PATRICK SÜSKIND
A PARFÜM EGY GYILKOS TÖRTÉNETE REGÉNY
Európa könyvkiadó Budapest 1988
PATRICK SÜSKIND: DAS PARFUM. DIE GESCHICHTE EINES MÖRDERS. LIZENZAUSGABE MIT FREUNDLICHER GENEHMIGUNG DER DIOGENES VERLAG AG, ZÜRICH © 1985 BY DIOGENES VERLAG AG ZÜRICH HUNGARIAN TRANSLATION © FARKAS TÜNDE, 1988
EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ SZEDTE ÉS NYOMTA A SYLVESTER JÁNOS NYOMDA NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 87/435 KÉSZÜLT SZOMBATHELYEN, 1988-BAN FELELŐS VEZETŐ: HANUSZEK BÉLA IGAZGATÓ FELELŐS SZERKESZTŐ: KAJTÁR MÁRIA A FORDÍTÁST AZ EREDETIVEL SZMODITS ANIKÓ VETETTE EGYBE A TIPOGRÁFIA ÉS A KÖTÉSTERV KAKUCSY JÚLIA MUNKÁJA MŰSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 12,6 /A/5/ ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 4597 6
ELSŐ RÉSZ 1
A XVIII. század Franciaországában élt egy ember, aki e zseniális és visszataszító alakokban nem szűkölködő kornak egyik legzseniálisabb és legvisszataszítóbb figurája volt. Az ő történetét beszéljük itt el. Jean-Baptiste Grenouille-nak hívták, és neve a többi zseniális szörnyetegével ellentétben (de Sade, Fouché, Bonaparte!) korántsem azért merült feledésbe, mert Grenouille kevésbé volt öntelt, embergyűlölő és erkölcstelen – egyszóval, istentelen –, mint eme hírhedetten sötét alakok, hanem mert zsenialitása és egyetlen becsvágya olyan területre korlátozódott, amely nem hagy nyomot a történelemben: a szagok illékony birodalmára. Akkoriban, amikor történetünk játszódik, a városokban számunkra, mai emberek számára szinte elképzelhetetlen bűz uralkodott. Trágya bűzlött az utcákon, vizelet a hátsó udvarokon; korhadó fa és patkánypiszok a lépcsőházakban; rohadt káposzta és ürüzsír a konyhákban; áporodott por bűzlött a szellőzetlen szobákban, a hálószobákban pedig a zsíros lepedők, nyirkos matracok és édeskés-szúrós szagú éjjeliedények szaga terjengett. A kémények kénköves bűzt okádtak, a cserzőműhelyek maró lúgok szagát, a mészárszékek az alvadó vérét. Az embereknek izzadság-és mosatlanruha-szaguk volt; szájukból szuvas fog, gyomrukból hagymalé bűzölgött, és testük, mihelyst kicsit megöregedtek, romlott sajt, savanyú tej és daganatos betegségek szagát árasztotta. Bűzlöttek a folyók, bűzlöttek a terek, bűzlöttek a templomok, bűzlött a hidak alja, és bűzlöttek a paloták. A paraszt ugyanúgy bűzlött, mint a pap, a kézműveslegény éppúgy, mint a mesterné asszony, bűzlött az egész nemesség, beleértve a királyt is – ennek ragadozóállat-szaga volt –, a királyné pedig úgy bűzlött, mint egy öreg kecske, télen-nyáron egyaránt. Mindennek oka pedig az volt, hogy a XVIII. században a baktériumok még korlátlanul tenyészhettek, így aztán minden emberi tevékenységet, építőt vagy rombolót, a csírázó vagy pusztuló élet minden megnyilvánulását szagok kísérték. És a bűz természetesen Párizsban volt a legnagyobb, mivel Párizs volt Franciaország legnagyobb városa. Párizsnak pedig volt egy olyan pontja, ahol a bűz egyenesen pokoli volt: a Cimetiére des Innocents, az Aprószentek Temetője, a Rue aux Fers és a Rue de la Ferronnerie között. Nyolcszáz éven át hordták ide az Hôtel-Dieu kórház és a környező egyházközségek halottait, nyolcszáz éven át tucatjával érkeztek a holttestek a kocsikon, hogy aztán hosszú tömegsírokba temettessenek, nyolcszáz éven át halmozódott csontocska csontocskára a kriptákban és a csontkamrákban. Csak jóval később, a nagy forradalom előestéjén zárták be és számolták fel a temetőt, miután számos tömegsír veszélyesen beomlott, és a bűz miatt a környék lakói már nemcsak tiltakoztak, hanem félő volt, hogy fel is lázadnak. Ekkor aztán a milliónyi csontot és koponyát átlapátolták a Montmartre katakombáiba, a temető helyén pedig élelmiszerpiacot nyitottak. Nos, tehát az egész királyság legeslegbűzösebb helyén született meg 1738. július 17-én Jean-Baptiste Grenouille. Az év egyik legmelegebb napja volt. A hőség ólomként nehezült a temetőre, és a rohadt dinnye meg égett szaru keverékére emlékeztető hullaszag szétterült a szomszédos utcákban is. Amikor a fájások elkezdődtek, Grenouille anyja a Rue aux Fers-i halasbódénál állt, és az imént kibelezett keszegeket pikkelyezte. A halak, bár állítólag reggel fogták ki őket a Szajnából, máris úgy bűzlöttek, hogy elnyomták a hullaszagot. Grenouille anyja sem az egyiket, sem a másikat nem érezte, egyrészt, mert szaglása már eltompult, másrészt pedig, mert megrohanták a fájások, és emiatt semmiféle külső hatást nem érzékelt. Nem akart semmi mást, csak hogy elmúljon a fájdalom: a lehető leggyorsabban túl akart lenni az undorító szülésen. Ez már az ötödik szülése volt. Az összes eddigieket is itt bonyolította le
a halasbódénál, és vagy halva született gyereket hozott a világra, vagy majdnem halva születettet, mert az a véres húsdarab, ami ilyenkor kiszakadt belőle, nemigen különbözött az ott heverő halbelsőségtől, és sokkal több élet sem volt benne. Este a belsőségekkel együtt fellapátolták és elvitték a temetőbe, vagy le a folyóhoz. Ma is így kellett volna lennie, és Grenouille anyja, aki huszonöt év körüli fiatal nő volt, egészen csinos, majdnem minden foga ép, a haja sem hullott ki még teljesen, és a köszvényt, szifiliszt és egy kis könnyű tüdőbajt leszámítva egészséges volt – még hosszú, talán öt-tíz évig tartó életet remélt, sőt azt, hogy egyszer feleségül megy valami özvegy kézműveshez, és tisztes asszonyságként igazi gyermekeket szül –, nos, Grenouille anyja azt kívánta, hogy legyen már vége az egésznek. És amikor a tolófájások megkezdődtek, lekuporodott a halbontó asztal alá, és megszült, mint eddig már négyszer, és a köldökzsinórt elvágta a halkéssel. De ekkor a hőség és a bűz miatt – amit önmagában nem érzékelt, csak mint valamit, ami elviselhetetlen, nyomasztó, mint egy liliommező vagy egy szűk, nárciszokkal telezsúfolt szoba levegője – elájult, oldalára dőlt, kiszédült az asztal alól az utca közepére, és ott is maradt, késsel a kezében. Ordítozás, rohangálás, a bámész tömeg körben áll, rendőrt hívnak. Az asszony még mindig az utca közepén fekszik kezében késsel, lassan magához tér. – Mi történt vele? – Semmi. – Mit csinál a késsel? – Semmit. – Honnan a vér a szoknyáin? – A halaktól. És feláll, eldobja a kést, és mosakodni indul. De ekkor egyszerre csak felsír az újszülött az asztal alatt. Megkeresik, légyrajok, halfejek és belsőségek között megtalálják, kihalásszák az asztal alól. Hivatalból kiadják egy dajkának, az anyát letartóztatják. És mivel minden köntörfalazás nélkül, engedelmesen bevallja, hogy a gyereket ott hagyta volna elpusztulni, mint már négy másikat, sebtiben lefolytatják a pert, többszörös gyermekgyilkosságért elítélik, és néhány hét múlva a Gréve téren fejét veszik. A gyermek ekkorra már a harmadik dajkánál volt. Pár napnál tovább senki sem akarta tartani. Azt mondták, kettő helyett szopik, elszívja a többi csecsemő elől a tejet, s ezzel előlük, dajkák elől a megélhetést, hiszen egy gyermek szoptatása nem kifizetődő. Az illetékes rendőrtiszt, bizonyos La Fosse hamarosan megelégelte a dolgot, és el is vitette volna a gyermeket a Rue Saint-Antoine-on levő lelenc- és árvagyerek-gyűjtőhelyre, ahonnan naponta indultak gyermekszállítmányok Rouenba, az állami lelencházba. De mivel a gyermekeket teherhordók szállították háncsputtonyokban, amelyekbe a jó kihasználtság okán egyszerre négy csecsemőt is begyömöszöltek, s ezért a halálozási arány útközben rendkívül magas volt; következésképp a teherhordóknak csak megkeresztelt és szállítólevéllel ellátott gyermekeket volt szabad szállítani – a levelet Rouenban le kellett pecsételtetni –; s mivel a Grenouille gyerek meg sem volt keresztelve, sőt még neve sem volt, amit a szállítólevélbe beírhattak volna; a rendőrség részéről megengedhetetlen eljárás lett volna gyereket névtelenül lerakni a gyűjtőhely küszöbére (ami persze egy csomó formalitást kiküszöbölt volna). Így tehát, mivel az idő is sürgetett, La Fosse rendőrtisztviselő elállván eredeti szándékától, eltekintett azoktól a bürokratikus intézkedésektől, amelyek a csecsemő ügyének egyszer s mindenkori lezárásához szükségeltettek, és utasítást adott, hogy a fiúcskát nyugta ellenében adják le valamelyik egyházi intézménynél, ahol megkeresztelik, és majd döntenek további sorsáról. A Saint-Martin utcai Saint-Merri-kolostorban szabadultak meg tőle. A gyermek a keresztségben a Jean-Baptiste nevet kapta. S mert a priornak e napon jókedve volt, és mert a jótékonykodásra szánt összeget sem merítették még ki teljesen, nem küldték tovább a gyermeket Rouenba, hanem elhatározták, hogy a kolostor költségén felhizlalják. E célból
átadták őt a Rue Saint-Denis-n lakó Jeanne Bussie nevű dajkának, aki fáradozásaiért egyelőre heti három frankot kapott. 2 Néhány hét múlva Jeanne Bussie dajka egy füles kosárral jelent meg a Saint-Merri-kolostor kapujánál, és így szólt a kapus testvérhez, az ötvenes, kissé kopasz, ecetszagú Terrier atyához: – Na, itt van! És letette a kosarat a küszöbre. – Mi ez? – kérdezte Terrier, a kosár fölé hajolt, és ennivalót gyanítva beleszimatolt. – A Rue aux Fers-i gyermekgyilkos fattya! Az atya addig kotorászott ujjával a kosárban, míg ki nem szabadította az alvó csecsemő arcát. – De helyes. Rózsás, jól táplált. – Mert agyonzabálta magát nálam. Mert még a velőmet is kiszívta. De ennek most már vége. Etessétek ti tovább kecsketejjel, kásával, répalével. Mindent megzabál a fattyú. Terrier atya kedélyes ember volt. Ő kezelte a jótékonykodásra szánható pénzt, ő osztotta el a szegények és rászorulók között. És ennek fejében elvárta, hogy köszönetet kapjon, de aztán egyébbel ne háborgassák. A technikai részletkérdéseket nagyon nem szívelte, hiszen a részletek mindig problémákat jelentenek, a problémák pedig megbolygatják a lelki nyugalmát, ezt pedig semmiképpen nem szerette. Már megbánta, hogy egyáltalán kaput nyitott. Nagyon szerette volna, ha ez a nőszemély fogja a kosarát, elmegy, és őt békében hagyja a csecsemő gondjaival. Lassan felegyenesedett, és beszívta a dajka tej- és birka-gyapjúszagát. Kellemes illat volt. – Nem értem, mit akarsz. Tényleg nem értem, hová akarsz kilyukadni. Csak azt tudom, hogy ennek a csecsemőnek egyáltalán nem ártana, ha még jó ideig szoptatnád. – Neki nem – károgta a dajka –, de nekem igen! Tíz fontot fogytam, pedig három helyett eszem! És miért? Heti három frankért! – Ó, értem már – mondta Terrier megkönnyebbülve –, értem már: megint csak a pénz! – Nem – felelte a dajka. – Dehogynem. Mindig csak a pénzről van szó! Ha ezen a kapun kopogtatnak, biztosan pénzért jönnek. Úgy szeretném, ha egyszer olyan embernek nyithatnék ajtót, akinek nem pénz kell. Valakinek, aki például hozna valami apró figyelmességet... Gyümölcsöt, egypár diót. Ilyenkor ősszel olyan sok mindenből lehetne kóstolót hozni. Vagy virágot. Vagy egyszerűen csak ideállítana valaki, és azt mondaná: „Dicsértessék, Terrier atya, jó egészséget kívánok!” De ezt sohasem fogom megérni. Ha nem koldus jön, akkor kereskedő, ha nem kereskedő, akkor kézműves, és ha nem alamizsnáért jön, akkor számlát nyújt be. Már az utcára se mehetek ki. Három lépést sem tehetek meg, és máris körülvesznek bizonyos egyének, akik pénzt akarnak. – De én nem – mondta a dajka. – Én csak egyet mondok neked. Nem te vagy a környék egyetlen dajkája. Első osztályú nevelőanyák százai fogják taposni egymást, hogy heti három frankért elvihessék ezt a kedves csecsemőt, és táplálhassák a tejükkel meg kásával... – Hát add csak nekik! – Másrészt viszont nem tesz jót a gyereknek, ha állandóan ide-oda lökdösik. Ki tudja, hogy más tején is ugyanolyan jól gyarapszik-e majd, mint a tiéden? Hiszen már megszokta a melled illatát, a szívverésed hangját.
És ismét mélyen beszívta a dajkából áradó jó illatot, és miután látta, hogy szavaival semmiféle hatást sem ér el, folytatta: – Vidd haza ezt a gyermeket! Megbeszélem a dolgot a priorral. Javasolni fogom neki, hogy emelje a béredet négy frankra! – Nem kell – mondta a dajka. – Na jó, legyen öt! – Nem. – Hát mit akarsz még? – ordított rá Terrier atya. – Öt frank egész vagyon az olyan semmi munkáért, mint egy csecsemő táplálása. – Egyáltalán nem pénzt akarok – mondta a dajka –, azt akarom, hogy a fattyú eltűnjön a házamból. – De hát miért, kedves asszonyság? – kérdezte Terrier, és újból matatni kezdett a kosárban. – Hisz ez egy bájos gyermek. Rózsás, csendes, szépen aluszik, és meg is van keresztelve. – Megszállta az ördög. Terrier villámgyorsan visszakapta a kezét. – Lehetetlen! Teljességgel lehetetlen, hogy egy csecsemőt megszálljon az ördög. A csecsemő még nem ember, csak előember, és nincs kifejlett lelke. Ennek következtében aztán nem is érdekli az ördögöt. Talán megszólalt már? Rángatódzik? Tárgyakat mozdít el? Vagy kénkövesen bűzlik? – Egyáltalán nincs szaga – mondta a dajka. – Nahát, tessék! Ez egyértelmű. Ha a gonosz benne volna, bűzlenie kéne. És hogy megnyugtassa a dajkát, egyszersmind próbára tegye önnön bátorságát, Terrier felemelte a kosarat, és beleszagolt. – Semmi különöset nem érzek – közölte némi szimatolás után –, igazán semmi különöset. Esetleg... igen, mintha a pelenkából jönne valami szag... – és odatartotta a kosarat, hogy a dajka is megerősíthesse, amit mondott. – Nem erre gondoltam – mondta a dajka nyersen, és eltolta magától a kosarat. – Nem arra, ami a pelenkában van. Az ürüléke természetesen szaglik. De ő maga, a fattyú, teljesen szagtalan. – Mert egészséges – kiáltotta Terrier –, azért nem szaglik, mert egészséges! Mindenki tudja, hogy csak a beteg gyerekek szaglanak; a himlős gyereknek lótrágyaszaga van, a skarlátosnak rothadó almaszaga, a tüdővészesnek hagymaszaga. De ez... ennek egyedüli baja az, hogy makkegészséges. Talán bűzlenie kéne? Talán a saját gyerekeid bűzlenek? – Nem – felelte a dajka –, az én gyerekeimnek tisztességes embergyerekszaguk van. Terrier óvatosan letette a kosarat a földre, mert érezte, hogy lassanként elborítja a düh az asszony konoksága miatt. Lehet, hogy a fehérszemély meggyőzéséhez a nagyobb nyomaték kedvéért majd még a kezére is szükség lesz, gondolta, és nem akarta, hogy a csecsemőt emiatt valami baj érje. Egyelőre összekulcsolta kezét a háta mögött, s pocakját a dajkának szegezve kérdezte: – Tehát te tudni véled, milyen szagúnak kell lennie egy embergyereknek, aki persze – erre nyomatékosan figyelmeztetlek, miután meg van keresztelve, egyszersmind Isten gyermeke is? – Igen – válaszolta a dajka. – Továbbá azt is állítod, hogy ha a gyermeknek nincs olyan szaga, amilyennek szerinted lennie kéne – szerinted, Jeanne Bussie dajka szerint a Rue Saint-Denis-ről! –, akkor az az ördög fattya? És előrelendített bal kezének mutatóujját a dajka orra elé tartotta, kérdőjelként begörbítve. A dajka elgondolkozott. Nemigen volt ínyére, hogy a beszélgetés teológiai kihallgatássá kezdett alakulni, hiszen e téren csak vereség érhette.
– Hát azt én nem akartam mondani – válaszolt kitérőleg –, maguknak kell eldönteni, Terrier atya, hogy van-e az ördögnek köze a dologhoz vagy nincs, ez igazán nem az én feladatom. Én csak azt tudom, hogy irtózom ettől a gyerektől, mert nincs olyan szaga, amilyennek egy csecsemőnek lennie kell. – Ahá – kiáltott fel Terrier elégedetten, és újból a háta mögé rejtette karját –, tehát az ördögöt, azt, lám; máris visszaszívtuk. Na jó. Akkor már csak azt légy szíves elárulni nekem: milyen szagúnak kell lennie egy csecsemőnek? – Jó szagúnak – mondta a dajka. – Mi az, hogy jó szagú?! – ordított rá Terrier. – Sok mindennek van jó szaga. Például egy csokor levendulának. Vagy a leveshúsnak. Vagy az arab fűszereknek. De most azt szeretném tudni, milyen szaguk van a csecsemőknek? A dajka habozott. Persze, jól tudta, milyen szaguk van a csecsemőknek, nagyon is jól tudta, hiszen már több tucatot szoptatott, gondozott, ringatott, csókolgatott... Éjszaka vaksötétben is megtalálta őket pusztán a szaguk után, most is orrában volt a szag. De szavakkal még sohasem próbálta leírni. – Nos? – vakkantotta Terrier atya, és türelmetlenül pattintgatta körmeit. – Nos hát kezdte a dajka –, nem könnyű megmondani, mert... mert nem mindenütt egyforma a szaguk, bár mindenütt jó, érti, atyám, hát például a lábacskájuk szaga olyan, mint egy meleg, sima kőé – vagy mint a túróé... vagy mint a vajé, a friss vajé, igen, mint a friss vajé, pont olyan. A testük szaga meg, mint a tejbe áztatott lepényé. A fejüknek pedig ott fönt hátul, ahol a hajforgó van, nézze, atyám, ahol magának már semmi sincs – és megpaskolta a kopasz Terrier atya feje búbját, amit az, a részletezett butaságnak emez özönétől elkábulva engedelmesen odatartott –, itt, nahát, itt a legjobb a szaguk. Itt karamellaszaguk van, olyan édes, olyan csodálatos, atyám, azt el sem képzelheti! Ha egyszer itt megszagolja az ember, akkor már meg is szerette, akár saját, akár idegen gyerek. És a kisgyerekeknek ilyen szaguk van, nem másmilyen. És akinek nincs ilyen szaga, akinek még annyi sincs, mint a hideg levegőnek, mint itt ennek a fattyúnak, akkor... Magyarázhatja, atyám, ahogy csak akarja, de én – és elszántan összefonta karját a melle alatt, és olyan undorodó pillantást vetett a kosárba, mintha békákkal volna tele –, én, Jeanne Bussie, nem akarom őt többé magamhoz venni! Terrier atya lassan felemelte lehorgasztott fejét, és ujjaival mintegy véletlenül végigsimított koponyáján, mintha a nem létező hajszálakat rendezgetné, aztán orrához emelte az ujját, és elgondolkozva szimatolt. – Mint a karamella? – kérdezte, és megpróbálta visszanyerni szigorú hangját. – Még hogy karamella? Mit tudsz te a karamelláról? Talán ettél már valaha? – Enni nem ettem válaszolta a dajka –, de jártam egyszer a Rue Saint-Honorén egy nagy szállodában, és láttam, hogyan készítik olvasztott cukorból és tejszínből. Olyan finom illata volt, hogy soha el nem felejthetem! – Na jó, na jó, rendben van – mondta Terrier atya, és elvette ujját az orrától. – Kérlek, hallgass már el! Nagyon elfáraszt ez az alantas társalgás. Megállapítom, hogy bármilyen oknál fogva is, megtagadod a gondjaidra bízott Jean-Baptiste Grenouille további ellátását, és visszaszolgáltatod őt ideiglenes gyámjának, a Saint-Merri-kolostornak. Nagyon szomorú dolog, de úgy tűnik, nem változtathatok rajta. Isten veled. És megragadta a kosarat, még egyet szippantott a meleg gyapjú- és tejszagból, aztán becsapta a kaput, és az irodájába ment. 3
Terrier atya tanult ember volt. Nemcsak teológiai tanulmányokat folytatott, hanem filozófusokat is olvasott, és mellesleg botanikával és alkímiával is foglalkozott. Büszke volt kritikai szellemére. Olyan messzire nem merészkedett ugyan, mint néhányan, hogy kétségbe vonja a csodákat, a kinyilatkoztatásokat vagy a Szentírás szövegeinek igazságát, még ha józan ésszel nem is lehetett őket felérni, sőt néha egyenesen ellentmondtak a józan észnek. Inkább nem bolygatta ezeket a kérdéseket, mert túlságosan kényelmetlenek voltak a számára, és a lehető legkínosabb bizonytalanságba taszíthatták volna, holott az embernek biztonságra és nyugalomra van szüksége, hogy kellőképpen használni tudja az eszét. Mindenesetre elszántan küzdött az egyszerű nép babonái ellen, a boszorkányság, kártyavetés, amulettviselés, szemmel verés, igézés, teliholdkor történő varázslások és hasonlók ellen; mélységesen elkeserítette, hogy a kereszténység több mint ezeréves fennállása alatt nem sikerült ezeket a pogány szokásokat kiirtani. Az úgynevezett megszállottság és sátáni paktumok mögött is többnyire babonás sarlatánság húzódott meg. Terrier persze nem merte tagadni a sátánnak és hatalmának létezését, az ilyen alapvető teológiai kérdések eldöntésére nem egy egyszerű szerzetes hivatott. Másrészt viszont világos volt, hogy ha valamely együgyű személy, mint a dajka is, azt állítja, hogy sátánfajzatot talált, akkor biztosra vehető, hogy a sátán keze nincs benne a dologban. Éppen a felfedezés ténye szólt az ördög jelenléte ellen, mert az nem lehet olyan buta, hogy hagyná, hogy egy ilyen Jeanne Bussie leplezze le. Méghozzá az orrával! Ezzel a primitív szaglószervvel, minden szervek legalantasabbikával! Mintha ugyan a pokolnak kénkő-, s a paradicsomnak tömjén- és mirhaillata volna! Ez a leggyalázatosabb babonaság, akár a legsötétebb pogány időkben, amikor az emberek még úgy éltek, mint az állatok, látásuk tökéletlen volt, nem tudtak különbséget tenni a színek között, de azt hitték, hogy a vér szagáról meg tudják különböztetni a barátot az ellenségtől; amikor még attól féltek, hogy az emberevő óriások, az emberfarkasok és az erinnüszek kiszimatolják hollétüket, és ezért szörnyű isteneiknek füstölgő, bűzlő tűzáldozatokat mutattak be. Iszonyatos! „A bolond az orrával lát” ahelyett, hogy a szemével nézne, s az istenadta észnek bizonyára további ezer évig kell még világítania ahhoz, hogy a primitív hitek árnyait teljesen elűzze. – Ó, és ez a szegény gyermek! Az ártatlan lélek. Itt fekszik a kosarában, és szendereg, és semmit sem sejt az ocsmány vádakból, amiket rákennek! Még hogy nincs olyan szagod, mint az embergyerekeknek, miket nem mond az a szégyentelen fehérnép? Nahát, mit szólunk ehhez? Duciduci! És lágyan ringatta a kosarat a térdén, ujjával cirógatta a csecsemő fejét, és időnként azt mondta: „Duciduci”, mivel ezt a szót kisgyerekek megnyugtatására különösképp alkalmasnak és gyengédnek találta. – Még hogy karamella, ezt a butaságot, duciduci! Egy idő után aztán visszahúzta a kezét, és szagolgatta, de csupán a déli savanyúkáposztát érezte rajta, semmi mást. Egy pillanatig tétovázott, aztán körülpillantott, nem látja-e valaki, majd felemelte a kosarat, és beledugta a krumpliorrát, olyan mélyen, hogy a gyerek vöröses haja a cimpáit csiklandozta. Ott szaglászott, és remélte, hogy elkap valami illatot. Még mindig nem tudta, milyen is egy egészséges gyerek szaga. Persze nem karamellás, az biztos, hiszen a karamella olvasztott cukorból készül, a csecsemők pedig csak tejet fogyasztanak, hogy is lehetne cukorszaguk? Talán tej-, dajkatejszaga lehetne. De ilyen se volt. Lehetne hajszaga, bőr- és hajszaga, talán egy kis csecsemőizzadság-szaga is. És Terrier szaglászott, és nagyon, de nagyon szeretett volna haj-, bőr- és csecsemőizzadság-szagot érezni. De semmit sem érzett. Bárhogy is akarta. – A csecsemőknek valószínűleg nincs is szaguk – gondolta magában. – Ha tisztán tartják, éppúgy nincs szaguk, mint ahogy nem járnak és nem beszélnek, vagy nem írnak, csak később. Szigorúan véve az ember csak a pubertásban kezd el szagosodni. Így van ez, nem másképp. Már Horatius is így ír: „Már kis bakhoz hasonló az ifjú, a szűz, mint fehér nárcisz, úgy
illatozik...” – márpedig a rómaiak értették a dolgokat! Az emberszag mindig testszag, tehát bűnös szag. Hát hogyan lehetne szaga egy csecsemőnek, aki a test, a hús bűnét még álmában sem ismeri? Hogyan is lehetne szaga? Duciduci?! Hát sehogy sem! Ismét a térdére vette a kosarat, és lágyan ringatta. A gyermek még mindig mélyen aludt. Jobb ökle, ami aprón és pirosan kandikált ki a takaró alól, néha oda-odarándult az arcához. Terrier mosolygott, és roppant kellemesen érezte magát. Egy pillanatra átadta magát annak a fantasztikus gondolatnak, hogy ő a gyermek apja. Hogy nem szerzetes lett, hanem valami becsületes iparosmester, hogy megnősült, van egy puha, meleg, tejszagú felesége, aki fiút szült neki, és most a saját gyermekét ringatja a térdén, duciduciduci. E gondolatok közepette nagyon jól érezte magát. Volt valami kellemes és megnyugtató ebben az ötletben. Egy apa a térdén ringatja fiát, duciduci, ó, ez olyan kép volt, ami a világ fennállása óta létezik, és mégis mindig új és rendjén való lesz, míg csak világ a világ. Terrier-nek megmelegedett a szíve tája, és szentimentális hangulat fogta el. Ekkor felébredt a gyermek. Először az orra ébredt fel. Az apró orrocska megmozdult, felhúzódott és szimatolt. Beszívta a levegőt, és röviden, szaggatottan fújta ki, mintha tüsszenteni akarna. Azután összeráncolódott az orr, és a gyermek kinyitotta a szemét. A szeme meghatározhatatlan színű volt, valahol az osztrigaszürke és az opálosan fehér között, váladékszerű hártya borította, és nyilvánvalóan nem teljesen alkalmas még a látásra. Terrier észrevette, hogy a gyerek nem érzékeli őt a szemével. De bezzeg az orrával! Míg a gyermek szeme valahova a semmibe kancsalított, orrát, úgy tűnt, egy bizonyos célpontra irányította, és Terrier-t az a kényelmetlen érzés környékezte meg, hogy a célpont ő maga. A parányi orrlyukat körülölelő picurka cimpák kitágultak, mint egy nyíló virág. Vagy inkább, mint a királyi botanikus kertben látható húsevő növény kelyhe. És hasonlatosan ehhez, mintha a gyermek orrából is valami félelmetes szívóerő indulna ki. Terrier-nek úgy tűnt, mintha a gyermek az orrával nézné őt, áthatóbban bármilyen szempillantásnál, mintha az orrával azt szívná be, amit Terrier kisugároz, amit nem tarthat vissza, nem titkolhat el... A szagtalan gyermek végigszaglászta őt, bizony így történt! Kiszimatolta! Ő pedig hirtelen büdösnek érezte magát, izzadtnak és ecetszagúnak, savanyúkáposzta- és szennyesruhaszagúnak. Mintha valaki rejtekhelyről bámulná a meztelen, ronda testét. Mintha a bőrén is áthatolna, be a legbelsejébe! E kicsi orr előtt nem maradhatott titokban a leggyengédebb érzés, a legmocskosabb gondolat sem, pedig még nem is volt igazi orr, csak egy kis dugó, egy állandóan facsargó, táguló, reszkető, lyukas kis érzékszervecske. Terrier-t a hideg rázta. Undorodott. Most ő fintorította el az orrát, mintha büdöset érezne, amitől el kell határolnia magát. Elszállt a saját húsáról-véréről szóló melengető álom. Szétporladt a szentimentális idill apáról, fiúról és illatozó anyáról. Mintha széttépték volna azt a gondolatfátylat, amit maga és a gyermek köré szövögetett. Térdén egy rideg, idegen valamit tartott, egy ellenséges lelkületű lényt, amit, ha természetének meghatározó vonása nem az istenfélő józanság és a racionalitás, minden bizonnyal úgy söpör le magáról, mint egy undorító pókot. Hirtelen felállt, és az asztalra tette a kosarat. Meg akart szabadulni ettől a micsodától, lehetőleg hamarosan, lehetőleg gyorsan, lehetőleg azonnal. És akkor a gyerek fölsírt. Összeszorította a szemét, feltárta vörös torkát, és olyan hátborzongatóan és élesen kezdett rikoltozni, hogy Terrier-nek megfagyott a vér az ereiben. Kinyújtott karral rázta a kosarat, és „duciduci”-t kiabált, hogy elhallgattassa a gyereket, de az csak egyre jobban ordított, elkékült az arca, és úgy látszott, mintha az ordítástól rögtön szétrobbanna. El vele! – gondolta Terrier –, azonnal el ezzel az... – ördögöt akart mondani, de összeszedte magát, és elharapta a szót – el ezzel a szörnyeteggel, ezzel az elviselhetetlen kölyökkel! – De hová vigye? A negyedben ismert vagy egy tucatnyi dajkát és árvaházat, de ezek mind túl közeliek voltak, ezt pedig messzebbre kell vinni, olyan messzire, hogy ne hallja, olyan
messzire, hogy ne csempészhessék vissza bármikor a küszöbre, lehetőleg más körzetbe kell vinni, még inkább a Szajna túlpartjára, de a legjobb lenne a falakon kívülre, a Saint-Antoine-negyedbe, igen, ez az! Oda kerül ez az ordító kölyök, messzire, keleti irányba innen, a Bastille-on túlra, oda, ahol éjszakára bezárják a kapukat. És felfogta reverendáját, felmarkolta az üvöltő kosarat, és elrohant, át az utcák forgatagán a Rue du Faubourg Saint-Antoine-ig, keleti irányban fel a Szajna mellett, ki a városból, messze, messze a Rue de Charonne-ig, ennek is majdnem a végéig, ahol, tudta, a Madeleine de Trenelle-kolostor közelében él egy bizonyos Madame Gaillard, aki mindenféle kosztosgyereket befogad, amíg csak fizetnek érte; ott aztán leadta a még mindig ordító gyereket, egy évre kifizette a tartását, és visszamenekült a városba; a kolostorba érve, mintha fertőzött volna, letépte magáról a ruhákat, tetőtől talpig megmosakodott, és a cellájába rejtőzött, ágyba bújt, sűrűn hányta magára a keresztet, és csak hosszas imádkozás után sikerült végre elaludnia. 4 Madame Gaillard még harmincéves sem volt, de már leélte az életét. Külseje megfelelt a korának, mégis, sokkal, de sokkal idősebbnek látszott – néha olyan volt, mint egy kislány múmiája. A lelke pedig rég halott volt. Kiskorában az apja megütötte egy piszkavassal, az ütés az orrtöve felett érte, és elsorvasztotta a szaglóérzékét, de az emberi melegség és ridegség, általában mindenféle szenvedély iránti érzékét is. Ezzel az ütéssel egy csapásra megszűnt számára a gyengédség és az irtózás, az öröm és a kétségbeesés. Semmit sem érzett, amikor később együtt hált egy férfival, s akkor sem, amikor a gyermekeit szülte. Nem gyászolta az elhaltakat, és nem örült az életben maradottaknak. Meg sem rezdült, amikor az ura elverte, de megkönnyebbülést sem-érzett, amikor az Hôtel-Dieu kórházban kolerában meghalt a férFi.. Életében mindössze két szenzáció volt: a havonta bekövetkező migrén előtti egészen enyhe lehangoltság, majd elmúltával némi megkönnyebbülés. Ez a csak látszólag élő asszony semmi egyebet nem érzett. Másrészről... vagy talán épp e miatt a tökéletes érzéketlenség miatt Madame Gaillard-nak kegyetlenül fejlett volt a rend- és igazságérzéke. A rábízott gyerekek közül egyet sem részesített előnyben, és egyet sem hanyagolt el. Napjában háromszor volt étkezés, ezen kívül soha egyetlen falatot sem kaptak a gyerekek. A kicsiket napjában háromszor pelenkázta, pontosan a második születésnapjukig. Aki ezután becsinált, egy szenvtelen pofon volt az osztályrésze, és csak kétszer kapott enni. A kosztpénznek pontosan a felét fordította étkezésre, és pontosan a felét tartotta meg magának. Nem próbált külön nyereséghez jutni az olcsóbb időkben, de az ínséges időszakokban sem tett hozzá egyetlen garast sem a kosztpénzhez, még ha élet-halálról volt szó, akkor sem. Másképpen nem érte volna meg az üzlet. Szüksége volt a pénzre. Egész pontosan kiszámította. Öreg napjaira nyugdíjjáradékot akart biztosítani magának, és még annyit, hogy otthon halhasson meg, ne az Hôtel-Dieu-ben kelljen nyomorultul elpusztulnia, mint a férjének, akinek a halála hidegen hagyta ugyan, de irtózott attól, hogy emberek százaival együtt haldokoljon nyilvánosan. Magánhalált akart, ehhez pedig szüksége volt a kosztpénzek felére. Persze voltak telek, amikor a kéttucatnyi kis kosztos közül három-négy meghalt. De ez az arány még mindig jobb volt, mint a többi nevelőanyánál, és sokkalta jobb, mint az állami vagy egyházi lelencházakban, melyeknek veszteséglistáján sokszor a gyerekek kilencven százaléka szerepelt. De hiszen az utánpótlás nem váratott magára. Párizs ebben az időben évi tízezernél is több fattyút, lelencet és árvát termelt, így a veszteség nem volt fájdalmas.
A kis Grenouille számára Madame Gaillard penziója valóságos áldás volt. Valószínűleg sehol máshol nem maradt volna életben. De itt, ennél a lelki szegény nőnél, kivirult. Szívós alkattal rendelkezett. Aki hozzá hasonlóan túléli saját, szemét közti megszületését, az nem hagyja magát könnyen kilakoltatni az életből. Elviselte a vizes leveseket, életerőt szerzett a legsoványabb tejből, megemésztette a romlott főzeléket és a büdös húst. Gyerekkorában átesett a himlőn, vérhason, kanyarón, kolerán, túlélt egy hatméteres zuhanást egy kútba, és azt is, hogy forró vízzel végigöntötte magát. Bár hegek, ráncok és ragyás sebhelyek borították, s az egyik lába kissé megnyomorodván, járása bicegőssé vált – de élt. Szívós volt, mint egy különlegesen ellenálló baktérium, és kisigényű, mint egy kullancs, amelyik csendesen kuporog a faágon, s egy évekkel azelőtt zsákmányolt vércseppből él. Testének csupán minimális mennyiségű táplálékra és ruhára volt szüksége. Lelkének semmire. Nagyon is jól bírta mindama dolgok nélkül, amikre egy gyereknek állítólag szüksége van: védettség, gyengédség, kedvesség, szeretet nem kellett neki. Valószínűleg önmaga tette önmaga számára nélkülözhetővé őket, hogy megmaradjon, már a kezdetektől fogva. Az a sikoly ott, születése után, a halbontó asztal alatt, amivel felhívta magára a figyelmet, anyját pedig a vérpadra juttatta, nem szeretetre és együttérzésre vágyó, ösztönös kiáltás volt. Sokkal inkább tudatos, mondhatni gondosan mérlegelt kiáltás, amivel az újszülött letette voksát a szeretet ellen, de az élet mellett. Körülményei ismeretében az egyik valóban csak a másik nélkül létezhetett, és ha a gyermek mindkettőt követeli, feltétlenül elpusztul. Persze, választhatta volna a másik utat is, hogy a születésből az élet kerülőjének kihagyásával rögtön a halálba lép, csak hallgatnia kellett volna – ezzel megtakarít egy csomó kellemetlenséget mind magának, mind a világnak. De ez a szerény visszavonulás legalábbis minimális jóindulatot tételezett volna fel – ez pedig nem volt Grenouille-ban. A kezdet kezdetétől szörnyeteg volt. Csakis dacból és gonoszságból választotta az életet. Természetesen nem úgy választott, ahogyan egy felnőtt ember, aki többé-kevésbé érett eszét és tapasztalatait teszi a mérlegre, hogy eldöntse, melyiket válassza az adódó lehetőségek közül. Ő vegetatív módon döntött, ahogyan egy eldobott babszem eldönti, kicsírázik-e, vagy hagyja-e az egészet a fenébe. Avagy, mint az a bizonyos kullancs a fán, amelynek az élet semmi egyebet nem kínál, mint az örökös áttelelést. A kis, csúfságos kullancs, amelyik ólomszürke testét golyóvá formálja, hogy a külvilág számára a lehető legkisebb felületet nyújtsa; amelyik bőrét simává és szívóssá formálja, hogy semmit ne párologtasson, egy parányi folyadék se: távozhasson belőle. A kullancs, amelyik különlegesen kicsivé és jelentéktelenné válik, nehogy észrevegyék és összetapossák. A magányos kullancs, amelyik önmagába zsugorodik, és csak kapaszkodik az ágon, vakon, süketen és némán, és csak szimatol, évekig csak szimatol, szaglássza a mérföldes körzetben mozgó melegvérű állatokat, melyeket önerejéből sohasem érhet el. A kullancs leeshetne a fáról. Elereszthetné az ágat, és tehetne az erdő avarában hat apró lábacskájával néhány lépést erre, néhányat amarra, hogy aztán halni bújjon egy levél alá, nem volna kár érte, bizony isten nem. De a kullancs nyakasan, makacsul, undorítón továbbra is ott kuporog, és él és vár. Várakozik, míg a fölöttébb valószínűtlen véletlen egy állat képében éppen az ő fája alá űzi a számára oly szükséges vért. Ekkor aztán leesik, megkapaszkodik, és befúrja, berágja magát az idegen húsba... Hát ilyen kullancs volt a Grenouille gyerek is. Magába zárkózott, és jobb időkre várt. A világ csak az ürülékét kapta meg, semmi egyebet, se egy nevetést, se egy kiáltást, sem szemének csillogását, de még a szagát sem. Ezt a szörnyű gyermeket minden más asszony eltaszította volna magától. De Madame Gaillard nem. Hiszen ő nem érezte, hogy nincs szaga, és nem várt tőle lelki rezdüléseket, mert az ő lelke is mozdulatlanságba dermedt. A többi gyerek azonban rögtön megérezte, hányadán állnak a dolgok Grenouille körül. Kezdettől fogva irtóztak az új gyerektől. Elkerülték a ládát, amiben aludt, és összébb húzódtak
fekhelyeiken, mintha hideg légáram tört volna be a szobába. A kisebbek néha felkiabáltak álmukban. Mások azt álmodták, hogy valami fojtogatja őket. Egyszer az idősebbek elhatározták, hogy megfojtják. Rongyokat, takarókat, szalmát szorítottak az arcára, és téglákat raktak rá nehezéknek. Amikor Madame Gaillard reggel kiásta, ráncos volt, gyűrött és kék – de élt. A többiek próbálkoztak még néhányszor, de eredménytelenül. Kétségtelenül eredményesebb lett volna, ha kitekerik a nyakát, vagy orrát-száját befogva fojtják meg, de ezt nem merték megtenni. Úgy undorodtak tőle, mint egy nagy, kövér póktól, amit az ember képtelen saját kezűleg szétnyomni. Amikor nagyobb lett, a többiek felhagytak a gyilkossági kísérletekkel. Belátták, hogy Grenouille elpusztíthatatlan. Ehelyett kitértek az útjából, elszaladtak előle, őrizkedtek megérinteni. Nem gyűlölték. Még csak féltékenyek sem voltak rá, az ételét sem irigyelték. Az ilyesmire a Gaillard-ház alkalmat sem nyújtott. Egyszerűen csak zavarta őket, hogy ott van. Nem érezték a szagát. Féltek tőle. 5 Pedig ha elfogulatlanul nézzük, Grenouille-ban nem volt semmi elrettentő. Nem nőtt túl nagyra, nem volt erős, csúf volt ugyan, de nem ijesztően. Nem volt agresszív, sem suta, nem volt alattomos, sem verekedő. Távol tartotta magát a többiektől. Értelmi képességeiről is mondhatunk sok mindent, csak azt nem, hogy „félelmetesek” lettek volna. Már hároméves volt, amikor járni kezdett, első szavát, azt, hogy „halak”, pedig négyévesen bökte ki, hirtelen izgalmában, mintegy visszhangozván a halárus kiáltásait, aki távolabb, a Rue de Charonne-on kínálgatta portékáját. Ezután a következő szavak jöttek: muskátli, kecskeól, kelkáposzta és zaklarőr; ez utóbbi a közeli Filles de la Croix-alapítvány kertészlegénye volt, aki időnként Madame Gaillard-nál is elvégezte a legdurvább munkát, és arról volt híres, hogy életében sohasem mosakodott. Az igék, melléknevek és töltelékszavak már több nehézséget okoztak Grenouille-nak. Az „igen” és „nem” kivételével, amit szintén nagyon későn kezdett mondani, csak főneveket tudott, sőt, csakis olyan tárgyak, emberek, állatok, növények nevét, amelyeknek szaga vagy illata mély benyomást tett rá. Egy márciusi napon történt, hogy Grenouille egy tölgyfarakáson ücsörgött. A fa pattogott a melegben, és ő életében először mondta ki a „fa” szót. Százszor látott már deszkát, százszor hallotta a szót. Értette is, hiszen télen sokszor küldték fáért. De maga a tárgy sohasem vált számára olyan érdekessé, hogy vette volna a fáradságot nevének kimondására. Ez csak ezen a márciusi napon történt meg, amikor a farakáson ült. A felhasogatott fát egymásra rakták Madame Gaillard kunyhójának déli oldalánál, a tető kiugró része alatt. Édeskés, égett szag áradt belőle, a rakás mélyéből mohaillat szállt, a kunyhó deszkaoldalából pedig a meleg hatására fanyar gyantaillat. Grenouille kinyújtott lábbal ült a farakáson, hátát a kunyhó falának vetve, szemét lehunyva, mozdulatlanul. Nem látott, nem hallott és nem érzett semmit. Csak a fa felszálló illatát érezte, ami a tető alatt, mint egy burában, megállt. Itta ezt az illatot, megittasult tőle, beivódott az illat a pórusaiba, maga is fává lett, valóságos fabábuvá, úgy hevert a fakupacon, mint egy Pinokkió, mint egy hulla, míg hosszú idő, talán egy fél óra elteltével végre kinyöszörögte a „fa” szót. Mintha fülig telítődött volna fával, mintha már a torkáig érne a fa, mintha a hasa, a torka, az orra is túltelítődött volna a fával, valósággal kiöklendezte a szót. És ez magához térítette, megmentette, még mielőtt a fa lenyűgöző jelenléte és illata megfojtotta volna. Felkászálódott, lecsúszott a rakásról, és mintegy falábakon elimbolygott. Még napok múlva is hatalmában tartotta az intenzív illatélmény, és ha túl erősen tört fel belőle az emlékezés, igézőn motyogta maga elé: „fa, fa”.
Így tanult meg beszélni. A legnehezebben azokkal a szavakkal boldogult, amelyeket nem tudott szaghoz kötni, tehát az elvont fogalmakkal, főleg az etikai és a morális természetűekkel. Nem tudta megjegyezni vagy összekeverte őket; még felnőttként is sokszor helytelenül és mindig vonakodva élt velük; a jog, lelkiismeret, isten, öröm, felelősség, alázat, hála és a hasonló szavak tartalma meglehetősen homályos maradt előtte. Másrészt viszont a nyelv használatos szavai hamarosan kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy segítségükkel az összes, szaglásával megkülönböztethető dolgot külön névvel illesse. Hamarosan már, nemcsak a fát ismerte szagról, hanem az egyes fafajtákat is: ez juhar, tölgy, az erdeifenyő, szilfa, körtefa; öreg, fiatal, korhadt, férges vagy mohos fa, sőt egyes faszilánkokat, famorzsalékokat is felismert, és élesebben meg tudta különböztetni őket, mint ahogyan más a szemével tudta volna. Azt sem értette, miért illetik mindig „tej” névvel azt a fehéres folyadékot, amit Madame Gaillard neveltjei kaptak reggelire. Grenouille érzékelésének mindennap más és más volt a tej: nem volt mindegy a hőmérséklete, meg az, hogy melyik tehéntől származott, a tehén mit evett előzőleg, mennyi tejszínt hagytak meg a tejben stb.... És nem értette, hogy a füst, ez a száz más, önálló szagból összeálló új egység, percenként, sőt másodpercenként változva, mint például a tűz füstje – miért mindig csak a „füst” ... Hogy a földet, a tájat, a levegőt, amely lépésről lépésre változik, és lélegzetvételről lélegzetvételre más-más illattal telítődik, mely által lényege is megváltozik, miért mindössze három esetlen szóval fejezik csak ki: ez a groteszk viszony a szagok gazdagsága és a rájuk illő kifejezések szegényessége között megingatta Grenouille bizalmát a nyelv egészének értelmében; ezért aztán csak akkor vette igénybe ezt a kifejezési módot, ha az emberekkel való kapcsolata során elkerülhetetlenné vált. Hatéves korára teljes egészében feldolgozta környezetének szagvilágát. Madame Gaillard házában nem akadt egyetlen tárgy, a Rue de Charonne északi felén egyetlen hely, egy ember, egyetlen kő, fa vagy bokor vagy léckerítés, egy aprócska folt sem, amit szagról ne ismert volna, ne tudott volna bármikor azonosítani, és emlékezete ne őrizte volna meg a szagot a maga mindenkori egyediségében. Tízezer, százezer sajátos, egyéni szagot gyűjtött össze és tartott örökké készenlétben, olyan felismerhetően, olyan önkényesen, hogy nemcsak úgy emlékezett rájuk, ha újból megszagolta a hozzájuk tartozó tárgyakat, hanem ha visszaemlékezett valamire, érezte a szagát is, sőt mindezeken túl a fantáziájában újjáélesztette és összekeverte a szagokat, de úgy, ahogyan azok a valóságban nem léteztek. Mintha csak feltalált volna egy illat-szótárt, amelynek segítségével tetszés szerint alkothatott illat-mondatokat – ráadásul mindezt abban az életkorban, amelyikben a többi gyerek a fáradságosan bebiflázott szavakból megalkotja az első, a világ leírására még felettébb alkalmatlan, konvencionális mondatokat. Tehetségét leginkább egy zenei csodagyerekéhez hasonlíthatnánk, aki a melódiákból és harmóniákból kiokoskodja a hangok ábécéjét, és teljesen új melódiákat és harmóniákat komponál – csak éppen azzal a megszorítással, hogy egyrészt a hangok világa sokkal végesebb, zártabb a szagokénál, másrészt pedig a Grenouille csodagyerek alkotói tevékenysége belső folyamatként zajlott le, és éppen ezért rajta kívül senki nem szerezhetett róla tudomást. Különben pedig egyre zárkózottabb lett. Legszívesebben egyedül csavargott a Saint-Antoine-negyed északi részén a zöldség- és szőlőskertekben, a mezőkön. Néha estére sem tért haza, napokra eltűnt. Az esedékes botbüntetést zokszó nélkül viselte el. Bezárták, éheztették, büntetésből dolgoztatták, mindhiába, nem volt hajlandó megváltozni. Szinte nyomtalanul múlt el felette az a másfél év is, amikor hébe-hóba eljárt a Notre-Dame de Bon-Secours egyházközség iskolájába. Egy kicsit megtanult olvasni, és le tudta írni a saját nevét – de semmi több. A tanítója azt hitte, gyengeelméjű. Madame Gaillard-nak azonban feltűnt, hogy Grenouille olyan képességekkel és adottságokkal rendelkezik, amelyek fölöttébb szokatlanok, ha nem mindjárt
természetfelettiek: például egyáltalán nem félt a sötéttől és az éjszakától, mint a többi gyerek. Bármikor le lehetett küldeni a pincébe, ahová a többiek még lámpással sem nagyon merészkedtek le, vagy fáért a fészerhez a szurokfekete éjszakában. Sohasem vitt mécsest, mégis mindig eligazodott, és mindent megtalált, azonnal hozta a kívánt holmit, egyetlen felesleges mozdulatot sem tett, meg se botlott, fel se döntött semmit. Még, ennél is figyelemreméltóbb volt azonban, hogy – legalábbis Madame Gaillard azt hitte – Grenouille átlátott papíron, szöveten, fán, de még a tömör falon, zárt ajtókon is. A hálószobába be sem kellett lépnie, messziről is megmondta, hányan vannak bent és kik. Azt is megmondta, melyik káposztafej férges, még felvágás előtt. Egyszer pedig, amikor Madame Gaillard nem találta az eldugott pénzét (mindig máshova rejtette), Grenouille pillanatnyi keresgélés nélkül a kéménygerenda mögé mutatott – és a pénz csakugyan ott volt. Sokszor még a jövőbe is látott, oly módon, hogy egy-egy vendéget jóval megérkezte előtt bejelentett, vagy a vihar közeledtét már akkor jelezte, amikor az égen még egyetlen aprócska felhő sem volt. Arra, hogy mindezt nem a szemével látja, hanem egyre finomabban és pontosabban működő orrával érzékeli – a férget a káposztában, a pénzt a gerenda mögött, az embereket a falon át vagy több utcányi távolságból –, Madame Gaillard még akkor sem gondolt volna, ha amaz ütés érintetlenül hagyja a szaglóközpontját. Meggyőződése szerint, gyengeelméjűség ide vagy oda, a gyerek látnoki képességgel rendelkezett. És mert azt is tudta, hogy a látók vonzzák a bajt és a halált, kezdett félni tőle. Még kellemetlenebb, egyenesen elviselhetetlen volt a számára maga a gondolat, hogy olyan valakivel kell egy fedél alatt élnie, aki a gerendákon és falakon át is meglátja a pénzt. Egyre azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg Grenouille-tól. Kapóra jött, hogy a Saint-Merri-kolostor ugyanebben az időben – Grenouille nyolcéves volt – se szó, se beszéd, egyszerre csak beszüntette az éves tartásdíj fizetését. A Madame nem követelődzött. Az illendőség kedvéért várt még egy hetet, aztán, mert még mindig nem érkezett meg az esedékes pénz, kézen fogta a fiút, és bevitte a városba. A folyó mellett, a Rue de la Mortellerie-n ismert egy tímárt, aki állandóan fiatal munkásokat keresett – persze nem rendes inast vagy legényt, hanem olcsó kulit. A műhely környékén ugyanis akadt egy csomó olyan munka – rothadó állatbőrökről lekaparni a húst, mérges cserző- és festőanyagok kotyvasztása, maró cserzőpác kihordása –, amelyek egyszerűen életveszélyesek voltak, úgyhogy egyetlen mester sem pazarolta rájuk tanult segédeit, hanem munkanélküli csőcselékkel, csavargókkal vagy kóborló gyerekekkel végeztette el, akiket senki sem keresett, ha netán eltűntek. Madame Gaillard természetesen tudta, hogy emberi számítások szerint Grenouille-nak a cserzőműhelyben semmi esélye sincs a túlélésre. De az ilyesmin ő sohasem akadt fenn. Ő már megtette a kötelességét. A gondozási viszony megszűnt. Hogy a továbbiakban mi történik a neveltjével, nem rá tartozik. Ha megmarad – jó, ha nem – úgy is jó, az a fontos, hogy minden a maga rendjén menjen. Így aztán megkapta a fiú átvételét igazoló okmányt, ő pedig tizenöt frank jutalékról állított ki nyugtát Monsieur Grimalnak, aztán elindult haza a Rue de Charonne-ra. A rossz lelkiismeretnek még csak a szele sem legyintette meg. Ellenkezőleg: úgy gondolkodott, hogy nemcsak jogosan, de helyesen is cselekedett, mert egy fizetetlenül ott élő gyermek eltartása szükségszerűen a többi gyerek kárára lenne, sőt saját magára, Madame Gaillard-ra nagyobb terheket róna, ami által veszélybe kerülne a többi gyerek, sőt a saját jövője is, vagyis az eltervezett, elkülönített magánhalál, az egyetlen, amit még kívánt az élettől. Mivel Madame Gaillard végleg kilép a történetünkből, hadd írjuk le, hogyan is végezte életét. Ámbár belsőleg már gyermekként elhalt, szerencsétlenségére teste nagyon magas kort ért meg. 1782-ben, majdnem hetvenévesen, felhagyott a foglalkozásával, járadékot vásárolt, ahogy tervezte, és attól fogva csak üldögélt a házikójában, és várta a halált. De a halál nem jött. Helyette olyasvalami jött, amire a világon senki emberfia nem számított, mert ebben az országban ilyesmire még nem volt példa: nevezetesen egy forradalom, vagyis a társadalmi,
erkölcsi és szellemi értékek hirtelen és gyökeres megváltozása. Eleinte Madame Gaillard személyes sorsára semmiféle hatást nem gyakorolt a forradalom. De aztán – ekkor már majdnem nyolcvanéves volt – egyszerre hirtelen híre jött, hogy nyugdíjazója külföldre emigrált, vagyonát kisajátították, és árverésre bocsátották, ahol is egy nadrággyáros vette meg. Egy ideig még zökkenőmentesen ment a dolog, mert a nadrággyáros is pontosan fizette a járadékot. De aztán elérkezett az a nap, amikor a pénz nem érme, hanem nyomtatott papírszeletkék formájában érkezett, és Madame Gaillard számára ez jelentette az anyagi romlás kezdeteit. Két év múlva a nyugdíjból már tűzifára sem futotta. A Madame rákényszerült, hogy eladja házát, nevetségesen olcsón, mert ugyanekkor ezrek kényszerültek ugyanerre a lépésre. És ellenértékként megint csak ezeket az ostoba kis papírfecniket kapta, az összeg így újabb két év múlva megint csak nem ért semmit, és 1797-ben – ekkor már majdnem kilencvenéves volt odalett az egész, fáradságos munkával összekapart vagyona, és kénytelen volt egy aprócska bútorozott szobában meghúzódni a Rue de Cogüilles-en. És csak ekkor, tíz-, húszéves késéssel jött érte a halál, hosszan tartó daganatos betegség alakjában; ráadásul a torkát markolta meg, és előbb étvágyától, majd hangjától is megfosztotta, úgyhogy még csak tiltakozni sem bírt, amikor elszállították az Hôtel-Dieu-be. Itt ugyanabban a betegek százaival zsúfolásig teli szobában kapott helyet, ahol a férje is kiszenvedett; öt másik haldokló öregasszonnyal dugták közös ágyba, ahol szorosan egymáshoz préselődtek a testek, és három hétig haldokolt a legteljesebb nyilvánosság előtt. Aztán zsákba varrták, és hajnali négykor, ötven másik hullával együtt szállítókocsira rakták, és egy harangocska halvány bimbamja mellett átszállították a clamart-i új temetőbe, egy mérföldnyire a város kapuitól, ahol is végső nyughelye tömegsír, dunnája pedig vastag réteg oltatlan mész lett. Ez az 1799-es évben történt. Szerencsére a Madame1747-ben semmit sem sejtett jövendő sorsáról, amikor elégedetten hazament, és a Grenouille gyereket meg történetünket végleg elhagyta. Egészen biztos, hogy elvesztette volna az igazságba vetett hitét és ezzel az életnek számára egyetlen felfogható értelmét is. 6 A Monsieur Grimalra vetett első pillantás – vagy még inkább az őt körülvevő szagburok megszimatolása – után Grenouille azonnal tudta, hogy ez az ember képes őt a legcsekélyebb mulasztásért is agyonverni. Élete immár pontosan annyit ért, amennyi munkát el tudott végezni; csak arra a hasznosságra korlátozódott, amennyit Grimal kinézett belőle. Így aztán Grenouille kussolt, egyetlenegyszer sem tett kísérletet az ellenszegülésre. Egyik napról a másikra újból magába zárta a dac és ellenkezés energiáit, s a továbbiakban kizárólag arra használta, hogy az előtte álló télidőt kullancs módjára átvészelje, szívósan, igénytelenül, feltűnés nélkül, az életerő és a remény lángját a legkisebbre srófolva, de gondosan őrizve. Példaadó volt a viselkedése, engedelmességben, igénytelenségben, munkaszeretetben nem akadt párja, ugrott az első szóra, minden étellel elégedett volt. Esténként szó nélkül hagyta, hogy bezárják egy kuckóba a műhely mellett, ahol a besózott bőröket és a szerszámokat tartották. A puszta döngölt földön aludt. Látástól vakulásig dolgozott, télen nyolc, nyáron tizennégy-tizenöt-tizenhat órát: hústalanította a dögbüdös bőröket, vízzel locsolta, szőrtelenítette, meszezte, savazta, ványolta, maró sárral kente őket, fát vágott, nyírfát és tiszafát kérgezett, lemászott a maró bűzű cserzőgödörbe, és a segédek utasítása szerint egymásra halmozta a bőröket és a fakérget, szétnyomott gubacsokat hintett rá, nyírfagallyakkal borította a szörnyű máglyarakást, tetejére földet szórt. Évek múlva aztán újra ki kellett bányásznia sírjukból a cserzett bőrré aszalódott bőrhullákat.
