Melchior És a Kerekeskút Utca Lidécre

Indrek Hargla

Melchior és a Kerekeskút utca lidérce

A fordítás alapját képező kiadás: Indrek Hargla Apteeker Melchior ja Rataskaevu Viirastus Varrak, 2010 Sorozatszerkesztő: Burger István Irodalmi szerkesztő: Németh Attila Fordította: Rácz Nóra Szerkesztette: Cs. Fehér Katalin Korrektor: Athén Melitta Borító: Burger István Vojnits Attila festményének felhasználásával

ISBN 978 615 5508 23 3 Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

─ MELCHIOR ÉS A KERESKESKÚT UTCA LIDÉRCE ─

7

ELŐSZÓ Tallinn AD 1419

Az Úr 1419. esztendejében a szokásosnál valamelyest nyugalmasabb időszak köszöntött Lívföldre. A Vitális Testvérektől megtisztult a Balti-tenger, a távolsági kereskedelem azonban továbbra sem volt veszélytelen vállalkozás, a part menti területek kormányzói és vazallusai nem hagytak fel azon régi, jól bevált szokásukkal, hogy a sekély vizekre tévedt hajókra rátegyék a kezüket. A városok sűrű levélváltásba bonyolódva követelték egymástól a rablók megbüntetését és az áru kiadatását. Az elmúlt néhány esztendőben éhínség sújtotta Lívföldet, az aszályos nyarak elvitték a termést. Így az eddiginél nagyobb tömegek özönlöttek faluról városba, hogy annak falain belül keressenek maguknak munkát és kenyeret. Az ínséges évekből bőven jutott a következő évtizedre is, a legkomolyabb és legvalóságosabb veszély, mely a középkor emberére leselkedett, az éhség volt. A nagy építkezési hullám 1419-re már lecsengett Tallinnban, ám a templomok bővítése és a városfal korszerűsítésre tovább folytatódott. Nemrég készült el a Nagy Céh büszke, új székháza, a kereskedők szerepének és hatalmának jelképe. A Szent Miklós-templomnál nagyszabású építkezés kezdődött, a templom keleti oldalán új kórus és hosszház építésébe fogtak. A domonkosok belevágtak a Szent Katalin-templom bővítésébe. A városfal, melyet a tüzérségi fegyverek fejlődésével egyre magasabbra és vastagabbra kellett építeni, a Szent Mihály-kolostornál megerősítésre szorult. A Német Lovagrend és a város fennhatósága alá tartozó területek határán, a mai Piritán, melyet akkor Mária-völgynek, azaz Mariendalnak neveztek, az 1417. esztendő végén megkezdődött a Szent Brigitta-kolostor építése. Ám a lovagrend lívföldi nagymesterének személyes közbelépésére volt

8

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

szükség ahhoz, hogy a város engedélyt adjon terméskő szállítására a kőfejtőből (a Lapáthegyről). Az első épületek már 1400-ban elkészültek Piritán, a kolostoralapítást a lovagrenden, a vazallusokon, valamint a betelepült svédeken kívül több tallinni és dómhegyi kereskedő is támogatta, a városvezetés azonban ellenezte. A szembenállás feloldása és a diplomáciai ügyintézés csaknem húsz esztendőt vett igénybe. A kolostor alapítását pártoló kilenc városi polgár egyike, egy bizonyos Laurentz Bruys, „a boldogtalan és istenfélő kalmár”, épp akkor távozott az élők sorából, mikor végre belendült az építkezés. A Német Lovagrend porosz ága, Lengyelország és Litvánia között állandósult a területekért folytatott viszálykodás. A tannenbergi vereséget követően a lovagrend hatalma erősen megcsappant. 1419ben folytatódtak a thorni békeszerződést vitató viharos tárgyalások, hiszen a szerződésben foglaltakat a pápai követ és a konstanzi zsinat állásfoglalása ellenére mégsem sikerült érvényre juttatni. A béke rövid életű volt a lovagrendi államban, hiszen 1419-ben már kirobbant a huszita háború, 1422-ben pedig az újabb konfliktus a Lengyel– Litván Unióval. Hogy Tallinn is kiállította-e saját bandériumát, nem tudni pontosan. A lívföldi nagymestertől már 1348-ban privilégiumot kapott a város, miszerint mentesül a lívek és az oroszok ellen folytatott háborúkban való részvételtől, ám a Lengyelország elleni hadviselés alól ez nem adott felmentést. Biztosan tudjuk, hogy a Lengyelország és a lovagrend közti gyakori összecsapások egyike során Tallinn városi zenészeket küldött a harcmezőre. A rend lívföldi ága egyre nagyobb függetlenségre törekedett, és igyekezett magát egyre inkább távol tartani a délen folyó háborúktól. Pomerániai Erik norvég, dán és svéd király 1419 nyarán szerződést írt alá, melynek értelmében a Német Lovagrend ellen szövetségre lépett Lengyelországgal, de Luxemburgi Zsigmond beavatkozása miatt ez nem valósulhatott meg. Zsigmondnak nem állt érdekében a lovagrend likvidálása – hiszen így Észtország a dán korona fennhatósága alá került volna. 1419 februárjában a rigai érsek első ízben hívta meg a városok képviselőit a lívföldi gyűlésre, és ettől fogva tallinni követek is rendszeresen részt vettek ezeken a gyűléseken. Tallinn város krónikájában 1419 márciusából található egy bejegyzés, miszerint a kikötő hullámtörő gátjánál életét vesztette egy bizonyos Gils de Wrede, aki „a Szentlélek-templom falait pingálta”, majd egy különös megjegyzés következik, melyet középalnémet


9

nyelvről úgy lehetne fordítani, hogy „aki lidércet látott”. Jelen regény anyagát a Magdeburgi Városi Levéltárban nemrégiben előbukkant levél inspirálta, melyet Tallinn város tanácsa írt 1404-ben. A tanács figyelmezteti Magdeburg vezetőit egy Untherrainer nevű tallinni polgár érkezésére, akinek több gyilkosság szárad a lelkén, és aki „korbácsolni szokott”. A tallinni tanács Untherrainer karóba húzását javasolja. Hogy van-e kapcsolat ezen levél és az 1413-ban Fürstenwaldnál eretnekként kivégzett Cristian Untherrainer között, eddig nem sikerült kideríteni. Úgy tűnik, a Kerekeskút utcának régtől fogva rossz a híre. Johannes von Werensdorff, a balti német történelem kutatója azt írta 1876-ban, hogy a középkorból ismeretes egy ház, melynek pincéjébe több nőt élve befalaztak. A forrást nem nevezi meg von Werensdorff, lehet, hogy csak a szóbeszédet jegyezte le. A Kerekeskút utca egyik legismertebb legendája egy házat említ, ahol az Ördög lakodalmat ült, és táncot lejtett, és amit azóta állítólag kísértetek látogatnak. Későbbről ismert egy monda, mely a kerekes kútban élő gonosz szellemről szól, aki árvizet zúdít a városra, ha kegyeit nem igyekeznek áldozatokkal megnyerni. A középkor emberének gondolatvilága nagyban különbözött korunkétól – talán azért, mert az emberi lélek akkor még ifjabb és kiegyensúlyozatlanabb volt. Akkoriban még szenvedélyesebben szerették az Istent, és szenvedélyesebben gyűlölték az ellenséget. Az embereket gyakran kerítette hatalmába megmagyarázhatatlan tömeghisztéria, a flagellánsok például körmeneteik során vallásos-szexuális extázisban félájultra ostorozták magukat, miközben úgy gondolták, hogy ezzel megmentik a világot; a gyermekek keresztes hadjáratában pedig több ezer fiatal halt éhen vagy vesztette életét végkimerülésben. A Hanza-városok élete meghatározott ritmus szerint folyt. A katolikus naptár logikus és a természet törvényein alapuló gazdasági életet tükröz. A Balti-tenger úgy áprilistól októberig hajózható, így a kereskedelem nyáron volt a legintenzívebb, ekkor az embereknek kevesebb vallásos kötelezettségnek kellett eleget tenniük. Az egyházi ünnepek és a hosszabb böjtök az év első felére estek, hiszen ez volt az az időszak, amikor a felhalmozott élelem már romlásnak indult, vagy épp elfogyott. A húsvétot megelőző negyvennapos böjt önmérsékletre és takarékoskodásra intett, az emberek ezért tartalékolásra

10

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

rendezkedtek be, és kerülték a pazarlást. Télen és kora tavasszal a lelki élet került a figyelem középpontjába. A tavasz elmúltával a város felocsúdott a nagy jámborságból, és nekilátott a munkának, mely kenyeret adott, és segített átvészelni a következő telet.


11

1 1419 Quad Dack-torony a ciszterciták apácakolostora mögött Augusztus havának 2. napja, késő este

A

HALÁLNAK ERJEDTEN édeskés öregség- és penészszaga volt. A halált egy kelt tésztába bugyolált döglött kutya bűze lengte körül, közel libbent, kedvesen köszöntötte Tobias Grotét, hívogatóan, sőt csábítóan. Korábban is néztek ők már egymással farkasszemet, de hányszor! Tobias Grote katona volt, és saját bevallása szerint legalább kilenc férfi és egy nő életét oltotta ki. De ez a halál, mely most magához szólította őt, nem volt… méltányos. Igen, meg volt róla győződve, hogy nem érkezett még el az ő órája, nem ezzel a lidérccel, nem így! Látta, hogy egy szemfödélbe takart fehér alak közeledik, érezte a belőle áradó dohszagot, émelyítő bűzét, majd olyan fájdalom járta át tagjait, mely túl erős volt ahhoz, hogy bárki is elviselje. Bizonyára maga a fájdalom öl, gondolta most a Quad Dacktorony parancsnoka, Tobias Grote. Kétségtelenül a fájdalom az, ami megöli az embert, ha úgy elhatalmasodik, hogy azt sem a test, sem a lélek nem bírja tovább elviselni, és akkor már könnyebb lemondani a kínról, könnyebb a halált választani. És aztán? Mi lesz ezután? Vajon megtudom végre, hogy mindaz, amit a templomban hall az ember, valóban igaz-e? Vajon vár-e rám az Üdvözítő, és elmondja-e, miért küldte értem ezt a bűzös lidércet, miért jelölt meg engem ilyen módon, hogy a mennyei királyságba egy olyan jelenés mutassa nekem az utat, aki azelőtt ember volt? Igen, ebben az egyben biztos volt Grote toronyparancsnok, hogy halálának angyalául olyasvalakit választottak, aki korábban húsvér

12

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

emberként létezett, és sejtelme sem volt arról, életének utolsó pillanatában miért mérnek rá ilyen büntetést, miért épp egy ilyen angyalt küldtek érte. A kísértet első ízben tegnap jelent meg neki, és valamit a tudomására akart hozni – de vajon mit? Akkor nem tudta mire vélni, most azonban igen, élete utolsó pillanatában, mely oly hoszszúnak tűnt, és mégis oly rövidnek, most végre megértette. A lidérc azért jött, hogy magával vigye, értésére adta, hogy ideje letelt. Egyszerre eszébe jutott egy rég elfeledett dal, fivéreire gondolt, akik bizonyára várják már őt a halottak birodalmában, három öccsére, akik mind tengeri csatákban vesztették életüket. Jöjj, kegyetlen halál, lengj körül, add hírül testvéreimnek, hogy úton vagyok, várjanak rám jeges csöndben, és búsuljanak azok, akik még élnek! Nem emlékezett rá, mikor és hol hallhatta ezt a dalt, kocsmában, templomban, bajtársaitól vagy valahol másutt, de ez most nem is volt fontos. Az egyetlen dolog, ami meglepte, az egyetlen gondolat, ami elméjében dörömbölt, miközben embertelen kínok között várta utolsó lélegzetvételét – hogy miért ezt a kísértetet, miért ez a rothadásszagú lidércet küldték érte, és nem öccseit, apját vagy anyját. Csak tegnap, igen, tegnap történt, hogy ez a halottaiból feltámadt kísértet első ízben megjelent neki, épp csak egy szempillantásnyira, majd újra eltűnt, otthagyva Grote toronyparancsnokot döbbenten, kétségek közepette. Tobias Grote nem volt még ötvenesztendős, Istennek hála, kicsattanó egészségnek örvendett, bár a csatákban szerzett régi sebek nyirkos időben sajogtak, bal szemére pedig alig látott. Ettől eltekintve makkegészséges, erős férfi volt, akinek nem okozott gondot szekercét forgatni, sem karabélyt tölteni vagy elsütni, és tudta, mi az a megbízhatóság és a hűségeskü. Hűséget esküdött Tallinn városának, és büszke volt rá, hogy a Travemünde város környékéről származó egyszerű szabó fiaként a Német Lovagrend egyik legpompásabb várához tartozó városfal toronyparancsnokává küzdötte föl magát. Mégpedig nem egy közönséges vagy épp eldugott torony, hanem az egyik legnagyobb és legerősebb torony parancsnokává, a lovagrend várának szinte a tövében, mely a várost és a szent nővéreket őrzi. Tobias Grote több mint húsz esztendővel azelőtt került Tallinnba,


13

zsoldosként szolgálva egy lübecki hajón, feleséget talált magának ebben a városban, és megállapodott. Minden zsoldosnak van a hajón egy kisebb vagyonkája, hogy annál hűségesebben szolgáljon, és vitézebbül küzdjön a támadó haramiák ellen. Az évek során Grote is gyarapította ládikájának tartalmát, amit aztán Tallinnban a hajóról kihozott a szárazföldre, a városnak pedig hűséggel és bátorsággal fizetett, a városi őrségben szolgálva mindig kitűnt ügyességével, mígnem végül kinevezték az apácakolostornál álló, Quad Dacknak nevezett torony parancsnokává, olyan állásba, mely folyamatos és biztos megélhetést biztosított neki. Felesége ekkorra már meghalt, két fia pedig a tengeren szállított árut, és forgatott kardot, ha úgy hozta a sors. A tornyot azelőtt építtetője, egy városi esküdt után Hunemanntoronynak nevezték, de megmagasítása után a tető beázott, az apácák pedig nem foglalkoztak különösebben a javíttatásával, így a tornyon rajtamaradt a Quad Dack gúnynév, ami pocsék tetejűt jelent. Grote saját megítélése szerint istenfélő férfiú volt, már amennyire ezt foglalkozása megengedte. Erejéhez mérten adakozott a Szent Test Céhnek, és szorgalmasan hallgatta az apácakolostorban a városiaknak tartott prédikációkat. Néha fizetség nélkül elvégzett bizonyos munkákat a kolostornak, megjavított ezt-azt, a céhek és a városi katonaság újoncait okítgatta, hogyan aprítsák szekercével az ellenséget, és hogyan védjék eredményesen a kolostort, ha idegen sereg törne be a városba. A háromszintes Quad Dack-torony a kolostorhoz tartozó területen állt, a klastromot övező régi városfalhoz hozzáépítve. A torony bejárata a középső emeleten volt, ahová a kolostorudvarról lépcső vezetett, a régi és új városfal pedig kavicsos földnyelvet zárt közre, mely elnyúlt a közeli Louenschende-toronyig, onnan pedig tovább egészen a lóistállókig. Tobias Grote felügyelete alá tartozott a Quad Dack-torony és ez a keskeny terület is, egy esetleges támadáskor az ő feladata volt ezek védelme. Saját belátása szerint jól látta el feladatát, soha egyetlen szentet sem sértett meg, és amúgy is Istennek tetsző életet élt, így földi létének utolsó pillanatában méltán érezte igazságtalannak a számára kiszabott halált. Tegnap, késő este történt, miközben az apácák által üzemeltetett kocsmából hazafelé, a Széles utca sarkán álló udvari házacskája felé tartott, hogy szinte a másvilágról ugrott elé a Kerekeskút utca irányából érkező lidérc, egy néhai ember árnyéka, aki felé nyújtotta a kezét, és mondani akart valamit, inteni vagy figyelmeztetni, esetleg hírt adni valamilyen szentségtörésről. Grote épp csak egy pillantást

14

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

vethetett rá fáklyája fényénél, majd a döbbenettől szinte sóbálványnyá dermedt, látva, hogy a lidércet elmosódó árnyak nyelik el, és toloncolják vissza az árnyékvilágba. Grote imára kulcsolta kezét házának ajtaja előtt, és azt latolgatta, hogy az előbbieket az apácák fűszeres sörének mértéktelen fogyasztása okozhatta, vagy valóban egy halottaiból feltámadt kísértet jelent meg neki. Azt azonban biztosan tudta, hogy mindez valóságos volt, nem álmodik, mert az apácák kocsmájába hetente többször betér egy kis sörre, élete során pedig számtalanszor volt csontrészeg, lidércet mégsem látott soha. Nem, nem önthetett fel tegnap annyit a garatra, hogy látomásai legyenek, ezek szerint tehát valóban kísértet volt, amit megpillantott – erre az elhatározásra jutott végül. Másnap reggel pedig, mikor ezt óvatosan megemlítette házvezetőnőjének, mindez még valóságosabbnak tűnt, tisztábban emlékezett a kísértetre, mint bármely hétköznapi eseményre. Akkor aztán délelőtt benézett a patikába ahhoz az agyafúrt Melchiorhoz, aki kiváló gyógylikőrrel tudja enyhíteni a mértéktelen sörfogyasztás tüneteit, azután pedig, gazdasszonyának tanácsát megszívlelve, felkereste a domonkosokat, mert Hinricus testvér állítólag mindent tud a gonosz lelkekről, és ha kell, el is tudja űzni azokat. Groténak mégsem sikerült, képtelen volt pontosan elmondani Hinricusnak, miféle kétségek hozták őt ide, a kolostorba, Hinricus pedig – akinek mindig sok volt a dolga –, végül úgy gondolta, hogy ha a toronyparancsnok kevesebb sört és gyógylikőrt fogyasztana, akkor kevesebb lidércet is látna, és néhány óra egy forróra fűtött szaunában véglegesen ki fogja söpörni az elméjéből azokat. Most viszont meglátogatta a halál, a lelkek órájában, mikor Grote a Quad Dack-toronyban sörrel kúrálgatta magát, és ekkor már úgy tűnt neki, hogy a kísértet épp hogy csak felrémlett előtte előző este. Ekkor azonban meghallotta, hogy valaki halkan a nevén szólongatja. Tallinnra egész nap záporeső zúdult, melyre régóta áhítoztak lakói, hogy elmossa az utcák szennyét, az eső után, estefelé pedig elült a szél, és köd ereszkedett a városra. Ebbe a ködbe lépett most bele a toronyparancsnok, kilépett a torony első emeletének ajtaján a gyilokjáróra… Többre pedig nem emlékezett, mert lezuhant. A kolostor és a városfal között feküdt a földön, ahová a gyilokjáróról esett. Bizonyára nem maradt épen egyetlen csontja sem, testének minden ízét átjárta a fájdalom, és a ködön át látta, hogy egy fehér lepelbe burkolt kísértet közeledik felé. Orrát rothadás- és penészszag


15

csapta meg. A kísértet egyre közelebb jött hozzá, és hirtelen forró fény gyűlt ki körülöttük. A fényben látta, hogy a kísértet az ő arca fölé hajol, és kiáltani akart, mert az, amit látott… Az lehetetlen volt, képtelenség, őrület! Nem tudta elhinni, mégis tisztában volt vele, hogy az, amivel ő most farkasszemet néz, maga a halál. Ekkor a kísértet felfedte igazi valóját, mire ő halálát még méltánytalanabbnak érezte, még értelmetlenebbnek. Életének utolsó pillanatában fiaira gondolt, és azért fohászkodott, hogy kegyesebb legyen hozzájuk a halál.

16

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

2 Kerekeskút utca Melchior patikája Augusztus havának 3. napja, reggel

M

ELCHIOR WAKENSTEDE, Tallinn városának patikusa számára a reggel halálesettel kezdődött, és az este azzal végződött. Egy ragyogó, verőfényes augusztusi napra ez mégiscsak sok, különösen akkor, ha a három halottból kettőt közelebbről ismert az ember, és távozásuk mélyen megrázza. Mindez úgy kezdődött, hogy reggel Melchior patikájának ajtajában állt, vidáman köszöngetett a járókelőknek, és egy harapás édességre vagy egy korty gyógylikőrre invitálta őket. Ezt tette eddigi élete java részében, és remélhetőleg – ha Isten megsegíti – életének hátralévő napjait is így fogja kezdeni. Negyvenedik életévében járt, és meg volt róla győződve, hogy Tallinn-nak ugyanúgy szüksége van rá, mint ahogy neki Tallinnra. Ebben a korban az ember már kezd viszszatekinteni addigi életére, és számot vet azzal, hogy az eddig megadatott napok során véghez tudott-e vinni bármilyen Istennek tetsző dolgot. Melchior erre a kérdésre önmagának igennel felelt. Apja halála óta – amikor épp csak leteltek Melchior tanulóévei – patikát működtetett a tallinni Kerekeskút utcában, pontosan és buzgón követve apja tanácsait, valamint a város és a doktor előírásait. Orvosságokat készített évtizedek óta, gyógyítgatta a város népének nyavalyáit, igényük szerint ellátta őket nyalánkságokkal és jóféle italokkal, melyek közül különösen büszke volt tömény, édes gyógylikőrjére. Erejéhez mérten másféle portékákkal is kereskedett, a tintától egészen a pácolt farkasbélig és a mumifikálódott emberi maradványokból nyert esszenciáig. És bár olykor kétségei támadtak ezen csodaszerek gyógyhatását illetően, a velük való üzletelésnek köszönhetően


17

írástudó patikus hírében állt, és a városiak tisztelete övezte. Tanult emberként a patikus félig kalmár volt, félig tanító, gyakran fordultak hozzá tanácsért, és nem is mindig a test sajgó porcikáival kapcsolatban. Melchior fülébe visszajutott, hogy a városiak okos és ravasz fickónak tartják, aki átlát minden fortélyon, aki kiváló emberismerettel bír, és akinek szemet szúr az, ami másnak elkerüli a figyelmét. Mindezen vélemények alapjául bizonyára azon esetek szolgáltak, mikor a városi bíróság előtt valakit gyilkossággal vádolt, és a bíróság az illető férfiút vagy nőt később el is ítélte. Melchior nem tartotta magát besúgónak, de néha úgy tekintett Tallinnra, mint egy élő emberre. És ahhoz, hogy ez a város virágozzék, hogy mindenkinek jó legyen itt élni, nem szabad, hogy fekélyes gócok alakuljanak ki. Akik jogot formáltak maguknak arra, hogy titokban, fortélyosan kioltsák mások életét, majd megjátsszék az ártatlant, nincs joguk itt élni. Ha valaki egyszer már gyilkolt, akkor ismét fog. Egyszerű és kényelmes megoldásnak tűnik számára, vallásossága képmutatássá aljasul, és ami a legborzasztóbb – a gyilkosság megszokásává válik. Melchior tartott az olyan várostól, ahol büntetlenül szaladgálhatnak a gyilkosok és mindazok, akiket megvádolt, pénzsóvárságtól, gonoszságtól, mohóságtól vezérelve formáltak maguknak isteni jogot arra, hogy mások élete és halála fölött döntsenek. A város nem más, mint a falak védelmébe húzódott emberek, akik itt biztonságban akarnak élni, lélegezni, gondolkozni és jólétre törekedni anélkül, hogy valaki kapzsiságból kiolthatná életük gyertyáját. Ezek az emberek egyezséget kötöttek, hogy egymás életét és jogait tiszteletben tartják, és felállíttatott a városi tanács, hogy őrködjék afölött, nehogy valaki a saját jogát másokénál többre tartsa. Ezt tanította Melchiornak apja, aki most a Kovácsok kapuja mögötti Barbara-kápolna temetőjében nyugszik, és Melchior mindig, mindenben apja tanítása szerint szokott eljárni. „A titokzatos gyilkos keblében keserű méreg fortyog. A gyilkos olyan ember, aki áthágta az Isten által kijelölt határokat. Félj a gyilkostól, tartsd őt saját magad és Isten ellenségének, kísérjen ebben téged minden szentek segedelme!” Így szólt Melchior apjának tanítása, mely életének vezérelvévé vált. Soha nem vádolt meg ártatlanul senkit, sem azokat a szegényeket vagy elesetteket, akik csak azért követtek el gyilkosságot, hogy megvédelmezzék Istentől kapott jogaikat. Nem vádolt meg nőket, akik tisztességük védelmében megölték a rájuk rontót, sem

18

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

olyanokat, akik vagyonuk védelmében leszúrták a rablót, és… és azokat sem vádolta meg soha, akik egy elkövetett igazságtalanság miatti bosszúból gyilkoltak. A földi ítélőszéken kívül létezik még egy mennyei ítélőszék is, mely előtt egyszer mindannyiunknak felelnünk kell tetteinkért. Ezen az üde augusztusi reggelen Melchior fájdalommal vette tudomásul, hogy Laurentz Bruys kereskedő lelke tegnap Marienthalban elhagyta földi porhüvelyét, és angyali kíséretben azóta már bizonyára felszállt Istenéhez. Erről a városi istállókban mesterlegényként dolgozó fegyverkovácstól, Micheltől értesültek a Kerekeskút utcaiak, ő pedig épp az imént hallotta a legfrissebb híreket. Az istállókban tartották a város lovait, de a csikókat a városhoz tartozó területek határán lévő birtokra vitték, melynek közelében ekkor vette kezdetét a Szent Brigittakolostor építése, és épp a leendő klastromnál érte utol Bruys urat a halál. Hajnalban hozta meg a hírt az egyik lovász, aki a birtokról két csikót hajtott a városi istállóba. Melchiort nem kellett volna, hogy meglepje a hír, mert ha a tisztelt városi polgárok közül volt valaki, akinek kiszabott ideje minden jel szerint kezdett letelni, akkor az nem volt más, mint Laurentz Bruys. Mégis elbúsult a hír hallatán, keresztet vetett, és halkan elmormolt egy imát: – A szentek áldása kísérje most, amikor a mennyek kapujában áll! Isten biztosan látja, hogy ez az ember sok igazságtalanságot kellett, hogy elviseljen itt, e földön. Laurentz Bruys öreg volt már, nagyon öreg. Olyan öreg, hogy alig állt a lábán, rendszerint gyaloghintóban hordozták szolgái a városban. Jó pár hónappal azelőtt elvesztette beszélőképességét, mely Melchior tudomása szerint a közelgő halál biztos jele. Ismertségét azonban nem ennek köszönhette a városban. Néhány rosszmájú Szent Laurentiusnak nevezte a háta mögött, és az a hír járta, hogy céhtársai Lübeckben neheztelnek rá, mert Bruys üzleti módszerei tönkreteszik őket. Melchior eszmefuttatását azonban félbeszakította a városi bíró, Wentzel Dorn megjelenése, aki a Szent Miklós-templom felől a patika felé vette az irányt, és a szembejövők tiszteletteljes köszöntését mogorva biccentéssel viszonozta. Az őszülő bíró sokak szemében a tallinni igazságszolgáltatás jelképe volt, ugyanis hivatalát szívvellélekkel, megbízhatóan és Tallinn városához hűségesen látta el már


19

jó tizenkét esztendeje. Komoly férfi volt, aki ritkán nevetett, szöges ellentétben barátjával, a patikussal, akinek korát meghazudtoló, csengő, gyermeki kacagását gyakran lehetett hallani. Melchior néha arra gondolt, vajon nem a betöltött hivatalnak tudható-e be Wentzel Dorn mogorvasága. Éveken keresztül tolvajokkal, nőkön erőszakot elkövetőkkel, rablókkal és gyilkosokkal foglalkozni, ítéletet hozni ügyükben, kínvallatásnak vetni őket alá és megszervezni kivégzésüket – vajon nem lenne ez sok bármelyikünk lelkének? Előző héten, példának okáért, Dorn a Főtéren pellengérre állított és megkorbácsoltatott egy tengerparti svéd ajkú faluból származó tolvajt, aki az ütlegelés közben kilehelte lelkét. Melchior tudta, hogy barátját, Dornt, ez igencsak elbúsította, hiszen ha levágatta volna a fickó néhány ujját, az még ma is élne. A bíróság nem ítélte halálra a tolvajt. Az efféle események aligha teszik kellemessé egy bíró életét. Most azonban Dorn ismét megjelent a patikában, mint mindig, ha nem hagyta nyugodni valami, mert a rosszkedv ellen nincs jobb gyógymód, mint néhány szót váltani egy jó baráttal és ráadásként felhajtani néhány kupica édes gyógylikőrt. Vannak dolgok e világon, gondolta Melchior, melyek soha nem változnak. Annál jobban meglepte, hogy ravasz kacsintására és üdvözlő szavaira Dorn közömbösen legyintett, és mikor Melchior kérdezés nélkül a gyógylikőrös palack után nyúlt, így morgott: – Köszönöm, barátom, ma talán kihagyom. – Hohó – csodálkozott Melchior. – A bíró úrnak egyetlen porcikája sem sajog ma? Vagy talán más, jobb gyógymódot talált magának a városban? – Nem kívánom, és kész – jelentette ki Dorn szűkszavúan. Majd mintegy mentegetőzésképpen rögtön hozzátette: – Az én koromra az ember már hozzá kellene, hogy szokjon a halálhírekhez, de látod, mégiscsak nekibúsultam. Ezért nem kívánom. – Érthető – válaszolta Melchior együttérzőn bólogatva. – Én is ma reggel hallottam a híreket. Bizony, szomorú dolog, hogy elvesztettünk egy ilyen becsületes és istenfélő polgárt. – Így igaz – mondta Dorn. – Ráadásul ilyen hirtelen és váratlanul, egyszerre csak elbizonytalanodsz, vajon ki vagy mi irányítja az ember életét. Isten az ő szentjeivel, vagy a jó ég tudja… – Ezzel mélyet sóhajtott, és letelepedett a patika sarkában álló székre. – Plébános urunk a Szent Miklós-templomban biztosan részletesebben el tudná ezt magyarázni – ismerte el Melchior. – Váratlan-

20

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

nak viszont nem nevezném a halálát, talán nem került-e szóba elégszer Bruys úr végrendelete a Nagy Céhben, nem egy kereskedő roszszallása közepette, aki a benne foglalt adakozást túlságosan bőkezűnek tartotta… – Ácsi! – szakította félbe Dorn. – Bruys urat említetted? Ő is meghalt? Erre Melchior bámult értetlenül Dornra, gyorsan pislogott, és ábrázata elkomorult. – Te jóságos ég! – szólalt meg aztán. – Ezek szerint még valaki. – Grote toronyparancsnok – válaszolta Dorn. – Ma éjszaka lezuhant a tornyából, és halálra zúzta magát a két városfal között. – Lezuhant a toronyból? – hitetlenkedett Melchior. – Bizony, át a mellvéden, valószínűleg a boltívekre épített gyilokjáróról. Biztosan jócskán felöntött a garatra, mert a holttest sörtől bűzlött, és a toronyszobában csinos kis hordócskát találtunk. Kitámolygott a gyilokjáróra, ahol aztán elvesztette az egyensúlyát, és megvolt a baj… Melchior figyelmesen szemügyre vette a bírót. Érezte, hogy barátjának nyomja valami a lelkét, de nem sürgette. A bíró folytatta: – A városi őrség reggel talált rá. Először arra gondoltak, hogy talán agyonverték, dulakodás lehetett, vagy ilyesmi, de egyetlen erre utaló sérülést sem találtak a testén. Csak a homloka volt véres, ahol betört a feje, a hátán feküdt, és az eget bámulta, néhány csont kilógott a testéből, ahogy az már lenni szokott, ha valaki a magasból lezuhan, ugye, csakhogy… A bíró egy pillanatra elhallgatott, némán tátogott, Melchior pedig türelmesen várt. – Csakhogy… – folytatta Dorn – iszonyat tükröződött a tekintetében. Mintha a rémület elvette volna az eszét. Sosem láttam ilyen halottat. Többnyire nyugodt az ábrázatuk, fagyos, vagy hogy is mondjam. De Grote… Mintha kísértetet látott volna. – Kísértetet? – kérdezte Melchior felélénkülve. – Miféle kísértetet? – Csak úgy mondtam. Úgy értem, hogy mintha szellemet vagy démont látott volna. Arcára fagyott a rémület, és nem a fájdalom, ebben biztos vagyok. A magasból való zuhanás akkora fájdalommal jár, hogy nincs olyan ember, aki azt elviselné. Az ő ábrázata viszont egészen másfajta volt – szája kitátva, szeme kidülledt az iszonyattól,


21

rossz még csak rágondolni is, te jóságos ég! – Ez érdekes – jelentette ki Melchior. – Hihetetlen. – Töltött magának egy kupica gyógylikőrt, és egy húzásra felhajtotta. Dorn csak nézte, majd halkan megjegyezte: – Tölts nekem is! Egy nagyobb kupicával. Melchior készséggel teljesítette a kérést, majd így szólt: – Tegnap, ahogy az néha szokása volt, benézett hozzám Grote parancsnok. Elég rossz bőrben volt, arra gondoltam, hogy biztosan az előző este elfogyasztott italmennyiségtől, mert már akkor is dőlt belőle a sörszag. Kért néhány kupicát ebből a likőrből, de mintha valami nem hagyta volna nyugodni. Azt nem mondhatnám, hogy barátok lettünk volna, de néha összefutottunk itt-ott, előfordult, hogy az apácák kocsmájában, és egyik ősszel ajánlott nekem egy észt származású, kiváló kőművest, aki a kolostor udvarán épített valamit, és aki aztán gyönyörűen fölhúzta nálam is a hátsó falat. Na mindegy, elég az, hogy tegnap valami nem volt vele rendben, alig szólt, mintha kérdezni szeretett volna valamit. Igyekeztem szóval tartani, érdeklődtem a fiai egészsége iránt, nem volt ugyanis rajta kívül más vevőm a patikában. És akkor… – Melchior kacsintott, és megcsóválta a fejét. – Bármilyen hihetetlenül is hangzik, de ahogy itt ácsorgott szótlanul, egyszerre kicsúszott a számon, hogy Grote úr, olyan az ábrázata, mintha kísértetet látott volna. Mire ő nagyon megijedt. – Megijedt? – kérdezte Dorn. – Úgy bizony, Szent Viktorra, összerezzent, kis híján kiborította a likőrös kupicát, rémülten meredt rám, és motyogott valamit, amit nem értettem, gyorsan felhajtotta az italt, majd azt mondta, hogy dolga van a domonkosoknál, és elviharzott. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Dorn. – Azt, hogy úgy nézett ki, mint aki kísértetet látott, én, tökfilkó, ezt meg is említettem, mire ő úgy megijedt, mintha tényleg kísértetet látott volna. Aztán jössz te a hírrel, hogy lezuhant a gyilokjáróról, és halálában olyan volt az ábrázata, mintha kísértetet látott volna. Dorn felsóhajtott. – Minden egyes szót azért ne vesézz ki! Ez az ember keményen ivott, és még ha úgy is gondolta, hogy látott valamit, biztosan a rengeteg ital hatására táncoltak démonok a szeme előtt. Ahogy a domonkosok prédikációjában is hallottuk, mi történt azzal a férfival Dünamund szigetén, aki mást se csinált, csak ivott, még templomba se járt…

22

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Melchior erre elmosolyodott. – Ez igencsak tanulságos prédikáció volt, melyben Moninger prior óva intette a keresztényeket az iszákosságtól, de talán azt is akarta mondani, hogy nem szabad egyedül inni, hanem barátok társaságában, és csak úgy, hogy az embernek az isteni ige meghallgatására is maradjon ideje. De ha már ez egyszer szóba került, nem fér a fejembe, mi dolga lehetett Grote úrnak – kísérjék őt a szentek – a domonkosoknál. Emlékeim szerint a Szentlélek-templomba járt áldozni, és nem rémlik, hogy valaha is láttam volna misén a Szent Katalintemplomban. Melchior gondolataiba mélyedt, Dorn azonban bőszen hörpölgette a gyógylikőrt, és Bruys úrra terelte a szót, mert neki meg az ő halála volt újdonság. Bruyst, a kalmárt jól ismerte, egyszer a városi tanács esküdtje is volt, és Dorn emlékezett az új kolostor megépítésével kapcsolatos, szenvedélyes vitára a Nagy Céhben, mikor kis híja volt, hogy a kereskedő urak egymásnak nem estek. – Bizony-bizony – mormolta Melchior, de látszott, hogy a gondolatai máshol járnak. – Ott a Marienthalnak nevezett helyen halt meg, oda zarándokolt el, helyesebben mondva oda vitette ki magát. A városi istállók csikóit egy arrafelé eső birtokon nevelik, a lovász hozta a hírt. Nemsokára az egész város tudni fogja. Laurentz Bruys öreg, köztiszteletben álló férfiú volt, Tallinn egyik leggazdagabbika. Az a hír járta, hogy ő adakozott a legbőkezűbben a templomoknak és ispotályoknak, és végrendeletében a Szent Miklóstemplomra, a domonkosokra és az újonnan épülő kolostorra is hatalmas összeget hagyott. Nem lévén élő gyermeke… A patikus úgy tudta, hogy Bruys úrnak hét gyermeke volt, akik közül csak három fiú érte meg a felnőttkort. Ám egyikük a Tallinnban kitört tűzvész áldozatául esett, egyet a Vitális Testvérek akasztottak fel, egy pedig zavaros körülmények között távozott Németországba, őt azonban apja kitagadta, és egyetlen leánya, aki felcseperedett, Rigába ment férjhez, ahol valami járvány végzett vele. Meghalt a kalmár felesége is, így ő szolgálói társaságában éldegélt Széles utcai házában. És Melchior azt is jól tudta, hogy habár sokan szinte szentként tisztelték Bruys urat – buzgó vallásossága és istenfélelme miatt –, mások ki nem állhatták, mert egyike volt azoknak, akik minden erejükkel támogatták a lovagrend által szorgalmazott új kolostor építését. És arra is emlékezett Melchior, hogy Bruys úr és egy másik tallinni kereskedő, Arend Goswin között egyszer régen


23

komoly viszály támadt, több évtizede már, később azonban kibékültek. Erről nem sokat beszéltek, régi történet volt, amit jobb is elfelejteni. A pletykák szörnyű erővel tudnak kirobbanni, hogy aztán ugyanilyen titokzatosan, egyik napról a másikra elcsituljanak. Az utóbbi időben csak jót mondtak Bruys úrról, addig legalábbis, míg szóba nem került az új kolostor építésének terve. – A végrendelete, ugye – folytatta a bíró. A gyógylikőr megoldotta a nyelvét. – Nem csinált titkot belőle, egyik nap beállított a városházára, két esküdt jelenlétében felolvasta, és leíratta a jegyzővel. – Igen, emlékszem – jegyezte meg Melchior. – Elrendelte benne, hogy adják el a házát, az összeg egy részét céhtársai kapják meg Lübeckben, de sokkal többet juttatott a Szent Brigitta-nővéreknek és Tallinn templomainak… – Igen, igen, ha egyszer élő gyermeke nincs, azt az egy fiát meg, aki katonának állt, kitagadta. Thylnek hívták a fiút. Nővére-fivére sem él már, így hát mindenről rendelkezett a testamentumában. Ó, igen, jól emlékszem, milyen rengeteg pénzt hagyott mindkét ispotályra, aztán a domonkosokra – épphogy valamicskét, néhányak szerint, ezenfelül útépítésre, a legtöbbet a Marienthalba vezető út építésére. Na igen, jókora összeget kapnak a templomok is, hogy imádkozzanak érte, adományt a Szent Miklós- és Szentlélek-templom és társai a Nagy Céhben, hogy nevében elzarándokoljanak Compostelába… – Nem volt ennek a Thylnek valami csúnya ügye még régebben? – kérdezte hirtelen Melchior. A bíró összeráncolta a homlokát. – De bizony, ahogy így említed, volt. Annyi éve már annak, hogy egészen el is felejtettem. Magunk közt szólva, a városi tanács is azon volt, hogy az ügy minél gyorsabban elfelejtődjék… Bíróság elé mindenesetre nem került. – Igen, én is valami ilyesmire emlékszem – mormolta Melchior. – De mire megyünk most már ezzel? – sóhajtott föl Dorn. – Régi história, és senki nem vethet Bruys úrnak a szemére semmit – legyen hozzá irgalmas az Úr! Egyébként még a városi tanácsról sem feledkezett meg a végrendeletében, elrendelte, hogy nyolcszáz fontnyi faggyúgyertya vásároltassék a tanácsnak, ötven márkát pedig elkülönített a bírósági költségek fedezetére, hogy Isten akarata és a lübecki jog szerint mindig az igazság győzedelmeskedjék, pontosan így áll a végrendeletében. A kisebb adományokra már nem is emlék-

24

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

szem, de talán épp ő volt, aki elrendelte, hogy a házának udvarán álló cselédlakot ne háborgassák, hadd éljenek ott szolgálói akkor is, ha a háznak új tulajdonosa lesz, s ezenfelül még pénzt is hagyott rájuk. Bizony, bőkezű férfiú volt, jószívű, bárcsak több ilyen lenne! És ha azt vesszük, Szent Brigitta is kegyes volt hozzá, hiszen úgy intézte, hogy akkor érje utol a halál, mikor épp arra a helyre zarándokol, melyért oly hevesen szállt harcba. Már ha fogalmazhatunk így egy szent kolostorral kapcsolatban. – Fogalmazhatunk – vélekedett Melchior somolyogva. – A Szent Brigitta-kolostorról ezt mindenképpen elmondhatjuk. Nem sok híja volt, hogy a muskéták és kardok elő nem kerültek. Olykor – bocsáss meg, hogy ezt mondom, kedves barátom –, de olykor úgy tűnik nekem, hogy a mi esküdtjeink nagyon is szemellenzősen és rugalmatlanul viszonyulnak bizonyos elképzelésekhez, ha azok még egészen újszerűek. Szerintem Tallinn elég nagy és gazdag már ahhoz, hogy három kolostort is el tudjon tartani. – Lehet, hogy igazad van – hagyta rá Dorn. – Nincs az a kolostor, melyből valaha bárkinek is kára származott volna. Nem mintha én éppenséggel szakértője lennék a Szent Brigitta-rend szabályzatának… De ha ez zarándokokat, nem pedig gazfickókat és gyilkosokat vonz majd Tallinnba, az csak javára fog válni a városnak. – Így igaz – bólogatott Melchior. – Egyébként, Melchior, hallottad a legújabb híreket? – kiáltott föl egyszerre Dorn. – Amik ezúttal biztatóak. A városházán azt beszélik, hogy azt a tengeri haramiát, azt a gazembert, akit én szemrebbenés nélkül kerékbe töretnék, Clawes Döcköt, aki Tallinn közelében kereskedőket rabolt ki, és akivel kapcsolatban írtunk Raseborgba és Lübeckbe – és akit a visbyi tanács makacsul védelmez, ugye, na, hát azt a gyilkost Abforsban végre elfogták, és láncra verték. – Ez aztán jó hír – hümmögte Melchior. – Eddig tényleg az. Most viszont Gotlandi Erik jóváhagyását kell kicsikarni, hogy ez a rablófajzat miszlikbe apríttassék. De a tanács tudja már, hogyan kell szót érteni Visbyvel, nem olyan szelek fújnak, mint régen… Ekkor azonban belépett a patikába az Assauwe-toronynál lakó hentesné. Dorn illedelmesen biccentett neki, Melchior pedig afelől érdeklődött, csillapította-e tisztelt ura szédelgését a fehérüröm-olaj, mire az asszonyság harsányan felelte, hogy az bizony úgy meggyógyította az ő urát, hogy maga Szűz Mária se jobban, és hogy vinne


25

még belőle. – Bizony, ha a fehér üröm nedvéhez olajat és egy csipetnyi porrá zúzott kancapatát keverünk, akkor annak mindenképpen használnia kell – jelentette ki Melchior, és tüstént a mozsárhoz lépett. – Igaz, sok nincs belőle, de a hentesné asszonyság számára jut mindig. Dorn erre elbúcsúzott barátjától, és úgy gondolta, hogy itt az ideje utánajárni a városi őrségnél, nem történt-e bűncselekmény a városban.

26

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

3 Kerekeskút utca Az Unterrainer-ház udvara Augusztus havának 3. napja, késő este

U

RSULA, a kereskedő lánya, tizennégy esztendős volt, Simon pedig, az aranymíves fia, tizenöt. Azt mondták nekik, hogy már nem gyermekek többé, amit ők hittek is, meg nem is. Ismerték egymást, mióta az eszüket tudták, mindketten Tallinnban születtek, és két szomszédos házban nevelkedtek ott, ahol a Csorda utca összefut a Király utcával, együtt baktattak fel a dóm-hegyi iskolába, együtt hallgatták a templomi prédikációkat és az ünnepi miséket. Simon magas, vékony, erős csontozatú legény volt, kellemesen kancsal, mélyen búgó hanggal, ami, legalábbis Ursulának úgy tűnt, napról napra egyre mélyebben zengett. Néhány évvel azelőtt Simon még a Szentlélek-templom kórusában énekelt, magas, csengő hangon, és Ursula mindig elment meghallgatni. Ursula vörös volt, és ahogy Simon hangja egyre ércesebbé vált, az ő haja napról napra egyre vörösebben lobogott, úgyhogy Simon azt mondta, hogy az összes tallinni lány közül neki van a legvörösebb haja. Simon ezt az utóbbi időben többször is hangoztatta, mire Ursula azon kezdett tanakodni, hogy a fiú ezzel vajon nem akart-e valami mást is mondani. Különösen az ejtette gondolkodóba, ahogyan ezt Simon kijelentette – „Én úgy hiszem, hogy neked van, Ursula, a legvörösebb hajad az egész városban.” –, és közben mélyen belenézett zöld szemébe, olyan mélyen, hogy a lánynak el kellett kapnia a tekintetét, és azon törte a fejét, hogy vajon mit is akart Simon mondani valójában. Simon nem volt épp egy szószátyár alkat. Nem szokott mesélni. Nem ismert történeteket. Vagy ha ismert is, néhány mondatban adta


27

elő őket, mintha csak az lenne a fontos, hogy valami megtörtént, és nem annak az elbeszélése, hogy hogyan is történt, mit gondoltak és mit mondtak a történet szereplői. Igen, Simon keveset beszélt, és csak lényeges dolgokat mondott, amiben biztosan hitt, amit tudott, vagy amit igazán fontosnak tartott. Így hát mikor ismét szóba hozta Ursula vörös haját, a lány tudta, hogy ez biztosan nagyon fontos a fiúnak. Hogy ő, Ursula, nagyon fontos a fiúnak. Hogy pontosan miképpen is fontos, arra mostanában kezdett rájönni, mikor apja levelet kapott egy üzleti partnerétől, Lübeckből, melyben megkérte Ursula kezét. Ó, hiszen nem volt meglepetés Ursula számára, hogy férjhezmenetelének ideje közeleg, anyja már egy esztendeje rebesgette neki, először csak burkoltan, később egyre nyíltabban. Hogy amint az előkelő nemesek, az összes királyok és hercegek fiaikat és lányaikat a házasság kötelékével kölcsönösen egymáshoz fűzik, úgy a befolyásos kereskedők is. Mindezt azért, hogy a házasság szentségével erősítsék meg jó kapcsolataikat, új szövetségesekre tegyenek szert, és hogy azontúl családi kötelék fűzze össze őket, hiszen senki nem kívánja kárát a rokonának, legkevésbé annak, akihez saját lányát adta feleségül. Így hát Ursulára ugyanazon sors vár, mint nővéreire – egyikük Danzigban1 élt, a másik Rostockban, ezzel megszilárdítva apjuk üzletének alapjait. És Ursulának anyja lassacskán elkezdett beszélni a házasságról, arról, hogy az ügyes asszony erényes, gyermekeket szül férjének, mert ha ezen kötelességeinek buzgón eleget tesz, akkor nagy megbecsülésnek és tiszteletnek fog örvendeni, és akkor is gondját viselik majd, ha megöregszik, és elhagyja az ereje. Simon Tallinn aranymívesénél, Casendorpe úrnál inaskodott, inasévei azonban lassacskán leteltek, és nemsokára indulnia kellett a távoli Münsterbe, hogy ott – ahogy abban már korábban megegyeztek – mesterlegénynek álljon apja egyik régi jó barátjánál. Ott majd megtanulja, hogyan kell lübecki módra megmunkálni az aranyat és az ezüstöt, és ha már elég erős lesz, döntenie kell, mely városban fog mesterként tevékenykedni, belépve egy ottani céhbe és a város polgárainak sorába. Onnan választ majd magának feleséget, és ott lesz aranymíves, mert Simon sorsának könyvében ez így van megírva. Ó, hiszen éppenséggel visszajöhetne Tallinnba is, de itt most elég 1

Ma Gdańsk.

28

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

aranymíves tevékenykedik, és bátyja, akinek legényévei nemsokára letelnek Rigában, vissza fog ide térni, mert apja végrendeletében rá akarja hagyni az üzletét. Ez volt hát Simon és Ursula utolsó közös nyara Tallinnban – úgy látszik, így akarták az égiek. Már kisgyermekként jó barátok voltak, együtt cseperedtek, együtt játszottak, együtt szaladtak a városfalon túlra a várárok partjára vagy a tavacskákhoz horgászni. Együtt mulattak a város népével a Főtéren, mikor ott harci játékokat vagy vásárt tartottak, mutatványosok jöttek, és vándordalnokok és szemfényvesztők és napkeleti bölcsek, akik tarka ruhába öltözve egyiptomi mutatványokkal ámították az összecsődült nézősereget, tüzet nyeltek, vagy medvét táncoltattak. Együtt vegyültek a tömegbe, mikor a feketefejűek páncélba öltöztek, és lóháton, kopjával küzdöttek meg egymással, megtárgyalták, vajon melyik bizonyul majd vitézebbnek és marad a nyeregben, és mikor Ursula minden egyes összecsapáskor rémülten kiáltott fel, Simon csak elismerően mormolt valamit, Ursula pedig ilyenkor mindig hatalmas biztonságban, védettségben érezte magát, mert Simon is tanult bánni a kopjával és pajzzsal. Minden polgárnak értenie kellett a város védelméhez, városa népének védelméhez, a nők és a gyengék védelméhez. Együtt futottak a Tengeri kapun túlra papagájlövészetre2, és együtt szorítottak kedvencüknek, együtt ugrándoztak a sokaságban, mikor az újonnan megválasztott pünkösdi király szíve hölgyével végiglovagolt a városon, és ezen a tavaszon Ursula ismét megkérdezte Simontól, hogy ha Simont választanák pünkösdi királlyá, Ursulát ültetné-e a nyergébe. Ó, Ursula megkérdezte ezt minden áldott tavasszal, sokadik esztendeje, és Simon mindig azt válaszolta, hogy igen, Ursulát választaná, és senki mást, mert Ursula haja a legvörösebb egész Tallinnban. Ám az idén – jól emlékezett erre Ursula – Simon késlekedett a válaszadással. Lehet, hogy azért, mert Ursula egy kicsit más hangnemben tette föl a kérdést, amire azonban ő maga is csak később döbbent rá. És Simon is máshogyan válaszolt, máshogyan nézett Ursulára, és elbizonytalanodva felelt – nem mintha nem lett volna biztos a válaszban, hanem mintha nehezére esett volna azt kimon2

A középkori Tallinnban a Feketefejűek Testvérisége által minden tavasszal megrendezett íjászverseny, melyen a céltáblát egy fából faragott, festett papagájszobor helyettesítette.


29

dania, mintha a szokásosnál többet akart volna mondani, de mégsem merte. És ezzel talán többet elmondott, mint amit Ursula kérdezett. Már nem gyermekek többé – mondogatták nekik, amit talán el is hittek, és maguk is tudtak, bár sosem beszéltek arról, már nem illendő, hogy ilyen gyakran mutatkozzanak együtt a városban, már higgadtabban és visszafogottabban kellene viselkedniük, és az együttlét idejére rejtett zugokat kezdtek keresni. Mostanában vagy a városfalon kívül, a mezőkön csatangoltak, vagy a városi kertekben, vagy a templomok mögött. Bár nem kellett volna semminek sem máshogyan lennie, hiszen ők végtére mégiscsak barátok, beszélgetnek, játszanak… Csakhogy az utóbbi időben valahogy nem akaródzott nekik játszani, nem találtak ki közösen új játékokat, emberi dolgokról beszélgettek, és – már amennyit Simon beszélt – önmagukról. Erre a változásra Ursula néhány hónappal azelőtt figyelt föl, saját magát is meglepte, hogy egyre többször kerülnek szóba gondolataik, vágyaik, önmaguk, a jövő. És talán érzéseik is, csak valahogy burkoltan. Többé már nem vallják meg egymásnak titkaikat, és nem mernek megosztani egymással mindent. Ha játszanak is, másféle játékot, mint akár egy évvel azelőtt. Ursula nem tudta, mi lehet a neve ennek a játéknak. Ursula felfedezett egy árnyas zugot az Unterrainer-ház udvarán. A város régi istállóinak falán át lehetett ide bemászni abból a kertből, amit Goswin és Wolze kereskedők házai zártak közre. Úgy tűnt, hogy ennek a szegletnek nincs gazdája, sem Goswin úr, sem Gottschalk Witte plébános, aki ebben az Unterrainer-háznak nevezett hajlékban élt. Egyik oldalról egy terebélyes bokor borította árnyát erre a zugra, a másik oldalról pedig eltakarta az Unterrainer-ház fáskamrája. A kamrától egy keskeny átjáró, melyre a sótároló pincék szellőzőablakai nyíltak, vezetett a házak között az Unterrainer-ház udvarára és ki a Kerekeskút utcára. Régebben talán volt ott egy kapu is, aminek ekkorra már nyoma veszett, így arra gyorsan ki lehetett jutni az utcára. Ha valaki lefülelné őket, az egyikük végigszalad a régi istálló fala mentén, majd átvág egy kertdarabon, hogy aztán ártatlan ábrázattal bukkanjon föl a kerekes kút környékén, és illa berek, nádak erek, elillanjon a Szent Miklós-templom irányába. A másik pedig az Unterrainer-ház udvarán keresztül kisétál a Kerekeskút utcára, mint aki jól végezte dolgát, és a Hosszú-hegyi kapunál arra fordul, amerre

30

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

jónak látja. Ez a hely biztonságos volt, itt zavartalanul beszélgethettek, és játszhatták azt a játékot, amit az utóbbi időben úgy megkedveltek. Mikor ma idejöttek, Ursula úgy gondolta, hogy ebben a játékban is lehet nyerni, és a nyertes jutalomban részesül. Egy farönkön ültek, közel egymáshoz, és Simon arról beszélt, hogy Münster nagy és szép város, a környéke tele gyönyörű kastélyokkal és várakkal és királyokkal, és azok mind pompás aranyékszereket akarnak maguknak, így az ügyes aranymívesnek rengeteg munkája akad. – Ha az a város olyan nagy, akkor biztosan sok vörös lány is lakik ott, igaz? – kérdezte Ursula, mire Simon azt válaszolta, hogy igen, biztosan. – Vajon, ha te egyszer feleségül veszel valakit, akkor vörös lányt fogsz választani? – kérdezte Ursula mintegy mellesleg, a lehető legközömbösebb hangon. A válasz váratott magára. A fiú is megpróbált a közömbösség álarca mögé rejtőzni: – Csakhogy én nem csak a vörös hajad miatt akarok veled lenni – szólalt meg végül. – Nősülésre pedig még egyáltalán nem gondolok. – Dehogyisnem, biztosan gondolsz – nevetett Ursula. – Minden fiú elgondolkozik azon, hogy milyen lehet, ha egy nővel házasságban él, vele egy ágyban alszik, és gyermekeik lesznek. Simon félszegen hallgatott. Ursula válla megremegett, és egy kicsit közelebb húzódott a fiúhoz. Ahogy alkonyodott, egyre vészjóslóbbnak tűnt az Unterrainer-ház. Hiszen azt beszélték róla… azt beszélték, hogy ott kísértetek járnak. Nem mintha Ursula bárkit is ismert volna, aki már látott kísértetet. – Én nem gondolkozom ilyen dolgokon – bökte ki végül a fiú. – Tudod, mit mesélnek erről a házról? – váltott hirtelen témát Ursula. – Unterrainerről, a kereskedőről, aki fiatal feleséget hozott a házhoz? – Alaptalan, szemérmetlen pletyka az egész. – Egyszer hallottam, amint erről a házról beszéltek. Azt hitték, hogy én nem hallom. Képzeld, azt mondták, hogy Unterrainer, a kalmár, nem akart a feleségével egy ágyban aludni, hanem kegyetlenül kínozta, és az asszony egyre boldogtalanabb lett, mert ő arra vágyott, hogy a szíve olyan férfiért dobogjon, aki szereti őt… Igen szerencsétlen volt ez az asszony. Egyszer aztán jött egy szerzetes, hogy


31

megvigasztalja. De a férj rajtakapta őket, hogy… megcsókolták egymást. Nem egészen így hallotta Ursula ezt a történetet, de azt a szót, amit hallott, nem merte Simon előtt kimondani. Végtére is ő egy jó családból való lány volt. A fiú azonban dünnyögve tett hozzá valamit. – Pontosan – folytatta Ursula. – Megcsókolták egymást, de nem úgy, mint a rokonok vagy jó barátok, hanem ahogy férfi és nő, egészen hosszan és… Itt elhallgatott, mert hirtelen nem is tudta, pontosan hogyan csókolták meg egymást. – Na, hogyan? – kérdezte meg halkan a fiú. – Hát úgy, ahogy mi soha az életben nem csókolnánk meg egymást! – vágta rá Ursula. – A lényeg az, hogy a férj rajtakapta, és kardélre hányta őket, aztán eltemette, és azóta járnak kísértetek ebben a házban. – A kereskedők nem is viselnek kardot – jegyezte meg a fiú, mire Ursula felsóhajtott, és arra gondolt, hogy ennél világosabban már tényleg nem tudja kifejezni, mi jár az eszében. De épp, mikor ez a gondolat végigsuhant az agyán, hirtelen megérezte a fiú csontos kezét a derekán, és kapott az állára egy nyálas puszit, érezte a fiú fogait és pelyhedző szakállát és… talán ez volt minden. A fiú elrántotta a kezét, és elhúzódott tőle. – Simon – suttogta Ursula, és ebben a suttogásban érződött némi szemrehányás. – Bocsáss meg! – vágta rá Simon. – Simon, ó, Simon! – suttogta ismét a lány. Hiszen ő sem tudta, pontosan milyennek is kéne lennie a csóknak, de hogy másfélének, abban biztos volt. Ebben a pillanatban hallották, hogy valami… megcsikordul. Ami lehetett egy öreg ajtó vagy egy kulcs, vagy lánc, vagy akármi, de mindenesetre innen a közelből jött, és valahogy vészjóslóan hangzott. Ursula összerezzent. De mielőtt bármit is szólhatott volna, lágy fuvallatot érzett, mely émelyítő rothadásszagot hozott. És akkor látták, hogy megmozdul előttük valami. Valami fehér egyszerre csak ellibbent az alkonyatban, valami furcsa, különös és kísérteties. Egy világos alak, ami egy szempillantás alatt el is tűnt. Aztán egy hang ütötte meg a fülüket. Síron túli hang, egyszerre mély és magas visítás, hosszú, panaszos nyüszítés jött az

32

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Unterrainer-ház falától, és félelmetesen visszahangzott a fülledt nyári éjszakában, nem élő ember hangja volt, borzalmas, gyűlölettel, haraggal és panasszal teli… Szaladtak is már, együtt, ahogy gyermekként annyiszor, mikor megijedtek valamitől. Futottak, másztak, rohantak, bukdácsoltak, és a fiú erős keze átkarolta és segítette a lányt, a szűk átjárón keresztül a régi istállók falától a kertdarab felé menekültek, aztán el a kerekes kút mellett, míg csak egy hatalmas hársfa alá nem értek a Miklóstemplom kertjében. Itt, a szent hajlék közelében csak nem árthat nekik a kísértet! Zihálva kapkodták a levegőt, és testük egymáshoz simult. Simon ruganyos teste és hosszú karja olyan védelmet nyújtott Ursulának, melyhez hasonlót soha nem érzett. A lánynak semmit sem kellett mondania. A fiú ajka megtalálta az övét. Most már megcsókolták egymást. Mint igaziból, mint férfi és nő.


33

4 Kerekeskút utca Melchior patikája Augusztus havának 3. napja, késő este

E

ZEN a NAPON annyi dolga volt Melchiornak a patikában, hogy még a domonkosok esti prédikációját is elmulasztotta. Rengetegen megfordultak nála, ami áldás volt üzleti szempontból, Melchior gondolatai azonban egyre Bruys úr halála körül forogtak. Nem mintha ezzel kapcsolatban bármit is különösnek tartott volna, ó, korántsem. Bruys úr ideje letelt, amivel ő maga volt a leginkább tisztában, hiszen a domonkosokkal lemásoltatta az Ars moriendi című könyvet, amit a konstanzi zsinat nemrég hagyott jóvá. A mű a haldoklás és meghalás művészetéről szólt, mely évről évre egyre több követőre talált. A könyv az istenfélő élet erényeit ecsetelte, és a halálra való felkészüléséhez adott útmutatót a keresztény ember számára. Mindenkinek készen kell állnia rá, boldogan és lelkesen kell elfogadnia, hiszen a halálra az igaz és istenfélő élettel lehet a legjobban előkészülni. Melchior egyszer beszélt erről a domonkos Hinricus testvérrel, mikor is Hinricus nem győzte dicsérni Bruys úr jámborságát és azt, ahogy ez a kereskedő az írás lényegét és szavát követve saját halálára készül. Hinricus dicsérete pedig sokat jelentett, mivel ő – Melchiorral ellentétben – nem támogatta az újabb tallinni kolostor építésének gondolatát. Erről a patikusnak ismét eszébe jutott a szerencsétlenül járt toronyparancsnok, aki szintén éjszaka végezte be földi pályafutását, ám előtte épp Hinricusszal akart beszélni. Ezt Melchior különösnek vélte, hiszen jól ismerte a domonkos testvért, és úgy gondolta, hogy bátran nevezheti barátjának. Ám arra nem emlékezett, hogy a szerzetes akár csak egyszer is említette volna neki Grote toronyparancsnokot.

34

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Ekkorra viszont beesteledett, Melchior a patika főkönyve fölé hajolt, számadást készített, és lassan kezdtek kirajzolódni előtte azok a számok, melyek megmutatják, sikerült-e nyereséggel eladnia azokat az orvosságokat, melyeket még tavasszal hozatott a kalmárokkal. Üzlete virágzott az idén. Később belépett a patikába felesége, Keterlyn, odavitte apjukhoz az ikreket, az ifjabb Melchiort, Melchior Wakenstede patikus fiát és örökösét, az ötesztendős fiúcskát és a vele együtt született kislányt, Agathát. Melchior szájon csókolta a feleségét, és az ölébe vette a gyerekeket. Fontos volt, hogy ne játsszanak a patikus eszközökkel, és már gyermekként is tiszteletet tanúsítsanak apjuk tevékenysége iránt. A patika nem játszótér, de ha majd eljön az idő, a fiút apja be fogja avatni a mesterség fortélyaiba. Ahogy annak idején Melchiort is beavatta saját apja. Soha egyetlen Wakenstedének sem volt könnyű arra a biztos elhatározásra jutni, hogy fiat akar. A Wakenstede-nemzetség átka kísérte őket évszázadok óta, és bármennyire is reménykedett Melchior, az átok csak nem tört meg. Itt kísért, isteni vagy démoni büntetésként, és neki nem sikerült megmenekülnie tőle. Nem sújt le minden Wakenstede fiúgyermekre, de nagyapáról unokára szállhat. Melchior apját nem gyötörte, de annál borzalmasabb volt azzal a tudással élnie, hogy egyszülött fia az átok karmai közt fog vergődni. Egyszer azonban minden Wakenstede elérkezik ahhoz a döntéshez, teljesíteni akarja-e az égiek által kiszabott kötelességét, hogy utódokat nemzzen, továbbvigye nemzetségének vérvonalát egyre abban reménykedve, hogy örököse megmenekül az átok örvényéből… Vagy ha mégsem, akkor talán ő lesz az, aki a szentek segedelmével megtalálja annak ellenszerét. Az volt a szokás több száz esztendeje, hogy a legidősebb Wakenstede fiú patikárius lesz, a Melchior nevet kapja, kitanulja az orvosságok és a gyógyítás művészetét, megkeresi azokat a gyógyfüveket, melyeket Isten adott az embernek, hogy kínjait enyhítse, kérve ehhez a szentek áldását és segedelmét, mert ilyen módon egyszer talán ő vagy valamelyik utódja eljut a felismeréshez, hogyan lehet megtörni a Wakenstedék borzalmas átkát. Minden elsőszülött Wakestede fiúnak ezzel a reménnyel kell átadnia a patikáriusság tudományát. És Melchior tudomása szerint ő itt, Tallinnban az egyetlen patikus Wakenstede, mert a nemzetség többi egyenes ága ki-


35

halt… De az átok tovább burjánzik az oldalágakban, a fiatalabb fiak családjaiban, és nincs senki és semmi, ami megtörné. – Hallgass a szentekre! – tanította Melchiort apja. – Ők tudják. Az Isten egy, és néha úgy érezzük, hogy túl messze van. A megváltó Krisztus és az ő kinyilatkoztatása utat mutat nekünk a mennyei birodalomba az eljövendő örök életben, de csakis a szentek azok, akik megsegíthetik nemzetségünket itt, e földi élet során. Tanulj, kövesd tanításukat, tudj meg róluk annyit, amennyit az ember csak megtudhat, így szól a Wakenstedék parancsa, és ennek így is kell lennie. És Melchior szorgalmasan olvasta a szentek élettörténetét, prédikációkat hallgatott róluk, beszélt egyetemen és kolostorban tanult emberekkel, mert valamelyik szent talán tényleg segíthet, talán van olyan köztük, aki ismeri az ő nemzetségét sújtó szörnyű átok ellenszerét. Nem tudta, minek okán hitt ebben apja olyan rendíthetetlenül, azt sem tudta, mióta, miért és kinek az utasítására folytatnak a Wakenstedék patikáriusmesterséget, és adóznak ekkora tisztelettel a szenteknek, de Melchior nem az a fajta volt, aki megkérdőjelezné nemzetségének hagyományait. Egy dolgot biztosan tudott – az átok utolérte, tíz körömmel tartja fogva, és nem ereszti, kínozza és gyötri, elemészti. Az egyetlen, aki az átok gyötrelmeire enyhülést hozhat, egy asszony, az igazi, olyan feleség, aki megingathatatlanul áll férje mellett, szereti és támogatja. De ez is csak enyhülés. Ahogy a pióca segít kiszívni az emberi testből a mérget, úgy enyhítheti az asszony a Wakenstedék szenvedését. Ám ahogy a pióca nem mentheti meg azt a testrészt, mely már halálra ítéltetett, és csakis időleges megkönynyebbülést remélhetünk tőle, úgy a feleség sem törheti meg a Wakenstedék átkát. És a Wakenstede feleségek nem élnek sokáig. Minél nagyobb támaszt nyújtanak férjüknek, annál rövidebb időt töltenek e világon. Keterlyn ezzel tisztában volt. A magány az, ami egy Wakenstedét a leggyorsabban fölemészt. Rokonságában hallott férfiakról, akik egyedül vergődve az átok szorításában elborult elmével halálra marták, falnak rohanva összezúzták, vízbe fojtották saját magukat, csak hogy megmeneküljenek ettől az észbontó kíntól, mely eluralkodik rajtuk, amikor lesújt az átok. Mikor Melchior öt esztendővel azelőtt hálát rebegett az Úrnak, hogy ikrekkel ajándékozta meg, remélte, de még mennyire, hogy az átok megtört. Évek teltek el, mióta utoljára megkínozta, és Keterlyn szemében újra föllobbant az a parázs tűz, amit akkor is látott, mikor

36

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

a nem német származású kőfejtő lányának megkérte a kezét. De alig pár hónappal a szülés után, egy forró nyári éjszakán ismét lesújtott rá az átok. Melchior még fiatal, felesége is az, együtt biztosan lesz erejük, hogy ellen tudjanak állni. De már nem sokáig. Rövidesen túl késő lesz, és Melchior még mindig nem fedezett fel olyan orvosságot, mely nemzetségét megszabadítaná ettől a borzalomtól. Napról napra aggódva figyeli a fiát, jeleket keres, ahogy annak idején bizonyára apja is tette, és az Úrhoz fohászkodik. Fohászkodik a szentekhez is, és remél. Talán az ifjú Melchior számára kiszabott sors nem ilyen rémséges? Néhányszor úgy tűnt a patikusnak, hogy fiának szemében különös fény csillan meg, valami végtelen távollét, üresség és félelem. Vajon ugyanígy volt ez ővele? Tudta, hogy az átok nem sújt le addig, míg a fiú férfivá nem érik, de erre utaló jeleket már korábban is meg lehet figyelni. Néhány év múlva eljön az az idő, mikor a fiának beszélnie kell olyan dolgokról, amiről az apák fiaiknak ebben a korban többnyire nem beszélnek. Elnézte gyermekeit, feleségét, és szívét újra izzó parázs fénye és melege járta át. Mint a templomban, mikor egyszerre forró, végtelen és örök szeretetet érzel a Megváltó és az Úristen iránt, ellenállhatatlan késztetést, hogy szeress, hiszen ez az igaz út, és a szívedben kigyúlt szikra ezt akkor is jelzi neked, mikor az értelem nem képes mindent befogadni, amiről a pap beszél… Most hasonló szikra gyúlt ki a szívében, ahogy látta a két pufók arcocskájú porontyot kíváncsian és óvatosan körbekémlelni a patikában… És még erősebben érezte, mikor feleségére nézett, aki még mindig gyönyörű volt, alakja szemet gyönyörködtető, és csípőjének a szoknya alatt domborodó vonalainak hatására Melchior késztetést érzett arra, hogy ott, helyben letépje Keterlynről a ruhát. Az asszony szeme alatt azonban már sötét árkot lehetett fölfedezni, arca sápadtabb volt, mint néhány évvel azelőtt, szeme okosabb, mélyebb és bánatosabb. Melchior nem volt benne biztos, hogy ezt a nehéz szülés vagy a Wakenstedével való együttélés okozta. – Ugyanazokról a dolgokról beszélnek – szólalt meg Keterlyn ellágyulva. – Ma is meglátták a sörhordó kocsit a ház előtt, és azt hajtogatják egész nap, hogy azzal akarnak utazni. Most meg, hogy a kis Melchior megtanult kavicsokat szórni a pocsolyába, Agathát más se érdekli, mint hogy ő is kavicsokat dobáljon. – Fogja más is érdekelni – válaszolta Melchior. – Mikor majd


37

többet játszik más kislányokkal. Hiszen eddig folyton együtt voltak. – Igazad lehet – bólogatott az asszony. Melchior odalépett a gyerekekhez, és a térdére ültette őket, mindkettőre egyet. A porontyok kacagtak, visongtak, és megcibálták a patikus haját. Mennyire boldogok, milyen ártatlanok, mennyire nem ismerik még az életben rájuk leselkedő veszélyeket! És a halált… gondolta Melchior. – Komornak tűnsz – állapított meg Keterlyn. – Mi a baj? – Ó, a patikával minden a lehető legnagyobb rendben. Szent Kozma kegyelméből virágzik az üzlet. Ha ez egy-két évig így folytatódik, újra a városi tanács elé járulok, és előállók azzal, amit apám tanácsolt. – Korodhoz képest még mindig túlságosan ragaszkodsz apád elképzeléseihez – jelentette ki az asszony. – Nem mintha elítélnélek ezért, de telik az idő… – Vannak dolgok, amik az idő múlásával sem változnak. A városnak szüksége van patikára, és a legjobb, ha ez a város kiváltságlevele alapján működtetett patika, a városi tanács patikája. Sok német városban a városi tanács házat vásárol, amit aztán kiad bérbe a patikusnak, ellátja útmutatással, szerződésüket pedig a jegyző erősíti meg. – De a tanács ebbe nem ment bele. – A tanács nem volt biztos a dolgában – pontosította Melchior. – A tanácsnak kétségei voltak afelől, hogy tényleg ez szolgálja-e leginkább a város érdekeit, mert a patikáriusról talpraesettsége és a város javát szolgáló érdemei ellenére úgy találtatott, nem elég tehetős ahhoz, hogy a városi tanács címéhez méltó patikát tudjon működtetni. De a tanács ismételt megfontolás tárgyává fogja tenni az ügyet, ha a patikus újra elébük járul, hogy számot adjon vagyoni helyzetének alakulásáról. Így szólt a döntés. Zsugori uramék attól féltek, hogy túlságosan ágrólszakadt vagyok, és a városi tanács pénzén akarok meggazdagodni. Hinnem és bíznom kell abban, hogy ezúttal másként fogják gondolni. – Valahogy mégiscsak nagyon gondterheltnek látlak. Melchior letette a gyerekeket az öléből. Azok sikítozva szaladtak anyjukhoz, mire Keterlyn rendre intette őket, nehogy valamit felborítsanak. – Túl sok rossz hírt hallottam – ismerte el Melchior. – Bruys úr

38

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

tegnap útközben meghalt, miközben az épülő Szent Brigittakolostorhoz zarándokolt. – Én is hallottam – bólogatott Keterlyn. – Ez valóban elbúsítja az embert. Soha ilyen istenfélő kalmárt nem láttam Tallinnban. Azt mondják, hogy a túl sok pénz zsugorivá teszi a gazdáját, de Bruys úr jámborabb volt, mint egy püspök. – Itt Keterlyn egy pillanatra elgondolkozott, majd hozzátette: – Úgy értem, minden bizonnyal jámborabb volt például a tallinni püspöknél, ez nyilvánvaló. De túl sok rossz hírt említettél. Mi történt még? – Azt kéne inkább kérdezned, kivel történt még valami? – szólt Melchior. – Múlt éjjel Tobias Grote toronyparancsnok is szörnyet halt, mikor lezuhant az apácakolostor mögötti gyilokjáróról. – Te jóságos ég! – kiáltott fel az asszony. – Az a rendes ember! Hiszen nem is olyan rég járt itt, a patikában… na, válj csak, nem épp tegnap volt itt? – De igen, tegnap. Napközben benézett, mert előző éjjel túlzásba vitte a sörfogyasztást. – Ami nem ment ritkaságszámba. Házvezetőnője – akit jól ismerek –, olykor felemlegette, hogy a vén Tobias fiatalon korántsem volt ilyen korhely. Az utóbbi időben azonban egyre a városfalon kívül vagy a kikötőben lévő kocsmákban gubbasztott, esetleg az apácák sörfőzdéjében, és a gazdasszonya attól félt, ha ez így folytatódik, télire nem lesz sem ruhája, sem tüzelője… – Az asszony itt hirtelen elhallgatott. A szája elé kapta a kezét. – Ó, bocsásson meg nekem a Szent Szűz, hiszen nem illik így beszélni egy halottról! – Neki már úgyis mindegy – nyugtatta meg Melchior. – És mi történt? – tudakolta az asszony. – Csak úgy leesett? Egy egészséges, ereje teljében lévő férfi, aki minden áldott nap ott kúszott-mászott a falakon? Hogy ivott-e vagy sem, az egyre megy, végtére is a gyilokjáró nem háztető, ahol elég, ha megbillen az ember… – Nem tudom – ismerte be Melchior. – A bíró úr sem tudta. A városi őrség talált rá, és… Mechior egyszerre elhallgatott, a gyermekeire nézett, és láthatólag gondolataiba mélyedt. – Mi jár a fejedben? Ki vele! – noszogatta a felesége. – Ugye emiatt vagy ilyen letört? – Á – hümmögött Melchior. – Nem fontos. De hogy olykor miért a Sátán szólal meg az ember szájából… Tudod, tegnap, mikor Grote úr itt járt, zaklatott volt, mintha valami nem hagyta volna nyugodni.


