A Penzugyi Spekulaciok Rovid Tortenete

A PÉNZÜGYI SPEKULÁCIÓK RÖVID TÖRTÉNETE

John

Kennet h

GaIbraith

A mű eredeti címe: A short history of financial euphoria

Copyright © John Kenneth Kenne th Galbraith, Galbrai th, 1990 Minden jog fenntartva!

Fordította: Kőrös László

Az eredetivel egybevetette és az előszót írta: Dr. Nyers Rezső

Hungárián translation: Kőrös László, 1995

E L Ő S Z Ó

a

ma gyar ki ad ás ho z

A gyors meggazdagodás reménye végigkíséri az emberiség történetét. Ha valaha is felcsillant, vagy felcsillantották a gyors meggazdagodás esélyét, akkor az ókori társadalomban éppúgy, mint századunkban, vagy éppen napjainkban emberek tömegeit  bódította el a pénz, a vagyon csodájába vetett hit. S kockára téve vagyonukat, jövőjüket, lelkesen vágtak bele a pénzcsinálás nagy kalandjába. Ám csodák nincsenek - figyelmeztet JOHN KEN  NETH GALBRAITH, századunk kitűnő gondolkodója, egyik legújabb, talán leginkább közgazdasági esszének nevezhető könyvében: „A pénzügyi spekulációk rövid történeté"-ben. Ez a szellemes esszé most az érdeklődő magyar olvasók számára is elérhetővé vált. A szerző, John Kenneth Galbraith több könyve Magyarországon is megjelent, nevét jól ismeri a magyar olvasóközönség is. Politikai, vagy közgazdasági tárgyú találó kijelentéseire, elemzéseire ma is világszerte gyakran hivatkoznak. Művei mellett érdemes azonban magát a szerzőt is röviden bemutatni. A XX. század közgazdasági története kevés olyan, Galbraithszel rokonítható csillogó, magávalragadó személyiséget tud felmutatni, aki szellemes és eredeti gondolataival, megállapításaival egyszerre volt népszerű az egyetemi diákság, a politikai adminisztráció, vagy éppen az amerikai újságíró társadalom körei  ben. A közgazdaságtan művelői közül kevesen mondhatják el magukról, maguk ról, hogy az élet olyan egymástól egymá stól igencsak igencsa k távolálló területein otthonosan otthonos an mozogtak mozo gtak,, mint az indiai festészet, festé szet, a külpoliti5

ka, az újságírás, a regényírás, a mezőgazdaság, a közgazdaság tanról nem is beszélve. John Kenneth Galbraith 1908-ban született Kanadában, skót származású szülőktől. Egyetemi tanulmányait egy kanadai mezőgazdasági főiskolában végezte, s első publikációi, közöttük pl. a kaliforniai méhészettel foglalkozó, Galbraith szerint korrekt, de érdektelen monográfia is mezőgazdasági tárgyúak. Az egyetemet követően fiatal oktatóként Kaliforniába megy, a híres Berkeley egyetemre. Egyetemi oktatói, illetve kutatói pályáját négy világhírű egyetemi intézmény fémjelzi. Fiatal éveiben Berkeley, egy viszonylag rövidebb ideig Princeton, majd a 70-es, 80-as évtizedig az amerikai Camb ridge városának világhírű egyeteme a Harvard, ahol megszakításokkal 15-20 évet tölt el a közgazdaságtan professzoraként. A negyedik világhírű intézmény az angliai Cambridge, ahol kutatóként, vendégelőadóként tölt el több alkalommal hónapokat. Az amerikai, de különösen az angliai Cambridge mind politikai, mind közgazdászi gondolkodásának, s talán stílusának is egyik meghatározó színtere. Politikai gondolkodásmódját, rész ben a családi háttérrel is összefüggésben, a liberális eszmék iránti mély elkötelezettség jellemzi a későbbiekben, talán éppen az angliai Cambridge hatására fokozódó szociális érdeklődéssel, illetve érzékenységgel ötvözve. Ez határozza meg Galbraithnek  a közgazdaságtan mindenkori uralkodó főáramlataiba aligha illeszthető közgazdasági nézeteit is. Az angliai Cambridge a szorosan vett közgazdaságtani gondolkodásmód, felfogás tekintetében is meghatározó állomás Gal  braith pályafutásában. Különösen Galbraith-nek a század második felében született leghíresebb műveit jellemzi az ún. neoklasszikus közgazdaságtan alapdogmájával, a piac mindenekfelettiségébe, a tökéletes piacba vetett hittel való szakítás, gyökeres elfordulás a neoklasszikus közgazdasági tanoktól és elemzési keretektől. Galbraith-ra mély és tartós hatással volt a nem minden baloldali gondolattól mentes Cambridge-i iskola, s minde6

nekelőtt JOHN MAYNARD KEYNES. Az 1929-1933-as évek  nagy világgazdasági válságára megoldást kínáló, az aktív költségvetési politikára építő anticiklikus gazdaságpolitikában, illetve Keynes nézeteiben Galbraith egyszerre találja vonzónak, közgazdasági felfogásához közelállónak a neoklasszikus dogmán való túllépést, s az erős gyakorlati kötődést. Stílusa szintén szigetországi, humoros és találó megállapításai gyakran emlékeztetnek a többi között G. B. Shaw írásaira. Galbraith a 30-as évek végén ifjú kutatóként kerül először  közel az állami adminisztrációhoz, amikor a Mezőgazdasági Minisztériumban alkalmazzák elemzőként. A Roosevelt-i NewDeal éppen azokat a fiatal, tehetséges, keynesiánus közgazdászokat igényelte Amerikában, mint amilyen Galbraith is volt. Az adminisztrációban eltöltött évek számos értékes tapasztalattal szolgáltak, amit kiváltképp jól tudott hasznosítani közgazdász újságíróként, vagy éppen harvardi egyetemi oktatóként. A második világháború alatt Galbraith az Állami Árellenőrzési Hivatal vezetője, majd a tudományban, az újságírásban tett újabb kitérők után, csatlakozván a Kennedy család szellemi köreihez, a 60-as évek elején ismét állami szolgálatba lép: indiai nagykövet. Ezt követően ismét visszatér a könyvíráshoz, a tanításhoz, amit csak néha szakít meg egy-egy kalandos vállalkozásával, mint pl. amikor a közgazdasági gondolat fejlődését bemutató, a világ legtöbb pontját bejáró BBC filmsorozat kommentátora volt. Műveinek listája beláthatatlanul hosszú; talán 35 vagy még több könyv, s tanulmányok, újságcikkek százai fűződnek  nevéhez. Művei sorában az olyan híres, szinte az egész világon kiadott művek, mint pl. az „Új ipari állam" mellett megtalálható a Magyarországon is megjelent „Győzelem" c. kisregény. E rendkívül szellemes kisregényében az amerikai külpolitikát, nevelési rendszert figurázza ki. Rendkívül élvezetes olvasmány a magyarul szintén megjelent visszaemlékezése is. AZ INDIAI FESTÉSZETRŐL Mohyhander Sind Randhawa-val közösen állított össze egy képzőművészeti albumot. 7

Közgazdasági tárgyú műveinek legtöbbje sajátos színfolt a közgazdaságtudományban. Bár Galbraith Keynes-i indíttatása, ha gyengült is, de ma is fennáll, mégis, aligha lehetne bármelyik  közgazdasági iskolába besorolni. Művei, gondolatai túllépnek a mai közgazdasági fő áramlatok gondolati és elemzési keretein, módszerein, sőt terminológiáján is; a közgazdasági gondolatokat összekapcsolja a szociológiai, filozófiai megállapításokkal, s nem utolsósorban a hétköznapi életből nyert tapasztalatokkal, azzal, amit magyarul a józan paraszti észnek neveznénk. Ez a sokszínűség tükröződik stílusában is, az olyan szellemes és találó következtetésekben, mint pl.: amikor az olasz gazdaság és társadalom fejlődési problémáit és sajátosságait bemutatva arra a végső következtetésre jut: „az olasz gazdaság egyik válságból a másik válságba rohan a lejtőn felfelé". A „Pénzügyi spekulációk rövid története" tulajdonképp en egy szellemes közgazdasági esszé. De nevezhetnénk „vádiratn ak" is; vádiratnak az emberi butasággal szemben. Az esszé fő mondanivalója nagyon egyszerűen összefoglalható, ezt Galbraith is több alkalommal megteszi, mintegy nyomatékosítva azt. A fő mondanivalót a legjobban talán három közismert szólással lehet a legjobban összefoglalni. Az első: „Nincsen új a nap alatt". Ez érvényes a pénzügyi spekulációk létezésére, lefolyásának mód  jára és eszközeire egyaránt. Rendkívül szemléletesek azok a történetek, amelyeken Galbraith végigvezeti az olvasót, bemutatva azt, hogy minden híres nagy és kevésbé híres spekuláció az emberiség történelmében fő jellemzőit tekintve rendkívül sok  hasonlóságot mutat, s a spekulációk eszközeiben sincsen a lényeget tekintve túlzottan nagy különbség. A spekuláció mindig azzal kezdődik, hogy valaki vagy valakik felvillantják a gyors és kockázatmentes meggazdagodás lehetőségét. Ez pedig elfojtja a kételyt, a józan ítélőképességet, s emberek tömegei vetik magukat a nagy kalandba. Egy ponton azonban a spekuláció kifullad, s következik az összeomlás fájdalmas szakasza. A spekulációk  kevésbé találékony, ám lefolyását tekintve szintén a nagy speku8

lációs epizódokra emlékeztető formája napjaink Magyarországán a különféle közismert pilótajátékok terjedése. A második szólás: „Csodák márpedig nincsenek, hallgassunk  a józan paraszti észre". Ha a pénzügyeket nézzük, ez azt jelenti, hogy minden pénzügyi spekulációnak törvényszerűen vannak  vesztesei - általában sokan - és nyertesei, többnyire kevesen. A társadalom egészének a gazdagsága azonban nem változik, a spekuláció csak a társadalmi vagyont osztja el újra. A csodák tagadásával kapcsolatban kell szólni Galbraith könyvének kulcsszaváról a „leverage" kifejezésről. Valójában minden pénzügyi spekuláció természetrajzában ez a kulcsszó fejezi ki a legfontosabb közös elemet. De mi is ez a leverage? A szó magyarra való lefordítása nem egyszerű; a tőkeáttétel nem igazán fejezi ki a dolog lényegét. A közgazdasági szaknyelv leverage-nak nevez minden olyan műveletet, amelynek során valaki hitelből vásárol tőkét, azaz a tőke, a vagyon mögött komoly hiteltartozás áll. Bár angolul nem mindenki ért, ám maga a fogalom, vagy inkább technika nem ismeretlen a magyar társadalom számára sem. Éppen az elmúlt években vállalkozók ezrei indítottak el új vállalkozásokat, vagy bővítették vállalkozásukat nem is olyan ritkán, szinte kizárólag nagy összegű és emelkedő kamatozású hitelekből. Amikor pedig a hitelből való vállalkozás átlépte az ésszerű, elfogadható kockázatvállalás határát, a végeredmény Magyarországon is többnyire az volt, mint általában az elmúlt évszázadok pénzügyi spekulációiban. Amikor bezárultak a tőkenövelés kapui; s a tőke értéke valamilyen ok miatt hirtelen csökkenni kezdett (lsd. ingatlanárak); a hitelterhek egyre nyomasztóbban, törvényszerűen vezettek a bukáshoz a vállalkozás, a spekuláció és sok esetben maga a spekuláns, vagy vállalkozó összeomlásához. Ezért ne hagyjuk magunkat a gyors meggazdagodás csábításától megkísértetni. Galbraith 1990-ben írta könyvét, a második angol nyelvű kiadáshoz írt előszava 1993-ban született. Ezért is hökkenhet 9

meg az olvasó, amikor az 1700-1'800-as évek nagyobb pénzügyi spekulációinak bemutatásakor a vesztesek között az angol királyi család bankjával, a Barings Bankházzal találkozik, amelynek  az elmúlt hetekben bekövetkezett csődje századunk legnagyobb   bukásai közé tartozik. Galbraith a könyvét azzal a megállapítással zárja: nem tudjuk  vajon mire irányulnak a jövőbeni spekulációk, ingatlanra, érték  papírra, műtárgyakra, netalán antik gépkocsikra. De hogy lesznek, az szinte bizonyos, s végeredményük sem lesz más, mint a múlt nagy pénzügyi spekulációié. Galbraith jóslata részben már valósággá lett. Az 1992-95-ös éveket a nemzetkö zi pénzügyi világban a kisebb-nagyobb összeomlások sorozata jellemzi: 1992-1993-ban a világ nagy pénzügyi központjait, nemzetközi bankjait megrázó ingatlanpiaci összeomlás, 1994-1995-ben az értékpapír piaci válságok, mint   pl. a mexikói állampapír piac összeomlása, a Barings Bankház már említett összeomlása származékos pénzügyi műveleteiben elszenvedett veszteségei miatt és még lehetne folytatni a sort. S ki tudja, talán a következő nagy spekulációs hullám tárgyai valóban a műtárgyak lesznek, vagy az öreg autók, ahogyan ezt Galbraith jósolta. A harmadik közismert szólás, amiben Galbraith mondanivaló  ja végül is összegezhető: Hallgassunk a józan eszünkre! Sose adjuk fel a kétkedés lehetőségét, ne hagyjuk látványos ígéretektől elcsábíttatni magunkat. Higgyünk neki - érdemes.

Dr. Nyers Rezső

10

E L Ő S Z Ó

Az

1993-as

ki adás hoz

Három éve, hogy megírtam e kis könyv nagy részét. Ahogyan a korábbi kiadás előszavában elmondtam, olyan témákról van szó   benne, amelyek több, mint egyharmad évszázada foglalkoztatnak. Először a nagy összeomlás huszonötödik évfordulója után röviddel megjelent „A nagy összeomlás 1929" (The Great Crash 1929) c. könyvemben foglalkoztam velük, ezt a könyvet azótá is folyamatosan kiadják. Minden egyes megjelenése előtt valamilyen új spekulációs epizód vagy katasztrófa hívta fel rá ismét a közönség figyelmét. Szerény mértékben egy életen át voltam állandó haszonélvezője a spekulációs szédelgésnek, és az ahhoz társuló aligha véletlen őrületnek. Állhatatosan törekednem kellett arra, nehogy ezeket az eseményeket személyes előrelátásom   bizonyítékának és valamicske pénzbeni jutalom forrásának tekintsem. Az e könyvhöz írott első előszóban reményemnek adtam hangot, hogy emlékeztethetem a gazdasági vezetőket, a pénzvilág embereit és a spekuláció kísértésének kitett vagy arra hajlamos állampolgárokat: a spekulációs eufória pillanatában nemcsak a   bolondok, hanem rajtuk rajt uk kívül is jó néhány ember újra meg újra kénytelen megválni a pénzétől. Az ilyen intelem társadalmi és személyes hasznában ma kevésbé vagyok biztos, mint amikor  leírtam. Meggyőződésem, hogy a visszatérő spekulációs őrület, valamint az ezzel járó pénzügyi ínség és nagyarányú pusztítás a rendszer lényegéhez tartoznak. Talán jobb, ha elismerjük és el11

fogadjuk ezt. Az e rövid értekezés megírása óta eltelt években, a legúja leg újabb bb spekulációs epizód, epizód , azaz a szertelen nyolcvan nyol cvanas as évek  főbb szereplőit utolérte elkerülhetetlen sorsuk, és a súlyosabb gazdasági következmények határozottan és elszomorítóan nyilvánvalóvá váltak. Hosszan sorolható, ki mindenki zuhant le hirtelen a magasból, említeni azonban csak keveset érdemes közülük. M ichael Milken, Mil ken, a legutóbbi boom leglátványosabb és bizonyosan legjobban fizetett alakja most egy kevésbé szigorú fegyintézet lakosa, amely, ha nem nagyon kényelmetlen is, aligha tűnik kellemes tartózkodási helynek a számára. Reggelente feltehetőleg nem néz optimistán az új nap elébe. Donald Dona ld Trump Tru mp állítólag nem men t tönkre, viszont a legutóbbi legutób bi sajtóhírek sajtóhí rek szerint vagyonának vagyo nának nettó értéke negatív. Az eff ajt a előkelőségek a pénzvilágban kétségkívül fontos szerepet játszanak játs zanak.. Amikor Ami kor a Reichm Rei chman an fivérek fivére k és Robert Rob ert Campeau, az extravagáns pénzügyi tehetség tönkrementek, annak kétségkívül kétségk ívül lehangoló lehang oló hatása volt a bankokra, bankok ra, amelyeket amelyek et magával ragadott amazok eufóriája. Talán a javukra írható, hogy mint Donald Trump, emlékműveket emeltek, amelyek sokáig emlékeztetnek majd kalandjaikra. A londoni Temze-parton a Tower felé tartó turisták alighanem meghosszabbítják sétájukat, hogy körbe járják jár ják a Canary Wharf negyedet, negyede t, a spekulációs spekulá ciós téboly e legrémesebb, újabb példáját. A nyolcvanas évek spekulációs orgiája feltűnő módon ingatlanokkal folyt, például abban az esetben is, amikor ezt az S & L közreműködésével kezesként az amerikai adófizetők finanszírozták. A Wall Sreet-i Salomon Brothers legutóbbi becslése szerint átlagosan tizenkét évig tart majd, mire a jelenleg üres kereskedelmi ingatlanmennyiség elfogy. De jaj, az átlagok... Úgy gondolják, ez a folyamat Bostonban várhatóan huszonhat, New York-ban negyvenhat, a texasi San Antonióban pedig (ez úgyszólván a listavezető) ötvenhat évet igényel, s mindennek a költségei a jövőnket terhelik. 12

A pénzszórás következményei mindenesetre messze túlmutatnak az ingatlanüzleten, skálájuk pedig a komolytól a szomorúig terjed. A New York-iak szemébe alighanem könnyeket csal, ahogyan városuk egyik nagy szimbóluma, a R. H . Macy áruházlánc megpróbál talpon maradni és fizetni az általa kínált árukért, valamint a csődgondnok valóban nyomasztó díját. E nagy intézmény nehézségeinek oka egyértelmű: hatalmas adósságot halmozott fel, hogy meg-, illetve visszaszerezze az irányítást a gazdasági rablás és pusztítás éveiben. Hasonló helyzetbe került országszerte sok más vállalat, melyeket hasonlóképp terhelnek az így keletkezett adósságok. Efféle teher nehezedik a bankokra is, amelyek támogatták az ingatlanspekulációt, és hiteleket folyósítottak vállalatok egyesüléséhez, megszerzé séhez, kezelésbe vételekhez, könnyített üzletrész-megvásárlásokhoz, s a gazdasági rombolás más műveleteihez. Ez azonban még nem minden. A recessziót, amely 1990 nyarán kezdődött, és a javulást ígérő, hetenként ismétlődő jóslatok  ellenére oly makacsul folytatódott, majdnem bizonyosan a spekulációs összeomlás okozta, azután pedig mélyítette és nyújtotta el. A közbizalom megrendült, a vállalati befektetések csökkentek, a bajba jutott bankok kénytelenek voltak csökkenteni a hitelezést, munkásokat bocsátottak el, csökkentették a vállalati vezetők és ügyviteli alkalmazottak bérét. (Magasabb jövedelmű alkalmazottakat nem szokás csak úgy kirúgni: mindössze a nagyobb hatékonyság érdekében lefaragnak a bérükből.) A dolognak még nincsen vége. Ha a spekuláció és összeomlás nem öltött volna ekkora méretet és nem járt volna ilyen gazdasági következményekkel, egészen másként alakult volna az 1992es esztendő politikai története is. A fellendülés és összeomlás vetett végett George Bush politikusi pályafutásának és elnökségének. Ha a recesszió nem következik be, és a gazdaság teljesítménye jó vagy akár csak elfogadható, újraválasztása bizonyos úgyszólván lejátszott meccs - lett volna. Bush azon két száza13

dunkbéli elnök egyike - a másik Herbert Hoover volt akit a Wall Street tett tönkre. Az ember a politikában, ahogyan más ügyekben is, óvakodjék a barátaitól. Ami Busht illeti, nem is járt nagyon rosszul. John Law, aki hivatalból irányítója volt a kora tizennyolcadik századi nagy francia boomnak, szégyenteljes száműzetésbe vonult. Ugyanígy tettek a Déltengeri Buborék ügyében érintett bizonyos kormánytisztviselők. Velük ellentétben Bush és Reagan odaát, Kaliforniában tökéletesen civilizált körülmények között töltik majd nyugdíjas éveiket. A nagy spekulációs boomok és következményeik története alig mutat változásokat. A dolog többé-kevésbé ugyanaz marad.

14

1.