Ha nem temetett éppen ki vagy be bőröket, akkor vizet hordott. Hosszú hónapokig hordta a vizet a folyóból, mindig két-két vödörrel, naponta több száz vödörrel, mert a cserzőipar iszonyúan vízigényes szakma: víz kell a mosáshoz, áztatáshoz, forraláshoz, színezéshez. Hosszú hónapokig egyetlen ruhadarabja sem száradhatott meg, esténként csepegett belőlük a víz, bőre pedig hideg volt, lágy és szivacsos, mint az áztatott bőr. Egy évig tartó, inkább állati, mint emberi élet után lépfenét kapott, egy rendszerint halálos végű tímárbetegséget. Grimal már le is írta mint veszteséget, és utódot is keresett helyette, de némi sajnálkozással, mert ennél a Grenouille-nál igénytelenebb és nagyobb teljesítményre képesebb munkással még nem találkozott. Grenouille azonban, minden várakozással ellentétben túlélte a betegséget. Csak a nagy furunkulusok utáni hegek éktelenkedtek ezután a füle mögött, a nyakán és az arcán, ettől persze csak még torzabb és ocsmányabb lett, mint amilyen volt. És – ami óriási előny volt – védett lett a lépfenével szemben, ami azt jelentette, hogy ezentúl fertőzésveszély nélkül húsozhatta le akár sebes kézzel is a legocsmányabb bőrt. Ezzel aztán nemcsak a többi inastól és legénytől különbözött, hanem saját, esetleges utódjától is. És mivel most már nem volt oly könnyen pótolható, munkájának – és ezzel együtt életének – az értéke is megnőtt. Már nem kellett a puszta földön aludnia, a fészerben ácsolhatott magának egy priccset, amire szalmát, sőt saját takarót is kapott. Éjszakára nem zárták be többé. Ételt is többet és jobbat kapott. Grimal most már nem úgy kezelte, mint valami közönséges barmot, hanem hasznos háziállatként bánt vele. Amikor Grenouille tizenkét esztendős lett, Grimal vasárnaponként egy fél szabadnapot adott neki, amikor betöltötte tizenharmadik életévét, hétköznap este, munka után is elmehetett egy órára, és ilyenkor csinálhatott, amit akart. Győzött, hiszen élt, és volt annyi szabadsága, amennyi a megmaradásához szükségeltetik. Az áttelelés időszaka elmúlt. A Grenouille-kullancs ismét megmozdult. Hajnalt szimatolt. Elkapta a vadászláz. A világ legnagyobb szag-arzenálja nyílott meg előtte: Párizs városa. 7 Mintha Eldorádóba került volna. Már a közeli negyedek: a Saint-Jacques-de-la-Boucherie és a Saint-Eustache is maga volt az Eldorádó. A Rue Saint-Denis-n és a Rue Saint-Martinen olyan zsúfoltan éltek az emberek, olyan szorosan álltak egymás mellett az öt-hat emeletes házak, hogy az eget látni sem lehetett, és lent, mint nedves csatornákban megállt a levegő, és a szagoktól valósággal összesűrűsödött. Emberi és állati szagok keveredtek, az étel és a betegség szaga, a vízé, kőé, hamué és bőröké, a szappané, a frissen sült kenyéré és az ecetben főzött tojásé, a tésztáé és a fényesre pucolt sárgarézé, a zsályáé és a söré, könnyeké, zsíré és nedves meg száraz szalmáé. A szagok ezrei és tízezrei láthatatlan masszával öntötték nyakon az utcákat, ami alul, a sikátorokban sohasem hígult fel, a tetők fölött is csak ritkán. Az itt élő emberek persze már nem érzékelték ezt a masszát, hiszen belőlük, tőlük eredt, és át meg átitatta őket, életük levegője volt ez, nekik olyan, mint egy hosszú időn át hordott meleg ruhadarab, amit már sem a bőrünkkel, sem az orrunkkal nem érzünk. De Grenouille minden szagot úgy érzékelt, mintha először érezné. És nemcsak egységében érzékelte a szagokat, de le is bontotta őket alkotóelemeikre. Finom szaglásával vékony, tovább már nem bontható illatszálakra szedte szét a szaggombolyagot. Elmondhatatlan örömét lelte a szálak kibogozásában és felgombolyításában. Sokszor állt a falnak támaszkodva vagy egy sötét zugban, csukott szemmel, félig nyitott szájjal, táguló orrcimpákkal, mint egy ragadozó hal egy nagy, lassú folyamban. és ha a szellő odavetette hozzá egy illatszál végét, akkor ráharapott, és többé nem eresztette, már csak azt az egy illatot érezte, megmarkolta, magába itta, és örök időkre megjegyezte. Lehetett az régóta
ismerős szag vagy annak egy változata, de lehetett teljesen új illat is, ami semmi eddig ismertre nem hasonlított, s amelynek forrását persze látásból sem ismerte: például a vasalt selyem illata, a kakukkfű tea szaga vagy egy ezüsthímzéses brokáté, egy ritka bor üvegének dugójáé vagy egy teknőcfésűé. Ezekre a ritka illatokra vadászott Grenouille a szenvedélyes vadászok türelmével, hogy mindet elraktározza magába. Ha már eltelt az utcák vastag szagával, levegősebb helyet keresett, ahol hígabban lengtek a szagok, széllel keveredtek, és majdhogynem parfümként bomlottak ki: például a nagy vásárcsarnokban, ahol a nap tovább élt az esti szagokban, láthatatlanul, de olyan tisztán, mintha még ott tolonganának a kofák, mintha a tojással, főzelékfélével tömött kosarak, a boros- és eceteshordók, a fűszeres-, burgonyás- és liszteszsákok, a szöges és csavaros ládák, a halasasztalok, a kelmés-, edényes- és cipőspultok még ott állnának az összes, napközben árult holmival... az egész fortyogó élet a legnagyobb részletességgel ott volt a levegőben, amit hátrahagyott. Grenouille, ha szabad így mondani: szagolva látta a piacot. És pontosabban szagolta, mint ahogyan más látta volna, mert utólag, s így magasabbrendűen szerzett róla tudomást: eszenciaként, az elmúlt dolgok szellemeként érzékelte, s ezt az eszenciát nem zavarták meg a jelen szokásos jellemzői: a tolongás, lárma és az emberi testek undorító összezártsága. Vagy elsétált arra, ahol az anyját lefejezték, a Gréve térre, amelyik mint valami nagy nyelv nyalt bele a folyóba. Itt partra vontatva vagy cölöpökhöz kötve hajók pihentek, szén-, gabonaés széna- és nedves hajókötél szaguk volt. Nyugat felől ezen az egyetlen, folyó vágta nyíláson hömpölygött be a városba a szél, távoli illatokat görgetve maga előtt. Neuilly mezőinek, Saint-Germain és Versailles erdőinek szagát, távoli városokét, mint Rouen vagy Caen – és néha a tengerét. A tenger szaga olyan volt, mint egy duzzadó vitorla, amibe beleivódott a víz, a só és a hideg nap. Egyszerű szaga volt a tengernek, de egyszersmind olyan nagyszerű és egyedi, hogy Grenouille-nak nem volt szíve felbontani halas, sós, vizes, algás, friss és egyéb összetevőkre. Inkább egyben hagyta a tenger illatát, egészként őrizte meg emlékezetében, és így élvezte. A tenger illata annyira megtetszett neki, hogy azt kívánta, bár egyszer tisztán és más szagokkal nem keveredve szippanthatná be olyan tömegben, hogy megrészegüljön tőle. És később, amikor elbeszélésekből megtudta: a tenger olyan hatalmas, hogy napokig vitorlázhatnak rajta úgy, hogy nem látnak partot, legszívesebben arról álmodott, hogy az első árbocrúd tetején ül a kosárban, és repül a tenger végtelen illatán át, ami voltaképpen nem is illat, hanem kilégzés, lélegzet, minden szagok végső igazsága, és ő megsemmisül ez illat gyönyörében. De ez elérhetetlen maradt a számára, mert Grenouille, aki a Gréve téren állt a parton, és többször ki- meg belélegezte az orráig eljutott tengeri szél egy-egy kis foszlányát, sohasem láthatta meg Nyugaton a tengert, a nagy óceánt, sohasem olvadhatott eggyé ennek szagával. A Saint-Eustache és az Hôtel de Ville közötti negyedet hamarosan úgy kiszimatolta, hogy vaksötétben is eligazodott benne. Így aztán kiterjesztette vadászterületét először nyugat felé a Faubourg Saint-Honoréig, aztán a Rue Saint-Antoine-on felfelé egész a Bastille-ig, végül a folyón túl a Sorbonne-negyedre és a Faubourg Saint-Germainre, ahol a gazdagok laktak. A kapubejáratok vasrácsán át érezte a kocsibőr szagát és a lakájok hajából áradó púdert, a magas falakon pedig átszivárgott a rekettye, a rózsa és a frissen nyesett fagyal illata. Itt történt meg az is, hogy Grenouille először találkozott a szó valódi értelmében vett parfümmel: először csak egyszerű rózsa- és levendulavizet szimatolt, amivel ünnepi alkalmakon a szökőkutakat illatosították, de aztán összetettebb, drágább illatokat is talált: mósusztinktúrát narancsvirággal vagy tubarózsával vegyítve, nárciszt, jázmint és fahéjat. Ezek az illatok súlyos szalagként kígyóztak á fogatok után. Ő pedig éppúgy regisztrálta ezeket az illatokat is, mint a profán szagokat: kíváncsian, de csodálat nélkül. Persze észrevette, hogy a parfümök szándéka a vonzás és bódítás, és felismerte összetevőiknek értékét. Egészében azonban durvának és
lomposnak érezte e szagokat, inkább összepancsoltnak, mint megkomponáltnak, és tudta, hogy ő egészen más illatokat lenne képes előállítani, ha csupán ugyanezekből az eszenciákból. Sok alapanyagot már ismert a piac virág- és fűszerstandjairól, mások újak voltak, ezeket kiszűrte az illatkeverékből, és egyelőre név nélkül raktározta el agyában: ámbrát, pézsmát, pacsulit, szantálfát, bergamottot, vetivergyökeret, pánácfüvet, benzoét, komlóvirágot, hódpézsmát... Nem volt válogatós. Nem tett különbséget a közfelfogás szerint jónak vagy kevésbé jónak ítélt szagok közt. – még nem. Ő mohó volt. Vadászataikor azt a célt tűzte maga elé, hogy minél hamarabb megszerezzen mindent, a világ összes illatát, s nem volt más feltétele, csak az, hogy ezek az illatok újak legyenek. Egy izzadó ló szaga éppannyit ért nála, mint a kipattanó rózsabimbóé, és a poloska szúrós szagát nem becsülte kevesebbre, mint a tűzdelt borjúsültét, ami az urasági konyhákból szállt ki az utcára. Mindent, mindent felzabált, magába szívott. Fantáziájának szintetizáló szagvegykonyhájában, ahol mindig újabb illatkompozíciókat alkotott, semmiféle esztétikai elv nem játszott még szerepet. Bizarr dolgokat épített, majd rögtön le is rombolta őket, mint egy gyerek, aki építőkockákkal játszik találékonyan és szellemesen, de felismerhető alkotói elv nélkül. 8 1753. szeptember elsején, a király trónra lépésének évfordulóján Párizs városa tűzijátékot rendezett a Pont Royalon. Nem olyan látványosat, mint a király esküvőjekor, vagy a Dauphin születésekor, de ez is nagyon impozáns volt. A hajók árbocain aranyló napkerekek pompáztak. A hídról úgynevezett tűzbikák okádtak a vízbe izzó csillagesőt. És míg a fülsiketítő petárdák durrogtak, és durranóbékák vonaglottak a földön, fent az ég feketéjére fehér liliomokat festettek a rakéták. Sok ezer fős tömeg gyűlt össze a hídon és a folyó két partján, és elragadtatva ámuldozott, éljenzett és vivátozott a színjáték láttán – bár a valódi trónra lépés már harmincnyolc éve megtörtént, és a király már réges-rég nem állt népszerűsége tetőpontján. De hát egy tűzijáték sok mindenre képes. Grenouille némán állt a Pavillon de Flore árnyékában a jobb parton, szemben a Pont Royallal. Nem tapsolt, oda se pillantott a fel-felröppenő petárdákra. Azért jött ide, hogy felfedezzen valami új szagot, de hamarosan kiderült, hogy a tűzijáték szagszempontból teljesen érdektelen. Az, ami oly pazar sokszínűségben ragyogott, szikrázott, ropogott és fütyült, meglehetősen egyhangú kén-, olaj- és salétromszag-keveréket hagyott hátra. Már épp azon volt, hogy otthagyja az unalmas rendezvényt, és hazaballag a Galérie des Louvre-on, amikor a szél hozott valamit, valami apró, alig észrevehető illatmorzsát, illat-atomot, de nem, még kevesebbet: inkább az illat ígéretét, mintsem magát az illatot, de egyszersmind valami sohasem szagoltnak a biztos megsejtését. Ismét visszalépett a falhoz, és kitágította orrcimpáit. Az illat olyan kivételesen finom és gyengéd volt, hogy nem tudott belekapaszkodni, mindig elsiklott az orra elől, elbújt a petárdák bűze alatt, elnyomta a tömeg kipárolgása, szétszaggatta, szétzúzta a város ezer más szaga. De aztán hirtelen újra ott volt, újra beszippanthatta a kis illatfoszlányt egy másodpercre, mint egy szaglászásra való felhívást... és azonmód el is tűnt. Grenouille a kínok kínjait élte át. Életében először nem csupán kapzsi természetét érte a sértés, hanem a szíve szenvedett. Úgy érezte, hogy ez az illat a kulcs a többi illat rendszeréhez, és aki ezt nem érti meg, az semmit sem ért az illatokhoz, és ő, Grenouille, egész életét elpuskázta, ha ennek nem juthat a birtokába. Nemcsak a birtoklási vágy fűtötte: lelki nyugalma függött tőle. Majdnem rosszul lett az izgalomtól. Először még azt sem bírta megállapítani, milyen irányból jön az illat. Néha percek teltek el két hullám között, s ezekben a szünetekben mindig
elfogta a rettegés, hogy örökre nyoma vész. Végül kétségbeesésében belekapaszkodott abba a gondolatba, hogy az illat délkeleti irányból, a folyó túloldaláról ered. Elrugaszkodott a Pavillon de Flore falától, alámerült a tömegben, és utat tört magának a hídon át. Néhány lépés után meg-megállt, lábujjhegyre emelkedett, hogy elszimatolhasson az emberek feje fölött; eleinte izgalmában semmit sem érzett, aztán végül mégiscsak megérzett valamit, megszimatolta az illatot, erősebb volt, mint az előbb, tudta, hogy jó nyomon jár, alámerült, tovább préselődött a bámészkodók és a tűzszerészek tömegében, akik minden pillanatban eldurrantottak egy-egy petárdát; az égett puskapor füstjében elvesztette az illatot, pánikba esett, tovább lökdösődött, tipródott, furakodott, és végtelen percek után elérte a túlsó partot, az Hôtel de Maillyt, a Quai Malaquest-t, a Rue de Seine torkolatát... Itt megállt, összeszedte magát és szaglászott. Megvan! Most megfogta. Az illat szalagként kanyargott le a Rue de Seine-en, eltéveszthetetlenül, határozottan, de továbbra is finoman és gyengéden. Grenouille érezte: dübörög a szíve, és tudta, hogy nem a megerőltető futástól dübörög így, hanem attól, hogy az illat hatására izgatottá és egyszerre gyámoltalanná vált. Próbált hasonlatokat keresni, de itt minden hasonlat csődöt mondott. Üdeség volt ebben az illatban, de nem a citrom vagy a narancs üdesége, nem is a mirháé, a fahéjé, a fodormentáé vagy a nyírfáé, a kámforé vagy a fenyőtűé, nem hasonlított a májusi esőre sem, a fagyos szélre vagy a forrásvízre sem...; melegség is volt benne, de nem olyan, mint a bergamott, a ciprus vagy a mósusz, nem olyan, mint a jázmin, a nárcisz, a rózsaszirom, s nem, mint az írisz... Ez az illat kétféle dolog keveréke volt: illékony és nehéz egyszerre, de mégsem keverék, hanem egység, hozzá még így gyengéden is szolid és erős, mint egy darab vékony, csillogó selyem... de nem is selyem: inkább, mint a mézédes tej, amiben piskóta ázik – ezt aztán a legjobb indulattal sem tudta összeegyeztetni: tej és selyem! Ez az illat érthetetlen, leírhatatlan, besorolhatatlan – nem is volna szabad léteznie. De mégis itt volt, és pompásan magától értetődő volt. Grenouille elszoruló, dübörgő szívvel követte, és sejtette, hogy nem ő követi az illatot, hanem az ejtette foglyul, és szívja-vonja magához. Felfelé haladt a Rue de Seine-en. Az utca néptelen volt. A házakban is csend honolt. Az emberek lent voltak a folyónál, nézték a tűzijátékot. Már nem zavarta nyugtalan, lázas emberszag, itt nem volt puskaporszag sem. Az utcában csak a szokásos szagokat találta: víz, ürülék, patkányok és zöldséghulladék szagát. De ezek fölött gyengéden és tisztán ott lebegett a Grenouille-t vezérlő szalag. Néhány lépés után a derengő esti fényt is elnyelték a felmagasodó házak, és Grenouille sötétben folytatta útját. Nem is kellett látnia. A szag biztosan vezette. Ötven méter után jobbra fordult a Rue de Marais-ba, egy, ha lehet, még sötétebb, alig karnyújtásnyi szélességű sikátorba. A szag különös módon nem erősödött. Csak egyre tisztábbá vált, és növekvő tisztaságával együtt vonzereje is növekedett. Grenouille-t valami külső erő vezérelte. Egy helyen hirtelen jobbra húzta az illat, mintha egy ház falának a közepébe irányítaná. Alacsony folyosó tárult fel, ami a hátsó udvarba vezetett. Grenouille alvajáróként vágott át a folyosón és a hátsó udvaron, befordult egy sarkon, egy kisebb hátsó udvarra ért, és itt végre fényt látott. A négyszögű udvar csak néhány lépés széles volt. A falból ferde tető nyúlt ki. Ez alatt asztal, rajta gyertya. Egy lány ült az asztalnál, és sárgabarackot magozott. A bal kezénél levő kosárból időnként ki-kiemelt egy gyümölcsöt, lecsumázta, késsel kimagozta, és beleejtette egy vödörbe. Olyan tizenhárom-tizennégy éves volt. Grenouille megállt. Azonnal tudta, mi ennek az illatnak a forrása, amit több mint fél mérföldről, a folyó túlpartjáról megérzett: nem a szennyes hátsó udvar, nem is a barack. Az illat forrása a lány volt. Egy pillanatra annyira megzavarodott, hogy azt gondolta: ilyen szépet, mint ez a lány, még életében nem látott. Pedig csak hátulról látta a körvonalait a gyertyafényben. Persze úgy gondolta, hogy ilyen szépet még nem szagolt. De mivel sok ezer emberszagot ismert, férfi-, nő- és gyerekszagokat – egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy ilyen elegáns illat embertől
származhat. Az embereknek általában semmitmondó vagy kellemetlen szaguk volt. A gyerekeké unalmas, íztelen, a férfiaké húgyszagra emlékeztető, izzadságuk szaga az erős sajtéhoz volt hasonló, a nőknek avas zsír- és romló halszaga volt. Az emberek mindenképpen érdektelenül, visszataszítóan bűzlöttek... És így történhetett, hogy Grenouille életében először nem hitt az orrának, és a szemét hívta segítségül, hogy elhiggye, amit érez. Érzékszerveinek ez a defektje persze nem tartott sokáig. Valójában csak egy pillanatig, míg látásával is bizonyságot szerzett, hogy aztán annál nagyobb odaadással szimatoljon. Most már a szaglásával is megbizonyosodott róla, hogy a lány ember, érezte hónaljának izzadságszagát, hajának zsírszagát, nemi szervének halszagát, és mindezt nagy tetszéssel szívta be. Izzadsága olyan friss volt, mint a tengeri szél, haján a zsír édes, mint a dióolaj, nemi szerve, mint egy csokor vízililiom, bőre, minta barackvirág... és ezek az összetevők egy olyan gazdag, kiegyensúlyozott, varázslatos parfümillattá egyesültek, hogy mindaz, amit Grenouille eddig parfümként ismert, vagy amit a lelkében levő szag-építőkockákból összerakott, egyszeriben balga esztelenségnek minősült. Ez az egy szag felért százezer másikkal. Ez maga volt az a magasabb elv, ami szerint az összes többinek rendeződnie kell. Ez maga volt a tiszta szépség. Grenouille megértette, hogy e szag nélkül életének nincs többé értelme. Nem elégedett meg az illat egészével, a legkisebb részecskéig meg kellett ismernie. Tüzes bélyegként akarta a kinyilatkoztatásszerű parfümöt fekete lelkébe égetni, és a pontos elemzés után csakis eme varázsformula belső szerkezete szerint akart élni, gondolkodni, szaglászni. Lassan megközelítette a lányt, egyre közelebb és közelebb ért, belépett az előrenyúló tető alá, és egy lépéssel a lány mögött megállt. A lány nem hallotta meg. Vörös haja volt, és szürke, ujjatlan ruhát viselt. Karja nagyon fehér volt, kezét sárgára festette a sárgabarack kicsorduló leve. Grenouille föléje hajolt, és most tisztán szívhatta be az illatát, ahogy felszállt a tarkójáról, a hajából, ruhája kivágásából; szívta, hagyta, hogy beléáramoljon, mint egy lágy fuvallat. Még sohasem érezte magát ilyen pompásan. A lány viszont megborzongott. Nem látta Grenouille-t. De szorongás tört rá, valami titokzatos borzongás, mintha valami régi, elfeledett félelme tért volna vissza. Úgy érezte, mintha léghuzat érné a hátát, mintha valaki egy hatalmas, hideg pincébe vezető ajtót tárt volna ki mögötte. És letette a kést, melléhez emelte a kezét és megfordult. Moccanni sem bírt a rémülettől, amikor megpillantotta Grenouille-t, akinek így bőven volt ideje megmarkolni a lány torkát. Az nem sikoltott, nem kapálódzott, semmiféle védekező mozdulatot nem tett. Grenouille nem nézett rá. Nem látta a finom, szeplős arcot, a piros ajkakat, a nagy smaragdzöld szempárt, mert szorosan becsukta a szemét, míg fojtogatta, és csak arra figyelt, hogy egy szemernyit se veszítsen el az illatból. Amikor a lány már halott volt, lefektette a padlóra a barackmagok közé, feltépte a ruháját, és az illatfolyó áradattá vált, teljesen elborította. Grenouille arccal a lány bőrére borult, és hatalmasra tágult orrcimpákkal csúszkált rajta a hasától a melléig, nyakáig, arcáig és a hajáig, majd újra vissza a hasához, nemi szervéhez, combjához, fehér lábához. Feje búbjától a lába ujjáig végigszaglászta, s az illat utolsó maradványait az álláról, köldökéből és karhajlatának ráncaiból gyűjtötte be. Amikor már hervadásig szagolta, egy darabig még ott kuporgott mellette, míg összeszedte magát, annyira megtelt vele. Semmit nem akart elveszíteni az illatból. Alaposan le kellett zárni a belső tartályokat. Aztán felállt, és elfújta a gyertyát. Ez idő tájt tünedeztek fel a Rue de Seine-en az első hazatérők, énekelve, éljenezve. Grenouille felszimatolta magát a sikátoron át a Rue des Petits Augustins-re, ami a Rue de Seine-nel párhuzamosan vezetett a folyóhoz. Nemsokára felfedezték a halottat. Kiáltások harsantak. Fáklyák gyúltak. Jött az őrség. Grenouille azonban már rég a túlparton volt.
Ezen az éjszakán kuckóját palotának érezte, deszkapriccsét mennyei ágynak. Eleddig nem tudta, mi a boldogság: egyfajta tompa elégedettségnek ritka pillanatait ismerte csupán. De most reszketett a gyönyörtől, és a boldogságtól aludni sem tudott. Mintha másodszor született volna – de nem; mintha most született volna, hiszen eddig állatként vegetált, s csupán ködös ismeretei voltak önmagáról. A mai nappal, úgy tűnt, megtudta, kicsoda is ő valójában: nem kevesebb, mint zseni; valamint, hogy életének értelme, célja, oka és magasabb elhivatottsága van, ez pedig nem csekélyebb, mint hogy forradalmasítsa az illatok birodalmát, hiszen a világon egyes-egyedül neki adatott meg ehhez az eszköz: különlegesen finom szaglása, fenomenális emlékezete és – mint mindezek között a legfontosabb: a Marais utcai lány illatlenyomata, amely mindent tartalmaz, ami egy nagyszerű illathoz, egy parfümhöz kell: gyengédséget, erőt, tartósságot, sokszínűséget és ijesztő, ellenállhatatlan szépséget. Megtalálta az iránytűt eljövendő életéhez. És mint minden zseniális szörnyeteg, akinek lelke csavarosan tekergő zűrzavarán át valami külső esemény von egyenes utat, Grenouille sem tágított többé attól, amit sorsa irányaként ismert föl. Most értette csak meg, miért is csüng oly szívósan és elkeseredetten az életen: illatok alkotójává kell válnia. De nem akármilyenné. Hanem minden idők legnagyobb parfümkészítőjévé. Még ugyanezen az éjszakán átkutatta emlékezetének hatalmas rommezejét, eleinte ébren, majd álmában folytatta. Szag-épitőkockák millióit vizsgálta meg, és rendszert teremtett köztük: jó a jóhoz került, rossz a rosszhoz, finom a finomhoz, durva a durvához, bűz a bűzhöz, mennyei a mennyeihez. Az elkövetkező hetekben aztán tovább finomította ezt a rendszert; az illatkatalógus egyre gazdagabbá és differenciáltabbá vált, a hierarchia egyre határozottabbá. És hamarosan hozzákezdhetett az első megtervezett illatépületek megépítéséhez: házak emelkedtek, falak, lépcsők, tornyok, pincék, szobák épültek, titkos kamrácskák... pompázatos illatkompozíciók naponta bővülő, naponta szépülő és tökéletesedő belső erődítménye. Még ha tudatosult is benne, hogy mindeme nagyszerűség kezdő lépése egy gyilkosság volt, teljesen hidegen hagyta. A Marais utcai lány képére, testére már egyáltalán nem is emlékezett. Hiszen a legjobbat belőle, lényegét elvette és megőrizte: illatát magáévá tette. 9 Abban az időben több mint egy tucatnyi illatszerész élt Párizsban. Hat a jobb, hat a bal parton lakott, a hetedik pedig pontosan ezek között, tudniillik a Pont au Change-on, ami a jobb partot kötötte össze az Ile de la Citével. Ez a híd olyan sűrűn volt beépítve, hogy az átmenő a sok háztól nem is láthatta a folyót, hanem úgy érezhette, hogy egy teljesen közönséges, szilárd alapokon álló, és méghozzá felettébb elegáns utcán sétál. Valóban: a Pont au Change-on, a Pénzváltók hídján, a legfinomabb üzletek sorakoztak. Itt voltak a legjobb hírű boltok, itt tanyáztak az aranymívesek, a műbútorasztalosok, a legjobb paróka- és táskakészítők, a legfinomabb női fehérneműk és harisnyák előállítói, képkeretkészítők, lovaglócsizma-árusok, vállrojthímzők, aranygomböntők és bankárok. És itt állt Giuseppe Baldini illatszerész és kesztyűkészítő mester üzlet-és lakóháza is. Kirakatát pompás, fényes zölddel befestett ernyő védte a naptól, mellette Baldini aranyozott cégére függött: aranyüvegcsében aranycsokréta, az ajtó előtti piros szőnyegre pedig szintén a Baldini-címert hímezték aranyszállal. Ha kinyílt az ajtó, perzsiai harangjáték csendült fel, és két ezüstkócsag ibolyavizet köpött egy aranyozott tálba, ami szintén a Baldini-címer alakját viselte. A világos puszpángpult mögött pedig maga Baldini állt öregen és mereven, mint egy szobor, aranypaszományos kék kabátban, fején ezüstösre púderezett paróka. Mivel minden reggel befújta magát Frangipani-vízzel, ennek illata szinte látható felhőként lengte körül, és
személyét ködös távolságba helyezte. Mozdulatlanságában olyan volt, mint tulajdon leltára. Csak akkor költözött belé élet, ha a harangjáték felcsendült, és a kócsagok köpni kezdték az ibolyavizet – ami egyre ritkábban történt meg –, ekkor valósággal összezsugorodott, egészen kicsi lett és fontoskodó, és sűrűn hajlongva előresurrant, olyan sebesen, hogy a Frangipani-vízfelhő alig tudta követni; majd felkérte a vásárlót, hogy foglaljon helyet, és tekintse meg a legkiválóbb illat- és kozmetikai szerek bemutatóját. Baldininak ezerféle kozmetikuma volt. Ajánlata az eszenciáktól és virágolajoktól, tinktúráktól, kivonatoktól, párlatoktól, balzsamoktól, gyantáktól és egyéb száraz, folyékony vagy viaszos szerektől a különböző pomádékon, krémeken, púdereken, szappanokon, kenőcsökön, zacskókon, hajvizeken, brillantinokon, szakállviaszokon, szemölcscseppeken és szépségtapaszokon át egészen a fürdőolajokig, testvizekig, szagos sókig, toalettecetekig és töméntelen valódi parfümig terjedt. De Baldini a klasszikus szépségápolás eme kellékeivel nem elégedett meg. Becsvágya arra sarkallta, hogy gyűjtse össze boltjában mindazt, ami valamiképpen illatozik vagy az illatozást szolgálja. Így aztán a füstölőpasztillák – gyertyák és szalagok – mellett számos fűszert is tartott: ánizst és fahéjt, szirupokat, likőröket és gyümölcsvizeket, ciprusi borokat, mazsolát, mézet, kávét, teát, kandírozott és aszalt gyümölcsöt, fügét, cukorkát, csokoládét, szelídgesztenyét, sőt tartósított kapribogyót, uborkát, hagymát és marinált tonhalat. És volt ott még illatozó pecsétviasz, parfümös levélpapír, rózsaolajillatú szerelmi tinta, sevró írótömbök, fehér szantálfa tollszárak, cédruskazetták és ládák, virágszirmok tárolására alkalmas tálkák, potpourrik, sárgaréz tömjéntartók, metszett borostyánüvegcsék és -tégelyek, illatos kesztyű, zsebkendő, szerecsendióvirággal töltött tűpárnák és mósuszgőzzel átitatott tapéta, amitől a szoba több mint száz évig illatos marad. Természetesen az a rengeteg áru nem kaphatott a pompás, utcára (illetve hídra) néző boltban helyet, így pince hiányában nemcsak a raktár, hanem az egész első és második emelet, valamint a földszint valamennyi folyóra néző helyisége is tárolásra szolgált. Ennek következménye pedig az lett, hogy az egész házban illatok leírhatatlan zűrzavara uralkodott. Bármilyen kiváló minőségű volt is az egyes termékek szaga – Baldini csakis első osztályú árut vásárolt –, összhangjuk vagy inkább összhangtalanságuk elviselhetetlen volt, mint egy ezerfős zenekaré, amelyben minden egyes zenész mást és mást játszik, fortissimóban. Baldini és alkalmazottai ugyanúgy eltompultak a káosszal szemben, mint az öregedő karmesterek, akik köztudomásúlag nagyothallanak, s felesége pedig, aki a harmadik emeleten lakott, és ezt a szintet elkeseredetten védelmezte a raktárak terjeszkedésétől, már szintén alig érzékelte a zavaró szagorgiát. Nem így a vásárló, aki először lépett Baldini üzletébe. Neki a szagkeverék ökölként vágott az arcába, és alkatától függően elragadtatásba vagy rémületbe kergette, de az érzékeit mindenképpen megkeverte, úgyhogy többnyire el is felejtette, miért jött. Kifutófiúk elfelejtették a rendelést. Hetyke uracsok bávataggá váltak. És néhány hölgy félhisztériás, fél-klausztrofóbiás állapotba kerülvén elájult, hogy csak a legcsípősebb, ammóniákból, szegfűolajból és kámforszeszből készült repülősóval lehetett magához téríteni. Ilyen körülmények között tulajdonképpen nem is csoda, hogy Giuseppe Baldini boltjában egyre ritkábban csendült fel a harangjáték, és az ezüstkócsagok egyre ritkábban köpték az ibolyavizet. 10 – Chénier! – kiáltotta Baldini a pult mögül, ahol órák óta ácsorgott szobormereven, az ajtót lesve. – Tegye fel a parókáját!
És az olívaolajos hordók és bayonne-i sonkák között megjelent Chénier, Baldini segédje; Baldininál kicsit fiatalabb, de már szintén öreg ember; előrejött a bolt elegánsabb részébe. Zsebéből előhúzta a parókáját, és a fejére illesztette. – Elmegy, Baldini úr? – Nem – mondta Baldini –, néhány órára visszavonulok a dolgozószobámba, és nem szeretném, ha megzavarnának. – Ó, értem. Új parfümöt komponál! BALDINI: Így van. Verhamont gróf számára kell egy sevróbőrt illatosítanom. Valami teljesen újat kíván. Valami olyasmit, mint... mint... azt hiszem, „Ámor és Psziché”-nek hívják, és állítólag ettől a... ettől a Saint-André des Arts utcai kóklertől származik, ettől a... ettől a... CHÉNIER: Pélissier-től. BALDINI : Úgy van. Pélissier. Helyes. Úgy hívják a kóklert. Pélissier „Ámor és Psziché”-je. Ismeri? CHÉNIER: Igen-igen. Persze-persze. Most minden ettől bűzlik. Minden utcasarkon ezt érezni. De ha az én véleményemre kíváncsi – hát nem valami különleges. Biztosan nem veheti fel a versenyt azzal, amit majd ön fog komponálni, Baldini úr. BALDINI : Hát persze hogy nem. CHÉNIER: Nagyon közönséges szaga van ennek az „Ámor és Psziché”-nek. BALDINI : Közönséges? CHÉNIER: Nagyon is közönséges, mint minden, ami ettől a Pélissier-től származik. Azt hiszem, citromolaj van benne. BALDINI : Valóban? És még mi? CHÉNIER: Talán narancsvirág-eszencia. És esetleg rozmaringtinktúra. De nem tudnám biztosan megmondani. BALDINI : Engem aztán nem is érdekel. CHÉNIER: Természetesen. BALDINI : Igazán édes mindegy nekem, hogy mit pancsolt össze az a kókler Pélissier. Még ihletet sem merítek belőle! CHÉNIER: Igaza van, uram. BALDINI: Maga is tudja, sohasem kívülről várom az ihletet. Maga is tudja, hogy egyedül dolgozom ki a parfümjeimet. CHÉNIER: Tudom, Monsieur. BALDINI: Csakis önmagamból szülöm őket! CHÉNIER: Tudom. BALDINI: És Verhamont gróf számára valami szenzációsat készítek majd. CHÉNIER: Erről meg vagyok győződve, Baldini úr. BALDINI: Vegye át a boltot. Nyugalomra van szükségem. Ne engedjen be hozzám senkit, Chénier... És ezzel elcsoszogott, már csöppet sem szoborhoz, hanem öregemberhez illően, hajlottan, majdnem úgy, mintha megverték volna, osont fel első emeleti dolgozószobájába. Chénier elfoglalta helyét a pult mögött; pontosan ugyanott állt, ahol az előbb a mester, és mereven nézte az ajtót. Tudta, hogy mi játszódik le majd a következő órákban: a boltban semmi, fent, Baldini dolgozószobájában pedig a szokásos katasztrófa. Baldini majd leveti kék, Frangipani-vízzel átitatott kabátját, leül az íróasztalhoz, és várja az ihletet. De az ihlet nem jön. Ekkor odasiet a száz meg száz próbaüveggel telezsúfolt szekrényhez, és találomra összekutyul valamit. A keverék szörnyű lesz. Erre átkozódni fog, feltépi az ablakot, és behajítja a pancsot a folyóba. Aztán mást próbál, az szintén nem sikerül, most már ordít és tombol majd, és sírógörcsöt kap az összebüdösített szobában. Hét óra körül nyomorult
állapotban letámolyog, és remegve, zokogva ezt mondja: Chénier, nekem már nincs orrom, nem tudom megszülni a parfümöt, nem tudom megcsinálni a gróf sevróját, elvesztem, kiégtem – meg akarok halni, kérem, Chénier, segítsen meghalni! És ő, Chénier, azt javasolja majd, hogy küldjenek elvalakit Pélissier-hez egy üveg „Ámor és Psziché”-ért, Baldini pedig beleegyezik (de csak a legszigorúbb titoktartás mellett!) ebbe a szégyenteljes eljárásba; Chénier megesküszik, és éjszaka titokban átitatják a gróf sevróját az idegen parfümmel. Így lesz, nem másképp, és Chénier szerette volna, ha már vége az egész cirkusznak. Baldini nem volt nagy illatszerész. Régebben, harminc-negyven évvel ezelőtt igen, akkor találta fel a „Dél rózsáját”-t meg a „Baldini gáláns csokrá”-t, két igazából jelentős parfümöt; ezeknek köszönhette a vagyonát is. De most már öreg volt és elkopott, nem ismerte az újabb divatokat és az emberek újfajta ízlését, és ha még egyáltalán összehozott valami saját illatot, akkor az teljesen divatjamúlt, eladhatatlan vacak volt, amit egy év múlva a tízszeresére hígítva szökőkútadaléknak kótyavetyéltek el. Kár érte – gondolta Chénier, és a tükörben ellenőrizte parókája állását –, kár az öreg Baldiniért; kár a szép üzletéért, mert le fogja zülleszteni; és értem is kár, mert mire teljesen lezülleszti, addigra én már öreg leszek, hogy átvegyem... 11 Baldini valóban levetette ugyan illatozó kabátját, de csak megszokásból. A Frangipani-víz illata már rég nem zavarta a szaglásban, hiszen már évtizedek óta használta, és észre se vette. Bezárta ugyan a dolgozószoba ajtaját, és csendet parancsolt a házban, de nem ült le az asztalához, hogy töprengjen, és ötletre várjon, mert Chénier-nél sokkal jobban tudta, hogy nem fogja megszállni az ihlet – ugyanis még sohasem szállta meg. Az, hogy öreg és kopott volt, megfelelt az igazságnak, és valóban nem volt már nagy parfümkészítő – csak ő azt is tudta, hogy soha nem is volt az. A „Dél rózsájá”-t apjától örökölte, a „Baldini gáláns csokrá”-nak receptjét pedig egy átutazó genovai kereskedőtől vásárolta. A többi parfümje régi, bevált receptek alapján készült. Még sohasem talált fel semmit. Nem volt feltaláló. Bevált szagkeverékek gondos előállítója volt csupán, mint az olyan szakács, aki rutinosan, jó receptekkel nagy konyhát vezet, de ő maga egyetlen ételt sem talál ki. A vegykonyha, a kísérletezés, az inspiráció és titkolódzás hókuszpókuszait csak azért gyakorolta, mert az hozzátartozott az illatszerész és kesztyűkészítő mesterségéről alkotott képhez. Az illatszerész már-már alkimista, aki csodákat művel – így akarták hinni az emberek, hát hadd higgyék! Azt, hogy művészete ugyanolyan mesterség, mint a többi, egyedül csak ő tudta, és erre büszke is volt. Nem is akart feltaláló lenni. A feltalálás gyanús volt neki, mert mindig bizonyos szabályok áthágásával járt. Esze ágában sem volt Verhamont gróf számára új parfümöt feltalálni. És nem is várt estig, hogy Chénier meggyőzze az „Ámor és Psziché” beszerzésének szükségszerűségéről. Ő már beszerezte. Ott volt az íróasztalon az ablak előtt, egy csiszolt dugójú üvegcsében. Már néhány napja megvette. Persze nem személyesen. Csak nem állíthat be Pélissier-hez azzal, hogy parfümöt akar vásárolni! Hanem egy közvetítő közvetítője révén... nem árt az elővigyázatosság. Mert Baldini nem a spanyolbőr átitatásához akarta felhasználni a parfümöt – ehhez nem is lett volna elég ez a csekély mennyiség. Sokkal rosszabb járt a fejében: le akarta másolni. Ez egyébként nem volt tilos. Csak éppen rendkívül ocsmány dolognak számított. Egy konkurens parfümjének lemásolása és saját név alatti forgalmazása rettenetesen ocsmány dolog. De még sokkalta ocsmányabb, ha valakit rajtakapnak. Ezért nem volt szabad Chénier-nek semmit sem sejtenie, mert Chénier szeretett fecsegni. Jaj de szörnyű, ha egy egyenes lelkű embert a körülmények ilyen görbe utakra juttatnak! De szörnyű, ha a tulajdon becsületét, legnagyobb kincsét kell ilyen módon bemocskolnia. De
mi mást tehetne? Verhamont grófja olyan vevő, akit semmi esetre sem veszíthet el. Már így isalig voltak vevői. Újra csalogatni kellett a vásárlókat, mint a húszas években, amikor még karrierje kezdetén állt, és a derekára kötözött készlettel járta az utcákat. És Isten tudja, miképpen, de ő, Giuseppe Baldini, Párizs legnagyobb illatszer-kereskedésének tulajdonosa, a lehető legjobb üzleti viszonyok közepette anyagilag csak úgy tudott valahogy boldogulni, ha kis bőröndjével a kezében házalt. Ez pedig egyáltalán nem volt ínyére, mert már jócskán túllépte a hatvanadik évét, gyűlölte a várakozást a hideg előszobákban és azt, hogy agg márkinéknak ezervirágvizet vagy négyrablóecetet áruljon, vagy éppen migrénkenőcsöt tukmáljon rájuk. Ezenkívül az előszobákban csak úgy hemzsegett az undorító konkurencia. Itt volt ez a Dauphine utcai jöttment, ez a Brouet, aki azt híresztelte magáról, hogy övé Európa legnagyobb pomádéválasztéka, vagy Calteau a Rue Manconseilből, aki Artois komtesz udvari szállítójává verekedte fel magát; vagy ez a tökéletesen kiszámíthatatlan André Pélissier a Rue Saint-André des Arts-ból, aki minden szezonra új illattal rukkolt ki, amelyekért az egész világ bolondult. Egy ilyen Pélissier-féle parfüm felbolygatta az egész piacot. Ha az egyik évben Magyarvíz volt divatban, és Baldini ennek megfelelően feltöltötte raktárait levendulával, bergamottal és rozmaringgal, hogy a keresletet ki tudja elégíteni, akkor Pélissier megalkotta az „Air de Musc”-ot, vagyis a „Pézsma illatát”, ezt a nehéz illatot. Hirtelen mindenki úgy kezdett szaglani, mint valami állat. Baldini meg hajvizet csinálhatott a rozmaringjából, a levendulát pedig szagos zsákocskába varrhatta. Ha azonban a következő évre elegendő mósuszt, pézsmát és castoreumot rendelt, akkor Pélissier-nek eszébe jutott, hogy egy „Erdei virág” nevű parfümöt készítsen, ami hirtelen zajos sikert aratott. És ha Baldini hosszú éjszakák megfeszített munkájával vagy jókora összegek ellenében végre megtudta, miből áll az „Erdei virág” – akkorra Pélissier már a „Török éjszakák”-kal rukkolt ki, vagy a „Lisszaboni levegő”-vel, vagy „Bouquet de ka Cour”-ral, vagy ki tudja, mi az ördöggel még. Ez az ember mindenesetre az egész szakma számára veszélyt jelentett zabolátlan kreativitásával. Néha már-már visszasírták a régi, szigorú céhjogot. Visszakívánták a drákói eljárásokat ez ellen az ember ellen, aki kilóg a sorból, és egyre-másra az illatok inflációját idézi elő. Be kellene vonni az engedélyét, egy jó zaftos felfüggesztést kellene a nyakába zúdítani... egyébként is, legelőször le kellene tétetni vele a vizsgát! Mert ez a Pélissier, ez még csak nem is volt tanult illatszerész és parfümkészítő. Az apja egyszerű ecetfőző volt, és Pélissier sem más, mint ecetfőző. Csakis ezért foglalkozhatott szeszekkel, ezért törhetett be valódi illatszerészek karámjába, hogy ott tomboljon görény módjára. – Minek minden szezonban új illat? Kell? A közönség régebben megelégedett az egyszerű ibolyavizekkel és virágkompozíciókkal is, amelyeket tízévenként egyszer egy kicsit megváltoztattak. Az emberek évezredeken át beérték tömjénnel és mirhával, néhány balzsammal és olajjal, szárított fűszergyökerekkel. Az illatok még akkor is nagyon szerény számban voltak, amikor megtanultak a lombikokkal desztillálni, vízgőz segítségével, éterikus olajok alakjában kinyerni a füvekből, virágokból és fakérgekből illatozó lényegüket, tölgyfa présekkel kisajtolni a magokból és gyümölcshéjakból az illóolajat, vagy gondosan leszűrt zsiradékokkal előcsalogatni a virágszirmok eszenciáját. Akkoriban egy ilyen Pélissier-féle figura nem is létezhetett volna, mert már egy egyszerű pomádé elkészítése is olyan képességeket tételezett fel, amelyekről ez az ecetpancsoló nem is álmodhat. A parfümistának nemcsak a desztilláláshoz kellett értenie, hanem egyszerre gyógyírkészítő, patikus, alkimista, kézműves, kereskedő, a latin nyelv tudora és kertész is volt. Meg kellett különböztetnie az ürüvesezsírt a fiatal borjú faggyújától; a Viktória ibolyát a pármaitól. Tudnia kellett, mikor aratható a napraforgó, mikor virágzik a muskátli, és hogy a jázmin napfelkeltekor elveszíti illatát. Ezekről a dolgokról Pélissier-nek természetesen fogalma sem volt. Valószínűleg sohasem dugta ki az orrát Párizsból, soha életében nem látott virágzó jázmint. Arról az irgalmatlan robotról pedig nem is álmodott, amivel százezernyi
jázminvirágból egy kis golyócska koncentrátumot vagy pár csepp essence absolue-t nyerhet az ember. Ő a jázmint valószínűleg csak koncentrált, sötétbarna folyadék alakjában ismerte, kis üvegcsében, amely sok más üvegcse társaságában a páncélszekrényben lapult, és amelyek tartalmából divatos parfümjeit keverte. Nem, egy ilyen alak, mint ez a szemtelen Pélissier, a régi jó céhidőkben nem vethette volna meg sehol a lábát, hiszen híjával volt az ehhez szükséges tulajdonságoknak – úgy is mint egyéniségnek, műveltségnek, mértékletességnek és a céhbeli viszonyok tiszteletben tartásának. Parfümkészítői sikereit kizárólag egy olasznak, a zseniális Mauritius Frangipaninak köszönhette, aki kétszáz évvel korábban felfedezte, hogy az illatanyagok feloldódnak az égetett szeszekben. Amikor Frangipani alkohollal keverte össze illatos porocskáit, illatukat egy illékony folyadékra testálta, megszabadítva ezzel az illatot az anyagától, azt mintegy spiritualizálta, feltalálván így az illatot mint olyant, vagyis a parfümöt. Micsoda tett! Micsoda korszakalkotó teljesítmény! Az emberiség legnagyobb eredményeihez mérhető csupán, mint az írás feltalálása az asszírok által, az euklideszi geometria, Platón ideái, vagy az, hogy a görögök bort csináltak a szőlőből. Valóban prométheuszi tett volt! De mégis, mint a nagy szellemi tettek, amelyek nemcsak fényt árasztanak, hanem árnyékot is vetnek, s az emberiség számára nemcsak jótetteket, hanem kellemetlenséget is jelentenek, Frangipani felfedezésének ugyanígy voltak kellemetlen következményei: mert mihelyt elterjedt, hogyan lehet tinktúrákban foglyul ejteni és üvegcsékbe tölteni a virágok és fűszernövények, a fák, gyanták és állati váladékok illatozó lelkét, a parfümcsinálás apránként kicsúszott az igazi hozzáértők kezéből, és a pálya kinyílt az olyan viszonylag jó orrú sarlatánok előtt, mint amilyen az a görény Pélissier. Aki anélkül, hogy egy másodpercre is elgondolkodott volna azon, hogyan is jött létre üvegcséinek tartalma, egyszerűen követte szaglószervének szeszélyeit vagy a közönség óhajait, és összekeverte, ami épp eszébe jutott. Ennek a fattyú Pélissier-nek a harmincöt évével biztosan nagyobb már a vagyona, mint amit ő, Baldini – a Baldiniak harmadik nemzedéke immár – gyűjtögetett össze kemény, kitartó munkával. És Pélissier-é naponta növekszik, míg az övé napról napra fogy! Ilyesmi régebben nem történhetett meg! Csak néhány éve fordulhat elő, hogy egy befutott mesternek és híres kereskedőnek a puszta létéért kelljen küzdenie! Mert mindent elborított az újítási láz, a gátlástalan tettvágy, a kísérletező őrület, a nagyravágyás, kereskedelemben, közlekedésben és a tudományokban egyaránt! Vagy itt van a sebesség őrülete! Minek az a rengeteg, állandóan feltúrt utca, minek az új hidak? Minek? Kinek jó, hogy most már egy hét alatt Lyonba juthat az ember? Kinek jó ez? Kinek használ? Vagy az, hogy átkelnek az Atlanti-óceánon, egy hónap alatt elrohannak Amerikába, mintha e nélkül a kontinens nélkül nem lettünk volna meg idáig elég jól. Évezredekig! Mi keresnivalója van a civilizált embereknek az indiánok őserdejében vagy a négereknél? Ezek meg még a lappok földjére is elmennek, az örök jég birodalmába, a nyershal-evő vadak közé. És akkor még egy újabb kontinenst is fel akarnak fedezni, valahol a Déli Tengeren, bárhol legyen is az. Minek ez az őrület? Mert így tettek a többiek is, a spanyolok, az átkozott angolok, az impertinens hollandusok, akikkel még háborúznunk is kellett, pedig azt egyáltalán nem engedhettük volna meg magunknak. Egy ilyen hadihajónak cakpakk 300 000 livre az ára, a mi adónkból, és aztán egy ágyúlövéssel elsüllyesztik... a sohaviszontnemlátásra! A pénzügyminiszter úr újabban minden jövedelem egytized részét követeli, ami maga a romlás, mert még ha nem fizetik is ki, már maga az elv kártékony. Az ember szerencsétlensége abból származik, hogy nem akar nyugodtan megülni a fenekén ott, ahol a helye. Mondja Pascal. De Pascal nagy ember volt, a szellem Frangipanija, voltaképpen nem más, mint egy jó iparos, és az ilyesmire manapság nincs kereslet. Most mindenki a hugenották meg az angolok lázító könyveit bújja. Vagy traktátumokat és úgynevezett nagy tudományos műveket irkálnak, amelyek mindent megkérdőjeleznek, mindent, de mindent. Ma már semmi sem az, ami; minden másképpen van. Állítólag egy
pohár vízben egészen apró, eddig nem látott lények úszkálnak; állítólag a szifilisz sem Isten büntetése, hanem egy teljesen normális betegség; állítólag Isten nem hét nap alatt teremtette a világot, hanem évmilliók alatt – már amennyiben Isten egyáltalán létezik; állítólag a vademberek éppolyan emberek, mint mi; a gyermekeinket rosszul neveljük; már a föld sem gömbölyű, mint eddig, hanem fent és lent lapított, mint egy dinnye –, mintha bármi is múlna ezen! Mindenütt kérdezősködnek, leásnak, kutatnak, szimatolnak és kísérleteznek. Nem elég, hogy elmondják: mi van, hogy van – most mindent be is kell bizonyítani, leginkább tanúkkal és számokkal és azokkal a nevetséges kísérletekkel. Ezeknek a Diderot-knak, d'Alembert-ek-, Voltaire-eknek, Rousseau-knak, meg hogy is hívják még ezeket a firkászokat – még papok, nemesurak is vannak köztük! –, sikerült az egész társadalomra kiterjeszteni saját beteges nyughatatlanságukat, az elégedetlenségben lelt örömüket – röviden: a határtalan káoszt, ami a fejükben uralkodik... Bármerre nézünk, mindenütt lázas buzgalommal szorgoskodnak. Az emberek könyveket olvasnak, még a nők is. A papok kávéházakban kuksolnak. És ha a rendőrség végre beleszól, és hűvösre teszi valamelyik főkolompost, rögtön felvonítanak a kiadók, és kérvényeket nyújtanak be, s a legmagasabb rangú urak és hölgyek is latba vetik befolyásukat, míg csak néhány hét múlva ki nem engedik az illetőt, vagy hozzá nem járulnak külföldre távozásához, ahol aztán vidáman tovább izgágáskodhatik. A szalonokban üstököspályákról és expedíciókról karattyolnak, felhajtó erőkről és Newtonról, csatornaépítésről és vérkeringésről, valamint a föld átmérőjéről. Maga a király is valami újmódi marhaságot mutattatott be magának, valami elektromosság nevű szemfényvesztést: állítólag valaki az egész udvar szeme láttára dörzsölt egy palackot, az villogott, és őfelsége, azt mondják, teljesen le volt nyűgözve. Elképzelhetetlen, hogy ükapja, a valóban nagy. Lajos király, akinek áldásos uralkodásából Baldininak még volt szerencséje néhány esztendőt élvezni, eltűrt volna efféle nevetséges demonstrációt! De ez már az új idők szelleme, és ennek nem lesz jó vége! Mert ha már a legnagyobb nyugalommal és a lehető legszemtelenebbül Isten egyházának önállóságát is kétségbe vonhatják; ha a királynak Istentől származó hatalmáról és a monarchiáról is úgy beszélnek, mintha a többi más uralkodási forma közül csak az egyik, tetszés szerint választható volna; ha végül az emberek arra vetemednek, hogy azt állítsák: a mindenható Isten maga is nélkülözhető, és a legkomolyabban azt hangoztatják, hogy rend, erkölcs és boldogság nélküle is elképzelhető, mert az emberek születésüktől fogva magukban hordják az erkölcsöt és az észt... – ó, Istenem, Istenem! – akkor persze nem csoda, hogy a világ a feje tetejére állt, az erkölcsök lezüllöttek, és az emberiség magára vonja majd annak a hatalmas úrnak a büntetését, akit tagad. Rossz vége lesz ennek. Az 1681-es nagy üstökös, amin olyan jókat mulattak, és amit csak egy halom csillagnak csúfoltak, mégiscsak Isten figyelmeztető jelzése volt – most már lehet tudni –, a bomlás kezdeteit jelezte, a romlás és széthullás évszázadának, a szellemi, politikai és vallási mocsárnak a létrejöttét, amelyet az emberek önmaguknak csináltak, hogy majd elsüllyedjenek benne, s amelyen egyelőre olyan csillogó-villogó és bűzös virágok tenyésznek, mint ez a Pélissier. Állt az ablaknál az öregember, Baldini, és gyűlölködő pillantásokat vetett a folyó fölött ferdén alásüllyedő napra. Uszályok bukkantak ki a híd alól, és lassan nyugati irányba csorogtak a Pont Neuf és a Louvre erkélyei előtti kikötők irányába. Itt nem eveztek föl ár ellen: a sziget túloldalán lévő folyóágat használták. Itt minden csak távolodott: az üres és megrakott hajók, az evezős csónakok és a lapos halászbárkák, a piszkosbarnán vagy aranyosan fodrozódó víz, minden tovahömpölygött, lassan, szélesen, feltartóztathatatlanul. És ha Baldini egészen meredeken lepillantott, a ház fala mellett, akkor olyan érzése támadt, mintha az áradó víz a híd alapjait is elmosná, és szédülés környékezte.
Nagy hiba volt, hogy itt vett házat; de még nagyobb, hogy nyugatra nézőt választott. Most szüntelenül a tovaáramló folyót látta, és úgy tűnt, mintha ő maga, a ház és a sok évtized munkájával megszerzett vagyon is elúszna a folyóval együtt, ő pedig már túl öreg és gyenge ahhoz, hogy a hatalmas áradatnak ellenálljon. Néha, ha a bal parton akadt dolga a Sorbonne-negyedben vagy a Saint-Sulpice-en, akkor nem a szigeten és a Saint-Michel hídon ment át, hanem a hosszabb utat választotta, a Pont Neufön át, mert ezt a hidat nem építették be. A hídon odaállt a keleti mellvédhez, és felfelé tekintett végig a folyón, hogy legalább egyszer láthassa maga felé áramolni; ilyenkor pár pillanatig azt képzelte, hogy életének iránya is megfordult, az üzlet gyarapszik, a család virágzik, a nők elkényeztetik, és vagyona nem hogy csappan, hanem csak nő és nő. De aztán, ha csak egy kicsit is feljebb tekintett, néhány száz méternyire megpillantotta a saját házát, ami törékenyen magasodott a Pont au Change-on; látta dolgozószobájának ablakát, és látta benne önmagát is, látta, ahogy kihajol az ablakon, és nézi a tovaáradó vizet, mint most. És ezzel szét is foszlott a szép álom, és Baldini a Pont Neufön megfordult, csüggedtebben, mint annak előtte, olyan csüggedten, mint most, ahogy itt az ablakból visszafordult, és leült. 12 Pélissier parfümje ott állt előtte az üvegben. A folyadék aranybarnán csillogott a napfényben, kristálytisztán. Egész ártatlannak látszott, mint a világos tea – de mégis, a négyötöd rész alkohol mellett egy ötödrésznyi titokzatos keverék is szerepelt benne, amelytől az egész város felbolydult. Ez a keverék aztán tartalmazhatott három vagy harminc különböző anyagot is, amelyeknek a térfogata számtalan lehetséges arányban állhatott egymással. Ez volt a parfüm lelke már amennyire egy ilyen rideg üzletembernél, mint Pélissier, lélekről egyáltalán szó lehet, és most ennek a szerkezetét kellett kitalálni. Baldini lelkiismeretesen kifújta orrát, és egy kicsit lejjebb eresztette a redőnyt az ablakon, mert az erős napfény minden illatanyagnak és minden koncentrátumnak árt. Az íróasztal fiókjából előhúzott egy tiszta, fehér, csipkés zsebkendőt, és széthajtogatta. Aztán a dugó könnyed elfordításával kinyitotta az üvegcsét. E művelet közben elfordította fejét, és az orrát is befogta, nehogy – az isten szerelmére! – túl korán szippantsa be az illatot, közvetlenül az üvegből. A parfümöt csakis kibomló, szabad állapotában lehet vizsgálni, koncentráltan soha. Néhány cseppet kiöntött a zsebkendőre, a zsebkendőt meglóbálta a levegőben, hogy a parfümből kiűzze az alkoholt, majd az orra elé tartotta. Az illatot három rövid, erőteljes szippantással szívta be, mint valami port, aztán azonnal ki is fújta, még egyszer megismételte ezt, végezetül egészen mélyen belélegezte, aztán lassan, fokozatosan engedte ki, mintha egy hosszú, lapos lépcsősoron gurítaná végig. A zsebkendőt az asztalra dobta, és hátrahanyatlott a székben. A parfüm undorítóan jó volt. Ez az ocsmány Pélissier sajnos – tud! Ha ezerszer nem tanulta is, de Isten a tudója: mester! Baldini nagyon szerette volna, ha övé az „Ámor és Psziché”. Az illat egy fikarcnyit sem volt közönséges. Abszolút klasszikus volt, kerek és harmonikus. És mégis megragadóan új. Friss, de nem vásári. Virágra emlékeztet, de nem szirupos. Mélysége volt, pompás, hűséges, pazarló, sötétbarna mélysége – de nem volt túlterhelve vagy túlcicomázva sem. Baldini majdnemhogy tisztelettudóan felállt, és még egyszer az orra alá tartotta a zsebkendőt. – Csodálatos, csodálatos – mormogta, és mohón szaglászott –, derűs karaktere van, kedves, mint egy melódia, felvidítja az embert... Micsoda marhaság, még hogy felvidítja!
