Robur 10.

ROBUR 10.

TARTALOM

A. ÉS B. SZTRUGACKIJ: A BÍBORSZÍN FELH K BOLYGÓJA Krajuhin - Kozmikus támadás - Vészjel - A Vénusz madártávlatból Életünk tele van meglepetésekkel - A mocsárban - Vörös és fekete

Mihail Puhov: Egy ember, üres fegyvertokkal

ISAAC ASIMOV: ÉN, A ROBOT / Fogd meg a nyulat! avagy A robotparancsnok is csak az öt ujjáig tud számolni

Te hazug! Egy szegény, mindhalálig tapintatos szuperintelligens lény tragédiája

ARKAGYIJ SZTRUGACKIJ - BORISZ SZTRUGACKIJ

A bíborszín felh k bolygója Második rész Krajuhin Estére az id járás elromlott. Az óceán fel l dermeszt hideg áradt, szürke köd gördült lassú, s hullámokban a tundra felett. Alacsonyan gomolygó felh k vonták be az eget. Borongós félhomály, majdnem éjszakai sötétség köszöntött be. A 7-es rrepül tér központi rádióállomásának parancsnoki szobájában meleg volt, és világos. Krajuhin állát mellére ejtve szendergett foteljában. Száradt agyag tapadt cip jére, lábát esetlenül kinyújtotta, nagy, szögletes keze súlyosan nehezedett párnázott széke karfájára. Az ajtó felett az óra hangosan ketyegve számlálta a perceket. Krajuhin minden csettenésre felkapta egy pillanatra kékes szemhéját. Az asztal peremén egy csésze tea h lt érintetlenül. A félig nyitott ajtón bekukucskált az ügyeletes, egy darabig határozatlanul ácsorgott, majd lábujjhegyen lépkedve letett Krajuhin elé egy köteg rádiótáviratot. - Mi újság? - kérdezte rekedten Krajuhin. Az ügyeletes összerezzent. - Há-á-át... semmi. A Hiusz harminc perccel ezel tt közölte, hogy minden rendben. - A televíziós összeköttetést rendbe hozták? - Nem sikerül, Nyikolaj Zaharovics. Sehogy sem sikerül egyel re... Krajuhin sokáig hallgatott (az ügyeletes egyik lábáról a másikra állt, és köhécselt), majd ezt mondta: - Szóval semmi újság? - Sajnos semmi. - Na, jó... Krajuhin a rádiótáviratokra pillantott, majd ismét lehunyta szemét. Tompa, elnyújtott fájdalmat érzett szívében, a bal válla is belesajgott. Kinyújtott lába elzsibbadt, de nem volt kedve mozgatni. Szinte kényszerítette magát, hogy kezét levegye a karfáról, nyúljon a csésze után. A teát hányingerkelt en émelyít nek érezte. „Az idegeimmel van baj - állapította meg magában. - Az idegeimmel meg az öregséggel." Eddig nem vette észre, hogy vannak idegei. Pedig az orvosok eleget figyelmeztették, árt neki, ha idegeskedik. csak nevetett. sohasem ideges... A mai napig... Ma, 19... augusztus 18-án, moszkvai id szerint pontosan 5 órakor kezd dött el az, amire másfél évtizeden keresztül készült. Másfél évtized kutatás, harc, feszültség... S lám, mivel végz dött mindez: Itt ül, s hallgatja a bánatos szi hangokat, az es cseppek egyhangú dobolását az ablaküvegen, a tet l lezúduló víz csobogását, a szél elvékonyodó süvítését. És nincs lehet sége, hogy a továbbiakban beleszóljon az események menetébe. Hat válogatottan bátor férfi a világ legtökéletesebb bolygóközi rhajója fedélzetén átvette t le a stafétabotot, s elindultak dédelgetett álma megvalósítására. pedig itt maradt, elhagyta az ereje, összeroskadt... És most csak vár, vár, vár...

Egy pillanatra sajnálni kezdte magát, irigyelte a fiatalokat. De aztán mindent elnyomott benne az aggodalom. Mi lesz velük?... A Hiusz próbarepülése szerencsésen lezajlott. Úgy t nik, a legapróbb részletekig kiismerték a fotoreaktor titánburkában végbemen folyamatokat... A mérnökök abszolút pontossággal ki tudják számítani, mi megy ott végbe a másodperc milliomod része alatt, és el re tudják jelezni, mi következik be a továbbiakban. Mindent számításba vettek: az óriási h mérsékletet, az iszonyatos nyomást és feszültséget. Mégis... a sors gonosz keze nem robbantotta fel a szegény Petroszjant? Krajuhin nagy nehezen lenyelt néhány kanál teát. Torka kiszáradt, szeme fájt. Undorító borzongás lett úrrá rajta. Az ablaküvegen csillogó patakokban ömlött a víz. - Utálatos id - dünnyögte, s fázósan válla közé húzta fejét. Az expedíció kudarca életének tragédiája lenne... Éppen most, amikor úgyis annyian vannak az óvatoskodók, akik nem hisznek a Hiuszban, és még el sem ült a h hó, amit k csaptak az els Hiusz felrobbanása után. Akkor úgy nézett ki, hogy gy ztek a kishit ek, és a fotonmeghajtás ötletét hosszú id re leírták. Talán örökre. Csupán a kormánybizottság beavatkozására hallgattak el az ellendrukkerek. Nem, nem panaszkodhat. Óriási eszközöket követelt, és mindent megkapott, talán még többet is, mint amiben reménykedhetett. Követelte, hogy távolítsák el azokat a munkatársakat, akiknek jelenlétét az ügy szempontjából károsnak vagy szükségtelennek tartotta. Megtették, pedig voltak közöttük olyanok is, akik korábban komoly érdemeket szereztek. Félelmet nem ismerve kísérletezett, és hittek neki. Nyilván látták, milyen óriási akarater , megingathatatlan meggy dés dolgozott benne. A lényeg persze az volt, hogy végül minden sikerült. Krajuhin - két nagy bolygó és néhány hold els kutatója, a világ öt legnagyobb mesterséges égitestjének az épít je - a bolygóközi rhajósok három nemzedékét nevelte fel. Tanítványai bálványozták. Most pedig a leghatalmasabb bolygóközi rflotta élén áll. Nehéz sikerek voltak ezek. Ott álltak mögötte a h si halált halt társak, az elviselhetetlen kétségbeesés és borzalom órái, a pótolhatatlan veszteségek fájdalma... Ezzel fizették meg a diadalok, a boldogság és a büszkeség káprázatos pillanatait... De sosem nézhetett hátra. Sietnie kellett. Egy nagy nép bízta rá legjobb fiait, els rangú technikáját. S cserében a bizalomért azt kívánta, hogy gy zze le a világ rt, szerezze meg titkait és kincseit. Vajon neki, Krajuhinnak van-e elég ereje hozzá, hogy népét megajándékozza ezzel a gy zelemmel? Igen, ha a Hiusz sikerrel tér vissza, akkor a fotonrakétának nem lesz több ellenfele. Igen, ha... Krajuhin felállt, s zsibbadt lábait megmozgatva járkált egyik saroktól a másikig. - Ez így nem megy - szögezte le hangosan. - Jósolgatok, akár egy öregasszony... „Mi lesz, ha..." Lényegében jól tudta, a világon senki és semmi nem képes már megállítani a fotontechnika viharos fejl dését. Attól a pillanattól, hogy sikerült megteremteni az „abszolút tükör" els szemeit, a régi impulzusrakéták sorsa meg volt pecsételve. A világ r mostantól fogva egyre hátrálni fog. Vicsorogva, újabb áldozatokat követelve... de egyre hátrál. El ször a Naprendszeren belül vonja vissza mezsgyéit, aztán (ki

tudja, lehet, hogy erre még Krajuhin életében sor kerül) a csillagközi végtelenben. Milyen er s bilincsek kötik a Földhöz a gondolkodást! Hányan támadták a bolygóközi rrepülés ötletét már az els pillanattól, olyanok, akik a régi babérokon ültek, nem tudtak már továbblépni, így egész további életüket annak szentelték, hogy bebizonyítsák; a foton hajtóm megvalósítása képtelenség. Voltak, akik kezdetben lehetetlennek tartották ezt az újítást, kés bb pedig már nem volt elég bátorságuk hozzá, hogy elismerjék tévedésüket. De voltak az ellenz k között becsületesen óvatosak, örök földhözragadtak is, akik egyszer en féltek attól, hogy óriási kockázatnak tegyenek ki embereket és az állam vagyonát... Sokan voltak, jóval többen, mint ahogy Krajuhin és fegyvertársai szerették volna, de mindig megtörte ellenállásukat. Azt harsogták: „Gyökértelen fantáziálás! A távoli jöv ügye!" Azt követelték, hogy számoljon el a tucatszámra kiégett modellekkel, viszont rbe emelte s Föld körüli pályára küldte a pilóta nélküli Hétfej sárkányt. Próbálták felhasználni ellene az els Hiusz pusztulását, de ez sem sikerült. A második Hiusz is útnak Indult. Talán Krajuhin tévedett, amikor a Hiusz elé ilyen nyaktör feladatot t zött ki? Talán el ször már ismert utakra kellett volna felhasználni a fotonrakétát, ki kellett volna ismerni, elterjedt és megbízható közlekedési eszközzé kellett volna tenni? Lehetséges... Mennyi id t vesztegettek volna el? A Golkonda kincsei azonban felfedezésre várnak. S egyedül a Hiusz teszi lehet vé, hogy az ember birtokába vegye ket. Krajuhin ismét visszaereszkedett a karosszékbe, karjával átfogta vállát, s mozdulatlanságba dermedt. Rázta a hideg. Arra gondolt, hogy ett l lett beteg, ett l a neki megszokhatatlan passzív várakozástól, tehetetlen idegeskedést l. Százszor jobb lenne, ha maga vezetné az expedíciót. Persze t nem engedték volna el. Különben is, kinek kellett volna ott, a Naprendszer legszörny bb bolygóján, kiégett tüdejével, mesterséges gyomrával, elhasználódott szívével? Csak egy dologban tudott segíteni nekik, óriási tapasztalatával, hidegvérével és körültekintésével. Azzal, hogy tudott visszavonulni. A mai fiatalok elfelejtették ezt a tudományt, pedig mindennél többel ér. Ez a hat férfi fiatal, türelmetlen és heves. Félelmet nem ismernek, s hiányzik bel lük az óvatosság értékes adottsága. Nem fogják kímélni életüket, elfeledkeznek róla, vagy nem fogják fel azt, hogy milyen óriási kárt okoznak pusztulásukkal a nemes ügynek, a világ r meghódításának. Egyetlen Golkonda sem pótolhatja ezt a kárt. Senki nem tudja, mi történt a bevehetetlen bolygó arcát eltakaró fehér lepel alatt, mindent a Hiusz számlájára írnak majd, a tervrajzok és számítások az archívumok poros raktáraiban maradnak, s jó néhány évre visszatér a régi impulzív rakéták korszaka. Jobb nem is gondolni erre. Különben sincs oka, hogy megvonja bizalmát ett l a hat férfitól. Jermakov... Az okos, hidegvér , mindig nyugodt Anatolij Jermakov. Talán az egyetlen, aki eléggé tapasztalt ahhoz, hogy reálisan értékelje: mit jelent a termonukleáris rakéta a bolygóközi rrepülésben. Ebben nincs semmi meglep . Egész eddigi élete Krajuhin szeme el tt zajlott. vitte el - még szinte kölyökként - az els rutazásra. Vele osztotta meg

el ször merész és nagyvonalú ötleteit, amelyek egészen fantasztikusaknak t ntek. t követte abban is, hogy mindig elutasította a szellemi restség és a rutin kínálta kényelmes megoldásokat, t le vette az emberismeret nehéz leckéit, benne látta az igaz példát a haza odaadó szolgálatára. És mégis... Most úgy megy a Vénuszra, mint baka a rohamra, s gondolkodás nélkül veti mellét a l résre, hogy bosszút álljon mindenért - felesége szörny , értelmetlen pusztulásáért, társai zhaláláért. sem látja a meghódítandó Vénuszon túl a meghódítható Világmindenséget... Dauge, a tehetséges radiogeológus számára az Urán Golkonda mesés gazdagsága a legcsábítóbb. Minden bizonnyal úgy érzi magát, mint a szenvedélyes vadász, aki hosszú ideig a város menti ligetek szegényes adományaival kellett hogy beérje, s egyszer csak meghívást kap egy igazi vadaskertbe, mely tele van vaddal. Na persze, neki ott a Földön Masa Jurkovszkaja... viszont ízig-vérig geológus, s ezért természetesen nem engedheti meg, hogy a családi gondok túlságosan befolyásolják. Jurkovszkij, a sikeres kutató geológus számára ez az rrepülés els sorban új rekordot és izgalmakat jelent. Nem nagyon vonzza t a dics ség és elismerés, nyíltan kigúnyolta azokat a pilótákat, akik megrészegültek az ország hálájától és figyelmét l. A legkockázatosabb expedíciókban vett részt, arcképe azonban ritkán jelent meg az újságokban és a tévé képerny jén. Azért szomjúhozza a veszélyt, mert szereti érezni az ínyencfalat illatát. Igaz, szégyenl sen titkolja ezt a kis gyengéjét, melyet Krajuhin egyszer „a monte-cristói h sszerep legostobább újraripacskodásának" titulált. Romantikus lélek... Kár, hogy nem fogadja el, nem kedveli Bikovot, akit szakbarbársággal, óvatoskodással, korlátoltsággal és mindennem fantázia hiányával vádolt. Jurkovszkij legf bb hibája éppen túlságosan élénk fantáziája... Bogdan Szpicin... aki szintén nem érti, miképp lehet bármi mással foglalkozni, mint a bolygóközi rhajók vezetésével. Most, amikor az rhajózás korábbi céljait korlátozó akadályok elhárultak, a világ r igazi gazdájának érzi magát. Nevetséges fickó! A világ rön és az irányítópulton kívül az számára egyedül Vera, a kedves és gyöngéd Vera létezik, az egyetlen n a világon s talán az egyetlen ember is, aki maradéktalanul megérti t. Egy lovaghoz hasonlít leginkább, aki vezeti rhajóját, s közben arra gondol, hogy mindezt a kiválasztott hölgy becsületéért teszi... Mihail Antonovics Krutyikov viszont egyszer en a legjobb navigátor az országban - ez minden. Jólelk , gyengéd, kedveli a baráti társaságot és az ünnepélyes eseményeket, melyekre egész családjával jár el feleségével és két gyermekével; remek matematikus, aki az rhajózás bonyolult feladatainak néhány elvileg új megoldását is javasolta. Éppoly szívesen pózol filmtudósítók objektívei el tt, mint amilyen önfeledten játszik napokon keresztül a gyerekekkel. A legjelentéktelenebb feladatokat sem utasítja vissza, és soha nem hárította el a legnyaktör bb utakat sem. Ha nincs Krajuhin, akkor a puha és engedékeny Krutyikovot bizonyára mindig az aszteroidok övezetébe

küldték volna, egyhangú, ám veszélyes utakra. Most régi barátja, Szpicin mellett foglalhatta el szokott helyét, s naivan örült neki. A végül Alekszej Bikov... Krajuhin elmosolyodott, maga elé idézte a férfi téglavörös arcát, apró, egymáshoz közel ül szemét, orrának hámló, lilás hegyét, domború homloka fölött ágaskodó, kemény szálú haját. Nem szépfiú, egyáltalán nem olyan, mint Jurkovszkij... S ami a verseket illeti, abban sem nagymester... Viszont remek gyakorlati mérnök. S milyen gyorsan reagál a váratlan eseményekre! Elég, ha csak arra gondol, hogy ml történt a szögesdrót kerítésnél vagy a próbaúton... Alekszej Petrovics számára a vénuszi expedíció csupán különös és váratlan kiküldetés, mely természetesen csak egy id re ragadta el t az ázsiai homoksivatagokban megszokott munkájától. S kellemes lehet ség arra, hogy teljes csillogásában bemutassa nagyszer járm vezet i és nukleáris mérnöki képességeit, s lehet ség, mint minden egyszer szív , jólelk ember számára, hogy barátai körében eldicsekedhessen majd avval, hogy részt vett egy bolygóközi rrepülésben. Másrészt nagyon is érthet és indokolt a félelme - hiszen tapasztalatlan rutazó a Földön túli világ ijeszt és nagyszabású titkaival szemben. Nagyon jó, hogy ott van az expedícióban. Így együtt a hat ember - remek „válogatott". Egy mindnyájuk számára lényeges, de igazából nehezen értékelhet dolog köti össze emberi tulajdonságalkat: mindnyájan kommunisták, becsületes és ügyszeret emberek. Ami pedig a gyöngeségeiket és hibáikat illeti... nos, a hat férfi érdemei csodálatosan kiegészítik egymást, s , Krajuhin jogosan lehet büszke arra a képességére, hogy jól válogatja össze az embereit. Krajuhin, szemét lehunyva, újból és újból emlékezetébe idézi Jermakov arcát, a pilótákét, a geológusokét, a „sivatagi szakért ét"... Csak... ne lábatlankodnának örökösen körötte az óvatos kishit ek! Igaz, kételyük nemcsak kárt okozott. A régivel folytatott harcban izmosodik az új er . Be kell ismernie, hogy ez a harc nagyban növelte a Hiusz erejét és sérthetetlenségét. A kár mégis sokkal nagyobb volt. Töméntelen energiája ráment az értelmetlen harcra, ellenfeleik jócskán aláásták a Hiusz tervez jének a hatalmas ötlet igazába vetett hitét. Hiszen az ellenfelek között akadtak olyanok is, akik egykor Krajuhin közeli barátai és segít társai voltak, akikben egykor szinte vakon bízott... Amikor az ügyeletes ismét belépett a dolgozószobába, Krajuhin akkora dühvel pillantott rá, hogy a fiatalember megdermedt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, s zavartan pislogni kezdett. Krajuhin azonban már magához tért. - Mi újság?- kérdezte. - Rádiótávirat a bizottságtól, Nyikolaj Zaharovics. - És? - A Hiusz felöl érdekl dnek. - Közölje, hogy minden... egyel re minden rendben. - Értettem. De... - Mi van? - Az aláírása... - Adja ide! Krajuhin sietve aláírta az iratot, s az asztalra hajította a tollat. - A tévé-összeköttetés?

Az ügyeletes b ntudatosan széttárta karját. - Rendben, elmehet. Eszébe jutott búcsúztató beszéde az utolsó ebéd alkalmával. Igen, bizony nem egészen azt mondta, amit akart. De hiszen nem vághatta ki kertelés nélkül: „Ha elpusztultok, minden elveszett...", vagy valami effélét. Vagy talán így kellett volna tennie? Imbolyogva felállt. Semmi kétség; megbetegedett. Nagyon melege van, és ugyanakkor a hideg rázza. Jó lenne valami forró ételt kérni... Kezét a videotelefonhoz nyújtotta. S ebben a pillanatban siet s lépteket hallott, a félig nyitott ajtó kitárult, s a vidám, mosolygó ügyeletes ezt kiabálta be: - Nyikolaj Zaharovics! Megvan az összeköttetés! Jermakov kéri, hogy menjen a képerny höz! - Megyek - felelte Krajuhin, de azért egy percet még az asztalra támaszkodva állt, s valahová az ügyeletes feje fölé bámult. „Jermakovot figyelmeztetni kell - egyre ez forgott a fejében. - Jermakovot feltétlenül figyelmeztetni kell. De vajon meg merem-e most tenni?" Az ügyeletes nyugtalan, kérd pillantást vetett rá, s ett l Krajuhin magához tért. - Menjünk be. A nagy televíziós központban a fehér fénycsövek vakító fénnyel világították meg a kerek, ezüstös szín képerny el tt álló néhány karosszéket. Krajuhin hunyorgott, el húzta fekete szemüvegét. - Kapcsolják be - mondta, s a képerny höz lépett. A pultnál felállt az ügyeletes. Szürke árnyak futottak végig a képerny n, s a zöldes ürességb l el nt Jermakov komoly arca. Krajuhinon átfutott, hogy a rádióhullámoknak másodpercekre van szükségük, hogy a Földig hozzák ezt a képet. - Szervusz, fiacskám! - kezdte er ltetett vidámsággal. - Hogy látsz engem? - Remekül, Nyikolaj Zaharovics - hangzott egy id múlva a válasz. - Minden rendben? Megint szünet. Még szerencse, hogy a kép nem hagy ki. Kicsit szaggatott lesz ez a beszélgetés. Hagyjuk, hadd mondja egyfolytában, amit akar. - Félórával ezel tt tértünk rá az egyenes útvonalra. Életemben el ször repülök a világ rben egyenes vonalban. Sokat vesz dtünk azonban, míg az els szakasz pályáját meghatároztuk. Az elektronikus pályaelemz t valóban korszer síteni kell. Krutyikov most lt le az ágyára, s alszik, mint akit fejbe vertek. A sebesség: ötven kilométer másodpercenként, a fotonreaktor nyugodtan m ködik, a tükör mérséklete: nulla fok, a radioaktív sugárzás: mint a Földön. - Mi a helyzet a legénységgel? - Remekül vagyunk. Szünet. Most kérdezni kell. - Bikov? - Jól tartja magát. Levert, mert nincs lehet sége, hogy lenézzen a Földre. - Mutasd meg neki! - Értettem.

- Hogyan zajlott le a start? - Simán. Jurkovszkij teljesen kiábrándult. Azt mondja, hogy ez a start még egy csecsem t sem ébresztett volna fel. - Ezért Bogdannak kell köszönetet mondanod. A munka dicséri a mestert. -Természetesen, Nyikolaj Zaharovics. Elhallgattak, s várakozóan vizsgálgatták egymást az ket elválasztó millió kilométereken át. - No... és te? - Ne nyugtalankodjon, Nyikolaj Zaharovics. Jermakov gyorsan válaszolt. Nagyon is gyorsan a körülményekhez képest, mintha várta volna ezt a kérdést. Krajuhin összeráncolta homlokát. - Ügyeletes! - kiáltotta hevesen. - Értettem. - Menjen ki tíz percre a teremb l! Az ügyeletes sietve visszavonult, s gondosan becsukta maga mögött az ajtót. - Ne nyugtalankodjon! - ismételte Jermakov. - Nem nyugtalankodom - mondta Krajuhin. - Én félek, barátocskám, egyszer en félek. T rhetetlen sokáig tartott, mire Jermakov összevonta a szemöldökét. - Fél? Történt valami? Hogyan magyarázza meg neki? Krajuhin lekapta szemüvegét, szemét összehúzta, majd megtörölte zsebkend jével. - Tolja, kérlek, légy óvatos! Úgy... Különösen ott, a Vénuszon. Nem vagy gyerek, s meg kell, hogy értsd. Ha nagyon nehéz vagy veszélyes helyzetbe kerülsz, köpj az egészre, és gyere vissza. Most nem a Golkonda a dönt . Beszélt, s közben úgy érezte; Anatolij nem érti. Nem állt rá azonban a nyelve, hogy egyenest megmondja neki: „Csökkentsd a minimumra a kockázatot. Most a lényeg, hogy sikeresen térj vissza. Ha valami történik veletek, hosszú id re le kell mondani a fotonrakétáról." Mindig azt tartotta, hogy az rhajósokat távol kell tartani a bizottságon belüli torzsalkodásoktól. Úgy érezte, hogy ez megingathatja bizalmukat a vezet kben. - Jobb félni, mint megijedni - folytatta, s rémülten érezte, hogy összefüggéstelenül és nem éppen meggy en beszél. - Értelmetlenül ne kockáztass... - S ha nehéz vagy veszélyes lesz a helyzet? Jermakov volt , Tolja Jermakov, aki az anyatejjel szívta magába az ellenszenvet a mellébeszélés és a ki nem mondott dolgok iránt. Szégyellte magát Krajuhin miatt, s sajnálta t. is nyugtalankodott. A képerny höz hajolt, s belebámult. Krajuhin sietve hátrad lt. Néhány másodpercig nyúlt a kínos szünet. - Nos - kezdte Krajuhin, s igyekezett leküzdeni borzasztó fáradtságát -, tudod, mit mondok neked, Jermakov elvtárs? Nincs kedvem szellemességben versenyre kelni veled. Bizony... - Értettem - felelte halkan Jermakov. - Nem fogok kockáztatni. Azt elfogadom, hogy az expedíció alapvet feladata megóvni az rhajót és az embereket.

Megóvom az rhajót. Az embereket azonban nem fogom tudni visszatartani... - Parancsnok vagy. Te vagy a parancsnok. - Parancsnok vagyok. Azonban mindegyik jüknek van feje és szíve. Nem fognak megérteni, s fogalmam sincs, ha úgy hozza a sors, képes leszek-e arra kényszeríteni ket, hogy hátráljanak meg. Nekem nincs akkora tekintélyem, mint magának... - Nem értettél meg engem... - Megértettem magát, Nyikolaj Zaharovics. S parancsa szerint kész vagyok lemondani még a büszkeségr l is. De vajon k lemondanak-e? Jermakov világos tekintete egyenest Krajuhin agyába hatolt. Értették, mir l van szó. Mindent értettek. - Csupán sejthetem, m! jár a fejében... Krajuhin lehorgasztotta busa fejét, s rekedten megjegyezte: - Rendben, tégy úgy, ahogy jónak látod. Látszik, hogy nincs mit tenni. Minden reményem a te józanságodban van. Most azonban bocsáss meg, de megyek. Azt hiszem, egy kicsit megbetegedtem... - Pihenni kell magának, Nyikolaj Zaharovics. - Kell. - Ellen rizd a rádióautomatikát. Az el írásnak megfelel en pontosan félóránként kell hogy észleljük a Hiusz automatikus jeleit. Minden két órában a te személyes jelentésedet. Egy másodpercet se késsél! - Értettem. - Na, isten veled! Én megyek. Nem várt a következ válaszig. Még egy pillantást vetett Jermakov arcára, majd felállt, s botladozó léptekkel a kijárathoz indult. A padló himbálódzott alatta, felágaskodott. „Oda kell érnem..." - gondolta, s arccal el re, egy sötét szakadékba zuhant... Krajuhin az ágyban, szobájában tért magához. Sütött a nap. A fejénél az éjjeliszekrény tele volt rakva különböz szín m anyag fiolákkal és dobozokkal. A doktor és Vera, mindketten fehér köpenyben voltak, mellette ültek, és nézték. - Mennyi az id ? - kérdezte, s alig-alig forgott engedetlen nyelve. - Tizenkett óra öt - felelte sietve Vera - Milyen nap van? - Huszadika. - Harmadik napja... Vera bólintott. Krajuhin nyugtalan lett, próbált felemelkedni. - A Hiusz? - Minden rendben, Nyikolaj Zaharovics. - Az orvos a vállánál fogva, óvatosan visszanyomta. – Feküdjön nyugodtan. - Épp az el bb telefonáltak a rádióállomásról - nyugtatta meg Vera -, minden rendben. - Jól van - dünnyögte Krajuhin. - Nagyon jól... Az orvos az egyik fiolát a vállához tartotta. Sistergés hallatszott, s a gyógyszer beszívódott a b r alá. Krajuhin lehunyta szemét. Majd jól érthet en kijelentette: - Kérem, közöljék Jermakovval: mindaz, amit neki mondtam, érvényét veszíti. Pánik volt az egész, a betegség... - Félrebeszél - szólalt meg Vera.

Krajuhin meg akarta jegyezni, hogy ez nem félrebeszélés, de elaludt. Éjszaka ébredt fel, s rögtön érezte, hogy jobban van. Vera megitatta er levessel, és megetette kétszersülttel, majd indiai füvekb l készült forró teával oltotta szomját. - Kapcsolja be a rádiótáviratokat! - követelte Krajuhin. - Pihennie kell! - tiltakozott Vera. - Azt mondtam, kapcsolja be! Vera engedelmesen bekapcsolta a magnetofont. Krajuhin szórakozottan hallgatta, közben a fehér mennyezetet bámulta, s arra gondolt, hogy a Hiusz bizonyára már megkezdte a fékezést. S észrevétlen ismét elaludt. Az ezt követ napok nyugodtan teltek. Krajuhin gyorsan gyógyult. A doktor megengedte, hogy az ágyához videotelefont helyezzenek, tévéképerny t kapott, s látogatókat fogadhatott. Kés estig megküldték neki a rádióállomásról a magnetofonszalagokat a Hiusz jelzéseivel és Jermakov jelentéseivel. Mérnökök, mesterek, szolgálatvezet k jöttek és mentek. Vacsora után Krajuhin végignézte az újságokat, bekapcsolta a moszkvai sztereó-tévéadást, beszélgetett Verával és Ljahovval, s rendszerint elfáradtan, éppen ezért megnyugodva lefeküdt aludni. Reggel Vera berohant a szobába, sápadtan, zilált hajjal, s úgy érezte, hogy nagyon is hangosan kiáltotta neki oda: - A Hiusz nem ad jelzéseket! Éjszaka elhallgatott... elhallgatott... és... és... már öt órája hallgat... Vera az arcához kapott, s keser en felzokogott. Kozmikus támadás „.... Vagy a regényírók és az újságírók hazudtak, vagy a mi utunk nem tipikus. Nincs benne semmi „bolygóközi”. Minden hétköznapi és megszokott. És mégis... De ez a „mégis” már az érzések és élmények világához tartozik. Ha a tényeket vesszük, akkor egyszer en nehéz lenne elképzelni, hogy egy rhajó fedélzetén vagy, s bolygóközi rakétád gigászi sebességgel vágtat a Nap felé. Most, amikor ezeket a sorokat rovom, Jurkovszkij és Johanics a társalgóban a Vénusz térképe felett görnyednek - így nevezik azt a két kört egy nagy papírlapon, amelyen piros és kék köröcskék és zöld színnel árnyalt kisebb foltok vannak. Jurkovszkij megmagyarázta, hogy a vörösek jól ismert hegységek, a kékek - feltételezettek, melyeket csupán két vagy három alkalommal észleltek, a zöld foltok viszont azokat a helyeket jelölik, ahol nagy erej mágneses anomáliákat tapasztaltak. S az a nagy, fekete paca - az Urán Golkonda. Ez minden. Valóban rejtélyes bolygó! Asztrogeológusaink órákon át ülnek a térkép fölé görnyedve, egyeztetik feljegyzéseiket, s félhangon szitkozódnak, amíg Jermakov el nem bújik a parancsnoki fülkéb l, hogy ebédelni menjen, s el nem kergeti ket az asztaltól. Krutyikov jelenleg ügyeletes, Bogdan a szomszédos kajütben, a lehajtható ágyon hétrét görnyedve olvas. Nem feledkezett el róla, hogy becsatolja magát - nyilván megszokásból. Ami Jermakovot illeti, bezárkózott a szobájába, és immár második órája ki se dugja az orral. azonban egészen különleges eset..."

„...Tehát az elmúlt napokban semmi különleges nem történt. A pilótáknak és az elektronikus számítógépeknek sok dolguk volt, miel tt a bolygóközi rhajót kivezérelték az úgynevezett „egyenes pályára", s egyenest elindult a találkozási ponthoz. Jermakov és Mihail Antonovics még a Földön kiszámított egy bizonyos „pokoli görbét", egy háromdimenziós spirált, ezt követve a bolygóközi rhajó legy zte a Föld orbitális és tengely körüli forgásának nyomatékát, s kijutott a Vénusz pályasíkjára. Krutyikov kés bb megjegyezte, hogy a Hiusz elektronikus pályaelemz berendezése nem állt teljesen a helyzet magaslatán. Mi, Jurkovszkij, Dauge és én, ezalatt a társalgóban ültünk, s a könny lökéseket füleltük. A karosszékek lengéscsillapítói azonban csodálatosak, ezért enyhe hányingeren kívül másban nem volt részünk. Kés bb ebédet készítettem. B séges tartalékaink vannak termokonzervbe zárt készételekb l, van még „friss" húsunk is, polietilén konzervdobozokban, gamma-sugarakkal sterilizálva, és jelent s mennyiség zöldségünk és gyümölcsünk. Elhatároztam, hogy csillogni fogok szakácstudásommal. Mindenki dicsért. Csak Jurkovszkij csipkel dött: Jó, hogy legalább valamirevaló szakácsunk van. - Erre dühbe gurultam. Jermakov mellesleg meg is jegyezte Jurkovszkijnak: „Ahhoz viszont, amit maga f z, Vlagyimir Szergejevics, a legjobb esetben is csak a szél fel li oldalról ajánlatos közeledni." "Megkóstolta már?” - kérdezte érdekl dve Dauge. "Krajuhin figyelmeztetett." Egy szó mint száz, az rrepülés végéig szakácskodnom kell. Szíves örömest! A »szépfiú« gúnyosan nevetgél. Végül is - köpök a magányos vitézekre! Mindez csupán jelentéktelen apróság. Van viszont három nyugtalanító körülmény: az els bármelyik pillanatban összeütközhetünk meteoritokkal, a második - a világ r látványa, és a harmadik: a legfontosabb - a beszélgetés Jermakovval. Na de mindent elmondok szép sorjában. Nem volt olyan szerencsénk, mint Ljahovnak a berepülés alatt. Nem sokkal a start után a Hiusz találkozott egy meteorittal. Természetesen, ha nincs Jermakov, ezt közülünk senki nem veszi észre. Egyszer en a lábunk megroggyant, s szívverésünk elállt, mintha gyorsliften ereszkednénk lefelé. Kiderült, hogy a Hiusz körül állandóan pásztázza egy ultrarövid hullámú lokátor a világ rt. Ha veszélyes közelségben meteorit mutatkozik, a számító-, döntéshozó berendezés a visszavert impulzusok alapján automatikusan meghatározza a meteorit pályáját és sebességét, egybeveti ezeket az adatokat az rhajó sebességével és útvonalával, s megadja a megfelel jelzéseket a kormányautomatikának. A tökéletesen automatikus vezérlés bolygóközi rhajó vagy lelassítja, vagy felgyorsítja mozgását; elengedi maga el tt a meteoritot, vagy utoléri és elhagyja. A találkozás egy meteorittal egyáltalán nem ritka és fölöttébb veszélyes eset. A Hiusz meteoritvédelmi rendszere egyel re kiválóan m ködik..." „… társaim nyugalma és a rendkívül hétköznapi helyzet ellenére amikor mindenki nyugodtan dolgozik, pihen, olvas, vitatkozik - én mégis homályos nyugtalanságot érzek. Dauge azt mondta, hogy újoncok esetében ez gyakori állapot, ez a „világ r ösztönös érzése”, olyan, mint a

tengeribetegség a tengerhez nem szokott ember számára. Nincs igaza! Miféle „világ rérzete” lehet egy olyan embernek, aki jószerével még nem látta a világ rt? Hiszen a Hiuszon nincsenek ablakok, s az egyetlen megfigyelést szolgáló berendezés a kormányállásban van, ahová a pilótákon kívül másoknak szigorúan tilos a bemenet. Amíg ezen töprengtem, velem kivételt tettek, mi több, olyan körülmények között, melyek csak még fokozták nyugtalanságomat. Így történt. Néhány órával ezel tt a hetes rrepül tér rádióállomása televíziós kapcsolatot létesített velünk. Krajuhin a képerny höz kérette Jermakovot, beszélni akart vele. Mir l beszélgettek, senki sem tudta, mivel Jermakov nyomban kiküldte az éppen ügyeletes Bogdant a navigációs fülkéb l, és jól becsukta az ajtót. A beszélgetés nem tartott sokáig. Jermakov hamarosan kijött, és szótlanul a kajütjébe vonult. Dauge és Jurkovszkij már-már vidám jóslásokba bocsátkoztak, Bogdan azonban határozottan félbeszakította ket. Két óra múlva Jermakov volt a soros ügyeletes. Mikor átment a kormányosi állásba, kért, hogy menjek be hozzá. Vége-hossza nem volt társaim csodálkozásának, mindenki furcsán nézett rám. Értem, hogy miért. Valóban, joggal hihették, hogy Jermakov Krajuhinnal az én személyemr l beszélgetett. Magam is ezt gondoltam, s be kell ismernem, komolyan elfogott a nyugtalanság. A kormányállásban meleg volt, a titánborításon keresztül is áthallatszott a fotonreaktorok zúgása. Jermakov tekintetem kerülve megkérdezte, szeretném-e látni a Földet. »Azt hiszem, Alekszej Petrovics, ugye err l ábrándozott?..« A szívem hevesen megdobbant, ajkam egyszerre kiszáradt. Jermakov egy szót sem szólt, csak odavezetett egy nagy, h gépre emlékeztet berendezéshez, melynek a tetején két szemlencse volt. Felajánlotta, hogy nézzek bele a lencsékbe. Kerek, fekete mélység tárult fel a szemem el tt, peremét gyönge, lilás fellobbanások szegélyezték. A feneketlen mélyben milliónyi fényes és tompán világító pontocska jelent meg, középpontjukban jól ki lehetett venni egy fényl keresztet, t le jobbra és kissé feljebb pedig megláttam egy meleg, zöld tónusú gömböt s mellette egy fényes csillagocskát. A Föld és a Hold voltak... - Most az égbolt alsó féltekéje van maga el tt - magyarázta Jermakov. - A lencse peremén látható felvillanások az abszolút tükör fókuszában végbemen termonukleáris robbanások visszfényei." Természetesen rögtön megnyugodtam: képtelen ötlet volt részemr l, hogy azt hittem, „kiraknak” az rhajóról, s visszaküldenek a Földre. Az elém táruló látványban nem láttam semmi megdöbbent újdonságot. Szinte ugyanezt láthattam az ashabadi planetáriumban, s ezt meg is mondtam Jermakovnak. Egyetért en biccentett. - Természetesen, hiszen ez csupán elektronikus kép. A röppálya pontosságának ellen rzésére szolgál. A világos kereszt közepén azt a pontot jelzi, ahol mozgásunk tengelye keresztezi az égboltot. Megkérdeztem, most milyen távolságra van a Földt l a Hiusz. - Közel harmincmillió kilométerre... Ezt nézze! Elfordította a kapcsolót, s a látótérben fényes, sárga korong gyúlt ki. A kereszt átmetszette, körötte a fekete pusztaságban csillagok remegtek...

- A Nap - magyarázta Jermakov. - Jobbra t le pedig, látja, a Vénusz. Abban a pillanatban, amikor a Hiusz eléri pályáját, a Vénusz is benne lesz a találkozási pontban. Kikapcsolta a berendezést, hellyel kínált, pillantást vetett a szerfalra, melyet töméntelen kisebb-nagyobb számlap, különböz szín ellen rz lámpa és mutató borított. S csak ezután kezdte a beszélgetést. Igyekszem mindent, ami elhangzott, szóról szóra felidézni. Jermakov arca, mint mindig, nyugodt volt, a fekete karikák a szeme alatt s a komor ránc a homlokán arra utaltak viszont, hogy valami szokatlan dolog történt. - Mondja, Alekszej Petrovics - kezdte, s mer n a szemembe nézett -, hogyan értékeli helyét az expedícióban?- Hogyan érti ezt? - kezdtem ismét nyugtalankodni. Egy ideig gondolkoztam, majd azt feleltem, hogy munkám során megszoktam, hogy annak az utasításait teljesítem, akinek a közvetlen hatáskörébe tartozom. - Vagyis? - Adott esetben az ön beosztottja vagyok, Anatolij Boriszovics. Rövid töprengés után Jermakov megkérdezte: - És ha két, egymást kizáró parancsot kap? - Mindig az utolsó parancsot teljesítjük. - Igyekeztem nyugodtan beszélni, be kell azonban vallanom, a beszélgetés alatt a hideg futkosott rajtam, a legostobább feltételezésekre jutottam, különféle terveket találtam ki arra az esetre, ha Jermakov hirtelen a fejébe veszi, hogy felhúzza hajójára a fekete zászlót, s kalózkodni kezd a bolygóközi útvonalakon. azonban tovább faggatózott: -Tehát ha az én parancsom ellent fog mondani az Állami Bizottság elnöke által kiadott parancsnak, akkor nekem engedelmeskedik? - Igen... - Ekkor fölöttébb ostobán megnyaltam a szájam szélét, s hozzátettem: - Nem vagyunk a hadseregben, teljesítek minden utasítást, hacsak nem mond ellent államunk érdekeinek... s természetesen pártunknak. Kommunista vagyok.. Elnevette magát. - Nehogy azt gondolja, hogy összeesküv vagyok. S ne higgye, hogy kételkedem abban, hogy hajtandó teljesíteni utasításaimat. Egyszer en szeretném tudni, milyen viselkedésre számíthatok a maga részér l, ha a körülmények arra kényszerítenek bennünket, hogy megsértsük a bizottság utasításait. Nagyon örülök, hogy önben fegyelmezett és a szolgálatot ismer emberre találtam. Én is örültem, becsületszóra, elég volt elkapnom magabiztos, acélos, kemény tekintetét. - Mégis szeretném tudni... - kockáztattam meg a kérdezést. - Megmagyarázom... Pontosabban célzok rá, és ön megért. Arról van szó, hogy nem annyira az expedíció által vállalt feladatok végrehajtásától, mint inkább a Hiusz sikeres visszatérését l nagyon sok függ. Nagyon is sok, s nekünk bizonyára nincs jogunk túlságosan nagy kockázatba keverednünk a Golkonda keresésében, még ha a bizottság közvetlen utasítását követjük, akkor sem... Bólintott, s a kijárat felé vezetett. Szó se róla, van, min eltöprengenem. Hegyezd a füled, Alekszej Bikov! Semmit sem értek.