39

Csak sóhajtozott itt nekem rémült ábrázattal. Erre megkérdeztem, mi bántja, merthogy olyan képet vág, mintha kísérletet látott volna. Mire ő megrémült, de még hogy! Láttam rajta, hogy a kérdésem még jobban felzaklatta. Erre jön Dorn bíró, és azt mondja, hogy Groténak, aki kitörte a nyakát, olyan volt az ábrázata, mintha kísérletet látott volna. Arca nem nyugalmat és nem is fájdalmat tükrözött, hanem félelmet. Azt hiszem, tudom, mit akart ezzel mondani. – Az isten szerelmére! – hüledezett Keterlyn. – Itt vannak a gyerekek, és… – Te kérdezted – mentegetőzött Melchior. – Ilyen dolgokat nem jó szóba hozni – jelentette ki a fiatalaszszony. – Az Unterrainer-ház is itt van a Kerekeskút utcában. Tavaszszal, emlékszel, mit össze nem hordtak az asszonyok városszerte, mikor az a boldogtalan kurtizán belefulladt a kútba. Még én mondtam, hogy tegyenek lakatot a szájukra, és hogy ne emlegessenek kísérteteket. Hiszen itt játszanak a gyerekek, semmi szükség rá, hogy rémtörténeteket hallgassanak. Ők még nem tudják, mi az élet és mi a halál, és sok dolog, amit az a Magdalena saját meggyőződése szerint láthatott… – Ácsi, ácsi! – szakította félbe Melchior. – Nem bírlak követni. Igen, azt tudom, hogy az Unterrainer-ház ott áll Goswin úr háza mellett, és régebben szellemekkel és lidércekkel tarkított kísértethistóriákat rebesgettek a házzal kapcsolatban. Magdalena, a kurtizán is belefulladt a kútba, emlékszem. Mégsem értem, mire akarsz kilyukadni. – Jobb is, mert a gyerekek füle hallatára eszem ágában sincs ilyen dolgokról beszélni. – Akkor menj, fektesd le a gyerekeket, aztán gyere le, és meséld el! Melchior ezt különösen halk és parancsoló hangon jelentette ki. A felesége ritkán hallotta őt így beszélni. Habár már későre járt, és azt szerette volna, ha Melchior is aludni tér, jól ismerte a férje kedélyállapotait. Ha egy történet felkeltette az érdeklődését, akkor azt muszáj volt hallania, dühönghetett bár a városkapuk előtt pestis vagy ellenség. Nem maradt más választása, megvonta a vállát, és úgy tett, ahogy az ura kívánta. Mikor visszatért a patikába, Melchior gyertya mellett ült az asztalnál, és mintha a főkönyvbe írogatott volna. De még komorabbnak tűnt, és Keterlyn lopva a könyvbe pillantva látta, hogy a számítások

40

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

csak nem alakulnak. – Tehát – szólt Melchior –, drága feleségem, hogy tisztán lássunk, mondd el, kérlek, miért hoztad fel, hogy Magdalena, a kurtizán belefulladt a kútba, miközben én Grote toronyparancsnok haláláról és a kísértetekről beszéltem? – Mert hallva a parancsnok történetét, rögtön Magdalena jutott az eszembe – válaszolta Keterlyn –, mikor említetted, hogy a toronyparancsnok olyan képet vágott, mintha kísértetet látott volna. Magdalena is elmesélte a Zeghen-torony melletti szaunában, hogy a Kerekeskút utcában kísértetet látott. Másnapra pedig meghalt. Fejjel lefelé belezuhant a házunk előtti kútba. – Nem is tudtam, hogy kurtizánokkal szoktál együtt szaunázni – jegyezte meg kuncogva Melchior. – Ne butáskodj, a szaunában minden nő egyforma – vágta rá Keterlyn, majd mikor Melchior erre elhallgatott, és jó ideig meg sem szólalt, az asszony köhintett, és hozzátette: – Ilyen sokáig azért ne töprengj ezen! – Nem ezen töprengtem – mentegetőzött tüstént Melchior. – Csak nem emlékszem, hogy ezt valaha is említetted volna. – Nem szoktam neked beszámolni arról, mit locsognak a nők a szaunában. Talán jobb is, ha a férfiak soha meg nem tudják, miről esik szó ott a nők között. Annyit azonban mondhatok, hogy szerintem Magdalena jóravaló asszony volt, igaz, hogy kéjelgéssel kereste meg a betevőjét, de istenfélő volt, és jószívű. Soha senkit nem beszélt ki a háta mögött, és ha néha megkérdezték tőle, hogy kivel hált, akkor azt válaszolta, hogy ami az ő szobájának falai között történt, az ott is fog maradni. Mert ha telekürtölné a várost azzal, hogy kivel múlatta az időt, nem lenne munkája. – Azt meghiszem – motyogta Melchior. – Mindenkinek úgy kell megkeresnie a kenyerét, ahogy tudja. Nem Magdalena tehet róla, hogy a férjét megölték a Vitális Testvérek. Második szerelem pedig nem adatott meg számára, ahogy néha mondta, életében csak egyetlen férfit volt képes a szívébe zárni. Házvezetőnőnek állt, dolgozott itt is, ott is, egyszer talán épp Bruys úrnál volt szakács, ha jól emlékszem. De gyatrán fizették, és akkor kezdte el árulni a testét, hogy éhen ne haljon. Mikor ez kiderült, Bruys úr kidobta a házából – amilyen vallásos volt, nem is csoda. Ezután senki nem fogadta fel, mert ugye, ki akar egy szajhával egy fedél alatt élni. Nem volt más választása, mint hogy kurtizánkodásra


41

adja a fejét. Azt mondta, hogy a Bibliában is szerepelnek hetérák, és hogy ez a foglalkozás soha nem fog kihalni. – Ebben lehet valami – dünnyögte a foga között Melchior. – De hogy jönnek ide a kísértetek? – A kísértetek? – ismételte el az asszony. – Épp a Zeghentoronynál voltam szaunában, ahol szóba került mindaz, ami ilyenkor szokott – de amiről pontosabban nem fogok neked beszámolni –, ám a nagy locsogás közepette Magdalena igencsak csöndes volt, szavát sem lehetett venni, pedig ez igazán nem volt rá jellemző. Valaki meg is kérdezte, mi baja, mire ő azt felelte, hogy hagyják békén. De csak faggatták, hogy mi az oka ennek a nagy rosszkedvnek, akkor végre azt felelte, hogy talán meg sem éri a másnapot, mert előző este farkasszemet nézett a halállal. – Farkasszemet nézett a halállal? – csodálkozott Melchior. – Szóról szóra nem tudnám felidézni, mit mondott. De valami olyasmit, hogy a Kerekeskút utcában kísérletet látott, ezért fél, hogy nemsokára ütni fog az órája. Ezután el is ment. – Másnapra pedig belefulladt a kútba – szögezte le a patikus. – Ha nem csal az emlékezetem, aznap nem voltam itthon… – A bíró úrral a kőfejtőnél próbáltátok nyakon csípni azt a vándor doktort, aki megmérgezte az aranymíves fiát… – Nem volt az vándor doktor – vágta rá dühösen Melchior –, hanem egy rabló haramia, aki orvosság címén mindenféle mérgező vackot árult, amit összelopkodott. És két napunkba telt, hogy elkapjuk. A bíró úr azon nyomban föl is köttette. Ha az ilyenfélék szabadon kószálnának, az emberek máglyára cipelnék az összes tisztességes patikust. – Mindenesetre aznap holtan találták Magdalenát a kútban. Amit aztán tiszta vízzel alaposan átöblögettek, utána pedig a Szentlélektemplom plébánosa, Witte meg is áldotta. És a biztonság kedvéért először egy tolvajnak adtak először inni a vizéből, akit a pellengér után a városi tömlöcbe zártak. – De Magdalena azt mondta, hogy kísértetet látott a Kerekeskút utcában? – kérdezte Melchior. – Így mondta, bizony. Utána a nők kisütötték, hogy amit Magdaléna látott, annak az Unterrainer-ház kísértetének kellett lennie, és a halált jövendölte meg neki, amit bűnei miatt szabtak ki rá az égiek. Mire én rájuk parancsoltam, hogy tegyenek lakatot a szájukra, és gyerekek füle hallatára ne beszéljenek ilyeneket. Magdalena helyé-

42

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

ben a társaság fele ugyanúgy kurválkodásra adta volna a fejét… Illetve, a Szent Szűz legyen a tanúm rá, hogy azért nem egészen ezt mondtam nekik. – Az Unterrainer-ház kísértete – dörmögte Melchior. Az Unterrainer-háznak nevezett épület a Kerekeskút utcában állt, a patikától pár száz méternyire a Hosszú-hegyi kapu felé, Arend Goswin úr háza mellett. Melchior emlékezett rá, hogy ezt a kísérletet már gyermekkorában is emlegették, de bár egész életét a Kerekeskút utcában töltötte, egyszer sem látta, sőt még csak nem is hallotta a lidércet. De a házról szóló történetek makacsul élték tovább a maguk életét. Olyan makacsul, hogy az épület évekig üresen állt, míg végül Gottschalk Witte plébános úr megvette, és nővérével oda beköltözött. Witte plébános nővérével Melchior megérzése szerint nem volt minden rendben, néha arra gondolt, hogy ennek a nőnek az elméje nem egészen ép, villogó tekintetére és különös szavaira felfigyelt, mikor az néha orvosságot vett a bátyjának álmatlanság ellen… De a kísértethistóriát és az Unterrainer-házat Melchior valahogy sosem tudta komolyan venni. A démonoktól és a lidércektől megóv bennünket a hit, a lelkiismeret-vizsgálat és a szentek, ebben egészen biztos volt patikus. – Későre jár – jelentette ki Keterlyn. – Csak nem fogunk az éjszaka közepén kísértetekről diskurálni, hogy aztán szerencsétlenséget hozzunk a fejünkre! Elfújjuk a gyertyát, és irány az ágy. – Semmi kifogásom ellene – válaszolta Melchior, de tudta, hogy ebben a pillanatban egy kósza gondolat suhant át a fején. Valami beugrott neki, egy mondatfoszlány, valami, aminek köze volt a kísértetekhez, a halálhoz, a tengerhez és a sörhöz, de mindez olyan zavarosan, hogy képtelen volt megragadni. Hallott még valamit, a lidércről és a halálról, de hogy hol és mikor… Mikor a gyertya felé nyúlt, hirtelen kiáltást hallott az ablak túloldaláról. Majd még egyet, és látott valakit fáklyával elszaladni. – Talán a városi őrség? – találgatta Keterlyn, mikor Melchior gondolataiból ocsúdva kíváncsian az ablakhoz lépett. – Egy percre csak, megnézem, mi baj – szólt a patikus. Ahogy kinyitotta az ajtót, kis híján nekiszaladt egy fáklyával rohanó őr. – Patikus úr! – kiáltotta amaz. – Micsoda szerencse, hogy ébren van még! Nem látott valakit itt elszaladni? – Nem hiszem – felelte Melchior. – Vagy ha igen, hát egy embert


43

fáklyával. – Az Joachim volt, az őrség tagja. Mást senkit? – Nem. Mi történt? – Egy embert megöltek itt, talán még lélegzik. Patikus úr… – Már jövök is – kiáltotta Melchior. – Azt mondtad, lélegzik még? Keterlyn csak azt látta, hogy az ő hites ura kiviharzik a patikából, a kalapját is ottfelejtve. Az asszony fölsóhajtott, megvonta a vállát, és egyedül tért nyugovóra, férjének égve hagyva a gyertyát.

44

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

5 Kerekeskút utca Augusztus havának 4. napjára virradó éjjel

M

ELCHIOR MÁR messziről látta, hogy az éjjeli őrség egyik tagja fáklyájával világítva a földön fekvő alak fölé hajol. A másik őr, aki érte jött, vele együtt futott, majd továbbszaladt a Hosszú-hegyi kapu irányába. Joachim, az őrjárat harmadik tagja lélekszakadva rohant a Szent Miklós-templom felé. Az utcán heverő alak fölé hajoló őrben fölismerte Peter Kylckmét, Keterlyn nem német származású, távoli rokonát. Az már távolról integetett a futva közeledő Melchiornak. A városi őrségben mindenki tudta, hogy a patikus a bíró rokonszenvét élvezi, és a város felesküdött tanúja. – Kiáltásokat hallottunk – mondta Peter Melchiornak. – Ahogy a Hosszú utcáról ideértünk, ezt találtuk itt. Mintha még lélegzett volna, legyenek hozzá irgalmasak minden szentek! Melchior letérdelt, és szemügyre vette a földön fekvő embert. Először mást nem is látott, csak vért. A férfi ruháját egészen átitatta és pirosra festette kiömlő vére. Ekkor azonban már nem lélegzett. Ez az ember meghalt. Épp csak néhány pillanattal azelőtt, mert… Melchior fölhajtotta a ruhát a vézna testről. Sebeiből még szivárgott a vér. Testén három seb volt látható, mindhárom meglehetősen mély, kettő a mellén, egy a hasán, Melchior véleménye szerint mindegyik seb önmagában is halálos. Kötözgetheti az ember az ilyen sebeket, tehet rá akármilyen kenőcsöt vagy gyógyírt, az Úr úgyis magához hívja azt, aki így megsebesült, nincs annak már több keresnivalója ezen a földön. – Ki ez a fiú? – kérdezte Peter. – Sosem láttam. Igencsak csenevész az istenadta.


45

– Világíts ide! – utasította Melchior, és szemügyre vette a halott arcát. – Életben volt még, esküszöm, hogy életben volt, mikor ideértem – mondta Peter. – Lélegzett, reszketve vonaglott, aztán egy mélyet sóhajtott… és azzal talán vége is volt. Az lehetett az utolsó lélegzetvétele, amivel a lélek kiszállt a testből, igen, bizonyára így volt. – Ezek a sebek egészen frissek – jegyezte meg Melchior, de rögtön el is hallgatott. – Te Szent Isten… – suttogta aztán, mikor meglátta a halott arcát. Ő sem látta azelőtt ezt a férfit soha. Illetve nem is, nem volt az férfi, épphogy csak siheder. Vagy épp fiatalember, nehéz megmondani. És borzasztóan sovány. A fiú feje haláltusája közben hátrahanyatlott, álla fölfelé meredt, félig nyitott szája és cserepes ajkai mintha halálsóhajt suttogtak volna. A fáklya fényében rémségesnek ható arc sápadt volt, és beesett, az arc és az áll csontjai átsejlettek a vékonyka bőr alatt. Csöppet sem volt szép ez az arc, inkább csúf, egyenesen rémisztő. Ám a legijesztőbb mégis a szeme volt. Dülledt, de félig lehunyva, mintha a halál a pislogás pillanatában sújtott volna le rá. Az arc neki is idegennek tűnt, akárcsak az őrnek. Melchior biztosan emlékezett volna erre az arcra, ha látta volna korábban. Vannak arcok, melyeket nem lehet elfelejteni. Ez is ilyen volt. Melchior ekkor a fiú törékeny testét vette szemügyre. Mintha nem is lett volna hús a csontokon. A vért letörölve végtelenül sovány alak tárult a szeme elé, mely aligha lehetett férfié, annyira törékeny és csenevész volt, kiálltak a bordái és a többi csontja. – Ez a legényke bizony sokat éhezhetett – vélekedett Peter, és Melchior egyet kellett, hogy értsen vele. A fiú biztosan nem jutott mindennap ennivalóhoz, és mivel az elmúlt pár évben borzalmas aszály sújtotta Lívföldet, ez nem is volt különösebben meglepő. De mégis… mégis volt valami különös ebben az emberben. Arca, finom, lágy vonásokkal, bár beesett, és a halál torz vigyorába merevedett, nem volt észt arc. A nyugtalanító érzés mibenlétét Melchior nem tudta magának pontosan megmagyarázni. A fiú kis növésű volt, olyan vékony és vézna, hogy hálni járhatott belé a lélek. Karja és lába, mint pálcikák, alig volt rajtuk hús, lába térd fölött visszamaradt a növésben. Karjának áttetsző bőre alatt sötéten rajzolódtak ki az erek. – Koldus vagy csavargó lehet – találgatott Peter. – Nézze, patikus úr, látszik, hogy alig evett. Biztosan valamelyik lovagrendi birtokról menekült a városba az éhínség elől. Ha a város közelében élt volna,

46

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

hal és egy kis száraz kenyérhéj csak jut neki, ha másutt nem, hát az ispotályban… – Igazad lehet… – dünnyögte Melchior. Megnézte a köpönyeget, ami a holttestet fedte. Nem is volt ez valódi köpönyeg, csak valami zsákvászon, amibe lyukakat vágtak. Az egész alig ért le a fiú térdéig. Ekkor visszaérkezett az őrség két másik tagja. Alig kaptak levegőt, hiszen idáig szaladtak, és fáklyával meg karddal elég nehéz dolog futni. – Sehol senki – jelentette ki a Joachim névre hallgató őr, aki a Szent Miklós-templom felől érkezett. – A Dómhegyre vezető kapu zárva, de akár át is surranhatott a temetőn, onnan pedig a templom mögötti istállók és kertek, vagy épp az észtek városfal tövében álló kunyhói felé vehette az irányt… Igen, Melchior kénytelen volt elismerni, hogy a Szent Miklóstemplom és a Kovácsok utcája mögött akad rejtekhely bőven az elzárt udvarokban és a házak közötti zegzugos átjárókban, a gyilkosnak nem volt nehéz dolga, ha el akart rejtőzni. – Mi a helyzet ezzel a legénykével? – kérdezte Joachim. – Halott – jelentette ki Melchior. – Nincs az a doktor, aki itt segíthetett volna. Mély, szúrt sebeket kapott. – Az ég szerelmére, ki lehet ez? – kérdezte a másik őr. – Fiúcska még egészen. – Nem tudom, nem láttam soha. Vidékről vagy valamelyik elővárosból tévedhetett ide – vélekedett Peter. – Csak tartozik valakihez – mondta Joachim. – Nem venné hasznát, patikus úr? Egészen friss holttest, valamelyik szerve jó lehet még orvosságnak. – Túlságosan satnya – felelte elgondolkozva Melchior. – Valahogy túlságosan satnya, és képtelen vagyok megállapítani, mennyi idős lehet. Lenne csak jó erőben lévő, vörös hajú fiatalember, akkor tényleg lehetne a combizmából orvosságot készíteni. Szépen csíkokra vágva, mirhával és aloéval meglocsolva borszeszben pácolni, majd teliholdnál kiszárítani. De talán túlságosan fiatal. A bőre sem elég jó, hogy hátfájás elleni övet készítsek belőle. Mihez kezdenék vele? Peter megvonta a vállát. – Nincs más hátra, elvisszük a Szent Barbara-temető ravatalozójába, ott majd elföldelik, ha senki nem kéri ki a holttestet, hogy maga temesse el. A tanács rendelkezése alapján nem heverhetnek hullák a városban szanaszét, na de hogyan vigyük el most, éjnek idején?


47

Melchior gondolataiba mélyedt: igen, fiatal, erős férfiak és nők testéből kiváló orvosságokat lehet nyerni közvetlenül a halál beállta után, de ez a fiúcska túlontúl nyeszlett volt. Az őnála bölcsebb doktorok erős férfiak vagy nők szerveit javasolták gyógyszerkészítésre. Ami igaz, az igaz, a fiú épp az imént halt meg, és az életerő – már amennyi szorult belé – még nem hagyhatta el a testét. De zsírt nem lehet nyerni belőle, mert zsírja nincsen. A koponyából és az agyból is jó orvosság főzhető, ám Melchior még soha nem készített ilyet, nem is volt benne biztos, hogyan kell. Egyébként sem merné felboncolni a hullát, míg meg nem győződött afelől, hogy nincs rokona, aki igényt tartana rá. Most azonban megcsapta az orrát a testnedvek szaga, és hirtelen eszébe ötlött, hogy a nemi szervéből nyert magból tudna erősítő italt főzni. És az ellen a rokonoknak sem lehet semmi kifogása, ha ő ezt egy üvegcsében felfogja. A tavalyi év során az Akasztóhegyen kivégzett rablók magjából főzött italért igen jó árat fizettek a dómhegyi vazallusok. – Akkor mi legyen, patikus úr? – kérdezte Peter. – Lerakjuk reggelig a Miklós-templom kertjében egy bokor alá, vagy előtte szeretne egyet s mást kivágni belőle? – Lehet róla szó – dünnyögte Melchior. Annyira azért nem lehet ez a fiú fiatal, hogy magja se legyen. Melchior felhajtotta a zsákvászonból rögtönzött ruhát, felfedve ezzel altestét. Hirtelen összerezzent. A közelebb hajoló Peter is hadonászott a levegőben, és így suttogott: – Szent Katalin és a szőrös ördög! Ott, ahol a férfi nemi szervnek kellett volna lennie, csak annak csonkja volt. A fiú hímtagját levágták, bőrét égetéssel forrasztották össze. Szegény fiút kasztrálták. Melchior megállapította, hogy ez még egész régen történhetett, mert a seb beforrt. Heréit is levágták, hogy mag egyáltalán ne termelődjön e testben. Mindez borzalmas látvány volt egy férfi számára, ránézni is rossz. – Valaki már korábban megfosztotta ezt a szerencsétlent a tojásaitól – mondta Peter. – A jó ég tudja, miféle irtózatos bűnök miatt. Melchior előhalászta övéből a kését, amit mindig magánál tartott, és a fiú teste helyett a ruha gyanánt hordott zsákvászonból vágott ki egy darabot. – Patikus úr, mit csinál, az ég szerelmére? – kérdezte Joachim. – Még hasznát vehetjük – válaszolta Melchior. – Testéből már nem nyerhetünk semmit. Elviszik?

48

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

– Valahogy csak elcipeljük a Miklós-templomhoz – vélekedett Peter. Felállt és körbenézett. Aztán úgy istenigazából elkáromkodta magát. – Mi a baj? – kérdezte Melchior, szemét le nem véve a holttestről. – Ez az átkozott ház – válaszolta az őr. – Hogy épp ennél a háznál kell ilyesminek történnie! Erre már Melchior is fölnézett. Korábban nem is gondolt rá, hogy… hogy tulajdonképpen pontosan a hírhedt Unterrainer-ház előtt állnak. A régi, egyemeletes, nyeregtetős ház valóságos rémként magasodott fölébük, fekete ablakszemei komoran meredtek a holttestre és az őrökre. Peter erre megjegyezte, hogy mindez nem egyéb, csak régi, alaptalan női pletyka, ő aztán ebben a városban még sosem találkozott kísértettel, és ez a ház is olyan, mint bármelyik más. És egyáltalán, be kéne kopogtatniuk, hogy megkérdezzék, nem láttak vagy hallottak-e a lakók valamit. Melchior helyeselte az ötletet, csakhogy az egész utca tele sűrűn egymás mellé épített házakkal, és a tisztelt városi polgárok aligha fogják díjazni, ha éjnek idején fölverik őket. Az Unterrainer-házban Gottschalk Witte plébános lakott, rögtön mellette Arend Goswin kereskedő úr. Aztán következett egy gyümölcsöskert, melyet hátulról a régi városi istállók fala határolt. Utána két impozáns kétemeletes házban élt Wolze bürgermeister és Nider kereskedő. Majd egy kicsi ház következett, ami már második esztendeje üresen állt, majd a köztiszteletben álló Mertin Tweffell kereskedő úr háza. Az utca túloldalán, a Dómhegy oldalában is előkelő népség lakott: a sarki ház most Lübbink aranymívesé volt, utána pontosan velük szemben állt a lovagrend harjui vazallusának, Jackewolde urának, Kordt von Greyssenhagennek a hajléka, majd Albrecht kanonok háza. Peter azonban fölállt, és megindult Goswin kereskedő úr háza felé. Azt mondta, hogy jól ismeri a kalmár szolgálóját, Hainzot, tőle pedig meg lehetne tudakolni a dolgot. Úgyis Hainz fog ajtót nyitni, Goswin úr pedig már olyan öreg, hogy régen húzza a lóbőrt. Egyébként pedig az éjjeli őrségnek jogában áll akár a legelőkelőbb polgárokat is fölkelteni, ha az szükséges. Ajtót azonban a kalmár vén házvezetőnője, Annlin nyitott, az is csak hosszas kopogtatás után. Szegény asszonyra a frászt hozták, mezítláb ácsorogva szemlélte rémülten a fáklya fényében fekvő holttestet. Rögtön ott termett férje is, Hainz, egy hatalmas, erős óriás,


49

aki azelőtt teherhordóként dolgozott a kikötőben, és akiről úgy tartották, hogy nincs valami sok sütnivalója. Peter beszélt velük, és Melchior hallotta, hogy nem, ők aztán nem láttak senkit, már régóta keresztény emberhez illőn alusszák az igazak álmát, és hogy egyáltalán, mi köze lenne a kereskedő úrnak egy csavargó holttestéhez. Peter egy pillanatra megállt a túloldalon, von Greyssenhagen lovag háza előtt is, de aztán mégsem kopogott be. Különös, de Melchiornak úgy tűnt, mintha egy pillanatra gyertyaláng lobbant volna fel az ablak túloldalán, de ebben nem volt egészen biztos. Többet nem mert az őrség kérdezősködni, megragadták a holttest kezét-lábát, úgy vitték a Szent Miklós-templom kertje felé. A fiú pihekönnyű volt. Melchior egy pillanatig néma pillantással kísérte őket, ujjai között a zsákvászon darabkáját szorongatva, majd mélyet sóhajtott, és úgy érezte, hogy másra se vágyik, csak hogy végre álomra hajtsa a fejét.

50

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

6 A domonkosok konventje Augusztus havának 4. napján, délben

M

ELCHIOR AZZAL az ismerős érzéssel ébredt kora reggel – hiszen hogyan is alhatna tovább az ember, ha az ikrek már pirkadatkor fülsüketítő visítással próbálják gyomruk korgását túlharsogni –, hogy éjjel, miközben az értelem szunnyadt, valami magától helyrerázódott a fejében. Lehet, hogy álmában újra látta annak a csont és bőr fiatalembernek a holttestét és levágott nemi szervét, de az, amiről előző este csak homályos töredékeket tudott felidézni, az éj leple alatt magától összeállt. Az értelem rendet tett a zűrzavarban. Olyannak érezte az egészet, mint amikor néha gyógynövényeket vesz a piacon az egyik parasztasszonytól. A vén észt anyóka kiválóan ismeri a növényeket, tudja, melyik milyen hatással bír, mégis válogatás nélkül, ömlesztve hozza ki őket a piacra. Melchior egy egész ölnyit szokott vásárolni, és ha az erdőn-mezőn gyűjtött növényeket elég értékesnek tartja, a megszabott árnál még néhány garassal többet is ad. Aztán hazahozza a nagy köteget a patikába, kiteríti az asztalra, és nekiáll szortírozni őket. Szétválogatja fajtánként, majd csoportosítja, hogy miből készül még azon frissen tinktúra, és mi az, amit először meg kell szárítani a padláson, hogy később mozsárban zúzza porrá. Néha ugyanez a helyzet az emlékekkel. Miután fáradt fejét nyugalomra hajtotta, értelme kiválogatott gondolatainak kavalkádjából bizonyos darabkákat, és a megfelelő helyre illesztette őket. Most az emlékek mintegy maguktól sorakoztak föl előtte, az elme helyükre tette a mondatfoszlányokat és szavakat – kísértet, tenger, halál, sör –, igen, most már tisztán emlékezett. Ó, hiszen ki más is lehetett volna, mint az egykori büszke tallinni hajós, ma az ispotály lakója, Rinus Götzer, aki a kikötő egyik kocs-


51

májában mesélte nagy bőszen ezt a történetet, miután felhajtott pár korsó sört, amit a jószívű tengerészek fizettek neki. Melchiornak dolga akadt a kikötőben, rekkenő hőség volt, torka kiszáradt, így hát fél füllel hallotta a vén Götzer történetét egy emberről, aki kísértetet emlegetett, utána pedig… igen, utána meghalt. A kísértet eljött érte, megölte, és mindez itt történt Tallinnban, de hogy mikor és kivel, azt Melchior nem tudta, vagy ha tudta is, mostanra elfelejtette. Mindenesetre most már emlékezett, és ez a tudás nem hagyott neki nyugtot. Leballagott a konyhába, ahol Keterlyn lisztből főzött kását és szalonnát tett elé, és hogy magához térjen, megivott rá egy korsó sört. Utána kinyitotta a patikát, egy tálban kitette a pultra a tegnapról maradt édes kekszet és cukorkát, közben pedig arra gondolt, már ki tudja, hányadszor, hogy kénytelen inast fogadni maga mellé, míg az ifjabb Melchior elég idős nem lesz, mert Keterlynt annyira lefoglalják a gyerekek, hogy alig marad ideje besegíteni a patikában. Jöttek a vásárlók, hozták a friss híreket, vettek egy kupica édes gyógylikőrt vagy más nyalánkságot, néhányan orvosságot készíttettek maguknak a városi orvos receptje alapján. Melchior szóval tartotta őket, gondolatai azonban egyre a kísértethistóriák körül forogtak. Tallinn az ő városa, a Kerekeskút utca az ő utcája, és itt démoni erőknek semmi keresnivalójuk. Túl sok a haláleset, túl sok a rémtörténet. És mindennek a tetejébe egy ismeretlen fiatal csavargó holtteste a kísérteties Unterrainerház előtt! Akik megfordultak a patikában, többnyire Bruys kereskedő úr temetését emlegették. Sírját már meg is ásták a Szent Miklóstemplom kertjében, mert nagy volt a meleg, és a holttest tegnap Marienthalból megérkezett a városba. Az elhunyt céhtársai misét mondattak érte, és a kőfaragóktól díszes sírkövet rendeltek, üzentek a Dómhegyre és a harjui vazallusoknak, mert Bruys a Német Lovagrend barátja volt, és nagy tiszteletnek örvendett a vazallusok körében. Dél felé azonban, mikor egy zsellérfeleség jött, hogy besegítsen Keterlynnek, és vigyázzon a gyerekekre, Melchior azt mondta, hogy neki most fontos elintéznivalója van a városban, és próbáljanak egy kis ideig nélküle elboldogulni. A szokásos úton nyugat felé indult, elhaladt a Nagy Céh büszke székháza és a Szentlélek-templom előtt, majd le a domonkosokhoz vezető lejtős utcán. A prédikáló barátok ekkor a refektoriumban ebédeltek, Hinricus cellerarius pedig, akit

52

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

keresett, állítólag az infirmariumban volt egy betegnél. Melchior úgy gondolta, hogy megvárja a kolostorkertben. Leült egy kis padra, elgyönyörködött a gondozott gyümölcsfákban és ágyásokban, melyekben többnyire gyógyfüvek nőttek, amikből a kolostor infirmariusa, Ditmarus orvosságot készített, a testvérek pedig híres, saját készítésű söreik ízesítésére használták fel. Melchior olykor-olykor üzletelt is Ditmarusszal, cserébe vagy eladásra hozott neki a természetben gyűjtött gyógyfüveket, melyeket kereskedőktől vagy vidékről vásárolt. Némely növény gyógyhatásáról parázs vitát folytatott az infirmariusszal, és ez bizonyára ezután sem lesz másképp, mert szerzetes létére Ditmarus igencsak szenvedélyesnek bizonyult, ha vitára került sor, és mereven ragaszkodott ahhoz, ami a betegek gyógyításáról a kolostor könyveiben állt. Elhaladt mellette Reinhartus Moninger prior, egy csöndes, komoly férfi, Melchior meghajolt előtte, és kezet csókolt neki. Néhányszor találkoztak, váltottak is pár szót, Melchior hallotta prédikációit, és többször vettek részt együtt a feketefejűek sörkóstolóin. Sokan túlságosan csöndesnek és túlságosan komolynak tartották Moninger priort, mert az e világi dolgoktól szerette távol tartani magát. Melchior szerint azonban okos ember volt, nagyon okos ember. Aztán megérkezett Hinricus testvér, egy magas, észt származású szerzetes őszbe csavarodó fürtökkel, akit Melchior már vagy egy évtizede jó barátjának mondhatott. Meghajlással köszöntötte a patikust, és bánatos mosollyal kérdezte tőle, mi járatban, nehéz-e a lelke, vagy Isten igéjének értelmezéséről szeretne beszélgetni. – Az igazat megvallva, magam sem tudom – felelte Melchior vidáman. – Ez is, az is. Bocsáss meg, hogy épp ebédidőben zavarlak! – Isten szolgáit valóban nem ildomos a déli órában zargatni – válaszolta Hinricus. – Mert ez a nap egyetlen órája, amikor testüket táplálhatják, hogy aztán újfent átadhassák magukat a város lakóiért mondott imáiknak. Tulajdonképpen én ma böjtölök, és fiatal világi testvérünknél, Enricusnál voltam, együtt imádkoztam vele, mert régóta kínozza a láz, és már hallja az angyalokat, ahogy magukhoz hívják. – Akkor bizony rosszkor jöttem – állapította meg Melchior. – Rajta már senki nem segíthet. És hogy áll a te ebéded? – A szokásos – felelte Melchior, és mielőtt ellenkezhetett volna, Hinricus már meg is kért egy barátot, hogy hozzon fekete kenyérbe sütött sózott heringet és egy kupa sört.


53

– Megígértem a priornak, hogy segítek neki összeszedni a gondolatait a ma esti prédikációjához – mondta nem sokkal később Hinricus. – Ezért ne vedd rossz néven, drága barátom, hogy nem maradhatok veled hosszabb ideig! Meg kell emlékeznünk Bruys úrról a prédikációban, holnap pedig lelki üdvéért mondunk misét a templomban. – Értem, értem – dünnyögte Melchior. – Hiszen szép összeget hagyott a domonkosokra is. – Istenfélő férfiú volt – válaszolta Hinricus, vállát megvonva. – Őszintén tisztelte a domonkosokat, de azt hiszem, értem, miért ragaszkodott annyira a Szent Brigitta-kolostor építéséhez. Igaz, ami igaz, bennünket éppenséggel nem vidít fel, hogy még egy kolostora lesz a városnak, ráadásul olyan szabályzattal, mely túlságosan újszerűnek tűnik. De a pápa jóváhagyta, a lovagrend pártolja, és… És értem, hogy egy igazán jámbor ember, akinek temérdek pénze van, adakozhat bármilyen bőkezűen a templomoknak és kolostoroknak, egyiktől sem kapja meg azt, hogy később majd azt mondják, lám, ezt Bruys úr építtette, ennek a pazar, új kolostornak ő vetette meg a pénzügyi alapját. Kolostoralapító szeretett volna lenni. – Igazad lehet – hagyta jóvá Melchior, és vágott egy szelet kenyeret, friss kaprot és petrezselymet tett rá, majd jókorát harapott belőle. A prédikáló barátok heringes kenyere véleménye szerint a legjobb fekete kenyér volt egész Tallinnban, de a legeslegjobban kaporral és kesernyés sörrel ízlett neki. – Valójában másvalaki felől szeretnék érdeklődni, akit a Teremtő szintén magához szólított… – Csak nem Tobias Grotéra gondolsz? – kérdezte Hinricus. – De bizony éppen hogy rá. – És miért a domonkosoknál érdeklődsz felőle? Hiszen annak a toronynak volt a parancsnoka, ami a szent nővérek birtokán áll. – Azért, mert halálának napján nálam járt a patikában, valami oknál fogva igencsak rosszkedvében volt, és azt mondta, hogy a domonkosokhoz kell mennie. Másnap reggelre pedig meghalt. – Kísérjék az angyalok! – mormolta Hinricus. – Talpraesett ember volt. De értem én Melchior, mi jár a fejedben. Neked is mesélt a kísértetről és Bruys úrról, igaz? Melchior erre nagyot kortyolt a sörből, és mély levegőt vett. – Nem – szólalt meg végül. – Tulajdonképpen egy szót sem ejtett sem kísértetről, sem Bruys úrról. Te viszont nagyon felcsigáztad a kíváncsiságomat. Hiszen tudod jól, hogy ennek bűnétől egyetlen pa-

54

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

tikus sem mentes. Hallgasd csak, elmesélem, mi is történt. Hinricus érdeklődve hallgatta Melchiort, és mikor az a történet végére ért, bólogatott, majd így szólt: – Így már két emberről van szó, akik nagyon kíváncsiak. Mikor Grote toronyparancsnok megjelent nálunk a kolostorban, hogy velem akar beszélni, megkérdeztem, gyónni szeretne-e, és hogy ezt miért nem a Szentlélek-templomban teszi. Erre ő azt felelte, hogy nem, egyáltalán nem gyónás miatt jött, hanem kísértetekkel kapcsolatban szeretne tőlem egyet s mást kérdezni és útmutatást kapni. Melchior, hiszen tudod, hogy visszafogott ember vagyok, meghallgattam. Először én is arra gyanakodtam, hogy bizonyára túl sok sört ivott, és amiatt lát rémeket, és ahogy beszélt, gondoltam, egy kiadós böjtölést fogok neki ajánlani, napi tíz miatyánkkal, egy zarándokúttal, és hogy többet törődjön a lelkével. De ahogy hallgattam – bár mondandója zavaros volt, ezt el kell ismernem –, egyre inkább úgy tűnt, hogy nem azokról a lidércekről beszél, amiket a mértéktelen ivászat kelt életre. Azok a démonok egészen másfélék… – Mit látott pontosan? – firtatta Melchior. – Zavaros dolgokat hordott össze, de kérése valahogy úgy hangzott, váltsam meg a bűnből, és mondjam meg, mit kell tennie, ha szellemet látott, ez halálának közeledtét jelenti-e, félnie kell-e tőle. – Hogy halálának közeledtét jelenti-e? – ismételte meg Melchior elgondolkozva. – Úgy tűnik, ez valóban a halálának közeledtét jelentette. – Ezt én nem tudtam neki megmondani. Kérdeztem, miért hozzám fordult, mire azt felelte, a városban úgy tartják, hogy Hinricus testvér ért az ördögűzéshez. Bizony, gondolta Melchior, tényleg ezt beszélik. Hinricust állítólag négy-öt évvel azelőtt elhívta magához a tartui püspök, ott pedig a pápai előírásoknak megfelelően le kellett vezetnie a rituálét, mellyel a démonok kiűzhetők az ember lelkéből. Az a tartui kanonok ma is él és virul, de Hinricus sosem beszélt erről az esetről, mert az exorcizmus szent rítusa hasonló a gyónási titokhoz, de a dolognak híre ment. Így hát ki máshoz is fordulhatott volna szegény toronyparancsnok… ha egyszer meg volt róla győződve, hogy kísértetet látott. – Zavaros dolgokat hordott össze – ismételte elgondolkozva Hinricus. – Tanácsot kért, útmutatást, és valóban meg volt rémülve. Valahogy így mondta: „Odajött hozzám, ott a Kerekeskút utca vége felé, üzenetet hozott a másvilágról, és a halál hangján szólt”, én


55

meg erre mondjam meg neki, mit tegyen, mi az, ami megvédelmezné. – És Bruys úr? – faggatta Melchior. – Mit mondott Bruys úrral kapcsolatban? – Valami egészen ködöset – válaszolta Hinricus. – Mintha megemlítette volna Bruys urat – de nézd, még akkor is részeg volt, a gyógylikőrödet megfejelhette néhány sörrel, és magamról tudom, hogy ez eléggé el tudja hódítani az embert. Úgy emlékszem, valami olyasmit gagyogott, hogy az ég irgalmazzon Bruysnak, legyenek hozzá kegyesek az angyalok… – Az ég irgalmazzon Bruysnak? – Igen, valami ilyesmit. Majd azt mondta, hogy mennie kell, igen, hogy mennie kell és beszélnie… Bocsáss meg, nem értettem egészen, de mintha azt mondta volna, hogy „Láttam a halál arcát, amit aztán árnyak nyeltek el”, majd megint Bruysról mondott valamit. De hogy mit, arra nem emlékszem. Azt feleltem neki, amit valóban gondolok – hogy az emberek túl sokat emlegetik a kísérteteket, és ott is látják őket, ahol azok valójában nincsenek. Csak egyetlen ember létezik, aki halottaiból föltámadt, de ő erre a Szentlélek segítségével volt képes. – A szentek viszont mégiscsak megjelenhetnek az embernek, nem? – kérdezte Melchior. – És az egyház buzgón igyekszik is kivizsgálni mindezen jelenéseket, hiszen semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni őket. A szentek Isten kiválasztottjai voltak, akik által érvényre juttatta akaratát, hirdette szavát, és akiket csodatévő képességgel ruházott fel. A szentek megjelenése és a csoda éppen ezért olyan dolgok, melyek megtörténhetnek ugyan, valójában mégis kevésszer volt rájuk példa. Néhány ember túlzott buzgalommal és gyakorisággal lát szenteket és angyalokat, ezt pedig az egyház nem engedheti meg… De a halál, Melchior, a halál végleges. A halálból nem szokás visszatérni. A szerzetes szavaiban azonban volt valami, ami arra sarkallta Melchiort, hogy mélyen a szemébe nézzen, és egy szemöldökrántás kíséretében pontosítást kérjen. – Az én népem úgy hiszi – még akkor is, ha Isten igéjét elfogadják –, hogy az ősök lelke visszatérhet – magyarázta Hinricus, halkan beszélt, Melchior mégis izgatottságot érzett szavai mögött. – Tanult emberként és Isten szolgájaként mindezt hamis pogányságnak kellene tartanom. A test halála a lélek halálát is jelenti itt, e földön, ez-

56

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

után a lélek Isten országában él tovább. A bűnös lelkekre pedig valóságos halál vár a pokolban. – De a lélek nem kísértet – jegyezte meg Melchior. – Tobias Grote azt állította, hogy kísértetet látott. – Abban hitt, amit látott – felelte Hinricus eltökélten. – Meg volt róla győződve, hogy szellemet látott, és véleményén az én szavaim sem változtattak. Emlékszem, hogy a faluban, ahol születtem, és ahol Arnulfus testvérre bíztak, aki aztán a domonkosokhoz hozott, abban a faluban, Melchior, megingathatatlanul hittek a hazajáró lelkekben. Élt ott egy férfi, aki meghalt, és aki meg volt keresztelve. A felesége aztán felkereste a falu vezetőjét, és elpanaszolta neki, hogy félje lelke halála óta hazajár. Saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, ahogy a falu javasai a házra és az asszonyra pogány módon ráolvastak, hallottam varázsigéiket, és láttam, mit tettek, hogyan bűbájoskodtak. És azt is láttam, hogy az asszony borzalmas kínok között vergődött és kiabált, mert a férje tíz körömmel kapaszkodott belé, mint egy utolsó ágacskába, ami ehhez a földi élethez kapcsolja. A javasok ott voltak az asszony mellett, ráolvastak, és elűzték a gonosz lelket, gyökerekből főzött italt itattak vele, és eretnek szavakat hajtogattak. Ennek már vagy húsz esztendeje, mégis tisztán emlékszem rá, és arra is, hogy láttam… – Láttad azt a hazajáró lelket? – Én… én nem tudom, mit láttam, de ha tudtam volna imádkozni, hát Szűz Máriához és Szent Katalinhoz fohászkodom, őket hívtam volna segítségül, bízva erejükben és áldásukban. Emlékszem, hogy féltem, de a szüleim végignézették velem mindezt, mert felismerték bennem azt a képességet, aminek köszönhetően később bűbájos válhatott volna belőlem. És mikor Arnulfus testvér ellátogatott közénk, rábíztak, mert az ő felfogásuk szerint a szerzetesek ugyanolyan különleges képességekkel rendelkező emberek, mint az ő javasaik. De Melchior, azoknak az embereknek a varázsigéi hatottak, és az aszszony megszabadult kínzójától. Úgy tartották, hogy néhány ember a halál után nem találja meg a helyes utat, a két világ között tévelyeg, és haza próbál jönni. Mindig azt akartam hinni, hogy ez csak olyan emberekkel eshet meg, akik Isten szeretetét nem fogadták be a lelkükbe, de… De némelykor úgy gondolom, hogy a pogányok is tisztában lehetnek a menny és a pokol közti különbséggel, és tudhatják, mi az isteni, igaz útmutatás, csakhogy nem képesek megtalálni az odavezető utat. A démonok pedig a keresztényeket és pogányokat


57

egyaránt kínozhatják, csak a pogány lélek könnyebb préda számukra. Az az asszony meggyógyult, de a bűbájosok segítsége nélkül meghalt volna. – Tobias Grote pedig nem sokkal azután halt meg, hogy azt panaszolta, kísérletet látott – állapította meg Melchior. – Mégsem akarom elhinni, hogy a kísértetek bárkit is képesek lennének megölni. – Tobias Grote kitörte a nyakát, mikor lezuhant a tornyából – válaszolta Hinricus. – Túl sokat ivott, képtelen volt mértéket tartani. – A jelenés miatt keríthette hatalmába akkora rémület, hogy… – mondta Melchior mélyet sóhajtva, de nem fejezte be a mondatot. Mindketten meghúzták a söröskupát. Hinricusnak nemsokára déli imádságra kellett mennie, Melchior nem akarta tovább rabolni az idejét. Egyvalamit azonban meg kellett még kérdeznie. – Mikor idejöttem – mondta –, sejtelmem sem volt, hogy ez a két haláleset, Grote toronyparancsnoké és Bruys úré kapcsolatban állhat egymással. Most azonban egészen össze vagyok zavarodva. És barátom, bizonyára kimondatlanul is sejted kérdésemet. Aznap, mikor Bruys úr zarándoklatra ment az építendő kolostornál található szent helyre, Tobias Grote – a Kerekeskút utcában, ahogy említette – kísértetet látott. Egy olyan kísértetet, ami azon szavakat mondatta vele, hogy az ég irgalmazzon Bruys úrnak, és legyenek hozzá kegyesek az angyalok. Másnap Bruys úr Marienthalban kilehelte lelkét. Tobias Grote pedig aznap este halt meg, iszonyattól eltorzult arccal, mintha halálának percében látott volna… vajon mit? Hinricus lehunyta a szemét, és elrebegett egy gyors imát. – Azt akarod kérdezni – mondta ki végre a szerzetes –, lehetséges-e hogy Grote Bruys úr szellemét látta? Hogy halált hozó angyalt látott? – Hallottam már ilyesfélét – jelentette ki komoran Melchior. – Hogy valaki halála előtt látta halálbeli ikertestvérét, árnyéklelkét. Tudom, hogy a Szentírás és a kanonizált könyvek hallgatnak erről, és a szentek nem intenek ilyesfajta démonoktól, de mégis. Hinricus hallgatott, pillantása messze járt, mintha azt latolgatná, szent emberhez méltók-e azok a szavakat, melyeket ki akart mondani. – Én is hallottam, hogy az ember megérezheti szerettei halálának közeledtét. Még akkor is, ha az a másik helyileg távol van tőle. Vajon nem ez történt-e egy nővel, aki az essweini apácakolostorban élt, ahová azután ment, hogy férje meghalt, fiai pedig szanaszét éltek a

58

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

világban? Legfiatalabb fiát már vagy tíz esztendeje nem látta, mikor egyik reggel sírva fakadt, és Szent Mihályhoz könyörgött, hogy védelmezze és áldja meg a legkisebb fiút. Addig imádkozott, míg el nem veszítette eszméletét, és mikor magához tért, napokig egy falatot sem evett, minden idejét a kápolnában töltötte böjtölve és imádkozva, míg üzenet nem érkezett a kolostorba, hogy Michel fiát egy vár ostrománál nyílvessző sebezte halálra. Az asszony maga is meghalt néhány nap múltán, és azon az éjszakán, mikor kilehelte lelkét, Szent Mihály faszobra állítólag könnyezett. Néhány pillanatig szótlanul ültek, míg végül Melchior kacsintott egyet, és azt kérdezte: – Azt mondtad, az ember megérezheti szerettei halálának közeledtét. Grote és Bruys eszerint barátok lettek volna? A kalmár vagy húsz esztendővel volt idősebb Groténál. – Ó, ők közel álltak egymáshoz – válaszolta a szerzetes. – Valaki épp ma beszélt erről, de talán már korábban is hallottam. Akkoriban szövődött köztük barátság, mikor Grote még nem volt toronyparancsnok, hanem zsoldosként hajózott a tengeren. Azon a hajón szolgált, ami Bruys áruját szállította, és a hajón volt Bruys legkisebb fia, az, aki később a tűzvészben halt meg, és a felesége. A fiú egészen aprócska volt még, és a hajót megtámadták a Vitális Testvérek. Grote hősiességének köszönhetően sikerült a támadást visszaverni, az asszony és a fiú megmenekültek. Talán nem ölték volna meg őket a Vitális Testvérek, de hogy meggyalázták, majd váltságdíjat követeltek volna, az biztos. – A Jóisten mégsem hagyta őket életben – dünnyögte Melchior. Laurentz Bruys történetét minden tallinni jól ismerte. Valahonnan Bréma környékéről származhatott, de már fiatalon Tallinnba jött. Üzlete virágzott, jómódra tett szert, ezzel együtt pedig a város köztiszteletben álló polgára, a Szent Miklós-templom pártfogója és magától értetődően a Nagy Céh tagja lett. A Széles utcában álló régi házat pazarul átépíttette, egy ízben a kamarási tisztséget is betöltötte a városi tanácsban, mindenki dicsérte igazságosságát és kiegyensúlyozottságát. A rendet és törvénytiszteletet saját magától és másoktól egyaránt megkövetelte; igen, szigorú volt, ezt bátran el lehet róla mondani. Felesége úgyszintén köztiszteletnek örvendő, erényes aszszony volt, aki hét gyermeket szült férjének, de három közülük még csecsemőkorban meghalt. Melchior megállapította, hogy a gyermekekkel nem volt szerencséje Bruys úrnak. Az az eset, ami valamilyen


59

módon Arend Goswin kereskedő úrhoz fűzte, még akkoriban történt, mikor Melchior úgy tizenöt esztendős lehetett, és Rigában töltötte vándoréveit. Később elejtett utalásokból értesült a dologról, annyit mindenesetre megtudott, hogy Bruys borzasztóan megharagudott idősebbik fiára, Thylre, kitagadta, és elküldte Németországba. Vakmerő és elkeseredett döntés volt ez, hiszen akkor Bruysnak még nem volt örököse. Igaz, Melchior hallott mendemondákat Bruys törvénytelen gyermekéről, de ez alattomos pletykánál nem lehetett több. Ám miután Bruys elzavarta fiát, úgy tűnt, mintha az ég jóváhagyta volna döntését, mert a rá következő esztendőben fia született, aki a keresztségben a Johan nevet kapta. Melchior számítása szerint a kalmár ekkoriban úgy negyvenöt esztendős lehetett, felesége pedig nála fiatalabb. Több gyermek azonban nem született a Bruys családba. És az égiek türelme elfogyott. Vagy tizenkét esztendővel ezelőtt lehetett, mikor Bruys magtárában tűz ütött ki, ami még az apácakolostorban is kárt tett. Több ház leégett, de a város lakói meg tudták előzni a nagyobb pusztítást. Akkoriban azon a környéken a legtöbb ház már kőből épült, a város kútjában volt víz bőven, és az emberek hamar ott termettek tüzet oltani. Néhány fáskamra és csűr mégis a tűz martalékává vált, és a romok több embert is maguk alá temettek. Az áldozatok egyike Johan Bruys volt, akit utolsóként találtak meg Bruys úr leégett magtárának romjai alatt. Ezt a csapást Bruys felesége már nem élte túl, a bánat és elkeseredettség eluralkodott rajta, és nemsokára távozott az élők sorából. Bruys, a kalmár, egyedül maradt. Ez a sorscsapás nagyon megváltoztatta. A köztiszteletnek örvendő, mégis minden értelemben átlagos kereskedőből a lehető legjámborabb kalmár lett, aki a számára kiszabott sorsot Isten büntetésének tudta be túlzott anyagiassága és haszonlesése miatt, amit egyébként senki nem vethetett a szemére. Attól fogva Laurentz Bruys szent emberként élt, aki a saját lelkével való törődést minden más foglalatosságnál előbbre valónak tartott. Bőkezűen adakozott a templomi oltároknak és a szegényeknek, miséket és imákat mondatott, még római zarándokútra is elment, bár a szent városba végül nem jutott el. Útközben betegség döntötte le a lábáról, valahogy mégis elvergődött a Habsburgok országában lévő mariazelli kolostorig, ő volt az egyetlen tallinni, aki odáig elzarándokolt. Több hónapig ápolták a klastromban, és mikor meggyógyult, visszatért Tallinnba, hogy aztán jámborság tekintetében fölülmúlja korábbi önmagát, kereskedőként szerzett nyereségéből kolostorokat és templomokat tá-

60

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

mogasson. Egyike lett azoknak, akik a lovagrend jóváhagyásával egy új kolostor építésének tervével ostromolták a várost. Ezzel sok titkos haragost szerzett magának, mert bár nyilvánosan többen is hangot adtak rosszallásuknak egy újabb klastrom építésének elképzelésével kapcsolatban, kevesen voltak, akik egy rossz szót is mertek volna szólni Laurentz Bruysra. Az utóbbi években egészsége ismét megromlott, és alig-alig tudott már néhány lépést tenni saját erejéből. Az Úr a beszéd készségétől is megfosztotta. Három nappal azelőtt Bruys hintón vitette magát Marienthalba, ahol már megkezdődött az új kolostor építése. Végső zarándoklatra akart menni, ez lett életének utolsó útja. Vissza már halottaskocsin hozták. Melchiornak muszáj volt megkérdeznie Hinricustól: – Barátom, mondd, nem tudod, hogyan halt meg Bruys úr? – Nem, Melchior, nem tudom – vágta rá gyorsan a szerzetes. – Tudom, mi jár a fejedben. Hajlamos vagy mindenütt gyilkosságot szimatolni. De nem, Bruys úr végelgyengülésben halt meg, Isten magához szólította, mert ideje letelt. Régóta tudta, hogy nincs már neki sok hátra, eljött a kolostorba, és lemásoltatta magának a haldoklás és meghalás művészetéről szóló könyvet, mert annak bölcs tanításait követve akart fölkészülni a halálra… – Tudom – bólogatott Melchior. – Kétségtelenül tudós könyvről van szó, és hasznos tanácsokkal látja el a haldoklót, miben találjon vigaszt, és hogyan készüljön fel a másvilágba való átköltözésre. – Pontosan. Kiváló könyv, és Bruys úr abban reménykedett, hogy otthonában éri a halál, életerejének utolsó cseppje a Proficiscere anima Christiana imádságában oldódik majd fel, amit a Szent Miklós-templom plébánosával közösen szeretett volna elmondani, könyörögve mindazon szentekhez, akik életében olyan sokat jelentettek neki. Néha eljött tanácsért a kolostorba, hogyan óvakodjon életének utolsó napjaiban az öt ördögi kísértéstől. De Istennek más volt az akarata, Marienthalban halt meg, zarándoklat során, utolsó perceiben szolgája és az épülő kolostor apátnője volt mellette. Tudom, mert megüzenték Marienthalból. – Mégis – mondta Melchior. – Tudjuk, hogyan akart meghalni, azt is tudjuk, hogy öreg volt már, és gyenge, azt azonban nem tudjuk, hogyan halt meg végül. Hinricus elmarasztalóan ingatta a fejét, mintha fájna neki barátjának gyanakvása. – Mi ébreszt benned kételyeket, miért szimatolsz újra gyilkossá-


61

got? – kérdezte végül. – Szent Kozma kegyelmezzen nekem, ha tévedek! Nem tudok választ adni a kérdésedre. A világban túl sok a gonoszság, amit azonban az emberek olyan kiválóan tudnak palástolni. De hallgass ide, van néhány dolog, ami véleményem szerint összefügghet egymással! Grote toronyparancsnok és Bruys kereskedő úr szinte ugyanakkor halnak meg – Bruys nappal, Grote éjjel, bár Grote ezt még nem tudhatja. Grote azt állítja, hogy előző éjszaka látta a Kerekeskút utca lidércét, és kegyelmet kér Istentől Bruys úr számára. Volt egy nő, Magdalena, a kurtizán, aki egykor Bruys úrnál szolgált, és aki ugyanígy állította, hogy látta a Kerekeskút utca lidércét, másnapra pedig belefulladt a kútba – talán hallottál is róla. Ezek a kísértethistóriák az Unterrainer-házhoz kapcsolódnak, mely Goswin úr háza mellett áll, közte és Bruys úr között pedig egyszer régen, még vagy húsz esztendővel ezelőtt komoly viszály támadt. Mindennek a tetejében az éjszaka a városi őrség egy fiatal csavargó vagy koldus holttestére bukkant az Unterrainer-ház előtt, akinek nemi szervét levágták, és akit sem én, sem az őrök nem láttak soha azelőtt. Hinricus keresztet vetett, és gyorsan elmormolt egy imát. – Ha nem csal az emlékezetem – folytatta Melchior –, az Unterrainer-ház rémmeséje egészen régre nyúlik vissza, és köze van még a domonkosokhoz is, igaz? – Így van – szólalt meg végre Hinricus. – De mindez tényleg nagyon régen történt. Ne háborgasd a holtakat, Melchior! Gondoskodjon róluk az Úristen és az ő angyalai! Hadd nyugodjanak békében a halottak lelkei! Melchior mélyet sóhajtott, és ivott egy korty sört. Majd így szólt: – De vajon a holtak lelkei sem fogják háborgatni az élőket?

62

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

7 A Vörös kolostornál Augusztus havának 4. napján, délben

V

ÖRÖS KOLOSTORNAK Tallinn egy szerény külsejű, egyemeletes házát nevezték a Kovácsok kapujától kelet felé vezető, a városfal tövében megbújó keskeny utcácskában, ahol a városi tanács jóváhagyásával és a város népének örömére néhány egyedülálló aszszonyszemély nagylelkűen kínálta bájait a férfiaknak. Nem volt még a földkerekségen olyan nagyobb, jelentős város, amely meglett volna ilyen intézmény nélkül, így hát nem lehetett meg Tallinn sem, ez a csorba kiküszöbölhetetlen volt, mert ahogy nem egy szentatya elismerte, ha nincsenek kurtizánok, akkor a hús vétke minden kezdeményezést felemészt. Mikor az Antwerpen városából származó kereskedő, Cornelis de Wrede ezen az augusztusi napon megint csak azon kapta magát, hogy a Vörös kolostor felé tart, arra gondolt, hogy két olyan dolgot is tesz, amitől anyja, apja és bácsikái óva intették volna. Veszélybe sodorja a családi vállalkozást, és egy kurvát szeret. Az első kérdés egyébként egyszerűbb volt, mert Cornelis meg volt róla győződve, hogy amit tesz, az helyes és szükséges, és hogy épp ezért küldték őt ebbe a távoli Tallinnba. Ha egyedül vagy, egyedül kell döntéseket hoznod és felelned értük. Cornelis nem félt a felelősségtől, kész volt vállalni, ha a helyzet rosszra fordulna. A másik ügy már keményebb diónak ígérkezett. Apja Antwerpenben kinézett számára egy kifogástalan családból származó menyaszszonyt, egy jólnevelt, erényes és mindennek a tetejébe szemrevaló kisasszonyt. Egy antwerpeni kereskedő lányát, aki ráadásul hetedik gyermekként látta meg a napvilágot, ami biztosíték volt arra, hogy a nők ebben a családban szülnek, úgy, ahogy az meg van írva, és a le-


63

ányzó széles csípője és nagy, bimbózó keblei a de Wrede nemzetségnek is hosszú jövendőt ígértek. Ám Cornelis ezen a nyáron rádöbbent Tallinnban, hogy egyetlen más nőt sem szeretne az ágyába egy Hilde nevű szajhán kívül, aki a Vörös kolostorban fogadta a férfiakat, és szívesen beleegyezett Cornelis ajánlatába, hogy felhagy a kurválkodással, a biztonság kedvéért elzarándokol Aachen városába, és ciliciumot visel, majd ilyenképp bűneitől megtisztulva Cornelis szülei elé járul, és… És hogy innen hogyan tovább, azt Cornelis de Wrede még nem tudta. Ezután jön majd a neheze, mert apja hajthatatlan, erős akaratú férfi lévén egy ilyen házasságba semmiképpen sem egyezne bele, legalábbis első próbálkozásra biztos, hogy nem. A továbbiak viszont attól függnek, hogyan boldogul Cornelis legfontosabb tallinni feladatával. Ha ezt sikerül teljesítenie, talán apja még afölött is hajlandó szemet hunyni, hogy fia egy volt kurtizánt vegyen feleségül. Külhoni kalmárként Cornelisnek Tallinnban csatlakoznia kellett a Feketefejűek Testvériségéhez, így jobban elboldogult, sokkal könynyebben köthetett ismeretséget és üzletet a városiakkal. Különös egy társaság volt a feketefejűeké. Az ide tartozó fiatalemberek közül sokan hozzá hasonlóan külhonból érkeztek, német városokból vagy Burgundiából, de volt, aki Svédországból vagy Rigából. Többségben voltak azonban a helyi kereskedők fiai, azok, akik még nem nősültek meg, nem voltak városi polgárok, és nem vezettek önálló vállalkozást. A feketefejűek szoros kapcsolatot ápoltak a domonkosokkal, azok Szent Katalin-templomában céholtárt tartottak fenn, hatalmas lakomákat csaptak, és harci játékokat szerveztek, céhházukban kocsmát üzemeltettek, és ők tűntek a város legvidámabb társaságának, tisztelték és számon tartották őket, jó viszonyban voltak a Nagy Céhhel, a városi tanáccsal, sőt még a lovagrenddel is, amely ezen a vidéken uralkodott… már amikor épp nem a püspökökkel háborúzott. A feketefejűek nevéhez egy régi titok is fűződött, valami nagyon kellemetlen, amiről nem szívesen beszéltek, és amit többségük csak mások elmondása alapján ismert. A söröskorsó mellett Cornelis mégis kiszedett cégtársaiból egyet s mást. Vagy egy évtizeddel azelőtt történhetett, mikor a Feketefejűek Testvérisége még fiatal volt, és egy Kölnből érkezett bizonyos Clawes Freisinger állt az élén. Valójában ez a Freisinger volt az, aki életet lehelt a céhbe, a régi, de szinte csak nevében létező testvériséget egyesítette a Nagy Céh fiainak társaságával, és a feketefejűek neki köszönhetően váltak az-

64

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

zá, akik most is voltak. Ám ezután Freisinger eltűnt a városból, hogy hová vagy miért, azt senki nem akarta megmondani, talán nem is tudták. Néhányan azt hajtogatták, hogy Freisinger még biztosan visszatér egyszer Tallinnba, mert van itt egy kis elintéznivalója, valakiért bosszút kell állnia. Aztán volt itt még valami ősi rejtély, amiről a jelenlegi feketefejűeknek fogalmuk sem volt, de ami Freisingernek kis híján az életébe került. És mindebben szerepe volt Tallinn patikusának, Melchiornak, aki leleplezett egy bűncselekményt. Az a patikárius egyébként is furfangos fickó hírében áll, gyilkosságok felderítésekor pedig állítólag különösen jól vág az esze. Ezt az embert szemmel kell tartani, határozta el Cornelis. Ekkor azonban már a Vörös kolostor előtt állt, szíve vadul vert, tenyere izzadt. Aznap nem is evett még rendesen. Szolgálók, parasztok, zsákkészítők és más effélék haladtak el mellette, néhányan kárörvendő pillantást vetettek rá. Váratlanul felpattant a bordélyház ajtaja, és pompás vörös kalapban egy nemesember lépett ki rajta, aki bizalmatlanul mérte végig Cornelist. A kalap igencsak drága mulatság lehetett, Tallinnban kevesen hordtak ilyet, annál többen Flandriában, igen, ott volt divatban, a tehetősebb városi polgárság ilyenben páváskodott. Ez az ember talán Greyssenhagen lehet, a város környéki vazallus, ugrott be de Wredének. Kissé meglepte, hogy ez az előkelő úr is bordélyba jár, de hát mindannyiunknak meglehet a maga kis szórakozása. A város ellenezte, hogy házas polgárok és a papság tagjai a nyilvánosházat látogassák, de a lovagrend hűbéreseire Cornelis tudomása szerint nem vonatkozott ilyesfajta tilalom. A lovag még egy gyanakvó pillantást vetett a flamand kalmárra, majd a Kovácsok kapuja felé vette az irányt. Valójában Cornelisnek ekkor épp egy másik, egy valódi kolostorban lett volna dolga, a szent nővérek és Szent Mihály apácakolostorába kellett volna ellátogatnia, hogy kipuhatolja, van-e valami alapja annak a beszélgetésnek, melynek előző nap volt fültanúja a Kovácsok kapuján túli kocsmában, ahol Dorn, a városi bíró egy toronyparancsnok halálát ecsetelte: – Olyan volt az ábrázata, mint aki kísértetet látott. Erre mit hallok Melchiortól – szegény Grote benézett a patikába is, és mikor Melchior gyanútlanul megkérdezte, hogy talán csak nem látott a toronyparancsnok úr kísértetet, az halálra rémült. Mintha tényleg látott volna valami síron túlit, irgalmazzon nekünk a Szent Szűz… Ezek voltak a bíró szavai, melyek hallatára Cornelis egészen liba-


65

bőrös lett. Ki kell derítenie, mi lehet ebben az igazság, el kell mennie oda, ahol a toronyparancsnokot utolérte a halál. Ebbe a kolostorba is egy kísértet után kutatva csöppent Cornelis először, Magdalena, a kurtizán után nyomozott, aki azt híresztelte, hogy kísértetet látott, aztán belefulladt a kútba. Ez még tavasszal történt, ekkor lépte át első ízben a Vörös kolostor küszöbét, leszurkolta a szükséges összeget, hogy választhasson a fogadására összegyűlt lányok közül, ekkor esett pillantása először a hirtelenszőke Hildére. A nő szemében játékos tűz lobogott, vidám volt, kedves és csábító, és bár Cornelisnek eredetileg nem állt szándékában egyetlen kurtizánnal sem ágyba bújni – vagy legalábbis ezzel áltatta magát abban a pillanatban minden kétsége eloszlott, és kisöpörte fejéből a jövendő hitvese iránti hűséget. Nem is gondolt akkor már semmire, még az előtte álló feladatra sem, amivel apja megbízta, mikor Tallinnba küldte, fizetett, és Hilde szobájába vezettette magát, ahol egy tetűrágta szalmazsákon kívül más bizony nem volt. Hilde lassan lecsúsztatta válláról az ingét, ott állt előtte anyaszült meztelenül, egyenes, a fehérségig világos haja vállára omlott, kicsiny, hegyes mellei cirógatásért esedeztek, széles csípője várta az ölelést, simára borotvált szemérme pedig csókok áradatát követelte. Alacsony növésű volt, vagy egy fejjel alacsonyabb Cornelisnél, és birtokában volt mindannak, amit egy férfi megkívánhat egy nőtől. Még fogai is hófehéren csillogtak, nem úgy, mint a kurtizánok többségének. Hogyan került Hilde a nyilvánosházba, Cornelis előtt rejtély maradt. Hilde három különböző történetet mesélt erről, melyekben csak az volt a közös, hogy mindez gonosz emberek lelkén szárad, akik kárát kívánták, és örökségéből kiforgatták, mert korántsem lehetetlen, hogy Hilde egy gazdag gróf leánya a tenger túlpartjáról. De a bosszú és az igazságtalanság megtorlása – talán nem épp ezek álltak olyannyira közel Cornelis szívéhez? Attól a naptól fogva Cornelis teljesen meg volt babonázva, minden héten szakított időt, hogy betérjen a Vörös kolostorba, ahol soha egyetlen más lányt sem választott. Tallinnban kiépítette kapcsolatait, kalmárokat keresett, akik vidékről gabonát hoztak, amit ő fölvásárolt, hogy aztán Flandriába továbbítsa, orosz kereskedőkkel üzletelt, akik tudták, hol lehet olcsón prémet kapni, és olyanokat is, akik flamand kelmét, üveget vagy fűszert vettek tőle. Ügyes ember volt, sok dolga akadt, de egyik héten sem felejtette el felkeresni Hildét vala-

66

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

milyen ajándékkal, egy hajtűvel vagy valamilyen nyalánksággal. Lassacskán elkezdték tervezgetni a jövőt. Cornelis titkos menyasszonyaként magával szerette volna vinni a lányt Antwerpenbe, és Hilde azt kérdezte, hogy ott majd viselhet-e ékszereket és prémeket, amit Tallinnban nem tehetett meg, akkor sem, ha kapott ilyet. Ezek után az ajándékok mellé annak az ígéretét is megkapta, hogy Flandriában majd hordhatja őket. Előző héten Cornelis de Wrede alkut kötött a Vörös kolostorral, hogy kiváltja onnan Hildét, előre kifizeti érte a koszt-kvártélyt, ha a lánynak többé nem kell más férfiakkal hálnia, és amint Cornelis elintézte tallinni ügyeit, magával viszi. Álom volt ez, amit nem lesz könnyű megvalósítani, de az emberek vajon nem épp álmaiktól vezérelve vitték-e véghez mindig életük legfontosabb tetteit? Hildéért magas árat kértek, ez a pénz pedig nem Cornelisé volt, hanem apja és bácsikái kereskedelmi társaságáé, mégis megígérte, hogy leteszi az összeget. Ahogy átlépte a ház küszöbét, az intézményt vezető vénasszony ravaszkás mosollyal üdvözölte: – Az úr ma igazán korán érkezett – károgott reszelős hangján, és förtelmesen vigyorgott hozzá. – Nem is vártuk. – Hol van Hilde? – kérdezte Cornelis. – Ó, Hildécskének vendégei vannak… – válaszolta a vén boszorkány utálatos kuncogással. – Orosz kereskedők. Többen szerettek volna egy lánnyal hálni egyszerre, egyikük már járt korábban Hildécskénél, most pedig vele voltak a barátai is, jaj, hát milyen gyakran jutnak ők el ide, Tallinnba… Cornelisnek véres ködfüggöny ereszkedett a szeme elé, keze görcsbe rándult, és kis híján magától megindult a vén satrafa torka felé. Hangja elcsuklott, nem kapott levegőt. – De hiszen megegyeztünk! – kiáltott föl végül. – Én pedig megtiltottam, megtiltottam, hallod-e, te vén kurva, megtiltottam, hogy más férfiakkal háljon! – Jaj, ne haragudjon már ennyire az úr! – felelte a szipirtyó, riadtan hadonászva. – Az úrnak nincs oka aggodalomra, így is jó vásárt csap Hildécskével Flandriában, még vagy tíz évig kitart mostani szépsége, akár püspökök is szívesen hancúroznának vele, úgy bizony! Szép summát fog az úr kapni érte. – Megtiltottam! – üvöltötte Cornelis torkaszakadtából. – Ó, hát ugyan mit tilthat meg az úr, ha egyszer Hildécske maga


67

akarta, hiszen neki is meg kell keresnie a betevőjét. Az orosz kalmárok szépen fizetnek, mi pedig csak nem fogjuk meglesni, mit is csinálnak ott egyszerre annyian… Cornelis ellökte magától a vénasszonyt. Már rohant volna Hilde szobájába, mikor rádöbbent – még a féltékenységi dühroham közepette is rádöbbent –, hogy valójában ő sem szeretné látni, mit művel Hildével egy csapat szőrös, mosdatlan orosz kereskedő. Ebben a pillanatban egyszerre maga előtt látta apját, ahogy ujját intőn fölemelve így szól hozzá: – Minden szentekre, fiam, talán nem figyelmeztettelek, hogy a szajha mindig szajha marad? Csak a pénzed kell neki, nem egyéb. Így hát megállt a bordélyház tágas előterében, és ekkor már tudta, hogy csúnyán átverték. Nem azért küldték Tallinnba, hogy a helyi kurvákból önzetlen nőket varázsoljon, más céllal érkezett. – Az utolsó fillérig visszafizetsz nekem mindent! – sziszegte a rémült banyának. – Máskülönben a városi tanács tudomására hozom, hogyan űznek orosz kereskedők szodómiát ebben a házban a te jóváhagyásoddal. – Az ég szerelmére! – sápítozott a vén csoroszlya. – Pontosan! – erősítette meg Cornelis, és hozzátett néhány szaftosabb flamand kifejezést. Hegyeset köpött, és bevágta maga után az ajtót. Hilde iránt érzett szerelme úgy szertefoszlott egy pillanat alatt, mintha soha nem is lett volna. Más az ő feladata Tallinnban. El kell mennie az apácakolostorba, utána pedig fel kell keresnie azt a boszorkányt, aki megidézi a holtak szellemét.

68

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

8 A ciszterciták Szent Mihályról elnevezett apácakolostoránál Augusztus havának 4. napja, délután

M

ELCHIOR A DOMONKOSOKTÓL nem ment egyenesen haza, hanem nekivágott a hegynek, és keskeny utcácskákon Szent Mihály apácáihoz bandukolt. Az út nagyon is ismerős volt számára, hiszen évek óta szívesen elidőzött az apácakolostor serfőzdéjének ivójában, mentával ízesített sört kortyolgatva és jókedvűen diskurálva. A serfőzde ivója szinte pontosan a Quad Dack-torony tövében volt, melyek parancsnoka, Grote olyan szerencsétlen véget ért. Az apácáknak nagy birtokuk volt Tallinnban, és már azelőtt itt voltak, hogy a lovagrend újfent magához ragadta az uralmat a városban és Lívföld nagyobbik részén. Melchior tudomása szerint a ciszterciták már akkor letelepedtek Tallinnban, mikor a városfalnak még híre-hamva sem volt. Majd mikor néhány száz évvel ezelőtt elkezdődött ennek az építése, az apácák tulajdonában maradt néhány nagyobb legelő, egy erőd és attól kijjebb a templom. Később azonban, ahogy az erődöt egyre nagyobbra, a templomot pedig egyre magasabbra építették, az apácákat is körbekerítették a városfallal, melynek építéséért nekik maguknak kellett fizetniük. Most a ciszterciták temetője és kertjei a templomtól délre és keletre terültek el, zöld foltokként a szürke kőtenger közepette. A birtokot alacsony kőkerítés határolta a Széles utca felől. A városfalon kívül voltak az apácák legelői és kertjei, elnyúltak egészen a Süstermayernek nevezett elővárosig, a szegényebb nép kocsmákban bővelkedő szálláshelyéig. A város és a kolostor tulajdonában álló területek folyamatos vita tárgyát képezték a városi tanács, a kolostor és a lovagrend között, különösen olyankor, amikor a városfal magasításra és erősítésre, a tornyok pedig bővítésre szorultak. Az apácák néha arra hivatkozva


69

próbáltak a feladat alól kibújni, hogy nincs pénzük, és ha egyszer a fal a városé, akkor építse csak a város! A városi tanács erre rábólintott, hogy rendben, átvállalják az építkezést, csak akkor foglaltassák szerződésbe, hogy azok a területek, melyeken a városfal áll, a város tulajdonát képezik, hasonlóképpen a falon kívül elterülők is. Erre az apácák hevesen tiltakoztak, és meglobogtatták azt az adománylevelet, melyben a dán király nekik ajándékozta a szóban forgó területeket. Mire persze a harjui és virui vazallusok is felemelték a szavaikat, hogy milyen jogon meri a város a kolostor földjére és vagyonára rátenni a kezét. Döntőbírónak a lovagrendet kérték fel, mely igencsak nehéz helyzetben volt, mert a kolostorban élő apácák többsége a harjui és virui vazallusok és földesurak családjából származott, akik hűségesen szolgálták a lovagrendet, és akiknek privilégiumait a rend biztosította, ahogyan a város is. Így a komturnak nem kevés agyafúrtságra és egyszersmind rugalmasságra volt szüksége, hogy a viszálykodókat keresztény szellemben, ahogy illett, összebékítse. Ezen torzsalkodásoktól eltekintve Szent Mihály apácái hozzátartoztak a városhoz, és a város népe szívébe fogadta a kolostort. Az utóbbi években a lovagrend és néhány kereskedő kívánsága, mi szerint újabb kolostor építésére kerüljön sor Tallinnban, még jobban összekovácsolta a városi tanácsot és az apácákat, a lovagrendtől pedig kissé eltávolította őket. A tanács és az apácakolostor érthető módon közös álláspontot képviseltek, amely szerint nincs szüksége a városnak egy harmadik kolostorra, mert azt mind a három megsínylené. Melchior végigsétált a Széles utcán, és belépett az alacsony kőkerítésen nyíló hátsó tölgyfa kapun. A kolostor területe valóban nagy volt, az apácák mindenképpen kényelmesebben éltek a domonkosoknál, és itt is állandó lázas építkezés folyt, mint bárhol máshol Tallinnban. Alig néhány éve, hogy elkezdődött az új refektorium építése, és a munka még mostanra sem fejeződött be, bár időközben leállt, mivel a város elcsábította tőlük a mestereket, nagyobb fizetséget ígérve nekik a Tengeri kapu építésénél és a kikötőbeli bővítéseknél. Aki nyugat felől lépett a kolostor területére, távolabb az impozáns városfal belső oldalát és a tornyokat láthatta, melyek előtt a torony nélküli Szent Mihály-templom állt néhány más négyszögletes épülettel, a kolostori tanácsteremmel és az apátnő házával. Az érkezőnek először át kellett sétálnia a kerten, gyümölcsösön és a legelőn. A köves, tisztának nem nevezhető, lármás utca után a kapun belépve

70

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

csodálatos béke és csend fogadta a látogatót, mintha a városból egy ugrással vidékre szökkent volna, gyönyörű rétek, pásztorok, almafák és madárdal közé. A kolostori levegő, gondolta Melchior. A kolostori levegő valahogy mindig különleges, ahogy különleges a városi levegő is. Tovább lépegetett az ösvényen, meghajolt a kertben dolgozó világi nővérek előtt, majd miután a templomhoz ért, el kellett sétálnia az építés alatt álló új refektorium és az almáskert között, mígnem végül a Louenschede-toronyhoz érkezett. Körülbelül idáig nyúlt a régi városfal, melyet északon már le is bontottak. A kolostor kertjei tovább folytatódtak, egészen a kötél-hegyi istállókig és házakig. Megállt, és egy pillanatra elgondolkodott. Dorn elmondása alapján Tobias Grote a falak közé zuhant. A falak közötti telekre épp innen lehetett bejutni, ahol a régi városfal véget ért. A falak homokos, kavicsos, elgazosodott senkiföldjét zártak közre. A régi városfal a kolostor belső udvarát vette körül, ahol különféle kisegítő épületek álltak, az apácák által használt szauna, serfőzde, ivó, mosókonyha, csűrök, fáskamra, kovácsműhely és miegyébb. A régi falat hozzáépítették a kolostor épületéhez, így onnan, ahol a patikus ekkor állt, nem lehetett bejutni a belső udvarra. A senkiföldjéről azonban az almáskerten átvágva az ember a kötélhegyi istállókhoz érkezett, ahol a kolostor területét alacsony fal határolta, melyen egy kis kapu nyílott. Éjszakára ezt ugyan bezárták, de nem volt nehéz átmászni a falon. A senkiföldjéről a városfalra és a Quad Dack-toronyhoz azonban nem lehetett eljutni, mert az egyetlen bejárat a kolostorudvarról nyílt. Melchior álldogált, és azon morfondírozott, vajon mit láthatott itt a rátermett toronyparancsnok, ami úgy elborzasztotta. Kísértetet? Miért rémítgetne az Unterrainer-ház kísértete – ha egyáltalán létezik – a szent nővéreknél egy toronyparancsnokot? De ha egyszer már eljött idáig Melchior, hát belépett a falak közötti telekre, és körbenézett. Valóban végtelen csendesség honolt itt, alig rezzent a levegő. A délutáni kánikula átforrósította a kőfalat. Mást nem is lehetett hallani, csak a fák hegyén meg-megmozduló levelek halk susogását és tücsökciripelést a kertek felől. A városfalat belülről boltívek erősítették, ezek tartották a fa mellvéddel ellátott védelmi emeletet, ahonnan Grote lezuhant. Ez az emelet nem volt valami magasan, állapította meg Melchior, de ha valaki elég szerencsétlenül talált onnan


71

leesni, fejjel lefelé vagy egy kőre, az halálra zúzhatta magát. A védelmi emeletre a Quad Dack-toronyból és a szomszédos toronyból is fel lehetett jutni, mely a Quad Dack és a Louenschede között állt, és amit Apácamögöttes-toronynak hívtak. Melchior megvonta a vállát, és szemügyre vette a földet. Valahová ide zuhant Grote. A talaj egyenetlen volt, göröngyös, tele murvával, pocsolyával, gazzal és kecskebogyóval, a fal tövében egy bűzös macskatetem hevert. Melchior felidézte a Dorn által mondottakat, és öszszeráncolta a homlokát. Grote holtteste a hátán hevert, arcára fagyott rémülettel bámulva az eget, véres fejjel és ripityára tört csontokkal. Eszerint zuhanás közben be kellett vernie a fejét egy kőbe. Melchior ilyen követ keresett, és végül meg is találta a régi fal tövében. Bárhogy is meresztgette a szemét, ez tűnt az egyetlen nagyobb kőnek a területen – vagy három férfitenyérnyi nagyságú, hosszúkás darab, melyen valóban rászáradt vér éktelenkedett. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy ebbe sehogyan sem vághatta be Grote a fejét. Ráadásul hogyan üthetné be az ember a homlokát bárhová is, ha egyszer a hátára esik? Ezen elgondolkozott, majd úgy döntött, hogy megpróbál felmászni a kőfalra. Erről az oldalról ez nem volt kivitelezhető, mert az Apácamögöttes-toronynak nem volt bejárata a város felől, a Louenschede-torony alsó kapuja pedig zárva volt, ahogy valószínűleg lennie is kellett. Melchior dörmögött magában, majd a kolostori épületeket megkerülve visszatrappolt a templom ajtajáig, de mivel odabentről az apácák éneke szűrődött ki, meggondolta magát, a Széles utca felől ismét keresztülvágott a kerteken, és nemsokára újfent belépett a klastrom főkapuján a belső udvarra. Ezt az utat jól ismerte, hiszen itt volt szeretett serfőzdéjének ivója, ahová most is betért. A kocsmát Gude világi nővér vezette, egy középkorú, tenyerestalpas nőszemély, karja, akár a tölgyfarönk, arca kerek, mint egy nagy tök. Gude a lovagrend valamely Tallinntól keletre fekvő birtokáról származott, ahol férjével egy vazallus kastélyában szolgáltak. Mikor a férfi meghalt, Gude minden földi vagyonát eladta, és a földesúr engedélyével Szent Mihály kolostorába vonult. Itt főzött az apácákra, dolgozott a kertben, leginkább azonban sört mért a kocsmában. Nehéz lett volna nála rátermettebb asszonyszemélyt találni erre a feladatra, mert ha kellett, tenyerével úgy betakart egy-két férfit, hogy az összecsókolózott az anyafölddel, hangja pedig olyan erős volt, hogy ha elkiáltotta magát, mindenkinek elakadt a szava rémü-

72

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

letében. Ezen képességeire szükség is volt a klastromi kocsmában, mert a szent nővérek rendszerint később fejezték be az italmérést, mint ahogy azt a városi tanács illendőnek tartotta. Olykor megesett, hogy a férfiak esténként túl nagy lármát csaptak az apácáknál, Gude ilyenkor különösen belevaló nőszemélynek bizonyult, és seperc alatt lecsendesítette őket. A sörmérésből pedig csinos bevétele származott a kolostornak. Néhanapján, ha a városi tanácsnak nézeteltérése akadt az apácákkal, Wentzel Dornnak fel kellett kerekednie, hogy bírságot hajtson be a klastromon, mivel túlságosan kései óráig mérték itt az italt, és háborgatták a város éjszakai nyugalmát. Dornnak ehhez érthető módon nem igazán fűlött a foga, mert időnként ő is szívesen elüldögélt a serfőzde ivójában, a tanács határozatát azonban mégiscsak kénytelen volt végrehajtani. Melchior keresve sem találhatott volna Gudénál alkalmasabb személyt, akitől a kolostori pletykákat kipuhatolhatta. Így hát ezen a délutánon bátran lépte át az ivó küszöbét, hangos kiáltással köszöntötte Gudét, és kért egy kupával az apácák mentával kellemesen ízesített söréből. Nem voltak itt sokan, néhány kötél-hegyi takács, egypár csizmadiasegéd és nyergesmester, az egyik hátsó asztalnál pedig egy külhoni kalmárt pillantott meg Melchior, akivel talán a feketefejűek céhházában rendezett mulatságokon találkozott néhány ízben. Ha jól emlékezett, Antwerpenből jött, és talán Wredének hívták. – Patikárius úr, ezt a meglepetést! – rikkantotta el magát Gude üdvözlésképpen. – Már vagy egy hete nem láttuk. Kiszáradt a torka, igaz? Erre még én is tudok gyógyírt, sokkal jobbat, mint egy kupa mentasör. – Vajon mit? – kérdezte Melchior. – Két kupa mentasört, Szent Mihály áldásával főzve – válaszolta Gude, töltött is a hordóból, és a habzó kupákat letette a patikus elé. – Ez ellen egy szavam sem lehet – nevetett Melchior. Gude rögtön faggatni kezdte, hogyan cseperednek a gyerekek, mint szolgál Keterlyn asszony egészsége, és egyáltalán, mi újság a Kerekeskút utcában. Miután Melchior mindenről részletesen beszámolt, biztosítva Gudét, hogy az ikrek szépen cseperednek, Keterlyn a legjobb kedvnek és egészségnek örvend, ő is érdeklődött az apácáknál történt eseményekről, és rögtön rákérdezett a szomorú esetre, Tobias Grote úr szerencsétlen balesetére és halálára.


