a házat, és átkelt a mezőn. A birtok érintkezett a Kiewarra-folyóval, és messze elöl eukaliptuszok karéja jelezte a határt. A narancsvörös nyári nap alacsonyan függött az égbolton. Falk legjobb gondolatai gyakran séta közben születtek. Ez többnyire azt jelentette, hogy az otthona körüli utcákat rótta, nagy ívben elkerülve a turistákat és a villamosokat. Esetleg, ha valami nagyon nem hagyta nyugodni, kilométereket tett meg a botanikus kertben vagy az öbölben. Régen otthonosan mozgott az ilyen földeken, de most az egész nagyon idegennek tűnt. Még mindig úgy érezte, hogy tele van a feje. Hallgatta léptei dübörgését a kőkemény földön, és a madarak trillázását a fák felől. A rikoltások idekint hangosabbnak tűntek. Már majdnem a határnál volt, amikor lelassított, és megállt. Nem volt benne biztos, miért is hezitál. Az előtte lévő fák még mindig árnyékba burkolóztak. Semmi sem mozdult. Vállán és nyakán kellemetlen érzés kúszott fel. Hirtelen mintha még a madarak is elhallgattak volna. Hülyeségnek érezte, mégis hátrapillantott, és a földek üresen néztek vissza rá. Hadlerék farmja élettelenül nyúlt el a távolban. Körbejártam, mondta magának Falk, nincs itt senki. Egy lélek sincs már itt. Visszafordult a folyó felé, a mellkasában még mindig valamilyen kérdés motoszkált. Amikor végül megfogalmazódott benne a válasz, először lassan közeledett, aztán hirtelen lesújtott rá. Onnan, ahol most állt, hallania kellett volna a víz zúgását. A vidéket átszelő folyó jellegzetes hangját. Becsukta a szemét, és a fülével kereste. De csak a kísérteties semmit hallotta. Kinyitotta a szemét, és futásnak eredt. Bevette magát a fák közé, rohanni kezdett az agyontaposott ösvényen, nem is foglalkozott azzal, hogy ágak karistolják a kezét. Már kapkodta a levegőt, amikor elért a folyóhoz, és éppen a perem előtt torpant meg. Bár nem is kellett volna annyira vigyáznia. Az egykor bő vizű folyó már nem volt több a föld poros sebhelyénél. A meder hosszan és kopáran nyújtózott mindkét irányban, csak a kanyarjai

jelezték, merre tartott régen. Az évszázadok alatt kivájt mélyedés már csak kövek és pirók ujjasmuharok töredezett szőttese volt. A göcsörtös gyökerek a part mentén mintha szürke pókhálót alkottak volna. Visszataszító volt. Falk nem akarta elhinni, amit látott, bemászott a mélyedésbe, térden csúszva-mászva haladt tovább a kiégett földön. A meder mértani közepén állt meg, azon a ponton, ahol a víztömeg egykor elég mély volt ahhoz, hogy összezáruljon a feje felett. Ebbe a vízbe csobbantak bele Luke-kal minden nyáron. Ebben gázoltak és csapkodtak, amíg teljesen le nem hűtötte őket. Ebbe bámult bele órákon át napfényes délutánokon, miközben úgy szorongatta a pecabotját, mintha hipnózisban lenne, vállán apja súlyos tenyerével. Ez a víz rontott be Ellie Deacon torkába, ez szállta meg mohón a testét, amíg a lánynak már nem maradt benne hely. Megpróbált venni egy mély levegőt, de melegnek és émelyítőnek érezte. Hirtelen felbosszantotta saját naivitása. Hogyan gondolhatta, hogy itt még mindig friss víz csörgedezik, miközben az állatok holtan hevernek a pusztaságban? Hogyan bólogathatott ostobán az aszály szó hallatán, anélkül, hogy egyszer is belegondolt volna, hogy a folyó kiszáradt? Reszkető lábbal állt a mederben, látómezeje elhomályosult, míg körülötte, a lángvörös égbolt alatt szünet nélkül visítottak a kakaduk. Magára maradva ebben a förtelmes sebhelyben, a kezébe temette az arcát, és maga is felordított.

Tizennegyedik fejezet Hosszú ideig ült a kiszáradt folyó partján, és miközben a nap egyre lejjebb ereszkedett, hagyta, hogy zsibbadtság legyen úrrá a testén. Végül nagy nehezen talpra kászálódott. Időközben besötétedett. Tudta, merre kell mennie, de már nem volt benne biztos, hogy megtalálja a célját. Hátat fordított a Hadlerék farmjához vezető ösvénynek, és inkább a másik irányba ment. Húsz évvel ezelőtt volt itt egy kis folyóparti csapás. Most a memóriájára kellett hagyatkoznia, ahogy a földből kilógó gyökerek között és az aljnövényzetben botorkált. Leszegte a fejét, és összpontosított, hogy ne térjen le az útról. A széles folyó irányjelzője nélkül többször is azon kapta magát, hogy elkóborolt. A környezet már egészen másnak tűnt, az egykor még ismerős jeleket most sehol sem látta. Amikor már kezdett aggódni, hogy talán túl messzire ment, megtalálta, amit keresett. Érezte, hogy elönti a megkönnyebbülés. Közel volt a folyóparthoz, alig bírt a sűrűn nőtt cserjékkel. Ahogy átküzdötte magát rajtuk, egy pillanatra boldogság szikrázott fel benne, és először azóta, hogy megérkezett Kiewarrába, úgy érezte, mintha hazatért volna. Kinyújtotta a kezét. Még mindig itt volt, még mindig ugyanolyan volt. A sziklafa.

– Basszus, hová lett? Ellie Deacon összeráncolta a homlokát, és csizmája hegyével finoman arrébb rúgott egy kis levélkupacot. – Valahol ott van lent. Hallottam, hogy földet ér. – Aaron a sziklafa körül tapogatózott. Leguggolt, fürkészte a földet, áttúrta az elszáradt leveleket, hogy megtalálja Ellie kulcsát. A lány hunyorogva nézte, és mérsékelt lelkesedéssel felfordított egy kisebb követ a csizmájával.

Végigsimított a sziklafán, és napok óta először rendesen elmosolyodott. A fa gyerekként természeti csodának tűnt. Egy hatalmas eukaliptusz, amely szorosan egy szikla köré nőtt, törzse úgy kanyarodott, hogy göcsörtös ölelésbe vonja. Sráckorában fel nem tudta fogni, a többieket miért nem nyűgözi le a sziklafa. A kirándulók minden héten úgy haladtak el mellette, hogy épp csak egy pillantást vetettek rá, és a vele egykorú srácok szemében is alig volt több valami furcsa helyi sajátosságnál. Ő viszont, amikor csak látta, elgondolkodott, vajon hány évbe tellett, hogy a fa ilyen alakot vegyen fel. Hogyan nőhetett milliméterről milliméterre. Az a szabadesés-szerű érzés járta át, hogy ő maga tényleg nem más, mint egy aprócska pont az időben. Ez tetszett neki. Most, ahogy több mint húsz évvel később a sziklafára nézett, újból átjárta az érzés.

Aznap kettesben voltak Ellie-vel, ami tizenhat évesen egyszerre volt fantasztikus és félelmetes. Be nem állt a szája, még önmagát is idegesítette. De folyton megdöccent a beszélgetésük, mintha újra meg újra kátyúba hajtottak volna. Ez korábban egyszer sem fordult elő, de újabban mintha minden interakciójuk így játszódott volna le. Gyakran azon kapta magát, hogy nagy erőkkel küzd, hátha mond valamit, amivel többet előcsalhat a lányból, mint egy szemöldökfelvonás vagy egy bólintás. Néha aranyra bukkant, és Ellie szája sarka felemelkedett egy kicsit. Szerette ezeket a pillanatokat. Ilyenkor fejben felírta magának, mit mondott, hogy később kielemezze. Remélte, hogy felismer valamilyen mintázatot, amelyre később olyan szellemes repertoárt építhet, amivel mindig mosolyra fakaszthatja Ellie-t. De eddig a mintázat elkeserítő véletlenszerűséget tükrözött. A délután nagy részét azzal töltötték, hogy a sziklafának dőlve üldögéltek az árnyékban. Ellie a szokottnál is távolságtartóbbnak tűnt. Már kétszer is kérdezett tőle valamit, de mintha meg sem hallotta volna.

Végül, megrémülve attól, hogy halálra untatja, felvetette, hogy keressék meg Luke-ot vagy Gretchent. Megkönnyebbülésére a lány megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy most bírnám azt a pörgést – mondta. – Jó így, csak ketten, nem? – De, persze. – Még szép. Próbálta nem lebuktatni magát a hangjával. – Mit terveztél ma estére? Ellie elfintorodott. – Dolgozom. – Az elmúlt évben részmunkaidőben dolgozott, ami leginkább abból állt, hogy a tejbár pultja mögül nézett ki a fejéből. – Tegnap este nem melóztál? – A tejbár minden nap nyitva van, Aaron. – Tudom, csak… – Ellie mostanában a szokottnál is többet dolgozott. Váratlanul eszébe jutott, hogy a lány talán hazudik neki, aztán röhejesnek érezte a gondolatot. Nem fárasztaná magát. Nézte, ahogy Ellie újra meg újra feldobja a kulcsot és elkapja, lilára festett körmei csillognak a délutáni napsütésben. Próbálta összeszedni a bátorságát, hogy mozdulat közben elkapja a kulcsot. Hogy finoman flörtöljön, ahogy Luke szokta. Aztán… hogy mi lett volna aztán, nem tudta. Úgyhogy szinte megkönnyebbült, amikor Ellie egyszer túl magasra dobta a kulcsot, és a fejük fölött leesett valahová. Csörögve lepattant a szikláról, aztán hallották, hogy földet ér.

Leguggolt a sziklafa mellé, és néhányszor testhelyzetet váltott, amíg meg nem találta a jó szöget. Amikor végre meglátta, amit keresett, meglepettségében és elégedettségben halkan felhorkantott. A rés.

– Hé, ezt nézd meg! – Aaron térdeplő pozícióból hátrahajolt. A sziklafa szívében mély hasadás nyílt, de rögtön eltűnt, ahogy egy kicsit más szögbe helyezkedett. Mostanáig észre sem vette a kis pontot, ahol a fa törzse elágazott, ahelyett hogy egyben maradt volna a sziklával. Olyan

volt, mint valamilyen optikai illúzió, csak egy szögből lehetett észrevenni. Fürkészte egy ideig a holt teret. Elég nagynak tűnt, ha akarta volna, bedughatja a kezét, vállát és fejét. De közvetlenül a nyílás mellett meglátta, amit keresett, és diadalittasan a tenyerébe zárta Ellie kulcsát.

Bepillantott a résbe. A nyíláson túl semmit sem látott. Keresett egy kavicsot, bedobta, és hallgatta, amint zörögve pattog odabent. Semmi sem iszkolt vagy siklott ki. Habozott, aztán a lehető legjobban feltűrte az ingujját, és benyúlt a nyálkás nyíláson. Ujjbegyeivel valamilyen kicsi, szögletes és természetellenes tárgyra bukkant, és egyből kipiszkálta. Közben valami láthatatlan sietett fel a csuklóján, mire kikapta a kezét. Felegyenesedett, és felgyorsult szívverésétől elnevette magát. Amikor kinyitotta a tenyerét, felismerés hasított belé. Egy kis fém öngyújtót tartott benne. Viharvert volt, de a tűzköve még mindig működött. Megfordította, és elvigyorodott, mert már tudta, mit fog találni. A másik oldalán saját nevének kezdőbetűi voltak gyerekkori kézírásával. Soha nem volt komoly dohányos, inkább csak a balhé kedvéért szívta, és egy nap, a vége felé inkább elrejtette, nehogy az apja véletlenül rajtakapja. Most nem merte meggyújtani. Ilyen szárazságban nem. Tenyerével megdörzsölte a fémet, aztán arra gondolt, egyszerűen zsebre vágja. De úgy érezte, inkább ide tartozik, egy másik korhoz. Néhány pillanat múlva visszarakta a résbe.

Ellie leguggolt, és miközben imbolyogva próbálta visszanyerni az egyensúlyát, forró kezét Aaron vállára tette. Elég közel volt hozzá ahhoz, hogy miközben a lány hunyorogva benézett a résbe, lássa a szempillájára kent festéket. Ahogy Ellie benyúlt, és felmérte, mekkora a lyuk, válla fájdalmasan a fiúénak nyomódott. – Ez elég király – mondta aztán fahangon. Nehéz volt megállapítani, komolyan gondolja-e. – Megtaláltam a kulcsod – közölte Aaron, és feltartotta. A lány felé

fordult. Aaron látta a kis pöttyöket a szeme sarkában, ahol a sminkje elkenődött. Ellie az utóbbi időben kevesebbet piált, és az arcbőre közelről simának és üdének tűnt. – Látom. Köszönöm, Aaron. – Nincs mit, Ellie. – Elmosolyodott. Érezte az arcán a lány leheletét. Nem volt benne biztos, hogy tényleg megmozdította a fejét, vagy csak akarta, de Ellie hirtelen közelebb volt, és már csókolta is, rózsaszín ajka az övének feszült. Buján ragacsos volt, és enyhe mesterséges cseresznyeízt érzett rajta. Jobb volt, mint amilyennek képzelte, és visszacsókolt. Többet akart belőle, elöntötte a tiszta öröm és bizsergés. Felemelte az egyik kezét, hogy megérintse Ellie fényes haját, de ahogy a feje mögé nyúlt, a lány a száját az övén tartva vett egy kis levegőt, és elkapta a fejét. Aztán puffanva a földre ült, és előbb a szájához, aztán a hajához emelte a kezét. Aaron lefagyott, a szájában Ellie ízével guggolt, miközben rémület járta át. A lány felnézett rá. – Sajnálom, Ellie, ne hara… – Nem, én sajnálom. Nem akartam… – …gudj. Az én hibám, azt hittem, te is… – Aaron, ne, tényleg semmi baj. Csak… – Mi az? Levegővétel. – Csak meglepődtem. – Ó. – Aztán: – De jól vagy? – Igen. – A lány kinyitotta a száját, mintha akarna még mondani valamit, de a csend megnyúlt. Aaron egy elviselhetetlen pillanatig azt hitte, hogy könnyek csillognak a szemében, de aztán Ellie pislogott egyet, és eltűntek. Aaron felállt, és nyújtotta a kezét, hogy felsegítse a lányt. Egy másodpercig azt hitte, nem fogadja el, de aztán a tenyerébe csúsztatta a kezét, és felhúzta magát. A fiú hátrébb lépett, hogy Ellie-nek legyen egy kis tere. – Sajnálom – ismételte meg. – Légyszi, ne mondd ezt. – Oké. Jók vagyunk?

Meglepetésére a lány tett egy lépést előre, hogy megszüntesse a köztük lévő távolságot. Még mielőtt Aaron észbe kapott volna, Ellie egy pillanatra lágyan nekinyomta a száját az övéhez, és újra érezte a cseresznyeízt. – Jók vagyunk. – Épp olyan gyorsan lépett hátra, mint előre. – Mondtam. Csak meglepődtem. Mire Aaron felvette volna a fonalat, már véget is ért az egész. A lány lehajolt, és lesöpörte a farmerjéről a port. – Mennem kell. De köszi. – Most nem nézett fel. – Mármint, hogy megkerested a kulcsom. Aaron bólintott. – Figyelj – mondta Ellie indulófélben. – Erről ne beszéljünk senkinek. Maradjon köztünk. – Mármint mi? A rés vagy a… Ellie felnevetett, és elindult. – A rés. – Válla fölött visszanézett rá. – De talán a másik dolog is. Egyelőre legalábbis. Halványan elmosolyodott. Aaron nem volt benne teljesen biztos, de úgy érezte, mindent egybevetve ez egy jó nap volt.

Soha senkinek nem beszélt a résről. Sem a csókjukról. Többé-kevésbé biztos volt benne, hogy Ellie sem. Nem mintha sok ideje lett volna titokban tartani. Három héttel később, húsz méterre attól a titkos helytől kihúzták hullafehér testét a folyóból. Falk ezután egyszer sem jött vissza ide. Bár amúgy sem lett volna sok lehetősége. Egy hónapon belül már az ötszáz kilométerre lévő Melbourne-ben voltak az apjával. Mindig is örült, hogy Ellie-vel akkor fedezték fel a rést, amikor, és hogy csak ők ketten. Erre sok más alkalommal is sor kerülhetett volna, amikor még fiatalabbak voltak, és a sziklafa környékén lógtak Luke-kal. De akkor automatikusan Luke-é lett volna a találat. Teljes tulajdonjogot akart volna, amikor tizenkét éves korukban – szépen a nemi határok mentén – kialakult a triójukban egy törés.

Egyikük sem vette észre, csak amikor már túl késő volt. Ellie-t egyre jobban magához láncolta a lányok és szoknyák, tiszta kezek és sutyorgós beszélgetések világa, aminek láttán Aaron és Luke mindig zavartan nézett egymásra. Lassú folyamat volt, de egy nap Aaron azon kapta magát, hogy már hónapok óta csak ketten vannak Luke-kal. Szinte meg sem érezték. Csak egy lány volt, aki jött és ment. Valószínűleg jobb is, gondolták, hogy nem lóg velük tovább. Ellie olyan könnyedséggel párolgott el a tudatukból, amit Falk most megdöbbentőnek talált, de három évig mintha egyszer sem gondolt volna rá. Biztosan látta itt-ott, nem kerülhette volna el. De amikor tizenöt évesen újra felbukkant az életükben, olyan volt, mint aki újjászületett: teljes fegyverzetben jelent meg, a nyomában áhítattal és rejtéllyel. Addig az is csak egy átlagos szombat este volt: a Centenary Park egyik padjának háttámláján üldögéltek, lábukkal az ülőkén, fél szemüket nyitva tartva a zsaruk miatt, mint minden igazi kisvárosi fiú. Egyszer csak kavicscsikorgás hallatszott, és mozgás támadt az árnyékban, aztán Ellie Deacon mintha a semmiből érkezett volna. Haját szurokfeketére festette, töredezett végei majdnem a válláig értek, és a park lámpáinak narancssárga fényétől tompán ragyogott. Egyedül volt. Odasétált hozzájuk. Szoros farmerben és művészien kifényesített csizmában volt, csipkés melltartója pántja kikandikált felsője széles nyakkivágásából. Ceruzával kihúzott szemével végigmérte őket, ők pedig résnyire nyitott szájjal bámultak rá. Ellie a felmelegedett dobozos sörük láttán felvonta a szemöldökét, benyúlt műbőr táskájába, és kihúzott belőle egy szinte teli üveg vodkát. – Fér belétek még egy? – kérdezte. Olyan kapkodva csináltak neki helyet a padon, hogy kis híján leestek. A kiesett évek a vodkával együtt eltűntek, és mire elfogyasztották az üveg nagyját, a trió újraalakult. Barátságuk apró változásai azonban új ösvényeket nyitottak. A beszélgetéseknek éle lett. A fiúk néha még mindig lógtak kettesben is, de Aaron egyre több energiát ölt abba, hogy megakadályozza, hogy Luke-nak és Ellie-nek legyen lehetősége nélküle együtt lenni. Erről soha nem beszélt Luke-kal, de mivel a saját próbálkozásai, hogy kettesben maradjon Ellievel, rendre kudarcot vallottak, gyanítani kezdte, hogy a barátja valamilyen

hasonló tervet dédelget. A csoportdinamika finom, de határozott változáson esett át, és egyikük sem értette pontosan, hol kötöttek ki. Ellie soha nem magyarázta el rendesen, miért tért vissza hozzájuk. Amikor Aaron egyszer rákérdezett, forgatni kezdte a szemét. – A többi csaj mind picsa – mondta. – Csak a tükörképükről lehet velük beszélgetni. Titeket legalább nem zavar, ha elcseszem a hangulatot. – Rágyújtott, és olyan nyíltan nézett Aaronra, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Talán így is volt. Barátságuk még mindig formálódott, amikor szembe kellett nézniük az első igazi akadállyal. A nyomás váratlanul érkezett, Gretchen Schoner élénkrózsaszín cipőjének sarkától. A társasági hierarchiára még Kiewarrában is muszáj volt figyelni, és Gretchent legtöbbször úgy látták, hogy követői gyűrűjében, hátravetett aranyló hajjal nevet. Úgyhogy Aaron és Ellie tátott szájjal bámult, amikor Luke egyik este a lányt átkarolva jelent meg a Centenary Parkban. A srác időközben a hirtelen beindult hormonoknak köszönhetően fél fejjel magasabb lett osztálytársai többségénél, válla és mellkasa pedig a lehető legszerencsésebben szélesedett ki. Ahogy aznap este megjelent az árnyékos parkban, Gretchen haja kusza függönyként omlott kabátja ujjára, és határozottan volt svung a lépteiben. Aaron ekkor döbbent rá, hogy Luke már kész férfi. Miközben bemutatta nekik Gretchent, a lány elpirult és kuncogott. Elkapta Aaron tekintetét, és egy nem túl diszkrét kacsintással reagált. A fiú biccentéssel fejezte ki elismerését. Gretchen Schoner ezer más helyen lehetett volna szombat este, mégis itt volt, Luke oldalán. Aaronnak korábban ritkán adódott lehetősége szót váltani vele, és most kellemesen meglepődött. A lány elbűvölő volt, és meglepően éles eszű. Könnyen el lehetett vele dumálni, és pillanatokon belül megnevettette Aaront. Már meg tudta érteni, miért sereglenek köré annyian. Olyan energia áradt belőle, amelyben jól esett fürdőzni. Ellie mögöttük halkan megköszörülte a torkát, és Aaron ijedten vette észre, hogy kis híján megfeledkezett róla. A lány enyhe megvetéssel, de meglepettség nélkül nézett rá, mintha Luke-kal megbuktak volna ugyan a vizsgán, de ő nem is számított másra. Aaron tekintete Gretchen mosolyáról

Ellie fagyos arckifejezésére ugrott, mire egyből megszólalt a fejében a vészcsengő, de már késő volt. Luke-ra pillantott, és arra számított, hogy barátja arcán ugyanez a felismerés tükröződik majd, a srác azonban csak kíváncsian szemlélődött. Egy feszült pillanatig egyikük sem mondott semmit. Aztán Gretchen hirtelen cinkos mosolyt villantott Ellie-re, és tett egy kirívóan szemét megjegyzést a lány egyik korábbi barátjára. Súlyos csend ülte meg őket, aztán Ellie halk horkantással felnevetett. Gretchen azzal tett pontot a mondat végére, hogy körbekínálta a cigarettáját. Csináltak neki helyet a padon, aznap és a következő év összes szombat estéjén. – Jézusom, Gretchen a pezsgőfürdő emberi megfelelője – suttogta Ellie Aaronnak egyik este, nem sokkal ezután, de közben nem tudta elrejteni halvány mosolyát. Mindannyian nevetve hallgatták végig a lány sztoriját egy idősebb srácról, aki azzal akarta elhívni randira, hogy szavakat vágott a terménybe, amivel teljesen tönkretette az apja munkáját. Aztán Gretchen és Luke elmélyülten beszélgetni kezdtek valamiről, és úgy összedugták a fejüket, hogy kis híján egymáshoz értek. A lány pajkosan felnevetett, és lesütötte a szemét, amikor a srác suttogott neki valamit, amit Aaron nem hallott. Visszafordult Ellie-hez. – Ha idegesít, elmehetünk valahová – mondta. – Nem muszáj itt maradnunk. A lány pár pillanatig egy füstfelhőn keresztül nézte, aztán megrázta a fejét. – Nem, nincs vele gond – mondta. – Kicsit lökött, de ártalmatlan. – Rendben. – Aaron halkan felsóhajtott, és elvette a cigarettát, amivel Ellie kínálta. Elfordult, hogy meggyújtsa, és meglátta, hogy Luke feljebb viszi a kezét Gretchen vállán, és közelebb hajol hozzá egy gyors csókra. Amikor visszadőlt, a lány feje fölött Aaronék felé nézett. Ellie, aki a gondolataiba merülve meredt cigije meggyújtott végére, nem reagált. Csak egy pillanatig tartott, de Aaron látta, hogy Luke összeráncolja a homlokát. Ekkor megértette, nem csak őt zavarja egy kicsit, hogy a lányok olyan jól kijönnek egymással.

Tizenötödik fejezet Falk nekidőlt a sziklafának, és lenézett a poros folyómederre. Hadlerék farmjához és az autójához a bal oldalán lévő ösvényen jutott volna el. Jobb oldalán egy elfelejtett út maradványa vitte volna távolabb a medertől, egyre beljebb a bokrokkal és fákkal teli vidékre. Az út az elmúlt húsz évben szinte teljesen eltűnt, de Falk számára olyan volt, mint valamiféle tetoválás a tájban. Ezerszer végigment már rajta. Hosszú ideig csak állt, és vitatkozott magával. Végül a jobb oldali ösvényen indult el. Ezerszer. Még egyszer igazán nem fog fájni.

Csak néhány percig tartott, mire elért az út végére, de amikor kilépett a fák közül, az égbolt már indigókék volt. A mező túlsó végén farmház fénylett szürkén az alkonyatban. Nyílegyenesen kelt át a földön, mint mindig. Ahogy közeledett az épülethez, lassított, és húsz méterre tőle megállt. Onnan meredt gyerekkori otthonára. Milyen jellegtelen kék ez a tornácajtó, ami régen sárga volt, jegyezte meg magában valamiféle felháborodással. A festék több helyen lepattogzott róla, mintha himlőhelyes lett volna. Az alatta lévő sárga részek jókora sebeknek látszottak. A falépcső, amelyen egykor játékokat és focis kártyákat szorongatva üldögélt, mostanra megereszkedett. Alatta sörös doboz bújt meg a lenszőke fűben. Leküzdötte a késztetést, hogy felvegye, és keressen egy kukát. Hogy kifesse az ajtót. Hogy megjavítsa a lépcsőt. Inkább maradt a helyén. Minden ablak sötét volt, kivéve egyet, amely a televízió kékjétől ragyogott. Hirtelen vágyódni kezdett valami sosevoltra. Lelki szemei előtt látta, ahogy az apja esténként a szúnyoghálós ajtó előtt áll, magas alakját a belülről derengő fény keretbe vonja. Kiszól neki, hogy hagyja abba a

játékot, és jöjjön be. Kész a vacsora, Aaron. Fürdés, lefekvés. Befelé, fiam. Ideje hazajönnöd. Az apja ritkán beszélt Aaron anyjáról, de ő gyerekkorában szeretett úgy tenni, mintha érezné a jelenlétét a házban. Végigfuttatta az ujját azokon a tárgyakon, amelyeket az anyja sejtése szerint megérintett volna – a konyhai csapon, a fürdőszobai berendezésen, a függönyökön –, és elképzelte, hogy ő áll a helyén. Tudta, hogy egykor boldogok voltak itt. Legalábbis ő és az apja. A házat nézve most az jutott eszébe, hogy olyan, mint egy határvonal az életében. Ami elválasztja az előttet az utántól. Düh kezdett benne munkálni, ami részben saját magára irányult. Nem tudta, miért jött vissza. Hátrálni kezdett. Ez is csak egy felújításra szoruló épület, gondolta. Nem maradt itt semmi – se belőle, se az apjából. Már indulni készült, amikor a szúnyoghálós ajtó nyikorogva kinyílt. Egy nő lépett ki, kövérkés alakját a televízió fénye világította meg. Fakó gesztenyebarna haját hanyag lófarokba fogta, hasa kibuggyant az öve fölött. Arca lilásvörös színe világossá tette, hogy az ivással már átlépte a társasági és a komoly közötti határt. Rágyújtott, és mélyen letüdőzte, miközben fagyos tekintettel, némán meredt Falkra. – Segíthetek, öreg? – fújta ki a füstöt, és a szeme pengevékonyra szűkült. – Nem, csak… – A férfi félbehagyta a mondatot, és gondolatban bokán rúgta magát. Ki kellett volna találnia valamit. Valamilyen ürügyet, hogy miért ólálkodik napnyugtakor egy idegen házánál. Tanulmányozta egy kicsit a nő arckifejezését. Gyanakvást észlelt rajta, de felismerést nem. Vagyis nem tudja, ki ő. Ez azért segített. Egy pillanat alatt átgondolta és elvetette, hogy elmondja neki az igazat. A jelvényét bármikor előveheti. Meg is teszi, ha nincs más megoldás. De zsaru énje feszengve gondolt arra, hogy idejött. – Bocsánat – mondta. – Régen ismertem azokat, akik itt éltek. A nő nem mondott semmit, csak újra beleszívott a cigijébe. Szabad kezével maga mögé nyúlt, és elgondolkodva kirángatta rövidnadrágja becsípődött hátulját a fenekéből. Közben egy pillanatra sem vette le a szemét Falkról. – Itt csak én lakok meg a férjem. Már öt éve. A ház előtte az anyjáé volt tizenöt évig, vagy valahogy úgy.

– Igen, nagyjából ennyi ideje volt, hogy a korábbiakat ismertem. – Azok már nincsenek itt – mondta a nő úgy, mint aki kénytelen kijelenteni valamit, amit mindkét fél tud. Mutató- és hüvelykujjával a nyelvéhez nyúlt, és lecsippentett róla egy kis dohányt. – Tudom. – Akkor? Jó kérdés volt, Falk maga sem volt biztos a válaszban. A nő egy bentről érkező hang hallatán hátrafordult. Elég szélesre tárta az ajtót ahhoz, hogy bedughassa a fejét. – Igen, szívem – mondta. – Megoldom. Nincs baj. Senki. Menj vissza. Nem kell… Menj vissza, jó? – Egy pillanatig még várt, aztán visszafordult, az arca vöröslött, a tekintete lángolt. Lelépett a tornácról, és közelebb ment Falkhoz. Pár méterre tőle megállt. – Ha jót akar magának, most azonnal elmegy. – A hangja csendes volt, de ellenséges. – Már ivott párat, és nem fog örülni, ha ki kell jönnie, világos? Rohadtul semmi közünk semmihez, ami régen történt. Érti? Soha semmi közünk nem volt az ilyesmikhez. Az anyjának se. Úgyhogy fogja azt az idióta sajtóigazolványát, vagy festékszóróját, vagy kutyaszaros zacskóját, vagy tudom is én, mivel jött ide, és húzzon innen, jó? – Nézze, sajnálom. – Falk tett egy nagy lépést hátra, és tenyérrel kifelé feltartotta mindkét kezét. – Nem akartam felzaklatni. Egyiküket se. – Hát ja, de sikerült. Ez a mi otthonunk, világos? Megvettük, kifizettük. Nehogy már itt zargassanak minket, a jó életbe. Amiről maga beszél, az húsz éve volt. Nem unják még, faszfejek? – Nézze, teljesen igaza van, máris me… A nő előrelépett, egyik kezével a házra mutatott, a másikkal a mobilját emelte fel. – Azt ajánlom is. Különben nem a zsarukat fogom hívni. Ő fog kijönni, és idehívja a haverjait, akik örömmel segítenek megértetni, mi a helyzet. Érti, amit mondok? Tűn-jön in-nen. – Vett egy mély levegőt, a hangját egyre jobban felemelte. – És ezt továbbadhatja mindenkinek, akinek tudnia kell. Semmi közünk azokhoz, akik itt éltek. Semmi közünk azokhoz a barmokhoz. A szó mintha visszhangzott volna a földeken. Falk egy pillanatig

dermedten állt. Aztán szó nélkül hátat fordított, és elsétált. Egyszer sem nézett vissza.

Tizenhatodik fejezet Gretchen szőke haja fel-le billegett, miközben a nő átfurakodott a kocsmában összeverődött tömegen, és Falkot egy pillanatra hála járta át, amiért nem engedett a késztetésnek, hogy lemondja a találkozót. Miután előző este maga mögött hagyta gyerekkori házát, egyenesen az autójához sétált, és hosszú percekig szobrozott mellette, küzdve a csábítással, hogy visszahajtson Melbourne-be. Egész éjjel hánykolódott, a napot a szobájába zárkózva töltötte, a Hadlerék farmjáról elhozott papírok kupaca fölött görnyedt. A keresés nem volt túl gyümölcsöző, de azért szisztematikusan átnézett mindent, és időnként jegyzetelt, ha megakadt valamin a szeme. Minden erejével a munkára összpontosított, rendesen a végére akart járni. Csak rövid időre hagyta el a szobáját, hogy bekapjon valamit, nem is törődött az utcák hétvégi nyüzsgésével. Gerry hívása láttán – miután egy pillanatra bűntudat hasított belé – elnémította a telefonját. Megteszi, amit ígért, de ez nem jelenti azt, hogy beszélgetni akar róla. A kocsmában most először nem érezte a kényszert, hogy mielőbb távozzon. Gretchen az egyik hátsó sarokban lévő asztalnál talált rá, a homlokába húzott kalappal üldögélt. A nő megint feketét viselt, de ezúttal ruhát. Rövid volt, és a szegélye séta közben hozzáért csupasz lábszárához. Sokkal jobban állt neki, mint ami a temetésen volt rajta. A szombat esti tömegből több fej is felé fordult, miközben elhaladt mellettük. Nem annyi, mint a középiskolában, gondolta Falk, de azért jó néhány. – Jól nézel ki – mondta a férfi. Gretchen elégedettnek tűnt, és amikor Falk felállt, hogy elinduljon a pulthoz, puszit nyomott az arcára. Jó illata volt, valamilyen virágos parfüm lehetett. – Köszi. Te is. Jó ez az ing. Tipikus kiewarrai – biccentett Falk új szerzeménye láttán, mire a férfi elvigyorodott. Gretchen befészkelte magát a

sarokban lévő ülésre. – Csak ez az asztal volt szabad, vagy bujkálsz? – Bujkálok. Vagy valami olyasmi. – Falk akarata ellenére elmosolyodott. – Tegnap este visszamentem a régi házunkhoz. Gretchen felvonta a szemöldökét. – És? – Nem olyan volt, amilyenre számítottam. – Semmi sem olyan. Falk a pulthoz ment, ahol a szakállas fickó csapolt neki egy sört, és töltött egy pohár közepesen gyanús fehérbort. Miután visszaért az asztalhoz, Gretchen tósztra emelte a poharát. – Egészségünkre. Emlékszel, amikor még alig vártuk, hogy itt kiszolgáljanak? Mennyi estét töltöttünk a parkban, mindent megittunk, ami a kezünkbe került. – Ahogy körbeintett, megjátszott hitetlenséggel kikerekítette kék szemét. – Most nézd meg, mi lett velünk. Megvalósult az álmunk. Falk elnevette magát, és találkozott a tekintetük. Tudta, hogy Gretchen ajakfényes, hosszúcombú kamaszéveinek hála sokkal mélyebb kútból meríthette a fiatalság örömét, mint a legtöbben. De ahogy most végignézett rajta a ruhájában, szöget ütött a fejébe, hogy a nő legboldogabb évei talán pontosan azok voltak – még mielőtt Ellie meghalt és minden megváltozott volna. De remélte, hogy téved. Remélte, hogy Gretchennek jut még. Önkéntelenül összeráncolta a homlokát, és a pillanat elillant. A nő közelebb hajolt. – Figyelj, tudj róla, hogy elindult a pletyka. Az egész város tudja, hogy Hadlerék ügyében szimatolsz. Te és az őrmester. – Nem hivatalosan. – Azt hiszed, ez számít? Falk bólintott. Jogos. – Milyen az általános hangulat? – Attól függ, kit kérdezel. Egyesek szerint már épp ideje volt, hogy valaki szimatoljon. Mások biztosak benne, hogy a saját dolgoddal kéne foglalkoznod. – Lehalkította a hangját. – És mindenki majd beszarik, hogy mi van, ha kiderül, valaki más ölte meg Hadleréket. Falkot ismét bűntudat járta át, amiért többször sem vette fel a telefont,

amikor Gerry Hadler hívta. Megfogadta, hogy reggel első dolga lesz visszahívni. – És te mit gondolsz? – puhatolózott. – Szerintem óvatosnak kellene lenned. – Gretchen a boros pohara peremén húzogatta az ujját. – Ne érts félre, nagyon örülnék, ha kiderülne, hogy nem Luke tette. – Szerinted ő tette? Gretchen eltűnődött, mielőtt válaszolt volna. – Nem is tudom. Amikor meghallottam, mi történt, nem tudtam elhinni. De ez inkább arról szólt, hogy egyáltalán megtörténhetett ilyesmi. Az alapján, amit hallottunk, elég egyértelműnek tűnt a dolog. Érted, meg sem fordult a fejemben leállni azon gondolkodni, hogy tényleg Luke tette-e. – A többségnek sem. Nekem sem. A nő torz grimaszt vágott. – Ezt másnak nem mondanám el, de erről Luke tehet. Jó nagy seggfej volt.

Alattuk a mezők ezüstösen ragyogtak a holdfényben, csak egy-egy farmház látszott, mint kósza pacák a tájon. Egy sziklafal tetején ültek, és lógatták a lábukat. Luke mászott át elsőként a kerítésen, és menet közben lerúgta a „Belépni tilos” táblát. Szándékosan nem borotválkozott napok óta, zsörtölődött magában Aaron, állát borosta sötétítette. A holdfényben jobban látszott, amikor a peremhez közel állt, és a tájat szemlélve kinyújtózott. Aaronnak görcsbe rándult a gyomra a sziklafal magassága láttán, de anélkül kapaszkodott fel a kerítésre, hogy rápillantott volna a többiekre. Ellie közvetlenül mögötte volt. Luke látványosan kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Gretchent. A lánynak nem lett volna szüksége rá, de mosolyogva elfogadta. Most a szikla peremén ültek és nevetgéltek, gyomrukat a félig üres üveg tartalma melegítette, amelyet körbe-körbe adogattak. Csak Ellie rázta meg a fejét, amikor rá került a sor. Felváltva cukkolták egymást, hogy lépjenek oda a peremhez, és hajoljanak előre. Mentek a nagyszájú, de üres dumák. Félelmetes volt, de nem féltek.

Falk egy másodpercre felvonta a szemöldökét, de nem mondott ellent Gretchennek. – A seggfej és a gyilkos között azért nagy a szakadék – mondta, mire a nő bólintott. – Figyelj, nem mondom, hogy ő tette. De vajon képes volt rá? – Gretchen körbenézett a helyiségben, mintha Luke megjelenhetne és meghallhatná. – Ez egy teljesen más kérdés.

Aaron a szeme sarkából látta, hogy Luke átkarolja Gretchen derekát. A srác közelebb hajolt a lányhoz, hogy a fülébe súgjon valamit, mire az szégyenlősen lesütötte a szemét, szempillái kék árnyékot vetettek az arcára. Aaron érezte, hogy Ellie mellette áll, de nem mozdult meg. Most először találkozott vele rendesen azóta, hogy egy héttel korábban csókolóztak a sziklafánál, és még mindig ingatagnak érezte a talajt. A lány azt mondta, minden este dolgoznia kell. Aaron csak egyszer engedélyezte magának, hogy beugorjon a tejbárba. Ellie intett neki a pult mögül, de ott nem tudtak volna normálisan beszélgetni. A fiú a kilátójukhoz vezető úton lemaradt, remélve, hogy néhány percre el tudja rabolni Ellie-t a társaságból, de Luke idegesítően rátapadt. A lány nem adta jelét, hogy gondolkodott volna a sziklafánál történteken. Mire elérték a dombot, Aaron már kezdte úgy érezni, csak képzelte az egészet. Felbaktattak az ösvényen, és közben csak fél füllel hallgatta, amint Luke fennhangon előadja aktuális sztoriját. Ellie hirtelen felé nézett, és Luke feje fölött elkapta a tekintetét. Megjátszott szenvedéssel forgatta a szemét, és elmosolyodott. Őszinte, cinkos mosoly volt, csak neki. Aaron az emlékbe kapaszkodva fészkelődni kezdett, hogy egy kicsit közelebb húzódhasson a lányhoz. Kezdett elfordulni, de a mozdulat félúton abbamaradt. Idefent a sziklán gyenge volt a fény, de ahhoz még épp elég, hogy tisztán lásson ezt-azt. Többek között Ellie szemét, és hogy

hogyan nézett Luke Hadlerre, miközben az Gretchen fülébe suttogott.

– Luke néha olyan önző tudott lenni – mondta Gretchen. Egyik ujjával letörölte az asztalon képződött páragyűrűt. – Első, második, harmadik helyre rakta magát, és még csak észre sem vette. Nem? Ugye nem csak én láttam így? – Hálásnak tűnt, amikor Falk bólintott. – Bocs, csak nehéz leválasztanom azt a Luke-ot, akit ismertem, arról, amit az emberek mondanak róla. Vagyis azt a Luke-ot, akiről azt hittem, hogy ismerem. – Amikor fiatalabbak voltunk, mindig is azt gondoltam, hogy Luke elég egyenes – mondta Falk. – Nagyon nyitott volt, ami a szívén, az a száján. Az embernek nem mindig tetszett, de legalább tudni lehetett, hányadán állunk vele. – És most mit gondolsz? – Nem is tudom. A hencegése megőrjített, de ez alatt mindig is azt éreztem, hogy a jófiúk közé tartozik. – Hát, reméljük – forgatta a szemét Gretchen. – Utálnám, ha azt kéne gondolnom, hogy nem érte meg. – Ezt hogy érted? – Á, semmi. – A nő elszégyellte, amit mondott. – Hülyeség. Csak arra gondoltam, hogy egyáltalán megérte-e barátkozni vele. Meg veled és Ellievel. Ez nekem sok mindent megváltoztatott. Olyan gyerekek, akikkel soha nem is volt dolgom, Ellie halála után elkezdtek látványosan kerülni. Mintha a barátságunk miatt meg lettem volna jelölve. De ezek minden máshoz viszonyítva csak idióta kamaszproblémák voltak. Egyikért sem érte meg aggódni. A nő nem tudta teljesen leplezni a hangjából kiérezhető sóvárgást. Falk felidézte, hogy Gretchen a barátságuk előtt milyen széles ismeretségi körben mozgott, amely aztán balsorsú négyesfogatukra szűkült. Most először jutott eszébe, hogy nélküle és Ellie nélkül az aranyszőke hajú Gretchen valójában talán magára maradt volna. Ezt a lehetőséget korábban még egyszer sem mérlegelte. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a nő karját. – Sajnálom, hogy nem tartottam jobban a kapcsolatot. Nem arról van szó, hogy ne érdekelt volna, csak… – Elhallgatott. – Nem gondoltam át.

Meg kellett volna erőltetnem magam. Gretchen halványan elmosolyodott. – Felejtsd el, én se voltam ügyesebb. Én a korunkra és a hormonjainkra fogom. Mind annyira hülyék voltunk.

Luke felállt, és színpadiasan kinyújtózott. – Megyek, pisálok egyet – jelentette be. Fogai fehéren ragyogtak az árnyékban. – Addig ne keveredjetek bajba. Eltűnt a bokrok között, és ők hárman magukra maradtak. Aaron és Gretchen ivott az üvegből, és a fiú hallotta, hogy a lány dallamtalanul dúdol valamit. A másik oldalán Ellie a horizontot kémlelte, a tekintete távolibb nem is lehetett volna. A nyugalmat egy hangos csattanás és egy kiáltás törte meg, ami a csendben visszhangzott. Egymásra néztek, az arcuk elsápadt a sokktól, aztán Aaron felpattant, és a vodkától ingatag lábon futásnak eredt. A lányok előtt haladt, de hallotta valamelyikük pániktól reszelős levegővételét. Egy meredek kiszögellésnél lefékezett. A peremen lévő bokrok fel voltak szaggatva, az ágaik letörtek. – Luke! – Gretchen megjelent mellette, és leüvöltött a mélységbe. A kiáltás visszhangzott, de válasz nem érkezett. Falk négykézlábra ereszkedett, és a perem legszélére kúszott. Óvatosan lenézett, előre félt attól, milyen látvány várja. A szakadék több mint száz méter mély volt. Az alja eltűnt a homályban. – Luke! Hallasz engem? – üvöltötte Aaron. Gretchen arca eltorzult a sírástól. Ellie ekkor érkezett meg, átkelt a bokrokon, de sétált, nem futott. Falk úgy érezte, megsüketül saját levegővétele hangjától. Ellie éber tekintetével végigpásztázta a kilapított bokrokat. Megfordult, végignézett a mögöttük lévő növényzeten, és tekintete megakadt az árnyékos fákon. Aztán a peremhez lépett, egyszer lenézett a mélységbe, majd Aaronra pillantott, és finoman vállat vont. – A faszfej csak kamuzik. Azzal elfordult, és lepiszkált valami láthatatlant az egyik körméről.

– Amúgy gondolkodtam is, hogy együtt maradtok-e Luke-kal – mondta Falk. – Mindig is egocentrikus volt, de te tényleg a szíve csücske voltál. Gretchen röviden, csípősen felnevetett. – Aha, hogy napi huszonnégy órában mellékszereplő legyek a Luke Showban? Kösz, nem. – Felsóhajtott. A hangjából kiveszett az él. – Miután elmentél, pár évig még próbálkoztunk. Akkor komolynak tűnt, de igazából csak kamaszos dolog volt. Szerintem a szívünk mélyén mindketten próbáltuk valahogy összetartani a négyesünket. De végül szakítottunk. Nyilván. – Csúnya véget ért? – Ja, nem. – A nő felnézett, és összezárt szájjal elmosolyodott. – Nem különösebben. Mármint nem volt rosszabb, mint bármilyen szakítás. Felnőttünk, ennyi. Luke megnősült, én megszültem Lachie-t. Mindegy, soha nem illett hozzám igazán. Most már tudom. – Pislogott egyet. – Mármint még bőven azelőtt tudtam, hogy ez az egész megtörtént Karennel és Billyvel. Feszengős szünet állt be. – Szóval, Luke soha nem beszélt rólam? Mármint miután elmentél. – Gretchen próbálta természetes hangon kérdezni, de nem sikerült lepleznie a kíváncsiságát. Falk habozott, mielőtt válaszolt. – Ha tehettük, igazából egyáltalán nem beszéltünk Kiewarráról. Elég tudatosan. Persze kérdezősködtem rólad, és mondta is, hogy jól vagy, találkoztok néha, ilyenek. De amúgy… – Nem fejezte be a mondatot, nem akarta megsérteni a nő érzéseit. Luke valójában csak akkor beszélt róla, ha Falk nagyon pedzegette, mi van vele. Meglepte, hogy nem csak néhány hónapig jártak. Luke mindig is úgy állította be, hogy hamar véget ért a kapcsolatuk. – Csodálkoztam, hogy Luke végül is Kiewarrában maradt – mondta Gretchen. – Miután elmentél, egy darabig egyfolytában arról beszélt, hogy lelép. Azt tervezte, hogy Melbourne-be megy, és mérnöknek tanul, hogy majd mindenféle nagy projektben dolgozzon. – Komolyan? – Falknak ez is új volt, Luke soha nem beszélt erről. Egyszer sem kért tőle segítséget, nem kért tőle referenciát munkaszerzéshez,

sem egy kanapét, amelyen átmenetileg alhat. – És miért nem ment el? A nő vállat vont. – Gondolom, megismerte Karent. Mondjuk mindig is nehéz volt kitalálni, Luke igazából mit akar. – Arrébb tolta a poharát az asztalon. – Szerintem ha Ellie életben maradt volna, Luke végül összejön vele. Ő sokkal jobban illett hozzá, mint én. Igazság szerint még Karennél is jobban. Falk kortyolt a söréből, és elgondolkodott, hogy ez igaz-e.

Gretchen kikészült. Az arcát elöntötte a vér, szőke haja összetapadt az izzadságtól. Falk rájött, hogy részegebb, mint amilyennek tűnt. Az ő feje is kavargott. Fel-alá járkált a peremen, lenézett a mélységbe, és elüvöltötte Luke nevét. – Beljebb jönnél? – szólt rá Ellie, amikor már harmadjára csúszott ki majdnem a lába alól a talaj. – Még egy ilyen, és tényleg lesz mi miatt aggódni. Aaron azt kívánta, bárcsak ő is ilyen nyugodt tudott volna maradni. Eleinte felcsillant benne a remény, hogy Ellie-nek igaza van, és Luke csak hülyére veszi őket. De ahogy teltek a percek, egyre kevésbé volt biztos benne. Luke ismerte errefelé a járást, de ezek a sziklák hírhedten veszélyesek voltak. Többen is mondták Aaronéknak, figyelmeztették őket, hogy maradjanak távol ettől a helytől. És az alkohol már dolgozott a gyomrában. Lehet, hogy Ellie-nek igaza volt, de mi van, ha…? Megjelent előtte Gerry és Barb arca, és nem tudta befejezni a gondolatot. – El kell… Az istenit neki, Gretchen, egy másodpercre hallgass már el… El kell mennünk segítségért – mondta Aaron. Ellie szó nélkül vállat vont. Odasétált a peremhez, és csizmáját közvetlenül a széléhez igazította. Egy hosszú pillanatig lenézett, aztán hátralépett, és egy kicsit felemelte az állát. – Hallod ezt, Luke? – kiáltotta kristálytiszta hangon, amely visszaverődött a sziklafalról. – Elindulunk visszafelé. Mindenki összeszarta magát. Itt az utolsó lehetőség. Aaron úgy érezte, mintha minden mozdulatlan maradt volna,

miközben visszafojtott lélegzettel várt. Tökéletes volt a csend. – Na jó – mondta Ellie. Inkább hangzott szomorúnak, mint dühösnek. – Döntöttél. Remélem, boldog vagy. A vádló hangsúly megülte az alattuk elterülő völgyet. Aaron egy pillanatig belebámult a lány jéghideg tekintetébe, aztán megragadta Gretchen kezét, és rohanni kezdtek visszafelé az ösvényen.

– Néha azt gondolom, Luke egyedül hozzád volt hűséges – mondta Gretchen. – Ahogy kitartott melletted Ellie halálakor. Ezért baromi sokat szekálták, miután elmentél. Csomóan próbálták rávenni, hogy változtassa meg a sztoriját, és adjon fel a rendőröknek. – Megitta a bora maradékát, és a pohár pereme fölött Falkra pillantott. – Nem volt hajlandó. Falk vett egy nagy levegőt. Elérkezett a megfelelő pillanat, hogy elmondja neki. Luke hazudott. Te is hazudtál. – Figyelj, Gretch, erről jut eszembe… – Igazából szerencséd volt – szakította félbe a nő. Egy kicsit lejjebb vette a hangját. – Eleve szerencséd volt, hogy vele voltál. És amilyen sokat szívott emiatt, sokkal könnyebb lett volna bedobnia a törölközőt, és megváltoztatnia a sztoriját. Szerintem Luke nélkül a clyde-i zsaruk egész biztosan lecsuktak volna. – Igen, tudom. De figyelj, Gretch… A nő körbenézett a kocsmában. Többen is gyorsan elfordították a fejüket. – Nézd, Luke húsz évig tartotta magát a sztorijához, vagyis hozzád – mondta, még halkabban. – Gyakorlatilag csak ez áll közted és egy csomó itteni probléma között. Úgyhogy ha javasolhatok valamit, a helyedben elég hangosan és hosszan énekelnék ugyanabból a kottából.

Amikor a domb lábánál előjöttek a sziklafal mögül, Aaron először nem tudta elhinni, aztán egyből sikerült. Luke az egyik sziklán ejtőzött, haja szála sem görbült, vigyorogva cigizett. – Hé! – nevetett. – Na, mi tartott ennyi ide…

Aaron nekiugrott.

– Jézusom, Gretchen, persze hogy ugyanazt mondom. – Falk igyekezett megőrizni könnyed hangvételét. A nő üzenete mindenesetre egyértelmű volt. Húzza meg magát. – Miért ne ugyanazt mondanám? Pár másodpercig egymásra meredtek, aztán Gretchen hátradőlt a székében, és rendesen rámosolygott. – Jó. Semmi, csak biztos akarok lenni benne, hogy helyesen cselekszel. Jobb előre megijedni. – Felemelte a poharát, rájött, hogy üres, és visszatette. Falk kiitta a sörét, és visszament a pulthoz két újabb italért. – Ha velem kapcsolatban mindenki olyan biztos a dolgában – mondta, amikor visszaült –, akkor meglep, hogy Luke-ot nem kergették el a városból. Gretchen fakuló mosollyal magához vette a poharat. – Páran megpróbálták. Még az elején. Elég kemények voltak. De tudod, milyen volt Luke, kibírta. Nem ingott meg, nem tojt be. Végül gyakorlatilag elfogadták. Nem nagyon volt más választási lehetőségük. A nő ismét körbenézett. Most már kevesebben figyelték őket. – Figyelj, ha őszinték magukkal, a legtöbben tudják, hogy Ellie öngyilkos lett. Tizenhat éves lány volt, akinek olyan támogatásra lett volna szüksége, amit nem kapott meg, és igen, persze, mindannyiunknak bűntudata kellene legyen vele kapcsolatban. De az emberek általában nem szeretik, ha bűntudatuk van, és végső soron mégiscsak a te neved volt azon a cetlin. Erre soha nem volt normális magyarázat… – Gretchen elhallgatott, és óvatosan felvonta a szemöldökét. Falk finoman megrázta a fejét. Akkor sem tudta megmagyarázni, és most sem, pedig az évek során eleget törte a fejét. Újra meg újra felidézte a legutolsó beszélgetéseit Ellie-vel, próbált kiolvasni belőlük valamilyen rejtett üzenetet. A lány számára ő Aaron volt, nem Falk. Mi járhatott a fejében, amikor leírta a nevét a cetlire? Néha nem is igazán tudta, mi zavarja jobban: a baj, amit ezzel okozott, vagy hogy soha nem sikerült rájönnie az okára. – Na, mindegy – mondta Gretchen. – Igazából már nem számít. Valahogy te jártál a fejében, amikor meghalt, és aki ujjal akart mutogatni

rád, annak ez elég volt. Tetszik vagy sem, Luke nagy formátumú volt, mélyen benne volt a közösség ügyeiben. Amolyan vezetőféle lett a városban, és nem engedhettük meg magunknak, hogy az ilyenekből sokat elveszítsünk. Szerintem az történt, hogy az emberek idővel úgy döntöttek, elfelejtik az egészet. – Vállat vont. – Ugyanezért viselik el Dow-t és Deacont. Ez Kiewarra. Itt kemény az élet. De mind együtt próbálunk túlélni. Te elmentél, Luke maradt. Te húztad a rövidebbet.