F E J E Z E T

„Bárki, aki individuumként eléggé értelmes és kellő ésszerű séggel gondolkodik egy sokaság tagjaként nyomban tökfilkóvá változik."  - FRIEDRICH VON SCHILLER, IDÉZI BERNARD BARUCH

Alighanem mindenki egyetért azzal, hogy a szabad vállalkozáson alapuló gazdaság hajlamos visszatérő spekulációs epizódokra. Ezek a bankjegyekkel, értékpapírokkal, ingatlannal, műtárgyakkal, valamint más vagyontárgyakkal és objektumokk al kapcsolatos kis és nagy események az évek, évszázadok során a történelem részévé válnak. Eleddig nem elemezték kellőképpen ezen epizódok közös vonásait, azokat a jeleket, amelyek biztosan   jelzik visszatérésüket, s eképpen, mivel hozzájárulnak megértésükhöz és előrejelzésükhöz, figyelemreméltó gyakorlati értékkel bírnak. Amikor a javak és értékek csodálatos mértékű növekedésével kecsegtető, az árak felhajtását előidéző befektetési lázzal járó, majd az összeomlásba és fájdalmas következményekbe torkolló eufória visszatér, nem a reguláció és a még ortodoxabb pénzügyi módszerek védik meg az egyént és a gazdálkodó szervezetet. Csakis egyetlen védelem van ellene: meghatá15

rozni ezeknek a rohamoknak a közös jellemzőit, melyeket konzervatív megfogalmazással tömegőrületnek kell nevezzünk. A   befektetőt csak ily módon lehetséges figyelmeztetni és megmenteni. Mindazonáltal megesik, hogy az efféle figyelmeztetést nemigen veszik jó néven: rövid távon a csodálatos meggazdagodást ígérő folyamattal szembeni, a helyzet elégtelen megértéséből vagy a féktelen irigységből fakadó támadásnak mon dják ezeket a figyelmeztetéseket. Hosszabb távon viszont a figyelmeztetéseket a piac a lényegi „belső" bölcsességébe vetett hit hiánya demonstrálásának gondolják. A spekulációs epizódok feltűnőbb vonásai nyilvánvalóan beláthatok bárki számára, aki nyitott a folyamat megértésére. Egy műalkotás vagy valamilyen új és kívánatos dolog - hollandi tulipánok, lousianai arany, floridai ingatlanok, Ronald Reagan pompás gazdasági elképzelései - rabul ejti az üzletemberek lelkét, pontosabban, amit annak nevezünk. A spekuláció tárgyának ára emelkedik, értékpapírok, föld, műalkotások és más vagyontárgyak, ha ma megveszik őket, holnap többet érnek. A növekedés és annak kilátásai új vásárlókat vonzanak, az új vásárlók további növekedést biztosítanak. Még többek figyelnek fel a lehetőségekre; még többen vásárolnak; a növekedés folytatódik. Az önmagát gerjesztő spekuláció önmagának ad lendületet. A folyamat, ha egyszer felismerik, nyilvánvalóvá válik - főképpen utólag. Ha jóval szubjektívebben is, a résztvevők alapállása is. Ez két formában jelenhet meg. Egyesek szilárdan hisznek  abban, hogy az új, emelkedő árak körülményei kézben tarthatóak, ők úgy gondolják, hogy a piac stabil marad és talán határtalanul bővül. Igazodik az új helyzethez, a nagymértékben, sőt korlátlanul növekedő jövedelmekhez és keletkező értékekhez. Van nak aztán a látszólag okosabbak, ravaszabbak, akik felismerik vagy úgy gondolják, hogy felismerik a helyzet spekulációs jellegét. Beszállnak, hogy meglovagolják a növekedés hullá16

mát; meg vannak győződve arról, hogy különleges tehetségük  révén ki tudnak szállni, mielőtt a spekuláció befutja pályáját. Amíg tart a növekedés, megszerzik rajta a maximális hasznot, és még a végső bukás előtt elhagyják a terepet. Merthogy a végső és elkerülhetetlen bukás szerves része az ilyen szituációknak, akárcsak az a körülmény, hogy nem következhet be szelíd vagy fokozatos formában. Amikor bekövetkezik, a tragédia komor arcában jelentkezik. Ez az oka, hogy a spekulációs helyzet szereplőinek mindkét csoportja nagy erőfeszítéseket vállal, és készen áll a gyors menekülésre. Valami, s bár  erről mindig sokat vitatkoznak, majdnem mindegy, hogy mi előidézi a végső fordulatot. Azok, akik a fellendülés hullámát igyekeztek meglovagolni, most döntenek úgy, hogy ideje kiszállni. Azok, akik úgy gondolták, hogy a növekedés örökké tart majd, hirtelen szertefoszlani látják illúzióikat, s az újonnan felismert valóság láttán ugyancsak eladnak vagy megpróbálnak eladni. És bekövetkezik az összeomlás. Évszázadok tapasztalata mutatja, hogy a spekulációs epizód rendszerint sohasem panaszos nyögésekkel, hanem robbanással ér véget. Alkalmunk lesz látni, hogy ez a szabály gyakran és ismételten így működik. Mindez, mint mondottam, világos. Kevéssé értik viszont a spekulációs hangulat tömegpszichológiáját. Ám azok számára, akik teljes mértékben felfogják, lehetővé teszi, hogy megmeneküljenek a katasztrófától. Ez a tömegpszichózis azonban olyan erővel hat, hogy a túlélők kivételt jelentenek a felettébb általános és kemény szabály érvénye alól. Két erős késztetésnek kell ellenállniuk: az eufórikus hit által táplált hatalmas, személyes kötelezettség-vállalás kényszerének, valamint a pénzvilág általános és látszólag magasabb rendű véleménye által kifejtett nyomásnak, amely az ilyen hitet tüzeli. Mindkettő igazolja Schiller ama megállapítását, mely szerint az egyén tömeg befolyására az értelem és az ésszerűség helyett az ostobaságot választja, amellyel szemben, mint ugyanő mondja, „maguk az istenek is tehetetle17

nek". Jóllehet kevés megfigyelőnek tűnt fel a spekulációs eufóriához társuló rosszul felfogott érdek, az utóbbi mindazonáltal tetszetős jelenség. A spekuláció résztvevői vagyonnövekedést remélnek: meggazdagodást vagy további vagyonosodást. Ab  ban senki sem óhajt hinni, hogy ez esetleges vagy meg nem érdemelt; ki-ki szívesen gondolja, hogy saját éles elméjűségének  vagy intuíciójának eredménye. Eképpen maga az értéknövekedés ejti rabul a haszonélvezők gondolatait és lelkét. A spekuláció ezen a nagyon egyszerű módon növeli a szereplők intelligenciáját.

K

ülönösen igaz ez a fentebb említett első csoportra, azokra, akiknek meggyőződésük, hogy az értékek  állandóan és korlátlanul növekszenek. Paul M. Warburg bankár, a Ezen a módon azonban megerősíttetnek  Federal Reserve System azok hiú tévedései is, akik úgy gondolmegalapítója. Támadások érték, mert 1929-ben felhívta  ják, megnyerik majd a spekulációs játsza pénzvilág figyelmét a femát. Amíg részt vesznek benne, komoly nyegető összeomlásra anyagi kötelezettségeket vállalnak, mert úgy vélik, hogy egyedülálló személyes értesültségük további haszonhoz segíti őket. A múlt században az akkoriban gyakori eufórikus epizódok legkitartóbb megfigyelője Walter Bagheot, a The Economist  pénzügyi szakírója és egyik első szerkesztője.   Neki köszönhetjük a következő megállapítást: „Az emberek  akkor a leghiszékenyebbek, amikor a legboldogabbak.". Az eufória során történő érdekeltségszerzést nagymértékben előmozdítja, hogy a tisztes közvélemény és a pénzügyi szakem  berek elítélő véleménnyel vannak azokról, akik kételyeiket vagy nemtetszésüket hangoztatják. Utóbbiakról kimondj ák, hogy képzelőerő vagy megfelelő szellemi képességek hiányában képtelenek megérteni az új, ígéretes viszonyokat, amelyek fenntartják és 18

  biztosítják az értékek növekedését, vagy pedig, hogy indítékaik  felettébb gyanúsak. 1929 telén Paul M. Warburg, korának legnagyobb tekintélyű bankárja és a Federal Reserve System egyik  alapítója kritikus hangon nyilatkozott a „féktelen spekuláció" akkor folyó orgiájáról, és kijelentette, hogy amennyiben folytatódik, végül katasztrofális összeomlásba torkollik, az országot   pedig komoly gazdasági depresszió sújtja majd. A nyilatkozatra sokan ingerülten, sőt dühödten reagáltak. Warburgról kijelentették, hogy avitt nézeteket vall, hogy „barikádot emel az amerikai fellendülés útjába", ami lehetségesnek is tűnhetett volna, hiszen neki nem sok jutott a piac áldásaiból. A reakciókban nem kevés antiszemitizmus is kifejezésre jutott. Utóbb, annak az évnek a szeptemberében Roger Babson, a kor  egyik figyelemreméltó alakja - akit egyaránt foglalkoztatott a statisztika, a piaci előrejelzés, a közgazdaságtan, a teológia és a nehézkedés törvénye - pontosan megjövendölte az összeomlást, amely, úgymond, „szörnyű lehet". Mint kifejtette, a Dow 60-80  ponttal esik majd, „gyárakat állítanak le... embereket dobnak ki... teljes lendületbe jön majd az ördögi körfolyamat, az eredmény   pedig az üzleti élet súlyos depressziója lesz". Babson előrejelzése éles törést okozott a piacon, és még dühösebb reagálásokat váltott ki, mint Warburgé. A Barron's azt írta, hogy tekintettel korábbi megállapításainak „hírhedt pontatlanságára", nem szabad komolyan venni. A Hornblower és Weeks, a nagy New York-i tőzsdecég figyelemreméltó hangzatossággal ezt közölte ügyfeleivel: „Nem hagyjuk belehajszolni magunkat részvényeladásba, csak mert egy neves statisztikus indokolatlanul kellemetlen piaci fordulatot jósol.". Még Irving Fisher, a Yale Egyetem professzora, az index-számok konstruálásának  úttörője, egyébként pedig korának leginnovatívabb közgazdásza is élesen kikelt Babson ellen. Lecke volt ez mindenki számára: ki-ki őrizze meg a nyugalmát, és csendben támogassa azokat, akik eufórikus látomásokba ringatták magukat. 19

Remélem, hogy nem vonom magamra az öndicséret vádját, ha személyes ta  pasztalataimra hivatkozom. 1955 késő telén J. William Fulbright, a szenátus   bank- és valutaügyi bizottságának akkori elnöke meghallgatásokat rendelt el az értékpapírpiacon tapasztalható kisebb mértékű spekulációs fejlemények szemügyre vétele céljából. Bernard BaruchRoger Babson közgazdász. hal, a New York-i értéktőzsde jelenlegi Megjövendölte a Nagy Kraelnökével és más valóságos vagy állítóchot: „ ...a tőzsdeindex 60lagos szaktekintélyekkel együtt engem 80 pon tta l esik majd.. . gyárak állnak le... embereket is beidéztek, hogy tanúskodjam. Őrizdobnak ki..." kedtem attól, hogy összeomlást jósol jak, beértem annyival, hogy kimerítően figyelmeztettem a bizottságot a negyed századdal azelőtt történtekre, és alapvető elővigyázatossági intézkedésekre bíztassam őket - részletfizetést javasoltam az értékpapír-vásárlásoknál. Meghallgatásom során a   piac nagymértékben összezavarodott. A következő napokban komoly reagálások jutottak el hozzám. A postás reggelente nagy halom, kijelentéseimet bíráló levél terhe alatt botladozott be hozzám. A legdühödtebb levélírók  olyasmivel fenyegetőztek, amit a CIA utóbb kivégzőakciónak  nevezett el, a legszelídebbek, úgymond, imádkoztak alaposan kiérdemelt leváltásomért. Néhány nappal később egy síbaleset során eltörtem a lábam, az újságírók megláttak gipszcsizmában, és beszámoltak a dologról. A spekulánsok, leveleikben most már annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy lám, imáik  meghallgattattak - azaz a magam szerény módján tettem valamit a vallás érdekében. A legimpozánsabb küldeményeket elküldtem a Harvard egyik szemináriumának, az ifjúság okulására. A   piac hamarosan magához tért, és postám hangvétele is normalizálódott. 20

1986 őszén figyelmemet egy jóval fontosabb eset kapcsán megragadta az a spekulációs folyamat, amely akkoriban indult   be az értékpapírpiacon: a játékkaszinó jelenségek a program- és indexkereskedelemben, valamint a vállalatfosztog atásból, a könnyített kivásárlásokból, és a fuzionálási-felvásárlási mániá  ból táplálkozó lelkesedés. A The New York Times felkélt, hogy írjak egy cikket a témáról: a kérésnek nagyon is készségesen eleget tettem. Szomorú, de kész traktátusomat a Times szerkesztői túlságosan riasztónak találták. Világossá tettem, hogy a piacok  az egyik klasszikus mércével mérve éppen eufórikus hangulatukban vannak, és kijelentettem, hogy az összeomlás elkerülhetetlen; ugyanakkor kerültem mindenfajta utalást arra nézvést, hogy ez pontosan mikor fog bekövetkezni. 1987 elején az Atlantic örömmel közölte, amit a Times elutasított. (A Times utóbb engedett álláspontjából, és megállapodott az Atlantic szerkesztőivel egy interjú megjelentetéséről, amely nagyrészt ugyanarról a témáról szólt.) A krach ebben az évben, október 19-én be is következett, addig azonban a cikk visszhangja gyér és kedvezőtlen volt. „Galbraith rossz szemmel nézi, ha az emberek keresnek" - hangzott az egyik legcsípősebb megállapítás. Október 19e után azonban csaknem mindenki, akivel találkoztam, azt mondta, hogy olvasta a cikket, amely csodálattal töltötte el; a krach nap  ján vagy negyven újságíró és tévékommentátor hívott fel Tokió  ból, az Egyesült Államok számos pontjáról, Párizsból, Madrid  ból és máshonnét: arra kértek, véleményezzem a történteket. A kritikusnak - tekintettel az eufórikus hangulatra és a befektetésekre - bármiféle elismerésre, a dicséretről nem is beszélve, várnia kell az összeomlás utánig. Summázatul: az eufórikus epizódot szereplőinek akarata védi és tarja fenn, így szereznek létjogosultságot a helyzetnek, amely gazdaggá teszi őket. Védi továbbá az a szándékuk is, hogy igyekeznek nem tudomást venni a kételyeiket hangoztatókról, meg  bélyegezni, démonizálni őket. 21

Mielőtt áttekinteném a múlt nagy spekulációit, szeretném megmutatni, melyek azok az erők, amelyek kezdeményezik, fenntartják és egyéb módon karakterizálják a spekulációs epizódokat, s amelyek, amikor ismét felbukkannak, újra és újra megle  petést, ámulatot és lelkesedést váltanak ki. Mindezeket azután szinte változatlan formában látjuk majd visszatérni a következőkben bemutatott történetekben.

2.

F E J E Z E T

A következő fejezetekben áttekintem maj d a múlt - az utóbbi három évszázad - nagy spekulációs epizódjait. Mint már említettem, vannak visszatérő közös vonásaik. Felismerésük nem kis gyakorlati jelentőséggel bír: figyelmeztetésül kell vagy kellene hogy szolgáljanak az értelmes emberek és értelmesen gazdálkodó intézmények számára. Mint azonban az előző fejezetből kiderül, erre nincsen sok esély, hiszen az eufória, a valóságtól való tömeges elrugaszkodás a spekulációs epizódnak szerves része, ez pedig kizárja a történések valódi természetének komoly szemügyre vételét. Korunkban, illetve az utóbbi időkben nemigen emlegettek két tényezőt, amely hozzájárul ehhez az eufóriához. Az első a pénzügyi emlékezet rendkívül kurta volta, aminek következményeképpen a financiális katasztrófa gyorsan feledésbe merül. Továb  bi következmény, hogy amikor ismét, néha rövid néhány év múltán ugyanilyen vagy nagyon hasonló helyzet alakul ki, egy új, gyakran ifjonti és mindig, fölényesen magabiztos generáció, mint a pénzvilág és a tágabb értelemben vett gazdaság ragyogóan új és eredeti fejleményét fogadja. Nem sok olyan emberi tevékenység létezik, amelyben a história oly kis szerepet játszik, mint a pénz világában. A múltbéli tapasztalatot, amennyiben az emlékezet egyáltalán megőrzi, olyan emberek primitív mentsvárának  23

tartják, akik nem elég értelmesek, hogy é rtékeljék a jelen hihetetlen csodáit. A spekulációs eufóriát és a programozott összeomlást tápláló másik tényező a pénz és az intelligencia tetszetős társulása. Ez nem recept az elismertetésre, de sajna, el kell fogadni, hogy az elismertség is nagyon hasznos: hatásos védelmet jelent a személyes vagy intézményi kudarc ellen. Az alaphelyzet csodálatosan világos. Minden szabadvállalkozói (egykoron kapitalistának mondott) magatartásnak része az erős hajlam hinni abban, hogy minél több pénze van az egyénnek  - akár jövedelem, akár tőke, akár személyes, akár vállalati vagyon formájában -, annál nagyobb az ehhez társuló nagyobb gazdasági és társadalmi elismerés, illetve okosabb, élese bb elmé jű ő maga. A pénz a kapitalista teljesítmény mércéje. Minél több a pénz, annál nagyobb a siker és a mögötte álló intelligencia. Ezenkívül egy olyan világban, ahol a pénz megszerzése sokak  számára nehéz, és az összegek, amelyekhez hozzájuthatnak, nyilvánvalóan elégtelen nagyságúak, nagy mennyiségekben való  birtoklása csodának tűnik. Ennek megfelelően a birtoklását szükségképpen valamilyen speciális tehetséghez társítják. Ezt a benyomást azután tovább erősíti az az önbizalom és önértéktudat, amelyet a gazdagoknak általánosan tulajdonítanak. A hétközna pi, laikus ember szellemi alsóbbrendűségéről egyetlen más tárgy  ban sem nyilatkoznak ilyen nyersen és gondolkodás nélkül: „Attól tartok, maga egyszerűen nem érti a pénzügyeket.". Sőt, a pénz   birtoklása iránti effajta tisztelet ismét csak az emlékezet rövid voltát, a történelem nemismerését jelzi, az önmegtévesztésre és a mások kijátszására való ebből következő hajlamot és képességet   pedig az imént említettem. Az, hogy valakinek pénze van, a múltban gyakran azt jelentette, és gyakran még manapság is azt   jelenti, hogy az illető nevetséges módon érdektelen az igazságszolgáltatás szempontjából, és hogy a modern időkben legfeljebb egy minimális szigorú fegyintézet potenciális lakója. A pénz 24

örökölhető, egyáltalán nem biztos viszont, hogy az ivadékok a szülők szellemi képességeit is öröklik. Mindezen ügyekben a vélelmezett pénzügyi géniusz alaposabb vizsgálata, intelligenciájának szigorú, aprólékos tesztelése gyakran - és talán általában a feltételezésektől eltérő következtetéshez vezet. Sajnos, az alanyok ritkán érhetők el ilyen részletekbe menő vizsgálatok  céljából; ezt gyakran a gazdagság vagy a látszólagos pénzügyi hozzáértés is kizárja. Végül, és igen sajátságos módon, szükségképpen szokatlan intelligenciát társítunk nagy pénzügyi intézmények - nagybankok, befektetési bankok, biztosítók és brókerházak - vezetőinek  személyéhez. Minél nagyobb tőkék és jövedelmek felett diszponálnak, annál komolyabb pénzügyi, közgazdasági érzéket és szociális érzékenységet tulajdonítanak nekik.

A

gyakorlatban, mint ez nagy szervezetekben rendszeresen megtörténik, az egyén vagy egyének azért kerül vagy kerülnek ezeknek az intézményeknek az élére, mert szellemi tekintetben ők a legkiszámíthatóbbak, következésképpen pedig a bürokrácia szintjein a legkevésbé vitatható a tehetségük. Az illetőt vagy illetőket azután olyan tekintéllyel ruházzák fel, amely beosztottjaikat behódolásra, talpnyalóikat pedig hízelgésre készteti, ami pedig kizárja az ellenvéleményt vagy a bírálatot. Csodálatos módon védve van attól, hogy komoly hibát kövessen el. Érvényesül egy másik tényező hatása is. Azok, akiknek kölcsönadni való pénzük van, a szokás, a hagyományok méginkább   pedig a hitelfelvevők szükségletei és óhajai nyomán a napi gyakorlatban különösképpen előzékenyek. Ezt a kölcsönvevő készséggel tekinti személyes szellemi felsőbbsége bizonyítékának: „Ha velem így bánnak, minden bizonnyal bölcs vagyok". Ennek  következtében veszélybe kerül az önkontroll - a minimális józanság fő biztosítéka.   Nem üres elméletieskedésről van szó. Az 1970-es években a 25

legnagyobb New York-i bankárokat és bankokat éppen az arab olajbevételek sikeres megforgatása vitte rá, hogy folyamatos veszteségekkel járó kölcsönöket nyújtsanak Latin-Amerikának, Afrikának és Lengyelországnak. Intellektuális tekintetben kétes, nagy tőkékkel szilárd és meghitt viszonyban lévő emberek a nevetséges, Oklahoma City-i Penn Square Bankon keresztül   pumpálták a pénzt a közeli olajmezőkről feléjük nyúló markok  ba. S ezenkívül Dallasba és Houstonba - a sokféle katasztrófába torkolló texasi olaj- és ingatlanspekulációkba. Az 1980-as évek ben országszerte ugyancsak ők voltak az okai és haszonélvezői a félelmetes takarékossági és kölcsönkrachnak. A következő fejezetekben - éspedig újra meg újra - látni fogjuk, hogyan hozzák lázba, hogyan vonják hatásuk alá a befektető közönséget a pénzügyi géniuszok. Ez a láz a pénzügyi operációk nagyságrendjéből következik, valamint abból az érzésből, hogy ahol ennyi pénz forog, a mögötte álló szellemi erők  sem lehetnek kisebbek. Az igazság csak a spekulációs epizódot lezáró összeomlás után derül ki. Ami kivételes éleselméjűségnek tűnt, arról kiderül, hogy nem volt egyéb, mint a befektetésekkel való esetleges és sajnálatos kapcsolat. Azok osztályrésze, akiket a történelem során ily módon ismertek félre (és akik szokás szerint önmagu kat is félreismerték), gyalázat volt, amelyet személyes szégyenvallás vagy az ismeretlenség mélyebb bugyraiba való visszahullás követett... esetleg száműzetés, öngyilkosság vagy, a modern idők  ben, mérsékelten kellemetlen szabadságvesztés. Gyakran ismételjük majd el a szabályt: ki-ki csak a bukás előtt finánczseni. A következőkben a spekulációs epizód specifikus vonásait veszem szemügyre.