73

– Ne is mondja, tegnap egész nap hullott a könnyem, mint a záporeső – válaszolta bánatosan a világi nővér. – Bizony, lezuhant és szörnyethalt, pedig milyen ügyes és értelmes ember volt, azt se lehet mondani, hogy benne járt volna a korban, hogy ideje letelt volna. Borzalmas egy história. Miért kell ilyen értelmetlen halált halnia bárkinek is? – Erre én sem tudom a választ – hümmögte Melchior. – Na de mit hallottam magától a bíró úrtól, talán a nővérek, akik rátaláltak, maguk is látták, hogy arca eltorzult a rémülettől, mintha kísértetet látott volna. – Jaj, így volt, bizony! – kiáltott fel Gude. – Az apácákat majd kitörte a frász, mikor meglátták. – És ez nem elég – folytatta Melchior –, Grote úr halála előtt azt mesélte többeknek is a városban, hogy látta a Kerekeskút utca lidércet. Most mondd meg nekem, mit gondoljak erről én, aki egész életemben a Kerekeskút utcában laktam, és nem találkoztam egyetlen lidérccel, de még egy árva kobolddal sem? – A patikárius úr annak a becstelen nőszemélynek a szellemére gondol? Ó, jaj, én is hallottam róla, de látni nem láttam, óvjanak meg ettől az angyalok! – Arról lehet szó, igen – jelentette ki Melchior, bár pontosan nem emlékezett, miféle kísértetnek kellett az Unterrainer-házban garázdálkodnia. Fél füllel hallott ezt is, azt is. – Bizony, bizony, senki nem tudhatja előre, miféle halál vár rá – sóhajtott föl Gude. Melchior ekkor oldalra pillantott, és tekintete váratlanul találkozott a flamand kereskedőével. Melchior összerezzent. A flamand, aki a patikus érkezésekor söröskupája fölött gubbasztott, most fölemelte a fejét, és Melchiort nézte. Nem is nézte, inkább rátapadt pillantásával, egész lénye pattanásig feszült, mint az íj idege. Az összpontosít ennyire, aki görcsös igyekezettel hallgatózik. Amikor Melchior odanézett, a flamand gyorsan elkapta róla a tekintetét, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Melchior ne vette volna észre. Ez a bizonyos Wrede – Melchiornak ekkor eszébe jutott, hogy talán Cornelisnek hívták, Cornelis de Wredének – izgatottan próbálta kihallgatni beszélgetésüket. Melchior előrehajolva felé fordult, de a feketefejű rá se hederített. Láthatólag az ablak túloldalán ragadta meg valami a figyelmét, gyorsan kiürítette a kupáját, és távozott. – Ez a feketefejű gyakori vendég itt? – kérdezte Melchior Gudétől. – Az az úr, aki úgy beszél gyönyörű németséggel, mintha galam-

74

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

bok fészkelnének a torkában? Nem, tegnap jött ide szaglászni, azelőtt nem láttam. – Szaglászni? – kérdezte Melchior felélénkülve. – Mi után szaglászhatott itt? – Azt én nem tudhatom, de egyre a kolostor körül kódorgott, aztán bejött az ivóba, hogy kapni-e itt sört – komolyan mondom, mint akinek nincs ki mind a négy kereke –, hogy kapni-e sört a kocsmában. Hát mondja meg nekem valaki, mégis, mi a jó búbánatot áruljunk itt, szopós malacokat, vagy mit? A tökkelütött fajtáját! Na de ezek a flamandok már mind ilyenek. Aztán meg – az ám, bizony, kérdezősködött a szerencsétlen toronyparancsnokról. – Azt a mindenit! – dünnyögte Melchior. – Grote úr ismerőse lett volna? – Nem tudom, Grote mindenesetre sosem említette. – És mit kérdezett Grotéról? – Hogy hogyan pottyant le a toronyból, és így tovább – csacsogta Gude. – És vajon hogyan pottyant le onnan a toronyból? – kérdezte Melchior. – Ez engem is érdekelne. – Az ég szerelmére, én talán végignéztem? – kiáltott föl Gude. – Jóval az esti mise után kellett történnie, mikor a kocsma már zárva volt, és a nővérek mind aludtak. Gude elmondta, hogy Grote meglehetősen gyakran üldögélt itt, a nővérek kocsmájában, de biztosan máshová is eljárt, nehogy az apátnő megsejtse, hogy túlságosan gyakran issza itt a sörét ahelyett, hogy a kolostor udvarán tenné a dolgát. Gude azonban sosem látta a flamand feketefejűvel diskurálni, egyáltalán, azelőtt nem is látta azt az embert, tegnap járt itt először, aztán ma újra. Melchior megint megpróbálta a kísértetre terelni a szót, de a nyergesmesterek újabb sört rendeltek. Melchior még rákérdezett, nem mondott-e Grote halála előtt bármit is Gudénak a kísértetekről, de Gude úgy bámult rá, mint egy félkegyelműre. Melchior gyorsan rávágta, hogy csak úgy, minden különösebb ok nélkül érdeklődött. Gude elég pletykás nőszemély hírében állt. Néha ennek hasznát vette, arra viszont semmi szüksége nem volt, hogy mindenféle mendemondák keringjenek róla a városban. Kilépett az ivóból, és mielőtt hazaindult volna, úgy döntött, hogy szétnéz még egy kicsit a Quad Dack-toronynál. Innen, az udvarról, a régi városfal mögül nézve valóban nem tűnt valami magasnak a gyi-


75

lokjáró, de tisztában volt vele, mennyire csalóka a magasság megítélése lentről. A Quad Dack-toronyba csak a kolostor udvaráról lehetett bejutni, Melchior indult is, megmászta a lépcsőt, és nekifeszült a nagy, nehéz, kattogó ajtónak. Jól sejtette, az ajtó zárva volt, és néhány ács, aki a kolostor fáskamrájánál dolgozott, leplezetlen kíváncsisággal szemlélte próbálkozását. Nem volt mindennapi látvány, hogy a város patikusa föl akar mászni a városfalra. Melchior azonban továbbment az apácák szaunája mögé a következő toronyhoz, mert úgy látta, hogy annak az ajtaja egy résnyire nyitva van. Ezt a tornyot egyszerűen Szauna-toronynak is nevezték, a Quad Dacknál sokkal keskenyebb volt, és kevésbé ellenálló, de lehetett is, mert Melchior hadászati ismeretei alapján a Quad Dack és a Szaunatorony után következő, az Apáca-torony is fel volt szerelve ágyúkkal. Két masszívabb ágyútornyot nem volt érdemes túl közel építeni egymáshoz. A Quad Dacknak valójában nagynak és erősnek kellett lennie, de a Quad Dack nevet hézagos, beázó tetejével érdemelte ki, melynek javíttatására az apácáknak nem sikerült a szükséges pénzt előteremteniük. Olykor-olykor „Grote tornyának” is nevezték, de a városiak többnyire inkább Quad Dack-torony néven ismerték. A Szauna-torony közelében állt még néhány omladozó fáskamra és az apácák szaunája, melyet Melchior emlékezete szerint a városi tanács már rég le akart bontatni, hogy hozzá lehessen férni a városfalhoz, ami már igencsak rászorult a megerősítésre és magasításra. Az apácák ezt érthető módon ellenezték. A szauna mögött ismét az apácák kertjei következtek, melyek elnyúltak egészen a Dómhegy aljáig, az Apáca kapuig. Ám Melchior bátran odament a Szaunatoronyhoz, résnyire nyitotta az ajtót, és bekiabált, hogy otthon van-e valaki. Jött is egy sánta, vén, kiszolgált toronyőr, morogva, hogy minek zargatják őt idegenek evés közben, de aztán megismerte a patikust. Melchior kertelés nélkül megkérdezte, szétnézhet-e egy kicsit a gyilokjárón, ám az őr azt felelte, tűnjön onnét, amíg ezt szépszerével megteheti. Ám mikor Melchior a sánta, fájós lábára egy jó és olcsó kenőcsöt ajánlott, a férfi valamelyest megenyhült. Melchior váltott még vele néhány szót, és megtudta, hogy a Tobias Grote által őrzött torony kulcsai most az apácáknál vannak, amíg a városi tanács új toronyparancsnokot nem talál. De amikor Grote a toronyban volt, általában nem zárta be az alsó ajtót. A Quad Dack- és az Apácamögöttes-torony közti gyilokjáróra innen csak a Quad Dacktoronyból lehetett feljutni.

76

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Mikor Melchior megígérte, hogy másnap küld a kenőcsből – csak ki nem kotyogja az őr a dolgot a városi doktornak, így ő sem említi senkinek, hogy felengedték a gyilokjáróra –, a vén katona legyintett, hogy bámészkodjék csak a patikus, amennyit akar. Melchior ezután felment a lépcsőn, és végigjárta a gyilokjárót, ami itt ugyanolyan magasan volt, mint a Quad Dacknál. A mellvéd is ugyanolyan magas volt, a hasánál följebb ért. – Hogyan zuhanhatott le innen? – kérdezte Melchior, mire a toronyőr azt válaszolta, hogy ha kellően részeg az ember, semmi sem lehetetlen. – Korábban senkivel nem fordult ilyen elő – jegyezte meg a Szauna-torony parancsnoka. – Nekem sem fér a fejembe, hogyan eshetett olyan szerencsétlenül. Azon az éjszakán történt, ugye, mikor zuhogott az eső, és köd szállt a városra. Melchior kipróbálta, hogy milyen, ha megbotlik, és ráesik a mellvédre, az a veszély azonban nem állt fönn, hogy netalán lezuhanna. Való igaz, ha a toronyparancsnok fel talált volna mászni a mellvédre, hogy kihajolva vegye szemügyre, van-e valami a Quad Dack keleti oldala mögött, a kolostor udvarán, akkor talán… – Végül is mindenféle baleset előfordulhat – magyarázta a parancsnok. – Az ember észre se veszi, és máris megcsúszott a lába, hogy mást ne mondjak. Hiszen a ködben csúszós volt minden. Talán leejtette a fáklyáját, és… – A fáklyáját? – kapott a szón Melchior. – Igaz is, kellett hogy legyen nála fáklya. Nincs túl sok értelme sötétben sétálgatni a városfalon. De volt ott lenn fáklya, ahol megtalálták a holttestét? – Én azt honnan tudjam? – vágta rá mogorván a toronyparancsnok. – Innen nem látok le a két fal közé. – Ez igaz – hümmögte Melchior válaszként. – Hiszen a város meg akarja magasítani és erősíteni itt a városfalat – ecsetelte a férfi. – Mindenféle építőmesterek jönnek az utóbbi időben méricskélni, és az a hogyishívják, Greyssenhagen is itt járt, állítólag nagyon ért a falakhoz és ágyúkhoz, a városi tanács felkérésére jött, magyarázott is valamit Groténak… – Vajon mit? – kérdezte szerényen Melchior. Azt ő is hallotta, hogy Jackewolde ura valóban nagy szaktekintélynek számított a hadászati építészet terén. Talán épp ez a lovag volt az, aki valahol délen közreműködött egy lovagrendi erődítmény építésében? És ha ő hajlandó bármit is előmozdítani a város javára,


77

azt biztosan jó pénzért teszi. – Én ugyan nem hallottam ilyesmit – felelte bosszúsan a toronyparancsnok. – Veszekedett szegény Grotéval, egyre hadonászott, biztos valami olyasmire gondolt, hogy gyenge a torony védelme. De kérdezze csak meg a városi tanácsot! Melchior bólogatott, és felpillantva ismét meglátta a flamand kereskedőt, de Wredét. Az kilépett az apácák szaunája mögül, majd hirtelen megtorpant, mikor a városfalon észrevette a patikáriust. Gyorsan sarkon fordult, és újra eltűnt a szauna mögött. De a toronyparancsnok egyre csak mondta a magáét, hogy milyen különös az ember élete, a csatában megmenekül, szúrják bár dárdával és pikával, aprítsák szekercével, saját otthonában meg aztán megcsúszik a lába, erre szerencsétlenül lebucskázik, vagy mi, aztán ennyi volt, kegyelmezzen az Úr a lelkének! Melchior egyetértett vele. Ez több volt, mint különös, és még furcsább volt a rémült grimasz a halott toronyparancsnok arcán.

78

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

9 Melchior patikája Augusztus havának 4. napja, este

M

ELCHIOR HAZAÉRVE azt látta, hogy Keterlyn egy öreg némberrel diskurál a pultnál, igencsak belemelegedve a beszélgetésbe. Későre járt, ilyentájt már nemigen jöttek vásárlók, csak néhány kósza lélek tévedt be szíverősítőre szomjúhozva. Melchiornak már a küszöbön megálljt parancsolt Keterlyn egy bizalmas kacsintással. De az öregasszony is észrevette, hogy valaki belépett a patikába, hátrafordult, és Melchior felismerte benne a szomszéd Annlint, aki már hosszú-hosszú évek óta élt a Kerekeskút utcában Goswin kalmár házvezetőnőjeként, és akinek a házánál a holttestet találták az éjjel. Igaz, akkor reszketett, mint a kocsonya, és a rémülettől kidülledő szemmel bámulta, ahogy az éjjeliőrök a holttestet vizsgálták, és bizonyára majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, míg el nem jött a patikába, hogy megtudakolja a történteket. De az is lehet, hogy maga Goswin küldte. Az öregasszony, ahogy megpillantotta Melchiort, meghajolt, és szabadkozott, hogy már indulóban van, az uraság épp csak kenőcsért küldte, ő meg belefeledkezett itt a nagy locsogásba. – Korántsem – biztosította Keterlyn –, én magam kérdezősködtem. A szomszédasszonyoknak meg csak kell néhanapján pár szót váltaniuk, különben borzasztó unalmas lenne az életük. – És milyen kenőccsel szolgálhatok Goswin úr számára? – kérdezte Melchior. Ami igaz, az igaz, az ősszel és tél felé többször is vett tőle orvosságot a kalmár, talán épp borókabogyóból, köményből, kamillából, zellerből és bakkecske véréből készített, lábfájásra való gyógyírt. Meg talán abból a híres-nevezetes, zsályából, majoránnából, kaporból és borsmenta levéből kevert kenceficéből is vitt, ami


79

enyhíti a fejfájást. – Ó, Keterlyn asszony már adott is – válaszolta Annlin. – Azt, amitől a télen olyan szépen elmúlt az úr lábfájása. – Az bizony kiváló kenőcs – dicsérte Melchior. – Enyhít meganynyi bajt, begyógyítja a sebeket, és ha hígítva megissza az ember, még mérgezés esetén is segít. Lábfájásra azonban emellett mindenképpen kell főzni egy kis zablevet is. De hogy van Goswin úr? Ebben a kérdésben tulajdonképpen benne rejtőzött egy másik – hogy van Goswin úr most, hogy egykori esküdt ellensége, Bruys halott? Annlin azonban ezt a kérdést nem értette el vagy nem akarta elérteni, így csak arról beszélt, hogy a kereskedő úrnak rengeteg a tennivalója, és alig eszik, melegben nincs étvágya, egyre csak könynyebb ételeket kíván, Annlinnek azonban fogalma sincs, mik lehetnek azok a könnyű ételek, ő úgy főz, ahogy azt egykor tanulta, olyat, ami jó erőben tartja az embert. Annlin tulajdonképpen még korántsem volt öreg, talán a hatvanadik esztendőt sem töltötte be, egyes nők azonban idősebbnek tűnnek a koruknál. Sötét haja már rég megőszült, kicsit görnyedten járt, bár egyébként élénk volt, és fürge, hosszú, csontos karral és göcsörtös ujjakkal. Annak idején egészen szemrevaló lehetett, és ameddig Melchior vissza tudott emlékezni, mindig a Kerekeskút utcában élt Goswin házában… Goswin úr házában az Unterrainer-ház mellett. Amiről eszébe jutott a patikusnak, hogy azt a régi kísértethistóriát Annlinnek ismernie kell, vagy legalábbis biztosan hallott róla valamit. Ám mikor ezt próbálta óvatosan kipuhatolni, észrevette Keterlyn újabb ravasz kacsintását. Melchior megvonta a vállát – Keterlyn már bizonyára foglalkozott ezzel a kérdéssel. Annlin azonban, miközben szedelődzködött, Goswin úr étkezési szokásairól ügyesen a múlt éjszakai eseményekre terelte a szót, valahogy úgy, hogy az úr már idős, sokat kell aludnia, és rosszul eszik, de hogy aludjon, ha éjnek idején késelnek és óbégatnak az utcán. – Hallotta a tegnapi kiabálást? – kérdezte Melchior, mire Annlin azt válaszolta, hogy az úr – hála az égnek – elaludt, és talán nem is ébredt föl egészen, reggel mégis arról faggatta a szolgálóit, hogy mi volt az a lárma éjjel az utcán. – Vajon ki lehetett az, akit tegnap éjszaka meggyilkoltak? – kérdezett rá végre az öregasszony. – Egy idegen – mondta Melchior. – A városi őrség tagjai közül senki nem látta korábban. Fiatalember, vagy éppenséggel legényke

80

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

volt. Bizonyára az elővárosból. – Vagy úgy – vette tudomásul Annlin. – De bocsásson meg a patikus úr, hogy így itt ragadtam, az uraság most már biztosan türelmetlenkedik. Jó egészséget a családnak, és áldja meg Szent Ágnes azokat a vidám gyermekeket… – Köszönjük a jókívánságokat, szomszédasszony – válaszolt Keterlyn udvariasan. – Magának és családjának is legyen része a szentek áldásában! – Ó, az én családomban nincs más, csak jómagam meg az öreg Hainz – sóhajtott fel Annlin –, meg ugye Goswin úr, bár az utóbbi időben igencsak fogytán az ereje. Az én egyetlen fiam már rég elkerült itthonról, a tartui püspök lovásza. – Az utolsó mondatba vegyült egy cseppnyi büszkeség, jegyezte meg magának Melchior. Annlin szedelődzködött még egy kis ideig, majd távozott. Melchior egyenesen a feleségéhez lépett, az ölébe vonta, és megcsókolta. – Hogy te milyen kedvesen üdvözlőd a feleségedet! – szólalt meg végül Keterlyn, miután kibontakozott Melchior öleléséből. – Mintha évek óta nem láttál volna. – Valójában több kolostorban is jártam – somolygott Melchior. – De ha egy nő kacsint, akkor csak egyetlen dolog járhat az eszében. Ezt már rigai vándoréveim alatt megtanultam. – Egy szót sem akarok hallani azokról a szégyentelenségekről! Kacsintani viszont azért kacsintottam, mert Annlin épp arról beszélt, amit tegnap este emlegettünk. Az Unterrainer-ház kísértetéről. – Érdekes – jegyezte meg Melchior. – Hogy lehet, hogy véletlenül épp ez került szóba? – Csöppet sem véletlenül, ma az utcában lakó összes asszonnyal erről beszélgettem, ahogy arra te is megkértél volna, ha reggel nem viharzol el rögtön a városba. – Lehet, hogy tényleg megkértelek volna rá – dünnyögte Melchior. – Átlátsz a szitán. – Egy patikus feleségének, és főként egy olyanénak, mint amilyen te vagy, át is kell látnia – válaszolta Keterlyn mosolyogva. – Tegnap este nagyon felkeltette az érdeklődésedet az Unterrainer-ház kísértete, a mi utcánk híres lidérce… – És épp akkor gyilkoltak meg egy idegen csavargót az előtt a ház előtt – tette hozzá Melchior komoran. – Nem olyan ez, mintha maga az ördög rendezte volna így? Keterlyn erre gyorsan elmormolt észtül egy varázsigét, ami a go-


81

nosz lelkek távoltartására volt hivatott. Utána pedig beszámolt arról, hogy aznap mindenkivel, aki megfordult a patikában, az Unterrainer-házról beszélt, közben néhányszor benézett a szaunába, néhány csip-csup dolog ürügyén megfordult a péknél és a hentesnél, és mindenütt szóba hozta a kísértetet. Azt már tudták, hogy éjjel leszúrtak az utcán egy idegen csavargót, néhányan meg is jegyezték, hogy az Unterrainer-ház senkinek nem hoz szerencsét. – Az eset nagyon régen történt – mesélte Keterlyn. – Egyesek szerint száz, mások szerint ötven esztendővel ezelőtt, de a többség biztosan állította, hogy a lovagrend uralma idején. – Tehát száz esztendeje semmiképpen sem lehetett – vetette közbe Melchior. – És mit meséltek az emberek? – Ó, hát a történetet mindenki egy kicsit másképpen ismeri, van, aki a nagyanyjától hallotta, más egy öreg éjjeliőrtől, és így tovább. Alapjában véve azonban ennek a borzalmas históriának a lényege ugyanaz, csak a részletekben van eltérés. – Legjobb tudomásom szerint pedig minden mendemondában rejlik egy cseppnyi igazság. Az más kérdés, hogy minden egyes újabb mesélő minden alkalommal ferdít rajta egy kicsit. Halljuk hát, drága feleségem! Keterlyn pedig előadta a történetet. A szóban forgó házat annak idején egy gazdag kereskedő építtette, név szerint Cristian Unterrainer. Egyesek szerint már idősebb volt, mások szerint korántsem. Feleségével együtt érkezett Tallinnba, az asszony neve azonban feledésbe merült. Egyesek szerint szép, fiatal és erényes nő volt, az uránál fiatalabb, gondoskodó és érzékeny, aki férjének hűséges társa akart lenni, aki szereti őt lélekben és igazságban, és sok gyermeket szül neki. A férfi azonban idősebb volt nála, és cudarul bánt vele, alig-alig hált az asszonnyal, akkor is ebek módjára, nem úgy, ahogy azt egy nő szeretné. Ez az ember rengeteg sört ivott, amitől különösen kegyetlenné vált, megkorbácsolta a feleségét, és csak erőszakkal, álló helyzetben akart közösülni vele, miközben még ütötte is, hogy fájdalmat okozzon neki, mert csak így tudta elérni, hogy fölálljon a szerszáma. – Érdekes – jegyezte meg Melchior. – Vajon ki lehetett ennek szemtanúja, hogy ilyen részletességgel be tudott számolni minderről? – Így beszélik – somolygott Keterlyn. – Hiszen magad is jól tudod, hogy a pletyka számára az nem akadály, ha hiányzik a szemta-

82

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

nú. – Rendben, folytasd! – A történet folytatása úgy szól, hogy ez a csinos, erényes asszony nagyon boldogtalan volt emiatt, és keserű könnyeket hullatott, mikor úgy gondolta, hogy senki nem látja. Templomba is járt, imádkozott a szentekhez és Szűz Máriához, hogy azok változtassák meg a férjét, és szabadítsák meg mindettől a szenvedéstől. Azonban úgy alakult, hogy imáinak fültanúja volt egy szerzetes… – A domonkosok közül? – szakította félbe Melchior. – Pontosan, néhány anyóka még a nevére is emlékezett, Abelardusnak vagy Adelbertusnak, vagy valami hasonlónak hívták. Ez a kolduló barát pedig fiatal volt – egyesek szerint –, finom és jóvágású, aki nem egészen a saját akaratából került a szerzetesek közé. Családjában ötödik fiúként látta meg a napvilágot, és erőszakkal adták a domonkosokhoz, hogy Isten szolgája váljék belőle. A fiatalaszszony panaszait és imáit hallva megesett rajta a szíve, és megszólította. Így előbb beszélgetésbe elegyedtek, aztán idővel összebarátkoztak, míg végül a barátság átcsapott szerelembe. – Ó, te jóságos ég! – sóhajtott föl Melchior. – Azt hiszem, hallottam ezt a történetet, bár egy kicsit másként. – Így aztán amikor ez a fiatal szerzetes alamizsnát gyűjtve járta a várost, a Kerekeskút utcában mindig betért a szép fiatalasszonyhoz, akivel – állítólag – levetkőztek a kandalló előtt, és a falra szögezett feszület alatt lettek egymáséi, amivel az egyik szerzetesi fogadalmát, a másik a házasság szentségét szegte meg. – Ilyesfajta históriákat gyakran hallani – jelentette ki Melchior. – Ami azt jelenti, hogy gyakran meg is esik az ilyesmi. Nem mintha bárki fölött is pálcát szeretnék törni. – A történetet aztán más változatban is hallottam – folytatta Keterlyn –, és az igazat megvallva, vannak olyan elbeszélések is, melyekben a két változat keveredik, egyes részletekben erre, más részletekben arra hajaznak. De későre jár, és szívem szerint valamikor máskor mesélném tovább. Bárhogy is könyörgött Melchior, Keterlyn tántoríthatatlan maradt. A gyerekeket meg kellett mosdatni, és le kellett fektetni, Melchiornak pedig be kellett zárnia a patikát, nem volt alkalmas az idő az efféle történetekre. Csak néhány órával később, amikor az enyhe augusztusi alkonyat Tallinnra borult lágyan, Melchior és Keterlyn pedig már ágyban voltak, tért vissza az asszony a témára.


83

– Más változatban úgy szól a történet, hogy Unterrainer kalmár felesége korántsem volt olyan fiatal és erényes, már jócskán benne volt a korban, férjének azonban egyetlen gyermeket sem szült, mert ezzel az adománnyal nem áldotta meg a Jóisten… – Bátorkodnék megjegyezni, drága feleségem – vetette közbe Melchior –, hogy az emberek nem mindig tudják a teljes igazságot ezzel kapcsolatban. Ahogy azt nem egy orvos leírta, ebben nem mindig a nő a hibás, nagyban függ a férfitól is. – Meglehet, én azonban úgy mondom el neked, ahogy hallottam. Unterrainer mindenesetre nem akart többé a feleségével hálni, pedig az asszony abban a korban volt, mikor másra nemigen tudott gondolni, mint a férfiakkal való hancúrozásra, mert viszketett a lába köze, és kódorgott, mint a bagzó macska… Érted ugye, drága uram, hogy én csak azt mondom, amit… – Amit hallottál, persze, meséld tovább! – vetette oda Melchior. Az ikreket a bölcsőben már elnyomta az álom, Melchior pedig a hitvesi ágy melletti asztalkára tett egy kandelábert és egy korsó vizet. Keterlyn az ágy szélére ült, és kontyát kibontva leeresztette a haját. – Tehát úgy történt, hogy az a fiatal szerzetes, Abelardus alamizsnakosarával eljutott a Kerekeskút utcába is, amit akkoriban Hegyalja utcának neveztek, mert a mi pazar kerekes kutunknak még hírehamva sem volt. Mikor az asszony megpillantotta az ifjú barátot, rögtön eszébe jutott a városi szóbeszéd, mely szerint a testvér különösen hosszú nemi szervvel volt megáldva, ennek ugyanis híre ment a városban… – Drága feleségem, valóban ilyenekről diskurálnak az asszonyok maguk között? – kiáltott föl Melchior fojtott hangon. – Hiszen megmondtam neked tegnap, hogy jobb, ha nem is tudod, mi mindenről locsognak a nők a szaunában. Ejtettem egy-két szót erről-arról, és az asszonyoknak nem sok kell ahhoz, hogy kísértethistóriák kerüljenek terítékre, vagy bármi más, ami kissé talán illetlennek tűnhet a kívülálló számára. – Kissé illetlennek! – ismételte el Melchior egy sóhaj kíséretében. – Jó, mostantól nem szakítalak félbe. – Jobb is, ha többet nem kotyogsz közbe, mert különben nem mesélem tovább – vágta rá az asszony, majd folytatta: – Tehát az ifjú Abelardus vagy Adelbertus alamizsnás kosarával elvetődött a Hegyalja utcába, a mi ravasz és szégyentelen Unterrainernénk kedvesen betessékelte a szobába azzal, hogy bőkezűen szeretne adakozni a fia-

84

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

tal barátnak, valójában azonban egyre azt találgatta, hogy a csuha alatt vajon tényleg olyan méretes szerszámot visel-e az ifjú Abelardus, ahogy azt a városban híresztelik. Ekkor édes bort töltött a nő a fiatal barátnak, ruhája szegélyét pedig szégyentelenül fellebbentette, valahogy így… – Akkor ez valóban igencsak szégyentelen cselekedet volt – ismerte el Melchior. Keterlyn megoldotta a szalagot, ami mellén összefogta a ruháját, közelebb húzódott a férjéhez, és térdét kivillantva fölhúzta a ruha alját. – Nagyon is – bólogatott az asszony. – Minden lehetséges módon próbálta elcsavarni a barát fejét, és abban reménykedett, hogy igaz a szóbeszéd, miszerint az ifjú Abelardus nem a szíve parancsára vonult kolostorba, és szerzetes testvéreihez sem ragaszkodik mindenáron. Így amikor a barát meghajolt, ő mintegy véletlenül kioldotta a zsinórokat ruháján, és szemérmetlenül felfedte előtte a lábát úgy, hogy a fiatalember csak kapkodta a levegőt. Majd azt mondta, hogy az, amit ő Abelardusnak adna, az az együtt hálás öröme, ami nem bűn, ha azt a férfi és a nő együttesen akarják, és kedvük telik benne. És még azt is hozzátette, hogy habár ő idősebb a szerzetesnél, öle mégis olyan, mint egy szűzlányé, szűk és nedves, mert mivel képtelen a megtermékenyülésre, sohasem szült gyermeket. Miután így csábítgatta a barátot, testéről pedig fellibbentette a ruhát, Abelardus képtelen volt tovább türtőztetni magát, csuhája alatt ágaskodni kezdett az, amiért a nő őt a szobába csalogatta. Úgy beszélik, hogy amit az asszony látott, igencsak kedvére volt, mert az Abelardusról szóló mendemondák mind színigaznak bizonyultak. A szerzetes csuhája alól mintha egy roppant fa szökkent volna szárba, amit megpillantva a nő kezelésbe vett, Abelardusnak pedig nem volt ereje ellenállni, hiszen a szerelem gyönyörei számára sem voltak ismeretlenek. És mit látnak szemeim, Melchior? Úgy tűnik, hogy a te állhatatosságod egy szikrányival sem szilárdabb az ifjú Abelardusénál. Keterlyn elfújta a gyertyát, de az utolsó fénysugárnál Melchior még látta, ahogy leveszi a ruháját. – Valami azt súgja nekem, hogy az ifjú Abelardus visszajárt ahhoz a házhoz, ugye? – kérdezte mégis Melchior. – Állítólag igen. Ez a kéjsóvár, szégyentelen nőszemély úgy behálózta, hogy mindennap, amikor a kalmár nem volt odahaza, Abelardus mintegy véletlenül épp arra vetődött alamizsnás kosárká-


85

jával, betért a házba, ahol mindenféle szégyentelenségeket követtek el, fekve és állva, melyben nagy örömük telt. Így bontakozott ki köztük az, amit szerelemnek neveznek, hiszen az mi más is lehetne, mint a kéj, amit férfi és nő érez, ha megérintik egymást. – Te asszony, mintha éppenséggel nem ítélnéd el, amit tettek. – Ki vagyok én, és milyen jogon tehetném? – Azon a jogon, hogy nem lett ennek jó vége, a Jóisten megbüntette őket ezért a vétkükért – vélekedett Melchior. – Valóban így mesélik. Szégyentelenkedésüket nem lehetett a városban véka alá rejteni, egyvalaki bizonyára megsúgott valamit a kereskedőnek, másvalaki célzást tett, így egy nap Unterrainer épp akkor toppant be saját házába, mikor felesége és Abelardus anyaszült meztelenek voltak. Azt mondják, hogy az asszony a szerzetes ölében ült, mint lovas a lován, a barát pedig azon a széken foglalt helyet, melyen a kalmár szokott reggelizni. Keterlyn a hátára fordította a férjét, aki ekkorra szintén megszabadult ruháitól, és lovagló ülésben fölé térdelt. – Folytasd! – követelte Melchior. – Ha mindenképpen ragaszkodsz hozzá – válaszolta az asszony. – A történet azonban nagyon csúnya véget ért. Mikor a kalmár meglátta, mit művel a felesége a baráttal, letépte az asszonyt a szerzetesről, kardot rántott, és egy nyisszantással ott helyben levágta a barát hatalmas szerszámát. Majd mindkettejüket szorosan hozzákötözte a székhez, a férfi nemi szervét a nő szájába dugva. Ezután sorsukra hagyta őket, hogy az egyik elvérezzen, a másik pedig éhen haljon. Ő maga továbbra is járt-kelt a városban, mintha mi sem történt volna, és folytatta a kereskedést. Aki kérdezősködött, annak azt felelte, hogy a felesége zarándokútra ment a rigai püspökségbe, a fiatal szerzetesről pedig nem kellett semmit mondania, mert iránta senki nem érdeklődött. Azonban kéjes élvezettel töltötte el minden pillanat, amit otthon tölthetett, látva, hogy csappan meg felesége és a barát életereje óráról órára, napról napra, míg végül lesújt rájuk a halál. Mikor ez a pillanat elérkezett, befalazta őket a pincében, eladta a házát, és végleg búcsút intett Tallinn-nak. Az élve eltemetett, szörnyű bűnüket a halálba is magukkal vivő lelkek azonban máig nem lelnek nyugodalmat abban a házban… Aznap éjjel több szó nem esett köztük a kísértetekről. És mikor Keterlyn a férfi érintésétől ajzottan fölsikított, hangja a nyitott ablakon át kilibbent a Kerekeskút utcára, pislákolva rebbent

86

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

házról házra, talán még az Unterrainer-házat is körbecirógatta gyengéden, míg végül kihunyt.


87

10 Arend Goswin kereskedő háza Kerekeskút utca Augusztus havának 5. napja, reggel

M

A TEMETIK Laurentz Bruyst. Laurentz Bruys halott. Nem tudtam vele halála előtt beszélni. Ez a három mondat első és egyetlen fölismerésként hasított Arend Goswin elméjébe reggeli ébredésekor. Takarók alatt feküdt ágyában, belegondolt ebbe a három mondatba, és érezte, hogy lelkét fájdalom, kín és végtelen kétségbeesés hatja át. Bruys halála keserves csapásként érte, túl hamar következett be, és úgy, ahogy nem lett volna szabad. Bruysnak nem ilyen halált kellett volna halnia. Uram Istenem, ez nem volt igazságos! Nem aludt valami jól, az igazat megvallva egész éjjel az elalvás és a félálom határmezsgyéjén hánykolódott, fejében összekuszálódtak az álomképek a józan gondolatokkal, háborgó lelke nem hagyta aludni. Jövő télen Arend Goswin betölti a hetven esztendőt, és életének utóbbi néhány évtizedét megkeserítette Laurentz Bruyshoz fűződő kapcsolata. Egész idő alatt – és vajon nem kergetik-e egymást egyre gyorsabban az évek, ahogy vénül az ember – nem múlt el úgy nap, hogy Arend Goswin ne gondolt volna Bruysra, és ne imádkozott volna azért, hogy annak az embernek adjon egy kis haladékot a Kaszás, mert nekik még négyszemközt tisztázniuk kell bizonyos régi bűnöket ahhoz, hogy Goswin nyugodt lélekkel hunyhassa majd le örökre a szemét. De nem, ez az alkalom nem adatott meg számukra. A város és a Nagy Céh szemében kibékültek egymással. Lakomákon, karácsonykor vagy a városi ügyek megtárgyalásakor mindig vál-

88

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

tottak néhány szót, köszöntek egymásnak, udvarias hangot ütöttek meg, senki meg nem mondta volna, hogy esküdt ellenségek. De mindketten csökönyös öregemberek voltak, és miközben a nyilvánosság előtt eljátszották a tőlük elvárt szerepeket, és elmondták a tőlük elvárt mondatokat, mindketten tudták, hogy tökéletes kibékülésre köztük nem került, és soha nem is kerülhet sor, ha nem ülnek le, és négyszemközt nem beszélik meg mindazt, ami huszonöt esztendővel azelőtt történt. Mintha csak tegnap lett volna, gondolta ágyában nyújtózkodva Arend Goswin, és szívébe ismét belehasított a fájdalom. Dorothea! Biztos volt benne, hogy Dorothea soha nem hagyta el ezt a házat, hogy a lány lelke még mindig itt bolyong, jóváhagyva apja gondolatait és tetteit. És amikor lányára gondolt, maga elé képzelve, ahogy beszél, és figyelemmel kíséri a házban történteket, a lány mindig tizenhét esztendősen jelent meg lelki szemei előtt. Halálában nem öregedett. Dorothea mindörökre tizenhét éves maradt, annak ellenére, hogy Annlin, aki néha a nem német származású vénasszonyokkal lefetyelt itt is, ott is, tudni vélte, hogy azok a hazajáró lelkek, akik gyermekkorban haltak meg, végigélik a különböző életkorokat, és emberként öregszenek. Ezt azonban Arend Goswin képtelen volt elhinni. Ha Dorothea még mindig hazajár, akkor tizenhét esztendős, egy nappal sem idősebb. Ezek fájdalmas gondolatok voltak, Goswin azonban ekkorra már kénytelen volt hozzájuk szokni. Felült az ágyában, az éjjeliszekrény mellől felkapta a fakalapácsot, és néhányat koppantott vele a falon. Várt egy pillanatig, és már ott is állt az ajtóban a hűséges Annlin. – Hívott az úr? – kérdezte szolgálatkészen. – Te asszony, jelentett-e valaha mást a kopogtatás? – förmedt rá Goswin. – Jártál-e a piacon? – Az úr a hírekre kíváncsi? – kérdezte a nő. – Hogy mit beszélnek erről a gyilkosságról? – Az úr először is egy forró lábfürdőt szeretne. Vettél zabot? Ma hosszú napom lesz, egy csomó talpalás és elintéznivaló vár rám. Annlin bólogatott. Igen, tudta ő, a temetés. Az úr lába már sokadik esztendeje fájdogált, és Melchior tanácsa szerint zab főzővizében kellett áztatni. Aznap, ahogy megszólalt a kakas, tette is föl a zabot főni, így a meleg lábfürdő már készen várta az urát. Nem sokkal később Goswin a konyhában ült, lába a mosóteknőben, Annlin pedig ott térdelt előtte, és az úr vékonyka lábszárát


89

zablével csutakolta. Ilyenkor, reggel tudta Goswin a legtökéletesebben átadni magát gondolatainak. Annlin lágy keze és a meleg zablé elméjét is felpezsdítette, és már évek óta tisztában volt vele, hogy ha nehéz helyzetből kell kiutat keresnie, ha jó tanácsra van szüksége, akkor a legtanácsosabb befűttetnie a szaunát, vagy lábfürdőt készíttetnie Annlinnal. Ahogy Annlin a lába fölé hajolt, ruhája alatt Goswin megpillantotta lógó, öreg mellét. Ekkorra már megnyúlt, hosszan és vékonykán csüngött, a vén Hainz azonban – kora és kevéske sütnivalója ellenére – mégis kezelésbe vette éjszakánként, szó nem érhette a ház elejét, hogy hitvestársát elhanyagolná. Goswin ennek fültanúja volt hálókamrájában, hallása ugyanis kiváló maradt. Hainz értelmi képességei szerények voltak, testi erőnek viszont nem volt híján. Valaha a kikötőben és a mázsaházban dolgozott hordárként, nehéz zsákokat cipelt, onnan szegődött el Goswin házába szolgálónak. És Annlin fonnyadt keblét látva visszagondolt azokra az évekre, mikor határtalan kísértést jelentett számára, ha ezt megpillantotta, mikor Annlin fiatal volt – és meg kell hagyni, nagyon szép… Még arra a napra is emlékezett, mikor Annlint Hainzzal felfogadta, és titkon talán már akkor is gondolt rá, hogy a csinos szolgálólány olykor-olykor esetleg nem utasítaná el az uraság közeledését, persze csak ha az úrnő meg nem tudja… Aztán minden másként alakult. Arend Goswin sosem érintette meg Annlin mellét, sem csípőjét, sem más testrészét, a kísértéstől pedig már több évtizede megszabadult, habár – legyenek a szentek tanúi – nem egyszer látta Annlin meztelen keblét egészen közelről, amikor az még kívánatos volt, dús, telt, de ez már akkor történt, mikor minden megváltozott, mikorra minden másként lett. Egyszerre minden más jelentőséget nyert, ő mégis szerette Annlint és a mellét. Mégis és a maga módján. A hűség. Igen, én hűséges házastárs voltam, gondolta Goswin. Életemben és halálomban. – Mit beszélnek a piacon és a városban? – kérdezte végül Annlintól. – Az úr talán arra a gyilkosságra gondol, ami tegnapelőtt a Kerekeskút utcában történt? – Az úr pontosan arra gondol – vágta rá Goswin türelmetlenül. – Mi másra gondolhatnék? Voltál a patikában? – Voltam. Hoztam borókabogyóból és köményből készült kenőcsöt az úr lábára. – És mit tudott a patikus? Hiszen Melchior látta, mi történt, és

90

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

éles esze van, azt meg kell hagyni. Tehát mit tud? – A patikus azt mondta, hogy azt a legénykét – így fogalmazott – sosem látta sem ő, sem senki a városi őrség tagjai közül. Azt mondta, bizonyára az elővárosokból jöhetett. A piacon azt hallottam, hogy az éjjeliőrök elvitték a Szent Barbara-kápolnába, és ha senki nem kéri ki, hogy eltemesse, és nem emel vádat gyilkosa ellen, akkor bizonyára ott helyben, a Barbara-temetőben fogják elföldelni. Erről nem is igen esik szó, kit érdekel, hogy megöltek egy idegen csavargót. A temetés hírére mindenféle koldus és nyomorék csődült össze a városba, kinek fáj, hogy eggyel kevesebben vannak… Goswin a tágas előtér felől döngő lépéseket és koppanásokat hallott, majd hangokat, végül Hainz csapzott, ősz hajtincsekkel szegélyezett feje jelent meg az ajtórésben. – Csak annyi, uram, az van, na, hogy itt van annak a lovagnak a szolgája. Azért küldte az ura, hogy megkérdezze az urat, hogy ráér-e az úr, szóval… A kissé bárgyú Hainznak sosem volt erőssége az értelmes beszéd. Ha hülye is volt, de megbízható, ezért tartotta Goswin évtizedek óta maga mellett őt és persze Annlint. – Beszélj értelmesen! – parancsolt rá Goswin, mire Annlin segítségével végül sikerült Hainznak kinyögnie, hogy a Kerekeskút utca túloldalán lakó szomszéd, Kordt von Greyssenhagen lovag átküldte az apródját, hogy az megtudakolja, rá tud-e szánni egy kis időt Goswin úr még a temetés előtt. Ez különös volt. Goswin természetesen ismerte a lovagrendi vazallust, és nagy vonalakban tudott arról is, hogy ennek a Greyssenhagennek van valami köze a marienthali új kolostor építéséhez – hogyisne lenne, ha egyszer a klastrom az ő jackwoldei birtokának szomszédságában fog fölépülni. És nem épp a lovagrend javasolta Greyssenhagent az új kolostor patrónusának? A kalmárt mindenesetre meglepte ennek a látogatásnak a híre, de azért megüzente, hogy természetesen szívesen látja a lovag urat, ha úgy kívánja, akár a temetés előtt is. Greyssenhagen Jackwoldét, avagy Jägalát úgy tíz évvel ezelőtt vette hűbérbe, a hozzá tartozó földekkel és egy faluval Marienthal közvetlen közelében. Ő maga a lovagrend egy délebbi államából származott. Házat azonban csak öt éve vásárolt a Kerekeskút utcában, lévén azon kevés Tallinn környéki hűbéresek egyike, akik nem büszkélkedhettek pazar portával a városban. Érthető módon nem


91

lehetett Greyssenhagen házát különösebben pazarnak nevezni, és némiképp az is különös volt, hogy míg a gazdagabb és előkelőbb vazallusok fönt a Dómhegyen laktak, Jackwolde ura épp a városban vett magának házat. Greyssenhagen azonnal megjelent, amint apródjától megkapta az üzenetet. Látszott, hogy a lovag sietett. Goswin emlékei szerint meglehetősen ritkán mutatkozott a városban, leginkább csak akkor, ha a komtur tanácsülésre hívta össze a vazallusait vagy a lovagi bíróság tárgyalására, esetleg a hűbéresek szolgálatának vagy földbirtokkal kapcsolatos ügyeinek megvitatására, ám míg a többi vazallust máskor is lehetett látni a városban, Greyssenhagen csakis akkor jött, ha dolga volt. Goswinnál jóval fiatalabb volt, negyvenes éveiben járt, két feleségét eltemette, majd nemrégiben megkérte egy Tartu környéki hűbéres özvegyének kezét, annak földjeit eladta a tartui püspöknek, amivel szép bevételre tett szert. Három éve a viborgi városi tanács panaszt tett, hogy Jägala közelében a parti lakosság lecsapott egy hajóra, amiről a hűbérúr minden bizonnyal tudott, ha épp nem ő maga bujtatta fel őket, Greyssenhagen azonban a Dómhegyen megesküdött, hogy neki erről nem volt tudomása, és az ő jobbágyai egyetlen hajót sem fosztottak ki, az ügy pedig, tanúk híján, ennyiben maradt. Ravasz egy fickó ez, állapította meg magában Goswin, miközben Hainz segítségével legszebb ruháiba öltözött, és láncát nyakába akasztotta, egyértelmű jelzéseként gazdagságának és előkelőségének, és illőn a temetéshez. Az agyafúrt kalmárt több száz versztányi távolságról is kiszimatolta. Greyssenhagen vagyona egyre gyarapodott, ő pedig tudta, honnan fúj a szél. A lovagot a lakószobában fogadta, ahová egy korsó jobbfajta sört és mézzel, borssal, gyömbérrel ízesített fekete kenyeret hozatott Hainzzal. Amikor a lovag megérkezett, üdvözlésképpen megölelték, arcon csókolták egymást, és megfutották a szükséges tiszteletköröket. Greyssenhagen kancsal volt, és enyhén sántított a bal lábára. Szigorú, fekete ruhát viselt, kalapja azonban káprázatos volt, és feltűnő, Tallinnban egyetlen kalapos készített csak ilyet fenn a Dómhegyen. Helyesebben mondva kalap helyett inkább egy vörös kendőről volt szó, amit úgy csavart a feje köré, hogy jobb oldalon lecsüngjön a vége. Állítólag ez volt a divat a tenger túlpartján lévő messzi városokban. A lovag sietett, és bár a korsó sört megitta, a kenyeret udvariasan

92

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

visszautasította, majd rögtön a tárgyra tért: – Goswin úr, ahogy azt talán tudja, néhány harjui vazallussal együtt engem kért fel a lovagrend az új Brigitta-kolostor pártfogására. Együtt és külön-külön is teljesítenünk kell azon kötelességünket, hogy felszólaljunk a kolostor érdekeinek védelmében, intézzük az ezzel kapcsolatos ügyeket, tanácsot adjunk, és képviseljük a klastromot Tallinn városa előtt és másutt. Minden szavunkat olybá kell venni, mintha azt a kolostor apátnője maga mondta volna. – Igen, tudok róla – motyogta Goswin. – A tiszteletre méltó Bruys kereskedő úr pedig tallinni polgár volt, azon kevés alsóvárosiak egyike, akik szintén vették a bátorságot, hogy támogassák a kolostort, és kiálljanak mellette a tallinni városi tanács előtt. Sőt, hogy szükség esetén akár vitába is szálljanak, és olyan dolgokat követeljenek, amit a város más tiszteletre méltó polgárai nem mernek. – Ez így igaz – hagyta jóvá Goswin. – Ő azonban meghalt – folytatta a lovag, és Goswin kénytelen volt ezen ténnyel is egyetérteni, bár a szentek legyenek tanúi, mennyire nem akarta, hogy ez így legyen. – Kívánatos, mondhatnám, égetően szükséges, hogy valaki kivegye a lobogót a halott kalmár kezéből, és tovább vigye azt. Mi, harjui hűbéresek, magunk között arra az elhatározásra jutottunk, hogy felkérünk erre egy köztiszteletben álló, gazdag és megbecsült tallinni kereskedőt, akinek a szava sokat nyom a latban a városi tanács előtt, és aki szívvel-lélekkel tudná támogatni a Szent Brigitta ügyét. Goswin úr, ezennel szeretnénk önt fölkérni erre. Arend Goswin úr igencsak meglepődött, de megígérte, hogy megfontolás tárgyává teszi a felkérést. – Miért épp engem ért ez a megtiszteltetés? – kérdezte aztán mégis. – Azonkívül, hogy amint a lovag úr is említette, gazdag vagyok, és nincsen örökösöm. A kolostor pártfogása ugyanis egyben azt is jelentette, hogy az illető lemond vagyona nagy részéről a klastrom javára. Az igazat megvallva itt inkább csereügyletről volt szó, de mindannak, amit a Szent Brigitta-kolostor viszonzásképpen adhatott, Goswin csak halála után veheti hasznát. – Ahogy talán említettem is, ön köztiszteletben álló és megbecsült – jelentette ki von Greyssenhagen, és mintha egy pillanatig mosoly bujkált volna a szája sarkában.


93

– Ami együtt jár a gazdagsággal – ismerte el Goswin. – Ezen kívül kell itt lennie más oknak is. – Igen – válaszolta a lovag –, van. Mi nem vagyunk kellően tisztában a városi viszonyokkal, ki kire orrolt meg, ki kinek a barátja. Bruys úrnak meglehetősen sok ellensége volt, épp a Szent Brigittakolostor pártfogásából kifolyólag. – Ha ezt ilyen jól tudja, akkor bizonyára arról is tudomást szerzett, hogy én és Bruys… hogy mi… – itt elakadt, és kereste a szavakat – hogy minket nem sokan tartottak barátoknak. – Tudom – bólogatott von Greyssenhagen. – De arról is tudomást szereztem, hogy önök kibékültek, és azt is tudom, hogy ön egy azon tallinni kereskedők közül, sőt talán az egyetlen, aki sem a városi tanácsban, sem a Nagy Céhben nem szólalt föl a Szent Brigittakolostor ellen. – Majd közelebb hajolt a kalmárhoz. – Goswin úr, nekem jó az emberismeretem – tette hozzá halkan. – És tudom, hogy ha valaki példának okáért bosszút szeretne állni Bruys úr haláláért, vagy folytatni az általa megkezdetteket, az éppen ön. Goswin összerezzent. – Bosszút állni a haláláért? – kérdezte rémülten. – Laurentz meghalt, és… egyszerűen csak meghalt, és kész. Öreg volt, beteg, saját imatermében érte utol a halál, és… – És sok ellensége volt – szakította félbe a lovag. – Haragudtak rá, mert új kolostort szeretett volna, ami ellenkezett a városi tanács akaratával. Sokat láttam a világban, az én családomnak nem volt mindig címere, és tudom, hogy ha meghal valaki, aki gazdag, akinek sok a haragosa, mindig fölvetül a kérdés – Ki tette ezt? – Az ég szerelmére! – kiáltott föl ijedtében Goswin. – Csak nem azt akarja mondani, hogy valaki meggyilkolta Laurentzet? – Mondani nem mondom, a kérdést azonban föltettem magamnak. Nem tudom a választ, de ha létezik ilyen, akkor lefogadom a lelki üdvömre, hogy ezt ön is mindenképpen meg akarja tudni, hogy megbüntesse azt, aki őt megölte. Goswin egy ideig hallgatott, majd foga között sziszegve beismerte: – Saját két kezemmel fojtom meg azt az embert. – Én is ezt tenném – értett vele egyet a lovag, és felállt. – Ezek szerint fontolóra veszi az ajánlatomat? – Mindenképpen. Azonban nem hiszem, hogy valaki megölte volna Laurentzet, ez teljes képtelenség. Saját imatermében halt meg, ott volt a kolostor apátnője, mindenki szemtanúja volt a halálának…

94

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

– Akkor hadd mondjam meg, hogyan lehetséges mégis! Az az ember nem tudott már sem járni, sem beszélni, folytonos gondozásra szorult, és nem jelenthetett nehézséget megmérgezni az ételét vagy italát. Valaki lefizethette egy szolgálóját vagy a gondozóját, valakinek csak egy pillanatig kellett a közelében időznie, hogy kelyhébe cseppentse a mérget, ami ha nem is azonnal, de biztosan öl, és senki nem is gyanakodna, hiszen az az ember már amúgy is halálán volt. A kolostorban megáldozott, feladták rá az utolsó kenetet, és egy agyafúrt fickó könnyedén el tudta intézni, hogy a megfelelő helyre kerüljön egy kis méreg. – De minek? – Goswin már csaknem üvöltött. – Minek ölne meg bárki is egy olyan embert, aki már fél lábbal a sírban van? Ki vetemedhet ilyen kegyetlenségre? – Sok haragosa volt – ismételte von Greyssenhagen távozóban. – És az utolsó lélegzetvételéig megváltoztathatta a végrendeletét. Miután von Greyssenhagen elment, Goswin kénytelen volt megvallani magának, hogy hazudott a lovagnak. Nem, mégsem fojtaná meg a két kezével azt, aki Bruysot meggyilkolta. Nem, semmiképpen sem a saját két kezével.


95

11 Az Unterrainer-ház Kerekeskút utca Augusztus havának 5. napja, reggel

A

SZENTLÉLEK-TEMPLOM plébánosa, Gottschalk Witte, aki több mint két éve élt Tallinnban, és lassacskán kezdte megszokni ezt az északi vidéket, felülkerekedve megannyi kényelmetlenségen és furcsaságon, mogorva ábrázattal ücsörgött az ágyban hálószobájában, amelyet a régi ház padlásának átépíttetésével alakított ki. Esett az eső, és úgy tűnt, vége az aszálynak, Wittének örülnie kellett volna ennek, mert ez azt jelentette, hogy az idén talán elkerüli a vidéket az éhínség, a kókadt kis növénykékbe visszatér még az élet, és termést hoznak. Ezen a reggelen mégis képtelen volt átadni magát az örömnek, egy álom kínozta. Nemrégiben töltötte be az ötvenet, és azt gondolta volna, hogy egy ilyen idős férfin már nem foghat ki, nem gyötörheti semmiféle álom, ez azonban úgy megviselte, hogy Witte nem volt benne biztos, hogy az oltárnál való szolgálatban, az imádságban, az igehirdetésben és a mélységes bűnbánatban békét és vigaszt lelhet. Mindezek többnyire segítettek, Isten szolgája volt, lelkész, szerette istent, és szerette a hivatását. Ha valaki tanácsot kér tőle, hogyan szerezhetné vissza elveszett lelki békéjét, akkor imádságot, gyónást és bűnbánatot javasol, mert ezek enyhítik a lélek gyötrelmeit, és megtisztítják magát az embert. Isten országában mindenre van gyógyír. Ennek az álomnak a kezdeti mérhetetlen édessége később kínt és szenvedést hozott, mintha démonok vonták volna Wittét deresre éjszakánként, gyötrő emlékképeket idézve fel a múltból, olyan régi időkből, amik nappal alig-alig jutottak eszébe. Éjszaka azonban,

96

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

igen, éjszaka megjelentek és sanyargatták a lelkét. A régi bűnök hosszú árnyat vetnek, hallotta Witte olykor, na de nem adja-e át magát évtizedek óta a mélységes bűnbánatnak, önmaga sanyargatásának, a buzgó böjtölésnek, vajon nem vette-e a fáradságot, hogy még Compostelába is elzarándokoljon? Volt-e joga ennek az álombéli lidércnek, hogy újra meggyötörje, olyan dolgokra emlékeztetve, melyekből – már amennyire egy földi halandó számára ez lehetséges – hite szerint megváltatott? És ha bárkinek is jogában áll a szemére vetnie valamit, akkor az saját maga, senki más. Éjjelenként azonban mégis megjelent az álombéli lidérc, hogy sok évvel azelőtti eseményeket idézzen fel: az idős férfit, a Mestert, lelkesítő szavait, melyek forrók voltak, hogyan keveredik az ő vérük Jézus Krisztus vérével, hogyan születik a bűnből fájdalom, a fájdalomból gyönyör, a gyönyörből pedig Istenhez való közelség. Ó, Witte emlékezett a fájdalomra, a gyönyörre és az önkívületre, de emlékezett annak az asszonynak az arcára és szemére is, melyben a gyönyör egyszerre kihunyt, és felváltotta a tudás. A hideg és örökkévaló tudás. Witte öröme pedig abban a pillanatban bűnné lett. Belépett Margelin, kezében Witte tiszta ruháival, az ágy előtti székre tette őket, és meredten bámulta a testvérét. – Nem érzed jól magad, drága bátyám? – kérdezte aztán. Witte felsóhajtott. – Nem aludtam valami jól – válaszolta szűkszavúan. – Már megint? – kérdezte a nő, és aggódva méregette Wittét. – Legutóbb a patikustól kértem orvosságot, aki kapor- és cickafarktinktúrát javasolt arcra kenve, de ez sem segített, ugye? – Egyszer talán segített, ma azonban… – Nem akart beszélni Margelinnek az álmairól. Annak ellenére, hogy azokban a nő is jelen volt, fiatalon, akárcsak ő. Margelinnek nem kell tudnia arról, hogy ez még mindig felzaklatja. – Tudom – mondta a nő. – A ház az oka. Ebben a házban nekem sem jön mindig álom a szememre. – A ház? – vetette oda közömbösséget színlelve Witte. – Mi köze a háznak ahhoz, hogy nem tudok aludni? – Ne is titkold! Te is hallottad, tudom. – Mit hallottam? – A kísértetet, a vezeklőt. Tudod te nagyon is jól, mi az, ami itt bolyong, bűneinek bocsánatáért esdekelve, drága bátyám. Tudod jól, mert mindez igaz, a Mester maga beszélt róla, hiszen a Mester tudta,


97

mert a Mester maga… – Hallgass, asszony! – ripakodott rá Gottschalk Witte gorombán. Már megint ez a név, már megint ez az ember! – Fiatalok voltunk, túl sok olyan dolgot elhittünk, amit nem lett volna szabad. – Ne titkold! – ismételte az asszony, ezúttal parancsolón. – Tudod, hogy szín igaz, amit a Mester erről a házról mesélt. Te is hallottad… azokat a hangokat. Olykor reggelenként láttam az arcodon, az évek során megtanultam leolvasni az arcodról azokat az érzéseket, melyeket annyi igyekezettel próbálsz eltitkolni. – A Mester nem tudhatta, hogy ez a lélek nem lel nyugodalmat. Az egész egy agyrém, semmi több. – Korántsem – kötötte Margelin az ebet a karóhoz. – Nem akarod meghallani azokat a hangokat, de neked kéne a legjobban tudnod, hogy a Mester sosem hazudott. – Húgom! – kiáltott föl Witte. – Te teszel nekem szemrehányást, te? – Ami történt, megtörtént, nem lehet többé semmissé tenni, drága bátyám. És ez erre a házra is igaz. Csúnya és gyalázatos bűnnek volt a színhelye, a bűnösök lelkei a mai napig itt tévelyegnek a házban, ezt te is hallottad. Maga a Mester az, aki rákényszeríti őket a vezeklésre! Te is ugyanúgy föl szoktál riadni éjszakánként, és neked is ugyanúgy tudomásod van azokról a becstelenségekről, melyek ebben a házban megestek. A Mester a másvilágon ostorozza ezeket bűnösöket, azok pedig bánják vétkeiket! Igen, Margelinnek igaza volt. Witte is hallotta számtalanszor ezt a nyüszítést vagy sóhajtozást… vonyítást, a kínzó fájdalomtól elgyötört ember nyögését… Nem, nem emberét, hiszen ebben a házban Margelinen és rajta kívül senki nem lakott, és nincs az az élő ember, aki ilyen hangokat lenne képes kiadni magából. Hallotta a hangokat, talán néhány éjszakával ezelőtt és korábban is, és imádkozott, hogy távol tartsa magától az olyan gondolatokat, melyek Istenbe vetett hitét megingathatták volna. Megannyiszor, mikor álmából felriadva rémülten meredt az ajtóra, rettegett, hogy most fog belépni rajta a Kerekeskút utca lidérce, akit a démonok küldtek, hogy méltó büntetést mérjen őrá. De erősnek kellett maradnia, hinnie, és ha szenvedés szabatott ki neki osztályrészül, akkor felemelt fővel, büszkén kell kiállnia próbatételét. Tudta jól, miféle ház ez, épp ezért bízott abban, hogy itt menedéket, megváltást és szabadulást nyer. Csak nincs megtiltva, hogy

98

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

ezekben részesüljön? Még akkor sem, ha életében olykor-olykor apró örömökkel melengeti a szívét. Mert biztosan tudta: megváltás nincs bűnbánat nélkül. De a bűnbánat is nyújthat örömöt. Ledobta magáról a takarót, és fölkelt az ágyból. Anyaszült meztelenül állt Margelin előtt, és így szólt: – Jól tudod, hogyan kell az embernek viselkednie és gondolkodnia, hogy a Gonoszt távol tartsa magától. – Igen, tudom, drága bátyám – válaszolta amaz, hosszasan szemügyre véve Wittét. – A Szent Szűz mutat nekünk utat, ha buzgón imádkozunk hozzá, és tisztán tartjuk gondolatainkat. – Pontosan – hagyta jóvá Witte. – Az ő útmutatása alapján kell cselekednünk, így bűneink bocsánatot nyernek. – Bűneink? Csak nem vétkeztél, drága bátyám? – A nő még mindig bámulta a férfit, egyre szaporábban kapkodva a levegőt, keze megremegett. – Igen, szerencsétlen bűnös vagyok, és gyónni akarok. Most azonnal gyónnom kell. – És vétkeidért meg kell bűnhődnöd. – Fájdalmasan meg kell bűnhődnöm. Kérlek, büntess meg, aszszonyom! – Mester… Valaha a Mestertől kérte ezt. – Akkor térdre! – parancsolta a nő. Hangja megváltozott, a ruhakupac a földre hullott, kezében pedig nem volt más, mint a korbács, amit eddig a bátyja frissen mosott, vasalt papi klepetusa alatt rejtegetett. – Mikor gyóntál utoljára?


99

12 A Szent Miklós-templom környéke Augusztus havának 5. napja, reggel

E

ZEN a REGGELEN Melchior a szokásosnál korábban ébredt. Eleredt az eső, hangosan kopogott a tető cserepein; a tenger felől föltámadt a szél, és rázta az ablakokat. Az ősz lassan jelt adott közeledtéről, az északi ősz metsző szeleivel, viharaival és zivataraival. Hátára fordult, és betakargatta az összegömbölyödve alvó Keterlynt, kezét összekulcsolta a feje alatt, és felidézte, amit a feleségétől hallott az Unterrainer-házban történtekről. Valami igazságnak kell benne lennie. A szájhagyomány hajlamos összemosni és szétválasztani különböző történeteket, az igazságból féligazságok és kölcsönvett legendák egyvelegét főzni ki, és ha Melchior bármiben is biztos lehetett, hát abban igen, hogy a szerzetes neve nem Abelardus volt. Adelbertusnak azonban ezek szerint hívhatták. Ebben az esetben pedig bizonyára szerepel róla feljegyzés a domonkos kolostor névjegyzékében. De miféle kapcsolat lehet, egyáltalán lehet-e bármiféle kapcsolat ezen réges-régi história és Bruys úr, Grote toronyparancsnok meg a különös szerzet Unterrainer-ház előtti meggyilkolása között? Ebben Melchior korántsem volt biztos, de érezte, hogy meg kell róla bizonyosodnia. Az élet megtanította az összefüggések felismerésére, és érezte, hogy addig nem lesz nyugta, míg teljes biztonsággal ki nem jelentheti, hogy az események között nincs összefüggés. Később lent a konyhában, ahol már Melchior apja is laboratóriumot rendezett be, és gyógynövényeket főzött, préselt, kevert és zúzott össze, Melchior újra szóba hozta Keterlynnek az Unterrainerházat. – Ha nem csal az emlékezetem, akkor mintha valami megakadá-

100

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

lyozott volna minket tegnap este, hogy kivesézzük ezt a történetet – mondta Melchior a feleségének. – Ezt bátran kijelenthetjük – válaszolta az asszony vidáman. – Tehát amikor tegnap szellemekről diskuráltál többekkel a városban, említette bárki is, hogy látta volna az Unterrainer-ház kísértetét, vagy hogy kinek is kéne ott kísértenie egyáltalán? Keterlyn egy pillanatra elgondolkozott. – Nem – válaszolta végül magabiztosan. – Nem, nem emlékszem, hogy bárki is állította volna, hogy ő maga látott volna valamit. Többen említették, hogy az a két boldogtalan lélek, vagy az egyik, ott kísért abban a házban. De az egyetlen, aki emlékeim szerint azt mondta, hogy kísértetet látott ott, Magdalena volt. – Ő pedig rég halott – állapította meg Melchior. Keterlyn erre hirtelen megfordult, és aggódva nézett férjére. – Talán neked sem kéne ennyit foglalkoznod holt lelkekkel. A végén még szerencsétlenséget hozol a fejedre! Mi van akkor – Szent Katalin legyen velem –, de mi van akkor, ha ez a kísértet valóban létezik, és… – Tudni akarom, mi van akkor, ha – szögezte le Melchior teljes meggyőződéssel. – És nekem sem jut eszembe senki, aki azt mondta volna, hogy saját két szemével látta a kísértetet. Mindenki csak egy kísértetlakta házról beszél. Ez érdekes. – Akkor megkérdezheted Witte plébánost vagy a húgát – vetette föl Keterlyn. – Végtére is ők laknak ott, biztosan tudják. Feltéve, ha akarnak erről beszélni. – Ezt fogom tenni – jelentette ki a patikus. – De valami mégiscsak elgondolkodtató. Azt mondják, hogy a házban kísértetek járnak, és hogy egykor borzalmas vérengzés színhelye volt, de hogy mindezt ki látta vagy hallotta, arról nem szól a fáma. – A szóbeszéd már csak ilyen – válaszolta Keterlyn. – Olyat hallottam, hogy réges-rég az Unterrainer-háznál egy férfi egy véres szerzetes szellemét látta, vagy hogy ez talán a kalmár felesége lett volna… De valóban, a történet többnyire úgy szól, hogy valaki hallotta valakitől, aki szintén úgy hallotta valakitől, aki nagyon régen látta. – Keterlyn egy pillanatra elgondolkozott. – Várj csak egy pillanatot! – szólalt meg hirtelen. – Ha jobban belegondolok, akkor valaki tegnap úgy fogalmazott, hogy valakinek a lánya hallotta a kísértetekt. Igen, pontosan így. – Hallotta? – csodálkozott Melchior. – És nemrég? Kinek a lánya


101

hallotta a kísérteiét, drága feleségem? – Ennek utána kell gondolnom. Estére meg tudom neked mondani. – Akkor hát este folytatjuk – sóhajtott föl Melchior. – Ma sok dolgom lesz. A patikát illetlenség lenne kinyitni, hiszen ma temetik Bruys urat. Megyek is, veszem a másik kalapomat, és elnézek a temetésre. Ha mégis betérne valaki édes gyógylikőrre vagy cukorkára, te is adhatsz neki. És – ami a legfontosabb – egy édes csókot muszáj vinnem útravalóul. – Nem mintha valami nagyon hosszú útra mennél – felelte somolyogva Keterlyn. Az útravaló csókot azonban megkapta Melchior. Tallinn ma temette, négy nappal Szent Laurentius napja előtt, Laurentz Bruysot. Végrendeletében Bruys úr úgy kívánta, hogy a Szent Miklós-templom kertjébe temessék, sehova máshová, és ne is templomba. Ahhoz, hogy a templom belsejében temessék márványlap alá, jelentékeny összeget kellett volna letaksálnia a templomnak, így díszes és előkelő nyughelyet nyert volna. Ám Bruys inkább olcsóbb temetést választott, hogy több pénzt hagyhasson a szegényekre, rászorulókra és szent vállalkozására – a Brigitta-kolostor alapítására. A Miklós-templom kertjének megszentelt földje a fiatal hársfák alatt megfelelt neki, ezért nem is kérhetett pénzt az egyház. Felajánlások és stóladíj formájában amúgy is eleget fizetett Bruys az egyháznak élete során. A nagyszabású temetés – melynek költségét természetesen a Nagy Céh állta – rengeteg embert csalt a városba a városfalon túlról, sőt messzebbről is. Ahogy Melchior a Kerekeskút utcából a Főtér felé ballagott, csúnya verekedésnek volt szemtanúja a tallinni koldusok és kosztos szegények, valamint az Apáca-kapun a városba bevonult idegen kéregetők vagy tíz főből álló csoportja között. Épp ekkor érkezett a városi őrség, hogy szétválassza őket, egy ember feje azonban már betörött. A helyi koldusok az őrség megjelenésére szétrebbenve pincékbe és más félreeső helyekre szállingóztak, az őrök pedig nem vették a fáradságot, hogy hajkurásszák őket. Ám a városfalon kívülről nemcsak koldusok özönlöttek be a kapukon, hanem halászok, pásztorok, molnárok, fókazsírfőzők, bőrcserzők feleségükkel és gyerekeikkel egyetemben, sőt távolabb élő parasztok is. Mindenki tudta, hogy aznap díszes temetés lesz, a Nagy Céh és a Kanuti Céh alamizsnát oszt a szegényeknek, étellel és ruhával segíti őket. Bőven voltak

102

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

azonban a tömegben őszinte gyászolók is, akiket üzleti vagy más kapcsolat fűzött Bruys úrhoz. Déltájt koporsóban kivitték Bruys úr szemfödéllel letakart holttestét Széles utcai házából, mely előtt már számottevő sokaság gyűlt össze, köztük szegényekkel és koldusokkal. A halottas ládát a Nagy Céh tagjai vitték, néhányan a fiatalabbak közül, akik elég erősek voltak a baldachinnal díszített, nehéz tölgyfa koporsó cipeléséhez. A menet élén a tallinni püspök vitte a keresztet fehér miseruhában, őt követte a Szent Miklós-templom plébánosa, nyomában a Szent Olaftemplom és a Székesegyház plébánosai segédlelkészeikkel és természetesen Melchior szomszédja, a Szentlélek-templom plébánosa, Gottschalk Witte. Ha a kalmár életében eltérő nézeteket is képviseltek a Szent Brigitta-kolostor ügyének támogatásával kapcsolatban, most mindannyian az alkalomhoz illően komorak voltak, arcuk bánatot és gyászt tükrözött. Az egyházi méltóságokat a dómhegyi komtur követte, két kanonok, Albrecht és Bolck néhány vazallussal, akik között Melchior felfedezte a Kerekeskút utcai ház tulajdonosát, Kordt von Greyssenhagen lovagot. Majd a koporsó után jöttek a bürgermeisterek, a városi tanács esküdtjei, a Nagy Céh többi tagja, élükön a céhmesterrel, nyomukban más céhek – a Kanuti, a Szent Olaf, a Feketefejűek, a Szent Test és a Szent Rókus – képviselőivel. A céhek után következett három domonkos szerzetes és a Szent Mihály-kolostor apátnője. Melchior Hinricust is felfedezte köztük, oda is intett neki. Nyomukban egyszerűbb városi népség lépdelt, Bruys úr háznépe, köztük szolgálója, Mathyes, végezetül pedig a város zenészei, az egyik a dobot verte, kettő pedig valami szívfacsaróan keserves dallamot fújt furulyáján. Melchior beállt a gyászmenet legvégére, és amikor a Főtérre menet – Bruys úr holttestének meg kellett adni azt a tisztességet, hogy átvigyék a Főtéren – fellazult a sorrend, előrébb furakodott Hinricus testvér mellé. A barát biccentéssel üdvözölte. Az első megállóra a Hosszú-hegyi kaputoronynál került sor, ahol a céhek kenyeret és sört osztottak a szegényeknek és a koldusoknak. Az volt a szokás, hogy a halottas menet három ízben állt meg a temetőig, és mivel a Széles utca nem esik valami messze a Szent Miklóstemplomtól, a holttestet kivitték a városháza elé, hogy ott kerüljön sor a második pihenőre, majd a Kovácsok kapujához, hogy harmadszor is megálljanak. Ilyenkor felváltották a koporsóvivőket, alamizsnát osztottak, erős sört ittak, és a zenészeknek olyan búbánatos nó-


103

tákat kellett játszaniuk, hogy ez a nap mindenkinek sokáig megmaradjon az emlékezetében. A Főtéren a szegények és koldusok hada vette körbe a menetet, és miközben a püspök józanságra és tisztelettudó viselkedésre intette őket, a céhek tagjai kenyeret osztottak, a sörhordók pedig sört töltöttek az embereknek, Melchior megfelelőnek látta a pillanatot, hogy megragadja Hinricus csuháját. – Nem ez az egyetlen temetés ma Tallinnban, ugye? – kérdezte a baráttól, és látva, hogy az csodálkozva vonja föl a szemöldökét, hozzátette: – Úgy értem, Grote úr nem részesül ilyen díszes temetésben. – Állítólag már hajnalban elhantolták – válaszolta Hinricus. – A halál ma éjjel a mi kolostorunkban is suhintott kaszájával, meghalt fiatal világi testvérünk, Ericus, szerintünk hidegrázásban. Gyengélkedett, és már régóta láz gyötörte. Szegény fiú! – Szent Katalin áldása kísérje a lelkét! – fohászkodott Melchior. Néhány ízben látta Ericus testvért, ezt a vékony, hórihorgas fiút, aki állandóan köhögött, és akin az infirmarius egyetlen gyógymódja sem segített. – De az igazat megvallva meglep, hogy itt látlak a gyászolók között – jegyezte meg Hinricus. – Gondoltam, kiszellőztetem a fejemet, szívok egy kis friss levegőt – felelte kedélyesen Melchior. – Ezenfelül van néhány dolog, ami nem hagy nyugodni. Még a Szent Brigitta-kolostor pártfogói közül is látok néhányat a menetben. – Akik nem különösebben népszerűek Tallinnban. Legalábbis egyelőre még nem. De az emberek hajlamosak mindenbe beletörődni. – Ez így igaz – sóhajtott föl Melchior. – Barátom, ha azt kérdezném tőled, szerepelt-e valaha a prédikáló barátok névjegyzékében egy bizonyos Adelbertus vagy Abelardus, mit felelnél? – Azt, hogy nem hagyod békében nyugodni a holtakat – jelentette ki mogorván Hinricus. – Tehát tudod, miről beszélek? – Egy réges-régi históriáról, amire Isten akaratából már rég a feledés fátyla borult, és aminek a felelevenítése senkinek sem lenne ínyére. Szomorú és gyötrelmes történetről van szó, Melchior. – Arról bizony. De annyi különböző változatban hallottam már ezt a történetet, hogy – amilyen kíváncsi vagyok – nagyon szeretném megtudni végre az igazságot. Mi történt valójában az Unterrainer-

104

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

házban, és az akkori borzalmak emléke kísértheti-e máig is az élőket? Néhány koldus áttörte magát a tömegen, és odafurakodott hozzájuk. Hinricus előtt térdre borultak, és áldásért könyörögtek. Hinricus gyorsan eldarálta az imát, és keresztet vetett fölöttük. – Úgy gondolod, hogy ki lehet még deríteni az igazságot ezzel a régi históriával kapcsolatban? – kérdezte a szerzetes Melchiortól. – Épp ezt kérdem tőled. Hogy van-e valaki, aki tudja, mi is történt valójában, és hogy mi áll a klastromotok diáriumában Adelbertusról? – Teste a kolostor temetőjében pihen – válaszolta Hinricus. – Tehát nem kísérthet a Kerekeskút utcában. Ezt akarod mondani? A barát türelmetlenül rázta a fejét. – Ez egy nagyon régi történet, Melchior – mondta végül. – És a régi bűnök hosszú árnyat vetnek. Hadd meséljek el neked valamit! Azt beszélik, hogy volt egyszer egy domonkos szerzetes, Abelardus vagy Adelbertus nevezetű, én azonban úgy gondolom, hogy mindenképpen Adelbertusnak kellett lennie, hiszen volt egy igazán híres Abelardus is, akivel hasonló dolog esett meg, így a két történet egy kicsit összemosódott… – Abelardusra, az egykori párizsi tanítóra gondolsz? – kérdezte Hinricus. – Pontosan. Híres történet, Tallinnban is hallottam nemegyszer, sőt egy könyvben is olvastam, hogyan szeretett bele Abelardus, a filozófus tanítványába, Héloise-ba. Ha emlékszel, a dolog úgy végződött, hogy Abelardust kasztrálták, és mindkét szerelmes kolostorba vonult. Tulajdonképpen ugyanarról a történetről van szó – tiltott szerelemről, ami kasztrálással végződik, ezért keveredett össze a két név a köztudatban. Azt a szerencsétlenül járt domonkost tehát – akit a féltékeny házastárs szintén megfosztott a férfiasságától – inkább Adelbertusnak hívhatták. Igazam van? – Sírkövén az Adelbertus név áll – bólogatott Hinricus. – Én azonban nem ismerem ezt a történetet. Próbálom kipuhatolni a dolgot, barátom, meglátom, tudok-e neked segíteni, bár szívem szerint azt tanácsolnám, ne tépd fel a régi sebeket! A gyászmenet végül a Kovácsok kapujától kerülővel visszaért a Szent Miklós-templomhoz. A gyászoló gyülekezet bevonult a templomba, ahol a tallinni püspök a Miklós-templom plébánosával közö-


105

sen rövid misét celebrált. A templom átépítés alatt állt, bővítették, így a gyászolók csak a templom egyik hajójában foglalhattak helyet, a többi fel volt állványozva. Az építkezés a temetés idejére leállt. Mikor a Nagy Céh tagjai egymás után Bruys úr koporsójához járultak, hogy végső búcsút vegyenek tőle – melynek céljából az arc fölött lyukat vágtak a halotti leplen –, Melchior tekintete megakadt Goswin úron. Látszott, hogy a vén kalmár könnyeivel küszködik, arcát eltorzította a fájdalom, tekintete reménytelen kétségbeesést tükrözött. Még keze is remegett, arcizma meg-megrándult. Goswin úr gyásza különbözött a Nagy Céh többi kereskedőjének gyászától, ezt a veszteség miatt érzett valódi fájdalom hatotta át, nem csupán a tiszteletteljes búcsú. Az öreg, szakállas férfi a koporsóban fekvő halott fölé hajolt, egy pillanatra megérintette az arcát, és mondott valamit – utoljára. Hogy mit, azt csak az elhunyt és a gyászoló tudhatta. Fájdalom volt, gyász, a veszteségtudat valódi gyötrelme, ami Goswin arcát eltorzította. Mi történhetett köztük?, gondolta Melchior. Meg kell tudnom. Később a koporsót kivitték a már megásott sírgödörhöz, a püspök meghintette szentelt vízzel, és füstölőjéből szenet szórt. A tallinni püspök, ez az öreg, istenfélő férfiú ragaszkodott ehhez a szokáshoz, amivel sok pap már felhagyott. A szentelt víznek távol kellett tartania a démonokat, nehogy rárontsanak a halott keresztényre, és megtegyék azt, amit életében nem tudtak. A füstölő ellenben a hőség miatt kellett, hogy elnyomja a holttest bűzét. A szén, mely a földbe kerülve változatlan marad, jelzés az eljövendő nemzedékek sírásóinak, hogy ehhez a földhöz már nem nyúlhatnak, itt egy áldott lélek lelt nyugodalmat. A püspök borostyánt és örökzöld babérleveleket is szórt a koporsóba, és arról beszélt, hogy akiknek gondolatait haláluk óráján betölti az Úr Krisztus személye, szívüket pedig áthatja az iránta érzett szeretettel, azok bár testben meghalnak e világ számára, lélekben azonban tovább élnek Istenüknek. Az egyszerű nép, mely a gyászmenetben még részt vett, a temetőbe már nem jött ki. Ám a gyászolók között Melchior fölfigyelt egy idősebb asszonyra, aki ruhája alapján nem lehetett kereskedőfeleség, inkább parasztaszszony vagy kocsmárosné. Öreg volt, pecsétes, szürke ruhában, és Melchior mintha már látta volna korábban az utcán a szerényebben öltözött népség soraiban. Vagy esetleg az alamizsnára leső csőcselék között lehetett? Erre Melchior nem tudott pontosan visszaemlékezni, mégis szemet szúrt neki az asszony, mert sehogy sem illett ide.

