A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Mary E. Pearson: The Kiss of Deception Henry Holt and Company, New York, 2014 Fordította: Miks-Rédai Viktória Borítógrafika: Rodrigo Adolfo Tördelés: Kühne Andrea Copyright © 2014 by Mary E. Pearson Cover illustration copyright © Rodrigo Adolfo Cover photographs © Leszek Paradowski / Trevillion Images, Ilina Simeonova / Trevillion Images, Umit Ulgen / Trevillion Images Hungarian translation © Miks-Rédai Viktória, 2015
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015 Elektronikus kiadás v.1.0. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. ISBN 978-963-406-152-6 Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu
[email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Kleinheincz Csilla A fiúnak, aki megragadta az esélyt. A férfinak, aki tett róla, hogy sokáig kitartson. Az út vége. Az ígéret. A remény. Mesélj megint, Ama. Mesélj a fényről. Kutatok az emlékeim között. Egy álom. Egy történet. Egy elmosódott emlék. Fiatalabb voltam, mint te most, gyermek. A valóságot a létfenntartástól elválasztó vonal eltűnik. A szükség. A remény. A nagyanyám, aki mesékkel táplál, mert mást nem adhat. A gyermekre nézek. Vékony, mint egy fűszál, még álmában sem lakik jól. Reménykedik. Vár. Megfogom sovány karjait, pihekönnyű testét az ölembe emelem. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hercegnő, éppen akkora, mint te. Az egész világ az övé volt. A parancsának még a fény is engedelmeskedett. A nap, a hold és a csillagok is elébe térdepeltek, csak intenie kellett. Egyszer volt… Nincs többé. Most már csak az aranyszemű gyermek bújik a karomba. Ez az, ami számít. És az út vége. Az ígéret. A remény. Jöjj, gyermek. Ideje indulni.
Mielőtt ideérnek a hullarablók. A maradandó dolgok. Az örök dolgok. A dolgok, amikről nem merek szólni a leánynak. Majd mesélek, amíg megyünk. A régi időkről. Egyszer volt… Gaudrel utolsó emlékiratai ELSŐ FEJEZET Aznap volt a napja, hogy ezer álom elpusztuljon, és egyetlen új szülessen. A szél tudta. Június elsejét írtuk, de a hegy tetején álló citadellát hideg szélrohamok tépázták, vadul, mint a téli viharok idején. Átkozódva rázták az ablakokat, vészjósló suttogással söpörtek át a huzatos folyosókon. Nem kerülhettem el a rám váró jövőt. Az idő lassan lejárt, eljött, aminek el kellett jönnie. Lehunytam a szemem, mintha így kizárhatnám a gondolatot – tudtam, a napom nemsokára kettéválik, mindörökre elkülönülnek az életemben az előtte és az utána történtek, és az egész egyetlen gyors szertartás lesz, amibe éppolyan kevés a beleszólásom, mint a szemem színébe. Elléptem a lélegzetem párájával fedett ablaktól. Morrighan végtelen hegységei csak foglalkozzanak a maguk dolgával – nekem a saját sorsom elé kellett mennem. Az előírt liturgiák a szertartásrend szerint zajlottak, a rituálék és szertartások a terveket követve folytak le. Minden a Fennmaradottak és a tőlük származó Morrighan nagyszerűségét dicsérte. Nem tiltakoztam. Eddigre erőt vett rajtam a tompaság, csakhogy dél közeledtével, amikor már csak néhány lépés választotta el az azelőttöt az azutántól, a szívem ismét zakatolni kezdett. Arccal lefelé, mezítelenül feküdtem egy kőkemény emelvényen. A pillantásomat a padlóra szegeztem, amíg idegenek karcoltak új és új vonásokat a hátamra tompa késeikkel. Moccanni sem mertem, bár tudtam, a pengéket óvatos kezek irányítják: a hordozóik pontosan tudják, az életük múlik az ügyességükön. A mozdulatlanság azonban segített elrejteni, mennyire megaláz ruhátlanságom, miközben ismeretlen kezek érnek hozzám. Pauline a közelben ült és figyelt, a szemében valószínűleg aggodalom. Nem láttam őt, csak a kőpadlót: hosszú, sötét hajam hullámzó függönyként borult az arcom köré, és elzárt a világtól. Csak a pengék ritmikus, reszelős hangja hatolt a
fülemig. Az utolsó kés a derekamig szaladt, megkarcolta a fenekem feletti érzékeny bőrt. Küzdöttem az ösztönnel, hogy elhúzódjak, mégis összerándultam. A helyiségben mindenki levegőért kapott. – Ne mozdulj! – rendelkezett Cloris nagynéném. Anyám kezét éreztem meg: gyengéden simogatta a hajamat. – Már csak néhány vonás, Arabella. Ennyi az egész. Bár vigasznak szánta, felbosszantott, hogy ragaszkodik a hivatalos nevem használatához, ahhoz az örökölt névhez, amelyet már olyan sokan koptattak előttem. Szerettem volna, ha legalább ma, a Morrighanben töltött utolsó napomon félretenné a hivatalos hangnemet, és a kedvesebb nevemen szólítana, ahogy a fivéreim szoktak. Számtalan nevem egyikét az utolsó három betűre rövidítették, így lettem Lia. Egyszerű név volt, de úgy éreztem, sokkal inkább engem takar. Nem éreztem több karcolást. – Vége van – jelentette be az Első Művész. A többiek halk mormolással jelezték egyetértésüket. Tálca csörömpölt, ahogy mellém tették az emelvényre. Rózsaolaj mindent átható aromája tolakodott az orromba. Lábak csosszantak a kövön, hogy körbeálljanak: a nagynénéim, anyám, Pauline, és mások, akiket elhívtak, hogy tanúi legyenek az eseménynek. Halkan énekelték a zsoltárokat. A pap fekete köpenye elsuhant mellettem, majd hangja felerősödött, és a hátamra permetezte a meleg olajat. A művészek a bőrömbe dörgölték. Gyakorlott ujjaik így megpecsételték a Morrighanház számtalan tradícióját és az ígéretet, amely immár a hátamra volt írva, hogy hirdesse a mai napon megkötött szövetséget és biztosítsa a jövőjüket. A számukra van remény, gondoltam keserűen. Az elmém kétségbeesve igyekezett összefogni a még előttem álló feladatok rendjét, azokét, amelyek csak a szívemben voltak feljegyezve, nem papíron. Alig hallottam a pap szavait – az álmosító kántálás elsorolta minden szükségüket, de az enyémekről egy szót sem szólt. Még csak tizenhét éves voltam. Nem volt jogom a saját jövőmről álmodni? – …Arabella Celestine Idris Jezelia, a Morrighan-ház Első Leánya áldozata gyümölcsöző légyen, és áldott… Szünet nélkül, egyre hangosabban sorolta a megkövetelt áldásokat és szentségeket. A hangja betöltötte a teret, és aztán, amikor már azt hittem, nem bírom tovább, belefulladok a szavaiba, elhallgatott. Egy drága, édes pillanatig csak a csend zúgott a fülemben. Újra kaptam levegőt. Az utolsó áldás következett. – Miképpen a Királyságok az emberek hamvaiból emelkedtek fel az elveszettek
csontjain, úgy térünk mi is vissza a hamvak közé, ha a Menny így kívánja. Fél kézzel megemelte az államat, másik hüvelykjével hamut kent a homlokomra. – És így légyen a Morrighan-ház jelen Első Leánya számára is – mondta rá a hagyomány szerint anyám, aztán olajba mártott kendővel letörölte a homlokomról a hamut. Lehunytam a szememet, lehajtottam a fejemet. Első Leány. Átok és áldás egyben. És az igazat megvallva, üres színjáték. Anyám most a vállamra tette a kezét. A bőröm bizsergett az érintése alatt. Talán vigasznak szánta, de későn jött. A pap elmondott egy utolsó fohászt anyám anyanyelvén, a megőrzés imáját, ami furcsa módon nem tartozott a hagyományok közé, aztán anyám elvette a kezét. Még több olaj csordult a bőrömre. Kísérteties, éneklő zsolozsma zengett a helyiség hideg kőfalai között. A nehéz rózsaillat megülte a levegőt. Mélyet lélegeztem. Akaratom ellenére élveztem ezt a részt: a meleg olaj érintését, és a langyos kezeket, amelyek a hetek óta bennem feszülő görcsös csomókat gyúrták. A bársonyos érzés csillapította a festékkel kevert citromlé csípését, a virágillat egy percre átvarázsolt egy rejtett, nyári kertbe, ahol senki sem találhat rám. Bárcsak ilyen egyszerű volna… De aztán ennek is vége szakadt, a művészek hátraléptek a műtől. Mind lélegzetvisszafojtva szemlélték a hátamon kirajzolódó eredményt. Hallottam, hogy valaki közelebb lép. – Azt mondom, nem a hátát fogja nézni, ha a szemét rávetheti az összes többi látnivalóra. Halk kuncogás szaladt végig a helyiségen. Bernette nénikém sosem fogta vissza a szavait, még akkor sem, ha egy pap állt mellette, és ügyelni kellett volna a protokollra. Apám szerint tőle örököltem csípős nyelvemet; mindenesetre figyelmeztettek, hogy ma viselkedjek megfontoltan. Pauline megfogta a karomat, hogy felsegítsen. – Felség – nyújtott át egy puha lepedőt, hogy magamra teríthessem, ezzel megóvva méltóságom maradékát. Gyors, értő pillantást váltottunk, és ez visszaadta a lelkierőmet. Aztán Pauline odavezetett egy nagy tükörhöz, és a kezembe adott egy kisebb, ezüst kézitükröt, hogy én is megnézhessem az eredményt. Félresimítottam hosszú hajamat, és lejjebb eresztettem a lepedőt, egészen a derekamig. A többiek csendben várták, mit mondok végül. Megfékeztem a késztetést, hogy levegőért kapjak – nem akartam megadni anyámnak ezt az elégtételt –, de el kellett ismernem, hogy az esküvőmre készült kavah kivételesen szépre sikerült. Egészen
elámultam rajta. A Dalbrecki Királyság csúf címerállata meglepően elegáns formát kapott. A vicsorgó oroszlán megszelídült a hátamon, a karmait kecses, aprólékos vonalakkal vette körül a Morrighant jelképező, kanyargós indák szövevénye, amely V alakban folyt végig a hátamon; a legutolsó hajtásai a derekam mélyedésébe kanyarodtak. Az oroszlánt megtisztelték, mégis ügyesen alávetett helyzetben ábrázolták. Elszorult a torkom, szúrt a szemem. Ezt a kavah-t szerettem volna… büszkén viseltem volna. Nagyot nyeltem. Elképzeltem, hogy a herceg ámulva tátja el a száját, amikor az eskütétel után leeresztem a menyegzői köntösömet. A kéjvágyó varangy. De a művészeknek megadtam, amit érdemeltek. – Tökéletes. Köszönöm. Nincs kétségem, hogy a morrighani művészek mától a Dalbrecki Királyságban is a legrangosabbak közé számítanak majd. Anyám mosollyal fogadta az erőfeszítésemet: tudta, tőlem ezek a szavak ritkaságnak számítanak. Ezután mindenkit kitereltek. A további készülődés csak a szüleimre és Pauline-ra tartozott, aki nekem segédkezett. Anyám behozta a fehér selyem alsóruhát: a sóhajnyi anyag olyan vékony, szinte folyékony volt, hogy csaknem elolvadt a karján. Én haszontalan formaságnak láttam, hiszen alig takart valamit: éppen annyira áttetsző és haszontalan volt, mint a hagyomány egymásra épülő rétegei. A ruha következett: a hátát mélyen kivágták, hogy keretbe foglalja a kavah-t, amely a herceg királyságának tiszteletére készült, mutatva a menyasszonya új hovatartozását. Anyám meghúzta a ruha rejtett csipkeszalagjait, és úgy igazította el a felsőrészt, hogy az a derekamra simuljon, de a hátamon ne feszüljön meg. Legalább olyan kiváló tervezőmunka kellett a ruha elkészítéséhez, mint a nagy Golgata-hídhoz, vagy talán még komolyabb: megfordult a fejemben, hogy a varrónők vajon nem alkalmaztak-e egy kis varázslatot az anyagon és a varratokon. Jobb volt ezen töprengeni, mint azon, ami egyre közeledett. Anyám szertartásosan megfordított, hogy belenézhessek a tükörbe. Minden haragom ellenére lenyűgözött a kép. Valóban ez volt a legszebb ruha, amelyet valaha láttam. Ragyogóan elegáns, mégis egyszerű – mindössze a helyi csipkeverők sűrű, Quiassé-csipkeszegélye díszítette, amely végigfutott a mélyre szabott nyakrészen, majd V alakban, a hátsó kivágást tükrözve, a fűzőrészen is. Egészen másnak tűntem benne, valakinek, aki idősebb és bölcsebb. Valakinek, akinek tiszta a szíve, és nem rejteget titkokat. Valakinek, aki nem én vagyok. Szó nélkül odébb léptem, és kinéztem az ablakon. Anyám halk sóhaja követett. A
távolban láttam a Golgata vörös tűjét: az egyetlen, omladozó romot, amely a mély csatornán valaha átívelő, vaskos hídból megmaradt. Hamarosan ez is eltűnik majd, mint az építmény többi része. Még az Ősök csodálatos mérnöki mágiája sem állhat ellen az elkerülhetetlennek. Hát akkor én miért próbálkoznék? Felkavarodott a gyomrom. Inkább a hegy aljára fordítottam a tekintetemet, ahol mélyen a citadella alatt szekerek döcögtek a főtér felé. Talán gyümölcsöt, virágokat hoztak, esetleg a morrighani szőlőskertek hordóba zárt borát. Megpillantottam néhány, felszalagozott lovak vonta, elegáns hintót is. Az egyikben talán ott ül legidősebb bátyám, Walther, fiatal feleségével, Gretával; fogják egymás kezét, és alig bírják elszakítani egymásról a tekintetüket, úgy utaznak az esküvőmre. A többi fivérem talán már ott is van a főtéren, és a mosolyukkal szédítik a fiatal lányokat. Alig pár napja láttam az ábrándos pillantású Regant egy sötét folyosón: a kocsis lányának suttogott valamit. Bryn minden héten más hajadont szédített, nem bírt választani. Mindhárom imádott bátyám szabadon szerethetett és vehetett el feleségül azt, akit akart. A lányok is maguk választhattak. Mindenki, még Pauline is, aki a hónap végére várta a hódolója visszatértét. – Te hogy csináltad, anya? – kérdeztem, még mindig a szekereket figyelve. – Hogyan bírtál elutazni ide Gastineux-ból, hogy hozzámenj egy varangyhoz, akit nem is szeretsz? – Apád nem varangy – vágta rá szigorúan az anyám. Megpördültem, hogy szembenézzek vele. – Lehet, hogy király, de attól még varangy. Azt akarod mondani, hogy úgy mentél hozzá egy nálad kétszer idősebb idegenhez, hogy nem gondoltad varangynak? Anyám nyugodtan emelte rám szürke szemét. – Nem, nem gondoltam. Ez volt a sorsom és a kötelességem. Fáradtan sóhajtottam. – Mert te Első Leány voltál. Az Első Leányok emlegetése elől anyám mindig ügyesen kitért. Most azonban, hogy csak ketten voltunk, nem foghatott másba, nem fordulhatott el. Kihúzta magát, királyi gőggel szegte fel az állát. – Ez megtiszteltetés, Arabella. – Csakhogy belőlem hiányzik az Első Leányok adottsága. Nem vagyok siarrah. A dalbreckiek hamarosan rá fognak jönni, hogy nem bírok akkora értékkel, mint ők azt hiszik. Ez az esküvő csalás. – A képesség idővel megjöhet – felelte anyám halkan. Nem vitáztam vele. Mindenki tudta, hogy a legtöbb Első Leány adottsága a nővé
éréssel teljesedik ki, én pedig már négy éve átléptem ezt a határt. Az adottságnak azonban semmi jele nem volt. Anyám hamis reményeket dédelgetett. Visszafordultam az ablakhoz. – De még ha nem is jön – folytatta –, az esküvő akkor sem csalás. Ez a szövetség nem csak egy dologról szól. Egy királyi vérvonal Első Leányának lenni önmagában is érték. A történelem és a hagyományok értéke. Csak ez számít. – Miért az Első Leány számít? Biztos, hogy az adottság nem szállhat egy fiúra? Vagy a második leányra? – Volt már rá példa… de erre nem építhetünk. A hagyomány sem szól róla. És arról szól-e, hogy az adottságot el is lehet veszíteni? A kimondatlan szavak pengeként függtek közöttünk, de még én sem bírtam így megsebezni anyámat. Apám már a házasságuk elejétől fogva nem kérte ki a véleményét az államügyekben, de hallottam olyan régi esetekről, amikor az adottság még erősen élt benne, és a szavának súlya volt. Ha egyáltalán hihettem ezeknek. Már ebben sem voltam biztos. A türelmem nem terjedt ki az efféle szócsavarásra. Jobban szerettem, ha a mondataim – és az érveim – egyszerűek, egyenesek. És annyira untam már, hogy mindenki a hagyományt emlegeti, hogy biztosra vettem: ha még egyszer valaki kiejti a száján a szót, szétrobban a fejem. Anyám valóban egy másik korban élt. Hallottam, hogy közelebb lép, és éreztem, hogy meleg karja a derekam köré fonódik. Elszorult a torkom. – Drága leányom – súgta a fülembe –, akár megjön az adottság, akár nem, keveset számít. Ne emészd magad ezen. Az esküvőd napja van. És a vőlegény egy varangy. Már láttam egy pillanatra Dalbreck királyát, amikor megjelent, hogy megegyezzenek a feltételekben – mintha csak egy ló lennék, amelyet megvesz a fiának. Vén volt, a háta görbe, mint a banyák reumás lábujja; az apám apja is lehetett volna. Görnyedten, lassan járt, a nagyterem lépcsőinek leküzdéséhez segítséget kellett kérnie. Ha a herceg csak feleannyi idős, akkor is ráncos, fogatlan öreg. A gondolat, hogy megérint, vagy éppen… Összeborzongtam: a fejembe tolakodott a kép, amint csontos, vén kezek simítják meg az arcomat, ráncos, savanyú ajkak kérik a csókomat. Egyre az ablakot bámultam, de már nem láttam túl az üvegen. – Miért nem nézhettem meg magamnak legalább? Anyám karja lehullott a derekamról. – Megnézni egy herceget? A viszonyunk Dalbreckkel így is feszült, hogy mást ne mondjak. Valóban megsértenéd ezzel a birodalmat, amikor Morrighan számára
létfontosságú a remélt szövetség? – Én nem vagyok apám egyik katonája. Anyám megsimította az arcomat. – De igen, drágám – súgta. – Az vagy. Végigfutott a hátamon a hideg. Anyám még utoljára megölelt, és hátralépett. – Itt az idő. Megyek, elhozom a menyegzői köntöst a kamrából – mondta, azzal kisietett. A szekrényhez siettem, kitártam az ajtaját. Az alsó fiókból kiemeltem egy zöld bársonytokot, mely egy vékony, ékkövekkel kirakott tőrt rejtett. A fivéreimtől kaptam a tizenhatodik születésnapomra – ajándék volt, mégsem használhattam soha. Nyilvánosan legalábbis nem. Az öltözőkamrám belső ajtajába azonban belevésődött titkos gyakorlatozásom sok nyoma. Összeszedtem még néhány holmit, belecsavartam egy alsóingbe, és átkötöttem egy szalaggal. Pauline is visszatért, immár teljesen felöltözve. Átadtam neki a kis csomagot. – Gondom lesz rá – felelte idegesen; megviselték az utolsó, készülődéssel töltött percek. Akkor szaladt ki, amikor anyám visszatért a köntössel. – Mire lesz gondja? – kérdezte. – Adtam neki néhány holmit, amit magammal szeretnék vinni. – Mindent, amire szükséged lesz, elküldtünk tegnap a ládákban – válaszolta, és az ágyamhoz lépett. – Néhány apróságot elfelejtettem. Anyám a fejét rázta, hogy emlékeztessen: a kocsiban igencsak szűk lesz a hely, az út Dalbreckig pedig hosszú. – Megoldom – mondtam. Anyám óvatosan az ágyamra fektette a köpenyt. Meggőzölték, majd felakasztották, hogy a szépségét egy gyűrődés se éktelenítse. Végigfuttattam a kezemet a finom bársonyon. Az éjféli égkék köpeny szegélyét rubinok, turmalinok és zafírok díszítették, mint a csillagok. Azok a kövek még jól jönnek majd. A hagyomány szerint a köpenyt a két szülőmnek együtt kell a vállamra terítenie, anyám azonban egyedül érkezett vissza. – De hol van… – kérdeztem, abban a pillanatban azonban meghallottam a közeledő seregnyi láb dobogását. Még mélyebb kétségbeesés kerített hatalmába, mint eddig. Apám nem egyedül jön, még most sem. Az egyik oldalán az alkormányzóval, a másikon a kancellárral és a királyi
akadémikussal lépett be a szobába, a nyomukban az udvartartása alacsonyrangú tagjai lépkedtek. Tudtam, hogy az alkormányzó csak a dolgát végzi – nem sokkal a szerződések aláírása után félrehúzott, és elárulta, hogy egyedül ő érvelt a házasság ellen –, de azért ő is, mint mindannyian, mereven követte az előírásokat. Az akadémikust és a kancellárt különösen utáltam, amit ők is tudtak, de emiatt nem mardosott a bűntudat: az érzés kölcsönös volt. Akárhányszor a közelükbe kerültem, elfogott az undor, mintha egy vérszívó férgekkel teli mocsáron kellett volna átgázolnom. Ők lesznek a legboldogabbak, ha megszabadulhatnak tőlem. Apám elém lépett, kétfelől arcon csókolt, majd elhátrált, hogy szemügyre vegyen, és szívből felsóhajtott. – Szép vagy, mint édesanyád az esküvője napján. Átfutott az agyamon, hogy érzéseinek szokatlan kinyilvánítása vajon a jelenlévőknek szól-e. Csak ritkán láttam a szüleim között bármiféle érzelmet, most azonban apám tekintete anyámra villant, és ott megpihent egy pillanatra. Anyám visszanézett rá. Vajon mi volt köztük abban a pillanatban? Szeretet? Vagy fájdalom az elveszett szerelem és a meg nem valósult lehetőségek miatt? A bizonytalanságtól elmúlt a különös ürességérzet, amely eddig kísért, száz kérdés jutott eszembe, de a kancellár, az akadémikus és a türelmetlen kíséret tagjai előtt vonakodtam volna feltenni őket. Talán apám éppen erre számított. Az időőrző – alacsony, kövér, kidülledő szemű ember – előhúzta örökké őrizgetett zsebóráját, aztán a többiekkel együtt terelgetni kezdte apámat, mintha ők uralnák az országot, nem a királya. – Felség, szorít az idő – emlékeztette. Az alkormányzó együtt érző pillantást vetett rám, de egyetértőn bólintott. – Ezen a nagyszerű órán nem akarjuk megvárakoztatni a dalbrecki királyi családot. Mint ön is tudja, felség, igen rossz vért szülne. Megtört a varázs, megtört a pillantás. Anyám és apám felemelték a köpenyt, és a vállamra helyezték, összekapcsolták a csatot a nyakamon, majd apám a fejemre igazította a csuklyát, és újra arcon csókolt kétfelől, de immár visszafogottan, ahogy a protokoll diktálta. – A mai napon légy Morrighan királyságának hű szolgája, Arabella. Lia. Apám utálta a Jezelia nevet, mert a királyi családfán még nem fordult elő, egyáltalán, sehol sem fordult elő – legalábbis így érvelt, de anyám magyarázat nélkül ragaszkodott hozzá, és nem engedett. Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy apám meghajolt az akarata előtt. Ha nincs Bernette néném, én meg se tudom az
esetet, és még ő is csak óvatosan hozta szóba, hiszen a dolog máig tövis volt a szüleim talpában. Apám arcába néztem. A gyengédség, ami egy pillanattal korábban ellágyította a vonásait, eltűnt, már újra az államügyek töltötték meg a gondolatait, de én a tekintetét kutattam, vártam, hátha látok ott még valamit. Semmi. Felszegtem az államat, kihúztam magam. – Igen, felség, jól fogom szolgálni a királyságot, amint az a feladatom. Elvégre katona vagyok az ön seregében. Összevonta a szemöldökét, kérdőn nézett anyámra, aki viszont finom fejrázással intette félre a kérdést. Apám – elsőként uralkodó, csak aztán szülő – megelégedett azzal, hogy figyelmen kívül hagyja a válaszomat, mert mint mindig, most is voltak sürgetőbb gondjai. Elfordult, és a kísérettel a nyomában elsétált, mondván, hogy a kötelességét velem szemben teljesítette, a székesegyháznál találkozunk újra. Kötelesség. Ezt a szót legalább annyira utáltam, mint a hagyományt. – Készen állsz? – kérdezte anyám, amikor ismét kettesben maradtunk. Bólintottam. – Csak még van egy kis magánjellegű dolgom, mielőtt indulunk. A lenti folyosón találkozunk. – Veled ma… – Kérlek, anya… – Most először tört meg a hangom. – Csak pár percre van szükségem. Anyám engedett. Hallgattam, ahogy magányos lépteinek visszhangja elvonul a folyosón. – Pauline? – kérdeztem súgva, közben megtöröltem az arcomat. Pauline az öltözőkamrám felől lépett be. Egymásra néztünk: nem volt szükségünk szavakra. Mindketten pontosan tudtuk, mi vár ránk. A hosszú, álmatlan éjszakán a nap minden apró részletét átbeszéltük. – Még mindig meggondolhatod magad. Biztos vagy a döntésedben? – kérdezte Pauline, megadva az utolsó esélyt, hogy kihátráljak. Biztos? A mellkasom fájdalmasan összeszorult; a kín olyannyira valós volt, hogy eszembe jutott, vajon igazán képes-e egy szív megszakadni? Vagy a félelem szúrt belém? A kezemet a szívemre szorítottam, hogy enyhítsem a sajgást. Alighanem eljött a döntés pillanata. – Nincs visszaút. Mások döntöttek helyettem – feleltem. – Mostantól ez a végzetem, ezt kell beteljesítenem, akármi is következik. – Remélem, jó dolgok következnek, barátom – biccentett Pauline értőn.
