Nora Roberts - 3. Vérmágia

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Nora Roberts: Blood Magick The Berkley Publishing Group, Published by the Penguin Group, New York, 2014 A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Fordította: Gondáné Kaul Éva Szerkesztette: Daróczi Péter Könyvterv: Malum Stúdió | Szabó Vince Copyright © 2014 by Nora Roberts Hungarian translation © Gondáné Kaul Éva, 2015 Borítóterv © Szabó Vince | Malum Stúdió, 2015 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015 Elektronikus kiadás v.1.0. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. ISBN 978-963-406-147-2 Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

Katnek, aki az egyik legragyogóbb fénysugár az életemben.

Míly messze ég már a csillagsereg, és első csókunk s míly öreg a szívem. WILLIAM BUTLER YEATS: EPHEMERA (Fordította Illyés Gyula)

Ha! Vért kíván, mondják; vér vért kíván! WILLIAM SHAKESPEARE: M ACBETH, 3. FELVONÁS 4. SZÍN (Fordította Szász Károly)

1. 1276 nyara

Egy nyár végi derűs napon Brannaugh fűszernövényeket, virágokat és zöld hajtásokat gyűjtött, amelyekből gyógyító kenőcsöket, italokat, teákat készít majd. Ahogy annak idején az anyjukhoz, most hozzájuk, a három Sötét boszorkányhoz fordultak a szomszédok, ha fájdalmak, testi, lelki vagy szellemi bajok gyötörték őket. A szolgálataikért pénzzel vagy terményekkel fizettek. Az öccsével és a húgával Clare-ben rendezkedtek be, távol az otthonuktól, Mayo megyétől. Messze az erdei háztól, ahol régebben éltek, és ahol az anyjuk meghalt. Nem számított arra, hogy ilyen elégedett és boldog életet él majd Clare-ben. Teljesen elképzelhetetlennek tűnt azon a borzalmas napon, amikor az anyjuk szinte az összes erejét átadta nekik, és elküldte őket otthonról, hogy biztonságban legyenek, aztán feláldozta magát. Brannaugh-nak eszébe jutott a sok fájdalom, a keserű kötelességtudat és a félelem fojtogató érzése, miközben engedelmeskedett Sorchának, és elvitte az öccsét meg a húgát otthonról. Maguk mögött hagyták a szeretetet, a gyerekkorukat és az ártatlanságukat. Sok év telt el azóta. Az első éveket az anyjuk parancsa szerint az unokatestvérük családjánál töltötték, ahol szívesen fogadták őket, biztonságban voltak, és gondoskodtak róluk. De aztán eljött az idő, hogy elhagyják ezt a meleg fészket, átvegyék az örökségüket, és önmagukká váljanak. Mert ők a három Sötét boszorkány. Az egyetlen kötelességük és a legfőbb céljuk Cabhan, a sötét varázsló elpusztítása. Cabhan ölte meg az apjukat, a bátor Daithit, és az anyjukat, Sorchát, aztán valahogy túlélte a varázslatot, amivel a haldokló Sorcha sújtotta. De ezen a gyönyörű nyár végi napon az egész olyan távolinak tűnt. Messze volt az a rettegéssel teli tél, a halálos, véres tavasz. Az új otthonában rozmaring illata szállt a levegőben, és a kertben virágzott a rózsabokor, amelyet a férje ültetett az első gyermekük születésekor. Bárányfelhők vonultak a vakítóan kék égen, a smaragdzöld mező fölött, amit az erdőből hasítottak ki a kis gazdaságuk számára. A hároméves fia a napon üldögélt, és a kis dobot verte, amit az apja csinált neki. Olyan örömteli ártatlansággal dobolt és kurjongatott, hogy a nő szívét elárasztotta a szeretet, és könnybe lábadt a szeme. A lánya még egyéves sem volt, és békésen aludt a közelben, a kedvenc rongybabáját szorongatva. Kathel, a hűséges kutya őrizte az álmát. A méhében pedig újabb fiú rúgkapált. Ha kicsit távolabb nézett, láthatta a tisztást meg a kis házat, amelyet Eamonnel és Teagannel építettek nyolc évvel korábban. Akkor még gyerekek voltak. Gyerekek, akik nem élvezhették a gyerekkorukat. Még most is a közelben éltek. A hűséges, erős Eamon, a kedves és igazságos Teagan. Most

boldogok, gondolta Brannaugh. Teagan pedig fülig szerelmes a férjébe, akivel tavasszal házasodtak össze. Minden olyan békésnek tűnt, Brin dobolása és kurjongatása ellenére. A ház, a fák, a birkák, a zöld mező, a kert, a ragyogóan kék ég. Mégis vége lesz a nyugalmuknak, mert hamarosan el kell hagyniuk ezt a vidéket. Az idő egyre közeledett. Ezt is ugyanolyan bizonyossággal érezte, mint a méhében lévő magzatot. A fényes napokat sötét idők váltják fel, a békének véres csata vet véget. A nő megérintette a kutyát ábrázoló amulettjét, a védő​talizmánt, amelyet az anyja vérmágiával készített. Hamarosan megint szüksége lesz a védelemre. A kezét a tarkójára szorította, mert tompán sajogni kezdett a feje. Ekkor észrevette a lóháton közeledő férjét. Eoghan hihetetlenül jóképű, és csak az övé, gondolta a nő elérzékenyülve. A szeme zöld, mint a hegyek, hollófekete haja göndör fürtökben hullott a vállára. Délcegen, egyenesen tartotta magát a kanca nyergében, és szokásához híven vidáman énekelt. Brannaugh szíve most is hevesebben dobogott, amikor meglátta, és a lelke szárnyalni kezdett. Pedig meg volt győződve arról, hogy a szerelem nem neki való, a vérrokonain kívül nincs családja, nincs élete, csak a célja és a feladata létezik. Aztán mégis beleszeretett a clare-i Eoghanbe. Brin felugrott, és apró lábacskáját fürgén szedve, teljes erőből rohanni kezdett. – Apa! Apa! Apa! – kiáltotta vidáman. Eoghan lehajolt, és felemelte a gyereket a nyeregbe. A férfi és a fiú nevetése összecsengett, és Brannaugh szeme megint könnybe lábadt. Abban a pillanatban az összes erejét odaadta volna, hogy megkímélje őket attól, ami majd jön. Az anyja után elnevezett kislány nyöszörögni kezdett, és Kathel megmozgatta öreg csontjait, feltápászkodott, és halk vakkantással riasztotta Brannaugh-t. – Hallom. – Brannaugh letette a kosarát, felvette a babát, és csókolgatta. Közben Eoghan odaért hozzájuk. – Nézd, mit találtam az úton. Egy kis elveszett cigánygyereket. – Szerintem tartsuk meg. Ha nagyobb lesz, talán el tudjuk adni a piacon. – Jó árat kaphatunk érte. – Eoghan megcsókolta a kacagó kisfia feje búbját. – Lovagoljunk, kérlek! – könyörgött a gyerek. – Jól van, de aztán kérem a teámat. – A férfi Brannaugh-ra kacsintott, és vágtázni kezdett. A kisfiú nagyokat sikkantott örömében. Brannaugh felvette a kosarat, és a csípőjére ültette a kis Sorchát. – Gyere, öreg barátom – szólt oda Kathelnek. – Ideje meginnod az orvosságodat. A nő a házhoz ment, amelyet Eoghan épített az ügyes kezével és az erős karjával. A konyhában megpiszkálta a tüzet, letette a lányát, és főzni kezdte a teát. Megsimogatta Kathelt, és beadta neki a gyógyszerét, amit azért csinált, hogy egészséges maradjon, és megőrizze a látását. Ő a vezetője, a szíve. Néhány évvel meg tudja hosszabbítani az életét. És majd tudni fogja, mikor jött el az idő, amikor el kell engednie. De még nem. Még nem.

Tányérra tett néhány mézes süteményt, egy kis lekvárt, és elkészítette a teát. Éppen végzett, mire Eoghan és Brin kéz a kézben belépett a házba. – Nagyon finomnak tűnik. A férfi megborzolta Brin fejét, lehajolt és megcsókolta Brannaugh-t. Gyengéden, hosszan, mint mindig. – Korán hazaértél – sóhajtott fel a nő, majd észrevette, hogy a fia egy süteményért nyúl. – Előbb mosd meg a kezed, fiam. Aztán ülj le teázni, mint egy úriember. – Nem piszkos a kezem, anya! – A kisfiú az anyja felé nyújtotta a kezét. Brannaugh csak felvonta a szemöldökét a szutykos kis mancs láttán. – Mossatok kezet mind a ketten. – A nőkkel nem érdemes vitázni, fiam. – Eoghan Brinre vigyorgott. – Ezt még meg kell tanulnod. Befejeztem a fészert O’Brian özvegyénél. A fia olyan haszontalan, mint egy bakkecske csöcse. Még jó, hogy elment a dolgára, mert nélküle gyorsabban haladtam. Eoghan beszéd közben segített a fiának megtörölni a kezét, aztán felkapta, és a magasba lendítette Sorchát. A kislány nagyokat sikkantott örömében. – Te vagy az öröm ebben a házban – jegyezte meg Brannaugh halkan. – Te vagy a fény. A férfi a feleségére pillantott, és letette a kisbabát. – Te meg az otthon szíve. Ülj le, pihentesd kicsit a lábad, és idd meg a teádat. A férfi megvárta, amíg a felesége engedelmeskedik. Nem létezik nála türelmesebb férfi, gondolta Brannaugh. Vagy konokabb, mert a kettő gyakran ugyanaz, legalábbis Eoghanre mindkettő jellemző volt. Vacsora után, amikor a gyerekek már ágyban voltak, a férfi megfogta a felesége kezét. – Gyere sétálni velem, gyönyörű Brannaugh, mert nagyon szép esténk van. A nőnek eszébe jutott, milyen gyakran mondta ezt neki az udvarlás során, ő pedig minden alkalommal próbálta elhessegetni, mint egy legyet. Vállára terítette a kedvenc kendőjét, amelyet Teagan készített neki, és a tűz mellett heverő Kathelre nézett. Vigyázz a gyerekekre, mondta a kutyának, és hagyta, hogy Eoghan kivezesse a hűvös, nyirkos éjszakába. – Eső lesz – jegyezte meg. – Még az éjjel esni fog. – Akkor jó, hogy miénk az este. – A férfi a felesége hasára helyezte a kezét. – Minden rendben van? – Igen. Állandóan mocorog, mint az apja. – Jól állunk, Brannaugh. Fizethetnénk valakinek, hogy segítsen a háztartásban. A nő a férjére pillantott. – Panaszod van a házra, a gyerekekre vagy az ételre? – Nem, dehogy. Minden tökéletes. Csak végignéztem, ahogy az anyám halálra dolgozza magát. – Beszéd közben Eoghan megsimogatta Brannaugh tarkóját, mintha tudná, hogy sajog a feje. – Nem akarom, hogy te is így járj, aghra– Semmi bajom, tényleg. – Akkor miért vagy szomorú? – Nem vagyok szomorú. – Hazugság, gondolta a nő. Pedig nem szokott hazudni a férjének. – Illetve egy kicsit. De már te is tudod, hogy a terhesség megbolondítja a nőket. Nem emlékszel, hogy sírva

fakadtam, amikor behoztad a bölcsőt, amelyet Brinnek készítettél? Úgy zokogtam, mintha vége lenne a világnak. – Az örömtől sírtál. De ez most nem az örömtől van. – Pedig örülök. Csak ma itt álltam, néztem a gyermekeinket, éreztem, ahogy a következő megmozdul a méhemben, és az itteni életünkre gondoltam. Olyan nagyon boldogok vagyunk, Eoghan. Hányszor mondtam nemet, amikor megkértél? – Egy is sok volt. A nő felnevetett, pedig bánat fojtogatta a torkát. – De nem adtad fel, újra és újra megkértél. Dalokkal és történetekkel udvaroltál nekem, vadvirágot hoztál. Mégis azt mondtam, hogy nem leszek senkinek sem az asszonya. – Senkié, csak az enyém. – Csak a tiéd. Brannaugh belélegezte a hűvös esti levegőt, a kert, az erdő, a dombok illatát. Ez lett az otthona, de el fogja hagyni a gyerekkori otthonáért, és a végzetéért. – Tudtad, hogy mi vagyok, mégis akartál engem. Nem az erőmet, hanem engem. Brannaugh-nak ez mindennél többet jelentett, és megnyitotta a szívét, amit minden áron zárva akart tartani. – Amikor nem tudtam tovább ellenállni neked meg a szerelemnek, akkor mindent elárultam, és megint visszautasítottalak. De te újra megkérted a kezem. Emlékszel, mit feleltél? – Most is azt mondom. – A férfi a felesége felé fordult, és megfogta a kezét, ahogy azon a napon is. – Az enyém vagy, én pedig a tiéd. Mindenestül elfogadlak, és én is mindenestül odaadom magam neked. Veled leszek, Brannaugh, Mayo sötét boszorkánya, tűzön és vízen át, örömön és szomorúságon át, háborúban és békében. Nézz a szívembe, mert megvan hozzá az erőd. Nézz belém, és tudd, hogy szeretlek! – Megtettem, és tudom. Eoghan… – Brannaugh a férjéhez bújt, és szorosan hozzásimult. – Olyan boldog vagyok. Mégis sírt. A férfi megnyugtatóan simogatta, aztán kicsit eltartotta magától, hogy lássa az arcát a halvány holdfényben. – Vissza kell mennünk? Vissza kell mennünk Mayóba? – Nemsokára. Elég hamar. Sajnálom… – Ne mentegetőzz. – A férfi gyengéden megcsókolta Brannaugh ajkát, így fojtva belé a szót. – Ne mondd ezt nekem. Nem hallottad, amit mondtam? – Honnan tudhattam volna, hogy így fogok érezni? Még akkor sem sejthettem, amikor éreztem, hogy a szavaid megfogják a szívemet. Minden porcikámmal azt kívánom, hogy itt maradhassunk. Legszívesebben itt maradnék, minden mást hátrahagyva. De nem tehetem. Nem adhatom ezt meg magunknak, pedig… És a gyerekeink… – Semmi sem fogja megérinteni őket. – A férfi megint a nő hasára tette a kezét. – Semmi és senki. Esküszöm. – Esküdnöd kell, mert ha eljön az idő, el kell őket hagynom, hogy az öcsémmel és a húgommal

szembeszálljak Cabhannel. – Én is veled leszek. – A férfi megragadta Brannaugh vállát, és a szeme megvillant. – Akármivel nézel szembe, én is melletted állok majd. – Esküdj meg nekem. – A nő a hasára, a rugdalózó fiukra helyezte a férje kezét. – Meg kell esküdnöd, Eoghan, hogy mindenáron megvéded a gyerekeinket. Teagan férjével együtt meg kell védenetek őket Cabhantől. Csak akkor leszek képes elvégezni a feladatomat, ha tudom, hogy az apjuk és a nagybátyjuk megóvja őket. Ha szeretsz engem, ezt meg kell ígérned, Eoghan. – Az életemet is odaadnám érted. – A férfi a nő homlokára hajtotta a fejét, és Brannaugh érezte a lelkében dúló harcot. A férfi, a férj, az apa küzdelmét. – Esküszöm, ha kell, az életemet is odaadom a gyermekeinkért. Esküszöm, hogy megvédem őket. – Áldott vagyok, hogy ilyen férjem van. – A nő a hasáról az ajkára emelte a férfi kezét. – Áldott vagyok. Nem is kéred, hogy maradjunk? – Tudom, mi vagy – emlékeztette a férfi. – Fogadalmat tettél, és ez a fogadalom az enyém is. Veled tartok, mo chroi– Te vagy bennem a fény. – A nő sóhajtva a férje vállára hajtotta a fejét. – A fény, ami a gyermekeinkben ragyog. Minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy megvédje ezt a fényt, és végre legyőzhessék a sötétséget.

Brannaugh várt, és közben kihasznált minden napot. Amikor a gyerekei pihentek, és a méhében lévő baba őt is pihenésre kényszerítette, az anyja varázslatos könyvével üldögélt a tűznél. Tanulmányozta, hozzáírta a saját bűbájait, a saját szavait és gondolatait. Tudta, hogy ez majd tovább öröklődik, ahogy az amulett is. A gyerekeié lesz, aztán azoké, akik belőlük származnak, és tovább viszik majd a Sötét boszorkány célját és feladatát, ha ő, Eamon és Teagan kudarcot vall. Az anyjuk megesküdött, hogy a vérük el fogja pusztítani Cabhant. Brannaugh a saját szemével látta az egyik leszármazottjukat egy másik időből, és beszélt is vele, egy másikról pedig álmodott. A nőről, aki ugyanazt a nevet és amulettet viseli, mint ő. Sorcha leszármazottainak is lesznek gyerekei, és megmarad az örökség, amíg el nem végzik a feladatot. Nem teheti meg, hogy hátat fordítson neki. Tudta, nem tagadhatja meg a vérét és az erejét, de közben gondoskodnia kellett a gyermekeiről, a házáról, a gazdaságról. Betakarította a kert termését, megfejte a kis kecskét, és segítette, gyógyította a szomszédokat meg a látogatókat. Közben őrizte a varázslatot, a hófehér, ragyogó mágiát. Egyik délután letette a gyerekeket, és végre Brin is elaludt, pedig mindent elkövetett, hogy ne csukódjon le a szeme. Brannaugh úgy döntött, hogy ő is megpihen kicsit. És meglátta a húgát, aki kosárral a kezében közeledett az ösvényen. Szőke hajfonata a hátát verte. – Biztosan megérezted, hogy felnőtt ember társaságára vágyom. – Hoztam barna kenyeret, mert többet sütöttem. És én is vágytam a társaságodra. – Akkor együnk, mert állandóan éhes vagyok. – Brannaugh nevetve kitárta a karját Teagan felé. Milyen csinos a húgom, gondolta. A haja olyan, mint a napsugár, a szeme kék, mint az anyjuk kedvence, a harangvirág.

Brannaugh a karjába zárta a húgát, de rögtön el is engedte. – Terhes vagy! – Miért nem adtad meg a lehetőséget, hogy én újságoljam el? – Teagan ragyogó mosollyal ölelte magához a nővérét. – Csak ma reggel lettem biztos benne. Felébredtem, és azonnal tudtam, hogy egy új életet hordozok a szívem alatt. Még nem szóltam Gealbhannak, mert először neked akartam elújságolni. És teljesen biztos akartam lenni benne. De most már biztos! Istenem, úgy fecsegek összevissza, mint egy kele​kótya. Egyszerűen nem tudom abbahagyni. – Teagan… – Brannaugh szeme könnybe lábadt, és megcsókolta a húga arcát. Visszaemlékezett a kislányra, aki sok évvel korábban olyan keservesen zokogott azon a sötét reggelen. – Legyél áldott, deirfiur bheag. Gyere be! Készítek egy teát, ami jót tesz neked, meg a benned növekvő életnek. – El akarom mondani Gealbhannak – mondta a fiatal nő, miközben bement Brannaugh-val a házba, és levette a kendőjét. – A kis pataknál, ahol először megcsókolt. Aztán közlöm Eamonnel, hogy megint nagybácsi lesz. Zenét és vidám hangokat szeretnék. Elhozzátok ma este a gyerekeket Eoghannel? – Persze. Zenélünk, és vidámak leszünk. – Hiányzik anya. Tudom, hogy butaság, de annyira szeretném elmesélni neki. Apának is elmondanám. Egy élet van bennem, ami belőlük származik. Te is így voltál vele? – Igen, minden alkalommal. Brin és az én Sorchám érkezésekor is láttam anyát egy pillanatra, de csak egy pillanatra. Éreztem őt és apát is. Éreztem őket, amikor a gyerekeim először felsírtak. Ez örömöt és bánatot jelentett, Teagan. És aztán… – Mi lesz aztán? Brannaugh a méhében lévő magzatra helyezte a kezét, és szürke szeme megtelt örömmel és szomorúsággal. – A méhedben fejlődő élet olyan teljes szeretetet gerjeszt. Aztán amikor a karodban tartod ezt az életet… az érzés még erősebb és mélyebb. Most már tudom, mit éreztek a szüleink, és egy napon te is megtapasztalod. – Még ennél is erősebb lehet a szeretet? – Teagan a hasára szorította az egyik kezét. – Máris imádom! – Még jobban fogod szeretni. – Brannaugh a fák felé nézett, és a szeme sötét lett, mint a füst. – Nem ez a fiú az, aki most a méhedben van, bár erős és gyors lesz. Az a fiú sem, aki őt követi. A lány, a harmadik gyereked lesz a következő. Ő lesz a három egyike tőled. Szőke, mint te, kedves szívű, gyors eszű. Ciarának fogod hívni. Egy napon ő viseli az amulettet, amelyet anyánk készített neked. Brannaugh hirtelen elszédült, és megtántorodott. Teagan odasietett hozzá. – Jól vagyok, semmi bajom. Olyan gyorsan jött rám, hogy nem álltam készen. Mostanában kicsit lassú vagyok. – A nő megveregette Teagan kezét. – Én nem néztem bele. Eszembe sem jutott. – Miért kellene erre gondolnod? Jogod van ahhoz, hogy egyszerűen boldog legyél. Már sajnálom, hogy elrontottam az örömödet. – Erről szó sincs! – tiltakozott Teagan. – Miért rontaná el az örömömet, ha megtudom, hogy lesz két

fiam meg egy lányom? Ülj le, majd én befejezem a teát. Mindketten az ajtó felé pillantottak, amikor kinyílt. – Eamont a szimata vezeti, és megérezte a friss kenyér illatát – jegyezte meg Teagan, amikor a fivérük besétált. Helyes arcát barna fürtök keretezték, és kicsit kócos volt, mint mindig. A fiatal férfi beleszimatolt a levegőbe, mint egy kutya. – Az biztos, hogy jó a szimatom, de nem az orrom vezetett ide. Olyan erős fény kavarog a ház körül, hogy szinte elvakított. Szólhattatok volna nekem is, hogy ilyen fényes varázslatra készültök. – Nem varázsoltunk, csak beszélgetünk. Ma este rendezünk ceilit, egy kis mulatságot nálunk. Itt maradhatnál Brannaugh-val, amikor elmegyek, mert szeretnék beszélni Gealbhannel, és közölni vele, hogy apa lesz. – Ha már van friss kenyér, akkor… Apa lesz? – Eamon kék szeme örömmel telt meg. – Ez aztán a jó hír! – A férfi felkapta Teagant, megpörgette, majd megcsókolta és óvatosan letette az egyik székre. Aztán Brannaugh-ra mosolygott. – Téged is felemelnélek, de leszakadna a derekam, mert akkora vagy, mint egy hegy. – Nem kapsz lekvárt a kenyérre. – Egy nagyon szép hegy – tette hozzá gyorsan Eamon. – Akitől már van egy jóképű unokaöcsém meg egy bájos unokahúgom. – Lehet, hogy mégis megérdemelsz egy kis lekvárt. – Gealbhan örülni fog. – Eamon gyengéden megcirógatta Teagan arcát. – Jól vagy, Teagan? – Csodásan érzem magam, és nagyon finom vacsorát fogok főzni. Örülsz neki? – Hát persze. – Már csak egy hozzád illő nőt kéne találnod – jegyezte meg Teagan. – Mert remek apa lehetne belőled. – Egyelőre beérem azzal, hogy ti elláttok gyerekekkel, akiket szerethetek, és boldog nagybácsi vagyok. – A haja, mint a tűz, a szeme, mint a viharos tenger, és maga is erőtől sistereg. – Brannaugh hátradőlt, és a hasára tette a kezét. – Mostanában hullámokban tör rám. Gondolom, a gyerek miatt, aki nagyon türelmetlen. – A nő elmosolyodott. – Jó látni a nőt, aki majd megkap téged, Eamon. Nemcsak egy alkalomra, hanem igazi szerelemre. – Nem keresek nőt. Illetve nem egy bizonyos nőt. Teagan megfogta a bátyja kezét. – Azt hiszed, és mindig azt hitted, hogy neked nincs szükséged feleségre, mert van két lánytestvéred, akiket meg kell védened. Tévedsz, és mindig tévedtél. Hárman vagyunk, Eamon, és mi meg tudjuk védeni magunkat. Ha szerelmes leszel, nem állhatsz ellen az érzésnek. – Ne vitázz egy terhes nővel, főleg, ha boszorkány – fenyegette meg Brannaugh tréfásan az öccsét. – Én sosem kerestem a szerelmet, mégis megtalált. Teagan várta, és ő is rátalált. Hiába menekülsz előle, mo dearthair. Téged is utolér. – Amikor hazamegyünk… – A nő szeme megint könnybe lábadt. – A pokolba, már megint! Állandóan pityergek, mint egy vénasszony. Te is készülj fel, Teagan. Nem tudsz majd uralkodni a hangulataidon.

– Tehát te is megérezted. – Eamon megfogta Brannaugh kezét, és most mindhárman összekapcsolódtak. – Hazamegyünk, méghozzá nemsokára. – Holdtöltekor. A következő telihold idején indulnunk kell. – Reméltem, hogy várhat még – suttogta Teagan. – Reméltem, hogy várhat, amíg megszülöd a babát, bár a fejemben és a szívemben éreztem, hogy nem fog várni. – Ezt a fiút Mayóban fogom megszülni, otthon. És mégis… ez is az otthonunk. Neked nem – nézett a nő Eamonre. – Te csak vártál, de közben a szíved, az elméd, a szellemed mindvégig Mayóban volt. – Azt mondták nekünk, hogy haza fogunk menni. Ezért vártam. Ők is várnak, a három, aki belőlünk származik. – Eamon megsimogatta a nyakában hordott kék követ. – Megint látni fogjuk őket. – Szoktam álmodni róluk – ismerte be Brannaugh. – Arról, aki az én nevemet hordja, és a másik kettőről is. Harcoltak, és kudarcot vallottak. – Megint harcolni fognak – jelentette ki Teagan. – Megsebesítették, és fájdalmat okoztak neki. – Eamon szeme vadul megvillant. – Vérzett, ahogy akkor is, amikor megvágta a kardjával a Meara nevű nő, aki Connorral, a három egyikével jött. – Vérzett, de meggyógyult – bólintott Brannaugh. – A sö​tét​ségből szerzi az erőt. Nem tudom, honnan és hogyan, csak érzem. Nem látom, hogy megváltoztatja-e a jövőt, és azt sem, hogyan fogunk végezni vele. De őket látom, és tudom, ha mi kudarcot vallunk, ők újra harcolnak. – Úgyhogy hazamegyünk, és megtaláljuk a módját, hogy a leszármazottaink ne harcoljanak egyedül. Brannaugh az emeleten alvó gyerekeire gondolt. Még biztonságban vannak, és ártatlanok. De a vérük egy másik időben, Mayóban… Ők nincsenek biztonságban, és már nem ártatlanok. – Megtaláljuk a módját. Hazamegyünk. De ma este ünnepelni fogunk, énekelünk és zenélünk. És hálát adunk az előttünk járóknak a fényért. Az életekért – tette hozzá Brannaugh, és egyik kezét a húga hasára tette, a másikat pedig a saját pocakjára. – És holnaptól azon leszünk, hogy végezzünk apánk és anyánk gyilkosával. – Eamon felállt. – Elkezdjük. – Itt maradsz Brannaugh-val? Szeretnék most beszélni Gealbhannal. – Ma csak az örömhírt oszd meg vele – tanácsolta Brannaugh, és felállt a húgával együtt. – A többi ráér holnap. Ma csak a vidámsággal foglalkozzunk, mert rövid az idő. – Rendben. – Teagan megcsókolta a nővérét és a bátyját. – Eoghan hozhatná a hárfáját. – Majd szólok neki. Megtöltjük az erdőt zenével, és a hangunk szárnyalni fog a dombok fölött. Teagan távozása után Brannaugh visszaült a helyére, és Eamon odatolta elé a teáját. – Idd meg! Sápadt vagy. – Csak kicsit fáradt. Eoghan már tudja. Beszéltem vele, és készen áll, hogy mindent itt hagyjon, amit felépített. Sohasem gondoltam volna, hogy nehéz lesz visszamenni, és ennyire kétfelé húz a szívem. – Gealbhan fivérei majd művelik a földet, neked és Teagannek. – Igen, ez vigasztaló gondolat. Az itteni föld sohasem volt a tiéd. – Brannaugh megint a bánat és az öröm keverékét érezte. – Te Mayóban maradsz, akármi lesz. Nem látom, hogy mit fogunk csinálni Eoghannal meg a gyerekekkel. De azt tisztán látom, hogy Teagan vissza fog ide jönni. Már ez az ő helye.

– Igen – bólintott a férfi. – Mindig Mayo sötét boszorkánya lesz, de az otthona és a szíve már Clare-ben van. – Milyen lesz, Eamon, ha már nem vagyunk együtt, ahogy eddig? A férfi mélyen a nővére szemébe nézett. A szeme olyan, mint az apjáé, gondolta Brannaugh. – A távolság nem jelent semmit. Mi mindig együtt vagyunk. – Sírós és ostoba lettem, és ez nagyon nem tetszik. Remélem, csak átmeneti állapot, mert a végén meggyűlölöm magam. – Nos, amikor Sorchát vártad, a vége felé indulatos lettél. Nekem a sírós Brannaugh jobban tetszik. – Hát nekem nem. – Brannaugh megitta a teáját, mert tudta, hogy meg fogja nyugtatni. – Készítek egy erősebb gyógyitalt Kathelnek és Alastarnak az útra. Roibeard jól megvan nélküle. Nagyon erős. – Most éppen vadászik – mosolygott Eamon, a sólymára utalva. – Minden alkalommal messzebbre megy, és mostanában mindig északra. Ő is tudja, hogy nemsokára utazni fogunk. – Hírt kéne küldenünk az Ashford-kastélyba, ahol szívesen fogadják majd Sorcha és Daithi gyerekeit. A Sötét boszorkányokat visszavárják. – Gondoskodom róla. – A férfi hátradőlt a teával a kezében, és a nővérére mosolygott. – Azt mondtad, a haja olyan, mint a tűz? Brannaugh elnevette magát. – Teljesen odaleszel érte, hidd el. – Ne reménykedj, Brannaugh. Ez velem sohasem fordul elő.

2. A gyerekek nagy kalandnak tartották a hosszú utazást egy ismeretlen helyre, főleg, miután megtudták, hogy a végén egy kastélyban fognak lakni. Brin már alig várta, hogy elindul​janak. Brannaugh-nak készülődés közben eszébe jutott az a régi reggel, amikor sietve engedelmeskedett az anyja parancsának, és mindent becsomagolt, amit mondott neki. Akkor minden olyan gyors és végleges volt. Még most is látta az anyja utolsó pillantását, amint az erdei ház előtt áll, és ragyog az erőtől, amelyet megtartott magának. Most azért csomagol, hogy visszamenjen, elvégezze a kötelességét, és engedelmeskedjen a sorsának, amelyet mindig elfogadott. Egészen az első gyermeke megszületéséig türelmetlenül várta ezt a pillanatot. De akkor… sosem érzett, végtelen szeretet árasztotta el a lelkét a kisfiú iránt, aki izgatottan rohangált körülötte. De volt még egy fontos feladat, amit meg kellett tennie. Összeszedte a szükséges eszközöket: az üstöt, a gyertyát, a könyvet, a szárított növényeket és a köveket. Aztán a fiára pillantott, és bánattal vegyes büszkeség töltötte el a szívét. – Eljött az idő – mondta Eoghannek. A férfi megértette, és megcsókolta a homlokát. – Felviszem Sorchát. Ideje lefeküdnie. Brannaugh bólintott, majd Brinhez fordult, és odahívta magához. – Nem vagyok fáradt! – tiltakozott a kisfiú. – Miért nem indulunk most, és alszunk a csillagos ég alatt? – Holnap indulunk, de előbb meg kell még tennünk valamit, neked és nekem. A nő leült, és kitárta a karját. – Először ülj le ide. Fiam… – szólalt meg halkan, amikor a kisfiú az ölébe mászott. – Tudod, mi vagyok, ugye? – Anya… – mondta a fiú, és átölelte Brannaugh nyakát. – Igen, de azt is tudod, hogy mi vagyok még, mert nem titkoltam előled. Sötét boszorkány, mágiák őrzője, Sorcha és Daithi lánya. Ez az én vérem, és ez a te véred is. Látod azt a gyertyát? – Te csináltad a gyertyát. Anya gyertyákat csinál és kenyeret süt, apa meg lovagol. – Igen? – A nő felnevetett, és úgy döntött, hogy egy darabig még ebben a hitben hagyja a fiút. – Nos, tényleg én készítettem a gyertyát. Látod a kanócot, Brin? Nincs rajta láng. Nézd a gyertyát, nézd a kanócot, fiam. Lásd a fényt, a lángot, a forróságot, ami majd lesz rajta. Benned van a fény és a láng. Nézd a kanócot, Brin. A nő halkan, kedves hangon beszélt, és érezte, hogy a fiú energiája kezd lenyugodni, és a gondolatai csatlakoznak hozzá. – A fény az erő, és az erő a fény. Mindkettő benned van, mert a véremből származol. A te fényed, az én fényem, a mi fényünk. Érezd, mi lakozik, mi várakozik benned. Nézd a kanócot, ami a te fényedre és erődre vár. Gerjeszd fel magadban, hagyd emelkedni, lassan, óvatosan és tisztán. Nyúlj ki

érte, mert a tiéd. Nyúlj ki, érintsd meg, emeld fel. Hozd fel a fényt magadban. A kanóc apró szikrát vetett, ami először ellobbant, de aztán újra fellángolt, és égni kezdett. Brannaugh megcsókolta a fia feje búbját. Megtanulta az első leckét, gondolta. És soha többé nem lesz olyan, mint a többi gyerek. Öröm és szomorúság keveredett a szívében, és tudta, hogy mostantól a fiú is mindig így fog érezni. – Ügyes vagy. A kisfiú felemelte az arcát, és rámosolygott. – Meggyújthatok még egyet? – Igen. – Brannaugh megint megcsókolta Brint. – De előbb nagyon figyelj rám, mert még sokat kell tanulnod. És most elmondom, mi a legfontosabb, amit tudnod kell. Fogadd meg, hogy senkinek sem ártasz a benned lakozó erővel. Ez olyan ajándék, Brin, amivel nem szabad ártani. Fogadd ezt meg nekem, magadnak, és mindenkinek, aki előtted volt, és utánad jön. A nő felemelte a tőrét, és megvágta a tenyerét. – Most véresküt teszünk. Anya a fiának, fiú az anyának, boszorkány a boszorkánynak. Brin komoly arccal kinyújtotta a kezét, és csak pislantott egyet, amikor Brannaugh megvágta. – Senkinek sem árthatunk – mondta a fiú, amikor az anyja megfogta a kezét, és összekeverte a vérüket. – Senkinek sem árthatunk – ismételte meg Brannaugh, majd magához ölelte a kisfiút, és megcsókolta az apró sebet a tenyerén. – Most meggyújthatsz még egy gyertyát. Aztán amuletteket készítünk, amelyek megvédik a húgodat meg az apádat. – És téged, anya? A nő megérintette a nyakában lógó medált. – Nekem megvan a védelmem.

A reggeli pára még nem szállt fel, amikor Brannaugh felmászott a szekér bakjára, és biztonságba helyezte maga mellett a kislányát. A fiára nézett, aki örömtől kipirult arccal ült az apja előtt a nyeregben. A húga üdén és nyugodtan feszített Alastar hátán, szőke hajfonata csillogott a napfényben. Az öccse a nagyapjuk kardját viselte az oldalán, és Mithra nevű lova hátán várakozott. Gealbhan Alastar hároméves csikóján jött. Brannaugh csettintett Gealbhan öreg igáslovának, és elindította a menetet. Brin vidám kurjantással nyugtázta, hogy végre elkezdődnek a kalandok. Brannaugh egyszer még visszanézett a házra, amely annyira a szívéhez nőtt. Vajon látja még? Aztán az előttük kanyargó útra szegezte a tekintetét. Egy gyógyítót mindenütt szívesen fogadnak, és egy zenészt is, aki hárfázni tud. A hasában lévő baba néha nyugtalankodott, az út mégis zökkenőmentes volt, könnyen találtak szállást meg ételt maguknak. Eoghan zenélt, ők hárman balzsamokat, gyógyitalokat adtak a betegeknek meg a sebesülteknek, Gealbhan pedig az erős karjával szolgálta meg az ellátásukat. Egy szép derűs estén a csillagok alatt aludtak, ahogy Brin kívánta, és vigasztaló volt a tudat, hogy a kutya, a sólyom meg a ló őrzi az álmukat.

Nem esett bajuk az út során, és nehézségeik sem támadtak. A hírük megelőzte őket, mindenki tudta a környéken, hogy a három Sötét boszorkány átutazik Clare-en Galway felé. – A hír Cabhan fülébe is eljut majd – állapította meg Eamon, amikor megálltak, hogy pihentessék a lovakat, és Eamon horgászni indult. – Erősebbek vagyunk, mint voltunk – emlékeztette a bátyját Teagan. – Gyerekként menekültünk dél felé, de most már felnőttként tartunk északra. – Aggódik – szólalt meg Brannaugh, és megsimogatta a hasát. – Mert te meg én már többet viszünk magunkkal, mint akkor. – Nem kételkedem az erődben és az akaratodban. – Mégis féltesz minket? – Csak eszembe jutott, hogy tényleg most kell-e megtörténnie – ismerte be Eamon. – Még akkor is, ha tudom, hogy most van itt az ideje. Én is úgy érzek, mint ti, mégis jobban örülnék, ha kipihennéd a szülés fáradalmait, mielőtt szembenézünk Cabhannel. – Ami elrendeltetett, azon nem változtathatunk. De azért én is örülök, hogy megszakítjuk az utazásunkat, és meglátogatjuk az unokatestvéreinket. Már alig várom, hogy egy napig ne kelljen ezen az átkozott szekéren zötykölődnöm. – Én meg Ailish mézes süteményéről álmodom. Senki sem süt finomabbat. – A hasával álmodik – jegyezte meg Teagan. – Egy férfinak ételre van szüksége. Hoppá! – A férfi kirántotta a zsinórt a vízből. A horgon ezüstösen csillogó hal fickándozott. – És most enni fogunk. – Ahhoz egynél több kell – mondta Brannaugh, és mindnyájuknak eszébe jutott az a szép és boldog nap, amikor az otthonuk közelében horgásztak a folyón az anyjukkal. Maguk mögött hagyták Clare vadonját, nekifeszültek a heves széllökéseknek, elviselték a záporokat. Aztán Galway zöld dombjai között utaztak tovább. A dús legelőkön juhok bégettek, az út szélén füstölő kéményű házak álltak. Roibeard előreszállt, átvágott a szürke felhőkön. A gyerekek a szekéren szundikáltak a csomagok között, de Kathel egész idő alatt Brannaugh mellett ült, éberen figyelve a környéket. – Több ház van, mint régen. – Teagan a nővére mellett lovagolt a fáradhatatlan Alastaron. – Sok év telt el azóta. – Jó itt a föld… Szinte hallom Gealbhan gondolatait. – Itt telepednétek le? Beszél hozzád a vidék? – Igen. Ahogy az erdei házunk is Clare-ben. Mégis minél közelebb érünk a régi otthonunkhoz, annál jobban vágyakozom utána. Olyan sokáig félre kellett tennünk ezt a vágyat, de most… Te is érzed, Brannaugh az otthon hívását? – Igen. – Félsz? – Igen. Attól is, ami vár ránk, de még inkább attól, hogy kudarcot vallunk. – Nem fogunk. – Brannaugh kérdő pillantása láttán Teagan megcsóválta a fejét. – Nem volt látomásom, csak egy bizonyosságot érzek, amely egyre erősödik, ahogy közeledünk az otthonunkhoz. Nem fogunk kudarcot vallani, mert a fény mindig legyőzi a sötétséget, ha ezer évbe telik is.

– Most úgy beszéltél, mint ő – suttogta Brannaugh. – Az anyánk. – Ő bennünk van, úgyhogy nem veszíthetünk. Nézd azt a göcsörtös fát, Brannaugh. Erről mondta Eamon, hogy minden holdtöltekor életre kel, mert meg akarta ijeszteni Mabh kuzinunkat. Már Ailish farmja közelében járunk. Mindjárt odaérünk. – Menj előre. Teagan arca felragyogott az örömtől, hogy rövid időre megint gyerek lehet. Hátravetette a fejét, és felnevetett. – Rendben! Odalovagolt a férjéhez, nevetve mondott neki valamit, aztán vágtázni kezdett. Kathel nyüszített és remegett Brannaugh mellett. – Menj te is, nyugodtan – mondta Brannaugh a kutyának, és megsimogatta a fejét. Kathel leugrott a szekérről, és a ló nyomába eredt. A sólyom a fejük fölött szállt. Igazi hazatérés volt, mert öt évig éltek Ailish farmján. Brannaugh megállapította, hogy a gazdaság most is ugyanolyan rendezett, mint mindig. Időközben újabb épületeket húztak fel a ház mellett, és egy karámot is kialakítottak, ahol fiatal csikók szaladgáltak. Észrevett egy szőke hajú fiút, akire Kathel boldogan rávetette magát. Amikor a fiú rámosolygott, azonnal rájött, hogy ő Lughaidh, a kuzinja legkisebb, egyben utolsó gyermeke. Már Ailish is rohant a szekér felé. Kicsit kikerekedett, és szőke hajában néhány ősz csík jelent meg, de a szeme olyan élénk és fiatal volt, mint régen. – Brannaugh! Nézze meg az ember, a kicsi Brannaugh! Seamus, gyere ide, és segíts az unokatestvérednek leszállni a kocsiról. – Boldogulok egyedül is. – Brannaugh lemászott, és megölelte a kuzinját. – Örül a szívem, hogy megint láthatlak. – Az enyém is. Most is olyan gyönyörű vagy, mint mindig. És annyira hasonlítasz az anyádra. És itt van a mi Eamonünk! Milyen jóképű legény lett belőle. Visszajöttetek mindhárman, ahogy ígértétek. Elküldtem az ikreket, hogy hívják ide Bardant a földekről. Seamus, te meg szaladj át Mabhhoz, és mondd el neki, hogy itt vannak az unokatestvérei. Az asszony könnyes szemmel megint magához ölelte Brannaugh-t. – Mabh a férjével nem messze innen, a saját házukban él. Nemsokára megszüli az első gyermekét. Nagymama leszek! Annyira örülök nektek, hogy összevissza fecsegek. Ő Eoghan, ugye? És Teagan férje, Gealbhan. Isten hozott titeket. De hol vannak a gyerekek? – A szekéren alszanak. Ailish persze azonnal felkapta és megölelte a kicsiket, aztán megkínálta őket a mézes süteményével, amire Eamon olyan nagy szeretettel emlékezett vissza. Később Conall, akit Brannaugh utoljára még karon ülő korában látott, elvitte a gyerekeit, hogy megmutassa nekik a nemrég született kiskutyákat. – Ne aggódj, jó kezekben vannak – nyugtatta meg Ailish Brannaugh-t, miközben teát töltött a társaságnak. – Conall, akit te segítettél a világra, nagyon jó gyerek. A férfiak majd ellátják a lovakat, ti pedig pihenjetek kicsit. – Hála az égieknek. – Brannaugh a teáját kortyolgatta, és élvezte, ahogy a forró ital meg a tűz átmelegíti. – Végre olyan széken ülök, ami nem mozog.

– Egyél, Brannaugh. Kettő helyett kell enned. – Éjjel-nappal éhes vagyok. Teagan még nem tudja, milyen ez, de nemsokára ő is megtapasztalja. – Te is várandós vagy? – Ailish arca felragyogott az örömtől, és a szívére szorította a kezét. – Az én édes kis Teaganem máris anya? Hogy szállnak az évek! Nemrég még te is baba voltál. Itt maradtok, amíg eljön az időtök? – kérdezte az asszony Brannaugh-t. – Mayo még messze van, és látom, hogy hamarosan jön a baba. – Már csak egy vagy két nap, és ennek nagyon örülök. A baba Mayóban fog megszületni. Így kell lennie. – Tényleg? – Ailish megszorította Brannaugh kezét, majd Teaganét is. – Tényleg így kell lennie? Berendezkedtetek Clare-ben. Asszonyok és anyák vagytok. Biztosan vissza kell mennetek a sötétségbe, és elviselni, ami ott vár rátok? – Asszonyok és anyák vagyunk, de több is annál. Egyiknek sem fordíthatunk hátat. De ne aggódj, Ailish. Ne is gondolj erre. Élvezzük a mai napot, a teát, a finom süteményedet és a rokonok társaságát. – Megint vissza fogunk jönni – szólalt meg Teagan, és amikor ránéztek, a szívére szorította a kezét. – Nagyon erősen érzem, hogy újra visszatérünk. Hidd el Ailish. Higgy bennünk, mert a hit még erősebbé tesz minket. – Ha így van, akkor hiszek nektek. Zenéltek, énekeltek, vidáman falatoztak, együtt volt a család, és békességben tölthették az éjszakát. Brannaugh mégis nyugtalannak érezte magát. A férje az ágyban aludt, amelyet Ailish készített nekik, de ő a tűz mellett üldögélt. Egy idő után bejött Ailish, hálóingben és egy vastag kendővel a vállán. – Szükséged lehet arra a teára, amit nekem készítettél, amikor ilyen közel jártam a szüléshez, és nem tudtam aludni a babától. – Őt keresem a tűzben és a füstben – suttogta Bran​naugh. – Nem tehetek róla, de annyira hiányzik. Egyre jobban, ahogy közeledünk az otthonunkhoz. Hiányzik az apám, fáj utána a szívem. De az anyám miatt olyan végtelen gyászt érzek, ami sohasem múlik el. – Ismerem az érzést. – Ailish leült mellé. – Szokott hozzád jönni? – Csak álmokban. Vannak rövid pillanatok, de csak pillanatok. Vágyom hallani a hangját, ahogy azt mondja, helyesen cselekszem, és azt teszem, amit elvár tőlem. – Jaj, drága szívem! Pontosan azt teszed. Emlékszel a napra, amikor elhagytatok minket? – Igen. Megbántottalak, amikor elmentünk. – A búcsú mindig fáj, de már én is rájöttem, hogy az volt a helyes. Mielőtt elmentél, beszéltél nekem Lughaidh-ról, akit akkor a szívem alatt hordoztam. Azt mondtad, hogy legyen ő az utolsó, különben nem élem túl a következő szülést, és a baba sem. És adtál nekem egy gyógyitalt, amelyből minden hónapban innom kellett egy kortyot, amíg az üveg ki nem ürül. Azért, hogy ne legyen több gyerekem. Akkor ez eléggé elszomorított. – Tudom. – Brannaugh még jobban megértette, amióta saját gyerekei vannak. – Te vagy a legjobb anya, és nekem is az anyám voltál. – Nem láthattam volna felnőni a gyerekeimet, a saját lányomat anyává válni. Nem láthattam volna

Lughaidh-t, aki okos, kedves, és a hangja tényleg olyan, mint egy angyalé, ahogy mondtad. Ailish bólintott, és ő is a tüzet nézte, mintha a lángok között megint látná azt a napot. – Védelmet bocsátottál rám és az enyéimre, és megadtad az éveket, amelyeket máskülönben nem élhettem volna meg. Pontosan az vagy, akinek Sorcha akart látni téged. Még ha szomorúsággal is tölt el, hogy elmész és szembeszállsz Cabhannel, akkor is tudom, hogy ezt kell tenned. Soha ne legyenek kételyeid. Az anyád büszke rád. Sohase kételkedj ebben, Brannaugh. – Megvigasztalsz, Ailish. – Hinni fogok bennetek, ahogy Teagan kérte. Minden este meggyújtok egy gyertyát, azzal a kis varázslattal, ami van, hogy világítson nektek. – Tudom, hogy félsz az erőtől. – Ez az én vérem is. Az enyém is vagy, ahogy Sorcháé. Megcsinálom ezt minden naplementekor, és beleteszem a hitemet abba a kis fénybe. Tudjátok, hogy értetek ég, és azért, hogy ne essen bajotok. – Vissza fogunk jönni, Ailish. Én ebben hiszek. Visszajövünk, és a karodban tartod majd a gyermeket, aki most a méhemben van.

Továbbutaztak, miután Ailish családja a gyerekeknek ajándékozta az egyik foltos kiskutyát, és megígértette velük, hogy legközelebb hosszabb ideig maradnak. A levegő hidegebb lett, a szél megélénkült. Brannaugh többször is hallotta Cabhan hangját, alattomosan, csábítóan szállt felé. Én várok. Észrevette, hogy Teagan is gyakran a hegyek felé pillant, és Eamon többször megfogja a nyakában lógó medált. Tudta, hogy ők is hallják. Egy útelágazásnál a sólyom irányt változtatott, Alastar követte, és Kathel is leugrott a szekérről, hogy arra folytassa az útját. – Nem erre van az út. – Eoghan megállította a lovát a szekér mellett. – Holnap Ashfordba érhetünk, de nem erre kell menni. – Ez az út tényleg nem Ashfordba vezet, mégis arra kell mennünk. Bízz a vezetőinkben, Eoghan. Előbb még meg kell tennünk valamit. Érzem. Eamon felbukkant a szekér másik oldalán. – Közel vagyunk az otthonhoz – jelentette be. – Olyan közel, hogy már szinte érzem az ízét. De hívnak. – Igen, hívnak, és válaszolunk a hívásra. – Brannaugh kinyújtotta a kezét, és megérintette a férje karját. – Ezt kell tennünk. – Akkor ezt tesszük. Brannaugh nem ismerte az utat, most mégis ismerősnek tűnt neki. Elméjét összekapcsolta a kutyával, úgy figyelte a kanyarokat és a dombokat. Érezte Cabhan közelségét, ahogy kinyúl érte. Szinte megérintette a sötétsége, a mohó vágya, hogy elvegye az erejét, és mindent, amit még tud. A nap már a nyugati hegyek mögé bukott, de ők nem álltak meg. Brannaugh háta fájt a szekéren töltött hosszú órák után, és meg is szomjazott, mégis tovább haladtak.

A leszálló sötétségben egyszer csak meglátott egy épületet, ami a környező rétek fölé emelkedett. Az imádság helye, gondolta. És az erő helye. Brannaugh megállította a szekeret, beszívta a levegőt. – Nem tud átjutni. Túl erős neki, hogy áttörjön rajta. – Valami van itt – suttogta Eamon. – Valami fényes – tette hozzá Teagan. – Erős, fényes és régi. – A mi időnk előtti. – Brannaugh hálásan hagyta, hogy a férje leemelje a bakról. – Az anyánk ideje előtt keletkezett, és minden idő előtt, amit ismerünk. – Egy templom. – Gealbhan felnyúlt, hogy leemelje Teagant a nyeregből. – De nincs itt senki. – Ők itt vannak. – Teagan fáradtan a férjének támaszkodott. – Akik előttünk jöttek, és megszentelték ezt a földet. Nem fogják hagyni, hogy Cabhan átjöjjön. Ez szent hely. – Ma este a miénk. – Brannaugh előrelépett, és felemelte a kezét. – Fények istenei, ragyogó istennők, hívunk titeket az éjen át! A tőletek kapott erő által, és a bennünk lobogó elszántsággal kérjük áldásotokat. Hadd töltsünk a szent falak között egy éjszakát, mielőtt szembenézünk a sorsunkkal. Adjatok nyugalmat és pihenést a nagy csata előtt. Mi vagyunk Sorcha gyermekei, a három Sötét boszorkány, és most hozzátok jövünk. Ahogy akarjátok, úgy legyen! A sötétségben fény derengett fel, megvilágította az ablakokat, mintha a nap sütne odabent, az ajtó kinyílt, és meleg fuvallat áradt az épületből. – Szívesen látnak minket. – A nő mosolyogva felemelte kislányát, és megfeledkezett az út minden fáradtságáról. – Örülnek nekünk. Brannaugh alvóhelyet készített a templom padlóján, és lefektette a gyerekeket. Szerencsére olyan fáradtak voltak, hogy nem tiltakoztak, és nyafogni sem volt erejük, mert Brannaugh-ra megint rátört a kimerültség. – Hallod őket? – súgta Eamon. – Még én is hallom. – Eoghan végignézett a templom kőfalain és a fából készült padsorokon. – Énekelnek. – Igen. – Gealbhan felemelte a kölyökkutyát, hogy megnyugtassa. – Lágyan, szépen, mintha angyalok hangját hallanám. Ez egy szent hely. – A menedéknél többet nyújt nekünk ma éjszaka. – Brannaugh a derekára szorította a kezét, és felállt. – Áldást és fényt ad. Azok hívtak erre a szent helyre, akik előttünk jártak. Teagan megérintette az ujjával az oltárt. – Egy király emelte, hálából egy szívességért, amelyet kapott. Ez a hely egy megtartott ígéret emléke, és a zarándokút mellé építették. Ballintubber-apátságnak hívják. A nő felemelte a kezét, és elmosolyodott. – Ennyit látok – mondta, és a férjéhez fordult. – Igen, ez szent hely, és kérni fogjuk azoknak az áldását, aki idehívtak minket. – Akárcsak a királynak, nekünk is van egy ígéretünk, amelyet meg kell tartanunk – szólalt meg Brannaugh. – Eoghan, szerelmem, idehoznád anyám könyvét? – Igen, persze… Te addig ülj le, Brannaugh, mert nagyon sápadt vagy.

– Tényleg fáradt vagyok, de ezt el kell végeznünk, és utána jobban fogjuk érezni magunkat, ígérem. Teagan… – Tudom, mi kell. Megyek, és… – Ülj le! – parancsolt rá az öccse. – Idehozom, amire szükségünk van, ti pedig pihenjetek. Gealbhan, fogd le ezt a két boszorkányt, ha nem hajlandók pihenni végre. Gealbhan megsimogatta felesége arcát, és megfogta Brannaugh kezét, hogy vigyázzon rájuk. – Mit kell tenni? – kérdezte Teagant. – Elvégzünk egy áldozatot, egy könyörgést, egy szertartást. Cabhan nem jöhet ide, és nem láthat minket, mert itt nincs ereje. Mi viszont össze tudjuk adni az erőnket. – Mire van szükséged? – kérdezte Gealbhan. – Te vagy a legjobb férj. – Megcsókolta a férfi arcát. – Ha segítesz Eamonnek, ígérem, hogy Brannaugh-val együtt itt maradunk, és pihenünk. Amikor a férfi elment, Teagan a nővéréhez fordult. – Fájdalmaid vannak? – Még nem a szülés fájdalmai. Majd te is megtudod, hogy a baba néha ad egy kis ízelítőt abból, ami következik. Ez el fog múlni. De a pihenésnek örülök, mert most erőre lesz szükségünk. Egy órát pihentek, felkészítették magukat, és erőt gyűj​töttek. – Meg kell vetnünk a kört, hogy elvégezzük a szertartást – nézett Eoghanre Brannaugh, amikor letelt az idő. – Ne félts engem. – Azt is kéred, hogy ne lélegezzem? – Szükségünk van a szeretetedre, a hitedre. A tiédre is Gealbhan. – Akkor megkapjátok. Megvetették a kört, tüzet raktak, és rátették az üstöt, ami a lángok fölött lebegett. Teagan kezéből víz ömlött az edénybe, Brannaugh szárított növényeket, Eamon köveket morzsolt bele. – Ezek onnan származnak, ahol otthont építettünk magunknak. – Ezek pedig… – Teagan kinyitott egy zacskót, és az üstbe szórta az értékes tartalmát. – Abból az otthonból, ahová tartunk. Apróságok… Szárított virág, egy kavics, kis fakéreg. – Az aranynál és az ezüstnél is értékesebb, amit felajánlunk nektek. Itt van egy hajtincs az elsőszülöttemtől. – Egy toll a vezetőmtől. – Eamon a fortyogó üstbe dobta a tollat. – Ez az amulett, amelyet az anyám készített. – Jaj, Teagan… – súgta Brannaugh. – Ezt akarná. – Teagan az áldozathoz adta a kincsét. – Nektek adjuk, amit drágának tartunk, és boszorkánykönnyet is keverünk hozzá. Vérrel pecsételjük meg ezt a főzetet, hogy felfedjük, mi lakozik a szívünkben. Mindnyájan megvágták magukat a felszentelt késsel, és a vérüket az üstbe csurgatták. Az edényben lévő folyadék forrt és füstölt. – Apánk, anyánk, vér a vérünkből, csont a csontunkból. Árvák vagyunk, és a hitünk öröktől való. Adjatok nekünk erőt ezen a szent helyen, ebben a szent órában, az erő és igazság órájában. Az ajándékotokkal nem vallhatunk kudarcot, és legyőzzük Cabhant. Töltsetek el minket, a három

boszorkányt. Ahogy akarjuk, úgy legyen! Szél támadt a falakon belül, a gyertyák fénye felragyogott, az addig halk hangok kiáltássá erősödtek. Brannaugh szorosan megmarkolta testvérei kezét, és velük együtt letérdelt. A testén átcikázott a fény, a harsogó hangzavar, a szél. És az erő. Aztán csend lett. Brannaugh felállt, és Teagannel meg Eamonnel együtt megfordult. – Fényes voltál – mondta Eoghan csodálkozva. – Te is úgy ragyogtál, mint a gyertyák. – Mi vagyunk a három. – Teagan hangja visszhangzott a hirtelen támadt csendben. – De sokan vannak, akik előttünk jártak, és utánunk jöttek. – Az ő fényük a miénk, a mi fényünk pedig az övék. – Eamon felemelte mindhármuk karját. – Mi vagyunk a három, aki egy. Brannaugh megtelt fénnyel, és a fáradtsága eltűnt. – Mi vagyunk a három – ismételte meg mosolyogva. – Fényünkkel a sötétség ellen megyünk, és kiűzzük az árnyékok közül. Győzni fogunk. – A vérünk által győzni fogunk – jelentették ki egyszerre.

A sápadt reggeli fényben újra útnak indultak. Mentek az úton, a zöld dombok között, a folyót követve, Ashford magasra törő falai felé tartva. A kastély kapuja nyitva állt, a felvonóhidat leeresztették, a nap sugarai csillogtak a vizesárok felszínén. Sorcha gyerekei hazatértek.

3. 2013 tele

Branna O’Dwyer szűnni nem akaró esőre ébredt, és legszívesebben magára húzta volna a takarót, hogy tovább aludjon. A reggel megint túl gyorsan jött el, de akár tetszett neki, akár nem, az alvásnak vége volt, ő pedig egyre erősebb vágyat érzett a kávé után. Bosszús morgással felhúzott egy vastag zoknit, és egy meleg pulóvert vett fel az alváshoz használt pólójára. Felélesztette a tüzet a kandallóban, hogy a lángok fénye felvidítsa a szobát. A kutyája, Kathel nagyot nyújtózott a kandalló előtti szőnyegen, ő addig gyorsan megágyazott, szépen elrendezte a díszpárnákat az ágyon. Szerette a rendet, és örömet szerzett neki, ha minden a helyén volt. A fürdőszobában kifésülte, és összekötötte hosszú fekete haját, mert a kávé után sok munka várt rá. A homlokát ráncolva belenézett a tükörbe, és megállapította, hogy a nyugtalan éjszaka meglátszik az arcán. Talán egy kis bűbájhoz kellene folyamodnia, gondolta. Aztán vállat vont, és visszament a háló​szobába. Megsimogatta Kathelt, mire a kutya hálásan megcsóválta a farkát. – Te is nyugtalan voltál, ugye? Hallottam, hogy nyüszítettél álmodban. Zavartak a hangok? Együtt mentek le a földszintre, és igyekeztek csendben osonni a lépcsőn, mert most is telt ház volt náluk, ahogy az utóbbi időben szinte mindig. Meara az öccsével aludt, Iona kuzinja pedig Boyle-lal osztotta meg az ágyát. Barátok és családtagok. Szerette őket, szüksége volt rájuk, de nagyon vágyott már egy kis magányra. – Miattam vannak itt – mondta Kathelnek. – Mintha én nem tudnék vigyázni magamra! Olyan erős védelmet vontam a ház köré, ami egy tucat Cabhant is visszatartana – méltatlankodott Branna. Ennek véget kell vetni, határozta el magában a kávéfőző gép felé menet. Egy Boyle McGrath méretű férfi aligha érezheti magát kényelmesen Iona kis ágyában. Már ideje elküldeni őket. Annál is inkább, mert a Samhain óta a nyomát sem látta Cabhannek. – De akkor majdnem elkaptuk. Majdnem végeztünk vele, Kathel. A varázslat és a bájital is nagyon erős volt, gondolta, miközben beindította a kávégépet. Keményen és sokáig dolgoztak rajta. Az erő áradt Sorcha régi házánál mindenszentek éjszakáján. Megsértették, a vérét ontották, és vonítva menekült, a farkas meg a férfi is. Mégsem sikerült… Valahogy mégis elmenekült, most gyógyul, és megint gyűjti az erejét. Nem végeztek vele, és Branna néha arra gondolt, hogy talán soha nem is fognak. Kinyitotta az ajtót, és Kathel kiszaladt a házból. Akár esik, akár fúj, a kutyának szüksége van a reggeli futásra. Branna állt a nyitott ajtóban, a hideg, fagyos decemberi levegőben, és az erdő felé nézett. Tudta, hogy Cabhan ott várakozik. Ebben az időben, vagy egy másikban, ezt nem tudta

megállapítani. De az biztos, hogy megint el fog jönni, és nekik készen kell állniuk. De aznap reggel nem jön. Branna becsukta az ajtót, kizárta a hideget, felpiszkálta a konyhában a tüzet, és fát tett rá, hogy elnyomja a tőzeg szagát. Kitöltötte a kávét, élvezte az első korty ízét, és azt a rövid időt, amíg nyugodtan, egyedül lehet. A kávé varázslatos módon kitisztította az agyát, és csillapította a szokásos reggeli rosszkedvét. Győzni fogunk. Eszébe jutottak az álmában hallott hangok. Szárnyaltak, visszhangoztak, tele voltak fénnyel, erővel, elszántsággal. És egy hangot teljesen tisztán értett. Győzni fogunk. – Imádkozunk, hogy igazad legyen. Branna megfordult. A konyhában egy nő állt, kezét védelmező mozdulattal a domborodó hasára tette, földig érő sötétkék ruhája fölött egy vastag kendőt viselt. Majdnem olyan, mintha tükörbe néznék, gondolta Branna. A haja, a szeme és az arcformája. – Te Sorcha lánya, Brannaugh vagy. Ismerlek az álmaimból. – Igen. Te pedig Branna az O’Dwyer-klánból. Ismerlek az álmaimból. A vérem vagy. – Igen. A három egyike. – Branna megérintette a nyakában lógó kutya formájú amulettet, amelyet sohasem vett le. A hasonmása is ezt tette. – Az öcséd valamelyik éjjel eljött hozzánk Clare-be, a hölgyével együtt. – Connor és Meara. Meara olyan nekem, mintha a húgom volna. – Branna megérintette a szívét. – Ezt biztosan megérted. – A hölgy megmentette az öcsémet, és a vérét ontotta érte. Ő nekem is a húgom. – Sorcha Brannaugh-ja csodálkozva nézett körül a konyhában. – Mi ez a hely? – Az otthonom. És a tiéd is, mert szívesen látunk. Ülj le kicsit! Készítek neked teát. Ez a kávé nem tenne jót a babának. – Csodás illata van. De ne fáradj, kuzin, csak ülj le velem pár pillanatra. Varázslatos ez a hely. Branna körülnézett a konyhában. Neki is tetszett, hiszen ő maga tervezte. Nem lepte meg, hogy egy tizenharmadik századi nő számára csodásnak tűnik a helyiség berendezése. – Ez a haladás – magyarázta, miközben a konyhaasztalhoz telepedett a kuzinjával. – Ezek az eszközök megkönnyítik a munkát, és naponta több órát lehet nyerni velük. Jól vagy? – Remekül. Nemsokára megérkezik a fiam, a harmadik gyerekem. – A nő megfogta Branna kezét. Forróság, fény és erő áradt a helyiségben. – Ruarcnak fogod hívni, mert bajnok lesz. A kuzinja elmosolyodott. – Úgy lesz. – Samhain estéjén harcoltunk Cabhannel, mi hárman, és az a három másik, aki velünk van. Megsebesítettük, megégettük és a vérét ontottuk, mégsem végeztünk vele. Akkor láttalak téged meg a testvéreidet. Az öcséd kardot tartott a kezében, a húgod pálcát, te pedig egy íjat. Nem voltál terhes. – Az én időmben két hét múlva lesz Samhain. Mi jöttünk el hozzátok?

– Igen. Sorcha házához csaltuk, és a ti időtökbe mentünk, hogy ott próbáljuk meg csapdába ejteni. Nagyon közel jártunk hozzá, de nem volt elég az erőnk. A könyvemben, Sorcha könyvében, megmutathatnám neked a varázsigét és a mérget, amit készítettünk. Talán te… Brannaugh felemelte az egyik kezét, a másikat pedig a hasára szorította. – Jön a fiam, és visszahúz. De figyelj rám! Van egy hely, egy szent hely. Egy apátság. A mezőn áll, egynapi járóföldre innen, déli irányban. – Ballintubber. Iona jövő tavasszal ott megy férjhez Boyle-hoz. Az egy szent és erős hely. – Cabhan nem tud odamenni, és nem láthat bele. Megszentelt hely, az elődeink vigyáznak rá. Nekünk adták, Sorcha három gyermekének a fényüket, a reményüket és az erejüket. Amikor legközelebb szembeszálltok Cabhannel, mi is veletek leszünk. Megtaláljuk a módját, és győzni fogunk. Ha nem ti, akkor jön majd újabb három. Higgyél nekem, O’Dwyerék Brannája. Találd meg te is a módját. – Nem tehetek mást. – A szeretet… – A nő megragadta Branna kezét. – Megtanultam, hogy a szeretet is egy vezető. Bízzatok a vezetőitekben. Jaj, a fiam már nagyon türelmetlen! Ma fog megszületni. Örvendezzél, mert ő is ragyogó gyertya a sötétségben. Higgyél! – ismételte meg Brannaugh, és eltűnt. Branna felállt, és meggyújtott egy gyertyát az új fénynek, az új életnek. Aztán sóhajtva tudomásul vette, hogy vége a magánynak és a békességnek. Nekilátott a reggelikészítésnek. Érdekes történetet fog megosztani a többiekkel, és senki sem akarja majd üres gyomorral végighallgatni. A hit valóban fontos, gondolta. Nos, ő már kezdte elhinni, hogy ez a sorsa, és majdnem minden nap egy sereg embernek kell főznie. Megfogadta, ha Cabhannel végeznek, elmegy nyaralni egy meleg, napos helyre, és legalább egy hétig közelébe se néz a konyhának. Összekeverte a tésztát a palacsintához egy új recept szerint, amelyet most akart kipróbálni. Ekkor lépett be a konyhába Meara. Már munkához volt öltözve, és az istállóba készült. Vastag nadrág, meleg pulóver és nehéz csizma volt rajta. Barna haját hátul összefonta, és sötét szemével gyanakvó pillantást vetett Brannára. – Megígértem, hogy ma én csinálok reggelit. – Korán ébredtem egy nyugtalan éjszaka után. És ma reggel már volt társaságom. – Itt van valaki? – Itt volt. Hívd le a többieket, hogy mindenkinek egyszerre mesélhessem el a történetet. – Branna pár pillanatig habozott, majd hozzátette: – Legjobb volna, ha Connor vagy Boyle felhívná Fint, és megkérdezné, nem tudna-e ő is átjönni. – Cabhan visszajött? – Biztosan arra készül, de most másról lesz szó. – Hívom a többieket. Mindenki fent van már, úgyhogy mindjárt itt lesznek. Branna bólintott, és a serpenyőben sistergő olajba tette a szalonnaszeleteket. Először Connor jelent meg, és úgy szimatolt bele a levegőbe, ahogy Kathel szokott. – Tedd magad hasznossá – szólt rá Branna. – Terítsd meg az asztalt. – Máris. Meara szerint valami történt, de nem Cabhanről van szó.

– Szerinted nekilátnék a palacsintasütésnek, ha Cabhannel lett volna találkozóm? – Nem. – A férfi kivette a tányérokat a szekrény​ből. – Cab​han továbbra is az árnyakban rejtőzik. Erősebb, mint volt, de még nem gyógyult meg teljesen. Nem nagyon érzem őt, de Fin szerint még nem szedte össze magát. Finbar Burke biztosan tudja, gondolta Branna, mivel Cabhan leszármazottja, és Sorcha átkának a jelét viseli a testén. – Fin már úton van – tette hozzá Connor. Branna bólintott, és az öccse az ajtóhoz ment, hogy beengedje Kathelt. – Teljesen átázott a bundája. – Szárítsd meg – kérte Branna, aztán felsóhajtott, amikor Connor úgy végezte el a feladatot, hogy egyszerűen végighúzta a kezét a kutya vizes szőrén. – Van erre egy törülköző a mosókonyhában. Connor elvigyorodott, és jóképű arca olyan huncut lett, mint kisfiú korában. Sötétzöld szeme vidáman csillogott. – Így sokkal gyorsabban megszárad, és nem kell kimosnod egy nedves törülközőt. Iona és Boyle kéz a kézben lépett be az ajtón. A szerelmes gerlepár, gondolta Branna. Ha egy évvel korábban valaki azt mondja, hogy a mogorva, nyers, sőt korábban néha kifejezetten agresszív Boyle-t egy gerléhez fogja hasonlítani, akkor harsányan nevetett volna. De a hatalmas termetű, széles vállú gyerekkori jó barátja most itt turbékolt Ionával, a törékeny, szőke hajú amerikai unokatestvérükkel. – Meara mindjárt jön – jelentette be Iona. – Felhívta a nővére. – Minden rendben van? – érdeklődött Connor. – Nincs semmi baj az anyjával? – Semmi baj, csak a karácsonyi menetrendet beszélik meg. – Iona kérés nélkül elkezdte kirakni az asztalra az evőeszközt, hogy befejezze, amit Connor elkezdett, Boyle pedig feltette forrni a teavizet. A konyha megtelt hangokkal és nyüzsgéssel, és Brannának be kellett ismernie, hogy a kávéja után már értékeli a barátai közelségét. Meara nemsokára berontott, megragadta Connort, és táncra perdült vele. – Össze kell pakolnom az anyám maradék holmiját. – Meara toppantott, tett néhány lépést, megint toppantott, majd két kézzel megragadta Connor arcát, és szájon csókolta. – Végleg Maureen nővéremnél marad. Hála az égnek! Connor felnevetett, de Meara hirtelen abbahagyta az ugrándozást, és a tenyerébe temette az arcát. – Borzalmas gyerek vagyok, és szörnyű ember. Azért táncolok, mert az anyám a nővéremhez költözött Galway-be, és nem kell többé minden nap foglalkoznom a dolgaival. – Nem vagy sem borzalmas, sem szörnyű – nyugtatta meg Connor. – Azért örülsz, mert az anyád boldog, nem? – Hát persze, de… – És miért ne örülnél neki? Az anyád talált egy helyet, ahol jól érzi magát, az unokái közelében lehet, és kedvére kényeztetheti őket. Az meg külön öröm, hogy nem fog naponta kétszer felhívni, mert még egy villanykörtét sem tud kicserélni. – Vagy megint odaégetett egy báránysültet – tette hozzá Boyle. – Igazatok van. – Meara tett még néhány tánclépést. – Örülök, mert így jobb lesz neki. És nekem is.

Amikor Fin bejött, Meara azonnal elvonta a figyelmét, és Brannának maradt néhány pillanata, hogy megigazítsa a külsejét. Nem tehetett róla, mindig ezt csinálta, valahányszor a férfi besétált az ajtón. – Elveszítettél egy bérlőt, Finbar. Az anyám a nővéremnél marad – lelkendezett Meara, és cuppanós csókot nyomott Fin arcára, megnevettetve őt. – Ezt hálából teszem, és ne mondd, hogy nincs mit köszönnöm. Éveken át nevetséges áron adtad ki a házat anyámnak, és fenntartottad neki, hátha vissza akar még jönni Congba. – Az anyád jó bérlő volt. Tisztán és rendben tartotta azt a helyet. – Azért a mostani felújítás is feldobta a házat – vetette közbe Connor, és kitöltötte magának a reggeli első kávéját, miután Iona átvette a feladatát. – Szerintem Fin pillanatok alatt talál új bérlőt. – Majd utánanézek. – De Fin először Brannára nézett, aztán szó nélkül elvette magának Connor kávéját. Branna lefoglalta a kezét, és bánta, hogy nem folyamodott szépítő bűbájhoz. A férfi jóképű arcán nem látszottak álmatlan éjszaka nyomai, zöld szeme élénken csillogott. Tökéletesen nézett ki, férfiként és boszorkányként is. Hollófekete haja nedves volt az esőtől, izmai megfeszültek nyúlánk testén, miközben levette, és egy fogasra akasztotta a fekete bőrdzsekijét. Branna egész életében szerette, megértette és elfogadta Fint. Ezeket az érzelmeket nem is fogja soha megtagadni. De a legelső alkalommal, amikor fiatalon és ártatlanul egymáséi lettek, Fin testén megjelent a jel. Cabhan jele. Mayo fekete boszorkánya nem lehet együtt Cabhan vérével. Együtt dolgozott vele, elfogadta a segítségét, mert a férfi többször bebizonyította, hogy ő is végezni akar Cabhannel, akárcsak ők. De kettejük között soha többé nem lehet szó ennél többről. Fájdalmas volt ez a felismerés, és tudta, hogy a férfinak is fáj. Branna nem tagadhatta, hogy Fin szenvedése némi elégtétellel töltötte el, és segített neki kitartani az elhatározása mellett. Kivette az elkészült palacsintákkal megrakott tálat a melegítőből, és rádobta az utolsót is. – Akkor üljünk le, és együnk. Ez a nagymamád receptje, Iona. Most kiderül, hogyan sikerült. Amikor fel akarta emelni a tálat, Fin elvette tőle, és közben a szemébe nézett. – Úgy hallottam, van egy történeted is a palacsinta mellé. – Igen. – A nő felvette a szalonnaszeletekkel és kolbásszal teli tálat, az asztalhoz vitte, és helyet foglalt. – Alig egy órával ezelőtt itt ültem, és Sorcha Brannaugh-jával beszélgettem. – Idejött? – Connor éppen egy palacsintát szeletelt a tányérján, de a kés megállt a kezében. – A mi konyhánkba? – Igen. Nyugtalan éjszakám volt, tele álmokkal és hangokkal. Az ő álma is köztük volt. Nem voltam biztos a helyben, mert homályosan és zavarosan láttam. Az álmok már csak ilyenek. – Branna is vett magának egy palacsintát. – Itt voltam, az első kávémat készítettem, és amikor megfordultam, megláttam. Úgy néz ki, mint én, illetve én úgy nézek ki, mint ő. Kicsit meglepett ez a feltűnő hasonlóság. Kivéve persze, hogy ő terhes. Ma születik meg a fia, illetve nem ma, mert az ő idejében még két hét van Samhainig. – Az időeltolódások… – jegyezte meg Iona. – Pontosan. Idefelé jövet meglátogatták a Ballintubber-apátságot. Ott fogott meg az álom.

– Ballintubber? – Iona Boyle-ra nézett. – Emlékszel? Amikor odavittél, megéreztem őket, és tudtam, hogy odamentek. Annyira erős az a hely! – Tényleg az – bólintott Branna. – Én már többször voltam ott, és Connor is. De még sohasem éreztem őket. – Iona érkezése óta nem jártál ott – mutatott rá Fin. – Amióta mindhárom Sötét boszorkány Mayóban van. – Igaz. – Branna kénytelen volt elismerni, hogy Fin megfigyelése helyes. – De majd elmegyek. Mindnyájan odamegyünk az esküvődön, Iona, ha nem előbb. Brannaugh azt mondta, hogy a többiek, akik előttünk voltak, őrzik a helyet, ezért Cabhan nem tud oda belépni. Nem mehet be, nem is láthat be. Egy igazi menedék, ha esetleg úgy gondoljuk, hogy szükségünk van rá. Az elődök fényt és erőt adtak a háromnak. És reményt. Szerintem Brannaugh-nak leginkább arra volt szüksége. – Ahogy neked is – mondta Iona. – És mindnyájunknak. Nekünk sem ártana egy kis remény. – Én inkább a tettek híve vagyok, mint a reménykedésé, de Brannaugh-nak megadták, amire szüksége volt. Láttam rajta. Azt mondta az álomban, és itt is, hogy győzni fogunk, és ezt el kell hinnünk. Megígérte, hogy velünk lesznek, amikor megint szembeszállunk Cabhannel, mert meg fogják találni a módját. A végén biztatott, hogy ha mégsem mi vagyunk azok, akik végeznek vele, akkor újabb három fog jönni. Valamikor győzni fogunk. – Akkor is, ha ezer évbe telik – tette hozzá Connor. – Szeretem a reményt és a cselekvést is, de azért bosszantana, ha ezer évet kellene várnom, hogy lássam Cabhan végzetét. – Akkor megtaláljuk a módját, itt és most. Amikor Montanában jártam, ettem palacsintát, de ott másképp hívták – szólalt meg Fin, témát váltva. – Gondolom, édes lepénynek – segített neki Iona. – Igen. Nagyon finom volt, de ez még jobb. – Sokfelé barangoltál – jegyezte meg Branna. – Igen. De addig nem megyek sehová, amíg ennek vége nem lesz. Mert Connorhoz hasonlóan, én sem örülnék, ha még ezer évet kellene várni a győzelemre. Megtaláljuk a módját. Ilyen egyszerűen? Branna alig tudta leplezni a bosszúságát. – Brannaugh azt mondta, hogy velünk lesznek, amikor legközelebb szembeszállunk Cabhannel. De a Samhain estéjén is ott voltak, mégis sikerült elmenekülnie tőlünk. – Szinte alig voltak jelen – emlékeztette a nővérét Connor. – Mint​ha árnyékok lettek volna. Talán az álomvarázslatunk részeként kerültek oda. Hogyan vonjuk be őket teljesen? Lehetséges ez egyáltalán? Ha ennek a módját megtalálnánk, akkor biztosan végeznénk Cabhannel. Együtt az első három, mi hárman, és a három, aki velünk van. – Az idő a legnagyobb probléma. – Fin a kávésbögrével a kezében hátradőlt. – Az időeltolódások. Samhainkor ott voltunk, de az elbeszélésed alapján úgy tűnik, hogy ők nem. Tehát csak árnyékok voltak, és nem tudtak részt venni a harcban. Meg kell oldanunk, hogy az idősíkok találkozzanak. Mindegy, hogy a mi időnk, vagy az övék, az a lényeg, hogy ugyanaz legyen. Ez érdekes kirakós játéknak tűnik. – De mikor? – fakadt ki Branna. – Eddig két időt találtam, és mindegyiknek működnie kellett volna. A napforduló meg a Samhain. Az időnek a fény oldalán kellett volna állnia. A varázslatot és a mérget

is úgy készítettük el, hogy tökéletesen megfeleljen annak az időnek és helynek. – Mindkét alkalommal megsebesítettük – emelte fel az ujját Boyle. – Vérzett, és elmenekült. Az utolsó alkalommal el kellett volna pusztulnia. – Az ő ereje a sötétség, ahogy a miénk a fény – mutatott rá Iona. – És van egy forrása, amely meggyógyítja. Most tovább tart. Hosszabb időbe telik a felépülése. – Ha megtalálnánk a rejtekhelyét… – Connor arca elkomorodott. – Ha megtámadhatnánk, amikor még gyenge. – Nem találom őt. Még ketten együtt is kudarcot vallottunk – emlékeztette őt Fin. – Van valami, ami táplálja, és elrejti. Várnunk kell, amíg elő nem bújik, és én, vagy valamelyikünk megérzi. – Reméltem, hogy ez karácsonyig megtörténik. Nemsokára itt vannak az ünnepek. – Branna megcsóválta a fejét. – Abban reménykedtem, hogy még karácsony előtt el tudjuk kapni, bár ez inkább csak vágy volt, és nem igazi tudás. Az időt még nem találtam meg a csillagokban. Eddig még nem… – Nekem úgy tűnik, hogy már nagy vonalakban tudjuk, mit kell tennünk, és min kell dolgoznunk. – Boyle számolni kezdett az ujjain. – Megtalálni a napot, az időt, és rájönni, hogyan vonhatnánk be az első három Sötét boszorkányt, ha ez lehetséges. – Hiszem, hogy sikerülni fog. – Fin Brannára nézett. – Tanulmányozni fogjuk, dolgozunk rajta. – Ma délelőtt ráérek. – Nekem be kell mennem a boltba, bevinni az árut. Alig tudok elkészülni az ünnepekre. – Holnap szabadnapom lesz, úgyhogy segíthetek – ajánlkozott Iona. – Nem bánom. – Nekem is vásárolnom kell – folytatta Iona. – Ez lesz az első karácsonyom Írországban! És a nagyi is jön. Már alig várom, hogy lássam, és megmutassam neki a házat… illetve azt, ami kész van belőle. – A nő Boyle-hoz simult. – Házat építünk az erdőben… – Megint meggondolta magát a fürdőszoba csempéiről – panaszkodott Boyle a helyiségben lévőknek. – Nehéz a döntés. Még sohasem építettem házat. – A nő Brannára nézett. – Segíts, kérlek! – Már megmondtam, hogy nagyon szívesen. Ha holnap dolgozol velem, akkor a nap végén megiszunk egy pohár bort, és csempemintákat nézegetünk. Meg ilyeneket. – Mostanában Connorral is próbálunk arról beszélni, milyen házat képzelünk el magunknak a ház mögötti réten. És az agyam azonnal leáll. – Meara a szirupba mártott egy falat palacsintát. – Nem tudom elképzelni, milyen legyen a ház, a falak színe, a csempe… – Akkor gyere te is borozni, és téged is bevonunk a játékba. És ha már a házaknál tartunk… – tette hozzá Branna, amikor rájött, hogy a téma illik a reggeli gondolataihoz. – Neked meg Boyle-nak is van lakóhelye, tehát semmi szükség arra, hogy minden éjjel itt zsúfolódjatok össze. – Jobb, ha együtt vagyunk – erősködött Connor. – Talán attól tartasz, hogy ha Mearánál alszol, akkor minden reggel zabkását kell enned? A férfi elvigyorodott. – Hát… mondasz valamit. – Finom a zabkásám! – bökte meg Meara a férfit.

– Igaz, kedvesem. De megkóstoltad már ezt a palacsintát? – Beismerem, hogy még az én híres zabkásám sem ér a nyomába. Tehát szeretnél kicsit egyedül lenni? – nézett Meara Brannára. – Időnként nem bánnám. – Akkor ezt is átgondoljuk. – Úgy tűnik, sok mindent át kell gondolnunk – jelentette ki Boyle, és felállt az asztaltól. – De szerintem kezdjük azzal, hogy rendbe tesszük Branna konyháját, és nekifogunk a munkának, amiből élünk. – Mikor jössz vissza a boltból? – kérdezte Fin Brannát. Branna remélte, hogy a beszélgetés elterelte a férfi figyelmét róla, de tévedett. Tudta, hogy nem kerülheti el a közös munkát, és szükség van az összefogásra. – Kettőre itt leszek. – Akkor kettőre jövök. – A férfi felállt, felvette a tányérját, és a mosogatóhoz vitte.