– és dühöngve visszahajította a zsebkendőt az asztalra, megfordult, és elhúzódott a szoba legtávolabbi sarkába, mintha szégyellné elragadtatását. Nevetséges! Micsoda dicshimnuszra ragadtatta magát! Mint egy dallam. Derűs. Csodálatos. Jó hangulat... Ostobaság! Gyerekes ostobaság! A pillanat varázsa. Öreg hiba. Vérmérséklet dolga. Valószínűleg olasz örökség. Ne ítélkezz, amíg szagolsz! – ez az első szabály, Baldini, vén marha. Szagolj, ha szagolsz, és akkor ítélkezz, ha már szagoltál. Az „Ámor és Psziché” nem egyetlen parfüm. Feltétlenül sikerült termék. Ügyesen összeállított csinálmány. Hogy ne mondjam: szemfényvesztés. Egy ilyen Pélissier-től más nem is várható, csak szemfényvesztés. Természetes, hogy egy ilyen Pélissier-féle fickó nem tucat-parfümöt fabrikál. A gazfickó a legmagasabb szintű tudást csillogtatja-villogtatja, tökéletes harmóniával bolondítja meg a szaglószerveket; ez az ember a klasszikus illatművészet báránybőrbe bújt farkasa; egyszóval: tehetséges szörnyeteg. Ez pedig rosszabb, mint az igazhitű kontár. De te, Baldini, ne hagyd magad rászedni! Csak egy pillanatra dőltél be a csinálmánynak. Ki, tudja, milyen illata lesz egy óra múlva, ha legillékonyabb anyagai elszállnak, és előtérbe kerül a középszerkezet? Vagy milyen szaga lesz estére, amikor már csak azok a sötét, nehéz alkotórészek lesznek érezhetők, amelyek most árnyként lengnek a fölső virágillatfüggöny alatt? Várd csak ki, Baldini! A második szabály így szól: a parfüm az időben él: van ifjúkora, érett és öregkora. És csak akkor tekinthető sikerültnek, ha mindháromban kellemes illatot áraszt. Milyen gyakran előfordult már, hogy egy új keverék az első próbán csoda üdén illatozott, a másodikra rothadó gyümölcsszaga lett, végül pedig csak az undorító pézsmaszagot terjesztette, mert túladagolták... Egyáltalán, vigyázzunk a pézsmával! Egyetlen túladagolt csepp is katasztrófához vezethet. Talán ma estére a felvágós „Ámor és Psziché”-ből már csak egy halvány leheletnyi macskahúgyszag marad vissza? Majd meglátjuk. Majd kiszagoljuk. Orrunk úgy hasogatja majd alkatrészeire a parfümöt, mint éles fejsze a fatuskót. Akkor aztán majd kiderül, hogy ez az állítólagos csodaparfüm is csak úgy jött létre, mint a többi. Mi, Baldini illatszerész mester, kiugratjuk az ecetcsináló Pélissier nyulát a bokorból. Lerántjuk arcáról a maszkot, és megmutatjuk az újítónak, mire képes a régi jó ipar. Hajszálpontosan kikeverjük azt a divatos parfümjét. Új életre kel majd a kezünkben, olyan tökéletesen lemásoljuk, hogy még a vadászkutya sem tudja megkülönböztetni az eredetijétől. De nem! Ennyi nem elég! Meg fogjuk javítani! Hibákat találunk benne, kijavítjuk őket, és majd az orra alá dörzsöljük: kontár vagy, Pélissier! Egy bűzlő kis senki vagy! Semmi több, mint az illatszeripar feltörekvő betolakodója! Most pedig munkára, Baldini! Élesítsd a szaglásodat, és semmi érzékenykedés! A művészet szabályai szerint szétszedjük az illatot! Ma estére a recept birtokában kell lenned! És visszarohant az íróasztalhoz, papírt, tintát és egy tiszta zsebkendőt vett elő, mindent kirakott maga elé, és elkezdte analitikus munkáját. Ez úgy zajlott, hogy a friss parfümmel átitatott zsebkendőt ellebbentette az orra előtt, és megpróbálta az elrebbenő illatfelhőből az egyik vagy másik alkotóelemet kiérezni, úgy, hogy közben lehetőleg ne nagyon hagyja befolyásolni magát az egyes összetevők teljes keverékétől. Aztán a kiérzett alkotóelem nevét gyorsan lejegyezte, majd újból elhúzta orra előtt a zsebkendőt, hogy elcsípje a következő illattöredéket, és így tovább... 13 Két órán át szakadatlanul dolgozott. Mozdulatai egyre kapkodóbbak lettek, tolla egyre nyugtalanabbul szántotta a papírt, egyre nagyobb adagokat locsolt a parfümből a zsebkendőre, és tartott az orra alá. Már alig érzett szagokat, rég elkábult a sok párolgó anyagtól, amit
belélegzett, már azt sem ismerte fel; amit a próba elején bizonyossággal kiérzett. Tudta, hogy nincs értelme tovább szaglászni. Sohasem fogja megtudni, miből rakták össze ezt az újmódi parfümöt, ma már semmiképpen sem, de holnap sem, még ha orra, Isten segítségével! kitisztul, akkor sem. Ő sohasem tanulta meg ezt az elemző szimatolást. Lélektelenül undorító dolognak találta egy illat szétszedését, egy többé-kevésbé jól sikerült egésznek alkotóelemeire trancsírozását. Valójában nem is érdekelte a dolog. Nem akarta csinálni. De a keze gépiesen folytatta a munkát, azzal az ezerszer begyakorolt, kecses mozdulattal újra meg újra átitatta a csipkés zsebkendőt, és gyorsan ellebbentette az orra előtt; minden ellebbentéskor egy-egy adag illatterhes levegőt szippantott be, hogy aztán művészien visszatartva lassan kilélegezze. Végül aztán az orra szabadította meg a kíntól, mert belül allergiásan felduzzadt, mintha viaszdugó volna benne. Most aztán tényleg nem tudott többé szagolni, még levegőt venni is alig. Baldini orrát nátha forrasztotta be, szeme sarkában könnyek gyülekeztek. Hála Istennek az égben, most már nyugodt lelkiismerettel befejezhette. Legjobb tudása és a művészet szabályai szerint, megtette a kötelességét, és mint már annyiszor, most is csődöt mondott. Ultra posse nemo obligatur. Befejezte. Holnap reggel átküldet Pélissier-hez egy üveg „Ámor és Psziché”-ért, és a rendelés szerint majd azzal átitatja Verhamont gróf spanyolbőrét. Aztán veszi a táskáját, tele régimódi szappanokkal, szagosítókkal, pomádékkal és illatszeres zacskókkal, és megteszi a szokásos körutat az agg hercegnők szalonjaiban. És egy szép napon majd meghal az utolsó agg hercegnő is – és ezzel vége a vevőkörnek. És addigra már ő is öreg lesz, és rákényszerül, hogy eladja házát Pélissier-nek vagy valami hasonló felkapaszkodott szatócsnak – talán kap majd érte pár ezer livre-t. Telepakol majd egypár bőröndöt, és feleségével együtt (ha ugyan a felesége meg nem hal addig) Itáliába költözik. És ha túléli az utazást, vesz egy házikót Messina vidékén, ahol olcsó. És ott fog meghalni, ő, Giuseppe Baldini, egykor Párizs legnagyobb illatszerésze, a legnagyobb szegénységben, ha Isten is úgy akarja. És így lesz jól. Bedugaszolta az üvegcsét, letette a tollat, és utoljára végigsimította homlokát az átitatott zsebkendővel. Csak a párolgó alkohol hűvösségét érezte, semmi mást. Aztán lement a nap. Baldini felállt. Kinyitotta a zsalugátert, és térdig merült az esti fénybe, és fellobbant, mint egy pislákoló, leégett fáklya. Nézte a nap mélyvörös peremét a Louvre mögött és a gyengédebb tüzeket a város palatetőin. Alatta aranyként fénylett a folyó, a hajók eltűntek. És szél kerekedhetett, mert a széllökések pikkelyesen megborzolták a víz színét, csillámlás támadt itt is, ott is, mintha egy óriási kéz milliószámra szórná a vízbe a Lajos-aranyakat, és egy pillanatra olyan volt, mintha a folyó irányt változtatna, és színarany áramlás hömpölyögne Baldini felé. Baldini nedves, szomorú szemmel nézte. Egy ideig csak állt, és figyelte a pompás látványt. Aztán hirtelen feltépte az ablakot, kitárta mindkét ablakszárnyat, és Pélissier parfümjét messze behajította a vízbe. Még látta, amint csobbanva egy pillanatra megtöri a víztükröt. Friss levegő áramlott be a szobába. Baldini mélyet lélegzett, és érezte, hogy orrában oldódik a dugó. Aztán becsukta az ablakot. Majdnem ugyanebben a pillanatban hirtelen leszállt az éj. A város és a folyó aranyosan csillogó képe hamuszürke sziluetté változott. A szobában egy csapásra sötét lett. Baldini még mindig ugyanúgy állt az ablaknál. – Holnap senkit sem küldök Pélissier-hez – mondta, és mindkét kezével megmarkolta a szék támláját. – Nem csinálok ilyesmit. És többé nem vándorolok szalonról szalonra sem. Holnap elmegyek a jegyzőhöz, és eladom a házat meg az üzletet. Ezt fogom tenni. E basta! Dacossá, fiússá vált az arckifejezése, és egyszerre nagyon boldognak érezte magát. Újra a régi, ifjú Baldini volt, bátor, határozott, mint mindig, dacolt a sorssal – még ha a dac ez esetben visszavonulást jelentett is. És ha azt! Hiszen nincs más választása. Az ostoba kor nem enged más választást. Istentől származnak a jó és rossz idők, de Ő nem akarja, hogy a rossz időkben nyavalyogjunk, hanem azt szereti, ha férfiasan viseljük el a rosszat is. És most jelt
adott. A város vérvörösbe hajló aranyos délibábképe figyelmeztetés volt: cselekedj, Baldini, amíg nem késő! Még szilárdan áll a házad, még tele vannak a raktáraid, még jó pénzt kapsz a süllyedő hajódért. Még a te kezedben a döntés. Semmi kedved nem volt ugyan Messinában szűkölködve megöregedni, de mégiscsak tiszteletre méltóbb és Istennek tetszőbb ez, mint Párizsban ragyogva tönkremenni. Győzzenek csak a Brouet-k, Calteau-k, Pélissier-k. Giuseppe Baldini visszavonulót fúj. De legalább saját elhatározásából, emelt fővel teszi! Most egyenesen büszke volt magára. És végtelenül megkönnyebbült. Évek óta először állt ki a görcs a hátából, ami megfeszítette tarkóját, és vállát egyre alázatosabbra görbítette; most minden különösebb erőfeszítés nélkül kihúzta magát, megszűnt a feszültség, szabad volt és örült. Könnyedén vette a levegőt az orrán át. Tisztán érezte a szobában az „Ámor és Psziché” illatát, de már nem zavarta. Baldini megváltoztatta életét, és ez csodálatos érzés volt. Most rögtön felmegy a feleségéhez, közli vele elhatározását, aztán átzarándokol a Notre-Dame-ba, és gyertyát gyújtva köszöni meg Istennek, hogy jelt adott, és hihetetlen lelkierővel áldotta meg őt, Giuseppe Baldinit. Majdnem fiatalos lendülettel csapta kopasz koponyájára a parókát, belebújt a kék köpenybe, felmarkolta az íróasztalon álló mécsest, és kilépett a dolgozószobából. Éppen meg akarta gyújtani a lépcsőház faggyúmécsesénél a gyertyát, hogy világítson a lakásba vezető úton, amikor lent a földszinten megszólalt a csengő. Nem a boltajtó szép hangú perzsa harangjátéka, hanem a személyzeti bejárat csörömpölő csengője, az az utálatos zaj, ami mindig is zavarta. Már sokszor ki akarta cseréltetni egy kellemesebb hangú harangra, de aztán mindig elodázta, mert sajnálta rá a pénzt. Most pedig, jutott hirtelen eszébe, s hirtelen kuncogni kezdett, most már úgyis mindegy: eladja az undok kereplőt a házzal együtt. Mérgelődjön az utódja! Ismét megszólalt a csengő. Baldini hallgatózott. Úgy tűnik, Chénier már elment. A cselédlány sem mozdult, hogy ajtót nyisson. Így Baldini maga ment. Eltolta a reteszt, és kitárta a súlyos ajtót – semmit se látott. A kinti sötétség teljesen elnyelte a gyertyafényt. Aztán lassan egy kicsi alak bontakozott ki, egy gyerek vagy kamasz fiú, aki valamit tartott a karján. – Mit akarsz? – Grimal mester küldött, a kecskebőrt hozom – mondta az alak, közelebb lépett, és behajlított karján néhány összehajtogatott bőrt nyújtott Baldini felé. A fénysugárban Baldini egy riadt tekintetű fiú arcát látta meg. A fiú tartása görnyedt volt. Mintha azért bújna behajlított karja mögé, mert verést vár. A fiú Grenouille volt. 14 A sevróhoz való kecskebőr! Baldini már emlékezett. Néhány nappal ezelőtt valóban Grimalnál rendelte meg a legfinomabb, legpuhább bőröket Verhamont gróf írásalátétjéhez, tizenöt frankért darabját. De most már voltaképp nincs rájuk szüksége, megtakaríthatná a pénzt. Mi lenne, ha egyszerűen visszaküldené a fiút...? De ki tudja, nem keltene-e ezzel túlontúl kedvezőtlen benyomást, még rebesgetni kezdenék, hogy Baldini megbízhatatlanná vált, Baldininak nincs munkája, Baldini fizetésképtelen... és az ilyesmi nem lenne jó, nem, nem, ez alaposan lenyomná az üzlet és a ház vételárát. Inkább átveszi ezeket a most már semmire sem való kecskebőröket. Senkinek sem szabad időnap előtt megtudnia, hogy Baldini megváltoztatta élete folyásának irányát. – Gyere be! Beeresztette a fiút, átmentek az üzlethelyiségbe, elöl a gyertyával Baldini, a fiú a kecskebőrökkel mögötte. Grenouille életében először lépte át egy parfüméria küszöbét, egy
olyan helyét, ahol a szagok nem mellékesen vannak jelen, hanem teljes virágjukban az érdeklődés középpontjában állnak. Természetesen ismerte már a város összes drogériáját és parfümériáját, hiszen éjszakákat ácsorgott a kirakatok előtt, orrát az ajtórésekhez nyomva. Ismerte az összes itt előforduló illatot, és gondolatban már sok nagyszerű parfümöt készített belőlük. Itt tehát semmi újat nem talált. De hasonlatosan egy muzikális csodagyerekhez, aki már majd eleped a vágytól, hogy közelről láthasson egy zenekart, vagy egyszer felmehessen a templom karzatára az orgona láthatatlan manuáljához – Grenouille is úgy sóvárgott rá, hogy belülről is láthasson egy parfümériát, és amikor meghallotta, hogy Grimal Baldininak szállít, mindent elkövetett azért, hogy ő vihesse el a bőröket. Nos, most itt állt Baldini boltjában, Párizsnak azon helyén, ahol a legszűkebb térben a legtöbb illat gyűlt össze. Sokat nem láthatott az elhussanó gyertyafényben, csak futólag pillantotta meg a pult körvonalait a mérleggel, a két kócsagot a medence fölött, egy karosszéket a vásárlók számára, a falak mentén sorakozó sötét polcokat, a felcsillanó sárgaréz eszközöket és az üvegeken és tégelyeken felfehérlő címkéket; orrával sem fedezett fel újdonságokat, csak amelyeket már az utcáról befele szaglászva is felismert. De azonnal megérezte az efféle helyiségek komolyságát, majdnem „szent” komolyságot lehetne mondani, ha ugyan ez a szó jelentett volna valamit Grenouille számára; ő a rideg komolyságot érzékelte, az iparos-józanságot, a száraz üzleti érzéket, amit a bútorok, az eszközök, a tégelyek, a palackok és a csuprok árasztottak. És míg Baldini mögött ballagott, Baldini árnyékában, akinek eszébe sem jutott, hogy neki is világítson, hirtelen egész biztosan megérezte, hogy ő ide tartozik, sehova máshova, hogy itt fog maradni, és innen fordítja ki a világot a sarkaiból. Ez a gondolat persze nevetségesen nagyravágyó volt. Semmi, de valóban semmi remény nem volt arra, hogy egy kétes származású, szalajtott cserzőinas összeköttetés és protekció nélkül, a legcsekélyebb társadalmi pozíció nélkül Párizs leghíresebb illatszerészénél megvethesse a lábát, különösen, ha – mint tudjuk – az üzlet felszámolása úgyszólván eldöntött dolog volt. De hiszen ez esetben nem is holmi reményről volt szó, ami Grenouille nagyravágyó elképzelésében öltött testet, hanem bizonyosságról. Grenouille tudta, hogy ebből a boltból már csak azért fog eltávozni, hogy összeszedje a Grimalnál maradt holmiját aztán többé soha. A kullancs vért szimatolt. Évekig várakozott begubódzva. Most életre-halálra levetette magát, tulajdonképpen úgy, hogy szinte semmit nem remélhetett. De ezért volt annyira biztos a dolgában. Átvágtak a bolton. Baldini kinyitotta a folyóra nyíló hátsó helyiséget, amit részben raktárnak, részben műhelynek és laboratóriumnak használt; itt főzték a szappant, itt keverték a pomádékat, itt töltötték hasas flaskókba a szagos vizeket. – Ide! mondta, és az ablak előtt álló nagy asztalra mutatott. – Ide tedd le! Grenouille kilépett Baldini árnyékából, az asztalra rakta a bőröket, aztán sebesen visszasurrant Baldini és az ajtó közé. Baldini még ott maradt. Kicsit arrébb tartotta a gyertyát, nehogy a viasz az asztalra csepegjen, és végigsimított a bőr sima felületén. Aztán megfordította a legfelsőt, és végighúzta a kezét selymes, de egyszersmind kissé érdes belső felén is. Pompás bőr volt. Az Isten is sevró levélalátétnek teremtette. Amint mutató- és hüvelykujja közt megnyomkodta, rögtön érezte: szárításkor alig fog összehúzódni, és ha a simítófával végigmennek rajta, újra hajlékonnyá válik, öt, tíz évig is megtartja az illatot; nagyon, nagyon jó bőr volt – talán kesztyűt csinál belőle a messinai útra, három párat magának, hármat a feleségének. Visszahúzta a kezét. A munkaasztal látványa meghatotta: minden készen állt a munkára: az illatos fürdőhöz való üvegkád, az üveglap a szárításhoz, a dörzstálak a tinktúra keveréséhez, mozsártörő és spatula, ecset, simítófa és olló. A tárgyak mintha csak éjszakai álmukat aludnák, s holnap reggel újra felébrednének. Talán vigye magával az asztalt Messinába? És a felszerelés egypár darabját, a legfontosabbakat?... Ennél az asztalnál remekül el lehet üldögélni, dolgozgatni. Lapja és lábai tölgydeszkák-bál
készültek, keresztben merevítették – ezen az asztalon semmi sem remegett, nem ingott meg, ennek nem árthatott az olaj, a sav, a kés – de a Messinába szállítás egy vagyonba kerülne! Még hajóval is. Ezért aztán holnap ezt is eladja majd, az asztalt, úgy bizony, eladja mindazzal együtt, ami alatta, rajta, mellette van! Mert neki, Baldini-nak, érzékeny ugyan a lelke, de azért a jelleme erős, és bármilyen nehezére esik is, keresztül fogja vinni az elhatározását: sírva ad majd el mindent, de megteszi, mert tudja, hogy így van rendjén: jelt kapott. És ezzel megfordult, hogy kimenjen. De a kis nyomorék emberke még ott állt az ajtóban, Baldini egészen megfeledkezett róla. – Rendben van – mondta Baldini. Mondd meg a mesterednek, hogy jó a bőr. Valamelyik nap majd benézek és kifizetem. – Igenis – mondta Grenouille, de továbbra is elállta Baldini útját, aki ki akart menni a műhelyből. Baldini elcsodálkozott egy kicsit, de gyanútlanságában nem magabiztosságnak, hanem félénkségnek tudta be a fiú viselkedését. – Mi az? – kérdezte. – Akarsz még valamit mondani? Ki vele! Grenouille görnyedten állt, és azzal a pillantással nézte Baldinit, ami látszólag félénkséget tükröz, valójában azonban a megfeszített figyelemből fakad. – Magánál akarok maradni, Baldini mester. Magánál, a maga műhelyében akarok dolgozni. És ezt nem kérőn mondta, hanem követelőn, és nem is mondta, hanem elropogtatta, kígyó módjára elsziszegte. És Baldini megint csak fiús gátlásosságnak nézte Grenouille roppant öntudatát. Barátságosan rámosolygott. – Te cserzőinas vagy, fiam – mondta –, és én nem tudok cserzőinasokat alkalmazni. Egy segédem már van, inasra pedig nincs szükségem. – Meg akarja szagosítani ezeket a kecskebőröket, Baldini mester? A bőröket, amiket hoztam, ugye, meg akarja szagosítani? – sziszegte Grenouille, mintha meg se hallotta volna Baldini válaszát. – Igen mondta Baldini. – Pélissier „Ámor és Psziché”-jével? – kérdezte Grenouille, és még jobban összegörnyedt. Baldinin enyhe rémület haladt át. Nem is azért, mert azt találgatta, honnan tudhatja ezt olyan pontosan ez a fickó, hanem egyszerűen a gyűlölt parfüm nevének említésére, amelynek elemzésébe ma beletörött a bicskája. – Honnan veszed ezt a képtelen ötletet, hogy idegen parfümöt használok... – Érzem magán! – sziszegte Grenouille. – A homloka meg a jobb kabátzsebében levő zsebkendő is ilyen szagú. De ez az „Ámor és Psziché” nem jó parfüm. Rossz: túl sok bergamott van benne, túl kevés rozmaring és rózsaolaj. – Aha – mondta Baldini, akit teljesen meglepett, hogy a beszélgetés egyszerre ilyen konkrétumokra terelődik. – És még mi? – Narancsvirág, citrom, szegfű, pézsma, jázmin, alkohol és még valami, aminek nem tudom a nevét, de nézze csak, itt van, ebben az üvegben! – És ujjával a sötétségbe mutatott. Baldini a megjelölt irányba tartotta a gyertyát, és pillantásával követte a fiú ujját, ami egy szürkéssárga balzsammal telt üvegre irányult. – Storax? – kérdezte. Grenouille bólintott. – Igen, az van benne. Storax – aztán összegörnyedt, mint akit a görcs húz, és legalább egy tucatszor elhadarta magában: „Storaxstoraxstorax...” Baldini a storaxot károgó, emberforma kupac felé tartotta a gyertyát, és azt gondolta: ez vagy megszállott, vagy egy csaló disznó, vagy istenáldotta tehetség. Mert az, hogy a megadott anyagok a megfelelő arányban valóban az „Ámor és Psziché”-t adják ki, lehetséges, sőt valószínű volt. Rózsaolaj, szegfű és storax – ez volt az a három összetevő, amit egész délután olyan kétségbeesetten keresett; ezek alá rendelődött a kompozíció többi része – amelyeket,
úgy vélte, ő is megtalált –, ahogyan a szeletek rendeződnek egymáshoz simulva szép kerek tortává. Most már csak a keverési arány volt kérdéses. Ehhez neki, Baldininak, naphosszat kell majd kísérletezni; rettenetes munka, majdnem rosszabb még az összetevők elemzésénél is, mert itt mérni kell, méricskélni és jegyezni, és emellett pokolian oda kell figyelni, mert a legapróbb figyelmetlenség – megremegő pipetta, egy elhibázott cseppszámlálás – mindent elronthat. És minden elrontott kísérlet embertelenül drága. Minden elrontott keverék egy-egy kisebb vagyonba kerül... Próbára akarta tenni a kis embert, meg akarta kérdezni tőle az „Ámor és Psziché” pontos receptjét. Ha grammra, cseppre pontosan tudja, akkor nyilvánvalóan csaló, aki valahogyan megszerezte Pélissier receptjét, hogy beférkőzhessen Baldini bizalmába és üzletébe. De hogyha csak körülbelül becsli meg, akkor szaglózseni, és mint ilyen, kihívta Baldini szakmai kíváncsiságát. Na, nem mintha bármi is megingathatta volna azt az elhatározását, hogy eladja az üzletet. Már nem Pélissier parfümje érdekelte, még ha ez a fickó literszámra tudná is gyártani, akkor sem itatná át vele Verhamont gróf sevróját... De nem azért volt egész életében illatszerész, nem azért foglalkozott egész életében illatok összeállításával, hogy most egyik pillanatról a másikra kihunyjon benne a szakmai érdeklődés lángja! Érdekelte, mi lehet ennek az átkozott parfümnek a receptje, meg még más is: ennek a rettenetes gyermeknek a tehetsége, aki le tudott olvasni egy szagot a homlokáról. Egész egyszerűen felébredt benne a kíváncsiság. – Úgy tűnik, fiatalember, jó orrod van – mondta, miután Grenouille végre abbahagyta a károgást; és visszalépett a műhelybe, hogy óvatosan letegye a gyertyát a munkaasztalra. – Kétségtelenül finom szaglásod van, de... – Párizs legjobb orra az enyém, Baldini mester! – károgta közbe Grenouille. – A világ valamennyi szagát ismerem, mindent, ami csak itt van, Párizsban, mindent, csak nem tudom mindegyiknek a nevét, de megtanulhatom a nevüket is, minden szagot, aminek csak neve van, nem sok az, talán pár ezer, meg fogom tanulni mindet, ennek a balzsamnak a nevét sem felejtem el soha, storax a neve, storaxnak hívják a balzsamot, storaxnak... – Hallgass már! – kiáltotta Baldini. – Ne vágj a szavamba! Nagyképű vagy és szemtelen! Nincs olyan ember, aki ezer szagot ismerne! Még én sem ismerek ezer szagot, talán csak pár százat, mert a mi mesterségünkben nincs is több, csak pár száz, a többi pedig nem illat, hanem bűz! Grenouille, aki hosszú és indulatos tirádája alatt majdhogynem testileg is megnőtt, sőt izgalmában a karjaival is hadonászott, hogy a „mindent, mindent”, amit ismer, körberajzolja, Baldini szemrehányásai hatására újból összeszottyant, és mint egy kis fekete béka, mozdulatlanul meglapult a küszöbön. – Én – folytatta Baldini – természetesen régóta tisztában vagyok azzal, hogy az „Ámor és, Psziché” storaxból, rózsaolajból, szegfűből, bergamottból, rozmaringkivonat-bál és a többiből áll. Ehhez, mint mondtam, csupán finom orra van szükség, és nagyon valószínű, hogy Isten téged is ilyennel áldott meg, mint még nagyon-nagyon sok korod-bélit. De a parfümkészítőnek – és itt Baldini felemelte mutatóujját, és kidüllesztette mellét –, egy parfümkészítőnek sokkal többre van szüksége, mint egy tűrhetően finom orr. Sok éven át edzett, megvesztegethetetlenül dolgozó szaglószervre van szüksége, hogy a legbonyolultabb illatok összetételét is meg tudja állapítani fajta és mennyiség szerint, valamint új illatokat is képes legyen megszerkeszteni. Egy ilyen orr – és megveregette a tulajdon orrát – nem születik, fiatalember! Egy ilyen orrot megszerez az ember, kitartással és szorgalommal. Vagy talán pontosan tudod az „Ámor és Psziché” képletét? Na? Tudod? Grenouille nem válaszolt. – Vagy talán körülbelül meg tudnád mondani? kérdezte Baldini, és egy kicsit előrehajolt, hogy alaposabban megnézhesse az ajtóban kuksoló békát – csak úgy körülbelül, becslésed szerint? Na-? Beszélj, te Párizs legjobb orra!
De Grenouille hallgatott. – Na látod – mondta Baldini egyszerre elégedetten és csalódottan, és ismét felegyenesedett –, nem tudod. Persze hogy nem tudod. Hogyan is tudnád. Olyan vagy, mint aki meg tudja mondani, turbolya vagy petrezselyem van-e a levesben. Na jó, az is valami. De ettől még nem vagy szakács. Minden művészetben és minden mesterségben – jól jegyezd meg, még mielőtt elmész! – nem számít semmit a tehetség, csak a tapasztalat, amit szerénységgel és szorgalommal érhetsz csak el. És már nyúlt az asztalon álló gyertyáért, amikor meghallotta Grenouille károgó hangját az ajtóból. – Nem tudom, mi az, hogy „képlet”, mester, csak azt az egyet nem tudom, de különben mindent tudok! – A képlet minden parfüm alfája és ómegája – válaszolta Baldini szigorúan, mert már véget akart vetni a beszélgetésnek –, ez a hajszálpontos útbaigazítás arra, hogy milyen arányban kell keverni az egyes alkotóelemeket, hogy előálljon a kívánt, félreismerhetetlen illat: nos, ez a képlet. Recept – ha ezt a szót jobban megérted. – Képlet, képlet – károgta Grenouille, és egy kicsit újra megnőtt az ajtóban –, nekem nem kell képlet. Az orromban van a recept. Kikeverjem magának, mester, kikeverjem, kikeverjem? – Micsoda? – kiáltotta Baldini meglehetősen hangosan, és a gnóm arcába világított a gyertyával. – Hogyhogy kikeverni? Grenouille most először nem rezzent össze. – De hiszen minden itt van, ami csak kell hozzá, minden szag itt van, ebben a szobában – mondta, és a sötétbe mutatott. Ott a rózsaolaj! Ott a narancsvirág! Ott a szegfű! Ott a rozmaring! ... – Hát persze hogy ott van! – üvöltötte Baldini. – Minden ott van! De mondom; te fafejű, hogy mit se használ, ha a receptet nem tudod! – Ott a jázmin! Ott a szesz! Ott a bergamott! Ott a storax! károgott tovább Grenouille, és minden névnél odabökött a helyiség egy-egy pontjára, ahol a sötétben legfeljebb sejteni lehetett az üvegeket. – A sötétben is látsz, mi? támadt rá Baldini. – Nemcsak Párizs legjobb orra a tiéd, de a legélesebb szeme is, nem? De ha csak tűrhetően jó a füled is, akkor most nyisd ki, mert én azt mondom neked, hogy egy kis piszkos csaló vagy. Biztosan felszedtél valamit Pélissier-nél, kikémkedtél valamit, igaz? És most azt hiszed, bolonddá tudsz tenni? Grenouille mostanra teljesen kiegyenesedett, úgyszólván életnagyságban állt az ajtóban, könnyedén szétvetett lábakkal, kissé széttárt karral; olyan volt így, mint egy fekete pók, amelyik az ajtókeretben kapaszkodott meg. – Adjon nekem tíz percet – mondta meglehetősen folyékonyan –, és én elkészítem az „Ámor és Psziché”-t. Most rögtön, itt ebben a szobában. Mester, adjon nekem öt percet! – Azt hiszed, megengedem, hogy a műhelyemben kontárkodj? Vagyont érő eszenciákkal játszadozzál? Éppen te? – Igen – mondta Grenouille. – Bah! – kiáltotta Baldini, és egyszerre engedte ki az összes levegőjét. Aztán mély lélegzetet vett, hosszan megnézte a pókszerű Grenouille-t, és gondolkodott. Alapjában véve mindegy – gondolta –, hiszen holnap úgyis vége mindennek. Tudom, hogy nem tudja megcsinálni, amit állít, nem is tudhatja, hiszen akkor nagyobb lenne még a nagy Frangipaninál is. De miérx is ne bizonyíthatná be azt, amit úgyis tudok? Talán majd Messinában egyszer, mert öregkorában mindenféle bolondos gondolata támad az embernek, még eszembe jut majd hogy nem ismertem fel egy szaglózsenit, egy olyan lényt, akit az Isten a szokásosnál bőkezűbben ajándékozott meg, egy csodagyereket... Bár ez teljesen ki van zárva! Az eszem szerint ki van zárva de vannak csodák, ez tény. Na és hátha majd a halálos ágyamon eszembe
jut: akkor, Párizsban, azon az estén, igazi csoda előtt hunytad be a szemed. Ez bizony nem volna valami kellemes, Baldini! Inkább pazaroljon el ez a bolond egypár csepp rózsaolajat és pézsmatinktúrát, magad is elfecsérelted volna, ha valóban érdekelne ez a Pélissierféle parfüm. És mit számít már az a néhány drága csepp – mit drága: méregdrága! – a tudás biztonságához és az élet nyugalmas alkonyához képest?! – Na, ide figyelj – mondta, mesterkélten szigorú hangon –, figyelj csak ide! Hogy is hívnak? – Grenouille-nak – mondta Grenouille –, Jean-Baptiste Grenouille-nak. – Aha – mondta Baldini. – Nahát, ide figyelj, te Jean-Baptiste Grenouille! Megfontoltam a dolgot. Megadom a lehetőséget, hogy állításodat itt, azonnal bebizonyítsd. Ez neked is jó alkalom lesz arra, hogy látványos kudarcodból levond a következtetést: a szerénység erénye nem üres szólam – persze, természetes, hogy a te korodban ez még fejletlen, de később, céhbeli előmeneteledhez elengedhetetlen lesz, ugyanúgy rendednek, családodnak és fejedelmednek is tartozol vele ahhoz, hogy jó emberré és jó kereszténnyé válhass. Készen állok, hogy ezt a leckét saját költségemen tanítsam meg neked, mert bizonyos okoknál fogva ma adakozó kedvemben vagyok, és ki tudja, egy szép napon talán majd fel is vidít a mai jelenet felidézése. De ne is álmodj arról, hogy lóvá tehetsz! Giuseppe Baldini orra öreg ugyan, de még éles, elég éles ahhoz, hogy a te keveréked és eközött – és elővette az „Ámor és Psziché”-vel átitatott zsebkendőt, és meglengette Grenauille orra előtt – a legkisebb eltérést is felfedezze. Lépj közelebb, te Párizs legjobb orra! Lépj ide, ehhez az asztalhoz, és mutasd meg, mit tudsz! De vigyázz, nehogy valamit leverj vagy feldönts! Nehogy bajt okozz! Először is nagyobb fényt csinálok. Nagy fényre van szükségünk ehhez a kis kísérlethez, nem igaz? És a nagy tölgyasztal széléről elvett két másik gyertyatartót, és meggyújtotta a gyertyákat. Az asztal hátsó szélére tette őket egymás mellé, arrébb tolta a bőröket, szabaddá tette az asztal középső részét. Aztán nyugodt, egyszersmind fürge mozdulatokkal leszedte mestersége eszközeit egy kis állványról: a nagy, hasas keverőüveget, az üvegtölcsért, a pipettát, a kis és nagy mérőüveget, és rendben lerakta őket a tölgylapra. Grenouille közben előrejött. Már Baldini nagystílű beszéde alatt lehullott róla a merevség, a lesben állás álcája. Csak a beleegyezést, az igent hallotta egy olyan gyermek ujjongásával, aki duzzogással kierőszakolt magának valamit, és fütyül a többi korlátozásra, feltételre és erkölcsi kikötésre. Hanyagul állt ott, most először volt inkább emberi, mint állati formája; Baldini szónoklatát elengedte a füle mellett, és tudta, hogy legyőzte ezt az embert, aki engedett akaratának. Baldini még a gyertyatartókkal foglalatoskodott az asztalnál, de Grenouille már a műhely sötétjében termett, ahol a drága eszenciák, olajok és tinktúrák sorakoztak a polcokon, és biztos szimatát követve, összeszedte a szükséges üvegcséket. Szám szerint kilenc volt: narancsvirág-eszencia, citromolaj, szegfű- és rózsaolaj, jázmin-, bergamott- és rozmaringkivonat, pézsmatinktúra és storaxbalzsam – ezeket villámgyorsan leszedte, és felsorakoztatta az asztal szélén. Utolsóként egy nagy ballon erős borszeszt cipelt oda. Aztán Baldini mögé állt, aki pedantériával rendezgette keverőedényeit, azt az üveget egy kicsit errébb tolta, ezt egy parányival arrébb, hogy minden a megszokott helyére kerüljön, és a gyertyák fényében a legelőnyösebb oldalát mutassa – és türelmetlenségtől reszketve várta, hogy az öreg elhúzódjék, és átadja a helyet. – Így ni! – mondta Baldini, és félreállt. – Minden itt van, amire a – nevezzük előzékenyen „kísérlet”-nek –, szóval, amire a kísérletedhez szükséged lesz. Semmit ne törj össze, semmit ne csepegtess szét! Mert jól jegyezd meg: azok a folyadékok, amelyekkel most öt percig játszhatsz, olyan drágák és ritkák, hogy életed végéig nem foghatsz még egyszer hasonlót a kezedbe. – Mennyit csináljak, mester? – kérdezte Grenouille.
– Mit mennyit? – kérdezett vissza Baldini, aki még nem fejezte be mondókáját. – Mennyi parfümöt? – károgta Grenouille. – Mennyit akar belőle? Teletöltsem ezt a nagy üveget? – és egy jó háromliteres keverőedényre mutatott. – Dehogyis, isten őrizz! kiáltotta rémülten Baldini; és ebben a kiáltásban benne volt mélyen gyökerező és egyben spontán zsugorisága is. És mert egy kicsit szégyellte ezt a leleplező kiáltást, rögtön ordítva folytatta: – És ne vágj folyton a szavamba! – majd nyugodtabb, ironikusabb hangon folytatta: – Mire is használnánk három litert abból a parfümből, amit egyikünk sem becsül valami sokra? Alapjában véve egy fél adagolókanál is megtenné. De mivel az ilyen kis adagok nehezen keverhetők ki, megengedem, hogy megtöltsd a keverőedény egyharmad részét. – Jó – mondta Grenouille –, megtöltöm ennek az edénynek az egyharmad részét „Ámor és Psziché”-vel. De Baldini mester, a magam módján fogom csinálni. Nem tudom, milyen a céhbeli szokás, azt nem ismerem: én a magam módján csinálom. – Kérlek! – válaszolta Baldini, aki jól tudta, hogy ebben a mesterségben nincs én így, te úgy, itt csak egyetlen helyes mód van, az, hogy a formula ismeretében, megfelelő, a végmennyiséget figyelembe vevő átszámítások elvégzése után, a különféle eszenciákból a legpontosabban kihevert koncentrátumot kell elkészíteni, amit aztán alkoholban, ismét csak pontosan meghatározott arányban (ami általában 1 : 10 vagy 1 : 20 között ingadozott) végleges parfümmé nemesít a parfümkészítés mestere. Más mód, tudta, nincs. Ezért tűnt aztán mindaz, amit ezután láthatott és amit eleinte gúnyos lenézéssel, aztán zavarodottan és végül már. csak tehetetlenül, hüledezve nézett végig, egyszerűen csodának. És a jelenet annyira beleégett az emlékezetébe, hogy élete végéig nem felejtette el. 15 A Grenouille emberke először a borszeszes ballont dugaszolta ki. Nagy üggyel-bajjal tudta csak felemelni a súlyos edényt. Majdnem fejmagasságba kellett emelnie, mert a keverőüvegbe állított tölcsér szája is ebben. a magasságban volt. Ebbe aztán a mérőcsésze mellőzésével, közvetlenül a ballonból bezúdította a szeszt. Baldinit ennyi tömény képtelenség láttán a hideg is kilelte: nem elég, hogy a fickó a feje tetejére állítja az illatszerészek világrendjét (amennyiben az oldandó anyag még nincs a birtokában, de az oldószert már beönti), de még fizikailag is majdnem képtelen rá! Grenouille reszketett a megerőltetéstől, Baldini pedig minden pillanatban arra várt, hogy leejti a súlyos ballont, és mindent ripityára tör vele az asztalon. A gyertyák – gondolta –, az ég szerelmére, a gyertyák! Felrobbanunk, leég a házam! ... És már. oda akart rohanni, hogy elvegye az őrülttől a ballont, de ekkor Grenouille maga rakta le azt épen és sértetlenül a padlóra, és visszadugaszolta. A keverőüvegben ott csillámlott a könnyű, áttetsző folyadék, egy csepp se ment mellé. Grenouille néhány pillanatig kiszuszogta magát, és olyan elégedett képet vágott, mintha a munka legmegerőltetőbb részén már túl volna. És valóban, a következő pillanatokban olyan sebesen peregtek az események, hogy Baldini szemmel is alig bírta követni, nemhogy szabályszerűséget vagy valamiféle logikát fedezhetett volna fel benne. Grenouille látszólag találomra-markolt ki egyet-egyet az eszenciákat tartalmazó flakonok közül, kitépte az üvegdugót, egy másodpercre az orrához emelte, aztán ebből öntött, abból csepegtetett, a harmadikból löttyintett egy kicsit a tölcsérbe, és így tovább. A pipettát, próbacsövet, mércét, kanálkát és keverőpálcát, vagyis azokat az eszközöket, amelyeknek a segítségével az illatszerész bonyolult munkáját végzi, Grenouille mellőzte. Az ember azt hihette volna, hogy játszik, pancsoló gyerek módjára, aki vízből, fűből és mocsokból szörnyű kotyvalékot csinál, és azt állítja, hogy levest főzött. Igen, mint egy gyerek – gondolta Baldini
–, úgy néz ki, mint egy gyerek, otromba keze, sebhelyes, szabdalt arca és gumós öregemberorra ellenére is. Idősebbnek néztem, mint amennyi valójában, de most meg fiatalabbnak tetszik: három-négy évesnek, igen, olyan, mint ezek a megközelíthetetlen, érthetetlen, önfejű kis emberkék, akik pedig állítólag ártatlanok, de csakis önmagukra gondolnak, akik az égvilágon mindenen és mindenkin uralkodni szeretnének, ha rájuk hagynánk mindent, és nem szorítanánk apránként korlátok közé őket a legszigorúbb neveléssel, és nem vezetgetnénk őket a teljes ember önmagán is uralkodni tudó léte felé. Ebben a fiatalemberben is egy ilyen fanatikus kisgyerek rejtőzik. Csillogó szemmel állt az asztal mellett, és láthatóan elfeledkezett egész környezetéről, valószínűleg már azt sem tudta, hogy a műhelyben rajta és az üvegcséken kívül más is van; emezeket fürge esetlenséggel emelgette a tölcsérhez, hogy elkészítse őrült kotyvalékát, amiről aztán majd halálos biztonsággal azt fogja állítani és persze ő maga el is hiszi! –, hogy az a kiváló „Ámor és Psziché” parfüm. Baldini hátán a hideg futkározott, ha rápillantott a gyertyafényben oly undorítóan torz és olyan undorítóan magabiztosan hadonászó emberkére. Effélék – és megint olyan szomorúan és nyomorultul érezte magát, mint délután, amikor dühöngve az alkonyfénybe merült várost szemlélte –, effélék régebben nem voltak, ez megint annak a fajtának az egyik újféle példánya, amelyet csak ez a beteges, züllött kor szülhet... De ez a szemtelenül fölényes fickó most emberére akadt! A nevetséges színjáték végén úgy lehordom, hogy még leforrázottabban osonhat haza, mint ahogyan jött, ez a nulla, ez a senki. Csőcselék! Manapság senkivel sem volna szabad érintkezni, mert csak úgy hemzseg mindenfelé a csürhe népség. Baldinit annyira elfoglalta saját felháborodása s a kortól való undora, hogy fel se fogta, mit jelent az, hogy Grenouille bedugaszolja az összes flakonokat, a keverőüvegből kiveszi a tölcsért, magát a lombikot pedig fél kézzel felkapja a nyakánál fogva, és bal kezét az üveg szájára tapasztva, erőteljesen rázni kezdi. Csak amikor az üveg már többször megfordult a levegőben, értékes tartalma pedig, akár a limonádé, hasából a nyakába zúdult és vissza, csak ekkor kiáltott fel Baldini dühében és rémületében. – Állj! – rikácsolta. – Elég! Azonnal fejezd be! Basta! Tedd le azt az üveget az asztalra, és semmihez ne merj nyúlni eztán, érted, semmihez! Megbolondultam, hogy őrült fecsegésedet végighallgattam! Ahogy a tárgyakkal bánsz, már az elárulja, hogy durva vagy, kontár vagy, barbár sarlatán és egy tetves, pofátlan taknyos! Limonádékeverőnek se lennél jó, nemhogy parfümistának! Hálás lehetsz érte, repeshetsz a boldogságtól, hogy a mestered engedi kavargatnod ezt a páclevet! És ne merészeld, hallod? ne merészeld még egyszer illatszerész küszöbét átlépni! Így beszélt Baldini. És még mialatt beszélt, megtelt a helyiség „Ámor és Psziché”-illattal. Az illatnak meggyőző ereje van, erősebb a szavaknál, pillantásoknál, érzelmeknél és akaratnál. Az illat meggyőző erejét nem lehet elhárítani, mert az illat lélegzetünkkel együtt kerül a tüdőnkbe, betölt, elborít, és nincs ellenszere. Grenouille letette az üveget, eleresztette, és parfümtől nedves kezét a kabátja aljába törölte. Egy-két lépést hátrált, teste alamuszin kezdett megint összezsugorodni, de ez a néhány alig észlelhető mozdulat és Baldini szóáradata eléggé megmozgatta a levegőt, hogy az újonnan készült illat teljesen betöltse a helyiséget. Több nem is kellett. Baldini tombolt még ugyan, jajveszékelt és káromkodott, de látványos dühe lélegzetvételről lélegzetvételre lanyhult. Érezte, hogy megcáfolták, ezért beszéde vége már üresen kongó pátoszba torkollt. És amikor elnémult, és egy ideig hallgatott, Grenouille-nak már szinte felesleges volt megszólalnia: – Kész van. Baldini tudta ezt úgyis. De bár az „Ámor és Psziché”-illat már minden oldalról körüllengte, az öreg tölgyasztalhoz lépett, hogy próbát tegyen. Bal zsebéből egy tiszta, hófehér csipke zsebkendőt vett elő,
széthajtogatta, hosszú pipettával kiszívott néhány cseppet a keverőedényből, és rácsepegtette a kendőre. Kinyújtott karral lengette a levegőben, hogy megszellőztesse, majd a szokott kecses mozdulattal ellebbentette az orra előtt, belélegezve az illatot. Míg szakaszosan kiengedte az orrán, leült egy hokedlire. Az előbbi dühkitöréskor mélyvörössé vált az arca, de most elfehéredett. – Hihetetlen – motyogta maga elé. – Istenemre, hihetetlen. És ismét az orrához nyomta a kendőt, szimatolt, és azt mormogta: hihetetlen. A parfüm az „Ámor és Psziché” volt, kétségkívül az „Ámor és Psziché”, ez a gyűlölten zseniális illatkeverék, méghozzá olyan tökéletes másolatban, hogy maga Pélissier sem tudta volna saját szülöttétől megkülönböztetni. Hihetetlen – gondolta Baldini. A nagy Baldini aprón és sápadtan kucorgott a hokedlin, és nevetséges volt a zsebkendőjével, amit időnként az orrához emelt, mint egy náthás aggszűz. Elakadt a szava. Már a „hihetetlen”-t sem ismételgette, csak bámulta a keverőüveg tartalmát, és bólogatott, és közben folyton-folyvást hümmögött. Egy idő múlva Grenouille, mint egy árnyék, az asztalhoz lépett. – Nem jó ez a parfüm – mondta –, nagyon rosszul van összerakva ez a parfüm. – Hm, hm, hm, hm – mondta Baldini, Grenouille pedig folytatta: – Ha megengedi, mester, én kijavítom. Adjon még egy percet, és én tisztességes parfümöt csinálok belőle. – Hm, hm, hm – bólogatott Baldini. Nem beleegyezés gyanánt, de gyámoltalan, apatikus állapotában bármire ezt válaszolta volna. Nem is próbált közbelépni, amikor Grenouille másodszor is borszeszt töltött a keverőüvegben lévő, már kész parfümhöz, és a tölcséren át látszólag ismét minden rendszer nélkül öntögetni kezdett az üvegcsékből. Csak a művelet vége felé – Grenouille ekkor már nem rázta az üveget, hanem lágyan himbálta, mint egy konyakospoharat, talán Baldini érzékenységére való tekintettel, talán, mert most már ő maga is többre becsülte a tartalmát –, csak most, amikor a folyadék már kész állapotában körözött az üvegben, ébredt fel Baldini kábultságából. Felemelkedett, a zsebkendőt még mindig az orrához szorította, mintha egy újabb, lelke ellen irányuló merénylet ellen vértezné fel magát. – Kész, mester – jelentette Grenouille. – Most egészen tűrhető illat lett belőle. – Igen-igen, rendben van – válaszolt Baldini, és szabad kezével legyintett. – Nem is próbálja ki? – bugyborékolta Grenouille. – Nem akarja? Miért nem próbálja ki? – Majd később, most nem vagyok újabb próbára hangolva... más dolgok járnak a fejemben. Most eredj! Gyere! És felkapta az egyik gyertyatartót, és kiment az ajtón, át a boltba. Grenouille követte. Kiértek a szűk folyosóra, ami a cselédlejáróhoz vezetett. Az öreg odacsoszogott az ajtóhoz, elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Oldalt lépett, hogy a fiú kiférjen mellette. – Dolgozhatok magánál, mester, dolgozhatok? – kérdezte Grenouille már a küszöbön, ismét görnyedten, sunyin pislogva. – Nem tudom – mondta Baldini –, még meggondolom. Most eredj! Aztán Grenouille hirtelen eltűnt, szétfoszlott, elnyelte a sötétség. Baldini csak állt, és kibámult az éjszakába. Jobb kezében a gyertyát fogta, a balban a zsebkendőt, mintha orrvérzéstől tartana, és már csak félelmet érzett. Gyorsan bereteszelte az ajtót. Aztán elvette a védelmet nyújtó kendőt az orra elől, és visszatért a műhelybe. Az illat olyan mennyei volt, hogy Baldininak könny szökött a szemébe. Nem kellett próbát tennie, csak állt és lélegzett a keverőüveg előtt, az asztalnál. A parfüm csodás volt. Az „Ámor és Psziché”-hez hasonlítva olyan, mint egy szimfonikus zenekar egy magányos hegedű nyekergéséhez képest. És még több is. Baldini lehunyta a szemét, és a legfenségesebb emlékek tolultak fel benne. Látta önmagát fiatal emberként este a nápolyi kertekben; látta magát egy fekete hajú asszony karjaiban, és látta egy csokor rózsa sziluettjét az
ablakpárkányon, hűs esti szellőtől körüllegyezgetve; hallotta a felriasztott madarak énekét és egy távoli kikötői kocsma zaját. Valaki azt suttogta a fülébe: szeretlek, s ő érezte, hogy a gyönyörtől égnek mered karján a szőr: – most! most! ebben a pillanatban! Felnyitotta a szemét, és felnyögött a gyönyörtől. Ez a parfüm nem olyan parfüm volt, mint amilyeneket eddig ismert. Ez nem szagosításra szolgált, nem toalettcikk volt, hanem valami újszerű dolog. Ez egy egész világot teremtett önmagából, varázslatos, gazdag világot, amiben az ember elfelejti a hétköznapok nyűgét, és olyan jónak, olyan szabadnak, olyan nagyszerűnek érzi magát... Baldini meredező szőrzete lelohadt, s az öregen bódult lelki nyugalom vett erőt. Fogta az asztal szélén heverő kecskebőrt, kést vett elő, és formára vágta. Aztán az üvegkádba helyezte a darabokat, és ráöntötte az új parfümöt: Üveglappal lefedte a kádat, a maradék parfümöt pedig két üvegcsébe öntötte, és ráírta: „Nuit Napolitaine.” Aztán elfújta a gyertyát, és kiment. Feleségének vacsora közben nem mondott semmit. Főleg nem szólt ama százszorszent elhatározásáról, amire délután jutott. A felesége sem szólt, mert észrevette, hogy jókedve van, és ennyivel meg is elégedett. A Notre-Dame-ba se ment át, hogy megköszönje Istennek, amiért jellemes embernek teremtette... Életében először még az esti imájáról is megfeledkezett. 16 Másnap reggel nyílegyenesen Grimalhoz vette útját. Először kifizette a kecskebőrt, méghozzá egyetlen szó alkudozás vagy sopánkodás nélkül. Aztán meghívta Grimalt a Tour d'Argent-ba egy üveg fehérborra, és megszerezte tőle Grenouille-t. Természetesen nem árulta el, mi is a célja vele. Egy nagy, szagos bőrrendelésről mesélt valamit, aminek elkészítéséhez feltétlenül szüksége van egy tanulatlan segéderőre. Olyan igénytelen fickó kéne neki, aki elvégzi a legegyszerűbb munkákat, kiszabja a bőröket, és így tovább. Még egy üveg bort rendelt, és 20 livre kártalanítást kínált fel Grimalnak „a Grenouille munkájának kiesése miatti kellemetlenségekért”. 20 livre tekintélyes összeg volt, és Grimal azonnal ráállt az üzletre. Átmentek a cserzőműhelybe, ahol Grenouille furcsa mód már összecsomagolt holmival várakozott, Baldini lefizette a 20 livre-t, és rögtön magával is vitte, abban a biztos tudatban, hogy megcsinálta élete legnagyobb üzletét. Grimal szintén meg volt, győződve róla, hogy a maga részéről élete legjobb üzletét kötötte meg, ezért visszatért a Tour d'Argent-ba, és elfogyasztott két további üveg bort. Délfelé átvonult a túlparti Lion d'Orba, és ott olyannyira berúgott, hogy amikor, már késő éjszaka, vissza akart menni a Tour d'Argent-ba, összetévesztette a Geoffroi L'Anier utcát a Nonaindiéres utcával, és így ahelyett, hogy – számítása szerint – a Marie hídra ért volna, végzetes módon az Ormes-rakpartra lyukadt ki, ahol is arccal előre a vízbe bukott, mint egy puha ágyba. Azonnal meghalt. A folyónak azonban még hosszú időbe telt, míg a sekély parti vízből arrébb tudta emelni, és a kikötött teherbárkák mellett a középső, erős sodrásba hurcolni, s így Grimal tímár – vagy inkább a vizes hullája – csak a kora hajnali órákban indult el sebesebb tempóban nyugat felé. Amikor a Pont au Change alatt fennakadás nélkül, szerencsésen átjutott, fölötte Jean-Baptiste Grenouille éppen nyugovóra tért. Baldini műhelyének hátsó sarkában kapott egy priccset, amit immár tulajdonának mondhatott, míg egykori gazdája szétterpesztett karral és lábbal hajókázott lefelé a hideg Szajnán. Grenouille kényelmesen összegömbölyödött, és kicsi lett, mint a kullancs. Álomba zuhanva egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt önmagába is, és diadalmenetben vonult be belső erődjébe, ahol győzelmi illatünnepélyt rendezett, egy tömjéntől és mirhától illatozó gigászi orgiát, önmaga tiszteletére.