Több szó nem esett. Végigsiettünk a hosszú, boltíves folyosón a citadella hátsó traktusa felé, majd lefutottunk a sötét cselédlépcsőn. Senkivel nem találkoztunk: vagy a székesegyházban készülődtek, vagy a főkapuban várták, hogy a királyi nászmenet elinduljon a tér felé. Egy kicsiny, fekete zsanérokon forduló faajtón át léptünk ki a vakító napsütésbe. A szél belekapott a ruhámba, lelökte a fejemről a csuklyát. Láttam, hogy az erőd hátsó kapuja, amelyet csak vadászatok vagy titkos távozások alkalmával használtak, nyitva áll, ahogy rendeltem. Pauline keresztülvezetett egy sáros kifutón, mielőtt elértük volna a kocsiszín árnyékos oldalát. Ott egy riadt tekintetű istállófiú várakozott két felnyergelt lóval. Amikor meglátott, a szeme lehetetlen módon még kerekebbre nyílt. – Felség, az ön számára már előkészítették a kocsit – dadogta el-elakadó nyelvvel. – A citadella előtt várakozik, a lépcsőknél. Ha kívánja… – Megváltoztak a tervek – vágtam a szavába határozottan, és felnyaláboltam a ruhámat, hogy a kengyelbe léphessek. A szalmaszőke fiú álla leesett, úgy bámulta nemrég még szűzi fehér ruhámat, amelynek a szegélye máris elnehezült a sártól; most mocskoltam össze az ujját, a csipke felsőrészt, és ami még rosszabb, a morrighani ékköves menyegzői köpenyt. – De hát… – Gyerünk! Segíts! – kiáltottam rá, és kikaptam a kezéből a kantárszárat. A fiú engedelmeskedett, aztán Pauline-t is felsegítette a nyeregbe. – De mit mondjak… A kérdés végét már nem hallottam: a rohanó lovak patadobogása elnyomott minden érvet és vitát. Pauline-nal az oldalamon megtettem a jóvátehetetlent, véget vetettem ezer álomnak, hogy életet adjak egyetlenegynek. Az erdő menedéke felé irányítottam a lovamat, és vissza se néztem. Hacsak meg nem ismételjük a múltat, a történeteket tovább kell adni atyáról fiúra, anyáról leányra, másként egyetlen generáció leforgása alatt végleg eltűnik a történelem és az igazság. Morrighani Szent Szövegek, III. kötet
MÁSODIK FEJEZET Sikoltottunk. Torkunk szakadtából kiáltoztunk, tudva, hogy a szél, a hegyek és a távolság megóvja ideges szabadságunkat minden kíváncsi fültől. Gyerekes felszabadultsággal sikítoztunk, mert muszáj volt hinnünk a megmenekülésben. Ha nem hiszünk, legyűr minket a félelem. Már így is éreztem: a hátam mögött csattogtatta a fogait, ahogy a lovat ösztökéltem előre. Északnak indultunk, mert tudtuk, hogy az istállófiú figyel majd minket, amíg el nem tűnünk a szeme elől. Amikor már mélyen az erdő takarásában jártunk, megleltük a patakmedret, amelyet a bátyáimmal vadászva fedeztem fel. Ott megfordultunk, és a csörgedező vízben léptettünk tovább, amíg találtunk a másik oldalon egy köves partszakaszt, ahol nyom nélkül partra szállhattunk. Amint ismét szilárd talaj volt a lovak patája alatt, nekilendültünk, és úgy vágtattunk, mintha szörnyek üldöznének. Egy ritkán járt ösvényt követtünk a sűrű fenyvesben – ha kell, a fák is elrejtettek volna. Néha szédülten nevettünk, néha könnyeket fújt le az arcunkról a szél, de leginkább hallgattunk, mert el se hittük, hogy tényleg megcsináltuk. Egy óra múlva már azt se tudtam, mi fáj jobban: a combom, görcsölő lábszáram vagy felhorzsolt fenekem – elszoktam a lovaglástól, mert apám az utóbbi hónapokban nem engedélyezett többet a merev, hivatalos poroszkánál. Az ujjaim elmerevedtek a száron, de Pauline nem állt meg, úgyhogy én se tettem. A ruhám lobogott mögöttem. Immár a bizonytalanság házastársa lettem – ez mégis jóval kevésbé rémített meg, mint a bizonyosság, amivel korábban szembenéztem. Ezt az életet, ezt az álmot magam kovácsolom, és csak a képzeletem szabhat határt neki. Ebben az életben egyedül én parancsolok. Elvesztettem az időérzékemet. Csak a paták dobogása számított – minden lépéssel nőtt a távolság. Végül aztán gesztenyeszín ravianjaink szinte egyszerre horkantak fel és lassítottak le, maguktól, mintha titkos üzenetet váltottak volna. A ravianok a morrighani istállók büszkeségei voltak, és ők ketten mindent kiadtak magukból. Elnéztem nyugatra a fák csúcsa felett. A napnyugta még legalább három órányira volt. Nem állhattunk meg, még nem. Lassabb tempóban folytattuk az utat. Végül, amikor a nap lebukott az Andeluchi-gerinc mögött, biztonságos helyet kerestünk, ahol megalhatunk. Figyelmesen füleltem, amíg a fák alatt poroszkálva alkalmas menedéket kerestünk. A távolban felrikoltott egy madár, a hangja figyelmeztetésként szállt át az
erdőn: a tarkóm megbizsergett tőle. Elhaladtunk az Ősök építményeinek porló romjai mellett – a falak maradványai és az egykori oszlopok sokkal inkább az erdő részei voltak már, mint a civilizációé. Vastagon benőtte őket a moha és a borostyán – alighanem emiatt is álltak még egyáltalán. Talán egy méltóságteljes templomhoz tartoztak régen, mára azonban a természet visszakövetelte a köveket. Pauline megcsókolta a kézfejét, egyszerre áldást osztva és védelmet kérve az itt maradt szellemek ellen, majd csettintett a lónak, és sietve odébb léptetett. Én nem utánoztam a gesztust, és nem is ösztökéltem gyorsabb tempóra a lovamat. Mint mindig, most is kíváncsian néztem a régi korok megzöldült csontjait, és azon töprengtem, miféle emberek építhették őket. Végre egy apró tisztásra értünk. Már csak a nap utolsó sugarai derengtek az égen, mi pedig szinte összeroskadtunk a nyergünkben – egy szó se kellett, mindketten tudtuk, hogy ez lesz a táborhelyünk. Semmi másra nem vágytam, csak hogy leheverhessek a fűre, és reggelig alhassak, de a lovak éppolyan fáradtak voltak, és ki kellett szolgálnunk őket, hiszen nélkülük nem szökhettünk volna tovább. Lenyergeltük őket – a szerszám méltatlan puffanással esett a földre, és ott is maradt, mert ennél többre nem maradt erőnk –, kiráztuk a nyirkos nyeregtakarókat, és egy faágra akasztottuk őket száradni. Végül megpaskoltuk a lovak farát, ők pedig egyenesen a patak felé vették az irányt, hogy igyanak. Pauline és én lezuhantunk egymás mellé. Még ahhoz is túlságosan kimerültünk, hogy együnk, pedig egész nap egy falat sem volt a szánkban. Reggel úgy féltettük titkos tervünket, hogy nem bírtunk semmit magunkba erőltetni. Habár már hetek óta tervezgettem a szökést, mindannyiszor visszarettentem, egészen a tegnap esti búcsúvacsorámig, amelyet a családommal fogyasztottam el az Aldrid-teremben. Akkor változott meg minden, akkor vált az eladdig elképzelhetetlen az egyetlen lehetséges választássá. Egymás után jöttek a pohárköszöntők, hangos nevetés jutalmazta őket, engem viszont fojtogatott a harsány vidámság és a főemberek elégedett mosolya. Összenéztem a távolabbi falnál, a többi szolga mellett álló Pauline-nal, és megráztam a fejemet. Ennyiből már tudta, hogy nem leszek képes végigcsinálni. Bólintással jelezte, hogy megértett. Csendes üzenetváltásunkat senki nem vette észre, ám késő este, amikor mindenki visszavonult, Pauline betért a hálótermembe, és tervezgetni kezdtünk. Az idő szorított, és rengeteg mindent kellett elrendezni; csaknem az egész terv azon állt vagy bukott, hogy fel tudunk-e észrevétlenül nyergeltetni két lovat. Hajnalban Pauline besurrant az istállómester mellett, aki a királyi menet beosztásával volt elfoglalva, és váltott néhány szót a legfiatalabb istállófiúval. A gyerek elég
tapasztalatlan volt, hogy zavarában ne kérdőjelezze meg a királynő udvarából érkező utasítást. Összetákolt, sietős tervünk ez idáig bevált. Hiába voltunk azonban a vacsorához túl kimerültek, amikor a nap lement, és homály borult az erdőre, a fáradtságunk átadta a helyét a félelemnek. Sietve tűzifát gyűjtöttünk, hogy biztos távolban tarthassuk a körülöttünk ólálkodó teremtményeket, vagy legalább lássuk a fogaikat, mielőtt belénk mélyesztik őket. A sötét hamar leszállt, és eltakarta az egész világot, csak apró tüzünk remegő fénykörét hagyta meg, ahol a lábunkat melegíthettük. Néztem a táncoló lángokat, hallgattam a hamvába roskadó fa pattogását, sziszegését, susogását. Mást nem hallottunk, mégis feszülten füleltünk. – Mit gondolsz, vannak errefelé medvék? – kérdezte Pauline. – Egészen biztosan. – Az én gondolataim egyenesen a tigrisekig szaladtak. Alig voltam tízéves, amikor szembetalálkoztam eggyel, olyan közel volt, hogy éreztem a leheletét, kivicsorított fogairól rám fröccsent a nyála. Vártam, mikor nyel el, vártam a halált. Hogy miért nem támadott, nem tudom, de az utánam kutató bátyám távoli kiáltása mentette meg az életemet. Az állat éppen olyan gyorsan tűnt el a sűrűben, mint ahogyan megjelent. Később, amikor elmeséltem az esetet, senki sem hitt nekem. Cam Lanteux vidékén láttak tigriseket, de csekély számban, Morrighan pedig nem tartozott természetes élőhelyeik közé. A szörnyeteg üvegfényű sárga szeme még mindig kísértett álmomban. A tűzön túli sötétbe fúrtam a tekintetemet. A tőröm a nyeregtáskámban pihent, alig néhány lépésre a fénykörünk szélétől. Micsoda ostobaság, hogy csak most jut eszembe! – Vagy ami a medvéknél is rosszabb… barbárok! – tettem hozzá megjátszott rémülettel a hangomban, igyekezvén felvidítani mindkettőnket. Pauline szeme kerekre tágult, bár mosoly csillogott benne. – Hallottam, hogy úgy szaporodnak, mint a nyulak, és az apróvadaknak egyszerűen leharapják a fejét. – És csak horkantásokkal meg nyögésekkel beszélnek. – Ezeket a történeteket én is hallottam. Az őrjáratozó katonák sokat meséltek a barbárok brutalitásáról és növekvő létszámáról. Csak nekik köszönhettük, hogy Morrighan és Dalbreck félretette a köztük régről fennálló ellenségeskedést, és kelletlen szövetségre lépett – amelynek én lettem az ára. A kontinens másik oldalán elterülő, a hírek szerint terjeszkedő hatalmas, vad birodalom nagyobb fenyegetést jelentett, mint a szomszédos, valamennyire civilizált királyság, amely legalább maga is a kiválasztott Fennmaradottaktól származtatta magát. Ha Morrighan és Dalbreck
egyesíti az erőit, naggyá válhatnak. Külön-külön mindketten szánalmasan sebezhetők. Csak a Nagy Folyó és a Cam Lanteux tartotta vissza a barbárokat. Pauline egy újabb száraz ágat dobott a tűzre. – Neked tehetséged van a nyelvekhez. Biztosan könnyen elsajátítanád a barbár horkantásokat. A királyi udvartartás fele máris úgy társalog. Ezen muszáj volt nevetni, és kifigurázni a kancellár morgását és az akadémikus leereszkedő sóhajait. – Láttál már egyet is? – kérdezte aztán. – Mármint barbárt? Amilyen rövid pórázon tartottak az elmúlt években, jóformán semmit sem láttam. – Az idő, amikor szabadon kószálhattam a hegyekben a bátyáim nyomában, egy csapásra véget ért, amikor a szüleim szerint a testem nőiesedni kezdett, tehát a viselkedésemnek is ideje volt megváltozni. Megszűnt a Waltherrel, Regannel és Brynnel közösen élvezett szabadságom, többé nem jártunk régi romokat kikutatni, lovon száguldozni a lankákon, apróvadat cserkészni, és egyáltalán, mindenféle zűrbe keveredni. Ahogy felnőttünk, az ő felelőtlenségeikre csak legyintettek, az enyémekre azonban nem, és akkor már tudtam, hogy más mérce alá esek, mint a fivéreim. Miután a mozgásteremet szűkebbre szabták, kénytelen voltam megtanulni, miként szökhetek el észrevétlen – ahogy ma is tettem. Ezt a tudásomat a szüleim nem dicsérték volna meg, bár én meglehetősen büszke voltam rá. Az akadémikus gyanakodott, hogy ki-kijárok, és buta csapdákat állított, amelyeket könnyedén kikerültem. Tudta, hogy átkutattam az ősi szövegek tárát, ami tilos volt, mert a köteteket féltették az enyémhez hasonlóan gondatlan kezektől. Mégis, akkoriban hiába szöktem ki a citadella falai közül, valójában nem jutottam sehova. Civicában mindenki ismert, és a szökésem híre azonnal a szüleim fülébe jutott volna. Ennélfogva csak éjszakánként menekülhettem ki a félhomályos hátsó szobákba, ahol kártyáztam vagy kockáztam a bátyáimmal és az ő bizalmas barátaikkal, akik tudták, hogy hallgatniuk kell Walther kishúgáról, és talán még némi együttérzéssel is szemlélték a helyzetemet. A testvéreim minden alkalommal remekül szórakoztak a barátaik arcát látva, amikor kiderült, hogy hozzájuk méltón állom a sarat. Sem a nemem, sem a rangom miatt nem fékezték a nyelvüket; azokból a botrányos pletykákból többet tanultam, mint bármelyik királyi oktatótól. Elárnyékoltam a szememet a kezemmel, mintha a sötét erdő árnyai között keresném a barbárokat. – Most jól jönne egy vadember, figyelemelterelésnek – mondtam. – Barbárok, mutassátok magatokat! – kiáltottam. Nem jött válasz. – Azt hiszem, elijesztettük őket.
Pauline nevetett, de az idegesen vakmerő kedv velünk maradt. Mindannyian tudtuk, hogy a Vendától Cam Lanteux tiltott vidékéig nyúló erdőben látták már a barbárok kis csoportjait. Néha odáig terjedt a bátorságuk, hogy Morrighan és Dalbreck területére lépjenek, de ha a nyomukba eredtünk, éppolyan könnyedén tűntek el, mint az erdei farkasok. Mi ketten egyelőre még túl közel voltunk Morrighan szívéhez, hogy valóban aggódnunk kelljen miattuk. Legalábbis így reméltem. Sokkal valószínűbb volt, hogy vagabundokkal találkozunk, vándorokkal, akik néha idáig is elvetődtek Cam Lanteuxból. Közülük még egyet sem láttam, de szokatlan életmódjukról már sokat hallottam. Színes kocsikon járták az utakat, értéktelen kacatokat, rejtélyes főzeteket árultak, néha aprópénzért zenéltek, hogy megvehessék, amire szükségük van. Azonban nem miattuk voltam gondterhelt. Apám aggasztott, és az, mibe rángattam bele Pauline-t. Annyi mindent nem tudtunk átbeszélni előző este… Néztem, ahogy elgondolkodva a tűzbe bámul, és ha kell, rátesz egy-egy ágat a lángokra. Találékony volt, ám korántsem rettenthetetlen, és a mai naphoz sokkal több bátorságot kellett összegyűjtenie, mint nekem. Ő mindent elveszíthetett a menekülésünk miatt. Én azonban csak nyerhettem rajta. – Sajnálom, Pauline. Miféle zűrzavarba rángattalak bele… Vállat vont. – Mindenképpen felmondtam volna, hiszen tudod. – De nem így. Sokkal jobb körülmények között is távozhattál volna. – Talán – mosolygott rám; ezzel nem szállhatott vitába. – De ennél fontosabb okom nem lehetett volna rá. Nem várhatunk örökké arra, hogy eljöjjön a megfelelő idő. Nem is érdemeltem hozzá hasonló barátot. A szívem megsajdult a benne lakozó együttérzést látva. – Vadászni fognak ránk – válaszoltam. – Vérdíjat tűznek majd ki a fejemre. Erről sem beszéltünk hajnalban. Pauline félrepillantott, és hevesen megrázta a fejét. – Nem, a saját apád nem tenne ilyet. Sóhajtottam, és szorosabban karoltam át a lábaimat. Én is a parázsba néztem. – Ő lesz a legelső. Árulást követtem el, éppúgy, mintha egy katonája dezertált volna. Amit én tettem, még rosszabb, mert én megaláztam. Miattam gyengének tűnik. A kormánya nem hunyhat szemet efölött. Kénytelen lesz tenni valamit. Pauline ezt sem tagadhatta. Tizenkét éves korom óta, amióta bevezettek az udvarba, elvárták, hogy részt vegyek az árulók kivégzésén. Ritkán fordult elő
ilyesmi – a nyilvános akasztások komoly visszatartó erőt jelentettek –, de mindketten ismertük apám nővérének történetét. Még a születésem előtt halt meg, levetette magát a Keleti Toronyból. A fia dezertált, ő pedig tudta, hogy még a király unokaöccsének sem jár kegyelem. Úgy is volt – másnap felakasztották, és az anyjával együtt jeltelen sírba vetették. Morrighan néhány törvényét senki sem hághatta át, és a hűség egy volt ezek közül. – De te nem katona vagy, Lia – ráncolta a homlokát Pauline. – A lánya vagy, és nem volt más választásod. Vagyis nekem sem. Senkit sem volna szabad rákényszeríteni, hogy olyanhoz menjen hozzá, akit nem szeret. – Hanyatt dőlt, fintorogva nézett fel a csillagokra. – Különösen nem valami vén, varacskos és visszataszító herceghez. Megint nevettünk. Nagyobb hálával gondoltam Pauline-ra, mint a levegőre, ami megtöltötte a tüdőmet. Együtt lestük a pislákoló csillagképeket, ő pedig Mikaelről mesélt, az ígéretekről, amiket egymásnak tettek, az édes bókokról, amiket a fiú a fülébe suttogott, és a tervekről, amiket szőttek, ha Mikael visszatér a hónap végén a gárdával. Láttam a szemében a szerelmet, és hallottam, hogy még a hangja is elváltozik, ha róla beszél. Elmondta, hogy mennyire hiányzik neki Mikael, de bízik benne, hogy megtalálja, hiszen a kedvese úgy ismeri őt, mint senki mást a földön. Végtelen órákat beszélgettek át Terravinről, és az életről, amit majd ott újrakezdenek, a gyerekekről, akiket együtt nevelnek fel. Minél tovább folytatta, annál jobban fájt a szívem. Az én jövőmben csak távoli, ködös árnyak szerepeltek arról, amit nem akartam. Pauline álmaiban igazi emberek, részletes képek kaptak helyet. Ő mással tervezte a jövőjét. Eltöprengtem, vajon milyen lehet, ha valaki ennyire jól ismer, egyenesen a lelkembe lát, és az érintésétől szétrebbennek a gondolataim. Megpróbáltam elképzelni valakit, aki ugyanarra vágyik, mint én, az életét velem szeretné leélni – és nem azért, mert így teljesít be egy papíron lefektetett, szeretet nélküli megállapodást. Pauline megszorította a kezemet, és felült, hogy még több fát vessen a tűzre. – Aludnunk kellene, hogy holnap korán indulhassunk. Igaza volt. Egy hét lovaglás állt még előttünk, feltéve, ha nem tévedünk el. Pauline gyerekkora óta nem járt Terravinben, és nem emlékezett már biztosan az útra. Én sosem jártam arra, vagyis csak az ösztöneire hagyatkozhattunk, na meg az utunkba akadó idegenek segítségére. Kiterítettem a takarónkat a földre, és kiráztam a hajamból a fenyőtűket. Pauline
aggodalmasan nézett rám. – Nem bánod, ha előbb elmondom a szent emlékverseket? Csendes leszek. – Persze, mondd csak – súgtam. Igyekeztem tiszteletteljesnek tűnni a kedvéért, bár belém szúrt a bűntudat, amiért nekem nem kell vele mondanom az imát. Pauline hívő volt, én ugyanakkor sosem titkoltam a jövőmet megszabó hagyományok iránti utálatomat. Pauline feltérdelt, és halk, zsongó hangon, amely a székesegyházban zengő hárfa dallamára emlékeztetett, elmondta a verseket. Néztem őt, és arra gondoltam, micsoda bolond dolog a sors. Ő sokkal alkalmasabb lett volna nálam Morrighan Első Leányának szerepére – a gyermekére, akit a szüleim akartak. Csendes, finom beszédű, türelmes, hűséges a régi módihoz, tisztaszívű, kimondatlanul is megérti a dolgokat – sokkal közelebb áll az adottsággal megáldottakhoz, mint én. Minden tekintetben tökéletes Első Leány lehetett volna. Visszafeküdtem, úgy hallgattam az elkántált történetet a legelső Első Leányról, aki az istenektől kapott adottságot kihasználva elvezette a kiválasztott Fennmaradottakat a pusztításból egy tiszta földre, hátrahagyva a feldúlt világot, hogy új, reményteli birodalmat építsenek. Pauline kedves hangján a mese szépséget nyert, meghatóvá, elbűvölővé vált. Elragadott a ritmusa, a körülöttünk zúgó erdő mélysége, az elmúlt idők varázsa. Ahogy ő ismételte, a történet elért az univerzum kezdetétől napjainkig. Már csaknem értelmet is találtam benne. Az ég fenyők csúcsai felett kitáruló távoli, hideg körét néztem. Érinthetetlen volt, szikrázó, élő. Feltámadt bennem a vágy, hogy felé nyújtózzak, és részévé váljak a varázsának. A fák is felfelé nyújtóztak, majd egyszerre borzongtak meg, mintha szellemsereg suhant volna el felső gallyaik felett – annyi tudás rejlett ott, számomra elérhetetlenül. Visszagondoltam gyerekkori titkos útjaimra, amikor az éjszaka közepén kilopóztam a citadella legcsendesebb részére – a tetőre –, ahová az állandó zaj nem hatolt el, én pedig egy néma ponttá zsugorodhattam, és egybeolvadhattam a világegyetemmel. Akkor közel éreztem magam valamihez, amit képtelen voltam nevén nevezni. Ha megérinthetném a csillagokat, megtudnék mindent. Megérteném. Mit, drágám? Ezt, feleltem ilyenkor, és a szívemre szorítottam a kezemet. A bennem égő sajgásra nem leltem szavakat. Drága gyermek, nincs ott semmi megismerhető. Csak az éjjel hidege. Anyám a karjába emelt, és visszavitt az ágyamba. Később, amikor nem hagytam
fel az éjjeli járkálással, zárat szereltetett a tetőre vezető ajtóra, olyan magasan, hogy éppen ne érjem el. Pauline végre befejezte – az utolsó szavakat halkan, áhítatosan suttogta. És így légyen mindörökké. – Mindörökké – suttogtam én is. Az vajon milyen hosszú idő? Pauline összekucorodott mellettem a takarón. Magunkra borítottam a menyegzői köpenyt. A hirtelen csendben az erdő mintha közelebb lépett volna hozzánk, a fénykörünk összeszorult. Pauline hamar elaludt, bennem azonban még kavarogtak a nap eseményei. A kimerültség sem gyűrt le. Fáradt izmaim rángatóztak, az elmémben úgy ugráltak a gondolatok, mint a dobogó lábak elől menekülő nyomorult szöcske. Egyedül az nyugtatott meg, amikor felnéztem a csillagokra, hogy Dalbreck hercege alighanem szintén ébren van még – dühöngve zötyög hazafelé a rázós úton, a csontjai fájnak a kényelmetlen, hideg kocsiban, és nincs ifjú asszonya, aki felmelegíthetné. HARMADIK FEJEZET A herceg Megrángattam a csomagom csatját. Elegendő holmi volt benne, hogy két hétig kitartson, és az erszényemben elegendő érme arra az esetre, ha tovább tart. Biztosan lesz egy-két fogadó útközben. Aligha jutott egynapi lovaglásnál messzebb a citadellától. – Nem hagyhatom, hogy ezt tedd. Svenre mosolyogtam. – Gondolod, hogy van választásom? Már nem a gondjaira bízott kölyök voltam, akit távol kellett tartania a bajtól. Felnőttem, öt centiméterrel és majdnem tizennégy kilóval még őt is meghaladtam. A bennem felgyűlt bosszúság pedig veszedelmes ellenféllé tett. – Még mindig dühöngesz. Csak néhány nap telt el. Várj még egy kicsit. – Nem dühöngök. Mulattat. És kíváncsi vagyok. Sven kikapta a kezemből a szárat. A lovam meghőkölt. – Dühös vagy, mert neki előbb jutott eszébe, mint neked. Néha utálom Svent. Savanyú, csupa heg veterán létére nagyon is éleslátó. Visszaszereztem a szárat.
– Csak mulattat. És kíváncsivá tesz. – Ezt már mondtad. – Valóban. – Feltettem a ló hátára a nyeregtakarót, eligazítottam a marjánál, és kisimítottam a gyűrődéseit. Sven cseppet sem találta mulatságosnak a tervezett utamat, és további érveket sorolt, amíg én a nyerget igazgattam. Alig hallottam a szavait, csak azon járt az eszem, milyen jó lesz távol lenni. Apám sokkal inkább feldühödött, mint én, szándékos sértésnek nevezte az esetet. Miféle király az, aki a saját leányán sem képes uralkodni? És ez még egy visszafogott kérdése volt. A kormányzat élén már ki is küldte a hadtesteket a legfontosabb határ menti laktanyákba, hogy megerősítse őket – hadd tudja meg Morrighan, milyen a valódi döntéshozó erő. A feszült szövetség a feje tetejére állt, azonban a kormányzat melldöngetésénél és az összeesküvés-elméleteknél sokkal rosszabbak voltak anyám szomorú pillantásai. Ő már felvetette, hogy a kisebb királyságok egyikében, vagy akár a saját nemességünkből keresne a számomra másik feleséget – ezzel a házasság célját mindenestől szem elől tévesztette. Felléptem a kengyelbe, aztán a nyeregbe huppantam. A lovam horkantva topogott. Ő is alig várta már, hogy nekiinduljunk. – Várj! – Sven elém lépett. Ostobaság volt ez egy olyan valakitől, aki hozzá hasonlóan sokat tudott a lovakról, különösen az enyémről. Észbe is kapott, és visszahőkölt. – Még azt se tudod, hová szökött. Hogyan fogod megtalálni? Felvontam a szemöldökömet. – Te nem bízol a saját képességeidben, Sven. Ne feledd, a legjobbtól tanultam. Szinte hallottam, amint gondolatban elátkozta magát. Mindig ezt dörgölte az orrom alá, ahányszor elkalandozott a figyelmem, ezt ismételte, amikor, még két fejjel alacsonyabb kölyökkoromban, meghúzta a fülemet – hogy a legjobb tanárom van, és jobban teszem, ha nem pocsékolom az értékes idejét. Persze mindketten átláttuk a helyzet iróniáját. Valóban Sven volt a legjobb, és alaposan kitanított. Nyolcéves koromban kerültem a keze alá, tizenkét évesen tettek hadapróddá, tizennégy évesen megesküdtem, és tizenhat évesen teljesen kiképzett katonává váltam. A tanítványaként több évet töltöttem Svennel, mint a szüleimmel. Remek katona voltam, nem kis részben neki köszönhetően kitűntem minden téren – ami csak még élesebbé tette az ellentétet, mert valószínűleg én voltam a történelem leggyakorlatlanabb katonája is. Sven leckéinek része volt a királyi hadtörténelem is, ennek vagy annak az ősnek az érdemei, márpedig ezekből sok volt. A dalbrecki dinasztia minden tagja
büszkélkedhetett katonai érdemekkel, így apám is. Belőle a saját jogán vált tábornok nagyapám uralkodása alatt, de minthogy én az egyetlen örökös egyetlen örököse voltam, az én katonai tapasztalataim meglehetősen korlátozottnak bizonyultak. Még egy unokatestvérem sem volt, aki a helyembe léphetett volna. A csapatokkal tartottam, ám az első sorokba sosem engedtek – mire kijutottam a csatatérre, a harc heve régen elszállt már, és még akkor is a század legerősebbjei kísértek, hogy megvédjenek egy esetleges fellángolással szemben. Mindezt ellensúlyozandó, Sven mindig rám osztotta a legtöbb mocskos és alantas feladatot a században, nehogy feszültségek keletkezzenek kivételezett helyzetem miatt. Én ganéztam ki az istállókat, én pucoltam a csizmáit, én raktam taligára és szállítottam el a csaták halottait. Katonatársaim arcán sosem láttam, szavaikban sosem hallottam utálatot, szánalmat azonban annál többet. Egy gyakorlatlan katona, akármilyen remek kiképzést is kapott, valójában nem katona. Sven is nyeregbe ült, és mellém léptetett. Tudtam, nem kísér sokáig. Akármennyit veszekedett velem a terveim miatt – kötelessége volt, hogy megtegye –, kötötte az együtt töltött éveink során köztünk létrejött erős kapocs is. – Honnan fogom tudni, merre vagy? – Nem fogod. Ez már komoly, igaz? – És mit mondjak a szüleidnek? – Mondd azt, hogy a vadászkastélyba mentem, ott fogok duzzogni a nyáron át. Ez tetszeni fog nekik, az a hely szép és biztonságos fészek. – Az egész nyáron át? – Majd meglátjuk. – Bármi történhet veled. – Valóban. Remélem, meg is történik. Ugye, tudod, hogy nem fogsz meggyőzni? A szemem sarkából Svent figyeltem, aki a lószerszámomat vette szemügyre – biztos jele volt ez annak, hogy belenyugszik: eltűnök az ismeretlenben. Ha nem én vagyok a trónörökös, cseppet se zavarta volna. Tudta, hogy felkészített a legrosszabb és a váratlan eshetőségekre is. A tudásom – a gyakorlótéren legalábbis – alapos bizonyítást nyert. Sven végül mordult egyet, jelezve vonakodó beletörődését. Feltűnt előttünk a keskeny szurdok, ahol két ló már nem fért el egymás mellett. Tudtam, ez lesz a hely, ahonnan visszafordul. Későre járt már. – Kérdőre vonod majd? – Nem. Azt hiszem, nem is szólok majd hozzá. – Helyes, jobban is teszed. Ha mégis, ügyelj a kiejtésedre. Az R-jeid és az L-eid
elárulják, honnan származol. – Tudom – feleltem, hadd nyugodjon meg, hogy mindenre gondoltam; pedig ez a részlet elkerülte a figyelmemet. – Ha üzenetet akarsz küldeni, az ősi nyelven írj. Lehet, hogy elfogják. – Nem fogok üzenni egyáltalán. – Akármit teszel, ne mondd meg neki, ki vagy. Ha egy dalbrecki államfő beavatkozik morrighani területen, abból háborús okot lehet statuálni. – Összetévesztesz az apámmal, Sven. Nem vagyok államfő. – A trónörökös vagy, apád képviselője. Ne rontsd Dalbreck vagy a katonatársaid helyzetét. Csendben lovagoltunk tovább. Miért indulok el? Mi az értelme, ha nem hozom vissza, még csak nem is szólok hozzá? Tudtam: ezek a kérdések járnak Sven fejében, csakhogy nem arról volt szó, amit ő gondolt. Nem éreztem haragot, mert a lány előbb gondolt a szökésre, mint én. Nekem is megfordult a fejemben az ötlet, még régen, amikor apám először vetette fel a házassági ajánlatot, de akkor meggyőzött, hogy a szövetség hasznos lesz Dalbreck számára, és mindenki szemet huny majd, ha utóbb szeretőt választok magamnak. Azért haragudtam, mert neki volt elég bátorsága, hogy meg is tegye, nekem pedig nem. Ki ez a lány, aki, ha neki úgy tetszik, fityiszt mutat két királyságnak is? Tudni akartam. A szurdokhoz közeledve Sven törte meg a csendet. – A levél miatt, igaz? Egy hónappal az esküvő előtt Sven egy levélkét adott át nekem. Titkos üzenet volt, a hercegnő küldte. A pecsétje érintetlen maradt: még Sven sem ismerte a tartalmát. Elolvastam, aztán nem törődtem vele. Alighanem hiba volt. – Nem, nem egy levél miatt megyek el. – Megrántottam a szárat, megálltam, hogy egyenesen ránézhessek. – Te is tudod, Sven, hogy ez valójában nem Arabella hercegnőről szól. Biccentett. A dolog már jó ideje érlelődött. Vállon veregetett, azzal szó nélkül visszafordította a lovát Dalbreck felé. Én folytattam az utamat a szurdokon át – néhány mérföld után azonban előhúztam a levelet mellényem belső zsebéből. Újra átfutottam a sietősen papírra vetett szavakat. Nem éppen királyi üzenet volt. Az esküvőnk előtt szemügyre kívánlak venni.
Visszatettem a papírdarabot a zsebembe. Úgy legyen. Egyetlen igaz múlt van és egy igaz jövő. Hallgass figyelmesen – A nyomor gyermeke hozza majd el a reményt. A leggyengébb ad erőt, és akit meghurcoltak, szabadságot hoz. Venda-ének NEGYEDIK FEJEZET Az orgyilkos Boldogan megtenném magam is, de a kötelességem visszaszólít Vendába. Egyetlen nap alatt megjárod. Végül is királyi származék. Tudod, milyenek. És még csak tizenhét éves. Milyen nehéz lehet megtalálni? Megmosolyogtatott a komizár véleménye a királyi személyekről, de nem is kellett válaszolnom. Mindketten tudtuk, hogy könnyű lesz. A pánikban menekülő vad nem ügyel a maga mögött hagyott nyomra. A komizár sokszor végzett már hasonló feladatot. Engem is ő képzett ki. Ha ilyen egyszerű lesz, miért nem mehetek én? – panaszkodott Eben. Ez a megbízatás nem a tiéd, feleltem. Eben alig várta, hogy bizonyítson. Jól ismerte a helyi nyelvet és kiválóan bánt a késsel, amellett kicsi volt – alig tizenkettő –, úgyhogy elmehetett gyereknek. Szomorú barna szeme és angyali arcocskája minden gyanút eltérített. Mindazonáltal más volt csatában ölni, és más elvágni egy leány torkát álmában. Erre még nem készült fel. Talán visszariadna, ha meglátja az áldozat ijedt szemét. Az a legnehezebb pillanat: olyankor nem szabad tétovázni. Nincs második esély, ezt a komizár egyértelműen megmondta. Egy efféle szövetség Morrighan és Dalbreck között minden erőfeszítésünket hiábavalóvá teheti. Ráadásul azt mondják, a leány siarrah. Mi talán nem hiszünk az efféle mágikus gondolkodásban, mások azonban igen, és meglehet, bátorságot merítenek belőle, vagy a mi oldalunkon állva elgyávulnak. Nem kockáztathatunk.
Arabella menekülése nekik balszerencse, nekünk lehetőség. Lopózz be, lopózz ki – ez a te erősséged. Ha pedig képes vagy dalbrecki kezek művének álcázni a tettet, még jobb. Tudom, teljesíted a kötelességedet. Mint mindig. Igen, mindig teljesítettem a kötelességemet. Előttünk, a távolban kettévált az út. Eben még utoljára megpróbálkozott a meggyőzésemmel. – Még mindig nem értem, miért nem mehetek én. Éppen annyira ismerem a nyelvet, mint te. – A morrighani dialektusokat is? – kérdeztem vissza kihívón. Mielőtt felelhetett volna, Griz odanyúlt, és fültövön csapta. Eben felkiáltott, a férfiak röhögtek. – A komizár őt akarja, nem téged! – kiáltotta Griz. – Elég a nyafogásból! Eben az út hátralevő részén végig hallgatott. Elértük a pontot, ahol az útjaink kettéváltak. Griznek és három társának is megvolt a maga különleges képessége, amit Morrighan legészakibb vidékein áthaladva kamatoztatnak majd, ahol a királyság, ostoba módon, összevonta a legnagyobb katonai erejét. Egészen sajátos felfordulást fognak okozni – kevesebb vér folyik majd, mint az én kezemtől, de a hatás ugyanakkora lesz. Nekik jóval több időre lesz majd szükségük, vagyis én – Griz szavaival élve – üdülhetek egy keveset a kijelölt, Cam Lanteux-beli táborban, amíg várom őket, hogy visszatérjünk Vendába. Griz ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy Cam Lanteux nem üdülőhely. Figyeltem, ahogy a saját útjukra térnek; Eben duzzogva görnyedt a nyergében. Nem a te feladatod. Ennyi idős koromban én is ennyire szerettem volna a komizár kedvében járni? Igen. Mindössze néhány éve volt, de úgy tűnt, két élet is eltelt azóta. A komizár is csak egy tucat évvel volt idősebb nálam – alig lépett a férfikorba, amikor Venda ura lett. Akkor vett a szárnyai alá. Megmentett az éhezéstől, megmentett sok egyébtől, amit igyekeztem azóta elfelejteni. Megadta nekem, amit a saját fajtám nem: az esélyt. Szüntelenül igyekeztem visszafizetni neki, de vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet. Ez az alkalom az én számomra is az első lesz. Nem mintha nem metszettem volna el torkokat az éjszaka sötétjében azelőtt – de azok a torkok eddig katonákhoz, árulókhoz vagy kémekhez tartoztak, és tudtam, a haláluk a bajtársaim életét jelenti. És még így is, akárhányszor vért fakasztott a pengém, az áldozatok riadt szeme elragadta a lelkem egy darabját.