Tényleg dolgozniuk kellett, hogy megéljenek, de Branna nagyon élvezte a munkáját. Miután a háza elcsendesedett, felment a szobájába, hogy felöltözzön, és elzárja a kályhát. Egy órát töltött a műhelyben, becsomagolta az előző nap készített szappanokat, majd szalaggal átkötötte és szárított virággal díszítette a karcsú testápolós üvegeket, amelyeket ugyancsak előző nap töltött meg. Elővette a karácsonyra vásárolt dísztasakokat, és megnézte a listát, amit a boltvezetője írt neki. Mindegyik tasakba betett tőzegáfonyás illatgyertyát, balzsamot, fürdőolajat és különféle krémet. Felírta, mit kell még beszereznie az ajándékcsomagokhoz, aztán dobozba pakolta őket, és az összes dobozt kivitte a kocsihoz. Úgy tervezte, hogy a kutyát otthon hagyja, de Kathelnek más tervei voltak, és azonnal beugrott a hátsó ülésre. – Kocsikázni akarsz? Nos, rendben. – Branna még egyszer ellenőrzött mindent, aztán a volán mögé ült, és a közeli Congba hajtott. Az eső és a hideg még azokat a turistákat is elriasztotta, akik decemberben a környékre merészkedtek. Az utcák üresek voltak, és az apátság romjai között sem sétáltak kíváncsiskodók. Mintha másik időben volnék, gondolta Branna, és elmosolyodott. Esőben és üresen is szerette a falut, nem csak szép időben, amikor az utcákon nyüzsögnek az emberek. Előfordult, hogy a műhelyében árulta a holmiját, ahol főleg azok keresték fel, akik nemcsak vásárolni akartak, hanem varázslatot vagy bűbájt kértek tőle. A boltját viszont forgalmas helyen nyitotta meg, hogy a turisták és a helybéliek is könnyen megtalálják. Szerette a munkáját, de annak is örült, hogy pénzt kereshet a saját készítésű árukkal. Leparkolt a hangulatos, fehérre meszelt saroképület előtt, ahol a Sötét boszorkány feliratú tábla hirdette a boltját. Kathel kiugrott a hátsó ülésről, és türelmesen várt az eső​ben, amíg Branna kirámolta a csomagtartóból az első adag dobozt. Branna a könyökével nyitotta ki a bolt ajtaját, mire megszólalt

a vidám csengettyű, ő pedig belépett a kellemes illatú, színes fényekkel díszített helyiségbe. A polcokon szép formájú üvegek, edények és dobozok sorakoztak. A lobogó és pislákoló gyertyák meghitt hangulatot és finom illatot árasztottak. Természetesen az ünnepi dekoráció sem maradhatott el: a kis karácsonyfa, az örökzöld koszorúk, a karácsonyi díszek. Most is árult ékköves varázspálcákat és különféle függőket, amelyeket egy Wicca-katalógusból választott ki. Sokan ilyesmire számítanak egy Sötét boszorkány nevű boltban. Az üzletvezetője, az apró termetű Eileen éppen egy létrán állt, és egy polcot törölgetett. Amikor meghallotta a csengettyűt, az ajtó felé fordult, és az orrára csúsztatta világoszöld olvasószemüvegét. – Nocsak, a főnökasszony személyesen. Örülök, hogy látlak, Branna. Remélem, hoztál még áfonyás illatgyertyát, mert nemrég adtam el az utolsót. – Van még két tucat, ahogy kérted. Azt hittem, túl sok lesz, de ha így elfogyott, akkor megint igazad lett. – Ezért tettél engem üzletvezetővé. – Eileen lelépett a létráról. Sötétszőke haját kontyban fogta össze, és most is elegáns volt, mint mindig. Aznap magas sarkú csizmát és méregzöld színű ruhát viselt. Alig érte el a százhatvan centimétert. Nehéz volt elhinni róla, hogy megszült és felnevelt öt daliás fiúgyermeket. – Maradt még doboz az autóban? Kimegyek, és behozom az árut. – Ne menj sehová. Elég, ha csak az egyikünk ázik meg. – Branna a fényes pultra tette az első dobozt. – Te addig kicsomagolsz, és szórakoztatod Kathelt, mert minden áron velem akart jönni. – Mert tudja, hol tartom a jó kutyáknak járó különleges csemegét. A kutya csóválni kezdte a farkát örömében. Branna visszament az esőbe, és hallotta, hogy Eileen vidáman felnevet. Háromszor kellett fordulnia, és tényleg bőrig ázott. A boltba visszaérve végigsimította magát a hajától a lábáig, és ugyanazzal a módszerrel szárítkozott meg, amivel Connor a kutyát szárította meg aznap reggel. Ilyesmit csak a barátai előtt szokott csinálni. Eileennek a szeme sem rebbent, miközben folytatta az áru kipakolását. Brannának több oka is volt arra, hogy Eileent választotta meg üzletvezetőnek, és a részmunkaidős eladók főnökének. Megérezte benne az erő szikráját, és tudta, hogy Eileent nem zavarja az ő ereje. – Bejött négy jókedvű turista, akik megnézték a filmes múzeumot, és egy kocsmában ebédeltek. Összesen háromszázhatvan eurót költöttek, mielőtt távoztak. Branna elégedetten mosolygott. Igen, Eileennek megvan az a képessége, hogy a megfelelő vevőt a megfelelő termékhez irányítja. Ezért is remek alkalmazott. – Ez jó hír ilyen esős délelőttön. – Iszol egy teát, Branna? – Köszönöm, nem kérek. – Branna inkább felgyűrte a pulóvere ujját, és segített Eileennek kipakolni a dobozokat. – Mi újság errefelé? Most sem kellett csalódnia Eileenben. A nő önfeledten csacsogni kezdett, és elterelte a figyelmét a problémáiról. Beszámolt neki a falubéli pletykákról, hosszasan mesélt a fiairól, a két menyéről, meg a harmadikról, aki júniusban lesz a menye, az unokáiról, és mindenről, ami eszébe jutott.

Branna egy órát dolgozott, és közben hallotta a turisták beszélgetését az üzletben. Megelégedéssel töltötte el, hogy egyikük sem távozott üres kézzel. Ez a lelkének is jót tett, nem csak a pénztárcájának. Szép helyet alakított itt ki magának, tele színnel, fénnyel, illattal. Rendszerető lelke örvendezett, amikor végignézett a polcokon sorakozó üvegeken és tégelyeken, és végignézett a bolt ízléses berendezésén. Megint hálát adott istennek Eileenért meg a többiekért, akik itt dolgoznak, és a vevőkkel foglalkoznak, amíg ő a műhelyben töltheti az idejét, és alkothat. – Igazi kincs vagy nekem, Eileen. A nő elpirult az örömtől. – Nagyon kedves, hogy ezt mondod. – Mert igaz. – Branna megcsókolta Eileen arcát. – Milyen szerencsések vagyunk, hogy mindketten azt csináljuk, amit szeretünk, és amiben jók vagyunk. Ha most is nekem kellene a pult mögött dolgoznom, mint az első hónapokban, akkor már rég megőrültem volna. Tehát tényleg egy kincs vagy nekem. – Nekem is csodás ajándék egy olyan munkaadó, aki hagyja, hogy önállóan dolgozzam. – Akkor most itt is hagylak, és mindketten folytassuk azt a munkát, amit szeretünk, és amiben jók vagyunk. Branna Kathellel együtt beszállt a kocsiba, és úgy érezte, teljesen felfrissült. Mindig felvidította, ha benézett a boltjába, de a látogatás most a szokásosnál is jobban felüdítette. Az esőben hazavezetett az úton, amelyet úgy ismert, mint a saját konyháját, aztán kicsit leült a háza elé. Kellemes volt a délelőtt, a szürke, esős idő ellenére. Beszélt az ősével, a három boszorkány egyikével, ráadásul a saját konyhaasztalánál. Most gondolkodnia kell a hiten és a reményen, mert nagy szüksége van rá. Branna elégedett volt magával. Szép árut vitt a boltjába, egy órát töltött egy jó baráttal, és látta, hogy az emberek megveszik az áruját. Az otthonukba viszik őket, gondolta. Esetleg ajándékként vagy emléktárgyként mások otthonába kerülnek. Jó és hasznos tárgyak, ráadásul még szépek is, mert Branna a szépséget ugyanúgy értékelte, mint a hasznosságot. A szépségről eszébe jutott, hogy ideje meggyújtani a konyha meg a műhely ablakában a fényeket. Legyintett a kezével, és a kis égők hunyorogni kezdtek. – Miért ne vidítsuk fel ezt a borús napot? – kérdezte Katheltől. – Most pedig sok dolgunk van, barátom. Branna bement a műhelybe, fellobbantotta a tüzet, míg Kathel kényelmesen elhelyezkedett a kandalló előtt. Finnek azt mondta, hogy kettőre jön vissza, pedig tudta, hogy már délben itt lesz. A tervhez képest kicsit késett ugyan, de még így is volt majdnem két órája, amit egyedül, nyugodtan tölthet, mielőtt a férfival kell foglalkoznia. Felvett egy fehér kötényt, és először gyömbéres süteményt készített, mert a sütés örömet okozott neki. Amíg a sütemény hűlt, és az illata megtöltötte a levegőt, Branna elővette Eileen új listáját, és összeszedte a megrendelt gyertyák hozzávalóit. Megnyugtatta a munka. Igaz, hogy hozzáadott egy kis varázslatot, de csak a jobb eredmény kedvéért.

Végül is ez a művelet a gondoskodásról, a művészetről és a tudásról szól. A tűzhelyen megolvasztotta a viaszt, és illóolajokat meg színezéket adott hozzá. Az alma és a fahéj illata keveredett a gyömbérrel. Először a kanócot helyezte a hosszú, keskeny hengerbe, és egy bambuszpálcikával tartotta a helyén. Az öntés türelmet igényelt. Többször abba kellett hagynia, és másik pálcikával megbökdösni az almavörös viaszt, hogy ne alakuljanak ki benne légbuborékok. Branna elmélyülten dolgozott, majd a megtöltött edényeket félretette hűlni. A következő adagot hófehér viaszból öntötte, és vaníliával illatosította. Végül zöld színű, fenyőillatú gyertyákat is készített, az ünnepi hangulat kedvéért. Az ünnep már a nyakukon van, úgyhogy fel kell töltenie a karácsonyi készletet. Legközelebb tavaszillatú gyertyák jönnek, gondolta. A munka elégedettséggel töltötte el, és amikor az órára pillantott, már fél három volt. Tehát Fin késik. Nem baj, legalább be tudta fejezni, amibe belekezdett. De nem fogja megvárni a következő teendőjével. Levette és egy fogasra akasztotta a kötényét, aztán készített magának egy teát, és kivett két süteményt a tálból. Leült az asztalhoz, kinyitotta Sorcha könyvét, a jegyzetfüzetét és a laptopot. A kellemes csendben tanulmányozni kezdte mindazt, amit addig tettek, és megpróbálta kitalálni, hogyan csinálhatnák még jobban. A férfi végül harmincöt perc késéssel, csuromvizesen érkezett meg. Branna fel sem pillantott a jegyzeteiből. – Ne koszold össze a padlót! – szólt rá köszönés helyett. A férfi morgott valamit, és gyorsan megszárította magát. – Nem kell bosszankodnod, amiért később jöttem, mint ígértem. Az egyik ló megbetegedett, és el kellett látnom. Branna gyakran megfeledkezett arról, hogy Finnek is van munkája. – Mennyire rossz a helyzet? – Elég rossz volt, de már jobban van. Maggie-re rátört a köhögés. Talán a gyógyszer is elég lett volna, de nem kockáztattam. – Hát persze. – Branna ismerte Fint, és tudta, hogy a gyengéje minden élőlény, ami vagy aki, gondoskodásra szorul. – Megértem, hogy nem tudtad otthagyni. – Már Branna is érezte, hogy a ló állapota komoly volt, és észrevette a férfi szemében a fáradságot. – Ülj le. Szükséged van egy teára. – Nem tiltakozom, ha készítesz. Megennék néhány finom illatú süteményt is. Gyömbéres? – Ülj le – parancsolt Finre Branna, és bekapcsolta a vízforralót. De a férfi járkálni kezdett a helyiségben. – Látom, dolgoztál. Az új gyertyák még nem dermedtek meg. – Van egy boltom, amit el kell látnom áruval. Nem tölthetem minden percemet azzal, hogy az átkozott Cabhannel foglalkozom. – De azzal igen, hogy megsértődsz, amikor nem akartalak bántani. Egyébként én is szeretnék venni néhány gyertyát. – Azokat csak ajándékcsomagokba szánom.

– Akkor kérek két csomagot, mert ajándékot kell vennem. És még… – A férfi a polcokhoz lépett. – Nagyon tetszenek ezek is a tükrös gyertyatartóban. Szépen fognak csillogni a fényben. – A férfi felemelt egyet, és megszagolta az illatgyertyát. – Tőzegáfonya. Karácsonyi illata van, úgyhogy tökéletes lesz. Kérnék egy tucattal. – Abból most nincs egy tucat. Csak az a három, amit ott látsz. – Készítesz még? Branna kitöltötte a teát, és a férfira pillantott. – Igen, de holnapig várnod kell rá. – Rendben. És kérnék még ilyen csúcsos gyertyákat, meg azokat a hosszú fehéreket, és a kisebb pirosakat. – Dolgozni vagy vásárolni jöttél? – Jó, ha az ember mindkettőt elintézheti egy helyen és egy időben. – A férfi elvette, amit akart, és a pultra helyezte. Miután leült, felemelte a teát, és a nő szemébe nézett. Branna szíve nagyot dobbant, de nem törődött az érzéssel. – A folyó másik oldalán van, ahogy sejtettük. A sötétben lábadozik, és igyekszik összeszedni magát. Szerintem egy barlangban, de azt nem tudom, melyik időben, és hol. Nem tudom biztosan. – Kerested? A pokolba, Fin… – Csak a füstön át – nyugtatta meg a nőt Fin. – Semmi értelme a marakodásnak ilyen ronda napon. A füstön át néztem, ezért homályos volt. De azt tudom, hogy már nem olyan gyenge, mint néhány napja. És valami van vele, Branna. Valami… más. – Mi? – Amivel alkut kötött, hogy megkaphassa ezt az erőt. Ez a valami még sötétebb, még mélyebb, és azt hiszem… Nem tudom… – morogta a férfi, és megdörzsölte a vállát, ahol a jel a bőrén volt. – Azt hiszem, ez a valami irányítja, és legalább annyira kihasználja Cabhant, mint ahogy Cabhan kihasználja őt. Azért láttam ennyit Cabhanről, mert még gyenge. A másikról viszont csak halvány érzésem van. De azt biztosan tudom, hogy Cabhan gyógyul, és nemsokára megint el fog jönni. – Mi pedig készen fogunk állni. Mit rontottunk el, Fin? Ez a legfontosabb kérdés, úgyhogy keressük meg a választ. A férfi beleharapott egy süteménybe, és az érkezése óta először mosolyodott el. – Lehet, hogy több süteményre lesz szükségem, ha megint végiglapozzuk ezeket a könyveket. – Van még az edényben, ha kell. – Branna a könyvre bökött. – Kezdjük a bájitallal.

4. Fájdalmas volt Brannára néznie, aki a közelében ült, mégis olyan távol volt tőle, mint a Szaturnusz. A gyömbéres süteménynél is jobban élvezte, hogy nézheti az arcát, hallhatja a hangját, érezheti az illatát, amit ezer közül is megismert volna. Már mindent megpróbált, hogy megölje az iránta érzett szerelmét. Nem győzte emlékeztetni magát, hogy Branna elfordult tőle, és eldobta őt. Más nőkkel időzött, az ő testükkel, hangjukkal és szépségükkel akarta kitölteni az űrt, amely Branna után maradt az életében. Elhagyta az otthonát, néha hónapokig távol volt, hogy minél messzebb legyen tőle. Utazott, bolyongott, bejárt messzi és közeli, ismerős és idegen helyeket. Vagyont szerzett tisztességes munkával, rátermettséggel és kitartással. Épített magának egy szép otthont, és gondoskodott arról, hogy a szülei semmiben se szenvedjenek hiányt, bár már régebben elköltöztek New Yorkba. Ezt azzal magyarázták, hogy közel akarnak lenni az anyja nővéréhez, de Fin sejtette a távozásuk igazi okát. Szerettek volna minél távolabb kerülni a mágiáról és átkokról keringő szóbeszédektől. Senki sem mondhatta, hogy elpazarolta az életét vagy a képességeit. A boszorkányságban és a munkájában mindig a legtöbbet hozta ki magából. De bármit tett, bármilyen sikereket ért el, semmi sem enyhítette Branna iránt érzett szerelmét. Megfordult már a fejében, hogy varázsláshoz folyamodik, de tudta, hogy az oldás vagy kötés mágiája mindig váratlan fordulatokat hozhat az emberek életében, akik be akarják vonzani a szerelmet, vagy éppen meg akarnak szabadulni tőle. Nem fogja a képességeit arra használni, hogy könnyítsen a szívén. Tudta, hogy Branna szereti őt, és ugyanúgy szenved, de ettől nem lett boldogabb. Bár be kellett ismernie, néha kicsit vigasztalta ez a tudat. Máskor viszont inkább fokozta a kínjait. De most nem volt más választásuk, együtt kellett dolgozniuk, és elviselni egymás társaságát, mert összekötötte őket a közös cél, Cabhan elpusztítása. Ezért munkához láttak Branna műhelyében, közben rengeteg teát ittak, a vége felé egy kis whiskyt is tettek bele. Együtt bújták a könyveket, írtak új varázsigét, amelyikkel egyikük sem volt igazán elégedett, végigvették a legutóbbi csatájuk minden egyes mozzanatát. Egyikük sem talált ki semmi újat, és nem lelték meg a választ. Fin nem ismert Brannánál okosabb és erkölcsösebb boszorkányt. Aki ráadásul még gyönyörű is. Szép volt az arca, az alakja, a csodálatos haja, a meleg szürke szeme. De még vonzóbbá tette az ereje, a kitartása, a képessége, és a családja felé az elkötelezettsége. Lehetetlen volt nem szeretni. Miután befejezték a munkát, Fin kifizette a gyertyákat, és mosolyogva állapította meg, hogy Branna a teljes árat kérte tőle. Branna O’Dwyer gyakorlatias boszorkány, gondolta, miközben hazafelé vezetett a zuhogó esőben. Először megnézte Maggie-t, és örült az állapota javulásának. Adott egy fél almát a szelíd kancának,

és egy darabig vele maradt. Aztán a többi lovat is meglátogatta, hogy velük is időzzön kicsit. Büszke volt a két istállóra, amelyet Boyle-lal együtt létrehozott. Akárcsak a Connor által vezetett solymászatra. Ha Cabhan nem volna, másnap már elutazhatna Indiába, Afrikába vagy Amerikába, és nyugodtan itt hagyhatná a vállalkozásait, tudván, hogy Boyle és Connor mindenről gondoskodik. Ha végeztek Cabhannel, ezt is fogja tenni. Rábök egy pontra a térképen, és útnak ered. El innen, egy új helyre, bárhová, csak ne legyen itt, ahol a reménytelen szerelem kínozza. Adott Bogárnak, a kis istállókutyának egy finom falatot, aztán gondolt egyet, és felkapta, hogy magával vigye a házba. Mindketten élvezni fogják a társaságot. Ő is legalább annyira szerette a csendet és a magányt, mint Branna, de a decemberi esték átkozottul hosszúak, a hideg meg a sötétség még nyomasztóbbá teszi. Nem mehetett át Boyle-hoz a garázs fölött lévő lakásba, mint régen, mert Boyle aznap is valószínűleg Ionával fog aludni, hiába próbálta Branna elrettenteni őket. Őrizni fogják, ha már ő nem tudja. Ez a gondolat haragot és bosszúságot gerjesztett benne, amit el kellett nyomnia magában. A házban letette a kutyát, és először a kandalló felé intett a kezével, hogy fellobbantsa a tüzet, aztán az ablakban álló karácsonyfa fényeit gyújtotta meg ugyanígy. A kutya körbejárta a helyet, és annyira sugárzott róla az öröm, hogy Fin elmosolyodott, és kicsit megnyugodott. Igen, mindkettejüknek jót tesz a társaság. Visszament a csillogó, modern konyhába, és kivett magának egy sört a hűtőszekrényből. Branna csak egyszer járt az otthonában, és akkor is azért, mert Connor megsérült, és ott volt nála. Mégis el tudta itt képzelni. Sőt mindenben őt látta. Sértette a büszkeségét, de be kellett ismernie, hogy a házat végig őrá gondolva építette, és azokat az álmokat valósította meg benne, amelyeket egyszer együtt szövögettek. Branna gyertyáit bevitte a nappaliba, a csúcsosakat ezüsttartóba tette, a tükrös gyertyatartókat a polcra helyezte. Tényleg nagyon szépen visszaverik a helyiségben a fényeket. Kár, hogy a nő valószínűleg nem fogja látni, milyen jól mutatnak a művei a házában. Arra gondolt, hogy vacsorát készít, de aztán elvetette az ötletet, mert utált főzni. Majd később összeüt valamit, mert a zuhogó esőben a kocsmába sem volt kedve elmenni, hogy ott vacsorázzon. Mihez kezdjen? Kereshetne egy sportcsatornát a tévében, játszhatna valamit, vagy elnyúlhatna a kandalló mellett egy könyvvel a kezében, amely nem varázslásról vagy mágiáról szól. – Azt tehetem, amihez kedvem van – mondta Bogárnak. – Az én hibám, hogy semmiben sem lelek örömet. Talán csak az eső és a sötét miatt. Tudod, minek tudnék most örülni? Trópusi tengerpartnak, ahol hófehér homok, vakító napsütés és egy kedves nő vár a strandon. Te is tudod, hogy ez nem igaz, ugye? A férfi leguggolt, és megvakarta a kutya hasát. Bogár azt sem tudta, mit csináljon örömében. – Milyen jó volna, ha engem is ilyen könnyen boldoggá lehetne tenni. Nos, ideje abbahagynom a búsongást. Menjünk fel, és dolgozzunk, mert minél előbb vége van ennek az egésznek, annál hamarabb eljutok a trópusi tengerpartra, és megtudom, hogy választ ad-e az életem kérdéseire, vagy sem.

A kutya alázatos imádattal követte őt a széles lépcsőn. Finnek megfordult a fejében, hogy vesz egy forró zuhanyt, aztán mégis egyenesen a dolgozószoba felé indult. Ott is meggyújtotta a tüzet a sötétzöld kövekkel kirakott kandallóban, és amíg a lángok fellobogtak, a kutya felfedezte a terepet. Ő maga tervezte a szoba minden négyzetcentiméterét, és Connor segítségével valósította meg. A pultokat fekete gránitburkolat fedte, a szekrények sötét mahagóniból készültek, és akárcsak a ház többi helyiségében, itt is széles ciprusfa parketta csillogott a lába alatt. A magas, boltíves ablakok középső tábláján a festett üvegkép női alakot ábrázolt. A nő fehér leplet viselt, amelyet ékkővel díszített öv fogott össze a derekán. Egyik kezében varázspálcát tartott, a másikban tűzgömböt, és hosszú fekete fürtjei lobogtak a szélben. A kép természetesen Brannát ábrázolta. Mögötte világított a telihold, és sűrű erdő vette körül. A Sötét boszorkány még az üvegről is erővel és fényes pillantással nézett le rá. A hatalmas antik íróasztalon csúcsteljesítményű számítógép terpeszkedett. A boszorkányok nem félnek a technikától. Egy masszív szekrényben, a vastag, faragott ajtó mögött őrizte a fegyvereket, amelyeket a barangolásai során összegyűjtött. Volt ott több kard, széles pengéjű fejsze, néhány buzogány, tőr, dobócsillag. Egy másik szekrényben üstöket, edényeket, gyertyákat, varázspálcákat, könyveket, csengettyűket, késeket tartott, a harmadikban pedig különféle bájitalok, és az elkészítésükhöz szükséges hozzávalók sorakoztak katonás rendben. Brannának tetszene ez a helyiség, gondolta Fin. Amikor munkáról vagy egyszerűen csak a lakhatásról van szó, ő is majdnem ugyanolyan pedáns, mint Branna. Bogár felnézett rá, és reménykedve csóválta a farkát. Fin olvasott a gondolataiban, és rámosolygott. – Menj, érezd magad otthon. A kutya még egyszer megcsóválta a farkát, hogy kifejezze a háláját, aztán felugrott az egyik heverőre, majd kis fészkelődés után elégedett sóhajtással elhelyezkedett. Fin késő estig dolgozott. Elvégezte a szokásos bűbájokat, mert a védelmet rendszeresen frissíteni kell. Gyógyitalokat és bájitalokat készített, és Maggie-nek is összeállított egy speciális keveréket. Aztán megtisztított néhány kristályt. Ezt egyfajta házi feladatnak tartotta, amit mindig el kell végeznie. Meg is feledkezett volna a vacsoráról, de megérezte a kutya éhségét. Felállt az asztaltól, és Bogárral a nyomában lement a konyhába, hogy egy szendvicset készítsen. Aztán egy tálba öntött még chipset, és felszeletelt egy almát. Mivel nem hozott ennivalót a kutyának, egyszerűen megosztotta vele az ételét, és mindketten jól szórakoztak azon, hogy kis szendvicsdarabokat dobott a levegőbe, és Bogár ugyanolyan ügyesen elkapta mindegyiket, mint a bogarakat és a legyeket az istállóban. Ezzel a képességével érdemelte ki a nevét. Vacsora után kiengedte a kutyát, és összekapcsolta vele az elméjét, hátha a kis kutya az istállóba akar visszamenni, miután elvégezte a dolgát. De Bogár azonnal a konyhaajtóhoz szaladt, és ott várta, hogy Fin visszaengedje a házba. – Nos, rendben. Úgy tűnik, itt fogod tölteni az éjszakát. Akkor viszont neked is le kell zuhanyoznod velem. Istállószagod van, kis barátom. De mindjárt segítünk ezen. Amikor a fürdőszoba ajtajához értek, Bogárnak majdnem sikerült megszöknie, de Fin gyorsan elkapta, és nevetve magával vitte a zuhany alá. – Ez csak víz, ne félj. Igaz, hogy be is szappanozlak.

Bogár remegett, meg akarta harapni a vízsugarakat, és kétségbeesetten kapálódzott, miközben Fin a csupasz mellkasához szorította, és besamponozta. – Látod? Nem is olyan rossz. – A férfi gyengéden megmasszírozta a kutyát, hogy megnyugtassa. – Ugye, nem rossz? A férfi a mennyezet felé intett. Lágy fények gyulladtak fel, és halk, andalító zene áradt szét a helyiségben. Letette a kutyát, és a forró vízsugár alá állva lezuhanyozott. A kutya közben a vizes csempét nyalogatta. Fin sietett a zuhanyozással, de Bogár nem várta meg, amíg őt is megszárítja, hanem megrázta magát, és az egész helyiséget összevizezte. Fin jót nevetett, a kis kutya pedig elégedett pillantást vetett rá. Miután rendet tett, bement a hálószobába, és egy puha párnát dobott a padlóra. De Bogár már teljesen otthon érezte magát, felugrott az ágyra, és a legnagyobb természetességgel nyúlt el rajta. – Legalább most már tiszta vagy. Fin is bemászott az ágyba, és úgy döntött, hogy a tévé helyett könyvvel segíti az elalvását. Mire lekapcsolta a lámpát, Bogár már halkan horkolt. Fin megnyugtatónak találta a hangot, de közben kicsit szégyellte magát. Milyen szánalmas, hogy egy horkoló kutya enyhíti a magányát. A sötétben csak a kandallóban izzó fahasábok boros​tyán​színű lüktetése látszott, és Fin Brannára gondolt. A nő felé fordult, a haja fekete selyemfüggönyként omlott meztelen vállára. A tűz felélénkült, a lángok aranyszínűek lettek. A nő szeme ezüstösnek tűnt, arany csillagok táncoltak benne. Branna elmosolyodott. – Vágyakozol utánam. – Éjjel és nappal. – És itt akarsz engem, a nagy ágyadban, a fényűző házadban. – Mindenütt akarlak. Mindenütt. Kínzol engem, Branna. – Igen? – A nő felnevetett, de a hangja nem volt kegyetlen, inkább gyengéd, mint egy csók. – Nem így van, Finbar. Nem csak én kínozlak téged. Egymást kínozzuk. – A nő megsimogatta a férfi mellkasát. – Erősebb vagy, mint voltál. Ahogy én is. Szerinted együtt még erősebbek lehetnénk? – Hogyan tudnék bármire gondolni, bármit jósolni, amikor annyira tele vagyok veled? A férfi gyengéden megfogta a nő haját, és úgy vonta közelebb magához. Milyen régen nem érezte az ízét! Olyan, mint az emlékeiben, régen, nagyon régen. Mintha az életet ízlelné a halál után. Fin lassan a nő testére feküdt, és elmerült a csodálatos érzésekben. A melle teltebb és édesebb, mint az emlékeiben. Érezte, hogy a szíve hevesen dobog a tenyere alatt, miközben vágyakozva felemeli a csípőjét. Minden megszűnt körülötte, csak az érzékek léteztek, csak ők ketten, ahogy összesimultak. A bőre selymes, mint a haja, és forró, mint a tűz. A csodás idomai, a hangja, ahogy a nevét suttogja, a teste, ahogy mozog alatta. Már nem volt magányos. Fin vére lüktetett, a szíve egyre hevesebben vert. Branna a hajába túrt, és összekulcsolta a kezét a tarkóján, mint régen. Megsimogatta a hátát, megragadta a csípőjét. Felemelkedett, és megnyílt előtte. Fin az ölébe hatolt. A fény felrobbant, fehéren szikrázott, mintha az egész világ lángra lobbant volna. Fényvihar süvített, a kéj hatalmas erővel tört rájuk.

Aztán jött a villámlás és a sötétség. Brannával állt a viharban, és a nő szorosan fogta a kezét. – Nem ismerem ezt a helyet – suttogta Branna. – Én sem. De… – Valamit ismert, de túl mélyen ahhoz, hogy elérje. Sűrű erdő, kavargó szél, és a közelben egy folyó zúgása. – Miért vagyunk itt? – Valami közel van – mondta a férfi. A nő felemelte a kezét, és feltartott egy kis tűzgolyót. – Fényre van szükségünk. Megtalálod az utat? – Valami közel van. Vissza kellene mennünk. A sötétség van közel. – Nem fogok visszamenni. – A nő megérintette az amulettjét, és lehunyta a szemét. – Érzem. Amikor Branna elindult, a férfi megszorította a kezét. Meg fogja védeni, ha szükséges, gondolta. De őt is tovább hajtotta a felfedezés vágya. Vastag fák, sűrű árnyak, amelyek mintha ragyognának a sötétben. Nem volt se hold, se csillagok, csak az a vad szél, amelytől harsogott az éjszaka. És valami vonyított, éhesen és mohón. Fin szerette volna, ha van nála fegyver. Mélyre hatolt, összpontosított, és előhúzott egy kardot, amelyet lángra lobbantott. – Sötét varázslatok – suttogta Branna. Ő is ragyogott, az ereje világított benne. – Mindenütt. Ez nem az otthon. – Nem, de elég közel van. Nem most, hanem régen. – Igen, régen. Ez a rejtekhelye? Lehetséges? Meg tudod állapítani? – Nem ugyanaz. Ez más. A nő bólintott, mintha ő is ugyanezt érezte volna. – Hívnunk kell a többieket. A teljes körnek itt kellene lennie, ha ez az ő helye. – Ott! – A férfi meglátta a sötétben egy barlang bejáratát a domboldalban. Nem fogja Brannát bevinni oda, gondolta. Nem viszi be, mert ott a halál lakozik. Sőt még annál is rosszabb. Miközben ez átvillant az agyán, a barlangból kilépett egy öregember. Elnyűtt ruhát és kopott bőrcsizmát viselt. Ősz haja és szakálla kócos volt. Vér csurgott rajta, és a ruháját is vér borította. – Vége. Vége, ahogy nekem is. Túl korán jöttetek, hogy lássátok, és túl későn, hogy megállítsátok. – Minek van vége? – förmedt rá Fin. – Ki vagy te? – Én vagyok az áldozat. És vagyok a sötétség atyja. Elárultak. – Segíthetek neked. – De amikor Branna előrelépett, olyan erő süvített ki a barlangból, hogy ellökte őket. Az öregembert is a földre terítette, ahol a vére fekete tócsába gyűlt a földön. – A leendő Sötét boszorkány és Cabhan ivadéka is eljött – suttogta az öreg. – Már nincs segítség. Felfalta a sötétséget, és mind átkozottak vagyunk. Fin talpra ugrott, próbálta hátralökni Brannát. – Itt van bent. Itt van bent! Érzem. Fin a barlang felé ugrott, de a nő megragadta a karját.

– Nem mehetsz egyedül. Nem lehet csak a tiéd. A férfi magából kikelve fordult a nő felé. – Ő az enyém, én pedig az övé vagyok. A te véred döntött így. A te átkodat hordozom, ezért én fogok bosszút állni. – Ne bosszúból csináld. – A nő szorosan átölelte a férfit. – Az elátkozna téged. Ne bosszúból, és ne egyedül. De a férfi egyedül ébredt, verejtékben fürödve, és a vállán égett a jel, mint egy friss billog. Még érezte a nő illatát az ágyneműn, a bőrén, a levegőben. Bogár remegve hozzábújt, és halkan nyüszített. – Már nincs semmi baj. – Fin megsimogatta az állatot. – Egye​lőre vége. Fin lezuhanyozott, felvette a nadrágját, belebújt egy pulóverbe, és lement a lépcsőn. Kiengedte a kutyát. Az eső elállt, és gyenge téli nap sütött az égen. Gondolkodnia kellett tiszta fejjel, ezért a konyhába indult, hogy kávét főzzön. Halkan káromkodott, amikor meghallotta a dörömbölést a bejárati ajtón. Aztán eszébe jutott Maggie, és odasietett, bár közben a gondolataiba nézett, és tudta, hogy a kanca jól van. Kinyitotta az ajtót, és megpillantotta Brannát. A nő két kézzel hátralökte, és beviharzott a házba. – Nem volt hozzá jogod! Aljas gazember! Nem volt hozzá jogod, hogy bevonj az álmodba. A férfi megragadta a nő kezét, mielőtt megint meglöki. Branna most is ragyogott, de a haragtól. – Én nem… illetve nem szándékosan. Én úgy tudom, te vontál be a te álmodba. – Én? Még mit nem! Az ágyadba vittél. – Te meg nem tiltakoztál, amíg ott voltál. – Mivel Fin fogta a kezét, Branna nem tudta megpofozni, de így is maradt ereje arra, hogy két lépéssel hátrább lökje. A szeme haragosan villogott. – Hagyd abba, Branna. Csillapodj le. Most te jöttél ide hozzám, és nem tudom, melyikünk vonzotta be a másikat, de az is lehet, hogy valami más hozott össze minket. Egyébként még nem ittam meg a kávémat, úgyhogy nem tudok gondolkodni. Fin megfordult, és elindult a konyha felé. – Én sem ittam még kávét – jelentette ki a nő, és a férfi után eredt. – Nézz rám, Fin! – Előbb a kávé. – Nézz rám, Finbar, a kutya mindenségit! Nézz rám, és felelj! Te vonzottál be az álmodba és az ágyadba? – Nem. – A férfi idegesen beletúrt a hajába. – Nem tudom… Egyszerűen nem tudom. De ha én voltam, akkor álmomban csináltam, és nem szándékosan. A fenébe, Branna! Tudod, hogy sohasem használnék varázslatot ellened. Akármit gondolsz rólam, ezt nem hiheted. Sohasem használtalak ki. Branna vett néhány mély lélegzetet. – Tudom, és elnézést kérek. Persze hogy nem csinálnál ilyet. Ne haragudj. Csak nagyon… felzaklatott ez az álom. – Nem csoda. Én sem vagyok valami nyugodt. – Szívesen meginnék egy kávét, ha nem bánod.

– Nem, dehogy. A férfi a kávéfőzőhöz lépett. Branna is kacérkodott a gondolattal, hogy vesz magának egy ilyen gépet, amivel nemcsak kávékülönlegességeket lehetett készíteni, hanem teát és forró csokoládét is. – Ülj le oda, és mindjárt hozom. – A férfi a konyhából nyíló beüvegezett terasz felé intett. Biztosan ott szokta meginni a reggeli kávéját, gondolta Branna. Gyorsan leült az egyik narancssárga huzatú, kényelmesen kipárnázott padra, és szemügyre vette az asztal közepén álló fényes felületű fatálat, amely tele volt piros almával. Belátta, hogy két felnőtt ember nem szégyenlősködhet, ha meg kell beszélniük az álomban, illetve az ágyban történteket. – Nem hibáztathatlak, mert egy férfi nem tehet arról, amit álmában gondol vagy csinál – törte meg a csendet Branna. – Én sem hibáztatlak, mert egy nő sem tehet arról, amit álmában gondol vagy csinál. – A férfi Branna elé tett egy fehér bögrét. – Mert te is lehettél, ahogy én is. Branna erre nem gondolt, és néhány pillanatig zavartan hallgatott. Időt akart nyerni, és megkóstolta a kávét. Fin úgy ízesítette, ahogy ő szereti. – Ez igaz. Vagy más erők is munkálkodhattak, de ezt még nem volt időm átgondolni. – Más erők? – Ki tudja? – A nő már inkább bosszús volt, mint dühös, és mentegetőzve felemelte a két kezét. – Csak annyit tudok, hogy az ágyadba jöttem, vagy valami idehozott, és ebben az álombéli állapotban azt tettük, ami két egészséges felnőtt esetében természetes. – A bőröd olyan lágy, mint a rózsaszirom. – Nem csoda – felelte a nő könnyed hangon. – A saját termékeimet használom, és csak jó krémeket csinálok. – Azok a pillanatok, Branna… Olyan volt, mint régen, amikor együtt voltunk… sőt még több is. – Mindketten varázslás alatt álltunk, Fin. És mi történt, amikor egyesültünk? Hatalmas villámlás, vihar, először a nagy fényesség, aztán a sötétség, és másik helyre és időbe repültünk. Nem lehet, hogy ez volt az ára, amit azokért a pillanatokért fizettünk? – Nem tudom. Semmi sem világos. Mit tudtunk meg, Branna? Menj vissza, és emlékezz! A nő összekulcsolta a két kezét az asztalon, és igyekezett félretenni az érzelmeit. – Rendben. Sűrű, sötét erdő volt, de nem láttam a holdat, sem a csillagokat, és szél süvített a fák között. – Egy folyó. Valahol mögöttünk zúgott. – Igen. – A nő lehunyta a szemét, és visszavitte magát. – Pontosan. Mögöttünk a folyó, előttünk az erő és a sötétség, de mi mégis továbbmentünk. – A barlang. Tudom, hogy Cabhan búvóhelye volt. – De őt nem láttuk sehol. – Éreztem őt, de nem olyan volt, mint most. Valami más. – A férfi megcsóválta a fejét. – Nem tiszta a kép, de valamit ismerősnek éreztem ott, pedig nem tudtam, hol vagyunk. Mintha tudnom kellett volna. Aztán ott volt az öregember. – Nem ismertem őt.

– Én sem, de megint úgy éreztem, hogy ismernem kellene. Azt mondta, túl korán jöttünk, hogy lássuk, és túl későn, hogy megakadályozzuk. Jelbeszéd. Átkozott jelbeszéd. – Egy időeltolódásban voltunk, azt hiszem. Nem a jelenben, és nem akkor, amikor többet tudhattunk volna. Áldozatnak nevezte magát. – És a sötétség atyjának. És vérzett. Dühös volt, haldoklott, de benne volt az erő. Halványodott, de ott volt. – Cabhan áldozata? – Branna elgondolkodott, aztán kihúzta magát. – Cabhan atyja? – A nő Finre nézett, és látta, hogy benne is ugyanez a gondolat merült fel. – Lehetséges? – Ő is származik valakitől. Cabhan ivadékának nevezett engem, téged meg a leendő Sötét boszorkánynak. Ismert minket, Branna. Az ő idejében még meg sem születtünk, mégis ismert minket. – Nem ő tette olyanná Cabhant, amilyen most. – A nő megrázta a fejét, és megint felidézte magában az álom érzé​seit. – Nem volt benne elég erő hozzá, de… – Több is volt a barlangban. – Fin már lecsillapodott, és kiengedte az ökölbe szorított kezét. – Az öregember olyat hozott a világra, amit nem tudott uralni. Behozta a sötétséget, és a forrásává vált? – Cabhan vére, Cabhan atyja. És az apa vére kiömlött, az élete a földre omlott. Ez volt az áldozat? Cabhan megölte a saját apját, és őt áldozta fel, hogy elnyerje a sötétséget? – Az áldozathoz vér kell – jegyezte meg Fin. – Mindig vérre van szükség. A sötétség ezt követeli, és még a fénynek is erre van szüksége. Túl korán láttuk? Ha ott maradtunk volna, akkor ütünk rajta, amikor az erő birtokába jut, de még nem teljesen az övé, és nem alakult át olyanná, amilyennek most ismerjük? – Akkor történt, amikor az öregember haldokolva feküdt a földön. Emlékszel? Az erő kitört a barlangból, mindkettőnket hátrataszított, és megtörte a varázslatot, amely odavitt minket. Te is érezted, milyen hideg volt? Egy pillanatig szörnyű hideg támadt, aztán felébredtem a saját ágyamban. Fin felpattant, és nyugtalanul járkálni kezdett. – Cabhan nem akarta volna, hogy ott legyünk a búvóhelye közelében, vagy bármit megtudjunk az eredetéről. – Ha igaz, amit láttunk. – Nem ő vitt oda minket, Branna. Miért tette volna? Minél többet tudunk, annál többet felhasználhatunk ellene, hogy végezzünk vele. Te is más erőket emlegettél az elején. Szerintem más erők küldtek minket oda, csak azt nem tudom, hogy ezek rajtunk kívülállóak, vagy bennünk vannak. – Miért csak minket? Miért nem mind a hatunkat? – Leendő Sötét boszorkány és Cabhan ivadéka? – A férfi megvonta a vállát. – Jól tudod, hogy a varázslatot nem lehet mindig józan ésszel megmagyarázni. Vissza kell mennünk, és még többet megtudnunk. – Nem akarok azért szexelni veled, hogy visszautazhassunk az időben, Cabhan barlangjához. – De az életedet odaadnád érte… – Fin leintette a nőt, mielőtt válaszolhatott volna. – Én sem fogok a varázslás miatt szexelni, még veled sem. A következő utazáson uralni akarom a helyzetet, nem szeretném, hogy megint más erők vigyenek oda. Ezen még gondolkodnom kell. – Esküdj meg! – Miért? – A férfi Brannára nézett, és kicsit meglepődött. A nő felpattant a padról, hosszú haja

a vállára omlott, és a szeme vadul villogott. A hangja mégis nyugodtnak tűnt. – Esküdj meg, Finbar, hogy nem mész oda vissza egyedül. Nem lépsz be ebbe nélkülem, a körünk nélkül. Nem vagy egyedül, és nem cselekedhetsz egyedül. A szavadat kell adnod, itt és most. – Ennyire vakmerőnek tartasz, és azt hiszed, hogy képes volnék a vesztembe rohanni? – Ezt tetted Samhainkor, amikor képes lettél volna elhagyni a körünk biztonságát, hogy egyedül indulj Cabhan nyomába. Még az sem tartott vissza, hogy talán sohasem tudsz visszajönni a saját helyedre és idődbe. Ennyire keveset jelentünk neked, Fin? Elmennél, és magad mögött hagynál minket? – Nagyon fontos vagy nekem, és a többiek is, de Cabhan az én vérem, nem a tiétek. – Fin szavai keserűek voltak, de igazat mondott. – Mégsem cselekednék egyedül. Nem tennék ilyet, mert ha hibázom, veszélybe sodorlak téged meg a többieket. Vagyis mindent, ami fontos számomra. – Add a kezed. – Branna kinyújtotta a kezét. – Add a kezed, hogy megpecsételjük az ígéretet. A férfi megfogta a nő kezét. Fény csapott ki az ujjaik közül, sisteregve és pattogva. – Rendben. Nos… – mondta a férfi halkan. – Ez már egy jó ideje nem történt meg. Branna is érezte a meleget, ami szétáradt benne, és megnyugvással vegyes gyötrelmet gerjesztett. Vajon még melegebb lenne, ha közelebb menne hozzá, és kinyújtaná felé a karját? Gyorsan visszahúzta a kezét, és hátralépett. – El kell ezt mesélnem a többieknek, mielőtt szétszélednek, és munkába mennek. Gyere át te is, ha gondolod. – Egyedül is el tudod intézni. – Finnek szüksége volt kis távolságtartásra kettejük között. – Még sok dolgom van. – Rendben. – Branna Finnel együtt a bejárati ajtóhoz lépett. – Ma Ionával dolgozom, és majd meglátjuk, mit tehetünk. Legjobb volna, ha mindnyájan összejönnénk, de nem ma este. Kell egy kis idő, hogy átgondoljuk a dolgokat. Holnap este megfelel neked? – Főzni fogsz? – Ez a sorsom. Fin meg akarta simogatni a haját, hogy érezze, mint álmában. De nem nyúlt hozzá. – Hozok bort. – Ez meg a te sorsod. – Branna kilépett az ajtón, amikor Fin kinyitotta előtte, aztán megfordult, és pár pillanatig még állt a reggeli párában. – Jó házat építettél, Fin. Nemcsak szép, hanem jó és erős. – Még szinte csak a konyhát láttad. – A konyha az otthon szíve. Ha holnap három körül át tudnál jönni, akkor dolgozhatnánk együtt, mielőtt a többiek megérkeznek vacsorára. – Megoldom, és ott leszek. A férfi megvárta, amíg Branna a kocsijához megy, és meglepődött, amikor a nő huncut mosollyal visszanézett rá. – Elfelejtettem megemlíteni, hogy a te bőröd is olyan, mint a rózsaszirom. Persze férfias módon. Fin felnevetett, és a gyomrában enyhült a feszültség. Már könnyebb szívvel nézett a távozó Branna után.

5. Branna beszámolt a többieknek a történtekről, és megkérte őket, hogy gondolkodjanak el az álom jelentésén. Aztán újabb kéréssel állt elő. – Szeretném, ha ma este nem lennének férfiak a házban, és a barátnőimmel időzhetnénk, bor iszogatva, csempemintákat nézegetve, meg ilyenek. – Branna Connorra és Boyle-ra nézve folytatta. – Ha tenni akartok nekem egy szívességet, akkor megszálljátok Fin házát, és ott maradtok éjszakára. Tegyétek azt, amit a férfiak szoktak egy szabad, nőmentes estén. Nem akarom tudni, mi lehet az. Amikor Connor habozott, a nő megbökdöste a hasát. – Ne hidd, hogy a férfiak védelmére van szükségünk. Ionával mi is ugyanolyan boszorkányok vagyunk, mint te, Meara pedig lerúgja a fejed, ha feldühíted. – Nem is szoktam feldühíteni. Nos, rendben. Mit szólsz hozzá, Boyle? Elvonszoljuk Fint a kocsmába, aztán visszatántorgunk a házába? – Benne vagyok. Szerintem ő is örülne a társaságnak – tette hozzá Boyle, Brannára pillantva. – Akár akarja, akár nem, akkor is szüksége van rá. A műhelyben leszek. Iona, ha itt végeztél, munkára foglak. – Én hatra jövök – közölte Meara, és megvárta, amíg Branna elhagyja a helyiséget. – Szörnyen nehéz lehet mindkettejüknek. Nem tudom, hogyan bírják. Úgyhogy ma este szerezzünk nekik kis vidámságot és kikapcsolódást. – Rendben. – Boyle megsimogatta Meara vállát, majd Ionához fordult. – Jó, hogy ma vele leszel. Meara remélte, hogy Iona segít Brannának, és tudja majd, mit mondjon, és mikor hallgasson. Amikor Iona belépett a műhelybe, Branna már a tűzhelynél állt. A pulton egy tucat tükrös gyertyatartó sorakozott. – A tükrös gyertyatartókra rendelésem van, úgyhogy elő​ször ezeket fejezem be. Aztán összeállítunk néhány ajándékcsomagot. Mindegyikbe teszünk egy tégely kézkrémet, egy mosdókesztyűt meg egy szappant. Elkezdheted egyedül is. Ott vannak a piros dobozok, amelyekből túl sokat küldtek, és kösd át őket a piros-zöld kockás szalaggal. Eileen akciós áron árulhatja a csomagokat, mert a cég nem számolta fel a többletszállítást, ami az ő hibájukból történt. Sokan az utolsó pillanatig várnak az ünnepi bevásárlással, úgyhogy mind el fog kelni. Iona ösztönösen cselekedett. Odament Brannához, és szó nélkül átkarolta a vállát. – Jól vagyok, Iona. – Tudom. De csak azért, mert nagyon erős vagy. Én nem bírnám. Egyébként megértelek és támogatlak, ha ki akarod engedni magadból. – Mit? Iona felnevetett, és hátrahúzódott, hogy Branna szemébe nézhessen. – A gőzt. Nyugodtan dühöngj, csapkodj és átkozódj, ha ahhoz van kedved. – Annak semmi értelme. – Maga a dühöngés az értelme. Úgyhogy valahányszor szükségét érzed, én támogatlak. – Iona vállat

vont. – Rendben. Hozom a tégelyeket meg a dobozokat. Tudom, hol vannak. – Köszönöm. Mindent köszönök. Elvinnéd az ajándékdobozokat a boltba, ha elkészültek? Szeretném, ha minél előbb a polcokra kerülnének. – Persze. De tényleg ennyire sürgős, vagy csak azt akarod, hogy elmenjek? Az unokatestvérének kifinomult ösztönei vannak, állapította meg Branna. – Tényleg szeretném, ha minél előbb a polcokra kerülnének. Örülök, hogy itt vagy velem, de aztán szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Ha visszajössz, nekiláthatunk a fontosabb munkáknak is együtt. – Rendben. – Iona elővette a dobozokat, és kezdte összeállítani az ajándékcsomagokat. – Ezekből hány darab kell? – Fél tucat. Köszönöm. – Egyébként szerintem igazad van, ha kíváncsi vagy a véleményemre. – A dobozokkal kapcsolatban? – Nem, a történtekre gondoltam. Amikor azt mondtad, hogy talán másik erő vont össze titeket Finnel. – Nem biztos, hogy így történt. Lehet, hogy csak én jutottam erre a következtetésre. – Szerintem így volt. – A nő zavartan megigazította rövid szőke haját, és felnézett. – Vagy… Remélem, nem tapintok túl fájó pontra, de… talán együtt akartok lenni Finnel, és ez a közös vágy időnként felerősödik, és… a tegnapi is ilyen éjszaka volt. – Sok a „talán” az elméletedben, kedves kuzin. – Igen, mert tapintatos akarok lenni, és kerülgetem a kényes témát. De nem tévedek. Sajnálom, Branna, de a vak is látja a vágyakozást rajtatok. Főleg most, hogy így össze vagyunk kötve. Branna elfoglalta a kezét, és a hangja nyugodt maradt. – Az emberek sok olyan dologra vágynak, amit nem kaphatnak meg. Érzékeny pont, emlékeztette magát Iona, és nem erőltette tovább a témát. – Arra gondolok, hogy tegnap éjjel kicsit sebezhetőbbek voltatok, meggyengült körülöttetek a pajzs, a védelem, és ez valahogy ajtót nyitott annak a másik erőnek. Nem Cabhannek, mert annak nem lenne semmi értelme. – Fájdalmat okozott nekünk. – És ez a szörnyű kín azóta sem akar elmúlni, tette hozzá Branna magában. – Azért él, hogy kínozzon minket. – Igen, de… – Iona megrázta a fejét. – Ő nem ért meg minket. Nem érti a szerelmet, a hűséget, az igazi áldozatot. A kéjvágyat viszont ismeri, és felfogja. Szerintem tudja, hogy Finnel vonzódtok egymás iránt, de sohasem értené meg, mi van mögötte. Sorcha viszont igen. Branna a gyertyákkal volt elfoglalva, de a keze megállt a levegőben, és Ionára nézett. – Sorcha? – Vagy a lányai. Gondolkozz ezen. – Rendben. És rögtön az jut eszembe, hogy maga Sorcha átkozta meg Cabhan minden leszármazottját, tehát Fint is. – Ez igaz. Sorcha hibázott, de igaz, amit mondasz. Biztosan most is ugyanezt tenné, miután Cabhan megölte a férjét, őt pedig elszakította a gyerekeitől. De Sorcha ismerte a szerelmet és a szeretetet. Megértette az erejét, és az életét adta érte. Szerinted nem használná fel, ha lehetősége adódna rá?

Vagy a gyerekeinek nem jutna eszébe? – Tehát Sorcha vagy a gyerekei álomvarázslatot vetettek ránk, amelyben együtt voltunk Finnel? És a védelmünk meggyengült, ezért összejöttünk? Branna járkálni kezdett, és átgondolta a hallottakat. – És amikor ez megtörtént, felhasználta az együttlétünk erejét, hogy visszaküldjön minket az időben. De mindkettő túl korán, ugyanakkor túl későn történt. – Igen. És ez mit jelent? Ha hamarabb érkeztek, akkor a barlangban történtekbe bevonhattak volna, és nem lett volna erőd ellenállni. Ha később, akkor nem beszélhettél volna az öregemberrel, aki valószínűleg Cabhan apja volt. Iona elővette a kockás szalagot meg az üvegeket, amíg Branna csendben dolgozott. – Szerintem láttad, amit látnod kellett. Azt hiszem, a mi feladatunk megtalálni a módját, hogy többet lássunk. Nem nyújthatnak át nekünk mindent tálcán, nem? És azt hiszem, csak ti lehettetek együtt Finnel, mert kettőtöknek kell megoldanotok valamit. Nem tehetitek, hogy eltemetitek az érzelmeiteket, és nem vesztek róluk tudomást. – Az én érzelmeim a helyükön vannak. – Branna… – Előfordulhat, hogy szeretsz valakit, mégis úgy döntesz, hogy nélküle élsz. De én is látom, hogy túl nagy lett a zavar az elmémben. Még nem tudtam lecsillapítani ezt a sok érzést. Egyébként igazad van, Iona. Láttuk, amit látnunk kellett, és ebből fogunk kiindulni. Branna Ionára mosolygott, majd tovább öntötte az illatosított viaszt. – Sokat tanultál, amióta beléptél azon az ajtón a zuhogó esőben, a rózsaszín kabátodban, és idegesen hebegtél. – Már csak főzni kellene megtanulnom. – Nos, mindenkinek vannak korlátai. Branna befejezte a gyertyákat, és Ionával együtt összeállították a fél tucat ajándékcsomagot. Aztán az unokatestvére elindult Congba, Branna pedig a kandalló előtt ülve, a teáját kortyolgatva kiélvezte a magány ritka pillanatait. Kathel az ölébe hajtotta a fejét. Nézte a lángokat, hagyta kavarogni a gondolatait. Végül nagyot sóhajtott, és félretette a teát. – Rendben. Jól van. – Kinyújtotta a kezét a tűz felé. – Tisztítsd meg, hogy tisztán lássak, át a füstön, bele a tűzbe, vigyél oda, ahová a fény kívánja. Képek jelentek meg a lángokban, hangok hangzottak a füstön át. Branna hagyta magát feléjük sodródni, érezte a vonzást, és engedelmeskedett a bőrén át a csontjaiban érzett hívásnak. Amikor a kép kitisztult, olyan helyiségben állt, ahol szintén tűzhely parázslott és gyertyák lobogtak. A kuzinja, Brannaugh egy széken ült, és halkan énekelt a keblén tartott kisbabának. Amikor felnézett, az arca felragyogott. – Anya? – Nem. – Branna kilépett az árnyak közül. – Sajnálom, de nem. – Őt vágytam látni. Amikor a fiam a világba jött, láttam, ahogy néz, és éreztem az áldását. De csak egy pillanat volt, aztán eltűnt. Annyira hiányzik! – Azt kértem a fénytől, hogy vigyen oda, ahová akar. Idehozott. – Branna közelebb ment, és lenézett

a babára. Milyen aranyos! A haja inkább csak pihés, az arca pufók, és sötét szemével merőn nézi az anyját, miközben szorgosan szopott. – Gyönyörű a fiad. – Ruarc. Nagyon gyorsan jött, a fény felragyogott a születésekor. Az anyámat láttam benne, miközben Teagan a világra segítette a fiamat. Nem hittem volna, hogy megint látlak, és ilyen hamar. – Nálad mennyi idő telt el? – Hat nap. Ashfordban lakunk, ahol szívesen látnak minket. Még nem mentem el a házhoz, de Teagan és Eamon már járt ott. Mindketten látták Cabhant. – Te nem? – Hallom őt. – A nő az ablak felé nézett, miközben ringatta a babát. – Szólongat, mintha azt hinné, hogy válaszolni fogok. Az anyámat is hívogatta, most pedig engem zaklat. Téged nem? – De igen, és még fog is, úgy gondolom. Pedig nem ér el vele semmit. Ismersz egy barlangot a folyón túl? – A dombok mélyén vannak barlangok. – Egy erővel teli barlangra gondolok, a sötétség helyére. – A szüleink megtiltották, hogy a folyón túl menjünk. Sohasem beszéltek ilyen helyről, de a gyűléseken hallottam, hogy az idősek Midor barlangját emlegetik, és mindig keresztet vetettek, amikor kimondták a hely nevét. – Midor… – Legalább van egy név, amiből kiindulhatunk, gondolta Branna. – Ismered Cabhan származását? Nincs róla szó Sorcha könyvében. – Sohasem beszélt erről. Ne feledd, hogy gyerekek voltunk még, aztán meg nem volt rá ideje. Segítene, ha tudnád? – Nem vagyok biztos benne, de a tudás mindig jobb a tudatlanságnál. Ott voltam egy álomban Finnel. Finbar Burke-kel. – Az ashfordi Burke-ök közül? Nem, nem – vágta rá a nő gyorsan. – Ez a Burke a körödhöz tartozik, és Cabhan véréből származik. Az ő vére vonta erre a helyre, és téged is magával vitt? – Nem tudom, és ő sem. Ő nem Cabhan, és nem olyan, mint Cabhan. Sorcha Brannaugh-ja a kandallóban táncoló lángokat nézte. – A szíved vagy az eszed mondja, kuzin? – Mindkettő. Ő velünk van. Magad is láttad, illetve fogod látni, Samhain éjszakáján. És majd megítéled. Midor… – ismételte meg Branna a nevet. – Lehet, hogy ezért hozott ide a fény. Még sohasem hallottam Midor barlangjáról. Szerintem az idő eltemette a hírét, de én nem vagyok rest előásni. Mindketten a magas ablak felé néztek, amikor odakint felhangzott az üvöltés. – A környéken portyázik és zsákmányra les. – Brannaugh még jobban magához szorította a fiát. – Amióta hazajöttünk, egy falubéli lány már eltűnt. Az ablakhoz feszítette a sötétséget, és felkavarta a ködöt. Óvakodj az árnyaktól. – Rendben, megígérem. – Fogd ezt. – A nő az egyik karjába vette a gyermeket, és kinyújtotta a másik kezét. A tenyerében nyílhegy alakú kristály csillogott. Olyan tiszta volt, mint a forrásvíz. – Egy ajándék, egy darab fény

neked. – Köszönöm. Magamnál fogom tartani. Légy áldott, kuzin, és a fiad is. – Te is. Samhain… – mondta a nő elgondolkodva, és Branna érezte, hogy visszafelé húzza az erőt. – Méregbe mártom a nyilaimat, és mindent megteszek, hogy végezzek vele. Nem fogod legyőzni, gondolta Branna, miközben megint a saját kandallója előtt ült, és a kezében lévő kristályt tanulmányozta. Nem Samhainkor. Egy másik alkalommal, az istenek akarata szerint, de nem Samhainkor. Branna felállt, és zsebre vágta a kristályt. A könyvek helyett most a laptop mellett döntött, és elkezdte a kutatást Midor barlangja után.

– Az égvilágon semmit sem találtam, ami ezzel kapcsolatos. – Branna az asztalnál ült, és a salátát bökdöste, amit az olasz penne tészta és az olívabogyós cipó mellé készített. – Nem hiszem, hogy a Google segíthet megtalálni egy tizenkettedik vagy tizenharmadik században élt varázsló barlangját. – Meara vajat kent a kenyerére. – A Google-n majdnem minden megtalálható. – Ez a Midor ír név? – érdeklődött Iona. – Még sohasem hallottam. De bárhonnan származhatott, akár a pokol bugyraiból is, hogy aztán a barlang előtt végezze. – És mi van az anyjával? – Iona a barátnői felé bökött a borospohárral. – Ha valóban Midor Cabhan apja, akkor kellett egy nő is, akivel a fiát nemzette. Hol van az anya? Ki az anya? – Erről egy árva szó sem esik Sorcha könyvében. Talán nem is fontos. – Branna az asztalra könyökölt, és kezére támasztotta az állát. – A pokolba! Valami pedig biztosan fontos, különben Finnel nem mentünk volna abba az átkozott barlangba. – Ki fogjuk deríteni. Ez a tészta csodálatos! – lelkendezett Meara. – Ki fogjuk deríteni, Branna. Talán rám ragadt Connor rendíthetetlen hite, de én így gondolom. Érzitek? Megint beindultak a dolgok. Te kétszer is találkoztál Sorcha Brannaugh-jával, Finnel pedig álomsétára indultatok egy álombéli etyepetye után. Iona behúzta a nyakát, de megnyugodott, amikor Branna arcán látta, hogy Meara kijelentése nem dühítette fel. – Nem volt valami nagy etyepetye – ismerte be Branna. – Tulajdonképpen magasabb szintre emelkedett korai magömlésről beszélhetünk. A sors csalfa és aljas. Ez lenne az egész, emlékszel, milyen volt, Branna? Aztán csak az emlékeket kapod meg, és rögtön visszakerülsz a sötétségbe és a gonoszságba. – Belefáradtál. – Iona megsimogatta az unokatestvére vállát. – Ma este fáradt vagyok, nem tagadom. Soha senki sem érintett meg úgy, mint Fin, és ma este annyira kimerült vagyok, hogy ezt hangosan kimondom. Senki sem érintette meg úgy a testemet, a szívemet, a bennem lévő erőt. És senki nem is fogja. Fárasztó ez a tudat. Iona meg akart szólalni, de Meara megrázta a fejét, és jelezte neki, hogy hallgasson. – Nem volt szükségem arra, hogy erre emlékeztessenek. Kegyetlenség volt, de a varázslat néha

ilyen. Kapsz egy ajándékot, aztán majd meglátod, mire mész vele. De sohasem lehetsz biztos abban, hogy milyen árat fizetsz érte. – Ő is fizet – szólalt meg Meara halkan. – Tudom, persze. Többet mindenki másnál. Könnyebb volt, amikor még haragudni tudtam rá, vagy úgy éreztem, hogy elárult. De a feladatunkat nem végezhetjük el, ha haragszunk vagy neheztelünk. Ám ha elengedem ezeket az érzéseket, akkor mások törnek megint felszínre. Rengeteg régi érzés… Fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy képes vagyok-e a ránk váró feladat elvégzésére, ha ilyen érzelmek kavarognak bennem. Ezeket is el kell engednem. – A szerelem is egy erő – szólalt meg Iona rövid csend után. – Még akkor is, ha fáj. – Lehet. Illetve biztos – helyesbített Branna. – Fel kell használnom, ugyanakkor meg kell akadályoznom, hogy elnyeljen. Hogyan tudnám ezt megvalósítani? Olyan keskeny a helyes ösvény. Most nagyon el vagyok keseredve, és… A nő elhallgatott, és egyik kezét Iona vállára tette, a másikat Mearára. – Óvakodj az árnyaktól – suttogta, és kinézett az ablakon. Odakint köd kavargott, és sötét árnyak jelentek meg benne. – Maradj csak – szólt Mearára, amikor az fel akart állni. – Ülj nyugodtan a helyeden. Nem jöhet be ide, hiába próbálkozik. Itt nyafogok a saját konyhámban, amíg ő az ablakom előtt leselkedik, és élvezettel figyeli, ahogy siránkozom. Nos, már eleget látott. A nő felpattant, nem törődve Iona riadt kiáltásával. Odament az ablakhoz, kinyitotta, és kidobott rajta egy tűzgolyót, aztán még egyet, végül kettőt egyszerre, miközben az ereje és a dühe szikrázott körülötte. Valami felordított, de nem emberi hangon. A köd lángra lobbant, mint a tapló, majd eltűnt. – Most már jobban érzem magam. – Branna becsukta az ablakot. – Szentséges ég… – Iona a konyha közepén állt, és ő is egy tűzgömböt tartott a kezében. – Te jóságos ég… – suttogta. – Szerintem ennek nem örült, én viszont felderültem. – Branna megdörzsölte a tenyerét, visszaült az asztalhoz, és felemelte a villát. – Most már elolthatod azt a tüzet, Iona. Edd meg a tésztát, mert kihűl. – A nő megkóstolta az első falatot. – Tényleg nagyon finom. Meara, írj egy üzenetet Connornak, légy szíves. Csak add a tudtukra, hogy vigyázzanak, bár nem hiszem, hogy Cabhannek ma este volna kedve találkozni velük. – Rendben. – Cabhan megpróbálta becserkészni a lányokat – mondta Branna evés közben. – Mindig alábecsüli a nőket. És persze látni akarta, ahogy szenvedek. Hát most megkapja! A fényben nem tud megmaradni. – A nő csettintett az ujjával, és a helyiségben erősebb lett a fény. – És az örömöt sem viseli el, márpedig most örvendezni fogunk, mert semmi sem vidít fel úgy, mint a tervezgetés, meg a játszadozás a színekkel és a formákkal. Branna jó étvággyal falatozott. – Iona, gondoltál már arra, hogy mészkővel burkold a nagyobbik fürdőszobát? – Mészkő? – Iona felsóhajtott, majd tanácstalan arcot vágott. – Nem is tudom… – És még az esküvőd tervezését sem fejeztük be, a tiédről meg alig beszéltünk, Meara. Sok

örömünk lesz! – Branna megfogta a barátnői kezét. – Olyan örömök, amelyeket csak a nők ismernek. Igyunk bort, és beszéljünk az esküvőkről, meg arról, hogyan lesz a kövekből és az üvegből meghitt otthon.

Connor elolvasta Meara üzenetét. – Cabhan a háznál volt. Nem! – tette hozzá gyorsan, amikor mindkét barátja felpattant az asztal mellől. – Már elment. Meara szerint Branna elzavarta, és elmenekült. – Odakint jobban látok, távolabb a fénytől és a zajtól. Meg kell bizonyosodnom arról, hogy minden rendben van – tette hozzá Fin, majd felkelt, és kiment a kocsmából. – Vissza kell mennünk – erősködött Boyle. – Meara azt mondja, hogy ne menjünk. Szerinte Brannának szüksége van a barátnői társaságára, és esküszik, hogy odabent biztonságban vannak. Hidd el, hogy megírná, ha nem így volna, Boyle. Connor megnyitotta magát, és megtett minden tőle telhetőt, hogy kizárja a hangokat, a nevetést és a kocsma zaját. – Nincs a közelben. – A férfi Finre nézett megerősítésért, amikor a férfi visszatért. – Nagyon dühös, és még elég gyenge – közölte Fin. – Már távol van a háztól, és innen is. Különben érezném. Ha ott lettünk volna… – Csak árnyak és köd – vágott Connor a szavába. – Egyelőre ennyit mer kockáztatni. De gondolom, a kocsmai hangulatnak vége. Menjünk vissza a házadhoz? – Onnan jobban szemmel tarthatjuk, akár tetszik Brannának, akár nem. – Indulhatunk. Most én fizetek. – Boyle néhány bankjegyet dobott az asztalra. – Nem volt még időd beszélni Connorral arról, amiről akartál? – Miről? – érdeklődött Connor. Fin csak felvette a kabátját, és az ajtóban állva várakozott, mert a helyiségben tartózkodó vendégek fele még társalogni akart Connorral a távozása előtt. Connor úgy vonzza az embereket, mint a méz a legyeket, gondolta Fin. Őt megőrjítené ez a képesség. Odakint bepréselték magukat Fin teherautójába, mert indulás előtt úgy döntöttek, hogy egy jármű is elég lesz a rövid útra. – A solymászatról akartam beszélni – kezdte Fin, miután elindultak. – Nem tudok olyan problémáról, amit meg kell tárgyalnunk. Talán arról van szó, hogy a lovas solymászatot is felvegyük az ajánlataink közé? Mert ezen már én is sokat gondolkodtam. – Arról is beszélhetünk, de majd később. Írattam egy szerződést az új társtulajdonosi megállapodásról. – Tulajdonostárs? Boyle betársul hozzád? – Nekem éppen elég munkát ad a lovarda – mondta Boyle, és próbált helyet keresni a lábának, hogy kényelmesen kinyújthassa. – Akkor ki lesz az új társtulajdonos? Ugye nem az ostoba O’Lowrey, Sligóból? Elég jól ért a sólymokhoz, de minden más dologban egy igazi fafej. – Nem O’Lowrey-ra gondoltam, hanem egy másik fafejre. Veled leszek társtulajdonos, te ostoba.

– Velem? De… Én vezetem a helyet, nem? Semmi szükség arra, hogy társtulajdonos legyek benne. – Nem azért írattam meg ezt a szerződést, mert szükséges, hanem azért, mert így helyes, és eljött az ideje. Már az elején így csináltam volna, de még nem döntötted el, hogy az építkezés érdekel, vagy a sólymokkal akarsz teljes időben foglalkozni. Eleinte azt hittem, hogy nem való neked a solymászat vezetése, mert utálni fogod a sok papírmunkát, és nem lesz kedved a személyzettel bajlódni. Ha nem látom, hogy remekül boldogulsz az üzlettel, akkor hagytam volna, hogy csak a sólymos túrákat csináld. De ez a munka teljes egészében illik hozzád, úgyhogy el van döntve a dolog. Connor legközelebb csak akkor szólalt meg, amikor Fin megállt a háza előtt. – Nekem nincs szükségem papírokra, Fin. – Persze, hiszen rólunk van szó. Ahogy Boyle-lal sem lenne szükség semmilyen papírra vagy szerződésre. De az ügyvédek meg az adóhivatal miatt mégis le kell írnunk mindent. Úgyhogy most együtt átolvassuk a szerződéseket, és kész. Ezzel szívesség teszel nekem, Connor. – Ugyan már. Nem szívesség, hogy… – Nem engednétek végre ki ebből az átkozott tragacsból? Nincs kedvem itt szorongani, amíg ti vitáztok. Fin kiszállt a járműből. – Beletöltünk még néhány sört, és úgy írja alá a papírokat, hogy később nem is emlékszik rá. – Annyi sör nem létezik Mayóban, hogy én valamit elfelejtsek. Connor hangja ingerült volt, ezért Boyle csak megcsóválta a fejét, és nem mondott semmit. Fin Connor vállára tette a kezét. – Mo dearthair, azt hiszed, hogy ezt kötelességből teszem? – Fogalmam sincs, miért csinálod. – Az ég szerelmére, Connor! A solymászat legalább annyira a tiéd, mint az enyém, és mindig az volt. Nélküled nem létezne, hiába akartam volna. Igazi üzletembernek tartasz? – Mondták már, hogy az vagy. – Ez pedig üzlet. Mert a sólymok nekem is ugyanolyan fontosak és kedvesek, mint neked. – Fin felemelte a karját, kesztyű nélkül. Pillanatokon belül a kezére szállt Merlin, a sólyma. – Te vigyázol rá, amikor úton vagyok. – Hát persze. Fin oldalra hajtotta a fejét, mire a sólyom az arcához dörgölődött. – Ő az én részem, ahogy Roibeard a tiéd. Megbízok benned, hogy gondoskodsz róla, Mearával együtt. Ha ennek vége van, és Cabhant megsemmisítettük, én nem maradhatok itt, legalábbis egy darabig biztosan nem. – Fin… – El kell mennem, a saját érdekemben. Most még azt sem tudom megmondani, hogy visszajövök-e valaha. Tedd meg nekem ezt a szívességet, Connor. Connor bosszúsan mellbe bökte Fint. – Ha ennek vége van, itt maradsz, és Branna megint veled lesz, mint régen. – Hiába végzünk Cabhannel, attól még nem fog eltűnni a jel. – Fin megint felemelte a karját, mire Merlin szárnyra kelt, és eltűnt az éjszakában. – Amíg viselem ezt a jelet, nem lehet az enyém. Nem is

kérhetem, hogy legyen az enyém, amíg meg nem szabadulok tőle. És nem tudok azzal a tudattal élni, hogy alig egy kőhajításnyira van tőlem, mégis elérhetetlen számomra. Egyszer azt hittem, hogy képes leszek rá, de már tudom, hogy csak áltattam magam. – Aláírom a papírokat, ha ezt akarod. De kijelentem, ha vége lesz, akkor itt fogsz maradni. Jegyezd meg, amit most mondtam, Finbar. Ezer euróba fogadok, hogy így lesz. – Rendben. Áll az alku. – A férfi átkarolta Connor vállát. – Menjünk, igyunk egy sört, aztán próbáljuk meg rábeszélni Boyle-t, hogy készítsen nekünk valami harapnivalót, mert a kocsmában nem jutottunk hozzá. – Benne vagyok.

Branna nem tudott aludni, pedig a ház már régen elcsendesedett. Bejárta minden zugát, ellenőrizte az ajtókat, az ablakokat, a védő bűbájokat. Érezte, hogy Cabhan odakint leselkedik. Amikor visszament az emeletre, megsimogatta Kathel fejét. – Aludnunk kellene – mondta neki. – Holnap is sok munka vár ránk. A hálószobában fellobbantotta a tüzet, mert vágyott a meleg és a fény vigasztalására. Arra gondolt, hogy átmehetne a lángok között az elméjében. De egyáltalán nem volt biztos abban, hogy olyan látomásba kerülne, ami meleget és vigasztalást hozna számára. Elege volt a hűvösből. Kathel elhelyezkedett a kandalló előtt, Branna pedig elővette a hegedűjét. A kutya figyelte, ahogy meggyantázza a vonót, és csóválta a farkát, mintha örülne a készülődésnek. Branna elmosolyodott, majd az ablakhoz lépett. Onnan láthatta a dombokat, az erdőt, az eget, a felhők között bujkáló holdat, és a csillagokat, amelyek úgy lobogtak, mint a gyertyák a messzeségben. És ő is beláthat, gondolta. Látja, ahogy játszik az üveg mögött, a védő bűbájok mögött. És nem érheti el. Ettől még jobban mosolygott. Nézz, amit akarsz, gondolta. Mert sohasem kapod meg. Sosem lesz tiéd, ami én vagyok. Branna az állához emelte a hegedűt, egy pillanatra lehunyta a szemét, és a zene felemelkedett benne. Játszani kezdett. A hangok a szívéből, a lelkéből, a véréből és a szenvedélyéből áradtak. Lassú, lendületes, szívbemarkoló, erős dallamok szálltak a hangszeréből, dacolva az üvegen túl rejtőzködő sötétséggel. Az ablakban állt, megvilágította a mögötte táncoló tűz fénye, és tudta, hogy ez a látvány egyszerre vonzza és taszítja Cabhant. A kutyája nézte őt, a barátai aludtak a házában, a hold pedig némán haladt az égbolton. Fin egyedül hevert az ágyában. Hallotta a zenét, megérezte, mi árad a nő szívéből, és az érzés tőrként döfte át a saját szívét. És sóvárgott Branna után.

6. Branna házimunkával töltötte a délelőttöt. Takarított, rendet rakott, és a házat a saját mércéjének megfelelő állapotba hozta. Connor mindig azt hangoztatta, hogy félelmetes a rendmániája, de ő csak ésszerűnek és gyakorlatiasnak tartotta magát, és akkor volt elégedett, ha a környezete nemcsak a rendszeretetét tükrözte, hanem az ízlését is. Szerette, ha a dolgok ott maradnak, ahová teszi őket, mert ezzel a módszerrel sok időt takaríthatott meg. Szüksége volt a szép színekre, anyagokra, és mindenféle csinos holmira, amelyek felvidították a szívét, és gyönyörködtették a szemét. A sok szép holmi és a rendrakás időt és erőfeszítést igényelt, de Branna élvezte a háziasszonyi teendőket, a házimunka egyszerű, mindennapi rutinját. Kifényesítette a bútorokat saját készítésű ápolóoldattal, és elégedettséggel töltötte el a levegőben terjengő kellemes narancsillat. A kádat is saját szerrel súrolta ki, ami enyhe grépfrútillatot hagyott a fürdőszobában. A hálószobában szépen elrendezett puha párnák hívogatták, és az ágyra hajtogatott mintás takaró nemcsak meleget és kényelmet nyújtott, hanem a szépérzékét is kielégítette. Miután ezzel végzett, új gyertyákat rakott ki, megöntözte a növényeket, és a kandalló mellett álló rézvödröt megtöltötte tőzeggel. Meara és Iona rendbe tette a konyhát, mielőtt elment az istállóba, de nem teljesen úgy, ahogy ő szerette. Míg a mosógépben az első adag ruha forgott, Branna tovább tevékenykedett. Közben átgondolta, mit akar másnap venni a boltban, és írt képzeletbeli listát azokról az új termékekről, amelyeket a Sötét boszorkányban árulhatnának. Dudorászva tervezgetett, míg végül az utolsó feladathoz ért, és felmosta a konyha padlóját. Ekkor megérezte őt. A szíve nagyot dobbant, mégis igyekezett lassan megfordulni. Fin a műhelybe vezető ajtóban állt. – Vidám nótát választottál a sikáláshoz. – Szeretek sikálni. – Mindig csodáltalak ezért. És azért, mert közben olyan vonzó tudsz lenni. Rosszul emlékeztem? Nem úgy volt, hogy ma délelőtt együtt dolgozunk? – Így van, csak korán jöttél. – Branna nyugalmat erőltetett magára, és folytatta a felmosást. – Tedd fel a teavizet a mű​hely​ben. Mindjárt kész vagyok. Branna emlékeztette magát, hogy övé volt az egész délelőtt, amikor azzal tölthette az idejét, amit szeret. Most eljött a kötelesség ideje, és Finnel kell dolgoznia. Elfogadta ezt, ahogy már azt is, hogy Fin a köréhez tartozik. A kötelesség nem mindig könnyű, gondolta. Ilyen fontos cél eléréséhez áldozatokat kell hozni. Eltette a felmosót meg a vödröt, és a szennyestartóba dobta az övébe dugott szatyrot. Egy percet még időzött magában, felkészült a következő órákra, majd bement a műhelybe. A férfi felszította a tüzet, ezért Brannát kellemes meleg fogadta. Már nem találta olyan furcsának,

hogy a műhelyében látja Fint, pedig nehezen szokta meg ezt a helyzetet. A férfi levette a kabátját, és a tűzhelynél állva teát készített. Fekete nadrágot viselt, meg egy pulóvert, amely olyan színű volt, mint az erdő. A kutya mellette állt, és nézte. – Ha kekszet akarsz, először engedélyt kell kérnünk Brannától – mondta neki Fin. – Nem azt mondom, hogy nem érdemled meg, ahogy egy kis heverészést a kandalló előtt is. – A férfi abbahagyta a teakészítést, és a kutyára mosolygott. – Félek tőle? Ha kekszet vársz tőlem, akkor ne sértegess. Brannát mindig zavarba hozta, hogy Fin ugyanolyan könnyen olvas Kathel gondolataiban, mint ő. A férfi is megérezte a jelenlétét, és megfordult. – Egy kekszet szeretne. – Én is tudom. Még korán van – mondta a nő, a kutyára nézve. – De természetesen kaphatsz egyet. – Tudom, hol van. – Fin kinyitotta az egyik szekrényt, és kivette a kutyakekszes dobozt. Mielőtt odaadhatta volna neki, Kathel két lábra állt, és a mancsát Fin vállára tette. Egy pillanatig Fin szemébe nézett, aztán gyengéden megnyalta az arcát. – Nagyon szívesen – mondta Fin, amikor a kutya visszahuppant a négy lábára, és elvette a kekszet. – Bátor, és kedves szíve van – mondta Branna. – Élvezi a gyerekek társaságát, és nagyon türelmes velük. De igazából kevés embert választ ki magának, és csak őket szereti. Te is közéjük tartozol. – Kész volna meghalni érted, és tudja, hogy én is. Az igazság megrázta a nőt. – Ha így van, akkor legjobb, ha munkához látunk, hogy senkinek se kelljen meghalnia. Elővette a könyvét. Fin elkészült a teával, és a két bögrét a pulthoz vitte, ahol a nő ült. – Ha arra gondolsz, hogy változtatnunk kell a bájitalon, amelyet az elpusztítására készítettünk, akkor tévedsz. – Nem pusztult el. – Nem a bájital volt a hibás. – Akkor mi? – Ha ismerném a választ, már vége lehetne. De tudom, hogy félelmet, nagy fájdalmat, iszonyú kínokat okozott neki. Égett és vérzett. – És elmenekült tőlünk. – A nő felemelte a kezét, amikor a férfi meg akart szólalni. – Most ne gyere azzal, hogy végezhettél volna vele, ha hagyunk elmenni. Szó sem lehetett róla, ahogy most sem lehetséges ez a megoldás. – Nem gondoltál még arra, hogy így kell megtenni? Én vagyok Cabhan vére, én viselem a jelét. Nem lehet, hogy nekem kellene végeznem azzal, amit a te véred és a te átkod hozott rám? – Nem, mert nem így van. – Nagyon magabiztos vagy, Branna. – Ebben igen. Le van írva, és minden nemzedékünk tudta, hogy Sorcha gyermekei fognak végezni Cabhannel. És ez így is lesz. Mert azokkal ellentétben, akik előttünk kudarcot vallottak, nekünk van valamink, ami nekik nem volt. Vagyis te. Brannának minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy megőrizze elméje nyugalmát, és a szavai higgadtak legyenek.

– Hiszem, hogy nagyon fontos vagy. Mert velünk van valaki, aki tőle származik, mégis azon dolgozik, hogy végezzünk vele. Cabhan vére a három Sötét boszorkánnyal munkálkodik, és ez új. Erről egyik könyvben sem tettek említést. A körünk veled együtt sokkal erősebb, ez kétségtelen. – Ebben is biztos vagy? – Igen – jelentette ki Branna. – Nem akartam, hogy benne legyél, de ez az én gyengeségem és önzésem volt, amit most már nagyon sajnálok. Megalkottuk a körünket, és ha a kör megtörik… akkor veszíteni fogunk. A szavadat adtad nekem! – Lehet, hogy hiba volt, de akkor is betartom. – Végezni fogunk vele. Tudom. – Branna kivette a zsebéből a kristályt, és megforgatta a fényben. – Connor, Iona és én láttuk az első hármat. Nem egyszerű álmokban, hanem éber álmokban. Összekapcsolódtunk velük, testben és lélekben. Erről sem írtak korábban. A férfi hallgatta Brannát, és elfogadta a szavai igazságát, mégis bosszúság és kétség kavargott benne. – Sok könyvet halmoztál fel, Branna. – Igen, mert a leírt szavakban nagy erő van. Ezt te is jól tudod. – A nő a könyvre tette a kezét. – Itt vannak azok a válaszok, amelyeket már leírtak, és azok is, amelyeket mi fogunk írni. Kinyitotta a könyvet, és átlapozta. – Itt megírtam, hogy te meg én álomutazást tettünk Midor barlangjához, és láttuk a halálát. – Ez nem válasz. – De oda fog vezetni, amikor visszamegyünk. – Visszamegyünk? – A férfi érdeklődő pillantással nézett Brannára. – A barlangba? – Legutóbb valaki odavitt minket. Ha magunk mennénk oda, még többet tudnánk és látnánk. A könyvben semmit sem találok erről az emberről. Sorcha Brannaugh-jának sem volt ismerős a név. Utána kell járnunk. Fin is vissza akart menni, minden nap ez járt a fejében, mégis… – Nem tudjuk a helyet és az időt. Nincs semmi támpontunk, Branna. – Meg lehet csinálni, ki lehet dolgozni. És a kör többi része itt maradna, hogy visszahozzon minket, ha szükséges. Cabhan apja, Fin… Gondolj bele, mennyi választ tudhat. – Egy őrült válaszait hallhatjuk tőle. Te is láttad rajta az őrület jeleit. – Nélkülem visszamennél, ha tudnál. De kettőnknek kell mennie. Ezt Fin is belátta. – Halál volt abban a barlangban. – Itt is halál van, csak válaszok nélkül. A bájitalt meg kell változtatni, de igazad van, a lényegét nem. Amit készítettünk, azt kifejezetten a Samhainra szántuk. Várnál a következő Samhainig, hogy újra próbálkozzunk? – Nem, semmiképpen. – Nem látom az időt, Fin. Te igen? Nem látom, mikor kellene megint próbálkoznunk, és ha erre nem kapunk választ, akkor vakok vagyunk. – A nő felállt, és járkálni kezdett a helyiségben. – Először a napfordulóra gondoltam, mert jó választásnak tartottam. A fény visszaveri a sötétséget. Aztán a Samhainra, amikor elvékonyodik a két világot elválasztó fátyol.