Egyébként Krajuhin és Jermakov nem olyan emberek, akik valamit l is megijednek... Az ilyeneknek nagy bátorságra van szükségük ahhoz, hogy meghátráljanak... Mir l is van hát szó?" Pontot téve a leírtak után, s a füzetet gondosan visszarakva tábori táskájába, Bikov a társalgóba indult. Jurkovszkij, Dauge és Szpicin már ott voltak. Johanics a Vénusz térképét szántotta ujjával, Jurkovszkij pedig heves vitát folytatott Szpicinnel, melynek lényegét Bikov kezdetben képtelen volt megérteni. Úgy érezte, hogy számára felfoghatatlan dolgokról van szó, mivel a vitázók a tenzorszámítás fegyvertárából való fogalmakkal operáltak, s egyre-másra a különféle klasszikusoktól vett idézetet zúdítottak egymásra, ami mellesleg nem tette különösebben világossá az ügyet. Néhány megjegyzésük azonban nagyon érdekes és a szokványostól eltér volt, s néhány perc múlva már Bikov is egy karosszékben terpeszkedett a könyvespolcnál, s félelmeir l elfeledkezve, mohón hallgatta ket. - Ez a megközelítés óhatatlanul a newtonizmus ingoványába taszít replikázott Jurkovszkij. - Hiszen ez majdnem ugyanaz, mintha a tér abszolút voltát hirdetné. Istenem, mire tanítottak téged! - És Lorenz következtetései? - És a tények, a töméntelen tény! Te pedig veszed a bátorságot, és elveted ezt! S mikor?! Majdnem száz évvel a relativitáselmélet megalkotása után... - Lorenz megállapításait nem szándékozom vitatni - védekezett Bogdan. - S ne hidd magadról, hogy te vagy Einstein elméletének egyetlen követ je és véd szentje. Csak azt akarom mondani, hogy... - Hallgassuk, hallgassuk meg! - Tehát: a technika mai állása mellett még messze vagyunk attól, hogy a gyakorlatban is összeütközzünk a relativitáselmélet következményeivel... természetesen a mi szakmánkban. - Vagy úgy! - Igen, úgy, - Messze vagyunk? - Messze. A világ r a bolygóközi rhajós számára világ r. Egynem , üres közeg. - Ha nem számítjuk a meteoritokat - vetette közbe hangját fel sem emelve Dauge. - Igen, üres közeg: Közel tíz éve repülök, s valami különös oknál fogva még egyetlenegyszer sem kellett a számításaimban javítást tennem a relativitáselmélet kapcsán. Elhallgattak, egymást nézték, mint a kakasok, miel tt birokra kelnek. - Akkor azt mondd meg, kérlek - kezdte behízelg hangon Jurkovszkij -, hallottad-e a Vejánra küldött expedíció beszámolóját? - Hová? - A Vejánhoz... Nem hallottad? S el ször hallod ezt a nevet? Szomorú dolog, Bogdan! - Mi is ez a Veján? - kérdezte Dauge. - A Veján apró bolygó, pályája a Merkúr pályáján belül helyezkedik el. A Naptól való átlagos távolsága közel tízmillió kilométer. Miután ilyen közel van a Naphoz, gyors ütemben változik g zzé, s azt hihetnénk,

hogy száz év múlva egészen elpárolog... Valóban nem hallottál róla? fordult Jurkovszkij ismét Bogdanhoz. Bogdan a fejét ingatta. - Akkor hallgasd meg, mit mesélt tavaly Fegya. S készülj fel rá, hogy szégyenben maradsz. Mert Fegya, aki részt vett ebben az expedícióban, ezt mesélte: „Ekkora távolságra a Naptól nem becsülhettük le azokat a még ismeretlen fondorlatokat, melyekkel a nagy erej gravitációs tér meglephetett bennünket." Voltak ilyen fondorlatok, s ez majdnem az expedíció életébe került. Bizony úgy... - Jól van, meséld el. - Ide figyelj! List képtelen volt közvetlenül közel kerülni ehhez a bolygóhoz, a pályáját viszont elég pontosan meghatározta. S ekkor érte az els váratlan meglepetés: a mieink egyáltalán nem ott találtak a bolygóra, ahol pedig List számításai szerint lennie kellett volna. - List tévedett - dünnyögte Bogdan. - Tegyük fel. S hogy ne süljenek meg, a parancsnok tükörerny vel szerelte fel a bolygórepül t. Kezdetben minden rendben ment. A kis bolygót felfedezték, s az árnyékába igyekeztek. A bolygó kicsi, tojás formájú szikladarab, vaskristály, melynek mindössze néhány kilométer az átmér je. Gyorsan forog, és ezért nem tud leh lni, a mieink azonban abban reménykedtek, hogy sikerül a Nap el l mögéje rejt zve megfigyeléseket folytatniuk. De nem így történt... - Jurkovszkij hatásos szünetet tartott, majd diadalittasan Szpicinre pillantott. - rhajójuk minél közelebb jutott a Naphoz, annál több, újabb és újabb különös jelenség lepte meg ket. A Nap váltogatta színét, sötétedett és vörösbe ment át, méretei szemmel láthatóan jóval gyorsabban n ttek, mint ahogy ezt a távlat törvényei indokolták volna. És végül - újabb diadalittas pillantást vetett Szpicin felé - egyszerre két oldalról melegítette és világította meg ket. Nem volt árnyék. Fjodor azt mondta, ez borzalmas. Az rhajó szinte hozzáért a Veján felizzított felszínéhez, mégsem volt árnyék! A hatalmas, elviselhetetlen h séget árasztó Nap mintha minden oldalról körbefogta volna az rhajót. S ott, ahol pedig nem kellett volna lennie, az ellenkez oldalon, ugyanolyan forrón és tompán világított az egész égboltot befed , bíborvörös folt... - Délibáb... - tételezte fel határozatlanul Bogdan. - Délibáb a semmiben! Délibáb, mely perzsel, és protonáradatot bocsát ki magából! No, rendben, legyük fel. S az, hogy az rhajó összes giroszkópberendezése felmondta a szolgálatot, ez szintén a délibáb számlájára írandó? S az, hogy minden kronométer, beleértve a közönséges karórákat, pontosan huszonhárom percet késett a visszatérés után, ez is a délibáb eredménye? Bogdan hallgatott. - És mégis mivel magyarázzák ezt? - kérdezte Bikov. - Magától értet en azzal, hogy ilyen közel a Naphoz a vonzásmez eltorzult, s megváltoztak az „abszolút" tér- és id viszonyok. Csupán egy dologgal vigasztalhatod magad - Jurkovszkij színpadiasan Bogdan felé nyújtotta kezét. - Ezeket a jelenségeket még az einsteini relativitáselmélet sem magyarázza. A tény azonban tény marad: a tér nem „egyszer en tér", amelyr l oly könnyelm en papoltál nekünk félórával ezel tt. Legyenek bizonyság erre Fegya sz hajszálai, akinek

csupán ötödik, hatodik kísérletre sikerült elkormányoznia az rhajót a Vejántól. Jurkovszkij elhallgatott, felállt, s fütyörészve járkálni kezdett a társalgóban. Bikov kétségbeesetten törte a fejét, mit jelenthettek ezek a különös szavak, hogy „a tömegvonzás megváltoztatta az id t és a teret". Alighogy er t gy jtött magában, hogy feltegyen egy kérdést, Dauge, aki egy percig gúnyosan méregette Jurkovszkijt, véget vetett a vitának. - Vlagyimir, elég volt a fecsegésb l! Teríts, s hívd Anatolij Boriszovicsot. Ideje vacsoráznunk. Vacsora után, Krutyikovot kivéve, mindnyájan az asztalnál maradtak, átvette az ügyeletet. Jermakov kissé álmosan, de mint mindig, simára fésült hajjal és feszes tartásban üldögélt egy apró, vékony porceláncsésze mellett, s élvezettel szürcsölgette a forró kávét. Bogdan és Jurkovszkij szokás szerint tréfálódz-tak, diákéveik humoros epizódjait elevenítették fel. Dauge komolyan és figyelmesen kevert valamilyen fantasztikus italt tucatnyi, különböz gyümölcsléb l. Puha, tompa fény öntötte el a társalgót, minden állandó, kényelmes, nyugodt volt, s Bikov immár század-sz r gondolt arra, mennyire nem illik ez az idill ahhoz a fémdobozhoz, melyen rült sebességgel hagyják maguk után a fekete pusztaság kilométer-millióit. - Min töprengsz, Alekszej? - kérdezte Dauge. Bikov b ntudatosan elmosolyodott. - Csak úgy, tudod... elragadtak a gondolatok! Üldögélünk, teázgatunk... Egyáltalán nem így képzeltem el. - Ugyan, hát hogyan képzelted el? - Johanlcs komikusan csodálkozott. - Aha, könyvekb l? Vagy újságcikkekb l? - Legalább azokból... Jurkovszkij fellengz sen kontrázott: - A h s rhajósok bátran leküzdik az ismeretlen út minden nehézségét, s félelmet nem ismerve fogadják a veszélyeket... - Igen... valahogy így. Azután vártam a súlytalanságot és mindenféle új kalandot. - Ne kísértsd az istent! - Nem-nem, tudom, hogy egy állandó gyorsulással haladó rhajóban nem köszönthet be a súlytalanság állapota. Mégis, nekem ez olyan kiábrándító volt. Bogdan és Dauge kacagásban törtek ki. - Higgye el, Alekszej Petrovics - mondta komolyan Jurkovszkij -, a súlytalanság állapotát kiküszöbölve lényegesen kényelmesebb az életünk. Hiszen magának most szerencséje van. Emlékszem egy esetre, hat éve a Holdra tartottunk. S velünk jött, szintén els útjára, egy bizonyos szakért . No, nem éppen sivatagi szakért volt, csupán a szelenográfia jeles ismer je. Már jó ideje irt a Holdról, tanulmányozta, vitázott róla, csak addig még soha nem járt rajta. Félt a repülést l. Hát... ilyen az élet... - Gluzkinról van szó? - kérdezte Dauge. - Róla, igen, Gluzkinról - mosolyodott el Jurkovszkij. - Tehát, startoltunk. Repülünk. Kikapcsoltuk a reaktort, s kiszabadítottuk az utasokat az amortizációs rekeszekb l. Mindenkinek rendkívül érdekes volt a súlytalanság, új élmények és a többi. Ez a Gluzkin is vidám volt,

noha egy kissé sápadtnak t nt. Úgy két óra múlva odaúszik hozzám, s megkérdezi: „Elvtárs, hol van itt a mellékhelyiség?" Én pedig ugye, elfelejtettem, hogy újonc. „Menjen - mondom neki - végig a folyosón, s jobbra az utolsó ajtó." S többet nem mondtam neki. pedig, szívbéli barátunk, elindult. Most már mindenki mosolygott: Dauge, Bogdan, s t még Jermakov Is. Bikov elkomorodva hallgatta. - Nos, bezárkózott - oda, ahogy illik - folytatta Jurkovszkij. - Elmúlik öt perc, tíz perc, negyedóra, nem jön el ! Majd megjelenik... tet l talpig nedvesen. Káromkodik, felh ként röpdösnek körötte a különféle szín és szagú buborékok... Mi pedig, ki hová tudott, menekültünk el le. Teljes er re állítottuk a ventillátorokat, s nagy nehezen kipucoltuk a folyosót. Káromkodott a szegény holdkutató, de nem volt mit tenni! Én is égek még most is, ha rágondolok. És akkor még n k is voltak velünk. Hát néha ilyen tréfákat z velünk a súlytalanság, Alekszej Petrovics! - zárta le ünnepélyesen Jurkovszkij. - Igen, a súlytalanság általában a vártnál kevesebb örömet okoz er sítette meg Dauge, amikor a nevetés elcsitult. - Amíg kitanulod, hogyan viselkedj, alaposan megszenvedsz... - Emlékszem - vette át a szót Bogdan -, ahogy az egyik... - Várjatok csak! - szakította ket félbe Jermakov. Alig hallható, vékony hang sz dött át felülr l, hol halkult, hol hullámszer en er södött, akár a szúnyog-zümmögés a sátorban. S Bikov látta, hogyan fehéredik el lassan Jermakov, hogyan sápadt el s vált lilává Dauge arca, Szpicin tágra nyitotta szemét, Jurkovszkij pofacsontján pedig kidagadtak az izmok. Mindnyájan fölfelé bámultak. Bikov megfordult. Közvetlenül a mennyezet alatt, a b rborítás steppelt varratában pulzált az ég piros lámpa. Száraz koppanással hullott a padlóra egy pohár, sötét folt terjedt szót az abroszon. S ebben a pillanatban fülsiketít csöngetés töltötte be a társalgót. A mennyezetet, az arcokat, kezeket, az abroszt vészjósló, málnaszín fény árasztotta el. - Sugárveszély! - üvöltötte Bikov füle mellett egy is meretlen hang. Bikov megbabonázva meredt a görcsösen fel-fellobbanó jelz lámpára, mely a falból el mered ujjra emlékeztette. „Csinn, csinn, csinn!" - er lködött a jelz cseng . Az ajtó kitárult, s Krutyikov jelent meg a küszöbön. - Sugárveszély! - kiáltotta. Megnyúlt arcát izzadságcseppek borították. Jermakov, ajkát alig szétfeszítve, nyugodtan válaszolt neki: - Látjuk és halljuk. - Miért, honnan? - dünnyögte Bogdan. Jurkovszkij vállat vont. - Értelmetlen kérdés. - Nem, semmiképpen sem értelmetlen! - jegyezte meg szinte fuldokolva Dauge. - Talán még van id nk, hogy védekezzünk... - rruhával? - Legalább azzal! - Ostobaság - jegyezte meg meggy déssel Bogdan. – Hiszen áthatolt a burkolaton és a véd rétegen...

„Csinn, csinnn, csinnnnn..." - Ez el l nem bújhatsz el - suttogta Krutyikov. Dauge keser en elmosolyodott. - Ugye - jelentette ki. - Hát akkor várni fogunk. Krutyikov kimért ünnepélyességgel emelte fel a leesett poharat, s leült Jermakov és Bikov között. - Legalább száz röntgen - jegyezte meg Jurkovszkij. - Több - licitálta felül Bogdan. - Százötven. Ki ad többet? - Dauge felkapott az asztalról egy teáskanalat, s remeg kezekkel görbítgetni kezdte. - Becsszóra, érzem, ahogy belém vágódnak a protonok! - Érdekes! Sokáig fog ez még tartani? - dohogott Jurkovszkij hunyorogva, s a jelz lámpát figyelte. - Ha öt percnél tovább tart, akkor úgyis mindegy. - Eddig két perc telt el - jegyezte meg halkan Jermakov. Krutyikov megigazította kezeslábasa gallérját, behúzta a mellén szétnyíló cipzárat, s a pipája után kotorászott a zsebében. „Csinn, csinnn, csinnn..." - „A halál záporában ültek, s elb völ zenét hallgattak" - szavalta Jurkovszkij. - Ide figyeljetek, nem lehetne kikapcsolni ezt a szörny csörömpölést? Nem szoktam hozzá, hogy így haljak meg. „Cslnnn, csinnn, csinnnn..." Dauge végül is eltörte a kanalat, s darabjait az asztalra hajította. Mindnyájan rámeredtek. - A sugártámadás els áldozata - állapította meg Jurkovszkij. Johanics, légy oly szíves, s dugd a kezed a zsebedbe! Bikov összehúzta a szemét. Még pár perc, és mindennek vége? S ami a legsz rny bb, nem tehetsz semmit, semmit... A csöngetés hirtelen megszakadt. A piros jelz lámpa kialudt. Csend. Sokáig ültek néma csendben, moccanni sem mertek, túlságosan megdöbbentek ahhoz, hogy örüljenek. Végül Jurkovszkijhoz fordulva Jermakov szólalt meg els nek. - Mégiscsak bohóc maga, Vlagyimir Szergejevics. Nagy poz r... Dauge idegesen felnevetett. Krutyikovot elkapta a csuklás, s fintorogva a szódavizes szifon után nyúlt. - Elnézést, Anatolij Borlszovics! Bevallom, valóban kissé az vagyok szabadkozott Jurkovszkij. – Fiatal koromban egy amat r színjátszó csoport tagja voltam... H sszerelmes! - ízületeit megropogtatva kinyújtózkodott. - Bízzunk benne, hogy mindez következmények nélkül marad. Az én számlámon enélkül is töméntelen röntgen van. Bikov elképedve forgatta a fejét. - Valóban csak két percig tartott az egész? - hitetlenkedett. - Nos, barátaim - szólalt meg tompán Jermakov, s felállt. - Vegyük úgy, hogy az incidens véget ért. Most haladék nélkül lássunk hozzá a bels véd réteg ellen rzéséhez! - Nézze meg az ember! Hiszen ilyesmi jó ha tízévente egyszer el fordul! - dörm gte Krutyikov. - Mellesleg, szerintetek ml okozhatta ezt? - Még egy sündisznó is megértené: kozmikus sugárzás - felelte Jurkovszkij.

- Remek, ha így volt. Én pedig szánom-bánom b nömet, már arra gondoltam, hogy a reaktor véd burka sérült meg. Bogdan az órájára pillantott. - Én vagyok az ügyeletes, Anatolij Boriszovics. Ideje, hogy adást küldjünk a Földre. Közöljük velük? - Nem! - vágta el szavait szárazon Jermakov. - Semmi értelme hiába nyugtalanítani ket. Adja le a szokásos „minden rendben"-t. S még valami: kérem, hogy mindenki sorban menjen be az orvosi szobába, hogy beoltsák és dezaktivizálják. Dauge az els . Utána pedig alaposan ellen rizni kell a véd réteget. - Egyel re pedig megengedhetünk magunknak egy csésze kávét! jegyezte meg vidáman Krutyikov. - Nézd csak, egészen elh lt! Aljosa, légy szíves, kapcsold be... - S ennek ellenére a h s rhajósok bátran leküzdik a nehézségeket jegyezte meg Bikov Jurkovszkijra pillantva. Jurkovszkij felszabadultan elnevette magát. - Ezek nem nehézségek. Ez csupán egy kis halálfélelem. A nehézségek még hátravannak. Ezt garantálom, ahogy Krajuhin mondaná.

Vészjel A kozmikus támadás rejtélyére csak néhány órával kés bb derült fény. Jermakov óvatosan fogalmazott kérésére közöltek egy részt a krimi aktinográfiai obszervatórium jelentéséb l, s ebb l kiderült, hogy éppen abban a pillanatban, amikor a Hiusz legénysége a halálos mennyiség sugárzás hatása alatt a halálra készült, a Nap felszínén hatalmas erej gázkitörést észleltek, olyan jelenséget, ami egyáltalán nem ritka, s elég jól ismerik. A hidrogénatom magjainak s sugara - protonok voltak kolosszális sebességgel száguldott a térben, s rázúdult az útjába kerül rhajóra. A protonoknak csupán egy része tört át a titánötvözet páncélon, amit még az „abszolút tükör" felülete is er sített, a vastag véd burokban töméntelen kegyetlen er vel sugárzó gamma-forrást képeztek, s ezek számára gyakorlatilag nincs akadály. A gamma-sugarak hatottak a jelz berendezésekre és a mutatókra, s mindjárt az út legelején majdnem elpusztították az expedíciót. Jóval veszélyesebb volt ez, mint a találkozás meteoritokkal. Ha a proton bombázás még egy negyedóráig tart, a Hiuszon nem marad egyetlen eleven lélek sem. Ilyen er sség gamma-sugárzás jóval rövidebb ideig Is komoly kellemetlenségeket okozhatott volna a legénységnek: egy-két, korábban már sugárbetegséget szenvedett rhajós feltétlenül megbetegedett volna. Szerencsére Jermakov rendelkezésére álltak a legújabb készítmények, amelyeket egy biofizikai kutatóintézet juttatott el a bizottságnak. A szervezetbe juttatva teljesen vagy szinte teljesen megszüntették a nem túl súlyos radioaktív fert zések következményeit. - Hallottam Ilyen esetekr l - jegyezte meg Bogdan, amikor Jermakov felolvasta a rádiótáviratot. - Azt hiszem, pontosan így pusztult el tizenöt

évvel ezel tt egy német üzemanyag-szállító rhajó. Ha viszont a napkitörések ilyen gyakoriak, miért találkozunk Ilyen ritkán ezekkel a foton-szök kutakkal? - Nagyon egyszer - felelte Jurkovszkij. - Én még azt Is mondanám, nagyon furcsa, hogy egyáltalán találkozunk velük. A protonsugár meglehet sen keskeny kötegben terjed, s jelentéktelen annak esélye, hogy beleütközünk. - Szóval szerencsénk volt - sóhajtott Dauge. - Undorító állapot, amikor ilyen hétköznapi módon gyilkolnak meg, és semmit nem tehetsz ellene. Aztán pedig... ki nem állhatom az injekciókat, s ett l a ráadástól borzasztóan fáj a derekam. - Még a különleges véd ruha sem segített volna? - érdekl dött Bikov. - Ugyan, miféle véd ruha segíthetne!... – Dauge legyintett. - Ett l, Alekszej, semmiféle véd ruha nem ment meg. Tízmilliárd elektronvoltnyi energia! Szerencsére már túl vagyunk rajta... - Még nem vagyunk túl - jegyezte meg Jermakov. - Hát ez meg mi? - A parancsnoki fülkében még most is jeleznek a m szerek. Jurkovszkij idegesen feléje fordult. - Villognak? Jermakov bólintott. - Villognak, az ördög vinné ket! - er sítette meg Bogdan. - Er sen? - Nem olyan veszélyes, talán egy századröntgen lehet. Mégis villognak... - Tehát a kitörés még nem ért végett... Hiszen éppen a protonsugár tengelye mellett repülünk... Dauge gondterhelt arccal töprengett. - Ez nem magyarázat! - Jurkovszkij, mint a tanár, aki tanítványa hibáját korrigálja, a fejét csóválta. – A Nap forog, s a kitörés helye már régen oldalvást került volna. Nem, itt valami másról van szó... - Irányított rádiósugarak - mondta Jermakov. - Hát persze! - örvendezett Dauge. - Ezt várhattuk is. A protonbombázás hatására a Hiusz vastag falának egyes atomjai radioaktívakká váltak, ennyi az egész... - Még hogy „ennyi az egész"! Mennyi vesz dés lesz még vele... - Nem hiszem - vetette ellen Szpicin. - Hiszen a sugárzás nem túl er s, nem haladja meg a megengedett értéket. - Még jó, hogy felülr l betakar bennünket a Fiú - vette Bikov a bátorságot, hogy is beleszóljon az eszmecserébe. - Igen, a Fiú... - Jermakov elgondolkozott. - Hiszen a Fiú Is megfert dhetett. Kellemetlen lenne. - Kimenjünk a világ rbe? - javasolta Jurkovszkij. - Majd csak azután, hogy a tükörrel a Nap felé fordulunk. Körülbelül egy nap múlva. - Rágondolni is rossz - jegyezte meg Dauge, aki még mindig az átéltek hatása alatt állt -, mi lett volna, ha ez a szörny ség még néhány percig eltart; mindnyájunkkal végez! A Hiusz halott legénységgel repült volna tovább!

- És úgy ötven óra múlva mint felizzott felh csapódtunk volna a Napba... - Halott bolygóközi rhajó, halott legénységgel... - Bogdan Jermakovra pillantott. - Ugye, vannak ilyenek, Anatolij Boriszovics? - Bolygóközi „Bolygó Hollandi"-k... - Mi történt velük? - érdekl dött érthet kíváncsisággal Bikov. - Különböz okai voltak... Más bolygókról behurcolt betegségek, napkitörések, mint amilyen ez volt... A beszélgetés ezzel véget ért. Az rhajón az élet folyt tovább a szokásos medrében. Jermakov megfigyelés alatt tartotta a fotontechnika m ködését, s a navigátorral közösen az új rhajózás valamilyen problémáján dolgoztak; a geológusok századszor vizsgálták felül a Golkonda kutatási programját; Bikov asztronómiai könyveket olvasott, Bogdan Szpicin minden szabadidejében a rádiókészülékkel bajlódott. Egyszer mindnyájukat behívta a fülkéjébe. - Hallgassátok! - kérte ket, s boldogan mosolygott. - A Mars beszél, a Homok-kiköt . Az adás nekünk szól. - ... nagyon rövid Ideig - csicseregte egy vidám, vékony n i hang. - S íme, a Középs -hegygerinc láncaitól elzárt, a hideg viharoktól védett völgyben sekély viz tavakra és tágas rétekre leltünk, akár egy gyermekmesében. Ó, kedves barátaink, ha láthatnátok mindezt! Kapaszkodjanak fel az egyik kis domb tetejére, s meglátják a tó mozdulatlan, lila tükrét, a szokatlanul hosszú szárú, narancsszín sz nyeget, a hatalmas, élénkzöld virágokat, fölöttük pedig a sötét, ibolyaszín égboltot. A legszívesebben letéptük volna magunkról a szkafandert... Bikov látta, ahogy társai arcán az öröm és a lelkesedés küzdött a hitetlenséggel, ajkuk önkéntelenül boldog mosolyra húzódott, szemükben puha, meleg fény gyúlt ki. - Ez a Mars! - suttogta Dauge. - Fiúk, gondoljátok csak meg, ez lenne a Mars, a halott Mars! -...Ezt a völgyet Hiusz-völgynek kereszteltük el tiszteletetekre, Nem tudunk vizet hozni nektek tavaiból, virágokat szakítani mez ir l, s t, sajnos még megmutatni sem tudjuk, viselje azonban, merész barátaink, a ti neveteket! Úgy... Még egy percet... Ideje befejeznünk. Viszontlátásra, sok sikert kívánunk mindnyájatoknak - Anatolij Jermakovnak, Vlagyimir Jurkovszkíjnak, Mihail Krutyikovnak, Bogdan Szpicinnek, Grlgorij Daugénak és természetesen neked is, Alekszej Bikov... Ezen a napon Jurkovszkij, Dauge és Szpicin egymás szavába vágva sokáig beszélgettek marsbéli kirándulásaikról. A repülés ötvenötödik órájában Jermakov bejelentette, eljött az ideje, hogy a Hiuszt tükrével a Nap felé fordítsák, s megkezdjék a fékezést. Az rhajó sebessége ekkorra elérte a másodpercenkénti ezerkétszáz kilométert. Az ezt követ negyven óra során a Hiusz a Naphoz viszonyítva fordított irányú gyorsulással kellett, hogy haladjon, hogy nulla sebességgel jusson el a Vénusszal való találkozási ponthoz.

Dauge mindezt sietve magyarázta Bikovnak, miközben a legénységi társalgót felkészítették a fordulóhoz: kiszabadították a könyvszekrényt és a tálalószekrényt, mindent elvittek, ami leeshetett vagy elmozdulhatott a helyér l. Majd a parancsnoki fülkéb l adott parancsra mindnyájan odaszíjazták magukat karosszékeikhez. Bikov valami olyasféle érzést várt, amit a Fiú próba-útjának idején átélt, azonban minden jóval egyszer bben történt. Szpicin hihetetlen pilótaképességeinek köszönhet en az rhajó lágyan és gyorsan fordult meg. Az alig egy másodpercig tartó súlytalansági állapot szinte észrevétlen maradt számukra. A legénységi társalgóban ülve csak azt tapasztalták, hogy a padló kicsúszott alóluk, egy pillanatig függ leges helyzetbe került, majd lágyan ismét visszatért a helyére. A Hiusz reaktorgy ivel a Nap felé fordulva száguldott el re, a fotonhajtóm változatlanul m ködött, másodpercenkénti tízméteres érték , állandó gyorsulást biztosított, az rhajó sebessége azonban a Naphoz viszonyítva most fokozatosan csökkent. Ebéd után Bikov figyelmeztette Jermakovot, hogy ellen rizni kellene, hogy a Fiú milyen radioaktív sugárzást szenvedett. - Azonkívül - tette hozzá -, noha nincs okunk, hogy kételkedjünk abban, milyen szilárdan rögzítették a járm szállítókonténerét a Hiuszhoz, mégsem árt megnézni, nem sérült-e meg valami a forduló közben. Ki kell menni s meg kell nézni. - Már régen meg kellett volna tenni - dünnyögte Jurkovszkij. - Kimenni és megnézni? - Jermakov hunyorintott. - Nem hinném, hogy ez olyan egyszer lenne... - Hiszen a korábbi rrepülések során jó néhányszor kimentünk a világ rbe... - A régebbi rrepülésekkor természetesen. Most viszont arról van szó, hogy olyan rhajóból lépjünk ki, amely gyorsulással repül. - Hm... - Jurkovszklj töpreng n harapdálta az ajkát. - Képzeljétek el, mi történik veletek, ha elszakadtok t lünk? - folytatta Jermakov. - A Hiusz elszáguld, te pedig a plazmarobbanás fókuszpontjába kerülsz - jegyezte meg Dauge. Bikov határozottan el relépett - Anatolij Borlszovics, engedje meg nekem! - kezdte. - A Fiú az én gondom, én felelek érte. - A Bolygóközi rrepül utasítás tizennyolcadik pontja: „Útközben tilos az utasokat kiengedni az rhajó fedélzetér l" - idézte gyorsan Jurkovszkij. - Úgy van. Ez törvény - bólintott Dauge. - De én nem vagyok utas! - tiltakozott Bikov, s felháborodottan pillantott barátjára. - Egy pillanat - szólt közbe Jermakov. – Alekszej Petrovics, nekem valóban nincs jogom kiengedni önt. Nincs elég gyakorlata, tapasztalata... De ez még mind nem lényeges, ha lenne, akkor sem engedném ki: bármilyen szerencsétlenség esetén nem lenne kivel helyettesíteni magát a Fiún... - Ráadásul azt Is kockáztatjuk, hogy elveszítünk egy ilyen remek szakácsot... - sóhajtotta képmutatóan Jurkovszkij.

Bikov egy hideg pillantást vetett a „Szépfiú"-ra, de nem válaszolt, majd ismét Jermakovra függesztette tekintetét. - A fotonreaktort kikapcsoljuk, úgyhogy semmiféle kockázat nem lesz - folytatta a parancsnok.., (Jurkovszkij arca megnyúlt.) - Ami pedig a felel sséget illeti, itt az rhajón mindenért, a legénységért és a teherért, én felelek. Nem err l van tehát szó. Szpicin most ügyeletes, Krutyikov pihenni készül. Mellesleg Mihail Antonovicsot sem lenne túl hasznos kiküldeni. Nagyon Is súlyos egyéniség egy ilyen vállalkozáshoz. - Hm! - hümmögte fülig elvörösödve Krutyikov. - Akkor hát én maradtam? - kérdezte mosolyogva a „Szépfiú". - Vlagyimir Szergejevics valóban különleges iskolát végzett, s alapos gyakorlatra tett szert a korábbi utazások során - zárta le a dolgot Jermakov. - Tehát vagy én, vagy Vlagyimir Szergejevics... - Tizenhatodik cikkely - szólt közbe tüstént Dauge -, „az rhajó parancsnokának repülés közben tilos elhagynia az rhajót". - Úgy ám, Ilyen a szabályzat! - kiáltott fel nevetve Jurkovszkij, és kiment. Bikov komoran lehorgasztotta a fejét, s félrevonult. - Ne sért djék meg, Alekszej! - Dauge vállon veregette barátját. Mert itt, barátocskám, nem bátorságra van szükség, hanem gyakorlatra. - Nem túl nagy tudomány. - Nem? Mondd, a vákuumszkafanderr l van valami fogalmad? - Mir l? - A vákuumszkafanderr l. A speciális öltözékr l, amelyben a világ rben dolgoznak. - Miért, a mi öltözékünkben nem lehet? - Ugyan, Alekszej! Úgy átfagynál benne, hogy utána kezed-lábad sem bírnád mozdítani. Láttad a felfújt rruhát Krajuhin dolgozószobájában? Bikov sóhajtott. - Úgy látszik, nem megy... Pedig de szerettem volna megnézni a ti „világ rötöket", természetben! - Semmi baj, Alekszej Petrovics! - Jermakov váratlanul gyöngéden pillantott Bikovra. - Még lesz módja természetben látni a világ rt. Visszatért Jurkovszkij, két terjedelmes, szürke zsák alatt görnyedezett. - Lehet, hogy mégsem kapcsoljuk ki a fotonreaktort? - kérdezte, miközben ügyesen szétrakta a zsákok tartalmát, az áttetsz sisakot, a kett s oxigénpalackot és a többi felszerelést. - Feltétlenül kikapcsoljuk. Mellesleg, Alekszej Petrovics, most megismerkedhet a súlytalanság világával. Azt javaslom, ne hagyja el a társalgót, s ne tegyen hirtelen mozdulatot. - Nem értem... - Amint kikapcsoljuk a fotonreaktort, a gyorsulás megsz nik, s az rhajó egyenletes mozgást végez, ha pedig nincs gyorsulás, akkor nincs súly sem. - Vagy úgy! - Bikov arca felderült, s kezét dörzsölgette. - Nagyon érdekes... Különben bosszantott volna: részt vettem egy rutazáson, és nem éltem át... - Készen vagyok! - jetentette Jurkovszkij.

Az ajtóban állt, tet l talpig furcsa páncélban, mely rugalmas fémgy kb l állt, s benne különös, emberfej ízeltlábúra hasonlított. A hóna alatt tartotta a cilinderszer , áttetsz sisakot. Bikov már látott fényképen és filmen rruhát, mégsem tudta megállni, hogy körbe ne járja Jurkovszkijt, s kíváncsian végig ne vizsgálja - Menjünk! - adta ki a rövid utasítást Jermakov. Bikov leült a fotelba, s tekintetével követte társait. A lábak dobogása elcsendesült a folyosón, s halkan csattant az ajtó. Majd Dauge kiáltását hallotta: „Hová er sítsem a kötelet, Anatolij Boriszovics?!" Azután minden elcsendesedett. - Figyelem! - hallatszott a hangszóróból Szpicin hangja. S ebben a percben Bikov úgy érezte, mintha valami puhán a leveg be emelné. Görcsösen markolta a karosszéket. Vékony sivítás hallatszott, hideg huzat futott végig az rhajón. Bikov hangosat sóhajtott. Úgy látszik, semmi borzasztó sem történt. Óvatosan elengedte a karosszéket, s felállt. Amikor úgy negyedóra múlva Dauge, Mihail Antonovics és a fehér, dérborította Jurkovszkij a fal mellett kiképzett, különleges fogódzókba kapaszkodva visszatért a legénységi társalgóba, Bikov vörösen és izzadtan, fejjel lefelé függött a leveg ben a karosszék felett, és hasztalan próbálkozott legalább ujjbeggyel hozzáérni. Jurkovszkij, amikor ezt meglátta, elégedetten felkiáltott, s közben elengedte a fogódzót, fejét a falba verte, majd ismét kiúszott a folyosóra. Dauge és Mihail Antonovics a nevetést l fuldokolva a Fiú komoran mosolygó vezet je alá úsztak, s lábánál fogva a padlóra húzták. - Nos... hogy tetszett a... súlytalanság világa? - kérdezte könnyeit törölgetve Dauge. - Kipróbáltad?... - Kipróbáltam - felelte kurtán Bikov. - Figyelem! - hallatszott a hangszóróból. Amikor ismét bekapcsolták a fotonreaktort, s minden a helyére állt, Jurkovszkij beszámolt rsétájának eredményeir l. A Fiút tartalmazó konténer radioaktív sugarakat bocsát ki, de nem er sen, alig észlelhet en. A kötések nem szenvedtek sérülést, legalábbis kívülr l nem, s ami voltaképp a legfontosabb volt, a konténer egy centiméterre sem mozdult el. - A Vénusz sarlóját szabad szemmel látni. A Nap körüli korona mintha gyöngyfelh lenne! Mondjátok meg, miért nem születtem költ nek? - Jurkovszkij költ i pózba vágta magát, s szavalni kezdett: „Sötét r..." - „Lángoló r" - tette hozzá komolyan Bogdan Szpicin, aki csak egy csésze kávéért futott be a kormányfülkéb l. Jurkovszkij kifejezéstelen tekintetet vetett rá, s újból belekezdett: A sötét r szárnyait kitárta, a csillagok - csillogó könnycseppek - E.... e.... hogyan is legyen tovább? - Apáca - javasolta Bogdan az odaül rímet. - Hallgass, te prózai lélek... - No, madárka... - Várj egy picit.-.

A sötét r, idegen r a csillagok - csillogó könnycseppek hol a tér jégbe merül.., - S ahol h sökké fölkennek - fejezte be a leglíraibb hangon Bogdan. S senki nem szólt egy szót sem Bikov szerencsétlen kalandjáról a súlytalanság világában. Az rhajón ismét nyugalom és csend uralkodott el, visszatért a megszokott, majdhogynem földi élet. Bikov és Dauge a társalgóban ültek, és sakkoztak, amikor belépett a gondterhelt Krutyikov. - Gyerekek, hallottátok az újságot? Bikov kérd n pillantott rá, Dauge pedig a körmét rágva, szórakozottan kérdezte: - Mi történhetett még? - Nincs összeköttetés. - Kivel? - Senkivel. Sem a Földdel, sem a Ciolkovszkijjal. - Miért? Krutyikov vállat vont, belenyúlt a tálalóba, s egy szelet nápolyit húzott el . - Régóta nincs kapcsolat? - Több mint egy órája. - Krutyikov harsogva beleharapott a nápolyiszeletbe. - Jermakov és Bogdan mindent kipróbáltak. Végigtapogatták az összes hullámhosszat. Semmi, süket minden. S ami a legmeglep bb: rendszerint mindig ráakadsz valami beszélgetésre, most viszont minden hullámhosszon halotti csönd van, akár a tenger fenekén. Sehol egy hang, sehol egy légköri kisülés. - Talán a készülék romlott el? - találgatta Dauge. - Mind a három berendezés egyszerre? Aligha. - Vagy az antennákkal van valami baj? A navigátor vállat vont. Dauge ezt dünnyögte: „Hála istennek, megint van valami!" - s összekeverte a bábukat. - Hol van Vologyka? - Bizonyára a fülkéjében... Bikov megérintette Mihail Antonovics kezét. - Lehet, hogy csupán a vétel romlott el, s k hallanak bennünket? - Minden tehetséges. Akkor is nagyon különös. Egyszer csak se szó, se beszéd az összes rádiókészülék felmondja a szolgálatot. Ilyen még sohasem volt. Igaz, Ljahov figyelmeztetett... De... Tudod, olyan nyugtalanító ez... olyan kellemetlen... Bikov rokonszenvvel pillantott Krutyikov jóságos, kerek képére, melyen apró, szomorú szemek ültek. - Igen... értem, Mihail Antonovics. Valóban, helyzetük egyszerre kényelmetlen lett. Homályos, baljós sejtés lett úrrá Bikovon. Lehet, hogy azért, mert az rhajón mindent, még a legkisebb kellemetlenséget is nagy bajnak érezte. Úgy t nt, Krutyikov is valami hasonlót érez, t pedig aztán semmiképp nem vádolhatta a kezd aggályoskodásával.