V

alamennyi ilyen esemény jellemzője, hogy az emberek azt gondolják: a világban valami új következett be. Látni fogjuk, hogy ez a sokféle jelenség közül csak az egyik. Mint a 26

következő fejezetből kiderül, a XVII. században ilyen volt a tulipánok nyugat-európai megjelenése. Később ilyen csodának  tűnt a ma korporációnak nevezett részvénytársaság. Az újabb időkben, a gyakran jóindulatúan csak meltdownnak nevezett 1987-es egyesült államokbeli nagy összeomlás előtt, efféle volt Ronald Reagannek a szabad vállalkozással kapcsolatos víziója, az tudniillik, hogy a kormány lazítsa szorítását a gazdaságon, enyhítse az adóterheket, a trösztellenes törvények végrehajtását és a regulációt. Ehhez jött a korábban megbízhatónak tekintett eszköz felfedezése, ez esetben (a vállalat-felvásárlók és könynyített kivásárlás-specialisták új generációjának kezdeményezéseit segítő) nagy kockázatú vagy bóvlirészvények csodája. Mindig minden spekulációs epizód során játszik bizonyos szerepet a büszkeség, amelynek oka valami látszólag új és nagyon jövedelmező pénzügyi eszköz vagy befektetési lehetőség felfedezése. Arról az egyénről vagy szervezetről, amely ilyesféle felfedezéssel áll elő, azt gondolják, hogy csodálatra méltó módon előtte jár a közönséges halandók sokaságának. Ez az éleselméjűség azután további bizonyítékokat nyer, amikor mások is rohamra indulnak, hogy hasznosítsák saját, csak kevéssel később fogant elképzeléseiket. Ennek az újnak és kivételesnek a megértése jót tesz a résztvevő egójának, s várhatólag a pénztárcájának is. Egy darabig.

A

mi azonban az új pénzügyi eszközöket illeti, a tapasztalat egy szigorú szabályt alapoz meg, amelynek a megértése kevés gazdasági ügyben fontosabb. És gyakori, hogy nem is elegendő... A szabály pedig így hangzik: a pénzügyi műveletek nem alkalmasak a megújításra. Az, amit újra és újra ilyenként jellemeznek és ünnepelnek, kivétel nélkül kis módosítás egy bevált elgondoláson, éspedig olyan, amely megkülönböztető jellegzetességét a pénzügyi emlékezet korábban említett kurta voltának 

27

feltalálását, mégpedig gyakran egy, a korábbiaknál kissé rozogább változatban. Ilyen vagy olyan formában minden pénzügyi újítás vagyontárgyakkal többé-kevésbé megfelelően biztosított adósság létrehozatalát jelenti. Igaz volt ez az egyik legkorábbi látszólagos csodára is - amikor a bankok rájöttek, hogy bankjegyeket nyomathatnak, s ezekből többet bocsáthatnak ki a kölcsönvevőknek, mint amennyi nemesfémpénz-fedezetet páncéltermeikben tárolnak. Hitték vagy remélték, hogy számíthatnak arra: a betétesek  nem mindnyájan egyszerre jönnek a pénzükért. Látszólag korlátlan méretű adósságot vállalhattak egy adott mennyiségű nemesfémpénz-fedezetre. Csodálatos dolog... A korlátok azután mégiscsak nyilvánvalóvá váltak, amikor  valamilyen riasztó hír, esetleg éppen a bankjegykibocsátás mértékének hatására túl sok eredeti betétes akarta egyszerre a pénzét. Az összes következő pénzügyi újítás hasonló, még korlátozottabb tőkéken alapuló adósságteremtéssel járt, és a korábbi képlet legfeljebb csak módosult. Minden válság, amely így vagy úgy ilyen adóssággal volt kapcsolatos, kiváltképp veszélyessé vált az ennek alapjául szolgáló fizetőeszközök arányában. Még gyakoribb, hogy nyoma sincsen az újításnak. Mint látni fogjuk, az 1920-as években nagy holdingtársaságokat hoztak  létre. A tulajdonosok, mondjuk így, részvényesek kötvényeket és elsőbbségi részvényeket bocsátottak ki, hogy más részvényeket vásároljanak. Az utóbbiak felértékelődése - egy ideig - a tulajdonosokat  juttatta jövedelemhez. Ezt az akkori idők egyik gazdasági csodá  jának kiáltották ki. Valójában és leginkább ez semmi más nem volt, mint egy kissé eltérő mezben megjel enő belső értékáttétel.

A

z 1980-as években annak során, amit azután egyesítési és felvásárlási őrületnek neveztek, a „vállalatfosztogatók" és befektetési-bankár követőik nagy mennyiségű kötvényt bo28

csátottak ki, az átvett társaságok hiteleiért cserében. Az is előfordult, hogy az illető cégek ily módon fenyegetett helyzetbe került vezetői hasonlóképpen értékpapírokat bocsátottak ki, hogy aztán felvásárolják és megtartsák saját vállalataik részvényeit, eképpen pedig biztosítsák az ellenőrzést felettük. Akkoriban megintcsak úgy gondolták, hogy kalandos újítások ideje következett el. A valóságban ez csak az áttételes felvásárlások újbóli megjelenése volt: még csak a szóhasználat sem újult meg. Hozzátehetjük, hogy az alacsony értékű eszközökre kibocsátott kötvények magas hozadékot fizettek, ami a nagy kockázatot volt hivatva kiegyenlíteni. Egy ideig ezt is jelentős és új felfedezésnek tekintették, annak ellenére, hogy ezeknek a pénzügyi eszközöknek az elnevezése - tudniillik a bóvlirészvény - is az ellenkezőjét sugallta. Michael Milkent, a Drexel Burnham Lam  bert befektetési cég hasonló bóvlirészvény-kibocsátásainak mozgatóját a pénzügyek nagy innovátoraként ünnepelték. Az 550 millió dolláros bevétel, amelyre 1987-ben szert tett, általános nézet szerint méltán megillette ezt a leleményes, edisoni alkatú figurát. Mr. Miiken hozzáértése és páratlan üzletemberi - néha fezőrinek is nevezett - buzgalma kétségbevonhatatlan, de az a felfedezés, hogy az alacsony értékű eszközökre kibocsátott nagy kockázatú részvények magasabb hozadékot kell hogy fizessenek, aligha mérhető az elektromos világítás feltalálásához. Ismét csak a kerék... ez esetben különösen törékeny változatban. Az értékpapír-, ingatlan-, műkincs- vagy bóvlirészvénypiacokon lezajló spekulációs epizódot végül és általában az jellemzi, ami az elkerülhetetlen összeomlás után jön. Dühös vádaskodásra és egymásra mutogatásra kerül sor, és igencsak felszínes önvizsgálatra. A harag célpontjai most éppen azok lesznek, akiket pénzügyi fantáziájuk szárnyalásáért és éleselméjűségükért a leginkább csodáltak. Közülük néhányan, lerázván magukról az ortodoxia nyűgös kötelékeit, alighanem a törvényt is áthágták, és   bukásukat, valamint esetenkénti bebörtönzésüket a közönség 29

immár jogos elégtételnek érzi. Tüzetesen szemügyre veszik ilyenkor a korábban oly nagyra tartott pénzügyi eszközöket és praktikákat: a papírpénzt, a szokatlan értékpapírokat; a benfentes kereskedelmet, az ármanipulációkat; még újabban pedig a program- és indexkereskedelmet, amelyek előmozdították és finanszírozták a spekulációt. Regulációt és reformot kezdenek emlegetni. Amin azonban senki sem vitatkozik, az maga a spekuláció vagy az alapjául szolgáló túlzott optimizmus. Ez a legfeltűnőbb: a spekuláció nyomán csak a valósággal nem törődnek. Erinek két oka van. Először is sok ember és intézmény vett részt benne, és bár hiba, hiszékenység, mértéktelenség felróható egy egyénnek, sőt akár egy bizonyos vállalatnak is, az egész   pénzügyi közösség mégsem vádolható meg ilyesmivel. Az általános naivitás, sőt ostobaság kézzelfogható, szóba hozataluk  azonban élesen ellentmond annak a korábban említett feltételezésnek, amely szerint az intelligencia szoros összefüggésben van a pénzzel. A pénzügyi közösségről kötelező feltételezni, hogy szellemiekben felette áll ilyesféle szarvashibák elkövetésének. A másik ok, amiért a spekulációs őrületet nem kárhoztatják, teológiai. A bevett szabadvállalkozási attitűdök és doktrínák  értelmében a piac a külső hatások semleges és pontos tükre; úgy tartják, nincs kitéve a lényegéhez tartozó, belső hiányosságok  hatásának. Ez a hit klasszikus példája. Szükséges tehát megkeresni az összeomlás valamiféle - mégoly hajánál fo gva előrángatott -, de magán a piacon kívül eső okát. Vagy rábukkanni valamilyen piaci visszaélésre, amely megakadályozta annak normális működését. Ismétlem, ez nem hiú elméletieskedés, a következmények  nagyon is gyakorlatiak, s ezek, mint látni fogjuk, napjainkban különösen szembeszökőek és fontosak. Azt, hogy az 1987-es értékpapírpiaci összeomlás előtti éveket és hónapokat intenzív spekuláció jellemezte, komolyan senki sem tagadhatja. Az összeomlás után azonban ennek a spekulációnak alig vagy egyáltalán 30

nem tulajdonítottak jelentőséget, ehelyett a szövetségi költségvetés hiányát tették meg döntő tényezőnek. A valóságtól való menekül és folytatódott a New York-i Értéktőzsde, és az Érték  papír- és Tőzsde Bizottság, valamint egy különleges elnöki bizottság vizsgálatai során is: a spekuláció, mint kiváltó ok felett valamennyi elsiklott, illetve bagatellizálta azt. A piacok a mi kultúránkban tabunak számítanak: tilos a lényegükhöz tartozó abnormális tendenciákat vagy hibákat tulajdonítani nekik.

J

ó okunk van, hogy önmaguk kedvéért is érdeklődjünk a spekulációs csúcsok és hatásaik története iránt. Az ember  él ve zi -k ül ön ös en ha a távolból teheti - a tömegőrület drámáját. Tudván, hogy minden egyes epizód ugyanúgy végződik, a személyes előrelátás jóleső érzése tölthet el bennünket. Nagy azon  ban a gyakorlati jelentősége annak is, ha megfigyeljük, milyen megbízhatóan visszatérnek a most taglalt vonások. Ha visszatérni látjuk - és látni fogjuk - a korábbi szimptómákat, nyílik némi a pénzügyi eufória sodró erejét tekintve szerény - esély az amúgy sebezhető egyének figyelmeztetésére. E célból a továbbiakban áttekintem a múlt nagy spekulációs epizódjait, illetve ezek  közös vonásait.

31

3.

F E J E Z E T

„Ha a spekulánsok csak buborékok a vállalkozás egyenletes áramának felszínén, nem okozhatnak kárt. Komoly azonban a helyzet, ha a vállalkozás buborékká válika spekuláció örvényében."  - JOHN MAYN ARD KEY NES

(A foglalkoztatottság, a kamat és a pénz általános elmélete)

Senki sem vonhatja kétségbe, hogy spekulációs epizódok már a firenzeiek és velenceiek idejében is voltak. Fernand Braudel francia gazdaságtörténész, a téma megfellebezhetetlen tekintélye megállapította, hogy Genovában, Firenzében és Velencében már a XIV. században is voltak élénk értékpapírpiacok, és hogy már jóval korábban is kereskedtek fémpénzzel és árukkal, még pedig úgy, hogy a vétel és az eladás majdnem bizonyosan nem a   jelen, hanem az elképzelt jövőbeni értéken alapult. Az első - különösen a tranzakciók volumenét tekintve - mo32

dern részvénypiac azonban a XVII. század elején, Amszterdam  ban jött létre. És éppen a megbízható és józan hollandok stabil, széles látókörű országában, az 1630-as években került sor a történelem első ismert nagy spekulációs robbanására, amely a mai napig is az egyik legfigyelemreméltóbbnak számít. Ez a spekulációs robbanás nem az értékpapír- vagy ingatlanpiacon következett be, tárgyai nem is - mint joggal gondolhatnánk  - a pompás holland festmények voltak. A spekuláció tulipánhagymákkal folyt, és a következő 350 év során saját külön, „tulipánőrület" névvel illették.

A

tulipán - a Liliaceae lilliomcsalád tulipánja - vadon nő a keleti Mediterránum országaiban és még keletebbre. Mintegy 160 fajtája van. A hagymák először a XVI. században jutottak el Európába, feltételezések szerint különösen egy 1562  ben Konstantinápolyból Antwerpenbe érkező szállítmány járult hozzá, hogy e virágot széles körben megismerjék és értékeljék. Idővel óriási becse támadt, a növény birtoklását és termesztését rövidesen hihetetlen presztízs övezte. Mint feljegyezték, a spekuláció akkor kezdődik, amikor a közfigyelmet megragadja valami látszólag új dolog a kereskedelemben vagy a pénzügyekben. Ilyen célra először a tulipán, ez a szép és változatos színű virág szolgált, és a mai napig ez az egyik  legszokatlanabb efféle instrumentum. Ehhez fogható képtelen dolog sohasem járult hozzá ilyen döbbenetes mértékben a jelen vizsgálódás tárgyát képező tömegőrülethez. Az egzotikusabb virágok birtoklását és bemutatását mind nagyobb figyelem kísérte. A kivételesebb tulipánokat illető csodálat azután hamarosan átadta helyét a még nagyobb ámulatnak, amelyet áraiknak szépségükkel és ritka voltukkal összefüggő növekedése váltott ki. Így aztán utóbb már a hagymákat adtákvették, és az 1630-as évek közepére a növekedés megállíthatatlannak tűnt. 33

Tulipán okat ábrázoló rézme tsze t 1611-ből. Húsz évvel később egyes hagymá k ára - mai érték en számít va - 25-50 ezer dolláros magas ságig szökö tt

A beruházási láz egész Hollandiát hatalmába kerítette. Minden, akárcsak valamennyire is értelmes ember úgy gondolta, hogy nem maradhat le a többiektől. Az árak az égbe szöktek; 1636-ban egy korábban nyilvánvalóan értéktelen hagymáért már  34

„egy új fogatot, két szürke lovat és egy teljes lószerszámot" lehetett kapni. A spekuláció mind intenzívebbé vált. Előfordult, hogy miköz  ben a hagyma még láthatatlanul rejtezett a földben, többször is, és csodálatosan nagy haszonnal cserélt gazdát. Történt néhány szörnyű „baleset" is. Charles Mackay Extraordinary Popular    Delusions and the Madness of Crowds című, a spekulációról (és a józan észtől való elrugaszkodás egyéb eseteiről) szóló klasszikus könyvében kaján hangon mondja el azt az először Blainville Travelsé  ben megjelent történetet, amelyben egy kereskedő reggelire egy finom vörös heringgel vendégel meg egy tengerészt, aki azt a hírt hozza neki, hogy megérkezett számára egy hajórakomány a Földközi-tengerről. A kereskedő, aki nyakig benne van a tulipánspekulációban, nem sokkal ezután észreveszi, hogy hiányzik egy körülbelül 3000 holland forint (mai, elképzelhetetlenül magas áron számítva 25-50 ezer dollár) értékű Semper   Augustus hagymája. Amikor megkereste a tengerészt, hogy kikérdezze, az éppen végzett a hallal, meg a Semper Augustusszal, amelyet vöröshagymának vélt. Mackay egy különösen emlékezetes részben leírja az ország hangulatát a spekuláció további szakaszában. A ritka tulipánok iránti kereslet az 1636-os évben oly mérték ben megnőtt, hogy szabályos piacokat hoztak létre adásvételükre az amszterdami tőzsdén, Rotterdamban, Harlaemben, Leyden  ben, Alkmarban, Hoornban és más városokban. Kezdetben, mint minden ilyen szerencsejáték-őrület elején, nagy volt a bizalom, és mindenki nyert. A tulipánalkuszok a tulipánkészletek értéknövekedésére és esésére spekuláltak, nagy pénzeket kerestek  azzal, hogy vásároltak, amikor az árak estek, és eladtak, amikor  emelkedtek. Sok magánember gazdagodott meg hirtelen. Csábító arany csalétek függött az emberek előtt, és úgy rajzottak a tulipánpiacokon, mint legyek a mézesbödön körül. Minden ki azt hitte, hogy a tulipánmánia örökké tart, és hogy a gazdagok a világ 35

minden részéről elküldik megbízottaikat Hollandiába, akik bármilyen árat megadnak majd. Európa gazdagsága a Zuyder Zee   partjaira gyűlik majd, és a szegénység pedig száműzetik a kellemes éghajlatú Hollandiából. Belekaptak a tulipánügybe nemesek, polgárok, parasztok, iparosok, tengerészek, inasok, cselédlányok, sőt, kéményseprők és öreg varrónők is. Mindenfél e rendű és rangú emberek készpénzre váltották vagyonukat, azt pedig virágokba fektették. Házakat és földeket kínáltak eladásra nevetségesen alacsony árakon vagy ruháztak át fizetségül a tulipánpiaci megállapodások nyomán. Ugyanez az őrület külföldieket is magával ragadott, és mindenfelől dőlt a pénz Hollandiába. Újra és újra nagyságrendekkel nőtt az élethez szükséges dolgok ára, ezzel lépést tartott a házak, a föld, a kocsik, a lovak és mind enfajta fényűzés értéke. Hollandia néhány hónapon belül valósággal Plutus előszobájának tűnt. A kereskedelem volumene olyan mértékben megnőtt és formája olyan bonyolulttá vált, hogy szükségessé vált egy jogi kódex kidolgozása a kereskedők számára. Azokban a kisebb városokban, ahol nem volt tőzsde, szokás szerint a legnagyobb kocsmát jelölték ki „bemutatóteremként", ahol szegények és gazdagok adták-vették a tulipánt, és megállapodásaikat kiadós áldomásokkal ünnepelték meg. Az eff ajt a lakomákon néha két-háromszáz ember is részt vett, s míg ettek, dicsőségüket hirdetendő az asztalokon és a pohárszékeken egyenlő térközökben nagy vázák álltak, bennük virágzó tulipánokkal. Csodálatos volt, úgy tűnt, a hollandoknak a történelem során még sohasem kedvezett ennyire a szerencse. Az ilyen epizódokat kormányzó megváltoztathatatlan törvényekkel összhangban az árak minden újabb felszökése további spekulánsokat győzött meg arról, hogy be kell szállniok. A korábban mozdulók reményeinek valóra válása pedig további akciók és növekedés előtt egyengette az utat, eképpen pedig még nagyobb mértékű és továbbra is folytatódó gazdagodást biztosított. A vásárlásokhoz 36

  pénzt kölcsönöztek: az apró hagymák nagy hiteleket igényeltek. A vég 1637-ben következett be. Ismét működni kezdtek a sza bályozó törvények. A bölcsek és az ideges természetűek kezdtek  kiszállni. Hogy miért, senki sem tudta; mások látták a távozásukat; az eladási láz pánikká fokozódott, az árak mintha csak  szakadékba zuhantak volna, estek. Azok közül, akik vásároltak, sokan javaik elzálogosításával - íme a leverage - egyszerre mindenüket elveszítették vagy tönkrementek. „Korábban vagyonos kereskedők szinte koldulni voltak kénytelenek, és a nemesség jó néhány tagja láthatta nemzetségének jóvátehetetlen romlását" - ahogyan Mackay írja.