– Láttuk az első hármat. A fátyol elvékonyodott, és láttuk őket, velünk voltak. De nem teljesen – tette hozzá Fin, megelőzve Brannát. – Arra gondoltam, hogy talán a téli napforduló lehetne az időpont? Vagy a tavaszi napéjegyenlőség? A Lammas vagy a Bealtaine? Vagy egyik sem? Branna arcán harag és bosszúság tükröződött, amikor Fin felé fordult. – Látom magunkat Sorcha házánál, ahogy harcolunk. A köd, a sötétség, Boyle keze ég, te vérzel. És kudarcot vallottunk, Fin, mert rossz döntést hoztam. A férfi halkan felnevetett, és enyhe gúny volt a hangjában, amikor megszólalt. – Tehát már csak a tiéd minden felelősség? – Mindkét alkalommal én választottam ki az időt, és tévedtem. Gondosan latolgattam, számítgattam, mégis melléfogtam. Most többre van szükség, hogy biztosan jó legyen. A harmadik alkalommal. – A három az igazi. Branna nagyot sóhajtott, majd elmosolyodott. – Ezt mondják. Talán ha visszamegyünk, ott megkapjuk, amire szükségünk van. Tehát hajlandó vagy együtt álmodni velem, Fin? Elmenni a pokolba és vissza, gondolta a férfi. – Persze. De nagyon biztonságos álomvarázslatra van szükségünk, amely épségben odavisz és visszahoz minket. Nem akarlak közben elveszíteni. – Nem fogok senkit sem elveszíteni. Gondosan kiszámoljuk az utat odafelé és visszafelé. Abban megegyezünk, hogy Cabhan idejében van, az ő eredetében? – Igen. – Fin felsóhajtott. – Ez azt jelenti, hogy megint a véremet akarod venni? – Csak egy kicsit. – A nő felvonta a szemöldökét. – Mi ez a nagy nyafogás egy kis vér miatt? Nemrég még azt állítottad, hogy kész lennél meghalni értem. – De nem cseppenként gondoltam. – Ne onnan… – mondta a nő, amikor a férfi le akarta húzni a pulóvere nyakát. – Nem a jelből. Az eredetét keressük, Fin. A kezdetekor még nem viselte a jelet. – A jelből való vér inkább az övé. Branna olyat tett, amit ritkán szokott. Közelebb lépett Finhez, és a kezét az átkozott jelre tette. – Nem ebből. Véred a kezedből, vérem a kezemből, hogy összefonja a vérünket és álmunkat. – Már meg is írtad a varázsigét? – Egyes részeit, és csak fejben. – Branna a férfira mosolygott, és pár pillanatig a karján hagyta a kezét. – Takarítás közben sokat szoktam gondolkodni. – Gyere át hozzám, és ott is gondolkodhatsz, mert az öcséd mindig romhalmazt hagy maga után. – Nem ismerek nála jobb embert, de rendetlenebbet sem. Egyszerűen nem veszi észre, mekkora felfordulást csinál. Mearának majd el kell viselnie ezt a tulajdonságát. – Azt mondja, a nyári napfordulóra tervezik az esküvőt, és itt akarják tartani, a ház mögötti réten. – Mindketten szeretnek szabad levegőn lenni, úgyhogy illik hozzájuk a helyszín. – A nő elfordult, hogy hozzon egy tálat, meg a legkisebb üstjét. – Illenek egymáshoz. – Az biztos. Vicces, hogy ez mennyire meglepte őket. Boyle és Iona előttük fog összeházasodni,

ezért lesz egy tavaszi és egy nyári esküvőnk is. Új kezdetek… Ha az istenek úgy akarják, addigra már túl leszünk ezen. Branna elővette a szárított növényeket, a teliholdkor gyűjtött esővizet, a macskagyökérből készített kivonatot. Fin felállt, és levett egy mozsarat a felső polcról. – Ezt majd én megcsinálom – mondta, és kimérte a növényeket. Egy darabig csendben dolgoztak. – Itt bent sohasem hegedülsz – jegyezte meg Fin. – Elvonja a figyelmem. De ha zenét szeretnél, behozhatod az iPodot. – Nem kell, jó így is. Tegnap este hegedültél. Késő este. Branna meglepetten felnézett. – Igen. Honnan tudod? – Hallak téged. Gyakran játszol éjszaka vagy késő este. Szomorú és szép dalokat. Tegnap este nem szomorú volt, inkább erőteljes. És gyönyörű. – Nem értem, hogyan jut el hozzád a hang. A férfi felemelte a tekintetét, és a nő szemébe nézett. – Vannak kötelékek, amelyeket nem lehet elszakítani, hiá​ba szeretnéd, hiába próbálkozol. Akármilyen messze jártam, voltak idők, amikor úgy hallottalak hegedülni, mintha mellettem állnál. A nő szíve megfájdult. – Sohasem mondtad. A férfi vállat vont. – Többször is a zenéd hozott vissza. Talán így volt elrendelve. A tálba vagy az üstbe? – kérdezte. – Tessék? – A növényeket összetörtem. A tálba vagy az üstbe tegyem őket? – A tálba. Legutóbb mi hozott haza? – Megláttam Alastart, és tudtam, hogy szükség van rá. Alkudtam rá, megvettem, és megszerveztem az ideszállítását. De még nem jött el az ideje annak, hogy én is hazatérjek. Aztán megláttam Aine-t, és rögtön tudtam, hogy Alastarhoz való. Megérintett a szépsége, a szelleme, és rögtön arra gondoltam, haza kell jönnie, de az én időm még mindig nem jött el. Aztán Iona megérkezett Írországba, Mayóba, és elhaladt Sorcha tisztása mellett az erdőben, miközben hozzád tartott. Rózsaszín kabátban sétált az esőben, tele izgalommal, reménnyel, és a lelkében ott kavargott a még érintetlen erő. Branna keze megállt a levegőben. – Láttad őt? – Láttam, hogy hazajött, és hozzád megy. Tudtam, hogy nekem is ezt kell tennem, mert Cabhan is látja. Tudtam, hogy el fog jönni, és a három Sötét boszorkánnyal együtt végre leszámolhatok vele. – Láttad Ionát, és a rózsaszín kabátját is? – Branna idegesen beletúrt a hajába. A hajtűi meglazultak, és meg kellett igazítania. – Ő nem a te véred. Feltetted már magadnak a kérdést, hogyan lehetséges ez? – Sok mindent szoktam kérdezni magamtól, de nem mindig kapok választ. – A férfi megint megvonta a vállát. – Cabhan ismerte Ionát, és tudta, hogy ő a harmadik, ezért talán rajta keresztül

láttam meg őt. – Ez is azt bizonyítja, hogy erősebbé tetted a körünket. Ha kételyeid támadnak, emlékezz erre. – A nő meggyújtotta a gyertyákat, majd bekapcsolta a tűzhelyet a kis üst alatt. – Hagyjuk kis lángon pezsegni, amíg megírjuk a varázsigét. Amikor Connor belépett, csendben maradt, mert megérezte a varázslatot a levegőben. Branna és Fin egymás mellett állt, kinyújtott kezüket az üst fölé tartották, amelyből halványkék füst szállt fel. – Aludj és álmodj, álmodj és repülj, repülj és keress, keress és tudj. – Branna háromszor ismételte el a varázsigét, aztán Fin is elmondta. – Egyként álmodj, egyként láss, lásd és tudd az igazságot. A füstben csillagok sziporkáztak. – Csillagfény vezessen az éjen át, és hozzon vissza a fénybe. – Branna az egyik kezét felemelte, a másikkal pedig egy hosszú, átlátszó üvegre mutatott. Az üstből felemelkedett a folyadék, amely kék volt, mint a füst, és csillagok ragyogtak benne. Aztán a folyadék simán átfolyt az üvegbe. Fin rátette a kupakot. – Ez kész. Megcsináltuk. – Branna nagyot sóhajtott. – Egy újabb álomvarázsige? – Connor belépett a helyiségbe. – Mikor támadunk? – Ez most nem arra készült. Még nem. – Branna megint beletúrt a hajába, végképp összekócolva a frizuráját. Halkan szitkozódott, és kivette a hajtűket. – Hány óra van? Hová ment el az egész nap? – Erre. – Fin az üvegre mutatott. – Branna majdnem leharapta a fejemet, amikor azt javasoltam, hogy tartsunk egy óra szünetet, és ebédeljünk. – Ilyen, ha dolgozik – bólintott Connor, és biztatóan megveregette Fin vállát. – Mégis mindig készít vacsorát. – A férfi reménykedve Brannára mosolygott. – Vagy nem? – A férfiak és az étvágyuk. – A nő betette az üveget a szekrénybe, hogy ülepedjen a folyadék. – Összeütök valamit, mert át kellene beszélnünk, amit ma Finnel kidolgoztunk. Addig menjetek ki a házamból. – De én csak most érkeztem! – méltatlankodott Connor. – Ha főtt ételt akarsz, akkor menjetek ki a házból, hogy kicsit egyedül lehessek, és megtervezzem a vacsorát. – Csak szeretnék egy sört, mielőtt… Fin karon ragadta Connort, és felkapta a kabátját. – Majd fizetek neked egy sört a kocsmában. Nekem is jól​esne a szabad levegő meg egy kis séta. Na meg a sör. – Nos, ha így mondod… Amikor Kathel az ajtóhoz kocogott velük, Branna csak legyintett. – Ő is sétálni akar. Egy óránál előbb ne gyertek vissza, és a többieknek is mondjátok meg, nehogy beállítsanak. Branna a választ meg sem várva sarkon fordult, és átment a konyhába. Minden ragyog, gondolta. És végre csendes is. Ezt most nagyra értékelte, több óra munka és varázslás után. Szívesen megivott volna egy pohár bort a tűz mellett, hogy édes semmittevéssel töltse a nyugodt óráját. De emlékeztette magát, hogy szeret a konyhában tevékenykedni.

Csípőre tette a kezét, és kitisztította a gondolatait. Nos, rendben. Megsüt néhány csirkemellet, fűszer​növé​nyekkel és borral. A köret olívaolajjal és rozmaringgal sült krumpli lesz, meg saját termésű zöldbab. Mivel nem volt ideje kovászos kenyeret sütni, és az előző adagot a népes társaság már régen felfalta, ezért most csak néhány sörtésztából fog kenyeret sütni. Az is ugyanolyan jó. Először megsikálta a krumplit, majd kockára vágva a tepsibe rakta, fűszeres olajat öntött rá, megszórta borssal, reszelt fokhagymával, és betette a sütőbe. Összeállította a sörös kenyértésztát, és ő is ivott egy kortyot. A kerek cipókat bőségesen megkente vajjal, és betette a sütőbe a krumpli mellé. A fagyasztott csirkemelleket egy legyintéssel felolvasztotta, majd saját készítésű pácba helyezte. Elégedetten állapította meg, hogy a vacsora készül, és töltött magának egy pohár bort. A konyhában állva itta meg az első kortyot. Úgy döntött, hogy neki sem árt egy kis levegő meg séta, ezért felvette a kabátját, meleg sálat tekert a nyaka köré, és kivitte magával a bort. Odakint szél és hideg fogadta, de most tetszett neki a váltás a nagy meleg után, amit Finnel együtt gerjesztettek a műhelyben. A szél azonnal szétfújta a haját, ezért a ház mögött indult sétára. Elképzelte, hogy tavasszal virágok virítanak, és zöldséges palánták sorakoznak a fagyos hátsó kertben. Örömmel látta, hogy még mindig van néhány rózsája, és az árvácskák is az ég felé fordítják a vidám arcukat, dacolva a téllel és a hideggel. Volt még egy kis téli káposzta, és a körömvirág narancssárga szirmai is ott virítottak a kertben. Másnap főz egy levest, és tesz bele körömvirágot, mert szereti a fűszeres ízét. A sárgarépa is átvészeli a telet, mert fakéreggel fedte be az ágyásait. A kert még télen is örömet okozott neki. Kortyolta a bort, és sétálgatott. Akkor sem állt meg, amikor az árnyak elmélyültek, és a kert széleit köd kezdte nyaldosni. – Nem vagy szívesen látott vendég. – Branna nyugodt hangon beszélt, közben elővette a zsebében tartott kést, levágott vele néhány körömvirágot, tátikát és árvácskát. A téli virágokból összeállít egy csokrot az asztalra, gondolta. – Majd az leszek. – Cabhan jóképű arcán mosoly ragyogott, és a nyakában lógó vörös kő világított a borongós fényben. – Szívesen befogadsz majd az otthonodba. És az ágyadba. – Még most is gyenge vagy a legutóbbi szíves fogadtatástól, de továbbra is áltatod magad. – A nő megfordult, és magabiztosan kortyolgatta a bort, közben a férfit méregette. – Nem tudsz elcsábítani engem. – Te sokkal különb vagy, mint a többiek. Ezt tudjuk, te meg én. Velem még több leszel. El sem tudod képzelni, mennyivel több. Megadom neked mindazt a gyönyört, amit megtagadsz magadtól. Tudok úgy kinézni, mint ő. Cabhan meglengette a kezét az arca előtt, és a következő pillanatban Fin mosolygott Brannára. Branna szíve megsajdult, mintha önmaga ellen fordította volna a kését. – Ez csak egy burok. – A hangom is lehet olyan, mint az övé – szólalt meg Cabhan Fin hangján. – Aghra, a chuid den tsaol.

Egy láthatatlan kéz megforgatta a kést Branna szívében, amikor a varázsló Fin szavaival szólt hozzá. Szerelmem, életem értelme. – Azt hiszed, ez meggyengít, és arra csábít, hogy megnyíljak neked? Te vagy minden, amit gyűlölök. Miattad nem vagyok az övé. – Te döntesz. Te vetsz el. – A varázsló hirtelen a tizennyolc éves Finné változott. Sugárzóan fiatal volt, tele bánattal és haraggal. – Mit tegyek érted? Nem tudtam, nem csaptalak be. Ne fordulj el tőlem. Ne dobj el engem. – Nem mondtad el nekem! – fakadt ki Brannából a fájdalmas kiáltás. – Neked adtam magam, csak neked, de te az ő vére vagy. Az övé vagy. – Nem tudtam! Honnan tudhattam volna? Egyszer csak megjelent, és belém égett, Branna. Korábban nem volt ott… – Mielőtt szeretkeztünk tényleg nem volt ott. De annak már több mint egy hete, és nem szóltál. Most is csak azért mondod el, mert megláttam. Én a három egyike vagyok. – Branna szeme égett, de nem hagyta, hogy a könnyek eltorzítsák a hangját. – Az egyik Sötét boszorkány vagyok, Sorcha lánya. Te pedig Cabhan, a sötétség és a fájdalom fia. Csupa hazugság! Ezzel összetörted a szívem. – Sírj csak, boszorkány – suttogta Cabhan. – Sírd ki a fájdalmat, add nekem a könnyeidet. Branna azon kapta magát, hogy a területe határa szélén áll, és Cabhan néz vissza rá. Az arca ragyogott a sötétségtől, és a nyakában lévő vörös kő erősebben fénylett. Érezte, hogy könnyes lett a szeme. Összeszedte minden erejét, elfojtotta a könnyeit, és felszegte a fejét. – Nem sírok. Nem kapsz belőlem semmit, csak ezt. Branna előrelendítette a kést, és sikerült elérnie vele a férfi mellkasát. A másik kezével megragadta a követ tartó láncot. A föld megremegett a lába alatt, és jéghideg érzés mart a kezébe. Egy pillanatig a férfi szeme is vörösen égett, mint a kő, aztán a köd kavarogni kezdett, visszahúzódott, és Branna csak a kést tartotta a kezében, a hegyén kis vérrel. Lenézett a tenyerére, ahol megcsípte a fagy. Ökölbe szorította a kezét, bevonta magába az erőt, megmelegítette és begyógyította a sebet. Nem szégyellte, hogy kicsit remeg a keze, miközben felveszi a virágcsokrot meg a borospoharat, amelyet elejtett. – Kár a borért – jegyezte meg halkan, és elindult vissza a ház felé. Mégsem volt időpocsékolás, tette hozzá magában. Megkavarta a krumplit, kivette a kenyeret a sütőből, és töltött magának még egy pohár bort, mielőtt a többiek megérkeztek. – Miben segíthetek? – kérdezte Iona, miután kezet mosott. – De csak olyasmire vállalkozom, amitől senkinek sem fájdul meg a gyomra. – Törd össze a fokhagymát. – Reszelésben és vagdosásban is utolérhetetlen vagyok. – Most elég, ha összetöröd. – Jól vagy? – súgta oda Brannának Iona. – Kicsit sápadtnak látszol. – Jól vagyok, ne aggódj. Valamit el kell mondanom nektek, de megvárom, amíg elkészül az étel.

– Rendben. Branna a főzésre összpontosított, és közben hallgatta a többiek beszélgetését. Nem kellett segítséget kérnie, mert a többiek maguktól megterítették az asztalt, kitöltötték a bort, és tálakra meg tálcákra helyezték az ételt. – Van bevásárlólistád? – kérdezte Meara, miközben a tálcák meg a tálak a helyükre kerültek az asztalon. – Ha nem, akkor írd meg, és elhozom, ami kell. Persze csak ha nem bánod. – Te akarsz vásárolni? – Mostantól kezdve felváltva intézzük a bevásárlást, mert rád hárul a főzés oroszlánrésze. Ezt nem lehet csak azzal meghálálni, hogy rendbe tesszük a konyhát. Úgyhogy ezentúl a vásárlást is mi fogjuk intézni. – Elkezdtem egy listát, és úgy terveztem, holnap megyek a boltba. – Akkor én elintézem, ha megfelel. – Persze hogy megfelel. – Ha valamit be akartál vinni az üzletbe, akkor azt is el tudom intézni. Branna mondani akart valamit, de aztán körülnézett, és gyanakodva összehúzta a szemét. – Mi ez az egész? Bevásároltok nekem, beviszitek az árut a boltba… – Fáradtnak látszol. – Connor felszisszent, de Boyle csak egy haragos pillantást vetett rá, és kifakadt: – Miért kellene szépítgetni? – Köszönöm szépen, hogy a tudomásomra hoztad – csattant fel Branna. – Az igazságot akarod, vagy az udvarias kertelést? – Boyle arca még komorabb lett. – Fáradtnak látszol, és kész. Branna megcsóválta a fejét, és a két kezét végighúzta az arca előtt. A szépítő bűbáj most is megtette a hatását. – Tessék, máris jobb. – Akkor is fáradt vagy, Branna. Alatta. A nő most Finre akart förmedni, de Connor feltartotta mindkét kezét, és megállította. – Hagyd ezt abba, Branna. Sápadt vagy, karikás a szemed, és mi vigyázunk rád. – Amikor Branna fel akart állni, a férfi felemelte a mutatóujját, és a távolból gyengéden visszalökte a székre. Brannának most nem volt szüksége bűbájra, hogy az arca kipirosodjon. – Harcolni akarsz? – Elég volt! – parancsolt rájuk Iona. – Hallgassatok el. Minden okod megvan a fáradtságra, mert túl sok mindennel foglalkozol egyszerre. Nekünk meg jogunk van ahhoz, hogy levegyünk néhány terhet a válladról. Csak a vásárlásról, a takarításról és a házimunkáról van szó, ezért nem kell ennyire felháborodnod. Azért csináljuk, hogy kicsit fellélegezhess. Ne legyél már ennyire érzékeny! Branna hátradőlt a széken. – Nemrég még minden második szavad bocsánatkérés volt, most pedig parancsokat osztogatsz… – Fejlődtem. És szeretlek. Mindnyájan szeretünk. – Engem nem fáraszt a bevásárlás – szólalt meg Branna, már nyugodt hangon. – A házimunkát sem tartom nagy tehernek. De hálás vagyok, ha egyelőre átadhatom valakinek, mivel mindnyájunknak sok fontosabb dolga van, és a nyakunkon a karácsony. Karácsonykor ragyognunk és örvendeznünk kell. És

így is teszünk majd. – Megállapodtunk – jelentette ki Iona. – Ha valaki még akadékoskodik, akkor holnap én főzök. – Elmosolyodott. – Azt hiszem, ez le is zárja a vitát. – Határozottan. – Branna megszorította Iona kezét. – És van még egy téma, amelyet meg kell beszélnünk. Cabhan itt járt. – Itt? – Connor talpra ugrott. – A házban? – Természetesen nem a házban. Ne légy már ennyire ostoba. Szerinted át tudna jutni a védelmen, amivel körülvettük? Odakint találkoztunk. Hátramentem a kertbe, hogy megnézzem a téli veteményest, és kicsit levegőzzem, mivel egész nap a műhelyben dolgoztam. Olyan bátor volt, hogy eljött a kert határáig, egészen addig, ameddig jöhetett. Beszélgettünk. – Miután Connorral lementünk a kocsmába? – Fin nyugalmat erőltetett magára, de látszott rajta, hogy ingerült. – És csak most mondod nekünk? – Először a vacsorával akartam végezni, mert elég nagy a zűrzavar, ha ilyen sokan vagyunk a konyhában. És miután leültünk, a beszélgetés a nyúzottságomra terelődött. – Nem azt mondtam, hogy nyúzott vagy – morogta Boyle. – Akárhogy is van, most elmesélem. Illetve elmesélném, ha Connor végre visszajönne az ablaktól, és leülne az asztalhoz. – Csodálkozol, hogy nem szívesen hagylak magadra? A nő szúrós pillantást vetett az öccsére. – Vigyázz, mit beszélsz, különben megkötözöm a nyelved, és nem tudsz majd tovább sértegetni. Sétálgattam a kertben, egy pohár borral a kezemben. A fény megváltozott, jött a köd. – Nem hívtál minket! A nő figyelmeztetően az öccse felé emelte a mutatóujját. – Ne szakíts mindig félbe! Nem hívtalak titeket, mert kíváncsi voltam, mit akar mondani. És nem voltam bajban. Nem érhetett hozzám, és ezt mindketten tudtuk. Nem vinném vásárra a bőrömet, Connor. Tudjátok, hogy nem kockáztatnám a körünket, és a feladatunk elvégzését. Kíváncsiságból és büszkeségből sem. Sohasem sodornálak veszélybe titeket! – Hadd fejezze be. – Meara erős kísértést érzett, hogy az asztal alatt Connor lábába rúgjon, ám végül csak megnyugtatóan megszorította. – Ezt jól tudjuk, ahogy azt is tudtuk, hogy próbálkozni fog Brannánál, mielőtt végzünk vele. – Elég szánalmas próbálkozás volt, legalábbis most – folytatta Branna. – A szokásos szöveggel kezdte. Magáévá tenne, több erőt adna, mint amiről álmodni tudok, meg ehhez hasonló sületlenségek. Még fájdalmai vannak, hiába próbálja titkolni. Láttam, hogy a vörös kő gyengébben világít a nyakában. De még mindig van elég ereje. Felvette Fin alakját. A beálló csendben Fin felemelte a pillantását, és Branna szemébe nézett. – Az én alakomat? – Mintha az illúzió megrendítené a védelmemet. De ennél még többet is csinált. Nagyon ravasz, és egész életünkben figyelt minket. Megint átváltozott, és a te tizennyolc éves alakodat öltötte magára. Azon a napon, amikor… – Amikor együtt voltunk? Az első és egyetlen alkalom…

– Nem. A következő hetet választotta, amikor tudomást szereztem a jelről. Mindent tud, amit akkor éreztél és mondtál. Mindent ismer. Volt elég ereje, hogy felgerjessze bennem ugyanazokat az érzéseket, és a védelmem pereméhez vonjon. Erőt merített a fájdalmamból, és a köve megint fényesebben ragyogott. Önteltségében nem számított arra, hogy előkapom a késemet, és megvágom. Amikor megragadtam a nyakában lógó láncot, láttam rajta a félelmet. Azonnal köddé vált, elmenekült, és a lánc kicsúszott a kezemből. Nem voltam elég gyors, hogy elszakítsam. – Branna felsóhajtott. – Jégből van. Olyan hideg, hogy szinte perzsel – tette hozzá halkan, a tenyerét nézegetve. – És addig a pillanatig, amíg a kezemben volt, éreztem a sötétségét, az éhségét, de leginkább a félelmét. Connor megragadta a nővére kezét. – Már elláttam a sebet – nyugtatta meg Branna, miközben az öccse sérülések nyomait kereste. – Látni lehetett a láncszemeket, ahogy beleégtek a tenyerembe. – De nem sodornád veszélybe magad, ugye? – Nem kockáztattam, Connor. Nem érhetett hozzám. Akkor is nálam lett volna az előny, ha elég gyors, hogy elkapjon, amikor megragadtam a láncot. – Biztos vagy ebben? – Fin felállt, megkerülte az asztalt, és Brannához lépett. – Add a kezed. Tudni fogom, hogy maradt-e benned valami belőle. Branna engedelmesen odanyújtotta a férfinak a kezét, és csendben maradt, miközben érezte a forróságot, ami végigfutott a bőrén, és szétáradt a vérében. – És ha elvette volna tőled a kést? – zúgolódott Boyle. – Ha ellened fordítja, és megvágja a kezed vagy a karod, amikor a lánchoz nyúlsz? – Elveszi tőlem a kést? – Branna felvette a kést az asztalról, és egy fehér rózsát tartott a kezében. – Adott nekem egy lehetőséget, amit megragadtam, de én nem adtam neki semmit. – A nő Finre nézett. – Semmit sem tudott belém juttatni. – Nem. – A férfi elengedte a kezét, visszament a helyére, és leült. – Semmit. – Fél tőlünk. Megtudtam, hogy félelemmel tölti el, amit csináltunk, és retteg, ha a sérüléseire gondol. Az érzelmeimből erőt nyert, ezt nem tagadom, de utána a vérét fakasztottam, és megfutamítottam. – Vissza fog jönni. – Fin Branna szemébe nézve folytatta. – És a saját félelme miatt még vadabbul fogja támadni a félelme forrását. – Amíg nem végzünk vele, mindig vissza fog jönni. Lehet, hogy ádázabbul támad majd, de közben a félelme is egyre nő. És minél jobban fél, annál kevesebb lesz.

7. Fin úgy döntött, hogy felnyergeli Barut, és elmegy solymászni. Akkor határozta el, amikor a hajnali derengésben itta a kávéját. Felpattan a lovára, magához hívja a sólymát, és útnak ered. Egy egész délelőttöt barangolással fog tölteni. Az álombájital elkészült, és igaz, hogy volt más fontos munkája is, de leginkább arra volt szüksége, hogy távol legyen Brannától. Egy délelőtt már igazán nem számít. – Kiveszünk egy fél napot, jó? – mondta Bogárnak, ami a padlón feküdt, és elmélyülten rágcsálta az ízesített csontot, amelyet Fin egy gyenge pillanatában vett neki. – Te is jöhetsz, hogy minden együtt legyen. Ló, kutya és sólyom. Kedvem támadt egy kis vágtához a szabadban. És ha közben Cabhan felbukkan… Nos, nem azért megy ki, hogy őt keresse, de ha így lesz, nem bánja. Az ajtó felé nézett, amikor meghallotta a kopogást a hátsó ajtón. Arra számított, hogy az egyik istállófiú akar valamit, de Ionát pillantotta meg az üvegen át. – Korán kezdesz? – kérdezte, miután kinyitotta az ajtót. – Igen. És nagy örömmel. – A nő mosolya úgy ragyogott, mint egy kivilágított karácsonyfa. – Most megyek nagyiért a galway-i repülőtérre. – Hát persze! Teljesen megfeledkeztem arról, hogy ma érkezik. Újévig marad, ha jól tudom? – Igen, karácsonyra jön, és január másodikán utazik el. Bárcsak több időt töltene itt. – Nagy öröm, hogy végre láthatod. Mi is örülni fogunk neki. És ha jól tudom, tavasszal megint itt lesz, az esküvődön. – Persze. Nem tudtam rábeszélni, hogy addig itt maradjon, de talán jobb is, ha belegondolok… – Igen, így távol lesz minden veszélytől. – Én is így értettem. Nem tudom rábeszélni, hogy Brannánál lakjon, amíg itt van, ezért a barátnőjéhez, Margaret Meeney-hez viszem. Ismered? – Írni és olvasni tanított alsóban, és most is rám szól, hogy húzzam ki magam, ha találkozunk a faluban. Mrs. Meeney vérbeli pedagógus. Kérsz kávét? – Köszönöm, de már megittam a mai adagomat. Itt van Bogár is? Szia, Bogár! A nő leguggolt, hogy megsimogassa a kutyát, és Fin kicsit elszégyellte magát. – Néha bejön hozzám. – Jó, ha az embernek van társasága. Engem nem Mrs. Meeney tanított írni és olvasni. – A nő felnézett Finre. – Nem veled nőttem fel, mint a többiek, és más a történetem. – Ez nem változtat azon, amik most vagyunk. – Tudom, és ez igazi csoda számomra. Ez a család vonzása, Fin. Te is a családomhoz tartozol, pedig nincs közös történetünk, mint nektek Brannával meg a többiekkel. Ezért én kimondhatom, amit a többiek nem tudnak, vagy másképpen fogalmaznak. Cabhan arra használt téged, hogy közelebb férkőzzön Brannához. Kihasználta a kapcsolatotokat, és ez neked ugyanúgy fájt, mint Brannának. A nő felállt.

– Könnyebb lenne elmenni, és a három Sötét boszorkányra hagyni ezt az egészet. De te nem hagyod el őket. Részben azért, mert elégtételt akarsz venni a történtek miatt, és rendbe akarod hozni, amit Cabhan elrontott. Másrészt a családért, a körödért, a barátaidért. De legnagyobb részben Branna miatt tartasz ki. A férfi a pultnak támaszkodott, és zsebre vágta a kezét. – Az elég nagy rész. – Tudom. Nem nőttem fel veled, nem láttam, ahogy Brannával szerelmesek lesztek egymásba, és nem éltem át a fájdalmatokat, amikor szakítottatok. De látom, hogy most kik vagytok. Szerintem Branna téved, amikor nem engedi meg magának a szerelmet és az örömet. Lehet, hogy józanságnak tűnik, de akkor is téved. És te is tévedsz, Fin. Neked sincs igazad, ha elhiszed, hogy azért teszi, mert büntetni akar téged. Ha ez igaz volna, Cabhan nem használhatott volna fel arra, hogy fájdalmat okozzon neki. – Iona felsóhajtott, és az órájára nézett. – Mennem kell. – Olyan sok kedvesség van benned. – A férfi ellökte magát a pulttól, megfogta a nő arcát, és megpuszilta. – Tele vagy fénnyel. Ha főzni is tudnál, esküszöm, öszvérré változtatnám Boyle-t, és ellopnálak tőle. – Ez lesz a B tervem. Karácsonyozni fogunk családi körben. Tudom, hogy ti Brannával azonnal mennétek az álomvarázslatra, de Connornak igaza volt tegnap este. Előbb töltsük az időt családi körben, ünnepeljünk színekkel, fényekkel, muzsikával. Hadd fulladjon meg Cabhan mérgében. – Leszavaztatok, és már én is belátom, hogy igazad van. – Akkor jó. – A nő az ajtó felé fordult, de még egyszer visszanézett. – Szilveszteri bulit kellene rendezned. Ez a csodás ház éppen arra való. Egy vidám, újévi mulatságra. – Bulit? – A férfit meglepte a gyors váltás. – Itt? – Igen, bulit, és itt. Nem is tudom, miért nem gondoltam eddig rá. Ideje kisöpörni a régit, és elkezdeni az újat. Mi lehetne alkalmasabb erre, mint egy szilveszteri buli? Írok is Boyle-nak. Majd segítünk a szervezésben. – Én… – Mennem kell. A nő gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, míg Fin a homlokát ráncolva nézett utána. – Te jóságos ég, Bogár… úgy tűnik, bulit fogunk rendezni. Fin úgy döntött, hogy ezen ráér később morfondírozni, mert a lovagláshoz több kedvet érzett. Kimegy Baruval, hagyja vágtázni, míg Merlin szabadon szárnyalhat, és vadászhat. Bogárnak is szerez egy jó délelőttöt. Hazafelé menet megáll az istállónál, majd a solymászatnál is, és mindkét helyen időzik kicsit. Ha még marad elég ideje, benézhet Branna műhelyébe is, hátha tud segíteni neki. Bár sejtette, hogy ő is jobban örülne, ha egy ideig távol maradna tőle. A lovardában felnyergelte a fekete mént, és közben váltott néhány szót Seannal a lovakról, az abrakról, a nőkről, a fociról, végül megint a lovakról beszélgettek. Fin megfogta Baru kantárját, de indulás előtt még visszanézett. – Lehet, hogy rendezek egy szilveszteri bulit. Sean meglepetten pislogott, és hátratolta a fején a sapkát.

– Itt, a nagy házban? – Igen, itt. – Buli lesz a nagy házban? Olyan elegáns? – Nem annyira elegáns. – Finnek ez eszébe sem jutott, és már bánta, hogy nem tanácskozott részletesebben Ionával, ha már ő találta ki az egészet. – De azért a lótrágyát kapard le a csizmádról. – Haha! – nevetett fel Sean. – És zene is lesz? Fin felsóhajtott. – Gondolom, zene is kell. És étel meg ital is lesz, mielőtt megkérdezed. Szerintem kilenc óra körül kezdhetünk. – Fin felkapta a kutyát, és nyeregbe pattant. – Buli a nagy házban… – motyogta Sean. Fin vágtára fogta a lovat, de még egyszer visszanézett. Az istállósegédje csípőre tett kézzel állt az udvaron, és úgy méregette a házát, mintha még sohasem látta volna. Éppen itt az ideje, hogy bulit rendezzek, gondolta Fin. Bogár remegett az izgalomtól, és a ló teste is örömhullámokat bocsátott ki magából, hogy végre kedvére száguldhat. A fejük fölött felhangzott a sólyom rikoltása. Ideje volt már ennek is. A szíve az erdőbe vágyott, a fák között zúgó szél dalára, az avar illatára. Mégis a nyílt térség felé tartott, a mező és a lágyan hullámzó dombok felé. A ló szabadon vágtatott, a sólyom szárnyalt a kék égen. Elővette a solymászkesztyűjét. Merlinnel nem volt szüksége rá, de az arra járók kedvéért felvette. Felemelte a karját, felemelte a lelkét. A sólyom leszállt, megnevettette Fint egy parádés körrel, majd finoman és puhán leereszkedett a karjára, mint egy tollas istenség. A kutya megremegett, és rájuk nézett. – Kedveljük egymást. Úgyhogy most már ti is testvérek vagytok. Van kedved vadászni? – kérdezte Merlint. A sólyom válaszképpen felemelkedett, élesen rikoltott, majd körözni kezdett a mező fölött. – Sétáljunk egy kicsit. – Fin leszállt a lóról, és letette a kutyát. Bogár azonnal hemperegni kezdett a fűben, és csaholt örömében. – Még fiatal. – Fin megveregette Baru nyakát, amikor a ló szánakozó pillantást vetett a kutyára. Ez minden, amire szükségem van, gondolta Fin, miközben a friss levegőn sétált a lóval. Hideg volt az idő, de tiszta és napos. A sólyom zuhanórepülésbe kezdett, és elkapta a zsákmányát. Fin Barunak támaszkodott, nézte a zöld mezőt, az erdőt, a kéményekből felszálló keskeny füstoszlopokat. Utazgatás közben ez nagyon hiányzott neki. Idetartozik a teste, a lelke, a szelleme. Hiányoztak a hullámzó zöld dombok, a szürke kövek és sziklák, a barna szántóföldek. Ha elvégezte a feladatot, amelyet a sors mért rá, megint el kell hagyni a szülőföldjét. De mindig vissza fog jönni, visszahúzza a szíve Írországhoz, Brannához, és… Igen, Ionának igaza volt. A családhoz. – Nem szívesen látnak itt téged.

Fin továbbra is a lóra támaszkodott. Már korábban megérezte Cabhan közeledését, és talán akarta is ezt a találkozót. – Az enyém vagy. Ezt ők is tudják, ahogy te is. Te is érzed. A jel égni kezdett Fin vállán. – Amióta a jeled megjelent rajtam, próbálsz magadhoz csábítani és zaklatsz. Tartsd meg az ígéreteidet és a hazugságai​dat, Cabhan. Unom már a beszédedet, most friss levegőre és szabadságra vágyom. – Idejöttél. – Cabhan gomolygó ködszőnyegen közeledett a mezőn, fekete köntöse lobogott a szélben, a vörös kő lüktetett a nyakában. – Távol akarsz lenni tőlük. Hozzám jöttél. – Nem hozzád. Sem most, sem máskor. – Fiam… – Nem vagyok a fiad! – Hiába igyekezett uralkodni magán, a harag fellángolt Finben. – Sem most, sem máskor. – De igen. – Cabhan mosolyogva lehúzta a köntöst a válláról, és megmutatta a jelet. – Vér a véremből. – Hány nőt erőszakoltál meg, mielőtt elvetetted a magodat, ami egy fiút szerzett neked? – Csak a kiválasztottra volt szükség, hogy kihordja a gyermekemet. Örömet adtam neki, és még többet kaptam tőle. Neked adom Brannát, ha őt akarod. Megint le fog feküdni veled, ahányszor kívánod. Csak gyere, csatlakozz hozzám, és a tiéd lehet. – Ő nem a tiéd, hogy ajándékként osztogasd. – De majd az lesz. – Nem, amíg én élek! – Fin tenyérrel felfelé kinyújtotta a karját, és felhozta magában az erőt. – Te gyere hozzám, Cabhan. Vér a vérhez, ahogy az előbb mondtad. Gyere hozzám! Érezte az ereje vonzását és forróságát, és észrevette Cabhan szemében a félelem szikráját, amit Branna is megtapasztalt. Cabhan óvatosan hátrálni kezdett. – Te nem hívhatsz engem! Cabhan keresztbe tette a karját, és olyan mozdulatot tett, mintha áthúzna a fején egy pulóvert, megtörve a varázslatot. – El fognak árulni, és elhagynak. Nem fognak gyászolni, amikor kihűlt testtel heversz a földön, és a véred tócsába gyűlik körülötted. A férfi lekuporodott, és farkassá változott. Fin maga elé képzelte a kardját, ami a műhelyében lévő szekrényben volt. Felemelte a karját, és a kard ott csillogott a kezében. Fin lángra lobbantotta a pengét. Hívta a többieket, hívta a kört. A farkas támadott. De nem Finre támadt, aki a lángoló kardot tartotta a kezében, hanem a fűben remegő kiskutyára rontott. – Nem! Fin előreugrott, meglendítette a kardot, de csak a ködöt találta el, mert a farkas eltűnt. A kutya véresen hevert a fűben, a szeme homályos volt a félelemtől és a fájdalomtól. – Nem, nem, nem! – Fin térdre rogyott. A sólyom vijjogott, a ló felnyerített, és ketten együtt

elkergették a farkast, amelyik Fin mögött újra előbukkant a ködből. A fenevad vonítva eliszkolt. Fin a fűben térdelt, és máris ott termett mellette Branna. – Istenem… – Fin a kutyához akart nyúlni, de a nő megfogta a kezét, és ellökte. – Majd én. Az erőm a gyógyítás, és a kutyák az enyémek. – A torka… Széthasította a torkát. Ártalmatlan kis állat, mégis inkább rátámadt, mint rám. – Segíthetek. Segíthetek, Fin. Nézz rám, nézz belém, Fin. – Nincs szükségem a vigasztalásodra! – Hagyd Brannára. – Connor Fin mellé térdelt, és határozottan megmarkolta a vállát. – Hadd próbálja meg! Fin már gyászolt, mert érezte, hogy a kutya élete elillan a testéből. Tehetetlen harag forrt benne, és gyötörte a bűntudat. – Nyugodj meg. Nyugodj meg, kis barátom – súgta Branna a kutyának, és a kezét a véres nyakára tette. – Harcolj most velem. Hallj engem, és harcolj az életért! Bogár szeme fennakadt, és Fin érezte, hogy a szívverése egyre lassul. – Szenved! – A gyógyulás fáj. Harcolnia kell. – A nő Finre nézett. A szemében erő és indulat égett. – Mondd neki, hogy harcoljon, mert ő a tiéd. Nem tudom meggyógyítani, ha feladja. Parancsolj rá! Fint fájdalommal töltötte el, hogy erre kell kérnie a kutyát, mégis engedelmeskedett, és Branna keze fölé tartotta a kezét. Harcolj! Rengeteg fájdalom… Branna érezte az állat kínját. Az ő torka is égett, és a szíve is remegett. Mélyen a kiskutya szemébe nézett, beleöntötte az erejét és a melegségét. Először a mély sebeket kell meggyógyítani, összeforrasztani, ami elszakadt, gondolta. A mezőn hideg volt, és fújt a szél, de Branna homloka csillogott az izzadtságtól. Valahonnan a távolból hallotta Connor hangját, aki rászól, hogy hagyja abba. Ő is tudta, hogy túl sok erő árad ki belőle, de érezte a fájdalmat és a remény szikráját. És a szeretett férfi végtelen szomorúságát. Nézz rám, mondta a kutyának. Nézz rám! Nézz belém! Láss belém! Bogár nyöszörgött. – Visszajön! Branna… – Connor még mindig a mezőt pásztázta a tekintetével, és őrizte őket, de közben a nővére vállára tette a kezét, és odaadta neki az erőt, ami benne volt. A borzalmas, nyílt seb egyre keskenyedett, és lassan bezárult. Bogár Brannára nézett, és megnyalta a kezét. – Jól van – mondta a nő gyengéden. – Igen, itt vagy. Csak még egy pillanat. Még kicsit legyél bátor fiú. Csak néhány pillanatig. Amikor Bogár bágyadtan csóválta a farkát, Fin Branna homlokára hajtotta a fejét. – Rendbe fog jönni. Most kis vízre van szüksége, és pihennie kell. Aztán… Branna nem tehetett róla, nem tudta visszafogni magát. Átkarolta Fint, és szorosan magához ölelte. – Már jól van. – Az adósod vagyok…

– Nem tartozol semmivel, ne is beszéljünk erről, Fin. – Branna elhúzódott, és Fin arcára tette a kezét. Pár pillanatig így térdeltek, és a kutya felbátorodva csóválta a farkát kettejük között. – Most haza kéne vinned. – Igen. Hazaviszem. – Mi történt? – kérdezte Connor. – El tudod mesélni? Azt mondtuk Ionának, hogy ne jöjjön. Éppen a nagymamáját hozza haza a galway-i repülőtérről. – Ne most, Connor. – Branna talpra állt. – Majd később megtudjuk a részleteket. Vidd haza, Fin. Van egy bájitalom, ami jót tesz neki. Átviszem hozzád. De igazából most pihenésre van szüksége. – Nem jönnél velem? – Fin nem szívesen kérte erre Brannát, de még mindig nagyon féltette a kutyát. – Nem ápolnád még egy kicsit a biztonság kedvéért? – Rendben. Persze. Connor, hazavinnéd Barut meg a sólymokat? Vidd magaddal Kathelt is. Nemsokára otthon leszek. – Hát… Connor még mondani akart valamit, de Branna megfogta Fin kezét, és a kutyával együtt eltűntek a szeme elől. – Nos, akkor… – Connor beletúrt a hajába, és felnézett az égre, ahol Fin sólyma meg az ő Roibeardje körözött. Megveregette Kathel fejét, aztán felpattant Baru hátára. – Rendben, majd én elintézek mindent.

A konyhába értek, ahol a kutya remegve bújt Finhez, aki a karjában tartotta, és nem igazán tudta, mi legyen a következő teendő. – Le kéne mosnom róla a vért. – De ne itt! – kiáltott fel Branna, mert teljesen megdöbbent, amikor a férfi a konyhai mosogató felé indult. – Nem füröszthetsz meg egy kutyát ott, ahol edényeket mosogatsz. Biztosan van mosókonyhád. Bár Fin nem tartotta ezt olyan felháborítónak, de engedelmesen irányt változtatott, átment egy ajtón, és bevezette Brannát a mosókonyhába, ahol a hófehér falak mentén nagy háztartási gépek sorakoztak. Fin kinyitott egy szekrényt, és ki akarta venni a mosószert. – Ne azzal, az ég szerelmére, Fin! Ne mosóport szórj a kutyára, hanem kézmosót, amiben van bőrápoló is. A férfi közölni akarta vele, hogy a kézmosó a konyhában van, ahol először meg akarta mosni a kutyát. De a nő már nekiveselkedett. A kabátját egy fogasra akasztotta, és feltűrte a pulóvere ujját. – Add ide a kutyát, és hozz valami mosószert. Rendben, gondolta a férfi. Jobb, ha követi Branna utasítá​sait, mert szét van esve, nem tud önállóan gondolkodni. Elment a mosogatószerért. – Látod, már nincs semmi bajod – gügyögte Branna a kutyának, amelyik imádattal nézett fel rá. – Csak még kicsit gyenge és fáradt vagy. Most szépen megfürösztünk – folytatta, miközben megnyitotta a vízcsapot. – Kapsz egy gyógyitalt, aztán alszol egy nagyot, és nemsokára kutya bajod lesz. – Sohasem értettem, miért a kutya baját emlegetik. – A férfi mosogatószert öntött a vízbe. – Ennyi elég! Ne tegyél bele többet, Fin. Szegény kutya belefullad a habba.

A férfi a pultra állította a flakont. – Van a műhelyemben egy ital, ami jót tenne neki. – Akkor elkezdem mosni, amíg idehozod. – Nagyon hálás vagyok, Branna. – Tudom. A jó kutya most bemegy a vízbe. Ugye, milyen finom? – A zuhanyt már szereti. A kutya alig látszott ki a habos vízből, és Fin szerint elég nevetségesen festett. Branna megfordult, és ránézett. – Mi van? – Semmi. Hozom az italt. – Tehát zuhanyozni is szoktál – jegyezte meg Branna, miután Fin távozott. Mosni kezdte a kutyát, ami a buborékokat harapdálta, és Branna kezét nyaldosta. A nő elképzelte Fint, ahogy meztelenül áll a zuhany alatt, és nevetve magához öleli a kutyát az üvegfalú fülkében, miközben kellemes vízpermet árad rájuk a fúvókákból. – Nem sokat változott. Még mindig olyan, mint egy kisfiú, aki képes egy kutyával együtt zuhanyozni. Branna elmosolyodott és meghatódott. Érthető, ha elérzékenyül, és nincs abban semmi rossz, gondolta Branna. De az elképzelt látvány felkavarta, és ennek egyáltalán nem örült. Fin szép hatszögletű üveggel tért vissza, amelyben sötétzöld folyadék csillogott. Levette a kupakot, és átnyújtotta Brannának az üveget, aki elvette, és beleszagolt. – Igen, erre van szüksége. Ha van kutyakekszed, akkor adhatsz neki mellé három cseppet. Nem, inkább négyet. Könnyebben le fogja nyelni, ha azt hiszi, hogy egy finom falatot kap. Fin azonnal a zsebébe nyúlt, és elővett egy kutyakekszet. – A zsebedben hordod ezeket? Hátha megéhezik a kutya, vagy esetleg te? – Nem tudtam, meddig maradunk – magyarázkodott a férfi, és négy cseppet öntött a kekszre a folyadékból. – Engedd le a vizet, én pedig leöblítem a kutyát. Kellene egy régi törülköző. A férfi megint kiment a helyiségből, és bolyhos, zöld törülközővel tért vissza. – Egyiptomi pamut – állapította meg Branna, miközben óvatosan kiemelte a kutyát a mosdóból, és bebugyolálta, mielőtt megrázhatta volna magát. – Nincs régi törülközőm. Majd kimosom, nem? – Igaz. – A nő gyorsan megdörzsölte a kutyát, közben megpuszilta az orrát. – Máris jobb, nem? Tiszta vagy, és olyan az illatod, mint egy narancsnak. Egyiptomi narancsnak. Add neki oda a falatot, Fin, mert bátor fiú volt. Bogár szeméből sugárzott az imádat és a bizalom, amikor Finre nézett. Aztán mohón bekapta a kutyakekszet. – Most kellene neki egy kis víz, aztán… – A nő lenézett, és az arcán őszinte döbbenet látszott. – Kínai porcelán? Igazi porcelántálban tartod a kutya ételét és italát? – Ezek voltak kéznél. – Fin zavart mosollyal elvette a kutyát Brannától, a pultra dobta a vizes törülközőt, és a kutyát a tál elé tette. Bogár mohón lefetyelt egy percen át. Aztán halkan böffentett egyet, majd leült, és felnézett Finre.

– Most csak meleg helyre van szüksége, ahol aludhat egy darabig – mondta Branna. Fin a karjába vette a kutyát, a nagy nappaliba ment vele, ahol lekapott egy párnát a heverőről, és a kandalló elé dobta. Egyiptomi pamuttörülköző, kínai porcelántál, és most egy damasztpárna, állapította meg Branna. Az istállókutyából igazi kis herceg lett. – Fáradt. – Fin a kutya mellett guggolt, és simogatta. – De nem fáj neki semmi. A vére tiszta, nincs benne méreg. – Most aludni fog, és amikor felébred, erősebb lesz, mint a támadás előtt. Kénytelen voltam egy kis erősítőt adni neki, hogy visszahozzam. Nagyon sok vért veszített. – Itt lesz egy heg… – Fin óvatosan végighúzta ujját a kutya torkán, ahol keskeny, szabálytalan szélű vonal látszott. – Ahogy Alastar is visel egy heget. Fin bólintott, és felállt, mert a kutya már el is aludt. – Az adósod vagyok. – Nem igaz. Ne hajtogasd ezt állandóan, mert mind​ket​tőnket megsértesz vele. – Ez nem sértés, Branna, hanem hála. Hozok neked bort. – Még délután kettő sincs. – Rendben. – A férfi megdörzsölte az arcát, mert magához kellett térnie. – Akkor teát. – Azt nem utasítom vissza. – Legalább lefoglalja magát, és kicsit megnyugszik, gondolta Branna, miután a férfi visszament a konyhába. – Bogár a lovardához tartozik. Körülbelül két éve bukkant fel. Én nem is voltam ott. Sean fürösztötte meg, és adott neki enni. A nevét Boyle-tól kapta. – Lehet, hogy nem csak azért jött oda hozzátok, hogy kapjon egy kis ételt meg néhány kedves szót. Most itt van a házadban, és damasztpárnán alszik a kandalló előtt. Samhainkor fogadtad be. – Kéznél volt, akárcsak az edények. – Ennél többről van szó, Fin. A férfi vállat vont, és kimérte a teát. – Erős szíve van, de sohasem gondoltam volna, hogy Cabhan figyelme ráirányul. Mert ő olyan… – Ártalmatlan. Kicsi, ártalmatlan és kedves. – Egyik este behoztam ide. Úgy tud nézni, hogy… szóval beengedtem. Megint a kisfiú, gondolta Branna. Finben sok a kedvesség. – Egy kutya nagyon jó társaságot jelent. Szerintem a legjobb társ. – Minden ok nélkül kergetni szokta a farkát, de amúgy tényleg nem zavaró a jelenléte. Nincs süteményem vagy kekszem a teához – mentegetőzött a férfi. – Mármint embernek való. – A tea elég lesz. Branna érezte, hogy Fin közel akar lenni a kutyához, ezért olyan székre ült le, ahonnan látszott a kandalló. Megvárta, amíg a férfi behozza a teát, és mellé telepszik. – Meséld el, mi történt. – Lovagolni akartam, és kedvem támadt a szabadban vágtázni. A dombok, a végtelen mezők… – Ahogy én a kertben akartam sétálni. Megértem, hogy erre vágytál.

– Igen. Arra gondoltam, hogy lovagolok, solymászkodom, és magammal viszem a kutyát is, hadd élvezze a kalandot. Istenem… – A lovad, a sólymod, a kutyád. – Branna látta a férfin, hogy gyötri a bűntudat, és igyekezett megnyugtatni. – Miért ne? Te vagy közülünk az egyetlen, aki mind a háromhoz tud kapcsolódni. – Nem kerestem Cabhant, de tulajdonképpen örültem neki, amikor megtalált engem. – Ahogy én is, amikor a kertben sétáltam. Ezt is megértem. Megtámadott? – Előbb a szokásos mondanivalójával traktált. A vére vagyok, ti el fogtok árulni, a végén úgyis elfordultok tőlem, meg ilyenek. Az ember azt hinné, hogy már ő is unja ezt, mégsem hagyta abba. Bár most valami újat is mondott. Azt ígérte, hogy nekem ad téged, ha akarom. Branna felvonta a szemöldökét, és a hangja rideg volt, amikor megszólalt. – Ezt mondta? – Igen. Megérti a kéjvágyat, a testi sóvárgást, de semmit sem tud a szívről és a lélekről. Felfogja, hogy akarlak téged, de sohasem fogja megérteni az okát. A saját módszerét használtam fel ellene, és elkezdtem magamhoz vonni. Egy pillanatra nagyon meglepődött, hogy képes vagyok rá, és meg is riadt. Hívtalak titeket, mert ezt megígértük egymásnak, és mivel farkassá változott, elővettem a kardot a szekrényemből, és lángra lobbantottam a pengéjét. A férfi néhány pillanatra elhallgatott, és látszott rajta, hogy igyekszik összeszedni magát. – Biztos vagyok benne, hogy Baruval és Merlinnel vissza tudtam volna tartani, amíg ideértek, és együtt harcolunk ellene. De nem rám támadt, hanem félreugrott, és torkon ragadta a kutyát. Rárontott egy kiskutyára! Mielőtt a karddal széthasíthattam volna, köddé vált. Nem engem támadott. – De igen. A szívedet támadta meg. Baruval, Merlinnel és veled igazi csatába kellett volna bocsátkoznia, de ha a kiskutyára ront, akkor úgy mérhet rád csapást, hogy közben semmit sem kockáztat. Mindig aljas, gyáva féreg volt, és nem is fog megváltozni. – Mögém került, amikor a kutyához siettem. Branna sejtette, hogy Fin elsősorban a kutyára gondolt, és nem a saját biztonságára. – Tudta, hogy ezt fogod tenni, a sérült, védtelen állat segítségére sietsz, és őt próbálod menteni. – Pedig szívesen szembenéztem volna vele, mint férfi a férfi​val, boszorkány a boszorkánnyal. – Fin szeme égett a haragtól. – Ezt akartam. – Mind ezt akarjuk, de neki más a stílusa. Lehet, hogy tőle származol, de nem vagy az övé. Azért zaklat, mert képtelen felfogni, hogy nem akarsz az övé lenni. – Azért hagytál el, mert az övé vagyok. – Azért hagytalak el, mert fel voltam háborodva, nagyon fájt, ami történt, és dühös voltam. És miután lecsillapodtam, még mindig kötött a fogadalmam. – A nő megfogta a nyakában lógó amulettet. – Sorcha révén, és az összes felmenőm révén eskü kötelez arra, hogy megszabadítsam a világot Cabhantől. – És mindenkitől, aki tőle származik. – Nem. Nem. – Máskor Branna talán felháborodott volna, de most inkább a férfi bűntudatát szerette volna csökkenteni, mert még mindig érezte rajta a fájdalmat és a gyötrődést. – Belőle származol, de közénk tartozol. Most már tudom, hogy ez így volt elrendelve. És hiszem, hogy az előttünk próbálkozók azért nem jártak sikerrel, mert nem voltál velük. Nem volt velük Cabhan vére.

Hiányozott a fegyvertárukból a te erőd, a hűséged és az állhatatos szíved. Fin hallotta a szavakat, és elhitte, hogy Branna komolyan gondolja őket. És mégis… – Közétek tartozom, mégsem vagy velem. – Hogyan tudnék most erre gondolni, Fin, amikor annyira leköt, hogy eljött az eskü teljesítésének az ideje? Ezen kívül most semmit sem látok tisztán. De ha arra gondolok, milyen életünk lehetne, miután végeztünk a feladatunkkal… Már nem látom azt az életet, amit régebben együtt terveztünk. Olyan fiatalok voltunk… – Ez ostobaság, Branna. Amit egymás iránt éreztünk, az ősibb az időnél. Fiatalok voltunk, de nem ostobák, akik csak játszadoztak a szerelemmel. – Pedig talán akkor most egyszerűbb lehetne a helyzetünk. Sokkal könnyebb dolgunk lenne, mert ha csak játszadoztunk volna, akkor nem kellene a holnapra gondolnunk. Milyen jövőnk lehet, Fin? Milyen életünk lehet kettőnknek együtt? A férfi a tűzbe bámult, és megint tudta, hogy a nő igazat beszél. És mégis… – Tudom, hogy semmilyen. De nekem még az is többnek tűnik, mintha egymás nélkül kellene élnünk. Te vagy a másik felem, Branna, és már belefáradtam, hogy ezt tagadjam. – Szerinted én nem gyászolom azt, ami lehetett volna? – Branna szavai végtelen fájdalomról árulkodtak. – Azt hiszed, én nem vágyom az elveszett életünkre? – Néha így gondolom, és ez segít túlélni. – Akkor tévedsz. Talán már én is belefáradtam, és nem tudok tovább színlelni. Ha csak az én szívemről volna szó, az a tiéd lenne. A nő remegő hangon felsóhajtott, amikor Fin elfordította a tekintetét a tűzről, és a szemébe nézett. – A szívem nem lehet senki másé, és el van veszve. De nem tagadhatom meg önmagam. – Branna megint megfogta a medálját. – Amikor az apám ezt adta nekem, azt mondta, hogy van választásom. Elfogadhatom, vagy visszautasíthatom. De ha elfogadom, akkor megszületett a döntés. Én leszek a három egyike, és köt az eskü, hogy mindennél fontosabbnak tartsam bevégezni a feladatot, amit Sorcha elkezdett. Nem foglak elárulni téged, Fin, de a véremet sem árulhatom el. Nem gondolhatok a saját vágyaimra és kívánságaimra, és nem szövögethetek álmokat. Az életem értelme és a legfőbb célja már a születésem előtt eldőlt. – Én is tudom. – Voltak idők, amikor Fin nehezen viselte ezt a tudatot. – A célod leköti az eszedet, az erődet és a szellemedet, de a szívedet nem választhatod el a többitől. – Ez az egyetlen módja, hogy megtegyem azt, amit meg kell tennem. – Nem győzök csodálkozni rajtad. Miért hiszed, hogy a felmenőid boldogtalannak akartak látni? – Nem hiszem ezt. Csak tudom, hogy minden előttem járónak szüksége van rám, és arra, hogy megtegyem, amit meg kell tennem, és amire mindegyikünk megesküdött. Én… – Branna habozott, mert nehezen tudta kifejezni magát. – Nem tudom, Fin… Nem tudom pontosan, hogyan kell végrehajtani a kötelességemet. De esküszöm, hogy nem akarlak megbántani vagy büntetni téged. Régen talán így volt, amikor még fiatal voltam, nagyon fájtak a történtek, és féltem. De már nem így van, hidd el. A férfi pár pillanatig csendben ült, aztán Brannára nézett. – Csak egyet árulj el nekem. Egyetlen dolgot. Szeretsz engem?

Branna arra gondolt, hogy hazudhatna. Fin tudná, hogy hazudik, de akkor is jobb volna, mint bevallani az igazat. De a hazugság gyávaságot jelent. – Senkit sem szerettem úgy, ahogy téged szerettelek. De… – Ennyi elég. Örülök, hogy hallom, amit már évek óta nem mondtál nekem. Szerencséd, hogy az adósod vagyok. – A férfi szeme égett, mintha tűz gyulladt volna a lelkében. – Leköteleztél, mert ez a kiskutya él, és itt szuszog a kandalló előtt. Ha nem így lenne, megtalálnám a módját, hogy az ágyamba vigyelek, és véget vessek ennek a gyötrelemnek. – Csábítással? Rábeszéléssel? – A nő hátradobta a haját, és felállt. – Csak a saját elhatározásomból bújok ágyba egy férfival. – Persze. Mindig az eszeddel hozod meg a döntéseidet. Ahhoz képest, hogy olyan okos nő vagy, néha nehezen fogod fel a legegyszerűbb dolgokat. – Ha megint sértegetsz, inkább elmegyek. Elhanyagol​tam a munkámat. – Elviszlek. Elviszlek, és kész – ismételte meg Fin, amikor a nő tiltakozni akart. – Semmi értelme újabb célpontot adni Cabhannek, ha még mindig a környéken ólálkodik. Aztán veled maradok, és együtt dolgozunk, ahogy megegyeztünk. A feladat az enyém is, ne feledd. Akármennyire különbözik a véleményünk arról az életről, amit a célunk eléréséig élünk. Branna legszívesebben felháborodva kiviharzott volna a lakásból, de elkapta a férfi aggódó pillantását, ahogy a kutyára nézett. A pokolba! – Rendben. Tényleg sok a munka. Hozd a kutyát. Útközben alszik a kocsiban, aztán majd Kathel gondoskodik róla. – Jobban érezném magam, ha veled lenne. És van még valami. Iona szerint bulit fogok rendezni szilveszterkor. Itt, a házamban. – Egy bulit? – Miért ismétli meg mindenki ezt a szót, mintha valami idegen nyelven mondanám? – Talán mert nem emlékszem, hogy valaha is bulit rendeztél volna. – Valamikor el kell kezdeni – jegyezte meg a férfi, és felkapta a kutyát.

8. Branna a kutyát hibáztatta, mert meglágyította a szívét. És Fin, a drága törülközővel, az értékes porcelántálakkal, és a kiskutya iránt érzett rajongásával. Teljesen védtelen lett vele szemben. A kelleténél többet mondott neki, olyasmit is, amit még magának sem szokott bevallani. Branna tudta, hogy a szavakban ugyanolyan erő van, mint a tettekben, és bölcsebb lett volna, ha megtartja a szavakat magának. De már késő, mert megtörtént. Nem baj, majd újra megerősíti a szívét. Finbar Burke-kel kapcsolatban már több mint egy évtizedes gyakorlata van ebben. És most tényleg lekötötte a sok tennivaló, mert fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznia. Csodálatos, nyugodt karácsonyuk volt. Az ünnep fényét emelte, hogy Iona nagymamájával is találkozhattak. A napforduló és a leghosszabb éjszaka után egy tavaszi időpontot kell majd kiválasztaniuk a csatára. De előbb jött a karácsony. Brannának ez volt a kedvenc ünnepe. Szerette a bevásárlást, az ajándékok csomagolását, a díszítést, és persze az elmaradhatatlan sütés-főzést. Most még a szokásosnál is jobban élvezte az előkészületeket, mert így kis haladékot kapott, és addig sem kellett foglalkoznia a céljával, ahogy Fin szokta nevezni a feladatát. Szeretett volna nagyszabású mulatságot rendezni az ünnepek alatt, de végül túl veszélyesnek tartotta, amíg Cabhan a környéken ólálkodik. Majd jövőre, ígérte magának. Jövőre meghívja a szüleit, a többi unokatestvérét, a szomszédokat, barátokat, és mindenkit, aki számít. De most csak a kör és Iona nagymamája fog összegyűlni az ünnepi asztalnál. Ez is nagy örömet jelent mindnyájuknak. A kenyereket és a süteményeket már megsütötte, elkészült a gyümölcskenyér, amelyet konyakos vajjal fog tálalni, és a sütőben pirult a hízott liba. – Ez az illat a gyerekkoromra emlékeztet. – Mary Kate, Iona nagymamája, belépett a helyiségbe. Az arca még piros volt a hidegtől, ahogy mosolyogva közelebb lépett, és megcsókolta Brannát. – Iona most rakja az ajándékokat a fa alá. Némelyiket bizonyára meg fogja rázni, mert nem bír a kíváncsiságával. Én addig megnézem, miben segíthetek. – Jó látni téged, és nagyon hálás vagyok, hogy egy hozzáértő is van a konyhában. Mary Kate elegáns piros pulóverében azonnal a tűzhelyhez lépett, és belekukkantott az edényekbe. – Azt hallottam, megtanítottad Ionát néhány fogásra a konyhában, és ez több, mint amire én képes voltam. – Nagyon lelkes, és egyre ügyesebb. Most igyunk egy kis bort, mielőtt nekilátunk. Hiszen karácsony van. Láttad már az új házat? – Igen. Nagyon szép lesz. Azt mondják, az esküvőre elkészül, vagy talán már korábban is. Nagy öröm nekem, hogy ilyen boldognak látom az unokámat. Az asszony elvette a bort, amit Branna nyújtott neki.

– Reméltem, tudunk néhány szót váltani, Branna, mielőtt bejönnek a többiek. El szeretném mondani, milyen sokat jelent nekem, hogy Connorral együtt befogadtátok Ionát a házatokba és a családotokba. – Ő a családhoz tartozik, és jó barát is. – Nagyon jó szíve van. Nehezemre esett ideküldeni őt. Nem Írországba, és nem hozzád. – Mary Kate a bejárat felé nézett. – Hanem oda… amit ez jelent, és ami ott történhet. Megfordult a fejemben, hogy írok neked, és szólok, hogy jön, de aztán meggondoltam magam, mert az olyan lett volna, mintha megkérnélek, hogy fogadd be, és segíts neki felébreszteni az ajándékait. Nem akartam, hogy a kötelességednek érezd, mert a szabad választás fontos. Brannának eszébe jutott Fin. – Van nekünk szabad választásunk? – Szerintem igen. Úgy döntöttem, hogy Ionának adom az amulettet, pedig nagy szívfájdalmat okozott nekem ez a döntés. Ha megtörtént, már nem lehet visszacsinálni. De az övé volt, neki kellett viselnie. Ezt azonnal megéreztem, amikor először a karomba vettem. Téged és Connort is ringattalak kisbabaként, és rólatok is tudtam, ahogy az apátok meg a nagynénétek is. Most mindhárman felnőttetek, és eljött az idő, hogy megtegyétek, amit az apátok és a nagynénétek nem tehetett meg. Az asszony az ablakhoz lépett, és kinézett. – Érzem őt. Nem fog velem foglalkozni, bár Iona ettől tart, de én nem vagyok érdekes számára. Semmit sem jelentek neki, de van elég erőm, hogy segítsek, ha szükséges. – Szükség lehet rá, ha eljön a nap. – De az nem ma van. – Mary Kate visszafordult az ablaktól, és elmosolyodott. – Ma segítek neked a konyhában. – Az asszony ivott egy nagy kortyot. – Nollaig Shona Duit. – Teszünk róla, hogy az legyen. – Branna koccintott Mary Kate-tel. – Nagyon boldog karácsony.

Szükség volt egy kis varázslatra, hogy kibővítsék az asztalt, és hét ember elférjen körülötte. Branna igazi családi ünnepet akart, és megtiltotta, hogy Cabhanről beszéljenek. – Holnap a nővéremnél nem fogunk ilyen finomakat enni – jelentette ki Meara, miközben szemügyre vette Branna alkotásait. – Maureen versenyezhetne az anyámmal, hogy melyikük a legrosszabb szakács Írországban. – Akkor ma este teletömjük magunkat itt, Maureennél csak óvatosan csipegetünk, és holnap visszajövünk a maradékokért. – Connor beledöfte a villáját a libasültbe. – Ez lesz az első nagy ünnepem Boyle családjával. – Iona sugárzott a boldogságtól. – Kenyérpudingot viszek nekik, és nem vallok vele szégyent, mert nagyi segített elkészíteni. Aztán majd eldöntjük, hogy melyik ünnepen fogadunk vendégeket. Csináljunk hagyományt! Hogyan haladnak a szilveszteri buli előkészületei, Fin? – Alakulnak. – Csinálhatnék kenyérpudingot. A férfi elmosolyodott, és szeretettel nézett a nőre. – Hozatni fogom az ételt. – Hozatni?

A férfi látta, hogy Branna megdöbben. – Igen, egy ételszállító cégtől – jelentette ki határozottan. – Végignézem a menüt, kiválasztom, amit akarok, aztán kifizetem. Ennyi. – Jobban fogod élvezni a bulit, ha nem kell bajlódni a főzéssel – jegyezte meg Mary Kate. – Az biztos, hogy mindenki jobban érzi magát, ha nem az én főztömet kell enni. – Ez igaz – bólogatott Boyle, őszinte meggyőződéssel. – A „Tea and Biscuits” zenekart kérte fel a muzsikálásra. – Zenekart béreltél? Fin vállat vont, úgy nézett Brannára. – Az emberek zenét akarnak, és ez jó zenekar. Persze ha valaki elő szeretné kapni a hangszerét, vagy dalra fakadna, az is lehetséges. – Jó craic lesz – jelentette ki Connor. – Hányan jönnek? – érdeklődött Branna. – Nem tudom pontosan. Én szóltam néhány embernek. – Akkor lehet, hogy a fél megye be fog állítani! – Olyan messzire nem terjesztettem, de ha így van, akkor az ételszállítónak sok dolga lesz. – Annak idején mi is így rendeztük a mulatságokat Patrickkel – emlékezett vissza Mary Kate. – Akkoriban megengedhettük magunknak az ételszállítókat, és csak a barátoknak meg a szomszédoknak szóltunk. Barátságos összejövetel lesz, jó ceili. – Brannának nem tetszik az ötlet – vetette közbe Connor. – Az a véleménye, hogy nem kellene semmilyen bulit rendeznünk, amíg nem végeztünk Cabhannel. – Ma este nem emlegetjük őt az asztalnál – jelentette ki Branna ellentmondást nem tűrő hangon. – Jól hallottam, hogy Kyra gyűrűt kapott karácsonyra, Connor? – Igen. Nagyon jól értesült vagy, mert csak tegnap este történt a dolog. Azóta Kyra büszkén mutogatja a gyűrűjét. – Kyra a solymászat irodavezetője volt. Connor most Finre nézett, és figyelmeztető pillantással felemelte a villáját. – Ha legközelebb bemész az irodába, úgy csodáld meg, mintha a Hope-gyémánt volna. Kyra könnyen felhúzza az orrát. – Ígérem, nagyon lelkes leszek. Nekem is vannak híreim, méghozzá Riley-ről. Emlékeztek Riley-re, aki néhány hónapja beleszaladt Boyle öklébe? – Megérdemelte. – Igen. Úgy tűnik, megint kiérdemelte ugyanezt egy bizonyos Tim Waterlytől, akinek Sligóban van lótenyészete. Timmel többször üzleteltem már, és becsületes farmernak tartom. Szelíd embernek tűnik, de egy penészes szénaszállítmány miatt landolt az ökle Riley arcán. – Ez a Riley egy igazi balf... Bocsánat, nagyi. – Nem kell mentegetőznöd, mert tényleg csak egy semmirekellő gazember árul penészes szénát, és bántalmaz olyan aranyos jószágot, mint Kedves. Adnál egy kis krumplit, Meara? Azt hiszem, még fér belém néhány falat. Végigették az ünnepi menüt, a desszertet is elfogyasztották. Koccintottak Fin pezsgőjével, és átadták az ajándékaikat. Örömmel kívántak egymásnak békés ünnepeket, és meghallgatták a betlehemesek énekét, akik betértek hozzájuk.

Nyoma sincs Cabhannek, gondolta Branna, miközben kinézett az ablakon. Amikor kiosont a konyhába, hogy onnan is kilessen, Fin utána ment. – Ha nem akarod, hogy Cabhanről beszéljünk az asztalnál, akkor ne keresgéld, és ne kémleld. – Egy üveg pezsgőt keresek. – Halálra aggódod magad, és nem tudod élvezni az ünnepet. Ő most a vackán lapul, Branna. Én is tudom, hogyan kell keresni. A férfi kivette a pezsgősüveget a hűtőből, és a pultra tette. – Csak azt akarom, hogy ma este minden tökéletes legyen. – Így is van. Hoztam neked valamit. A férfi kinyújtotta a kezét. A tenyere üres volt, de aztán megint felfordította, és aranyszínű papírba csomagolt dobozt tartott a kezében, amelyet szép ezüstös masni díszített. – Már mindenki átadta az ajándékát. – De neked van még egy. Nyisd ki, addig én kinyitom ezt. – A férfi a pezsgő felé fordult. Branna meglepődve kibontotta a csomagolópapírt, és felemelte a doboz tetejét. Fin a pezsgővel ügyeskedett, és a dugó tompa pukkanással kicsúszott az üvegből. Branna rögtön látta, hogy az üveg nagyon régi, és csodálatosan szép. A fény visszaverődött rajta, mintha ragyogna a sötétben. Egyszer erőt tartalmazott, gondolta. Még valamikor régen. Branna óvatosan megsimogatta a sárkányfej formájú dugót. – Gyönyörű. Régi, és varázslatosan szép. Még most is hallani benne az erőt. – Egy elegáns régiségkereskedésben találtam New Orleansban, bár nem onnan származott. Több nemzedéken át öröklődött, mielőtt odakerült, ahol fogalmuk sem volt az igazi értékéről. Mihelyt a kezembe vettem, tudtam, hogy a tiéd. Már jó pár éve nálam van, de nem találtam rá alkalmat, hogy neked adjam, és el is fogadd tőlem. A nő még mindig az üveget nézegette. – Nehéz természetűnek tartasz? – Ezt nem mondtam, és nem is gondoltam. Szerintem erős vagy, és ez mindkettőnk dolgát megnehezíti. Nem hagyhattam ott a boltban, ahol fogalmuk sincs, mi van a birtokukban. Főleg, miután rájöttem, hogy a tiéd. – És azt is tudod, ha látom, mindig rád fogok gondolni. – Nos, megvan ez az előnye is. Akárhogy is, ez a tiéd. – A szobámban fogom tartani, és a józan belátás ellenére rád fogok gondolni, ha ránézek. – Nem merte szájon csókolni a férfit, de egy puszit adott az arcára. Aztán néhány pillanatra az arcához simult, ahogy régen szokta, ugyanazzal a könnyedséggel és bizalommal. – Köszönöm… Én… Egy nő csináltatta. Látod, hogy ragyog? – kérdezte, az üveget nézve. – A sárkány az övé volt, azt hiszem. És azért csináltatta, hogy könnyeket tartson benne. Egy boszorkány könnye nagyon értékes és erős. Akkor is, ha örömében hullott, és akkor is, ha bánatában. – Ez melyiket tartalmazta? – Nem látom tisztán. De azt hiszem, örömkönnyeket, mert karácsony van, és ez csodálatos ajándék. Örömet kell tartalmaznia. – A nő óvatosan a pultra helyezte az üveget. – Most igyunk pezsgőt, és zenéljünk. És ma este már nem nézek ki az ablakon.

Aznap este Branna a fiókos szekrényére rakta az üveget, és miután ágyba bújt, nézte, ahogy a tűz lángjai megcsillannak rajta. Finre gondolt. És mivel rá gondolt, egy amulettet tett a párnája alá, hogy megvédje magát az álmoktól. A szíve annyira tele volt, hogy félt a saját álmaitól.

Sok dolga van még, gondolta Branna, miközben egyedül időzött a műhelyében. Élvezte a karácsony minden percét, a főzést, az előkészületeket. Örült, hogy együtt lehetett a körével, vidáman zenélhettek, énekelhettek. Élvezte a kirándulást Kerrybe karácsony másnapján, és nem érzett semmilyen bűntudatot, amiért a mágiáját felhasználva elrepült, és meglátogatta a szüleit meg a többi rokonait. Melegséggel töltötte el a szívét, hogy Connor is ugyanezt tette, Meara társaságában. Jó volt látni a szüleit, akik megtalálták a boldogságot az életük új szakaszában. Önbizalommal töltötte el, amikor látta, mennyire hisznek benne és Connorban. De várták a szokásos, hétköznapi feladatok. Az a munka, amely a megélhetését biztosította, és a feladat, ami a sorsa volt, az élet vagy halál kérdése. Feltöltötte a készleteit a legnépszerűbb testápolókkal és krémekkel. Rengeteg teamécsest öntött, mert azokat szinte pillanatok alatt elkapkodták a boltban. Élvezettel kísérletezett új illatokkal, színekkel, formákkal. Elképzelte milyen lesz az elkészült termék, milyen hangulatot ébresztenek a vevőiben az egyes illatok, milyen érzést keltenek az új anyagok a bőrön. Felnézett, amikor kinyílt az ajtó, és örömmel látta, hogy Meara lép be a műhelyébe. – Nahát! Tökéletes az időzítés. Vedd le a kesztyűdet, és próbáld ki ezt az új krémet. – Pocsék az idő. Hideg van, esik az eső, és fúj a szél. – A nő levette a sapkáját, és letekerte a sálat a nyakából, aztán hátradobta sűrű, barna hajfonatát. – De itt meleg van, és mennyei illatok áradnak. Örömteli változatosság a nyirkos levegő meg a lótrágya után. Meara felakasztotta a kabátját, odament a Brannához, és kinyújtotta a kezét. – Ez csodálatos! – lelkendezett, miközben bedörzsölte a krémet, majd megszagolta a kezét. – Fantasztikus! Hűvös, és friss hegyi levegő illata van. A színe is tetszik. Halványkék, mint a tiszta kék jég. – Milyen találó. Kék Jég lesz a neve. Keményen igénybe vett kézre és lábra készítettem. Egy masszív tégelyben fogom árulni, hogy a férfiak se szégyelljék a használatát. Egész sorozatot tervezek belőle. Erős kéztisztítót, zuhanyozógélt és folyékony szappant. Mindegyiket olyan csomagolásban, ami a nőknek is tetszik, de a férfiak büszkeségét sem sérti. – Fogalmam sincs, hogyan tudsz ennyi mindent kitalálni. – Ha nem tudnék, akkor nekem is a hideg esőben kellene tölteni a napjaimat, és lótrágyát lapátolhatnék veled. – Branna a pulthoz lépett, és bekapcsolta a vízforralót. – Az év vége felé közeledve úgy érzem, ideje új dolgokra gondolni. Tegnap az anyám megkért, hogy készítsek néhány terméket a moteljuk számára, amit ingyen kínál a vendégeinek. Később nagy tételben szeretné árulni

a motel különlegességeit. Ha vége az évnek, gondolkodom rajta, mit tudok kitalálni neki. – Olyan jó volt tegnap látni az anyádat, az apádat, meg a többieket. Connor egyszer csak előállt az ötlettel, hogy repüljünk el, és látogassuk meg a szüleiteket, mielőtt elmegyünk Galway-be. Azt feleltem, hogy örülnék neki, de előbb talán fel kellene hívnunk őket. Erre egyszerűen megfogta a kezem, és egy szempillantás alatt ott termettünk. – Meara a hasára szorította a kezét. – Azt hiszem, sohasem fogok hozzászokni ehhez a közlekedési eszközhöz. – Sokat jelentett nekik, hogy ott töltöttetek néhány órát. – A karácsony a családról szól, és ha az ember szerencsés, akkor a barátokról is. – És mi van a te családoddal? – Az anyám él és virul Maureennél. Már évek óta nem láttam ilyen boldognak. Ragyog az arca, csillog a szeme. Megmutatta a szobáját, és el kell ismernem, hogy Maureen kitett magáért, mert minden olyan, amilyenre anya mindig vágyott. Meara elégedetten felsóhajtott. – Nagyon sokat jelentett neki, hogy mindnyájan összegyűltünk. Maureen félrehívott, és eldicsekedett, milyen jól érzi magát nála anya. Úgy beszélt, mintha az egész az ő ötlete lett volna, én meg ráhagytam. – Látom, örülsz, hogy megszabadultál ettől a tehertől. – Csak most érzem, milyen nehéz volt. Anya annak is nagyon örül, hogy Connorral nem fogok sokáig szexelni a házasság szent kötelékén kívül. – Meara nevetve leült a kandalló elé. – Már most arról beszél, hogy hamarosan újabb unokái lesznek. – És te hogyan tervezed? – Branna hozott egy tálcát, rajta gőzölgő teával és süteménnyel. – Én is akarok gyerekeket, de nem olyan gyorsan, mint anya szeretné. Ráérünk még ezen gondolkodni. – Meara bele​​kortyolt a teájába. – Örülök, hogy jónak tartottad az időzí​tésemet, mert beszélni akartam veled, négyszemközt. – Valami baj van? – Éppen ezt akartam kérdezni tőled. Amióta az eszemet tudom, barátnők vagyunk, szinte pelenkás korunk óta. Branna beleharapott egy süteménybe, és elmosolyodott. – Lehet, hogy öregkorunkban megint pelenkások leszünk, de akkor is barátok maradunk. Meara jót nevetett. – Micsoda gondolat! Tehát mivel ezer éve barátnők vagyunk, ezért olyasmit is mondhatunk egymásnak, amit mások talán nem tudnak, nem mernek, vagy nem akarnak. Úgyhogy most elmondom, mire gondolok. Szerinted tényleg jó ötlet ez a közös álomvarázslat, amelyre Finnel készültök? – Mind megegyeztünk, hogy… – Nem, nem. Nem úgy kérdezlek, mint a kör egyik tagját, hanem mint a barátnőmet, a testvéremet. Fogalmazhatunk úgy is, hogy pelenkás a pelenkást. – Jaj, Meara… – Most csak rád gondolok, mert ez a közös álom… túlságosan meghitt. Én ezt tudom, és megértem. Nem vársz túl sokat magadtól, Branna? A szíved, az érzéseid… – Mindennél fontosabb, hogy végezzünk Cabhannel.