Aaron nekiugrott, de Luke hátralépett. – Ésszel – mondta, és megragadta a barátja vállát. Összeakadtak, és egy puffanással a földre kerültek. Luke cigije kiesett az ujjai közül. Ellie odament, és eltaposta. – Legalább a szikrára figyelj oda, jó? – mondta. – Már sikerült beszaratnod őket, nem kéne még felgyújtani mindent. Miközben a saját súlyával lenyomta Luke-ot, Aaron érezte, hogy a srác összerezzen Ellie hangjától. Korábban csak a háziállatokhoz beszélt így a jelenlétében. – Jézusom, Ellie, nehéz napjaid vannak? Már viccelni se lehet? – Luke könnyed hecceléssel próbálkozott, nem jött be. Aaron érezte az izzadságszagában az alkoholt. – Senki se mondta még, hogy egy viccen tudni kéne nevetni? – kérdezett vissza Ellie. – Úristen, mi a franc van veled manapság? Alig jársz el, mindig abban a hülye boltban dolgozol. Annyira unalmas vagy, Ellie, ideje lenne már, hogy Aaronnal elmenjetek egyikőtökhöz, és letudjátok. Kurvára illetek egymáshoz. Unalmas. Aaron úgy érezte, mintha Luke megütötte volna a szóval. Hitetlenkedve meredt a barátjára, aztán megragadta az ingét, és olyan keményen eltaszította magától, hogy Luke feje a földre érkezéskor hangosan koppant. Aaron arrébb hengeredett, légzése szaggatott volt, és nem bízott magában annyira, hogy a barátja szemébe merjen nézni. Ellie lenézett a porban fekvő Luke-ra, az arcán valami rosszabb volt a dühnél. Szánalom. Körülöttük minden mozdulatlannak tűnt.

– Ezt gondolod? – kérdezte Luke fölé magasodva. – Unalmasnak tartod a barátaidat, csak mert hűségesek hozzád? Mert néha értelmesen viselkednek? Az egyetlen vicc itt te vagy, Luke. Az milyen már, hogy azt hiszed, a saját szórakozásodra felhasználhatsz másokat. – Dögölj meg. Ez nem igaz. – Dehogynem. Mindannyiunkkal ezt csinálod. Velem. Aaronnal. A barátnőddel. Azt hiszed, normális dolog halálra ijeszteni azokat, akik törődnek veled? Kijátszani embereket egymás ellen? – Gretchen megrázta a fejét. – És neked ez csak egy nagy játék. Ez benned a legfélelmetesebb. Egy hosszú pillanatig senki sem szólalt meg. A szavak úgy megülték a levegőt, mint a köd, miközben kerülték egymás pillantását. Ellie mozdult meg elsőnek, sarkon fordult, és anélkül, hogy hátranézett volna, elsétált. Luke és Aaron a földről bámult utána, aztán feltápászkodtak. Aaron még mindig nem volt képes Luke-ra nézni. – Ribanc – hallotta Luke morgását. – Hé, ne merd így hívni! – szólt rá Aaron éles hangon. A távolodó Ellie nem adta jelét, hogy hallotta volna bármelyiküket is, egyenletes tempóban haladt tovább. Luke elfordult, és magához húzta Gretchent, akinek a zokogása időközben elcsendesedett. – Bocs, ha kicsit rád ijesztettem, bébi. Tudod, hogy csak viccelni akartam, nem? – Lehajtotta a fejét, és nekinyomta az ajkát a lányénak. Luke arca fénylett az izzadságtól és vöröslött a dühtől. – De oké, lehet, hogy egy kicsit túl messzire mentem. Mondtam pár dolgot, amit nem kellett volna. Lehet, hogy tartozom nektek egy bocsánatkéréssel. – Ezt úgy mondta, mint aki soha semmit nem gondolt kevésbé komolyan. – Valamivel biztosan tartozol nekik – hallották még Ellie hangját. Egyikük sem hozta fel később a vitát, de úgy tapadt hozzájuk, mint a ruhájuk a hőségben. Ellie innentől kezdve csak akkor beszélt Luke-kal, ha muszáj volt, és mindig ugyanazon az udvarias, de távolságtartó hangon. Aaron Ellie társaságában feszengett, Luke-ra mérges volt, és egy kicsit jobban magába zárkózott. Gretchen a közvetítő szerepében találta magát, Luke pedig egyszerűen úgy tett, mintha nem venne tudomást a változásról.

Valószínűleg majd elcsitulnak a kedélyek, mondta Aaron magának, de valójában nem volt olyan biztos ebben. A repedések láthatóvá váltak, és mélyebbek voltak, mint gondolta volna. Soha nem tudta meg, igaza volt-e vagy sem. Ellie-nek már csak két hete maradt az életéből.

Gretchen átnyúlt az összekaristolt asztal felett, és megérintette Falk ujját. A kocsma alapzaja egy kicsit elhalkult. A nőnek munkától kemény keze volt, de tiszta körme, ujjbegyei durvának érződtek Falk irodában megpuhult bőrén. Tudta, hogy Ellie tévedett Gretchennel kapcsolatban, soha nem volt lökött. Sokkal keményebb fából faragták. Itt maradt, és szembenézett a következményekkel. Egy olyan közösségben építette fel az életét, amely másokat – köztük őt is, és talán Luke-ot is – kivetett magából. Gretchen kemény volt. Harcos alkat. – Tudom, hogy nem volt könnyű visszajönnöd ide, de tényleg jó látni – mosolygott rá. – Mindig is te voltál közülünk az egyetlen, akinek volt esze. Bárcsak… – Elhallgatott, és vállat vont. – Bárcsak itt tudtál volna maradni. Akkor talán minden máshogy alakult volna. Addig néztek egymásra, amíg Falk úgy nem érezte, hogy a hőség felkúszik a mellkasán és a nyakán. Megköszörülte a torkát, és még mindig valamilyen válaszon gondolkodott, amikor valaki elé lépett.

Tizenhetedik fejezet Grant Dow egy félig üres sörös poharat csapott közéjük az asztalra. Ugyanazt a rövidnadrágot és sörmárkás pólót viselte, mint előző nap. Falk horkantott egyet. – Azt hittem, kitiltottak innen – mondta, és igyekezett a lehető legsemlegesebb hangot megütni. – Én azt tapasztaltam, hogy az ilyesmit itt inkább csak felvetik. Falk elnézett Dow mellett a csapos felé, aki rezignáltan nézett vissza rá. Falk felvonta a szemöldökét, de a másik férfi csak vállat vont, mintha azt kérdezné: Mit lehet csinálni egy ilyennel? Az asztal túloldalán Gretchen elkapta a tekintetét, és alig észrevehetően megrázta a fejét, aztán könnyed hangon azt kérdezte: – Mi kéne, Grant? – Megmondom, neked mi kéne, Gretch. Vigyáznod kéne, kivel fekszel össze. – Dow-ban volt valamennyi Mal Deacon arroganciájából, de míg nagybátyja gonoszsága egy hüllő hidegségét idézte, Dow egyértelműen forróvérű volt. Az arca testközelből töredezett, kusza erekről és magas vérnyomásról árulkodott. – Azok a lányok, akik ilyen csávókkal kezdenek, végül holtan kerülnek elő. Erre felvihogtak mögötte a haverjai, bár a reakciójuk egy másodpercet késett. Falk nem volt benne biztos, hogy ugyanazok, akiket előző este látott. Teljesen felcserélhetőnek tűntek. A csapos időközben abbahagyta a munkát, és csendben figyelte az eseményeket. – Kösz, Grant, de nagylány vagyok – mondta Gretchen. – Tudok dönteni egyedül is. Úgyhogy ha elmondtad, amit akartál, folytasd valahol máshol, és hagyd, hogy mi is folytassuk. Dow nevetése felfedte ápolatlan fogsorát. Sörszagú lehelete megcsapta Falk orrát. – Abban biztos is voltam, hogy folytatjátok, Gretch – mondta, és

kacsintott is hozzá. – Ma este különösen csini vagy, ha megjegyezhetem. Általában nem látunk így kirittyentve. – Falkra nézett. – Biztos miattad öltözött ki, te pöcs. Remélem, értékeled. Gretchen elpirult, és kerülte Falk tekintetét. A férfi felállt, és közelebb lépett Dow-hoz. Úgy saccolta, a férfi vágya a letartóztatás elkerülésére felülkerekedik azon, hogy bemosson neki egyet. Bízott benne, hogy igaza van. Értett néhány dologhoz, de a kocsmai verekedés nem tartozott ezek közé. – Mit akarsz igazából, Grant? – kérdezte higgadtan. – Csak az jutott eszembe, hogy tegnap talán bal lábbal keltünk fel. Azért jöttem, hogy adjak egy esélyt, hogy helyrehozd. – Mit? – Tudod te azt. Egymásra néztek. Dow mindig is idősebb, nagyobb és erősebb volt nála. Mindig is úgy tűnt, mintha bármikor kitörhetne belőle a düh, és amikor megjelent az utcán, az emberek átmentek a túloldalra. Most, hogy megöregedett, meghízott, és az egészségromlás is a láthatáron volt, mintha keserűség párolgott volna a pórusaiból. – Ennyi? – kérdezte Falk. – Nem, bazmeg, nem ennyi. Fogadd meg a tanácsom. Meg a nagybátyámét. Húzz el innen. – Dow halkan beszélt. – Hidd el nekem, az a szarrágó Hadler nem ér akkora bajt, amekkorát csinálsz vele. A férfi hátrapillantott a válla fölött a csicskáira. A kocsma ablakán kívül csak az éjszaka látszott, semmi más. Falk tudta, hogy a főutcán túl a város szinte teljesen kihalt. Itt az ilyen jelvények kevesebbet érnek. Talán így is van, de valamit azért csak érnek. – Majd elmegyek, ha egy kicsit tisztázódott Hadlerék ügye. Előbb nem. – Ahhoz rohadtul semmi közöd. – Ha egy ilyen kisvárosban lelőnek egy családot, szerintem ahhoz mindenkinek van köze. És úgy tűnik, elég erős gondolataid vannak a dologról, úgyhogy kezdhetnénk veled. Tegyük is hivatalossá. Mit szólsz? Falk benyúlt a zsebébe, és elővett egy kis noteszt meg egy ceruzát. Felírta az oldal tetejére, hogy Hadler nyomozás. Közvetlenül alá Dow nevét írta nagybetűkkel, hogy a férfi jól lássa.

– Oké, higgadjál már le, te gyökér. – Felidegesítette, mint arra Falk számított is. Ha az ember egy zsaru noteszében viszontlátja a nevét, abban már van valami „hivatalos”. – Megerősítenéd a címed? – Nem adom meg a címem. – Semmi gond. – Falk nem zökkent ki. – Szerencsére tudom. – Felírta Deaconék házának adatait. Aztán elnézett Dow mellett, lelkes követői csoportjára. Időközben egy lépéssel hátrébb húzódtak. – A haverjaid nevét is felírnám. Ha már úgyis annyira kíváncsiak a beszélgetésre. Grant körbenézett. A csatlósai arcáról eltűnt az üres tekintet, most mindannyian rámeredtek. – Engem próbálsz bemószerolni? – kérdezte. – Bűnbakot keresel? – Grant – mondta Falk, és nehezére esett nem forgatni a szemét. – Te jöttél az asztalunkhoz. Dow végigmérte, az arcán vihar dúlt. Jobb kezét ökölbe zárta. Mintha azon gondolkodott volna, megéri-e folytatni. Újra hátrapillantott. A csapos még mindig figyelt, kezét a pulton tartotta. Szigorúan Dow-ra nézett, és az ajtó felé biccentett. Több sört ma este már nem csapol nekik. Dow kilazította az öklét, és lazán hátrébb lépett, mintha a dolog nem érné meg az erőfeszítést. – Ugyanúgy hazudsz és mellébeszélsz, mint mindig – mondta. – Mondjuk, lehet, hogy nem is árt. Így talán lesz egy kis esélyed. Biccentett a haverjainak, akik követték, és kimentek a kocsmából. Az iménti beszélgetés alatt elhalkult alapzaj fokozatosan visszaállt a normálisba. Falk visszaült. Gretchen résnyire nyitott szájjal figyelte. A férfi elvigyorodott, de miközben elrakta a noteszét, egy pillanatra még a zsebében tartotta a kezét, amíg biztos nem lett benne, hogy már nem remeg. A nő hitetlenkedve megrázta a fejét. – Jézusom, jó kis üdvözlés. Szép volt. – Rákacsintott. – Mondtam, hogy itt csak neked van eszed. – Felállt, és hozta a következő kört. Később, miután a kocsma bezárt, Falk az autójáig kísérte Gretchent. A nő haja az utcai lámpák fényében glóriaként ragyogott. Fél méterre sem álltak egymástól, és egymás szemébe néztek, minden mozdulatuk esetlen volt és túlgondolt, míg végül Gretchen elnevette magát, és mindkét kezét

Falk vállára tette. Közel hajolt hozzá, és egy puszit nyomott az arcára, de a szája sarkát is érintette. A férfi átölelte, és egy pillanatig így maradtak. A meleg éjszakai levegőben áradt egymásba a testhőjük. Végül a nő halk sóhajjal kibontakozott az ölelésből, és beszállt az autójába, majd mosolyogva és integetve elhajtott. Falk álldogált még egy ideig a csillagokkal teli égbolt alatt, és ki másra, Grant Dow-ra gondolt. Sok baromságot összehordott, az biztos. De mondott valamit, amire felfigyelt, most pedig fejben újra elővette, és úgy forgatta, mint valami kincset. Biztos miattad öltözött ki, te pöcs. Miközben visszasétált a kocsmába, végig vigyorgott.

Egyik lába már a szobájához vezető lépcsőn volt, amikor a csapos megszólította. – Öreg, van még egy perced? A korlátra tett kézzel felsóhajtott, és vágyódva felnézett. A lépcsőfordulónál igénytelenül bekeretezett festmény lógott, amelyről a királynő meredt rá ellenszenvesen. Megfordult, és visszament a kocsmába. Időközben kiürült a hely. A csapos egy ronggyal suvickolta a pultot, a tisztítószer fanyar citromszaga terjengett a levegőben. – Egy italt? – Azt hittem, bezártál. – Falk maga alá húzott egy bárszéket, és leült. – Be is zártam. Ezt én állom. – A férfi lerakott egy sört Falk elé, majd magának is csapolt egyet. – Hálám jeléül. – Hogyhogy? – Láttam már, milyen az, amikor Grant Dow nekimegy embereknek, és ebből legtöbbször az lett, hogy fel kellett takarítanom valakinek a vérét. De mivel erre ma este nem lesz szükség, hátradőlhetek, és megihatok veled egy hideg sört. – Kezet nyújtott. – David McMurdo. – Kösz. – Falk kortyolt egyet a sörből, és meglepetten tapasztalta, milyen könnyen csúszik. Ezen a héten többet ivott már, mint általában egy hónap alatt. – Amúgy bocs, tudom, hogy azt mondtam, nem csinálok bajt. – Barátom, ha itt minden helyzetet így kezelnének, boldog ember lennék – mondta McMurdo, és megvakarta a szakállát. – De egy ilyen helyen

sajnos inkább ököllel intézik el a dolgokat. – Mióta élsz itt? – Lassan tíz éve. Sokan mondjuk még így is újoncnak tartanak. Nekem úgy tűnik, itt két lehetőség van: vagy itt születsz és nevelkedsz, vagy örökre kívülálló maradsz. – Azzal se úszol meg mindent, ha itt születsz és nevelkedsz – jegyezte meg Falk komor mosollyal. – Egyébként hogy keveredtél ide? McMurdo egy pillanatig hallgatott, és végigfuttatta a nyelvét a fogsorán. – Te milyen okot tudnál arra, hogy valaki elmenjen Kiewarrából? – kérdezte. – Karrierlehetőségek – mondta Falk tárgyilagosan. – Na. Azt hiszem, ugyanennél a válasznál maradok, és maradjunk is ennyiben. – McMurdo kacsintott, és körbeintett az üres kocsmában. – Mindegy. Úgy tűnik, jót tett neked. Hogy őszinte legyek, a haverodnak, Luke-nak jól jött volna egy kis iránymutatás, hogy hogyan kezelje Dow-t. Most már persze késő. – Voltak nézeteltéréseik? – Rendszeresen. Mindig összeszorult a gyomrom, amikor az egyikük itt volt, és a másik megjelent az ajtóban. Olyanok voltak, nem is tudom, talán, mint a mágnesek. Vagy a sziámi ikrek. Vagy a volt szeretők. Ilyesmi. Egyikük sem tudta békén hagyni a másikat. – De min vesztek össze? McMurdo forgatta a szemét. – Min nem? Az időjáráson, a kriketten, a kurva zoknijuk színén. Amit akarsz. Mindig belekötöttek a másikba. Bármilyen ürüggyel. – De pontosan miről beszélünk? Nekiestek egymásnak? – Előfordult az is. Párszor bedurvultak, de az utóbbi időben már nem annyira. Az elmúlt években inkább ilyen fűtött vitáik voltak. Ne értsd félre, ezek nem olyan veszekedések voltak, ahol egy kicsit is tisztelik egymást. Szerintem valahol mindketten élvezték, hogy egymásnak esnek. Kiengedték a gőzt. – Ezt soha nem értettem meg. – Én sem. Én inkább iszom egy jó sört. De biztos van, akinek beválik ez is. – Úgy törölte le a pultot, mint aki tudja, hogy az itteni egészségügyisek

nem valami alaposak. – Mondjuk Dow mentségére legyen mondva, nem lehet valami könnyű egy ilyen nagybácsiról gondoskodni. Falknak eszébe jutott, hogy Mal Deacon összekeverte az apjával. – Tudod, mi baja van? – Mostanra kicsit elment az esze. Hogy a pia vagy valami egészségügyi dolog miatt, azt nem tudom. De bármi is az, legalább csendben tartja. Néha betéved, és egy darabig elüldögél az itala mellett, vagy a városban flangál, és morog az emberekre a kutyájával, de kábé ennyi vizet zavar. – Grant Dow soha nem tűnt olyan ápolónő típusnak. Egész nap a nagybátyját gondozza? McMurdo elvigyorodott. – Isten ments. Melós. Csinálja, amit talál, vízvezetéket szerel, besegít építkezéseken, bármit elvállal, amiből meg tudja venni a sörét. De azért elképesztő, mire nem képes a pénz ígérete, mi? Deacon ráhagyja a farmot, vagy legalábbis ezt rebesgetik. Szép összegért mehet el, azok az ázsiai befektetők mindig le akarnak csapni a földekre. Az aszály nem tart örökké. Ha minden igaz. Falk megint kortyolt egyet a söréből. Érdekes. Hadlerék birtoka Deaconék farmjával szomszédos. Fogalma sem volt, mekkora lehet a piaci értéke, de a megfelelő vevő szemében két telek mindig többet ér. Feltéve persze, hogy Hadlerék földje eladásra kerül. Amikor Luke még élt, és az ő kezében volt a gyeplő, ez messze nem volt annyira valószínű, mint most. Falk félretette a gondolatot, hátha később jól jön. – Szóval igaz a pletyka, tényleg vizsgálódsz Hadlerék halálával kapcsolatban? – kérdezte McMurdo. – Nem hivatalosan – mondta Falk, aznap este már másodjára. – Vettem – mondta McMurdo beszédes mosollyal. – Valószínűleg amúgy is így a legjobb intézni itt a dolgokat. – Történt valami, amiről érdemes lenne tudnom? – Hogy Luke csinált-e valami nagy balhét a halála előtti estén? Vagy hogy Grant Dow kijelentette-e a kocsma közönsége előtt, hogy hidegvérrel lelövi a családját? – Igen, az ilyesmi sokat segítene. – Sajnálom, de csalódást kell okoznom. – McMurdo rávillantotta sárguló

fogsorát. – Jamie Sullivan azt mondta, itt volt Luke-kal a gyilkosság előtti estén. Tervezgették, hogyan lőnek majd nyulakra. – Ezt meg tudom erősíteni. – Dow is itt volt? – Hogyne. A legtöbb este itt van, ezért utálja annyira, ha egy időre kitiltom. Nem mintha ezzel sokat érnék el, inkább csak idegesítem. Túl nehezen tudnám hosszú távon betartani, és ezt ő is tudja. Akárhányszor próbálkozok, ő meg a suttyó haverjai lecövekelnek a tornácon a dobozos söreikkel. Úgyhogy ezzel csak a baj van, sose jutok beljebb, érted? – McMurdo megrázta a fejét. – Mindegy, a kérdésedre válaszolva, Grant Dow is itt volt azon az estén, amikor Luke. Hozzáteszem, szinte mindenki más is itt volt, aki szokott. A tévében krikett ment, teltház volt. – Láttad Dowt és Luke-ot beszélgetni? Vagy bármilyen módon kommunikálni? Nem próbáltak meg nekimenni egymásnak? – Emlékeim szerint nem. De ahogy mondtam, sűrű este volt, nem tudtam utolérni magam. – McMurdo egy pillanatra elgondolkodott, miközben lenyelte az utolsó korty sörét, és elnyomott egy kis böfögést. – De ezeknél sose lehet tudni. Bármikor benne van a pakliban, hogy egymásnak esnek. Tudom, Luke a haverod volt, Dow meg egy szarrágó, de sok szempontból eléggé hasonlítottak egymásra. Mindkettő szélsőséges volt, nagypofájú, könnyen felhúzták magukat. Ugyanannak az érmének a két oldala, ha érted. Falk bólintott. McMurdo aztán elvette az üres poharakat, és ő értette a célzást. Lemászott a bárszékről, jó éjszakát kívánt, és magára hagyta a csapost, hogy lekapcsolja a lámpákat, és sötétségbe borítsa a helyiséget. Miközben félig vonszolta magát, félig tántorgott a lépcsőn, a mobilja felvillant, új hangposta üzenete érkezett. Megvárta, amíg visszaér a szobájába, már az ágyon fekve kezdte ügyetlenül nyomkodni a készülék gombjait. Becsukta a szemét, miközben egy ismerős hang szólalt meg a felvételről. – Aaron, felvennéd? – Gerry Hadler sietősen beszélt. – Nézd, sokat gondolkodtam arról a napról, amikor Ellie meghalt. – Hosszú szünet. – Holnap gyere ki a farmra, ha tudsz. Van valami, amiről tudnod kéne. Falk kinyitotta a szemét.

Tizennyolcadik fejezet Hadlerék farmja másmilyennek tűnt, amikor leparkolt elé. Az elrongyolt, sárga helyszínelő szalag lekerült a bejárati ajtóról. Mindkét oldalán széthúzták a függönyt és felvonták a redőnyöket, és minden ablakot résnyire kinyitottak. Máris érezte, hogy a délelőtti napsütés perzsel, miközben az autóból kiszállva a fejébe nyomta a kalapját. A Karenék holmiját tartalmazó dobozt a hóna alá dugta, és végigsétált az ösvényen a házhoz. A bejárati ajtó nyitva volt. A benti fertőtlenítőszag egy kicsit enyhült. A hálószobában talált rá a síró Barb Hadlerre. A nő Luke és Karen franciaágyának szélén ült, egy fiók tartalma a halványzöld paplanon hevert. Összetekert zoknik és összegyűrt bokszerek keveredtek kósza érmékkel és tollkupakokkal. Barb arcáról könnyek csorogtak az ölében lévő színes lapra. Falk halk kopogására összerezzent, és miközben a férfi közelített felé, látta, hogy egy kézzel készített apák napi üdvözlőlapot szorongat. Ruhája ujjával megtörölte az arcát, és Falk felé dobta a lapot. – Egy alapos takarítás után nem marad titok, mi? Kiderült, hogy Billy is olyan rosszul betűzött, mint az apja. Barb megpróbált nevetni, de megtört a hangja. Miközben Falk leült mellé, és átkarolta, érezte, hogy a nő válla megemelkedik. A szobában bágyasztó volt a hőség, a nyitott ablakon keresztül csak forró levegő áramlott be. A férfi egy szót sem szólt. Bármit is engedtek ki az ablakok, az fontosabb volt, mint amit beengedtek. – Gerry megkért, hogy ugorjak be – mondta, amikor Barb zokogása egy kicsit csillapodott. – Igen, drágám – szipogott a nő. – Mondta. Azt hiszem, épp a nagy pajtát takarítja.

– Mondta, miről akar velem beszélni? – Falk elgondolkodott, Gerry vajon érezte-e valaha, hogy ilyesmi kapcsán megbízhat a feleségében. Barb megrázta a fejét. – Nem. Lehet, hogy adni akar valamit, ami Luke-é volt. Nem tudom. Ez az egész takarítás eleve az ő ötlete volt. Azt mondta, ideje szembenéznünk a dologgal. Az utolsó mondat szinte elhalt, miközben Barb felvette Luke egyik zokniját, és újra sírva fakadt. – Próbáltam átgondolni, tetszene-e ezek közül valami Charlotte-nak. Úgy megviseli a gyász. – A nő hangját eltompította egy zsebkendő. – Olyan, mintha bármit is csinálnánk, sehogy se segíthetnénk neki. Egy dadusra bíztuk, de Gerry azt mondta, hozzuk magunkkal, hátha megnyugtatja, ha a régi holmija között lehet. Mondtam neki, hogy ki van zárva, én ezt nem engedem. A történtek után nem hozom vissza ebbe a házba. Falk megsimogatta Barb hátát, és miközben a nő sírt, körbenézett a szobában. A porréteget leszámítva tiszta volt, és rendezett. Karen megpróbálta kézben tartani a rumlit, és elég személyesség áradt a helyiségből ahhoz, hogy vonzó legyen. Egy értékesnek tűnő, de valószínűleg használt fiókos szekrény tetején bekeretezett kisbabafotók álltak. A ház kidekorálására szánt pénzt egyértelműen a gyerekszobákba fektették. Falk a szekrényben lévő lyukon át látta, hogy benne sorokban lógnak a ruhák műanyag fogasokról. Bal oldalon egyszerű női pólók voltak blúzok, munkanadrágok és egy-egy nyári ruha mellett. Luke farmerjai és pólói a jobb oldalon zsúfolódtak, kevesebb odafigyelést tükrözve. Úgy tűnt, az ágy mindkét oldalán rendszeresen aludtak. Karen éjjeliszekrényén egy játékrobot állt, egy tubus arckrém és egy olvasószemüveg egy könyvkupac tetején. Luke oldalán telefontöltő volt bedugva a falba, mellette mosatlan, kézzel festett kávés bögre, rajta az ingatag betűkkel felrajzolt „apu” szóval. A párnahuzatokon még látszottak az árnyékos bemélyedések. Bármit is csinált Luke Hadler a tragédia előtti napokban, Falk szerint egész biztosan nem a kanapén aludt. Ebben a szobában egyértelműen ketten éltek. Bevillant neki egy kép a saját hálószobájáról. Az utóbbi időben többnyire

az ágy közepén aludt. Ágyneműje ugyanolyan tengerészkék volt, mint kamaszkorában. Senki, aki az elmúlt néhány évben rajta kívül láthatta, nem lakta be annyira, hogy felvessen valamilyen nem-semlegesebb színt. A takarító, aki havonta kétszer járt nála, gyakran alig talált magának elég tennivalót. Falk nem halmozott fel kacatokat, nem őrizgetett tárgyakat szentimentális okokból, és beérte azokkal a bútorokkal, amelyeket három évvel korábban megörökölt, amikor kétszemélyes lakása egyszemélyes otthonná vált. – Zárt könyv vagy – mondta a nő, mielőtt végleg elment. Az együtt töltött két év során jó néhányszor elmondta ezt a mondatot. Először kíváncsian, később aggodalmasan, végül vádlón. Miért nem tudta közelebb engedni magához? Miért nem volt hajlandó közelebb engedni magához? Nem bízott benne? Vagy nem szerette eléggé? Falk túl későn jött rá, hogy nem válaszolt elég gyorsan a kérdésekre. Egy pillanat törtrészéig tartó csend épp elég volt ahhoz, hogy mindketten meghallják a vészharangok kongását. Azóta inkább csak könyvek voltak az éjjeliszekrényén, meg egy ébresztőóra, és időnként egy porosodó doboz óvszer. Barb hangosan szipogni kezdett, ami visszarántotta a jelenbe. Kivette az apák napi üdvözlőlapot a nő öléből, és hiába nézett szét, nem tudta, hová tehetné. – Látod, pontosan ez a gond – mondta Barb, kivörösödött szemét rajta tartva. – Mit csináljak a holmijukkal? Annyi minden van, és sehová se tudom tenni. Minden nem fér el nálunk, és mindent nem ajándékozhatok el, mintha egyáltalán nem is számítana… Egészen felemelte a hangját, miközben magához vett egy-egy tárgyat, ami a látóterébe került, és a mellkasához szorította. Alsóneműk az ágyról, a játékrobot, Karen szemüvege. Aztán felvette a könyveket az éjjeliszekrényről, és hangosan elkáromkodta magát: – Az isten verje meg, ezek könyvtári könyvek! Mennyire el lehetünk velük késve! – Vöröslő arccal, dühösen Falk felé fordult. – Azt bezzeg senki se mondja meg az embernek, milyen lesz ez az egész, nem? Jaj, persze, mindenki annyira sajnálja a veszteséget, mindenki annyira lelkesen együtt érez és várja, hogy pletykálhasson, de arról senki se beszél, milyen lesz a halott fiad fiókjaiban turkálni, és visszavinni a könyvtári könyveit. Azt senki se mondja el, ezzel

hogyan lehet megbirkózni. A férfi bűntudatot érzett, amikor eszébe jutott, hogy a Karen és Billy holmiját tartalmazó dobozt odakint felejtette. Elvette Barbtól a könyveket, a hóna alá dugta őket, és határozott mozdulatokkal kikísérte a nőt a szobából. – Ezt elintézem neked. Menjünk inkább… – Sietve elterelte Billy szobája mellett, és viszonylagos megkönnyebbüléssel bement vele a napsütötte konyhába, ahol leültette egy hokedlire. – Csinálok neked egy csésze teát – mondta, és kinyitotta a legközelebbi szekrényt. Halvány fogalma sem volt arról, mit találhat ott, de általában még a bűntények helyszínén is vannak bögrék a konyhában. Barb egy percig rámeredt, aztán kifújta az orrát, és leszállt a székről. – Majd én – mondta, megpaskolva Falk karját –, jobban eligazodok. Végül be kellett érniük instant kávéval, feketén. A hűtőt már több mint két hete nem ürítették ki. – Még egyszer sem köszöntem meg, Aaron – mondta a nő, miközben várták, hogy felforrjon a víz. – Hogy segítettél nekünk. Hogy megnyitottál egy nyomozást. – Barb, semmi ilyesmit nem csináltam. Ugye érted, hogy amit Raco őrmesterrel csinálok, az nem hivatalos? Csak kérdezősködünk embereknél, ennyi. – Persze, hogyne, abszolút értem – mondta Barb úgy, hogy abból Falk megértette, dehogy érti. – De legalább elértétek, hogy az emberek kételkedjenek. Ez nagyon sokat számít. Felkavartátok az állóvizet. Falk lelki szemei előtt megjelent egy kép Ellie-ről. Remélte, Barb nem bánja meg, hogy ennyire megbízik benne. – Luke mindig is hálás volt azért, hogy a barátodnak tudhatott – mondta a nő, miközben három bögrébe töltötte a forró vizet. – Köszönöm – mondta Falk szárazon, de Barb elkaphatott valamit a hangjában, mert felnézett. – Tényleg hálás volt – hangsúlyozta ki. – Tudom, hogy nem mondta, nem volt jó az ilyesmiben, de olyasvalakire volt szüksége az életében, mint te. Valakire, aki nyugodt, értelmes, nem olyan forrófejű. Mindig is azt gondoltam, Luke ezért vonzódott Karenhez. Benne is ugyanezeket a tulajdonságokat látta meg. – Barb automatikusan kinyitotta a szekrény jobb

oldali fiókját, és kivett belőle egy kanalat. – Végül is találkoztál Karennel? Falk megrázta a fejét. – Kár, szerintem biztos nagyon kedvelted volna. Sok szempontból rád emlékeztet…ett. Azt hiszem, néha talán aggódott, hogy egy egész kicsit… nem is tudom, talán unalmas. Hogy valahogyan megakadályozza Luke-ot a nagy ötletei megvalósításában. Pedig nem. Nagyon kiegyensúlyozott és okos lány volt. Luke-nak pontosan egy ilyen társra volt szüksége. Elérte, hogy két lábbal a földön maradjon. Mindketten elértétek. – Barb egy hosszú pillanatig Falkra nézett, és egy kicsit szomorúan oldalra hajtotta a fejét. – Vissza kellett volna jönnöd az esküvőjükre. Vagy bármikor máskor. Hiányoztál. – Igazáb… – A férfi azt akarta mondani, hogy dolgoznia kellett, de volt valami a nő arckifejezésében, ami miatt félbehagyta a mondatot. – Őszintén szólva úgy éreztem, nem látnátok szívesen. Barb két nagy lépéssel átkelt a konyhán, amely egykor az övé volt, kinyújtotta a kezét, és magához húzta Falkot. Addig ölelte, amíg a férfi azt nem érezte, hogy valamilyen mélyen eltemetett feszültség lassan oldódni kezd benne. – Aaron, téged mindig szívesen látlak az otthonomban. Eszedbe se jusson, hogy nem. – Kibontakozott az ölelésből, és egy percre megint a régi Barb Hadler volt. A férfi kezébe nyomott két gőzölgő bögre kávét, bedugta a könyvtári könyveket a hóna alá, és szemében anyai csillogással a hátsó ajtó felé biccentett. – Vigyük ezeket ki a férjemnek, hogy megmondhassam neki, ha ki akarja takarítani a házat, akkor ne bujkáljon, csinálja meg maga.

A hátsó ajtón keresztül kimentek a napsütésbe. Falk éppen csak megúszta, hogy forró kávét löttyintsen a csuklójára, amikor átlépett egy magára hagyott játék krikettütő fölött. Hirtelen elgondolkodott, hogy talán ilyen lehetett volna az ő élete is. Krikettütők és kávézgatás a farmon. Megpróbálta elképzelni, ahogy együtt dolgozik az apjával a friss levegőn, és várja a pillanatot, amikor az öreg kezet ráz vele és átadja a stafétát. A szombat estéket a Fleece-ben tölti Luke-kal, stíröli a többnyire változatlan kínálatot, amíg egy nap megakad a

szeme valakin. Egyszerű, de gyönyörű vidéki lagzi, az első baba kilenc hónapra rá érkezik. A második egy évvel később. Tudta jól, az apaszerep nem illett volna hozzá, de megtett volna minden tőle telhetőt. Azt mondják, ez a saját gyereknél mindig máshogy működik. Elképzelte, hogy a gyerekei és Luke gyerekei elkerülhetetlenül barátok lettek volna. Tény, hogy abban a lepusztult iskolában kellett volna szerencsét próbálniuk, de legalább több hektárnyi birtokuk is lett volna, ahol kinyújtóztathatják a lábukat. A napi munka a földeken természetesen hosszú lett volna, az otthon töltött esték viszont melegek, tele gyerekzsivajjal és nevetéssel. Szeretettel. Valaki mindig felkapcsolt lámpánál várta volna haza. De ki? – tűnődött. Ellie? A kép azonnal elkezdett fakulni, aztán el is tűnt. Ha Ellie életben maradt volna. Ha Falk itt maradt volna. Ha minden másképp alakult volna. Az egész csak egyszerű fantáziálgatás volt. Túl sok elveszett lehetőség volt itt ahhoz, hogy az ábránd megvalósulhatott volna. Falk a melbourne-i életet választotta. És ezzel ki is békült, gondolta. Szerette, hogy emberek között sétálhat az utcán, de anélkül, hogy egy árva lélek is felismerné. Élvezte a munkát, amely inkább az agyát, és nem a hátát vette igénybe. Volt, amiből több jutott, volt, amiből kevesebb. Lehet, hogy a lakása némán és üresen várta a nap végén, de legalább nem figyelték kíváncsi szempárok, amelyek az égvilágon mindent tudtak róla. A szomszédai nem ítélkeztek fölötte, nem zargatták, nem pletykáltak a családjáról. Nem hagytak állattetemeket a küszöbén. Békén hagyták. Tudta, hogy hajlamos távolságtartóan viselkedni, inkább ismerősöket gyűjtött, mint barátokat. De jobb is így, még a végén megint a vízfelszínhez sodródik valaki felpüffedve, egy köpésre a családja otthonától. És igen, tény, hogy a munkahelyére való ingázás kivett belőle, és napjai nagy részét irodai neon lámpák alatt töltötte, de az egzisztenciája legalább nem az időjárás szeszélyeitől függött. Legalább nem ültetett el benne olyan félelmet és elkeseredést az aszály, hogy akár csak halványan felmerüljön benne, egy fegyver rossz vége a jó megoldás. Lehet, hogy Luke Hadlert esténként felkapcsolt lámpa várta, de ebből a

nyomorult, reményvesztett közösségből beszivárgott valami az otthonába. És ez a valami elég rohadt, sűrű és fekete volt ahhoz, hogy örökre kioltsa a fényt.

Gondterhelt hangulatba került, mire megérkeztek Gerryhez, aki egy seprűnek támaszkodott az egyik pajta mellett. Jöttükre meglepetten felnézett, és idegesen a feleségére pillantott. – Nem is tudtam, hogy megjöttél – mondta, miközben Falk átnyújtotta neki az egyik bögrét. – Bent segített nekem – magyarázta Barb. – Ja. Köszönöm. – Gerry bizonytalannak hangzott. – Még mindig bőven van dolog, miután befejezted, amit itt csinálsz. – Barb halványan a férjére mosolygott. – Úgy tűnik, még nálam is lassabban haladsz. – Tudom. Sajnálom. Nehezebb itt lenni, mint gondoltam. – Gerry Falk felé fordult. – Azt hittem, már készen állunk szembenézni a helyzettel. – A ház felé nézett. – Figyelj, szeretnél onnan valamit? Fényképet, bármit? Vedd csak el nyugodtan. Falk el nem tudta képzelni, hogy akár egyetlen szuvenírt is magával vinne ebből a szörnyű házból az otthonába. Megrázta a fejét. – Köszönöm, nem, Gerry. Kortyolt egy nagyot a kávéból, olyan gyorsan, hogy kis híján fulladozni kezdett. Hirtelen erős késztetés fogta el, hogy elmeneküljön innen. Arra gondolt, bárcsak Barb elmenne, hogy négyszemközt beszélhessen Gerryvel. Ehelyett némán itták a kávét, és nézték a horizontot. A távolban Falk kiszúrta Mal Deacon farmját, a domboldalon fészkelő tömzsi és rusnya épületet. Eszébe jutott, mit mondott a csapos arról, hogy Deacon házát az unokaöccse örökli meg. – Mit terveztek ezzel a hellyel? – kérdezte Falk. Gerry és Barb egymásra nézett. – Még nem igazán döntöttük el – mondta a férfi. – Gondolom, majd el kell adnunk. Ha tudjuk. A pénzt félretennénk Charlotte-nak. De lehet, hogy le kell dózerolnunk a házat, és csak birtokként tudjuk eladni. – Barb halkan

cöccögött, mire Gerry ránézett. – Igen, drágám, tudom. – Hangját a legyőzöttség árnyalata színezte át. – De senkit nem ismerek errefelé, aki a történtek után itt akarna élni. Te igen? Messziről meg pláne nem fognak ide költözni. – Deacon vagy Dow nem említette, hogy jó lenne összeállni? – kérdezte Falk. – Mindkét birtokot felparcellázni az ázsiai befektetőknek? Barb undorodó arckifejezéssel fordult felé. – Annak a két fickónak egy ötdollárost se adnánk el egy tízesért, pláne nem fogunk velük összeállni. Igaz, Gerry? A férje megrázta a fejét, de Falk úgy sejtette, ennél azért realisztikusabb képe van a kiewarrai ingatlanpiac jelenlegi állapotáról. – Harminc éve más se jön tőlük, mint az a sok szörnyűség – folytatta Barb kicsit magasabb hangon. – Nem állunk neki szövetkezni velük, hogy segítsünk nekik. Mal egy időben éjszakánként kilopózott, és arrébb húzta a határokat, tudtál erről? Mintha annyira hülyék lettünk volna, hogy észre sem vesszük. Bármit képes volt arrébb rakni, ami nem volt leszögezve. Tudom, hogy ő ütötte el anno Luke kutyáját, bármennyire is tagadta. Emlékszel? Falk bólintott. Luke nagyon szerette azt a kutyát. Tizennégy éves volt, zokogva dédelgette az út mellett. – És amikor fiatalabb volt, mindig tele volt a házuk azokkal a városi tahókkal, akik egész éjjel ott lógtak nála. Nem, Gerry? Járták az utakat a furgonjukban, és részegen randalíroztak. Tudta, hogy hajnalban kell kelnünk, hogy dolgozzunk a földön, és még így is bömböltette a zenét. – Ez azért elég rég volt, szívem – jegyezte meg Gerry, mire Barb felé fordult. – Te most véded? – Isten őrizz. Csak egy tényt szögeztem le. Annyit mondok, hogy egy ideje már nem tud ilyesmit csinálni. Ezt te is nagyon jól tudod. Falknak eszébe jutott különös találkozója Deaconnel a kocsmában. – Nekem úgy tűnik, mintha egy kicsit demens lenne. Barb felhorkantott. – Így hívják az ilyesmit? Szerintem inkább az egész életében művelt gonoszságai utolérték a részeg disznót. A nő ivott egy kortyot a kávéjából, és Deacon birtoka felé nézett.

Amikor újra megszólalt, Falk szomorúságot érzékelt a hangján. – Leginkább Ellie-t sajnáltam az egészben. Mi becsukhattuk az ajtót, de annak a szegény lánynak azzal a gazemberrel kellett együtt élnie. Azt hiszem, az apja a maga módján törődött vele, de annyira erőszakosan védte. Emlékszel arra a földes ügyre, Gerry? – Azt soha nem tudtuk rábizonyítani. – Nem, de ki más lehetett volna? – Barb Falk felé fordult. – Akkor történt, amikor ti olyan tizenegy évesek voltatok, nem sokkal az után, hogy Ellie anyja elment. Meg is értem. A kislány magára maradt, nem igaz, Gerry? Csont és bőr volt, nem evett rendesen. És ott volt az a tekintet a szemében. Mintha véget ért volna a világ. Végül felmentem hozzájuk, és közöltem Mallel, hogy a lánya nincs jól, csinálnia kell vele valamit, vagy belebetegszik a bánatba. – És mit mondott? – Sejtheted, alig tudtam elmondani, amit akartam, máris rám vágta az ajtót. Aztán egy héttel később a fenti földünk terméketlenné vált. Minden előjel nélkül. Elvégeztünk néhány tetsztet, és kiderült, hogy nincs rendben a talaj savassága. Gerry felsóhajtott. – Igen, megesik néha az ilyesmi, de… – De sokkal nagyobb rá az esély, ha a szomszéd ráönt egy rakás vegyszert. Az akkor több ezer dollárunkba került. Alig tudtunk életben maradni. És soha nem jött teljesen rendbe. Falk emlékezett a földre, és arra is, hogy abban az évben hány feszült beszélgetést hallgatott végig Hadleréknél. – Hogy lehet az, hogy mindig megússza? – kérdezte. – Nem volt rábizonyítható – mondta Gerry. – De… – Felemelte a kezét, amikor Barb félbe akarta szakítani. – De te is tudod, milyen itt élni. Sok kell az embereknek ahhoz, hogy a sarkukra álljanak, és elkezdjék verni a tamtamot. Régen is ez volt, most is ez van. Mindannyiunknak szüksége volt egymásra, hogy túléljünk. Mal Deaconnek sokunkkal volt dolga, és mindannyiunknak volt dolga vele. Ő meg gyűjtötte a szívességeket, néha elengedett bizonyos dolgokat, hogy legyen aztán mivel sakkban tartania az embereket. Ha valaki összeveszett Deaconnal, nem csak vele veszett össze.

Hirtelen sokkal nehezebb lett intézni az üzleti ügyeit és meginni egy pofa sört a saját városában. És az élet már épp elég nehéz volt amúgy is. Barb a férfira meredt. – A lány annyira boldogtalan volt, Gerry, hogy belefojtotta magát a folyóba. – Koccantak a kerámia bögrék, amikor összeszedte őket. – Kit érdekel az üzlet meg a sör. Mindannyiunknak sokkal jobban meg kellett volna erőltetnünk magunkat. Na de, én bemegyek. Kismillió elintéznivaló vár, ha majd tudsz jönni. Sarkon fordult, és eldobogott a ház felé, menet közben a ruhája ujjával törölgetve az arcát. – Igaza van – mondta Gerry, miközben nézte, ahogy a felesége távolodik. – Bármi is történt, Ellie sokkal jobbat érdemelt volna. – Falk felé fordult, tekintetéből kivesztek az érzelmek. Mintha az elmúlt néhány hét alatt egy életre kifogyott volna belőlük. – Kösz, hogy itt maradtál. Hallottuk, hogy kérdezősködtél Luke-ról. – Legalábbis elkezdtem. – Megkérdezhetem, mit gondolsz? Szerinted ő ölte meg Karent és Billyt? – Szerintem – felelte Falk óvatosan – van rá esély, hogy nem. – Jézusom, ez biztos? – Nem, csak azt mondom, hogy van rá esély. – Szóval azt gondolod, valaki más is érintve van a dologban. – Igen, elképzelhető. – És köze van ahhoz, ami Ellie-vel történt? – Gerry, őszintén mondom, nem tudom. – De lehet? – Lehet. Csend. – Úristen. Figyelj, van valami, amit már az elején el kellett volna mondanom.

Gerry Hadlernek melege volt, de nem zavarta. Könnyedén dobolt valamilyen ritmust az autó kormányán, és dudorászott. Az esti napsütés az ablakon keresztül melegítette a homlokát, miközben áthajtott az

elhagyatott úton. Idén bőséggel esett az eső, és mostanában szerette, amit a farmon látott. Az anyósülésen heverő habzóborra pillantott. Nemrég bement a városba néhány dologért, és spontán beugrott az italboltba. Gondolta, meglepi Barbot, aki reményei szerint épp a péntek esti bárányragut készíti neki. Bekapcsolta a rádiót. Nem ismerte fel a dalt, de a mély jazzes ütem tetszett neki. A ritmusra bólogatott, és amikor egy kereszteződéshez ért, rálépett a fékre.

– Tudtam, hogy Luke-kal hazudtatok az alibitekről, amikor Ellie Deacon meghalt. – Gerry már olyan halkan beszélt, hogy Falknak meg kellett erőltetnie magát, hogy hallja. – És szerintem valaki más is tudta.

Gerry még mindig húsz méterre volt a kereszteződéstől, amikor egy ismerős alak hajtott el mellette egy biciklin. A fia leszegett fejjel, eszelős tempóban tekert. A volán mögül úgy tűnt, mintha a haja hátra lenne nyalva és csillogna a lemenő nap fényében. A férfi szórakozottan elmerengett, hogy más ez a frizura, mint az a borzas. Nem állt neki valami jól. Luke anélkül hajtott át a kereszteződésen, hogy bármelyik irányba is elnézett volna. Gerry fújt egyet. Erről még el kell beszélgetnie azzal a fiúval. Jó, ezeken az utakon általában nincs senki, de ez nem jelenti azt, hogy veszélytelenek. Ha Luke így közlekedik, még a végén megöleti magát.

– Délről, a folyó felől jött. Nagyon nem onnan, ahol az állításotok szerint voltatok. Te nem voltál vele, és a puskája se. – Nem csak a folyó van délen – mondta Falk. – Vannak farmok is. Meg bicikliutak. Gerry megrázta a fejét. – Luke nem bicikliúton ment. Az a szürke ing volt rajta, amit akkoriban

annyira szeretett. Tudod, az a szörnyű, fényes, legombolós, amit a jobb napokra tartogatott. Nekem az volt a benyomásom, hogy aznap délután eléggé kicsípte magát. Mintha randira ment volna, vagy ilyesmi. Hátranyalta a haját. Mondtam is magamnak, hogy biztos valami újat próbál ki. – Gerry egy hosszú pillanatra beárnyékolta a kezével a szemét. – Szóval a lényeg, hogy nedves volt a haja.

Luke már jócskán elhagyta a kereszteződést, amikor Gerry félrehúzódott. Mintha be akarna magának bizonyítani valamit, leparkolt, és mindkét irányba elnézett. Jobb oldalon a fia árnyékos alakja egyre zsugorodott. Bal oldalon csak a következő kanyarig látott el. Tiszta volt a terep. Finoman rátaposott a gázpedálra, és elindult. Amikor túljutott a kereszteződésen, és félreállt, belenézett a visszapillantó tükörbe. A tükörben látott kép egy másodperc alatt eltűnt. Majdnem rögtön az után, hogy meglátta, amint egy fehér pickup hajt át a kereszteződésen. Balról. A fia után ment.

Falk egy hosszú pillanatig csendben volt. – Nem láttad, ki ül a volánnál? – kérdezte Gerry arcát fürkészve. – Nem. Nem is figyeltem oda, és olyan gyorsan ment, hogy amúgy se láttam volna. De bárki is volt, lefogadom, hogy látta Luke-ot. – Gerry most nem nézett rá. – Három nappal később húzták ki a lány holttestét a vízből, az volt életem legrosszabb napja. – Röviden, furcsán felnevetett. – Mármint mostanáig. Akkoriban mindenhol ott volt a fényképe, emlékszel? Falk biccentett. Olyan érzés volt, mintha Ellie több napon keresztül üres tekintettel és pixeles arccal bámult volna vissza rá az újságokból. Néhány bolt maszek plakátot csinált a fotójából, és gyűjtögette a pénzt a temetés költségeire. – Húsz évig abban a félelemben éltem, hogy az a sofőr előáll a farbával. Hogy egy nap bekopog az őrsön, és elmondja, hogy aznap látta Luke-ot. – Lehet, hogy igazából nem is látta. – Lehet. – Gerry a fia házára nézett. – Vagy amikor végül úgy döntött,

hogy bekopog, nem az őrs ajtaját választotta.

Tizenkilencedik fejezet Falk az autójában ült az út szélén, és azon gondolkodott, amit Gerry mondott. A fehér pickupokból Kiewarrában minden sarokra jutott egy, régen is és most is. Nem valószínű, hogy ezzel a nyommal bármire is mennek. Ha valaki látta, hogy Luke aznap a folyó felől jön, miért nem mondta még akkor? Ki profitált volna abból, hogy ezt húsz évig titokban tartja? Ugyanakkor egy gondolat nem hagyta nyugodni. Ha a pickup sofőrje látta Luke-ot, nem lehet, hogy a fiú is látta őt? Vagy talán – a gondolat egyre csak hízott, egyre nagyobb figyelmét lekötötte – pont fordítva volt. Talán Luke tartotta meg magának valaki más titkát. És talán, valamilyen oknál fogva, végül besokallt. Miközben ezen rágódott, vakon bámult a zord tájra. Aztán felsóhajtott, elővette a telefonját, és tárcsázott. A vonal túlsó végén papírzizegést hallott, amikor Raco beleszólt a kagylóba. – Bent vagy az őrsön? – kérdezte Falk. Gyönyörű vasárnap volt. Arra gondolt, az őrmester felesége vajon mit szól ehhez. – Aha. – Sóhaj. – Átnézem a Hadler-papírmunkát. Mondjuk, nem tudom, minek. Te? Falk megosztotta vele, amit Gerrytől hallott. – Értem. – Raco fújt egyet. – Mit gondolsz? – Nem tudom. Lehet benne valami. De az is lehet, hogy semmi. Ott leszel még egy ideig? – Sajnálattal közlöm, hogy sokáig itt leszek még. – Bemegyek. Alig tette le a telefont, rezegni kezdett. Megnyitotta az SMS-t, és amikor meglátta, kitől jött, fintora halvány mosollyá alakult. Ráérsz? – írta Gretchen. Nem vagy éhes? Lachie-vel ebédelek a

Centenary Parkban. Az őrmesterre gondolt, amint könyékig turkál a papírokban, majd a kávéra, ami azóta kavargott a gyomrában, hogy eljött Hadleréktől. Aztán eszébe jutott, hogyan mosolygott Gretchen, amikor magára hagyta a csillagok alatt a kocsmánál. Biztos miattad öltözött ki, te pöcs. Indulok, írt vissza. Aztán elgondolkodott, és hozzátett valamit. De nem maradhatok sokáig. Ez nem enyhítette a bűntudatát, de nem érdekelte.

A Centenary Park volt az első olyan hely Kiewarrában, amelybe Falk érzése szerint fektettek némi pénzt. A virágágyások frissek voltak, mutatós, szárazságtűrő kaktuszokat ültettek el bennük nagy műgonddal, és ettől a parknak olyan buja kinézete lett, amilyet már hetek óta nem látott sehol. Eltűnt a pad, amelyen annyi szombat estét eltöltöttek, vette észre egy kis szomorúsággal. A helyén finoman megmunkált, alapszínekkel kifestett játékok ragyogtak. Mindenhol gyerekek kúsztak-másztak, és a parkot szegélyező piknikasztalok mindegyike foglalt volt. Babakocsik harcoltak a helyért hűtőtáskákkal, és a szülők csak azért szakították meg a cseverészést, hogy letolják vagy megetessék a gyereküket. Falk előbb vette észre Gretchent, mint a nő őt, és megállt, hogy egy pillanatig nézhesse. Egyedül ült egy asztalnál a park szélén, egy piknikező padon, hosszú lábát kinyújtva, könyökével az asztallapon támaszkodva. Szőke haját hanyagul feltűzte, és napszemüveget tett rá. Örömteli arccal figyelte a játszótéren nyüzsgő gyerekeket. Falk érezte, hogy az ismerősségérzettől meleg járja át. Napsütésben, távolról a nő mintha újra tizenhat lett volna. Gretchen biztosan észlelte magán a tekintetét, mert hirtelen felnézett. Elmosolyodott, felemelte a kezét, mire Falk odament hozzá. A nő üdvözlésképp puszit nyomott az arcára, és felé tartott egy nyitott műanyag dobozt. – Egyél egy szendvicset, Lachie-nek ez úgyis sok. Egy sonkásat választott, és leült a nő mellé. Gretchen újra kinyújtotta a lábát, a combja meleg volt az övé mellett. Tangapapucsot viselt, lábujjkörmét élénk rózsaszínre festette.