106

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Arcán bánat tükröződött… és még valami, temetésre jött, nem azért, hogy kéregessen, hanem hogy búcsút vegyen. Ki lehet? Talán Bruys úr egykori szolgálója, gazdasszonya? Vagy egyike azon szegényeknek, akik ennek a szent embernek a jótéteményében részesültek? A koporsót Bruys úr testével leeresztették a sírba, fejjel nyugat, lábbal kelet felé, hiszen az utolsó ítélet napján az Úr Krisztus kelet felől érkezik e világra, így Bruys láthatja az utolsó napfelkeltét és a Megváltó közeledtét. Arcát szemfedővel letakarták, és énekszó csendült fel. A Nagy Céh kereskedői között Melchior felfigyelt Goswin úrra. Nem énekelt, öreg, szakállas arcán peregtek a könnyek, s hogy elrejtse őket, lehunyta a szemét. A rangosabb jelenlévők, papok, lovagok, a dómhegyi tanács tagjai és más előkelő urak ezután a Nagy Céh székházába vonultak a Bruys úr emlékére rendezett halotti torra, ahová a patikus természetesen nem kapott meghívást.


107

13 A Halászkunyhónak nevezett külváros Frückner kocsmája Augusztus havának 5. napja, délután

M

IKOR ISMÉT viharfelhők gyülekeztek a város fölé, sűrűvé vált a levegő, és igencsak lógott az eső lába, Melchior sietve elhagyta Tallinnt a Tengeri kapun át, és a kikötőtől keletre fekvő, düledező fabodegákból álló külváros felé vette az irányt, ami az észt és svéd halászok mellett számtalan kocsmának adott otthont. Biztos volt benne, hogy ezek egyikében megtalálja az ispotály nagyra becsült lakóját, Rinus Götzert, az egykori hajóst, most félkezű nyomorékot. Hajdan, sok évtizeddel ezelőtt Götzer úr tallinni hajókon volt kapitány, később pedig egy hanza békefenntartó hajón, mely a Vitális Testvéreket üldözte, megtisztítva a tengert a haramiáktól. Csatában elvesztette egyik kezét, elvesztette vagyonát, és már jó ideje a Szentlélek-templom ispotályában tengette napjait. Haja szinte mind kihullott, alig bírt menni, élete gyertyája azonban még nem hunyt ki, és Melchior olykor-olykor vitt neki ajándékba köhögés vagy ízületi fájdalom elleni orvosságot. Rinus Götzer Tallinnban köztiszteletnek és általános megbecsülésnek örvendett, és az a tény, hogy szegény volt, mint a templom egere, következésképpen Isten akarata kellett hogy legyen, ahogyan az is, hogy a város népe nem feledkezett meg róla, hiszen Götzer úr sosem nyelte az éhkoppot az ispotályban, tiszta és jó anyagból készült ruhákban járt. Mindazt a jót, amit ő egykor Tallinnért tett, a város most meghálálta neki. Ha nem is busásan, hiszen ahogy a gazdagságot, úgy a szegénységet is Isten méri az emberekre, hogy a gazdagok megoszthassák vagyonukat a szegényekkel. És talán nem is csupán szánalomból, hanem egy másik ügy miatt, melynek Melchior számítása szerint már vagy tíz esztendeje, és me-

108

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

lyet ő gondolatban a Szent Olaf-templom rejtélye névvel illetett. Igaz, ami igaz, Götzer úr egy olyan szolgáltatást is nyújtott, melylyel nem dicsekedhetett akárki az ispotály lakói közül. Rengeteg történetet ismert a Vitális Testvérekről és a hajdani tengeri csatákról, saját szemével látta Gödeke Michelst, szemtanúja volt megannyi ütközetnek, melyet a Vitális Testvérekkel vívtak, és mikor ezekről mesélt a kikötő egyik kocsmájában, mindig akadt valaki, aki néhány garast adott, vagy egy korsó sört fizetett neki… És mivel Götzer úr igen gyakran megfordult ezekben a kocsmákban, és minden hajóst ismert, így ő is hallott ezt-azt. Az ispotály vén lakója előtt miért ne mert volna bárki is a saját dolgairól beszélni, és ha rákérdezett, hogy mi a helyzet Visby vagy Stralsund kikötőjében, elmondták neki. Röviden – Götzer úr szinte mindent tudott, ami Tallinn kikötőjében történt, ki milyen árut szállít, honnan és hova, milyen állapotban vannak a hajók, ki a kapitányuk és a matrózaik, hol van szükség legénységre, ki kit beszél ki a háta mögött, ki mi miatt elégedetlenkedik, ki mit keres, és miből van fölöslege. Ez a tudás értékes volt, és fizettek érte. Néha egy kereskedő néhány garast Götzer markába nyomott, hogy az kipuhatolja, mi a helyzet a vetélytársa hajóján, ki keres megfelelőbb üzlettársat, és így tovább. Máskor egy hajós panaszkodott, hogy az áruja számára túl kevés a hely a hajó rakodóterében, ami csökkentette az elszántságát, hogy szekercét vagy kést ragadjon, ha rablók támadnák meg a hajót. Egy hajónak általában több tulajdonosa volt, egy egész kereskedelmi társaság, és szinte minden hajónak volt olyan része, mely fölött a lovagrend rendelkezett. A kapitány pedig minden esetben a hajó egy képzeletbeli részének a tulajdonosa volt. Érthető, hogy mindez gyakran vezetett vitához a tulajdonosok között. A tulajdonostársak jól fizettek, hogy megtudják a pletykákat, azt, hogy miről beszél a legénység a hajón, és hogy valójában mi történik a tengeri út során. Így hát Götzer úrnak megvolt a maga szolgáltatása, és mivel az ispotály lakóinak ruházkodásra és étkezésre nem igazán kellett költeniük, a pénzt inkább kocsmában verte el, befektetve egy olyan vállalkozásba, mely még nagyobb hasznot hozott. Végeredményben tehát Götzer úr amolyan kémféle is volt, és mindenről tudott, ami a kikötőben történt. Vagy legalábbis szinte mindenről. És nem is olyan régen – erre jól emlékezett Melchior –, fültanúja volt Götzer elbeszélésének egy férfiról, aki egy kísértetet emlegetett, ami állítólag őt követte, majd nem sokkal ezután meghalt. Ki volt ez


109

az ember, és hogyan halt meg, erre nem emlékezett Melchior, bizonyára elengedte a füle mellett, nem tulajdonított jelentőséget ilyen részleteknek. Melchior a sövénnyel szegélyezett úton bandukolt, majd nemsokára megpillantotta a Halászkunyhónak nevezett külváros első házait, lécekből, deszkákból és más effélékből összeeszkábált kalyibákat, ahol halászok, csónakosok és a kikötő egyéb munkásai éltek családjukkal. A kikötő innen északkeletre volt, látni lehetett a világítótornyot és a mólót, amelynél a kisebb merülésű hajók kötöttek ki, a nagyobb koggék árbocai a tengeren magasodtak, ahol a kikötő közelében lehorgonyozva pihentek. Néhány szekér elhaladt Melchior mellett, egyszerűbb emberek jártak erre. Melchior több kocsmába is benézett, hogy Götzer úr iránt érdeklődjön, itt-ott látták is aznap, némelyikben a vén hajós megivott egy kupa sört, majd továbbállt, bizonyára oda, ahol történetei nagyobb érdeklődésre, ő maga pedig hálásabb hallgatóságra számíthatott. A helyi hajósok már kívülről betéve tudták Götzer valamennyi történetét, így olyan helyet keresett, ahol idegen hajók legénysége tanyázott, akik még nem ismerték históriáit. Melchior is számtalanszor hallotta ezeket, melyekben minden egyes alkalommal egyre véresebbé váltak a csaták, és egyre bátrabbá a tallinni hajók matrózai. Ez a sorsa a háborús históriáknak. Melchior emlékezett, hogy annak idején Götzer úr úgy mesélte, hogy csak Gödeke Michelisszel vívott csatát, ám az évek során az öreg kapitány másoktól úgy hallotta, és most már maga is terjeszti, hogy Arend Styckével, Ulrich Bernevurral és Egbert Kaléval is megküzdött, attól függően, hova valósi a hallgatósága. Melchior jól ismerte ezt a művészetet – mindenki számára meg kellett találni azt az árut, ami az illető érdeklődését a legjobban felcsigázta. Götzer úrra végül egy düledező kocsmában talált rá, mely szinte közvetlenül a köves tengerparton állt, ahonnan móló vezetett a vízre. Ehhez néhány ladik volt kikötve. A tengert kezdődő vihar korbácsolta, és szemerkélt az eső. Rinus Götzer bóbiskolva gubbasztott a kocsma előtt, Melchior vállon veregette, és megkérdezte, szeretne-e a mélyen tisztelt kapitány úr esőben szundikálni, mert a tenger fölött sötétkék felhők gyülekeznek fenyegetőn, és Melchior időjárási előjelekre vonatkozó tudása alapján nemsokára olyan vihar kerekedik, hogy csuda. – Ez így igaz – vágta rá az álmából föleszmélt hajós –, itt aztán zivatar lesz, szavam rá, a tengeren pedig vihar, de nem is akármilyen.

110

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

De mi szél hozta a patikárius urat, mikor hónapok óta nem láttam errefelé? – Éppenséggel az, hogy már hónapok óta egy szót sem váltottam Götzer úrral, és nem hallhattam tőle a legfrissebb híreket. Ha jól emlékszem, tavasszal találkoztunk utoljára. – Így igaz – bólogatott Götzer. – De az nem ebben a kocsmában volt. Hanem talán egy kicsit közelebb a kikötőhöz, abban a lyukas fedelű csehóban beszélgettünk legutóbb. – Úgy bizony, annak a fancsali képű svédnek, Frücknernek a fogadójában, akinek a feleségét tüdőbaj vitte el tavasszal, az ám. – Az emberek meghalnak – jelentette ki Melchior –, ez így igaz. Szívem szerint vidámabb híreket hallgatnék, de az igazság az, hogy egy másik haláleset felől szeretnék érdeklődni. – Pont tőlem? – csodálkozott az ispotály lakója. – Így van, magát kerestem, nem mást. Mi lenne, ha most szépen átballagnánk Frückner kocsmájába, fizetnék néhány korsó jobbfajta sört, Götzer úr pedig elmesélné azt a történetet, amit a múltkor mesélt, és amire akkor nem sikerült úgy istenigazában odafigyelnem. Végigcuppogtak a sártól és trágyálétól tocsogó utcácskán a fakalyibák között, ahol szinte minden ajtóból halszag áradt. A halászok épp most tértek vissza a tengerről, a viharosra forduló idő korán visszaparancsolta őket a kikötőbe. Az igazi kikötő közvetlen közelébe tértek vissza, ahol erős, kőből épített hullámtörő gát védte a hajókat a nyugati széltől. Melchior emlékezett, hogy ezt épp akkor építették, mikor apjával annak idején Tallinnba jöttek, és neki ez akkor a legnagyszerűbb erődnek tűnt, ami a tengeren magasodhat. Igaz, most már sokan panaszkodtak, hogy a régi hullámtörő többé nem nyújt megfelelő védelmet az őszi viharok ellen, és igencsak megérett a felújításra. Melchior Dorntól hallotta, hogy az öreg kikötőőr rendszeresen bejárt a városházára, és próbált pénzt kicsikarni a hullámtörő gát átépítésére. Az északi szelekkel szemben teljesen védtelen volt a kikötő, és már korábban is előfordult, hogy a vihar ízzé-porrá zúzta a lehorgonyzott hajókat. A gáttól indult ki a tengerfenékbe vert cölöpökre épített két móló, melyhez az utolsó csónakok és kisebb hajók épp most értek vissza a tengerről. A hullámtörő és a csónakházak között állt a háromszintes torony, mely a barátságos szándékkal érkező hajóknak jelzőtűzzel mutatott utat, és ahonnan messzire el lehetett látni, idejekorán észlelve az ellenséges hajók közeledtét.


111

A csónakosok aznapi útjaikat már letudták, az árut a koggékból átrakodták csónakjaikba, ahonnan aztán kocsisokkal a mázsaházba vitették. A csónakosok és teherhordók szétszéledtek a kocsmákba, hogy napi keresetükből egy kevéskét lebocsássanak a torkukon. Itt másféle emberek jártak, mint a városban, másféle nyelven beszéltek másféle dolgokról, itt piszkosabb és kegyetlenebb volt az élet, mint a városfal védelmében, még a szél is más szagokat hozott. Számos kocsma egyben fogadó is volt, szállást kínálva idegen tengerészeknek és utazóknak, épp ezért sok örömlányt is lehetett itt látni, akik többnyire ezekben a fogadókban éltek. Ezek a kéjhölgyek természetesen korosabbak, ápolatlanabbak és csúnyábbak voltak azon társaiknál, akik a városfalon belül gazdag lovagoknak és kereskedőknek kínálták bájaikat. Frückner kocsmája elég gyatra látványt nyújtott kívülről, és belülről sem volt jobb. Az egyik hátsó sarokban telepedtek le egy heringeshordó mögött megbújó farönkökre, és Melchior a kalyibában kapható legjobb sört rendelte a svédtől. És miután megállapították, hogy Frückner legkiválóbb söre sokkal jobb ízű, mint amire a létesítmény külleme alapján számítani lehetett, egymásnak jó egészséget és hosszú életet kívántak, az ispotály lakójának oldalát pedig már majd kifúrta a kíváncsiság, hogy ennek az előkelő patikárius úrnak mivel lehetne szolgálatára ő, a nincstelen nyomorék – bár Melchior tudta, hogy ez mesebeszéd, hiszen az előkelő urak Götzer szolgálataira nagyon is rászorultak olykor-olykor –, a patikus kibökte, hogy egy haláleset miatt kereste fel. – Vagy úgy – jegyezte meg Götzer –, telhet-múlhat az idő, a patikárius úr egyre csak a maga gyilkosai után koslat. Veszélyes dolog ez, Melchior úr. Talán én nem találkoztam életem során megannyiszor a gyűlölettel, ami az embert arra készteti, hogy megölje a másikat, és jaj annak, aki olyankor az útjába áll… Melchior bánatosan mosolygott, és megnyugtatóan ingatta a fejét. – Nem, Götzer úr, a dolog ennyire azért nem komoly. Legalábbis csendesebb vizeken evezek, mint tíz esztendővel ezelőtt, amikor annak a bizonyos gyilkosnak a nyomára akartam bukkanni. – Ó, az a magister Wigbold! – kiáltott föl Götzer, de Melchior figyelmeztetésként rögtön a szája elé kapta a kezét. Az, ami tíz esztendővel azelőtt történt, nyomasztó és csúnya történet volt, ami napvilágra hozott egyet s mást, amire jobb lett volna, ha sose derül fény. Bockhorst esküdt úr javaslatára az érintettek abban állapodtak meg,

112

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

hogy a Szentlélek-templom ispotálya Rinus Götzer ellátására minden évben kap egy vég posztót, valamint tíz márkát kenyérre és heringre, amennyiben Rinus Götzer senkinek nem beszél arról, amit magister Wigbold sorsáról tud. – Hagyjuk ezt most! – csitította Melchior az ispotály lakóját. – Ezt a nevet egyikünknek sem ajánlatos emlegetnie. Most amúgy is egy egészen más ügyben szeretnék tanácsot kérni. – Hallgatom a patikárius urat, és Szent Jodok segedelmével igyekszem a szolgálatára lenni – jelentette ki Götzer lelkesen. A patikus sose maradt adósa, a lebilincselő történeteket mindig meghálálta néhány garassal. – Egy történetre vagyok kíváncsi – kezdett bele Melchior –, amit tavasz tájékán Götzer úr épp ebben a kocsmában mesélt, és amiből én csak néhány részletre emlékszem. Időközben azonban nagyon felcsigázta az érdeklődésemet ez az eset. Egy férfiról volt szó, aki Tallinnban kísérletet látott, nem sokkal ezután pedig meghalt. – Ohó! – kiáltott föl Götzer. – Tényleg itt meséltem azt a történetet, amit minden valamirevaló csónakos ismer, és az a fancsali képű kocsmáros is, mivelhogy épp itt zúzta halálra magát az az ember, mikor fejjel ráesett egy kőre, mert a reggeli hajót várta, és… – Vegyük csak szépen sorjában, Götzer úr, és olyan pontosan, ahogy csak fel tudja idézni! Mikor történt ez, és ki volt az az ember? A vén hajós egy percig forgatta a szemét, majd megragadta a korsót, és jót húzott belőle. – Nem másról van szó, mint arról a bizonyos flamand piktorról, aki a városi tanács megrendelésére azokat a képeket festette a templomokban meg aztán néhány gazdagabb esküdtnél is… nahát, hogy is hívták… Melchior türelmesen várt. – Gils vagy Gillis, valami ilyesmi neve volt neki, a patikárius úrnak is tudnia kéne, még a templomoknál is pingált ezt-azt, a másik neve meg mintha Schwartz lett volna, de olyan flamandosan. A patikus úr is iránta érdeklődik? Ez így elég mókásan hangzik… – hadarta az ispotály lakója. – Más is kérdezősködött felőle? – tudakolta kíváncsian Melchior. – Kérdezősködött bizony, hiszen elég flamand meg holland csámborog itt folyamatosan a kikötőben meg a városban, de csak egy hete volt, hogy az a feketefejű épp erre szaglászott, faggatta ezt is, azt is… Melchiornak ismét meg kellett kérnie Götzert, hogy szép sorjában


113

beszélje el a történteket. De a festő neve beugrott neki. Hát persze hogy hallott róla, csakhogy ahogy az lenni szokott azokkal a dolgokkal, amik nem érintik az embert közvetlenül, egyik fülén be, a másikon ki. Melchior emlékei alapján múlt nyáron lehetett, hogy a városban egy bizonyos Gillis de Zwarte nevezetű flamand festőművészt emlegettek, aki Rigában dolgozott, mikor Tallinn város tanácsa felkérte, hogy fessen szentképeket az itteni templomokban. Állítólag néhány festménnyel el is készült, aztán a Miklós- vagy a Szentlélektemplommal összekülönbözött a fizetségen, merthogy a képek gyengére sikerültek. Bár éppenséggel lehet, hogy ezt csak úgy mondták, sokallva a tenger túlpartjáról érkezett piktor által kért összeget. Mindenesetre de Zwarte ezek után néhány esküdtről és kalmárról festett portrét, aztán… Na igen. Hogy később mi történt vele, azzal Melchior nem volt tisztában. – Pityókásan olyat esett, hogy nem szökkent lábra többé – frissítette föl Rinus Götzer azon nyomban az emlékeit. – Épp itt, a kocsma mögött, rázuhant egy nagy kőre, ami a hullámtörő építéséből maradt meg. És lassacskán, Götzer urat olykor noszogatva, kérdezgetve és a beszélgetést a megfelelő mederbe visszaterelve – mert a mesélő már valóban nagyon öreg volt, és gondolatmenete gyakran összekuszálódott – Melchior előtt végül kirajzolódott a történet. Gillis de Zwarte Tallinnban elég sokat dolgozott, portrékat festett, és egy feketefejűnél volt elszállásolva, a Feketefejűek Testvériségéhez bizonyos értelemben maga is kötődött, bár ő nem volt kereskedő, hanem művész. Aztán ahogy tallinni munkáival és szolgálataival végzett, haza akart hajózni Flandriába, még mielőtt az őszi viharok beálltával megszűnik a hajóközlekedés. Október táján lehetett, hogy ládáit elhozatta Frückner fogadójába, ő maga pedig kiment a kikötőbe tárgyalni, hogy megtalálja azt a hajóst, aki hazavinné. Egyik este, mikor Götzer úr épp ebbe a kocsmába tért be, de Zwarte is itt volt, súlyos erszényével dicsekedett, és iszogatott, a sör pedig megoldotta a nyelvét. Ám míg egyeseket az ital felvidít, de Zwarte kedve elborult, a búskomorság minden korsóval egyre jobban elhatalmasodott rajta. Götzer fültanúja volt, ahogy a piktor egy kísértetről beszélt, amit saját szemével látott. – Szóról szóra már nem emlékszem arra, amit mondott – mesélte Götzer –, de valami olyasmit, hogy Tallinn rémséges egy város, és hálát rebeg a védőszentjének, ha végre sikerül innen kereket olda-

114

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

nia. Másnap reggel kellett, hogy erre sor kerüljön, a málhája rá is lett bízva egy hajósra – és hogy így megmenekül a kísértettől, ami éjjelnappal üldözi. Azt is mondta, hogy átkozott legyen az egész város, a Kerekeskút utcával és az itteniekkel együtt, és… – A Kerekeskút utcával együtt? – csillant fel Melchior szeme. – Igen, ezt mondta, biztosan úgy gondolta, hogy a Kerekeskút utca lidérce volt az, amit látott, de én erről többet nem tudok. És hát, ugye, itt a kocsmában volt mindenféle népség, szolgálók, kötélverők, zsákdobálók, csónakosok, és senkinek nem volt ínyére, hogy elátkozza a városunkat, és lidérceket emleget. Több szó azonban erről nem esett, én pedig indultam vissza az ispotályba, mert közeledett a városkapuk zárásának ideje. Másnap reggel hallottam, hogy a piktor még aznap este halálra zúzta magát a kocsma mögött, a hajóra élő ember helyett a koporsóját tették föl, így hajózott vissza Flandriába. – Ez lenne tehát a történet, aminek fültanúja voltam a kocsmában? – kérdezte Melchior. – Most már emlékszem. Az ember, aki kísértetet látott, aztán meghalt. – Így igaz – bólogatott Götzer. – Furcsa volt az egész, elvégre nem találkozik az ember mindennap olyasvalakivel, akit kísértet kerget. Istentagadó beszéd volt, azt kell hogy mondjam. Na de végül meghalt, fejjel ráesett egy kőre, és mikor rátaláltak, híre-hamva sem volt ott semmiféle kísértetnek. Betörött a feje, és kész. A flamand hajós jólelkű ember volt, és maga Granlund, a kikötőőr is úgy gondolta, hogy úgy igazságos, ha az élő ember viteldíjaként fizetett pénzért hazaszállítják a koporsót, így aztán föl is tették a hajóra. – Ezer köszönet mindezért, Götzer úr, azonban egyet mondjon meg! Rajtam kívül ki kérdezősködött még erről a halálesetről? – Hogy kicsoda? Az a flamand feketefejű, akinek olyan neve van, hogy kitörik benne az ember nyelve, de Wrede, vagy micsoda. Végigjárta a kocsmákat, kérdezgette ezt is, azt is, végül engem is nekiállt faggatni, de csak egy fél korsó romlott sört rendelt, amiért egyre ostromolt a kérdéseivel, hogy miféle kísértet, meg így, meg úgy, de belőlem aztán sok mindent nem szedett ki. – Cornelis de Wrede – motyogta Melchior mintegy magának. – Egyre csak ez a Cornelis de Wrede. Érdekes. Végül aztán ismét köszönetet mondott Götzer úrnak, fizetett neki még két korsó sört, adott mellé pár garast, és biztatta, hogy térjen csak be hozzá a patikába, ha fájna valamije. Ezután Frückner kocsmárost, a fancsali képű svédet fogta vallatóra, de nem lett sokkal


115

okosabb. Igen, múlt ősszel egy hajóra várakozó flamand jól fölöntött a garatra, aztán halálra zúzta magát a kocsma mögött, a szállásért előre fizetett, és talán még valami kísértetről is hablatyolt, de ki az, aki pityókásan nem hord össze badarságokat. A kikötőőr szemügyre vette a holttestét, jelentette a városházán, hogy ez és ez a külhoni részegen halálra zúzta magát, végül ennyiben maradt a dolog. Ennyiben maradt a dolog, töprengett magában Melchior, mikor visszafelé baktatott a városba. Ennyiben maradt a dolog Magdalena esetében is, aki halála előtt kísértetet látott. És ennyiben maradna a dolog Grote toronyparancsnokkal is. És ki tudja, hányan vannak még, akikkel ennyiben maradt a dolog.

116

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

14 A Szent Barbara-kápolna Augusztus havának 5. napja, este

A

VIHAR VÁRATOTT magára. Bár már dél óta komor, fekete felhők gyülekeztek az égbolton, valahol a tengeren dörgött kegyetlenül, és csapkodott az istennyila, a városra mégsem hullt egy csepp eső sem. Melchior átsétált az esteledő, viharra készülő városon, fejében különös gondolatokkal. Nagyon szeretett volna beszélni Dorn bíróval, lett volna kérdeznivalója bőven, a bíró azonban nem volt a kamarájában. Melchiornak erre jobb ötlete támadt, a Kovácsok kapuja felé vette az irányt, átment a pompás bolthajtás alatt és az előkapun, és kiért a délre tartó országút kezdetére, melynek két oldalán a városlakók léckerítéssel körbevett kertecskéi sorakoztak, távolabb pedig a Szent Barbara-kápolna temetője terült el. Errefelé volt Melchior kertje is, amit még apja vásárolt a várostól, és ahová aznap nem jutott ideje kimenni. Az eső bőségesen megöntözte növénykéit, nemsokára nagy munka vár rájuk Keterlynnel, be kell takarítaniuk a termést, leszedni a növényeket, fölaggatni őket száradni és előkészülni a hosszú télre. Igen, közeleg az ősz, ami sok munkát ad a patikusnak, ősszel futnak be a kikötőbe az utolsó hajók, a kereskedők meghozzák a rendelést, orvosságokat, gyógynövényeket, olajokat, be kell szerezni a tüzelőt, mert hamarosan beköszönt a kegyetlen északi tél, megannyi új betegséggel és nyavalyával – mindez azonban várhat még néhány napot. Elhaladt a kapu előtti vízimalom tavacskája mellett, és tovább baktatott a kavicsos úton, mely mentén néhány kocsma és fogadó várta a kései utazókat, akik a városkapun kívül rekedtek. Ezután átvágott a Barbara-kápolna temetőjén, ahol egy szerény kereszt alatt apja pihent, és ahol talán illett volna lelassítania lépteit, hogy apja


117

sírjánál elmondjon néhány imát, felidézze tanításait, ahogy azt máskor tette, ma azonban nem ennek volt itt az ideje. Ma este más feladata volt. A Barbara-kápolna nem volt nagy, és bár olykor templomnak nevezték, csöppet sem hasonlított sem a Szent Miklós- sem a Szent Olaf-templomra, szerény, bolthajtásos épület volt, fehérre meszelt kőfallal, alacsony toronnyal, akkora csak, mint egy kisebbfajta ház a városban. Ide imádkozni jártak, két egyszerű oltárát a város szegényebb kézművesei tartották fenn. A kápolna körüli temető azonban nagy volt, egyfelől a Kovácsok kapuja melletti vízimalom határolta, másfelől a város és a Dómhegy határmezsgyéje, melyet a Szent Antal-hegyen magasodó bitófa és egy kőkereszt jelölt, a másik irányban pedig elnyúlt az országúttól a nyugati homokdűnékig, ahol a város akasztófája állt. A Barbara-temetőben egyszerűbb népség lelt végső nyughelyére, mert itt a temetkezés nem volt drága, és csak a kézműves céhek rendeltek szerény gyászszertartást a kápolnában… A többi halottat anélkül, a lehető legegyszerűbben temették el. Ha az elhunyt rokonainak volt néhány petákja a kápolna sekrestyése és kántora részére, akkor a sírnál tartottak egy rövid búcsúztatót, ennek híján, vagy ha a halottnak nem voltak rokonai, akkor a rongyos lepelbe csavart holttestet egyszerűen lebocsátották a sírba, azon a pénzen, amit város a kápolnának adott. Ez volt mindenkinek a legjobb, hiszen nem maradtak temetetlenül a holtak, így betegségek terjedésétől sem kellett tartani. Alacsony kőkerítés választotta el a temetőtől a kápolnát, melynek végéhez faépítményt toldottak hozzá, itt várták a halottak a temetést. Ha járvány szedte áldozatait a városban, vagy más okból kifolyólag gyűlt össze túl sok holttest, akkor azokat egyszerűen egymásra halmozták, míg a város által fizetett sírásók el nem készültek a nagy közös sírgödörrel. Ez volt a város legnagyobb temetője. Több száz névtelen halott pihent itt, akik keresztény emberhez méltó temetésének megfizetésére nem találtak senkit. Melchior megkereste a kápolna sekrestyését, hogy megtudakolja, hozott-e ide tegnap éjjel a városi őrség egy holttestet, és mi lett vele. Kiderült, hogy semmi nem történt még, ott hever a halottasházban, egyetlen rokona sem jelentkezett, és másnap reggelre tervezték, hogy elföldelik a homokdűnék mögötti egyik zsellércsalád két gyermekével együtt, akik valamilyen mérgezésbe haltak bele, nagy éhsé-

118

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

gükben biztosan gombát ettek az erdőn, könyörüljön rajtuk a Szent Szűz! – Az a csavargó is ott fekszik, bár valaki már megelőzte a patikárius urat – vetette oda a sekrestyés, majd visszasietett az oltárhoz, magára hagyva Melchiort a kérdéssel, hogy kicsoda, és milyen értelemben előzhette meg őt. Nem sokkal később Melchior ott állt a hideg, rideg halottasházban, ahol a rothadás és poshadás bűze mellett édeskés hullaszag is facsarta az orrát. Újra szemügyre vette a különös ifjú holttestét, aki szúrt sebeibe halt bele a Kerekeskút utcában. Mikor egy pillanatra lehunyta a szemét, ismét felrémlettek előtte az éjszakai események. Megannyi halottat látott életében, olyat azonban ritkán, akit néhány perccel azelőtt szólított magához az Úr. Az a holttest meleg volt, lelke nem járhatott még messze. Valaki háromszor mellbe és hasba szúrta, háromszor, nagyon mélyen, gyűlölettel, a gyilkolás vágyával; a sebekből csak úgy ömlött a vér, ami nem alvadt még meg. Melchior megrázta a fejét, és elhessegette magától iménti gondolatait. Most meg kell vizsgálnia a holttestet, mert a test rengeteget elárul az emberről. Az olyan test is, ami temetésre vár, és rég elhagyta a lélek. Az ifjú tetemét egy szakadozott lepelbe csavarták. Melchior kibontotta. A holttestet lemosták, de nem valami alaposan, a sekrestyés bizonyára csak ráborított néhány vödör poshadt vizet, így maradt még rajta mocsok és vérnyom bőven. Itt feküdt különösen sovány, szinte csont és bőr, színtelen, csökevény testtel, meghatározhatatlan korú arccal, ami éppúgy lehetett egy férfié, mint egy fiúé. Melchior először az arcát vette szemügyre, és próbálta felidézni, ki lehet. De nem, teljesen biztos volt benne, hogy ő ezt az arcot az életben nem látta. Ha pedig soha nem látta sem ő, sem a városi őrség tagjai, akkor a fiú nem idevalósi. Az arc most még vékonyabbnak és furcsábbnak tűnt, beesett, lehunyt szemmel, halotti nyugalmában is szinte kétségbeesett és panaszos. Melchior ujjával megérintette a fiú arcbőrét, de szőrszálaknak nyomát sem érezte. Kellett volna egyáltalán lenniük, miután kiherélték? Melchior erre nem tudott választ adni. Ám a koponya formája és a kifejlett csontozat azt sejtette, anynyira nem is fiatal, hogy egyáltalán ne nőne még a szakálla. A fogak? A fogaknak sokat el kellene árulniuk az ember koráról, és Melchior nem emlékezett, hogy akkor, ott, fáklyafénynél megvizsgálta volna a fogait. Szétfeszítette a halott ajkait. Igen, ezek a fogak, vagy leg-


119

alábbis ami megmaradt belőlük, nem gyermek fogai voltak. Sárgák, lyukasak, egyik-másiknak csak a fele maradt meg, melyek arra engedtek következtetni, hogy keveset és szegényesen evett, többnyire bizonyára csak romlott ételt. Melchior még most, a hullaszag mellett is érezte a halott szájából áradó bűzt. Ekkor azonban felfigyelt valamire. Közelebb hajolt a tetemhez, és szétfeszítette az állkapcsát. Szegény párának nem volt nyelve! Ahogy a nemi szervét, úgy a nyelvét is levágták, valószínűleg egész régen, a vérzést pedig feltehetőleg tüzes vassal állították el. A halott mellkasán azonban sokkal több seb éktelenkedett, mint amennyit Melchior a sötétben látott. Horzsolások, karcolások, marások, korbácsütések, vágások nyomait fedezte most fel. Úgy tűnt, mintha néhány elfertőződött sebet égetéssel próbáltak volna rendbe hozni, és mikor közelebbről szemügyre vette, látta, hogy egyik-másik seb körül megsárgult a bőr. Melchior érdeklődve vizsgálgatta a sebeket, némelyiket mintha gyógyítgatták és dörzsölték volna, sőt enyhe mentaillatot is érzett. A holttest vékonyka karján körkörös sérüléseket fedezett fel, a bőr ott ledörzsölődött, néhol annyira, hogy el is fertőződött. Melchior megcsóválta a fejét, nagyon nem tetszett neki ez a holttest, ami kínokról és fájdalomról, gyűlöletről és szenvedésről mesélt. Ennek a szerencsétlennek a története borzalmakkal volt teli, gyötrelmek kísérték életét, ami két nappal azelőtt a Kerekeskút utcában, az Unterrainer-ház előtt ért véget, néhány száz lépésnyire Melchior otthonától. Ekkor lerántotta a leplet a halott lábáról, és sóbálvánnyá dermedt a döbbenettől. Próbálta felidézni, milyen volt a halott lába, és meg volt róla győződve, hogy a lába valódi volt. A szerencsétlen egy zsákvászonból varrt köpönyeget viselt, amiből ő egy darabkát ki is vágott – a tetem most természetesen mezítelen volt –, a köpeny ösztövér térdéig ért. A köpönyeg alatt felfedezték, hogy hiányzik a nemi szerve, a lába viszont… Igaz, lábát akkor nem vizsgálta meg tüzetesebben Melchior, de biztos volt benne, hogy volt a lábán valami, rongyos szandálféleség vagy efféle, különben észrevette volna, biztos, hogy észrevette volna… A halott bal lábfeje le volt vágva. A jobb lába a sípcsont fölött szintén fel volt sértve, a körmei hosszúak, sárgák, hajlottak, több helyen is a húsba mélyedtek, a bal lába azonban hiányzott, csak a csonkja látszott, lógó bőrcafatokkal, ahol levágták.

120

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Hogy lehetek ilyen ostoba!, gondolta Melchior. Hát persze hogy akkor éjjel még megvolt a bal lába. Ha akkor vágták volna le, mindennek csupa vérnek kellett volna lennie, és ami a legfőbb – halála után vágták le a lábát, ebben biztos volt. Eleget boncolt tetemeket ahhoz, hogy tudja, hogy is néz ki a holttesten ejtett seb. Valaki megelőzött, igen, most értette meg a sekrestyés szavait. Valaki levágta ennek a halott csavargónak a bal lábát, de hogy ki és minek, arra Melchior nem tudott választ adni. Egyetlen receptet sem ismert, amelyben szerepelt volna egy ilyen vézna, ványadt legényke bal lábfeje, vagy akár annak húsa, csontja, esetleg lábujjkörme. A gyógyhatású emberi testrészeknek általában egészséges embertől kellett származniuk, nem ilyen csenevésztől… Igaz, volt néhány különleges recept, ami meghatározta a halál időpontját és módját, példának okáért akasztást teliholdkor vagy gyöngyvirágmérgezésben meghalt szűzlányt írt elő, esetleg összenőtt szemöldökű férfit, akinek ezüsttőrrel vágták el a torkát. De nem volt olyan recept, amelyben csenevész, kasztrált férfikezdemény bal lábfeje szerepelt volna. Legalábbis az orvosok és patikáriusok által használt receptek között nem volt ilyen, de nem ők ez egyetlenek, akik hullát boncolnak, hasított hirtelen Melchior tudatába. Vannak olyan orvosságok és gyógyszerek, amit minden medikus elismer, ősi tudások, melyeket Johannes Platearius jegyzett le Cureaejében, amikről írt Copho és Ferrarius, Trota pedig a Practica Secundum Trotamban, amiről említést tettek a salernoi asszonyok és Bingeni Hildegard. De vannak másféle, sötét tanítások is, amit fekete mágiának neveznek, vannak ismeretek és eljárások, amitől óva intenek a bölcs férfiak, mert azok megmérgezik az ember lelkét, tisztátalan, istenkáromló, eretnek tudás az ilyen, boszorkányság. Melchiornak apja a lelkére kötötte, hogy óvakodjék az effajta tanításoktól, bár számára ezek nem voltak egészen ismeretlenek, fiának azonban nem akarta átadni, vagy túl veszélyesnek tartotta őket. Melchior érezte, hogy mennie kell. Szédelgett a hullaszagtól, és alig kapott levegőt. Még egy utolsó pillantást vetett a boldogtalan legényke tetemére, mire újabb kérdések rohamozták meg. Az a három késszúrás a szerencsétlen kínjait volt hivatott enyhíteni, hogy lelkét oda juttassa, ahol semmiféle földi gyötrelemnek nincs már jelentősége? Vagy épp megpróbáltatásainak betetőzését jelentette? Ki képes ennyi gyűlöletet táplálni egy ilyen szánalmas lény iránt?


121

Kitámolygott a halottasházból, és érezte, hogy lépései igencsak bizonytalanok. Nem tudta eldönteni, hogy a hullaszag-e az oka, vagy a halott odavonzotta az őt örökösen üldöző átkot. A friss levegő sem segített, csak tovább fokozta szédülését. Mindez a fájdalom, megpróbáltatás és kín túl sok volt a számára. Érezte, hogy sikítani és üvölteni akar, dühöngve venni föl a küzdelmet a világ összes fájdalmával és lelki gyötrelmével; érezte, hogy nem tud értelmének tovább parancsolni, valahonnét betörtek oda a démonok, akik rést hasítottak lelke védőburkán, és őrülettel, tébollyal és határtalan haraggal árasztották azt el. Iparkodott volna, de nem vitte a lába, imbolygott a Barbara-kápolna fala felé vivő ösvényen, előtte elterült a temető, telis-tele szegény bűnösök sírjával. Mennyi fájdalom és kín, mennyi romlásba döntött lélek és szertefoszlott remény! Itt pihent apja, haláltusájában eltorzult arca ismét felrémlett Melchior előtt. Majd hallotta atyjának utolsó, talányos szavait: A szent, emlékezz rá, féld őt! Melchior nem értette ezeket a szavakat. Melyik az a szent, akire emlékezzen, és akit félnie kell? Többre azonban apja erejéből nem futotta, meghalt, ajkán ezekkel a szavakkal. A Wakenstedék átka kezdte hatalmába keríteni Melchiort. Nem volt számára menedék, a kápolna kapujában tört rá a roham, nem volt itt Keterlyn, nem volt az italból sem, ami néha-néha segített valamicskét. Melchiornak nem volt más választása. Az utolsó pillanatban, mielőtt még üvöltő tébolyulttá változott volna, össze tudta magát szedni annyira, hogy fejét teljes erejéből nekiverje a kápolnakert kőfalának. Végtelen fájdalmat érzett, de egyszersmind megkönnyebbülést is hozott számára, hogy értelmét elnyelte a fekete függöny mögött rejtőző alkonyat. Melchior Wakenstede patikárius vérző fejjel összeesett a Szent Barbara-kápolna kőfala tövében.

122

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

15 Melchior patikája Augusztus havának 6. napja, délelőtt

W

ENTZEL DORN BÍRÓ aggodalmasan figyelte barátját, akinek fején kötés díszelgett, és aki úgy járt, mintha minden egyes lépés pokoli kínokat okozna számára, de aki mindezek ellenére a patikában szorgoskodott, gyógyszert készített, bár meg kell vallani, ezúttal saját magának. Dorn tudta, hogy Melchiort időnként elkapja egy roham, ő maga ezt nyavalyatörésnek vélte, bár nem volt egészen biztos benne, a patikus pedig magától sosem beszélt erről részletesebben. Ha Melchior akar, hát majd beszél róla, ha pedig nem, akkor ez nem tartozik a bíróra. Az előző esti üzenet, mely szerint a patikáriusra betört fejjel találtak rá a Barbara-kápolnánál, mégis nagyon megijesztette. Melchior kíváncsi, Melchior gyilkosok után koslat, ám a gyilkosok furfangosak és kegyetlenek, és ha Melchior vadászik valakire, akkor bizony könnyen válhat vadászzsákmánnyá maga is. Ebből kifolyólag Dorn még akkor este elrohant a Kerekeskút utcába, magával vitte a városi borbélyt is, de Keterlyn megnyugtatta őket – nyugodt, hálás és vidám hangon, de kisírt, mély szomorúságot tükröző szemmel –, nem, Melchiorral minden rendben, hála Szent Miklósnak, csak megbotlott és elesett, igaz, jól beverte a fejét, de semmi komoly nem történt. Dorn azonban csak nem hagyta annyiban a dolgot, míg a borbély meg nem vizsgálta és át nem kötözte a sebet. Melchior viszont erőtlenül, de megerősítette, hogy nem tér még meg a Teremtő nyájába, és reggel jöjjön csak el újra a bíró úr, sok megbeszélnivalójuk lesz. Így hát itt volt most Dorn, megannyi kérdéssel és egy kevés aggodalommal. A patika aznap zárva volt, hacsak valaki nincs épp halálán. Előfordul néha, hogy a patikusnak saját magát kell gyógyítgat-


123

nia. Melchior, miközben a patikában támolygott, azt magyarázta Dornnak, hogy olykor-olykor, ha túl sok testnedv, például flegma halmozódik fel az ember fejében, akkor az kótyagossá válik, így az ember eleshet és megütheti magát. Most épp fejfájás gyötörte, bár a seb szépen gyógyult, ő pedig egy híres kenőcsöt készített magának, ami elűzi a fájdalmat. Kipréselte a zsálya, majoránna és orvosi kapor levét, nagy adag borsmentát adott hozzá, majd az egészet elkeverte vajjal, míg zöldessárga kenőcsöt nem kapott. Ha ez elkészül, egy kicsit állnia kell, mielőtt az ember a homlokára keni. És amíg a kenőcs váratott magára, Melchior rózsaolajjal dörzsölte be a halántékát, mert ez is jót tesz ilyenkor. – És mit kerestél a kápolnánál? – kérdezte Dorn, majd mélyen beszívta a rózsaolaj fenséges illatát. – Annak a boldogtalannak a holttestét, akit az embereid három napja találtak a Kerekeskút utcában. Dorn köhintett egyet. – No igen. Mérget vehettem volna rá, hogy nem hagyod annyiban a dolgot, annál is inkább, mert az őrök elmondták, hogy téged hívtak a halotthoz. – Azért mérget ne vegyél! – tanácsolta vidáman Melchior, de rögtön grimaszba is rándult az arca, mert a mosoly úgy megerőltette izmait, hogy újra belenyilallt fejébe a fájdalom. – A méreg nem játék. De abban természetesen igazad van, hogy ha valakit megölnek abban az utcában, ahol élek, ahol a feleségem él, és ahol a gyerekeim játszanak, akkor egy csöppnyi érdeklődést azért tanúsítok az iránt, hogy ki lehetett az illető, és ki követhette el a gyilkosságot. Annál inkább, ha mindez az Unterrainer-ház előtt történik, más halálesetek és események pedig szokatlan összefüggést és összevisszaságot mutatnak. – Vagy úgy – hümmögte Dorn. – Tehát már megint összefüggést és összevisszaságot vélsz fölfedezni különböző halálesetek között. – Méghozzá igen különös módon. Három ember állította, hogy kísértetet látott a Kerekeskút utcában, nem sokkal ezután pedig mindhárman meghaltak. – Három? – kérdezte csodálkozva Dorn. – Miféle kísértetet? A Kerekeskút utcait? Melchior óvatosan megrántotta a vállát. – Először is a boldogtalan Grote úr. Magad mondtad, hogy olyan volt az ábrázata, mintha kísértetet látott volna. Azt is látott. Jártam

124

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

a domonkosoknál, és beszéltem Hinricus testvérrel. Grote halála napján felkereste őt, eligazítást kérve a kísértetek ügyében. Azt mondta Hinricusnak, hogy a Kerekeskút utca vége felé odament hozzá egy kísértet, üzenetet hozott a másvilágról, és a halál hangján szólt. Ezekkel a szavakkal, és nagyon rémülten. – Te Szűz Máriám! – motyogta Dorn. – Másnap reggelre pedig meghalt. – Pontosan. És még Laurentz Bruys úrról is mondott valamit Hinricusnak. Hinricus nem emlékezett kristálytisztán, de mintha az angyalok kegyelméért könyörgött volna Bruys számára. Hinricus ezt a zavaros hablatyolást a túlzott mértékű sörfogyasztás számlájára írta, mert Grote elég nehezen érthetően adta elő a mondandóját, de a toronyparancsnok említett még valamit, hogy el kell mennie beszélni valakivel, Bruys úrral talán. – De akkorra már Bruys is… meghalt, nem? – kérdezte Dorn. – Vedd észre, milyen fontos ez a momentum! – hívta fel a figyelmét Melchior. – Amikor Grote a kolostorban járt, Bruys úr éppenséggel már halott is lehetett, nappal halt meg ugyanis, de ez Marienthalban történt, és halálának hírét csak másnap reggel hozták meg a városba. Tehát Grote ezt még nem tudhatta. Ő éjjel zuhant le a toronyból, akkorra pedig Bruys már biztosan nem élt. – Ebben tényleg van valami különös – ismerte el Dorn –, én azonban nem gyanakszom bűntényre. Tobias Grote valóban sokat ivott, és Bruys úrral régi barátok voltak. Állítólag Grote megmentette a felesége és Johan fia életét, amikor zsoldoskatonaként szolgált egy hajón. – Igen – válaszolta Melchior, és egy pillanatra elgondolkozott. – Ezt én is így hallottam. – Azt mondtad, három ember látott kísértetet – faggatta tovább Dorn a barátját. – Az Unterrainer-ház kísérletét? – Igen, három – ocsúdott fel elmélkedéséből Melchior. – Én legalábbis három emberről tudok. Az első egy Magdalena nevezetű aszszonyszemély. Emlékszel, bíró uram, mikor a múlt tavaszon azt a szélhámos vándordoktort kergettük a mészkőbányánál? – Éppenséggel emlékszem – morogta Dorn. Nagyon is jól emlékezett mindenkire, akit kínzásra, botütésre vagy a lübecki jog értelmében akasztás általi halálra ítélt. Emlékezetében mindannyiuk arcát megőrizte, olykor álmában is felrémlettek előtte, hogy aztán reggel azon morfondírozzon, honnan való a királyok, a lovagrendi


125

nagymesterek, városi tanácsok hatalma, hogy felruházzák őt a mások élete és halála fölött való döntés jogával. Ebben a lelkiállapotban azonban nem szokott sokáig elidőzni, mert a gyilkosok és rablók büntetésre vártak. – Épp akkor, amikor mi a bányáknál koslattunk, egy örömlány, név szerint Magdalena, belefulladt itt a kerekes kútba. Az ezt megelőző napon azt mesélte az asszonyoknak a Zeghen-torony melletti szaunában, hogy a Kerekeskút utcában farkasszemet nézett a halál kísértetével, és fél, hogy nemsokára ütni fog az órája. – Hm, asszonybeszéd – vágta rá Dorn. – Keterlyn mesélte ezt el nekem, ő a saját fülével hallotta. – Az rögtön más – vágta rá gyorsan Dorn. – És az az érdekes a dologban, hogy Magdalena azelőtt Bruys úrnál volt házvezetőnő, de a bére kiegészítésre szorult, így kéjelgés-re adta a fejét, mire Bruys úr borzasztó haragra gerjedt – tudjuk, milyen jámbor, erényes férfiú volt –, és kidobta Magdalenát. Akkor költözött be a Vörös kolostorba, ahol férfiakkal hált, mígnem egy nap kísértetet látott, majd a rá következő napon meghalt. Dorn erre nem tudott mást mondani, mint hogy ez így valóban elég különös. – És már megint Bruys úrnál lyukadtunk ki – jegyezte meg Melchior. – De hallgasd csak tovább! Hadd meséljek a harmadik emberről, aki nem is idevalósi! Gillis de Zwarténak hívták, flamand festőművész volt, biztosan hallottál róla. Dorn bólogatott, mire Melchior folytatta: – Szentképeket festett a templomokban, és talán az esküdt urakról is készített portrékat, és az utolsó éjszaka, mielőtt hajóra szállt volna, hogy elhagyja Tallinnt, állítólag azt híresztelte a kikötőben, Frückner kocsmájánál, hogy Tallinn rémséges egy város, és alig várja, hogy végre megszabaduljon a Kerekeskút utca kísértetétől, aki ébren és álmában is üldözi. Ám mégsem sikerült megmenekülnie, mert másnap reggel a hullámtörő gátnál találtak rá betört fejjel, vérbe fagyva. Dorn tétovázva szólásra nyitotta a száját, majd hirtelen ajkába harapott, míg végül kibökte, hogy ismeri ezt a történetet, mert a kikötőőr másnap reggel megjelent a városházán, és jelentette, hogy egy ilyen és ilyen férfi részegen halálra zúzta magát a köveken. A városi írnok föl is jegyezte, de a holttest akkor már Antwerpen felé hajózott. Előfordul az ilyesmi.

126

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

– Azért nem ilyen egyszerű a dolog – jelentette ki Melchior komolyan. – Az örömlányok nem szoktak csak úgy kútba fulladni. A toronyparancsnokoknak sem szokásuk lepotyogni a tornyukból. Rendszerint a részeg piktorok sem esnek úgy el, hogy betörjön a fejük, és azonmód belehaljanak. Az élet szívós egy tünemény, nem száll ki az emberből olyan könnyedén, ezt neked nagyon is jól kéne tudnod. Még nehezebb elhinni, hogy három ízben is szerencsétlen, de véletlen baleset áldozatává váljanak olyanok, akik kísérletet láttak a Kerekeskút utcában. De még ennél is különösebb, hogy a három ember közül kettő közeli kapcsolatban állt a megboldogult Bruys úrral. A piktorral kapcsolatban nem tudok mit mondani, mégis hajlok arra a feltevésre, hogy valamilyen módon ő is érintkezésben állt Laurentz Bruysszal, ha már egyszer szentképeket pingált a városi templomokban. Dorn egy pillanatig Melchiorra meredt, majd hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Ismertem azt a piktort – szólalt meg végre. – Igen, panaszt tett a városházán, hogy a Szentlélek-templom plébánosa nem akar neki annyit fizetni, mint amennyiben megállapodtak… – A Szentlélek-templom plébánosa? – kérdezte Melchior. – Gottschalk Witte? Az, aki az Unterrainer-házban lakik? – Ő bizony, arról viszont nem tudok, hogy de Zwarte ismerte volna Bruyst. Ámde – folytatta a bíró jelentőségteljesen – ez a de Zwarte járt éppen itt, a Kerekeskút utcában, hogy elkészítse Arend Goswin kereskedő úr portréját. Goswin és Bruys pedig ki nem állhatják, helyesebben ki nem állhatták egymást… – De Zwarte arcképet készített Goswinról? – kérdezte Melchior elgondolkozva. – Ezt nem tudtam. – És nemcsak róla, hanem von Greyssenhagen lovagról is, mert a Dómhegyen úgy dívik, hogy minden előkelőbb nemes egy szentet felidéző portrét festet magáról. Mondjuk, mintha Szent Viktor állna a képen kivont karddal, és így tovább. – Von Greyssenhagen… – suttogta Melchior. – Ha nem tévedek, a nemesi család, melyből származik, nem különösebben előkelő, ugye? – Apja állítólag közönséges kisnemes volt Colberg környékén, a Német Lovagrend területén – hagyta jóvá Dorn. – De a szolgálatában tanúsított bátorsága jutalmául nagyobb területeket kapott, az ifjú Kordt pedig jó üzleteket kötött, és tovább tudta gyarapítani a családi vagyont, míg végül hűbérbe nem vette Jackewoldét.


127

Igen, Melchior is ilyesmit hallott szomszédjáról. A lovagi állam és a nemesek viszonya azonban Tallinn szempontjából nem volt érdekes, távol állt az ő mindennapi feladataitól és gondjaitól. Azzal mégis tisztában volt, hogy az ősi, előkelő családfa manapság már nem sokat számít. A pénz az, ami meghatározó. És a pénz mellett maga az ember. Ősi és előkelő családfával is lehet egy nemes középszerű, gyengekezű, miközben egy alacsonyabb rangú lehet szorgalmas és ügyes, és ha talpraesettségének köszönhetően a nagyurak hasznát veszik, azzal kiérdemelheti pártfogásukat. Így történhetett ez Kordt von Greyssenhagennel is, aki parányi jackewoldei uradalma dacára a lovagrend bizalmasává és kegyeltjévé vált. És ha a nagyurak portrét festetnek magukról, hát festet magáról pártfogoltjuk is. – Állítólag ez a von Greyssenhagen összeszólalkozott Grote úrral a városfalon – szólalt meg Melchior. – Néhány nappal ezelőtt a Quad Dack-toronynál. – No igen, a komtur ajánlotta a városi tanácsnak, mint az ágyúk és védőbástyák kiváló szakértőjét. És a város felkérte, hogy vizsgálja meg a falat az apácáknál, hiszen ott a leggyengébb. De mégiscsak összeveszett Grotéval, gondolta magában Melchior. Az a csavargó pedig pontosan az ajtaja előtt halt meg. Dorn azonban eközben folytatta a beszámolóját: – A Szentlélek-temlpom festményével kapcsolatban pedig azt mondta Witte, hogy ilyen gyenge freskóért ő bizony nem ad ki annyi pénzt, ott civakodtak a tanács előtt, mire a bürgermeister végül kijelentette, hogy a megállapodáshoz tartani kell magukat, így Witte kénytelen volt kifizetni az eredeti összeget. Melchior ismét elgondolkodott. Üveges pillantással meredt maga elé. Dorn ismerte ezt a pillantást, ami végigcikázott az összes lehetséges gondolatmeneten, és ott gyakran olyan dolgokra bukkant, amire más közönséges ember sose jött volna rá. Bár azt még a bíró úrnak is el kellett ismernie, hogy egy kissé valóban különös, ha egyszerre többen is kísértetet látnak, beszélnek róla, majd szerencsétlenség éri őket, és meghalnak. Ezt meg is mondta a barátjának. – Mit mondtál? – kérdezte hirtelen Melchior összerezzenve. – Hogyan? – Azt mondtam, különös, hogy három ember kísértetet lát, majd meghal – ismételte el Dorn. – Nem, nem ezt mondtad – darálta Melchior izgatottan. – Azt mondtad, különös, ha egyszerre többen is kísértetet látnak, beszél-

128

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

nek róla, majd szerencsétlenség éri őket, és meghalnak. Három ember beszélt erről! Azt állították, hogy látták a Kerekeskút utca kísértetét, és meghaltak. Az egyikük a szaunában beszélt róla, a másik a kocsmában, a harmadik pedig a kolostorban, bár csak a Jóisten a megmondhatója, hol tehettek róla még említést. De tudod, mit mondott nekem Keterlyn? Vannak, akik hallották a kísértetet, ők azonban életben maradtak. És ami a legfurcsább az egészben, az Unterrainer-ház kísértetéről már több évtizede beszélnek, nekem mégsem sikerült megértenem, kinek a kísértetéről lehet szó. Az egyik szerint egy szerzetesé, a másik szerint egy asszonyé… Vannak, akik szerint mindkettőé. Valamikor régen borzalmas dolgok történtek abban a házban, de hogy ki kit ölt meg, és kinek a kísértete garázdálkodik ott – az számomra a mai napig rejtély. – Számomra is – ismerte be Dorn. – A házat átkozottnak tartják, de hogy ott bárki is halálát lelte volna egy kísértet miatt, vagy hogy egyáltalán láttak volna ott bármiféle kísértetet, arról eddig nem hallottam. Az emberek meg összehordanak mindenfélét… – Valaki mégiscsak meghalt – emlékeztette Melchior a bírót. – Három napja meggyilkoltak egy szerencsétlen koldust a ház előtt. Nem úgy festett a dolog, mint amikor koldusoknak akad elszámolnivalójuk egymással. Három erős és mély késszúrást ejtettek rajta. Aki így szúr, az felindulásból teszi, és gyilkolni akar. És ha ilyen rövid időn belül kerül sor több, a Kerekeskút utcához kötődő halálesetre, akkor felmerül az emberben a gyanú, hogy nem állhatnak-e ezek a dolgok kapcsolatban egymással. – Tudom, tudom – hümmögött Dorn. – Én is láttam azt a holttestet. Különös egy szerzet, levágott fütykössel, és vékony, mint az ostornyél. Kész csoda, hogy maradt az ilyen egyáltalán életben. – Ki volt az? – kérdezte Melchior. Kenőcse ekkorra már eleget állt, elkészült. Ujját belemártotta a sárgászöld krémbe, és bekente vele a homlokát. Ha segített is valamelyest, nem látszott rajta, csak fintorgott. – Nem tudom – válaszolta Dorn. – Senki sem tudja. Kiadtam az embereimnek, hogy derítsék ki, de egyetlen őr vagy toronyparancsnok sem látott efféle legénykét bejönni a városkapun. Egyáltalán, senki sem látta, az embereim még koldusokkal és az ispotály lakóival is megnézették a tetemet, de senki nem tudott róla semmit. Biztosan valahonnan faluról jött a városba koldulni. Vagy tudod, mi lehet még? – A bíró arca egyszerre felélénkült. – Hiszen Bruys úr temeté-


129

sére rengeteg koldus és csonkabonka csődült a városba kéregetni, közülük való lehetett. – Bruys halálának híre aznap reggel érkezett a városba – jelentette ki Melchior. – A legénykét meg még kora éjszaka gyilkolták meg. Ha a temetés miatt jött, akkor nagyon kellett szednie a lábát, márpedig az ilyen nyomoréknak az nem megy valami könnyen. Dorn megvonta a vállát. – Hát igen, megkérdeztük a koldusokat is, de senki nem tudott semmit. Először arra gondoltam, hogy tallinni koldusok ölhették meg a betolakodót, aki veszélyeztette az alamizsnájukat… Hiszen nem egy verekedés volt a városban a távolabbról jött csőcselék és az idevalósiak között. – Magam is láttam egyet – szólt Melchior. – De előfordult-e valaha, hogy a tallinni koldusok megöltek, pláne, hogy felindulásból halálra késeltek volna valakit? – Én is pont így gondolkoztam. Nekimennek egymásnak, összeverekednek, ez még az ispotályban is előfordul, de hogy késsel, éjnek idején, titokban gyilkoljanak… Erre eddig nem volt példa. Persze bármi előfordulhat, és mindig az az első eset. Lehet, hogy a legénykének volt valamije, ami értékes, vagy régi haragosa volt valaki… – Igen, minden lehetséges – hagyta rá Melchior. – Néhány dolog azonban mégiscsak különös: először is annak a szerencsétlennek kivágták a nyelvét, méghozzá elég régen. Másodszor tele volt a teste sebekkel és hegekkel, a karja és a lába is föl volt sértve, mintha láncon tartották volna. Fogainak a fele hiányzott, a többi borzasztó állapotban volt, ami annyit jelent, hogy nagyon gyatrán táplálkozhatott. A boldogtalan iszonyatosan rossz bőrben volt, annyira legyengült, Dorn, hogy már rég meghalt volna, ha valaki nem ápolja. Minek megölni az ilyet? Kiben forrhat ekkora gyűlölet egy ilyen szerencsétlen iránt? Azt pedig nehéz elhinni, hogy lett volna bármije is, ami értékes. A legértékesebb dolog számára – és egyben a rá kiszabott legnagyobb büntetés is – az élete volt. A bíró némán adott igazat Melchiornak, majd ajkai megmozdultak, keresve a szavakat. – Szóval emiatt jártál ott a Barbara-kápolnában? – kérdezte végül. Melchior bólogatott. – Az egészben az a legkülönösebb, hogy valaki levágta a bal lábát. Akkor, amikor már a halottasházban feküdt. Szent Miklósra, te el

130

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

tudod képzelni, hogy valaki odamegy hozzá, igen, éppen hozzá, pedig más holttestek is vártak ott még temetésre, és lenyiszabolja a bal lábfejét? Mintha életében nem esett volna át elég csonkoláson és megpróbáltatáson! De valaki, bíró úr, valaki fölkutatta a tetemét, és levágta a bal lábát. – Valaki még halála után is meg akarta büntetni – motyogta alig érthetően Dorn. – Ennek a valakinek pedig tudnia kellett, hogy ki ő, ugye? – Lehet, sőt úgy is gondolom, hogy igen, az a valaki ismerte. Ha történetesen nem valami istenkáromló boszorkányságra készülődő eretnekféle vetődött oda, ismeretlen holttestet keresve, amit nem fog eltemettetni a rokonság. – Tallinn városában nincsenek boszorkányok! – csattant fel Dorn. – És adják a szentek, hogy ne is legyenek! – jelentette ki Melchior. – A lába viszont mégiscsak kellett valakinek, és nem fér a fejembe, hogy minek. Hallgattak. Tallinnban szaladgál egy gyilkos, aki nincstelen nyomorékokat késel halálra, és egy elmeháborodott, aki ezek teteméről levágja a lábukat. – Azt kérdeztem tőled, hogy ki lehetett ez a boldogtalan – szólalt meg végül Melchior. – Erre a kérdésre még nem tudok választ adni, de Szent Miklós legyen a tanúm, hogy kiderítem. Az is eszembe jutott, nem lehetett-e egy jobbágy, akire a földesura valami borzasztó tettért mért ilyen büntetést, és akinek végül sikerült a városba szöknie, mert a lübecki jog értelmében a városi levegő fölszabadít, és vannak, akik uraik akarata ellenére menekülnek ide. És ha így van, esetleg urának szolgái követték, hogy végül bosszúból megöljék? Ekkor ismét beugrott, hogy hiszen épp Greyssenhagen lovag háza előtt gyilkolták meg, ezt a gondolatmenetet azonban nem vinném tovább, mert hatvan killing3 az mégiscsak hatvan killing, és nincs ennyi kidobnivaló pénzem – mondta, majd kényszeredetten elmosolyodott. – Nem kevés, az igaz – dörmögte Dorn. – Nekem pedig a lübecki jog értelmében be kellene szednem tőled azt a pénzt. Hogy aztán egyharmada a városi tanács bírósági költségeinek fedezetéül szolgáljon, második harmadát a tanács maga kapja meg, harmadik harmadát pedig von Greyssenhagen lovag. Mert a lübecki jog így rendelkezik: ha valaki egy másik személyt rablással, gyilkos3

Középkori lívföldi pénznem, egy márka 36 killinget ért.


131

sággal vagy más bűncselekmény elkövetésével vádol úgy, hogy azt nem tudja az illetőre rábizonyítani, akkor hatvan ezüst killinget kell büntetésként fizetnie. Melchior a világ minden kincséért nem nevezett volna senkit bűnözőnek, ha nincs rá bizonyítéka. – Ráadásul Greyssenhagen lovag istenfélő és jámbor férfiú, ezenfelül a marienthali új Szent Brigitta-kolostor ügyének pártfogója, és soha nem tételeznék fel róla semmi rosszat – folytatta Melchior. – Azt most tegyük félre, hogy néha hallani róla ezt-azt, és azt is, hogy nem ősi család ivadéka. Rebesgetik ugyan, hogy a földesuraknak szokásuk büntetésként láncra verni és úgy megkínozni a jobbágyaikat. Ha valaki gonosztevő, akkor a földesúr az úriszéken ítélkezik fölötte, fölköti, levágja a kezét, vagy a terményeiből büntetést fizettet vele, de az ítélethozatalig láncra verheti. Azt azonban nem értem, hogy az ilyen hogyan lenne képes egy messzi, lovagrendi birtokról a saját lábán eljutni Tallinnig. – És ha hozták? – gondolkozott hangosan Dorn. – De ha már egyszer meghalt, minek vágná le a földesura még a lábát is? Melchior bólogatott. – És van itt még egy bökkenő, bíró uram. A boldogtalan zsákvászon köpenyt viselt. Kivágtam belőle egy darabot, és otthon összehasonlítottam a tallinni takácsok által készített zsákjaimmal. Ugyanaz a munka, ugyanaz a vékony vászon, ugyanolyan szövéssel. Tehát a legényke nem jöhetett messziről. – Lehet benne valami – hagyta jóvá Dorn, majd köhintett. – Valahol azonban csak megbújik az igazság! Azon gondolkoztam, miféle szerencsétlenek kódorognak zsákvászon köntösben. És arra jutottam, mi van, ha esetleg zarándok volt a fiú… Ahogy ezt kimondta, Melchior szeme felcsillant, és helyeslően bólogatott. – Szent Katalinra, bíró uram, ez aztán érdekes gondolat! – Ugye? – Dorn nekibátorodva folytatta: – Nem lehetséges-e, hogy olyasvalakiről van szó, akit vétkei miatt megbüntettek, és zarándoklatra küldtek, esetleg saját magát büntette meg, és jött Tallinnba, hiszen a domonkosokhoz mindig érkeznek zarándokok, sőt most már a lovagrend birtokairól is sokan zarándokolnak el Marienthalba, mert az új kolostor alapításának híre bejárta egész Lívföldet, és bár nincs még ott sem ispotály, sem szegényház, jönnek mégis, főleg a partvidékről, a svédek által lakott területekről… Melchior egészen fellelkesült:

132

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

– Ez valóban nagyszerű elgondolás. Én is hallottam a Marienthalba tartó zarándokokról, olykor-olykor a domonkosokhoz is betéved néhány, és habár általában tarisznyát hordanak a vállukon, és van náluk kereszt, bizonyságlevél vagy más, zarándoklatra utaló tárgy… Hiszen a városi bíróságon te magad is nem egy gonosztevőt köteleztél zarándokútra. Ez pedig annyit jelent, hogy valaki bizonyára adott enni ennek a szerencsétlennek útja során, valahol meg is kellett húznia magát éjszakára, tehát kell lennie olyan fogadósnak Tallinn környékén, aki emlékszik rá. – Magát Bruys urat is zarándokút során érte a halál – jelentette ki Dorn. – Méghozzá a szívének oly kedves kolostorba vezető zarándokút során – tette hozzá Melchior, és csettintett az ujjával. – Az ördögbe is, Dorn, kell itt lennie valami összefüggésnek, amit még nem látok át. Ha egyszer zarándok volt, jöhetett akár Marienthalból is… talán megtudott valamit Bruys haláláról, mire a városba sietett, valaki követte, és… Melchior elhallgatott, és izgatottan nézett Dornra. Az csak megvonta a vállát. – Valami készül, valamiféle gonoszság elszabadult, szinte érzem a tisztátalanságot a levegőben… – jelentette ki Melchior. Dorn ezen szavak hallatán kétkedve ingatta a fejét. A bűncselekmény számára olyan dolgot jelentett, ami már megtörtént, valakit becsaptak a piacon, megsebesítettek, vagy kötéllel megfojtottak. Ebben az esetben pedig a városi hatalomnak méltó büntetést kellett kiszabnia a bűnösre. – Csak ne ingasd a fejed, barátom! – dorgálta Melchior. – A gyilkost, aki nincstelen nyomorékokat késel halálra, el kell fogni, és ha senki nem követel igazságtételt, akkor én magam fogok. Mert ahogy a közmondás tartja: „Ahol nincs felperes, ott bíró sincsen.” Neked azonban ajánlanám, hogy gondolkodj el egy kicsit Grote úr halálán. Megnéztem a helyet a szent nővéreknél, és felmentem a gyilokjáróra is. Onnan nem is olyan könnyű leesni, mert elég magas a korlát. Azt mondtad, véres volt a homloka, de mondd meg nekem, hogyan eshet valaki úgy, hogy beverje a homlokát? Egyetlen követ találtam ott, amin betörhette a fejét, a kő véres is volt egy kicsit, de több lépésnyire feküdt attól a helytől, ahová a toronyparancsnok zuhant. Ezek szerint vagy az apácák, vagy az őrség tagjai mozdították el a követ a helyéről, vagy…


133

– Vagy? – kérdezte Dorn. – Vagy Grote leesett, tapogatózott a földön, talált egy követ, azzal homlokon kólintotta saját magát, a követ aztán elhajította, majd végül kilehelte lelkét. És természetesen az sem lehetetlen, hogy mindezt valaki más követte el. – Az a valaki igencsak eltalálta, hogy éjnek idején pontosan mikor bámészkodjon a kolostorban, hogy épp akkor volt ott, amikor Grote lezuhant. – Ami valóban elég különös – hagyta jóvá Melchior. – Egyébként volt fáklya Grote holtteste mellett? – Nem láttam, hogy lett volna. – Akkor miért kellett éjjel fáklya nélkül kimennie a városfalra, majd onnan lezuhannia? Szerintem ez furcsa. – Néha az az érzésem, hogy készakarva nézed a dolgokat olyan szemszögből, ahonnan azok furcsának tűnnek. – Semmiképpen, drága barátom, semmiképpen – bizonygatta Melchior. – Most azonban lehetne hozzád két kérésem? Nagyon szeretnék valamelyik nap kiutazni Marienthalba. A kastély közelében él egy parasztember, aki gyógyfüveket szokott gyűjteni, és akitől be tudnék szerezni fehér ürmöt, bogáncsot, borsikafüvet, cickafarkat és más növényeket, amire szükségem lenne… – Meg akarod nézni, hol halt meg Bruys – bökte ki Dorn. – Szent Szűzanyám, Melchior, hiszen ő olyan öreg volt már, hogy abba halt bele! Melchior ártatlan ábrázattal vonta meg a vállát. – Gondoltam, nem ártana vetni egy pillantást a helyre. Nem titok, hogy sok ellensége volt. Holnaputánra már rendbe jön a fejem anynyira, hogy kibírok egy kis utazást. – Az a terület lovagrendi birtok, nekem ott nincs semmiféle hatalmam. – Tudom. Csak azt akartam a bíró úrtól megkérdezni, nem tudnae lovat kölcsönadni? Dorn dohogott egy ideig, majd végül megígérte, hogy ha Melchior elmegy a városi istállóba, ott megkeresi Hartmannt, a lovászt, és megmondja, hogy a bíró úr parancsára adjanak neki egyet a város lovaiból, akkor Melchior meg fogja kapni a lovat, és ha Hartmannnak lenne valami megjegyzése a dologgal kapcsolatban, akkor a bíró úr két napra láncra vereti a piactéri pellengéren. – Ezer köszönet, bíró uram – mondta erre Melchior. – A másik

134

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

kérésem egy régi ügyet érint, amiről csak utalásokból, fél füllel hallottam, mert akkoriban én még tejfelesszájú mesterlegényként tanultam Rigában, most viszont majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy többet megtudjak róla. – És mi lenne ez a híres-nevezetes ügy? – kérdezte Dorn sóhajtozva. – Mi az oka, hogy a két köztiszteletben álló kereskedő, Bruys és Goswin, úgy voltak, mint a kutya meg a macska? Dorn mélyet sóhajtott, és bánatosan kacsintott. – Ez egy régi, szomorú és kínos ügy – szólalt meg végül. – Ami annyit jelent, hogy az elbeszélőnek meg kell valamivel nedvesítenie a nyelvét, mielőtt belefog, mondjuk egy kupica édes, erős gyógylikőrrel – állapította meg Melchior, és már töltötte is az italt. Dorn egy szuszra felhajtotta, bekapott egy kekszet, és számolgatni kezdett az ujjain. – Huszonöt esztendeje már ennek – jelentette ki végül. – Akkoriban Dyneaur kereskedelmi társaságában vettem részt ifjabb üzlettársként, üzletünk viszont hanyatlófélben volt, köszönhetően a Vitális Testvéreknek, akik csapatosan megszállták Abfors környékét, és riogatták a hajókat, a finn partvidéken rablótanyákat vertek, onnan lestek a zsákmányra, mint pók a hálója sarkából. De ez más lapra tartozik. A dolog úgy nézett ki, hogy Laurentz Bruysnak volt egy Thyl nevű fia, egyetlen örököse, mivel a lánya Rigában meghalt, egy fiával a Vitális Testvérek végeztek, három gyermekét pedig még kiskorukban elvesztette. Ez a Thyl szemtelen és beképzelt egy fráter volt, öszszeverekedett a Nagy Céh többi tagjának a fiaival, kiutálta onnan az idősebb kereskedőket, nem volt türelme semmihez, egy pökhendi kiskakas, aki apja gazdagsága folytán feljogosítva érezte magát mindarra, ami másnak tilos… – Ennek tehát az Úr megtestesülése utáni 1394. esztendőben kellett történnie – vetette közbe Melchior. – Így igaz – hagyta jóvá Dorn. – Jesszusom, hogy rohan az idő, nem igaz? Röviden az történt, hogy Thylnek megakadt a szeme a város legszebb hajadonján, aki nem volt más, mint Arend Goswin kalmár lánya, Dorothea. – Te jóságos ég! – suttogta Melchior. És Dorn rendre elbeszélte a huszonöt esztendővel azelőtt történteket, amit ő nagyon is jól ismert, köszönhetően annak, hogy a kereskedő Dyneaur Arend Goswin üzlettársa volt, Dorn nagybátyja pe-


135

dig kikötőkapitányi tisztséget töltött be a városnál. A dolog úgy állt, hogy Arend Goswinnak négy gyermeke volt, három fia és egy leánya, fiai azonban mind meghaltak még gyermekkorukban, felesége, Elsebet pedig szerencsétlen módon belehalt negyedik gyermekük szülésébe, aki lány lett, és akinek a Dorothea nevet adták. Arend Goswint mindez rettentően megviselte, olyannyira, hogy nem volt már ereje új feleség után nézni és örökösöket nemzeni. Melchior erre csak bólogatott, hiszen így történt ez az ő édesapjával is. Így hát Goswin úr özvegyen maradt, házvezetőnőjével, Annlinnal és szolgálójával, Hainzzal éldegélt házában, és nevelgette lányát, aki minden elképzelést felülmúlóan gyönyörű hajadonná serdült. – A tallinni ifjak fele majd megőrült érte, mert ilyen szép lány nem jut az isteni kegyelem folytán minden városba – mesélte Dorn. – Ő azonban végtelenül jámbor és erényes hajadon volt, apjától és a szent nővérektől jó neveltetésben és taníttatásban részesült, buzgón járt templomba is. Mindez nagy szerencse lett volna Goswin úrnak, hiszen ilyen szép és erényes lánynak könnyen talált volna gazdag és előkelő kérőt, ezzel háza és vagyona jó kezekbe került volna, csakhogy a szép Dorotheának volt egy hibája. – Sánta volt? – kérdezte meglepetten Melchior. – Nem – mesélte tovább Dorn –, testi sántaságról nem volt szó. Haja ébenfekete csigákban omlott alá, ajka piros volt, mint a cseresznye, dereka hajladozó, alakja kecses, formás, de olyan, hogy a férfiember szíve elolvadt attól, ha csak ránézett. Szeme kék volt, mint az ég, bőre fehér és bársonyos, szép volt, mint Szent Orsolya és erényes, mint Svéd Szent Brigitta, szerény volt, és alázatos, inkább egy angyal vagy álomkép, mint egy hús-vér leánygyermek. Volt azonban egy fogyatékossága, ami az évek múltával egyre nyilvánvalóbbá vált. Hiszen a kisgyereknél ezt nem mindig lehet észrevenni, a gyerekek lehetnek önfejűek vagy makacsok, viselkedhetnek furcsán vagy akár nevetségesen. Dorothea gyengeelméjű volt. A Jóisten mennyei szépséggel ruházta fel, a felnőtt ember értelmével azonban nem áldotta meg a Teremtő, és ez évről évre egyre jobban kitűnt. Dorotheát igazán istenfélőnek tarthatta volna bárki, hiszen sokat járt templomba, és együtt imádkozott a szent nővérekkel, de nagyon csendes volt, alig lehetett szavát venni, és az évek múltán egyre szótlanabbá vált. Fényes nappal kiment az utcára, és egyedül kószált városszerte, de ha valaki megkérdezte tőle, hová tart, nem tudott válaszolni, hanem ott menten lerogyott a sárba imádkozni, de egyetlen

136

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

hang, egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. Aki szép szemébe belenézett, nem láthatta abban sem a világi, sem a mennyei összefüggések felismerését, csak ürességet és gyengeelméjűséget, közömbösséget és értetlenséget. Még a Szent Mihály-kolostor nővérei is kijelentették, hogy Dorothea imádkozik ugyan, de némán, és csak azért, mert másoktól ezt látja, ám hogy kihez és miért imádkozik, azt maga sem érti. – Azt hiszem, tudom, miféle gyengeelméjűségről lehetett szó – mondta Melchior. – Az ember testében négyféle nedv található, melyeknek egyensúlyban kell lenniük. Ám ha a nyálka, avagy flegma túlsúlyba kerül, példának okáért felhalmozódik az ember fejében, akkor az illető sápadt, végtelenül nyugodt, zárkózott, tartózkodó és méla. Ám ha a flegma végképp kiszorítja a többi testnedvet az ember fejéből, akkor az illető teljesen bezárkózik saját világába, ami csak a fejében létezik, és hogy ott mi történik, azt nincs az az ember, aki tudná. – Lehet, hogy így van – bólogatott Dorn. – Tanult ember vagy, értesz ezekhez a dolgokhoz. Dorotheával viszont az volt a helyzet, hogy mivel gyengeelméjűnek tartották, Goswin úrnak semmi reménye nem volt arra, hogy férjhez adja. A házasság szentsége számára felfoghatatlan maradt volna, és bár beszéltek neki erről, semmi jelét nem adta, hogy akár egy szikrányit megértett volna belőle. És ha nem érti, akkor az sem biztos, hogy beleegyezne, márpedig erőszakkal senkit nem lehet férjhez adni. Ráadásul senki nem kíván hitvesi ágyába vagy gyermekei anyjának egy gyengeelméjű nőszemélyt. – Hitvesi ágyába talán nem, de ha a lány alakja olyan kecses… – motyogta Melchior komoran. – Épp erről volt szó – sóhajtott fel Dorn. – Ahogy mondani szokás, nem először történt ilyen a világon, és nem is utoljára, hiszen nincs új a nap alatt. Laurentz Bruys fia, Thyl olyannyira szerette volna vágyát Dorotheán kielégíteni, hogy cseppet sem riasztotta el a lány gyengeelméjűsége. Melchior, nincs, aki meg tudná mondani, hol és hogyan történt, de egy szép napon Thyl elcsábította Dorotheát. Hogy a városfalon túli rétekre csalta-e ki, vagy az istállók mögötti bozótosba, azt senki nem tudja. Az ember elméje lehet éppenséggel gyenge, azonban teste is gondolkodik a maga módján, és bizonyára a test kerekedett felül, amikor Thyl kísértésbe vitte és meggyalázta ezt az áldott hajadont. Gyakran beszélt másoknak a csűröknél Dorotheáról, magasztalta szépségét, és állította, hogy szellemileg tel-


137

jesen tompa, azt sem tudja, mi történik vele, mígnem egy nap huncut fény csillant meg a szemében, és azzal hencegett, hogy Tallinn legszebb lányát magáévá tette. – Ez erőszakkal történt? – érdeklődött Melchior. Dorn vállat vont. – Goswin megvizsgáltatta a szent nővérekkel, mert a lány a korábbinál is furcsábban viselkedett, városszerte pedig fölröppent a pletyka, amiből egy s más Goswin fülébe is eljutott. Erőszak nyomát az apácák nem fedezték föl, azt azonban kijelentették, hogy a lány nem szűz már. – Te jóságos ég! – suttogta Melchior. – Csak nem… – Nem, az talán nem – vélekedett Dorn. – De a pletyka mindenesetre fölröppent. A rosszindulatú, szurkálódó pletyka, és azt Goswin úr nem tette, talán nem is tudta volna megtenni, hogy odaálljon a városi tanács elé, és megvádolja Thylt azzal, hogy erőszakot követett el a lányán, mert ki kívánja saját rokonságának az ezzel járó szégyent és szerencsétlenséget. Ráadásul bizonyítani sem tudta volna, hiszen Dorothea nem beszélt, olyan becsületes városi polgár pedig nem akadt, aki tanúskodott volna. Csak az ő szava lett volna Thyl szava ellenében, vagy követelhette volna, hogy Thylt istenítéletnek vessék alá, de nem volt senkije, aki kardforgatásban jártasan kiállt volna Dorothea becsületének védelmében. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen párbajhoz a komtur vagy maga a püspök engedélye kellett volna, és megint csak – ki akarja közszemlére vinni szégyenét és megaláztatását. – Ítélet tehát nem született – állapította meg Melchior. – Nem. És nem is születhetett, mert az áldott Dorotheát egy nap látták, amint kimegy a Csorda malomhoz, ott a molnár feleségének mondott pár szót – hogy mit, azt senki nem tudja –, majd levetette ruháit, és mielőtt ebben bárki is megakadályozhatta volna, szép lassan belesétált a tóba, míg teljesen el nem merült. – Te jóságos ég! – kiáltott föl Melchior. – És csak tizenhét esztendős volt! Hogy pontosan mi történt Goswin és Bruys között, azt megint nem lehet tudni, barátságuk azonban ezzel véget ért. Bruys úr dicséretére el kell mondani, hogy egyetlen örökösét, Thylt elzavarta a háztól, Németországba küldte, és kitagadta. – A folytatást pedig ismerem – vette át a szót Melchior. – Isten megáldotta Bruys urat, és a rákövetkező esztendőben felesége még

138

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

egy fiat szült neki, akit Johannak neveztek el, mikor már férjével mindketten túljártak a negyvenedik évükön. Boldogságuk azonban rövid életű volt, mert Johan rövidesen meghalt, az asszony pedig bánatában követte a sírba. Bruys úr jámborsága ezután nem ismert határt. – Egyes vélemények szerint a tűzvész után Goswin is megzavarodott egy kicsit – jegyezte meg Dorn. – Egyre furcsábban viselkedett, kezdett elmaradozni a Nagy Céhből, még a karácsonyi ivászatokon sem lehetett mindig látni. Aztán felhagyott a sókereskedelemmel is, amit néhányan őrültségnek tituláltak, hiszen a só hatalmas hasznot hoz, ő azonban többé nem vásárolt föl sót. Igen, a sót egyes idevalósi kereskedők fehér aranynak nevezik, ezt jól tudta Melchior. Hollandiából, Franciaországból és Lüneburgból olcsón lehet sót hozni, mert van ott bőven, a kalmárok több hajófontnyit hoznak belőle az ősszel induló utolsó hajóikon, ősszel és télen sópincéikben tárolják, majd eladják Oroszországba, amikor az ára emelkedni kezd. A só tartósítja az ételt, só nélkül nehéz télen életben maradni. – De azt tudja valaki, hogy mi történt aztán Thyllel? – kérdezte Melchior. – Egyesek szerint zsoldoskatonának állt, és csatában vesztette életét, mások azt állították, hogy egy bolt kirablása miatt Magdeburgban van, a jó ég tudja, mi lehet az igazság. Bruys a végrendeletében nem emlékezett meg róla. – Ez bizony minden apának nehéz döntés: kitagadni a fiát és megfosztani az örökségtől – vélekedett Melchior. – Bruys úr pedig gazdag, borzasztóan gazdag. – Most ennyivel lett gazdagabb a Szent Brigitta-kolostor és a város, akikre a vagyonát hagyta. A lübecki jog értelmében Thyl még abban az esetben sem kapna semmit, ha történetesen életben van, mert többé nem apja törvényes fia. Bár a városi bíróság előtt próbálták már így is, úgy is csavarni a törvényt, és ki tudja, mi lenne abban az esetben, ha jó pártfogót talál magának – ismerte el Dorn. – Most viszont, Melchior, ideje indulnom, és neked is szükséged van nyugalomra, hogy összeszedd magad. – Egy kis alvás valóban nem ártana – bólogatott a patikárius. – Ám mielőtt még elmész, bíró uram, tudnál pár szót mondani egy bizonyos Cornelis de Wrede nevezetű flamand kalmárról? Dorn meglepődve vonta föl a szemöldökét.