A

mi a következményeket illeti, mint rendesen, óriási volt az elkeseredés, a vádaskodás, a bűnbakkeresés. Azonban az igazi okról, a tömegőrületről senkinek sem akaródzott beszélni. Azok, akik szerződésekben vállalták a hihetetlenül felvert árakon való vásárlást, tömegestől álltak el kötelezettségeik teljesítésétől. A felbőszült eladók megpróbálták érvényesíttetni a megállapodásokat, a bíróságok azonban, akik az egészet szerencsejátéknak minősítették, nem voltak hajlandóak segíteni rajtuk. Ugyanúgy, ahogyan manapság a veszteséges bankok, takarék pénztárak és hitelintézetek számára, utolsó mentsvárnak az állam tűnt. Az egyetlen orvosság sajna, a hagymák árainak a krach előtti szintre való leszállítása lett volna, ez azonban nyilvánvalóan megoldhatatlan volt, így hát az oly frissiben meggazdagodottak nem szabadulhattak meg veszteségeiktől.   Nem csak ők jártak szerencsétlenül. A tulipánárak összeomlása és az ezáltal okozott elszegényedés a következő években dermesztő hatással volt a holland gazdaságra - mai szóhasználattal élve, komoly depresszió következett be. A következményeket egyetlen fejlemény enyhítette: Hollandiában folytatódott a tuli  pántermesztés, és utóbb nagy virág- és hagymapiac alakult ki. Aki látta e nyugodt és szép ország tavaszi tulipánmezőit, mind37

örökre úgy érzi, hogy a tulipánőrület a természet e kegyének  előhírnöke volt.

A

tulipánőrület és a vele, mint minden nagy spekulációs epizóddal együtt járó, megjósolható fejlemények történetéből hiányoznak főbb szereplőinek nevei. A következő klasszikus epizód tekintetében szerencsésebbek vagyunk: a képet az egész gazdaságtörténet egyik központi figurája, a skót John Law uralja.

Még Law esetében is helyénvaló egy óvatosságra intő szó.  Nem győzöm hangsúlyozni ugyanis, hogy mindenfajta úgynevezett pénzügyi innovációt célzó javaslatot rendkívüli szkepszissel kell szemlélnünk. Valójában az efféle, látszólagos innovációk mindössze régi elgondolások új ruhába öltöztetve, ezek csak  a kurta és hézagos emlékezetű pénzvilág számára újak. Az évszázadok során soha senkit nem ünnepeltek annyit, mint John Law-t, akit az Encyclopaedia Britannica egyszerre tesz meg becsületes embernek és pénzügyi lángésznek. Engedtessék meg azonban, hogy az ő esetében is kételyeinknek adjunk hangot. Law 1671-ben beleszületett a pénz világába. Apja edinburghi ötvös volt, aki szakmabelijeinek gyakorlata szerint aktívan foglalkozott pénzforgatással és kölcsönzéssel. Az ifjabb Law korán Londonba költözött, ahol, miközben feltűnően szibarita életet élt, mintha figyelmet szentelt volna a bank- és pénzügyeknek is. Gyökeres váltást jelentett azonban tanulmányaiban, amikor  1694-ben a London belvárosához közel fekvő mezőn - ma itt van Bloomsbury - a kelleténél sikeresebben vívott meg egy   párbajt. Hasba szúrta ellenfelét, őt pedig gyilkosság vádjával lefogták. Hosszas törvényszéki huzavona után maga oldotta meg a dolgot: megszökött a börtönből, egyesek szerint némi hivatalos segítséggel. Átkelt a kontinensre, ahol a következő években mint kiemelkedően leleményes szerencsejátékos biztosította a megélhetését. Állítólag azért volt olyan sikeres, mert kikalkulálta nye38

rési esélyeit a kockajáték egy korabeli változatában - emiatt ma oda sem engednék az asztalokhoz. Hollandiában figyelemmel kísérte a nagy és sikeres Amsterdam Bank műveleteit, és fontolgatni kezdte, hogy bankárkodásra adja a fejét, illetve, hogy mezőgazdasági bankot alapít, amely földtulajdont ad át adóslevelekért, mint hitelekért cserében, amely utóbbiak biztoJohn Law nemlétezö louisanai aranybányák részvényeit sítékát maga az ingatlan jelenti. Kétséárusította: a bevételnek a ges mindössze az volt, hogyan szerzik  francia államadósságot kelvissza az adóslevelek birtokosai a földlett volna fedeznie. Az akció pénzügyi összeomlásba tor  jeiket. Az ötlet mindenesetre jelentőkollt séggel bírt későbbi, párizsi karrierje szempontjából. Oda 1716-ban érkezett, de előtte rövid időre még Skóciába is visszatért, ahol támogatást igyekezett szerezni elgondolásához - csakhogy igen határozottan és kétségkívül igen   bölcsen elutasították őt. Párizs könnyebben megközelíthető, vagyis pontosabban szólva, szerencsétlenebb volt. Kedvezett az időpont is, XIV. Lajo s az előző évben halt meg, két olyan tényezőt hagyva maga után, amelyek Law szempontjából fontosnak bizonyultak. Az egyik a fiatal XV. Lajos helyett kormányzó régens, II. Fülöp orléans-i herceg, ez az elhanyagolható intellektusú, elsősor  ban saját vágyainak kielégítésével elfoglalt férfiú volt. A másik az üres kincstár, illetve a Napkirály állandó háborúi és magánköltekezése következtében felhalmozódott adósság, továbbá a jövedelmek növelése céljából kijelölt adóbeszedő hivatalnokok korruptsága. E két lehetőséget igyekezett kihasználni Law. 1716. május 2-án elnyerte a bankalapítás jogát - ebből lett utóbb a hatmillió livre tőkéjű Banque Royale. Felhatalmazták  39

  bankjegyek kibocsátására is, amelyeket a bank aztán állami kiadások fedezésére, és régebbi kormányadóss ágok átvállalására használt fel. A bankókat, amelyeket birtokosaik elvileg tetszésük  szerint válthattak be nemesfémpénzre, szívesen fogadták. Mivel  pedig szívesen fogadták őket, még többet bocsátottak ki belőlük. Arra volt hát szükség, hogy valamilyen nemesfém-jövedelemforrás bevételei megtámogassák a bankjegykibocsátást. Ezt elméletileg a Mississippi Társaság (a Compagnie d'Occident) megszervezése biztosította - később pedig a még nagyobb kereskedelmi privilégiumokkal felruházott India Társaság. Ezek feladata lett a nagy észak-amerikai területen, Louisianában feltételezett aranykincs felkutatása. Arra, hogy az arany létezik, semmiféle  bizonyíték nem volt, ez az időszak azonban, hasonlóan az összes többi spekulációs epizódhoz, nem a kételkedők és a kételyek  kora volt. A társaság részvényeit felajánlották a közönségnek: a reakció szenzációs volt. A rue Quincampoix-i régi tőzsde a   pénzügyi mohóság történetében lezajlott legintenzívebb, sőt legzabolátlanabb műveletek helyszínévé vált. Az adásvétel később a tágasabb Place Vendome-on és a Hotel de Soissons szomszédságában folyt tovább. Néhány női vásárló olyannyira elszánt v o l t - i m e , egy érdekes, a mára emlékeztető szokás -, hogy még a bájait is felajánlotta cserében a részvény vásárlás jogának megszerzéséért. Feljegyzések szerint a 80-as évtizedben a Beverly Hills Hotelben évente megrendezett „Ragadozók Bálján" Michael Miiken és Drexel Burnham Lambert némely esendő ügyfele ugyancsak élvezte a kellőképpen önfeláldozó prostituáltak figyelmét. A művelet célja állítólag az volt, hogy a hölgyek olyan   bóvlirészvények vásárlására bátorítsák őket, amelyek közül jó néhány - a kilátásokat tekintve - a Compagnie d'Occident értékpapírjaihoz hasonlított. A Mississippi Társaság részvényeinek kiárusításából befolyó   jövedelm et nem a továbbra is felfedezetlen arany kutatására fordították, hanem az államadósságot finanszírozták belőle. Amit 40

adósságra kifizettek bankjegyben (a bankra szóló követelés), visszatért, hogy lehetővé tegye újabb részvények vásárlását. A még nagyobb kereslet kielégítésére még több részvényt  bocsátottak ki, s a kereslet még újabb és újabb, még képtelenebb volumenű kibocsátásokhoz vezetett. Minden ki meg volt győződve arról, hogy a bankjegyek eme szó szerinti körforgásának fedezetéül a Banque Royale nemesfémkincse szolgál, a bankok  nemesfémpénz-készlete azonban elhanyagolható volt a papírtömeghez képest. Egyfajta „tőkeáttétel", az eredetileg befektetett tőke értékének mesterséges felpumpálása történt, mégpedig igencsak meglepő form ában. 1720-ban aztán bekövetkezett a vég. A „tőkeáttétel", mikép  pen az utóbbi 250 év több száz kis és nagy hasonló epizó dja során, hirtelen visszájára fordult. Mint mondják, a kiváltó tényező de Conti hercegnek az a döntése volt, hogy - mivel már nem tudott értékpapírokat venni - elküldte a bankjegyeit a Banque Royale-nak, hogy váltsák át aranyra. Egy felettébb kétes hitelű legenda szerint három kocsinyi nemesfémet vittek vissza hozzá, a régens azonban Law kérésére közbelépett, és parancsba adta a hercegnek, hogy az egészet küldje vissza. Ezenközben mások  fejében is megfordult az a gondolat, hogy az arany esetleg mégiscsak jobb a bankjegyeknél. Hogy visszaállítsák a bizalmat, és hogy meggyőzzék a bankjegy-tulajdonosokat, valamint a befektetőket egy jókora arany szállítmány várható érkezéséről, összeszedtek egy zászlóaljnyi párizsi koldust, akiket aztán lapátokkal felszerelve végigmasíroztattak a főváros utcáin - mintha Louisianába indulnának, kibányászni a fémet. Némileg lehangoló volt azonban, hogy sokukat közülük a következő hetekben ismét régi helyeiken láttak. Akárhogyan volt is, a bankot megrohanták  - az emberek nem a Mississippi Társaság részvényeit, hanem az énük járó aranyat akarták megkapni. 1720-ban, egy júliusi na pon tizenöt embert tapostak halálra a Banque R oyale előtti tolongásban. Bejelentették, hogy a bankók a továbbiakban nem vált41

hatók aranyra. Az árak a mélybe zuhantak - és nemcsak a Mississippi-részvényeké. Polgárok, akik néhány hete még milliomosok voltak (ezt a szót azok az évek hagyományozták ránk), elszegényedtek. Ezután következett az előre látható felháborodás, a felelősök  - személyek és intézmények - keresése. Nem kellett sokáig keresgélni. A hálás uralkodó a korábbi hónapokban a külföldi szerencsejátékost és szökött gyilkost a királyság legfőbb hivatali méltóságává tette, aki ráadásul néhány hasznos gazdasági- és adóreformot is bevezetett: a parasztoknak adták a klérus parlagföldjeit, eltörölték a helyi vámokat, és mérsékelték a vámtarifákat. Ő lett Franciaország főszámvevője és megkapta az Arkansas hercege címet... az ember szinte azt kívánja: bár fennmaradt volna e titulus. John Law a legdühödtebb támadások céltáblájává vált. A régens védelme alatt sikerült elhagynia Franciaországot, majd négy esztendőt töltött Angliában, ahol amnesztia révén elejtették ellene a gyilkosság vádját. Ezután Velencében telepedett le, ahol élete hátralévő részében, miként Saint-Simon herceg írja, „...tisztes szegénységben csendes és erényes életet élt, és katolikus hitben, az egyház szentségeit jámboran felvéve halt meg". Ezúttal is viszontláthatjuk az efféle ügyek állandó elemeit. A Banque Royale vagyonának szoros közelségében Law lángész volt - az intelligenciát mindenkor a pénzzel való kapcsolatból származtatják amikor viszont a gazdagság a semmibe tűnt, könyörtelenül gyalázott szökevény lett belőle. Bizonyosnak tűnik, hogy Law megnyerően magabiztos volt, és ez jó szolgálatot tett neki a régens és a párizsi publikum manipulálásában. Igencsak kétséges azonban, hogy amit tett, különösebben eredeti vagy akárcsak a legkisebb mértékben szellemes lett volna. Zseniális emberek ügyelnek arra, hogy magukat ne döntsék romlás  ba a többiekkel együtt, s hogy ne ilyen szégyenteljes véget érjenek. Az ezt követő időszakban, ahogyan Hollandia a tulipán42

őrület után, a francia gazdaság is pangott, a gazdasági és pénzügyi élet kaotikussá vált - Saint-simon kissé eltúlzott megfogalmazása szerint „egy törpe kisebbség gazdagodott meg mindenki más teljes tönkremenetele árán". Azonban , mint Hollandiában, Hollandiáb an, és mint nagyszerű következetességgel az egész történelemben, a felelősséget nem a spekulációra és rászedett résztvevőire hárították. Mint M int már jeleztük, jelez tük, John Law-t La w-t és a Banq ue Royale-t tartották  vétkesnek, a franciák pedig egy további évszázadon át gyanakvással tekintettek a bankokra. Azok, akik a spekulációt űzvén eszüket és a pénzüket egyaránt elveszítették, magukat semminő   bírálattal nem illették.

4.

F E J E Z E T

KLASSZIKUS KLASSZIKUS ESET ESETEK EK,, II.: II.:

A BUBORÉK  Miközben Mikö zben 1720-ban, Párizsban Párizsba n a nagy spekuláció pontosan pontos an meg nem jósolható, de tökéletesen előrelátható tetőpontjához közeledett, hasonló események történtek Londonban is. A két városban lejátszódott történetek az optimizmusból táplálkozó őrületről és az önmagukat tápláló illúziókról szóltak. Aligha vonható kétségbe: a brit résztvevők, de az események  is nélkülözték a francia stílt. Ha összevetjük őket amazokkal, az utóbbiakat rendkívüli intenzitásuk mellett meglehetős közönségesség is jellemzi - az értékpapírok árainak magasba szökéséhez majd maj d zuhanásához a mindennapossá vált vált nagyarányú hivatali hivatali megvesztegetés, korrupció és a törvények agyafúrt kijátszása járult. A felfedezés - pontosabban ezúttal is valaminek az újrafelfedezése dezés e -, amely a konjunktúr konju nktúrát át okozta, a részvénytárs részvé nytársaság aság volt. Angliában Angl iában ilyesmi már több mint száz évvel korábban korábba n is létezett, hirtelen azonban a pénzügyi pénzügy i s a teljes gazdasági élet új csodájaként kezdték tisztelni. A XVIII. század elején került sor néhány nagy képzelőerőre valló részvénykibocsátási akcióra vagy ilyet szolgáló kezdeményezésre: alapítottak például társaságot egy korát messze meg44

előző vállalkozásra, az írógép kifejlesztésére és piaci értékesítésére, egy bonyolult géppisztoly gyártására, amely, attól függően, hogy az ellenség keresztény avagy török, gömbölyű és szegletes golyókat egyaránt ki tudott volna lőni, és megszületett megszül etett a gépzongor gépzo ngoraa terve is. „Tudom mérni a testek mozgásait - jelentette ki egyszer Sir Isaac Newton -, az emberi őrültséget azonban nem". Így Robert Harley, Oxford earl  je, a balvégzetű Déltengeri volt a magáéval is. Az elkövetkező speTársaság szellemi atyja kulációs orgián húszezer fontot veszített, mai értékén számolva számol va jóval több mint egymillió egymill ió dollárt.

A

Déltengeri Társaság 1711-ben, Robert Harley-nek, Oxford earljének ösztönzésére, pontosabban sugalmazására született. Harley fiatalon részt vett egy John Blunt nevű jegyző egyik vállalkozásában, akinek a mesterségével járt nemcsak az iratok lemásolása, hanem tartalmuk megismerése is. A társaság kezdetei erősen emlékeztetnek a Banque Royaleéra és a Mississippi Társaságéra, ugyancsak látszólag is minden kétséget kizáróan kedvez ked vezőő megoldást megold ást kínált a nyomasz nyom asztóan tóan ingadozó államadósság problémájára, amely, mint Franciaország  ban, a korábbi évek során, a spanyol örökösödési háború következtében halmozódot halmo zódottt fel. A vállalkozás átvállalta az állam legkülönfélébb adósságait és konszolidálta azokat. Az állam 6 százalékos kamatot kamato t fizetett ennek fejében. fejé ben. Az adósság-átváll adósság -átvállalásért alásért cserében a társaság jogot nyert részvénykibo részvé nykibocsátás csátásra, ra, valamint arra, hogy „1711. augusztus auguszt us l-jétől l-jé től kizárólagosan kizáról agosan rendelkezz rende lkezzék  ék  az amerikai királyságokba királys ágokba és országokba, ország okba, illetve királyságo királ yságokból kból és országokból való szállítás, illetve az e területekkel való kereskedés jogaival, a Tűzföld legdélebbi részén lévő Aranoca folyótól tól keletre eső partokon..." partoko n..." Ehhez járult járul t még a két Ameri Am erika ka 45

A Déltengeri Társaság megrendelésére készült térkép Brazília kivételével a teljes térséget a vállalkozás „felségterületévé nyilvánítja", figyelmen kívül hagyva, hogy ugyanazt a régiót a spanyol korona is magáénak követeli

nyugati felével, valamint az „e határok közé eső valamennyi, feltehetőleg a spanyol koronához tartozó vagy ezután felfedezendő országgal folytatott mindenféle kereskedelem". Bölcsen elsiklottak a tény felett, hogy Spanyolország magá46

nak követelte az ezzel a hatalmas régióval kapcsolat os valamennyi árucsereforgalm i és kereskedelmi monopóliumot, jóllehet, egy államszerződés létrehozására irányuló, folyamatban levő tárgyalások némi reménnyel kecsegtettek arra nézvést, hogy Anglia hozzáférhet Mexikó, Peru, és a többi területek mesés aranykincséhez. Úgy tűnt, lehetőség nyílik majd a rabszolgakereskedésre is: a brit tárgyalófél e tekintetben különösen hozzáértőnek tartotta magát. Végül csakugyan adódott egy - nagyon szerény - lehetőség. Spanyolország engedélyezett évente egy kereskedelmi utat a társaság számára. A reményt, hogy ennél kedvezőbb helyzet is kialakulhat, részben az táplálta, hogy Anglia a két Amerikához való jobb hozzájutás fejében esetleg lemond a Gibraltár feletti fennhatóságról. Ez azonban, sajnálatos módon Spanyolország és   Nagy-Britannia között a további harmadfélszáz év során is vita tárgya maradt.   Nehéz volna elképzelni kétesebb kereskedelmi vállalkozást. Ám, mint Párizsban, az idő itt sem a kérdések ideje volt. A társaság újabb részvényeket bocsátott ki további államadósság átvételének feltételezésével, amit engedélyeztek is, majd felkínáltak  a nagyközönségnek. Ily módon az 1720-as évek elején a társaságra terhelődött a teljes államadósság. Ez volt a feltételezett haszon, amellyel a vállalkozás járt. A törvényi háttér megteremtését megkönnyítette, hogy a kormány kulcsminiszterei ajándék  ba kaptak déltengeri részvényeket, s az a körülmény is, hogy a vállalkozás számos irányítója is helyet foglalt a parlamentben. Kiváló lehetőséggel bírtak tehát, hogy itt is ecsetelhessék a társaságra váró fényes jövőt. Az utóbbi igazgatói maguknak is   bőkezűen juttattak az értékpapírokból. 1720-ban a brit publikum, azaz inkább az a része, amelyet vonzott a pénzügyi műveletek útján történő meggazdagodás, roppant lelkesedéssel fogadta a Déltengeri Társaság által kínált látványos lehetőséget, és még inkább a tőke, illetve a jövedelem47

  ben osztozkodni vágyók számának ugrásszerű növekedését. A háborún meggazdagodott a brit lakosságnak egy kicsiny, de   befolyásos része. A földbirtokos és egyéb arisztokrácia, amely megvetette az efféle „szatócskodást" vagy egyéb módon tett szert jövedelemre, ugyancsak hajlandó volt félretenni büszkeségét, és beszállt... a pénz gyakran fejt ki ilyesféle hatást. A rue Quincampoix-n lejátszódott jelenetek ezúttal a City utcáin ismétlődtek meg s a társaság részvénye, amely 1720 januárjában 128 fontért cserélt gazdát márciusban elérte a 330-at, májusban az 550-et, júniusban a 890-et, és később, még a nyáron az 1000-et. Korábban ilyen gyorsan a királyságban, de még Párizsban vagy Hollandiában sem gazdagodtak meg ennyien. Annak a reménye, hogy a résztvevők ennyire mindenféle erőfeszítés nélkül szerezhetnek vagyont, mint mindig, rajokban vonzotta a befektetőket, s ez tovább hajtotta felfelé az árakat.