– Hát, ez egyáltalán nem olyan, amilyenre emlékeztem. Elképesztő – mondta Falk, miközben a játszótéren szaladgáló gyerekeket figyelte. – Honnan jött a pénz a felújításra? – Valami vidéki jótékonysági szervezettől. Pár éve szerencsénk volt, egy olyan gazdag jótevő alapítvány kinyitotta nekünk a tárcáját. Na jó, nem kéne ezzel viccelődnöm, igazából baromira örülök. Ez most a legszebb hely a városban. És mindig tele van. A gyerekek imádják. Még úgy is szép, hogy a szívem szakadt meg, amiért eltüntették a régi padunkat. – Gretchen mosolygott, miközben nézték, ahogy az egyik kisgyerek a homokba temeti a társát. – De annyira jó a kicsiknek. Csórikáimnak nincs igazán más lehetőségük errefelé. Falknak beugrott, milyen volt látni az iskolai játszótéren a málló festéket és a magányos kosárlabdagyűrűt. – Gondolom, amolyan kárpótlás a suli miatt – jegyezte meg. – Az sokkal lerobbantabb, mint régen. – Aha. Ezt is az aszálynak köszönhetjük. – Gretchen kinyitott egy üveg vizet, és ivott egy kortyot, aztán megkínálta Falkot. Ugyanazzal a könnyed bizalmassággal, amivel régen a vodkából is. A férfi elfogadta. – Itt nincs olyan, hogy közösségi pénz. Minden, amit ez a város a kormánytól kap, a farmsegélyekbe megy, úgyhogy semmi se marad a gyerekekre. De szerencsénk van, hogy Scott az iskolaigazgató. Ő legalább olyasvalakinek tűnik, aki nem szarja le az egészet. De egy üres bankszámlával elég keveset tehet. A szülőktől már nem kérhetünk több pénzt. – A gazdag jótevőket nem lehet még tovább fejni? A nő szomorúan elmosolyodott. – Igazából már próbáltuk. Azt hittük, idén is szerencsénk lesz, de most csak egy másik társasággal tudtunk beszélni, nem a játszóteresekkel. Egy privát csoporttal, az ő segélyük a Geoffrey Ryan Alapítvány Nevelésügyi Támogatás. Hallottál már róluk? – Nem rémlik. – Tipikus vérzőszívűek, de úgy tűnt, nekünk pont jól jönnének. Nehéz helyzetben lévő vidéki suliknak adnak pénzt, de mint kiderült, vannak iskolák, amik vidékibbek vagy még nehezebb helyzetűek, mint a miénk, ha ezt el tudod képzelni. Isten segítse meg őket. Bejutottunk az utolsó körbe,

de most nem volt mázlink. Majd még körbenézünk, és jövőre is próbálkozunk, de addig is a fene tudja. Mondjuk legalább… – Félbehagyta a mondatot, hogy integessen a fiának, aki egy csúszda tetején állva próbálta magára vonni a figyelmüket. Aztán, amikor megbizonyosodott róla, hogy nézik, lecsúszott. – Legalább Lachie jól elvan ott, ez is valami. Amikor a kisfiú odaszaladt hozzájuk, Gretchen egyből nyúlt a műanyag dobozért. Szendviccsel kínálta a fiút, de az oda sem figyelt, inkább Falkra meredt. – Szia – nyújtott kezet a férfi. – Aaron vagyok. A minap találkoztunk, emlékszel? Anyukáddal fiatalkorunkban barátok voltunk. Lachie megrázta a fejét, és vigyorogva elraktározta az új információt. – Láttad, ahogy lecsúszok? – Láttuk – mondta Gretchen, bár a kérdés nem neki szólt. Falk bólintott. – Nagyon bátor voltál – mondta. – Jó magasnak tűnik. – Meg tudom csinálni még egyszer. Nézd. – Lachie csak akkor indult el, amikor Falk teljes figyelmét megszerezte. Gretchen furcsa arckifejezéssel nézte, ahogy távolodik. A fiúnak nagy kört kellett megtennie, hogy visszaérjen a csúszdához. Falk feltartott hüvelykujjal jelzett neki. – Kösz – mondta Gretchen. – Most épp a felnőtt férfiakra van rákattanva. Azt hiszem, elkezdte észrevenni, hogy a többi gyereknek ott az apja, és… tudod. – Vállat vont, kerülte Falk tekintetét. – Mindegy, végül is erről szól az anyaság, nem? Tizennyolc évnyi megsemmisítő bűntudatról. – Az apja egyáltalán nem vesz részt a nevelésben? – Falk kíváncsiságot észlelt a saját hangjában. Gretchennek is feltűnt, és beszédesen elmosolyodott. – Nem. De nyugi, rákérdezhetsz. Lelépett. Nem ismerheted. Nem helyi volt, csak egy melós, aki átutazóban járt itt. Nem sokat tudok róla azon túl, hogy magamra hagyott ezzel a csodálatos kissráccal. És igen, tudom, ez hogyan hangzik. – Nem hangzik sehogy. Maximum úgy, hogy Lachie szerencsés, amiért te itt vagy neki. – De miközben Falk nézte, ahogy a kisfiú gyakorlottan felmászik a csúszda létráján, azon kapta magát, hogy megpróbálja elképzelni az apját. – Köszi. Nem mindig érzem így. Néha arra gondolok, nem kéne-e

megint ismerkednem. Hátha mindkettőnknek jót tenne, hátha így valamivel rendesebb családja lenne. Talán jobb lenne, ha olyan anya mellett nőne fel, aki nem állandóan feszült és kimerült. Nem tudom… – Gretchen elengedte a mondatot, Falk pedig már attól tartott, hogy elszégyellte magát, amikor rámosolygott. – De Kiewarrában csak rohadt sekély vízben lehet pasikra horgászni. Optimistán nézve is csak egy saras pocsolyában. Falk elnevette magát. – Szóval, végül is soha nem mentél férjhez? – kérdezte, mire Gretchen megrázta a fejét. – Nem én. – Én se nősültem meg. Gretchen szeme sokatmondóan felcsillant. – Igen, tudom. Falk soha nem értette, ez hogyan lehetséges, de a nők mintha mindig is tudták volna róla ezt. Ha szóba került a téma, félrenéztek és összemosolyogtak. Elképzelte, hogy Gretchen és Lachie kettesben élnek a tágas Kellerman-birtokon, amelyet a nő megvásárolt, és eszébe jutott Hadlerék farmjának kísérteties elszigeteltsége. Még ő is, aki pedig igényelte, hogy legyen privát szférája, elkezdett emberekre vágyni, ha órákon át csak üres mezők jelentették az egyedüli társaságát. – Néha biztos magányos vagy a farmon – jegyezte meg, és kis híján egyből leharapta a nyelvét. – Bocs. Ez igazából kérdés akart lenni, nem valami béna felszedős duma. Most Gretchen nevette el magát. – Tudom. Amúgy ilyen szövegekkel sokkal jobban beilleszkednél a helyiek közé, mint hinnéd. – A nő arca elfelhősödött. – De igen, tényleg rossz tud lenni. Nem is igazán a társaság hiánya, hanem az érzés, hogy el vagyok vágva mindentől. Nincs megbízhatóan működő internetem, még a telefon is elég bizonytalan. Nem mintha amúgy sokan próbálnának hívni. – Szája feszes vonallá szűkült. – Tudtad, hogy csak másnap reggel tudtam meg, mi történt Luke-kal? – Komolyan? – Falk megdöbbent. – Ja. Senki se vette a fáradságot, hogy felhívjon. Se Gerry, se Barb. Senki, hiába a közös múltunk. Szerintem… – Finoman vállat vont. –

Szerintem egyszerűen nem voltam prioritás. Aznap délután felvettem Lachiet a suliban, hazamentem, és megvacsoráztam. Ő lefeküdt, és megnéztem valamit DVD-n. Teljesen átlagos és unalmas volt, de végül is ez volt az utolsó normális estém. Érted? Semmi különös, de bármit megadnék, hogy visszatérhessek oda. Szóval, másnap reggelig semmit se tudtam, aztán megjelentem a suliban, és akkor már mindenki erről beszélt. Úgy éreztem, mindenki tudja, csak… – Egy könnycsepp gördült le az orrán. – És tényleg senki se volt képes felhívni. El sem tudtam hinni. Szó szerint nem tudtam elhinni, amit hallok. Elhajtottam Luke farmja mellett, de nem tudtam a közelébe jutni. Lezárták az utat, mindenhol rendőrök voltak. Úgyhogy hazamentem. Addigra persze az egész híradó erről szólt. Akkor már lehetetlen lett volna lemaradni róla. – Nagyon sajnálom, Gretch – mondta Falk, és egyik kezét a nő vállára tette. – Ha ez vigasztal, engem se hívtak fel. Akkor tudtam meg, mi történt, amikor megláttam Luke fotóját egy híroldalon. – Még mindig fel tudta idézni, milyen sokk hasított belé, amikor meglátta azokat az ismerős vonásokat azzal a borzasztó szalagcímmel. Gretchen bólintott, és hirtelen a férfi válla fölé fókuszált. Arckifejezése ködös lett, és sietősen megtörölte a szemét. – Jézusom, vigyázz, vendégünk van. Mandy Vaser. Emlékszel rá? Akkoriban Mandy Mantelnek hívták. Úristen, nem igaz, hogy pont most jön ide. Falk megfordult. Akire éles vonású, vörös hajú lányként emlékezett, abból mostanra decens kis nő lett fényes vörös bubifrizurával. A mellkasához egy kisbabát szíjazott valamilyen komplikált hevederben, amely nagy eséllyel természetes szövetből készült, és „organikus”-ként hirdették. A vonásai még mindig élesnek tűntek. Volt ideje megfigyelni, miközben a nő átmasírozott a megsárgult füvön. – Tim Vaserhez ment hozzá. Egy vagy két évvel járt fölénk – suttogta Gretchen. – Van pár gyereke a suliban. És jó sűrű élete van, a frusztrált anyák csoportjának önkéntes szónoka. Mandy megállt előttük. Falkról a férfi kezében lévő sonkás szendvicsre nézett, majd vissza rá, és elfintorodott. – Szia, Mandy – mondta Falk. A nő látványosan nem vett róla tudomást,

azt leszámítva, hogy védelmezőn a baba tarkójára tette a kezét, mintha meg akarná óvni a férfi üdvözlésétől. – Gretchen. Bocsánat, hogy zavarok. – Egyáltalán nem úgy hangzott, hogy sajnálja. – Egy pillanatra át tudnál ugrani az asztalunkhoz? Csak egy szóra. – Beszédesen Falkra villant a szeme, aztán újra Gretchenre nézett. – Mandy – mondta Gretchen bármiféle lelkesedés nélkül. – Emlékszel Aaronra? A régi időkből? Most a szövetségieknél dolgozik Melbourne-ben. – Az utolsó szavakat megnyomta. Falknak beugrott, hogy egyszer csókolóztak Mandyvel. Ha jól rémlett, valamilyen diszkóban. A tizennégy éves lány meglepte, amikor mélyen a szájába dugta a nyelvét. Hamisítatlan olcsó limonádé íze volt, a tornaterem falán hangulatvilágítás, az egyik sarokban bömbölő sztereó. Arra gondolt, vajon Mandy emlékszik-e. Abból ítélve, ahogyan ráncolta a homlokát és kerülte a szemkontaktust, egész biztosan. – Jó újra látni. – Falk kinyújtotta a kezét. Nem mintha különösebben meg akarta volna rázni Mandyét, hanem mert érezte, hogy ezzel kényelmetlen helyzetbe tudja hozni. A nő rámeredt a kezére, láthatóan igyekezett ellenállni, hogy reflexből udvariasan reagáljon. Sikerült, Falk keze a levegőben maradt. A férfi ezért már-már tisztelte egy kicsit. – Gretchen. – Mandynek fogyóban volt a türelme. – Egy szóra. Gretchen egyenesen Mandy szemébe nézett, aki nem adta jelét, hogy megmozdulna. – Minél előbb kimondod, Mandy, annál előbb tudom azt mondani, hogy törődj a magad dolgával, és folytassuk mindannyian a vasárnapunkat. Mandy lemerevedett. Hátranézett a válla fölött a játszótér túloldalára, ahonnan hasonló frizurájú anyák csoportja figyelte őket napszemüvegük takarásában. – Jó, rendben. De nekem… nekünk nem túl megnyugtató, hogy Aar… hogy a barátod ilyen közel van a gyerekeinkhez. – Egyenesen Falkra nézett. – Szeretnénk, ha elmennél. – Vettem – mondta Gretchen. – Akkor elmegy? – Nem – mondta Falk és Gretchen egyszerre. A férfi ugyanakkor tényleg azt gondolta, ideje lenne elindulnia az őrsre,

hogy beszéljen Racóval, de azt esze ágában sem volt hagyni, hogy pont Mandy Mantel parancsolgasson neki. A nő szeme összeszűkült, és közelebb hajolt hozzá. – Ide figyelj. Egyelőre csak én és a többi anyuka kéri udvariasan. De ha úgy könnyebben megérted, lehet úgy is, hogy az apukák kérnek, nem túl udvariasan. – Mandy, az istenit neki! – csattant fel Gretchen. – Aaron rendőr. Érted, amit mondok? – Igen, és mindannyian tudjuk, mit tett Ellie Deaconnel. – A játszótéren lévő szülők közül egyre többen nézték őket. – Komolyan, Gretchen, ennyire nem lehetsz kiéhezve! Ilyen veszélynek teszed ki a saját fiadat? Anya vagy. Kezdj már úgy is viselkedni. Falknak eszébe jutott, hogy a férfi, aki végül Mandy férje lett, egy Valentin-napon írt és nyilvánosan felolvasott egy verset Gretchennek. Nem csoda, hogy a nő most kiélvezte a helyzeti előnyét. – Ha továbbra is azt tervezed, hogy időt töltesz ezzel az… illetővel – folytatta Mandy –, lassan értesítem a szociális segítőket. Lachie érdekében. – Figyelj… – kezdte Falk, de Gretchen közbevágott. – Mandy Vaser – mondta. Halk hangja kemény volt, mint az acél. – Azt hiszed, mindent tudsz? Akkor életedben először csinálj valami értelmeset. Fordulj meg, és sétálj el. A nő kihúzta magát, nem volt hajlandó feladni. – És még valami – folytatta Gretchen. – Figyelj oda. Ha bármit is csinálsz, ami miatt a fiam akár egyetlen percig is rosszul alszik, vagy egyetlen könnycseppet is ejt… – A nő fagyos hangszíne Falk számára teljesen ismeretlen volt. Hagyta a levegőben lógni a mondatot. Mandy szeme elkerekedett. – Te most fenyegetsz? Ez agresszió, fenyegetésnek veszem. El se hiszem, hogy így viselkedsz. Mindazok után, amin ez a város keresztülment. – Te fenyegetsz engem. Szociális segítők, húzzál már a francba. – Én csak próbálom elérni, hogy Kiewarra biztonságos maradjon a gyerekeinknek. Ez olyan nagy kérés? Nincs elég bajunk? Tudom, hogy nem volt sok időd Karenre, de legalább egy kis tiszteletet mutathatnál. – Elég volt, Mandy! – szólt közbe Falk élesen. – Az isten szerelmére,

fogd be és hagyj minket békén. Mandy a férfira bökött. – Nem. Te menj el. – Sarkon fordult, és elindult. – Hívom a férjem – szólt még hátra. Gretchen egészen kipirult. Amikor ivott egy korty vizet, Falk észrevette, hogy remeg a keze. Már nyúlt, hogy megérintse a vállát, de félbehagyta a mozdulatot. Érezte, hogy a játszótéren lévők figyelik őket, nem akarta tovább rontani a helyzetet. – Sajnálom – mondta. – Nem lett volna szabad itt találkoznunk. – Ez nem rólad szól. Mindenkiben nagy a feszültség. A hőségtől minden rosszabb. – A nő vett egy mély levegőt, és bizonytalanul Falkra mosolygott. – Mandy amúgy mindig is ribanc volt. – Oké – biccentett Falk. – És csak a jegyzőkönyv kedvéért, nekem semmi bajom nem volt Karennel. Egyszerűen csak nem lettünk barátok. Sok anya van a suliban, az ember nyilván nem lehet jóban mindenkivel. – Gretchen a távozó Mandy hátát nézte. Falk épp mondani készült valamit, amikor megrezdült a telefonja. Nem vette elő. Gretchen elmosolyodott. – Semmi gond, nézd csak meg. Bocsánatkérő mosollyal megnyitotta az SMS-t. Szinte már az előtt talpon volt, hogy végigolvasta volna. Egyetlen mondat érkezett Racótól: Jamie Sullivan hazudott. Gyere be.

Huszadik fejezet – Odabent van. Falk bekukucskált az ajtó vastag üveglapján az őrs egyetlen kihallgatóhelyiségébe. Az asztalnál Jamie Sullivan ült, és nyomorúságos arckifejezéssel bámult egy papírpoharat. A farmer most valahogy alacsonyabbnak tűnt, mint amikor a nappalijában látták. Falk bűntudatot érzett, amiért otthagyta Gretchent a parkban. Amikor a nő a szemébe nézett, és azt mondta, semmi gond, elbizonytalanodott. Nem hitt neki, ami kiülhetett az arcára, mert a nő rámosolygott, és finoman az ajtója felé lökte. – Menj, tényleg nem gond – mondta. – Majd hívj fel. Azzal Falk elment. – Mit találtál? – kérdezte most Racótól. Az őrmester elmondta, mire elégedetten bólintott. – Egész végig ott volt a szemünk előtt – mondta Raco. – Csak aznap annyi minden történt, hogy egyszerűen átsiklottunk felette. – Na ja, sűrű nap volt, különösen Jamie Sullivannek. Sullivan felkapta a fejét, amikor beléptek a helyiségbe. Ujjaival görcsösen szorította a poharat. – Szóval, Jamie. Mindenekelőtt tudjon róla, hogy nincs letartóztatva – közölte Raco érzelemmentes hangon. – De tisztáznunk kell pár dolgot, amikről múltkor beszéltünk. Emlékszik Falk szövetségi ügynökre. Örülnénk, ha ő is részt venne ezen a beszélgetésen, ha ez a maga részéről is rendben van. Sullivan nyelt egyet. Egyik férfiról a másikra nézett, nem tudta, mi a helyes válasz. – Felőlem. Gerrynek és Barbnak dolgozik, igaz? – Nem hivatalosan – mondta az őrmester.

– Hívjam fel az ügyvédem? – Ha gondolja. Csend állt be. Falk úgy képzelte, Sullivan ügyvédje – már ha volt neki – valószínűleg évi ötven héten át birtokvitákra és haszonállatokra vonatkozó szerződésekkel foglalkozott. Könnyen lehet, hogy ez számára ismeretlen terep lenne. Nem beszélve az óradíjáról. Sullivan a jelek szerint ugyanerre a következtetésre jutott. – Tényleg nem vagyok letartóztatva? – Tényleg nem. – Rendben. Akkor kérdezzenek, haladjunk. Vissza kell mennem. – Jól van. Jamie, két nappal ezelőtt látogattuk meg magát – mondta Raco. – Arról a napról beszélgettünk, amikor Luke, Karen és Billy Hadler meghalt. – Igen. – Sullivan felső ajkán izzadságcseppek fénylettek. – Amikor ott voltunk, váltig állította, hogy miután Luke Hadler fél öt körül elhagyta a birtokát, maga ott maradt. Azt mondta… – Az őrmester ellenőrizte a jegyzeteit. – Dolgoztam. Itt a farmon. Befejeztem a kinti dolgokat, aztán együtt vacsoráztam a nagyival. Sullivan nem reagált. – Szeretne ehhez hozzáfűzni valamit? A férfi tekintete Falk és Raco között cikázott, aztán megrázta a fejét. – Oké – mondta Raco, és átcsúsztatott egy lapot az asztalon. – Tudja, mi ez? Sullivan kidugta a nyelvét, és végignyalta kicserepesedett ajkát. Kétszer is. – Egy tűzoltó jelentés – mondta. – Így van. Ebből a dátummal ellátott pecsétből láthatja, hogy Hadlerék halálának napjára vonatkozik. Minden egyes alkalommal, amikor a tűzoltókat kihívják valahová, készítenek egy ilyen jelentést. Ebben az esetben sürgősségi hívásra mentek. Ezt itt láthatja. – Raco az egyik sorra mutatott. – Alatta pedig a címet, ahová kihívták őket. Felismeri? – Persze. – Sullivan másodpercekig hallgatott. – Ez az én farmom. – Az összefoglaló szerint – vette kézbe Raco a lapot – a tűzoltókat 17:47-kor hívták ki a farmjára. Automatikus jelzést kaptak, amikor a

nagymamája megnyomta a vészcsengőt. Egyedül találták a házban, kigyulladt a tűzhely. A jelentés szerint eloltották, és megnyugtatták a hölgyet. Próbálták elérni magát, nem sikerült, de aztán maga is megérkezett. A papír szerint 18:05-kor. – Kint voltam a földeken. – Nem igaz. Felhívtam a kollégát, aki a jelentést készítette. Emlékszik, hogy maga a főút felől jött. Egymásra meredtek. Sullivan kapta el előbb a tekintetét, úgy nézett az asztalra, mintha ott jelenne meg a helyes válasz. Fejük fölött magányos, halkan zümmögő légy körözött. – Eleinte, miután Luke elment, a földeken voltam, de aztán mentem egy kört kocsival. – Hová? – Igazából sehová. Csak úgy kocsikáztam. – Kicsit konkrétabban. – Kimentem az őrhelyhez. Még csak a közelébe sem voltam Hadlerék farmjának. Kellett egy hely, ahol egy kicsit gondolkodhatok. Falk ránézett. Sullivan próbálta felvenni a szemkontaktust. – A farmja – szólalt meg Falk. – Mekkora? Sullivan habozott, csapdára gyanakodott. – Pár száz hektár. – Akkor jó nagy. – Elég nagy. – Akkor mondja meg nekem, olyasvalakinek, aki napi tizenkét-tizennégy órát tölt egy több száz hektáros birtokon, miért van szüksége egy másik helyre, ahol gondolkodhat? Sullivan félrenézett. – Szóval, azt mondja, elment kocsikázni – folytatta Raco. – Egyedül. Mi a mentsége arra, hogy ezt eddig titokban tartotta? Sullivan a plafonra pillantott, átgondolta és elvetette az elsőként felmerülő választ. Aztán széttárta a tenyerét, és most először rendesen a másik két férfi szemébe nézett. – Tudtam, minek tűnne, és el akartam kerülni a macerát. Őszintén szólva abban bíztam, hogy nem tudják meg.

Falk most először érezte, hogy a srác igazat mond. Az aktájából tudta, hogy Sullivan huszonöt éves, és tíz évvel korábban költözött Kiewarrába néhai apjával és a nagyanyjával. Több mint egy évtizeddel az után, hogy Ellie megfulladt. De akkor is. – Ellie Deacon neve mond magának valamit? – kérdezte Falk. Amikor Sullivan felnézett, túl gyorsan villant át valami az arcán ahhoz, hogy le tudja olvasni. – Annyit tudok, hogy meghalt. Évekkel ezelőtt. És azt is tudom… – Falk felé biccentett. – Tudom, hogy Luke, és… és maga… szóval, hogy a barátai voltak. Kábé ennyi. – Luke beszélt róla valaha? Sullivan megrázta a fejét. – Nekem nem. Egyszer vagy kétszer szóba hozta, azt mondta, hogy volt egy barátja, aki megfulladt, de nem sokat beszélt a múltról. Falk addig lapozgatott az aktában, amíg meg nem találta a fényképet, amit keresett, és átcsúsztatta az asztalon. Közeli volt Luke pickupjának rakteréről, a holtteste melletti négy vízszintes vonalról. – Van ötlete, mik lehetnek ezek? – kérdezte Falk. Sullivan megnézte a fotót. Négy vonal. A raktér belső oldalán, kettesével két oszlopban, körülbelül egy-egy méterre egymástól. – Rozsda? – vetette fel Sullivan anélkül, hogy hozzáért volna a fényképhez. Nem tűnt sem meggyőzöttnek, sem meggyőzőnek. – Oké. – Falk visszatette a fotót az aktába. – Nézze, nem én öltem meg őket. – Sullivan egyre jobban felemelte a hangját. – Luke a haverom volt. Jó haverom. – Akkor segítsen nekünk – mondta Raco. – Segítsen Luke-nak. Ne kelljen még több időt pazarolnunk azzal, hogy maga után szaglászunk, amikor másfelé kellene. Sullivan kék ingének hónaljrészén nedves körök formálódtak. Testszaga megcsapta Falk orrát. A csend csak nyúlt és nyúlt. – Jamie – próbálkozott Falk –, a férjnek nem kell megtudnia. Sullivan felnézett, és egy pillanatig vigyor kísértett az arcán. – Azt gondolja, dugom valakinek a feleségét? – Azt gondolom, ha van bárki, aki tudná igazolni a maga hollétét, mondja

meg most. Sullivan teljesen elnémult. Vártak. Aztán a farmer finoman megrázta a fejét. – Nincs. Ez így nem teljesen jó, gondolta Falk. De azt is érezte, hogy nem is teljesen rossz.

– Mi lehet rosszabb annál, mint hogy hármas gyilkosságot kennek rá az emberre? – kérdezte Falk fél órával később, miközben nézték, hogy Sullivan beszáll az összkerekesébe, és elhajt. A kihallgatás során csak körbe-körbe jártak, amíg Sullivan karba nem tette a kezét. Többet egy szót sem volt hajlandó szólni, csak azt szajkózta, hogy rá kéne néznie a nagyanyjára, vagy fel kéne hívnia valakit, hogy egyeztessen vele valamiről. – Ja, biztos fél valamitől – mondta Raco. – A kérdés az, hogy mitől. – Rajta tartjuk a szemünket – mondta Falk. – Egy időre visszamegyek a szobámba, átnézem a Hadler-akták maradékát. Egy tanára régen azt mondta neki, ha kételyei támadnak egy ügy kapcsán, kövesse a pénz útját. Bölcs tanács volt. Raco rágyújtott, és elkísérte az autójáig, amely az állomás mögött parkolt egy üres földdarabon. Amikor befordultak az épület mögé, Falk megtorpant. Csak állt és bámult, várta, hogy az agya feldolgozza a látottakat. Az üzenetet újra meg újra belevésték a festékbe Falk autójának ajtajain és motorháztetőjén. A betűk ezüstösen csillogtak a napsütésben. MEGNYÚZUNK GYILKOS ROHADÉK

Huszonegyedik fejezet Gretchen egy szó közepén hagyta félbe az aktuális mondatát, amikor Falk behajtott kidekorált autójával a kocsma parkolójába. A nő éppen Scott Whitlammel beszélgetett a járdán, Lachie mellette játszott. Miközben Falk leparkolt, a visszapillantó tükörben látta, hogy a kocsira merednek. – Basszus – morogta. A kocsma csak néhány száz méterre volt a rendőrőrstől, de úgy érezte, mintha egy jó hosszú utat tett volna meg, keresztül a városon. Kiszállt az autóból, és ahogy becsapta az ajtót, még egyszer megakadt a tekintete a festékbe karcolt ezüst vonalakon. – Uramisten. Ez mikor történt? – rohant oda Gretchen, a nyomában Lachie-vel. A kisfiú előbb integetett Falknak, aztán nagyra nyílt szemmel az autóra meredt. Egyik tömpe ujját végighúzta a betűkön, és Falk rémületére épp elkezdte hangosan betűzni az első szót, amikor Gretchen gyorsan elhúzta onnan. Elküldte játszani a parkoló túloldalára, mire a fiú vonakodva elsomfordált, aztán elkezdett különböző dolgokat bedugdosni egy lefolyóba. – Ezt ki csinálta? – kérdezte a nő, amikor visszafordult Falk felé. – Nem tudom. Whitlam halk, együtt érző füttyentést hallatott, miközben lassan körbesétálta a kocsit. – Valaki tényleg nem fogta vissza magát. Ezt mivel csinálták? Késsel, csavarhúzóval vagy ilyesmivel? – Igazából fogalmam sincs. – Szemétládák – mondta az igazgató. – Ez a hely… Itt néha rosszabb, mint a városban. – Jól vagy? – Gretchen megfogta Falk könyökét. – Aha. Legalábbis jobban, mint az autó. – Hirtelen elöntötte a düh. Több mint hat éve volt már meg ez a kocsi. Nem egy csúcskategóriás járgány, de soha nem volt vele gondja. Nem érdemelte meg, hogy valami vidéki tahó

megrongálja. MEGNYÚZUNK Whitlam felé fordult. – Egy múltbeli dologra utalnak. Volt egy barátnőnk… – Tudom – biccentett az igazgató. – Hallottam a sztorit. Gretchen végigfuttatta egyik ujját a karcoláson. – Aaron, figyelj, óvatosabbnak kéne lenned. – Túlélem. Idegesítő, de… – Nem, annál rosszabb. – Na ja. De ez után mi jön még? Tényleg megnyúznak? A nő egy pillanatig hallgatott. – Nem tudom. Gondolj Hadlerékre. – Az egy kicsit más. – Biztos vagy benne? Szerintem igazából nem tudhatod. Falk Whitlamre nézett támogatásért, de az igazgató vállat vont. – Olyan itt, mintha egy kuktában lennénk. A kis dolgokból előbb lesznek nagy dolgok, mint hogy észrevenné. De ezt persze maga is tudja. Mindenesetre tényleg nem ártana, ha óvatosabb lenne. Különösen, hogy mindkét dolog ugyanazon a napon történt. Falk a férfira meredt. – Mindkét dolog? Whitlam Gretchenre pillantott, aki tehetetlenül fészkelődött. – Elnézést – mondta az igazgató. – Azt hittem, már látta. – Mit? Whitlam kivett a hátsó zsebéből egy négyzet alakú cetlit, és átnyújtotta Falknak, aki kihajtogatta. A lábuknál lévő elszáradt leveleket forró szél zörgette. – Ezt ki látta? Egyikük sem válaszolt. Falk felnézett. – Szóval? – Mindenki. Tele van velük a város.

A Fleece tömött volt, de Falk még a hangzavarban is felismerte McMurdo

skót akcentusát. Megállt Whitlam mögött az ajtóban. – Erről nem nyitok vitát, barátom – mondta McMurdo a bárpult mögül. – Nézz körül. Ez egy kocsma, nem demokrácia. Lapát tenyerében egy adag összegyűrt szórólapot szorongatott. Ugyanolyanok voltak, mint amelyik Falk zsebét égette. Ellen kellett állnia a késztetésnek, hogy újra megnézze. Ócska példány volt, valószínűleg ötszázszor lefénymásolták a kis városi könyvtárban. A szórólap tetején vastagon szedett betűkkel virítottak a szavak: Ellie Deacon, 16 éves, nyugodjék békében. Alatta egy fénykép volt Falk apjáról, a negyvenes évei elejéről, mellette egy pillanatkép magáról Falkról. Valószínűleg akkor készült, amikor egyszer kifelé ment a kocsmából. Éppen oldalra sandított, és grimaszolt. A fényképek alá kisebb betűkkel az alábbi sorokat írták: Ezeket a férfiakat kihallgatták Ellie Deacon halálával kapcsolatban. Több információra van szükségünk. Védjük meg a városunkat! Őrizzük meg Kiewarra biztonságát! Gretchen korábban, még a parkolóban megölelte. – Ez csak egy rakás idióta – suttogta a fülébe. – De azért vigyázz magadra. – Aztán felmarkolta a tiltakozó Lachie-t, és elment. Whitlam elfuvarozta Falkot a kocsmába, nem törődve a férfi ellenkezésével. – Olyanok ezek, mint a cápák – mondta. – Amint vért szimatolnak, támadnak. A legjobb, amit tehet, ha megiszik velem egy hideg sört. Nekünk, a Dél Keresztje alatt születetteknek Istentől származó jogunk van ehhez. A bejáratnál mindketten megálltak. Egy nagydarab, lila arcú férfi, aki Falk emlékei szerint egyszer hátat fordított az apjának az utcán, a bárpultnál vitatkozott McMurdóval. Nagy hévvel a szórólapokra mutogatott, és mondott valamit, amit Falk nem hallott, mire a csapos megrázta a fejét. – Nem tudom, mit mondjak neked, barátom – fújtatott McMurdo. – Ha tiltakozni akarsz valami ellen, ragadj meg egy tollat és egy papírt, és írj a helyi képviselődnek. De ne itt csináld. – Elkezdte a kuka felé csúsztatni a szórólapokat, amikor elkapta Falk tekintetét. Finoman megrázta a fejét. – Menjünk – mondta Falk az igazgatónak, és elhátrált a bejárattól. – Azért kösz a felajánlást, de szerintem most nem lenne jó ötlet itt iszogatni. – Úgy tűnik, sajnos igaza van. Jézusom, néha olyan itt, mint a Gyilkos túrában – mondta Whitlam. – Most mihez kezd?

– Azt hiszem, bezárkózom a szobámba. Átnézek pár papírt. Remélem, addig lecsillapodnak. – Hagyja a francba. Inkább jöjjön át, igyon velem valamit otthon. – Nem, de tényleg köszönöm. Jobb lesz, ha most meghúzom magam. – Nem, nem lesz jobb. Jöjjön. De az én autómmal megyünk, jó? – Whitlam vigyorogva előhalászta a kocsikulcsát. – Jót tenne a feleségemnek, ha találkozna magával. Lehet, hogy egy kicsit megnyugodna. – A férfi mosolya elhalványult, majd újra felerősödött. – És amúgy is, meg akarok mutatni valamit.

Whitlam az autóból SMS-ezett a feleségének, aztán csendben áthajtottak a városon. – Nem aggódik, hogy meglátnak a házánál? – kérdezte végül Falk. Visszagondolt a parkbeli incidensre. – Az anyukák nem lesznek elragadtatva. – Az ő bajuk – mondta Whitlam anélkül, hogy levette volna a szemét az útról. – Lehet, hogy tanulnak belőle valamit. „Ne ítélj, hogy ne ítéltess el egy rakás ostoba barom által”, vagy hogy is mondják. Szóval, maga szerint kitől kapta a rajongói levelet? – Valószínűleg Mal Deacontől. Vagy az unokaöccsétől, Granttől. Whitlam összeráncolta a homlokát. – Szerintem valószínűbb, hogy Granttől. Deacon manapság már nincs mindig jelen. Mármint fejben. Bár pontosat nem tudok, nem igazán érintkezek ezekkel. Nem hiányzik a nyűg. – Igaza lehet. – Falk komoran kibámult az ablakon. Az autójára gondolt, a festékbe karcolt szavakra. – De egyiküknek sem derogál bepiszkítani a kezüket. Whitlam ránézett, és átgondolta, amit mondott. Aztán vállat vont. Lekanyarodott a főutcáról, és elkezdett bolyongani a területen, amely a legközelebb állt ahhoz, hogy Kiewarra külvárosa legyen. A házak szűkösnek és rendezettnek tűntek a tágas farmok után, és egyes pázsitok tényleg zöldek voltak. Ennél látványosabban nem is lehetne hirdetni, hogy az ember műfüvet használ, gondolta Falk. Az igazgató egy ízléses családi ház

előtti kövezett udvaron parkolt le. – Szép ház – jegyezte meg Falk. Whitlam elfintorodott. – Külváros vidéken. A lehetséges világok legrosszabbika. A szomszédos telkek fele üres, ami elég rossz. Érti, a biztonság szempontjából. Sok gyerek randalírozik errefelé. Aki meg farmon dolgozik, az ott is él, és nincs sok minden a városban, ami bárki mást ide vonzhatna. – Az igazgató vállat vont. – De csak béreljük. Majd meglátjuk. A férfi átkísérte Falkot egy hűvös, fénylő konyhába, ahol a felesége gazdag aromájú kávét főzött valamilyen bonyolult gépezettel. Sandra Whitlam karcsú, sápadt nő volt nagy zöld szempárral, amely azt a benyomást keltette, hogy folyton meg van lepve valami miatt. Amikor Whitlam bemutatta őket egymásnak, a nő enyhe gyanakvással rázta meg Falk kezét, de hellyel kínálta egy kényelmes konyhai széken. – Egy sört? – kiáltott hátra Whitlam, miközben kinyitotta a hűtőt. Sandra, aki éppen három porcelán csészét helyezett a pultra, félbehagyta a mozdulatot. – Nem a kocsmából jöttök? – A hangja könnyed volt, de beszéd közben nem nézett a férjére. – De, csak végül nem jutottunk be – mondta Whitlam, és Falkra kacsintott. Sandra összepréselte az ajkát. – Jó lesz a kávé, Sandra, köszönöm – mondta Falk. – Finom illata van. A nő feszes mosollyal reagált, Whitlam pedig vállat vonva becsukta a hűtőt. A nő mindkettejük csészéjébe töltött, aztán hangtalanul tett-vett, különböző sajt- és kekszkombinációkat szervírozott egy tányéron. Miközben Falk a kávéját kortyolgatta, a könyöke melletti bekeretezett családi fényképre pillantott. Az igazgató és a felesége volt rajta egy homokszőke kislánnyal. – A lányuk? – kérdezte Falk, hogy kitöltse a csendet. – Danielle. – Whitlam kézbe vette a keretet. – Valahol itt kell lennie. – A feleségére pillantott, aki lányuk neve hallatán egy pillanatra abbahagyta a mosogatást. – Tévézik a hátsó szobában – mondta. – Jól van? Sandra vállat vont, Whitlam pedig Falk felé fordult.

– Az igazat megvallva Danielle most eléggé össze van zavarodva. Említettem, hogy barátok voltak Billy Hadlerrel. De nem nagyon érti, mi történt. – Hála az égnek – mondta Sandra, és dühös mozdulatokkal feszes négyszögbe hajtogatta a mosogatórongyot. – Remélem, soha nem kell majd megértenie egy ilyen szörnyűséget. Akárhányszor erre gondolok, rosszul leszek. Hogy tehette ezt az a rohadék a saját feleségével és a gyerekével? A pokol se lehet elég rossz neki. A nő felvett egy sajtot a pultról, és levágott egy vékony szeletet. Olyan keményen erőltette a tömbbe a kést, hogy éles koppanással a pultba ütközött. Whitman halkan megköszörülte a torkát. – Aaron régen itt élt a városban. Gyerekkorukban barátok voltak Luke Hadlerrel. – Hát, lehet, hogy régen más volt. – A nő nem jött zavarba, csak felvont szemöldökkel Falkra nézett. – Szóval, egész gyerekkorában itt élt? Hosszúnak tűnhetett. – Azért voltak jó pillanatai. Ezek szerint ön nem érzi itt jól magát? Sandra csukott szájjal felnevetett. – Nem egészen az az új kezdet volt, amiben reménykedtünk – mondta, és megtört a hangja. – Se Danielle-nek, se nekünk. – Értem. Hát, nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy megvédjem ezt a helyet. De azért tudjon róla, hogy ami Hadleréknél történt, az egyszeri incidens volt. Már ha hívhatom így. – Lehet, de akkor se fér a fejembe, hogyan viselkedhetnek így egyesek. Hallottam, hogy páran szinte együtt éreznek Luke Hadlerrel. Hogy milyen nehezen mentek mostanában a dolgai. Legszívesebben megráznám mindegyiküket. Hogy lehetnek ennyire hülyék? Teljesen mindegy, Luke min ment keresztül. Kit érdekel? El tudja képzelni, milyenek lehettek Karen és Billy utolsó pillanatai? Erre itt van ez a… nem is tudom, szánalom Luke iránt. És… – manikűrözött körmével Falkra bökött – az sem érdekel, hogy a saját életét is elvette. Ha valaki megöli a saját feleségét és gyerekét, az a lehető legdurvább családon belüli erőszak. Se több, se kevesebb. Egy hosszú pillanatig csak a patyolattiszta pulton gőzt eregető kávéfőző

hangja hallatszott. – Semmi baj, szívem, nem csak te érzel így – mondta Whitlam. Átnyúlt a pult felett, és a felesége kezére tette a kezét. A nő gyorsan pislogni kezdett, sminkje egy kicsit elmosódott. Egy másodpercre még otthagyta a kezét, aztán elhúzta, hogy magához vegyen egy zsebkendőt. Az igazgató Falk felé fordult. – Mindannyiunkat nagyon megviselt. Elveszítettünk egy diákot, Danielle elveszítette a legjobb barátját. Sandra pedig nyilván Karennel is nagyon együtt érez. A felesége köhintett egyet. – Azt mondta, Billy a halála napján elvileg átjött volna játszani – mondta Falk, amikor eszébe jutott az iskolai beszélgetésük. – Igen. – Sandra kifújta az orrát, és hogy lefoglalja magát, töltött még egy kávét, miközben szinte látszott, ahogy összeszedi magát. – Sokat járt ide. És fordítva is, Danielle is átjárt hozzájuk. Hihetetlenül jól összeillettek, aranyosak voltak. Danielle-nek most nagyon hiányzik Billy. Nem tudja felfogni, hogy nem látja többé. – Szóval, rendszeresen összejártak? – kérdezte Falk. – Azt nem mondanám, de az biztos, hogy nem volt szokatlan az ilyesmi – mondta Sandra. – Arra a hétre semmit sem beszéltem meg Karennel, de aztán Danielle megtalált egy ilyen tollaslabda-szettet, amit a legutóbbi születésnapjára vettünk. Billyvel pocsékul ment nekik, de azért szerettek vele játszani. Danielle egy ideje már nem használta, de hirtelen teljesen a mániája lett, tudja, milyenek a gyerekek, és azt akarta, hogy Billy jöjjön át, amint tud, hogy együtt játszhassanak. – Tehát mikor beszélt meg Karennel időpontot? – kérdezte Falk. – Azt hiszem, a haláluk előtti napon. Nem? – Sandra a férjére pillantott, aki vállat vont. – Azt hiszem, igen. Emlékszel, Danielle nyaggatott, hogy tedd fel neki a hálót a kertben. Mindegy, szóval aznap este felhívtam Karent, és megkérdeztem, Billy átjöhet-e másnap játszani. Azt mondta, jó, jöhet, ennyiben maradtunk. – Milyen volt a hangja? Sandra úgy ráncolta a homlokát, mintha valamilyen tesztet töltene ki. – Nekem úgy tűnt, olyan, mint általában. Nehéz visszaemlékezni. Talán

egy kicsit… mintha máshol járt volna. De tényleg csak pár percet beszéltünk. Késő volt már, nem kezdtünk el csevegni. Én felajánlottam, ő elfogadta, ennyi. – De? – De másnap felhívott, pont ebéd után.

– Itt Sandra Whitlam. – Sandra, szia, Karen vagyok. – Á, szia. Hogy vagy? Rövid szünet állt be, amelyet halk hang, talán nevetés követett a vonal túlsó végén. – Jó kérdés. Figyelj, Sandra, bocs, hogy ezt csinálom, de Billy ma délután mégse mehet át. – Jaj, de kár – mondta Sandra, és elfojtott egy morgást. Most neki vagy Scottnak, vagy talán mindkettejüknek garantáltan lesz legalább egy-két kör tollasozásuk. Fejben elkezdte összeszedni, kiket kérhetne meg, hogy az utolsó pillanatban ugorjanak be helyettük. – Minden oké? – kérdezte némi fáziskéséssel. – Igen, csak… – A vonal elnémult, és Sandra egy pillanatra azt hitte, megszakadt. – Billy mostanában nincs annyira jól. Szerintem jobb lesz, ha ma suli után egyenesen hazajön. Ne haragudj. Remélem, Danielle nem lesz túl csalódott. Sandra érezte, hogy hirtelen bűntudat hasít belé. – Nem, komolyan, ne viccelj már. Ha nem teljesen egészséges, akkor nincs mit tenni. Valószínűleg jobb is így, tekintve, mit tervezett mára Danielle. Átszervezzük, megoldjuk. Újabb csend. Sandra a faliórára pillantott. Alatta meglátta a parafatáblára tűzött listát a teendőiről. – Igen – mondta végül Karen. – Igen, lehet. Sandrának már a nyelve hegyén volt néhány búcsúzkodós udvariassági formula, amikor meghallotta Karen sóhaját. Hezitált. Még életében nem találkozott olyan anyukával, akinek iskoláskorú gyereke volt, és nem sóhajtozott így napi szinten. Mégis rátört a kíváncsiság.

– Karen, minden rendben? A vonal megint elhallgatott. – Igen. – Hosszú szünet. – Veled is? Sandra forgatta a szemét, és megint az órára pillantott. Ha most azonnal elindul a városba, még visszaérhet, hogy kirakja a ruhákat száradni, és körbetelefonáljon, hátha talál egy beugrót Billy helyett, mielőtt el kell indulnia a lányáért. – Jól vagyok, Karen. Köszi, hogy szóltál. Remélem, Billy hamarosan jobban lesz. Majd beszélünk.

– Azóta minden egyes nap bűntudatom van amiatt a hívás miatt – mondta Sandra, és még egyszer kávét töltött a csészékbe, mintha így ütközne ki rajta a feszültség. – Hogy így lekoptattam. Lehet, hogy szüksége lett volna valakire, akivel beszélhet, én meg… – Összeszorult a torka, mielőtt befejezhette volna a mondatot. – Nem te tehetsz róla, drágám. Honnan tudhattad volna, mi fog történni? – Whitlam felállt, a feleségéhez lépett, és átölelte. Sandra egy kicsit mereven állt ott, és feszengve Falkra pillantott, miközben megtörölte a szemét egy zsebkendővel. – Ne haragudjon – szabadkozott. – Csak annyira kedves nő volt. Ő volt az egyike azoknak, akik elviselhetővé tették ezt a helyet. Mindenki szerette. Az összes anyuka az iskolában. Valószínűleg néhány apuka is. – Nevetni kezdett, de a torkán akadt. – Istenem, mármint nem úgy… Karen sose… csak arra gondoltam, hogy népszerű volt. Falk bólintott. – Semmi gond, megértem. Egyértelmű, hogy sokan szerették. – Igen, pontosan. Csend állt be. Falk megitta a kávéját, és felállt. – Azt hiszem, ideje mennem, és hagyni önöket lefeküdni. Whitlam felhajtotta az utolsó korty kávéját is. – Várjon egy kicsit. Mindjárt hazaviszem, csak előbb mutatok valamit. Tetszeni fog. Jöjjön utánam. Falk elbúcsúzott a még mindig könnyes szemű Sandrától, és követte

Whitlamet, át egy otthonos irodán. Hallotta, hogy valahonnan a folyosó túlvégéről tompa rajzfilmhangok szűrődnek át. Az iroda sokkal férfiasabb helyiségnek érződött, mint a többi, amelyben eddig járt, ütött-kopott, de azért becsben tartott bútorokkal. A falakat padlótól plafonig polcok szegélyezték, zsúfolásig tömve sportkönyvekkel. – Majdnem egy egész könyvtárat felhalmozott – jegyezte meg Falk a polcokat vizslatva. A krikettől kezdve az ügetőversenyen és életrajzokon át az almanachokig mindenről volt itt könyv. – Látom, nagy rajongó. Whitlam megjátszott pironkodással fejet hajtott. – Az egyetemen a modernkori történelemre szakosodtam, de hogy őszinte legyek, az egész kutatásom a sporttörténelemre irányult. Versenyzés, boksz, a bundázás gyökerei, satöbbi. Szóval, az izgalmas részek. De szeretem azt gondolni, hogy azért a poros és kifakult dokumentumok között is eligazodok. Falk elmosolyodott. – Be kell valljam, nem poros dokumentumos alkatnak néztem. – Ezzel nincs egyedül, de úgy elboldogulok az archívumokban, mint a legjobbak. Igaz is… – Az íróasztal fiókjából kiemelt egy nagy borítékot, és odaadta Falknak. – Gondoltam, ezt érdekesnek találná. Falk kinyitotta, és kihúzta belőle egy fekete-fehér csoportkép fénymásolatát. Kiewarra első, 1948-as krikettcsapatának fiatal férfitagjai a legelegánsabb fehér ruhájukban feszítettek. Az arcuk megfakult, de Falk még így sem téveszthette el az ismerős alakot az első sor közepén. A nagyapja volt az. Érezte, hogy megemelkedik valami a mellkasában, amikor meglátta a csapattagok gépelt listájában a nevet: Kapitány: Falk, J. – Ez fantasztikus. Hol találta? – A könyvtárban. Hála a kiérlelt archívum böngésző képességeimnek – vigyorgott Whitlam. – Egy ideje Kiewarra sporttörténelmét kutatom. Igazából csak a saját szórakozásomra. Így találtam meg, gondoltam, tetszene. – Nagyon jó. Köszönöm. – Tartsa meg, ez csak egy másolat. Majd egyszer, ha gondolja, megmutathatom, hol találja az eredetit. Valószínűleg más fotók is lesznek abból az időből. Lehet, hogy rajta lesz még néhányon.

– Tényleg köszönöm, Scott. Nagyon szép találat. Whitlam nekidőlt az asztalnak, kihúzott a hátsó zsebéből egy Falk-ellenes szórólapot, összetépte és a kukába dobta. Csont nélkül betalált. – Sajnálom az iméntit Sandrával – mondta. – Nem igazán tudott beilleszkedni az itteni életbe. Az elképzelés, hogy majd a vidékre menekülve kipihenjük magunkat, nem úgy valósult meg, ahogy elterveztük. És ez a borzalom Hadleréknél még jobban elrontott mindent. Azt gondoltuk, ha ideköltözünk, az ilyesmiktől is távol leszünk. Tipikus cseberből-vederbe helyzet. – De ami Hadlerékkel történt, az tényleg nagyon ritka. – Tudom, de… – Az igazgató az ajtóra pillantott. A folyosó üres volt, mégis lehalkította a hangját. – Sandra mindenféle erőszakra hiperérzékenyen reagál. Maradjon köztünk, de Melbourne-ben egyszer kiraboltak, és… hát, csúnyán végződött. – Megint az ajtóra nézett, de úgy tűnt, ha már belekezdett, szükségét érzi, hogy kiöntse a lelkét. – Egy haverom negyvenedik születésnapján voltam Footscrayben, le akartam rövidíteni az utat, és az állomásra menet átkeltem azon a sikátoron, tudja, amit mindenki használ. De ott volt négy fickó. Igazából srácok, de volt késük. Elállták az utat, és egy másik fazonnal – nem ismertem, ő is csak egy peches járókelő volt – ott ragadtunk. Jött a tipikus jelenet, kérték a tárcánkat és a telefonunkat, de valahogy félrement az egész. Elborult az agyuk, és nekünk rontottak. Megvertek, megrugdostak, eltörték a bordáimat, amit akar. A másik fickó viszont kést kapott a gyomrába, televérezte az aszfaltot. – Whitlam nyelt egyet. – Ott kellett hagynom, hogy segítséget hívjak, mert azok a szemetek elvették a telefonom. Mire visszaértem, megjött a mentő is, de túl késő volt. Azt mondták, ekkor már halott volt. – Whitlam lesütötte a szemét, és egy hosszú pillanatig egy gemkapoccsal babrált. Aztán megrázta a fejét, mintha el akarná űzni az emléket. – Mindegy, szóval ott az történt, itt meg ez. Most már jobban értheti, Sandra miért nem örül. – Erőtlenül elmosolyodott. – Persze valószínűleg ugyanezt lehetne elmondani szinte mindenkiről a városban. Falk törte a fejét, hátha eszébe jut akár egyetlen kivétel is, de hiába.

Huszonkettedik fejezet Miután visszaért a szobájába, az ablaknál állva lenézett az elhagyatott főutcára. Whitlam hazafuvarozta, és az arra járók szeme láttára barátságosan integetett neki. Falk végignézte, ahogy elhajt, aztán hátrasétált a parkolóba, hogy megnézze, tényleg olyan rossz állapotban van-e az autója, mint amire emlékezett. Rosszabb volt. A rákarcolt szavak a gyengülő fényben is ragyogtak, és biztos, ami biztos alapon valaki egy maroknyi szórólapot tuszkolt az ablaktörlő alá. Észrevétlenül felosont a kocsma lépcsőjén, és az este hátralévő részét az ágyában töltötte, átnézve a Hadler-akták utolsó darabjait. A szeme már égett. Késő volt, de még mindig érezte, hogy pörög az agya Sandra Whitlam feneketlennek tűnő kávéjától. Látta, hogy az utcán elhúz egy magányos autó felkapcsolt fényszóróval, majd egy kismacska méretű oposszum, hátán a kölykével, átcammog egy távvezetéken. Aztán az utcára megint csend borult. Vidéki csend. Részben ez lepte meg a Whitlamékhez hasonló tősgyökeres városiakat, gondolta. A csend. Megértette, hogy idilli vidéki életstílusra vágynak, sokan voltak ezzel így. Az ötletnek volt valami magával ragadó bája, amikor egy dugóban rostokolva vagy egy kert nélküli lakás szűk terében játszottak el vele. Az ilyen embereknek egytől egyig tiszta levegő és jószomszédi viszonyok lebegtek a szemük előtt. A gyerekek majd eszik a házilag termesztett zöldségeket, és megtanulják, mennyit ér egy becsületes, kétkezi munkával töltött nap. Érkezéskor, miután a kiürített költöztető furgon eltűnt a látóterükből, körbenéztek, és újra meg újra ledöbbentette őket a nyílt tér megsemmisítő tágassága. Kivétel nélkül mindig a tér sújtotta le őket először. Hogy ilyen irdatlan. Akkora, hogy bele lehet fulladni. Körülnézni, és nem látni egy árva lelket sem magunk és a horizont között furcsa és nyugtalanító élmény.

Hamarosan rájöttek, hogy a zöldségek nem teremnek olyan készségesen, mint azt a városi ablakukban ücsörögve elképzelték. Hogy minden egyes zöld hajtást úgy kell kirimánkodni a talajból, a szomszédok pedig olyan ipari mértékben dolgoznak ugyanezen, hogy köszönéskor nem igazán repesnek az örömtől. Tény, itt nem kell naponta ingázniuk, ugyanakkor nem is igazán kocsikázhatnak sehová. Falk nem ítélte el Whitlaméket. Gyerekként túl sok ilyen esetet látott már. A frissen érkezők szétnéztek a pusztaságban, tudomásul vették, milyen hatalmasak és milyen iszonyú kemények a földek, és rövidesen mindannyiuk arcára ugyanaz ült ki: Nem számítottam rá, hogy ez ilyen. Elfordult, és eszébe jutott, a helyi élet nyersesége hogyan szivárgott be a gyerekek iskolai festményeibe. Szomorú arcok és barna tájképek. Billy Hadler festményei még a vidámabbak közé tartoztak. Látta őket itt-ott a házukban, színesek voltak, és merevek a megszáradt festéktől. Repülőgépek, ablakaikban mosolygó emberekkel. Sokféle variáció autókra. Billy legalább nem búsongott miatta, mint sok más gyerek. Már-már nevetett a helyzet abszurditásán. Meghalt, de legalább nem szomorúan élt. Legalábbis a végéig. Akkor nyilván megrémült. Falk századjára is megpróbálta elképzelni, amint Luke a házban üldözi a saját fiát. Látta maga előtt a jelenetet, de csak elmosódottan, sehogy sem élesedett ki. Visszagondolt a legutóbbi találkozójára Luke-kal. Öt évvel ezelőtt került rá sor, egy teljesen átlagos szürke napon Melbourne-ben. Amikor az eső még átok volt, nem áldás. Amikor be kellett látnia, hogy sok szempontból alig ismeri Luke-ot.