– Nekem nem. Nekem te vagy a fontos. Tudom, hogy mindenképpen meg fogod tenni, de szeretném tudni, mit érzel ezzel kapcsolatban. Úgy kérdezlek, mint barátnőt, mint nőt. Mit érzel, és mit tehetnék, amivel segíthetek? – Hogyan érzek? – Branna nagyot sóhajtott. – Úgy érzem, hogy el kell végezni a feladatot, és nem látok ennél jobb megoldást. Tudom, hogy fájni fog, mert nagyon intim lesz a közelség. De Finnel együtt kell dolgoznunk a cél eléréséért, és ezt már elfogadtam. – De? Branna felsóhajtott, mert tudta, hogy Mearának mindent elmondhat, ami a szívét nyomja. – Néhány hónapja visszajött, és megint velünk van. Láttam őt harcolni velünk, láttam, ahogy megsebesül, és vérzik. Azóta még nehezebben tudom elfojtani az iránta érzett érzelmeimet, és egyre nehezebb nem tudomást venni az ő érzelmeiről. Amire most készülünk, még jobban bonyolítja majd a kettőnk kapcsolatát. Ezért nagyon hálás vagyok, hogy velem vagy, és megértesz. – Nem mehetne vele Connor, vagy Boyle, vagy bármelyikünk? – Ha Connornak, vagy Boyle-nak kéne mennie, akkor nem én kerültem volna abba az álomba, amely elvitt minket Midor barlangjába. Meg fogom oldani Meara, ahogy ő is, bár tudom, neki sem könnyebb, mint nekem. – Fin szeret téged, Branna. Egyetlen férfi sem szerethet jobban. Tudom, hogy fáj, ha ezt kimondom. – Nem, nem fáj. – Branna megsimogatta Meara combját. – Tudom, hogy szeret engem, vagy legalább egy része. Egy része mindig szeretni fog. A szerelem erőteljes és fontos, de nem minden. – Még mindig hibáztatod a származása miatt? – Könnyebb volt, amikor fiatal és elkeseredett voltam, és őt hibáztattam. Már tudom, hogy tévedtem, de a tényeken ez sem változtat. Ő akkor is Cabhan vére. Viseli a jelet, és ez a jel az együttlétünk után jelent meg rajta. Ha a lelkem mélyén őt okolnám, akkor saját magamat is hibáztatnom kellene. – Annyira szeretném, ha nem hibáztatnád sem őt, sem magadat – sóhajtotta Meara. – Az én vérem, az ő vére. Sorcha miatt viseli a jelet, akárcsak Cabhan. Szerintem már idősebbek vagyunk, többet tudunk, és mindketten megértjük, hogy nem egymásnak lettünk rendelve. – Ha legyőzzük Cabhant, akkor is így fogsz érezni? Akkor is azt hiszed, hogy nem lehettek együtt, és nem lehetsz boldog? – Honnan tudhatom? A sors hozott minket össze, és a sors szakított szét minket. Az ilyesmit a sors dönti el. – Én ezt egy percig sem hiszem el – jelentette ki Meara határozottan. – Mi határozzuk meg a sorsunkat, a döntéseinkkel és a cselekedeteinkkel. Branna elmosolyodott, és hátradőlt a székén. – Ebben igazad van. Természetesen nem vagyunk tehetetlen bábuk. De szerintem a sors osztja a lapokat. Az is számít, hogyan kártyázunk, de csak azok a lapok vannak a kezünkben, amelyeket osztottak nekünk. Mit csinálnék, ha a sors nem osztott volna nekem téged? Nem lenne olyan barátom, aki tudja, mikor kell eljönni, és támogatni engem. – Én mindig itt leszek neked. – Tudom. Egyedül is boldogulok, de azért jó tudni, hogy van kire támaszkodnom. Azt kívánom,

bárcsak ne szeretném Fint. Bárcsak úgy tekinthetnék vissza magamra, hogy volt egy romantikus kalandom, de csalódtam, és összetörték a szívem. Aztán továbbléptem. De akármilyen kártyákat tartok a kezemben, ő mindig közöttük van. És mindig ott lesz. – Nem jöhetnénk még össze, hogy próbáljunk találni egy másik megoldást? – Már eddig is túl sokáig vártunk. Megérdemeltük, hogy a rokonokkal és a barátokkal töltsük az időnket, de ideje visszatérni a kötelességhez. Felkészültem rá, ígérem. – Akarod, hogy itt maradjak Ionával, amíg vége? – Majd meglátjuk, mi lesz. De vigasztaló a tudat, hogy ha szükségem lenne rátok, itt vagytok Ionával. Ráérünk később aggodalmaskodni. Előbb Finnel visszamegyünk az időben, és kiderítjük, mi köze van ennek a Midornak Cabhanhez. És ha a sors úgy osztja a lapokat, akkor megtudjuk, hogyan és mikor végezhetünk vele. Branna Meara vállára hajtotta a fejét. – Tudom, hogy Fin jó ember, és ez megnyugtat. Egyszer megpróbáltam azt hinni, hogy nem jó, mert úgy egyszerűbbnek tűnt. De már látom, hogy hiba volt, és nagy ostobaság. Ha vége lesz a feladatnak, elégtétellel tölt majd el a tudat, hogy egy jó embert szerettem.

9. Branna felkészítette az érzelmeit és az értelmét. Azzal erősítette magát, hogy az álomutazás szükséges lépés, és félre kell tennie a személyes problémáit. Vajon Finnel elértek már arra a pontra, amikor harag vagy szívfájdalom nélkül tudnak együtt dolgozni? Már felnőtt emberek, nem álmodozó gyerekek, mint régen. Őt kötelezi a származása, Finről pedig el kellett ismernie, hogy rendíthetetlenül hűséges a köréhez. Ez elég garancia arra, hogy minden probléma nélkül útra keljenek. Mégis, amikor sötétedés után összegyűltek a műhelyben, alig tudta leplezni a reszketését. – Biztos vagy ebben? – Connor megsimogatta a hátát, de Branna csak egy éles pillantással válaszolt. Ne mássz bele a fejembe! Branna érezte, hogy az öccse keze melegebb lesz a tarkóján. – Még mindig van időnk másik megoldást találni. – Teljesen biztos vagyok abban, hogy ez a legjobb megoldás. Fin? – Én is. – Mary Kate kuzin, biztosan nem akarsz csatlakozni a körhöz? – Most is úgy kell mennetek, ahogy korábban. De tudjátok, hogy itt vagyok, és segítek, ha szükség van rám. – Nagyi a hátországunk. – Iona megszorította a nagymamája kezét, és előrelépett. Megvetették a kört, a rítus és a tiszteletadás, a védelem és az egység kedvéért. Branna és Fin a kör közepébe lépett. Fin övén kard lógott, Branna pedig kést tartott a kezében. Most nem fognak fegyvertelenül útra kelni. – Iszunk a kupából, átmegyünk az időn, álmokon szárnyalunk. – Branna beleivott a bájitalba, majd a kupát Finnek nyújtotta. – Az ital és a bűbáj másik helyre, más időbe röpít minket. – Fin is ivott, aztán visszaadta a kupát Connornak. – A körünkön belül, kéz a kézben utazunk földön és égen. – Ezt együtt mondták, egymás szemébe nézve, és Branna érezte az erőt növekedni magában. – Álmokba megyünk, kutatni Cabhan sorsát és eredetét. Teljes hittel, teljes bizalommal benned és bennem. Ahogy akarjuk, úgy legyen! Fin a karját nyújtotta, és Branna megfogta a kezét. Az erő nagy fényességgel kirobbant, és egy szempillantás alatt elrepültek. Olyan sebességgel szálltak az időkön át, hogy Branna tüdeje összeszorult, alig kapott levegőt. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy túl erősre készítették a bájitalt, de aztán a csillagfényes sötétségben állt, kicsit imbolyogva a repüléstől. Még mindig fogta Fin kezét. – Túl sok forgószél került bele. Talán megremegett a kezed, amikor beleszórtad az üstbe?

– Gondolod, hogy így történt? A nő Finre nézett, és elmosolyodott, amikor látta, hogy a haja égnek áll a nagy sebességtől. Az ő külseje is biztosan ugyanilyen zilált. Fin kemény vonású arca komornak tűnt, mégis elégedett mosoly bujkált a szája szegletében. Branna is elégedett volt. – Nem gúnyolódhatsz, mert az italt együtt készítettük. – Branna kisimította a haját a szeméből. – És idehozott minket, mert ott van a barlang. A hideg, csillagfényes éjszakában vörös fénnyel villogott a barlang nyílása. Halk zúgás hallatszott bentről, mintha tengeri vihar hangját hallanák a távolból. De kint semmi sem mozdult, és nem hallottak semmilyen neszt. – Ott van bent – szólalt meg Fin. – Érzem. – Én meg azt érzem, hogy nincs egyedül. Valami gonosz van vele, ami nem csak halvány borzongást okoz. – Egyedül kellene bemennem, felmérni a helyzetet. – Ne sértegess, Finbar! Együtt, vagy sehogy. Mielőtt a férfi tiltakozhatott volna, Branna már el is indult. Fin szorosan fogta a kezét, a másik tenyerét pedig a kardja markolatán tartotta. – Ha ránk ront, akkor megtörjük a varázslatot. Habozás nélkül, Branna. Nem fogjuk itt végezni. Branna furcsa szédülést érzett a férfi közelségétől, és legszívesebben hozzásimult volna. Biztosan az álomvarázslat hatása, gondolta, és erőt vett magán. – Nekem sem áll szándékomban itt végezni. Van feladatunk a saját időnkben, a saját helyünkön. Beléptek a barlang nyílásán, a lüktető fénybe. A zúgás hangosabb és mélyebb lett. Nem tengeri vihar, állapította meg Branna, hanem valami hatalmas élőlény hangja, amely lapul és várakozik. A barlang kiszélesedett, és alagutak nyíltak belőle. A falak nyirkosak voltak, csepegett róluk a víz, és az egyhangú kopogás komor kíséretet nyújtott a zúgáshoz. Fin balra fordult, és Branna ösztönei is ezt súgták. Csendesen beléptek az egyik alagútba. Csak Fin keze jelentette számára a melegséget, a valóságot, és tudta, hogy Fin is ugyanezt érzi. – Nem tudhatjuk biztosan, mikor érkeztünk – suttogta Branna. – A legutóbbi idő után, amikor itt jártunk álmunkban. – A fér​fi megrázta a fejét, amikor Branna kérdőn ránézett. – Fogalmam sincs, honnan tudom, de biztos vagyok benne. Utána vagyunk, de nem sokkal. Bizalom, emlékeztette magát Branna. Hit. Folytatták az útjukat, és a zúgás egyre mélyebb lett. Branna úgy érezte, mintha a testében rezegne, a saját szívverése lenne, és lenyelte volna a sötétséget. – Ez magához vonzza Cabhant – súgta Fin. – Belőle akar táplálkozni. Engem is bevon rajta keresztül, a vért a vérhez. – A férfi Brannához fordult, és megragadta a vállát. – Ha ez a valami, vagy Cabhan bevon engem, akkor törd meg a varázslatot, menekülj innen, és menj vissza. – Te itt hagynál engem, vagy bármelyikünket? – Ti nem belőle származtok. Esküdj meg, Branna, különben most megtöröm a bűbájt, és befejezzük, mielőtt elkezdhettük volna. – Rendben, esküszöm. – Megtöri a bűbájt, de magával vonszolja Fint is, gondolta Branna. –

Esküszöm, mert nem fognak bevonni téged. Tudom, hogy nem hagyod magad. Ha továbbra is itt állunk, és ezen vitázunk, akkor nem kell megtörnünk a varázslatot, mert véget ér magától, anélkül, hogy bármit megtudtunk volna. Most Branna fogta meg Fin kezét. Szikrák lobbantak a tenyerükön, amikor továbbmentek. Az alagút megint elkeskenyedett, és egy kamrába fordult, amely valószínűleg sötét mágiára használt műhely volt. A falra kifeszített szárnyú denevéreket szögeltek, és úgy lógtak ott, mint valami hátborzongató festmények. A polcokon üvegedények sorakoztak, bennük rémségesen visszataszító színű folyadék. A folyadékban madárlábak, koponyák, patkányok, állatok belső szervei lebegtek. Branna attól tartott, hogy emberi szervek is vannak közöttük. A lobogó tűzön üst rotyogott, zöld színű füst gomolygott belőle. Balra egy fáklyákkal megvilágított kőoltár állt. Átvágott torkú kecskebak hevert rajta, a vére a padlóra csorgott. Cabhan egy kupában felfogta a vért. Fiatalabbnak néz ki, állapította meg Branna. Bár háttal állt nekik, mégis úgy látta, hogy jóval fiatalabb, mint az a Cabhan, akit ismer. A varázsló hátralépett, letérdelt, és magasra tartotta az edényt. – Itt van a vér, az áldozat a dicsőségednek. Általam táplálkozol, általad én is táplálkozom. És így nő az erőm. A férfi ivott a vérből. A zúgás lüktetett, mint a szívdobogás. – Ez nem elég – súgta Fin. – Ez halvány és gyenge. Branna megriadt, és megszorította a férfi kezét. – Maradj velem! – Veled vagyok, de vele is. Kecskék, juhok, kutyák? Ha az erő szomjúság, akkor oltsd el. Ha éhség, akkor egyél. Ha kéj​vágy, akkor csillapítsd. Vedd el, amit akarsz! – Többet akarok – mondta Cabhan, megint felemelve a kupát. – Többet ígértél. A szolgád és a katonád vagyok. Az edényed vagyok. Többet ígértél. – A több többet követel – mondta Fin, és zöld szeme furcsa fénnyel csillogott. – Vér a véredből, mint korábban. Vedd el, ontsd ki, ízleld meg, és többet kapsz. Te én leszel, és én te leszek. És ez még nem minden. Örök élet és végtelen erő birtokába jutsz. És ha a Sötét boszorkányra vágysz, ő is a tiéd lesz. Az akaratod előtt meghajol a teste és az ereje. – Mikor? Mikor kapok többet? Mikor kapom meg Sorchát? – Ontsd ki, és ízleld meg a vért, amiből származol. A kupába töltsd, igyál belőle, aztán öntsd bele az üstbe. Bizonyítsd be, hogy méltó vagy! Fin kezéből eltűnt minden melegség. Branna a saját kezével szorította, és odaadta neki, amit tudott. – Méltó vagyok. – Cabhan letette az edényt, aztán felállt, és felvett egy kupát. Majd megfordult. Branna csak most látta meg a nőt a sötétben. Egy idős asszonyt, aki béklyót viselt a kezén meg a lábán, és reszketett a hidegben. Cabhan a kupával odalépett hozzá.

– Könyörülj! Könyörülj rajtam és magadon. Átkozott leszel. Hazudik! Hazudik neked, és mindenkinek. Úgy megbéklyózott téged a hazugságaival, ahogy te megkötöztél ezzel a lánccal. Engedj el, Cabhan! Ments meg engem, és mentsd meg önmagad. – Csak egy nő vagy, és már öreg is. Az erőd egyre fogy. Nem vagy jó másra, csak erre. – Az anyád vagyok. – Már megszülettem – sziszegte Cabhan, és elvágta a nő torkát. Branna a rémülettől és az iszonyattól felkiáltott, de a hang​ját elnyomta a zúgás, ami fülsiketítő lett. Erő kavargott a le​ve​gőben. Fekete, mint a szurok, és nehéz, mint a halál. Cabhan megtöltötte a kupát vérrel, ivott belőle, aztán megint megtöltötte. Az üsthöz vitte, és beleöntötte a vért a füstbe. A füst vörös lett, mint a vér. – Most az apa vérét is öntsd bele – mondta Fin. Cabhan az egyik polcon álló üveghez ment, és az üstbe csurgatta a tartalmát. – Mondd a szavakat. – Fin megmozgatta Branna kezében a jéghideg ujjait. – Mondd a szavakat, végezd el a kötést. – Vért a vérre teszem, hogy oltsam az éhséget, és erőt gerjesszek. Keveredjen az apa és anya vére, füstöljön, és hívja a sötét erőket, hogy övék legyen a nevem, az erőm, a sorsom. Adjanak örök életet, hogy beléphessek ezen a kapun. Isten és démon leszek, uralkodom nőn és férfin. A vérem és az erőm által, birtokba veszem a Sötét boszorkányt. Cabhan vagyok, többé nem halandó, és a fogadalmammal örökre lemondok az emberi mivoltomról. A férfi a füstön át az üstbe nyúlt, és puszta kézzel kivette belőle a vérvörös kő amulettet. – Ebben az órában, a sötét erő által, esküvel elkötelezem magam. Cabhan átdugta a fejét az amulettet tartó láncon, és a nyakába akasztotta a követ. A szél felzúgott, és Cabhan szeme vörös lett, mint a kő. Magasra emelte a karját. – Megszülettem! Az oltárról leugrott a fekete, vicsorgó farkas. Cabhanre vetette magát, és hatalmas mennydörgés kíséretében eltűnt a testében. Valami diadalittasan felordított, még a kövek is megremegtek. Cabhan elfordította a fejét. A szeme most is vörösen izzott, és a sötéten, az árnyakon át Brannára emelte a tekintetét. Azonnal felé lendítette a karját, és Branna felemelte a kezét, hogy elhárítsa a mágiát. De Fin átkarolta, és a háta mögé penderítette. Valami meghasadt, valami égett. És Fin megtörte a varázslatot. Túl gyors és túl heves, gondolta Branna. Minden erejével Finbe kapaszkodott, mert melegíteni akarta a még mindig jéghideg testét, és azért is, nehogy a száguldó pörgés közben elszakadjanak egymástól. Először a hangokat hallotta meg. Connor nyugodt szavakkal irányította őt. Aztán Iona is csatlakozott hozzá. Ne hagyd magad elsodorni, mondta Connor a gondolataiban. Vigyázunk rád. Mindketten megvagytok. Már majdnem itthon. Majdnem. Aztán tényleg ott teremtek. Szédülve, remegő lábbal érkeztek meg a melegbe és a fénybe.

Branna mély lélegzetet vett, és Fin térdre esett mellette. – Megsérült. – Branna is lerogyott. – Hadd nézzem. Hadd nézzelek. – Megfogta a férfi arcát, hátrasimította a haját. – Csak a szél kinyomta belőlem a szuszt. – Füstöl a pulóvere hátul! – kiáltotta izgatottan Boyle, aki először lépett oda hozzájuk. – Mint korábban Connor inge. Boyle megelőzte Brannát, és felrántotta Fin pulóverét. – Megégett! Nem olyan mélyen, mint Connor, de majdnem az egész háta sérült. – Fektessétek le arccal a padlóra – parancsolt rájuk Branna. – Nem fogok elnyúlni a padlón, mint egy… – Pihenj kicsit. – Branna Fin fejére tette a kezét, és elaltatta. – Arccal lefelé – adta ki a parancsot Connornak és Boyle-nak, akik a műhely padlójára fektették Fint. Branna végighúzta a kezét a férfi hátán. – Nem mély, és a méreg nem tud összekeveredni a vérével. Csak a hideg, a hőség, a fájdalom. Kéne egy kis… – Ez? – Mary Kate odanyújtott neki egy tégely balzsamot. – A gyógyítás volt a legerősebb ajándékom. – Pontosan erre van szükségem, köszönöm. Sietnünk kell. Nem volt ideje beszívódni. Iona, adsz egy kicsit abból a balzsamból? Nekem is megégett a bal karom. Nem nagy az égés, de nem akarom, hogy elterjedjen. Tudod, mit kell tenned. – Igen. – Iona feltűrte Branna pulóverét. – Kicsi, de mérgesnek tűnik. A seb azonnal megnyugodott, amikor Iona bekente a balzsammal. Az enyhe szédülés is elmúlt, mert az unokatestvére is használta a gyógyító képességeit. Branna már jobban érezte magát, és Finre tudott összpontosítani. – Már jobb, nem? – kérdezte egy idő után. – Igen, sokkal jobb. Ránk férne egy kis whisky, ha nem bánjátok. Gyorsabban haladtunk, mint számítottam, és a visszajövetel olyan volt, mintha magas épületről zuhantunk volna lefelé. – Már készen is van – állapította meg Meara. – Teljesen tisztának látszik. – Azért győződjünk meg róla. – Branna Finre tette a ke​zét, mélyebb sérülések vagy sötét foltok után kutatva. – Nem lesz semmi baja – suttogta rekedt hangon, mert a megkönnyeb​büléstől összeszorult a torka. – Jól van. – Megint megfogta a férfi fejét, és egy pillanatig ott tartotta a kezét. – Ébredj fel, Fin. Fin kinyitotta a szemét, és Brannára nézett. – A pokolba – morogta, miközben felült. – Elnézést kérek, mert udvariatlanság engedély nélkül elaltatni valakit, de nem volt kedvem vitázni. – Ő is megégett – magyarázta Iona, tudván, hogy ezzel elejét veszi Fin további méltatlankodásának. – A bal karján. – Micsoda? Hol? – A férfi megragadta Branna karját, és felrántotta a pulóvere ujját. – Iona már ellátta. Csak egészen kis sérülés volt, mert magad mögé löktél, és eltakartál, mintha én nem lennék képes visszaverni egy támadást.

– Nem tudtad volna… Ezt nem. Az új erő még frissen áradt, és Cabhan olyan volt, mint egy drogos, aki túladagolta magát. Abban a pillanatban több ereje volt, mint most, vagy bármikor az idők során. És megint arra a vad szárnyalásra vágyik. Connor leguggolt a barátja mellé. – Köszönöm, hogy segítettél a nővéremnek. – Én meg elnézést kérek, amiért mogorva voltam. – Branna felsóhajtott. – Még mindig össze vagyok zavarodva. Köszönöm, Fin, hogy megóvtál. Elvette a whiskyt Mearától, és az egyik poharat átnyújtotta Finnek. – Sorchának nézett téged. A sötétben, abban a felfokozott állapotban, megérzett téged, amikor az erő birtokába jutott. Azt hitte, hogy Sorcha vagy, és az volt a terve… – Igyál. – Rendben. – Fin koccintott Brannával, és ivott. – El akart eltorzítani, hogy ne lássa senki más a szépségedet, és a férjed elforduljon tőled. Abban a pillanatban ezt láttam az elméjében. Láttam az őrültségét. – Csak őrült lehet, aki átvágja a saját anyja nyakát, aztán megissza a vérét. – Ez tényleg undorító. – Meara megborzongott. – De ha már végig kell hallgatnom, akkor szeretném egyszerre hallani az egész történetet, miután mind leültünk. – Helyes. Fin, vedd fel a pulóveredet, hogy civilizált emberként ülhess az asztalhoz. – Mary Kate átnyújtotta neki a pulóvert. – Én körülnézek a konyhában, Branna, és készítek valami harapnivalót, mert gondolom, mindenkinek jólesne egy kis étel. Míg Mary Kate a karácsonyi maradékokból vacsorát készített, Branna leült, és örült, hogy nem neki kell a konyhában tevékenykednie. Így Finnel együtt beszámolhattak az álomutazásról. – A saját anyja… – Boyle megcsóválta a fejét, és beleharapott egy szendvicsbe, amelyet Mary Kate készített. – Csak egy nő, és már öreg, ezt mondta. Nem voltak érzései iránta. Semmi sem volt benne – tette hozzá Fin. – Csak a sötétség. – Hallottad a lényt, ami beszélt hozzá – állapította meg Branna. Fin a homlokát ráncolva fordult a nő felé. – Te nem? – Csak azt a zúgást, amit a barlang bejáratánál is hallottunk, amikor odaértünk. Azt a dübörgő zajt. – Én hallottam. – Fin szórakozottan megdörzsölte a vállán lévő jelet. – Az ígéreteket a több erőről, az örök életről, mindenről, amire Cabhan vágyik. De többet kellett adnia, hogy megszerezze, és feláldoznia magában minden emberit. Az apjával kezdődött. – Tudod, vagy csak gondolod? – kérdezte Connor. – Tudom. Beleláttam a fejébe, és éreztem a kőben csapdába esett démont, éreztem a mohóságát, az éhségét. És az örömét, mert tudja, hogy nemsokára megint szabad lesz. – Egy démon? – Meara felvette a bort, mert ő azt választotta a whisky helyett. – Nos, ez új… és ijesztő. – Régi… – helyesbített Fin. – Ősibb az időnél, és már nagyon régen várja, hogy találjon egy edényt magának.

– Cabhant? – Attól Cabhan még Cabhan maradt – magyarázta Fin Boyle-nak. – De egy részén átvette az uralmat, és ez a része még több erőre és vérre vágyik. – A kő a forrás, ahogy sejtettük – vette át a szót Branna. – Az apja és az anyja véréből származik, akiket Cabhan feláldozott a hatalomért. Megidézte, befogadta ezt a… démont. Alávetette magát neki. Ha Fin démonnak nevezte, akkor tényleg arról van szó. – Miért Sorcha? – kérdezte Iona. – Miért van ennyire oda érte? – A szépségéért és az erejéért. Meg a tisztaságáért, a családja iránt érzett szeretetéért. Cabhan vágyik az első kettőre, a többit pedig el akarja pusztítani. Fin megdörzsölte a halántékát, mert még a fejében lüktetett a barlangban hallott dübörgés. – Sorcha újra és újra elutasította őt – folytatta a férfi, és bosszantotta, hogy nem tudott megszabadulni a lüktető fájdalomtól. – Megvetette és elvetette a közeledését. Úgyhogy… Fin meglepődött, amikor Mary Kate mögé lépett, és megsimogatta a halántékát meg a tarkóját, ahol szintén fájdalom szorongatta. Aztán a fájdalom és a lüktetés elmúlt. A fejfájás is eltűnt. – Köszönöm. – Nagyon szívesen. Mary Kate nagymamai csókot nyomott a feje búbjára, majd visszaült a helyére. Fin kicsit zavarba jött, és rájött, Iona kitől örökölte a kedvességét és a nyitottságát. – Kívánta Sorchát, a nőt és a boszorkányt, és ez a sóvárgás valósággal a mániája lett. Meg akarja fordítani, elvenni az erejét, és azt hiszi, hogy nem állíthatja meg semmilyen varázslat vagy mágia. Úgy véli, hogy Sorcha ereje árthat neki, a létezését fenyegeti, és az elutasítás sérti a büszkeségét. – Aztán hárman lettek, és az erő megsokszorozódott – jegyezte meg Branna elgondolkodva. – Ezzel együtt megnőtt a veszély is. Mert mi végezhetünk vele. – Abban a pillanatban, ott a barlangban, amikor befogadta a démont és a sötétséget, azt hitte, hogy semmi sem tudja veszélyeztetni, és nem győzheti le semmi. Ami benne lakozik, tudja, hogy ez nem igaz, mégis hazudik neki. Az anyja erre figyelmeztette. Erre a hazugságra. – Megsebesíthetjük, vérét onthatjuk, hamuvá égethetjük, de… – Connor megvakarta az állát. – Ha nem pusztítjuk el vele együtt az amulettet meg a hozzá kapcsolódó démont, akkor meg fog gyógyulni, vissza fog jönni… – Ezt jó tudni. – Iona sajtkrémet kent egy kekszre. – És hogyan pusztítjuk el a követ, vagyis a démont? – Vérmágia a vérmágia ellen – jelentette ki Branna. – Fehér a sötét ellen. Ahogy eddig csináltuk, de talán most más irányba kell összpontosítanunk. Meg kell találnunk a megfelelő időt, és most biztosra kell mennünk. Gondolom, megint Sorcha házánál, ahogy eddig is. Csapdába kell ejtenünk, de úgy, hogy ne tudjon megszökni, mielőtt végzünk vele. És ha ez sikerül, akkor Finnek kell elpusztítania a követ, az ereje forrását. – Éreztem a démon és a boszorkány vonzását, ami felerősödött, amikor egyesültek. Éreztem a vágyat, mert tudtam, hogy mit adhatnak nekem. – És miközben ezt érezted, kockára tetted a saját életed, hogy megvédj engem. Amikor eljön az idő,

nem szabad újra veszélybe kerülnöd – figyelmeztette Branna. – Már csak ki kell találnunk a módját és az idejét. Mary Kate, tényleg vissza kell menned Amerikába? Olyan nagy örömet jelent nekem, hogy valaki más készíti az ételt. Mary Kate megértette, hogy témát kell váltani, és elmosolyodott. – Sajnos, mennem kell. De Iona esküvőjére visszajövök, és korán érkezem, hogy segítsek az előkészületekben. És akkor talán itt is maradok. – Itt maradsz? – Iona átnyúlt az asztalon, és megragadta a nagymamája kezét. – Úgy érted, hogy Írországba költözöl? – Még gondolkodom rajta. A nagyapád halála után Amerikában maradtam, először az anyád miatt, aztán miattad. Szeretem a házamat, a kertet és a kilátást az ablakból. Jó barátaim vannak ott. De itt is lehet házam, kertem, és itt is szép a táj. Itt vannak a jó barátaim, és ti is. Meg még sok rokonom. – Velünk élhetnél! Már megmutattam, hol lesz a szobád, ha meglátogatsz minket. Ott lakhatnál velünk. – Iona Boyle-ra nézett. – Persze, nagyon örülnénk neki. – Annyira édes vagy! – Mary Kate Ionára mosolygott. – Te pedig nagylelkű vagy, Boyle. De ha ideköltözöm, akkor saját helyen akarok lakni. Közel hozzátok, ne aggódj. A faluban, ahol gyalog is elmehetek a boltba, és meglátogathatom a barátaimat. Na meg titeket, a szép új otthonotokban. – Van egy házam, és éppen senki sem bérli – jegyezte meg Fin, mire Mary Kate felvonta a szemöldökét. – Ezt már hallottam, de áprilisig még jelentkezhet bérlő. – Rövid távra is kiadhatom a faluba érkező turistáknak, akik önellátóak akarnak lenni, amíg felfedezik a környéket. Megnézhetnéd a házat, mielőtt visszamész Amerikába. – Rendben. Be kell vallanom, hogy már bekukucskáltam az ablakon. – Az asszony megint elmosolyodott. – Nagyon barátságos, és gyönyörűen fel van újítva. – Majd odaadom a kulcsot, hogy bemehess és körülnézhess, amikor kedved tartja. – Nagyon köszönöm. De most már mennem kell. Margaret aggódni fog, ha sokáig elmaradok. – Beviszlek a faluba – ajánlkozott Boyle. – Majd én. – Fin megelőzte a barátját, és gyorsabban állt fel az asztaltól. – Odaadom a kulcsot, és elviszlek a barátnődhöz. Én is szeretnék már hazamenni. – Hozom a kabátomat. Ti csak maradjatok – mondta a többieknek Mary Kate. – Örülök, hogy ilyen csinos fiatalember kísér haza. Miután elmentek, Iona felállt. – Készítek neked egy fürdőt. Branna felvonta a szemöldökét. – Igen? – Beleteszem a nyugtató fürdősódat, Meara pedig főz egy teát. Legszívesebben átküldeném Connort és Boyle-t Finhez, hogy őt is… – Én nem fogom megfüröszteni Fin Burke-öt – jelentette ki Boyle. – Akkor tegyetek rendet a konyhában. Brannának most pihennie kell. – Én azért nem vitáznék vele, ha tiltakozni kezd – tanácsolta Boyle.

– Örülnék a fürdőnek, és egy tea is jólesne. – Akkor ezt megbeszéltük. – Iona kisétált a helyiségből. – Nyugodtabb lennék, ha egyikőtök átmenne Finhez, és megnézné, hogy van. Azt sem bánom, ha a konyha így marad – mondta Branna. – Eléggé el vagyok csigázva, de őt jobban megviselték a történtek. – Adok neki néhány percet, aztán utánamegyek – nyugtatta meg Connor. – Ha akarja, ott maradok, vagy megvárom, amíg lecsillapodik, és eljövök. Utána megcsináljuk a konyhát is. Menj fel, ne aggódj. – Rendben. Jó éjszakát. Meara megvárta, amíg Branna hallótávolságon kívül kerül, Kathellel együtt, aztán a pulthoz lépett, hogy feltegye a teavizet. – Te vagy, aki aggódik, Connor. – Nem evett egy falatot sem. – A férfi a konyhaajtó felé nézett, és zsebre vágta a kezét, mintha nem tudná, mihez kezdjen vele. – Csak színlelte, hogy eszik. A varázslat előtt nem volt ennyire karikás a szeme. Hagyta, hogy kényeztessétek, és nem tiltakozott. Teljesen ki van merülve, ez egyértelmű. – A férfi felsóhajtott. – Ugye, vigyáztok rá, Meara? Nem maradok sokáig Finnél, csak ha szükséges. És ma éjszaka itt alszunk. – Add meg Finnek, amire szüksége van, mi pedig gondoskodunk Brannáról. – De úgy, hogy ne vegye észre. A nő az aggódó testvérre nézett. – Én is majdnem olyan régen ismerem őt, mint te, Connor. Azt hiszem, tudom, hogyan kell bánni Branna O’Dwyerrel. Kicsit kényeztetjük, szórakoztatjuk, aztán nem zavarjuk tovább. Neki az a legjobb, ha egyedül van, és békén hagyják. – Igaz. Átmegyek Finhez, és sietek vissza, mihelyt tudok. – Ha maradnod kell, szólj ide. – A nő odanyújtotta az arcát egy csókra, és elmosolyodott, amikor a férfi megölelte. Connor felöltözött, és elment. Meara elkészítette Branna teáját, és Boyle-hoz fordult, amikor ketten maradtak a konyhában. – Úgy tűnik, rád várnak a piszkos edények. – Meara megveregette a férfi vállát, és kisétált a helyiségből. Boyle körülnézett az üres konyhában, és felsóhajtott. – Rendben, vágjunk bele. – És feltűrte az ingujját.

Connor csöngetés nélkül besétált Fin ajtaján, mint mindig. Hiszen az ajtót is ő szerelte be. Fint a nappaliban találta, a kandalló előtt ülve. A kezében whiskyspoharat tartott, és Bogár, a kis istállókutya, békésen szundikált a lábánál. – Azt a parancsot kaptam, hogy nézzek rád – közölte kertelés nélkül, és örült, hogy benézett, mert Fin ugyanolyan nyúzottnak és megviseltnek látszott, mint Branna. – Jól vagyok, ahogy te is láthatod. – Azt látom, hogy nem vagy jól – jelentette ki Connor, és töltött magának whiskyt, majd helyet

foglalt. – Iona fürdőt készít Brannának, Meara pedig teát főz neki. Nem tiltakozik, ami azt jelzi, hogy szüksége van a kényeztetésre. Neked mire van szükséged? – Ha megmondom, megteszed? – Tudod, hogy igen, bár megalázó érzés lesz megfüröszteni téged, és betakargatni, amikor nyugovóra térsz. Fin a lángokat nézte a kandallóban, és nem mosolyodott el, amikor Connorra emelte a tekintetét. – Kemény vonzás volt, átkozottul erős vonzás. Egy pillanatig éreztem az összes ígéretét. Az erőt, ami sokkal nagyobb, mint a miénk. Fekete és hideg, de… csábító. És csak annyit kellett volna mondanom, hogy elfogadom. – Nem fogadtad el, és nem is fogod. – Nem, most nem, ahogy korábban sem. De ez a vér hívása, a mindnyájunkban ott lakozó vadállat vonzása. Úgyhogy tényleg kérek tőled valamit, Connor. Azért, mert a barátom vagy, és szinte a testvérem is. – Igen, a barátod és a testvéred vagyok. – Akkor esküdj meg nekem a saját véredre és a szívedre, az erőd forrására, hogy ha megfordulok és elbukom, mert túl erős a vonzás, akkor megállítasz bármi áron. – Te sohasem… – Esküdj meg nekem! – vágott a szavába Fin égő szemmel. – Különben el kell mennem, el kell hagynom ezt a helyet, Brannát és mindnyájatokat. Nem akarok kockáztatni. Connor kinyújtotta a lábát, és néhány pillanatig némán bámulta a csizmáját. Aztán lassan felemelte a tekintetét, és Finre nézett. – Hallod, miket beszélsz? Brannáéknál is jobban vágysz arra, hogy végezzünk Cabhannel. Az első háromnál is jobban. Eddig megálltál, és képes lennél most elmenekülni, mert a fejedbe vetted, hogy el fogsz bukni? – Te nem voltál ott a barlangban, és nem érezted azt, amit én. – Viszont gyerekkorunk óta ismerlek téged. A jel megjelenése előtt és azután is. Tudom, ki vagy. Mivel ismerlek, nyugodt szívvel adom a szavamat, ha ezt akarod. A szívemből, ahogy kérted, mert a szívem ismer téged. De most elég volt a borongásból, és holnapig ne beszéljünk erről. – Rendben. – Fin már nyugodtabb arccal kortyolgatta a whiskyjét. – Nem borongok tovább. – Azért szívesen itt maradok veled, amíg megisszuk a whiskyt. – Connor is ivott egy kortyot, és egy darabig csendben ült a barátja mellett. – Mindketten szeretjük őt – szólalt meg végül. Fin hátradőlt, és lehunyta a szemét. – Ez az átkozott igazság… Connor jól tudta, hogy a szerelemnek sokkal erősebb a vonzása, mint bármilyen sötét erő ígéretének.

10. Fin társasági embernek tartotta magát. Szívesen fizetett egy kört a többieknek a kocsmában, és vacsoravendégként kellemesen eltársalgott az asztalnál. Ha a barátai átjöttek meccset nézni vagy biliárdozni, sörrel és étellel fogadta őket, és nem panaszkodott a rendetlenség miatt. Volt gyerekszobája, ezért azt hitte, tudja, milyen feladatai vannak, és mit kell tennie, ha szilveszteri mulatságot szervez a házában. Iona azonban olyasmire is rádöbbentette, amire sohasem gondolt volna. Az év utolsó napjának délutánján betoppant hozzá, ragyogó szőke haja kikandikált a világoskék sapka alól, amelyet a nagymamája kötött neki karácsonyra. Rengeteg bevásárlószatyrot tartott a kezében. – Már elmúlt a karácsony – csodálkozott Fin. – Ezek a buli kellékei. – Iona Fin kezébe nyomott néhány szatyrot, a többit pedig bevitte a konyhába. A középső konyhaszigetre dobta őket, levette magáról a kabátot, a sálat, a sapkát, a kesztyűt, levette a csizmáját, és mindet bevitte a mosókonyhába. – Hoztam gyertyákat – közölte. – Vannak gyertyáim. Vettem néhányat Brannától, nem sokkal karácsony előtt. – Az nem elég. Sőt nagyon kevés lesz. – Iona szánakozó arccal megcsóválta a fejét. – Mindenhová gyertyát kell tenned. A nő beletúrt az egyik szatyorba, és nekilátott kirámolni a tartalmát. – Ezeket a nappali kandallópárkányára tesszük. Tizenkét óráig égnek, úgyhogy fél órával a vendégek érkezése előtt kell meggyújtanod őket. – Tényleg? – Igen. – Iona határozottan bólintott. – Ünnepi, mégis elegáns hangulatot keltenek. Ezeket a fenti mosdóba, a lenti fürdőszobákba, meg az emeleti nagy fürdőszobába szántam. A te lakrészedbe csak az léphet be, akit behívsz, de a biztonság kedvéért oda is hoztam néhány szép gyertyát. Ezek pedig vendégtörülközők. Egyszerűek és eldobhatóak, de nagyon szépek. A nő átlátszó fóliába csomagolt halmot helyezett a pultra. A törülközőket ezüstszínű pezsgőspoharakat ábrázoló hímzés díszítette. – Így a vendégeknek nem kell olyan törülközőt használniuk, amibe már valaki beletörölte a kezét. Fin halkan felnevetett. – Ez komoly? – Fin… – A nő az arcára mutatott. – Halálosan komoly vagyok. Hoztam még az étkeződbe is néhány gyertyát, ha esetleg nem lenne ott elég. Ja, és a lenti kandalló párkányára is. Okvetlenül figyelned kell arra, hogy legyen elég vécépapír a mosdókban. A nők utálják, amikor a vécén ülve döbbennek rá, hogy elfogyott a papír. – Szerencsére csak elképzelni tudom ezt a kellemetlenséget. – Mindenesetre óránként ellenőrizni fogom a mosdókat, hogy ne legyen semmi probléma.

– Nagyon örülök, hogy itt vagy, Iona. A nő megsimogatta a férfi arcát. – Én rángattalak bele, de mondtam, hogy segíteni fogok. Most is ezért jöttem. Az ételszállítókkal nem lesz baj. Utánanéztem a cégnek, és értik a dolgukat. Jó választás volt. – Köszönöm. Igyekszem. A nő csak elmosolyodott. – Majd ne felejtsünk el szólni nekik, hogy a lenti szintet is pakolják tele étellel. A legtöbben ott fognak összegyűlni, ahol lehet játszani, táncolni, vagy csak egyszerűen lebzselni és beszélgetni. Természetesen az összes kandallót be kell gyújtani. – Értem. Persze. – Tudom, hogy mindenki sokat fog enni és inni. Nem véletlenül hívják ezt az estét a „nagy adagok éjszakájának”, vagyis… Várj, mindjárt mondom. – A nő egy pillanatra lehunyta a szemét. – Oiche ne coda moire-nak. Most már a férfi is elmosolyodott. – Nagyon jól haladsz az ír nyelvvel. – Gyakorlom. Olvastam, hogy az ír hagyományok szerint ki kéne takarítanunk az egész házat, de ezt most nem tartjuk be, mert a házad mindig makulátlan. Ezen a téren ugyanolyan ijesztő vagy, mint Branna. Most elhelyezem a gyertyákat meg a vendégtörülközőket. És van még valami. – Iona egy másik szatyorba nyúlt. – Vettem mentacukrot meg cukrozott mandulát, és az egészet üvegtálakba szórom. Jól mutatnak majd, mert színesek. Boyle mindjárt hozza a guruló fogasokat, amit nagyi barátnőjének a lányától kértem kölcsön. – Guruló fogasokat? – Fin lelki szeme előtt hordozható kínzóeszköz jelent meg. – Amire a kabátokat fogjuk akasztani. Csinálni kell valamit a vendégek kabátjával, ezért kértük kölcsön a fogasokat. Majd elrakjuk a mosókonyhába. Egyikünk elveszi a vendégek kabátját, amikor belépnek az ajtón, aztán felakasztjuk, és távozáskor visszaadjuk nekik. Nem dobhatjuk a kabátokat a heverőre vagy egy ágyra. – Erre nem is gondoltam. Szerencsés vagyok, hogy ilyen segítőm van. – Bizony. Egyébként ez nekem is jó gyakorlást jelent. Jövő nyárra tervezek egy hatalmas partit, amikor elkészül a házunk, és beköltözünk. – Már alig várom. – Hiszek abban, hogy addigra vége lesz Cabhannek. Nem fogjuk minden nap azon törni a fejünket, hogy mikor és hogyan végezzünk vele. Csak élni fogunk. Tudom, hogy nehéz volt ez a hét, főleg neked meg Brannának. – Nem tagadom. Iona óvatosan kicsomagolta a törülközőket. – Láttad már ma? – Ma még nem. – Reggel azt mondta, hogy az érkezésem dátuma alapján próbálja meg kiszámolni az időt, amikor végeznünk kell Cabhannel. Attól a naptól kezdve, amikor először mentem a házába, hogy találkozzam vele.

A férfi elgondolkodott. – Érdekes ötlet. – Ő is ugyanilyen kételkedőnek tűnt, de azért érdemes elgondolkodni rajta. Úgyhogy azt fogjuk tenni. De nem ma este. Ma este bulizunk. – Értem. Ebben a táskában mi van? – Nos… szilveszterkor sokan szeretik a bolondos kalapokat meg a különféle zajkeltő eszközöket… Fin kinyitotta a szatyrot, és meghökkenve nézte a színes papírkalapokat, a csillogó fejdíszeket. – Szögezzünk le valamit, Iona. Imádlak, és a földet is megcsókolom a lábad nyomán, de nem fogok felvenni ilyen kalapot. – Nem kötelező. Az egészet beleszórjuk egy nagy kosárba, és aki akarja, válogathat köztük. Miután mindent a helyére tettem, megyek, és néhány órát dolgozom Brannával. Aztán felveszem a szép ruhámat, és a kezdés előtt egy órával itt leszek, hogy segítsek az utolsó simításokban. Iona kivitte a gyertyákat meg a törülközőket, és Fin még egyszer belekukkantott a kalapokat és vicces fejdíszeket rejtő szatyorba. Nem akar ilyesmit felvenni, de segít Ionának kitenni a gyertyákat meg a többi holmit. Aztán egy órát a műhelyében tölt, és ő is mindenféle számítást végez.

Később a partiszervező cég emberei elárasztották a házat. Finnek számtalan kérdésre kellett válaszolnia, és kénytelen volt olyan részletekben döntést hozni, amelyekre nem is gondolt. Aztán végre sikerült felmennie a szobájába, hogy fél órát egyedül legyen, és készülődjön. Megfordult a fejében, hogy bezárkózik, és ott tölti az egész estét, de eszébe jutott Iona elszánt hozzáállása, és nem sok esélyt látott erre. Hol volt tavaly ilyenkor? Az olasz Alpokban, a Comói-tónál. Körülbelül három hetet maradt ott, mert jobb ötletnek tűnt, ha távol az otthonától, idegenekkel tölti az ünnepeket. Most majd kiderül, hogy bírja. Mert nemcsak otthon van, hanem az ismerőseit is az otthonában fogadja. A szokásosnál kicsit tovább tollászkodott, aztán felvett egy fekete farmernadrágot, egy fekete pulóvert, és elindult lefelé. Hangokat, zenét és nevetést hallott. Az órájára pillantott, hátha elnézte az időt. Nem. Még negyven perc volt a vendégek érkezéséig. A kandallóban pattogott a tűz, a párkányon gyertyák égtek piros tálakban. A karácsonyfája ragyogott. A hangszórókból vidám ír zene áradt. A sarokban álló állvány, amelyet egy távoli helyen vásárolt, tele volt rakva gyertyatartókkal, amelyek szépen visszaverték a fényt. Fény és zene, gondolta. A körük fegyvere a sötétség ellen. Ionának igaza volt. Elindult hátrafelé, és észrevette, hogy Iona a könyvtárszobában és a zeneszobának kialakított helyiségben is gyertyákat helyezett el. Virágokat is hozott. A rózsacsokrokat ezüstös szalaggal kötötték át, és átlátszó üvegvázákba állították.

Mearát és Ionát az étkezőben találta, amint serénykednek az ételszállító csapat néhány tagjával együtt. Itt is lobogott a tűz a kandallóban, gyertyák égtek, rózsák pompáztak a polcokon. Az asztalokon ezüsttálcák és étellel teli kristályedények sorakoztak, a tálalóedények még több ételt rejtettek. És az büféasztalon ott volt a világ összes édessége: torták, sütemények, kekszek. Mellettük átlátszó fedél alatt finom sajtfalatok sorakoztak. Iona rövid, testhez simuló ezüstszínű ruhában állt, a kezét a csípőjére tette, és úgy nézelődött, mint egy hadvezér a csatamezőn. Mellette Meara tevékenykedett. A haja lazán omlott a hátára, és vörös ruhája kiemelte dús idomait. – Azt hiszem, hibát követtem el – jelentette ki Fin, amikor a nők ránéztek. – Miért hívtam ide ennyi embert, amikor két ilyen gyönyörű nő van a házamban? – Így beszél a tökéletes házigazda. Ha ilyen bókokkal halmozod el a vendégeidet, akkor hónapokig erről a partiról fognak áradozni – biztatta Iona. – Nem csak ezért – tette hozzá Meara. – A házad a szokásosnál is szebb feldíszítve. – Nem sok közöm van hozzá. – Dehogynem – javította ki Iona. – Hagytál kedvemre kibontakozni. – A nő nevetve Finbe karolt. – És Cecile meg a csapata a legjobb a szakmában. Cecile, ez az étel olyan jól néz ki, hogy az ember szinte sajnálja megenni. A magas szőke Cecile elegáns fekete nadrágot és csinos fekete mellényt viselt, a blúza vakítóan fehér volt. Most elpirult az örömtől. – Köszönöm a bókot. De nekünk az a célunk, hogy mindenki egyen. Odalent is elhelyeztünk néhány asztalt, ahogy Iona javasolta – magyarázta a nő Finnek. – És felállítottunk egy bárpultot is. A felszolgálók rendszeresen végigmennek a szinteken, és gondoskodnak róla, hogy minden vendégnek jusson elég étel. – Csodálatos a látvány. – Még nem láttad a lenti szintet. – Iona levezette a férfit a lépcsőn. – Egy kicsit elragadtattam magam a gyertyákkal, aztán aggódni kezdtem, ezért védő bűbájt vetettem a házra. Nem fognak megégetni semmit és senkit. – Iona, te mindenre gondolsz. Odalent még több gyertya égett, örökzöldek, szép ételek és virágok díszelegtek. Fin a bárpult mögötti hűtőhöz lépett, és kivett egy üveg pezsgőt. – Tiéd az első ital. – Elfogadom. A férfi kinyitotta a pezsgőt, töltött Ionának, aztán magának is. – Boldog nap volt, amikor megjelentél az életünkben, deirfiur bheag. – Életem legboldogabb napja. – Akkor igyunk a boldog napokra. Iona koccintott Finnel. – A boldog napunkra, és mindnyájunkra. Egy óra múlva Finnek az volt az érzése, hogy a fél falu a házában nyüzsög. Járkáltak, kisebb

csoportokban beszélgettek, nézelődtek, és láthatóan jól érezték magukat. Az ételt tányérokra és tálakra szedték, koccintottak, megtöltötték a helyiségeket. Sokan a nappaliban üldögéltek vagy álldogáltak, de legtöbben, ahogy Iona jósolta, az alsó szintre mentek, ahol a zenekar már belekezdett a műsorába. Fin hamar feltalálta magát. Egy sörrel a kezében csatlakozott a vendégekhez, és beszélgetésbe elegyedett velük. De a házban lévő sok arc között egyre azt kereste, akit nem látott. Aztán, mintha a kívánsága teljesülne, egyszer csak ő is megjelent. Amikor Fin visszament az alsó szintről, hogy fent is foglalkozzon a vendégeivel, Brannát a konyhában találta, amint az ételszállítókkal beszélgetett. Leengedett haja fekete zuhatagként omlott a vállára, és a borvörös ruhája derekáig ért. Ha Iona ezer gyertyát állított volna fel a házában, azok sem árasztottak volna olyan ragyogó fényt, mint amit Branna O’Dwyer hozott az otthonába. Fin pezsgőt töltött egy pohárba, és odavitte neki. – Igyál egy kis pezsgőt. Branna megfordult. – Rendben. – Az ajka ugyanolyan vörös volt, mint a ruhája. – Szép bulit rendeztél, Fin. – Mert Iona utasításait követtem. – Szegény, rengeteget izgult a ma esti buli miatt, mert ő rángatott bele téged. Szinte az összes gyertyámat megvásárolta. De látom, jól felhasználta őket. – Mindenütt ott vannak, ahogy parancsolta. – És hol van a mi Ionánk? – Odalent. Meara is ott van, meg Boyle és Connor, és Iona nagyija. – De a férfi beszéd közben az étkezőbe vezette a nőt. – Eszel valamit? – Nagyon étvágygerjesztő minden, de majd később. – Még mindig szereted ezt? – Fin az egyik tálcáról elvett egy porcukorral hintett krémes süteményt. – Ez a gyengém, és általában ellenállok neki. De ma este nem. – A nő elfogadta a süteményt, és beleharapott. – Ez egy bűnös csoda. – Vegyél kettőt. Oiche na Coda Moire – emlékeztette Fin. Branna felnevetett, és megrázta a fejét. – Majd visszajövök a másodikért. – Akkor leviszlek a körödhöz. Ott zene is van. Fin a kezét nyújtotta, és megvárta, amíg Branna megfogja. – Táncolsz velem, Branna? Tegyük félre a tegnapot, a holnapot, és táncolj velem ma este. A nő elindult vele a zene, a meleg és a fény felé. – Rendben.

Branna majdnem otthon maradt. Megpróbált kitalálni valami indokot a távol maradására. Aztán úgy tervezte, hogy udvariasságból benéz, majd gyorsan távozik. De a szíve mélyén tudta, mit jelentenek ezek a kifogások. Gyávaságot.

Nem lehet olyan gyáva vagy szánalmas, hogy udvariatlanul visszautasítsa, csak azért, mert zavarba jön, ha az otthonában van, és látja, érzi az életet, amelyet magának épített fel. Nélküle. Ő döntött úgy, hogy nélküle éljen. A kötelessége miatt. Úgyhogy Branna megerősítette magát, és eljött. Rengeteg időt töltött a hajával, a sminkjével, az egész megjelenésével. Ha az ő házában, az ő társaságában fogja ünnepelni az újévet, akkor átkozottul jól akart kinézni. Fin a háza alsó szintjén rendezte be a játékszobát, és ez a helyiség tökéletesen tükrözte az egyéniségét. Az élénk és semleges színek kellemes összhangja jellemezte. A felújított régi bútorok és a modern berendezési tárgyak szépen kiegészítették egymást. Branna sok olyan holmit látott, amit a férfi valószínűleg a barangolásai során vásárolt. És rengeteg játék meg szórakozás állt a vendégek rendelkezésére. A falra szerelt hatalmas tévé, a biliárdasztal, a régi flipper és a zenegép. A helyiség fő dísze mégis a zöld olasz márvánnyal díszített, gyönyörű kandalló volt, a tetején széles párkánnyal. A zenészek vidám dalt játszottak a mahagóni bárpult mellett ülve, amelyet Fin Dublinban talált. A helyiség tágas volt, mégis eltolták a bútorokat, hogy több hely legyen a táncolóknak. Amikor Finnel táncolni kezdett, megszűnt a jelen és a jövő, csak a tegnap létezett, az ártatlan örömök, az egyszerűség és a végtelen lehetőség ideje. Branna félresöpörte a fájdalmat, amit az emlékek ébresztettek benne. Elhatározta, hogy ezen az éjszakán nem törődik az idővel. Ezért inkább felnevetett, és a férfira nézett. – Hát ezt jól megcsináltad. – Mit? – Megrendezted az évbúcsúztató bulit, és mostantól minden évben elvárják majd tőled. A férfi riadtan nézett körül. – Arra gondoltam, hogy átadom a stafétabotot Ionának és Boyle-nak. – Nem lehet. Ők majd máskor fogadnak vendégeket, de a szilveszter este mostantól a tiéd lesz. Látod Seant? A fején egy vicces kalappal, fényesre pucolt csizmában ropja vígan. Ott pedig Connor Kyrája táncol a barátjával, illetve most már a vőlegényével, a fején egy papírkoronával. Észrevetted, hogy a fiú inge és Kyra szoknyája ugyanabból az anyagból van? És ott van az én Eileenem. Úgy lejt a férjével, mintha tizenhat évesek lennének, és még csak ezután születnének meg a gyerekeik. Olyan házat építettél, amibe majdnem az egész falu belefér, úgyhogy most már nincs visszaút. – Erre nem gondoltam. – Késő. És most látom, hogy Alice csábító pillantásokat vet rád, mert már beletörődött, hogy Connort elveszítette. Adhatnál neki egy táncot. – Én inkább veled táncolok. – Táncoltunk eleget. Teljesítsd a kötelességedet, Finbar, és pörgesd meg Alice-t. Nekem is beszélgetnem kell néhány emberrel. Branna hátralépett, és elfordult. Ha túl sokáig táncol vele, akkor nem ő fog beszélgetni másokkal, hanem a vendégek kezdenek el róluk pletykálni. – Hát nem nagyszerű? – Iona megragadta Branna karját, és megpördült. 2014 feliratú csillogó hajdísz volt a fején. – Olyan jó a buli! Most el kell mennem az óránkénti mosdójáratra, aztán

visszajövök. – Mosdójárat? – Ellenőrzöm, van-e elég vécépapír, vendégtörülköző meg ilyenek. – Ha valaha bulit rendezek, téged foglak megbízni a szervezéssel. – Ösztönös tehetség vagy, ha buliról vagy összejövetelről van szó – legyintett Iona. – Fin még zöldfülű ebben, ahogy én is. De szerintem van hozzá érzékem. – Isten segedelmével – szólalt meg Boyle, és megcsókolta Iona feje búbját. Branna élvezte a zenét, a beszélgetéseket. Miután visszament a felső szintre, jóízűen evett az ételből, és azokkal is töltött egy kis időt, akik a nyugalmat keresték Fin nappalijában vagy a nagy társalgóban. Így alkalma nyílt többet látni a házból, és ráérezni a hangulatára. És kinézhetett az ablakokon, és megnyissa magát, hátha megérzi Cabhant. – Nem fog eljönni. Branna a könyvtárszobában állt a nagy franciaablaknál, de most megfordult, és Finre nézett, aki belépett az ajtón. – Biztos vagy benne? – Túl sok a fény, a tömeg, a zaj és a gondolat, ezért ma éjjel nem fog idejönni. Talán bevackolta magát, és várja, hogy elmúljon az év. Jó volna, ha nem aggódnál. – Az éberség nem aggódás. – De te aggódsz. Látszik rajtad. Branna ösztönösen a homlokához nyúlt, és megdörzsölte. Tudta, hogy a két szemöldöke között megjelenik egy ránc, ha haragos vagy aggódik. A férfi elmosolyodott. – Tökéletesen gyönyörű vagy. Ez sosem fog változni. A szemedben van az aggodalom. – Ha azt mondod, hogy ma este nem jön ide, akkor nem aggódom tovább. Ez a helyiség különösen tetszik. – Branna megsimogatta az egyik barna bőrfotel támláját. – Nyugalmat áraszt, és a jutalom ígéretét. – Jutalom? – Amikor az ember elvégezte a munkáját, jólesik letelepedni egy ilyen fotelben, és olvasgatni a kandalló mellett. Közben hallgatni az ablakon doboló esőt, a szél zúgását, vagy nézni, ahogy felkel a hold. Egy pohár whisky, egy csésze tea, ki mit szeret, és a kandalló előtt heverő kutya. A nő megfordult, és a könyvszekrények felé mutatott. – És milyen sok könyv közül választhatsz! Jó ötlet volt ez a meleg szín a falra, amit szépen kihangsúlyoz a sok sötét fa. A nő kérdőn félrehajtotta a fejét, amikor a férfi arcán megjelent egy halvány mosoly. – Mi van? – Miközben építettem, rád gondoltam. Amikor az álomkastélyunkat tervezgetted, mindig azt mondtad, hogy kell egy könyvtárszoba, kandallóval, kényelmes fotelekkel, és hatalmas ablakokkal, amelyeken kopoghat az eső, vagy besüthet a nap. És legyenek teraszra nyíló nagy üvegajtók, hogy szép időben kimehessünk a kertbe, és ott keressünk helyet az olvasáshoz. – Emlékszem… – Branna most vette észre, hogy a férfi az ő egyik elképzelését valósította meg.

– És kell egy zeneszoba – folytatta Fin. – Az egész házban legyen zene, de kell egy külön helyiség, ami csak erről szól. Itt áll a zongora meg az összes többi hangszer. A gyerekek ott fognak tanulni. A férfi az ajtó felé mutatott. – Ott van, hátul. – Igen, tudom. Már láttam. Nagyon szép. – A lelkem azt súgta, hogy ha megépítem, és közben rád gondolok, akkor el fogsz jönni. De nem jöttél. Branna már beismerte magának, hogy a ház pontosan olyan, mint amit együtt megálmodtak. – Most itt vagyok. – Igen, itt vagy. Ez mit jelent számunkra? Branna szíve csordultig telt, amikor látta a megvalósult közös álmaikat. – Csak azt tudom, hogy mit nem. Tisztán és világosan látom. De azt nem, hogy mi lehetne. – Elmondod, te mit akarsz? – Amit akarok, az nem lehetséges. Sokkal nehezebb ezt elfogadni, miután rájöttem, hogy nem tehetsz semmiről, ahogy én sem. Könnyebb volt, amikor még téged vagy magamat hibáztathattam. Falat építhettem a vádaskodásból, és távol tudtalak tartani, amikor csak pár napot vagy néhány hetet töltöttél itt, aztán megint elutaztál. – Én téged akarlak, és minden más ezután következik. – Tudom. – Branna felsóhajtott. – Tudom. Vissza kellene mennünk. Nem szabad ilyen sokáig magukra hagynod a vendégeidet. De egyikük sem mozdult. Branna hallotta a kiáltásokat, az izgatott hangokat, a visszaszámlálást. A kandalló felett ütni kezdett az óra. – Mindjárt éjfél. Csak másodpercek vannak hátra, és a múlt jelenné válik, gondolta Branna. És a jelen új lehetőségeket rejt. Tett egy lépést Fin felé. Aztán még egyet. Lehet, hogy csak el akart menni mellette? Ez nem derült ki, mert Fin magához vonta. Nem szabad… Most nem. Mégis átkulcsolta a férfi nyakát, és a szemébe nézett. Amikor az óra elütötte az éjfélt, az ajkuk találkozott. Fény lobbant fel közöttük, mintha megrázta volna őket az áram. Az erő forrt a vérükben, megdobogtatta a szívüket, miközben elmerültek a régóta várt forróságban. Végre megint érzi, ahogy a testük, a szívük, a lelkük egyesül a vágyakozásban, a melegségben, az ujjongó örömben. Az ajkuk összeforrt, a szívük egy ritmusra dobogott. És a lelkükből eltűnt az összes bánat, mintha sosem létezett volna. Fin azt hitte, hogy amit Branna iránt érzett, az felülmúlhatatlan, és senki sem szerethet nála jobban. De tévedett. A sok nélküle töltött év után az érzései szinte megsokszorozódtak. Betöltötte az illata, megőrjítette az íze. Branna úgy simult hozzá, mint régen, és mindent odaadott neki abban az egyszerű csókban. Kedvességet, erőt, megadást, mindent.

Élete végéig a karjában akarta tartani, és az örökkévalóságig belekapaszkodni a pillanatba. De a nő elhúzódott tőle, megsimogatta az arcát, aztán hátralépett. – Egy új évben vagyunk. – Maradj velem, Branna. A nő a férfi szívére tette a kezét. Mielőtt megszólalhatott volna, Connor és Meara lépett be a szobába. – Mi csak… – Már megyünk is – vágott Meara szavába Connor. – Itt sem vagyunk. – Igen. És itt sem voltunk. – Semmi baj. – Branna még egy pillanatig Fin szívén hagyta a kezét, aztán leengedte a karját. – Mi is visszamegyünk, mert Fin elhanyagolja a vendégeit. Megyünk, és iszunk az új évre. A szerencsére, a fényre, és arra, amit hozhat. – Arra, amit hoznia kéne – tette hozzá Fin, és elindult az ajtó felé. – Menj vele – javasolta Meara, és kicsit meglökte Brannát. – Jól vagy? – Igen. De rám férne egy ital. És most az egyszer nem bánnám, ha zaj és tömeg venne körül. – Itt teljesül a kívánságod. Amikor Meara átkarolta a vállát, Branna egy pillanatra hozzádőlt. – Hogyan szerethetem őt most jobban, mint régen? Hogyan lehet ennyivel erősebb érzésem iránta, amikor az is sok volt, amit régen éreztem? – A szerelem elhalványodhat, és meghalhat. Láttam már ilyet. De nőhet és erősödhet is. Szerintem akkor erősödik, ha igazi és elrendeltetett. – De akkor nem okoz fájdalmat, és nem hoz boldogtalanságot. – Nem a szerelem hozza a fájdalmat vagy az örömet, hanem az, amit mi teszünk vele. Branna felsóhajtott, és Meara szemébe nézett. – Mikor lettél ilyen átkozottul bölcs a szerelem ügyében? – Amióta megengedem magamnak, hogy szeressek. – Akkor igyunk arra, hogy hagyod magad szeretni. Meg Iona partiszervezői képességeire, az új évre és Cabhan vesztére. Most pedig enni támadt kedvem. – Milyen barátnő volnék, ha nem tartanék veled? De először kerítsünk pezsgőt magunknak.

11. Hajnali fél háromkor már kezdett elege lenni az emberekből. Még mindig túl sokan nyüzsögtek a házában, és olyan kényelmesen berendezkedtek, mintha tavaszig ott akarnának maradni. Legszívesebben bezárkózott volna a szobájába, magára hagyni a vendégeit. Szörnyen fáradt volt, és a Bran​ná​val töltött pillanatok annyira kimerítették érzelmileg, hogy szinte már nem is tudta, mit érez. Ezért igyekezett kizárni magából minden érzelmet, és nem érezni semmit. Branna teljesen elégedettnek tűnt, ahogy üldögélt, pezsgőt kortyolgatott, és beszélgetett az ott maradt vendégekkel. De ő Branna… Erős, mint az acél. Fin el akart tűnni, és aludni néhány órát. Reggel vagy délelőtt majd visszatérnek a feladathoz és Cabhanhez. Minél előbb, annál jobb. Ha elpusztítják, akkor teljesítette a kötelességét, és a saját szenvedéseinek is véget vethet. Elhatározta, hogy feloson a szobájába, mert senkinek sem fog hiányozni. Ekkor Iona felállt, mintha olvasna a gondolataiban, és belekarolt. – Az a baj, ha az ember igazán jó partit szervez, akkor a vendégek nem akarnak távozni. – Én viszont igen. A nő felnevetett, és megszorította Fin kezét. – Már csak a kemény mag maradt, de most szépen kitessékeljük őket. Ne aggódj, a köröd nem fog egyedül hagyni velük. Adj húsz percet. Menj körbe, kezdd el összeszedni az üres edényeket, mert az ételszállítók már több órája elmentek. Ez finom célzás arra, hogy ideje távozniuk. – Ha te mondod… – Igen. – Iona mindjárt neki is látott az üvegek és a poharak begyűjtésének, közben sokatmondó pillantással jelezte Boyle-nak, hogy ő is tegye ugyanezt. Nemsokára az utolsó vendégek is távozni készültek, és nem győztek boldog újévet kívánni a házigazdának. Néhányan, többek között Sean, még meg is ölelték. Ez a buli varázslata, gondolta Fin, és nekilátott összeszedni a szanaszét heverő csészéket. Felvitte a konyhába, és elbúcsúzott újabb csapat vendégtől. Ionának igaza volt. Két legyet ütöttek egy csapásra. Rendet raktak, és kitessékelték a vendégeket a házból. Végül harminc percbe telt, és nem húszba, ahogy Iona jósolta, de Fin nem panaszkodott. – Ők voltak az utolsók – jelentette be Iona. – Hála az égnek. – Sok embernek adtál örömet és egy emlékezetes estét. – A nő lábujjhegyre állt, és megcsókolta Fin arcát. – És te is jól érezted magad. – Most, hogy vége, örömmel fogok emlékezni rá. És köszönöm a segítségedet. – Remek parti volt. – A nő körülnézett a nappaliban, és bólintott. – És nem hagytunk nagy rendetlenséget. Branna, veled mehetek, ha akarod, és itt hagyom a kocsimat. Csak holnap délután viszem ki a nagyit a repülőtérre, úgyhogy majd visszajövök érte. – Jobb, ha Boyle-lal mész.

– Akkor karavánban megyünk – jelentette ki Connor, miközben felvette a kabátját. – Rövid az út, de még mindig éjszaka van. Branna követ téged meg Boyle-t, én zárom a sort Mearával. – Ma este nem megyek haza. Itt maradok. Közben Branna Finre nézett. A férfi nehezen őrizte meg a nyugalmát, amikor meghallotta Branna váratlan kijelentését. – Nos… – Meara mosolyogva a fejébe nyomta a sapkáját. – Akkor mi megyünk is. Jó éjszakát, és boldog újévet. – De… – szólalt meg Connor, ám Meara gyorsan kivonszolta az ajtón. Iona egy határozott mozdulattal utánalökte Boyle-t, majd ő is kilépett a házból. – Azért felvehetem a kabátomat? – méltatlankodott Boyle, amikor Iona becsapta négyük mögött az ajtót. Fin a helyén maradt, és csak egyetlen szót tudott kinyögni meglepetésében. – Miért? – Úgy döntöttem, hogy itt és most nem gondolok a tegnapra és a holnapra. Lehet, hogy mindketten meg fogjuk bánni, de veled akarok lenni. Mindig ezt akartam, és ezt is fogom akarni, de csak ma éjszakára szól. Mindketten tudjuk, hogy többé nincsenek ígéretek, és nem tervezgethetjük a közös álomkastélyunkat. Viszont itt van ez a féktelen vágy, és végre megjött a bizalom is. – Megelégszel ennyivel? – Arra jutottam, hogy igen. Ezerszer átgondoltam, és úgy döntöttem, hogy megelégszem vele. Mindkettőnknek joga van a választáshoz. Megkértél, hogy maradjak veled, és én azt mondom, hogy rendben. A férfi zaklatott lelke megnyugodott. Elszállt a keserű beletörődés érzése, és örömteli izgalom vette át a helyét. – És mi van, ha meggondoltam magam? A nő felnevetett, a szeme megvillant. – Fogadjunk, hogy hamar rá tudlak beszélni. – Az a legkevesebb, hogy megadom neked ezt a lehe​tőséget. – A férfi kinyújtotta a karját. – Nem akarlak itt megcsókolni, nehogy a padlón végezzük. Gyere az ágyamba, Branna. Branna megfogta Fin kezét. – Még sohasem voltunk együtt az ágyban. Kíváncsi vagyok az ágyadra. Ellenálltam a kísértésnek, és nem leselkedtem az emeleten a buli alatt. Nagy akaraterőre volt szükségem. – Abban nálad sosem volt hiány. – A férfi megcsókolta a nő kezét. – Ezerszer elképzeltelek már itt téged. Több ezerszer. – Én nem tehettem ugyanezt, mert még az én akaraterőm sem bírta volna ki, ha képzelődni kezdek. – Branna csodálkozott a saját nyugalmán, és ő is megcsókolta a férfi kezét. – Amikor Iona belépett a műhelyembe, tudtam, hogy vissza fogsz jönni, részt veszel ebben, és megint az életem része leszel. Nem értettem, miért. Amikor végre megtaláltam a saját életemet, megelégedtem vele, beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Nem győztem kérdezni, hogy miért hoz vissza téged a sors az életembe. – Mi volt a válasz? – Még nem kaptam választ, és tele vagyok kérdésekkel. De ma este nem kérdezek semmit. Olyan

gyönyörű az otthonod! Az összes helyiség tökéletes, minden apró részlet a helyén van. De egyik sem olyan, mint Branna konyhája, gondolta a férfi. Kinyitotta a hálószoba ajtaját, megint megcsókolta Branna kezét, aztán belépett vele. Nem kapcsolta fel a lámpát, csak legyintett a kezével. A lángok feléledtek a kandallóban, a gyertyák fellobbantak. – Ez is csodálatos – nézett körül a nő. – Egy igazi férfimenedék, de nem puritán és spártai, hanem barátságos és kellemes. Az ágyad is szép. – A nő odalépett, és megsimogatta a masszív ágydeszkát. – Látszik rajta, hogy nagyon régi. Szoktál álmodni azokról, akik ebben az ágyban aludtak? – Megtisztítottam, hogy ne kelljen megosztanom az ágyamat más korokból származó idegenekkel, ezért nem álmodom róluk. De rólad már álmodtam, miközben itt aludtam. – Tudom, mert egy pillanatig én is ebben az ágyban voltam veled, az álmokban. – Nem csak akkor. Ezerszer. A nő a férfihoz fordult, és ránézett. A szemében megcsillantak a lángok táncoló fényei és árnyai. – Ma éjjel nem álmodni fogunk – mondta, és kitárt karral közelebb lépett. Branna bőre bizseregni kezdett, ahogy összeért a testük, az ajkuk, és úgy érezte, hogy a világa a helyére billent. Mert ez volt az egyetlen hiányzó láncszem az életében. Ma éjjel ad magának egy ajándékot, és csak érezni fog. Megnyitja a szívét, a testét, a lelkét, és megadja magát annak, ami ellen olyan régen harcolt. Holnap talán azt fogja hazudni, hogy ez csak a teste volt, és a cél érdekében enyhítette a közöttük szikrázó feszültséget. De aznap este magához öleli az igazságot. Szereti Fint. Mindig szerette, és mindig szeretni fogja. – Hiányoztál – súgta a férfi fülébe. – Nagyon hiányoztál, Finbar. – Fájt a hiányod. – A férfi az ajkával végigsimította Branna arcát, aztán folytatta a csókot. Branna a férfiba kapaszkodott, mert felemelkedtek a padlóról. Először néhány centiméterre lebegtek, aztán fél méter magasan forogni kezdtek. Branna felnevetett, és egy csettintéssel csillagokat varázsolt a fejük fölé. – A tűz fényénél, a csillagfényben, a gyertyalángnál, ma este a tiéd vagyok. – A legtöbbet jelentesz nekem. A férfi az ágyra ereszkedett Brannával, és elmerült a csókban. Végre itt van vele… Kedvére ízlelheti az ajkát, érezheti a testét, és láthatja a párnán szétterülő haját. Annyira csodálatos az ajándék, amit Brannától kapott, hogy nem szabad elsietni. Fin elhatározta, hogy minden pillanatát kiélvezi, és viszonozza, amit a nőtől kapott. A keze lassan végigvándorolt Branna testén, majd megállapodott a mellén. Már nem az a bimbózó fiatal lány, akire emlékezett, hanem egy virágzó, csodálatos nő. Új élmények rakódnak a régi emlékekre. Fin a nő nyakára szorította az ajkát, és beszívta az illatát, ami éjjel-nappal kísértette. Most megint az övé, hogy belélegezze, mint az életet. Lehúzta a ruhát a válláról, és Branna felemelkedett, hogy segítsen neki. Tejfehér bőrén

megcsillantak a tűz aranyló lángjai, és a csillagok ezüstös ragyogása. Úgy vetkőztette le, mintha a világ legértékesebb ékszerét emelné ki a dobozából. Branna szíve remegett az érintésétől. Csak ő tudta felébreszteni benne ezeket az érzéseket. A csókja lassú volt és mély, mintha világok születnének és múlnának el, miközben az ajka hol gyengéden, hol hevesen ostromolja. – Nagyobb türelmed van, mint régen – nyögte ki Branna, miközben a vére forrt a türelmetlenségtől. – Te pedig szebb vagy, mint régen. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Branna a két kezébe fogta a férfi arcát, beletúrt a hajába, aztán föléje hajolt, és a csillagok ragyogtak a feje fölött. – Te pedig… – A nő levette a férfi pulóverét. – Boszorkány vagy, és harcos. Erősebb, mint a fiú, akit szerettem. – Branna a férfi mellkasára tette a kezét. – Megsebesült, vérzett, mégis örökké hűséges. Bátor. A férfi megcsóválta a fejét, de a nő a szívére szorította a kezét. – Ez fontos nekem, Fin, ki sem tudom fejezni, mennyire. Sokat számít… – Branna lehajolt, és megcsókolta a férfi száját, majd a mellkasát. Összetörték egymás szívét, és nem tudta, mit rejteget számukra a sors. Még akkor sem, ha a sebeik be tudnának hegedni. De ma éjjel Finnek tudnia kell, hogy ismeri és értékeli a szívét. Fel akarta vidítani mindkettejüket, ezért játékosan végighúzta a kezét Fin bal oldalán. Fin megugrott, mint egy nyúl. – A pokolba, Branna… – Látom, ez még mindig a gyenge pontod. – Branna megint odanyúlt, de Fin elkapta a kezét. – Vigyázz, mert én is emlékszem néhány gyenge pontodra. – De én nem fogok sikítani, mint egy lány, Finbar Burke. – A nő a lábával átkulcsolta a férfi derekát, és átkarolta a nyakát. – Még most is inkább elviselsz egy ökölcsapást, mint azt, ha megcsiklandozzák a bordáidat. – Az egyik kevésbé megalázó. Branna hátravetette a haját, és felnevetett. – Emlékszel, amikor… Branna a férfi szemébe nézett. Abban a pillanatban mindent látott benne. A vágyát, a szerelmét, mindent, ami benne volt. A múlt és a jelen eggyé vált, és forró szélviharként támadt fel benne, felkorbácsolva a saját perzselő vágyát. – Fin… Nem kellett már a türelem, az óvatos felfedezés. Vadul egymásra vetették magukat, tele fékezhetetlen szenvedéllyel. A férfi tenyere mohón birtokba vette a nő testét, miközben Branna lerántotta róla a trikót, hogy megszabadítsa a ruháitól. Már nincs közöttük semmi, gondolta Branna. Az ajkuk összeforrt, és az ágyra hengeredtek, hogy még többet birtokolhassanak egymásból. Branna Fin vállába harapott, és megragadta a csípőjét. – Gyere, Fin... szeretnélek magamban érezni. Amikor a férfi az ölébe hatolt, a világ megállt. A pillanatot nem zavarta meg sem lélegzet, sem

hang, sem mozdulat. Aztán hatalmas robajjal jött a mennydörgés, mintha bivalycsorda robogna le a hegyoldalról. És a villámlás megvilágította az egész szobát. Branna Fin szemébe nézett, és megfogta a kezét. – A ma éjszaka csak a miénk, hogy kimondjuk az igazat – sut​togta. – Csak a miénk. – A nő felemelte a csípő​jét. – Sze​ress engem. – Csak téged. Mindig téged. Fin átadta magát a vágynak, a teste és a szíve kívánságának. Amikor elértek a csúcsra, ők voltak a mennydörgés és a villámlás. És a fejük felett még fényesebben ragyogtak a csillagok.

Amikor Fin felébredt, a nap már fényesen sütött. Szép nap köszöntött az új év kezdetére. És Branna mellette aludt. Fel akarta kelteni, hogy szeretkezzenek a szikrázó napfényben, ahogy éjjel szeretkeztek, aztán később, a lágy hajnali fényben. De Branna szeme alatt sötét karikák látszottak. Szüksége volt az alvásra, a nyugalomra és a békére. Ezért csak a haját érintette meg, és elmosolyodott, mert eszébe jutott, milyen harapós kedvében van, ha felébresztik. Ezért óvatosan felkelt az ágyból, felvette a nadrágját, és kiosont a szobából. Dolgozni fog. Dolgoznia kell, ha rá akar jönni, hogyan vethetnek véget az egésznek egyszer és mindenkorra. Meg kell törnie az átkot, amit egy haldokló boszorkány hozott rá, sok-sok évvel korábban. Ha meg tudná törni az átkot, eltávolítaná a jelet, akkor nemcsak egy éjszakára lehetnének együtt Brannával, hanem egész életükben. Már nem is hitte, hogy ez lehetséges. De most feltámadt benne a remény, a hit, és fényesen ragyogott, mint a nap. Meg fogja találni a módját, gondolta a műhely felé menet. Rájön, hogyan pusztíthatja el Cabhant, hogyan védelmezheti meg a körét. Eltünteti a jelet a testéről, és megtisztítja a vérét Cabhan maradékától is. Az új év első napján újult erővel folytatja a kutatást. Átgondolta, milyen mérget készítettek az utolsó csatára. Erős és hatásos volt, és közel vitte őket a győzelemhez. Cabhant és a benne lakozó lényt súlyos sérülések érték. De a sebek nem voltak halálosak. Mert ami Cabhant az uralma alá vonta, az nem halandó. Egy démon, gondolta Fin, a könyveiben lapozva. Egy démon, amelyet véráldozat szabadított fel, hogy egyesülni tudjon egy befogadó gazdatesttel. Akinek ugyancsak van ereje. Az apa vére. Fin leült, és jegyzetelni kezdett. Az anya vére. Amelyet a fiú ontott ki. Minden történést és szót leírt, amit ott látott és érzett.

A vörös követ a legsötétebb vérmágiával, a leggonoszabb módon alkották meg. Az lett az erő, a gyógyulás és a halhatatlanság forrása. – És egy kapu – suttogta Fin elgondolkodva. – Egy bejárat a démon számára, amelyen keresztül a gazdatestbe juthat. Hiába égeti hamuvá Cabhant, ahogy Sorcha tette, akkor sem végezhetnek vele, ha nem pusztítják el a követ, és vele a démont. Kell egy másik bájital is, gondolta Fin, és járkálni kezdett. Amivel bezárják ezt a kaput, csapdába ejtik és elpusztítják a démont. Cabhan nem tudna a démon nélkül létezni, ahogy a démon sem létezhet Cabhan nélkül. Fin levette a polcról az egyik naplóját, amelyet az utazásai alatt vezetett. A munkapultra támaszkodva olvasni kezdett, hogy felfrissítse az emlékeit, hátha így rájön, hogy mit lehetne tenni. – Fin… A férfi teljesen elmélyült a fehér és fekete mágia részletei​ben, és kicsit kábán fordult hátra. Branna az egyik régi ingét viselte, amit néha az istállómunkához szokott felvenni. Nem bújt papucsba, a lábszára is csupasz volt. A haja ziláltan omlott a vállára, a szemében meglepetés és bánat bujkált. A férfi szíve nagyot dobbant a látványától, aztán követte a nő pillantását. Branna a festett üvegablakot bámulta, ahonnan az ő képe nézett le rájuk. Fin felegyenesedett, és zsebre vágta a kezét. – Úgy tartottam helyénvalónak, hogy a Sötét boszorkány figyeljen, amikor itt dolgozom, így emlékeztetve arra, hogy miért csinálom. – Az ilyen szerelem állandó szomorúságot okoz. – Igen. – Hogyan folytathatjuk? Ezen nem tudunk változtatni. – Elvesszük, ami a miénk, és mindent megteszünk, hogy megváltoztassuk. Nem éltünk már eleget egymás nélkül? – Azok vagyunk, amik vagyunk, Fin. Ez nem a mi választásunk. Nem tehetünk egymásnak ígéreteket, nem lehetünk biztosak a holnapban. – Akkor vegyük el, amit a ma ad nekünk. – Rendben. Készítek reggelit. – A nő megfordult, hogy távozzon, de egy pillanatra még visszanézett. – Nagyon szép műhelyed van. Ahogy a ház többi része, ez is illik hozzád. Branna lement a konyhába. Először kávéra van szüksége. Egy reggeli kávé után mindig tisztábban látja a dolgokat. Finnel kezdte az új évet, pedig megesküdött, hogy ez sosem fog megtörténni. De az esküjét egy érzelmi viharban, mélységesen felzaklatott állapotban tette. És meg is tartotta. Nemcsak önvédelemből, hanem kötelességtudatból is. Most viszont a szerelem miatt megszegte. És a világnak nem lett vége, gondolta, miközben beindította Fin bonyolult kávégépét. Az égből nem csapott le a tűz, pedig szeretkeztek, méghozzá többször is. Úgy tűnik, a sors elfogadta ezt a fejleményt. Branna kénytelen volt beismerni, hogy könnyedén, vidáman, és… igen, boldogan ébredt. És a Samhain óta nem aludt ilyen nyugodtan és mélyen.

A szex energiát jelent, gondolta, miközben hálásan kortyolta a finom kávét. Pozitív energiát, ragyogó áldást, az elemi ösztönök kielégítését. Ezért a szeretkezéssel nincs semmi baj, és hálát kell adnia érte minden istennőnek. De a jövő már egészen más dolog. Nem fog megint terveket szövögetni, nem engedheti meg az ábrándozást, az álmodozást. Csak ma, emlékeztette önmagát. Ez is több, mint addig volt. Legyen elég ennyi. Kutatni kezdett Fin hatalmas hűtőszekrényében. Neki sem ártana egy ekkora hűtő. Végül talált három tojást, egy kis darab szalonnát meg üvegházi paradicsomot. Ezzel is be kell érnie, ahogy a mával és a szeretkezéssel. Nekilátott, hogy készítsen egy rendkívül szegényes omlettet, és közben hallotta, hogy a férfi lejön a lépcsőn. – A készleteid szánalmasak, Fin Burke. Be kell érned azzal, amit találtam. Ne panaszkodj, hanem legyél hálás. – Tényleg nagyon hálás vagyok. A nő hátranézett. A férfi hosszú ujjú pólót viselt, de ő is mezítláb volt. És mosolygott. – Nagyon boldognak tűnsz, pedig csak egy kis szalonnát, egy paradicsomot és három tojást találtam a hűtődben, úgyhogy nem fogsz jóllakni. – A régi ingem van rajtad, és a tűzhelyemnél főzöl. Bolond volnék, ha nem mosolyognék. – És te sohasem voltál bolond. – A nő a kávégép alá tett még egy bögrét, és megnyomta a megfelelő gombokat. – Ez sokkal jobb az enyémnél. Veszek magamnak ilyet. A lekvárod olyan öreg volt, mint az országút, ezért csak vajat tehetsz a pirítósra. Elkezdtem egy bevásárlólistát, mert kell venned… A férfi felkapta Brannát, és lecsapott az ajkára. A nő örült, hogy levette a tojást a tűzhelyről, különben odaégett volna. De ha már nem kellett a rántotta miatt aggódnia, akkor készségesen viszonozta a csókot. – Gyere vissza az ágyba. – Nem lehet. Túl sok időt töltöttem azzal, hogy a szegényes készletedből reggelit készítsek. – Branna hátralépett. – Tessék, itt a kávéd. Ezt meg kitálalom, mielőtt kihűl. Mit szoktál reggelizni? – Most, hogy Boyle már nincs itt, és nem tudom rábeszélni a főzőcskézésre, azt eszem, amit gyorsan és kényelmesen el lehet készíteni. Például zabpelyhet, amit dobozban árulnak, és meg lehet melegíteni a mikróban. – Ez nagyon szomorú helyzet. – A nő az asztalra tette a tányérokat, és leült. – Pedig milyen szép helyed van, ahol reggelizhetsz. Ha majd Boyle és Iona a saját otthonukban lakik, innen láthatod a házuk fényeit a fák között. Nagyon sokat jelentett nekik, hogy megvehették a földedet. – Boyle a testvérem, és nagyon szerencsés, hogy nem loptam el tőle Ionát. Igaz, hogy ő sem tud főzni. – Már sokat fejlődött, de eddig nem volt alkalma gyakorolni. Minden nap erősebb. Az ereje még mindig friss és fiatal, de már van benne vadság és hevesség. Talán ezért az övé a tűz. Milyen kellemes, gondolta Branna. Itt ül Fin asztalánál, és reggelizés közben beszélgetnek. – A nagymamája kibérli a házadat? – érdeklődött. – Szerintem igen.