17 Grenouille megszerzésével Giuseppe Baldini háza nemzetközi, sőt európai hírnévre tett szert. A perzsa harangjáték egy percre sem hallgatott el, a kócsagok is egyfolytában köpködték az illatos vizet a Pont au Change-i boltban. Grenouille-nak még az első este készítenie kellett egy nagy ballon „Nuit Napolitaine”-t, amiből a következő napokon több mint 80 üvegcsével adtak el. Futótűzként terjedt az illat híre. Chénier szeme megüvegesedett a pénzszámlálástól, háta belefájdult az örökös hajlongásba, mert magas és még magasabb rangú urak jelentek meg, de legalábbis ezek szolgái. Egyszer pedig kivágódott az ajtó, csak úgy csörömpölt, és d'Argenson gróf lakája lépett be, és elkiáltotta magát, ahogyan csak lakájok tudnak kiáltani, hogy öt üveggel óhajt az új illatból, Chénier pedig még negyedóra múlva is csak úgy citerázott a tisztelettől, mert d'Argenson gróf őfelsége intendánsa és hadügyminisztere volt, és Párizs leghatalmasabb embere. Míg Chénier egyedül állta a vevők ostromát a boltban, Baldini bezárkózott új inasával a műhelybe. Chéniernek valami fantasztikus elméletet tálalt föl erről, amelynek a „munkamegosztás” és „ésszerűsítés” elnevezést adományozta. Évekig – mondta – türelmesen viselte, hogy a Pélissier-féle céhen kívüli alakok elidegenítsék tőle a vevőit, és tönkretegyék az üzletét. De most vége a béketűrésnek. Most elfogadja a kihívást, és visszavág ezeknek a szemtelen parvenüknek, mégpedig a saját eszközeikkel: minden szezonban, minden hónapban, de ha kell, minden héten új illattal vág vissza nekik, méghozzá milyenekkel! Egész alkotóvénáját erre fogja áldozni! Ehhez pedig az szükségeltetik, hogy – csupán egy tanulatlan segéderője-lenlétében – teljesen és kizárólagosan az illatok termelésével foglalkozzon, míg Chénier-nek az elárusítás frontján kell helytállnia. Ezzel a modern eljárással új fejezetet nyitnak a parfümkészítés történetében, félresöprik a konkurenciát, és mérhetetlen gazdagságra tesznek szert – igen, tudatosan és szándékosan használta a többes számot, mert egy bizonyos százalékot öreg munkatársának is szándékozik juttatni a mérhetetlen gazdagságból. Néhány nappal korábban Baldini ilyetén beszédére Chénier még azt gondolta volna, hogy gazdáját is elérte az aggkori elmebaj. Most már megérett a szeretetházra – gondolta volna –, hamarosan végleg leteszi a mozsártörőt. De most semmit sem gondolt. Nem volt ideje a gondolkodásra, egyszerűen túlságosan elfoglalt volt. Annyi volt a dolga, hogy esténként alig bírta a tömött kasszát kiüríteni és lecsippenteni a részesedését. Még álmában sem jutott eszébe, hogy valahogy nincs az rendjén, ha Baldini szinte naponta új illattal lép ki a műhelyéből. És miféle illatokkal! Nemcsak a legeslegnagyobb tudásról tanúságot tévő parfümök voltak ezek, de krémek, púderek, szappanok, hajvizek, olajok... Minden, aminek illatoznia kellett, most másképpen illatozott, újszerűen és csodálatosabban, mint valaha. És a vásárlók mindenre, de valóban mindenre, még az újfajta, illatozó hajpántra is, amit Baldini különös szeszélye teremtett, valósággal megbabonázottan vetették rá magukat, az ár nem számított. Baldini valamennyi készítménye siker lett. És a siker olyannyira lehengerlő volt, hogy Chénier mint valami természeti tüneményt fogta fel, és nem kereste okát. Azt, hogy az üzlet csodálatos felvirágzásához köze lenne az új inasnak, ennek a gyámoltalan gnómnak, aki a műhelyben kushad, mint egy kutya, aki csak akkor látható, ha a mester nyitva hagyja a műhelyajtót – általában mosogatott vagy mozsarakat tisztított –, ennek az alig-embernek, Chénier akkor sem hitte volna el, ha valaki ezt mondja neki. Pedig hát, persze hogy köze volt hozzá. Az, amit Baldini kihozott a műhelyből és eladott, csak kis töredéke volt annak, amit Grenouille a zárt ajtók mögött kikevert. Baldini már nem
tudta orral követni. Néha valósággal szenvedett, amikor választania kellett Grenouille csodálatos keverékei közül. Ez a bűvészinas Franciaország valamennyi illatszerészét elláthatta volna receptekkel úgy, hogy egyetlenegyszer sem ismétli önmagát, és mindemellett soha nem állít elő közepes vagy gyenge illatot. Azaz receptekkel, vagyis pontos leírásokkal éppen hogy nem láthatta volna el őket, hiszen Grenouille eleinte azon a kaotikus és teljesen amatőr módon komponálta az illatokat, amit Baldini már ismert: szabad kézzel, látszólagos összevisszaságban töltögette össze a komponenseket. Baldini aztán, nem is, hogy ellenőrizze, inkább, hogy megérthesse az őrült folyamatot, egy napon azt követelte Grenouille-tól, hogy – még ha haszontalannak tartja is használja a keverékek összeállításához a mérleget, mérőkanalat és a pipettát, továbbá mondjon le arról, hogy a borszeszt is illatanyagként kezeli, mert ez oldószer, amit utólag illik hozzáönteni a sűrítményhez. Valamint, az isten szerelmére, lassabban jártassa a kezét, kényelmesen, komótosan, ahogyan az egy iparoshoz illik. Grenouille engedelmeskedett. És így Baldini végre abba a helyzetbe került, hogy követhette és lejegyezhette a boszorkánymester mozdulatait. Tollal és papírral ücsörgött Grenouille mellett, és szüntelenül lassúságra intve, leírta, miből hány csepp, hány gramm, hány mérőkanál vándorol a keverőedénybe. Ezen a különös módon (mármint, hogy egy-egy eljárást utólag elemzett olyan eszközökkel, amelyek nélkül annak nem is lett volna szabad létrejönnie) Baldini végül is megszerezte a szintetizáló eljárás szabályait. Hogy Grenouille hogyan tudta enélkül is kikeverni a parfümjeit, továbbra is rejtély maradt számára, vagy inkább csoda, de a csodának most már legalább képlete volt, és ezzel szabályokra szomjazó szelleme is megnyugodott némileg, és illatszerészi világa megmenekült a végső összeomlástól. Apránként az összes eddig készített parfüm receptjét kicsalta Grenouille-ból, végül megtiltotta, hogy újakat csináljon, ha ő, Baldini, tollal-papírral nincs jelen, árgus szemekkel nem figyeli az eseményeket, és nem jegyzi lépésről lépésre a folyamatot. Jegyzeteit hamarosan képletek tucatjait – fáradságos munkával két könyvbe is beírta szálkás betűivel: az egyiket tűzbiztos páncélszekrényébe zárta, a másikat pedig állandóan magánál tartotta, és éjszaka vele aludt. Ebből biztonságot merített. Mert most már, ha akarja, ő maga is véghez tudta vinni Grenouille csodáját, azt, ami első találkozásukkor oly mélyen megrendítette. Azt hitte, hogy az írásos receptgyűjteménnyel gátat tud vetni az inasából áradó iszonyatos, teremtő káosznak. Az a tény pedig, hogy nemcsak ámuldozva üldögélt ott, hanem figyelve és jegyzetelve részesévé vált az alkotói folyamatnak, megnyugtatta és megerősítette önbizalmát. Egy idő múlva elhitte magáról, hogy nem csekély része van a fenséges illatok sikeres létrejöttében. És mire könyvecskéjébe beírta a képletet, és a trezorban, illetve saját keblén elhelyezte a könyveket, már nem is kételkedett benne, hogy ezek saját szellemi termékei. De Grenouille-nak is hasznára volt, hogy Baldini igyekezett őt megfegyelmezni. Neki magának ugyan semmi szüksége nem volt rá, hiszen egyetlen régebbi receptjét sem kellett hetek, hónapok múlva visszakeresnie. Ő soha nem felejtette el a szagokat. De a mérőkanál és a mérleg használatával megtanulta az illatszerészek szakmai nyelvét, és ösztönösen érezte, hogy ez az ismeret hasznára válik majd. Pár hét elteltével már nemcsak a Baldini műhelyében fellelhető összes illatanyag nevét tudta, hanem arra is képes volt, hogy parfümjeinek képletét leírja, vagy fordítva, képlet alapján készítsen parfümöket vagy egyéb illatszereket. És még többre is! Miután megtanulta; hogyan lehet illatszerészi ötleteit cseppben és grammban kifejezni, nem is volt szüksége a kísérlet közbülső állomására. Ha mármost Baldini megbízta valami új illat előállításával, akár zsebkendőparfümről, akár illatzacskóról, akár sminkről volt szó, Grenouille már nem az üvegcséket és porokat szedte elő, hanem egyszerűen asztalhoz ült, és leírta a képletet. Megtanulta, hogyan lehet a parfümötlet és a kész parfüm közötti utat a képlet előállításának útjával kibővíteni. Neki persze ez kerülő út volt. A világ – vagyis Baldini – szemében azonban előrelépés. Grenouille csodái változatlanok maradtak. De a képletek, amelyekkel felruházta őket, elvették félelmetességüket, ez pedig nagy előny volt. Mert minél
jobban megismerte a szakmai fogásokat és eljárásokat, minél „normálisabb” szakzsargonban fejezte ki magát, annál kevésbé félt tőle a mester, annál kevésbé gyanakodott. Hamarosan már csak egy szokatlan szaglóképességű embernek tartotta Grenouille-t, de az már meg sem fordult a fejében, hogy második Frangipanit, vagy főként félelmetes boszorkánymestert lásson benne. Grenouille-nak ez így nagyon megfelelt. Az iparosoknál bevett szokások valóságos álcaként szolgáltak neki. Baldini éberségét azzal altatta el, hogy példásan mérte ki az alkotórészeket, himbálta a keverőüveget, nedvesítette a próbakendőcskét. Már majdnem ugyanolyan elegánsan, ugyanolyan kecsesen tudta ellebbenteni az orra előtt, mint Baldini. És alkalmanként, jól adagolt időközökben hibákat is ejtett, olyanokat, hogy a mester könnyűszerrel észrevehette: elfelejtett szűrni, rosszul állította be a mérleget, őrülten magas százalék ámbrát írt egy receptbe... és hagyta, hogy megdorgálják a hibáért, és iparkodott kijavítani. Így sikerült Baldinit abba a hitbe ringatni, hogy végül is minden rendben halad a maga útján. Hiszen Grenouille nem akarta elijeszteni az öreget. Tényleg tanulni akart tőle: persze nem a parfümkeverés, az illatösszerakás művészetét! Ezen a területen a világon senkitől sem tanulhatott már, és a Baldini boltjában található alapanyagok amúgy sem lettek volna elegendők egy olyan parfüm elkészítéséhez, amit ő igazán nagyszerűnek tartott. Amit Baldininál az illatokból megvalósíthatott, az csak játszadozás volt azokhoz az illatokhoz képest, amelyeket önmagában hordozott. Remélte, hogy egyszer majd megvalósíthatja őket. De ehhez, s ezt jól tudta, két dolgot feltétlenül el kell sajátítania: az egyik egy polgári foglalkozás leple; legalább annyi, hogy azt mondhassa magáról: segéd. Emögé rejtőzve háborítatlanul hódolhat majd valódi szenvedélyének, és követheti eredeti céljait. Másodjára pedig meg kell tanulnia mindazokat az ipari eljárásokat, amelyekkel az illatanyagokat előállítják, izolálják, koncentrálják és tartósítják, és ezáltal egyáltalán hozzáférhetővé teszik a magasabb rendű felhasználásra. Mert Grenouille-nak valóban a világ legjobb orra adatott meg, mind „látnoki”, mind analitikus téren, de ahhoz még nem értett, hogyan kell a szagokat tárgyi megjelenésükben is birtokba venni. 18 Így aztán készségesen engedte, hogy kioktassák, hogyan lehet disznózsírból szappant főzni, áztatott bőrből kesztyűt csinálni, mandulakorpából, búzalisztből és porított ibolyagyökérből púdert keverni: Illatozó gyertyákat öntött faszénből, salétromból és szantálfaforgácsokból. Keleti pasztillát préselt mirhából, benzoéból és borostyánporból. Illatos füstölgő golyócskákat gyúrt tömjénből, sellakból, vetivergyökérből és fahéjból. Őrölt rózsalevélből, levendulavirágból, kaszkarillakéregből Poudre Impériale-t szitált és lapátolt. Fehér és érkék sminkeket kevert, karmazsinvörös ajakírrudakat formált. Dőzsölt a legfinomabb körömporokban és mentaízű fogdörzsporokban. Parókabodorító folyadékot kevert és tyúkszemirtócseppet, szeplőirtót és szemcseppeket, spanyollégy-írt a férfiaknak és higiénia-ecetet a hölgyek számára: Grenouille megtanulta valamennyi folyadék és porocska, toalett- és szépségápoló szerecske, tea- és fűszerkeverék, likőr, marinád és minden egyéb, Baldini nagy tudásával átörökítendő dolog készítését – noha a legkevésbé sem érdekelték, mégis zokszó nélkül és sikerrel. Különös buzgalmat tanúsított azonban akkor, amikor Baldini a tinktúrák, kivonatok és eszenciák készítését magyarázta. Fáradhatatlanul préselte a keserűmandulát, döngölte a mósuszt, aprította a darabolókéssel a szürke ámbrakupacokat, reszelte az ibolyagyökeret, hogy aztán a forgácsot a legfinomabb alkoholban kioldja. Megtanulta a szétválasztó tölcsér használatát, amivel a préselt citromhéjak olaját elkülönítették a zavaros üledéktől. Megtanulta, hogyan kell a rostélyon virágokat szárítani árnyékos, de meleg helyen, és hogyan
konzerválható a zizegő lomb viasszal lezárt ládákban és fazekakban. Megtanulta a pomádék tisztításának művészetét, megtanult hígító anyagokat csinálni, szűrni, koncentrálni, tisztítani és rektifikálni. Baldini műhelye persze nem arra készült, hogy nagy mennyiségű virág- vagy gyógyfűolajat termeljenek benne. Párizsban nem is igen akadt megfelelő mennyiségű friss növény. De alkalmanként, ha friss rozmaring, zsálya, menta vagy olcsó ánizsmag érkezett a piacra, vagy ha nagyobb mennyiségű íriszgumót vagy baldriángyökeret, köményt, szerecsendiót vagy szárított szegfűt hoztak, akkor Baldiniban megmozdult az alkimista, előszedte a nagy lombikját, egy rézből készült desztillálókádat, melynek tetején sűrítőfazék volt (egy úgynevezett mórfejes lombikot, ahogy nagy büszkén nevezte), amellyel már negyven évvel ezelőtt szabad ég alatt levendulát desztillált Liguria déli lejtőin és Luberon lankáin. És amíg Grenouille a párolnivalót aprította, Baldini lázas sietséggel – mert itt a gyorsaság elsődleges követelmény volt – tüzet rakott egy katlanban, rátette a rézedényt, alját vízzel töltve fel. Beledobta a feldarabolt növényeket, a dupla falú mórfejre rárakta a csőtoldatot, és két csövecskét csatlakoztatott hozzá a be-, illetve a kifolyó víz számára. Ezt a hűtést – magyarázta – csak később építette be, az ő idején, a szabad ég alatt, természetesen csak legyezéssel hűtötték. Aztán felizzította a tüzet. A fazék lassan rotyogni kezdett. És egy idő után, eleinte félénken, cseppenként, majd vékony fonalban csurogva megindult a párlat a mórfej harmadik csövén át, ami alá Baldini egy firenzei üveget állított. A párlat először gusztustalannak tűnt, mint egy híg, zavaros leves. De aztán, amikor a megtelt üveget üresre cserélték, és a telit ülepedni hagyták, a lé két különféle folyadékra oszlott: alulra került a virág- vagy fűszervíz, fönt pedig vastag réteg olaj úszott. Ha mármost a firenzei üveg alsó csőrén át óvatosan leöntötték a csak alig illatozó virágvizet, akkor a tiszta olaj maradt vissza, az eszencia, a növény erőteljesen illatozó lelke. Grenouille-t elbűvölte a folyamat. Ha volt valami az életben, amiért lelkesedett – na persze nem kívülről látható, csak titkos, úgyszólván hideg lánggal égő lelkesedéssel –, akkor az ez a tűzzel, vízzel, gőzzel, okos szerkentyűvel végrehajtott eljárás volt, amivel el lehetett rabolni a tárgyak illatozó lelkét. Hiszen ez az illatozó lélek, ez az éterikus olaj volt bennük a legeslegjobb, az egyetlen, ami Grenouille-t érdekelte. A semmire nem jó, ostoba maradványok, a virágok, a levelek, a héjak, a gyümölcsök, szín, szépség, élet és ami fölösleges még volt bennük, már nem érdekelte. Mindez csak burok és ballaszt volt. Kidobandó. Időről időre, ha a desztillátum víztisztává vált, levették a lombikot a tűzről, kinyitották, és kiszórták szétfőtt tartalmát, ami olyan petyhüdt és sápadt volt, mint az ázott szalma, mint apró madarak kifakult csontjai, mint a túlfőzött leveszöldség, íztelen volt és rostos, szivacsos, alig felismerhető, undorítóan hullaszerű és majdnem minden illatától megfosztott. Az ablakon át kihajították a folyóba. Aztán újabb adagot tettek a tűzre, vizet is öntve alá. És újra főni kezdett, és újra a firenzei üvegbe csorgott a növény. Gyakran egész éjszakákat töltöttek el így. Baldini ügyelt a tűzre, Grenouille az üvegeket tartotta szemmel, a váltások között más tennivaló nem akadt. Zsámolyokon ültek a tűz mellett az esetlen edény bűvöletében, mindketten lenyűgözve, bár más-más okból. Baldini élvezte a tűz izzását, a lángnyelvek meg a réz vörös villódzását, szerette az égő fa pattogását, a lombik bugyborékolását, mert mindez olyan volt, mint régen. Ettől tűzbe lehetett jönni! Egy üveg bort hozott az üzletből, mert a forróságtól megszomjazott, és az ivás is olyan volt, mint régen. Aztán végtelen történeteket kezdett mesélni a múltból. A spanyol örökösödési háborúról, amelyben állítólag döntő szerepet játszott az osztrákokkal szemben tanúsított hősiességével; a camisard-okról, akikkel a Cévennes-ek lakóit riogatták, egy estereli hugenotta lányáról, aki a levendulaillattól elbódulva lett az övé; egy erdőtűzről, amelyet majdnem ő okozott, és amely biztosan az egész Provence-ot lángra lobbantotta volna,
olyan biztosan, mint templomban az ámen, merthogy erős misztrál fújt; és a desztillálásról is mesélt, mindig vissza-visszatérve rá, a szabad ég alatt, éjszaka, holdfényben, tücsökzenénél, bor mellett – és egy levendulaolajról, amit ekkor párolt, és ami oly finomra és erősre sikerült, hogy ezüsttel fizettek érte; genovai tanulóéveiről, vándoréveiről és Grasse városáról, ahol annyi a parfümista, mint máshol a suszter, és hogy olyan gazdagok is akadnak köztük, mint a fejedelmek: pompás házakban laknak, árnyas kertek között, teraszaik vannak és faburkolatos ebédlőik, ahol arany evőeszközzel étkeznek porcelántányérból, és így tovább... Ilyen történeteket mesélt az öreg Baldini, és borozgatott hozzá, és a bortól, a parázstól és a saját történetei miatti elragadtatástól egészen kipirultak az orcái. De Grenouille, aki inkább az árnyékban ücsörgött, egyáltalán nem figyelt rá. Őt nem érdekelték a régi történetek, egyedül az új folyamatokkal foglalkozott. Szakadatlanul figyelte a lombik fején levő csövecskét, amiből a desztillátum csordogált, vékony sugárban. És míg így bámulta, arra gondolt, hogy maga is egy ilyen lombik, amelyben ugyanolyan fortyogás megy végbe, mint emebben, és amelyikből ugyanúgy folyna a párlat, mint emebből, csak éppen jobb, újabb, szokatlanabb: ama különleges növények párlata, amelyeket ő maga termesztett saját magában, amelyek ott virágzottak, és rajta kívül még senki meg nem szagolta őket, és amelyek a világot különleges parfümjükkel illatozó édenkertté változtathatnák, ahol az élet az ő számára, Grenouille számára, meglehetősen kívánatos volna. Az volt a vágyálma, hogy lombik lehessen, s eláraszthassa a világot önmagából készített párlattal. Grenouille átadta magát az álmodozásnak. De míg Baldini, akit a bor lángra gyújtott, egyre sikamlósabb történeteket mesélt arról, hogy mi is volt régen, és közben egyre jobban belebonyolódott önmaga dicsőítésébe, Grenouille hamar abbahagyta az álmodozást. Egyelőre kiűzte fejéből a nagy lombik képét, ehelyett azon kezdett tűnődni, hogyan is tudná hasznosítani kézzelfoghatóbb célok érdekében újonnan szerzett ismereteit. 19 Rövid idő múlva a desztillálás mestere lett. Rájött – inkább az orra, mint a Baldini-féle szabályok alapján –, hogy a desztillátum minőségében döntő szerepe van a hőfoknak. Minden növényt, minden virágot, minden fát és olajos magot másképp kellett főzni. Néha gomolygó gőz kellett, máskor csak szelíd fortyogás, néhány virág pedig csak akkor adta oda a lelkét, ha a legkisebb tűzön izzasztották. Az előkészítés legalább ennyire fontos volt. Mentát és levendulát csokorban is lehetett desztillálni. Mást szét kellett csipegetni, szétszedni, szétaprítani, lereszelni, szétnyomni, megint mást csak cefreként lehetett a rézedénybe rakni. Voltak olyan anyagok is, amelyeket nem lehetett desztillálni, ez pedig rettenetesen elkeserítette Grenouille-t. Amikor Baldini látta, milyen biztos kézzel bánik Grenouille a lombikkal, egészen ráhagyta ezt a munkát, Grenouille pedig alaposan ki is használta a lehetőséget. Napközben parfümöt kevert, és illat- meg fűszereket készített, éjszakáit azonban kizárólag a desztillálás művészetére áldozta. Azt tervezte, hogy teljesen új illatanyagokat készít, hogy a benne élő számos illatból legalább néhányat megvalósíthasson. Eleinte voltak is kisebb sikerei. Csalánvirágból és kányafűmagból desztillált némi olajat, bodzabokor frissen lehúzott kérgéből és tiszafaágakból pedig illatos vizet. Bár a desztillátumok szagukban alig emlékeztettek az eredeti anyagokra, a további feldolgozáshoz azonban még mindig elég alkalmasak voltak. Más anyagok lepárlásával azonban teljes csődöt mondott. Megpróbálta például elrabolni az üveg agyagos-hűs szagát, a tiszta üvegét, amit a köznapi ember meg sem érez. Ablak- és borosüveget szerzett, és megpróbálta nagy
darabokban, cserepekben, szilánkokban és porítva feldolgozni a legcsekélyebb eredmény nélkül. Desztillált rezet, porcelánt, bőrt, gabonát és kovát. A puszta földet is desztillálta. Vért, fát, friss halat. A tulajdon haját. Végül még vizet is desztillált, Szajna-vizet, aminek különös szagát megőrzésre érdemesnek ítélte. Azt hitte, ezeknek az anyagoknak így ugyanúgy el tudja ragadni a lelkét, mint a kakukkfűnek, levendulának, köménymagnak. Hiszen nem tudhatta, hogy a desztillálás olyan eljárás, ami csak az illékonyt tudja a nem illékonytól szétválasztani, és hogy a parfümkészítőket is csak annyiban érdekelte, amennyiben bizonyos növények illóolaját el tudták választani segítségével a nem, vagy csak kevéssé illatozó maradéktól. Az olyan anyagoknál, amelyekben nem volt illóolaj, ez az eljárás természetesen teljességgel értelmetlen volt. Nekünk, fizikában jártas embereknek ez azonnal belátható. De Grenouille kiábrándító kísérletek hosszú során át jutott csak erre az eredményre. Hosszú hónapokig minden áldott éjszaka a lombik mellett ült, és megpróbált lepárlás útján merőben újszerű illatokat előállítani, olyan illatokat, amelyek koncentrált alakban még nem léteznek a földön. De néhány nevetséges növényi olajon kívül semmi sem született. Elképzeléseinek mélységes mély, felmérhetetlenül gazdag kútjából egyetlen cseppnyi illateszenciát sem sikerült a felszínre hoznia mindabból, amit illatként maga elé tudott képzelni, egyetlen atomnyit sem valósíthatott meg. Amikor világossá vált előtte, hogy kudarcot vallott, abbahagyta a kísérletezést, és súlyosan megbetegedett. 20 Felszökött a láza, s ezt az első napokban izzadási rohamok kísérték, később pedig, mintha nem volna elég pórusa, számtalan gennytüsző képződött a bőrén. Egész testét kiverték ezek a vörös hólyagocskák. Sok közülük fel is fakadt, és nedves tartalmát kiürítve, újra megtelt. Mások valódi furunkulusokká nőttek, vörösen megdagadtak, és kráterként nyúltak ki, vastag gennysugarat köptek, és sárga nyálkával keveredett vért. Egy idő után Grenouille olyan volt, mint egy belülről megkövezett, száz sebből. vérző mártír. Baldini természetesen aggódott. Nagyon kellemetlen lett volna, hogy épp abban a pillanatban veszíti el aranyat érő inasát, amikor arra készül, hogy a fővároson, sőt az országhatárokon is túlra terjessze ki kereskedelmi hálózatát. Mert valóban, egyre gyakrabban esett meg, hogy nemcsak vidékről, hanem külföldi udvarokból is megrendelték azokat az újszerű illatokat, amelyekért Párizs bolondult; és Baldini már reménykedve kezdett arra gondolni, hogy ezeknek az igényeknek a kielégítésére Faubourg Saint-Antoine-ban felállít egy fióküzemet, egy jövedelmező kis manufaktúrát, ahol nagyban gyártják majd a legdivatosabb parfümöket, amelyeket csinos kislányok csomagolnak majd, csinos kis üvegcsékbe, hogy Hollandiába, Angliába és a Német Birodalomba küldjék. Egy párizsi lakhelyű mester részéről ez nem volt éppen szabályos, Baldini azonban újabban egészen magas helyeken is protekciót szerzett rafinált illatkompozíciói révén, nem csupán az intendáns, hanem a párizsi vámbérlő, a királyi pénzügyi kabinet egy tagja és olyan gazdaságilag virágzó vállalkozások támogatóinak a személyében, mint Feydeau de Breu. Ez utóbbi még királyi privilégiumot is kilátásba helyezett, ami a lehető legnagyobb dolog lett volna, mert segítségével minden állami és rendi gyámkodást ki lehetett kerülni, megszabadulni az üzleti gondoktól, és örökös, biztos jólétben élni. Aztán egy másik terv is megfogamzott még Baldini agyában; egy dédelgetett terv, a Faubourg Saint-Antoine egyfajta pandanja, míg az, ha nem is tömegcikkeket, de mindenki számára megvásárolható árut állított volna elő; – itt néhány kiválasztott, magas rangú vásárlójának személyre szóló parfümöt készített volna, helyesebben készíttetett volna,
olyanokat, amelyek csak az illetőhöz illenek, mint a mérték után készült ruhák; csak egyetlen személy használhatja őket, hiszen ezek fenséges nevet is viselnének. Elképzelt egy „Cernay márkinő” parfümöt, egy „Villars marsall” parfümöt, egy „Duc d'Aiguillon” parfümöt, és így tovább. „Madame la Marquise de Pompadour” parfümről, sőt „Sa Majesté le Roi” parfümről álmodozott, utóbbit természetesen drága, csiszolt achátflakonban képzelte, cizellált aranyfoglalattal, melynek aljába, hogy ne legyen feltűnő, azt gravíroztatná: „Giuseppe Baldini, illatszerész.” A király neve és a sajátja egyazon tárgyon! Hát ilyen nagyszerű elképzelések foglalkoztatták Baldinit... És most Grenouille megbetegedett. Amikor pedig a megboldogult Grimal – Isten nyugosztalja – megesküdött, hogy ennek soha semmi baja nincs, hogy mindent kibír, és még a bubópestis is kikerüli... És most fogja magát, és se szó, se beszéd, halálosan megbetegszik! És ha meg talál halni? Rettenetes! Akkor vele pusztulnak az álmok a manufaktúráról, a helyes kis lányokról, a privilégiumról és a király parfümjéről. Baldini tehát elhatározta, hogy nem adja olcsón inasa drága életét. A műhely priccséről az emeletre, tiszta ágyba költöztette. Damaszt ágyneműt húzatott. Saját kezűleg segített a beteget felcipelni a keskeny lépcsőn, pedig iszonyatosan irtózott a hólyagoktól és a meggyűlt kelésektől. Feleségével boros tyúklevest főzetett. Elhívatta a negyed leghíresebb orvosát, Procop doktort, akinek előre kellett fizetni a vizitért, csekély 20 frankot! Jött a doktor, két ujjal megemelte a takarót, egyetlen pillantást vetett Grenouille testére, amely már olyan volt, mintha szétlőtték volna, és kilépett a szobából, úgy, hogy táskáját – amit a famulusa állandóan mögötte hurcolt – ki se nyitotta. – Az eset – mondta Baldininak – teljesen egyértelmű. A feketehimlőnek egy szifilitikus változatával állunk itt szemben, melyet még egy utolsó stádiumban levő kanyaró is súlyosbít. Kezelés már csak azért sem szükségeltetik, mert a máris hullaszerűen oszló testet már meg sem lehet köpölyözni. És, bár a lefolyásra olyannyira jellemző pestises bűzt nem lehet érezni – ami szigorúan tudományos szempontból apró kuriózumnak számít csak –, a beteg két napon belül el fog halálozni, vagy ne legyen doktor Procop a nevem. – Aztán még 20 frankot gombolt le az abszolvált látogatás és a diagnózis fejében – ötöt ebből visszafizet, ha a klasszikus tüneteket mutató hullát demonstrációs célokra megkapja –, és ajánlotta magát. Baldini magánkívül volt. Zokogott és kiáltozott kétségbeesésében. Sorsa fölötti dühében az ujjait harapdálta. Már megint elszáll a nagy siker lehetősége a cél előtt. Régebben Pélissier meg a cimborái hessentették el találékonyságukkal, most meg itt van ez a fiú, új illatok százezreit tudná előállítani kimeríthetetlenül, ez az arannyal sem mérhető kis ganaj, akinek pont most, az üzlet felvirágzásának kellős közepén kellett megkapnia a szifilitikus himlőt, meg még hozzá az utolsó stádiumban levő gennyes kanyarót! Éppen most! Miért nem két év múlva? Miért nem egy év múlva? Addig szépen kiaknázhatná, mint egy ezüstbányát, mint egy aranyszamarat. Jövőre már vígan elpatkolhatna. De nem! Ő most fog meghalni, két napon belül, a kutyaúristenit! Egy rövidke pillanatig azt mérlegelte, hogy átzarándokol a Notre-Dame-ba, és gyertyát gyújtva könyörög a Szűzanyának Grenouille felépüléséért. De aztán elejtette az ötletet, mert sürgette az idő. Tintáért és papírért szaladt, és feleségét kikergette a betegszobából. Azt mondta, maga akar őrködni. Jegyzetfüzettel térdén az ágy szélére telepedett, tintába mártott tollal a kezében megpróbált Grenouille-ból illatszerészeti gyónást kicsikarni. Csak nem akarja a magában hordozott kincseket a másvilágra vinni! Tegye le most, az utolsó óráján, hűséges kezekbe a végrendeletét, nehogy a világot megfossza minden idők legjobb illataitól! Ő, Baldini, hűséges sáfára lesz ennek a testamentumnak, ennek a sohasem szagok, legfinomabb illatok receptkönyvének, és meg fogja ismertetni a világgal. Halhatatlan dicsőséget szerez Grenouille nevének – az összes szentekre esküdött Baldini –, a legeslegjobbat pedig őfelsége lábaihoz teszi majd cizellált aranytokos achátüvegben, amire rávéseti, hogy „Jean-Baptiste
Grenouille, párizsi illatszerésztől”. – Így beszélt, helyesebben sutyorgott Baldini Grenouille fülébe, könyörögve, rimánkodva, hízelegve, megszakítás nélkül. De minden hiába. Grenouille-ból semmi egyéb nem jött, mint vizes váladék és véres genny. Némán feküdt a damaszt ágynemű között, és kizárólag ezekkel az undorító folyadékokkal nyilatkozott meg, nem pedig a kincseivel, tudásával vagy akár egyetlen illat képletével. Baldini meg tudta volna fojtani, agyon szerette volna ütni, a halódó testből legszívesebben kitaposta volna a drága titkokat, ha csak a legcsekélyebb kilátása is lett volna a sikerre... és ha mindez nem mondott volna élesen ellent a keresztényi, felebaráti szeretetről vallott felfogásának. Így aztán továbbra is sutyorgott és fuvolázott a legédesebb hangján, cirókálta a beteget, és – bármilyen nagy volt is undora – hűsítő kendőkkel szárítgatta izzadságtól nyirkos homlokát és a sebek izzó vulkánjait, bort kanalazott a szájába, egész éjszakán át, hogy megoldja a nyelvét – mindhiába. Pirkadatkor feladta. Kimerülten roskadt egy karosszékbe a szoba túlsó felében, és már nem is dühösen, csak csüggedten nézte Grenouille kis, haldokló testét az ágyon, melyet már sem kifosztani, sem megmenteni nem tudott, amelyből nem bányászhatott már kincseket, s amelynek csak romlását szemlélhette tétlenül, mint egy kapitány a süllyedő hajóját, amely egész vagyonát rántja a mélybe. Ekkor a haldokló ajka szóra nyílt, és olyan hangon szólalt meg, aminek tisztasága és ereje nemigen sejtetett közeli véget: – Mondja, mester, a desztilláláson és préselésen kívül más módszerrel is lehet illatot nyerni a testekből? Baldini, aki meg volt győződve, hogy vagy hallucinál, vagy a túlvilágról hallja a hangot, automatikusan válaszolt: – Igen, lehet. – Hogyan? – hangzott az ágy felől, és Baldini kinyitotta fáradt szemét. Grenouille moccanatlanul feküdt a párnán. Megszólalt a halott? – Hogyan? – hangzott újra a kérdés, és most már észrevette Baldini a száj mozdulását is. Most vége – gondolta –, most már odavan, ez már a lázálom vagy az agónia. És felállt, az ágyhoz lépett, és a beteg fölé hajolt. Ez kinyitotta a szemét, és ugyanazzal a különös, leselkedő pillantással nézett rá, mint első találkozásuk alkalmával. – Hogyan? – kérdezte ismét. Baldininak megesett a szíve Grenouille-on – csak nem tagadja meg egy haldokló utolsó kérését –, és válaszolt: – Három módszer van, fiam: az enfleurage á chaud, vagyis meleg átitatás, az enfleurage á froid, vagyis hideg átitatás, és az enfleurage á l'huile, vagyis még egy átitatás, az olajos átitatás. Ezek sok szempontból többet érnek a desztillálásnál, és a legfinomabb illatok előállításához használják őket: a jázmin-, a rózsa- és a narancsvirág-kivonatokhoz. – Hol? – kérdezte Grenouille. – Délen – válaszolta Baldini –, mindenekelőtt Grasse városában. – Helyes – válaszolta Grenouille. És ezzel lecsukódott a szeme. Baldini lassan felállt. Nagyon le volt sújtva. Összeszedte az üres jegyzetlapokat, és elfújta a gyertyát. Kint már hajnalodott. Hullafáradt volt. Papot kellett volna hívatni – gondolta. Aztán jobbjával futólag keresztet rajzolt a levegőbe, és kiment. Grenouille-nak esze ágában sem volt meghalni. Csak mély álomba zuhant, és visszaszívta teste nedveit. Már száradtak is le bőréről a hólyagocskák, már záródtak a gennyes kráterek, már hegedtek a sebei. Egy hét leforgása alatt meggyógyult. 21
Legszívesebben azonnal elindult volna dél felé, oda, ahol megtanulhatók az új eljárások, amelyekről az öreg beszélt. De persze ez szóba se jöhetett: hiszen csak inas volt – vagyis senki és semmi. Szigorúan véve – így mondta Baldini, miután Grenouille felépülésén kiörvendezte magát –, szigorúan véve még a semminél is kevesebb volt, mert egy tisztességes inasnak legalább egy tisztességes – vagyis házasságból történő – származása van, rangjához illő rokonsága és tanszerződése, de neki, Grenouille-nak ezek közül egyik sem volt meg. Ha ő, Baldini, egy napon mégis hozzájárul a felszabadításához, akkor ez csak Grenouille nem mindennapi tehetségének, elvárhatóan tisztességes viselkedésének és az ő, Baldini végtelen jóságának köszönhető, még ha az sokszor kárára is volt, de amihez mindig ragaszkodott. A szép ígéret beváltásához mindenesetre jó időnek, majd három esztendőnek kellett eltelni. Ez idő alatt Baldini Grenouille segítségével összes nagyratörő álmait megvalósította. Megalapította a manufaktúrát Faubourg Saint-Antoine-ban, az udvarban elsöprő sikereket ért el különleges parfümjeivel, megkapta a királyi privilégiumot. Finom illatszereit ismerték Pétervártól Palermón át Koppenhágáig. Egy pézsmaillat még Konstantinápolyba is eljutott, pedig, Isten a tudója, ott van épp elég saját illatuk. A londoni City finom boltjai éppúgy Baldini-parfümtől illatoztak, mint a pármai udvar, a varsói kastély vagy Lippe-Detmold gróf kastélyocskája. Baldini pedig, miután egyszer már megbékélt a messinai, szegénységben eltöltendő öregkor gondolatával, hetvenévesen Európa vitathatatlanul legnagyobb illatszerészévé nőtte ki magát, és egyben Párizs egyik leggazdagabb polgára lett. 1756 elején – közben a Pont au Change-on épült ház tőszomszédját is megvásárolta, kizárólag lakás céljára, mert a másik ház szó szerint a pincétől a padlásig volt tömve illatanyagokkal és fűszerekkel –, közölte Grenouille-jal, hogy immár készen áll a felszabadítására, de csak három feltétellel. Először: egyetlen, Baldini házában készített parfümöt sem készíthet el a továbbiakban, és receptjüket sem árulhatja el senkinek; másodszor: el kell hagynia Párizst, és Baldini életében nem mutatkozhat itt; harmadszor: a két fenti feltételről is hallgatnia kell, mint a sírnak. Erre meg kellett esküdnie az összes szentekre, szegény anyja lelki üdvére és a tulajdon becsületére. Grenouille, aki sem a szentekben, sem a szegény anyja lelkében nem hitt, és becsülete sem volt, megesküdött. Bármire megesküdött volna. Baldini minden feltételét elfogadta, mert meg akarta szerezni végre azt a nevetséges segédlevelet, ami lehetővé teszi a feltűnésmentes életet, a háborítatlan vándorlást és az elhelyezkedést. Semmi más nem érdekelte. No és miféle feltételek voltak ezek! Hogy nem jöhet többé Párizsba? Mit neki Párizs? Hiszen ismerte utolsó büdös szögletéig, vele volt, benne élt a város, bárhova ment is, évek óta. Nem ismételheti meg Baldini siker-illatait, nem adhat tovább képleteket? Mintha nem tudna ezer mást kitalálni, ugyanilyen jókat és még jobbakat, ha akarná. De nem is akar. Egyáltalán nem óhajt Baldini vagy valamelyik más polgári illatszerész konkurenciájává válni. Nem nagy pénzeket akart a művészetéből csiholni, még csak megélni sem ebből szándékozott, ha másképpen is lehetett. Meg akart nyilatkozni, semmi egyebet nem akart, csak megnyilatkozni, megmutatni a lelkét, amit csodálatosabbnak tartott mindennél, amit a külvilág nyújthatott. Baldini feltételei nem is voltak Grenouille számára igazi feltételek. Tavasszal indult el, egy májusi napon, kora hajnalban. Baldinitól kapott egy kis hátizsákot, egy váltás inget, két pár harisnyát, egy hosszú kolbászt, egy lópokrócot és 25 frankot. Ez sokkal több, mint amit adnia kellene – mondta Baldini –, mivel Grenouille egy petákot sem fizetett azért az alapos oktatásért, amiben része volt. Két frank útipénzen kívül egy garast sem kötelező adnia. De nem tudja megtagadni sem a tulajdon jóságát, sem a Grenouille iránt érzett mélységes rokonszenvét, ami az évek során csak növekedett. Sok szerencsét kívánt a vándorútjára, és még egyszer nyomatékosan figyelmeztette az esküjére. Aztán lekísérte a cselédlépcsőig, ahol egykor beeresztette, és útjára bocsátotta.
Kezet nem nyújtott, ennyire azért nem terjedt ki a mélységes rokonszenv. Még sohasem fogott vele kezet. Egyáltalán, minden érintkezést igyekezett elkerülni vele, egyfajta jámbor irtózattól vezérelve, mintha az érintkezés megfertőzné, bemocskolná. Röviden istenhozzádot mondott, Grenouille pedig bólintott, meggörnyedt és elosont. Az utcán egy lélek se járt. 22 Baldini utánanézett, ahogy lekacsázott a hídról, át a szigetre, hátizsákját púpként hordozva – hátulról öregember benyomását keltette. Az Igazságügyi Palotánál, ahol az út kanyarodott, elveszítette szem elől, és ekkor rendkívüli módon megkönnyebbült. Sohasem szívelte ezt a fickót, most már bevallhatta magának. Egész idő alatt, míg a fedele alatt tartotta és kifosztotta, egyfolytában rosszul érezte magát. Úgy érezte magát, mint egy példás magaviseletű polgár, aki életében először tesz valami tilosat, és meg nem engedett eszközökkel játszik egy játékot. Persze e lelepleződés kockázata kicsi volt, a sikerre való kilátás pedig óriási, de ugyanekkora volt a nyugtalansága és a rossz lelkiismerete is. Az elmúlt években egyetlen napja sem telt el anélkül, hogy eszébe ne jutott volna az a kellemetlen gondolat, hogy egyszer fizetnie kell majd, mert ezzel az alakkal cimborált. Csak sikerüljön! – fohászkodott mindig, tele félelemmel – csak le tudjam aratni ennek a merész kalandnak a gyümölcseit úgy, hogy ne kelljen lakolnom érte! Csak sikerüljön! Nem helyes ugyan, amit csinálok, de Isten biztosan szemet huny fölötte. Egész életemben annyiszor büntetett keményen, ok nélkül, hát most igazán viselkedhetne ennek fejében engedékenyen. Mi is az én nagy bűnöm, ha egyáltalán bűnnek nevezhető? Legfeljebb csak az, hogy eltérek a céh szabályaitól egy. kicsikét, amennyiben kiaknázom egy tanulatlan ember csodálatos adottságát, és sajátoménak adom ki képességeit. Legfeljebb az, hogy egy kissé letérek az iparoserkölcs kitaposott ösvényéről. Legfeljebb az, hogy ma azt teszem, amit tegnap még elítéltem. Hát bűn ez? Mások egész életükben csalnak. Én csak pár évig svindliztem egy kicsit. És akkor is csak azért, mert a véletlen ilyen soha vissza nem térő lehetőséget sodort elém. Talán nem is a véletlen, talán maga Isten volt az, aki házamba irányította a varázslót, hogy jóvátegye a bűnt, amit Pélissier és társai követtek el ellenem. Talán az isteni akarat nem is engem emelt fel, hanem Pélisierre sújtott! Bizony, ez könnyen lehetséges! Hogyan is tudná Isten másképp megbüntetni, mint az én felemeltetésem által? Az én szerencsém ez esetben az isteni igazságszolgáltatás eszköze, és mint ilyet nemcsak hogy el lehetett, de el is kellett fogadnom, a legcsekélyebb szégyenkezés és megbánás nélkül... Baldini sokszor töprengett ilyesformán az elmúlt években, reggelente, ha lement a keskeny lépcsőn a boltba, esténként, ha felhozta a súlyos kasszát, és a nehéz arany- meg ezüstérméket berakta a pénzesszekrénybe, és éjszakánként, amikor felesége hortyogó csontváza mellett feküdt, és annyira félt a szerencséjétől, hogy nem jött álom a szemére. De most végre vége a sötét gondolatoknak. A szörnyű vendég eltűnt, és soha többé nem tér vissza. De a vagyon maradt, és örök időkre biztosítva van. Baldini melléhez emelte a kezét, és a kabát anyagán át is érezte a könyvecskét. Hatszáz képlet van benne, több annál, amit illatszerészek nemzedékei megvalósíthatnak. Ha ma mindenét elveszítené, egy éven belül akkor is meggazdagodhatna ennek a csodálatos könyvecskének segítségével. Hát mit is kívánhatna még? A reggeli nap sárgára festette a szemközti házak ormait, és átmelegítette arcát. Baldini még mindig déli irányba nézett, az Igazságügyi Palota felé – egyszerűen túl szép volt, hogy már nem látta Grenouille-t! –, és a túlcsorduló hála rohamában elhatározta, hogy átgyalogol a Notre-Dame-ba, egy aranyat dob a perselybe, meggyújt három szál gyertyát, és térden állva köszöni meg az Úrnak, hogy ennyi szerencsével halmozta el, és megkímélte a bosszújától.
De buta módon megint csak közbejött valami, mert éppen amikor elindult volna a templomba, meghallotta a hírt, hogy az angolok hadat üzentek Franciaországnak. Ez ugyan önmagában még nem lett volna nyugtalanító. De mivel Baldini épp ezekben a napokban akart egy szállítmány parfümöt Londonba indítani, elhalasztotta a notre-dame-i látogatást, és inkább bement a városba, hogy híreket gyűjtsön, s egyúttal Faubourg Saint-Antoine-ba is benézett, a manufaktúrájába, hogy törölje egyelőre a londoni szállítmányt. Éjszaka az ágyban aztán ragyogó ötlete támadt: az újvilági gyarmatok feletti háború ürügyén ki akart rukkolni egy új parfümmel, melynek neve „Prestige du Québec” lenne; egy gyantás-harcias illattal, melynek sikere – biztos lehetett benne – bőségesen kárpótolja majd az angol üzlet kieséséért. Ezzel az édes gondolattal buta öreg fejében dőlt a párnára Baldini mester, s a párna alatt kellemes nyomásként érzékelte a képletkönyvecskét – és soha többé nem ébredt fel. Éjszaka ugyanis kisebbfajta katasztrófa történt, amely aztán jó ok volt rá, hogy – bár némi késedelemmel, de királyi parancsra – Párizs összes hídjain mégiscsak lebontsák a házakat: a Pont au Change nyugati oldalának harmadik és negyedik pillér közötti része minden felismerhető ok nélkül összeomlott. Két ház zuhant a vízbe teljes egészében és olyan hirtelen, hogy a benntartózkodókat már nem tudták megmenteni. Szerencsére csak két személy volt ott: Giuseppe Baldini és Teresa asszony, a felesége. A személyzet – részben engedéllyel, részben anélkül – házon kívül tartózkodott. Chénier, aki csak a hajnali órákban tért haza kissé becsípve – azaz, csak akart hazatérni, hiszen már nem volt hová –, idegösszeomlást kapott. Harminc éven át abban a hitben élt, hogy Baldini, gyermektelen ember lévén, őt nevezi meg örököséül a végrendeletében. És most egy csapásra elúszott az egész örökség, minden, a ház, az üzlet, a nyersanyagok, a műhely, maga Baldini is – sőt még a testamentum is, amiben talán a manufaktúra átruházása szerepelt volna... Semmit sem találtak meg. Sem a holttesteket, sem a pénzesszekrényt, sem a hatszáz receptet tartalmazó könyvecskét. Az egyetlen, amit Giuseppe Baldini, Európa legnagyobb parfümistája hátrahagyott, egy nagyon vegyes illat volt – pézsma, fahéj, ecet, levendula és még ezer más alkotta az illatot –, amely még hetekig lebegett a Szajna mentén Párizstól egészen Le Havre-ig.
MÁSODIK RÉSZ
23 Amikor Baldini háza összeomlott, Grenouille Orléans felé igyekezett. Maga mögött hagyta a nagyváros kipárolgási körét, és minden lépéssel, amellyel távolabb került tőle, tisztább, hígabb és áttetszőbb lett a levegő. Már nem váltogatták egymást tolongva szagok százai, ezrei minden lépésnél, hanem az a kevés, ami volt – a homokos út szaga, a mezőké, a földé, a növényeké, a vízé –, hosszú folyosókat képezett, lassan kiteljesedve, lassan szétfolyva; szinte sohasem szűntek meg hirtelen. Grenouille megváltásnak érezte ezt az egyszerűséget. A kedélyes illatok körbehízelegték az orrát. Eletében először nem kellett arra számítania, hogy újat, váratlant, ellenségeset szimatol, vagy egy kedveset hirtelen elveszít. Először történt, hogy majdnem szabadon lélegezhetett, nem kellett egyfolytában keresgélve szimatolnia; csak „majdnem” persze, mert azért teljesen szabadon semmi sem áramolhatott be Grenouille orrába. Önkéntelenül is állandóan készenlétben állt minden külső hatás előtt, ami csak befelé irányult a testébe. Egész életében, még akkor is, amikor elégtételt, megelégedettséget vagy valami boldogságfélét érzett, szívesebben lélegzett ki, mint be – amint élete sem reménykedő lélegzetvétellel, hanem egy gyilkos sikollyal kezdődött. De ettől a megszorítástól eltekintve, ami inkább alkati adottság volt, Grenouille, ahogy távolodott Párizstól, úgy érezte magát egyre jobban, annál könnyebben lélegzett, annál lendületesebben lépkedett, sőt néha ki is egyenesedett, miáltal távolról egy egészen közönséges vándorló iparoslegény benyomását keltette, tehát egy normális emberét. A legfelszabadítóbb érzés az emberektől való távolság volt. Párizsban olyan szorosan éltek az emberek, mint a világ egyetlen másik városában sem. Hat-hétszázezer ember élt Párizsban. Az utcákon és tereken valósággal hemzsegtek, a házak pedig a pincétől a padlásig dugig voltak tömve velük. Alig akadt olyan szöglet Párizsban, ami ne nyüzsgött volna emberektől, alig volt kő vagy földdarabka, aminek ne emberszaga lett volna. Grenouille számára csak most vált világossá, hogy életének tizennyolc esztendején át úgy nyomasztotta ez az összegomolyodott emberszagkotyvalék, mint a zivatartól terhes levegő. Eddig mindig azt hitte, hogy általában a világ nyomasztja. De nem a világ nyomasztotta, hanem az emberek. A világban, úgy tűnt, lehet élni. Útjának harmadik napján beért Orléans szagkörzetébe. Még mielőtt bármilyen látható jel utalt volna a város közelségére, Grenouille már megérezte az emberszag sűrűsödését a levegőben, és eredeti szándékától elállva elhatározta, hogy elkerüli Orléans-t. Nem akarta a frissen megszerzett légzési szabadságát a büdös emberszagra cserélni. Nagy ívben kikerülte a várost, Cháteauneufnél érte el a Szajnát, és Sullynál lépte át. A kolbász addigra elfogyott. Újat vett, aztán a folyót elhagyva az ország belseje felé vette útját. Most már nemcsak a városokat, hanem a falvakat is kerülte. Mintegy megrészegítette az egyre vékonyodó, egyre kevésbé emberszagú levegő. Csak azért ment be egy-egy településre vagy magányos tanyára, hogy élelmet vásároljon, aztán újra eltűnt az erdőben. Néhány hét múlva már azt is soknak találta, hogy a kihalt utakon időnként vándorokkal, vagy a mezőkön az első füvet kaszáló parasztokkal találkozott. Minden juhnyájat messze elkerült; nem a birkák miatt, hanem a pásztorok szaga miatt. Toronyiránt vágott át a földeken, és mérföldes vargabetűket tett, hogy elkerülje a több órányi távolságból közeledő lovas svadront. Nem mintha attól tartott volna, amitől a többi vándorló iparoslegény és csavargó, hogy igazoltatják és bevonultatják – azt se tudta, hogy háború van –, hanem undorodott a lovasok emberszagától. És így következett be, hogy mintegy véletlenül és minden különösebb elhatározás nélkül feladta tervét, hogy Grasse-ba menjen, és úgyszólván feloldódott a
szabadságban, minden más tervével és szándékával együtt. Grenouille már nem valahová indult, csak el, el az emberektől. Végül már csak éjszaka ment. Napközben meghúzódott az aljnövényzetben, bokrok alatt aludt, a csalitosban, lehetőleg megközelíthetetlen helyeken, összegömbölyödve, mint egy állat. A földszínű lópokrócot a fejére borította, orrát a könyökhajlatába ékelte, és a föld felé fúrta, nehogy a legcsekélyebb idegen szag is megzavarja álmát. Naplementekor felébredt, szimatolt a négy égtáj felé, és csak ha érezte, hogy az utolsó paraszt is hazaért a földekről, és a legmerészebb vándor is fedél alá menekült a, lezuhanó sötétség elől, csak ha az éjszaka vélt veszélyei kisöpörték az embereket a vidékről, csak akkor kúszott elő Grenouille a rejtekhelyéről, és folytatta útját. Nem kellett neki lámpás. Már korábban is, amikor még napközben vándorolt, gyakran órákig hunyva tartotta a szemét, és csak az orrára bízta magát. A táj rikító képe, a vakító fény fájdalmat okozott neki. Csak a holdfényt tűrte el. A holdfény eltüntette a színeket, és a formákat is csak kontúrjaikban mutatta. Piszkosszürkével vonta be a tájat, és megfojtotta az életet egyetlen éjszakára. Csak ez a szürke ólomba öntött világ, ahol csak a szél mozdult néha, szürke árnyként vetült az erdőkre, és amelyben a meztelen föld szagán kívül semmi sem élt, csak az volt az egyetlen, amit még elviselt, mert ez hasonlított lelkének világához. Így vándorolt déli irányba. Körülbelül déli irányba; mert persze nem volt mágneses iránytűje, csak az orra iránymutatását követte, az meg kikerültetett vele minden várost, minden falut, minden települést. Grenouille hetekig nem látott embert. És ha orrának finom iránytűje nem árulkodott volna másról, könnyen megnyugtathatta volna magát, hogy egyedül van a hideg, holdfényes világon. Éjszaka is akadtak emberek. A legkietlenebb vidéken is voltak emberek. Csak visszahúzódtak rejtekhelyükre, mint a patkányok, és aludtak. Nem volt tiszta tőlük a föld, mert még álmukban is ontották szagukat, ami kiszivárgott a nyitott ablakokon és a szálláshelyek hézagain, és megmérgezte a látszólag tiszta levegőt. Minél inkább hozzászokott a tisztább levegőhöz, annál érzékenyebben érintette egy-egy ilyen emberszaghullám, ami hirtelen, teljesen váratlanul hozzácsapódott éjszaka, undorítóan, mint a görénybűz, és elárulta egy pásztorkunyhó, egy szénégetőviskó vagy rablóbarlang közelségét. És Grenouille tovább menekült, és egyre érzékenyebben reagált az egyre ritkábban jelentkező emberszagra. Így vezette az orra az ország egyre elhagyatottabb vidékeire, egyre távolabb az emberektől, és egyre közelebb hajszolta a lehető legnagyobb magány mágneses pólusához. 24 Ez a pólus, az egész királyságnak emberektől legtávolabb eső pontja az Auvergne-hegység központi tömbjében volt, Clermont-tól ötnapi járóföldre, egy Plomb du Cantal nevű, 2000 méter magas vulkán tetején. A hegy hatalmas, ólomszürke kőzetkúp volt, amelyet végtelen, kopár, szürke bozóttal és szürke mohával benőtt fennsík vett körül, melyből itt-ott barna sziklacsúcsok meredtek ki odvas fogak gyanánt, meg pár elszenesedett, villámsújtotta fal. Még a legverőfényesebb napokon is olyan vigasztalan látványt nyújtott, hogy az amúgy is szegény tartomány legszegényebb juhásza sem terelte volna ide a nyáját. Éjszaka pedig, a hold sápadt fényében ez az istentelen táj olyan volt, mintha nem is e világról való volna. Még Lebrun, a körözött auvergne-i bandita is inkább átverekedte magát a Cévennes-ekbe, itt aztán elfogták és felnégyelték – semmint hogy elrejtőzzön a Plomb du Cantalon, ahol ugyan nem keresték, és nem is találták volna meg, de ahol egész biztosan belehalt volna az életfogytig tartó
magányba. Mérföldes körzetben nem élt itt ember vagy tisztességes melegvérű állat, csak néhány denevér, bogár meg sikló. Évtizedek óta senki sem merészkedett a csúcsig. Grenouille 1756 egyik augusztusi éjszakáján érkezett el a hegy lábához. A hajnali szürkület már a csúcson találta. Még nem tudta, hogy útja itt véget ér. Azt hitte, ez csak egy lépcsőfok az egyre tisztább levegő felé vezető úton, körben forgott, és körbejártatta orrát a vulkáni pusztaság hatalmas láthatárán, kelet felé, ahol a Saint-Flour fennsíkja és a Rion folyó mocsarai nyújtóztak; észak felé, amerről jött, és ahol napokig karsztos hegyek között vándorolt; nyugat felé, ahonnan az enyhe hajnali szél csak kő- és száraz fűszagot hozott, semmi mást; végül dél felé, ahol a Plomb nyúlványai a truyére-i szakadékokig értek. Mindenütt, minden égtáj felől azt érezte, hogy távol, nagyon távol van az emberektől, egyszersmind tudta, hogy minden egyes lépése bármely irányba – csak újból közelebb hozza az emberekhez. Az iránytű körben forgott. Nem mutatott újabb irányt. Grenouille célhoz ért. De ugyanakkor fogoly is volt. Amikor a nap felkelt, még mindig ugyanott állt, és szimatolt a levegőbe. Kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta kiszagolni azt az irányt, ahonnét a veszedelmesen emberi fenyegeti; és az azzal ellenkező irányt, amerre menekülnie kell. Minden irány gyanús volt: hátha mégis épp onnan fedez fel egy emberszagfoszlányt. De semmit sem fedezett fel. Nyugalom volt, ha szabad így mondani: szaglószervi nyugalom. Körös-körül csak a halott kövek, a szürke zuzmó és száraz fű egynemű illatát lehetett érezni, mint halk csobogást – és semmi egyebet. Grenouille-nak nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy elhiggye ezt a negatív szaglást. Ekkora boldogságra nem volt felkészülve. Bizalmatlansága sokáig tartotta magát a jobb belátással szemben. Amíg a nap kelt, még a szemét is segítségül hívta, hátha megpillant valami emberre utaló jelet: egy kunyhó tetejét, egy tűz füstjét, egy kerítést, egy hidat, egy csordát. Kezéből tölcsért formálva hallgatódzott, nem hall-e kaszapengést, kutyaugatást vagy gyereksírást. Egész nap ott állt a rekkenő hőségben a Plomb du Cantal csúcsán, és várta az árulkodó szelet. Csak amikor a nap lement, hajolt meg bizalmatlansága az eufória egyre erősödő érzése előtt: sikerült elmenekülnie a gyűlölt ódium elől! Igazán és tökéletesen egyedül volt! Ő volt az egyetlen ember a világon! Örömujjongás tört fel belőle. Ahogyan a hetekig hányódó hajótörött üdvözli elragadtatva az első emberlakta szigetet, úgy ünnepelte Grenouille e magány hegyének elérését. Ordított örömében. Elhajigált pokrócot, hátizsákot, botot, és toporzékolt a földön, karját a magasba emelte, körbetáncolt, belekiabálta a négy égtájba a tulajdon nevét, öklét rázta diadalmasan az egész tág, alatta elterülő tájra és a lemenő napra, mintha ő maga üldözte volna le az égről. Úgy viselkedett egész késő éjszakáig, mintha megtébolyodott volna. 25 A következő napokat azzal töltötte, hogy berendezkedett a hegyen – mert biztosan tudta, hogy ezt az istenáldotta vidéket nem fogja egyhamar elhagyni. Először víz után szimatolt; talált is a csúcs alatt egy bemélyedésben, ahol a sziklán vékony réteget képezve csordogált. Nem volt valami sok, de ha egy óra hosszat nyalogatta a követ, akkor egész napi vízigényét kielégítette. Élelmet is talált: apró szalamandrákat és gyűrűs siklókat, melyeket szőröstül-bőröstül lenyelt, csak fejüket törte le. Medveszőlőt, zuzmót és füvet evett hozzá. Ez a polgári mértékkel egyáltalán nem mérhető étkezési mód a legkevésbé sem zavarta. Már az utóbbi hónapokban sem emberi étkekkel táplálkozott (sajttal, kenyérrel, kolbásszal), hanem, ha megéhezett, bármit megzabált, ami csak az útjába akadt. Válogatósnak igazán nem volt nevezhető Egyszerűen. képtelen volt az élvezetre, ha az nem a tiszta, testetlen illatban, hanem
valami másban nyilvánult meg. A kényelem sem érdekelte, és bizonyára beérte volna a puszta kővel. De jobbat talált. A vízlelőhely közelében felfedezett egy természetes, szűk, kanyargós folyosót, ami a hegy belsejébe vezetett, és vagy harminc méter után egy kőomlásban végződött. Ott, a tárna végén, olyan szűk volt a hely, hogy Grenouille válla érintette a kőzetet, és olyan alacsony, hogy csak hajlottan tudott benne mozogni: De leülhetett, és ha összehúzta magát, le is fekhetett benne. Ez tökéletesen kielégítette komfortigényét. Mert a helynek volt egy felbecsülhetetlen előnye: az alagút végén állandóan vaksötét éjszaka volt, síri csönd és hűvös, sós levegő. Grenouille azonnal érezte, hogy élőlény még soha nem járt itt. Majdnem áhítatot érzett, amikor beköltözött. Olyan gondosan helyezte a földre a pokrócát, mintha oltárt terítene le vele, és lefeküdt. Mennyeien érezte magát. Franciaország legmagányosabb hegyének a gyomrában hevert, ötven méterrel a föld színe alatt, mintha saját sírjában feküdne. Soha életében még nem érezte magát ilyen biztonságban – legkevésbé az anyja hasában. Ha odakint világégés van ő abból sem érzékel semmit. Csendesen sírni kezdett. Nem tudta, kinek mondjon köszönetet ennyi boldogságért. Az elkövetkező időkben csak azért ment ki a szabadba, hogy vizet nyalogasson, ürítkezzen, vagy gyíkot meg siklót fogjon. Éjszaka könnyen rálelt a kis állatkákra, mert az odúkba meg a kövek alá rejtőztek, ahol könnyűszerrel kiszimatolta őket. Az első hetekben néhányszor még felmászott a csúcsra, hogy körbeszaglássza a horizontot. Hamarosan azonban ezt már csak nyűgnek érezte, nem pedig szükségszerűségnek, mert egyetlenegyszer sem szimatolt semmi fenyegetőt. Így aztán abba is hagyta ezeket a kirándulásokat, és a vermén kívül töltött időt csak a legszükségesebb életfunkciók elvégzésére korlátozta, aztán gyorsan visszatért a vermébe. Itt, a veremben élt igazán. Ez azt jelentette, hogy naponta több mint húsz órát ült itt tökéletes csendben és tökéletes sötétségben és tökéletes mozdulatlanságban a lópokrócán, a kőfolyosó végén, hátát az omladéknak vetve, vállát a sziklák közé préselve, és beérte önmagával. Beszélnek emberekről, akik a magányt keresték: vezeklők, olyanok, akiknek kisiklott az élete, szentek vagy próféták. Ezek előszeretettel vonulnak ki a pusztába, ahol is sáskán meg vadmézen élnek. Néhányan barlangokban vagy sziklahasadékokban élnek elhagyott szigeteken vagy – kissé hatásvadászóan – hosszú póznákra erősített ketrecekbe zárkóznak, és fönt a levegőben lebegnek. Azért teszik ezt, hogy közelebb legyenek Istenhez. Sanyargatják magukat a magánnyal, vagy vezekelnek általa. Abban a hitben élnek, hogy Istennek tetsző életet élnek. Vagy hónapokig, néha évekig is várnak a nagy magányban valami isteni igére, amelyet aztán sürgősen tovább akarnak adni az embereknek. Grenouille nem tartozott sem az egyik, sem a másik fajtához. Neki semmi köze nem volt Istenhez. Nem vezekelt, és megvilágosodásra sem várt. Átadta magát egyetlen szórakozásának és szenvedélyének: önmagának. Lubickolt tulajdon, semmitől nem háborgatott létében, és pompásnak találta. Úgy feküdt a sziklasírban, mint egy hulla, alig lélegzett, alig vert a szíve – de mégis olyan intenzív és olyan kicsapongó életet folytatott, amilyet kint, az életben egyetlen aranyifjú sem. 26 E kicsapongások színtere – mi is lehetett volna más – saját belső birodalma volt, ahová minden szagot beásott, amivel születése óta valaha is találkozott. Hangulatkeltésnek a legtávolabbiakat, a legrégebbieket idézte fel: Madame Gaillard hálószobájának ellenséges kigőzölgéseit, kezének bőrkeszerű aromáját; Terrier atya ecettől savanyú leheletét; Bussie dajka hisztérikus, forró kotlós-izzadságát; a Cimetiére des Innocents hullaszagát; anyjának
gyilkos szagát. Undorban és gyűlöletben fetrengett, és a haja is égnek meredt a jóleső borzongástól. Néha, amikor a szörnyűségek emez apéritifje nem ajzotta fel eléggé, tett egy kis szagos kitérőt Grimal cserzőműhelyébe, és belekóstolt e nyers, húsos bőrök meg a cserzőpác szagába, vagy felidézte hatszázezer párizsi kigőzölgését egy nyomasztóan forró nyári napon. Aztán egyszerre – és ez volt a gyakorlat értelme –, az orgazmus erejével tört ki felhalmozódott gyűlölete. Viharfelhőként tornyosult e szagok fölé, amelyek meg merészelték sérteni felséges orrát. Úgy csapott le rájuk, mint jégeső a gabonára, szétszórta a csőcseléket, mint a pelyvát, és hatalmas desztilláltvíz-özönbe fojtotta. Ilyen igazságos volt az ő haragja. Olyan hatalmas volt az ő bosszúja! Ó! Minő emelkedett pillanat! Grenouille, a kicsi ember, reszketett izgalmában, teste kéjelegve összegörnyedt, majd felmagasodott, egy pillanatra érintette fejével a barlang mennyezetét, hogy aztán lassan visszasüllyedjen, és oldottan, kielégülten elnyúljon. Túlságosan is élvezetes volt a viszolyogtató szagoknak ez a kilövellése, majd lelohadása, túlságosan is élvezetes... Belső világszínházának majdnem legpáratlanabb darabja volt ez, mert annak a jól végzett munkának a megérdemelt, jóleső fáradtságával járt, ami csak a valódi nagy hőstetteket követi. Egy ideig most nyugodt lelkiismerettel pihenhetett. Kinyújtózott: testileg persze csak amennyire a szűk folyosó engedte. De belül, lelkének pázsitján teljes hosszában elnyújtózott, szunyókált, és az orra körül finom illatok játszadoztak: például egy tavaszi mezőkről érkező fűszeres szellő; langyos májusi szél, ami az első bükkfaleveleken surrant át; egy tengeri fuvallat, kesernyés, mint a sós mandula. Késő délután volt már, amikor felkelt – mondjuk, hogy késő délután, mert itt persze nem volt délelőtt vagy délután, vagy este vagy reggel, nem volt fény, és nem volt sötétség, nem voltak tavaszi mezők és bükkfalevelek sem... Grenouille belső világában egyáltalán semmiféle dolog nem volt, csak a dolgok szaga. (Ezért is lehetséges, hogy tájként beszéljünk erről a világról, mert ez a megfelelő és nagyjából egyetlen lehetséges hasonlat, hiszen nyelvünkben nincsenek megfelelő fogalmak a szagokra.) Tehát, mondjuk, hogy késő délután volt, amikor Grenouille lelke olyan állapotba került, amilyenbe Délen a szieszta végére kerülnek a lelkek, amikor a déli bénultság lassan lehull a világról, és az élet újból megmozdul. Elszáll a dühödten lángoló forróság – a finom illatok halálos ellensége –, megsemmisül a démoni csőcselék. A belső rétek simán, lágyan nyújtóztak az ébredés laza nyugalmában, és uruk parancsára vártak. És Grenouille – mint mondtam – felállt, és lerázta tagjairól az álmot. Felkelt a nagy, belső Grenouille, óriásként emelkedett fel, teljes pompájában és nagyságában, öröm volt ránézni – szinte kár, hogy senki se látta! –, és körbetekintett büszkén, fenségesen: Igen! Ez az ő birodalma! A páratlan Grenouille Birodalom! Ő, a páratlan Grenouille alkotta meg és uralkodott fölötte, elpusztíthatja, ha akarja, és újra megteremtheti, mérhetetlenül kiterjesztheti, és lángpallossal védelmezheti minden betolakodó ellen. Itt semmi sem számított, csak az ő akarata, a nagy, nagyszerű, páratlan Grenouille akarata. És miután a múlt rossz bűzeit kiirtotta, most azt akarta, hogy illatozzék a birodalma! És hatalmas léptekkel mérte végig a szűz földeket, és illatmagot vetett, a legkülönbözőbb fajtákat, itt pazarlón, amott szűkmarkúan, végtelen ültetvényeken és kis, meghitt ágyásokban, marokszám szórva vagy egyenként dugdosva el kiválasztott helyekre. Birodalmának legtávolabbi zugait is bejárta a Nagy Grenouille, a szenvedély űzte kertész, és hamarosan mindenütt megtelt illatmaggal a föld. És amikor látta, hogy minden rendben van, és az egész birodalmat elárasztják az isteni Grenouille-magvak, akkor borszesz esőt rendelt, lágyat és állhatatost, és mindenütt csírázás és növekedés indult, kizsendült a vetés, hogy örült belé a szív. Már buján zúgott az ültetvényeken a növényzet, nedvektől duzzadtak a szárak a titkos kertekben. A virágbimbók kifeslettek burkaikból.