Ha Eben még egyszer megszólal, én magam pofoztam volna meg. Még túl fiatal volt, hogy elveszítse önmagát. Besurranni, kisurranni. Aztán üdülni. Úgy vélték, ők maguk csak egy fokkal állnak az isteneknél alább: büszkélkedtek égre-földre szóló hatalmukkal. Tudásuk növekedett ám bölcsességük elsorvadt, mert hatalomra, csakis hatalomra vágytak, elnyomva a védteleneket. Morrighani Szent Szövegek, IV. kötet ÖTÖDIK FEJEZET A következő kanyar után meglátjuk Terravint – legalábbis Pauline ezt állította, immár sokadjára. Izgatott várakozása rám is átragadt, ahogy felismerte a terepet. Elhagytunk egy hatalmas fát, amely szerelmesek karcolt neveit viselte a kérgében, nem sokkal odébb egy félkör alakú, csonkká kopott márványkövekből álló romot, amely úgy nézett ki, mint egy öregember csorba fogsora, végül megláttunk egy dombot, a tetején egy borókákkal körbeölelt, fénylő kék ciszternával. Ezek a jelek elárulták: közel járunk. Tíz napba telt, hogy eljussunk idáig, de hamarabb is megtehettük volna az utat, ha nem szánunk két napot egy kitérőre, hogy hamis nyomokat hagyjunk apám nyomkövetőinek, akik esetleg elindulnak utánunk. Pauline felháborodott, amikor összecsomagoltam drága esküvői ruhámat, és behajítottam egy sűrű szederbozótba, és egyenesen holtra vált, amikor a tőrömmel lefeszegettem a köpenyt díszítő ékköveket, a megcsonkított maradványokat pedig egy nagyobb fadarabra kötve a folyó gondjaira bíztam. Háromszor rajzolta miattam a levegőbe a bűnbánat jelét. Reméltem, ha a köpenyt olyan valaki találja meg, aki fel is ismeri, feltételezik majd, hogy megfulladtam. A gondolatért, hogy ezt a hírt kapják rólam a szüleim, magam is bűnbánatot tartottam volna, azonban eszembe jutott, hogy hajlandóak voltak elküldeni a leányukat, hadd éljen egy emberrel, akit nem szeret, ráadásul egy
olyan királyságban, amelyben meg sem bíztak igazán. Visszanyeltem a torkomban dagadó gombócot, és semmit se szóltam, csak búcsút intettem az elúszó köpenynek, amelyet anyám, nagyanyám és az ősanyáink is viseltek előttem. Luiseveque-ben váltottuk készpénzre a köveket; a város mintegy két óra kitérőt jelentett az útirányunktól. Három kék zafír volt az ára, hogy a kereskedő elfelejtse, honnan valók. Az ügylet kellemesen romlott és izgalmas volt. Amint ismét útra keltünk, hangosan nevettünk tulajdon merészségünkön. A kereskedő tolvajoknak nézett minket, de minthogy az üzlet a hasznára volt, tartotta a száját. Néhány mérföldnyit visszafelé lovagoltunk, majd keletnek fordultunk. Egy kis falu szélén megálltunk, és egy meglepett földműves három szamarára cseréltük értékes ravianjeinket, majd megtoldottuk az ügyletet egy jó marék pénzzel is, a hallgatásért cserébe. Terravinben bizonyára feltűnést keltett volna, ha két lány érkezik a morrighani istállók messze földön ismert lovain, márpedig a feltűnést nem engedhettük meg magunknak. Három szamárra sem volt szükségünk, de a földműves erősködött, hogy a harmadik búskomorságba esne a másik kettő nélkül, és úgy tapasztaltuk, igazat mondott, mert az állat meg sem feszítette a kötelét, úgy kocogott mögöttünk. Otto, Nove és Dieci volt a nevük; én Ottót ültem meg, a legnagyobb, barna példányt, amelyiknek fehér volt a pofája, a fülei között pedig hosszú szőrcsomó ékeskedett. Lovaglóruháink mostanra, a megtett száz mérföldek után olyan mocskosak lettek, finom bőrcsizmáinkat olyan vastagon vonta be a sár, hogy könnyen maradhattunk észrevétlenek. Senki sem akarta hosszan rajtunk legeltetni a szemét, mi pedig pont így kívántuk. Nem állhatott semmi a terravini álom útjába. Tudtam, valóban közel járunk. Volt valami a levegőben, valami a fényben, aminek nem tudtam nevet adni, de ami átáramlott rajtam, mint egy meleg hang. Otthon. Otthon. Tudtam, mindez ostobaság. Terravin sosem volt az otthonom – de talán még az lehet. Az utolsó útszakaszon ismét rám telepedett a félelem, hogy egyszer csak meghallok valamit – lovak patáinak dübörgését mögöttünk. Amit apám nyomkövetői velem tennének, az egy dolog volt, amit Pauline-nal, az egészen más. Már elgondoltam, hogy ha elkapnak, azt vallom majd, hogy erővel kényszerítettem Pauline-t a segítségre, akarata ellenére. Csak őt magát kellett meggyőznöm, hogy támogassa a mesét – a lelke mélyéig ragaszkodott ugyanis az őszinteséghez. – Ott! Nézd! A fákon túl! – kiáltott Pauline, és a távolba mutatott. – Az a kék csík! Az a Terravini-öböl! Hiába erőltettem a szememet, nem láttam mást, csak sűrűn nőtt fenyőket, néhol
tölgyfákat, és közöttük a fűtől zöldesbarna dombokat. Gyorsabb haladásra nógattam Ottót, már amennyire egy olyan állat képes lehetett erre, amely mindössze egyetlen sebességet ismert. Végül, amikor kiértünk az út kanyarulatából, nemcsak az öböl, de az egész halászfalu – Terravin – is a szemünk elé tárult. Éppen olyan volt, mint egy ékszer, ahogy Pauline leírta. Elszorult a szívem. Az akvamarinkék víz félkörén vörös és sárga hajók ringtak: volt, amelyik fehér vitorlákkal integetett, egy másik mögött lapátkerekek csapták fel a vizet; a harmadik mellett széles evezők kavartak tajtékot. Ebből a távolságból aprónak tűntek, mint holmi gyermekjátékok, de tudtam, emberek hajlonganak a fedélzetükön, átátkurjantanak egymásnak, kiáltozva ünneplik a napi fogást – a szél elviszi a hangjukat, eldicsekszik a diadalaikkal, elsuttogja a történeteiket. Az öböl szélén, amerre néhány dereglye tartott, hosszú rakpart húzódott, még több kikötött hajóval; a köveken hangyányi emberek sürögtek ide-oda, szaladtak a feladataik után. A legszebb azonban maga a város volt. Az öblöt körbeölelő dombokon ülő házak és üzletek mind más színben pompáztak, volt köztük ragyogó kék, cseresznyepiros, narancssárga, orgonalila, citromzöld – az egész úgy festett, mint egy óriási, színpompás gyümölcsöstál, a mélyén a tengerrel, amely az erdő sötétzöld markában egyensúlyoz. Most már értettem, miért álmodozott Pauline folyton arról, hogy visszatér gyermekkori otthonába, amelyet anyja halála után kényszerült elhagyni. Akkor északra küldték, az egyik nagynénjéhez, majd miután amaz megbetegedett, egy másikhoz, akit Pauline addig nem is ismert – anyám személyes szolgálójához. Pauline élete csupa ideiglenes megoldás volt eddig, most azonban végre visszatért a gyökereihez, az otthonához. Már az első pillantásból tudtam: ez a hely nekem is otthont adhat, mert itt nem nyomja a vállamat annak a súlya, hogy kinek kellett volna lennem. Váratlanul elöntött a boldogság. Bárcsak Bryn bátyám is láthatná ezt, futott át az agyamon. Bryn imádta a tengert. Pauline hangja törte át a gondolataimat. – Valami baj van? Meg sem szólalsz… Mire gondolsz? Rápillantottam. Szúrt a szemem. – Arra, hogy ha igyekszünk, még egy fürdőt is vehetünk vacsora előtt. – Otto tomporára csaptam. – Enyém az első víz! Pauline nem hagyta magát. Vadul felrikoltott, bordán bökte a saját szamarát, mire az állat galoppozva megelőzte Ottót. Amikor elértük a városon keresztülvezető főutat, megfékeztük az őrült rohanást.
Visszaigazítottuk elszabadult tincseinket, a csuklyánkat mélyen a szemünkbe húztuk. Terravin kicsi volt és félreeső, annyira azonban nem, hogy ne térhessenek be a Királyi Gárda csapatai – vagy egy nyomkereső. Azonban még leszegett fejjel is csak nézelődtem. Csodálatosnak találtam. A hangok! A szagok! Még szamaraink vörös kövön csattogó patáinak hangja is zenének tűnt. Terravin mindenben különbözött Civicától. Elhaladtunk egy óriási fügefa árnyékába bújó tér mellett. A lombsátor alatt gyerekek ugróköteleztek, zenészek játszottak furulyán és harmonikán, vidám dallamokkal szórakoztatva a tér szélén felállított asztalkák mellett beszélgető városiakat. Odébb boltokat láttunk, az áruk szinte kiömlöttek az útra. Egy helyütt színes sálakat lengetett a szél, mellette csinos, rendezett sorokban ládaszámra állt a fényes padlizsán, a csíkos tök, a csipkézett levelű édeskömény, a kövér, rózsaszín tarlórépa. Még a lószerszám-kereskedés is kéken pompázott, mint a vörösbegy tojása. Civica fakóságának nyoma sem volt, itt mindenhol színek daloltak. Senki sem méltatott minket figyelemre, eltűntünk a többi járókelő között. Munkások voltunk, akik egy kikötőben töltött hosszú nap után igyekeztek hazafelé, esetleg fáradt átutazók, akik egy barátságos fogadót keresnek. Nadrágot és kabátot viseltünk, sovány férfinak álcáztuk magunkat. Mosolyogva szemléltem a várost, amelyről Pauline annyit mesélt, a jókedvem azonban elpárolgott, amikor megpillantottam három, lóháton közeledő királyi gárdistát. Pauline is észrevette őket, és megrántotta a szárat. – Menjünk tovább – súgtam oda neki sietve. – Ne nézz fel. Továbbhaladtunk, bár úgy gondoltam, egyikünk sem mer levegőt venni. A katonák nevetve, lépésben lovagoltak át a városon; a mögöttük döcögő kocsi bakján is egy gárdista ült. Nem is pillantottak felénk. Pauline megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor eltávolodtak. – El is felejtettem – mondta. – Szárított és füstölt hal. Havonta egyszer jönnek a keleti laktanyából, hogy feltöltsék a raktáraikat. Nagyrészt hallal. – Mindössze havonta egyszer? – kérdeztem súgva. – Úgy tudom. – Akkor éppen jókor érkeztünk. Ezután egy darabig nem kell aggodalmaskodnunk miattuk. Ők különben sem ismernek engem. Pauline alaposan megnézett magának, aztán felhúzta az orrát. – Senki sem ismerne meg, hacsak a disznók nem, odahaza. Otto, mintha megértette volna, iázott egyet. Mindketten elnevettük magunkat, aztán folytattuk a versenyfutást a forró fürdőért.
* Lélegzet-visszafojtva vártam, amíg Pauline bekopogott a fogadó kicsi hátsó ajtaján. Azonnal kitárták neki, de a bent álló nő csak egy intéssel jelezte, hogy lépjünk be, aztán visszasietett, és csak a válla felett kiáltott vissza. – Tegyétek oda! A deszkára! – Azzal máris a hatalmas téglakemence előtt termett, és egy péklapáttal kapkodta ki belőle a lapos kenyereket. Nem mozdultunk: ez már felkeltette a figyelmét. – Megmondtam, hogy… – Felénk fordult, homlokráncolva mért végig minket. – Hm. Nem a halamat hoztátok, mi? Gondolom, koldusok vagytok. – Az ajtó mellé rakott kosár felé intett. – Vegyetek egy almát, egy kétszersültet, aztán induljatok tovább. Gyertek vissza, ha elcsitult a forgalom, és egy kis forró ragut is kaphattok. Tovább nem is foglalkozott velünk: valaki a fogadó elejébe szólította, annak kiáltott vissza. Egy fiatal, égimeszelő fiú botlott be egy lengőajtón át, a kezében zsákvászonba tekert csomag, amelynek végéből egy hal csapkodó farka lógott ki. – Cipófej! Hol van a tőkehalam? Talán egy sügérből főzzek halászlevet? Mindazonáltal kikapta a halat a fiú kezéből, a bontódeszkára vetette, és a bárdja egyetlen határozott csapásával leszelte a fejét. Úgy gondoltam, végül a sügér is megteszi. Ez volt hát Berdi, Pauline amitája. A nénje. Nem vér szerinti rokona, hanem az az asszony, aki munkát adott Pauline anyjának, és fedelet biztosított a feje fölé, amikor a férje meghalt, és a gyászoló asszony egyedül maradt egy csecsemővel, akit etetnie kellett. Berdi gyakorlott mozdulatokkal, pillanatokon belül kibelezte és megtisztította a halat, majd bedobta egy üstnyi forró vízbe. A kötényébe törölte a kezét, aztán ismét ránk nézett, felvonta a szemöldökét, majd kifújt egy őszes tincset a homlokából. – Még itt vagytok? Azt hittem, megmondtam… Pauline két lépésnyit előrecsoszogott, és hátradobta a csuklyáját. Mézszőke haja a vállára omlott. – Amita? Figyeltem, miként válik az idős asszony arca kifejezéstelenné – de aztán közelebb lépett, és hunyorított. – Pollypie? Pauline bólintott.
Berdi kitárta a karját, és a keblére ölelte. Sokáig ölelgették egymást, és félmondatokat dadogtak egymásnak, de Pauline végül elhúzódott. – Ez itt a barátnőm, Lia. Attól tartok, egy kis bajba kerültünk. Berdi a szemét forgatta. – Semmi olyasmi nem lehet, amit egy fürdő és a forró vacsora el ne mulasztana! A lengőajtóhoz sietett, kilökte, és utasításokat kezdett kiáltozni. – Gwyneth! Mindjárt jövök! Addig Enzo kisegít! Az ajtó be se csapódott még, ő már el is fordult. Feltűnt, hogy egy korabeli asszonyhoz képest, aki a derekán hordja a saját kosztja nyomait, milyen fürge. Az ajtón túlról halk nyögés hallatszott, és edények csörömpölése. Berdi nem törődött vele. A konyha hátsó ajtaján át vezetett ki minket. – Cipófej, vagyis Enzo, ügyes lenne, csak hát naplopó. Gwyneth is tudja. Az apja volt ilyen teszetosza. De dolgozunk rajta Gwynethszel. Majd gatyába rázzuk. Nehéz dolog kisegítőt szerezni. Követtük a fogadó mögötti domb oldalába rakott, töredezett kőlépcsőn felfelé, majd végig egy kanyargós, avarral beterített ösvényen egy távolabb álló, sötét ház irányába. Amögött már az erdő kezdődött. Berdi egy téglából rakott tűzhelyre, és az ott gőzölgő, hatalmas vaskádra mutatott. – De a tűzre gondosan ügyel, hogy a vendégek forró fürdőt vehessenek. Nektek is erre lesz legelőször szükségetek. Közelebb érve meghallottam az erdőben rejtőző patak csobogását, és eszembe jutottak Pauline meséi – hogyan játszottak a parton az anyjával, lapos kavicsokkal kacsázva a vízen. Berdi bevezetett minket a kis házba. Elnézést kért a por miatt – a tető kilyukadt, magyarázta, ezt a helyet csak a számfeletti szálláskérőknek tartogatták, mi pedig azok voltunk. A fogadó tele volt, vagy itt hálunk meg, vagy az istállóban. Meggyújtotta a lámpást, és előrángatta a sarokba állított nagy rézkádat, végül a köténye szegélyébe törölte a homlokát. Most először látszott rajta bármiféle fáradtság. – Szóval, miféle bajba kerülhet két ilyen fiatal leány? – A tekintete a hasunkra esett, és sietve hozzátette: – Ugye, nem fiús bajba? Pauline elvörösödött. – Nem, amita, semmi ilyesmi. Voltaképpen nem is baj. Vagyis nem kell azzá válnia. – Ami azt illeti, én okoztam – léptem előre. Most először szólaltam meg. – Pauline csak kisegített.
– Ah. Tehát neked is van hangod. – Talán le kellene ülnie, hogy… – Csak mondd el kertelés nélkül, Lia. Lia a neved, igaz? Nincs olyan dolog, amiről én még ne hallottam volna. Vödörrel a kezében állt a kád mellett, készen rá, hogy meghallgassa a sietős magyarázatot. Eldöntöttem, hogy őszinte leszek. – Úgy van. Lia. Egészen pontosan Arabella Celestine Idris Jezelia hercegnő, a Morrighan-ház Első Leánya. – Királyi felség – tette hozzá Pauline halkan. – Volt királyi felség – javítottam ki. Berdi oldalra hajtotta a fejét, mint aki nem hisz a fülének, aztán elsápadt. Belekapaszkodott az ágyoszlopba, és lehuppant a matracra. – Mit jelentsen ez? Felváltva magyaráztuk el neki. Berdi nem mondott semmit – gyanítottam, ez szokatlan tőle –, én pedig láttam, hogy ez egyre jobban aggasztja Pauline-t. Amikor elfogyott a mondanivalónk, közelebb léptem. – Biztosak vagyunk benne, hogy senki nem követett minket. Értek valamicskét a nyomkereséshez, a bátyám gyakorlott felderítő a gárdában. De ha a jelenlétem az ön számára kellemetlen, továbbállok. Berdi még egy pillanatig hallgatott, mintha csak most értené meg: amit mondtunk, igaz. Fél szemöldökét kíváncsi, gyűrött vonalba húzta, és felállt. – Hát már hogy a fészkes fenébe ne lenne kellemetlen a jelenléted? De mondtam én, hogy tovább kellene állnod? Maradsz, ahol vagy. Mindketten maradtok. De mégsem járja, hogy… Kitaláltam a gondolatát, és félbeszakítottam. – Nem várok, nem is akarok semmiféle kitüntetett figyelmet. Azért jöttem ide, mert hétköznapi életet akarok élni. Aminek része az is, hogy megdolgozom a betevőmért. Akármilyen munkát tud adni nekem, boldogan elfogadom. Berdi biccentett. – Erről majd még beszélünk. Most fürödjetek meg, aztán egyetek. – Elfintorította az orrát. – Ilyen sorrendben. – Még valami… – Kigomboltam az ingemet, háttal fordultam felé, és a derekamra csúsztattam az anyagot. Hallottam, hogy Berdi, megpillantva szépmívű esküvői kavah-mat, levegő után kap. – Ettől muszáj lenne megszabadulnom, amilyen hamar csak lehet. Közelebb lépett, és megéreztem az ujjait a hátamon.
– A legtöbb kavah nem tart tovább néhány hétnél, de ez… ez alighanem igen. – A legjobb művészek alkották, a legjobb festékekkel. – Segít majd, ha mindennap kiáztatod – javasolta Berdi. – Adok majd egy hátmosó kefét és egy erős szappant. Visszavettem az ingemet, és megköszöntem a segítségét. Pauline még egyszer megölelte, majd miután a nénje kiment, felkapta a vödröt. – Felség, tiéd az elsőbbség. – Állj! – Kikaptam a kezéből a vödröt. – Mától nincsen „felség”. Az életemnek ez a szakasza örökre lezárult. Mindössze Lia vagyok. Megértetted, Pauline? A szemembe nézett. Mindketten tudtuk, ez az a pillanat – a valódi újrakezdés, amit elterveztünk. Amiben reménykedtünk, de biztosak nem lehettünk. Most elérkezett. Elmosolyodott és bólintott. – És te fürdesz elsőnek – tettem hozzá. Pauline kipakolta kevéske holminkat, amíg több forduló árán feltöltöttem a kádat forró vízzel. Megsikáltam a hátát, ugyanúgy, ahogy ő annyiszor megsikálta az enyémet azelőtt, de aztán, amíg álmosságtól le-lecsukódó szemmel elhevert a forró vízben, úgy döntöttem, megyek és megmosakszom a patakban, hadd élvezze ki a luxust, ameddig csak akarja. Sosem leszek képes visszafizetni neki, amit értem tett, de ezt az apróságot megtehettem neki. Gyengén tiltakozott, de végül megmondta, merre induljak a patak felé – nem volt messze a háztól –, és figyelmeztetett, hogy maradjak a sekély részen. Elmondta, hogy a sűrűn álló bokrok rejtekében találok majd egy védett medencét is. Bár hozzátette, hogy még soha senkit nem látott arra, azért kétszer is megígértem, hogy elővigyázatos leszek. Kétségem se volt, hogy vacsoraidőben egyedül fürödhetek. Megtaláltam a helyet, sietve ledobáltam a ruháimat, aztán a tiszta holmik mellett a parton hagytam őket. Borzongva merültem a víz alá, bár feleolyan hideg sem volt, mint a civicai patakok. Felpezsdülve bukkantam újból felszínre, és mély lélegzetet vettem. Új lélegzetet. Olyat, mint még soha korábban. Immár csak Lia vagyok. Mától. Úgy éreztem, mintha megkereszteltek volna – a lelkem mélyéig megtisztultam. A víz lecsorgott az arcomon, lecsöpögött az államról. Terravin nem csupán egy új otthon volt – Dalbreck is válhatott volna azzá, ott azonban belőlem csupán látványosság lehetett volna, aki képtelen a saját sorsát formálni. Terravin új életet kínált. Egyszerre volt részegítő és rettenetes érzés. Mi lesz, ha sosem látom többé a fivéreimet? Mi lesz, ha kudarcot vallok az új életemben is? Azonban minden, amit eddig tapasztaltam, reményekre adott okot. Még Berdi is. Valahogy majd elindítom
az ösvényen ezt az új életet. A patak szélesebb volt, mint vártam, de ahogy Pauline kérte, a sekély részen maradtam. Itt, ahol a meder medencévé alakult, a tiszta víz csaknem megállt. A vállamig ért, az alján síkos köveket tapintott ki a lábam. Felfeküdtem a vízfelszínre, és lebegés közben a tekintetemet a fenyő– és tölgyágakból összefonódó csipkeboltozaton járattam. Lassan sötétedett, az árnyékok egyre mélyültek. A fatörzsek között láttam a domboldali házakban fellobbanó sárga fényeket, ahogy Terravin lakói felkészültek az esti szertartásra. Engem is meglepett, de várakozással figyeltem, mikor hangzanak fel a dallamok, amelyek Morrighan-szerte az este érkezését kísérték, de a szellő csak foszlányokat sodort felém. Megtalállak… A legtávolabbi zugban… Oldalra fordítottam a fejemet, hogy jobban halljam. A szavak tüzes dallama sürgetőbb volt, mint bármiféle otthoni szent emlékvers. A szavakat sem találtam ismerősnek, de hát a szent szövegek terjedelme hatalmas… A hűvös szél elsodorta előlem az éneket, és utána inkább Berdi keféjének surrogását hallgattam, amint a hátamat súroltam vele. A bal vállam, ahol a szappan a kavah-val találkozott, égett, mintha a festék harcba szállt volna. Elképzeltem, hogy Dalbreck oroszlánja minden kefehúzásra rémülten halványodik, míg végül örökre eltűnik az életemből. Lemerültem, hogy leöblítsem magam, aztán hátracsavartam a nyakamat, hogy lássam az oroszlán vesztét, azonban az a kis részlet, ami a szemem elé tárult a tompa fényben – egy indákkal körbecsavart mancs –, még mindig teljes pompájában díszlett a bőrömön. Tíz napja dicsértem a művészeket. Most szerettem volna megátkozni őket. Reccs! Visszamerültem a vízbe, és megfordultam, készen rá, hogy szembenézzek a hívatlan társasággal. – Ki van ott? – kérdeztem, igyekezvén eltakarni magamat. Csak az üres erdő csendje felelt. Egy őzsuta talán? De hova tűnt el ilyen sebesen? Hiába kutattam a tekintetemmel a fák árnyékát, nem láttam mozgást. – Csak egy gally roppant el – nyugtatgattam magamat. – Akármilyen kis állat okozhatta. Vagy talán a fogadó egyik kószáló vendége, akit ugyanúgy meglepett, hogy engem talált itt? Elmosolyodtam a gondolatra, hogy talán elrémisztettem valakit – mindenesetre reméltem, még azelőtt sikerült, hogy megpillanthatták volna a
hátamat. A kavah-k rangot és vagyont jeleztek, ez pedig közelről megvizsgálva szinte kikiabálta királyi származásomat. Kiléptem a partra, sietve felkapkodtam magamra a tiszta ruhákat; akkor láttam meg, hogy egy szürke kisnyúl egy fa mögé iramodik. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Csak egy kis állat volt. Ahogy gondoltam. HATODIK FEJEZET Berdi három napig tartott minket rejtve. Akkor végre lazított a felügyeletünkön, mert elhitte, hogy igazat mondtunk, és senki sem követett minket. Az eszünkbe idézte, hogy neki a fogadóra kell gondolnia, és nem engedheti meg magának, hogy tengelyt akasszon a hatóságokkal – bár én kételkedtem, hogy egy Terravinhez hasonló kisvárosban bárki is észrevenne minket. Berdi lassanként ki-kieresztett minket, hagyta, hogy elintézzük a kisebb feladatokat – fahéjért küldött a fűszereshez, zsinegért a szatócshoz, mosdószappanért a szappanfőzőhöz. A menyegzői köntösömről még mindig megmaradt néhány ékkő, amik árán vendégként is élhettem volna ott, azonban nem akartam vendégeskedni többé. Részévé akartam válni az életnek ott, ahol lakom, ugyanúgy, mint mindenki más, nem csak betolakodni, és a múltam árát költeni. A drágakövek tehát a rejtekükön maradtak, a kis házban. A városközpont felé sétálni olyan volt, mint a régi időkben, amikor a bátyáimmal szabadon szaladgálhattam Civicában, tervezgetve, nevetve – még azelőtt, hogy a szüleim visszavágták volna a szabadságomat. Most csak kettesben voltunk Paulinenal. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, úgy tekintettem rá, mint a sosemvolt lánytestvéremre. Olyasmiket is megosztottunk egymással, amiket Civicában a protokoll miatt soha. Még többet mesélt Mikaelről, és bennem egyre nőtt a vágyódás. Azt akartam magamnak, ami neki megadatott: mély szerelmet, amely legyőzi a mérföldeket és a heteket, amelyek elválasztják a társától. Amikor ismét kijelentette, hogy Mikael megtalálja, hittem neki. Pauline szemében ott ragyogott Mikael elkötelezettsége, és nem kételkedtem, hogy érdemes erre az imádatra. Hát én? – Ő az első fiú, akit megcsókoltál? – faggattam. – Ki mondta, hogy megcsókoltam? – kérdezett vissza sandán, aztán mindketten nevettünk. A királyi udvartartásban szolgáló lányoknak nem volt megengedett az
efféle fegyelmezetlenség. – Nos, ha valaha megcsókoltad volna, szerinted milyen lett volna? – Hát, azt hiszem, a méznél is édesebb… – Meglegyezte magát, mintha beleszédült volna egy emlékbe. – Igen, azt hiszem, nagyon, nagyon jó lett volna. Mármint ha valaha megcsókoltam volna. Sóhajtottam. – Miért sóhajtozol? Te mindent tudsz a csókolózásról, Lia. Hiszen minden második fiút megcsókoltál Civicában. – Tizenhárom éves koromban, Pauline – feleltem szemforgatva. – Az aligha számít. Ráadásul játék volt. Amint rájöttek, hogy a király lányát megcsókolni mennyire veszélyes, egyikük sem jött a közelembe többet. Nagyon hosszú, száraz esztendők következtek azután. – És Charles? Múlt nyáron akármerre ment, a feje feléd fordult. Csak rád volt szeme. – Vak szeme – ráztam a fejemet. – Amikor az aratóünnepségen sarokba szorítottam, elmenekült, mint egy pánikba esett nyúl. Valószínűleg őt is figyelmeztették a szülei. – Hát, tudod, veszélyes vagy – cukkolt Pauline. – Nem is kicsit – paskoltam meg a zekém alá rejtett tőrt. Pauline kuncogott. – Charles alighanem ugyanannyira félt attól, hogy belerángatod egy újabb palotaforradalomba, mint a lopott csóktól. Már szinte el is felejtettem rövid életű lázadásomat – olyan gyorsan eltiporták. Amikor a kancellár és az akadémikus eldöntötte, hogy minden civicai diáknak egy újabb órát iktatnak a napi órarendjébe, mégpedig a szent szövegek tanulmányozására, lázadást szítottam. Már így is heti két órában magoltuk a végtelen, összedobált verseket, amelyek semmit sem jelentettek a számunkra. Még egy óra naponta, a véleményem szerint, szóba se jöhetett. Tizennégy évesen számtalan fontosabb dolgom akadt, és mint kiderült, sokan értettek egyet velem olyanok, akiket szintén sújtott a diktátum. Követőim lettek! A lázadás úgy indult, hogy velük a sarkamban berontottam a nagyterembe, egyenesen a kormánygyűlés közepébe, ahol az összes megyésúr jelen volt. Követeltem, hogy vonják vissza a döntést, vagy mindenestől felhagyunk a tanulmányainkkal, vagy – így fenyegetőztem – esetleg még rosszabbat teszünk. Apám és az alkormányzó két teljes percig még jól is mulatott rajtunk, a kancellár és az akadémikus azonban rögtön feldühödött. A szemükbe néztem, és mosolyogva
álltam a haragjukat. Amikor aztán apám sem találta többé szórakoztatónak a helyzetet, egyhavi szobafogságot osztott rám. A társaim hasonló, bár enyhébb ítéletet kaptak. Az ellenállásom hamvába holt, a diktátum hatályban maradt, vakmerő tettemről azonban hónapokig beszéltek. Volt, aki rettenthetetlennek tartott, volt, aki ostobának, de akárhogy is, apám kormányában sokan attól fogva kezdtek gyanakvással szemlélni, és ez jócskán megérte az egyhavi elzárást. Akkoriban húzták körülöttem még szorosabbra az életemet megkötő szálakat. Anyám hosszúhosszú órákon át igyekezett a fejembe verni a királyi etikettet és protokollt. – Szegény Charles. Apád tényleg csinált volna vele valamit egyetlen csók miatt? Vállat vontam: nem tudhattam, de a gondolat, hogy csinált volna, elegendő volt, hogy a fiúkat biztonságos távolban tartsa tőlem. – Ne aggódj, a te időd is eljön – biztosított Pauline. Igen. Eljön. Elmosolyodtam. A végzetemet most már én irányítom, nem egy darab papír, amely hozzáadott volna egy ráncos királyi sarjhoz. Végre az egésztől megszabadultam. A kezemben tartott sajtoskosarat lóbálva megszaporáztam a lépteimet. Újra sóhajtottam, de immár elégedetten. Sosem voltam ennyire biztos abban, hogy a szökés helyes volt. Csendben sétáltunk vissza a fogadóba, mindketten a gondolatainkba merültünk. A csend is éppolyan jólesett, mint a beszélgetés. Kora délelőtt lévén, meglepetésként ért, hogy a távolból a szent emlékversek recitálását hallottam, de talán Terravinben mások a hagyományok. Pauline annyira elmerült a töprengésben, hogy nem is neszelt fel. Megtalállak… A legtávolabbi zugban is… Megtalállak… * Minthogy egyre erősködtünk, Berdi végre a beszerzésnél fontosabb feladatokat is ránk bízott. Keményen dolgoztam, mert nem akartam hasznavehetetlen királykisasszony benyomását kelteni, aki semmihez sem ért, bár a konyha valójában szinte idegen volt a számomra. A citadellában természetesen a kamra közelébe is alig mehettem, az pedig szóba se jöhetett, hogy kést emeljek egy zöldségre. Tehát sosem vágtam még hagymát, de úgy véltem, minthogy a tőrrel ügyesen és pontosan
bánok – erre a kamrám ajtaja a bizonyíték –, elbánok a feladattal. Tévedtem. De legalább senki nem gúnyolt ki, amikor a sikamlós fehér hagyma kilőtt a kezem alól, és fenékbe találta Berdit. Közömbösen felemelte, lemosta egy csöbörben, és visszadobta nekem. Másodszorra képes voltam megmarkolni a csúszós konyhalány-szomorítót; Berdi alig láthatóan rábólintott, ami több elégedettséggel töltött el, mint kimutattam. A fogadó berendezése nem volt túldíszítve, hogy sok gond legyen vele. A zöldségaprítás után szobalányként kaptunk feladatot – hat szobára kellett felügyelni, leszámítva a mi beázó házikónkat és a vendégek fürdőházát. Reggelente Pauline-nal kisöpörtük az üres szobákat, megfordítottuk a vékony matracokat, friss, összehajtott takarókat helyeztünk az éjjeliszekrényre, végül varádicságat tettünk az ablakba és a matracokra, hogy elriasszuk a kártevőket, főleg az utazók csomagjaiban potyázókat. A szobák egyszerűek, de vidámak voltak, a varádics illata kellemesen fogadta a vendégeket, és mivel naponta alig néhány szoba szabadult fel, a munka csak percekbe telt. Pauline egyszer megjegyezte, milyen vadul verekszem meg a munkával nap mint nap. – Munkára kellett volna fogniuk téged a citadellában. Rengeteget söpörhettél volna. Bárcsak megkaphattam volna a lehetőséget! Nagyon szerettem volna, ha elhiszik, hogy többet érek, nem csak arra vagyok jó, hogy végigüljem a királylányok számára szükséges tanóráimat. Valahányszor megpróbáltam csipkét verni, az eredmény összevissza csomók gubanca lett, ami halászhálónak se lett volna alkalmas; Cloris néném azzal vádolt, hogy szándékosan nem figyelek. Még inkább kétségbeesett, amikor nem tagadtam. Valójában talán szívesen műveltem volna a csipkeverés művészetét, ha nem erőltetik rám. Mintha senki sem vette volna figyelembe, mi érdekel, vagy miben vagyok jó – mint egy darab sajtot, formába akartak préselni. Egy rövid életű kompromisszum emléke még mindig bosszantott. Anyámnak feltűnt, milyen könnyen tanulok nyelveket, és megengedte, hogy tanítsam a fivéreimet és néhány fiatal hadapródot a morrighani nyelvjárásokra – ezek némelyike olyannyira eltért a Civicában beszélttől, hogy akár külön nyelv is lehetett volna. Azonban még ez az apró szabadság is véget ért, amikor egy nap kijavítottam az akadémikust a felföldi sienei dialektus igeidőit illetően. Akkor közölte anyámmal, hogy ő és a segítői jobb szakképesítéssel bírnak az efféle feladatok
ellátásához. Talán itt, a fogadóban Berdi jobb hasznát veszi a nyelvérzékemnek a messziről jött, soknyelvű utazók között. A söprést hamar megtanultam, de a többi feladat nehezebbnek bizonyult. A citadellában láttam, ahogy a szobalányok fél kézzel forgatják a mosódobot, ezért könnyű munkának gondoltam. Amikor először megpróbáltam, megpördítettem a dobot, mire az összes koszos, szappanos víz az arcomba loccsant, mert elfelejtettem rátolni a reteszt. Pauline alig bírta elfojtani a kacagását. A teregetés sem volt egyszerűbb. Fellógattam a kötélre egy kosárnyi lepedőt, és hátraléptem, hogy megcsodáljam a munkámat – abban a pillanatban szél támadt, elröpítette őket, a csipeszeim pedig szanaszét ugráltak, mint a bolond szöcskék. Minden nap, minden új feladat új fájdalmakat hozott – a vállamban, a lábamban, még a kezemben is, mert az ujjaim nem szokták a markolást-csavarást-csapkodást. Az egyszerű, kisvárosi élet mégsem volt annyira egyszerű, mint én azt hittem – mindazonáltal eltökéltem, hogy megtanulom a módját. Az udvari élet arra legalább megtanított, hogyan kell kitartani. Az esték voltak a legnyüzsgőbbek; a fogadó megtelt a városiakkal, a halászokkal és a fogadó vendégeivel, akik barátok közt akarták befejezni a napjukat. Sört inni jöttek, egymással összenevetni, néha összekapni – ilyenkor Berdi közbelépett, és gyorsan elsimította az ügyeket. A legtöbben egy tál egyszerű, de finom és forró ételt kértek. A nyár érkezésével az utazók száma is megnövekedett, az Eljöveteli emlékünnep közeledtével a lakosság a kétszeresére duzzadt. Gwyneth erősködésére Berdi végül belátta, hogy szükség van a kisegítőkre az étkezőben. Az első este mindössze egy-egy asztalt bízott ránk; Gwyneth egymaga több mint egy tucattal zsonglőrködött. Ámulatba ejtő volt. Úgy sejtettem, csak néhány évvel idősebb nálunk, de úgy uralta az étkezőrészt, mint egy harcedzett veterán. A fiatal férfiakkal összekacsintott, nevetve flörtölt, aztán ránk sandítva fintorgott. A jólöltözött, idősebb férfiak felé – akiknek több költőpénz rejlett a tárcájában – komolyabb figyelemmel fordult, ám végső soron egyiküket sem vette komolyan. Csak a munkáját végezte, mégpedig remekül. Már akkor felmérte a vendégeket, amikor azok besétáltak az ajtón. Játéknak fogta fel, és boldogan tanított minket is. – Az ott – súgta, amikor egy zömök férfi lépett be. – Az egy hentes, vagy ha nem, még sose láttam hentest. Tudjátok, mindegyik bajuszos. És jócskán pohos is, hiszen finom ételeket esznek. De a kezük elárulja őket. Virsliujjaik vannak, de a körmeiket szépen ápolják. Magányos típusok, de nagyvonalúak – tette hozzá vágyódón. Elégedett hangot hallatott, örült, hogy pillanatok alatt felmérte a vendéget. –
Alighanem éppen egy malacvásárra indult. Csapolt sört fog inni, és semmi mást. Amikor a férfi valóban egyetlen korsó sört rendelt, Pauline meg én kuncogásban törtünk ki. Tudtam, Gwynethtől nagyon sokat tanulhatunk. Megfigyeltem a mozgását, a fecsegését, a mosolyát. És persze azt is, hogyan udvaroltatott magának. Az öregekre álmok szállnak, a szüzekre látomások. Az erdő vadjai elfordulnak, ha látják a nyomorúság gyermekét közeledni, és kitérnek az útjából. Venda-ének HETEDIK FEJEZET Az orgyilkos Nem tudtam eldönteni, hogy csodáljam-e a renegát királylányt, vagy gondoljak inkább ki egy lassabb, fájdalmasabb halált a számára. Talán az lesz a legjobb, ha puszta kézzel fojtom meg. Esetleg jobban szolgálja az igazságot, ha eljátszom vele, hadd visítson. Nem vagyok türelmes az öntelt szipolyok iránt, akik azt hiszik, hogy kék vérük előjogokat nyújt a számukra. Nálam semmiféle joga sem volt. Több por csikorgott a fogam alatt, és hosszabb vargabetűket tettem miatta, mint valaha is bevallottam volna a társaimnak. Már rég messze kellett volna járnom, az elvégzett feladattal a hátam mögött, de végső soron én hibáztam. Alábecsültem a lányt. Nem pánikban menekült, sokkal inkább kiszámítottan. A tanúk úgy hitték, északnak tartott, nem pedig délnek, de még ekkor is sorra hagyta a félrevezető nyomokat. Az ittas farmereknek azonban gyakran eljár a szája, és szívesen dicsekszenek el a jó üzleteikkel. Immár az utolsó szál is a kezemben volt – láttak két utazót három szamárral Terravin főutcáján, bár a nemüket nem lehetett megállapítani, és leginkább mocskos koldusoknak néztek ki. A saját érdekében reméltem, hogy az okos királylány nem kereskedett többet. – Hé! – kiáltottam egy bozontos hajú fiúra, aki egy lovat vezetett egy istálló felé. – Jó itt a sör? A gyerek megállt, mintha végig kellene gondolnia a kérdést, és kisöpörte a haját a szeméből.