139

– Nem sokat. Az egyik feketefejű, ugye? Állítólag gyakran kóricál a Vörös kolostor környékén. – A Vörös kolostor környékén? Ez érdekes. – Miért kérded? – Nem én vagyok az egyetlen ember Tallinnban, aki kitüntetett érdeklődést tanúsít a Kerekeskút utca kísértete és mindazok iránt, akik beszéltek róla, majd rövidesen meghaltak. Ez a de Wrede lelkesen szimatolt Grote úr és a másik flamand, de Zwarte halála után is. Szerintem egyik este be kellene néznünk a feketefejűekhez, hogy egy korsó sör mellett elbeszélgessünk az emberünkkel. – Ezek a flamandok egytől egyig zsugori, hazug szélhámosok – morogta Dorn szedelődzködve. – Én a magam részéről nagy ívben elkerülném őket. De ha te annyira akarod, ám legyen, valamelyik este elmehetünk a feketefejűekhez.

140

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

16 Melchior patikája Augusztus havának 7. napja, reggel

A

MIKOR REGGEL Keterlyn kinyitotta a patika ajtaját, legnagyobb meglepetésére és rémületére egy ősöreg domonkos szerzetessel nézett farkasszemet, aki alamizsnás kosárkájával a karján azt tudakolta, fönt van-e már a patikárius úr. – Még szép, hogy fönt van. Hiszen már hét ágra süt a nap, fönt matat a padláson a füvei közt. De mi történt a kolostorban, csak nem gyógynövényre van valakinek szüksége? Válasz helyett a barát alamizsnás kosarára mutatott, és azt kérdezte, egy percre megpihentethetné-e a lábát a patikában. Keterlyn fölsietett a férjéhez megmondani, hogy furcsa vendég érkezett, egy szerzetes, aki olyan vénséges vén, mintha egyenesen a kriptából mászott volna elő. Mire Melchior leért, a barát a pult melletti széken üldögélt, és kíváncsian szimatolgatta a kekszekkel teli tálat. Melchiornak úgy rémlett, mintha párszor találkozott volna vele a konventben, de az olyan élemedett volt már, hogy dolgozni nem tudott, bizonyára az infirmarium és a dormitorium között csoszogta át a napot. És egészen biztosan nem ő volt az, aki alamizsnát szokott gyűjteni a városban. – Minek köszönhetem jöttödet, jámbor testvér? – kérdezte kedvesen Melchior. – És mi az a tiszteletre méltó név, melyen szólíthatlak? – Lodevicus testvérnek hívnak – felelte az öreg férfi. – És jöttöm egészen pontosan annak köszönhető, hogy amint azt cellerariusunk a reggeli imádság után megjegyezte, egy patikárius állítólag szörnyen bánja, hogy az utóbbi időben nem adakozott keresztény emberhez méltó bőkezűséggel a Szent Katalin-templom javára.


141

Ez azért nem fedi teljes mértékben a valóságot, gondolta Melchior, de aztán megértette, miről van szó. Hinricus számára mindig a konvent érdeke volt az első, olyankor is, amikor egy barátja kért tőle segítséget. Bólogatva indult, hogy újfent becsukja a patika épp az imént kinyitott ajtaját. A kiszolgálás várhat aznap egy kicsit. – Ezek szerint Hinricus testvér küldött – szólalt meg végül a patikus. – Hála légyen ezért Szent Katalinnak, mert épp tegnap este vettem a fejembe, hogy benézek a domonkosokhoz, és egy artig ezüstöt viszek az oltár előtti perselybe. Most viszont, ha a barátok alamizsnás kosárkája házhoz jött… – Egy artig ezüstöt Szent Katalinnak! – kiáltott fel a vén szerzetes károgó hangján. – Áldja meg a szentek mindegyike ezért a bőkezűségért! Ezért igazán megérte lejárni a lábamat. – Megkínálhatnám idős testvéremet egy kis édes gyógykeksszel? – kérdezte Melchior. – Örömömre szolgálna, ha kicsit elidőzne itt a patikában, és váltanánk néhány szót, hiszen hová olyan sietős a jámbor testvérnek így kora reggel? – A kekszet szívesen megkóstolom – derült fel a vénember arca. – Sokáig azonban nem maradhatok, mert nehéz időket élünk, és a konvent valamennyi testvérének, legyen bár vén és erőtlen vagy fiatal és gyenge, egész álló nap orcája verítékével kell robotolnia mindannyiunk érdekében, az Úr Isten örömére és Szent Katalin dicséretére. Melchior felsóhajtott, és dohogva gondolt Hinricusra. Ez az ő cellerarius barátja ravasz és zsugori, mint egy vén róka. – A jámbor Lodevicus talán mégis megörvendeztetné azzal a patikáriust, hogy ha az artig mellé még hat garas is kerül a kosárba, akkor nem siet tovább, hanem egy percre megpihenteti fáradt lábát? – kérdezte Melchior. – Nincs most sok dolgom, így ha a testvér például szívesen elmesélne egy régi történetet, örömmel meghallgatnám. – Másfél artigot? – motyogta az aggastyán elgondolkozva, majd egy pillantást vetett a kekszes kosárkára, és megnyalta a szája szélét. – Másfél artig mindenképpen nagy segítség a konventünknek. Esetleg egy kis kekszet is kaphatnék még? – Szent Miklós áldásával és a városi tanács előírásainak megfelelően sütöttem – jelentette ki Melchior. – Igazán jó keksz, fűszer is van benne bőven, elsősorban gyömbér és kardamom, amik jó hatással vannak az egészségre. – Ezzel fogta a kekszes kosarat, és az öreg szerzetes elé tette. – Kóstolja bátran, testvér!

142

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

– Csakhogy kolostorunk szabályzata nem tartja éppenséggel helyénvalónak az édességek fogyasztását – jegyezte meg a vén barát, majd összeaszott, göcsörtös kezét azért csak kinyújtotta a kosárka felé. – Attól félek, ha a torkomra megy az a sok kekszmorzsa, úgy berekedek, hogy aztán semmi nem lesz a mesélésből. Nincs valami, amivel megnedvesíthetném a torkomat? – Hmm, mi az, ami segítene… – hümmögött a patikus. – Talán egy kupica édes gyógylikőr? Elég erős, átmelegíti az embert, és kitisztítja a légutakat. – Akkor megpróbálkozhatom vele – válaszolta a szerzetes. – Nemrég volt nagyböjt, és a mi kolostorunkban híg sörön, fekete kenyéren és sózott heringen kívül más csemegét nem adnak, hiszen igaz domonkosok módjára élünk, jámborságban és mértékletességben. – És Istent magasztalva – tette hozzá Melchior. Tudta ugyan, hogy a domonkosok életmódjára a túlzott visszafogottság nem jellemző, nagyböjt óta pedig már sok idő eltelt. Hinricus alaposságának és jó szervezőkészségének köszönhetően a domonkosok sikeres üzleteket bonyolítottak, fekete kenyérre és sózott heringre pedig igen ritkán korlátozódott az étrendjük. Kenyerük egyébként is a legjobb volt a városban, édes és tömör, csupa rozslisztből, pelyva nem akadt benne egy szem sem. – Mi, ugye, prédikáló testvérek vagyunk – fogott bele aztán mondandójába Lodevicus egy kis idő múlva, miután elnyámnyogott néhány gyógylikőrbe mártogatott kekszet. – És szokásunk, hogy ha minket valahol derekasan vendégül látnak, akkor hálánk jeléül elmondunk egy-egy legendát. Ugyebár, mi most épp a Kerekeskút utcában vagyunk, és most jut eszembe, hogy valaha hallottam egy nagyon tanulságos történetet, aminek köze volt ehhez az utcához… De hogy is szólt ez a történet… Melchior megítélése alapján Lodevicus közel járhatott a kilencven esztendőhöz. A kolostornak jó a levegője, a testvérek általában meglehetősen szép kort élnek meg a konventben, ha éppenséggel nem végez velük valami csúnya kór, mint például Enricus testvérrel. A kolostorban tisztaság van, friss élelmiszerekből főznek, gyenge italokat isznak, a betegek gyógyítására pedig ott vannak az infirmariusok. A kolostor kapui képesek megállítani a járványokat. A kolostorban megvan az a tudás és bölcsesség, ami lehetővé teszi, hogy a testvérek sokáig éljenek. Lodevicus testvérnek nem volt már


143

foga, arca ráncos volt, és aszott, a ráncok mégis tettvágyat és ravaszságot írtak rá. Beszédmódja, hosszúkás feje és barna szeme alapján Melchior arra következtetett, hogy nem német, hanem valószínűleg a császárság valamely délebbi vidékéről származhat. Tudta, hogy a tallinni domonkosok közé mindenünnen érkeztek testvérek, voltak barátok Burgundiából, Kasztíliából, Portugáliából, Lombardiából… A domonkosok vándorló szerzetesek voltak, egyik konventből a másikba mentek, koldultak és prédikáltak, hirdették Isten igéjét, és szilárdan ellenálltak a hamis tanításoknak, melyek a keresztények által lakott vidékeken itt is, ott is fölbukkantak. Ám amikor elöregedtek, valamelyik konventben végleg le kellett horgonyozniuk. Hinricus testvér is mondta, hogy igazság szerint már rég tovább kellett volna mennie egy másik konventbe, például a Rajna-vidékre, és ott hirdetni az igét, ám szíve itt tartja Lívföldön, ahol az ő népe él, aki korántsem fogta még föl Isten szavának értelmét, gyakran csak a látszat miatt megy templomba, és nem érti, hogy az Úr Krisztus az igazi boldogság és az igazi béke. – Ha esetleg töltenék a jámbor testvérnek még egy kupica édes likőrt, eszébe jutna, mi volt az a történet, amit a Kerekeskút utcával kapcsolatban el akart mesélni? – kérdezte Melchior Lodevicus testvértől. – Ha ezt az italt is Szent Miklós áldásával főzték, akkor szívem nem háboroghat ellene – derült föl a szerzetes. – Lássuk hát a második kupicát! Beletelt egy kis időbe, míg Lodevicus testvér a keksztől és a likőrtől eljutott a történetéig, végül ez mégis sikerült, és belefogott az elbeszélésbe: – Konventünk temetőjében nyugszik egy testvérünk, kinek neve Adelbertus volt, Nordhausen városából érkezett Tallinnba, és kolostorunk diáriuma szerint csupán huszonöt esztendős volt, amikor meghalt. A patikárius úr talán nem tudja, hogy én már másodszor vagyok Tallinnban. Amikor először idekerültem, alig telt még el néhány hónap Adelbertus temetése óta, és sokat beszéltek róla a konventben – bár a prior ennek nem örült, mert Adelbertus korántsem volt az a fajta testvér, aki mások számára példaképként állítható. Nem volt mindig szíve vágya, hogy domonkos szerzetes váljék belőle, és tetteivel alapot adott sok olyan pletykának, amik kikezdték a prédikáló testvéreket. A mi Üdvözítőnk halálának és feltámadásának akkor volt 1349. esztendeje, Tallinn pedig épp visszakerült a dán ki-

144

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

rály uralma alól a Német Lovagrend fennhatósága alá, áldott legyen érte az Úr! – Ezt én is így gondolom – jegyezte meg Melchior. – Áldott legyen érte! Tehát Adelbertus testvért hetven esztendővel ezelőtt temették el? – Ha a számolás művészete ezt támasztja alá – válaszolta a szerzetes. – Én akkor csak húszesztendős voltam, második konventemként a tallinnit jelölték ki, a rendbe pedig Palermo városában léptem be, ott is születtem a Német Lovagrend szicíliai és kalábriai főpreceptora által kormányzott tartományban… Melchiornak egy kicsit noszogatnia kellett a vén szerzetest – amire a gyógylikőrnél jobb eszköze nem volt –, hogy ne ecsetelje túlságosan sokáig ifjúságának éveit Szicíliában, ami a Német Lovagrend fennhatósága alá tartozott, és ahol sok keserűségben volt része, lévén, hogy egy lovagi kastély szolgálójának fiaként látta meg a napvilágot, a helyi nemesek pedig küzdöttek a lovagrend uralma ellen, így apját fölakasztották a kastélykapura, anyja pedig szamárkordéban juttatta el fiát a domonkosokhoz egyetlen ezüsttallérukat odaadva, ám a lovagrend pártfogását élvező domonkos konventben visszaadták anyjának az ezüstöt, és a kis Lodevicot fizetség nélkül is befogadták novíciusnak, mert fölismerték, hogyan lobbant lángra szívében az Isten iránti szeretet szikrája… Ám néhány korty itóka visszatérítette az öreg barátot Tallinnba, és így folytatta: – A tallinni konvent priorja abban az időben Helmichius testvér volt, végtelenül istenfélő férfiú, és nehéz időket éltünk, mert nem is olyan rég ért véget az egész országban dúló háború, szerzeteseket gyilkoltak, a pogányok föllázadtak, lemosták magukról a keresztvizet, és széttéptek minden szerződést, ami őket a dán király és a lovagrend fennhatósága alá rendelte. Egész Lívföld tocsogott a vérben, és Tallinnt sem kerülte el a háború. Azt a bizonyos Adelbertus testvért végső nyugalomra helyezték a domonkosok temetőjében, engem pedig egy nap kivitt Helmichius prior a sírjához, amin még ki sem nőtt a fű. A prior mindezt tanulóleckének szánta nekem, a novíciusnak, akinek állhatatosságáról még nem győződött meg teljesen. És ott, a sírnál elbeszélte nekem, hogy kísértette meg a Sátán Adelbertust minden lehetséges módon, mert a szerzetesek lelkére különösen feni a fogát, és Adelbertus végül nem tudott ellenállni a kísértésnek, elkövette a hús vétkét. Mindez ebben az utcában történt, amit most Kerekeskút utcának neveznek.


145

Melchior hallgatta Lodevicus elbeszélését. A történet úgy kezdődött, hogy az a bizonyos Adelbertus testvér Nordhausen város jámbor írnokának fia volt, akinek apja kezdettől fogva gyűjtötte a pénzt, hogy majd a prédikáló barátokhoz küldje, mert a fiatalember gyermekként különös tehetségről tett tanúbizonyságot a Szentírás olvasásakor, és könnyűszerrel jegyzett meg belőle részleteket. Ám mikor Adelbertus fölserdült, megízlelte a legkülönbözőbb földi örömöket, köztük a nőszemélyekkel való együtthálást. És a nők is szörnyen áhítoztak rá, és epekedtek utána, lépten-nyomon kísértésbe akarták vinni. Ám Adelbertust végül mégis kolostorba küldték, onnan pedig tovább Tallinnba, hogy távol kerüljön a régi csábításoktól. A tallinni testvéreknek kezdetben úgy tűnt, hogy Adelbertus valóban az igazi szerzetesi életnek szentelte magát, és keserűen megbánta ifjúságának vétkeit. Buzgón gyónt, és ahogy az a domonkosoknál szokás, bűneit megvallotta testvéreinek is, és nem csak a gyóntatószékben, így terjedt el korábbi vétkeinek híre a testvérek között, és mindezt csak fokozta, amit a szaunában láttak, hogy az ifjú Adelbertus nemi szerve hosszú és vaskos, olyan, ami az asszonynépnek borzasztóan csábító, így a testvérek, akik ezt látták, elkapták róla a tekintetüket, és hálaimát rebegtek magukban, hogy nekik nem adatott ilyen, ami egyre-másra kísértésbe vinné őket. Majd az történt, hogy az ifjú Adelbertust elküldték alamizsnát gyűjteni, ahogy az a prédikáló barátoknál szokás, ő pedig nagyon megszerette ezt a feladatot, olyanynyira, hogy felmentést kért az egyéb kolostori teendők alól, hogy minél többet tudja róni a város utcáit alamizsnás kosarával. Az is előfordult, hogy olykor-olykor még az esti vesperásra sem ért vissza Adelbertus a kolostorba, amiért testvérei keményen megdorgálták. Ám a prior végeredményben meg volt vele elégedve, mert kosarában bőven hozott pénzt, és azokban a nehéz időkben, mikor Tallinn feleekkora volt, mint most, a konvent pedig még annál is kisebb, ez hatalmas segítséget jelentett. – Ám pletykák keltek szárnyra – mesélte tovább Lodevicus testvér –, gonosz és szurkálódó pletykák, melyek szerint Adelbertus testvér nemcsak igehirdetéssel gyűjtött ennyi pénzt kosarába, hanem vannak a városban olyan polgárasszonyok, akik kamarájukba csalogatják, hogy láthassák hosszú nemi szervét, és ezért bőkezűen adakoznak. És nem elégszenek meg a látvánnyal, hanem némelyek kezükbe is ragadják, játszanak vele, kényeztetik, nyelvükkel nyalogatják, sőt szájukba is veszik, hogy meglássák, milyen hosszúra nő.

146

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Melchior felfigyelt rá, hogy ennek a részletezésekor különös fény gyúlt ki az öreg szerzetes szemében, megnyalta kiszáradt ajkát, keze pedig, amivel a gyógylikőrös kupica után nyúlt, enyhén megremegett. – Ám a pletyka csak pletyka marad – folytatta Lodevicus –, és nemegyszer merő rosszindulat szüli. Így egy szép napon a prior behívatta a scriptoriumba Adelbertus testvért, és megparancsolta neki, hogy Isten nevére esküdjön meg, hogy a fenti pletyka hazugság, és nem hoz szégyent a domonkosok nevére, amikor adományt gyűjt a városban. Adelbertusból kitört a zokogás, megcsókolta a keresztet, és beismerte, hogy egyszer valóban ilyen kísértésbe vitték, ám ő elég erős volt, hogy ellenálljon a hús csábításának, hogy az a nő csak szájába vette a szerszámát, majd addig simogatta saját magát, míg végül tömérdek pénzt szórt a kosárba, és elküldte Adelbertust, kérlelve, hogy ismét keresse föl házában, amikor az urának, aki kereskedő volt, a mázsaházban és a magtárakban akad majd dolga. Helmichius prior hitt neki, és elrendelte, hogy Adelbertus attól fogva buzgóbban imádkozzék, és több munkát végezzen a kolostorban ahelyett, hogy kimegy a városba, ahol ilyen könnyen kísértésbe vitték. Ez ennyiben is maradt, Adelbertus testvér pedig szorgoskodott a kolostorban, elvállalta azokat az egyszerűbb munkákat is, amik egyébként a világi testvérek feladatai: fát hasogatott, öntözte az ágyásokat, leszedte a termést, mosta a többi testvér ruháit, gyakran meggyónt, és szántabánta, hogy szerzetesi csuháját így meggyalázta. – De mibe halt bele? – kérdezte Melchior. – Épp erre akartam kilyukadni – felelte a barát. – Helmichius prior kivitt engem a sírjához, és azt mondta, hogy itt nyugszik egy testvér, aki belehalt bűneinek terhébe. Hogy Isten magához szólította ilyen fiatalon, tanulságképpen a többi szerzetesnek, akik nem elég erősek, hogy ellen tudjanak állni a kísértésnek. Az egyik bűn elvezet a másikhoz, a kisebb a súlyosabbhoz. Adelbertus testvér szörnyen bánta bűneit, a prior meg is bízott benne, néhány hónap múlva pedig ismét kiküldte a városba alamizsnát gyűjteni, és a lelkére kötötte, hogy ha még egyszer a fülébe jut valami, akkor kicsapják a fiút a konventből a világ szégyenére. Azon a napon Adelbertus elment, és el is maradt. Nem tért vissza az esti áhítatra. Nem jött másnap reggel, és a rá következő reggelen sem. Melchior megrázta a fejét, nem értette a dolgot. – Nem azt mondtad, hogy a kolostor temetőjében nyugszik? –


147

kérdezte. – Ne siettessen úgy a patikárius úr! – felelte a barát. – Én már öregember vagyok, és hosszúra nyúlik a mondandóm, ha azt akarom, hogy érthető képet adjak valamiről. És édes ugyan ez a keksz, de kaphatnék még egy kortyocskát, hogy leöblítsem? – Talán egy korsó hideg kútvizet? – kérdezte Melchior. – Vagy még egy kupica gyógyitalt a jámbor testvérnek? – Ezer ördög és pokol, ez a vénember teljesen kifoszt még a végén!, gondolta magában. – Egy korty víz jólesne egy ilyen józan és mértéktartó öregembernek, mint én vagyok – válaszolta Lodevicus. Hála a Magasságosnak!, gondolta Melchior, de amint a vödörből egy korsóba vizet merített, hirtelen károgva hozzátette a vén szerzetes: – Egy korty víz, arra pedig egy nyelet gyógyitóka, ha már megkínált vele a patikus úr. Abból, ami Szent Miklós áldásával készült. A szentek által is jótékonynak tartott italt csak nem hagyhatjuk megbuggyanni. – Semmiképpen – morogta Melchior, és újra teleöntötte a kupicát. – Jámbor testvérem ott hagyta abba, hogy Adelbertus eltűnt, mégis a domonkosok temetőjében helyezték végső nyugalomra. Lodevicus elszopogatta a kekszet, és felhajtotta az italt, kifújta a levegőt, a kekszmorzsákat az asztalra szórta, és így folytatta: – Igen, ez bizony így történt, nyoma veszett, és Helmichius arra gondolt, hogy biztosan elszökött Tallinnból, hiszen volt már rá példa, hogy a fiatal szerzetesek nem tudnak hűek maradni fogadalmukhoz, és a világ olyan erővel csábítja őket vissza, hogy elmenekülnek kötelességük elől. Bizonyára elment az esze, és megszöktetett egy fiatal nőt, vagy valami hasonló történhetett. Kérdezősködtek ugyan a testvérek városszerte, nem látta-e valaki, de senki ilyen nem akadt, és ennyiben is maradt volna a dolog, ha Adelbertus egy este nem jön maga a kolostorba, szinte a téboly határán. – Te jóságos ég, eszerint nem szökött meg? – csodálkozott Melchior. – Akkor hol volt? – Arra gondoltak, hogy biztosan paráználkodott valahol, de először egyetlen értelmes szó sem hagyta el az ajkát, csak imádságok és a szentek neve, érthető beszédre azonban nem volt képes, ám amikor próbálták gyógyítgatni, és eret vágtak rajta, teljesen elvesztette az eszméletét, napokig nem is nyerte vissza, élet és halál közt lebegett. Láza volt, félrebeszélt, gyógyítgatták, hogy magához térjen, és

148

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

meg tudja gyónni vétkét, mert amikor volt egy-két tisztább pillanata, könyörgött Helmichiusnak, hogy gyóntassa meg, Helmichius pedig gyógyíttatta, hogy meg tudjon gyónni, mert azt csak tiszta tudattal szabad. – És mi történt ezután? – Ezután semmi nem történt, mert ahogy azt nekem Helmichius elmondta, Adelbertus többé nem gyógyult meg, hanem betegágyán belehalt szenvedéseibe, szörnyű lelki gyötrelmek közepette. Halála előtt tudata mégis kitisztult annyira, hogy meg tudott gyónni, azt azonban nem mondta meg nekem Helmichius, bűnbocsánatot nyerhettek-e bűnei. És most elérkeztem oda, ahol kezdtem, hogy mindez hogyan kapcsolódik a Kerekeskút utcához. – Hála az égnek! – sóhajtott fel Melchior halkan. – Akkor még híre-hamva sem volt a mostani kerekes kútnak – jelentette ki a szerzetes, és elgondolkodott. Nagyon törhette a fejét valamin, Melchior pedig türelmesen várt. – Érdekes, mi is lehetett akkor ennek az utcának a neve, csak nem jut eszembe… Valahogy pedig kellett, hogy hívják, de mindegy. – Szerintem is – jegyezte meg Melchior unottan. – Na de hol is tartottam, a dolog úgy történt, hogy mendemondák keringtek a városban, mert nincs tett szemtanú nélkül – kanyarodott vissza a barát végre a történethez. – A kegyelmes prior azt mondta nekem Adelbertus sírjánál, hogy nézd, itt nyugszik egy bűnös, aki nem tudott hű maradni szerzetesi fogadalmához, ezzel rengeteg szégyent hozott a kolostorra, és hogy ezt a testvérek lemossák, mostantól sokkal buzgóbban kell Istent szolgálniuk és a város jólétéért imádkozniuk. Aztán elmesélte nekem, hogy miután Adelbertus lelki gyötrelmeibe belehalt, fény derült a városban egy különös esetre. Volt egy kereskedő, név szerint Cristian Unterrainer, aki ebben az utcában élt ugyanabban a házban, ami ma is áll, és ez az ember elutazott Tallinnból, de egy fal állítólag beomlott a háza mellett, amiért is a város kőműveseket küldött, hogy kijavítsák, aztán egy másik falat le is kellett bontaniuk, és… akkor fölfedeztek Unterrainer házának pinceszögletében egy nemrégiben befalazott részt, amit kibontottak, mögötte pedig megtalálták… A szerzetes itt szünetet tartott, és a pohár fenekéről kiszürcsölte az utolsó likőrcseppecskét, ám mivel Melchior várakozón nézett a szemébe, és semmivel nem kínálta, így folytatta: – Igen, ez így volt, megtalálták ott egy nő összeaszott holttestét,


149

aki anyaszült meztelenül egy székhez volt kötözve, és a holttest olyan jó állapotban megmaradt, hogy a környékbeliek ráismertek benne Unterrainer feleségére, Ermegundére, akiről Unterrainer azt állította, hogy már rég zarándokútra ment Németországba. – A nőt élve befalazták a pincébe? – kérdezte döbbenten Melchior. – Úgy bizony, mire persze a városiak nyelve is megoldódott, és egyik is, másik is állította, hogy gyakran látta Adelbertus testvért megfordulni az Unterrainer-házban, akkor is, amikor a kalmár elhajózott valamerre, vagy a városon kívül akadt dolga, felesége, Ermegunde viszont otthon volt. És azt is beszélték, hogy ez az Ermegunde szörnyű szégyentelen egy nőszemély volt, aki más aszszonyoknak azzal dicsekedett, hogy ő bizony tudja, kinek van Tallinn városában a leghosszabb és legvastagabb nemi szerve, és hogy ő volt azzal a férfival, minekutána most már tudja, mi az igazi mennyei szerelem. Ilyen egy becstelen nőszemély volt. – Adelbertus tehát hancúrozni járt Ermegundéhez? – Ezt magam is hallottam később a városban, a prior erről nem beszélt nekem, de állítólag Adelbertus ki-be járt a házba, egy nap pedig a kalmár rosszkor ért haza, és rajtakapta őket… A szerzetes hangja elhalkult, és szemében ismét kéjes fény gyűlt ki. Cuppantott, majd folytatta, bár már kissé bizonytalan nyelvvel és akadozva: – Az úgy volt, hogy mikor Unterrainer, a kereskedő, látta, hogyan paráználkodott Adelbertus az ő feleségével, megkötözte a feleségét, Adelbertusszal pedig fölvetette a nő ruháit, és megfenyegette, hogy levágja a hosszú fütykösét, ha nem folytatja az asszony döfködését, ő maga pedig mindezt végignézte, és közben Adelbertust korbáccsal ütlegelte… – Voltak korbácsnyomok Adelbertus testén, amikor meghalt? – kérdezte gyorsan Melchior. – Erről nekem a prior nem beszélt, vagy ha beszélt is… Uram, Teremtőm, hiszen ennek már hetven esztendeje! Adelbertus nem a sebeibe halt bele, hanem a bűnbánatba, és ezt a tanulságos történetet egész életemben megőriztem emlékezetemben, bár már régen nem beszélnek erről a kolostorban, és rajtam kívül mindenki, akinek erről Helmichius beszélt, visszaadta lelkét Teremtőjének, és Szűz Mária jobbján ül a mennyben. – Jámbor testvérem hallott-e valamit az Unterrainer-ház kísérle-

150

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

téről? – kérdezte Melchior végezetül. – Az annak a szégyentelen asszonyszemélynek a szelleme – suttogta Lodevicus testvér, közelebb hajolva a patikushoz. – Aki szörnyű kínok között, gyónás nélkül lehelte ki lelkét, és akit halála után a kert végében földeltek el, mint becstelen nőszemélyt és házasságtörőt, és akinek sírján egyetlen szó sem hangzott el a Szentírásból. Bűnös lelke elhagyta a testét, amikor az Unterrainer-házban élve befalazták, és ott is maradt, bizony. Ott szokott megjelenni, elrettentésként minden házasságtörőnek és azoknak, akik tévútra csábítják a szerzeteseket. Mielőtt Lodevicus testvér távozott volna, megkérdezte, vihetne-e néhány apróbb kekszet a konvent tagjainak, mert nekik ott ritkán van részük ilyen finomságokban, de az imádkozás hosszú órái után kellemesen megédesíti a szájat, és az egészségnek is jót tesz a benne lévő gyömbérnek és kardamomnak köszönhetően. Melchior természetesen megengedte, és mogorván szemlélte, ahogy a szerzetes szinte mindent besöpört a tálcáról alamizsnás kosarába, közben magyarázkodva, hogy a testvérek sokan vannak, mindenük közös, és nem lenne helyénvaló, hogy az egyik megízlelje azt, amiből a másiknak nem jut. – Meg tudná mondani Lodevicus testvér, mikor temetik az ifjú Ericus világi testvért? – kérdezte Melchior az utolsó pillanatban, mikor a barát már indulóban volt. – Holnap, rögtön a tanácsülés után – válaszolta. – A sírt még ma megássák, annak reményében, hogy az eső megpuhítja a talajt. – Tudna várni a testvér még egy pillanatot? Küldenék Hinricus cellerariusnak egy levelet. – És a választ meg sem várva pennát ragadott. Mikor Keterlyn belépett a patikába, nyomában az ikrekkel, a bejárati ajtót változatlanul zárva, Melchiort pedig az asztalnál ülve, gondolataiba mélyedve találta. – A patikárius úr mára munkaböjtöt rendelt el magának? – kérdezte az asszony. – Hányszor kell naponta kinyitnom az ajtót? Vagy talán a kolostori matuzsálemek annyi orvosságot vásárolnak, hogy másokat már nem is szükséges kiszolgálni? Lám-lám, a kekszet sikerült mind eladni. Melchior összerezzenve ocsúdott fel gondolataiból. – Igen, lehetne gyúrni egy újabb adag keksztésztát. Ám a kiszolgálás helyett pár artiggal szegényebbek lettünk. Ugyanis ez a szerze-


151

tes még emlékezett arra a priorra, aki eltemette Adelbertus testvért, aki az Unterrainer-ház kísértethistóriáinak hátterében áll. – Akkor majd könyörögni fogok Szent Katalinhoz, hogy ezek a régi rémmesék juttassanak minket néhány garashoz. Talán elfelejtetted, de van két gyermeked, akit el kell tartani. – Ne csipkelődj, asszony! – morgott Melchior. – Ha mást nem is, de legalább azt megtudtam, kinek a szelleme garázdálkodik az Unterrainer-házban. Csakhogy… Agatha és az ifjabb Melchior sikítva szaladtak apjukhoz, és azt követelték, hogy ölbe vegye, és így ringassa őket, mindkét kezében egyet. – Csakhogy? – kérdezte Keterlyn csípőre tett kézzel, elnézve, hogyan hadonászik férje karján a gyermekekkel. – Csakhogy van itt egy kis bibi – mondta Melchior. – Túl sok a hézag a történetben. Gyanítom, hogy Helmichius prior korántsem mondta el a teljes igazságot az ifjú Lodevicusnak. Ez az Unterrainerház nagyon titokzatos egy hajlék, és hajlok arra a feltételezésre, hogy a titkok megfejtéséhez közelebb visz bennünket az ifjú világi testvér, Ericus, aki tegnapelőtt halt meg a kolostorban. Keterlyn fejét csóválva indult a konyhába keksztésztát gyúrni. Olykor különös ösvényekre tévednek férje gondolatai, és ilyenkor a legokosabb, ha semmit nem kérdez tőle az ember, mert a kérdezősködésre még furcsábban kezd viselkedni. A keksszel lehet keresni néhány garast, amiből kenyeret vehet a gyerekeknek – ez a gondolat foglalkoztatta most Keterlynt leginkább.

152

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

17 Goswin kereskedő háza Kerekeskút utca Augusztus havának 7. napja, estefelé

N

APKÖZBEN HEVES zivatar vonult át a városon, a macskaköves utcákon patakokban hömpölygött a víz, ami bár sárral és szenynyel keveredett, mégis felfrissült a levegő, a tallinniak pedig örültek, hogy nem kell többé tartaniuk az előző évi aszály megismétlődésétől – az idén több eső esik, még a tarlórépa is úgy megeredt, hogy télire lesz mit enni a fekete kenyér mellé. A nyár forró volt, szépen nőtt a termés, Tallinn malmai alig győzték a munkát, ezen a télen sem a kenyér, sem a kenyérrevaló nem fog hiányozni az asztalról. És a talaj nedves volt. Találni sem lehet ennél kedvezőbb pillanatot az ásásra, példának okáért a sírásásra, gondolta Melchior. Adná a Mindenható, hogy Hinricusnál kérésem meghallgatást nyerjen! A kérés, amivel a domonkosok cellerariusához fordult, minden bizonnyal szokatlan volt, de hiszen nem épp Hinricus az, akinek meg kell bíznia benne, tudva, hogy bármit tesz Melchior, azt nem különös szeszélyeitől vezérelve teszi, és nem is a saját javára, hanem a város érdekében? Estefelé, a zivatar elmúltával Melchior el akart menni a városi istállókhoz, hogy érdeklődjön az almásderes kanca felől, de az utcán belebotlott Goswin úr házvezetőnőjébe, Annlinba, és muszáj volt megkérdeznie, hogy érzi magát a kalmár úr, még mindig gyenge és étvágytalan-e, és hogy a zsályából és majoránnából készített kenőcs enyhítette-e fájdalmait. – Az ég angyalai fizessék meg a patikárius úrnak, hogy így aggódik az én szegény uram egészségéért! Testileg gyenge, bizony, hiszen rengeteg év terhe nyomja a vállát. Fájdalmakra ma nem panaszko-


153

dott, de étvágya nem volt, egész nap a szobában gubbasztott, még a mázsaházba sem ment el, hogy ránézzen az árura, csak ült, ült, egyetlen szó nem sok, annyi sem hagyta el a száját, sem falat le nem ment a torkán. És attól tartok, hogy az éjszaka szemhunyásnyit sem aludt, mert reggel igen elgyötörtnek tűnt – panaszkodott Annlin. – A mély álom pedig nagyon fontos az ő korában – jelentette ki aggodalmasan Melchior. – Az embernek muszáj aludnia, mert alvás közben gyarapszik a csontvelő. De ha valaki nem alszik rendesen, akkor a velő sem gyarapszik, ezért a teste nem tudja kipihenni magát. Ez a gyilkosság, ami valamelyik éjjel történt, biztosan fölzavarta álmából Goswin urat, és a velőnek rengeteget árt, ha az ember hirtelen ébred. Tudja mit, szomszédasszony, ha nem veszi tolakodásnak, ajánlanék én egy orvosságot az urának, ami biztosan segít álmatlanság ellen. – Istenkém, ez aztán nagyon kedves a patikárius úrtól – csapta össze Annlin a kezét. – Annyi csak, hogy a városi orvosnak nem kéne megemlíteni, mert én az ő engedélye nélkül még betegeket sem gyógyíthatnék. Azonban tudom, milyen sok pénzt elkér a doktor azért, hogy azt javasolja, amit én amúgy is tudok. Így hát megkérdezné az úrtól, megfelel-e neki, ha nemsokára benézek, és viszek abból a főzetből, amitől biztosan jobban fog aludni? Annlin megígérte, hogy ezt fogja tenni, és egy óra múlva, mikor Melchior türelmetlenül toporgott az üst mellett, amiben cickafark és kapor főtt, megjelent Annlin az üzenettel, miszerint Goswin úr roppant hálás lenne, ha a patikárius úr vinne neki valamit álmatlanság ellen. Ó, hiszen én leszek ezért roppant hálás!, gondolta Melchior. Csak felszínesen ismerte Arend Goswint, most viszont ügyesen sikerült bejelentkeznie hozzá. Borzasztóan érdekelte, miként vélekedik a kalmár a Kerekeskút utca kísértetéről, de még ennél is jobban furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy miért ejtette Goswin úr azokat a forró könnyeket egykori halálos ellensége temetésén. Annlinnál elsiettek néhány ház, többek között Mertin Tweffell portája és kertje mellett, örvendeztek a felfrissülésnek, amit az eső hozott, aztán következett a hírhedt Unterrainer-ház és a hely, ahol a városi őrség azon az éjszakán rátalált a holttestre, majd Annlin fölkecmergett házának lépcsőjén, és rögtön megjelent előttük Hainz ősz feje, szeme kiguvadt, taknya-nyála egybefolyt. – Az úrhoz? – kérdezte a szolgáló.

154

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

– Az úrhoz hát, mégis, mit gondoltál, te tökkelütött, hogy a patikárius úr majd egy ilyen fajankót jön gyógyítani, mint te? – hordta le Annlin a férjét, majd félre is lökte az útból. – Engem? – kérdezte Hainz értetlenkedve. – De hát nincs énnékem semmi bajom. – Nem, neked aztán semmi bajod – ripakodott rá Annlin –, csak a fejed olyan, mint a főtt káposzta. – Majd Melchior előtt szabadkozva hozzátette: – Rá se hederítsen a patikárius úr! Már csak ilyen félnótás az istenadta, de jó szíve van neki nagyon. – Jó estét, Hainz! – köszönt Melchior, és az asszony javaslatát követve igyekezett tudomást sem venni a félkegyelmű szolgálóról. – Az uradhoz jöttem, de ha valami panaszod lenne, látogass meg a patikában! – Ja, hogy az úrhoz? Akkor majd én mutatom az utat – ajánlkozott az. – Gondoltam én, hogy az úrhoz jött. – Ne lábatlankodj itt, sipirc! – förmedt rá Annlin. – Menj fát hasogatni, vagy csinálj valamit, de ne téblábolj itt, ha egyszer azért jött valaki, hogy bekenje az úr beteg lábát! Micsoda egy tökfilkó! Hainz erős csontozatú férfi volt, keze-lába hosszú, feleségénél jó két fejjel magasabb, és minden bizonnyal az ereje és teherbírása miatt tartotta Goswin. Az értelmet Hainznak szűkén mérték az égiek, ez köztudomású volt a városban. Ősz hajának kétfelé omló, kócos tincsei közül vizenyős, üres szem meredt a világba, és Melchior akárhányszor látta, cuppogó ajkai közül csorgott a nyála. Hajdanában talán sót hordott, ezért le kellett tennie a polgáresküt, ahogy a sószállítók mindegyikének. – Fát hasogatni, fát hasogatni – ismételgette félhangosan Hainz, mintha egy különösen bonyolult feladatot próbált volna észben tartani, majd Melchior és Annlin mellett átfurakodva kisietett az udvarra. – Ifjúkorában egy kicsivel jobban vágott az esze – jegyezte meg bánkódva Annlin. – De minek fecséreljem erre a szót, vannak hibák, amik nem tűnnek fel fiatalon. Én lányfejjel csak azt néztem, hogy ereje, mint a bivalynak, magas, és olyan szépen lobog a haja. És szerette a gyerekeket, a mi kis Hannsocskánkat a térdén lovagoltatta, és megtanította dolgozni. Öregségére egy kicsit eltompult. – Hanns? – kérdezett vissza Melchior különösebb érdeklődés nélkül. – A fiuk, ugye, aki most Tartuban lovász? – Lovász, az, bizony – csicseregte Annlin. – Az idén tölti be a


155

negyvenegyedik esztendőt, és rá van bízva magának a tartui püspök istállójának a felügyelete. – Ügyes ember – jegyezte meg Melchior. – De mit szaporítjuk itt a szót! Az úr a lakószobában várja a patikárius urat, odavezetem. Áthaladtak a tágas előtéren, melynek hátsó részében helyezkedett el a konyha, és ahol szemlátomást épp Annlin levese rotyoghatott, mert Melchior megérezte a petrezselyem, hagyma és birkacsont illatát. Az előtérben nagy ládák hevertek még szanaszét, és itt állt az írópulpitus is, rajta irományok tornyosultak, Goswin úr bizonyára itt kötötte meg üzleteit. A befolyásosabb kereskedők otthonában tett látogatások alkalmával Melchior felfigyelt arra, hogy gyakran díszítik ezeket a házakat nagyobb kőfaragványok, a tehetősebbeknél valamelyik szent szobra és házi oltár is áll az előtérben, és az utóbbi időben elterjedt az a szokás, hogy piktorokkal megfestetnek egy bibliai jelenetet. Melchior kíváncsian nézett körül, de egyetlen festményt sem látott sehol. Érdekes, hova tehette ez a vén trotty a de Zwarte által készített portrét?, gondolta magában. Goswin úr házának előtere rideg és barátságtalan volt, sem díszesebbé nem építtette, sem kőszoborral vagy festménnyel nem ékesítette. Annlin kinyitotta a lakószoba ajtaját, ahol már félhomály honolt, mert tágas ablakai az udvar oldalsó részére nyíltak, az Unterrainerház felé, ám ebben az órában a nap a ház nyugati fekvésű utcafrontjára sütött. A szobában mégis meleg volt, Melchior egyenesen úgy érezte, hogy alulról, a pincében lévő kályhából fűtik. Mivel más lakója nem volt a háznak, ebben a szobában állt Goswin úr nagy, lefüggönyözött ágya. Az ágy előtt egy széken ült a vén kalmár, árnyékban, arcát így nem lehetett látni. – És ez így megy reggel óta – súgta Annlin Melchior fülébe. – Egyre csak gubbaszt, és nem eszik egy falatot sem. Melchior hunyorogva próbált hozzászokni a félhomályhoz. Megállapította, hogy a lakószoba egy fokkal fényűzőbben van berendezve, mint az előtér, az ablakok között egy faragott kőoszlop állt, melynek oldalait agyagcserepek borították, a falakon pedig vörös függönyök lógtak. A helyiség hátsó részében mintha pincelejáró nyílt volna, melynek zárókövére festettek valamit. Ám Melchior egyetlen portrét sem fedezett fel. – Goswin úr, fogadja tiszteletemet, Melchior Wakenstede vagyok,

156

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

az utcabeli patikárius – mondta Melchior, és meghajolt. – Tudom, ki vagy – felelte Goswin úr halkan. – Asszony, hozz a patikus úrnak egy széket és valami italt! – Ahogy az úr kívánja – válaszolta a nő csendesen, a fal mellől odahúzott Melchiornak egy széket, és eltűnt az előtérben. – Ne fáradjanak az itallal! – szabadkozott Melchior. – Csak egy orvosságot hoztam a kereskedő úrnak, amitől nyugodtabb lesz az álma. Ahogy az úrra ránézek, rögtön látom, hogy nem aludt valami jól. Arend Goswin magába roskadva, görnyedten ült karosszékében. Úgy festett, hogy sosem lehetett valami erős csontozatú férfi, ám öregségében még inkább összetöpörödött. Vézna volt, nagy, beesett, kék szemmel, melyet dús, őszes pofaszakálla még jobban kiemelt. Melchior közelebb lépve látta, hogy az idős férfi aznap sírt. Szakálla és hatalmas, bánatos szeme kutyára emlékeztettek. Ez az, hűséges, megbízható kutyaképe van. – És milyen orvosságot ajánl a patikus úr? – kérdezte Goswin fátyolos hangon. – Egy régi, kipróbált gyógyírt, ami biztosan segít – válaszolta Melchior lelkesen. – Friss kapor van benne, egy kis zsálya, és kétszer annyi cickafark, mindezt nemrég főztem össze forró vízben. Utána leszűrtem, és most ezt a főzetet az úr homlokára kellene kenni, lekötözni és rajta hagyni. Tudja, kereskedő úr, a kapornak megvan az a tulajdonsága, hogy elalszik tőle az ember, a zsálya és a cickafark átmelegítik a szívet, és lelassítják a szívverést, amitől nyugodt lesz az álom. – Köszönöm, patikus – szólt Goswin. – Annlin majd rákeni a homlokomra, és kötést is tesz rá. Mi az ára az orvosságnak? – Semennyi – vágta rá bátran Melchior. – Úgy éreztem, hogy múlt ősszel túl magas árat kértem a majoránnás-kapros-borsmentás kenőcsért, és igencsak lelkiismeret-furdalás gyötört emiatt. Egyébként, ha már szóba került, segített a kenőcs? – Bizonyára. Mire is kaptam? – Fájdalomcsillapítónak, és a sebeket is szépen gyógyítja, Szent Kozma kegyelméből. – Igen, segített – hagyta rá Goswin röviden. – Akkor jó. És ugye, arra is gondoltam, hogy végtére csak szomszédok vagyunk, és egy patikusnak ügyelnie kell arra, nehogy valaki fájdalmakra panaszkodjon az utcájában. Így hát egy petákot sem ké-


157

rek a főzetért. Arend Goswin felemelte a fejét, és halvány mosoly suhant át az arcán. – Áldják meg a szentek, Wakenstede úr, de rossz vásárt csap az a kereskedő, aki csak úgy, ingyen osztogatja a portékáját. – Valószínűleg épp ezért nem vagyok én vérbeli kereskedő – vonta meg a vállát Melchior. – Vagy valami mást szeretne az ajándékért cserébe – jegyezte meg Goswin egy kacsintás kísértében. – Valami hátsó gondolattal jött. Melchior erre tátogni kezdett, mély levegőt vett, majd legyintett, és így szólt: – Igen, végeredményben igaza van, kereskedő úr, minek titkolózzam. Éppenséggel volt egy aprócska hátsó gondolatom, amiről szerettem volna néhány szót váltani, és ha az úr innen rögvest ki nem hajít, elmondom, miről lenne szó. – Mondja csak, én meg majd meglátom, kihajítsam-e vagy sem – jelentette ki Goswin. – Ingyen semmit nem fogadok el. Ha pénzt nem kér érte, hát küldök egy üveg nürnbergi malvaszírt4, ami most jött hajóval. – A kereskedő úr túlságosan bőkezű – szabadkozott hajlongva Melchior. – De a jó borra nem mondok nemet. És ha ebben megegyeztünk, rögtön rátérnék a lényegre. Szeretném megkérdezni, mit tud a kereskedő úr a Kerekeskút utca kísértetéről. Lévén, hogy az Unterrainer-ház tőszomszédságában lakik, ami pedig kísértetjárta ház hírében áll. – És miért érdekli ez ennyire? – Vajon Goswin valóban összerezzent, vagy csak Melchiornak tűnt úgy? Melchior erre elmondta, miért. Hárman, akik azt állították, hogy szellemet láttak a Kerekeskút utcában, rövidesen szerencsétlen véget értek. Egy örömlány, aki korábban Bruys úrnál szolgált házvezetőnőként, egy flamand piktor, aki Goswin úr arcképét is megfestette, végül pedig Grote toronyparancsnok, aki halála előtt nagyon szeretett volna beszélni valamiről Bruys úrral. – Én pedig aggódom – magyarázta Melchior. – Ezt a fajta egybeesést nehéz a véletlen művének tartani. Nekem úgy tűnik, hogy kell lenni köztük valamilyen összefüggésnek, és mivel én magam is eb4

Görög szőlőfajtáról elnevezett bot, a középkori Tallinnban fogyasztott borfajta legdrágábbika.

158

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

ben az utcában lakom, itt él a feleségem, és ebben az utcában játszanak a gyermekeim, elkezdtem kérdezősködni, ki mit tud a szomszéd ház lidérceiről. Különböző történeteket hallottam, de egy dolog biztosnak tűnik – az Unterrainer-házban hetven esztendővel ezelőtt szörnyű bűnt és gyilkosságot követtek el, és ennek a borzalomnak az árnyéka a mai napig kísérti az embereket. A kérdés tehát, ami idehozott, így hangzik: Tud-e a kereskedő úr erről valamit? Nem emlékszik-e esetleg olyasmire, hogy de Zwarte, a flamand festőművész, kísértetet emlegetett volna? Tud-e segíteni a rejtélyt borító titokfátyol föllebbentésében? És – bár tudom jól, hogy ez nehéz kérdés – van-e bármilyen ötlete, hogyan állhat összefüggésben ez a kísértet Bruys úrral? Goswin hosszan hallgatott, elgondolkozva méregette a patikust, komor tekintettel, melyen mintha a harag árnyéka suhant volna át. – Sok a kérdése, Wakenstede – szólalt meg végül. – És ha az úr nem kíván rájuk felelni, ebben a minutában, bocsánatát kérve távozom. – Nana, üljön csak le! – utasította Goswin. – Talán tudok segíteni, talán nem. De sok kérdést tett fel, és nem tudom, melyikkel kezdjem. – Talán a szomszéd házzal – javasolta Melchior óvatosan – és az állítólagos kísérteteivel. A kereskedő úr esetleg hallott vagy látott valamit? Azt rebesgetik, hogy az Unterrainer-ház pincéjében egy befalazott nőt találtak, aki egy szerzetessel bűnbe esett. A szerzetes a domonkosoknál halt meg, de a nő lelke a mai napig visszajár. – Igen, a szóbeszéd – kezdte Goswin lassan. – Egyesek szerint a nőt a szerzetessel együtt hagyták meghalni… mások azt mondják, a szerzetest megcsonkították. Melchior bólogatott. – Igen, ki így tudja, ki úgy. A szerzetes mindenesetre a domonkosok temetőjében nyugszik. – Vagy úgy – suttogta Goswin. Gondolataiba mélyedt, majd nagy sokára megrázta a fejét, és így szólt: – Én, patikus, én a szomszéd házban sosem láttam kísértetet. Igen, hallottam, amit erről mondanak… de látni sosem láttam. Több mint negyven esztendeje élek ebben a házban, és nem hiszek a szóbeszédnek. Kegyetlen öldöklésnek éppenséggel lehetett színtere a ház, és az emberek ezt érthető módon máig emlegetik, de… Nem érdemes egybeesést látni ott, ahol nincs.


159

– Az úr talán nem hisz a kísértetekben? – kérdezte Melchior. – Hogy azok lelke, akik szörnyű kínok között haltak meg, továbbra is ott kísérthet haláluk színhelyén? Hiszen a papok is azt tanítják, hogy a halál után a lélek vagy a mennyországba kerül, vagy a purgatóriumba, mégis ismerünk olyan történeteket, amikor a halál után… valamit hallottak vagy láttak. – Ez az emlék – vágta rá Goswin azonnal és valahogy nagyon merészen. – Ez valakinek az emléke, a szelleme, ami nem hagyja el egykori otthonát. Nem valamiféle gonosz kísértet, ami boszorkánysággal mások halálát idézi elő, hanem egy ragyogó lélek, egy angyal, aki szemmel tartja szeretteit, éjszakánként a fülükbe suttogja, hogy szereti őket, és dicséri minden döntésüket. A szentek is megjelenhetnek a halandóknak, de nem a hús-vér ember, akit Isten magához szólított. – A kereskedő úr minden szavával egyetértek – bólogatott Melchior. – Az úr végül is hisz abban, hogy valaki halála után visszatérhet szeretteihez? Hiszen látta. – Négy gyermekemet és feleségemet temettem el, Wakenstede, és megingathatatlanul hiszek abban, hogy miután átlépték a mennyország kapuját, visszatértek meglátogatni apjukat és férjüket, éjjel a fülébe suttogták, hogy most már minden rendben, az Úr Krisztus megszabadította őket földi szenvedéseiktől. De ha azt akarja nekem mondani, hogy ez egy és ugyanaz a dolog, mint egy ringyó kísértete, aki halála után nem lel nyugodalmat, és embereket küld a halálba, akkor… A kalmár felbőszült. Bánatos kutyaképe tűzbe borult, fröcsögött, és szikrát szórt a szeme. – Eszembe sem jutott bármi ilyesmit állítani – szögezte le gyorsan Melchior. – És bocsánatot kérek, ha azzal, amit mondtam, fájdalmas emlékeket bolygattam meg. Dorn bíró úrtól hallottam, mi történt egykor a kereskedő úr lányával, és tudom, miféle fájdalmat kellett átélnie. Goswin úr talán tudja, hogy nekem is vannak gyermekeim, és szívem görcsbe rándul, ha csak elképzelem, hogy… – Melchior hirtelen elhallgatott. Figyelmesen nézte Goswin úr arcát, és látta, hogyan változik át a düh bánattá. – Igen, vannak gyermekei – suttogta Goswin. – Igen, tudom. – És hallgatásba merült. Bánatos szeme megtelt könnyel. – Agatha és Melchior – magyarázta Melchior. – Nemzetségünkben már évszázadok óta az a szokás, ahogy a legidősebb fiú apja után

160

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

a Melchior nevet kapja. Talán a kereskedő úr emlékszik még édesapámra, akit szintén Melchiornak hívtak? Ő is patikus volt ebben a városban, és minden bizonnyal akkor is, amikor… – Melchior gyorsan elharapta a mondatot, mintha akart volna még mondani valamit, de az utolsó pillanatban sikerült megfékeznie a nyelvét. Fájdalmas emlékek és idők voltak azok, melyekről hallani szeretett volna. – Igen, emlékszem – válaszolta Arend Goswin alig hallhatóan. – Nagyon is jól emlékszem rá. Lázcsillapítót vettem tőle Dorotheának, még egészen kicsi korában. Tűzforró volt az egész teste, félrebeszélt, aludni sem tudott, a láz kiperzselte belőle az életet, nagyon meleg volt az ősz abban az évben, mindenhol a szenny és a romlás bűzét lehetett érezni, mindenki ágynak esett, mert betegségtől volt terhes a levegő… – Bizonyára borban főzött babérlevél, medvecukor és aloé nedvének a keveréke volt – kotyogott közbe Melchior. – Apám ennek a készítését nekem is megtanította, és nincs, ami a lázat ennél jobban csillapítaná. Ha még egy kis orvosi pemetefű is kerül bele, biztos, hogy használ. Apám tehát gyógyította… Dorotheát? A kalmár a patikusra emelte a tekintetét. Fájdalom és szomorúság tükröződött benne, semmi más. – Dorothea – suttogta. – Még mindig itt van, soha nem is ment el innen, ez az otthona, nem az a kereszt nélküli sír a Barbara-kápolna temetőjének a végében, ahová megengedték, hogy eltemessem. Egyetlen pap sem volt a temetésén, úgy temették el, mint… Mint az öngyilkosokat, tette hozzá gondolatban Melchior. Mint az öngyilkosokat, akik eldobták maguktól halhatatlan lelküket, amit az Úr nekik ajándékozott. Akik maguk emelték kezüket az isteni adományra, és akik ezért halálukban is megvetést érdemeltek. Ó, hát persze! – Értem, hogy ennek az emléke még mindig fáj – szólalt meg Melchior halkan és alázatosan. – Kinek nem fájna, fájna nekem is. Én is hinnék abban, hogy a lányom éjszakánként hazalátogat, és én sem fogadnám el, hogy a földi halál véglegesen elválaszthat egy fiatal lelket a testtől. – Ha ezt így hiszi, azt is tudja, hogy az, aki angyal képében jelenik meg, nem árthat senkinek – mondta Goswin. – Ő egy szent volt, érti, patikus úr, az én Dorotheám egy szent volt. Kiválasztották az égiek, megjelölték. Sokan úgy gondolták, hogy gyengeelméjű. – Bánatos tekintete mélyen belefúródott Melchior szemébe, hangja pedig hirte-


161

len felerősödött. – De én, én tudtam. Én neveltem föl, én tudtam, hittem és láttam, hogy bár a földi világ rejtély volt számára, de a szentséges dolgokat megértette, és vágyakozott utánuk. És amikor beszélt velem, márpedig beszélt, ó, angyalok az égben, hiszen saját apjával beszélt, mert ő csak azoknak mert megszólalni, akikben megbízott, és akiben hitt. Nem volt ő gyengeelméjű, higgye el, egyszerűen csak más, mint a többség, és az égiek által kiválasztott. Várta, mikor jelenik meg számára Szent Mihály, és intéz hozzá szózatot, amiről nekem érthetően beszámolt, isteni nyelven kért engem, hogy higgyek neki, és ne tartsam gyengeelméjűnek… És még mindig itt van, ebben a házban, mert ez az a hely, ahol boldog volt, és ahová halála után vissza akar térni, és azzal vigasztal, hogy a megszentelt föld csak az emberi elme kreációja. Az égben van, az angyalokkal… – Elhiszem – jelentette ki Melchior nagyon halkan. Kínosan érezte magát, hogy ilyen fájdalmas témára terelte a szót. Habár az emberek többnyire arról beszélnek, amiről beszélni akarnak, amiről pedig nem akarnak, arról hallgatnak. – Aztán – folytatta Goswin fátyolos hangon – egy napon megváltozott. Azt mondta nekem, hogy szennyes, mocskos, és nem lehet többé az Úr Krisztus menyasszonya… Elment, és többé nem láttam, mígnem üzenetet kaptam, hogy… Goswin elhallgatott, és egy könnycseppet morzsolt el az arcán. Melchior mélyet sóhajtott. Mindez fájdalmas volt, megindító, ám mégsem a kalmár lánya hazajáró lelkéről alkotott elképzelés volt az, amit Melchior Goswintől hallani akart. Ezt mintha Goswin is megérezte volna. Hallgatott, tekintete egy pillanatra megállapodott a plafonon, majd így szólt: – De a patikus úr nem az én néhai lányom iránt kérdezősködött, bocsásson meg, hogy így elkalandoztam. – Én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie. Kérdéseimmel fájó sebeket téptem föl. Nem volt hozzá jogom, hogy ilyen gyötrelmes dolgokról faggassam a kereskedő urat. – Gyötrelmes? – ismételte meg Goswin csendesen. – Igen, igaz, még mindig fáj… ugyanakkor már nem fáj. Az ember megtanul megbékélni a sorssal, és megtanul megbocsátani. De Bruys úrra vonatkozott az egyik kérdése, igaz? – Igen. Megemlítettem, hogy hárman, miután látták a Kerekeskút utca lidércét, meghaltak. Közülük legalább ketten kapcsolatban álltak Bruys úrral, Bruys úr és a kereskedő úr pedig… – Melchior nem

162

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

fejezte be a mondatot. – Bruys úr és én… – szólalt meg elgondolkozva Goswin. – Szeretné hallani ennek a történetét? Szeretne hallani két barátról, akik ellenségekké válnak, amit aztán évtizedeken keresztül bánnak, de képtelenek megtalálni a megfelelő szavakat és tetteket, hogy kibéküljenek? Hiszen emiatt a történet miatt jött, hallgassa hát! Ismét elhallgatott, majd olyan hirtelen kezdett bele, hogy Melchior összerezzent. – Thyl Bruys meggyalázta szeretett gyermekemet, Thyl Bruys, ez a korcs, elcsábította, kísértésbe vitte, Thyl Bruys vette el őt az égtől, tőlem és saját magától, csakis azért, hogy nevetség tárgyává tegye, és becstelenségével városszerte hencegjen. Ne jöjjön azzal, patikus úr, hogy tudja, mit jelent ez egy apának, és ne mondja nekem azt, hogy átérzi fájdalmamat! Én magam sem értem föl ésszel, és nem érem föl talán a mai napig. És nekem is beletelt tíz esztendőbe, míg megértettem, hogy az apák nem felelnek a fiaik bűneiért, hogy nincs jogom gyűlölni az ártatlanokat, és hogy mindazt, amivel egy ártatlan férfi saját magát megbüntetheti, már megtette, és többet nem követelhetek tőle sem én, sem az Úristen. Goswin Melchiorra nézett, szomorú szeme az egész világ bocsánatáért esedezett, és egyszerre megragadta Melchior kezét. – Én viszont ezt követeltem tőle! – kiáltotta. – Ó, kegyelmezzenek nekem az égi szentek, ezt követeltem! Amit mondtam neki, már soha többé nem vonhatom vissza, többet követeltem tőle, mint amit bárkitől is követelhetünk, aki maga ártatlan. Kitagadta a fiát, egyetlen gyermekét, megfosztotta örökségétől, és elkergette otthonról, mert a nevét beszennyezték. És ezek után azt kérdezte tőlem könnyes szemmel, hogy mit tehet még a bűne jóvátételéért. Erre én? Én olyan dölyfös voltam, és annyi gyűlölet fortyogott bennem, hogy mindez nem volt nekem elég, megátkoztam, megátkoztam őt magát és az egész nemzetségét. Aztán eljött az az idő, amikor mindezt megbántam, mert Isten elvette ártatlan gyermekét, aki tűzhalált halt. Akkor felkerestem, megkövettem egykori szavaimért, fölkínáltam, hogy vezekelni fogok, bocsánatáért esdekeltem. Ő erre azt felelte, hogy ez emberek előtt lehet köztünk szent a béke, de Isten előtt soha. Átkommal én hoztam pusztulást a nemzetségére, számára pedig nem maradt más, mint arra kérnie Istent, hogy gyermekének bűnei sokszorosan szálljanak vissza őrá, és hogy az Úrnak legyen számára egy vezeklőcellája, ahol kínjai közt gyötrődhet az idők végezetéig. Ezek


163

voltak a szavai, melyek tizenkét esztendővel ezelőtt elhangzottak, azóta szent a béke köztünk az emberek előtt, mintha a régi haragnak nyoma se lenne, szívében azonban mérges gyűlöletet táplált irántam. Én pedig, Wakenstede, tizenkét esztendeig kerestem a szavakat, amivel odaállhatok elé, és megbocsátásért könyöröghetek. Mert tisztán emlékszem még arra a pillanatra, mikor mi ketten, két kereskedőlegény, a tallinni kikötőben állva néztünk a hajó után, ami idehozott bennünket, áldást kértünk Szűz Máriától vállalkozásunkra, és megfogadtuk egymásnak, hogy bármi is történjék, barátként segítjük egymást. Ez a hajó, Wakenstede, a tallinni kikötőből egyszer és mindenkorra elment, és Laurentz Bruys utolsó szívdobbanásáig nem adatott meg számomra a lehetőség, hogy fel merjem idézni előtte ezt a pillanatot, letérdelve elé és kegyelemért könyörögve az igazságtalanság miatt, amit ellene elkövettem. Ez örökre emészteni fogja öreg lelkemet, és ezért fogok a pokol tüzén égni. – A kereskedő úr talán túlságosan kíméletlen önmagával szemben – állapította meg mindezek után döbbenten Melchior. Ilyen vallomásra nem számított. Mindez megmagyarázta Goswin könnyeit és kétségbeesését a Miklós-templom temetőjében. Goswin hallgatott, és eleresztette a patikus kezét. – Igen – suttogta. – A pokol tüzén fogok égni. És szívből örülök ennek. Ám térjünk rá a kísértetre! Nem, Wakenstede, se nem láttam, se nem hallottam kísértetet. Úgy gondolja, hogy Bruys úr és a kísértet… valamiféle kapcsolatban álltak egymással? – Azt mondtam, hogy különösnek tűnik nekem a dolog. – Téves elképzelések hálójában vergődik, patikus. Ebben a városban több száz embert fűz valamiféle kapcsolat Bruyshoz, és több tucatnyian zúzzák halálra magukat, vagy fulladnak vízbe. Ne lásson ott is összefüggést, ahol nincs! Felejtse el, és ne varrjon még egy kísértetet is a megboldogult nyakába! – Talán igaza van – motyogta Melchior. – Ám lenne még egy kérdésem, ha megengedi. Nem emlékszik, hogy az a piktor, de Zwarte, kísértetet emlegetett volna? Ha jól tudom, arcképet festett a kereskedő úrról. Goswin a fejét rázta. – Kísértet csak az ő borgőzös fejében létezhetett. Az az ember nem tudott az ivásban mértéket tartani. Nekem egy szóval sem említett semmiféle kísértetet. – De az az arckép… – Melchior csak nem hagyta annyiban a dol-

164

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

got. – Bizonyára gyakran megfordult itt… Hiszen a portréfestés sokáig eltart… – Nem, patikus – jelentette ki magabiztosan Goswin. – Az arckép egyébként is rossz ötlet volt, hallgatnom kellett volna másokra, hogy ez a Zwarte nem tud festeni. Még a munka felénél sem tartott, mikor kiraktam a sátorfáját, és addig sem beszéltünk sokat. A kép sosem készült el. Mikor Melchior hajbókolva távozott a szobából – Goswin úr továbbra is mozdulatlanul ült székében, és üres tekintettel bámult ki az ablakon –, az előtér küszöbén belebotlott Annlinba. A vénasszony hátralépett ugyan, Melchior mégis meg volt róla győződve, hogy fülét az ajtóra tapasztva kihallgatta beszélgetésüket. És orra azt súgta neki, hogy mintha odakozmált volna valami a konyhában.


165

18 A domonkosok konventjének temetője Augusztus havának 8. napja (Szent Domonkos napja), reggel

A

DOMONKOSOK KŐFALLAL körbekerített temetője, mely a kolostor telkének nyugati részén terült el, nem volt valami nagy, hiszen maga a konvent sem volt az. A kolostor főkapuja és a templom között helyezkedett el, ide temették a közönséges szerzeteseket és világi testvéreket, az utóbbiakat inkább a kőfal tövébe és sűrűn egymás mellé. A priorok és helyetteseik, püspökök, a nemesi vazallusok és más magasabb rangú urak – ha elég gazdagok voltak ehhez – előkelőbb nyughelyen, pazar faragott kőlap alatt pihentek a kerengőben vagy a templomban. Enricus testvér holttestét közvetlenül a klauzúra falának tövébe temették volna, az orgonabokor és a tömzsi tiszafa közötti keskeny helyre. Melchior patikárius Hinricusnak címzett tegnapi nyílt levelének hatására másként alakultak az események. Hinricus a levelet akkor kapta meg, amikor Lodevicus testvér az egyórás imádságra visszaért a kolostorba, jóval vidámabban, mint ami az aggastyánra általában jellemző volt, ráadásul erős szesz- és gyömbérszagot árasztva. Melchior a boszorkányfőzeteivel elvarázsolta, gondolta bosszúsan Hinricus. Melchior amúgy jóravaló férfiú, istenfélő és szorgalmas, többet tud a szentekről, mint némelyik püspök, de ha befészkeli magát a fejébe egy gondolat, egy bűntény gondolata, akkor teljesen kifordul önmagából. Szemében különös fény gyúl ki, és rohangál, mint a sózott egér, míg rá nem akad a gyilkosra. Igaz, ami igaz, a városi levegőre ez igencsak jó hatással van, de Melchior módszerei olykor… Tessék, most megint leitatott egy öreg testvért.

166

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

– Mennyit csikartál ki belőle? – faggatta Hinricus Lodevicus testvért, aki épp egy dallamot fütyörészett, ami úgy hangzott, mint egy karóba húzott démon hörgése. – Másfél artig ezüstöt – jelentette Lodevicus büszkén, mire Hinricus valamelyest megenyhült. Melchior szerint lehet valami ebben a kísértethistóriában, ha hajlandó volt ilyen bőkezűen adakozni. – Pihenj a vesperásig! – javasolta Lodevicusnak, ám az öreg erre átnyújtotta neki Melchior levelét. Hinricus elolvasta, majd hosszasan faggatta Lodevicus testvért. Ettől sem lett sokkal okosabb, azt leszámítva, hogy Melchior jó vásárt csapott az ezüsttel. Hinricus sokáig fontolgatta a dolgot, és csak az esti imádság előtt járult Moninger prior elé azzal, hogy Melchior különös kéréssel fordult hozzá. Reinhartus Moninger úgy nyolc esztendeje töltötte be a priori tisztséget, azután küldték ide Lundból, hogy Baltazar Eckell priort megmérgezték, és a bűntettre Melchior segítségével derült fény. Reinhartus Moninger ennek kapcsán ismerte Melchiort, néhány ízben találkoztak is. Reinhartus körülbelül ötvenéves, jóindulatú és lágy ember volt. A világi hatalmi harcokból, melyek a város, a lovagrend és a püspökök között folytak, ő igyekezett kivonni magát, mert a világi politika sosem érdekelte. Kiválóan ismerte a Szentírást, és a kolostor gazdasági ügyeinek intézése helyett inkább a scriptoriumban álldogált, és olvasott, mellesleg drága okulárét viselt olvasáskor, és olykor maga is szívesen másolt könyveket. Jámbor férfiú volt, Hinricus véleménye szerint egy olyan városnak, mint Tallinn, talán túlságosan is jámbor. Ahelyett, hogy meggyőződött volna róla, lesz-e elég sózott heringjük a testvéreknek télire, és a feketefejűek nem takarékoskodnak-e túlságosan oltáruk fönntartásán, vagy hogy alkudozott volna a városvezetéssel a kolostor földjeinek haszonbérleti díjáról, Moninger priort sokkal jobban érdekelte Gratianus dekrétumainak fordítása IX. Gergely dekretáliáinak fényében vagy a transzszubsztanciáció doktrínájának dogmatikája. De ő volt a prior, és hozzá igyekezett Hinricus Melchior levelével. A priort magától értetődően a scriptoriumban találta, orrán okuláréjával olvasva – Hinricus meglepetésére – a Der Edelsteint, egy berni domonkos, Ulrich Boner, latinból fordított fabuláit. – Ez az a bizonyos Melchior, ugye? – kérdezte a prior, miután végigolvasta a patikus levelét. – Igen, az a Melchior – erősítette meg Hinricus, gondolatban


167

megfűszerezve néhány cifrább káromkodással. – A kérés pedig, amit a kolostorhoz intéz, merőben különös – folytatta a prior. – Miért kéri ezt? Hinricus beszélt. Beszélt az Unterrainer-ház előtti tetemről és Melchior a halálesetek iránt tanúsított érdeklődéséről, a kísértethistóriákról. – Ez az ember tehát az igazságot keresi? – szakította félbe a prior váratlan kérdéssel Hinricust. – A múlt árnyaival kapcsolatos igazságot, igen – bólogatott Hinricus. – Talán nem ezt keressük mindannyian? – motyogta elgondolkozva a prior. – Ha így véli, szent atyám, – Akkor meg is kell találnia. Mondhatnék-e neki nemet Szent Domonkos napján? – Ezek voltak a prior utolsó szavai Melchior kérésére vonatkozóan. Ezután ismét a kézirathoz fordult, és orrára illesztette okuláréját. Hinricus pedig kiadta az utasítást, hogy Enricus testvér temetésére ássák ki azt a sírt, ahol a néhai Adelbertus testvér nyugszik. Melchior a tanácsülés után rögtön megjelent a kolostorban, méghozzá lóháton. Ahogy megérkezett, az almásderes kanca kötőfékét a lókikötő oszlophoz erősítette – Hinricus felfigyelt rá, hogy eközben a patikus arca ragyogott a büszkeségtől –, majd odasietett a főkapunál álló Hinricushoz. – Adjon isten jó reggelt, szent testvér! – szólította meg. – Milyen választ adott kérésemre a prior? A válasz taglalása helyett Hinricus fejével a temető felé bökött, ahová a világi testvérek épp Enricus halotti lepelbe varrt testét vitték hordágyon. – És a sír? – kérdezte izgágán Melchior. – Hiszen azt már tegnap kiásták. – Míg elő nem bukkant Adelbertus koporsója – válaszolta bosszúsan Hinricus. – Ide hallgass, Szent Miklós nevére kérlek, mondd meg nekem őszintén, mit művelsz már megint? – És még nem nyitottátok ki a koporsót? – faggatta Melchior tovább. – Tényleg koporsó volt, ahogy megjósoltam? – Az, koporsó – vágta rá Hinricus szűkszavúan. – Nem különös? Legjobb tudomásom szerint akkoriban pallóra fektetve, szemfödéllel letakarva temették el a közönséges testvére-

168

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

ket. Igen, Hinricus kénytelen volt magában elismerni, hogy ez valóban elég különös. A koporsó drága mulatság volt, és ritkán fordult elő, hogy abban temették volna el a testvéreket. Főleg nem az olyan bűnösöket, mint ez az Adelbertus testvér. A szerencsétlent mégis koporsóban helyezték végső nyugalomra, ráadásul olyan időben, amikor a kolostorban meg kellett becsülni minden garast. – Nem, nem nyitottuk fel, mostanra viszont ki lett ásva – bökte ki Hinricus végül. – Most tehát ki lehetne nyitni? – Ezt nem ígérhetem meg, amíg a prior áldását nem adja rá. – Épp ott jön – jelentette ki Melchior. Hinricus oldalra pillantva látta, hogy valóban a prior az, aki a dormitorium felől a frissen megásott sírhely felé tart. Hinricus és Melchior követték. A sírnál tartott szertartást rövidre fogták, hiszen Ericus nem volt fölszentelt testvér, és a konventben még sok elintéznivaló akadt, lévén Szent Domonkos napja. Ericus testvér lelki üdvéért a testvérek már a vigílián és az első misén is imádkoztak. Így miután a kántor elmondta, amit kellett, mindannyian tanácstalanul és csendben várakoztak. A kántor egyik kezében könyvet tartott, a másikban szenes serpenyőt, de nem tudta, mitévő legyen, leengedjék-e Ericus földi porhüvelyét arra a régi koporsóra vagy sem. Azt sem értette, minek kellett kiásni ezt a régi sírt, hiszen a kolostori temetőben volt még hely bőven. Melchior és Hinricus egymás mellett álltak, mindkettejük pillantása a holttestről a korhadt koporsóra szegeződött. Anélkül, hogy fejét elfordította vagy akár csak arckifejezése is megváltozott volna, azt kérdezte Melchior Hinricustól alig hallhatóan: – A testvérek a tegnapi vacsorakor az én kekszeimet ropogtatták, igaz? – Nem volt nekünk semmiféle kekszünk – válaszolta suttogva Hinricus, szintén meg sem mozdítva a fejét. – Hiszen tudod jól, milyen időket élünk – csak semmi édesség. Erre Melchior olyan halkan sziszegett a foga között valamit, hogy még Hinricus sem értette, de hogy káromkodás volt, az biztos. A kántor viszont kérdő pillantást vetett a priorra, aki szelíd tekintetét Melchiorra szegezte, majd végül bólintott Hinricusnak. A cellerarius mélyet sóhajtott, majd utasította a világi testvéreket, hogy ugorjanak a sírba, és feszítsék föl a régi koporsót.