Ekkor a Nagy Grenouille megálljt parancsolt az esőnek. És így lőn. És mosolya melengető napsugarát felragyogtatta a táj fölött, amit a virágmilliárdok úgy viszonoztak a birodalom egyik végétől a másikig, hogy kinyitották kelyhüket, s minden olyan volt, mint egyetlen tarka szőnyeg, amelyet remekmívű illatszertartókból szőttek. És a Nagy Grenouille látta, hogy jó, hogy minden nagyon-nagyon jó. És leheletének szellőjével végigsimított a tájon. És a becézett virágokból illat szállt: állandóan változó, de mégis egységes, egyesített imádatillatot sugároztak felé, a Nagy, a Páratlan, a Pompás Grenouille felé. Ő pedig egy aranyszagfelhőn trónolva szívta be lélegzetüket, és az áldozat kedves volt szívének. És leereszkedett, hogy többszörösen megáldja teremtményeit, amit ezek ujjongva és örvendezve és újabb csodás illatok kibocsátásával háláltak meg. Közben beesteledett, és a szagok tovább áradtak, és az éjszaka kékjével egyre fantasztikusabb elegyet alkottak. Az illatok báléjszakája közelgett, hatalmas briliánsillat-tűzijátékkal. De a Nagy Grenouille kissé elfáradt, ásított és így szólt: – Nos, nagy művet alkottam és nagyon a kedvemre valót. De mint minden befejezett dolog, lassan untatni kezd. Most visszavonulok, és e dolgos nap befejezéséül még meglepem magam valamivel szívem egyik szobácskájában. Így beszélt a Nagy Grenouille, és kiterjesztett szárnyakkal, míg alant boldogan táncolt és ünnepelt az egyszerű illat-köznép, az aranyló szagfelhőről leszállva elvitorlázott lelkének éji tájai fölött haza, a szívébe. 27 Ó, be nagyszerű volt hazatérni! A bosszúállás és világteremtés kettős feladata fárasztó hivatal volt, és az sem üdülés, ha az embert a saját teremtményei ünneplik órák hosszat. Elcsigázva az isteni teremtés és reprezentáció kötelezettségeitől, a Nagy Grenouille házi örömökre vágyott. Szíve bíborpalota volt, amely kősivatagban állt, homokdombok közé rejtve, mocsaraktól körülvéve, hét kőkapu mögött. Csak repülve lehetett bejutni. Ezer kamrája volt, ezer pincéje és ezer elegáns szalonja, közülük az egyikben egyszerű bíborkanapé állt, amelyen Grenouille, aki már nem a Nagy Grenouille volt, hanem Grenouille, a magánember, vagy egyszerűen a derék jó Jean-Baptiste, a napi fáradalmakat ki szokta pihenni. A palota kamráiban pedig a padlótól a mennyezetig polcok álltak, amelyeken ott sorakozott összegyűjtve az a több millió szag, amit Grenouille eddigi életében érzett. És a palota pincéiben hordókban tárolta élete legjobb illatait. Ha kiforrtak, üvegekbe fejtették, és az üvegek kilométernyi hosszúságban sorakoztak a nyirkos folyosókon, évszám és származás szerint rendezve. Olyan sok volt belőlük, hogy egy élet sem lesz elég kiinni őket. És amikor a derék Jean-Baptiste végre hazatért, és a bíborszalonban helyet foglalt egyszerű, hívogató kanapéján – úgyszólván papucsban és hálósipkában –, tapsolt egyet, és megparancsolta az elősiető szolgáknak, akiket látni, hallani, érezni, de főképp szagolni sem lehetett, tehát teljességgel imaginárius szolgák voltak, megparancsolta, hogy siessenek a kamrába, és hozzák el ezt vagy azt a kötetet az illatok nagy könyvtárából, a pincékből pedig inni hozzanak. Siettek a képzeletbeli szolgák, és a kínzó várakozásban Grenouille gyomra összeszorult. Hirtelen úgy érezte magát, mint az iszákos, akit a pultnál elfog a rettegés, hogy megtagadhatják tőle e megrendelt szeszt. Mi lesz, ha a pincék és kamrák egyszerre csak kiürülnek, ha a hordók bora megromlik? Miért várakoztatják? Miért nem hozzák már? Rögtön, azonnal szüksége van rá, e helyt meghal, ha meg nem kapja. De csak nyugalom, Jean-Baptiste! Nyugalom, kedvesem! Jönnek már, hozzák, amit óhajtottál. Már repülnek is a szolgák. Láthatatlan tálcán hozzák a Szagok Könyvét, fehér
kesztyűs, láthatatlan kezek hozzák a drága nedűt az üvegben, leteszik, meghajolnak, és nagyon óvatosan távoznak. És végre-végre – ismét! – egyedül, Jean-Baptiste megragadja az első, kívánt illattal teli üveget, csordultig tölti a poharat, ajkához emeli és iszik. Egy hajtásra kiissza poharából a hűs illatot, milyen remek! Olyan megváltást ígérően jó, hogy a derék Jean-Baptiste-nak könny szökik a szemébe, és azonnal még egy pohárral tölt: egy 1752-es illat ez, tavasszal csípte fel a Pont Royalon napfelkelte előtt, nyugat felé irányított orral, ahonnan könnyű szellő fújt, tengerszagot, erdőszagot hordozott, és valamennyit a partra vontatott bárkák szurokszagából. Az első olyan hajnal szaga volt ez, amely előtt az éjszakát Grimal engedélye nélkül kint töltötte Párizsban. Az első olyan napfelkelte, az első olyan nap illata volt ez, amelyet szabadon élvezhetett. Akkoriban ez a szag volt számára a szabadság ígérete; az új élet ígérete. Annak a reggelnek a szaga Grenouille számára a remény szagát jelentette. Nagyon gondosan őrizte. Naponta ivott belőle. Amikor a második poharat is kiürítette, minden idegesség, minden kétség és bizonytalanság lemállott róla, és nagyszerű nyugalom töltötte el. Hátát a kanapé puha párnáinak vetette, felütött egy könyvet, és olvasni kezdte az emlékeit. Olvasta a gyermekkori szagokat, az iskolai szagokat, a városok utcáinak és szögleteinek szagát, az emberi szagokat. Kellemesen borzongott, mert az itt felidézett szagok a leggyűlöletesebbek, a legyőzött szagok voltak. Kíváncsian, de undorodva olvasta az undorító szagokat a könyvben, amikor pedig a kíváncsiságát legyőzte a viszolygás, egyszerűen becsukta a könyvet, félretette, és mást kezdett el olvasni. Közben szünet nélkül itta magába a nemes illatokat. A remény itala után most egy 1744-es évjáratú palackot nyitott ki, amelyben a Madame Gaillard háza mögötti meleg farakás illata volt elraktározva. Ezután pedig egy 1753-as nyáresti levegőt ivott, amit a Saint-Germainedes-Prés egyik parkjának szélén gyűjtött: parfüm- és virágillatú levegő volt ez. Most már eléggé becsípett az illatoktól. Tagjai mindjobban elnehezültek. Szelleme csodálatosan ködössé vált. De még nem ért a tivornya végére. A szeme már nem bírta az olvasást, kezéből kicsúszott a könyv, de még nem akart véget vetni az estének úgy, hogy ne ürítse ki a legutolsó, legnagyszerűbb palackot: a Rue de Marais-i lány szaga volt benne... Kegyelettel hajtotta fel, még fel is ült a kanapén, bár nehezére esett, mert ingott a bíborszalon, és minden mozdulatára körbelódult vele. Mint valami fegyelmezett iskolás fiú, két térdét egymáshoz szorítva, lábfejét is szorosan párhuzamba állítva, bal kezét bal combjára téve itta meg a kis Grenouille szíve pincéinek legkiválóbb illatát, egyik pohárral a másik után, és egyre szomorúbb lett közben. Tudta, hogy túl sokat ivott. Tudta, hogy nem visel elennyi jót. És mégis ivott, míg csak ki nem ürült a palack: az utcáról a keskeny folyosón át a hátsó udvarba ment. A fény irányában haladt. A lány az asztalnál ült, és sárgabarackot tisztított. Távolról a tűzijáték petárdái és rakétái ropogtak... Letette az üveget, és mintegy kővé meredve az elérzékenyüléstől és a vedeléstől, még néhány percig ücsörgött, míg az utolsó utóíz is szétfoszlott a szájában; Maga elé meredt. Agya hirtelen ugyanolyan üres lett, mint a flaskák. Aztán oldalra dőlt a bíborkanapén, és egyik pillanatról a másikra bénult álomba zuhant. Ugyanebben a pillanatban aludt el a lópokrócon a külső Grenouille is. És álma éppoly mély volt, mint a belsőé, mert amannak herkulesi tettei ezt is elcsigázták – elvégre mindkettő ugyanaz a személy volt. Mindenesetre, amikor felébredt, nem a bíborpalota bíborszalonjában ébredt fel a hét fal mögött, és nem is lelkének tavaszi illatárjában, hanem magányosan az alagút végén a kőodúban, a kemény földön a sötétben. Kutya rosszul érezte magát az éhségtől és szomjúságtól, és didergett és nyomorult volt, mint az iszákos a tivornya éjszakája után. Négykézláb kúszott ki az alagútból.
Kint valamiféle napszak volt, többnyire az éjszaka kezdete vagy vége, de még éjszaka is elvakította a tűként szemébe fúródó csillagfény. A levegőt porosnak, durvának, tüdőt égetőnek érezte, a tájat ridegnek, bele-belebotlott a kövekbe. Világtól elszokott orrát még a legkisebb illatfoszlány is gorombán marta. Grenouille, a kullancs, olyan érzékennyé vált, mint egy remeterák, amelyiknek elveszett a háza, és pucéran vándorol a tengeren át. A vízlelőhelyhez ment, nyalogatta a követ, egy órán, kettőn át, valódi tortúra volt, az idő kitágult, az idő, amelyben a valóságos világ égő sebeket ejtett rajta. Tépett néhány maroknyi mohába kövekről, betömte a szájába, lekuporodott, és nyeldeklés közben kakált – gyorsan, gyorsan, gyorsan kellett mindent elvégezni –, és mintha üldöznék, mintha valami kis lágy húsú állat volna, aki fölött az égen már köröznek a héják, visszaszaladt a barlangjába az alagút végéig, a lópokrócig. Itt végre ismét biztonságban volt. Hátradőlt a törmelékkupacra, kinyújtotta lábát, és várt. Most egészen mozdulatlannak kellett lennie, teste, akár egy edény, amelynek tartalma bármely hevesebb mozdulatra kilöttyenhet. Csak lassan tudta megzabolázni a lélegzetét. Felajzott szíve nyugodtabban vert, a belső hullámverés lassan elcsitult. A magány hirtelen fekete tükörként borult a kedélyére. Lehunyta a szemét. Lelkének sötét ajtaja kitárult, és ő belépett. Kezdetét vette a grenouille-i lélekszínház újabb előadása. 28 Így ment ez napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. Így ment hét álló éven át. Ez idő tájt kint háborúk dúltak, méghozzá kiterjedt háborúk. Harcok folytak Sziléziában és Szászországban, Hannoverben és Belgiumban, Csehországban és Pomerániában. Hullottak a király harcosai Hessenben és Vesztfáliában, a Baleárokon, Indiában, a Mississippinél és Kanadában, hacsak el nem vitte őket még útközben a tífusz. A háború egymillió ember életébe került, a francia királynak a gyarmatbirodalmába, valamint minden résztvevőnek annyi pénzébe, hogy végül nehéz szívvel elhatározták: békét kötnek. Ekkortájt történt az is, hogy az egyik télen Grenouille kis híján megfagyott, noha erről szinte tudomást sem vett. Öt napig feküdt a bíborszalonban, s amikor felébredt, a hidegtől nem bírta mozdítani a tagjait. Azonnal visszahunyta a szemét, hogy a halálba álmodja magát. De aztán hirtelen beállt az enyhülés, és így megmenekült. Egyszer olyan magas volt a hó, hogy annyi ereje sem maradt, amennyivel a zuzmóig elkúszhatott volna. Akkor kőkeményre fagyott denevéreken élt. Egyszer döglött holló került a barlang elé. Megette. Hét év alatt ez volt az egyetlen esemény, amely a külvilágból eljutott hozzá. Egyébként csak a hegyben, lelkének saját maga alkotta birodalmában élt. És haláláig ott maradt volna (mert hiszen semmiben nem szenvedett hiányt), ha nem jön közbe egy katasztrófa, amely kiűzte őt a hegyből, és visszaokádta a világba. 29 A katasztrófa nem földrengés, erdőtűz, hegycsuszamlás vagy tárnaomlás alakjában érkezett. Nem is külső szerencsétlenség volt, hanem belső, és azért volt különös, mert elzárta Grenouille menekülésének útját. Aludtában történt. Pontosabban álmában. Illetve álmában, aludtában, szívében, fantáziájában. A bíborszalon kanapéján aludt. Üres üvegek vették körül. Túlságosan sokat ivott, végezetül két egész üveggel a vörös hajú lány illatából. Ez árthatott meg, mert álma ugyan halálosan
mély volt, de mégsem álomtalan: kísérteties álomfoszlányok úszkáltak benne. A foszlányok egyértelműen egyetlen szagtól származtak. Eleinte éppen csak el-elvitorláztak az orra előtt, aztán sűrűbbé, felhőszerűvé vált a szag. Végül olyan volt, mintha egy ködös ingovány közepén állna. A köd lassan emelkedett. Hamarosan átitatta, elborította Grenouille-t, és a ködfelhők között egy cseppnyi tiszta levegő sem maradt. Ha nem akart megfulladni, be kellett lélegeznie a ködöt. És a köd, mint már mondtuk, egy szag volt. És Grenouille azt is tudta: miféle szag. A köd a tulajdon szaga volt. Az ő, Grenouille saját szaga volt a köd. És a legrettenetesebb az volt, hogy tudta, hogy a szag az ő saját szaga, de mégsem bírta elviselni. Teljesen belefulladva önmagába, képtelen volt, egyszerűen képtelen volt elviselni a saját szagát. Amikor ez megvilágosodott előtte, akkorát ordított, mintha elevenen égetnék. Az ordítás szétverte a bíborszalon és a kastély falait, kiszakadt a szívéből, árkokon, mocsarakon és pusztákon át tűzvészként száguldott végig lelke éji tájain, kibukott a száján, át a kanyargós barlangbejáraton, ki a világba, át a Saint-Flour fennsíkján – olyan volt, mintha a hegy ordítana. Grenouille-t a saját üvöltése riasztotta fel. Ébredéskor csapkodott maga körül, mintha el akarná űzni a fojtogató, szagtalan ködöt. Halálfélelem gyötörte, egész testében remegett. Ha az üvöltés nem tépi szét a ködöt, bizonyára belefúlt volna önnön szagába – iszonyatos halál. Hideg rázta, ha visszagondolt rá. És míg megfélemlítve kucorgott, és megpróbálta rendezni szétzilált, zavaros gondolatait, már tudta: meg kell változtatnia életét, ha másért nem, hát csak azért, mert nem akart még egyszer ilyen rettenetest álmodni. Másodszorra biztosan nem élné túl. Vállára vetette a lópokrócot, és kimászott a szabadba. Kint éppen délelőtt volt, egy február végi délelőtt. Sütött a nap. A táj nedves kő-, moha- és vízszagot árasztott. A szél már hordozott egy kis kökörcsinillatot. Lekuporodott a földre a barlang elé. A napfény felmelegítette. Beszívta a friss levegőt. Még mindig borzongott, ha visszagondolt a ködre, amelyből megmenekült, és borzongott a hátát érő jóleső melegtől. Mégiscsak jó volt, hogy létezett még a világ, még ha csak menedékül szolgál is. Nem tudott szörnyűségesebbet elképzelni, mint azt, hogy az alagút végén nem találta volna meg a világot! Se fényt, se szagokat, semmit – csak azt a borzalmas ködöt, kívül-belül, mindenütt... Lassanként kiheverte a megrázkódtatást. Lazult a félelem szorítása, és Grenouille magához tért. Déltájban már visszanyerte a hidegvérét. Bal kezének mutató- és középső ujját az orrához emelte, és az ujjain át lélegzett. A friss, kökörcsinillatú tavaszi levegőt érezte. Az ujjai szagát nem. Megfordította a kezét, és a tenyerét szaglászta. A kéz melegét érezte, de semmi szagot. Szétrongyolódott inge ujját feltűrve, beletemette orrát a könyökhajlatába. Tudta, ez az a hely, ahol az embereknek legjobban érződik a saját szaguk. Őneki nem volt. A hóna alatt sem, a lábán sem érzett semmit, még a nemi szervén sem, ahová – amennyire csak tudott – lehajolt. Groteszk helyzet volt: ő, Grenouille, aki minden más embert mérföldekről megszimatolt, nem érezte a tulajdon, alig karnyújtásnyira levő nemi szervének a szagát! De mégsem esett pánikba, hanem hideg fejjel végiggondolva a dolgot, a következőket mondta magának: – Az nem lehet, hogy nincs szagom, mert hiszen szaga mindennek van. Inkább az lehet, hogy nem érzem a szagomat, mert születésem óta éjjel-nappal belélegzem, és orrom eltompult iránta. Ha valahogyan el tudnám választani magamtól a szagomat, vagy legalább egy részét, és egy kis elszoktatás után újból próbát tennék, biztosan megérezném a szagot – vagyis hát a saját szagomat. Ledobta a lópokrócot, és ráhajigálta a ruháit, vagyis, ami a ruházatából megmaradt, a rongyokat, a foszlányokat. Hét évig semmit sem vetett le magáról. Biztosan át meg átjárta őket a szaga. Egy kupacba szórt mindent a barlang bejáratánál, és arrébb ment. Aztán, hét esztendő óta először, ismét felmászott a hegy csúcsára. Ott ugyanarra a helyre állt, ahová megérkezésekor, hét éve, nyugat felé tartotta az orrát, és meztelen testét kitárta a szélnek. Az
volt a szándéka, hogy teljesen kiszellőzik, hogy a nyugati széllel – vagyis a tenger és a nedves mezők szagával – annyira átitatja magát, hogy ez illatfüggönyt von teste és a ruhái közé, amelyeket aztán így kiválóan végig tud majd szimatolni. Hogy e lehető legkevesebb saját szag jusson az orrába, nyakát olyan messzire nyújtotta a szélbe, amennyire csak lehetett, karját pedig hátranyújtotta, mint egy úszó, mielőtt a vízbe ugrik. Ebben a felettébb nevetséges tartásban töltött el több órát, miközben fénytől elszokott, kukacfehér bőre még ettől a gyenge naptól is rákvörösre égett. Estefelé ismét lement a barlanghoz. Már messziről látta a ruhakupacot. Az utolsó métereken befogta az orrát, és csak akkor eresztette el, amikor egészen közel hajolt a kupachoz. Szimatpróbát vett, ahogyan Baldinitól tanulta; gyors, mély lélegzetet vett, aztán szakaszosan engedte ki a levegőt. Két kezével kupolát képezett a ruhahalom fölött, hogy el ne szálljon az illat, s ebbe a kupolába harangnyelvként dugta be az orrát. Minden lehetséges módon megpróbált birtokába jutni a tulajdon szagának. De a ruháknak nem volt emberszaga. Határozottan szagtalanok. Kimondottan emberszag nélküliek voltak. Ezer más szag tobzódott bennük: kő-, homok-, moha-, gyanta-, hollóvérszag – sőt még az évekkel ezelőtt Sullyban vett kolbász szaga is érződött rajtuk. A ruhák az elmúlt hét-nyolc esztendő valamennyi szagát lajstromozták, csak a tulajdonosukét nem, azét, aki ez idő alatt végestelen-végig viselte őket, csak annak a szagát nem hordozták. Most mégiscsak rátört a szorongás. A nap lement. Meztelenül állt a barlang bejáratánál, melynek öblében hét évig élt. A szél fújt, Grenouille fázott, de nem érezte, hogy fázik, mert a félelme belső hideget termelt. Ez nem ugyanaz a félelem volt, mint álmában, nem attól félt, hogy megfullad önmagában. Ettől a félelemtől mindenképp szabadulni kellett, és meg is tudott szabadulni tőle. Amit most érzett, az az önismeret hiányától való félelem volt. Éppen ellentéte a másiknak. Ettől nem menekülhetett, ezzel szembe kellett néznie. Meg kellett tudnia, teljes bizonyossággal meg kellett tudnia – még ha a tudás szörnyű volt is –, hogy van-e szaga vagy nincs. Méghozzá most azonnal. Visszament a barlangba. Néhány méter után már vaksötét vette körül, de olyan biztosan tájékozódott, mintha fényes nappal lett volna. Sok ezerszer ment már végig ezen az úton, minden lépést és kiszögellést ismert, orrával érezte a lecsüngő szikladarabokat és a legkisebb kiálló követ is. Könnyűszerrel megtalálta az utat, de annál nehezebben tudta legyőzni a klausztrofóbiás álomra való emlékezést. Minél előbbre jutott, annál feljebb tolultak benne az emlékek. De ő bátor volt. Vagyis: a nemtudás félelmével legyőzte a tudástól való félelmet, és győzött, mert nem volt más választása. Amikor megérkezett a barlang végébe, az omladékhoz, mindkét félelem lehullt róla. Nyugodtnak érezte magát, feje tiszta volt és a szaglása éles, mint egy szike. Lekuporodott, szemét eltakarta a kezével, és szimatolt. Ezen a helyen, ebben az isten háta mögötti barlangban hevert hét esztendeig. Ha valahol a világon, hát itt meg kell lenni a szagának. Lassan lélegzett. Gondosan vizsgálódott. Nem siette el az ítélkezést. Úgy negyedóráig kuporgott így. Csalhatatlan emlékezete volt, pontosan tudta, hét-nyolc éve milyen szaga volt ennek a helynek: köves, nyirkos, sós és tiszta – olyan, hogy tudta, itt még élőlény, sem ember, sem állat, nem járhatott... És most is ilyen volt. Egy darabig még kucorgott, egész nyugodtan, csak fejével bólogatva. Aztán megfordult, és elindult kifelé, eleinte hajlottan, majd amikor a barlang magassága engedte, felegyenesedett. Kint felvette a rongyait (cipője már évekkel ezelőtt szétrohadt), vállára kanyarította a lópokrócot, és még ugyanezen éjszakán, déli irányban elhagyta a Plomb du Cantalt. 30
Rettenetesen nézett ki. Haja a térdéig ért, ritkás szakálla a köldökét verte. Körmei madárkarmokra emlékeztettek, kezéről és lábáról pedig, ahol a rongyok már nem védték, cafatokban jött le a bőr. Az első emberek, akikkel a Pierrefort városka melletti földeken találkozott, amikor megpillantották, hanyatt-homlok menekültek előle. A városban azonban épp ellenkezőleg történt; emberek százai szaladtak össze, hogy megbámulják. Néhányan szökött gályarabnak vélték. Mások azt mondták: nem is ember, hanem ember és medve keveréke, amolyan erdei lény. Valaki, aki régebben tengerész volt, azt állította, éppen olyan, mint a cayenne-i vad indiánok, az óceánon túl. A polgármester elé vezették. Ott aztán az egybegyűltek megrökönyödésére előszedte segédlevelét, szóra nyitotta a száját, és kissé döcögve – hét év óta most szólalt meg először –, de érthetően előadta, hogy vándorlása során rablók támadták meg, elhurcolták, és egy barlangban tartották fogva. Ez idő alatt sem embert, sem napfényt nem látott, láthatatlan kezek kosárban eresztették le az ennivalóját, végül létrával szabadították ki, nem tudni, miért. Sem elrablóit, sem megmentőit nem látta. Ezt a történetet azért találta ki, mert hihetőbbnek tartotta a valóságnál, aminthogy az is volt, mivel a hasonló rablótámadások egyáltalán nem mentek ritkaságszámba a Cévennes-ekben meg a Languedocés az Auvergne-hegységben. A polgármester mindenesetre akadékoskodás nélkül felvette a jegyzőkönyvet, és az esetről jelentést küldött de la Taillade-Espinasse márkinak, a város hűbérurának, a toulouse-i parlament tagjának. A márki már negyven éve hátat fordított Versailles-nak és az udvari életnek, visszavonult a birtokaira, és a tudományoknak szentelte életét. Az ő tollából származott egy igen fontos mű a dinamikus nemzetgazdálkodásról, melyben a földbirtok és mezőgazdasági termények utáni adózás megszüntetését javasolja, valamint a fordítottan progresszív adózás bevezetését, ami a legszegényebbeket sújtaná a legkeményebben, s így gazdasági aktivitásuk legteljesebb kifejtésére ösztökélné őket. Felbátorodván e könyvecske sikerén, írt egy traktátumot az öt és tíz év közötti fiúk és lányok neveléséről; figyelme ezek után a kísérleti gazdaság felé fordult, és megpróbált kifejleszteni egy állati és növényi keresztezésű tejtermelő fűfajtát, amolyan tőgyvirágot, amely úgy jön létre, hogy a földeket bikaondóval permeteznék. Mutatkoztak is kezdeti sikerek, a tejfűből még sajtot is készíttetett, a sajtot a lyoni akadémia „kecskesajtszerűnek, csak kissé kesernyésebbnek” minősítette. Ezután azonban le kellett állítania a kísérleteket, mert a mezőkön szétöntözött sok hektoliternyi bikasperma iszonyatos pénzekbe került. Agrárbiológiai érdeklődése azonban nem kötődött szorosan a röghöz, hanem a földre mint olyanra és annak a bioszférához való kapcsolatára is kiterjedt. Alig fejeződtek be a tőgyvirágkísérletei, töretlen kutatói lendülettel azonnal rávetette magát a földközelség és az életerő közötti kapcsolatról írandó nagy esszéjére. Alaptétele az volt, hogy az élet csakis a földtől bizonyos távolságra fejlődhet, mivel a föld pusztító gázokat, úgynevezett „fluidum letalé”-t sugároz, amely megbénítja az életerőt, és előbb vagy utóbb teljes pusztulást idéz elő. Ezért törekszik minden élőlény arra, hogy minél nagyobbra növekedvén, a lehető legmesszebbre kerüljön a földtől, ahelyett, hogy, mondjuk, belenőne. Ezért hordja minden élőlény a nemesebb részeit fölül: gabona a kalászát, növények a virágjukat, az emberek a fejüket, akik, ha az öregkor meghajlítja őket, újra egyre közelebb kerülnek a földhöz, és menthetetlenül áldozatául esnek a letálgáznak, amellyé aztán a halált követő bomlási folyamatok során maguk is átváltoznak. Amikor de la Taillade-Espinasse márkinak fülébe jutott a hír; hogy Pierrefort-ban találtak egy egyént, aki hét évig a föld alatt élt, tehát a pusztulás elemének kellős közepében; magánkívül volt az elragadtatástól, és azonnal a laboratóriumába rendelte Grenouille-t, ahol alaposan megvizsgálta. Elméletét a legteljesebb mértékben igazolva látta: a fluidum letale már annyira megtámadta Grenouille testét, hogy huszonöt éves létére az aggastyánkorra jellemző leépülési tüneteket mutatta.
– Hogy Grenouille még életben van – magyarázta de la Taillade-Espinasse –, csakis annak köszönhető, hogy fogsága alatt feltehetően kizárólag földtől távoli terményekkel, gabonakenyérrel és gyümölccsel táplálták. Eredeti egészségi állapotát most már csak oly módon lehet visszaállítani, hogy a fluidumot egy, őáltala, de la Taillade-Espinasse márki által feltalált élet-légventilációs készülékkel alaposan kiűzik belőle. Van egy ilyen készüléke Montpellier-ben, a városi palotájának a kocsiszínjében, és amennyiben Grenouille vállalná a tudományos demonstrációs eszköz szerepét, nemcsak halálos földgázmérgezésétől mentené meg, hanem szép summa is ütné a markát... Jó két óra múlva már kocsiban ültek. Bár az utak állapota gyalázatos volt, kurta két nap alatt megtették a hatvannégy mérföldet Montpellier-ig, mert a márki élemedett kora ellenére sem mondott le arról az örömről, hogy saját kezűleg húzzon rá ostorával hol a kocsisra, hol a lovakra, és amikor a kocsirúd és a rugók több ízben is eltörtek, maga segédkezett megjavításukban, annyira el volt ragadtatva a saját trouvaille-jától, amit sóvárogva szeretett volna végre bemutatni a tudós publikumnak. Grenouillenak, a nagy találmánynak nem volt szabad kilépnie a kocsiból. Ott kellett ülnie a rongyai fölé borított, nedves földbe és agyagba áztatott pokrócba burkolódzva. Az utazás alatt kizárólag nyers gyökereket ehetett. Ilyen módon konzerválta a márki. – legalábbis így gondolta – az ideális állapotú fluidumfertőzést. Amikor Montpellier-be értek, azonnal a palota pincéjébe vitette Grenouille-t, és meghívókat küldött az orvosi kar, a botanikai egyesület, a gazdasági iskola s a kémiai-fizikai egyesület valamennyi tagjának, a szabadkőműves-páholynak és minden egyéb tudós társaságnak, amelyekből a városban nem kevesebb, mint egy tucatnyi volt. És néhány nap múlva – pontosan egy héttel azután, hogy feladta hegyi magányát – Grenouille a montpellier-i egyetem nagy aulájában találta magát, ahol az emelvényen mutogatták a sok száz fős tömegnek, mint az év tudományos szenzációját. Előadásában de la Taillade-Espinasse a letálelmélet élő bizonyítékának nevezte. Míg sorra letépkedte rongyait, el is magyarázta a letálgáz pusztító hatásának nyomait Grenouille testén: itt olyan keléseket és sebeket láthatnak, amelyeket a gázmarás okozott; amott a mellkasán hatalmas, élénkvörös gázkarcinómát; mindenütt megfigyelhetik a bőr oszlását; sőt a csontozat fluidális torzulását is, ami lólábban és púpban jelentkezik. A belső szerveket: lépet, májat, tüdőt, epét és az emésztőszerveket is súlyos gázmérgezés érte, ahogyan azt egy székletpróba analizálása – az anyagot megtekinthetik a kísérleti személy lábainál elhelyezett edényben egyértelműen kimutatta. Összefoglalva elmondható, hogy a hét évig tartó „fluidum letale Taillade”-fertőzés oly mértékben megbénította az életerőt, hogy a kísérleti személyt – aki egyébként jellegzetes vakondszerű külsőt vett fel – inkább tekinthetjük a halál fiának, mint élőlénynek. A referens mégis vállalkozik arra, hogy a halálfiát egy ventilációs terápiával kombinált életerődiéta segítségével nyolc napon belül olyan állapotba hozza, hogy a teljes gyógyulás félreérthetetlen jelei mutatkoznak majd, s éppen ezért felszólítja a jelenlevőket, hogy emez előrejelzés helyességét, amelyet majd a fluidumelmélet érvényes bizonyítékának is tekinthetnek, egy hét leforgása múlva ellenőrizzék. Az előadásnak óriási sikere volt. A tudós publikum lelkesen megtapsolta az előadót, aztán elsétált a pódium előtt, melyen Grenouille állt. Tartósított lepusztultságában, régi sebeivel, nyomorékon valóban olyan rettenetesen nézett ki, hogy mindenki úgy látta: már oszlófélben van, és menthetetlenül elveszett – bár ő magamagát erősnek és egészségesnek érezte. Az urak némelyike értőn megkopogtatta, megmérték, belenéztek a szájába és a szemébe. Néhányan meg is szólították, és kérdéseket tettek fel a barlangéletről meg a hogylétéről. 0 azonban a márki utasításához tartotta magát, és a kérdésekre csak fojtott hörgéssel válaszolt, két kézzel mutogatván a torkára, jelezve, hogy a gégéjét is szétmarta a „fluidum letale Taillade". Az előadás végén de la Taillade-Espinasse ismét becsomagolta, és hazavitte palotájának kocsiszínjébe. Ott válogatott doktorok jelenlétében bezárta az élet-légventilációs készülékbe,
ami nem volt egyéb, mint egy sűrűn fugázott, fenyődeszkákból készített láda, amely a tető fölé magasodó kéménykürtőn át szellőzött, az elhasznált levegőt pedig a padlón, bőr csapóajtón át engedték ki. A készüléket egy csapat szolga működtette, akik éjjel-nappal ügyeltek arra, hogy a kéménybe épített ventilátorok ne álljanak le. És míg Grenouille ilyen módon állandóan friss légáramlásnak volt kitéve, egy oldalt beépített, légmentesen záródó dupla ajtón át óránként kapta a földtől távol élő élőlényekből készült élelmet: galamblevest, pacsirtapástétomot, szárnyasragut, gyümölcskompótot, különlegesen magasra növő búzafajták lisztjéből sütött kenyeret, pireneusi bort, zergetejet és a palota padlásán tartott tyúkok tojásából vert habot. A kombinált fertőtlenítési és revitalizálási kúra öt napig tartott. Aztán a márki leállíttatta a ventilátorokat, és Grenouille-t levitte egy mosdóhelyiségbe, ahol langyos esővízben órákig áztatták, végül az Andok hegységbeli Potosi városában készített dióolajszapannal tetőtől talpig lecsutakolták. Levágták a kéz- és lábkörmeit, fogait finomra őrölt, a Dolomitokból származó mésszel kipucolták, megborotválták, haját megnyírták és megfésülték, majd rizsporral hintették be. Szabót, cipészt hívattak: Grenouille zsabós, fodros mandzsettájú selyeminget, selyemharisnyát, kék bársony kabátot, nadrágot és mellényt kapott, továbbá fekete, csatos lakkcipőt, amely remekül leplezte nyomorék lábát. A márki saját kezűleg púderezte be Grenouille ragyás képét, ajkát és orcáit karmazsinnal színezte, és puha hársfaszén ceruzával igazán nemes ívet húzott a szeme fölé. Aztán tulajdon parfümjével hintette be, egy meglehetősen egyszerű ibolyaillattal, majd pár lépést hátrált, és az elragadtatástól alig bírt szóhoz jutni. – Monsieur – kezdte végül –, el vagyok bűvölve magamtól. Megráz a tulajdon zsenialitásom. Sohasem kételkedtem flujdáliumelméletem helyességében, természetesen nem; de hogy a terápiás gyakorlatban ilyen nagyszerűen beválik, az csodás. Ön egy állat volt, s én embert faragtam önből! Majdnem isteni tett! Nézze el nekem, hogy meg vagyok illetődve! Lépjen csak a tükör elé, és nézze meg magát! Életében először döbbenhet rá, hogy ember! Na nem különleges vagy nagyszerű, de egészen tűrhető ember. Menjen, monsieur! Nézze csak meg magát, és csodálja meg a varázslatot, amelyet elvégeztem magán! Ez volt az első alkalom, hogy Grenouille-t valaki monsieur-nek szólította. Odalépett a tükörhöz, és belenézett. Eddig sohasem nézett még tükörbe. Finom, kék ruhás úriembert pillantott meg, fehér ingben, selyemharisnyában, erre ösztönösen behúzta a nyakát – de a finom úriember is behúzta a sajátját, és amikor Grenouille felegyenesedett, a finom úriember is ugyanezt tette, aztán mindketten megmeredtek, és figyelték egymást. Grenouille-t leginkább az képesztette el, hogy oly hihetetlenül normálisan nézett ki. A márkinak igaza volt: nem volt különleges – nem volt gyönyörű, de túlságosan csúf sem. Egy kicsit apró volt, egy kicsit suta, arca egy kicsit kifejezéstelen – egyszóval, olyan volt, mint ezer és ezer más ember. Ha most lemenne az utcára, senki emberfia nem fordulna utána. Egy ilyen figura, mint most ő, még önmagának se tűnne fel, ha találkoznának. Na persze, azt azért érezné, hogy az a valaki az ibolyakölnin kívül éppúgy szagtalan, mint a tükörképe vagy ő maga. És tíz nappal korábban mégis rémülten üvöltve menekültek el előle a parasztok. Pedig akkor sem érezte magát másképp, mint most, és most, ha lehunyja a szemét, egy cseppet sem érzi különbül magát, mint akkor. Beszívta a körülötte lévő illatot: érezte a rossz parfümöt, a bársonyt és cipőjének frissen ragasztott bőrét, érezte a selymet, a púdert, a sminket és a potosi szappan gyenge illatát. És hirtelen rájött, hogy nem a galambleves és a szelepes hókuszpókusz csinált embert belőle, hanem egyes-egyedül a ruhák, a hajvágás és a kozmetika. Hunyorogva nyitotta ki a szemét, és látta, hogy a tükörbéli úr barátságosan odahunyorít, és mintha még egy kis mosoly is játszana a karmazsinvörös ajkán, mintegy jelezve, hogy nem találja éppen ellenszenvesnek. És Grenouille is úgy látta, hogy az a tükörbéli monsieur, ez az embernek maszkírozott, felöltöztetett, szag nélküli alak egészen csinos, de legalábbis úgy
érezte, hogy ez az alak – amennyiben tökéletesítenék az álcáját – olyan hatással tudna lenni a világra, amilyenre ő, Grenouille, sohasem mert volna gondolni. Odabólintott az alaknak, és látta, amint az visszabólint, miközben az orrcimpái alig észrevehetően kitágulnak... 31 Másnap a márki éppen a közelgő társasági fellépés legszükségesebb pózait, gesztusait és tánclépéseit tanítgatta neki – Grenouille szédülési rohamot színlelt, és látszólag teljesen elerőtlenedve és mintegy fulladozva roskadt egy díványra. A márki halálra rémült. Szolgákért kiáltott, legyezőkért és hordozható ventilátorokért, és míg a szolgák sietve hozták, letérdelt Grenouille mellé, ibolyaillatú zsebkendőjével legyezgette, és szabályszerűen könyörgött, imádkozott neki, hogy térjen már magához, ki ne lehelje már a lelkét pont most, ha lehet, inkább várjon vele holnaputánig, különben vége a letálelméletnek. Grenouille hánykolódott és összegörnyedt, zihált, nyöszörgött, és karjával a zsebkendő felé hadonászott, végül roppant drámai módon lezuhant a heverőről, és a szoba legtávolabbi sarkába menekülve összekuporodott. – Ezt a parfümöt ne! – kiáltotta, mintegy utolsó erejével. – Ezt a parfümöt ne! Ez megöl! És csak amikor de la Taillade-Espinasse kidobta az ablakon a zsebkendőt, szintén ibolyaillatú kabátját pedig a szomszéd szobába hajította, csak ekkor csillapult Grenouille rohama, és kissé higgadtabban elmesélte, hogy mint parfümistának, hivatásszerűen érzékeny az orra, és már régóta nagyon hevesen reagál bizonyos parfümökre, de most a lábadozás időszakában, úgy látszik, még sokkal érzékenyebb. Azt, hogy az ibolyának, ennek az önmagában kedves virágnak az illata így meggyötörte, csak azzal tudja magyarázni, hogy a márki parfümje jókora adag ibolyagyökér-kivonatot tartalmaz, ami egy letálfluidumtól megtámadott szervezetre, mint az övé, Grenouille-é, gyilkos hatással lehet. Már tegnap, amikor a márki először locsolta meg a parfümmel, tegnap is megkóvályodott tőle, ma pedig újból megcsapta a szag, úgy érezte, mintha visszalökték volna abba a rettenetes, fojtogató lyukba, amelyben hét évig vegetált. A természete háborodott fel, másképp nem tudja kifejezni, miután a márki úr művészete egy új, fluidummentes élettel ajándékozta meg, márpedig ő inkább az azonnali halált választaná, minthogy még egyszer kiszolgáltassa magát a gyűlölt fluidumnak. Még most-is görcsbe rándul mindene, ha arra a rettentő gyökérparfümre gondol. De bizonnyal tökéletesen helyreállna az egészsége, ha a márki megengedné, hogy saját parfümöt készítsen az ibolyaillat végleges kiüldözése céljából. Valami egészen könnyű, szellős parfümre gondol, amely főként földtől távoli alapanyagokból állna: mandula- és narancsvirágvízből, eukaliptuszból, fenyőolajból és ciprusolajból. Egy ilyen parfümből csak pár csepp kell a ruhákra, nyakra, az orcákra,– és már ellenállóvá is válna az előbbihez hasonló kínos rohamokkal szemben... Amit itt a könnyebb érthetőség kedvéért tisztességes feltételes módban adtunk elő, az a valóságban félórás, köhögéssel és zihálással és levegő után kapkodással tarkított bugyborékoló szózuhatag volt, amelyet Grenouille még hadonászással, reszketéssel és szemforgatással is kísért. A márkira mindez roppant nagy hatást tett. Védencének kínjainál azonban még jobban meggyőzte a finom érvelés, amelyet teljesen a letálfluidum-elmélet jegyében adott elő. Hát persze hogy az ibolyaparfüm! Ez az undorítóan földközeli, sőt föld alatti termék! Valószínűleg őt magát, aki évek óta használja, már rég megfertőzte. Sejtelme sem volt arról, hogy ez az illat napról napra közelebb viszi a sírhoz. A csúz, a nyakmerevség, nemi szervének petyhüdtsége, az aranyér, fülében a nyomás, a fogszuvasodás – kétségtelenül minden a fluidumfertőzött ibolyagyökér bűzétől eredt. És ez a kis buta emberke, ez a rakás
nyomorúság ott a sarokban, ez adta meg a magyarázatot. A márki meghatódott. Legszívesebben odament volna, hogy felemelje, és felvilágosult szívéhez szorítsa. De félt, hogy még mindig ibolyaszagú, így aztán ismét behívatta a szolgákat, és megparancsolta, hogy minden ibolyaparfümöt dobáljanak ki, szellőztessék ki a palotát, és az élet-légventilátorban fertőtlenítsék a ruháit, Grenouille-t pedig vigyék az ő saját gyaloghintóján a város legjobb illatszerészéhez. Grenouille-nak éppen ez volt a szándéka a megjátszott rohammal. Montpellier-ben nagy hagyományai voltak az illatművességnek, és bár a város az utóbbi időben kissé lemaradt a nagy konkurens: Grasse mögött, azért még számos jó illatszer- és kesztyűkészítő élt a városban. Közülük a legtekintélyesebb, Runel nevezetű, hajlandó volt (a Taillade-Espinasse-házzal fenntartott jó üzleti kapcsolatok jegyében: szappan-, olaj- és illatszerszállítója volt a márkinak) a szokatlan kérés teljesítésére, hogy tudniillik egy órára átengedi műhelyét a gyaloghintón érkező, különös párizsi illatszerészsegédnek. Ez semmit sem kérdezett, nem engedte, hogy Runel útbaigazítsa, azt mondta, kiismeri magát, aztán bezárkózott, és jó óráig dolgozott bent, mialatt Runel meginvitálta a márki háznagyát néhány pohár borra egy kocsmába, ahol megtudhatta, miért is utálták meg az ibolyavizét. Runel műhelye korántsem volt olyan dúsan felszerelve, mint annak idején Baldini illatszer-kereskedése Párizsban. Egy átlagos parfümkészítő nem sokra mehetett ezzel a pár virágolajjal, -vízzel és fűszerrel. Grenouille azonban az első lélegzetvétel után tudta, mindent megtalál itt, amire szüksége van. Nem valami nagyszerűt akart készíteni, nem presztízsparfümöt akart keverni, mint annak idején Baldininál, nem olyant, ami kiemelkedik a középszerűség tengeréből, és megbolondítja az embereket. Még csak nem is azért a narancsvirág-illatocskáért jött, amit megígért a márkinak. A divatos neroli- és eukaliptuszillat csak fedőillatként szolgál majd az eredetileg eltervezett fölött, ami pedig nem más volt, mint az emberszag. Még ha csak rossz pótszerekkel is, de birtokába akart jutni annak, aminek nem volt birtokában. Persze „az” emberszag nem létezett, mint ahogyan nincs „emberi arc” sem, mint olyan. Minden embernek más és más szaga van – ezt Grenouillenál senki sem tudta jobban, aki egyéni szagok százait és ezreit ismerte, és születése óta meg tudta különböztetni őket. De mégis: az emberszagnak is megvolt az illatszerészeti alaptémája, egy meglehetősen egyszerű téma: izzadság- és zsírszag, sajtos-savanykás, egészében gyomorkavaróan undorító alaptéma, amely minden embert egyaránt körülvett, és amely fölött az egyéni aura, kis felhőcskéi lebegtek, finomabb eloszlásban. De ez az aura, ami roppant bonyolult volt, a személyes szag eltéveszthetetlen bélyege, a legtöbb ember számára érzékelhetetlen volt. A legtöbb ember nem is tudta, hogy van ilyen, ezenkívül mindent megtettek, hogy ruhák vagy mesterséges szagok segítségével elnyomják. Csak azt az alapszagot, azt a primitív emberi kipárolgást viselték el, benne éltek, és védettnek érezték benne magukat, és aki ilyen undorító módon bűzölgött, azt nyomban befogadták. Különös egy parfüm volt, amit Grenouille ezen a napon kreált. Különösebbet még nem látott a világ. Nem olyan szaga lett, mint egy illatnak, hanem, mint egy illatozó embernek. Ha valaki sötét szobában érezte volna ezt a parfümöt, azt hitte volna: van még valaki odabent. És ha egy emberszagú ember locsolja magára, akkor két ember szagát árasztotta volna, vagy még rosszabbat: egy monstruózus kettős lény szagát, olyan lényét, akinek kilétét nem lehet pontosan meghatározni, mert képe életlen, mint a tengerfenék képe, ha a remegő hullámokon át nézzük. Nos, ezt az emberszagot utánozandó (persze az utánzás csak a többieket tévesztheti meg, őt soha) keresgélte össze a legkülönfélébb összetevőket Runel műhelyében Grenouille. Az udvarra vezető ajtó küszöbe mögött például egy kis kupac, még elég friss macskaszart talált. Fél kanálkával merített belőle, és összekeverte a keverőüvegben néhány csepp ecettel és szétnyomott sóval. A műhely asztala alatt talált egy hüvelykujjkörömnyi sajtdarabkát, ami nyilván Runel ebédjének maradéka volt. Elég régi volt már, kezdett bomlani, és maró illatot
árasztott. A bolt hátsó felében álló szardíniás hordó tetejéről egy kis halas-avasszagú valamit kapart le, összekeverte záptojással és castoreummal, ammóniákkal, szerecsendióval, reszelt szaruval és égetett, finommá porított disznósörtével. Ehhez elég nagy mennyiségű pézsmát adagolt, a rettenetes kotyvalékot alkohollal keverte össze, digerálta, és egy második üvegbe szűrte. Megsemmisítő szaga volt. Úgy bűzlött, mint a kloáka, hullaszerűen, és ha legyezővel a tiszta levegőbe keverték, olyan lett, mintha Párizsban állna az ember egy forró napon, a Rue aux Fers-en, a Rue de la Lingerie sarkán, ahol a csarnokok, a Cimetiére des Innocents és a zsúfolt házak szaga összevegyült. Erre a dögszagú alapra, ami valóban inkább hulla-, mint emberszagú volt, Grenouille egy réteg olajos-friss szagot terített: borsmentát, levendulát, terpentint, citromot és eukaliptuszt, amit egy finoman illatozó virágolajcsokorral zabolázott meg, és fedett is el részben: ezt geránium-, rózsa-, narancsvirág- és jázminolaj alkotta. További alkoholos-ecetes hígítás után abból az illatkeverékből, amelyre ráépült az egész szerkezet, már semmit sem lehetett érezni. A lappangó bűz eltűnt a friss alkotók alatt; az undorítót megszépítette, majdnem érdekessé varázsolta a virágillat; és furcsa módon, a pusztulás szagából semmi sem maradt. Épp ellenkezőleg: mintha élénk, szárnyaló, életteli illatot árasztott volna a parfüm. Grenouille megtöltött két üveget, bedugaszolta és eltette. Aztán elmosta az üvegeket, mozsarat, tölcsért és kanalat, és keserűmandula-olajjal gondosan át is dörzsölt mindent, hogy a szagnyomokat eltüntesse, és egy másik keverőedényért nyúlt. Gyorsan elkészített egy másik parfümöt, az előbbinek a másolatát, ami szintén friss és virágos elemekből állt – persze a boszorkányfőzet-alap nélkül –, úgymint pézsmából, ámbrából és cédrusolajból. Egészen másképp illatozott, mint az első – laposabb volt, feddhetetlenebb, élettelenebb –, mert hiányzott belőle az imitált emberszag. De ha egy közönséges ember magára locsolta, és így önszagával keverte, akkor semmiben sem különbözött attól, amit Grenouille magának kevert. Miután a második parfümöt is flakonokba töltötte, levetkőzött, és az elsővel behintette ruháit. Aztán önmagát is bepamacsolta a hóna alatt, a lábujjai közt, a nemi szervén, a mellén, nyakán, fülén és haján, majd ismét felöltözött, és elhagyta a műhelyt. 32 Amikor kilépett az utcára, hirtelen félelem fogta el, mert tudta, hogy életében először emberszaga van. Ő mindenesetre büdösnek érezte magát, visszataszítóan büdösnek. És nem tudta elképzelni, hogy a többi ember ne találná szintén büdösnek, ezért nem is mert rögtön elmenni a kocsmába, ahol Runel és a márki háznagya várta. Kevésbé kockázatosnak érezte, ha auráját semleges környezetben próbálja ki. A legszűkebb és legsötétebb sikátorokon surrant le a folyóhoz, ahol a tímárok és kelmefestők űzték mesterségüket büdös műhelyeikben. Ha találkozott valakivel, vagy elhaladt egy kapubejárat előtt, ahol gyerekek játszottak, és vénasszonyok üldögéltek, kényszerítette magát, hogy lassítsa lépteit, és illatát nagy, zárt felhőben hordozza maga körül. Ifjúkorától megszokta már, hogy a mellette elhaladó emberek egyáltalán nem vesznek róla tudomást, nem megvetésből, ahogyan egyszer gondolta, hanem; mert egyszerűen nem érzékelik létezését. Nem volt holdudvara, nem vert hullámokat a levegőbe, mint a többi ember, úgyszólván nem volt árnyéka, ami a többiek arcára vetülhetett volna. Csak ha összeütközött valakivel a tömegben vagy váratlanul az utcasarkon, akkor vettek róla egy pillanatra tudomást: az illető leggyakrabban rémülten hőkölt hátra, és legtöbbször olyan pillantással mérte végig Grenouille-t, mint olyan teremtményt, akinek nem volna szabad
léteznie, de aki tagadhatatlanul mégis itt van, de valahogy mégsem jelenvalóan – majd a csodálkozó ember továbbállt, egy pillanat alatt megfeledkezett Grenouille-ról. De most, Montpellier utcáin, Grenouille pontosan látta és érezte – és valahányszor érezte, jóleső büszkeség borzongatta végig –, hogy van hatása az emberekre. Amikor egy kút fölé hajoló asszony mögött haladt el, észrevette, hogy a nő egy pillanatra felemeli a fejét, hogy lássa, ki van ott, aztán megnyugodva ismét a vödrével kezdett foglalatoskodni. Egy férfi, aki háttal állt Grenouille-nak, megfordult, és hosszú ideig kíváncsian követte a tekintetével. A gyerekek, akikkel találkozott, kitértek az útjából – nem félelemből, hanem hogy utat engedjenek; s még ha a kapuból kirohantukban szaladtak is neki, nem rémültek meg, hanem mintegy magától értetődően elsuttyantak mellette, mintha már sejtették volna, hogy jön. Több ilyen találkozás után már pontosan fel tudta mérni új légkörének erejét és hatásmechanizmusát; önbizalma megnőtt, hetykébben lépkedett. Sebesebben indult el az emberek felé, szorosabban haladt el mellettük, még a karját is eltartotta kissé, és mintegy véletlenül, súrolta egy-egy gyalogos karját. Egyszer, látszólag szórakozottságból, letaposta az előtte haladó sarkát. Megállt, és bocsánatot kért, és az ember, akit tegnap még villámcsapásként ért volna Grenouille hirtelen megjelenése, ma úgy tett, mintha semmi sem történt volna, rá is mosolygott Grenouille-ra, és megveregette a vállát. Elhagyta a sikátorokat, és kilépett a Saint-Pierre-dóm előtti térre. Harangoztak. A kapu mindkét oldalán tolongtak az emberek. Éppen vége volt egy esküvőnek. Mindenki látni akarta a menyasszonyt. Grenouille odasietett, és elvegyült a tömegben. Belefurakodott, belenyomakodott, a legsűrűbbjébe akart jutni, hogy testközelben legyenek hozzá az emberek, hogy orruk alá eregethesse a tulajdon szagát. És a tolongó tömegben széttárta karját, és szétterpesztette a lábát, feltépte a gallérját, hogy teste akadálytalanul áraszthassa az illatot... és határtalan volt az öröme, amikor észrevette, hogy az emberek nem vesznek észre semmit, egyáltalán semmit, hogy ez a sok férfi és nő és gyermek, akik hozzászorulnak, oly könnyen hagyták magukat rászedni, és saját szagukhoz hasonlónak érezték a macskaszarból, sajtból és ecetből összepancsolt kotyvalékot, és őt, Grenouille-t, a kakukktojást, embernek ismerték el az emberek között. Térdénél egy gyermeket érzett, egy kislányt, aki beszorult a felnőttek közé. Álszent gondossággal felemelte a karjára, hogy a gyermek jobban láthasson. Az anya nemcsak tűrte, de még meg is köszönte, a kicsi pedig sivalkodott örömében. Így állt Grenouille jó negyedórát a tömeg közepén, és egy idegen gyermeket szorított álszent szívéhez. És mialatt az ifjú pár a harangzúgás közben elvonult az ujjongó tömeg között, mely fölött valóságos pénzeső hullott, Grenouille-ban másfajta ujjongás tört fel, fekete ujjongás, gonosz diadal érzete; beleremegett és elkábult, mintha a bujaság rohamától. Nagy önuralmába került, hogy ne kiáltsa, ne köpje keserű epeként az emberek szemébe, és ne üvöltse ujjongva az arcukba, hogy már nem fél tőlük, már alig utálja őket, csak teljes szívéből megveti, mert bűzlenek a butaságtól, mert hagyják magukat lóvá tenni, orruknál fogva vezetni, mert ők semmit sem érnek, ő, Grenouille pedig a minden! És mintegy gúnyból erősebben szorította magához a gyermeket, nagy levegőt vett, és bekapcsolódott a kórusba: – Éljen a menyasszony! Éljen a menyasszony! Éljen a nagyszerű pár! Amikor a menet eltávolodott, és a tömeg oszlani kezdett, visszaadta a gyereket az anyjának, és bement a templomba, hogy lecsillapodjon, és kipihenje fáradalmait. A dóm belsejében sűrűn állt az oltár két felén elhelyezett füstölőtálakból hidegen gomolygó tömjénszag, és mint egy fojtogató takaró, rátelepedett az emberek finomabb szagára, akik az imént még ott ültek. Grenouille bekuporodott egy padba a kórus alá. Hirtelen nagy elégedettség töltötte el. Nem olyan mámorító, mint amilyent a hegy belsejében átélt magányos orgiák után érzett, hanem az a nagyon józan és nagyon hideg elégedettség, amelyet csak a hatalom tudata ébreszt. Mert most megtudta, mire képes. A
lehető legkevesebb segédeszközzel, csak zsenije segítségével, elsőre olyan tökéletesen utánozta az emberszagot, hogy még egy gyermeket is meg tudott vele téveszteni. Most már tudta, hogy többre is képes. Tudta, hogy javítani is tud még ezen az illaton. Fog ő még olyan parfümöt is csinálni, amelynek nem emberi, hanem emberfeletti, angyali illata lesz, olyan leírhatatlanul jó és életerős, hogy elvarázsolja azt, aki beszívja, és olthatatlan szerelemre gyullad majd őiránta, Grenouille iránt. Igen, meg kell őt szeretniük, ha illatának igézetébe kerülnek, nem csupán velük egyenrangúnak elfogadni, hanem az őrületig, az ónfeláldozásig szeretni, remegniük kell elragadtatásukban, kiabálniuk, sírniuk gyönyörükben, anélkül hogy tudnák: miért. Térdre kell hullniok előtte, mint Isten hideg tömjénfüstje előtt, ha az ő szagát, Grenouille szagát érzik! Immár az illatok mindenható istenévé akart válni, akárcsak álmaiban, de most már a valódi világban, valóságos emberek fölött akart uralkodni. És tudta, hogy ez hatalmában áll. Mert az emberek behunyhatják szemüket a nagyság előtt, a szörnyűség előtt, a szépség előtt, fülüket is eldugaszolhatják a dallamok vagy a hízelgő szavak elől. De az illattól nem menekülhetnek. Mert az illat a lélegzet testvére. Vele együtt lopakodik be az ember testébe, nélküle nincs élet, nem lehet kikerülni. És az illat közvetlenül a szívbe hatol, és ott határozottan dönt vonzalomról és megvetésről, undorról és kedvességről, szerelemről és gyűlöletről. Aki ura a szagoknak, az uralkodik az emberi szívek fölött is. Grenouille ott ücsörgött a Saint-Pierre-dóm padjában, és mosolygott. Egyáltalán nem volt elragadtatva önmagától, amikor elhatározta, hogy uralkodni fog az embereken. Szemében nem villództak az őrület lángjai, arcát sem torzította el tébolyult fintor. Egyáltalán nem ment el az esze. Olyan tiszta és derűs volt a szelleme, hogy megkérdezte önmagától, miért is akarja ezt csinálni. És azt válaszolta magának, hogy azért, mert velejéig gonosz. És mosolygott hozzá, és nagyon elégedett volt. Olyan ártatlannak látszott, mint bármilyen más, boldog ember. Egy ideig áhítatos csöndben üldögélt még, és beszívta a tömjénfüstös levegőt. És ismét vidám mosoly öntötte el az arcát: milyen szánalomra méltón illatozik ez az isten! Milyen nevetségesen vacak illatot áraszt magából ez az isten. Ami a füstölőkből előgomolygott, még csak nem is igazi tömjén volt. Olcsó pótszer volt csupán, hársfakéregből, fahéjporból és salétromból. Az isten büdös volt. Az isten egy szegény, büdös kis senki volt. Vagy megcsalták ezt az istent – vagy ő maga is csaló volt, akárcsak Grenouille, csak sokkalta rosszabb! 33 De la Taillade-Espinasse-t teljesen elbűvölte az új parfüm. Még neki magának, a fluidum letale felfedezőjének is megdöbbentő, milyen döntő befolyást gyakorol egy ilyen illékony, mellékes dolog, mint egy parfüm, az egyén általános közérzetére, attól függően, hogy földközeli vagy földtől távoli alapanyagból készült. Grenouille, aki pár órája még halványan és ájuldozva hevert itt, most olyan virgonc és eleven, mint bármelyik ifjú ember, sőt, még azt is megkockáztatná – persze az ismert megszorításokkal, melyek egy ilyen rangú és képzettségű ember esetében szükségszerűek –, majdnemhogy személyisége lett. Ő, de la Taillade-Espinasse mindenesetre említést fog tenni az esetről hamarosan megjelenő letálfluidum-elméleti könyvének vitáldietetikai fejezetében. Egyelőre azonban szeretné magát is beillatosítani az új parfümmel. Grenouille átnyújtotta neki a két hagyományos virágillattal teli flakont, a márki pedig belocsolta magát. A hatással tökéletesen meg volt elégedve. Úgy, érzi mondta –, hogy az évekig ólomsúllyal ránehezedő ibolyaparfüm szörnyűségei után most mintha virágszárny nőne testén, valamint, ha nem téved, csillapulni érzi makacs térdfájását, úgyszintén kínzó fülzúgását; mindent összevetve sok évvel fiatalabbnak, lendületesebbnek és erősebbnek érzi
magát. Grenouille-hoz lépett, átölelte és „fluidális testvéré”-nek nevezte, hozzáfűzve, hogy természetesen nem társadalmi, csak szellemi testvériségre céloz e megszólítással, az univerzális fluidum letalis szellemében, mely előtt – és csak őelőtte! – minden ember egyenlő, és mialatt levette karját Grenouille-ról, méghozzá nagyon barátságosan, nem undorodva, majdnem, mint egy vele egyenrangúról, kifejtette, hogy hamarosan nemzetközi, rendek feletti páholyt alapít, melynek célja az lesz, hogy teljességgel legyőzze a fluidum letalét, és a lehető legrövidebb időn belül fluidum vitaléval helyettesítse, melynek első hívét Grenouille személyében reméli hamarosan üdvözölni. Aztán leíratta a virágparfüm receptjét egy papírra, amelyet elrakott, és ötven Lajos-arannyal ajándékozta meg Grenouille-t. Első előadása után pontosan egy héttel mutatta be védencét újra de la Taillade-Espinasse márki az egyetem aulájában. Óriási volt az érdeklődés. Egész Montpellier eljött, nemcsak a tudományos, hanem – és főképp! a társasági Montpellier; sok-sok hölgy, akik mind a legendás barlanglakót akarták látni. És jóllehet, de la Taillade ellenfelei, főként az „Egyetemi Botanikus Kertek Baráti Köré”-nek és az „Agrikultúrát Fejlesztők Egyesületé”-nek tagjai minden hívüket mozgósították, a siker leírhatatlan volt. Taillade-Espinasse, hogy a közönség emlékezetébe idézze Grenouille egy héttel ezelőtti állapotát, először rajzokat köröztetett, melyek a barlanglakót teljes züllöttségében és ocsmányságában ábrázolták. Aztán bevezették az új Grenouille-t, divatos kék bársonyzekében, selyemingben, kikozmetikázva, kipúderezve és jól fésülten; és már az; ahogyan járt – tudniillik egyenesen, kecses léptekkel és elegáns csípőringatással, majd segítség nélkül fellépett a pódiumra, mélyen meghajolt, és ide-oda bólogatott mosolyogva – hát ez minden kritikust és kétkedőt elnémított. Még az „Egyetemi Botanikus Kertek Barátai” is döbbenten hallgattak. Túl nyilvánvaló volt a változás, túl meggyőző a csoda, ami itt végbement: ahol egy hete mocskos, elvadult állat kuporgott, ott most egy civilizált, jóvágású ember állt. Majdnem áhítatos csönd ereszkedett a teremre, és amikor de la Taillade-Espinasse szólásra emelkedett, már egy pisszenés sem volt hallható. Újra ismertette már unásig hallott elméletét a letálfluidumról, majd elmesélte, milyen mechanikus és dietetikai módszerekkel űzte ki a beteg testéből, és hogyan helyettesítette vitálfluidummal, végül minden jelenlevőt felszólított, barátot és ellenséget egyaránt, hogy az ilyen lehengerlő egyértelműség láttán adják fel a kilátástalan küzdelmet az új tan ellen, és vele, de la Taillade-Espinasse-szal együtt harcoljanak a gonosz fluidum ellen, a jó, vitális fluidum győzelméért. Kitárta karját, és az égre vetette szemét, és sok tudós férfiú követte az ő példáját, az asszonyok pedig sírtak. Grenouille csak állt a pódiumon, de nem figyelt oda. A legnagyobb elégtétellel figyelte egy másfajta fluidum hatását, egy sokkal valósabbét: az ő sajátjáét. Az aula méreteinek megfelelően alaposan beparfümözte magát, és a parfüm, mihelyt Grenouille felmászott a dobogóra, rögtön erősen áradni kezdett. Látta – valóban, a szemével látta! –, hogy éri el az első sorban ülőket, hogy terjed hátrafelé, míg végül beveszi a leghátsó sorokat és az erkélyt is. És akit elért – Grenouille szíve repesett örömében –, az szemmel láthatóan megváltozott. Az illat igézetében, de erről nem tudván, az embereknek megváltozott az arckifejezésük, felengedett: a merevségük, feltámadtak az érzelmeik. Aki eleinte csak csodálkozva bámulta, az kedvesebben tekintett rá, aki székében hátradőlve várakozott kritikusan ráncolt, homlokkal, lebiggyesztett szájszöglettel, az most lazán előredőlt, és gyermekien megenyhültté vált az arckifejezése, és még a félősek, az ijedősek, a legérzékenyebbek arcán is, akik régi képét csak undorral, a mostanit pedig csak szkepszissel bírták elviselni, most a barátságnak, sőt a szimpátiának a jelei mutatkoztak, mihelyt megérintette őket az illat. Az előadás végén az egész gyülekezet felállt és frenetikus ünneplésben tört ki. – Éljen a fluidum vitale! Éljen Taillade-Espinasse! Éljen a fluidálelmélet! Le az ortodox orvostudománnyal!