Egyből kiszúrta a Federation Square bár túlvégéről. Ő maga zaklatott volt, kicsit elázott. Láthatóan a munkából jött, egyike volt a sok szürke öltönyösnek. Luke viszont, aki egy hosszadalmas ellátói gyűlésről is képes volt frissen érkezni, most is olyan energikus volt, hogy nehéz lett volna nem észrevenni. Egy oszlopnak dőlt, kezében egy sörrel, arcán elégedett mosollyal fürkészte az angol turisták és a talpig feketébe öltözött, unott fiatalok kora esti tömegét. Egy korsó sörrel és váll-lapogatással üdvözölte Falkot.

– Ilyen frizurával egy birkanyírást se bíznék rá – mondta anélkül, hogy lejjebb vette volna a hangját. Italával egy vézna srác felé bökött, aki taréjfrizurát viselt, amelyre szinte biztosan egy vagyont költött. Falk viszonozta a mosolyt, de közben elgondolkodott, Luke vajon miért érzi szükségét, hogy minden találkozásuk alkalmával nyomja ezeket a vidéki fiús beszólásokat. Kiewarrában nagy volumenű, hat számjegyű összeggel dolgozó mezőgazdasági üzletet vezetett, Melbourne-ben viszont hibátlanul hozta a nagyvárosba tévedt kisegér szerepét. Ezzel együtt a poénkodás jól jött, hogy áthidalják az egyre szélesebbnek tűnő szakadékot. Falk fizetett egy kört, és érdeklődött Barb, Gerry és Gretchen hogyléte felől. Mint megtudta, mind jól vannak. Nincs miről beszámolni. Luke aztán megkérdezte, hogy van az édesapja tavalyi halála óta. Jól, válaszolt Falk, egyszerre meglepetten és hálásan, hogy a barátja nem felejtett el rákérdezni. És az a lány, akivel legutóbb találkozgatott? Falk ismét meglepődött. Jól, kösz. Beköltözik hozzá. Luke elvigyorodott. – Jézusom, ezzel azért vigyázz. Onnantól, hogy a kanapédra dobják a párnáikat, a büdös életben nem szabadulsz meg tőlük. – Felnevettek, megtört a jég. Luke fia, Billy ekkor volt egy éves, és nőtt, mint a bolondgomba. Luke a telefonján mutatott róla képeket. Sokat. Falk a gyerektelenek udvarias türelmével pörgette végig őket. Aztán végighallgatta, ahogy Luke ontja magából az anekdotákat a konferencián megismert kollégákról, olyanokról, akiket ő nem ismert. Viszonzásként Luke érdeklődést tettetett, amikor mesélt neki a saját melójáról: a papírmunkáról csak néhány szót ejtett, a szórakoztató részeknél viszont megszaladt a nyelve. – Jól teszed – mondta mindig Luke. – El kell kapni azokat a tolvaj szemétládákat. – De ezt úgy mondta, hogy közben nagyon finoman azt is üzente: öltönyösöket kergetni nem igazi rendőrmunka. Mindenesetre ezúttal a szokásosnál jobban érdeklődött. Nem csak öltönyösökről volt szó. Egy focista feleségét holtan találták, az ágy melletti bőröndökben több ezer dollárnyi készpénzzel. Falkot kérték fel, hogy segítsen leellenőrizni a bankjegyeket. Furcsa eset volt. A nőt a fürdőkádban találták meg. Megfulladt.

A szó azelőtt szaladt ki a száján, hogy észbe kapott volna, aztán ott lógott közöttük. Végül megköszörülte a torkát. – Volt mostanában gondod Kiewarrában? – Nem kellett pontosabban fogalmaznia. Luke egyből megrázta a fejét. – Nem. Már évek óta nem. Legutóbb is mondtam. Falk érezte, hogy automatikusan „köszönöm” formálódik az ajkán, de valami oknál fogva képtelen volt kimondani. Még egyszer nem. Inkább hallgatott, és a barátját figyelte, aki elnézett mellette. Nem teljesen értette, miért nem hagyja nyugton a dolog, de egy pillanatra ingerültséget érzett. Lehet, hogy csak a munka miatt volt nyűgös. Éhes is volt, és fáradt, ment volna már haza. Vagy csak elege lett abból, hogy mindig hálásnak kell lennie Luke-nak. Úgy érezte, bármilyen sorrendben is érkeznek a lapok, Luke biztosan magának oszt a jobbakból. – El akartad mondani valaha is, hol voltál aznap? – kérdezte Falk. Luke erre hosszan, jelentőségteljesen a szemébe nézett. – Öreg, már elmondtam. Ezerszer. Nyulakra lőttem. – Jó, oké. – Falk abbahagyta a szemforgatást. Mindig is ez volt a válasz azóta, hogy évekkel ezelőtt először tette fel a kérdést. Soha nem csengett teljesen őszintén. Luke ritkán járt egyedül vadászni. És Falk még mindig emlékezett, milyen volt az arca a szobája ablakában, annyi évvel ezelőtt. Tény, az estére vonatkozó emlékeit átszínezte a félelem és a megkönnyebbülés, de Luke sztorija mindig is légből kapottnak tűnt. A barátja gyanakvóan méricskélte. – Nem lehet, hogy inkább nekem kéne megkérdeznem, te hol voltál? – kérdezte könnyednek beállított hangon. – Ha már úgyis témánál vagyunk. Falk rámeredt. – Tudod, hol voltam. Horgásztam. – A folyónál. – A fenti részén. Kösz. – De egyedül. Falk erre nem mondott semmit. – Akkor asszem, bíznom kell abban, hogy igazat mondasz – mondta

Luke, és kortyolt egyet, le sem véve a szemét Falkról. – De szerencsére a te szavad nekem arany, öreg. Mindenesetre asszem mindenkinek sokkal jobb lenne, ha abban maradnánk, hogy együtt lőttünk nyulakra, szerinted nem? Egymás tekintetét fürkészték, miközben a kocsma alapzaja egyre jobban emelkedett. Falk átgondolta a lehetőségeit, aztán belekortyolt a sörébe, és befogta a száját. Végül jöttek a kötelező mentegetőzések utolsó vonatokról és korai kelésről. Miközben kezet ráztak – mint kiderült, utoljára –, Falk azon kapta magát, hogy már megint nehezen tud visszaemlékezni, miért is tartják még mindig a kapcsolatot.

Ágyba bújt, és lekapcsolta a lámpát. Hosszú ideig mozdulatlanul feküdt. A vadászpók az este folyamán újra megjelent, árnyékos alakja most a fürdőszobaajtó fölött terpeszkedett. Odakint, az éjszakában síri csend honolt. Tudta, hogy aludnia kellene, de friss és ezeréves beszélgetések töredékei harcoltak a figyelméért. A szervezetében cikázó koffein nem hagyta becsukódni a szemét. Arrébb hengeredett, és felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpát. A könyvtári könyvek, amelyeket Barbtól hozott el még aznap, a kalapja alatt hevertek a széken. Holnap majd visszaviszi őket. Felvette az elsőt. Gyakorlati útmutató ökobarát, bőséges terményt hozó kert gondozásához. Már a cím láttán is ásítozott. Ez a könyv egész biztosan azonnal elaltatta volna, de egyszerűen képtelen volt kinyitni. A másik egy viseltes puhafedelű krimi volt. Egy nő, egy gyanús alak az árnyékban, egyre több hulla. A szokásos lemez. Nem igazán az ő ízlésének való, de nem ezen a területen dolgozna, ha nem tudna élvezni egy jó krimit. Nekidőlt a párnának, és olvasni kezdett. Unásig ismert cselekmény volt, gyorsan haladt vele, már a harmincadik oldalnál járt, amikor laposakat kezdett pislogni. Úgy döntött, a fejezet végén leteszi a könyvet, és amikor lapozott, kiesett belőle egy cetli, rá az arcára. Levette, és hunyorogva megnézte. Nyomtatott könyvtári bizonylat volt, amely szerint a könyvet Karen Hadlernek adták ki február 19-én, hétfőn.

Négy nappal az előtt, hogy meghalt. A bizonylatot használta könyvjelzőnek. A felismerés, hogy ez a közepes krimi volt az utolsó, amit a nő életében utoljára olvasott, mélyen lehangolta Falkot. Már kezdte összegyűrni a cetlit, amikor észrevette, hogy tollal felírtak valamit a hátuljára. Kíváncsian kisimította és megfordította. Bevásárló listára számított. Ehelyett azt érezte, hogy a szíve vadul kalapálni kezd. Még jobban elsimította a gyűrődéseket, és az éjjeliszekrényen lévő lámpa alatt tüzetesebben is szemügyre vette Karen hurkolt, dőlt betűit. Valamikor a négy nap során, miután kivette a könyvet és mielőtt megölték saját háza küszöbén, a nő két sort firkantott fel a bizonylat hátuljára. Az első egyetlen szót és két kérdőjelet tartalmazott, láthatóan sietősen írta, és háromszor aláhúzta. Grant?? Falk próbált koncentrálni, de a tekintete egyből a szó alatt lévő, tízjegyű telefonszámra tévedt. Addig bámulta, amíg a számok el nem mosódtak. A vér fülsüketítő robajjal dobolt a fülében. Keményen pislogott egyszer, és még egyszer, de a számok makacsul megmaradtak ugyanabban a sorrendben. Egyetlen pillanatot sem kellett vesztegetnie azzal, hogy kitalálja, kié a telefonszám. Tudta jól. A sajátja.

Huszonharmadik fejezet Grant Dow-t másnap reggel négykézláb találták egy nő mosogatója alatt. Egy csavarkulcsot szorongatott, közszemlére téve húsos seggét. – Na, hé, vissza fog jönni megszerelni a szivárgást? – kérdezte a nő, miközben felállították a férfit. – Nem vennék rá mérget – mondta Raco. A nő gyerekei tágra nyílt szemmel nézték, ahogy a szerelőjüket kivezetik a rendőrautóhoz. Arckifejezésük pont olyan volt, mint Racóé néhány órával ezelőtt, amikor Falk megmutatta neki a bizonylatot. Az őrmester ruganyos léptekkel járkált fel-alá az őrsön, az adrenalin csak úgy lüktetett a szervezetében. – A te számod? – kérdezte újra meg újra. – Miről akart veled beszélni? Grantről? Falk, aki az éjszaka nagy részében ugyanezt kérdezgette magától, csak rázta a fejét. – Nem tudom. Ha próbált is elérni, üzenetet nem hagyott. Végignéztem a nem fogadott hívásaim listáját. Nem láttam Karen számát, se az otthonit, se a munkahelyit, se a mobilt. És az biztos, hogy soha nem beszéltem vele. Nem csak mostanában, hanem soha. Egyetlen egyszer sem. – De azért tudhatta, ki vagy, nem? Luke még mindig beszélt néha rólad, Barb és Gerry Hadler a múlt hónapban láttak a tévében. De miért veled akart beszélni? Raco felvette az irodai telefont, és tárcsázta a tízjegyű számot. Miközben a füléhez szorította a kagylót, Falkra nézett. A férfi mobilja hangosan zenélni kezdett. Nem hallotta a szöveget, amit az üzenetrögzítője bemondott, de úgyis ismerte. Az éjszaka során épp elégszer tárcsázta maga is a számát hitetlenkedve a szobájában lévő vonalas telefonról. Ez Aaron Falk szövetségi ügynök száma. Kérem, hagyjon üzenetet.

Rövid és kedves utasítás. Raco lerakta a telefont, és Falkra meredt. – Gondolkodj. – Azt csinálom. – Erőltesd meg magad. Grant Dow és Luke nem jött ki jól, ezt tudjuk. De ha Karennek problémái voltak vele, miért nem ide telefonált? – Biztos vagy benne, hogy nem próbálta meg? – A haláluk előtti héten egyik Hadler sem telefonált se ide, se a sürgősségire. Még aznap ellenőriztük, amikor helyszíneltünk. Az őrmester kézbe vette a könyvtári könyvet, és forgatta egy kicsit a kezében, megvizsgálta a borítóját. Újra átlapozta. Semmi más nem volt benne. – Miről szól? – Egy nyomozónő főiskolai diákok halála után vizsgálódik Amerikában – mondta Falk, aki az éjszaka nagy részét ébren töltötte, és gyorsított olvasással a történet végére ért. – Arra gyanakszik, hogy a tettes egy bosszúszomjas városi fazon, aki gazdag gyerekekre vadászik. – Szarul hangzik. Ő a tettes? – Ööö… nem. Nem az, aminek látszik. Kiderül, hogy az egyik koleszos lány anyja a gyilkos. – Az anyja? Jézus isten, kegyelem. – Raco megcsippentette az orrnyergét, és becsapta a könyvet. – Szóval, mit gondolsz? Ez a rohadt könyv jelent valamit, vagy nem? – Nem tudom. Nem hinném, hogy Karen a végére ért volna, ha ez bármit is számít. És rögtön nyitásra odamentem a könyvtárhoz, azt mondták, sok ilyen könyvet kölcsönzött ki. Raco leült, pár másodpercig üres arckifejezéssel bámult a bizonylatra, aztán újra felállt. – Biztos vagy benne, hogy egyszer sem hívott fel? – kérdezte. – Száz százalék. – Oké. Akkor gyere. – Felkapta a kocsikulcsát az asztalról. – Tőled nem tudjuk meg, Karentől se, és Luke-tól se. Akkor kerítsük elő az egyetlen embert a városban, aki talán meg tudja magyarázni, mit keres a neve azon a kurva cetlin egy halott nő könyvében.

Több mint egy óráig hagyták Dow-t főni a levében a kihallgató helyiségben. – Felhívtam a clyde-iakat – mondta Raco, már higgadtabban. – Mondtam nekik, hogy idejött valami seggfej pénzügyi nyomozó Melbourneből, hogy átnézze a Hadler-papírokat. Azt mondtam nekik, van pár kérdésed egy dokumentummal kapcsolatban, amit a birtokon találtál, és érdeklődtem, hogy ide akarnak-e jönni bébiszitterkedni, amíg felteszed őket. Nem meglepő módon azt mondták, hogy nem. Csinálhatjuk nyugodtan. – Na, szép munka – mondta Falk meglepve. Neki eszébe sem jutott felhívni a clyde-iakat. – Szóval, mit tudunk biztosra? – Dow ujjlenyomatait sehol sem találták meg a farm közelében. – Ez semmit sem jelent. Viselhetett kesztyűt. Milyen az alibije a gyilkosságok idejére? Az őrmester megrázta a fejét. – Egyszerre stabil és sekélyes. A semmi közepén ásott egy árkot két haverjával. Nyilván utánajárunk, de úgyis esküdözni fognak, hogy ott volt. – Jó, akkor hallgassuk meg, mit mond. Dow karba tett kézzel hátradőlt a székében, és egyenesen előremeredt. Alig emelte fel a fejét, amikor beléptek a helyiségbe. – Ideje volt – mondta. – Nem mindenki ér rá egész nap mereszteni a seggét. – Ide akarja hívni az ügyvédjét, Grant? – kérdezte Raco, amikor kihúzta a székét. – Megteheti. Dow összeráncolta a homlokát. Az ügyvédje valószínűleg ugyanannál a szürke ügyeket kivizsgáló cégnél dolgozott, mint Sullivané, gondolta Falk. Birtokokkal és állatállománnyal kapcsolatos hercehurcák évi ötven héten át. Dow megrázta a fejét. – Nincs rejtegetnivalóm. Haladjunk. Inkább volt mérges, mint ideges, jegyezte meg Falk meglepetten. Falk kinyitotta az aktáját az asztalon, aztán tartott egy másodperc szünetet. – Jellemezd a kapcsolatod Karen Hadlerrel. – Vertem rá.

– Bármi más? Ne feledd, gyilkosság áldozata lett. Dow nem jött zavarba, vállat vont. – Semmi. – De vonzónak találtad. – Láttad, hogy néz ki? Mármint mielőtt kifingott, nyilván. Falk és Raco semmit sem mondott, mire Dow forgatta a szemét. – Most mit mondjak. Teljesen jó nő volt. Már az itteniekhez képest. – Mikor beszéltél vele utoljára? Dow vállat vont. – Nem emlékszem. – Mondjuk a halála előtti hétfőn? Február tizenkilencedikén. Vagy a következő két napban? – Komolyan mondom, nem rémlik. – Dow fészkelődött, a szék recsegett böhöm teste alatt. – Muszáj most itt lennem? Mármint jogilag. Kurva sok dolgom lenne. – Akkor térjünk a lényegre – mondta Falk. – Esetleg elmondhatnád, mit keresett a neved azon a bizonylaton, amit Karen Hadler írta fel azon a héten, amikor megölték. – Átcsúsztatott az asztalon egy fénymásolatot a cetliről. A helyiségben csak a neon lámpa búgása hallatszott, miközben Dow egy hosszú pillanatig a papírra meredt. Aztán, bármilyen előjel nélkül, tenyérrel az asztalra csapott. Mindkét rendőr felugrott. – Ezt nem fogják rám kenni. – A mondatot a köpete kísérte a levegőben. – Micsodát, Grant? – Raco tudatosan semlegesre vette a hangját. – Ezt a rohadt családgyilkosságot. Ha Luke fogja magát, és lelövi a feleségét meg a gyerekét, az az ő dolga. – Vaskos ujjával a kihallgatóira bökött. – De ennek baromira semmi köze hozzám, hallják? – Hol voltál a gyilkosság délutánján? – kérdezte Falk. Dow megrázta a fejét, de nem vette le a szemét Falkról. Inge gallérját átáztatta az izzadság. – Öreg, elmehetsz a büdös francba. Épp elég kárt okoztál Ellie-vel. Nem hagyom, hogy engem is elintézz a nagybátyámmal együtt. Ez boszorkányüldözés.

Mielőtt Falk reagálhatott volna, Raco megköszörülte a torkát. – Na jól van – kezdte nyugodt hangon. – Csak válaszokat szeretnénk, úgyhogy koncentráljunk a lényegre. Azt mondta a clyde-i rendőröknek, hogy az Eastway mentén ástak árkot két melós ismerősével, akiket meg is nevezett. Kitart emellett? – Igen. Azt csináltam. Egész nap. – És ők ezt igazolni fogják? – Ajánlom nekik. Ha már ez az igazság. – Downak sikerült a szemükbe néznie, amikor ezt kimondta. Miközben nyúlt a csend, a fejük körül őrült tempóban körözött egy légy. – Mit fogsz csinálni a farmmal, amikor a nagybátyád meghal? – kérdezte Falk. Dowt láthatóan összezavarta a témaváltás. – Mi? – Úgy tudom, te vagy az egyedüli örökös. – És? – csattant fel Dow. – Megdolgoztam érte. – Mivel? Hogy hagytad a nagybátyádat öregen és betegen élni a saját birtokán? Ez tényleg nagy teljesítmény. – Falk valójában semmilyen érvet nem tudott volna felhozni az ellen, hogy Dow örökölje meg a birtokot, mindenesetre a megjegyzés érezhetően betalált. – Ennél egy kicsit többet, okostojás. – Dow mondani készült valamit, de meggondolta magát. Inkább valami mást mondott: – De mi bajod ezzel? Én vagyok az egyedüli rokona. – Már csak te maradtál Ellie halála óta, mi? – gyötörte tovább Falk, miközben Dow dühösen beszívta a levegőt. – Tehát, amint tudod, eladod a birtokot? – Még szép. Nem fogok nekiállni farmerkodni, nem vagyok hülye. Pont most, amikor ezek a kis kínaiak majd’ kiugranak a sárga bőrükből, hogy földet vegyenek errefelé. Akár egy olyan szart is, mint a miénk. – Vagy mint Hadleréké? Dow várt egy kicsit a válasszal. – Gondolom, ja. – A kisbaba, Charlotte valószínűleg még nálad is kevésbé akar földműveléssel meg műtrágyázással foglalkozni. Azt hallottam, előbb-utóbb

az ő birtokuk is eladásra kerül. Így kettő lesz egymás mellett. – Falk vállat vont. – Ami a tengerentúli befektetők szemében sokkal vonzóbb. Ez már önmagában is érdekes. Akkor meg pláne, ha az egyik birtok tulajdonosát fejbe lőtték. Dow ezúttal nem készült válaszolni, és Falk tudta, hogy ugyanerre a következtetésre jutott. – Térjünk vissza Karenre. – Falk kihasználta a helyzetelőnyt, és visszatért a témához. – Próbálkoztál nála valaha? – Hogy értve? – Romantikus, szexuális értelemben. Dow felhorkant. – Hagyjál már! Az egy jégkirálynő volt, szóba se állt volna velem. – Szóval azt gondolod, visszautasított volna. Ez biztos idegesített. – Dugok én eleget, amiatt te ne aggódj. Ahogy a városban loholsz Gretchen után, inkább magad miatt kéne aggódnod. Falk elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Karen megsértette az egódat? Veszekedtetek valamin? Kicsit eldurvultak a dolgok? – Mi? Nem. – Dow tekintete ide-oda járt. – De a férjével igen. Mi úgy tudjuk, nem is egyszer – mondta Raco. – Na és? Az mindig jelentéktelen volt. Csak Luke faszfejkedett. Annak semmi köze a nőjéhez. Szünet állt be. Amikor Falk újra megszólalt, a hangja halk volt. – Grant, ellenőrizni fogjuk, mit csináltál aznap, és lehet, hogy a haverjaid kitartanak a szavuk mellett. De az van, hogy egyes alibik kicsit olyanok, mint azok a gipsztáblák, amikkel dolgoztok. Eleinte bírják a strapát, de amikor nyomás alá helyezzük őket, rohadt gyorsan összetörnek. Dow egy percre lesütötte a szemét. Mire felemelte a fejét, megváltozott a hangulata. Mosolygott. Számító vigyorral, amely egészen a szeméig ért. – Aha, mint például a te alibid? Olyan ügyesen nem magyaráztad meg, az unokahúgom miért írta a neved arra a cetlire, mielőtt meghalt. A csend olyan volt, akár egy feszes háló, miközben a három szempár az asztalon heverő fénymásolatra szegeződött. Falkot jobban felkavarta, amikor megtalálták a cetlin a nevét Ellie holmija között, mint most Dow-t.

Azon gondolkodott, ez mit jelenthet, amikor a srác ugatva felnevetett. – Még jó, hogy az én alibim tömör téglából van, nem? Felőlem aztán tesztelgetheted. Nem értem rá Hadlerékkel foglalkozni. És igen, azonnal eladom a nagybátyám birtokát, amint tehetem. De nem én öltem meg őket. Nem a farmon voltam, és ha oda akartok tenni, akkor ki kell találnotok valami hazugságot. És tudod, mit? – Öklével az asztalra csapott, a hang mintha egy lövés lett volna. – Nem vagyok benne biztos, hogy ehhez elég tökösek vagytok. – Ha ott voltál, be fogjuk bizonyítani. Dow önelégülten elvigyorodott. – Próbálkozni lehet.

Huszonnegyedik fejezet – Szerencséjük, hogy még mindig megvan a felvétel, általában egy hónap után törlődnek. Scott Whitlam végigpörgette a számítógépén lévő fájlokat, amíg meg nem találta, amit keresett. Hátradőlt, hogy Falk és Raco rálásson a monitorra. Az igazgató irodájában voltak, a folyosóról beszűrődtek a hétfő délutáni iskolai lárma hangjai. – Oké, szóval ez a főbejárat feletti kamera anyaga – mondta Whitlam. Egy kattintással elindította a felvételt. A kamera a jelek szerint közvetlenül a nagy iskolaajtó fölött volt, és a lépcsőre irányult, hogy felvételt készítsen minden látogatóról. – Sajnálom, hogy csak ilyen minőségű. – Semmi gond – mondta Raco. – Még így is jobb, mint ami Hadlerék farmján készült. – Miről van még felvétele? Whitlam megint kattintott egyet, és a kép megváltozott. – A másik kamera az alkalmazottaink parkolója fölött van. – Ez a felvétel is a magasból készült, és autók homályos sorát mutatta. – Csak ez a két kamera van az iskolában? – kérdezte Raco. – Attól tartok, igen. – Whitlam összedörzsölte hüvelyk- és mutatóujját. – Ha telne rá, több lenne. – Meg tudná mutatni nekünk Karent az utolsó napján? – kérdezte Falk, bár elsősorban nem Karent keresték, hanem Grant Dow-t. Falk és Raco, hűen a szavukhoz, órákon át gyötörték Dow haverjait az alibije kapcsán. Teljes vállszélességgel kiálltak mellette. Falk pontosan erre számított, de így is idegesítette a dolog. Whitlam felnagyította a parkolóról készült felvételt, amely most betöltötte a képernyőt. – Karen általában autóval járt be, úgyhogy valószínűleg ezen lesz.

Megtalálta a keresett felvételt, és az idővonalon az iskolai nap végére ugrott. Nézték, ahogy a néma képsorokon tanulók sétálnak el kettesével és hármasával, kuncognak és pletykálnak, örülnek az újabb szabad délutánnak. Aztán egy vézna, kopasz férfi lépett be a képbe. Odament az egyik autóhoz, és kinyitotta a csomagtartót. Némi kotorászást követően kivett belőle egy ormótlan táskát. A vállára vette, és kisétált a képből arra, amerről jött. – A gondnok – mondta Whitlam. – Mi van a táskában? Az igazgató ingatta a fejét. – Van neki egy saját szerszámkészlete. Ha tippelnem kéne, szerintem azt vitte el. – Régóta dolgozik itt? – kérdezte Falk. – Azt hiszem, úgy öt éve. Lehet, hogy ez nem sokat számít, de rendes fickónak tűnik. Falk nem reagált. Nézték még tíz percig a felvételt, amíg a tanulók áradata elapadt, és a parkoló elnémult. Falk már kezdte elveszíteni a reményt, amikor megjelent Karen. Összeszorult a torka. Karen gyönyörű nő volt. Áthaladt a képernyőn, világos haja hátrahullott az arcából. A felvétel rossz minősége miatt lehetetlen volt leolvasni az arckifejezését. Nem volt magas, de ahogy átsétált a parkolón, a bölcsőde felé tolva Charlotte-ot egy babakocsiban, mozdulatai egy táncost idéztek. Három lépéssel mögötte Billy is megjelent. Falkot kirázta a hideg, amikor meglátta a pufók, sötét hajú fiút, aki annyira hasonlított az apjára. Mellette Raco fészkelődni kezdett, és megköszörülte a torkát. Az őrmester a saját szemével látta, milyen szörnyűség várt a fiúra. Billy szórakozottan baktatott, teljesen lekötötte a kezében szorongatott játék. Karen megfordult, és halkan odaszólt neki a válla fölött, a fiú pedig futva utolérte. A nő felnyalábolta mindkét gyereket, és betette őket az autóba, majd beszíjazta őket, és becsukta az ajtót. Gyorsan, hatékonyan csinálta. Sietett? Falk nem tudta volna megmondani. Karen a képernyőn kihúzta magát, és egy pillanatra teljesen mozdulatlan volt, egyik kezét az autó tetején tartotta, háttal állva a kamerának. Fejét egy

egészen kicsit lehajtotta, és megérintette az arcát. Az ujjaival tett egy apró mozdulatot. Majd még egyet. – Jézusom, sír? – kérdezte Falk. – Gyorsan tekerje vissza. Egyikük sem szólalt meg, amikor újra végignézték. Aztán harmadjára, majd negyedjére is. Lehajtott fej, két apró kézmozdulat. – Nem tudom megállapítani – mondta Raco. – Kicsit úgy néz ki, mintha sírna. De az is lehet, hogy csak vakarja az orrát. Ezúttal hagyták tovább peregni a felvételt. Karen felemelte a fejét, talán vett egy nagy levegőt, aztán kinyitotta a sofőr oldali ajtót, és bemászott az autóba. Kifarolt a képből, és eltűnt. A parkoló megint üres volt. A felvételen lévő óra szerint kevesebb mint nyolcvan perc maradt az életükből. A képernyőre meredve átugrottak hosszú szakaszokat, amelyekben senki sem jött vagy ment. Az iskola recepciósa tíz perccel Karen után jelent meg, aztán úgy negyven percig semmi sem történt. Végül a tanárok elkezdtek egyesével szállingózni az autójukhoz. Whitlam sorban megnevezte mindegyiküket. A gondnok is visszatért, visszatette a táskáját a csomagtartóba, és kicsivel fél öt után elhajtott. Az igazgató autója maradt utolsónak. Előretekertek a felvételen. Röviddel hét óra után maga Whitlam jelent meg a képernyőn. Lassan, lehajtott fejjel sétált, széles válla megroggyant. A Falk mellett ülő igazgató hangosan kifújta a levegőt. Feszülő állkapoccsal nézte a felvételt. – Nehéz nézni – mondta. – Addigra a clyde-i zsaruk felhívtak, hogy elmondják, Billy és Karen meghalt. Végignézték, ahogy Whitlam lassan beszáll az autóba, és néhány lefulladás után sikerül elhajtania. Még tíz percet néztek meg a felvételből, de Grant Dow nem bukkant fel.

– Én akkor megyek – szólt be Deborah a recepcióról, a vállához szorított retiküllel. Egy pillanatig még várt, de csak valami szórakozott morgást kapott válasznak. Falk felnézett, és rámosolygott. A nő az elmúlt napokban megenyhült irányában, és úgy érezte, igazi áttörést értek el, amikor neki is hozott kávét. Ha jól sejtette, Raco beszélt a fejével. Az őrmester és Barnes közrendőr szinte fel sem pillantott, amikor az őrs

ajtaja bevágódott a nő mögött. Mindhárman külön íróasztalnál ültek, és kásás felvételeket bámultak. Mindkét kamera összes elérhető anyagát elhozták az iskolából. Kiewarra főutcáján három térfigyelő kamera van, tájékoztatta Raco Falkot. Egy a kocsma mellett, egy a tanács irodáihoz közel, és egy a gyógyszertár raktárajtaja felett. Mindegyikből begyűjtötték a képanyagot. Barnes ásított, és vaskos karjával nyújtózkodott egyet. Falk már várta, hogy elkezd zsörtölődni, de szó nélkül visszafordult a képernyője felé. Barnes korábban bevallotta neki, hogy nem ismerte sem Luke-ot, sem Karent, de egyszer, néhány héttel a fiú halála előtt tartott Billyék osztályának egy előadást az útbiztonságról. Még mindig az íróasztalán volt a gyerekektől kapott köszönőlap, rajta Billy krétával írt szignójával. Falk elnyomott egy ásítást. Már négy órája dolgoztak. Ő az iskolából elhozott felvételekre koncentrált. Az órák során látott egy-két érdekes apróságot. Egy diák titokban lepisilte az igazgató autójának elülső kerekét. Egy tanár meghúzta egyik kollégája autóját a sajátjával, majd sietősen elhajtott. De Grant Dow-nak nyoma sem volt. Azon kapta magát, hogy újra meg újra megnézi a Karenről készült felvételt. A nő azon a héten háromszor érkezett és távozott – minden nap, kivéve keddet, a szabadnapját, és pénteket, addigra meghalt. Lényegében minden nap ugyanolyan volt. Fél kilenc körül megjelent az autójával. Segített a gyerekeknek kiszállni, összeszedte a hátizsákokat és a napsütés ellen viselt kalapokat, aztán az iskola felé menet eltűnt a képkeretből. Röviddel fél négy után ugyanez játszódott le fordítva. Falk tanulmányozta a nő mozdulatait. Ahogy lehajolt, hogy beszéljen Billyvel, egyik kezét a fiú vállára tette. Az arckifejezését nem látta, de úgy sejtette, mosolyog. Nézte, milyen gyengéden tartja Charlotte-ot, miközben átteszi az autó üléséről a babakocsiba. Karen Hadler kedves nő volt, mielőtt hasba lőtték. Jól viselte mindkét gyermeke gondját, és értett a pénzügyekhez. Falk arra gondolt, Barbnak biztosan igaza volt. Kedvelte volna. Rögeszmésen visszatekerte a felvételt csütörtökről, Karenék halála napjáról. Újra meg újra lejátszotta, kielemzett minden egyes képkockát. A nő mintha habozott volna egy pillanatra, amikor az autó felé közeledett?

Megakadt valamin a szeme a bokrok között? A szokottnál jobban szorította a gyereke kezét? Falk sejtette, hogy mindig árnyékra vetődik, de azért csak nézte a felvételeket halott barátja szőke feleségéről, és némán azt súgta neki, hogy vegye elő a mobilját, és hívja fel a számot, amit arra a cetlire írt. Hogy az ő régi énje majd segít neki. Egyik eseményre sem került sor, a forgatókönyv változatlan maradt. Már azon gondolkodott, hogy talán be kellene mára fejezni, amikor Barnes elejtette a tollat, amelyet addig az ujjai között forgatott, és kihúzta magát a székében. – Hé, ezt nézzétek. – Kattintott egyet, visszatekerve a gyatra minőségű felvételt. Ő a gyógyszertári kamera anyagát fésülte át, amelyen semmi izgalmasabb nem látszott egy csendes utcánál és a raktárra nyíló ajtónál. – Mi az? Dow? – kérdezte Falk. Racóval Barnes mögé léptek. – Nem egészen – mondta Barnes, és újraindította a felvételt. A rajta lévő kijelző szerint 16:41 volt, csütörtök. Alig több mint egy órával Karen és Billy halála előtt jártak. A felvétel néhány másodpercre állóképnek tűnt, az üres utcaszakaszon kívül semmi sem látszott rajta. Aztán hirtelen elhajtott a kamera előtt egy négy kerék meghajtású autó. Nem egészen egy másodperc alatt el is tűnt. Barnes visszatekerte és lelassította a felvételt. Amikor az autó megjelent rajta, kimerevítette. A képsor elmosódott volt, és nem a legjobb szögből készült, de ez nem számított. A sofőr arca a szélvédőn keresztül is látszott. A volánnál Jamie Sullivan ült.

Már kezdett sötétedni, mire Falk és Raco a helyszínre ért, de amúgy sem volt sok látnivaló. Barnest a jól végzett munka után hazaengedték. Falk a gyógyszertár kamerája alatt állt, és körbenézett. A kis utca szűk volt, és párhuzamos Kiewarra főutcájával. Az egyik oldalán az ingatlanügynök irodája, egy fodrász, egy orvosi rendelő és a gyógyszertár volt. A másikon a bozótosból maszek parkolót csináltak. Teljesen elhagyatott volt. Végigjárták az egészet. Nem tartott sokáig. Autóval mindkét oldalról be lehetett hajtani, és a városból keletre és nyugatra kivezető utakkal is összeköttetésben volt. Csúcsidőben tökéletes kerülőút azoknak, akik a

forgalom elől kitérve akartak áthajtani a belvároson. Persze ez Kiewarra, gondolta Falk, itt nincs csúcsidő. – Akkor Jamie Sullivan barátunk miért akarta ezen a félreeső utcán elkerülni, hogy meglássák a városban húsz perccel Hadlerék meggyilkolása előtt? – Falk kérdése visszhangzott a téglafalról. – Több válasz is eszembe jut. Egyik sem valami biztató. Falk felnézett a kamera objektívjére. – Most legalább van valami ötletünk, hogy hol járt. Innen eljuthatott időben Hadlerékhez, nem? – Persze, gond nélkül. Falk nekidőlt a falnak, és hátrahajtotta a fejét. A téglák teljesen magukba szívták a hőséget. Kimerültnek érezte magát. Szúrt a szeme, amikor becsukta. – Szóval, itt van nekünk Jamie Sullivan, aki Luke nagy haverjának vallja magát, hazudik arról, hol volt, és egy órával a barátja halála előtt itt sunnyog – mondta az őrmester. – Aztán Grant Dow, aki saját bevallása szerint is ki nem állhatta Luke-ot, betonbiztos alibije van, miközben ott a neve a halott nő cetlijén. Falk kinyitotta a szemét, és az őrmesterre nézett. – Ne felejtsd el a rejtélyes fehér pickup sofőrjét, aki húsz éve talán látta Luke Hadlert a folyó felől elbiciklizni a kereszteződésnél, talán nem – mondta. – Na ja, az is. Hosszú ideig csendben álltak, nézték a falakat, mintha a válasz fel lenne rájuk graffitizve. – Hagyjuk – mondta Falk, majd ellökte magát a faltól, és kiegyenesedett. Nem ment könnyen. – Haladjunk szisztematikusan. Először rángassuk be Sullivant még egyszer, és kérdezzük meg, mi a francot csinált itt a gyilkosság előtt. Tele van már a tököm ezzel a sráccal. – De most? – kérdezte Raco elcsigázott tekintettel. Olyan fáradtnak tűnt, amilyennek Falk érezte magát. – Holnap.

Miközben átkeltek a szűk utcán a főutcára, megszólalt Raco telefonja. Megállt a járdán, és előhalászta. – A feleségem. Bocs, ezt fel kéne vennem. – A füléhez emelte a készüléket. – Szia, szépségem. – A tejbár előtt álltak meg. Falk a bolt felé biccentett, és kezével ivást imitált. Raco hálásan bólintott. A tejbár hűvös volt, és csendes. Technikailag ugyanaz a hely volt, ahol Ellie azzal töltötte az estéit, hogy beütögette a tejadagok és cigaretták árát a kasszába. Miután megtalálták a holttestét, a kirakatot teleplakátolták a fotóival, hogy pénzt gyűjtsenek a koszorújára. A hely kialakítása azonban annyira megváltozott, hogy szinte felismerhetetlen volt. De Falk így is emlékezett, milyen volt idejönni és dumálni egy kicsit Ellie-vel, amilyen gyakran csak talált erre ürügyet. Olyan dolgokra költeni a pénzét, amikre nem volt szüksége. A tejbár ezeréves hűtőit valamikor lecserélték nyitottakra, Falk most ezek mellett állt, és úgy érezte, mintha valami párologna a bőréről. Belül azonban így is felhevültnek érezte magát, mintha láz fenyegetné. Végül kivett a hűtőből két üveg vizet, és választott vacsorára egy enyhén meggörbült sonkás-sajtos szendvicset és egy műanyagba zárt muffint. A pult felé fordult, és már épp készült fizetni, amikor halkan morogva rájött, hogy felismeri a kasszánál álló férfit. Azóta nem látta, hogy ugyanazokban a tűzforró osztálytermekben izzadtak a padjuk fölött. A férfinak most kevesebb haja volt, éles arcvonásai azonban ugyanolyanok maradtak. Régen azon gyerekek közé tartozott, akiknek lassú volt a felfogása, de gyorsan felbosszantották magukat. Falk törte a fejét, de nem ugrott be neki, hogy hívják. A belé hasító bűntudat alapján úgy sejtette, időnként ez a srác volt Luke poénjainak céltáblája, ő pedig soha nem vette a fáradságot, hogy megakadályozza a cseszegetést. Mosolyt erőltetett az arcára, miközben odalépett a pulthoz, és lerakta a termékeit. – Mi újság, Ian? – kérdezte. Amikor a tárcájáért nyúlt, az utolsó pillanatban sikerült előkotornia valahonnan a férfi nevét. Valami Ian volt. Willis. Willis úgy bámult a termékekre, mintha elfelejtette volna, mi a dolga. – Csak ezek lesznek, kösz – mondta Falk. A férfi egy szót sem szólt, csak felemelte a fejét, és elnézett mellette. – Következő – mondta tiszta hangon.

Falk körbenézett. Senki más nem volt a tejbárban. Visszafordult. Willis még mindig látványosan elnézett mellette. Falkot forróság öntötte el a haragtól. És valami mástól, ami talán szégyen volt. – Na jó, figyelj. Nem akarok bajt. Csak megveszem ezeket, és már itt se vagyok. – Még egyszer megpróbálta előrébb tolni a termékeit a pulton. – És cserkész becsszó, senkinek se mondom el, hogy kiszolgáltál. A férfi változatlanul elnézett mellette. – Következő. – Ez komoly? – Kihallotta a saját hangjából az ingerültséget. – A város haldoklik, és neked belefér, hogy elveszíts egy kuncsaftot? Willis elfordította a fejét, és áthelyezte a súlyát egyik lábáról a másikra. Falk már azon gondolkodott, hogy elviszi a termékeket, és a pulton hagyja a pénzt, amikor a férfi kinyitotta a száját. – Hallottam, hogy visszajöttél. Mandy Vaser szerint piszkáltad a gyerekeket a parkban. – Próbált undort érzékeltetni a hangjával, de nem sikerült lepleznie a kárörömöt. – Te most hülyéskedsz. Egykori osztálytársa megrázta a fejét, és újra elnézett mellette. – Úgyhogy nem foglak kiszolgálni. Se ma, se máskor. Falk rámeredt. A srác valószínűleg már húsz éve várt arra, hogy valakihez képest felsőbbrendűnek érezze magát, és esze ágában sem volt elvesztegetni a lehetőséget. Falk készült visszaszólni, aztán meggondolta magát. Csak pazarolta volna az energiáját. – Hagyjuk. – Falk a pulton hagyott mindent. – Sok sikert, Ian. Itt szükséged lesz rá. – Az ajtó csilingelt mögötte, amikor visszament a hőségbe. Raco időközben elrakta a telefonját, és most Falk üres kezére nézett, majd a szemébe. – Mi történt? – Meggondoltam magam. Raco a boltra pillantott, majd vissza Falkra, és lassan leesett neki. – Szeretnéd, hogy beszéljek vele? – Ne, hagyd csak. Azért kösz. Holnap találkozunk. Kitaláljuk, mi legyen Sullivannel.

Elfordult. Jobban feldühítette az előbbi jelenet, mint amennyire hajlandó volt beismerni magának. Hirtelen legszívesebben elhúzott volna innen, pedig csak egy hosszú este várta a talpalatnyi szobájában. Raco még egyszer végigmérte a tejbárt, láthatóan nagy kísértést érzett, aztán visszanézett Falkra. – Figyelj. Gyere át vacsorára. Hozzánk. A feleségem már napok óta nyaggat, hogy hívjalak meg. – Nem, komolyan… – Figyelj, vagy veled huzakodom, vagy vele otthon. Ellened legalább van esélyem.

Huszonötödik fejezet Negyven perccel később Rita Raco egy gőzölgő tányér tésztát helyezett Falk elé. Leheletfinoman megérintve a vállát elment mellette, és egy perccel később egy üveg borral tért vissza. A kertben ültek, egy színes terítős kis fenyőfaasztal körül, az égbolt fölöttük indigókék volt. Racóék a főút távoli végén, egy egykor boltként funkcionáló épületben laktak, rövid sétányira az őrstől. A hátsó kertben levendulabokrok voltak és egy citromfa, a kerítésre aggatott égősorok ragyogása ünnepi hangulattal ruházta fel a helyet. A konyhaablakból fény áradt ki, miközben Falk figyelte, ahogy Rita odabent tesz-vesz. Felajánlotta, hogy szívesen segít, de Rita egy mosollyal kísért legyintéssel visszautasította. Alacsony, arányos testalkatú nő volt, a vállára omló fénylő barna hajjal, és néha ösztönösen végigsimított a hasán. Mintha hatalmas energiatartalékai lettek volna, terhessége ellenére tökéletes hatékonysággal váltott egyik feladatról a másikra. Amikor mosolygott, mint arra gyakran sor került, mély gödör jelent meg arca bal oldalán, és mire felszolgálta az ételt Falknak, a férfi már értette, Raco miért szeretett bele. Amikor elkezdtek enni – egy ínycsiklandó fogást szolgált fel paradicsomból és padlizsánból és csípős hurkából, amit egy tisztességes shirazzal öblítettek le –, úgy érezte, egy kicsit ő maga is beleszeretett. Az esti levegő is meleg volt, de a sötétség mintha felszívott volna valamennyit a hőségből. Rita ásványvizet kortyolgatott, és vágyakozással nézett a vörösborra. – Mit nem adnék egy pohárért. Ezer éve nem ittam – mondta, és férje rosszalló tekintete láttán elnevette magát. Kinyújtotta a kezét, és hátul megsimogatta Raco nyakát, mire a férfi elmosolyodott. – Úgy aggódik a baba miatt – mondta Falknak. – Túlzásba is viszi, pedig még nincs is itt. – Mikorra várjátok? – kérdezte Falk. Laikusként úgy látta, bármikor

megindulhat a szülés. – Négy hét múlva. – Rita elkapta a férje tekintetét, és elmosolyodott. – Még négy hosszú, csodás hét. A finom vacsora fölött könnyen folyt a szó. Beszélgettek politikáról, vallásról, fociról. Bármi másról, csak arról nem, ami Kiewarrában történt. Ami Hadlerékkel történt. Csak amikor Raco leszedte az asztalt, és bevitte a tányérokat a házba, Rita akkor hozta szóba. – Mondj meg valamit – kérte Falkot. – És légyszi, őszintén. Minden rendben lesz? A konyhaajtó felé nézett, és Falk egyből tudta, hogy nem csak a Hadlerügyre gondol. – Nézd, soha nem egyszerű feladat vigyázni egy közösségre – kezdte. – Sok szempontból veszett fejsze nyele. Eleve ott a politika, túl sokan tudnak túl sokat egymásról. De a férjed kiváló munkát végez. Komolyan. Okos. És tényleg elhivatott. A fejesek észre szokták venni az ilyesmit. Szép karrier vár rá. – Ó. – Rita gyengéden legyintett egyet. – Emiatt nem is igazán aggódik. Az apja egész életében rendőrtiszt volt egy kis településen. Nagyon kicsi hely, valahol a dél-ausztrál határ közelében. Nem ismerheted. Senki sem ismeri. – Rita tekintete megint a ház bejárati ajtajára tévedt. – De úgy tudom, nagyra tartották. Szigorúan, de korrektül igazgatta a települést, és ezért nagyon szerették. Egészen addig, amíg vissza nem vonult és el nem ment. A nő pár másodpercig hallgatott, aztán fogta magát, és a bor maradékát elosztotta Falk pohara és a sajátja között. – Psszt – tette a szájához az ujját, miközben felemelte a poharat. A férfi elmosolyodott. – Ott találkoztatok? Dél-Ausztráliában? – Igen, de nem az otthonában. Oda soha senki nem megy – közölte a nő tényszerűen. – A szüleim éttermében, Adelaide-ben ismerkedtünk meg. A közelben dolgozott. Az volt az első munkája a rendőrségnél, és nagyon tisztességesen dolgozott. Büszkévé akarta tenni az apját. – Az emléktől elmosolyodott, és kiürítette a poharát. – De magányos volt, folyton az éttermünkbe járt, aztán megesett rajta a szívem, és hagytam, hogy elhívjon

randizni. – Megsimogatta a hasát. – Megvárta, amíg befejezem a mesterképzésem, aztán egyből összeházasodtunk. Ez két éve volt. – Mit tanultál? – Gyógyszertant. Falk habozott. Nem tudta, hogyan fogalmazza meg a kérdést. Rita kisegítette. – Tudom – mondta mosolyogva. – Akkor mit csinálok itt mezítlábasan és terhesen a semmi közepén, amikor valahol máshol kezdhetnék valamit a végzettségemmel? – Vállat vont. – A férjem miatt költöztünk ide, és ez nem tart örökké. Nem ugyanolyanok az ambíciói, mint másoknak. Hihetetlenül tiszteli az apját, és ő a három fiú közül a legfiatalabb, szóval úgy érzi – szerintem tévesen –, hogy mindig harcolnia kell az apja figyelméért. Úgyhogy ideköltöztünk, és nagyon remélte, hogy itt olyan lesz, mint amilyen az apjának volt, de minden szinte azonnal… – A nő hezitált. – Elromlott. Állandóan nyomás nehezedik rá. Ő találta meg a kisfiút, mondta? – Falk bólintott. Rita a hőség ellenére megborzongott. – Mindig mondom neki: ami itt történik, az nem a te hibád. Ez a hely más. Nem olyan, mint apádé. – A nő felvont szemöldökkel nézett Falkra, mire a férfi bólintott. Rita megrázta a fejét, amitől félig megvillant az arcán lévő gödröcske. – De mindegy. Mit tehetnék? Túl bonyolult ez a józan paraszti észnek, nem? Egy férfi és az apja kapcsolata. Raco ekkor jelent meg az ajtóban, a kezében három bögre kávéval. – Beáztattam mindent a mosogatóba. Miről beszélgettek? – Épp azt mondtam, hogy túl nagy nyomás alá helyezed magad, amikor mindig meg akarsz felelni az apádnak – mondta Rita, és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a férfi göndör haját. A gödröcske most ismét megvillant. – A társad egyetért velem. Falk, aki egyébként eddig nem foglalt állást a kérdésben, arra jutott, hogy Ritának valószínűleg igaza van. Raco egy kicsit elvörösödött, de úgy tartotta a fejét, hogy a nő elérje. – Azért nem egészen erről van szó. – Semmi gond, szívem. Megérti. – Rita ivott egy kortyot a kávéból, és a bögre pereme fölött Falkra nézett. – Nem? Mármint, részben te is ezért vagy itt, nem? Apád miatt.

Zavart csend állt be. – Apám már nem él. – Jaj, ne haragudj. – Rita együtt érzően nézett rá. – De ettől még ugyanúgy igaz, amit mondtam, nem? A halál ritkán változtat igazán azon, hogyan érzünk valaki iránt. Leggyakrabban maximum felerősíti. – Szívem, miről beszélsz? – Raco barátságosan megbökte, miközben felemelte az üres boros üveget. – Tudtam, hogy nem lett volna szabad itt hagynom. Rita összevonta egy kicsit a szemöldökét. Habozott, Falkról a férjére nézett, majd vissza rá. – Bocsánat – mondta. – Lehet, hogy rossz felől közelítettem meg. Csak nyilván hallottam a pletykákat a fiatal barátnőtökről, aki meghalt. Azt mondták, az apád szenvedett, vádolta is magát, el kellett vinnie innen, el kellett hagynia az otthonát. Ez biztos okozott valamilyen… törést. Most meg ugye ott vannak azok a szörnyű szórólapok a fényképeitekkel. – Elhallgatott. – Ne haragudj. Ne is figyelj oda rám. Mindig túl sokat olvasok bele egy helyzetbe. Egy hosszú pillanatig egyikük sem szólalt meg. – Nem, Rita – mondta Falk. – Igazság szerint, azt hiszem, eltaláltad.

Miközben távolodtak Kiewarrától, Mal Deacon pickupja több mint száz kilométeren át betöltötte a visszapillantó tükröt. Erik Falk fél szemmel nézte, és két kézzel szorongatta a kormányt. Aaron kukán ült az anyósülésen. Még mindig nem dolgozta fel, hogy olyan sietősen kellett búcsút vennie Luke-tól és Gretchentől. Falkék otthoni holmija csörgött-zörgött a hátsó ülésen. Ami a kezükbe akadt, bepakolták. A házukat olyan biztosan lezárták, ahogy csak tudták. A birkákat elosztogatták a szomszédok között: aki kért, kapott. Aaron félt rákérdezni, hogy ez csak átmeneti állapot, vagy örökre így lesz. Erik egyszer, még az indulás környékén direkt lassított, hogy elengedje Deacont. Mintha ez csak egy átlagos előzés lenne egy átlagos napon. Ehelyett a piszkosfehér pickup addig közeledett hozzájuk, amíg nagy lendülettel neki nem ment a hátsó lökhárítónak, amitől Aaron feje

előrebukott. Erik többször nem lassított. Majdnem egy óra is eltelt, amikor Deacon hirtelen hosszan tartó, megszakítatlan dudálásba kezdett. Rálépett a gázra, hogy közelebb érjen hozzájuk, pickupja hatalmasra nőtt Aaron oldalsó visszapillantó tükrében, a hang fülsüketítő volt az elhagyatott úton. Beférkőzött Aaron fejébe, és a fiú már neki is támaszkodott a kesztyűtartónak, hogy felkészítse magát az elkerülhetetlen lökésre. Apja állkapcsa egyre jobban feszült. A másodpercek egyre hosszabbra nyúltak, és amikor Aaron azt gondolta, hogy már nem bírja tovább, a dudálás abbamaradt. A hirtelen támadt csend csengeni kezdett a fülében. A visszapillantó tükörben látta, hogy Deacon letekeri az ablakot, lassan kinyújtja rajta egyik kezét, és feltartja a középső ujját. Jó hosszú ideig tartotta ott, a szélnek feszülve. Végül nagy kegyesen visszahúzta, és egyre kisebb és kisebb lett a visszapillantó tükörben, mígnem teljesen eltűnt.

– Apám utálta Melbourne-t – mondta Falk. – Soha nem tudott igazán berendezkedni. Talált egy irodai állást, egy mezőgazdasági vállalat ellátó láncát kellett igazgatnia, és ez teljesen kiszívta belőle az életet. Arra azért volt ereje, hogy elküldje a legközelebbi középiskolába, hogy fejezze be az utolsó évét. Az összezavarodott és kétségbeesett fiúnak az is alig-alig jutott eszébe, hogy kézbe vegyen egy tollat, pláne, hogy órán felemelje a kezét. Azért letudta az érettségit: inkább csak jó, nem kitűnő jegyekkel jött ki a túloldalon. – Én egy kicsit jobban beleszoktam, mint apa. Ő nagyon magányos volt. De sose beszéltünk erről. Mindketten magunkba zárkóztunk, így éltünk tovább. Ez nyilván nem segített. Rita és Raco az asztal túloldaláról ránéztek. A nő kinyújtotta a kezét, és Falkéra tette. – Biztos vagyok benne, hogy bármilyen áldozatokat is hozott érted, úgy érezte, megérte. Falk egy kicsit oldalra döntötte a fejét. – Köszönöm, hogy ezt mondod, de nem vagyok benne biztos, hogy

egyetértene.

Aaron le sem vette a szemét a visszapillantó tükörről, miközben némán hajtottak tovább. Deacon többször nem jelent meg. Miután egy óráig nem történt semmi, az apja hirtelen lefékezett, mire Aaron az ülésbe préselődött. Apja csikorgó kerékkel oldalra kormányozta a furgont az üres úton. Aaron felugrott, amikor az apja a kormányra csapott. Erik Falk a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, a homlokán vastagon fénylett az izzadság. Megfordult az ülésben, és egy gyors mozdulattal kinyúlt és megragadta fia ing gallérját. Aaronnak elállt a lélegzete: az apja korábban soha nem emelt rá kezet, most viszont keményen magához húzta. – Csak egyszer kérdezem meg, úgyhogy az igazat mondd. – Egyszer sem hallotta még így beszélni az apját, aki most mintha undorodott volna tőle. – Te tetted? A kérdés szinte fizikai erővel sújtott le a mellkasára, és úgy érezte, megfullad. Kényszerítette magát, hogy vegyen levegőt, de összeszorult a tüdeje. Egy pillanatig megszólalni sem tudott. – Mi? Apa… – Válaszolj. – Nem! – Van bármi közöd a lány halálához? – Nem, apa, nincs! Nyilván nem én csináltam! Érezte, hogyan kalapál a szíve apja marka alatt. Eszébe jutott, hogy a legtöbb holmijuk a hátsó ülésen zsúfolódik össze, majd a gyors búcsúzkodásra gondolt. Aztán Ellie-re, akit többé nem fog látni, és Deaconre, aki miatt újra belenézett a visszapillantó tükörbe. Érezte, hogy formálódik benne a düh, és megpróbálta lerángatni magáról az apja kezét. – Nem én csináltam. Jézusom, hogy kérdezhetsz ilyet? Az apja tovább szorította a gallérját. – Tudod, hányan kérdezték meg tőlem, miért írta az a lány azt a celit?