169

Néhány pillanat múlva mindenki kíváncsian hajolt a sír fölé. Majd döbbenten néztek föl, csak a prior bólogatott lehunyt szemmel. Aztán sarkon fordult. A koporsó felét homok töltötte meg, egyetlen csont nem sok, anynyi sem volt benne. – Szent atyám – suttogta Hinricus –, tudta ezt? – Létezik egy kéziratos tekercs, melynek első sorait Mauritius prior írta kétszáz esztendővel ezelőtt – válaszolta Reinhardus Moninger. – Ez priorról priorra száll, és olyan dolgokat tartalmaz, melyek a kolostor diáriumban és főkönyvében nem szerepelhetnek, ám amit a prioroknak tudniuk kell a konventről. Úgy gondolom, itt volt az ideje, hogy egy régi hazugságról lehulljon a lepel. Majd lassan bandukolva elindult a scriptorium felé. – Mit jelentsen mindez, Melchior? – kérdezte Hinricus. – Neked is tudnod kellett. – Nem tudtam – felelte udvariasan a patikárius. – Csak feltételeztem, hogy ez lehet a helyzet. – És hol van akkor Adelbertus holtteste? Melchior nem válaszolt, a szörnyű felismerés azonban nem sokáig váratott magára. A celleraius nagyon halkan és szaporán vette a levegőt. Végül lehunyta a szemét, és így suttogott: – Szentséges Szűzanyám! Adelbertus még mindig ott van… az Unterrainer-házban.

170

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

19 A Tallinnból Marienthalba (Piritára) vezető út Augusztus havának 8. napja, délelőtt

K

ORA REGGEL Melchior Dorn utasításának megfelelően járt el: elment a városi istállóba, megkereste Hartmannt, a lovászt, és megmondta neki, hogy a bíró úr elrendelte, adjanak neki egy lovat, hogy kilovagolhasson Marienthalba, és ha Hartmann-nak bármi kifogása lenne a dolog ellen, akkor láncra verik a piactéren. A lovász erre azt morogta, hogy a bíró úr saját magát is föllógathatná a városháza tornyára, legalább lenne egy kis szórakozása a tallinniaknak. Végül mégis hozott egy almásderes kancát Melchiornak, azzal, hogy jámbor és nyugodt állat, jól ismeri az utat Brigittára, mert sokat járt a csikóforrási birtokon. – Brigittára? – kérdezte Melchior, mert ezt a helységnevet soha nem hallotta. – Úgy mondják azt – vágta rá Hartmann. – Az új kolostor miatt. Régen Marienthalnak hívták, most inkább Brigittának. Az utat keresztezi a Martini-patak, ugye, ott van egy jó itatóhely, amit ismer a ló, úgyhogy ha arrafelé húzna, hadd menjen, iszik, aztán magától visszamegy az útra. És nem érdemes nagyon megsarkantyúzni. Melchior biztosította, hogy neki nem sietős – ami nem volt teljesen igaz –, a lovász markába nyomott két garast, egy édes cukorkát, és megígérte, hogy napnyugtára visszatér. Utazótarisznyájába tett egy üveg gyógylikőrt, egy maroknyi ruhába csavart cukorkát, ami Lodevicus testvér fosztogatása után meglehetősen nagy áldozat volt, de ki tudja, talán zarándokútja során szólásra kell még bírnia néhány szájat. Miután a domonkosok konventjében lezajlott Ericus temetése, gondolataiba mélyedve átvezette lovát a városi sokadalmon, ki az


171

Agyagos kapun, hálásan biccentett Szent Viktor szobrának, ami az előkapu mellett állt – jelezve ezzel az idegeneknek, hogy a város az égiek védelme alatt áll –, felkászálódott a nyeregbe, és nyugatnak vette az irányt. Az Agyagos kapu melletti vízimalom molnára a felduzzasztott tavacska partjáról kíváncsian méregette a patikust, Melchior pedig köszönésképpen intett régi barátjának. A várárok és a malom után az út háromfelé ágazott. Egyik ága a városfal és a várárok mentén nyugatnak tartott. A másik délkeletnek fordult, az agyagos tavacskák mellett elhaladva a Szent János Ispotály felé vitt, ahol a leprásokat tartották, majd át az egyik elővároson, a homokos domboknál megindult hegynek fölfelé a kőfejtők irányába, tovább pedig Viru és Tartu felé. Melchiornak azonban a keskenyebb és kanyargósabb ágat kellett választania, ami a tengerparton Marienthalba és az Apenesi-félszigetre vezetett; ezt ritkábban használták, mert a félszigeten nem volt más, mint a lovagrend kaszálói, halászfalvak és mocsaras erdők. Nemsokára azonban fontossá válhat ez az út, ha Marienthalban megépül az új, pazar kolostor, gondolta Melchior. Kocsmák és fogadók nőnek majd ki gomba módra az út mentén, a zarándokoknak pedig nagy kereszteket állítanak fel útbaigazításként. Most a Kovácsok kapuja előtti útelágazásnál csak a város régi bitófája riogatta az arra járókat, amit vesztőhelyként egyre ritkábban használtak, viszont annak jelzésére hasznos volt, hogy a városnak joga van ezen a területen a bíráskodásra és ítélethozatalra, akár halálos ítélet meghozatalára, hogy a városnak pallosjoga van. Akik ezen az úton érkeztek a városba, rögtön látták, hogy Szent Viktor védelmezi a várost, és minden gonosztevő elnyeri méltó büntetését. Nem sokkal az Ökörfej folyó hídja előtt, ahol az Istenanya szobra állt, és ahol rendszerint koldusok csapata tanyázott, még egy ág tért le a kőbányák felé, onnantól pedig mély keréknyomok szántották végig az utat. A magas, sziklás tengerpartról erre szállították a mészkövet a városba, vagy a városon túlra, a kötél-hegyi mészégetőkhöz, néhány hosszú kocsit látott is Melchior feltűnni a messzeségben. Kancájával átlovagolt a hídon, ahonnan az út az alacsonyan fekvő tengerpartot mentén a kaszálókra és a svédek által lakott halászfalvakba vitt. Szélcsendes, felhős volt az idő, Melchior mélyen beszívta a friss tengeri levegőt, és kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben. Nem volt valami nagy lovas, de az út sem volt túl hosszú. És muszáj volt

172

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

gondolkodnia. A reggel a domonkosoknál és Adelbertus koporsójának felnyitása… Hinricus szavai a sírnál: „Adelbertus még mindig ott van, az Unterrainer-házban” nehezen körülírható rémülettel töltötték el. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy körbe-körbe jár, ezért nem jut el a rejtély megoldásához, mely egyébként pofonegyszerű, és melyhez a kapaszkodók a rendelkezésére állnak – csakhogy sikerült belekeverednie valami nagyon veszélyes ügybe. Rossz labirintusban tévelyeg, félnie és menekülnie kellene. Feltette magának a kérdést, árthatnak-e az élőknek a síron túli erők. Eddigi élete során úgy látta, hogy embernek csak ember képes ártani, és ha gyűlölet fűti, akkor nagyon fájdalmas sebeket tud ejteni a másikon… ahogy az egykor régen az Unterrainer-házban is történt. Valóban olyan régen volt mindez? Adelbertus halála óta hetven esztendő telt el. És Cristian Unterrainer még élhetett Melchior születésekor. Nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy Unterrainer állítólag megkorbácsolta a feleségét, és hogy az ismeretlen csavargó holttestén is korbácsnyomokat fedezett fel, valamint hogy Unterrainer kasztrálta Adelbertust, ahogy azzal a szegény szerencsétlennel is tették, akit a háza előtt meggyilkoltak. És mintha Szent Kozma is azt suttogta volna a fülébe, hogy rossz nyomon jár. A földi ösvény azonban helyes volt, nem kellett félnie attól, hogy eltéved, jól ismerte ezt az utat. Csendesen lovagolt végig a tengerparton, míg az út el nem kezdett a Deresrét legelőiről a parti magaslatra emelkedni. Délkeleten látszottak a kőfejtő meredélyei, háta mögött elmaradtak Tallinn gyönyörű tornyai, a tenger felől pedig nyugodt csobbanásokkal mosta a hullám a kavicsos partot. Marienthal felől fával megrakott szekerek jöttek szembe vele, és amíg elhaladtak mellette, lovát lassan léptette az út szélén. Távolabb a tengeren felsejlett Wulvesoo szigete, ahol a városvezetés fát vágatott, és szénát kaszáltatott, ám amely a tengeri rablóknak is kiváló kémlelő- és rejtekhelyet nyújtott évszázadok óta. A keleti tengeri út Wulvesøø szigete és a part közti szoroson át vezetett, máskülönben könnyen fennakadt volna a hajó a sziget körüli zátonyok valamelyikén vagy a nargensgrundi sekély részen, ami így is minden évben foglyul ejtett néhány hajót. A megfelelő vízi út olyannyira fontos volt, hogy a városvezetés minden tavasszal megjelölte néhány a hordóval, amit horgonnyal a vízfenékre erősítettek. De a tengeri haramiák is jól ismerték ezt az utat, és Wulvesøø közelében vertek tanyát, onnan lestek áldozataikra. Különösen könnyű prédának bizonyultak a sziget


173

viharkikötőjében menedéket kereső hajók. Igaz, az utóbbi néhány évben nem láttak rablókat Tallinn közelében, a város hadicsónakokat telepített Wulvesøøra, és megtisztította a környéket a banditáktól. Az egyenes út ezután a magas partszegélyen haladt tovább, Melchior szeme előtt feltárult a szép, sötét marienthali erdősáv. A kőfejtők egyre inkább elmaradtak mögötte, a levegő felmelegedett, a nap kibukkant a felhők mögül, és enyhe szellő kélt a tenger felől. Melchior lassan elérte a város fennhatósága alá tartozó terület határát, ahonnan a lovagrend birtokai kezdődtek. A Tallinn körüli határvonalat több helyen is kövek és keresztek jelezték az utak találkozásainál, legutoljára múlt nyáron merészkedett ilyen messzire a határlovaglás alkalmával. Ki más is ajánlotta volna Melchiort, mint Wentzel Dorn, hogy köztiszteletben álló polgárként mások mellett ő is képviselje a várost. Aznap már kora reggel rázendítettek a csinnadrattára a városi zenészek, hogy kiverjék az álmot a tallinniak szeméből, felvonulási gyülekezőt fújva a piactéren. Voltak ott esküdtek, katonák, toronyparancsnokok, céhtagok, városi tisztségviselők és sokan mások. Nagy dalolás kíséretében már reggel kiürült a domonkosok által felajánlott söröshordó, majd a tömeg biztató kurjongatása közepette ők kilovagoltak a város határába. Nyomukban koldusok és csavargók tántorogtak, a kereskedők és az esküdtek pénzt szórtak, a város birtokain étellel-itallal kínálták őket, a fúvósok pedig addig folytatták a fülsiketítő zenebonát, míg néhányan közülük pityókásan bele nem fordultak az árokba. Ők azonban lassan kilovagoltak a határkövekhez, mindegyiküket hangos kiáltásokkal üdvözölték, leengedték előttük a zászlót, a katonák pedig kardjukkal megérintették a határköveket, esküként, hogy a város fegyverrel is megvédelmezi határait. Melchior abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a város tanúja lehetett, felültették az egyik határkőre, tréfából kapott néhány botütést – amire aztán bőséges lakoma és még több sör következett –, hogy jól eszébe vésse, hol húzódik a város határa, és ha úgy adódik, védelmére siessen. A domonkosok még a Szent Rókus fejereklyéjét is kölcsönadták erre az alkalomra, melynél a polgárok megesküdtek, hogy amíg erejükből telik, ajkukon a szentek nevével készen állnak a város határainak megvédelmezésére minden ellenséggel szemben. Vidám nap volt ez, mégis mindenkit emlékeztetett arra, hogy szabad városi levegőt szívnak, és nincs a világon olyan szabadság, ami csak úgy, az Úr kegyelméből adatott, a szabadságnak mindig ára van.

174

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Melchiornak ekkor eszébe ötlöttek szomszédja, Mertin Tweffell egykori szavai: „Tallinn-nak nem parancsolhat és nem tilthat meg senki semmit, Tallinn város saját kegyelméből és saját magáért.” Néhány parasztot és városi szolgát leszámítva az út most néptelen volt. Melchior épp arra gondolt, hogy óvatosan egy kicsit gyorsabb tempóra ösztökélhetné a kancáját, mikor közeledő lovascsapat bukkant föl a messzeségben. Melchior már távolról látta, hogy magas rangú urakról van szó, úgy tízen lehetnek, és idejekorán az út szélére irányította a lovát. Mikor a lovascsapat közelebb ért, néhányukat fölismerte. Volt köztük pár lovagrendi vazallus, többek között az utcájabeli háztulajdonos, Kordt von Greyssenhagen lovag, Hinrich Huxer, a dómhegyi kereskedő és a tallinni püspök testőrségének parancsnoka, Gulde, valamint apródjaik. Ügetés közben ügyet sem vetettek Melchiorra, aki az előkelő urak láttán mégis meghajolt a nyergében. Csak amikor a lovasok nagy porfelhőt verve már elhaladtak a patikus mellett, fékezte meg vezetőjük hirtelen a lovát, és fordult vissza. Intett a többieknek, hogy azok menjenek csak nélküle tovább, és visszalovagolt Melchiorhoz. Sajátságos, piros fejfedője folytán el sem lehetett téveszteni, természetesen Jackewolde ura, von Greyssenhagen lovag volt, a kolostor egyik új pártfogója, és a rossz nyelvek szerint az, akinek csónakjai a wulvesøøi viharkikötőben hajókra lestek. Melchior csak közvetve ismerte, ám a lovag most büszke paripáján – aki mindenképpen a többiekkel akart továbbügetni – odajött hozzá. A ló fújtatott és toporzékolt, mikor von Greyssenhagen megrántotta a zabláját, és Melchior kancája elé vezette. – Hó! – kiáltotta a lovag. – Wakenstede patikus a Kerekeskút utcából! Melchior meghajolt. – Személyesen, méltóságos lovag úr. Von Greyssenhagen lova sehogy sem akart megmaradni egy helyben, lovasa azonban a patikust mustrálta, miközben rángatta a gyeplőt. – Jól hallottam, hogy lidércre vadászol? – kérdezte a lovag váratlanul. – Arra, amelyik állítólag az én szomszédságomban garázdálkodik? – A lovag úrnak kiválóak a hírforrásai – felelte Melchior. Valójában nem volt itt semmi feladvány. Amiről tudott Dorn, arról tudott az egész városháza, és ha a városházán tudták, akkor nem maradt ti-


175

tok egyetlen fontosabb személy előtt sem a városban. – Egyik nap mesélhetnél róla – mondta a lovag. – Szeretem a kísértethistóriákat. – A legnagyobb örömmel – ígérte meg készségesen Melchior. – De melyik kísértetről szeretne a lovag úr hallani, a szerzeteséről vagy a bűnös nőszemélyéről? Von Greyssenhagen nem számított ilyen kérdésre. – Szerzeteséről? – kérdezett vissza. – Szerzetesről nem hallottam. Én csak a nőről és a gyermekéről tudok. Melchior egyszerre gombócot érzett a torkában. – Annak a nőnek volt gyermeke? – kérdezte óvatosan. – A lovag úr úgy érti, hogy Unterrainer feleségének gyermeke volt? Von Greyssenhagen próbálta megfékezni a lovát, és így kiáltott: – Hát honnan az ördögből kéne azt nekem tudnom, úgy beszélik, hogy Unterrainer élve eltemette a feleségét a gyermekével a hasában. Vagy kivágta belőle a gyermeket, mielőtt az asszonyt halálra korbácsolta, és most mindkettejük lelke ott jajgat. Hiszen épp ezt kérdeztem tőled. – Erre most nem tudok mit felelni – szólt Melchior. – Akkor várlak szerdán, amikor a városban leszek – kiáltotta a lovag. – A Nagy Céhben. El ne felejtsd, hogy meghívtalak! – Erre sarkantyúját csődöre oldalába mélyesztette, és elvágtatott a többiek után. Melchiornak fogalma sem volt, mi történhet jövő szerdán a Nagy Céhben, de úgy döntött, hogy ha egyszer meghívást kapott, akkor erről értesítenie kell a céhmestert. Ám hogy Ermegundét terhesen kínozták volna halálra… erre a gondolatra reszketés fogta el. Tovább léptette a kancát, és elgondolkozott Greyssenhagenről és a marienthali kolostorról. Az igazat megvallva gondolatai rögtön Szent Brigittára terelődtek, akinek halála Melchior születése előtt vagy öt esztendővel történhetett. Attól fogva, hogy Melchior apjával letelepedett Tallinnban, tehát gyerekkora óta hallott a helyi svédektől Szent Brigittáról. Svéd származásúak sokan éltek Tallinn környékén, a püspök folyamatosan hívta őket, olykor még össze is csaptak a partvidék észt lakosságával, fegyverként botot és vasvillát használva. Különösen gyakoriak voltak az összetűzések az Apenese-félszigeten, ahol a svédek, a lovagrend hűbéresei, a város, a tallinni püspök és a távolabbi észt falvak folyamatosan viszálykodtak a területekért, Keterlyn szerint terméketlen

176

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

parlagföldekért, melyeket több száz éve használták közösen. Svéd származásúak mindenesetre sokan éltek arrafelé, és már régóta lehetett hallani tőlük egy svéd nemesi származású hölgyről, akinek a Szent Szűz és az Úr Krisztus rendszeresen megjelent. Brigitta Rómában halt meg, ahol csodákat tett, és gyógyította a szegényeket, a pápát visszahívta Rómába, majd onnan elzarándokolt a Szentföldre. Brigitta látomásai szolgáltattak alapot a svédországi vadstenai kolostor alapítására, melynek építését a lívföldi svédek is egyre határozottabban követelték. És a lovagrend nagymestere, Konrad von Jungingen volt az, aki nem sokkal azelőtt, hogy mártírhalált halt, maga követelte a tallinni városvezetéstől, hogy építtessék egy új kolostor a város és a lovagrend területeinek határán, a csodaszép Marinethal-völgyben. Már jó tíz éve ment a huzavona a kolostoralapítással kapcsolatban – egyfelől a lovagrend lobogtatta a Rómából kapott engedélyt, és próbált befolyást gyakorolni a Svéd Királyság döntésére, másfelől a tallinni városvezetés hivatkozott a városi jogra és a város kiváltságaira. A város és a domonkosok kezdetben makacsul ellenezték, hogy Tallinn közelében még egy kolostor létesüljön, mely a lelkek megmentésén fáradozik, és alamizsnát gyűjt. Tallinn nagyszerűen elboldogult két kolostorral… Valójában ennek hátterében a Tallinn és a Dómhegy közti folyamatos hatalmi viszály állt. A lovagrendnek tetszett az a gondolat, hogy egy nagy, erős és gazdag kolostor épüljön Tallinn határán, mely kezdetben csak zarándokokat és vidékieket vonzana, később azonban olyan központtá nőhetné ki magát, ami csökkentené a város kolostorainak, templomainak és papságának jelentőségét. Marienthalnak kiváló kikötője volt, körülötte erdők, falvak és szántóföldek, sőt folyótorkolat is – miért ne alakulhatna ott ki egy újabb város a jövőben? Annál is inkább, mert ez az új kolostor olyan hatalmas lehet, amekkorát csak szeretnének, a legnagyobb egész Lívföldön, akkora templommal, amit látni lehet messze a tengerről és a környező vidékekről. Melchior jól emlékezett a városházán és a céhházakban folyó indulatos vitákra, emlékezett a betört orrokra és a gyűlölködő szavakra. Ez nem más, mint a város kiváltságainak megtépázása… a lovagrend térdre akarja kényszeríteni Tallinnt, hogy aztán egy új várost alapítson körülötte… a svéd rablófajzatok összeesküdtek Tallinn ellen… a kolostor elcsábítja a kézműveseket, a kereskedőket és a


177

kocsmákat, így pedig Tallinn városa végül kihal… A domonkosok féltették méltóságukat és jelentőségüket, de nyíltan nem mertek szembeszállni a lovagrenddel. A városvezetés attól tartott, hogy a lovagrend majd átviszi a tengeri kereskedelmet a marienthali torkolatba, és a tallinni kereskedők felcsaphatnak kecskepásztornak. A sopánkodók tábora népes volt. Ám akadtak olyan városi polgárok is, akiknek volt bátorságuk fennhangon hirdetni, hogy az új kolostorral Tallinn csak nyerhet, jelentőségét ez tovább növelheti, és van olyan gazdag, hogy három kolostorra is szüksége legyen. Egy ekkora kolostor építése azt jelenti, hogy számtalan kőtörő, kőműves, ács és építőmester kap munkát, és amíg a klastrom épül, az ezzel járó szervezés és kereskedelem Tallinnon keresztül zajlik. Ha a város ki akar ebből maradni, akkor csak veszíthet. Szent Brigitta szabályzata alapján szükség volt három férfira, akik a kolostoralapítást kérelmezik, ők pedig mindhárman dómhegyi kereskedők voltak, név szerint Henric Schwalberg, Gerlach Kruse és Hinric Huxer. Rajtuk kívül volt még kilenc városi polgár, kalmár és vazallus, az egyik leghangosabb közülük Laurentz Bruys. Vagyonuk javát föl kellett ajánlaniuk a kolostor alapítására, így is tettek. Néhányuk a kolostoralapítás érdekében elment Rómába, sőt a konstanzi zsinatra is. Míg Róma, a lovagrend és a város között ment a huzavona, megkezdődött az első épületek felállítása, ennek pedig már több mint tíz esztendeje. Akkor érkezett Svédországból az első építőmester és az új kolostor apátnője, aki megismertette a városlakókkal a Szent Brigitta-rend szabályzatát. Két éve a lovagrend nagymestere szigorú utasításának – és a bürgermeistereknek küldött ajándékoknak – köszönhetően a városvezetés végre engedélyt adott, hogy a városi kőfejtőkből követ vigyenek a kolostorépítéshez. De az akadékoskodók és az ellenlábasok nem tűntek el, a viszály bizonyára mindaddig el fog húzódni, míg minden ki nem alakul, és a város hozzá nem szokik a kolostorhoz. Ekkorra viszont már több tallinni pallér is munkába állt Marienthalban, Brigittán megépült a kápolna, az első fatemplom, az apátnő és az építők lakóhelye, néhány kisegítő épület és a zarándokok szállása. Igen, zarándokok már azóta jönnek Marienthalba, hogy az apátnő az ereklyékkel megérkezett Svédországból. Szent Brigitta megsegíti a hozzá fohászkodó nyavalyatörősöket, a süketeket és némákat. Melchior a hirwenoye-i hídon lépte át a városhatárt, átlovagolt egy kisebb erdős részen, majd megállt. Több mint egy esztendeje járt

178

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

erre utoljára, azóta pedig sokat haladt az építkezés. A tenger és az út közti ritkás erdősáv megmaradt, délkeleten azonban egy magaslat, melyet keletről és délről folyó szegélyezett, az új kolostor területe volt. Fakerítés vette körbe, azon belül néhány kőház és egy kisebb kápolna állt, egy másik, hatszögletű kápolna közvetlenül a kapunál és több apró faépület… Ám ahogy Melchior lovával közelebb ért, döbbenten fedezte fel a rengeteg földbe vert cölöpöt és az alapokat jelző köveket. Már ásták és rakták az alapokat. Szédületesen hatalmasnak tűnt az épülő kolostor. És ha az ember belegondol, mekkora emellett a prédikáló testvérek városfalak közé szorított konventje… Az építési területen nem sokan dolgoztak, mert a nyárra tervezett munkálatok jó részével már elkészültek. Melchior keresett valamit, amihez kiköthetné lovát, míg egy szolgaféle oda nem szaladt hozzá, hogy a kancát egy árnyékos helyre vezesse, ahonnan kötőféken le lehetett vinni az állatot a folyóra inni. És ahogy megemlítette Laurentz Bruys nevét, egy kőművessegéd rögtön megmutatta neki Bruys imaházát, ami a folyókanyar közelében feküdt, ahonnét gázló vezetett az erdőbe. És azt is megtudta, hogy ott van Bruys szolgája, Mathyes. Melchior átsétált azon a területen, ahová a templomnak kell majd épülnie, és ahol ekkor még csak a Brigitta-kápolna állt. Útja távolabb vitt az építési területtől, egészen a folyókanyarig, ahol rönkházak álltak. Értesülései szerint a kolostor alapítói közül többen is ideiglenes szállást létesítettek itt maguknak a munkálatok idejére, Bruys úr és még néhányan azonban saját imaházat is építtettek. Az imaház egyszerű négyszögletes épület volt a kolostori telek szélén, árnyas helyen, egyik fala bozótossal volt határos. Melchior halkan bekopogott az ajtón, amit az öreg, ősz Mathyes ki is nyitott.


179

20 Bruys úr imaháza Marienthal Augusztus havának 8. napja, dél

M

ELCHIOR NEM érkezett biztos tervvel, nem tudta, mit is keres valójában, csak látni akarta a helyet, ahol Bruys úr meghalt, és tudni, kik voltak körülötte utolsó perceiben. Mathyes csodálkozva üdvözölte, mire Melchior egyszerűen annyit mondott, hogy dolga akadt errefelé, gyógynövényeket kellett beszereznie és egy régi tartozást elrendeznie, és eszébe jutott, hogy vajon ez lenne az a hely, ahol Bruys úr meghalt, Tallinn jótevője, az a férfiú, akire ő mindig csodálattal vegyes tisztelettel gondolt, és akire védőszentjeinek áldását kérte. Az imaház berendezése puritán volt, de arra alkalmas, hogy szükség esetén megszálljon ott valaki éjszakára. A szoba hátsó falán feszület függött, előtte pedig egyszerű oltár állt gyertyákkal, egy agyagból készült Szent Brigitta-szoborral és Bibliával. Az oltár elé rózsafüzért és egy hatalmas tengeri kagylót is tettek. A szoba másik részében állt a fekhely és egy kisebb asztalka, ahol el lehetett költeni a vacsorát. A falakon néhány polc volt mindennapi használati tárgyakkal, melyeken látszott, hogy Mathyes rendben tartotta és gondosan tisztogatta őket. – Ez az a hely, ahol meghalt – erősítette meg Bruys úr szolgálója. – Mellette voltam, és láttam, amikor fönnakadt a szeme, tekintetét rám szegezte, és abban a percben úgy éreztem, hogy minden bűnöm bocsánatot nyert. Mathyes öreg volt már, bizonyára ugyanannyi idős, mint maga Bruys, és Melchior úgy emlékezett, hogy Mathyes már nagyon régóta ura házanépéhez tartozott. Melchiortól vagy tíz esztendeje vett rend-

180

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

szeresen orvosságot, ahogy Bruys úr egészsége romlott, egyre gyakrabban. Melchior előkereste tarisznyájából a gyógylikőrös üveget, és megkérdezte, megpihenhetne-e egy rövid időre, és adhatna-e Mathyesnek bármiféle gyógyírt fájdalmára. Adhatott, amint ez kiderült, mert ilyen drága itallal nem mindennap kínálták a szolgát. Huszonkét esztendőn át, mesélte Mathyes, huszonkét esztendőn át állt ő nap mint nap ura mellett, segítette és megbízhatóan szolgálta, mígnem hat nappal ezelőtt, amikor az a borzasztó zivatar támadt, megnyíltak az égi csatornák, és elárasztották a földet, az ura kilehelte lelkét. – És senki más nem volt itt, csak maguk ketten? – érdeklődött Melchior. – Ó, hiszen volt itt pap is, de gyónni az úr már nem tudott, mivel elvesztette a beszédkészségét, de a brigittai pap megáldoztatta, feladta az utolsó kenetet, és az Úr kezébe ajánlotta lelkét. A pap gyónás nélkül is bűnbocsánatban részesítette, mert amikor az úr még tudott beszélni, gyakran meggyónt, így hát a pap odanyújtotta neki csókra a keresztet, és rajta kívül itt volt még az apátnő és más urak is. Lassacskán, ahogy a flaskából fogyott az ital, Mathyes nyelve is megeredt. Bruys megparancsolta – szolgájával jelbeszéd útján értette meg magát, mert aki ilyen sokáig szolgál valakit, az szavak nélkül is kitalálja minden gondolatát –, hogy augusztus első napján vigyék őt Marienthalba, mert érezte halálának közeledtét. Az úr azt remélte, hogy kap még időt utolsó zarándokútjára és az onnan való hazatérésre, hogy aztán otthonában várja be a halált. Szerette volna megérni Szent Laurentius napját, a Szent Mihály-kolostor betegápoló nővérén és Mathyesen kívül mást nem vitt magával, és csak homokfutóján jött ide, utolsó zarándoklatára. Az ápoló és Mathyes többnyire a zarándokoknak épült szerényebb hajlékokban szálltak meg, az úr pedig egymagában imádkozott itt, böjtölt, és olykor a Szent Brigitta-kápolnába vitette magát az ereklyéhez. Gyakran imádkozott ott a kolostor többi pártfogójával együtt, Schwalberg úrral, Huxer úrral, és von Greyssenhagen lovag is többször fohászkodott vele együtt. Aznap is, amikor az úr meghalt, von Greyssenhagen lovag benézett reggel az imaházba, és Bruys úr egészsége felől érdeklődött Mathyestől. Az úr egészségéről nem sok jót lehetett mondani, mert eléggé megviselte az előző napi út, de estére még rosszabbra fordult az állapota, alig kapott levegőt, imádkozni sem volt már ereje, elájult, és amikor az ápoló nővér azt mondta, hogy ütött az óra,


181

Mathyes elrohant az apátnőért. – Nem adatott meg számára, hogy megérje névadó szentjének napját – panaszolta Mathyes könnyes szemmel. – Még arra sem volt ereje, hogy fogja a gyertyát, amit a pap a kezébe adott. Mikor a pap megmosdatta, és feladta neki az utolsó kenetet, csak nézett az apátnőre meg rám, de amit látott, az már a mennyország lehetett, biztosan az angyali harangszót is hallotta. Melchior tudta, hogy halála előtt Bruys lebénult, amire ő nem ismert semmiféle gyógyírt. Mathyes mesélt, Melchior hallgatta, és semmi olyanra nem figyelt föl, ami gyanús lett volna számára. Egy idős ember meghalt. Talán kicsivel hamarabb, mint amiben bízott, de barátai és jóakarói társaságában érte a halál, miután részesült az utolsó kenet szentségében, és lelke készen állt az Istennel való találkozásra. Csendesen kilehelte lelkét, úgy, ahogyan az idős emberek szokták. – Hány órakor adta vissza lelkét Teremtőjének? – kérdezte Melchior. – Délután, amikor még szakadt az eső. Hajnal előtt a városba sem tudtunk visszatérni, állt a víz mindenütt. – Kegyetlen egy zivatar volt – bólogatott Melchior. – Mintha dézsából öntötték volna. – Isten megáldotta halálának óráján – erősítette meg Mathyes. – Szent igazságnak tartom, hogy az úr annyit adakozott, imádkozott és elmélkedett a szentséges dolgokról, hogy az Úristen fájdalmaktól mentes halállal ajándékozta meg Szent Brigitta oltára előtt. – Halála előtt nem emlegette Tobias Grote toronyparancsnokot, régi jó barátját? – kérdezte hirtelen Melchior. – Azért kérdezem, mert Grote úr a rá következő napon halt meg, és ahogy hallottam, halála előtt szeretett volna valamit mondani Bruys úrnak. – Hiszen az úr nem tudott beszélni – emlékeztette Mathyes. – És járni sem tudott már rendesen szegény. Végrendeletében pedig húsz márkát hagyott a toronyparancsnokra. A parancsnok jó ideje nem járt nálunk. De valóban jó barátok voltak, hiszen annakidején Grote mentette meg Bruysné asszony és Johan életét… béke poraikra. – Ez hát az a régi, szomorú történet – szólt Melchior bánatosan. – Te akkor már az úrnál szolgáltál? – Már tíz esztendeje – emlékezett vissza Mathyes, és meghúzta az üveget. – Azelőtt egy másik úr hajóján voltam matróz, de az úr felfigyelt rá, hogy értelmes vagyok, szófogadó és ügyes, és hívott, hogy

182

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

szegődjek el a házába. Ez néhány esztendővel Johan születése előtt történt, ami valóságos mennyei áldás volt, az úrnak nem lévén örököse… Ez így igaz. Gertrud asszony akart szülni még egy gyermeket, ezért miséket mondattak, és adakoztak a templomoknak, és amikor a csoda valóra vált, Bruys úr öröme határtalan volt. De az ifjú Johan csak tizenkét esztendőt élt, mert a csűröknél pusztító kegyetlen tűzvész véget vetett életének. – Jól emlékszem arra a tűzvészre – szólt Melchior. – A magtárnál ütött ki, onnan terjedt aztán tovább… – Az úr pajtája porig égett, Johan pedig épp egyedül volt a csűröknél, és valószínűleg nem tudott kiszabadulni a lángoló gerendák fogságából. Tűzoltás után a gerendák alatt találták meg, teljesen szétégett, de az úr ráismert, hiszen ki ne ismerné fel a saját fiát, de a holttest egyenesen, nyugodtan feküdt ott, mintha ellenállás nélkül fogadta volna el sorsának beteljesülését… – És Gertrud asszonyt is hamarosan magához szólította az Úr – emlékezett Melchior. – Johan halála után az asszonyom napokig ki sem lépett a kamarájából, s amikor végre kijött, akkor is csak a Miklós-templomba ment, egy falatot sem evett, míg bánatába végül belehalt. Ó, hiszen ő is sejtette már, mi lesz vele, mert meggyónt a Miklós-templom plébánosának, levelet küldött a rokonainak, a rá következő reggel pedig nem kelt fel többé az ágyból. Ezen események vezették Bruys urat a jámborság útjára. A kolostorokban és templomokban keresett vigasztalást, járt a domonkosoknál és Padisében, írt az egyházi vezetőknek Lundba és Rostockba, kereste a lehetőségeket, hogyan tanúsíthatna bűnbánatot az Istennek leginkább tetsző módon, olykor meg is korbácsolta magát. Ám a lovagrendi vazallusok és a partvidék lakossága épp akkoriban kezdte szorgalmazni az új kolostor alapítását. A dómhegyi kereskedő, Schwalberg szövetségeseket keresett, Bruys úr pedig arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára azért adatott neki osztályrészül ennyi szenvedés, mert életében nem fektetett kellő hangsúlyt a bűnbánatra. Egészen fellelkesült arra a gondolatra, hogy pénzével és tetteivel megteremtheti Tallinnban egy új kolostor alapításának feltételeit. Számtalan levelet váltott a kölni egyetem rektorával, aki római zarándoklatot javasolt neki. Az úr akkor az üzletet rábízta üzlettársaira, mesélte Mathyes, őt is magával hívta, és elindultak Róma felé,


183

hogy Szent Péter és Pál sírján imádkozzanak az egyházi ünnepen. A tallinni tanácstól bizonyságlevelet kaptak, felöltötték a bűnbánók ruházatát, és elhajóztak Lübeckbe, hogy ott útnak induljanak. Hosszú és viszontagságos útjuk volt, háborús területekre keveredtek, elég bajban és ínségben volt részük, láttak sok szenvedést, és maguk is szenvedtek hidegtől, éhségtől és megannyi megpróbáltatástól, ám mindez csak még elszántabbá tette Bruys urat, és annál nagyobb hévvel folytatták útjukat délnek. És amikor a Habsburgok országában jártak, akkor romlott meg első ízben komolyabban az úr egészsége. Csúnyán köhögött, ereje elhagyta, lába borzasztóan fájt. Jó emberek siettek segítségükre, és vezették őket a mariazelli kolostorba. Más zarándokokhoz csatlakoztak, akik szintén oda tartottak, együtt énekeltek, és megosztották egymással szomorú történetüket. A mariazelli kolostorban a szerzetesek az infirmariumba vitték az urat, és azt mondták, ha folytatja útját, mindenképpen meghal. Így hát Bruys megígérte a kolostornak, hogy küldet nekik száz márka ezüstöt, és hosszabb időre ott maradt. Az ottani infirmarius megállapította, hogy Bruys lába egy veleszületett testi hiba miatt fáj. Nemzetségükben öröklődött az a betegség, hogy a férfiak hat lábujjal születtek, ami egyesek szerint a Sátán jele volt, aki így bélyegezte meg az embereket, hogy haláluk után fölismerje a legjámborabbakat. Az infirmarius erre azt mondta, hogy butaság. De a hatodik lábujj nem akar megmaradni, mert Isten ezt nem így rendelte el, és elkezdett üszkösödni. Az infirmarius levágta, és addig gyógyítgatta a sebet, míg Bruys úr újra a saját lábán nem tudott járni. Buzgón imádkoztak a mariazelli oltár előtt, és a prior mindkettejüknek bizonyságlevelet adott, hogy bűneik bocsánatot nyertek. Ekkorra már nagyon régóta voltak távol otthonról, és Bruys úgy döntött, hogy forduljanak vissza. Attól félt, hogy esetleg meghal, ha folytatja útját Rómába, úgy pedig sem a Szent Brigitta-kolostor építésénél nem tud segédkezni, sem mariazelli adósságát megfizetni. Így hát hazatértek Tallinnba, és attól fogva nem akadt ebben a városban Bruys úrnál jámborabb férfi. Örökösök híján, egy szál egyedül a világban Isten orcája előtt, Bruys vagyonának javát a Szent Brigitta ügyének szentelte, és elhatározta, hogy ahol csak lehet, szóval és tettel pártfogolja az új kolostort. – Örökösök híján – ismételte el Melchior. – Borzalmas, ha egy férfi gyermek nélkül marad. De idősebb fia, Thyl, akit annak idején elkergetett hazulról… Az úr azt sem tudta, él-e, hal-e? – Én a saját szememmel sosem láttam Thylt – válaszolta

184

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Mathyes. – Őt már azelőtt elkergették, hogy elszegődtem volna az úrhoz, de arra emlékszem, hogy egy napon, úgy négy esztendővel ezelőtt, felkereste az urat egy külhoni kalmár, üzenetet és levelet hozott neki. Ezután az úr valami olyasmit mondott nekem, hogy az Atyaúristen sem adhat menedéket annak, aki maga nem akar menedékre lelni. És még a magdeburgi bitófát is emlegette. – Igen – jegyezte meg Melchior –, én is hallottam olyasmit, hogy Thylt fölakasztották Magdeburgban. – Könnyen lehet. Az úr nekem sosem említette Thylt, de a városban azért én is hallottam ezt-azt. Nem mintha szokásom lett volna kifecsegni az úr viselt dolgait, azt ő szigorúan megtiltotta… És Mathyes azt kezdte ecsetelni, milyen megbízható szolgája volt ő urának, aki még a végrendeletében is megemlékezett róla, megengedte, hogy eljöhet ebbe az imaházba imádkozni érte, és az udvari házikóban, ahol lakik, ott maradhat akkor is, ha a házát eladják. – Ez az igazi úr, aki szolgáink még halála után is gondját viseli! – kiáltott föl Melchior. – Igen, mindenkire, aki hűségesen szolgálta, hagyott valamit, és gondoskodott arról, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. – Arra az öregasszonyra is hagyott valamit, aki ott volt a temetésén, és akit soha azelőtt nem láttam? Talán emlékszel, barátom, egy szürke ruhás asszonyra, aki a háziaktól elkülönült. Mathyes emlékezett a nőre, de nem tudta, ki lehet. – Félénken és észrevétlenül csatlakozott a halottas menethez – mondta –, és senki nem küldte el, de hogy ki lehetett, azt nem tudom. – És ki fogja eladni Bruys úr házát? – A Nagy Céh atyamesterét bízta meg vele. Bár Németországban vannak távoli rokonai, de személyesen nem ismerte őket, és félt, hogy esetleg nem elég istenfélő emberek, ezért nem merte rájuk hagyni a házát. Így hát Brasseneke céhmesternek kell azt árverésre bocsátania, majd az árát elosztania öt egyenlő részre, amelyből egy rész a Szent Brigitta-kolostoré, egy a Miklós-templomé, egy részt egyenlően el kell osztani a Tallinn környéki több tucat templom között, egy rész a Szent János Ispotályé, egy rész pedig legközelebbi egyenes férfiági rokonáé Németországban, de az úr nem tudta, ki lehet az. – Tehát ezért nem akart többet ráhagyni – dörmögte a fogai között Melchior.


185

– Igen, és az úr arra is gondolt, hogy a Bruys nemzetségnek csak bajban és szerencsétlenségben volt része Tallinnban, és nem akarta, hogy több Bruys jöjjön ide. Ha az van megírva, hogy a család lívföldi ágának ki kell halnia, akkor ez a Magasságos akarata, mondogatta mindig. A gyógylikőr utolsó cseppjeit is kihörpintették poharukból, és megemlékeztek a szent férfiúról, akit Tallinnban még sokáig fognak emlegetni. Valóban, gondolta Melchior, Bruys nemzetségének pusztulás volt a sorsa Tallinnban. De talán úgy van megírva, hogy ha a vér nem maradhat meg, annál tovább megmaradjanak a szavak és a tettek, mert aki nem hagyhatja vagyonát az övéire, az a városra és a városlakókra hagyja, az egészre és mindegyikükre különkülön. A Brigitta-kolostor fölépül, változást hoz a város életébe, és évszázadok múltán is állni fog, mikor Laurentz Bruys már rég a Miklós-templom kertjének földjében pihen. Hazaérve, nem sokkal azután, hogy a prédikáló testvérek esti miséje véget ért, Melchior ott találta Dorn bírót a patikában, aki egyszerre három dologgal foglalatoskodott – a térdén lovagoltatta Agathát, fadarabokkal rendezett kardvívást az ifjabb Melchiorral, és beszámolt Keterlynnek a legfrissebb városházi pletykákról. Dorn bizonyára Melchiorra várt, és amikor a patikárius ennek okát firtatta, a bíró azt felelte, hogy a feketefejűek másnap nagy tivornyát csapnak székházukban, sokan jönnek, és úgy hallotta, hogy a flamand kalmár, Cornelis de Wrede is ott lesz. Majd Dorn megkérdezte, hol csavargott Melchior, az pedig elbeszélte, mit tudott meg az épülő kolostornál. Ám mielőtt a patikus Keterlyn ölelésében elszenderült volna, ismét Bruys úrra gondolt. Elmorfondírozott azon, milyen röpke az Isten által kiszabott idő, amit emberéletnek nevezünk, és milyen keveset tud egy ember ennyi idő alatt véghezvinni. Elképzelte, hogy amikor Bruys úr csontjai már rég elporladtak, Brigittán még mindig ott fog állni a pompás kolostor, hirdetve messze földre, hogy élt egyszer Tallinnban egy ember, aki előbb gondolt másokra és a szükséget szenvedőkre, mint saját magára. Ha a vér nem maradhat meg, meg kell hogy maradjanak a tettek.

186

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

21 A reppeni legelőkön túl Tallinntól délre Augusztus havának 9. napja, délután-este

A

BÍRÓ ÚRRAL megegyeztek, hogy a vasárnapi istentisztelet után megkóstolják a feketefejűek sörét, végül mégis úgy alakult, hogy nem értek oda a céhház dísztermébe. Mikor az egyik sarkon épp befordultak volna a Tengeri kapuhoz vezető Hosszú utcára, Melchior megragadta Dorn kabátujj át, és visszarántotta őt a ház fedezékébe. Dorn cifra méltatlankodására Melchior fejével az utca szemközti oldala felé bökött, ahol a feketefejűek székháza előtt két férfi állt élénk beszélgetésbe merülve. Az egyikük de Wrede volt, a másik pedig egy egyszerű köpenyt viselő ifjú. Úgy tűnt, mintha alkudoztak vagy vitatkoztak volna, de nemsokára egyezségre jutottak, és együtt indultak a piactér felé. – Ki ez a fiú? – kérdezte Dorn. – Mintha láttam volna már valahol. – Azt hiszem, tudom, kicsoda. A Szent Barbara-temető sírásójának a fia, talán Jacopnak hívják, észt származású. Bíró uram, eredjünk a nyomukba, és nézzük meg, miben sántikálnak! – Nem lenne egyszerűbb galléron ragadni őket, és minden kertelés nélkül megkérdezni tőlük? – Semmivel nem gyanúsíthatjuk őket, és nem biztos, hogy sikerül kiderítenünk, mi a szándékuk, ha maguktól nem vallják be – vélekedett a patikárius. – Ez igaz – dohogott Dorn. – És nem nehéz kitalálni, hogy bizonyára a Barbara-temetőbe igyekeznek. A bíró jóslata beigazolódott. A Főtérről de Wrede és Jacop egyenesen a Kovácsok kapuja felé folytatta útját, majd azon kilépve valóban a temetőbe tartottak. Dorn és Melchior követték őket. A teme-


187

tőbe érve Jacop mutatta a flamandnak az utat, a sírok közötti keskeny ösvényeken vezette végig, míg végül a temető újabb, déli végében lyukadtak ki, ahol a terület sík volt, a fák még fiatalabbak, ezért követőik lemaradtak, és öreg tölgyfák rejtekéből figyelték őket. Jacop három frissen ásott sírhoz vezette de Wredét. Kiáltására az egyikből előbukkant apjának, a sírásó Tonnisnak a feje. Az ifjú Jacop ekkor kereket oldott, de Wrede és a sírásó azonban beszédbe elegyedtek. Egyértelmű volt, hogy az alkudozás folytatódott, de Wrede, a kereskedő, az „agyafúrt és zsugori”, ahogy Dorn az összes flamandot jellemezte, hangosan kacagva rázta a fejét, Tonnis kimászott a sírgödörből, és hadonászva bizonygatta az igazát. Végül azonban úgy tűnt, hogy sikerült megegyezniük. A flamand erszényében kotorászott, és néhány érmét nyomott a sírásó markába. Tonnis rövid időre elment, majd egy szerszámmal tért vissza, amit de Wrede kezébe nyomott. – Te jóságos ég, Melchior, le merném fogadni, hogy az egy kisbalta – jegyezte meg Dorn. – Én pedig azt merném lefogadni, hogy de Wrede a kisbabával belemászik egy sírba – hangzott a patikus válasza. Melchior sem tévedett. Tonnis leült a sír szélére, míg de Wrede eltűnt a sírgödörben. A kalmár nemsokára kimászott onnan, és beleugrott a következőbe, mialatt Tonnis fűzfaháncs tarisznyájából előhalászott egy kenyércsücsköt, amit elkezdett rágcsálni. – Számomra nagyon úgy fest, hogy sírgyalázásnak vagyunk szemtanúi – jelentette ki Dorn mogorván. – Jó lenne tudni, hogyan rendelkezik erről a lübecki jog. – Érdekes – felelte Melchior –, én is pont ezt akartam tőled kérdezni. Végül úgy tűnt, hogy de Wrede befejezte, amiért jött. Kimászott a gödörből, vállán tarisznyával, ami legalább húsz fontot nyomott. Elköszönt Tonnistól, és megindult a temető széle felé. – Óvatosan utánalopódzom – mondta Melchior. – Látni akarom, hova viszi a zsákmányát. – Állítólag – morogta Dorn – egyes angliai kolostorokban olyan mennyiségben darabolják a halottakat, hogy azt egy egész temető is alig tudná befogadni, hogy aztán a hullák testrészeit szentek ereklyéiként adják el jó pénzért. A saját fülemmel hallottam, mikor a városházán szóba került. – Itt mást szimatolok – jelentette ki Melchior komoran. – Most

188

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

viszont mennem kell. – Nélkülem nem mész te sehova! Még csak az kéne, hogy egyedül engedjelek bárhova is. Így hát de Wrede után lopakodtak, aki a temető déli kapuján kilépve rátért a széles országútra. Ez volt a legfontosabb út, kavics- és mészkőaprólék borította, a városból délnek vitt, és sokfelé el lehetett jutni rajta. De hogy hová tarthat a hullákról levágott testrészekkel a flamand kalmár, arról sejtelme sem volt Melchiornak. A kora délutáni órában benépesültek az utak, Dorn és Melchior néhány száz lépésnyire lemaradt a flamandtól, és különösebben nem is kellett rejtőzködniük. Az országút mentén kocsmák és fogadók sorakoztak, egy kis piactér is feltűnt, nyájakat és kondákat legeltettek, nyüzsögtek a falusiak, a városi kézművesek, a szolgálók, az elővárosok tisztségviselői, a lovagrendi szolgák, a lovasok, a részegek és templomlátogatók, döcögtek a szekerek, és gurultak a homokfutók. – Vajon a keresztútnál merre megy majd tovább? – kérdezte Dorn. – Hol lakik Tallinnban? – Állítólag a feketefejűek atyamesterének, Lysingnicknek a háza mögött egy kisebb épületben, valahol a Szent Olaf-templom és a Louenschede-torony között. Az út itt hegynek fölfelé tartott, melyet – a már lovagrendi területen álló – Szent Antal-kápolna után Szent Antal-hegynek neveztek. A domb alatt, nyugat felől a dómhegyi lovagok széles legelői terültek el. A magaslat mögött három út egyesült: a Kovácsok kapujától kiinduló nagy országút, a homokdűnék közt vezető út, ami a Szent János Ispotálytól indult, és amelyen a nyugati irányból, Marienthal felől érkezők délnek folytathatták útjukat, és a dómhegyi kis erőd déli kapujától lefelé tartó út, ami a dómhegyi legelő szélén és a Barbaratemető mögött elhaladva a Szent Antal-kápolna közelében kiért a nagy országútra. A Szent Antal-hegy után az út homokdűnéken vitt át, innen keletre magasodott a városi vesztőhely akasztófája a Jeruzsálem-hegyen, ahol olykor Dorn ítéletet hirdetett, a fák között jól látszott az országútról is, onnan tovább, a homokdűnék és az erdei fenyők mögött volt a Büdös-tó, ahová a kivégzettek holttestét dobták. Az út menti erdős sávot Hóhérkertnek hívták, azelőtt valóban ott lakott a hóhér, ekkor azonban erről már csak egy kunyhó tanúskodott, ahol előkészítette a kivégzést, és munkaeszközeit tartotta. A különösen nagy gazembere-


189

ket a dűnék közt törték kerékbe, jól láthatóan, az utazók elrettentésére és figyelmeztetésére. A Hóhérkerttől tovább haladva nagy kőkereszt állt az út mellett, mely a város és a lovagrend fennhatósága alá tartozó területek határát jelölte. Itt Dorn bíró úr hatalma véget ért. De Wrede azonban elhaladt a Szent Antal-kápolna mellett, és egyre ment tovább, öntudatosan és bátran, mint az a férfi, aki tudja, hová tart, és miért. Elhagyta a Hóhérkertet is, de csak nem lassított. Együtt ment a piacozókkal és a falusiakkal, akik aznapra már végeztek városi teendőikkel, és visszatértek otthonukba, gyorsan és céltudatosan lépegetett, és nem úgy tűnt, hogy meg szeretne pihenni valahol, vagy be akar térni valamelyik útszéli kocsmába egy sörre. Igaz, errefelé már kezdtek megfogyatkozni az út menti kocsmák. A következő útkereszteződésnél a piacozók közül néhányan letértek délkelet felé, de Wrede azonban tovább folytatta útját délnek. Melchior és Dorn már lemondott arról, hogy úti célját kitalálják. Csak annyi volt biztos, hogy korábban is járt ezen az úton, és tudja, hová tart. Már vagy egy órája gyalogoltak, és a többi utazó elelmaradt az úton, többségük a tanyákra vezető keskeny gyalogösvényekre tért le. Azok pedig, akik messzebbre mentek, ilyen későn már nem indultak el, nehogy útközben rájuk sötétedjen. Az útkereszteződés után az út legelőkön haladt át. Melchior emlékei szerint ez a tallinni püspök földje volt, amit jószágkormányzója után Reppen legelőinek hívtak. Szaporán szedték a lábukat, hogy lépést tartsanak az előttük haladó de Wredével. A legelőkön túl ismét megszaporodtak a dombok, az út homokos-mohás parlagföldeken vitt keresztül, ahol csak néhány csenevész erdei fenyő nőtt. Távolabb viszont sűrű fenyőerdő sötétlett. Néhány kései lovagrendi szolga lovagolt szembe velük, bizonyára a Dómhegyre tartva, akik a birtokokról jöttek, Melchior és Dorn, valamint de Wrede között pedig csak egy ágrólszakadt csavargó ballagott, és még jobban le kellett maradniuk, nehogy de Wrede észrevegye őket. Az ég felhős volt, és szürke, lógott az eső lába, ami miatt igencsak aggódni kezdtek. Dorn egyre dúlt-fúlt, hogy mi a lópikulát kergetnek, ki tudja, de Wrede talán egészen Atwerpenig akar elgyalogolni, ő viszont addig vissza nem kutyagol Tallinnba, amíg egy jó zsíros sült oldalast nem evett, na de hol kapni ilyenkor sült oldalast, hiszen a weylandti kastélynál lévő fogadóig még hosszú az út. Ekkor azonban beértek az erdőbe, és szerencséjükre vagy épp sze-

190

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

rencsétlenségükre a flamand egyszer csak lefordult egy kelet felé vezető ösvényre, majd eltűnt a fák között. – Hova vihet ez az út? – kérdezte Dorn. – Valamelyik uraság kastélyába? Melchior sem tudta pontosan. Azon kevés alkalommal, mikor ezen a déli országúton járt, semmi érdeklődést nem tanúsított az iránt, hova vezethet az útról letérő számtalan ösvény. A Tallinnban rövid időt töltött de Wrede azonban ezt szemmel láthatólag jól tudta. Melchior ismeretei és következtetése alapján az erdőben birtokhoz tartozó tanyáknak kellett lenniük, hiszen minden ösvény vezet valahová. Megálltak az erdőszélen, és gyors tanácskozást tartottak, mitévők legyenek. – Itt nekem nincs hatalmam – jelentette ki Dorn. – Egyszerű városi polgár vagyok, akárcsak te. Helyesebben mai vállalkozásunkban te vagy a főnök, úgyhogy te dönts! – Az egyik lehetőség az, hogy sarkon fordulunk, visszamegyünk Tallinnba, és elpusztítjuk az első utunkba eső kocsmában kapható legzsírosabb oldalast – jelentette ki Melchior. – Annak ellenére, hogy ma böjti nap van. – Ez jól hangzik – támogatta az ötletet Dorn. – Dornné asszonyság pedig gondoljon erről, amit akar! – De a másik lehetőség az, hogy óvatosan a flamand után lopakodunk. Máskülönben azon fogok bosszankodni, hogy elpazaroltunk egy csomó időt anélkül, hogy bármit is megtudtunk volna. Mondd, hallottál valaha a Kibutze boszorkányról? – Soha – válaszolta Dorn. – Én viszont hallottam. Keterlyntől. Valahol délen az erdőben él az észt származású Kibutze vagy Kibuse nemzetség, egy vazallus jobbágyaiként, de nagy boszorkányok hírében állnak, értenek a fekete mágiához is, és ráolvasásért meg más hasonlókért felkeresik őket a parasztok. – Szent Szűzanyám, én erről soha nem hallottam, hála a szenteknek! – Ami nem azt jelenti, hogy de Wrede sem – vágta rá Melchior. – Én utánaosonok, te pedig megvárhatsz itt, vagy visszamehetsz a városba. – Amit eszem ágában sincs megtenni, mert semmiképpen nem hagylak egyedül az erdőben ezzel a flamanddal – szögezte le Dorn határozottan.


191

– Akkor, bíró uram, utána! – adta ki az utasítást Melchior. Közeledett az este, elcsitult a szél, és megnyúltak az erdő széli fák árnyékai. A keskeny erdei ösvény először hegynek fölfelé vezetett az erdei fenyők között, majd lefelé egy bokros területre. De Wrede azonban nem mehetett máshová, mint végig az ösvényen. Melchior és Dorn követte, óvatosan átlépve a földön fekvő ágakon, nehogy zajt keltsenek. A sűrű aljnövényzetet végre ritkásabb bozótos váltotta föl, távolabb mintha tisztás tűnt volna elő, és patakcsobogást lehetett hallani. Melchior, aki elöl haladt, figyelmeztetve emelte föl kezét, mire Dorn megállt. Melchior ekkor leguggolt, és a tisztás szélén sűrűn nőtt bokrokra mutatott. Lehasaltak alájuk, óvatosan félrehajtották az ágakat, és valóban egy tisztás tárult föl előttük, távolabb patakparttal, ami mellett egy nagy kő állt. De Wrede letelepedett a kőre, és türelmesen várakozott. Zsákjának száját kioldotta, és szemügyre vette a tartalmát, kivett belőle valamit, megvizsgálta, majd visszatette. Bár Melchior tudta, mi van a zsákban, mégis összerezzent, amikor meglátta. – Emberi kéz – suttogta Dorn. – Az, amit lenyiszabolt a hulláról. Vajon árulni hozta ide őket? – Kik lehettek azokban a sírokban? – kérdezte Melchior. – Három sír, nemrég ásták valamennyit. – Istenem, honnan tudhatnám! Egy halász halt meg mostanában, meg egy kocsmáros fiait vitte el valami csúnya betegség. – Csúnya betegség? – hümmögött Melchior. – Vannak olyan boszorkányok, akik épp olyan halottak testrészeire pályáznak, akik betegségben haltak meg. Akárcsak de Wrede, ők is vártak. Eltelt vagy egy óra, a tisztásra lassan alkonyi szürkület borult. Az erdőből éjszakai hangok hallatszottak ki, a szél teljesen elült, de szerencsére még nem esett. Már egészen besötétedett, mikor csobbanások hallatszottak a patak felől, mintha valaki közeledett volna a gázlón. De Wrede felélénkülve ugrott talpra. Egy idősebb férfi jött. Vastag fenyőbotra támaszkodva lépegetett, rongyos vászoninget viselt, szakálla ősz volt, és Melchior szerint mezítláb érkezett. – Egy paraszt – suttogta Dorn. Bár a patakcsobogás és az éjjeli madarak rikoltásai elnyomták szavukat, valamit azért mégis lehetett belőle hallani. Melchiornak

192

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

nagyon kellett figyelnie, hogy bármit is megértsen, hiszen de Wrede flamand kiejtéssel beszélt németül, a paraszt pedig még a tiszta és egyszerű némettel is hadilábon állt. – Nem jó – mondta az öregember. – Túl öreg és rossz. Jobbnak kell lennie, érted? És gyereké. – Ez egy jobb láb volt – erősítette meg de Wrede, de amit ezután mondott, azt Melchior nem értette. Az öregember ellenkezett, vitatkoztak. – Aki holdtöltekor halt meg – mondta az öregember, majd így folytatta – …túl öreg, fiatalabbat… nem jön ki a lelke… és a haja… De Wrede átnyújtotta az öregnek a zsákját, aki kotorászott benne. Kivett belőle valamit – aminek emberi testrésznek kellett lennie, de hogy milyennek, azt Melchior nem tudta kivenni –, megszagolta, majd a válla fölött hátrahajította a patak felé. Így járt el a következővel is, de a harmadikat jónak találta, és begyömöszölte a saját zsákjába. Végül az öreg egy emberfejet vett szemügyre. Melchiornak úgy tűnt, hogy egy lányé lehetett, de nem volt benne egészen biztos. Az öreg a hajánál fogta, magától távol tartva méregette, megnyalta, majd betette a zsákjába. Három garast emlegettek, meg „egy nagy ezüstöt”, végre aztán megegyeztek. De Wrede fizetett az öregnek, és együtt átkeltek a patakon, majd elnyelte őket a sűrűsödő sötét. Melchior és Dorn pedig visszacammogtak az úton, ahol jöttek. Hosszú volt az út, de egyetlen kocsmánál sem álltak meg a jó zsíros sült oldalas kedvéért, mert azt sem Wakenstede, sem Dorn asszony nem nézte volna jó szemmel. Elátkozták az összes flamandot és az összes észt boszorkányt. Nem kellett megszállniuk a városfalon kívül az elkésett utasok fogadójában, mert Dorn nagy lármát csapott a kapunál, és üvöltve követelte, hogy húzzák föl a vasrostélyt a városi bíró számára, máskülönben akasztófán fog lógni az őrség összes tagja, így végül beengedték őket a városba, mikor már igencsak éjfélre járt az idő.


193

22 Kerekeskút utca Melchior patikája Augusztus havának 10. napja, dél

G

ONOSZ EGY NEMZETSÉG – mondta Keterlyn Melchiornak. – Kibuse boszorkányoknak hívják őket, nem igaz keresztények. Én csak hallomásból ismerem őket, a mi családunk soha nem érintkezett vagy üzletelt velük. De tényleg arrafelé élnek, a Reppen legelőin túli erdőkben, és ha meg is jelennek a templomban, csak a látszat kedvéért. Vannak, ugye, olyan javasasszonyok és boszorkányok, akik segítik azt, aki megbetegedett, kenőcsöt készítenek, és gyógyteát főznek, mint te, ám vannak olyanok is, akik holt lelkeket szólongatnak, de nem úgy ám, ahogy a Megváltó, hanem megidézik és kikérdezik őket a síron túli életről, sőt parancsolnak is nekik. Szerintem a pokol démonai azok, amik az ilyen szellemidézésre megjelennek, és az ember lelkét elrabolják. – Úgy tűnik, pénzt is kérnek ezek a boszorkányok – motyogta Melchior. – Az iinistaganai javas, aki tényleg érti a módját, hogyan segítsen az embereken, csak azoktól kér pénzt, akik közbenjárására meg is gyógyultak. Halottak testrészeire pedig nincs szüksége, erdőnmezőn gyűjt növényeket, amikre aztán ráolvas, és főzeteket készít belőlük. Keterlyn már korábban is említette az iinistaganai javast, akivel valahogyan rokonságban állt. A róla hallottak alapján Melchior úgy képzelte, hogy azt a szerepet tölti be a falujában, mint a patikus a városban, gyógyírt készít, és főzeteket kotyvaszt. De voltak másféle boszorkányok is, olyanok, akik ki akarták nyitni a kaput, amit a szentek és az Úristen törvényével lezártak, és amikor ezt a boszorkányoknak

194

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

sikerült fölfeszíteniük, nem emberi lelkek, hanem a Sátán rabszolgái özönlöttek ki onnan. Hétfő volt, délidő. Melchior tagjai sajogtak az előző napi kirándulástól, bezárta a patikát, és a konyhában falatozott. Keterlyn megfőzött neki egy kisebb darab zsíros húst két tarló- és egy sárgarépával, Melchior a tegnapelőtt sült fekete kenyérből harapott hozzá, amire zúzott fokhagymát kent, és sört kortyolt mellé. A konyhában ült, és az éjjeli kalandért járó dorgálást már kora reggel megkapta. Annál buzgóbban serénykedett délelőtt a patikában, és igyekezett minél több pénzt kihúzni vásárlói zsebéből. Járt nála a városi doktor, aki haragosan tudakolta, miért tart az utóbbi időben ilyen sokáig, amíg elkészülnek az általa felírt receptek, mire Melchior azt felelte, hogy ő a városhatár tanúja, és ennélfogva időnként ellenőriznie kell a határt. Ezenkívül a városi tanács előtt három ízben letette a bíró segítőjének esküjét, és ha a bíró úr úgy kívánja, akkor ezen kötelességét is teljesítenie kell. Ezután jött egy szolgáló a Nagy Céhből, és Greyssenhagen lovag megbízásából szerdára meghívta a patikust a Nagy Céhbe, ahol ünnepséget rendeznek Arend Goswin úr tiszteletére, aki a Szent Brigitta-kolostor új pártfogója, a klastrom érdekeinek védelmezője a város népe és annak vezetése előtt. Ennek hallatára sokan megrémültek, de nem Melchior. Emlékezett Goswin könnyeire, melyeket Bruys úr temetésén hullatott, és arra is, milyen megtört szívvel beszélt lelki gyötrelmeiről. Igen, ha valakinek tovább kell vinnie Bruys úr kezdeményezését, az nem más, mint Arend Goswin. És a délelőtt folyamán Melchior természetesen Keterlynnek is kénytelen volt számot adni arról, hol kódorgott késő éjjel, és miért nem bűzlik a sörtől, mint más becsületes ember, aki éjfél után ér haza valamelyik céhházból. – Egyszer szívesen találkoznék a te iinistaganai javasoddal – jelentette ki Melchior, majd zsíros száját beletörölte az ingujjába. – Talán tanulhatnék tőle egyet s mást. Apám azt mondta, az orvosságok ismerete olyan tudomány, aminek sosincs vége, amit az ember sose birtokolhat a maga teljességében. Valaki mindig föl fog fedezni valami újat, az új elavul, a régi pedig ismét az újdonság erejével fog hatni. – Ő soha be nem teszi a lábát a városba – felelte Keterlyn. – És van még néhány dolog, ami nem szokása, például nem koslat gyilkosok és lidércek után. Mivel Keterlyn ezt kellő éllel mondta, Melchior jobbnak látta, ha


195

csöndben marad, és folytatja az evést. – Van még valami, amit el kell neked mondanom – folytatta Keterlyn –, ha továbbra is érdekel a kísértet. A piacon hallottam Rosen nyergesmester feleségétől, aki Kogge kereskedő feleségének jó barátnője, hogy annak a lánya, Ursula, otthon sírva emlegetett egy kísértetet, az Unterrainer-ház kísértetét. Melchior izgatottan pillantott fel a tányérjából. – Ursula? – kérdezte. – Az, aki szerelmes Casendorpe inasába, Simonba, abban a hiszemben, hogy erről más nem tud? – Ő bizony – mondta az asszony. – Néhány nappal ezelőtt történt, hogy Ursula borzasztóan meg volt rémülve, és otthon bevallotta, hogy hallotta a Kerekeskút utca kísértetét. – Biztosan Simonnal volt. Meg kéne keresnem a fiút. Később azonban a beszélgetés fonala ismét visszakanyarodott oda, hogy miért nem tud Melchior otthon nyugodtan megülni a fenekén, és azzal foglalkozni, hogy megkeresse családja számára a betevőt. Például mi a csuda dolga lehetett Marienthalban? – Én magam sem tudtam, mi az, amit ott keresek. És azt sem tudom, megtaláltam-e, amit nem kerestem, vagy éppenséggel azt tudtam-e meg, hogy amit igaznak tartottam, az hamis – válaszolta a patikárius. Ezen szavak hallatán Keterlyn legszívesebben jól fejbe kólintotta volna az urát a rézserpenyővel. Melchior azonban békésen kortyolgatta tovább a sörét, és elmesélte, mit hallott és látott Marienthalban. – Furcsa – szólalt meg végül Keterlyn. – Furcsa és különös. Hirtelen elkomorulva és meglepetten nézett férjére. Melchior letette a húst a tányérra, és leöblítette egy nagy korttyal. – Arra gondolsz, amit Bruys úr mondott az Úristenről és a menedékről? – kérdezte végül. – Nem, hanem arra, hogy öt különös egybeesés van Bruys úr és az ismeretlen csavargó holtteste között. – Nem értem – felelte Melchior. De aztán rögtön leesett neki a tantusz, és korholta magát, amiért korábban ez nem jutott az eszébe. – Nekem úgy tűnik, mintha azt a csavargót Bruys úrhoz hasonlóvá akarták volna tenni – mondta Keterlyn. – Bruys halála előtt már nem tudott beszélni, és a csavargónak is ki volt vágva a nyelve. Bruys öreg volt, és nem tudott már utódokat nemzeni, a csavargónak pedig levágták a fütykösét. Bruys az utóbbi időben már járni sem tudott, a

196

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

csavargó holttestéről is lenyiszabolták a lábakat, mintha az sem tudott volna járni. Bruys időnként megkorbácsolta magát, és a csavargót is megkorbácsolták. – Így igaz, így igaz! – lelkendezett Melchior. – De mi az ötödik? Mi az ötödik egybeesés? – Az ötödik az, hogy mindketten meghaltak, ráadásul majdnem ugyanazon a napon. Csakhogy az egyik magától halt meg, a másikat viszont megölték. – Egy nap a különbség – mondta Melchior. – A csavargót akkor ölték meg, amikor a városban már tudtak Bruys haláláról. Bruys akkor halt meg, mikor zuhogott az eső, és… – A mondat felénél hirtelen elhallgatott. – Amikor zuhogott, mintha dézsából öntenék – suttogta aztán gyorsan. – Olyan zivatar volt, hogy Bruys halálhírét nem tudták a kolostorból meghozni a városba. Ó, te jóságos Szent Kozma! És más dolgok, drága feleségem, más dolgok jelenthetnek valami teljesen mást is. Keterlyn megcsóválta a fejét. Ahogy az máskor is előfordult, férje mondandója egyre zavarosabbá vált. – Miért olyan fontos ez a zivatar? Mielőtt Melchior válaszolhatott volna, kopogás hallatszott a patika felől. Keterlyn sietett, hogy megnézze, ki az, és mikor kinyitotta az ajtót, Ditman, az asztalos állt ott, mérgesen tudakolva, nem nyúlik-e véletlenségből túlságosan hosszúra a patikárius úr ebédszünete, mert neki úgy fáj a gyomra, hogy muszáj meginnia abban a szent minutában valami erőset, lehetőleg abból az édes gyógylikőrből. Melchior visszakullogott a patikába, öntött a gyomorkeserűből, és két kupicáért három árát számolta föl az asztalosnak. Nemsokára mások is jöttek, orvosságot kellett készítenie, de aközben is egyre Keterlyn szavai jártak az eszében. Öt egybeesés, öt! Ám mégis, egy közülük, ha nem is egészen az, amire Keterlyn gondolt, nem lehet-e épp a megoldás kulcsa, ami mindent megmagyaráz, és ami hírt ad arról… ami a halottak feltámadásánál is borzalmasabb. A patika vásárlói közt Melchior egyszer csak felfigyelt egy idősebb asszonyra, Margelin Wittére, a Szentlélek-templom plébánosának húgára az Unterrainer-házból. Melchior összerezzent, mint mindig, ha meglátta. A legkülönösebb az volt, hogy bár a plébános húga már hatvanesztendős kellett hogy legyen, még mindig vonzó nő volt, és arca arról árulkodott, hogy annak idején igazi szépség lehetett. Kellemes külseje ellenére mégis volt a lényében valami taszító, valami


197

kegyetlen. Melchior olykor úgy gondolta, hogy a nő gyengeelméjű, máskor elbizonytalanodott ezzel kapcsolatban. Margelin gondoskodott bátyjáról, házvezetőnőjük vagy más személyzetük nem volt, nem sokat lehetett látni a városban, idegennek számított, mert alig két esztendővel azelőtt jött Tallinnba. De az Unterrainer-házban lakott, mely előtt meggyilkolták azt a csavargót, és melynek pincéjében talán még most is ott van befalazva a szégyentelen Adelbertus testvér holtteste. Margelinnek ezúttal sebre való kenőcsre volt szüksége, erős szerre, ami rendbe hozza az elfertőződött sebeket. Melchior felöltötte legszívélyesebb ábrázatát, megkínálta Margelint cukorkával, „a szomszédasszonynak természetesen ingyen”, és megkérdezte, kinek a részére és milyen sebekre kell a kenőcs. – A Szentlélek-templom plébánosának – felelte Margelin. – Nincs a patikus úrnak véletlenül gyöngyvirágbora? – Van – jelentette ki Melchior –, csak az a helyzet, hogy ilyet valójában nem készíthetnék a városi doktor jóváhagyása nélkül. De hallgasson ide – tette hozzá halkan, és közelebb hajolt Margelinhez –, ha a saját szememmel láthatnám azokat a sebeket, az orvosságot a doktor engedélye nélkül is ki merném adni. A gyöngyvirág egyébként mérgező, veszélyes ez a szer. – Tudom, hogy mérgező – válaszolta suttogva a nő, és ő is közelebb hajolt a patikushoz. – A gyöngyvirág nagyon mérgező. – És szemében ismét megcsillant a kegyetlenséggel vegyes őrület. Te jóságos ég, valóban felismerném?, kérdezte magától Melchior. Az egyik bolond fölismeri a másikat? – Hogyan sebesült meg a plébános úr? – érdeklődött Melchior. – Gottschalk úr mélységes bűnbánatában vezekelt, melynek során vére egyesült Jézus Krisztus vérével – suttogta a nő. – De a sebek nem akarnak behegedni, ezért küldött a plébános úr. – Akkor bizony túlzásba vitte a bűnbánatot. – A bűnbánatnak mélynek kell lennie, a Mester maga mondta. – Ó, ha maga a Mester mondta, akkor… – Melchior a polchoz lépett, melyen orvosságos üvegcséi sorakoztak, és egy bizonyos olajat keresett. – A Mesternek szót kell fogadni… – Halvány fogalma sem volt, ki lehet az a Mester. Letett Margelin Witte elé két üvegcsét. – Az egyikben borostyánkőolaj van, a másikban gyöngyvirágbor.

198

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Össze kell keverni őket, és úgy meginni, az megállítja a sebek elfertőződését. De mivel nincs doktori előírásunk, én pedig nem láttam a sebeket, nem tudom, milyen arányban keverjem őket. A gyöngyvirág mérgező, és félek, hogy véletlenül túl erős keveréket adok. Látnom kell a vezeklés okozta sebeket. – Akkor mutatom az utat, ki tudja, ez talán magát is elvezetheti az igaz bűnbánathoz – suttogta Margelin. – Jöjjön, és gyógyítsa meg egy szegény bűnös sebeit! – Jövök – válaszolta Melchior. – Ezer örömmel!


199

23 Kerekeskút utca Unterrainer-ház Augusztus havának 10. napja, délután

M

elchior életében először lépte át az Unterrainer-ház küszöbét. Teljesen közönséges ház volt, a földszinti tágas előtér úgy festett, mint bármelyik tallinni ház előtere, személytelen volt, nyáron hűse enyhet adott a perzselő forróság közepette, télen pedig meleget a dermesztő hidegben. Rögtön látszott, hogy a ház ura istenfélő férfiú, már az előtér falán is egy fa Krisztus-szobor függött, a nyugati falnál pedig házioltár állt. – Tisztelt húga hívására érkeztem, hogy meggyógyítsam a plébános úr sebeit – mondta Melchior. – Tud a Mesterről – tette hozzá Margelin. – Tudja, hogy a Mesternek szót kell fogadni. Gottschalk Witte plébános alacsony termetű volt, kopaszodó koponyával és teljesen jelentéktelen külsővel. Lényéből nem sugárzott sem hatalom, sem erő, csak jámborság és szerénység. A Szentlélektemplom gyülekezete szerette, a városvezetés nagyra becsülte, a tallinni püspök javaslatára egy németországi egyetemről hívta meg, ahol azelőtt élt és folytatott tanulmányokat. Nagyon jámbornak és erőtlennek tűnt, és borzasztóan meg volt rémülve, ezt Melchior rögtön látta rajta. – Hallottam, sebektől szenved a plébános úr – mondta, miközben udvariasan meghajolt. – Azért jöttem, hogy meggyógyítsam őket. Ha a plébános úr megmutatná, tudni fogom, milyen erős gyöngyvirágkivonatot készítsek. Miközben a konyha felé tartottak, Melchiornak be nem állt a szája. Elmondta, hogy hozott magával zsályából, mentából, majoránná-

200

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

ból és kaporból készült kenőcsöt is, mert lehet, hogy nem is lesz szükség olyan erős szerre, mint a gyöngyvirág, amivel nagyon kell vigyázni. A gyöngyvirág szépen gyógyítja a sebeket, de borzasztóan veszélyes méreg, és így tovább, majd nem győzte dicsérni Witte hajlékát, milyen szép és tiszta, rögtön látni, hogy Margelin kisasszony gondos háziasszony, és nagyon ügyel a rendre. Hiszen mielőtt Witte ideköltözött, a ház sokáig üresen állt, és egy ilyen házat nem könnyű belakni, mennyit kell takarítani, hogy az ember megszabaduljon a felgyülemlett piszoktól és nedvességtől. De rögtön látszik, hogy ahogyan Witte úr gondját viseli gyülekezetének, úgy Margelin kisaszszony a háznak, és így tovább, és ugye a házról mindenfélét hallani, hogy kik éltek itt azelőtt, és micsoda borzalmak történtek e falak között, és… Margelin eközben lesegítette Gottschalk Witte köntösét és ingét, hogy Melchior megvizsgálhassa a sebeket. Igen, korbácsütés okozta sebek voltak, ehhez nem fért kétség, tele volt velük a plébános háta, és néhány valóban begyulladt, bizonyára nagy fájdalmat okozva. – Inkább kenőcsöt kenek rá – jelentette ki Melchior. – Annyira nem csúnyák a sebek, hogy gyöngyvirágra lenne szükség. Ha a kisasszony bekötözi, néhány nap alatt rendbe is jönnek. – Nagyon hálásak vagyunk a patikárius úrnak – szólalt meg Witte halkan. – Szóra sem érdemes – udvariaskodott Melchior. – És a városi doktort sem érdemes kihívni. Ugyanezt a kenőcsöt írná fel. De sokat elárul a plébános úr jámborságáról, hogy vezeklésképpen ennyire megkorbácsolta magát. Ekkora bátorsággal és buzgalommal nem dicsekedhet minden lelkész. Tallinnban legalábbis biztosan nem. Az igazat megvallva, Melchior nem is hallott róla, hogy a tallinni plébánosok sanyargatnák magukat, és bűnbánatukban ilyen hősiesen vezekelnének. A kolostorokban a szerzeteseket és apácákat olykor büntetésből megkorbácsolták, ha valamilyen szégyentelenséget követtek el. A kolostorokban az ostorozás állítólag kiváló módja az önmegtagadásnak, de hogy a város szolgálatában álló plébánosok ehhez folyamodnának… Melchiornak eszébe jutott, hogy talán épp Damiani Szent Péter írt dicséretet az önostorozás erényéről. – Biztos vagyok benne, hogy egyetlen olyan bűn sem terheli a plébános úr lelkét, ami korbácsot érdemelne – jegyezte meg félig tréfálkozva Melchior. Witte azonban ennek hallatán összerezzent, amit Melchior ujjai egyértelműen megérezték. Bekente a férfi hátát.