Így kiáltozott a tudós népség Montpellier-ben, a francia Dél legjelentősebb egyetemi városában, és de la Taillade-Espinasse márki élete legnagyszerűbb óráját élte át. De Grenouille, aki közben lekászálódott a dobogóról, és elvegyült a tömegben, tudta, hogy az ováció neki szól, egyedül neki, Jean-Baptiste Grenouille-nak, még ha ezt a teremben senki nem is sejtette. 34 Még néhány hétig Montpellier-ben maradt. Meglehetős hírnévre tett szert, és meghívták a szalonokba, ahol a barlangban töltött időről és a márki gyógyító eljárásáról faggatták. Újra meg újra elő kellett adnia az őt elhurcoló rablókról meg az élelmiszeres kosárról és a létráról szóló történetet És egyre élénkebbre színezte ki ezt a történetet, újabb és újabb részleteket talált ki hozzá. Így némileg. ismét belejött a beszédbe persze csak a maga szintjén, és amire nagyobb szüksége volt: gyakorlatra tett szert a hazudozásban. Alapjában véve – ezt állapította meg –, bármit bemesélhet az embereknek. Ha egyszer sikerült bizalmukba férkőzni – márpedig ez az első lélegzetvétellel sikerült, amivel együtt beszívták mesterséges emberszagát is –, attól fogva mindent elhittek neki. A későbbiekben bizonyos társasági rutinra is szert tett, amire addig nem volt módja. Ez még a testén is meglátszott. Mintha megnőtt volna. Mintha eltűnt volna a púpja. Majdnem egyenesen tartotta magát. És ha szóltak hozzá, már nem rezzent össze, hanem kihúzta magát, és állta a rászegeződő pillantást. Nagyvilági alak persze nem lett belőle, nem vált arszlánná vagy aranyifjúvá. De a sutaság, a megvertség lemállott róla, és olyan tartást vett fel, amelyet inkább természetes szerénységnek vagy született gátlásosságnak véltek, és amivel számos úrra és hölgyre nagyon kedvező benyomást tett – mondén körökben akkoriban épp a természetesség és a mesterkéletlen báj volt divatban. Március elején fogta a motyóját, és elindult titokban, kora hajnalban, alighogy kinyitották a városkapukat. Öltözéke egyszerű barna kabát volt, amit előző nap vásárolt az ócskapiacon, fején koszlott, arcát is félig eltakaró kalapot viselt. Senki sem ismerte fel, senki sem látta, senkinek nem tűnt fel, mert ezen a napon elővigyázatosan mellőzte a parfümöt. És amikor déltájban a márki kerestetni kezdte, a kapuőrök égre-földre esküdöztek, hogy láttak ugyan távozni a városból mindenféle embereket, de a híres barlanglakó, akire biztosan ráismertek volna, nem volt köztük. A márki erre azt a hírt terjesztette el, hogy Grenouille az ő jóváhagyásával távozott Montpellier-ből, és családi okokból Párizsba ment. Titokban szörnyen haragudott Grenouille-ra, mert egész Franciaországot be akarta vele utazni, hogy híveket toborozzon a fluidumelméletnek. Egy idő múltán azonban megnyugodott, mert hírneve turné nélkül is elterjedt, sőt anélkül, hogy bármit is tett volna ennek érdekében. A Journal des Scavans-ban hosszú cikkek jelentek meg a fluidum letale Taillade-ról, sőt még a Courier de l'Europe is foglalkozott az üggyel. Messze földről érkeztek letálfertőzöttek, hogy vele gyógyíttassák magukat. 1736-ban megalapította az első „Vitái-fluidum Páholy”-t, amelynek csak Montpellier-ben százhúsz tagja volt, de Marseille-ben és Lyonban is számlált tagokat. Aztán elhatározta, hogy Párizsba utazik, hogy onnan az egész civilizált világot megnyerje tanai számára, de előbb még végre akart hajtani egy fluidális hőstettet, hogy ráterelődjék a világ figyelme – olyant, ami mindent háttérbe szorít, a barlanglakó gyógyulását és minden egyebet –, és december elején egy csapat rettenthetetlen vállalkozó kíséretében expedíciót szervezett a Párizzsal egy szélességi körön elhelyezkedő Pic du Canigoura, a Pireneusok legmagasabb hegyére. Az aggastyánkor küszöbére érkezett férfiú fel akarta vitetni magát a 2800 méter magas csúcsra, hogy ott három
hétig élvezze a legtisztább, legfrissebb vitállevegőt, és Szenteste húszéves, fürge ifjoncként térjen vissza. A kísérők már Vernet-nél, a félelmetes hegység lábánál elterülő utolsó emberlakta település után feladták. De a márkit semmi sem tántoríthatta vissza. A metsző hidegben ledobálta ruháit, és hangos kiáltásokat hallatva egyedül indult felfelé. Utoljára annyit láttak még belőle, hogy magasba emelt karral, eksztatikus énekszóval eltűnik a hóviharban. Szenteste a tanítványok hiába várták de la Taillade-Espinasse márki visszatértét. Sem ifjúként, sem aggastyánként nem jelent meg. A következő év tavaszán, amikor a legmerészebbek a keresésére indultak, és elérték a Pic du Canigou még mindig havas csúcsát, semmit sem találtak belőle, sem ruhadarabot, sem testrészt, még egy csontocskát sem. Tanai azonban nem veszítettek népszerűségükből. Épp ellenkezőleg. Hamarosan az a legenda terjedt el, hogy a hegy csúcsán összeolvadt a vitálfluidummal, és azóta láthatatlanul, örökké ifjan lebeg a Pireneusok fölött, és aki felmegy hozzá, az részt kap belőle, és egy évig nem betegszik meg, és az öregség is elkerüli. Még a XIX. században is oktatták némely egyetemi tanszéken, és sok okkult egyesület alkalmazta a terápiáját. És a Pireneusok mindkét oldalán, Perpignanban és Figuerasban, ma is léteznek titkos Taillade-páholyok, melyeknek tagjai évente egyszer közösen megmásszák a Pic du Canigout. Ott nagy tüzet raknak, állítólag a napforduló alkalmából és Szent János tiszteletére – de a valóságban mesterüknek, de la Taillade-Espinasse-nak és nagy fluidumának hódolnak, az örök élet reményében.
HARMADIK RÉSZ
35 Míg Grenouille-nak a Franciaországot átszelő útja első szakaszához hét évre volt szüksége, a másodikat alig egy hét alatt tette meg. Most már nem kerülte a forgalmas utakat és a várósokat, nem csinált vargabetűket. Volt már szaga, volt pénze, volt önbizalma, és sietős volt az útja. Már annak a napnak az estéjén, amikor Montpellier-t elhagyta, elérkezett Le Grau-du-Roi-ba, egy kis kikötővárosba, délkeletre Aigues-Mortes-tól, ahol fel is jutott egy Marseille-be tartó teherhajóra. Marseille-ben ki sem tette a lábát a kikötőből, hanem rögtön keresett egy másik hajót, amelyik továbbvitte a part mentén, keleti irányba. Két nap múlva Toulonban volt, három további nap után Cannes-ban. Az út hátralevő részét gyalog tette meg, azon az ösvényen, amelyik az ország belsejébe, északnak vezetett fel a dombokra. Két óra múlva felért a dombtetőre, s kitárult előtte egy több mérföldnyi széles medence, valamiféle óriási tálra emlékeztető táj, melynek peremét körös-körül lágyan emelkedő dombok és meredek hegyláncok képezték, és alján megművelt földek, kertek és olajfaligetek voltak láthatók. E völgyteknő felett különleges, belterjes klíma uralkodott. Ámbár a tenger oly közel volt, hogy a dombhátakról idelátszott, a levegő mégsem volt tenger-, só- és homokszagú, nem volt benne tágasság és tér, hanem inkább csendes elzárkózás, mintha több napi járóföldre lenne a tenger. És bár északon ott emelkedtek a nagy hegyek, melyeknek csúcsait még sokáig hó borította. Grenouille mégsem érzett semmi fanyar illatot, vagy bármit, ami a kopár magányra utalt volna. A szél sem volt dermesztő. A tavasz itt már előbbre járt, mint Montpellier-ben. A földeket puha pára fedte, mint egy üvegharang. Virágzottak a sárgabarack- és mandulafák, a langyos levegőeget nárciszillat járta át. A nagy völgyteknő másik végén, úgy két mérföldnyire egy város terült el, helyesebben kúszott fel a meredek hegyoldalra. Ilyen távolságból nem látszott valami gazdagnak. Nem emelkedett a házak fölé hatalmas dóm, csak egy kis csutaknyi templomtorony, nyoma sem volt erődítménynek, sem különösebben pompás lakóépületeknek. A város falai egyáltalán nem voltak tekintélyparancsolók, itt-ott egy ház is kibuggyant belőlük, főleg a síkság felé, s ettől egy kissé tépettnek látszott a panoráma. Olyan volt ez a város, mintha már túl sokszor igázták volna le, és túl sokszor szabadították volna fel, túlságosan fáradtnak látszott már ahhoz, hogy jövendő betolakodóknak komolyan ellenálljon de nem gyengeségből, hanem nemtörődömségből, sőt inkább azért, mert tudatában volt az erejének. Neki már nem kellett tündökölnie, úgyis ő volt a lábainál elterülő tágas, illatozó medence ura – és ezzel tökéletesen elégedettnek látszott. Ez az egyszerre jelentéktelen és öntudatos város volt Grasse, néhány évtizede az illatszer-, parfüméria-áru, szappan- és olajtermelés és -kereskedelem vitathatatlan fővárosa. Giuseppe Baldini mindig rajongva ejtette ki a nevét. A város szerinte az illatok Rómája, az illatszerészek paradicsoma, és akit nem itt iskoláztak, az meg sem érdemli a parfümkészítő nevet. Grenouille nagyon józanul. méregette Grasse városát. Ő nem az illatszerészek paradicsomát kereste, és nem ujjongott fel a szíve, amikor megpillantotta a hegyoldalba tapasztott városkát. Azért jött ide, mert tudta, hogy itt jobban megtanulhat néhány új illatnyerési technikát, mint bárhol másutt. És neki éppen ezekre volt szüksége a céljaihoz, ezeket a módszereket akarta elsajátítani. Zsebéből előhúzta a parfümjét, egy kicsit meglocsolta magát vele, és elindult. Másfél óra múlva, déltájban elérte Grasse-t.
A város felső végén ebédelt egy fogadóban, a Place aux Aires-en. A teret hosszában patak szelte ketté, amelyben a tímárok a bőröket mosták, hogy aztán kiteregessék száradni. Olyan maró bűz uralkodott itt, hogy némely vendégnek az étvágya is elment tőle. Neki, Grenouille-nak, persze nem. Neki bizalmasa volt ez a szag, biztonságérzetet merített belőle. Bárhol járt is, először mindig a cserzővargák negyedét kereste. Utána a bűz régiójából indulva, többé nem érezte már idegennek magát sehol a városban. Egész délután a városban mászkált. Grasse hihetetlenül mocskos volt, annak ellenére, vagy talán épp azért, mert sokféle víz csobogott, bugyogott, tört fel, csordogált és áramlott lefelé a városban, mosta alá az utcákat, vagy iszappal borította őket. Némely negyedben olyan szorosan álltak a házak egymás mellett, hogy a közök és lépcsők mindössze egykönyöknyi szélesek voltak, és az iszapban gázoló szembejövőknek úgy kellett elpréselődniük egymás mellett. A szekerek még a nagyobb tereken és a néhány szélesebb utcán is csak alig-alig tudtak kitérni egymás elől. De mégis, minden kosz, lepusztultság és szűkösség ellenére is csak úgy vibrált a város az iparosok tevékenykedésétől. Grenouille sétája alkalmával nem kevesebb mint hét szappanfőzőt számolt össze, egy tucatnyi parfümkészítő és kesztyűvarró mestert, számtalan apró desztillálót, pomádést és szatócsboltot látott, és végül vagy hét nagykereskedőt, akik illatszerrel foglalkoztak. Ezek azonban csak kereskedők voltak, akik valóságos illatszerraktárakkal rendelkeztek, de ez kívülről nemigen látszott. Az utcára néző homlokzatok többnyire polgárian szerények voltak. De ami emögött, a tárlókban és a hatalmas pincékben lapult, a-hordószámra tárolt olaj, a legfinomabb levendulaszappanok gúlái, a virágkölnik ballonjai, a borok, alkoholok, az illatosbőr-bálák, a fűszernövényekkel teli zsákok és ládák és dobozok... – Grenouille a legvastagabb falakon át is tisztán érezte az egyes szagokat – amelyek fejedelmi gazdagságról árulkodtak. És hogyha figyelmesebben szimatolt, az utcára nyíló közönséges üzlet-és raktárhelyiségeken túlra, felfedezte, hogy e látszólag szerény polgárházak hátoldalához a legfinomabb luxusigényeket is kielégítő építmények tapadnak. Az épületek tulajdonképpeni szárnyai dél felé nyitott U alakban vették körbe a kicsiny, de elragadó kerteket, melyekben oleanderek és pálmák virítottak, és apró, díszes szökőkutak bugyborékoltak; az emeleteken napjárta, selyemtapétás hálók, lent pompás, egzotikus fával burkolt szalonok és teraszokban végződő ebédlők, amelyekben Baldini leírásához híven valóban arany evőeszközzel ettek porcelántányérból. Azok az urak, akik a szerény kulisszák mögött éltek, csak úgy bűzlöttek a pénztől és a hatalomtól, a súlyos, biztos gazdagságtól, sokkal inkább, mint bárki, akivel Grenouille eddigi útjai során találkozott. Az egyik ilyen álcázott palota előtt hosszasan ácsorgott. A ház a Rue Droite elején volt. Ez az utca a város egyik főutcája volt, és teljes hosszában átszelte a várost nyugat-keleti irányban. Az épületen semmi különös nem látszott, talán egy kicsit nagyobbnak és tehetősebbnek tűnt, mint a szomszédos házak, de impozánsnak már nem volt nevezhető. A kapubejárat előtt kocsi állt, hordókat gurítottak le róla pallón. A kocsi mögött egy szekér várakozott. Egy ember papírokat vitt be az irodába, majd másodmagával tért vissza, s mindketten eltűntek a kapualjban. Grenouille az utca túloldalán állt, és figyelte a nyüzsgést. Voltaképp nem érdekelte, mi történik itt, de mégsem tudott továbbmenni. Valami fogva tartotta. Behunyta a szemét, és az utca túloldala felől áramló szagokra összpontosított. A hordók szagát érezte az egyvelegben, az ecetét és a bórét, aztán a raktár százszorosan összetett, nehéz illatkeverékét, meg a gazdagság szagát, amelyet a falak izzadtak ki finom arany verítékként, végül pedig egy túloldali kert illatát érezte. Nem volt könnyű felfogni az onnan áramló könnyű illatokat, mert csak vékony csíkokban buktak át a ház orma felett. Grenouille felfedezte benne a magnóliát, a jácintot, boroszlánt és rododendront... – de még valami egyebet is, valami pokolian jót, aminek szintén ott kellett lennie a kertben, valami olyan
különlegességet, amit még soha – vagy legfeljebb egyszer – szagolhatott... Közelebb kellett mennie ehhez az illathoz. Azt fontolgatta, hogy ne egyszerűen a kapun át menjen-e be. De ott annyian foglalatoskodtak a hordók lepakolásával és ellenőrzésével, hogy valakinek bizonyára feltűnt volna az idegen. Elhatározta tehát, hogy elindul visszafelé az utcán, amíg nem talál egy átjárót vagy sikátort, amelyik talán végigvezet a ház másik oldala mentén. Pár méter után elérte a Rue Droite elején álló városkaput. Áthaladt rajta, aztán élesen balra tartott, és a hegyről lefelé húzódó városfal mellett haladt tovább. Hamarosan megérezte a kertet, először gyengén, még a földek illatával keveredve, aztán egyre erősebben. Végül tudta, hogy egészen a közelébe került. A kertet a városfal határolta, közvetlenül mellette húzódott. Ha Grenouille egy kicsit hátralépett, láthatta a fal fölött a narancsfák legfelső ágait. Ismét behunyta a szemét. A kert illatai valósággal rázuhantak, élesen elkülöníthetőn, mint egy szivárvány színes szalagjai. És az a bizonyos drágaságos, ami miatt idejön, az is köztük volt. Grenouille-t elöntötte a kéj forrósága és a rémület dermesztő hidege. Az arcába szaladt a vér, mint egy rajtakapott fiúnak, aztán leszállt a teste közepébe, aztán megint fel és megint le, és nem tehetett ellene semmit. Túl hirtelen támadta le az illat. Egy pillanatra, egy lélegzetvételnyi időre, egy örökkévalóságra úgy tűnt, mintha az idő megkettőződne, vagy teljesen eltűnne, mert már nem tudta, hogy az itt – itt és, a most – most, vagy sokkal inkább akkor a most és ott az itt, mármint 1753 szeptembere, Párizs, Rue de Marais; a kertből felé szálló illat, annak a vörös hajú lánynak az illata volt, akit ott, akkor meggyilkolt. A boldogság könnyeit csalta a szemébe, hogy újra érezheti ezt az illatot – az pedig, hogy ez nem lehet igaz, halálra rémítette. Szédült és kóválygott, s a falnak támaszkodva összekuporodott. Ott aztán összeszedte magát, megzabolázta fantáziáját, és rövidebb, kevésbé kockázatos levegővételekkel szívta magába a végzetes illatot. És megállapította, hogy az a fal mögötti illat nagyon hasonlít ugyan a vörös hajú lányéra, de nem azonos vele. Ez is egy vörös hajú lánytól származott, ehhez nem fért kétség. Grenouille szagképzete mintegy látni engedte a valódi képet: a lány nem ült nyugodtan, hanem ide-oda ugrált, felhevült, majd lehűlt, nyilvánvalóan olyan játékot játszott egy teljesen jelentéktelen szagú másik személlyel, amelyben gyorsan kell mozogni, majd hirtelen megállni. Vakítóan fehér bőre volt. Zöldes szeme. Szeplők virítottak az arcán, nyakán és a mellén... vagyis hogy... – Grenouille egy pillanatra visszafojtotta lélegzetét, aztán hevesebben szimatolt, hogy elnyomja a Rue de Marais-i lány szagemlékét –, vagyis hogy ennek a lánynak még nem volt igazi melle! Csak aprócska mellkezdemények. Valami végtelenül finoman és alig érezhetően illatozó, szeplőktől körülvett, talán csak néhány napja, talán néhány órája – talán csak ettől a pillanattól kezdve növekedésnek indult melldombocskái. Egyszóval: a lány még gyermek volt. De micsoda gyermek! Grenouille homlokát kiverte a veríték. Tudta, hogy a gyerekeknek még nincs igazi szaguk, akárcsak a még bimbózó, zöld növényeknek. De ez, ez a fal mögé zárt, majdnem teljesen csukott bimbó, aki éppen csak, még csak őáltala, Grenouille által érzékelhetően, most kezdi bontogatni illatozó szirmait, már most is olyan hátborzongatóan és mennyeien illatozott, hogy ha teljes pompájában kibomlikmajd, olyan parfümöt áraszt, amilyent még nem szagok a világ. – Már most sokkal finomabb az illata – állapította meg Grenouille –, mint annak a lánynak a Rue de Marais-n, nem olyan erőteljes, nem olyan testes, de finomabb, árnyaltabb, egyszersmind természetesebb. Egy-két év, és olyan súlyúvá érik ez az illat, hogy se férfi, se nő nem tud majd ellenállni neki. És lenyűgözi majd az embereket, lefegyverezve, gyámoltalanul állnak majd a lány varázsa előtt, és nem fogják tudni, miért. És mert ostobák, és az orrukat csupán tüsszentésre használják, és mert azt hiszik, hogy a szemükkel mindent és mindenkit megláthatnak, azt fogják mondani, azért van ez így, mert a lány szép, bájos és kecses. Korlátoltságukban szabályos vonásait dicsérik majd, karcsú alakját, kifogástalan ívű keblét.
És a szeme, mondják majd, olyan, mint a smaragd, fogai, mint a gyöngysor, és bőre simasága csak az elefántcsontéhoz mérhető – meg ahány buta hasonlat még létezik. És jázminkirálynővé koronázzák, hülye arcképfestők mázolják majd meg a képét, amit majd mindenki megbámul, és azt fogják mondani: ez Franciaország legszebb leánya. Ifjak vonyítanak majd éjszakánként az ablaka alatt, mandolint pengetve... dagadt, vén pénzeszsákok csúsznak majd térden az apja előtt, hogy a kezéért esdekeljenek... és mindenféle korú nők sóhajtoznak majd a láttán, és arról álmodoznak, bárcsak egy napra olyan csábos szépséggé változhatnának, mint ő. És közülük senki sem fogja tudni, hogy nem a külseje az, ami rabul ejtette őket, nem az állítólag makulátlan szépsége, hanem csakis az az összetéveszthetetlen illata! Egyedül ő tudja majd, ő, Grenouille. Hiszen máris tudja. Ó! Meg kell szereznie ezt az illatot! De nem olyan véletlenszerűen, olyan botor módon, mint akkor a Rue Marais-i lányét. Hiszen azt csak beszívta, és ezzel meg is semmisítette. Nem: a fal mögötti lány illatát valóban magáévá akarta tenni, lenyúzni, mint egy bőrt, és kisajátítani. Még fogalma sem volt róla, hogy ezt miként fogja csinálni. De két éve volt rá, hogy kitalálja és megtanulja. Alapjában véve nem lehet nehezebb, mint egy ritka virág illatának elnyerése. Felállt, majdnem áhítatosan, mintha valami szentélyt vagy alvó nőt hagyna el, elosont, görnyedten, halkan, hogy senki ne lássa, senki ne hallja, senki fel ne figyeljen drága kincsére. Így menekült a városfal mentén a város ellenkező végéig, ahol végre már nem érezte a lányparfümöt, és a des Fénéants-kapun ismét belépett a városba. A házak árnyékában megállt. Az utcák bűzös kigőzölgéséből biztonságérzetet merített, a büdösség segített megzabolázni a rászakadt szenvedélyt. Negyedóra múlva teljesen összeszedte magát. Egyelőre, gondolta, nem megy a városfal mögötti kert közelébe. Erre semmi szüksége nem volt. Túlságosan felizgatná. Az a világ az ő jelenléte nélkül is fejlődik, s hogy hogyan fejlődik, azt Grenouille úgyis tudta. Nem engedhette meg magának, hogy kedvezőtlen időben mámorosodjék meg az illattól. Most bele kellett vetnie magát a munkába. Ki kellett bővítenie ismereteit és tökéletesíteni iparoskészségeit, hogy készen legyen az aratásra. Volt még rá két éve. 36 A des Fénéants-kapu közelében, a Rue de la Louveon Grenouille felfedezett egy kis illatszerészműhelyt, bement, és megkérdezte, van-e munka. Kiderült, hogy a tulajdonos, egy bizonyos Honoré Arnulfi nevű parfümkészítő mester az elmúlt télen meghalt, és az üzletet az özvegye, egy élénk, fekete hajú, harminc év körüli asszony vezeti egyedül, egy legény segítségével. Madame Arnulfi, miután hosszasan panaszkodott a nehéz időkre, és a bizonytalan üzletmenetre, kijelentette, hogy ugyan nem engedhet meg magának egy második segédet, másrészt viszont a rengeteg munka miatt mégis szüksége lenne még egyre; hogy egyrészt nem szállásolhat el itt a házban egy második segédet, másrészt van egy viskója az olajfaligetben, a ferences kolostor mögött, alig tíz percre innen, melyben egy igénytelen ifjú ember szükség esetén meghúzódhat; hogy egyrészt mint a mester gondos özvegye, felelősséggel viseltetik segédeinek testi jóléte irányában, másrészt viszont képtelen arra, hogy segédeinek napi kétszeri meleg élelmet adjon – egyszóval, Madame Arnulfi – amint Grenouille már rég kiszagolta –, egészséges jólétben élő, egészséges üzleti érzékkel megáldott asszony volt. És mivel Grenouille-nál a pénz nem számított, és beleegyezett a heti kétfrankos bérbe és a többi, igen szerény feltételbe, gyorsan egyezségre jutottak. Megjelent az első segéd, egy Druot nevű óriás, akiről Grenouille rögtön kitalálta, hogy a Madame ágyasa, és hogy a Madame semmibe nem kezd a segéd megkérdezése nélkül. Druot lecövekelte magát Grenouille elé, aki
nevetségesen eltörpült az emberhegy előtt; szétvetett lábakkal, spermaszagfelhőbe burkolózva szemlélgette Grenouille-t, élesen a szemébe nézett, mintha sötét szándékokat vagy titkos konkurenciát keresne benne, végül leereszkedően elvigyorodott, és főbólintással beleegyezését adta. Ezzel minden formaság el volt intézve. Grenouille kapott egy meleg kézfogást, egy hideg vacsorát, egy takarót és kulcsot a viskóhoz, amelynek nem volt ablaka, ellenben kellemesen bűzlött holmi régi birkaganétól és szénától, és ahol Grenouille, amennyire lehetett, berendezkedett. Másnap munkába állt Madame Arnulfinál. A nárcisz virágzásának volt az ideje. Madame Arnulfi részben saját parcelláin, a város alatti völgyben termesztette a virágot, másrészt parasztoktól vásárolta, szüntelen alkudozások közepette. A virágot már kora hajnalban behordták a műhelybe, kosárszámra, tízezrével borították ki; terjedelmes de pihekönnyű, illatózó hegyekben állt a virág. Druot ezenközben egy nagy kádban sertészsírt és marhafaggyút olvasztott krémállagú lévé, és belelapátolta a friss virágot, míg Grenouille-nak megállás nélkül kevergetnie kellett a masszát egy hosszú nyelű lapáttal. A virágkelyhek úgy úsztak egy pillanatig a felszínen, mint halálra rémült szemek, és mihelyt a lapát alákeverte, és a meleg zsír körbefogta őket, elsápadtak. És szinte ugyanazon pillanatban petyhüdtté és hervadttá váltak, és a halál oly gyorsan érte utol őket, hogy valószínűleg nem is tehettek mást, mint hogy utolsó illatos sóhajukat arra testálják, ami halálukat okozta, a zsíros lének, mivel – Grenouille határtalan elragadtatására – minél több virágot kevertek be a zsírba, az annál erősebben illatozott. És nem a halott virágok illatoztak tovább a zsírban, nem, maga a zsír volt az, ami átvette a virágok illatát. Amikor a főzet túlságosan sűrű lett a sok virágtól, gyorsan át kellett önteni a nagy szűrőn, hogy megszabadítsák a kifosztott virághulláktól, és fogékonnyá tegyék friss virágok számára. Aztán lapátoltak és kevertek és szűrtek tovább egész álló nap, szünet nélkül, míg estére az egész virágheggyel készen nem lettek. A virághulladékot aztán, hogy semmi se vesszék kárba, forró vízzel átmosták, és egy csavaros présben az utolsó cseppjeit is kisajtolták – ez az eljárás egy még mindig meglehetősen finom illatú olajat eredményezett. De az illat magja, a virágtenger lelke a kádban maradt bezárva, és a gusztustalan, szürkésfehér, csak lassan merevedő zsír őrizte tovább. Másnap folytatták a macerációt, ahogy ezt az eljárást nevezték – ismét felfűtötték a katlant, felforrósították a zsírt, és újabb virágszirmokat öltek bele. Így ment ez több napon át reggeltől estig. A munka kimerítő volt. Grenouille-nak mintha ólomból lett volna a karja, felhólyagosodott a keze, és fájt a háta, amikor esténként elbotorkált a kalyibájába. Druot, aki vagy háromszor olyan erős volt, mint ő, egyszer sem váltotta fel a kevergetésben, csak lapátolta a pehelykönnyű virágkelyheket, vigyázott a tűzre, és időnként a nagy melegre való tekintettel elment inni egyet. De Grenouille egy szót sem szólt. Zokszó nélkül keverte reggeltől estig a virágokat a zsírban, és eközben szinte nem is érezte, hogy fáradt, mert a szeme előtt lejátszódó, sőt orra előtt zajló folyamat újra meg újra elbűvölte: a virágok gyors elhervadása és illatuk abszorpciója. Bizonyos idő múlva Druot úgy döntött, hogy telítetté vált a zsír, és nem képes felvenni több illatot. Eloltották a tüzet, a sűrű lét pedig utoljára egy kőtégelybe szűrték le, ahol is pompás illatú pomádévá szilárdult. Ez volt Madame Arnulfi órája, aki jött is, hogy ellenőrizze a drága terméket, feliratozza a tégelyeket, és az árut minőség és mennyiség szerint pontosan bevezesse a könyveibe. Miután a tégelyeket saját kezűleg lezárta, lepecsételte, és levitte pincéjének hűs mélyébe, felvette fekete ruháját és az özvegyi fátyolt, és végigjárta az árusok és a parfüm-nagykereskedők házait. Megindító szavakkal ecsetelte az egyedülálló nők helyzetét, várta az árajánlatokat, összehasonlítgatta az árakat, sóhajtozott, és végül megkötötte az üzletet – vagy éppen nem kötötte meg. Az illatos pomádé, ha hűvös helyen tárolják, sokáig eláll. És ha az árak most
nem a várt módon alakulnak, hát ki tudja, talán a télen vagy jövő tavasszal ismét a magasba szöknek. Meggondolandó volt az is, hogy ahelyett, hogy ezekkel a zsírosbödönökkel alkudozik, ne indítson-e inkább több kistermelővel együtt egy hajórakomány pomádét Genovába, vagy egy szekérkonvojt a beaucire-i őszi vásárra, ami ugyan nem biztos üzlet, de ha beüt, nagyon megéri. Madame Arnulfinak ezeket a lehetőségeket kellett mérlegelni. Néha össze is kombinálta őket: kincsei egy részét eladta, másik részét félretette, a harmadikkal pedig saját kockázatára üzletelt. De ha érdeklődésére mindenhonnan azt a választ kapta, hogy a pomádépiac telített, és mostanában nincs is kilátás a helyzet javulására, akkor repdeső fátyollal hazasietett, és megbízta Druot-t, hogy mossa át az egészet, és csináljon belőle tiszta eszenciát. Ekkor újra előhozták a pincéből a pomádét, és zárt edényekben, óriási elővigyázatosság mellett felmelegítették, a legfinomabb borszesszel vegyítették, és egy beépített keverőszerkezet segítségével, amelyet Grenouille működtetett, alaposan átkeverték és kimosták. Ismét a pincébe kerülve, ez a folyadék gyorsan lehűlt, az alkohol elvált a pomádé megmerevedett zsírjától, és lehetett üvegbe fejteni. Most valamiféle parfümöt kaptak, persze nagyon töményet, a visszamaradó pomádé pedig túlnyomórészt elvesztette illatát. Tehát a virágillat megint más médiumba vándorolt át. De ezzel még nem fejeződött be a folyamat. Sűrű szövésű gézkendőkön, amelyeken a legkisebb zsírcsomócska is fennakadt, alaposan átszűrték a folyadékot, majd Druot egy kis lombikba töltötte a parfümös alkoholt, és gyenge tűzön lepárolta. Ami az alkohol elpárolgása után visszamaradt, az egy kevéske, halvány folyadék volt, Grenouille már jól ismerte, de ilyen minőséggel sem Baldininál, sem Runelnél nem találkozott. Ez volt maga a virágolaj, a tiszta illat százezerszeres koncentrátuma ebben a kis tócsányi tiszta eszenciában. Ez az eszencia már nem illatozott. Majdnem fájdalmasan intenzív, maró, éles szaga volt. De csak egyetlen cseppet kellett egy liter alkoholban feloldani, hogy életre keljen, és egész virágmezőként támadjon fel. A zsákmány félelmetesen kevésnek tűnt. A desztillálólombik tartalmát pontosan három üvegcsébe tudták szétönteni. Nem maradt a százezernyi virág illatából semmi egyéb, csupán három kicsi flakon! De ezek vagyont értek, már itt Grasse-ban is. Hát még ha Párizsba, Lyonba, Grenoble-ba, Genuába vagy Marseille-be kerültek! Madame Arnulfi egészen ellágyult pillantásokkal méregette az üvegcséket, szemével becézgette őket, és míg pászentos üvegdugót illesztett beléjük, még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy elfújjon valamit a drága illatból. És nehogy a legkisebb cseppecske is elpárologjon, a dugókat olvasztott viasszal csepegtette körbe, és az üvegek nyakára egy-egy halhólyagot húzott, szorosan megkötve. Aztán vattával bélelt ládikókba helyezte az üvegeket, és a pincében szigorúan elzárta. 37 Áprilisban rekettyét és naracsvirágot pároltak, májusban tengernyi rózsát, melyeknek krémes-édes illata láthatatlan burokba vonta a várost egy teljes hónapon át. Grenouille úgy dolgozott, mint egy igavonó barom. Szerényen, majdnem rabszolgai alázattal végzett el minden alantas munkát, amivel Druot megbízta. De mialatt látszólag bugyután kevergetett, lapátolt, mosogatott, takarította a műhelyt, vagy tűzifát cipelt, figyelmét az eljárások legfinomabb mozzanatai sem kerülték el, megjegyezte az illatok átváltozásának folyamatait. Orrával pontosabban kísérte az illat vándorlását a szirmokból a zsíron és alkoholon át a kis üvegcsékig, mint amire Druot valaha is képes lett volna. Még mielőtt Druot valamit észlelt, ő már érezte, tudta, mikor hevül túl a zsír, mikor válik petyhüdtté a virág, mikor telítődik illattal a lé; orral követte, mi játszódik le a keverőedényben, és pontosan tudta, mikor kell befejezni a desztillálást. Alkalmanként ezt
óvatosan Druot értésére is adta, és továbbra is alázatosan viselkedett. Úgy érzi – mondta –, mintha átforrósodott volna a zsír: azt hiszi, most már lehetne szűrni; valahogy az az érzése, mintha elpárolgott volna az alkohol a lombikból... és Druot, aki nem rendelkezett mesés intelligenciával, de teljesen tökkelütött sem volt, idővel rájött: akkor jár a legjobban, ha hallgat Grenouille „megérzéseire”. És mivel Grenouille egyszer sem volt nagyképű vagy fölényes, és sohasem vonta kétségbe Druot elsőbbségét és első segédi pozícióját – még tréfásan sem, és főleg Madame Arnulfi előtt nem! –, Druot nem látott okot rá, hogy ne fogadja meg Grenouille tanácsait, sőt idővel át ne engedje neki egyedül a döntés jogát. Egyre sűrűbben fordult elő, hogy Grenouille nemcsak kevert, hanem egyszersmind lapátolt, fűtött és szűrt, míg Druot átugrott a Quatre Dauphins nevű kocsmába egy pohár borra, vagy a Madame szobájába, hogy ott érvényesítse a jogait. Tudta: nyugodt lélekkel rábízhatja magát Grenouille-ra. És Grenouille dupla munkát végzett ugyan, de élvezte az egyedüllétet, meg azt, hogy tökéletesíthette művészetét, és néha kisebb kísérleteket is elvégezhetett. És egy tolvaj örömével állapította meg, hogy az ő pomádéja sokkalta finomabb, mint a Druot-val közösen készített. Július végén megkezdődött a jázminszezon, augusztusban az éjszakai jácinté. Mindkét virágnak olyan különleges és törékeny szaganyaga van, hogy virágjaikat csak napkelte előtt lehetett leszedni, és a legspeciálisabb, legóvatosabb feldolgozást igényelték. Hő hatására csökkent a szaguk, és ha hirtelen kerültek be a forró zsíros fürdőbe, akkor el is vesztették az illatukat. A minden virágok legnemesebbikeitől nem lehetett csak úgy elrabolni az illatot, valósággal ki kellett könyörögni tőlük. Egy külön e célra szolgáló illatosítóteremben hűvös zsírral bekent lemezekre szórták a virágfejeket, vagy olajjal átitatott kendőkbe csomagolták lazán, hogy ott átszenderedjenek a halálba. Csak három-négy nap múlva hervadtak el, és adták át illatukat az őket körülvevő zsírnak vagy olajnak. Ekkor óvatosan lefejtették őket, és újakat raktak a helyükbe. Az eljárást tízszer, hússzor is megismételték, és szeptember lett, mire a zsír pomádévá illatosodott, s a kendőkből is kisajtolhatták az olajat. A végeredmény még kevesebb volt, mint a macerációnál. De az ilyen hideg eljárással készült jázminkrém vagy Huile Antique de Tubéreuse minősége finomságban és illathűségben minden egyéb parfümisztikai terméket felülmúlt: Különösen a jázmin esetében tűnt úgy, hogy a virágok édesen tapadós, erotikus illata, mint egy tükörre, képeződött le a zsírozott lemezekre, és tökéletesen természetes illatot sugároz vissza – persze csak részben. Mert Grenouille orra tudott különbséget tenni a virág és konzervált illata közt: emezt finom fátyolként fogta körbe a zsír szaga – bármilyen tiszta volt is –, s letompította az eredetit, lágyabbá tette a jellemvonásait – talán csak így válhatott szépsége elviselhetővé a hétköznapok emberei számára... Mindenesetre a hideg enfleurage, átitatás volt a legrafináltabb és leghatásosabb módszer ahhoz, hogy illatokat raboljanak. Ennél jobb nem volt. De ahhoz nem volt elég jó, hogy Grenouille orrát félrevezesse, aki azonban tudta, hogy egy eltompult orrú világ megtévesztéséhez tökéletesen elég. Már rövid idő múlva túlszárnyalta „mesterét”, Druot-t a hidegillatosításban ugyanúgy, mint a macerációban, s ezt a szokásos alárendelten diszkrét módján értésére is adta. Druot szívesen átengedte neki, hogy a vágóhídra menjen, és kiválassza a legmegfelelőbb faggyút, otthon tisztítsa, kiolvassza, szűrje, és meghatározza a keverési arányt, ami Druot számára mindig is kényelmetlen és rettegett feladatot jelentett, mert egy tisztátalan, túlságosan sertés-, ürü- vagy marhaszagú zsír az egész pomádét tönkretehette. Ráhagyta az illatosítólemezek elhelyezését az illatosítóműhelyben, a virágváltás idejét, a pomádé telítettségi fokát is ő határozhatta meg, aztán hamarosan ő döntött minden kényes kérdésben, melyeket Druot – akárcsak Baldini a maga idejében – mindig csak a tanult szabályok alapján gyakorolt; míg Grenouille az orrával döntött, amiről Druot-nak persze fogalma sem volt. – Szerencsés keze van – mondta – jó érzéke van ezekhez a dolgokhoz.
Néha meg ezt gondolta: Egyszerűen sokkal tehetségesebb nálam, százszor jobb parfümcsináló! De ugyanakkor bolondnak is tartotta, mert úgy gondolta, hogy Grenouille nem kovácsol tőkét a tehetségéből, ő viszont, Druot, szerényebb képességeivel is hamarosan a mesteri fokozatig viszi majd. Grenouille pedig meg akarta erősíteni ebben a hitben, szorgalmasan játszotta a hülyét, a legcsekélyebb becsvágyat sem lehetett rajta észrevenni, úgy tett, mint akinek sejtelme sincs tulajdon zsenialitásáról, és csak a sokat tapasztalt Druot utasításait követi, aki nélkül ő maga egy nagy senki lenne. Ilyen módon remekül kijöttek egymással. Aztán ősz lett, majd tél. A műhely elcsendesedett. Az illatok tégelyekbe és flakonokba zárva nyugodtak a pincében, és ha Madame nem óhajtott átmosatni egy-egy pomádét, vagy desztilláltatni egy zsák fűszernövényt, nemigen akadt tennivalójuk. Olajbogyó volt még, hétről hétre néhány kosárnyi. Szűz olaját kipréselték, a többit az olajütőben dolgozták fel. Meg szőlő, aminek egy részét alkohollá desztillálta és rektifikálta Grenouille. Druot-t egyre kevesebbet lehetett látni a műhelyben. Megtette kötelességét Madame ágyában, és ha izzadság-és spermaszagot árasztva meg is jelent, csak azért, hogy hamarosan eltűnhessen a Quatre Dauphins-ben. Madame is ritkán jött le. Kizárólag az üzleti ügyeivel foglalkozott, és a ruhatárát alakította át, hogy legyen mit felvennie a gyászév letelte után. Grenouille sokszor napokig sem látott senkit a cselédlányon kívül, akitől délben levest kapott, este pedig kenyeret és olajbogyót. Alig mozdult ki. A testületi életben, vagyis a rendszeres céhes találkozókon és kivonulásokon csak annyiszor vett részt, hogy sem távolmaradása, sem jelenléte ne keltsen feltűnést. Nem voltak barátai vagy közeli ismerősei, de arra is vigyázott, hogy ne tartsák beképzeltnek vagy kívülállónak. Hagyta, hogy a többi segéd tartsa unalmasnak és feleslegesnek a társaságát. Mestere volt az unalomkeltés művészetének, és annak, hogy gyámoltalan trotlinak mutatkozzon, de nem annyira, hogy élvezettel gúnyolódhassanak rajta, vagy bármiféle durva céhes tréfa áldozatává lehessen. Elérte, hogy teljesen érdektelennek tartsák. Békében hagyták. Mást nem is akart. 38 Minden idejét a műhelyben töltötte. Druot-nak azt mondta, hogy egy kölnirecepten töri a fejét. De igazából egészen másféle illatokkal kísérletezett. Montpellier-ben kevert emberparfümje, hiába takarékoskodott vele, lassan kifogyott. Újat készített. De most már nem elégedett meg sebtében összeszedett alkotóelemekből jól-rosszul összekotyvasztott emberszaggal, hanem személyes szagot, vagy még inkább személyes szagok sokaságát készítette el. Először is csinált egy jelentéktelenség-szagot, egy egérszürke hétköznapi illatruhát, melyben az emberszagra jellemző sajtos-savanyú még érezhető volt, de mintha vastag len- és gyapjúruhákon át, száraz aggastyánbőrről áradt volna a külvilágba. Ilyen szagot árasztva kényelmesen mozoghatott az emberek között. A parfüm elég erős volt ahhoz, hogy egy személy létezését szagilag megindokolja, egyúttal azonban volt annyira diszkrét is, hogy senkit: nem zavart. Grenouille ezzel – a szagot illetően – tulajdonképpen nem is volt jelen, de szerény jelenlétét mégiscsak érzékelhetővé tette. Ezt a kettősséget nagyon jól tudta hasznosítani mind az Arnulfi-házban, mind városbeli sétáin. Bizonyos alkalmakkor ez a szerény illat akadálynak bizonyult. Ha Druot megbízásából beszerzőútra ment, vagy ha a maga számára akart egy kis pézsmát vagy mósuszt vásárolni, könnyen megeshetett, hogy tökéletes jelentéktelensége miatt egyáltalán nem veszik észre, és nem szolgálják ki, vagy látják ugyan, de rosszul szolgálják ki, vagy pedig kiszolgálás közben feledkeznek meg róla. Az ilyen alkalmakra kissé markánsabb, enyhén izzadságszagú parfümöt
készített, némi sarkított és szögletes szaggal, ami durva külsőt kölcsönzött neki, és az emberek azt hitték, hogy sürgős üzleti ügyei miatt sietős az útja. Egy kis figyelemkeltéshez jó segítséget nyújtott Druot aura seminalisa, melyet friss kacsatojásból és erjesztett búzalisztből készült pasztával bekent zsíros lepedő segítségével állított elő. Arzenáljának következő tagja a részvétkeltő parfüm volt – ez főleg középkorú és idős nőknél vált be. Ennek vizezett tej és tiszta puhafaszaga volt. Grenouille ezzel úgy hatott – még ha borotválatlan, sötét arcú, gondosan öltözött volt is éppen –, mint egy segítségre szoruló sápadt fiúcska, rongyos kiskabátban. Ha a kofák megszimatolták a piacon, diót és aszalt körtét dugtak a zsebébe, olyan éhesnek és gyámoltalannak látszott. A hentesné, aki pedig vén hárpia hírében állt, megengedte, hogy állott, büdös csontokat meg húsmaradványokat keresgéljen, és amit talál, ingyen elvigye, mert az ártatlanság levegője megérintette anyai szívét. Ezekből a maradékokból aztán alkohollal való közvetlen digerálással egy olyan szag fő alkotóit nyerte ki, amelyet akkor használt, ha feltétlenül egyedül akart maradni. A szag csendes undort keltett körülötte, olyan rothadó leheletet árasztott, mint öreg, ápolatlan szájak reggeli sóhaja. Annyira hatásos volt, hogy még az egyáltalán nem finnyás Druot is akaratlanul elfordult, és kiment a levegőre, anélkül hogy tudatosult volna benne, mi üldözte el. És ebből a bűzből néhány csepp is elegendő volt a kalyiba küszöbére, hogy se ember, se állat oda ne merészkedjék. Ezeknek a különböző szagoknak a védelmében, melyeket Grenouille úgy váltogatott szükségletei szerint, mint más a ruhát, és amelyek arra szolgáltak, hogy zavartalanul, lényegében rejtőzködve éljen az emberek között, most végre valódi szenvedélyének élhetett: az illatvadászatnak. És mert nagy cél lebegett az orra előtt, amire még egy éve volt, nemcsak lángoló buzgalommal, hanem hallatlan tervszerűséggel és rendszerességgel járt el fegyverei élesítésében, technikai kihegyezésében, módszereinek apránkénti tökéletesítésében. Ott folytatta, hol Baldininál abbahagyta: élettelen dolgok – kő, fém, üveg, fa, só, víz, levegő – illatának kivonásával. Ami akkor a desztilláció durva eljárásával csúfosan csődöt mondott, az most, hála a zsírok erős abszorbeáló hajlamának, sikerrel járt. Egy sárgaréz ajtókilincset, melynek hűvös-penészes, fátyolos illata nagyon megtetszett neki, néhány napra marhafaggyúba ágyazott. És íme, amikor lekaparta a faggyút, és megvizsgálta, érezte, hogy nagyon kicsit ugyan, de mégis valamennyire megfogta a kilincs szagát. S a szag még az alkoholos átmosás után is megmaradt, végtelenül lágyan, távolian, a borszesz szaga alatt és valószínűleg kizárólag Grenouille orrával érzékelhetően – de ott volt, ez pedig azt jelentette, hogy – legalábbis elméletileg – kivitelezhetően. Ha lett volna tízezer kilincse, amelyeket ezer napra faggyúba ágyazhatott volna, biztosan készíthetett volna a rézkilincsillatból olyan erőset, hogy bárki orra elé odatarthatta volna, mint a valóság megtévesztő illúzióját. Ugyanezt érte el egy kőnek porózus mészillatával, melyet a kalyibája előtt talált az olajfaligetben. Maceráció útján egy kis pacányi kőpomádét nyert, melynek illata határtalanul megörvendeztette. Kunyhója körül más tárgyak illatával kombinálva apránként megalkotta a ferences kolostor mögötti olajfaliget miniatűr modelljét, amelyet aztán flakonban hurcolt magával, és bármikor életre kelthetett. Virtuóz illatműtárgyak voltak ezek, csodálatos kicsiny játékszerek, amelyeket Grenouille-on kívül senki más nem tudott volna értékelni – de még észlelni sem. Ő azonban el volt ragadtatva ezektől a semmire nem jó műremekektől, és életének sem korábbi, sem későbbi szakaszában nem voltak ehhez hasonló, valóban ártatlan örömei, mint most, amikor illatos tájakat, csendéleteket és az egyes tárgyak képmásait alkotta meg játékos lelkesedéssel. Ezután élőlényekre tért át. Téli rovarokra, lárvákra, patkányokra, apróbb macskákra vadászott, és meleg zsírba fojtotta őket. Éjszakánként beosont az istállókba, hogy teheneket, kecskéket és malacokat csavarjon
néhány órára a zsírral vagy olajjal átitatott kendőkbe. Vagy a birkaakolba lopakodott, hogy titokban megnyírjon egy birkát, melynek illatos gyapját borszeszben mosta ki. A kezdeti eredmények nem voltak kielégítők. Mert az állatok a türelmes kövekkel és kilincsekkel ellentétben csak nehezen váltak meg a szaguktól. A disznók ledörzsölték a kötéseket az ól cölöpein, a birkák rémült zajt csaptak, ha éjszaka odalopódzott hozzájuk a késsel. A tehenek lerázták tőgyükről a zsíros kendőt. Néhány rabul ejtett bogár pedig, mialatt feldolgozta, undorítóan büdös váladékot termelt, a patkányok, biztosan félelmükben, beleszartak az érzékeny pomádéba. Azok az állatok, amelyektől maceráció útján akart illatot szerezni, nem csendben vagy egy halk sóhajjal váltak meg életüktől, mint a virágok, hanem kétségbeesetten védekeztek a meghalás ellen, nem engedték bekeverni magukat, kapálóztak, küzdöttek, és ezáltal annyi félelem- és halálverítéket termeltek, hogy megsavanyították a meleg zsírt. Így persze nem lehetett normálisan dolgozni. Az objektumokat le kellett nyugtatni, méghozzá olyan gyorsan, hogy ne legyen idejük félni vagy ellenállni. Meg kellett ölni őket. Elsőként egy kiskutyával tett próbát. A mészárszékből csalta el egy darab hússal az anyja mellől egész a műhelyig, s míg az állatka boldog izgalommal kapott a hús után, amit Grenouille a baljában tartott, addig ő gyorsan és jó erősen tarkón vágta egy fahasábbal. A halál olyan gyorsan érte a kiskutyát, hogy a boldogság kifejezése ott maradt a száján és a szemén még akkor is, amikor Grenouille már régen kiterítette az illatosítóhelyiségben egy rostára, két zsíros lemez közé, ahol szétáraszthatta tiszta, halálverítéktől mentes kutyaszagát. Persze, résen kellett lennie! A tetemek – ugyanúgy, mint a levágott virágok – nagyon romlandók. Így Grenouille őrt állt az áldozatánál, mintegy fél napon át, míg észre nem vette, hogy az ugyan nem kellemetlen, de torzító hullaszag első foszlányai megjelennek a kutya körül. Azonnal befejezte az enfleurage-t eltüntette a tetemet, és a kevéske illatos zsírt kimosta egy edényben. Az alkoholt gyűszűnyi mennyiségűre desztillálta, s ezt a parányi maradékot üvegcsövecskébe töltötte. A parfüm egyértelműen a nedves, friss-faggyús, éles kutya-szőrszagot árasztotta, méghozzá meglepő erővel. És amikor Grenouille a mészárszéki öreg szukával megszagoltatta az üvegcsövet, az örömüvöltést hallatott, nyüszített, és orrát nem akarta elvenni többé a kémcsőtől. De Grenouille bedugaszolta a kémcsövet, és magánál hordozta még hosszú ideig, mintegy emlékül ama győzelem napjára, amikor először sikerült elrabolnia egy élőlény illatos lelkét. Aztán lassanként és a legnagyobb elővigyázatossággal áttért az emberekre. Először nagyszemű hálóval, biztos távolságból halászta az illatokat, mert nem nagy zsákmányt akart ejteni, hanem módszerének elvét akarta kipróbálni. Jelentéktelenségi illatával álcázva, esténként a Quatre Dauphins-ben elkeveredett a vendégek között, és apró, zsírral és olajjal átitatott rongyocskákat ragasztott a padok és asztalok alá meg a rejtett zugokba. Pár nap múlva aztán begyűjtötte és megvizsgálta őket. Valóban: a mindenféle konyha-, pipadohány- és borszag mellett némi emberszagot is őriztek. De ez csak nagyon finoman és rejtetten jelentkezett, inkább csak valami általános kigőzölgés volt, mintsem egyéni illat. Azok a próbarongyok, amelyeket Grenouille december 24-én helyezett el a katedrális padja alatt, és csak 26-án gyűjtött be, miután nem kevesebb, mint hét misét ültek végig rajtuk, hasonló szagot, csak egy kicsit emelkedetten izzadtabbat árasztottak: szörnyű illatkonglomerátumot seggszagból, menstruációs vér szagából, nyirkos térdhajlatok és ökölbe szoruló kezek szagából, ami elkeveredett az ezernyi kóruséneklő, ávemária suttogó torok kilélegzésével, meg a mirha és tömjén nyomasztó illatával; az átitatott rongyocskáknak ködös, szétfolyó, hánytatóan undorító szagkeveréke mégis hamisítatlanul emberi volt. Az első egyéni illatot Grenouille a Charité ispotályában zsákmányolta. Sikerült elcsennie egy elégetésre váró lepedőt, amibe egy nemrég elhunyt tüdővészes iparoslegény volt mintegy két hónapig becsavarva. A lepedőt olyannyira átitatta a legény bőrének a zsiradéka, hogy ennek kivonatát enfleurage-kenőcsként különítette el, és rögtön mosásnak vetette alá. Az
eredmény kísérteties volt. Grenouille orra előtt szagszempontból feltámadt halottaiból a bőrnadrág- és táskakészítő, és ott lebegett a szobában, bár a sajátos reinkarnálási módszer és betegségének számos kórokozója által csak árnyképként, de mégis egyéni illatlenyomatként, felismerhetően: harminc év körüli, alacsony férfi, szőke, krumpliorrú, kurta karú-lábú, lúdtalpas, lábszagú, duzzadt nemi szervű, rossz szájszagú, alacsony termetű ember – orral nézve nem volt valami szépség ez a bőrnadrág- és táskakészítő, nem is érdemelte meg, hogy ama kiskutyához hasonlóan őrizgesse. De Grenouille mégis egész éjszaka ott tartotta a szagszellemet; időnként megszaglászta; kielégülést és boldogságot szerzett neki az a hatalom, amit egy másik ember aurája fölött nyert. A következő nap kiöntötte. Ezekben a téli napokban elvégzett még egy kísérletet. Egy vándorló, öreg, néma koldusasszonynak egy frankot adott, hogy az egy napon át hordozzon a meztelen bőrén néhány, különféle zsírokkal és olajakkal átitatott rongyocskát. Kiderült, hogy az emberi szagot legjobban a bárányvesezsír és a többször tisztított sertés- és marhafaggyú 2:5:3 arányú keveréke képes beinni. Ebbe aztán Grenouille bele is nyugodott. Lemondott arról, hogy élő embert egészben a hatalmába kerítsen, és illatszerészetileg feldolgozzon. Az ilyesmi túl kockázatos lett volna, és nem is vezetett volna új felismerésekhez. Tudta, hogy birtokában van azoknak az eljárásoknak, amelyekkel egy ember illatát el tudja rabolni, és nem volt szüksége arra, hogy erről újra bizonyságot szerezzen. Az emberszag önmagában nem érdekelte. Az emberszagot pótszerekkel is elő tudta állítani. Amire ő vágyott, az egy bizonyos fajta embernek a szaga volt: azé a ritka emberfajtáé, amelyik szeretetet és szerelmet kelt a többiekben. Ezek voltak az áldozatai. 39 Januárban Arnulfi özvegye házasságra lépett első segédjével, Dominique Druot-val, aki ezáltal Maitre Gantier et Parfumeurré, azaz kesztyű- és parfümkészítő mesterré lépett elő. Nagy lakomát adtak a céhmestereknek és egy szerényebbet a segédeknek, Madame új matracot vásárolt az ágyába, amelyet immár hivatalosan osztott meg Druot-val, és előszedte a szekrényből a tarka ruháit. Különben minden maradt a régiben. Megtartotta a jól bevált Arnulfi nevet meg az osztatlan vagyont, az üzlet pénzügyi vezetését és a pincekulcsot; Druot eleget tett napi szexuális kötelességének, majd a kocsmában keresett felüdülést; Grenouille pedig, bár első és egyetlen segéddé lépett elő, a felhalmozódó munka legnagyobb részét változatlan bérért, szerény ellátásért és sivár fedélért végezte el. Az év a kasszia sárga áradatával kezdődött, majd jácinttal, ibolyával és bódító nárcisszal folytatódott. Egy márciusi vasárnap – Grenouille körülbelül egy éve tartózkodott Grasse-ban – útnak eredt, hogy utánanézzen, mi történt a város másik végén lévő elfalazott kertben. Most fel volt készülve az illatra, pontosan tudta, mit várhat... de mégis, amikor megérezte, már a Porte Neuve-nél, félúton a falhoz, feldörömbölt a szíve, és érezte, hogy a boldogságtól pezsegni kezd a vér az ereiben, még ott volt a szép növény, a hasonlíthatatlan; baj nélkül átvészelte a telet, teljes fényében pompázott, nőtt, nyújtózkodott, a legnagyszerűbb szirmokat hajtotta. Illata, ahogyan gondolta, erősödött, de nem veszített finomságából. Ami egy éve még szórványosan, cseppenként jelentkezett, az mostanra egyenletesen eloszló, könnyű, krémszerű illatfolyammá vált, ezer színben csillogó, mégis tömör áradattá. És ez az áradat – állapította meg üdvözülten Grenouille – egyre erősödő forrásból táplálkozott. Még egy év, már csak egy esztendő, már csak tizenkét hónap, s aztán a forrás kiárad, ő pedig eljöhet, hogy megkaparintsa, és befogja illatának vad kitörését.