Barátaim. Olyanok, akiket évek óta ismerek. Évek óta. Átmentek az utca túloldalára. Amiatt a cetli miatt. – Még jobban szorította a gallérját. – Úgyhogy tartozol ennyivel. Miért volt rajta a neved? Aaron közelebb hajolt hozzá. Apa és fia, szemtől szemben. Kinyitotta a száját. – Hát a tiéd?

– Ezután soha nem voltunk ugyanolyanok – mondta Falk. – Az évek során próbálkoztam párszor. Valószínűleg ő is, a maga módján. De nem igazán tudtuk helyrehozni a dolgokat. Nem beszéltünk róla többet, egyszerűen nem hoztuk szóba Kiewarrát. Úgy tettünk, mintha nem létezett volna, mintha az egész nem is történt volna meg. Apám elviselte Melbourne-t, és elviselt engem is, aztán meghalt. Ennyi.

– Hogy merészeled? – Apja szeme felvillant, arckifejezésében volt valami megnevezhetetlen él. – Az édesanyád abban a városban van eltemetve. Az isten szerelmére, a farmot a nagyszüleid építették. Ott vannak a barátaim és az életem. Ne merészeld rám kenni. Aaron érezte, hogy a fejében lüktet a vér. Az ő barátai is. Az ő anyja is. Ő is legalább annyi mindent hagyott hátra. – Akkor miért menekülünk? – Megragadta az apja csuklóját, és ezúttal sikerült lefeszegetnie az ingéről. – Miért kell behúznunk fülünketfarkunkat, és elszöknünk? Így csak még inkább bűnösnek tűnünk. – Nem, attól a cetlitől tűnünk bűnösnek. – A férfi keményen meredt rá. – Mondd meg az igazat. Tényleg Luke-kal voltál? Aaron megacélozta magát, és belenézett az apja szemébe. – Igen. Erik Falk kinyitotta a száját, aztán becsukta. Úgy nézett a fiára, mintha most látná először. Az autóban mintha átalakult volna a levegő: szinte tapintható, rothadt lett. A férfi megrázta a fejét, aztán visszafordult a kormány felé, és elindította a motort. A hátralévő utat szó nélkül tették meg. Aaron izzott a haragtól és a

szégyentől és ezer más dologtól, de egész végig a visszapillantó tükörbe bámult. Szíve mélyén csalódott volt, hogy Mal Deacon többször nem bukkant fel.

Huszonhatodik fejezet Mire Falk hazasétált Racóéktól, elfogta az érzés, hogy le akar zuhanyozni. A múlt koszrétegként száradt rá. Hosszú nap volt, és úgy érezte, későbbre jár, mint az óra szerint. A kocsmában még bőven zajlott az élet, amikor feloldalgott a lépcsőn. A zuhany alatt megérezte, hogy túl sokat tűzte a kiewarrai nap. Égett a bőre a felkarján, a nyakán és a gallérja körül is. A korábban sápadt részek lángvörössé váltak. A zubogó víz miatt alig hallotta meg a dörömbölést. Elzárta a zuhanyt, és állva hallgatózott. A dörömbölés megismétlődött, ezúttal hangosabban. – Falk, gyorsan! – A tompa kiáltás után újra hallatszott a hang. – Itt vagy? Magához vett egy törölközőt, és kis híján elcsúszott a nedves padlón. Nagy elánnal kinyitotta az ajtót, amely mögött McMurdo állt, levegőért kapkodva, készen arra, hogy megint dörömböljön. – Lent – lihegett. – Siess. – Már indult is vissza, kettesével véve a lépcsőfokokat. Falk felkapott egy bokszeralsót, pólót és tornacipőt, nem is törölközött meg, csak bevágta maga mögött az ajtót. A bárban teljes volt a káosz. Székeket forgattak fel, a padló csillogott a ripityára tört üvegektől. Valaki az egyik sarokban görnyedt, vértől fénylő orrát tapogatta. McMurdo éppen térdelt, két huzakodó férfit próbált szétválasztani. Körülöttük a félkörbe rendeződött részegek lassan letörölték a vigyort az arcukról, és hátrébb araszoltak, amikor Falk két lépéssel bent termett a helyiség közepén. A hirtelen zajszint-csökkenés kizökkentette a két férfit a padlón, és McMurdo kihasználta a pillanatot, hogy beékelődjön közéjük. Szétválasztotta őket, mire mindketten nehezen lélegezve elnyúltak a padlón. Jamie Sullivan szeme máris dagadozott, ormótlan dudorrá torzult. Alsó

ajka felrepedt, az arcán karmolások voltak. Vele szemben Grant Dow vicsorgott, majd felszisszent, és óvatosan megtapogatta az állkapcsát. A jelek szerint ő járt a legjobban, és ezzel tisztában is volt. – Na. Maga és maga. – Falk a két legkevésbé ittasnak tűnő bámészkodóra mutatott. – Vigyék be Sullivant a mosdóba, és segítsenek lemosni a vért az arcáról. Aztán hozzák vissza ide. Megértették? A férfiak felsegítették Sullivant, és kikísérték a helyiségből. Falk Dow felé fordult. – Te meg ülj le oda, és várj a… Nem. Fogd be. Nagyon is a saját érdeked, hogy most az egyszer befogd a pofád. Világos? Falk most McMurdo felé fordult. – Kérek egy tiszta rongyot, és nagy pohár vizet mindenkinek. Műanyag poharakban. Falk odavitte a rongyot a sarokban görnyedő fickóhoz, aki az orrát szorongatta. – Üljön fel egyenesen. Úgy. Tessék. Ezt tartsa oda. A férfi felegyenesedett, és levette a kezét az orráról. Falk pislogott, miközben Scott Whitlam véres arca lassan kitisztult előtte. – Jézusom, maga hogy keveredett bele ebbe? Whitlam megpróbált vállat vonni, de felszisszent. – Rosszkor, rossz időben – morogta. Falk elfordult, és látványosan végignézett a kocsma közönségén. – Azt javaslom, húzzák el innen a belüket. Miközben kiürült a helyiség, Raco megjelent, és befurakodott a távozók között. Ugyanaz a póló volt rajta, mint a vacsoránál, de göndör haja a feje egyik oldalához tapadt, szeme véreres volt. – McMurdo telefonált, aludtam. Kelleni fog mentő? Dr. Leigh ügyeletes. Falk körbepillantott. Sullivan visszajött a mosdóból, és felnézett. Az orvos nevének hallatán aggodalmas kifejezés ült ki az arcára. A másik két férfi egy-egy széken kornyadozott. – Nem, nem hinném – mondta Falk. – Hacsak nem aggódsz, hogy agyhalottak lettek. Mi történt? – fordult McMurdo felé. A csapos forgatta a szemét.

– Barátunk, Mr. Dow a jelek szerint úgy gondolta, hogy kizárólag azért kezdtetek rá gyanakodni Hadlerék halálával kapcsolatban, mert Jamie Sullivan nem elég tökös ahhoz, hogy vallomást tegyen. Úgy döntött, most jött el a megfelelő alkalom, hogy vallomásra bírja. Falk nagy léptekkel odament Dowhoz. – Mi történt itt? – Félreértés. Közelebb hajolt hozzá, hogy a szája közvetlenül a fülénél legyen. Érezte, hogy az alkohol több réteg mélyen beleivódott a férfi pórusaiba. – Ha zavarunk, Grant, csak annyi a dolgod, hogy mondj egy meggyőző okot arra, Karen miért írta le a neved. Dow keserűen felnevetett. Bűzlött a lehelete. – Ez kurva jó, pont tőled. Olyan meggyőző okra gondolsz, amilyet te nem mondtál, amikor Ellie otthagyta azt a celit? Nem. – Megrázta a fejét. – Ezer okot tudnék mondani, öreg, akkor se hagynál békén. Addig nem leszel boldog, amíg rám vagy a nagybátyámra nem kened Hadleréket. Falk hátrébb lépett. – Ésszel. Ha továbbra is így beszélsz, formálisan is kikérdezünk, elindítjuk az eljárást, és jó nagy szarban leszel. Világos? – Falk kinyújtotta a kezét. – A kulcsot. Dow hitetlenkedve nézett fel. – Kizárt. – Holnap átveheted az őrsön. – Az több mint öt kilométerre van tőlem – nyakaskodott Dow, és a tenyerében szorongatta a kulcsot. – Szar ügy. A séta jót tesz. – Falk kikapta Dow kezéből a kulcsot, és zsebre rakta. – Most tűnj innen. Ezután Sullivan és Whitlam felé fordult, akiket McMurdo és Raco látott el nem túl szakszerűen. – Van kedve elmondani, mi történt, Jamie? – kérdezte Falk. Sullivan ép szemével a padlóra meredt. – Ahogy Dow mondta. Félreértés. – Nem a ma estére gondoltam. Nem jött válasz. Falk hagyta, hadd telepedjen rájuk a csend.

– Csak rosszabb lesz, ha hagyja magát még mélyebbre süllyedni. Semmi. – Jó – mondta Falk. Még mindig nedves volt a teste zuhanyzástól, és most jött el a pont, hogy besokallt. – Holnap tízkor legyen az őrsön. Amúgy is akartunk beszélni magával. És egy baráti jó tanács: a helyében ma este alaposan végiggondolnám, hol voltam aznap. Sullivan arca összegyűrődött. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt sírva fakad. Falk összenézett Racóval. – Hazaviszem, Jamie – mondta Raco. – Gyerünk, álljon fel. Sullivan hagyta, hogy kikísérjék a bárból. Nem nézett rá senkire. Falk végül Whitlam felé fordult, aki a sarokban kucorogva láthatóan kínosan érezte magát. – Azt hiszem, elállt a vérzés – mondta, és óvatosan megérintette az orrát. – Hadd nézzem. – Falk megszemlélte, és megpróbálta felidézni az elsősegélyes képzést karrierje elejéről. – Reménykedjen benne, hogy mostanában nem lesz iskolai fotózás. Amúgy túléli. – Kösz. – Magát nem kell holnapra berendelnünk, igaz? – Engem aztán nem. – Whitlam feltartotta a kezét. – Én csak egy ártatlan járókelő vagyok. Épp a vécéből jöttem ki, amikor nekem estek. Egyáltalán nem számítottam rá. Elvesztettem az egyensúlyom, és arccal nekiestem a széknek. – Rendben – mondta Falk, és felsegítette Whitlamet. A férfi egy kicsit bizonytalanul állt. – De nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne most vezetnie. – Két keréken jöttem. – Motorral? – Jézusom, ember, tanár vagyok. Biciklivel. – Aha. Na, jöjjön.

Szűkös volt, kellett trükközniük a kormánnyal, de végül csak sikerült betuszkolniuk az igazgató biciklijét Falk csomagtartójába. Többnyire csendben voltak, miközben Whitlamék felé hajtottak az elhagyatott utakon.

– Jutottak valamire a kamerák felvételeivel? – kérdezte végül az igazgató köhögve, amikor próbált az orrán át lélegezni. – Még mindig nézegetjük őket. Köszönöm a segítséget. – Nincs mit. – Ahogy kinézett az ablakon a semmibe, a férfi feldagadt arca torzan tükröződött. – Jézusom, nagyon remélem, hogy ennek hamarosan vége. Kész rémálom ez a hely. – Minden jobbra fordul – hazudta Falk reflexből. – Tényleg? – Whitlam összecsuklott az ülésben, és finoman megtapogatta az orrát. – Nem vagyok benne biztos. Emlékszem, milyen volt, amikor még hétköznapi dolgok miatt aggódtam. Focimeccsek, valóságshow-k miatt. Ez most hihetetlennek tűnik. Most itt az iskola, a tőkehiány, az állandó pénzkergetés. Gyerekek kerülnek elő holtan. Uramisten. Az igazgató addig bámult ki az ablakon, amíg meg nem álltak a házuk előtt. A tornác fölött hívogatóan égett a lámpa. A férfi megviselt arcát megkönnyebbülés járta át. Hazaért. Falk holtfáradt volt, és nyirkos ruhájában kényelmetlenül érezte magát. Hirtelen rátört a vágy, hogy hazamenjen a saját lakásába. – Köszönöm a fuvart. Van kedve bejönni egy italra? – kérdezte Whitlam, miközben kiszálltak az autóból, de Falk megrázta a fejét. – Legközelebb, köszönöm. Elég volt a mai napból. Kinyitotta a csomagtartót, és addig ügyeskedett a bicikli kormányával, amíg sikerült kiszednie. – Bocs, ha esetleg kárt csinált – mondta Whitlam, és a sötétben próbálta kivenni, megsérült-e a kárpit. – Ne törődjön vele. Innentől rendben lesz? Az orra, és úgy egyébként? Whitlam megragadta a biciklijét, és megpróbált mosolyogni. – Igen, megmaradok. Bocs, hogy olyan morcos voltam. Csak a fájdalom beszélt belőlem. – Pechje van, hogy belekeveredett. – De pont ez az, nem? Senki sem tudja befolyásolni egy ilyen dolog pillangóhatását. – Whitlam hangja nehézkesnek tűnt. Falk nem volt benne biztos, hogy csak az orrtörés miatt. – Szinte vicces. Itt állok és sajnáltatom magam, de aztán eszembe jut szegény Billy. Ő aztán tényleg rosszkor volt rossz helyen. Én mondom magának, bármi is történt abban a házban, Luke-

kal, a farmmal, bármi is volt az egész oka, annak a kisfiúnak soha nem lett volna szabad belekeverednie. A feljáró tövében kinyílt az ajtó, és Sandra jelent meg a küszöbön. Integetett. Whitlam elköszönt, és Falk végignézte, ahogy feltolja a biciklijét az ösvényen. A léptei egy kicsit még mindig bizonytalannak tűntek. Amikor visszamászott az ülésre, rezgett a telefonja. SMS-t kapott Racótól. Amikor elolvasta, izgatottan a kormányra csapott. Akarod tudni, mit keresett Jamie Sullivan abban az utcában? Hívj fel, most.

Huszonhetedik fejezet A férfi már türelmesen várakozott az őrs mellett, amikor Falk és Raco másnap kora reggel megérkezett. – Dr. Leigh – mutatta be az őrmester. – Köszönöm, hogy eljött. – Nincs mit. De sietnünk kell, ha nem gond, ma tele van a várólistám. És később ügyeletes leszek. Raco csak udvariasan mosolygott, és kinyitotta az épület ajtaját. Falk óvatosan végigmérte az orvost. Még nem találkozott vele, de a neve ismerős volt a Hadler-gyilkosság jelentéséből. Dr. Leigh volt az első az orvosok közül a helyszínen. A negyvenes évei közepén járt, sűrű haja volt, és azoknak az egészséges ragyogása áradt belőle, akik a gyakorlatban is megvalósítják, amiről prédikálnak. – Elhoztam a Hadlerékről készített jelentést. – Dr. Leigh a kihallgatóhelyiség asztalára helyezett egy aktát. – Erről van szó, nem? Van valamilyen előrelépés? Leült az egyik felkínált székbe, és kényelmesen keresztbe tette a lábát. Acélkemény gerince és kitűnő tartása volt. – Egy kicsi. – Raco mosolya ezúttal már nem nyújtózott a szeméig. – Dr. Leigh, lenne szíves elmondani, hol volt február huszonkettedikén délután?

Jamie Sullivan egyedül állt a földjén, és nézte, ahogy Luke Hadler pickupja eltűnik a távolban. Amikor kikerült a látómezejéből, elővette a mobilját, és elküldött egy SMS-t. Aztán várt. Két perc múlva rezgett a telefon, megjött a válasz. Biccentett, és elindult négy kerék meghajtású kocsija felé.

Meglepetés ült ki az orvos arcára, és zavartan elmosolyodott. – Tudják, hol voltam. Magukkal, a Hadler-gyilkosság helyszínén. – És két órával azelőtt? Dr. Leigh pár másodpercig csendben volt. – A rendelőben. – Betegekkel? – Korábban igen. Aztán pihentem pár órát a rendelő fölötti lakásban. – Miért? – Hogy érti? Gyakran pihenek, amikor osztott műszakban vagyok. Ügyeletben lenni kora reggel és késő este nagyon fárasztó. Mint azt nyilván maga is tudja. Raco nem reagált a próbálkozásra, hogy Dr. Leigh közös nevezőt találjon vele. – Ezt meg tudja valaki erősíteni?

Sullivan a legrövidebb úton hajtott be Kiewarrába. A vidéki utakon egyetlen gyalogost sem látott, és csak néhány autó haladt el mellette, amikor közeledett a városközponthoz. Mielőtt ráfordult volna a főutcára, egy éles jobbkanyarral befordult egy szűk utcába a boltok mögött. Tudta, hogy túlzásba viszi az óvatoskodást. Senkinek sem szúrna szemet, ha meglátná, amint leparkol valahol a városban. De a titkolózás érzése égette, akár egy horzsolás, képtelen volt elfojtani. A gyógyszertár fölött volt egy biztonsági kamera.

Dr. Leigh közelebb hajolt, és összeráncolta a homlokát. Hosszú ujjaival a Hadler-akta sarkait piszkálta, mintha nem tudná, hol kell kinyitni. – Most komolyan, mi ez az egész? – Kérem, válaszoljon – mondta Raco. – Aznap délután egyedül volt a lakásban? A férfi Racóról Falkra nézett, aztán vissza. – Hívjam az ügyvédem? – kérdezte némi éllel. – Bölcsen tenné – felelte Raco.

Dr. Leigh úgy húzódott hátra az asztaltól, mintha megégette volna magát.

Sullivan a garázsban parkolt le, amely mindig üresen és nyitva várta. Kiszállt, és lehúzta az ajtót, hogy elrejtse a kocsiját. A fém nyikorgásának hallatán felszisszent. Várt egy percig. Semmit sem hallott. Az utca üres volt. Odament a rendelő raktára melletti jelöletlen ajtóhoz, és csengetett. Elnézett jobbra és balra. Egy másodperccel később az ajtó kinyílt. Dr. Leigh rámosolygott. Megvárták, amíg az ajtó becsukódik mögöttük, csak ezután csókolták meg egymást.

Dr. Leigh becsukta a szemét, és a mutatóujjával megdörzsölte az orrnyergét. Testtartása egy kicsit megtört. – Értem. Ezek szerint megtudták. Jó, rendben. Nem egyedül voltam, hanem Jamie Sullivannel. Raco valami olyan hangot hallatott, ami félig ingerültségről, félig elégedettségről árulkodott, és hátradőlt. Hitetlenkedve megrázta a fejét. – Na végre. Tudja maga, hány órát töltött… pazaroltunk el azzal, hogy Sullivan alibijét próbáltuk lenyomozni? – Tudom. Sajnálom. – Dr. Leigh őszintének tűnt. – Sajnálja? Hárman meghaltak. Ott volt velem, látta a hullákat. Szegény kissrác. Hat éves, és fejbe lőtték. Hogy hagyhatta, hogy a farkunkat kergessük? Ki tudja, milyen kárt okozott? Az orvos kicsit megingott a székben, mintha fizikai erővel sújtottak volna le rá. – Igaza van – mondta. Rágta egy kicsit hüvelykujja körmét, láthatóan közel állt a síráshoz. – Maga szerint én nem akartam egyből elmondani, amikor megtudtam, hogy jártak Jamie-nél, és kérdezősködtek? Jamie-nek nyilván már akkor el kellett volna mondania. Nekem is el kellett volna mondanom. De, azt hiszem, bepánikoltunk. Nem beszéltünk róla rögtön, és minél több idő telt el, annál… Szóval, aztán már nem tudtuk, hogyan. – Remélem, ért annyit, hogy Jamie arcát szétszedjék – mondta Raco. Dr.

Leigh rémülten felnézett. – Ja, nem tudta? – folytatta az őrmester. – Tegnap belekeveredett egy kocsmai verekedésbe. Csak ezért volt hajlandó elmondani, mi történt. Nem a lelkiismerete, hanem a feje miatt. Már napokkal ezelőtt megspórolhatták volna nekünk a tiszteletkört. Mindketten szégyellhetik magukat. Az orvos eltakarta a tenyerével a szemét, és egy hosszú percig így is maradt. Falk felállt, hogy töltsön neki egy pohár vizet, amit aztán a férfi hálásan meg is ivott. Vártak. – Szóval, akkor úgy érezte, képtelen elmondani nekünk. Most már ideje lenne – mondta Falk nem udvariatlanul. Dr. Leigh bólintott. – Jamie-vel olyan másfél éve vagyunk együtt. Romantikus értelemben. De ezt nyilván titokban tartottuk. Akkor kezdődött, amikor egyre gyakrabban kezdte hozni a rendelőmbe a nagymamáját. Egyre csak romlott az állapota, Jamie pedig egyre nehezebben viselte. Támogatásra volt szüksége, valakire, aki meghallgatja. Így alakult ki a dolog. Mondjuk én mindig is sejtettem, hogy talán meleg, de ebben a városban… – Az orvos megrázta a fejét. – Mindegy, elnézést, ez nem tartozik ide. Aznap, amikor Hadleréket megölték, négyig dolgoztam a rendelőben, aztán szünetet tartottam. Jamie küldött egy SMS-t, én meg írtam neki, hogy jöjjön át. Általában így szerveztük meg a találkozóinkat. Megérkezett, egy darabig beszélgettünk, ittunk egy hideg italt, aztán ágyba bújtunk.

Sullivan zuhanyozás után a kis fürdőszobában törülközött, amikor megszólalt a lakás sürgősségi telefonja. Hallotta, hogy Leigh felveszi. A tompán behallatszó beszélgetés rövid volt, és sietős. Az orvos aztán bedugta a fejét az ajtón, az arcát aggodalom felhőzte. – Mennem kell. Lövöldözés volt. – Basszus, komolyan? – Igen. Figyelj, Jamie, tudj róla, hogy Luke Hadleréknél történt. – Ne viccelj. Nemrég még vele voltam. Jól van? – Nem tudom a részleteket. Majd hívlak. Zárj be magad mögött. Szeretlek.

– Én is. Azzal Leigh elment. Sullivan reszketve felöltözött, és hazahajtott. Egyszer már látott lövöldözést. Akkor az apja egy barátjának egy barátjáról volt szó. A vér fanyar, rezes szaga felkúszott az orrlyukaiba, és mintha hónapokon át ott maradt volna. Már szinte az emlék is elég volt ahhoz, hogy érezze azt a bűzt. Épp az orrát fújta, amikor hazaérve meglátta, hogy két tűzoltóautó áll a házuk előtt. Odarohant az ajtóhoz, ahol egy védőruhás tűzoltó fogadta. – Semmi gond, öreg, jól van a nagymamája. Csak attól félek, a konyhai falról ez nem mondható el.

– Miután maguk elmentek Jamie-éktől, felhívott – folytatta Dr. Leigh. – Félt, azt mondta, váratlanul érkeztek, és zavarában hazudott arról, hol volt. – Az orvos mindkét férfinak a szemébe nézett. – Erre nincs mentségünk. Én is tudom, ő is tudja. De arra kérem önöket, ne ítéljenek el minket. Amikor az embernek valamiről hosszú időn át hazudnia kell, szinte ez lesz a természetes reakciója. – Én aztán nem ítélem el magát, amiért meleg, én csak azért ítélem el, hogy vesztegette az időnket, amikor egy családot megöltek – mondta Raco. Dr. Leigh bólintott. – Tudom. Ha visszamehetnék, máshogy csinálnám. Még szép. Nem szégyellem, hogy meleg vagyok, és Jamie… Lassan Jamie is képes lesz felvállalni. De Kiewarrában sokan élnek, akik inkább keresnek egy másik orvost, mint hogy egy homokos kezelje őket vagy a gyereküket. Arról nem is beszélve, hogy a kocsmában sem ülnének mellém. – Az orvos Falkra nézett. – Maga aztán tudja, milyen itt kívülállónak lenni. Mi csak ezt akartuk elkerülni. Végül elküldték az orvost, hogy menjen a dolgára. Aztán Falknak beugrott valami, és kirohant utána az épület elé. – Mielőtt elmegy – szólt utána. – Akarok valamit kérdezni Mal Deaconről. Mennyire súlyos a demenciája? Dr. Leigh elgondolkodott.

– Erről nem beszélhetek magával. – Még egy tétel a listához, mi? – Sajnálom. Szívesen tenném, ha tehetném. De Deacon a betegem, és köt az esküm. – Nem konkrétumokra gondolok, általánosságok is jók lesznek. Mire tud visszaemlékezni? Tíz perccel ezelőtti dolgokra igen, de tíz évvel ezelőttiekre nem? Vagy fordítva? Dr. Leigh habozott, a tekintete újra meg újra visszatévedt az őrsre. – Nagy általánosságban arról van szó, hogy a hetvenes éveikben járó betegek, akiknek olyan tüneteik vannak, mint Malnek, jellemzően gyors emlékezetsorvadást szenvednek el. A régmúlt többnyire tisztább a fejükben, mint a közelmúltbeli események, de az emlékeik gyakran összekeverednek és elmosódnak. Az ilyen emberek nem megbízhatóak, ha erre kíváncsi. Nagy általánosságban fogalmazva. – És belehalhat? Utolsó kérdés, esküszöm. Az orvos fájdalmas arckifejezéssel meredt rá. Aztán körbenézett. Az utca gyakorlatilag üres volt. Azért lehalkította a hangját. – Közvetlenül nem. De az egészsége szempontjából sok mindent megnehezít. Az alapvető személyi higiénia, a táplálkozás, minden bonyolultabb lesz. Azt mondanám, egy ilyen állapotú betegnek úgy egy éve lehet még, talán kicsivel több. Vagy kevesebb. Az sem segít, ha egy ilyen beteg a felnőtt élete során minden nap megiszik egy-két vagy három italt. Nagy általánosságban fogalmazva, természetesen. Dr. Leigh úgy bólintott, hogy azzal pontot tegyen a beszélgetés végére, és sarkon fordult. Falk hagyta elmenni. – Mindkettőt őrizetbe kellene venni, őt és Sullivant is – dohogott Raco, amikor visszatért az épületbe. – Igen. Kellene. – Mindketten tudták, hogy erre úgysem kerül sor. Az őrmester hátradőlt a székében, mindkét tenyerét az arcára tette, és sóhajtott egy nagyot. – Jézusom. Most mi a francot csináljunk?

Hogy elhitesse magával, nem egy újabb zsákutcába tévedtek, Falk telefonált

Melbourne-be. Egy órával később nála volt a lista minden világos színű pickupról, amelyet Ellie Deacon halálának évében regisztráltak Kiewarrában. 109 volt belőlük. – Plusz bárki nem idevalósi is áthajthatott a városon – jegyezte meg Raco fásultan. Falk végigfutott a listán. Sok ismerős név volt rajta. Régi szomszédok. Egykori osztálytársak szülei. Mal Deacon. Hosszú ideig bámult a névre. De mindenki másé is ott volt. Gerry Hadler, Gretchen szülei, sőt Falk apja. Gerry aznap a fél várost láthatta a kereszteződésnél. Falknak elege lett, és becsukta a fájlt. – Egy időre elmegyek – mondta. Raco dünnyögött valamit. Falk örült, hogy nem kérdezi meg, hová.

Huszonnyolcadik fejezet A temetőt kocsival gyorsan meg lehetett közelíteni a városból, egy tágas birtokon terült el, amelyet magasra tornyosuló eukaliptuszok árnyékoltak. Falk útközben elhajtott a tűzjelző táblák mellett, a veszély időközben extrém fokozatra váltott. A nyílt terepen fütyült a szél. Maga a temetés zártkörű esemény volt, vagyis még nem járt Hadlerék sírjánál, de könnyen megtalálta. Teljesen új volt, a fényesített sírkövek viharvert szomszédaikhoz képest úgy néztek ki, akár a frissen kiszállított bútorok. A síroknál térdig ért a celofánszalagok, plüss állatok és elhervadt virágok tengere. A virágok bomlásának szaga még egy-két méter távolságból is megcsapta az orrát. Karen és Billy sírjánál magasra értek, míg Luke sírköve alatt alig voltak emléktárgyak. Elgondolkodott, vajon Gerry és Barb felelőssége-e rendet rakni itt, amikor a jóakarók átlépnek egy határt, és tiszteletadás helyett tiszteletlenséget követnek el. Barbnak épp elég elintéznivalója akadt a farmházzal ahhoz, hogy még itt is csússzon-másszon, áttúrja az elhervadt csokrokat, és megpróbálja eldönteni, mit őrizzen meg, és mit dobjon ki. Kizárt. Falk fejben feljegyezte magának, hogy utána kell járnia. Üldögélt egy ideig a sírok előtt, nem törődött vele, hogy az öltönynadrágja csupa por lesz. Egyik kezével végigsimított Luke sírkövén, és igyekezett lerázni magáról azt a valószerűtlen érzést, amely a temetés óta gyötörte. Luke Hadler van ebben a koporsóban, ismételgette magának, Luke Hadler hever a föld alatt. Hol volt Luke Ellie halálának délutánján? A kérdés újra meg újra a felszínre bukkant. Akkor kellett volna erőltetnie, amikor még volt lehetősége. De gyerekként őszintén elhitte, hogy Luke azzal a hazugsággal csak neki kedvezett. Ha tudta volna, mi lesz ebből… Elvágta a gondolatot. Ez a mondat túl sok szájból elhangzott már, mióta

visszatért Kiewarrába. Ha tudtam volna, máshogy csinálom az egészet. Ehhez már késő volt. Vannak dolgok, amikkel együtt kell élni. Felállt, és hátat fordított Hadleréknek. Elindult a temető szíve felé, és addig ment, amíg meg nem találta a sort, amit keresett. Az itteni sírkövek évekkel ezelőtt elvesztették a ragyogásukat, de sokuk olyan ismerős volt, akár a régi barátok. Elhaladtában gyengéden végigsimított néhányon, majd megállt egy különösen napszítta kő előtt. Ezen a síron nem voltak virágok, és most először jutott eszébe, hogy kellett volna hoznia. Egy jó fiú ezt tenné. Egy jó fiú virágot hozna az anyjának. Ehelyett megállt, és egy zsebkendővel letörölte anyja gravírozott nevéről a koszt. Ezt megismételte a halála időpontjával is. Soha nem volt szüksége emlékeztetőre. Amennyire vissza tudott gondolni, mindig is tudta, hogy édesanyja az ő születése napján halt meg. Komplikációk és vérveszteség, mondta az apja mogorván, amikor már elég idős volt ahhoz, hogy kérdezzen. A férfi aztán úgy nézett rá, mintha a fiú majdnem, de csak majdnem megérte volna. Gyerekként rendszeresen kibiciklizett a temetőbe egyedül, és eleinte órákon át álldogált bűnbánóan édesanyja sírjánál. Végül rájött, hogy senkit sem érdekel, odaáll-e vagy sem, és a kapcsolatuk így valamiféle egyoldalú barátsággá kopott. Nagyon erősen próbált valamiféle fiúi szeretetet érezni az anyja iránt, de ez már akkor is erőltetettnek tűnt. Egyszerűen nem tudta őszintén felkelteni magában az érzést egy olyan nő iránt, akit soha nem ismert. Bűntudata volt, amiért szíve mélyén inkább Barb Hadlerhez húzott. Ezzel együtt szeretett kijárni a sírhoz, és az anyja remek hallgatóságnak bizonyult. Egyre többször magával hozott valamilyen rágcsálnivalót, könyvet, leckét, elnyúlt a sírkő előtti füvön, és szabadon, csapongva mesélt a napjáról és az életéről. Még mielőtt teljesen tudatosította volna magában, azon kapta magát, hogy most is ugyanezt csinálja: kinyújtóztatja a lábát, és elnyúlik a szúrós füvön. A fák árnyéka elviselhetőbbé tette a hőséget. Felnézett az égre, és motyogásnál alig hangosabban mesélni kezdett az anyjának Hadlerékről és a hazatérésről. Arról, milyen volt újra látni Gretchent. Milyen súlyt érzett a mellkasán, amikor meglátta Mandyt a parkban, és Iant a boltban. Mesélt a félelméről, hogy talán soha nem tudja meg, mi az igazság Luke-kal

kapcsolatban. Miután kifogytak belőle a szavak, lehunyta a szemét, és békésen feküdt az anyja mellett, begubózva a talaj és a levegő melegébe.

Mire felébredt, a napkorong már arrébb vándorolt az égbolton. Ásítva felegyenesedett, és megropogtatta elgémberedett tagjait. Nem tudta volna megmondani, mennyi ideje fekszik itt. Megrázta magát, és elindult a temető főkapuja felé. Félúton megállt. Volt még egy sír, amelyet meg akart látogatni. Ezt sokkal tovább tartott megtalálni. Csak egyszer látta, a temetésen, mielőtt annyi évre elhagyta volna Kiewarrát. Végül szinte véletlenül bukkant rá: a kis sírkő névtelenül húzta meg magát a jóval mívesebbek körében. A megsárgult fű teljesen benőtte. Alatta meggyűrődött celofánba csomagolt, elkorhadt szárak kötege hevert. Falk elővette a zsebkendőjét, és kinyújtotta a kezét, hogy letörölje a mocskot Eleanor Deacon gravírozott nevéről. – Hozzá ne érj, te pondró. A hang mögüle érkezett, mire összerezzent. Megfordult, és látta, hogy Mal Deacon ül ott, egy hatalmas, faragott angyalszobor árnyékában. Egyik kezében sörösüveget szorongatott, a lábánál elhízott barna kutyája aludt. Miközben gazdája feltápászkodott, az állat felébredt, ásított egyet, és kidugta nyershús színű nyelvét. A férfi a szobor talapzatának támasztotta az üveget. – Vedd el onnan a kezed, mielőtt levágom. – Erre semmi szükség, Deacon, megyek – mondta Falk, és hátrálni kezdett. Deacon hunyorogva nézett rá. – Te vagy az a gyerek, mi? – Hogy? – A Falk gyerek vagy. Nem az apja. Falk végignézett az öregember arcán. Az állkapcsa megfeszült az agressziótól, és a tekintete most éberebbnek tűnt, mint legutóbb. – Igen, én a gyerek vagyok – mondta, és közben enyhe szomorúságot érzett. Kezdett elsétálni. – Aha. Remélem, most örökre elkotródsz. – Deacon bizonytalan

léptekkel követte. Keményen megrántotta kutyája pórázát, mire az állat felnyüszített. – Még nem. Óvatosan azzal a kutyával. – Falk nem törte meg a léptei ritmusát. Hallotta, hogy Deacon követi, az öreg egyenetlenül és lassan lépkedett a kemény talajon. – Nem tudod békén hagyni, mi? Lehet, hogy te a gyerek vagy, de pont olyan vagy, mint az apád. Undorító. Falk megfordult.

Két jellegzetes hang hallatszott az udvarból. Az egyik hangos volt, a másik higgadtabb. A tizenkét éves Aaron a konyhaasztalra dobta az iskolatáskáját, és az ablakhoz ment. Odakint az apja karba tett kézzel és feldúlt arckifejezéssel nézett farkasszemet Mal Deaconnel, aki az ujjával bökdösött rá. – Hat hiányzik – mondta Deacon. – Két anyajuh, négy birka. Pár ugyanolyan, amilyenre maga vigyázott múlt héten. Erik Falk felsóhajtott. – Mondom, hogy nincsenek itt. Ha van annyi fölös ideje, hogy odasétáljon ellenőrizni, csak rajta. – Akkor csak véletlen, mi? – Szerintem inkább arra utal, hogy ócska a kerítése. Ha kellenének a birkái, megvettem volna őket. Csak nem voltak elég jók. – Nincs azokkal semmi baj. De miért venné meg őket, ha egyszer el is lophatja. Nincs igazam? – kérdezte Deacon, és egyre jobban felemelte a hangját. – Nem most fordulna elő először, hogy elvesz tőlem valamit. Falk pár másodpercig csak nézte a férfit, aztán hitetlenkedve megrázta a fejét. – Ideje indulnia. – Már készült megfordulni, amikor Deacon megragadta a vállát. – Telefonált Sydney-ből, hogy nem jön vissza. Most boldog? Ettől nagyfiúnak érzi magát? Hogy rábeszélte, hogy lelépjen? – Nem vettem rá a nőjét semmire – mondta Falk, és elrántotta a kezét. – Szerintem épp elég jól megoldotta ezt maga is a sok piálással és

veréssel. Engem csak az lep meg, hogy idáig kibírta. – Na, maga aztán az igazi lovag a ragyogó páncélban. A maga vállán mindig lehet sírni, és bármikor szívesen csöpögtet mérget a fülébe. És ha már, akkor arra is rábeszélte, hogy költözzön el, de előtte bújjon be az ágyába, mi? Falk felvonta a szemöldökét, és őszinte örömmel, szívből elnevette magát. – Mal, nem dugtam meg a nőjét, ha emiatt aggódik. – Nagy szart nem. – Az igazat mondom. Jó, néha szívesen beugrott egy csésze teára, meg sírni, ha éppen elege volt. Kellett neki egy kis idő, amit távol tölt magától. De ennyi. Nem mondom, kedves volt, de ő is majdnem annyira kikészült a piától, mint maga. Ha esetleg jobban odafigyelt volna a saját feleségére és a birkáira, talán nem hagynák magára. – Falk megrázta a fejét. – Őszintén szólva nincs időm se magára, se a nejére. Egyedül a lányát sajnálom. Deacon maflása olyan hirtelen érkezett, akár egy ketrecből kitörő kutya, és a bal szeme fölött találta el. Falk hátratántorodott, és elesett, koponyája hangosan koppant a földön. Aaron kiabálva kirohant, és az apja fölé guggolt, aki kábán meredt az égboltra. A hajvonalán nyílt vágásból vér csörgedezett. A fiú hallotta, hogy Deacon felnevet, mire nekirontott a férfinak, püfölni kezdte a mellkasát. Deacon kénytelen volt egy lépést tenni hátra, de nagy termetének köszönhetően talpon maradt. Pillanatok alatt vasmarkába szorította Aaron felkarját, és közel húzta az arcát a sajátjához. – Na, idehallgass. Amikor az öreged felkel a porból, mondd meg neki, hogy ez csak egy kis simogatás volt ahhoz képest, amit akkor kap, ha bármelyikőtöket rajtakapom, hogy az én tulajdonommal szórakozik. A földre taszította Aaront, aztán sarkon fordult, és a fogai között hangosan fújtatva elmasírozott.

– Könyörgött – mondta Deacon. – Az apád. Az után, amit az én Ellie-mmel tettél. Eljött hozzám. Nem próbált meggyőzni, hogy nem te tetted. Hogy

nem tehetted. Semmi ilyesmi. Azt akarta, hogy mondjam meg mindenkinek a városban, hogy tartsa magát féken, amíg a rendőrség nem tisztázza. Mintha nem szartam volna le magasról, mit kér tőlem. – Falk vett egy nagy levegőt, rábírta magát, hogy forduljon meg és induljon el. – Te is tudtad, nem? – szólt utána Deacon. – Hogy még szerinte is te tetted. A saját apád szerint. Persze hogy tudtad. Biztos istenverte dolog lehet, ha az ember apja ennyire szarba se veszi a gyerekét. Falk megállt. Majdnem hallótávolságon kívülre került. Menj tovább, mondta magának. De inkább hátranézett. Deacon vigyorgott. – Mi van? – kérdezte Deacon. – Ne mondd már, hogy az öreged bevette azt a szar dumát, amit a Hadler gyerekkel főztetek ki. Lehet, hogy bolond volt, és gyáva, de nem hülye. Sikerült aztán rendezni a dolgot? Vagy a halála napjáig rád gyanakodott? Falk nem válaszolt. – Gondoltam – vigyorgott Deacon. Nem, akarta Falk az arcába üvölteni, soha nem rendezték a dolgot. Hosszan az öregre nézett, aztán erőnek erejével kényszerítve magát elsétált. Lépésről lépésre, át a rég elfeledett sírkövek útvesztőjén. Közben hallotta, hogy a háta mögött Mal Deacon a saját lánya sírjának támasztott lábbal röhög.

Huszonkilencedik fejezet A lövés végigdörgött a távoli mezőn, visszhangja másodpercekig keringett a forró levegőben. Mielőtt újra beállt volna a csend, még egy eldördült. Falk ledermedt Gretchen farmjának feljáróján, egyik keze mozdulat közben állt meg, amikor be akarta vágni az ajtót. Gondolatai Hadlerék kisuvickolt folyosójára, foltos szőnyegére tévedtek. Elképzelte, amint egy szőke nő vértócsában hever a földön, de ezúttal nem Karent, hanem Gretchent látta maga előtt. Újabb lövés dördült el, és már rohant is át a mezőn a hang forrása felé. Próbálta követni, de folyton gellert kapott a kemény talajon, nem tudta eldönteni, merről jöhet. Eszelősen fürkészte a horizontot, szeméből dőlt a könny a vakító napfénytől, mindenfelé nézett, de semmit sem látott. Végül kiszúrta, khaki rövidnadrágjában és sárga ingjében szinte láthatatlan volt a napszítta földön. Megtorpant, és megkönnyebbülés öntötte el, amit szinte azonnal feszengés követett. A nő felé fordította a fejét, és egy pillanatra rámeredt, aztán levette a puskát a válláról, és integetett neki. Falk remélte, nem látta meg, hogy fut. Gretchen elindult felé. – Hé, gyorsan ideértél – kiáltott oda. A nyakán rózsaszín fülvédő lógott. – Remélem, nem baj. – Falk a temetőből kiérve hívta fel. – Úgy éreztem, jót tenne, ha látnék egy barátságos arcot. – Persze, örülök, hogy eljöttél. Van még egy órám, mielőtt el kéne hoznom Lachie-t a suliból. Falk körbenézett, hogy időt nyerjen, amíg a légzése visszaáll a normális ritmusába. – Szép kis hely. – Köszi. A nyulaknak is tetszik. – Hátrabiccentett a válla fölött. – Párat még le kell szednem, aztán abbahagyom. Gyere, lehetsz a segédem. A férfi követte arra a helyre, ahol Gretchen a táskáját hagyta. A nő

kotorászott benne egy kicsit, majd kihúzott még egy fülvédőt. Aztán újra benyúlt, és egy doboz lőszert vett ki. Winchesterhez. Nem Remingtonhoz, amilyen lövedékeket Hadlerék holttestében találtak, gondolta Falk. Megkönnyebbült, de egyből bűntudata lett. Gretchen kinyitotta a puska csövét, és betárazott egy adag lőszert. – Arra van a nyúltelep – mutatta, a napba hunyorogva. – Jelezd, ha kiszúrsz egyet. Falk felvette a fülvédőt, mire minden hang eltompult, mintha víz alá került volna. Látta, ahogy az eukaliptuszok némán imbolyognak a szélben. A fejében hallatszó hangok – a vér dübörgése, fogai összekoccanása – felerősödtek. A nyúltelep körüli területre fókuszált. Hosszú ideig semmi sem mozdult, aztán valami felvillant a tájon. Már épp jelzett volna Gretchennek, amikor a nő a vállának támasztotta a puskát, és egyik szemét szorosan becsukta. Célzott, és finom ívben követte a nyúl mozgását. Tompa puffanás hallatszott, mire egy közeli fáról rózsás kakaduk raja szállt fel. – Jól van, azt hiszem, elkaptuk – mondta a nő, és levette a fülvédőjét. Átkelt a földön, és leguggolt, amitől khaki rövidnadrágja egy pillanatig keményen feszült a fenekén. Aztán diadalittasan felállt, és feltartotta az ernyedt nyúltetemet. – Szép lövés – mondta Falk. – Kipróbálod? A férfi nem lelkesedett az ötletért. Kamaszkora óta nem lőtt nyúlra. De a nő már nyújtotta is a fegyvert, úgyhogy vállat vont. – Rendben. A fegyver meleg volt, amikor átvette. – Tudod, hogy kell – mondta Gretchen, aztán kicserélte a fülvédőjüket. Falk nyaka bizseregni kezdett, amikor a nő ujja egy pillanatra hozzáért. Aztán hunyorogva a nyúltelep felé nézett. Vér ivódott a talajba. Billy Hadler holttestének nyoma jutott eszébe, mire hideg futott végig a gerincén. Hirtelen semmi kedve nem volt lőni. Aztán mozgást vett észre a távolban. Gretchen megkocogtatta a vállát, és a mozgás irányába mutatott. Falk nem reagált. A nő megismételte a mozdulatot. – Mi a baj? – Falk inkább látta, mint hallotta, hogy a nő kérdezi. – Ott

van előttünk. Leengedte a puskát, és levette a fülvédőt. – Ne haragudj. Azt hiszem, kijöttem a gyakorlatból. A nő egy pillanatra rámeredt, aztán bólintott. – Jól van. – Megpaskolta a karját, és elvette a fegyvert. – De azért tudod, hogy nekem le kell lőnöm, ugye? – Felemelte a puskát, megigazította, és lőtt. Falk már azelőtt tudta, hogy eltalálta, hogy odasétáltak volna.

Miután visszamentek Gretchen házába, a nő felszedegette a szépen elrendezett papírokat az asztalról. – Érezd magad otthon. Próbálj nem foglalkozni a kupival – mondta, és lerakott egy kancsó jeges vizet az egyik szabad felületre. – Mindenféle papírokat töltök ki az iskolai bizottságnak, hogy kapjunk még támogatást. Jótékonyság, ilyesmik. Gondolkodtam, hogy teszek még egy próbát a Geoffrey Ryannél, bár Scott szerint csak pazarolnám az időmet. De hátha idén nem csak az utolsó körbe kerülünk be. Az a baj, hogy mielőtt bárkinek is adnának pénzt, mindent tudni akarnak. – Jó sok papírmunkának tűnik. – Rémálom, és boldogan beismerem, hogy nem is az erősségem. Ilyesmivel eddig soha nem kellett foglalkoznunk. Úgyhogy nem is kéne panaszkodnom. Ez régen igazából Karen dolga volt. Szóval, érted… – Nem fejezte be a mondatot. Falk körbenézett, miközben segített a kredencre rámolni a papírokat. Nem pontosan tudta, mire számított, de a helyiség kicsit elhanyagolt állapotban volt. Tisztának tiszta volt, de a bútorok és a különböző konyhai eszközök egyértelműen láttak már jobb napokat. Egy Lachie-ről készült bekeretezett fénykép büszkén magasodott a dísztárgyak fölé. Falk felvette, és hüvelykujjával végigsimított a fiú csupafog mosolyán. Megint eszébe jutott Billy, amint Karen után baktat az iskolai parkolóban, a biztonsági kamera felvételén. Amikor már csak nyolcvan perc maradt rövid életéből. Lerakta a fotót. – Fura kérdés, de Karen beszélt rólam valaha? – kérdezte, mire

Gretchen meglepetten felnézett. – Rólad? Nem hinném. De igazából nem beszélgettünk. Miért? Ismert egyáltalán? Falk vállat vont. Ezredjére is beugrott neki a telefonszáma a nő bizonylatán. – Nem, nem hinném. Csak arra gondoltam, talán szóba került valamikor a nevem. Gretchen bizonytalanul fürkészte. – Tudtommal nem. De ahogy mondtam, nem ismertem valami jól. – Finoman vállat vont, mintha így akarná jelezni, hogy a téma lezárva. Kissé feszengős csend állt be, amit csak a jégkockák koccanása tört meg, amikor a nő vizet töltött mindkettejüknek. – Egészség – mondta, és felemelte a poharát. – Ez néha azért jobb, mint a bor, bár tényleg nem túl gyakran. – Falk nézte, ahogy a nő torkában nyelés közben mozognak az apró izmok. – Amúgy hogy halad a nyomozás? – kérdezte Gretchen, amikor újra tudott beszélni. – Úgy tűnik, Jamie Sullivant tisztáztuk. – Komolyan? Az jó, nem? – Neki igen. Azt nem tudom, mi mennyivel vagyunk beljebb. Gretchen oldalra döntötte egy fejét, mint egy madár. – De itt maradsz a végéig? Falk vállat vont. – Ha ilyen tempóban haladunk, kétlem. Jövő héten vissza kell mennem dolgozni. – Elhallgatott. – Egyébként nemrég belefutottam Mal Deaconbe. – Elmesélte a temetői incidenst. – Ne hagyd, hogy rád szálljon, teljesen kattant – mondta Gretchen, és átnyúlt az asztal fölött, ujjaival megérintve Falk bal kezét. – Már húsz év telt el, és ő még mindig téged vádol azért, ami Ellie-vel történt. Soha nem volt képes elfogadni, hogy te akkor Luke-kal voltál. – Gretchen, figyelj… – Ha bárkit is lehet vádolni, akkor magát Deacont – folytatta a nő, meg sem hallva a közbevetést. – Ő tehet róla, hogy a lánya annyira boldogtalan volt, hogy vízbe fojtotta magát. Évek óta keres valakit, akire ujjal

mutogathat. – Soha nem kételkedtél abban, hogy öngyilkosság történt? – Nem. – A nő meglepettnek tűnt. – Dehogyis. Miért tettem volna? – Csak kérdem. Tudom, hogy Ellie a vége felé kicsit furcsán viselkedett, sok időt töltött egyedül. Persze semmi kétség, Deaconnel élni kész pokol lehetett. De soha nem éreztem rajta, hogy annyira elkeseredett lenne. Annyira semmiképp, hogy öngyilkos legyen. Gretchen karcosan felnevetett. – Istenem. Ti, fiúk olyan vakok voltatok. Ellie Deacon a padlón volt.

Ellie óra végén a táskájába dobta a matekkönyvét. Automatikusan másolni kezdte a leckét a tábláról, de hirtelen megtorpant, kezében a tollal. Minek csinálja ezt? Arra gondolt, talán úgy ahogy van, befejezi mára a sulit, de végül vonakodva meggyőzte magát az ellenkezőjéről. Csak felhívná magára a figyelmet, és erre semmi szüksége. Jobb azt csinálni, amit mindig: meghúzni magát, és bízni… ha nem is a legjobban, azért nem is a legrosszabban. Odakint, a zsúfolt folyosón fiúk csapata gyűlt egy hordozható rádió köré, a krikettmeccset hallgatták. Ausztrália játszott Dél-Afrika ellen. Egy hatos hallatán ujjongásban törtek ki. Péntek délután volt, minden a legnagyobb rendben. Már most érződött rajtuk a hétvége öröme. Ellie elgondolkodott, ő mikor érezte magát utoljára így. Képtelen volt visszaemlékezni. A hétköznapok is elég rosszak voltak, a hétvégék meg pláne. Megállíthatatlanul nyúltak, a végük mintha mindig a beláthatón túl lett volna. De ez a hétvége más lesz. Miközben átfurakodott a kinti tömegen, ezt a gondolatot dédelgette. Ez után a hétvége után minden más lesz. Ennek a hétvégének határozottan látta a végét. Teljesen a gondolataiba merült, és összerezzent, amikor valaki megragadta a karját. Kicsit fel is horzsolta, mire felszisszent. – Hé, nem kell betojni! – nézett rá Luke Hadler.

– Ezt hogy érted? – Falk Gretchenre meredt. – Tudod te azt, Aaron. Ott voltál. Te is pont ugyanazokat a dolgokat láttad, mint én. Hogy Ellie milyen furcsa volt az utolsó pár hétben. Már amikor egyáltalán időt töltött velünk. Persze csak nagy ritkán. Mindig azon a szar helyen dolgozott, vagy… nem is tudom, mit csinált. Az biztos, hogy nem velünk lógott. És teljesen abbahagyta az ivást, emlékszel? Azt mondta, fogyózik, de utólag belegondolva ez baromság. Falk lassan bólintott. Erre tényleg emlékezett. Meglepődött, mert Ellie valószínűleg mindannyiuknál jobban szerette a piát. Ami a családja ismeretében nem meglepő. – Szerinted miért hagyta abba? Gretchen szomorúan vállat vont. – Nem tudom. Talán nem bízott magában, ha ivott. Talán nem tudta felmérni, mire lenne képes. És utálom ezt mondani, de Luke nem mondott hülyeséget azon az estén, amikor a kilátónál volt az a kis vitánk. – Miről beszélsz? – Nem úgy értem, hogy joga volt átverni minket – tette hozzá Gretchen gyorsan. – Az nagy bunkóság volt. De abban volt valami, amit Ellie-ről mondott, hogy már nem tud nevetni egy poénon. Luke-nak nem lett volna szabad kimondania, de igaza volt. Ellie már sose vette a lapot. Azon a szemétségen nyilván nem kellett volna nevetnie, de már tényleg semmin se nevetett. Mindig józan volt, komoly, és egyre többször csak úgy eltűnt. Emlékszel. Falk némán ült. Emlékezett. – És szerintem… – Gretchen félbehagyta a mondatot. – Igen? – Szerintem, ha a szívedre teszed a kezed, te is régóta gyanítottad, hogy Ellie Deacont molesztálták.

Ellie kihúzta a karját Luke szorításából, és megtapogatta a horzsolást. A srác láthatóan nem vette észre. – Hová sietsz ennyire? Nem akarsz bemenni a városba, inni egy kólát, vagy valami? – kérdezte Luke feltűnően lezserül. Ellie már nem is

számolta, a srác a múltkori vitájuk óta hányszor próbált összehozni vele egy találkozót kettesben. Eddig mindig lekoptatta. Eszébe jutott, hogy Luke talán csak bocsánatot szeretne kérni, de nem tudott összeszedni magában annyi energiát, hogy kiderítse. Ez annyira jellemző rá, gondolta. Az embernek már azért is erőt kell vennie magán, hogy kiprovokáljon belőle egy bocsánatkérést. Mindenesetre, ha nem haragudott volna rá, a mai akkor sem lett volna Luke napja. – Nem lehet. Ma nem. Szándékosan nem tette hozzá, hogy bocs. Bár egy pillanatra elgondolkodott, hogy a régi idők emlékére talán el kéne ásnia a csatabárdot. Mégiscsak évek óta ismerik egymást. Van közös múltjuk. Ekkor a fiú arca elködösült, és amilyen morózusan nézett rá, Ellie tudta, hogy nem éri meg vesződni. Már épp elég olyan férfi volt az életében, aki többet akart kapni tőle, mint amennyit adott. Semmi szüksége nem volt még egyre. Sarkon fordult. Jobb lesz, ha elfelejti. Luke Hadler olyan, amilyen, soha nem fog megváltozni.