201

A sebeket rövid korbács ejtette, a hurkák lefelé elkeskenyedtek, a legmélyebbek a felkaron voltak, széles mélyedésben végződtek, a korbácsnak tehát csomó volt a végén. Melchior a sebeket kenegetve elgondolkozott, miféle bűnök érdemelhetnek ilyen büntetést. – Ó, de a Mester úgy tanította, hogy a korbács távol tart a bűnöktől, és az erényes és jámbor férfiúnak akkor is boldogságot és örömöt szerez, ha nem vétkezett – suttogta hirtelen Margelin. – Hallgass! – vágta rá azonnal Witte. – Attól tartok, hogy nagyon gyérek a Mesterre vonatkozó ismereteim – szólalt meg mosolyogva Melchior. – Heidelbergben nagyon szigorú oktatásban részesültem – mondta Witte. – Csak vezekléssel megtisztított lélekkel léphetek gyülekezetem elé, ha tőlük is olyan erényes életet várok el, mint saját magamtól. – Ez ékes bizonyítéka az elhivatottságnak – jegyezte meg Melchior. – A Mester azt mondta, hogy… – kezdett bele Margelin, de Witte azonnal félbeszakította. – Dolgod volt a mosókonyhában, húgom. – Igen, kedves bátyám. – Margelin egy pillanat alatt meghunyászkodott, és sietve távozott. – A sebek gyorsan be fognak hegedni – jelentette ki Melchior. – Nem mélyek, és a gyulladás sem terjedt el túlságosan. De egy ideig még nem ajánlatos a plébános úrnak újra ostoroznia magát. – Ezentúl próbálom majd visszafogni magam – ígérte a plébános. – Az jó lenne. Mintha a plébános úr maga akarna vezekelni mindazon bűnökért, amik ennek a háznak a falai között megestek. De hiszen összehordanak mindenfélét arról, mik is történtek itt. Igaz, ennek már hetven esztendeje, de egy nőt befalaztak a pincébe, és tudjae az úr, hogy egyesek szerint még mindig itt lehet a pincében egy szerzetes csontváza? Witte ismét összerezzent, de nem válaszolt. – Hát igen, a saját utcájában történtek csak foglalkoztatják az embert, és mindenfélét hallani, bizony – fecsegett Melchior, miközben a kenőcsöt óvatosan felvitte a sebekre. – Egy bizonyos Cristian Unterrainer, aki régen itt élt, rajtakapta a feleségét – nehéz kimondanom, de állítólag egy domonkos szerzetessel. Aztán a feleségét élve befalazta a pincébe, akit meg is találtak, de tudja, atyám, mi történt egy szép napon a domonkosoknál? Szent Domonkos napján egy

202

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

világi testvérüket temették, és véletlenül épp annak a szégyentelen testvérnek a sírját ásták ki. És akkor, plébános úr, szavamra, a koporsó üres volt, egyetlen csontocska nem sok, annyi sem volt benne. Nem mintha ezzel azt akarnám mondani, hogy azok a csontok még mindig itt vannak ennek a háznak a pincéjében, de hát hallani ezt is, azt is. Witte hallgatott. De teste megfeszült, és nagyon odafigyelt minden egyes szóra, amit valószínűleg egy közönséges városi patikus locsogásának tudott be. A patikusok köztudottan kíváncsi pletykafészkek, és Witte nemrég került ide, bizonyára nem tudta azt, amit a többség igen – hogy ha Melchior bűntényeket és halottakat emleget, akkor ezt nem azért teszi, hogy csak úgy jártassa a száját. – És azt a sok mindent, amit ennek a háznak a kísértetéről összehordanak, biztosan hallotta a plébános úr is, ugye? Hogy annak a szegény bűnös asszonynak a lelke még mindig itt kísért, és csábítgatja a bűnösöket. Én persze egy szót sem hiszek ezekből a mendemondákból, de a közelmúltban is három ember lelte halálát, akik ilyesfélét beszéltek, nem is tudom, átok-e ez, vagy büntetés, vagy micsoda… – Ezek a szavak nem méltók egy keresztény emberhez – jelentette ki szigorúan Witte. – Főleg nem egy olyan tanult emberhez, mint a patikus. – Hiszen ezek nem az én szavaim, csak azt mondom, amit városszerte beszélnek. Hiszen a plébános úr maga is tisztában van vele, hogy a patikában mindenféle történetet hallani, olykor istenkáromlókat is. A plébános úr maga is tudja, mi mindent össze nem hordanak erről a házról, és néhányan nem is olyan régen hallani vélték itt a kísértetet… – Én nem hallottam semmit – mondta Witte. – Sem kísértetet, sem mást. Készen van, patikus úr? Mennyivel tartozom? – Talán mondjon el a plébános úr egy imát a lelkemért a Szentlélek-templomban! – válaszolta Melchior. – Mindenképpen megteszem. Witte felállt, és felvette az ingét. Búcsút vettek egymástól. Melchior meghajolt, és összeszedte eszközeit. Witte felment a lépcsőn. A bejárati ajtónál Melchior kis híján nekiment Margelinnek, aki épp a mosókonyhából jött, hóna alatt egy adag mosott ruhával, és különösen méregette a patikáriust. – A plébános úr meg fog gyógyulni – ígérte Melchior. – A kisasz-


203

szonynak csöppet sem kell aggódnia. – Harminchárom és egy fél napnyi szenvedés – suttogta Margelin, és le nem vette a szemét Melchiorról. – És utána az egész világ megmenekül, így mondta a Mester. A patikárius úr ezt bizonyára maga is tudja. – Harminchárom és egy fél nap – suttogta Melchior válaszként. Fogalma sem volt, miről beszél a félkegyelmű nő. Azt viszont tudta, hogy ha valaki hazudni akar, akkor soha nem hazudik teljes egészében, igazságmorzsákat mindig lehet találni abban, amit mond. Hasonlóképpen, ha valaki gyengeelméjű, attól még mondandója forrása nem kizárólag a beteg elme vagy a fejében felgyülemlett túlzott mennyiségű flegma. Nem kizárólag az. – Harminchárom és egy fél, így kell lennie. Így van megírva – ismételte. – Hát persze, a Szent Szűz maga írta, az angyalok pedig elhozták a levelét Rómába. – A Szent Szűz írta, igen – erősítette meg Melchior, bár meglehetősen biztos volt benne, hogy Hinricus aligha értene egyet a Szentírás ilyen magyarázatával. – És a korbács eltörli a világ összes bűnét – tette hozzá a nő. – A korbács megmenti a világot. – Így igaz – helyeselte Melchior. – Azt azonban hozzátenném, hogy a túlzásba vitt vezeklés komoly testi bajok okozója lehet. Nem tudná esetleg a kisasszony megmutatni nekem a plébános úr korbácsát? Ugyanis az a helyzet, hogy ha a korbácsra rászáradt a vér, és az a sebből szivárgó friss vérrel keveredik, akkor túl sok gyulladást okozó méreg kerül a sebbe, és az nem jó, az bizony nagyon nem jó. Így írta Damiai Szent Péter. – Ó, a patikárius úr szeretné látni a korbácsot? – kérdezte Margelin. – Hiszen itt van, nézze csak! Margelin kezéből a lépcsőre hullott a halomnyi ruha, ami alatt a korbácsot tartotta. Rövid nyele volt, és körülbelül könyöknyi hosszúságú bőrszíja, a végén vastag csomóval, ami a legnagyobb fájdalmat okozza. Margelin keze erős volt, kidagadtak rajta az erek, és úgy szorította a korbácsot, hogy belefehéredtek az ujjpercei. A kéz szerette ezt a korbácsot. Melchior elvette tőle az ostort, és bekente kenőccsel. Azt mondta, nem kell félnie a plébános úrnak, ez meg fogja védeni a méregtől. Még a kísértethistóriák miatt sem kell félnie, hiszen alaptalan szóbe-

204

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

széd valamennyi. – Szörnyű bűnt követtek el ebben a házban – mondta Margelin. – A Mester megbüntette a gyalázatosokat. Azonban a felesége lelke még mindig itt van, igen, szoktuk hallani. De nem félünk tőle, ő fél tőlünk, nem árt nekünk, mert fél. Éjszakánként nyüszít, bánja bűnét, a Mester szabta ki rá ezt a büntetést, hogy soha ne lássa meg a Paradicsom kapuit. – Maga a Mester? – kérdezte Melchior óvatosan. – Ó, igen, ez a Mester háza – suttogta Margelin. – És a bűnös lélek, amely nem lel nyugodalmat, a hidegre megy… – Húgom! – hangzott fel egyszerre Gottschalk Witte hangos kiáltása. – Húgom, hol vagy már, rád várok, be kell kötöznöd a sebeimet. – Egy bűnös hív – mondta Margelin. – Mennem kell. – Hát persze, drága kisasszony, menjen csak! – felelte Melchior. Margelin összeszedte a földről a mosott ruhát, alárejtette a korbácsot, és indult, a küszöbről furcsán hívogató és sokatmondó pillantást vetve Melchiorra. Melchior azonban nem sietett vissza a patikába. Megvárta, míg Margelin becsukja az ajtót, és a ház melletti átjárón átsurrant az Unterrainer-ház udvarára. Kisfiúként sokat szaladgált és játszott itt, akkoriban még működött a régi városi istálló, nem vitték át a lovakat a Dómhegy lábához, a Hegyalja utcába. A Főtér felé eső városi istállókat alacsony kőkerítés választotta el a Kerekeskút utca házainak hátsó udvarától, és akadt itt sok árnyas rejtek és megannyi izgalmas szeglet, ahol kiválóan lehetett játszani. Közvetlenül az Unterrainer-ház mellett állt Goswin úr háza, és köztük sosem volt kőfal. Valaki egyszer épített egy léckerítést, de az rég elkorhadt, és benőtte a gaz. Witte házának hátsó udvarában volt a mosókonyha, egy fából eszkábált förmedvény, mellette a fáskamra, mögötte, a régi istállók kőfala tövében nőtt egy nagy orgonabokor. Goswin házának hasonló építményei szintén a telek déli részén helyezkedtek el, így a két ház között nem volt más, csak ez a kert és egy szűk átjáró. Erre nyíltak mindkét ház sópincéjének keskeny szellőzőnyílásai. Goswin háza felől nézve ez e terület a telek széle volt, amit semmire sem használtak, Witte felől nézve épp ellenkezőleg, itt jártak és tevékenykedtek a legtöbbet. Melchior körbesettenkedett, és felfedezte, hogy az orgonabokor mögül egy gyommal benőtt ösvényen el lehet jutni a Szent Miklós-


205

templomhoz, akárcsak gyerekkorában. Onnan tovább, Goswin telkének hátsó széle mentén egy gyümölcsösbe, ami Tweffell és Goswin háza között terült el, onnan pedig ki a Kerekeskút utcára. Ideális menekülési útvonal volt ez annak, aki például kereket akart oldani az Unterrainer-ház elől a Kerekeskút utcából, hogy a házak mögött eljusson a kerekes kútig, onnan pedig a Mikós-templom felé meneküljön tovább. Például, ha az illető három mély sebet ejtett valakin, amit a városi őrök meghallottak, és most épp az Unterrainer-ház felé szaladnak.

206

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

24 Városi tömlöc Augusztus havának 11. napja, délelőtt

A

VÁROSI BÍRÓSÁG szolgája épp akkor toppant be a patikába, amikor Melchior megérezte a konyha felől szállingózó ínycsiklandó borsólevesillatot, melybe Keterlyn egy füstölt csülök csontját is beledobta. A patika tele volt betegekkel, akik mindenképpen meg akarták kapni orvosságukat még a déli ebédidő előtt. A szolga ezzel egy percig sem törődve egyenesen Melchiorhoz trappolt, és miután a patikárius fülébe súgta a hozott üzenetet, Melchior egyszerre úgy gondolta, hogy akkor lesz igazán jó íze a borsólevesnek, ha állt egy kicsit, és hogy a városházi teendői fontosabbak a nyavalyások gyógyítgatásánál a patikában. Dorn üzenete rövid volt, és világos: „Cornelis de Wrede a városi tömlöcbe vittetett, ahol Melchiornak is érdemes lenne megjelennie Szent Viktor nevében.” Melchior azon nyomban bezárta a patikát, és végigszaladt az utcán a városházáig, befordult mögé, és lihegve megállt egy alacsony kőház ajtaja előtt, melyen a saját akaratából soha egyetlen városi polgár sem lépett be. Itt volt a városi tömlöc, ahol azokat tartották fogva, akik bűnösségének megállapítása még nyomozás tárgyát képezte, vagy akik büntetése nem haladta meg az egyetlen éjszakányi raboskodást. A jelentősebb bűnözők a Brémai-toronyba kerültek, de többnyire csak azt követően, hogy annak rendje és módja szerinti kínzáson estek át. A részegeskedőket és a késsel hadonászókat, akiknek komolyabb bűnük nem volt, egy éjszakára tömlöcbe vetették, majd a városi bíró kamarájába vitték őket. Onnan útjuk akár a pellengérre is vezethetett. A városi tömlöc hátsó részében kapott helyet a kínzókamra, ahol a lübecki jog által meghatározott eljárások-


207

nak vetették alá azokat, akik szabad akaratukból nem akartak vallani. Komor egy hely volt, de olykor az egyetlen, ahol az igazság a hazugság és a hallgatás fölé emelkedett. A házigazda szerepét itt a városi bíró töltötte be. Melchior belépett a sivár kőfalak közé szorított helyiségbe, melynek falairól láncok csüngtek alá, és melynek padlójába bele volt erősítve egy ronda ülőalkalmatosság. Ez volt a kínzókamra előtere, ahol a rabok kihallgatásakor némelykor még kínzószerszámokra sem volt szükség. A tömlöc levegője és falai, az itt dolgozó tisztségviselők szava és tekintete, esetenként a kínzószerszámok puszta látványa sokak nyelvét megoldotta. Amikor Melchior belépett, de Wrede, a flamand kalmár a székben ült, Dorn pedig előtte állt. De Wrede szabadon ült, nem verték láncra, és kínzásnak sem vetették alá. Dorn könyökön ragadta Melchiort, és egy keskeny ablak alá vonszolta. – Idehozattam a legénykét – közölte fojtott hangon Melchiorral. – Látom – motyogta Melchior. – És mit mond? – Eddig semmi érdemlegeset. Ráparancsoltam, hogy valljon be mindent, de azt állítja, hogy semmi mondanivalója nincs azonkívül, hogy becsületes kereskedőként tevékenykedik Tallinnban, és a feketefejűek mind kiállnak érte, ha kell. – Ebben egy percig sem kételkedem – jegyezte meg Melchior. A Feketefejűek Testvérisége nagy volt, és erős. Gazdagok voltak, és egyre gyarapodtak. A feketefejűeket szerették, ők pedig mindent meg is tettek azért, hogy még jobban szeressék őket – pazar harci játékokat és egyéb mulatságokat rendeztek a város népének. – Idehallgasson! – kiáltotta de Wrede. – Meddig akar még fogva tartani? A patikáriusra pedig semmi szükség, makkegészséges vagyok. – Ó, igen, most még az – jegyezte meg a bíró komoran. – De vajon azután is az lesz, hogy jó ideig elüldögélt ebben a székben? – És Dorn pillantása a kézbilincsekre vándorolt, melyekkel a székhez lehetett láncolni a delikvenst. – Ez fenyegetés! – vágott vissza de Wrede. – Semmi joga ahhoz, hogy fenyegessen. Ha semmi vád nem szól ellenem, akkor nincs joga, hogy fogva tartson. És engem senki semmivel meg nem vádolt, ismerem a lübecki jogot. – És mi van akkor, ha én emelek vádat? – vágta rá hirtelen a bíró, és arca a szája környékén rángatózni kezdett. Melchior jól ismerte

208

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

ezt a jelet – Dorn bíró úr kezdi elveszíteni a türelmét. Hát persze, Dorn nem bocsátotta meg de Wredének a reppeni legelőkön túli erdei gyalogtúrát. És aligha bocsátja meg csak úgy. – Érdekes, vajon mivel vádol? Talán megrövidítettem egy vevőmet? Akkor hülye volt. A városi jogszabályok egyetlen pontja ellen sem vétettem, hiszen nem szövök kelmét, és nem árulok heringet a piacon… Dorn félbeszakította: – És mi van akkor, ha boszorkánysággal vádolom, amiről beszámolok a püspöknek és a domonkosoknak is, majd jön egy felejthetetlen tárgyalás, hogy végül a vesztőhelyen szép, nagy máglya magasodjék? Ez de Wrede elevenébe vágott. Úgy összerezzent, hogy fejét beverte a szék támlájába, és ajkába harapott. – Na mi van, lenyelte a nyelvét? – kiáltott föl kárörvendve Dorn. – Én semmi boszorkányságot nem űztem Tallinnban – motyogta döbbenten de Wrede. – Fogalmam sincs, miről beszél. – Vagy úgy, nem érti – kopogtatta meg a halántékát Dorn. – Az imént azt kérdezte, miért hozattam ide. Megmondom én. Azért, hogy megmutassak néhány érdekes eszközt. Dorn öklével néhányszor a kínzókamra ajtajára ütött, mire kilépett rajta egy férfi, akiben vérvörös hivatali ruhája alapján a tallinni hóhérra, Wulf Boséra lehetett ráismerni. Kezében tüskés karikákat, nyársakat, kampókat tartott, és egy nagyon visszataszító kinézetű, gyalura emlékeztető, csavarokkal ellátott eszközt. Ezeket letette Dorn elé az asztalra, majd meghajolt, és hátralépett a szoba sarkába. – Lám-lám, micsoda gyönyörű szerszámok! – hümmögte Dorn elismerően. – Megkérném, hogy egy pillanatra szíveskedjék a székről felemelkedni és egy pillantást vetni a hátsó helyiségre, van ott egy érdekes, kerékre emlékeztető eszköz, és ha nem csal az orrom, forró parázs is izzik a tűzhelyen. – Valóban izzik, uram – erősítette meg Bose, a hóhér. – Tűzforró, és jobban éget, mint maga a pokol tüze. – Menjen csak, menjen, és kukkantson be az ajtón! – noszogatta Dorn. És amikor de Wrede az ajtóhoz lépett, a küszöbről benézett a szomszédos kamrába, majd ismét a bíróra emelte tekintetét, még a félhomályban is tisztán lehetett látni, hogy arca elsápadt, térde pedig remegni kezdett. Beszéd közben levegő után kapkodott.


209

– Mit akar tőlem? – suttogta de Wrede. – Semmiféle boszorkányságról nem tudok. – Látod, még mindig titkolózik – jegyezte meg Dorn Melchiornak. – Bose úr, ráérne most néhány órácska erejéig, vagy esetleg más dolga van? – Teljes mértékben a bíró úr rendelkezésére állok – jelentette ki Bose szolgálatkészen. – Semmi dolgom nincs. Legutoljára nehezen működött a kerék, recsegett is, úgyhogy megjavítottuk, de még nem volt alkalmunk kipróbálni, hogy viselkedik egy férfiember súlya alatt. – Én semmiféle boszorkányságot nem műveltem! – kiáltotta de Wrede rémülten. – Kereskedő vagyok, üzleti ügyeimmel foglalkozom, bizonyságleveleim is vannak róla… – A reppeni legelőkön túli erdőben is üzleti ügyeit intézte talán? – kérdezte erre Melchior hirtelen és csöndesen. De Wrede lemerevedett, szeme kidülledt, mintha gyomorszájon vágták volna. Kezével kapaszkodót keresett, megtalálta a szék támláját, és lerogyott rá. De gyorsan vágott az esze, és volt annyi lélekjelenléte, hogy a következő pillanatban már így válaszoljon: – Reppen nem tartozik a város fennhatósága alá. Hogy mit csináltam ott, vagy mit nem, azt a város rajtam nem kérheti számon, a városi bíró keze nem ér el odáig. – De a szemem igen! – üvöltötte Dorn teli torokkal. – És mit gondol, ha én megírom a lovagrendnek vagy a püspöknek, hogy miféle boszorkányságot műveltek ott, akkor ők ezt annyiban hagyják? – Írja csak meg! – felelte de Wrede pökhendin. – Ha vannak rá tanúi. Mert nekem vannak. – Miféle tanúi? – kérdezte gyorsan Melchior. – Olyanok, akik igazolják, hogy vasárnap egész este a feketefejűek székházának dísztermében voltam. – Hohó, azt nem mondtam, hogy vasárnap estéről van szó – jelentette ki Melchior, és rákacsintott. – Most aztán elszólta magát! – kiáltotta Dorn. – Semmit nem mondtam, csak gondoltam, hogy vasárnap estéről lehet szó, ami pedig a városon kívül történt, azzal kapcsolatosan engem itt nem érhet vád. – A Szent Barbara-temető megszentelt sírjainak meggyalázásával vádolom önt! – mondta Melchior hirtelen. – És a Barbara-temető városi területen fekszik. Ön megcsonkította az isteni gondviselésre

210

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

bízott lelkek holttestét, így ők nem jelenhetnek meg Jézus színe előtt olyan formában, ahogyan meghaltak, ezzel pedig a tallinni püspök és a város előírásainak értelmében borzalmas bűnt követett el. – Pontosan – erősítette meg Dorn. – A saját szememmel láttam, ahogy lefizette Tonnist, és a püspök által megszentelt földön megcsonkította a hullákat, hogy a levágott testrészeket aztán boszorkányságra használja föl. Ezt a bíró úr is tanúsíthatja, hiszen mindennek ő is szemtanúja volt, és az ő szava számít itt a városban. Az ő szavának ellentmondó tanúkat nem fog találni, egyetlen feketefejű sem merne a bíró szava ellenében hamisan tanúskodni. Ne bolondozzon itt velünk, de Wrede! Tonnis, a sírásó addig sem tart ki itt a kínzókamrában, míg én elmondok egy miatyánkot. Melchior érthetően és magabiztosan mondta mindezt, pillantását közben a flamand szemébe fúrta, és látta, hogy de Wrede megtört. Feje lehanyatlott, keze reszketett. – Mit akarnak tőlem? – kérdezte aztán tompán. – Az igazságot – válaszolta Melchior. – Sem többet, sem kevesebbet. – Ez az átkozott város – suttogta a flamand. – Tudtam én, tudtam… – Ne motyogjon itt nekem! – förmedt rá Dorn. – Tisztán beszéljen, hogy értsem, amit mond! Látja ezeket a szerszámokat itt a földön, igaz? – És arra, hogy a bíró úr könyörületessége folytán Bose úr valaki máson próbálja ki a kereket, csak akkor lesz esély, ha itt most elmondja az igazat, és megesküszik, hogy ez az egyedüli és teljes igazság, bevallja, mit akart a kikötő kocsmájában Rinus Götzertől megtudni, mit keresett az apácakolostorban, miért gyaláz meg sírokat Tallinn városában, és mit akar a Kibutze boszorkánytól – követelte Melchior. De Wredének egy kicsit össze kellett szednie magát, inni kért, mire Dorn kalit5 hozatott neki. Mohón ivott, leöntötte vele a köpenyét, miközben reszkető kézzel szájához emelte a korsót. Majd bánatosan maga elé nézett, megrázta a fejét, és végül megtört hangon így szólt: – Apámnak és nagybátyáimnak kereskedelmi társaságuk van Antwerpenben, mely Tallinn-nal és Rigával bonyolít le árucserét. 5

Csíráztatott gabonamagvakból vagy fekete kenyérből erjesztett ital.


211

Gabonát, viaszt és prémet veszünk itt, mert Oroszországból közvetlenül nem vásárolhatunk, ide pedig posztót, sót, fűszereket, papírt és bort hozunk eladásra. Vannak itt barátaink és kapcsolataink, különösen Rigában. Bátyám nem volt kalmár, nem érzett hozzá elhivatottságot, inkább belépett Antwerpenben a Szent Lukács Céhbe, hogy festészetet tanuljon… – A bátyját Gillis de Zwartének hívták? – kérdezte Melchior, mire a flamand meglepetten emelte fel a fejét. – Honnan tudja? – Válaszoljon! – ripakodott rá Dorn. – Igen, így hívták a bátyámat. Családunkban mindkét nevet használják, a de Zwartét és a de Wredét is, de volt okom, hogy féljek, így senkinek nem mondtam meg, hogy Gillis a bátyám volt. Gillis de Zwarte az antwerpeni Szent Lukács Céhben volt inas és mesterlegény, festőművésznek tanult, de nem volt elég tehetséges, hogy a mesterművét ott elkészítse, és a templomoknak fessen, Antwerpenben nem nyerhette volna el a mesteri címet, és nem kapott volna munkát, mondta el aztán de Wrede. Mivel a családnak jó öszszeköttetései voltak Rigában, így sikerült megrendelést szerezniük rigai templomokból, ahová aztán el is ment. Megírta az otthoniaknak, hogy a szolgálata hálátlan, és Lívföld sokkal szegényebb Burgundiánál, ennek ellenére mégis sikerült ismertségre szert tennie. Két évet töltött Rigában, majd mikor ott elfogyott a munka, a tallinni Szent Miklós- és Szentlélek-templomtól kapott felkérést freskók készítésére. Gillis inkább ólomüveg-festményeket szeretett volna készíteni, de két szent életét bemutató freskót rendeltek tőle, semmi mást. Az a néhány levél, amit Tallinnból küldött haza, szomorú hangvételű volt, honvágy gyötörte, és arra panaszkodott, hogy errefelé nem értenek a művészethez. – Megvannak a saját piktoraink – jelentette ki szigorúan Dorn. – Nincs szükségünk semmiféle flamand mázolmányaira. – Épp ezt mondtam az imént – szólt de Wrede, ivott egy korty kalit, és fojtatta: – Gillis két levelet írt Tallinnból. Az elsőben a templomokat szidalmazta, hogy milyen zsugoriak és szószegők itt egytől egyig. Megegyeznek egy megalázóan alacsony árban, amiből később még le is akarnak alkudni, így aztán kénytelen a városi tanácshoz fordulni igazságszolgáltatásért. De állítólag néhány esküdttől és tehetős városi polgártól is kapott megrendelést, akik szerettek volna festményeket az otthonukba. Abban bízott, hogy őszre mindennel

212

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

elkészül, és hazajöhet, bemutatja a bizonyságleveleit, és így talán a Szent Lukács Céhben is kérheti a mesterré avatását. Vállalkozó kedvű, lelkes fiú volt, és nagyon szeretett festeni. Apánk nem tudta rávenni a kereskedőmesterségre, így végül hagyta, hogy szíve és akarata szerint cselekedjen… De Wrede szomorúan elhallgatott, és megint ivott egy kortyot. – Két levelet írt – mondta Melchior. – Mi állt a másodikban? – Második levele rövid volt, és zavaros. Részeg lehetett, amikor írta, mert az a hibája megvolt, hogy olykor nem tudott a borivásban mértéket tartani. Azt írta, hogy utolsó munkájával is elkészült, jól fizettek érte, és elkezdett hajót keresni, amivel még az őszi viharok előtt hazatérhet. Több sötét őszt és telet ő ebben a városban nem élne túl. Azt írta, hogy látott egy halottaiból föltámadt kísértetet, aki most éjszakánként megjelenik neki, és hogy menekülnie kell előle, mielőtt az teljesen megőrjítené és elveszejtené. Ez a levél társaságunk utolsó hajójával érkezett. A következőre kellett volna felkönyörögnie magát, ám Antwerpenbe Gillis helyett csak a koporsója érkezett. Abban feküdt, betört fejjel, eltemettük, megsirattuk, és szidtuk ezt az átkozott várost. – Válogassa meg jobban a szavait! – csattant fel Dorn, de Melchior egy kézmozdulattal hallgatásra intette. – Ez a bizonyos utolsó levél önnél van? – Igen, itt van nálam – válaszolta de Wrede, és ujjával a fejére bökött. – Az állt benne, amit most elmondtam. Munkáival elkészült, a legutolsóval is, jól fizettek érte, és most hajót keres, amivel még az ősz beállta előtt szeretett szülőföldjére hazavitorlázhat. „Az ősz borzasztó errefelé, a tél pedig még rosszabb, minden befagy. Átkozott ez a város, ahol arra kényszerítettek, hogy szentséggyalázó jelképeket fessek. És ahol a halottaiból feltámadt kísértetet láttam, ami azóta megjelenik nekem éjszakánként, hogy nyugodtan le se tudjam hunyni a szemem. Menekülnöm kell, különben elvesztem a józan eszem. Elveszejt engem, megöl”, ezek voltak a szavai. Az utolsó sort már annyira összevissza írta, hogy nem tudtuk kisilabizálni. – És ennek a levélnek a hatására jött Tallinnba? – érdeklődött Melchior. – Apám és nagybátyáim küldtek ide. A tengerészek azt mondták, hogy éjszaka részegen elesett a kikötőben, és halálra zúzta magát, és mivel már kifizette a hazautat, hát vettek a pénzből egy koporsót, amiben elhozták Gillist, hiszen nem volt, akinek a pénzt visszaadhat-


213

ták volna. Nekem kellett a bűnöst megbüntetni és… De Wrede elhallgatott, köhintett, és a korsó után nyúlt, ami már szinte üres volt. Melchior odasuttogta Dornnak, hogy hozasson sört, a bíró erre gyanúsan méregette Melchiort, ám mégis megparancsolta Bose úrnak, hogy nézze meg, van-e az előtérben egy kis sör, mert nagyon megszomjazott. – Azért jött, hogy bosszút álljon a bátyjáért? – kérdezte Melchior. – Mert betörték a fejét? – Nekünk azt mondták, hogy a kikötőben rázuhant egy kőre, de nem hittük. A fején lévő seb olyan volt, mintha valaki egy kemény tárggyal fejbe verte volna. Aztán amit az átkozott városról írt, a szentséggyalázó jelképekről és a kísértetről… – Az itteni templomokban az a szokás, és ezt maga a püspök rendelte el így, hogy a gonoszt csak gonosszal lehet távol tartani – szakította félbe Melchior. – Nem ismeri a Szentírást? A triquetrum jelének ott kell lennie a templom falán, hogy a gonosz démonok ne kísérthessék meg az igaz keresztényeket. – Micsoda vidék! – motyogta de Wrede döbbenten. – De igen, azt én is hallottam, hogy a szokás errefelé úgy tartja, sőt maguk a püspökök is megkövetelik, hogy sátáni jelképeket fessenek a templomok falára. – És mi van a betört fejjel? – Bátyám nem volt valami erős. Az ő súlyával, ha ráesik egy kőre, lehetetlen, hogy ilyen sebet ejtsen a fején. Valaki bizonyára leütötte, és elvette a pénzét. Engem azért küldtek ide, hogy a gyilkosán boszszút álljak, és ha egy kísértet gyilkolta meg, akkor az a feladatom, hogy megidéztessem a kísértetet. – Micsoda vidék! – sóhajtott föl Dorn gonoszkodva. – Az ember nem is hinné, hogy Flandriában keresztények élnek. A hóhér sört hozott, Dorn szinte teljesen kiitta a kulacsot, ezután átadta Melchiornak, aki meglötyögtette a tartalmát, és továbbadta de Wredének. – Mivel bízták meg? – kérdezte. – Apám azt mondta, hogy a fia halála nem tiszta ügy. Ezek a szentséggyalázó jelképek és a kísértetről írtak azt jelentik, hogy valaki megbabonázta. Ami családunkban… – De Wrede elhallgatott, és kereste a szavakat. – Korábban is előfordult ilyesmi – folytatta aztán. – És ha valaki halálos rontással oltotta ki a bátyám életét, akkor meg kell találnom az illetőt, és ugyanilyen rontást kell rá tetetnem.

214

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Apám levágta Gillis fejbőrét, mert annak ereje van, és odaadta, hogy legyen nálam. – És mit csinált Tallinnban? – Kereskedtem, mert az üzlet nem állhat le. És nyomoztam az átok után, ami a bátyám halálát okozhatta. Soha egyetlen városban sem hallottam korábban annyi kísértethistóriát, mint itt. Beléptem a feketefejűek közé, és nyitva tartottam a fülemet. Beszédbe elegyedtem mindenkivel, aki a bátyámat valaha is ismerte, igyekeztem az átok nyomára bukkanni, de semmit nem találtam. Más elintéznivalóim is akadtak itt, amik… – A Vörös kolostornál, ha jól értesültem – jegyezte meg Dorn arcán kaján vigyorral. De Wrede fülig pirulva folytatta: – Sokáig kerestem olyan boszorkányt, aki segíteni tudna, végül a reppeni legelőkön túlra irányítottak, hogy ott állítólag él egy ilyen. Kért tőlem valami olyan testrészt, ami a bátyámtól származik, odaadtam a fejbőrét. Szüksége volt más halottak testrészeire is, ezért mentem a Barbara-temetőbe. – Ezek szerint máskor is elkövetett halottgyalázást? – Igen – ismerte el de Wrede. – De csakis azért, hogy kideríthessem az igazságot a bátyám halálával kapcsolatban. A boszorkánynak kellett még egy szűzlány lába, egy akasztott ember nemi szerve, és rengeteg pénzt kért. Amiket először szereztem be, éjszaka, nem feleltek meg neki, úgyhogy elküldött, hogy hozzak másikat. Megegyeztem a sírásóval… és a folytatást úgyis tudják. – Mit ígért az a boszorkány? – Hogy ha a bátyám halálát rontás okozta, akkor megidézi a testvérem szellemét, és megbünteti azt, aki a rontást rátette, hogy az ugyanilyen halállal lakoljon. Kifőzte a testrészeket, de valami olyan borzalmas szaguk volt, hogy majd elfutottam, erre azt mondta, hogy még mindig nem megfelelők, megint újat kell hoznom, ráadásul fizessek egy nagy ezüstöt és egy kulacsnyi sört, mire nagyon megmérgesedtem, és belelöktem a kondérjába. – Azt a leborultját! – csattant fel Dorn. – És kezdetben hitt neki? – Azért küldtek ide, hogy a bűnöst megbüntessem, mert Tallinn város tanácsa erre nem volt képes. – Mit keresett a Szent Mihály-kolostornál? – kérdezte gyorsan Melchior, Dorn kitörését megelőzendő. – Azért mentem oda, mert a városfalon kívüli egyik kocsmában


215

hallottam valakitől, hogy Grote toronyparancsnok lezuhant, és szörnyethalt, és olyan volt az ábrázata, mintha lidércet látott volna. És hogy a toronyparancsnok állítólag a patikában is nagyon megrémült, mikor a patikárius azt találta mondani neki, hogy úgy néz ki, mint aki kísértetet látott. – Vajon ki lehet az, aki az én patikámról fecsegett? – tudakolta Melchior, miközben alig tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon. Dornnak köhögési rohama támadt, és mikor az végre elmúlt, olyasmit dörmögött, hogy valamelyik szószátyár alak lehetett a városi őrségből. – Biztosan – hagyta jóvá de Wrede –, valaki, aki a városnál teljesít szolgálatot, ez kétségtelen, de az arcát nem jól láttam. Annyit azonban hallottam, hogy a toronyparancsnoknak seb volt a homlokán, akárcsak a bátyámnak. Én ezt nagyon különös egybeesésnek véltem, így kérdezősködni kezdtem. – És mit tudott meg? – kérdezte Melchior. – Nem sokat – ismerte be a flamand. – Valójában semmit. Lezuhant és meghalt, de hogy valaki megátkozta-e, vagy hogy miféle kísértetről beszélt, azt nem tudtam kideríteni. – Mit tud Laurentz Bruys úr haláláról? – Köztiszteletben álló, istenfélő kereskedő volt, ugye? Egy hete halt meg, nemrég volt a temetése, a feketefejűeknél is megemlékeztek róla. Én személyesen nem ismertem. Nem volt közös üzleti ügyünk. Melchior elgondolkozott, majd sokatmondó pillantást váltott Dornnal. Ha összeszidjuk, és ráijesztünk egy kicsit, az részemről elég, árulta el Dorn pillantása. – És miféle kísértethistóriákat hallott még Tallinnban? – kérdezte Melchior. – Hogy a Kerekeskút utcában van egy kísértetjárta ház. Bátyám annak a szomszédságában dolgozott, Goswin úrnál, de nekem nem sikerült beszélnem vele, öreg és beteges ember, kerüli a társaságot. Aztán festett von Greyssenhagen lovagnak is, aki szintén gyakori vendég a nyilvánosházban, többet azonban nem tudok róla… Voltam Witte plébános úr miséjén, aki abban a kísértetjárta házban lakik, ő is Isten nagyon jámbor és buzgó szolgája. Igaz, olyat is hallottam, hogy a Vörös kolostorból az egyik lány mesélte, hogy kísértetet látott, aztán belefulladt a kútba. – Azért ment a Vörös kolostorba, hogy ezt kinyomozza?

216

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

– Jártam ott – ismerte el de Wrede. – És ezt senki nem vetheti a szememre, még a városi esküdtek is szoktak ott vendégeskedni. Magdalena, az örömlány azt mesélte, hogy látott egy halottaiból föltámadt embert. De a szajháknak nem érdemes hinni, hazug mind egytől egyig, összehordanak hetet-havat, csak megnyíljon a kedves vendég erszénye! – De Wrede hangjába itt elszántság, sőt harag vegyült. – Megesküszik a szentekre, hogy mindez színigaz? – kérdezte Dorn. – Esküszöm. – Akkor tűnjön a szemem elől! – ripakodott rá Dorn. – És jól jegyezze meg, megtiltom, hogy ezentúl Tallinn falain kívül csámborogjon, hacsak nem a kikötőbe megy, ahová érdemes lenne minél előbb kivonulnia minden vagyonával, Szent Viktorra. Ha még egyszer a fülembe jut akár egyetlen szó arról, hogy a Szent Barbara-temetőben vagy a reppeni legelőkön túli erdőben látták, akkor azon nyomban bíróság elé kerül, onnan meg a tüzes serpenyőbe! De Wrede fölállt, meghajolt, megköszönte a bíró úr jóságát, és úgy iszkolt az ajtó felé, mintha ezer ördög kergetné. Bose, a hóhér bánatosan csóválta a fejét, összeszedte szerszámait, és visszavonult a kínzókamrába. – Szerinted igazat mondott? – kérdezte Dorn egy kis idő múlva. – Van benne kurázsi, azt meg kell hagyni – ismerte el Melchior. – Épp ezért különös a hiszékenysége. Hajlandó ott hagyni a falusi boszorkánynál egy vagyont, hízeleg egy szajhának, elhisz mindenféle kísértethistóriát, miközben igaz kereszténynek tűnik. Szerintem okosan tetted, bíró uram, hogy ez egyszer elengedted. Azt a boszorkányt maga büntette meg. De hogy amit hallottunk, az a teljes igazság-e… Nem tudom. Valami nagyon érdekeset mondott, amit más dolgokkal sehogy sem tudok összeegyeztetni, és amin még gondolkodnom kell. – Ha egyetlen szóval is hazudni mert nekem, akkor ő lesz az első flamand, akit Tallinn városában felnégyeltek – szögezte le Dorn. – Esküszöm a lübecki jogra és Szent Viktorra!


217

25 Melchior patikája Augusztus havának 12. napjára virradó éjszaka

M

ELCHIORT APJA annak idején megtanította sakkozni, ő azonban rég elfelejtette ezt a tanítást. Tíz esztendővel azelőtt Wunbaldus, a világi testvér és Eckell prior maguk sem tudtak róla, de arra kényszerítették Melchiort, hogy fölelevenítse a játék szabályait, így azt újra megtanulta. A sakkot az élet tükreként lehetett szemlélni, minden bábunak megvolt a maga jelentése, és ha jól tologatták őket a táblán, kialakulhatott olyan helyzet, ami segített, hogy az ember kívülről és egészen más szemmel tekintsen egy nehéz dilemmára. A megboldogult Eckell prior annak idején így járt el, és ennek segítségével bukkant rá gyilkosára Melchior. A sakk segít a gondolatok elrendezésében. A sakk, akárcsak a csillagtérkép, sok mindent elárul nekünk a való életről, de csak akkor, ha a megfelelő szögből nézzük. Melchiornak éjszaka nem jött álom a szemére. Úgy érezte, hogy a Wakenstedék átka, ami felülkerekedett rajta a Barbara-temetőben, nem tűnt még el véglegesen, itt ólálkodik még a közelében, várva a megfelelő pillanatra, amikor lelke a legerőtlenebb, hogy újból lesújtson rá. Alig pár órácskát aludt, az ablak túloldalán koromfekete éjszaka honolt. Melchior tapogatózva lebotorkált a konyhába, gyertyát gyújtott, és agyagkorsóból ivott valami tömény italt, amit az átok ellenszereként készített magának. Ez sosem nyújtott végleges és teljes enyhülést, de valamelyest el lehetett vele odázni az újabb rohamot. Majd letérdelt a patikában Szent Kozma szobra elé, és könyörgött, hogy adassék számára legalább annyi értelem, hogy leleplezze a gonoszt, ami felelős mindezen személyek haláláért. Mindezen személyek, ismételte el saját szavait.

218

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

De pontosan mennyi? A sakktábla talán választ adhat a kérdésre. A gyertyát odavitte az asztalhoz, és előhalászta alóla a sakk-készletet. Aztán felállította a bábukat a táblán. Gondolatban minden világos bábut arccal ruházott fel, és az általa sejtett kapcsolatoknak megfelelően állította fel őket a sötét bábukkal szemben. De mikor végül szemügyre vette az állást, az egyetlen gondolatot sem ébresztett benne, áttekinthetetlen összevisszaságnak tűnt, melyben bármi bármit jelenthetett, egyetlen biztos fogódzó nélkül. Dühösen lesöpört a tábláról néhány bábut, és elkezdte újra felállítani őket. Fogta a világos királyt, kinevezte Bruys úrnak, és a tábla közepére helyezte. Szembeállította vele a sötét királyt, azt mondta rá, hogy legyen ez a gonosz végzet, majd mindkét részről olyan bábukat tett a játékmezőre, amikről úgy vélte, hogy ezek szolgálatában állnak. A világos királynő Szent Brigitta lett, a sötét futó pedig Bruys álnok fia, Thyl. A sötét bástya a gonosz Unterrainer-házat jelképezte. Körülöttük elrendezte azokat a bábukat, melyeknek közük lehetett az ügyhöz, de még ekkor is úgy tűnt, hogy túl sok van belőlük. Túlságosan sok. Túlságosan sok a zavaros elem, túlságosan sok a gonoszság, túlságosan sok a feketeség. Levette a tábláról az összes fekete bábut a király kivételével, és gondolataiba mélyedt. Bruys úr ellenállt a számára kiszabott gonosz sorsnak, és nem volt mellette más, csak Szent Brigitta. A fehér király mellé tette a fekete huszárt, és elképzelte, hogy ez most von Greyssenhagen. De hiszen ebben a játszmában von Greyssenhagen nem lehetett fekete, Szent Brigittával ugyanazon az oldalon kellett állniuk. Vagy talán mégsem? Hasonlóképpen járt, amikor a táblán a fekete bástyát akarta elhelyezni, az Unterrainer-ház átkát, nem talált számára megfelelő helyet. Nem tudta, mennyire tegye közel Bruys úrhoz. Nem illett bele a játékba. Félredobta. És mikor ezután ismét a sakktáblára pillantott, maga is meglepődött. A fehér futók és parasztok elhelyezkedése egyszerre érthetővé vált. Sorra leütötte őket a fekete királlyal. A tábla így túlságosan kiüresedett. Ekkor levette a tábláról az összes fehér bábut a király kivételével, és szembeállította vele a fekete királynőt, Goswin urat, a bűnbánót.


219

Ezután más fekete bábukat is felsorakoztatott, a fehér királyt fenyegetve. Túl sok lett így a fekete a táblán, túl kevés a fehér, és az Unterrainer-háznak mégsem lett helye, mintha egy olyan doktrínát testesítene meg, amit a dogmatikusok találtak ki, de a Szentírásban nem szerepel. Hinricus mondta neki egyszer, hogy vannak olyan teológusok, akik nagy buzgalmukban ott is magyarázzák a Szentírást, ahol arra semmi szükség, és így olyan problémákat fundálnak ki, melyek csak az ő fejükben léteznek, de a valóságban nem. Lehetséges volna, hogy a gyilkosságok csak az ő agyszüleményei, és egy véletlenül odatévedt, közönséges csavargó volt, akit az Unterrainer-ház előtt megöltek, sőt a kísértethistóriák is csak egy félbolond patikárius fejéből pattantak ki, aki a nemzetségét sújtó csapás nyomán mindenütt gonosz átkokat sejt? Mégis úgy tűnt, hogy a bábukat láthatatlan szálak fűzik egymáshoz. Túl sok a kapcsolódási pont, de egyben túl kevés is. Túl sok a haláleset. Akaratlanul is valami gonosz hatalmat vélt fölfedezni, ahogy végigsöpör a sakktáblán, és leüti azokat a bábukat, melyeket nem akar ott látni. Árnyak, gondolta Melchior. A tábláról hiányoztak az árnyak és a szellemek. Amiket nem látunk. De amiket sejtenünk kell. Végül töprengve felemelte a fehér futót, letette a fehér király mellé, és azt kérdezte magától: – Hát te ki vagy?

220

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

26 A domonkosok konventje Augusztus havának 12. napja, reggel

S

ZERDA LÉVÉN Melchior más tisztes városi polgárokkal egyetemben a Nagy Céhbe volt hivatalos, ahol a tallinni püspök részvételével zajló ceremónián Arend Goswin ünnepélyesen be kívánta jelenteni, hogy a Szent Brigitta-kolostor pártfogóinak sorába lépett. A tervek szerint az eseményen megjelennek a kanonokok, a dómhegyi kereskedők, a tallinni céhek képviselői és sok más derék városi polgár. Az alkalom lehetőséget adott arra, hogy az ellenlábasok megbékéljenek az új kolostor gondolatával – amire egyszer bizonyára sor is fog kerülni, de a klastromnak egyelőre még nagyon sok ellenzője akadt. Többek számára mégis meglepetést jelentett, hogy Goswin úr aznap este meg fogja csókolni a Szent Brigitta-szobrot, vagyonának javát felajánlja a kolostor javára, és Bruys úr örökébe lép. Melchior azonban reggel azon kapta magát, hogy mint már annyiszor, ismét a domonkosokhoz siet. Csak reménykedhetett abban, hogy Hinricus megbocsátotta neki a kolostor egyik régi titkának nyilvánosságra hozatalát – és ezzel együtt egy új rejtély születését. Hinricus ízig-vérig domonkos, legyen bármilyen jó barátja is Melchiornak. Ez az a bizonyos virui vér, Keterlyn révén ismerte jól Melchior, ami nyakassá és csökönyössé teszi azt, akinek ereiben folyik. A harmadik könyörgés és mise után ért a konventbe, amikor a testvérek megkezdték az aznapi munkálkodást. A kolostor udvarán Melchior pillantása Lodevicus testvért kereste, hogy néhány keresetlen szóval felvázolja neki a szegénységi fogadalom és a süteményhabzsolás összeférhetetlenségét, de a vén barátot sehol sem látta. Ellenben a kert irányából Hinricus sietett felé, összevont szemöldökkel és


221

hamuszürke arccal. – Melchior – szólította meg kedvetlenül, és gyorsan kacsintott egyet –, a Jóisten a tudója, hogy mindig örömmel láttalak a konventben. Az utóbbi időben azonban egyre gyakrabban jutnak eszembe a bizalommal való gonosz visszaélésről szóló prédikációk. – Drága barátom – csillapította Melchior kedvesen –, kérlek, ne neheztelj rám! – Az én hivatásom a könyörületről és a megbocsátásról szól. Olykor azonban ezt igencsak megnehezíted. – Hinricus megállt, és fejével az ajtó felé bökött, ami a déli kerengőre nyílott. – A testvérek mind munkálkodnak, ott most senki nem fog zavarni minket. Nem szeretném, hogy sokan lássanak, épp eléggé megbolygattad már így is a kolostor nyugalmát. A kerengőben csönd, hűvösség és félhomály fogadta őket. Hinricus leült egy nagy kőpadra, Melchior pedig mellé. – Nincs sok időm – szögezte le a cellerarius. – Közeleg a tél, be kell szereznem a tüzelőt, ki kell számolnom a cipészek bérét, és vár még rám egy levélírás, mert az egyik kapzsi birtokos kevesebb tojást és árpát küldött a heringért cserébe, mint amiben megállapodtunk. Mondd meg nekem, hová tart ez a világ, hogy a birtokosok becsapják a kolduló barátokat? – Jártam Witte plébános úrnál – szólalt meg Melchior. – Az Unterrainer-házban. – Abban a házban, ahol… ahol még mindig ott van Adelbertus holtteste? – kérdezte Hinricus. – Talán… találtál valamit? – Talán találtam, talán nem. Volt szerencséd valaha a plébános úr húgához, Margelinhez? – Nem ismerem. Witte plébános nem régóta él a városban, alig találkoztunk, leszámítva azt a néhány esetet, mikor a városházán panaszolta, hogy mi, domonkosok túl sokat prédikálunk, és elcsábítjuk a Szentlélek-templom gyülekezetének tagjait. – A nő egy kicsit gyengeelméjűnek tűnik – vélekedett Melchior. Hinricus megvonta a vállát: – Bizonyára nem emiatt jöttél. – Igen is, meg nem is – válaszolta Melchior. – Nekem úgy tűnt, hogy Witte tud valamit a házáról, amit el akar titkolni, és attól tart, hogy a húga esetleg kifecsegi. A húga azt mondta, hogy Witte biztosan hallotta a kísértetet, bár a plébános ezt tagadta. – Ha a nő gyengeelméjű, akkor egy egyszerű ajtónyikorgást is a

222

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

kísértetnek tudhat be, Witte viszont tanult férfi, ráadásul Isten szolgája, érthető, hogy ennek az ellenkezőjét állítja. – Lehet – motyogta Melchior. – De mondd csak, drága barátom, tudsz-e arról, hogy a Szent Szűz állítólag írt egy levelet, amit az angyalok vittek Róma városába? Hinricus összerezzent, és meglepetten nézett a patikusra. Majd így szólt: – Ez elég különös kérdés. – És mi az, hogy harminchárom és egy fél napnyi szenvedés, ami megváltja az egész világot? – Ez eretnek beszéd, Melchior – jelentette ki döbbenten Hinricus –, amit a pápa mélységesen elítélt, és elrendelte a flagellánsok megbüntetését. Még a tallinni püspök is megkapta az erre vonatkozó levelet. – A flagellánsok azok, akik megkorbácsolják magukat? – A flagellánsok eretnekek, hiszen bár még a mi rendünk is helyénvalónak tartja némely eltévelyedettek korbáccsal való büntetését, el kell ítélnünk, ha valaki ezt túlzásba viszi. Ez a régi őrület időről időre felüti a fejét, néhány évvel ezelőtt épp Erfurtban ítélkeztek egy ilyen tébolyodott fölött. Fájdalom, de be kell ismernem, hogy egy domonkos is volt azok között, akik korbáccsal és hamis igével bolondították a népet. – De errefelé nem voltak, ugye? – Szerencsére nem. Az ember már azt hinné, hogy ezt az eretnekséget sikerült végre tövestül kiirtani, aztán újra és újra arról értesülünk, hogy valahol megint feltűnt egy Mester, aki felszólította a Kereszt Testvériségét, hogy csatlakozzanak hozzá. Ezek a szerencsétlenek úgy hiszik, hogy a Szent Szűz valóban levelet küldött Rómába, és elrendelte a harminchárom és fél napnyi vezeklést és önostorozást, melynek során vérük egyesül Krisztus vérével, és a világ megváltatik. Ez a tanítás velejéig hamis, de néhány flagelláns Mester még meszszebbre ment. Azt hirdették, hogy semmi szükség felszentelt papokra, szentségekre, azt követelték, hogy a templomok ne foglalkozzanak többé lelki gondozással, és hogy minden bűnös lépjen be a testvériségbe… Melchior, miért kérded ezt? Melchior elgondolkozott, majd nagyon lassan ezt mondta: – Egy gyengeelméjű miatt semmiképpen sem szeretném befeketíteni Isten igaz szolgáját, de sajnos ezt már megtettem. Hinricus hosszasan bámult rá, majd így szólt eltöprengve:


223

– Ha valaki ostorozással bünteti saját magát, de nem megy ki meztelenül az utcára, és nem kiabálja azt, hogy a bűnbocsánat és a gyónás helyett csakis a Mester korbácsa válthat meg bűneinkből, akkor azt én nem ítélem el. – A flagellánsok szerint a Mester korbácsa megválthat bűneinkből? – Igen, voltak vezetőik, akik Mestereknek nevezték magukat, és néhányan azt állították, hogy csodatévő képességgel rendelkeznek. Megkorbácsolták egymást, előfordult, hogy addig, amíg holtan nem rogytak össze. Azt hirdették, hogy a Mester megbocsáthatja a bűnöket, és nincs szükség egyházra. Aztán harminchárom és fél évig tartó önostorozó zarándoklatokat követeltek. Az egyház mégsem tűrheti az efféle hamis tanításokat. – És kik voltak azok a bizonyos Mesterek? – Önjelöltek, zsarnokok, eretnekek! – kiáltott föl Hinricus, szavait visszhangozták a kerengő falai. – Mindenki, aki csatlakozott a Kereszt Testvériségéhez, hűséget kellett hogy fogadjon a Mestereknek. Ők kivezényelték tanítványaikat a városok tereire és a templomok elé, megparancsolták, hogy derékig vetkőzzenek le, és vallják meg bűneiket, majd a Mester megkorbácsolta őket, végül pedig mindanynyian korbácsot ragadtak, és félholtra ostorozták egymást. Akik ennek szemtanúi voltak, a rémülettől és undortól könnyekre fakadtak, és szaladtak a gyóntatójukhoz vagy a városházára panaszt tenni, bár az önostorozók között több városatyát is lehetett találni. A flagelláns őrület futótűzként terjedt a császárságban, hol északon, hol délen ütötte föl a fejét, és bár az isteni gondviselés gondoskodott a tüzek kioltásáról, a szellem kiszabadult a palackból. Mindig akadnak hatalomra és fájdalomra áhítozók, akiknek gyönyört okoz a meztelen test ostorozása, de mocskos vágyaikat hamis tanítások hirdetésével próbálják elkendőzni, összehordva hetet-havat az angyalokról és a Szent Szűzről. Mindig, Melchior, mindig voltak követőik. Danzigban egyszer egy tímár Mesternek nevezte magát, korbácsot ragadott, másnapra pedig már százan voltak körülötte, akik kivonultak a templom elé, és ostorral bűnbocsánatot osztottak egymásnak. Ez nem más, mint a szent és egy igaz hit meggyalázása! – Az bizony – erősítette meg Melchior. – Miféle város az, ahol összecsődülnek az emberek a téren, és egymást ostorozzák, harminchárom és fél napon át? – Az ilyen városban elég munkája akad a patikusnak – jegyezte

224

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

meg epésen Hinricus. – Ha ő maga történetesen nincs a korbácsolók között. – A patikusokat elég értelemmel és tettvággyal ruházta fel Szent Kozma és Szent Miklós, egyetlen patikus sem vetemedne ekkora őrültségre. – Fogalmazz inkább úgy, hogy agyafúrtságból és kapzsiságból jutott nekik elég! – Ami végül is egy és ugyanaz. De említettél valamit a Mesterekről, akiknek gyönyört okoz a meztelen test ostorozása, ugye? – Igen, de már bánom, hogy ezt mondtam – ismerte be Hinricus bánatosan. – Tudnom kellett volna, hogy az efféle dolgok felkeltik a patikusok érdeklődését. – Ez azt jelenti, hogy magad is hallottál ilyen Mesterekről? – Igen, hallottam, sőt Moninger prior úr is megemlítette őket egy prédikációjában, vagy egy éve. Voltak olyan flagelláns szekták, melyek elrendelték az asszonyoktól való teljes tartózkodást, mint az önmegtagadás ilyen formáját, más szekták azonban nőket is felvettek tagjaik közé, hogy ruhájukat letépjék, és meztelenül korbácsolják őket. De hogy aztán miféle ocsmányságok láttak ott napvilágot, azt, Melchior, nem fogom neked elmondani. – El tudom képzelni – sóhajtott fel Melchior. – Ha nagyon belemerülsz a képzelgésbe, mehetsz a gyóntatóatyádhoz. – Mindenképpen – felelte Melchior halkan. Majd bánatos tekintete végigsiklott a kerengő boltívein, és így folytatta: – Meggyónok itt és most, neked, barátom. Az a gyanúm, hogy Cristian Unterrainer a flagelláns Mesterek egyike lehetett. Most, évtizedek múltán, egykori házában Gottschalk Witte lakik a húgával, Margelinnal. Ők annak idején Unterrainer testvériségének tagjai közé tartoztak. Margelin kisasszony meg szokta korbácsolni a plébánost, ami gyalázatos gyönyört nyújt nekik. Ha bűn az, hogy én erről tudomást szereztem, akkor bocsáss meg nekem, és őrizd meg a gyónási titkot! Hinricus halkan elmormolt egy imát. Ezután keresztet rajzolt Melchior feje fölé, a patikus pedig kezet csókolt neki.


225

27 A Király utcában, a Vörös kolostorban, a városházán, a Nagy Céhben Augusztus havának 12. napja, déltől estig

B

URCKHART CASENDORPE aranymíves mester azelőtt a Kanuti Céh atyamestere volt, de annak már öt esztendeje, hogy lemondott erről a tisztségről, és ismét teljesen az aranymíves mesterségnek szentelte magát. Az egyik leghíresebb tallinni aranymíves volt, akitől kormányzók és vazallusok rendeltek ékszereket egész Lívföldről, sőt messzebbről is. Melchiorhoz különös viszony fűzte, elismerte a patikust, tisztelte is, de tíz év alatt nem tudta belőle kiszedni annak a titkát, hogy egy általa készített aranylánc, amit a gotlandi tanácsmester vett meg tőle, magától hogyan vándorolhatott el egy levágott fej nyakából a Szentlélek-templom ispotályába. Melchior tudta, tudnia kellett, ebben biztos volt Casendorpe, de Melchior titkolózott. Lehet, hogy Casendrope épp ezért még inkább tisztelte, mert aki tud titkot tartani, az aranyat ér. És az arany értékét Casendorpénál senki nem ismerte jobban. Nem lepte meg, mikor házának és boltjának ablakán bekukkantva Melchior tudatta vele, hogy aranyat aznap nem áll szándékában vásárolni, ám inasával, Simonnal váltana néhány szót, amennyiben az aranymíves úr megengedi. Casendorpe megigazította az okuláréját, és úgy gondolta, hogy éppenséggel megengedheti, de csak egy rövid időre, mert Simon aznap épp a me facit felirat gravírozását tanulta, és egyelőre sehogy sem akart neki hibátlanul sikerülni, úgyhogy még sok gyakorlás várt rá. A fiú nemsokára Münsterbe megy mesterlegénynek, olyan szégyent pedig nem hozhat a házára Casendorpe, hogy Simon felsüljön a gravírozással.

226

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

– Szent Elégiusz őrizzen meg attól, hogy ilyesmi száradjon a lelkemen! – kiáltott föl Melchior. – Csak egy pillanatra rabolnám el, szeretnék kérdezni valamit tőle. Casendorpe erre kiküldte a fiút a hátsó udvarra, és Melchiort is megkérte, hogy szíveskedjék odafáradni, ahol nem kell tartaniuk a kíváncsi tekintetektől. – Csak nem lopott a fiú? – kérdezte fojtott hangon. – Esetleg valami komolyabb dologról van szó? – Dehogy, egy percig sem kell miatta aggódnia az aranymíves úrnak – felelte Melchior kedélyesen, és belibbent az udvari kapun. Simon Schoeff korához képest meglehetősen magas volt, erős, csontos kézzel és göcsörtös ujjakkal, melyeket nehéz volt elképzelni, ahogy a finom ötvösmunkával babrálnak. Ám Melchior tudta, hogy Casendorpe tehetséges inasnak tartja, és bizonyára utolsó napjait tölti Tallinnban. – Hívatott a patikárius úr? – kérdezte Simon mély hangon, melyben már nyoma se volt annak az angyali csengettyűnek, ami egykor a Miklós-templom kórusában csilingelt. – Igen, Simon, azért hívattalak, mert kérdezni szeretnék tőled valamit. Az igazat megvallva, két kérdésem lenne, és kérlek, hogy teljes őszinteséggel felelj rájuk. – Amennyire rajtam múlik, úgy fogok – válaszolta Simon. – Akkor jó. Az első kérdésem az, hogy szereted-e az édes kardamomos cukorkát, ami csak úgy olvad az ember szájában? Eközben Melchior előhalászott a kebeléből egy egész maréknyit, egyet bekapott, ravaszul Simonra kacsintott, és mélyen a szemébe nézett. Simon nyelt egyet, efféle úri csemegében ritkán volt része, és megvallotta: – Igen, nagyon szeretem, patikárius úr. – Akkor jó – bólogatott Melchior. – Az egész marék a tiéd, ha ugyanilyen őszintén felelsz a következő kérdésemre. A kérdés úgy hangzik, igaz-e, hogy Ursulával, Kogge kereskedő lányával néhány nappal ezelőtt kísértet hangját hallottátok a Kerekeskút utcában? Ez a kérdés már kifogott Simonon. Bár a fiú nem volt épp kapkodó típus, a kérdésre mégis túl gyorsan akart válaszolni, de még időben az ajkába harapott, és gondolkozóba esett. – Felelj bátran és őszintén! – biztatta Melchior. – Egyetlen szót sem fogok szólni Kogge kereskedő úrnak arról, hogy este kint voltál


227

a lányával az utcán. Hiszen ez említésre sem érdemes! Egyszerűen tudni akarom, mi folyik az utcámban. – Eszerint a patikus úr már tudja? – kérdezett vissza Simon. – Asszonyok rebesgették a piacon, most viszont férfibeszédet akarok hallani. Simon továbbra is hezitált. Szemét le nem vette a cukorkákról, töprengett, és vakargatta az állát. – A piacon beszéltek róla? – kérdezte végül. – A piacon mesélték, hogy Ursula állítólag kísértetet hallott, rólad azonban egy szó sem esett. Én viszont arra gondoltam, hogy kivel is lehetett volna Ursula este az utcán, ha nem veled, hiszen csak a te társaságodban érzi jól magát. Ez rá van írva. Simon erre fülig pirult, még egy mohó pillantást vetett a cukorkákra, és így szólt: – Valami megcsikordult, mintha egy rozsdás ajtó lett volna, vagy ilyesmi… – Aha! – kiáltott föl Melchior. – Melyik nap történt? – Múlt hétfőn, arra a szörnyű zivatarra rá következő napon. – Gyerünk, Simon, folytasd! És Simon folytatta. Az Unterrainer-ház hátsó udvarán voltak a nagy orgonabokor mögött, amikor – kísértetekről beszéltek, helyesebben Ursula beszélt. Egyszerre borzalmas rothadásszag csapta meg az orrukat, mintha egy kiásott, friss sír ontotta volna. Aztán olyan hangot hallottak, ami élő embertől nem származhatott, csakis síron túli rémtől, mire elszaladtak. És talán, bár Simon ebben nem volt biztos, még mielőtt futásnak eredtek, mintha egy fehér alakot láttak volna elsuhanni a homályban, bár nem merne rá megesküdni. – Apám arra tanított, hogy csak az igazat szabad mondani, amit az ember a saját szemével látott. De ha nem tudom, mit is láttam, akkor szerintem a legokosabb hallgatni – tette hozzá. – Az atyai tanításokat nagyon meg kell szívlelni – jelentette ki Melchior. – Hiszen apád is aranymíves, ő nem beszél a levegőbe. De azt mondtad, Simon, hogy elszaladtatok. Hová futottatok? – Végigszaladtunk a régi istálló kőfala mentén a házak mögött, aztán át a kerítésen a kerekes kúthoz, onnan pedig a Miklós-templom kertjébe. – Simon, láttál valakit az utcán, a kerekes kútnál vagy a templomkertben? – Senkit, csak Ursula volt velem.

228

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Ebben egy percig sem kételkedett Melchior. A rémült menekülés után a fiú bizonyára se nem látott, se nem hallott senkit Ursulán kívül. Simon kezébe nyomta a cukorkákat, és megígérte, hogy ha a fiúnak bármire szüksége lenne a patikából, még mielőtt útnak indul, akkor fele áron megkapja. Ezután a város azon szegletében akadt dolga Melchiornak, ahol nem járt valami gyakran. A Kovácsok kapujától kelet felé, a Csorda kapu környékén. Errefelé lehetett még látni régről megmaradt fakalyibákat, újabban épült egyemeletes kőházakkal vegyesen, a környéken egyszerűbb kézművesek laktak, málha-, sör- és vízhordók, zsákkészítők, asztalosok, kötélverők és más szegényebb népség, uruktól elmenekült jobbágyok, és leginkább észt szót lehetett itt hallani. A városfal tövében meghúzódó utca nem volt kikövezve, aki erre járt, annak sárban és ganéjban kellett trappolnia, a házak közt zöldellő telkecskéken disznókondák röfögtek, és kecskenyájak legelésztek, a városvezetés szigorú tilalma ellenére. Rossz hírű környék volt, és ha a városban valakinek egy kései órán sörre vagy örömlányra szottyant kedve, az ide jött, mert itt állt a városfalon belüli egyetlen bordélyház. Melchior most megállt a ház előtt, amit Vörös kolostornak hívtak, és eltöprengett azon, hogy életének negyven esztendeje alatt megvolt valahogy örömlányok nélkül is, most azonban, a kísértethajsza során kénytelen átlépni a bordély küszöbét. Végül összeszedte minden bátorságát, úgy döntött, hogy itt bizonyára nem szokás kopogni, és kinyitotta az ajtót. A ház előtere kicsi volt, és szűkös. Látszott, hogy valamikor teljesen szokványos előtér lehetett, most azonban gyatra lécekből eszkábált falak éktelenkedtek itt, amik fülkéket különítettek el. A bejárati ajtótól átjáró vezetett az előtér hátsó részébe, ahonnan lépcső vitt fel az emeletre, bizonyára a kicsit finnyásabb közönség számára kialakított fülkékhez. Melchiort egy vigyorgó vénasszony fogadta azzal, hogy lám-lám, végül a patikárius úr is csak rászánta magát, hogy szemügyre vegye a hölgyeket. Melchior fogcsikorgatva kotort elő az erszényéből néhány garast, lecsapta a vénasszony elé, és leszögezte, hogy hivatalos ügyben jár itt, és ha nem mondják el neki, amit hallani akar, akkor abból nagy baja fog származni ennek a háznak. – Csakhogy ennyi pénzért egyik lány sem fogja kinyitni a száját – nevetett a szipirtyó. – Még kevésbé tesz be oda bármit is. Aki a vá-


229

rostól jön, az tisztában van vele, miféle tarifával kell itt számolni. Melchior még öt garast tett az asztalra, és így szólt: – Ez a pénz mind a tiéd, ha mesélsz nekem Magdalenáról, aki tavasszal kútba fulladt. A vénasszony sóvár pillantást vetett a pénzre, és így morgott: – Ő már halott, magához szólította a Teremtő, minek beszélni róla. Férfiakkal hált, becsületesen végezte a munkáját, senkiről egy rossz szót nem szólt. – Halála előtt mondott valamit a Kerekeskút utca kísértetéről? – érdeklődött Melchior. Majd mikor látta, hogy erre a vén csoroszlya összerezzen, nekibátorodva faggatta tovább: – Emlékszel te nagyon is jól arra, amit mondott. Mikor és hol látta? Közvetlenül a halála előtt történt? – Ehhez nem sok köze lehet a városnak – vágta rá a nyanya. – Akkor neked sem lesz ezekhez a garasokhoz – jelentette ki Melchior, és a tenyerébe söpörte a pénzt. – Megállj csak, patikus! – A vén satrafa szeme mohón felcsillant. – Hová rohansz úgy? Elmondom, amit tudok. – Halljuk, de gyorsan, mert nincs ínyemre ez a ház. – Hohó, így beszél az összes nagyúr, a gazdagok és méltóságosok, olykor-olykor mégiscsak ráfanyalodnak. Talán nem láttam itt megfordulni mindenféle bürgermeistert és kalmárt, az összes ragyogó lovagot az apródjaikkal egyetemben, akiket lányért küldtek? – Ne mószerold itt be nekem a fél várost, hanem mondd, amit tudsz! – ripakodott rá Melchior. – Mit mondott Magdalena a kísérletről? – Nekem aztán semmit. Egy másik asszonytól hallottam, hogy halottaiból föltámadt embert látott, ami nem sok jót jelent, és attól tartott, hogy közel az utolsó órája. Valóban ezt jelentette, gondolta magában Melchior. – Ez minden? – Többet nem hallottam a dologról. – Akkor mesélj róla! – követelte a patikus. – Miféle asszony volt? Gyakran fecsegett badarságokat? – Elkésett a patikárius úr – vigyorgott a banya. – Ha az úr arra kíváncsi, miféle nő volt Magdalena, akkor múlt tavasszal kellett volna jönnie. – Ne csűrd-csavard itt a szót, beszélj! – Okos asszony volt – mondta a vénség, hirtelen elkomolyodva. –

230

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Nem könnyű boldogulnia egy nőnek, ha senki nem eteti, védelmezi, és elzavarják a házból, ahol szolgált. Itt megvolt a ruhája, étele, és félre tudott tenni annyi pénzt, hogy öregségére bevonuljon az ispotályba, és ne szenvedjen szükséget. Ez a nagy kereskedő, akit a minap úgy temettek el, mint egy valóságos szentet, korántsem volt olyan jámbor és szent, fiatalon maga is dorbézolt eleget, zabigyereket is nemzett, de amikor a fülébe jutott, hogy Magdalena pénzért odaadta magát néhány férfinak, akkor kidobta az utcára. Ilyen ember volt őkelme. Ezt élete végéig nem bocsátotta meg neki Magdalena. – Magdalena mondta, hogy Bruysnak törvénytelen gyermeke volt? – kérdezte hirtelen Melchior. Agyán átsuhant egy gondolat, egy őrült gondolat, de ahogy jött, úgy ment, nem tudta megragadni. – Ő aztán nem mondott semmi ilyesmit, mástól hallottam. – Idehallgass! – mondta Melchior, és nehéz szívvel előhalászott még néhány garast a bukszájából. – Ha tudod, válaszolj, ha nem tudod, ne szólj semmit! Ki volt az anyja Bruys törvénytelen gyermekének? – A nevét nem tudom. Annak pedig már sok éve, hogy valaki azt mondta, ott van neki otthon a felesége, aztán mégis fiatalabbak után szaladgál. Többet nem tudok. Kerítsek a patikárius úrnak egy leányzót? Melchior köszönés nélkül távozott. A városházára sietett, súlyos gondolatok kavarogtak a fejében. Ezek hatására kénytelen volt elhinni valamit, amit azelőtt nem hitt volna, lehetségesnek tartani dolgokat, melyek képtelenségnek tűntek egy olyan világban, ahol keresztény emberek élnek. De talán nem tudta nagyon is jól, micsoda szörnyűségeket követnek el a háborúban, vagy azért, hogy valaki a hatalmát fitogtassa, nem volt vele kellően tisztában, mire vetemedhet gyűlölettől vezérelve az ember? Beviharzott a városháza írótermébe, ahol a városi írnok, Johannes Blomendahl dolgozott két segédjével, többek között a város örökösödési és ingatlanlajstromát is vezették, ahová bejegyeztek mindent, ami házak eladásával, vételével, öröklésével és terhelésével volt kapcsolatos. Blomendahl, az írnok Melchior emlékei szerint már vagy tizenöt esztendeje töltötte be tisztségét, szőke, vékonydongájú férfi volt, enyhén hajlott háttal, aki egyben a városi jegyző feladatait is ellátta, és a polgárok kívánságára végrendeletet, szerződéseket és más fon-


231

tos okiratokat készített. Az egykori vidám és tréfás kedvű ifjú jogászpalántából a hivatalban eltöltött évek alatt szófukar, komor férfi lett, akit soha nem lehetett söröskorsó mellett látni a céhek víg lakomáin, és talán meg sem nősült, habár teljes jogú városi polgár volt, sőt a Nagy Céh tagja. – Mit akarsz, Melchior? – förmedt rá a patikusra, amint az a lépcsőfutástól zihálva belépett az íróterembe. – Sok a dolgom. – Adjon Isten jó egészséget neked is! – válaszolta Melchior, és meghajolt. – Hogy mit akarok? Rápillantani a városi lajstromra. – Tudod jól, hogy a városi tanács engedélye nélkül… – A városi tanács engedélye nélkül nem lehet belenézni, tudom. De letettem a városi bíró segédjének hűségesküjét, ezenkívül a város tanúja vagyok, és muszáj megtudnom, mi áll a lajstromban egy házzal kapcsolatban. – Egy esküdt engedélye szükséges hozzá, másként nem lehet. – A városi bíró engedélye megfelel? – A városi bíró engedélye megfelel, amennyiben írásban le van fektetve, vagy ha szóban itt, előttem hangzik el. – És az megfelelne, ha a bíró úr azután adja meg az engedélyt, hogy a városi írnok felolvasta nekem a lajstrom idevonatkozó részét, minek köszönhetően egy hétpróbás gazember, aki kedvére gyilkolászik, tömlöcbe vettetett, és átadatott a bíróságnak? Az írnok kénytelen volt elgondolkozni. Alapvetően ez így természetesen nem volt lehetséges, de emlékezett, hogy már korábban is kért a városi bíró felolvasást a patikus részére. És ha a bíró már több ízben engedélyt adott valamire, akkor talán nem szükséges ismételten a hozzájárulását kérni. Annál is inkább, mert a bíró úr hangulata igencsak paprikás, valahányszor meg kell másznia a tető alatti íróterembe vezető lépcsőt. – Melyik házra vagy kíváncsi? – kérdezte végül Blomendahl, mélyet sóhajtva. – Nem szabad sem felolvasnom a bejegyzéseket, sem átírnom, de az talán lehetséges, hogy belenézzek, mi áll ott, aztán véletlenül megmondjam neked, amit tudok a házról. – Arról a házról van szó, amit Unterrainer-háznak hívnak, és ahol most Witte plébános lakik. Nem tudnád véletlenül fejből megmondani, ki örökölte vagy vásárolta a házat? A válaszadás egy kis időbe telt, mert ehhez Blomendahlnak hátra kellett mennie az irattárba, ott sűrű tüsszentések közepette régi, poros tekercsek között keresgélnie, majd fejébe vésni a házzal kapcso-

232

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

latos számokat és neveket. De amikor visszatért, Melchior megtudta, hogy a házat Colberg városából vásárolták meg az Úr 1347. esztendejében Cristian Unterrainer nevére, aki Tallinnba érkezve ezt sokkal nagyobbra építtette át, majd hét esztendővel később egy bizonyos Jurgen Zeneberck tulajdonába került, aki bemutatta a városi tanácsnak az Unterrainerrel kötött eladási szerződést, melyet a rostocki írnok hitelesített, ezt pedig a városi tanács elfogadta és érvényesnek ítélte. – De ki vásárolta meg Unterrainer nevére, ha nem ő maga? – Véletlenül épp emlékszem, hogy mintha egy bizonyos Greisshacken nevet láttam volna a lajstromban, vagy valami hasonlót. – Greisshacken? – kérdezte izgatottan Melchior. – Biztos vagy benne? – Az akkori írnok máshogyan írta a nevet, de ugyanannak a névnek az írásmódja városonként eltér, ezt magad is tudhatnád – jegyezte meg Blomendahl. Majd sóhajtva tette hozzá: – Gretzhayckenként és Groishagenként szerepel, mindenesetre egy ilyen nevű ember vette meg a házat Colberg városából Hermecundke lánya hozományaként, azt hiszem, így áll a lajstromban. Erre fölkapta a fejét Blomendahl egyik segédje, és így kiáltott: – Írnok úr, írnok úr, ez a név, amit mondott, nagyon hasonlít von Greyssenhagen lovag nevére. Hiszen akkor ezért érdeklődött itt a lovag a házról! – Miféle badarságokat hordasz itt össze! – ripakodott rá Blomendahl dühösen. – De igen, emlékszem, amikor az istállóvásárlást jött bejegyeztetni, és kérdezgette, hogy ki vette meg a házat, meg mi van róla feljegyezve, én pedig mondtam, hogy az írnok úr engedélye nélkül nem mondhatom meg. Erre még neki állt feljebb. De hiszen ez az a kísértetlakta ház! – Értem már – suttogta Melchior. – Jobban tennéd, ha tüstént befognád azt a lepcses szádat! – förmedt rá az írnok, mire segédje újra beletemetkezett az előtte fekvő könyvbe. – Mi szerepelt még a lajstromban? – kérdezte Melchior ravaszkás mosollyal. – Az, hogy Jurgen Zeneberck az Úr 1364. esztendejében halt meg, a házban fivére és annak a fia, Hartwig Zeneberck élt, aki végrende-


233

letében nővérének fiára hagyta a házat, aki Németországban élt, de se nem jött el Tallinnba, se levelet nem küldött, míg végül két esztendővel ezelőtt megjelent Gottschalk Witte, aki bemutatta a szerződést arról, hogy a házat Zeneberck rokonaitól megvásárolta. Melchior nagyon megköszönte az írnok fáradozását, és távozott a városházáról. Csak egy pillanatra lépett be a patikába, hogy ünnepi felöltőjét magára kapja, és az esti alkalomhoz illő kalapot válasszon. A választás nem volt különösebben nehéz, lévén, hogy csak két kalapja volt. Napközben Arend Goswin kereskedő úr házvezetőnője, Annlin nézett be a patikába ura parancsára egy üveg malvaszírral. Melchior megkóstolta, és úgy találta, hogy a sör kedvére valóbb ital, de ezt a valódi ínyencségnek tartott bort kiválóan fel fogja tudni használni gyógyszerkészítéshez, például mézet főz bele, majd fehér ürmöt kever hozzá. Ez számos betegségre gyógyír, de csak úgy, kortyolgatásra is kiváló. Estefelé Melchior átlépte a Nagy Céh székházának küszöbét, hogy részt vegyen a ceremónián, melyen Arend Goswin úr bejelenti, hogy a Szent Brigitta-kolostor pártfogóinak sorába lépett. A Nagy Céh Főtér közelében álló székháza csak másfél esztendővel azelőtt készült el, új épület volt, olyannyira, hogy érezni lehetett a friss festék és fapác szagát, és a mesterek még dolgoztak a lépcsőkorlát és a falak díszítésén. A magas épület jól látszott a Főtér keleti széléről, egyesek kis városházának is hívták, mert a céhház büszkén hirdette a város kereskedőinek gazdagságát és jelentőségét. A városháza mellett a Nagy Céh székháza volt a város szabadságának jelképe. Az aznap esti ünnepség azonban sok tekintetben egyedülállónak ígérkezett. A Nagy Céh székházában többnyire csak a céh tagjai fordultak meg, ami egyben a városvezetést is jelentette, mert a Nagy Céh volt a városi tanács, és a városi tanács a Nagy Céh. Most azonban a város többi céhének tagjai is meghívást kaptak, a köztiszteletben álló városi polgárok, a tallinni püspök, a vazallusok és kanonokok… Mégsem volt ott közülük mindenki. A komtur kivételével, aki megbetegedett, a dómhegyiek megjelentek, a városból azonban nem sokan jöttek. Egy új kolostor Tallinn közelében, ráadásul egy svéd szent szabályai alapján működő kolostor, ami pénzt fog elvonni Tallinn városától… Igen, ennek sok ellenlábasa akadt, bár sokan megértették, hogy Goswin úr pártfogóvá való előlépése csak a kezdet, mások is fogják őt követni, mígnem jöhet az erőpróba, hogy a város által rettegett kolostor olyannyira a városévá váljon, hogy annak ereje,

234

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

hírneve és jóléte növekedjen általa. Egyszer majd hasznot fog hozni Tallinn-nak a lovagrend birtokain álló kolostor, lelki támaszt nyújt a városi polgároknak, és növeli Tallinn városának jelentőségét. Az estét úgy tervezték, hogy először ünnepi lakomára kerül sor a városi muzsikusok zenei kíséretével, mindezt Goswin úr költségére, majd beszédet mondanak a kanonokok, valamint a lovagok megbízottja, von Greyssenhagen. A tallinni püspök megáldja Goswin urat, aki megcsókolja Szent Brigitta szobrát, és aláírja a kiváltságlevelet, melyet a városi esküdtek, von Greyssenhagen és a püspök pecsétjükkel hitelesítenek. Az ünnepi asztalnál Melchior Kogge kereskedő és Franck kamarás között ült, mindketten mogorván, ám annál bőszebben habzsolták az eléjük hordott ételeket – tőkehalat és sügért, gyömbéresfokhagymás birkasültet, libacombot, fehér kenyeret és borsos kolbászkákat. Melchiornak nem volt étvágya, és nemcsak gondolatai terelték el a figyelmét az evésről, hanem mintha a Wakenstedék átka is megkörnyékezte volna, a Barbara-temetőben nem tombolhatta ki magát, és követelte a jussát. A lakoma egyébként sem volt valami kedélyes, még a zenészek játéka sem tudta feldobni a hangulatot. A város számára szokatlan volt az új kolostor gondolata, akárcsak az, hogy Goswin úr hajdani ellenségének örökébe lépjen. Melchior észrevette, hogy Goswin is keveset eszik, alig érintette az elébe tett étkeket, bánatosan tekinget körbe a díszteremben, mintegy a városi polgárok megértéséért és bocsánatáért esdekelve. Dorn bíró úr itt volt, és őt bizony jókedvre derítette a visszafogottnak korántsem nevezhető ételválaszték, a feketefejűek asztalánál pedig de Wrede kereskedőt is felfedezte Melchior. Később történt, a lakoma után, amikor von Greyssenhagen lovag és Albrecht kanonok Goswin urat magasztalta, a püspök pedig megáldotta és buzdította a város népét, hogy imádkozzanak érte, akkor történt, amikor von Greyssenhagen csókra nyújtotta Goswinnak Szent Brigitta agyagszobrát. A pillanat hosszúra nyúlt. Von Greyssenhagen keze remegett, Goswiné azonban nyugodt volt, és biztos, amikor átvette a szobrot. Megcsókolta, mire a lovag ajkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el, amit mintha próbált volna visszatartani. Szent és magasztos pillanat volt, és épp ekkor érezte Melchior, hogy térde megremeg, szeme előtt pedig táncoló karikák tűnnek fel. A Wakenstedék átka hírt adott közeledtéről. A halál és gonoszság bűvkörébe vonta Melchiort, aki ebben a pillanatban meg-


235

értett mindent: rosszindulatot és gyűlöletet, mely erősebb lehet a halálnál is. Ebben a megható pillanatban, amikor von Greyssenhagen átnyújtotta Goswinnak a Szent Brigitta-szobrot, igen, ekkor megértette. Létezik gyűlölet, ami erősebb a halálnál, aminek nem vet véget a sír, ami megmérgezi az élők lelkét, és kárhozatba taszítja a halottak szellemét. Melchiornak bele kellett kapaszkodnia az asztalba, hogy le ne essen a székről. Ezt senki nem vette észre, mindenki azt figyelte, hogyan csókolja meg Goswin úr Szent Brigitta szobrát. Elfogadta a szent hívását, és megesküdött, hogy mindent meg fog tenni az általa elkezdettek véghezviteléért. Von Greyssenhagen szája széles és őszinte mosolyra húzódott. Sikerült szövetségest szereznie a városból. Később sör, sőt bor is került az asztalra, Melchior azonban a fal mellett állt, képtelen volt ülni, kínlódott, testén úrrá lett a fájdalom, és egy pillanatra borzalmas felismerés bénította meg értelmét. A lakomázók söröskorsót ragadtak, koccintottak von Greyssenhagennel és Goswinnal, meghajoltak a püspök előtt, és kezet csókoltak neki. Ott volt köztük Witte plébános is. A lovag vedelte a sört, hangja felerősödött, végül az ünneplők közé lépett, nyomában félszegen Goswin. – Patikus! – kiáltotta Greyssenhagen már messziről, és utat tört magának Melchiorhoz. – Igen el van kámpicsorodva ma este. Talán nem örül? – Eléggé össze vagyok zavarodva – felelte Melchior. – Mélyen tisztelem Szent Brigittát, ám engem ma este nem ezért hívtak ide, hanem mert a lovag úr érdeklődött, hogy alakul a kísértethajsza. – Az est ünnepélyesebb része véget ért – mondta Greyssenhagen kedélyesen. – De beszélj csak, mert valóban ezért hívtalak. Évek óta azt hallgatom, hogy egy kísértetjárta ház tőszomszédságában élek, az efféle beszédet viszont keresztény emberként nem tudom komolyan venni. Most meg úton-útfélen azt mesélik, hogy Tallinn patikusa a Kerekeskút utca kísértetére vadászik. – Én nem vadászom a kísértetre – jegyezte meg Melchior csendesen. – A kísértet csak a múlt árnya, nem lehet rá vadászni. Valaha meghalt ebben a házban egy asszony, akit Ermegundének hívtak, de lánykori nevében vezetékneve… – Engem nem érdekel, mi lehetett ennek az asszonynak a neve! – szakította félbe a lovag hirtelen és gorombán. – Csak úgy, a saját

236

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

szórakozásomra kérdeztem, kinek a kísértetével lehet ott találkozni. – Ó, én úgy gondolom, hogy a lovag úr korántsem csak úgy, szórakozásból kérdezte – válaszolta Melchior, majd hangosan folytatta, olyan hangosan, hogy a közelében mindenki hallja: – A saját szememmel láttam kísértetet! Az emberi emlékezet különös dolog. Velem megtörtént, hogy saját két szememmel láttam azt, amiről úgy gondoltam, hogy rég kitörlődött az emlékezetemből. Megjelent előttem az, akit rég halottnak hittem, és aki mostanra már valóban halott. De amikor halottnak kellett volna lennie, korántsem volt az. Ezért kavarog most mindenféle gondolat a fejemben, amiket nyíltan ki kéne mondanom a városi tanács előtt, de nem most, hanem holnap, uraim… mert mindennek köze van Bruys úr végrendeletéhez, holnap, mert most beteg vagyok… igen, a sírt ki kell ásni. – Ez tökrészeg! – kiáltotta valaki. – A patikus nem bír egy értelmes szót kinyögni – csatlakozott hozzá egy másik hang. – Beteg vagyok, bocsássanak meg! – préselte ki magából utolsó erejével Melchior. A Wakenstedék átka elhatalmasodott rajta, ami gyakran előfordult, ha Melchior pokoli gyűlöletet, gonoszságot és gyilkosságot szimatolt maga körül. Ügyetlenül meghajolt a püspök és von Greyssenhagen előtt, aki megrökönyödve bámult rá, majd elvánszorgott a falnak támaszkodva és tekintetével a bírót keresve. Dorn a bejárati ajtónál érte utol, ahol egy céhszolga állt. – Szent Viktorra, Melchior, micsoda őrültségeket hordtál itt öszsze? – förmedt rá Dorn. – Miféle kísértet, miféle végrendelet, miféle sírt kellene kiásni, meg vagy te hibbanva? Melchior a céhszolga hallókörén kívülre botorkált, ki az ajtón, majd a házfalnak támaszkodva, zihálva így felelt: – Egyszerre van rend és zűrzavar a fejemben. Azt mondtam, amit mondanom kellett, és ami ugyanúgy igaz, mint amennyire hamis… – Neked aztán teljesen elment a józan eszed! – Hallgass ide! – mondta Melchior, és megragadta Dorn köpenyét. – El kell jönnöd a patikába, azonnal, amint a lakoma véget ért, és a vendégek szétszéledtek. Halkan és észrevétlenül kell jönnöd, nyitva lesz az ajtó, ne kopogj, de ami a legfontosabb, hogy senki, az égadta világon senki meg ne lásson. Többet nem mondott, hanem dülöngélve eltántorgott a patika felé.