– Egen, jó. Úgy mondják. – Azzal elfordult. – És az étel? Megint megállt, mintha töprengene – vagy talán csak nem sietett a lovat lenyergelni és lecsutakolni. – A halragu a legjobb – válaszolta. – Nagyon köszönöm. – Leugrottam a lóról. – Nem tudod, lehet itt valahol öszvért vagy szamarat bérelni? Szükségem lesz egypárra, hogy felvigyék a holmijaimat a hegyre. Felragyogott a szeme. – Nekünk három is van. Az egyik dolgozónké. – És a fickó bérbe adja őket? – A nő – javított ki. – Miért ne adná? Pár hete ért ide, azóta csak rövid utakra vitte el őket, itt a városban. Bent megkérdezheti tőle, ott szolgál fel. Elmosolyodtam. Végre. – Újra köszönöm. Igen sokat segítettél. – Egy pénzdarabot hajítottam oda neki a fáradozásaiért, és láttam, hogy megváltozik a tartása. Szereztem egy bizalmas barátot. A személyemet nem érheti gyanú. A fiú továbbsietett a dolgára, én pedig a fogadó távolabbi oldalához léptettem, ahol cölöpök várták a lovasokat. A rengeteg megtett poros mérföld alatt volt időm eltöprengeni azon, kiféle-miféle lesz ez a lány, akit most végre megismerhetek. Annyira félt a házasságtól, hogy még a bizonytalanságba szökés is jobb kilátásnak tűnt? Hogy néz ki? A korán kívül mást nem tudtam róla, bár azt mondták, hosszú, sötét haja van – de feltételeztem, egy királylányt nem lesz nehéz észrevenni. Mindössze tizenhét éves. Néhány évvel fiatalabb nálam, de az életünket nagyobb szakadék már nem is választhatta volna el egymástól. Ugyanakkor – egy királyi sarj mint felszolgáló? Ez a lány csupa meglepetés. Szerencsétlen dolog, hogy a születése miatt veszélyt jelent Vendára. Mégis, a legtöbbször azon töprengtem, vajon birtokában van-e az adottságnak, és ha igen, látta-e a közeledésemet? Könnyen eloldható csomóval kötöttem a lovamat az utolsó cölöphöz, távol a többi várakozó hátastól. Megláttam, hogy egy fickó a pumpa karját húzogatja, majd bedugja a fejét a vízsugár alá. Tetszett az ötlet, hogy megtisztálkodjak, mielőtt bemegyek. Ha meghívhatom a fickót egy italra, annál jobb. A magányos utasok mindig jobban magukra vonják a figyelmet.
NYOLCADIK FEJEZET A herceg Egy esküvői kavah. Csak egy kevés tudakozódás kellett – és néhány pénzérme –, hogy kiszedjem a vallomást az istállófiúból. Furfangos volt, tudta: a királylány titka sokat érhet a számára. Végül odavetettem neki még néhány érmét, és szigorúan a lelkére kötöttem, hogy erről többé egy szót se szólhat senkinek. A titok kettőnk között marad. Alaposan szemügyre vette a nyergemről lógó kardhüvelyt, és végre úgy tűnt, megérti: velem nem lehet szórakozni. A kavah-t nem tudta leírni, de látta, ahogy a lány dühösen igyekszik lesikálni a hátáról. Dühösen. Milyen ismerős érzés volt! Már nem szórakoztatott a helyzet, a kíváncsiságom is elpárolgott. Három hétnyi kemény, sziklás földön alvás tett róla. Néha napokig úgy éreztem, szorosan a nyomában járok, csak egyetlen lépéssel csúsztam le róla – aztán egészen elvesztettem a nyomot, hogy később megint rábukkanjak. Újra és újra. Mintha játszadozott volna velem. A vagabundoktól, akik megtalálták a menyegzői köntösét és a sátrukat foltozták meg vele, a városi ékkőkereskedőkig, ritkán járt ösvények mellett rakott tüzek kihűlt nyomáig, egy elmocskolódott, szakadt ruháig, amelynek finom csipkéje csakis Civicában készülhetett, egy patak partjának sarában megmaradt patanyomokig követtem a morzsányi nyomokat, amelyeket a királylány hagyott. Már-már megszállottá váltam – nem győzhetett a játékban, amelyre Sven annyi éven át készített fel engem. Nem tetszett a gondolat, hogy egy tizenhét éves szökevény túljárhat az eszemen. Vagy talán túlságosan is a szívemre vettem. Elvégre azt vágta az arcomba, mennyire el akart menekülni előlem. Még azon is elgondolkodtam, én vajon össze tudtam volna-e gyűjteni ennyi okosságot vagy elszántságot, hogy megvalósítsam az elgondolásomat, ahogy ő tette. Éreztem a mellényem alatt az egyetlen üzenetet, amelyet tőle kaptam, és amely annyira bosszantott, hogy még mindig nehezemre esett elképzelni a lányt, aki ilyesmit ír. Szemügyre venni engem. Hát majd most meglátjuk, ki vesz szemügyre kit. Újra bedugtam a fejemet a hideg víz alá: igyekeztem minden értelemben lehűteni. Valójában egy jó hosszú fürdőre lett volna szükségem. – Hagyj nekem is valamicskét, barátom! Felkaptam a fejemet, kiráztam a vizet a hajamból. Egy magam korabeli férfi közeledett, az arcán éppolyan szennycsíkok mutatták, hogy hosszú napokat töltött az úton, mint az enyémen. – Jut is, marad is. Hosszú volt az út?
– Eléggé – felelte, megnyomkodta a pumpa karját, majd ő is a sugár alá dugta a fejét. Megdörgölte az arcát és a nyakát, majd felegyenesedett, vizes kezét üdvözlésre nyújtotta. Megpróbáltam felmérni. Annyi bizonyos, hogy barátságosnak tűnt, valami mégis óvatosságra intett vele kapcsolatban – aztán, amikor elkaptam az övemre kapcsolt fegyverre villanó pillantását, rájöttem, hogy ő is éppolyan óvatosan igyekszik felmérni engem – alaposan, mint egy képzett katona, mégis látszólag hétköznapi módon. Nem csupán egy kereskedő volt egy hosszú utazás végén. Megfogtam és megráztam a kezét. – Menjünk be, barátom, és öblítsük le a port a torkunkról is. KILENCEDIK FEJEZET A jelek szerint Pauline és én bebizonyítottuk, hogy érünk valamit, és megbirkózunk a feladatokkal, mert egy este Berdi előzetes figyelmeztetés nélkül közölte, hogy mostantól bármelyik asztalhoz kimehetünk, ha hívnak – és szigorúan figyelmeztetett, hogy a feladatunknak nem része az erősebb sörök előkóstolása. Pauline egykedvűen fogadta a híreket, én azonban úgy éreztem, átléptem egy határt. Igen, mindössze felszolgálásról volt szó, de a fogadón és a vendégein kívül Berdinek semmije sem volt. Ez jelentette az életét. Rám bízott valamit, ami értékes volt a számára. A kételyei, hogy talán csak egy teszetosza kékvérű vagyok, aki a legkisebb nyomás alatt kétrét hajlik, eltűntek. Megfogadtam, hogy nem hagyom cserben. A fogadó egyetlen nagy teremből állt. A konyha lengőajtaja a hátsó falon nyílt, a mellette lévőnél kapott helyet az itató, ahogy Berdi szokta nevezni. Az volt a fogadó szíve – hosszú, fényesre viaszolt fenyő pult, amelyben a hűtőpincében álló hordókra erősített csapok álltak. A pult végében, egy sötét beugróból nyílt a pincelépcső. Közel negyvenen tudtak leülni nálunk, és ebbe nem számítom azokat, akik a sarokban kuporodtak le, vagy felmásztak az egyik fal mellett álló üres hordókra. Még kora este volt, a fogadóban azonban pezsgett az élet, és csak két asztal maradt üresen. Szerencsére kevés fajta és egyszerű étket mértünk, úgyhogy nem volt nehéz a megfelelő ember elé a megfelelő korsót vagy tányért letenni. A legtöbben Berdi kenyérlepényét és híres halraguját kérték, de finom volt a füstölt vadpecsenyéje is, amelyet kerti zöldségekkel és dinnyével tálalt – főleg most, hogy a dinnyeszezon igazán elkezdődött. Még a citadella szakácsa is elkérte volna a receptet. Apám a
zsíros, sűrű szószokkal nyakon öntött, fűszeres pecsenyéket szerette, aminek a bizonyítékát a dereka körül cipelte. Berdi étrendje jóleső változatosságot jelentett a nehéz fogások után. Enzo láthatóan eltűnt, és akárhányszor befordultam a konyhára, Berdi mindig morgott valamit a hasznavehetetlen cipófejű miatt, de láttam, hogy a fiú ma tényleg tőkehalat hozott, vagyis a ragu fenséges lesz. – Eh, csak nézd a mosogatnivalót! – csapott a levegőbe a kanalával. – Kiment, hogy bekössön egy lovat az istállóba, és nem jött vissza. Ha nem tolja ide azt a nyomorú képét, kénytelen leszek éjjeliedényekben felszolgálni a ragut, és… Ekkor kinyílt a hátsó ajtó, és Enzo vonult be. Úgy vigyorgott, mint aki kincsesládát talált. Különös pillantást vetett rám, a szemöldöke a magasba szökött, mintha még sose látott volna korábban. Fura fiú volt. Nem tűnt együgyűnek, de talán Berdi sem ok nélkül nevezte folyvást cipófejűnek. Visszamentem, hogy kivigyek néhány korsó sört és egy tál sültet, közben még hallottam, hogy Berdi Enzóra zúdítja a haragját, és azonnal a mosogatódézsához parancsolja. Még szinte ki se léptem a lengőajtón, amikor új vendégek érkeztek. Pauline azonnal mellettem termett, és megpróbált visszatuszkolni a konyhába; miatta majdnem leejtettem a sültestálat. – Eredj vissza! – súgta. – Siess! Gwyneth és én elbírunk az asztalokkal! Végigpillantottam a maréknyi katonán, akik az egyik asztalhoz vonultak és leültek. Egyiküket sem ismertem fel. Azt se hittem, hogy engem felismernének új szerepemben, különösen nem a felszolgálóruhában, amelyet Berdi vétetett fel velünk a fogadóban. A hajamat majdnem teljesen elfedte csipkefőkötőm, és egy szürkésbarna szoknyát meg kötényt viselő hercegnő egyáltalán nem tűnik hercegnőnek. – Nem fogok! – sziszegtem vissza. – Nem rejtőzhetek el, akárhányszor valaki besétál azon az ajtón! Pauline továbbra sem hagyta abba a lökdösésemet. Elléptem mellette; nagyon szerettem volna már lezárni ezt a dolgot egyszer s mindenkorra. Leraktam a vadpecsenyét az asztalra, ahol kérték, és két söröskorsóval a kezemben a katonákhoz léptem. – Önöknek mit hozhatok, kedves uraim? Pauline rettenetében dermedten állt a konyhaajtóban. Az egyik katona végignézett rajtam, a tekintete lassan a bokámról a derekamra siklott, gondosan végigolvasta a zekém keresztezett csipkemintázatát, és végül
komolyan megpihent az arcomon. Összeszűkült a szeme. A szívem kihagyott, és éreztem, elvörösödöm. Felismert? Rémes módon eltévesztettem a számításomat? A férfi karja kinyúlt, és mielőtt bármit is tehettem volna, a derekamat átfogva magához húzott. – Máris megvan, amit akarok! A többiek nevettek. A szívem furcsa módon megnyugodott. Ezt a játékot már ismertem, sokszor láttam, miként hárítja el Gwyneth a hasonló közeledést. Ezt tudtam kezelni. Azt, ha felismerik bennem a szökevény hercegnőt, nem tudtam volna. Érdeklődést tettetve előrehajoltam. – Ha jól tudom, őfelsége gárdájának tagjai kötelesek szigorú étrendet követni. Vigyáznia kell, mibe kóstol bele. – Azzal sikeresen az ölébe borítottam a korsók tartalmának felét. Eleresztett, felugrott, és úgy csapkodta nedves nadrágját, mint egy rémült iskolás. A többiek harsány röhögéssel adtak hangot tetszésüknek. Mielőtt a megöntözött rám kiabálhatott volna, halkan, és reményeim szerint elbűvölően folytattam. – Rettentően sajnálom. Új vagyok még, nehezen egyensúlyozok. Talán biztonságosabb volna, ha nem nyúlkálna felém. Tessék, fogadja el ezt bocsánatkérésül, amiért olyan ügyetlen vagyok. Leraktam elé a két félig üres korsót, és elfordultam, mielőtt felelhetett volna, de hallottam a friss hahotázást a hátam mögött. – Szép volt – súgta Gwyneth a fülembe, amikor melléértem, de felnézve Berdit láttam a konyhaajtóban. Csípőre tett kézzel állt ott, hatalmas volt és mozdíthatatlan, az ajkát vékony vonallá szorította össze. Nagyot nyeltem. A katonákkal rendeződött az ügy, nem értettem, miért néz ilyen zaklatottan rám, mindenesetre némán megfogadtam, hogy kevésbé súlyos öntözésekkel büntetem a szemteleneket ezután. Visszatértem a csaphoz, hogy újra kitöltsem a katonára borított söröket, és kivigyem őket a jogos tulajdonosuknak; a pult alól szedtem elő a két tiszta korsót. A nyugodt pillanatban megláttam, hogy Pauline vágyódón az ajtóra néz. Közeledett a hónap vége, ám még mindig kissé korán volt Mikael számára, hogy elérjen idáig Civicából. Pauline arcára azonban minden alkalommal kiült a várakozás, amikor kinyílt az ajtó. Egy hete sápadozott, arcának rózsás árnyalata az étvágyával együtt odalett; már azon gondolkodtam, vajon tényleg belebetegedhet-e valaki a szerelembe. Csordultig töltöttem a korsókat, és imádkoztam, hogy Pauline érdekében a következő, aki belép, valóban Mikael legyen.
A legtávolabbi zugban is… Felpillantottam. Szent emlékversek egy kocsmában? A dallam azonban éppolyan gyorsan eltűnt, mint ahogy megjelent, és már csak a beszélgetés hangos moraját hallottam. Az ajtó ismét feltárult. Most már én is, akárcsak Pauline, feszült figyelemmel lestem, ki lép be. Aztán mindketten egyszerre engedtük le csalódottan a vállunkat. Ő visszafordult a vendéghez, akit éppen kiszolgált, én pedig ebből tudtam, hogy megint idegenek érkeztek, egyikük sem Mikael. Amikor azonban figyelmesebben szemügyre vettem, érdekesnek találtam őket. Belépve végignéztek a zsúfolt termen, egyetlen sarkot sem hagyott ki a pillantásuk. Mindössze egyetlen kis asztal maradt szabadon, tőlük néhány lépésre. Ha helyet kerestek, nem is értem, hogy nem vették észre. A beugró árnyékaiba simulva tovább figyeltem őket. Mindkettejük tekintete Pauline hátán állapodott meg, aki a sarokban beszélgetett néhány idősebb úrral. – Mármost, ez egy érdekes páros – lépett mellém Gwyneth. Magam se tagadhattam, hogy érdekesnek találtam őket. Talán mert… – A bal oldali halász – jelentette ki Gwyneth. – Erős a válla, sötét, napszítta a haja, és ráférne a fésülködés. A keze is össze van vagdalva. Komor fajta, aligha ad nagyobb borravalót. A jobb oldali, a szőke, meg kereskedő. Talán szőrméket árul. Kicsit ringatózva jár, mint azok mindig. És nézd a kezét, még sosem vont hálót, nem is kapált, legfeljebb nyilazott. Vélhetően többet csúsztat majd nekünk, hiszen ritkábban jár a városban. Most aztán kirúg a hámból. Nevettem volna az összefoglaló leíráson, de az érkezők magukra vonták minden figyelmemet. Kitűntek Berdi átlagvendégei közül – mind a kiállásuk, mind a viselkedésük más volt. Sem halásznak, sem kereskedőnek nem véltem volna őket. Az ösztönöm azt súgta, más ügyben járnak, habár Gwyneth kétségtelenül gyakorlottabb volt nálam az efféle megítélésben. A halásznak nevezett napszítta, sötét hajával és felhorzsolt kezével sokkal számítóbbnak tűnt, mint a városi halászok. Valami szokatlan merészség is sugárzott róla, a tartásából, mintha minden lépését tökéletesen magabiztosan tenné meg. Ami a kezét illeti, efféle karcolásokat számtalan módon lehet szerezni, nem csak horgoktól és kopoltyúktól. Magam is számtalanszor megsebeztem a kezemet az ideúton, amikor tüskebokrokba kaptam. Igaz, a haja hosszú volt és fésületlenül hullott a vállára, ám meglehet, csak nehéz útja volt, és nem talált semmit, amivel hátrakösse.
A szőke testalkatra csaknem ugyanolyan volt, de talán egy ujjnyival alacsonyabb növésű és kissé szélesebb vállú; a haja is csak a gallérjáig ért. Ő is, mint a barátja, józan életűnek tűnt, ugyanakkor valami komolyság lengte körül, mint egy saját felhő. Több foglalkoztatta egy korsó hűs almabornál. Talán kimerült az úton, de talán fontosabb dolgokon töprengett. Esetleg munkát keresett, és azt remélte, itt találhat? Lehet, hogy ezért nem ültek le – kettejüknek együtt sem volt egy fityingje sem. A képzeletem már csaknem olyan élénk volt, mint Gwynethé. Amíg néztem őket, a sötét hajú mondott valamit a társának, és az üres asztalra mutatott. Leültek, de nem beszélgettek többet. Úgy tűnt, jobban érdekli őket a környezetük, mint a másik társasága. – Ha még sokáig nézed őket, elgurul a szemed – könyökölt oldalba Gwyneth, aztán sóhajtott. – Kissé túl fiatalok hozzám, ugyanakkor neked… – Kérlek! – forgattam a szememet. – Csak nézz magadra! Habzik a szád is, mint a lónak a verseny után. Nem bűn az, ha észreveszed őket. Mindketten egy korsó barna sört fognak kérni, hidd el. – Kinyúlt, és kiszedte a kezemből a pótlólag megtöltött korsókat. – Ezeket majd én kiviszem, te foglalkozz velük. – Gwyneth! Várj! – Csakhogy tudtam: nem fog megállni. Ami azt illeti, még hálás is voltam a nógatásért. Nem mintha valóban csorgott volna a nyálam utánuk. Mindketten gyűröttek és porosak voltak. Érdekeltek, de semmi több. Miért ne szállhatnék be Gwyneth kis játékába, hogy lássam, valóban egy halászt és egy prémkereskedőt szolgálok-e ki? Elvettem két tiszta korsót a polcról – az utolsókat –, és reméltem, hogy Enzo halad a mosogatással. Meghúztam a csap fogantyúját, figyeltem, ahogy a sötét almabor felkúszik a peremig; le se tagadhattam volna izgatottságomat. Fél kézbe fogtam a korsók fülét, és megkerültem a pultot, akkor azonban megpillantottam Pauline-t. A meglocsolt tuskó, aki az imént engem kapott el, most Pauline csuklóját markolta meg. Láttam Pauline arcán a fájdalmas mosolyt, amint egyszerre igyekezett udvarias maradni és kicsavarni a kezét a szorításból. A katona kuncogott, élvezte a kínzását. Elöntött a hév: szinte azonnal mellette termettem, és a kéjvágyó kígyó szemébe néztem. – Uram, ön már kapott egy enyhe figyelmeztetést. Legközelebb nem a nadrágját locsolom meg, hanem a vastag koponyáját lékelem meg a korsóimmal. Most pedig fejezze be a szamárságait, és viselkedjen úgy, ahogy az a királyi gárda tiszteletreméltó tagjához illik, tehát azonnal tegye le a kezét!
Ezúttal senki sem csapkodta a térdét, nem röhögött. Az egész teremre csend borult. A katona a nyilvános megaláztatás miatt dühösen rám meredt. Lassan eleresztette Pauline kezét, aki befutott a konyhába, de én nem vettem le a szememet a férfiról. Az orrcimpái ki-kitágultak; sejtettem, hogy az jár a fejében, vajon megpróbálhat-e az összes vendég szeme láttára megfojtani. A szívem vadul kalapált, de lassú, lenéző mosolyt erőltettem az ajkamra. – Csak folytassák – szóltam ki a terembe, és sietve elfordultam, nehogy még több szót kelljen váltanom a katonával. Néhány ingatag lépés után az új érkezők asztalánál találtam magam. Ők is engem bámultak – ez ismét váratlanul ért, elakadt a lélegzetem. A távolról is feltűnő, átható tekintetek közelről még erősebben hatottak rám. Egy pillanatra megdermedtem. A halász jégkék szeme belém fúródott, a kereskedő viharos barna pillantása több volt, mint felzaklató. Azt se tudtam eldönteni, haragosak-e vagy meglepettek. Megpróbáltam gyorsan átlépni az esetlen indításon, és magamhoz ragadni az irányítást. – Önök újak itt. Üdvözletem! Figyelmeztetnem kell önöket, hogy nem mindig ilyen heves a hangulat itt nálunk, de a mai szórakoztató műsor ingyen volt. Remélem, az almabor kedvükre való lesz. Feltételeztem, hogy ilyesmit kérnének. Letettem a korsókat. Mindketten szó nélkül meredtek rám. – Biztosíthatom önöket, hogy soha nem koronáztam meg senkit korsóval. Egyelőre. A kereskedő összehúzta a szemét. – Ez megnyugtató. – Megfogta a korsót, az ajkához emelte és belekortyolt, ám sötét szeme egy pillanatra sem eresztett. Hullámokban öntött el a forróság. Lerakta a korsót, és végre elmosolyodott; kedves, elégedett mosollyal, amitől végre én is megkönnyebbültem. – Az almabor remek – jelentette ki. – Jégföldi dialektust hallok? Vosê zsa tevou de mito loje? Megrándult a keze, nekiütődött a korsónak, mire az almabor kiloccsant. – Nem – közölte határozottan. Nem; de mit nem? Nem dialektus, vagy nem messziről jött? Ám úgy láttam, felkavarta a kérdés, úgyhogy nem erőltettem tovább. A halászhoz fordultam, aki végig néma maradt. Úgy véltem, az arca kedves lehetne, ha képes volna kipréselni magából egy őszinte mosolyt, ám az ajka ehelyett öntelten húzódott félre. Elszánta magát, hogy ízekre szedjen. Ingerültség öntött el. Ha nem tetszik neki, ahogy a katonával bántam, akár most rögtön indulhat is tovább. Többé nem fogok megalázkodni. Most neki kellett mondania valamit – ha mást nem, hát köszönetet az almaborért.