Falk lesütötte a szemét, amikor a bűntudat elhatalmasodott rajta. Gretchen kinyújtotta a kezét, és megérintette a karját. – Tudom, nem könnyű beismerni, de a jelek ott voltak – mondta. – Csak túl fiatalok és önzők voltunk ahhoz, hogy észrevegyük. – Miért nem mondta el nekünk? – Talán félt. Vagy lehet, hogy kínosan érezte magát. – Vagy úgy érezte, senkit sem érdekel. Gretchen rámeredt. – Tudta, hogy téged érdekel, Aaron. Ezért vonzódott hozzád, Luke helyett. Falk megrázta a fejét, de a nő bólintott. – De, igaz. Te annyira összeszedett voltál. Rád számíthatott. Te meghallgattad volna, ha megpróbálja elmondani. Oké, tény, Luke menőbb és lazább volt nálad. De ez nem mindig jó. Luke volt a sztár, és a legtöbben nem szeretnek mellékszereplők lenni a társuk mellett. De te nem ilyen vagy. Téged mindig is jobban érdekeltek mások, mint te magad. Különben nem

lennél még mindig itt Kiewarrában.

– Hé, Ellie. A lány már félúton járt a folyosón, és érezte Luke tekintetét a tarkóján, amikor meghallotta a hangot az üres osztályteremből. Odabent Aaron Falk pakolt felcímkézett cserepes növényeket egy nagy kartondobozba. Ellie elmosolyodott, és bement. – Hogy ment az előadás? Megint ötöst kaptál? – kérdezte, majd az ujjai köré csavart egy menekülni próbáló páfránylevelet, és visszatuszkolta a dobozba. Aaron szerényen vállat vont. – Nem tudom. Oké volt. Nem igazán értek a növényekhez. – Ellie tudta, hogy a srác a világért sem ismerné el, de biztosan profin csinálta. Amikor valamilyen elméleti dologról volt szó, Aaronnak szinte a kisujját sem kellett megmozdítania. Ellie az elmúlt évben ugyanezt a taktikát választotta, de látványosan más eredménnyel. A tanárok egy ideje már nem is tették szóvá. Aaron bezárta a dobozt, és felemelte, esetlenül ellensúlyozva hosszú karján. – Ezt jó nagy szívás lesz hazavinni. Tudnál segíteni? Egy kólát tudok felajánlani cserébe. Ő is olyan lezserül kérdezte, mint Luke, de egy kicsit túljátszotta, és kerülte Ellie tekintetét. A sziklafánál lezajlott csókjuk óta egy kicsit furcsa volt a viszonyuk. Az a múltkori vita sem segített. A lány késztetést érzett, hogy kimagyarázza magát, de egyszerűen nem jutottak eszébe a megfelelő szavak. Legszívesebben a kezébe vette volna Aaron arcát, újra megcsókolta volna, és azt mondta volna neki, hogy ő megtett minden tőle telhetőt. Aaron várt, Ellie tétovázott. Végül is elmehetne vele, nem tartana sokáig. De nem, parancsolt magára. Már meghozta a döntést. Valahol máshol kell lennie. – Nem lehet, sajnálom – mondta, és komolyan is gondolta. – Semmi gond. – A srác mosolya is őszinte volt, amitől Ellie nagyon

elszégyellte magát. Aaron a jófiúk közé tartozott. Vele mindig biztonságban érezte magát. El kéne mondanod neki. A gondolat váratlanul hasított belé. Megrázta a fejét. Nem. Nem mondhatja el. Hülyeség. Túl késő. Aaron megpróbálná megállítani. De amikor a fiú nyílt arcára nézett, érezte, hogy a gyomrát összerántja a magány, amitől elgondolkodott, hogy valójában talán pontosan ezt szeretné.

– Szegény Ellie – mondta Falk. – Jézusom, elvileg mi voltunk a barátai, és cserbenhagytuk. Gretchen a kezére meredt. – Tudom, nekem is bűntudatom van. De próbáld ne nagyon emészteni magad. Mások is gyanakodhattak, és ők is elfordították a fejüket. Te gyerek voltál. Megtettél mindent, amit tudtál. És te mindig is jó voltál hozzá. – De nem elég jó. Bármin ment is keresztül, a szemünk előtt történt, és gyakorlatilag észre se vettük. A konyha kényelmes volt, és csendes, Falk úgy érezte, képtelen összeszedni az energiát ahhoz, hogy kivonszolja innen nehéz tagjait. Gretchen alig észrevehetően vállat vont, és a kezére tette a kezét. Meleg volt a tenyere. – Ezt a leckét mind úgy tanultuk meg, hogy nagy árat fizettünk érte. Akkoriban sok minden történt. Nem minden Luke-ról szólt.

Ellie felnézett Aaronra, mire a fiú elmosolyodott. Mondd el neki, suttogta a hang a fülében, de elhallgattatta. Elég. Meghozta a döntést. Nem mondja el senkinek. – Mennem kell. – Elindult, de egyből meg is torpant. A gondolattól, hogy mi vár rá, hirtelen felbátorodott, és még mielőtt végiggondolta volna, mit csinál, közelebb lépett Aaronhoz, áthajolt a dobozok fölött, és finoman szájon csókolta. A szája száraz volt, és meleg. Hátralépett, és a nagy lendülettől beverte a csípőjét egy asztalba.

– Majd találkozunk. – A hangja még a saját fülének is hamisan csengett, és nem várta meg Aaron válaszát. Amikor sarkon fordult, szinte felugrott ijedtében. Luke Hadler állt az ajtónak támaszkodva, és egy szót sem szólt. Arckifejezését lehetetlen lett volna értelmezni. Ellie vett egy mély levegőt, és mosolyt erőltetett az arcára. – Szia, Luke – mondta, miközben elviharzott mellette. Luke nem mosolygott vissza.

Harmincadik fejezet Falk az ágyán ült, előtte tucatnyi papírlap hevert. Odalent csend honolt a kocsmában, az utolsó kuncsaftok már órákkal ezelőtt távoztak. A nyomozás során készített feljegyzéseit bámulta. Addig kötögette össze a különböző vonalakat, amíg egy kusza pókhálót nem kapott. Keresett egy tiszta lapot, és újra nekifutott. Ugyanaz történt. Kézbe vette a mobilját, és tárcsázott. – Azt hiszem, Ellie Deacont molesztálta az apja – mondta, amikor Raco felvette. – Tessék? Tartsd. – Az őrmester a vonal túlsó végén álmosnak tűnt. Valószínűleg a kagylóra tette a kezét, mert ezután tompa beszélgetés hallatszott. Falk úgy tippelt, Rita lehet mellette. Az órájára nézett. Később volt, mint gondolta. Eltelt egy perc, mire az őrmester visszatalált a készülékhez. – Ott vagy? – Bocs, nem vettem észre, hogy ennyi az idő. – Nem érdekes. Szóval, mi van Ellie-vel? – Csak Gretchennel beszélgettünk, hogy Ellie milyen boldogtalan volt. Sőt nem csak boldogtalan, elkeseredett. Biztos vagyok benne, hogy Mal Deacon molesztálta. – Fizikailag? Szexuálisan? – Nem tudom. Talán így is, úgy is. – Értem. Csend állt be. – Deaconnek nincs alibije Hadlerék meggyilkolásának délutánjára. Az őrmester hangosan felsóhajtott. – Figyelj, az a fazon hetvenakárhány éves, és mentális problémái vannak. Lehet, hogy rohadék, de öreg, mint az országút. – És? Egy puskát még meg tud fogni.

– Szerintem – emelte fel a hangját Raco – a Deaconre vonatkozó véleményedet erősen befolyásolja, hogy ki nem állhatod amiatt, ami húsz éve történt. Falk nem reagált. – Bocs. – Raco ásított egyet. – Fáradt vagyok. Holnap beszéljünk. – Szünet. – Rita üdvözöl. – Én is őt. És bocs. Jó éjt. A vonal megszakadt.

Úgy érezte, csak percek teltek el, amikor a szobai telefon fülsértő csörgéssel felkeltette. Lassan kinyitotta az egyik szemét. Hét óra múlt. Fejét a felkarjára hajtva feküdt, alig bírt megmozdulni. Éjjel addig bújta a jegyzeteit, amíg nyugtalan álomba nem zuhant, és a feje most lüktetve tiltakozott az ébredés ellen. De képtelen volt tovább elviselni a hangot, úgyhogy összeszedte magát, és felvette a telefont. – Jézusom, na végre – szólt bele McMurdo. – Felébresztettelek? – Aha. – Mindegy, barátom, nem számít. Le kell jönnöd, most azonnal. – Nem vagyok felöltöz… – Hidd el, fontos. Hátul találkozunk. Segítek, ahogy tudok.

Falk autóját beborította a szar. A festésen csíkokban és pacákban, a kerekek körül tócsákban, és az ablaktörlő alá is jutott. A kora reggeli napsütéstől már megszáradt, és lerakódott a nemrég belekarcolt szavakba. A M EGNYÚZUNK felirat most nem ezüstös, hanem barnás betűkkel virított az autón. Falk odarohant, de mielőtt igazán közel tudott volna lépni a kocsihoz, a pólójával be kellett fognia az orrát. Szinte harapni lehetett a szagot. A legyek észvesztő tempóban köröztek, undorodva hessegette el őket az arcából és a hajáról. Az autó beltere még rosszabb állapotban volt. Valamilyen tölcsért vagy locsolócsövet tuszkolhattak be abba a kis résbe, amit minden este

meghagyott a sofőroldali ablak fölött, hogy éjszakánként távozzon valamelyest a hőség. A szarral bekenték a kormányt és a rádiót is, és az üléseken és a lábtartón is pocsolyába gyűlt. A parkoló többi autójához egy ujjal sem nyúltak. McMurdo a kocsi mellett állt, felkarjával takarva a száját és az orrát. Megrázta a fejét. – Basszameg, öregem, sajnálom. Az üres üvegeket hoztam ki, amikor megláttam. Biztos éjjel csinálták. – Szünet. – De legalább állaté. Többnyire. Asszem. Falk a pólóját az orrán tartva némán körbesétálta az autót. Szerencsétlen járgány, előbb csak megrongálták, most meg tönkretették. Érezte, hogy szétfeszíti a düh. Bekukucskált a barna csíkokkal teli ablakokon, és visszatartotta a lélegzetét. Igyekezett nem túl közel lépni az autóhoz. A mocskon túl meglátta, hogy van odabent valami. Hátralépett. Nem gondolta, hogy jó ötlet lenne kinyitni a száját. Az üléseken szarral odatapasztott szórólapok százai hevertek, rajtuk Ellie Deacon halálával kapcsolatos információkkal.

Az őrsön komor volt a hangulat. – Beszélni fogok Dow és a nagybátyja fejével – mondta Raco Falknak, mielőtt felvette a telefont. – Tudod, mennyit ér az autó? Lehet, hogy el tudunk intézni egy kis kompenzációt. Falk szórakozottan vállat vont, miközben az asztalnál ülve a Hadler-aktát bámulta. A helyiség túloldalán Raco lerakta a telefont, és egy pillanatra a kezébe temette az arcát. – Úgy tűnik, Deacon megelőző csapást mért – mondta. – Panaszt tett. Rád. – Nem mondod. – Falk karba tette a kezét, és kinézett az ablakon. – Pedig az én autómat borítja be a szar. – Azt állítja, zaklattad. Valamit csináltál a lánya sírkövével, vagy mi. Mindjárt bejön az ügyvédjével. – Jöjjön. – Falk oda sem nézett. – Meg kell egyáltalán kérdeznem… – Nem, de nincsenek tanúim. Úgyhogy csak az ő szava van az enyémmel

szemben. És a múltunkat ismerve lett volna miért zaklatnom, szóval… – Falk vállat vont. – Nem is zavar? Ez nem vicc, öreg. Be kell jegyeznem a panaszt, de valaki más, független kapja majd az ügyet. Ezt azért megérezheti a karriered. Falk most odanézett. – Persze hogy zavar. De Deacontól pont ezt lehetett várni, nem? – Olyan halkan beszélt, hogy Racónak közelebb kellett hajolnia, hogy hallja. – Csak pusztulást és szenvedést hagy maga után. Régen a feleségét is verte, és valószínűleg a lányát is. A markában tartotta a várost, és ezt arra használta, hogy elüldözzön az apámmal együtt. Az unokaöccse meg ki tudja mit csinált, hogy Karen Hadler leírja a nevét, pár nappal a halála előtt. Mocsadék egy páros. És soha senki nem szól nekik vissza. – Mit javasolsz? – Nem tudom, mit javasolhatnék. Csak azt mondom, Deacon megérdemli, hogy a golyóinál fogva lógassák fel. Vandalizmussal megvádolni édeskevés, ezzel jól jár. Sokkal nagyobb dologban bűnös. Ott vannak Hadlerék meg a lánya. Valami tuti van. Biztos vagyok benne. Hallották, hogy az elülső irodában ajtó csapódik. Deacon már meg is érkezett az ügyvédjével. – Öreg, hallgass ide – mondta Raco. – Nem tudod biztosra. Ha az őrsön kívül valaki meghallja, hogy így beszélsz, elterjed ez a vádaskodás, úgyhogy vigyázz a szádra. Egyelőre semmi sem köti össze Deacont Hadlerék megölésével, bármennyire is szeretnéd. – Kérdezd csak meg őt. – A csőlátás veszélyes. – Kérdezd meg.

Az ügyvédnő fiatal volt, és buzgott benne a szenvedély ügyfele jogainak védelmére. Raco türelmesen hallgatta, miközben mindkettejüket bevezette a kihallgató helyésgbe. Falk nézte, ahogy elmennek, majd ingerülten hátradőlt a székében. Deborah kilépett a recepciós pult mögül, és adott neki egy üveg hideg vizet.

– Nem a legjobb itt ragadni úgy, hogy Mal Deacon a másik helyiségben van – mondta. – Igen – sóhajtott Falk. – De ilyen a hivatalos ügymenet. Egy darabig hasznos, aztán nem. – Tudja, mit? Tegye magát hasznossá, amíg várakozik. – A nő a folyosó felé biccentett. – A raktárra ráférne a takarítás. Falk rámeredt. – Nem hinném, hogy… Deborah a szemüvege pereme fölött hangsúlyosan nézett rá. – Jöjjön utánam. – Kinyitott egy ajtót, és beterelte a férfit. A helyiség nyirkos volt, tele papírhalmokkal és irodai eszközökkel. A nő az ajkához, aztán a füléhez emelte az ujját. A polcok fölötti szellőzőnyíláson keresztül Falk hangokat hallott. Tompán, de érthetően. – Indítom a felvételt. Raco őrmester vagyok, és jelen van egy kollégám, Barnes közrendőr is. Kérem, a jegyzőkönyv kedvéért mutatkozzanak be. – Cecilia Targus. – Az ügyvédnő hangja a szellőzőn keresztül is kristálytisztának tűnt. – Malcolm Deacon. Falk Deborahra meredt. – Ezt rendbe kell tenni – suttogta, mire a nő már-már rákacsintott. – Tudom. De nem ma. A nő kilépett, bezárta maga mögött az ajtót, és Falk visszaült egy dobozra, hogy hallgatózzon. Deacon ügyvédje megpróbálta mozgásba lendíteni a beszélgetést. – Az ügyfelem… – kezdte, de félbe is hagyta. Falk látta maga előtt, ahogy Raco felemelt kézzel elhallgattatja. – Már odaadta nekünk a Falk szövetségi ügynök elleni panasz írásos változatát, köszönjük. Mint azt ön is tudja, az ügynök hivatalosan nincs szolgálatban, és nem tagja a helyi rendőrségnek, úgyhogy a panaszt a közvetlen felettesének fogjuk továbbítani. – Az ügyfelem garanciát szeretne rá, hogy békén hagyják, és… – Attól tartok, ilyen garanciát tőlem nem kaphat. – Miért nem? – Mert az ügyfele lakik a legközelebb ahhoz a házhoz, ahol három

embert meggyilkoltak, és egyelőre nincs alibije. Továbbá, mint kiderült, vandalizmus gyanújába keveredett egy tegnap esti autórongálással kapcsolatban. Erre később visszatérünk. Raco szavait csend követte. – Mr. Deaconnek a Hadler család három tagjának halálával kapcsolatban nincs hozzáfűznivalója… Az ügyvédnőt ezúttal Deacon szakította félbe: – Rohadtul semmi közöm a lövöldözéshez, ezt is jegyzőkönyvbe vehetik! – csattant fel. Cecilia Targus magas hangon közbeszólt: – Mr. Deacon, azt javaslom… – Fogja be, kisszívem, jó? – Deacon lekezelőbb nem is lehetett volna. – Fogalma sincs, hogy működik az ilyesmi errefelé. Ezek azonnal rám kenik, ha egy kis lehetőségük is van, nem kell nekem maga, hogy itt javasolgasson. – Akárhogy is, az unokaöccse azt kérte, javasoljam, hogy… – Mi van már? A csöcsödtől süket is vagy, nem csak hülye? Hosszú csend következett. Falk nem tehetett róla, elmosolyodott. Nincs is jobb taktika a régimódi szexizmusnál, hogy egy ostoba ember visszautasítsa a jó tanácsot. Deacon mindenesetre nem mondhatja, hogy senki sem figyelmeztette. – Esetleg újra mesélhetne nekünk arról a napról, Mal. Kérem. – Raco hangja nyugodt volt, de határozott. Szép karrier áll előtte, gondolta Falk, már ha ez az ügy nem töri le teljesen a lelkesedését, mielőtt igazán beindul. – Nincs mit mondanom. A kerítést javítottam, aztán megláttam, hogy Luke Hadler pickupja felhajt a feljárón. Deacon riadtabbnak tűnt, mint amilyennek Falk eddig hallotta, de a szavai inkább egy memorizált, mint felidézett történet dallamával csengtek. – Hadler folyton jött-ment, nem is figyeltem oda – folytatta Deacon. – Aztán hallottam egy lövést a farmjukról. Bementem a házamba. Aztán, kicsivel később újabb lövést hallottam. – Csinált bármit is? – Például mit? Ez egy rohadt farm. Minden nap lelőnek valamit. Honnan tudhattam volna, hogy most épp a nőt és a gyereket? Falk látta maga előtt, ahogy Deacon vállat von. – Mindegy, ahogy mondtam, nem figyeltem oda. Épp telefonáltam. Döbbent csend.

– Mi? Falk a saját zavarodottságát hallotta ki Raco kérdéséből. Deacon tanúvallomásában szó sem volt telefonálásról. Tudta jól, épp elégszer átolvasta. – Mi van? – kérdezte Deacon. Láthatóan nem volt tudatában annak, mit mondott. – Telefonált? A lövöldözés közben? – Aha. Ezt mondom. – De a hangja megváltozott, már kevésbé tűnt magabiztosnak. – Nem, ezt eddig nem mondta. Azt mondta, bement a házba, onnan hallotta a második lövést. – Aha, bementem a házba, mert csöngött a telefon – mondta Deacon, de habozott. Már lassabban beszélt, és az utolsó szónál kicsit már meg is bicsaklott a hangja. – Az a gyógyszertáras bige hívott, hogy átvehetem a felírt tablettáimat. – A gyógyszertár alkalmazottjával beszélt telefonon, amikor meghallotta a második lövést? – kérdezte az őrmester, érezhető hitetlenkedéssel. – Aha. – Deacon már egyáltalán nem tűnt magabiztosnak. – Igen. Azt hiszem, igen. Meg is kérdezte, mi volt ez dörrenés, én meg mondtam, hogy semmi, csak egy ilyen farmos dolog. – A mobilján beszélt vele? – Nem, a vonalason. A mobilnak szar ott a vétele. Újabb csend. – Erről eddig miért nem beszélt? – kérdezte Raco. Hosszú csend. Amikor Deacon újra megszólalt, úgy hangzott, mint egy kisfiú. – Nem tudom, miért. Falk tudta. A demencia miatt. A raktárban nekinyomta a homlokát a hideg falnak. Fejben üvöltött. A szellőzőn keresztül halk köhögést hallott. Amikor az ügyvédnő megszólalt, elégedettnek tűnt. – Azt hiszem, akkor végeztünk is.

Harmincegyedik fejezet Raco még húsz percig tartotta a kihallgatóhelyiségben Deacont, faggatta Falk autójával kapcsolatban, de hiába. Végül egy figyelmeztetéssel útjára engedte az öregembert. Falk felvette a rendőrautó kulcsát, és az épület mögött várta meg, amíg Deacon elhajt. Várt még öt percet, aztán lassan elindult az autóval a Deacon farmjára vezető úton. Menet közben észrevette a tűzjelző táblát, a veszély még mindig extrém fokozatú volt. Lefordult egy kopottas táblánál, amelyen az ambiciózus DEACON- BIRTOK felirat virított, és végigzötyögött a kavicsos felhajtón. Jöttére pár bozontos birka reménykedve felkapta a fejét. A birtok egy dombon terült el, és lélegzetelállító látvány nyílt róla a környező földekre. Falk jobb oldalán tisztán látta Hadlerék házát arrébb, a sekély völgyben. A ruhaszárító állvány olyan volt, mint egy pókháló egy rúdon, az a néhány kerti pad pedig úgy nézett ki, mintha bútorok lettek volna egy babaházban. Húsz évvel ezelőtt nagyon szerette ezt a látványt, amikor meglátogatta Ellie-t, most ki nem állhatta. Egy düledező csűr mellett parkolt le, miközben Deacon éppen bezárni próbálta az autóját. Az öregember keze remegett, leejtette a kulcsot a porba. Falk karba tette a kezét, és nézte, ahogy Deacon lassan lehajol. A férfi kutyája odasomfordált a lábához, és Falk irányába morgott. Az öreg felpillantott. Az arcán valami más költözött az agresszió helyére. Egyszerűen kimerültnek és zavartnak tűnt. – Most jöttem az őrsről – mondta, de nem hangzott magabiztosnak. – Ja, tudom. – Akkor mit akarsz? – Deacon, amennyire csak tudott, felegyenesedett. – Kinyiffantasz egy öreget, amikor senki se látja? Gyáva féreg. – Nem pazarlok magára egy lövedéket, ami a karrierembe kerülhet.

– Akkor mi kéne? Jó kérdés volt. Falk Deaconre meredt. A férfi húsz éven át felfoghatatlanul nagynak tűnt a szemében. Ő volt a mumus, aki görcsbe rántotta az ember gyomrát, a szörny az ágy alatt. Most, ahogy előtte állt, még mindig érezte az epét a torka mélyén, de már valami más is vegyült bele. Nem szánalom, határozottan nem szánalom. Inkább úgy érezte magát, mint akit átvertek. Túl sokáig halogatta, hogy lesújtson a fenevadra, és az idővel addig sorvadt, amíg már nem lett volna fair a küzdelem. Előrelépett, és egy pillanatra mintha félelem itatta volna át Deacon tekintetét. Falkot elfogta a szégyen. Megtorpant. Mit keres itt? Deacon szemébe nézett. – Semmi közöm a lánya halálához. – Marhaság, rajta volt a neved azon a cetlin. Az alibid csak esti mese volt… – A mondatok ezúttal is unásig ismételt állításokként csengtek. Falk nem hagyta, hogy az öreg folytassa. – Honnan tudja, Deacon? Mondja meg. Miért volt benne mindig annyira biztos, hogy Luke-kal nem voltunk együtt? Nekem nagyon úgy tűnik, hogy sokkal többet tud arról a napról, mint amennyit elmond.

Nem keringett vacsoraillat a levegőben, amikor Mal Deacon belépett a farmházba, mire egyből felment benne a pumpa. A nappaliban az unokaöccse terpeszkedett régi barna kanapéján, csukott szemmel, hasán egy doboz sörrel. A rádióból a krikettmeccs bömbölt. Az ausztrálok a dél-afrikaiakkal csaptak össze. Deacon lerúgta Grant csizmáját a kanapéról, mire az unokaöccse kinyitotta az egyik szemét. – Egy rohadt tea sincs? – kérdezte Deacon. – Ellie még nem ért haza a suliból. – És te nem tudtál volna feltenni, lusta disznó? Egész nap kint kínlódtam azokkal a juhokkal. Grant vállat vont. – Ellie dolga. Deacon morgott valamit, de a srácnak igaza volt. Tényleg a lány

dolga. Kikapott egy doboz sört a Grant mellett heverő hatos csomagból, és átment a ház hátuljába. Lánya szobája tiszta volt, akár egy műtő, elhatárolódott a ház többi részében uralkodó felfordulástól. Az ajtóban állva meghúzta a sört. Tekintete ide-oda cikázott, de vonakodott belépni. A makulátlan helyiség küszöbén az a kellemetlen érzés fogta el, hogy a szoba nem illik ide. Mint valami kósza cérnaszál. Repedés a padlóban. Tökéletesnek tűnt, de kilógott. Az ágy fehér lábára pillantott, és összevonta a szemöldökét. A fafelületen egy apró, kör alakú mélyedés volt, ahol a festék lepattogzott. A rózsaszín szőnyeg egy apró és tökéletlen körben ledörzsölődött, ahol most egy-két árnyalattal sötétebb volt, mint a többi részén. Alig lehetett észrevenni, de akkor is. Egy ponton hideget érzett a gyomrában, mintha egy golyóscsapágyat nyelt volna le. Az üres szobára meredt, a mélyedésre és a foltra, miközben az alkoholos harag indái elkezdték behálózni az ereit. A lányának itt kellett volna lennie, de nem volt itt. Jobban rámarkolt a sörére, és várta, hogy a hűvös, szilárd alumínium doboz megnyugtassa. Később azt mondta a rendőröknek, hogy ekkor már tudta, valami komoly baj van.

Falk alaposan végigmérte Ellie apját. – Lehet, hogy Hadlerékkel kapcsolatban jogosan állítja, hogy ártatlan, de a lányáról tud valamit, amit nem mond el. – Vigyázz a szádra. – Deacon hangja feszes volt, akár egy összetekert rugó. – Ezért akarta mindig rám kenni Ellie halálát? Ha nincs kéznél gyanúsított, az emberek keresnek egyet. Ki tudja, mit találtak volna, ha elkezdik forszírozni, mi volt maguknál. Gondatlanság? Molesztálás? Az öregember váratlan erővel Falknak rontott, amivel meglepte és a földre juttatta. Deacon göcsörtös kezével az arcához kapott. A kutya eszelős csaholással rohangálni kezdett. – Kibelezlek! – üvöltötte Deacon. – Még egy ilyen szó, és kibelezlek,

mint egy állatot! Szerettem. Hallod? Szerettem azt a lányt.

Luke Hadler szíve a torkában dobogott. Egyik kezét a rádión tartva várt, amikor a dél-afrikaiak kis híján elintéztek egy ütőjátékost. A játékos helyrejött, a pánik véget ért, és Luke kikapcsolta a készüléket. Lazán a csupasz mellkasára spriccelt egy kis parfümöt, és kinyitotta a szekrényét. Egyből a szürke ingért nyúlt, amiért egyszer Gretchen úgy odavolt. Végignézett a tükörképén, és gombolkozás közben magára vigyorgott. Tetszett neki, amit látott, de tapasztalatból tudta, hogy ez az égvilágon semmit sem jelent. Az embernek általában gondolatolvasónak kell lennie, hogy tudja, mi jár azoknak a lányoknak a fejében. Például itt volt ez a mai nap. Eszébe jutott, ahogy Ellie forró, mohó ajkát Aaronéhoz nyomja az osztályteremben, mire összefutottak a homlokán a ráncok. Most történt ilyesmi először? Valahogy úgy érezte, nem. Élesen hasított belé valami, ami leginkább féltékenységre emlékeztette, és gyorsan megrázta a fejét. Mit érdekli ez? Marhára nem számít. De basszus, Ellie Deacon néha igazi kis ribanc tud lenni. Őt lepattintja, és rohan Aaronhoz. Nem mintha érdekelné, persze, de elég volt ránézni a tükörképére, és világos volt, hogy valami nagyon nem stimmel azzal a lánnyal.

Deacon hosszú ujjai belemartak Falk arcába, mire ő megragadta az öreg csuklóját, és leráncigálta magáról. A hátára görgette, felállt, és hátrébb lépett. A dulakodás csak néhány másodpercig tartott, de mindkét férfi lihegett, az adrenalin maximális fokozatra kapcsolt a szervezetükben. Deacon a földről meredt rá, szája sarkában fehéren csillogott a nyál. Falk fölé hajolt, nem foglalkozott a rávicsorgó kutyával. Egy beteg öregember fölé magasodott. Később ezért utálni fogja magát, de abban a pillanatban ez nem érdekelte.

Mire hazaért, Aaronnak már sajgott a karja a növényekkel teli doboztól,

de még így sem tudta letörölni az arcáról a vigyort. Jó hangulatát csak enyhe bűntudat szennyezte be. Talán Ellie után kellett volna mennie. Luke ezt tette volna, ebben biztos volt. Életben tartotta volna a beszélgetést, meggyőzte volna a lányt, hogy kell neki az a kóla. Megrázta a fejét, és lerakta a dobozt a tornácra. Ellie kifele menet egész biztosan Luke-ra mosolygott. Manapság alig beszéltek, de egy mosolyt azért még tartogatott neki? Miután a lány kiment a teremből, Aaron már várta, hogy a barátja gúnyosan rávigyorog, és mond valami csípőset, de Luke alig vonta fel a szemöldökét. – Légy óvatos azzal a csajjal. – Csak ennyit mondott. Aaron felvetette, hogy menjenek ki a főutcára, flangáljanak egyet, de Luke megrázta a fejét. – Bocs, öreg, ma nem érek rá. Ellie is azt mondta, hogy dolga van. De mi? – tűnődött Aaron. Ha dolgozott volna, akkor azt mondja, nem? Erőt vett magán, hogy ne gondolkodjon túl sokat azon, mit csinál a két barátja, amikor nem vele van. Ehelyett figyelemelterelésként megkereste a pecabotját. Majd elsétál a folyóhoz. A fenti részhez, ahol harapnak a halak. Vagy, jutott eszébe hirtelen, visszamehetne a sziklafához, hátha Ellie is ott lesz. Vacillált. Ha Ellie találkozni akart volna vele, nyilván megmondja. De olyan nehéz volt kitalálni, mire gondol. Esetleg ha több időt töltöttek volna négyszemközt, a lány már rájött volna, hogy vele jól jár. Ha még ezt sem tudta beláttatni vele, valami komoly gond volt.

– Azt hiszi, én öltem meg a lányát? – Falk lenézett Deaconre. – Azt hiszi, én tartottam a víz alá a fejét, amíg meg nem fulladt? Azóta meg mindenkinek hazudtam, az apámat is beleértve? – Nem tudom, mi történt aznap. – Szerintem tudja. – Szerettem. – És ez mióta akadály bárki számára, hogy bántsa a másikat?

– Akkor legalább valami rohadt támpontot adj. Egytől tízig terjedő skálán mekkora szart kavartál? Raco tajtékzott a telefonban. Falk soha nem hallotta még ilyennek. – Semekkorát. Figyelj, semmi gond. Hagyjuk. – A rendőrautóban ült, egy kilométerre az úton Deacon házától. Nyolc nem fogadott hívása volt az őrmestertől. – Semekkorát? Azt hiszed, most jöttem le a falvédőről? Panaszt tettek ellened. Azt hiszed, nem tudom kitalálni, hol vagy? Azt hiszed, csak valami gyökér vidéki zsaru vagyok, akit hülyére veszel? – Mi? Nem, Raco, dehogyis. – Falkot zavarba hozta, hogy kikerült a kezéből az irányítás. Kínosan érezte magát, mintha valamilyen jelmezt viselt volna. – Véget ér a kihallgatás, és egyből elhúzol – amúgy tudom, hogy hallgatóztál –, és hallom a hangodon, hogy csináltál valamit Deaconnel. És elvittél egy rendőrautót. Úgyhogy ne mondd nekem, hogy semmi gond. Ha jól tudom, még mindig én vagyok itt a rangidős, és ha zaklattál valakit, aki már panaszt tett ellened, akkor, az istenit neki, nagy bajban vagy, öreg. Hosszú csend következett. Falk látta maga előtt, ahogy Raco fel-alá járkál az őrsön, és Deborah meg Barnes hallgatózik. Vett egy nagy levegőt. A szíve vadul kalapált, de kezdett feléledni a józan esze. – Nincs baj – mondta. – Sajnálom. Egy pillanatra elborult az agyam. Ha lesz következménye, én viselem, neked nem lesz belőle bajod. Megígérem. A vonal olyan sokáig néma volt, hogy Falk már azt hitte, Raco lerakta a telefont. – Figyelj ide, öreg. – Az őrmester lejjebb vette a hangját. – Szerintem ez kezd sok lenni neked. Az itteni múltaddal. Falk megrázta a fejét, pedig egyedül ült a kocsiban. – Nem, mondtam. Csak egy pillanatra kattantam be. Nem történt kár. Legalábbis az eddigieken túl. – Figyelj, megtettél mindent, amit kérni lehetett tőled. Együtt tovább jutottunk az üggyel, mint nekem egyedül sikerült volna. Ezt senki sem vitatja. De lehet, hogy lassan be kellene fejeznünk. Fel kellene hívni a clyde-iakat.

Erről én tehetek, már rég meg kellett volna tennem. Ez nem a te felelősséged, soha nem is volt. – Raco, figyelj… – Te Deacon és Dow megszállottja vagy. Addig nem nyugszol, amíg le nem csukatod őket. Mintha a nyakukba akarnád varrni a Hadlergyilkosságot amiatt, ami Ellie-vel történt… – Nem erről van szó. Dow neve ott volt azon a cetlin Karen kézírásával. – Tudom, de nincs más bizonyíték. Van alibijük. Már mindkettőjüknek. – Raco a vonal túlsó végén felsóhajtott. – Úgy tűnik, Deacon a Hadlergyilkosság idején tényleg telefonált. Barnes most kéri le a hívásjegyzéket, de a gyógyszertáras lány megerősítette. Emlékszik, hogy beszéltek. – Basszameg. – Falk a hajába túrt. – Ezt eddig miért nem említette? – Senki se kérdezte tőle. Szünet. – Nem Deacon tette – mondta Raco. – Nem ő ölte meg Hadleréket. Minél előbb ki kéne nyitnod a szemed. Annyira erősen bámulsz a múltba, hogy elvakít.

Harminckettedik fejezet Mire Gretchen kitöltötte a harmadik pohár vörösbort, Falk érezte, hogy a vállában lévő feszültség végre kezd kiengedni. A mellkasára nehezedő súly, amely már nem is tudta, mióta nyomja, szintén enyhülni kezdett. Érezte, hogy a nyakában lévő izmok elernyednek. Kortyolt egyet a borból, és kiélvezte, hogy a zűrzavar, amely eddig uralta a fejét, most valamilyen kellemes bódultsággal cserél helyet. A konyhára már sötétség borult, a vacsora maradékait leszedték az asztalról. Bárányragu volt. A sajátja, mondta Gretchen. Mármint az állat, nem a recept. Együtt mosogattak el, a nő keze könyékig volt a szappanos vízben, a férfi egy mosogatórongyot szorongatott. Tandemben dolgoztak, és leplezetlenül kiélvezték a helyzet bensőségességét. Végül átmentek a nappaliba, ahol Falk jóllakottan, kezében a boros pohárral belesüppedt a régi kanapéba. Nézte, ahogy Gretchen lassan járkel a szobában, felkapcsolja az oldalsó asztalokon álló kislámpákat, aranyló ragyogásba vonva a helyiséget. Aztán megnyomott egy láthatatlan gombot, mire valami visszafogott jazz csendült fel. Valami lágy és zavaros. A vörösesbarna függöny el volt húzva, beengedett egy kis esti szellőt. Odakint semmi sem mozdult. Gretchen korábban autóval ment érte a kocsmához. – Mi lett a kocsiddal? – kérdezte. Elmesélte. Gretchen ragaszkodott hozzá, hogy megnézze, úgyhogy hátramentek a parkolóba, ahol finoman felemelte az autóra rakott ponyvát. Slaggal lemosták, de a belső tere még mindig gyászos állapotban volt. A nő gyengéden, együttérzően felnevetett, és megnyomkodta Falk vállát. Elérte, hogy ne tűnjön olyan vészesnek a helyzet. Miközben a kietlen utakon hajtottak, Gretchen elmesélte, hogy Lachie ma este a bébiszitternél alszik. További magyarázatot nem fűzött hozzá. A

holdfény néha megcsillant szőke haján. Most Falk mellé ült a kanapén, bár a másik végére. A távolságot a férfinak kellett áthidalnia. Az ilyesmivel mindig is nehezen boldogult. Leolvasni a jeleket. Megítélni, mikor jó. Ha túl korán lép, elrontja, ha túl későn, akkor is. Gretchen rámosolygott. Lehet, hogy ma este nem lesz olyan nehéz, gondolta. – Ezek szerint még mindig ellenállsz Melbourne hívásának – mondta a nő, és kortyolt egyet. A bor ugyanolyan színű volt, mint az ajka. – Néha könnyebb, néha nehezebb. – Falk viszonozta a mosolyt. Érezte, hogy a mellkasát és a gyomrát melegség önti el. Kicsivel lejjebb is. – Hogy látod, lassan végeztek? – Őszintén szólva nehéz lenne megmondani – mondta tétován. Nem akart az ügyről beszélni. Gretchen bólintott, és kényelmes csend ülte meg őket. A jazz bús dallamát elnyelte a hőség. – Figyelj – szólalt meg a nő. – Mutatni akarok valamit. Elfordult, hogy elérje a kanapé mögötti könyvespolcot. A mozdulattól közelebb került hozzá, és egy pillanatra felvillant csupasz dereka. Amikor visszafordult, két fotóalbumot tartott a kezében. Nagyméretű kötetek vaskos borítóval. Kinyitotta az egyiket, aztán meggondolta magát, és félretette. Kinyitotta a másikat, és közelebb fészkelte magát a férfihez. Ennyit a távolság áthidalásáról. Pedig Falk még nem is végzett az italával. – Ezt a minap találtam – mondta Gretchen. Falk ránézett a képre. Érezte, hogy a nő keze az övéhez ér. Erről eszébe jutott a nap, amikor hosszú ideje először találkoztak újra. A temetésen. Nem. Mégsem akart most erre gondolni. Sem erre, sem Hadlerékre, sem Luke-ra. Nézte, ahogy a nő kinyitja az albumot. Három vagy négy fotó volt beragasztva egy oldalra, mindegyiket műanyag fólia borította. Az első képeken Gretchen szerepelt kislányként, a felvételeket egy előhívó labor jellegzetes vöröses-sárgás tónusai színezték át. A nő lapozott. – Hol is van a… Á, megvan. Nézd. – Felé tartotta az oldalt, és rámutatott valamire. Falk közelebb hajolt. Ő volt az. Ő és Gretchen. Ezt a fotót még soha nem látta. Harminc évvel ezelőtt készült, ő szürke rövidnadrágot viselt, Gretchen egy túlméretes iskolai ruhát. Egymás mellett

álltak, egyenruhás gyerekek kis csoportjában. A többiek mind mosolyogtak, de ők gyanakvóan néztek a fényképezőgépbe. Gyerekkori szőkeség: Gretchen haja aranylóbb volt, Falké fehérebb. Durcás arckifejezésükből ítélve valószínűleg hülyét kaptak a fényképész instrukcióitól. – Azt hiszem, ez volt az első napunk a suliban. – Gretchen Falkra sandított, és felvonta a szemöldökét. – Ezek szerint mi már mindenki más előtt barátok voltunk. Falk felnevetett, és kicsit közelebb hajolt, miközben a nő végigsimított a múlt nyomain. Aztán felnézett rá, vörös ajka mosolyogva szétnyílt, és már csókolóztak is. Falk a nő hátára tette a karját, és magához húzta. Az ajka forró volt, az orra az arcának nyomódott, másik kezével a hajába túrt. Gretchen melle puha volt, és Falk nem tudta nem érzékelni, farmerszoknyája mennyire feszül a combján. Szétváltak, feszengve elnevették magukat, és vettek egy nagy levegőt. Gretchen szeme a lágy megvilágításban szinte tengerkék volt. Falk félresimított egy tincset a homlokából, mire a nő megint szájon csókolta. Minden levegővételt samponillat és vörösboríz kísért. A férfi nem is hallotta meg, hogy csörög a telefon. Csak amikor Gretchen abbahagyta, akkor érzékelte, hogy rajtuk kívül is van világ. Próbált nem foglalkozni a hanggal, de a nő az ajkára tette az ujját, és megcsókolta. – Psszt – kuncogott. – Ez a tiéd, vagy…? Nem, az enyém. Bocs. – Hagyd – mondta Falk, de a nő már fel is kelt a kanapéról. – Bocs, nem lehet, talán a bébiszitter az. – Falk bőre Gretchen boszorkányos kis mosolyától bizsergett azon a ponton, ahol előbb hozzáért. Még mindig érezte a nő érintését. Gretchen lenézett mobilja kijelzőjére. – Ő az. Mindjárt jövök. Helyezd magad kényelembe. Kacsintott is hozzá. Játékos, ironikus utalás arra, mi vár rájuk. Falk vigyorgott, miközben a nő kiment a szobából. – Szia, Andrea, minden rendben? – hallotta még a hangját. Fújt egy nagyot, és a kézfejével megdörgölte a szemét. Megrázta a fejét, ivott a borból, és kihúzta magát. Egy kicsit felébredt, de azért nem túlságosan, próbálta nem megtörni a varázst, miközben várja, hogy Gretchen visszajöjjön. A nő hangja halk mormogás volt a szomszéd szobából. Hátrahajtotta a

fejét a háttámlára, és hallgatta a különböző hangokat. A zene és a beszéd megnyugtató ritmusát. Igen, merült fel benne váratlanul. Talán hozzá tudna szokni ehhez. Nem Kiewarrában, de valahol máshol. Valamilyen füves és nyílt területen, ahol sokat esik az eső. Neki nem okoztak gondot a hatalmas és nyílt területek. Melbourne és a valódi élete most mintha csak öt órára, de millió kilométerre lett volna. Lehet, hogy a város bekúszott a bőre alá, de most először gondolkodott el azon, mi rejlik saját szíve mélyén. Fészkelődött egy kicsit a kanapén, hozzáért az albumok hűvös borítójához. A másik szobából Gretchen hangja továbbra is mormogásként szűrődött át. Nem volt benne sietség, türelmes volt, magyarázott valamit. Az ölébe vette az albumot, szórakozottan kinyitotta, pislogott, hogy felélessze bortól elnehezült szemét. Kettejük fényképét akarta újra megnézni, de azonnal rájött, hogy rossz albumot vett kézbe. Az első oldalon a korai gyerekkori fotók helyett Gretchen egy idősebb kori fényképe várta. Tizenkilenc vagy talán húsz éves lehetett. Elkezdte becsukni az albumot, de aztán meggondolta magát. Érdeklődve végignézte a fotókat. Ebben a korban nem is látta még Gretchent. Csak fiatalabban és most idősebben. A nő ezeken is kicsit gyanakvóan nézett a fényképezőgépbe, de már nem érződött, hogy vonakodik pózolni. A szoknyája rövidebb volt, az arckifejezése kevésbé szemérmes. Lapozott egyet, és hirtelen összerezzent, amikor egy fényes, színes fotón a szeme elé került az időbe fagyott Gretchen és Luke. Mindketten a húszas éveik elején jártak, intim pillanat volt, összedugták a fejüket és egyformán mosolyogtak. Mit is mondott Gretchen? Egy-két évig jártunk. De semmi komoly. Persze szakítottunk. Két duplaoldalon ismerős fényképek sora várta. Kirándulások, nyaralás a tengerpartnál, egy karácsonyi buli. Aztán egyszerre megszakadtak. Ahogy Luke arca egy huszonvalahány éves srácéból egy harminchoz közeli férfié lett. Ekkoriban ismerhette meg Karent, és eltűnt Gretchen albumából. Ez teljesen oké, mondta magának Falk. Rendben van. Érthető. Miközben a nő telefonbeszélgetése továbbra is átszűrődött a szomszéd szobából, átlapozta a maradék oldalakat. Már épp becsukta volna az albumot, amikor megállt a keze.

A legutolsó oldalon, a sárguló védőfólia alatt volt még egy fotó Luke Hadlerről. Lefelé nézett, nem a fényképezőgépbe, az arcán békés mosoly terült el. Viszonylag közeli felvétel volt, de annyi látszott rajta, hogy egy kórházi szobában készült, a férfi egy ágy szélén ült. A karjában egy újszülöttet tartott. A kis rózsaszín arc, sötét haj és hurkás csukló egy kék takaró gyűrődései alatt is látható volt. Luke kényelmesen, közel tartotta magához a babát. Pont, mint egy apa. Billy, gondolta Falk egyből. Hadleréknél számtalan ehhez hasonló fotót látott. A név egyből rossz szájízt hagyott maga után. Közel hajolt az albumhoz, már teljesen kitisztult a feje. A fénykép nem volt túl jó minőségű, homályos helyiségben készítették erős vakuzással. De a fókusz éles volt. A kanapé melletti kisasztal lámpája alá helyezte az albumot, hogy a hangulatvilágításban jobban ki tudja venni a képet. A kék takaróba burkolt baba pufók kis csuklóján fehér műanyag karperec volt. A nevét nyomtatott nagy betűkkel írták rá. LACHLAN SCHONER

Harmincharmadik fejezet Falk látta, ahogy a szoba fekete ablakában eltorzul a tükörképe. Gretchen folyosóról beszivárgó hangja hirtelen másmilyennek tűnt. Kézbe vette a másik albumot, és átlapozta. Egyes fotókon Gretchen egyedül volt, másokon az anyjával vagy a nővérével valamilyen sydney-i szórakozóhelyen. Luke sehol. Aztán… kis híján lemaradt róla. Visszalapozott egyet. Ez is rossz minőségű kép volt, nem is igazán érte meg betenni az albumba. Valamilyen társasági eseményen készült. Gretchen a háttérben volt, mellette Karen Hadler állt. Mellette pedig Luke. Luke elnézett a felesége mellett, egyenesen Gretchenre. A nő ugyanazzal a boszorkányos kis mosollyal nézett vissza rá, amit az előbb Falknak is megvillantott. Falk odalapozott a fotóhoz, amelyen Luke a nő kisbabáját dajkálja. A fiút, aki sötét hajával, barna szemével és éles orrával most egyáltalán nem hasonlított az anyjára. Összerezzent, amikor Gretchen megszólalt mögötte: – Semmi. – A nő mosolyogva lerakta a mobilját, és felvette a boros poharát. – Csak Lachie szerette volna hallani a hangom… Egyből eltűnt a mosolya, amikor meglátta Falk arckifejezését és az ölében heverő albumot. Visszanézett rá, saját arckifejezése megfagyott. – Gerry és Barb Hadler tudja? – Falk érezte az élt a saját hangjában, és nem örült neki. – Karen tudta? Gretchen megborzongott, hirtelen védekező állást vett fel. – Nincs mit tudni. – Gretchen… – Már elmondtam. Lachie apja nem maradt itt. Luke régi barát volt, úgyhogy meglátogatta. Néha eltöltött vele pár órát. És? Mi ezzel a baj? Csak jól jött valaki, aki felvállalja egy kicsit az apaszerepet. Semmi

egetrengető – hablatyolt Gretchen, aztán elhallgatott. Vett egy nagy levegőt, és Falkra nézett. – Nem Luke az apja. – A férfi nem mondott semmit. – Tényleg nem! – Mi áll Lachie születési anyakönyvi kivonatában? Van akár egy fotód is Lachie apjáról, amit megmutathatsz? – A nő csenddel reagált. – Van? – Nem kell megmutatnom semmit. – Biztos nem volt könnyű, amikor Luke megismerte Karent. – Falk ezúttal csak későn észlelte saját hangsúlyát: hűvös volt, távolságtartó. – Az isten áldjon meg, Aaron, nem ő Lachie apja. – Gretchen arca és nyaka is elvörösödött. Kortyolt egyet a borból. Hangja esdeklővé vált. – Nem feküdtünk le… Jézusom, évek óta. – Mi történt? Gondolom, Luke nem akart letelepedni veled, tervezgette, hogy lelép. Aztán megismerte Karent, és… – Igen, és? – vágott közbe a nő. A bor lötyögött a poharában. Gretchen visszanyelte a könnyeit, a korábbi gyengédség teljesen eltűnt a beszélgetésből. – Jó, oké, bosszantott, amikor összejöttek. Fájt. Luke fájdalmat okozott. De ilyen az élet, nem? Ilyen a szerelem. – Elhallgatott. Elülső fogaival ráharapott nyelve hegyére. – Gondolkodtam is, vajon miért nem kedvelted Karent. De így már abszolút érthető. – És? Semmi se kötelezett, hogy a legjobb barátnője legyek… – Megvolt mindene, amit akartál. Luke, a biztonság, a pénz, már amennyi volt. Te magadra maradtál. A gyereked apja elment. Elvileg lelépett a városból. Vagy igazából csak egy másik házig lépett le, hogy máshol játssza az apát és a férjet? Gretchennél elszakadt valami, kitörtek belőle a könnyek. – Hogy kérdezhetsz ilyet? Te tényleg arra vagy kíváncsi, hogy viszonyom volt-e Luke-kal, amikor már házas volt? Hogy ő volt-e a gyerekem apja? Falk rámeredt. Mindig is Gretchen volt a gyönyörűbb a két nő közül. Szinte éteri szépség. Aztán eszébe jutott a folt Billy Hadler szobájában. És a pillanat, amikor Gretchen felemelte a fegyvert és rálőtt a nyulakra. – Azért kérdezem, mert meg kell kérdeznem. – Jézusom, mi bajod van? – A nő arca megkeményedett. A fogát vörösre színezte a bor. – Féltékeny vagy? Hogy egy ideig Luke-ot választottam, és ő

engem? Valószínűleg félig emiatt vagy most itt. Biztos arra gondoltál, most, hogy Luke-nak annyi, végre megfektetsz. – Ne legyél hülye. – Én, hülye? Nézz már magadra. – Gretchen egyre hangosabban beszélt. – Fiatal korunkban mindig a nyomában voltál, mint egy öleb, és most, még most is miatta maradsz itt egy városban, amit amúgy utálsz. Szánalmas. Hogy lehet ekkora hatalma feletted? Mintha a megszállottja lennél. Falk szinte érezte, hogy halott barátja rámered az albumban lévő fotóról. – Jézusom, Gretchen. Azért vagyok itt, mert három embert megöltek. Oké? Úgyhogy a fiad érdekében remélem, hogy a legrosszabb, amit a Hadler családdal tettél, az, hogy hazudtál a Luke-kal való kapcsolatodról. A nő elviharzott mellette, leverve a poharát az asztalról. A bor vérként ivódott a szőnyegbe. Feltépte az ajtót, mire befújt egy löket forró szél, felkavarva egy halom levelet. – Takarodj. – Szempárja mintha két árnyék lett volna, arca csúnyán elvörösödött. A küszöbön állva vett egy kis levegőt, mintha mondani készülne valamit, aztán meggondolta magát. Szája fagyos mosolyra húzódott. – Aaron. Várj. Még mielőtt valami meggondolatlant csinálsz, el kell mondanom valamit. – Szinte suttogott. – Tudom. – Mit tudsz? A nő közelebb hajolt hozzá, ajka szinte a fülénél volt. Falk érezte a leheletén a bort. – Tudom, hogy az alibid Ellie Deacon halála idejére kamu. Tudom, hol volt Luke. Nem veled. – Gretchen, várj… A nő kilökte az ajtón. – Úgy tűnik, mindkettőnknek megvannak a maga titkai. Az ajtó becsapódott mögötte.

Harmincnegyedik fejezet Hosszú volt a séta vissza a városba, és minden egyes lépést megérzett, a talpától egészen lüktető fejéig. Gondolatai legyekként kavarogtak. Újraélt Gretchennel folytatott beszélgetéseket, új fénytörésben látta őket, elemezgetett, kereste a hibákat. Felhívta Racót. Nem vette fel. Talán még mindig dühös rá. Üzenetet hagyott neki, hogy hívja vissza. Már majdnem záróra volt, mire megérkezett a Fleece-be. A kocsma lépcsőjén Scott Whitlam állt, éppen biciklis sisakját csatolta be. Sérült orra jobban festett, mint előző este. Végigmérte Falkot, és félbehagyta a mozdulatot. – Jól van? – Kemény estém volt. – Azt látom. – Az igazgató levette a sisakját. – Jöjjön, igyunk meg egy gyors sört. Falk semmit sem akart jobban, mint felvonszolni magát a lépcsőn, és leheveredni az ágyába, de nem volt energiája vitatkozni. Követte Whitlamet. A kocsma majdnem üres volt, McMurdo éppen a pultot törölgette. Amikor meglátta őket, abbahagyta, és szó nélkül csapolt két pohár sört. Az igazgató a pultra rakta a sisakját. – Ezeket én állom, írja a többihez, jó? – mondta McMurdónak. – Nincs többi – ráncolta a homlokát a csapos. – Ugyan már. Törzsvendégnek? – Ne kelljen még egyszer mondanom, barátom. – Jó, rendben. – Whitlam elővette a pénztárcáját, és turkálni kezdett benne. – Lehet, hogy… Lehet, hogy kártyával kéne… – Majd én – vágott közbe Falk, és hiába ellenkezett Whitlam, a pultra rakott egy húszast. – Nem gond, hagyja csak. Egészségére. Nagyott húzott a sörből. Minél előbb megisszák, annál előbb lefekhet.

– Szóval, mi történt? – kérdezte az igazgató. – Semmi. Csak halálra idegesít már ez a hely. Fájt. Luke fájdalmat okozott. – Haladtak az üggyel? Egy pillanatra az a vad gondolata támadt, hogy kipakol Whitlamnek. McMurdo eddigre abbahagyta a takarítást, és őket hallgatta a pult mögül. Vállat vont. – Csak örülnék, ha már elhúzhatnék. – Bármi is történik, neki hétfőn jelenése van Melbourne-ben. Talán előbb, ha Raco belehúz. Whitlam bólintott. – Jó magának. Bár… – Felemelte a kezét, és keresztbe tette két ujját. – Lehet, hogy előbb követem, mint hittem volna. – Elköltözik? – Remélhetőleg. Hamarosan muszáj lesz lépnem valamit Sandra miatt. Torkig van ezzel a várossal. Már nézelődök, egy északi iskolában gondolkodom. Jót tenne egy kis környezetváltozás. – Ott még melegebb van. – De arrafelé legalább esik. Itt semmi víz nincs. Az utolsókat rúgja a város. – Erre iszom – mondta Falk, és meghúzta a sörét. Feje teljesen elnehezült már a bortól, a sörtől és az érzelmektől. Whitlam vette a lapot, és követte Falk példáját. – Na jó, nekem is mennem kell. Elvégre holnap iskola. – Kezet nyújtott. – Remélem, még találkozunk, mielőtt elmegy, de ha nem, sok sikert. Falk megrázta a kezét. – Kösz, magának is északon. Az igazgató derűsen integetve távozott, aztán Falk odatolta az üres poharakat McMurdónak. – Jól hallottam, lassan lelépsz? – kérdezte a csapos. – Úgy néz ki. – Hát, hiszed vagy sem, én nem örülök. Egyedül te fizetsz normálisan. Igaz is… – McMurdo kinyitotta a kasszát, és visszaadta a húszast. – Az italokat a szobaszámládhoz írtam. Gondoltam, könnyebb lesz, ha felírod őket a költségeid közé, vagy hogy szoktátok az ilyesmit.