N

em mintha a Déltengeri Társaság az egyetlen kínálkozó lehetőség lett volna. Sikere nyomán legalább száz utánzó és potyaleső bukkant fel: valamennyien azt remélték, hogy hasznot húzhatnak a boomból. Akadtak társaságok, amelyek (ugyancsak korukat megelőzve) az örökmozgót szándékoztak kifejleszteni, lovakat akartak biztosítani, tökéletesíteni a szappanfőzést, szőrrel/hajjal kereskedni, paplakokat és plébániákat tatarozni, újjáépíteni és forgalmazni, higanyt kovácsolható fémmé változtatni, törvénytelen gyermekek befogadására és nevelésére házakat és kórházakat építeni, folytami továbbá a minden korban meglévő vállalkozást, amely „nagy haszonnal, jár de senki sem tudja, hogy micsoda". 1720 júliusában a kormány végül megálljt parancsolt - törvényt hoztak, a Buborék-törvényt -, hogy gátat vessenek a többi effajta cégalapításnak. Azóta is úgy gondolják, hogy a törvény célja a könnyelműek és jóhiszeműek védelme, nem pedig a Déltengeri Társaság spekulációs monopóliumának biztosítása 48

volt. Ekkorra azonban már felsejlett a társaság végzete is. A részvény esni kezdett, részben kétségkívül a vezetők és a bennfentesek lelkes nyerészkedé se nyomán. Szeptemberre 175 fontra csökkent, decemberben 124-re. Heroikus szónoki és egyéb erőfeszítésekkel igyekeztek fenntartani és növelni a bizalmat, egye  bek közt követelték egy új Bank of England megalakítását. Végül, némi kormány-beavatkozással a részvények 140 font körül állapodtak meg legmagasabb áruk egyhetedén. Amikor a krach bekövetkezik, mint mindig, meghiúsít minden, a katasztrófa elhárítására tett erőfeszítést. Hamarosan következett a lázas, sőt brutális bűnbakkeresés. Blunttal - ekkorra már Sir John Blunttal - kis híján merénylet végzett, amikor a londoni utcán rálőtt valaki, vélhetőleg egy áldozat. Utóbb úgy sikerült megmentenie a bőrét, hogy a vele összejátszó magas állású társai oltalmába ajánlotta magát - ez korunknak is ismerős módszere. A társasággal kapcsolatban lévő személyeket kizárták a parlamentből, az igazgatók és más vezetők (köztük Blunt) pénzét és ingatlanjait elkobozták, hogy némiképpen kártalanítsák a veszteseket. Robert Knightot, a társaság kincstárnokát, aki nagyhirtelen átkelt a kontinensre, elfogták, letartóztatták, hazája pedig kérte a kiadatását. Sikerült megszöknie, s a következő huszonegy évet száműzetésben töltötte. James Cragg, az ügybe ugyancsak belekeveredett befolyásos és tekintélyes államférfi öngyilkosságot követett el. Mások rács mögé kerültek. Mint a tulipánőrület és a John Law -af fér után, a londoni City, illetve az egész ország gazdasági élete észrevehetően pangott.

E

zúttal is láthattuk a pénzügyi szédelgés valamennyi előre látható jellegzetességét. Az átvállalt államadósságra a kincstár által fizetett kamatjövedelem hatalmas áttétel, megtöbbszöröződés volt. Az embereket veszélyesen hatalmába kerítette a saját financiális éleselméjűségükbe és intelligenciájukba vetett 49

hit, mely hibáért másokat tettek felelőssé. Adódott egy képzelet  beli kilátásokban bővelkedő, a valóság higgadt mérlegelését azonban figyelmen kívül hagyható befektetési lehetőség. A köz képzeletét felgyújtotta valami látszólag izgalmasan új dolog, ezesetben a részvénytársasági forma, habár, mint korábban már  említtetett, ez jóval korábbról eredeztethető. (Az Indiával és más tájakkal kereskedő nagy, privilegizált társaságok ekkor már vagy egy évszázada működtek.) Az egész dolog (kötelességszerűen figyelmen kívül hagyott) rugója a profitot hajhászó embereknek  a józan észtől való elrugaszkodása volt. Kivételes viszont, hogy az utóbbi körülmény végül is megem líttetett. Az igazság Charles Mackay-nek a Déltengeri Buborékról írott egyedülállóan pontos számadásában látott napvilágot: [1720 őszén] a birodalom minden nagyobb városában népgyűléseket tartottak, melyeken petíciókat fogadtak el: törvényes megtorlást követeltek a Déltengeri Társaság vezetői ellen, akik  fondorlatos üzelmeik révén a csőd szélére juttatták a nemzetet. Úgy látszott, arra senki sem gondol, hogy a nemzet maga épp annyira felelős a történtekért, mint a Déltengeri Társaság. Senki sem kárhoztatta az emberek hiszékenységét és kapzsiságát - a mértéktelen nyereségvágyat... vagy az őrületet, amelynek következtében a sokaság hanyatt-homlok, lázas mohósággal rohant a hálóba, amelyet fondorlatos szerencselovagok szőttek a számára. Ezekről a dolgokról sohasem esett szó. Mint a következőkben ugyancsak egyértelműen bebizonyosodik, az ilyesmit a modern spekulációs epizódok után sem szokás emlegetni.

50

5.

F E J E Z E T

A pénzvilág emlékezete kurta, de a köz szubjektív attitűdje néha tartósabb. Ahogyan John Law száz vagy még több esztendőre elvetette a bankok iránti bizalmatlanság magvait, a briteket a Déltengeri Buborék óvatossá tette a részvénytársaságokkal szem ben. A Buborék-törvény sok-sok évtizeden át korlátozta azoknak  a korlátolt felelősségű társaságoknak alakítását, amelyek ma a vállalatok többségét teszik ki. 1824-re azonban ezeknek a vállalkozásoknak a tekintélye elegendő mértékben megnőtt, hogy Londonban újabb részvény-kibocsátási hullám kezdődjék. Ezeket részben a dél-amerikai kilátások is ösztönözték, de általában a Vörös-tenger felé kacsintottak. Az egyik ilyen különösen nevezetes vállalkozás célja annak a vízfelületnek a lecsapolása volt, amely alatt megtalálni remélték „a kincseket, melyeket az egyiptomiak a zsidók átkelése után hagytak ott". Még ugyanabban az évszázadban újabb spekulációs epizódoknak nyújtottak tápot az Újvilág kilátásai, s az emberek képzeletét különösképpen felgyújtotta Dél-Amerika. 1890-ben a Bank of Englandnek kellett megmentenie a csődtől a nagy Baring Brothers bankházat, amely veszélyesen belebonyolódott bizonyos argentin kölcsönügyletekbe. Ne gondolja senki, hogy a harmadik világbéli kölcsönökkel kapcsolatos mai bajok bármilyen szempontból újdonságot  jelentenek. 51

Bármi történt is Londonban, nem értékelhető sovén megnyilvánulásként, ha kijelentjük, hogy a múlt században az egyesült államokbeli spekulánsok fantáziája szárnyalt a legmerészebben. Ennek oka az amerikaiaknak a pénzcsinálás mágiája, valamint ennek feltételezett gazdasági jótéteményei iránti odaadása volt.

A

merika a gyarmati időkben kötelezte el magát a monetáris mágia iránt. Mint pénzügyekben kivétel nélkül mindig, a résztvevők szilárdan hittek saját újítói lángelméjükben, és ahogyan elődeik és utódaik, ismét feltalálták a kereket. A déli gyarmatok - Maryland, Virginia és a később Carolinának nevezett terület - dohányfedezetre bocsátottak ki kötvényeket, az arannyal és ezüsttel, mint fizetőeszközzel nagyon szűkmarkúan bántak, alkalmanként viszont előírták használatukat. Marylandben a dohányfedezetű pénz közel két évszázadon át szolgált fizetőeszközül, jóval tovább, mint egyébként az aranyfedezetű. 1690-ben Sir William Phips Massachussets Bay gyarmatról egy igencsak  szedett-vedett katonákból álló expedíWilliam Phips, a hódító. Nem ciót vezetett Quebec erődje ellen. Úgy sikerült elfoglalnia Quebecet tervezte, költségeiket az erődítmény el- a kudarcot csődhullám köfoglalása után majd az ottaniak viselik. vette Sajna, azonban Quebec nem esett el, s amikor a csapatok visszaérkeztek, nem hoztak arany, és ezüst  pénzt a gyarmat kincstárába, amiből kifizethették volna őket. Kézenfekvőnek látszott hát a gyarmat kormányzata számára, hogy papír bankjegyeket bocsásson ki, megígérvén a bankjegyek  aranyra vagy ezüstre válthatóságát. Ennek az ígéretnek a nyomán papírpénzek ezután még vagy két évtizeden átjártak kézről52

kézre, a fémpénzekkel együtt és velük azonos értékben. Íme egy látszólag új, és csodálatos pénzügyi eszköz, valamint ismét az „áttétel" egyedülálló csodája. Az adósság fedezésére kibocsátott  papírpénz mögött jóval kisebb szilárd fedezet állt, mint amennyit ki kellett volna fizetni, ha a tulajdonosaik az összes bankjegyet egyszerre akarták volna beváltani. A „csoda" más gyarmatokon is meghonosodott, bőségesen, a lehetőségben valósággal tobzódva bocsátottak ki papírpénzt. A szélsőséges példa Rhode Island. Itt - de másutt is - mire elkövetkeztek az esedékesség napjai, a bankjegyek értéktelenné vagy szinte teljesen értéktelenné váltak. Említést érdemel, hogy nem minden gyarmat követte a példát: nem adta be a derekát a csodálatra méltó önmérsékletet tanúsító Pennsylvania, New York, New Yersey, Delaware és Maryland. Annak is vannak jelei, hogy a papírpénz, ahol alkalmazták mivel stabilizálta az árakat, valamint az ipart és a kereskedelmet -, hozzájárult a gazdaság egészséges működéséhez. Bizonyosan ez volt a véleménye Benjamin Franklinnek is, igaz, őt befolyásolhatta, hogy az üzletben, mint bankjegyeket előállító nyomdatulajdonos, maga is érdekelve volt. Végül, 1751-ben a londoni  parlament megtiltotta a bankjegykibocsátás t Új-Angliában, valamivel később pedig a többi gyarmaton is. A lépés nagy felzúdulást váltott ki. Az amerikai gyarmati gondolkodás az értékpapírt és a vele járó tőke áttételt, a „leverage"-t továbbra is mint „gazdasági jó"-t tartotta számon. Bár sok  történész tett így, az értékpapír-használatot nem is lehet mindenestül kárhoztatni. Washington katonáit continental-bankókban fizették; ezekkel finanszírozták a forradalmat. Az adóbevételek  ezután jelentéktelenekké váltak, miképpen az adóbegyűjtés mechanizmusa is. A háború költségeit ilyeténképpen azok viselték, akik az úgynevezett continental-bankjegyeket kapták, s akik azt voltak kénytelenek tapasztalni, hogy a bankók vásárlóereje gyorsan és megállíthatatlanul apad. Így vásárolták meg az amerikai 53

függetlenséget, és másként nem is igen lehetett volna megvásárolni. Nyitva állt az út az új köztársaságban újra és újra bekövetkező spekulációs epizódok előtt.

A

continental-pénz által előidézett infláció emléke kezdet ben még elevenen élt: a hatalmas papírpénztömeg, amelylyel szemben a javak szükségképpen korlátozott mennyisége állt. Virginiában egy pár cipő 5000 dollárba került, egy teljes öltözet ruha több mint egymillióba - az új állam konzervatív   pénzügyi politikát folytatott. Az alkotmány megtiltotta a szövetségi kormánynak és - szükségtelen mondani - az államoknak a  papírpénz-kibocsátást. Az üzletelés aranyban és ezüstben folyt, a  bankjegyeket nem esfémre lehetett váltani. Létrehoztak egy köz  ponti bankot, a First Bank of the United States-t, hogy ráncba szedje az egyes államokat finanszírozó bankok közül azokat a sorból kitáncoló bankokat, amelyek nem voltak hajlandók elfogadni azok bankjegyeit, akik követelésükre nem tudtak fémpénz  ben fizetni. A mostanra konzervatívvá lett Északkelet helyeselte ezt az akciót, az új, és pénzszűkében lévő Dél és Nyugat korántsem. Azokon a tájakon nagyon is értékelték a bankjegybőség révén könnyen hozzáférhető hiteleket. A bankot pénzügyi tekintetben mutatott merevségéért számos támadás érte, és 1810-ben nem is újították meg alapító statútumát. Az 1812-es háború ösztönzésére és a nagyszabású közkölcsönök iránti szükséglet következtében az árak emelkedtek. Sorrarendre alakultak az államok bankjai, amelyeket immár nem nyomasztott a kényszerbeváltás terhe, minden település, amely elég nagy volt, hogy „temploma, kocsmája vagy kovácsműhelye" legyen, „bankalapításra alkalmas helynek ítéltetett". Ezek a bankok bankjegyeket bocsátottak ki, más, sikeresebb intézmények a   bankokat utánozva hasonlóképpen cselekedtek. „E téren még a  borbélyok és a csaposok is versenyre keltek a bankokkal..." Az e  bankjegyek mögötti fedezetek, aligha kell mondanunk, minimá54

lisak, elenyészőek voltak. Ismét csak az áttétel... A háború utáni években országszerte bámulatosan megemelkedtek a föld- és az egyéb ingatlanok árai; ahogyan mindig, amikor az értéknövekedés vonzani kezdi azokat, akiket sikerül meggyőzni, hogy továb  bi növekedésre számíthatnak, s eképpen meggyőzve biztosak  abban, hogy az árak további emelkedése várható. 1816-ban létrehozták a Second Bank of the United States-t - továbbra is szükséglet mutatkozott egy felsőbb szabályozó hatóság iránt. Ez kezdetben mindenesetre fokozta a boomot, a bank maga is lelkesen bekapcsolódott ingatlanügyek hitelezésébe. A fellendülés azután 1819-ben hirtelen véget ért. Az árak és az ingatlanok  értékei drasztikusan estek, a jelzálogjogokat érvényesítették, megugrott a csődök száma. Ez volt az első azok közül az összeomlás  ba torkolló spekulációs epizódok közül, amelyek az évszázad hátralévő részében az amerikai gazdaság- és pénzügytörténetet   jellemezték. A nyelvhasználatban ekkor vált a pénzzel kacsolatosan a pánik  szó az élő nyelv részévé. Utóbb buzgón kerestek  valamilyen enyhébb, kevésbé riasztó kifejezést a gazdasági következmények jellemzésére, így születtek az olyan fordulatok, mint a krízis, a depresszió, a recesszió, és mostanában - természetesen - a growth adjustment  (a növekedés kiigazítása).

B

ár biztosnak senki sem biztos benne, valószínűnek tűnik, hogy a múlt század második évtizedének fellendülése a spekulációs epizód természetes módján 1819-ben ért véget. A Second Bank azonban, szabályzó funkciójának megfelelően , kezdte bevonni a fizetési célú bankjegyeket: ösztönösen és élesen   bírálták érte. Mint mindig, szükség volt valamilyen magyarázatra, magát a spekulációt azonban senki sem okolta. Andrew Jackson elnök az efféle intézmények ellen fordította a közvéleményt, s ebben akaratlanul a philadelphiai Nicolas Biddle is a kezére   játszott. Mint a bank elnöke, Biddle elitista, de helyénvaló és általában offenzív eréllyel felszólította a helyi, vidéki bankokat, 55

hogy váltsák be az általuk kibocsátott bankjegyeket. Ennek volt azután a következménye, hogy miképpen a First Bankét, a Second Bank alapító statútumát sem újították meg. Közel egy évszázad telt el, mire az Egyesült Államokban ismét eltűrték egy központi bank megalapítását. A színen hamarosan új bankok és  bankjegyek sokasága jelent meg. Minden készen állt a következő spekulációs epizódhoz, amely az 1837-es krachhal ért véget. A spekulációs buborék ezúttal is az ingatlanüzletben - ideértve a közösségi földterületre vonatkozó követeléseket is - alakult ki, különösen nyugaton. A spekuláció azonban ipari vállalkozásokra és kereskedelmi árucikkekre is kiterjedt. A finanaszírozást a mind nagyobb számú bank vállalta - az általuk kibocsátott  bankjegyek révén. Volt azonban egy új forrás is. A „belső fejlesztések", ahogyan akkoriban nevezték őket,   jelentős befektetési lehetőséget jelentettek. Ezek - nevezetesen a csatornák és a díjazás ellenében használható utak - hatalmas távolságokat hidaltak át, és szükség volt rájuk, hogy a farmok, a   bányák és az üzemek termékeit szállítani lehessen az új köztársaság területén. A pénzügyi források felkutatásának feladatát az államok vállalták, s mint kiderült, ezek Angliában bőségesen fellelhetőek voltak. Hatalmas mennyiségű pénz érkezett az Atlanti-óceánon túlról, és nem kétséges, hogy nagymértékben elősegítette a szállítási lehetőségek fejlesztését. Robbanásszerű fejlődéshez vezetett azonban az üzleti életben és a munkaerőpiacon is, és hozzájárult ahhoz, hogy minél többen törekedjenek osztozkodni a tulajdonok felértékelődő értékéből. Az elkerülhetetlen kijózanodásra és az összeomlásra 1837  ben került sor. Ismét egyértelmű pangás időszaka következett. Ennek az epizódnak azonban volt két új jellegzetessége - az egyik máig tartó jelentőséggel bír. Megmaradtak utána a fejlesztések, tudniillik a csatornák, a spekulációs lelkesedés forrásai. Létrehívott továbbá egy, a fennálló hitelekkel kapcsolatos, határozottan modern attitűdöt: a krachot követő komor viszonyok  56

között megbotránkozással tekintettek a hitelekre, és egyszerűen nem fizették vissza őket. Mississippi, Louisiana, Maryland, Pennsylvania, Indiana és Michigan megtagadta adósságai fizetését,  jóllehet utóbb mutattak valamiféle lanyha igyekezetet kiegyenlítésükre. Felháborodást váltott ki, hogy a külföldi bankok és   befektetők épp ilyen nehéz időkben követelik az oly könnyen adott és felvett kölcsönök visszafizetését. Egyvalamit meg kell ismételnünk: csak egy, a történelemben megbízhatóan is métlődő   jelenség, a pénzügyi emlékezet patologikus gyengesége - vagy talán, hogy ennyire közömbösek vagyunk a pénzügyek története iránt - hitetheti el velünk, hogy a harmadik világ, ezúttal Argentína, Brazília, Mexikó és más latin-amerikai országok jelenkori eladósodása bármilyen tekintetben új jelenség.

A

zután, hogy 1837-ben kipukkadt az adósságbuborék, az Egyesült Államokban az üzleti feltételek egy évtizeden át rendkívül nyomottak voltak. Csökkent a spekulációs kalandokat finanszírozni hajlamos bankok száma. Aztán, újabb tíz év elteltével a kollektív emlék ismét elhalványult. Visszatért a bizalom, bankokat alapítottak, ismét bankjegyek jelentek meg, hogy spekulációt finanszírozzanak velük, hogy aztán 1857-ben újabb   pánik és összeomlás következzék. Közben sor került egy újabb tőkeáttételi (többszörözési) akcióra is, amelyet alighanem T. Boone Pickens, vagy talán Michael Miiken és az egykor hatalmas Drexel Burnham Lambert bankház is félelmetesnek talált volna. Az állami szabályozás arra kötelezte a bankokat, hogy nemesfém-tartalékokat képezzenek a forgalomban levő bankjegyeik fedezeteként. Ennek célja az volt, hogy hatásos módon korlátozza a leverage ( tőkeáttétel, megtöbbszörözés) mértékét. Ezt az előírást bankellenőrök kényszerítették ki, de a végrehajtásának szigora körülbelül a mostani   betétgyűjtési és hitelezési iparág szabályozásával vetekszik. Michigani bankok egy csoportja a legnagyobb szolgálatkészség57

gel összeállt, hogy közösen birtokolják ugyanazokat a tartalékokat, melyeket az egyik intézményből a másikba szállítottak, mielőtt még a bankellenőrök ellenőrző útjaikon a soron következő bankba értek. Egyszer-másszor további takarékoskodásra is módot találtak: a ládában lévő legfels ő pénzréteg súlyát az alájuk  helyezett tízpennys szögekével toldották meg. Nemcsak a Nyugat szolgált a tőke megtöbbszörözésének ilyen szélsőséges példáival. Ugyanezekben az években New England konzervatívabb tájain bezártak egy bankot, amelynek 500 ezer dollárnyi bank jegy kintlévőségére 86 dollár és 48 cent értékű nem esf ém fedezete volt.