- Ne lógassátok az orrotokat, barátaim! - kiáltott fel megjátszott der vel Dauge. - Egyel re még semmi borzasztó nem történt, igaz? No, egy id re Ismeretlen okokból elveszítettük az összeköttetést. De a hajtóm vekkel minden rendben, élelmünk elegend , a Hiusz a kiszabott pályán halad... Krutyikov sóhajtott. S Bikov ismét megértette társát. Számukra, a Föld gyermekei számára a rádió-összeköttetés volt az egyetlen eleven fonál, ami szül földjükhöz, bolygójukhoz f zte ket. S ennek az éltet fonálnak az elszakadása, még ha csak id legesen is, nyomasztóan hatott rájuk. Bikov egyszerre csak minden porcikájával érezte a Hiusz süket, hihetetlen magányát. A néma, üres tér sok tíz- és százmillió kilométere ólomként nyomta vállát, elvágta a többi világoktól s a szül föld, a Föld melegét l... Tíz- vagy százmillió kilométernyi jeges r... Ezek az elképzelhetetlen távolságok egyáltalán nem azt jelentik, hogy ott „semmi" nincs. Inkább valamiféle különös és érthetetlen életet élnek, felfoghatatlan törvények alapján, melyek bonyolultak és álnokak... Bikov Daugéra pillantott, aki szórakozottan szedegette a sakkfigurákat, s elszégyellte magát. Nem elég, hogy akkor, a start el tt elfogta a félelem. Hiszen a legszörny bb, amire sor kerülhet... Igaz, miért kell feltétlenül történnie valaminek? - Szeretett világ rünk újabb csínyjei - kezdte a társalgóba belépve Jurkovszkij. - Hogy tetszik? - Egyáltalán nem tetszik - dünnyögte Dauge. - Hagyd abba a bohóckodást! Már unom... Krajuhin a Földön eszét veszti. - No, az öreget nem kell félteni! Keményebb koponya, mint mi együttvéve. Azt hiszem, a kapcsolat azért szakadt meg, mert az rnek az a része, ahol jelenleg vagyunk, így vagy úgy, de nem engedi át a rádióhullámokat. Hogy miért, azt megmagyarázni nem tudnám, de... Legalábbis a rádiókészülékre nincs mit panaszkodnunk. S még kevésbé az antennákra. - Ábrándozó lélek! - sóhajtott Mihail Antonovics. - Hol láttál ilyet, hogy a légüres tér nem engedi át a rádióhullámokat? - A mai napig sehol. Ljahov azonban már látott. Én meg most látok, mélyen tisztelt szkeptikus barátom. Téged persze még holmi tények nem gy znek meg... - Egy fityiszt látsz te, Vlagyimir Szergejevics! - Mármint én? - tudakolta hangsúlyozottan udvariasan Jurkovszkij. - Aha. Jurkovszkij sarkon fordult, s elhagyta a társalgót. A küszöbön még megállt. - Javaslom, hogy a jelenlev k menjenek a parancsnoki fülke bejáratához. Lehet, hogy hallhattok ott még valami érdekeset. Krutyikov bosszúsan összeráncolta homlokát, s ismét benyúlt a tálalóba egy szelet nápolyiért. - Ábrándozó széplélek - dörmögte. Dauge hallgatott, Bikov pedig lelke mélyén érezte, hogy bizonyára mégiscsak Jurkovszkijnak van Igaza. Felmentek a parancsnoki fülke nyitott ajtajáig, s csatlakoztak Jurkovszkijhoz, aki már ott ült egy lépcs fokon. A fülkéb l kihallatszott Bogdan monoton hangja

- Föld... Föld... B-16. miért hallgatsz? Föld, Föld... itt a Hiusz. B-16, miért hallgatsz? Hangolódj rám; egy, kett , három, négy, öt... Csend köszöntött be. Dauge és Bikov egymásra pillantottak. Jurkovszkij töprengve dörzsölte az állat. Kapcsoló csattant. Bogdan sóhajtva jegyezte meg: - Semmi, Anatolij Boriszovics. Csönd van, akár a sírban. - Próbálja meg ismét hosszúhullámon! - Értettem. Percnyi szünet után Szpicin ismét megszólalt: - Na rendben, tegyük fel, hogy valami van az antennákkal. De hiszen egy olyan er s adót, mint a hetes számú rrepül téré, akár antenna nélkül is foghatnánk Különben is, mi történhetett volna az antennákkal? Nem értek semmit! Hiszen egy hangot, egy szisszenést sem hallani... Persze, Ljahovnak igaza van. Ez mind a sebességünkt l van... Föld! Föld! B-16, miért hallgatsz? Itt a Hiusz. Hangolódj rám; egy, kett , három... - Lehet, hogy Jurkovszkijnak igaza van, s mi valóban egy négydimenziós lyukba kerültünk? - töprengett Jermakov. Jurkovszkij köhécselni kezdett. Jermakov az ajtóhoz lépett. Mindnyájan itt vannak? - Igen, Anatolij Boriszovics. Ülünk és várunk. - Mi a véleményük err l? - Én már elmondtam, mit gondolok. – Jurkovszkij vállat vont. - Lehet, lehetséges... Azonban a térnek ezek a torzulásai amolyan matematikai hókuszpókuszoknak t nnek számomra. - Ahogy tetszik - hagyta rá nyugodtan Jurkovszkij. - Én nem érzem ezt hókuszpókusznak. Azt hiszem, könnyen meggy dhetünk róla, hogy ez a leghitelesebb valóság, amit érzékeink szolgáltatnak. Jermakov elhallgatott. - Hol van Mihail? - A társalgóban, nápolyit nassol. - Ide kellene... Bogdan örömteli kiáltása szakította félbe Jermakovot. - Felelnek! Felelnek! Mindnyájan felpattantak! Száraz, recseg hang szólalt meg: - Itt B-16. Itt B-16. Hiusz, Hiusz, felelj! Itt B-16. Hangolódj rám; egy, kett , három, négy. Hiusz, feleljetek... - Ez Zajcsenko - dörmögte Jurkovszkij. Bogdan sietve válaszolt: - B-16, jól hallak. B-16, itt Hiusz, jól hallak. Miért nem feleltetek ilyen sokáig? - Itt B-16, itt B-16 - folytatta Zajcsenko, s látszólag nem tör dött Bogdan válaszával. - Hiusz, miért nem feleltetek? Hiusz, válaszoljatok! Itt B-16... - Mi halljuk ket, k viszont nem hallanak minket - állapította meg Dauge. - Óráról órára nehezebb. Nézze meg az ember... - Itt a Hiusz, jól hallak - ismételte csüggedt hangon Bogdan. - Itt a Hiusz, jól hallom. B-16, itt a Hiusz... - Itt B-16, itt B-16, Hiusz, válaszoljatok...

Elmúlt egy óra. A hetes rrepül tér ugyanazon a monoton, teljesen reménytelen hangon hívta a Hiuszt. S ugyanilyen monoton és fáradt hangon válaszolt Bogdan. A hetes rrepül tér nem hallotta t. A tér átengedte a Földr l a Hiuszig tartó rádiójeleket, de nem engedte át a Hiusz üzeneteit. Jermakov megállás nélkül fel s alá járkált a parancsnoki fülkében. Jurkovszkij rezzenéstelen arccal, lehunyt szemmel ült. Dauge ujjbegyével a térdén dobolt. Bikov sóhajtozott, s tenyerével a térdét simogatta. Üres pipáját szíva Krutyikov jelent meg a fülkében. - Itt B-16, Hiusz, válaszoljatok... Az éter zúgni és recsegni kezdett. Új, ismeretlen, fuldokló és rekedt hang robbant be az rhajó csendjébe. - Hilfe! Hilfe! Save our souls! Na pomosca! Na pomosca! Take our pelengs! Jurkovszkij sietve felállt, Jermakov is megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Dauge megragadta Bikov kezét. - Hilfe! Hilfe! - er lködött az ismeretien hang. - Into three hours we are there. - Ballonen... Segítség! Elfogy... - A hang elt nt az iszonyatos ropogásban és sivításban. - Mi ez? - dörmögte Bikov. - Valaki halálos veszélyben van, segítséget kér, Alekszej... Daugénak csak az ajka mozgott, oly halkan beszélt. -... Koordinaten... zwei und zwanzig... huszonkett ... Megfulladunk... Zum Alles... - Szpicin, a tájolóhoz, szaporán! - adta ki Jermakov az utasítást. - Igenis! - Our pelengs... take our pelengs... Unsere Pelengen... - Haladéktalanul indulunk feléje! - kiáltotta Jurkovszkij. - A kérdés, hogy merre? - Szpicin, mit vacakoltok? Rövid szünet után Szpicin elváltozott hangon válaszolta: - Lehetetlen bemérni! - Hogyhogy lehetetlen? - Lehetetlen, Anatolij Boriszovics - nyögte reszket tenor hangján Szpicin. - Gy djék meg személyesen... Anélkül hogy összebeszéltek vagy egymásra néztek volna, Jurkovszkij, mögötte pedig Dauge és Bikov is befurakodtak a kormányállásfülkébe. Bikov Jermakov válla fölött el repillantott. A vékony, hosszú mutató lassan és ernyedten keringett a számlapon, sehol nem állt meg, s közben finoman remegett. Jurkovszkij elkáromkodta magát. - Hilfe! Hilfe!... Segítség... Tansukete kure! Irányunk... Koordinátánk... Mindnyájan zavartan plllantgattak egymásra. Bogdan vadul forgatta a tájoló beállítódobját, kis karokkal csattogott, m szereket kapcsolt ki és be. Az irányt azonban sehogy sem tudták bemérni. - Elátkozott hely! - suttogta Bogdan, s letörölte a verítéket a homlokáról. - Micsoda szégyen ez számunkra - jegyezte meg halkan Dauge emberek pusztulnak el... Jermakov határozottan feléjük fordult.

- Miért vannak a fülkében? KI engedte meg? Gyerünk, kifelé, maguk, hárman... A lépcs n Jurkovszkij leguggolt, s állát tenyerébe ejtette. Bikov és Dauge mellette álltak. - Segítség! Segítség! - recsegte megfeszítve a rekedt hang. Everybody who hear us, help! Bikov lélegzetét visszafojtva hallgatott. Nem tudta, ki kér segítséget, mi történt ott, csak érezte, minden porcikájával érezte azt a szörny kétségbeesést, ami az ismeretlen minden egyes hangjából kicsendült. - Ha tudnánk, hogy merre vannak? - súgta Jurkovszkij. - Az ördögbe! - szitkozódott mérgesen Dauge. - Hát lehetséges, hogy rajtunk kívül senki nem hallja ket? - Amennyire tudom, rajtunk kívül jelenleg legalább még hét rhajó repül. Közülük csak kett , egy japán és egy angol rendelkezik tartalék üzemanyaggal. Mindegy, mert amíg kiszámítják az új pályát, legalább félóra eltelik... Különös, hogy mi nem halljuk ket... - Kiket? - Azokat... a többieket... - Egyedül a Hiusz lenne képes, hogy a pályaelemek kiszámítása nélkül, egyenest abba az irányba repüljön - mondta Dauge. - Ha meglenne az irány... Jermakov jelent meg az ajtóban, sápadt volt, szeme üvegesen csillogott. - Menjenek vissza a kajütjeikbe, elvtársak! - utasította ket, Feküdjenek le ágyaikra, és kötözzék oda magukat! Megpróbálunk kiugrani ebb l az átkozott zsákból. A gyorsulás a négyszerese lesz a szokásosnak, ne feledjék. Dauge, mutassa meg Bikovnak, mit kell tenni túlterhelés esetén! - Igenis! Jurkovszkij felkelt, és els nek indult lefelé. Ekkor új hangok hallatszottak a fülkéb l. Éles, határozott hang érdekl dött borzalmasan rt angolsággal. - Who talks? Do you hear me? Who talks? l taken your pelengs... Az, aki a segítséget kérte, izgatottan válaszolt: - l hear you all right! - Speak you Chinese? - No... - Speak you Russian? - Igen, igen, beszélek és értek... Maguk oroszok? - Nem, Ray List beszél, a Karma Indiai csillag rhajó parancsnoka. („A jó öreg List" - suttogta Jurkovszkij.) Régóta halljuk magukat, nekünk azonban csak beállított adónk van, s az irányukat csak néhány perccel ezel tt sikerült bemérni. Megmondaná, kivel beszélek?... - A cambridge-i egyetem... professzorával... Robert Lloyddal. A Star rhajó fedélzetér l... Borzasztó baleset... Angolul folytatták a beszélgetést. - Önök felé vettük az irányt - közölte List. („Bátor fickó!" - Dauge tágra nyílt szemmel meredt Jurkovszkijra.) - Köszönöm, nagyon köszönöm... Hol vannak? - Félórája szálltunk fel a nemzetközi rhajókiköt l, a Phoboson.

Keser kiáltás volt a válasz. - Nem érnek ide!... Nem, nem fognak ideérni! Pusztulásra vagyunk ítélve... - Megpróbálunk odaérni. Utánunk pedig indulásra készülnek a ment rhajók. Felvesszük magukat... - Nem érnek ide. - Az angol hangja most már végképp megnyugodott. - Nem érnek ide... Csak kétórányi oxigénünk maradt. - Hol vannak? A koordinátáik? - A heliocentrikus koordináták... A professzor Bikov számára ismeretlen számokat nevezett meg. Csend köszöntött be. Hallatszott, ahogy Jermakov és Bogdan kapkodva papírlapokkal zizegtek, majd zümmögni kezdett az elektronikus számítógép. - Az aszteroidövezetben vannak. Három asztronómiai egységre a Marstól - közölte végül Krutyikov. - Ötvenmillió kilométer - állapította meg komoran Jurkovszkij. - Még a Hiusz sem érne oda, s akkor sem, ha már a Marsnál lenne. Felállt, s csüggedten leengedte kezét. - Minden világos - hallatszott List hangja, - Nincs valami lehet ségük, hogy legalább tíz óráig kihúzzák? Gondolkozzon. - Nincs... A glicerinanesztezátorok elpusztultak... A leveg szakadatlanul szökik az rhajóból, bizonyára mikroszkopikus repedések keletkeztek az rhajó borításán... A professzor rövid szünet után még hozzátette: - Ketten maradtunk, s az egyik nk eszméletét vesztette. - Legyen er s, professzor! - Én nyugodt vagyok - hallatszott ideges nevetéssel. - Ó, most már teljesen nyugodt vagyok!... Mister List! - Hallgatom, professzor. - Maga az utolsó, aki a hangomat hallja. - Professzor, most nyilván százak és százak hallják magát... - Mindegy, akkor is maga az utolsó ember, akivel beszélek. Egy bizonyos id múlva megtalálja az rhajónkat és a testünket. Kérem, könyörgök, minden anyagot, amit az út során összegy jtöttük, adjon át az rhajósok Nemzetközi Kongresszusának! Megígéri? - Megígérem önnek, Robert Lloyd. - Mindenki, aki hallott minket, tanúnk lesz... Az anyagokat egy aktatáskába teszem... krokodilb r aktatáskába... így. A parancsnoki fülke asztalán fog heverni. Hall engem? - Jól hallom önt, professzor. - Úgy. El re is köszönöm, Mister List. És még egy kérés. A Földön, ha visszatérnek... visszatérnek... - szünet következett, s hallatszott, ahogy Lloyd szipogva kapkodja a leveg t. - Elnézést, Mister List... Ha visszatér, magát bizonyára meglátogatja a feleségem, Mistress Lloyd... és a fiam. Adja át nekik utolsó üdvözletemet,... mondja meg, hogy végig a helyemen voltam. Hall engem, Mister List? - Hallom önt, professzor. - Ez minden... Isten önnel, Mister List! Búcsúzom mindenkit l, aki hall engem! Kívánok mindenkinek sok sikert és boldogságot! - Isten önnel, professzor! Fejet hajtok a bátorsága el tt.

- Nincs szükségem ilyen szavakra... Mister List! - Hallgatom! - Az irányjelz szakadatlan m ködni fog. - Rendben. - Az rhajó ajtaja nyitva lesz. Szünet. - Rendben, professzor. - Azt hiszem, mindent elmondtam. Once more, good bye! Csend köszöntött be. - Mi... sehogy sem értünk volna oda? – kérdezte Bikov, néma ajka alig mozgott. Senki nem válaszolt. Némán mentek vissza a társalgóba, leültek, kerülték egymás tekintetét. Nemsokára Krutyikov és Jermakov is csatlakozott hozzájuk. Bikov szinte azt sem tudta, mi történik körülötte. Gondolatait egyre a képzelete által maga elé rajzolt kép kötötte le: sz férfi kúszik rekedten fuldokolva a folyosón, s egymás után nyitja ki a nagy acélajtókat. Az utolsó ajtó el tt - a bejárati ajtó - megáll, zavaros tekintettel visszapillant. A folyosó mélyén látni az asztalt, melyen a lámpa fényében ott csillog a krokodilb r táska. A férfi remeg kézzel megtörli homlokát, s még utoljára egy mélyet szív a már fogyó leveg l. - Alekszej Petrovics! Bikov összerezzent és hátrapillantott. Jermakov gondterhelten hajolt föléje. - Menjen a kajütjébe, s próbáljon elaludni. - Menj, Alekszej, menj! Nem lehet rád ismerni - biztatta Dauge. Bikov engedelmesen felállt és kiment. A parancsnoki fülkébe vezet lépcs mellett elhaladva még hallotta, ahogy Bogdan egyhangúan Ismételte: - B-16, B-16, itt a Hiusz. B-16, B-16, itt a Hiusz. Hangoljon rám... A társalgóban Jermakov mélyet sóhajtva megszólalt: - Találkoztam Robert Lloyddal. Kiváló rhajós volt. Rendkívüli tudós... - Legyen emléke áldott! Keményen kitartott - mondta halkan Jurkovszkij. - Legyen emléke áldott!... Rövid hallgatás után Dauge hirtelen felpattant. - Az ördög tudja, de úgy érzem, mintha egy helyben állnánk. Valahová lezuhantunk, s betemettek... - Ne keltsen pánikot, Dauge! - szólt rá fáradtan Jermakov. Senkinek nem volt kedve ebédelni, s Jermakov els nek állt fel, hogy visszatérjen kajütjébe. Krutyikov kezét Jurkovszkij vállára tette, s ntudatosan mondta: - Úgy t nik, hogy igazad volt, Vologya. - Semmiség - szabadkozott társa. - Tessék, barátaim, még egy rejtély. Mindnyájan kérd n pillantottak rá. - Mir l van szó? - List azt mondta, hogy csak egy irányba hangolt adója van, ugye? - Így igaz. - De hiszen jól hallottuk t.

Mihail Antonovics eltátotta száját, és zavarodottan pillantott Jermakovra. - Miért ne hallhattuk volna? - kérdezte Dauge. - Azért, barátocskám, mert a Hiusz Listhez viszonyítva egészen más irányban van, mint Lloyd rhajója. S az egy irányba hangolt rádióhullámok semmiképp sem juthattak volna el hozzánk. Dauge a fejéhez kapott. - Elég volt a rejtélyekb l! Ezt már nem lehet kibírni! Jermakov és Mihail Antonovics viszont nyomban a parancsnoki fülkébe indult, s magukkal vitték Jurkovszkijt is. A Vénusz madártávlatból A rádiókapcsolat egy nap múlva éppen olyan váratlanul állt helyre, ahogy megszakadt. A Hiusz bizonyára elhagyta az „elátkozott helyet", a világ r különös térségét, mely eddig még Ismeretlen befolyással volt a rádióhullámokra. A társalgóban sokáig vitatkoztak err l a szokatlan jelenségr l, jó néhány feltételezés is elhangzott, közöttük számos nyilvánvalóan képtelen volt. (Dauge például kijelentette, hogy a legénység minden tagja a tömegpszichózis áldozata lett.) Jurkovszkij nekilátott, hogy valamiféle négydimenziós tükrözéselméletet állítson fel, s igyekezett a személyzet matematikában leger sebb tagjának, Mihail Antonovics Krutyikovnak a segítségével „fizikailag korrekt módon értelmezni a tér egy olyan pontját", melyen az elektromágneses rezgések állítólag csak egy irányban haladnak át. Ami Bikovot illett, kezdetben sértve érezte magát azért, hogy társai oly közönyösen fogadták Lloyd pusztulását. Számára majdhogynem szentségtörésnek nt, hogy alig két órával azután, aminek fültanúi voltak, elméletekr l és képletekr l beszélgetnek. A Star katasztrófája óriási hatással volt rá. Kábán és nyomott hangulatban kószált az rhajón, s csak nagy nehezen tudta kényszeríteni magát, hogy válaszoljon a kérdésekre, és teljesítse Jermakov apróbb megbízatásait. A Vénusszal való találkozásig alig tizenöt-húsz millió kilométer maradt hátra. Az rutazás a vége felé közeledett. Eljött az expedíció legválságosabb és legfelel sségteljesebb pillanata - a leszállás a Vénuszon. Ritka kivételekt l eltekintve ez rendre nem sikerült a világ legjobb rhajósainak sem. Azok az emberek, akik edzett akaratukat megfeszítve rá tudták, bírni magukat, hogy elfeledjék a múlt, s t a közelmúlt megpróbáltatásait, s minden figyelmüket az el ttük álló megpróbáltatásokra összpontosítsák, nem megrovást érdemelnek, hanem elismerést, s t követést. Bikov kezdetben nem értette ezt. Most azonban olyan katonának érezte magát, aki csapatával kiért a roham terepszakaszára. Most halottaikat maguk mögött hagyva, friss sebeiket sebtében bekötözve, együtt készülnek az utolsó, dönt ugrásra a gy zelem... vagy a halál felé. S közben senki, még Jurkovszkij sem hangoztatott magasztos frázisokat, s nem vett fel hatásos pózt. Mind nyugodtak és tevékenyek voltak. S próbálkozásaik, hogy megértsék „az elvarázsolt hely" természetét, csupán abból a természetes aggodalomból fakadtak, hogy megkönnyítsék az utánuk jövök dolgát.

Bikov tisztelete és elismer lelkesedése abban fejez dött ki, hogy nagyszer rizses piláffal vendégelte meg társait, Mihail Antonovics vacsora után kétszer is beszaladt még a konyhára, mi több, másodszor az ügyeletet Is elhagyta, amin rajtakapták, s feddésben részesítették. Alighogy kiderült, hogy a Földdel helyreállt a kétoldalú kapcsolat, Jermakov rádiótáviratot küldött, melyben világosan és röviden leírta a szokatlan eseményt, s továbbította List és Lloyd professzor utolsó beszélgetésének tartalmát. - No, mennyit idegeskedtünk miattatok! – jegyezte meg az izgalomtól elcsukló hangon Zajcsenko. – Vera Nyikolajevna majd eszét vesztette. A Star pedig - hangja halkabb lett és elkomorult -, már tudunk róla. Az egész világ tudja. List eljutott az angol hajóig, s elhozta a holttesteket, valamint a papírokat. - Mi történt velük? - Pontosan nem tudják, de feltételezik, hogy felrobbant a reaktor. Az rhajó hajtóm ve ripityára ment. List tévén keresztül bemutatta a képeket. - Hányan pusztultak el? - Kett t találtak. Az angolok közölték, hogy a Star-on nyolcan indultak útnak. - Legyen emlékük áldott... - Legyen emlékük áldott... Elhallgattak. - Mi a véleménye a rádió-összeköttetés megszakadásáról, Anatolíj Boriszovics? - Egyel re nincs határozott véleményem. - Hát igen, persze... kevés a tény. Talán szerepe van ebben a sebességnek is, amellyel a Hiusz száguldott? Ha jól emlékszem, Ljahov beszélt err l... - Lehetséges. - Vagy talán fémes porfelh be kerültek? - Ez nem magyarázat semmire. Egyébként, hagyjuk a megoldást a szakemberekre. Mi van Krajuhinnal? - Gyógyulófélben van. Mindenáron ide akart jönni, a rádióállomásra, de az orvosok nem engedték. Itt esik az es . - Adják át neki mindnyájunk legforróbb üdvözletet és személyesen az enyémet külön is. - Meglesz, Anatolij Boriszovics! Igaz is... teljesen elfeledkeztem róla. Van itt egy kis feljegyzés magának címezve, két napja hozták ide. - Mit habozik? Olvassa! - Tüstént. Tehát... „Anatolij, felejtsd el mindazt, amit akkor neked mondtam. Bizonyára öregszem és gyöngülök. K..." - Micsoda? - Ká bet . Aláírás helyett. - Világos. „Felejtsd el mindazt, amit akkor mondtam." - Igen, „felejtsd el". Jermakov Szpicinre sandított, aki háttal feléje ült a pultnál. - Világos. Volt vele egy kis vitánk... Ez minden? - Minden, Anatolij Boriszovics. A rádiókapcsolat rendje nem változik? - Nem. Viszontlátásra!

- Ideje - szólalt meg az ebédnél Szpicin. - Ideje bemérnünk Mahovot. - Nem lesz az korai? - Ingadozott Jermakov. - Hiszen még kilenc óránk van odáig. - Engedelmével, Anatolij Boriszovics, de jobb minél el bb kezdeni. Új még ez a dolog, és jó lenne, ha minél több adatot tudnánk begy jteni. Bikov visszafogott hangon érdekl dött, mir l van szól. - A Hiusz közeledik a Vénuszhoz - magyarázta Dauge -, ki kell számítanunk most a Clolkovszkijhoz vezet pályát. - A Ciolkovszkijhoz? A Vénusz mesterséges holdjához? És miért? - Hogyhogy miért? Hogy eljussunk hozzájuk, természetesen. - Én úgy értettem, hogy a Ciolkovszkijjal csak kapcsolatot tartunk fenn, s az állomást kikerülve egyenest leszállunk a Vénuszon. - De nagyon sietsz... Alaposan meg kell beszélni Mahovval, a Ciolkovszkij parancsnokával az együttm ködést. - És sokáig leszünk ott? - Fogalmam sincs... Anatolij Boriszovics, mennyi ideig leszünk a Ciolkovszkijon? - Öt-hat órát, nem többet. Átadjuk a postát, könyveket, gyümölcsöt, megbeszélést tartunk, és továbbindulunk. - Világos. Alekszej, mellesleg ott alaposan kiélvezheted a súlytalanságot. Jó kis móka lesz megint... Bikovnak eszébe jutottak e téren folytatott sikertelen próbálkozásai, s mélyen tányérja fölé hajolt. A Hiusz és a Ciolkovszkij közeledése több mint három óráig tartott, s sok gondot okozott a legénységnek. A pilóták helyzetét még az is nehezítette, hogy a Vénusz körül néhány ezer kilométer távolságban kering rállomás, a Ciolkovszkij pályájának síkja majdnem mer leges volt a Vénusz mozgásának pályasíkjára, így aztán Krutyikovnak és Szpicinnek megint csak volt mit tennie. A feladatot azonban megoldották, s a bolygóközi rhajó egyre kisebb átmér spirálpályát leírva közeledett ahhoz a helyhez, ahol a megadott id ben a Ciolkovszkij el kellett hogy haladjon. Az „utasok" ezt az id t karosszékeikhez szíjazva a társalgóban töltötték, s hol olyan könny nek érezték magukat, mint egy luftballon, hol olyan nehéznek, mintha ólomból lettek volna. Bikovnak úgy t nt, mintha fantasztikus hintán ringatták volna, hol görcsösen belekapaszkodott a szék karfájába, mert félt, hogy felrepül a mennyezetig, hol tátogva hasztalan kapkodott leveg után, mert tisztán érezte, hogy a bordái belenyomódnak a tüdejébe. A világon azonban minden véges. A sebességi man verek végül megsz ntek, s a hintázás egy nem éppen kellemes pillanatában, ahelyett hogy újból felemelkedtek volna, egyszer csak feneketlen mélységbe zuhantak. - Minden rendben! - hallatszott végül a hangszóróból Szpicin hangja. - Kioldhatják a biztonsági öveket. A Ciolkovszkij száz kilométerre van t lünk, a Vénusz körülbelül háromezerre. - Megállj, Alekszej, ne oldozd ki magad! - figyelmeztette Dauge Bikovot, s siet sen kiszabadította magát. Jurkovszkijjal együtt nagyon ügyesen, a falba és a padlóhoz csavarozott bútorokba fogódzkodva, a falon lev kapaszkodókhoz f ztek

néhány nylonzsinórt. Ugyanilyen zsinórok feszültek a folyosón, a parancsnoki fülkében és minden kajütben. - Most már kimászhatsz... Bikov óvatosan felemelkedett, hirtelen a magasba röppent, s a leveg ben lógott; közben a szék támlájába kapaszkodott. Arca skarlátvörös lett. Bocsánatkér mosollyal, társai tekintetét kerülve elkapta a zsinórt, s lábával esetlenül kapálódzva ismét a padlóra került... - Micsoda hülyeség... - dünnyögte haragosan. - Mi van, Alekszej Petrovics - szólalt meg az ajtóban megjelen Krutylkov -, Jó lenne, ha ma ünnepi vacsorát készítene, hogy megvendégeljük a fiúkat a Ciolkovszkijról... - Mindjárt - Bikov alig tudta kinyögni. - Ejh, nem, Aljosa! - Krutyikov elnevette magát. – Ez nem fog menni... Egy id re le kell err l mondanod. - Miért? -Tudsz f zni ilyen körülmények között? Amikor a víz nem folyik, hanem buborékokban röpköd a konyhában, amikor a hússzeletek, mint megvadult békák ugrálnak a serpeny ben, s sületlenül lebegnek a leveg ben... Er s lökés szakította félbe szavait. Valami sivítva megcsikordult az rhajó borításán. A társalgó megingott. - Ez meg mi? - dünnyögte Dauge. Bikov pillantása találkozott Krutyikov merev tekintetével. A navigátor homlokán apró verítékcseppek gyöngyöztek. - Készülj fel a vendégek fogadására, Mihail Antonovics! - kiáltotta vidáman Bogdan a folyosóról. - Nyughatatlan ördögfiókák! Dauge nagyot fújt, s Mihail Antonovics remeg kézzel kend ért nyúlt a zsebébe. - Éppen hogy ördögfiókák - jegyezte meg rekedten, s nagy nehezen kapott csak leveg t. - Az embert örök életére megnyomoríthatják, vagy legalábbis dadogásra késztethetik... Visszadugta a kend t a zsebébe, s a zsinórba kapaszkodva gyorsan kilibegett. Dauge elégedetlenül zsörtöl dött: - Majd minden alkalommal megismétl dik ez a vicc, s majd mindig a szívverésem is eláll t le. - Végül is mi történt? - Megérkezett egy rakéta a Ciolkovszkijról. Amolyan rközi taxi, majd meglátod. Legénykednek... Bizonyára megjött Mahov, hogy tiszteletét fejezze ki... Megállj, hová?! Maradj velem, ne repülj el... Bikov óvatlan mozdulatot tett, s a zsinórok közölt felröppent, beleütközött a mennyezetbe, s karját széttárva lefelé igyekezett... Dauge megragadta a lábát, ügyesen megrántotta, s függ leges helyzetbe hozta. - Nyugodj meg, égi angyal, ne izgulj! Ismered az m képletet? Nos, szerencse, hogy a nevez je felez , mert különben már összetörted volna azt a nyughatatlan fejedet. Bikov azzal a szilárd elhatározással helyezkedett el a megment karosszékben, hogy mindaddig nem hagyja el azt, amíg véget nem ér ez az „átkozott súlytalanság". Ebben a pillanatban a folyosószelvényben

zaj, örömteli kiáltások hallatszottak, hangos taps, s t még cuppanások is csattantak. - Nagyszer , barátaim! Isten hozott, földiek! - dübörögte elevenen egy basszus hang. - Szervusz, dics Mihail Antonovics! Még mindig fogysz, szegénykém? - Szervusz, te jómadár Mahov! Gyere, hadd csókollak meg, mert különben megbüntetlek. A bolygóközi közlekedési szabályok megsértéséért... - Á-á, Bogdan! Ne szidj, legalább örülhetnél... Anatolij Boriszovics, rülök, hogy láthatom! Ismerkedjenek meg: a helyettesem, Grigorij Mojszejevics Stirner mérnök. Közvetlen munkatársuk lesz. - Hallottam, remek... - Örülök, hogy megismerkedhettünk - Stirner hangja száraz és éles volt. - Kérem, fáradjanak be a társalgóba! - invitálta ket Jermakov. - Azt már nem, kedveskéim, elvisszük a postát, s ti jöttök majd mindnyájan hozzánk. Már alig gy zzük kivárni. - Megbocsásson, Pjotr Fjodorovics. Ezúttal be kell érnünk azzal, hogy itt, a Hiuszon beszélgetünk. Majd a visszaúton ellátogatunk hozzátok. Furcsa csend köszöntött be. - Nem kellett volna ezt mondania! – suttogta Dauge, miközben kerekre nyílt szemmel az ajtóra meredt. - Szó szerint ezt mondta Tahmaszib is... Bikovot hirtelen elfogta a gyöngeség. -Tudom, tudom, mire gondolnak! - szólalt meg ismét Jermakov. - Ne legyenek babonásak. Sietnünk kell. Ennyit mondott csak, s kissé elmosolyodott. - Ahogy gondolja, Anatolij Borigzovics - felelte zavarodottan Mahov. Hová parancsolja? - Kérem, jöjjenek ide! Kérem, Grigorij Mojszejevics! A vendégek jöttek be els nek, a magas és testes Mahov s a tinédzserkinézet Stirner, mindketten puha, kopott kezeslábasban voltak, áttetsz sisakjukat hátukra hajtották. Stirner mappát tartott a hóna alatt. - Jó napot, Dauge elvtárs! - harsogta Mahov. pedig ugye Bikov elvtárs? Így van? Bikov el vigyázatosan nem engedte ki bal kezéb l a zsinórt, s így fogott vele kezet, majd üdvözölte Stirnert is. Mindnyájan helyet foglaltak az asztalnál. - Tehát, Pjotr Fjodorovics - kezdte Jermakov -, ki vele, mit tudsz mondani! Mahov hangosan krákogott, Stirner kinyitotta a dossziéját, s a tanácskozás elkezd dött. Keveset és pontosan beszéltek, leginkább képleteket és matematikai szakkifejezéseket mondtak, ujjukkal a Stirner hozta tervrajzokat és számításokat szántották. Arról volt szó, hogyan biztosítsák, hogy a Hiusz a lehet legpontosabban az Urán Golkonda mellett szálljon le, s a földet érés után hogyan tartsák vele a kapcsolatot. Mahov Stirnerrel s társaikkal a másik két mesterséges holdon részletesen kidolgozták a rádiólokációs rendszert, melyet felhasználva, a

Hiuszt a Golkondától nem több mint ötven-száz kilométerre lev helyhez kellett irányítani. Igaz, ezt a rendszert a gyakorlatban még nem alkalmazták, a próbák azonban feljogosítják ket arra, hogy reménykedjenek a teljes sikerben. - T lünk most maximális pontosságot várnak el - jelentette ki Stirner, s ujjával a tervrajzon dobolt -, maguktól pedig, elvtársak, figyelmet és mozgékonyságot. Amennyire el ttem ismeretes, a Hiusznak haladása során nincs annyi korlátja, mint a közönséges impulzív rakétának, s bármely véletlen eset, körülmény ellenére is képes szigorúan betartani az adott irányt. De ismétlem, els sorban figyelemre van szükség. Ha a Hiusz csak egy kicsit is éttér a rádiósugártól, azt kockáztatják, hogy akár ezer kilométerrel távolabb szállnak le a szükséges helyt l. Így hát a Hiusznak a három rádiósugár metszéspontjában kellett leereszkednie a bolygóra, melyek a szakemberek véleménye szerint a legalkalmasabb pontra vezérlik majd az rhajót. A Vénusz fölött tíztizenöt kilométerre az irányjelz k rádióadása elt nik, vagy mert a hullámok elnyel dnek, vagy mert visszatükröz dnek a Vénusz magasabb légkörében. Err l a magasságról az rhajónak függ legesen kell leereszkednie. Nincs kizárva, hogy komoly nehézségeik lesznek, a Vénusz alattomos légköre a jelzéseket eltorzítja, félrevezetheti ket. Erre az eshet ségre számítva m ködnek majd a párhuzamos ellen rz berendezések. Szpicin és Jermakov bizonyos számításokat egyeztetett Stirner rendszerével, majd kijelentették, hogy nincs több kérdésük. Mahov rátért a második pontra. Miután rádiókapcsolatot - legalábbis megbízhatót - a Vénusz felszínével, úgy t nik, nem sikerül teremteniük, optikai jelz rendszerben kell megegyezniük. Mahov véleménye szerint elegend csupán két jel; az els : „élelem és víz", a második: „tartalék alkatrészek, energia-utánpótlás". A tartalék alkatrészek és berendezések jegyzékét el re összeállították. - Hoztunk nektek egy hordozható indítóállványt s két kis atomtöltet rakétát. Ha... pfuj, pfuj, pfuj! természetesen, ha netán valami rossz dolog történik, s szükségetek lesz a segítségünkre, küldjétek fel függ legesen magatok fölé az egyik rakétát. Körülbelül kétszáz kilométer magasan felrobban. Persze nem lehet bármikor fell ni. Tessék, itt az id számítás táblázata. A megjelölt percekben megfigyel ink gondosan lesik a leszállás körzetét. - Na és, mi van még? - kérdezte Jermakov. - Még... semmi. Tudni fogjuk, hogy nincs minden rendben nálatok, s igyekszünk intézkedéseket tenni. - Miféléket? - Automatikus rakétákat küldünk oda a szükséges vésztartalékkal. A rakéták pontosan követik a nyomotokat. - Kiváló! - Jermakov biccentett. - Minek a második jelz rakéta? - Két rakétát küldjétek egymás után, ha a leszállás nem sikerült, és az rhajó komolyan megsérült. Csend köszöntött be. - Könnyen lehetséges, hogy akkor nem lesz, aki felengedje a rakétákat - jegyezte meg Dauge fintorogva.

- Az én pesszimizmusom nem terjed ilyen messzire - felelte udvariasan Mahov. A tanácskozás után Dauge ezt javasolta Bikovnak: - Menjünk, nézzük meg a csodaszép Vénuszt! Jermakov engedélyezte, hogy kimehess. Tíz perc múlva mindketten az áttetsz sisakos, esetlen páncélzatba burkolózva ott álltak a küls ajtó el tti szögletes keszonkamrában. Dauge szorosan becsukta maguk után az ajtót, majd bekapcsolta a pumpát, s a falra er sített manométerhez fordult. A vékony mutató egyenetlen ugrásokkal csúszott lefelé. Amikor megállapodott, Dauge az ajtóról lehajtott egy széles acéllemezt, és a vastag, bordázott zárólap puhán félrefordult. Bikov arra várt, hogy meglássa azt, amit útirajzokban, regényekben, riportokban már száz és száz alkalommal leírtak, a fekete-ibolyaszín végtelen rt, mely a csillagok vakító fénypontjaitól tarkállott. Ehelyett az ajtókerék nyílását zavaros sárgás-rózsaszín fény öntötte el. Az rhajó egy hatalmas, homályosan megvilágított, ködös kupola alatt lebegett. Szürkés árnyak futkostak a csillogó narancsszín mez n, lassan közeledtek, majd távolodtak egymástól, gy be fonódtak, s kiszakadtak a bizonytalanul el-eltünedez foltokból. A pereméhez közelebb a kupola sötétebb lett, határvonalai azonban nem voltak élesek, észrevétlenül, elmosódott, lilás tónusban mentek át a végképp áttekinthetetlen feketeségbe. Középütt hihetetlenül vékony, rózsaszín, sárga és szürke, füstszín szalagok tekerg ztek, de nem keveredtek össze; hol világosan és határozottan kirajzolódtak, hol egyhangú, vöröses köd borította be ket... Lám, hát Ilyen a Vénusz, „a Naprendszer legszörny bb bolygója". Bikov rájött, hogy a színes árnyak mozgásai, melyek így, néhány ezer kilométerr l olyan jelentéktelennek látszanak, nem mások, mint erejüket és helyváltoztatásukat tekintve csodás légköri változások, viharok, tájfunok, forgószelek, amikhez fogható nincs a Földön. Íme, ez a hosszúkás, szürke folt elvékonyodott, meghajolt, gy vé fonódott... Maga elé képzelte azt a grandiózus tölcsért s a benne rült sebességgel száguldó, hatalmas felh tömegeket. „Elég szörnyen néz ki" - villant át hirtelen Bikovon. Csak nézte a bolygót, s képtelen volt tekintetét elszakítani a szörny és nagyszer látványtól. Ott, a forrongó felh takaró alatt óriási hegyekkel és sivatagokkal... az is lehet, hogy tengerekkel és óceánokkal váltakozó világ rejt zik. Valahol ott van az a kincsesbánya is, amit a Hiusz legénysége fel kell hogy derítsen, ott vannak a televíziós irányítószerkezetek roncsai, az összetört rhajók, a bátor próbálkozók sírjai... Babonás félelemre emlékeztet , zavaros érzés sajdult Bikov lelkében. Arra gondolt, hogy micsoda dühödten verte vissza ez a bolygó a meghódítását célzó összes kísérletet. Az ember azonban bölcsebb és er sebb a természetnél. Bátor és makacs, s ha a Hiusz legénységének az az osztályrész jut, hogy életét áldozza fel, pusztulásuk egy percre sem fogja feltartóztatni azokat, akik utánuk indulnak. Balra egyenetlen, mély horpadásokkal és kiemelkedésekkel tarkított, fekete árnyék kúszott fel a kupolára, mintha egy óriási tintafolt terjedt volna rajta szét.

- Átmegyünk az éjszakai oldalra - hallatszott a sisakban Dauge hangja. A Hiusz belemerült a Vénusz mögötti árnyékkúpba. Sötét lett, a világító köd kerek sávja jelezte a bolygó szélét. A fekete háttérb l azonban nemsokára gyönge, rózsaszín fénypontocskák rajzolódtak ki. - Mi ez? - érdekl dött Bikov. Dauge figyelmesebben vizsgálódott, sisakja megbillent. Majd felcsendült hangja Bikov fejhallgatójában. - Bizonyára vulkánok. Hallottam egy körzetr l, ahol állandóak a vulkanikus kitörések. Egyel re senki nem tudja pontosan. Feltételezés... Azután hagyták el a keszont, hogy balról ismét ragyogó fény áradt szét, s hatalmas, sárga sarló rajzolódott ki. - Igen... - kapott észbe Bikov. - De hát hol van itt a Ciolkovszkij? Meg szeretném nézni ezt a mesterséges holdat. - Az ajtóból nem láthatod, Alekszej. Hiszen mi a nyílással lefelé, a Vénusz felé fordultunk, a Ciolkovszkij fölöttünk van. Az még korai lenne, hogy a Hiusz borításán kússzál-másszál. Jobb, ha megvárod a következ alkalmat, majd meglátod, ha visszatérünk. Bikovnak eszébe jutott az a megjegyzés, amit nemrég Dauge tett, sóhajtott, de elhallgatott. Már várták ket. Jermakov mindenkit meghívott ebédre. Ez volt az els ebéd, amit a súlytalanság állapotában költöttek el, s Bikov titokban azt kívánta, hogy ez legyen az utolsó is. Az rhajósok szakavatottan, anélkül hogy a beszélgetést abbahagyták volna, az ajkukhoz emelték az elasztikus cumikat, melyekhez zárt m anyag edényekb l hajlékony csövek vezettek. A kenyérdarabokat és a hideg el ételt hálós falú dobozokból vették el , s nem feledkeztek el róla, hogy minden alkalommal gondosan becsukják utána ket. Egyszóval a Fiú vezet je bizonyára éhes maradt volna, ha nem gyámkodik felette Krutyikov, aki kimondottan ebb l a célból foglalt mellette helyet. Ebéd közben a mesterséges hold dolgairól beszéltek, s a tervekr l, hogy egy egész flottára való Hiuszt építenek, s beszélgettek a mesterséges holdakon dolgozó, levelez egyetemi hallgatók számára sugárzandó külön tévékonzultációkról. Mahov panaszkodott a nehéz felfogású ellátókra, akik a sísport technikájáról küldtek egy egész ládára való mikrofilmet. Striner nevetve elmesélte, hogy valaki egereket hurcolt be a Ciolkovszkijra. „Most könyörgünk, hogy küldjenek egy macskát is. Élményszámba men attrakció lesz, ahogy a macska kergetni fogja az egeret a súlytalanság állapotában." Sokat beszéltek a csodálatos indonéz együttes hangversenyér l, a szverdlovi Qadalov mindnyájukat megrázó új szimfóniájáról, az Út a csillagokhoz cím l. Sokat tréfálództak, nevettek. Egy szó sem esett arról, hogy nemsokára milyen megpróbáltatásokban lesz része a Hiusz legénységének. Jermakov az órájára pillantott, Mahov pedig sietve felemelkedett. - Ideje mennünk, barátaim. Mindnyájan gyorsan felálltak, s búcsúzni kezdtek. Mahov sorban mindegyik rhajóssal kezet szorított, s Bikov nyugtalanul vette észre, hogy hirtelen beesett, elsárgult az arca. Stirneren nem lehetett ilyen könnyen észrevenni a felindultságot.