Falk meglepetten átvette a bankjegyet. – Ja, jó. Kösz. Azt hittem, nem írod. – Azt csak Whitlamnek mondtam. Te rendben vagy. Falk összeráncolta a homlokát. – De Whitlam nincs? Már biztos elég jól ismered. McMurdo kurtán felnevetett. – Na ja. Pont ezért tudom, hol tartja a pénzét. – A hátsó helyiségben villogó pókergépek felé biccentett. – Azokon játszik? A csapos bólintott. – Meg a többin. Lovak, kutyák. Fél szemmel mindig a versenycsatornát nézi, a másikkal meg telefonos appjait. – Hülyítesz. – Bár annyira azért mégsem lepődött meg. Eszébe jutottak a sportkönyvek Whitlam házában. Rendőri karrierje során sok szerencsejátékossal volt már dolga. Nincs egy bizonyos típus. Az egyedüli közös nevezőjük az önáltatás. – Visszafogottan csinálja, de egy pult mögül sok mindent észrevesz az ember – mondta McMurdo. – Különösen, ha fizetésről van szó. Amúgy a pókergépet szerintem pont nem annyira szereti. – Hogyhogy? – Szerintem az kis falat neki. De még így is bedobálja a kis aranyérméit, akárhányszor bejön. Ezt csinálta akkor is, amikor tegnap véletlenül beleszaladt egy pofonba. Amikor Jamie és Grant bunyózott. – Nem mondod. – Mindegy, nem kéne itt árulkodnom. Nem illegális a seggére verni a pénzednek. Hála az égnek. Különben nem lenne bevételem. – Sokaknak nem lenne. – Falk kipréselt magából egy mosolyt. – Amúgy jó nagy pancserek ezek a szerencsejátékosok. Mindig stratégiákon és kiskapukon gondolkodnak. Pedig végső soron csak az működik, ha a jó lóra teszel.

A szobája soha nem érződött még ennyire börtöncellának. Anélkül mosott fogat, hogy felkapcsolta volna a lámpát, aztán lerogyott az ágyra. A fejében

uralkodó káosz ellenére minden tagját kimerültség járta át. Leragadt a szeme. Az utcán bádogdoboz gördült végig, fémesen zörgött az éjszaka csendjében. Kábán arra gondolt, olyan ez, mint a pókergépek mű hangja. Becsukta a szemét. McMurdónak igaza volt a szerencsejátékosokkal kapcsolatban. Amit mondott, erre az ügyre is állt. Néha a világ összes stratégiája sem segít. Csak az működik, ha a jó lóra teszel. Agyában ekkor megfordult egy fogaskerék. Elavult volt, úgyhogy csak lassan. Nehezen mozgott már, vonakodva kattant egyet, aztán megállt. Lassan kinyitotta a szemét. Túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is lásson, csak belebámult a tintafekete sötétségbe, és folyamatosan járt az agya. Elképzelte Kiewarra terét három dimenzióban. Látta maga előtt, ahogy felmászik a régi kilátójukhoz, az alatta lévő táj menet közben egyre kisebbnek tűnik. Amikor elért a tetejére, lenézett. A városon túl az aszálysújtotta vidéket látta, és Hadlerék birtokát. Most először vette észre, milyen más minden egy új szemszögből. Ezen gondolkodott akkor is, amikor már nyitva volt a szeme, és hosszú percekig meredt a semmibe. Tesztelte a fogaskereket új pozíciójában. Végül, teljesen éberen, felült. Belebújt egy pólóba és tornacipőbe. Aztán fogta a zseblámpáját és egy régi újságot, halkan lesétált a lépcsőn, és kiment a parkolóba. Az autója ott volt, ahol hagyta. A szarszagtól könnyezett a szeme, de alig vette észre. Felhajtotta a ponyvát, és az újságot kesztyűnek használva kinyitotta a csomagtartót. A hátsó ülés elszigetelte az autó belső terétől, így a vandálok nem tettek benne kárt. Bekapcsolta a zseblámpát, és bevilágított az üres csomagtartóba. Hosszú ideig állt ott. Aztán elővette a telefonját, és csinált egy fényképet. Miután visszaért a szobájába, sokáig tartott elaludnia. Amikor eljött a reggel, felébredt és gyorsan felöltözött, aztán türelmetlenül várakozott. Amint az óra kilencet ütött, felvette a telefont, és elintézett egy hívást.

Luke Hadler tenyere izzadt a kormányon. A légkondi túlteljesített, de így

is alig ért el valamit, mióta eljött Jamie Sullivantől. Kitikkadt, bármit megadott volna egy üveg vízért. Megerőltette magát, hogy az előtte lévő útra koncentráljon. Már majdnem otthon volt. Csak jusson el odáig. Már közel járt a házukhoz, amikor meglátta az alakot. Az út mellett állt, egyedül. Integetett.

Harmincötödik fejezet Falk lihegve esett be az őrsre. Miután lerakta a telefont, egészen idáig rohant. – Tévedtünk. Raco felnézett az asztaláról. Mindkét szeme véreres volt, az egyik szinte még mindig leragadt. – Miben? – Mindenben. Ez soha nem Luke-ról szólt.

– Remek – morogta Luke, amikor közelebb ért. Amikor meglátta, ki integet, egyből elment a kedve az egésztől. Egy pillanatig azon gondolkodott, inkább továbbmegy, de ezen a napon különösen perzselt a hőség. Nemrég még negyven fok is lehetett, gondolta. Még hezitált egy másodpercig, aztán lefékezett. Letekerte az ablakot, és kihajolt.

Falk remegő kézzel nyitotta ki Hadlerék aktáját, egyszerre volt izgatott, és dühös magára. – Egész idáig fejre álltunk, hogy összekössük a dolgot Luke-kal, azt kerestük, mit rejtegetett, ki akarta megölni. És mit találtunk? Semmit. Vagyis semmi érdemlegeset. Egy csomó kisebb indokot, de egyik sem elég jó. És igazad volt. – Tényleg? – Csőlátásom volt. De mindkettőnknek. Végig fordítva ültünk a lovon.

– Ha jól látom, kicsit bajban vagy, mi? – hajolt ki Luke, és a férfi lábánál heverő bicikli felé biccentett. – Kösz. Azt hiszem, igen. Van valamilyen szerszámod? Leállította a motort, és kimászott az autóból. Leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a biciklit. – Mi romlott el? Ezek voltak az utolsó szavai, aztán valami nehéz tárgy sújtott le a koponyájára. Egy nedves puffanást követően síri csend állt be, mintha még a környező fákon gubbasztó madarak is elnémultak volna a sokktól. Nehezen lélegezve Luke Hadler teste felett, Scott Whitlam lenézett a művére.

Falk áttúrta az aktát, és kivette belőle a Karen Hadler könyvtári bizonylatáról készült fénymásolatot. A Grant?? szó volt rajta a saját telefonszáma fölött. Áttolta Raco asztalán, és rábökött. – Grant. Az istenit neki, ez nem egy rohadt név.

Karen becsukta maga mögött az igazgatói iroda ajtaját, elnyomva a szerda délutáni nyüzsgés hangjait. Vörös alapon fehér almamintás ruha volt rajta, és fáradtnak tűnt. A Scott Whitlam íróasztalához legközelebbi széket választotta. Egyenes háttal leült, lábát a bokájánál illemtudóan keresztbe tette. – Scott – kezdte. – Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet ezzel megkeresni. De van egy kis probléma, és nem tudok szemet hunyni felette. Közelebb hajolt a férfihoz, óvatosan, sőt talán feszengve, és átnyújtott neki egy lapot. Az élőfejen a Geoffrey Ryan Alapítvány logója állt a fehér háttér előtt. Felnézett szőke frufruja alól, tekintetével egyvalamit keresett. Megerősítést. Valahol mélyen Scott Whitlam agyában kinyílt egy rejtekajtó, és egy egészen rövid pillanatra bepillantást engedett abba, hogy az igazgató

milyen messzire hajlandó elmenni azért, hogy megállítsa Karent.

– Grant – mondta Falk, és a naplóra mutatott. – A Geoffrey Ryan Alapítvány Nevelésügyi Támogatása. Erre pályázott tavaly a Kiewarrai Általános Iskola. Ezt utasították el. Csak tudod, mi van? Raco hitetlenkedve pislogott. – Most hülyéskedsz. – Nem én. Reggel beszéltem az alapítvány fejével, és a Kiewarrai Általános Iskolának idén ötvenezer dollár támogatást ítéltek meg.

Visszanézve Whitlam pontosan meg tudta nevezni a pillanatot, amikor elszúrta. Felvette a lapot, amelyen ott volt az az árulkodó élőfej, és áttanulmányozta. Formanyomtatvány volt, automatikusan kiküldték a támogatás nyerteseinek, hogy adatokat igényeljenek a procedúra további részéhez. Nem éppen töltött fegyver, vagyis valószínűleg vannak még más papírok is, gondolta. Más bizonyítékok, amelyeket Karen visszatartott. A nő most esélyt adott neki arra, hogy megmagyarázza, vagy vallomást tegyen. Látta abból, ahogy ránézett kék szemével, és valamilyen értelmes magyarázatot várt. Azt kellett volna mondania: – Igen, persze, utána fogok nézni. Lehet, hogy mégiscsak szerencsénk volt. Úristen, meg kellett volna köszönnie neki. Ezt kellett volna tennie. Ehelyett bepánikolt. Még csak végig sem olvasta a nyomtatványt, amikor reagált. Soha nem gondolta, hogy könnyen megnyerheti ezt a meccset, de ebben a pillanatban egész biztosan elveszítette. Ki kellett terítenie a lapjait. Bezárt a bazár. – Biztos semmi komoly – mondta, és ezekkel a szavakkal megpecsételte a sorsát. – Csak egy hiba. Ne is törődj vele. De a hibát ő követte el. Látta abból, ahogy Karen kihúzza magát és lesüti a szemét. Ahogy hirtelen távolság került közéjük. Ha a nő

belépéskor még nem is volt biztos a dolgában, kifele menet már az volt. Karen Hadler búcsúja száraz volt, akár a földek.

– Scott Whitlam – mondta Raco. – Basszameg. Basszameg. Teljesen összeáll? – Ja, össze. Szerencsejáték-függő, mint tegnap este megtudtam. – Falk elmondta az őrmesternek, amit McMurdótól hallott. – Ezen indultam el. McMurdo mondott valamit, amiről beugrott, hogy végig rossz felől közelítettük meg a dolgot. – De akkor miről beszélünk? Eltett valamennyit az iskola támogatásából? És mire költötte, adósságokat fizetett vissza? – Könnyen lehet. Tavaly költözött ide. Semmi sem köti Kiewarrához. Nyíltan utálja, mégis itt lakik. Mesélt valamit egy esetről, amikor Melbourne-ben kirabolták, és leszúrtak egy idegent. Nem lennék meglepve, ha ebben több lenne, mint amit elmondott. Néhány másodpercig hallgattak. – Jézusom, szegény Karen – mondta Raco. – Idióták vagyunk. Túl gyorsan leírtuk Karent. Őt és Billyt is. Elintéztük őket annyival, hogy mindkettő járulékos kár. Mindig is Luke volt a főszereplő, mindig is ő vonzotta magára a figyelmet. Már gyerekkorunk óta. Ő volt a tökéletes álca. Hogy szólhatott volna bármi is az unalmas feleségéről, amikor ott volt Luke? – Jézusom. – Az őrmester becsukta a szemét, és fejben átfutotta az ismert tényeket. Amikor összeállt a kép, megrázta a fejét. – Karent nem Grant Dow zaklatta. És nem is a férjétől félt. – Ha egyáltalán, Luke valószínűleg csak attól félt, hogy Karen mit vélt felfedezni a suliban. – Szerinted elmondta neki? – Szerintem biztosan. Különben miért lett volna nála a számom?

Karen az igazgató irodájából egyenesen a női vécébe ment. Bezárkózott az egyik fülkébe, és az ajtónak nyomta a homlokát, csak ezután engedte

ki dühös könnyeit. Egészen az iménti találkozóig volt valamilyen halvány reménysugár. Abban bízott, hogy Whitlam a levél láttán elneveti magát, és azt mondja, „pontosan tudom, mi történt”, aztán meggyőzően elmagyarázza. Nagyon akarta, hogy Whitlam ezt mondja, de nem így történt. Remegő kézzel megtörölte a szemét. És most? Szíve mélyén még mindig nem tudta elhinni, hogy Whitlam lopta el a pénzt, pedig már biztos volt benne. Igazából korábban is tudta, ha néha hajlandó volt beismerni magának. A saját szemével nézte végig a számlákat. A felmerült hibákért Whitlam volt a felelős, nem ő. Ezek a morzsák az ő svindlijéhez vezettek. Az ő lopásához. Próbaképpen kimondta a szót. Olyan rosszul csengett. Hitt benne, hogy a gyanú nem egyenlő a bizonyossággal, de a férje világnézete mindig is inkább fekete-fehér volt. – Szívem, ha szerinted az a seggfej ellopta a pénzt, akkor hívd a zsarukat, és jelentsd fel. De feljelenthetem én is, ha te nem akarod – mondta Luke két éjszakával ezelőtt. Karen az ágyban ült, az ölében egy nyitott könyvtári könyv hevert. Nem igazán haladt vele. Nézte, ahogy a férje levetkőzik, és a ruháját egy halomba dobja az egyik székre. Aztán meztelenül állva kinyújtóztatta széles hátát. Álmosan rámosolygott, és Karen arra gondolt, milyen jól néz ki a félhomályban. Suttogva beszélgettek, hogy a hangjuk még csak véletlenül se érjen el a gyerekszobákig. – Nem, Luke – mondta. – Ne folyj bele. Kérlek. El tudom intézni én is, de biztosra akarok menni. Ha megvan a bizonyíték, feljelentem. Valahol mélyen tudta, hogy túlzásba viszi az óvatoskodást. De az igazgató a közösség egyik oszlopa. El tudta képzelni, hogyan reagálnának a szülők. Eleve mindenkinek pattanásig feszültek az idegei, még a végén nekimennek. Meggyőző bizonyíték nélkül nem vádaskodhat. Kiewarra épp elég törékeny így is. Ha belekezd, rendesen végig kell csinálnia. És az állására is gondolnia kell. Ha téved, azonnal búcsút mondhat neki. – Előbb Scott-tal kellene beszélnem – mondta, amikor a férje bemászott mellé az ágyba, és meleg kezét a combjára tette. – Adnom

kell neki egy esélyt, hogy megmagyarázza. – Így inkább arra adnál neki esélyt, hogy kitaláljon valamit. Karen, kicsim, hagyd a zsarukra. A nő elhallgatott, de látszott rajta, hogy nem hagyja magát. Luke felsóhajtott. – Hát jó. Ha nem jelented fel, legalább kérj tanácsot, hogy hogyan szerezd meg a bizonyítékot, amire szerinted szükséged van. – Luke arrébb gördült, és a mobiljáért nyúlt. Addig görgette a képernyőt, amíg meg nem talált valakit, aztán átadta Karennek a készüléket. – Hívd fel őt. Egy régi barátom, zsaru. Valami pénzügyi melója van a melbourne-i szövetségieknél. Jó srác. Nagyon okos. Meg kvázi jön is nekem eggyel. Bízhatsz benne, segíteni fog. Karen egy szót sem szólt. Azt mondta Luke-nak, hogy elintézi egyedül, és pontosan ezt tervezte. De későre járt, könnyebb volt elengedi és nem vitatkozni. Keresett egy tollat az éjjeliszekrényen lévő kupiban, és felvette az első lapot, ami a keze ügyébe akadt. A könyvtári bizonylatot, amit könyvjelzőnek használt. Megfordította, és írt magának egy egyszavas emlékeztetőt, majd alá körmölte Aaron Falk számát. Aztán, mivel a férje még mindig nézte, gondosan bedugta a könyvbe, és az éjjeliszekrényre rakta. – Így nem kallódik el – mondta, majd lekapcsolta a lámpát, és hátradőlt a párnára. – Hívd fel – mondta Luke, és az éjszaka csendjében átkarolta. – Aaron tudni fogja, mi a teendő.

Harminchatodik fejezet Kilencven perccel később Falk és Raco az iskolát kémlelte egy jelöletlen rendőrautó elülső üléseiről. Az egyik oldalsó utca emelkedőjén parkoltak, ahonnan jól ráláttak a főépületre és az előtte lévő játszótérre. Kinyílt a hátsó ajtó, és Barnes közrendőr mászott be rajta. A kocogástól kifulladt. Áthajolt az ülések között, és kinyújtotta a kezét, büszkén felmutatva két vadonatúj Remington lövedéket. Raco kivette a kezéből, és megvizsgálta. Biccentett. Ugyanilyen márkájút találtak Luke, Karen és Billy Hadler holttestében. A törvényszékiek valószínűleg pontosabb egyezést is meg tudnak állapítani, de egyelőre ez is megteszi. – A gondnok raktárában volt elzárva, ahogy mondta. – Barnes szinte pattogott az ülésén. – Nehéz volt bejutni? – kérdezte Falk. A közrendőr próbált szerénynek tűnni, de nem sikerült. – Egyből a gondnokhoz mentem. Bedobtam a klasszikus „rutinellenőrzés” dumát. Engedélyekre, biztonsági baromságokra hivatkoztam. Azonnal beengedett, igazából túl könnyű volt. Elég mulasztást találtam ahhoz, hogy befogja a száját, és inkább odaadja a lőszert. Azt mondtam neki, hajlandó vagyok hallgatni a dologról, ha mire legközelebb jövök, mindent elrendez. Azt ígérte, senkinek se mondja el. – Szép munka – mondta Raco. – Már ha nem árulja el Whitlamnek. Pár óránk biztos van. A clyde-i erősítés kábé negyvenpercnyire van. – Nem értem, miért nem törünk rá a rohadékra, egyből meg kéne bilincselni – morgott Barnes. – A clyde-iak semmit se csináltak, hogy az övék legyen a dicsőség. Raco hátranézett. – A dicsőséget majd megkapjuk, ha eljön az ideje, ne aggódj – mondta.

– Azért biztosan nem kapnak nagy kitüntetéseket, hogy biztosítják a házát és zárolják a bankszámláit. – Akkor legalább sietnének – mondta Barnes. – Na ja. Mindhárman előrefordultak, hogy újra a távolban lévő iskolaépületet nézzék. Megszólalt a csengő, mire kinyílt a kapu. Kiáradt rajta egy rakás gyerek, csoportokba rendeződtek, futkározni kezdtek, kiélvezték átmeneti szabadságukat. Mögöttük Falk kiszúrt egy alakot, aki a kapu oldalának dőlt. A fején kalap volt, a kezében kávés bögre, az ingén vörös nyakkendő. Scott Whitlam. Falk érezte, hogy mögötte Barnes mocorogni kezd. – Ötven rongy – mondta. – Ilyen piti összegért megölni három embert. – Ki fog derülni, hogy ez nem is annyira a pénzről szól, mint hinnéd – mondta Falk. – Az ilyen szerencsejátékosok mindig valami mást kergetnek. Több olyan esetet is láttam már, amikor nagyon gyorsan bedurvultak a dolgok. Azt hiszik, minden egyes kockavetés újabb lehetőség. A kérdés, Whitlam mit kergetett. – Nem számít – mondta Barnes. – Ezt semmivel sem tudja igazolni. – Nem, de a pénz ilyen. Rohadt undorítóvá válhat.

Whitlam az iskola kapujában állva dédelgette a bögréjét. A szél megint feltámadt. Érezte, hogy a por rátapad izzadt bőrére. A gyerekek kurjongattak és szaladgáltak a játszótéren, neki pedig csak az járt a fejében, vajon fellélegezhet-e. Falk néhány napon belül elmegy, sőt ha szerencséje van, talán hamarabb. Majd akkor vesz egy nagy levegőt, döntötte el, addig nem. Aztán még pár hónap. Meghúzza magát, bízik benne, hogy kitart a szerencséje, és leléphet északra. Alig tudta elhinni, hogy egyáltalán idáig megúszta. Kis híján elvitte a szíve, amikor Raco megemlítette, hogy nézegetik a Hadlerék farmján lévő biztonsági kamera felvételeit. Fogalma sem volt róla, hogy van ott kamera, és egyből kiverte a jeges veríték, amikor a két zsaru társaságában arra gondolt, milyen közel került a lebukáshoz. El kellett menekülnie. Meg kellett győznie Sandrát, hogy adjon neki még

egy esélyt. Egy utolsó újrakezdés, és ezúttal kiszáll a szerencsejátékból. Megígérte. Tegnap este könnyek között adta a szavát a feleségének, és úgy érezte, ezúttal tényleg őszintén sír. A nő némán meredt rá. Hallotta már így hetet-havat összehordani. Közvetlenül az előtt, hogy Kiewarrába költöztek, és legalább két alkalommal ez előtt. Most viszont, gondolta, meg kell győznie. Sőt mi több, abba kell hagynia. Ezúttal sokkal több forog kockán, mint aminek az elvesztését el bírná viselni. Már a gondolattól is görcsbe rándult a gyomra. Sandra annyira aggódott, pedig nem is tudta, valójában milyen kasza leng fölöttük. Azt hitte, az a legnagyobb problémájuk, hogy a bankszámlájuk mindig vörösen jelez. Az eltitkolt szégyen, hogy már kártyával kell intézniük a heti bevásárlást. Hogy a bérelt házzal és a részletre vett kávéfőzővel fenn kell tartaniuk a látszatot. A felesége abban a hitben élt, hogy csak ezek a napi szintű nehézségeik vannak, messzebb nem látott. Mit sem tudott arról, hogy az adósságaik egészen Melbourne-ig érnek. Hogy milyen szörnyűségek várnak rá és a lányukra, ha a férje nem fizet. Whitlam kis híján elvigyorodott a képtelen gondolattól, hogy elmondja a feleségének az igazságot. Már a szögbelövővel tett ígéret elég lett volna, hogy Sandra azon nyomban északra meneküljön. A házához hozták az üzenetet. Itt, Kiewarrában. Megjelent két fatörzs nyakú szteroidfüggő Melbourne-ből takaros kis kertvárosi házuk küszöbén, hogy tájékoztassák, a főnökük egyre türelmetlenebb. Fizetnie kell. Szögbelövőt hoztak magukkal, hogy biztosan átjöjjön az üzenet. Lebénult a félelemtől. Sandra és Danielle bent volt a házban. Hallotta, ahogy mit sem sejtve beszélgetnek a konyhában, miközben a két fickó halk hangon elmesélte, mit fognak csinálni velük, ha nem szedi össze a pénzt. Iszonyatos volt hallgatni. A Geoffrey Ryan Alapítvány értesítése két nappal később érkezett. Egyenesen neki címezték. Karen szabadságkérelmével együtt landolt az íróasztalán, bontatlanul. A másodperc törtrésze alatt meghozta a döntést. Az alapítvány milliókat osztogatott szét. Azoknak a gazdag szemeteknek ötvenezer dollár csepp a tengerben. Elkülönítheti különböző mondvacsinált és nehezen számosítható tevékenységekre, mondjuk továbbképzésekre vagy kisegítő programokra.

Így elhárít bármilyen gyanakvást. Legalábbis egy időre. Kölcsönveszi a pénzt, hogy kifizesse a melbourne-i fazont, és majd egyszer, valahogy visszaadja. Az összeg nem elég arra, hogy rendezze a tartozását, távolról sem, de legalább szerez vele egy kis mozgásteret. Nem hagyta magát túlságosan belegondolni abba, mit csinál. Egyszerűen a saját bankszámlája adatait adta meg a nyomtatványon az iskoláé helyett. Erről a számláról még Sandra sem tudott. Névnek az iskoláét adta meg. A bankok úgyis csak a számokat nézik, nem a nevet. Hogy a kettő egyezik-e, azt soha nem ellenőrzik, ebben biztos volt. Működőképes a terv, győzködte magát. Nem kiváló, még csak nem is jó, de elmegy. Aztán egy délután bekopogott hozzá Karen Hadler, kezében a Geoffrey Ryan Alapítvány nyomtatványával. Eszébe jutott a nő tekintete, mire ökölbe szorította a kezét, és addig nyomta feltűnésmentesen a falhoz, amíg meg nem fájdult, és el nem eredtek a könnyei.

Nézte, ahogy Karen kimegy az irodájából. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, megfordult a görgős székével, és halkan belehányt a szemetesbe. Nem mehetett börtönbe. Onnan nem fizethette vissza a pénzt, és azokat, akiknek tartozott, nem érdekelték a miértek. Vagy ő fizet, vagy a családja. Erről szólt a megállapodás. Aláírták, lepecsételték. Látta a szögbelövőt. Kényszerítették, hogy fogja meg. Érezte ólomsúlyát. Fizet, vagy… Nem. Az nem reális alternatíva. Fizet. Persze hogy fizet. Csak ült az irodájában, és törte a fejét. Karen tudja. Vagyis valószínűleg elmondja a férjének, ha már nem mondta el amúgy is. Vajon milyen hamar köpi be? Óvatos nő volt, sok szempontból szinte túlságosan is az. Tehát lassú. Száz százalékig biztos akar lenni a dolgában, mielőtt bármit is tenne. Luke azonban már egészen más eset. Nem volt sok ideje. Nem hagyhatta, hogy kiderüljön. Nem volt más megoldás. A nap vége jött és ment, de igazi választ nem hozott. Várt, ameddig bírt, majd azt csinálta, amit mindig, ha ideges volt valami miatt. Fogta

az összes pénzt, ami nála volt, majd elment a kocsmába. A pókergép ott várta ragyogva és csilingelve, és szokás szerint játék közben kezdett körvonalazódni előtte a megoldás. Magára maradva, a játékgépek között elrejtőzve meghallotta Luke Hadler hangját a szomszédos helyiség egyik asztalától. Lefagyott, levegőt is alig mert venni, amíg várta, hogy Hadler szóba hozza Jamie Sullivannek az iskolai pénzt. Biztos volt benne, hogy most vége, de a titok megmaradt titoknak. Ehelyett nyulakról beszélgettek, lövöldözést terveztek másnapra Sullivanéknél. Lefixálták az időpontot. Luke majd hozza a saját fegyverét. Érdekes, gondolta Whitlam. Akkor a játéknak talán még nincs vége. Újabb száz dollárt nyomott a gépbe aranyérmék formájában, és a terve elkezdett formát ölteni. Újra meg újra átfutotta, amíg már nem csak forma volt. Működőképes volt. Nem tökéletes. Még csak nem is biztos. De talán fifti-fifti. És Whitlamnek egy fifti-fifti bármikor elég volt.

Figyelte, ahogy a játszótéren elrobog mellette egy csapat kisgyerek. Közöttük volt a saját lánya is. Egy másodpercig azt hitte – nem először –, hogy Billy Hadler is ott van. Önkéntelenül is megrándult a feje, mintha begörcsölt volna a nyaka. Még mindig elfogta a rosszullét, amikor eszébe jutott a fiú. Nem mintha ez számított volna. Billynek nem lett volna szabad ott lennie. Whitlam lehorzsolt ökle megfeszült a kávés bögrén, miközben visszasétált az irodájába. Úgy volt, hogy a fiú nem lesz otthon. Mindent elrendeztek. Gondoskodott róla. Direkt előásta azt a nyamvadt tollaslabda-készletet. Ezután csak egy kis nógatásra volt szükség, hogy Sandra felvegye a telefont, és leszervezze a tollasozást Billyvel. Ha a fiú hülye anyja nem telefonált volna, hogy belerondítson a tervbe, Billy nem keveredik bele. A nő csak magát hibáztathatta. Ő maga is megpróbálta megmenteni a fiút. Ebben senki sem kételkedhetett. Ivott egy korty kávét, és felszisszent, amikor a folyadék megégette a száját. Érezte, ahogy lecsorog a torkán, és savanyú íz járja át a bensőjét.

Kavargó gyomorral ment haza a kocsmából, és egész éjszaka forgolódott az ágyában, szétcincálta a tervét, kereste a hibákat. Másnap tompa tekintettel ült az irodájában, és várta az elkerülhetetlen kopogást. Karen biztosan elmondta valakinek. Nyilván. Valaki jönni fog, csak nem tudja, ki. Valaki a rendőrségtől? Az iskolai bizottság elnöke? Esetleg maga Karen? Egyszerre félte és vágyta a kopogást. Azt jelentette, Karen kitálalt. Vagyis túl késő. És nem kell végrehajtania a tervét. Nem kellett megkérdeznie magától, kész-e megtenni. Tudta, hogy igen. Bebizonyította a Footscray sikátorban. Annak a fickónak több esze is lehetett volna, elvégre profi volt. Egyszer már találkozott vele. Akkor a férfi egy parkolóban szorította sarokba, elvette a tárcáját, és egy vesére mért ütéssel tette nyomatékossá az üzenetét. Whitlam arra számított, hogy a sikátorban is ugyanígy fog lezajlani a jelenet. De aztán a férfi bedühödött, elkezdett hadonászni a késével, és többet követelt, mint amiről szó volt. A helyzet pillanatokon belül eldurvult. A fickó könnyelmű volt, és szinte biztosan rajta volt valamin. Amikor meghallotta a „tanár” szót, egyből alábecsülte áldozata állóképességét. Whitlam egy rosszul időzített döfésre ügyes védőmozdulattal reagált, mire mindketten a betonra vágódtak. A penge narancssárgán villant az utcai lámpa fényében, majd az igazgató érezte, hogy végigszánt a hasán, meleg vörös vonalat hagyva maga után. Adrenalin és félelem járta át, amikor megragadta a férfi kést szorongató kezét. Lent tartotta és kicsavarta, teljes testsúlyával nekifeszülve nyomta támadója mellkasa felé. A férfi nem dobta el, akkor is szorongatta, amikor belefúródott a saját testébe. Nyálkásan belehörgött Whitlam arcába, miközben ő lenyomta, és érezte, hogy a férfi vére lassan tócsába gyűlik az úttesten. Megvárta, míg a másik abbahagyta a légzést, aztán várt még egy teljes percet. Könnyek gyűltek a szemébe. Teljes testében reszketett, és rettegni kezdett, hogy mindjárt elájul. De valahol, sok réteg alatt megbújva egy szikrányi nyugalom pislákolt benne. Sarokba szorították, de cselekedett. Megtette, amit kellett. Ő, aki a tárcájáért nyúlva annyiszor

megtapasztalta már a szabadesés-szerű érzést, most végre átvette az irányítást. Reszkető kézzel megvizsgálta a mellkasát. A vágás felületesnek tűnt, sokkal rosszabbnak nézett ki, mint amilyen volt. A támadója fölé hajolt, kötelességtudóan kétszer is megpróbálta lélegeztetni, és külön gondoskodott róla, hogy a vérben formálódó ujjlenyomatai tükrözzék, ő aztán megtette polgári kötelességét. Ezután keresett egy házat az egyik szomszédos utcában, ahol még égett a villany, és amikor bejelentette, hogy kirabolták, kiengedte magából az eddig visszafogott érzelmeket. Elrohantak, de kérem, jöjjenek gyorsan, valaki megsebesült. Amikor csak visszaemlékezett az esetre – gyakrabban, mint gondolta volna –, tudta, hogy önvédelem volt. Lehet, hogy az új fenyegetés helyszíne iroda, nem sikátor, az eszköze papír, nem kés, de szíve mélyén úgy érezte, nincs olyan nagy különbség. A fickó a sikátorban. Karen az irodában. Ahogy irányítja a kezét. Ahogy cselekvésre kényszeríti. Végső soron vagy ők, vagy ő. És Whitlam önmagát választotta. Az iskolai nap vége jött és ment. Az osztálytermek és a játszótér kiürült. Senki sem kopogott be az ajtaján. Ezek szerint a nő még nem jelentette fel. Vagyis még van esély. Most vagy soha. Az órájára nézett. Most.

Harminchetedik fejezet – Hogyan jutott be Hadlerék farmjára? – kérdezte Barnes, előrehajolva a két ülés között. – Kismilliószor átnéztük az iskolai kamera felvételét, azt hittem, egész délután ott állt a kocsija a parkolóban. Falk megtalálta a fényképeket a pickup rakterében heverő Luke-ról. Kivette közülük a közelit a négy vízszintes csíkról. Odaadta Barnesnak a telefonjával együtt, amelyeken az előző éjszakai rongálás képeit nyitotta meg. Saját kocsija csomagtartójának kárpitján két hosszú csík virított. Barnes egyik képről a másikra nézett. – Ugyanolyan csíkok. De mik ezek? – Az én csomagtartómban lévők újak. Kerekektől származnak. A rohadt bringájával ment oda.

Whitlam senkinek sem szólt az irodában, hogy elmegy. Észrevétlenül surrant ki a vészkijáraton, a kabátját a székén hagyta, a számítógépét bekapcsolva – az „itt vagyok, egy perc és jövök” univerzális jeleként. Kiosont a raktárba, elkerülve a két olcsó kamera korlátozott látómezejét. Hála az égnek a kevés pénzért, gondolta, és szinte elnevette magát a helyzet iróniájától. Pár percen belül kinyitotta a raktárt, és zsebre tett egy maréknyi lőszert. Az iskolának volt egy puskája a nyulak miatt, amit most berakott a sporttáskájába, és átvetett a vállán. Csak a legvégső esetben használja. Luke Hadlernek kell legyen saját fegyvere, imádkozott magában. Sullivannel is nyulakra lőttek. De hogy lőszere is van-e? Ezt nem tudta. Visszakocogott a biciklitárolóhoz. Kora reggel jött be kocsival, egy csendes utcán parkolt le a sulitól nem messze. Kivette a bringáját a tárolóból, és ezzel tette meg a rövid utat. Aztán kikötötte egy helyen,

ahová hamarosan sokan gyűlnek majd. Úgy rejtette el, hogy mindenkinek a szeme előtt legyen. Aztán visszasétált az autóhoz, és behajtott az iskola parkolójába, egy olyan helyre, amelyre a kamera kényelmesen rálátott. Leszedte a lakatot várakozó biciklijéről, és percekkel később már a néptelen vidéki utakon tekert Hadlerék birtoka felé. Nem volt messze, és jó időt ment. Egy kilométerre a farmtól megállt, és az út mentén kiválasztott egy bokrokkal benőtt helyet. Bebújt az egyikbe, és várt, miközben elsuttogott egy halk, lázas imát, hogy jól időzített. Huszonöt perc múlva már szakadt róla a víz, biztos volt benne, hogy elszalasztotta az esélyt. Egy árva jármű sem járt erre. Újabb nyolc perc telt el, majd kilenc. Aztán, amikor már kezdett farkasszemet nézni a puskával, és azon gondolkodott, hogy talán nincs más kiút, meghallotta. Egy pickup motorja zörgött a távolban. Kikémlelt. Erre várt. Nagy kő esett le a mellkasáról, és némán elrebegett egy imát. Kilépett az út szélére, a biciklijét a lába mellé döntötte. Mellé állt, és kinyújtotta a kezét, nagy lendülettel és nyomorult arckifejezéssel integetett, mintha fulladozna. Bár valójában fulladozott is. Egy szörnyű pillanatig úgy tűnt, a pickup nem áll meg. Aztán, amikor közeledett, épp mellette fékezett le. Legördült a vezető oldali ablak. – Látom, van egy kis gond, mi? Luke Hadler hajolt ki az ablakon.

Whitlam könyökébe fájdalom hasított, amikor a kövekkel telepakolt zoknival lesújtott Luke koponyájára. Fülsértő reccsenés törte meg a csendet, mire a férfi arccal a porba rogyott, és elernyedve ott maradt. Az igazgató elővette a kémiaszertárból kölcsönzött gumikesztyűt, és kinyitotta a pickup rakterét. Egy atléta gyorsaságával bedugta a kezét Luke hóna alá, és ügyetlenül felrakta a járműre. Aztán hallgatózott. Luke légzése halk volt, és darabos. Felemelte a zoknit, és még kétszer lesújtott. Érezte, hogy törik a koponya. Már vér is folyt, de nem törődött vele. Hanyagul betakarta a férfit egy ponyvával, amit a raktérben talált, és feldobta mellé a biciklijét. A csupa kosz

kerekek hozzáértek az oldalsó panelhez. Luke puskája az anyósülésen volt. Egészen kába lett a megkönnyebbüléstől, és egy teljes percig nyomta a homlokát a kormánynak, mire az érzés elmúlt. A fegyver nem volt megtöltve. Semmi gond. Elővette a Remington töltényeket a zsebéből, és berakta Luke puskájába. A kocka el volt vetve.

Harmincnyolcadik fejezet A reggeli szünet már fél órája véget ért, most mindenhol csend honolt. A játszótér kiürült, Falk pedig épp elnyomott egy ásítást, amikor megszólalt a mobilja. Raco és Barnes összerezzent, amikor a készülék hangosan zenélni kezdett az autó néma belső terében. – Falk szövetségi ügynök? – szólt bele valaki. – Peter Dunn vagyok, a Geoffrey Ryan Alapítvány elnöke. Reggel beszéltünk. – Igen – mondta Falk, és egy kicsit kihúzta magát. – Miről van szó? – Kicsit kellemetlen, de volt az a pályázat, amiről kérdezett, a Kiewarra Általános Iskoláé. – Igen. – Térjen már a lényegre, gondolta Falk. – Tudom, hogy azt mondta, ezt nagyon bizalmasan kell kezelnünk, de kiderült, hogy az asszisztensem… új még, nincs rutinja… Szóval, úgy tűnik, odaadta a nyomtatványt egy másik kollégának, aki nem igazán értette, hogy ez bizalmas, és… – És? – És úgy húsz perce kapcsolatba lépett a szóban forgó iskolával, és… – Nem. – Falk becsatolta az övét, és hadonászva intett Racóéknak, hogy kövessék a példáját. – Igen, tudom. Nagyon saj… – Kivel beszélt? – Mivel viszonylag nagy összegről van szó, egyből a legfelsőbb szinten kezdte. Az igazgatóval, bizonyos Mr. Whitlammel beszélt. Falk lerakta. – Bemegyünk. Most. Raco beletaposott a gázba.

Luke hullája csúszkált egy kicsit a ponyva alatt, miközben Whitlam megtette a rövid távolságot Hadlerék farmjához. Levette a szemét a visszapillantó tükörről, és keményen rámarkolt a kormányra, keze izzadt a műanyag kesztyűben. A farmháznál lefékezett, és kiugrott, még mielőtt lett volna ideje belegondolni, mi vár rá. Csak a bejárati ajtónál bizonytalanodott el. Egyáltalán nem ismerte jól Hadlerék házának és udvarának alaprajzát. Ahhoz határozottan nem, hogy elkezdje keresni Karent. Hirtelen fejbe verte, milyen eszelős a helyzet, de már látta is, hogyan nyúl a keze a csengő felé. Oda juttatja Karent, ahol Luke van. A puska az oldalánál lógott, szorosan a combja mellett. Karen nyitott ajtót, pislogva a felismeréstől és a meglepetéstől. Vett egy nagy levegőt, a nyelve már formálta volna az „s” és a „c” betűket, de nem tudta kimondani a nevét, Whitlam ugyanis egyből felemelte a puskát, és meghúzta a ravaszt. Közben becsukta a szemét, és amikor kinyitotta, a nő már hátrafelé esett, véres lyukkal a hasán. Whitlam felszisszent, amikor Karen könyöke a padlón koppant, és a feje hátranyaklott. Szeme kísértetiesen pislogott, és mélyen a mellkasából hosszú alt nyögés szakadt ki. Whitlamnek csengett a füle, egy darabig nem hallott semmit. – Anyu? Nem. Nem. Nem hallott semmit. – Anyu? Semmit, csak a levegő dübörgését a mellkasában és a füle csengését, határozottan nem azt, hogy Billy Hadler sivít a folyosón, mint valami madár, egyik kezében egy játék lóg, a másikkal rémületében a levegőt markolássza. – Anyu? Nem tudta elhinni, egyszerűen képtelen volt. Itt van a gyerek. Itt van a gyerek. Mi a francért nem máshol van, biztonságban a város túlfelén, az ő kertjükben? Itt van, és meglátta, neki pedig gondoskodnia kell róla, hogy ne legyen belőle szemtanú, és ezt csak egyféleképpen tudja megtenni, most boldog vagy, te kíváncsi kurva, üvöltötte Karen hullájának, miközben Billy sarkon fordult, és elrohant a folyosón,

túlságosan megijedt ahhoz, hogy sírjon, úgyhogy inkább hátborzongatóan sóhajtozva kapkodta a levegőt. Whitlam úgy érezte, mintha kilépett volna a testéből. Követte a fiút, és berontott a hálószobába, szinte vakon tépte fel a szekrényeket és le az ágyneműt. Hol van? Hol van? Szétvetette az ideg, hogy mire kényszerült rá. Hang hallatszott a szennyeskosárból, és később nem is emlékezett, hogy félrelökte, pedig így kellett történnie, mert hirtelen ott volt Billy. A kisfiú az arcát takarva bújt a falhoz. Arra már emlékezett, ahogy meghúzza a ravaszt. Igen. Később jól emlékezett erre. Megint az az iszonyatos csengés a fülében, aztán újra – istenem, ne, kérlek, ne – valami más. Egy elviselhetetlen pillanatig azt hitte, Billyből jön, akinek már hiányzott a fél feje és mellkasa. Aztán arra gondolt, talán ő maga adja ki a hangokat, de felemelte a kezét, és érezte, hogy csukva van a szája. Szinte kíváncsian ment a hang irányába, a folyosó túloldalára. A baba a kiságyban volt, ordított. Whitlam az ajtóban állt, és arra gondolt, mindjárt elhányja magát. A puska csövét a saját állához illesztette, és ott tartotta, érezte, hogy a fémből forróság árad, aztán a késztetés elmúlt. Lassan megfordította a fegyvert. Remegett, amikor a baba sárga kis ruhájára irányította. Vett egy nagy levegőt. A fejét eluraló káoszban összemosódtak a hangok, de a lármából valahogy kihallotta a rációét. Nézd! Kényszerítette magát, hogy egy pillanatra álljon le. Pislogott. Gondolj bele, hány éves. Hallgasd csak. Sír. Sír, nem beszél. Nem tud. Nem tud beszélni, nem tudja elmondani. Megijesztette, hogy ebben a pillanatban mégis érezte a csábítást. – Bumm – suttogta magának. Ijesztő nevetést hallott, de amikor megfordult, senkit sem látott maga mögött. Aztán fogta magát, és kirohant a házból, el Karen hullája mellett, ki Luke pickupjáig, beugrott a volán mögé, és a gázba taposva kifordult az útra. Senki sem hajtott el mellette, és addig ment, amíg a remegés miatt már nem tudta tartani a kormányt. A következő kanyarnál lefordult. Egy szánalmas kis ösvény volt, valami tisztásra vezetett. Kimászott, leráncigálta a biciklijét a raktérből, és közben

folyamatosan összekoccantak a fogai. Reszkető kézzel hátradobta a ponyvát, elfedve a négy vízszintes csíkot, amelyeket a bicikli kerekei hagytak, amikor útközben zötykölődtek. Erőt vett magán, és a holttest fölé hajolt. Nem érzékelt mozgást. Olyan közelről nézte meg Luke arcát, hogy azt is látta, hol vágta meg magát borotválkozás közben. Nem érezte, hogy levegő távozik a szájából. Már nem lélegzett. Új kesztyűt vett fel és egy műanyag esőponcsót, aztán elvonszolta a hullát a raktér pereméig. Nagy nehezen ülő pozícióba tornászta. A puskát Luke lába közé rakta, ujjbegyeit a fegyverhez nyomta, a csövet a fogai közé helyezte. Rettegett, hogy a hulla előre fog dőlni és leesik az autóról, és az a bizarr gondolat merült fel benne, hogy ezt valahogyan be kellett volna gyakorolnia. Aztán becsukta a szemét, és meghúzta a ravaszt. Luke arca eltűnt, és a teste hátradőlt. A koponyája hátsó részét ért ütésnek már nyoma sem volt. Vége. Whitlam begyűrte a kesztyűjét, poncsóját és a ponyvát egy műanyag zsákba azzal, hogy majd később elégeti. Aztán vett három mély levegőt, és kirakta a biciklijét az üres útra. Miközben eltekert, a fémlegyek már el is kezdtek körözni.

Harminckilencedik fejezet Whitlam irodája üres volt. A tárcája eltűnt, a kulcsaival és a telefonjával együtt. A kabátja még mindig a szék háttámláján hevert. – Lehet, hogy csak kiugrott valahová – vetette fel az ideges titkárnő. – Az autója még mindig itt van. – Nem – mondta Falk. – Barnes, menj a házához. Ha a felesége otthon van, vedd őrizetbe. – Egy pillanatra elgondolkodott, és a titkárnő felé fordult. – Whitlam lánya még órán van? – Igen, azt hiszem, a… – Vigyen oda. Most. A titkárnő kocogni volt kénytelen, hogy tudja tartani a lépést Falkkal és Racóval. – Tessék – mondta levegőért kapkodva, amikor odaértek az egyik terem ajtajához. – Itt van bent. – Melyikük az? – Falk a kis ablakon keresztül kereste a szemével a kislányt, akit Whitlamék családi fotóján látott. – Ott ül – mutatta a nő. – A szőke lány a második sorban. Falk az őrmester felé fordult. – Szerinted elhagyná a várost a gyereke nélkül? – Ezt nehéz megmondani, de nem hiszem. Ha meg tudja oldani, hogy elvigye, akkor nem. – Szerintem sem. A közelben lehet. – Falknak eszébe jutott valami. – Hívd a clyde-iakat. Biztos a közelben vannak. Zárják le az utakat, aztán gyűjts össze mindenkit, akinek van tapasztalata a terület-átfésülésben. Raco követte Falk tekintetét az ablakon túlra. Az iskola mögött sűrűn benőtt terület nyúlt el. Mintha reszketett volna a hőségben. Mindent magába olvasztott, semmit sem engedett ki. – Rohadt nagy szívás lesz ott vadászni rá – mondta Raco, miközben a

füléhez emelte a telefont. – Az a létező legjobb búvóhely.

A keresőcsapatok tagjai szorosan egymás mellé álltak, narancsszínű láthatósági mellényben sorakoztak fel a rengeteg mentén. Az eukaliptuszok suttogtak és nyekeregtek fölöttük a széltől. A légmozgás felkavarta a port és a kavicsokat, amitől hunyorogniuk kellett, és eltakarták a szemüket. Mögöttük Kiewarra vibrált. Falk elfoglalta a helyét a sorban. Dél volt, és máris érezte, hogy a mellény alatt úszik a teste az izzadságban. Mellette Raco gondterhelt arccal nézett előre. – Hölgyeim és uraim, rádiókat bekapcsolni – mondta a keresőcsapat vezetője egy megafonon keresztül. – És ez tigriskígyó-terület, úgyhogy nézzenek a lábuk elé. Felettük egy helikopter nyomta lejjebb a forró levegőt. A csapatvezető jelzett, mire a narancssárga mellényes emberek szinte egyszerre indultak meg. A vadon összezárult körülöttük, elnyelte őket. Föléjük eukaliptuszok magasodtak, és a sűrű aljnövényzet elvágta őket egymástól, miközben egyre beljebb hatoltak. Falk néhány méter múlva már csak Racót látta a bal oldalán, és egyetlen narancssárga mellényt messzebb a jobbon. Tapogatózó keresésre készüljenek, magyarázta a vezető érezhető türelmetlenséggel. Ez jól működik a sűrű növényzetben. Sorba állnak, egyesével előregyalogolnak, és addig mennek egy irányba, amíg akadályba nem ütköznek. – Abból indulunk ki, hogy ha valahol nem jutunk át, ott az igazgató sem tudott. Ha valaki elakad, megfordul és visszajön az ösvényen – mondta a vezető, és Falk kezébe nyomott egy kabátot. – Tartsa nyitva a szemét. Elég húzós tud lenni. Falk előrenyomakodott. A talpa alatt ropogó gallyakat és a bozótban szántó szelet leszámítva furcsán nagy volt a csend. A nap magasan tűzött, sugarai átfurakodtak a fák közötti réseken, akár egy fényszóróé. Még a helikopter hangja is tompának tűnt, ahogy ragadozó madárként szelte fölöttük a levegőt. Óvatosan lépkedett, a foltokban sütő nap miatt nem mindig látta tisztán a

talajt. Eleve nem pontosan tudta, milyen jeleket keres, és rosszul lett a gondolattól, hogy esetleg lemarad valamiről. A rendőri képzése óta nem volt már része ilyen teljes körű átfésülésben. De fiatal korában épp elég időt töltött ezek között a fák között, hogy tudja, sokkal könnyebben behúzzák, mint ahogy elengedik. Szeme sarkát jókora izzadságcsepp csípte, türelmetlenül kitörölte belőle. Teltek-múltak a percek. Körülötte a fák mintha lépésről lépésre egyre közelebb kerültek volna egymáshoz, és a magas fűben kénytelen volt egyre jobban felemelni a lábát. Egyenesen elöl sűrű bozótost látott elnyúlni. Még ilyen messziről is áthatolhatatlannak tűnt. Már majdnem az ösvény végén járt, és Whitlam sehol. Levette a kalapját, és végigsimított a fején. Senki sem kiáltott fel, hogy talált valamit. Az övére csatolt rádió is néma volt. Elkerülték volna Whitlamet? Bevillant a pickupja rakterében heverő Luke képe. Visszatette a kalapját, és előrenyomakodott, utat tört magának a bozótos felé. Lassan haladt, csak néhány métert tett meg, amikor érezte, hogy egy bot pattan le a kabátjáról. Meglepetten odanézett. Kicsivel balra és néhány lépéssel előtte Raco megállt, és felé fordult. Egyik ujját a szájához emelte. – Whitlam? – tátogta Falk. – Lehet – tátogta vissza Raco, és bizonytalanul feltette a kezét. A szájához emelte a rádiót, és mormogott valamit. Falk körbenézett, hátha kiszúrja valakinek a mellényét. A legközelebbi csapattag messze volt, egy lombfüggöny mögött. Falk az őrmester felé lopakodott, és felszisszent, amikor valami megreccsent a talpa alatt. Arra nézett, amerre Raco mutatott. Egy leesett farönk lyukat vájt a bozótos elejébe. Alig látszott, de annyira kilógott a környezetből, hogy nem lehetett nem észrevenni azt a rózsaszín, húsos valamit. Ujjbegy. Raco elővette a szolgálati fegyverét. – Én nem tenném – szólt ki Whitlam a farönk mögül. Furcsamód nyugodtnak tűnt. – Scott, öreg, mi vagyunk azok. – Falk igyekezett ugyanolyan hangot megütni, mint az igazgató. – Ideje feladni. Ötvenen keresik magát. Csak egyféleképp érhet véget.

Whitlam felnevetett. – Mindig több kiút van! Jézusom, maguknak, zsaruknak nincs fantáziája. Mondja meg a haverjának, hogy tegye el a fegyverét. Aztán szólhat a rádión a többieknek, hogy akció lefújva. – Felejtse el – mondta Raco. A pisztolyát a rönkre szegezte, a keze meg sem rezzent. – Dehogy felejtem. – Whitlam hirtelen felállt. Mocskos volt, izzadt, kivörösödött arcán lila hálót alkottak a karcolások. – Csak ésszel, veszi a kamera. Felfelé mutatott, ahol a rendőrségi helikopter körözött a felhőtlen égbolton. Feltűnt és eltűnt a lombkoronák hézagjaiban, miközben széles köröket tett meg. Falk nem tudta, a pilóta észrevette-e őket, de nagyon remélte. Az igazgató hirtelen előrerántotta a kezét, mintha náci karlendítést végzett volna, aztán ellépett a farönktől. Valamit szorongatott a kezében. – Menjenek hátrébb – mondta, és forgatni kezdte a kezét. Falk fémes villanást látott, mire az elméjében a pisztoly szó jelent meg, és őrült tempóban pörgött, hogy értelmezze a látottakat. Raco meg sem moccant, megfeszült a koncentrációtól. Whitlam egyesével széthajtogatta az ujjait, és Falkból hirtelen kiszakadt a levegő. Hallotta, hogy Raco hosszan és mélyen felmorran. Ez ezerszer rosszabb, mint egy pisztoly. Whitlam kezében öngyújtó volt.

Negyvenedik fejezet Az igazgató felpattintotta az öngyújtó fedelét, mire a láng fehéren kezdett táncolni a vadon háttere előtt. Olyan volt, mint a legrosszabb rémálom. Mint amikor összegabalyodik az ejtőernyő. Vagy elromlik a fék az autópályán. Falk érezte, hogy valahonnan mélyről feltör benne a félelem, és bizsergetni kezdi a bőrét. – Scott… – kezdte, de Whitlam feltartotta az egyik ujját. Drága öngyújtó volt, az a fajta, amelyiknek addig ég a lángja, amíg vissza nem csukják. A láng reszketett a szélben. Az igazgató egy pillanat alatt előkapott a zsebéből egy kis flaskát. Lepattintotta a kupakját, és belekortyolt. A szemét egy pillanatra sem vette le róluk, miközben megdöntötte a flaskát, és a borostyánszínű folyadékból öntött egy kicsit maga köré a földre. A whisky illata egy pillanattal később csapta meg Falkot. – Mondjuk, hogy ez az én biztosításom! – kiáltott fel Whitlam. Amikor kinyújtott keze megremegett, a szikra is megrezzent. – Scott! – kiáltott Raco. – Maga hülye barom. Így mindannyiunkkal végez. Önmagával is. – Akkor jöjjön ide, ha akar. De akkor elejtem. Falk áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, mire eltört néhány gally a talpa alatt. Már két éve nem esett itt eső, most pedig alkohol szivárgott a talajba. Mintha egy gigantikus doboz gyufán álltak volna. Valahol mögötte, láthatatlanul ott volt az iskola és a város, az eukaliptuszok megszakítatlan sora összekötötte őket az erdővel. A tűz úgy végigsöpör egy ilyen láncon, akár egy expresszvonat. Ha egyszer beindul, nincs megállás, felemészti, ami az útjába kerül, embertelen hatékonysággal elpusztít mindent. Az őrmester remegő kézzel célzott Whitlamre. Leheletnyit Falk felé fordította a fejét.