A

  polgárháború nem változtatta meg a spekulációs boom és krach váltakozását, az epizódok közötti intervallumot azon  ban lerövidítette. Amikor a háború ütötte sebek az 1860-as évek  végére, az 1870-es évek elejére begyógyultak, sor került az egyik  legnagyobb, az 1873-as gazdaságilag és politikailag egyaránt   pusztító, pánik árnyékát előrevetítő spekulációs konjunktúrára. Az ezt megelőző években általános volt a növekvő értékek  felhalm ozódása, s az üzleti életet a feldolgozóiparban és mezőgazdasági termelésben, valamint a közösségi építkezésekben egyaránt a magával ragadó feltételek jellemezték. A spekulánsok, ahogyan annak idején a csatornákra és a díjfizetés ellenében igénybe vehető utakra, ezúttal is a szállításra, nevezetesen a vasútra összpontosítottak. Itt aztán csakugyan beláthatatlannak  tűntek a távlatok. Ki veszthet rajta olyasmin, ami ennyire nyilvánvalóan szükséges? Ismét hatalmas brit kölcsönök váltak hozzáférhetővé: az a pénzügyi amnézia tette ezeket elérhetővé, amely kitörölte a fejekből a negyven év előtti bukott hitelek emlékét. Ám hamarosan ütött az igazság órája. Az új vasutak nem tudtak fizetni - és nem tudott néhány régi sem. 1873-ban megbukott a vasútfinanszírozásba alaposan belebonyolódott tekintélyes Jay Cooke & Company bankház. Két másik nagybank is tönkre58

A XIX. sz.-i vasútláz korrupcióba és részvényekkel történő spekulációba torkollt. A képen: 1869 -ben az Utah- béli Pro mont oryb an vasúti vezető k ünneplik az első transzkontinentális vasútvonal elkészültét

ment. A New York-i tőzsde tíz napig zárva tartott. A bankok   New York-ban és egyebütt felfüggesztették a nemesfém pénzben való fizetéseket. Ismét erre az utóhatásaiban előre látható légvárépítésre került 59

sor, ami mostanra amerikai tradícióvá vált. Általános vélemény volt, hogy a baj gyökere nem a korábbi eufória, hanem valamilyen pénzügyi hiba volt. Állítólag a korábbi, ugyancsak pénzzel kapcsolatos összeomlásokat is az Egyesült Államok két - köz  ponti - bankjának szükségtelen szigora váltotta ki; most azt a korábban szinte tudomásul sem vett tervet okolták, hogy kivon  ják a forgalomból a polgárháborús dollárokat, és visszatérnek  ismét az aranystandardhoz. Ismerve a történelmet és a papír    bűverejét, semmi sem lehetett nagyobb hatással az amerikai lélekre. Haladéktalanul létrejött két jelentős mozgalom, a Green  back Party (a „Dollárbankó Párt"), valamint a szabad ezüstpénzverés szószólóinak mozgalma. Nem sokkal később hallatta zengő hangját William Jennings Brian is, és óva intett attól, hogy Amerikát felfeszítsék az arany keresztjére. A múlt század utolsó évtizedeiben, tekintettel a kor egyértelmű deflatorikus tendenciájára, határozottan eljött az ideje egy  jóval liberálisabb monetáris rendszernek. Azok, akik szorgalmazták, nem tévedtek. Később azonban, mint mindig, a monetáris agitáció hatása kezdte elterelni a figyelmet a korábbi spekuláció szerepéről, valamint elkerülhetetlen és pangást okozó utóhatásáról. Abból, hogy a múlt században a fellendülés és dekon  junktúra gyors ritmusban váltogatták  Joseph Schumpeter. Úgy egymást, később újabb, az eufórikus epigondolta, hogy az időről-időzód leplezését szolgáló elgondolás szárre fellángoló spekulációs láz mazott, gyakorlatilag annak szabályozáaz üzleti élet természetes velejárója sára. Eszerint a fellendülés és az összeomlás az üzleti ciklus előre megjósolható megnyilvánulásai. Lehet, hogy az üzleti élet ciklikus ingadozása csak egyfajta mánia - állapította meg Joseph Schumpeter de a mánia egy nagyobb folyamat része, a fellendülés után következő piacszű60

leülés és depresszió a józanság helyreállását, és - ahogya n egyes tudósok fogalmaztak -, a méregnek a rendszerből való kivonását szolgálja. Az üzleti ciklusokkal foglalkozó egyetemi kurzusok  természetesnek fogadták el a merész, sőt eltúlzott várakozásoknak a mélypontokkal való váltakozását. 1907-ben a valóságtól való újabb, ezúttal New York-ra össz  pontosuló, és kevéssé drámai elrugaszkodásra került sor, amelyet Wall Street-i pániknak neveztek el. Emlékét az őrizte meg, hogy a közhit szerint John Pierpont Morgan egymaga vetett véget neki, amennyiben felszólította a magán- és állami tőkét, hogy mentsék meg a szorult helyzetbe került Trust Company of  Americát, és felhívta a New York-i klérust, hogy prédikációikkal erősítsék az emberek bizalmát s a szószékről öntsenek bátorságot beléjük. Kétséges, hogy így volt. A krach mindenféle isteni beavatkozás nélkül is bekövetkezhet és véget érhet. Az első világháborút követő hónapok ban a hangulat ismét kissé eufórikus volt. A mezőgazdaság jól jövedelmezett, ez azután spekulatív földvásárlásokhoz, valamint a föld árának emelkedéséhez vezetett. A farmerek akkora adósságokat vettek a nyakukba, amelyek a Nagy Depresszió idején általános becslés szerint John Pierpont Morgan, az 1907-es Wall Street-i pánik összességükben már meghaladták az egyik főszereplője. Azzal is összes mezőgazdasági ingatlan értékét. igyekezett megmenteni a Trust Company of Americát, Ekkortól datálódik az 1930-as évek aghogy felszólította a New rárválságának, valamint azoknak a me  York-i papságot: a szószékről bátorítsák a társaság bezőgazdasági programoknak a kezdete, fektetőit amelyekkel ma is támogatják a mezőgazdasági árakat és jövedelmeket, és hitelt nyújtanak a farmereknek. Minden korábbi spekulációs epizódot felülmúl azonban az 61

1920-as évek végén beindult tőkepiaci fellendül és. A téboly John Law vagy a Buborék óta nem kerítette ilyen mértékben hatalmá  ba a lakosság ekkora, s ilyen befolyásos részét. Megmutatkozott a gazdasági eufória valamennyi alapvonása. Ugyanekkor érvényét veszítette a schumpeteri elgondolás is, mely szerint a piacnak az összomlást követő beszűkülése normális, elviselhető, sőt, mint állította, jótékony hatású.

6.

F E J E Z E T

  Nincs a gazdaság és a pénzügyek tágabb időszakot átfogó történetének még egy olyan éve, mint az 1929-es esztendő. Mint másutt említettem is, épp olyan jelentősséggel bír a kollektív emlékezet számára, mint 1066,1766,1914,1945, és talán, most, hogy a kommunizmus összeomlott, 1989. Részben azért, mert az akkori spekulációs összeomlás különlegesen nagy, sőt fenséges volt, még inkább azonban azért, mert az Egyesült Államok és az iparosodott országok számára ez vezette be a kapitalizmus eddigi legmélyebb és legtartósabb válságát. Ezerkilecszázhuszonkilenc azért is emlékezetes, mert akkor  vált láthatóvá az eufórikus epizód valamennyi eleme, különösen   pedig a pénzügyi újítás iránti óriási elkötelezettség. Az utóbbi, mint mindig, magába foglalta a tőkeáttétel most vizsgálandó, újra felfedezett csodáit és a lángelme nyilvános ünneplésének    parádéját. Az optimizmusra épülő optimizmust, amely felhajtja az árakat. Azután pedig bekövetkezett a csőd, végül pedig azok  súlyos szellemi és erkölcsi hiányosságainak felfedezése, akiket korábban géniusznak hittek, s akiket a legjobb esetben elfeledtek, de osztályrészük még gyakrabban nyilvános megszégyenülés vagy börtön lett, esetleg öngyilkosságot követtek el. Mindez 1929-ben és a következő években még szembeszökőbb volt. A hangulatot a Calvin Coolidge és pénzügyminisztere, And63

rew W. Mellon nevéhez kapcsolódó üdvös és természetesen republikánus politikai, társadalmi és gazdasági rend alapozta meg. Aztán, 1929. március 4-én megkezdődött a tapasztaltabb tervező, ügyintéző és államférfi, Herbert Hoover elnöksége. Ez a hangulat ismétlődött meg valamivel kevesebb, mint hatvan esztendő múltán Ronald Reagan eljövetelével, s ez az ismétlődés nem volt teljesen a véletlen műve. Azok, akik befektetési műveleteket irányítanak vagy akiknek nagy mennyiségű  befektetni való pénzük van, politikai nézeteiket tekintve republikánusok. Természetesen és talán elkerülhetetlenül hisznek a   politikusokban, akiket támogatnak, az elvekben, amelyeket az utóbbiak vallanak, valamint abban, hogy ezek gazdasági hasznot eredményeznek. Ez különösen könnyű azok számára, akik látszólag oly szerencsések, hogy el lehet hitetni velük: republikánus időkben, republikánus rezsim alatt szinte korlátlanok a meggazdagodás lehetőségei. Így 1929-ben, és ugyanígy az 1929-es katasztrófa előtt is. Mindenkit, aki ennyire sebezhető és ennyire valamilyen - bármilyen - politika hatása alatt áll, óvatosságra kell intenünk.

A

z 1920-as évek eufórikus hangulata először nem a Wall Streeten, hanem Floridában nyilvánult meg - az évtized közepén, a nagy floridai ingatlankonjunktúra idején. A Coolidge és Mellon által előidézett derűlátáson kívül kétségtelenül vonzó volt Florida éghajlata is, amely, nagyon különbözvén New York  vagy Chicago klímájától, sokakra a ragyogó felfedezés erejével hatott. Működött a „tőkeáttétel" is: körülbelül tíz százalékos készpénzelőleggel már telkeket lehetett vásárolni. Az egyes felvásárlási hullámok önmaguk jogos voltát igazolták, és ösztökélték a következőt. Amikor a spekuláció 1924-re aztán pedig '25re teljes erővel beindult, azzal lehetett számolni, hogy az árak  hetek alatt megduplázódnak. Ugyan kit aggasztottak volna az effajta, roppant gyorsasággal letörleszthető adósságok? 64

Akadtak más hajtóerők is. A java „tengerparti" telkek rugalmas mértékkel mérve lehettek tíz vagy akár tizenöt mérföldnyire is a víztől. A híres és kiváló bostoni Charles Ponzi, akinek a nevét időről időre olyan befektetési akciókkal hozták összefüggésbe, amelyek csinos osztalékokat fizettek a korábbi beruházóknak a később érkezők pénzéből, most az ingatlanüzlet felé fordult. Parcellázásba fogott, úgymond, „Jacksonville közelében,, - a terület körülbelül 65 mérCharles Ponzi, a rovott múlföldnyire volt onnét. A lendület kitartú hamisító és csaló. Második karrierjét ingatlanspetott, akárcsak az oda vezető vasútvonakulánsként futo tta be: a florilakra nehezedő nyomás - az utóbbiak  dai mocsárvidéket árulta kénytelenek voltak a fontos javak szállítására szorítkozni, és elzárkózni az építési láz megkövetelte anyagok szállítása elől. 1926-ban bekövetkezett az elkerülhetetlen összeomlás. A fellendüléshez szükséges új vásárlók áradata elapadt, aki már beszállt, többé hiába is próbált volna menekülni. Felszínes, de nem is túl valószínűtlen magyarázatok láttak napvilágot. Nem a spekuláció lényegéhez tartozó, a csúcsponton bekövetkező véget előidéző tényezőket okolták, hanem a két különösen ádáz hurrikánt, amelyek 1926 őszén a Karib-tenger felől törtek a félszigetre. Valóban ezrek váltak hajléktalanná. A felelősséget így Istenre és az időjárásra hárították - a pénzügyekben esendő ember helyett. Továbbá, ha kis mértékben is, a szélvihar károsultjain segíteni akaró félrevezetett emberbarátok akcióira. A The Wall  Street Journal  idézte a Seaboard Air Line egyik tisztségviselőjét, aki azon aggodalmának adott hangot, hogy a Vöröskeresztnek a hurrikánkárok enyhítésére indított pénzgyűjtő akciói „hosszú távon nagyobb károkat okoznak Floridának, mint amennyit az 65

A floridai ingatlanláz. Elfogytak a potenciális vevők és két pusztító hurrikán következményeként a vásárlási kedv is mélypontra süllyedt

összegyűjtött összegekből elhárítanak". 1925-ben a miami bankszámlákon 1 066 528 000 dollár volt, ez 1928-ra 143 364 000 dollárra csökkent. A spekulációs hangulat és mánia 1928-ra áttette székhelyét Alsó-Manhattan messze változékonyabb ege alá.

A

z átlagos értékpapírárak a New York-i értéktőzsdén 1924  ben kezdtek emelkedni. A növekedés 1925-ben folytatódott, 1926-ban némileg visszaesett - talán együttérzésből, a floridai telekkonjunktúra összeomlása nyomán. Aztán 1928-ban és különösen 1929-ben - a fogalmazás helyénvalónak tűnik egyértelműen elrugaszkodtak a valóságtól. 1929 tavaszán kisebb visszaesés következett be. A Federal Reserve Board, amely addig olyan gyámolatlanul viselkedett, 66

mintha maga sem hitt volna tulajdon illetékességében, nagyon kis mértékben, de nekibátorodott, és bejelentette, hogy a konjunktúra fékentartása érdekében esetleg növeli a kamatlábakat, mire a   piacon kis mértékben estek az árak. A központi bank akcióját gazdasági sza botázsnak tekintették. Charles E. Mitchell, a National City Bank - akkori Charles Mitchell, a National elnöke, és maga is a konjunktúra megloCity Bank elnöke 11929.). vaglója - szembeszállt a fenyegetéssel. Nagy kölcsönöket ajánlott fel „Kötelességünknek érezzük - mondta a közönségnek, ily módon akarván semlegesíteni a köz  bankja nevében szinte páratlan arroganponti bank korlátozó intézciával -, hogy mindenféle veszélyes kedéseit   pénzpiaci válságot elhárítsunk, bármilyen intelemmel álljon is elő is a Federal Reserve vagy bárki más". A National City Bank, mondotta, szükség esetén kölcsönök folyósításával ellensúlyoz bármilyen, a Federal Reserve által   bevezetett megszorítást. A hatás több mint megnyugtató volt: a piac ismét megélénkült. Az áraknak a három nyári hónapban bekövetkezett növekedése túltett az egész előző évin. Ekkorra a nagy spekulációs epizód tökéletesen előre látható és kellőképpen felismerhető vonásai ismét megjelentek, illetve nyilvánvalóvá váltak. Az árak  azért emelkedtek, mert a magánbefektetők és intézmények, valamint tanácsadóik úgy gondolták, hogy még tovább emelkednek  majd, s ez a meggyőződés aztán elő is idézte az emelkedést. A tőke megsokszorozásának könnyen hozzáférhető formái csakugyan a kor csodája - voltak bőven. Legáltalánosabb formájában tíz százalékos haszonnal tette lehetővé a részvényvásárlást - a venni szándékozó tulajdonos 10 százalékot fizetett, az előzékeny hitelező 90-et. Ez nem volt olcsó: azon a nyáron a kölcsönkérő 7-12 százalékos, hihetetlenül magas kamatot fize67

tett, s volt, hogy 15-öt is. Az United Founders Corporation zárt végű befektetési alapjait, a Goldman-Sachsot és számos más hasonló vállalkozást ünnepelték, amiért zseniális módon felfedezték és alkalmazták a tőkeáttételt. Az United Founders csoport eredetileg egy 192l-es vállalatalapításból származott, s amikor  egyszer nehéz helyzetbe került, egy jó barát 500 dolláros tőkein  jekciója mentette meg. Utóbb pénzt kölcsönzött és értékpapírokat bocsátott ki, hogy finanszírozza más értékpapír-vásárlásait körülbelül egymilliárd dollár értékben. Ez - egymilliárd dolláros aktíva az eredeti, 500 dolláros befektetésből - alighanem minden idők legjelentősebb tőkeáttétele, persze csak ha eltekintünk azoktól a michigani bankoktól, meg a tízpennys szögek fedezetével kibocsátott bankjegyektől. Ugyanilyen drámai volt a Goldman-Sachs által szponzorált „áttételezett extravaganci". A Goldman Sachs Trading Corporationt Goldman és Sachs 1928 végén kizárólag azzal a céllal indította el, hogy közönséges részvényeket kezeljen és spekulációt folytasson velük. Az első részvénykibocsátás szerény volt - 100 000 000 dollárnyi - ennek bevételét, mint már szó volt róla, újabb értékpapírok vásárlására fordították. A következő nyáron a Trading Corporation útjára indította a Shenandoah Corporationt, amelynek részvényeit és elsőbbségi részvényeit eladta a nagyközönségnek, megtartotta viszont magának a közönséges részvény ellenőrzést. A Shenandoah célja is közönséges részvények vásárlása és kezelése volt; így a tőke értékének minden gyarapodása a közönséges részvények birtokosait gazdagította - köztük nevezetesen a Trading Corporationt - 7 és nem a fix hozadékú elsőbbségi részvényekéit. A Shenandoah ezután az eljárást megismételve létrehozta a Blue Ridge Corporationt. A Blue Ridge közönséges részvényeinek értéknövekedése a Shenandoah közönséges részvény tulajdonrészét gyarapította. Ezek az értékek viszont a Trading Corporation tulajdonrészének még jelentősebb voltában tükrö68

ződtek. Mindössze azt nem ismerte fel senki, hogyan hathat ez a folyamat az ellenkező irányba, azt, hogy a rögzített kötelezettségek (az elsőbbségi részvények vállalt fix hozama) csökkentik a részvények piaci értékét és hozamát. A Goldman Sachs Trading Corporation részvényeit 104 dolláros áron bocsátották ki, és néhány hónappal később már 222 dollár 50 centért cseréltek  gazdát. 1932 késő tavaszán 1 dollár 72 centen álltak.

A

zokban az években a legünnepeltebb személyiségek a  boom meglovaglói és kiteljesítői voltak - közülük a leghíresebbek a kanadai Arthur W. Cutten, Bemard E. Smith, akit visszás módon „Add El Őket, Ben!"-nek neveztek, M. J. Meehan, a különösen tisztelt piacmanipulátor, a két nagybank elnöke, a már említett Mitchell a Natonal Citytől és Albert H. Wiggin a Chase-től, Ivar Kreuger, a svéd gyufakirály és nemzetközi pénzügyi különc, valamint Richard Whitney, a legkitűnőbb és legarisztokratikusabb bróker, a New York-i értéktőzsde alelnöke, nem sokkal később pedig elnöke. Közgazdász professzorok gyülekezete támogatta őket és adott tápot a közbizalomnak: az egész hallgatóságot biztosították, hogy ami történik, teljes összhangban van a modem, sikeres kapitalizmussal. Az egyetemi tanárok közül a Yale professzorát, Irving Fishert kell sajnálnunk, aki, mint már említettük, korának legújítóbb szellemű közgazdásza volt. Maga is alaposan belebonyolódott a   piac ügyleteibe, hagyta, hogy magával ragadja a spekuláció legfontosabb hajtóereje, vagyis a hit, hogy az éppeni szerencse mindenben a kezére játszik. 1929 őszén tartós hímévre tett szert azzal a széltében- hosszában terjesztett következtetésével, hogy „a részvényárak, úgy tűnik, tartósan magas szintre jutottak". Hasonló optimista vélemények hallatszottak a Harvardról, a Michigan Egyetemről, az Ohio Állami Egyetemről. Említést érdemel egy fiatal princetoni közgazdász, Joseph Stagg Lawrence, aki, mikor a részvényárak a csúcsra jutottak, a fejlem ény69

hez a következő, széles körben idézett megjegyzést fűzte: „Azoknak a millióknak az egyöntetű döntése, akiknek az értékítélete ezen a csodálatos piacon, az értéktőzsdén érvényesül, az, hogy a részvények ez idő szerint nincsenek túlértékelve". Ezt egy kérdéssel is megtoldotta: „Hol van az a maroknyi mindenre kiterjedő bölcsességű férfiú, akiket ez a   bölcsesség feljogosít arra, hogy megvéIrving Fishert a Yale neves közgazdászát is hatalmába tózzák ennek az értelmes sokaságnak az kerítette az 1929-es spekuláítéletét?" ciós eufória   Néhányan megtették, és nem is úszták meg az egyértelmű, sőt vad vádaskodásokat. Mint korábban említettem, Paul M. Warburgot, aki - legalábbis, amíg fel nem emelte szavát a piac ellen - kora egyik legnagyobb tiszteletnek  örvendő bankárja volt, különösen heves támadások érték; ugyanígy az ugyancsak közismert, bár valamelyest kevésbé elismert Roger Babsont. A vég kezdete október 21-én következett be.

A

zoknak a napoknak az eseményeit nem szükséges részletesebben taglalnunk. Október 21-ének hetében a piac roszszul nyitott, a forgalom az akkoriban megszokotthoz képest lanyha volt. A helyzet szerdán fordult rosszabbra, a tragédia első napja csütörtök volt. Reggel az árak látszólag megállíthatatlanul estek, az árfolyamjegyz őgép, akárcsak hétfőn, délelőtt jócskán lemaradt a forgalom mögött. Azon a csütörtökön, déltájban azonban a dolgok átmenetileg   jobbra fordultak. A Morgan bankházban találkoztak a kor nagy   bankárai, Thomas Lamont a Morgantól, Mitchell a National Citytől, Wiggin a Chase-től, s úgy döntöttek, tesznek valamit a helyzet megváltoztatására. Ezután a tőzsdén megjelent Richard 70

Az összeomlás követ kezmé nyei: egy csőd beme nt befe ktet ő 100 dollárért árulja 1929-es Chrysler Roadsterét. (Bolti ára 1555 dollár volt.)