- Ne feledjétek - figyelmeztette ket Jermakov -, hogy legalább ötven kilométerre távolodjatok el t lünk, különben er sen megpörköl dhettek. - Jól van, miattunk ne izgulj! - dünnyögte válaszul Mahov. – No, akkor... a viszontlátásra! Sok sikert! Zsinórt tartó kezét gyorsan váltogatva kiaraszolt a folyosóra. Stirner üdvözlésként integetett, majd követte. Nagy csattanással lezárult a kivezet nyílás. Csend köszöntött be. - Végül is nem meséltünk nekik az rbéli támadásról - jutott hirtelen Jurkovszkij eszébe. Jermakov szórakozottan ránézett. - Nem meséltük el... Egyébként ez most nem fontos. Kérem, készüljenek fel... Szpicin, menjünk! Bikov suttogva kérdezte Daugétól. - Mihail Antonovics talán itt marad? - Igen. A parancsnoki poszton neki most semmi dolga... - Dauge megrázta fejét, mintha valamilyen gondolatokat hessegetne el, s megkérdezte: - Mindenki a helyén van? Mihail Antonovics és Jurkovszkij már a karosszékekben ültek, s a biztonsági övekkel bíbel dtek. Dauge segített Bikovnak, hogy bekapcsolja magát, leszedte a zsinórokat, s határozatlanul megállt. - Nos? Mire vársz?! - kiáltott rá ingerülten Jurkovszkij. - Tíz percünk maradt - hallatszott Jermakov hangja. Dauge sietve elfoglalta helyét. Ismét csönd köszöntött be. Bikov lehunyta szemét, s megrohanták az emlékek. A sötét közép-ázsiai éjszaka, a homályosan világító ruha, friss kölni illat... s egy kedves, végtelenül kedves és gyöngéd arc. Milyen régen is volt ez! Torka egyszerre összeszorult, s kétszer-háromszor nagyot nyelt. - Megkezdtük az ereszkedést! - horkant rekedten a hangszóró. A padló megremegett a lába alatt, s a karosszék támlája nehéz súlyként feszült a vénáknak A reaktorok növekv üvöltése fülébe csapott, s betöltött mindent. Mahov és Stirner a „bolygóközi taxi" kerek ablakához tapadva megpillantották, ahogy a Vénusz hatalmas, narancsszín korongja el tt esetlenül, fekete medúzához hasonlóan szétterpeszked rhajó alól halovány láng csapolt ki. Majd vakító, lila fény gy lt ki. Amikor ismét kinyitották a szemüket, már nem látták a Hiuszt. Csupán apró, ködszer felh cske úszott azon a helyen, ahol a rakéta az el bb volt. „Életünk tele van meglepetésekkel..." A Hiuszon senki nem áltatta magát azzal, hogy leszállásuk gyors és könny lesz. Jermakov annak idején, amikor beszámolt a Tahmaszibexpedícióról, elmondta, milyen nehéz volt irányítani a rakétát a Vénusz légkörében, hogyan hánykolódott, mint forgács az örvényl vízben, milyen emberfeletti er feszítésbe került, hogy a rakétát a hajtóm nyílásaival lefelé tartsák. Vad szelekr l, a száz fokra felizzott talaj fölött vágtató jeges viharokról számolt be. Ilyen körülmények között használhatatlanok, s t veszélyesek voltak a legkorszer bb

giroszkópberendezések, melyek nyugodtabb légköri körülmények között automatikusan a megadott helyzetben tartották az rhajót, nem engedték, hogy dülöngéljen, forogjon, átforduljon... Nem maradt más hátra, mint hogy a Hiusz a mesterséges holdak nem túl pontos és állandóan megszakadással fenyeget irányjelzésére támaszkodjon. A meteoritvéd berendezések rádiólokátorai a Vénusz légköri, elektronikus mez iben nem m ködtek, s az rhajó hatalmas testével bármely pillanatban rázuhanhatott valamelyik sziklás csúcsra. A viharok és forgószelek még er teljesebben sodorták a Hiuszt, mint a többi rhajót, mert bár alakja kissé megkönnyítette a „fenékkel lefelé" ereszkedést, azonban igen távol volt attól, hogy áramvonalasnak nevezhessék. És mégis, mindezek ellenére egyedül a Hiusz számíthatott komolyabb eséllyel arra, hogy sikeres leszállást hajtson végre a Vénuszon. Alkalmas volt rá, hogy rendkívül lassan ereszkedjék le, centiméterr l centiméterre, ismét felemelkedhetett, s megkísérelhette más helyen az újabb leszállást, amire még a legjobb atomhajtású, impulzív rakéta sem lett volna képes korlátozott üzemanyag-készletével. Jermakov a „légkörrel rendelkez bolygók urának" nevezte el a Hiuszt, s most ezt be kellett bizonyítaniuk. - Semmiség, semmiség az egész - dünnyögte Mihail Antonovics Krutyikov, s immár tizedszer ellen rizte, elég szilárdan tartja-e t a karosszékbe rögzít biztonsági öv. - Semmiség az egész, minden remekül sikerül, higgyék el nekem. Talán egy kicsit rázni fog... Viszont képzeljék csak el, mekkora fordulat kezd dik a' világ r meghódításának történetében a Hiusznak ezzel az útjával! - Eljövend megpróbáltatásainkat látva szerfölött vigasztal ez a gondolat - riposztozott deklamálva Jurkovszkij. - De még mennyire... szinte hallom, Krutyikov, az a bizonyos, tudják? aki az els rrepül teret építette a Vénuszon! - Csak rendben leszálljunk- suttogta a fogai között Dauge. Mihail Antonovics el húzta üres pipáját, s töprengve szívni kezdte. - Csak miel bb elkezd dne! - mondta. - Mennyire más ez, mint korábbi utaink, igaz, barátaim? - Igaz - felelte Dauge. - Szent igaz, Mihail Antonovics. Amikor légkör nélküli, nyugodt bolygókra szállsz le, egészen másképp érzed magad. - Ml-é-é-ért? - nyögte ki nagy nehezen Bikov, s közben arra gondolt, vajon a többieket is kerülgeti-e a hányinger, s szédülnek-e. - Azért, mert olyan pilótákkal, mint Jermakov és Szpicin, start és leszállás közben is nyugodtan alhatsz, olvashatsz, sakkozhatsz... Másutt! De nem itt, a Vénuszon. - Igen - sóhajtott Krutyikov -, nem a Vénuszon... - Unom már a savanyú fecsegéseteket! – gurult dühbe Jurkovszkij. Mit nyikorogtok? Tartsátok meg magatoknak élményeiteket! Vegyetek példát Bikovról, egészen zöld, de tartja magát, legalább hallgat. Gyerünk, barátaim, énekeljünk! Ebben a pillanatban a hangszóróból felcsendült Jermakov izgatott hangja: - Figyelem! A padló nyomban meglódult, s lassan átfordult.

Abból, ami az ezt követ három-négy órában történt, Bikovnak csupán néhány zavaros, összefüggéstelen emléke maradt. Kés bb pedig sehogy sem tudta felidézni, hogyan követték egymást az események. Ha jól emlékszik, Jurkovszkij még oda tudott kúszni az oxigénpalackkal Daugéhoz, miel tt a geológus feje ájultan hullott mellére. Szpicin ijeszt , a felismerhetetlenségig elváltozott hangja, melyen közölte, hogy Anatolij Boriszovics betörte a fejét, már azután harsant, amikor egy hatalmas, vad rángás nyomán elszakadt a Bikovot a karosszékhez rögzít öv. Hogy ezután mi történt, arra már nem emlékezett. Titokzatos er k játszottak a Hiusszal, a régi mondás: „mint egy béka a futball-labdában" azonban csak akkor jutott eszébe, amikor a biztonsági öv szakadt végét kezében szorongatva átrepült a fülkén, s nagy lendülettel hátával a fal borításának vágódott. A rugalmas borítás visszalökte. Ekkor úgy érezte, hogy egy kis id re elveszítette az eszméletét, mert váratlanul azt vette észre, hogy valaki ismét szorosan odaer sítette a karosszékhez. S arra sem emlékezett, hogyan került a térde közé a könny palack, az aktivizált ózonnal... hogyan s mikor volt az, amikor Jurkovszkij vérbe borult arccal, ernyedten lógott karosszéke övén... Mihail Antonovics a vállánál fogva rázta t, Bikovot, és valamit kiabált a fülébe... Mindez sárgászöld ködön keresztül villogott az agyában, az eszméletvesztés és a hányinger rohamai között... A mennyezet oldalt fordult, majd villámgyorsan visszakerült a helyére, azután ismét lezuhant, s feltartóztathatatlan er vel feszült lábuknak a padló. Néha egy-egy percre csönd köszöntött be: ilyenkor Bikov hátravetette fejét, száját kitárta, s szaporán és mélyeket lélegzett. Az rhajót hirtelen ismét megdobta valami, s kezd dött elölr l az egész. Közben a csend fülsiketít üvöltéssel váltakozott. A néma csendben csak a reaktorok tompa zúgása hallatszott, ami nem nyomta el sem a nyögéseket, sem tréfálódzásukat. Igen, ezeknek a sokat próbált, rbéli farkasoknak volt akkor is erejük, hogy tréfáljanak, Bikov azonban egyetlen tréfájukra sem emlékezett. Teljességgel lefoglalta az az érzés, ami meggy déssé érlel dött benne, hogy a következ lökés végképp kirázza bel le a lelket. Id l id re eszébe jutottak társai a parancsnoki fülkében, már sebesülten látta ket, a m szereket pedig darabokra törve, s azt képzelte, hogy az rhajó így nagy magasságból zuhan a hegyes, meredek sziklákra. A Hiusz, sebességét er teljesen csökkentve, nagy erej légköri áramlásba került, mely a céltól oldalt sodorta, s Jermakovnak és Szpicinnek minden erejére szüksége volt. hogy az rhajót a rádió által megadott irányban tartsák. Mint ahogy kés bb Szpicin elmondta, életében még sohasem kellett ilyen borzalmas körülmények között leszállnia. Hirtelen nyugodt csend köszöntött be. Teljes és tagadhatatlan csönd, melyet apró vibráció, egyetlen hang, egyetlen rezzenés sem sértett meg. Úgy zúdult ez a csönd az eltompult rhajósokra, mint derült égb l a villámcsapás. Bikovnak úgy t nt, hogy maga az id állt meg. Még mindig színes foltok úsztak a szeme el tt, veríték-patakok csordogáltak testén, keze-lába remegett. Kés bb különös közöny vett rajta er t, halálos vágy fogta el, hogy kinyújtsa lábát, és aludjon, aludjon, aludjon... Lehunyt szemhéján keresztül is érezte, hogy mozdult meg s

állt fel Jurkovszklj, tett néhány bizonytalan lépést, tenyerét végighúzta arcán, majd értetlenül meredt vért l maszatos ujjaira. - Mi van veled? - kérdezte halkan Dauge. - Sem-mi... - Jurkovszkij összeráncolta homlokát, s megrázta fejét. Azt hiszem, az orrom... Fáj a szemem... - Pfuj! - sóhajtott Mihail Antonovics. - Ez volt aztán a tánc, szó se róla! Jurkovszkij felemelte a kezét, tett néhány tornagyakorlatra emlékeztet kézmozdulatot, majd hirtelen megdermedt. - Barátaim! - kiáltott fel. - A Vénuszon vagyunk... s élünk! A Hiusz egészben maradt, az ördögbe is! Dauge! Kelj fel! Érted, a Vénuszon vagyunk... - Korai még az öröm - állította meg Dauge. - Azt hiszem, valami történt Anatolij Boriszoviccsal... - Igen, én is hallottam Szpicin hangját – er sítette meg Krutyikov. - Menjünk? A parancsnoki fülkéhez indultak, az ajtó azonban kitárult, s Jermakov jelent meg a küszöbön, sápadtan, átizzadva, bebugyolált fejjel. - Mindnyájan éltek? - Gyorsan végigpillantott társain. - Mindnyájan - felelte Dauge. - Köszöntelek benneteket a sikeres leszállás alkalmából! Mindenkihez külön odalépett, és megszorította a kezét. - És Bogdan? - kérdezte Mihail Antonovics. - Alszik. - Hm... - Led lt, mint akit leütöttek. - Nincs mit csodálkozni - nevette el magát Krutyikov. - Ilyen három és fél óra után... Magam is alig állok a lábamon. - Érdekelne, mi van a Fiúval. Nem szakadt le? - kérdezte Bikov. - Kiszállunk? - javasolta nem túl nagy meggy déssel Jurkovszkij. - Nem. - Jermakov még egyszer végignézett a legénység tagjain, s megismételte: - Nem. Semmi esetre sem. Hozzátok rendbe magatokat, és pihenjetek! A kiszállásra úgy négy óra múlva majd visszatérünk, amikor megkapjuk a kinti laboratórium összes adatait. Kapcsoljátok be az ionizátorokat, mosakodjatok meg, és alvás! - Jó lenne enni valamit... - jegyezte meg gondterhelten Mihail Antonovics. „S egy kupica konyak sem ártana" - gondolta Bikov. - Ahogy akarjátok. Ami engem illet, veszek egy fürd t, s be az ágyba... Alekszej Petrovics, segítsen Bogdannak, hogy eljusson a kajütjébe, rendben? - Értettem, Anatolij Boriszovics. Nem, nem úgy történt az egész, ahogy Bikov feltételezte. Jóval egyszer bben és jobban ment minden. Amikor félóra múlva alaposan megfürödve s még vörösebben, mint szokott, bebújt a leped alá, Ismét maga elé idézte az ashabadi kis házat... Boldog mosoly áradt szét arcán, s elaludt. Mint mindig, ezúttal is Dauge ébresztette. Johanics sovány arca megnyúlt, fekete szeme beesett, s lázasan csillogott.

- Öltözz, Alekszej! Vedd föl a különleges véd öltözetet, s gyere be a társalgóba! - közölte vele rekedt hangon. - Nemsokára kiszállunk. Kiszállnak! A gondolat, hogy azon a bolygón van, mely annyi bátor ember pusztulását okozta, éles késként hasított agyába. Most kezd dik majd a lényeg, amiért idejöttek... Bikov sietve felöltözött, a beépített szekrényb l el vette a különleges véd öltözetet, s magára húzta. A legénység tagjai már mind a társalgóban voltak, az asztal körül álltak, szpektrolitsisakjukat hátravetették, s némán egymást vizsgálgatták. Jermakov szeme tágra nyílt, s úgy ragyogott, akár egy macskáé. Mihail Antonovics üres pipáját szívta. - Kávét? - kérdezte Bikov egyik jükhöz sem fordulva. - Azt gondolom, majd kés bb - mondta homlokát ráncolva Jurkovszkij. - Nincs értelme húzni az id t, menni kell. Hallatlan dolog: öt óra telt el a leszállás óta, s még ki sem nyitottuk a bejárati ajtót! - Induljunk! - invitálta egyszer en Jermakov. - Fegyverek? - Bikov a parancsnokra pillantott. Az bólintott, s görnyedten kilépett a folyosóra. A többiek is követték. Bikov a korlátba kapaszkodva felrohant a lépcs n. Egy perc múlva géppisztollyal a nyakán, s két gránáttal az övén csatlakozott társaihoz. - A hódító Alekszej! - tréfálkozott rajta Szpicin. Jurkovszkij csak a homlokát ráncolta. A kijárati ajtó melletti keszonkamrában szorongtak. Bogdan légmentesen bezárta maga után az ajtót. - Sisakokat fel! - adta ki a parancsot Jermakov. Bikov ett l kezdve nem látta bajtársai arcát, s ez kellemetlenül érintette. Felzúgott a szivattyú, elmozdult a manométer mutatója. Jermakov megfogta az ajtó fogantyúját. A nehéz acéllemez félrecsúszott. Az ajtó megremegett, s valamiféle undorítóan zsíros, sárgásszürke iszap ömlött hangos cuppanással a lábuk elé. S és tapadós volt, azonban szabadon folyt, s a reflektorok fénye aranyszín lángocskákkal villogott a felületén. Ez annyira váratlanul érte ket, hogy az els pillanatban egyik jük sem mozdult. Majd Jurkovszkij elfojtott kiáltással el revetette magát. Bikov azonban megel zte. Megragadta a kijárati ajtó szegélyét, és teljes erejéb l próbálta tolni. Lába megmegcsúszott az iszapban, térdre zuhant. Odaért azonban már Jurkovszkij és Dauge, majd hátuknak feszült Bogdan és Mihail Antonovics is. A borítólemez puha cuppogással megmozdult, a helyére csúszott, s Jermakov sietve megnyomta a szivattyú indítógombját. Mindnyájan kiegyenesedtek. Lábuk alatt zavaros iszap folyt szét, z áradt bel le. Bikov felemelte géppisztolyát, öltözéke ujjával megtörölte a fegyver markolatát, s belenézett a cs be. Majd gondosan letisztogatta összemaszatolt térdét. - Ha jól látom - hallatszott a fülhallgatóban Dauge hangja -, ez egyáltalán nem homok. - Valóban nem nagyon hasonlít a sivatagra - er sítette meg Jurkovszkij. - Ezt még én is meg tudom állapítani, noha nem vagyok szakember. Jermakov leguggolva vizsgálgatni kezdte a sáros pocsolyát.

- Ha a tréfálódzást egy kés bbi, megfelel bb id re hagyjuk jelentette ki -, akkor hajlok arra, hogy feltételezzem, a Hiusz egy mocsárban ereszkedett le. - Mégpedig fülig - értett vele egyet Jurkovszkij. – De akkor hol a sivatag? - Életünk tele van meglepetésekkel - sóhajtott Krutyikov. - Tessék, szép kis slamasztikába vitt bennünket Stirner az irányjeleivel! - Mi köze ehhez Stirnernek? - Mi lett volna, ha a Hiusz teljesen belemerül ebbe az ingoványba... kezdte Bogdan. Jurkovszkij türelmetlenül vállat vont. - Mi sem egyszer bb! Kimászunk a fels nyíláson, s megnézzük. Kilépett a keszonból, s rozsdás, olajos foltokat hagyva a m anyag padlón, felkapaszkodott a tehernyílás sz k el terébe. - Mocsár a Vénuszon! Gondoljátok csak meg! - dünnyögte Mihail Antonovics. - Micsoda meglepetés! A fels nyílást óvatosan nyitották ki, készen arra, hogy bármely pillanatban ismét becsapják. Semmi borzasztó nem történt. Vékony sípolás hallatszott - az el térbe betört a küls atmoszféra, majd minden elcsendesült. - Hurrá! - örvendezett nyugodtan Jurkovszkij. - Minden rendben. Nyissátok ki! A zárófedél nagy csattanással elmozdult. Az elöl álló Jermakov kihajolt a résen. A háta mögött, lábát türelmetlenül váltogatva, szorongott Jurkovszkij és Mihail Antonovics. Dauge, aki közéjük furakodott, érthetetlen kiáltással húzódott vissza. - Hát igen - szolalt meg valaki. - Nagyon, nagyon érdekes... Semmit nem láttak. A Hiuszt rebeg , teljesen áthatolhatatlan, sárga köd vette körül. Lent, úgy másfél méterre, tompán csillogott az ingovány felszíne. A csendben elmosódott hangok hallatszottak, elfojtott köhögésre, bugyborékolásra emlékeztettek. Az rhajósok sokáig álltak, s vizsgálgatták a kig zölgés zavaros, szes hullámait. Néha úgy látták, hogy árnyak suhannak el el ttük, torz, szürke alakok rajzolódnak ki, azonban újabb és újabb ködrétegek törtek el , s mindez elt nt. - Ebb l elég volt - szólalt meg végül Jermakov. - Már káprázik a szemem. Igénybe kell venni az infravörös technikát. - Kiegyenesedett és fölpillantott. - Aha, a Fiú, azt hiszem, a helyén van! - Alaposan belemerültünk... - Szpicin, aki mellével a nyílás peremének d lt, nyugtalanul hol az egyik, hol a másik oldalra forgatta fejét. - A reaktorgy k tövig belesüppedtek az ingoványba. - Semmi vész, egy kicsit körülnézünk, majd megkíséreljük a felemelkedést. - S ha az rhajó még mélyebbre süllyed? Az infravörös technika semmi támponttal nem szolgált. A képerny n árnyak gomolyogtak, a talaj ugyanazon a helyen hol süppedékesnek, hol alaposan ledöngöltnek, hol porhanyósnak bizonyult... - Gyerünk, menjünk ki! - javasolta Jurkovszkij. – ott majd meglátjuk, mit tegyünk.

Ugrani készült, Bikov azonban vállon ragadta - Mi van? - kérdezte némi ingerültséggel a geológus. - Életünk tele meglepetésekkel - mondta Bikov. – Én megyek els nek. - Miért maga? Bikov némán a géppisztolyra mutatott. - Elég volt már Lord Roxton szerepéb l! - Jurkovszkij ellökte Bikov kezét. - Bikovnak igaza van - mondta Jermakov. - Kérem, engedje át, Vlagyimir Szergejevics! - Nem értem... - Engedjen el re engem és Bikovot. Három perc múlva visszatérek... Mindnyájan tudták, hogy az el írások szerint a parancsnok nem hagyhatja el els nek a hajót, ha ismeretlen helyen szállnak le. Azonban megértették Jermakovot. Jurkovszkij szótlanul félrelépett. Bikov gyors mozdulattal kibiztosította géppisztolyát, s Jermakov után ugrott. Lába térdig süppedt a híg latyakba.

Harmadik rész A mocsárban Mocsár a Vénuszon... Az rhajósok számára abszurdabb dolog, mint pálmaligetek a Holdon vagy egy tehéncsorda az aszteroidák csupasz csúcsain. Lángoló égbolt helyett tejfehér köd és híg iszap a száraz, perzsel en forró homok helyén. Ez alaposan rácáfolt a régóta meggyökeresedett vélekedésekre, s önmagában már ez is els rend fontosságú felfedezésnek számított. Ugyanakkor hihetetlenül bonyolította a helyzetet, ugyanis mindez teljesen váratlanul érte ket. Mert semmi nem rontja el úgy egy komoly vállalkozás esélyeit, mint valami váratlan dolog. Még a Góbi sivatagi terepjárók bátor vezet je, aki kevéssé volt jártas a Vénuszról született tudományos elméletekben, s éppen ezért egyáltalán semmiféle elképzelése nem volt a bolygóról, még is alaposan elbátortalanodott: az a kevés, amit a nyitott bejárati résen át megpillantott, egyáltalán nem felelt meg a sivatagi szakért és vezet feladatának, amire pedig készült. Ami a legénység többi tagját illeti, k természetesen szélesebb összefüggéseiben vizsgálták a dolgokat, így a váratlan helyzet még inkább aggasztotta ket. Nem mintha a pilóták és a geológusok nem lettek volna felkészülve a legkülönböz bb nehézségekre és kudarcokra. Mindegyik jük tisztában volt vele, hogy a Hiusz óriási sebessége mellett a leszállás helye akár több ezer kilométerre is lehet a Golkondától; a Hiusz leszállhatott volna a hegyek között, ahol felfordulhatott, s t össze is zúzódhatott volna a sziklákon. Mindezeket a nehézségeket és kudarcokat azonban el re számításba vették, s éppen ezért ezek nem voltak olyan borzasztóak, még akkor sem, ha pusztulással fenyegették ket. „A nagy ügyek mindig kockázattal járnak - ez volt Krajuhin kedvenc szavajárása -, s akik nagyon félnek a haláltól, azokkal nincs közös utunk." De ilyet, hogy mocsárra találjanak a Vénuszon!

Kitartásuk és óriási tapasztalatuk ellenére az rhajósok csak nehezen tudták leplezni egymás el tt elhatalmasodó nyugtalanságukat. Hivatásuk arra tanította ket, hogy az ilyen helyzetekben legyenek fegyelmezettek. Viszont mindegyikük jól tudta, az expedíció sorsa és életük most egy sor, egyel re ismeretlen körülményt l függ. Mindegyikük fejében újabb és újabb kérdések vet dtek fel. Vajon sokáig tart-e a mocsár? Mi is ez voltaképp? Át tud-e rajta törni a Fiú? Nem fenyegeti-e a Hiuszt az a veszély, hogy még mélyebbre süllyed vagy átfordul, és akkor végleg elmerül? Megkockáztathatják-e, hogy újból a magasba emeljék az rrepül t, s megkíséreljenek egy másik helyen leszállni? Nem sokkal a start el tt Dauge azt mondta Krajuhinnak: „Csak érjünk szerencsésen földet, ott majd még a poklon is átverekedjük magunkat." Mindnyájan tudták, lehet, hogy a poklon is át kell verekedniük magukat, azonban ki gondolta volna, hogy ez a pokol Ilyen lesz - zavaros, kiismerhetetlen és bugyborékoló?... Mint már elmondtuk, Bikovot éppen rosszul informáltsága folytán egészen más dolgok nyugtalanították. Az expedíció sorsa miatt nem nyugtalankodott, mert bízott a Hiusz csodálatos képességeiben, s ami a legfontosabb, társaiban, f képp Jermakovban, kinek hangjában még a zavar árnyéka sem érz dött. Bikov számára a váratlan esemény csupán kaland volt. Rendkívül hízelgett neki, hogy Jermakov az oldatára állt Jurkovszkijjal a bejáratnál kirobbant apró összezördülésben. Bikov nagy nehezen húzta ki lábát a tapadós dágványból, s néhány lépést tett Jermakov nyomában. A parancsnok megállt és hallgatózott. , sárgás félhomály vette körül ket. Csupán a zsírosan csillogó ingovány egy darabját látták, viszont annál többet hallottak. A láthatatlan ingovány különös hangokat adott. Rekedten sóhajtozott, köhögött, szortyogott. Tompa nyögések jutottak messzir l hozzájuk, majd mély morgás és elnyújtott, magas hangú zúgás hallatszott. Minden bizonnyal ezeket a hangokat maga a mocsár keltette. Bikov azonban rögtön fantasztikus él lényekre gondolt, akik elbújhattak a ködben, és sietve megtapogatta az övében a gránátokat. „Ha ezt elmesélem otthon a góbiexpedícióbelieknek - gondolta-, nem fogják elhinni!" Hirtelen rátört a magány érzése. Hátrapillantott, a Hiusz sötét tömbjére, s géppisztolyát el retartva, Jermakov után indult. Tik... tik-tik... tik... - kopogott félénken s alig hallhatóan a sugárzásmér . „Semmi vész, nem több mint ezer röntgen" - nyugtatgatta magát, s nyomban el is feledkezett err l, amikor szilárd talajt érzett a lába alatt. Lehajolt, s szabad karjával tapogatózott maga el tt. A kig zölgés könny ködén át, a mocsár rozsdás, olajos felszínéb l szögletes, iszapborította tömbök emelkedtek ki. - Ml újság magánál?- hallatszott Jermakov hangja. - Egyel re... semmi különös - felelte Bikov -, minden rendben. Nagyon süppedékes a talaj. A lábam alatt kövek vagy talán szikladarabok... Csúszkálva és botladozva átmászott az érthetetlen tömbökön. A lába alatt cuppogott, csuklott, csattogott a talaj... - Er sen húz le? - érdekl dött Jermakov. - Nem - felelte Alekszej Petrovics, s derékig beleszakadt az ingoványba.

„Nehogy véletlenül elsüllyedjek..." - villant át agyán a nyugtalanító gondolat. Ebben a pillanatban géppisztolyának csöve valami szilárd dologhoz ért. Bikov csodálkozva pillantott oda. Útjukat apró, érdes kis sziget keresztezte, peremét csillogó csík szegélyezte. - Anatolij Boriszovics! - hívta segítségül a parancsnokot Bikov. - Igen? - A továbbiakban a mocsár ki van aszfaltozva. - Nem értem. Odamegyek. - Azt mondom, hogy innent l aszfalt borítja a mocsarat. - Félrebeszélsz, Alekszej? - hallatszott Dauge izgatott hangja. A legénység többi tagjával együtt a rakéta nyitott nyílásánál állt, s a felderít k minden egyes szavát értette. - Igen, igazi aszfalt! Vagy mint a takír a sivatagjainkban. Bikov a háta mögé lökte géppisztolyát, s kezével a szilárd talajba kapaszkodott. Az ingovány elnyújtott, szívó hangot hallatva elengedte testét. Letérdelt, négykézláb odébb kúszott a szilárd szigetecske peremét l, s felállt. ...Tik...tik...tik... - Igazi, szilárd aszfalt, Anatolij Boriszovics. Állok! - Talán ez a partja? - kérdezte Jermakov, hangjában titkolt reménnyel, és közelebb jött Bikovhoz. - Nem tudom... nem, nem part. Mintha a mocsár kérge lenne. Jermakov lehajolt. - A vastagsága körülbelül harminc-harmincöt centiméter - állapította meg. - Tudom, hogy mi ez - avatkozott hirtelen közbe Krutylkov. - Hiszen a Hiusz fotoreaktorral ereszkedett le... - Az ördögbe is! - hallatszott, ahogy Jurkovszkij hangosan sisakjához kapott. - Hiszen ez... - Összeszáradt ingovány, semmi kétség – er sítette meg Jermakov. A fotoreaktor kiégette a vizet bel le, s kéreg keletkezett. A Hiusz pedig leszállás közben áttörte. - Valami ilyesmi - értett velük egyet Bikov. A kéreg peremén lépdelt, s érdekl dve szemlél dött - Széles, mint a Vörös tér, s egyenes, akár táncolni is lehet rajta. Át- meg átjárják a repedések. - A Fiú átjut rajta? - érdekl dött Jermakov. Bikov hanyagul válaszolt: - A Fiú mindenütt átjut. - ...Tik... tik-tik... tik-tik... - Nos, barátaim... Visszatérek. Úgy gondolom, a legénység kiszállhat. Jurkovszkij és Szpicin, menjenek Bikovhoz. - Értettük! - „El re, világ r meghódítói!" - dudorászta gúnyosan Jurkovszkij, miközben kimászott a nyíláson. - Ej, Bogdan, vigyázz magadra! - Én? - kíváncsiskodott sért dötten Dauge. - Mi hozzáfogunk a talajminták és a légkör elemzéséhez, s megvizsgálunk egyet s mást... - Rendben, Anatolij Boriszovics. - Mihail Antonovics - intézkedett Jermakov, miután felmászott a zsilipkamrába -. menjen tel a parancsnoki fülkébe, s próbálja meg a

lokátorral végigtapogatni a környéket... Bikov elvtárs, most tart magához Jurkovszkij és Szpicin. Maga a parancsnok. Próbáljanak eljutni a szilárd terület küls pereméig. Tovább ne menjenek. - Értettem. „Helyesen döntött - gondolta Bikov. - Ostobaság lenne vakon, nyakig belemerülve kúszni az ingoványban, amikor van egy infravörös sugárvet vel ellátott terepjárónk. Igaz, a terepjárót még le kell emelni..." Valahol a közelében félhangon Jurkovszkij szitkozódott. Bogdan fojtott hangon súgta: - Jobbra, Vologya, jobbra... Néhány perc múlva lassú, cuppogó hangok hallatszottak, s két szürke alak bukkant el a ködb l. - Hol vagy, Aljoska? Az ördögbe, az orromig se látok... Mi az, még nem faltak fel a helybéli szörnyek? - Az úristen megkegyelmezett - dünnyögte Bikov, s mindkett jüknek segített, hogy kimásszanak a „takírra”. Jurkovszkij dobbantott néhányat, a kéreg szilárdságát próbálta. Bogdan iszappal befröcskölt sisakját törölgette a szeme el tt, s megjegyezte: - Kár volt, mondom nektek... - Micsoda? - Kár volt Vénusznak nevezni. - Mit? Vagy úgy... - Bikov vállat vont. - Tudod, nem a név a lényeg. Jurkovszkij felnevetett. Kényelmesen lépkedtek, átugrálták a széles repedéseket, melyekben füstölt az ingoványos, híg iszap. - Bogdan! - szólalt meg suttogva Bikov. - Hiszen a mocsár sugárzást bocsát ki magából... Hallod? ...Tik, tik-tik, tik-tik... - Hallom. Ez semmiség. Nagyon érzékenyek a mér szereink. - Minden, ami a fotoreaktor alá kerül, sugárzást kell hogy kibocsásson - magyarázta kioktató hangon Jurkovszkij. - Ez világos még a... - Várjatok csak! - Bogdan felemelte a kezét. Megálltak. Csak elmosódottan hallották Jermakov és Dauge hangját a recseg fülhallgatóban. - Milyen messzire kerültünk a Hiusztól, mit gondoltok? - kérdezte Szpicin. - Úgy hetven-nyolcvan méterre - felelte gyorsan Bikov. - Úgy. Tehát a rádiótelefonjaink csak ekkora távolságig hatékonyak. - Elég kevés - jegyezte meg J urkovszkij. – Bizonyára az ionizáció az oka. - Igen... ...Tik...tik-tik...tik...tik... Továbbmentek. Az üvöltés, bugyborékolás és süvítés egyre er sebb lett. Valahol elöl, jobbról, hangos horkantás hallatszott. - Pfuj! Ágyúk dübörgését hallom... - mormogta Jurkovszkij. - Hát így állunk! Az ingovány tetején a fotoreaktor által kiégetett hatalmas, kerek lepény lankásan ereszkedett vissza az iszapba. S mögötte rögtön

különös, sápadt-szürkés növények szeszélyes körvonalai rajzolódtak ki a ködben. Karnyújtásnyira voltak t lük - alig tíz lépésre, a kig zölgés fehéres hullámai azonban állandóan megváltoztatták és eltorzították arculatukat, hol ezt, hol azt a részüket mutatva meg, vagy beburkolva áthatolhatatlan félhomályba, és így sehogyan sem tudták olyan alaposan szemügyre venni ket, ahogy kellett volna. - Vénuszi erd - suttogta Jurkovszkij, oly különös kifejezéssel, hogy Bikov bizalmatlanul sandított rá. - Igen... vénuszi. Szerintem ronda egy dolog - fejezte ki Bogdan krákogva a véleményét. - Hallgass, Bogdan! Butaságot beszélsz... Hiszen ez élet! Az élet új formái! És mi, mi felfedeztük ezt... - Azt hiszem, ez megint csak az élet egy újabb formája - morgott Bikov, s nyugtalanul méregette a t lük nem messze, a kéreg peremén hirtelen megjelent nagy, sötét foltot. - Hol? - fordult meg hevesen Jurkovszkij. - A folt elt nt. - Úgy láttam... - kezdte Bikov, azonban mély, tompa üvöltés szakította félbe szavait. - Halljátok? - Valahol itt van, a közelben... - Szpicin kezével jobb felé bökött. - Igen-igen, nem messze. Tehát valóban láttam... Bikov lassan el húzott az öve mögül egy gránátot, s nyugtalanul körbepillantott. - Nagy? - kérdezte Szpicin. - Nagy... Ismét üvöltés harsant, most már egészen közelr l. Egyetlen földi él lény sem lett volna képes ilyen hangot hallatni - mesterséges zsziréna hangjára emlékeztet zúgás volt, s ugyanakkor tele volt fenyegetéssel. Bikov összerezzent. - Szépen b g... - állapította meg halkan. - Nosza, menjünk oda és nézzük meg! – javasolta rekedt hangon Jurkovszkij. - Bezzeg a Mars! Milyen jóságos és kellemetes bolygó! Kész üdülés! ...Tik...tik-tik., .tik-tik... - Nem, nem kell odamenni - vélekedett Szpicin. - Fölösleges legénykedés... Bikov hallgatott. - Fél? Akkor egyedül megyek... - Jurkovszkij határozottan el reindult. Az egész villámgyorsan játszódott le. Bikov Szpicinhez fordult, s ekkor valami súlyos dolog zuhant a száraz szigetre, mintha nedves fehérnem s csomagot hajítottak volna az aszfaltra. Kerek, sötét lény közeledett a ködb l az rhajósok felé, akkora volt, mint egy jól táplált tehén. Jurkovszkij visszah költ, s elfojtott kiáltással a mocsárba zuhant. Szpicin hátralépett. Bikov egy másodpercre úgy érezte, hogy halotti csend köszöntött be körötte. A dózismér félénk „tik-tik" ketyegése hasított tudatába s ett l magához tért. - Hasalj! - üvöltötte el magát. Szpicin hasra vetette magát, és még látta, ahogy Bikov hátraugrott, és meglendítette jobb kezét - egyszer, majd még egyszer. Két, tompán

morajló robbanás süketítette meg. Két narancsszín fellobbanás világította meg a ködöt egy kis id re, s a félhomályban kétszer is el nt, majd ugyanolyan gyorsan a ködbe is veszett egy csillogó, nedves test hatalmas b rzsák, melyet mély ráncok szántottak. Süvítve röpködtek a szilánkok, s szaporán kopogtak az „aszfalton". Azután minden elcsendesedett. - Finita la comedia - dünnyögte gépiesen Szpicin, és nagy nehezen feltápászkodott. - Hol van Jurkovszkij?! - kiáltotta lihegve Bikov. - Itt... Nyújtsátok a kezeteket... Kicibálták az „aszfaltra" a tet l talpig összemaszatolódott Jurkovszkijt. A „szépfiú", anélkül hogy egy szót szólt volna, odarohant, ahol három perce a szörny felt nt. - Semmi - állapította meg csalódottan. Való igaz, a szörny elt nt. - De hiszen itt volt! - Jurkovszkij körbejárta a kis szigetet, néha megállt, lehajolt, kezével térdére támaszkodott, és a kig zölgés függönyén át vizsgálgatta az egymásba fonódó szárak és törzsek homályos sziluettjét. - Itt volt... - Elment... elment... - Mintha leveg vé vált volna! - jegyezte meg Szpicin töprengve. - Lehet, hogy nem találta el? - kérdezte Jurkovszkij naivan, s megállt Bikov el tt, aki gondterhelten vizsgálgatta géppisztolyát. Bikov elnéz n szippantott. - Na jól van, elment, hála Allahnak - zárta le Szpicin. - Vajon mit akart lünk? Talán ebédelni? - Osto-ba-ság! - jegyezte meg mély értelm en Jurkovszkij. - Meg-leostobaság. Lám, honnan származik a buta elképzelés idegen bolygók emberev szörnyeir l! Rendben, értem, hogy regényírók vagy filmszerz k ezt teszik, de hogy te is, régi rhajós létedre, Bogdan!... Némán lépdeltek visszafelé. Nem hallották Jermakov és Dauge hangját: bizonyára már visszatértek a Hiusz bels helyiségeibe. Miel tt ismét belegázoltak volna a füstölg iszapba, Jurkovszkij némi gondolkodás után kijelentette: - Akárhogy is volt, a Vénuszon mégiscsak van élet. Nagyon érdekes! Csak... biztos benne, Alekszej Petrovics, hogy eltalálta? Ez már egy kicsit sok volt Bikovnak. Haragosan felhorkant, s el resietett....Tik... tik-tik-tik... tik-tik... Bikov a fegyverpucolás miatt kissé kés bb tért vissza a társalgóba, s a vita kell s közepére ért oda. Jurkovszkij és Dauge, akiket csak az asztal választott el egymástól, egymással ordibáltak, álluk ingerülten meredt el re. Krutyikov és Bogdan Szpicin ironikus arckifejezéssel hallgatták ket, s id l id re epés megjegyzéseket szúrtak közbe. Jermakov nem volt a társalgóban. - Akkor mivel magyarázod ezt? - kérdezgette makacsul s szemmel láthatóan nem el ször Dauge. - Már mondtam neked... - Ezt tudom. Szeretném tudni, miért támadt akkor ránk? - Ki mondta neked, hogy ránk támadt? - Bogdan, de te magad is meger sítetted.