Lassan előrehajolt. – Honnan tudta? A hangja úgy ért, mint egy hátba vágás, kiszaladt belőlem a levegő. Csak bámultam rá, igyekezvén összeszedni magamat. A hang a fülemben csengett. Kísértetiesen ismerős volt, mégis új. Tudtam, sosem hallottam még azelőtt. De mégis. – Tudtam? – nyögtem ki. – Hogy az almabor jó lesz nekünk. Gyors válasszal igyekeztem elleplezni, mennyire nem fog az agyam. – Tulajdonképpen Gwyneth mondta. A másik felszolgáló. Ez az ő játéka, és legtöbbször elég jó benne. Nemcsak azt találja ki, melyik vendég mit iszik, hanem a foglalkozását is. Azt mondta, hogy ön halász, a barátja pedig kereskedő. Ráébredtem, hogy a szám magától jár, a szavaim egymásba akadnak. Az ajkamba haraptam, hogy megállítsam. A katonák nem csináltak belőlem zagyva libát, ennek a kettőnek hogy sikerült mégis? – Köszönjük az almabort, kedves… – A kereskedő várakozón elhallgatott. – A nevem Lia – feleltem. – Hát az önöké? – Kaden – válaszolta némi töprengés után. A halászhoz fordultam, várva, hogy ő is bemutatkozzon, ő azonban csak a nevemet forgatta a nyelvén, mintha egy fogai közé ragadt kukoricaszem lenne. – Lia. Hm. – Azzal lassan megdörzsölte egyhetes borostáját. – Kaden, és…? – mosolyogtam összeszorított foggal. Akkor is udvarias leszek, ha belepusztulok. Nem engedhettem meg magamnak egy újabb jelenetet a vendégekkel, miközben Berdi a hátam mögött figyel. A férfi hűvös tekintete rám emelkedett, enyhén, kihívón oldalra hajtotta a fejét. A szeme köré apró mosolyráncok gyűrődtek. – Rafe – válaszolt. Próbáltam nem tudomást venni a bennem izzó parázsról. Az arca nem volt kedves, de amikor elmosolyodott, mégis vonzóvá vált. Éreztem, hogy elvörösödöm, és azért imádkoztam, hogy Rafe ne lássa meg a félhomályban. Szokatlan név volt errefelé, de tetszett az egyszerűsége. – Mit hozhatok önöknek, Kaden és Rafe urak? – Végigsoroltam az étlapot, de ők csak a lányról kérdeztek, aki miatt beavatkoztam. – Fiatalnak tűnik, hogy egy ilyen helyen dolgozzon – jegyezte meg Kaden. – Tizenhét éves, mint én. De az igaz, hogy bizonyos értelemben ártatlanabb nálam.
– Ó, igen? – Rafe rövid kérdése súlyos, kettős értelmet hordozott. – Pauline szíve lágy – feleltem. – Én azonban már megtanultam, miként vértezzem fel a sajátomat a durva tolakodás ellen. – Valóban – vigyorodott el –, azt látom. Bár bosszantani akart, a nevetését lefegyverzőnek találtam, és a nyelvem hegyén érlelgetett visszavágás kiszaladt a fejemből. Inkább Kadenre fordítottam a figyelmemet, és megkönnyebbülten láttam, hogy helyettem a korsója mélyére bámul elgondolkodva. – A ragut ajánlom – javasoltam. – Úgy tűnik, mindenkinek az a kedvence. Erre Kaden is felnézett, és melegen elmosolyodott. – Akkor ragut kérek, Lia. – Én pedig vadpecsenyét – tette hozzá Rafe. Nem lepett meg. A legszívósabb darabot választom majd ki neki, a rágás talán letörli azt az önérzetes grimaszt az arcáról. Gwyneth termett mellettem. – Berdi kéri, hogy segítsd ki a konyhában. Azonnal. Én majd gondját viselem ennek a két úrnak itt. Persze mindketten tudtuk, hogy Berdinek semmi másra nem volt kevésbé szüksége, mint hogy én segítsek neki a főzésben vagy aprításban, de biccentettem, és Gwyneth gondjaira bíztam Rafe-et és Kadent. Az este hátralévő részét a konyhába zárva töltöttem, miután Berdi suttogva, ám annál hevesebben kioktatott, miért is veszedelmes magunkra haragítani a hatóságot. Bátran érveltem az igazság és a tisztesség mellett, ám Berdi ugyanolyan keményen vitázott olyan gyakorlati szempontokkal felfegyverkezve, mint a túlélés. Óvakodott kiejteni a száján a hercegnő szót, mert Enzo mindent hallott, ám így is értettem, mire gondol. A rangom itt egy zsíros tehénlepényt sem ér, és jobban teszem, ha megtanulok uralkodni – a parancsolóan tüzes nyelvemen. Azután Berdi szolgálta fel a fogásokat, és csak azért nézett be, hogy kiadjon néhány utasítást, vagy megfűszerezze a friss adag ragut, de leginkább a katonák második tál vacsorájára ügyelt – a ház számlájára. Utáltam ezt a kompromisszumot, és dühösen kaszaboltam a hagymákat. Amikor már a harmadikat is pépesre nyisziteltem, és a haragom is jórészt elpárolgott, a gondolataim visszatértek Rafe-hez és Kadenhez. Sosem fogom megtudni, hogy valóban halász-e az egyik, prémkereskedő-e a másik. Mostanra már régen úton vannak újra, én pedig sosem látom őket többé. Arra gondoltam, miként kokettál Gwyneth a vendégekkel, hogy az akaratához
hajlítsa őket. Velük is ugyanazt tette? Kimarkoltam a kosárból egy narancsszín gumót, és lecsaptam a deszkára. Annyi se kellett, mint a hagymáknak, és máris péppé késeltem – a padlóra hullott darabokat leszámítva. TIZEDIK FEJEZET Az este végén, amikor Pauline már visszatért a kis házunkba, Enzo és Gwyneth is elmentek, én még mindig az üres ragus fazék alját kaparásztam. Valami odaégett maradék makacsul ellenállt. Úgy éreztem magam, mintha visszakerültem volna a citadellába, és újra a hálókamrámba parancsoltak volna. Legutóbbi szidásom emléke kísértett, vissza kellett pislognom a könnyeket. „Nem mondom még egyszer, Arabella, tartsd a szádat!” – kiabálta apám vörös arccal; az jutott eszembe, vajon megüt-e, de csak kiviharzott a helyiségből. Udvari vacsorán vettünk részt, a teljes udvartartással egyetemben. A kancellár velem szemben ült ezüstszegélyes köpenyében, a kezét annyi ékköves gyűrű húzta le, hogy azon töprengtem, vajon hogy bírja a szájához emelni a villát. Amikor a beszélgetés a költségvetési megszorítások felé fordult, és a részegebbek azon tréfálkoztak, hogy kettesével kellene a katonákat a lovakra ültetni, megjegyeztem, hogy talán ha a kormánytagok összeadnák az ékszereiket és díszeiket, még többletet is érhetnénk el. Persze közben a kancellárra néztem, és felé emeltem a kupámat, nehogy elvesszen a célzás a söráztatta agyak között. Ezt az igazságot azonban apám nem akarta hallani, legalábbis tőlem nem. Lépéseket hallottam. Felnézve a holtfáradt Berdit láttam becsoszogni. Újult erővel estem a fazék aljának. Berdi megállt mellettem, és csendben figyelt. Vártam, hogy majd újra megszid, de ehelyett végül felemelte az államat, hogy kénytelen legyek ránézni, és halkan annyit mondott: minden jogom megvolt rá, hogy élesen megszidjam a katonát, és örül, hogy megtettem. – Ugyanakkor – tette hozzá – az efféle szigorú szavak, ha egy hozzád hasonló fiatal leánytól jönnek, és nem egy magamfajta vén banyától, csak fellobbantják az önérzetet, nem csillapítják. Elővigyázatosnak kell lenned. Éppannyira aggódtam miattad, mint magam miatt. Ez nem jelenti azt, hogy a szavaid szükségtelenek lettek volna, és igen jól mondtad, amit mondtál. Sajnálom. Összeszorult a torkom. Eddig valahányszor a szüleimnek kimondtam, ami a szívemet nyomta, sosem mondták rá, hogy jól tettem, bocsánatkérésnek pedig a
gondolata sem merült fel. Pislogtam; nagyon szerettem volna, ha kéznél van egy hagyma, hogy arra fogjam szemem égését. Berdi átkarolt és átölelve tartott, amíg összeszedtem magam. – Hosszú nap volt – súgta. – Menj, pihenj. Én majd befejezem. Biccentettem; szólni még mindig nem mertem. Becsuktam a konyhaajtót magam mögött, és fellépkedtem a fogadó mögötti domboldalba épített lépcsőkön. Az éjjel csendesen vett körül, a hold ki-kikacsintott az öbölből felemelkedő ködpára szalagjai közül. A hűvösség ellenére is átmelegítettek Berdi szavai. Amikor felértem a lépcsőn, hátralöktem a fejkötőmet, hagytam, hadd omoljon a hajam a vállamra. Jóleső elégedettséggel forgattam magamban, amit mondott. Végigsiettem az ösvényen, a kis ház ablakából áradó halvány sárga fény vezetett. Pauline alighanem mélyen aludt már, elmerülve az álmaiban Mikaelről és szorosan ölelő karjairól, amelyek között nem kell aggódnia, hogy újra elhagyja. Sóhajtva sétáltam tovább. Az én álmaim inkább szürkék és unalmasak voltak, ha egyáltalán vissza tudtam emlékezni rájuk, és egyszer sem szerepeltek bennük erős férfikarok. Ezeket az ábrándokat ébren kellett megszőnöm. Sós szellő rebbentette meg a leveleket előttem. Megdörgöltem a karomat, hogy felmelegítsem magamat. – Lia. Összerezzentem, hangosan kaptam levegő után. – Sss. Csak én vagyok. – Kaden lépett elő egy nagy tölgy árnyékából. – Nem akartam megijeszteni. – Mit keres itt? – Magát vártam. Közelebb lépett. Talán a fogadóban veszélytelennek tűnt, de mi dolga van itt a sötétben a közelemben? A tőröm még mindig zekém alatt lapult. Az oldalamhoz szorítottam a karomat, hogy érezzem az anyagon át, és hátraléptem. Kaden észrevette, és megtorpant. – Csak tudni akartam, hogy biztonságban hazaért – mondta. – Ismerem azt a fajta katonát, mint akit a fogadóban megalázott. Az emlékezetük hosszú, az önérzetük hatalmas. – Tétován elmosolyodott. – És talán azt is el akartam mondani, hogy tetszett a műsor. Korábban nem igazán adtam jelét az elismerésemnek. – Elhallgatott. Amikor továbbra sem válaszoltam, hozzátette: – Elkísérhetem a hátralévő úton? A karját nyújtotta, ám nem fogadtam el. – Végig itt várakozott? Azt hittem, már régen útra keltek.
– Én maradok. Szoba már nem volt, de a fogadós nagylelkűen felajánlotta a szénapadlást. A lágy derékalj jóleső változatosságot jelent a poros takarók után. – Vállat vont. – Még akkor is, ha meg kell hallgatnom egy-két szamár panaszkodását. Vagyis szállóvendég volt, nem is akármilyen. Fizető, akinek inkább a kényelmes, bár beázó kis házban lett volna a helye. Ellazítottam a karomat. – És a barátja? – A barátom? – biccentette kérdőn oldalra a fejét; a kisfiús mozdulat azonnal évekkel fiatalította meg tanult testbeszédét. Hátrasöpörte egy kósza, szőke tincsét. – Ó, hogy ő. Ő is maradt. Nem szőrmekereskedő, ebben eddigre biztos voltam. Nem az állatok bőrüktől való elválasztásában jeleskedett. A mozdulatai nyugodtak, megfontoltak voltak, ami vadászra is vallhatott, a szeme ugyanakkor… a szeme. Füstös melegséget árasztott, ám megtévesztően meleg felszíne alatt ott volt a felkavaró mélység. Látszott, hogy másféle élethez szokott, bár azt elképzelni sem tudtam, miféléhez. – Mi hozta Terravinbe? – kérdeztem. Váratlanul kinyúlt, és mielőtt kitérhettem volna, elkapta a kezemet. – Hadd kísérjem haza – mondta. – És akkor elmondom, mi… – Kaden? Elhúztam a kezemet; mindketten a sötétben megszólaló hang felé fordultunk. Rafe árnyalakja az ösvényen eltéveszthetetlen volt. Figyelmeztetés nélkül, hangtalan macskaléptekkel közelített meg minket. A vonásait csak akkor tudtam kivenni, amikor elénk lépett. – Mi az? – kérdezte Kaden, a hangjából csak úgy csepegett a bosszúság. – Az a te bogaras tenyészkancád kirúgja az istálló oldalát. Még mielőtt tényleg kárt tesz, jobb lenne… – Csődör – javította ki Kaden. – És amikor otthagytam, semmi baja nem volt. – Hát most van – vont vállat Rafe. – Gondolom, nem tetszik neki az új szállás. Ő is el volt telve magával. Kaden a fejét rázta, és fújva elsietett; örültem, mert Berdit nem tette volna boldoggá, ha a ló lebontja az istállót. Arról nem is beszélve, hogy a szelíd szamaraim, Otto, Nove és Dieci hogyan bírják a romboló kedvű szomszédot. Ők ugyan egy másik, fedett állásban éjszakáztak, de csak egy vékony deszkafal választotta el őket a többi állattól. Kaden pillanatokon belül eltűnt. Feszélyezett kettesben maradtunk Rafe-fel. Kettőnk között csak a szellő zörgette a lehullott leveleket. Kisöpörtem a tincseimet a homlokomból; akkor vettem észre, mennyire megváltozott a kinézete.
Megfésülködött, hátrakötötte a haját, frissen borotvált arca csillogott a holdfényben. Napbarnított bőre ráfeszült magas járomcsontjára. Tiszta inget viselt. Rafe a zavar legkisebb jele nélkül nézett engem, és továbbra is hallgatott. Úgy tűnt, ez szokása. – Maga nem nyugtathatta volna le a lovát? – kérdeztem végül. A szája sarka apró mosolyra húzódott, de a kérdésemre kérdéssel felelt. – Mit akart Kaden? – Csak megbizonyosodni róla, hogy biztonságban visszaértem a házba. A katona miatt aggódott, a fogadóból. – Igaza volt. Az erdő veszélyes lehet, főleg, ha valaki egyedül jár benne. Szándékosan akart rám ijeszteni? – Aligha vagyok egyedül. Amellett nem is vagyunk igazán az erdőben. Sokan vannak hallótávolságon belül. – Valóban? – Körülnézett, mintha keresné az embereket, akikre gondoltam, aztán újra rám talált a pillantása. Összeszorult a gyomrom. Közelebb lépett. – És persze ott van az a kis bicska is, a pruszlikja alatt – jegyezte meg. A tőröm? Honnan tud róla? A hüvely kényelmesen simult az oldalamra. Önkéntelenül, árulkodón hozzáértem volna? Rafe egy fejjel magasabb volt nálam. Felszegtem az államat. – Nem olyan kicsi – feleltem. – Tizenöt centiméter a pengéje. Ha ügyesen bánnak vele, gyilkolni is képes. – És maga ügyesen forgatja? Csak ha a célpontom nem mozog, mint például a kamraajtó. – Nagyon is – válaszoltam nyomatékosan. Hallgatott, mintha a pengém és állítólagos ügyességem nem tett volna rá mély benyomást. – Nos hát, jó éjt. – Elfordultam, hogy továbbinduljak. – Lia, várjon. Megálltam, de továbbra is a hátamat mutattam neki. Az ösztönöm azt súgta, lépkedjek tovább. Menj, Lia. Haladj. Egy életre elegendő figyelmeztetést hallottam: anyámtól, apámtól, a fivéreimtől, még az akadémikustól is. Mindenkitől, aki örökké csak szabályozni akart. Ne állj meg. Mégis megálltam. Talán a hangja tette, talán, ahogy a nevemet kimondta – vagy talán még mindig eltelített annak tudata, hogy néha nekem is igazam lehet, néha a lobbanékonyságom veszélybe sodorhat ugyan, de attól még az marad a helyes út. Talán megéreztem, hogy a lehetetlen vár rám. Rettegés és várakozás keveredett a
pillanatban. Megfordultam és a szemébe néztem. Éreztem a veszélyt, a forróságot, mégsem akartam félrepillantani. Vártam, hogy megszólaljon. Még egy lépést tett felém, szinte karnyújtásnyi közelségbe. Felém emelte a kezét, mire én riadtan hátráltam, de akkor megláttam, hogy csak a főkötőmet nyújtja felém. – Ezt elejtette. Nem engedte le; várta, hogy elvegyen. Az áttetsző csipkére avartöredék tapadt. – Köszönöm – súgtam, és átvettem tőle. Az ujjaink hegye összeért, ám Rafe nem eresztette el az anyagot. Saját hűvös bőrömön perzselőnek éreztem az övét. A szemébe néztem, némán kérdőre vontam, és most először láttam, hogy a pajzsán repedés támad: acélkemény arckifejezését a két szemöldöke közé mélyedő ránc lágyította el. Pillanatnyi megingás suhant át az arcán, aztán mellkasa megemelkedett – mély lélegzetet vett, mintha a kiállásom váratlanul érte volna. – Fogom – mondtam. – Most már eleresztheti. Elengedte a főkötőt, sietősen elbúcsúzott, sarkon fordult, azzal eltűnt az ösvényen a fogadó irányában. Felzaklattam. Kibillentettem a lelki egyensúlyából. Nem annyira láttam ezt, mint inkább éreztem; zavarát szinte tapinthattam, a tarkóm is belebizsergett. Hogyan történt? Mit tettem? Fogalmam sem volt, de addig néztem utána az úton, amíg a szél megrázta a fejem felett az ágakat, és emlékeztetett: késő van, egyedül vagyok, az erdő pedig nagyon sötét. TIZENEGYEDIK FEJEZET Az orgyilkos Nincs második esély. És én mégis hagytam az elsőt elúszni. A fal mellé vetettem nyeregtáskámat. Padlástársam a szemközti sarokban dobta le a matracát. Legalább hely volt bőséggel. Már így is alaposan felbosszantott; vidéki fajankó, aki két sör után már ostobán királylányokra veti a szemét. Ismertem a fajtáját. Hiba lett volna összebarátkozni vele, de minthogy több szoba már nem volt szabadon a fogadóban, alighanem mindenképpen vele kellett volna osztoznom a szénapadláson. A szállás szegényesnek bizonyult. Tető a fejünk felett, és egy-egy vékony matrac, amelyet magunknak kellett felrángatni a raktárszobából, de az istálló legalább nem
bűzlött – egyelőre. Azt is el kellett ismernem, hogy a fogadóban jobb étkeket adtak, mint a nyárson sütött mókus, ráadásul elegem volt a kulacsomba töltött patakvízből. Remélem, az almabor kedvükre való lesz. Úgy volt. Nem tudom, mit vártam, de nem ezt a lányt. Megdörzsöltem a bordáimat: emlékeztem a számtalan verésre, amit évekkel ezelőtt kaptam, de minden ütés frissen élt bennem. Azok a királyi ivadékok, akikkel én találkoztam, mohósággal összefogott gyávaságból álltak, ez a lány azonban egyiknek sem mutatta jelét. Megállta a helyét a katonával szemben, úgy védte meg a barátnőjét, mintha egy egész sereg állna mögötte. Félt; láttam, hogy reszketnek a kezében a korsók, de a félelme nem tartotta vissza. Azonban a királyi vér nem válik vízzé. Fellengzős arroganciája megmutatta, honnan jött. Emlékezni fogok erre, amikor majd elérkezettnek látom az óráját, de addig is, semmi okom, hogy ne élvezzem ki néhány nap erejéig a fogadó kényelmét és az élet többi örömét, mielőtt elvégzem a dolgomat. Rengeteg idő állt a rendelkezésemre. Griz és a többiek még egy hónapig nem csatlakoznak majd hozzám. Semmi szükség rá, hogy azon az elátkozott vidéken várjak rájuk, rágcsálókon rágódva, ha itt is maradhatok. Majd megteszem, amit kell, ha eljön a megfelelő pillanat. A komizár mindig számíthatott rám; ezúttal se lesz másként. Lerántottam a csizmámat, és elfújtam a lámpást; a késemet a matrac széle alá csúsztattam, éppen a kezem ügyébe. Hányszor metszettem át vele névtelen torkokat? Most azonban tudtam az áldozat nevét, legalábbis azt, amit éppen viselt. Lia. Igen kevéssé királyi név; eltöprengtem, miért választotta. Lia. Mint a suttogás a szélben. TIZENKETTEDIK FEJEZET A herceg Svent azzal nyugtatgattam, hogy valószínűleg szólni sem fogok hozzá, és mégis, abban a pillanatban, amikor megláttam körbetáncolni, mintha a kinti világ mit sem számítana, máris csak erre vágytam. Szerettem volna súlyos szavakkal beolvasni neki, olyan leckét adni, amibe még apám edzett füle is belevörösödne. Azt akartam, hogy az egész terem előtt árulja el valódi kilétét – és mégis némán ültem ott, és hagytam, hogy elsorolja a választható fogásokat. Arabella hercegnő, a Morrighanház Első Leánya, egy kocsmában dolgozott. És úgy tűnt, élvezi. Rendkívüli módon.
Talán ez bosszantott a leginkább. Miközben én az utat róttam, és azon gondolkodtam, banditák vagy medvék ragadták-e el, ő csaposlányt játszott. Egyértelműen maga volt a megtestesült baj; amikor megszökött a menyegzőnk elől, engem elkerült a mérgezett nyíl. Szívességet tett nekem. Már majdnem nevettem is apám javaslatán, hogy az esküvő után válasszak magamnak szeretőt. Ez a lány képes lett volna elérni, hogy a teljes udvar és a fél hadsereg megbánja, ha megteszem. A másik oldalamra fordultam, rácsaptam a csomós matracra; reméltem, nyugtalanságom kéretlen társamat is ébren tartja. Csaknem egy óráig dobogott összevissza, mielőtt kioltotta volna a lámpást. Láttam, hogyan bámulja a lányt a fogadóban; jóformán attól a pillanattól kezdve, hogy beléptünk, vetkőztette a szemével. Engem is meglepett, amikor megláttam. Az arca nem volt azonos a savanyú, szögletes képpel, amit elképzeltem, amíg tapostam a mérföldeket. A bennem érlelődő leckéztetés csenddé zsugorodott, amíg figyeltem. Már-már reméltem, hogy nem ő az, de amikor meghallottam a hangját, megbizonyosodtam. A bátorsága, a temperamentuma is rá vallott, no meg az is, ahogy néhány perzselő, bár illetlen szóval elhallgattatott egy fölé tornyosuló katonát. Miután leültünk, észrevettem, hogy újdonsült társam még mindig a lányt lesi; a tekintete úgy siklik végig rajta, mint a párducé az őzsután; alighanem már biztosra vette, hogy ő lesz a vacsorája után a desszert. Kevésen múlt, hogy ki nem rúgtam alóla a székét. De némi szerencsével holnap útra kel, és elfeledkezik a kisvárosi felszolgáló legyűréséről. Amikor visszavonultunk, ő pedig kiment az árnyékszékre, megvizsgáltam a holmiját. Jellegtelen volt, semmi sem utalt a készítője személyére vagy a származási helyére. Semmi. A nyeregtáskán, a kardhüvelyén, a lószerszámán, a takaróján a legapróbb díszt sem láttam, még egy elegánsan kikészített kantárt sem. Véletlen vagy szándékos? Újra megfordultam. Képtelen voltam kényelmesen elhelyezkedni. Tehát szemügyre vettem a lányt. Most mi következik? Megígértem Svennek, hogy nem fogok szólni hozzá, és mégis megtettem. Nyilvánosan meg akartam szégyeníteni, és hallgattam. Eszembe jutott, hogy négyszemközt mondjam meg neki, de tudtam, ez nem járható út. Semmi sem úgy alakult, ahogy én azt terveztem.
TIZENHARMADIK FEJEZET – Miért nem ébresztettél fel tegnap este, amikor bejöttél? A tükröt figyelő Pauline mögött álltam, és ködös képét néztem. Az üvegre pöttyöket mart az idő – alighanem hibás és felesleges darabként került a kis házba –, de örömmel láttam, hogy Pauline arcára visszatért némi pír. Erőteljes húzásokkal fésülte hosszú, mézszőke fürtjeit. Kiszedtem a lovaglóruhámat a szekrényből. – Késő volt, te pedig mélyen aludtál. Semmi okom sem volt, hogy felébresszelek. Pauline mozdulatai lelassultak. – Sajnálom, hogy összekaptál Berdivel. Ő igazán csak azt szeretné, ha… – Minden rendben van köztünk, Pauline. Ne aggódj. Beszélgettünk, miután elmentél. Megérti a… – Lia, meg kell értened, hogy Terravin nem olyan, mint Civica. Apád és a kormánya nem felügyel minden egyes katonára a birodalomban. Berdi a tőle telhető legjobbat teszi. Visszafordultam, és már majdnem felcsattantam – feldühített, hogy megint szidnak –, de aztán a mondataiban rejlő igazság elakasztotta a szavamat. Apám valóban ritkán hagyta el Civica kényelmét; a tisztviselői hasonlóképpen. Távolról uralkodott, már ha uralkodott egyáltalán, és a gondok megoldására házasságokat és hasonlókat szervezett. Mikor is volt az utolsó alkalom, hogy ténylegesen beutazta a birodalmát, és szót váltott azokkal, akik nem részesültek a civicai biztonságban? Csak az alkormányzó meg az ő kicsiny kísérete utazott néha el, de ők is mindössze rutinszerű diplomáciai útra a kisebb királyságok egyikébe. Magam elé emeltem a nadrágomat, megpróbáltam kirázni belőle a gyűrődéseket. Mindketten a ronggyá szakadt térdrészre néztünk, meg a foszló cérnára, ahol tucatnyi újabb hasadás készült megnyílni. – Igazad van, Pauline. Terravin semmiben sem hasonlít Civicára. Összemosolyogtunk, tudva, hogy az ehhez hasonló rongyokat odahaza az udvar közelébe se eresztették – és kimondatlanul hagytuk a kimondatlant. Három trónon töltött évtized után apám már nem ismerte többé a saját királyságát sem. Néhány dolgot szebbnek láttatott a távolság, mint amilyennek az ember orra előtt mutatkoztak. Mindketten felöltöztünk; nadrágunk derekába tűrtük az ingünket, és felrántottuk bakancsunkat. Az övemre erősítettem a tőrömet, és finom bőrzekémmel takartam el. Hatujjnyi penge. Elmosolyodtam. Elhitte vajon? Valójában alig volt kevesebb négynél, azonban remekül kiegyensúlyozták, és amint Bernette néném megjegyezte,
egy kis túlzás mindig helyénvaló, ha fegyverekről, győzelmekről és testrészekről esik szó. Az apró, ékköves fegyvert sokkal inkább azért viseltem, hogy közel érezzem magam a fivéreimhez, nem annyira önvédelemből, bár nem árt, ha Rafe másként hiszi. Walther gyakran köszörülte meg nekem a pengét, és büszke volt az ajtó ellen indított támadásaimra. Az él kezelése ezentúl rám várt. Megérintettem a hüvelyt, hogy érezzem, valóban az oldalamra simul, és az jutott eszembe, vajon hiányzom-e annyira a bátyáimnak, mint ők nekem. A fogadó tele volt, nem kellett takarítanunk, ezért Berdi elküldött minket, hogy vadásszunk – szederre. Jólesett a változatosság, és örültem, hogy Otto, Nove és Dieci is szabadnapot kap, bár tudtam, nekik az állásban is éppolyan jó, ha finom szénát majszolhatnak, és alkalmanként megkiabálhatják az arrajárókat – amit rendszeresen megtettek, ha Enzo épp a közelben volt. Úgy terveztük, útközben találkozunk Gwynethszel, aki majd megmutatja, hogyan juthatunk el az Ördögkanyonba, ahol sűrűn nő a szederbozót. Berdi esküdözött, hogy ott a legédesebb a szeder. Alig két hét volt hátra a fesztiválig, amelyre szedres zsemlét, befőttet és gyümölcshabot akart készíteni. Amellett, amint Gwyneth megsúgta, az új palackozású szederborhoz is szüksége volt alapanyagra – ezzel helyettesíti majd az idei fesztiválon felkínált üvegeket. Már találgattam, mi van a pince sarkában egymásra állított, sötét ládákban. A jelek szerint minden kereskedő hozzájárult valamivel a fesztiválhoz, Berdi specialitásai pedig a szederből készült finomságok voltak. Hagyomány – egy olyan hagyomány, amit örömmel vártam. Befontam Pauline haját, majd megpróbáltam koszorúba tekerni a fején, ám fonási gyakorlatom kevésnek bizonyult, és végül be kellett érnem az egyszerű, hátára hulló fonattal. Végül helyet cseréltünk, és ő vett kezelésbe engem, ő azonban jóval ügyesebben csinálta: a két halántékomnál indította a fonatokat, amelyek aztán a fejem tetején találkoztak, közben pedig művészi, apró tincseket hagyott szabadon, hogy lágyítsa a hatást. Magában dudorászva dolgozott; úgy gondoltam, bizonyára még mindig az előző éjjeli, Mikaelről szóló álmain gondolkodik, de aztán mormolt valamit, mintha valami oda nem valót fedezett volna fel a hajamban, például egy kövér kullancsot. – Mi az? – kérdeztem riadtan. – Csak eszembe jutott az a két fickó tegnap estéről. Határozottan elkeseredtek, amikor Berdi a konyhába száműzött téged. Lett egy pár érdekes hódolód. – Kaden és Rafe? – Hé, még a nevüket is tudod? – Toppantott, és meghúzta a hajamat, amitől
grimaszolnom kellett. – Egyszerű udvariasság. Amikor kiszolgáltam őket, megkérdeztem. Pauline oldalra hajolt, hogy lássam az arcát a tükörben, aztán látványosan megforgatta a szemét. – Nem vettem még észre, hogy a vén, kopasz hentesek nevét is megkérdezted volna – jegyezte meg. – És mi van a harmadikkal, aki később jött be? Az ő nevét is megszerezted? – Harmadik? – Őt nem is láttad? Közvetlenül a másik kettő után érkezett. Vékony, kopottas alak. Folyton téged lesett a szeme sarkából. Megpróbáltam visszaemlékezni, de annyira lefoglalt akkor az ostoba katona, majd Kaden és Rafe kiszolgálása, hogy az se rémlett, mikor nyílt ki újra az ajtó. – Nem, nem vettem észre. – Nem is maradt sokáig – vont vállat Pauline. – Az almaborát se itta meg. De Kaden és Reef annál tovább ücsörgött ott. Egy kicsit sem hasonlítottak riadt nyuszikákra. Tudtam, Charlesra célozgat, és a többi fiúra, akik elkerültek. – Rafe volt a neve – javítottam ki. – Ó… Rafe. Melyik tetszett jobban? Kihúztam magam. Tetszett? Most én néztem rá szemrehányón. – Mindketten durvák voltak és tolakodók. – Most őfelsége szólott, vagy valaki, aki megrémül a menekülő nyulaktól? – ragadta meg egy újabb vékony tincsemet. – Esküszöm, Pauline, a fejedet veszem, ha még egyszer megrángatsz! Mi ütött beléd? Az elszánt Pauline-t kicsit sem zavarta a fenyegetésem. – Csak visszaadom a tegnap esti szívességedet. Nekem kellett volna szembeszállnom azzal a katonával, már jóval azelőtt, hogy szükségessé vált a közbeavatkozásod. Sóhajtottam. – Másban vagyunk tehetségesek. Te végletesen türelmes vagy, ami nem mindig válik az előnyödre. Nekem viszont annyi türelmem sincs, mint egy ázott macskának. Ez csak néha hasznos dolog. – Lemondón vállat vontam, mire Pauline elvigyorodott, úgyhogy sietve összevontam a szemöldökömet is. – És hogy is teszel nekem szívességet azzal, ha megkopasztasz? – Megvédelek saját magadtól. Figyeltelek tegnap este velük. – A vállamra ejtette a
kezét. – Azt szeretném, ha nem félnél tovább, Lia – mondta halkan. – A jók nem szaladnak el. Nagyot nyeltem. Szerettem volna félrepillantani, de a tekintete nem eresztett. Túlságosan jól ismert. A félelmemet mások elől mindig metsző odaszólások és bátor gesztusok mögé rejtettem. Ő azonban sokszor látta, amint egy-egy összecsapásom után az akadémikussal – amikor közölte, hogy gyengén haladok a tanulmányaimban, a társasági viselkedés terén, vagy akármiben, az elvárásokhoz képest – lélegzetért kapkodok a citadella sötét folyosóin. Látta azt is, ha csak álltam az ablakom előtt, vakon bámulva kifelé, akár egy óráig is, és próbáltam visszanyelni a könnyeimet, miután apám ismét durván elutasított. Vagy amikor visszavonultam az öltözőkamrámba és bezártam az ajtót – ő azért hallotta, hogy sírok. Az elmúlt néhány évben semmiben nem ütöttem meg a mércét, és minél erősebben toltak, nyomtak, és akartak elhallgattatni, én annál inkább hallattam volna a hangomat. Pauline elvette a kezét a vállamról. – Azt hiszem, mindkettő kellemes látvány volt – mondtam, és hallottam a tettetést a saját hangomban. Igazság szerint mindkettőt vonzónak találtam a maga sajátos módján. Nem voltam még halott. Mégis, annak ellenére, hogy szívverésem felgyorsult, amikor beléptek, a jelenlétük aggodalommal is eltöltött. Pauline kifejezéstelen arccal várt még valamire. Úgy láttam, ennyi beismeréssel nem éri be, úgyhogy mondtam még valamit, amit tudtam, megbánok majd. – És talán jobban tetszett az egyik, igen. Ez nem volt egészen igaz. Az egyikben találtam érdekességet, de attól még nem tetszett. Mégis furcsamód kísértett az álmomban. Az arca újra meg újra feltűnt és elolvadt, mint egy szellem az erdő mély árnyékában, omló romok falai között – a szemében lángok ragyogtak. Követett, akármerre mentem, kikutatott engem, mintha elragadtam volna egy titkát. Felzaklattak ezek az álmok – úgy sejtettem, Pauline nem ilyesmiket őriz Mikaelről. Lehet, hogy mindezt csak Berdi főztje okozta, ám reggel, amikor kinyitottam a szememet, azonnal a férfi jutott eszembe. Pauline mosolyogva kötött a hajfonatom végére egy rafiaszálat. – Felség, a szedres vár. *
Amikor felnyergeltük az iázó triót, Kaden lépett elő a fogadóból. Berdi reggelente egyszerű étkeket kínált – kemény sajtot, főtt tojást, füstölt heringet, forró zabkását, kenyérlepényt, rengeteg cikóriakávét. Mindezt felsorakoztatta az oldalsó részen, aki arra járt, vett belőle, vagy akár elcsomagolhatta magának az útra. Berdinél senki sem maradt éhen, még a hátsó ajtó küszöbén felbukkanó koldusok vagy királylányok sem. Megrántottam Otto szárát, és Nove mellé léptem, hogy ellenőrizzem a szerszámát, közben lopott pillantást vetettem Kadenre. Pauline megköszörülte a torkát, mintha valami kaparta volna. Szigorúan néztem rá, mire ő Kaden felé tekintett – aki eddigre egyenesen felénk tartott. Kiszáradt a szám. Nagyot nyeltem, próbáltam megnedvesíteni az ajkamat. Kaden fehér inget viselt, a csizmája alatt roszogtak az apró kövek, ahogy lépkedett. – ’Reggelt, hölgyek. Korán útra kelnek. – Mint maga is – vágtam rá. Váltottunk pár udvarias szót; Kaden elmondta, hogy utána kell járnia néhány ügynek, amelyek még napokig a fogadóban tartóztatják, bár az ügyek természetéről nem mondott semmit. – Valóban szőrmével kereskedik, ahogy Gwyneth gondolta? – kérdeztem. – Igen, ami azt illeti, valóban – mosolygott. – Kisállatbőrökkel foglalkozom. Általában Piadro környékén árulok, de remélem, hogy északon jobb árakat találok. Gratulálok a hölgynek a remek megfigyelőkészségéhez. Eszerint tévedtem. Valóban szőrmével kereskedik. Az első benyomás megtévesztő lehet. – Igen – helyeseltem. – Gwynethnek nagyon jó a szeme ehhez. Eloldozta a lovát. – Remélem, hogy mire visszatérek ma délután, kaphatok egy valódi szobát is. – A fesztivál végéig aligha – felelte Pauline. – De talán egy másik fogadóban nagyobb szerencsével járhat. Kaden megállt, mintha meggondolná, ne nézzen-e máshova; a tekintete jóval tovább pihent meg rajtam, mint ami még jólesett. Szőke haja csillogott a napfényben, mélybarna szeme egész palettányi színt mutatott – bronz pöttyöket, a frissen boronált föld meleg barnaságát, ám a látszólagos nyugalom alatt ugyanaz a kavargás rejtőzött. Az állán rövid borosta vetett árnyékot; észre se vettem, hogy szép metszésű ajkát nézem, amíg jókedvűen el nem mosolyodott. Sietve újra Novéra kaptam a pillantásomat, és éreztem, hogy az arcom lángba borul. – Maradok – felelte Kaden.