Branna ide-oda tologatta a falatokat a tányérján. – Mindenütt kapcsolatok vannak. Közötted, közöttem, közöttünk. Hosszú ideig nem gondoltam erre, ki akartam rekeszteni a tudatomból, de az utóbbi hónapokban többször fel kellett tenni magamnak a kérdést, miért van ennyi kapcsolat közöttünk. Rajtam és rajtad kívül mindig különleges kapcsolat fűzött Boyle-hoz, Connorhoz és Mearához is. – Mert ez a mi körünk – bólintott Fin. – Csak egyvalaki hiányzott belőle, de aztán Iona is megjött. – Az ő érkezése ugyanolyan sorsszerű, mint a többi. És ott volt a házad, amikor Meara anyjának szüksége volt rá, most meg Iona nagymamája fog benne lakni. Boyle-lal a lovardában, Connorral meg a solymászatban dolgozol együtt. Tiéd volt a telek, ahol Boyle és Iona le fogja élni az életét. Az utóbbi években több időt töltöttél távol tőlünk, mégis szoros kapcsolatban vagy mindennel. Néhányan talán azt mondják, hogy ez csak véletlen, de én ebben nem hiszek. Már nem. – Mit hiszel? – Nem tudom biztosan. – Branna tovább piszkálta a tojást, és kinézett az ablakon. – Tudom, hogy szoros kapcsolat létezik a mostani három és az akkori három között, és mindegyikünknek van egy szorosabb kötődése valamelyikükhöz. Eamon összetévesztette Mearát egy ismerős cigánylánnyal, akit Aine-nek hívnak, éppen úgy, ahogy te elnevezted a kancát, amit Alastarnak hoztál. Szerintem Boylenak is van valami kötődése ott, és ha szükséges, meg fogjuk találni ezt a kapcsolatot Teagannel, az első három közül. – Nem titok, ki az én kapcsolatom. – A férfi megdörzsölte a vállát. – Cabhan. – Szerintem többről van szó. Belőle származol, a vére vagy, de nem állsz vele olyan kapcsolatban, mint én Sorcha Brannaugh-jával, vagy Connor Eamonnel, és így tovább. Ha így volna, akkor honnan tudtad volna, hogy ide kell hoznod Alastart Ionának, és Aine-t Alastarnak? – Aine-t nem Alastarnak hoztam, illetve nem csak neki. Aine-t neked hoztam. A nő bögrét tartó keze megállt a levegőben. – Nekem… Ezt nem értem. – Amikor megláttam őt, téged láttalak. Régebben nagyon szerettél lovagolni, lóháton repülni. Láttalak téged Aine-n, ahogy szállsz az éjszakában, a telihold fényében. Lángoltál, mint egy gyertya, ami… – Tessék? – Évekkel ezelőtt úgy láttalak, mint azon az emeleti üvegfestményen, ezért csináltattam azt a képet. Egyik kezedben varázspálcát tartottál, a másikban tüzet. A kép csak jött és ment, csak egy szempillantás volt, de tiszta, mint a nap. Ezért megvettem neked Aine-t, és majd felülsz a hátára, amikor készen állsz rá. Branna nem felelt semmit, mert pár pillanatig nem tudott megszólalni. Aztán felállt, az ajtóhoz ment, és beengedte a kutyát, mert megérezte, hogy várakozik. Bogár a nő lábához dörgölődzött, majd lelkesen Finhez rohant. – Ne etesd az asztalnál! – szólt rá Branna a férfira. – Rossz szokás. Fin éppen erre készült, de most lenézett a reménykedő kutyára. Tudod, hol van a tápod, öregem. Ne borzoljuk a hölgy kedélyeit. Bogár boldogan beszaladt a mosókonyhába a porcelántáljaihoz.

– Lovagolni fogok rajta, amikor legközelebb szembeszállunk Cabhannel, és erősebb leszek általa. Fegyvereket hoztál nekünk, Fin, mert Alastar és Aine fegyvereket jelentenek vele szemben. Velünk véreztél, együtt vetettük a bűbájt, segítettél a tervezésben, hogy végezhessünk vele. Ha a kapcsolatod erősebb és szorosabb lenne Cabhannel, akkor hogyan tudnád ezt megtenni? – Gyűlölöm őt, és mindent, ami ő. Branna megcsóválta a fejét. A gyűlölet nem hoz bátorságot és hűséget. Márpedig Finnek mindkettőre szüksége volt, hogy velük dolgozzon és harcoljon. – Tévedtem, amikor az elején megpróbáltalak kizárni téged, és nagyon önző voltam. Hinni akartam, hogy létezik a kapcsolat közted és Cabhan között, de ez nem igaz. Nem úgy, ahogy ő akarná, és nem úgy, ahogy szüksége lehet rá. A te kapcsolatod hozzánk köt téged. Nem értem, miért, de ez az igazság. – Szeretlek. Branna szíve megfájdult a szavak hallatán. Megérintette a férfi kezét. – A szerelem nagy erőt jelent, de nem magyarázza meg, hogy miért kötődsz olyan szorosan a többiekhez. A nő előrehajolt, és megfeledkezett a reggelijéről. – Az első három és közöttünk nem találtam olyanokat az időben, akik ilyen szorosan kötődnének egymáshoz. Egyikük sem ment vissza álomban hozzájuk, és őket sem tudták magukhoz hívni. Mások is próbálkoztak, és elbuktak, de senki sem jutott olyan közel ahhoz, hogy végezzen vele, mint mi. Egyetlen könyvben sem olvastam arról, hogy a három egyike Alastar hátán ment csatába, Kathel és Roibeard kíséretében. És nem tettek említést egy negyedikről, aki viseli a jelet, és csatlakozott hozzájuk. Nekünk ez a sorsunk, Fin, de te változást hoztál. Erről már meg vagyok győződve. Miattad nagyobb az esélyünk, hogy végezzünk vele, mert te a véréből származol, és viseled a jelet. De még így sem értem pontosan, hogy ez miért van. – Te is jól tudod, hogy dönthetünk, mit teszünk az erővel és a származással. – Úgy érzem, több is van még ebben, de talán így is elég lesz. – Nem lesz elég. Mert csak akkor tudjuk Sorchánál sikeresebben elpusztítani, ha megsemmisítjük azt, amit magába fogadott. Branna bólintott, mert ő is erre a következtetésre jutott. – A démont, akivel szövetséget kötött. – Aki őt használta fel arra, hogy kiszabaduljon. Vér az apjától, vér az anyjától, amit ő ontott és ivott belőle. Ezt használta fel a démon parancsa szerint, aki azt ígérte, hogy megalkotja a követ. – Az erő forrását. – Szerintem nemcsak erőforrás, hanem kapu, Branna. Ezen keresztül léphet be Cabhanbe. – Egy kapu… – A nő hátradőlt a széken. – Érdekes gondolat. A legsötétebb vérmágiával készített kövön át beléphet a varázslóba, aki alkut kötött vele. Abban lakozik az erő, és ez a világba vezető útja. Ha egy kaput meg lehet nyitni… – Akkor be is lehet zárni – fejezte be a mondatot Fin. – Igen, ez tényleg érdekes gondolat. Tehát lépésekre és szakaszokra kell bontanunk a folyamatot. Meg kell gyengíteni és csapdába ejteni Cabhant, hogy ne tudjon elmenekülni, és megint meggyógyulni. És amikor ő, vagyis a gazdatest, meggyengült, bezárjuk a kaput, és csapdába ejtjük a démont, az ereje

forrását. Ha elpusztítjuk a démont, Cabhannek is vége. Branna megint a kezébe vette a villát, és megette a tojást, ami már kihűlt. – Akkor már csak azt kell kitalálnunk, hogyan és mikor lehet ezt véghezvinni. – Van néhány ötletem, és talán több is lesz, ha még kicsit olvasok és kutatok. Néhány éve egy shaolin szerzetessel töltöttem egy kis időt. – Egy shaolin szerzetessel dolgoztál? Kínában? – Látni akartam a falat – vonta meg a vállát a férfi. – Mesélt nekem a démonokról mint energiaforrásokról. Sámánokkal, más boszorkányokkal, egy bölccsel és egy ausztrál őslakossal is beszélgettem. Naplót vezettem, és most mindent át fogok olvasni. – Úgy tűnik, sokat tanultál az utazásaid során. – Vannak a világon olyan helyek, amelyek tele vannak energiával, ősi erővel. És ezek vonzzák az olyanokat, mint mi. Most csak a ma létezik… – A nő keze után nyúlt. – De ha lesznek még holnapok, akkor megmutatnám neked ezeket a helyeket. Branna nem tudott válaszolni, csak megszorította Fin kezét, aztán felállt, hogy leszedje az asztalt. – Most a mának van szüksége ránk. Sohasem gondoltam még arra, hogy egy démont kell elpusztítanom, és az igazat megvallva, nem hittem, hogy a mi világunkban léteznek. De már látom, hogy ugyanolyan szűk látókörű voltam, mint azok, akik tagadják a mágiát. – Majd én rendet rakok a konyhában. A te házadban ez a szabály, és szerintem nagyon igazságos. – Rendben. Most haza kell mennem, és én is elkezdem tanulmányozni a démonokat. – Ez az új év első napja – mondta Fin, és Brannához lépett. – Vagyis ünnepnap. – Nekünk nem. Főleg, ha arra gondolunk, ami ránk vár. És ott van még a munka, amiből meg kell élnünk. Neked vannak embereid, akik az oroszlánrészét elvégzik helyetted, de szerintem neked is meg kell keresned a megélhetésedre valót. – Ma nincsenek leckék, és kevesen iratkoztak fel lovas túrára meg solymos sétára. Van még néhány órám, mielőtt találkozom Boyle-lal, aztán Connorral. A nő a férfira mosolygott. – Szerencsés vagy, hogy ilyen laza az időbeosztásod. – Ma igen. Arra gondoltam, hogy talán lenne még egy órád. – Nos, nekem nem… – A nő elhallgatott, és összehúzta a szemét, amikor az ing lecsúszott róla, és meztelenül állt a konyhában. – Ez udvariatlan lépés volt, nem illik egy jó házi​gazdához. – Mindjárt megmutatom, milyen udvarias tudok lenni, aghra. – Fin átölelte a nőt, és a hálószobába repült vele.

12. Branna csak délben hagyta el Fin házát. Kathelt az udvaron találta, amint önfeledten fogócskázik Bogárral. Branna nem törődött azzal, hogy a lovarda dolgozói láthatták a kocsiját a felhajtón, amikor munkába jöttek. Tudta, hogy nemsokára indul a szóbeszéd, de nem tehetett semmit ellene. Megsimogatta a kis istállókutyát, és közölte vele, hogy bármikor szívesen elkísérheti Fint, ha játszani támad kedve Kathellel. Aztán füttyentett a kutyájának, beszállt vele a kocsiba, és hazahajtott. Felment a szobájába, hogy a csinos ruháját kényelmes melegítőre, meleg pulóverre és puha bokacsizmára cserélje. Felkötötte a haját, és úgy döntött, hogy készen áll a munkára. A műhelyben feltette a teavizet, és begyújtotta a kandallót. Amikor enyhe légmozgást érzett, megfordult. Socha Brannaugh-ja állt előtte, tegez volt a hátán, és a saját kutyája ült a lába mellett. – Valami megváltozott – szólalt meg a nő. – Jött egy vihar, és átfújt az éjszakán. Mennydörgött, villámlott, még a hó is esett. Cabhan a viharon lovagolt, és a kastély kőfalai is beleremegtek. – Megsérültél te vagy a többiek? – Nem tudott átjutni hozzánk, és nem is fog. De megint eltűnt egy lány, egy nő rokonunk, és a legrosszabbtól tartok. Valami megváltozott. Igen, gondolta Branna, tényleg megváltozott valami. De előbb kérdéseket akart feltenni. – Mit tudsz a démonokról? Sorcha Brannaugh-ja lenézett, amikor Branna Kathelje odament az ő Katheljéhez, és a két kutya megszagolta egymást. – Közlekednek, erősödnek, és a halandók vérére szomjaznak. Bármilyen formát felvehetnek, de egy kivételével mindegyik hazugság. – Igaz, hogy rátalálnak azokra, akik hajlandók táplálni őket, hogy olthassák a szomjukat? – tette fel kérdést Branna. – Ott voltunk, amikor elkészült a vörös kő, és láttuk, hogy a démon, akivel Cabhan alkut kötött, a kövön keresztül lépett be a testébe. Most már eggyé váltak. Sorcha azért nem tudott végezni Cabhannel, mert a démon benne élt, és meggyógyította. Azt hiszem, erősítik és gyógyítják egymást. – Ezt honnan tudod? – Egy álomvarázslaton voltam Finbar Burke-kel. – Cabhan vérével. Elmentél vele Cabhan idejébe, a rejtekhelyére? Honnan van benned ekkora bizalom iránta? – Miért ne lehetne? Itt is bizalom van. – A nő a kutyák felé intett, akik a padlón hemperegve játszottak. – Ismerem Fin szívét, és nélküle nem tudnánk azt, amit most tudunk. – Vele háltál. – Igen. – Érezte a kuzinja aggodalmát, sőt neheztelését, de nem bánta. – A vihar hozzátok jött.

Hallottam, amikor Finnel együtt voltunk, és azt hittem, hogy a sors összecsapott a döntésünkkel. De azt mondtad, Cabhan lovagolta meg a vihart, és érezted, hogy az ő ereje vagy haragja rázta meg a kastély köveit. Talán ez az egyesülés felbőszítette. Nagyon helyes. Ami őt dühíti, az nekem örömet okoz. – Tudom, mit jelent a szerelem. Vigyázz, kuzin! Olyan embert szeretsz, aki önmagán viseli a jelet. Légy óvatos! – Óvatos vagyok, amióta megjelent rajta a jel. Nem fogom elhanyagolni a kötelességemet, esküszöm. Szerintem Fin jelenti az igazi változást és a fegyvert, amire mindig szükség lett volna. Eddig egyik három boszorkánynak sem volt olyan segítője, mint ő, de vele végezhetünk Cabhannel. És a démonnal, aki odaadta neki az erejét. Úgy hisszük, hogy mindkettőt el kell pusztítanunk, különben sohasem lesz vége. Tehát mit tudsz a démonokról? Brannaugh megrázta a fejét. – Keveset, de majd utánanézek. Annyit hallottam, hogy a nevükön kell hívni őket. A bűbájban is használnod kell a nevét. – Akkor meg fogjuk tudni. Mennyi idő telt el a legutóbbi beszélgetésünk óta? – Ma van a La nag Cearpairi. A „vajas kenyér napja”, gondolta Branna, vagyis az új év első napja. – Itt is. Tehát most ugyanazon a napon vagyunk, és ez is változást jelent. Ez az év a mi évünk lesz, kuzin, a három Sötét boszorkány éve. – Imádkozni fogok érte. Mennem kell, felébredt a kisbabám. – Várj! – Branna lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a padláson lévő dobozt. A következő pillanatban kis plüsskutyát tartott a kezében. – Ez a babáé. Ajándék a kuzinjaitól. – Egy kiskutya? – Sorcha Brannaugh-ja megsimogatta, és elmosolyodott. – Milyen puha. – Az enyém volt, és mindenki nagyon szerette. Legyetek mindnyájan áldottak ezen a napon. – Neked és a körödnek is ezt kívánom. Még találkozunk. Hiszem, hogy veletek leszünk, amikor kell. – A nő a kutyája fejére tette a kezét, és eltűnt. Branna megsimogatta Kathelt. – Egyszer úgy gondoltam, hogy az én gyerekemnek adom ezt a kis plüsskutyát. De mivel ez nem így lesz, jó ajándék a kuzinomnak. – Kathel Brannához dőlt a hatalmas testével, hogy megvigasztalja. – Most pedig dolgoznunk kell. De először egy kekszet érdemelsz, amiért ilyen barátságosan fogadtad a kuzinunk kutyáját. Kivett egy kutyakekszet a dobozból, és elmosolyodott, amikor Kathel illedelmesen leült. – Milyen szerencsés vagyok, hogy ennyi szerelmem van az életemben. – A nő lehajolt, megpuszilta a kutya feje búbját, és odaadta a kekszet. A békés magányban elkészítette a teáját, és leült a kan​dalló mellé olvasgatni, hogy a könyveiben információt keressen a démonokról. Az egész délután az övé volt, és ez ritka áldás volt mostanában. Ezért a munkát és az olvasást főzéssel kötötte össze, hogy szórakoztassa magát. Odatett főni egy csirkét, és elhatározta, hogy készít egy jó csirkelevest, sok zöldséggel és galuskával. Ha aznap nem lesz tele a ház, akkor egy tányérnyit megtart magának, a többit pedig lefagyaszthatja, és majd akkor veszi elő, amikor megint mindenki

nála vacsorázik. Sötétedéskor átvitte a könyveket a konyhába, hogy ott folytathassa a munkát, miközben szemmel tartja a levest. Éppen egy pohár borral jutalmazta meg magát, amikor Iona belépett. – Én is kérek egy pohárral. Kivittem nagyit a repülőtérre, sírtam kicsit, mert szomorú voltam, hogy vissza kell mennie, ugyanakkor örültem, hogy nemsokára ideköltözik. Azt hittem, hogy végeztem a napommal. – A nő töltött magának egy pohár bort. – De Boyle telefonált, hogy tizenkét fős csoport érkezett, akik Ashfordban szilvesztereztek, és úgy döntöttek, hogy már kijózanodtak, és lovas túrára indulnának a környéken. Úgyhogy mehettem vissza a munkába. Iona ivott egy kortyot. – Azért fecsegek összevissza, és még folytatom is, ha nem lövöm le magam, mert nem merlek Finről kérdezni, hátha nem akarod, hogy faggassalak. – Gondolom, sejted, hogy lefeküdtünk. – Szerintem mindenki sejti, mert elég nyilvánvaló volt. Boldog vagy, Branna? Branna a tűzhelyhez lépett, hogy megkavarja a levest. – Ideje volt, mert már nagyon régen feszült ez közöttünk, és egyáltalán nem bánom. Boldog vagyok – tette hozzá, amikor Iona továbbra is várakozva nézett rá. – Ma boldog vagyok, és ennyi elég. – Akkor én is boldog vagyok. – A nő közelebb lépett, és megölelte Brannát. – Miben segíthetek? Mármint a szakterületemen belül? – A vacsora már rendben van. Ülj le, olvasd át a jegyzetei​met, és mondd el, mit gondolsz az egészről. – Rendben. Boyle-lal úgy terveztük, hogy elmegyünk a kocsmába vacsorázni, aztán nála alszunk. Connor és Meara is így döntött. Arra gondoltunk, hogy terveid vannak Finnel, és nem akarunk zavarni. De látom, egy nagy fazék levest főztél, úgyhogy… – Miattam ne változtassatok a terveiteken. Úgy volt, hogy a nagy részét lefagyasztom. Kedvem támadt levest főzni, mert közben van időm gondolkodni. Branna nem említette, hogy nincsenek tervei Finnel, viszont örülne egy magányos estének. – Azt tervezed, hogy továbbra is… találkozol vele? Mármint vele vagy. – Egyszerre csak egy napra gondolok, Iona. Most nem tervezek ennél távolabbra. – Rendben, de azért elárulom, hogy láttam ma Fint, mert valami üzleti ügyben beszélt Boyle-lal. Olyan… boldognak tűnt. Nyugodtnak. – A szex megnyugtatja az embert. Finnel van egy megállapodásunk, és mindketten elégedettek vagyunk vele. – Ha ti igen, akkor mi is. – Iona leült, és olvasni kezdett. Branna megkóstolta a levest, kicsit gondolkodott, majd tett bele egy kis rozmaringot. Iona megszólalt az asztalnál. – Egy kapu? Ez annyira logikus! Az egy gonosz kő, amit emberi áldozattal készítettek, apa- és anyagyilkosság révén. Van ennél jobb módja, hogy Cabhanbe kerüljön egy démon? Mindjárt érthetőbb az egész. Sorcha hamuvá égette, mi is elláttuk a baját, véresre sebeztük, de a démonnal nem foglalkoztunk. Hogyan lehet elpusztítani egy démont? – Olvasd tovább – biztatta az unokatestvérét Branna. Úgy tervezte, hogy pizsamában eszi meg

a levesét. Egy tálcán a szobájába viszi, és közben olvas egy könyvet, aminek semmi köze a varázsláshoz, a gonoszhoz, a démonhoz. – Egy második méreg – suttogta Iona. – Két csapás egymás után. És egy varázslat, ami lezárja a kaput. Hogyan lehet bezárni egy kaput, amit emberi áldozattal nyitottak meg? Ez nehéz lesz. És… meg kell nevezni Cabhan démonát? – Iona Brannára nézett. – Tudod a nevét? – Még nem. De ezt a tanácsot kaptam Sorcha Brannaugh-jától. Ma eljött hozzám. A látogatását is részletesen leírtam. Az a legfontosabb az egészben, hogy mindkettőnk idejében ugyanazon a napon voltunk. Náluk is ma volt az év első napja. Azt hiszem, ha valahogy ilyen összhangban maradhatnánk, akkor többet tudnánk nyerni egymásból. – Ismersz egy démonológust? – Így kapásból nem, de biztosan találunk egyet, ha szükség van rá. Bár szerintem nem olyan bonyolult a dolog. – Szerinted hogyan lehet egyszerűen megtudni egy démon nevét? – Úgy, hogy megkérdezzük tőle. Iona hátradőlt a széken, és felnevetett. – Az tényleg egyszerű volna. Ha ma este akarsz erről beszélni, mind idejöhetünk, miután találkoztunk a kocsmában. – Azt hiszem, te is el tudod mondani a többieknek. – Rendben. Mikor jön Fin? Nem akarok útban lenni. Branna visszament a leveshez. – Nem állapodtunk meg konkrét időpontban. Szeretjük a meglepetéseket. – Értem. Akkor én most felmegyek, lezuhanyozom és átöltözöm. Aztán megkérem Boyle-t, hogy jöjjön értem. Négyen összedugjuk a fejünket, és átbeszéljük, aztán majd később veled meg Finnel is. – Az remek lesz. Megtévesztette Ionát, gondolta Branna, miután egyedül maradt. De nem hazudott, hiszen nem állította, hogy Fint várja. Talán félreérthetően viselkedett, de szüksége volt pihenésre. Nem volt kedve a beszélgetéshez, szerette volna néhány napig magában átgondolni a történteket. Talán egy könyv helyett inkább tévénézéssel pihenteti az agyát. Megnéz valami vidám és romantikus filmet. Nem is emlékezett arra, mikor csinált utoljára ilyet. – Elmentem! – kiáltott fel Iona kifelé menet. – Írj, ha szükséged van rám. – Érezzétek jól magatokat. Branna megvárta, amíg becsukódik az ajtó, aztán mosolyogva elővett egy műanyag dobozt, amelyben lefagyaszthatja a levest. Egy tányér leves, egy pohár bor, majd eszik abból az almás süteményből, amit nemrég sütött. Végre csend és nyugalom. Felveszi a kényelmes pizsamáját, és megnéz egy vicces filmet a tévében. Még végig sem gondolta a terveit, amikor kinyílt az ajtó. Fin lépett be rajta, nyomában Bogárral, a kezében óriási csokor orgonával. Az illat a tavasz ígéretével töltötte meg a levegőt. Branna felvonta a szemöldökét. Vajon milyen messze utazott, hogy megvegye a csokrot? – Azt hiszed, hogy egy mezőrevaló virággal vacsorát és szexet szerezhetsz magadnak?

– Mindig szeretted az orgonát. És Boyle meg Connor többször is hangsúlyozta, hogy ma este elmennek, ránk hagyják a házat. Nem okozhatok csalódást a barátaimnak. Branna elővette a legnagyobb vázáját, és nekilátott, hogy elrendezze a virágokat. Közben Bogár és Kathel vidáman birkózni kezdett a padlón. – Egy tányér levest akartam enni, tévénézés közben. – Ez a program nekem is tetszik. Branna beszívta az orgona illatát, és eszébe jutott egy régi tavasz, amikor Fin ugyanilyen hatalmas csokorral állított be hozzá. – Sütöttem almás süteményt. – Imádom az almás sütit. – Emlékszem. – Ez megmagyarázta, miért jutott eszébe éppen ezt a süteményt készíteni. – Kellemes terveim voltak egy majdnem tökéletes estéhez. – Branna néhány pillanatra félretette a csokrot, és Finhez fordult. – De most már tökéletes, mert itt vagy. Branna a férfi karjába simult, és a vállára hajtotta a fejét. – Itt vagy – suttogta.

Branna tudta, hogy minél előbb meg kell találnia a megoldást. Heteken át tanulmányozta a könyveket, a feljegyzéseket és a naplókat. Táblázatokat készített, számolgatott, de nem került közelebb a válaszhoz, és még mindig nem tudta, mikor és hol legyen a következő összecsapás. Ami egyben az utolsó, ha az istenek is úgy akarják. Általában keveset aludt, azt sem jól, és észrevette magán az alváshiány jeleit. Már csak a hiúsága miatt is igyekeznie kellett. Mióta rendszeresen lefeküdtek Finnel, az alvásideje nem nőtt, de legalább jobban kipihente magát abban a néhány órában. Mégsem jutott közelebb a megoldáshoz az idő és a hogyan kérdésében. Úgyhogy keményebben kell dolgoznia. Az életében lévő rendszer mindig megnyugtatta. A munkája, az otthona, a családja közötti egyensúly és összhang meghatározta a napjait. Az új év azt jelentette, hogy fel kell töltenie a bolt árukészletét, palántázni az üvegházban, kisöpörni a negatív energiákat, és megújítani a védő bűbájokat. Mindezek tetejébe még két esküvő megtervezése is vár rá. A délelőttöt az új áruk készítésével töltötte. Elmerült a kellemes illatokban, és elégedett mosollyal töltötte a Kék jég termékeket az újonnan rendelt tégelyekbe. Mindegyiket gondosan felcímkézte, és dobozba tette, hogy bevigye a faluba. Gyertyákat is visz, mert Iona megtizedelte a készleteit, amikor bevásárolt Fin szilveszteri bulijára. Ellenőrizte a listáját, és készített még a balzsamból, amit Boyle használ a lovardában. Ha jól alakul a napja, beadja neki. Sőt készít még egy adagot a nagy istálló számára is. Elhatározta, hogy elmegy vásárolni. Iona volt ugyan a soros, de Brannának kedve támadt bemenni a faluba. A Finnel töltött éjszaka után a körével együtt vacsoráztak, de nem sokkal jutottak előbbre. Viszont elfogyasztották a lefagyasztott levest, ezért esedékessé vált egy látogatás a boltba.

Az órára pillantott, és úgy számolta, hogy legkésőbb két óra múlva visszaér. Aztán megpróbálkozik egy démon elleni méreg elkészítésével. Branna felvette a meleg télikabátját, piros-kék sálat meg az ujjatlan kasmírkesztyűt, amivel saját magát lepte meg karácsonyra, és a dobozokat bepakolta az autójába. Mivel Kathelt sehol sem látta, elküldte hozzá a gondolatait, és látta, hogy Bogárral meg a lovakkal időzik. Engedélyt adott neki, hogy maradjon, amíg kedve tartja, aztán elhajtott Congba. A tervezett idő felét a faluban töltötte, és Eileennel társalgott a boltban. Aztán bement a szupermarketbe, és vásárlás közben meghallgatta Minnie O’Hara legfrissebb pletykáit. A nő mindenkit ismert, akit kellett. Azt is tudta, hogy szilveszterkor az ifjú Tim McGee (akinek az apját nagy Timnek, a nagyapját pedig öreg Timnek hívták) alaposan felöntött a garatra, és szerenádot adott Lana Kerrynek, aki három év után felbontotta az eljegyzésüket, mert a fiú nem adta jelét a további szándékának. Kitartóan kornyikált a nő ablaka alatt, szörnyen hamisan. Köztudott, ha az ifjú Tim dalra fakad, a falu összes kutyája vonítani kezd kínjában. Most hajnali fél négykor zendített rá, amikor az alatta lakó francia lány, egy bizonyos Violett Bosette, aki a kávéházban dolgozik, kinyitotta az ablakát, és kihajított egy ócska csizmát. Minnie szerint a lány nagyon jól célzott, ahhoz képest, hogy francia, és a csizma pontosan az ifjú Tim feje búbján landolt. A bánatos dalnok elterült a földön, de nem adta fel, és ott folytatta a szerenádot. Ekkor Lana kijött, és bevitte a lakásába. Amikor másnap délután együtt kiléptek a ház ajtaján, a gyűrű megint Lana kezén volt, és május elsejére tűzték ki az esküvő időpontját. Jó történet, gondolta Branna, miközben megint elhagyta a falut, és a lovarda felé tartott. Főleg azért, mert ismert minden résztvevőt, kivéve a francia lányt. Megérte, hogy ezért kicsivel tovább időzött a boltban. A kerülőutat választotta, mert jólesett neki az autókázás, és már majdnem látta a lovardát, amikor észrevette az öregembert, aki az út szélén térdelt, és egy sétabotra támaszkodott. Félreállt a kocsival, és kiszállt. – Megsérült, uram? – Branna elindult felé, és közben sérülések nyomait kereste. Aztán megállt, és félrehajtotta a fejét. – Elesett, uram? – A szívem, azt hiszem. Alig kapok levegőt. Segítene, kisasszony? – Hát persze, hogy segítek. – A nő kinyújtotta a kezét, és erőt sugárzott ki. Az öregember hátrabukfencezett. – Azt hiszed, ilyen ócska trükkel be tudsz csapni? – Branna hátradobta a haját, miközben az öreg felemelte a fejét, és ránézett. – Azt hitted, nem látok át a burkon, és nem tudom, mi van benne? – Megálltál, és a védelmeden kívül vagy. – Az öregember felemelkedett, Cabhanné változott, és mosolygott. A vörös kő lüktetve lövellte ki magából a fényt. – Azt hiszed, védelem nélkül vagyok? Gyere közelebb. – A nő a behajlított mutatóujjával hívogatta a varázslót. – Támadj rám! A köd szétterjedt, mintha jeges tűk szurkálták volna Branna bokáját. Az ég beborult, félhomály ereszkedett rájuk. Cabhan a földre kuporodott, farkassá változott, és ugrani készült. Branna tenyérrel kifelé meglendítette a kezét, és erős védőpajzsot emelt maga elé. A farkas

beleütközött a levegőben, és hátrahanyatlott. Rossz alakot választottál, gondolta Branna, mert ebben a formájában úgy olvasott Cabhan gondolataiban, mint egy nyitott könyvben. Megpróbált a fejébe hatolni, kereste a nevet, de csak haragot és éhséget érzett. Amikor a varázsló farkasként jobbról támadt, felkészült arra, hogy a férfi balról fog rárontani. És tűzzel válaszolt a tűzre, erővel az erőre. Csodálkozott, hogy a föld nem hasad meg az erőtől, ami kilobbant belőle. A levegő pattogott és szikrázott tőle. Addig kitartott, amíg a teste izmai megfeszültek az erőfeszítéstől. Miközben kitartott, a köd kegyetlen hidege feljebb kúszott. Összpontosított, elhárította a támadást, mégis érezte, hogy jeges ujjak kúsznak fel a lábszárán. Az őszinte felháborodásnak is van ereje. Olyan ütést mért rá vele, mint egy ökölcsapás. Cabhan szája véres lett, mégis nevetett. Branna tudta, hogy nem lett volna szabad engednie a haragnak, mert az elhomályosította az érzékeit. Cabhan kihasználta a figyelmetlenségét, előrelendült és megragadta a mellét. Csak egy pillanatra, de az is túl sok volt. Branna már észt és ravaszságot vegyített a dühébe, és esőt hívott az égből. A forró lángeső elmosta a ködöt, és megégette Cabhan bőrét, ahová a cseppek hullottak. Felkészült a következő támadásra, mert látta a szemében, hogy nem akar tágítani. Aztán meghallotta a paták dübörgését, a sólyom éles harci kiáltását, és a kutya ádáz vonítását. – Lágy, érett és termékeny. Beléd plántálom a magomat, és a fiamat. – A tövéig megégetem a férfiasságodat, és a maradványait a hollók elé vetem, ha megpróbálod. Maradj még, Cabhan. – Branna kitárta a karját, elállította az esőt, és vakító fényből készült pálcát meg tűzgömböt tartott a kezében. – A kö​röm eljött, hogy üdvözöljön. – Majd máskor, Sorcha. Mert egyszer úgyis egyedül talállak. Fin leugrott Baruról, lángoló karddal a kezében. Cabhan sziszegve párává vált. Fin Kathellel együtt ért oda hozzá, és megragadta Branna vállát. – Megsebesített? – Nem sérültem meg. – De miután kimondta, megérezte, hogy a melle fájdalmasan lüktet. – Vagy nem olyan súlyos, hogy számítson. Egyik kezét Fin szívére, a másikat Kathel fejére tette. – Nyugodjatok meg – mondta, amikor a többiek is odaértek hozzá lóháton és teherautón. A két sólyom, Roibeard és Merlin, Boyle teherautójára ült. Mielőtt meg tudott volna szólalni a záporozó kérdések özönében, meglátta a kis istállókutyát, ahogy rövid lábain bukdácsolva szaladt felé az úton. – Bátor szíved van – dicsérte meg a nő, és a karjába vette. – Itt nagyon nyílt terepen vagyunk – mondta a többieknek. – És nincs komoly bajom. – Connor, elvinnéd Branna kocsiját? Magamhoz ültetem Barun. Az én házam van a legközelebb. – Én is tudok vezetni! – tiltakozott Branna, de Fin egyszerűen felkapta, a nyeregbe ültette, aztán mögé pattant. – Túlságosan sokat engedsz meg magadnak – jegyezte meg Branna epésen. – Mert túlságosan sápadt vagy.

Branna magához ölelte a kutyát, mert Baru már vágtatni kezdett. Azért sápadt, mert nagyon heves csata volt, még ha rövid is. De hamar visszanyeri a színét és a nyugalmát. Rájött, hogy nincs értelme vitázni, mert mindenki aggódik érte, és hasonló helyzetben ő is nyugtalankodna. Amikor elérték az istállót, Fin leugrott a nyeregből, leemelte Brannát, és a tátott szájjal bámuló Seanra nézett. – Lásd el a lovakat! – kiáltotta oda neki. Branna még megalázóbbnak tartotta volna a helyzetet, ha kapálózva tiltakozik, ezért szó nélkül hagyta, hogy Fin bevigye a házába. – Minden ok nélkül jelenetet rendeztél, és már az egész megyében pletykálni fognak rólunk. – Elég ok, hogy Cabhan rád támadt az út közepén, fényes nappal. Igyál egy kis whiskyt. – Nem kérek, de egy tea jólesne, ha nem túl nagy probléma neked. A férfi mondani akart valamit, de aztán sarkon fordult, ott hagyta Brannát a nappali heverőjén, és bement a konyhába. Miután egyedül maradt, Branna gyorsan lehúzta a pulóvere nyakát, és lenézett. Tisztán látta Cabhan ujjai nyomát a bőrén, a melltartója fölött. Felállt, és úgy döntött, hogy jobb, ha diszkréten intézi el ezt az ügyet. Ám ekkor berontott a házba a köre meg a kutyák. – Ne kezdjétek el már megint. Először szeretnék elmenni a mosdóba – hadarta Branna, majd Mearára és Ionára nézett. A pillantásában egyértelmű kérés volt. A két nő követte a lépcsőforduló alatt lévő kis fürdőszobába. – Mi az? – förmedt rá Iona. – Mit titkolsz előlük? – Nem szeretném, ha az öcsém meg a vőlegényed a mellemet bámulná. – Azzal levette a pulóverét meg a melltartóját. Meara felszisszent. – Branna… – suttogta Iona, és felemelte a kezét. – Majd én. – Ha a kezemre teszed a kezed. – Branna megfogta a mellét. – Én is meg tudnám csinálni, de a segítségeddel gyorsabb és könnyebb lesz. Branna felhozta magából a meleget, a gyógyítást, és sóhajtott, amikor Iona csatlakozott hozzá. Meara közben átkarolta a vállát. – Nem mély. Csak a másodperc töredékéig volt rajta a keze. – De fáj – állapította meg Iona. Branna bólintott. – Igen. Illetve csak fájt. Már enyhül, és az én hibám, hogy rést hagytam neki. – Szerintem gyorsabban menne, és kevésbé fájna, ha közben belém néznél, és erősítenél. Csak most, rendben? Nézz rám, Branna! Nézz belém! A fájdalom elszáll, hagyd elmenni. A seb enyhül. Érezd a meleget. Branna hagyta elmenni a fájdalmat, megnyitotta magát, és összefonódott Ionával. – Már tiszta. Nem hagyott nyomot rajtad vagy benned. Már… – Iona elhallgatott, további sérülések után kutatott, és a szeme tágra nyílt. – Branna!

– Igen, gondoltam, hogy ez lesz a következő. – Branna kigombolta és leengedte a nadrágját. A belső combján karmoláshoz hasonló csíkok voltak. – Átkozott gazember! – sziszegte Meara, és erősen megszorította Branna kezét. – A köd… alattomos támadás volt. Inkább csak súrolta, nem mart bele, ezért nem olyan sötét és fájdalmas. Intézd el, Iona, ha nem bánod. Branna átadta magát a melegségnek, elengedte a sérülést, és befogadta, amit Iona adott neki. A fájdalom nemsokára nyom nélkül eltűnt. – Meg akart ijeszteni, és azon a területen támadott meg, ami minden nő rémálma. De nem sikerült megijesztenie. – Branna nyugodtan begombolta a nadrágját, visszavette a melltartóját, majd a pulóverét. – Feldühített, és egy pillanatra elveszítettem a fejem. Ez alkalmat adott neki, hogy átmenjen a védelmemen, és megtalálja azt a kis rést. Másodszor nem fog megtörténni. Branna szigorú pillantást vetett magára a mosdó fölött lógó tükörben, és végzett egy csinosító bűbájt. – Rendben, készen is vagyunk. Köszönöm nektek. Most megnézem, hogy Fin milyen teát készített nekem, aztán mindenkinek elmesélem a történteket. Branna kilépett a fürdőszobából. Connor abbahagyta a járkálást az előtérben, odasietett hozzá, és magához ölelte. – Jól vagyok. Ígérem, hogy… Ne kutakodj a fejemben, Connor, mert csak felbosszantasz. – Jogom van meggyőződni arról, hogy a nővéremnek nem esett-e baja. – Mondtam már, hogy jól vagyok. – A mellén hagyta a keze nyomát, ami fekete volt, mint a szurok. Branna döbbenten nézett a barátnőjére. Micsoda gonoszság, gondolta. – Nem tarthatunk vissza semmit – jelentette ki Meara, és kihúzta magát. – Nem helyes, nem igazságos, és nem is okos. Te is ezt tennéd, ha rólam vagy Ionáról volna szó. Connor fel akarta húzni Branna pulóverét, de a nő a kezére csapott. – Vigyázz, mit csinálsz! Ionával már elintéztük. Kérdezd meg tőle, ha nekem nem hiszel. – Nyoma sincs benne Cabhannek – erősítette meg Iona. – De otthagyta a jelét a combján meg a mellén. – Rád tette a kezét? – Fin hangja vészjóslóan nyugodt volt. Branna egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem érezte, hogy a férfi mögé lépett. – Hagytam, hogy feldühítsen, tehát az én hibám. – Azt mondtad, hogy nem sérültél meg. – Mert csak akkor vettem észre, amikor ideértünk, és megnéztem. Semmiség, ahhoz képest, ami Connort vagy Boyle-t érte. Vagy téged. Csak megérintett, és meg akart vele sérteni, mert nem véletlen, hogy hol hagyta rajtam a jelét. Fin elfordult, a kandallóhoz ment, és a lángokba bámult. Boyle viszont Brannához lépett, és átkarolta a derekát. – Gyere, kedvesem. Ülj le, és idd meg a teádat. Talán egy kis whiskyt is tehetnél bele. – Azért annyira nem rendültem meg. Annál keményebb fából faragtak. De köszönöm. Mindnyájatoknak köszönöm, hogy ilyen gyorsan jöttetek.

– Nem elég gyorsan. Branna megszorította Connor karját, amikor mellé ült. – Az én hibám, bevallom. Meara már lehordott miatta, és igaza volt. Néhány pillanatig egyedül akartam lenni Cabhannel, mielőtt hívlak titeket. És mielőtt leharapjátok a fejemet, közlöm, hogy tényleg csak néhány pillanat volt. És jó okom volt rá. – Jó okod? – Fin elfordult a tűztől, és Brannára meredt. – Milyen okod volt arra, hogy ne hívd a körödet? – Csak egy pillanatig tartott – mentegetőzött a nő. – És védve voltam. Fin szeme villogott a haragtól. – Annyira mégsem, ha rád tudta tenni a kezét, és nyomot hagyott rajtad. – Én tehetek róla, szándékosan csináltam. Reméltem, hogy farkassá változik, és nem is csalódtam. Arra gondoltam, talán sikerül kihúznom belőle a démon nevét, miután már tudjuk, hogy erre van szükségünk. De túl rövid volt az idő, és csak sötétséget meg mohóságot találtam benne. Hosszabb időre van szükségem. Megígérem, hogy kiszedem belőle a démon nevét, ha tovább vagyok vele. Branna felvette a teáscsészét, belekortyolt, és elégedetten bólintott. A tea olyan erős volt, hogy le tudott volna győzni egy csapat varázslót. Ez így jó, gondolta. – Beteg öregember képében jelent meg az út szélén. Azt hitte, hogy becsaphat, és néhány másodpercig tényleg sikerült megtévesztenie. De csak azért, mert gyógyító vagyok, és az a hivatásom, a kötelességem, hogy segítsek a rászorulóknak. – Ezt ő is jól tudja – vetette közbe Connor. – Persze. De a nőket kevesebbnek, gyengébbnek és ostobábbnak tartja, még akkor is, ha van erejük. Ezért megjátszottam magam, úgy tettem, mintha elhinném, hogy tényleg védtelen öregembernek hiszem. Aztán váratlanul lesújtottam rá, mire bukfencezett a levegőben. Tudom, hogy abban a pillanatban hívnom kellett volna titeket, és ígérem, hogy legközelebb nem késlekedem. Ahogy sejtettem, farkas alakjában támadt rám. Branna elmesélte nekik a történteket, egyetlen részletet sem hagyott ki, majd letette a teáscsészét. Connor átölelte a nővére vállát. – A hollók elé veted a férfiasságát? – Hirtelen ez jutott eszembe. – És a kő? – Az elején ragyogó vörös volt, és akkor is fénylett, amikor megragadott. De elhomályosodott, amikor az erőm megégette. – Branna mély levegőt vett. – A szemében valami őrültséget láttam. Sorchának nevezett. Rám nézett, és őt látta bennem. Fin szerint a barlangban is ezt történt. Még mindig Sorcha a legfontosabb számára. – Évszázadok teltek el… – Boyle összehúzta a szemét, és bólintott. – Még most is őt akarja, de sohasem kapja meg. Ebbe tényleg bele lehet csavarodni. Ezért van ennyire oda Sorcháért. – Most pedig te vagy neki Sorcha – közölte Fin komor arccal. – Mert hasonlítasz rá. Eleget látok a gondolataiból, és tudom, hogy őt látja benned. – Mert tényleg bennem van. De az őrültségében zavarodottságot is láttam. Ez pedig gyengeség, ami nekünk előnyt jelent.

– Néhány pillanatra láttam ma délelőtt, amikor turistákat vezettem – jelentette be Meara. – Én is láttam, de még nem volt alkalmam elmesélni nektek. – Iona dühösen fújt egyet. – Már erősnek érzi magát, és egyre merészebb. – Könnyebb végezni vele, ha nem rejtőzködik – vélte Boyle. – Most vissza kell mennem a lovardába. Meara vagy Iona itt maradhat veled, ha szükséged van rá – tette hozzá, Brannára nézve. – Már jól vagyok, és… a pokolba! – A nő talpra ugrott. – Bevásároltam, és minden bent van még a kocsiban. – Majd elintézem – ajánlkozott Connor. – És mindent oda teszel, ahol sohasem fogom megtalálni? Vettem egy szép darab marhahúst, és arra gondoltam, hogy megsütöm. – Krumplival, répával és hagymával? Meara megcsóválta a fejét. – Connor, most is csak a gyomrodra tudsz gondolni, amikor a nővéred még alig nyugodott meg? – Azért, mert tudja, hogy jól vagyok. De ha nem így volna, a főzés akkor is megnyugtatna. – Ide hozzuk be – jelentette ki Fin ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha főzni van kedved, itt is csinálhatod. Ha szükséged van valamire, ami nincs itthon, akkor beszerezzük. Van egy kis dolgom az istállóban, és még fent is kell dolgoznom egy darabig, de valaki mindig a közelben lesz. Fin a választ meg sem várva kisétált a házból. Biztosan azért, hogy behozza az ételeket a kocsiból, gondolta Branna. – Hagyd rá, Branna – szólalt meg Iona halkan, és megsimogatta Branna karját. – Nem a gyengeség jele, ha most engedsz, és ő sem fog gyengének tartani. Csak kicsit megnyugszik. – Azért megkérdezhette volna, hogy mit akarok csinálni. Connor megcsókolta a nővére homlokát. – Te is ezt kérted volna tőle. Akkor mi most megyünk, és vacsorára visszajövünk. Ha szükséged van bármire, nyugodtan szólj. Miután mind elmentek, Branna visszaült a heverőre, és so​káig nézte a lángokat a kandallóban.

13. Branna kénytelen volt beérni azokkal a hozzávalókkal, amelyek a rendelkezésére állnak. Úgy döntött, hogy Fin üvegfalú reggelizősarka lesz a legjobb hely a munkához és az olvasáshoz, mert ott a konyha közelében lehet, és szemmel tarthatja a sütőben a húst. A férfi távol tartotta magát tőle, nem is szólt hozzá, és Branna jól tudta, hogy ezt szándékosan csinálja. Nem baj, dühöngje ki magát, gondolta. De nem tagadhatta, hogy a férfi hűvös viselkedése a saját ingerültségét is fokozta. Az is bosszantotta, hogy a szűkös készletek miatt nem élheti ki magát kedvére Fin konyhájában. Mert a helyiség valósággal lenyűgözte. Nem győzte csodálni a tökéletes részleteket, az ügyes megoldásokat, mint például a tűzhely fölött lévő csapot. Így a főzőlapon álló edényt megtölthette vízzel, és nem kellett a nehéz fazekat a mosogatótól odacipelni. A főzőlapot nagyon irigyelte tőle. Neki is szüksége volna hatlapos tűzhelyre, ha már ilyen sok embernek főz. Nem igazság, hogy egy férfinak, aki nem is szokott főzni, jobb konyhája van, mint neki. Pedig addig az övét is stílusosnak és hatékonynak tartotta, az álmai megvalósulásának. Ezen borongott, miközben a húst pácolta, és felállította az ideiglenes munkaállomását a reggelizősarokban. Készített egy csésze teát, tányérra tett néhány kekszet. Természetesen csak készen vásárolt süteményt talált a házban. Letelepedett a sarokban, míg a kutyája Bogárral együtt horkolt az asztal alatt. Aztán a második mérgen dolgozott. Megpróbálta kitalálni a megfelelő összetevőket, a varázsigét, az időzítést. Küldött egy hosszú e-mailt az apjának, hátha tud valamit a démonokról, vagy ismer valakit, aki nála nagyobb szakértő a témában. Mire Fin bejött a piszkos istállóruhájában, Branna már befejezte a könyvek és feljegyzések tanulmányozását, és a pultnál ülve répát pucolt. A férfi kivett egy sört a hűtőből, de nem szólt semmit. – Te erősködtél, hogy itt főzzek. – Branna hangja nem volt kifejezetten barátságtalan, csak ingerült. – Ha továbbra is ragaszkodsz a haragodhoz, akkor menj máshová. A férfi régi dzsekit és pólót viselt, a farmerja foszladozott a térdénél, és kopott bakancs volt a lábán. A haját felborzolta a szél, hűvös volt az arckifejezése. Branna bosszankodva állapította meg, hogy még így is ellenállhatatlanul vonzó. – Nem haragszom rád. – Akkor furcsa módon fejezed ki a barátságos érzéseidet, mivel már kétszer átmentél a házon, és egy szót sem szóltál hozzám. – Veszek néhány hátaslovat a lovas túrákhoz, és tárgyalok egy fiatal sólyom eladásáról. Ez a vállalkozásom, számomra ez jelenti az üzletet, és azért mentem fel az irodámba, hogy ne a lovászok meg a délutáni órára érkező fiatal lány előtt beszéljem meg az adásvételek részleteit. A férfi Branna felé intett a sörével, és ivott egy kortyot.

– Ha nem bánod. – Nem bánom, de jobban szeretném, ha máshol vágnál ilyen komor képet. Elég nagy ez a ház. – Szeretem a nagy házakat. – A férfi közelebb lépett, és megállt a konyhasziget másik oldalán. – Nem haragszom rád, úgyhogy ne viselkedj ilyen ostobán. Branna úgy érezte, forrni kezd a vére. – Most már ostobának tartasz? – Nem azt mondtam. – Ha mindenáron itt akarsz maradni, akkor én megyek máshová. – Branna lecsapta a hámozót, hátralökte a széket, és már félúton járt az ajtó felé, amikor Fin megfogta a karját. A nő olyan lökést adott neki, a helyiség másik felébe repítette volna Fint, ha nincs rá felkészülve. – Csillapodj, Branna, mert keményen dolgoztam az elmúlt órákban, és fáradt vagyok. A nő szemében még mindig izzott a harag. – Nem tűröm, hogy ostobának nevezzenek! – Nem mondtam, hogy ostoba vagy, csak azt tanácsoltam, hogy ne viselkedj úgy, mintha az volnál. – A férfi hangja hideg volt, mint a januári eső. – Harmadszor mondom, hogy nem haragszom rád. Viszont a tomboló harag enyhe kifejezés arra, amit Cabhan iránt érzek. Az átkozott gazember, aki rád merte tenni a kezét. – Megmérgezte Connort, majdnem megölte Mearát és Ionát, feketére égette Boyle kezét, téged meg kiterített a konyhám padlóján. Most mégis azért haragszol rá, mert tudja, milyen a mellem formája? A férfi megfogta Branna vállát, és a nő látta, hogy igazat mondott. A szemében éktelen harag tombolt. – Azok csatában szerzett sérülések voltak, de ez más. Annyi év után végre megengeded nekem, hogy megérintselek, és erre ezt lépi? Nem látod benne a szándékosságot, az időzítést? Azért tette ezt, hogy a véremre, a származásomra gondolj, amikor legközelebb megérintelek! – Ez nem… – Hát nem látod? Nem jössz rá az okos eszeddel, hogy fizikai kapcsolatba lépett veled? Testi kontaktusba kerültetek, és így kivonhatott volna a jelenből, a saját helyedből, és elvihetett volna egy másik időbe vagy helyre, ahová csak akarja. Branna kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán csak némán felemelte mindkét karját, mire Fin elengedte a vállát. Branna visszament a pulthoz, és leült. – Megérdemelném, hogy ostobának nevezz. Erre nem gondoltam, de már látom, mi dühít téged. De az első dolog miatt nem kell aggódnod, mert tudom, hogy semmi közöd ahhoz, amit tett, vagy amit tenni akart velem. Nem fogok erre gondolni, amikor legközelebb megérintesz engem, Fin. Ebben tévedsz. Azt akarta, hogy neked jusson ez eszedbe, és úgy tűnik, elérte a célját. A férfi sör után nyúlt, aztán megrázta a fejét. – Nem kérek sört. Fin nem szólt egy szót sem, csak megfordult, kivette a dugót a Pinot Noir üvegéből, amelyet a nő a pácoláshoz használt. Töltött egy pohárral. Branna lassan kortyolni kezdte a bort. – Ami pedig a második félelmedet illeti, ne félts engem, mert tudom, hogyan vessem meg magam a jelenben, és nem olyan könnyű kirántani. Talán ő azt hiszi, hogy elég ereje van hozzá, de hidd el,

hogy téved. Komoly óvintézkedéseket tettem, miután megpróbálta elcsalni Mearát, és rájöttünk, hogy képes utazni az időben. Bízhatsz bennem. – Rendben. A nő felvonta a szemöldökét. – Csak ennyi? – Ez nem elég? – Az volt a célja, hogy megijeszt és megaláz engem, de egyik sem sikerült neki. Talán meg akarta változtatni az érzelmeimet, hogy ne kívánjam az érintésedet, de ebben is kudarcot vallott. Viszont téged sikerült feldühítenie. Megérti a haragodat, hiszen az „ágyasod” vagyok, és nem akarod, hogy más is hozzám nyúljon. – Nem erről van szó, Branna. – Fin valamelyest megnyugodott, és beletúrt a hajába. – Nem csak erről. Hanem arról, hogy mi érintett meg. – Ő csak a birtoklást érti. Képtelen felfogni az igazi természetedet, mert hiába utasítottad vissza már többször is, ő csak a hasonlóságot látja bennetek. Nem tud túllátni a származásodon. Neked viszont ezt kell tenned, ahogy nekünk is. Én már ismerem a szívedet, különben nem hagytam volna, hogy egyetlen ujjal is hozzám érj, akármit érzek irántad. – A vérét akarom! Azt akarom, hogy a vére a kezemre tapadjon. – Tudom… – Branna megértette Fint, és be kellett vallania, hogy nem egyszer ő maga is így érzett. – De ez bosszúvágy, és a bosszú nem győzi le Cabhant. Illetve önmagában kevés. Ugyanakkor emberek vagyunk, és érthető, ha bosszút akarunk állni rajta, mert nagyon megérdemli. – Nem tudom megőrizni a nyugalmam, ha erről van szó. Nem értem, hogyan csinálod, hogy ilyen higgadt maradsz. – Mert ma a szemébe néztem, és közelebbről láttam, mint most téged. Éreztem a kezét, a hideg, mégis perzselő érintését. És nem a félelem futott át rajtam. Régebben a félelem is felbukkant az érzéseimben, még akkor is, amikor lángolva ragyogott az erőm, és úgy harcoltam vele. De ma nem. Mi erősebbek vagyunk nála. Még úgy is, hogy az a démon benne lakozik. Együtt pedig… mi leszünk a veszte. A férfi megkerülte a pultot, és megint Branna vállára tette a kezét. Gyengéden megszorította. – Most meg kell állítanunk őt, Branna, akármibe kerül. – Én hiszem, hogy így lesz. Akármibe is kerül, gondolta a férfi, és megcsókolta a nő homlokát. – Szeretnélek megóvni a bajtól. – Szerinted védelemre van szükségem, Fin? – Nem. De azért mindent megteszek, hogy megvédjelek. Nem tehetek róla. A férfi megint megcsókolta Branna homlokát. Akármibe is kerül.

Finnek volt egy vállalkozása, amelyet vezetnie kellett, és a munka nem csak akkor várt rá, amikor neki éppen megfelelt. Vezette a könyvelést, telefonhívásokat intézett, és mindig volt valami hivatalos irat,

amelyet el kellett olvasni, alá kellett írni. Már régen megtanulta, hogy egy sikeres vállalkozást nem elég csak megálmodni és elindítani. Hálás volt Boyle-nak és Connornak, hogy intézik a napi teendőket, az adminisztrációt, és döntenek helyette, ha ő éppen nincs a közelben, és a helyzet gyors megoldást követel. De azért ő sem menekülhetett a munka elől. Még az utazásai során is kapcsolatban állt velük telefonon, Skype-on vagy e-mailben. Amikor otthon volt, kötelességének érezte, hogy ő is kivegye a részét a piszkos munkából. Örömmel ápolta a lovakat, mert miközben a szőrüket kefélte vagy a patáikat tisztogatta, nemcsak a testükhöz került közel, hanem a lelkükhöz is. Az etetés, az ápolás mindig alkalmat adott neki arra, hogy lelki kapcsolatot és kötődést alakítson ki velük. Azt sem bánta, ha a madarak piszkát kellett eltakarítania, vagy a tollaikat szárítgatni. Sok örömet szerzett neki, hogy segíthetett a fiatal sólymok idomításában, és közben különleges kapcsolatot alakított ki egy Sassy nevű tojóval. Bár a napok lassan hosszabbodtak, mégis úgy tűnt, hogy nincs elég ideje elvégezni mindazt, amit akart, vagy ami szükséges volt. De az a lényeg, hogy végre otthon lehetett. Már majdnem egy éve, gondolta, miközben Connorral álldogált a solymászat röptetőjében, és egy kék labdát rugdosott Romeónak, az irodavezetőjük lelkes spánieljének. Húszéves kora óta ez a leghosszabb időszak, amelyet itt töltött. Az üzlet, a kíváncsiság és a válaszok kutatása talán újra elszólítja majd otthonról, de nagyon remélte, hogy néhány hónapnál tovább nem marad távol. Amióta a jel megjelent rajta, most érezte először megint otthon magát. Végre… – Szerintem télen, a kisebb forgalomban kellene kipróbálnunk a lovas solymászatot, amiről már beszéltünk. – Igen. Valami különlegeset nyújtanánk azoknak, akik kalandot keresnek. – Connor elrúgta a labdát, és a kutya kilőtt puskagolyóként eredt utána. – Kidolgoztam az árakat, és Boyle a szokásához híven még morgolódik egy kicsit, de nagy vonalakban egyetért. – Én is. Meg kell írnunk az új szerződéseket, és a biztosításon is változtatnunk kell, de azt majd én elintézem. – Örülök, hogy nem kell foglalkoznom vele. Most Fin rúgta el a labdát. – A másik dolog a beosztás, amelyet majd ti fogtok Boyle-lal kidolgozni. Meara meg te tapasztalt lovasok és solymászok vagytok. Iona is egyre jobban bánik a madarakkal. – Lóháton pedig nincsen párja. Tehát hárman leszünk, akikre számítani lehet. Te lehetnél a negyedik. Fin Connorra nézett, és látta, hogy vigyorog. – Nem is emlékszem, mikor vezettem utoljára lovas túrát. Talán az első hónapokban, amikor Boylelal belevágtunk az üzletbe. – Bármikor kimehetsz egy csoporttal, mint gyakornok. Connor el akarta rúgni a labdát, de Fin ellopta tőle egy ügyes csellel, amire még gyerekkorából emlékezett.

– Játszani akarsz? – kérdezte Connor. – Majd ha lesz időnk, de előbb meg kell terveznem az új prospektust. Nemsokára megmutatom, hogy Boyle-lal véleményezzétek. Közben kerítened kellene még valakit, aki ért a lovakhoz meg a sólymokhoz, és el tud vezetni egy kisebb csoportot. Mert úgy gondoltam, hogy ezt az új kalandot eleinte maximum hatfős csoportoknak ajánljuk. Kire gondolsz? – Több olyan emberem van, aki remekül solymászik, de szerintem Brian lehetne a legjobb választás. Szívesen tanul új dolgokat, és szereti a változatosságot. – Akkor beszélj vele, és ha érdekli, nekiláthat a gyakorlásnak. Aztán majd meglátjuk, mennyire ügyes. Először csak a személyzettel és a barátokkal próbáljuk ki. Ha az jól megy, akkor márciustól ezt is ajánlhatjuk a turistáknak. Mondjuk a napéjegyenlőségtől. – Az jó alkalom arra, hogy új dolgokat eszeljünk ki. – Most kicsit kiviszem Sassyt. Elmegyek vele a lovardába, szerzek egy hátast, és megnézem, mit szól a lovakhoz meg a lovagláshoz. Merlin is velem jön, és vigyáz rá. Kíváncsi vagyok, hogy jönnek ki egymással. Szerintem párosítani kéne őket. Connor elmosolyodott. – Én is erről akartam beszélni veled. Tökéletes pár lennének, mert jól összeillenek. Merlin fenséges, Sassy pedig szeszélyes. Remek utódaik lesznek. – Majd ők eldöntik. Fin az övére erősített egy jutalomfalatos táskát, mert Sassyt még mindig azzal lehetett legkönnyebben irányítani, majd felhúzott egy kesztyűt, amelyre rácsatolta Sassy béklyóját. A madár izgatottan tollászkodott, és örült, hogy őt választották a többi közül. Aztán félrehajtotta a fejét, és Finre nézett. Fin elmosolyodott, mert a pillantása egyértelműen kihívó volt. – Nagyon szép vagy, az biztos. – Kisétált a kapun a madárral a karján, és a lovarda felé fordulva hívta Merlint. A sólyom egy darabig a feje fölött szárnyalt, aztán lejjebb ereszkedett, és tett egy kecses kört a levegőben. Ő is kelleti magát, és igyekszik jó színben feltűnni, állapította meg Fin. A karján ülő Sassy széttárta a szárnyát. – Csatlakozni akarsz hozzá? Megbízom benned, hogy jól fogsz viselkedni, és oda mész, ahová vezetlek. – A férfi lekapcsolta a karikát, felemelte a karját, és nézte, ahogy a madár a levegőbe emelkedik. Merlinnel együtt köröztek, néhányszor játékosan bukfenceztek a levegőben, és Fin arra gondolt, hogy Connornak igaza volt. Remek pár lesznek. Élvezte a séták, az ismerős fák, a kanyargó ösvény látványát, a levegő illatát. Szerette volna, de nyomát sem érezte Cabhannek, miközben a solymászattól az istállóig sétált, a sólymok társaságában. A lovarda mindig lenyűgözte. A hatalmas istállóépületek, a karám, a parkoló teherautók és kocsik látványa ismerős volt, és nyugalommal töltötte el. Cézár kidugta a fejét az egyik nyitott bokszból, és halk nyihogással üdvözölte Fint, aki odament hozzá, hogy megsimogassa, és kicsit elbeszélgessen vele, mielőtt belép az épületbe. Boyle-t a számítógép előtt találta, amint haragos arccal mered a képernyőre. – Miért tesznek fel az emberek ennyi ostoba kérdést? – fakadt ki mérgesen.

– Csak azért tartod őket ostobának, mert tudod a választ. – Fin leült az asztal egyetlen viszonylag üres sarkára. – Éppen Connortól és a solymászatból jövök – kezdte a mondanivalóját, aztán megbeszélte Boyle-lal az új szolgáltatásuk részleteit. – Az biztos, hogy Iona nagyon lelkesedik érte. Brian pedig… még fiatal, de úgy látom és hallom, hogy keményen dolgozik. Nagyon jó lovas, úgyhogy érdemes volna kipróbálni. – Akkor majd kidolgozzuk a részleteket. Ha itt nincs rám szükséged, akkor kiviszem Cézárt. Megpróbálkozom egy sólymos lovaglással, mert velem van Merlin meg az egyik fiatal tojó. Kinézek egy lehetséges útvonalat, amelyen végigvihetjük a turistákat. – Légy óvatos. Ionával kora reggel elmentünk a házhoz, hogy megnézzük az építkezést, és látta a farkast, illetve az árnyékát a fák között osonni. – Te nem? – Nem, mert másfelé néztem, és az egyik áccsal beszélgettem. Iona szerint közelebb jött, mint eddig, pedig már körbevette védelemmel a házat. – Majd én is megnézem. – Hálás volnék érte. Fin felnyergelte Cézárt, amely boldogan toporzékolt, mert megérezte, hogy most kedvére vágtázhat, és nem csak lépésben kell poroszkálnia, mint a turistákkal. Fin kivezette a lovat, felszállt rá, kicsit távolabb ment a lovardától, aztán egy jutalomfalatot tett a kesztyűjére, és hívta Sassyt. A madár kecsesen szállt le a kezére, és olyan mohón kapta be a csirkehúst, mintha egy hónapja nem evett volna, aztán kényelmesen elhelyezkedett Fin karján. Cézárral pár pillanatig egymás szemébe bámultak, majd a ló elfordította a fejét, mintha semmi köze nem volna a sólyomhoz. – Nagyon jó hozzáállás – dicsérte meg Fin, és vágtára fogta Cézárt, hogy kipróbálja, mit szólnak az állatok az új helyzethez. A sólyom meglepődött, kitárta a szárnyát, és Fin gyönyörködve nézte. El is szállt volna, ha nem nyugtatja meg. – Nincsen semmi baj. Ez is olyan, mint a repülés. – A madár kicsit fészkelődött, és látszott rajta, hogy Fin megnyugtató szavai még nem győzték meg teljesen, de azért a kesztyűn maradt. Fin lassabb iramra fogta a lovat, jelt adott a madárnak, hogy felszállhat, és az erdő felé vette az irányt. Sassy azonnal ahhoz az ághoz repült, ahol Merlin várta őket. – Remek madár vagy, Merlin. Te előremész, mi pedig követünk. A sólyma cikázni kezdett a fák között, a nőstény követte, Fin pedig lépésben vezette a lovat. A következő félórában megismertette Sassyvel a lovaglás minden sebességét és fajtáját, néha a kesztyűjére hívta, máskor elengedte, hogy szabadon szárnyaljon. A hűvös, nyirkos levegő nemsokára szitáló esőt hozott, de ez egyiküket sem zavarta. Élvezték a szabadságot és a játékot. Fin a fejében térképet készített az útvonalról, és arra gondolt, hogy ez olyan különleges szolgáltatás lesz, amit a turisták imádni fognak. Közben megcsodálhatják a fák között szárnyaló sólymokat, amelyek időnként visszatérnek a kesztyűre anélkül, hogy megzavarnák a ló haladását. Közel járt már, mert hallotta a folyó zúgását, de elég messzire ment az épületektől, és úgy érezte magát, mintha másik időben solymászna a ló hátán ülve. Beleszagolt a levegőbe. Nemsokára havazni

fog. Este hófehér lepel fedi a fákat meg a földet, mélységes csöndbe burkolva a környéket. Aztán jön a tavasz, virágzik a galagonya meg a vadvirágok, amelyeket Branna szorgosan begyűjt, és vázába teszi, vagy a bűbájához használja fel. Fin nagyon remélte, hogy tavasszal békességben sétálhat Brannával az erdőben. Mivel eszébe jutott Branna, irányt változtatott. A két sólyom meg a ló maradhat a háza előtt, amíg ők együtt dolgoznak. Ráfordult egy szélesebb ösvényre, hagyta Cézárt megint gyorsabban ügetni, és felnevetett, amikor meglátta a kis istállókutyát, ahogy kilógó nyelvvel rohant feléjük. – Na, akkor már megtaláltam mind a hármat. Meglátogatjuk Brannát, és egy darabig ott maradunk. Lehet, hogy van valami finom csemegéje számotokra. Aztán megnézzük Boyle új házát, mielőtt hazamegyünk. Úgy tűnt, Bogárnak tetszik a terv, mert engedelmesen kocogott a ló mellett. Fin megint lassított, amikor a hatalmas kidőlt fához értek, amelyet benőtt a kúszónövények sűrű szövedéke, és elrejtette Sorcha házát az arra járók elől. Bogár morogni kezdett. – Igen, erre jár. Én is érzem. Fin megparancsolta Sassynek, hogy maradjon a levegőben, és Merlint a kesztyűjére hívta. Köd kúszott az indák között. Fin kinyújtotta a szabad karját, magához emelte a kutyát, majd az ölébe ültette a nyeregben. Érezte a vonzást, a szinte barátságos hívogatást, hogy menjen át az indák között, merüljön el abban, ami az övé lehet, és fogadja el a felkínált sötét ajándékokat. – Ha csak ennyire vagy képes… – Fin megvonta a vállát, és megfordította a lovat. A farkas éjfekete szőre csillogott, amikor kivágódott a kúszónövények közül, és a vörös kő fényesen lüktetett a nyakában. Cézár megriadt, felágaskodott, de Finnek sikerült megőriznie az egyensúlyát, és gyorsan megához szorította a kiskutyát, nehogy leessen a nyeregből. Meglepődve látta, hogy Sassy a farkas fölé száll, és többször lecsap rá, mielőtt újra a levegőbe emelkedik. Végül egy fa ágára telepedett, és onnan meredt rá. Okos kislány, gondolta Fin. Harcias és okos. – Még egyszer mondom: ha csak ennyire vagy képes… Fin a farkasra rontott Cézárral, és a karja legyintésével megnyitotta a földet a fenevad alatt. A ló átugrott a hasadékon, de a farkas eltűnt. Aztán Fin meghallotta a nevetését, és megfordította a lovat. Cabhan ködszőnyegen lebegett a szakadék fölött. – Ennél sokkal többre vagyok képes, fiam. Még nem ízlelted meg, amit adhatok neked. Vigyázz magadra, mert a végén úgyis hozzám fogsz jönni. Ismerem a véredet. Fin szívesen rátámadt volna még egyszer, de nem volt már heves kamasz, és jól tudta, bizonyos helyzetekben sokkal jobban meg lehet alázni az ellenséget, ha egyszerűen faképnél hagyja. Ezért megint megfordította Cézárt, és sietség nélkül elporoszkált. – Vigyázz magadra. – A hang suttogásként ért a fülébe, nem kiáltásként. – És amikor végzek veled, az örökkévalóságig hozzád kötöm a Sötét boszorkányt, aki után sóvárogsz.

Fin nehezen tudott uralkodni magán, legszívesebben újra megfordult és támadott volna. De nem nézett vissza, csak egy kézlegyintéssel összeforrasztotta a hasadékot, és elhagyta az erdőt. A ház előtt kikötötte a lovat, leszáll a nyeregből, és arcát Cézár fejéhez szorította. – Ma méltó voltál a nevedre, mert nem féltél támadni, amikor kértelek. – Fin felfordította az üres tenyerét, aztán ökölbe szorította a kezét, majd megint kinyitotta, mint egy bűvész. Egy alma piroslott a tenyerében. Míg Cézár a csemegét ropogtatta, Fin a kesztyűjére hívta Sassyt. – Te pedig a fiatal korodat meghazudtolóan bátor vagy. Most vadásszatok Merlinnel Branna mezőjén. – Fin jelzett Merlinnek. – Egy darabig itt maradhattok, amíg Roibeard vigyáz rátok. – Fin lehajolt, és megsimogatta a kiskutyát. – Te pedig… Fogadok, hogy Branna finom falattal jutalmazza az ilyen bátor kiskutyákat. Fin a kutyával együtt belépett a műhelybe. – Látom, tudtad, hogy jutalmat érdemlek – mondta Fin, amikor látta, hogy Branna éppen egy tálca süteményt vesz ki a sütőből. – Nagyon jól időzítettél. – A nő a főzőlapra tette a tálcát, és megfordult. – Valami történt! – kiáltott fel aggódó arccal. – Nem lényeges, de van itt egy kutya, amelyik megérdemel egy kekszet, ha van. – Persze hogy van. – A nő kettőt vett ki a tálból. Közben Kathel is feltápászkodott a kandalló mellől, hogy üdvözölje kis barátját. – Én inkább ezt választom – mondta Fin, és elvett egyet a süteményből, amelyet a nő már kihűtött a rácson. – Elintéztem néhány ügyet otthon, aztán a solymászatban meg a lovardában. Tavasszal szeretnénk beindítani a lovas túrával egybekötött solymászást, mint új szolgáltatást a turistáknak. – Ez nagyon szép és nagyon jó, de mi történt? – Magam is kipróbáltam, milyen a sólymokkal lovagolni. Cézárral, Merlinnel meg egy Sassy nevű tojóval, amelyiket Merlinnel akarjuk párosítani, ha készen áll rá. – És ő mit szól ehhez? – Branna bekapcsolta a vízforralót, közben Fin már a második süteményt majszolta. – Tetszenek egymásnak. Kinéztem néhány útvonalat, ami megfelelő lesz ehhez a túrához, és Bogár csatlakozott hozzánk, amikor a nagy istálló mellett haladtunk el. Aztán erre kanyarodtam, mert arra gondoltam, hogy dolgozom veled néhány órát, és közben elmentem a Sorcha házához vezető bejárat előtt. – Elkerülhetted volna azt a helyet. – Igaz. De nem akartam elkerülni. És mivel arra mentem, most már tudom, hogy a kiválasztott sólyom méltó párja lesz Merlinnek. Fin mindent elmesélt Brannának, elvette a teát, közben egy harmadik süteménnyel szemezett. – Egyre arcátlanabb lesz – állapította meg a nő. – Gúnyolódik, és ki akar hozni minket a sodrunkból. Mindig ezt csinálta. Azt akarta, hogy megint rátámadjak, de eszembe jutott, hogy sokkal sértőbb, ha nem veszem fel a kesztyűt, és faképnél hagyom. – Tudtunkra akarja adni, hogy nem sétálhatunk nyugodtan az erdőben. Gúnyolódik – bólintott

Branna. – El akarja rontani a hangulatunkat, be akar keríteni minket. – Nekem is feltűnt, hogy sokkal magabiztosabb, mint régen. – Kétszer véresre sebeztük, illetve többször is, és legutoljára majdnem elpusztítottuk. – De csak majdnem – mutatott rá Fin. – Mert meggyógyult, és tudja, hogy csak vissza kell jutnia a búvóhelyére, hogy újra összeszedje magát. Tudja, hogy bármikor összecsaphat velünk, aztán megint visszajöhet egy újabb csatára. Olyan, mint egy szerencsejátékos, és úgy gondolja, hogy a nagy számok törvénye alapján egyszer el fogjuk veszíteni a csatát. Megint eljött az idő, Branna, és Cabhan már nagyon készül a következő összecsapásra. – Nem hiszi, hogy el tudjuk pusztítani, illetve a benne lakozó démont gondolja elpusztíthatatlannak. De dolgozom ezen. A nő az asztalhoz lépett, és a jegyzetfüzetére mutatott. – Felhívtam apámat, aki beszélt másokkal, és a segítségével összeírtam azokat az összetevőket meg a megfelelő arányai​kat, amelyek szerintem meg tudják ölni a démont. Közben dolgozom a bűbáj varázsigéjén is. Szükségünk van a nevére. Szerintem csak akkor működik a varázslat, ha a nevén nevezzük a démont, és ezt azok is megerősítették, akikkel az apám tanácskozott. Fin a tenyerébe vette a harmadik süteményt, közelebb lépett, és Branna válla fölött olvasni kezdett. – Szárított denevérszárny, lehetőleg Romániából? – Ezt mondták. – Egy terhes jak farokszőre. – Fin felvonta a szemöldökét. – Viszont nem kell tarajos gőte szeme meg kutyanyelv. Elnézést – szólt oda Kathelnek és Bogárnak. – Viccelődhetsz Shakespeare három boszorkányán, de ezt a listát a lehető legmegbízhatóbb források szerint állítottam össze. – Sisakvirág, darált nadragulya, amazóniai angyaltrombita, örmény bürökszirom, mancinella fa nedve. Némelyiket ismerem. – Mind mérgező növény, és rendkívül erős mérgeket tartalmaznak. Van, amelyiket a legutóbbi bájitalba is belekevertük, de sok összetevő kell, ami ritkaság, és még én sem dolgoztam vele. Többet messziről kell hozatnom. Szükséges lesz még pap által megszentelt víz, de azt itt is könnyen beszerezhetjük. Itt is a vér az összekötő anyag. A te véredre lesz szükségünk, meg a hajadra és körmödre. A férfi csak mordult egyet. – Elkezdtem már dolgozni a mennyiségen meg a sorrenden. A forrásaim itt némiképpen ellentmondanak egymásnak, de majd megtaláljuk a megfelelő arányt. És a varázsigének is tökéletesnek kell lennie. A bájital fekete és sűrű lesz, ha jól csináltuk. Nem fog tartalmazni semmi fényt, és nem is tükrözi vissza a fényt. Fin megmasszírozta a nő vállát. – Nagyon be vagy feszülve, Branna. Örülnöd kellene, és nem feszülni. Sokat haladtál. – De semmi sem fog működni, ha nem találjuk ki a megfelelő időpontot, és ebben még nem haladtunk semmit. – Én is gondolkodtam már rajta. Mit szólnál Ostarához, a tavaszi napéjegyenlőséghez? Már megpróbáltuk a nyári napfordulót a fény miatt. Az Ostara is a fényről szól, amikor minden átfordul

a fénybe. – Újra és újra visszatérek rá. – A nő megigazította a meglazult hajtűit. – De nem ragad meg úgy, mint a másik kettő. Pedig talán jó lehetne, csak én nem látom a fától az erdőt. A férfi még mindig Branna vállát masszírozta, és közben maga felé fordította. – Mi volna, ha az Ostarára készítenénk el a bájitalt meg a varázsigét, aztán meglátjuk, hogy működik-e? Persze csak akkor, ha addig találunk egy vemhes jakot. A férfi örült, hogy sikerült mosolyt csalni a nő arcára. – Apám ismer egy embert, aki bármit be tud szerezni, ha megfizetik. – Akkor megfizetjük az árát, és nekilátunk. Még mindig van egy órám, és szívesen segítek a varázsigével. De szerintem ma este rád férne egy kis kikapcsolódás, hogy ne csak ezen járjon az agyad. – Gondolod? – Igen. Arra gondolok, hogy el kellene jönnöd vacsorázni velem. Van egy hely, ami szerintem tetszeni fog neked. – Étteremben vacsorázni? Miféle hely az? – Nagyon szép hely. Romantikus, elegáns, az étel pedig egyszerűen fantasztikus. – A férfi az ujjára csavarta a nő egyik elszabadult tincsét. – Felvehetnéd azt a ruhát, amelyik szilveszterkor volt rajtad. – Több ruhám is van, de akár anyaszült meztelenül is hajlandó vagyok elmenni olyan helyre, ahol ételt szolgálnak fel, és nem nekem kell elkészíteni. – Ha ragaszkodsz hozzá, nagyon szívesen látlak anyaszült meztelenül a desszert után. – Most randevúzunk, Fin? – Igen. Vacsora nyolckor, de hétkor érted jövök, hogy evés előtt legyen alkalmad gyönyörködni a városban. – Város? Miféle város? – Párizs – felelte a férfi, és megcsókolta. – Azt akarod, hogy egy vacsora kedvéért repüljünk Párizsba? – Egy fantasztikus vacsora kedvéért a fények városába. – Párizs… – ismételte meg Branna. Ez most könnyelműség vagy ostobaság? – Párizs – jelentette ki végül, és visszacsókolta a férfit.

14. – Na, milyen volt? Mármint Párizs – tette hozzá Iona. – Még nem volt alkalmunk erről beszélni, mert mindig nyüzsögtek körülöttünk. – Csodálatos volt. Lélegzetelállító. A fények, a hangok, meg persze az ételek és az italok. Néhány órára egészen más világban időzhettünk. – Romantikus volt? – Iona színes szalagokkal kötötte át a frissen készült szappanokat. – Igen. – Nem értem, ez miért aggaszt téged. – Nem hiányzik most a romantika. Mert ez gyöngíti az elszántságot, és elhomályosítja az elmét. – Branna összetört gyógynövényeket mért ki. – Ilyesmit most nem kockáztathatunk. – Szeretitek egymást. – A szerelem nem mindenre válasz. – Míg Iona segített a bolt árukészletét feltölteni, Branna a mágiával foglalkozott. Újabb csatára készültek, és bármikor érhették őket támadások. Azt akarta, hogy szükség esetén legyen elég gyógynövény. – Neked az, és ennek örülök. – Branna pontosan hat csepp sarkantyúvirág-eszenciát tett a kis üstbe. – Erősít téged, és elszántabbá tesz. – Azt hiszed, hogy téged gyengít? – Lehetséges, és most végképp nem kockáztathatunk. Finnel már rájöttünk, hogy tudunk egymás nélkül élni. Eddig is így csináltuk, és elég jól elboldogultunk. Azt is tudjuk, hogy ami most van köztünk, az talán csak a mának szól. Lehet, hogy később együtt leszünk, lehet, hogy nem, de az biztos, hogy most a leszámolás az első, minden másnak várnia kell. – Boldogabb vagy vele – mutatott rá Iona. – Melyik nő ne örülne annak, ha rendszeresen szeretkezhetne egy jóképű férfival? – Iona felmordult, de Branna a felemelt mutatóujjával csendre intette, aztán a kezét az üst fölé tartva felforralta a benne lévő folyadékot. Halk suttogással fényt vont ki a levegőből az egyik kezével, a másikkal pedig csendesen permetező kék esőt. A két elemből szivárvány alakult ki, és eltűnt az üstben. Branna a legkisebb lángra tette a gázt a főzet alatt. Aztán elégedett arccal megfordult, és észrevette, hogy Iona figyeli. – Csak nézem, ahogy dolgozol – magyarázta Iona. – Olyan szépen, kecsesen csinálod, közben hullámzik körülötted az erő. – Erre a gyógyító főzetre is szükség lesz, ahogy a már korábban félretett balzsamokra és kenőcsökre. – Branna megkopogtatta az egyik szekrény ajtaját, amelyben a háborús készleteknek nevezett gyógyító szereit tartotta. – Ismerem a mondást. Reménykedj a legjobban, de számíts a legrosszabbra. – Jó módszer. – Finnel is ezt csinálod?