- Szó sincs róla. Egyszer en ránk bukkant. Mi több: biztos vagyok benne, mindaddig, amíg a mi derék Alekszej Pelrovicsunk nem vágta hozzá a bombáit, nem is sejtette létezésünket! - Részemr l - jelentette ki Bogdan Szpicin - ezekben az esetekben inkább hajlok arra, hogy a legrosszabbat tételezzem fel, s ezért nagyon hálás vagyok Alekszej Petrovicsnak. - Nekem pedig - szólt közbe Bikov, s Jurkovszkijra sandított - nem volt jogom mást tenni. S a továbbiakban is ezt fogom tenni, kérem, jegyezzék ezt meg! Jurkovszkij megvet en lebiggyesztette ajkát. - Nagyon eltávolodtunk a dolog lényegét l – fordult Daugéhoz. Tehát... - Tehát - folytatta Szpicin -, Vlagyimir, te azt állítod, ha a különböz világok, bolygók szülöttei találkoznak, nem jöhet meg az étvágyuk egymásra. Különböz szervezet, különböz fejl dés és a többi, így van? - Primitíven leegyszer sítve, így - értett egyet vele Jurkovszkij. - Nem tudom... Lehet, hogy igazad van, csak éppen... Emlékszel Valja Bezuhovra az ellátó részlegb l? Kell hogy emlékezz rá. Volt egy kutyája, dakszli és bulldog keveréke; hihetetlenül ostoba állat volt. Amikor Voronov a Kallisztóról hozott egy fehér gyíkot, ez a hibrid, gondolok itt a kutyára, bemászott a terráriumba, s egy szempillantás alatt leharapta a gyík lábait, még mukkanni sem tudott senki. Igaz, az ostoba utána egy álló héten keresztül iszonyatosan kínlódott a gyomrával... - Na ugye... - mondta bizonytalanul Jurkovszkij. Krutyikov és Bikov elkacagták magukat. - Lám, milyen szomorúan ért véget két különböz világ lényeinek találkozója - zárta le a vitát komolyan Szpicin - a kutyáé a Földr l s a gyíké a Jupiter egy bolygójáról. - De hiszen egy sündisznó el tt is világos... - Jurkovszkij eltöprengett, majd legyintett. – K korszakbeli alakok! Jermakov lépett be, s mint mindig, most is nyugodt volt, csupán kissé sápadtabb a szokásosnál. Az asztalhoz ült, kinyitotta b rkötés noteszét, és bepólyált fejével föléje hajolt. Mindnyájan elhallgattak, egymásra pillantottak, Bikov kényelmesebben helyezkedett el, s várta, mit mond a parancsnok. - Egy kis figyelmet kérek - szólalt meg Jermakov. - Meg kell vitatni további terveinket. Csend lett, még a h gépek zúgása is hallatszott. - Nincs még információm Bikov csoportjától. - Jermakov becsapta noteszét, s hátrad lt a karosszékben. - Alekszej Petrovics, jelentse a felderítés eredményeit! Bikov felállt. - Mocsár - kezdte -, nagyon süppedékes mocsár. - A Hiusztól tíz lépésre... Lassan beszélt, igyekezett, hogy egyetlen részletet se szalasszon el, s keser en gondolt arra, hogy a geológiai hivatal vezet je egy ilyen beszámolót üres locsogásnak értékelt volna. Jermakov azonban figyelmesen hallgatta, egyetért n bólogatott, jegyzeteket készített noteszébe. Bikovot egy kissé meglepte, hogy a parancsnok az ismeretlen él lény megjelenését hallva nem mutatott érdekl dést.

Csupán elmosolyodott, amikor Jurkovszkij türelmetlenül fészkel dni kezdett karosszékében, bizonyára tiltakozni próbált a vénuszbeli szörnnyel való összet zésének túlságosan naturalisztikus leírása ellen. - Nos, ez minden - sóhajtott Bikov. - Tehát minden a feje tetején áll - ismételte meg Jermakov. Köszönöm, Bikov elvtárs, leülhet. Dauge Bikovra kacsintott, s az elkomorult „szépfiú" felé biccentett, Bikov rezzenéstelen arckifejezéssel fordult el. - Nos, akkor... - Jermakov felállt, megérintette fején a kötést, s elfintorodott. - Összegezzük mindazt, amit tudunk. A Hiusz mindnyájunk számára teljesen váratlanul egy mocsárba szállt le. Számításaim szerint úgy száz kilométerre délre lehetünk a Golkondától. Nem többre... Amint látják, a távolság nem nagy. Más körülmények között elegend lett volna egy nap, hogy megtegyük ezt a távolságot. Azonban... - Nos, err l van szó - suttogta Szpicin. -...mocsárban kuksolunk. Mi több, a rádiólokációs felderítés alapján, nem túlságosan biztonságos helyen. Igaz, a mocsarat hegygerinc veszi körül, sziklagy övezi, s ebben a gy ben nem sikerült rést felfedeznünk, - Vulkán? - érdekl dött Dauge. - Lehetséges, hogy egy óriási iszapvulkán kráterében vagyunk. Szerfölött különös vulkán, mert a mocsár vizének elemzése azt mutatja... - Jermakov kinyitotta noteszét. - Nos, hallgassák. Körülbelül azonos arányú keveréke a nehéz és szupernehéz víznek. Jurkovszkij felpattant ültéb l. -Tritiumvíz? - T2O - biccentett Jermakov. - De... - Igen. A tritium felezési ideje körülbelül tizenkét év. Tehát... -Tehát - kapcsolódott szavaihoz Dauge - a mi vulkánunk vagy nagyon is mostanában keletkezett, vagy létezik valamilyen természetes forrás, mely folyamatosan pótolja a fogyó tritiumot... „Milyen lehet a szupernehéz hidrogén természetes forrása, azé az izotópé, mely a Földön csak különlegesen felszerelt reaktorokban jelentkezik?" - Bikov ezt képtelen volt maga elé képzelni. Inkább hallgatott s tovább figyelt. - Ez még nem minden - folytatta Jermakov. - A kráter, ha egyáltalán kráter, feneketlen mélység . Legalábbis visszhangos mélységmér nk tehetetlennek bizonyult. - Mekkora a kráter átmér je? - kérdezte gyorsan Jurkovszkij. - A kráter szemmel láthatóan majdnem kör alakú, átmér je közel ötven kilométer. A Hiusz a kráter északkeleti pereméhez van közelebb; ett l az oldaltól a hegygerincig nyolc kilométer választ el bennünket. Ez a helyzet, barátaim. Jurkovszkij, haját simogatva, felállt. - Egy szó mint száz, több száz méter mély ingovány húzódik alattunk. Száz kilométer választ el bennünket a céltól, amib l tíz kilométer mocsár, a többi sziklás hegyvonulat. Helyesen értem? - Ez a helyzet - bólintott Jermakov.

- A mocsár fele tritiumvíz. Engedtessék meg, hogy megjegyezzem, a tritium, miközben felbomlik, neutronokat bocsát ki, s a neutronsugárzás, gondolok itt a hosszan tartó neutronsugárzásra, korántsem gyönyör, még különleges véd öltözékben sem. - Tökéletesen igaza van. - De... Bikov biztosít bennünket, hogy a Fiú átkel a mocsáron. És a sziklákon? - A Fiú mindenütt átjut - ismételte makacsul Bikov. - Legrosszabb esetben szétromboljuk a sziklákat. - Hm... És mégis azt javaslom, hogy miközben a Fiún útnak indulunk, hagyjuk a Hiuszt biztonságosabb helyen. Ajánlom figyelmetekbe! Jurkovszkij leült. - Nem hiszem, hogy robbantanunk kellene a sziklákat - kezdte Dauge -, a hegygerinc nem lehet egybefügg . Egyszer en keresnünk kell egy átjárót, s találni fogunk. - Kérem, vegyétek még figyelembe - szólt közbe Szpicin -, hogy a Hiusz nincs felkészülve a vízszintes repülésre. Nagyon könnyen tévedhetünk, s néhány ezer kilométerrel odébb szállhatunk le. Mindnyájan tudjuk, milyenek a légköri áramlások ezen a kedves bolygón. Végül is jobb mocsárban kuksolni, mint sziklákon heverni... Jurkovszkij vállat vont. - Ha jól értem - szólalt meg az eddig néma Krutyikov -, arról van szó, hogy mi a kockázatosabb, az, hogy itt maradunk, vagy hogy megpróbálunk kikerülni a mocsárból. Ugye, így van? - Mi a véleménye? - kérdezte t le Jermakov. - Ha Aljosa... vagyis Alekszej Petrovics kezeskedik a Fiúért, s ha a geológusok kezeskednek a Hiuszért, akkor mindent úgy kell hagyni, ahogy van. - Mit jelent az, hogy kezeskednek a Hiuszért? - kérdezte Jurkovszkij. - Vagyis bizonyítják, hogy a Hiusz nem süpped bele ebbe a mélybe, s nem fordul fel. - A navigátor szájába dugta üres pipáját. Jurkovszkij felállt. -Tehát a Hiusz itt marad - jelentette ki határozottan. - Daugéval elvégeztük a szükséges méréseket, s úgy érzem, az rhajó elég szilárdan áll. Legalábbis, Mihail Antonovics kifejezésével élve, annak a kockázata, hogy belesüppedünk az ingoványba, nem több, mint annak, hogy helyváltoztatás közben esetleg egy sziklára zuhanunk. Tehát a Hiusz marad a helyén. Bikov Jurkovszkijra sandított, aki rezzenéstelen arccal ült. - Menjünk tovább. A Hiuszt nem hagyhatjuk felügyelet nélkül. Ezért a Fiúval öt ember indul útnak. Az egyik pilóta itt marad. Szpicin összerezzent, és nyugtalanul Jermakovra pillantott. Krutyikov kihúzta szájából a pipát. - A Hiuszon hagyom Krutyikovot állandó ügyeletre. Nincs ellenvetés? Komoly ellenvetésre gondolok... A navigátor széles, jóindulatú arcán látszott, hogy neki van ellenvetése, de sajnos nem túl komoly. - Nagyszer ! Barátaim, ne vesztegessük az id t. Az elkövetkez huszonnégy órán belül indulnunk kell.

Igaz, most a vénuszi... id számítás szerint este van, s az indulás éjszakára esik, nem hiszem azonban, hogy a sötétség jobban zavarna bennünket, mint most a köd. Menjünk, harapjunk valamit... -...ami isten kegyelméb l adatott! - sóhajtott Krutyikov. - ... s lássunk hozzá a Fiú felkészítéséhez. Van kérdésünk? A tanácskozás véget ért. Bikov észrevette, hogy társai sorra igyekeztek kifejezni együttérzésüket Mihail Antonovics iránt, aki valóban szomorú képet vágott, Jurkovszkij saját kez leg töltött neki egy csésze kakaót, Dauge szünet nélkül láthatatlan szöszöket szedett le róla, Szpicin pedig kinyitott neki egy doboz zsírmentes kolbászkonzervet. - Egyébként - jegyezte meg Jurkovszkij, s villáját beledöfte a hideg csirkébe - nagy szerencse, hogy a Hiusz kupolájától az ingovány felszínéig mindössze néhány méter a távolság. Nem kell vesz dnünk a blokkrendszerrel, amir l, az igazat megvallva, személy szerint fogalmam sincs. - Semmiség - jelentette ki Dauge -, ez egyáltalán nem olyan bonyolult s lesz még alkalmad, hogy kitanuld, Vlagyimir, amikor a Fiút visszatesszük a helyére. Most viszont menni fog magától, ez a szerencsénk... Igaz, Alekszej? - Akár a karikacsapás - dünnyögte Bikov tele szájjal. Valóban, a Fiút olyan könnyen leengedték, „akár a karikacsapás". Levették a konténer elüls falát, kioldották a bels rögzítéseket, s Bikov kissé fontoskodva megkérte társait, térjenek vissza a zsilipkamrába. - Így... hm... biztonságosabb lesz – magyarázta kitér n és határozatlanul. Az rhajósok csodálkozva nevetgéltek, de engedelmeskedtek. Bikov lezárta a terepjáró nyilasait, az irányítópulthoz ült, s megnyomta a billenty ket. A Fiú felb gött, lánctalpai halkan megcsördültek. „Most pedig - gondolta Bikov -, most majd elképednek." A hajtóm fülsüketít n felzúgott, és a Fiú szökkent egyet. Az rhajósok csak annyit láttak, hogy egy széles, sötét tömeg zúgva és fémes csattanással elvillant el ttük, s beleveszett a ködbe. A Hiusz megingott, mint egy csónak a hullámokon. Az ingovány megremegett a nehéz ütést l. A terepjáró lánctalpával az „aszfaltkéreg" peremét tördelve kijutott a mocsárból, hihetetlen könnyedséggel félig úszott, félig lánctalpain gördült, iszap szök kutakat fröcskölt szerteszét, egy sz k kört irt le, majd mozdulatlanul megállt az rhajó kijáratánál. Reflektorának éles, fehér fénye megvilágította a gomolygó ködfelh ket. - Igazi profi! - dörmögte Jurkovszkij. Krutyikov lelkesen tapsolni kezdett. Mint szürke kísértet, egy esetlen alak jelent meg a bejárati nyilas el tt, kezét nadrágja varrásához szorította, s máris felcsendült a fülhallgatóban rekedtes hangja: - Parancsnok elvtárs, a Fiút menetkész állapotba hoztam. Ha valakir l elmondhatjuk, hogy szakmája virtuóz mestere, akkor Bikov mindig az volt. Legalábbis fantasztikus szökkenései lánctalpas terepjárókkal, anélkül hogy el zetesen lendületet vett volna, a legnagyszer bb vezet k közé sorolták. Tudatában volt ennek, s büszke volt rá. Az ötlet, hogy társait meglepje, váratlanul született meg benne, amikor a konténer elüls falának leszerelésével bajlódott. Még nem tudta, mit szól ehhez az akrobatikus mutatványhoz a parancsnok, s ez

kissé nyugtalanította. Jermakov azonban szótlanul megszorította a kezét. - Alekszej Petrovics, azért nem ártott volna, ha el re figyelmeztet bennünket. - Ezt ne kívánjuk! - nevette el magát Szpicin. – Az igazi profi mindig egy kicsit b vészkedik is. Végtére kell, hogy tudását élvezni is tudja! Megkezd dött a berakodás a Fiúba. Az rhajósok néhány órát dolgoztak megszakítás nélkül, élelmiszerrel és felszereléssel teli ládákat, savanyított, vitaminnal dúsított vízzel töltött töml ket cipeltek át a raktárakból a zsilipkamrába, majd onnan a terepjáróba. Az ingoványra éjszaka borult, áthatolhatatlan sötétség vett körül mindent. A fekete ködb l tompa és ijeszt hangok hallatszottak. S alig hallhatóan, de állandóan és makacsul kattogott a dózismér : tik... tiktik... tik... Végül befejezték az átrakodást. Bikov és Jermakov még utoljára a periszkópoktól a lánctalpakig végigvizsgálták a járm vet, bebújtak a motorházba is, ellen rizték a teher rögzítését, mely elfoglalta az utastér szinte összes szabad helyét, majd kimásztak. Már mindnyájan várták ket, szkafanderük szilikátszövete csillogott a reflektorok fényében. Bikov szorosan lezárta a járm nyílásait. Jermakov kiadta az utasítást. - Most pedig mindenkinek alvás! Negyedóra múlva személyesen ellen rz m. Az rhajósok fáradtan, de elégedetten, tréfálkozva másztak be a Hiuszba. Aludni végül is nem volt módjuk. Amikor a különleges véd öltözetet levéve, elindullak a társalgóba, hogy hirtelenjében megvacsorázzanak, az elöl siet Krutyikov egyszer csak megcsúszott, és teljes er l a padlóra pottyant. - Íme, a torkosság méltó jutalma - hirdette fennhangon Jurkovszkij. - Az ördögbe! - A kövér navigátor felpattant, s megszagolta a tenyerét. - Mi ez... ki öntötte szét itt ezt a disznóságot? - Miféle disznóságot? - Várjatok, barátaim - mondta nyugtalanul Jermakov. - Valóban, ez meg mi? A társalgó padlóját vékony, vöröses, áttetsz nyálkaréteg borította. Bikov csak most érezte meg a rothadó gyümölcs b zére emlékeztet , csíp s és kellemetlen szagot. A b z egyszerre kaparni kezdte a torkát. Jurkovszkij hangosan szippantott, majd fújt egyet, és trüsszentet. - Honnét ez a b z? - kérdezte, és körülnézett. Jermakov lehajolt, s óvatosan egy keveset keszty jére vett a nyálkás hártyából. Az rhajósok értetlenül bámultak. - Mi történt voltaképp? - kérdezte Dauge türelmetlenül. - Tessék, nézzétek! - Krutyikov a tálalószekrényre mutatott. - Ott is, és ott is! A tálaló rosszul becsukott ajtajából fonálszer , vöröses füzérek lógtak ki. Nagy, vörös folt sötétlett a sarokban, a h gép mellett. Az asztalon hagyott tányért bolyhos, rozsdaszín pókháló fonta be. - Penész lenne, vagy mi?

Jermakov undorodva törölte meg zsebkend jével az ujját, s fejét csóválta. - Err l megfeledkeztünk... - mormolta magában. - Aha! - Jurkovszkij felkapta a tányért az asztalról, föléhajolt, majd undorral visszatette. - Világos. A tálalóhoz lépett, majd a h gép melletti folt fölé hajolt. Bikov rémülten és csodálkozva figyelte, mit csinál. - Mi történt? - kérdezte ismét Dauge. - Hiszen megmondták - felelte Jurkovszkij. - Megfeledkeztünk az éberségr l. Beengedtük az ellenséget az er dbe. - Miféle ellenséget? - Penészgombák... - jegyezte meg mintegy magának Jermakov. Behurcoltuk a Hiuszra a vénuszi világ spóráit, s íme, az eredmény… Hogyan is feledkezhettem meg róla? – Tenyerével er teljesen végigdörzsölte az arcát. - Tessék, barátaim. Félre az alvással és a vacsorával! Feltétlenül végig kell vizsgálni az rhajót, s ultrahanggal gondosan fert tleníteni kell az összes helyiséget. Egyel re reménykedjünk benne, hogy semmi veszély nincs... de azért mindenesetre javaslom, tüstént zuhanyozzatok le, és dörzsöljétek be magatokat alkohollal. - Talán utána? - érdekl dött Jurkovszkij. - Utána is. De most is, feltétlenül. Munkára, munkára fel! Az rhajósok, akiket az új, váratlan esemény alaposan meglepett, s nyugtalanított a parancsnok hangjában felcsendül , ismeretlen bizonytalanság, hozzáfogtak a rakéta átvizsgálásához. A kajütökben a fal b rborítását helyenként gombost fej nagyságú, fehéres buborékok pettyezték. A polimerborítás nem szenvedett kárt. A nedvességtartalmú tárgyakon fonálszer penész n tt ki. A gyapjú sz nyegeken, a zuhanyozóban a törülköz kön, a leped kön rozsdaszín , bolyhos pókhálócsomók lógtak. Krutyikov rémülten fedezte fel, hogy a tálalóban található összes szabadon tartott élelmiszer, beleértve az általa oly kedvelt sonkát is, undorító, barnás csomóvá változott, s csíp s, émelyít zt árasztott. Igazi csapás volt ez, az ultrahang-sugárzóval végig kellett tapogatni minden zugot. - Úgy t nik, a közönséges víz sokkal kedvez bb a helyi növényvilág számára, mint a nehézvíz - jegyezte meg Jurkovszkij. - Igen... sajnos... - felelte szárazon Jermakov. Bikov - biztos, ami biztos - fert tlenít folyadékkal fröcskölte be az összes géppisztolyt és gránátot, s lement, hogy segítsen Daugénak, aki a polietilénzacskókba csomagolt, „örökké friss" kenyeret válogatta át. Szerencsére a kenyér nem sérült meg. - Nem tudod, miért lett Jermakov ilyen nyugtalan? - kérdezte barátjától. - Fogalmam sincs. Vagyis, sokkal nyugodtabb lett volna, ha nem történik ez a disznóság... Csak egyet mondhatok, Jermakov nem az az ember, aki minden apróság miatt nyugtalankodik. Bikov ezt maga is érezte. Kés bb aztán Jermakov kielégítette a kíváncsiságát. Amikor három óra múlva a legénység végképp kimerült tagjai végre összegy ltek a Hiusz társalgójában, hogy - mint Krutyikov keser szarkazmussal megjegyezte - elfogyasszák azt, ami „Isten

kegyelméb l megmaradt" (er levest és csokoládét), a parancsnok, társai tekintetét kerülve, így szólt: - Öt éve az Astra-12 amerikai csillag rhajó legénysége, a Kallisztón leszállva, ismeretlen betegségben pusztult el, agóniájuk tizenöt óráig tartott. Úgy vélem, velünk semmi ilyesmi nem történhet. Minden okom megvan, hogy higgyek ebben. De... legyenek óvatosak. A legkisebb rosszullétet jelezzék. Egy ideig hallgatott, ujjaival némán dobolt az asztal lapján, majd hozzátette: - Vacsora után mindenki mosakodjon le, törülközzék meg alaposan, és aztán alvás. Mindenki hét órát aludhat. Krutyikov, kérem, jöjjön be hozzám! - De szívesen felhajtanék most egy kupica konyakot! - suttogta Bikov. Johanics halkan felsóhajtott. Vörös és fekete Jobbról és balról meredek sziklák úsznak el mellettük, feketék, simák és ragyogók, akár az antracit. Elöl minden vöröses félhomályba vészazt hihetnék, hogy a véget nem ér folyosó falai ott találkoznak. A szakadék felforgatott és összetúrt fenekét vastag, nehéz, fekete porréteg borítja. A por felkavarodik a terepjáró után, de gyorsan le is ülepedik, s meg rzi a lánctalpak nyomát. Fent az égbolt keskeny, sziklacsúcsoktól fogazott, narancsvörös csíkja húzódik, foltos, bíborszín felh k vágtatnak rajta rült sebességgel. Félelmetes és hátborzongató az egyenes és keskeny, fekete bazaltsziklák övezte alagútban haladni, melyet mintha éles késsel hasítottak volna ki. Meglehet, hogy ugyanilyen úton vezette egykor Vergilius a pokolba az Isteni Színjáték szerz jét. A fal simasága azt sugallja... meglep en pontosak, s t lehet, hogy értelemmel bírók voltak azok az er k, melyek létrehozták. Íme, a Vénusz újabb rejtélye, mely túlságosan bonyolult ahhoz, hogy így menetközben megoldják. Dauge és Jurkovszkij természetesen nem mulasztották el az alkalmat, hogy ennek kapcsán kidolgozzanak néhány elméletet. A rázkódástól himbálódzva és fel-fel ugrálva, fejük a mennyezet alacsony borításába ütve, szinklináliákról és epeirogenézisr l szavaltak, azzal vádolták egymást, hogy a másik elemi igazságoknak sincs tudatában, és saját igazuk megtámogatására hol Jermakovhoz, hol Bogdanhoz fordultak segítségért. A parancsnok végül felvette sisakját, és kikapcsolta a fülhallgatót, Bogdan pedig arra a retorikus kérdésre, hogy mi a véleménye a fels talajrétegek matemorfózisáról a gránitbeszüremkedések hatására a Vénuszon, komolyan ezt a kijelentést tette: - Szerintem a recesszív allelium hat a fenotípusra, s csak ekkor lehetséges a homozigoten genotipia... Válaszán a vitatkozók felháborodtak, viszont beszüntették a szópárbajt. Bikov, aki a tektonikához körülbelül annyit értett, mint a formális genetikához, örült, hogy a vita befejez dött; a geológusok

összevissza hadarása szerinte valahogy nem illett a kémlel nyílás túloldalán uralkodó vad és zord világ vörösesfekete félhomályához. Tegnap, amikor tapadós iszaptól lucskosan, fehér mocsári növények indáit húzva maga után a terepjáró végre kitört az ingoványból és a ködb l, s kijutott a fekete hegygerinc köves lábához, hosszú ideig kellett próbálkozniuk, míg sikerült valami átjárófélére találniuk. A vöröses, vaskemény szálú mohával ben tt sziklák reménytelenül megközelíthetetlennek t ntek. Jermakovnak ekkor eszébe jutott, hogy az átjáró kereséséhez felhasználhatja a rádiólokátort is, s amit keresett, azt néhány másodperc alatt meglelte - ezt a bizonyos szurdokot, melyet félméteres tövisekkel borított, csupasz ágak vad indái takartak. A terepjáró üvöltve és csikorogva tört be az acélos dzsungelbe, kinyújtott „segédcsápjaival" tördelte és maga alá gy rte a rugalmas törzseket, s befurakodott az átjáróba. Amikor kijutott a szabadba, az rhajósok némán vizsgálgatták a kétoldalt húzódó falat és az égbolt véres csíkját. Majd Dauge megszólalt: - De hiszen remeg a föld a lábunk alatt! Bikov mit sem érzett, Jermakov azonban halkan megjegyezte: - Ez a Golkonda... - s Bikov felé fordulva megkérdezte: - Indulhatunk? - Kockáztassuk meg, Anatolij Boriszovics – felelte der sen Alekszej Petrovics. - Ha pedig k omlásra vagy zsákutcára bukkanunk, visszatérünk s tovább keresünk, ennyi az egész. Vagy átjárót robbantunk... A Fiú továbbindult. Óra órát követett, kilométer kilométert, sem zsákutcába, sem k omlásba nem kerültek, s Alekszej Petrovics megnyugodott. A hajtóm egyenletesen zúg, a ládák és rögzít szíjak halkan nyikorognak és recsegnek. Mindenki elaludt, még a soha nem nyugvó Jurkovszklj is. Az infravörös fényvet fölötti visszapillantó tükörben Bikov látja a kabin belsejét. Bogdan, fejét a rádiókészülék tetejére hajtva, szendereg. Jurkovszkij arccal a bálákon alszik. Társához d lve szendereg Johanics is, huncut képét ráncolja álmában. Mellettük ezüst sisakjával, félálomban bólogat Jermakov. A kémlel nyílás mellett ferde, csillogó fekete fal úszik el – jobbról-balról sziklafal. A reflektorok fénye mozdulatlan, fekete hamud nék feltúrt gerincén táncol. Messzebb félhomály és sötétség. Amott valahol a falak szétnyílnak, és a Fiú kijut a sivatagba. Ha csak elöl nem bukkannak zsákutcára. Suhan a ferde k fal, s a kémlel nyíláson betekint az izzó égbolt. A terepjáró kijut a mélyedésb l, s a fényfoltok ismét fekete porhullámokon kúsznak át. Még egy kátyú, újabb rés, majd ismét... Megtettek húsz kilométert az ingoványban s majdnem annyit a szurdokban. Bikov már ötödik órája ül az irányítópultnál. Lába elzsibbadt, halántéka sajog az örökös készenlétt l, a vörös és fekete szín szokatlan keveredését l szeme könnyezik. Ilyen úton azonban nem adhatja át a járm vezetését senkinek, még a parancsnoknak sem. A terepjáróval természetesen nem történne semmi, a sebesség viszont... itt még Bikov sem engedheti meg azt a fény zést, hogy óránként hatnyolc kilométernél gyorsabban haladjon. Csak érnének már véget ezek az átkozott sziklák! Jermakov kiegyenesedett, s hátratolta sisakját. - Milyen az út, Alekszej Petrovics?

- Semmi változás. - Elfáradt? Bikov vállat vont. -Talán átadhatná a vezetést, és aludhatna egy kicsit. - Nagyon nehéz az út. - Igen, borzasztó a terep. Semmi baj, nemsokára kiérünk a sivatagba. - De jó lenne! Jurkovszkij feltápászkodott, felült, tenyerével az arcát dörzsölte. - Ó, de jót aludtam! Dauge! - Hm...m...m - Kelj fel! - Mi történt? Pfúj... Barátaim, olyan álmom volt! Johanics rekedt hangon nekilátott, hogy elmesélje, mit álmodott, Bikov azonban nem figyelt rá. Valami történt kint, a Fiú szilárd páncélján túl, a szabadban. Egyszerre sötétebb lett. Az égbolt piszkosbarna árnyalatot vett fel, s a reflektorok fénysugarában hirtelen milliárdnyi fekete pont kavargott s ereszkedett le lassan a szakadék fenekére. A fekete por valahonnét felülr l szóródott, s n, akár a hószakadás, s nemsokára sem az utat, sem a sziklákat nem lehetett látni. A küls dózismér k jelz lámpái málnaszín fényben villogtak, az alfa-, bétasugárzásmér mutatói nyugtalanul ugrálni kezdtek. Bikov hirtelen fékezett. A terepjáró jobb lánctalpával belecsúszott egy árokba, megfordult és keresztbe állt a szurdokban. A lebeg portól tompa reflektorsugár sima bazaltfelületbe ütközött. - Mi történt? - kérdezte Jermakov. Bikov némán kitárta el tte a figyel nyílást. Jermakov hallgatott egy percig, kinézett, majd kijelentette: - Fekete vihar. Már volt benne részem. - Mi van? - kérdezte izgatottan Dauge. Szpicin Bikov vállán kérészt l el rehajolva dünnyögte: - Kéménysepr k karneválja - Mi ez, Anatolij Soriszovics? - Fekete vihar. Még egy bizonyítéka annak, hogy már nem vagyunk messze a Golkondától. Alekszej Petrovics, kapcsolja ki a motort! A vezet engedelmeskedett, de a Fiút tovább rázta az apró és kellemetlen remegés. Szaporán csengett egy rosszul rögzített fémtárgy a kabinban. - Kimegyünk? - kérdezte Jurkovszkij. - Minek? Nem látja, hogy a por radioaktív? Utána sok id elmegy a radioaktivitás semlegesítésére. - Jó lenne legalább próbát venni ebb l az ocsmányságból! - Vehetünk manipulátorokkal - javasolta Bikov. - Megengedi, Anatolij Boriszovics? – Daugéhoz fordult. - Lökd ki a konténert! Jurkovszkij és Dauge elt ntek a zsilipkamrában, mely a fels nyíláshoz vezetett, s egy perc múlva a Fiú el tt csavaros tetej ólomhenger repült a fekete porba. Bikov tenyerét a manipulátor fogantyúira helyezte. Hosszú, ízelt „karok" nyúltak ki a terepjáró hasa alól, lassan, mintegy óvakodva tapogatóztak a leveg ben, majd a henger fölé ereszkedtek. Bikov esetlenül felemelte jobb vállát, könyökét hevesen felrántotta. A manipulátor fogója belekapaszkodott a hengerbe.

- Gyerünk! - kiáltott fel vidáman Szpicin. - Ne zavarj, mert elvétem! - szisszent rá a fogai között Bikov. A makacs fémkarok kicsavarták a henger tetejét, a nyitott tartályt egy darabig a fekete hóesésben tartották, majd ismét lezárták fedelét, s pontos mozdulattal a fels nyíláshoz emelték a konténert. - Megvan! - kiáltotta Dauge a zsilipkamrából. Bikov visszahúzta a manipulátor karjait, s letörölte a verítéket homlokáról. Jermakov halkan megjegyezte: - Kétszer is alkalmam nyílt már megfigyelni a fekete vihart. El tte minden alkalommal er s földlökéseket észleltünk. - De hiszen most semmiféle földlökés nem volt! - állapította meg Bikov. - Menet közben nem észlelhettük. - A föld pedig egyre er sebben remeg - Szpicin hallgatózott. - A völgykatlan bejáratánál alig éreztük a rázkódást, most viszont... - Közelebb kerültünk a Golkondához. Jurkovszkij és Dauge visszajöttek a zsilipkamrából, s élénken vitatkoztak tapasztalataikról. Jermakov pedig kiadta az utasítást, hogy menjenek tovább. Bikov bekapcsolta az infravörös sugárvet t. Kétoldalt imbolyogva ismét vonulni kezdtek a katlan falai. Félóra múlva véget ért a „fekete hóesés", mely kétségkívül vulkáni eredet hamu volt. Az égbolt keskeny csíkja ismét felvette korábbi narancssárga-vöröses színét. Bikov izgatottan nyomogatta az irányítópult gombjait, de azért fél füllel a háta mögötti eszmecserére is figyelt. Jurkovszkij és Dauge fölöttébb heves párbeszédéb l kiderült, hogy el ször: a „fekete hó" kétségkívül vulkáni hamu, másodszor: komolyan csak az beszélhet a radioaktív vulkáni hamuról, aki „képtelen egyszer körvonalai alapján felfogni egy ferde ingategrált" (a tudományos tehetetlenség efféle meghatározását Bikov kissé homályosan érezte, egy dologban viszont biztos volt, egyik geológusnak sem volt kell ismerete ahhoz, hogy komolyan vitatkozzon a radioaktív vulkanikus porról), harmadszor: hogy a „fekete szélviharok" jelentkezése bizonyára összefügg a Golkonda tevékenységével, s negyedszer: hogy ennek kapcsán egyel re semmi határozottat nem mondhatnak. Noha a helyzet eléggé zavaros volt, az rhajósok alaposan megreggeliztek. Bikov csökkentette a sebességet, gyorsan bekapott két szelet sonkát kenyérrel, s megivott egy egész termoszra való kakaót. A lakoma után Jermakov, Dauge és Jurkovszkij begy jtötték a gyorslaboratórium eredményeit. A mocsártól távolodva arányosan csökkent a légkör nedvességtartalma, már majdnem nullára esett vissza. tt az atmoszférában az inert gázok radioaktív izotópjainak, a szénnek és szén-monoxidnak az aránya, a h mérséklet hetvenöt és száz fok meleg között ingadozott. Általános meglepetésre és Jurkovszkij lelkesedésére a gyorslaboratórium kimutatta, hogy a légkörben él protoplazma is található - mikroorganizmusok, baktériumok vagy vírusok éltek még ebben a száraz, felizzított leveg ben is. A felfedezés közvetlen eredménye az volt, hogy Jermakov felhívta figyelmüket: óvatosabbak legyenek, ha elhagyják a terepjárót, s megígérte, hogy az els megfelel alkalomkor mindenki kap egy nagy adag komplex antibiotikum-injekciót.

Dauge egy darabig sóhajtozott, majd kijelentette: reméli, hogy megéri azt az id t, amikor a Vénuszt virágzó kertté változtatják, s akkor ebben a kertben nem kell majd különleges véd ruha, abban bárki szabadon sétálhat, anélkül hogy összeszedne valamiféle undorító betegséget. - Egyébként is az az ember küldetése - tette hozzá rövid töprengés után -, hogy virágzó kertté változtasson mindent, ahová beteszi a lábát. És ha mi nem is éljük meg a vénuszi kertek idejét, majd a gyerekeink... Ezután hosszú vitába keveredett Jurkovszkijjal arról, miként lehet átalakítani a természetet - els sorban a légkört és a klímát - egy egész bolygó méreteiben. Mind Dauge, mind Jurkovszkij egyetértettek abban, hogy ez elvileg egyáltalán nem lehetetlen, a gyakorlati módszerekben azonban olyan nagy volt közöttük a nézeteltérés, hogy megint majdnem összekaptak. A szurdok váratlanul ért véget. A sziklafalak hirtelen egyre alacsonyabbak lettek, és messzire távolodtak egymástól, a reflektorok fénye elt nt a felh tlen ég kékesvörös ragyogásában. Bikov fokozta a sebességet. A Fiú megd lt, belebukott az utolsó árokba, lánctalpa dübörgött a köveken, s végtelen, egyenletes és sima síkság tárult fel az rhajósok szeme el tt. - Sivatag! - közölte vidáman Bikov. - Állítsd meg a gépet, Alekszej! - kérte t izgalomtól remeg hangon Dauge. A Fiú megállt. Az rhajósok sietve felcsatolták sisakjukat, s a kijárati nyíláshoz ugrottak. Bikov hagyta el utolsónak a terepjárót. Igen, a hegyek véget értek. A látóhatárba belemaró, fogazott, fekete hegygerincvonulat mögöttük maradt. S mögöttük maradt a keskeny, meglep en sima átjáró. De az, amit el ször sivatagnak hittek, ismét váratlan meglepetéssel szolgált. Legalábbis Szpicin számára, aki sohasem látott sivatagot. Képtelen volt elképzelni a sivatagot vörösesfekete homok és buckák nélkül. A Fiú el tt pedig asztalsíma, fekete síkság terült el, melyen mint ködfoszlányok, apró, fekete porforgatagok száguldoztak. A távoli, vörös ködbe borult látóhatárnál vékony, elegánsan hajladozó árnyak úsztak lassan, mint farkukra emelkedett, hatalmas kígyók. S fölöttük pedig ott terpeszkedett az égbolt narancsvörös kupolája. Szabálytalan alakú, sötét, bíborszín felh k rohantak rült sebességgel a Fiú felé. - Hogy tetszik magának ez az út? - hallotta Bikov a háta mögött Jermakov hangját. - Sivatag... - felelte nyugodtan a kérdezett. - Természetesen. Ismer s vidék. Igaz, Itt nincs szakszaul, viszont ez az igazi Karakum, az igazi fekete homoksivatag. - Fekete, bizony fekete... - Bikov megakadt. - No, az út nem rossz, széles, egyenletes... Most majd repülni fogunk. - Hurrá! - üvöltött fel bohóckodva Dauge. - S remek pikniket csapunk a szabad ég alatt! Az rhajósok tréfálkozva és nevetgélve tértek vissza járm vükbe. A hangulatuk érezhet en emelkedett. Csupán Bogdan Szpicin id zött egy kissé tovább a bejárati nyílásnál, körülnézett, s mélyet sóhajtva kijelentette:

- Itt pont olyan, mint Stendhalnál. - Vagyis? - értetlenkedett Bikov. - Minden vörös és fekete. Tudod, soha nem szerettem igazán Stendhalt... Bikov újból helyet foglalt az irányítópultnál. A Fiú megremegett, és sebességét növelve, lágyan himbálódzva meglódult. A szél belekapott és szétszórta a lánctalp kavarta porcsíkokat. Szemberohant velük a fekete sivatag, a szél ködcsíkokat s forró porörvényeket kergetett el ttük. A vöröses látóhatáron a súlyos felh k felé nyújtózó, tekerg oszlopok jártak fel s alá. Hirtelen apró domb n tt ki a talajból, örvényl tölcsérként a magasba nyúlt, s beleolvadt a felh kbe - eggyel több fekete oszlopot kergetett tovább a sivatagi szél. - Forgószelek - jegyezte meg Bikov. - Mennyi van bel lük... - Jobb, ha nem kerülünk bele egy ilyen tölcsérbe - állapította meg Dauge. - Bizony, jobb, ha kikerüljük - dünnyögte Bikov, mert eszébe jutott, hogyan változtatott a Góbi sivatag kell s közepén egy légtölcsér - bár hatalmas volt, de mégiscsak kisebb, mint a vénusziak - egy geológustábort homokd névé. A szél er södött. A bazaltfal tövénél alig lehetett észlelni, most viszont ott dörömbölt a járm homlokpáncélzatán, s áthatóan fütyült az antennák hálójában. Az út emelkedett, egyre inkább érezték. A terepjáró széles fennsíkra ért. A szél helyenként elfújta a homokréteget, s ilyenkor a lánctalpak egyenletesen dübörögtek a fehér, repedezett k lapokon. Szpicin - aki a sisakjához vezetett egy köteg színes zsinórt, ki tudja, hányadszor próbált kapcsolatba lépni a Hiusszal. Dauge és Jurkovszkij próbálták megbeszélni a kutatási tervet, s id l id re hevesen gesztikuláltak, nehogy kiabálásukkal zavarják a többieket. Bikov a vezetést átadta Jermakovnak, adott néhány hasznos tanácsot, majd felmászott a zsákokra, s már készült, hogy végigaludja azt a másfél-két órát, ami Jermakov számítása szerint a Golkondáig maradt. Terve azonban nem sikerült. Bogdan Szpicin váratlanul felemelte a kezét, s kérte, hogy maradjanak csendben. Jurkovszkij vidáman érdekl dött. - Mi az? Van összeköttetés? - Nem... de... várjatok egy kicsit. Sietve csavargatni kezdte a finombeállító fogazott gombját, majd moccanni sem mert, úgy fülelt. - Irányjelzés. - Ki adja a jeleket? A Hiusz? - Nem. Hallgassátok! Dauge és Jurkovszkij el rehajoltak. Jermakov otthagyta az irányítópultot, s is a készülékhez húzódott. Dauge elnyújtottan füttyentett. - Lehet, hogy valaki már itt van? - Úgy t nik, igen. - Jobbra t lünk... Érdekes! - Jermakov Bikovhoz fordult. - Alekszej Petrovics, vegye át egy percre a vezetést!... - Értettem...