Whitney, a Morgan alkusza, hogy stabilizáló vásárlásokat eszközöljön a pénzzel, amelyet a nagy bankárok bocsátottak a rendel71

kezésére. Miképpen John Law, a Buborék és más epizódok  idején, most is úgy gondolták, hogy megnyugtató nyilatkozatokkal és akciókkal mindent a visszájára fordíthatnak. Sajnos azon ban a hét végére a bizalom - előrelátható módon - szertefoszlott. Hétfőn nagyban folyt az eladás, a kedd pedig, október 29-e, a tőzsde addigi történetének legpokolibb napja volt. Most már  semmi sem állíthatta meg az eladást, és valószínűnek tűnt, hogy több vételre már nem kerül sor. A helyzeten nemigen javított, hogy rebesgetni kezdték: a nagy bankárok maguk is sorra szállnak ki - s nagyon is lehetséges, hogy valóban így történt. A következő hetekben a piac tovább lanyhult, a hétfők különösen rossz napok voltak. Feltehetőleg kevesen vitatják, hogy ennek a históriának nincsen semmiféle eredeti vagy más szempontból különleges eleme. Az árakat felhajtotta a várakozás, hogy majd a magasba szöknek, e várakozást pedig beteljesítették az általa eredményezett vásárlások. Ezután következett a remények elkerülhetetlen meghiúsulása - valamilyen látszólag káros esemény fejl emény , vagy egyszerűen az intellektuális tekintetben kiszolgáltatott vásárlók elfogyása következtében. Bármi volt is az ok, annyi biztos, hogy akinek meg van írva, hogy lógjon, az nem fog ágyban,  párnák közt meghalni. Az összeomlás után két előrelátható eseményre került sor. Lehet, hogy John Law, aki életének utolsó, szomorú éveit Velencében élte, szerencsésebb volt, mint az 1920-as évek nagy pénzügyi mágusai. Charles Mitchellt és Albert Wiggint azonnali hatállyal elbocsátották. Mitchell, aki alaposan belebonyolódott a   piaci műveletekbe, a következő évtized nagy részét tárgyalótermekben töltötte, jövedelemadó-cs alással vádolva. Elértéktelenedett részvényeit átruházta vélhetően gyanútlan feleségére, majd   jelentős tőkeveszteséget vont le az adóalapjából. A büntetőper  ben végül felmentették, de továbbra is súlyos magánvádakkal és kártérítési igényekkel kellett számolnia. Wiggintől, aki szintén 72

nagy manipulátor volt, s aki a saját bankja tőkéjéből is jócskán veszített, megvonták a nyugdíját. Cuttent, Meehant, és „Add El Őket!" Smith-t kongresszusi bizottságok idézték maguk elé. Cutten heveny emlékezetekiesést kapott, Meehan pedig, amikor    beidézték, szórakozottságában külföldre utazott, de hamarosan visszatért és mentegette magát. Richard Whitney sikkasztásért a Sing Singbe került. 1932-ben Párizsban Ivar Kreuger, az egykori   pénzügyi világnagyság, gründoló és spekuláns - ekkorra a nagy tolvajok egyike - egy szép napon elment hazulról, vett egy   pisztolyt, aztán agyonlőtte magát. Kiderült róla, hogy miképpen sokan mások, hamis olasz államkötvényeket nyomatott - íme a sajtószabadság egy kevéssé helyénvaló megnyilvánulása. Irving Fisher milliókat veszített, neki a Yale szerény támogatása révén sikerült a felszínen maradnia. A kor két gigásza, Joseph P. Kennedy és Bernard B aruch osztozott a nyereségeken, amelyekhez sokak gyanakvása szerint azáltal jutottak, hogy időben elhagyták a színt. Előre látható volt, hogy az eseményeket követő magyarázatok  is mellőzni fogják a valóság rideg tényeit. Ez szoros párhuzamot mutatott a korábbi epizódok idején történtekkel, és sajátságos, néha furcsa formában 1987-ben, majd később is megismétlődött. 1929 októberében a piac, úgymond, csak külső tényezőkre reagált. Mint némi késéssel felismerték, az előző nyáron csökkent az ipari termelési, valamint néhány folyamatosan hozzáférhető gazdasági mutató. A piac, mondták, a maga racionális módján ezekre felelt. A bajt nem a spekuláció meg a következményei okozták, hanem azok a lényegesebb, teljességgel külső hatások. A hivatásos közgazdászok különösen készségesen működtek  közre ennek az illúziónak a terjesztésében és védelmezésében.   Néhányan, akik a történelemmel foglalkoznak, még mindig ezt teszik. Mindenesetre amit mondtak, nem hangzott tökéletesen meggyőzően. Tettek bizonyos lépéseket - létrehozták az Értékpapír  73

és Tőzsde Bizottságot, korlátozták a holdingvállalatok piramisszerű egymásraépülését, ami különösen jelentős volt a villamosipar  ban, bevezették az árrésigények ellenőrzését. A figyelem azon ban, mint mindig, a spekuláció eszközeire irányult. Egy szót sem szóltak a döntő tényezőről, amely ellen nem is tettek - sőt nem is tehettek - semmit: magáról a spekulációs hajlamról. Az 1929-es összeomlásnak azonban valóban volt egy gyógyító hatása is: némileg kivételes módon megmaradt a pénzvilág emlékezetében. A következő negyed században a kötvénypiacok  általában kiegyensúlyozottak és eseménytelenek voltak. Jóllehet, ez a hangulat tovább tartott a kelleténél, a pénzügy története nem ért véget. A Schumpeter-féle mánia iránti ragaszkodás hamarosan ismét megmutatkozott.

7.

F E J E Z E T

Hadd hangsúlyozzuk még egyszer - különösen azok számára, akik ilyen ügyekben hajlanak a személyes vonatkozásokban hasznos szkepszisre: a pénzvilág emlékezőképességét praktikus okok  ból legfeljebb húsz - és semmiképpen sem több - esztendőre  becsülhetjük. Rendesen ennyi időre van szüksége, hogy kitörlőd  jék belőle egy katasztrófa emléke, s hogy ismét felbukkanjon valamilyen korábbi téboly, amely aztán hatalmába keríti a pénzemberek lelkét. Általában ennyi idő kell ahhoz is, hogy egy új az előtte járókhoz hasonlóan a saját innovatív lángel méjétől eltelt - nemzedék lépjen a porondra. Mivel kellőképpen le vannak  nyűgözve önmaguktól, ebben a világban megzavarja őket két további tényező: mind a kettő nagy kísértést jelent, hogy hibát kövessenek el. Az egyik, mint többször is említettük, az a könnyedség, amellyel, miközben egyre gazdagodik, minden ember a saját kivételes éleselméjűségének tulajdonítja a szerencséjét. Ehhez társul az, hogy a szerény körülmények között élő többség hajlik  arra, hogy kivételes szellemi képességeket tulajdonítson azoknak, akiket, ha átmenetileg is, a gazdagsággal azonosít. Csak a   pénz világában van ilyen hatékony módszer annak elrejtésére, amiről idő múltán kiderül majd, hogy önáltatás, illetve tömegek  rászedése. Minden szabály alól van azonban kivétel. Miközben az utóbbi 75

évszázadban az Egyesült Államokban nagyszerű szabályossággal váltogatták egymást az illúzió, majd az újabb illúzióba torkolló kiábrándulás időszakai - a nagyobb fokú irracionalitás időszakai (példaképpen említsük John Law-t, a Déltengeri Buborékot és az 1929-es krachot) - csakugyan elevenebben éltek  tovább a pénzvilág, mint a nagyközönség emlékezetében. Ennek  eredményeképpen a kétely, az óvatosság és a viszonylagos épelméjűség periódusa némileg hosszabbá vált. Az 1929-es tőzsdekrachhal kezdődtek a nagy gazdasági válság komor évei, s ezért valóban joggal és komolyan felelőssé tehető az értékpapírpiac összeomlása. Az október 29-ét közvetlenül követő hetekben a fogyasztási javak széles köre iránt csökkent a kereslet, az üzleti világ elbizonytalanodott, a befektetési kedv rohamosan csökkent, és sorra buktak meg a vállalkozások. A közgazdászok, mint említettem, akkor és később is mentségeket kerestek a piac számára, és mélyebb összefüggéseket, egye  bek között a Federal Reserve nem kellően rugalmas politikáját tették felelőssé a gazdasági hanyatlásért. Ez az eszelősséggel határos kibúvó volt. Ráadásul a piac összeomlása kivételesen törékeny pénzügyi, bank-, illetve általános gazdasági viszonyok  közt következett be. Kétség sem férhet hozzá, hogy igen komoly és rendkívül káros gazdasági következményekkel járt.

A

z amerikaiak azonban az ötvenes évekre többé már nem tekintettek az 1929-es krachból táplálkozó gyanakvással az értékpapírpiacra, amelyről korábban úgy érezték, hogy a kifosztásukra jött létre. 1954-ben és '55-ben, negyed századdal a szörnyű októberi napok után, mérsékelt fellendülés következett  be. Az évtized második felében és az 1960-as évek folyamán újabb spekulációs nekibuzdulásokra került sor, amelyeket rendre megtorpanás követett. Az amerikai és más ipari gazdaságok  teljesítménye ezekben az években jó, gyakran ragyogó volt 76

alacsony volt a munkanélküliség, a gazdaság állandóan és lendületesen növekedett, az infláció alacsony szinten maradt. Az ezzel   járó derűlátást tükrözte, hogy a fiatal piaci manipulátorokról, nevezetesen a „go-go boy"-okról azt hitték, hogy új, és forradalmian innovatív módon közelítik meg a befektetési lehetőségeket. Ezzel ők maguk is így voltak. Ezt a tévedést, legalábbis részben, viszonylag enyhe visszaesések korrigálták, főképpen 1962-ben és 1969-ben. Az új spekulációs hangulat legnevezetesebb megnyilvánulására, jóllehet határozott amerikai pártfogással, Svájcban került sor, kihatott azonban egész Európára, sőt Dél-Amerikára is. Az elmeszülemény - egyesek szerint elmezavar - neve Investors Overseas Services (IOS) volt. A kétségtelenül energikus fiatalemberekből álló csoport élén Bernard Cornfeld, a volt szociális gondozó, és Edward Cowett, a vitán felül kitűnő  jogász állott. Az IOS jó néhány befektetési alapot irányított, amelyek más befektetési alapokba ruháztak be (az Ala  pok Alapja), egyebek közt incesztuózus   beruházásokat eszközöltek magába az IOS-ba is. Irányított továbbá befektetési alapokat forgalmazó és kezelő cégeket, Bemard Cornfeld visszavovalamint befektetett bankokba, biztosínultan él Franciaországban, tótársaságokba és más pénzügyi intézde bele-belekap az ingatlanüzletbe és állítólag ismét beményekbe. szállni készül a be fekt etés iAz IOS azonban mindenekelőtt haalap bizniszbe talmas kereskedelmi szervezet volt, amelyben kötvénykereskedők toboroztak újabb kötvényügynököket, akik eladásaikból részesedést kaptak, akiket pedig ezen a módon bevontak, további eladókat szerveztek be, ezért jutalékot kaptak. A piramis Németországban már vagy hatszintes volt, és az eredeti befektetési alapnak már csak töredéke jutott azokra a 77

kötvényekre, amelyek vásárlására létrehozták. A többit a jutalékokra fizették ki. Aligha gondolható ki a befektető számára fiskálisán elképzelhetetlenebb vállalkozás. Az Értékpapír és Tőzsde Bizottság megtiltotta az IOS-nak a kötvényforgalmazást az Egyesült Államok  ban, később pedig azt is, hogy amerikai állampolgároknak éljenek bárhol - értékpapírokat adjon el. Innét a szervezet offshore elnevezése. Kiszorították Brazíliából is, amelyet egyébként pénzügyi tekintetben toleráns államnak szokás tekinteni. Újabb és újabb nézeteltérései támadtak Svájccal is, és végül rákényszerült, hogy műveletei egy tekintélyes része számára egy közeli, franciaországi színhelyet válasszon. Az IOS mindazonáltal kihúzott néhány milliárd dollárt a megszédült befektetők  zsebéből, ideértve magának a cégnek az ügynökeit is, akiket alaposan magával ragadott saját eladási retorikájuk. Nyilvánvalóan jóhiszeműen a nevét adta a vállalkozáshoz James Roosevelt, Franklin Delano Roosevelt fia, aki korábban a Kongresszus köztiszteletben álló tagja, és az Egyesült Államok ENSZnagykövete volt; Sir Eric Wyndham White, a megbecsült köztisztviselő, aki hosszú időn át a GATT (a General Agreement on Tariffs and Trade) főtitkára volt, és Dr. Erich Mende, a Német Szövetségi Köztársaság egykori alkancellárja. Sok ezer más emberrel együtt boldogan reagáltak Cornfeld sokat ígérő kérdésére: „Őszintén akarnak gazdagok lenni?" Utóbb volt okuk megbánni. Az igazgatótanácsba engem is meghívott James Roosevelt, én azonban nem álltam kötélnek. Elvből nem veszek részt vállalati irányító testületekben, s ebben az alapállásomban ezúttal igencsak megerősített a svájci bankár  ismerőseim megjegyzéseiből kihallható gyanakvás, valamint hogy magam is ismerem az ilyenfajta vállalkozások veszélyeit. Közgazdászi reputációmra kétségkívül lett volna bizonyos negatív hatással, ha eleget tettem volna a felkérésnek. Olvasóimat viszont alighanem megkíméltem volna ettől az értekezéstől. 78

1969-ben az eladások és a kötvény árak csökkenése nagymértékű negatív tőkeáttételi ellenhatást fejtett ki a szervezetre. Kudarcot vallott az árszint tartását célzó kétségbeesett erőfeszítés: a   belső vásárlás. Elkerülhetetlenül bekövetkezett a mind nagyobb kiábrándulás. Comfeldet - úgy tűnik, hogy sajnos-rábeszélték: engedje át a maradék aktívumot Robert Vescónak. Az utóbbi pénzügyéri híre olyan, hogy azóta is bölcsen kerüli Amerikát. Bemard Comfeld ellen semmilyen   bűncselekmény miatt nem emeltek vádat, ámbár a későbbiekben, amikor elég könnyelmű volt, hogy átutazzék Svájcon, valószínűleg eltöltött néhány hetet egy ottani börtönben. Nem valószínű, hogy volt más bűne, mint nagyravágyása, és energiáinak rossz irányba terelőRobert Vesco, az IOS utolsó vezetője. Elővigyázatosságdése. A vétkesek, mint mindig, azok, ból sohasem tette a lábát akik olyan mohón és olyan nyilvánvalóAmerika földjére an törekedtek arra, hogy megszabadítsák őket a pénzüktől. Ezekben az években ugyancsak lelkesedés fogadta a Real Estate Investment Trusts-öt (a REITs-ot). Ebbe a lelkesedésbe azután önelégültség vegyült, amikor a nagy nemzetközi bankoknál - a Citibanknál, a Manufacturers Hannovernél, a Continental Illinoisnál és a többinél - tekintélyes betéteket helyeztek el az olajtermelő OPEC-orsz ágok. A pénzintézetek ezeket a pénzeket kölcsönök formájában Mexikóba, Brazíliába, Argentínába és Lengyelországba, valamint más sóvár pályázókhoz helyezték ki. Ezt az újrafelhasználást - recycling-nak nevezték - akkoriban eredeti és szellemes, valamint igen tiszteletreméltó pénzügyi műveletnek tekintették. Azóta szomorúan nyilvánvalóvá váltak a következmények: az ily módon kedvezményezett országok vagy   beszüntették a kölcsönök visszafizetését, vagy súlyos teherként 79

nehezednek rájuk, fenyegetik az életszínvonalat és kormányaik  stabilitását. A kölcsön kapott pénzek egy részét - lehetséges, hogy tekintélyes részét - továbbították Svájcba vagy vissza New York-ba. Aligha kétséges, hogy a felelős bankárok - akiket megvédett a nagy pénzek kezeléséből adódó tekintély - valaha is   belátták volna, mekkorát tévedtek. Az 1960-as és 1970-es évek kisebb epizódjai és azok szerencsétlen következményei megfelelőképpen megmutatták, hogy alapjában még mindig a pénzügyi aberráció jellemzi a pénzügyek szereplőinek gondolkodásmódját és cselekvéseit. A teljes igazság felismerésére azonban csak az 1980-as években, az 1987. október 19-i látványos összeomlás nyomán került sor.

M

int a korábbiakban, ebben a spekulációs epizódban is alig volt új elem. Ismét és előrelátható módon felbukkant minden mozzanat. Ahogyan annak idején a Calvin Coolidgekorszakot áldották, most a Ronald Reagan-érát méltatták. A „tőkeáttétel" ezúttal vállalat-felvásárlások és könnyített kivásárlások kis tulajdoni hányaddal a vállalat feletti ellenőrzés megszerzése formájában tért vissza, amit persze a nagy adósságok  felhalmozása tett lehetővé. Megjelent a megdöbbentően újszerűnek tekintett pénzügyi eszköz is, a nagy kockázatú és ennélfogva magas hozadékú részvény. Mint említettük, mindössze mélységesen sokatmondó neve - a bóvlirészvény - volt az újdonság. A Wall Street-i fiatalemberek egy új csoportjának szükségképpen kurta volt a memóriája. Hódolattal illették továbbá a különösen nagyszabású műveletek irányítóit is, akik valójában épp a gyalázatba és a börtönbe vezető utat járták. (Az új nemzedék legnevezetesebb képviselői, Dennis Levine és Ivan Boesky már a krach előtt erre a sorsra jutottak.) Michael Miiken és Drexel Burnham Lambert, a bóvlirészvények törzsrészvényekkel való helyettesítésének fő előmozdítói az összeomlás után ugyancsak nehéz időket éltek át. Miikennek nehézségei támad80

A Reagan-éra újabb spekulánsnemzedéket nevelt ki. A képen: a tózsdeyuppie-k az 1987-es krach idején a rossz híreket olvassák

tak az értékpapír-regulációs törvények miatt, a Drexel Burnham Lambert pedig, miután igazgatóit megjutalmazta korábbi teljesítményeikért, látványosan csődbe ment. A Fortune, e korántsem radikális sajtóorgánum így írt az utóbbi fejleményről: Vajon a Drexel maga intézte el magát? Vagy valaki más? Az igazság az, hogy öngyilkosság - és gyilkosság - történt. A cég olyan hatalmassá vált, hogy az alkalmazottak őszintén hitték:   büntetlenül bármit megtehetnek, amit csak akarnak. Ez lehetett az oka annak, hogy ötszáz vállalkozást fenyegetett, hogy a Drexel felvásárolja, és az utóbbinak mégsem kellett politikai retorzi81