– És a barátja? Ő is marad? – tudakoltam. – Fogalmam sincs, mik a tervei, de gyanítom, az orra túl finnyás, hogy sokáig időzzön egy szénapadláson. Intett, aztán elvágtatott éjfekete lován; erős, vad bestia volt, még a fújtatása is félelmetes, mintha a családfáján egy sárkány is szerepelt volna. Láthatóan képes volt szétrúgni egy állást, és senki se nézhette tenyészkancának. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogyan piszkálta Rafe Kadent. Igen fura barátok voltak. – Szóval Rafe az – jegyezte meg Pauline, amikor Kaden már eléggé eltávolodott. Fellendültem Otto hátára, és nem válaszoltam. Úgy tűnt, Pauline ma úgy ébredt, hogy a kapcsolataimat fogja ösztökélni – először Berdivel, aztán… akárkivel. Talán azért, mert maga is kétségbeesetten szerette volna megerősíteni a maga kapcsolatát Mikaellel? Nem szívesen szólítottam meg az isteneket az előírt szertartásokon kívül, de most az ajkamhoz érintettem két ujjamat, és imát küldtem az égbe, hogy Mikael hamar visszatérjen. * Terravin bájának része volt kis mérete is. Berdi fogadója a déli hegyek lábához szorult – onnan az utolsó északi boltig alig negyedórába telt az út –, és még gyorsabban is megjárhatta akárki, aki nem három lusta szamárral próbál eljutni odáig. Ismét a szemembe ötlöttek a színes épületek. Pauline elmondta, hogy a hagyomány évszázadokkal korábban keletkezett. A halászok asszonyai pingálták ezerszínűre a falaikat, hogy a tengeren járó férjeik lássák az otthonaikat a távolból is, és emlékezzenek a feleségükre, aki várja őket. Úgy hitték, ezen a módon megvédhették a szerelmüket a tenger haragjától. Vajon lehetséges olyan messzire kihajózni, hogy a legénység ne találjon vissza? Még sosem jártam a parttól messzebb, mint ahol a víz a térdemig ért – egy ritka családi kiránduláson gázoltam bele a dermesztően hideg Safrán-tengerbe, aztán a fivéreimmel kergetőztem, és kagylóhéjakat gyűjtöttem… apámmal. A régi emlék hideg szélként lepett meg. Annyi más emlék rakódott rá, hogy csaknem egészen elmosódott, abban pedig biztos voltam, hogy apám képtelen lenne felidézni. Akkoriban más ember volt. Én is más voltam. Északnak haladtunk a főút mellett húzódó keskeny hegyi ösvényen. A fák ágai között átvetődő fényfoltok táncoltak a lábaink előtt. A főút mellett még tucatnyi hasonló keskeny utca szőtte át Terravint és a környező hegyoldalakat, és
mindegyiken sajátos felfedezések vártak. Az egyiken a városközpont felé kanyarodtunk, és megláttuk a Sacristát – hatalmas, tekintélyt parancsoló épület volt egy ilyen kis városhoz képest. Azon gondolkodtam, hogy Terravin lakói igencsak mély hittel fordulhatnak az istenek felé. Az egyik oldalon temető húzódott, benne olyan vénséges síremlékekkel, amelyek már alig voltak többek elvékonyodott kőtábláknál. Bármiféle díszítés, szó vagy megemlékezés régen lekopott róluk, tisztelt lakóikat a történelem feledésére bízva – néhány kő előtt mégis égett a megemlékezés piros üveglámpásába tett gyertya. Láttam, hogy Pauline tekintete végigrebben a köveken és a mécseseken. Még Otto is lelassította a lépteit, a füle meg-megrándult, mintha a temető lakói húzgálnák. Szellő kerekedett a sírkertben, meglebbentette és a nyakamba simította szabadon hagyott tincseimet. Elmúlt… elmúlt… Borzongtam. A rémület hirtelen elszorította a torkomat. Mikael. Valami baj van. Valami reménytelenül, visszavonhatatlanul elromlott. A félelem váratlanul és teljes erővel tört rám. Levegőt vettem, és emlékeztettem magam a tényekre: Mikael mindössze őrjáratra ment. Walther és Regan maga is tucatszor csinálta végig ugyanezt, és néha később értek haza az időjárás, a készletezési gondok vagy más hasonló jelentéktelen dolog miatt. Az őrjárat nem veszélyes. Néha történtek ugyan összetűzések, de határsértőkkel alig találkoztak. Az egyetlen sérülés, amit őrjárat alatt szedtek össze, egy törött lábujj volt, azt is egy ló okozta, amikor Regan meztelen lábára tiport. Az őrjáratokat mindössze elővigyázatosságból folytattuk; azért, hogy biztosítsuk: a határokat nem sértik meg, és Cam Lanteux-be, a királyságok közötti biztonsági zónába nem költöznek telepesek. A barbár bandákat néha vissza kellett kergetni a határaik mögé – Walther szerint csupán melldöngetésből állt az egész, a legrosszabb része a mosdatlan férfiak testszaga volt. Valójában arról sem voltam meggyőződve, hogy a barbárok egyáltalán fenyegetést jelentettek. Igaz, minden jelentés megerősítette az udvarnál és a katonaságnál is, hogy vademberek, de évszázadokon át a határaik mögött éltek. Mennyire vadak lehettek valójában? Pauline igaz szerelme jól van, győzködtem magamat, ám a nyomasztó érzés nem eresztett. Én sosem találkoztam Mikaellel. Nem Civicából származott, csak a seregek rotációja vetette a székvárosba, Pauline pedig betűről betűre követte az udvari szabályokat, és diszkrét volt – olyannyira, hogy nem is említette, csak közvetlenül az indulásunk előtt. Most attól féltem, soha nem is ismerem meg a fiatalembert, aki annyira szerette a barátnőmet, és aki miatt Pauline arca kigyúlt, ha
róla beszélt. – Szeretnél megállni? – szakadt ki belőlem sokkal hangosabban a kelleténél; Pauline megriadt. Megrántottam Otto szárát. – Ha nem bánod – nézett rám Pauline, és a homlokán aggodalmas vonalak rajzolódtak ki. – Csak egy percre. Bólintottam; lesiklott Nove nyergéből, és egy érmét vett elő a nyeregtáskából, majd besietett a Sacristába. Egy gyertya. Egy ima. A remény. Egy reszkető láng Mikaelért. Jelzőfény, hogy biztonságban Terravinbe vezesse. Addig bizakodással tölti el Pauline-t, amíg legközelebb szél nem kerekedik a rég holtak csontjai felett. Pauline úgy tett, ahogy mondta: amikor kisvártatva visszatért, az arcvonásait megkeményítő aggodalom ellágyult, léptei megkönnyebbedtek. Átadta a félelmét az isteneknek. Az én szívemről is leesett a kő. Rátértünk a főútra, és Berdi utasításait követve elértünk a patikáriushoz, akinek a padlásszobáját Gwyneth bérelte. Két sokkal nagyobb bolt közé szorult az aprócska patika, az egyik fala mellett keskeny lépcső vezetett az emeletre – feltételeztem, ott élt Gwyneth. Az épület hátsó frontjára nyílt a lakrész, alig volt szélesebb, mint az ember széttárt karja, és biztosan nélkülözte a vízvezeték vagy a benti árnyékszék alapvető kényelmét. Rendkívül érdekelt, milyen Gwyneth élete a fogadón kívül. Sosem beszélt róla, és ha faggattuk, inkább áttért valami más témára, amitől az én képzeletem szárnyakat kapott. Azt vártam, hogy ennél sokkal misztikusabb helyen találunk rá, nem a főút mellett, egy kicsiny üzlet emeleti lakásában. Leszálltunk a szamarakról, Otto kantárját Pauline kezébe nyomtam, azzal, hogy felszaladok Gwynethért, akkor azonban megjelent a lány maga. A szemközti susztertől jött ki, egy hat-hét éves gyerekkel – egy csinos kislánnyal, akinek sötétvörös, göndör fürtjei a válla alá hullottak, és a nap szeplőkkel szórta tele az orrát és az orcáit. Kis csomagot tartott, láthatóan vigyázva, magához ölelve. – Köszönöm, Miss Gwyneth! – kiáltott. – Alig várom, hogy megmutassam a mamának! Azzal elszaladt, és eltűnt egy másik utcában. – Viszlát, Simone! – kiáltott utána Gwyneth; sokáig nézett arra, még akkor is, amikor már nem láthatta sehol. Halvány mosoly ragyogott a szemében, egész tartása megváltozott, kedvesebbé vált. Ilyennek még sosem láttam az általában oly kemény Gwynetht. – Nagyon szép – szólaltam meg, hogy figyelmeztessem a jelenlétünkre.
Felénk kapta a fejét, kihúzta a derekát. – Korán jöttetek – jegyezte meg kurtán. Csatlakozott hozzánk, gyanakodva méregette a kapafogú Diecit, és hangosan töprengett, hogy vajon megülték-e valaha ezt a csúf dögöt. Ezt persze mi se tudtuk, bár a nyergelést elég jámboran tűrte. Gwyneth ellenőrizte a szamár zabláját; akkor gördült el mellettünk zörögve egy hatalmas társzekér a kikötő felé. A levegő megtelt zsíros sült angolna szagával. Én nem kedveltem ezt a helyi különlegességet, az illatát mégsem találtam kellemetlennek, Pauline azonban a szája elé kapta a kezét. Elsápadt, meggörnyedt, és visszaadta a reggelijét ott, a járdán. Megpróbáltam a segítségére sietni, de ellegyintett, és a gyomorszáját szorongatva újra előrehajolt. Még több félig emésztett étel loccsant a kőre. Biztosra vettem, hogy kiürült a gyomra. Kiegyenesedett, reszketegen sóhajtott, de a kezét nem vette el a hasáról. Csak néztem védelmezőn odanyomott ujjait – és abban a pillanatban a világ körülöttünk a semmibe zuhant. Ó, szentséges istenek. Pauline? Mintha engem is gyomron vágtak volna. Nem csoda, hogy olyan sápadt volt és fáradékony. Nem csoda, hogy úgy megrémült. – Pauline – súgtam. A fejét rázta, hogy félbeszakítson. – Jól vagyok! Mindjárt rendbe jövök. A zabkása nem talált magának jó helyet, ennyi az egész. – Könnyes, kérlelő pillantást vetett rám. Később majd beszélünk róla. Gwyneth kérdő pillantása alatt sietve igyekeztem magyarázkodni, hogy Pauline mindig is érzékeny volt. – Gyenge gyomor ide vagy oda, akkor sem mehet egy forró kanyonba szedret szedni – jelentette ki Gwyneth, és hálásan láttam, hogy Pauline egyetért. Még mindig sápadozott, de erősködött, hogy egyedül is haza tud menni, és vonakodva bár, de végül beleegyeztem. – Mostantól ne egyél zabkását – szólt utána Gwyneth, amikor Pauline szamárháton elkocogott. Csakhogy Pauline is, én is tudtuk, hogy nem a reggeli miatt lett rosszul. A tolvaj magjából a Sárkány szökken elő – a mohó gyík gyermekek vérén, anyák
könnyén él. Venda-ének TIZENNEGYEDIK FEJEZET Az Ördögkanyon nem ok nélkül kapta a nevét. Terravin hűvös szellői idáig nem hatoltak el. Száraz volt és poros, a maga módján mégis különösen szép. Vénséges, göcsörtös tölgyek keveredtek sudár pálmákkal és hordóforma kaktuszokkal. Embermagasságnál is feljebb szökkent a nebáncsvirág a vékony, köves medrű erecskék mellett, amelyek a sziklafal repedéseiből eredtek. Úgy tűnt, mint az ördög raktára: egymáshoz nem illő, a világ minden tájáról összelopkodott növények, amelyekkel a sátán a maga édenkertjét akarta megteremteni. És persze itt volt a szeder is, a csábítás gyümölcse, de azt még nem találtuk meg. Gwyneth felfelé fújva próbálta hűsíteni a homlokát, aztán kigombolta és levette a blúzát, hogy a dereka köré kösse. Az alsóinge alig takarta a vékony anyag alatt feszülő dús keblét. Az én blúzom sokkal illedelmesebb volt, de a hátamon csordogáló izzadság ellenére sem akartam levenni. Tudtam, Terravinben könnyebben mutogatják magukat az emberek, de Civicában már a csaknem felfedett mellek is botrányt jelentettek volna. A szüleim eddigre… Elmosolyodtam: ledobtam a zekémet, aztán áthúztam a fejemen a blúzt. Azonnal megéreztem a frissítő légáramlást izzadt bőrömön. – Nohát, hercegnő. Nem sokkal jobb így? – kérdezte Gwyneth. Megrántottam Otto kantárját, mire a szamár panaszosan elbődült. – Hercegnő? Gwyneth sokkal elegánsabban állította meg Diecit, és rám nevetett. – Azt gondoltad, nem tudom? Gwyneth mindent tud és mindent észrevesz. A szívem zakatolt. Nem vettem tréfára a dolgot. Még abban sem lehettem biztos, nem puszta találgatás-e az egész. – Úgy vélem, összetévesztesz valakivel. Gwyneth ajka grimaszra húzódott tettetett sértődöttségében. – Kételkedsz? Láthattad, milyen jól felmérem a fogadó vendégeit is. – Csettintett a szamárnak, és továbbkocogott. Követtem, ő pedig tovább beszélt; úgy tűnt, ezt a
játékot még jobban élvezi, mint a fogadóbelit. – Avagy – tette hozzá széles kézmozdulattal –, meglehet, hogy van egy kristálygömböm. Vagy körbeszimatoltam kicsit a házikótokban? Az ékkövek a zacskómban. Vagy ami rosszabb, a lopott… Riadtan levegőért kaptam. Gwyneth megfordult és szemöldökráncolva nézett rám. – Vagy talán Berdi árulta el – fejezte be színtelenül. – Micsoda? – Ismét belekapaszkodtam a kantárszárba; Otto újra magas hangú üvöltéssel adott hangot a nemtetszésének. – Ne csináld már! Nem az a nyomorult állat tehet róla. – Berdi elmondta? Gwyneth lassan, szándékos kecsességgel leszállt a nyeregből. Én esetlenül huppantam a földre. – Azok után, hogy megígérte, senkinek nem beszél róla? – folytattam kiabálva. – És az a rengeteg elővigyázatosság, óvatosság, és napokig tartó rejtegetés? – Csak néhány napig tartott. Az meg, hogy nekem elmondta, nem ugyanaz. Csak… – Már mitől lenne más elárulni egy felszolgálólánynak, aki boldogboldogtalannal társalog? Semmi okod nincs rá, hogy tudd! Elfordultam, hogy száron vezessem tovább Ottót, de Gwyneth elkapta a csuklómat, és durván visszarántott. – Berdi tudja, hogy a városban élek, és én hallom meg elsőnek, ha valami tisztviselő idedugja a szaglászó orrát, vagy ha netán felhívást tesznek közzé a letartóztatásodra! – sziszegte, azzal eleresztett. A csuklómat dörzsölgettem, ahol megcsavarta. – Tehát tudod, mit tettem? Rosszallón csücsörített, de bólintott. – Azt nem mondhatom, hogy megértem, miért. Sokkal jobb, ha egy kinyalt királyfihoz adnak, mint ha egy koldus kandúrhoz, de… – Jobban szeretném, ha nem adnának senkihez. – Ó. Szerelem. Na igen, az jó kis játék, ha rátalálsz. Ne rémüldözz, ettől még a te oldaladon állok. – Hát – fújtam –, ez megnyugtató, nem? Hátrahúzta a vállát, oldalra hajtotta a fejét. – Ne becsüld alá a hasznomat, Lia, és én sem becsülöm alá a tiédet. Máris szerettem volna visszavonni a felcsattanásomat. Sóhajtottam.
– Sajnálom, Gwyneth. Nem akartalak megsérteni. Csak arról van szó, hogy olyan nagyon igyekeztem óvatos lenni… nem akarom, hogy a jelenlétem miatt bárki is bajba kerüljön. – Meddig akarsz maradni? Azt feltételezi, hogy csak átutazok? – Természetesen végleg. Máshova nem mehetek. – Terravin nem a földi paradicsom, Lia. Az ország bajai nem fognak elmúlni, csak mert te elbújsz ide. Mi a helyzet a felelősségeddel? – Nincs más, csak ami ide szólít. Berdihez, Pauline-hoz és a fogadóhoz. – Értem – biccentett. Csakhogy láttam, hogy nem érti. Az ő szemszögéből csak a kiváltságok látszottak, és a hatalom, de én tudtam az igazat. A konyhában alig vehették hasznomat. Első Leányként egyáltalán nem. Azt meg, hogy politikai sakkbábuként hasznosítsanak, megtagadtam. – Hát – sóhajtott –, gondolom, az én hibáimat én magam követtem el, neked jogod van, hogy elkövesd a sajátjaidat. – Miféle hibákat követtél el, Gwyneth? – Megbánni valókat – vetett rám egy hervasztó pillantást; a hangja kihívó volt, de a szeméből egy pillanatra kihunyt a tűz. Előremutatott, a kanyon két mellékága felé, ahol szerinte a legjobb szederbokrok nőttek. – Itt kiköthetjük a szamarakat. Te mész az egyik ágon, én a másikon. Nem kell sok idő, hogy teleszedjük a kosarainkat. Ezzel a beszélgetésünknek egyértelműen vége lett. Gwyneth leszedte a kosarait Dieci oldaláról, és elvonult, anélkül, hogy részletezte volna megbánni való hibáit, de a szemében látott pillanatnyi bánat tovább kísértett. Azon járt az eszem, vajon mit tehetett. Követtem a keskeny ösvényt, amelyre irányított, és hamarosan egy tágasabb oázisban találtam magam, a sátán saját kertjében, ahol még egy csörgedező csermely táplálta, sekély tó is csillogott. Az árnyékos északi lejtőt elborították a szederbokrok – fürtökben nőtt, sötétlila gyümölcsüknél nagyobbat még sosem láttam. Az ördög jól viselte gondját a bokrainak. Lecsíptem egy tiltott bogyót, és a számba dobtam. Elömlött az íze a nyelvemen, elárasztott az emlék. Lehunytam a szememet – Walther, Regan és Bryn arca jelent meg előttem, az állukról szederlé csöpögött. Láttam, ahogy négyen futunk át az erdőn, tiszteletlenül átmászunk az Ősök mohlepte romjain, és eszünkbe sem jut, hogy az életünk valaha is megváltozhat. Mint a lépcsőfokok, mondogatta Bernette néném; csaknem pontosan két-két év
volt köztünk. Mintha anyám és apám az időőrző szoros előírása szerint nemzették volna a gyerekeiket, és persze, amint sikerült létrehozni az Első Leányt, teljesen fel is hagytak vele. Belém villant apám pillantásának képe, amit anyámra vetett Civicában töltött utolsó napomon – alighanem az utolsó emlékem róluk –, és a szavai a szépségéről, az esküvőjük napján. A kötelesség prése miatt tette félre az asszonyát, és feledkezett meg a szerelemről? Szerette egyáltalán valaha? Jó kis játék, ha rátalálsz. Pauline rátalált. Letéptem egy marék szedret, és lehuppantam a patak mellé, egy pálma tövébe. A rövid nap máris mennyi felfordulást hozott! Belefáradtam; átitatott az ördög paradicsomának nyugalma, a csermely csobogása, és a szeder szégyentelen édessége – egyik duzzadt bogyó a másik után. Éppen lehunytam a szememet, amikor egy másik hangot hallottam. Felpattant a szemem. Otto nyihogott a távolban? Vagy csak a szél sípolt a kanyonban valahol? Csakhogy nem fújt a szél. Elfordítottam a szememet. Patadobogást hallottam: nehéz, ritmusos léptek zaját. Az oldalamhoz kaptam, de a késem nem volt sehol – azt a zekémmel együtt a nyergen lógva hagytam, amikor lehúztam a blúzomat. Éppen csak talpra tudtam kecmeregni, amikor megjelent a hatalmas ló – és a nyergében Rafe. Az ördög megérkezett. És különösmód még örültem is neki. TIZENÖTÖDIK FEJEZET Kicsivel messzebb állt meg, mintha várna, hogy jelet adjak neki: közeledhet. Összeszorult a szívem. Ma másnak láttam az arcát. Még mindig vonzó volt, tegnap azonban határozottan haragos volt, attól a pillanattól fogva, hogy meglátott, és úgy éreztem, gyűlölni akar. Ma valami mást akart. A fejünk felett tűző nap fényében árnyék vetült a járomcsontjára, szeme kékje élesebbnek tűnt a táj halvány színei mellett. Sötét pillák keretezték; ezt látva bárki megállt volna, hogy meggondolja a következő lépését. Én is meggondoltam. Nagyot nyeltem. Rafe könnyed mozdulattal felemelt két kosarat fél kezében, mintha ez
megmagyarázná a jelenlétét. – Pauline küldött. Azt mondta, ezeket elfelejtettétek. Elnyomtam egy grimaszt. Hát persze. Az örök leleményes Pauline. Még legyengült állapotában is a királynő udvarának elkötelezett alattvalója maradt, megragadott minden alkalmat, hogy az uralkodója érdekeit szolgálja – méghozzá olyan módon, hogy Rafe ne is állhasson ellen. – Köszönöm – feleltem. – Pauline rosszul lett, és vissza kellett mennie a fogadóba, de elfelejtettem elkérni a kosarait, mielőtt visszafordult. Rafe bólintott, mintha teljesen megértené, aztán a pillantása végigsiklott a vállamon és a karomon. Az alsóingem a jelek szerint mégsem volt olyan illedelmes, mint én azt gondoltam, ezzel azonban már nem tudtam mit kezdeni. A blúzom a késem mellett lógott Otto nyergén. Közelebb léptem, hogy átvegyem a kosarakat, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a mellkasomban szétterjedő forróságot. A lova mellett az én ravianom is póniméretűnek tűnt. Egyértelműen nem a sebességét, hanem az erejét, és talán a félelemkeltést tartották szem előtt, amikor kinemesítették a fajtát. Rafe olyan magasan trónolt a nyeregben, hogy le kellett hajolnia, hogy átadhassa a kosarakat. – Sajnálom, ha megzavartalak – mondta. A bocsánatkérés váratlanul ért. Őszinte udvariassággal szólt hozzám, a hangjában nyoma sem volt a korábbi keserűségnek. – A kedvesség nem zavar meg – válaszoltam. Felnéztem rá, és mielőtt meggondolhattam volna, a szavak már ki is szaladtak a számon, és meghívtam, itassa meg a lovát. – Mármint, ha ráér. Mit csinálok? Valami ebben a férfiban mélyen felzaklatott, valami más azonban elbűvölt, annyira, hogy igencsak elővigyázatlanul osztogattam a meghívásokat. Rafe felvont szemöldökkel mérlegelte az ajánlatot. Egy pillanatig azért imádkoztam, hogy utasítsa vissza. – Azt hiszem, van annyi időm – válaszolta, majd leugrott a nyeregből, és a tavacskához vezette a hátasát, aki azonban csak fújt a vízre. Fekete-fehér foltos volt, és hatalmas termete ellenére talán a legszebb ló, amelyet valaha láttam. Ragyogott a szőrzete, a bokájánál a hosszú szálak vibráló fehér felhővé olvadtak, ha megmozdult. Rafe a nyakába vetette a szárat, aztán hozzám fordult. – Szedret szed? – Berdinek kell, a fesztivál idejére. Még közelebb lépett, éppen kartávolságra állt meg, aztán körbefordult, hogy
szemügyre vegye a kanyont. – Ilyen messziről? A fogadóhoz közelebb nem terem? Nem hátráltam meg. – Nem olyan, mint itt – feleltem. – Ezek kétszer akkorák. Úgy nézett rám, mintha meg se hallott volna. Sejtettem, hogy valami más van a háttérben. Összeakadt a tekintetünk; mintha az akaratunk valami rejtélyes színtéren vívott volna csatát; tudtam, ha elfordulok, vesztettem. Végül Rafe csaknem bűnbánóan pillantott a földre. Beharapta az alsó ajkát, én pedig felsóhajtottam. – Nincs szüksége segítségre? – kérdezte, már sokkal lágyabb arckifejezéssel. Segítségre? Addig ügyetlenkedtem a kosarakkal, amíg egyet el is ejtettem. – Határozottan jobb kedve van ma, mint tegnap volt – állapítottam meg lehajolva. – Tegnap sem volt rossz. – Dehogynem – egyenesedtem ki. – Udvariatlan volt és tuskó. Rafe ajkára lassan kiült egy mosoly – ugyanaz az őrjítő, titkolózó, arrogáns mosoly, mint előző este. – Maga meglep engem, Lia. – Mivel? – Sok mindennel. Ezek közül az egyik, hogy olyan rettenetesen fél a nyulaktól. – A nyulaktól… – Nagyokat pislantottam. – Nem kellene mindent elhinnie, amit hall. Pauline híres róla, hogy alaposan kiszínezi a dolgokat. – De hát nem így teszünk mindannyian? – kérdezte Rafe az állát dörzsölgetve. Puhatolózón néztem rá, mint Gwynethre, bár Rafe még rejtélyesebbnek bizonyult. Úgy tűnt, minden, amit mond, súlyosabb mögöttes jelentést hordoz. Pauline viszont még megfizet ezért, kezdve a nyulakról szóló leckével. Elfordultam, és a szederbokrokhoz mentem; leraktam az egyik kosarat a lábamhoz, és elkezdtem megtölteni a másikat. Rafe lépéseinek csikorgását hallottam magam mögött. Mellettem állt meg, és felemelte az üres kosarat. – Fegyverszünet? Ideiglenesen? Megígérem, hogy nem leszek udvariatlan, vagy tuskó. A bokron tartottam a szememet, igyekeztem visszafojtani a mosolyt. – Fegyverszünet – feleltem. Rafe leszedett néhány bogyót, de szorosan mellettem maradt, és az én kosaramba is tett belőlük, mintha máris megelőzött volna. – Gyerekkorom óta nem szedtem szedret – ismerte be. – Ahhoz képest elég jól csinálja – válaszoltam. – Még egy sem kötött ki a gyomrában. – Úgy érti, szabad ennem belőle?