A fal mellett elhaladt addig a helyig, ahol a kert volt. Bár a lány nyilvánvalóan nem volt a kertben, hanem bent a házban, egy zárt ablakos kamrácskában, illata, mint lágy szellő fújdogált. Grenouille csendben lapított. Nem mámorosodott meg, nem szédült meg, mint amikor először megérezte az illatot. Olyan boldog volt, mint az imádottját távolról figyelő szerető, aki tudja, esztendő múltával hazaviszi szerelme tárgyát. Valóban, Grenouille, a kullancs, a szörnyeteg, az embertelen ember Grenouille, aki sohasem érzett szerelmet, és sohasem keltett szerelmet, ott állt azon a márciusi napon Grasse városfalánál, és szeretett, és szerelme mélységesen boldoggá tette. Persze, nem embert szeretett, nem azt a fal mögött lakó lányt szerette. Az illatot szerette. Egyedül az illatot és semmi mást, s ezt is csak úgy, mint ami majdan az övé lesz. Megesküdött az életére, hogy esztendő múltán hazaviszi. E sajátságos fogadalom vagy eljegyzés után, ez után az önmaga és jövendő illata számára tett hűségeskü után jókedvűen hagyta el a helyet, és a Porte du Cours-on át visszatért a városba. Amikor éjszaka a viskójában feküdt, még egyszer felidézte emlékezetében az illatot – nem bírt ellenállni a kísértésnek –, és hosszú, mámoros időn át belemerült, becézgette, és engedte, hogy az is becézze őt, olyan szorosan, olyan álomszerű közelségből, mintha már a valóságban is az övé volna, az ő illata, az ő saját illata, amelyet szeretett önmagán, és általa önmagát. Magával akarta vinni ezt az önimádó érzést az álomba. De éppen abban a pillanatban, amikor lehunyta a szemét, és már csak egy lélegzetvételnyire volt az elszunnyadástól, az illat elszállt, hirtelen eltűnt, s helyette a hideg, éles kecskeistállószag érződött csak. Grenouille felriadt. Mi lesz – gondolta –, ha ez az illat, ami az enyém lesz... mi lesz, ha egyszer elfogy? Hiszen ez nem olyan, mint az emlékezet, ahol minden illat örök... A valódi elhasználódik a világban. Illékony. És mire elfogy, a forrása, amelyből származik, már nem lesz. Én pedig meztelen leszek, mint azelőtt, és a pótszereimmel segíthetek magamon. De nem, rosszabb lesz, mint azelőtt! Mert közben megismertem, sőt birtokoltam őt, az én saját, külön illatomat, s nem tudom majd elfelejteni, hiszen sohasem felejtek el illatokat. És így éldegélek majd életem végéig az emlékeimből, mint ahogyan már most is egy pillanatig csak abból éltem, hogy már előre emlékeztem arra az illatra, ami majd egyszer az enyém lesz... De hát akkor miért is kell nekem egyáltalán? Ez a gondolat roppant kínosan érintette Grenouille-t. Szörnyen megrémítette, hogy azt az illatot, ami még nem is az övé, ha meg is szerzi, feltétlenül el kell veszítse majd. És vajon mennyi ideig tart majd? Pár napig? Pár hétig? Talán, ha egész takarékosan bánik vele, egy hónapig? és aztán? Látta magát, ahogy kiönti az üvegcséből az utolsó cseppet, borszesszel kiöblíti a flakont, nehogy egy csepp is kárba vesszen, s aztán látta, érezte, ahogyan imádott illata örökre, visszavonhatatlanul elillan. Olyan lesz, mint egy lassú haldoklás, egyfajta fordított megfulladás, önmaga fájdalmas, lassú kilélegzése a rettenetes világba. Didergett. Elfogta a vágy, hogy feladja terveit, kimenjen az éjszakába, és elvonuljon... Elvándorolni a behavazott hegyeken túlra, pihenés nélkül, száz mérföldeket az Auvergne-ben, hogy ott behúzódjon a barlangjába, és a halálba aludjon. De nem tette meg. Ott maradt ülve, és nem engedett a kísértésnek, pedig erős volt. Nem engedett neki, már ismerte ezt a kísértést, hogy elhúzódjon és elbújjon egy barlangba. Ezt már tudta, hogy milyen. De azt nem tudta, milyen az, ha az övé egy emberi illat, egy olyan pompás illat, mint a fal mögötti lányé. És bár tudta, hogy drágán, rettenetesen drágán fog megfizetni ezért az illatért az elvesztésével; vonzóbb volt számára valamit bírni, majd elveszíteni, mint egyszerűen csak lemondani mindkettőről. Mert egész élete lemondásokkal volt teli. De még sohasem volt semmi igazán az övé, és sohasem veszített el valamit. Lassan elmúlt a kétely és vele együtt a borzongás. Érezte, hogy a meleg vér átjárja, és életet önt bele, és újraéleszti előbbi elhatározását, amely még meg is szilárdult, mert nem csupán vágyakozásból fakadt, hanem megfontolt mérlegelésből. Grenouille, a kullancs, választás elé
került; vagy beszárad önmagába, vagy leesik az ágról. Az utóbbit választotta, tudván tudva, hogy ez lesz az utolsó zuhanása. Visszafeküdt a vackára, befúrta magát a szalmába, be a takaró alá, és nagyon hősiesnek érezte magát. De Grenouille nem lett volna Grenouille, ha megelégedett volna egy fatalista hősies érzéssel. Ehhez túlságosan is makacsul akarta önmagát igazolni, és túl ravasz természete meg túl rafinált szelleme volt. Rendben van – elhatározta, hogy megszerzi annak a fal mögötti lánynak az illatát. És ha néhány hét múlva elveszíti, és belehal a veszteségbe, az is rendjén lesz. De még jobb volna, ha nem kellene meghalnia, de mégis megtarthatná az illatot, vagy elveszítését a lehető leghosszabb ideig elodázhatná. Tartósítani kellene. El kellene venni belőle az illékonyságát, anélkül hogy karakterét elveszítené – ez már szakmai kérdés. Vannak illatok, amelyek évtizedekig frissek maradnak. Egy mósusszal bedörzsölt szekrény, egy fahéjolajjal átitatott bőr, egy ámbragumó, egy cédrusfa ládikó illata majdhogynem örök életű. Mások pedig – a citromolaj, bergamott, nárcisz- és tubarózsa-kivonatok és még sokmás virágillat – már pár óra alatt kilehelik a lelküket, ha tisztán és vegyítetlenül kerülnek érintkezésbe a levegővel. A parfümkészítő ennek a végzetes folyamatnak állja útját, amikor a túlságosan illékony illatokat megköti a tartósabbakkal, vagyis mintegy lekötözi őket, megzabolázza szabadulási hajlamukat. Ez attól válik művészetté, hogy a pórázt olyan hosszúra kell hagyni, hogy a megbéklyózott illat látszólag megőrizze szabadságát, de kötelei mégis szorosan fogva tartsák. Grenouille-nak ez egyszer már, sikerült, illékony tubarózsaolajat kötözött le tökéletesen pézsma, vanília, labdanum és ciprus gondosan adagolt mennyiségeivel, úgy, hogy illatát ezektől csak még jobban érvényre juttathatta. Miért is ne csinálhatná meg ugyanezt a lány illatával is? Miért kellene tisztán elpazarolni, eltékozolni ezt a minden illatok legdrágábbikát, legtörékenyebbikét? milyen kézenfekvő! Milyen rendkívüli módon együgyű! Talán a gyémántot csiszolatlanul hagyják? Az aranyat rögökben viselik? Talán ő, Grenouille is primitív illattolvaj, mint Druot meg a többi macerátor, desztilláló és virágnyomorgató? Vagy mégis a világ első parfümistája? A fejét verte iszonyatában, hogy nem is jutott korábban eszébe: hát persze hogy nem szabad ezt az egyszeri illatot nyersen felhasználni! Foglalatba kell tenni, mint a legdrágább ékkövet! Illatdiadémot kell alkotnia, melynek legelőkelőbb helyén, a többihez hozzákötve, de egyszersmind fölöttük lebegve, sugároz majd a lány illata. Parfümöt fog készíteni a művészet összes szabályai szerint, amelyben a központi illat a fal mögötti lányé lesz. Mindenesetre a körítéshez, a bázis-, köz- és felhangokhoz, vezérillatnak és fixatívnak nem mósusz, pézsma, rózsa- vagy narancsolaj alkalmas, ebben biztos volt. Egy ilyen parfümhöz, egy emberparfümhöz egészen másféle összetevőkre volt szüksége. 40 Ugyanezen év májusában egy rózsaföld közepén Grasse és a tőle keletre fekvő Opio között félúton, egy tizenöt éves lány meztelen holttestére bukkantak. Egy tarkójára mért bunkócsapás végzett vele. A paraszt, aki megtalálta, annyira összezavarodott a szörnyű lelet láttán, hogy majdnem gyanúba keverte magát, mert a rendőr hadnagynak remegő hangon azt jelentette, hogy ilyen szépet még nem látott – pedig azt akarta mondani, hogy ilyen szörnyűségeset még nem látott. A lány valóban ritka szépség volt. Azokhoz a nehézvérű nőkhöz tartozott, akik mintha sötét mézből lennének: simák, édesek és iszonyúan ragadósak, akik egy kurta mozdulattal, egy hajigazítással, pillantásuk egyetlen korbácsütésével uralkodnak, s maguk eközben nyugodtan állnak a forgószél középpontjában, látszólag nem is sejtvén önmaguk vonzerejét, mellyel ellenállhatatlanul leigázzák a nők és férfiak lelkét és vágyait. És fiatal volt még, nagyon fiatal,
s bájos volt, mert még nem hízott el a típusára oly jellemző módon. Súlyos tagjai még simák és ruganyosak voltak, keble, mint hámozott tojás, és széles arcát, mely még lágy vonásokat és titkos zugokat mutatott, a sűrű, fekete haj keretezte valaha. A haj maga persze eltűnt. A gyilkos lenyírta és elvitte, ugyanúgy, mint a ruhákat. Először a cigányokat gyanúsították. A cigányoktól minden kitellett. A cigányok köztudomásúlag öreg ruhákból szőtték a szőnyegeiket, párnáikba pedig emberhajat tömtek, az akasztottak fogaiból és bőréből meg kis babákat készítettek. Egy ilyen perverz gaztettel kapcsolatban csak a cigányok jöhettek szóba. De abban az időben nem jártak a vidéken cigányok, se közel, se távol, utoljára decemberben vonultak erre. Cigányok híján aztán az olasz vándormunkásokat gyanúsították. De olasz vándormunkások sem voltak még, nekik még korai volt, ők majd csak júniusban jelennek meg a jácintszüretre, tehát ők sem lehettek. Végül a parókakészítők keveredtek gyanúba, akiknél keresni kezdték a meggyilkolt lány haját. Mindhiába. A gyanúsítottak sorát a zsidók folytatták, aztán a bencés kolostor állítólag buja szerzetesei – akik azonban már mind jócskán túl voltak a hetvenen –, aztán a ciszterciták, aztán a szabadkőművesek, aztán az őrültek a Charitéból, majd a szénégetők, a koldusok és végül az erkölcstelen nemesség, különösen Cabris márkija, mert már harmadszor házasodott, és pincéiben állítólag feketemiséket rendezett, ahol szűzlányvért ivott, hogy férfiasságát fokozza. De bizonyítani semmit sem lehetett. A gyilkosságot senki sem látta, a halott ruháit és haját nem találták meg. A rendőr hadnagy néhány hét múlva beszüntette a nyomozást. Június közepén megjöttek az olaszok, sokan családostul, hogy aratóként munkába álljanak. A parasztok felfogadták ugyan őket, de asszonyaiknak és lányaiknak megtiltották, hogy érintkezzenek velük. Biztos, ami biztos. Mert az elkövetett gyilkossággal ugyan valóban nem gyanúsíthatták a vándormunkásokat, de elvileg tehették volna ők is, ezért jobbnak látták óvakodni tőlük. A jázminszüret kezdete után hamarosan két újabb gyilkosság következett be. Ismét gyönyörű lányok estek áldozatul, ismét ama nehézvérű, fekete hajú típushoz tartoztak, ismét meztelenül, kopaszra nyírva, zúzott sebbel tarkójukon találtak rájuk a virágföldeken. A tettesről megint semmi árulkodó nyom. A hír futótűzként terjedt, és már-már bántalmazták a vándormunkásokat, amikor kiderült, hogy mindkét áldozat olasz lány volt, egy genovai napszámos lányai. Rettenet töltötte el az egész vidéket. Az emberek nem tudták, ki ellen forduljanak tehetetlen dühükben. Voltak ugyan még néhányan, akik az őrülteket vagy a furcsa márkit gyanúsították, de ebben igazából senki sem hitt, mert azok éjjel-nappal erős őrizet alatt álltak, emez pedig már rég elutazott Párizsba. Az emberek összebújtak. A parasztok megnyitották csűrjeiket a vándormunkások előtt, akik eddig a szabad ég alatt táboroztak. A városiak minden városnegyedben éjjeli őrjáratot szerveztek. A rendőrfőnök megerősítette a kapuőrséget. De az óvintézkedések mit sem használtak. A kettős gyilkosság után ismét találtak egy lánytetemet, ugyanolyan állapotban, mint az előzőeket. Most a püspöki palota szárd mosónője volt az áldozat, a Fontaine de la Foux-i nagy vízmedence mellett, tehát közvetlenül a város kapui előtt ütötték agyon. És bár a konzulok az izgatott polgárság nyomására újabb intézkedéseket tettek – megszigorították a kapuellenőrzést, a sötétség beállta után kijárási tilalmat rendeltek el a nőknek –, ezen a nyáron egyetlenegy hét sem telt el anélkül, hogy egy-egy fiatal lány hulláját meg ne találták volna. És az áldozatok mindig olyanok voltak, akik éppen akkor értek volna nővé, és mindig a legszebbek voltak abból a sötét, ragadós fajtából. Bár a gyilkos hamarosan a vidék lakosságára jellemző lágy, fehér bőrű, kissé testes lányokat sem vetette már meg. Már gesztenyebarnák, már sötétszőkék is áldozatul estek – hacsak nem voltak túl soványak. Mindenütt felkutatta őket, nemcsak Grasse környékén, hanem a városban is, még a házakban is. Egy asztalos leányát az ötödik emeleten találták agyonütve a szobájában; a
házban senki semmit nem hallott, és a kutyák sem jeleztek, pedig máskor minden idegent megszimatoltak és megugattak. A gyilkos mintha megfoghatatlan, testtelen lett volna, akár egy kísértet. Az emberek felháborodtak, és szidták az elöljáróságot. A legkisebb pletykára is összecsődültek. Majdnem lemészároltak egy vándorkereskedőt, aki szerelmi porokat és egyéb kuruzslószereket árult, mert az a hír terjedt el róla, hogy őrölt lányhajat kever a szereibe. Az Hôtel de Cabris-t és a Charité-ispotályt megpróbálták felgyújtani. Alexandre Misnard kendőkereskedő a tulajdon inasát lőtte agyon, amikor az éjszaka hazatért, mert a hírhedt leánygyilkosnak vélte. Aki megengedhette magának, serdülőleányát távoli rokonokhoz küldte, vagy Nizzába, Aixbe, Marseille-be intézetbe. A rendőrfőnököt a városi tanács nyomására leváltották. Utódja a meggyilkolt szépségek holttestét orvoskollégiummal vizsgáltatta meg: kiderült, hogy valamennyien érintetlenek maradtak. Különös módon ez inkább fokozta az iszonyatot, ahelyett hogy mérsékelte volna, mert titokban mindenki azt gondolta, hogy a lányokat megerőszakolták. Akkor legalább a gyilkos indítékát ismerték volna. De így semmit sem tudtak, teljesen tanácstalanokká váltak. És aki Istenben hitt, imádságba menekült, hogy legalább az ő házát mentse meg az ördögi kísértettől. A városi tanács urai, Grasse harminc leggazdagabb és legtekintélyesebb polgárából és nemesemberéből álló bizottság, melynek tagjai többségükben felvilágosult és antiklerikális gondolkodók voltak, és a püspökkel eddig fikarcnyit sem törődtek, és legszívesebben a kolostorokat és apátságokat is raktárrá meg gyárakká alakíttatták volna, nos, a városi tanács urai odáig süllyedtek szorultságukban, hogy alázatos hangvételű petíciót nyújtottak be a püspök őeminenciájának, amelyben megkérték, hogy átkozza ki és űzze el a leánygyilkos szörnyeteget, akit a világi hatalom nem tud elfogni. Őeminenciája főméltóságú elődje is így cselekedett az 1709-es, az egész vidéket fenyegető nagy sáskajárás idején. És valóban, szeptember végén a grasse-i leánygyilkos, aki eddig a lakosság minden rétegéből összesen 24 gyönyörű szüzet ragadott el, írásos hirdetményben és szóban, a város összes szószékéről – a Notre-Dame du Puy szószékéről is! – a püspök által ünnepélyesen kiátkoztatott és kiközösíttetett. Az eredmény hihetetlen volt. Egyik napról a másikra megszűntek a gyilkosságok. Az október és november nem hozott újabb holttesteket. December elején Grenoble-ból híre jött, hogy újabban ott bukkant fel egy lánygyilkos, aki megfojtja áldozatait, és testükről a ruhát cafatokban, fejükről a hajat csomókban tépkedi. És bár ezek a bestiális gaztettek egyáltalán nem hasonlítottak a grasse-i, tisztán végrehajtott gyilkosságokra, mégis mindenki meg volt győződve róla, hogy a tettes egy és ugyanaz a személy. A grasse-iak három keresztet vetettek megkönnyebbülésükben, hogy a szörnyeteg nem náluk, hanem a hétnapi járóföldre fekvő Grenoble-ban őrjöng. Fáklyásmenetet szerveztek a püspök tiszteletére, és december 24-én nagy hálaadó misét celebráltak. 1776 januárjában meglazult a szigorított biztonsági intézkedések hálója, és visszavonták a nők számára elrendelt kijárási tilalmat. A magán- és a közélet hihetetlen sebességgel tért vissza a normális kerékvágásba. Mintha elfújták volna a félelmet, már senki sem beszélt a rémről, aki pár hónapja még rettegésben tartotta a várost és környékét. Még az áldozatok családja sem beszélt róla. Olyan volt, mintha a püspöki átok nemcsak a gyilkost, hanem az emlékét is elűzte volna. És az emberek meg voltak elégedve. Csak akinek épp ebbe a csodás korba érő leánya volt, az nem hagyta még mindig szívesen felügyelet nélkül; csak az érzett szorongást szürkületkor, és boldog volt, ha reggelente épségben és egészségben találta – persze anélkül, hogy az okot akár saját magának is megvallotta volna. 41
Egy ember mégis akadt Grasse-ban, aki nem bízott a nyugalomban. Antoine Richis volt a neve, a második konzul posztját töltötte be, és a Rue Droite elején lakott egy tekintélyes épületben. Richis özvegyember volt, és volt egy Laure nevű leánya. Még a negyvenedik évébe se lépett, életereje töretlen volt, de csak húzta-halasztotta az újabb házasságot. Először férjhez akarta adni a lányát. Méghozzá nem az első jöttmenthez, hanem rangos emberhez. Élt egy bizonyos von Bouyon báró, egy fiúgyermek és egy vence-i földbirtok tulajdonosa, akinek híre jó, anyagi helyzete azonban gyatra volt, ezzel tárgyalt Richis a gyermekek jövőjéről. Ha aztán a lányát felkontyolják, ő is kinyújthatja udvarlói csápjait a nagy tekintélyű Drée-, Maubertvagy Fontmichel-házak irányába, na, nem mintha hiú lett volna, és minden vágyát egy nemesi oldalborda megszerzésében látta volna kiteljesedni, hanem olyan dinasztiát szándékozott alapítani és utódait olyan pályára juttatni, amelyik a legrangosabb társadalmi elismeréshez és politikai befolyáshoz vezet. Ehhez pedig legalább két fiúgyermekre volt még szüksége, akik közül az egyik átvenné az üzletet, a másik pedig jogi pályán, az aixi parlament útján maga is beépülne a nemességbe. Ilyen ambíciókat egy osztályabeli ember csak akkor dédelgethetett a siker reményében, ha személyét és családját a legszorosabb szálak fűzték a helyi nemesi családokhoz. Ami pedig egyáltalán ilyen magasröptű tervekre jogosította, az mesés gazdagsága volt. Antoine Richis messze földön a legesleggazdagabb ember volt. Nemcsak a grasse-i térségben voltak birtokai, melyeken olajat, narancsot, búzát és kendert termesztett, hanem Vence és Antibes környékén is: ezeket bérbe adta. Voltak házai Aixben és vidéken, részesedett hajókból, melyek Indiába jártak, állandó irodát tartott fenn Genovában, és övé volt Franciaország legnagyobb illatszer-, édesség-, olaj- és bőrraktára. De legdrágább kincse a lánya volt. Egyetlen gyermek, éppen tizenhat éves, sötétvörös hajú, zöld szemű leány. Olyan elragadó arca volt, hogy minden látogató valósággal megdermedt, amikor megpillantotta, és nem tudták levenni róla a szemüket, valósággal végignyalták az arcát a szemükkel, mintha fagylaltot nyalogatnának, s arcuk az élvezet közben a szokásos bárgyú és odaadó kifejezést öltötte fel. Maga Richis is, amikor rápillantott a tulajdon lányára, azon kapta magát, hogy meghatározhatatlan időre, negyedórára, talán félórára, megfeledkezett a világról és üzleteiről – ami különben még álmában sem fordult elő –, teljesen feloldódott a gyönyörű leány nézésében, és utána nem tudta volna megmondani, mit is csinált az előbb. És újabban – szorongással vette észre – az esti lefekvéskor vagy reggel, ébresztéskor, amikor a lány még aludt, mintha egy isten fektette volna oda, és hálóingén áttetszett csípőjének és mellének vonala, és a mell, a váll, a könyök és a sima alsókar négyszögéből, ahol az arca rejlett, a kilélegzett levegő nyugodtan és forrón áradt... – akkor összeszorult a gyomra, elszorult a torka, és Isten a megmondhatója, elátkozta magát, amiért az apja volt ennek a nőnek és nem egy idegen, egy bármilyen férfi, aki előtt ugyanúgy heverne, mint most őelőtte, és aki gondolkodás nélkül hozzá-, rá-, belefekhetne egész sóvárgásával. És kiverte a veríték, és reszkettek a tagjai, miközben ezt a szörnyű kéjt legyűrte magában, és lehajolt a lányhoz, hogy szűzies atyai csókkal ébressze. Az elmúlt évben, a gyilkosságok idején, az ilyen végzetes kísértések még nem környékezték meg. A bűvös hatás, amit a lánya tett rá – legalábbis úgy tűnt neki –, akkor még gyermeki varázs volt. Ezért aztán nem is féltette Laure-t különösebben attól a gyilkostól, akiről köztudott volt, hogy sem gyermekeket, sem asszonyokat, csakis fiatal, szűz leányokat támad meg. Persze megerősítette háza őrzését, a felső szintre új rácsot szereltetett, és a komornának megparancsolta, hogy költözzön egy szobába a leánnyal. De idegenkedett attól a gondolattól, hogy mint számos, hozzá hasonló tekintélyes férfiú, lányával, sőt egész családjával együtt elutazzon. Egy tanácsúrhoz és második konzulhoz méltatlannak tartotta ezt
a viselkedést, mert neki – így gondolta – példát kell mutatnia nyugalomból, bátorságból és hajlíthatatlanságból polgártársai számára. Ezenkívül olyan férfiú volt, aki nem a mások döntései alapján szokta meghozni a sajátját, és főleg nem holmi egyszerű, névtelen gonosztevő akarata szerint. És így az egész szörnyű idő alatt azok közé tartozott, akik ellenálltak a félelem lázának, és képesek voltak hideg fejjel gondolkozni. De ez most furcsa mód megváltozott. Míg ugyanis az emberek odakint a városban, mintha már fel is akasztották volna a gyilkost, működésének végét ünnepelték, és teljesen elfelejtkeztek a rettenet időszakáról, Antoine Richis szívébe méregként beette magát a félelem. Sokáig nem is vallotta be magának, hogy emiatt halogat régóta esedékes utazásokat, s ezért lép csak ki vonakodva a házából, s azért fogja kurtára a látogatásokat és hivatalos ügyek intézését, hogy minél hamarabb hazamehessen. Kimerültséggel mentegetőzött önmaga előtt, meg hogy túl sokat dolgozott az utóbbi időben, de azt is megvallotta magának, hogy kissé aggódik, miképpen minden eladó lány apja, természetesen... Talán nem terjedt máris el Laure szépségének híre a külvilágban? Talán nem fordultak már utánuk az emberek, ha vasárnaponként a templomba mentek? Talán bizonyos urak nem tettek már ajánlatokat maguk vagy a fiaik nevében...? 42 Egyszer azonban, egy márciusi napon, Richis a szalonban üldögélt, és látta, hogy Laure a kertbe megy. Kék ruhát viselt, melyre ráomlott vörös haja, csak úgy lobogott a napfényben – még sohasem látta a lányát ilyen gyönyörűnek. Laure eltűnt egy sövény mögött. Aztán talán két szívdobbanásnyi idővel tovább tartott a vártnál, hogy előkerült – de Richis halálra rémült, mert két szívdobbanásnyi ideig úgy érezte, mindörökre elveszítette. Ugyanennek a napnak az éjszakáján szörnyű álomból riadt fel, amelynek tartalmára nem emlékezett, csak arra, hogy Laure-ról szólt; ő berontott a szobácskájába, mert szentül hitte, hogy holtan, megnyírva és meggyalázva találja – de a lány sértetlen volt. Izzadságban úszva tért vissza a saját szobájába, reszketett a felindulástól, de nem is a felindulástól, hanem a félelemtől; most, már bevallotta magának, hogy a puszta félelem szorította marokra a szívét, és miközben ezt bevallotta magának, egyszerre megnyugodott, és a feje is kitisztult némileg. A püspöki átokban, őszintén szólva, már a kezdet kezdetén sem hitt; abban sem, hogy a gyilkos Grenoble-ba tette át székhelyét; és azt sem hitte el, hogy elhagyta a várost. Nem: még itt él a grasse-iak között, és egyszer majd lecsap. Augusztusban és szeptemberben Richis látott néhányat a megölt leányok közül. A látvány elborzasztotta, de egyszersmind el is bűvölte, mert az áldozatok, mindegyik a maga egyszeri módján, válogatott szépségek voltak. Sohasem gondolta volna, hogy Grasseban ennyi ismeretlen szépség él. Az ő szemét a gyilkos nyitotta ki, akinek különleges ízlése volt. És valamiféle rendszere. Nemcsak, hogy valamennyi gyilkosságot ugyanazon rendszer szerint vitte véghez, de az áldozatok kiválasztásakor is szinte gazdaságosan tervező szándékról tett tanúságot. Richis ugyan nem tudta, mit is akar a gyilkos áldozataitól, hiszen a legjobbat belőlük: ifjú bájukat és szépségüket úgysem tudta elrabolni... vagy talán mégis? Mindenesetre a gyilkost, bármilyen képtelenül hangzik is, nem érezte romboló szellemnek, hanem inkább gondos gyűjtőnek. Ugyanis, hogyha az áldozatokat nem egyénenként, hanem egy magasabb egységnek alárendelve szemlélték, tulajdonságaikat idealisztikus módon mintegy egybeolvasztva, akkor a mozaikkövekből összeálló kép maga a Szépség lenne, és a belőle áradó varázs már nem emberi, hanem isteni lenne. (Amint láthatjuk, Richis felvilágosult gondolkodó volt, aki blaszfémikus következtetésektől sem riadt vissza, és bár nem szaglási, hanem optikai kategóriákban gondolkodott, nem járt messze az igazságtól.)
Ha mármost elfogadjuk azt a feltevést – így gondolkodott tovább Richis –, hogy a gyilkos valóban a szépség gyűjtője, és célja a tökéletesség képének megalkotása – még ha ez beteg agyának szüleménye is –, továbbá feltételezzük, hogy különlegesen jó ízlésű és tökéletes módszerű emberről van szó, ahogy a tények is mutatják, akkor fel kell tételezni azt is, hogy ama képmásnak a földön található legszebb mozaikkövéről, Laure szépségéről nem fog lemondani. Egész eddigi gyilkosságsorozata semmit sem érne nélküle. Ő lenne a palota záróköve. Richis, míg ezt a rettenetes következtetést levonta, hálóingben ült az ágya szélén, és csodálkozott, mennyire megnyugodott. Már nem reszketett és nem vacogott. Eltűnt az a megfoghatatlan félelem, ami hetek óta kínozta, elhessentette a konkrét veszély tudata: a gyilkos szelleme és viselkedése egészen nyilvánvalóan kezdettől fogva Laure-ra irányult. És minden egyéb gyilkosság csak körítésül szolgált ehhez az utolsó, legfontosabb gyilkossághoz. Az ugyan továbbra sem volt világos, hogy rémtetteivel milyen gyakorlati célt akart elérni a gyilkos, vagy egyáltalán van-e célja velük. De a gyilkos rendszerét és eszmei indítékait – vagyis a lényeget – átlátta Richis. És minél tovább gondolkodott rajta, annál inkább tetszett neki a gyilkos, és annál inkább nőtt elismerése iránta – persze önmaga iránt is, hiszen ő, Richis volt az, aki finoman elemző eljárásával leleplezte ellenfele ravaszságát. Ha ő, Richis maga lenne a gyilkos, ennek szenvedélyétől lenne megszállva, úgy ő sem járt volna el másképpen, mint ez, és ő is mindent arra tenne fel, hogy Laurenak, az egyetlennek, a nagyszerűnek a meggyilkolásával koronázza meg őrült művét. Ez az utolsó gondolat különösen tetszett neki: abban a helyzetben volt, hogy lánya leendő gyilkosának helyébe képzelje magát, és ezzel toronymagasan fölébe kerekedett. Főképp azért, mert a gyilkos, bármilyen intelligens volt is, nem képzelhette magát az ő helyébe, már csak azért sem, mert biztosan sejtelme sem lehetett arról, hogy Richis már beleképzelte magát az övébe. Alapjában véve itt sem volt másképp, mint az üzleti életben – persze, mutatis mutandis. Az a versenytárs, akinek szándékain átláttunk, máris hátrányos helyzetbe került; már nem lehetett ártalmas, főleg, ha az ellenfelet Antoine Richis-nek hívják, és minden hájjal megkent kereskedő, valamint harcos természettel rendelkezik... Végül is övé volt Franciaország legnagyobb illatszer-kereskedése, és nem mennyei ajándékként hullott az ölébe a második konzul tisztje sem, hanem kiharcolta, kicsikarta, kiügyeskedte olyan módon, hogy a konkurencia szándékait ravaszul, időben észrevette, és ellenfeleit kiütötte a nyeregből. Ugyanígy fogja elérni céljait a jövőben is, utódainak hatalomra juttatását és felemelését a nemesség soraiba. Így fogja meghiúsítani annak a gyilkosnak a terveit is, aki a Laure-ért folytatott harcban az ellenfele – már csak azért is, mert Laure az ő, Richis terveinek is zárókövét képezi. Természetesen szerette is a lányt – de szüksége is volt rá. És ami legnagyratörőbb terveihez kellett, azt senkinek sem engedte át, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodott. Most már jobban volt. Miután éjszakai töprengéseinek eredményeképpen a démonnal való harcot átváltotta üzleti konkurenciaharcra, érezte, hogy visszanyeri önbizalmát, sőt elbizakodottságát. Elszállt a félelem maradéka is, eltűnt a szorongás és a zord aggodalom, ami eddig úgy gyötörte, mint egy szenilis vén trotlit; szétfoszlott a sötét sejtelmek köde, melyben hetek óta vakon tapogatódzott. Ezen a terepen már otthonosan mozgott, és minden kihívást kész volt elfogadni. 43 Megkönnyebbülten, majdnem elégedetten ugrott ki az ágyból, megrántotta a csengőzsinórt, és az álomittasan betámolygó szolgának megparancsolta, hogy csomagoljon ruhákat és
élelmiszert, mert úgy döntött, hogy napkeltekor lányával együtt Grenoble-ba utazik. Aztán felöltözött, és az egész személyzetet felzavarta. Az éjszaka közepén a Rue Droite-i házban pezsegni kezdett az élet. A konyhában feléledtek a tüzek, a folyosókon izgatott cselédlányok szaladgáltak, az inas fel s alá rohangászott a lépcsőkön, a pince boltívei a pincemester kulcsainak csörgését visszhangozták, az udvarban fáklyák világítottak, cselédek rohantak lovakért, mások öszvéreket vezettek elő az istállóból, szerszámoztak, nyergeltek, szaladgáltak és csomagoltak – akár azt lehetett volna hinni, hogy osztrák és szárd hordák közelednek újra, perzselve, dúlva, mint 1746-ban, amikor a ház ura páni félelemben menekült. De most semmi ilyenről nem volt szó. A ház ura most marsalli méltósággal trónolt az íróasztala mögött, tejeskávét ivott, és utasításokat osztogatott a ki- és beszaladgáló cselédeknek. Eközben leveleket írt a polgármesternek és első konzulnak, a jegyzőjének, az ügyvédjének, marseille-i bankárjának, de Bouyon bárónak és különféle üzleti partnereinek. Hat órára elintézte a levelezést, és megtette az összes intézkedéseket, amelyek kellettek a tervéhez. Két kis úti-pisztolyt vett magához, felcsatolta pénzesövét, bezárta az íróasztalt. Aztán felébresztette a lányát. Nyolckor elindult a kis karaván. Richis lovagolt elöl, öröm volt ránézni, borvörös, aranysujtásos zakóban, fekete redingote-ban, fekete kalapján hetyke tollbokréta lengedezett. Utána a lánya következett szerényebben öltözve, de így is olyan sugárzó szépségben, hogy a nép az ablakokban és az utcán csak őt bámulta, s a tömeg csak úgy morajlott az elragadtatástól. A férfiak levették a kalapjukat – látszólag a második konzul előtt, valójában azonban a királynői megjelenésű lány előtt. Azután a komorna következett – senki nem figyelt rá –, aztán Richis szolgája két málhás lóval – kocsira a Grenoble-ba vezető út hírhedetten rossz állapota miatt nem is gondolhattak –, a menet végét pedig egy tucatnyi, mindenféle áruval megrakott öszvér képezte, melyekre két szolga felügyelt. A Porte du Cours-nál az őrök fegyverükkel tisztelegtek, amelyet csak akkor engedtek le újra, amikor az utolsó öszvér is elkocogott mellettük. Gyerekek futva még sokáig kísérték a menetet, s integettek utána, míg lassan eltávolodott a kanyargós hegyi úton. Antoine Richis elvonulása a lányával különösen nagy hatással volt az emberekre. Úgy tűnt, mintha valami archaikus áldozati szertartást kísérhettek volna figyelemmel. Közben elterjedt, hogy Richis Grenoble-ba utazik, tehát abba a városba, ahol a lánygyilkos szörnyeteg újabban tanyát vert. Az emberek nem tudták, mire véljék a dolgot. Vajon büntetendő könnyelműség-e Richis tette, vagy csodálatra méltó bátorság? Kihívás, vagy az istenek megengesztelésének vágya? – Nagyon homályosan csak annyit sejtettek, hogy a szép, vörös hajú lányt most látták az életben utoljára. Sejtették, hogy Laure Richis elveszett. Ez a sejtelem aztán be is igazolódott, noha az emberek teljesen rossz irányba tapogatództak. Richis ugyanis egyáltalán nem Grenoble-ba ment. A pompás kivonulás csak csel volt. Grasse-tól másfél mérföldnyire északnyugatra, Saint-Vallier falu közelében megállította a menetet. Szolgájának teljhatalmat és menetlevelet adott, megparancsolván neki, hogy az öszvérkaravánt a szolgák kíséretében vezesse tovább Grenoble-ba. Ő maga Laure-ral és a komornával Cabris irányába fordult, ahol ebédszünetet tartott, majd továbbhaladtak a Tanneron-hegységet keresztben átszelve, dél felé. Az út rendkívül rossz volt, de csak így tudták nagy ívben kikerülni Grasse-t és az egész grasse-i medencét, és estig inkognitóban eljutni a tengerpartig... Aztán a következő nap – legalábbis Richis így tervezte – át akarta vitetni magát Laure-ral együtt a Lerin-szigetekre, melyek közül a kisebbiken állt Saint-Honorat erődítményszerű kolostora. Maroknyi agg, de azért még harcképes szerzetes lakott itt, akikkel Richis jó ismeretségben volt, hiszen évek óta ő vásárolta és dolgozta fel a kolostor egész évi eukaliptuszlikőrjét, a píniamagokat és a ciprusolajat. A lányát itt, Saint-Honorat kolostorában akarta ideiglenesen elhelyezni, mert a Cháteau d'If börtöne és az
Ile Sainte-Marguerite-en lévő állami fogház mellett ez volt Franciaország legbiztonságosabb helye. Ő maga aztán haladéktalanul vissza akart térni a szárazföldre. Keletről, ezúttal Antibes és Cagnes irányából kerülve meg Grasse-t, és még aznap este szeretett volna beérni Vence-ba. Már odarendelte a jegyzőt, hogy megállapodjék de Bouyon báróval a gyermekeik, Laure és Alphonse között kötendő házasságról. Olyan ajánlatot tesz Bouyonnak, amilyent az nem utasíthat vissza: átvállalja a 40 000 livre értékű adósságot. Ugyanekkora összegű hozományt ad Laure-nak, valamint több, különféle földbirtokot és egy maganosci olajmalmot is, valamint 3000 livre évjáradékot a fiatal párnak. Richis egyetlen kikötése az, hogy az esküvőt tíz napon belül bonyolítsák le; és a pár aztán költözzön Vence-ba. Richis tudta, hogy e miatt a nagy sietség miatt sokkal többe fog kerülni neki, hogy házát és nevét összekösse a jónevű Bouyon-házzal. Ha türelmesebb, talán olcsóbban is megúszhatta volna a dolgot. A báró idővel térden állva könyörögne, hogy hadd emelje fel a fia Laure-t a saját társadalmi osztályába, hiszen a kereskedőlány szépségének híre csak nőttön-nőne, csakúgy, mint Richis vagyona és Bouyon adósságai. De isten neki! Ebben az üzletben nem a báró volt az ellenfél, hanem az ismeretlen gyilkos. Az ő levesébe kellett beleköpni. Egy férjes asszony, aki persze már nem szűz, sőt talán már teherbe is esett, már nem illene bele a gyilkos exkluzív gyűjteményébe. Az utolsó ékkő megvakult volna, Laure minden értéke elveszett volna a gyilkos számára, aki nem fejezhette volna be művét. Micsoda vereség! Richis Grasse-ban akarta megtartani a menyegzőt, méghozzá nagy cécóval, a legnagyobb nyilvánosság előtt. És bár nem ismerte az ellenfelét, és talán sohasem fogja megismerni, de mégiscsak boldogság lesz tudni, hogy ott lesz majd az eseményen, és saját két szemével lesheti, mint viszik el legjobban áhított zsákmányát az orra elől. Remek terv volt. És ismét csak csodálhatjuk, hogy Richis milyen kitűnő érzékkel férkőzött közel az igazsághoz. Mert Bouyon báró fia és Laure Richis házassága valóban megsemmisítő csapást mért volna a grasse-i leánygyilkosra. De a terv még csak terv volt. Richis még nem vitte biztos menedékbe a lányát. Még nem vitette a túlpartra, a Saint-Honorat-kolostorba. Egyelőre a három lovas még a Tanneron-hegységbeli utakkal küszködött, amelyek néha olyan gyalázatosan rosszak voltak, hogy az utasoknak le kellett szállni a nyeregből. Nagyon lassan haladtak. Remélték, hogy estefelé elérik a tengerparti Napoule-t, egy kis falut Cannes-tól nyugatra. 44 Az idő tájt, amikor Laure Richis apjával együtt elhagyta Grasse-t, Grenouille a város másik végén, az Arnulfi-műhelyben tartózkodott, és nárciszt dolgozott fel. Egyedül volt és remek hangulatban. Grasse-i tartózkodása a végéhez közeledett. Közeledett a győzelem napja. Kint, a kunyhójában, egy vattával bélelt ládikában, huszonnégy üvegcsében őrizte a huszonnégy szűz cseppfolyóssá alakított auráját, a legdrágább eszenciákat, melyeket Grenouille az elmúlt év során a testek hideg zsír-átitatásával és a haj meg a ruhák digerálásával, átmosásával és desztillálásával nyert. A huszonötödiket, a legeslegdrágábbat és legfontosabbat aznap akarta megszerezni. Megvolt már a tégely a többszörösen áttisztított zsiradékkal, előkészített egy finom lenvászon lepedőt és egy ballon minőségi alkoholt erre az utolsó vadászatra. A terepet tökéletesen megtisztította. Újhold volt. Tudta, hogy a Rue Droite-i, jól őrzött házba nem lehet betörni. Ezért már kapuzárás előtt, sötétedéskor be akart lopódzni, és szagtalanságának védelmében, mint egy ember és állat számára láthatatlanná tevő sipkában elrejtőzni a ház egy zugában. Aztán később, ha már mindenki elaludt, orra iránytűjének vezetésével felmehet a kincsét rejtő szobácskába. Ott helyben fel fogja dolgozni a zsiradékkal átitatott lepedő segítségével. Csak a hajat és a ruhákat
viszi majd el szokás szerint, mert ezeket közvetlenül kimoshatja alkoholban, amit a műhelyben kényelmesebben el tud végezni. A pomádé végső letisztításához és a koncentrátum desztillálásához újabb éjszakára lesz szüksége. És ha minden jól megy – márpedig semmi oka nem volt arra, hogy kételkedjen ebben –, akkor holnapután övé lesz az összes eszencia a világ legjobb parfümjéhez, és úgy fogja elhagyni Grasse-t, mint a föld legjobb illatú embere. Déltájban elkészült a nárcisszal. Eloltotta a tüzet, lefedte a zsíros katlant, és kiment a műhely elé, hűtőzni. A szél nyugat felől fújt. Már az első szippantásra érezte, hogy valami nincs rendben. Az atmoszférával nem volt valami rendben. A város illatruhájából, ebből a sok ezer szálas szőttesből hiányzott az aranyfonál. Pedig az utóbbi hetekben ez az illatozó szál úgy megerősödött, hogy még a város túlsó végén, a viskójában is tisztán érezte. Most pedig eltűnt, a legintenzívebb szaglászással sem bírta felfedezni. Grenouille-t szinte megbénította a rémület. Meghalt – gondolta. Vagy még rettenetesebb történt: valaki megelőzött. Valaki letépte a virágomat, és elrabolta az illatát. – Annyira megrendült, hogy még üvölteni sem tudott, csak könnyek szöktek a szemébe, majd legördültek orra két oldalán. Ekkor érkezett haza Druot a Quatre Dauphins-ből ebédre, és csak úgy mellékesen megemlítette, hogy a második konzul ma reggel a lányával és tizenkét málhás öszvérrel Grenoble-ba indult. Grenouille lenyelte könnyeit, és elrohant a városon át a Porte du Cours-ig. A kapu előtti téren megállt és szimatolt. És a tiszta, városi szagoktól mentes nyugati szélben valóban megtalálta az aranyfonalat, vékonyan, gyengén, de félreismerhetetlenül. De a kedves illat nem északnyugatról jött, amerre a grenoble-i út húzódott, hanem inkább Cabris irányából – ha nem éppen délnyugatról. Grenouille megkérdezte az őrt, melyik úton indult el a konzul. A nyugati irányba mutatott. Nem Cabris felé? Vagy a másik úton, ami dél felé Auribeau és La Napoule felé vezet? – Biztosan nem, válaszolta az őr, a tulajdon két szemével látta. Grenouille visszarohant a városon át a viskójába, összecsomagolta a lepedőt, a pomádésedényt, a vakarót, az ollót, és egy kis sima olajfa bunkóval együtt betette a zsákjába, és azon nyomban útnak indult – de nem Grenoble felé, hanem az orra után: délnek. Ez a Napoule-ba vezető közvetlen út a Tanneron-hegység nyúlványai mellett, a Frayére és Siagne medrében vezetett. Kényelmes volt, Grenouille gyorsan haladt. Amikor a jobb oldalon megpillantotta a hegycsúcsra épült Auribeau-t, érezte, hogy majdnem beérte a menekülőket. Kisvártatva már egy magasságban volt velük. Most már meg is tudta különböztetni a szagukat, sőt még a lovaikét is. Legfeljebb fél mérfölddel lehettek tőle nyugatra, valahol a Tanneron erdőiben. Dél felé tartottak, a tenger felé. Éppúgy, mint ő. Délután öt óra körül elérte La Napoule-t. Bement a vendéglőbe, evett, és olcsó szálláshelyet kért. Azt mondta, nizzai tímárlegény, és Marseille-be igyekszik. Az istállóban adtak neki szállást. Behúzódott egy sarokba, és kipihente magát. Érezte, hogy közeledik a három lovas. Már csak várnia kellett. Két óra múlva – már erősen sötétedett – megérkeztek. Hogy megőrizzék inkognitójukat, ruhát váltottak. A két nő sötét ruhát és fátyolt viselt, Richis fekete zekét. Castellane-i nemesembernek adta ki magát, aki másnap átakar menni a Lerin-szigetekre, a fogadóst megbízta, hogy napkeltére szerezzen csónakot. Érdeklődött, van-e rajtuk kívül idegen a fogadóban. – Nem – felelte a kocsmáros –, csak az istállóban van egy nizzai tímárlegény. Richis felküldte a nőket a szobáikba. Ó maga még lement az istállóba, úgymond elhozni valamit a nyeregtáskából. Először meg sem találta a tímárlegényt, mécsest kellett kérnie a lovászgyerektől. A mécses világánál aztán látta, amint ott alszik a sarokban a szalmára terített lópokrócon, fejét útizsákjának támasztva. Olyan semminek látszott, hogy Richis-nek egy pillanatra az az érzése támadt: nem is valóságos embert lát, csak az imbolygó mécses odavetette árnyképet. Richis mindenesetre arra a következtetésre jutott, hogy ettől a majdnem
meghatóan ártalmatlan lénytől nem kell tartania, s nehogy megzavarja álmát, halkan visszament a házba. A vacsorát leányával együtt költötte el, fönt a szobában. Eddig még nem árulta el, mi is ennek a különös utazásnak oka és célja, s most is hallgatott róla, bár a lány kérdezgette. Majd holnap elmondja, válaszolta, de megbízhat abban, hogy minden, amit ő, az apja tesz és tervez, csakis az ő, Laure javát és eljövendő boldogságát szolgálja. Vacsora után még játszottak néhány parti l'hombre-t, s Richis rendre veszített, mert a kártya helyett folyton a lánya arcát nézte, és gyönyörködött a szépségében. Kilenc óra körül aztán bekísérte az övével szemközt nyíló szobájába, megcsókolta, jó éjt kívánt neki, és kívülről rázárta az ajtót. Aztán ő maga is aludni tért. Egyszerre nagyon kimerültnek érezte magát az elmúlt éjszaka és az aznap fáradalmaitól, de egyszersmind roppant elégedett is volt a dolgok menetével és önmagával. Ezúttal egy cseppet sem aggódott, és baljós sejtelmek sem kínozták, mint eddig minden áldott nap, lámpaoltás után. Máskor egyre csak virrasztott, most azonban rögtön aludt, álomtalan álomba zuhant, egyszer sem nyögött fel, s nem is hánykolódott. Hosszú idő óta Richis-nek először volt mély, nyugodt és pihentető az álma. Ugyanebben az időben Grenouille feltápászkodott fekhelyéről az istállóban. Ő is elégedett volt magával és a dolgok menetével, nagyon kipihentnek érezte magát, pedig egy szemhunyásnyit sem aludt. Amikor Richis bejött az istállóba, hogy megnézze őt, úgy tett, mintha aludna, hogy még ártatlanabbnak látsszék, mint amilyennek már amúgy is tartották a jelentéktelenségi parfümje miatt. Ő is észlelte Richis-t, bár másképp, mint az őt, sokkalta pontosabban: az orrával, és egyáltalán nem kerülte el a figyelmét, hogy Richis mennyire megkönnyebbült, amikor szemrevételezte őt. Így aztán rövid találkozásuk alkalmával teljesen meggyőzték egymást ártalmatlanságukról, egyrészt joggal, másrészt alaptalanul, és ez jó volt így, mert Grenouille számára az ő megjátszott és Richis valódi ártatlansága megkönnyítette a dolgot – egyébiránt fordított esetben Richis is tökéletesen így gondolkodott volna. 45 Grenouille profi módon körültekintő volt, amikor munkához látott. Kinyitotta a zsákját, kivette belőle a lepedőt, a pomádét és a vakarót, kiterítette a lepedőt a pokrócra, amelyen eddig feküdt, és elkezdte bekenegetni a zsiradékkal. Ez nagyon időigényes munka volt, mert a zsírt hol vékonyabb, hol vastagabb rétegben kellett felhordani attól függően, melyik testrészre kerül majd a lepedő megfelelő része. A száj, a hónalj, a mell, a nemi szerv és a talp nagyobb illatmennyiséget adtak le, mint például a hát, a sípcsont vagy a könyök; a tenyér is többet, mint a kézfej; a szemöldök a szemhéjnál stb. – és ezeken a részeken ennek megfelelően vastagon kellett bezsírozni a lepedőt. Grenouille szinte illatdiagramot készített a lepedőre a leendő áldozat testéről. A munkának ezt a részét kedvelte a legjobban, ez elégítette ki a leginkább, mert itt olyan művészi eljárásról volt szó, amely egyszerre foglalkoztatta az érzékeket, a fantáziát és a kezet, és ezenkívül a várható végeredmény élvezetét gondolati úton megelőlegezte. Amikor az egész pomádé elfogyott – még egy kicsit ide, egy pirinyót oda rakott, a lepedőről innen elvett, amoda hozzátett, retusált és még egyszer átvizsgálta az illat-tájképet – persze az orrával, nem a szemével, hiszen az egész folyamat teljes sötétségben zajlott le, ami még talán növelte örömteli, kiegyensúlyozott lelkiállapotát. Ezen az újholdas éjszakán semmi sem zavarta meg. A világ semmi másból nem állt, mint illatokból és a tenger odahallatszó halk morajából. Grenouille elemében volt. A zsírozás után összehajtogatta a lepedőt, mint egy
tapétát, úgy, hogy a bezsírozott felületek egymásra tapadtak. Ez volt a művelet kényes pontja, mert nagyon jól tudta, hogy a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is összelapulnak és elcsúsznak a megformált felületek. De nem volt más lehetőség a lepedő szállítására. Miután akkorára hajtogatta, hogy kényelmesen a hóna alá vehette, magához vette a vakarót, ollót és a kis olajfa bunkót, majd kiosont az udvarra. Az ég felhős volt. A házban már nem égett fény. Az egyetlen szikra, ami megvillant ebben a vaksötét éjszakában, az Ile Sainte-Marguerite erődjének világítótornya volt keleten, egy mérföldnyi távolságban, mint apró, fénylő tűszúrás egy hollófekete kendőn. A part felől könnyű, halszagú szellő fújt. A kutyák aludtak. Grenouille a külső csűrablakhoz ment, amelyhez egy létrát támasztottak. Elvette a faltól, és szabad jobb kezével a harmadik foknál megmarkolva, ügyesen egyensúlyozva átvágott vele az udvaron a lány ablakáig. Az ablak félig nyitva állt. Amikor Grenouille felhágott a létrán – kényelmesen, mint egy lépcsőn –, gratulált magának ahhoz a szerencsés körülményhez, hogy a lány illatát itt, Napoule-ban arathatja le. Grasse-ban a rácsos ablakok és a szigorú őrség mellett minden sokkalta nehezebb lett volna. Itt ráadásul egyedül aludt a lány, még a komornától sem kellett tartani. Benyomta az ablakszárnyat, beugrott az ablakon, és ledobta a lepedőt. Aztán az ágyhoz lépett. A lány hajának illata mindent elnyomott, mert hason feküdt, és arcát a karjára hajtva a párnába rejtette, úgy, hogy tarkóját valósággal odatartotta a gyilkos bunkónak. Az ütés tompa, nyöszörgő zajt keltett. Grenouille gyűlölte ezt a műveletet. Azért gyűlölte, mert zajt ütött az egyébként teljesen hangtalan munka során. Ezt az undorító neszt csak összeszorított fogakkal bírta elviselni, és miután elhangzott, még egy ideig mereven, görcsbe rándulva állt, keze rátapadt a bunkóra, mintha attól félne, hogy a zaj visszhangot ver valahol. De nem, csak a csend tért vissza a kamrába, méghozzá az előbbinél töményebb csend, mert a lány szuszogó lélegzete is elhallgatott. Grenouille feszültsége (merev vigyázzállását akár a végtisztesség megadásának is vélhette volna valaki) felengedett, és teste jólesően magába roskadt. Letette a bunkót, és szorgos munkába kezdett. Elsőként széthajtogatta az illatgyűjtő lepedőt, lazán a visszájára fektette, leterítette az asztalra és a székre, vigyázva, nehogy megsérüljön a zsíros oldala. Aztán visszahajtotta a takarót. Már nem érdekelte a lány pompás illata, amely most hirtelen erősen és forrón felbuggyant. Hiszen már ismerte, és élvezni, a megmámorosodásig élvezni ráér majd később, ha valóban az övé lesz. Most a lehető legtöbbet be kell fogni az illatból, és a lehető legkevesebbet szabad csak elszalasztani. Most koncentrálni kellett és sietni. Az ollóval sietve felvágta a hálóinget, lehúzta, megragadta a zsíros lepedőt, és rádobta a meztelen testre, aztán felemelte a testet, alásimította a lecsüngő lepedőt, úgy tekerte bele a lányt, mint a pék a rétest, behajtogatta a végeket, ekképp lábujjtól a homlokig beburkolta. A múmiakötésből csak a haj lógott ki. Grenouille levágta, közvetlenül a koponya fölött, és becsomagolta a batyuvá csomózott hálóingbe. Végül a lepedő egyik szabad csücskét ráhajtotta a megnyírt koponyára, kisimította a végét, és lágy mozdulatokkal lenyomkodta. Átvizsgálta az egész csomagot. Nem maradt egyetlen rés, egyetlen lyuk sem, ahol a lány illata kisurranhatott volna. A mű tökéletes volt. Már semmi egyéb nem volt hátra, csak a várakozás, hat órán át, hajnalhasadásig. Fogta a kis karosszéket, amelyen a lány ruhái hevertek, az ágyhoz vitte és leült. A bő fekete ruha még őrizte lágyan a lány illatát, de összekeveredett az elemózsiának szánt ánizsos sütemények szagával. Grenouille felrakta az ágyra a lábát, a lány lába közelébe, betakaródzott a fekete ruhába, és megette a süteményt. Fáradt volt. De nem akart elaludni, mert munka közben ez nem illett, még ha a munka csak várakozásból állt, akkor sem. Visszaemlékezett azokra az éjszakákra, amelyeket Baldini műhelyében töltött desztillálással: a koromtól fekete
lombikra, a lobogó tűzre, a halk, hörgő zajra, amellyel a párlat a hűtőcsőből a firenzei üvegbe csepegett. Időről időre rá kellett nézni a tűzre, utána kellett tölteni a desztillálóvizet, kicserélni a firenzei üveget vagy a kizsigerelt desztillálnivalót. De úgy érezte, mintha nem is azért virrasztana, hogy elvégezze ezeket az alkalmanként adódó teendőket, hanem a virrasztásért önmagáért. Még itt, ebben a kamrában is, ahol pedig az enfleurage teljesen magától ment végbe, sőt az idő előtti megforgatás, beavatkozás vagy az illatos csomag megmozdítása csak káros hatást fejtett volna ki – még itt is úgy érezte Grenouille, hogy virrasztani kell. Ha elalszik, a siker szellemét sodorta volna veszélybe. Egyébként nem is esett nehezére a várakozás és a virrasztás, bármilyen fáradt is volt. Szerette ezt a fajta várakozást. A huszonnégy másik lány esetében is szerette, mert ez nem holmi tompa várakozás és nem is sóvárgó türelmetlenség volt, hanem a folyamatot követő, értelmes, bizonyos értelemben cselekvő várakozás, melynek ideje alatt történt valami. A lényeges történt meg. És ha nem is ő, Grenouille vitte végbe, de legalább őáltala ment végbe. Ő megtette a dolgát. Beleadta minden művészi készségét. Nem követett el műhibákat. A mű páratlan volt. Siker fogja koronázni... Már csak néhány órát kell várakoznia. Teljesen kielégítette ez a várakozás. Soha életében nem volt még ilyen nyugodt, ilyen kiegyensúlyozott, ennyire összhangban önmagával – még ott a hegyen sem –, mint most, amikor kézműves tevékenységét pár órára beszüntetve a sötét éjszakában áldozata mellett üldögélt, és virrasztva várakozott. Borongós gondolatait ilyenkor majdnem vidámak váltották fel. Különös módon ezek a gondolatok nem foglalkoztak a jövővel. Nem gondolt az illatra, amelyet néhány óra múlva leszüretel, sem a huszonnégy lányaurából készítendő parfümre, sem jövendő tervekre, boldogságra, sikerre. Nem, Grenouille a múltjára gondolt. Visszagondolt élete állomásaira a Madame Gaillard háza előtti farakástól mai utazásáig ebbe a kis halszagú faluba, Napoule-ba. Visszagondolt Grimal cserzővargára, Giuseppe Baldinira, de la Taillade-Espinasse márkira. Visszagondolt Párizs városára, hatalmas, ezer színben szikrázó bűzszőttesére, megemlékezett a Rue de Marais-i vörös hajú lány illatára, a szabad föld szagára, a szellőére, az erdőére. Emlékezetébe idézte az auvergne-i hegynek és a barlangnak az illatát is – semmiképpen sem hagyhatta ki ezt az emléket –, az emberszag nélküli levegőt. Felidézte az álmait. És mindezekre a dolgokra a legnagyobb jóérzéssel emlékezett vissza. Így visszagondolva úgy érezte, hogy a szerencse különös kegyeltjei közé tartozik, és hogy sorsa kanyargós, de végül is helyes ösvényen vezette – hogyan is találhatott volna másképpen ide, ebbe a sötét szobácskába, vágyainak céljához? Ha jól meggondolta, igazán a szerencse fia volt! Megilletődött, áhítat és hála fogta el. – Köszönöm neked – mondta halkan –, köszönöm neked, Jean-Baptiste Grenouille, hogy olyan vagy, amilyen vagy! Ennyire még soha nem volt meghatódva önmagától. Aztán behunyta a szemét – nem azért, hogy aludjon, hanem hogy teljes békességben átadhassa magát ennek a szent éjszakának. Béke töltötte el a szívét. De úgy érezte, körös-körül is béke van. Érezte, hogy a komorna békésen alszik a szomszéd szobában, Antoine Richis is elégedett álmát alussza a folyosó túloldalán; alszik a fogadós, békésen szunnyadnak a cselédek, a kutyák, az istállóban az állatok; az egész falu és a tenger is szendereg. Még a szél is elállt. Minden csendes volt. Semmi sem zavarta ezt a nagy békességet. Egyszer oldalra hajtotta a lábát, és finoman hozzáérintette a Laure-éhoz. Nem is a lábát érintette, csak a lepedőt, amelybe becsavarta, a bezsírozott lepedőt, amely itta a lány illatát, a pompás illatát – ami mostantól az övé volt, Grenouille-é. 46
Amikor a madarak énekelni kezdtek – tehát még jóval hajnalhasadás előtt –, felkelt, és befejezte a munkát. Kibontotta a lepedőt, és mint egy flastromot, lehúzta a halottról. A zsír jól levált a bőrről. Csak a hajlatokban maradt egy kevéske, amit a vakaróval kellett leszedni. A maradék pomádét Laure tulajdon ingével törölte le, s végül fejétől a lábáig alaposan ledörzsölte, ugyancsak ezzel az inggel, olyan alaposan, hogy még a pórusokban levő faggyú is morzsákban jött le róla – s velük együtt az utolsó illatrongyocskák és -darabkák. Grenouille számára most már igazán meghalt a lány, elhervadt, sápadt lett és petyhüdt, mint a fonnyadt virág. Az inget becsavarta az illatgyűjtő lepedőbe a lány már csak ebben a lepedőben élt tovább, mellétette a hálóinget a hajjal, és az egészet szorosan összetekerte, majd a hóna alá vette. Az ágyon fekvő hullát le sem terítette. És bár az éjszaka feketéjét felváltotta a hajnal kékesszürkéje, s felderengtek a szoba tárgyai; nem pillantott az ágyra, hogy legalább látva lássa is a lányt, legalább egyszer. Nem érdekelte a teste. Számára a test már nem is létezett, csak a testtelen illat. Ezt pedig vitte magával a hóna alatti batyuban. Nesztelenül átlendült az ablakpárkányon, és lemászott a létrán. Kint ismét feltámadt a szél, az ég kiderült, és hideg, sötétkék fényt öntött szét a vidéken. Fél óra múlva a cselédlány tüzet rakott a konyhában. Amikor kilépett a házból, hogy fát hozzon, látta ugyan a falnak támasztott létrát, de annyira álmos volt még, hogy nem gondolt semmire. Nem sokkal hét óra után felkelt a nap. Hatalmasan, aranyvörösen emelkedett ki a tengerből a két Lerin-sziget között. Az ég felhőtlen volt. Ragyogó tavaszi nap kezdődött. Richis, akinek szobája nyugati fekvésű volt, hétkor ébredt. Hónapok óta most először aludt jól, és a szokásától eltérően még egy negyedórácskát nyújtózott, lustálkodott, sóhajtozott gyönyörűségében, és hallgatta a konyha felől érkező, sokat ígérő csörömpölést. Amikor aztán felkelt, és kitárta az ablakot, meglátta a kinti szép időt, és beszívta a friss, fűszeres reggeli levegőt, és hallgatta a tenger zúgását, jókedve nem ismert határokat. Vidám kis dallamot kezdett fütyörészni. Öltözködés közben is fütyörészett, és még akkor is, amikor kilépett a szobájából, és lendületes léptekkel lánya szobájának ajtajához ment. Kopogtatott. Aztán újra kopogtatott, egész halkan, nehogy felriassza. Nem jött válasz. Mosolygott. Meg tudta érteni, hogy még mindig alszik. Óvatosan illesztette a kulcsot a zárba, és halkan, egész halkan megfordította, óvatosan, nehogy felébressze, szinte mohón vágyott rá, hogy alva találja, hogy ébredésig csókolhassa, még utoljára, mielőtt átengedi egy másik férfinak. Az ajtó kinyílt, Richis belépett, és egy éppen a szemébe hulló napsugár elvakította. Mintha mindent olvasztott ezüsttel öntöttek volna le, minden ragyogott, és egy pillanatra le kellett hunynia a szemét a fájdalomtól. Amikor ismét kinyitotta, Laure-ra esett a pillantása: ott hevert az ágyon meztelenül, holtan, kopaszra nyírva és vakító fehéren. Egészen olyan volt, mint a tegnapelőtti éjszakai rémálma Grasse-ban, amelyet közben már elfelejtett, de most villámcsapásként hasított belé. Egyszerre minden hajszálpontosan olyan volt, mint abban az álomban, csak sokkal élesebb kontúrokkal. 47 Laure Richis meggyilkolásának híre olyan gyorsan terjedt el a vidéken, mintha maga a király halt volna meg, vagy kitört volna a háború, netán kalózok szálltak volna partra, vagy valami hasonló. Egyszeriben felébredt a gondosan eltemetett félelem, akárcsak az elmúlt őszön, valamennyi kísérő jelenségével együtt: a pánikkal, a felháborodással, a dühvel, a hisztérikus gyanúsítgatásokkal és a kétségbeeséssel. Az emberek éjszakára bezárkóztak a