ókkal számolnia. Ezért történhetett meg, hogy szinte határtalanul felduzzaszthatták saját és ügyfeleik mérlegfőössz egét és persze adósságaikat, anélkül, hogy felkészültek volna arra, hogy egy napon az adósság kimegy a divatból. Egy korábbi tisztségviselő ezt mondta: „Tudja, azt hittük, sebezhetetlenek vagyunk.". Ha csakugyan érzékeny intellektusú és éles elméjű emberek  lettek volna, se Miiken, se a többi vezető nem vállalta volna a hosszan tartó nyilvános és személyes szégyen kockázatát. A   pénz ismét tévútra vezette az embereket. Állíthatom, hogy az 1987-es krach és következményei pontosan az ismert képlet szerint előreláthatóak voltak, hiszen, mint korábban említettem, meg mertem kockáztatni előrejelzésüket. 1987 elején az Atlantiéban foglalkoztam velük, valamint az 1929es eseményekkel kimutatható párhuzamaikkal, és beszéltem a „leszámolás napjáról... amikor a piac szinte megállíthatatlanul összeomlik", és utaltam az itt több mint elégszer méltatott igazságra: „Aztán majd újra felfedezik a Wall Street legrégibb törvényét: mindenki csak a bukás előtt pénzügyi lángelme.". A cikkben azt is kifejtettem, hogy az összeomlás, ha bekövetkezik, gazdasági hatását tekintve kevésbé lesz pusztító, mint az 1929-es. E téren ugyanis történt változás. A gazdaságnak bizonyos rugalmasságot kölcsönzött a szociális intézményrends zer, a többé már nem túlnyomóan agrárjellegű gazdaságban alkalmazott mezőgazdasági jövedelem-támogatások, a szakszervezeti   bérhozzájárulások, a bankok (és hozzájuk hasonlóan a betét- és hitelintézetek) betétbiztosításai, valamint a kormánynak a gazdasági aktivitás fenntartását szolgáló jelentős, keynesiánus kötelezettség-vállalása - vagyis mindaz, ami az 1929-es összeomlás idején még nem létezett. Így aztán kisebb volt a veszélye egy komoly és elhúzódó depressziónak. Az 1987-es összeomlás utójátéka során még a múlt legszigorúbb mércéjével mérve is különösen figyelemreméltó mérvű mellébeszélésnek lehettünk tanúi. Először volt pénzügyminisz82

terek, hivatásos szóvivők és nagyvállalati csúcsvezetők egy tanácskozása reagált. Közös hirdetést jelentettek meg a New York  Times-  ban, amely az összeomlást a szövetségi költségvetés hiányának tulajdonította. Ez a pénzvilág konzervatívjai által riasztóan magasnak ítélt hiány már a Reagan-adminisztráció előző hat évében is megvolt. Utóbb azonban úgy vélték, hogy ez csak azon a rettenetes októberi délelőttön vált világossá, tudatosult hirtelen a pénzpiaci szereplőkben is. A magas pénzügyi pozíciókban lévők - ezúttal az abszurditással határos mértékben - ismét megmutatták, hogy mesterei a leplezésnek. Ezután elemzések sora született meg, amelyeket a New Yorki Értéktőzsde, az Értékpapír és Tőzsde Bizottság és egy különleges hatáskörű elnöki ad hoc bizottság készített el. Ami jelentőségüket illeti, ez a csekélytől a tökéletesen nevetségesig terjedt. Közülük leginkább az a tanulmány hívta fel magára a figyelmet, amelyet egy Ronald Reagan által kiküldött speciális bizottság készített, amelynek az élén Nicholas F. Brady állt. E tanulmány nem hagyta teljesen figyelmen kívül az összeomlást megelőző spekulációt: a jelentésük első öt vagy hat, nagyrészt grafi konokat tartalmazó oldala megerősítette, hogy előzőleg csakugyan volt tőzsdei hossz. A dokumentumhoz függelékként csatolt tanulmányban - bátran és bölcsen - úgy foglaltak állást, hogy: „...végül minden jó vagy rossz szükségképpen véget ér, és az 1987 októberi katasztrófa erre a sorsra juttatta a világméretű hosszt is". A tanulmány azonban az alapvető lényeget mellőzve aztán jóval kisebb jelentőségű tényezőket emelt ki: a programügyleteket, a   portfolióbiztosítást, a tőzsdespecialisták túlnyomórészt nem taglalt helytelen lépéseit. Egy hajmeresztő logikai bukfenccel a   bukásban szerepet tulajdonítottak bizonyos regulatív korlátozásoknak is. Azt hogy a spekuláció következményeivel együtt évszázadok óta a piacok visszatérő, lényegi és sajnálatos velejárója, nemigen emlegették. Ugyanígy a többi tanulmány sem. Az Értékpapír és Tőzsde 83

Bizottság csaknem öt font súlyú traktátusa szinte kizárólag a  piaci performance-szal és az összeomlás idején alkalmazo tt „stratégiákkal" foglalkozott. A magát az összeomlást kiváltó alapvető tényezőkről a szerzők nem tettek említést. Összefogalásképpen megállapították, hogy a program-kereskedelemben számítógépekre alapozott technikai intelligenciával helyettesítették az emberi értelmet, márpedig az ilyen technika teljességei váratlanul elkezdheti ontani az eladási utasításokat. Az index- és opciókereskedelem valóban a játékkaszinó vonásaival ruházta fel a piacot, azok az egyének, spekulációs- és nyugdíjalapok, valamint más intézmények, amelyek ostoba naivitással és nagy várakozásokkal betértek e kaszinóba, ártatlannak találtattak. A Kongresszus az összeomlással kapcsolatban meghallgatásokat hívott össze. Törvények meghozatalát fontolgatták bizonyos kaszinójelenségek kiküszöbölésére, azonban egyetlen ilyet sem fogadtak el. Talán valamiféle belső hang azt súgta a törvényhozóknak, hogy az ilyen intézkedések legfeljebb marginális jelentőséggel bírnak. Azt a visszatérő és szomorú kényszerképzetet, hogy tudniillik az erőfeszítések nélküli meggazdagodás szükségképpen kivételes pénzügyi bölcsességgel és éles elméjűséggel társul, a törvények nem gyógyítják.

A

z ilyen történetekben se szeri, se száma a meglepetéseknek , melyek egyébként földrajzi határokat sem ismernek. 1990 márciusában a japán értékpapírok jelentősen és teljességei váratlanul esni kezdtek, a főbb tokiói tőzsdeindexek közel huszonöt százalékkal csökkentek. (Működésbe lépett viszont a  japán leleményesség. Egy japán érdekeltségű vezető befektetési cég kiszivárogtatta, hogy szóba került a számviteli szabályok  megváltoztatása, azaz, hogy a cég, amely veszít a részvényein, ezt a tényt bizalmasan kezelheti.) A Washington Post  gyorshír ben jelentette, amire már korábban is számítani lehetett: „Általá84

nosan elfogadott felfogássá vált, ... hogy a kormány és a nagy   befektető cégek által manipulált japán értékpapírpiac csak javulhat, eképpen pedig alapok jönnek létre az ország tengerentúlra irányuló kereskedelmi offenziváinak finanszírozására.". Az utóbbi hónapokban Kanadából érkeztek hírek Robert Campeau nagymértékben felduzzasztott operációinak összeomlásáról, amely miatt a kontinens legnagyobb kiskereskedelmi vállalatai ma nyomasztó adósságteher alatt nyögnek. Kérdésessé vált, vajon lesz-e elég pénzük, hogy eladni való árut tudjanak  vásárolni rajta. Az elszámolás napjáig azonban nemigen kérdezte senki, hogy ez a hullámvasútszerű pályát befutott, legkevésbé sem előkelő kanadai ingatlanalkusz mit tehet, mondjuk a Bloomingdale's-ért. Az egyik akkori megfigyelő, Howard Davidowitz kereskedelmi tanácsadó ezt mondta róla a MacLean's magazinnak: „Ő volt az a fickó, aki az asztalfőn ököllel verte az asztalt, s közbe így ordított: „A szentségit, egyezzetek már meg!" Senki sem tudta megállítani.".  Nem valami hízelgő jellemzés. A ForRobert Campeau, a megállíttune ezúttal is a lényeget ragadta meg: hatatlan. Adóssághegyeket „MINDEN IDŐK LEGŐRÜLTEBB halmozott fel ÜZLETE. HOGYAN FŐZTEK KI A HÁBORODOTT ROBERT CAMPEAU ÉS PÉNZÉHES BANKÁRAI A HATALMAS FELVÁSÁRLÁST, AMELY HAMAROSAN LÉGGÖMBKÉNT KIPUKKADT". Aligha szükséges megemlítenem, hogy ezek a szóban forgó   bankárok az észak-amerikai kontinensen a legtekintélyesebbek  közé tartoztak. Miképpen azok is, akik Donald Trump csillogóvillogó épületcsodáit, és csak valamivel kevéssé extravagáns légi szállítmányozási kalandjait finanszírozták. A sajtó és a nagyközönség némileg kajánul figyelte, ahogyan ünnepelt zsenikből 85

(ami Trumpot illeti, őt nem utolsósorban tulajdon maga ünnepelte) közmegvetés tárgyaivá lettek. Nagyon szelektív attitűd ez. Szinte senki sem tett említést az ezeket az embereket pénzelő   bankok ítélőképességének óriási bicsaklásairól. Mi az ördögöt műveltek ezek? Mindenki, aki néz televíziót, tudja: a Citibank  nem egyszerűen azt óhajtja hinni, hogy az amerikaiak a felszínen akarnak maradni, hanem hogy boldogulni is szeretnének. Említtessék meg: azt is akarják, hogy a bankárok fizetőképesek és ítéleteikben józanok legyenek. Az ember felteszi a kérdést: akkor  hát ki tartotta bölcs dolognak, hogy a pénzemberek a rájuk bízott dollár-százmilliókkal ezeket a közismert kalandorokat támogat  ják? Ugyanez a kérdés vetődik fel az egész országot, valamint azokat illetően is, akik tévedésből, optimizmusból, ostobaságból vagy - mondjuk ki nyíltan - a lopás általában földhözragadt szándékával minden idők legnagyobb pénzügyi botrányába rángatták bele a takarékpénztárakat és hitelintézeteket.

8.

F E J E Z E T

Az életben kevés dologra hivatkoznak olyan gyakran, mint. a történelmi tapasztalatokra. Akik ismerik ezeket, nem ítéltetnek  arra, hogy maguk is elkövessék ugyanazokat a hibákat. Ezek a történelmi tapasztalatok azonban zavarba ejtően kétes értékűek  lehetnek, s talán különösképpen így van gazdasági ügyekben. Ennek az az oka, hogy a gazdasági élet állandó változásban van, amiből az következik, hogy mindaz, amit korábbi tudósok Adam Smith, John Stuart Mill, Karl Marx, Alfred Marshall megállapítottak, a jelen vagy a jövő kérdéseiben nem szolgál   biztos fogódzóul. Ha azonban a legfontosabb tényezők ugyanazok, a történelmi tapasztalatok kényszerítő erejét okvetlenül figyelembe kell venni. Ezúttal is ez a helyzet. Mivel fennáll az ismétlődés veszélye - azaz, hogy ismét elmondjam azt, ami remélhetőleg nyilvánvaló -, hadd foglaljam össze a tanulságokat. A visszatérő pénzügyi őrületeket előidéző tényezők az 1636-37-es tulipántéboly óta semmilyen igazán lényeges tekintetben nem változtak. Egyéneket és intézményeket kerít hatalmába az önelégültség, melyet a vagyongyarapodás csodája táplál. Az ehhez társuló Önnön bölcsességükbe vetett hitüket erősíti az a többször említett általános felfogás, mely szerint az intelligencia és a pénz birtoklása kart karba öltve 87

  járnak. Így gondolják ezt az érintettek, de mások is. Ebből a hitből következik aztán a cselekvés: a föld, az értékpapírok és újabban a műkincsek értékének felverése. Az emelkedés aztán ismét erősíti az egyéni és csoportbölcsességbe vetett bizalmat... és így tovább, egészen a tömeges kiábrándulásig és az összeomlás pillanatáig. Erre, mint mostanra kellőképpen nyilvánvalóvá válhatott, sohasem békés körülmények között kerül sor, a résztvevők - kétségbeesetten és jobbára sikertelenül - mindig menekülni igyekeznek. Ennek az eseménysornak lényegi részét képezik azok az elemek, amelyek miatt aztán félreismerik. Azok, akik részt vesznek  az esem ényekben, sohasem óhajtják elismerni, hogy ostobák. A   piacok teológiai értelemben is szentek és sérthetetlenek. A korábbi látványosabb és csalárdabb spekulációk mozgatóit lehet ugyan kárhoztatni, az újabban elámított (és utóbb kijózanodott) résztvevőket azonban nem. Leginkább a legkevésbé lényeges kérdéseket hangsúlyozzák: „Mi váltotta ki az összeomlást?"; „Melyek voltak azok a sajátos tényezők, amelyek ennyire drámaivá vagy drasztikussá tették?"; „Kit kellene megbüntetni?" A tiszteletreméltó piachívő ortodoxok, mint említettem, hisznek a piac inherens tökéletességében. A piac tükrözhet agyafúrt vagy léha szándékokat, mutathat monopolisztikus, piaci rendelleneségek irányába mutató hajlamokat vagy információs tökéletlenségeket, de ettől eltekintve lényegében tökéletes. A spekulációs epizód azonban a növekedést kikényszerítő, provokáló voltával együtt mégiscsak a piac belső jelensége - akárcsak a   bekövetkező összeomlás. Mivel azonban egy ilyen gondolat teológiailag elfogadhatatlan, külső hatásokat kell keresgélni: ami az újabb időket illeti, ilyen volt az 1929 nyarán bekövetkezett visszaesés, az 1980-as években a költségvetési deficit, és az 1987-es összeomlást előidéző „piaci mechanizmusok". Ha ezek  a tényezők nem léteznének, a piac feltehetőleg élénk maradt volna, a fellendülés folytatódott volna vagy a visszaesés enyhe 88

és fájdalommentes lett volna. Ily módon, ami tehát a belső, inherens hibákat illeti, ezekben a piac ártatlannak tekinthető. A gazdasági életnek nincs még egy olyan makacsul és szándékosan félreértett jelensége, mint a nagy spekulációs epizód.

U

toljára maradt a kérdés, hogy mi a teendő - már ha egyáltalán tenni lehet valamit. Az emberek időről-időre visszatérő tömeges megháborodása a kapitalizmusnak nem túl vonzó vonása. Nem elhanyagolható emberi szenvedésekkel jár a gazdasági hatásról nem is beszélve. Az 1929-es összeomlás nagyon komoly károkat okozott, és mint említettem, szemlátomást hozzájárult a rá következő depresszió kialakulásához. Az 1987-es eseményekre emlékeztetnek, a tőkeáttétel-gyakorlatból maradt, s a mai napig meglévő, súlyos adósságok, az ezzel kapcsolatos kamatkövetelések, szemben a termelő és innovatív   beruházások kamataival, és a csőd traumája. Egyes egyének és nyugdíjalapok pedig mindmáig nem heverték ki a bóvlirészvények okozta veszteségeket. Azonkívül, hogy alaposabban megértjük a spekulációs tendenciát és magát a folyamatot, valószínűleg mégsem tehetünk túl sokat. Gyakorlatilag nem lehetséges a pénzügyi kétkedést vagy a tömegeufóriát megtiltó törvények elfogadása. Ha alkalmaznának is ilyen humánus feltételeket, az eredmény nagyszabású, esetleg diktatórikus, és bizonyosan hatástalan törvényhalmaz volna. Az egyetlen ellenszer igazából a fokozott kétkedés, amely a túlságos optimizmust az őrütségre való hajlam jelének tekinti, s amely nem lát összefüggést az intelligencia és a nagy összegű   pénzek megszerzése, felhajtása vagy kezelése között. Az egyéni   befektetőt, és talán mondanom sem kell, a nyugdíj- és más intézményi alapok kezelőit egyéb áthághatatlan szabályok mellett a következő kell hogy vezesse: lehetséges, sőt valószínű, hogy mindazok, akik a pénz szoros közelségében vannak, öntelt és elbizakodott viselkedésük ellenére rendkívül könnyen követnek  89

el hibát. Legyen ez is ennek az esszének a maradandó tanulsága. További szabály, hogy amikor izgalom lesz úrrá a piacon, vagy egy befektetési kilátás felajzza a kedélyeket, tehát amikor egy különleges felismerésen alapuló egyedülálló lehetőséget emlegetnek, minden okos embernek visszavonulót kell fújnia: ilyenkor helyénvaló az elővigyázatosság. A lehetőség talán csakugyan létezik. Az a kincs talán valóban ott van a Vörös-tenger  fenekén. A történelem azonban bőségesen szolgál bizonyítékkal arra nézve, hogy gyakran - vagy még annál is gyakrabban - csak  rászedésről vagy önálltatásról van szó. Egy effajta esszé befejezésekor nem térhetek ki az olyan kérdések elől, mint: „Mikor, és milyen területen zajlik majd le a következő nagy spekulációs epizód? Ingatlanokban? Az értékpa  pírpiacokon? Műtárgyakban? Antik gépkocsikban?" Ezekre nincsen válasz; senki sem tudja, és bárki, aki válaszolni merészel rájuk, egyszerűen csak nem tudja, hogy nem tudja. Egyvalami azonban biztos: a továbbiakban újabb és még több ilyen epizódra fog sor kerülni. A bolondokat, ahogyan mindig is mondták, valóban megszabadítják a pénzüktől. Ilyenek sajnos azok is, akik  az általános derűlátás hatására pénzügyi lángelméknek érzik  magukat. Így van ez évszázadok óta, és így lesz még sokáig.

90

FORRÁSOK

JEGYZÉKE

1. FEJEZET

Az amerikai gazdasági virágzásról a 19. oldalon olvasható fordulatot Alexander Dana Noyes idézi The Market Place című művében (Boston: Little Brown & Company, 1938), a 324. lapon. A 19. oldalon olvasható Hornblower - és Weeks - megállapítást 1929. szeptember 6-án a The Wall Street Journal  idézte.

3. FEJEZET

A 32. oldalon említett Braudel-megállapítás a Civilization and Capitalism, 15-18 th Century The Wheels of Commerce című II. kötetének  (New York: Harper & Row, 1982,. fordította Sian Reynolds) 100-101. oldalán található. A 35. lapon lévő N. W. Posthumus-idézetet (a „The Tulip Mania in Holland in the Years 1636 and 1637" című tanulmányból) Braudel idézi művének 101. oldalán, és eredetileg a Journal of Economic and    Business History 1928-29-es első kötetében jelent meg. A tengerészről szóló történet megtalálható Charles Mackay Extraordinary Popular Delusions and the Madness of Crowds (Boston: L. C. Page, 1932) című művének 92. oldalán. A könyv első kiadása 1841 ben, Londonban je-lent meg. Bár azóta a későbbi kutatások és publikációk némely tekintetben túlhaladottá tették, máig a spekulációs tévelygésről szóló egyik legérdekesebb és legszínesebb összefoglaló munka. A 35-36. és a 79-80. oldalon ugyancsak Mackay-re hivatkozom.

91

John Law életének első szakaszát (amelyre a 38. oldalon térek ki) részletesen taglalja Montgomery Hyde The Life of John Law (Amsterdam: Hom e & Van Thai, 1948) című könyvében . Lásd még ezen kívül: Róbert Minton: John Law (New York: Association Press, 1975.). Korábban én is foglalkoztam Lawval Money: Whence It Came, Where   It Weni (Boston: Houghton Mifflin Company, 1975) című könyvem ben. John Law életének végéről Saint Simon herceg ír  Historical Memoirs  jában (London: Hamish Hamilton, 1972; fordította és szerkesztette Lucy Norton) a III. kötet 299. oldalán. A francia gazdasági állapotoknak a 43. lapon olvasható jellemzése ugyanennek a műnek a 269. oldaláról való.

4. FEJEZET

A 45. oldalon Sir Isaac Newton pénzüg yi veszteségeivel kapcsolatban Ro-bert Wernick „When the Bubble burst, all of England wound up   broke" című művére hivatkozom (megjelent: Smithsonian magazine, 1989 december, 158. old.). A Déltengeri Társaság föld rajz i kiterjedését a 45. oldalon Joh n Carswell The South Sea Bubble-jának  (Stanford, California: Stanford University Press, 1960) alapján vázolom. Carswell könyve a Buborékkal foglalkozó művek között alapvető fontosságú. Az

50. oldalon Mackay Extraordinary Popular Delusions and the   Madness of Crowds 72. lapjára hivatkozom.

5. FEJEZET

Az 51. oldali idézet Andreas Andreadés History of the Bank of England: 1640-1903 című műve 2. kiadásának (London, P. S. King & San, 1924) 250. oldalán található; a szerző Juglar  Les crises economiques című munkájára (334. 1.) hivatkozik.

92

Az inflációt, amellyel az 54-55. oldalon röviden foglalkozom, Money: Whence It Came, Where It Went című könyvem 58. skk. oldalán taglalom. Az 58. oldalon Norman Angell The Story of Money (New York: Frederick A. Stokes Co., 1929) című művének 279., az 59.-en A. Barton Hepburn A History ofCurrency in the United States-é nek (New York: Macmillan Publishing Company, 1915) 102. lapjára hivatkozom. A 60. lapon olvasható „mánia" kifejezést Joseph Schumpeter  Business Cyc/es-jéből (New York: McGraw-Hill Book Company, 1939) vettem, lásd a könyv 250 skk. oldalait.

6. FEJEZET

Az 1929-es évnek a 63-64. oldalon tárgyalt megkülönböztető sajátosságaival foglalkoztam The Greet Crash című munkám első oldalain is. Többször is kiadták, a 65-66. oldali The Wall Street Journal  idézet, a 69. oldalon olvasható Irving Fisher megállapítás és az ugyanitt található Joseph Stagg Lawrence-kijelentés az 1988-as kiadásban jelentek  meg.

7. FEJEZET

A 78. oldalon említett Cornfeld-kérdésről kapta címét Charles Rawnak, Bruce Page-nek és Godfrey Hodgson-nak az Overseas Investors Services-ről szóló könyve (New York: Viking Press, 1971.). A 81. oldalon található Fortune-idézet szám.

forrása az 1990. má ju s 21.-i

A 62. oldalon idézett cikkem az Atlantic 1987 januári számában jelent meg.

93

A 82-83. oldalakon a Report of the Presidential Task Force on Market   Mechanisms című tanulmányra hivatkozom (1988 január, I. tanulmány, 49. lap). A 83. oldalon említett SEC-tanulmány címe The October 1987Market   Break: A Report, 1988 februárjában jelentette meg az Egyesült Államok Értékpapír és Tőzsdebizottságának Piacszabályozási Divíziója. A 85. lapon olvasható Howard Davidowitz idézet a Mac Lean's 1990.   január 29.-i számának 48. oldalán jelent meg.