Magamban elmosolyodtam. A hangja szinte játékos volt, bár nem tudtam elképzelni, hogy ez az arcára is kiüljön. – Nem, nem szabad – vágtam rá. – Annál jobb. Nem lenne jó, ha megszeretném. Ahonnan én jövök, ott nem nő sok szederbokor. – És hol is van az pontosan? A keze megállt egy bogyón, mintha tétovázna, leszedje-e vagy sem. Végül letépte, és azt válaszolta, hogy egy kis faluból származik, Morrighan legdélebbi részén. Amikor a nevét kérdeztem, elütötte azzal, hogy annyira kicsi, hogy még neve sincs. Nyilvánvaló volt, hogy nem akarja felfedni, honnan érkezett. Talán hozzám hasonlóan a kellemetlen múlt elől menekül, de attól még nem kell első hallásra elhinnem, amit mond. Belementem a játékba. – Egy névtelen falu? Igazán? Milyen rendkívül fura. Vártam, hogy magyarázkodni kezd, és nem is kellett csalódnom. – Valójában csak egy terület, néhány elszórt tanyával. Földművesek… nagyrészt földművesek vagyunk. És maga? Maga honnan származik? Egy névtelen vidék? Talán igaz. És Rafe erős volt, izmos, napbarnított, amilyen egy földműves lehet – ugyanakkor nagyon sok minden vallott az ellenkezőjére is. A beszédmódja, de még a tartása sem vallott földművesre, de főleg felkavaró kék szeme hazudtolta meg a szavait. Éles tekintete inkább harcosnak mutatta, nem békés szántóvetőnek, aki naphosszat a földet forgatja. Kivettem a szedret, amelyet az ujjai között fogott, és a számba dobtam. Hogy én honnan jöttem? Összehúzott szemmel mosolyogtam. – Egy kis faluból, Morrighan legészakibb részén. Nagyrészt földművesek élnek arra. Valójában csak egy terület, néhány elszórt tanyával. Semmi több. Még neve sincs. Rafe halkan nevetett. – Akkor ellenkező, mégis hasonló világból jövünk, igaz? Rábámultam: lenyűgözött, hogy meg tudtam nevettetni. Addig néztem, amíg a mosoly lassan leolvadt az arcáról, de a szeme körül megmaradtak a finom vonalak. A vidámság mindenestől meglágyította. Fiatalabb volt, mint először gondoltam, talán tizenkilenc. Az jutott eszembe… Kikerekedett a szemem. Csak bámulom, és nem is feleltem a kérdésére! Zakatoló szívvel fordultam el, és újult erővel kezdtem tépkedni a szedreket félig telt kosaramba, éretteket és zöldeket egyaránt, mielőtt Rafe odanyúlt volna, hogy
megfogja a kezemet. – Ne menjünk kicsit odébb? – javasolta. – Szerintem ezen a bokron már egy szem sincs… hacsak Berdi nem akar savanyú gyümölcsöt is. – Igen, az talán jó lenne. Elengedett, és kicsivel beljebb vonultunk a kanyonban, közben szedret szedegetve. Megkérdezte, mióta vagyok a fogadóban, és megmondtam, hogy néhány hete. – Azelőtt mit csinált? Akármit is csináltam Civicában, szóra sem érdemes. Majdnem. – Tolvaj voltam – feleltem –, de elhatároztam, hogy jó útra térek. Egyelőre megy. Rafe elmosolyodott. – Mindenesetre van, ahová visszatérhet? – Pontosan. – És a szülei? Gyakran látogatja meg őket? A szökésünk napja óta nem is beszéltem róluk senkinek. Vérdíjat tűznek a fejemre. – A szüleim meghaltak. Ízlett a vadpecsenye tegnap? Biccentéssel vette tudomásul a témaváltást. – Nagyon is. Fenséges volt. Gwyneth igazán nagylelkű adagot hozott. Akaratlanul is arra gondoltam, miben volt még nagylelkű a lány. Valójában sosem lépte át a tisztesség határait, de jól tudta, miként árassza el figyelmességekkel a vendégeket, és megfordult a fejemben, vajon Rafe is a választottjai között volt-e. – Eszerint marad? – Egy darabig igen. A fesztivál végéig mindenképpen. – Hívő? – Néhány dologban hiszek. Elegáns elkerülő válasz volt: még mindig nem tudtam, hogy az istenek vagy az ételek vonzották-e elsősorban a fesztiválra. Az éves fesztivál legalább annyira a lakomázásról és az ivászatról szólt, mint a szentségek tiszteletéről, és volt, aki az egyik célt buzgóbban teljesítette a másiknál. – Láttam a sebeket a kezén. A munkája során szerezte őket? Maga elé nyújtotta a kezét, és úgy vizsgálta, mintha csak most venné észre az apró vágásokat. – Ó, ezek? Már majdnem be is gyógyultak. Igen, napszámosként dolgoztam a földeken, de most épp nincs munkám. – Ha nem tud fizetni, Berdi szíjat hasít a hátából. – Berdi csak ne aggódjon, a helyzetem átmeneti. Van elég pénzem, hogy megfizessem az ellátásomat.
– Akkor az irhája is biztonságban van. Bár a fogadó körül mindig akad munka, amivel fizethetne. Például a kis háznak nagy szüksége volna egy új tetőre. Akkor ki lehetne adni, és több hasznot hozna. – És akkor hol laknának maguk? Honnan tudta, hogy ott lakunk? Ennyire egyértelmű volt az irányból, amerre tegnap este mentem? Választhattam volna éppen a hátsó ösvényt is a fogadóhoz közeli házak felé – vagy végig figyelt, amíg az ajtóig nem értem? Mintha látná, miféle gondolatok kavarognak a fejemben, hozzátette. – Pauline mondta, hogy a kis házba megy és lepihen, amikor ideadta a kosarakat. – Biztos vagyok benne, hogy a szénapadlás kettőnknek is éppolyan jól megfelel majd, mint a fizetővendégeknek. Volt már rosszabb derékaljam is. Felmordult, mintha nem hinne nekem. Átfutott az agyamon: vajon minek lát engem? A kiváltságos származás talán meglátszik az arcomon vagy a beszédemen? Máshol biztosan nem. A körmöm csorba, a kezem bőre repedezett, a ruhám szakadt. Hirtelen büszkeség tört rám a Civicából Terravinbe vezető nehéz utunk emlékétől. A kényelemnél fontosabb volt, hogy rejtve haladjunk, és nemegyszer aludtunk tűz melege nélkül a sziklás földön. A kanyon összeszűkült. Fellépdeltünk egy enyhe emelkedőn, végül egy sík, füves részre értünk, amely a tengerre nézett. A szél erősen fújt, belekapaszkodott szabadon hagyott tincseimbe. Odanyúltam, hogy visszatűrjem őket, közben a vizet figyeltem; lila hullámait fehér tajték koronázta, vadul viharzott, egyszerre volt csábító és rémítő. A sziklafalak között megült meleg elillant; meztelen vállamat kiverte a libabőr. Mélyen alattunk, egy kis öbölben kavargó hullámok csapódtak a szikláknak, mögöttük hab úszott. – Én nem mennék ki a szélére – figyelmeztetett Rafe. – A sziklák ingatagok lehetnek. Lepillantottam a sziklaperem széléről karomként befelé nyújtózó repedésekre, és hátraléptem. Most csak a szélben elfekvő fű vett körül minket. – Úgy látom, itt nincsenek szederbokrok – szögeztem le a nyilvánvalót. – Egy sincs – helyeselt Rafe, aztán a repedésekről rám emelte a tekintetét. Hosszú másodpercek teltek el, éreztem a figyelme súlyát, mintha tanulmányozni akarna. Aztán észbe kapott és elfordult, kibámult a part felé. Követtem a tekintetét. A távolban két hatalmas, fehérre szívott kupola maradványa emelkedett a partvonal fölé, mint partra vetett, halott tengeri gigászok bordakosarai; mindkettő beomlott a szélnek kitett oldalon. – Valaha biztosan lenyűgözőek voltak – jegyeztem meg.
– Valaha? Még mindig azok. Nem így gondolja? Vállat vontam. A morrighani szent szövegek tele voltak az Ősöket illető figyelmeztetésekkel. Amikor a létezésük romjaira néztem, szomorúságot láttam. A félisteneket, akik egykor a mennyeket is uralmuk alá hajtották, megtörték és a halálba alázták. Mindig úgy képzeltem, hogy széthulló mesterműveik valami végtelen, bánatos siratóéneket zümmögnek. Elfordultam, végigpillantottam a szélben reszkető füvön. – Mindössze annyit mondanak a számomra, hogy semmi sem tart örökké. Még a nagyság sem. – Valami mégis. Szembenéztem vele. – Igazán? És mégis micsoda? – Az, ami számít. Meglepett a válasza: az is, amit mondott, és az is, ahogy mondta. Furcsa módon kedvesen, szinte naivan, ám szívből. Egy hozzá hasonlóan kemény férfitől nem ezt vártam volna. Könnyedén meghazudtolhattam volna – ami nekem számított, nem tartott örökké. Mit nem adnék, ha a bátyáimat itt tudhatnám, Terravinben, vagy ha a szüleim arcán újra szeretetet láthatnék… Csakhogy az ő számukra sem bizonyultak maradandónak a dolgok, például az Első Leány hagyománya. Rettentő csalódást okoztam. Semmitmondó vállrándítással feleltem. Rafe homloka ráncba szaladt. – Mindent elutasít, ami régi? Az elmúlt korok minden hagyományát? – A legtöbbet. Ezért jöttem Terravinbe. Itt minden más. Rafe oldalra biccentette a fejét, és még közelebb lépett hozzám. Nem térhettem ki, ha nem akarok a sziklaszéli repedésekre lépni. Csak néhány centiméter választott el minket, amikor felemelte a kezét és megérintette a vállamat. Forróság öntött el. – És ez mi? – kérdezte. – Halványan emlékeztet valami hagyományra. Egy ünnep emléke? Odanéztem; az alsóingem félrecsúszott, és feltárta a morrighani indákkal körülvett oroszlánmancs egy részét. Hogy érték el, hogy ne legyek képes megszabadulni ettől a dögtől? Átkozott művészek! Visszarántottam a helyére az inget. – Egy rémes hiba. Ennyi. Alig több, mint a nyögdécselő barbárok hegei! Perzselt a düh, amiért az az átokverte kavah nem hajlandó megválni tőlem. Megpróbáltam ellépni Rafe mellett, de egy rántással visszaperdített; a keze a csuklómra fonódott. Nem szólt; csak összeharapta a fogát, mintha visszatartaná a
szavakat, úgy néztük egymást. – Mi az? – törtem meg végül a csendet. Eleresztette a kezemet. – Már mondtam. Vigyázzon, hova lép. Vártam, hátha hozzátesz még valamit – azt akartam, hogy hozzátegyen –, de hallgatott. – Ennyi? Mély lélegzetet vett, az orrcimpája kitágult, a mellkasa megemelkedett, de némán engedte ki. – Ennyi – bólintott, megfordult, és visszasétált a kanyon felé. A harapása halálos, de a nyelve édes, a lehelete csábító, a szorítása gyilkos. A sárkány éhe soha meg nem elégül, szomját semmi sem oltja. Venda-ének
TIZENHATODIK FEJEZET Gyere a templomromhoz, a kis háztól keletre. Egyedül. Forgattam a körbetépett papírdarabot a kezemben. Az írás szinte olvashatatlan volt, nyilvánvalóan sietve kaparták le. Ki lehetett ez a holdkóros, aki azt hiszi: elég bolond vagyok, hogy egymagamban besétálok az erdőbe, hogy találkozzak vele – egy szekrényembe rejtett cédula miatt? Már akkor sejtettem, hogy valami nincs rendjén, amikor visszatértemkor résnyire nyitva találtam a kis ház ajtaját. Pauline az ilyesmikre nagyon ügyelt, sosem hagyott semmit szanaszét. Óvatosan belöktem az ajtót, és amikor megbizonyosodtam róla, hogy senki nem vár bent, átkutattam a házat. Semmi sem hiányzott, bár a királyi ékkövek megmaradt darabjait bárki könnyedén megtalálhatta volna a nyeregtáskámba tett erszényben. Nem tolvaj látogatott meg minket. A szekrényajtó is nyitva maradt; ott találtam meg az üzenetet. Felszúrták egy akasztóra, hogy el se téveszthessem. Az utolsó parancs – egyedül – volt a legnyugtalanítóbb. Újra a papírra néztem, és levegőért kaptam. Aláírást nem láttam. Talán nem is nekem szól. Talán Pauline-nak küldték. Talán végre megérkezett Mikael. Pauline annyira… Megpördültem, és a nyitott ajtón át kinéztem az erdőre. De miért egy levélkét hagyott? Miért nem ment egyből a fogadóba, hogy a karjába kapja a szerelmét? Hacsak nem volt jó oka a rejtőzésre… A fejemet ráztam. Nem bírtam eldönteni, mit tegyek. Nem mutathattam meg az üzenetet Pauline-nak – mi lesz, ha mégsem Mikael írta? Másfelől, ha mégis, én pedig nem törődök vele? Főleg most, hogy… Benyúltam a szekrénybe, és magamra kaptam Pauline fekete köpenyét. Közeledett az alkony. A sötét anyag valamennyire rejteket ad majd a fák alatt. Reméltem, a romok nincsenek túl messze, hamar megtalálom őket. Előhúztam a késemet is, és marokra fogtam a köpeny alatt – arra az esetre, ha mégsem Mikael hagyta az üzenetet. Amennyire a terep engedte, egyenesen keletre tartottam. A fák egyre sűrűbben nőttek, a mohatakaró az északi oldalukon vastagodott, ahogy egyre kevesebb fény
hatolt el a talajig. Nem csiripeltek a madarak, nem motoztak a mókusok; olyan volt, mintha valami nem sokkal előttem vonult volna itt át. Terravin utolsó fényei elmaradtak mögöttem. Az Ősökre gondoltam, és a különös helyekre, ahol az épületeik romjai fennmaradtak. A fivéreimmel vagy templomnak, vagy emlékműnek neveztük ezeket a kőhalmokat, mert fogalmunk sem volt, mi lehetett az eredeti szerepük. Az a néhány bevésés, ami túlélte a korokat, ősi nyelven íródott – maguk a romok azonban nagyszabású, gazdag életről beszéltek, mint azok is, amelyeket Rafe-fel láttunk. Valami, amit ma mondtam, felzaklatta őt. Talán, hogy el akartam kerülni a hagyományokat? Vagy, hogy a művészeket morgó barbárokhoz hasonlítottam? Talán az ő apja is művész volt? Vagy, ami rosszabb – egy barbár? Ez utóbbi lehetőséget kizártam; Rafe, ha akart, igen választékosan tudott fogalmazni, amellett elgondolkodó volt, mint akire nagy lelki teher nehezedik. Az, ami számít. Megvolt tehát a lágyabb oldala is, amit igyekezett eltitkolni. Miféle gyengeség vehette rá, hogy mégis megmutassa? Lelassítottam a lépteimet. Egy mohával benőtt fal emelkedett előttem, a törött kövek élét tompította a fölé kúszó indafüggöny. A repedésekben páfrányok nyújtóztak, amitől szinte elképzelhetetlenné vált, hogy a hely emberkéz műve. Megkerültem, próbáltam a falon túli zöld mellett meglátni az emberi bőr barnaságát. Egyszerre valami kaparászást hallottam, aztán szusszanást. Egy ló. Titokzatos meghívóm valahol a falakon túl rejti a hátasát. Vagyis ő maga is itt van. Kiszabadítottam a köpeny alól ügyesebbik karomat, és jobb fogást vettem a tőr markolatán. – Hahó? – szólaltam meg fennhangon. Lépések roppanását hallottam, aztán valaki kilépett a fal mögül. Felsikoltottam, és mielőtt megszólalhatott volna, már futottam is felé. Megöleltem, megcsókoltam, megpördültem vele – úgy eltöltött az öröm, hogy csak a nevét tudtam ismételgetni. Végül hátralépett, és a tenyerébe fogta az arcomat. – Ha tudom, hogy ennyire örülsz majd nekem, hamarabb jövök – nevetett. – Gyere, menjünk be. Úgy vezetett be a romba, mint egy nagyterembe, és helyet mutatott egy ledőlt sziklatömbön. Végignézett rajtam, felmérte, egészben vagyok-e, a fejemet először az egyik, majd a másik oldalra fordította. Végül elégedetten biccentett és elmosolyodott. – Jól csináltad, hugi. A legügyesebb felderítők hetekig hiába keresték a
nyomaidat. – A legjobbtól tanultam, Walther. – Nem kétlem – nevetett fel. – Amikor az istállófiú megmondta, hogy északnak indultál, tudtam, hogy valójában dél felé van a célod. – Jókedvűen felvonta a szemöldökét. – De hivatalosan nekem is északnak kellett vezetnem a csapatot, hogy fenntartsam a látszatot. Nem akartam senkit egyenesen idevezetni hozzád, északon pedig el tudtam helyezni néhány hamis nyomot. Amikor az idő végre megengedte, a legjobb embereimmel elindultam délre, hogy valóban megkeresselek. – Megbízol bennük? – Gavinben, Avróban és Cyrilben? Ez nem is kérdés. Ők voltak Walther legközelebbi barátai az egységében; Cyril vékony, nyúzottképű alak volt. Alighanem őt látta tegnap Pauline a fogadóban. – Akkor nem kárhoztatsz azért, amit tettem? – kérdeztem félve. – Mondjuk azt, hogy nem lepődtem meg túlzottan. – És Bryn meg Regan? Lehuppant mellém, átkarolta a vállamat, és magához húzott. – Drága kicsi húgom, a bátyáid mind éppen annyira szeretnek, mint mindig, és egyikünk sem kárhoztat, amiért többre vágytál a házasságban, bár mind aggódtunk a hogyléted miatt. Csak idő kérdése, mikor fedeznek fel. Felpattantam, ledobtam a köpenyt, és megpördültem előtte. – Igazán? Nézz csak rám. Ha nem ismertél volna már eleve, kitaláltad volna, hogy én vagyok Arabella hercegnő, Morrighan Első Leánya? – Szakadt ruhák? – kérdezte homlokráncolva, majd elkapta a kezemet, hogy megnézze azt is. – Csorba körmök? Ez még kevés, hogy elrejtse, mi rejlik benned. Mindig önmagad leszel, Lia. Ez elől nem menekülhetsz el. – Akkor mégis haragszol – húztam el a kezemet. – Csak aggódom. Akik haragszanak, azok a civicai hatalmasságok. – Anyánk és apánk? Vállat vont. – Anyánk nem beszél róla, apánk pedig kötelességtudóan kitűzte a díjat annak, aki a nyomodra jut és visszavisz. – Csak kötelességtudóan? – Ne érts félre. Megalázott és dühös, de ez csak a dolog egyik fele. Már eltelt egy hónap, és ő még mindig üvölt, ha szóba kerülsz, de azért mindössze egyetlen kicsiny plakát került ki a főtérre. Amennyire tudom, többet nem is küldtek szét. Talán ez volt a határ, ameddig a kormánynak engedett. Persze vannak más sürgős
ügyek is, amik a figyelmüket követelik. – Más bajok, rajtam kívül? Walther bólintott. – Szabadcsapatok csinálnak felfordulást mindenfelé. Úgy gondoljuk, csak egy-két kis létszámú csoportról van szó, de úgy tűnnek el az éjszakában, mint a szellemfarkasok. Északon felrobbantották a kulcsfontosságú hidakat, ott, ahol a csapataink legnagyobb része állomásozik, és a külsőbb helyőrségekben is pánikot okoztak. – Gondolod, hogy Dalbreck áll mögöttük? A megtört szövetségből ennyire ellenséges viszony lett? – Senki sem tudja biztosan – vonta meg a vállát. – Az biztos, hogy a távozásod óta határozottan romlott a viszonyunk Dalbreckkel, de én inkább a vendaiak kezét sejtem benne. Kihasználják a helyzetünket. Csökkenteni akarják a gárda mozgékonyságát, ami azt is jelentheti, hogy nagyszabású előrenyomulásra készülhetnek. – Morrighani területre? – Nem bírtam elrejteni a döbbenetemet. Eddig akárhányszor megütköztünk Vendával, az mindig Cam Lanteux területén történt, ahol a lábukat próbálták megvetni. Soha nem a mi területünkön. – Ne aggódj – felelte fivérem egy kissé talán túl gyorsan. – Kívül tartjuk őket. Mint mindig. – Akkor is, ha úgy szaporodnak, mint a nyulak? Walther elmosolyodott. – A nyulakból remek pörkölt készül, tudtad? – Felállt, lépett néhányat, aztán visszafordult felém; tíz ujjával túrt kócos hajába. – Csakhogy apánk aggodalma és dühe semmiség az akadémikuséhoz képest. – Megrázta a fejét, elmosolyodott. – Ó, húgocskám, mit tettél? – Mit? – kérdeztem vissza ártatlanul. – Úgy tűnik, hogy eltűnt valami, ami az akadémikus számára hatalmas értékkel bír. Méghozzá pontosan ugyanakkor, amikor te is. A kancellárral párban felforgatták a teljes citadellát… persze lopva, mert ami eltűnt, a jelek szerint nem szerepel a királyi tulajdonjegyzékben. A szolgák legalábbis ezt pletykálják. Összeszorítottam a kezemet, és szélesen elvigyorodtam. Nem bírtam elrejteni az örömömet. Ó, mennyire szerettem volna látni az akadémikus arcát, amikor kinyitotta titkosnak hitt fiókját – hogy üresen találja. Csaknem üresen. Hagytam ott neki egy kis meglepetést. – Tehát élvezed a tolvajlétet?
– Nagyon is, drága fivérem. – Lelked rajta – nevetett. – Gyere ide, és mesélj! Hoztam néhány dolgot, amit szeretsz. Az egyik sarokba vezetett, ahol leterített magának egy takarót. A táskájából elővett egy lezárt flaska édes, habzó cseresznyebort, Morrighan kertjeinek buborékos büszkeségét, amit nagyon szerettem, de csak különleges alkalmakon kóstolhattam; fél karika édes fügekenyeret, és a városi pék szezámos ropogós kekszét. Az otthon ízeit – nem is sejtettem, hogy ennyire hiányolom őket. Ültünk a takarón, ettem, ittam, és elsoroltam a tolvajlás részleteit. A menyegző előtti napon történt. Az akadémikust a székesegyházba szólította a dolga, az utolsó aláírásokat hitelesítette a dokumentumokon. Akkor még mindig nem döntöttem el végleg, hogy megszököm, de az öltözőkamrám sötétjében ülve, a saját levemben főve a kancellár és az akadémikus iránti utálatom elérte a csúcspontját. Még csak meg se próbálták rejteni, mennyire vidámak a küszöbönálló távozásom miatt, amikor aznap reggel betértem a kancellárhoz, hogy visszaadjam a királyi tulajdonjegyzékbe tartozó tárgyaimat. A koronámat, a gyűrűimet, a pecsétemet, de még a legkisebb ékköves hajtűmet is – a kancellár egyértelművé tette, hogy egyik sem hagyhatja el velem együtt az országot Dalbreckbe. Azt mondta, a cél nem egy másik királyság kincstárának hizlalása. Az akadémikus tanúként és jegyzőkönyvvezetőként volt jelen. Feltűnt, hogy rendkívül izgatottan várja a távozásomat. Sietve lapozta át a főkönyveket, egyik lábáról a másikra állt. Különösnek találtam a viselkedését, mert általában merev kiegyensúlyozottsággal intézkedett, ha velem volt dolga. Éppen mielőtt kiléptem volna az ajtón, eltalált egy gondolat: titkolóztok! –, és visszafordultam. Mindkettejük arcára kiült a meglepetés. – Miért utáltak engem mindig is annyira? Az akadémikus megdermedt, a kancellárra hagyta a választ. Amaz még csak rám se nézett, úgy felelt, aztán folytatta a könyvek átolvasását. Csettintett a nyelvével, mintha valami buta liba volnék, aztán utálkozó, elharapott szavakkal szólalt meg. – Hercegnő, mindig is rosszul tette fel a kérdést. Talán azt kellene kérdeznie, mi okom lenne, hogy kedveljem? Az akadémikus azonban ugyanúgy állt ott, nem vette le rólam a szemét, mintha azt várná, mit teszek eztán. Walther figyelmesen hallgatott; elmeséltem, hogyan forgattam a fejemben ezt a találkozást újra és újra aznap délután az öltözőszobámban – és akkor a szavak újra megtaláltak. Titkolóztok. Persze, úgy is volt. Tudva, hogy az akadémikus a
székesegyházban tartózkodik, egyenesen az ő irodájába mentem. – Nem volt nehéz megtalálni az írószekrény rejtett fiókját, és az egyik hosszú hajtűm könnyen nyitotta is a zárját. – És most itt hagysz felajzva? Mit loptál el? – Ez a legkülönösebb rész. Nem tudom. Úgy mosolygott rám, mintha megjátszanám magam. – Igazán, Walther. Néhány papírlap volt, és két apró könyv. Nagyon vékony, régi kötetek. Bőr borítóba kötötte, majd egy arany dobozba rakta őket, de én egyiket se tudom elolvasni. Ősi, vagy idegen nyelven vannak. – De miért rejtegette őket? Egy istállónyi lakája van, fordíttatta volna le valamelyikkel. – Meglehet, már meg is tette. Vagyis a dokumentumoknak a tulajdonjegyzékben lett volna a helye; a romokból visszanyert minden tárgy a birodalom birtokába ment át, még azok is, amelyeket a katonáink leltek a távoli vidékeken. Az elsinkófálásuk bűncselekménynek számított. Mindketten tudtuk, hogy a királyi akadémikus jó okból birtokolta a címét. Nemcsak a morrighani szent szövegek szakértője volt, de az ősi nyelvek fordításában is nagy gyakorlatot szerzett – bár a tehetsége talán nem terjed addig, mint egyesek hitték. Magam láttam, hogy néhány igen egyszerű dialektussal is meggyűlt a baja, ha pedig kijavítottam, csaknem felrobbant a dühtől. – Miért nem próbálod meg lefordítani őket? – Drága Walther herceg, hát mégis, mikor lett volna nekem ilyesmire időm? Szökevény királylány vagyok, három szamár gondviselője, szobalány és felszolgáló – örülök, ha fürdésre jut pár percem. Nem jut mindannyiunknak királyi palota – tréfálkoztam legfellengzőbb hangomon. Fivérem elnevette magát. Nem említettem egyéb elfoglaltságaimat, például, hogy szedret szedni járok jóképű fiatalemberekkel. – Amellett – tettem hozzá –, a fordítás nem épp kis feladat, ha az ember lánya egy kukkot sem ért a nyelvből. Az egyetlen segítség, ami a rendelkezésemre áll, a különálló lapokon valami katalógusféle feljegyzés. Az egyik kötet címe Ve Feray Daclara au Gaudrel, a másik Vendából való. – Könyv Vendából? A barbárok olvasnak? Elmosolyodtam. – Hát, egy időben legalábbis olvastak. Még az is lehet, hogy a kancellárnak az ékköves aranyládikó hiányzik olyan nagyon. Az értéke alighanem kitenne a városnyi vidéki udvarházához egy újabb szárnyat. – Vagy talán valami új szerzemény, és az akadémikus attól félt, hogy te fordítod
le előbb, ezzel elnyered előle a dicsőséget. Vigyáznia kell a rangjára. – Talán – feleltem, de valamiképpen biztos voltam benne, hogy a kötetek nem újonnan kerültek oda; hogy nagyon is régóta lapultak abban a sötét fiókban, talán olyan régóta, hogy még az akadémikus is megfeledkezett róluk. Walther megszorította a kezemet. – Légy óvatos, Lia – kérte komolyan. – Akármi okból is, de nagyon vissza akarják kapni. Ha hazaérek, majd vigyázva körülszimatolok, kipuhatolom, tud-e anyánk vagy apánk valamit a dologról. Vagy talán az alkormányzó. – Ne szóld el, hogy láttál! – Vigyázva – ismételte. Bólintottam. – Az akadémikusról ennyi elég lesz – tettem hozzá. A társalgás kezdett túl komorra fordulni, márpedig én élvezni akartam ajándék perceimet Waltherrel. – Mondd el, mik a hírek otthon! Lesütötte a szemét, aztán elmosolyodott. – Mi az? – csaptam le rá. – Mondd már! Walther szeme csillogott. – Greta… szóval, apa leszek. Csak néztem rá, képtelen voltam megszólalni. Még sosem láttam a testvéremet ennyire boldognak, még az esküvője napján sem, amikor idegesen húzgálta a felöltőjét, és Brynnek kellett oldalba bökdösnie, hogy hagyja végre abba. Úgy ragyogott, mintha ő volna várandós. Walther mint apa. És milyen nagyszerű apa lesz! – Nem is mondasz semmit? – kérdezte. Boldogan felkacagtam, és a nyakába ugrottam, majd elárasztottam a kérdéseimmel. Igen, Greta jól viseli. Decemberre várják. Nem számít, fiú lesz-e vagy lány, talán szerencséjük lesz, és ikrek születnek. Igen, nagyon boldog, nagyon szerelmes, nagyon készen áll rá, hogy családot alapítson Gretával. Most éppen Luiseveque-ben vásárolgatnak – Walther így szabadult el Terravinbe. Útra keltek Greta szüleinek déli udvarháza felé, ahol az asszony marad majd, amíg Walther befejezi az utolsó őrjáratát. Aztán, még a gyermek születése előtt, visszatérnek majd Civicába, aztán, aztán, aztán… Igyekeztem elrejteni váratlanul támadt szomorúságomat, amikor egyszerre ráébredtem, hogy semmiben, amit a bátyám felsorolt, nem lesz részem. Az új, rejtőző életem miatt talán sosem ismerem meg unokaöcsémet vagy -húgomat – habár az esélyeim akkor se lettek volna jobbak, ha Dalbreck távoli vidékére
költözöm. Néztem a bátyámat, enyhén hajlott orrát, mélyen ülő szemét, örömtől gödröcskés arcát. Huszonhárom évesen már inkább férfi volt, mint fiú, széles, erős válla éppen alkalmas, hogy egy gyereket emeljen rá, és a szemem előtt máris apává vált. A boldogságát látva a sajátom is visszatért. Ez mindig így volt – Walther olyankor is képes volt felvidítani, ha senki más nem. Csak beszélt és beszélt; alig vettem észre, hogy az erdő elsötétül körülöttünk, amíg fel nem ugrott. – Mennünk kell. Minden rendben lesz veled egyedül? – Amikor ideértem, majdnem kettévágtalak – feleltem, és megpaskoltam a hüvelyében pihenő tőrömet. – Gyakorolsz? – Be kell vallanom, hogy nem. Lehajoltam a takaróért, de Walther elkapta a karomat. – Nincs rendjén, hogy titokban kellett gyakorolnod, Lia – csóválta a fejét. – Ha én leszek a király, a dolgok máshogy lesznek. – Hamarra tervezed az államcsínyt? – piszkáltam, de csak mosolygott. – Eljön majd az én időm. De addig ígérd meg, hogy gyakorolsz! – Megígérem – biccentettem. – Akkor siess, nemsokára sötétedik. Összeszedtük a takarót és a kosarat, majd Walther arcon csókolt. – Boldog vagy ezzel az új életeddel? – Csak akkor lehetnék boldogabb, ha te, Bryn és Regan is itt lennétek velem. – Türelem, Lia. Kitalálunk valamit. Tessék, ezt vidd el – nyomta a kezembe a kosarat. – Kis apróságok a szűkös időkre. Még meglátogatlak, mielőtt elindulok őrjáratra. Addig is, vigyázz magadra. Bólintottam: az járt a fejemben, mennyiféle felelősség nyomja a vállát. Férj, apa, katona, és végső soron trónörökös is. Nem kellett volna még miattam is aggodalmaskodnia, de azért örültem, hogy megtette. – Mondd meg Gretának, hogy szeretettel üdvözlöm, és minden jót kívánok. – Úgy lesz. – Elfordult, hogy nekiinduljon, de nem akartam hagyni; kiszakadt belőlem az újabb kérdés. – Walther, mikor tudtad biztosra, hogy szereted Gretát? Selyemfelhőként ereszkedett le rá a boldogság, ami mindig meglátogatta, ha Gretára gondolt. – Abban a pillanatban tudtam, amikor megláttam – sóhajtott.
Bizonyára leolvasta az arcomról a csalódást, mert felém nyújtotta kezét, és megcsípte az arcomat. – Tudom, a tervezett házasság miatt most kételkedsz, de valaki megérkezik majd hozzád is, valaki, aki méltó hozzád. És tudni fogod, hogy ő az, abban a percben, amikor meglátod. Ez megint csak nem az a válasz volt, amit reméltem, de biccentettem. Akkor jutott eszembe Pauline és az ő gondja. – Walther, esküszöm, ez az utolsó kérdésem, de nincs híred Mikaelről? – Mikaelről? – A gárda katonája. Fiatal, szőke. Őrjáraton volt, mostanra már vissza kellett érnie. Néztem, ahogy az emlékezetében kutat. – Nem rémlik semmiféle… Továbbadtam a darabos részleteket, amiket Pauline-tól tudtam meg, például, hogy néha, ha nincs szolgálatban, egy buta, vörös nyakkendőt visel. Walther rám pillantott. – Mikael. Hát persze, így már tudom, kicsoda ő. – Szokatlan komorsággal vonta össze a szemöldökét, egész arca baljóslatúan elsötétült. – Ugye, nincs vele dolgod? – Nem, persze hogy nincs, de… – Az jó. Maradj távol a fajtájától. Két hete ért vissza a csapatteste. Amikor utoljára láttam, a kocsmában ült, részegen, mint a szamár, mindkét térdén egy utcalánnyal. Annak a görénynek sima a nyelve, és innentől Civicáig minden városban bolondul utána egy lány… és dicsekszik is velük. Szótlanul bámultam rá. Walther elfintorodott. – Jóságos istenek, ha nem te, akkor Pauline. Ő nézte ki magának? Bólintottam. – Hát, akkor annál jobb, hogy megszabadult tőle, és itt van melletted. Mikael csakis bajt jelent. Vigyázz, hogy távol is maradjanak egymástól. – Walther, biztos vagy ebben? Hogy Mikael az? – Úgy dicsekszik a hódításaival és az összetört szívekkel, mint az érdemrendekkel. Biztosan ő az. A közelgő sötétség miatt sietve búcsúzkodtunk, de én kábán támolyogtam vissza a kis házba, szinte az utat se találtam. Megszabadult tőle. Nem, még nem. Soha de soha.