házakba, a lányokat is elzárták, elbarikádozták az ajtókat, egymásban sem bíztak meg, és aludni is alig mertek. Mindenki azt hitte, hogy újból kezdődik a tavalyi rémálom, és minden hétre jut majd egy gyilkosság. Úgy tűnt, mintha fél évvel visszaforgatták volna az idő kerekét. Csakhogy ez a félelem, amely a rég elmúltnak hitt veszély újabb jelentkezésére megint feltámadt, még a fél évvel ezelőttinél és bénítóbb volt, mert az emberek teljesen tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezték magukat. Ha már a püspöki átok is hatástalan! Ha már Antoine Richis, a nagy Richis, a város leggazdagabb polgára, a második konzul, ez a hatalmas, megfontolt ember, akinek minden eszköz a rendelkezésére állt, sem tudta megvédeni tulajdon gyermekét! Ha a gyilkos kezet még Laure szent szépsége sem bénította meg mert Laure most már valóban szentnek tűnt mindenki előtt, különösen, mióta halott volt –, akkor miben lehet még reménykedni, ki kerülheti el a gyilkost? Hiszen ez kegyetlenebb a pestisnél, mert a pestis elől el lehet menekülni, de őelőle nem, amint azt Richis példája is bizonyítja. Nyilvánvalóan emberfeletti képességekkel rendelkezik. Egészen biztos, hogy az ördöggel cimborál hacsak nem ő maga az ördög. Így aztán sokan, különösen az együgyűbb lelkek, nem találtak jobb vigaszt, mint a templomot s az imádkozást: foglalkozás szerint ki-ki a saját védőszentjéhez fohászkodott: a lakatosok Szent Aloysiushoz, a takácsok Szent Krispinushoz, a kertészek Szent Antalhoz, az illatszerészek Szent Józsefhez. És magukkal vitték a feleségüket és gyermekeiket is, együtt imádkoztak, a templomban ettek és aludtak, aztán már napközben sem hagyták el a templomot, mert meg voltak győződve róla, hogy védelmet egyedül ez a kétségbeesett közösség nyújthat, és hogy egyedül a Szent Szűz képe előtt lehetnek biztonságban a szörnyeteg elől, már amennyiben egyáltalán létezik még biztonság. Mások, a szabadabban gondolkodók, minthogy az egyház megint csődöt mondott, okkult csoportokba tömörültek, sok pénzen fogadtak egy engedéllyel rendelkező boszorkányt Gourdonból, elbújtak az egyik Grasse környéki mészkőbarlangban, és feketemiséket rendeztek, hogy lekenyerezzék a testet öltött sátánt. Ismét mások, elsősorban a jobb módú polgárság és a tanult nemesség képviselői, a legmodernebb tudományos eredményekre esküdtek, és mágneses erők hatásának tették ki házukat, hipnotizáltatták a lányaikat, szalonjukban fluidális csendes szeánszokat rendeztek, és közös gondolatátvitellel megpróbálták telepatikusan megbabonázni a gyilkos szellemét. A testületek zarándokutat szerveztek Napoule-ba és vissza. A város öt kolostorának szerzetesei szakadatlan, könyörgő istentiszteleteket tartottak, szüntelen énekléssel, úgyhogy a városnak hol ezen, hol azon a csücskén bukkant fel a lamentáló menet. Szinte senki nem dolgozott. Így várakozott a grasse-i nép lázas tétlenségben, majdnem türelmetlenül várva a legközelebbi gyilkosságot. Senki sem kételkedett benne, hogy ez be is fog következni. És titokban már szinte kívánták, hogy bekövetkezzék, csak mindenki azt remélte, hogy nem őt, hanem a másikat fogja sújtani. A város, a környék és a megye vezetőségét most mindenesetre nem ragadta magával a hisztérikus néphangulat. Amióta a leánygyilkos megjelent, most először dolgozott együtt tervszerűen Grasse, Draguignan és Toulon helytartósága, a magisztrátusok, a rendőrség, az intendánsok, a parlament és a tengerészet. A kormányzati szerveknek ez az összehangolt, együttes fellépése egyrészt azért következett be, mert általános népfelkeléstől tartottak, másrészt : pedig hozzájárult az a tény is, hogy csak Laure Richis:; meggyilkolása óta voltak olyan nyomok, amelyek a gyilkos rendszeres felkutatását egyáltalán lehetővé tették. A gyilkost ugyanis látták. Nyilvánvalóan az az ominózus tímárlegény volt, aki a gyilkosság éjszakáján a napoule-i fogadó istállójában aludt, és másnap reggelre nyomtalanul. eltűnt.. A fogadós, az istállófiú és Richis egybehangzó vallomása szerint jelentéktelen, apró termetű ember volt, barnás kabátban, durva szövésű útizsákkal. Egyéb részletek tekintetében a három tanú emlékezete érdekes módon csődöt mondott, sem az arcát, sem a hajszínét vagy beszédmódját nem tudták leírni. A vendéglős arra
azért még mindenesetre emlékezett, hogy feltűnt neki valami kajlaság a legényen: bicegett, talán valami sebesülés miatt vagy mert lólába volt. Ezzel a leírással a katonai körzet két lovasdandárja már a gyilkosság napján déltájban elindult Marseille irányába, az egyik a part mentén, a másik az ország belsejébe vezető úton. Napoule közvetlen környékét önkéntesek fésülték át. A grasse-i bíróság két megbízottja Nizzába utazott, hogy ott érdeklődjön a tímárlegény után. Fréjus, Cannes és Antibes kikötőiben minden kifutó hajót ellenőriztek, Savoya felé minden utat lezártak, az utazókat igazoltatták. Körözőlevélben írták le a gyilkost mindazok számára, akik olvasni tudtak, s a levelet kifüggesztették Grasse, Vence és Gourdon valamennyi városkapujára és a falvak valamennyi templomának a bejáratára. Naponta háromszor ki is dobolták. A lóláb említése persze megerősítette azt a hitet, hogy a tettes maga az ördög, és csak szította a pánikot, ahelyett hogy segített volna előbbre jutni. Csak akkor tartóztattak le néhány tímárlegényt (akik közül az egyik tényleg sántított) Grasse-ban, Opióban és Gourdonban, amikor a grasse-i bíróság elnöke Richis megbízásából nem kevesebb, mint 200 livre jutalmat tűzött ki a nyomravezetőnek. A sántító, szerencsétlen tímárlegényt már majdnem kínvallatásnak vetették alá – tökéletes alibije ellenére is –, amikor tíz nappal a gyilkosság után jelentkezett a bíróságon a városi őrség egyik embere, és a bírák előtt a következő vallomást tette: – Azon a napon déltájban, én, Gabriel Tagliasco, az őrség parancsnoka, a Porte du Cours-nál álltam őrségben, mint mindig, amikor szolgálatban vagyok, s ekkor egy egyén, akire a körözőlevél leírása meglehetős pontossággal ráillik, megszólított, és többször, sürgetően megkérdezte, melyik úton hagyta el a várost a második konzul karavánja. Elmondta, hogy az esetnek sem akkor, sem azután nem tulajdonított nagy jelentőséget, és az egyénre sem emlékezett volna már – amúgy is nagyon jelentéktelennek tűnt –, ha tegnap véletlenül viszont nem látja, mégpedig itt, Grasse-ban, a Rue de la Louve-on, Druot mester és Madame Arnulfi műhelye előtt, amikor is feltűnt neki, hogy az ember, a műhely felé haladtában, jól láthatóan bicegett. Grenouille-t egy óra múlva letartóztatták. A fogadós és az istállófiú, akik a többi gyanúsított azonosítása miatt Grasse-ban tartózkodtak, azonnal felismerték személyében azt a tímárlegényt, aki náluk éjszakázott akkor: ez és nem más, ez lesz a keresett gyilkos. Átkutatták a műhelyt, átkutatták a viskót az olívakertben a ferences kolostor mögött. Az egyik sarokban alig elrejtve megtalálták Laure Richis szétszabdalt hálóingét, ingét és lenyírt vörös haját. És amikor feltúrták a padlót, sorra előkerült a többi huszonnégy lány ruhája és haja is. Megtalálták a bunkót, amellyel agyonütötték az áldozatokat és a vászon útizsákot. A bizonyítékok önmagukért beszéltek. Megkondították a harangokat. A bíróság elnöke kikiáltatta és falragaszokon kihirdettette, hogy a hírhedt leánygyilkost egy esztendei körözés után végre elfogták, és szigorú őrizetben tartják. 48 Az emberek eleinte nem hitték el a hírt. Valami csalafintaságra gyanakodtak, amellyel a hatóságok saját tehetetlenségüket akarják leplezni és a pattanásig feszült néphangulatot megnyugtatni. Még nagyon is emlékeztek arra az időre, amikor az a hír járta, hogy a gyilkos Grenoble-ba költözött. Mostanra már túl mélyen beette magát a félelem az emberek lelkébe. Csak amikor másnap a bíróság előtti templomtéren közszemlére tették a bűnjeleket – borzalmas látványt nyújtott a tér legtágasabb részén, a templom előtt póznákra felhúzott huszonnégy ruha és hajcsomó, úgy sorakoztak, mint kísérteties madárijesztők –, csak ekkor fordult meg a közvélemény. Az emberek százasával vonultak el a halál galériája előtt. Az
áldozatok hozzátartozói, akik felismerték a ruhákat, sikoltozva omlottak össze. A tömeg másik része, részben szenzációéhségből, részben a teljes bizonyosság kedvéért, a gyilkost kívánta látni. Hamarosan olyan harsánnyá vált az ordítozás, olyan fenyegetővé a kis téren tolongó tömeg nyugtalansága, hogy az elnök elhatározta: felhozatja Grenouille-t a cellájából, és a bíróság egyik első emeleti ablakában megmutatja. Amikor Grenouille megjelent az ablakban, az emberek elhallgattak. Egyszerre olyan nagy lett a csend, mint forró nyári deleken, amikor a földeken vagy a házak mélyén hűsöl mindenki. Egy csosszanás, egy krákogás vagy lélegzetvétel sem hallatszott. A tömeg hosszú percekig tágra nyílt szemmel és tátott szájjal bámult. Képtelenek voltak felfogni, hogy ez a csenevész, apró, görnyedt emberke ott az ablakban, ez a hüvelykmatyi, ez a rakás szerencsétlenség, ez a nulla, két tucatnál több gyilkosságot követett el. Egyszerűen nem olyan volt, mint egy gyilkos. Senki sem tudta volna ugyan megmondani, milyennek képzeli el a gyilkost, ezt az ördögöt, de egyben biztosak voltak: nem ilyennek! És mégis – bár a gyilkos egyáltalán nem felelt meg az emberek elképzeléseinek, és ezért – azt lehetett volna hinni megmutatása a nyilvánosságnak igen kevéssé lett volna meggyőző, furcsa módon mégis meggyőzött mindenkit már csak puszta megjelenésével is az ablakban, s az sem volt elhanyagolandó tényező, hogy róla állították, hogy ő, és csakis ő lehet a gyilkos. Mindenki azt gondolta: ez nem lehet, igaz! – és még ugyanabban a pillanatban tudták, hogy igaz. Mindenesetre, csak amikor az őrök visszavezették az emberkét a szoba sötétjébe, csak amikor már nem látható és jelenvaló lényként, hanem csupán emlékként, majdnem fogalomként élt, bár csak rövid időre, az emberek emlékezetében, csak ekkor váltotta fel a tömeg döbbenetét a helyzetnek megfelelő reakció: a szájak becsukódtak, az ezernyi szembe újra élet költözött, aztán egyetlen hatalmas ordításban tört magának utat a düh és a bosszúvágy. „Adják ki! Ide vele!” – és nekilódultak, hogy megrohamozzák a bíróság épületét, hogy tulajdon kezükkel fojtsák meg és tépjék darabokra a gyilkost. Az őrségnek mindenerejére szüksége volt, hogy biztosítsa a kapukat, visszaszorítsa a feldühödött tömeget. Grenouille-t a legsürgősebben visszavitték a cellájába. Ezután az elnök lépett az ablakhoz, és gyors, példamutatóan szigorú eljárást helyezett kilátásba. De még ezek után is órákba tellett, míg a tömeg szétszéledt, és napokba, míg a város valamennyire visszanyerte a nyugalmát. Valóban, a Grenouille elleni per rendkívül gyorsan gördült előre, nemcsak azért, mert nyomasztóan sok bizonyíték volt, hanem mert a kihallgatások során maga a vádlott is kertelés nélkül beismerte a fejére olvasott gyilkosságokat. Csak arra nem tudott kielégítő választ adni, hogy melyek voltak az indítékai. Egyre csak azt hajtogatta, hogy szüksége volt a lányokra, azért ütötte agyon őket. Arra a kérdésre, hogy mihez volt rájuk szüksége, s hogy egyáltalán mit jelent ez a „szüksége volt”, mélyen hallgatott. Kínvallatásnak vetették alá, órákig lógatták a lábánál fogva felakasztva, hét pint vizet pumpáltak bele, spanyolcsizmát húztak rá – de mindhiába: úgy látszott, ez az ember érzéketlen a testi kínokkal szemben, egy nyikkanást sem hallatott, és amikor újra megkérdezték, megint csak azt felelte: „Szükségem volt rájuk.” A bírók azt gondolták, őrült. Befejezték a kínvallatást, és úgy döntöttek, nem húzzák tovább az eljárást. Az egyetlen, ami miatt még késlekedett az ítélethozatal, a jogi huzavona volt a draguignani magisztrátussal, melynek körzetébe La Napoule tartozott, és az aixi parlamenttel, mert mindkettő magának követelte a pert. De a grasse-i bírák nem engedték ki kezük közül az ügyet. Ők fogták el a tettest, a gyilkosságok túlnyomó többségét is az ő hatáskörükbe tartozó területeken követték el, és őrájuk zúdult volna a népharag, ha kiadják a gyilkost valamilyen másik bíróságnak. Vérének Grasse-ban kellett kiömleni. 1766. április 15-én meghozták az ítéletet, és felolvasták az elítélt cellájában: „Jean-Baptiste Grenouille parfümkészítő segéd 48 órán belül a városkapu előtti térre vezettetik, ott arccal az
ég felé fakeresztre kötöztetik, eleven testére vasbottal tizenkét ütés méretik, melyek összezúzzák az ízületeket a karján, lábán, csípőjén és vállán; azután pedig a keresztre feszítve felállíttatik, és holtáig otthagyatik.” A hóhérnak szigorúan megtiltják a szokásos kegyelem gyakorlását – ami abból állt, hogy az elítéltet az összezúzás után zsineggel megfojtotta –, még ha a haláltusa napokig elhúzódik is. A tetemet jelöletlen sírba kell elkaparni a dögtemetőben. Grenouille meg sem rebbent az ítélet kihirdetésekor. A törvényszolga megkérdezte, mi az utolsó kívánsága. – Semmi – felelte Grenouille –, mindenem megvan, ami csak kell. Egy pap is felkereste cellájában, hogy meggyóntassa, de negyedóra múlva dolgavégezetlenül tért vissza. Az elítélt Isten nevének említésekor olyan tökéletes értetlenséggel bámult rá, mintha életében először hallaná ezt a nevet, aztán kinyújtózott a priccsén, és azonnal mélységes mély álomba zuhant. Minden további szó felesleges lett volna. Az elkövetkező napokban sokan elmentek Grasse-ba, hogy közelről láthassák a hírhedett gyilkost. Az őrök egy-egy pillantást engedélyeztek a kukucskálón át, és hat solt kértek érte. Egy rézmetsző, aki vázlatot akart készíteni Grenouille-ról, két egész frankot fizetett: De csalódnia kellett a modellben. A megláncolt kezű-lábú fogoly egész nap a priccsén hevert és aludt. Arcát a fal felé fordította, és sem kopogásra, sem kiabálásra nem reagált. A cellába idegennek szigorúan tilos volt belépni, és az őrök a csábító ajánlatok ellenére sem merték megszegni a parancsot. A hatóságok attól tartottak, hogy valamelyik áldozat hozzátartozói idő előtt végeznének a gyilkossal. Ugyanezért élelmet sem volt szabad bevinni neki, nehogy megmérgezzék. Grenouille egész fogsága idején a püspöki palota személyzeti konyhájáról kapta az ételét, amit a főfoglárnak meg kellett kóstolnia. Az elítélt az utolsó két nap már semmit sem evett. Csak feküdt és aludt. Néha megcsörrentek láncai, és ha az őr ilyenkor gyorsan bekukkantott a cellába, láthatta, hogy meghúzza a vizeskorsót, aztán ismét végigveti magát a priccsen és elalszik. Úgy tűnt, olyan életunt, hogy utolsó óráit sem akarja ébren tölteni. Időközben előkészítették a vesztőhelyet. Az ácsok megépítették a vérpadot, két méter magasan, háromszor három méter nagyságút, korláttal és egyszerű lépcsővel – ilyen nagyszerű vesztőhelyet nem látott még Grasse. Fatribünt ácsoltak a városatyáknak, és kerítést építettek a köznépnek, mert ezt tanácsos volt távol tartani az eseménytől. A Porte du Cours mindkét oldalán épült házakban és az őrség épületében már régen elkelt minden ablak, méghozzá borsos áron. A hóhérsegéd még a kissé távolabb eső Charité ablakait is kibérelte, és nagy nyereséggel adta tovább a kíváncsiskodóknak. A limonádéárusok kannaszámra keverték a savanyúvizet, a rézmetsző rengeteg példányban nyomtatta ki a fogdában mintázott és kissé merészen megformált képet a gyilkosról, a vándorkereskedők tucatjával özönlöttek a városba, a pékek emléktallérokat sütöttek. A hóhér, Monsieur Papon, akinek már évek óta nem akadt összetörni való páciense, súlyos, szögletes vasrudat kovácsoltatott, és a vágóhídon, állati tetemeken gyakorolta az ütéseket. Mindössze tizenkét ütést volt szabad áldozatára mérnie, s ezekkel biztosan össze kellett törni a tizenkét ízületet anélkül, hogy a test legfontosabb részei, például a fej vagy a mellkas, megsérülne. – Ez bizony nagyon kényes feladat volt, nagy körültekintést és érzékenységet igényelt. A polgárok úgy készültek az eseményre, mint valami ünnepségre. Aznap természetesen szünetelni fog a munka. Az asszonyok vasalták ünneplő ruhájukat, a férfiak kiporolták felsőkabátjukat, és fényesre tisztíttatták csizmáikat. Aki katonai vagy polgári posztot töltött be, céhmester, ügyvéd, jegyző volt, vagy valami egylet vezetője, esetleg egyéb, jelentős pozíció tulajdonosa, elővette az uniformist vagy a hivatali ruhát, s kitűzte összes rendjeleit, vállszalagot, láncot; előkészítette a fehérre púderezett parókát. A hívők az ünnep utánra misét terveztek, a sátánhívők zajos luciferi feketemisét, a tanult nemesség magnetikus szeánszot
Cabris, Villeneuve és Fontmichel fogadóiban. A konyhákban sütöttek-főztek, a pincékből bort hordtak fel, a piacról virágcsokrokat hoztak, a katedrálisban próbált az orgonista és a templomi kórus. Richis házában, a Rue Droite-on csend honolt. Richis megtiltotta a személyzetnek, hogy bármilyen módon előkészületeket tegyen a „szabadulás napjára”, ahogy a nép a gyilkos kivégzésének napját elnevezte. Mindentől undorodott. Undorodott az emberek hirtelen visszatért félelmétől, de undorodott lázas, örömteli készülődésüktől is. Tőlük maguktól is undorodott, úgy, ahogy voltak. Nem vett részt sem a gyilkos megmutatásában, sem az áldozatoktól származó relikviák bemutatásán a katedrális előtti téren, sem a gyilkos cellája előtti viszolyogtató processzióban. Lánya hajának és ruháinak azonosítására magához rendelte a bírákat, röviden és tömören megtette vallomását, és megkérte a bíróságot, hadd tartsa meg a holmikat emlékként, amit meg is engedtek neki. Bevitte őket Laure szobácskájába; a szétszabdalt hálóinget és alsóinget az ágyra tette, a vörös hajat szétterítette a párnán, leült mellé, és többé nem hagyta el a szobát, mintha ezzel az értelmetlen virrasztással akarná jóvátenni azt, amit La Napoule-ban elmulasztott. Annyira undorodott a világtól és önmagától, hogy nem tudott sírni. A gyilkostól is undorodott. Nem tekintette embernek, csak lemészárolásra szánt áldozatnak. Csak a kivégzésen akart találkozni vele, amikor a kereszten fekszik, és lesújt rá a tizenkét csapás, akkor akarta csak látni, de akkor egészen közelről: a legelső sorban foglaltatott helyet magának. És majd amikor szétszéled a nép, néhány óra elteltével, felmegy majd a vérpadra, leül mellé, és őrzi napokon és éjszakákon át, ha kell; a szemébe néz majd lánya gyilkosának, hogy az egész undort, amit csak érez, a szemébe csepegtethesse, hogy agóniáját ezzel az undorral öntse le, mint maró savval, egészen addig, míg a disznó meg nem döglik... És aztán? Hogy azután mit fog tenni? Azt nem tudta. Talán folytatja, amit abbahagyott, talán megnősül, talán fiúutódot nemz, talán semmit sem tesz, talán meghal. Teljesen mindegy. Ugyanúgy nem látta értelmét ezen töprengeni, mintha azon törné a fejét, hogy mit is csináljon a halála után: természetesen semmit. Semmi olyasmit, amit már most tudhatna. 49 A kivégzést délután öt órára tűzték ki. A kíváncsiskodók már kora reggel gyülekezni kezdtek, hogy helyet kapjanak. Székeket és sámlikat hoztak magukkal, hogy legyen mire felállniok; hoztak ülőpárnát, elemózsiát, bort. Elhozták a gyerekeket is. Dél körül már mindenfelől özönlött a vidék lakossága; a tér annyira megtelt, hogy az újonnan érkezetteknek már csak a tér túloldalán lépcsőzetesen elhelyezkedő kertekben és földeken, valamint a grenoble-i úton jutott hely. A kereskedők máris jó üzleteket kötöttek, az emberek ettek-ittak, és olyan nyüzsgés volt, mint egy nagypiaci napon. Hamarosan vagy tízezer ember gyűlt össze, több, mint a legnagyobb körmenet alkalmával, több, mint ahányan valaha is megfordultak Grasseban. Még a hegyoldalakon is álltak. Csüggtek a fákon, kuporogtak a tetőkön és a falakon, tízesével-tizenkettesével lógtak ki egy-egy ablakból. Csak a tér közepén, az elkerített részen állt szabadon a tribün és a vérpad, mintegy kitaszítva az embertömegből: nagyon kicsinek látszott, mint egy játékszer vagy egy bábszínház színpada. És szabadon hagytak még egy szűk utcácskát a kivégzés helyétől a Porte du Cours-ig, be a Rue Droite-ba. Röviddel három után megjelent Monsieur Papon, segédei kíséretében. Felcsattant a taps. Megfogták a fából ácsolt andráskeresztet, és a vérpadhoz vitték, négy súlyos asztalosbakra helyezték, olyan magasra, hogy munka közben jó kézre essék. Egy asztalossegéd jó erősen oda is szögezte a bakokhoz. Az asztalos és a hóhérlegények minden mozdulatát tapssal kísérte a
tömeg. Amikor aztán Papon mester, kezében a vasdoronggal körbejárta a keresztet, sőt innen-onnan imitálta is az ütéseket, szabályszerű üdvrivalgás tört ki. Négykor a tribün is kezdett megtelni. Sok finom uraságot csodálhattak meg, gazdag urakat a lakájaikkal, szép hölgyeket, nagy kalapokat, csillogó ruhákat. A város és a környék egész nemessége kivonult. A tanács urai zárt menetben érkeztek, a két konzul vezetésével. Richis fekete ruhát, fekete harisnyát, fekete kalapot viselt. A tanács mögött a magisztrátus vonult, a bíróság elnökének vezetésével. Utolsónak a püspök érkezett nyitott hordszéken, rikító lila ornátusban, zöld süvegben. Láttára mindenki levette a kalapját. A hangulat ünnepélyessé vált. Aztán mintegy tíz percig semmi sem történt. Az uraságok helyet foglaltak, a nép pisszenés nélkül várt, már senki sem evett. Papon és segédei úgy álltak a vérpad emelvényén, mintha odacövekelték volna őket. A nap hatalmasan és sárgán izzott az égbolton. A grasse-i medence felől lágy szellő fújt, és narancsvirágillatot hozott. Nagyon meleg lett és valószínűtlen csend. Végre, amikor már mindenki azt gondolta, nem tarthat tovább a feszültség, mert ordításba, tömegverekedésbe vagy hasonlóba csap át, lódobogás és keréknyikorgás törte meg a csendet. A Rue Droite-ról zárt, kétlovas kocsi érkezett, a rendőrfőnök fogata. Áthaladt a kapun, és immár mindenki számára láthatóan megjelent a vesztőhelyhez vezető keskeny utcában. A rendőrparancsnok ragaszkodott ehhez a felvezetéshez, mert másképpen, úgy mondta, nem tudja szavatolni a fogoly biztonságát. Ezt sem így szokták csinálni. A börtön alig ötpercnyire volt a vesztőhelytől, és ha az elítélt – bármilyen okból is – ezt a rövid utat nem tudta gyalogszerrel megtenni, akkor jó volt neki a szamaras kordé is. Hogy valaki a saját kivégzésére hintóval, kocsissal, libériás inasokkal és lovas kísérettel érkezzék, erre még nem volt példa. Mégsem nyugtalankodott vagy berzenkedett a tömeg, épp ellenkezőleg. Mindenki meg volt elégedve, hogy egyáltalán történt valami, és a kocsit kitűnő ötletnek tartották, mint a színházban, ahol nagyra értékelik, ha az ismert darabot meglepően új felfogásban láthatják. Sokan úgy vélték, épp ez az illendő keret. Az ilyen rettenetes gazembernek rendkívüli bánásmód jár. Nem ráncigálhatják végig az utcán láncon, mint egy közönséges utcai rablót, hogy aztán a téren agyoncsapják. Ez egyáltalán nem lett volna szenzációs. Az, hogy a párnázott hintóból vezessék az andráskereszthez, rendkívül ötletes kegyetlenség volt. A hintó a vérpad és a tribün között állt meg. A lakájok leugrottak, kinyitották a hintó ajtaját, és lecsapták a lépcsőt. Elsőnek a rendőrfőnök szállt ki, aztán az őrség egyik tisztje, végül Grenouille. Kék kabát volt rajta, fehér ing, fehér selyemharisnya és fekete, csatos cipő. Nem volt megbilincselve. Senki sem vezette. Szabad emberként szállt ki a kocsiból. Aztán megtörtént a csoda. Vagy valami hasonló, mármint hasonlóképpen felfoghatatlan, hallatlan és hihetetlen dolog, amit utólag mindenki csodának nevezett volna, ha egyáltalán módjukban állt volna beszélni róla, de nem állt módjukban, mert később mindenki rettenetesen szégyellte, hogy egyáltalán ott volt. Az történt ugyanis, hogy a téren és a domboldalon ácsorgó tízezernyi embert az a szilárd hit kerítette a hatalmába, hogy ez az apró termetű, kék zakós emberke nem lehet gyilkos. Nem mintha az azonosságában kételkedtek volna! Ugyanazt az embert látták, akit pár napja a templomtéren, a Prévôté ablakában; és akit, ha akkor a kezükbe kaparintanak, bizonyosan meglincselnek. Ugyanazt, akit két napja döntő bizonyítékok és a saját vallomása alapján jogerősen elítéltek. Ugyanazt, akinek még egy pillanattal korábban szívből kívánták: verje agyon a hóhér 1 Kétségtelenül ő volt az! De mégis – egyszerre, mintha nem is ő lett volna, ő nem lehetett, ő nem lehet gyilkos! Az az ember, aki a vesztőhelyen állt, maga volt a megtestesült ártatlanság. Ezt most már mindenki tudta, a püspöktől kezdve a limonádéárusig, a márkinőtől a mosónőig, a bíróság elnökétől az utcagyerekig.
Papon is tudta. És marka, amiben a vasdorongot szorongatta, reszketni kezdett. Egyszeriben úgy elgyengült az erős karja, úgy reszketett a térde, úgy elszorult a szíve, mint egy kisgyereknek. Ezt a dorongot nem tudja felemelni, soha az életben nem tud annyi erőt gyűjteni, hogy ráemelje erre a csenevész, ártatlan emberre; ó, de rettegett attól a pillanattól, amikor elébe vezetik; remegett, gyilkos botjára kellett támaszkodnia, nehogy térdre rogyjon a gyengeségtől, ő, a nagy, az erős Papon! És ugyanígy járt a tízezernyi férfi, asszony, gyermek és aggastyán, akik itt összegyűltek: úgy elgyengültek, mint a szűz lány, szerelmesének láttán. Rokonszenv, gyengédség, bolondos, gyermeki szerelem fogta el őket, bizony, Isten a tudója, szerették ezt a kis gyilkosocskát, és nem tudtak, nem is akartak védekezni az érzés ellen. Olyan volt, mint egy ellenállhatatlanul feltörő, régóta visszafojtott zokogás, amely a gyomorból felfelé törve minden útjába álló érzést csodálatosan szétporlaszt, szétolvaszt és kiáraszt. Az emberek szellemileg és lelkileg cseppfolyóssá váltak, csak szívüket érezték koloncként kalimpálni, a belsejükben, egyébként alaktalan masszává váltak; férfi és nő egyaránt az apró kék kabátos emberke kezébe tette le feltétel nélkül a szívét. Grenouille immár több perce állt a kocsi nyitott ajtajában, és nem mozdult. A mellette álló lakáj térdre hullt, és egyre mélyebbre roskadt, olyan mélységes alázatot fejezve ki, ami Keleten csak a szultánnak és Allahnak jár ki. És még ennél is mélyebbre akart hajolni, remegve és imbolyogva a földre lapulni, és még tovább, be a földbe, a föld alá. Puszta odaadásában a föld túlsó feléig süllyedt volna. Az őrség tisztje és a rendőrfőnök, ez a két büszke, rátarti férfi, akiknek az elítéltet a vérpadra kellett volna vezetni és átadni a hóhérnak, nem tudták mozdulataikat cselekvéssé összehangolni. Sírva fakadtak, és levették a kalapjukat, újra a fejükbe csapták, a földhöz vágták, egymás karjába borultak, szétváltak, összevissza hadonásztak a levegőben; tördelték a kezüket, és úgy rángatóztak és fintorogtak, mint aki vitustáncot jár. A távolabb álló városatyák sem voltak sokkal szemérmesebbek elragadtatásuk kifejezésében. Mindenki azt tette, amit a szíve diktált. Voltak hölgyek, akik Grenouille-t megpillantva ölükbe préselték öklüket, és sóhajtoztak gyönyörűségükben, mások pedig a pompás ifjú – mert hirtelen annak látták Grenouille-t utáni vágyakozástól hang nélkül elaléltak. Voltak urak, akik folyton felugráltak a helyükről, megragadván kardjuk markolatát, aztán ismét visszaroskadtak, visszalökve a kardot a hüvelybe, hogy az csak úgy csattogott és himbálódzott, mások meg, égre emelt szemmel, kezüket imára kulcsolták; Monseigneur pedig, a püspök, úgy tett, mintha rosszul volna, felsőtestével előrehajolt, és homlokát a térdéhez verdeste, míg zöld süvege el nem gurult, pedig nem volt rosszul, hanem életében először vallási eksztázisba esett, mert mindenki szeme láttára csoda történt: az Úristen személyesen fogta le a hóhér kezét, úgy, hogy akit nemrégen még gyilkosnak tartottak, most angyalként mutatkozott meg a tömegnek – ó, hogy a tizennyolcadik században még történhetnek ilyen csodák! Be hatalmas is az Úr! És milyen kicsi és jelentéktelen ő, aki hitetlenül kiátkozta a gyilkost, csak a nép megnyugtatására! Ó, minő vakmerőség, minő kishitűség! És most csodát tett az Úr! Ó, minő pompás megaláztatás, mily édes lealacsonyodás, minő kegyelem, ha a püspököt így zabolázza meg az Úristen! A védőkorlát túloldalán elhelyezkedő nép eközben egyre gátlástalanabbul adta át magát az érzelmek mámorának, amelyet Grenouille megjelenése váltott ki. Aki a megpillantásakor csupán szánalmat és együttérzést érzett, azt most a leplezetlen érzéki vágyakozás kerítette hatalmába; aki pedig eleve vágyakozott, azt az eksztázisba sodorta. Mindenki a legszebb, legjobb kiállású és legtökéletesebb lénynek látta a kékkabátost; az apácák az üdvözítőt látták benne; a sátánhívőknek úgy jelent meg, mint a sötétség sugárzó ura; a felvilágosultaknak, mint a Legfőbb Lény; a fiatal lányoknak, mint a mesebeli herceg; a férfiaknak, mint önmaguk tökéletesített tükörképe. És mindőjüket a legérzékenyebb helyen leplezte le és markolta meg:
az erotikus központjuknál. Mintha tízezer láthatatlan keze lett volna, és a körülötte lévő tízezer embernek a nemi szervét fogta volna meg külön-külön, és azon a titkos módon becézgette volna, ahogy mindenki, akár férfi, akár nő, csak a legtitkosabb álmaiban kívánta. Ennek következménye aztán az lett, hogy a kor egyik legaljasabb gonosztevőjének kivégzése a legnagyobb bacchanáliává fajult, amit csak látott a világ a Krisztus előtti második évszázad óta: erényes asszonyok tépték fel ingüket, hisztérikus sikoltozás közepette lemeztelenítették keblüket, és felemelt szoknyával hanyatt feküdtek a földön. A férfiak tébolyult pillantásokkal botorkáltak a kitáruló hús eme buja mezején, reszkető ujjakkal bontották ki nadrágjukból a mintegy láthatatlan fagytól megmerevedett péniszüket, zihálva levetették magukat valahová, és a leglehetetlenebb összeállításban és helyzetekben párzottak: aggastyán szűz lánnyal, napszámos az ügyvéd nejével, inasgyerek az apácával, jezsuita a szabadkőműves feleségével – összevissza, ahogy éppen esett. A levegő a bujaság édeskés izzadságszagától volt terhes, és a tízezer emberállat kiáltásától, hörgésétől és nyögésétől. Pokoli volt. Grenouille pedig csak állt és mosolygott. Aki látta, annak ez volt a legártatlanabb, legszeretetreméltóbb, legelbűvölőbb és egyben Iegcsábosabb mosoly is a világon. De valójában nem mosoly volt ez, hanem csúf, cinikus vigyor, ami Grenouille diadalát és megvetését tükrözte. Ő, Jean-Baptiste Grenouille, aki szag nélkül jött a világra a föld legbüdösebb szögletében, aki a szemétből, ürülékből és rothadásból származott, akit szeretet és emberi melegség híján csak a dac és az undor tartott életben, aki csenevész, púpos, sánta, rút, akit mindenki nagy ívben elkerült, aki kívül-belül egyaránt szörnyeteg – elérte, hogy a világ kedveli. Mit kedveli! Szereti! Tiszteli! Isteníti! Prométheuszi tettet vitt végbe. Végtelen rafináltsággal kierőszakolta magának azt az isteni szikrát, amit most már a születésétől fogva megkap, akár megérdemli, akár nem, csak neki nem jutott belőle. De tett ennél még többet is: maga csiholt önmagából isteni szikrát. Nagyobb volt ő még Prométheusznál is. Olyan aurát készített magának, amely sugárzóbb és hatásosabb mindannál, ami embert eleddig körülvett. És ezt senki másnak nem köszönheti – sem apának, sem anyának és a legkevésbé valami irgalmas Istennek –, csakis saját magának. Ő valóban önmaga istene volt, és nagyszerűbb isten, mint az a tömjéntől bűzölgő, aki a templomokban lakott. Az ő lábainál egy igazi püspök térdepelt, nyüszített a gyönyörtől. A gazdagok és hatalmasok, a büszke urak és hölgyek odavoltak a csodálattól, a nép pedig – köztük áldozatainak szülei, fiú- és lánytestvérei – körös-körül orgiát ült az ő tiszteletére, az ő nevében. Csak egy intésébe kerül, és mindenki elhagyja istenét, és őt, a Nagy Grenouille-t imádja. Igen, ő volt a Nagy Grenouille. Most világosan kiderült. Az volt, ugyanolyan, mint egykor öntömjénező fantaziálgatásában, most a valóságban is. Ebben a pillanatban élte át élete legnagyobb diadalát. És ez a diadal szörnyű volt. Szörnyű volt, mert egyetlen pillanatát sem tudta kiélvezni. Abban a minutában, amikor kilépett a hintóból a napsütötte térre, beillatosítva azzal a parfümmel, amelynek hatására mindenki, kivétel nélkül szeretetet érez iránta, azzal a parfümmel, amelyen több mint két esztendeig dolgozott, a parfümmel, amelyre egész életében vágyott... és abban a pillanatban, amikor meglátta és megérezte, hogy ez a parfüm milyen ellenállhatatlan és gyorsan terjedő hatással van a tömegre, s hogy mindenkit rabul ejt, abban a pillanatban újra megundorodott, de mélységesen, az emberektől, s ez úgy megkeserítette a diadalát, hogy nemcsak örülni nem tudott, de még a legcsekélyebb elégtételt sem érezte. Amire mindig vágyott – hogy szeressék az emberek –, a siker pillanatában elviselhetetlen teherként nehezedett rá, mert ő maga nem szerette az embereket, sőt gyűlölte őket. És akkor arra is rádöbbent, hogy a szeretetben soha, mindig csak a gyűlöletben fog kielégülést találni abban, ha gyűlöl, s ha őt gyűlölik.
Csakhogy ő hiába gyűlölte az embereket, azok nem gyűlölték őt. Minél jobban gyűlölte őket, azok annál jobban istenítették, hiszen semmi mást nem érzékeltek belőle, csak az auráját, az illat-álcát, az összerabolt parfümöt – ez pedig tényleg isteni volt. Most legszívesebben kiirtotta volna a föld színéről valamennyit, az összes hülye, erotizált, büdös embert, éppúgy, mint annak idején kiirtotta hollófekete lelkének tájairól az idegen szagokat. Azt szerette volna, ha észreveszik gyűlöletét, és legalább ezért az egyetlen igazi érzelemért viszontgyűlölik, és ők irtják ki őt a föld színéről, ahogyan eredetileg tervezték. Egyszer az életben őszinte akart lenni. Egyszer az életben ő is olyan akart lenni, minta többi ember, és meg akarta mutatni önmagát, mint ahogy mások is megmutatják szeretetüket és ostoba tiszteletüket, úgy szerette volna ő is megmutatni a gyűlöletét. Egyszer, csak egyetlenegyszer igazi lényegében akart megmutatkozni és egy másik emberi lénytől választ kapni egyetlen igazi érzelmére, a gyűlöletre. De ebből nem lett semmi. Nem lehetett. Azon a napon végképp nem. Hiszen a világ legjobb parfümjének az álarcát viselte, s ez alatt az álarc alatt nem volt saját arca, csak tökéletes szagtalansága. Ekkor hirtelen újra rosszullét fogta el, mert érezte, hogy a belső köd újból emelkedni kezd. Úgy, mint akkor, ott a barlangban, fantáziájában, szívében, álmában, aludtában, egyszerre emelkedni kezdett a köd, saját rettenetes szagának köde, amelynek a szagát persze nem érezhette, mert ő maga szagtalan volt. És mint akkor is, iszonyú szorongás és félelem fogta el, és azt hitte, rögtön megfullad. De másképpen, mint akkor, ez nem álom volt és nem képzelődés, hanem maga a valóság. És most nem magányosan hevert a barlangjában, hanem tízezernyi ember vette körül egy téren. És most nem segített a felszakadó kiáltás, amitől akkor felébredt, és ami megsegítette, most nem tudott visszamenekülni a jó meleg, életadó világba. Mert ez, itt és most, ez maga a világ volt, és ez, itt és most, a megvalósult álma volt. És ezt ő maga akarta így. A rettenetes, fojtogató köd tovább kúszott felfelé lelke ingoványából, mialatt körötte a nép az orgián az orgazmustól rángatódzott kéjesen. Egy férfi indult futva feléje. A városatyák legelső padsorából pattant fel oly hevesen, hogy fekete kalapja lebukott fejéről. Zekéjének két szárnya csak úgy repkedett, amikor a vesztőhely felé szaladt, mint egy holló vagy mint a bosszú angyala. Richis volt az. Meg fog ölni – gondolta Grenouille. – Ő az egyetlen, akit nem téveszt meg az álarcom. Nem tévesztheti meg. A lánya illata érzik rajtam, olyan árulkodón és tisztán, mint a vér. Fel kell ismernie engem, és meg kell ölnie. Meg kell tennie! És kitárta karját, hogy fogadja az angyalt. Mellén már-már érezni vélte a kard- vagy tőrdöfést, mint egy pompásan felszikrázó ütést, érezte a pengét behatolni rideg szívébe, át minden illatpáncélon és fojtogató ködön – végre, végre valami más is lesz a szívében önmagán kívül! Már majdnem megkönnyebbült. De aztán Richis egyszerre a keblére borult, nem a bosszúálló angyal, hanem egy feldúlt, keservesen zokogó Richis, aki átölelte, majdhogynem belékapaszkodott, mintha a boldogság tengerében épp el akarna süllyedni, nem találna más kapaszkodót. Semmi megváltó tőrdöfés, semmi szíven szúrás, még egyetlen, gyűlölködő szó sem... Helyette Richis könnymaszatos arca tapadt az övéhez, és remegő szája ily szókra nyílt: – Bocsáss meg nekem, fiam, édes fiam, bocsáss meg! Ekkor aztán minden összefolyt a szeme előtt, a világ pedig hollófeketévé vált. A fogoly ködök fortyogó folyadékká egyesültek, mint a forró, habzó tej. Elárasztották, egyre elviselhetetlenebbül, kifelé feszítették testének belső héjait, de nem találtak kiutat. Grenouille menekülni akart, az ég szerelmére, elmenekülni, de nem volt hová... Mindjárt szétrobban, szét akart robbanni, hogy ne kelljen belefulladnia önmagába. Végül összeesett, és elvesztette az eszméletét.
50 Amikor magához tért, Laure Richis ágyán feküdt. A relikviák – a haj és a ruhák – már eltűntek. Az éjjeliszekrényen gyertya égett. A behajtott ablakon beszűrődött az ünneplő város vidám zaja. Antoine Richis egy zsámolyon ült az ágy mellett, és virrasztott. Kezében tartotta és simogatta Grenouille kezét. Grenouille, még mielőtt kinyitotta volna a szemét, megvizsgálta a légkört. Lelkében béke honolt. Már nem fortyogott és nyomakodott kifelé semmi. Ott bent újra az a szokásos, hideg éjszaka uralkodott, amelyre szüksége volt, hogy tudatát hideggé és világossá tegye, és hogy kifelé figyelhessen, ahol a saját parfümjének a szagát érezte. Megváltozott egy kicsit. A kiszögellései és élei eltompultak, így még jobban volt érezhető Laure illatának lenyomata, a pompás, lágy, sötéten szikrázó tűz. Grenouille biztonságban volt. Tudta, hogy még órákig sérthetetlen, és kinyitotta a szemét. Richis őt nézte. Szemében végtelen jóindulat tükröződött, gyengédség, meghatottság és a szerető szívek bárgyú, üres mélysége. Mosolygott, és szorosabban fogta Grenouille kezét. Azt mondta: – Most már minden jóra fordul. A magisztrátus megsemmisítette az ítéletedet. Minden tanú visszavonta a vallomását. Szabad vagy. Azt tehetsz, amit akarsz. Én azonban azt szeretném, ha velem maradnál. Elveszítettem egy leányt, szeretnélek téged fiamnak megnyerni. Te hasonlítasz őrá. Ugyanolyan szép vagy, mint ő volt, a hajad, a szád, a kezed... Egész idő alatt fogtam a kezed, olyan kezed van, mint neki volt. És ha a szemedbe nézek, mintha ő nézne vissza rám. Te a bátyja vagy, és szeretném, ha a fiam lennél, örömöm, büszkeségem, örökösöm. Élnek még a szüleid? Grenouille megrázta a fejét, és Richis arcát pulykavörösre gyújtotta az öröm. – Akkor leszel az én fiam? – dadogta, és felugrott a zsámolyáról, hogy az ágy szélére ülhessen, megragadva Grenouille másik kezét is. – Leszel? Leszel? Akarsz engem atyádnak? Ne szólj! Ne mondj semmit! Gyenge vagy még a beszédre! Csak a fejeddel ints! Grenouille bólintott. Richis-ből kitört a boldogság. Lehajolt Grenouille-hoz, és szálon csókolta. – Aludj most, édes fiam – mondta, amikor ismét felegyenesedett. – Én őrködöm feletted, míg elalszol. És miután hosszú ideig néma üdvözültséggel szemlélte: – Nagyon-nagyon boldoggá teszel. Grenouille kissé széthúzta a száját, mert ilyesmit látott az embereknél, ha mosolyogtak. Aztán behunyta a szemét. Várt egy kicsit, majd egyenletesebben és mélyebben kezdett lélegezni, mintha aludna. Egyszerre érezte, hogy Richis hozzáhajol, hogy még egyszer megcsókolja, de aztán letett róla, nehogy felriassza. Érezte Richis szerető pillantását az arcán. Végre elfújták a gyertyát, és Richis lábujjhegyen kisurrant a kamrából. Grenouille fekve maradt, míg a házban és a városban minden el nem csendesült. Amikor felkelt, már hajnalodott. Felöltözött, és halkan kiosont, a folyosókon, a lépcsőkön és a szalonon át a teraszra. Innen át lehetett látni a városfalon, melyen túl a grasse-i vidék terült el, s tiszta időben a tengert is lehetett látni. Most ritkás köd vagy inkább pára lebegett a földek felett, és ahonnan fű-, rekettye- és rózsaillat szállt, oly tisztán és egyszerűen, mintha meg lett volna mosva. Grenouille átvágott a kerten, és átmászott a falon. Fent a téren még egyszer át kellett küzdenie magát az emberszagokon, mielőtt a szabad levegőre ért. A tér és a domboldalak egy óriási, züllött katonai táborra emlékeztették. Ezrével
hevertek szanaszét a részeg, az éjszakai kicsapongásokban elfáradt, kimerült alakok, némelyik meztelenül, némelyik félmeztelenül és félig-meddig betakarva ruhadarabokkal. Savanyú bor-, pálinka-, izzadság- és húgyszag, gyerekszarszag és égett hús szaga terjengett. Itt-ott füstölögtek még a tüzek, amelyeknél a húst sütötték az éjjel, táncoltak és vedeltek. Az ezerszeres hortyogásból még itt-ott felbugyborékolt egy-egy részeg gajdolás vagy nevetés. Lehet, hogy valaki még ébren volt, és józan esze utolsó maradványait itta épp el. De senki sem látta Grenouille-t, aki átlépett a szanaszét heverő testeken gyorsan, de óvatosan, mintha ingoványon járna. És ha meglátták is, nem ismerték fel. Már nem illatozott. A csoda elmúlt. A tér végét elérve, nem a grenoble-i úton, és nem is Cabris felé haladt tovább, hanem toronyiránt nyugatnak indult, s egyszer sem nézett vissza. Amikor a nap kövéren, sárgán, égető forrón felkelt, már Grenouille-nak híre-pora sem volt. A grasse-iak szörnyű másnapossággal ébredtek. Még aki nem ivott, annak is ólomsúlyú volt a feje és okádék a gyomra és a hangulata. A téren világos napfénynél derék parasztok keresgélték a tegnapi orgiában széthajigált ruhadarabjaikat, erényes asszonyságok keresték férjüket és gyermekeiket, vadidegen emberek bontakoztak ki rémülten intim ölelésekből, ismerősök, szomszédok, házastársak álltak egymás előtt kínosan mezítelenül. Sokaknak oly szörnyűségesnek, olyan tökéletesen megmagyarázhatatlannak és erkölcsi normáikkal olyan ellentétesnek tűnt ez az élmény, hogy a szó szoros értelmében az első perctől fogva kitörlődött az emlékezetükből, következésképp később valóban nem tudtak visszaemlékezni rá. Mások, akik nem tudtak ennyire uralkodni az emlékezetükön, megpróbálták nem észrevenni, nem meghallani a történteket és a legsürgősebben elfelejteni – ami nem ment egyszerűen, mert a szégyen túlságosan nyilvánvaló és túlságosan általános volt. Aki meglelte cókmókját és hozzátartozóit, a lehető leggyorsabban és a legkisebb feltűnést keltve elpárolgott a helyszínről. Dél körül már olyan üres volt a tér, mintha kisöpörték volna. A városiak, ha egyáltalán kimentek az utcára, akkor csak este, hogy legsürgősebb tennivalóikat elintézzék. Csak futólag üdvözölték egymást, csak semmiségekről beszélgettek. Az előző napról és éjszakáról szó sem esett. Amilyen gátlástalanul és buján viselkedtek előző nap, olyan szemérmesek voltak másnap. És kivétel nélkül így viselkedtek, mert mind vétkeztek. A grasse-i polgárok között soha ilyen egyetértés nem volt, mint abban az időben. Mintha kipárnázott dobozban éltek volna. Néhányuknak azonban hivatalból foglalkoznia kellett az üggyel. A közélet folytonossága, a jog és rend megingathatatlansága gyors intézkedéseket követelt. A városi tanács már délután ülésezett. Az urak, köztük a második konzul, némán átölelték egymást, mintha ezzel az összeesküvő gesztussal kellene újjáalakítani a grémiumot. Aztán egyhangúlag és a történteknek vagy Grenouille nevének említése nélkül úgy határoztak, hogy a tribünt és a vérpadot haladéktalanul lebontatják, a teret és a környező letaposott földeket eredeti állapotukba visszaállíttatják. Erre a célra 160 livre-t szavaztak meg. Ugyanakkor a bíróság épületében is üléseztek. A magisztrátus egyhangúlag megegyezett abban, hogy a „G” ügyet elintézettnek tekintik, az aktákat lezárják, és új eljárást indítanak ismeretlen tettes ellen, aki huszonöt grasse-i szüzet gyilkolt meg. A rendőrfőnök parancsot kapott a nyomozás haladéktalan megindítására. Már másnap eredménnyel járt. Egyértelmű bizonyítékok alapján letartóztatták Dominique Druot parfümkészítő mestert a Rue de la Louve-on, hiszen az ő viskójában találták meg végül is az áldozatok haját és ruháját. A vádlott eleinte tagadott, de ez nem vezette félre a bírákat. Aztán tizennégy órai kínzás után mindent bevallott, sőt mielőbbi kivégzését kérte, amit a következő napra ki is tűztek. Hajnalban fellógatták; nem verték nagydobra a dolgot: vérpadot sem állítottak, tribünöket sem ácsoltattak, csupán a hóhér, a magisztrátus néhány tagja, egy orvos és egy pap volt jelen a kivégzésen. A tetemet, miután a halál beálltát megállapították, és jegyzőkönyvbe vették, haladéktalanul elkaparták. Ezzel le is zárták az ügyet.
A város már amúgy is elfeledkezett róla, mégpedig olyan tökéletesen, hogy azok az utazók, akik a következő napokon Grasse-ba értek, és mellékesen érdeklődtek a hírhedett leánygyilkosról, egyetlen szó értelmes felvilágosítást nem tudtak kapni. Csak a Charité notórius őrültjei motyogtak valami nagy ünnepről a Place du Cours-on; amely miatt ki kellett költözniük szobáikból. És az élet hamarosan visszatért a régi kerékvágásba. Az emberek szorgalmasan dolgoztak, jól aludtak, tették a dolgukat, és derék polgároknak tartották magukat. A víz ugyanúgy bugyogott a sok forrásból és kútból, mint eddig, és telehordta iszappal az utcákat. A város ismét koszosan, büszkén magasodott a domboldalban a termékeny medence fölött. A nap melegen sütött. Hamarosan eljött a május. Betakarították a rózsát.
NEGYEDIK RÉSZ
51 Grenouille éjszaka ment. Akárcsak útja elején, elkerülte a városokat és az utakat, napkeltekor aludni tért, este kelt csak fel és indult tovább. Azt ette, ami az útjába akadt: füvet, virágot, gombát, döglött madarat, gilisztát. Átvágott Provence-on, Orange-tól délre lopott csónakban átkelt a Rhône-on, és az Ardéche folyását követte mélyen be a Cévennes-ekbe, majd az Allier-ét észak felé. Az Auvergne-ben megközelítette a Plomb du Cantalt. Látta hatalmasan, ezüstszürkén a holdfényben, és érezte az onnan fújó, hűvös nyugati szelet. De már nem vágyott oda. Nem vágyott már a barlanglakói életére. Kipróbálta már ezt az utat – de járhatatlannak bizonyult. Ugyanúgy, mint ahogyan az emberek között sem lehetett élni. Itt is és ott is meg kellett fulladni. Már nem akart élni. Párizsba akart menni és ott meghalni. Időről időre a zsebébe nyúlt, és megtapogatta a kis üvegcsét, amelyben a parfümje volt. Még alig fogyott belőle. A grasse-i fellépéshez csak egyetlen cseppet használt fel. A maradékkal elvarázsolhatná az egész világot. Ha akarná, Párizsban nem tíz-, hanem százezrek hódolatát nyerhetné el, vagy kisétálhatna Versailles-ba, és megcsókoltathatná lábát a királlyal, írhatna a pápának egy illatos levélkét, és kikiáltathatná magát az új Messiásnak, vagy a Notre-Dame-ban királyok és királynők által felkenethetné magát fő-fő királynak vagy akár istennek, amennyiben az Isten egyáltalán felkeneti magát... Mindezt megtehette volna, ha akarta volna. Megvolt hozzá a hatalma. Olyan hatalom volt ez, ami erősebb a pénz hatalmánál, a terror vagy a halál hatalmánál: legyőzhetetlen hatalom ez, mert szeretetet csepegtet az emberekbe. Csak egyre nem volt képes ez a hatalom: nem tudott neki magának, Grenouille-nak saját szagot adni. És akár az egész világ isteníthette a parfümje által – ha neki magának nincs szaga, és ezáltal sohasem tudhatja meg, kicsoda is ő voltaképpen, akkor fütyül az egészre, a világra, önmagára, a parfümjére. Keze, amellyel a parfümösflakont markolászta, egész gyengén illatozott, és ha orrához emelte és megszagolta a kezét, akkor elnehezült a szíve, és néhány percre megállt, és elmélázott. Senki sem tudhatja, milyen jó is ez a parfüm. Senki sem tudja, milyen jól van megcsinálva. Az emberek csupán a hatása alá kerültek, de még azt sem tudják, hogy csak egy parfüm hat rájuk és bűvöli el őket. Az egyetlen, aki valódi szépségében felismerte, én voltam, hiszen én alkottam meg. És ugyancsak én vagyok az egyetlen, akire nem hat a varázsa. Én vagyok az egyetlen, aki értelmetlennek tartja az egészet. Máskor pedig, amikor már Burgundiában volt, így morfondírozott: amikor a falnál álltam, a kert alatt, ahol a vörös hajú lány játszott, és megéreztem az illatát... vagy inkább az illatának ígéretét, hiszen a későbbi illat még nem is létezett – talán az, amit akkor éreztem, az lehet olyasmi, amit az emberek éreztek, amikor elárasztottam őket a parfümömmel... De aztán elvetette ezt a gondolatot is: nem, az más volt. Mert én tudtam, hogy az illatra vágyom, nem a lányra. De az emberek azt hitték, hogy énrám vágynak, és hogy valójában mire vágytak, az rejtve maradt előttük. Aztán már nem is gondolkozott, mert a gondolkodás nem volt erőssége, különben is, már elérte Orléans-t. Sullynál vágott át a Loire-on. Egy nap múlva már érezte Párizs illatát. 1767. június 25-én lépett be a városba, hajnali hatkor a Rue Saint-Jacques-on. Meleg nap volt, a legmelegebb abban az esztendőben. Az ezerféle szag és bűz úgy bugyogott, mintha ezernyi gennyes hólyagból ömlene. Szél sem rezdült. A piaci pultokon már délelőtt megfonnyadt a zöldség. A hús és a hal megromlott. A sikátorokban megállt a rothadó
levegő. Mintha a folyó sem folyt, csak állt és bűzölgött volna. Minden olyan volt, mint Grenouille születése napján. Átment a Pont Neufön a túlpartra, tovább a csarnokokhoz és a Cimetiére des Innocents-hoz. Letelepedett a Rue aux Fers-i csontkamrák árkádjai alá. A temető úgy terült el előtte, mint egy szétbombázott csatatér, szétdúltan, barázdáltan; árkok szaggatták, koponyák és csontok szanaszét; sehol egy fa, egy bokor vagy fűcsomó: a halál meddőhányója. Élő embert nem lehetett látni. A hullabűz olyan erős volt, hogy még a sírásók is elkotródtak. Csak napnyugta után tértek vissza, hogy kiássák az árkokat a következő nap halottai számára. Csak éjfél után – amikor a sírásók már elmentek – éledt meg a vidék, mindenféle csőcselék, tolvajok, gyilkosok, késelők, kurvák, katonaszökevények, fiatalkorú bűnözők jöttek elő. Tábortüzet gyújtottak, hogy megfőzzék vacsorájukat, és egyúttal szétoszlassák vele a bűzt is. Amikor Grenouille kijött az árkádok alól, és elvegyült közöttük, eleinte észre sem vették. Bátran odaléphetett a tűzhöz, mintha közülük való lenne. Ezért később még inkább azt hitték, hogy valami szellem vagy angyal vagy hasonló természetfeletti lény jelent meg köztük. Mert ez a szedett-vedett népség egyébként mindig nagyon érzékenyen reagált, ha idegen bukkant fel a közelben. De a ványadt, kék kabátos ember egyszerre csak ott volt, mintha a földből nőtt volna ki, kis üvegcsét tartott a kezében, kihúzta a dugóját. Ez volt az első, amire vissza tudtak emlékezni: hogy ott állt valaki, és kidugaszolt egy üvegcsét. Azután pedig behintette magát az üvegcse tartalmával, és egyszerre úgy folyta körül a szépség, mint a sugárzó tűz. Az emberek egy pillanatra visszahőköltek a tisztelettől és a meglepetéstől. De még ugyanabban a pillanatban megérezték, hogy ezzel csak nagy lendületet vettek, mert tiszteletük vágyakozásba csapott át, csodálkozásuk lelkesedésbe. Úgy érezték, szívja, vonzza őket ez az angyalember. Valami iszonyú erősen szívta őket, valami elragadó apály, és senki nem tudott védekezni ellene, de nem is akartak, mert ez az apály valamennyiük akaratának kifejeződése volt, s egyetlen irányba húzott: oda, őhozzá. Kört képeztek Grenouille körül, húsz, harminc ember, és egyre szorosabbra és szorosabbra vonták a kört. Hamarosan már be se fértek mindnyájan, nyomakodás, lökdösődés, tolongás kezdődött, mindenki közelebb akart jutni a kör középpontjához. Aztán mintegy varázsütésre, levetették utolsó gátlásaikat is, s a kör felbomlott. Megrohanták az angyalt, rárontottak, lerántották a földre. Mindenki meg akarta érinteni, mindenki akart belőle egy darabkát, egy tollacskát, egy szárnyacskát, kitépték a haját, testéről lehántották a bőrt, szétmarcangolták, karmukat és fogukat a húsába vájták, úgy estek neki, mint a hiénák. De az emberi test szívós, és nem lehet csak úgy egyszerűen széttépni. Még a lovakkal is nehéz széttépetni egy embert. Így aztán hamarosan felvillantak a tőrök, szúrtak és hasítottak, fejszék és bárdok kerültek elő, és sújtottak le az ízületekre, és törték össze recsegve a csontokat. Az angyalt a lehető legrövidebb idő alatt harminc részre trancsírozták, a horda mindegyik tagja megkaparintott magának egy-egy darabot, kéjes mohósággal félrehúzódott vele és felzabálta. Fél óra múlva Jean-Baptiste Grenouille szőröstül-bőröstül eltűnt a föld színéről. Amikor a kannibálok a lakoma után visszatértek a tűzhöz, senki nem szólt egyetlen szót sem. Egyik-másik büfögött még egy kicsit, kiköpött egy csontocskát, csettintgetett a nyelvével, lábával betaszított a tűzbe egy szövetdarabkát a kék zekéből: egy kicsit mind zavarban voltak, és nem mertek egymásra nézni. Gyilkosságot vagy hasonló alávaló bűntényt már mindegyikük elkövetett, férfi és nő egyaránt. De embert enni? Ilyen szörnyűségre, úgy gondolták, sosem lennének képesek. És csodálkoztak, milyen könnyedén ment, és hogy a
rossz lelkiismeretnek még csak a nyomát sem érzik. Ellenkezőleg! Ha gyomruk nehéz volt is kissé, a szívük annál könnyebb. Sötét lelkükben egyszerre valami vidámság kezdett bimbózni, és arcukon lányos, finom boldogság fénye tükröződött. Talán innen eredt a félénkség is, hogy nem merték felemelni pillantásukat és egymásra nézni. De amikor végül mégis egymásra néztek, előbb lopva, azután egészen nyíltan is, mosolyogniuk kellett. Nagyon büszkék voltak. Életükben először cselekedtek szeretetből.