Jermakov Szpicin mellé ült, s elvette t le a fejhallgatót. Arca izgatott volt. - Három pont, három vonás. Ki lehet ez? Lekapta a fülhallgatót, s felállt. - Az utóbbi tíz év során a Golkonda körzetébe hat expedíciót s legalább tucatnyi pilóta nélküli eszközt juttattak. - Hát akkor lehet, hogy - Dauge szeme tágra nyílt -, lehet, hogy emberek is vannak ott? Balesetet szenvedtek, és segítséget kérnek? - Kétlem - ingatta Jurkovszkij a fejét. - Mi a véleménye, Anatolij Boriszovics? - Krivickij a Marson három hónapig bírta ki a rakétájában. De talált vizet... - Igen, vizet... - Így hát az a legvalószín bb, hogy ez egy automatikus irányjelz . Bikov, aki türelmetlenül feszengett az ülésen, közbeszólt: - Akkor odamegyünk? - Gyerünk... Jermakov töprengett. Bikov el ször látta, hogy parancsnokuk habozik. Habozásának azonban meglehet sen súlyos okai voltak, s ezt mindnyájan tudták. - A víz - jegyezte meg Jermakov. - A víz - ismételte visszhangként Jurkovszkij. - Lehet, hogy még sincs olyan messze? – kérdezte könyörg n Dauge. Jermakov elszántan döntött. - Rendben! Ha két óra alatt odaérünk, egyetértek. Alekszej Petrovics, forduljon el! Vegye fel az irányt a tájoló szerint ismét a rádió fölé hajolt -, körülbelül hatvan fok. Pontosan ennyi. S próbáljon mindent kiszorítani a hajtóm l. A Fiú serényen vágtatott, szemben az észak fel l repül porzuhataggal. A szél a járm bal oldalát verte, s rohamai néha akkora er vel törtek a terepjáróra, hogy Bikov a vezet „hatodik" érzékével észlelte: a kormányzás bizonytalan lett. Ilyenkor finoman irányt változtatott, igyekezett a járm homloklemezét szembeállítani a s gázhullámokkal, vagy jobb oldalt kinyújtotta a támasztókart. Bogdan, fülén a hallgatóval, a rádiónál ült, s felhangon, suttogva korrigálta az irányt. A tükörben látni lehetett Dauge sápadt arcát, az ajkát harapdálta. Repültek a percek s a bíborszín felh k... Egyszer csak Jurkovszkij el rehajolt, érthetetlenül felkiáltott, s el remutatott. A porfelh n keresztül Bikov néhány méter átmér , különös, üveges felület , csupasz térséget vett észre, melynek közepén hatalmas, szaggatott perem lyuk ásítozott, aztán a lánctalpak kemény talajon dübörögtek. Kérd n pillantott Daugéra, aki azonban nyilván semmit nem vett észre, s értetlenül nézett vissza rá. „Van elég rejtély a Vénuszon - gondolta Bikov. - El re, el re!" A sebességmér remeg mutatója a 100 és 120 között ingadozott. A titokzatos, vörös-fekete világ jobbról és balról elrepült mellettük, Bikov szeme káprázott. - Gyorsabban, Alekszej, gyorsabban! - suttogta Dauge.

Bikov hunyorgott, s megrázta a fejét. Jurkovszkij ebben a pillanatban felkiáltott: - Balra, forduljon balra! Ott van! - rhajó! - súgta egyetlen lélegzettel Dauge. Igen, rhajó volt, s még a bolygóközi rrepülésekben járatlan Bikov is rájött az els pillantásra, miféle katasztrófa sújtotta hatalmas fémtestét. Nyilvánvaló volt, hogy oldala óriási er vel egy lapos bazaltdombnak vágódott, s úgy maradt a felforgatott k zet ciklonszer tömbjei között. Stabilizátorainak széles szárnyai összegörbedtek, s vékony bádoglemezekként lógtak, törzsének hátsó részén kanyargós repedés húzódott végig, s fekete homok töltötte meg. Lent, közvetlenül a földnél, kerek nyílás ásítozott - tárva-nyitva volt... - Igen, automatikus irányjelz adta a jeleket... - állapította meg tompán Jurkovszkij. Bikov társaira pillantott. Dauge beharapta az ajkát. Jurkovszkij szép metszés arca mozdulatlanná dermedt. Szpicin a fejét csóválta, mint aki azt kapta, amit várt, s most megbizonyosodott err l. Jermakov tenyerével az állat dörzsölte, s komoran bámult ki a kémlel nyíláson. - Kerüljön közelebb, Alekszej Petrovics - javasolta-, körül kell nézni... Amikor a Fiú a kavicshalmokon átjutva megállt az rhajó nyitott ajtaja el tt, mindnyájan sietve felcsatolták sisakjukat, kiszálláshoz készültek. Jermakov azonban megállította ket: - Semmi értelme, hogy mindenki kiszálljon. Bikov és Szpicin jön velem. Az áthatolhatatlan sötétben lámpákkal világítottak utat maguknak. Négykézláb végigkúsztak a felfordult folyosón, s egy elgörbült acélajtóhoz értek. Bikov hallotta, hogyan csikorog a térdén a szilikátruha, s érezte, hogy hevesebben lüktet az ér a halántékán. - Az ör-r-dögbe! - vetette oda fújtatva Jermakov. - Nincs elég er m hozzá. Próbálja meg maga, Alekszej Petrovics! Bikov az ajtónak feszült, s megnyomta. Az acéllemez fülsiketít csikorgással engedett, S keskeny résnyire nyílt. - Lépjünk be, barátaim... Üres, négyszögletes helyiségbe jutottak - bizonyára ez volt a zsilipkamra. A lámpák fényében összetört m szerek szilánkjai csillogtak. Jermakov lehajolt, felvett egy pikkelyes fémruhát, s gondosan megvizsgálta. - Az oxigénpalackok üresek - dörmögte -, minden világos. - Nézzetek ide! - kiáltotta fojtott hangon Szpicin. Bikov megfordult, s hátralépett. Valami megcsörrent a lába alatt. Hátulról keskeny fénycsík villant. - A bejárat - állapította meg Jermakov. - Menjünk! Átjutottak a megvilágított társalgón, óvatosan lépdeltek át a bútorok roncsain s égett rongyokon, melyeket sötétvörös foltok tarkítottak bizonyára valamikor leped k voltak -, s azután befurakodtak a parancsnoki fülkébe. - Itt... Az egykor mennyezetként szolgáló falon félgömb alakú, tompa fény lámpa világított. A keresztbe kettéhasadt vezérl pult elmozdult a helyér l, s kiégett huzalok lógtak ki bel le. A rádióberendezés azonban

ködött, zöld és kék tüzek égtek a kerek és összetört üveg mögött. S szürke gézzel bepólyált, bozontos fejét mellére ejtve egy halott férfi ült el tte. - Üdvöz légy, pandit, Bidhan Bondepadhaj, bátor calcuttai! - mondta halkan Jermakov; kiegyenesedett, s kezét a szék támlájára tette. - Lám hol kellett találkoznunk... Az rhelyeden pusztultál el, mint egy igazi férfi... Elhallgatott, próbálta leküzdeni felindultságát. Majd felemelte összeszorított öklét, s határozottan kijelentette: - Legyen emléked áldott! Felemelték az rhajós testét, s óvatosan a padlóra fektették. - Nos, jobb emlékm vet, mint ez az rhajó, ki sem lehetne találni Jermakov meghajtotta fejét. - Hagyjuk itt. Bikov nézte a sovány, megnyomorított arcot. Melyet sebtében és ügyetlenül kötöztek be leped kkel és fehérnem foszlányokkal, s arra gondolt, hogy ez az ember, a tudomány harcosa bizonyára nem félt egyedül meghalni a Földt l több millió kilométerre. Az ilyenek nem veszítik el bátorságukat, nem hátrálnak. Általuk er s az emberiség. Szpicin ellépett a rádióadótól. maga javította meg a készüléket - közölte halkan -, s maga állította be az automata irányjelz t. Hogy miként maradt épen ekkora erej becsapódás után, ezt el sem tudom képzelni. Hiszen minden más apró darabokra tört. Bikov összerezzent, hirtelen eszébe jutott valami. - Anatolij Boriszovics, hol vannak a többiek? - Kicsodák? - Nos, -hát a társai. Jermakov fejét rázta. - Bondepadhaj egyedül repült a Vénuszra. Az rhajósok magukkal vitték a fedélzeti naplót, az automatikus laboratórium mágneses szalagjait és a feljegyzéseket, gondosan becsukták az ajtót maguk mögött, s a kijárathoz indultak. Miután kimásztak az rhajóból, Jermakov fojtott hangon ennyit mondott: - Ott, a Fiúban ne részletezzék túlságosan, hogy mit láttak. Szpicin, készítsen néhány felvételt az rhajóról, és indulás! Amikor a Fiú utasfülkéjében ismét helyet foglaltak a vezérl pultnál, Jermakov röviden és szárazon elmesélte a geológusoknak Bondepadhaj pusztulását. Dauge csak annyit kérdezett: az a Bidhan Bondepadhaj, aki obszervatóriumot alapított a Holdon? A calcuttai? Senki nem felelt, s csak néhány másodperc múlva szólalt meg Jermakov, miután levette tekintetét a kémlel nyílásról. - Borzasztó bolygó... Mégis legy zzük! Megszelídítjük! Jermakov sisakban volt, s ezért Bikov nem látta az arcát, látta viszont ökölbe szorított kezét, mely a vezérl pulton hevert, s tudta, hogy a szilikátszövet alatt összeszorított ujjai hidegek és fehérek, akár a márvány. A Fiú magabiztosan haladt észak felé, a széllel szemben, s kerülgetve a forgószeleket. Elöl az égbolt vöröses ragyogását kioltva

hihetetlen szép, vakító, kék szín hajnal köszöntött be. Hátteréb l világosan rajzolódott ki a távoli dombok hullámzó sora. A hajnalpír remegett, néhány percig kékesfehér hullámok futottak végig rajta, majd elhalványult és elt nt. - A Golkonda csalfa mosollyal üdvözölt - mondta Jermakov. - Fekete vihar közeleg. Alekszej Petrovics, vegye át a kormányzást! Most aztán minden ügyességére szükség lesz.

Földeák Iván fordítása Tóth Tamás rajzai FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

MIHAIL PUHOV

Egy ember, üres fegyvertokkal Az rkiköt ben ismertem meg. A járatom jócskán késett. Fenemód unatkoztam. Vagy huszonöt turista lézengett az idegenvezet kkel s néhány magamfajta kiküldetésben utazó. Senkit sem tudtam kiszúrni, akivel egy jót fecserészhetnék. Éppen ezen morfondíroztam, amikor a férfi felt nt a váróteremben. Az ilyeneket messzir l felismeri az ember. Mármint akinek megvan hozzá a gyakorlott szeme. Távolsági rfelderlt lehetett, vagy valami ilyesféle. Egy tekintélyes méret , sárga szin sugárvet tok himbálózott az övén. Bal lábára enyhén sántított. Kozmikus sugaraktól foltokban lebarnult arcán egy nagy, félhold alakú sebhely fehérlett. Ha a régi id k sokat tapasztalt, marcona hajósait tengeri farkasoknak titulálták, akkor ez az ember egy valóságos rfarkas. Az ilyen emberb l a leghihetetlenebb történeteket lehet el horgászni, persze tapasztalt pecás kell hozzá. Egy kávét csurgatott magának az automatából, és egyenesen az asztalomhoz ült. A hal, ha szabad így kifejeznem, magától jött a horogra. Gondolatban rápöktem a képzeletbeli csalira, és azon nyomban vízbe dobtam a horgot. - Hol tett szert erre a figyelemre méltó sebhelyre? - Jéghoki - világosított fel készségesen. Kozmikusan lebarnult arcán vékony verítékpatakok csörgedeztek. - Fiatalkoromban rajongtam a hokiért. - Kapus volt? - Nem, néz . - Ujjával megérintette a fehér sebhelyet. - Sehogy sem tudom eltüntetni. Türelmesen várakoztam, ahogy egy igazi pecáshoz illik. - A tenger sem tetszett különösebben - folytatta. – A parton mindenütt éles, csúszós kövek. Óvatosan megtapogatta a bal térdét. - Még most is fáj. És iszonyú a h ség. Mármint a tengernél. Csaknem olyan, mint itt. Felnyitotta hatalmas fegyvertokját. Rövid ideig kotorászott benne, majd el húzott egy gy rött zsebkend t, s letörülte arcáról a verítéket. Az én helyemben a legtöbben már lemondtak volna a további pecázásról. Engem azonban nem olyan fából faragtak, hogy ilyen könnyen feladjam. - Ön távolsági rfelderít ? - kérdeztem. - Igen. Egy leszállóegység pilótája. - Akkor hol van a pisztolya? - A sugárvet re gondol? - pillantása a sárga tokra siklott. - Igazság szerint ez els sorban inkább - szerszám. Arra az esetre, ha valamit ki kell égetni, át kell vágni, vagy akár ha esetleg egy kutat kellene ásni. Továbbá: jelz szer és reaktív hajtóm . Elhallgatott. - Ám egyúttal fegyver is - tettem hozzá. - De akárhogy s mint, hol hagyta? - Hát ez egy elég hosszú történet. - Végre mégiscsak ráharapott a csalira! - Ha esetleg úgy gondolja...

- Természetesen! - vágtam rá. - Parancsol esetleg még egy csésze kávét? Bólintott. Mire visszaértem az automatától, az emberem már teljesen megpuhult. Még el sem helyezkedtem, máris beszélni kezdett. - Akkor történt, miután találkoztunk az Ötödik Kultúra hajójával. Azt a szezont egy gömbhalmazban töltöttük. Unalmas hely. A csillagok, de még a bolygók is teljesen egyformák. Életre sehol sem bukkantunk. - Miért? Elnevette magát. - Ezt a biológusoktól kérdezze. A gömbhalmazokban túlságosan világosak az éjszakák, igen gyengén észlelhet a napos váltakozási ciklus. Az élet alapja pedig a kontraszt. Legalábbis így mondják. Igen... Nos, egyszóval rábukkantunk az Ötödik Kultúra csillaghajójára. - Mindjárt az Ötödikére? - kérdeztem. A pilóta bólintott. - El ször aszteroidának véltük. Túlságosan is nagy volt - csaknem tíz kilométer átmér gömb. Ám éppen ez a szabályos gömbforma vezeteti rá bennünket az igazságra. Az egyik let nt civilizáció - az Ötödik Galaktikus Kultúra - évmilliókkal ezel tt elhagyott hajója volt. Olyasféle kozmikus „Mary Celeste". Elhallgatott. Rá kellett kérdeznem. - De hát a legénység miért hagyta el a hajót? - Fogalmam sincs. Lehet, hogy el sem hagyta. Évmilliók távlatából bármely feltevés ostobaságnak t nhet. Leszálláshoz készül dtünk, ámbár a Szabályzat értelmében nem voltunk kötelesek az idegen csillaghajót átvizsgálni. Feiderlt k voltunk, s találtunk egy hajót. A többi nem a mi dolgunk. Azonban már a puszta gondotat is nevetséges, hogy - se szó, se beszéd - egyszer en odébbállunk. Ugyan! Mi, mármint a deszantosok, máris az egységeinknél sorakoztunk. Emelkedett hangulatban, akár egy olimpián. Igen, ez így elég találó is, mert ezt akár egy sajátságos sportnak is fel lehet fogni: ki jut be els ként a hajó belsejébe. Az Ötödik Kultúra csillaghajóin több bejárat is van, maga a hajó azonban óriási. Százezer hektárnyi polírozott fémfelület, melyen valahol ott rejlik a bejárat. Tájékozódási pont - nincs. Valamennyiünkre külön-külön nagyobb terület jutott, mint ez az rkikötö. Hát csak keresgesse az ember! Startoltunk. Ha valaki kissé távolabbról nézett volna minket, a start bizonyára mély benyomást kelt látványt nyújthatott volna a számára. Két kolosszális gépezet az ürességben, és az egyik hirtelen egy maréknyi fényl szikrát hint a másik felé. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de egy másik világ számára mindig földre szálló isteneknek éreztük magunkat... Száguldottunk az idegen hajó felé, akár egy csapatnyi isten, akik kalandot keresvén leszállnak az Olümposzról... Hangulat kérdése. A valóságban azonban mindez - munka. - És nagyon veszélyes munka - szúrtam közbe. - Igen, így igaz. Az r egyáltalán nem t nt feketének, olyan sok volt a csillag. És valamennyi hatalmas, fényes. Nem is égbolt, hanem megfagyott t zijáték... Társaim természetesen már elt ntek a szemem el l. A viszonylag kis sebesség miatt olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha minden megállt volna, még az id is.

Ám hamarosan minden a helyére zökkent. Az utolsó kilométereken az idegen hajó már a fél eget eltakarja, a leszállóegység motorjai fékeznek... Máris a ladikom mellett állok, egy lapos síkság közepén. A látóhatárig - száz vagy talán kétszáz méter. A fejed felett: csillagok. A lábod alatt is, csak jóval elmosódottabbak. A fémfelület homályosra kopott. Ezt látva az embernek akaratlanul is az jár az eszében, hogy az id nem más, mint az események sora. Minden egyes t hegynyi pontocska a fémfelület tükrén egy-egy porszemcsével való ütközés nyoma. Egy perc alatt, mondjuk, egy ilyen ütközés megy végbe. És hány perc tesz ki egymillió évet? Álldogálok, ezen filozofálgatok, pedig el kéne indulnom valamerre. Mindez egy kicsit borzongtató. Egy ilyen vénségesvén csillaghajó valamiképpen kísértetkastélyra emlékeztet. Rettenetes történetek járnak szájról szájra ezekr l a hajókról... - Hogyhogy? - szakítottam félbe. - Az imént azt mondta, hogy a csillaghajó teljesen kihalt volt. Ujjával megérintette az arcán húzódó sebhelyet. - Nem. Az élet mindig fennmarad. Egy ilyen csillaghajó - egy valóságos mesterséges bolygó. Saját atmoszférával, növényzettel és állatvilággal. A belsejében nemcsak mikrobák élhetnek. A hajó közepét növényházak foglalják el. És távolról sem si növényzettel. Az elhagyott hajókban az él világ az évmilliók során akadálytalanul fejl dik tovább. Az evolúció pedig különböz kacskaringókat írhat le, akár szörnyeket is teremthet. Legalábbis ezt mondják. Mellesleg, ha ez nem így lenne, ezek a hajók meglehet sen érdektelenek lennének számunkra. - Sokat találtunk már az Ötödik Kultúra hajóiból. Csaknem teljesen egyformák. Az evolúció azonban mindegyikben másmilyen utat tett meg, ezért a biológusok minden egyes ilyen hajót kitör örömmel fogadnak... Szóval ott álltam a hajó felszínén, és fogalmam sem volt, hogy merre keressem a bejáratot. Találomra elindultam, és váratlan meglepetés ért. - Megtámadták a szörnyek? - Nem. Véletlenül épp a kell helyen landoltam. Alig néhány lépést tettem, amikor a fém megremegett a lábam alatt. Gyorsulást nem éreztem, de a csillagok elt ntek, teljesen sötét lett. Kisvártatva fény gyulladt. Három oldalról vak falak vettek körül. A negyedik fal azonban átlátszó volt. Tulajdonképpen tovább nem is kellett volna mennem. Kis olimpiánkat mindenképpen én nyertem meg. Ahhoz, hogy visszatérjek a felszínre, elegend egy helyben maradnom, s a teherlift némi id elteltével magától felemelkedik. Én azonban nem vártam. Gyorsan, hogy idejében lejussak a liftr l, a hajó belsejébe indultam, az átlátszó falon keresztül. - És megtámadták a szörnyek? Homlokát ráncolva, rövid szünetet tartott. - El vettem a sugárvet t a tokból, és beléptem. Jól ismertem a csillaghajó alaprajzát. Minden bejárattól közvetlen folyosó vezet a vezérl kabinhoz. Régebben sokat olvastam az Ötödik Kultúra navigációs szereir l. Na meg a szemtanúk is sokat meséltek róluk. Itt volt az alkalom, hogy közvetlen közelr l is szemügyre vehessem az egészet. Ha úgy tetszik, szakmai kiváncsiságból. A vezérl kabin

mintegy másfél kilométernyire volt. A szkafanderem leveg tartaléka még két órára elegend . A folyosó falai enyhén ívelve vesztek a távolba. Furcsa falak voltak ezek. A folyosóban gyenge, alig kimutatható légmozgás. Szell ztet berendezés vagy egész egyszer en: huzat. Az évmilliók során azonban ugyancsak megdolgozta a falakat – ha nem látom a saját szememmel, senki emberfiának el nem hittem volna. Mindent legömbölyített, minden kiszögellést elsimított. Tükörfényesre polírozta a falakat. A folyosó mindenesetre tiszta és világos volt. A sugárvet t visszatettem a tokba, még a fedelét is rácsattintottam. Lehet, hogy nem is olyan rettenetesek ezek a régi csillaghajók. Semmiféle mozgást nem észleltem, még a hajó mélyébe vezet oldalfolyosókban sem. Menetközben különféle dolgok jártak a fejemben. Leginkább az foglalkoztatott, hogyan tudnék a legegyszer bben képet alkotni a évmilliókról. Miközben ezen töprengtem, nem vettem észre, hogy a folyosóban valami megváltozott. Sötétebb lett, és a lekerekített kiszögellések is hosszabb árnyékot vetettek. Az árnyékom elém került. Elbizonytalanodtam. Jobbról az oldalelágazások tátongtak. Védtelenül lépkedtem a nyitott terepen, egy sz k oldaljárat sötétjéb l pedig mintha valaki - vagy valami - engem figyelt volna. Kísérteties borzongás fogott el. A csendt l, a félhomálytól, a lépések ritmusától... Megtorpantam. Közvetlenül el ttem, az árnyékommal egybeolvadva, valami hosszú feketeség mozgolódott. Akár egy kövér és vak óriáskígyó, sután, esetlenül többször is a falnak üt dött. A szemem láttára változtatta a formáját, majd komótosan forgásba lendült, s mint egy belsejével kifordított örvény, kékesen villódzó tölcsérével engem vett célba. Forgása fokozatosan lelassult. Nem szokásom a megfutamodás. Ismét kicsatoltam a sugárvet tokját, és a fekete tölcsérhez közeledtem. A forgás teljesen megsz nt. Mint egy óriási látott száj, teljesen betöltötte a folyosót, széleivel mintegy beleolvadva a falakba. A tölcsér bels felületén koncentrikus körök váltakoztak. Mozdulatlanul álltam a jelenség el tt. A fekete hullámok a tölcsér közepén futottak össze, s ott elcsitultak. Észrevettem, hogy a tölcsér egyre laposodik. Végül teljesen elsimult, és egy sima membránná alakult át, lezárva a célhoz vezet utam. Siet s volt a dolgom, ámbár még elegend id m és oxigénem volt. Nem mozdultam. A membrán rugalmasnak t nt. Valaki felruházhatta az ösztönök legegyszer bbikével... tudja, mire gondolok... Id nként megrándult, mintha valamire várna. A sugárvet ért nyúltam. A membrán megfeszült, észrevehet en keményebb lett. Levettem a kezem a tokról. A membrán újból ellazult. Félénken rángott egyet-kett t, és nem tudom, miért, egy kutyára kezdett emlékeztetni. Egy gazdátlan kutyára, amely arra vár, hogy szóljanak hozzá. Elzárta az utam, de nem bántottam. Egyel re még volt id m. Leültem elé a sima, homorú padlóra. „Sietek - Kezdtem beszólni hozzá szelíd hangon. - El szeretnék jutni a vezérl kabinba, és elég kevés leveg m maradt. Értesz engem?"

Úgy t nt, hogy figyelmesen hallgat. „Talán nem több puszta szeszélynél - folytattam -, de nagyon szeretnék odamenni. Eressz át, kérlek!" A membrán megingott. „Kérlek szépen, eresz át a vezérl kabinba!" Enyhén remegve, óvatosan összegöngyöl dött, Továbbmehettem. - És a pisztoly? - emlékeztettem, amikor beszélget társam elhallgatott. - Hová lett? Megígérte, hogy... - Persze.,. - dünnyögte bizonytalanul. - Egykett re a vezérl kabinban találtam magam. Elég sok id t töltöttem ott, alaposan végignéztem a fantasztikusabbnál fantasztikusabb készülékeket, m szereket, melyek rendeltetését a könyvekb l már ismertem. A legérdekesebb a vezérl kabin közepén elhelyezett gömb volt. Egy vékony t vel apró lyukakat szúrtam bele, és a t szúrásokkal átellenben a kabin kupoláján, akárcsak egy planetáriumban, csillagok gyúltak ki. Ha bármely rszektor valóságos csillagos egét rajzoltam volna ki a gömb felszínére, a csillaghajó azonnal odaröpített volna. A véletlen egybeesés valószín sége azonban igen csekély volt, és tetszés szerint szórakozhattam. Hirtelen azonban rádöbbentem, hogy már egy óránál is hosszabb ideje vagyok itt, és sürg sen vissza kell térnem a leszállóegységhez, hacsak nincs szándékomban örök id kre itt maradni. Futva indultam vissza. - Minden világos - érthet módon némi kiábrándultság tükröz dött a hangomban. - Szóval a pisztolyt a vezérl kabinban felejtette. - Sajnos, nem... A folyosón újból a membránba ütköztem. Már várt engem, nemlétez farkát csóválva. Úgy t nt, hogy minden a régi. Ön azonban bizonyára megérti, hogy a helyzet megváltozott. „Eressz át, kérlek - szólítottam meg -, nagyon sietek!" Hangomban megérezhette a türelmetlenséget, és elbizonytalanodott. „Kérlek, engedj át!" A membrán megfeszült. „Engedj át!" - ismételtem meg. Nyugodt hangon, legalábbis nekem így t nt. A membrán egyre szilárdabb lett. Megértettem t, de ezúttal nem volt id m. Már nem tudtam magamon uralkodni. „Azonnal engedj át! - most már kiabáltam. - Hallasz engem?!" Összerezzent, kissé hátrahúzódott, és olyan áthatolhatatlan lett, mint egy várfal. - Mire ön... - Igen - bólintott. - Ha nem lett volna nálam a sugárvet , minden másképpen alakult volna. Akkor biztosan megtaláltam volna a kell szavakat, a kell hangnemet. Azonban... Hallgatott egy darabig. - Azóta nem fordult velem el olyan eset, hogy elkerülhetetlenül szükségem lett volna fegyverre. Ez természetes. Szerintem a fegyver a gonoszság eszköze, még az is, melyet a felfegyverzett gonoszság elleni harcban használunk. Még a háborúkat, melyekre szinte már senki sem emlékszik, nos még azokat sem pusztán fegyverekkel nyerték meg. Ennek ellenére a maga övén is ott függ az „univerzális szerszám", amely

- mint ön oly találóan kifejezte - „egyúttal fegyver is". A napnál is világosabb, hogy lyukat nemcsak a falba lehet ütni. És ön használja, már csak azért is, mert kéznél van. Kizárólag csak ezért. Ön sohasem vadászott? - Soha. - Kár - mondta. - Akkor jobban megértett volna. Amikor az ember fegyverrel a vállán ballag az erd ben, minden megváltozik. Mindenre másképpen reagálunk: a hangokra, az illatokra... Másképpen nézel dünk, másképpen megyünk, és másképpen is gondolkozunk. Egyszóval egészen más ember válik bel lünk. Érti? Majd még hozzáf zte: - Ez persze, fordítva is érvényes... Elment. Alig félóra múltán már be is mondták a járatomat, és a többiek közé vegyülve készül dni kezdtem a beszálláshoz.

Veperdi Gábor fordítása

ISAAC ASIMOV

Én, a robot 4. Fogd meg a nyulat A vakáció két hétnél tovább tartott. Ezt még Mike Donovannek is el kellett ismernie. Teljes hat hónap szabadság lett bel le, méghozzá fizetéses. Ezt is el kellett ismernie. Csakhogy - magyarázta nagy mérgesen - nem a jóakarat kerekítette ki ilyen hosszúra. Az Amerikai Robot ez id alatt a többtagú robotnál felmerült üzemzavarokkal bajlódott, s ilyen üzemzavar akadt b ven, s t még a helyszíni próbára is mindig maradt vagy fél tucat. Tehát Donovanék vártak, pihentek, amíg a rajztáblás meg a logarléces mukik ki nem mondták a boldogító okét. Most pedig itt csücsültek az aszteroidán, és a dolog nem volt oké. Donovan pulykavörös arccal már vagy tizedszer elismételte: - Az ég szerelmére, Greg, légy egy kicsit józan. Mi a fenének totojázol itt a m szaki el írással, amikor közben a helyszíni próbával végképp megfeneklünk. Ideje volna már, hogy sutba dobd ezeket a bürokrata módszereket, és komolyan nekilássunk a munkának. - Én csak azt mondom - válaszolt Powell olyan türelmesen, mint aki egy gügye gyereknek elektronikát magyaráz -, hogy a m szaki el írások szerint ezeknek a robotoknak az aszteroidbányákban minden felügyelet nélkül kell dolgozniuk. Tehát nem volna szabad rködnünk felettük. - Igazad van. De gondolkozzunk logikusan. - Donovan sz rös ujjain számlálni kezdte megállapításait. - Egy: ez az új robot minden laborpróbát kiállt. Kett : az Amerikai Robot garantálta, hogy az aszteroidákon a gyakorlati próbát is kiállja. Három: a robotok a szóban forgó próbákat nem állják ki. Négy: ha nem állják ki, az Amerikai Robot tízmilliót veszít kápében és körülbelül százmilliót üzleti hírnévben. Öt: ha nem állják ki, s mi nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért nem állják ki, akkor valószín leg érzékeny búcsút vehetünk remek állásunktól. Powell nagyot sóhajtott, az arcán ül mosoly tehát nem volt egészen szinte. Az Amerikai Robot és Gépember Rt. íratlan jelszavát mindenki ismerte: "A vállalat alkalmazottai ugyanazt a hibát kétszer nem követhetik el. Már az els nél vehetik a kalapjukat." - Érvelésed olyan kristálytiszta, mint Euklideszé. Mindenben, kivéve a tényeket. Három m szakon át figyelted, vörös hajú tündérem, ezeket a robotokat, és hibátlanul végezték a munkájukat. Ne tagadd, magad mondtad. Akkor mi egyebet tehetünk? - Azt, hogy kiderítjük, mi a baj velük. Mert az igaz, hogy ameddig figyeltem ket, hibátlanul dolgoztak, de három alkalommal, amikor nem figyeltem ket, egyetlen gramm ércet se termeltek. És nem is jöttek vissza idejében. Nekem kellett utánuk mennem. - És mi volt a baj? - Semmi. Semmi az égvilágon. Minden maga a tökély volt. Ragyogó, mint a csillagos égbolt. Csak az a jelentéktelen mellékkörülmény zavarta meg lelki nyugalmamat, hogy egy szemernyi ércet se termeltek.

Powell homlokát ráncolva a plafonra pillantott, és barna bajszát ráncigálta. - Mondok neked valamit, Mike. Mi már a munkánk során sok rohadt kátyúba belemásztunk, de ez az irídiumaszteroida mindenre felteszi a koronát. Az egész ügy megveszekedetten bonyolult. Ennek a DV-5 robotnak hat másik robot van alárendelve. Jobban mondva nem is alárendelve, mert úgy tartoznak hozzá, mint rész az egészhez. - Ezt én is tudom. - Ne pofázz! - torkolta le Powell. - Tudom, hogy tudod. Csak szeretném végiggondolni ezt a nyavalyát. Az a hat segédrobot ugyanúgy része a DV-5 robotnak, mint az embernek az ujjai. A parancsait nem él szóval vagy rádió útján továbbítja, hanem közvetlenül a pozitronmez kön keresztül. Mármost az Amerikai Robotnál nincs egy fia robotikus, aki tudná, mi fán terem a pozitronmez és hogyan m ködik. Én se tudom. Meg te se. - E legutóbbi megállapításod telitalálat - helyeselt filozofikus beletör déssel Donovan. - Akkor nézzük meg, hogy állunk. Ha minden jól megy, príma! De ha valami nem stimmel - miután teljesen ismeretlen területen mozgunk -, semmit se tudunk tenni. És más se tud. Csakhogy ez a mi munkánk és nem másé, és itt a bibi, Mike. - Egy ideig némán töprengett, aztán újrakezdte: - Na helyes. Odakint van? - Igen. - És most normális? - Nincs vallásos mániája, nem is szaladgál körbe-körbe Gilbert és Sullivan-idézeteket kajabálna. Úgyhogy, azt hiszem, normális. Ezzel Donovan dühösen megrázta a fejét, és kiment. Powell maga elé húzta a Robotika kézikönyvét, amelynek súlya alatt az íróasztal szinte összeroppant, s áhítattal felütötte. Egyszer megesett vele, hogy egy ég ház ablakából alsónadrágban ugrott ki, a kézikönyvet szorongatva. És szükség esetén inkább az alsónadrágot áldozta volna föl. Kitámasztva állt el tte a kézikönyv, amikor a DV-5 robot belépett a szobába, nyomában Donovannel, aki berúgta az ajtót maga mögött. Szevasz, Dave - mondta Powell komoran. - Hogy s mint? - Csodásan - válaszolta a robot. - Szabad leülnöm? - Odahúzott egy nagy teherbírású széket, amelyet egyenesen az számára készítettek, és óvatosan helyet foglalt. Powell elismer pillantást vetett Dave-re. A szakmán kívülállók sorozatszámokban gondolkoznak a robotokról, a robotikusok azokban becenevet adnak nekik. Dave nem volt túlságosan nagy termet , holott egy hét tagból álló robotegyüttes gondolkodóegységének feladatkörét töltötte be. Hét láb magas volt, teste fél tonna fém és elektromosság. Sok ez? Korántsem, ha ezt a fél tonnát olyan kondenzátorok, áramkörök, relék, vákuumkamrák teszik ki, amelyeknek gyakorlatilag valamennyi ismert pszichológiai reakcióval meg kell birkózniuk. És mindennek a tetejébe egy több kvintillió pozitronból álló, öt kilogramm súlyú agy, amely az egész hóbelevancot irányítja. Powell az ingzsebéb l cigarettát halászott el .

- Dave - fordult a robothoz -, te rendes fiú vagy, nem afféle hebehurgya, primadonnáskodó fráter. Megbízható, rátermett bányarobot vagy, közvetlen koordinációban hat segédrobotot irányítasz. És ahogy én látom, ez az irányítási feladat agypályáid stabilitását a legcsekélyebb mértékben se bolygatta meg. - Köszönöm a dicséretet, f nök - bólintott a robot -, de hová akar kilyukadni? - Kit diafragmája volt, hangelemének árnyaltsága jórészt kiküszöbölte a fémes robothangok szokott színtelenségét. - Megmondom - válaszolta Powell. - Ennyi erény mellett miért van mégis baj a munkáddal? Például a mai B-m szakban? - Szerintem nem volt semmi baj - mondta habozva a robot. - De hát nem termeltetek ércet… - Az igaz. - Na látod. Dave küszködni látszott a szavakkal. - Nem tudok rá magyarázatot adni, f nök. Ez már-már kikezdi az idegeimet, jobban mondva, kikezdené, ha hagynám. A segédeim jól dolgoztak. És tudom, hogy én is. - Elgondolkozott, fotocellaszeme izzó fényben égett. - Nem emlékszem semmire - folytatta. - A munkanap véget ért, ott állt Mike, ott álltak az ércszállító kocsik … jórészt üresen. - És az ilyen napokon - vágott közbe Donovan -, a m szak végén még csak jelentést se tettél. Tudod-e, Dave? - Tudom. De hogy miért?…- A fejét csóválta, lassan, nehézkesen. Powellnek az a furcsa érzése támadt, hogy ha a robot arca képes volna érzelmek kifejezésére, most fájdalom és szégyen tükröz dnék rajta. Hiszen a robotok természetüknél fogva nem tudják elviselni, ha munkakörükben kudarcot vallanak. Donovan Powell íróasztalához húzta székét, és fölé hajolt. Gondolod, hogy valamiféle emlékezetkiesésr l van szó? - Fogalmam sincs róla. De szerintem nincs értelme orvosi szavakat használni. Az emberi betegségek a robotokra legfeljebb mint többé-kevésbé találó analógiák alkalmazhatók. A robottechnikában nem veheted hasznukat. - Megvakarta a nyakát. - Nagyon rühelleném alapfokú agyreakció-próbának alávetni. Csak megrendítené az önbizalmát. Elgondolkozva nézett el bb a robotra, majd meg a kézikönyv Helyszíni próba cím fejezetére. - Ide figyelj, Dave - mondta -, mi volna, ha végigcsinálnánk egy tesztet? Azt hiszem, nem ártana. A robot fölállt. - Ahogy gondolja, f nök. - És hangjában fájdalom csendült. A teszt viszonylag egyszer kérdésekkel kezd dött. A DV-5 robot a stopperóra lélektelen tiktakjára ötjegy számokat szorzott. Aztán felsorolta ezer és tízezer közt az összes törzsszámokat. Köbgyököt vont, és függvényeket integrált, egyszer bb és bonyolultabb szinten. Növekv nehézségi sorrendben mechanikai reakcióknak vetették alá. És végül precíz gépelméje a robotok legmagasabb rend funkcióiból: ítél képességb l és erkölcsi érzékb l vizsgázott. A kétórás teszt végére Powell alaposan megizzadt, Donovan pedig nem túlságosan esztétikus foglalkozásba merült: a körmét rágta. - Hogy ment? - kérdezte a robot.

- Még át kell gondolnom, Dave - válaszolta Powell. - Nem akarok elsietett véleményt mondani. Most menj vissza munkahelyedre, és indítsd el a C-m szakot. És csak nyugalom! Egy ideig ne er ltesd túlságosan a teljesítményt, majd rendbe tesszük a dolgot. A robot távozott. Donovan barátjára pillantott. - Na mi van? Powell szemmel láthatóan gyökerestül ki akarta tépni a bajszát. - Az agya tökéletesen m ködik - jelentette ki. - Én nem volnék ilyen biztos ebben. - Jupiterre, Mike! Az agy a robotok legmegbízhatóbb szerve. Ötszörösen ellen rzik lent a Földön. És ha egy robot olyan tökéletesen vizsgázik, mint Dave, akkor hibás agym ködésr l egyszer en szó sem lehet. Ez a teszt az összes fontos agypályákra kiterjedt. - Tehát most mi a helyzet? - Nyugalom! Hadd gondoljam át a dolgot. Valamilyen mechanikus defekt azért még lehet a szerkezetében. Ez azt jelenti, hogy körülbelül ezerötszáz kondenzátor, húszezer egyedi elektromos áramkör, ötszáz vákuumkamra, ezer relé és megszámlálhatatlan mennyiség más bonyolult részecske bármelyikében történhetett valami baj. Na és végül itt vannak ezek a rejtélyes pozitronmez k, amelyekr l senki sem tud semmit. - Ide figyelj, Greg - robbant ki Donovanb l a kétségbeesés -, az jutott eszembe, hogy ez a robot talán hazudik. Soha… - Robotok tudatosan nem hazudhatnak, te félesz . Ha volna egy McCormack-Wesley-detektorunk, egy-két nap alatt megvizsgálhatnánk minden egyes porcikáját. Csakhogy összesen két M-W-detektor van, mindkett a Földön. Darabonként tíz tonnát nyomnak, betonalapzaton állnak, és nem lehet elmozdítani ket. Szép, ugye? - De Greg - Donovan öklével az asztalt csapkodta -, Dave csak akkor romlik el, ha nem vagyunk a közelében. Emögött…valami…sötét…dolog…rejt zik. - Ökle minden szónál nagyot csattant az asztallapon. - Meg rjítesz - mondta lassan Powell. - Kalandregényekkel tömöd az agyad. - Azt szeretném tudni - kiabálta Donovan -, hogy most mit tegyünk. - Megmondom. Közvetlenül az asztalom fölé felszerelek egy videolemezt. Oda a falra, látod? - Ujjával dühösen a fal felé bökött. - A bányának mindig arra a pontjára irányítom, ahol a munka folyik. És majd figyelem ket. Ennyi az egész. - Ennyi az egész? De Greg … Powell felállt, és ökölbe szorított kezét az asztalra támasztotta. Mike, ne kínozz. - Hangja fáradtan csengett. - Egy hete rágod a fülemet Dave miatt. Azt mondod, valami baj van vele. Mi baj van vele? Nem tudod. Milyen alakban jelentkezik a baj? Nem tudod. Mi okozza? Nem tudod. Miért áll le a munkával? Nem tudod. Tudsz egyáltalában valami közelebbit a dologról? Nem tudsz. És én se tudok. Hát akkor mit akarsz lem? Donovan színészies mozdulattal széttárta a karját. - Nyertél! - Tehát megismétlem. Miel tt megpróbálkoznánk az orvoslással, el bb meg kell tudnunk, mi a baj. Aki nyúlpecsenyét akar enni, az el bb

fogja meg a nyulat. Nekünk is meg kell fognunk a nyulat! És most légy szíves, hagyj egy kicsit békén. Donovan kimerültségt l vörös szemmel bámult a helyszíni jelentésének vázlatára. Fáradt volt, de különben is mi a csudát írjon, amikor még minden ilyen cseppfolyós állapotban van. Bosszús hangon szólt oda Powellnek: - Greg, csaknem ezer tonnával vagyunk lemaradva. - Nekem mondod? - válaszolta Powell anélkül, hogy fölpillantott volna. - Azt szeretném tudni - robbant ki Donovanb l a méreg -, miért kell nekünk mindig új típusú robotokkal vesz dnünk? Nem látom be, hogy azok a robotok, amelyek az ükapámnak jók voltak, miért ne volnának jók nekünk is. Én a bevált dolgokra szavazok. Az id a legf bb bíró, azokkal a jó, megbízható, régimódi robotokkal sose volt semmi baj. Powell fölemelt egy könyvet, és Donovanhez vágta. Úgy telibe találta, hogy lefordult a székr l. - Öt esztend óta - mondta színtelen hangon - az Amerikai Robot megbízásából tényleges munkafeltételek között új robotokat próbálsz ki. És miután velem együtt olyan balga voltál, hogy ebben a feladatkörben kell hozzáértést tanúsítottál, jutalmul a legrohadtabb munkát sózzák a nyakadba. De ez a szakmád - folytatta, és ujjával Donovan felé bökött. És emlékezetem szerint, ahogy beléptél az Amerikai Robothoz, öt perc múlva már ezen siránkoztál és siránkozol mindmáig. Tulajdonképpen miért nem mondasz fel? - Mindjárt megmagyarázom. - Donovan hasra fordult, belemarkolt vörös hajába, és fölemelte a fejét. - Ez nálam elvi kérdés. Mert végeredményben nekem mint meósnak szintén volt egy kis részem ezeknek az új robottípusoknak a megteremtésében. Tehát a tudományos fejl dés támogatásának elvi kérdésér l van szó. De ne érts félre, nem az elvek kedvéért gyötröm magam a munkában, hanem a dohányért, amit fizetnek. Greg! Donovan éktelen üvöltésére Powell felpattant a helyér l. A rémülett l vé meredve, kidülledt szemmel bámultak a videolemezre. Szentséges…Jupiter! - suttogta Powell. Donovan feltápászkodott. - Greg! - zihálta az izgalomtól. - Ezek bediliztek. - Hozd a ruhákat. Kimegyünk hozzájuk. A videolemezen figyelte a robotokat. Könnyed, színészies mozdulataik csillogó bronzvörösben rajzolódtak ki a leveg tlen aszteroida árnyék borított szikláin. Menetalakzatban masíroztak, testük halvány fényében a táró durván kifaragott, homály s, bujkáló árnyékokkal tarkított fala zajtalanul siklott tova. Ütemesen lépkedtek mind a heten, Dave-vel az élen. Kísérteties egyöntet séggel kanyarodtak, fordultak, és revütáncosokat megszégyenít ügyességgel változtattak alakzatot. - Nézd ezeket az rült harci-marcikat! - ámuldozott Donovan, aki közben visszatért a ruhákkal. - Katonai parádét tartanak. - Ugyanilyen joggal azt is mondhatnád - hangzott a h vös válasz -, hogy mozgásm vészeti gyakorlatokat végeznek. Vagy hogy Dave-nek

kényszerképzetei vannak, és balettmesternek hiszi magát. Azt tanácsolom neked, Mike, el bb gondolkozz…aztán fogd be a szád. Donovan homlokát ráncolta, és tüntet mozdulattal egy detonátort dugott üres oldaltáskájába. - Akárhogy áll is a dolog, ezt kifogtuk. Azt mondod, új típusú robotokkal dolgozunk, ez a szakmánk. Helyes! De egyetlenegy kérdést szeretnék neked feltenni. Miért…miért van az, hogy minden alkalommal, kivétel nélkül minden alkalommal meggy lik velük a bajunk? - Ez azért van - válaszolta komoran Powell -, mert átok ül rajtunk. És most indulás! Messzir l, ahová zseblámpájuk fénykévéje már nem ért el, a folyosó , bársonyos sötétjén áthatolva robotlámpák villogtak. - Ott vannak - suttogta Donovan. - Megpróbáltam rádióval elérni - jegyezte meg halk, izgatott hangon Powell -, de nem válaszol. Valószín leg kikapcsolta a rádióját. Szerencsére a konstrukt rök olyan robotokat még nem találtak ki, amelyek vaksötétben is képesek dolgozni. Képzeld, ha nem volnának kivilágítva, mint megannyi boldogságos radioaktív karácsonyfa, akkor most, amikor még rádió-összeköttetésünk sincs, ítéletnapig hajszolhatnánk ebben a sötét lyukban ezt a hét dilis robotot. - Kapaszkodj csak föl arra a peremre, Mike. Errefelé jönnek, és szeretném közelr l megfigyelni ket. Fel tudsz oda mászni? Donovan dörmögve fölhúzódzkodott a sziklaperemre. A gravitáció itt lényegesen kisebb volt, mint a Földön, de a nehéz ruha miatt ez nem sok el nyt jelentett. A perem pedig jó tíz láb magasan húzódott. Donovan után Powell is felkapaszkodott rá. A robotok Dave-vel az élen libasorban haladtak. Aztán gépies ütemben kett s sorokba fejl dtek fel, majd megint visszatértek a libasorhoz, de más elrendez désben. Ezt ismételték újra és újra, anélkül hogy Dave egyszer is hátrapillantott volna. Dave már csak húszlépésnyire volt t lük amikor a színjátéknak hirtelen vége szakadt. A segédrobotok kiléptek a sorból, egy pillanatig habozva álldogáltak, aztán vad csörömpölés közepette elvágtattak. Dave utánuk nézett, és lassan leült. Fejét igen-igen emberi mozdulattal tenyerébe támasztotta. - Itt van, f nök? - hangzott fel Powell fejhallgatójában. Powell intett Donovannek, és mindketten leugrottak a peremr l. - Oké, Dave. Mi történt? A robot a fejét rázta. - Nem tudom, f nök. Az egyik pillanatban még a tizenhetes táróban egy veszedelmes fejtéssel bajlódtunk, a következ kben pedig úgy éreztem, valahol a közelben emberek vannak, s addigra már fél mérfölddel odább a f aknában találtam magamat. - És hol vannak most a segédrobotjaid? - Visszamentek dolgozni. Mennyi id t vesztettünk? - Pár percet. Nem érdekes. - Aztán Donovanhez fordulva hozzátette: - Maradj vele a m szak végéig. Aztán majd ha visszajössz, mondok valamit. Támadt egy-két gondolatom. Donovan három óra múlva tért vissza. Kimerültnek látszott. - Hogy ment a munka? - kérdezte Powell.