– Amikor vele vagyok, és nemcsak az ágyban, mindig eszembe jut, hogy miért szerettem bele. Olyan sok kedvesség van benne… Erről akartam megfeledkezni. Meg a humoráról, a kitartásáról és a hűségéről. Most megint mindenre emlékezni akarok, mert ez felvidít és megvigasztal. És az egységünk miatt is fontosnak tartom. Ha felidézem, hogy milyen ő, akkor könnyebb lesz megbíznom benne. Minden bizalmamat belé tudom helyezni. Régebben erre képtelen voltam, akárhogy is próbálkoztam. Mivel most már képes vagyok rá, van reményünk a jövőre nézve. – Eljön ma? – Azt mondtam neki, hogy nem szükséges. Még mindig hiányzik néhány összetevő, úgyhogy nem kezdhetjük el a bájital készítését. És neki is megvan a saját munkája, akárcsak nekem. Nagyon értékelem, hogy ilyen sokat segítesz nekem, Iona. – Szeretek az illatos termékeiddel tevékenykedni, és minél több munkát átvállalok, annál több időd marad a démon elleni méreg elkészítésére. Később kiviszem Alastart, és arra gondoltam, hogy csatlakozhatnál hozzánk. – Lovagolni? – Már láttalak lóháton, és Meara említette, hogy mostanában nem szakítasz rá annyi időt, mint régebben. Nem, mert a lovaglás Finre emlékeztette, gondolta Branna. De most… Fin neki hozta ide Aine-t, de ő még nem adta meg magának az örömet, hogy megnézze, milyen a kapcsolata a lóval. – Amikor mindent elvégeztem, akkor megyek. Ha ketten lovagolunk a környéken a saját szórakoztatásunkra, azzal borsot törünk Cabhan orra alá. – Most már szinte minden nap látjuk. – Iona színes kendőkbe csomagolta a szappanokat. – A környéken leselkedik. – Tudom. Én is látom őt. Gyakran próbálgatja a határaimat. – Tegnap este Teaganről álmodtam. Beszélgettünk. – És ezt csak így mondod? – Olyan volt, mint egy rokoni látogatás. Üldögéltünk a tűz mellett, és teáztunk. Már domborodik a hasa, és megmutatta, hogyan rugdos a baba. Mesélt a férjéről, én meg Boyle-ról. És eszembe jutott, amit mondtál, hogy mennyi minden összeköt minket. Mert a férje nagyon hasonlít Boyle-ra. A természetük is, mert mindketten szeretik a lovakat meg a földet. – Boyle talán Teagan szerelme révén kapcsolódik hozzánk? Igen, ez lehetséges. – És Cabhan szóba sem került. Nem furcsa? Csak ittuk a teát, és beszélgettünk a férjéről, a leendő gyermekéről, Boyle-ról meg az esküvői terveinkről. Az álom végén adott nekem egy kis amulettet, és azt mondta, hogy Alastarnak hozta. – Megvan? – Ma reggel a zablájára tettem, mielőtt idejöttem. A zsebemben volt egy amulett, amelyet én készítettem Alastarnak, és azt cserébe neki adtam. – Akkor most már mindegyikünk adott a másiknak egy emléket. Szerintem ez többet jelent a puszta udvariasságnál. Van valami tőlünk az ő idejükben, és nálunk is van valami az ő idejükből. Majd fontos, hogy velünk legyen a három ajándék, amikor megint összecsapunk Cabhannel. – De még mindig nem tudjuk biztosan, hogy mikor.

– Nagyon bosszantó – ismerte be Branna. – De csak akkor kerülhet rá sor, ha már mindenünk megvan, ami a démon elpusztításához kell. Remélem, tudni fogjuk, amikor eljön az idő. – Démonok és álombéli találkozások több évszázaddal korábban élt ősökkel. Csaták, forgószelek és esküvők. Az életem annyira más, mint egy évvel ezelőtt volt. Már majdnem egy éve itt vagyok, és úgy érzem, hogy korábban nem is éltem. Még most is olyan furcsa, hogy nemsokára évfordulós vacsorát fogok főzni Boyle-nak. Meg akarom lepni vele, és valami olyat tervezek, amit jóízűen elfogyaszt, és közben nem kell úgy tennie, hogy ízlik neki, amikor mindketten tudjuk, hogy borzalmasan rossz. Branna meghatottan elmosolyodott, és Ionára nézett, aki még mindig a kendőket igazgatta. – Ne aggódj, Iona. – Még most is úgy látom, mint a legelső alkalommal, amikor Alastar hátán megjelent a lovardában. Mindketten lenyűgöztek, és most mindketten az enyémek. Méltó módon szeretnék megemlékezni erről a napról. – Úgy is lesz. Branna mozgás érzett a gondolataiban, és elhallgatott. Várt egy kicsit, és nemsokára nyílt az ajtó. Az egyik szomszéd, egy vidám nagymama külsejű asszony lépett be a műhelybe. – Jó napot, Mrs. Baker. – Neked is, Branna. Nocsak, Iona is itt van? Remélem, nem zavarok. – Nem, dehogy. Kérsz egy teát? – kérdezte Branna. – Nem utasítom vissza, ha nem nagy gond. Éppen a tea miatt jöttem, amelyet megfázásra szoktál készíteni. Nem kellene bemennem a faluba, ha tőled is megvehetném. Persze csak akkor, ha van nálad. – Van. Vedd le a kabátodat, és ülj le a tűz mellé. Megfázás kerülget? – Nekem kutya bajom, de a férjemet levette a lábáról, és megőrjít az állandó panaszkodásával. Máris jobban érzem magam, ha itt ülhetek a tűznél, és nők társaságában teázhatok, akik nem hiszik azt, hogy egy kis megfázás miatt vége a világnak. Milyen szépek ezek a szappanok! Mintha cukorból lennének. – Nem tudom eldönteni, melyik a kedvencem, de azt hiszem, ez az egyik dobogós. – Iona Mrs. Baker elé tartott egy piros szappant, és az asszony élvezettel szívta be az illatát. – Tényleg csodás. Azt hiszem, megveszem magamnak, mert jutalmat érdemlek, amiért nem vágtam kupán a férjem egy serpenyővel. – Jár neked. – Egy kis tüsszögés, és a férfiakkal máris annyi baj van, mint a pelenkás csecsemőkkel. Te is nemsokára megtapasztalod, mert közeleg az esküvőd. – Akkor remélem, hogy kapok egy jó serpenyőt nászajándékba – mosolygott Iona, és megnevettette Mrs. Bakert. Az asszony elfogadta a meghívást, levette a kabátját, a sálját, és helyet foglalt a tűz mellett. – És itt van a mi Kathelünk. Milyen kellemes így időzni. Egy kutya, egy kandalló, egy csésze finom tea. Mintha őt láttam volna az előbb, amikor kiléptem a házból. A fák között osont az erdő szélén. Még oda is kiáltottam neki, de aztán láttam, hogy nem Kathel az. De egy nagy fekete kutya volt, az biztos. Egy pillanatig még gondoltam is, hogy talán egy farkas, de aztán eltűnt. – Az asszony

csettintett az ujjával. – Öreg a szemem, és biztosan megtréfált. Branna gyors pillantást váltott Ionával, aztán hozta a teát meg a kekszet. – Talán elkóborolt valahonnan. Máskor is láttad már a környéken? – Nem, és remélem, nem is kerül többé az utamba. Bevallom, megborzongtam, amikor rám nézett, mert azt hittem, hogy Kathel, és odakiáltottam neki. Majdnem megfordultam, és visszamentem a házba, pedig odabent várt a férjem nyavalygása. Jaj, Branna, te elkényeztetsz! – lelkendezett az asszony. – Nagyon hálás vagyok. – Nagyon szívesen. Van egy gyógyitalom, amit beletehetsz Baker úr teájába. Jó a megfázására, és segít neki elaludni. – Mivel tartozom? Egy darabig szórakoztatták Mrs. Bakert, aki megvette a teát meg a gyógyitalt, és a szappant megkapta ajándékba. És Branna elküldte vele Kathelt, hogy épségben hazaérjen. – Tényleg megmutatta magát neki? – morfondírozott Iona, miután egyedül maradtak. – Vagy a jelenléte már ennyire feltűnő? – És mi van, ha csak egyre óvatlanabb? Ez is egy lehetőség. A környéken ólálkodik, ahogy Mrs. Baker mondta, abban a reményben, hogy árthat nekünk. Közben mások előtt sem rejti el magát? Biztosan nem akarja így felhívni magára a figyelmet, szóval szerintem egyszerűen óvatlan volt. – Ennyire türelmetlen? – Lehet, de várnia kell, amíg készen állunk. Befejezem ezt a gyógyító főzetet, aztán kimegyünk. Ránk fér egy kis lovaglás. – Azt reméled, hogy ránk támad? – Nem bánnám. – Branna dacosan felszegte a fejét. – Megmutatnám neki, mire képes két nő, akinek varázsereje van.

Branna nem csalódott, amikor megtudta, hogy Finnek éppen máshol van dolga. Ha otthon lenne vagy a lovardában, akkor biztosan nem tetszene neki az ötlet, hogy kimegy Ionával lovagolni, és velük akarna tartani. Branna lábán már évek óta nem volt lovaglócsizma, és be kellett ismernie, hogy jó érzéssel töltötte el, amikor felvette. És még jobb volt felnyergelni Aine-t. – Mi még nem ismerjük egymást, de nyugodtan szólj Ionának, ha valami problémád van velem. – Branna először megkerülte a kanca fejét, megsimogatta az orrát, és belenézett a szemébe. – Fin a szépségedért és kecsességedért is megvett volna, mert egyszerűen lenyűgöző vagy. De megérezte, hogy minket egymásnak szánt a sors. Ha tényleg így van, akkor mindent meg fogok tenni érted. Esküszöm. Ezt ma készítettem neked – tette hozzá, és vörös szalagon lógó amulettet font Aine sörényébe. – A védelemért. Mert akár az enyém vagy, akár nem, akkor is meg foglak védeni. – Azt gondolja, hogy majdnem olyan csinos vagy, mint ő – szólalt meg Iona. Branna nevetve közelebb lépett, és a saját méretéhez igazította a kengyelszíjat. – Ezt bóknak veszem. – Nagyon szép látványt nyújtotok együtt, és Aine örül, hogy dicsekedhet Alastar előtt.

– Akkor mutassuk meg mindenkinek. – Kivezette a lovat az istállóból, és úgy pattant fel a kanca nyergébe, mintha tegnap lovagolt volna utoljára. – Van valami tervünk? – Iona előrehajolt, és megpaskolta Alastar nyakát. – Néha az a legjobb, ha hagyjuk a dolgokat történni. Az úthoz mentek, Kathel és Bogár mellettük kocogott. – Nem tudom hívni a sólymot – sajnálkozott Iona. – Majd jön, ha kell. Pedig micsoda élmény volna az összes vezetővel együtt lovagolni. Mit szólsz egy kis ügetéshez? – Gyerünk! Nagyon kecses, gondolta Branna. A kanca mozgása valóban rendkívül elegáns volt. És kacér, tette hozzá magában Branna, mert Iona képessége nélkül is észrevette, hogy Aine milyen kihívó mozdulattal rázza meg a sörényét. Hátrapillantott. A hűséges Kathel lassított az iramon, hogy Bogár lépést tudjon tartani vele. Mindkét kutya boldogan lihegett. Most már Branna is élvezte a kirándulást. A hűvös levegő további havazást ígért. Beszívta az erdő és a lovak illatát, a paták dobogása ellazította, megnyugtatta. Talán túl ritkán szakít időt saját magára és a kikapcsolódásra, ha ennyire felvidítja a lelkét egy kis poroszkálás. Összhangban érezte magát a lóval. Finnek igaza volt, de nem is szokott ilyesmiben tévedni. Valami ismeretlen okból, Aine az övé lesz, és a kapcsolatuk most kezdődik. Ráfordultak az erdőbe vezető ösvényre, ahol még hűvösebb levegő fogadta őket. A korábbi hóesés maradványai még megbújtak a mélyedésekben, az egyik bokron egy madár csicsergett. Könnyű poroszkálásra fogták a lovakat. – Aine és Alastar azt reméli, hogy kimegyünk még a szabadba, ahol vágtázhatnak. – Én sem bánnám. Több mint egy éve nem jártam erre. El is felejtettem, milyen gyönyörű télen, csendes és nyugodt. – Sohasem fogok hozzászokni – bólintott Iona. – Egy​sze​rűen nem tudok betelni vele. A múlt évben rengeteg turistát vezettem erre, de még most is mindig rácsodálkozom a tájra. – Nem unalmas ilyen remek lovasnak mindig csak poroszkálni az úton? – Egyáltalán nem. Az emberek általában érdekesek, ráadásul még fizetést is kapok azért, hogy lovagoljak. Na meg… – Iona elmosolyodott. – Ágyba bújhatok a főnökkel. Mindent összevetve, nagyon jó dolgom van. – Visszafelé menet teszünk kis kerülőt, és megnézzük a házatokat. – Reméltem, hogy ezt mondod. Úgy volt, hogy ma kezdik a belső vakolást. Connor igazi hős, mert mindennap időt szakít arra, hogy odamenjen, és ránézzen a munkásokra. – Nagyon szeret építkezni, és tehetsége is van hozzá. Egyszerre fordultak a folyó felé, hogy a parton haladjanak tovább. A levegő lehűlt, és Branna észrevette az első ködfoszlányokat. – Társaságunk akadt – súgta oda Ionának.

– Igen? Rendben. – Nyugtasd meg a lovakat, én meg a kutyákat. Cabhan férfi alakban közeledett, jóképűen és délcegen. Fekete öltözékét ezüstös szegély díszítette. Branna észrevette, hogy hiúságában szépítő bűbájt alkalmazott, mert az arca kipirult, és ragyogott az egészségtől. A varázsló szertartásos meghajlással üdvözölte őket. – Hölgyeim. Micsoda nagyszerű látvány ilyen borús téli napon. – Ennyire nem tudsz mit kezdeni magaddal? – szólalt meg Branna megvető hangon. – Állandóan ott ólálkodsz, ahol nem látnak szívesen? – Látod, mégis érdemes volt, mert láthatok két ragyogó virágszálat a háromból. Egy halandóhoz akarsz feleségül menni? – fordult Cabhan Ionához. – Olyan férfira pazarolod az erődet, aki nem tudja viszonozni. Én sokkal többet adnék neked. – Semmid sincs, ami nekem kellene, és a vőlegényemnél sokkal kevesebb vagy. – Kőből és fából épít neked házat, amikor tőlem palotát kapnál. – A férfi kitárta a karját, és a folyó sötét, hideg vize fölött arany és ezüst színekben pompázó palota jelent meg. – Ez méltó ilyen csodás hölgyhöz, akinek még sohasem volt igazi otthona, pedig mindig vágyott rá. Én megadnám neked. Iona felerősítette magában az erőt, és feketévé változtatta a képet. – Tartsd meg magadnak! – Elveszem az erődet, és utána az elveszett lehetőség porában fogsz tengődni. Te pedig… – Cabhan Branna felé fordult. – Te a fiammal hálsz. – Ő nem a fiad. – Az ő vére az én vérem, ezt nem tagadhatod. Ha vele vagy, csak gyengülsz tőle. Így vagy úgy, de hordozni fogod a magomat. Válassz engem most, amíg lehetőséget adok neked. Különben kínt fogsz kapni tőlem gyönyör helyett, amikor eljövök érted. Ha az ő vérét választod, akkor a lelkeden szárad mindenkinek a vére, akit szeretsz. A nő előrehajolt a nyeregben. – Magamat választom. Az ajándékomat, az erőmet és a születésemtől fogva engem illető jogot. A fényt választom, bármi áron. Sorcha kudarcot vallott, de mi nem fogunk. Égni fogsz, Cabhan. Most Branna tárta ki a karját, és a folyó sötét vizén fényes tűzoszlop emelkedett. A lángok között megjelent Cabhan képe, amint kétségbeesetten kiáltozik. – Ez az én ajándékom neked. A férfi fél méterrel a talaj fölé emelkedett. Iona szorosan fogta a lovakat, és megnyugtatta őket. – Ki fogok élvezni minden pillanatot, amikor az enyém leszel. Végig kell majd nézned, ahogy kibelezem az öcsédet, és négybe hasítom a kuzinod szerelmének a szívét. A szemed láttára vágom át a torkát a nőnek, akit a nővérednek tartasz, és megerőszakolom a kuzinodat. Veled csak akkor fogok végezni, amikor a föld mocsárrá változott a vérüktől. – Én vagyok Mayo Sötét boszorkánya – válaszolta Branna higgadt hangon. – És a te végzeted. – Csak figyelj – figyelmeztette Cabhan. – Úgysem látsz majd semmit. És a köddel együtt eltűnt. – Ezek a fenyegetések… – Iona elhallgatott, és a lángoló torony felé intett, ahonnan még mindig

hátborzongató üvöltés hallatszott. – Nem kellene… – Nekem tetszik – vonta meg a vállát Branna, de aztán egy legyintéssel eltüntette a képet. – Szerinte ezek nem fenyegetések, hanem ígéretek. Majd nézni fogjuk, ahogy megszegi őket. Reméltem, hogy a farkas alakját veszi fel legalább néhány másodpercre. Tudni akarom a nevét annak, aki megalkotta. – Sátán, Lucifer, Belzebub? Branna halványan elmosolyodott. – Szerintem nem. Egy kisebb démon, akinek szüksége van Cabhanre, és Cabhannek őrá. Ketten szörnyű bűzt hagytak maguk után. Most vágtázzunk, és nézzük meg a házadat. – Ami fából és kőből épül? – Erős és megbízható. És igazi. Iona bólintott. – Branna, mi van akkor, ha… Mi van, ha terhes leszel, amíg Finnel vagy? – Nem leszek terhes. Elővigyázatos vagyok. – Azzal Branna vágtára fogta Aine-t.

Branna adott Aine-nek egy répát, és alaposan lecsutakolta. Amikor Fin visszajött az istállóba, őt is ott találta Ionával. – Azt hallottam, hogy kimentetek lovagolni. – Igen, és újra rájöttem, mennyire élveztem. – Branna Aine nyakához szorította az arcát. – Te mondtad, hogy össze kell ismerkednünk. – De nem úgy értettem, hogy egyedül menj vele. – Nem voltam egyedül. Ionával voltam, ő pedig velem. És Aine-val, Alastarral és a kutyákkal. Ne próbálj meg elosonni azért, mert haragszik – förmedt Branna Ionára. – Nem vagy te ilyen gyáva. Beszélgettünk Cabhannel, illetve volt egy gyors szóbeli pengeváltásunk. Majd elmesélem neked meg a többieknek az egészet. – Még szép, hogy elmeséled. – A férfi meg akarta ragadni Branna karját, de Aine a fejével meglökte a vállát. – Máris az ő pártját fogod? – Hiszen az enyém, nem? És ő is tudja, hogy nem voltunk bajban, és nem kockáztattunk többet, mint bármelyikünk, amikor kilép a házból. Gondolom, vacsorát is akarsz a beszámolóhoz. – Én tudnék enni – jegyezte meg Iona. – Akkor mindnyájan itt fogunk vacsorázni – jelentette ki Fin. – És mit eszünk? A férfi már nyugodtabbnak tűnt, amikor gyengéden megfogta Branna karját. – Valahányszor összefutunk, a kezembe nyomsz egy bevásárlólistát. Annyi étel van a konyhában, hogy egy hétig lehetne főzni. – Mert ez így van rendjén. Nos, akkor… Iona, szólnál a többieknek, amíg megnézem, mit tudok összeütni Finban híres konyhájában? – Azért mentél ki, mert őt kerested – morogta Fin, és vádló pillantást vetett a nőre. – Ez nem igaz. De azért nem lepődtem meg, amikor megláttam.

– Tudtad, hogy meg fog támadni. – Nem támadott ránk, illetve nem úgy, ahogy gondolod. Csak szavakkal sértegetett. Azt hiszem, így akar felmérni minket. Reméltem, hogy farkas alakjában bukkan fel, és megpróbálhatom kiszedni belőle a nevet, de csak férfi volt. A házban Branna levette a kabátját, és átadta Finnek. – Tényleg nagyon élveztük a lovaglást, és visszafelé tettünk egy kis kitérőt, hogy megnézzük Ionáék házát. Nagyon szép lesz. Tetszik a nagy nyitott tér, a meghitt zugok, ahová vissza lehet vonulni. És útközben más szögből láttam a te házadat. Láttam azt a szobát, ami az erdőre néz, és alig néhány lépésnyire vannak az ablakai a fáktól. Remek lehet ott üldögélni, és élvezni a látványt bármelyik évszakban. Branna beszéd közben felmérte a hűtőszekrény, a mélyhűtő és a szekrények tartalmát. – Van egy csirkemellreceptem, amit Connor nagyon szeret. – Branna félrehajtotta a fejét, és kihívó pillantást vetett Finre. – Éhes vagy? Nem kérsz egy kis kóstolót? – És te? – A férfi magához vonta Brannát, és gyengéden megharapta az alsó ajkát. – Attól függ, mivel kínálsz. De még többet kapnál, ha töltenél nekem egy kis bort. A férfi megfordult, levett egy üveget a bortartóról, és megnézte a címkéjét. – Tudod, hogy mit jelentene számomra, ha megsebesítene? – Egyikünknek sem szabad erre gondolnia. Nem lehet. Amit egymás iránt érzünk, amit egymásnak jelentünk, az erős, igaz és mély. Ezért nem gondolkodhatunk így. – Ez nem gondolkodás, Branna, hanem érzés. A nő a férfi mellkasára tette a kezét. – Akkor nem érezhetünk így. Meggyengít minket, ha visszatart attól, hogy kockáztassunk, és megtegyük azt, amit meg kell tennünk. – Attól még gyengébbek leszünk, ha nem érzünk. – Mindkettőtöknek igaza van – szólalt meg Iona, amikor belépett. – Éreznünk kell. Én is állandóan féltem Boyle-t, mégis tesszük a kötelességünket. Érzünk, féltünk, de továbbmegyünk. – Jó meglátás. Érzel, de nem állsz meg – nézett Branna Finre. – Én sem tudok megállni. Megígérem, hogy megvédem magam, amennyire tőlem telik. És ne aggódj, mert nagyon jó vagyok benne. – Ez igaz. Kinyitom a bort, Iona. Kérsz te is? – Naná! – Ha kinyitottad a bort, megpucolhatod a krumplit, Fin – adta ki a parancsot Branna. – Iona… – Fin hangja édes volt, mint a méz. – Nem pucolnád meg a krumplit, drága Iona? Mielőtt Branna megszólalhatott volna, Iona feltűrte a pulóvere ujját. – Szívesen vállalom a kukta szerepét. Akármit is készítesz, Branna, magyarázd el a lépéseket. Talán ez lesz az évfordulós vacsoránk Boyle-lal. – Ez túl egyszerű ahhoz, hogy… – Branna a fejéhez kapott. – Megvan! Miért nem jutott előbb eszembe? – Micsoda? – érdeklődött Iona. – Az idő! A nap, amikor végezni fogunk Cabhannel. Pedig egész idő alatt az orrom előtt volt. Szükségem van a könyvemre meg az asztrológiai táblázatokra. Biztosnak kell lennem. Letelepszem

ehhez az asztalhoz, de nem tart sokáig. Branna felkapta a bort, amit Fin töltött neki, és az étkező felé menet csettintett az ujjával, mire a varázskönyve, a laptopja, a jegyzetfüzete sorban az asztalon termett. – Iona, ha megpucoltad a krumplit, vágd mindegyiket négyfelé, tedd be egy mély tepsibe! Melegítsd elő a sütőt kétszáz fokra! – Rendben, de aztán… – Csak húsz percet kérek. Talán fél órát. Jaj, istenem… Aztán önts a krumplira körülbelül négy evőkanál olívaolajat, talán többet vagy kevesebbet, és rakd be a sütőbe. Szórj rá borsot, rozmaringot. Használd a szemed, Iona, mert neked is van. Húsz perc a sütőben, aztán majd megmondom, hogy mit kell még csinálni. Csendet! – csattant fel Branna, és az asztalhoz ült, mielőtt Iona egy újabb kérdést tehetett volna fel neki. – Utálom, amikor azt mondja, hogy nekem is van szemem – panaszkodott Iona Finnek. – Nekem is van, de hidd el, hogy rosszabb, mint a tiéd. – Akkor ketten össze tudunk hozni egy jó szemet. Iona igyekezett. Pucolt, negyedelt, fűszerezett, ahogy Branna utasította. És azt kívánta, bárcsak Boyle megérkezne. Ő biztosan meg tudja mondani, hogy a krumpli rendben van-e. Hiába nézett Finre, ő csak megvonta a vállát. Iona nagyot sóhajtott, betolta a tepsit a sütőbe, és beállította a hőfokot meg az időkapcsolót. Aztán ivott a borból, és reménykedett, miközben Finnel együtt Brannát figyelte. A nő valahonnan szerzett egy hajcsatot, és feltűzte a haját. A pulóverét könyékig feltűrte, és a könyvet bújta, majd a laptopon dolgozott, jegyzeteket írt, számításokat végzett. – Mi van, ha nem lesz kész, amikor lejár az idő? – aggodalmaskodott Iona. – Magunkra maradtunk, mert megnyúzna minket, ha most zavarni mernénk. – Megvan! – Branna a jegyzetfüzetére csapott a kezével. – Az összes istennő nevére, megvan! Olyan átkozottul egyszerű, és annyira egyértelmű. Nem is értem, miért nem vettem eddig észre. Felállt, visszajött a konyhába, és töltött magának még egy pohár bort. – Az évforduló… Hát persze, mi más lehetne? – Évforduló? – Iona szeme kikerekedett. – Az enyém? Az a nap, amikor idejöttem hozzád? De azt mondtad, nem működik. Vagy amikor Boyle-lal találkoztam? Arra az évfordulóra gondolsz? – Nem a tiédre, hanem Sorcháéra. Arra a napra, amikor meghalt. A halála évfordulójára, amikor hamuvá égette Cabhant. A mi időnkben az a nap lesz, amikor végzünk vele. Akkor fogunk győzni. Nem ünnepnap vagy csillagászati forduló, nem egy szent nap, hanem Sorcha napja. – Amikor az első három megkapta az erejét – bólintott Fin. – Amikor azzá váltak, amik ti is vagytok. Igazad van. Az orrunk előtt volt, és egyikünk sem vette észre. – De most rájöttünk. – Branna magasra emelte a poharát. – Most végezhetünk vele.

15. Branna úgy érezte magát, mintha újjászületett volna. Felfrissült, felélénkült. A szokásosnál is jobban élvezte a főzést. Még Iona is remekelt a rá bízott feladatokban. Aztán összegyűltek, és asztalhoz ültek Fin étkezőjében. Mindenki jól érezte magát, annak ellenére, hogy a beszélgetés szinte kizárólag Cabhanről szólt. Most az egyszer még ez is kellemes témának tűnt. Azért, mert már világosan látta, hogyan lehet véghezvinni a feladatot. Tudta az idejét és a módját. Persze még így is maradt elég kockázat, de majd valahogy elbánnak vele. Az a lényeg, hogy most már végre ő is úgy tudott hinni a sikerükben, mint Connor és Iona. Az igazság és a fény le fogja győzni a sötétséget. És lehetne-e szebb vagy jobb módja az este megkoronázásának, mint Fin jakuzzijában ülni a forró, pezsgő vízben, bort kortyolgatni, és az ablakon át nézni, ahogy odakint hatalmas pelyhekben hull a hó? – Sok meglepetést tartogatsz számomra, Finbar. A férfi kényelmesen elnyújtózott a vízben, és álmos szemmel nézett Brannára. – Tényleg? – Igen. Magam elé képzelem a fiút, akit ismertem. Ez a fiú később felépítette ezt a rendkívül elegáns, hatalmas házat. Bejárta az egész világot, sikeres üzletember lett, de a vállalkozásait otthon alapította. Tíz évvel ezelőtt nem képzeltem volna, hogy ilyen helyen kényeztetem magam, és közben nézem a hóesést. – Mit képzeltél volna? – Például sokkal kisebb házat. Az álmaid az enyémnél nagyobbra nőttek, és jól boldogultál velük. – Némelyik ugyanaz maradt, mint régen. A nő csak elmosolyodott, és a lábával végigsimította a férfi combját a habos víz alatt. – Olyan érzés, mintha egy svájci gyógyfürdőben lennénk. Nagyon tetszik ez a fürdő. De még mindig nem értem, miért nem abban az üvegfalú helyiségben rendezted be a jakuzzit, ami rejtve van a kíváncsiskodók szeme elől, és az erdőre néz. A férfi ivott egy kis bort. – Amikor azt a helyiséget építettem, rád gondoltam. – Rám? – Abban reménykedtem, hogy egy napon feleségül jössz hozzám, ahogy terveztük, és itt élsz velem. És ott lesz a műhelyed. – Fin… – A régi közös vágy emléke összeszorította Branna szívét. – Szereted a nyitottságot, amikor dolgozol. Szeretsz kinézni az ablakon, mert a szabadság érzésével tölt el a látvány. Nem bánod, ha körülvesz az otthon melege, de szükséged van arra, hogy az üvegen át bejöjjön hozzád a kinti világ. Az erdőre néző üvegfalú helyiség a biztonságot és a szabadságot is megadja neked. A nő néhány pillanatig nem tudott megszólalni, nem akarta hallani a saját remegő hangját.

– Ha volna annyi varázserőm, hogy megváltoztassam a jelent, és valósággá tegyem az álmaimat, akkor így lenne. Itt élnék és dolgoznék veled, Fin. De most csak ez van nekünk. Branna a pohártartóba tette a poharat, odasiklott Finhez a forró vízben, és szorosan hozzásimult. – Ma csak ez van nekünk. A férfi megsimogatta a haját, ami lebegett a vízben. – Nincs holnap. – Csak ma. – Branna a férfi nyakához szorította az arcát. – Veled vagyok, velem vagy. Sohasem hittem volna, illetve nem mertem hinni, hogy ennyi is megadatik nekünk. Most az egész világom csak a mának szól, ahogy a tiéd is. Lehet, hogy ez nem lesz elég, de… – A nő a férfira nézett, és elmosolyodott. – Most ez legyen minden. Ajka lassan a férfi szájához ért, és minden érzelmét beleadta a csókba. Mindent odaad Finnek, amit oda kell adnia. És ez a minden a szerelem. Nemcsak a testét, hanem a testén keresztül a szívét is átadja neki. Mindig az övé volt, mindig is az övé lesz, ezért olyan egyszerű volt odaadni, mint lélegzetet venni. – Higgy… – súgta a férfi fülébe. – Ma este. A csókja lágy volt és gyengéd, izgató és megnyugtató egyszerre. A csókban ott volt a szerelme. A férfi érezte, mit ad neki Branna, és tudta, mit kér cserébe tőle. Elfogadta és viszonozta az ajándékot. Egyelőre beéri ennyivel, és elhiszi, hogy csak a ma számít. Varázslatos volt, ahogy Branna lágyan és megadóan simult hozzá. Átölelték egymást, és Fin az arcán érezte a forró leheletét. Minden forró volt: a víz, a vére, a levegő. A hó egyre sűrűbben esett, és fehér függönyt vont köréjük, kizárva a külvilágot. Fin Branna mellére helyezte a tenyerét. Nagyon óvatosan érintette meg, mert lelki szeme előtt látta a nyomokat, amit a vére hagyott rajta. Érezte Branna szívverését, és megfogadta, sohasem fog ártani neki. Az életét is odaadja azért, hogy megvédje minden bajtól és ártalomtól. Akármit hoz a holnap, nem fogja megszegni a szavát. Branna lassan simogatni kezdte Fin testét, majd a keze a vállára siklott, és megérintette a jelet. A gyengéd érintés is éles, csontig hatoló fájdalmat okozott, de Fin nem bánta. Szívesen megfizette az árat. A kádban pezsgett és habzott a víz, sejtelmes, bugyborékoló hanggal töltve meg a helyiséget. Miközben becézték egymást a víz alatt, újabb és újabb gyönyörök vártak rájuk. Branna lélegzete elállt, és a szíve megremegett. Az érzelmek és az érzékek találkozása sosem tapasztalt vágyat ébresztett benne. Hogyan lehetséges ez? Miért képes a gyengédség ilyen tüzes szenvedélyt gerjeszteni? Mintha tűz folyna az ereiben, forróság gyúlna az ölében. A vágy sürgető és heves volt, mégis azt kívánta, hogy örökké tartson a pillanat. Egy idő után lovagló ülésben helyezkedett el Fin fölött, és mélyen, nagyon mélyen magába fogadta. Abban a pillanatban tudta, hogy ilyet senki mással nem élhet át. A testét felkavarhatja a szenvedély, de csak Fin tudja így megérinteni a szívét, a lelkét. Beletúrt a férfi hajába, és fogta az arcát, miközben lassan mozogni kezdett. Azt akarta, hogy belelásson a szívébe, és tudja meg, mit érez.

Lassan haladtak a csúcs felé. A kavargó víz ragyogott, mintha fényben fürödnének, és fény venné körül őket. Amikor szorosan egymásba kapaszkodva zuhantak a beteljesülésbe, a fény betöltötte az egész helyiséget, megvilágítva a hó lágy függönyét. Később, amikor kimerülten és elégedetten hevertek az ágyban, Branna a férfihoz bújt. A mából holnap lett, és ő szorosan kapaszkodott abba, akit szeretett.

Több napba telt, mire Branna minden hozzávalót be tudott szerezni, méghozzá olyan mennyiségben, ami lehetővé teszi a kísérletezést, és a méreghez is marad elegendő anyag. Connor nézte, ahogy mindegyiket külön edénybe teszi, és lepecsételve a pultra helyezi. – Ezek veszélyesek, Branna. – Máskülönben hatástalanok lennének. – De azért légy óvatos. – Connor kihúzta magát, amikor a nővére megsemmisítő pillantást vetett rá. – Tudom, hogy mindig óvatos vagy. De azt is tudom, hogy ilyesmivel még sohasem dolgoztál, nem készítettél ilyen halálos főzetet. Jogom van aggódni a testvérem miatt. – Igen, de nem szükséges. Miközben a rendelés megérkezésére vártam, rengeteget tanultam, és az időt felkészüléssel töltöttem. Meara, nem vinnéd innen a barátodat? Már régen munkába kellett volna mennetek. Semmi szükség arra, hogy itt tébláboljatok körülöttem. – Ha úgyis csak áprilisban tudjuk használni ezt a bájitalt, akkor nem várhatsz még az elkészítésével? – akadékoskodott Meara. – Ahogy Connor is kedvesen rámutatott, még sosem csináltam ilyet. Időbe telhet, mire sikerül megfőznöm, és az is lehet, hogy még több hozzávalót kell rendelnem, mielőtt teljesen biztos leszek a hatásosságában. Ez nagyon kényes művelet. – Ionával segíthetnénk. Branna türelmet erőltetett magára, pedig kezdett kijönni a sodrából. – Ha mind a hárman itt sürgünk-forgunk naponta több órán át, megállás nélkül dolgozva, akkor Cabhan megsejti, hogy készülünk valamire. Az a legjobb, ha mindnyájan folytatjuk a szokásos tevékenységünket. – Branna igyekezett leplezni ingerültségét, mert tudta, hogy az öccse csak félti őt. – Connor, ezt már megbeszéltük. – Más a beszéd, és más a tett. – Kicsit átrendezhetnénk a napirendünket – javasolta Meara, hogy enyhítse a feszültséget. – Az egyikünk itt tölt néhány órát délelőtt, a másik délben érkezik, a harmadik pedig korábban otthagyja a munkáját, és benéz. – Rendben. – Branna mindenbe beleegyezett, csak végre hagyják magára. – De nem ma reggel, mert mindkettőtöknek dolga van. Most csak porítással és párlatkészítéssel fogok foglalkozni. Előkészítem a hozzávalókat. Tudom, mit csinálok, ne aggódjatok. Ráadásul délben jön Fin, úgyhogy máris ketten leszünk. – Az jó – bólintott Meara, és megragadta Connor kezét, mielőtt megszólalhatott volna. – Mennem kell, különben Boyle leharapja a fejem. Branna, szólj, ha segítségre van szükséged. – Szólok, megígérem.

Connor Brannához lépett, és megcsókolta az arcát. – Ne mérgezd meg magad. – Pedig arra gondoltam, hogy megpróbálom. De ha ilyen szépen kérsz… A nő megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor az ajtó végre becsukódott, aztán észrevette, hogy Kathel a műhely közepén ül, és őt nézi. – Te is kezded? Mióta tart mindenki ostobának? Ha segíteni akarsz, menj, és nézz körül a környéken. – Branna az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. – Be fogom vonni a műhelyt, bezárok ajtótablakot. Nem volna szerencsés, ha valaki bejönne egy kézkrémért, miközben ezt a munkát végzem. Légy segítőkész, Kathel – tette hozzá kedvesebb hangon. – És szólj, ha a közelben van Cabhan. Branna megint felsóhajtott, amikor végre Kathel után is becsukhatta az ajtót. Bevonta az ablaküveget, hogy senki se lásson be, és az ajtókat is megbűvölte. Most már csak azok léphetnek be, akiket ő beenged. Aztán visszament a pulthoz, és a sisakvirággal kezdte. Óvatosan munkához látott. Nagy körültekintéssel kellett dolgoznia, és először megtisztított minden egyes hozzávalót. Ez a legfontosabb óvintézkedés. A sötét mesterségek gyakorlói néha olyan erővel itatják át a növényeket, ami az érintés vagy a belélegzés révén is furcsa betegségeket okozhat. Brannának nem volt sem ideje, sem kedve most megbetegedni. A tisztítás után némelyik növényt új edénybe tette, a többinek összetörte a szirmait és a bogyóit, vagy párlatot készített belőlük. Fin kintről figyelte, mintha vékony fátyolon át nézné. Helyeselte, hogy Branna befedte a munkahelyét, mert még onnan is felismerte a nadragulyát meg az angyaltrombitát, bár ez utóbbiról csak sejtette, hogy amazóniai. Branna mozsárral dolgozott, mert az erőfeszítés meg a kő tovább növelte a készítmény erejét. Időnként csillogó fénysugár vagy ködös sötétség emelkedett fel valamelyik edényből vagy tartályból. A két kutya mellette volt. Nem tudta megállapítani, hogy Bogár miatta, vagy Kathel miatt tartott vele, de most ugyanolyan türelmesen ült és várt, mint Branna hatalmas termetű vezetője. Finnek eszébe jutott, hogy még sohasem nézte Brannát az ablakon át, és közben nem aggódott ennyire érte. Ma sem fog aggódni, határozta el. Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A műhelyben zene szólt, ami meglepte Fint, mert Branna jobban szeretett csendben dolgozni. Most mégis szomorú hegedűszó kísérte a munkáját. Nem tudni, mit mondott a kutyáknak, de azok megint leültek, és vártak. Fin levette a kabátját, és követte a példájukat. Branna az elkészített port egy tölcsérrel agyagedénybe öntötte, és lepecsételte a nyílását. – Le akartam ezt zárni, mielőtt a kutyák ugrálni kezdenek. Nem lenne jó, ha egy porszem vagy egy szőrszál az edénybe kerülne. – Azt hittem, már régen elűztél innen minden porszemet. A nő a tűzhelyen lévő fazékhoz vitte a tölcsért, a mozsarat, a kőből készült mozsártörőt, és mindegyiket óvatosan a lobogva forró vízbe helyezte.

– Általában ronggyal vagy partvissal űzöm el őket, mert az sokkal nagyobb elégtétellel tölt el. Már dél van? – Majdnem egy óra. Kicsit feltartottak. Azóta dolgozol, amióta Connor és Meara elment ma reggel? – És nem is eredménytelenül. Még ne nyúlj hozzám. – Branna a kis mosogatóhoz lépett, megsikálta a kezét, majd bekente kézápolóval. – Betartom a szavam, és rendkívül óvatos vagyok – magyarázta. – Ilyesmivel az ember nem lehet elég óvatos. De most tarts kis szünetet, egyél valamit, és igyál egy teát. Mielőtt a nő tiltakozhatott volna, Fin megfogta a karját, és bevezette a konyhába. – Ha éhes vagy, hozhattál volna valamit egy büféből idefelé jövet. Itt csak egy szendvicset kaphatsz, és még azért is hálás lehetsz. A férfi csak kihúzta az egyik széket, és rámutatott. – Ülj le! – parancsolt a nőre, és feltette a vizet. – Gondoltam, hogy enni akarsz. – Azt mondtam, hogy neked kell enned, és én sem bánnám. Tudok készíteni szendvicset. Nagy gyakorlatom van benne. – Van elég pénzed, úgyhogy felvehetnél egy szakács​nőt – mutatott rá Branna. – Miért, amikor többnyire itt is kapok enni? Fin kinyitotta a hűtőt, Branna pedig elmagyarázta, mit hol talál. Aztán hátradőlt a széken, és hagyta, hogy a férfi ügyeskedjen. – Connor ültette a bogarat a füledbe? – Nem volt rá szükség. Jobban örülnék, ha nem egyedül dolgoznál. És időnként szünetet tartanál, hogy egyél. – Most éppen ezt csinálom. Branna nézte, ahogy a férfi összeállít néhány szendvicset, vékonyra szeletelt sonkával, münster sajttal, mustárral, és melléjük dob burgonyaszirmot. Aztán elkészítette a teát, majd az egészet letette az asztalra. Branna felállt, hogy hozzon egy kést, mert a férfi elfelejtette félbevágni az ő szendvicsét. – Nem tudtam, hogy ennyire kényes vagy. – Nem tehetek róla. És nagyon köszönöm. – A nő beleharapott a szendvicsbe, és felsóhajtott. – Csak most veszem észre, milyen éhes vagyok. Ez a munkafolyamat kissé nehézkes, de teljesen elmerültem benne. – Mit kell még csinálni? – Ebben a szakaszban semmit. Megvannak a porok, a tinktúrák és a kivonatok, néhány bogyót és szirmot frissen kell összetörni. Mindent megtisztítottam, és ez sok időbe telt. Meg az is, hogy minden egyes összetevő után ki kellett forrázni az eszközöket, nehogy beszennyeződjenek. Szerintem most jobb, ha pihentetem az anyagokat, és holnap kezdem az össze​állítást. – Kezdjük – javította ki a férfi. – A lehetőségekhez képest szabaddá tettem a napjaimat, és veled maradok, amíg ezzel nem végeztünk. Csak akkor megyek be a lovardába vagy a solymászatba, ha nagyon szükséges.

– Nem tudom megmondani, meddig tart, mire tökéletes lesz. – Addig veled maradok, Branna. A nő megvonta a vállát, és tovább falatozott. – Kicsit rosszkedvűnek látszol. Nem ment jól a találkozó? – De igen. Branna várt egy kicsit, aztán folytatta a kérdezősködést. – Veszel még lovakat vagy sólymokat? – Megnéztem egy csikót, és megállapodtam a tenyésztővel, mert nagyon ígéretesnek tartom. Mióta Iona is itt dolgozik, több lett a tanítványunk, aki díjugratással akar foglalkozni. Arra gondoltam, hogy beidomíthatja ezt a csikót, mert jó vérvonalból származik. Ha Iona elvállalja, akkor ezen a területen is bővíthetjük a vállalkozást, és ő fogja vezetni. Branna felvonta a szemöldökét. – Iona azt mondja, hogy a túravezetéssel is nagyon elégedett, de szerintem feldobja majd ez az ötlet. Ha így számítasz rá, akkor bizonyára remek oktató. – Ösztönös tehetsége van hozzá, és a tanítványok imádják. Egyelőre csak három fiatal lány tanul nála, de a szülők az egekig dicsérik. Először csak egy tanítványa volt, de kettő azért csatlakozott hozzá, mert annyira jó híre van. Branna bólintott, és tovább evett, Fin pedig megint hallgatásba burkolózott. – Nem árulnád el, hogy mi bánt? – kérdezte Branna. – Látom, hallom, hiába próbálod titkolni. Ha köztünk van valami, ami… – Köztünk a „ma” van, ahogy megegyeztünk. – Fin érezte, hogy kicsit élesen csattant fel, ezért legyintett. – Nem velünk van baj. Cabhan belép az álmaimba – bökte ki végül. – Most már harmadik éjszaka. – Miért nem szóltál? – Mit tehetnénk ellene? – kérdezett vissza Fin. – Nem vonzott be. Szerintem nem akar csatába bocsátkozni, és spórol az energiával, ezért csak beoson az álmaimba, ígéreteket tesz, eltorzított képeket vetít elém. Tegnap este megmutatta nekem az egyikőtöket. – Engem? – Egy szőke, kék szemű férfival voltál, aki amerikai akcentussal beszélt. Együtt voltatok egy szobában, amit nem ismertem, talán egy szállodában. És nevettél, miközben levetkőztettétek egymást. Branna összeszorította a két kezét az asztal alatt. – David Watsonnak hívták, egy New York-i fényképész volt, és már majdnem öt éve, hogy Congban járt. Élveztük egymás társaságát, és két éjszakát töltöttünk együtt, mielőtt visszament Amerikába. Nem ő az egyetlen, akit Cabhan megmutathat neked. Nincsenek sokan, de David Watsonnál többen vannak. Te nem feküdtél le más nőkkel az elmúlt években, Finbar? A férfi szeme sötétzölden ragyogott, amikor Brannára emelte a tekintetét. – Voltak nők. Igyekeztem nem megsérteni őket, de szinte mindegyik tudta, hogy csak vigasztalást jelent nekem, sőt ami még rosszabb, egyfajta pótlékot. Nem gondoltam, hogy neked nem volt senkid, mégis… nehéz volt látni téged másik férfival. – Így okoz neked fájdalmat. Nem akarja a halálodat, mert még mindig azt reméli, hogy az erőtök

egyesül majd, és téged tart a fiának, pedig ez nem így van. Így viszont jel nélkül megsebezhet. – Már meg vagyok jelölve, különben egyikünk sem lett volna soha mással. Tudom, mi a célja, Branna, ahogy te is. De attól még nem lesz könnyebb. – Kitalálhatunk valamit, amivel kizárjuk. Fin megrázta a fejét. – Már így is sok a tennivalónk. Majd elintézem. És van még valami, amit nem látok, nem hallok, de érzem, hogy be akar férkőzni vele együtt. – Valami? – Vagy valaki. Addig nem szeretném kizárni, amíg nem derítem ki, hogy mi ez. Olyan, mintha félre akarná lökni Cabhant, és megpróbál helyet keresni magának. Nem tudom elmagyarázni. Amikor felkelek, olyan érzésem van, hogy hallom a hangját, csak messze van, és nem értem. Úgyhogy most hallgatózom, és próbálom kitalálni, mit mond. – Sokkal hasznosabb lenne neked a kiadós alvás, mint a hallgatózás. Nem tudok változtatni az utóbbi éveken, Fin. A férfi a nő szemébe nézett. – Én sem. – Könnyebben viselnéd, ha most egy darabig csak a munkában lennénk együtt? Ha nem tud engem fegyverként felhasználni ellened, akkor… – Semmi sem olyan nehéz, mint nélküled lenni. Branna felállt, odament Finhez, és az ölébe ült. – Felsoroljam azoknak a nevét, akikkel együtt voltam? A külsejüket is leírhatom, hogy tudd, mire számíthatsz. Fin egy darabig hallgatott, aztán meghúzta Branna haját. – Ez kegyetlen és szívtelen javaslat. A nő hátrahajtotta a fejét. – Mégis majdnem elmosolyodtál. Hadd segítsek ma aludni, Fin. – Branna megcsókolta a férfi arcát. – Attól majd jobban megy a munka. Akármi próbál befurakodni Cabhannel együtt, várhat a sorára. – Volt egy Tilda nevű vörös nő Londonból. A szeme kék, mint a harangvirág, a nevetése pedig egy sziréné. És az arcán ilyenkor gödröcskék jelentek meg. Branna összehúzta a szemét, és gyengéden megszorította Fin nyakát. – Most ki akarod egyenlíteni a számlát? – Ahhoz még látnod kellene Tilda lenyűgöző teljesítményét az ágyban. Nem egyenlítettem ki semmit, de miután ezt mondtam, talán jobban fogok aludni ma éjjel. A férfi Branna homlokára hajtotta a fejét. – Nem hagyom, hogy ártson nekem vagy nekünk. Iona a hátsó ajtón át berontott a helyiségbe. – Hoppá… – Csak ebédelünk – nyugtatta meg Branna. – Értem. Akkor jobb, ha jöttök, és megnézitek ezt. – Meg sem várva őket, besietett a műhelybe. Amikor Branna és Fin csatlakozott hozzá, együtt álltak, és nézték az ablakon át a védelem határán

sorakozó patkányokat. Kathel morogni kezdett, de Branna a fejére tette a kezét. – Bosszantja, hogy nem lát be – jegyezte meg nyugodt hangon. – Nekiláttam megégetni őket, de aztán arra gondoltam, hogy előbb látni akarjátok. Ezért jöttem be hátul. – Majd én elintézem. – Fin az ajtó felé indult. – Ne ott égesd el őket, ahol most vannak – tanácsolta Branna. – A hamvaik beszennyezik a havat, és takaríthatunk utánuk. Most olyan szép a táj. Fin ránézett, megcsóválta a fejét, aztán kabát nélkül kilépett a házból. – A szomszédok! – kiáltott utána Branna, és dühös sziszegéssel takaró védelmet borított Finre, hogy senki se lássa. Éppen jókor, mert a következő pillanatban a férfi erőt lövellt ki magából, mire a patkányok vonaglani kezdtek, és borzalmasan fülsértő, éles hangon sivítottak. A férfi hátrafelé lökte őket, az akaratát egy másik akaratnak feszítve, milliméterről milliméterre haladva. Branna az ajtóhoz ment, és kilépett, mert segíteni akart, de nem volt rá szükség. A férfi szelet gerjesztett, mire a patkányok egyre messzebb bukdácsoltak és gurultak a háztól. Fin árkot nyitott a földben, és egy forgószéllel az összes patkányt felkapta, és belezúdította. Aztán jött a tűz, és a levegő megtelt sivítással. Miután végzett, esőt hozott le az égből, hogy eloltsa a tüzet és elmossa a hamut. Utána egyszerűen visszahúzta a földet az árok fölé. – Ez fantasztikus volt – suttogta Iona. – Undorító, de fantasztikus. Nem sejtettem, hogy így tudja váltogatni az elemeket. Csitt-csatt, bimm-bumm. – Meg akarta mutatni Cabhannek, mire képes – közölte Branna. Fin még mindig a ház előtt állt, mintha válaszra várna. Magasra emelte a karját, és hívta a sólymot. Merlin aranyló villámként csapott le az égből, majd Fin kinyújtott kezét követve repült a fák közé. Fin megint kitárta a karját, megpördült, és eltűnt a kavargó ködben. – Istenem! Jaj… Cabhan… – Ez a köd nem Cabhané – mondta Branna, nyugalmat erőltetve magára. – Hanem Finé. Cabhan után ment. – Mit tegyünk? Hívnunk kellene a többieket, hogy azonnal Fin után menjünk. – Nem mehetünk utána, mert nem tudjuk, merre van. Tudatnia kéne velünk, de nem tette. Ezt egyedül akarja elvégezni. Fin a köd leplében rejtőzve repült, és a sólyom szemével figyelte a fák között suhanó farkast. A vadállat nem hagyott nyomot, nem vetett árnyékot. A farkas a folyóhoz ért, összekuporodott, felugorva magasra emelkedett, és úgy suhant át a hideg, sötét víz fölött, mint egy parittyából kilőtt kő. Fin vállán égni kezdett a jel, mintha tüzes vasat szorítottak volna rá. Tehát Cabhannek meg kell fizetnie az árát, hogy átmehessen a vízen, gondolta. Követte a farkast a saját ködburok rejtekében. Egyszer csak érezte, hogy valami megváltozik és

remeg a levegőben. Hívta Merlint, lassította az iramot. A következő pillanatban a farkas eltűnt.

Lehet, hogy Fin magánakcióra vágyott, Iona mégis hívta a többieket. Branna higgadtan, csendben állt a tűzhelynél, és nagy adag teát főzött. – Milyen nyugodt vagy. – Iona idegesen járkált a konyhában, és várta, hogy valami történjen. – Hogyan tudsz ilyen nyugodt maradni? – Annyira haragszom, hogy forr a vérem. Kénytelen vagyok csillapítani, nehogy porig égessem a házat. Iona odalépett hozzá, és hátulról átkarolta Brannát. – Ne aggódj, nem lesz baja. Tud magára vigyázni. – Én is tudom, de ez nem változtat semmin. – Branna megveregette Iona kezét, és odébb lépett, hogy hozzon egy tálat a süteménynek. A haragtól úgy vert a szíve, mintha valaki dörömbölne a mellkasán. – Nem is kérdeztem, miért jöttél haza ilyen korán. – Úgy döntöttünk, már ma elkezdjük az új, váltott beosztást. Négykor órám lesz a nagy istállóban, de Boyle addig nélkülözni tud. – Iona az ajtóhoz rohant. – Megjöttek, végre! És… Fin is itt van! És nincs semmi baja. Amikor Branna nem szólalt meg, Iona kinyitotta az ajtót. – Gyere be! – förmedt rá Finre. – Még a kabátodat sem vetted fel. – Így is elég melegem volt. – Akkor lesz igazán meleged, ha orrba váglak – figyelmeztette Boyle. – Mi az ördögöt művelsz? Eltűnsz a ködben, és egyedül eredsz Cabhan nyomába? – Csak egy kis trükk volt, amelyen már dolgozom egy ideje, és most lehetőségem nyílt kipróbálni. – Fin hátrasimította a haját, és megmozgatta a vállát. – A verekedés nem old meg semmit, de gyere csak, ha ehhez van kedved. – Majd én lefoglak, amíg Boyle elkalapál. – Connor lerántotta magáról a kabátját. – Nem volt jogod ahhoz, hogy egyedül utána menj! – Miért ne lett volna? – Mert egy kör vagyunk – emlékeztette Iona. – Ez igaz. – Mivel Ionához beszélt, Fin visszafogta magát. – És ebben a körben mindegyikünk önálló pont. – Azok a pontok össze vannak kapcsolva! Ami veled történik, mindnyájunkra hatással van. – Meara Brannára pillantott, aki továbbra is a teával meg a süteménnyel foglalkozott. – Mindnyájunkra. – Nem tudta, hogy ott vagyok. Nem látta, hogy követtem, és kilestem, hová megy. Be voltam fedve. Ezen dolgozom, és most ki akartam próbálni. – És miért nem árultad el nekünk, hogy miben mesterkedsz? – fakadt ki Connor felháborodva. – Csak akkor tudhatom, hogy működik, ha kipróbálom, nem? A férfi Brannához lépett. – Felhasználtam azt, ami bennem van Cabhan véréből, hogy ködöt varázsoljak magam köré. Hetekbe, sőt hónapokba telt, mire tökéletesítettem, mert csak kevés időm volt a gyakorlásra. Ma

láttam, hogy eljött az alkalom, és kipróbálhatom, mire jutottam. Ez mennyiben különbözik attól, hogy kimentél lovagolni az erdőbe, mert kíváncsi voltál, mi fog történni? – Én nem voltam egyedül. – Én sem – válaszolta a férfi ugyanolyan hűvös hangon. – Ve​lem volt Merlin, és az ő szemét használtam, hogy követni tudjam Cabhant. Máskor is ingerelt már minket, és te mindig visszavágtál neki, mert mindnyájan tudjuk, ha semmit sem teszünk, gyanút foghat, és megsejti, hogy nagyobb támadásra készülünk. Mit gondolsz, miért csináltam olyan színjátékot, amikor eltüntettem a patkányokat? Fin érezte az ingerültség hullámait maga körül, és felemelte a kezét. – Ennyire nem bíztok meg bennem? – Nem a bizalomról van szó – magyarázta neki Iona. – Megijesztettél minket. Először azt hittem, hogy Cabhan elrabolt, de Branna megnyugtatott, hogy te csináltad a ködöt. De nem láttunk, és nem tudtuk, hol vagy. Halálra rémültünk. – Elnézést kérek, deirfiur bheag. Bocsáss meg. Nem akartam, hogy miattam akár egy pillanatig is aggódj. A többiektől is elnézést kérek, de főleg tőled, mert már akkor mellettem álltál, amikor még nem is ismertél. Iona felsóhajtott. – Így szoktál kibújni a felelősség alól? – Ez az igazság. – A férfi Ionához lépett, és megcsókolta a homlokát. – Beismerem, hogy a pillanat hevében cselekedtem, megláttam a lehetőséget, és megragadtam. De most már többet tudunk, mint eddig. Remélem, ezzel kiköszörülhetem a csorbát. – Igaza van – szólalt meg Branna, mindenkit meg​előz​ve. – Időbe telik, mire lecsillapodik a haragom, ahogy ti is fel vagytok még háborodva, de ha gyakorlatiasak vagyunk, márpedig annak kell lennünk, akkor Finnek igaza van. Azt használta, ami Cabhanből benne van. Eleinte nem értettem, miért hencegtél Cabhan előtt. Egy kicsit kínos volt. Fin felvonta a szemöldökét, Branna pedig az öccsére nézett. – Vidd ezt a tálcát a kandallóhoz, légy szíves. A munkapulton lévő edények le vannak pecsételve, de akkor sem akarom, hogy az étel közelében legyenek. – Az elemeket használta, az egyiket a másik után – magyarázta Iona. – Szél, tűz, föld, víz. Nagyon lenyűgöző bemutatót tartott. – Ágyúval lőtt verébre – jegyezte meg Branna csípő​sen. – De látom az értelmét. – Ha már megtörtént, akkor zárjuk le a témát – vonta meg a vállát Boyle, és elvett egy csészét a tálcáról. – Szeretném tudni, mi az, amit eddig nem tudtunk. Ha egyikünk sincs halálos veszélyben, akkor csak néhány percem van rá, mert vissza kell mennem dolgozni. – Árnyékfarkasként futott, nem hagyott nyomokat a hóban. Nagyon gyorsan haladt, de nem repült. Szerintem így spórol az energiával. – Fin elvett egy süteményt, majd a konyhában járkálva folytatta: – Csak akkor repült, amikor átkelt a folyó fölött. Éreztem, hogy éget a vállamon lévő jel, tehát fájdalmat okoz neki átkelni a vízen. Most már tudom, hogy amikor ezt érzem, akkor jön vissza a mi oldalunkra. A másik parton az erdőben folytatta az útját, és a tó felé fordult. Kifáradt, mert sokat futott, és akkor éreztem a változást. Éreztem, hogy jön, ezért lassítottam, és visszahívtam magamhoz

Merlint. A farkas eltűnt. Egy másik időbe ment, gondolom, a saját idejébe. A búvóhelyére. – Visszatalálnál oda? Hát persze – vágta rá Connor. – Különben nem vágnál ilyen önelégült arcot. – Odatalálok, ahol a farkas átment a saját idejébe, és szerintem Cabhan búvóhelye sincs messze onnan. – Mikor tudunk indulni? – kérdezte izgatottan Meara. – Ma este? – Én ráérek – közölte Connor. – Nem ma este. – Branna megrázta a fejét. – Fel kell készülnünk rá, és kellenek bizonyos dolgok, amiket használni tudunk. Ha találunk is valamit, az a mi időnkben lesz. De… – Arra gondolsz, ha rábukkantunk a rejtekhelyére, akkor visszamegyünk az ő idejébe? – Boyle a homlokát ráncolva nézte a teáját. – És ott támadunk rá? – Nem. Még nincs meg minden, amire szükségünk van, és az időt nekünk kell megválasztanunk. De ha valamit a barlangjában hagyhatnánk… Egy bűbájjal elrejtenénk előle, hogy ne vegye észre, de mi mindent látnánk és hallanánk. Megtudhatnánk a démon nevét, és kikémlelhetnénk a terveit, mielőtt cselekedne. – Nem mehetünk mindnyájan – jelentette ki Fin. – Túl kockázatos. Ha ott ragadunk, akkor végünk. Csak az egyikünk mehet. – És szerinted ez csak te lehetsz. A férfi néma fejbólintással válaszolt Branna kérdésére. – Természetesen. Én nyom nélkül visszamehetek, a köd leple alatt. Magammal viszem a kristályodat, mert az a legjobb a látáshoz, aztán visszajövök. – És ha Cabhan éppen ott van? – Iona gyengéden megütötte Fin vállát. – Akkor neked véged lehet. – Ezért néhányunknak, mondjuk kettőnknek valahogy el kell onnan csalnunk, és lekötni a figyelmét. – Connor elgondolkodva simogatta az állát, majd Mearára vigyorgott. – Mit szólsz hozzá? – Benne vagyok! – Tehát akkor, ha jól értem… – Boyle bekapott egy süteményt, egy másikat pedig a kabátja zsebébe süllyesztett. – Négyen odamegyünk, ahová Fin ma követte, és ott szimatolunk. Connor és Meara felhívja magára Cabhan figyelmét, hogy utánuk eredjen, és ne legyen a rejtekhelyén. Ha megtaláljuk a helyet, Fin fogja a kristályt, visszamegy az időben a tizenharmadik századba, elhelyezi a kristályt a barlangban, majd visszajön, és mind elmegyünk a kocsmába egy sört meginni. – Nagy vonalakban. – Branna megveregette Boyle vállát. – Majd még kidolgozzuk az apró, fontos részleteket, mert különben nem ronthatunk oda felkészületlenül. És addig egyikünk sem megy annak a helynek a közelébe. – Branna sokatmondó pillantást vetett Finre. – Megegyeztünk? – Igen – bólintott Fin. – Van néhány ötletem a részletekkel kapcsolatban. – Nekem is. – Branna már megnyugodott, elvett egy süteményt a tálcáról, és elégedett arccal beleharapott.

16. Egy hétbe telt, mire Branna teljesen elégedett lett a részletekkel, és ezek a napok értékes órákat vettek el a méreg tökéletesítésétől. Branna mégis hasznosnak tartotta az időt, amelyet az előkészületekkel töltöttek. Az időzítés nagyon fontos lesz, és a kör tagjai többször is elszakadnak egymástól, ezért minden szakasz minden lépését alaposan meg kellett tervezni. A kora estét választották, amikor mindenki végzett már a feladatával, de még volt egy órájuk sötétedés előtt. Branna óvatos mozdulattal kis bőrzacskóba helyezte a meg​bűvölt kristályt. – Magasra kell helyezned, az oltár felé fordítva, ahol visszatükröz mindent, ami alatta van – magyarázta Finnek. – És nagyon gyorsan kell megjárnod az utat. – Ezt már mondtad. – Nem lehet elégszer elmondani. Én is biztosan kísértést éreznék, hogy tovább időzzem, és körülnézzek, mit tudhatnék meg. De minél tovább vagy az ő helyén és az ő idejében, annál nagyobb a veszélye, hogy valamilyen nyomot hagysz magad után, vagy megérzi a jelenléted. Branna bőrtáskába helyezte a zacskót, majd a kezébe vett egy fiolát. – Ha valami rosszul alakul, és visszajön, mielőtt végeznél, akkor ez megbénítja néhány másodpercre. Ez az idő elég lesz arra, hogy visszatérj hozzám, Ionához és Boyle-hoz, a mi időnkbe. De csak akkor használd, ha nincs más választásod. Branna a fiolát is egy zacskóba helyezte, és betette a táskába. Aztán egy darabig némán nézte a táskát. Látszott rajta, hogy nem szívesen engedi el Fint erre a kalandos útra. – Ne tegyél mindent kockára egyetlen pillanatért. – Mivel a mindenben te is benne vagy, ezért ne aggódj, nem fogok kockáztatni. – Ne nyúlj semmihez. És ne… – Branna… – A férfi a két kezébe fogta a nő arcát, és a szemébe nézett. – Már mindent megbeszéltünk. – Igen, persze. Igazad van. És itt az idő. – A nő átadta Finnek a táskát, és elment a kabátjáért. – Iona és Boyle bármelyik percben itt lehetnek. – Ha ezt megcsináltuk, nekünk is lesz egy ablakunk, amelyen át nézhetjük őt, ahogy most ő leselkedik utánunk. És minden időnket a méreg elkészítésére fordíthatjuk. – Bevallom, hogy nyugtalan vagyok. – Nem biztos, hogy segít, ha kimondja, gondolta Branna. De az biztos, hogy a színlelés veszélyes. – Minél közelebb érünk a végéhez, mert hiszem, hogy véget vetünk neki, annál nagyobb bennem a bi​zonytalanság. Nem csak kételyekről van szó. Nem értem a saját érzéseimet, és ez aggaszt. – Emiatt ne aggódj. Csak a mostani feladatra gondolj. Branna igyekezett összeszedni magát, mert tényleg nem volt idő kételkedni. És késlekedni sem, mert már hallotta Iona és Boyle kocsiját a ház előtt megállni.

Magához vett egy rövid kardot, és az övére kötötte. – Legjobb, ha mindenre felkészülünk – magyarázkodott, amikor Iona és Boyle belépett az ajtón. – Connor és Meara már úton van. – Akkor nekünk is indulnunk kell. – Branna megfogta Fin kezét, aztán Boyle-ét is. Amikor Iona is megfogta Boyle kezét, elrepültek. A nyirkos, hűvös levegőben suhantak a fák fölött, a folyón túlra a tóhoz, ahol az ashfordi kastély falai ragyogtak mögöttük. Lágyan földet értek néhány fa között, olyan helyen, amelyet Branna nem ismert. – Itt volt? – Itt veszítettem el a nyomát. Több száz év telt el Midor ideje óta, és a barlangja bejárata talán már nem látszik – mondta Fin. – A közelben van néhány épület és út, de ahogy Sorcha háza is megmaradt valamilyen formában, úgy valószínűleg Midor barlangját is meg lehet találni. Azt a helyet, ahol Cabhan megszületett. – Milyen nagy itt a csend. – Boyle éber pillantással szemügyre vette a környéket. – Mintha hallgatózna a föld. Fin bólintott, mert ő is ugyanezt érezte. – Mi, írek babonás népség vagyunk. És elég okosak, hogy ha a tündérek dombját körbeépítjük, közben ne zavarjuk meg őket. A köveket is a helyükön hagyjuk. Olyan helytől pedig távol tartjuk magunkat, ahol a sötétség még mindig hallhatóan dobol. A férfi Boyle-ra nézett. – Megegyeztünk, hogy együtt maradunk, de nagyobb területet tudnánk átnézni, ha szétválnánk. – Együtt maradunk! – jelentette ki Branna határozottan, mert sejtette, hogy Fin ezt fogja javasolni. – És ha a sötétség még mindig dobol? – A nő kinyújtott egy pálcát, amelynek átlátszó kristály volt a végén. – A fény meg fogja találni. – Nem emlékszem, hogy ez benne van a tervben. – Legjobb, ha mindenre felkészülünk – ismételte meg a nő. Az ég felé emelte a pálcát, amíg a hegye fényt lövellt ki magából. Közben figyelte Merlint, ahogy fölöttük körözött. – A pálcám és a sólymod között meg kell találnunk a búvóhelyet. Észak felé húz. – Akkor észak felé megyünk. – Boyle megint megfogta Iona kezét, és mind a négyen észak felé repültek.

A folyó másik partján Connor és Meara sétált az erdőben. A férfi összeköttetésben állt Roibearddel, aki a fák között cikázott, és Merlinnel, aki a körük másik felét figyelte, ahogy egy másik erdőben utaztak. – Olyan jó, hogy végre elmehetek veled solymászni. Már régen nem tudtunk erre időt szakítani. – Többet kell gyakorolnom – válaszolta Meara könnyed és vidám hangon, pedig a torka kiszáradt. – Úgyhogy teljesen készen állok, mire ezt is felvesszük az ajánlataink közé. – Lóháton is jöhettünk volna. – Ez is jó lesz. – Meara feltartotta kesztyűs kezét Roibeardnek, és bár a solymászat csak álca volt,

mégis élvezte. – Nem szeretnél saját sólymot? – kérdezte Connor. A nő őszinte meglepetéssel nézett rá. – Még nem gondoltam rá. – Kéne neked egy sólyom. Egy nőstény, ha találsz egy olyat, amelyik beszél hozzád. A te sólymod meg az enyém egy pár lehetne. Meara arca felragyogott, és a mosolya teljesen őszinte volt. Milyen csodálatos ötlet! – Még sosem kezeltem sólymokat a felügyeleted nélkül. – Majd segítek, de szerintem egyedül is boldogulni fogsz. Elég sokat segítettél Merlinnel, amíg Fin utazgatott. Kialakíthatnánk nekik egy helyet, amikor megépítjük a házunkat. Ha még mindig van kedved az építkezéshez. – Igazából még ezen sem volt időm gondolkodni, mert az esküvő tervezésével vagyok elfoglalva, de ott sem haladok jól. – Meara megint elengedte Roibeardöt. – És itt van még Cabhan is, aki miatt aggódhatunk. – Ma ne beszéljünk róla – mondta Connor, pedig mindketten csak rá gondoltak. – Most Roibeardöt nézzük, ahogy a fák között táncol. Énekelj egy dalt, Meara! Valami vidámat, ami felemeli Roibeard szárnyait. – Valami vidámat? – Meara megfogta Connor kezét, és vidáman lóbálni kezdte, miközben táncos léptekkel folytatták az útjukat. Vágyott a kézfogásra, a férfi közelségére, mert mindketten tudták, hogy az ének hozzájuk vonzza Cabhant. Ez volt a terv. Meara a „Wild Rover”-t választotta, mert elég vidám, és sok versszakból áll. Cabhannek így lesz ideje a közelükbe jutni. A nő felnevetett, amikor Connor beszállt a refrénbe. Az erdő méltóságteljesen hallgatott, és a fák között, az árnyékos helyeken lágy hófoltok borították a földet. Meara arra gondolt, hogy máskor mennyire élvezne egy ilyen vidám erdei sétát Connorral és Roibearddel. Amikor a férfi megszorította a kezét, Meara tudta, hogy a csel bevált, és most az ő szerepük következik a tervben. A hangja nem bicsaklott meg, amikor észrevette a földön kúszó köd első jeleit. Roibeard egy közeli fa ágára szállt, mint egy aranyló páncélzatú harcos, készen arra, hogy megvédje az övéit. – Egy gondolattal elnémíthatom a hangodat. Cabhan felemelkedett a ködből, és negédes mosolyra húzta a száját, amikor Meara abbahagyta a dalt, és elővette a kardját. – Máris elhallgattál. Veszélybe sodrod a hölgyedet, boszorkány. Az erdőben barangolsz, és nincs itt a nővéred, hogy megvédjen. – Van elég erőm, hogy megvédjem a hölgyemet, ha szükséges. De szerintem jól tudod, hogy ő is meg tudja védeni magát. Mégis… – Connor végighúzta az ujját a kard pengéjén, és lángra gyújtotta. – Itt van valami, ami még több védelmet nyújt. – Milyen férfi az, aki hagyja, hogy a hölgye álljon ki helyette? – Vele – helyesbített Connor, és ő is előhúzott egy kardot, amely máris lángolt.

– Védtelenül – jelentette ki Cabhan, és fekete villámot vetett Meara felé. Connor heves széllökéssel válaszolt, és a villám a földbe csapódott. – Soha nincs védelem nélkül.

A folyó másik oldalán Branna pálcájának hegye egyre szaporábban villogott. – Közel vagyunk. – Ott. – Fin egy sűrű bozót felé mutatott, ahol fekete tüskék meredeztek, és vérvörös bogyók nőttek az indákon. – Ott van Midor barlangja. Érzem a vonzást, ahogy az égető fájdalmat is éreztem, amikor Cabhan átkelt a folyón. Tiszta az út. – Nem tűnik tisztának – jegyezte meg Iona. – Inkább halálosnak. – Próbaképpen a kardja lapjával megkopogtatta az egyik tüskét. Éles hang hallatszott, mint amikor két penge találkozik. – A hangja is halálos. – Nem ezen a bozóton megyek át, hanem az időn. De ha végeztünk Cabhannel, akkor visszajövünk ide, felégetjük ezt a tüskés szövevényt, és megszenteljük a földet. – Még ne! – Branna megragadta Fin karját. – Connor még nem szólt, hogy Cabhan bekapta a horgot. – Pedig bekapta. Már majdnem ott van, és minél előbb megjárom az utat, annál rövidebb ideig kell Connornak és Mearának feltartania. Most, Branna. Gyorsan! Branna szíve megtelt rettegéssel, de megvetették a követ, és elengedte Fin kezét, mert tudta, hogy így kell lennie. – A sötétség és a halál helyén állva elküldjük őt, aki viseli a jelet – kezdte a varázsigét a többiekkel. – A fény ereje repítse téren át, időn át. Elküldjük és visszahozzuk, a három boszorkány fénye által. – Gyere vissza hozzám – tette hozzá Branna, pedig ez nem volt a varázsige része. Fin a szemébe nézett. – Ahogy akarod, úgy legyen! Fin ködbe burkolózott, és eltűnt. – Nem tart sokáig. – Iona vigasztalóan átkarolta Branna vállát. – Olyan sötét és hideg az a hely. És Fin egyedül van. – Nincs egyedül. – Boyle megszorította a Branna kezét. – Itt vagyunk vele. Pedig Fin egyedül volt a hidegben és a sötétben. Az erő olyan sűrűn és fojtogatóan vette körül, hogy semmi mást nem érzett. Fekete vértócsa éktelenkedett a földön, ahol Cabhan megölte az anyját. Végignézett a borzalmas edényeken. Az egyikben annak a nőnek a maradványai voltak, aki megszülte Cabhant. Ki tudja, milyen sötét praktikák céljára őrizte meg? Az a világ, amelyet Fin ismert, az ő világa, mintha nem évszázadokra volna tőle, hanem egyáltalán nem létezne. Cabhan kiszabadította a démont, szabad mozgást biztosított számára, és ezzel a barlang földi pokollá változott, ahol az elátkozottak a hidegben égnek. A férfi kénkő és vér szagát érezte. Régi és új vér szagát. Minden akaraterejére szükség volt, hogy ellenálljon a kísértésnek, ami arra késztette, hogy odamenjen az oltárhoz, felvegye a megsárgult csontokból készített kereszt alatt álló kupát, és igyon.

Igyon. Egész teste izzadtságban fürdött, pedig a lélegzete látszott a fagyos levegőben, amely hullámzott, mint a tenger. A falakat bűzös nyálka borította, folyamatosan csöpögött a padlóra. A padlón kopogó cseppek egyhangú ritmusa felkavarta Fin vérét. Remegő kézzel rávette magát, hogy a táskába nyúljon, kinyissa a zacskót, és kivegye belőle a kristályt. Egy pillanatra ott volt Branna. Melegen, erősen, tele fénnyel. A jelenléte lecsillapította Fin vad szívverését és a keze remegését. A ködbe burkolózva felemelkedett, felkúszott a barlang nyirkos falán. A kőbe kelta betűket véstek, de nem tudta elolvasni a szöveget. A kristályt keskeny hasadékba helyezte. Vajon Branna bűbája elég erős lesz, hogy elrejtse a sötétség elől? A mély és lenyűgöző sötétségben hangok kántáltak, kétségbeesett sikolyok hallatszottak. Azok sikoltoztak és kiabáltak, akiket feláldoznak. Kegyelemért könyörögtek, de ők is tudták, hogy hiába. Miért kellene a gyengébbeknek megkegyelmezni, hiszen nem érnek semmit? A kínszenvedésük kiáltása és üvöltése elbűvölő zene, táncra hívó ritmus, étvágygerjesztő muzsikaszó. A sötétséget etetni kell. Befogadni. Imádni. A sötétség megjutalmazza az övéit. Örökké. Fin az oltár felé fordult, és egy lépéssel közelebb ment. Aztán még egy lépéssel. – Túl sokáig tart. – Branna megdörzsölte a karját, mert a hideg a csontjáig hatolt, és a félelem táplálta. – Már besötétedett. Több mint félórája ott van, ez túl hosszú idő. – És Connor? – kérdezte Iona. – Meddig… – Tudom, tudom. Nem tudják már sokáig feltartani Cabhant. Boyle-lal menjetek hozzájuk, és segítsetek nekik. Én átmegyek Finhez. Valami baj van, valami történt. Amióta átment, nem érzem őt. – Ne menj be, Branna. – Boyle megragadta Branna vállát, és megrázta. – Bíznunk kell Finben, hogy visszajön. Nem sodorhatod magad ekkora veszélybe. Nélküled vége az egésznek, de Cabhannek nem. – Fint elárulhatja a vére, akármennyire is küzd ellene. Én vissza tudom húzni. Meg kell próbálnom. A pokolba, Cabhan visszajön. Fin pedig… – Vissza tudjuk húzni mi ketten? – Iona megragadta Branna kezét. – Meg kell próbálnunk. – Ha mindnyájan csináljuk, talán… Jaj, hála az isteneknek! Amikor a köd eloszlott, Fin térdre hullott Branna előtt. A nő azonnal lehajolt hozzá. – Jön – nyögte ki Fin. – Megcsináltam, de jön Cabhan. Mennünk kell, méghozzá nagyon gyorsan. Nem bánnám, ha segítenétek. – Majd viszünk. – Branna átkarolta a férfit, aztán Ionára, majd Boyle-ra nézett, és bólintott. – Viszünk, ne félj – mondta még egyszer, és tartotta a férfit, amikor elrepültek. Fin bőre olyan volt, mint a jég, és nem tudta felmelegíteni, miközben a fák és a tó fölött repültek, amelyen a kastély tükörképe ragyogott. Branna azonnal a házába vitte. A kandallóban fellobbantotta a lángokat, és letérdelt a férfihoz. – Nézz rám, Fin. Látnom kell a szemed. A férfi hófehér, jéghideg arcában sötéten csillogott a szeme, de az ő pillantása nézett vissza Brannára. Csak Finé, és senki másé.

– Semmit sem hoztam magammal onnan – suttogta a férfi. – És nem is hagytam ott semmit, csak a kristályt. – Adjatok whiskyt. – Branna még be sem fejezte a mondatot, Boyle leült Fin mellé, és egy poharat tartott a szájához. – Úgy érzem magam, mintha száz kilométert gyalogoltam volna az Északi-sarkon, pihenés nélkül. – A férfi mohón kortyolta a whiskyt, aztán hátrahajtotta a fejét. Connor és Meara lépett be az ajtón. – Megsérült? – kérdezte Connor. – Nem, csak félig megfagyott, és teljesen kimerült. És te? – Csak néhány karcolás, de mindjárt ellátom magam. – Engem már ellátott. – Meara azonnal Finhez sietett. – Úgy szorgoskodott körülöttem, mint egy kotlós a csibéi fölött. Mit tehetünk érted, Fin? – Jól vagyok. – Nem úgy nézel ki. Idehozzam az egyik bájitalodat, Branna? – Nincs szükségem bájitalra, elég a whisky. Most ki kotkodácsol, Meara? Meara lerogyott egy székre. – Hozzád képest egy kísértet úgy fest, mintha leégett volna a tengerparton. Fin lassan kezdett átmelegedni, és elmosolyodott. – A te arcod sem valami üde. – Cabhan folyamatosan őt támadta – közölte Connor, és alaposan meglepte Mearát, amikor a karjába kapta. Pedig Meara nem volt egy madárcsontú manöken. A férfi megcsókolta, és az ölébe ültette. – Persze engem is támadott, de csak a színjáték kedvéért. Igazából Mearát akarta megsebesíteni, és kitartóan ostromolta a védelmét, rést keresve rajta. Mi eleinte csak a látszat kedvéért hadakoztunk, hogy időt nyerjünk nektek, de aztán a csata elhúzódott, és a helyzet kezdett komolyra fordulni. Kénytelenek voltunk durvább eszközökhöz folyamodni. – Connor tornádót csinált. – Meara megpörgette az ujját a levegőben. – Persze csak kisebb tornádót, de azért eléggé lenyűgözött vele. Aztán a forgószelet tűzzé változtatta, és ezzel megfutamította Cabhant. – Egyszóval nem tudtuk tovább feltartani – fejezte be Connor a történetet. – Elég volt az idő. Most pedig mindnyájan igyunk egy kis whiskyt – javasolta Branna. – Hadd nézzem, hol égtél meg, Connor. Ellátom a sebet. – Majd én. – Iona visszanyomta Brannát a helyére. – Te maradj Finnel. – Jól vagyok – erősködött Fin. – A hideg volt a legrosszabb. Olyan éles és kemény volt, hogy szinte kivágta belőlem az életet. Teljesen kimerített. – A férfi Brannára nézve folytatta: – Most több van ott, mint akkor. Több, mint amit láttunk és éreztünk. A nő leült a padlóra, elvette a poharat, amit Boyle odanyújtott neki. – Meséld el nekünk. – Sötétebb volt, mint amikor álomban odamentünk. Hidegebb, és a levegő sűrűbb. Olyan sűrű, hogy alig lehet benne lélegezni. Egy üst volt a tűzön, kénkő szaga áradt belőle. És hangok kántáltak. Nem értettem a szöveget, csak elvétve. De azt tudom, hogy latinul meg régi ír nyelven szóltak. Akárcsak

azok, akik könyörögve kiáltoztak. A feláldozottak sikolyait hallottam a kántálással együtt. Az egész olyan volt, mint egy távoli visszhang, mégis éreztem a vér szagát. A férfi ivott egy kortyot, és összeszedte magát. – Éreztem a vonzást, a csábítást, erősebben, mint eddig bármikor. Mintha kétfelé húztak volna. Feltettem a kristályt az oltár fölé, ahol találtam egy rést a kőfalon. A férfi megforgatta a kezében a poharat, és a boros​tyán​színű whiskyt nézte, mintha megint látná a barlang borzalmait. – Amikor a kristály már nem volt velem, a csábítás még erősebb lett. Hatalmasabb. Az oltáron egy kupa állt, tele vérrel. Akartam a vért. Sóvárogtam rá. Ártatlan vér volt, ezt éreztem a szagán. Egy ártatlan ember kiontott vére, de ha elveszem és megiszom, akkor azzá válhatok, ami mindig lehettem volna. Miért állok ellen? Hiszen ezt akarom. A saját sorsomat, a dicsőségemet. Úgyhogy közelebb léptem az oltárhoz, aztán még közelebb. A kántálás megtöltötte a barlangot, és a kínhalált szenvedők sikoltozása zene volt a fülemnek. A kupáért nyúltam. Kinyújtottam a kezem, hogy elvegyem. Hogy végre elvehessem. A férfi elhallgatott, és lehajtotta a maradék whiskyt. – És a sikoltozáson, a kántáláson, a sűrű levegő lüktetésén át meghallottalak téged. – A férfi Brannára nézett. – Meghallottam a hangodat. „Gyere vissza hozzám.” Ezt mindennél jobban akartam. Erősebben vágytam rád, mint a vérre, pedig már szinte éreztem a számban az ízét. Úgyhogy hátrálni kezdtem. A levegő még fagyosabb lett, és már olyan sűrű volt, mintha vizes rongy volna a tüdőmben. Szédültem, hányingerem volt és remegtem. Azt hiszem, el is estem, de elmondtam a varázsigét, kijutottam onnan, és visszajöttem. A férfi letette a poharat. – Tudnotok kell mindent, a teljes igazságot. Azt, hogy milyen közel jutottam hozzá. Egy hajszál választott el attól, hogy megtörjek, és ha ez megtörténik, akkor ellenetek fordultam volna. – Mégsem vetted el a kupát – szólalt meg Iona. – Visszajöttél. – De akartam. Volt valami bennem, ami kétségbeesetten vágyott rá. – Mégsem vetted el – ismételte meg Iona szavait Connor. – És most itt üldögélsz, és whiskyt iszol a kandalló mellett. – Megszegtem volna a szavam, és a belém vetett… – Ostobaság! – vágott a férfi szavába Branna, és talpra ugrott. – Ne butáskodj már, Finbar. És ne mondd azt, hogy miattam jöttél vissza, mert nemcsak miattam, nem is csak a többiekért, nemcsak mindnyájunkért jöttél vissza, hanem saját magadért is. Azért, mert tiszteled azt, aki vagy, tiszteled az ajándékodat, és gyűlölöd Cabhant. Úgyhogy ne beszélj butaságokat. Eleinte nem tudtam bízni benned, de újra és újra bebizonyítottad, hogy tévedtem. Nem tűröm, hogy ezek után itt keseregj, és te ne bízz magadban. – Branna elindult a konyhaajtó felé. – Felmelegítem a pörköltet. Most mindenkinek jól fog esni egy kiadós vacsora. Amikor Branna távozott, Meara bólintott, és felállt. – Egyetértek. Gyere, Iona, segítsünk Brannának a konyhában. Miután a nők eltűntek, Boyle a whiskysüveghez lépett, és töltött még Fin poharába. – Ha mindenáron sajnálni akarod magad, akkor jobb, ha kicsit berúgsz előtte. – Nem sajnálom magam. Hallottad, amit meséltem nektek?