237

28 Melchior patikája Augusztus havának 12. napjára következő éjjel

M

ELCHIOR KETERLYN szeméből kiolvasta, hogy az asszony sok mindent a fejéhez tudna vágni. Az utóbbi napok forgalma csekély volt, és a férjét szinte alig lehetett látni odahaza. Ám ahogy Melchior belépett, az asszony megértette, hogy az idő nem a legmegfelelőbb tányércsapkodásra. Melchior sápadt volt, alig állt a lábán, és szemében az őrület tüze lobogott. Minden jel szerint újra lecsapott rá a Wakenstedék átka. – Drágám! – kiáltotta Melchior elfúló hangon. Keterlyn odaszaladt hozzá, mire a férfi átölelte. Keterlynnek úgy tűnt, hogy Melchior ezúttal más, mint amilyen a rohamok idején lenni szokott, olyankor általában nem ilyen… felélénkült, izgatott. – Drágám – suttogta most Melchior az asszony fülébe. – Ne kérdezz semmit, kérlek! Fogd a gyerekeket, és menjetek föl aludni a padlásra, a gyógyfüves ládák közé, és ne gyertek le onnan, semmi esetre se gyertek le, bármi történjék, bármit is hallotok! Ha mindennek vége, én magam megyek föl hozzátok. – Ezzel megcsókolta Keterlynt. Nincs a földön olyan asszony, aki rábólintana egy ilyen kérésre, nincs olyan asszony, aki ezt kérdés nélkül ennyiben hagyná. Keterlyn sem hagyta. Melchior azonban újabb csókokkal zárta le az ajkát. – Elboldogulok magam is – mondta. – Iszom a gyógyitalból, és elboldogulok, ne aggódj! De várok valamit, valakit… és nektek a gyerekekkel távol kell maradnotok ettől. Menjetek, az isten szerelmére! Miután Keterlyn elment, Melchior gyorsan készített magának egy kupányi italt, de ezúttal sok olyan összetevőt és növényt is tett bele,

238

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

amit általában nem szokott – szárított viperahúst, varangykövet, egy csepp gyöngyvirágbort, mákot és rózsaolajat. Bízott benne, hogy segíteni fog, muszáj segítenie. A legundorítóbb ital volt, amit Melchior bármikor is ivott, de segítenie kellett. Amikor Dorn megérkezett, már sötétedett, a város népe az igazak álmát aludta. A városi őrség az utcán strázsált, nehogy valaki éjnek idején fegyverrel kószáljon. A patika ablakán gyér gyertyafény szűrődött ki, a bejárati ajtó egy résnyire nyitva volt, melyen át sápadt fénysugár vetődött a lépcsőre. Dorn óvatosan kinyitotta az ajtót, és látta, hogy Melchior az asztalra borulva alszik, mellette borosüveg, előtte félkész iromány. – Melchior, hé! – suttogta Dorn. – Itt vagyok. Alszol? A patikus összerezzent, és fölkapta a fejét. Ekkor látta a bíró, hogy barátja arcán csurog a veríték, és korábbi sápadt színe pirosra váltott. – Gyere be gyorsan! – suttogta válaszként Melchior. – Ne zárd be az ajtót, hadd maradjon egy résnyire nyitva! – Jóságos ég, te aztán beteg vagy, barátom! – mondta Dorn, és halkan besurrant a patikába. – Megmondanád végre, hogy mi folyik itt? – Türelmesnek kell lenned. Semmit nem mondhatok neked, mivel nincs bizonyítékom. De várj türelemmel, nemsokára lesz. – Bizonyíték mire? – Halkabban, Wentzel! – sziszegte Melchior. Nagyon ritkán szólította a városi bírót a keresztnevén, Dorn ellenben, a városi tisztviselő és az idősebb jogán sosem szólította a patikust a vezetéknevén. – Halkabban! – ismételte Melchior. – Nem szabad, hogy amit mondok, kihallatszódjon az utcára. Csináltam neked helyet a függöny mögött, bújj be oda, és csak suttogva beszélj! Dorn gondolatban mondott néhány cifrát barátjának, majd a hátsó helyiségbe vezető ajtóra pillantva látta, hogy az nyitva áll, és elé egy nagy drapériát lógatott föl Melchior. Amögött talált egy széket és egy gyertyacsonkot, ami alig pislákolt. – Miféle végrendeletről halandzsáztál ott a Nagy Céhben? – kérdezte végül Dorn, miután leült. – Mindenki azt gondolta, hogy meghibbantál. Ki az, aki halott és mégsem halott? – Most nem mondom el, úgysem hinnéd el. – Melchior csendesen beszélt, alig hallhatóan, remegő hangon, zihálva. – A történet, Wentzel, a történet túlvilági, rémséges és hátborzongató, és zokog a


239

lelkem, ha csak rágondolok is. Ahhoz, hogy el tudd hinni, hinned kell abban, hogy a démonok földre szállhatnak, hogy a Sátán elrabolhatja az emberek lelkét, hogy annak helyébe gonoszságot és gyűlöletet plántáljon. – A frászt hozod rám! – háborgott Dorn a függöny mögül. – Akkor jó, kell is, hogy félj, mert valami olyasmit fogsz megtudni, aminek lehetőségét az emberi értelem képtelen elfogadni. Van ott egy gyertya, fogd ezt, olvasd el, majd fújd el a gyertyát, légy résen, és meg se moccanj! Melchior egy szakadt papírlapot nyújtott át Dornnak, amire előzőleg felírt néhány dolgot. Hétsornyi macskakaparás díszelgett rajta, egy beteg ember keze nyoma. – Mi ez? – kérdezte Dorn. – Kulcsok, melyek felfedik előtted a megoldást, ahogy előttem is felfedték. Ha magad is rájössz, akkor nekem nem kell senkit alaptalanul meggyanúsítanom, és megtudod, mire várunk. Dorn bosszúsan dohogott, hogy ki nem állhatja a feladványokat, mégis elolvasta: A csavargó levágott lába, és miért nem tudott Bruys járni Bruys Németországba küldte Thylt Bruysnak törvénytelen gyereke volt Annlin fia, Hanns 41 éves Goswin felhagyott a sókereskedelemmel De Zwarte befejezte a portrét Grote és Bruys halálának napján borzalmas zivatar tört ki – Különös és zavaros egy iromány – állapította meg Dorn, és az utasításnak megfelelően elfújta a gyertyát. – A legtöbb dolog nyilvánvaló, a Bruys törvénytelen gyermekéről szóló történet viszont réges-régi pletyka… – Gondolkozz csak egy kicsit! – tanácsolta Melchior. Dorn törte a fejét, hosszú percekig csend honolt a patikában. – A kísértetről és az Unterrainer-házról egy szót sem írtál, úgyhogy egyáltalán nem értem, mire vadásztál – jelentette ki Dorn végül. – Egy dolgot még megemlíthetek neked, amit nem volt időm leírni – magyarázta Melchior halkan. – Voltam a Vörös kolostorban, és megtudtam, hogy Magdalena, a kurtizán, halála előtt azt mondta,

240

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

hogy halottaiból föltámadt embert látott. És ezt hallotta tőle de Wrede is, emlékszel? Érted már? Ez a megoldás kulcsa! De maradjunk csendben, szerintem nemsokára jönnie kell. Ismét hallgattak. Telt-múlt az idő. Az estéből éjszaka lett. Valahol távol kutya ugatott az utcában, késői legyek köröztek a kormos gyertyaláng körül. Végül Melchior ismét Dorn suttogását hallotta: – Melchior, magyarázz meg nekem valamit: a csavargó lábát de Wrede vágta le, mi köze lehet ennek Bruyshoz, akinek a lába egy régi betegség miatt volt rossz, amit a szerzetesek ott Mariazellben… – Csitt! Hallottam valamit. Melchior az asztalon karjára hajtotta a fejét, és úgy maradt, épp hogy csak lélegzett. Dorn ezen elcsodálkozott, de ő is néma csöndben fülelt. A függöny egyik hasadékához illesztette a szemét, azon keresztül fürkészte a patika ablakát és ajtaját. Valóban, mintha látott volna egy árnyat elsuhanni az ablak előtt… ami aztán eltűnt. Ez lehetett akár egy éjjeliőr is, de nem volt benne biztos. Ezután semmi nem történt, minden csendes volt, és nyugodt, az asztalon álló gyertya utolsó pislákoló fénysugarait vetette a homályos szobára. Dorn feszülten figyelte a feketéllő ablakot, egész figyelmét arra összpontosította, pillantása próbálta átfúrni a sötétet, mégsem látott jól. Az ablak apró üvegnégyzetekből és az azokat összetartó keretből állt, az üveg homályos és maszatos volt, alig lehetett kilátni rajta. Ám Dorn egyszer csak összerezzent, mert az ablak szélén mintha megmozdult volna valami. Aztán látta: lassan, borzasztóan lassan valami meghatározhatatlan kúszott be a faltól az üvegnégyzet közepére. És amikor ez a valami megállt, Dorn ráeszmélt, hogy kintről belátni ugyanilyen nehéz. Ez a valami egy emberi szem volt, ami a kormos üvegnégyzeten át lopva fürkészte a patika belsejét. Aztán egy pillanat alatt eltűnt. Dornban ekkor tudatosult, hogy lélegzet-visszafojtva figyel. Melchior, aki továbbra is mozdulatlanul ült, horkantott egyet, olyan hangosan, hogy Dorn összerezzent. Az ördögbe is, gondolta, Melchior elaludt. De ekkor a patikus alig hallhatóan így sziszegett: – Most figyelj! Dorn látta, hogyan mozdul meg az ajtó, egy kéz lassan egyre nagyobb résnyire nyitotta, mindvégig készen állva arra, hogy az első nyikordulásra visszahúzódjon. De a nehéz ajtó meg sem nyikkant. Pedig Dorn úgy emlékezett, hogy az ajtó mindig nyikorgott. Melchior talán beolajozta volna mostanában? Az ajtó egyre nagyobb résre


241

nyílt, míg végül látni lehetett a félhomályban, hogy egy sötét alak jelenik meg a küszöbön. Hangtalanul mozgott, elővigyázatosan és lassan, szinte becsempészve magát az ajtónyíláson. Dorn levegőt sem mert venni. Az alak ellenség kellett hogy legyen, valaki, aki gonosz szándékkal érkezett. Most kezdte megérteni Melchior gondolatmenetét: hogy ezt a titokzatos idegent gyanúsítani lehessen, ahhoz kell valami, amivel vádolható. És Melchior magára vállalta a csali szerepét. Ezért nem mozdult még Dorn, bár mindenre készen állt. A gyertya már szinte kihunyt, az idegen pedig hosszú, fekete, csuklyás kabátot viselt. Dorn nem volt benne biztos, nem látta egészen pontosan a résen át, de ez mintha meglehetősen drága kabát vagy egyenesen prémbunda lett volna. Melchior újra horkantott. Ez jel volt úgy az idegen, mint Dorn számára. A sötét alak tett néhány villámgyors lépést az asztal felé, és kabátszárnya alól valami hosszú tárgyat rántott elő, ami egy pillanatra megvillant. Dorn abban a szent minutában ugrott elő a függöny mögül, amikor az idegen fegyverével az asztalra borult Melchior felé suhintott. A patikus bizonyára fél szemmel leskelődött, mert kitért a csapás elől, és a padlóra vetődött. A támadó mégis elég fürge volt ahhoz, hogy újabb csapásra emelje kezét, miközben Dorn rohant felé, így üvöltve: – A város nevében! Az idegen ütött, Melchior visszaütött, és ebben a pillanatban már Dorn is ott volt. A kígyó módra tekergőző alakot lerántotta Melchiorról, érezte, hogyan szántja végig a hideg fegyver éle felöltőjét, hallotta az üvöltést. A rabló üvöltött Dorn szorításában, mint a szentelt vízbe vetett démon, ellenállt, vergődött, birkózott, Dorn állába harapott, mire az utcáról kiáltás hallatszott: – Ááh! Áááh! – Van ott még valaki! – ordított Dorn, az üvöltő és kapálódzó idegent a földre szorítva. – Tudom! – kiáltott Melchior, és Dorn segítségére sietett. Kicsavarta az idegen kezéből a hosszú, éles kést, és messzire hajította. Dorn öklével mellbe vágta az betolakodót, karját annak torkára szorította, Melchior pedig egyik kezével felkapta az asztalról a pislákoló gyertyát, a másikkal pedig letépte az idegen csuklyáját. Ekkor meglátták dühtől eltorzultan, őrült grimaszba merevedve, embertelen gyűlölet izzásában Annlin arcát.

242

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

29 A városi börtön kínzókamrája Augusztus havának 13. napja, délidő

A

REND GOSWIN úr szolgálóját, Hainzt meztelenre vetkőztetve a városi börtön kínzókamrájának falához láncolták. Két lábát egy kereten terpeszbe feszítették, a keret végeire csavarokkal kosarak voltak ráerősítve, melyeket Wulf Bose, a hóhér, orsó segítségével egy kézzel tekert. Másik kezével egy hosszú nyelű merőkanálban izzó szenet tartott Hainz lecsüngő heréi és nemi szerve alá. Hainz erős férfi volt, széles vállú, acélos izmú. Hosszú, ősz haja feje két oldalán hullt alá, szája véres nyáltól habzott, mert szájüregéből épp most vettek ki egy éles tüskékkel fölszerelt kínzóeszközt, amit mérgespóknak hívtak. Ha ez az ember szájában van, miközben az illetőt kínozzák, és az a fájdalomtól ordít, a mérgespók pokoli kínokat okoz. Wulf Bose csavart egyet az orsón, és Hainz lábai borzalmas helyzetbe kényszerültek, csontjai ropogtak, erei elsötétültek. Hainz üvöltött: – Az úr megtiltotta, hogy beszéljek! Senkinek sem szabad elmondani… Hainz annak idején sóhordóként kereste a kenyerét Tallinnban, azok pedig mind erős, izmos férfiak. A teherhordók többnyire észt származásúak voltak, ám Hainz valahonnan Lübeck környékéről került Tallinnba egy elsüllyedt hajóról. Attól fogva rettegett a tengertől, felcsapott teherhordónak, és letette a polgáresküt. A városi tanács megkövetelte, hogy ezt minden teherhordó letegye, hiszen erős férfiak voltak, akikre a városnak bármikor szüksége lehetett, így hát esküt tettek a városnak, polgárjogot nyertek, cserébe pedig megkövetelték tőlük, hogy fegyvert ragadjanak, ha ellenség fenyegeti a vá-


243

rost, a városfal építéséhez követ hordjanak, tűz esetén részt vegyenek a lakosok mentésében… Ezért is kellett a városban élniük, és nem a városfalon kívül. A sóhordóknak a csónakosok ladikjaiból szekerekre kellett pakolniuk a nagy sótömböket, majd a mázsaháznál újra lepakolniuk, és miután a sót végül ledarálták, zsákokba töltötték, és mérlegre tették, a teherhordók azt a kalmárok pincéibe vitték, vagy szekérre rakták, amiről a kereskedők házánál újra levették. Hainz évekig cipelte Goswin úr sózsákjait, mielőtt Goswin felfogadta szolgálónak. Akkor már Hainz házas volt, elvette a mázsaház egy felesküdött gabonamérőjének a lányát, Annlint. – Nem szabad a sótároló pincéről beszélni, az úr megtiltotta! – üvöltötte Hainz. Sírt, könnyei elvegyültek véres nyálával. Melchior a városi bíró mellett állt a kínzókamrában. Nem volt ínyére a látvány, de egy szikrányi együttérzést sem tanúsított a férfi iránt, amikor azokra a szenvedésekre gondolt, amit az okozott másoknak. Embertársainak és a városnak. Az Úristen nem áldotta meg Hainzt valami sok sütnivalóval, annyival azonban mindenképp, hogy azt megértse, mi a fájdalom és mi a kín, mi helyes és mi helytelen. Ám Hainz a vak engedelmességet választotta, és megfeledkezett keresztényi kötelességeiről. Melchior korábban is látta könnyeit, a domonkosoknál vagy a Miklós-templomban tartott prédikációk alkalmával. Ez az ember mégis az ártatlanok kínzása és meggyilkolása mellett döntött. Igen, ennek egyik oka a testi sóvárgás volt, hiszen ez a férfi kívánta a feleségét, sőt a maga módján szerette is, másik oka az urának való engedelmesség, akinek pénze etette és ruházta, megmentette az éhségtől és a hidegtől. Egy meleg női test és egy meleg szoba, hering, kenyér, tarlórépa – mindezért eladhatja az ember a lelki üdvét? Anélkül, hogy ő maga gyűlöletet táplálna áldozatai iránt? Anélkül, hogy egy cseppet is érdekelné az a gyötrelem, amit az áldozatok hozzátartozóinak okoz? – Az úr megtiltotta, hogy beszéljek! – Hainz üvöltött és nyüszögött, vergődött a kereten, ami még tovább fokozta kínjait. Wulf Bose a szeneskanállal megperzselte Hainz lecsüngő heréit, mire a férfi vonyított a fájdalomtól, süvöltött, hörgött és óbégatott. A kínzókamra ajtaja föltárult, és a hóhér segédje belökte a kamrába Annlint. A nő félmeztelen volt, megkorbácsolták, háta és válla tele volt vérző sebekkel. A földre taszították, ahol zihálva kiterült. Szánalomra méltó volt, és szerencsétlen. De előző este meg akarta gyilkolni Melchiort, és az ember nem tud együttérzéssel tekinteni arra,

244

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

aki késsel akarta elvágni a torkát. Majd Annlin felült, ráncos arca a megaláztatás, fájdalom és reménytelenség ellenére kifejezéstelen maradt. Korbácsnyomok éktelenkedtek lógó mellén is. – Hagyják békén! – szólalt meg Annlin váratlanul tiszta és magabiztos hangon. – Úgysem mond semmit, amíg az úr engedélyt nem ad neki rá. Így csak halálra kínozzák. – Az úr megtiltotta, hogy beszéljek, nem szabad beszélni a sótároló pincéről! – nyüszítette Hainz. Wulf Bose fogót vett a kezébe, és tett egy lépést Annlin felé. Dorn felemelte a kezét. – Vallj! – parancsolt rá az asszonyra. – Az úr megtiltotta… – Hainz hangja elerőtlenedett. – Beszélj! – követelte Melchior – Ebből a kamrából vallomás nélkül nincs szabadulás, ezt te is jól tudod. Te ölted meg Magdalenát, a kurtizánt, de Zwarte piktort és Grote toronyparancsnokot? És Annlin beszélt. Hainz elment a bordélyházhoz, és ott addig várt, míg Magdalena meg nem érkezett. Hainz pénzt adott neki, és azt mondta, hogy meg akarja dugni, tud is egy félreeső helyet, menjen vele az asszony. Magdalena követte Hainzot, aki Goswin úr hátsó udvarába vezette. Ott két kézzel erősen megragadta, Annlin pedig egy párnát szorított az arcára, amíg az meg nem fulladt. Később, estefelé, amikor besötétedett, elcipelték a nő holttestét a kerekes kúthoz, és beledobták. – De Zwartét, a piktort, fejbe verted egy kővel a kikötőben, igaz? – kérdezte Dorn és Bose, majd a hóhér ismét Hainz tojásaihoz emelte a szeneskanalat. – Ne kínozzák! – kiáltotta Annlin. – Egyetlen szót sem fog mondani. Hadd beszéljek én… Igen, én vertem fejbe kővel, én voltam, de parancsra tettem, a piktor hazug volt, nem állta a szavát. Hainz lefogta, amikor hugyozni ment, én pedig fejbe vágtam… – Így is, úgy is megöltétek volna – jelentette ki Melchior. – Függetlenül attól, hogy megígéri-e, hogy hallgatni fog vagy sem. Attól a pillanattól kezdve, hogy belekezdett a portré festésébe, halálra volt ítélve, de addig nem tudtátok megölni, míg a kikötőbe nem ment. Ezután még a pénzét is elvettétek. – Minek pénz a halottnak? Még szép, hogy elvettem az erszényét. Az a mi pénzünk volt, engedelmességünk bére. – És Grote toronyparancsnok? Őt hogyan öltétek meg? Ez már keményebb dió volt, sok előkészületet igényelt. Annlin el-


245

ment esti misére a Szent Mihály-kolostorba, ahol már attól fogva ismerték, hogy Dorotheát a szent nővérekhez hordta, otthon volt a klastromban. A mise után elbújt a kolostor szaunája mögött, és estig ott guggolt. Hainz a kolostort délről határoló utcán várakozott. Mikor Grote feljött a toronyba, és besötétedett, Annlin kinyitotta a kiskaput, és beengedte Hainzt. Ő maga lopva megkerülte a kolostort, és bement a két városfal közti területre. Ezután Annlin a toronyőr nevét kiáltotta, hangosan és többször. Miközben az asszony kiabált, Hainz felosont a lépcsőn, és látva, hogy Grote kiment a toronyból, a tornyon keresztül kiszaladt az emeleti gyilokjáróra, és lelökte onnan Grotét. A toronyparancsnok csontjait ízzé-porrá törte, de nem halt meg. Annlin fogta a fáklyát, amit zuhanás közben a parancsnok kiejtett a kezéből, odalépett hozzá, az arcába világított, látta, hogy a férfi rémült tekintete rettegésről árulkodik, és valami kísértetet emleget. Annlin egy kővel fejbe verte. – Egy kővel – ismételte Melchior halkan. – A fáklyát meg természetesen magatokkal vittétek. Sötétben Grote nem ment volna ki fáklya nélkül a falra. De a halott közelében nem volt fáklya. – Jófajta fáklya volt – mondta Annlin. – Engem pedig egy tőrrel akartatok megölni… – Melchiornak sikerült elkerülnie a késszúrást, Dorn azonban enyhén megsebesült a csuklóján. És a városi törvények értelmében kést fogni a bíróra különösen súlyos bűntettnek számított. – Az úr úgy gondolta, hogy ha a méreg esetleg nem hatna… hogy biztosra menjünk – mondta Annlin. – Nem szabad elmondani, az úr megtiltotta! – nyüszített Hainz. – Miféle méreg volt? – kérdezte Melchior. – Én azt nem tudom, az úr odaadta az üveget, hogy vigyem át, mert a patikus túl sokat szaglászik a városban, veszélyes kérdéseket tesz fel, és nemsokára rájön a rejtély nyitjára. És amikor este megjött a Nagy Céhből, azt mondta, hogy a patikus már így is túl sokat tud, és ki akarja ásatni a sírt. És hogy másnap reggel megy vádat emelni a városházára. A méreg bizonyára túl gyenge volt, vagy régi, és nem hat… Hogy ha a patikus még nem halt meg, akkor meg kell ölni. Melchior remegett az iszonyattól, nem sokon múlt, hogy megmenekült a késszúrástól, nem gondolta volna, hogy a vénasszony ilyen fürge. – És azt a szegény szerencsétlent, azt is te ölted meg? – kérdezte aztán. – Nem, őt maga az úr ölte meg… Nem én voltam… az úr szúrta le, ugyanazzal a késsel… az úr ölte meg…

246

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

30 A ciszterciták Szent Mihályról elnevezett apácakolostora A serfőzde ivója Augusztus havának 15. napja, estefelé

A

KOLOSTORFALAK KÖZT mégiscsak csendesebb és nyugodtabb az élet, még akkor is, ha a város felbolydult, pletykalázban ég, és lakói hírekre szomjasan róják az utcákat. Mindenki hallott valamit, mindenki tud valamit, ami rémisztő, szörnyűséges és hihetetlen, és ha akad valaki, aki a teljes igazság birtokában van, akkor az a városi bíró, vagy már megint az a fránya patikárius. Goswin urat azonban mindenesetre a Brémai-torony tömlöcébe záratta a városi tanács. Goswin urat, a Nagy Céh tagját, elgondolni is nehéz! A város felbolydult, mint a méhkas, és a bírónak Melchiorral egyenesen menekülnie kellett, utat törni maguknak, hogy a cisztercitáknál nyugodtan megihassanak néhány korsó sört. Hinricus testvér is velük tartott. Ám még itt is akadt egy kovács és egy kanonok véletlenül odatévedt szolgája, akik boldogan meghívták volna egy korsó sörre a bíró urat, csak hallhassák tőle a legfrissebb híreket. Gude azonmód kitette a szűrüket, ő maga azonban csupa fül volt, el nem szalasztotta volna Melchior egyetlen szavát sem. Melchior, Dorn és Hinricus a serfőzde hátsó asztalánál ültek, az ablakból látták a Quad Dack-tornyot. Itták az apácák mentasörét, mert ennek kiválóságát még Hinricus is elismerte. Szótlanul üldögéltek és várakoztak, és csak mikor az első korsók már kiürültek, érkezett meg pompás, vörös kalpagjában Kordt von Greyssenhagen lovag. A lovag már előző nap ki akarta szedni Melchiorból, hogy mit jelentsen, amit a patikárius a kísértetről és Bruys végrendeletéről összehordott, és miféle színjátékot rendezett a Nagy Céhben, Melc-


247

hior azonban arra kérte, legyen türelemmel még egy napig, össze kellett szednie a gondolatait és… saját magát. – Uraim – szólalt meg végre Melchior enyhén reszkető hangon –, ideje elmondanom néhány borzalmas történetet, és be kell ismernem, hogy sör nélkül erre képtelen lennék. Uraim, az Úr 1349. esztendejében élt Tallinnban egy bizonyos Cristian Unterrainer nevű kereskedő, egy utálatos és velejéig romlott ember. Volt egy felesége, Ermegunde, de feltételezhető, hogy Unterrainer annak rendje és módja szerint nem élt együtt a feleségével, és csak a kínzás nyújtott számára testi gyönyört. Na mármost, ennek az asszonynak a leánykori neve körülbelül Greyssenhagen volt, és Colberg városának környékéről származott, de erről talán maga a lovag úr fog beszámolni nekünk. Greyssenhagen búsan bólogatott. – A történet úgy folytatódik – mesélte Melchior –, hogy ugyanekkor, hetven esztendővel ezelőtt egy szégyentelen ifjú szerzetes is érkezett Tallinnba, név szerint Adelbertus. Alamizsnát gyűjtött a városban, és nehéz lenne megmondani, ki kit csábított el, a lényeg az, hogy elkezdte rendszeresen látogatni Ermegundét, és bűnös szerelemi örömöknek adták át magukat. Egy ilyen kis városban azonban semmi sem maradhat észrevétlen, és a dologról a kolostorban is értesültek. Az akkori prior, Helmichius, elnéző természetű ember volt, és nem büntette meg Adelbertust úgy, ahogy az megérdemelte volna. Korbács helyett csak megrovásban részesítette, de az ifjú szerzetesben a szenvedély felülkerekedett az önmegtartóztatás fogadalmán. Fiatal, ereje teljében lévő férfi volt, és nem tudott lemondani Ermegunde szerelméről. A szenvedély bűne édesebb a méznél. Így hát egy szép napon ismét megjelent Ermegunde ajtaja előtt, azt gondolván, hogy annak férje nincs odahaza. Ám Unterrainer rajtakapta őket, és a megtorlás borzalmas volt. A kalmár nem volt átlagos ember, hanem egy szörny. Bezárta az asszonyt a szerzetessel a pincébe, megkötözte őket, majd napokig kínozta és korbácsolta Ermegundét, mígnem az belehalt a gyötrelmekbe. A törvény értelmében a feleségét hajánál fogva átcibálhatta volna a városon, hogy végül nyilvánosan megszégyenítse, de ez nem lett volna neki elég. Mindezt végignézette Adelbertusszal, kínozta és éheztette őt is. Melchior egy pillanatra elhallgatott, ivott egy kortyot, hogy erőt merítsen, majd így folytatta komor, sötét tekintettel:

248

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

– Ezután, uraim, véleményem szerint az történt, hogy miután az asszony kilehelte lelkét, Unterrainer megfenyegette és választás elé állította a szerzetest. Vagy élve befalazza Adelbertust a pincébe a felesége tetemével együtt, vagy szabadon engedi a barátot, de csak azután, hogy az meggyalázza az asszony holttestét, amit Unterrainer végignéz. Hinricus lehajtott fejjel, némán bólogatott. Von Greyssenhagen gondterhelt volt, mint egy viharfelhő. – Szent Viktor! – motyogta Dorn. – Biztos vagy ebben? – Nem tudhatom biztosan, de feltételezem, hogy így volt. – És amire Unterrainer a szerzetest kényszeríteni akarta? – kérdezte Dorn. – Megtette a szerzetes? – Több napra rá elgyötörten és teljesen megzavarodva tért vissza a kolostorba – mondta Melchior. – Ezek szerint igen, megtette. Lehetséges, hogy többször is. El akarta kerülni, hogy élve befalazzák. Lehetséges, uraim, lehetséges, hogy Unterrainer kivágta Adelbertus bűnben nemzett magzatát Ermegunde testéből, de ezt nem tudom biztosan. És Unterrainer megtartotta a szavát, szabadon engedte a szerzetest, mert tudta, hogy az soha az életben nem beszélne erről senkinek. – De mindez lehetséges – suttogta Dorn, és a lovag felé nézett, aki hallgatott. – Éppenséggel lehetett gyermekük. Melchior megrázta a fejét, nyelt egyet, és folytatta: – Unterrainer tévedett, Adelbertus beszámolt bűnéről a priornak, majd saját kezűleg kasztrálta magát. Maga vágta le azt, ami kísértésbe és végzetes tévútra vitte, képtelen volt tovább élni azzal a tudattal, mit követett el a nemi szervével… Képtelen volt nap mint nap testén érezni annak a meglétét, emlékezni, felidézni, újra átélni, amit tett. De túlságosan le volt gyengülve, és a vérveszteségbe belehalt. Helmichius priornak Adelbertust, mint öngyilkost és bűnöst, szenteletlen földbe kellett volna temettetnie, mégsem tette. Ahogy mondtam, elnéző volt, de egyben ravasz is. Nem akarta rossz hírét kelteni a kolostornak. Sikerült titokban tartania, hogyan halt meg Adelbertus, és ravasz tervet eszelt ki. Egy üres koporsót temettetett el, de úgy, mintha abban Adelbertus feküdne, akit betegség vitt el. A holttestet, feltételezésem szerint, néhány megbízható világi testvérrel éjnek idején kivitette a keleti kapun, és elásatta egy bokor alatt. Nem temethette Adelbertust megszentelt földbe, és nem részesíthette a szentségekben, mint igaz keresztényt, de azt sem engedhette


249

meg, hogy a városban kitudódjék, miféle szégyentelen testvér élt a kolostorban. Adelbertus halála és temetése a kolostorkertben véget vetett a pletykáknak, az esetre nemsokára a felejtés fátyla borult. Unterrainer azonban befalazta felesége holttestét a pincében, és elutazott Tallinnból. Ám néhány évre rá a város kibontatta a falat, és ekkor megtalálták az asszony tetemét. Erre felröppent a szóbeszéd, és azóta tartják az Unterrainer-házat kísértetlakta háznak. Unterrainer azonban Colbergben eladta a házát egy bizonyos Jurgen Zenebercknek, akik ebbe a városba jött kereskedni. A ház sokáig Zeneberck leszármazottjainak tulajdonában volt, és üresen állt, mígnem végül megvásárolta Gottschalk Witte, akit Tallinnba hívtak plébánosnak. Mivel a plébános úrnak szokása az önostorozás, valaki az utcáról meghallhatta nyögéseit, ami csak alátámasztotta a kísértethistóriát. Egyvalamit el kell még mondanom Wittéről, hogy mindent értsetek, de ennek köztünk kell maradnia. Meg vagyok róla győződve, hogy Witte nem véletlenül vásárolta meg épp ezt a házat, hanem mindenképpen ide akart költözni. Feltételezésem szerint ugyanis Witte úr valamikor kapcsolatban állhatott Unterrainerrel, mivel Unterrainerből Németországban a flagellánsok egyik Mestere lett. Híveket gyűjtött maga köré, megkorbácsolta őket, mivel ez volt az egyetlen módja annak, hogy képes legyen férfiúi gyönyört átélni, és bizonyára követői között volt Gottschalk Witte és húga, Margelin. Unterrainer elmondta nekik, mi történt egykor ebben a házban, és hogyan büntette meg a bűnösöket. Csak feltételezhetem, hogy Witte és Margelin ennél kívánatosabb helyet el sem tudtak képzelni a vezeklésre. Felkutatták Unterrainer örökösét, és megvették tőle a házat, hogy Tallinnba jöhessenek… Ez lehetett akár menekülés is, ha valakinek a tudomására jutott, hogy rendszeresen a korbácshoz nyúlnak, ami az egyház szemében eretnekségnek számít. Mindenesetre Witte a húgával szokta megkorbácsoltatni magát, és én ennél tovább nem akarok menni a gondolatok és feltételezések mezején. Ennek nincs is különösebb jelentősége, mert az Unterrainer-ház története itt véget ér, és kezdetét veszi egy másik történet. – Ami a kolostor falai között történt, az a legjobb, ha ott is marad – jelentette ki Dorn. – De hogy mindezekről hogyan szereztél tudomást, azt fel nem foghatom. – Lodevicus testvértől tudtam meg azt a részt, amit Helmichius prior tanulóleckeként elmondott neki. Ám a történet kissé hézagos

250

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

volt, mivel a városi pletykák mindegyik változata említett valamiféle kasztrálást. Valami mégiscsak kiszivárgott a kolostorból, és az efféle történeteknek ereje van, nem születnek csak úgy, a semmiből. A város népe biztosan emlékezett, miféle ember volt Unterrainer, és nem értettem, honnan és miért kapcsolódott Adelbertus történetéhez a kasztrálás mozzanata. Kellett hogy legyen valami alapja. Azt nem tartottam lehetségesnek, hogy Unterreinernek lett volna gusztusa a jámbor testvérre emelnie a kezét és vérét ontani. Ekkor eszembe jutott az a szerencsétlen flótás, akinek a holttestét az Unterrainer-ház előtt találták meg, és bevallom, mindenféle őrültségek átsuhantak az agyamon, de muszáj volt megtudnom az igazságot. Ha a szerzetest valóban a domonkosok temetőjében helyezték végső nyugalomra, akkor… Mindenesetre Adelbertus akkor még nem lehetett kasztrált, mikor visszatért a kolostorba, mert ezt Helmichius nem tudta volna véka alá rejteni. Meg kellett tudnom az igazságot, és kértem, hogy ássák ki a sírt. A koporsó üres volt, így arra kellett következtetnem, hogy saját maga vetett véget az életének. A többi csupán feltételezés. – Moninger prior tudta – szólalt meg Hinricus. – Le van írva abban a tekercsben, ami priorról priorra száll, és amibe rajtuk kívül senki más nem nyerhet betekintést. A történet valójában úgy szól, hogy Adelbertus érezte halálának közeledtét, és engedélyt kért a priortól, hogy kasztrálják, mert akkori formájában, azzal a bizonyos testrésszel, amivel elkövette a lehető legborzalmasabb bűnt, reménykedni sem mert a feltámadásban. Hogy miféle bűnről volt szó, arról a prior nem írt. De Adelbertus akkori testi formájában nem akart a másvilágra kerülni, nem akart Krisztus színe elé járulni bűnös nemi szervével. A prior nem kasztrálhatta, de megengedte, hogy Adelbertus kasztrálja saját magát. Ezért annak halála miatt bűnösnek érezte magát. – És a szerzetes valóban közösült annak az asszonynak a holttestével? – Dorn hirtelen elhallgatott, és kérdőn nézett Hinricusra. – A feljegyzésben az áll, hogy Adelbertus beismerte bűneit, melyek közül a legborzalmasabb az volt, hogy egy holttest meggyalázására kényszerült, ami soha nem nyerhet bűnbocsánatot – mondta Hinricus halkan. – Most viszont talán a méltóságos lovag úr szeretne megosztani velünk valamit – szólalt meg Melchior. – Sikerült kiderítenie az igazat az Unterrainer-házzal kapcsolatban, és bátorkodom feltételezni, hogy ez is oka lehetett az Alsóvárosban történő házvásárlásának. A


251

kísértetről pedig nemsokára hallani fog. – Akkor hát rajtam a sor – szólalt meg von Greyssenhagen. – Túl sok mondanivalóm nincs. Ermegunde nagyapám testvére volt. Nagyapámnak, aki a lovagrend hűbéreseként pomerániai birtokán gazdálkodott, nyolc gyermeke volt, öt lánya és három fia. A lányait férjhez adta más földesurakhoz, de Ermegundének nem lett gyermeke, férje pedig meghalt a lengyelek elleni háborúban. A magtalan Ermegundének ezután senki nem akarta megkérni a kezét, de egy kereskedő Colberg városából azt ígérte, hogy elveszi, mivel nem vágyott gyermekekre. Azonban nagyobb hozományra tartott igényt, és nagyapám a meglévőhöz hozzátett annyi pénzt, hogy a kalmár házat tudjon venni magának Tallinnban. Csak amikor a kereskedő már elutazott Ermegundével, értesült nagyapám arról, hogy az újdonsült férjnek szokása korbácsot ragadni, miután híveivel meztelenre vetkőzött. Zsoltárokat énekeltek, körmenetet tartottak, és addig csepülték egymást és saját magukat, hogy csak úgy ömlött a vérük. Akkor viszont már késő volt, Unterrainer a feleségével elutazott. Hozzá kell tennem, hogy Pomerániában nem ment ritkaságszámba, ha egy földesúr lányát városi polgárhoz adták, ráadásul Ermegunde hallani sem akart arról, hogy kolostorba vonuljon. Néhány évvel később nagyapám hírt kapott Ermegundéről, aki akkor már elmúlt harmincesztendős, hogy gyermeket vár. Az újabb üzenet azonban éveket váratott magára. Ez úgy szólt, hogy Unterrainer rég eltűnt Tallinnból, Ermegunde holttestére pedig a pincében bukkantak rá, befalazva. A gyermekről pedig senki nem tudott semmit. – Jesszusom! – kiáltott föl Dorn. – Mi történt a gyermekkel? – Ezt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni – jelentette ki Melchior fátyolos hangon. – És talán jobb is így. Én a magam részéről nem is szeretném pontosabban megtudni, mert az is borzasztóan nehezemre esik, hogy elmondjam azt, amit még muszáj. – Igen – szólt von Greyssenhagen –, valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Családomban sokáig beszéltek az esetről, és amikor a sorsom ide, Tallinn környékére vetett, ezt is, azt is hallottam a kísértetjárta házról, ahol egykor Ermegunde élt. Én pedig tudni akartam az igazat! Megvettem a szomszédos házat, mégsem sikerült kiderítenem semmit. Csak mendemonda volt, asszonybeszéd, aminek fültanúja voltam. Míg egy nap megemlítette valaki, hogy az utcánkban lakó patikus a Kerekeskút utca kísértetére vadászik. Félek, hogy több újdonsággal nem szolgálhatok.

252

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

– Elég is ebből a történetből! – szögezte le Melchior. – Az Úristen majd mérlegre teszi azoknak a szerencsétleneknek a bűnét. Adelbertus és Ermegunde borzalmas sorsának tulajdonképpen semmi köze ahhoz, ami évtizedekkel később történt az Unterrainer-házban. Mindenesetre szolgáljon ez nekünk tanulságképpen, hogy az embernek nem szabad hiszékenyen bedőlnie mindenféle természetfeletti jelenségekről szóló mendemondáknak, bár nagyon gyakran így jár. És mindenekelőtt nekem is le kell vonnom a tanulságot: kezdetben nem vettem észre azt, ami a legfontosabb. Mindhárom halott – de Zwarte, Magdalena és Grote – azt állította, hogy kísérletet láttak, de egyikük sem említette, hogy ez egy asszony kísértete lett volna. Tulajdonképpen senki közülük nem mondta azt, hogy az Unterrainerház asszonyának szellemét látta volna, tehát azt, aminek ott kellett volna kísértenie. Ahogy arról sem számolt be közülük senki, hogy a szerzetes kísértetével találkozott volna. Valójában egészen másvalamiről beszéltek. Hinricus, emlékszel, mit mondott neked Grote? – Valami olyasmit, hogy a Kerekeskút utca végében kísértetet látott, ami üzenetet hozott a másvilágról, és hogy az ég irgalmazzon Bruysnak. – Pontosan – bólogatott Melchior. – De miféle Bruysnak fohászkodott irgalomért? És idézzük fel pontosan de Zwarte szavait családjának küldött leveléből! De Zwarte azt írta, hogy Tallinnban látott egy halottaiból föltámadt kísértetet, aki most éjjel-nappal megjelenik neki. Magdalena, a kurtizán azt állította, hogy látott egy halottaiból föltámadt embert. Arra próbálok kilyukadni, hogy végeredményben senki egy szóval sem emlegette az Unterrainer-ház kísérletét. Az értelem volt az, ami a fejemben összekapcsolta ezeket a dolgokat – hála az égnek, mert a rossz úton végül kijutottam a jó útra. Amikor ezt felismertem, egy csapásra minden egyszerűvé és átláthatóvá vált. Én voltam az, aki túlbonyolítottam a történetet. Uraim, miféle szerzet a kísértet? Mit tart az ember kísértetnek? Ha nem tévedek, azt, amikor egy halott megjelenik számára. Valami nem e világit lát, valami természetfölöttit… De vajon, ha egy hús-vér embert látunk, akit bizonyosan halottnak hittünk, azt nem tartanánk kísértetnek? Ezt látta Grote és Magdalena, ráadásul Magdalena ezt még kellő pontossággal meg is fogalmazta, hiszen azt mondta, hogy látott egy halottaiból föltámadt embert. Látott valakit, akinek halottnak kellett volna lennie. Így hát amikor kezdtem mindezt átlátni, mikor végül félretettem a buta pletykákat, és csak arra gondoltam, amit va-


253

lóban tudunk, akkor ezek szerint… – Ezek szerint láttak egy embert, akit halottnak hittek, bár nem tudták elhinni – állapította meg Hinricus. – Mivel ez az ember valóban úgy nézett ki, mint egy halott. Nem volt emberi formája – mondta Melchior. – Ezért nem hitték, hogy élő embert látnak. Uraim, hadd mondjak el most egy történetet Laurentz Bruysról és Arend Goswinról, akik egykor barátokként érkeztek ebbe a városba, reménnyel és életkedvvel telve, ám halálos ellenségekként távoznak e világról. Rémséges történet, és bizonyára sok álmatlan éjszakát fog még okozni nekem a jövőben. Mindenki meghúzta a korsóját, majd Melchior folytatta: – Bruys és Goswin üzlete virágzott Tallinnban, a sókereskedelemmel nagy nyereségre tettek szert, de a családi boldogság nem adatott meg számukra. Az Úr 1394. esztendejére Bruys hét gyermeke közül már csak fia, Thyl maradt életben, a többit az Úr magához szólította. Arend Goswin három fia még gyermekkorában meghalt, felesége pedig belehalt a szülésbe, mikor életet adott lányuknak, aki a Dorothea nevet nyerte a keresztségben. A gyermek csodaszép hajadonná serdült, de értelme gyenge volt, félkegyelműnek tartották. Goswin őrülten szerette, ő volt egyetlen vére, aki életben maradt, és a lánynak ide, a Szent Mihály-nővérek közé kellett volna vonulnia, mert gyengeelméjűsége folytán házasságra valószínűleg nem léphetett. Mégis Dorothea volt a legvonzóbb hajadon a városban, és Thyl Bruys kicsalogatta valami erdőszélre a városon kívül, ahol megbecstelenítette – legalábbis így beszélik. Ez valószínűleg nem történt erőszakosan, a lány egyszerűen nem értette kezdetben, mi történik vele. Később a maga módján felfogta, tisztátalannak, ringyónak tartotta magát, és úgy gondolta, hogy így semmiképpen nem járulhat az Úr Krisztus és Szent Mihály színe elé… Vízbe vetette magát, és öngyilkos lévén egyetlen templom sem temethette el egyházi szertartás szerint. Ez borzalmas csapás volt Goswinnak, és az lett volna minden apának, akinek egyetlen vére ilyen gyalázatos módon pusztul el. Goswin megtorlást követelt, de nem volt mivel vádolnia Thylt. Dorothea nem halt meg szűzlányként, de nem is Thyl Bruys keze által. Egyetlen tanú sem akadt, aki megerősítette volna, hogy Thyl erőszakot követett volna el Dorotheán, és az apácák sem találtak erre utaló nyomot Dorothea testén. Goswin szemében Thyl mégis bűnös volt – lehet, hogy az Úr színe előtt is annak fog ítéltetni –, de a városi bíróságtól Goswin nem követelhette Thyl büntetését.

254

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Dorothea önkezével vetett véget életének. Így Goswin maga követelt elégtételt régi barátjától, Laurentz Bruystól. Bruys jóravaló férfiú volt, egyetértett azzal, hogy Thyl büntetést érdemel, mert bizonyára maga is tisztában volt vele, milyen fából faragták a fiát. De mégiscsak az ő fia volt. Goswinnak fájdalomdíjat ajánlott, Thylt pedig kitagadta az örökségből, de ez Goswin számára nem volt elég. Goswin többet akart. Azt, amit egyetlen apa sem tudna megtenni a fiával. Mérhetetlen gyászától és fájdalmától elvakítva Thyl halálát kívánta. Nem fogadta el Bruys pénzét, és azt mondta, hogy csak a vér lehet méltó büntetés. Bruys ettől megrettent, egyszerre barát helyett egy szörnnyel kellett farkasszemet néznie. Erre Goswin Thyl kasztrálását követelte, amibe Bruys természetesen szintén nem tudott beleegyezni. Ez is egyik oka volt annak, hogy Bruys Németországba küldte a fiát. Biztos helyen akarta tudni, mert Tallinnban Goswin saját kezével vagy felbérelt gyilkosokkal megölette volna. Ám amikor Bruys Thyl haláláról értesült, azt mondta, hogy annak még az Atyaúristen sem adhat menedéket, aki maga nem akar menedékre lelni. Thylt biztonságos helyre küldte, nehogy Goswin bosszújának áldozatául essen. De ez volt minden, amit Goswinnek jóvátételül ajánlott. Ettől fogva ők ketten halálos ellenségek voltak. – Mindez huszonöt esztendővel ezelőtt történt – sóhajtott fel Dorn. – Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket, de azokat nem, amit az ember saját magán ejt. – Goswin életének innentől egyetlen célja volt: Bruys megbüntetése – állapította meg Melchior búsan. – De átlépte a határt, ahol a méltó elégtétel követelése rosszakaratba csap át. Goswin gyűlöletét még fokozta az, hogy a rá következő évben újabb fiú született a Bruys családba. Mintha maga a Jósiten is gúnyt űzött volna belőle! Erre úgy döntött, hogy ha nem büntetheti meg a vétkest, majd megbünteti az ártatlant, hiszen Dorothea is ártatlanul halt meg. Ez még méltányosabbnak tűnt számára – hadd érezze Bruys ugyanazt a fájdalmat, amiben neki volt része! Bruysnak meg kell ismernie az ártatlan elvesztése miatt érzett kínt! Miféle elégtételt nyerne Goswin, ha a bűnös halna meg? Az ártatlanoknak kell bűnhődniük, és ártatlan volt Goswin csakúgy, mint felesége és csecsemő fia, Johan. Csak így volt mindez igazságos. – Ezt mondta Annlin – szólalt meg Dorn morózusan. – Egy kicsit meg kellett ugyan csipkedni a fogókkal, de sikerült szóra bírni. – Goswin ravasz tervet fundált ki, a legborzasztóbbat, ami egy


255

gonoszságtól és elvakult gyűlölettől fűtött ember fejéből kipattanhat – folytatta Melchior. – Tudta, hogy Bruysnak volt egy törvénytelen fia. Johannál néhány évvel korábban született, amikor Thyl még Tallinnban volt. Buta botlás lehetett, valahol vidéken, ahol Bruys néha üzleti ügyekben megfordult. Bruys ezt a gyermekét nem ismerte el, miért is tette volna, mikor Thyl kitagadása és elküldése után újabb fia született! Tudni sem akart arról a fiáról, semmit sem jelentett számára, mert örökös és városi polgár úgysem lehetett volna soha, hiszen nem született törvényes házasságból. Ám Goswin tudott róla, felkutatta a fiút, és várt. Akkor jött el az ő ideje, amikor Johann tizenkét esztendős lehetett. Itt meg kell említenem Laurentz Bruys egy testi hibáját, amit utódjai örököltek tőle. Laurentz Bruys bal lábán hat ujj volt, fiainak hasonlóképpen. Bíró úr, lovag úr, Hinricus, beszélni kell az emberekkel. Még ha be is akarnak csapni, senki nem tud folyamatosan hazudni. Az igazság egy-egy morzsája mindig fellelhető a mondandójukban. Egyetlen hazugság sem olyan hosszú, hogy azt a végtelenségig lehessen taglalni. A hazugságnak hihetőnek kell lennie, épp ezért ha valaki hoszszan hazudik, az nem hazudik mindenben. Annlin hazudott nekem azzal az éjszakával kapcsolatban, amikor azt a szerencsétlent meggyilkolták, de a történetbe beleszőtt némi igazságot a fiával kapcsolatban. Goswin megjátszotta a nagy bűnbánót, akit majd elemészt a Bruysszal szembeni igazságtalan magatartása miatt érzett önvád, próbált homokot hinteni a szemembe, de nem vigyázott eléggé a nyelvére, egy pillanatban elszólta magát, és Thyl Bruyst korcsnak nevezte. Ezt először közönséges szitoknak véltem, de amikor meghallottam, hogy Laurentz Bruysnak hat lábujja volt, akkor eszembe jutott, hogy Goswin ezt express verbis is érthette. Laurentz Bruys bal lábán hat ujj volt, Thylnek úgyszintén. Törvénytelen fiának és Johannak is. A természet vagy a Jóisten olykor csúnyán megtréfálja az embert, a fogyatékosságot átörökíti apáról fiúra, hiszen magam tudom a legjobban. Az én drága Keterlynem volt, aki megállapította, hogy a csavargó holttestét hasonlóvá tették Bruyshoz – nem tudott beszélni, nem lehetett gyermeke, és a hatodik lábujja helyett az egész lábát levágták. Rögtön meg kellett volna látnom az igazságot, de a patikusgondolkozás tévútra vitt – azt hittem, hogy valakinek szüksége volt arra a lábra! És amikor de Wredét rajtakaptuk, hogy hullákat csonkol a síroknál, arra gondoltam, hogy de Wrede vágta le annak a bol-

256

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

dogtalannak a lábát. Milyen ostoba voltam! – Azt a lábat ezek szerint Goswin vágta le? – kérdezte Hinricus. – Goswin parancsára vágták le – mondta Melchior. – Hainz tette. És nem azért, mintha szükség lett volna rá, hanem épp ellenkezőleg, hogy senki meg ne lássa. A hat lábujj elég ritka testi hiba, ha észreveszik, biztosan híre megy, és valaki rájött volna, hogy az a szegény szerencsétlen Laurentz Bruys fia volt! – A fia volt, a törvénytelen fia? – kérdezte von Greyssenhagen. Melchior a fejét rázta, ivott egy korty sört, és kis időre gondolataiba merült. – Nem könnyű beszélnem róla – szólalt meg végre. – Ez a szörnyűség a Kerekeskút utcában történt, az otthonom közelében. – Senki nem tudhatta – fortyant föl Dorn. – Bruys és Goswin látszólag kibékültek, eljátszották, hogy eltemették a csatabárdot. – A csavargó tehát nem a törvénytelen fia volt? – kérdezte Hinricus. – Nem – jelentette ki Melchior, és nagy levegőt vett. – Nem ő volt. Tizenkét évvel ezelőtt Goswin megvalósította szándékát. Kivárta a megfelelő pillanatot, türelmesen és kitartóan. Hainz és Annlin egy este a városon kívül meglesték Bruys törvénytelen fiát, elcsalták a városba, és Bruys magtárához vitték. A magtárban Johann volt egyedül. Hainz megfojtotta a törvénytelen fiút, Johannt pedig leütötték, de nem ölték meg. Ezután Annlin fölgyújtotta a magtárat. A tűz borzalmas dolog, arrafelé még több faház található, nagy zűrzavar támadt, az emberek fejvesztve szaladgáltak föl s alá, ők pedig eközben eltámogatták a félájult Johannt. A törvénytelen gyermeknek még a nevét sem tudom, de a bírósági szolga biztosan fel tudja kutatni azt az asszonyt, aki ott volt Bruys temetésén, szerintem ő lehetett a fiú anyja. A fiú teljesen összeégett a tűzben, csak a hat lábujja alapján lehetett beazonosítani. És Bruysnak semmi oka nem volt kétségbe vonni, hogy a fia holttestét találta meg. Johann meghalt, és bánatában Bruys felesége is követte a másvilágra. Ezután Bruys jámbor ügyeknek szentelte életét, Isten megbüntette, neki pedig keresnie kellett a módot az Istennel való kiegyezésre. Így lett belőle a Szent Brigitta-kolostor pártfogója, olyan ember, akit már életében szentnek neveztek. – Aki tűzben leli halálát, az össze van görnyedve – szólalt meg Dorn. – Pontosan – erősítette meg Melchior. – Mathyes azonban arról


257

számolt be, hogy Johann holtteste ki volt egyenesedve. Senki nem ismerte föl ennek a jelentőségét, mert nem volt okuk gyanakodni. Johann egyedül volt a magtárban, ahol bennégett. De az élve elégett ember teteme össze van görnyedve, mert az ember utolsó lélegzetéig próbálja megvédeni magát a tűztől. – És Johannt Goswinhoz vitték? – kérdezte Hinricus. – Goswin bezárta a sótároló pincébe. Ott verte láncra a fiút, ezért hagyott fel a sókereskedelemmel. Kimetszette a nyelvét, hogy ne kiabáljon, levágta a nemi szervét, mert a fogvatartott így kezelhetőbb. Saját rabszolgájává tette Johannt, akit kínzott és megalázott, mégis életben tartotta. Tizenkét évig! El tudjátok képzelni: tizenkét esztendőn keresztül kutyaként tartotta a pincéjében, és minden pillanatot élvezett. Láncra verte, mikor evett, odahozatta maga mellé, és arra kényszerítette, hogy kutya módjára odavetett falatokra ácsingózzon, megkorbácsolta, hagyta, hogy saját ürülékében fetrengjen. Annlin és Hainz feladata volt, hogy életben tartsák. Goswin tőlem hozatott neki orvosságot! Nálam vettek kenőcsöt a sebeire, Johan testén fölfedeztem a kezelés nyomát. Ha az általam készített kenőccsel kenik be a sebet, akkor a bőr még néhány hónapig enyhén sárgás marad. – De hogyan tudott Goswin két keresztény embert mindezen szörnyűségekre rávenni? – Hinricus szemébe könnyek gyűltek. – Pénzzel? – Ó, dehogy! – mondta Melchior. – Mikor gondolataimból sikerült kisöpörnöm az Unterrainer-házzal kapcsolatos összefüggéseket, mikor letisztultan, a maga egyszerűségében láttam ezt a történetet… Amikor arra gondoltam, hogy a gyilkos csak valamelyik közeli házban tudott elrejtőzni, máshová nem mehetett – Simon és Ursula aznap este az Unterrainer-ház udvarán voltak, mintha kísértet hangját hallották volna, és láttak valami homályos alakot –, Goswin, Witte és Greyssenhagen lovag házát vettem számba. Igen, méltóságos uram, az is felmerült bennem, hogy a holttest lehetett az ön valamelyik jobbágyáé vagy Witte ostorozásának áldozatáé. Esetleg Annlin egy vidéki rokonáé… És ekkor eszembe jutottak Annlin szavai – hogy van egy Hanns nevű fia Tartuban, aki negyvenegy esztendős. A bordélyban pattant ki a fejemből ez a gondolat, mikor a vénasszony Bruys törvénytelen fiáról beszélt, és a gondolat olyan világos volt, olyan borzalmas, de egyszerre minden mozaikdarab a helyére került: a levágott láb, az, hogy Goswin felhagyott a sókereskedelemmel, mintha elment volna az esze, és az ellentmondás, miszerint de

258

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Zwarte azt írta az otthoniaknak, hogy utolsó munkájával elkészült Tallinnban, és rendesen megfizették. – Hiszen nem fizették meg rendesen – jelentette ki Dorn. – Mindenki gyenge festőnek tartotta. És egyáltalán, hogy kerül ide ez a flamand kontár? – És mi a jelentősége annak, hogy Hanns negyvenegy éves? – érdeklődött Hinricus. – Ha utánaszámolsz, magad is arra jutsz, hogy Hanns 1378-ban született – válaszolta Melchior. – Dorothea pedig tizenhét esztendős korában vetette vízbe magát. A matematika sosem volt Dorn erős oldala, Hinricus viszont jól számolt fejben. – Ami annyit jelent, hogy Dorothea és Hanns születése között nem lehetett több egy évnél – állapította meg a domonkos barát. – Néhány hónap – pontosította Melchior. – Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Dorn. – Erről nem számolt be a kínzókamrában a vén szipirtyó. – Értem – suttogta Hinricus. – Ó, most már értem. – Goswin felesége meghalt, miközben életet adott Dorotheának – mondta Melchior. – Márpedig valakinek szoptatnia kellett a csecsemőt. Annlin fia nem sokkal azelőtt született, és Annlin szoptatta Goswin lányát. Egy házban nőttek fel, olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek. És Annlin számára olyan volt Dorothea, mint az édes lánya. – Ezért gyűlölte ő is Thylt lelke mélyéig – sóhajtott föl Hinricus. – Dorothea mintha a vér szerinti gyermeke lett volna. Hainz pedig mindent megtett, amit Annlin és Goswin úr parancsoltak neki. – És mi lesz ezzel az átkozott flamanddal? – firtatta Dorn. – Miféle portréról volt szó? Nem értettem tisztán, mit vernyákolt össze a vén szatyor, mikor Bose a fogókkal csipkedte. – Én is rendeltem tőle képet magamról – jegyezte meg von Greyssenhagen. – A kép elkészült, de nem is tudom… Mindezidáig nem akasztottam ki. Mintha nem egészen én lennék rajta. – Goswin Annlinnal rengeteg kenőcsöt hozatott tőlem ezen a télen, mert Johann a végét járta – magyarázta tovább Melchior. – Végül sikerült meggyógyítaniuk, de Goswin megijedt, életben marad-e a fiú. Felkérte de Zwartét, hogy fesse le, mert szüksége lett volna a képre, ha a rab esetleg meghal. Hatása meg sem közelítette volna az eredetiét, mégis vigasz volt, ha sovány is, Goswin számára, aki ennyi


259

ideig várt a bosszúra. Hallgatásra kötelezte de Wredét, busásan fizetett neki, megtiltotta a festőnek, hogy az bárkinek is említse, mit kellett tennie, a városban pedig azt hazudta Goswin, hogy saját magáról készíttet portrét. Ez megmagyarázza de Zwarte szavait, hogy Tallinn átkozott egy város, és hogy kísértetet látott… Szerencsétlen, elgyötört Johann nem tette már élő ember benyomását, korát nehéz volt megbecsülni, mert a növésben elakadt az állandó sötét és a gyér táplálék miatt. De Zwarte nem merte pontosan megfogalmazni, mit is csinált… a pénzre viszont nagyon rá volt szorulva. Nem térhetett haza szegényen, kudarcot vallva, és Goswin jól fizetett. De Zwarte megírta az otthoniaknak, hogy munkáival elkészült, a legutolsóval is, és rendesen megfizették. Goswin házában azonban festménynek nyoma sem volt, és Goswin azt mondta nekem, hogy kihajította a piktort, egyenesen a kikötőbe, és a portré nem készült el. Goswin természetesen sosem engedte volna, hogy de Zwarte elhagyja Tallinnt. Így amikor megmutatták neki Johannt, és kiadták az utasítást, hogy fesse le, halálra lett ítélve. – De Magdalena és Grote? – kérdezte Hinricus. – Hainz egy tökfilkó – magyarázta Dorn. – Egyszer nyitva felejtette a pincét, Johann nem volt megláncolva, és a fiú megszökött. A ház előtt véletlenül nekiszaladt Magdalenának. Magdalena pedig Bruys házában egy fedél alatt élt Johann-nal. – De Magdalena nem beszélt erről Bruysnak, hiszen Bruys annak idején csúnyán kiebrudalta – tette hozzá Melchior. – Más asszonyoknak még be tudott erről számolni, de maga sem értette pontosan, mit is látott, azt hitte, hogy halottaiból föltámadt emberrel találkozott. Hogy miért ölték meg Grotét? Azért, mert Bruys haldoklott, és Goswinnak sietnie kellett. Bruys augusztus 1-jén ment ki Marienthalba, és Goswin még azon az éjszakán ki akarta vinni oda Johannt kocsin. De Johann-nak sikerült kiszabadulnia és elmenekülnie, amikor kocsira akarták tenni. Igaz, nem jutott messzire, de emlékezett a hazavezető útra. A Kerekeskút és a Széles utca sarkánál messzebbre nem jutott, Hainz és Annlin elkapták, és visszatoloncolták a pincébe. Grote toronyparancsnok azonban pityókásan észrevette, és azt hitte, hogy halálhozó lidércet látott. Erről karattyolt úton-útfélen, kocsmában és klastromban, így az esetről Goswin is tudomást szerzett, és kiadta az utasítást, hogy Grotét el kell tenni láb alól. El tudom képzelni, hogy szegény Grote, akit már Johann látványa is eléggé megviselt, halálának percében a szürkületből előlépő

260

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Annlint kísértetnek vélte, ennek tudható be az arcán tükröződő döbbenet. Ráadásul Annlin meglehetősen orrfacsaró szagot áraszthatott, miután egész nap a fülledt pincében takarította a rab ürülékét. Grote holtteste mellett egy döglött kandúr is volt, ami hasonlóan bűzlött, valószínűleg ez is abban erősítette meg Grotét, hogy Annlin kísértet. Egyik szemére ugyanis Grote félvak volt. Ám azon az estén, amikor Johann elszökött, Goswin nem tudta őt kivitetni Marienthalba, mert addigra már bezárták a városkapukat. Meg kellett várnia a következő estét, de aznap meg hatalmas felhőszakadás volt. Ilyen időben nem ért volna oda, a kocsi elakadt volna sárban, és csak felhívja magára a figyelmet, ha abban az ítéletidőben kikocsizik a városból. Ám Bruys még azon a napon meghalt. A zivatar miatt nem lehetett Marienthalból üzenetet küldeni a városba, Bruys haláláról csak augusztus 3-án értesültek a tallinniak. Ez szörnyű csapás volt Goswinra nézve, terve dugába dőlt, a bosszú és az egyetlen öröm, amit még várt az élettől, egy perc alatt semmivé foszlott. A dühtől és a kétségbeeséstől őrjöngve Johannhoz rohant, és megkéselte. Már nem volt miért életben tartania. Goswin megparancsolta, hogy a holttestet kocsin csempésszék ki a városból, és az erdőn földeljék el. Csakhogy Johann nem halt meg! Hihetetlen, kétségbeesett életszomjnak és kitartásnak kellett benne munkálkodnia, hogy volt ereje még egyszer elszökni, három szúrt sebbel a testén. Hainz és Annlin elfogták a ház előtt, de az éjjeli őrség meglátta őket. Az őrök odaszaladtak a kiabálásra, mire Hainz és Annlin visszamenekültek a házba. Johann azonban kilehelte a lelkét, többre már nem futotta erejéből. Melchior egy pillanatra elhallgatott, szeme sötéten izzott. Hinricus fejét csóválva mormolt valamit latinul. – Tizenkét esztendeig tartotta Goswin kínzókamrában – mondta végül csendesen Melchior. – El tudjátok ezt képzelni? Mi mindent kellett ennek a fiúnak átélnie? Ez volt az az időszak, amikor fiúból férfivá érett, kimetszették a nyelvét, és levágták a nemi szervét, de emlékeznie kellett, ki ő, kik voltak a szülei, és hol az otthona. Goswin közölte vele, miért tartja életben, és miféle halált kell majd halnia. – És milyen ügyesen sikerült neki a gyűlöletet a mélységes bánat maszkjával leplezni! – vélekedett von Greyssenhagen lovag. – Volt idő, hogy úgy gondoltam, valaki meggyorsíthatta Bruys halálát – ha meghal valaki, aki gazdag, és akinek sok az ellensége, ez nem is olyan ritkaság. És én voltam az, aki felkértem őt a kolostor pártfogó-


261

jának Bruys helyébe, mert megfigyeltem, hogy soha egy rossz szót sem szólt az új kolostor tervére. Soha nem gondoltam volna, hogy mindez csak szemfényvesztés, és egy borzalmas bosszú előkészítése. Melchior csüggedten bólogatott. – Ez kellett hogy legyen Goswin végleges és igazi bosszúja. Várta, hogy eljöjjön az ő ideje, és végül úgy tűnt, hogy neki kedvez a sors. Bruys imaházat építtetett a Szent Brigitta-kolostor mellé, a kolostori birtok hátsó fertályán, egy elkülönített részen, ami kiválóan megfelelt Goswinnak. Uraim, a bosszúja egyetlen szempillantás volt, ezért élt és lélegzett, tökéletes mesterműnek, műalkotásnak szánta… – Melchior nyelt egyet, és így folytatta: – Johannt Bruys elé akarta vinni még annak halálát megelőzően, hogy ezt mondhassa: „Nézd csak, a vétkest nem akartad megbüntetni, így most meg kell büntetned az ártatlant, hogy érezd azt a kínt, amiben nekem volt részem, mikor egyetlen lányom meghalt. Itt van a fiad, akit halottnak hittél, és eltemettél, de látod, él. Az eltelt éveket láncra verve töltötte a pincémben, ott fetrengett saját ürülékében, mint egy kiherélt kutya, falatokért könyörgött, amit odaköptem elé. Fogd most ezt a tőrt, és tedd azt, amire akkor kértelek, amikor a fiad megölte a lányomat! Most ismét választhatsz, de a választás ezúttal nehezebb lesz. Vágd el a saját fiad torkát, szabadítsd meg kínjaitól, és halj meg azzal a tudattal, hogy egyetlen fiadat saját kezeddel ölted meg, vagy búcsúzz úgy az élettől, hogy tudod, fiad élete végéig félkegyelmű nyomorékként fog gyötrődni a pincémben!” Így tervezte Goswin a bosszút, és ez az eljövendő pillanat dicsfényben lebegett lelki szemei előtt. Bruys nem tudott beszélni, így Goswinnak nem kellett attól tartania, hogy ezt bárkivel is közölné. És amikor Bruys meghalt, Goswinnak először úgy tűnt, hogy minden álma köddé foszlott. De a sors adott neki még egy lehetőséget. Felkérték a Szent Brigitta-kolostor pártfogójának, és ő ezt elfogadta. Vagyonát a kolostornak adományozta, így akarta kitörölni Bruys emlékét Tallinn emlékezetéből. Kezdeményezését nem folytatni akarta, hanem csírájában elfojtani. Hogy száz esztendő múltán, amikor sírköve ott díszeleg majd a Brigitta-kolostor padlóján, Arend Goswint emlegessék a kolostor alapítójaként, Laurentz Bruysra pedig ne emlékezzen senki. Amikor von Greyssenhagen lovag csókra nyújtotta Goswinnak Szent Brigitta szobrát, akkor értettem ezt meg. Rá volt írva Goswin arcára minden gyűlölete és reménye, hogy Bruys emlékét ötökre eltörölheti…

262

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Egy ideig mindannyian szótlanul ültek, és bizonyára szegény Johannra gondoltak. Melchior azon töprengett, hogy sohasem fogja megtudni, mennyi őrződött meg Johann tudatából, de attól tartott, hogy a semminél biztosan több. Attól tartott, hogy a fiú emlékezett, emlékezett mind a tizenkét évre, minden fájdalomra és kínra, kétségbeesésre és reménytelenségre. Elméje biztosan nem volt teljesen tiszta, kinek is lenne ezek után… De ha adatott volna még számára néhány pillanatnyi élet, még egy lélegzetvétel, talán el tudta mondani, ki ő, és hogy rabságából ezennel megszabadult. – A városi tanács holnap tárgyalja, mi legyen Bruys úr végrendeletével – tette hozzá sóhajtva Dorn. – Bonyolult eset, hiszen Johann túlélte. Johann-nak kellett volna örökölnie. – De Wrede pedig igazságszolgáltatást követel bátyjának meggyilkolásával kapcsolatban – folytatta Melchior. – Én azt mondom, hogy ha valaki urának parancsára gyilkol, akkor az ura ugyanolyan mértékben bűnös. Goswin most levelet ír minden lívföldi kolostornak, sőt távolabbiaknak is, hogy bűnbánatot akar gyakorolni, és nyújtsanak számára menedéket, de a városi tanács… – A városi tanács maga akar ítéletet hozni az ügyében – jelentette ki Dorn. – Annlint élve eltemetik, Hainzt kerékbe törik, de Goswint… – Zarándokútra küldik, majd kolostorba – suttogta Melchior. – Hainz városi polgár, és vallhat az ura ellen. Johann meggyilkolása és fogságban tartása miatt talán megelégedne azzal a tanács, hogy zarándoklatra küldi Goswint. De hogy parancsot adott a város fölgyújtására… Ezért fel kellene négyelni – állapította meg Dorn. – De a döntés a bürgermeisterek kezében van. – Én élve befalaztatnám a sótároló pincébe – vélekedett Melchior. – Vizet, kenyeret és egy tőrt is hagynék neki. Hadd válasszon magának halálnemet.

Ursula és Simon ismét együtt szaladtak a rejtekhelyükre. Itt, a régi istálló fala és az Unterrainer-ház hátsó udvarának orgonabokra között senki nem zavarhatta meg őket búcsúzkodásuk során. Holnapután Simonnak hajóra kell szállnia, ami Münsterbe viszi. Már nem féltek, az Unterrainer-ház kísértete sosem létezett, a hangok szegény Johann Bruystól származtak Goswin házának pincéjéből, ezt mos-


263

tanra mindenki tudta a városban. Arend Goswin pedig egy héttel azelőtt halt meg a városi tanács előtt, amikor térden állva kegyelemért könyörgött. Belehalt a megaláztatásba és a szégyenbe. Sírjára azóta szennyvizet hordanak. Ursulának és Simonnak azonban búcsút kellett venniük egymástól. Legyenek tanúik minden szentek, mennyire nem akarták! Csókolóztak, most már tudtak csókolózni, a csók édes volt, de a fájdalmat csak növelte. Alig mondtak valamit, hiszen a szavaknak már semmi jelentőségük nem volt. Ursula volt az, aki elsőként állt föl azzal, hogy mennie kell. Nem akarta, hogy Simon meglássa a könnyeit. Simon ott maradt a kőfalnak dőlve, és összetört szívvel nézett az elszaladó lány után. Egy pillanatra mintha könnyű szellő libbentette volna meg Ursula haját. A lány megtorpant, és rémülten tekintett körbe. Hanem aztán mozdulatlan maradt, csak a szél játszott a hajával, és Simonnak úgy tűnt, mintha Ursula hallana valamit. A lány megfordult, és azt kérdezte Simontól: – Te is hallottad őt? – Nem, én nem hallottam semmit. Ursula bánatosan mosolygott. – Megáldott Szent Mihály nevében. Azt mondta, hogy feleségül fogsz venni, de türelmesnek és kitartónak kell lennem. – Kicsoda? – kérdezte Simon. – Ki áldott meg? – Azt mondta, hogy Dorotheának hívják – kiáltotta Ursula halkan, utoljára még a fiúra nézett, és elszaladt. Simon pillantása hoszszan követte. Majd azt érezte, hogy melegség árad felé az esti szürkületen és hűvösen szitáló ködön át, valaki forró kezébe veszi a szívét, és szavakat suttog a fülébe a szerelemről és a reményről. Ám az is lehet, hogy mindez valójában csak neki tűnt így. Viimsi szigete, 2010. április–augusztus

SZERZŐNKRŐL

Indrek Hargla Észt író, valódi neve Indrek Sootak, 1970-ben született, Tallinnban. Apja a büntetőjog professzora a Tartui Egyetemen, anyja pedig ismert filológus. Ő maga is a Tartui Egyetem jogi karán végzett, majd a külügyminisztérium munkatársaként helyezkedett el. Külszolgálati munkahelyei közt Magyarország is szerepelt. Hargla néven 1998-ban kezdett publikálni, eleinte SF- és horrornovellákat, később hosszabb műveket. Első elbeszélése, a „Déjà-vu” az Algernon nevű észt online irodalmi magazinban jelent meg, és az eredeti megközelítésű időutazós sztori rögtön feltűnést keltett. 2000-ben már önálló novelláskötete látott napvilágot, benne SF-, fantasy és horrortörténetekkel. Egy évvel később már az első regény következett, és hamarosan érkezni kezdtek az elismerések is. A szerző közel másfél tucatnyi alkalommal nyerte el az észt Stalker-díjat, és művei egyre előkelőbb helyeket értek el az irodalmi sikerlistákon. Hargla népszerűsége 2010 után tovább nőtt, amikor is útjára indította történelmikrimi-sorozatát a középkori Tallinn Melchior nevű patikáriusáról. A róla szóló regények jelenleg öt kötetet számlálnak, és az izgalmas történetek mellett hiteles képet adnak az akkori észt társadalom tarka világáról. Újabban forgatókönyveken is dolgozik, 2012 tavasza óta főállású íróként.

FORDÍTÓNKRÓL

Rácz Nóra 1981-ben született tanárnő, műfordító. A szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskolán angol–magyar filológiát hallgatott, majd finnugor nyelvészetet és műfordítást. Lediplomázva angol és magyar nyelvet tanított általános iskolásoknak Magyarországon, később angolt középiskolásoknak Észtországban. Hazatérése után kezdett komolyabban foglalkozni műfordítással, azóta többször is elnyerte munkájával az Észt Kulturális Alaptámogatását. Fontosabb fordítói munkái: Kersti Kivirüüt: Okkultisták Klubja (2012) Indrek Hargla: Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye (2013)

266

────────────── INDREK HARGALA ───────────────

Melchior És a Kerekeskút Utca Lidécre

Recommend Documents