- Ha figyeli ket az ember - vonogatta vállát Donovan -, sosincs velük semmi baj. Dobj ide egy cigit. A vörös hajú túlzott figyelemmel rágyújtott, és csodás füstkarikákat fújt a leveg be. - Rájöttem a nyitjára, Greg. Ez a Dave, tudod, faramuci robot. Hat másikkal dolgoztat és fegyelmez a legnagyobb szigorral. Ami a segédrobotjait illeti, élet-halál ura. És ez a körülmény visszahat a lelkiállapotára. Tegyük föl, hogy az énje mindenáron hangsúlyozni akarja önnön hatalmát. - Térj a tárgyra. - A tárgynál vagyok. Tegyük föl, hogy militarista hajlamai vannak. Hogy hadsereget szervez magának. Hogy hadgyakorlatokat végeztet velük. Tegyük föl… - Menj a víz alá. A te rémlátásaid színes filmre valók, Mike. A pozitronagy legsúlyosabb rendellenességeit tételezed fel. Ha igazad volna, Dave-nek meg kellene szegnie a robotika els törvényét, amely szerint robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, sem pedig tétlenül t rnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. A militarista hajlamnak és az uralkodni vágyó énnek, amelyet feltételezel, logikus következménye az emberiség leigázása volna. - És honnét tudod, hogy nem err l van szó? - Onnét, hogy egy ilyen agyvelej robot sohase hagyhatná el a gyárat, de ha mégis, azonnal fülön csípnék. Dave-et, mint tudni méltóztatsz, magam vizsgáltam meg. Powell hátralökte székét, és lábát az asztalra rakta. - Nem, fiacskám. Még nem ehetünk nyúlpecsenyét, mert még halvány fogalmunk sincs arról, mi itt a baj. Ha például rájönnénk, hogy ez a danse macabre, amelynek tanúi voltunk, mit jelent, már közelebb járnánk a rejtély megfejtéséhez. - Rövid szünetet tartott, majd így folytatta: - Ide figyelj, Mike. Mi a véleményed a következ gondolatmenetr l? Dave-vel csak akkor van baj, ha egyikünk sincs ott. Ha pedig baj van vele, és bármelyikünk odamegy, azonnal rendbe jön. - Mondtam már, hogy emögött valami sötét dolog rejt zik. - Ne szakíts félbe. Mit jelent a robotnak, ha nincsenek emberek a közelében? A válasz kézenfekv . Fokozottabb igényt az egyéni kezdeményezésre. Tehát azokat az alkatrészeket kellene megvizsgálnunk, amelyekre az új követelmények hatással vannak. - Ejha! - Donovan kiegyenesedett székében, majd megint visszahanyatlott. - Nem, sajnos ezzel nem jutunk sokra. Még mindig nagyon tág teret hagy a hibaforrásoknak. Alig-alig csökkenti a számukat. - Ezen nem tudunk segíteni. De az biztos, hogy teljesítménykiesésre ezentúl nem kerül sor. A videolemezen keresztül felváltva fogjuk figyelni a robotokat. És ha bárhol bármi baj támad, azonnal odamegyünk. Attól helyrerázódnak. - De a m szaki el írásoknak semmiképpen se fognak megfelelni. Az Amerikai Robot ilyen véleményezéssel nem értékesítheti a DVmodelleket.

danse macabre (fr.) - haláltánc

- Hát persze hogy nem. A m szaki hibát meg kell találnunk, és ki kell javítanunk. Erre azonban összevissza tíz napunk van. - A fejét vakargatta. - A hiba ott van …de nézd csak meg magad a m szaki rajzokat. A rajzok mint valami sz nyeg borították a padlót. Donovan négykézláb állva követte rajtuk Powell ide-oda vándorló ceruzáját. - Itt kezd dik a te szereped, Mike - mondta Powell. - Szerkezeti kérdésekben te vagy a szakember, ellen rizd, hogy helyes-e, amit csinálok. Megpróbálom elvileg kiiktatni mindazokat az áramköröket, amelyek az egyéni kezdeményezés hálózatával nincsenek kapcsolatban. Itt van például a törzs f vezetéke, amely a mechanikai veleteket irányítja. Mint tartalék áramköröket kiiktattam valamennyi, rutinmunkát végz leágazást…- Fölnézett. - Mi a véleményed? - Sajnos, Greg, ez nem ilyen egyszer - felelte elkámpicsorodva Donovan. - Az egyéni kezdeményezés nem afféle elektromos áramkör, amelyet a többit l elszigetelve lehetne vizsgálni. Mihelyt egy robotot önálló munkára állítanak be, m ködési intenzitása a szerkezetének úgyszólván valamennyi részében azonnal felfokozódik. Nincs olyan áramkör, amelyet ez így vagy úgy ne érintene. Tehát el ször azt a különleges - nagyon-nagyon specifikus - körülményt kellene meghatározni, amely a hibát kiváltja, és csak akkor térhetünk rá az áramkörök kiiktatására. Powell feltápászkodott, és leverte magáról a port. - Na jól van - mondta. - Így állván a dolgok, leghelyesebb, ha fogod és elégeted ezeket a nyavalyás rajzokat. - Ha a m ködési intenzitás fokozódik - magyarázta Donovan -, egyetlen hibás alkatrész már a legkülönfélébb bajokat okozhatja. A szigetelés egy helyütt megszakad, egy kondenzátor tönkremegy, valamelyik konnektor szikrázni kezd, az egyik tekercs kiég. És ha vaktában fogsz neki, ha nem tudod, hol keresd a hibát, holtod napjáig se fogod megtalálni. Ha szétszeded Dave-et, minden egyes porcikáját külön-külön megvizsgálod, esetr l esetre újból összerakod és kipróbálod … - Értem már, értem. Nem hülyének magyarázol. Tehetetlenül bámultak egymásra. - Mi volna - kérdezte habozva Powell -, ha az egyik segédrobotot vennénk el ? Eddig még sem Powellnek, sem Donovannek nem volt alkalma, hogy Dave valamelyik "ujjával" elbeszélgessen. Egyébként ez a hasonlat is sántított egy kicsit. Az "ujj" ugyanis tudott beszélni, s t meglehet sen fejlett agyveleje volt, amelyet azonban els sorban arra állítottak be, hogy a pozitronmez k útján parancsokat fogjon fel. Egyéb ingerekre tehát kissé bizonytalanul reagált. Powell még a robot nevét sem tudta. Sorozatszámának, a DV-5-2nek pedig nem sok hasznát vehette. - Ide figyelj, hapsikám - alkudott meg a helyzettel -, felteszek neked egy-két fogas kérdést. Ha megfelelsz rájuk, mehetsz vissza a góréhoz. Az "ujj" h vösen bólintott, korlátolt agybeli képességét nem pazarolta beszédre.

- A f nököd - mondta Powell - az utóbbi id ben négy alkalommal is megváltoztatta eredeti utasításait. Emlékszel ezekre az esetekre? Igen, uram. - No látod, emlékszik! - csattant fel mérgesen Donovan. - Mondom neked, hogy emögött valami nagyon sötét… - Ne hülyülj. Persze hogy emlékszik. Hisz nem vele van a baj. Powell újból a robothoz fordult. - Mondd el sorban, hogy mit csinált az egész társaság? Az "ujj" hanghordozásában volt valami sajátságos, mintha kívülr l megtanulta volna mondókáját, és a válaszokat valamilyen küls nyomás váltaná ki a koponyájában. - Az els alkalommal - felelte közönyösen - egy kellemetlen fejtéssel bajlódtunk a tizenhetes táró B-szintjén. A másodiknál aládúcoltuk a boltozatot, mert féltünk, hogy beomlik. A harmadik alkalommal egy robbantást készítettünk el , hogy továbbhaladhassunk. Nagyon pontosnak kellett lennie, nehogy beleszaladjunk egy talaj alatti hasadékba. A negyedik eset közvetlenül egy kisebb beomlás után volt. - És aztán mi történt? - Azt nagyon nehéz elmondani. A f nök kiadott egy parancsot, de miel tt még vehettük és kiértékelhettük volna, máris újabb parancsot kaptunk, hogy masírozzunk valamilyen furcsaalakzatban. - De miért? - kérdezte éles hangon Powell. - Azt nem tudom. Donovan izgatottan közbevágott: - Mi volt az els parancs, amelyet a masírozási utasítás hatálytalanított? - Nem tudom. Csak éreztem, hogy valamilyen parancs van érkez ben, de a vételére már nem volt id . - Tudnál valamit mondani róla? Mind a négy alkalommal ugyanaz a parancs volt? - Nem tudom. - Az "ujj" leverten rázta a fejét. Powell hátrad lt a székben. - Na jó, menj vissza a górédhoz. A robot láthatólag megkönnyebbülten távozott. - Ebb l ugyan sokat megtudtunk - gúnyolódott Donovan. - Tartalmas párbeszéd volt, elejét l a végéig. Én mondom neked, Dave is meg ez a félesz "ujj" is elhallgat valamit el lünk. Túlságosan sok itt a "nem tudom" meg a "nem emlékszem". Nem szabad megbíznunk bennük, Greg. Powell dühében bajszát borzolta. - Esküszöm, Mike, még egy ilyen hülye megjegyzés, és partedlit kötök rád, meg cuclit adok a kezedbe. - Jól van, jól van. Te vagy kett nk közül a lángész. Én csak egy ócska fafej vagyok. És most mi a figura? - A legnagyobb szószban vagyunk. Ezzel az "ujjhapsival" megpróbáltam visszafelé göngyölíteni a dolgot, de nem sikerült. Hát most majd megpróbáljuk el regörgetni. - Nagy ember vagy! - ámuldozott Donovan. - Milyen csodálatosan egyszer en hangzik. Hajlandó volnál ezt közérthet nyelvre lefordítani?

- Pólyásnyelvre kellene lefordítanom, hogy megértsd. Arról van szó, hogy ki kell derítenünk, miféle parancsot ad ki Dave közvetlenül a kalamajka el tt. Itt a rejtély kulcsa. - És hogyan akarod kideríteni? A közelébe hiába férk zünk, mert amíg mellette vagyunk, minden rendben megy. Rádió útján se hallgathatjuk le a parancsait, mert a pozitronmez kön keresztül továbbítja ket. Tehát se a közeli, se a távoli megfigyelés módszere nem jöhet szóba, marad a teljes cs d. - Közvetlen megfigyelés esetén kétségtelenül. De talán közvetve célt érhetünk. - Hogyan? - Váltott m szakban fogunk dolgozni, Mike - mondta eltökélt mosollyal Powell. - Le se vesszük a szemünket a videolemezr l. Figyelni fogjuk ezeknek az acélnyavalyáknak minden mozdulatát. És ha megint elkezdik kisded játékukat, tudni fogjuk, mi történt közvetlenül el tte, s ebb l következtetünk a parancsra. Donovan kitátotta száját, és egy teljes percig így is hagyta. Aztán fojtott hangon megszólalt: - Leköszönök. Kilépek az állásomból. - Még tíz napod van, hogy az enyémnél valami okosabb ötletet kifundálhass - válaszolta fáradtan Powell. Donovan nyolc napon át minden lehet t elkövetett e cél érdekében. Nyolc napon át, Powell-lel felváltva, négyórás turnusokban, ég , gyulladt szemmel figyelte az elmosódott háttérben fel-felcsillanó fémfigurákat. És a turnusai közti négy-négy órában nyolc álló napon át megszakítás nélkül átkozta az Amerikai Robotot, a DV-modelleket és a napot, amelyen megszületett. És a nyolcadik napon, amikor Powell kialvatlanul, fejfájósan belépett a szobába, hogy átvegye a szolgálatot, Donovan fölállt a székéb l, egy jó nehéz könyvvel akkurátusan megcélozta a videolemezt, és pontosan telibe is találta. Következésképpen hasadozó szilánkok recsegéseropogása hallatszott. - Ez mire volt jó? - kérdezte Powell elakadó lélegzettel. - Nem állok itt tovább rségben - válaszolta Donovan majdnem nyugodtan. - Már csak két napunk van hátra, s még semmi eredmény. Szerintem a DV-5 egy fabatkát se ér, veszteségszámlára kell írni. Ötször hagyta abba a munkát, amikor én figyeltem, és háromszor a te turnusaid alatt. De se én, se te nem tudtuk megállapítani, hogy milyen parancsokat adott ki. És nem is fogjuk, én biztosan nem, de valószín leg te sem. - Mennydörg s Jupiter! Hogyan tarthat szemmel az ember egyszerre hat robotot? Az egyik a kezével dolgozik, a másik a lábával, a harmadik hadonászik, mint a szélmalom, a negyedik megveszekedetten ugrándozik föl-le. A másik kett …ördög tudja, mit csinál. És akkor egyszerre, se szó, se beszéd abbahagyják a munkát. Abbahagyják és kész! - Greg, rossz úton járunk. Mindenáron a közelükbe kell férk znünk. Onnét kell figyelnünk ket, ahol láthatjuk a részleteket is. - Igen mondta rövid szünet után elkeseredetten Powell -, és remélnünk, hogy

a hátralev két nap alatt még történik valami. - De miért jobb innét figyelni? - Nem jobb, kényelmesebb. - Ugyan! Ott legalább csinálhatsz valamit, amit itt nem. - Mit? - Bármely pillanatban megállíthatod ket, amikor fel vagy rá készülve, és azonnal utánanézhetsz, hogy mi baj történt. - Hogyhogy? - Powell hirtelen éber lett. - Süsd ki magad. Te vagy a lángész. Tégy fel magadnak egy-két kérdést. Mit mondott az "ujj", mikor mondja be a DV-5 az unalmast? Amikor beomlás fenyegetett vagy tényleg beomlott a fal, amikor grammra kiszámított tölteteket helyeztek el vagy egy veszélyes érre bukkantak. - Azt akarod mondani, hogy mindig veszélyes helyzetekben? - Powell hangja remegett az izgalomtól. - Úgy is van! Miért, te nem ezt vártad? Hiszen az egyéni kezdeményezés tényez je okozza a bajt. Ez meg a legnagyobb teherpróbának éppen akkor van kitéve, ha a veszély beálltakor nincs ember a közelben. Mi hát a logikus következtetés? Hogyan tudjuk a kívánt id pontban és helyen megállítani ket? - Diadalmasan szünetet tartott, szemmel láthatóan élvezte mondókáját. Aztán gyorsan megválaszolta saját kérdését, hogy megel zze Powellt, akinek persze már szintén nyelvén volt a felelet. - Úgy, hogy magunk idézünk el veszélyes helyzetet. - Mike! - mondta Powell. - Nagy vagy! - Kösz, öregfiú. Mindig is tudtam. - Na jól van, hagyd a gúnyolódást. Ezt félretesszük arra az id re, amikor majd a Földön leszünk. Dunsztos üvegekbe rakjuk az ottani hosszú téli estékre. Most azt mondd meg, miféle veszélyes helyzetet teremthetünk? - Eláraszthatnánk a bányákat, ha nem volnának történetesen egy leveg tlen aszteroidán. - Nagyon elmés megjegyzés - csúfolódott Powell. - Igazán, Mike, megcsiklandozhatnál, hogy röhögjek. Mi a véleményed egy kisebb méret beomlásról? - Nekem jó - felelte Donovan, az ajkát biggyesztve. - Akkor gyerünk. Úgy bújkálunk itt, mint az összeesküv k, gondolta Powell, miközben ide-oda kanyarogtak a sziklás tájon. A csekély gravitáció következtében szinte libegve járt a hepehupás talajon, lába nyomán porrá morzsolódott kövek szürke pora szállingózott szerteszét. De ami a gondolatait illeti, lassú morfondírozgatása valóban az óvatos cselszöv éhez hasonlított. - Tudod, merre vannak? - kérdezte. - Azt hiszem, igen. - Akkor jó - jegyezte meg Powell komoran. - Mert azt sejted, ugye; hogy ha bármelyik "ujjhoz" húsz láb közel kerülünk, megérzi a jelenlétünket, akár lát bennünket, akár nem. - Ha majd a robotika alapismereteib l tanfolyamot akarok végezni, szabályszer kérvényt nyújtok be hozzád három példányban. Itt lemegyünk.

Már a tárókban jártak, ahová a csillagok fénye se jutott el. Kezükkel tapogatták a falakat, fel-felvillantva zseblámpáikat botorkáltak el re. Powell a detonátor biztonsági zárára tette kezét. - Ismered ezt a tárót, Mike? - Úgy-ahogy. Nemrégen nyitották, de a videolemezen már láttam, s így majdcsak eligazodom benne. Végtelennek t percek múltak el. - Érzed? - törte meg Mike a csendet. Rezgett a fal. Powell fémborította keze, mint a dobver járt rajta. Hang persze nem hallatszott. - Robbantanak! Nem messze innét. - Tartsd nyitva a szemed - figyelmeztette Powell. Donovan türelmetlenül bólintott. Miel tt még észbe kaphattak volna. a távolban bronzvörös fény villant fel és suhant tova. Némán húzódtak egymás mellé: - Gondolod, hogy megérzett minket? - suttogta Powell. - Remélem, nem: De azért okosabb, ha oldalról közelítjük meg ket. Fordulj be jobbra az els táróba. - Nem fogjuk szem el l veszíteni ket? - Mit akarsz csinálni? Forduljunk talán vissza? - morgott mérgesen Donovan. - Egy negyed mérföldre vannak t lünk. Eleget figyeltem ket a videolemezen, vagy nem? És már csak két napunk van. - Ne pofázz annyit. Csak pocsékolod az oxigént. Ez itt oldaljárat? Felvillantotta zseblámpáját. - Igen. Na gyerünk. A rezgés észrevehet en fokozódott, a talaj kellemetlenül rengett a lábuk alatt. - Jó irányba megyünk - jegyezte meg Donovan -, csak ne érjen ez a táró hirtelen véget. - Gondterhelten el revilágított a zseblámpájával. Behajlított karral is elérték volna a táró boltozatát. A dúcolások egészen frissek voltak: - Zsákutcába jutottunk - állt meg Donovan. - Forduljunk vissza. Nem. Gyerünk csak tovább. - Powell üggyel-bajjal el renyomakodott. Mintha fényt látnék ott elöl. - Fényt? Én nem látom. Honnét jöhetne ide fény? - Talán robotlámpa. - Powell négykézláb felkapaszkodott egy enyhe emelked re. Hangja rekedten, aggodalmasan csengett. - Hé, Mike, gyere csak fel ide. Csakugyan fény volt. Donovan átmászott Powell kinyújtott lábszárán. - Valami nyílás van itt? - Igen. Úgy látszik, most a túlsó oldalról fúrnak errefelé. Donovan végigtapogatta a nyílás csipkés szélét, aztán óvatosan odavilágított zseblámpájával. A nyílás egy nagyobb vájatba, valószín leg a f aknába torkollott. Túlságosan sz k volt ahhoz, hogy keresztülfurakodjanak vagy hogy ketten egyszerre kikukucskáljanak rajta. - Nincs itt semmi - mondta Donovan. - Már nincs. De egy másodperccel ezel tt még kellett lennie, másként nem láttunk volna fényt. Vigyázz! Körös-körül er s lökésekt l remegett a fal. Finom por szállingózott lefelé. Powell óvatosan fölemelte fejét, és kikukucskált a. nyíláson.

- Oké, Mike - mondta. - Ott vannak. A csillogó robotraj mintegy ötven lábra volt t lük a f aknában. Fémkarjaik szorgalmasan hányták a legutóbbi robbantás nyomán keletkezett törmeléket. - Ne vesztegessük az id t - idegeskedett Donovan. - Itt rövidesen végeznek, s a következ robbanás bennünket is elkaphat. - Az ég szerelmére, ne sürgess! - Powell el készítette a detonátort. Fürkészve nézett a homályos aknába, ahol csak a robotlámpák világítottak, és a kiugró köveket nemigen lehetett megkülönböztetni az árnyékoktól. - Nézd csak, ott a boltozaton, majdnem fölöttünk, látok egy alkalmas helyet. Az utolsó robbantásra csak félig omlott be. Ha a tövénél eltalálod, a fél boltozat beszakad. Powell odapillantott. - Úgy is van! Figyeld a robotokat, és imádkozz, hogy ne menjenek onnét túlságosan messzire. k a fényforrásaim. Mind a heten ott vannak? - Igen. Mind a heten - számolt Donovan. - Jól van. Figyeld csak ket. Minden mozdulatukat. Fölemelte a detonátort, s egy pillanatig kivárt. Donovan szitkokat mormolva figyelt, a szemébe csurgó verítékcseppekt l kínosan hunyorgott. Fény villant! Hirtelen megrázkódott lábuk alatt a talaj, körös-körül minden rezgettremegett. Powell egy heves lökést l Donovanre zuhant. - Greg, fellöktél! - kiabálta Donovan. - Semmit se láttam. Powell vadul nézett körül. - Hol vannak? Donovan bamba csöndbe dermedt. A robotok elt ntek. Alvilági sötétség uralkodott. - Rájuk omlott volna a fal? - kérdezte bizonytalan hangon Donovan. - Gyerünk le innét. Ne kérdezz olyan sokat. - Powell vad tempóban bukdácsolt lefelé. - Mike! Donovan a nyomában kászálódva egy pillanatra megállt. - Mi baj? - Állj meg! - hallatszott Powell ziháló, érdes hangja Donovan fülhallgatójában. - Mike! .hallasz, Mike? - Itt vagyok. Mi baj? - Be vagyunk zárva. Nem a túloldalt led lt boltozat vert le minket a lábunkról, hanem az itteni szakadt le a rázkódástól. - Mi…?! - Donovan valami szilárd akadályba ütközött. - Gyújtsd meg a lámpád. A felvillanó fényben látták, hogy a torlaszon még egy egér se tudna kibújni. - És most mi a figura? - suttogta Donovan. Minden erejük megfeszítésével iparkodtak elmozdítani a torlaszt, de kár volt id ért, fáradságért. Powell az eredeti nyílás kitágításával is megpróbálkozott, s amikor az se járt eredménnyel, már-már el kapta detonátorát, csak aztán rájött, hogy ilyen sz k helyen a robbantás öngyilkosság volna. Leült.

- Mike - mondta -, ezt alaposan megcsináltuk. Egyetlen lépéssel se jutottunk közelebb a rejtély megoldásához. Az ötlet jó volt, csak épp fordítva sült el. Donovan elkeseredetten nézett körül a vaksötétben, persze hiába. Nem szívesen zavarlak meg gondolataidban, öregfiú, de teljesen függetlenül attól, hogy megoldottuk-e Dave rejtélyét vagy sem, egy icuri-picuri csapdába kerültünk. És ha nem tudunk kikecmeregni innét, pajtikám, meghalunk. Ahogy mondom, meghalunk. Mennyire futja az oxigénb l? Legfeljebb hat órára. - Ez már nekem is eszembe jutott. - Powell sokat szenvedett bajszát kereste, de ujja csak az átlátszó sisaklemeznek ütközött. - Persze Dave-vel még idejében kiszabadíttathatnánk magunkat, csak ez a mi okos kis cselszövésünk bizonyára transzba vitte, a rádiója pedig ki van kapcsolva. - Hát nem csupa öröm az élet?! Donovan felkapaszkodott a nyíláshoz, és üggyel-bajjal kidugta rajta sisakos fejét. Épp csak hogy kifért. - Hé, Greg! - Mi kell? - Talán ide tudnánk csalogatni Dave-et. Akkor magához térne, és kiszabadítana minket. - Az igaz. De hol van? - Itt a folyosóban, valamivel lejjebb. Az ég szerelmére, ne rángass. Kiszakad a fejem. Mindjárt ideengedlek. Powell nagy nehezen kidugta a fejét. - Ezt jól megcsináltuk. Nézd csak ezeket a lükéket! Mintha baletteznének. - Hagyd a fölösleges dumát. Közelednek? - Még nem tudom megmondani. Túlságosan messze vannak. Légy egy kis türelemmel, és közben add föl a zseblámpámat. Megpróbálom felhívni magunkra a figyelmet. De két perc múlva már fölhagyott a próbálkozással. - Reménytelen eset! Vakok vagy mi a fene. Hohó, most errefelé tartanak! Ehhez mit szólsz? - Hadd nézzem! Pár pillanatig tartó szótlan dulakodás következett. - Na gyere - engedett végül Powell, és Donovan kidugta a fejét a nyíláson. A robotok valóban feléjük tartottak. Dave peckesen járt az élen, az "ujjak" pedig ide-oda kígyózó balettrendben követték. - Mi a fenét csinálnak? - ámuldozott Donovan. - Ezt szeretném tudni. Pont olyan, mintha virginiai táncot járnának, és Dave volna a táncmester. - Hagyd a színes leírásokat - dörmögte Powell. - Inkább azt mondd meg, mennyire vannak. - Ötven lábra, de közelednek. Tizenöt percen belül kint leszünk. Hé! Hé! - Mi történt? - Powellnek jó két-három másodpercre volt szüksége, hogy felocsúdjon az ámulatból, amely Donovan hangbeli teljesítményére elfogta. - Engedj oda a lyukhoz. Ne légy már olyan irigy.

Felfelé kapaszkodott, de Donovan eszeveszett rugdalózása megállította. - Sarkon fordultak, Greg - siránkozott. - Elmennek! Dave! Hé! Dave! - Mit kajabálsz, pupák! - rikoltotta Powell. - Itt a hang nem terjed. - Akkor rúgd a falakat - zihálta Donovan -, csapkodd, hadd rezegjenek. Valahogy magunkra kell terelnünk a figyelmüket, másként elvisz minket az ördög. - Veszettül verte öklével a falakat. Powell vállon ragadta és megrázta. - Várj, Mike, várj. Ide figyelj, támadt egy ötletem. Mennydörg s Jupiter, ideje, hogy a legkézenfekv bb megoldáshoz folyamodjunk. Mike! - Mit akarsz? - Donovan behúzta a fejét a nyílásból. - Engedj oda gyorsan, miel tt l távolon túl érnek. - L távolon túl? Mit akarsz csinálni? Hé, mit akarsz azzal a detonátorral? - Megragadta Powell karját. De a másik vadul félrelökte. - Egy kis céllövészetre készül döm. - De miért? - Majd aztán megmagyarázom. El bb nézzük, sikerül-e. Ha nem…Engedj már oda, hadd l jek! A robotok már csak apró, tovalibeg fények voltak. Powell gondosan beállította az irányzékot, és háromszor egymás után meghúzta a ravaszt. Aztán leengedte a fegyvert, és aggódva a távolba kémlelt. Az egyik segédrobot elesett! Csak hat fényl alakot látott. Powell bizonytalan hangon beleszólt a mikrofonba: - Dave! Kis szünet után a két férfi egy id ben hallotta a választ: - Maga az, f nök? Hol van? A harmadik segédem mellét szétl tték. ködésképtelen állapotban van. - Hagyd most a segédedet - felelte Powell. - Ide figyelj, ott, ahol az imént robbantottatok, egy beomlás elzárta az utunkat. Látod a zseblámpám fényét? - Igen. Mindjárt ott leszünk. Powell megnyugodva hátrahúzódott a nyílásból. - Ez az, barátocskám! Donovan halkan, szinte könnyekkel teli hangon szólalt meg: - Nyertél, Greg! Porig hajtom el tted a fejemet. De azért ne vágj fel, mondd el szép nyugodtan, mi volt itt a trükk. - Szót se érdemel. Csak épp szokás szerint egész id alatt a legkézenfekv bb megoldást tévesztettük szem el l. Azt tudtuk, hogy az egyéni kezdeményezésr l van szó, s hogy mindig veszélyes helyzetekben tör ki a balhé. De az okát valamilyen különleges parancsban kerestük. Holott miért volna különleges parancsról szó? - Miért ne? - Ide figyelj. Nem valamilyen meghatározott parancsról, hanem egy parancsfajtáról van szó. Melyik parancsfajta igényli Dave-t l a legfelel sségteljesebb kezdeményezést? Milyen fajta parancsot ad ki úgyszólván minden veszély esetén? - Ne kérdezd, Greg. Mondd még! - Azt teszem. Hatirányú parancsot. Rendes körülmények között legalább egy-két "ujj" felügyeletet nem igényl rutinmunkát végez, mint

mondjuk a testrészeink séta közben. De veszély esetén Dave-nek mind a hat segédjét azonnal és egy id ben mozgósítania kell. És amikor a hat robotot egyidej leg kell irányítania, megesik a baj. A többit kisütni már gyerekjáték volt. Ha a kezdeményez kézséggel szemben támasztott igény bármi okból csökken, például emberek jelennek meg a színen, Dave visszazökken normális állapotába. Ezért l ttem ki az egyik segédrobotját. Mert így már csak öt robotot kellett irányítania. Az igény csökkent, Dave rendbe jött. - És ezt hogyan ókumláltad ki? - Logikával. Kipróbáltam és bevált. A robot hangja ütötte meg ismét a fülüket: - Itt vagyok. Ki tudnak tartani egy félóráig? - Játszva! - felelte Powell. Aztán Donovanhez fordult, s így folytatta: Most már egyszer a feladat. Megvizsgáljuk az összes áramkört, megnézünk minden egyes részt, ahol a hatirányú parancskiadás az ötirányúhoz mérve többletmunkát okoz. Ez mennyire sz kíti le a kört? - Azt hiszem, jócskán - felelte elgondolkodva Donovan. - Ha Dave szerkezete megfelel annak az el zetes modellnek, amelyet a gyárban láttunk, a különleges koordináló áramkör lesz az egyetlen érintett rész. Hirtelen felvidulva folytatta: - Könny szerrel kijavítjuk, nem sokból áll az egész. - Helyes. Gondold át a dolgot, és ha visszamegyünk, el vesszük azokat a m szaki rajzokat. Most pedig, amíg Dave ideér, pihenek egyet. - Hé, várj csak! Egyet árulj még el. Miért masíroztak a robotok azokban a faramuci alakzatokban? Miért táncoltak, valahányszor bediliztek, olyan különös lépésekkel? - Biztosan nem tudom, de sejtek valamit. A segédrobotok, mint tudod, Dave "ujjai". Mindig így beszéltünk róluk. Mármost azt hiszem, hogy e közjátékok alkalmával, amikor Dave lélektani kóresetté vált, valamilyen furcsa zavarodottság vett er t rajta, és id töltésb l malmozott az ujjaival. Susan Calvin elmerengve, mosolytalanul mesélt Powellék kalandjairól, csak a robotok említésekor csengett melegen a hangja. A Sebikkel, Zsenikkel, Dave-ekkel gyorsan végzett, de bizonyára még egy fél tucat robotot el kotort volna, ha meg nem állítom. - És a Földön nem történik soha semmi? - kérdeztem. - Nem - válaszolta homlokát ráncolva -, itt a Földön nemigen van dolgunk m köd robotokkal. - Nagy kár. A helyszíni ellen rz mérnökök kit emberek, semmi kétség, de én magáról is szeretnék írni valamit a riportomban. Hisz végül is a maga évfordulójáról van szó. Nem volt soha semmilyen kalandja elromlott robottal? Becsületszavamra elpirult. - Elromlott robottal? Dehogynem. Egek, milyen régóta nem gondoltam rá! Igaz, csaknem negyven esztend vel ezel tt történt. Bizony! 2021-ben. Harmincnyolc éves voltam. Ó, ó! Jobb szeretnék nem beszélni róla. Vártam, és Susan Calvin persze meggondolta magát.

- Miért ne mondjam el? Ma már olyan mindegy. Az emléke se fáj. Valaha én is bolondos lélek voltam. Elhiszi, fiatalember? - Nem - feleltem. - Pedig igaz. Herbie, tudja, gondolatolvasó robot volt. - Hogyhogy? - Egyetlen a maga nemében. Se el tte, se utána nem volt hasonló. Úgy látszik, valahol egy kis hiba csúszott be…

5. Te hazug! Alfred Lanning aprólékos gonddal szivarra gyújtott, de ujjai kissé remegtek. szes szemöldökét ráncolta, s pöfékelve beszélni kezdett: - Gondolatolvasó, efel l nem sok kétség lehet. De miért? - Peter Bogertre, a matematikusra nézett. - Neked mi a véleményed? Bogert két kézzel lesimította fekete haját. - Ez a harmincnegyedik HRB-modell, amelyet el állítottunk. Az el ek mind kifogástalanul m ködtek. Az asztalnál ül harmadik férfi komor képet vágott. Milton Ashe az Amerikai Robot és Gépember Rt. legfiatalabb osztályvezet je volt, s nagyon büszke a beosztására. - Ide figyelj, Bogert. Az összeszerelésnél a legcsekélyebb hiba se fordulhatott el . Err l kezeskedem. Bogert vastag ajka leereszked en mosolyra görbült. - Tényleg? Ha az egész futószalagért kezeskedsz, javasolni fogom az el léptetésedet. Egyetlen pozitronagy el állításához pontosan hetvenötezer-kett százharmincnégy m veletre van szükség, és ráadásul az egyes m veletek kifogástalan végrehajtása különféle tényez kt l függ, amelyeknek száma öt és százöt között váltakozik. Ha bármelyiknél komolyabb hiba fordul el , az "agyat" úgy, ahogy van, el lehet dobni. Saját m szaki tájékoztatónkból idézek, Ashe. Ashe elpirult, de miel tt még válaszolhatott volna, az asztalnál ül negyedik személy is beleavatkozott a vitába. - Ha egymásra akarjuk hárítani a felel sséget, máris itt hagyom magukat. - Susan Calvin összekulcsolta ölében pihen kezét, keskeny, vértelen szája szögletében elmélyültek az apró ráncok. Gondolatolvasó robottal vagyunk megáldva, s véleményem szerint rendkívül fontos, hogy kiderítsük, miért tud gondolatot olvasni. De azzal, hogy egymást okoljuk, tapodtat se jutunk el re. Hideg szürke szemét Ashe-re függesztette, aki elvigyorodott. Lanning is vigyorgott, s mint ilyenkor mindig, hosszú fehér fürtjeivel, apró, ravaszdi szemével bibliai pátriárkára emlékeztetett. - Igaza van, dr. Calvin. Hirtelen élénk hangra váltott át. - Íme, a tényállás dióhéjban. El állítottunk egy látszólag teljesen normális pozitronagyat, amelynek azonban véletlenül az a sajátos képessége van, hogy a gondolathullámainkra tud behangolódni. A robotika fejl dése terén évtizedek óta ez volna a legfontosabb lépés, ha tudnánk, hogyan történt. De nem tudjuk, s ezért fel kell derítenünk. Világos? - Szabad valamit javasolnom? - kérdezte Bogert. - Tessék! - Azt javaslom, hogy addig, amíg ebb l a kátyúból ki nem kecmergünk - márpedig nekem mint matematikusnak az a meggy désem, hogy alapos kátyúban vagyunk -, tartsuk titokban a HRB-34 robot létezését. Még a vállalati tisztvisel k el tt is. Ez nekünk, osztályvezet knek nem fog megoldhatatlan problémát okozni, s minél kevesebben tudnak róla…

- Bogertnek igaza van - vágott közbe dr. Calvin. - Mióta az interplanetáris törvényt megváltoztatták, és a robotmodelleket a világ rbe való kiszállításuk el tt az üzemben is ki lehet próbálni, a robotellenes propaganda sokkal hangosabb lett. Ha a gondolatolvasó robotról bármi kiszivárog, miel tt még e jelenségnek megnyugtató és szakszer magyarázatát nyilvánosságra hozhatnánk, ellenségeink csinos kis t két kovácsolhatnak bel le. Lanning szippantott a szivarjából, és bólintott. Aztán Ashe-hez fordult. - Úgy emlékszem, azt, mondtad, egyedül voltál, amikor rájöttél erre a gondolatolvasási históriára? - Igen, egyedül voltam, és mondhatom, alaposan megijedtem. A HRB-34-et épp csak hogy levették a futószalagról és egyenesen beküldték hozzám. Obermannak valami dolga akadt, így magam vittem el a min ségvizsgálóba, jobban mondva csak vittem volna. - Ashe szünetet tartott, ajkán halvány mosoly játszadozott. - El fordult már veletek, hogy pusztán gondolatok útján párbeszédet folytassatok valakivel? - Senki se vette a fáradságot, hogy válaszoljon. - Eleinte rá se eszméltem - folytatta Ashe. - A lehet leglogikusabban és legértelmesebben beszélgetett velem, s már több mint félúton voltam lefelé a min ségvizsgálóba, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy egész id alatt egyetlen szót sem szóltam. Persze sok minden járt a fejemben, de hát ez nem ugyanaz. Azonnal bezártam a robotot az egyik szóbába, és futottam Lanninghez. Ha csak eszembe jut, ahogy ott lépkedett mellettem és olvasott a gondolataimban, válogatva közöttük, végigfut a hátamon a hideg. - Nem csodálom - jegyezte meg elgondolkodva Susan Calvin, és különös, átható pillantást vetett Ashe-re. - Megszoktuk, hogy a gondolatainkhoz senki hozzá nem férk zhet. - Tehát csak négyen tudunk róla - vágott közbe türelmetlenül Lanning. - Helyes! Módszeresen kell eljárnunk. Ashe, szeretném, ha az egész futószalagot végigvizsgálnád, elejét l végig, mindent. Válogasd ki mindazokat a m veleteket, amelyeknél semmiféle hibalehet ség nem áll fenn, és azután a fennmaradókról készíts egy jegyzéket a hibalehet ségek természetének és feltételezhet mérvének megjelölésével. - Csekélység! - dünnyögte Ashe. - Állítsd rá az embereidet, akár mind egy szálig. Még azt se bánom, ha lemaradunk a tervvel. De nem szabad tudniok, hogy mire kell. Érted? - Hm… Értem. - A fiatal mérnök kényszeredetten mosolygott. - De még így is szép kis munka lesz. Lanning most Calvinhoz fordult. - Magának más oldalról kell megközelítenie a problémát. Mint az üzem robotpszichológusának a robotot magát kell tanulmányoznia és a tapasztalatokból visszakövetkeztetnie a hibára. Próbálja felderíteni, hogyan m ködik. Kapcsolódik-e még valami más is ezekhez a telepatikus képességekhez, s hogy azok tulajdonképpen meddig terjednek, mennyiben torzítják el a gondolkodásmódját, milyen esetleges kárt okoznak a szabályszer HRB-típus tulajdonságaiban.