– Igen, mindnyájan hallottuk. – Connor kinyújtotta a lábát, és kezébe vette a poharát. – Hallottuk, hogy megvívtál egy csatát, egy külső és belső csatát, és nyertél. Úgyhogy egészségedre! Mondok neked valamit, Fin. Előbb vágnád át a saját torkodat, minthogy árts Brannának vagy bármelyikünknek. Úgyhogy igyál, testvérem, és ne keseregj! – Ne keseregjek… – morogta Fin, és ha már a kezében volt a tele pohár, ivott belőle. A barátai ismerték, ezért egy darabig magára hagyták a gondolataival. Fin megvárta, amíg mind összegyűlnek a konyhában, és helyet foglalnak az asztalnál. – Hálás vagyok – szólalt meg, a helyiségbe lépve. – Fogd be a szád, és gyere enni – javasolta Boyle. – Te fogd be a szád. Hálás vagyok, és jogomban áll ezt kimondani. – Akkor hallottuk, és értékeljük. – Branna pörköltet szedett Fin tányérjába. – Most pedig fogd be a szád, és egyél. A férfi megkóstolta a szaftos marhahúst, ami melegséggel töltötte el a gyomrát, ahol még mindig érezte a fagyos hideget. – Mi van ebben a marhahúson, az árpán és a krumplin kívül? Branna vállat vont. – Mindenkire ráfér egy kis bűbáj ilyen este után. – Finom. – Connor mohón kanalazta az ételt. – Több mint finom. Eggyel több ok arra, hogy befogd a szád, és egyél, Fin. – Rendben. – Fin a kenyér után nyúlt. – Akkor nem mesélem el a többit, mivel senkit sem érdekel. – Miféle többit? – kapta fel a fejét Iona. Most Fin vonta meg a vállát. – Befogom a számat, ahogy tanácsoltátok. – Én nem mondtam ilyet, és nem is tanácsoltam. – Meara kedves mosollyal nézett Finre. – Engem érdekel, úgyhogy mondhatod. – Rendben, Meara, akkor neked elmesélem. A falon bevésett szöveget láttam, ősi ogham írással, kelta betűkkel. – Ogham? – Connor ráncolni kezdte a szemöldökét. – Biztos vagy benne? Fin evett a pörköltből, mert érezte, hogy visszanyeri tőle az erejét. – Mearával beszélek. – Rendben, bocsánatot kérek. – Boyle nevetve szedett magának még az ételből. – Tehát ogham írást láttál? És mit írtak a falra? Fin gúnyos pillantást vetett a barátjára. – Nagyon sokoldalú vagyok, de sajnos nem tudom elolvasni az ősi kelta írást. De ez elárulja, hogy a barlangot valószínűleg már Cabhan ideje előtt is mágikus célokra használták, mert az írás magasan volt a falon, és bűvös szimbólumokat is véstek bele. – Vannak helyek, amelyek önmagukban hordozzák a sötétséget vagy a fényt – jegyezte meg Branna. – Amit ott éreztem, az nagyon sötét volt. Mintha minden sötétség gyökere lenne. Az árnyak úgy mozogtak, mint az élőlények. És elég közel mentem az oltárhoz, hogy lássam, mi van rajta. A vérrel teli kupa mellett állt egy edény, benne csontokkal. Három fekete gyertya, és egy bőrkötésű könyv. Egy

jel volt rávésve… – A férfi a vállára mutatott. – Ez a jel. – Tehát a jel régibb, mint amikor Teagan kővel megsebesítette Cabhant, vagy amikor Sorcha megátkozta. – Iona elgondolkodott. – A benne lakozó démon jele volna? Vagy a saját sötét származásának a jele? Jaj, ne haragudj… – tette hozzá gyorsan. – Semmi baj. – Fin felvette a kanalát, és folytatta a falatozást. – A könyv mellett volt egy ezüstcsengettyű, amelynek a nyele ágaskodó farkast formázott. – Csengettyű, könyv és gyertya, csontok és vér. Cabhan jelének a szimbóluma, a farkas szimbóluma. – Branna elgondolkodott. – Tehát nála vannak ezek a tárgyak, amelyek a mostani állapotának a szimbólumai. Régiek voltak? – Nagyon régiek, kivéve a gyertyákat. Azokat vérrel kevert emberi faggyúból készítették. – Te jóságos ég, de undorító! – kiáltott fel Meara. Connor megveregette a vállát. – Lesz még undorítóbb is. – A szerszámai… – bólogatott Branna. – Talán az apjától vagy az anyjától örökölte, és sötét mágiára használta. Nem tudhatjuk, hogy az apja nem foglalkozott-e ilyesmivel, ahogy azt sem, hogy miért választotta a barlangot a saját helyének. – Lehet, hogy egy őrző volt – vetette fel Meara. – Hatalommal felruházott ember, aki a démont őrizte, és bebörtönözve tartotta. – Valószínűnek hangzik – bólintott Branna. – Akár a világosságból származik Cabhan, akár a sötétségből, vagy a kettő között valahol, akkor is saját maga döntött. – Van még valami – szólalt meg Fin. – Egy női viaszfigura, a lábánál és a kezénél megkötözve, megadást jelképező térdelő helyzetben. – Sorcha… – Branna megcsóválta a fejét. – Tehát már nagyon régen kezdődött a Sorcha iránti megszállottsága. De sosem tudta megkötözni, sem térdre kényszeríteni. – Nyolcszáz éven át kitartani a megszállottság vagy a sértett harag mellett? – csodálkozott Iona. – Szerintem ez olyan őrület, ami nagyon régen kezdődött. – Egyetértek. – És még több is van – folytatta Fin. – A viaszfigurát vérrel mázolták be… a lába között. Branna lassan letette a kanalát. – Elveszített egy gyereket azon a télen. Elvetélt, és utána már nem lett jobban. Valami szörnyű betegség emésztette, amit nem tudott meggyógyítani. Szaggató fájdalom volt a hasában. – Cabhan megölte a gyerekét? – Iona szeme az évszázadokkal korábban történt tragédia gondolatától is könnybe lábadt. – A hasában? Képes volt rá? – Nem tudom. – Branna megrendülve felállt, bort töltött magának, és az asztalhoz vitte az üveget. – Ha Sorcha nem vigyázott úgy, ahogy kellett volna… Ha Cabhan talált egy rést a védelmén, és… Sorchának három gyermekről kellett gondoskodnia, mivel a férje háborúba ment a klánjával. Cabhan folyamatosan zaklatta. Sorcha talán egy pillanatig nem volt elég éber, és védtelenül hagyta magát. – Mi éberek leszünk. – Fin megérintette Branna kezét. – Nem adunk neki támadási lehetőséget, és mindent elveszünk tőle. Ezért a tettéért is felelnie kell. – Sorcha gyászolt és bánkódott, ezt lehet érezni a szavain, amikor a veszteségéről ír. Igen –

jelentette ki Branna csendesen. – Ezért is felelnie kell, ahogy minden másért is.

17. Branna megsokszorozta az erőfeszítésit, de nem siethette el a munkát, amikor halálos mérgekkel dolgozott. Mégis minden szabad percét a méreg elkészítésének szentelte. Aki éppen a műhelyében volt, segített neki a varázslással vagy a hétköznapi feladatokkal kapcsolatos teendőkben. Ő ritkán hagyta el a házat, többnyire csak a kertjében sétálgatott, hogy kiszellőztesse a fejét, és ne gondoljon az összetevőkre, varázsigékre és mérgekre. De még ilyenkor is sokszor azon töprengett, hogy öt csepp angyaltrombita-tinktúra túl sok, vagy a négy túl kevés. És az összetört bogyókat frissen kell felhasználni, vagy előbb hagyja állni a levükben? – Ez fontos – mondta, félig önmagának, miközben a követ​kező kísérlethez sorba állította az edényeket a munkapulton. – Egy cseppet tévedek, és kezdhetem elölről. – Azt mondtad tegnap, hogy a négy csepp nem működött. Akkor most legyen öt – javasolta Connor. – És ha hat kellene? – Branna bosszús arccal méregette az edényeket, mintha így tudná kiszedni belőlük a titkot. – Vagy a másik recept a jó, amelyik szerint öt darab, tölgy​fa alatt szedett gyilkos galóca kell? – Ha engem kérdezel, minél több a méreg, annál jobb. – Nem lehet több vagy kevesebb. Most nem mosogatószert készítek – csattant fel Branna, és szégyellte, hogy az öccsén tölti ki a haragját, de nem tudta visszafogni magát. – Éppen jónak kell lennie, Connor. Úgy érzem, hogy ez az egyetlen esélyünk. Ha kudarcot vallunk, legalább egy évet kell várnunk, mire újra próbálkozhatunk. Sőt legrosszabb esetben a démon megtalálja a módját, hogy megvédje magát, ha rájön, milyen módszerrel próbáljuk megtámadni. – Túl sokat aggodalmaskodsz, Branna. Nem szoktál ennyit bizonytalankodni és tépelődni… Connornak igaza volt. Az aggodalmaskodással inkább bezárja, mint megnyitja magát. – Eddig nem éreztem ezt az izgatottságot, az erős késztetést. Tudom, hogy most kell megtörténnie, különben a mi időnkben nem marad több lehetőség. És nem tudom elviselni a gondolatot, hogy megint csak meglegyintjük Cabhant, és addig tartjuk távol, amíg átadjuk a feladatot a következő nemzedéknek. Ha Mearával gyerekeitek lesznek, át akarod hárítani valamelyikre ezt a terhet? – Nem. Persze hogy nem. Nem fogunk kudarcot vallani. A férfi a nővére vállára tette a kezét. – Kicsit ki kellene kapcsolnod. Ha minden energiádat az aggodalmaskodásra pazarolod, nem hagyod működni az ösztöneidet, pedig ez az erősséged. – Ez lesz a harmadik alkalom, hogy megpróbálom elkészíteni a főzetet, ami elpusztítja Cabhant. Jogos a kételkedésem, nem? – Akkor is tedd félre. Ez a recept, az a recept… Ne erre gondolj, hanem arra, mi a megérzésed. Lehet, hogy ez nem olyan egyszerű, mint egy leves megfőzése, de már négyéves korod óta készítesz bájitalokat. A férfi határozott mozdulattal becsukta a könyveket, mert tudta, hogy Branna már mindegyiket

kívülről ismeri. – Mit gondolsz? Most ne az eszeddel, hanem a testeddel gondolkozz! – Azt mondom, hogy… – A nő türelmetlenül beletúrt a hajába. – Hol a pokolban van Fin? Kellene a vére, méghozzá frissen. – Azt mondta, hogy dél előtt ideér. Mi volna, ha segítenék neked? Kidolgozzuk a sorrendet meg a varázsigét. Aztán amikor megjön, megcsapolod a vérét, és nekilátsz. – Rendben. Ideje abbahagyni a rakosgatást meg a rendezgetést, és belevágni, parancsolt magára Branna. – Először kell a szentelt víz. A receptben az áll, hogy „először a megáldott vizet öntjük bele, hogy a többi benne főjön. Beletesszük az összetört, beáztatott nadragulyamagokat, és lassan kevergetjük. Ezután jön a vemhes jak farokszőre meg a mancinellafa nedve, ami feloldja a denevérszárnyat. Hozzáadjuk az angyaltrombitát, a bürök szirmát, és várjuk, míg leülepszik. Aztán…” – Mit gondolsz, Branna? – tette fel megint a kérdést Connor. – Azt, hogy legutóbb elsiettem. Szerintem kicsit tovább kell főzni. – Akkor keverd, főzd, rotyogtasd, és megint keverd… – Amíg füst nem száll fel belőle. Igen, elsiettem. Kicsit még főnie kell. Rendben. – Branna bólintott, és jegyzeteket készített. – A gombák! Gombával fogjuk megpróbálni, mert… Igazad van, Connor, ezt érezni kell. – Na, látod. – Connor bátorítóan megbökte a nővérét. Branna írni kezdett. – Lágy, fehér galóca, hozz örök éjszakát… Nem! Egy démonnak más kell. – Branna kihúzta a szöveget, és megint írt valamit. – Öt galóca, gyilkos méreg, áradj szét a főzetben. – Ez sokkal jobb – bólintott Connor. – És a bürök szirma. Szép virágok, ti hozzatok gyilkos álmot, kezdődjön a varázslat. – Szerintem a halálos varázslat jobban hangzik. – Rendben, legyen halálos. – Branna kijavította a varázsigét. – Vér köti meg cseppenként, megállítja a démon szívét. Az én erőm, a három ereje, így tölti be a végzetünk. Ahogy akarjuk, úgy legyen! Branna a pultra ejtette a ceruzáját. – Nem vagyok biztos benne. – Nekem tetszik… Jól hangzik. Elég erős, de nem túl bonyolult. Most a halállal foglalkozunk, ezért nincs szükségünk szóvirágokra. – Igazad van. A főzetnek meg kell sűrűsödnie, hogy fekete színűre változzon. Ezt is hozzáírom. Feketedj, sűrűsödj… – Mérged legyen az átkozott veszte – fejezte be a mondatot Connor. – Jó. Mindjárt le is írom, nehogy elfelejtsem. – Ha Fin érkezéséig nem tudod elkezdeni, akkor… – Connor elhallgatott, mert kinyílt az ajtó, és Fin lépett be. – Már itt is van. Branna alig várja, hogy a véredet vegye. Fin megtorpant. – Tegnap is adtam, meg tegnapelőtt is. Az nem jó?

– Frissen kell. – Friss vérre szomjazik… – morogta Fin, és levette a kabátját. – És mit csináltál azzal, amit tegnap meg tegnapelőtt adtam? – Biztonságos helyen van, nem tudhatjuk, mikor lesz rá szükségünk. De ma az egészet elölről akarom kezdeni. Megváltoztattam néhány varázsigét. – Már megint? – Igen, már megint – csattant fel Branna ingerült hangon. – Mert még nem volt tökéletes. Connor is azt mondta, hogy… – Engem hagyjatok ki ebből. – Connor feltartotta a kezét. – Beszéljétek meg ketten. Sőt ha már te itt vagy, én megyek is. Azt hiszem, Boyle a soros, és nemsokára megérkezik, úgyhogy majd rendet rakunk utánatok, ha most verekedni fogtok. Connor felkapta a kabátját, a sapkáját, a sálját, majd kisietett az ajtón. Kathel gyorsan kiosont vele, és látszott rajta, hogy ő is távolabb szeretne lenni a műhelytől. – Miért vagy ilyen ingerült? – förmedt Branna Finre. – Én? Talán te. Már megint ott van az a vonal a két szemöldököd között, ami azt jelenti, hogy mindenre és mindenkire haragszol. Branna még ingerültebben megdörzsölte a homlokát, hogy elsimítsa a bosszantó ráncot. – Nem vagyok mérges, illetve igen, de nem mindenre, mindenkire, vagy rád. Szokatlan nekem, hogy ilyen látványosan kudarcot vallok egy átkozott főzettel. – Ha nem sikerül elsőre, az még nem kudarc. – Nem sikerült, Fin. Ezt hívják kudarcnak. – A mesterségünk gyakorlása tényleg gyakorlást jelent. Nem véletlenül mondják így. Ezt te is jól tudod. Branna epésen vissza akart vágni, de aztán csak felsóhajtott. – Igen, tudom. Tudom. Azt hittem, hamarabb közel jutok a végső megoldáshoz. De annyira messze járok még a tökéletestől, hogy megint rendelnem kell az alapanyagokból. – Akkor mindent újrakezdünk. – A férfi odalépett a nőhöz, és megcsókolta. – Szia, Branna, örülök, hogy látlak. A nő felnevetett. – Én is örülök, hogy benéztél, Finbar – mondta, aztán mosolyogva felemelte a kését. – Nos, akkor… Branna arra számított, hogy a férfi feltűri az ujját, de Fin levette a pulóverét. – A jelből vegyél – tanácsolta. – Ahogy a Cabhannek szánt méregbe is onnan vettél. A jelből, Branna. Első alkalommal is ezt kellett volna tenned. – Igen, igazad van. De égető fájdalmat okozok neked, ha onnan veszek vért. – Mert a célpontunk a jel ellensége. Ott vágj meg, Branna. Aztán kérek egy süteményt. – Fél tucattal is kaphatsz. Branna Finhez lépett, a szertartáshoz használt késsel meg a kupával a kezében. – Ne próbáld enyhíteni. – A férfi a nő szemébe nézett. – Talán a fájdalom is hozzátartozik. Ahogy jön, úgy el is múlik.

– Rendben. Branna gyors volt, mert úgy gondolta, az a legkíméletesebb megoldás. A kés pengéjét a pentagramba vágta, és felfogta a vért a kupában. Érezte a fájdalmat, pedig a férfi nem szólt, meg sem mozdult. – Ennyi elég – súgta, majd félretette a kést, és a sebre szorította az odakészített tiszta ruhát. A kupát az edények mellé helyezte, és visszafordult a férfihoz, hogy gyengéden begyógyítsa a sebet. Mielőtt tudta volna, hogy mit tesz, az ajkát a jelre szorította. – Ne! – A férfi elszörnyedten rántotta el a vállát. – Mi van, ha árt neked? Nem tudom, mire képes. – Semmit sem fog tenni velem, mivel nem csináltál semmi olyat, amivel kiérdemelted volna. Éveken át próbáltalak téged hibáztatni, pedig Sorchát kéne hibáztatnom, illetve a gyászát és a haragját. Ő ártott neked, és megszegte a legszentebb fogadalmunkat. Nemcsak neked ártott, hanem előtted még sokaknak, akik mind ártatlanok voltak. Elvenném tőled a jelet és az átkot, ha tudnám. – Nem tudod. Szerinted én még nem próbáltam meg? – A férfi visszavette a pulóvert. – Boszorkányság, papok, javasasszonyok, szent emberek, fekete és fehér mágusok. Semmi sem érinti meg. Elmentem a világ minden tájára, hogy találjak valakit, aki meg tudja törni az átkot. Tehát ezért barangolt annyit, gondolta Branna. Ez lehetett az oka. – Sosem említetted, hogy… – Mit mondhattam volna? – csattant fel a férfi. – Nincs olyan erő, amely megváltoztathatja vagy eltüntetheti a látható jelét annak, ami bennem van. Már mindent megpróbáltam. Sem varázslat, sem szertartás, semmi sem tudja megtörni a haldokló Sorcha átkát. Nem lehet leégetni vagy kivágni a testemből. Már az is megfordult a fejemben, hogy levágom a karomat, de attól féltem, hogy akkor máshol jelenik meg. – Jaj, Fin… Fin nem akart ilyen sokat elárulni, de már nem szívhatta vissza a szavakat. – Nos, beismerem, hogy kicsit részeg voltam. Huszonkét évesen benyakaltam majdnem egy egész üveg konyakot. De aztán beláttam, hogy aki átkozott, az egy karral is ugyanolyan átkozott marad. – Nem árthatsz magadnak – jelentette ki Branna. – Eszedbe ne jusson! – Semmi értelme. Mindenki ezt mondta, amikor kudarcot vallott vele. Nagyon erős egy haldokló boszorkány átka, aki ráadásul a gyermekeiért áldozta fel magát. – Ha ennek vége van, segítek neked kitalálni valamit. Mindnyájan… – Ez az én feladatom, ha egyáltalán létezik megoldás. És sosem adom fel, mert emiatt nem tudsz nekem jövőt ígérni. És én sem kérhetek ilyet tőled. Sosem lehet gyerekünk. – A férfi bólintott. – Látom, ezt te is tudod. Egyikünk sem akarna olyan gyereket, aki ezt a terhet cipeli. – Nem. – Branna szívét összeszorította a kétségbeesés, és a kegyetlen felismerés. – Ha ennek vége van, megint útra kelsz? – Hogyan tudnánk azzal a tudattal együtt lenni, hogy sosem lehet olyan az életünk, mint amilyet elképzeltünk? Ez Cabhan halála után is közénk fog állni. – A férfi a vállára mutatott. – Amíg rajtam van, igazából nincs vége, és Sorcha átka bennem folytatódik. Ezért nem hagyom abba, hogy megkeressem a szabadulás módját. – Tehát az átka háromszorosan visszaüt ránk. Te, én és a közös életünk, sőt a gyermekeink…

– De itt van nekünk a ma. Még ez is több, mint amit valaha reméltem. – Azt hittem, hogy elég lesz. – Branna a férfi karjába simult. – Akkor ne pazaroljuk az időt. – Nem fogjuk pazarolni. – A nő felemelte a tekintetét, és a férfira nézett. – Bárcsak hétköznapi emberek volnánk! A férfi elmosolyodott. – Te sosem lennél hétköznapi. – Csak egy nő, aki szappanokat meg gyertyákat készít, és a faluban árulja a portékáit. Te pedig egyszerű férfi, akinek van egy lovardája meg egy solymászata. Bárcsak így volna. De… Mindketten a pultra néztek, ahol a könyvek meg a lepecsételt üvegek sorakoztak. – Ha egyszerű emberek lennénk, akkor nem tudnánk megtenni, amit meg kell tennünk. Legjobb, ha kipróbáljuk a bűbájt, különben megint a véremet veszed, mert nem lesz elég friss neked. Kötelesség, gondolta Branna. Végzet. Egyiken sem lehet változtatni. Elővette az üstöt, és meggyújtotta alatta a tüzet. A hosszú, kimerítő folyamat rengeteg összpontosítást és erőt igényelt. Óvatosan, lépésről lépésre haladtak, és Branna elhatározta, nem foglalkozik a korábbi kudarcokkal. Úgy lát neki a munkának, mintha ez lenne az első kísérlete. A mérges főzet bugyborékolt és füstölt, miközben Finnel együtt az üst fölé tartották a kezüket, és lassan, nagyon lassan kevergették. Branna mély lélegzetet vett, amikor az utolsó lépéshez értek. – Feketedj, sűrűsödj – kezdte Branna. – Mérged legyen az átkozott veszte – folytatta Fin. – Az én erőm, a három ereje, így tölti be a végzetünk. – Ezt egyszerre mondták, és a szavaiktól a főzet pezsgése fel​erő​södött. – Ahogy akarjuk, úgy legyen! Branna érezte a változást. Mindkettejükből erő és akarat áradt ki. Megfogták egymás kezét, hogy összekössék ezt az erőt, ezt az akaratot, és hagyják, hogy együtt növekedjenek. Branna kizárt minden mást, és csak az összeolvadásra koncentrált, a célra, míg a szíve egyre szaporábban vert, és a külvilág megszűnt körülötte létezni. Vakító, szikrázó ragyogás támadt benne, és amikor kitört belőle, találkozott, és egyesült a férfiból áradó fénnyel. Testi, lelki, szellemi találkozás volt ez. Az erő, a feszültség egyre nőtt, és a végén viharként cikázott át a testén, mint egy gyönyörteli beteljesülés. Branna feje hátrabicsaklott, és a tenyerét felfelé tartva széttárta a karját. – Íme, egy fegyver született, amely legyőzi a sötétséget. Hit és fény alkotta. A Sötét boszorkány megszentelt földjén, három és három és három áll majd a sötétben született gonosszal szemben. Vér és halál követi. Együtt a ló, a sólyom, a kutya, és kimondjuk a nevet. Csengő cseng, könyv kinyílik, gyertya lobban, mondjuk a nevet. A fehéren izzó tűzbe vetjük a követ, bezárjuk az ajtót. Vér és halál követi. Legyen démon, legyen halandó, legyen boszorkány, vér és halál követi. A beszéd elején Branna szeme fekete lett, mint az éj, de most a pillantása fennakadt, és csak a szeme fehérje látszott. Finnek sikerült elkapnia, mielőtt összecsuklik. Felkapta Brannát, aki a vállára szorította a kezét.

– Jól vagyok, csak kicsit elszédültem. – Ülje le ide. – Fin a kandalló előtt álló kis heverőre fektette, aztán a műhelybe ment, és nézelődött egy darabig, amíg megtalálta, amit akart. Nem bajlódott azzal, hogy feltegye a vizet, egy csettintéssel készítette el a teát. Hat cseppet töltött bele a gyógyitalból, és odavitte Brannának. – Idd meg, és ne vitatkozz – parancsolt rá. – Ez a saját erősítő bájitalod. – Ahogy a fény és az erő emelkedett, miközben az üstben rotyogott a főzet, aztán besűrűsödött és megfeketedett… láttam magunkat, hallottam a saját szavaimat, pedig ki sem mondtam őket. Néha voltak már hasonló élményeim, de még egyik sem volt ilyen erős és magával ragadó, mint ez. Már jól vagyok, esküszöm. Illetve majdnem, gondolta, miközben belekortyolt a bájitallal kevert teába. – Csak akkor lettem ilyen gyenge, amikor véget ért. Egy pillanatig mintha megszűntem volna létezni. – Olyan fekete lett a szemed, mint a hold túlsó oldala, a hangod pedig visszhangzott, mintha hegytetőről szólna. – Nem önmagam voltam. – Az biztos. Mi ment beléd, Branna? – Nem tudom. De az ereje és a fénye elemésztő volt. És kimondhatatlanul gyönyörű, mintha ezer nap ragyogna körülöttem, és bennem is. Nem tudom másképpen elmagyarázni. A nő ivott még a teából, és érezte, hogy kezd megnyugodni. – Le akarok írni minden szót, amit mondtam, mielőtt elfelejtem. – Én biztosan nem fogom elfelejteni. Branna elmosolyodott. – Akkor is jobb, ha leírjuk, a biztonság kedvéért. Fegyver született… Ez azt jelenti, hogy működik, Fin. – A méreg fekete volt és sűrű, mint a szurok. – Le kell pecsételnünk, sötétben tartani, és megbűvölni az üveget, amelybe tesszük. – Majd megcsinálom. – Nem! Együtt alkottuk, és szerintem ez jelent valamit. Úgyhogy a többit is együtt kell elvégeznünk. Már jól vagyok, Fin, ne aggódj. Branna félretette a teát, és felállt, hogy bebizonyítsa. – Gyorsan kell cselekednünk. Nem akarom, hogy a méreg megváltozzon, mert akkor kezdhetjük elölről az egészet. A férfi egy darabig gyanakodva nézte, aztán ő is felállt. Lepecsételték a varázslatot, Branna elővett két fekete üveget egy szekrényből, a pult alól. – Kettőt? – Eleget készítettünk, és nem árt, ha van egy második. Ha valami történne az elsővel előtte vagy közben, akkor használhatjuk a másodikat. – Okos és gyakorlatias vagy, mint mindig. – A nő elővett egy tölcsért, de Fin megrázta a fejét. – Szerintem ezt nem így kell csinálni. Megértem, hogy a gyakorlatiasság ezt diktálja, de most jobb, ha az erőnél maradunk.

– Talán igazad van. Akkor az egyik a tiéd, a másik pedig az enyém. Igyekezzünk, aztán pecsételjük le a dugót. – A nő megérintette az egyik üveget. – Ez a tiéd. – Aztán a másikra mutatott. – Ez meg az enyém. Visszamentek az üsthöz. – Üstből üvegbe, nyom nélkül, csepp nélkül. Kezet fogtak, és a másik kezüket kitartották. Két sűrű, fekete folyadéksugár emelkedett fel az üstből, majd lassan eltűnt a két üvegben. Amikor a szurokfekete főzet elfogyott, a dugókat is az üvegek fölé lebegtették, és beleejtették a nyílásba. – Ki a fényből, szoros pecséttel, csak akkor nyílj, ha kell. Branna megkönnyebbülten felsóhajtott, és fehér tűzcsóvát küldött az üstbe, hogy megtisztítsa a méreg maradékától. – Fő a biztonság – mondta, miközben a két sötét üveget egy olyan szekrénybe tette, ahol a halálos hozzávalókat tartotta, és a Cabhan számára már elkészült mérget. – Inkább elpusztítom az üstöt, mert nem szeretném használni. Kár érte, jó szolgálatot tett. – Branna megbűvölte a szekrény ajtaját. – Csak a kör tagjai tudják kinyitni – jelentette be. Branna most egy másik szekrényhez lépett, kivett egy halványzöld üveget, amely szépen megmunkált ezüsttartóban volt, és kiválasztott két borospoharat. – Ez mi? – Ezt a bort én készítettem, és különleges alkalomra tartogattam. Nem tudtam, mi lesz az, de úgy tűnik, most jött el az ideje. Megtettük, amit kellett, és az igazat megvallva, nem hittem volna, hogy képesek leszünk rá. Minden alkalommal azt hittem, hogy biztos vagyok benne, aztán mégis kudarcot vallottunk. De ma… Mindkét pohárba töltött az áttetsző aranyszínű borból, és az egyiket Finnek nyújtotta. – Ma nem vallottunk kudarcot, úgyhogy… A férfi is átérezte a pillanat jelentőségét, és koccintott. – Igyunk a mára. – Belekortyolt a borba, és elismerően bólogatott. – Ebben is tehetséges vagy. Ez a bor fantasztikus, Branna! Könnyű és erős egyszerre. Olyan íze van, mint a csillagfénynek. – Nem csoda, mert tettem bele abból is egy kicsit – mosolygott Branna. – Tényleg jó – ismerte el ő is, amikor beleivott. – Megérdemeltük ezt a napot. És úgy emlékszem, ígértem neked egy süteményt. – Fél tucat volt az ajánlat – emlékeztette Fin. – De szerintem most mindketten többet érdemlünk a süteménynél. – Fin átkarolta Branna derekát. – Vigyázz a borodra – figyelmeztette, és magával repítette.

Branna szédült a meglepetéstől és a sebességtől. A vágya is fellobbant, mert repülés közben a férfi megcsókolta. Nevetve felkiáltott, amikor a következő pillanatban Fin alatt találta magát egy hatalmas ágyon, amit fehér függönyök vettek körbe. – Tehát ez jár nekünk? – Még ennél is több. – Elveszítettem a boromat.

– Dehogy. – A férfi a közelben álló asztal felé intett, ahol a poharaik álltak. Branna csak most vette észre, hogy az ágy meg az asztal a kék tengeren lebeg. – És még engem tartasz gyakorlatiasnak? De hol vagyunk? Milyen jó meleg van itt! – Polinéziában, távol mindentől és mindenkitől, de még így is körbevéve rejtő bűbájjal, hogy a halak se lássanak. – A tengeren lebegő ágyon… Van benned némi őrültség, Fin. – Mert te megőrjítesz, Branna. El akarok tölteni veled néhány órát, és átélni, milyen lehetne a mi paradicsomunk. Ahol melegben és biztonságban lehetünk, és rajtad nincs ruha. – Egy csettintés, és Branna tényleg meztelen lett. Mielőtt megint felnevethetett volna, a férfi keze a mellére kúszott. – Milyen csodálatos érzés a meztelen testedet érezni alattam. Megtettük, amit kellett – emlékeztette a nőt. – Most vegyük el azt, amit mi akarunk. Fin megcsókolta, szenvedélyesen, birtoklóan, és Branna teste égni kezdett a vágytól. Viszonozta a csókot, nem megadóan, hanem hasonló erővel és mohósággal. A mágia még ott lüktetett az ereikben, miközben vadul megnyitották magukat egymásnak. A férfi ajkának érintése valóságos vihart kavart Branna testében. Az ágyra hanyatlottak, amely lágyan ringott alattuk, de a vágyuk egyre nagyobb hullámokat vetett bennük. Ha ez a férfi őrültsége, akkor szívesen elfogadja, sőt cserébe elárasztja a saját féktelenségével. A szerelem érzése megtöltötte, és magával ragadta. Ezen az elhagyatott helyen, az időn kívül, szabadjára engedheti magát, és őszintén viszonozhatja a férfi érzelmeit. Branna teste remegett, a szíve egyre szaporábban vert. Ennyi érzelem, ennyi szenvedély és vágy… Amikor kitört belőle a gyönyör kiáltása, a hangja messze szállt a kék tenger fölött az örökkévalóságba. Fin megrészegült Branna testétől és illatától. Itt csak az övé, ahol senki sem érhet el hozzájuk, nem árthat nekik. Örült, hogy megajándékozhatta valamivel, amivel csak ritkán kényezteti magát. Csodálatos érzés volt látni, hogy elfogadja, viszonozza az érzéseit, és mindig így fog érezni iránta. Ezt nagyobb kincsnek tartotta a világ minden erejénél, varázslatánál és titkánál. Nem volt szükség szavakra. Amit Branna érzett, már évek óta benne élt, és Fin most megismerte a viszonzott szerelem boldogságát. Amikor a nő ölébe hatolt, tomboló viharként árasztotta el őket a kéj, a szerelem és a szenvedély. Ez volt az igazi egység. Vadul, mohón szeretkeztek, és hajtották egymást a csúcs felé, miközben a kék tenger lágyan ringatózott körülöttük. A beteljesülés után elégedetten, kimerülten hevertek egymás karjában, és hallgatták az ágy szélét nyaldosó hullámok halk csobogását. Branna az ég fel emelte az arcát, élvezte a nap melegét, a tenger illatát. És a férfi közelségét, a bőre érintését. – Miért ezt a helyet választottad? – kérdezte egy idő után. – Mert úgy gondoltam, hogy ez annyira más, mint amit ismerünk és megszoktunk. Bennünk él a zöld erdő, az esős táj, és nem is akarok soha megválni tőle. De ez meleg és kék. Különlegesség annak, aki ritkán ajándékozza meg magát vele. És valljuk be, Branna, hogy ez a tél nagyon hideg és kemény. – Igen. De a végén csodálatos tavaszunk lesz. És addigra elvégezzük a kötelességünket, amiből fény és szabadság lesz majd. Ha végeztünk…

A férfi felemelte a fejét, és Branna szemébe nézett. – Mondd, amit kérni akarsz! – Hozz ide vissza, ha elvégeztük a feladatot. Mielőtt elmész oda, ahová el kell menned. Hozz vissza ide engem. – Visszajövünk, ígérem. Most haza akarsz menni? – Nem. Maradjunk még egy kicsit. – A nő felült, és elvette az asztalról a borospoharakat. – Igyuk meg a bort, élvezzük a napot meg a vizet. Tartson még egy kicsit ez a fantáziavilág. Ha visszatérünk, sokáig nem lesz lehetőségünk ilyesmire. Branna Fin vállára hajtotta a fejét, kortyolgatta a csillagfényes bort, és nézte a végtelen látóhatárt.

18. Amikor legközelebb hatan együtt vacsoráztak, Branna roston sült báránybordát készített, amerikai vajdiópürével és borsóval körítve, vajjal és mentával fűszerezve. – Nem számítottam ilyen lakomára – csodálkozott Connor, miközben nagy késsel szeleteket vágott a bordából. – De nem panaszkodom. – Egy hete most vagyunk először így együtt az asztalnál – közölte Branna. – Persze máshol beszélgettünk, és mindnyájan tudjuk, hol tartunk, és mit végeztünk. A főzet szépen ülepszik. Éppen ma délután néztem meg. – A nő vett a diópüréből, majd továbbadta a tálat. – Connorral készítettünk még egy üveggel a Cabhannek szánt méregből, úgyhogy a démonfőzettel együtt már ebből is kettő van, ha valami hiba csúszna a számításokba. – Én nem gondolok ilyesmire. – Meara átadta Boyle-nak a zöldborsós tálat. – Már majdnem egy éve, hogy az a gonosz fenevad zaklat minket. Tudom, hogy a három boszorkányt még régebben üldözi a figyelmével, de ebben az évben szinte megállás nélkül támad és ingerel. A három bűvös szám, nem? Hiszek ebben, és erre gondolok minden alkalommal, amikor meglátom a túrákon. – Ma is láttad? – érdeklődött Branna. – Ma, és mostanában minden nap. Az erdőben leselkedik, néha még követ is egy darabig. Úgy tűnik, már közelebb merészkedik az ösvényekhez. Kétszer Roibeardnek kellett elzavarnia Cabhant, vagy a benne lakozó akármit. – Azért csinálja, mert idegesíteni akar minket – vélte Boyle. – Legjobb, ha nem törődünk vele. – Igaz. – Miután felvágta a húst, Connor két szeletet tett a tányérjára. – Egyre erősebb vagy merészebb, vagy mind​kettő. Én is többször látom leselkedni, amikor kint vagyok a sólymokkal, de ma Brian közölte, hogy egy farkas futott át előtte az ösvényen. – Ahogy Mrs. Baker is látta – tette hozzá Branna. – Igen. Brian már egy szélvihartól azt hiszi, hogy eljött a világvége, de most sikerült meggyőznöm, hogy csak egy kóbor kutyát látott. Mindenesetre aggasztó, hogy másoknak is megmutatja magát. – Vajon ártana is nekik? – kiáltott fel Iona. – Nem hagyhatjuk, hogy ártatlanokat bántson! – Árthat másoknak. – Fin hangja nyugodt maradt. – Való​színű, hogy elsősorban minket támad, de másoknak is tud ártani, és nem hiszem, hogy visszafogja magát. Egy erőtől duzzadó személyt kihívásnak tekint, a többit pedig inkább zsákmánynak. – Vagy egy nőre vágyik? – Boyle várt pár pillanatig, majd amikor senki sem szólalt meg, bólintott. – Mindannyian tudjuk, hogy vannak ilyen igényei. Szerintetek elrabolhat egy nőt a környéken, és ha igen, akkor hogyan tudnánk ezt megakadályozni? – Szélesebbre terjeszthetjük a védelmet – javasolta Bran​na. – Ha úgy dönt, hogy csillapítani akarja a vágyát, akkor egy fiatal és vonzó nőt választ, aki védtelen. Megtehetjük, amit tudunk. – Én nem így csinálnám. – Fin is levágott magának egy szeletet a bordáról. – Tud utazni az időben, és oda megy, ahová akar. Miért hívná fel magára a figyelmet itt, amikor fontosabb tervei vannak? A helyébe én visszamennék az időben, mondjuk száz évet, ott venném el, amit akarok, és megtenném,

amire vágyom, és nem okoznék itt fölösleges riadalmat. – Tehát nem tehetünk semmit ellene, és nem segíthetünk annak, akit bánt? – kérdezte Iona magából kikelve. – El fogjuk pusztítani – emlékeztette a kuzinját Branna. – Ez minden, amit tehetünk, és ez a legtöbb. – De még csak egy hónap múlva lesz Sorcha halálának évfordulója! – Nyolcszáz éve garázdálkodik, Iona. – Boyle megfogta a menyasszonya kezét. – Mi csak a jelennel foglalkozhatunk. – Tudom. Mégis bosszant, hogy nem tehetünk többet. Olyan sok erő van itt, mégis tehetetlenek vagyunk, és nem akadályozhatjuk meg, hogy ártson valakinek? – Minden reggel belenézek a kristályba – szólalt meg Branna. – És minden este. Gyakran még napközben is. Láttam őt dolgozni, és némelyik bűbáját is kilestem. Mindig használ vért, de még nem láttam, hogy embert vagy boszorkányt vitt volna a barlangjába. És még olyasmit sem láttam vagy hallottam, ami segítene nekünk. – Egyelőre csak ennyit tehetünk. – Connor végignézett az asztalnál ülőkön. – Eljön majd a cselekvés ideje. Tudom, hogy az egy hónap hosszú időnek tűnik, de addig még sok dolgunk van. Kell a főzet meg a varázsige az üsthöz, amelyben elpusztítjuk a követ. Fénnyel, ahogy Branna javasolta. – Erre van egy jó varázsigém – nyugtatta meg az öccsét Branna. – Már csak be kell fejeznem veled meg Ionával. Ezt a háromnak kell megtennie – magyarázta a többieknek. – Meg is fogjuk tenni – bólintott Connor. – De még nem ismerjük a nevet, és anélkül nem tudjuk hatásossá tenni a mérget és a fényt. – Elő kéne csalni a farkast. – Branna elgondolkodott. – Elég hosszú ideig, hogy belenézhessek az elméjébe, és megtudjam a nevet. Egyébként ezt Fin is megteheti. – Nem biztos, hogy abban az alakjában is az eszében van a név – mutatott rá Fin. – Viszont Cabhan is alszik. Neki is szüksége van alvásra. – Be akarsz menni az álmába? – Connor megrázta a fejét. – Túl nagy a kockázat, Fin. Neked még több, mint nekünk. – Ha Branna figyeli a kristályt, és tudja, mikor alszik, akkor csatlakozhatom hozzá, ti pedig készen álltok, hogy kihúzzatok az álomból. – Én ebben nem veszek részt. Nem! – kiáltott fel Branna, amikor Fin ránézett. – Nem tehetjük, nem is fogjuk, nem sodorhatunk veszélybe téged, és veled együtt mindent. Még több hetünk van, amíg rájöhetünk a démon nevére. Addig találunk valami más megoldást. Legutóbb is alig tudtad elvonni magad. – Ez nem ugyanaz. – Én Brannával értek egyet – vetette közbe Boyle. – Téged jobban meg tud gyötörni, mint bármelyikünket. Ha tényleg erre lesz szükség, akkor valaki másnak kell csinálnia. – Mert nem bíztok bennem. – Ne játszd az ostobát! – förmedt a barátjára Boyle. – Nincs itt senki az asztalnál, aki ne bízná rád az életét, vagy azok életét, akit szeret. – Féltünk és szeretünk. – Meara Finhez dőlt. – Ezért nem örülünk neki. Úgyhogy tényleg nem kéne

ostobaságokat mondanod. – Elnézést. De amit ti kockázatnak láttok, az előny is, mert nálam senki sem tud gyorsabban behatolni az álmaiba, és távozni is onnan. – Mi volna, ha most az evéssel foglalkoznánk? – Connor színlelt nyugalommal folytatta a falatozást. – Ha megint felhozzátok, akkor elrontjátok ezt a finom vacsorát. Egyébként van egy gondolatom, ha valaki kíváncsi rá. – Gondolatai vannak! – Meara tréfásan megbökte Con​nort. – És én tanúja vagyok a nagy eseménynek. – Arra gondoltam, hogy megpróbálhatnánk Kathellel. Kathel eljöhetne velem, Mearával vagy Ionával, amikor az erdőt járjuk. Talán ő hallja vagy érzi, hogy mi jár a farkas fejében, aztán Branna megtudhatná tőle az információt. – Nem is olyan bolondság, mint első hallásra tűnik – jegyezte meg Branna. – Köszönöm. – Connor vett magának még egy szelet húst. – Elengedhetem Kathelt, aztán majd meglátjuk. Egy ideje az a látomás jár a fejemben, meg a szavak, amelyeket akkor mondtam, amikor befejeztük a főzetet. Három, három és három. – Nos, a három itt, a három a saját idejében – vonta meg a vállát Connor. – És Fin, Boyle meg Meara. Egyszerűnek tűnik. – De többet éreztem. Nehéz megfogalmazni, de úgy éreztem, hogy többről van szó. És még ha ilyen egyszerű is volna, magunkkal kell vinnünk Sorcha három gyerekét, abba az időbe és helyre. A mi időnkbe, ez egyértelmű. Nem az övék, hanem a miénk, úgyhogy Cabhant itt kell tartanunk. – Csengettyű, könyv, gyertya… – Iona a zöldborsót piszkálta a tányérján. – Alapvető eszközök. És a vezetőinknek is ott kell lenniük. – Vér és halál követi. – Meara felvette a bort, és teletöltötte a poharát, aztán Ionánét is. – Ezt egész idő alatt tudtuk. Boszorkány, démon, vagy ember, a vér és a halál nem változtatja meg. – Értékesek vagytok. – Branna Mearáról Boyle-ra nézett. – Nővérem és fivérem vagytok. Nagyon értékelem, hogy a szeretet, a hűség, az igazság és a fény mellett döntötteket. Mindig ismertük az értékeiteket, de most már egyértelmű, hogy a sors is elismeri. Branna fejében megjelent egy gondolat, de gyorsan visszavonta. Nézte, ahogy Connor Mearához hajol, megcsókolja, mire Meara felnevet. Rejtve tartotta a gondolatot, de a vacsora hátralévő részében a fejében forgatta, mint ahogy egy szalagot forgat az ujjai között az ember.

A következő napokban újra és újra elővette és tanulmányozta ezt a gondolatszalagot. Látta, hogyan lehetne megcsinálni, de biztosnak kellett lennie abban, hogy szükség van-e rá. És a végén, akármi is a saját döntése, mindenkinek bele kell egyeznie. Kikelt az ágyból, és magához vette a hegedűjét. Fint nem zavarta meg, amikor leosont a műhelybe, ahol egy állványon tartotta a kristálygömbjét. Az asztalhoz vitte, meggyújtotta a tüzet és három gyertyát. Aztán leült, és halkan hegedült, miközben nézte Cabhant, aki a barlangja egyik helyiségében aranyból készült, fényűző ágyban aludt. A tűz vörösen izzott a sarokban. Vajon milyen képeket lát a lángok között? Vért és halált, ahogy

megjósolták? Vagy csak a saját vágyait? Elküldhette volna hozzá a hegedűszót, és megzavarhatta volna az álmát, ahogy az ő gondolatai is gyakran megzavarták álmában. De nem akart nyomot hagyni neki, hogy utat találjon ahhoz, amit szeret. Ezért csak a saját vigasztalására és örömére játszott, miközben virrasztott. Megérezte Fin jelenlétét, mielőtt megszólalt volna. Felnézett, amikor a férfi leült mellé. – Nem alszol eleget, és akkor sem pihensz, amikor alszol. – Majd pihenek, ha ennek vége van. Nézd, milyen békésen alszik. Ez mit jelenthet? A bűnösök is tudnak nyugodtan aludni? – Közben álmodik. Ezt tudom. – Hagyd ezt, Finbar. Öten szavaztak ellened, úgyhogy meg kell hajolnod a többség akarata előtt. Ismerem ezt a vágyat. Én is gondoltam már arra, hogy megzavarom az éjszakáját, és elküldöm neki a zenémet. De miért? Bármit teszünk, bármit küldünk hozzá, az ellenünk fordulhat. És már tudjuk, mit fogunk csinálni, ha a márciusnak vége. – Mit fogunk csinálni? Van itt valami… – A férfi megérintette Branna halántékát. – Valami, amit nem árulsz el nekünk. Egy nem szegülhet ellen az öt akaratának. Ugye, Branna? – Nem arról van szó. Még nem dolgoztam rajta eleget. Ígérem, hogy elmondom nektek, akármi is lesz a véleményem róla. De először biztos akarok lenni benne. – Akkor gyere vissza az ágyba. Ma éjjel nem fogja elárulni a nevet, és nem árt senkinek. Alszik. Neked is ezt kellene tenned. – Rendben. – Branna a tokjába tette a hegedűt, és megfogta Fin kezét. – Kathel holnap megint kimegy. Volt már kint Connorral, Mearával, Ionával, Boyle-lal és veled is. Mind láttátok a farkast, és én is látom Kathelen át. De az elméjében csak haragot és gyanakvást találtunk – tette hozzá, miközben átmentek a konyhán, a lépcső felé. – Ez a harag és gyanakvás nem igazi gondolkodás. De biztos, hogy tudja a nevét, ahogy minden élőlény. – Holnap elkísérem Connort solymászni, és Kathel is velünk jön. Talán ha hárman leszünk, az erő összegződik, és megtaláljuk, amit keresünk. – Nekünk kéne mennünk – vetette fel Branna. – Időnként összekever Sorchával, és még mindig vágyakozik utána. Ahogy téged is különlegesnek tart. Csak mi ketten, és Kathel. Mi össze tudunk kapcsolódni a kutyával. Erre már korábban is gondolhattam volna. – Ma már eleget törted a fejed. Majd holnap foglalkozunk vele. – Fin az ágyba vonta a nőt, és átkarolta. – Most aludni fogsz. Mielőtt Branna tiltakozhatott volna, Fin a homlokára tette a kezét, és álmot bocsátott rá. Egy darabig még ébren feküdt Branna mellett a halvány holdfényben, aztán ő is elaludt. És az alvásból álomba siklott. Baru patája keményen kopogott a földúton, amely még fagyos volt. Nem ismerte ezt a vidéket, de tudta, hogy Írországban jár. Érezte az illatát. Nem a saját otthona volt, hanem egy másik hely. Körülvette a sötét éjszaka. Csak néhány csillag hunyorgott, és a hold sápadtan bujkált a felhők mögött. Vörös köd homályosította el a holdat. Vörös volt, mint a vér és a halál. Füstszagot érzett a szélben, és a távolban mintha tűz lobogott volna. Tábortűz.

A köpenye csapkodott a szélben, miközben a keményre fagyott földön vágtatott a lován. Sietnie kellett. Nem tudta, merre tart, de érezte, hogy sietnie kell. Vér és halál követi. A szavak visszhangoztak a fejében, ezért még erősebb vágtára sarkallta a lovat, majd felszállt vele, és a vörös homályba burkolt hold előtt suhant tovább. A szél süvített a fülében, és a kámzsáját is egyre vadabbul tépdeste. Mégis meghallotta odalent egy ló patáinak szapora kopogását. Lenézett, és meglátta a lovast. Szőke haja lobogott a szélben, és olyan gyorsan haladt, hogy megelőzte a mögötte vágtató csapatot. És látta a kavargó ködöt, amint felemelkedik a talajról, és eltakarja őt a többiektől. Fin habozás nélkül leszállt a levegőből, a lovával a ködbe gázolt, amely olyan gyorsan terjedt, és olyan sűrű volt, hogy alig tudott lélegezni. A csillagok és a felhők között úszó véres hold fénye ellobbant, mint a kanóc, amelyet összeszorítanak egy óriás ujjai. Fin hallotta a kiáltást, a ló kétségbeesett, fájdalmas nyerítését. Feltartotta a kezét, magához vonzott egy kardot, és lángra lobbantotta. Előrerontott, ütötte, vágta a ködöt, áthasított a kegyetlen hidegen, utat törve a lánggal és az akaratával. Egy pillanatra meglátta a lovast, szőke haja megvillant a sötétségben, kámzsája a vállára omlott, köpenyét rézbross fogta össze, és magasra emelte a kardját, hogy visszaverje a támadó farkast. Aztán a köd megint bezárta, körülvette. Fin vakon haladt előre, vadul hasogatta a ködöt, közben többször felkiáltott, hátha fel tudja hívni magára a farkas figyelmét, és a fenevad őt veszi célba a szőke férfi helyett. Szélvihart támasztott, hogy széttépje a sűrű, szennyes takarót, ami körülfogta a lovast. A réseken át látta, hogy a ló felágaskodik, a farkas megint ugrásra készül. Erőt árasztott magából, hogy blokkolja a támadását, és rárontott a farkasra. A farkas megfordult. Vörösen izzott a szeme, és a nyakában lévő kő is vörösen ragyogott. Finre vetette magát, a torkát célozva meg. A teste szinte úszott a levegőben, mint a fekete villám, és Finnek alig maradt ideje arra, hogy félrerántsa Baru zabláját. A farkas karmai feltépték a bal karját, a vállától a csuklójáig. Az ütközés erejétől majdnem leesett a nyeregből, és olyan erős fájdalom támadt a karmok nyomában, mintha tűzzel égették volna meg. A másik kezével meglendítette a kardot, és a lángoló pengével végighasította a farkas oldalát. Jeges, szúró érzés hasított bele a vállán lévő jelbe. Tovább vagdalkozott a karddal, mert a köd megint körülzárta és megvakította. Mire kiszabadult, észrevette, hogy közben távolabb került a csata helyszínétől. Megint támadott, erőt árasztott ki magából, de a farkas már a levegőben suhant, és a sebesült harcos hiába lendítette magasba a kardját. A fenevad átsuhant a penge fölött, és fogait a szőke férfi torkába mélyesztette. Fin felkiáltott haragjában, megsarkantyúzta Barut, és átrontott a köd függönyén. A ló és a lovasa a földre került, a farkas kárörvendőn felvonított, és a köddel együtt eltűnt a sötétségben. Baru meg sem állt, de Fin már leugrott a nyeregből, és térdre rogyott a szőke, kék szemű férfi mellett.

– Maradj velem! – szólította meg, és kezét a feltépett sebre szorította. – Nézz rám, nézz belém. Segíthetek neked. Maradj velem. De tudta, hogy a szavai semmit sem érnek. Nem volt ereje ahhoz, hogy elűzze a halált, és most halált érzett a keze alatt. Érezte a férfi utolsó szívverését, végső levegővételét. – A véredet ontottad érte. Fin lelkében harag, fájdalom és gyász kavargott. Felnézett a nőre. Először azt hitte, Brannát látja, de aztán rájött, hogy téved. – Sorcha… – Sorcha vagyok, Mayo Sötét boszorkánya. A férjem hever itt holtan a földön. Daithi, a bátor harcos. A ruhája szürke volt, mint a köd, és lebegett a föld fölött, amikor közelebb lépett, és sötét szemét Finre emelte. – Nézem, ahogy meghal, éjszakáról éjszakára, évről évre, évszázadról évszázadra. Ez a büntetésem, amiért elárultam az ajándékomat, megszegtem a szent fogadalmamat. De ma este a véredet ontottad érte. – Túl késő volt, nem tudtam megállítani. Ha megmentem, talán mindnyájunkat sikerül megmenteni, de késő volt. – Nem változtathatjuk meg, ami volt, de ma este a te véred, a szerelmem vére és Cabhan vére hullott erre a földre. Nem azért, hogy megváltoztassa a múltat, hanem azért, hogy megmutassa, mi lehet. A nő is letérdelt, és megcsókolta Daithi ajkát. – Értem halt meg, a gyermekeiért. Bátran és igaz emberként halt meg, úgy, ahogy élt. Én voltam az, aki elbuktam, aki haragomban ártottam neked, és megátkoztalak. Egy ártatlan embert, és még sokakat, akik előtted éltek. – A gyászod miatt – mentegette a nőt Fin. – Fájdalmadban és haragodban tetted. – Gyász vagy harag? – A nő a férfira villantotta fekete szemét. – Egyiknek sem szabad kibillentenie a mérleg nyelvét. Megátkoztalak, és mindenkit, aki közted és Cabhan között élt. Ahogy írva van, háromszorosan tért vissza hozzám, amit kiküldtem a világba. Hatalmas terhet róttam a gyermekeimre, és az ő gyermekeikre, akik utánuk jöttek. – Megmentetted őket, a saját életedet adtad értük. Az életedet és az erődet. A nő szomorúan elmosolyodott, és az arcában Fin megint Brannát látta. – Ragaszkodtam a gyászhoz, mintha a szerelmem vagy a szeretett gyermekem lenne. Azt hiszem, egész idő alatt elvakított. Azt sem hittem el, amit látnom kellett volna benned. Tudtam, hogy nem csak Cabhan vére van az ereidben, mégsem voltam képes elfogadni az igazságot. – Mi az igazság? A nő Daithira nézett. – Te az övé is vagy. Már tudom, hogy inkább az övé, mint Cabhané. Fin kezén még mindig Daithi vére keveredett az övével, és most megragadta Sorcha kezét. Erő csapott fel közöttük az érintés nyomán.

– Mit akarsz ezzel mondani? – Cabhan meggyógyult, mert a benne lakozó démon segített neki kitörni a hamuból, amivé égettem. Amikor felépült, bosszúért lihegett. A gyermekeimet nem érhette el, mert a határain túl tartózkodtak. De Daithi húgai… Az egyik nagyon szép, kedves, fiatal lány volt. Őt választotta. Elrabolta, és az akarata ellenére elvetette benne a magját. Szegény lány, akkor lehelte ki a lelkét, amikor a gyermek először levegőt vett. Te ettől a gyermektől származol. Daithi az ősöd, Burke Finbar. Tehát az enyém vagy, és én igazságtalanul bántam veled. Sorcha óvatosan levette Daithi köpenyének csatját, amelyet védő amulettnek készített, a ló, a kutya és a sólyom képmásával, a három gyermekük jelképével. – Ez a tiéd, mivel az övé vagy. Bocsáss meg. – Az arca olyan, mint a tiéd, és minden szavadban őt hallom. – Fin az amulettre nézett. – Akkor is hordozom Cabhan vérét – mondta lemondóan. Sorcha megrázta a fejét, és Fin ujjait a rézcsatra kulcsolta. – A fény befedi a sötétséget. Esküszöm neked mindenre, ami voltam, ha meg tudnám törni az átkot, akkor levenném rólad. De képtelen vagyok rá. A nő felegyenesedett. Egymás kezét fogva álltak, és nézték a halott Daithit. – Vér és halál itt, vér és halál követi. Nem elég az erőm a változtatáshoz. De neked adom a hitemet, ahogy az erőmet adtam a gyerekeimnek, a háromnak, aki belőlük származik, és a kettőnek, aki mellettük áll. És neked, Daithi Finbarja, aki hordozza a fényt és a sötétséget. Cabhan idejének véget kell vetni, és annak is, ami egyesült vele, és benne lakozik. – Tudod a nevét? – Ez is meghaladja a képességemet. Végezz vele, de ne bosszúból, mert az még több véráldozathoz vezet, még több halálhoz. Ennyit már megtanultam. Végezz vele a fény, a szeretet kedvéért, és mindazokért, akik belőled származnak. A nő megcsókolta Fin arcát, és hátralépett. – Ne feledd, hogy a szeretetnek minden mágiánál nagyobb ereje van. Menj vissza hozzá! Nyugtalanul, zavarodottan ébredt, és Branna kétségbeesetten szólongatta. Fölé hajolt a hajnali derengésben, és a sebes karjára szorította a kezét. Sírva beszélt, miközben meleget juttatott a sebbe. A férfi értetlenül nézett rá. Branna nem szokott sírni. – Gyere vissza, gyere vissza! Nem tudom begyógyítani ezt a sebet. Nem tudom elállítani a vérzést. Gyere vissza! – Itt vagyok. A nő remegő hangon felsóhajtott, és a sebről a férfi szemébe nézett. Könnyek csurogtak végig az arcán. – Maradj velem. Nem tudtalak elérni, nem tudom elállítani a vérzést. Hála az összes istennek. Már gyógyul. Maradj itt, és nézz rám, Fin. Nézz belém! – Nem tudtam meggyógyítani őt. Meghalt a kezem között. Az ő vére van a kezemen. Az ő vére van rajtam és bennem. – Hallgass, hadd dolgozzam. Ezek mély és veszélyes sérülések. Rengeteg vért veszítettél, túl sokat.

– Sírsz? – Nem. – Branna könnyei a sebbe hullottak, és jobban kitisztították, mint a keze. – Maradj csendben, hallgass el, hadd fejezzem be. Már gyógyul. Szükséged van egy bájitalra, de szépen gyógyul. – Nem kell bájital. – Fin már erősebbnek érezte magát, és a feje is kitisztult. – Már jól vagyok. Te vagy az, aki remeg. – A férfi felült, és megsimogatta a nő könnyes arcát. – Talán inkább neked van szükséged erősítő italra. – Fáj még? Mozgasd a karodat, feszítsd meg az izmokat. Minden rendben van? A férfi engedelmeskedett. – Minden rendben, és már nem fáj. – Fin lenézett, és meglátta a véres ágyneműt. – Ez mind az én vérem? A nő még mindig remegett, de felállt, és egy gondolattal tiszta ágyneműt húzott. Aztán a fürdőszobába ment, hogy kezet mosson, mert időre és távolságra volt szüksége, hogy lecsillapítsa zaklatott idegeit. Néhány perc múlva visszajött, és belebújt a köntösébe. – Tessék. – Fin két pohár whiskyt tartott a kezében. – Szerintem neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem. A nő megrázta a fejét, és óvatosan leült az ágy szélére. – Mi történt? – Először mesélj te. Branna néhány pillanatra lehunyta a szemét. – Rendben. Hánykolódni kezdtél álmodban, nagyon erősen. Megpróbáltalak felébreszteni, de nem sikerült. Aztán be akartam menni az álmodba, hogy kihúzzalak, de azt sem tudtam. Olyan volt, mintha falnak ütköznék, és hiába igyekeztem, nem lehetett áthatolni rajta. Aztán megjelentek a karodon a szörnyű sebek, és ömleni kezdett a véred. Brannának el kellett hallgatnia. A kezébe temette az arcát, de aztán összeszedte magát. – Tudtam, hogy nem érhetlek el. Vissza akartalak húzni. Megpróbáltam begyógyítani a sebeket, de semmivel sem tudtam elállítani a vérzést. Azt hittem, meg fogsz halni, mert Cabhan csapdába ejtett álmodban, engem pedig kizárt belőle. Féltem, hogy meghalsz, mert nem érlek el. Elvesz tőlem, amikor csak nemrég kaptalak vissza. Meghalsz, mert nincs elég erőm, hogy meggyógyítsalak. – De meggyógyítottál, és nem haltam meg. – A férfi hátulról átölelte Brannát, és megcsókolta a vállát. – Sírtál értem. – A félelem és a tehetetlenség könnyei voltak. Amikor Fin még egyszer megcsókolta a vállát, a nő megfordult, szorosan átölelte, és ringatni kezdte. – Hová mentél? Hova vitt téged? – Nem ő vitt oda, ebben biztos vagyok. Visszamentem abba az éjszakába, amikor Cabhan megölte Daithit. Láttam Sorchát, és beszéltem vele. Branna kihúzta magát. – Beszéltél vele?

– Úgy, ahogy most veled beszélek. Nagyon hasonlítasz rá. – A férfi hátrasimította Branna haját. – Bár neki sötét a szeme. A pillantásotok viszont ugyanaz. Tele van erővel, hatalommal. – Mit mondott neked? – Elmesélem, de szerintem jobb volna, ha mindenki hallaná. És most szeretnék kicsit megnyugodni, hogy összeszedjem a gondolataimat. – Akkor szólok nekik, hogy jöjjenek. Branna felöltözött, és nem kérdezősködött tovább. Neki is szüksége volt egy kis időre, hogy lecsillapodjon, felvegye a védelmét. Utoljára akkor érzett ilyen félelmet és szomorúságot, amikor a jel megjelent Fin testén. Talán azért nem tudta visszahozni és meggyógyítani, mert a félelem blokkolta az erejét? Nem ismerte a választ erre a kérdésre. Mire leért, észrevette, hogy Fin már odatette a teavizet, és a kávé is készen várta. – Nem kell most az egész társaságnak reggelit csinálnod – nyugtatta meg a férfi. – El tudjuk látni magunkat. – Legalább lefoglalom magam. Ha segíteni akarsz, pucolj meg, és vágj fel néhány krumplit. Arra még te is képes vagy. Némán dolgoztak, amíg a többiek megérkeztek. – Úgy látom, lesz mit ennünk – jegyezte meg Connor. – De még nagyon korán van. Hallom, volt egy kalandod? – nézett Finre. – Mondhatjuk úgy is. – De nincs semmi bajod. – Iona megérintette Fin karját, mintha ellenőrizni akarná. – Nincs. És van elég eszem, hogy átadjam a rám bízott feladatot Boyle-nak, aki sokkal ügyesebb nálam. – Nem nehéz téged túlszárnyalni. – Boyle feltűrte a pulóvere ujját, és csatlakozott Brannához a konyhában. Megterítették az asztalt, teát és kávét főztek, kenyeret szeltek, de közben érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Amikor az asztalhoz ültek, minden szempár Finre szegeződött. – Ez furcsa történet lesz, bár némelyik részletét már ismerjük a könyvekből. Baru hátán találtam magam, és vágtáztam egy földúton, amely még fagyos volt. Fin elmesélt mindent, és mindent elkövetett, hogy ne hagyjon ki semmit. – Várj csak. – Boyle feltartotta a karját. – Honnan tudod, hogy nem Cabhan vont be ebbe az álomba? A farkas megtámadott, a torkodnak ugrott, és Branna nem tudott odamenni hozzád, hogy segítsen, vagy visszahozzon. Ez Cabhan művének tűnik. – Esküszöm, hogy meglepődött, amikor meglátott. A farkas csak azért támadt rám, mert ott voltam, és megakadályozhattam volna a gyilkosságot. Ha Cabhan ártani akart nekem, miért nem várt, hogy lesből ugorjon rám? Nem. Daithi volt a célpontja, és váratlanul érte a felbukkanásom. – Nem menthettem volna meg, és most, hogy jobban belegondolok, nem úgy volt elrendelve, hogy megmentsem. – Ő áldozat volt – jegyezte meg Iona halkan. – Az ő halála, és Sorcha halála által született meg a három Sötét boszorkány.

– Daithinek olyan világoskék a szeme, mint a tiéd. Láthattam, milyen bátran és elszántan harcolt. De hiába volt a vitézsége és az én közbeavatkozásom, semmi sem tudta megváltoztatni, ami történt. Cabhan ereje nagyobb volt, mint most. Sorcha meggyengítette, még ha fel is épült a csapás után. Szerintem most azért olyan mohó és türelmetlen, mert vissza akarja szerezni a régi erejét. És csak akkor kaphatja meg, ha elveszi a három egyikétől. – Azt sohasem fogja elérni – jelentette ki Branna. – Meséld el nekik a többit. Én is csak részleteket ismerek belőle. – Daithi a földre rogyott. Azt hittem, be tudom gyógyítani a sebét, de túl késő volt. Mire odaértem, és rátettem a kezem, már kilehelte a lelkét. Aztán jött Sorcha. – Sorcha? – Meara letette a kávét, amelybe éppen bele akart kortyolni. – Ott volt veled? – Beszélgettünk. Hosszú időnek tűnt, de szerintem csak néhány percig tarthatott. Szóról szóra beszámolt a beszélgetésről, a nő gyászáról, a bűntudatáról, az erejéről. Aztán elismételte a szavait, ami annyi mindent megváltoztatott benne. – Daithi? Tőle származol, és a véred nemcsak Cabhané, hanem az övé? – Branna megrendült, és lassan felállt az asztaltól. – Miért nem láttam ezt eddig? Hogy lehet az, hogy egyikünk sem sejtette? Őt hordozod magadban, az ő vére, az ő öröksége van benned, ezért vered vissza Cabhan minden támadását. De én nem vettem észre, mert csak a jelet láttam. – Hogyan láthattad volna, amit én sem láttam magamban? Én is csak a jelre figyeltem, és hagytam, hogy ez ugyanúgy elkeserítsen, mint téged. Sőt még jobban. Sorcha elárulta nekem, hogy tudta, de még ő sem hitte, és nem bízott bennem. Szerintem ő vitt oda, mert tudni akarta, mit fogok tenni. Ez volt az utolsó próba. Kíváncsi volt, melyik örökség erősebb bennem. A férfi a zsebébe nyúlt. – És végül ezt adta nekem. – A férfi kinyitotta a kezét, és megmutatta a csatot. – Daithinek készítette, de nekem adta. – Daithi köpenyének a csatja. Sokan keresték. – Branna visszaült a helyére, és szemügyre vette a rézcsatot. – Azt hittük, elveszett. – A három vezető egy helyen. – Connor kinyújtotta a kezét, és Fin odaadta neki a csatot. – Mert te vagy közülünk az egyetlen, aki mind a hárommal tudsz beszélni. Mindig a tiéd volt. Eddig várt rád, és arra, hogy Sorcha neked adja. – Sorcha panaszkodott, hogy minden éjjel látja Daithit meghalni. Ez a büntetés az átkáért. Szerintem kegyetlenség az istenektől, hogy ilyesmire ítélnek egy gyászoló özvegyet. Vér és halál, ezt mondta, ahogy te is, Branna. Vér és halál követi, ezért nekünk adja a hitét. Nekünk, mindnyájunknak és a gyermekeinek. El kell pusztítanunk Cabhant, de nem a bosszú miatt. Pedig be kell ismernem, hogy eddig főként a bosszú hajtott. A világosság és a szeretet kedvéért kell végeznünk vele. Közölte, hogy a szeretetnek nagyobb ereje van, mint a mágiának, aztán visszaküldött. Azt mondta, hogy „menj vissza hozzá”, és felébredtem. Te pedig fölém hajoltál az ágyban, és sírtál. Branna nem szólt semmit, csak elvette Connortól a csatot. – Szeretetből készítette, akárcsak a három gyermeke medálját. Nagyon erős mágia van benne. Mostantól kezdve mindig magaddal kell hordanod ezt az amulettet. – Készíthetünk neki egy láncot – javasolta Iona. – Mint a mi medálunknak.

– Azt fogjuk tenni. Jó ötlet. Most már tudom, miért tartottam olyan fontosnak a véredet, amikor a mérgeket készítettem. Mert sohasem volt benne elég Cabhanból. Fin felnevetett, és úgy döntött, hogy megeszi a tojást, amely már kihűlt a tányérján. – Világéletedben bölcs voltál, Branna. – Tehát közénk tartozol! – döbbent rá Iona. – Mármint a kuzinunk vagy. Nagyon távoli, de akkor is kuzin. – Akkor isten hozott a családban! – Connor felemelte a teá​ját, mintha tósztot mondana. – Talán egyszer végre az is bele​kerül a könyvekbe, hogy az O’Dwyer kuzinok, a barátaik és a szeretőik a pokol mélyére küldték a sötét Cabhant. – Erre iszunk. Boyle megszorította Iona kezét. – Szerintem inkább este igyunk a kocsmában, és az új kuzin fizeti az első kört. – Benne vagyok, de a második a tiéd. – Fin felemelte a poharát, és megitta a kávéját, amely szintén kihűlt. Mégis melegség öntötte el.

19. Fin egy láncon hordta a csatot, és érezte a súlyát a nyakában. De amikor a tükörbe nézett, ugyanazt az embert látta. Az maradt, aki volt. Az amulett a szívénél lógott, de a jel még mindig a vállán éktelenkedett. Már tudta, hogy a vére egyszerre hordoz sötétséget és fényt, de ez nem változtatta meg. Ahogy azt sem, ami néhány hét múlva történni fog. Vezette a vállalkozását, dolgozott a lovardában, a solymászatban, és sokat időzött a műhelyében olyan bűbájok tökéletesítésével, amelyek hasznosak lehetnek a körének. Brannával sétált vagy lovagolt a kutyákkal együtt, hátha elő tudják csalni Cabhant, és kiszedik belőle a hiányzó részletet.De nem tudták meg a démon nevét, pedig a február elmúlt, és beköszöntött a március. – Lehet, hogy nincs más választásunk, és vissza kell menni a barlangba – jegyezte meg Fin könnyedén, miközben Connorral nézték, ahogy egy fiatal sólyompár köröz a mező fölött. – Van még idő. – Az idő gyorsan múlik, és Cabhan ugyanúgy várakozik, ahogy mi. – Észrevettem, hogy neked nehezedre esik a várakozás. De nem az a válasz, hogy visszamész, és ha meg is tennéd, nem biztos, hogy megtudnád a nevet. Connor elővette a fehér követ a zsebéből, amelyet Eamon​től, az első három egyikétől kapott. – Mindnyájan várunk, Fin. Három, három és három. Most nem találom Eamont az álmaimban. Nem találom, mégis tudom, hogy ott van. Vár, ahogy mi is. Fin csodálta Connor nyugalmát. És gyűlölte is. – A név nélkül mire várunk? – Arra, ami jön, és ez nekem mindig könnyebben ment, mint neked. Árulj el valamit, Fin. Ha végeztünk ezzel, mert hiszem, hogy végezni fogunk, akkor mihez kezdesz? – Vannak olyan helyek a világon, ahol még nem jártam. Connor feldühödött, pedig nehezen lehetett kihozni a sodrából. – A te helyed itt van, Brannával. Velünk. – Az otthonom itt van, ezt nem tagadom. De Brannával nem élhetjük azt az életet, amit elképzeltünk, úgyhogy beérjük annyival, amit kaphatunk. Megelégszünk a mával. Nem élhetünk úgy, mint te Mearával, vagy Boyle Ionával. Nem így van elrendelve. – Ostobaság. Branna túl sokat gondolkodik, te pedig olyasmiért hibáztatod magad, amiről nem tehetsz. Lehet, hogy a múlt meg van írva, de a jövő nem. És két ilyen okos ember biztosan kitalálja, hogyan lehet közös jövőjük. – Daithi vére nem változtatja meg a tényt, hogy Cabhan vére is bennem van. Még mindig viselem a jelét. Elpusztíthatjuk Cabhant, a démont, a rejtekhelyét. De ki tudja? Mi van, ha egy év múlva, vagy tíz év múlva megfordulok, és elcsábít a kívánság? Ismerem annak a kísértésnek a sötét, édes vonz​erejét, és Branna tudja, hogy ez bennem van. Nem lehetnek soha gyerekeink, mert nem tehetünk rájuk

ilyen nagy terhet. – Ha… ki tudja… mi van, ha… – Connor legyintett. – Még nagyobb ostobaság. Túl sötéten látjátok a helyzetet, és csak a nehézségekre gondoltok. – Lehet, hogy a boszorkány már megbánta az átkát, de az ereje attól még megmarad. Talán az egyik helyen, ahol még nem jártam, megtalálom a kulcsot, amivel megtörhetem az átkot. Nem fogom abbahagyni a keresést. – Ha ennek vége lesz, együtt fogunk keresni. Képzeld el, mennyi szabad időnk lesz, ha végre megszabadulunk Cabhantől. Fin elmosolyodott, de arra gondolt, hogy mindenkinek a saját életét kell majd élnie. – Egyelőre foglalkozzunk azzal, hogyan szabadulhatnánk meg tőle. Most pedig meséld el, milyen házat szeretnél építeni magadnak meg a menyasszonyodnak. Valami ilyet? Fin megpörgette az ujját, és csillogó tündérkastély jelent meg egy ezüstös tavon. Connor felnevetett, és ő is megpördítette az ujját. – Kezdetnek inkább talán egy ilyet. – Azzal a palotát zöld mező közepén álló zsúpfedeles vidéki házzá alakította. – Ez jobban illik hozzád. És Meara mit mond? – Azt, hogy nem akar ezen gondolkodni Iona és Boyle esküvője előtt. Megvárja, amíg az ő házuk elkészül. De abban a hónapban mindenképpen felmondja a lakását, ezért úgy gondoltuk, hogy miután Boyle és Iona beköltözött az új házba, adunk Brannának egy kis nyugalmat, és a garázsod fölött lévő lakásban húznánk meg magunkat. – Persze, ez jó ötlet. Maradhattok, amíg csak akartok, de szerintem már ti is alig várjátok, hogy a saját házatokban lakjatok. Tudom, hogy imádsz építkezni. – Már készítettem is néhány tervet – ismerte be Connor. – Szerintem… Elhallgatott, mert a telefonja jelezte, hogy kapott egy üzenetet. – Branna az. Nincs semmi baj – nyugtatta meg a barátját, aki azonnal talpra ugrott. – Azt írja, menjünk át hozzá, mert akar mondani nekünk valamit. Meg Ionának. – Connor elgondolkodott. – Úgy látszik, csak a boszorkányokat hívja. Vajon mi lehet ez? – Biztosan kifőzött valamit. Mármint a fejében – tette hozzá Fin. – Már egy ideje morfondírozik rajta. A két barát magához szólította a sólymokat.

Branna várakozás közben folytatta a munkát. Tényleg kifőzött valamit, és úgy gondolta, ideje megkérdezni a többieket, hogy hajlandóak-e rá, és hasznosnak találják-e az ötletet. Hosszasan tanulmányozta a módját, és számtalanszor átismételte a rítust, amely szükséges hozzá, mivel nagyon sokat kért mindenkitől. Ez talán újabb válasz? Egy újabb lépés, amit meg kell tenniük, hogy elérjék a céljukat? Nem cselekedhetnek meggondolatlanul, emlékeztette magát, miközben az utolsó üveget is megtöltötte a boltja számára készített illatos olajjal. Rengeteget gondolkodott rajta, minden szempontból megvizsgálta, nehogy ösztönösen vagy elhamarkodottan cselekedjen.

Már elhatározássá érett benne, és csak arra várt, hogy mindenki egyetértsen vele. Branna megmosta a kezét, letörölte a pultot, aztán belenézett a kristályba. A barlang üres volt, csak a tűz vöröses fénye világított benne, és sötét füst szállt fel az üstből. Tehát Cabhan kedvére barangol valamerre. És ha figyel is, nem láthat semmit, amit gyanúsnak tarthatna. Erről gondoskodott. Felállt, amikor Iona bejött, és most is azt csinálta, amit mindig. Feltette a vizet a teához. – Azt mondtad, hogy ne aggódjunk, de… – Nincs semmi baj – nyugtatta meg Branna. – Csak valamit meg kell beszélnem veled, Connorral és Finnel. – De Boyle-lal és Mearával nem? – Még nem. Ígérem, hogy semmit sem fogunk nélkülük tenni, de ezt előbb nekünk kell megtárgyalni. Döntöttél már az esküvői virágok ügyében? – Igen. – Iona felakasztotta a kabátját meg a sálját, és megpróbált ő is témát váltani, ahogy Branna kívánta. – Igazad volt a virágkötővel kapcsolatban, tényleg csodálatosan dolgozik. Mindenben megállapodtunk, és már kész a terv a vacsorára is. Illetve majdnem. Örülök, hogy a zenét rád meg Mearára bíztam, különben megőrülnék. – Örömmel segítünk, és Meara figyelemmel kíséri az elő​készületeidet, hátha ő is ellophat néhány ötletet. Azt állítja, még nem volt ideje a saját esküvőjén gondolkodni, de azért néha tervezget ő is. Branna belefogott a teakészítésbe. – Már itt van Fin és Connor is. Használjuk a kisasztalt, hogy mindannyian leülhessünk. – Ez komoly téma? – Majd ti eldöntitek. Ideadnád a csészéket? Branna az asztalhoz vitte a teáskannát, a cukrot, a tejszínt, meg a süteményt, amiket az öccse elvárt tőle. Connor felvonta a szemöldökét, amikor belépett a műhelybe. – Teázni jöttünk össze? – Összejövetelt tartunk, de nem a tea miatt. Ha leültetek, elmondom, mi foglalkoztat egy ideje. – Már jó ideje. – Fin közelebb lépett, és leült. – Biztos akartam lenni a saját gondolataimban és érzéseim​ben, mielőtt megkérdezem a véleményeteket. – De nem az egész kört hívtad össze – állapította meg Connor. – Egyelőre nem, és nemsokára megtudjátok, miért kell nekünk először megbeszélni. – Rendben, ne gyötörj tovább. – Iona mély lélegzetet vett. – Mondd el! – Azon gondolkodom, ami rajtam keresztül szólt, azon a napon, amikor Finnel megalkottuk a démonnak szánt mérget. A szavak, amelyeket abban a pillanatban mondtam, amikor a munkánkat siker koronázta. Megvan az eszközünk, hogy elpusztítsuk Cabhant, és azt, ami benne lakozik. Illetve meglesz, ha tudjuk a nevet. És a kezünkben lesz az eszköz, amivel megsemmisíthetjük a követ, és bezárhatjuk a kaput. – Imádom azokat a szavakat! – lelkendezett Iona. – Tele vannak fénnyel és erővel. – Mindegyikre szükség lesz, hogy bezárjuk a sötétséget. De a fegyvereknél és a mérgeknél többről

volt szó abban a próféciá​ban. Az egész tele van veszéllyel, kötelességgel, és a vér meg a halál talán a miénk lesz, bármelyikünké. És mégis… azóta már önmagam vagyok, egy dolog mégis állandóan visszhangzik bennem. Három, három és három. – Mert így vagyunk egészek – bólintott Connor. – Jó volna hallani, hogy kitaláltad, hogyan kapcsolódhatnánk Sorcha három gyerekéhez. Mert úgy érzem, mindnyájan úgy érezzük, ebben nekik is részt kell venniük. Ott kell lenniük. – Hiszem, hogy ott is lesznek, mert az árnyékuk már Samhainkor is eljött. Most persze teljesen ide kell hozni őket, és ez nehezebb feladat lesz. Három, három és három – ismételte meg Branna. – De ketten csak a bátorságukkal, a kardjukkal vagy az öklükkel vannak felfegyverkezve, nincs varázserejük. Sorcha három gyermeke, mi hárman, és Fin, aki részben a miénk, részben Cabhané. Aztán Boyle és Meara. Ez nincs teljesen egyensúlyban. – Azt mondtad, nem fogjuk kihagyni őket – méltatlankodott Iona. – Szavamat adtam, hogy nem fogom elzárni őket, bármennyire szeretném megvédeni őket a veszélytől. – Connor nem foglalkozott a süteménnyel, hanem komor arccal nézte a nővérét. – Ha arra gondolsz, hogy másokat kérünk meg, akik a vérünkből valók… Az apánkat, vagy… – Nem. Mi egy kör vagyunk, és ezt semmi sem változtatja meg. Együtt megyünk, a három, három és három, ahogy elrendeltetett. De elérhetjük az egyensúlyt, ha akarjuk. És ha Boyle meg Meara hajlandó rá. – Erőt akarsz adni nekik? – Fin hátradőlt a széken, mert kezdte megérteni. – Erőt adnál nekik, ahogy Sorcha is átadta az erejét a három gyermekének, és most mi azzal az erővel élünk. – Igen. Nem mindet, ahogy Sorcha tette, mert szükségünk van arra, amik vagyunk, és sosem terhelném meg ennyire azt a két embert, akit szeretünk. De mindegyikünk adna nekik valamennyit. Meg lehet csinálni. Tanulmányoztam, Sorcha hogyan csinálta, és utánanéztem, hogyan tudnánk a lehető legnagyobb gyengédséggel és óvatossággal átadni nekik az erőnk egy részét. Van benne kockázat, ha valamit elrontunk, ezért közösen kell döntenünk. – Sorcha gyermekeinek már volt erejük az anyjuk miatt – jegyezte meg Iona. – A vérükön keresztül. Hozzátok képest én újonc vagyok ebben, de még sosem hallottam arról, hogy egy boszorkány erőt adna át egy… kívülállónak. – De ők kapcsolatban állnak velünk. Nemcsak általunk, hanem a vérvonalukon, az örökségükön keresztül. Akár van erejük, akár nem, ez a kapcsolat élő és valóságos. És éppen a kapcsolatunk miatt működhet ez az egész, persze csak akkor, ha így van elrendelve. – Több védelmük lenne – állapította meg Connor elgondolkodva. – Igen, bár itt elsősorban az egyensúlyról van szó, akár​mennyire is szeretem őket. Annak a próféciának a betel​jesüléséről, ami rajtam keresztül jött. De csak akkor lehetséges, ha ez a közös célunk és akaratunk. A miénk és az övék. És nem tudhatjuk biztosan, hogy számukra milyen lesz majd az erő. – De ha erejük van, akkor velem együtt tényleg másik hárommá válnak – jelentette ki Fin. Branna is erre gondolt, és most megkönnyebbülten felsóhajtott. – Igen, egy újabb három. Egyre jobban meg vagyok erről győződve. Most mindenki gondolja ezt át, és döntse el, hajlandó-e odaadni nekik az erőt, ami ajándék és teher egyben. Megmutathatom,

szerintem hogyan lehet elvégezni, anélkül, hogy bármelyikünk lemerülne, vagy többet adnánk nekik, mint amit el tudnak viselni. Ha valamelyikünk bizonytalan, vagy nem hajlandó, akkor elvetjük a javaslatot. Ha mi megtennénk, de ők nem akarják, akkor is. Ilyen ajándékot szabadon, teljes szívvel kell adni, és ugyanígy fogadni. – Jó ötlet belőlem is erőt venni? – kérdezte Fin. – Ha mindenki a javaslatod mellett áll, akkor az én erőm is kell, ami viszont szennyezett? – Nem tetszik nekem, hogy ezt mondod – torkolta le Iona. – Ez túl nagy lépés, deirfiur bheag. Nem hallgathatunk el semmit, ki kell mondanunk az igazat. – Akkor beismerem, hogy ez a kérdés bennem is felmerült, miközben ezen törtem a fejem. – Branna végignézett az asztalnál ülőkön, aztán Finre szegezte a tekintetét, és folytatta: – Még mielőtt megtudtuk, hogy Daithitől származol, már teljes szívemből hittem, hogy igen. A te erőd is kell. Ők a tiéd is, ahogy a miénk – magyarázta a férfinak Branna. – És te is a háromhoz tartozol. Ami benned van, nem tiszta, de szerintem éppen ettől erősebb a fénye. – Én benne vagyok, ha a többiek is. De tudnunk kell, hogy el tudják-e fogadni azt, ami tőlem jön. – Át kell gondolnotok – ismételte meg Branna, de Connor türelmetlenül felmordult. – Szerintem te már eleget gondolkodtál rajta, kiszámítottál és mérlegeltél mindent. Tudom, hogy figyelembe vetted az előnyöket, hátrányokat, veszélyeket, meg a ki tudja, még mit. Ha elfogadják, övék az erőm – jelentette ki, és Ionára nézett. – Egyetértek. Nem tudom, Boyle hogyan fogadja majd az ötletet. Ezt az egészet elfogadja, ezt mindnyájan tudjuk. És együtt harcol velük. De a szíve mélyén… – Két lábbal áll a földön, és nagyon gyakorlatias – fejezte be Fin Iona gondolatát. – Ez igaz. Kérdezzük meg őket, ahogy Branna megkérdezett minket, és majd meglátjuk, mit válaszolnak. – Már látom, fölöslegesen töltöttem az időt, amikor részletes jegyzeteket készítettem mindhármatoknak. Connor a nővérére mosolygott. – Túl sokat gondolkodsz – jelentette ki, és megette a süteményét. – Mikor tesszük fel nekik a kérdést? – érdeklődött Iona. – Szerintem minél előbb – vélte Fin. – Ma este, munka után? – Akkor megint hat személyre főzök. – Branna megigazította a haját. – Megvettem a csirkét, amit felírtál a listára – jelentette be Fin. – És a hűtőmben minden hozzávaló megvan a káposztás tört burgonyához. – Rendben. Akkor Finnél vacsorázunk. Átmegyek, és nekilátok, de szerintem még a vacsora előtt közölnünk kellene velük, mit tervezünk. Időre van szükségük, hogy… – Branna kereste a szavakat, de aztán eszébe jutott a közös vacsora. – Hogy megemésszék ezt az egészet. – Tegyük fel, hogy benne vannak. Mikor próbálnád meg? Branna bólintott Iona felé, és végül ő is felvette a teáját. – Minél hamarabb, annál jobb. Te tudod a legjobban, hogy időbe telik, mire valaki megtanulja kezelni az erejét.