– Rita is ott van valahol – mondta halkan, összeszorított foggal. – Előbb lövöm le, minthogy hagyjam, hogy felgyújtsa ezt a helyet. Falknak eszébe jutott az őrmester eleven, várandós felesége, és felemelte a hangját. – Scott. Esélye sincs, ha az a láng eléri a földet. Maga is tudja. Akkor felgyújtja magát. Az igazgató feje erre görcsösen összerezzent, és az öngyújtó majdnem kiesett a kezéből. Falk élesen beszívta a levegőt, Raco tett egy fél lépést hátra, és elkáromkodta magát. – Az isten verje meg, vigyázzon már! – reccsent rá Whitlamre. – Menjenek hátrébb – mondta az igazgató, aki újra a kezébe vette az irányítást. – Tegye le a fegyvert. – Nem. – Nincs esélyük. Ledobom. – Csukja be a fedelét. – Előbb maga jön. Tegye le a fegyvert. Raco az ujját a ravaszon tartva habozott. Falkra pillantott, aztán vonakodva lehajolt, és a földre helyezte a pisztolyt. Falk nem hibáztatta. Látta már, mire képes egy bozóttűz. Egy nyáron, amikor egy irányított tűz elszabadult, egy szomszédja elvesztette az otthonát és negyven birkáját. Ő és az apja rongyokat csavart az arcára, és felfegyverkeztek locsolócsövekkel és vödrökkel, miközben a déli égbolt vörös és fekete lett. A birkák addig visítottak, amíg már nem tudtak. A tűz úgy sikított, akár valamilyen kísértet. Rémisztő volt. Mintha egy pillanatra rálátott volna a pokolra. A talaj pedig most még szárazabb volt, mint akkor. Ha lángra kap, pillanatok alatt elterjed a tűz. Whitlam úgy nyitogatta-csukogatta az öngyújtót, mint valami játékot. Raco delejes rémülettel és összeszorított ököllel figyelte. A helikopter közvetlenül a fejük fölött lebegett, és Falk a szeme sarkából látta, hogy a fák között narancssárga mellényes emberek bukkannak fel. Nyilván értesítették őket, hogy tartsák a távolságot. – Tehát rájöttek? – Whitlam inkább tűnt kíváncsinak, mint dühösnek. – Az alapítványos pénzre. Megint kinyitotta az öngyújtót, és ezúttal úgy hagyta. Falk torka

összeszorult. Próbált nem a lángra nézni. – Igen – mondta. – Már korábban észre kellett volna vennem, de jól titkolta a szerencsejátékot. Whitlam felvihogott. Furcsa, gonosz kis kacaját elvitte a szél. – Abban sok gyakorlatom van. Sandra figyelmeztetett. Azt mondta, egy nap megfizetek érte. Jut eszembe… Rájuk bökött az öngyújtóval, mire Raco torkából valamilyen morgásszerű hang szakadt ki. – Figyeljenek. Sandrának ehhez semmi köze, világos? A szerencsejátékról tud, de arról nem, hogy mennyire elúsztam. Semmit sem tud erről az egészről. Ígérjék meg, hogy ezt szem előtt tartják. Nem tudott erről. Se a pénzről, se Hadlerékről. – A család nevének kimondásakor megbicsaklott a hangja, és élesen beszívta a levegőt. – És nagyon sajnálom a kisfiút. Billyt. – Felszisszent, amikor kimondta. Lenézett, és becsukta az öngyújtó fedelét. Falk most először érezte, hogy megvillan egy halvány reménysugár. – Soha nem gondoltam volna, hogy Billynek baja eshet. Nem lett volna szabad ott lennie. Hinniük kell nekem. Próbáltam távol, biztonságban tartani. Azt akarom, hogy Sandra tudja ezt. – Scott – mondta Falk. – Mi lenne, ha velünk jönne? Megkeressük Sandrát, és elmondhatja neki maga. – Mintha ezek után hajlandó lenne szóba állni velem. Azok után, amit tettem. – Whitlam arca könnyektől és izzadságtól csillogott. – Már évekkel ezelőtt hagynom kellett volna, hogy elváljon tőlem, amikor először akart. Hagynom kellett volna, hogy fogja Danielle-t, és a lehető legmesszebbre menjen tőlem. De nem hagytam, és most már késő. – A kezével megtörölte az arcát, és Raco lecsapott a lehetőségre, hogy a pisztolyáért nyúljon. – Hé! – Mielőtt az őrmester elérte volna, Whitlam megint kinyitotta az öngyújtót. – Azt hittem, van egy szép kis megállapodásunk. – Jól van – mondta Falk –, semmi gond, Scott, nyugodjon meg. Raco csak a családja miatt aggódik. Ahogy maga is. Raco, aki kinyújtott kezével ledermedt, lassan felegyenesedett. Arcán maszkot alkotott a félelem és a harag. – Scott, a feleségem terhes – mondta, és Whitlam szemébe nézett. A hangja megbicsaklott. – Négy hét múlva megszülethet a baba. Kérem,

csukja le az öngyújtó fedelét. Whitlam keze megremegett. – Pofa be. – Még mindig alakulhat máshogy, Scott – mondta Falk. – Nem. Ez nem ilyen egyszerű. Nem érti. – Kérem – mondta Raco. – Gondoljon Sandrára és Danielle-re. Csukja le az öngyújtót, és jöjjön velünk. Ha nem maga miatt, akkor a felesége kedvéért. A kislánya kedvéért. Whitlam arca eltorzult, a rajta lévő karcolások bőrszíne elváltozásával csúnya árnyalatot vettek fel. Próbált venni egy nagy levegőt, de zihált. – Értük tettem! Az egészet. Az egészet értük tettem. Meg akartam védeni őket. Mi mást tehettem volna? Láttam a szögbelövőt. Meg kellett fognom. Mi mást csinálhattam volna? Falk nem pontosan tudta, az igazgató miről beszél, de nagyjából sejtette. Az egyre erősödő pánik mélyén furcsamód közömbös is maradt. Lehet, hogy Whitlam önmaga számára képes racionalizálni a tetteit, de ezeket a szörnyűségeket ő maga idézte elő. – Majd vigyázunk rájuk, Scott. Vigyázunk Sandrára és Danielle-re. – Falk hangosan, érthetően mondta ki a két nevet. – Jöjjön velünk, és mondja el, amit tud. Nem esik bántódásuk. – Nem tehetik! Nem védhetik meg őket örökké. Nekem se sikerült. – Whitlam már zokogott. Ahogy egyre jobban szorította az öngyújtót, a láng megremegett, mire Falk megint alig kapott levegőt. Próbálta elhallgattatni a fejében tomboló hangzavart, és tiszta fejjel átgondolni a helyzetet. Kiewarra a mögöttük elterülő völgyben húzta meg magát titkaival és sötétségével. Az iskola, a jószágok, Barb és Gerry Hadler, Gretchen, Rita, Charlotte, McMurdo. Eszeveszett számolásba kezdett. Próbálta kikalkulálni, mekkora távolságok vannak itt, mennyi ház, hány kivezető út. De ezzel semmit sem ért el. Egy tűz még egy autónál is gyorsabb lehet, a gyalogosoknál meg pláne. – Scott! – kiáltotta. – Kérem, ne tegye ezt. A gyerekek még mindig ott vannak az iskolában. A maga kislánya is ott van. A saját szemünkkel láttuk. Olyan az egész, mint egy puskaporos hordó. Maga is tudja. Whitlam a város felé pillantott, mire Raco és Falk gyorsan előrébb lépett.

– Hé! – csattant fel az igazgató, és meglengette az öngyújtót. – Mondtam már. Hátrébb, ne tovább. Eldobom. – A lánya és a többi gyerek elevenen el fog élni, nem jutnak ki az épületből. – Falk próbálta higgadtra venni a hangját. – Ez a város… Scott, figyeljen rám. Az egész város elég a lakosságával együtt, ha maga eldobja azt az öngyújtót. – Egy rohadt medállal kéne kitüntetniük, hogy megszabadítom Kiewarrát a nyomorúságától. Ez egy pöcegödör. – Lehet, de ezért ne a gyerekek fizessenek. – A gyerekeket úgyis megmentik, a tűzoltók az iskolához mennek ki először. – Milyen tűzoltók, faszfej? – üvöltött Raco. A narancssárga mellényesekre mutatott a bozótban. – Mindenki magát keresi. Mindannyian magával halunk meg. Ha eldobja az öngyújtót, mindannyiunknak vége, a feleségével és a lányával együtt. Ezt biztosra veheti. Whitlam úgy görnyedt előre, mint akit gyomron vágtak, a láng megremegett a kezében. Szemében vegytiszta félelem villant, amikor a tekintete találkozott Falkéval, és nyersen, primitíven felnyüszített. – Már amúgy is elvesztettem őket! Nem tudom megmenteni őket. Soha nem tudtam. Még ez is jobb, mint ami ránk vár. – Nem, Scott, ez nem ig… – És ez a város. Ez a rohadt, nyomorúságos hely! – kiáltotta Whitlam, miközben felemelte az öngyújtót tartó kezét. – Kiewarra eléghet a… – Most! – üvöltött Falk, és kinyújtott kézzel előrerontott Racóval együtt, úgy kapták le magukról a zakójukat, mint valami takarót, és Whitlamre vetették magukat, amikor a férfi a földre dobta az öngyújtót. Ahogy a talajra kerültek, Falkot fehéren villanó hőhullám csapta meg a mellkasán, mire arrébb gurult, kabátjával csapkodott, csizmájával a porba taposott, nem törődve a vádliján és a combján felkúszó érzettel. Megmarkolta Whitlam haját, és szorította, amíg már fájt, amíg a haj semmivé lett, és csak a saját rózsaszín kezét, nyers húsát látta, amint a levegőt markolja. Ezer órán át gurultak és égtek, aztán egy vastag kesztyűs kéz lenyúlt, és a vállánál fogva felrángatta Falkot. Állati vonyítás szakadt ki belőle, ahogy a bőre sziszegett és recsegett.

Súlyos takaró burkolta be, és egyfolytában levegőért kapkodott, miközben vizet spricceltek a fejére. Aztán egy másik pár kéz arrébb vonszolta. A hátára rogyott, egy vizes üveget nyomtak a szájába, de nem tudott nyelni. Agóniájában próbált kicsavarodva arrébb fordulni, de valaki gyengéden lenyomta, mire a végtagjaiba hasító fájdalomtól felordított. Az égett hús bűze beférkőzött az orrlyukaiba, csak pislogott és horkantott, szeméből és orrából dőlt a víz. Elfordította a fejét, és nedves arcát a földhöz nyomta. Racót eltakarta előle egy mellényekből álló fal. Csak a csizmáját látta. Teljesen mozdulatlanul hevert. Egy harmadik csoport egy összegörnyedt és ordító alak köré gyűlt. – Raco – próbálta kimondani az őrmester nevét, de valaki megint az ajkához nyomta a vizes üveget. Mindenáron el akarta fordítani a fejét. – Raco, jól vagy? – Semmi válasz. – Segítsenek rajta. – Miért nem dolgoznak gyorsabban? – Jézusom, segítsenek már rajta. – Psszt – csitította egy világító mellényes nő, miközben felszíjazták egy hordágyra. – Megteszünk minden tőlünk telhetőt.

Negyvenegyedik fejezet Túléli, mondták neki az orvosok, amikor felébredt a clyde-i kórház égési osztályán, de a kézmodell-pályafutásnak lőttek. Amikor megengedték, hogy megnézze a sérülését, a saját teste egyszerre nyűgözte le és váltott ki belőle undort. A tejfehér bőr helyére vörösen csillogó szövet nőtt, még friss volt, és nedvedzett. Miután befáslizták kezét-lábát, többször nem nézte meg. Ágyhoz volt kötve, és egymás után érkeztek hozzá a látogatók. Gerry és Barb elhozta Charlotte-ot, McMurdo becsempészett egy doboz sört, Barnes pedig hosszú ideig ült az ágya mellett szó nélkül. Gretchen nem jött el. Falk nem haragudott rá. Amikor már felkelhetett, ideje nagy részét Raco ágyánál töltötte. Az őrmester benyugtatózva aludt, amíg az orvosok ellátták a mellkasán és a hátán lévő nagyobb égési sérüléseket. Ő is túléli, mondták, de vele kapcsolatban nem viccelődtek. Rita Raco egyik tenyerét a hasán tartotta, a másikkal Falk ép kezét fogta, miközben szótlanul ültek férje ágya mellett. Falk elmondta neki, Raco milyen bátor volt. Rita csak biccentett, és újra megkérdezte az orvostól, mikor tér magához a férje. Raco fivérei egyesével érkeztek az állam másmás területeiről. Úgy néztek ki, mintha egyazon személy különböző variációi lettek volna. Kezet ráztak Falkkal, és még úgy is látta rajtuk az ijedtséget, hogy főnökösködő megjegyzéseket tettek a testvérüknek, hogy tápászkodjon már fel. Végül kinyitotta a szemét, és az orvosok egy teljes napra kiküldték Falkot a kórteremből. Csak családtagok látogathatták. Amikor újra beengedték, az őrmester éppen egy gyenge, de ismerős vigyort villantott meg a kötés alatt. – Jó kis tisztítótűz, mi? Falk erőtlenül felnevetett. – Valami olyasmi. Jól csináltad.

– Végig Ritára gondoltam. De mondj meg valamit őszintén. – Raco intett neki, hogy hajoljon közelebb. – Egy egész kicsit nem csábított a gondolat, hogy porig égesd Kiewarrát? Mindazok után, amit veled tett. Falk ezúttal rendesen elmosolyodott. – Nem lett volna jó ötlet. A lakáskulcsom a kocsmában maradt. Whitlamet a melbourne-i Alfred Kórházba helyezték át, ahol rendőri őrizet alatt tartották több vádpont miatt is, köztük Luke, Karen és Billy Hadler meggyilkolásáért. Szinte felismerhetetlenre égett, tudta meg Falk. A tűz belekapott a hajába. Örülhet, hogy él. Annyira biztos nem örül, gondolta Falk. Nem lesz könnyű dolga a rács mögött. Amikor kiengedték, a lelkére kötötték, hogy Hadlerék vigyázó kezei között lábadozzon. Barb folyton sürgött-forgott körülötte, Gerry pedig képtelen volt elmenni mellette anélkül, hogy csóválta volna a fejét. Ragaszkodtak hozzá, hogy töltsön annyi időt Charlotte-tal, amennyit csak tud. Elmesélték a babának, Falk hogyan segített az apukájának. Hogy visszahozta az igazi apukáját – a jó embert, a szerető férjet – a halottak közül. Gerry és Barb fia ettől még nem éledt fel, de valahogy megkönnyebbültek. Falknak feltűnt, hogy újra az emberek szemébe tudnak nézni. Elment velük a temetőbe. Luke sírjára az utóbbi időben nem sok friss virág került. Míg Barb megmutogatta az üdvözlőlapokat és virágcsokrokat Charlottenak, Gerry félrevonta. – Hála az égnek, hogy ennek az egésznek nem volt semmi köze a Deacon lányhoz – mondta. – Azt akarom, hogy tudd, én igazából soha… Úgy értem, Luke soha… – Tudom, Gerry, ne aggódj. – Van ötleted, mi történhetett vele? Falk épp egy diplomatikus mormogással reagált, amikor Barb odalépett hozzájuk.

Amikor már elég erősnek érezte magát, elgyalogolt Gretchen házáig. A nő

éppen a mezőn volt, nyúlra lőtt. Közeledtére felé fordította a fegyvert, és a szükségesnél pár pillanattal tovább tartotta így. – Gretchen. Sajnálom – szólt oda Falk messziről, feltartva mindkét kezét. – Csak ennyit akartam elmondani. A nő végignézett Falk kötésein, és leengedte a fegyvert. Felsóhajtott, és közelebb ment hozzá. – Nem mentem be a kórházba. – Tudom. – Akartam, csak… – Semmi gond. Jól vagy? Gretchen vállat vont, majd némán álltak egymással szemben, hallgatták a fákon ülő kakadukat. A nő kerülte a tekintetét. – Luke szerette Karent – mondta végül. – Tényleg. És előtte Ellie-t is. – Ahogy körbenézett a mezőn, nedvesen csillogott a szeme. – Soha nem én voltam neki az igazi befutó. Falk azt akarta mondani, hogy téved, de tudta, hogy hiába tenné, a nő túl okos ehhez. – És Ellie halálának napja? – kérdezte. Gretchen arca összegyűrődött. – Mindig is tudtam, hogy Luke hazudott a kedvedért – mondta kimért hangon, és eleredtek a könnyei. – Velem volt.

– Hallottad ezt? – Gretchen kinyitotta a szemét, és hunyorogva nézett a fák között beszűrődő napsugarak felé. A fű csiklandozta a hátát. – Mit? Érezte Luke légzését a nyakán. A srác mozdulatlan volt, a haja még mindig nedves, a hangja álmatag. Gretchen megpróbált felülni, de a fiú csupasz mellkasa az övének nyomódott. Ruháik kusza halomban hevertek egy közeli fa tövében. Alsóneműre vetkőztek, mielőtt becsobbantak volna a hűvös folyóba. Gretchen a vízben is érezte a Luke testéből áradó hőt, amikor a fiú keményen megcsókolta, és nekinyomta a partnak. Aztán az alsójuk is lekerült róluk, és most az egyik lapos kövön száradtak.

A folyó magasan állt, a víz fodrozódva csapódott neki a szikláknak. De Gretchen valami mást hallott. Valamilyen reccsenést a fák sűrűjéből. Ledermedt. Újra hallotta. – Basszus – suttogta. – Szerintem valaki jön. Letolta magáról Luke-ot, mire a fiú pislogva, homlokráncolva felült. – Gyorsan. – Odadobta neki a farmerját, megpróbálta becsatolni a melltartóját, de a sietségben összegabalyodott. – Öltözz. Luke nagy ásításából Gretchen arckifejezése láttán nevetés lett. – Jó-jó, csinálom. Mielőtt belebújt volna a bokszerébe, ellenőrizte, hogy nem fordítva veszi-e fel. Az ösvény kicsit odébb volt, egy fasor takarásában, de most már tisztábban hallották a lépteket. – Légyszi, vedd már fel a nadrágod – kérte Gretchen. Áthúzta a felsőjét nedves haján. – Mennünk kell. Bárki lehet. Az apám is. – Nem valószínű, hogy ő az – mondta Luke, de azért felvette a nadrágját. Aztán a pólóját és a cipőjét is, majd csendben álltak egymás mellett, az ösvény eleje felé lévő fákat kémlelték. Gretchen kis híján elnevette magát, amikor a fák közül egy vékony lány sétált ki. – Jézusom, csak Ellie az. Majdnem szívrohamot kaptam. – Rájött, hogy még mindig suttog. Ellie leszegett fejjel, gyorsan ment előre. A folyónál megállt. Néhány pillanatig a hullámzó vízre meredt, egyik kezét a szájához emelte, majd elfordult. – Szerinted egyedül jött? – kérdezte Gretchen, de a hangját elnyelte a folyó csobogása. Egy másodpercre elgondolkodott, amikor újabb reccsenést hallott, de senki sem csatlakozott Ellie-hez. – Nem számít – suttogta Luke. – Igazad volt. Mennünk kéne. – A fiú a vállára tette a kezét. – Miért? Köszönjünk oda. – Én aztán nem. Mostanában tök furán viselkedik. Amúgy is tiszta víz vagyok. Gretchen végignézett magán. Nyirkos melltartója eláztatta az ingjét. – És? Én is.

– Inkább menjünk. Gretchen a fiúra meredt. A víz talán elmosta a szex szagát, de Luke arcán ott volt nagy betűkkel, mi történt. – Pontosan miért nem akarod, hogy meglásson minket? – kérdezte a lány. – Nem az érdekel, hogy meglát-e, Gretch – mondta Luke még mindig suttogva. – De ez egy karótnyelt ribanc. Ma nincs hozzá energiám. Luke sarkon fordult, és halkan bevette magát a fák közé, távolodott Ellie-től. Nem azt az ösvényt választotta, amelyen a lány jött, inkább az ellenkező irányba ment, a kis földúton, amely visszavezetett Gretchen szüleinek farmjára. Gretchen elindult utána, aztán megfordult, és Ellie felé nézett. Egy furcsának tűnő fa mellett állt, kezével egy sziklához érve guggolt. – Mit csinál? – kérdezte Gretchen, de Luke már eltűnt.

– Amikor megtudtam, hogy köveket gyűjtött, amiket a zsebébe rakhat, három napig nem aludtam. – Gretchen kifújta az orrát egy zsebkendőbe. – Láttam. Ha odamentem volna hozzá, talán megállíthatom. De nem mentem. – A szavai szinte elvesztek a könnyei között. – Elmentem. Természetesen. Luke miatt.

Gretchen nem sokkal később utolérte Luke-ot az ösvényen. – Hé – ragadta meg a karját. – Mi van? – Semmi. – A fiú kézen fogta, de nem állt meg. – Csak vissza kéne mennem. Gretchen elhúzta a kezét. – Tudja, hogy te meg én együtt vagyunk. Mármint Ellie. Nem titok. – Ja, bébi, nyilván tudom. – Akkor miért nem akarod, hogy meglásson minket? Mit számít, ha a többiek megtudják, hogy ez komoly? – Semmit. Hagyjuk – mondta Luke, de megállt és a szemébe nézett. Közelebb hajolt, hogy megcsókolja. – Figyelj, nem számít. Tök jó, hogy

ez van köztünk. Csak azt akarom, hogy különleges maradjon. A kettőnké. A lány hátralépett. – Aha, persze. És mi az igazi ok? Kiszúrtál valaki jobbat a kirakatban? – Gretch, ne már. – Erről van szó? Mert ha igen, Ellie csak rád vár… Luke megköszörülte a torkát, és újra elindult az úton. – És sok más srác van, aki… – Ne legyél már ilyen – szólt vissza Luke a válla fölött. Gretchen utánabámult. Úgy szerette a vállát. – Akkor mi legyen? – kérdezte. Luke nem válaszolt. Szülei farmjának hátsó legelőjén bukkantak elő az ösvényről, és szó nélkül a házhoz sétáltak. Gretchen tudta, hogy az anyja és a nővére még mindig nem ért haza. Hallotta, hogy az apja a hátsó pajtában pakolászik. Luke elvette a biciklijét a fa mellől, ahol hagyta, és felmászott rá. Kinyújtotta a kezét, és a lány egy pillanatnyi habozás után elfogadta. – Szeretném, ha pár dolog köztünk maradna – mondta Luke a szemébe nézve. – De ennek így semmi értelme, ha mindig úgy viselkedsz, mint valami hercegnő. A fiú közel hajolt hozzá, hogy megcsókolja, de Gretchen elfordította a fejét. Luke egy pillanatig nézte, aztán vállat vont. Miközben elhajtott, Gretchen sírva fakadt. Pontosan annyi ideig hagyta, hogy a könnyek legördüljenek gyönyörű arcán, ameddig eltartott megértenie, hogy a fiú nem jön vissza. Hirtelen haragra gerjedt, megtörölte az arcát, és besietett az üres házba. Felkapta a furgon kulcsát. Még nem szerezte meg a jogsit, de a földeken már évek óta furikázott. Beugrott a volán mögé, és elindult arra, amerre Luke. Hogy mer így bánni vele? Egy kereszteződésnél szúrta ki a fiút. Lassított egy kicsit, tartotta a távolságot, még nem pontosan tudta, mit mond majd neki, amikor utoléri. Elöl egy másik autó zötyögött át a kereszteződésen, mire

a fék fölé emelte a lábát. Egy másodperccel később átsuhant fehér furgonjával a kereszteződésen. Luke Hadler nem beszélhet vele így, mondogatta magának. Ennél jobbat érdemel. A fiú hirtelen balra kanyarodott, és Gretchen egy rémisztő pillanatig azt hitte, elindul visszafelé Ellie-hez. Ha tényleg ezt csinálja, ő halál komolyan megöli. Lélegzetét visszafojtva, a távolságot tartva követte. A srác az utolsó pillanatban lelassított, és ráfordult a saját felhajtójukra. Gretchen viszonylag messze a birtoktól megállt, és a volán mögül nézte, ahogy Luke kinyitja a ház ajtaját, és belép. Még innen is látta, hogy az anyja az épület mögött tereget. Aztán megfordult a furgonnal, és egész hazafelé vezető úton sírt.

– Amikor megtudtam, hogy Ellie nem ment haza, visszamentem a folyóhoz. Egy kicsit arra számítottam, hogy ott lesz egy hálózsákban, bujkál az apja elől, de sehol sem találtam. – Gretchen rágni kezdte a körmét. – Luke-kal vitatkoztunk egy darabig, hogy mondanunk kéne-e valamit. De akkor még nem igazán aggódtunk, érted? Akkoriban Ellie annyira magába zárkózott, hogy tényleg azt gondoltam, majd előkerül, ha akar. – A nő egy hosszú pillanatig csendben volt. – Egyszer sem jutott eszembe, hogy a folyóból kell majd kihúzni. – Falk felé fordult, és a szemébe nézett. – Amikor kiderült, hogy megfulladt, nem tudtam megbocsátani magamnak. Mi történt volna, ha ott maradunk, és beszélünk vele? Gondoltam rá, hogy valami nincs rendben, mégis hátat fordítottam neki. Iszonyúan szégyelltem magam. Teljesen magamba fordultam. Megígértettem Luke-kal, hogy senkinek sem áruljuk el, hogy láttuk. Nem akartam, hogy bárki is megtudja, milyen csúnyán magára hagytuk. – Megtörölte a szemét. – Aztán, amikor már azt hittem, ennél rosszabb nem is lehet, mindenki elkezdett rád mutogatni. Még Luke is megijedt. Ha azt gondolták, hogy neked közöd volt hozzá, mit mondtak volna, ha megtudják, hogy mi konkrétan ott voltunk? Luke aztán kitalált egy tervet. Azt mondja majd, hogy veled volt. Ezzel segít rajtad és rajtunk is. Én meg egész életemben mondhatom azt, hogy nem voltam ott. Pedig segítenem kellett volna Ellie-nek.

Falk kivett a zsebéből egy tiszta zsebkendőt, és átnyújtotta Gretchennek. A nő halványan mosolyogva átvette. – Nem te vagy a felelős azért, ami Ellie-vel történt. – Lehet. De tehettem volna többet is. – A nő vállat vont, és kifújta az orrát. – Nem tudom, Luke-ot mi lelte. Nem volt rossz srác, de velem nagyon is úgy viselkedett. Egy darabig egymás mellett álltak, és nézték a földeket, mindketten rég eltűnt dolgokat láttak. Aztán Falk vett egy mély levegőt. – Figyelj, Gretchen, semmi közöm hozzá, de Gerry, Barb és Charlotte, szóval ők… – Nem Luke Lachie apja. – De ha… – Aaron. Kérlek. Hagyd abba. – A nő kék szemével ránézett, de csak egy pillanatra. – Rendben – biccentett Falk. Megpróbálta. Befejezte. – Oké, Gretch. De ők jó emberek. És nagy veszteség érte őket. Ahogy téged is. Ha egy egészen kis lehetőség is van arra, hogy valami pozitívat is kihozz ebből a nyomorúságos helyzetből, ragadd meg. Gretchen egy szót sem szólt, csak rámeredt, és az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Falk végül felé nyújtotta épen maradt kezét. A nő ránézett, aztán legnagyobb meglepetésére magához húzta egy gyors ölelésre. Nem flörtölős, nem is barátságos, inkább talán békés ölelésre. – Találkozunk újabb húsz év múlva – mondta Gretchen. Falk arra gondolt, ezúttal valószínűleg igaza van.

Negyvenkettedik fejezet Falk gyerekkori háza most még kisebbnek tűnt, mint amilyenre emlékezett. Mintha még néhány héttel ezelőtt is nagyobb lett volna. Elhaladt mellette, a folyó felé tartott, megkerülve a birtok határait. Nem különösebben aggódott, hogy megint összefut a tulajjal. A kórházban McMurdo csak forgatta a szemét, amikor Falk elmesélte neki, milyen sokan váltottak hangnemet rekordidő alatt. Hirtelen már azokat a szórólapokat is elítélték. Az ég szerelmére, mondogatták, a húsz év mégiscsak húsz év. Lépjünk tovább, satöbbi. Miközben átkelt a földeken, tisztábbnak érezte a fejét. A húsz év az tényleg húsz év, de egyes dolgokat nem lenne szabad a szőnyeg alá söpörni. Többek között Ellie Deacon ügyét. Ha valaki, ő aztán a város áldozata volt. Titkainak, hazugságainak és félelmeinek áldozata. Szüksége lett volna valakire. Talán pont rá, ő pedig cserbenhagyta. Ellie-t az a veszély fenyegette, hogy a nagy fejetlenségben elfeledkeznek róla. Ahogy kis híján Karenről is. És Billyről. Ma nem, gondolta Falk. Ma megemlékezik róla, azon a helyen, amit úgy szeretett. Akkor ért oda a sziklafához, amikor a nap elkezdett lebukni az égbolton. Már majdnem április volt, lassan maguk mögött hagyták a könyörtelen nyarat. Az emberek azt mondogatták, télen véget érhet az aszály. Mindenki érdekében azt kívánta, ezúttal legyen igazuk. A folyómeder még mindig szárazon kanyargott. Remélte, egy nap majd újra folyik benne víz. Leült a sziklára, és elővette a zsebkést, amit magával hozott. Megkereste azt a helyet, ahol a titkos hasadék nyílt, és elkezdett apró betűket faragni a sziklába. E. L. L. A kés életlen volt, lassan haladt, de kitartott. Végül nekidőlt a sziklának, és megtörölte a homlokát. Hüvelykujjával végigsimított a betűkön, elismeréssel nyugtázva keze munkáját. A hosszú térdepléstől úgy

érezte, mintha a megégett lába lángra kapott volna. A fájdalom előhívott egy gondolatot. Morogva elfordult, és benyúlt a mélyedésbe, keresni kezdte azt az ősrégi öngyújtót, amelyet legutóbb itt hagyott. A nosztalgia egy dolog, de mindazok után, ami mostanában történt, nem akarta, hogy valakin erőt vegyen a kíváncsiság, megkeresse és elvigye. Emlékezett, hogy jó mélyre rejtette, és ép kezével első nekifutásra csak port és leveleket talált. Mélyebbre dugta a kezét, és kinyújtotta az ujjait. Már érezte az öngyújtó fém felületét, amikor a hüvelykujja hozzáért valami könnyű, de szilárd tárgyhoz. Tett egy hirtelen mozdulatot, amivel arrébb lökte. Bosszankodva visszadugta a kezét, és amikor újra hozzáért a tárgyhoz, mozdulatlan maradt. Durva felületű volt, de hajlékony és viszonylag nagy. Ember készítette. Bekukucskált a résbe. Nem látott semmit, habozott. Aztán eszébe jutott Luke, Whitlam és Ellie, és mindenki más, akinek az eltemetett titkok fájdalmat okoztak. Arra gondolt, elég volt. Bedugta a kezét, és addig kotorászott, amíg rendesen meg nem tudta fogni. Egy rántással sikerült kiszabadítania. Hátraesett, és amikor a tárgy a mellkasán landolt, égő fájdalom hasított belé. Lenézett, és kis híján elakadt a lélegzete, amikor meglátta, mit húzott ki. Egy lila hátizsákot. Pókhálók nőtték be, csurom kosz volt, de egyből felismerte. Bár amúgy is tudta volna, kié volt. Rajta kívül csak egyvalaki tudott a sziklafáról, ő pedig magával vitte a titkot a folyóba. Kinyitotta a hátizsákot, és kirakosgatta a benne lévő holmikat a földre. Egy farmernadrág, két ing, egy pulóver, egy kalap, néhány fehérnemű és egy kis retikül. Meg egy műanyag pénztárca, benne egy lány személyijével, aki egy kicsit Ellie Deaconre hasonlított. Az okmányon az állt, Sharna McDonaldnek hívták, és tizenkilenc éves. A hátizsákban volt még egy guriga bankjegy, főleg tízesek és húszasok, meg egy-egy ötvenes. Félretett, összekuporgatott pénz. A hátizsák legalján volt még egy tárgy, amelyet a tulajdonosa húsz évvel ezelőtt beletekert egy esőkabátba, hogy megvédje. Falk kivette, és egy ideig a kezében tartotta. Ütött-kopott volt, a szélei felkunkorodtak, de a keményfedeles borító mögötti kézzel írt oldalak nem hagytak kétséget afelől, mi ez. Ellie Deacon naplója.

Amikor először ütötte meg, az anyja nevén szólította. A lány látta apja elfelhősödött tekintetén, hogy a szó csak kicsúszott a száján, miközben az ökle a vállába fúródott. A férfi részeg volt, a lány tizennégy éves, és ekkoriban kezdett látványosan nővé érni. Az anyja fényképe már rég lekerült a kandallópárkányról, de ahogy Ellie Deacon egyre idősebb lett, a nő jellegzetes vonásai minden nap visszatértek a farmházba. Az apja csak egyszer ütötte meg, aztán, hosszú idő után még egyszer. És még egyszer. És még egyszer. Ellie megpróbálta felvizezni a piáját. Az apja már az első kortyból tudta, és a lány soha többé nem követte el ezt a hibát. Otthon mindig olyan felsőt hordott, amelyben látszottak a sérülései, de az unokatestvére, Grant csak bekapcsolta a tévét, és annyit mondott, hogy ne húzza fel az öregét. Egyre rosszabbul teljesített az iskolában. Ha egyes tanároknak fel is tűnt, csak tettek valamilyen éles megjegyzést, hogy figyeljen oda jobban. Soha nem kérdeztek rá, mi van vele. Egyre kevesebbet beszélt, és egyre jobban megértette, a szülei miért szeretik annyira a szájukhoz emelni az üveget. A lányok, akiket addig a barátnőinek tartott, kezdtek furcsán nézni rá, és sugdolózni róla, amikor azt hitték, nem hallja. Volt nekik elég bajuk az arcbőrükkel, a súlyukkal és a fiúkkal anélkül is, hogy Ellie miatt még többen nézzenek rájuk ferde szemmel. A lány néhány kamasz-stratégiai lépéssel később azon kapta magát, hogy kikerült a pikszisből. Egyik szombat este egyedül, táskájában egy piás üveggel sétálgatott a Centenary Parkban, nem volt hová mennie. Egyszer csak ismerős hangokat hallott, ketten halkan nevetgéltek egy közeli padon. Aaron és Luke. Izgatottság lett rajta úrrá, mintha újra rátalált volna valamire, amit elfelejtett, de egykor közel érzett magához. Mindannyiuknak eltartott egy darabig, mire hozzászoktak az új helyzethez. A fiúk úgy néztek rá, mintha még soha nem látták volna. De neki ez tetszett. Örült, hogy végre van két olyan ember is az életében, aki azt csinálta, amit ő mondott, és nem megmondta neki, mit csináljon. Amikor még fiatalabbak voltak, jobban tetszett neki Luke izgága

természete és vagánysága, most viszont inkább Aaron érzékenységéhez és megfontoltságához vonzódott. Luke persze nem olyan, mint az apja és az unokatestvére, tudta jól, de képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy a srác valahol mélyen azért mégsem teljesen különbözik tőlük. Szinte megkönnyebbült, amikor Gretchen az ő delejező sziréndalával legalább egy kicsit elcsavarta Luke fejét. Egy ideig jól elvoltak. Több időt töltött a barátaival, kevesebbet otthon. Szerzett magának egy részmunkaidős állást, és kemény leckék árán megtanulta, hogyan rejtse el a pénzt csóró apja és unokatestvére elől. Boldogabb volt, így viszont óvatlanabbul és pimaszabbul viselkedett az apjával. Nem kellett sok időnek eltelnie, mire tizenhat éves arcát, az anyjáéra annyira emlékeztető vonzó szájával, az apja addig szorította a kanapé egyik párnájának, amíg már azt hitte, elájul. Egy hónappal később mocskos mosogatórongy került az orra és szája elé, miközben az apja kezét karmolva hadonászott. Amikor a férfi elengedte, és végre újra levegőhöz jutott, egyből megcsapta apja alkoholbűzös szájszaga. Ellie Deacon ezen a napon döntötte el, hogy abbahagyja az ivást. Mert ezen a napon döntötte el, hogy elmenekül. Nem azonnal, nem akart cseberből vederbe kerülni. De hamarosan. Mielőtt túl késő. És ahhoz tiszta fejre lesz szüksége. Az igazi kezdőlökést egy sötét éjszaka közepén kapta, amikor arra ébredt, hogy az apja ránehezedik, és húsos ujjaival matat rajta. Fájdalom hasított belé, majd hallotta, ahogy a férfi piás hangján az anyja nevét hörgi a fülébe. Végül, hála az égnek, sikerült lelöknie magáról, mire a férfi távozófélben lekevert neki egyet, amitől a feje reccsenve nekicsapódott az ágytámlának. A reggeli fényben végigfuttatta az ujjait a fafelületen keletkezett mélyedésen, és kábán lesikálta a vérfoltot a rózsaszín szőnyegről. A feje lüktetett, a szemét könnyek csípték. Nem tudta volna megmondani, hol fáj legjobban. Amikor Aaron másnap délután megtalálta azt a rést a sziklafában, mintha jelet kapott volna odafentről. Fuss. A résről senki más nem tudott, és elég nagy volt ahhoz, hogy beleférjen egy hátizsák. Tökéletes volt. Ellie óvatosan reménykedve Aaronra nézett, és most először

engedte magának beismerni, mennyire fog neki hiányozni a fiú. Amikor csókolóztak, sokkal jobban érezte magát, mint hitte volna, amíg Aaron hozzá nem ért sajgó fejéhez. A hirtelen fájdalomtól hátrébb hőkölt. Abban a pillanatban, hogy felnézett és meglátta a fiú csalódott arckifejezését, úgy gyűlölte az apját, mint szinte még soha. Annyira el akarta mondani neki. Nem is egyszer. De a benne viaskodó érzelmek közül a félelem bizonyult a legerősebbnek. Tudta, hogy nem egyedül ő retteg az apjától. A férfi bármilyen vélt vagy valós hibára gyorsan és brutálisan reagált. Sokszor hallotta fenyegetőzni, aztán látta, hogy nem a levegőbe beszélt. Szívességeket halmozott fel, földeket mérgezett meg, kutyákat gázolt el. Az embernek egy túlélésért küzdő közösségben meg kell fontolnia, érdemes-e harcba bonyolódni valakivel. Ha a szívére tette a kezét, Ellie tudta, hogy egy lélek sincs Kiewarrában, akiben tényleg megbízhatna, ha szembe kellene szegülni az apjával. Úgyhogy kidolgozott egy tervet. Fogta a félretett pénzét, és csendben összepakolt egy hátizsákba. A folyó mellett rejtette el, azon a helyen, amiről rajta kívül csak egyvalaki tudott. A hátizsák útra készen várta. Kivett egy szobát egy névtelen motelben, három várossal arrébb. A foglaláshoz nevet kértek tőle, ő pedig ösztönösen azt adta meg, amelytől biztonságérzet járta át. Falk. A fiú nevét a kiválasztott dátummal együtt felírta egy papírfecnire, és becsúsztatta farmerje zsebébe. Szerencsét hozó talizmán. Emlékeztető, hogy nem fordulhat vissza. Menekülnie kellett, és csak egy esélye volt. Ha apám rájön, megöl. Ez volt az utolsó mondat, amit a naplójába írt.

Nem keringett vacsoraillat a levegőben, amikor Mal Deacon belépett a farmházba, mire egyből felment benne a pumpa. Lerúgta Grant csizmáját a kanapéról, mire az unokaöccse kinyitotta az egyik szemét. – Egy rohadt tea sincs? – kérdezte Deacon. – Ellie még nem ért haza a suliból. Kikapott egy doboz sört a Grant mellett heverő hatos csomagból, és

átment a ház hátuljába. Megállt lánya szobájának ajtajában, és meghúzta a sört. Nem ez volt aznap az első. És nem is a második. Az ágy fehér lábára pillantott, a kör alakú mélyedésre, majd a foltra a rózsaszín szőnyegen, és összeráncolta a homlokát. Egy ponton hideget érzett a gyomrában, mintha egy golyóscsapágyat nyelt volna le. Valami rossz történt itt. Miközben a mélyedést bámulta, egy groteszk emlék kezdett közeledni a felszínhez. Jó hosszan belekortyolt a sörbe, míg az emlék csendesen visszasüllyedt. Hagyta, hogy az alkoholos harag indái elkezdjék behálózni az ereit. Az üres szobára meredt, a mélyedésre és a foltra, miközben már lüktetett a harag első hulláma az ereiben. A lányának itt kellett volna lennie, de nem volt itt. Itt kellett volna lennie, vele. Lehet, hogy csak késik, mondta valamilyen racionális hang, de ezt még suttogásnak is alig lehetett nevezni. Eszébe jutott, a lánya az utóbbi időben hogyan nézett rá. Könnyedén felismerte azt a tekintetet. Öt évvel korábban már látta. A tekintet azt üzente: Elég volt. Viszlát. Érezte, hogy átcsap rajta valamilyen savas hullám, mire fogta magát, és feltépte lánya szekrényének ajtaját. A hátizsákja nem volt a szokott helyén. A polcokon volt egy-két hézag a szépen összehajtogatott ruhák között. Felismerte a jeleket. A lánya sunnyogott. Titkolózott. Egyszer már átsiklott a jelek felett, még egyszer nem fog. Kihúzogatta az öltözőszekrény fiókjait, a padlóra hajigált mindent, és a nagy kapkodásban a szőnyegre ömlött a söre. Egyszer csak kővé dermedt. Jéghideg bizonyossággal tudta, hol van a lánya. Ugyanoda ment, ahová az a ribanc anyja is menekült mindig. Kis kurva, kis kurva. Visszatámolygott a nappaliba, felrángatta a méltatlankodó Grantet a kanapéról, és hozzávágta a kocsikulcsot. – Elmegyünk Ellie-ért. Te vezetsz. Kis kurva, kis kurva. Vittek magukkal az útra pár doboz sört. A napkorong narancssárgán lángolt, miközben végigtéptek a földutakon Falkék háza felé. Nem szökhet meg. Ezúttal nem. Épp azon gondolkodott, mihez kezd majd, ha máris elkésett, amikor meglátott valamit, amitől a szíve a torkába ugrott. Valamilyen sietős

mozgást, és hogy egy világos póló és egy ismerős hosszú haj eltűnik a Falkék háza mögötti fák között. – Ott van – mutatta. – A folyó felé megy. – Én nem láttam semmit – ráncolta a homlokát Grant, de azért lefékezett. Deacon kiugrott a furgonból, az unokaöccsét maga mögött hagyva rohanni kezdett a mezőn, aztán becsörtetett a fák árnyékába. Már vöröset látott, amikor az ösvényen botladozva folytatta a hajszát. A lány éppen valamilyen furcsa alakú fa fölé hajolt, amikor utolérte. Túl későn hallotta meg. Felnézett, és a szája sikítás közben szabályos kört formált, amikor az apja a hajába markolt. Kis kurva, kis kurva. Nem szökhet meg. Ezúttal nem. De sehogy sem marad veszteg, észlelte Deacon az agyát ellepő ködön át, egyre nehezebb tartani. Nyitott tenyérrel tarkón vágta. A lány megingott és hátraesett, halk nyögéssel elterült a folyó partján, haja és válla belógott a fekete vízbe. Azzal a tekintettel nézett rá, amit már jól ismert, mire a férfi megfogta az állát, és addig nyomta le a fejét, amíg a sötét víz teljesen ellepte az arcát. Amikor Ellie-ben tudatosult, mi történik, küzdeni kezdett. Deacon a saját, vízben tükröződő szemét nézte, és még erősebben nyomta le a lány fejét.

Miközben a gyengülő napsütésben köveket keresgéltek a folyóparton, amelyeket a lány zsebeibe rakhatnak, oda kellett ígérnie Grantnek a farmot. Nem volt más választása. Különösen az után, hogy az unokaöccse megtalálta azt a fecnit a lány zsebében, rajta Falk nevével, és felvetette, hogy talán jó ötlet lenne Ellie szobájában hagyni. Addig keresgéltek, amíg le nem ment a nap, de a lány hátizsákját nem találták meg. Mal Deacon csak sokkal később gondolkodott el, amikor azon az első estén és sok ezt követőn egyedül érezte magát, hogy tényleg annyira erősen le akarta-e nyomni a lánya fejét.

Ha apám rájön, megöl.

Miután Falk elolvasta Ellie mondatait, hosszú ideig csak ült, és a kiszáradt folyómedert bámulta. Végül becsukta a naplót, a lány többi holmijával együtt visszatette a hátizsákba, és becipzárazta. Aztán felállt, és átvetette a vállán. Csak most tűnt fel neki, hogy időközben a nap utolsó sugarai is eltűntek, és leszállt az éjszaka. A csillagok fényesen ragyogtak az eukaliptuszok fölött. Nem aggódott. Tudta, merre kell mennie. Miközben visszagyalogolt Kiewarrába, hűvös szellő fújdogált.

Köszönetnyilvánítás Korábban soha nem tudtam, hány ember vesz részt egy regény életre keltésében, és őszintén hálás vagyok mindazoknak, akik menet közben segítették a munkámat. Először is nagy köszönet szerkesztőimnek, Cate Patersonnak a Pan Macmillannél, Christine Koppraschnak és Amy Einhornnak a Flatiron Booksnál, és Clare Smithnek a Little, Brownnál, akik éleslátó megjegyzéseikkel és tanácsaikkal jobbá tették a könyvet. Köszönöm, hogy elsőkönyves szerzőként ilyen nagyszerű lehetőséget kaptam tőlük. Ugyancsak nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik keményen dolgoztak azért, hogy ez a könyv elkészüljön, és a polcokra kerülhessen, gondolok itt minden tehetséges olvasószerkesztőre és korrektorra, grafikusra és marketingesre. Minden nap szerencsésnek érzem magam, amiért az ügynökeim fáradhatatlanul dolgoznak azon, hogy egyengessék a karrierem: köszönöm Clare Forsternek a Curtis Brown Australianál, Alice Lutyensnek és Eva Papastratisnak a Curtis Brown UK-nél, Daniel Lazarnak a Writers Housenál és Jerry Kalajiannak az Intellectual Property Groupnál. Minden egyes alkalommal messze túlszárnyalták a várakozásaimat. Köszönöm a melbourne-i Wheeler Centre-nek, és a Victorian Premier’s Literary Award for an Unpublished Manuscript bíráinak, szervezőinek és támogatóinak. Ez a díj felbecsülhetetlen lehetőséget nyújt kezdő íróknak, és azzal, hogy 2015-ben megnyertem, ezer ajtó nyílt meg előttem. Ahhoz, hogy kiadják a könyvemet, mindenekelőtt meg kellett írnom, ezzel kapcsolatban pedig örökre adósa leszek többi írójelölt társamnak a Curtis Brown Creative 2014-es online kurzusáról. Hálás vagyok a bölcsességetekért, ez a könyv ebben a formában szinte egész biztosan nem létezne nélkületek. Külön köszönöm tanáromnak, Lisa O’Donnellnek,

Edward Hamlin barátomnak és a kurzust vezető Anna Davisnek. És persze hálával és szeretettel gondolok családomra: Mike, Helen, Michael és Ellie Harperre, akiknek köszönhetően a könyvek olyan fontos szerepet töltenek be az életünkben. Valamint köszönöm csodálatos férjemnek, Peter Strachannek, aki mindig is hitt ebben a regényben.

A GABO Kiadó e-könyveiről A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-book új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok sem maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy okostelefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk célja, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amik kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az [email protected] email címen. További könyvek és újdonságok itt a Kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket https://www.facebook.com/GABOKIADO

Facebookon

is:

Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is: Richard Parker A hetedik ház A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1. fejezet Poppy feltett egy kis cseresznyés szájfényt, összeérintette az ajkait, hogy eloszlassa, de az édes ízt eltompította a várakozás izgalma. Bizsergette az arcát és égette a fülcimpáját. Brett azt akarta, hogy ma este megtörténjen. Poppy elhelyezkedett egy üres fal előtt, és úgy állította be a webkamerát, hogy a feje és a vállai középre kerüljenek a képernyőn. M ellette, megtöltve a család szennyesével, a mosógép zúgott és dobálta magát. Brett türelmesen várta, hogy Poppy bejelentkezzen, és a vodka-narancsát szürcsölgette. Egy asztalnál ült, és saját magát nézte a képernyőn. Néhányszor megigazította szalmaszínű haját. Volt egy meglepetése Poppy számára. Poppy bejelentkezett. Brett már online várta. Poppy rákattintott a nevére, a fiú képe azonnal megjelent, és a teljes képernyőt kitöltötte. ‒ Helló, Pop. Csak nem társaságra vágysz? – Úgy mosolygott, mint aki pontosan tudja, hogy ez a kisfiús vigyor milyen kábító hatással van a lányokra. Brett testhelyzetet váltott a forgószékben. Tetszett neki, ahogy a lány sötét gesztenyeszínű szeme és hosszú, majdnem fekete haja kiemelte sápadt bőrét és törékenységét. Gyors megfigyelést tett: fehér fürdőköntös van rajta, a nyakrésznél szorosan összefogva. Kíváncsi volt, vajon meddig marad így. ‒ Szóval mit szeretnél csinálni, Poppy? ‒ Király dzseki. Brett túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a lány vastag alsó ajkát nézze. Tetszett neki, ahogy ernyedten eltávolodott a fogaktól, miközben Poppy betekintést nyert a világába. Néhány pillanatig nem szólalt meg. – Tessék? ‒ Ott mögötted. Brett tudta, hogy ott van, de megfordult, hogy megnézze a kapucnis dzsekit, amely a

szobája ajtaján lógott az akasztón. Sok lány csinálja ezt, húzzák az időt, mielőtt a lényegre térnek. – Ja. A Sawgrass M illsben vettem. – Nem engedte, hogy a türelmetlenség beszivárogjon a hangjába. ‒ M egnézhetem? ‒ Talán majd utána. – Amikor Poppy nem válaszolt, csak bűnbánóan bólintott, Brett tudta, mit jelez ezzel. Azt szeretné, hogy Brett irányítson. M ost beszéltek harmadszor. A felnőtt chatszoba kellemes időtöltést és barátságot ígért, de mindenki, aki fizetett és regisztrált, valójában ugyanazt akarta. A harmadik alkalommal általában már mindkét fél boldogan beismerte. ‒ Hadd nézzem meg jobban a szobádat. A kuckódat. – Poppy nyelt egyet, és félszegen mosolygott. ‒ Oké. – Brett megfordította a kamerát. A függönyök be voltak húzva, és csak a kislámpa égett az asztalon, szóval tudta, hogy Poppy nem sokat fog látni. Tüzetesen megnézte az arcát, amikor a lány közelebb hajolt a képernyőhöz. Nem észvesztően édes, inkább szép, mint aranyos. Finom, szinte anorexiás vonások. Idősebb is nála, huszonöt körül lehet, ez tetszett neki. ‒ Akarod látni, én hol szoktam lógni? – Poppy megint hátradőlt. Brett megállta, hogy ne mondjon reflexből nemet, de Poppy már fel is emelte a laptopját, hogy a kamera bevehesse a szobát. M ég mindig húzta az időt. Poppy biztos kézzel tartotta a laptopot. Úgy tűnt, a mosókonyhában van. Sok lány választott semleges helyszínt a gyors online találkákhoz. Semmit sem árultak el magukról, miközben minden mást megmutattak. ‒ Elég volt ennyi? – hallatszott a hangja a kamera másik oldaláról. Brett a képernyőn saját magát figyelte; lassan a színlelt érdeklődés jelei is eltűntek az arcáról, miközben Poppy kinyitotta a mosókonyha ajtaját, és átment egy másik helyiségbe. Hirtelen teljes értetlenség ült ki az arcára, amikor alaposabban megnézte az elé táruló konyhát. Az ő konyhájuk volt, lent a földszinten. Poppy elvitte a laptopot a vajszínű csempe és reggelizőpulton álló ismerős zabpelyhes üvegek előtt, majd feltartott egy kulcsot, és kinyitotta a hátsó nappali ajtaját. Amikor belökte, Brett meglátta az anyját, az apját és a húgát. Bár egymás mellett ültek a kanapén, kezükkel eltakarva a szemüket, tudta, hogy halottak. M ozdulatlanságuk már azelőtt egyértelművé tette, hogy észrevette volna a rengeteg vért az ölükben. Kezüket fekete ragasztószalaggal rögzítették az arcukhoz. Poppy azon tűnődött, Brett bezárkózott-e a szobájába, bár ehhez is volt kulcsa. De úgy tűnt, a pánik legyőzte az észérveket. A lépcsőn találkoztak össze; a fiú deréktól lefelé meztelen volt. Elektromos sokkolópisztollyal a mellkasa közepére célzott, mire Brett összecsuklott, mint akit kifiléztek. A maradék utat lefelé a gerincén rázkódva tette meg, pólója felgyűrődött a hátán. Poppy követte a testet a lépcső aljáig, aztán kivette köntöse zsebéből azt a széles pengéjű sushikést, amelyet a család többi tagjánál is használt. A fiú hasába szúrta, mire Brett abbahagyta a rángatózást, és megfordult, hogy hitetlenkedve szembenézzen vele. Poppy keményen szorította a kés nyelét, és maga felé húzta. M eleget érzett a tenyere szélén, de nem látta a vért; tökélyre fejlesztette a vakfoltok előidézésének művészetét. M int amikor elharapja a száját, és nem fáj. Leült a lépcső aljára, és figyelte Brett reszkető lábát, ahogy az ujjbegyeivel a török előszobaszőnyeget kaparta. A fiú sírásának hangja majdnem érzékelhetetlen magasságban

szólalt meg a torka hátuljában, miközben a levegő lassan elhagyta a testét. Poppy használni akarta a medencét, hogy lehűtse magát. A kék víz olyan hívogatónak tűnt a mosókonyha ablakából, amikor várta, hogy Brett hazaérjen a kirándulásról. Brett megpróbált mondani valamit, de a vér a légcsövében elfedte, majd teljesen elárasztotta a szavait. Amikor már nem suttogott és tátogott, Poppy átlépett a meggyötört test felett. Cuppogó léptekkel kisétált az előszobából a konyhán át a teraszon átsuhanó hűvös szellőbe. Kilépett Brett anyjának fehér köntöséből, és lerúgta a papucsát. Alig vett tudomást a véres lábnyomokról, amelyek a kövön keletkeztek. Beugrott a medencébe. Nem kellett aggódnia, hogy ujjlenyomatokat vagy hajszálakat hagy maga után. Poppy nem létezett.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.