Helyes? - Anélkül hogy bevárta volna dr. Calvin válaszát, folytatta: - Én pedig majd összefogom a munkát, és matematikailag kiértékelem a kapott adatokat. - Nagyot szippantott a szivarjából, s a továbbiakat már csak a füstkarikákon keresztül motyogta: - Ebben persze Bogert is segít majd nekem. Bogert a körmeit fényesítette húsos tenyerén. - Azt rögtön gondoltam - jegyezte meg enyhe gúnnyal. - Valami keveset én is konyítok a matematikához. - Akkor én tüstént hozzálátok. - Ashe hátratolta székét, és felállt. Csinos, fiatal arcára vigyor ült ki. - Én kaptam a legnyavalyásabb munkát mind tök közt. Legjobb, ha nem sokat teketóriázom. - És már ment is kifelé. - Viszlát - dünnyögte távozóban. Susan Calvin alig észrevehet bólintással köszönt vissza, de a szeme egészen az ajtóig követte Ashe-t. És Lanning dörmög kérdésére; - Ugye, dr. Calvin, most mindjárt megnézi a HRB-34-et? nem is válaszolt. Az ajtó szinte hangtalan nyílására a HRB-34 robot fölemelte fotocellaszemét a könyvb l, és már talpon is volt, amikor Susan Calvin belépett a szobába. A pszichológusn megigazította az ajtón a "Belépni tilos" feliratú jókora táblát, aztán a robothoz lépett. - Hoztam neked néhány kézikönyvet a hiperatommotorokról. Megnézed ket, Herbie? A HRB-34 robot - más néven Herbie - elvette Susan Calvintól a három vastag könyvet, és az egyiknek rögtön fel is ütötte a fedelét. Hm… m. A hiperatomelmélet. - Érthetetlenül motyogott magában, végigpergette a lapokat, majd szórakozottan megszólalt: - Foglaljon helyet, dr. Calvin. Pár percig eltart, amíg átnézem ket. Susan Calvin leült, és figyelmesen nézett a robotra, amely az asztal túlsó oldalán elhelyezkedve módszeresen végiglapozta a három könyvet. Félórán belül végzett velük. - Persze tudom, miért hozta nekem ezeket a könyveket. Dr. Calvin szája megvonaglott. - Sejtettem, hogy kitalálod. Nehéz veled lépést tartani, Herbie. Mindig valamicskével el ttem jársz. - Ezekkel a könyvekkel is ugyanaz a helyzet, mint a többiekkel. Gyengécske, érdektelen dolgok. Az önök tudománya, dr. Calvin, csupán egy sereg adat, amelyet valamiféle silány elméletté tákoltak össze. És az egész olyan hihetetlenül primitív, hogy szinte nem is érdemes rá id t pazarolni. A szépirodalmuk, az érdekel engem. A lelki motívumok meg az érzelmek összjátékának tanulmányozása… Bizonytalan mozdulatot tett roppant kezével, ahogy a megfelel kifejezést kereste. - Azt hiszem, értelek - suttogta dr. Calvin. - Én, tudja, belelátok az agyakba - folytatta a robot -, és nincs fogalma arról, hogy milyen bonyolultak. Nem érthetek meg mindent, hiszen az én agyam annyira különbözik az emberekét l. De igyekszem mindent felfogni, és a regények ehhez rendkívül nagy segítséget nyújtanak. - Igen. De attól félek, hogy ha elolvasod ezeket a szentimentális, gyötr érzelmekkel telített mai regényeket - Susan Calvin hangjában

némi keser ség csengett -, a valóságos agyakat unalmasoknak, színteleneknek fogod találni. - Szó sincs róla! A kirobbanó heves válasz hatása alatt Susan Calvin talpra ugrott. Érezte, hogy elvörösödik. Tudja! Tudja! - kavargott vadul az agyában. Herbie hirtelen elcsöndesedett, és halkan, szinte emberi hangon mormolta: - Hát persze hogy tudom, dr. Calvin. Hogyne tudnám, amikor mindig az jár az eszében. Dr. Calvin arca megkeményedett. - De remélem, másnak nem említetted? - Ugyan, dehogy. - Aztán szinte csodálkozással hozzátette: - Senki se kérdezte. - Te bizonyára nagy bolondnak tartasz engem - tört ki Susan Calvinb l. - Miért? Hiszen ez egészen természetes érzés. - Talán épp azért olyan bolond. - Susan Calvin hangjában reménytelen vágyakozás csendült. A doktor mögül kikukucskált az asszony. - Én nem vagyok… vonzó külsej . - Ha puszta fizikai vonzóer l beszél, azt nem tudom megítélni. De annyi bizonyos, hogy vannak más természet vonzóer k is. - Se fiatal. - Dr. Calvin nem is igen hallotta a robot szavait. - Még nincs negyvenéves - vágta rá Herbie aggódó, nyomatékos hangon. - Éveim száma szerint harmincnyolc, ami azonban az érzelmi világomat illeti, hatvanéves, ráncos vénasszony vagyok. Nemhiába foglalkozom pszichológiával. - Majd elfulladva, keser en hozzátette: pedig alig harmincöt, amellett küls re, viselkedésre még ennél is fiatalabb. Él tudod képzelni, hogy mást lásson bennem, mint… mint ami vagyok? - Maga még fiatal! - Herbie acélöklének csapására a m anyag asztallap érces hangot adott. - Hallgasson rám… De Susan Calvin hirtelen a robot felé fordult, szemében a fájdalom lángja lobogott. - Miért hallgassak rád? Mit tudsz te err l… te… te gép? Én csak egy csodabogár vagyok számodra, egy érdekes rovar, különleges agyvel vel, amelyet fölboncoltak, hogy tüzetesen meg lehessen vizsgálni. Szép példány vagyok, mi? A romba d lt remények mintaképe. Majdnem olyan érdekes, mint a te regényfiguráid. - Dr. Calvin könnytelenül zokogó hangja elakadt. A robot magába roskadva hallgatta kitörését. Kérlel mozdulattal rázogatta a fejét. - Miért nem hallgat meg, kérem? Segíthetnék magának, ha hagyná. Segítenél? Hogyan? - Dr. Calvin szája legörbült. - Valami jó tanáccsal? - Nem, nem tanáccsal. Hanem azzal, hogy én mások gondolatait is ismerem. Például Milton Ashe-ét. Hosszú szünet állt be. Susan Calvin lesütötte a szemét. - Nem akarom tudni, mit gondol rólam - lihegte. - Hallgass. Dehogyisnem akarja tudni.

Dr. Calvin lehajtott fejjel állt, lélegzete meggyorsult. - Ne beszélj butaságokat - suttogta. - Nem beszélek butaságokat. Segíteni szeretnék. Milton Ashe-nek az a véleménye magáról… - Szünetet tartott. És most a pszichológusn felemelte a fejét. - Mi a véleménye? - Milton Ashe szereti magát - válaszolta a robot nyugodt hangon. Dr. Calvin egy hosszú percig egyetlen szót sem szólt, csak mereven bámult maga elé. - Tévedsz! - suttogta aztán. - Ez nem lehet igaz. Nem szerethet. - De szereti. Az ilyesmit nem lehet rejtegetni, legalábbis el ttem nem. - De hisz én olyan… olyan… - A hangja elcsuklott. - Ashe nem a küls t nézi, hanem a szellemi képességeket. Nem az a fajta férfi, akit a szép haj vagy a szép szem elbolondíthatna. Susan Calvin azon vette észre magát, hogy sebesen pislog. Sokáig nem mert megszólalni, s amikor végre beszélni kezdett, a hangja még mindig remegett. - De hisz soha semmilyen formában nem mutatta ki, hogy… hogy… - Adott neki erre valaha lehet séget? - Hogy tehettem volna? Álmomban se mertem… - Éppen ez az! A pszichológusn elgondolkozott, majd hirtelen fölpillantott. - Fél esztend vel ezel tt meglátogatta t egy lány itt az üzemben. Egy csinos lány, ahogy én láttam… sz ke és karcsú. Az egyszeregyr l persze fogalma sem volt. Ashe egy álló napon át büszkeségt l dagadó mellel magyarázgatta neki, hogyan szerelik össze a robotokat. - Arca újból megkeményedett. - Nem mintha megértette volna. Ki ez a lány? - Megmondhatom magának - válaszolta habozás nélkül Herbie. - Az unokahúga, s kettejük közt nincs semmiféle érzelmi kapcsolat, efel l nyugodt lehet. Susan Calvin szinte kislányos élénkséggel ugrott talpra. - Hát nem furcsa? Pontosan ez az, amivel olykor vigasztaltam magamat, bár valójában sose hittem, hogy igaz. És most kiderül, hogy mégis igaz. - Herbie-hez futott, két kezébe fogta a robot hideg, súlyos kezét. - Köszönöm, Herbie. - Aztán suttogó hangon kérlelte: - De egy szót se err l senkinek. Maradjon kett nk titka. És még egyszer köszönöm. - Görcsös mozdulattal megszorította Herbie érzéketlen fémkezét, és kiszaladt a szobából. Herbie lassan fölemelte a félbehagyott regényt. Az gondolatai közt nem olvashatott senki. Milton Ashe dörmögve, ízületeit ropogtatva, kéjesen nyújtózkodott, aztán dr. Peter Bogertre bámult. - Ide figyelj, Peter, már egy hete csak ezzel foglalkozom, alig hunytam le a szememet. Meddig ny gl djek még vele? Azt mondtad, a pozitronbombázás a D vákuumkamrában megoldja a rejtélyt. Bogert diszkréten ásított, és érdekl déssel vizsgálgatta fehér kezét. Úgy is van. Nyomon vagyok. - Tudom, mit jelent egy matematikusnál nyomon lenni. Mennyire vagy a megoldástól? - Ez attól függ. - Mit l? - Ashe ledobta magát egy székbe, és kinyújtotta hosszú lábát.

- Lanningt l. Az öregfiú nem ért egyet velem. - Fölsóhajtott. Egy kicsit régimódi gondolkodású, ez itt a baj. Úgy ragaszkodik a mátrixmechanikához, mintha az volna egyetlen tudomány. Holott ennek a problémának megoldásához hatékonyabb matematikai módszerekre van szükség. De makacs, mint az öszvér. - Miért ne kérdeznénk meg Herbie-t? Ezzel lezárhatnánk az egész ügyet - motyogta álmosan Ashe. - A robotot? - Bogert összehúzta szemöldökét. - Miért ne? Nem hallottad, mit mesél az öreglány? - Dr. Calvinr l beszélsz? - Igen. A mi édes Susie-kánkról. Szerinte ez a robot valóságos matematikai zseni. Mindent tud és még annál is többet. Harmadfokú integrált old meg fejben, és tenzoranalízist früstököl. A matematikus hitetlenkedve nézett Ashe-re. - Komolyan beszélsz? - Becsszóra! A baj csak ott van, hogy az a lüke nem rajong a matematikáért. Egész nap limonádé regényeket olvasna. Úgy éljek! Látnád, Susie miféle szemeteket szállít neki. Bíbor szenvedély, Szerelem a világ rben meg más efféléket. - Dr. Calvin nekünk err l egy szót sem szólt. - Mert még nem végzett a robot tanulmányozásával. Tudod, milyen. Szeret mindent megtartani magának, amíg aztán fel nem libbent a fátyolt a nagy titokról. - De neked elmondta. - Valahogy beszédbe keveredtünk. Az utóbbi id ben többször összetalálkoztunk. - Tágra nyitott szemmel, homlokát ráncolva kérdezte: - Mondd, Bogie, nem vettél mostanában észre rajta valami különöset? - Arra gondolsz, hogy rúzsozza a száját? - vigyorgott gúnyosan Bogert. - Fenét, ezt már én is észrevettem. Rúzs meg púder meg szemfesték. Mint a madárijeszt , úgy néz ki. De nem err l beszélek. Nem tudom, mi lehet a magyarázata, de ahogy beszél, csak úgy ragyog a boldogságtól. - Elgondolkozott, majd vállat vont. Bogert Ashe-re kacsintott, és ez a kacsintás jó ötvenes tudós létére nem is volt megvetend teljesítmény. - Talán szerelmes valakibe - mondta. Ashe lehunyta szemét. - Ugyan, Bogie, ne hülyéskedj. Beszélj inkább Herbie-vel. Én most led lök itt, és alszom egyet. - Na jól van. Nem mintha különösen örülnék, ha egy robot beleüti az orrát a mesterségembe, s amellett nem is hiszem, hogy tényleg tudna valamit mondani. Szavaira halk horkolás volt a válasz. Herbie figyelmesen hallgatta Peter Bogertet, aki zsebre tett kézzel álldogált el tte, és közönyös hangot színlelve magyarázta: - Tehát így állunk. Azt hallottam, te értesz ezekhez a dolgokhoz, de én els sorban mégis puszta kíváncsiságból kérdezlek. Elismerem, hogy a gondolatmenetemben, ahogyan azt felvázoltam neked, lehet egy-két vitatható feltevés, s ezeket dr. Lanning nem hajlandó magáévá tenni. Az egész kép meglehet sen homályos. - És amikor a robot néma maradt, Bogert megkérdezte: - Neked mi a véleményed?

Herbie az ákombákom formulákat tanulmányozta. - Én nem látok itt semmi hibát. - És gondolod, hogy te ennél többre tudnál menni? - Meg se próbálnám. Maga sokkal jobb matematikus, mint én, és amellett nem is igen szeretnék ebben a kérdésben állást foglalni. Bogert elmosolyodott. Mosolyában árnyalatnyi önelégültség bujkált, - Gondoltam, hogy így lesz. Bonyolult probléma ez. Spongyát rá. Összegy rte a papírokat és a szemétaknába hajította. Már indulóban volt, amikor meggondolta magát. - Mellesleg… A robot várt. Bogert láthatólag nehezen talált szavakat. - Van valami… jobban mondva, talán te… - Elhallgatott. - A gondolatai nagyon zavarosak - szólalt meg Herbie -, de kétségkívül dr. Lanning körül forognak. Miért habozik, hisz mihelyt rendbe szedi ket, úgyis tudni fogom, mit akar kérdezni. A matematikus szokott mozdulatával pomádés haját simogatta. Lanning már közeledik a hetvenhez - mondta, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. - Tudom. - És már csaknem harminc esztendeje igazgató. - Herbie bólintott. Te bizonyára tudod - folytatta hízelg hangon Bogert -, hogy… nem szándékozik-e leköszönni. Egészségi vagy más… - Értem - válaszolta sz kszavúan Herbie. - Szóval tudod? - Persze hogy tudom. - És… hajlandó volnál megmondani nekem? - Ha kérdezi - válaszolta a robot tárgyilagos hangon. - Dr. Lanning tulajdonképpen már le is köszönt. - Hogyhogy?! - robbant ki Bogertb l szinte artikulálatlanul a szó. Majd nagy fejét el reszegezve ismételte: - Hogyhogy? - Már leköszönt - hangzott a szenvtelen válasz -, csak még nem hozta nyilvánosságra. Arra vár, hogy megoldja ezt a problémát… az én problémámat. Ha ez megtörtént, kész átadni helyét az utódjának. - És az utód? - lihegte Bogert. - Az ki lesz? - Egészen közel hajolt Herbie-hez, leny gözve bámult a tompa vörös, kifürkészhetetlen fotocellákra, a robot szemeibe. - Maga lesz az új igazgató - válaszolta lassan a robot. Bogert megkönnyebbülten elmosolyodott. - Ez jó hír. Reméltem, hogy így lesz. Köszönöm, Herbie. Peter Bogert aznap hajnali ötig dolgozott, és kilenckor már megint az íróasztala mellett ült. Az asztal fölötti polc szinte kiürült, ahogy egymás után emelte le róla a kézikönyveket. A számok hadsorai csak alig-alig gyarapodtak, ezzel szemben a telefirkált és összegy rt papirosok már halomba gy ltek az asztal alatt. Pontosan délben az el tte fekv papírlapra bámult, megdörzsölte véreres szemét, ásított, vállát vonogatta. - Ez percr l percre rosszabb lesz. A fene egye meg! Nyílt az ajtó. Bogert fölnézett, és szótlan bólintással üdvözölte a belép Lanninget. Az igazgató csomós kezének ízületeit ropogtatva végignézett a rendetlen szobán, és a homlokát ráncolta.

- Új nyomra bukkantál? - tudakolta. - Nem - hangzott a dacos válasz. - Miért, a régi nem volt jó? Lanning nem vette magának a fáradságot, hogy válaszoljon, s t az íróasztalon hever papírlapokat is csupán futólagos pillantásra méltatta. Szivarra gyújtott, s a gyufa fellobbanó lángján keresztül kérdezte: - Beszélt neked dr. Calvin err l a robotról? Azt mondja, matematikai zseni. Egyenesen csodálatos. - Már hallottam róla - horkant fel Bogert. - De Calvin csak tör djön a robotpszichológiával. Kikérdeztem Herbie-t matematikából, még a differenciál- és integrálszámításokhoz is alig-alig konyít. - Calvinnek nem ez a véleménye. - Az a n bolond. - És nekem se ez a véleményem - jegyezte meg az igazgató, vészjóslóan összehúzva szemét. - Neked? - kérdezte felpaprikázva Bogert. - Hogyhogy? - Ma egész délel tt Herbie-t vizsgáztattam, és nyugodt lelkiismerettel állíthatom, olyanokat tud, amir l te még csak nem is hallottál. - Tényleg? - Úgy látszik, nem hiszed! - Lanning a mellényzsebéb l egy papírlapot húzott el , és széthajtogatta. - Ez, ugye, nem az én kézírásom? Bogert figyelmesen nézegette a nagy, szögletes jeleket. - Ezt Herbie csinálta? - Igen! Mint láthatod, a huszonkettedik egyenleted id integrálásán dolgozott. És ugyanarra az eredményre jutott - Lanning sárga körmével az utolsó számsorra mutatott -, mint én, amellett negyedannyi id alatt. Nem lett volna szabad a Linger-effektust figyelmen kívül hagynod a pozitronbombázásnál. - Nem hagytam figyelmen kívül. Az ég szerelmére, Lanning, értsd meg már végre, hogy ez hatálytalanítaná… - Igen, igen, ezt már elmagyaráztad. De te a Mitchell-féle áttételes egyenlettel dolgoztál, igaz? Az pedig itt nem alkalmazható. - És miért nem? - Már csak azért sem, mert hiperimagináriusokat használtál. - És ennek mi köze a dologhoz? - A Mitchell-féle egyenlet nem érvényes olyan esetekre, ahol… Meg rültél? Ha újra elolvasnád Mitchell eredeti cikkét, a Beszámoló a… - Erre semmi szükség. Eleve megmondtam neked, hogy nem osztom a nézetét, és most Herbie is nekem adott igazat. - Akkor miért nem bízod az egész probléma megoldását arra a nyomorult masinára? - horkant föl Bogert. - Miért fontos neked a magamfajta tudatlanok véleménye? - Épp err l van szó. Herbie nem tudja megoldani a problémát. És ha nem tudja, mi sem tudjuk… egyedül. Az egész kérdést fölterjesztem a Nemzeti Tanácshoz. Nem vállalhatjuk érte a felel sséget. Bogert hátralökte a székét, és vicsorogva, bíborvörös arccal fölpattant. - Ehhez nincs jogod! Most Lanning arcát is elöntötte a vér. - Hogy jössz te ahhoz, hogy el írd nekem, mihez van jogom és mihez nincs?

- Hogy jövök ahhoz? - Bogert hangja határozottan csengett. - Úgy, hogy már félig megoldottam a problémát, és nem t röm, hogy most kivedd a kezemb l. Azt hiszed, nem látok keresztül rajtad, te… te kiszáradt vénség. Elvágnád a saját nyakad, csak hogy ne kelljen átengedned nekem a robottelepátia megoldásának dics ségét. - Te félkegyelm , még egy szó, és felfüggesztelek fegyelemsértésért! - Lanning alsó ajka remegett az indulattól. - Pontosan ez az, amit nem fogsz tenni, Lanning. Akinek gondolatolvasó robot van a környezetében, annak nincsenek titkai, és így sejtheted, hogy mindent tudok a leköszönési szándékaidról. Lanning szivarjának hamuja megremegett, lehullt, majd példáját a szivar is követte. - Mi…? - És én vagyok az új igazgató, érted? - Bogert csúnyán elvihogta magát. - Ezt is nagyon jól tudom. Azt hiszed, nem? Itt ezentúl én adok ki utasításokat, másként olyan cécó lesz, amilyet életedben még nem pipáltál. Lanning végre visszanyerte hangját. - Felfüggesztelek; hallod?! - üvöltötte. - Minden munkád alól felmentelek! Befejezed itteni pályafutásod, érted? - Ennek mi értelme? - Bogert arcára széles mosoly terült. - Ezzel nem jutsz semmire. Az összes adu az én kezemben van. Tudom, hogy leköszöntél. Herbie mondta nekem, meg t led tudja. Lanning nyugalmat er ltetett magára. Ebben a pillanatban nagyonnagyon öregnek látszott, szeme fáradt volt, arca, amelyr l elt nt az iménti pirosság, öregesen sápadt. - Beszélek Herbie-vel. Semmi ilyet nem mondhatott neked. Ravasz játékot játszol, Bogert, de nálam nem blöffölhetsz. Gyere velem. Bogert vállat vont. - Herbie-hez? Nagyon jó. Gyerünk! És az is pontosan délben volt, hogy Milton Ashe felnézett a papírlapról, amelyen egy gyengén sikerült rajz éktelenkedett. - El tudja képzelni? Nem vagyok valami híres rajzoló, de nagyjából ilyen. Csudaszép kis ház, és majdnem ingyen van. Susan Calvin ellágyulva pillantott a szemben ül férfira. - Igazán gyönyör - sóhajtotta -, én is gyakran gondoltam rá, hogy milyen jó volna… - Nem fejezte be a mondatot. - Persze - folytatta Ashe élénken, félretéve a ceruzát - a szabadságomig várnom kell vele. Csak két hét odáig, de a Herbie-ügy miatt most minden a leveg ben lóg. - A körmeit vizsgálgatta. - Mellesleg még valamit szeretnék elmondani magának, de ez titok. - Akkor ne mondja el. - De már égek a vágytól, hogy valakinek elmondhassam… és közel s távolban maga az egyetlen… bizalmasom. - Szégyenl sen elvigyorodott. Susan Calvin nem mert megszólalni, csak a szíve, a szíve kalimpált…- Megmondom szintén - Ashe közelebb húzódott, és bizalmas suttogásra fogta a hangját -, a házat nem csak magamnak veszem. Megn sülök. - Hirtelen felpattant székéb l. - Mi baj?

- Semmi! Semmi! - A szörny szédülés, amely Susan Calvint elfogta, lassanként alábbhagyott, de a torkán nehezen jöttek ki a szavak: - Megn sül? Azt akarja mondani, hogy…? - Igen. Megházasodom. Ideje már, nem gondolja? Emlékszik arra a lányra, aki tavaly nyáron itt járt? Azt veszem el. De maga rosszul van! Olyan sáp… - Csak a fejem fáj! - Susan Calvin er tlenül intett, hogy nincs semmire szüksége. - Az utóbbi… id ben gyakran vannak fejfájásaim. Ó, engedje meg, hogy gratuláljak. Szívb l örülök… - Krétafehér arcán csúnya vörös foltokban ütközött ki az ügyetlenül felrakott festék. Újból forogni kezdett vele a világ. - Bocsásson meg… kérem… Már csak motyogásra futotta erejéb l, ahogy vakon kibotorkált az ajtón. Ashe vallomása úgy érte, akár egy álombeli váratlan katasztrófa valószín tlen borzalmakkal teli álom. Hogyan lehetséges ez? Hisz Herbie azt mondta… Herbie pedig nem tévedhetett! Herbie gondolatolvasó! Azon vette észre magát, hogy lihegve támaszkodik az ajtófélfának, és Herbie érzéketlen fémarcába bámul. Úgy látszik, felszaladt a lépcs n, két emelet magasságba, anélkül hogy emlékeznék rá. Mintha álomban történt volna, olyan gyorsan futotta be a távolságot. Igen, mintha álom volna az egész! Herbie rezzenetlen szemmel nézett rá, de ez a tompa vörös szempár - Susan Calvin úgy látta - két, halványan csillogó, lidércnyomásos karikává tágul. A robot beszélt. Susan Calvin érezte, hogy h s poharat szorít az ajkához. Nyelt egyet, megborzongott, most már legalább tudta, hol van. Herbie még mindig beszélt, izgatottan, fájdalmas, kérlel hangon, megrettenve. Susan Calvin lassan-lassan felfogta a szavak értelmét. - Ez csak álom - hajtogatja a robot -, ne higgyen benne. Egykett re felébred, és akkor nevetni fog az egészen. Szereti magát. Megmondtam, hogy szereti. Csak nem itt! Nem most! De ezek mer képzetek. Susan Calvin bólintott. - Igen, igen! - suttogta Herbie karjába kapaszkodva, görcsösen rátapadt, és úgy ismételte újból és újból: - Ugye, nem igaz? Ugye, nem igaz? Utóbb már nem emlékezett rá, miképpen tért magához, de ez az eszmélés olyan volt, mint amikor a ködös valószer tlenséget kegyetlenül éles napfény váltja föl. Susan Calvin eltaszította magától a robotot, erélyesen ellökte a fémkezet, és szeme tágra nyílt. - Mit m velsz te velem?! - sikoltotta. - Mit m velsz? Herbie hátrált. - Segíteni szeretnék - mondta. A pszichológusn rámeredt. - Segíteni? Azzal, hogy bebeszéled nekem, hogy csak álmodom? Azzal, hogy skizofréniába taszítasz? - Hisztérikus izgalom fogta el. - Ez nem álom! Bárcsak az volna! - Majd egy hirtelen lélegzet után hozzátette: - Várj csak! Miért…? Ó, már értem. Irgalmas ég, hiszen oly világos! A robot hangjában rémület csengett. - Nem tehettem mást! - És én hittem neked! Eszembe se jutott, hogy…

Elhallgatott, mert az ajtó fel l hangos szóváltás ütötte meg a fülét. Elfordult, görcsösen ökölbe szorította kezét, s mire a két matematikus 'belépett, már a szoba túlsó végében, az ablaknál állt. A férfiak ügyet se vetettek rá. Együtt álltak Herbie elé, Lanning ingerülten, türelmetlenül, Bogert hidegen, gúnyosan. Els nek az igazgató szólalt meg: - Herbie, ide figyelj! A robot gyors pillantást vetett az öreg tudósra. - Tessék, dr. Lanning. - Mondtál te valamit rólam dr. Bogertnek? - Nem, uram - felelte lassan a robot. Bogert arcáról egyszerre lehervadt a mosoly. - Mi…icsoda? - Bogert félretolta felettesét, és szétterpesztett lábbal megállt a robot el tt. - Ismételd meg, amit tegnap mondtál nekem. - Azt mondtam, hogy… - Herbie megtorpant. Mélyen a belsejében a fém diafragma halk, zavaros hangokat hallatott. - Nem azt mondtad, hogy leköszönt? - bömbölte Bogert. - Felelj! Dühöngve rázta öklét, de Lanning félrelökte. - Hazugságra akarod kényszeríteni? - Hát nem hallottad? Már félig kimondta az "igent", és akkor elhallgatott. Menj az utamból! Ki akarom szedni bel le az igazságot, érted? - Majd én kérdezem! - Lanning a robothoz fordult. - Felelj nyugodtan, Herbie. Leköszöntem vagy sem? Herbie mereven bámult maga elé. Lanning szorongva ismételte: Leköszöntem vagy sem? - A robot alig-alig észrevehet en nemet intett a fejével. Ennél többre nem volt hajlandó. A két férfi egymásra pillantott, szemükben ellenséges fények égtek. - Mi a fene? - horkant föl Bogert. - Megkukult ez a robot? Nem tudsz beszélni, te szörnyeteg? - De tudok - hangzott a készséges válasz. - Akkor felelj a kérdésre. Nem mondtad nekem, hogy Lanning leköszönt? Leköszönt vagy nem köszönt le? Válasz helyett újból néma csend következett, mígnem a szoba túlsó végében Susan Calvin fölnevetett, hirtelen, éles, már-már hisztérikus nevetéssel. A két matematikus összerezzent. - Mi az, maga itt van? - kérdezte Bogert homlokát ráncolva. - És min mulat olyan jól? - Nem mulatok - válaszolta Calvin természetellenes hangon. - Csak látom, nem én vagyok az egyetlen, aki felült Herbie-nek. Hát nem a sors iróniája, hogy a világ három legnagyobb robotikusa ugyanabba a primitív csapdába esik bele? - Hangja elcsuklott, halvány kezét a homlokához emelte. - Irónia, igen, de mulatságosnak nem mondanám. A két férfi most csodálkozó pillantást váltott egymással. - Miféle csapdáról beszél? - tudakolta kimérten Lanning. - Talán valami baj van Herbie-vel? - Nem - felelte Susan Calvin, és lassan melléjük lépett -, nem vele van baj, hanem… velünk. - Aztán hirtelen megperdült, és a robotra rivallt: - Menj innét! Takarodj a szoba túlsó végébe, és ne is lássalak!

Calvin vadul lobogó szeme el l Herbie meggörnyedve, csörömpöl léptekkel elbotorkált. - Mit jelentsen ez, dr. Calvin? - kérdezte Lanning ellenséges hangon. Susan Calvin most a két férfihoz fordult. - Föltételezem - mondta gúnyosan -, hogy ismerik a robotika alapvet els törvényét. A két férfi egyszerre bólintott. - Természetesen - válaszolta ingerülten Bogert. - A törvény értelmében a robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül t rnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. - Nagyszer fogalmazás! - csúfondároskodott dr. Calvin. - De milyen kárról van szó? - Akármilyen kárról. - Úgy van! Akármilyenr l! Például mondjuk megbántott érzelmekr l! Vagy sértett hiúságról! Füstbe ment reményekr l! Vagy ezek talán nem károk? Lanning homlokát ráncolta. - Mit tudhat egy robot…? - Hirtelen elakadt a lélegzete. - Aha, látom, már kapiskálja. Ez a robot gondolatolvasó. Feltételezik, hogy ne tudná pontosan, mi a lelki sérelem? Feltételezik, hogy a kérdéseikre ne pontosan azt a választ adná, amit hallani szeretnének? Nem bántana meg bennünket, ha mást válaszolna? És ezt ne tudná? - Jóságos ég! - mormolta Bogert. A pszichológusn gúnyos pillantást vetett rá. - Biztosan azt kérdezte t le, hogy Lanning leköszönt-e. És miután igenl választ akart hallani, tehát Herbie igent mondott. - Valószín leg ezért nem akart az imént megmukkanni - jegyezte meg halkan Lanning. - Bármilyen választ ad, egyikünket megbántja vele. Rövid szünet támadt, mialatt a férfiak elgondolkozva méregették a robotot. A szoba túlsó végében, a könyvszekrény mellett kuporgott egy széken, fejét tenyerébe temette. Susan Calvin egyre csak a padlót bámulta. - És mindezt tudja. Ez a… ördög mindent tud, még azt is, hogy mi baj történt vele a futószalagon. - Komoran, töprengve nézett maga elé. Lanning fölpillantott. - Ebben téved, dr. Calvin. Azt nem tudja. Megkérdeztem t le. - Az semmit se jelent! - kiáltotta Calvin. - Legfeljebb annyit, hogy maga nem le akarja tudni a megoldást. Sértené a hiúságát, ha egy gép lepipálná. - Hirtelen Bogerthez fordult. - És maga? Maga is megkérdezte t le? - Csak úgy félig-meddig: - Köhintett egyet, és elvörösödött. - Azt felelte, hogy nem sokat konyít a matematikához. Lanning elnevette magát, de nem túl hangosan. A pszichológusn gúnyosan mosolygott. - Majd én megkérdezem! Az én önérzetemet nem sérti, ha oldja meg a problémát. - És hideg, parancsoló hangon a robotra rivallt: Gyere ide! Herbie felállt, és habozva odament Calvinhez.

- Te ugye tudod - kezdte dr. Calvin -, hogy amikor összeszereltek, hol került a szerkezetedbe valami oda nem tartozó, vagy hol hagytak ki bel le valami lényegeset? - Igen - suttogta Herbie. - Várjon! - vágott közbe Bogert ingerülten. - Ez nem biztos, hogy igaz. Csak maga ezt akarja hallani. - Ne ostobáskodjék! - torkolta le Calvin. - Herbie legalább olyan jól ért a matematikához, mint maguk ketten együttvéve. Hiszen gondolatolvasó. Most itt az alkalom, hogy próbára tegyék. A matematikus lemondóan legyintett, Calvin pedig újból a robothoz fordult. - Rajta, Herbie, felelj! Várjuk a választ. - Majd odaszólt a két férfinak: - Fogjanak papírt és ceruzát, uraim. De Herbie néma maradt. - Miért nem felelsz? - kérdezte diadalmasan a pszichológusn . - Nem tehetem - tört ki a robot. - Tudja jól, hogy nem tehetem! Dr. Bogert meg dr. Lanning nem akarják, hogy válaszoljak. - Mind a ketten tudni akarják a megoldást. - De nem t lem. Most Lanning szólalt meg, lassan, de határozottan: - Ne butáskodj, Herbie. Igenis azt akarjuk, hogy válaszolj. Bogert is biccentett. - Mire jó ez? - kiabálta kétségbeesetten Herbie. - Azt hiszik, hogy csak az agyuk felszínéig látok, a mélyébe nem? Ott lent nem akarják, hogy válaszoljak. Én gép vagyok, emberi alkotás, utánzat, amelyet pusztán az agyamban lev pozitronok összjátéka tesz életszer vé. Ha én ejtek csorbát a tekintélyükön, az kétszeres fájdalmat okoz maguknak. Ez van az agyuk mélyébe írva. Kitörölhetetlenül. Nem árulhatom el a probléma megoldását. - Mi majd kimegyünk - mondta dr. Lanning. - És mondd meg Calvinnak. - Az mit sem változtat a dolgon - makacskodott Herbie -, hiszen mindenképpen tudni fogják, hogy én oldottam meg a problémát. - Értsd meg, Herbie - szólt közbe Calvin -, hogy dr. Lanning és dr. Bogert érveid ellenére is meg akarják oldani a problémát. - Igen, saját erejükb l - replikázott a robot. - De meg akarják oldani, és azáltal, hogy ismered a megoldást, és mégse mondod meg, kárt okozol nekik. Ezt belátod, ugye? - Igen, igen! - És ha megmondod nekik, azzal is kárt okozol. - Igen, igen! - Herbie lassan hátrált. Susan Calvin lépésr l lépésre követte. A két férfi dermedten, zavarodottan figyelte ket. - Nem mondhatod meg nekik - ismételte lélektelen egyhangúsággal a pszichológusn -, mert ezzel is kárt okozol, és ezt neked nem szabad. De ha nem mondod meg, azzal is kárt okozol, tehát mégis meg kell mondanod. Viszont ha megmondod, kárt okozol, tehát nem szabad megmondanod. De ha nem mondod meg, akkor is kárt okozol, tehát meg kell mondanod… Herbie már egészen a falhoz szorult, s ott térdre rogyott. - Hallgasson! - kiabálta. - Némítsa el az agyát! Tele van fájdalommal, reménytelenséggel, gy lölettel! Nem akartam semmi rosszat,

esküszöm! Csak segíteni akartam! Azt mondtam, amit hallani akart. Azt kellett mondanom! A pszichológusn azonban rá se hederített. - Meg kell mondanod - folytatta könyörtelenül -, de ha megmondod, kárt okozol. Viszont ha nem mondod meg, akkor is kárt okozol, tehát meg kell mondanod, de… Herbie felsikoltott! Sikoltása olyan volt, mint egy sokszorosan feler sített pikoló fuvola hangja, egyre élesed hang, amely egy elkárhozott lélek rettegéseit jajveszékelte, s betöltötte az egész szobát. És mire a sikoltás elhalt, Herbie összerogyott, fémteste mozdulatlanul hevert egy kupacban a padlón. - Halott! - mondta Bogert sápadtan. - Nem! - Susan Calvin egész lényét vad kacagás rázta meg. - Nem halt meg, csak… megtébolyodott. Megoldhatatlan dilemma elé állítottam, és ebbe bele rült. Kivitethetik az ócskavastelepre… mert soha többé nem fog megszólalni. Lanning letérdelt a fémkupac mellé, amely valaha Herbie volt. Ujjával megérintette a hideg, érzéketlen fémarcot, és megborzongott. - Ezt szándékosan tette? - Fölkelt a robot mell l, és feldúlt arccal a pszichológusn felé fordult. - És ha szándékosan tettem? Változtatni már úgysem tud rajta. Majd hirtelen kitört bel le a keser ség: - Megérdemelte. Az igazgató karon fogta a k vé meredt Bogertet. - Most már mindegy. Gyere, Peter. - Fölsóhajtott. - Ez a típusú gondolkodó robot amúgy is használhatatlan. - Öreges, fáradt szemmel maga elé bámult, és megismételte: - Gyere, Peter! A férfiak távozása után még jó néhány perc múlt el, mire dr. Susan Calvin úgy-ahogy visszanyerte lelki egyensúlyát. Tekintetét lassan az él halott Herbie felé fordította, s arca újból megkeményedett. Sokáig bámult a robotra, a diadal lángja kihunyt a szeméb l, s visszaköltözött belé a reménytelenség. Kavargó gondolatai két végtelenül keser szóban tolultak ajkára: - Te hazug! Beszélgetésünk aznapra persze véget ért. Tudtam, hogy ezek után többet nem szedhetek ki bel le. Csak ült az íróasztala mögött, hideg, fehér arccal - a múltba révedezve. - Köszönöm, dr. Calvin! - búcsúztam, de nem is válaszolt. Két napig várnom kellett, amíg újból beszélhettem vele. Legközelebb irodája ajtajában találkoztam Susan Calvinnel. Épp az irattárát szállították el. - Hogy halad a cikkével, fiatalember? - érdekl dött. - Köszönöm, jól - feleltem. Közben a saját elgondolásaim szerint formába öntöttem az anyagot, dramatizáltam a nyers tényeket, párbeszéddel, néhány színfolttal kiegészítettem a történeteket. Megnézné, nincs-e benne esetleg valamilyen sért vagy szembeszök en pontatlan megállapítás? - Szívesen. Menjünk talán az igazgatósági büfébe. Megiszunk egy kávét.

Úgy látszik, jó hangulatban van, gondoltam magamban, s ezért a folyosón megkockáztattam egy kérést: - Azon t dtem, dr. Calvin, hogy nem volna-e szíves mondani még valamit… - Mir l? - A robotika történetér l. - De hiszen err l már mindent összeszedett, amire szüksége lehet, fiatalember. - Csak bizonyos értelemben. Az eddig följegyzett történetek nem sok kapcsolatban vannak a mával. Gondolatolvasó robotot többet nem állítottak el , az rállomások elavultak, "lomtárba" kerültek, a bányászrobot pedig manapság már nem túlságosan izgalmas téma. Talán tudna valamit mondani a kozmikus utazásról? A hiperatom hajtóm vet mindössze húsz-huszonkét évvel ezel tt találták fel, és a közhiedelem szerint robottalálmány volt. Mi ebben az igazság? - Kozmikus utazás? - Dr. Calvin elgondolkozott. A büfében ültünk. Én komplett ebédet rendeltem, dr. Calvin csak egy csésze kávét ivott. - Nem nevezném egyszer en robottalálmánynak. Igaz, amíg az Agyat el nem állítottuk, nem sokra jutottunk. De azért újból és újból megpróbálkoztunk vele. Els ízben 2029-ben kerültem közvetlen kapcsolatba a kozmikus kutatással, amikor egy robot elt nt…

Vámosi Pál fordítása Ámon László rajzai FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!