Branna fokhagymával, zsályával és citrommal készítette el a csirkét, összeállította a káposztás tört burgonyát, és megpucolta a répát, amit vajban párolt, miközben a csirke a sütőben pirult. Mivel az ő ötlete volt a terv, a többiek úgy döntöttek, hogy neki kell közölnie Boyle-lal és Mearával. Munka közben azon törte a fejét, hogyan fogjon bele. Végül elhatározta, hogy az a legjobb, ha egyenesen, minden kertelés nélkül hozza a tudomásukra az ötletét. Mire Meara belépett, már kicsit megnyugodott. – Remek illatokat érzek. Látom, már mindent megcsináltál, pedig siettem, ahogy tudtam, hogy segítsek. – Ne aggódj emiatt. – Nos, akkor legalább megterítem az asztalt. – Ne bajlódj most azzal. – Branna nem akarta, hogy beszélgetés közben tányérokkal csörömpöljenek. – Csak legyél velem. Esetleg, megdézsmálhatnánk Fin borkészletét. – Benne vagyok. Bevallom, a hideg futkos a hátamon, amikor minden lovas túrán látom Cabhant ólálkodni a fák között. Biztosan Ionával is ezt csinálja – tette hozzá Meara, miközben kivett egy borosüveget Fin konyhai borhűtőjéből. – Ma elég ideges volt, legalábbis a nap vége felé. Nemsokára megérkeznek Boyle-lal. – Tehát neked megmutatja magát, Ionának is, sőt időnként még Connornak. De ha én megyek ki Finnel, elkerül minket. – Branna bosszús arcot vágott. – Akkor is folytatjuk a sétáinkat. Úgysem tud sokáig ellenállni a kísértésnek, hogy ránk támadjon, vagy kötekedjen. – Nem sokáig bírja, erről meg vagyok győződve. – Meara kihúzta a dugót az üvegből. – Jó, hogy mostanában rendszeresen összegyűlünk. Sohasem lehet tudni, mikor támad valakinek új ötlete. Nekem máris van egy, gondolta Branna, de csak elmosolyodott. – Lehet, hogy igazad van. De most egy darabig ne foglalkozzunk Cabhannel. Mesélj az anyádról. Hogy érzi magát? – Nem is gondoltam volna, hogy ilyen boldog lesz a nővéremnél. Képzeld, zongoraleckéket vesz egy nőtől, akit a templomban ismert meg. Azt mondja, rengeteg ideje van, és így legalább hasznosan tölti, mert úgyis mindig meg akart tanulni zongorázni. Akkor is ráért, amikor itt lakott, mégis… Meara feltartotta mindkét kezét, mintha le akarná állítani magát. – Nem mondok róla semmi rosszat. Végre nem itt él, hanem ott, nem boldogtalan, hanem boldog, és Maureen is szeret vele lakni. – Akkor csupa jó híred van róla. – Nos, azért van árnyoldala is annak, hogy ennyi ideje van. Állandóan újabb és újabb ötletekkel áll elő az esküvővel kapcsolatban. Például fényképeket küld olyan esküvői ruhákról, amelyekben nagyra nőtt hercegnőnek néznék ki, aki tortát vett fel szoknya helyett. Ráadásul annyi tüll meg csipke van rajtuk, hogy egész Mayóban nem találnék elég alapanyagot. Nézd meg ezt. – Meara elővette a mobilját. – Ez a legújabb elképzelése rólam. Branna szemügyre vette a fotót. A ruha valószínűtlenül nagy szoknyáját több réteg tüllből készítették, és még arra is csipkét, gyöngyöt és szalagokat varrtak. – Szerintem nagy szerencséd van, hogy magad választhatod ki a ruhádat. – Igen. Anya csalódott lesz, amikor megtudja, hogy egészen más elképzeléseim vannak.

Meara másik képet mutatott Brannának egy egyenes szabású, egyszerű ruháról. – Gyönyörű! És mennyire illik hozzád. Ezt Meara Quinnek találták ki. Vegyél fel hozzá egy hajdíszt, mert tudom, hogy te nem akarsz virágokat tűzni a hajadba, mint Iona. Éppen annyira díszes és elegáns, amennyire kell. Hidd el, anyád nem lesz csalódott, ha ebben meglát. – Egy fejdísz? Talán igazad van, és tényleg illik hozzám. És legalább anya is megkapja a hercegnőjét, akire annyira vágyik. – Válassz ki hármat, amelyeket szívesen felvennél, és küldd el neki a képeket, hadd döntsön ő. Meara felvette a borospoharát. – Nagyon ravasz vagy. – Hát ez igaz. Megérkezett Iona Boyle-lal. Branna remélte, hogy Meara akkor is jó tulajdonságnak tartja a ravaszságát, miután előadta a tervét. Megvárta, amíg Meara mindenkinek tölt a borból, és Fin meg Connor is megérkezik, aztán megkérte a társaságot, üljenek le az asztalhoz, mert valamit meg kell beszélniük. – Történt valami ma? – érdeklődött Meara. – Nem ma. Már egy ideje történt, és azóta dolgozom rajta. – Egyenesen, kertelés nélkül, emlékeztette magát Branna. – Elmondtam már nektek, hogy milyen beszéd, illetve prófécia tört fel belőlem a méreg elkészítése után. Ugye, mindenki emlékszik rá? Branna elmesélte az ötletét. – Meg lehet csinálni. Mi négyen benne vagyunk, de a döntés a tiétek. – Ezzel fejezte be a beszédét. Hosszú csend követte a szavait. Végül Boyle szólalt meg először. – Most tréfáltok velünk? – Nem, dehogy. – Iona megsimogatta a vőlegénye kezét. – Sze​rintünk meg tudjuk csinálni, de a döntés tiéd meg Mearáé. – Tehát azt állítjátok, hogy boszorkányt tudtok csinálni belőlünk, ha beleegyezünk? – Nem egészen erről van szó. Hiszem, hogy mindenkiben ott van az erő magja – folytatta Branna. – Van, akiben jobban megered és szárba szökik, míg másoknál szunnyadó állapotban marad. De mindenki ismeri az érzést, hogy „ezt már csináltam egyszer”, vagy „én már jártam itt korábban”. Mi táptalajt adnánk ezeknek a magoknak, hogy jobban fejlődjenek. – Mint a lótrágya? – kérdezte Boyle. – Mert úgy hangzik az egész, mintha egy talicska trágyát akarnátok ránk tukmálni. – Ugyanazok az emberek maradnátok. – Connor széttárta a karját. – Ugyanazok az emberek, de a varázserő szikráival, amit tovább lehet táplálni és erősíteni. – Ha így akartok védelmet adni nekünk… – Ez az előnye is megvan – vágott Fin higgadt hangon Boyle szavába. – De a célja az, amit Branna mondott. Az egyensúly, a prófécia értelmezése. – Kicsit mozognom kell. – Boyle felállt, és járkálni kezdett. – Tehát akartok nekünk adni valamit, ami hiányzik belőlünk? – Szerintem semmi sem hiányzik belőletek. Semmi – ismételte meg Branna. – Úgy vélem,

mindvégig így volt elrendelve, de csak most láttuk és értettük meg. Lehet, hogy tévedünk. De mindegy, hogy igazunk van, vagy tévedünk. Ha nektek nem tetszik az ötlet, akkor találunk más megoldást. – Tényleg nem tetszik, hogy lemondtok valamiről, amitek van, és hozzáadjátok ahhoz, ami nekünk van – jelentette ki Boyle. – Sorcha majdnem kiüresítette magát, amikor ezt csinálta. – Én is emiatt aggódom – szólalt meg Meara. – Többek között azért halt meg, mert lemondott az erejéről. – Ő mindenét odaadta a három gyerekének. Mi négyen vagyunk, és csak az erőnk egy részét adjuk oda kettő​tök​nek. – Connor Mearára mosolygott. – Ez tiszta matematika. – Van más megoldás, ha elfogadjátok az ajánlatot. Lehet úgy is, hogy csak a három ad a kettőnek – tette hozzá Fin. – Amit én adnék, abban Cabhan is benne van, úgyhogy ezt is meg kell fontolnotok. – Mindent vagy semmit! – csattant fel Boyle. – Ne sértegess minket. – Így van. – Meara ivott egy kortyot a borból. – Mindent vagy semmit. – Alaposan gondoljátok át, nem kell elsietnetek a választ. – Branna felállt. – Ha van valami kérdésetek, nyugodtan kérdezzetek, és mi megpróbálunk válaszolni. És ne feledjétek, akárhogyan döntötök, nagyon értékelünk titeket. Most pedig együnk, és tegyük félre a témát. Vagy van valakinek kérdése? – Együnk – morogta Boyle, de folytatta a járkálást, miközben a többiek az asztalhoz vitték az ételt. Egy idő után Iona odament hozzá, és átkarolta. A férfi nagyot sóhajtott, és Iona feje fölött Meara szemébe nézett. Meara válaszképpen megvonta a vállát. – Ha belemegyünk, hogyan csinálnánk? – kérdezte Boyle. – Valahogy úgy, ahogy Sorcha csinálta a gyerekeivel – magyarázta neki Branna. – Persze némi változtatással, hogy megfeleljen a mi igényeinknek. – Ha beleegyeznénk, mikor tudnánk megcsinálni? – érdeklődött Meara. – Ma este. – Connor leintette a nővérét, aki tiltakozni akart. – Ez a sok „ha” csak színjáték, Branna. Már mindketten beleegyeztek, mert ők is jól tudják, hogy ez a válasz. Úgyhogy essünk túl rajta ma este, és így lesz idejük hozzászokni ahhoz, ami új bennük. – A férfi vett magának a káposztából, és továbbadta a tálat Mearának. – Vagy tévednék? – Nagyon szemtelen vagy, de nem tévedsz. Együnk, Boyle, mert ez az utolsó étkezésünk ebben a formában. – Nem fogtok megváltozni, még a természetetek sem. – Iona megsimogatta Boyle karját. – Ez olyan, mintha… Fogd fel úgy, hogy lesz egy új képességed vagy tehetséged. – Mint a zongoraórák – vágta rá Meara, és sikerült megnevettetnie Brannát. Nekiláttak az ételnek, és közben tovább beszélgettek. Vacsora után letakarították az asztalt, és folytatták a beszélgetést. Aztán mind a hatan felsorakoztak Fin műhelyében. – Cabhan nem láthatja, amit most csinálunk – figyelmeztette Branna Fint. – Nem fogja. Már régen befedtem előtte az összes ajtót meg ablakot. De azért nem árt, ha ráhúzol még egy réteget. Minden itt van, amire szükségünk lesz. Elolvastam a jegyzeteidet – tette hozzá Fin. – Kikészítek mindent, és rád hagyom, hogy használd őket.

– Azért meg fog valamit érezni, nem? – Iona az ablak felé pillantott. – Az erő megérzi az erőt. – Talán érzi, de nem tudja. – Connor megfogta Meara kezét. – Te vagy az életem szerelme, most és utána is. – Azért remélem, hogy ezek után jól meg tudlak lökni, valahányszor megérdemled. – Erre már most is képes vagy, drágám. – Connor elkapta Mearát, hátradöntötte, és látványosan megcsókolta. – Nagyon könnyen fogod fel ezt a dolgot – jegyezte meg Boyle. – Pedig ideges vagyok, mint a macska, amikor beesett a kutyák ketrecébe. – Meara a gyomrára szorította a kezét. – De legyünk őszinték, Boyle. Egész életünkben láttuk, mi az erő, és mit jelent. A barátaink megmutatták nekünk, hogy tisztelni kell, úgyhogy mi is tisztelni és értékelni fogjuk. És minél többet gondolok rá, annál jobban tetszik az ötlet, hogy még nagyobb erővel támadhatunk Cabhanre és a gazdájára. – Ebben igazad van, én is ezért egyeztem bele. Még akkor is, ha szívesebben használom az öklömet. – Remek ember vagy, és igazából te adsz nekünk valamit ma este. – Iona két kézzel megfogta Boyle arcát, és megcsókolta. Aztán hátralépett. – Tőlünk mire van szükséged, Branna? – Három vércseppre mindenkitől, aki erőt ad. Csak hármat. De először megvetjük a kört, és meggyújtjuk a tüzet, hogy körbevegyen minket. A te otthonod, Fin, kezdd te! – Itt és most megvetjük a kört, ami véd mindenkit, aki benne áll. Láng lobogjon, ne égessen, a fényen át az erőnk árad. Zárva ajtó, zárva zár, senki se kopogjon, aki erre jár. Bűvös, fehér tűzkör vette körül őket. – Kapcsolatban vagyunk – folytatta Branna. – Most, régen és örökké. Ha nem hús és vér által, akkor szívvel és szellemmel. Most ajándékkal pecsételjük meg a kapcsolatot, amit önként adunk, és szívesen fogadunk. Mindenki egyetért? – kérdezte Branna. – Mindenki egyetért – válaszolták kórusban. Branna elkezdte a szertartást. – Bor és méz, édes és sötét. – Branna egy edénybe öntötte a két folyadékot. – Gyújtsa meg bennetek a fényt. Olaj és örömkönny enyhítse a félelmeteket. Három csepp vér a szívemből. – Branna megvágta a csuklóját a pulzusánál, és a vért az edénybe csöpögtette. – Nővérem, fivérem, megosztom veletek a fényem. Továbbadta az edényt Finnek. – Szívemből, lelkemből adok, három csepp vért fakasztok. Nővérem, fivérem, megosztom veletek a fényem. Miután végzett, átadta az edényt Connornak. – Három csepp vérem vezessen, segítsen az új úton. Szerelmem, fivérem, megosztom veletek a fényem. Az edény Ionához került. – Erősítsen meg titeket ez a mai este, fényben, szeretetben. A szívemből adok, nővérem, szerelmem. Egy, kettő, három. Megosztom veletek a fényem. – Fénnyel pecsételt, tiszta és fehér ajándékot adunk át ezen az estén. – Branna elvette az edényt, és magasra tartotta, miközben fehér tűz csapott fel benne. – Áldott ez ajándék, áldottak, kik adják és

veszik, mert a jó szándék vezérel minket. Edényből kupába, egynek, kettőnek, áradjon helyére a szent főzet. Az edényben lévő folyadék felemelkedett, mint egy szökőkút, kettévált, és a két odakészített kupába ömlött. Branna intett Connornak és Ionának. – A legközelebb állókat illeti meg a végső felajánlás. – Rendben. – Iona felvette az egyik kupát, és Boyle-hoz fordult. Megsimogatta az arcát, és átnyújtotta neki a kupát. – Ezen a helyen, ezen az órán, felajánljuk az erő ízét. Önként veszitek, szóval fogadjátok: „Befogadom ezt a testembe, szívembe, szellemembe. Ahogy akarjuk, úgy legyen!” Boyle elismételte a szavakat, majd habozott kicsit, és Iona szemébe nézett. Ivott a kupából. Connor Mearához fordult, elmondta neki a szöveget, és Meara megismételte a szavait. Meara Connorra mosolygott, és ivott. – Ennyi? – kérdezte. – Működött? Nem érzek semmit. És te? – fordult Boyle-hoz. – Semmit. – Honnan tudjuk, hogy sikerült? – türelmetlenkedett Meara. A körülöttük lobogó tűznyelvek a mennyezetig csaptak. A levegőben fény és forróság remegett. Boyle és Meara feje fölött ragyogó fénysugár jelent meg, mintha üdvözölné őket. – Ez lehet a jel – jegyezte meg Connor. – Mit tehetünk? Mit tegyünk? – Adjunk hálát, és zárjuk be a kört. – Branna a barátnőjére mosolygott. – Aztán majd meglátjuk.

20. Szorgos tanítványoknak bizonyultak, és egy hét múlva már meg tudtak gyújtani egy gyertyát. Branna az alapkészség elsajátítása után más elemekkel is megismertette őket. Nem lepte meg, hogy Meara ügyesebben bánt a levegővel, míg Boyle inkább a földdel ér el nagyobb sikereket. Megint nyilvánvalóvá lesznek a kapcsolatok, gondolta. Meara Connorhoz, Boyle Ionához kapcsolódik. Sok időt töltöttek tanulással, felfedezéssel, és a haladás lenyűgözte Brannát. Meara nemsokára kisebb forgószeleket tudott támasztani, és egyre erősödött a lovakkal való kommunikációja. Ha Boyle nekiveselkedett, golflabda nagyságú tűzgolyókat hozott létre. A férfi bosszúsan ült le egy székre Fin házában. – Mi értelme van az egésznek? Amikor Cabhan felbukkan, a megállapodásunk szerint nem mutathatok neki semmit a képességeimből. Legfeljebb szúrósan nézhetem. De még ha ki is próbálhatnám rajta az új trükkjeimet, nevetve ütné vissza. – Szerintem inkább meglepődne – vélte Connor. – Nagyon jól haladtok Mearával, pedig csak keveset kaptatok, és rövid idő alatt mégis sokra jutottatok vele. – Az idő a probléma, ugye? – kérdezte Boyle. – Igen, ez nem elhanyagolható tény. – Fin elgondolkodva belenézett a poharába. – Azt hittük, gyorsan megtudjuk a démon nevét, mivel gyanútlan, és nem sejti, hogy ezt keressük. Most már kezdem azt hinni, hogy Cabhan elfelejtette, mert a démon olyan régóta hozzá tartozik. – Ez aggasztó gondolat. – Connor töprengő arcot vágott. – Igaz, hogy név nélkül nem végezhetünk vele, de ha a démon nevét nem derítjük ki, akkor talán Cabhan nevét kell használnunk, amikor megmérgezzük őket. – Ennyire egyszerű volna? – kérdezte Fin. – Nem tudhatjuk. Mégis lehet, hogy egyszerű lesz. Csak a név, mert a többi még így is elég bonyolult. – És már csak napjaink vannak – panaszkodott Boyle. – Néhány hét múlva lesz az esküvőnk, és Iona még nem tudta kiélvezni az előkészületeket. Mindig Cabhanen jár az esze. – Ezért inkább hálásnak kéne lenned – vigyorgott Connor. – Az ismerőseim szerint ilyenkor a nők hajlamosak arra, hogy kicsit megőrüljenek. – Odakint van – szólalt meg Fin halkan, mire Connor azonnal felkapta a fejét. – Nem érzem. – Beárnyékolta magát, de érzem, hogy leselkedni próbál, be akar férkőzni a gondolataimba. Húzza az időt. Ingerel és zaklat minket, de igazából csak az időt húzza. Ezt csinálta minden időben, minden eddigi világában. – Nem akar újabb csatát. – Boyle előrehajolt a széken. – Persze, ha alkalma nyílna rá, elbánna velünk, de most inkább várakozik. Ezt meg tudom érteni. Kimerít minket, és kivárja a pillanatot, amikor óvatlanok vagyunk. Szerintem nem jó ötlet Sorcha házához csábítani, mert akkor azonnal tudni

fogja, hogy készen állunk az összecsapásra. – Mégis oda kell valahogy csalnunk – vélte Connor. – Minden ezen múlik. – De nem kell tudnia, hogy oda szeretnénk csalni. Mi volna, ha elhitetnénk vele, hogy titkolni akarjuk a támadási szándékunkat, de ő olyan okos, hogy átjutott a védőpajzsunkon, és kikémlelt minket? – Mi másért mennénk oda, ha nem a csata kedvéért? – kérdezte Connor. – Tiszteletadásért. – Fin már értette, mire akar Boyle kilyukadni, és bólintott. – Leróni a tiszteletünket Sorcha halálának évfordulóján, egy szertartást végezni, és talán a segítségét kérni. A saját ködünk leple alatt mennénk oda, hogy ne akadályozhassa meg a tiszteletadást és a kérést. – És közben elfoglaljuk a helyünket a csata helyszínén – fejezte be Boyle Fin mondanivalóját. Látszott rajta, hogy már várja az összecsapást. – És nem ő lep meg minket, hanem őt éri kellemetlen meglepetés. – Tetszik ez az ötlet. – Connor ivott egy kortyot a sö​ré​ből. – Látjátok? A haditanács mégiscsak a férfiak feladata. De ha eláruljátok a nőknek, hogy ezt mondtam, akkor hazugnak nevezlek titeket. – Mivel azt akarom, hogy ők is beleegyezzenek, ezért nem fogsz ilyet hallani tőlem. Felállítjuk a csapdát – jelentette ki Fin. – És Cabhan azt hiszi majd, hogy ő csalt csapdába minket.

Branna érdeklődéssel hallgatta a férfiak tervét, miközben Fin nappalijában ültek, és pizzát falatoztak. Finnel egy étteremben akartak vacsorázni aznap este, de Branna O’Dwyernél jobban senki sem tisztelte a feladatát, és tudta, hogy áldozatokat kell hozni érte. – Nagyon okos ötlet – bólintott. – Bosszant, hogy nem nekem jutott az eszembe. De nincs sok időnk megváltoztatni az eredeti tervünket. – Annak is megvolt az előnye, mert olyan egyszerű volt – tette hozzá Meara. – Odamegyünk a lovakkal, kutyákkal, sólymokkal, odahívjuk Cabhant. Ő persze eljönne, mert a büszkesége nem engedné, hogy kitérjen a harc elől. De ez a terv… sokkal gonoszabb, és nekem is tetszik, nem tehetek róla. – Tetszene neki, hogy hiába próbálunk elrejtőzni előle – vélte Iona. – Ez hízelegne a hiúságának. És ha azt hiszi, hogy megpróbáljuk idehívni Sorchát, akkor úgy érezné, mindenképpen ott a helye. Hátha végre megkaparinthatja őt. – Le kell mondanod a saját árnyékvarázslatodról, amiről Cabhan nem is tud – mondta Branna Finnek. – És ez nem lesz olyan hasznos neked, ha tényleg eljön. – Nem baj. Nem sok minden változik a tervben, miután eljött. Csak az alaplépés. – Virágokat, bort, kenyeret és mézet viszünk a sírhoz. – Branna képzeletben már készített egy listát az új teendőkről. – Meg mindent, ami ilyen tiszteletadáshoz szükséges. Komoran és megrendülten állunk majd a sír körül, mintha arra készülnénk, hogy felidézzük a boszorkány szellemét, aki megátkozta az egyikünket. Cabhan több okból is úgy érzi majd, hogy eljött az idő a támadásra. – Mi volna, ha elkezdenénk a rítust, és hívnánk az első hármat? – vetette fel Iona. – De csak akkor, amikor Cabhannek már túl késő. Boyle felnevetett, és megcsókolta a menyasszonyát.

– Ki mondta, hogy a nők nem tudnak jó haditervet kitalálni? – Ki? – kíváncsiskodott Meara. – Csak feltételezésről beszéltem – legyintett Connor. – Nos, akkor tervezzük meg a háborút.

A nagy napon Branna összekészített mindent, amire szükség volt. Fehér rózsákat, bort, mézet, frissen sütött kenyeret, gyógynövényeket, az összes áldozati ajándékot. Egy másik táskában elhelyezte a mérgeket, mindegyiket gondosan becsomagolva. És gondosan elválasztva a mérgektől, nehogy beszennye​ződjön, a táskába helyezte azt az üveg fényt, amelyet a három készített. Megfürdött, megkente magát olajjal, amuletteket font a hajába, és Kathel nyakörvére is védőtalizmánokat akasztott. Aine-nek is készített amuletteket. Egyedül volt. Meggyújtotta a gyertyákat, megvetette a kört, és letérdelt, hogy a beleegyezését adja mindahhoz, amit a sors tartogat számára. Biztosan tudta, hogy aznap este valamelyik fél elpusztul. Vagy Cabhan, vagy a három. Azt is érezte, bármilyen sors vár rá, az élete soha többé nem lesz olyan, mint addig. De akkor is az ő élete, és az ő döntése marad. Világéletében a fény szolgája és gyermeke marad. Ugyanakkor nő is. Branna felállt, megerősödve az elhatározásában. Összeszedte a holmiját, és a kutyájával együtt Finhez repült. Amikor a műhelybe lépett, a férfi a szekrénye előtt állt, és a fegyverei között válogatott. – Korán jöttél. – Szerettem volna kicsit veled lenni, mielőtt a többiek megérkeznek, és elkezdjük. Átadtam magam a sorsnak, és elfogadtam, bármi jön. Az elfogadás miatt még elszántabban fogok harcolni. – Én csak Cabhan végét tudom elfogadni. – Remélem, ez nem igaz. – A nő a férfihoz lépett. – Elfogadsz engem, Fin? – Igen, persze. Az én életem, az én döntésem, gondolta megint a nő. Boszorkány és nő. – Odaadom magam neked. Elfogadsz? Hagyod, hogy hozzád tartozzak, és cserébe te is hozzám tartozol? A férfi megérintette a nő arcát, és gyengéden az ujjára csavarta az egyik hajtincsét. – Sosem tudnék máshoz tartozni. – Én sem. Tartozz hozzám, maradj velem, mert ez mindkettőnknek az otthona. Azt akarom, itt élj velem, ebben a házban, amit az ifjúkori álmainkból építettél. Feleségül akarok menni hozzád, és veled szeretném leélni az életem. A nő szavai Fin szívébe hasítottak. Letette a kiválasztott kardot, és hátralépett. – Tudod, hogy nem lehet. Amíg meg nem töröm az átkot, addig… – Nem tudom. – A nő mély lélegzetet vett, és elhatározta, nem óvatoskodik tovább. – Hagytuk, hogy megállítson minket a jel, amelyet a fény és a sötétség hozott rád. De többé ne hagyjuk, Fin. Nem lehetnek gyerekeink, mert nem akarjuk, hogy tovább hordozzák a terhet, és ez mindkettőnknek fáj. De

ott leszünk mi egymásnak. Nem lehet olyan életünk, amilyet álmodtunk, terveztünk magunknak, de attól még álmodhatunk és tervezhetünk együtt. Én ma átadtam magam a felsőbb hatalmaknak. Lehet, hogy ma este meghalok, és ezt el tudom fogadni. De amikor átadtam magam, az erő nem mondta nekem, hogy engedjelek el, és mondjak le rólad. Úgyhogy nem fogok lemondani. – Branna… – A férfi megfogta a nő arcát, és megcsókolta a száját. – Meg kell találnom a módját, hogy megtörjem az átkot. Nem tudom, merre vezet majd az út. Nem tudom, nem tudhatom, mennyi időbe telik, és megtalálom-e valaha a választ. – Akkor követlek, akármerre mész. Veled kutatok, akárhová visz az utunk. Nem rejtőzhetsz el tőlem, nem szaladhatsz el. Követni foglak, Finbar, kiszimatollak, mint egy véreb. Esküszöm neked az életemre. Nem fogok tovább élni a szerelmem nélkül. Szeretlek. A férfi megadóan a nő homlokára hajtotta a fejét. – Eláll a lélegzetem tőled, Branna. Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára ezt mondtad nekem. Ez a szó mindennél erősebb, az égen és a földön. – Akkor most magamhoz láncollak vele. Minket egymásnak szánt a sors, ezt biztosan tudom. Ha nem maradhatsz velem, veled megyek. Akár megyünk, akár maradunk, vegyél feleségül, Fin. Esküdj meg nekem, és fogadd el az én eskümet. Mielőtt szembenézünk a sorsunkkal és a végzetünkkel ma este, fogadd el a szerelmemet, és ígérd nekem a tiédet. – Tudsz ezzel élni mindennap? – A férfi megdörzsölte a vállát. – Tudsz ezzel élni, és ismerni azt, ami nem lehet a miénk? Branna emlékeztette magát, hogy a fényből származik, és könnyen jött a válasz. Olyan tiszta, olyan egyszerű. – Te is ezzel élsz mindennap, és én a tiéd vagyok. Feláldozom az életemet a kötelességért, ha erre van szükség, de többé nem zárom el a szívemet. Sem önmagam előtt, sem előtted. A szerelem előtt sem. – A szerelmünk mindennél többet jelent nekem. Addig a mának élünk, amíg… – Nem. Elég volt a mából. Ezt akarom tőled. – Branna a férfi szívére helyezte a kezét. – Ezt kérem tőled. Vedd a szerelmemet, és ígérd meg, hogy odaadod nekem a tiédet. Akármi is jön. – Egész életemben téged akartalak – mondta a férfi, és a hangja egészen halk volt. – Mindennél jobban. Gyengéden megcsókolta a nőt, aztán elengedte, és odalépett egy polchoz. Leemelt egy dobozt, kivett belőle egy gyűrűt, amelyen megcsillant a tűz fénye. – Egy kör – mondta. – Egy szimbólum, tűzzel és fénnyel teli kő. A tengerben találtam, kék, meleg tengerben, ahol úsztam, és közben rád gondoltam. Elmentem innen, hogy elfelejtselek. Messze mentem, egy szigetre, ahol senki sem élt, és még attól a szigettől is messze úsztam, amikor megláttam a csillogást a vízben. Tudtam, hogy a tiéd, bár nem hittem volna, hogy egyszer odaadhatom neked, és te elfogadod tőlem. A nő kinyújtotta a kezét. – Add nekem az ígéretedet, és vedd el az enyémet. Ha van holnap, Fin, akkor az a miénk lesz. – Esküszöm, hogy megtalálom a módját, és megadom neked a szíved minden kívánságát. – Hát nem látod, hogy máris megadtad? Ez a szerelem, és a szerelem mindent elfogad.

Amikor Fin Branna ujjára húzta a gyűrűt, a kandallóban felcsaptak a lángok. Valahol az éjszakában villámlás cikázott végig az égbolton. – Elfogadjuk – súgta a nő, és a férfi karjába bújt, elmerülve a csókjukban. Akármi jön, jöhet vér és halál, ezt nem veheti el tőlük.

Összegyűltek, kört alkottak, szívből és lélekből, hűségből és kötelességből, és mágiával pecsételték meg. Amikor a sötétség elmélyült, elővették a fegyvereiket. – Nem ismerjük még a nevet – szólalt meg Branna. – Amíg nem tudjuk meg, nem hagyhatjuk Cabhant megszökni, a saját határainkon belül kell tartanunk, hogy ne tudjon átsiklani egy másik időbe. – Erős falakat építünk, bezárjuk a kaput – bólintott Connor. – És mindent felhasználunk, hogy kicsaljuk a démont, megtudjuk a nevét. – Vagy kiverjük belőle – tette hozzá Boyle. – Mindenki tudja, mit kell ma éjjel csinálnia, és hogyan fogjuk véghezvinni – folytatta Fin. – Erősebbek vagyunk azáltal, amit megosztottunk egymás között, és ha az igazságnak kell győznie, akkor Cabhannek ma este befellegzett. Senki mással nem mennék szívesebben csatába, mint azokkal, akik ebben a helyiségben vannak. Senkinek sem voltak soha igazabb barátai. – Szerintem igyekezzünk, égessük meg azt a gazembert, aztán jöjjünk ide vissza, és lakomázzunk – javasolta Connor, és magához ölelte Mearát. – Benne vagyok. – Meara a kardja markolatára tette a kezét. – És már alig várom. – Családot és otthont adtatok nekem. Ez volt az egész eddigi életem legjobb éve – vette át a szót Iona. – Ebben az évben hozzámegyek életem szerelméhez, és egyetlen pokolbéli démon sem fog ebben megakadályozni. Úgyhogy szerintem is égessük meg a gazembert. Boyle nevetve felkapta Ionát, és megcsókolta. – Hogyan veszíthetnénk, ha köztünk van egy ilyen csodálatos nő, mint te? – Nem veszíthetünk. – Iona végignézett az arcokon. – Nem fogunk. – Fel kell készülnünk arra, hogy… – Várj! – Iona kiszabadította magát Boyle karjából, és Brannára mutatott. – Mi az? Az micsoda? – Megragadta Branna kezét, és könnybe lábadt szemmel felnevetett. – Istenem… – suttogta, aztán Brannára vetette magát, és szorosan átölelte. – Ez az, amit annyira szerettem volna! Pontosan ezt kívántam. – Azért szólhattatok volna nekünk. – Most Meara kapta el Branna kezét, Iona pedig Fin nyakába ugrott. – Ez is azt mutatja, hogy győzni fogunk. Igen… – Meara átölelte Brannát, és gyengéden ringatta a karjában. – Ez egy jel. – Már régen esedékes volt. – Boyle barátságosan Fin mellkasába bokszolt. – De jobb későn, mint soha. Connor megvárta, amíg Fin a szemébe néz. – Tehát végre meghallgattál, és megfogadtad a bölcs tanácsaimat. – A nővéredre hallgattam. – Nagyon helyes, mert mostantól mindig ezt kell tenned, egész hátralévő életedben. Egyébként

tartozol nekem egy százassal. – Micsoda? Ja… – Finnek eszébe jutott a régi fogadás. – Igazad van. Connor a karjába zárta Fint egy baráti ölelésre, aztán Brannához fordult, és megcsókolta az arcát. – Most állt helyre az egyensúly. A szerelem erősíti a fényt. Branna megragadta Connor csuklóját, és viszonozta a testvéri csókot. – Akkor most menjünk, és égessük meg a gazembert! – Tehát készen állunk? – Fin megvárta, amíg mindenki helyesel, és visszaáll a körbe. – A mi helyünkben, a mi időnkben, amint az óra hármat üt – szólalt meg Branna, és mély lélegzetet vett. – Ez a hajnal hozza végzetünk. – Ököllel, fénnyel kezdjük a harcot – folytatta Boyle. – És végzünk a démonnal, a boszorkánnyal – fejezte be Meara. – A három, három és három útra kel. – Connor megfogta Meara kezét, és Ionára nézett. – A sólyom, a ló és a kutya vezeti – mondta Iona. – És amikor szétterjed ez a homály, Cabhan csak azt látja, amit adunk neki. Fin széttárta a karját, és nagy kört írt le a levegőben. Branna érezte, hogy meleg, lágy köd lepi be a testét. Ez nem Cabhan fagyos ködtakarója, gondolta. Elhagyták a házat, és az istállóhoz mentek. Míg Branna Aine sörényébe fonta a védő talizmánokat, Iona odalépett hozzá. – Nemsokára eljön a párzás ideje. – Aine-nek? – Még egy vagy két nap. Készen áll Alastarra, ha azt akarjátok. – Igen, azt akarjuk. – Nem fél. Egyik ló sem fél, pedig tudják, hogy ma éjjel repülni fognak, és azt is, hogy miért. – Ahogy a kutya is tudja. Mindenki készen áll. – Branna Connorra nézett. – A sólymok is. – Mostantól vigyázzatok a gondolataitokra és a szavaitokra – figyelmeztette őket Fin. – Mert be kell engednem Cabhant. Látnia kell, hogy elmegyünk Sorcha házához, a tiszteletünket tesszük a sírjánál, és megpróbáljuk felidézni. Branna bólintott, Kathel fejére szorította a kezét, aztán nyeregbe pattant. A többiekkel együtt átrepült az éjszakán. – Biztosan be vagyunk fedve? – kérdezte Fint. – Még sohasem csináltam ilyen széles ködöt, de szerintem mindent befedett. És Cabhan miért lesne minket az éjszaka közepén? Fin megnyitotta magát, hogy a vér hívja a vért. Amint a fák között repültek, és a szél fellebbentette a ködfüggöny szélét, Fin megérezte a mozgást. Csak egy pillantással közölte Brannával. – Ki kell bírnia, hogy távol tartsuk a tisztástól, legyen időnk kifejezni a tiszteletünket Sorcha előtt, és elvégezzük a bűbájt, amely idehozza a szellemét. – Én inkább harcolnék, mint hogy kísértetekkel társalogjak – morogta Boyle. – Sorcha majdnem legyőzte őt – csillapította Iona. – Tudhat valamit, ami segít nekünk. Már mindent

megpróbáltunk. Ezt is meg kell próbálnunk. Ha sikerül… – Sikerülnie kell – vágott a szavába Meara. – Már megőrjít, hogy minden nap körülöttünk ólálkodik. – Sorcha a miénk – magyarázta Connor. – El fogjuk érni ma este, a halála és az áldozata évfordulóján, és az átka az egyetlen reménységünk. – Én nem tudok még egy évet várni. – Branna közelebb vitte Aine-t a földhöz, miközben átrepültek a kúszónövények szövedékén, a tisztáshoz. – Nem is fogok. A megbeszélt terv szerint, Fin és a három boszorkány a tisztás négy szélére ment, és elfoglalta a négy égtáj pontjait. Branna remélte, hogy a szertartás alatt Cabhannek lesz ideje a tisztásra osonni, ahol körülzárhatják. Felemelte a kezét, hívta az északot, aztán egymás után szólva megalkották a széles kört, sóval szórták meg a földet, míg Meara és Boyle előkészítette az eszközöket a terv következő lépéséhez. Branna érezte a változást, a hűvösséget, ahogy Cabhan ködje összeolvadt Fin ködével. Aztán lezárták a tisztást, mindent kizárva, mindent bent tartva. Branna azon imádkozott, hogy Cabhan csak akkor támadjon rájuk, amikor készen állnak. Igyekeznie kellett, hogy ne siessen el semmit. Felemelte a rózsákat, és mindenkinek odanyújtotta a csokrot, hogy vehessen egy szál virágot. Fin habozott. – Nem tudom, hogy tőlem is szívesen venné a megemlékezést. Lehet, hogy nem fogadná el. – Akkor is mutass neki tiszteletet, és emlékezz meg róla. Meg kell értenie, hogy velünk harcoltál, véreztél, és nélküled nem győzhetjük le Cabhant. Meg kell próbálnunk, Fin. A tiszteled mellé megbocsátást is tudsz adni neki? Megbocsátod neki a jelet, amelyet hordozol? – Igyekeznem kell – hangzott Fin komor válasza. Mind a hatan elindultak Sorcha sírja felé. – Fehér virágot teszünk a sírodra, megemlékezve rólad. Bort, mézet és kenyeret hoztunk, az élők tiszteletét a holtnak. Hideg lett a tisztáson. Branna szinte érezte Cabhan izgalmát és mohóságát a levegőben. De nem találta a nevet az egyre terjedő ködben. – Növényeket szórunk a földre, hogy felszabadítsuk a szellemed a kötelékeiből. Tisztelettel letérdelünk, és nagy kéréssel fordulunk hozzád. Vérrel pecsételve, három és három, tüzet hozunk az éjszakába. Teljesítsd a kívánságunk, add meg, amit kérünk tőled. Egyenként megvágták a tenyerüket, és a kő mellett, a földre csöpögették a vérüket. – Ezen a helyen, ezen az órán, a szereteted és erőd által küldj minket a három gyermekedhez, hogy mindenki megtalálja a sorsát. Vonítás hangzott fel a ködön át, éktelen harag hangja. Fin leengedte a ködöt, kivonta a kardját, és Brannával együtt talpra ugrott. – Küldd őket ide, küldd őket most! – kiáltotta Branna, míg Fin és Connor elé állt, hogy megvédje a támadástól. Iona, Boyle és Meara sietett, hogy megvesse a kört, mielőtt Branna befejezi a szertartást. – Akiket erővel ruháztál fel, a három, három és három harcol most együtt. – Branna tüzet bocsátott ki, hogy megakadályozza Cabhan támadását, míg a barátai gyorsan megvetették a kört, és kaput

nyitottak az első háromnak. – Három, három és három, felébresztjük az éjszakát. Anyánk, segíts nekik átsuhanni az időn, engedd szabadon a szellemed. Ahogy akarjuk, úgy legyen! A föld megrázkódott. Branna majdnem elveszítette az egyensúlyát, miközben a kör felé rohant. Közben hátranézett, és észrevette, hogy Cabhan fekete tűzoszlopot hajított Connor és Fin felé. Elérte Iona kezét, hogy egyesítsék az erőiket, de a szél felkapta, és átrepítette a tisztáson. Olyan keményen ért földet, hogy majdnem a csontját törte, és látta, ahogy Fin harcol a lángoló kardjával, de hátrálni kényszerül, mert Connor korbácsként csapkodta a levegőt. Összeütközött a fény és a sötétség, hatalmas hangzavart keltve, mintha a világ dőlne össze. Meara is előrerontott, kivont karddal a kezében, és Boyle tűzgolyókkal égette a gomolygó ködöt. Nem volt más választásuk, mint támadni és védekezni, ezért Brannának Ionával kellett befejeznie a kört. Cabhan sokkal erősebb, gondolta Branna. Erősebb lett, mint Samhainkor volt. Akármi lakozott benne, többet adott neki, és többet hozott ki belőle. Ez az utolsó csata, és ezt Cabhan is tudja. Cabhan hívta a patkányokat, mire azok elárasztották a földet. Hívta a denevéreket, amelyek dühödt esőként kezdtek hullani az égből. Iona elszakadt a többiektől, és egyedül harcolt velük, a sólyom, a kutya és a ló pedig taposta és tépte őket. Kötelesség, hűség. Szeretet. Branna talpra ugrott, átvágott a lángoló denevéreken, és Aine hátára pattant. Egyik kezében tűzgömböt tartott, a másikban fénylő varázspálcát, és úgy repült az unokatestvére meg a befejezetlen kör felé. Tűzzel, fénnyel hasította a levegőt, utat vágva magának. Hívta az ajándékát, tüzes esőt hozott az égből, hogy elfojtsa Cabhan halálos fegyvereit. Amikor Ionához ért, szélvihart bocsátott ki magából, ami mindent elsodort Sorcha házától. – Fejezd be! – kiáltotta oda neki. – Be tudod fejezni. Aztán jöttek a kígyók, lángolva tekeregtek a földön. Hallotta és érezte Kathel fájdalmát, amikor belemartak a méregfogak. Brannából olyan éktelen harag tört elő, hogy egy szempillantás alatt hamuvá égette a tüzes kígyókat. Branna megfordította a lovát, hogy megvédje Ionát, de az unokatestvére rákiáltott: – El tudom intézni. Jól vagyok. Menj, és segíts a többieknek! Branna a legrosszabbtól tartva visszafordult, és átrontott a fekete tűzfalon. Fojtogatta a kénkő bűze. Meleg, tiszta esőt teremtett, hogy elmossa. A tűz pattogott, és sistergett, miközben átverekedte magát rajta. A családja vérzett és harcolt. Megint megfordította a lovat, és bevonta magába az erőt. Aztán még többet, és még többet. Eső, szél, földrengés és tűz. Branna egyszerre rántotta le mindet, hogy lesújtson a tomboló Cabhanre. A füst kavargott, csípte a szemét, égette a torkát, de Cabhan szemében egy pillanatra meglátta a félelmet, mielőtt lekuporodott, és farkassá változott volna. – Megvan! – kiáltott fel Iona. – Megcsináltuk! Nézd a fényt. Egyre nő. – Látom őket! – Meara arca véres és verejtékes volt. – Lá​tom őket. Látom az árnyaikat. Menj! – szólt oda Connor​nak. – Menj!

– Mi addig visszatartjuk. – Boyle tűzzel és ököllel támadt a fenevadra. Fin Branna szemébe nézett. – Menj, különben hiába volt minden. Nincs más választásunk, gondolta Branna, és a kezét nyújtotta Connornak, hogy felrántsa Aine nyergébe. – Megsérült. Meara megsérült. – Ide kell hoznunk őket, Connor. A három hozza a hármat. Nélkülük talán nem is tudjuk meggyógyítani Mearát. Branna Kathelre nézett. A kutya orra, oldala csupa vér volt. Alastar patája hasította a levegőt, a sólymok éles rikoltással, kimeresztett karmokkal csaptak le az égből. De az egész hiábavaló, ha nem tudják Sorcha három gyermekét bevonni a jelenbe. Branna belovagolt a körbe, és az öccsével együtt lecsúszott a ló nyergéből. Megfogta Iona és Connor kezét. Érezte, ahogy emelkedik az erő, ragyogva lüktet a fény. – Három, három és három! – kiáltotta. – Ez a mágia próféciája. Csatlakozzatok hozzánk, bármi áron. Gyertek át, vagy minden elveszett. Álljatok mellénk ezen az éjszakán, hogy a vérünk által bevégezzük a csatát. Eljöttek! Sorcha három gyermeke eljött. Brannaugh az íjával, Eamon a karddal, Teagan egy pálcával, terhesen. Szó nélkül megfogták egymás kezét, és hatan lettek. A fény felrobbant, fehér, vakító világosság áradt szét az éjszakában. Brannát égette az erő. Megtántorodott, elállt a lélegzete, mert még sosem érzett ilyet. – Vigyétek el Cabhant a közelükből! – hallotta Branna a saját kiáltását az erőtől remegő levegőben. – Nálunk van, ami legyőzi, de túl közel vannak hozzá. – Majd én. – Sorcha Brannaugh-ja kitárta a kezét, amivel a fivére kezét fogta. Nyílvesszők suhantak át a sötétségen, és lángoló kerítésként csapódtak a földbe, a farkas meg a másik három között. A farkas őrjöngve megfordult, és támadásra lendült. Branna elengedte a többiek kezét, de Connor a helyére lépett. – Siess! – kiáltott rá izgatottan. – Még kicsit közelebb kell jutnunk hozzá – suttogta Branna. – Csak egy kicsit. – Aztán belenyúlt a táskába, kivette a mérget. Az üveg lüktetett a kezében, mintha élőlény volna. Amikor a farkas a kör felé ugrott, Branna elrepítette az üveget. Éles süvítés hasított a levegőbe, és az ereje majdnem hanyatt lökte őt. A sötétség bugyraiból előhívott erők üvöltöttek, lángoltak és a túlharsogták a farkas ordítását. Iona megragadta Branna kezét. – Csak akkor van vége, ha azt is megöljük, ami benne lakozik. – A nevet… – Branna megtántorodott, és elesett volna, ha Eamon nem tartja meg. – Mi a démon neve. Tudod? – Nem. Megégetjük Cabhan maradékát, és sóval hintjük be a földet. – Nem elég. Meg kell tudnunk a nevét. Fin! Branna oda akart menni, de Fin elhessegette, és lerogyott a földre a farkas véres maradványai mellett.

– Kezdd a szertartást! – Vérzel… Meara és Boyle is vérzik. Erősebbek lesztek, ha először meggyógyítunk titeket. – Kezdd a szertartást! – sziszegte Fin, és kezét a farkas nyakára szorította. – Azt neked kell csinálnod, ezt pedig nekem. – Kezdd el! – Meara Boyle mellé rogyott a földre. – És végezd be. Megrázták a csengőt, kinyitották a könyvet, meggyújtották a gyertyát. És elkezdték mondani a szavakat. Az üstben fényből és sötétből származó vér kavargott. Árnyak mozogtak. Fin még mindig a földön térdelt, és belemélyesztette a kezét a farkas nyakába. – Ismerlek… – suttogta, a vörös szempárba nézve. – Az enyém vagy, de én nem vagyok a tiéd. – Fin letépte a követ a fenevad nyakából, és a magasba tartotta. – Sohasem leszek a tiéd. Daithié vagyok. – A csat előbukkant Fin inge alól, és a farkas szeme rémülten forogni kezdett. – És én vagyok a halálod. Ismerlek. Álltam az oltárodnál, és hallottam az átkozottakat, akik téged szólítottak. Ismerlek. A farkasból kiáradó sötétség megégette Fin kezét, és a vérét fakasztotta. – Sorcha nevében megfenyítelek. Daithi nevében megfenyítelek. A saját nevemben megfenyítelek, mert én vagyok Finbar Burke, és ismerlek téged. Amikor belenézett a farkasba, a lelke megremegett. Húzta, vonta a sötétség, erősen, égetőn, fájón. De Fin kitartott, és Brannára nézett. Az ő fényét látta. – A neve Cernunnos! – Fin odadobta a követ Connornak. – Cernunnos. Pusztítsd el. Gyorsan! Már nem tudom sokáig tartani. Vidd el innen Mearát, Boyle. – Fin zihálva megismételte. – Vidd el innen Mearát, mert túl közel vagytok. – El kell engedned! – Branna arcán könnyek csorogtak végig. – Fin, engedd el! – kiáltotta kétségbeesetten. – Gyere ide hozzánk. – Nem lehet. Eltűnik a földben, elrejtőzik a legmélyebb bugyraiban, és megint eltűnik a szemünk elől. Itt tudom tartani, de már nem sokáig. Tedd, amit tenned kell, mindnyájunkért és értem. Ha szeretsz, Branna, akkor megszabadítasz. Mindnyájunkra kérlek, szabadíts meg! A biztonság kedvéért összeszedte minden megmaradt erejét, kitépte Connor kezéből a követ, és az üstbe hajította. És amikor a vakító, hófehér fény a magasba szökött, ő maga kiáltotta a nevet. – Végezz vele! – Szenved… – suttogta Teagan. – Ne késlekedj tovább. Adj neki békességet. Branna zokogva kimondta a démon nevét, és elhajította a mérget. Feketénél is feketébb, a szuroknál is sűrűbb volt. Fül​si​ketítő, mély kiáltás hangzott fel nyomában, több ezer hang sikoltozott, sohasem hallott nyelveken szólva. Branna megérezte… Egy másodperccel később a fény megint felragyogott, és az üst is fehéren égni kezdett. A tisztás, az ég, talán az egész világ fehéren lángolt. Érezte, hogy a kő meghasad, hallotta a pusztulását, mintha egy óriás fákat tördelt volna. A föld rengett, mint a viharos tenger. Érezte a démon halálát, és megesküdött volna, hogy ő is meghalt. Minden elhagyta. A lélegzete, az ereje, a fénye. Térdre esett. Vér és halál követi, gondolta. Vér és halál.

Összeszedte magát, és Finhez rohant. A férfi a földön hevert, arccal lefelé, mozdulatlanul, sápadtan és véresen, Cabhan fekete hamvai között, amelyekből született. – Hecate, Brighid, Morrigan! Az összes istent kérem, kegyelmezzetek! Ne vegyétek el. – Branna az ölébe vette Fin fejét. – Vegyétek el, ami én vagyok, vegyetek el tőlem mindent, de hagyjátok meg az életét. Könyörgöm, ne vegyétek el az életét. Arcát az ég felé fordította, amit még mindig megvilágított a fehér tűz, és a mindenségbe küldte az erejét, hátha lesz, aki meghallgatja. – Vegyétek el, amit akartok, amit el kell vennetek, de ne az életét. A forró könnyei a férfi megégett bőrére hulltak. – Sorcha… – imádkozott kétségbeesetten. – Anyám, tedd jóvá a hibádat. Kíméld meg az életét. – Ne kiabálj… – Fin megszorította Branna kezét. – Nem mentem el. Itt vagyok. – Túlélted? A világ megint helyrebillent, a föld megnyugodott, lágyabbak lettek a lángok. – Hogyan sikerült… Nem érdekel. Az a lényeg, hogy túlélted. – Branna megcsókolta a férfi arcát, haját. – Istenem, vérzel! Mindenütt… Ne mozogj, maradj nyugodtan, szerelmem. Segíts nekem. – Branna Sorcha Brannaugh-jára nézett. – Kérlek. – Szívesen segítek. Minden igaz volt, amit mesélt rólad. – Brannaugh Finre nézett, aztán letérdelt, és a kezét az oldalára szorította, ahol felhasadt az inge meg a bőre. A megszólalásig hasonlít az én Eoghanemre. – Tessék? A nő megszorította Branna kezét. – Az arca olyan, mint az én szerelmemé, és a szíve is. Sohasem volt Cabhané. – Brannaugh lenézett Finre, és megcsókolta a homlokát. – Az enyém is vagy, nem csak Brannáé. A gyógyu​lás kicsit fájni fog. – Kicsit? – sziszegte Fin, amikor belehasított a fájdalom. – Nézz rám! Nézz belém – suttogta Branna. – Nem. Ne vedd el tőlem, ez az én fájdalmam. Hogy vannak a többiek? – Őket is ellátják, ne aggódj. A pokolba, Finbar! Azt hittem, hogy megöltelek. Túl sok a vér, és az inged még mindig füstöl. – A nő a kezével elsimította a perzselő füstöt. – Némelyik seb nagyon mély. Connor! – Jövök. – Connor sántikálva közeledett, és véres verejtéket törölt le az arcáról. – Meara és Boyle szépen gyógyul. Pedig Meara több csapást is kapott. Mégis… Fin, mit műveltél magaddal? Connor megragadta Fin kezét, belenézett a barátja lelkébe és a fájdalmába. – A mindenit – szisszent fel. A percek éveknek tűntek, pedig közben a többiek is csatlakoztak hozzájuk. Mire végeztek, Connor és Fin csupa izzadtság volt, mindketten ziháltak és remegtek. – Rendbe fog jönni. – Teagan megsimogatta Branna karját. – Te meg a nővérem nagyon ügyes gyógyítók vagytok. Egy kis pihenés, egy kis erősítő bájital, és nemsokára jól lesz. – Igen. Köszönöm szépen. Köszönöm. – Branna Connor vállához szorította az arcát. – Neked is köszönöm.

– Ő az enyém is, ne feledd. – A miénk – helyesbített Eamon. – Hazajöttünk, és részt vehettünk Cabhan elpusztításában. De ő játszotta a legfontosabb szerepet. Úgyhogy te is a miénk vagy, Finbar Burke, bár Cabhan jelét viseled. – Már nem – szólalt meg Teagan. – Én tettem a jelet Cabhanre, és az anyám jelölte meg mindazokat, akik belőle származnak. És szerintem most az anyánk meg a fény elvette. Mert ez itt nem Cabhan jele. – Ezt hogy érted? Ez… – Fin lenézett a vállára, ahol tizennyolc éves kora óta égette Cabhan jele. Most kelta hármas kereszt volt a helyén. A három jele. Ez jobban meglepte, mint a méreg tüze, és a hófehér, vakító lángok. – Eltűnt… – Óvatosan megérintette a bőrét, és nem érzett fájdalmat. Sem sötétséget, sem alattomos vonzást. – Megszabadultam tőle. Szabad vagyok! – Az életedet adtad volna. A véredet ontottad – döbbent rá Branna, miközben a szeme könnybe lábadt az örömtől. – A te áldozatod kellett a halálához. Megtörted az átkot, Fin. Branna a hármas keresztre, a három jelére tette a kezét. – Megmentetted magad, és azt hiszem, Sorcha szellemét is. Mindnyájunkat megmentettél. – Azért másnak is van köze hozzá – emlékeztette a nővérét Connor, de közben Finre mosolygott. – Szép az új jeled. Szerintem nekünk is tetováltatnunk kéne ilyet, hogy egyformák legyünk. – Nekem tetszik – jelentette ki Meara, és megtörölte a könnyes szemét. – Most ne a tetováláson gondolkodjunk. – Boyle a kezét nyújtotta. – Állj fel! – Megragadta Fint, felrántotta, és megölelte. – Isten hozott. Örülök, hogy visszajöttél. – Jó itt lenni – mondta a férfi, és elmosolyodott, amikor Iona átölelte, és elsírta magát. – Most haza szeretnék menni, de még nem végeztünk. – Fin megcsókolta Iona feje búbját. – Rendet kell raknunk, aztán élhetjük tovább az életünket. – Úgy lesz. – Eamon kinyújtotta a karját, és megszorította Fin kezét. – Ha fiam születik, a te nevedet fogja viselni, kuzin. Fehér lángokat támasztottak, és elégették a hamvakat. Megfordították a földet, és sóval szórták be. Aztán békességben álltak a tisztáson. – Vége. Végeztünk vele. – Sorcha Brannaugh-ja az anyja sírjához lépett. – És ő is szabad. Tudom, érzem. – Megtiszteltük az áldozatát, beteljesítettük a sorsunkat. És érzem, hogy hív az otthonunk. – Eamon megfogta Teagan kezét. – De szerintem még látjuk egymást, kuzinok. Connor kivette a zsebéből a fehér követ, és nézte, ahogy ragyog a kezében. – Hiszem, hogy így lesz. – Mi vagyunk a három – mondta Branna. – Ahogy ti is, és ők is. – A nő Fin, Boyle és Meara felé intett. – Találkozunk még. Legyetek áldottak, kuzinok. – Ti is. – Teagan az anyja sírjára nézett, miközben a teste halványodni kezdett. – Szerette a harangvirágot. Köszönöm. – Vége. – Meara körülnézett a tisztáson. – Legszívesebben táncolnék örömömben, belül mégis remegek. Mit csináljunk most, hogy végeztünk vele?

– Együnk. Mindjárt hajnalodik. – Connor kelet felé mutatott, ahol halványan derengett az ég alja. – Hazamegyünk – bólintott Iona, és felnevetett, amikor Boyle megpörgette. – És egy darabig még együtt maradunk. – Mindjárt megyünk utánatok – szólalt meg Fin, és Brannára nézve folytatta: – Szeretnék még egy kicsit itt időzni veled. Csak egy perc – mondta a többieknek. – Siess, mert én fogom megsütni a tojást, és Branna panaszkodik majd. – Connor megcsókolta Meara kezét, aztán lóra pattant vele. Iona még egy utolsó pillantást vetett maga mögé, majd kitárta a kezét, és kis szivárványt dobott Fin és Branna felé. – Nagyon kedves szíve van – jegyezte meg Fin. – Most pedig… – Maga felé fordította Brannát. – Itt, ahol először nekem adtad magad. Itt, ahol minden elkezdődött, és mindennek vége lett, szeretnék feltenni neked egy kérdést. – Nem válaszoltam még meg mindent? – Ezt még nem. Akarod velem élni azt az életet, amit egyszer megálmodtunk magunknak? Akarod a családot, az otthont, amit fiatalon elképzeltünk? – Igen, Fin, akarom. Minden a miénk lesz, és még több is. Mert új álmokat álmodhatunk, és új ígéreteket tehetünk. Branna a férfi karjába simult. – Szeretlek, mindig szerettelek, és mindig szeretni foglak. Veled élek majd a szép házadban, és annyi gyerekünk lesz, amennyit csak akarunk, és egyik sem fogja viselni a jelet. Együtt utazunk, és te megmutatod nekem a világot. – És varázsolni fogunk. – Most és mindörökké. Branna megcsókolta Fint Sorcha házánál. A kúszónövények fala leomlott, harangvirágok pompáztak a tisztáson, és egy szivárvány ragyogott az égen. Aztán elrepültek a lóval, a kutyával és a sólyommal. A holnap felé.

A GABO Kiadó e-könyveiről A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az [email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.huE-könyveinket itt érheti el: www.dibook.huKövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is: Johanna Lindsey Álmaim férfija A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1. fejezet ANGLIA, 1878 – Tyler Whately! Maga meg mit bámul, mint borjú az új kapura? Megan Penworthy hangja indokolatlanul élesen csengett, no de pontosan ez is volt a szándéka. Emellett csak úgy áradt belőle a fennhéjázó megvetés, ahogy a tekintetéből is, mintha bizony ki nem állhatná ezt a fickót. Pedig ez korántsem volt igaz, mert valójában kifejezetten kedvelte Tyler Whately őméltóságát. A fiatalember külseje kellemesen tetszetős volt, alig egy csöpp hajolaj kellett csak ahhoz, hogy világosszőke haja rendezetten lesimuljon, s bajuszkáját és pofaszakállát is rövidre nyíratta, amitől megmutatkozott állkapcsa határozott vonala. Megnyerő pillantású, sötétzöld szeme volt, emellett nem nőtt túlontúl magasra, hogy valami szegény lánynak teljesen kifacsart nyakkal kelljen rá felbámulnia. Nem számított aggasztóan nagydarabnak, karcsú termete azonban kellőképpen izmos volt. A huszonhét éves fiatalemberre szép jövő várt, no meg egy jelentős vagyon, amit anyai ágon örökölt. Megannek semmi kétsége nem akadt azt illetően, hogy Tylerből remek férj válna. Akár saját maga is próbát tett volna vele, ha kevéssel a fiatalemberrel való megismerkedésük után legjobb barátnője, Tiffany Roberts be nem vallja, hogy ővágyik Tylerre. Tiffany egészen pontosan így fejezte ki magát: – Őt akarom, Meg. – Négyszemközt a két lány sosem kerülgette a forró kását, hiszen ilyenkor nem volt ott senki más, aki megbotránkozhatott volna az effajta kijelentésen. Aznap azonban Tiffany túlságosan is izgatott volt ahhoz, hogy érdekelje, ki más hallhatja meg. – Valóban ő az igazi. Még sosem éreztem annyira… annyira… amikor rám mosolygott… nos hát, az olyan érzés volt… a teremtésit, képtelen vagyok leírni, de annyi szent, hogy kis híján elájultam! – Valószínűleg megint túl szoros volt a fűződ – vágta rá csipkelődő mosollyal Meg. – Igazán tudhatnád, kell egy kis helyet hagyni, hogy levegőhöz juthass… – Ó, hagyd már abba! – kacagott fel Tiffany. – Halálosan komolyan beszéltem. Mit tegyek, hogy elnyerjem magamnak, Meg? Minthogy kettejük közül Megan volt az idősebb (öt egész hónappal), neki kellett volna válasszal szolgálni minden kérdésre – csakhogy ezen a bizonyos téren semmiféle tudással nem bírt, ám ezt nem

szívesen ismerte volna be. Végtére is, a férfiak bármire képesek lettek volna, hogy felhívják magukra a figyelmét. Ez már csak annyiból is zavarba ejtő volt, hogy ő aztán a világon semmit sem tett azért, hogy magához vonzza őket. Miután az eltelt két esztendő során a környék összes jó partinak számító fiatalembere megjelent vizitelni nála, Meg végül arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg egyszerűen a külseje lehet a ludas a dologban, annak ellenére, hogy neki jutott a legkevésbé divatos hajszín az egész királyságban: egy botrányosan feltűnő, élénk rozsdavörös árnyalat, egyben az egyetlen vonás, amit édesapjától örökölt. Így hát azon a bizonyos napon, amikor erről esett szó kettejük között, Megan a józan eszében bízva így felelt barátnőjének: – Csak mosolyogj, légy önmagad, és akkor a tiéd lesz. Ez pontosan így is történt. Két hónappal a megismerkedésüket követően Tyler őméltósága képtelen volt tovább ellenállni Tiffanynak, és megkérte a kezét. Az esküvőt a lány tizennyolcadik születésnapjára tűzték ki, amitől alig három hónap választotta el őket. S minthogy Tyler egy vikomt fia volt, nem is holmi egyszerű szertartást terveztek, hanem azt, hogy a frigyre a londoni báli szezon csúcspontján kerüljön sor. Figyelembe véve, hogy Megan mennyire örült barátnője szerencséjének, és mennyire remek fickónak tartotta Tylert, iménti nyers kérdése akár meg is hökkenthette volna a jegyespárt, akiket gardedámként éppen templomba kísért ezen a ragyogó, nyári vasárnapon. Tyler így is megütközött egy kissé. A fiatalember eleinte értetlenül, majd pedig bosszankodva fogadta Megan ellenséges megjegyzéseit, hiszen ezeket a világon semmivel sem érdemelte ki. Tiffany viszont korántsem lepődött meg – no de ő tisztában volt a különös viselkedés okaival. Kezdetben jólesett neki, amikor barátnője elhitette Tylerrel, hogy nála kellemetlenebb természetű teremtés már nem is létezhet, korábban ugyanis – érthető módon – Meganbe bolondult bele minden olyan fiatalember, aki Tiffany tetszését elnyerte. Nem mintha a lány ne lett volna csinos. Nagyon is az volt: a kor divatja az olyan szőke fürtöknek és mélykék szemnek kedvezett, mint az övé. Csakhogy egy csinos lánynak semmi esélye sem volt, ha olyan káprázatos szépséggel hasonlították össze, mint amilyennel Megant áldotta meg a sors. Ezért alakult úgy, hogy Meg már a kezdetek kezdetétől fogva biztosítani akarta, hogy Tyler érdeklődése ne kalandozhasson el, s ő végképp semmivel se vonja magára. Csakhogy a lány olyan régen űzte ezt az újszerű stratégiát, hogy így az eleinte fülig vörösödő Tyler már nem hebegett bocsánatkérést mindazért, amit az éles nyelvű Megan zokon vehetett. A fiatalember felvette a kesztyűt és visszavágott, méghozzá nem is rosszul. Most is csak megrántotta a táncos léptű pej gyeplőjét, hogy a nyitott hintó elinduljon Tiffany házától, ahol a két lányt felvette, és Megant pillantásra sem méltatva így felelt: – Nos, Miss Penworthy, tulajdonképpen nem látok semmi érdekfeszítőt. Bármit bámuljak is, az korántsem érdekes.Tiffany teste megfeszült. Tyler ennyire keményen még sosem vágott vissza. Azt is látta, hogy Megan a csípős megjegyzést a szívére vette, mert mélyen elpirult, és azonnal el is fordult, nehogy a fiatalembernek feltűnjön, mennyire elevenébe talált. Tiffany igazán nem kárhoztathatta Tylert. Egy férfi mégsem tűrheti a végtelenségig a sok undokságot, egyszer kénytelen visszaszólni. Nem, nem, az ő hibája volt az egész. Már régen véget kellett volna vetnie Megan színjátékának. De mégsem tette, mert valahol mélyen megmaradt benne egy aprócska

aggály, hogy ha Tyler végre olyannak látná Megant, amilyen valójában, akkor ugyanúgy belebolondulna, mint az összes többi férfi, akinek valaha is kijutott barátnője egyetlen mosolyából. De ebből most már tényleg elég. Biztosra vette, hogy Tyler szereti. Ha mégsem lenne képes megtartani a szerelmét, akkor meg sem érdemli – még pontosabban, akkor a fiatalember az, aki nem érdemli meg őt. Beszél Megannel, méghozzá rögtön a lelkész prédikációja után… Sőt, talán inkább előtte… azt semmiképpen sem várja meg, hogy barátnője megbántottsága elmúljon és a harag lépjen a helyébe. Ez azért nyugtalanította ennyire Tiffanyt, mert ha Megan egyszer indulatba jött (és ez szerencsére nem túl gyakran alakult így), akkor teljesen kiszámíthatatlanná vált. A beszélgetésre akkor nyílt alkalom, amikor megérkeztek a Teadale község szélén álló templomhoz. Tyler előrement, hogy köszöntse Lady Opheliát és három lányát. Wedgewood grófnőjeként Ophelia Thackeray volt a környék legelőkelőbb arisztokratája, ami magasan az alacsonyabb rangú nemesek fölé emelte. Társasági jelentősége még Megant sem hagyta hidegen. Sosem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, amivel felhívhatta magára Ophelia figyelmét, aki a község első számú hölgye volt, s a meghívásaira mindenki elképesztően vágyott. Megan szinte bármit megtett volna azért, hogy egyszer őt is meginvitálja a házába. Tiffanynak úgy kellett visszahúznia a barátnőjét, aki azon nyomban megindult Tyler nyomában, hogy üdvözölje a grófnőt és pár szót váltson vele. Megan türelmetlen pillantása arról árulkodott, hogy egészen más köti le a figyelmét, s szinte azonnal hárította is barátnője közeledését. – Remélem, nem a hintóban történtekről akarsz beszélni velem, Tiffany. – Pedig határozottan ez a célom – felelte rendíthetetlenül a lány. – Pontosan tudom, miben mesterkedsz, Megan, és szeretlek is érte nagyon. Azt is biztosan tudom, hogy eleinte sokat segítettél vele, de most már szeretném azt hinni, hogy e nélkül is képes vagyok megtartani Tylert, és nem kell attól félnem, hogy a gödröcskéid látványától a lábad elé alél. Megan pislogott, majd mélyről jövő, kevéssé kisasszonyos kacagás tört ki belőle, és megölelte a barátnőjét. – Azt hiszem, igazad van. Lehet, hogy szokásommá vált szurkálódni azzal a drága emberrel. – Ebben az esetben arra kérlek, hogy a mai nappal vess ennek véget. Megan szája széles mosolyra húzódott. – Rendben, de nem gondolod, hogy ha elkezdek kedvesen viselkedni vele, még a végén azt hiszi, hogy valami bajom van? – Szerintem inkább felhagy a finom célozgatással arra, hogy többé ne találkozzak veled. Megan éjkék szeme felvillant, majd összeszűkült. – A pokolba is! Csak nem ilyesmire vetemedett? És mikor? – Nem is egyszer, de hát nem kárhoztathatod érte, hiszen mindig is a legrosszabb oldaladat mutattad neki. Nem megy a fejébe, hogyan lehetünk annyira jó barátnők, mivel úgy ítéli meg, hogy kettőnk vérmérséklete nagyon is különböző. – Mert a világon semmit sem tud rólunk! – csattant fel Megan. – Például azt, hogy úgy összeillünk, mint a zsák és foltja! – Az ajkába harapott, mert képtelen volt leplezni az aggodalmát. – De ugye, az esküvő után nem ragaszkodna ahhoz, hogy távol tartson bennünket egymástól? – Te is tudod, hogy Tyler a legkevésbé sem a parancsolgatós fajta – nyugtatta meg Tiffany. – De

még ha így is lenne, az sem jelentene semmit. Attól tartok, Miss Penworthy, ez a barátnője már egy életen át megmarad. Megan arcán elömlött az a mosoly, ami felvillantotta mindkét gödröcskéjét és arcának egészen másfajta szépséget kölcsönzött – nyíltnak és barátságosnak… megközelíthetőnek tűnt tőle. Még Tiffanyt is mindig meghökkentette, pedig ő aztán gyakrabban is tapasztalhatta ezt az oldalát. Ilyenkor mégis mindig úgy érezte, mintha valami különleges adományban részesült volna, és abban is egészen biztos volt, hogy nincs a világon semmi, amit ne tenne meg legkedvesebb barátnőjéért. A mosoly komoly hatást gyakorolt egy templomkertben ácsorgó úriemberre is, aki már addig is oda-odalesett Megan felé, most azonban mondat közben állt el a szava, s leplezetlenül bámulni kezdte. A lány ragyogó arca többekbe is friss reményt öntött, s ezek eltökélték magukban, újra megpróbálkoznak azzal, hogy az egyházközség vitathatatlanul legszebb hajadonjának udvaroljanak. Miután Tiffany végzett a mondandójával, belekarolt a barátnőjébe, és a templomajtó felé vezette, ahol Tyler még mindig a Thackeray család négy tagjával társalgott. – Ma valahogy szerencsésnek érzem magam, Meg – súgta oda somolyogva. – Szinte biztosra veszem, hogy végre részesülünk abból a rég áhított meghívásból. Mesésen festesz ebben az új, kék puplinruhában. A vén baltaképűre egyértelműen jó benyomást teszel majd benne. – Komolyan így gondolod? – kérdezte halkan, reménykedve Megan. Tiffanyt boldogabbá tette volna, ha a barátnőjének nem olyan szörnyen fontos az a bizonyos meghívás, de hát ezen nem segíthetett. Nem pusztán arról volt szó, hogy a grófnő mindenkit ismert Devonshire-ben, aki számított, meg hogy a mulatságaira több mérföld távolságból is eljöttek az emberek valami érdekes, addig ismeretlen vendég miatt. Ez persze sokat jelentett, főleg egy fiatal lány számára, akinek ugyanolyan reményei vannak, mint minden más ifjú teremtésnek: hogy egy bálon rátaláljon romantikus álmai férfijára, ha már egyszer nem sikerült saját ismerősei körében fellelnie ezt a személyt. De még csak nem is ez volt a fő ok, hiszen Megan pár hónap múlva megkezdi a londoni báli szezont, ahol annyi jó partival találkozhat, amennyivel csak akar. Nem, nem, Wedgwood grófnőjének többéves, kemény munkájába került, hogy amennyiben valakit meginvitál az otthonába, az a személy ezt komoly teljesítménynek érezhesse. Ha valaki sosem került fel a vendéglistára, az arra utalt, hogy nem üti meg a mércét, vagy ami ennél is rosszabb, hogy voltaképpen gond van vele, például egy családi botrány, ami egyelőre nem köztudott, vagy valami ilyen. Emellett ott volt az is, hogy a községben már minden valamirevaló család meghívást kapott (még ha mindössze egy alkalomra szólt csak), köztük Tiffanyék is. A szülei el is fogadták, ő azonban Megan iránti lojalitásból azt füllentette, hogy beteg – habár ezt a titkot sosem osztotta meg vele, mert barátnője ettől csak még vadabbul vágyott volna arra a bizonyos meghívóra, amit már így is épp eléggé akart. Annyira biztosra vették mindketten, hogy a grófnő csupán arra vár, hogy Megan betöltse tizennyolcadik évét. Csakhogy azóta már két hónap is eltelt, de földbirtokos apjával együtt továbbra is mellőzve voltak. Tiffany válaszképpen csak megszorította Megan karját, magában azért fohászkodva, nehogy indokolatlanul felkeltse barátnőjében a reményt, amit aztán újra csalódás követ majd. Vagy egy hónapja most kínálkozott először alkalom, hogy hála Tylernek, szóba elegyedhessenek a grófnővel.

Lady Opheliának talán mindössze annyi kellett, hogy valaki emlékeztesse, ott él a szomszédságában Megan Penworthy is… – Akkor jövő szombaton, Mr. Whately – közölte éppen a hölgy, amikor a két lány melléjük lépett. – Csak egy kisebb összejövetel, alig negyvenen leszünk. És természetesen hozza magával a csinos menyasszonyát is. A grófnő Tiffanyra villantotta mosolyát, egy hosszú másodpercen át Meganre meredt, majd sarkon fordult és belépett a templomba. Ez egyértelmű sértés volt, látszott, hogy szándékosan bántja meg. Legifjabb lánya, a tizenhét éves Alice Thackeray még fel is kuncogott, miközben sietve megindult az anyja mögött. A két másik lány, Agnes és Anne arcán egyszerűen csak rosszmájú elégedettség tükröződött. Tiffanynak döbbenetében még a lélegzete is elállt, aztán viszont dühbe gurult. Hogy merészelik? Mindenki tisztában volt azzal, hogy ők Megannel a legjobb barátnők, és hogy mivel Megan a gardedámjuk, mindenhová elkíséri Tylert meg őt! Úgy tűnt, mintha Thackeray-ék előre eltervezték volna ezt a lenéző gesztust, gondosan kiszámították volna, mivel hozhatják a leghatásosabb módon a lány tudomására, hogy sosem lesz része a vágyott meghívásban, sosem. Tiffany úgy vélte, tisztában van mindennek az okával is. Megan egyszerűen túl szép volt ahhoz, hogy a grófnő meginvitálja egy olyan eseményre, ahol jelen vannak saját, nem túl csinos, ám feltétlenül férjhez adandó lányai is. Tyler a torkát köszörülve jelezte, hogy nem kellene ott álldogálniuk. Tiffany végre Meganre emelte a tekintetét, hogy felmérje, mennyire viseli rosszul Thackeray-ék sértését. A helyzet rosszabb volt, mint képzelte volna. Megan arca olyan halványra vált, mint kalapja fehér szalagjai, hatalmas, kék szemébe könnyek gyűltek, amelyek bármelyik pillanatban kicsordulhattak, annak ellenére, hogy szörnyen igyekezett uralkodni magán. Tiffany szíve majd’ megszakadt, és csak még haragosabbá vált attól, hogy nem tehet semmit, leszámítva persze azt, hogy támogatásáról biztosítja a barátnőjét. Megszorította Megan kezét, mire az ráemelte tanácstalan pillantású kék szemét. – De miért? – suttogta. Tiffanyban épp elég indulat fortyogott ahhoz, hogy nyersen fogalmazzon. – Mert átkozottul és túlságosan csinos vagy, hát ezért. Ott vannak azok a csúnyácska csibéi, akiket valahogy férjhez kell adnia, de nincs férfi, aki akár egy pillantást is vesztegetne rájuk, ha te is ott vagy a közelben. – De ez olyan… olyan… – Önző? Kicsinyes? Teljesen igazad van, Meg, de… – Semmi baj, Tiff, komolyan… de most egyedül szeretnék… A mondatot be sem fejezte, csak sarkon fordult és fürgén távozott. – Megan, várj! – kiáltott utána Tiffany, de a lány nem állt meg. Szinte futva hagyta el a templomkertet, mert képtelen volt visszatartani a könnyeit. Mr. Pocock odanyújtott neki egy keszkenőt, amikor elhaladt mellette, de neki ez valószínűleg fel sem tűnt. A férfi utánafordult és tekintetével végig kísérte, miközben Megan végigsietett a templomtól kiinduló utcácskán. – Gondolom, most kénytelenek leszünk utánanyargalni, tekintve hogy Sutton Manor több mint egy mérföldre van – jegyezte meg Tyler. – Nem ezért megyünk utána – vetette oda szórakozottan Tiffany, továbbra sem véve le a tekintetét

Meganről, aki megbotlott, megtorpant, beletúrt a táskájába egy zsebkendőért, majd úgy futott tovább, hogy nem is használta. – Ezt az utat mi ketten nemegyszer megtettük már. – A lány végre vőlegényére emelte a pillantását, és a fiatalember arckifejezését látva újra elöntötte a düh. – Tyler Whately, ne merészeljen ilyen önelégült képet vágni! Megan csöppet sem szolgált rá arra, amit az a szörnyű némber művelt vele. – Engedje meg, hogy ezzel ne értsek egyet… – Nem engedem. Mivel a mai nap után így is, úgy is változást tapasztal majd Megan viselkedésében, akár most rögtön elmondhatom az igazat. Mindössze azért bánt önnel olyan barátságtalanul, mert nem akarta, hogy túlságosan megkedvelje. Csak azért tette, mert annyira jó barátnőm, és mert tudta, mennyire… mennyire vágytam önre… és Meg a világért sem akart volna megbántani, ha az ön érdeklődése inkább felé fordul. – Hiszen ki nem állhatom ezt a leányzót! – tiltakozott a fiatalember. – De nem így érzett, amikor megismerkedett vele, ugye? – vágott vissza Tiffany. – Nos, valóban nem, de… Ezzel most arra céloz, hogy az egész szándékos volt? – Bizony, és ha mindenáron dühbe akar gurulni, akkor jobban teszi, ha rám haragszik, mert én már jóval korábban véget vethettem volna ennek a komédiának, csak éppen… csak éppen azt hiszem, egy kissé mindig nyugtalanított, mi lesz akkor, amikor ön ráeszmél arra, hogy Megan valójában egy melegszívű, kedves teremtés… – És elkényeztetett, meg makrancos… – Igen, egy kissé talán tényleg el van kényeztetve, de mi másra számíthat az ember, ha olyan bőkezű és gondoskodó apja van, mint az övé? Ami pedig a makrancosságot illeti, Tyler, én hajszálra ugyanolyan akaratos vagyok, mint ő. – Nos, igen, csakhogy önben ezt kifejezetten megkapónak találom. – Köszönöm szépen… már amennyiben bóknak szánta. Hát képtelen megérteni Megan dilemmáját? Tyler, ő pontosan tudja, hogy milyennek látják a férfiak. Az ön iránt tanúsított viselkedésén kívül semmi mással nem védekezhet az ellen, hogy a férfiak reménytelenül belé ne habarodjanak. – Csakhogy, kedvesem, én nem vágyom olyan feleségre, aki úgy néz ki, mint ő. Édes istenem, dehogy! – A fiatalemberen látszott, hogy még a gondolat is elborzasztja. – Annak a lánynak nagyon erős férfira van szüksége, olyanra, aki egyáltalán nem, vagy nem túl indulatos, ezenkívül pedig hírből sem ismeri a féltékenységet. Én biztosan nem tűrném el, hogy minden ismerősöm szerelmes legyen a feleségembe… egyet-kettőt azért még elviselek valahogy – tette hozzá halvány mosollyal. – No de hogy mindenki rajongjon érte, abba bele is bolondulnék. – Most úgy beszél, mintha Megan számára nem lenne remény. Hát miféle férfi az, aki ne lenne egy hajszálnyit féltékeny, ha a hitveséről van szó? – Nos, ami azt illeti, egy férfi féltékenysége nem számottevő, amennyiben biztos a neje érzelmei felől. A nőnek pedig folyamatosan azon kell lennie, hogy ebben megerősítse. Tiffanynak nem tetszett túlságosan ez az erősen egyoldalú felállás. – És mi van, ha valami oknál fogva a nő lesz féltékeny? Akkor a férfinak kell igyekeznie biztosítani az érzései felől? – Természetesen nem. Hiszen ő már megtette a magáét, amikor elvette feleségül.

– Szó sincs arról, hogy ez elég lenne! – zsémbelt Tiffany. Tyler pislogva nézte, ahogy a lány felkapja a ruhája szélét, és kimért léptekkel a hintó felé indul, de azonnal ugrott, hogy utolérje. – Mondja csak, elképzelhető, hogy az imént észre sem vettem, de valami módon témát váltottunk? – tudakolta aggódva. – Erre önnek kell válaszolnia, Tyler. Témát váltottunk volna? – Semmiképpen sem! – jelentette ki a fiatalember. – Tiffany, a barátnője egészen egyedi eset… amivel persze korántsem arra célzok, hogy önt ne találnám ugyanolyan egyedinek… de nyilván érti, miről beszélek. Megan és a mi helyzetünk semmilyen szempontból nem összevethető. – Rendben van, Tyler, megbocsátok. – Hálásan köszönöm… azt hiszem…Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.