Mit mondjak Pauline-nak? Könnyebb volna, ha Mikael halálhírét vinném. TIZENHETEDIK FEJEZET Kaden Úgy. A hercegnőnek szeretője van. Amikor követtem az erdőbe, azt gondoltam, végre megkapom, amire szükségem van – némi időt vele kettesben. De minél tovább ment, annál kíváncsibbá tett. Hova indulhatott? Ezerféle lehetőség megfordult a fejemben, kivéve azt az egyet, ami végül a meglepetés erejével ért. Néztem, ahogy a karjaiba röppen, csókolja, öleli, mintha sose akarná elereszteni. A fiatal férfi láthatóan éppolyan boldog volt, hogy találkoznak. Aztán eltűntek a romfalak között, még mindig összegabalyodva. Ami utóbb ott történt, azt nem esett nehezemre elképzelni. Mindvégig ez állt a tettei mögött. Egy szerető. Ezért menekült el a házasság elől. Nem tudtam, miért kellene felháborodnom. Talán amiatt, ahogy reggel a szemembe nézett, ahogy húzta az időt. A pír az arcán. Hatással volt rám. Tetszett. Megfordult a fejemben, hogy talán másképp is lehetnének a dolgok. Végig ezen gondolkodtam, amíg Luiseveque-be lovagoltam, hogy üzenetet küldjek. Aztán visszafelé is, pedig megpróbáltam kizárni a gondolataim közül. Talán másképp is lehetnének a dolgok. Hát, a jelek szerint mégsem. Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak – nem szoktam hozzá ehhez. Általában jól védekeztem ezen a téren. A harci sebesülések egy dolog, az ilyenek ellenben mindig puszta ostobaságból erednek. Belőlem talán kiszaladt a lélegzet, de Rafe úgy nézett ki, mint akit a lova taposott meg. A hülye tökfej. Amikor megfordultam, hogy otthagyjam a szerelmeseket, akkor láttam meg Rafe-et. Néhány lépésre állt, és meg se próbált elrejtőzni. Mindent látott. A szerelmes szamár követett minket. Nem szólt semmit: gyanítottam, elakadt a szava. Elléptem mellette. – Úgy tűnik, igazat mondott. Nem ártatlan-féle, hm? Rafe nem felelt. Nem is kellett. Minden az arcára volt írva. De talán most végre végleg eltűnik innen.
Örökké a szélben Hallom, hogy jönnek. Mesélj megint, Ama. Mesélj a viharról. Nincs idő a mesére, gyermek. Kérlek, Ama… A szeme beesett. Ma nincs vacsora. Csak egy mesével lakathatom jól. Vihar volt, mindössze ennyire emlékszem. Egy véget nem érő vihar. Hatalmas vihar, tódítja. Igen, sóhajtom, és az ölembe húzom. Egyszer volt, hol nem volt, régestelen-régen, hét csillagot vetettek le az égből. Az egyik felfordította a hegyeket, a másik felforralta a tengereket, a harmadik port kavart a levegőben, négy másik az emberek szívét vette célba. A fény vágott, mint ezer éles késpenge, és a nyomában földet rengetett a mennydörgés. Mint egy éhes szörny, olyan volt. Csak egy kis hercegnő talált kegyelmet, egy kis hercegnő, épp olyan, mint te… Egy vihar, amely az ősök életmódját értelmetlenné tette. Éles kés, gondos célzás, vasakarat, figyelmes szív. Már csak ez számított. És menni kellett, mindig menni, tovább. Jöjj, gyermek, ideje indulni. Hallom a hullarablók neszezését a dombok között. Gaudrel utolsó emlékiratai
TIZENNYOLCADIK FEJEZET Annyi mindent szerettem volna megosztani Pauline-nal aznap – annyi minden tűnt fontosnak. Meg akartam leckéztetni, amiért elhíresztelte, hogy félek a nyulaktól. Viccelődni akartam vele, hogy még betegen is kifogyhatatlanul leleményes. El akartam mesélni, hogy Rafe hozta a kosarakat, és hogy miről beszélgettünk a kanyonban. Meg akartam kérdezni, szerinte mit jelent mindez, ki akartam tárgyalni vele az életünk apró részleteit, ahogy minden este tettük, amikor visszatértünk a szobánkba. És most ott álltam a sötétben, képtelenül rá, hogy szembenézzek vele, inkább a szamaram füle tövét vakargattam, és tőle kérdezgettem, mitévő legyek. Rettentő későn értem oda a vacsorához. Mire berobbantam a konyhába, már nemcsak a ragu forrt, hanem Berdi haragja is. El akartam mondani, mi tartott fel, de csak annyi szaladt ki a számon, hogy híreim vannak Mikaelről, mielőtt elszorult volna a torkom. Berdi azonnal lecsillapodott, és a kezembe nyomott egy tányért. Onnantól kezdve az este a szokásos rutin szerint zajlott, ám ez is csak elodázta az elkerülhetetlent. Annyira sok dolgom akadt, hogy nem volt időm további magyarázkodásra. Mosolyogtam, üdvözöltem, kivittem, letakarítottam. De a fűszeres társalgás ma elmaradt. Egyszer azon kaptam magam, hogy állok az itatónál, a kezemben a korsó, az almabor meg csak folyik, folyik túl a peremén. Akkor Pauline megérintette a karomat, és megkérdezte, jól vagyok-e. – Csak elfáradtam – vágtam rá. – Sokat voltam ma a napon. Megpróbált bocsánatot kérni, amiért nem segített a szederszedésben, de nem hagytam, hogy végigmondja, mert elsiettem az almaborral a kezemben. Kaden egyedül érkezett vacsorázni. Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy Rafe nincs vele. Volt elég bajom anélkül is, hogy az ő sötét hangulatai között lavírozzak. Mégis, ahányszor kinyílt a fogadó ajtaja, felpillantottam, mert az járt a fejemben, hogy előbb vagy utóbb neki is ennie kell. Próbáltam mindenkit ugyanúgy, mosolyogva üdvözölni, de amikor letettem Kaden elé a tányérját, ő megállított, mielőtt elszaladhattam volna. – A tüzed alig parázslik ma este, Lia. – Sajnálom. Azt hiszem, elgondolkodtam. Elfelejtettem valamit, amit kértél? – A kiszolgálással semmi baj. Mi a gond? Hallgattam; jólesett, hogy felfedezte, mennyire meg vagyok rázva.
– Csak egy kis fejgörcs. Elmúlik. Nem vette le rólam a szemét; láthatóan nem győztem meg. Sóhajtottam és vallottam. – Sajnos, nem épp szívvidító híreket kaptam ma a fivéremtől. A szemöldöke az égbe szökött, mintha ez nagyon meglepné. – A fivéred itt van? Elmosolyodtam. Walther. Már el is felejtettem, mennyire örültem neki. – Este tett nálunk egy röpke látogatást. Elmondhatatlanul örültem, hogy látom, de sajnos kellemetlen híreket is hozott. – Magas fickó, foltos lovon? Lehet, hogy találkoztam vele ma az úton. Meglepett, hogy Walther a főúton jött át Luiseveque-ből, nem a mellékutakon. – Igen, ő volt az – feleltem. Kaden biccentett, és hátradőlt, mintha máris jóllakott volna, holott még hozzá se nyúlt a vacsorájához. – Most, hogy elmondtad, már emlékszem a hasonlóságra is. A sötét haj, a járomcsont… Nagyon sok mindent megfigyelt, ahhoz képest, hogy csak útközben találkozott vele; másfelől, már akkor tanúbizonyságot tett a megfigyelőkészségéről, amikor feltűnt neki a tűz hiánya egy nyüzsgő fogadóban. – Tudok bármiben segíteni? – hajolt előre. A hangja meleg volt, szavai lassúak: a távoli nyári vihar halk mennydörgésére emlékeztetett, amely messziről oly csábító. És a pillantása, amely alatt újra meztelennek érzem magam, mintha a bőröm alá látott volna. Tudtam, nem ülhetek le, hogy elmondjam neki, mi aggaszt, de a tekintete láttán nagyon is szerettem volna. – Semmiben – suttogtam. Kaden odanyúlt, és megszorította a kezemet. Másodpercekig hallgattunk. – Kaden, mennem kell a dolgomra. Felnéztem: a konyhaajtóban ott állt Berdi, és engem figyelt. Átfutott az agyamon, hogy mit gondolhat, aztán az is, ki látta még – és most igazán, történt-e bármi, ami miatt szégyenkeznem kellene? Nem jó tudni, hogy valaki aggódik értem, miközben mások szívesen hurkot vetnének a nyakamba? Hálás voltam Kaden kedvességéért, de kivontam a kezemet az övéből. – Köszönöm – súgtam, félve, hogy elcsuklik a hangom, azzal elsiettem. Amikor végeztünk az esti munkával, otthagytam a döbbent Pauline-t a konyhaajtóban azzal, hogy friss levegőre van szükségem, sétálok kicsit. De nem sétáltam – csak Otto állásáig jutottam. Sötét volt és elhagyatott, a szamárnak
ráadásul elsírhattam a bánatomat. Felültem a korlát tetejére, fél karral átfogtam egy oszlopot, a másik kezemmel Otto fülét vakarásztam. A szamár nem furcsállta a késő esti figyelmességet; boldogan elfogadta, amitől csak még jobban összeszorult a szívem. Küzdöttem a sírással. Mitévő legyek? Az igazság megölné Pauline-t. Mocorgást hallottam, aztán fém távoli koccanását. Megdermedtem, a pillantásomat a sötétbe fúrtam. – Ki az? Nem jött válasz. Aztán újabb neszek, ezúttal más irányból. Zavartan leugrottam a lécről, és újra megkérdeztem. – Ki az? A holdfény beeső pászmájában Pauline arca jelent meg. – Én vagyok. Beszélnünk kell. TIZENKILENCEDIK FEJEZET Rafe Nem akartam tanúja lenni annak, aminek mégis tanúja lettem. Ha csendben elsiethettem volna onnan, megteszem, ám csapdába estem. Úgy tűnt, egy nap alatt sokkal több mindent tudtam meg véletlenül, mint szándékosan. Egy másik kocsmában vacsoráztam, nem kívántam újra találkozni a hercegnővel. Aznapra elég volt. Mindenestől elegem lett a megtévesztő, királyi parádézásából. Már próbáltam magamat meggyőzni, hogy csak egy birodalmi méretű nyűg a nyakamon. Nekem csak annál jobb. Így könnyebb volt távol tartanom magamat tőle. De amikor már a harmadik korsó almabort ittam, úgy, hogy az ételhez alig nyúltam, azon kaptam magam, hogy még mindig a történteken rágódom – és minden korttyal újabb átkot küldök a királylányra. Reggel, amikor a kanyonban megláttam, szóhoz sem jutottam. Épp olyan volt, mint akármelyik bogyószedő lány. A haját hátrafonta, néhány elszabadult tincs a nyakába lógott, az arca kipirult a hőségben. Semmi tettetés, semmi uralkodói attitűd. Semmi titok, amiről ne tudnék máris. Egymás után merültek fel a szavak az elmémben, amikkel leírhattam volna, de egyik se tűnt megfelelőnek. Csak ültem a lovamon, mint valami félkegyelmű, és bámultam. És akkor felkért, hogy maradjak. Mellette baktatva tudtam, veszélyes útra léptem, de ez nem állított meg. Eleinte gondosan ügyeltem minden szavamra, óvatosan beszéltem, de a lány nyugtalanító
módon mégis mindent kiszedett belőlem. Könnyű, ártatlan játéknak tűnt. Csak persze nem az volt. Tudnom kellett volna. A sziklán, ahol már nem vezetett tovább az út, amikor a szavak már sokkal kevesebbet számítottak, mint a közelségünk, amikor nem bírtam volna levenni a szememet az arcáról akkor sem, ha az életem múlik rajta, csak egyetlen lehetőség járt a fejemben, és semmi más. Közelebb léptem. Abban az egyetlen pillanatban, abban a hosszú, lélegzet-szakító pillanatban már szinte… csakhogy aztán Lia kimondta azokat a méregtől csepegő szavakat – egy rémes hiba, nyögdécselő barbárok hegei –, és engem ökölcsapásként ért az igazság. Nem csak egy akármilyen tizenhét éves lány, én pedig nem egy akármilyen fiatalember vagyok, aki segít neki szedret szedni. A világunk semmiben sem hasonlít. Illúziókba ringattam magamat. Neki is megvolt a maga célja, nekem is a sajátom. Jóformán kiköpte a keserű szavakat, és éreztem, ahogy a harag engem is átjár. Ráébredtem, mennyire különbözünk, és akármeddig sétálunk egymás mellett, akkor se fogunk jobban hasonlítani. Minél többet ittam, annál jobban elködösültek a gondolataim, de újra és újra felvillantak előttem a titkos erdei találkozó képei, és ismét tisztán láttam mindent. Mi vett rá, hogy kövessem Kadent? A lovamat itattam, amikor megláttam, hogy lopva elsiet a kis ház felé vezető ösvényen. Azonnal a nyomába szegődtem. Mit vártam? Nem azt, amit láttam, ám amit láttam, mindent megmagyarázott. Szeretője van. Tudtam, hogy veszedelmes álmokat dédelgettem. Négy korsó után fizettem, és visszatértem a fogadóba. Késő volt, nem számítottam rá, hogy bárkivel is találkozhatok. Lenyergeltem a lovamat, meglátogattam az árnyékszéket, és már a padlás felé tartottam, amikor megjelent maga Lia. Komor elszántsággal sietett végig az ösvényen, úgy markolta a főkötőjét, mint valami fegyvert, a haja repdesett mögötte. Beléptem egy árnyékos sarokba az istálló mellett, vártam, hogy elsiessen mellettem, ám nem tette. Néhány lépésnyire állt meg tőlem, a szamár állásának léceibe fogózott. Egyértelműen felzaklatta valami. Nem is csak felzaklatta: megrémítette. Pedig már azt gondoltam, nem fél semmitől. Csak néztem, ahogy félig elnyílt száján át kapkodja a levegőt, úgy suttog valamit a szamárnak, közben az állat fülét simogatja, sörényét fésülgeti. Elhadart szavait nem értettem, bár olyan közel álltam, hogy ha kinyújtom a karomat, megérinthettem volna. A fogadó távoli fényei lágy derengésbe vonták az arcát. Még így is, hogy kétségbeesett ráncok mélyedtek összevont szemöldökei közé, szép volt. Furán
éreztem magam, amiért egy ilyen pillanatban erre gondolok. Korábban, ahányszor ránéztem, szándékosan kerültem ezt a gondolatot. Nem engedhettem meg magamnak – de most rám tört a felismerés, kéretlenül és ellenállhatatlanul. Azt hiszem, többet láttam, mint Lia valaha is szerette volna. Akkor már sírt, a könnyek szabadon csorogtak az orcáján. Dühösen letörölte őket, de akármi bántotta, túl mélyen sebezte meg: a könnyek csak peregtek. Szerettem volna kilépni a sötétből, hogy megkérdezzem, mi történt, de elnyomtam a késztetést – megbolondultam talán? Vagy ennyire berúgtam? A királylányban nem bízhattam; az egyik percben velem játszadozik, a másikban a szeretőjével találkozik. Emlékeztettem magam, hogy nem érdekel, akármi a baja, nekem mennem kell. Megpróbáltam észrevétlenül kisurranni, de erős volt az almabor, amit ittam, és nem álltam éppen biztosan a lábamon. Felrúgtam egy láthatatlan vödröt. – Ki az? – kapta fel a fejét Lia. Már azt hittem, vége a titkomnak, és majdnem felfedtem magam, amikor megérkezett a másik lány, és a zaj, amit csapott, újra elfedte a jelenlétemet. – Én vagyok – felelte. – Beszélnünk kell. Megdermedtem – csapdába estem a világukban, a gondjaik között. Nem tehettem mást, hallgattam. HUSZADIK FEJEZET A semmiből termett elő. Az egyik pillanatban még sehol se volt, a következőben már ott állt, és a karjába kapta Pauline-t. – Felviszem a házba – mondta, de inkább kérdezte. Bólintottam, akkor kisietett, én pedig követtem. Pauline ernyedten, vigasztalanul zokogott a karjában. Mielőtt elértük volna a házat, előrefutottam, feltéptem az ajtót és felcsavartam a lámpát. Rafe belépett Pauline-nal. Megmutattam az ágyat, ahová gyengéden le is tette. Pauline a fal felé fordult, és összehúzta magát. Kisimítottam kócos tincseit az arcából, és megérintettem az arcát. – Pauline, mit tehetek érted? – Mit tettem máris? A zokogás hullámai között nyögött valamit, de csak annyit értettem: hagyj, kérlek, hagyj. Csak bámultam rá, nem bírtam megmozdulni. Nem hagyhattam magára. Láttam, hogy remeg, és egy takaróért nyúltam; óvatosan ráhúztam, és gyengéden megsimítottam a homlokát. Szerettem volna elvenni a fájdalmát.
– Veled maradok, Pauline – súgtam közel hajolva. – Jöjjön akármi. Megígérem. Megint csak annyit értettem a sírásából, hogy hagyj már békén. A szavak megforgatták a szívemben a kést. Hallottam Rafe bakancsának csosszanását, és csak akkor jöttem rá, hogy még mindig ott van. A fejével az ajtó felé intett, jelezve, hogy lépjek ki vele. Lecsavartam a lámpát, és bénultan követtem, csendesen becsukva magam mögött az ajtót, aztán neki is dőltem, mert szükségem volt a támaszra. Mit mondtam? Hogyan mondtam? Csak kegyetlenül az arcába vágtam mindent? Ugyanakkor mi mást tehettem volna? Előbb vagy utóbb mondanom kellett neki valamit. Megpróbáltam visszaemlékezni a pontos szavaimra. – Lia – súgta Rafe, és felemelte az államat, hogy ránézzek, és lássam is őt. – Jól vagy? A fejemet ráztam. – Nem akartam elmondani… – Rápillantottam; nem voltam benne biztos, mennyit is hallott. – Ott voltál? Hallottad? Bólintott. – Nem volt más lehetőséged, csak hogy elmondd neki az igazat. Az igazat. Azt mondtam neki, hogy Mikael meghalt. De hát nem ez volt a kisebbik rossz? Nem jön érte. Soha nem jön. Ha az igazat mondtam volna, összetöröm Pauline álmait. Illúziókká fakultak volna, amelyek a gyökerüktől rothadnak. Rájött volna, hogy csak bolondították; semmije se maradt volna, amibe kapaszkodhatna, csak a keserűség, ami megkeményíti a szívét. Így legalább a drága emlékek megmaradtak neki, hát nem? Melyik igazság a kegyetlenebb? Mikael csalása, árulása, vagy a halála? – Mennem kell – súgta Rafe. Rápillantottam. Olyan közel állt, hogy éreztem az almabort a leheletén, éreztem az érverését, szinte láttam száguldó gondolatait – minden idegvégződésem szakadozottan meredezett, az éjszaka rám borult, körbezárt. Megragadtam a karját. – Ne! Kérlek, ne menj még! A kezemre nézett, aztán újra rám. A szája elnyílt, a szemébe melegség költözött, de aztán lassan valami más töltötte ki, valami hideg és kemény. Elhúzódott. – Késő van. – Hát persze – feleltem. A kezem lehullott, úgy tartottam magam mellett, mintha nem is hozzám tartozna. – Csak szerettem volna köszönetet mondani, mielőtt
távozol. Nem is tudom, mitévő lettem volna, ha te nem jársz arra. Válaszul mindössze bólintott, és eltűnt az ösvényen. Az éjjelt a sarokban álló széken ülve töltöttem, és Pauline-t figyeltem. Igyekeztem nem zavarni. Egy jó óráig csak bámulta a falat, aztán felszakadt belőle a mélyről jövő zokogás, amely nyivákoló sírásba fulladt, mint egy sérült kiscica hangja. Legvégül halkan sóhajtozni kezdett: Mikael, Mikael, Mikael… A hangjával megtelt a szoba, mintha Mikael itt volna, ő pedig hozzá beszélne. Valahányszor megpróbáltam megnyugtatni, ellökött magától, úgyhogy csak ültem ott, néha vízzel kínáltam, máskor imákat ajánlottam, egyre csak ajánlgattam, amit tudtam, de semmivel sem enyhíthettem a fájdalmát. Ma reggel még attól féltem, sosem látom a fiatalembert, aki ennyire szereti őt. Most attól féltem, ha valaha mégis meglátom, tompa késsel metszem ki a szívét, és a sirályok elé vetem. Hajnal felé Pauline végre elaludt, de én csak ültem ugyanott, és néztem magam elé. Visszaemlékeztem a reggeli utunkra és a temetőre. Már akkor tudtam. Rám telepedett a félelem. Valami baj van. Valami reménytelenül, visszavonhatatlanul elromlott. Borzongtam. A szellő is figyelmeztetett. Egy gyertya. Egy ima. A remény. Jeges suttogás. Úgy éreztem, hideg ujjak fonódnak a nyakamra. Nem értettem, mit jelent, de tudtam. HUSZONEGYEDIK FEJEZET A következő néhány nap az érzelmek és a feladatok káoszában telt – végtelen feladatokéban, amiért hálás voltam. A hírek érkezése utáni reggel Pauline felkelt, megmosta az arcát, előhalászott három pénzérmét soványka félretett borravalójából, és elindult a Sacristába. Ott töltötte az egész napot, és amikor visszatért, egy fehér selyemsálat viselt a fején – a gyászoló özvegyek jelképét. Amíg távol volt, elmondtam Berdinek és Gwynethnek, hogy Mikael meghalt. Gwyneth eddig a létezéséről se tudott, és egyikük sem hallotta Pauline érzelmes történeteit sem, úgyhogy nem is sejtették, Pauline szívén milyen mély seb esett – amíg vissza nem tért a Sacristából. Az arca ugyanolyan fehérre sápadt, mint a kendője, szinte kísértetté vált, leszámítva duzzadt, vörösre sírt szemét. Jobban emlékeztetett egy nyúzott ghoulra, amely a sírból tért vissza, mint a kedves fiatal lányra, aki előző nap volt.
A kinézeténél azonban jobban aggasztott minket, hogy nem volt hajlandó beszélni. Egykedvűen eltűrte Berdi és Gwyneth aggodalmát és vigaszait, de többet nem; az idő nagy részét térdelve töltötte, és az egyik szent emlékszöveget a másik után mondta, az egyik gyertyát a másik után gyújtotta Mikaelért, lázasan igyekezve fényt gyújtani előtte a másvilágba vezető ösvényen. Berdi megjegyezte, hogy legalább eszik; ha nem is sokat, de annyit, ami az életben maradásához elegendő. Én azt is tudtam, miért. Mikael miatt volt ez is, meg amiatt, ami még mindig összekötötte őket. Ha elmondtam volna Pauline-nak az igazat, vajon törődött volna-e az étellel? Együtt eldöntöttük, hogy átsegítjük ezen; átvettük Pauline munkájának egy-egy részét, és ahogy kérte, megadtuk neki a távolságot és az időt, ami egy özvegynek kijár, hogy gyászolhasson. Mi tudtuk, hogy valójában nem özvegy, de ki más tudhatta még ezt? Eszünkben sem volt elárulni. Fájt, hogy Pauline tőlem is elfordult, de hát én még nem vesztettem el életem szerelmét, márpedig Pauline számára Mikael az volt. A fesztivál előtt két héttel a szokásosnál is több tennivaló várt, és most, hogy Pauline sem segített, hajnalban kezdtük a munkát, és addig folytattuk, amíg fel nem tálaltuk az utolsó adag ételt az este. Visszagondoltam azokra a napokra, amikor ébren hevertem a citadellában, elkerült az álom, és a gondolataim erre-arra tévelyegtek – rendszerint egy nálam nagyobb hatalommal bíró személy igazságtalanságánál kötöttek ki, márpedig nálam csaknem mindenkinek nagyobb hatalma volt. Mostanában nem voltak efféle gondjaim. Mélyen és álomtalanul aludtam; ha a ház kigyullad egy éjjel, én bizony benne égek. A rengeteg munka ellenére is gyakran láttam Rafe-et és Kadent. Egészen pontosan úgy tűnt, akármerre fordulok, valamelyikük megjelenik, és felajánlja a segítségét a ruháskosárral, vagy leszedi a vásárolt árukat Otto hátáról. Gwyneth időnként piszkálódott azon, mennyire kapóra jön a figyelmük, ám ők soha nem lépték túl a segítőkészség határait. Majdnem soha. Egyszer Kaden bosszús üvöltése riasztott fel a szobák takarításából, és amikor kirohantam, hogy megnézzem, mi a baj, az istálló előtt találtam; a vállát markolászta, és tüzes káromlásokat zúdított hátra Rafe lova felé. A hátas megcsípte a válla elejét; Kaden ujjai közül vér szivárgott. Felvezettem a fogadó lépcsőjén, és az ép vállánál fogva lenyomtam egy székre, közben megpróbáltam megnyugtatni. Kigomboltam az inge nyakát, és félrehúztam, hogy ránézhessek a sérülésre. A bőre alig szakadt fel, de a ló fogai egy csúf, tenyérnyi véraláfutást hagytak a vállán, amely máris dagadt és kékült. Kifutottam a jégveremhez, és néhány ruhába tekert szilánkkal tértem vissza, amit a sebre tettem.
– Hozok balzsamot és kötést – mondtam. Kaden erősködött, hogy szükségtelen, de én nagyobb hangon mondtam a magamét, és végül beadta a derekát. Tudtam, hol tartja Berdi a gyógyítószereket. Amikor visszatértem, Kaden minden mozdulatomat élénk figyelemmel kísérte. Hallgatott, amíg a bőrére simítottam a balzsamot, de éreztem, hogy az izmai megfeszülnek, amikor finom nyomással a helyére illesztettem a kötést. Végül ráhelyeztem a jeget, Kaden pedig a vállán nyugvó kezemre borította a kezét – mintha valami mást is tartana a tenyerében, nem csak az ujjaimat. – Hol tanultad ezt? – kérdezte. Felnevettem. – Bekötni egy sebet? Apró segítség, nem kell tanítani, ráadásul idősebb fivéreim vannak, valakit mindig kötözni kellett. Megszorította a kezemet, és felnézett rám. Azt hittem, köszönetet akar mondani, de aztán megéreztem, hogy többről van szó. Árnyas szemében valami mély, lágy és személyes érzés csillogott. Végül eleresztette a kezemet, és félrepillantott; a halántékát pír vonta be. – Köszönöm – mondta egyszerűen, de nem nézett rám. Furcsálltam ezt a választ, de aztán a pír ugyanolyan gyorsan elfakult, ahogy jött, Kaden pedig visszahúzta az ingét, mintha mi sem történt volna. – Jólelkű vagy, Kaden – jegyeztem meg. – Biztos, hogy gyorsan fogsz gyógyulni. Már félúton voltam kifelé, hogy visszavigyem a gyógyítószereket, amikor eszembe jutott valami, és megfordultam. – Milyen nyelven volt? A káromkodás. Nem ismertem fel. Kaden eltátotta a száját, az arca maszkká vált. – Csak értelmetlen szavak. Az öreganyámtól tanultam őket – felelte. – Így nem kell befizetni a bűnbocsánati fillért. Számomra nem tűnt értelmetlenségnek; sokkal inkább a pillanat hevében kiszakadt valódi, dühös átkozódásnak. – Muszáj lesz megtanulnom pár ilyen szót. Egyszer megtanítod őket nekem, hogy én is megtakaríthassam a filléreimet? Az ajka merev mosolyba húzódott. – Egyszer majd igen. *
Ahogy a napok egyre melegedtek, egyre hálásabb voltam Rafe és Kaden segítségéért, de azért furcsállottam, hogyhogy nem látnak a saját dolguk után. Fiatal, épkézláb férfiak voltak, és bár szép lovon jártak, szép szerszámmal, nem tűntek tehetősnek. Mégis, boldogan fizettek Berdinek a padlásért, az ellátásért és a lovaik tartásáért. Úgy tűnt, egyikük sem fogy ki az érmékből. Lehetséges, hogy egy munkanélküli földműves és egy átutazó kereskedő ennyi tartalékkal bírjon? Talán erősebben kétségbe vontam volna, honnan jönnek és merre mennek, de hát Terravin nagy része tele volt nyári látogatókkal, akik csak az időt igyekeztek elütni a fesztiválig. A fogadóban is szálltak meg ilyenek; sokan távoli farmokról, világtól elzárt helyőrségekből – és, mint Rafe –, névtelen vidékekről érkeztek. Rafe azt mondta, csak időlegesen van munka nélkül. Talán aki felfogadta, maga is szünetelteti a munkát a fesztivál idejére, ezért ér rá a napszámosa is. Mindazonáltal sem ő, sem Kaden nem lustálkodott. Mindketten készséggel segítettek be; Kaden kérés nélkül megjavította Berdi kocsijának kerekét, Rafe pedig gyakorlott kezekkel kigazolta a veteményest, és megreparálta az öntözőcsatorna akadó zsilipjét. Gwyneth és én is a futónál jóval erősebb érdeklődéssel néztük, amint a kapát forgatja, és a csatorna medrébe szánt nehéz köveket emelgeti. Talán nekik is, mint a többi fesztivállátogatónak, jól jött az alkalom, hogy kiszakadjanak az életük szokásos unalmas taposómalmából. A fesztivál egyszerre volt szent kötelesség és várva várt pihenő a nyár közepén. A várost színes zászlók és szalagok és fenyőgallyakból font girlandok díszítették, előre jelezve az Eljövetel emlékünnepségeit. A fivéreim csak a lerészegedés ünnepének nevezték, mivel a barátaikat leginkább a fesztivál szeszes része érdekelte. Az ünnepségsorozat hat napig tartott. Az első nap a szent rítusoké, a böjté és az imáé volt. A második a lakomáé, a játékoké és a táncé. A hátralévő négy nap mindegyike ismét imával telt, és a négy isten tiszteletére lefolytatott szertartásokkal, akik megáldották Morrighant és vezették a Fennmaradottakat. A királyi udvarban mindig az időőrző által megszabott, szigorú fesztiváli menetrendhez tartottuk magunkat. Minden szertartást, böjtöt, lakomát és táncot a megfelelő és szükséges időben teljesítettünk. Most azonban már nem tartoztam az udvarhoz. Idén én magam szabom meg a menetrendet, és azt az eseményt nézem meg, ami érdekel. Vajon Kaden és Rafe a fesztivál melyik részét részesíti majd előnyben? Rafe, bár továbbra is figyelmes maradt, kimért távolságot tartott, aminek semmi értelme nem volt. Ha akar, teljesen elkerülhetett volna, mégse tette. Talán csak az idejét ütötte el a fesztivál előtt, de amíg ezen vagy azon a feladaton dolgoztunk,
nemegyszer összeért a kezünk, a karunk – és olyankor fellobbant bennem a tűz. Egy nap éppen akkor lépett be a fogadóba, amikor én kisiettem. Összeütköztünk, az arcunk olyan közel került, hogy a lélegzetünk elkeveredett. Elfelejtettem, hová is indultam; mintha a szemében gyengédség csillant volna meg, talán vágy is, és átfutott a fejemen, hogy vajon ugyanazt a tüzet érzi-e ő is. Mint minden más alkalommal, csak vártam és reméltem, próbálva nem tönkretenni a pillanatot, de az, mint máskor, most is elszállt, amikor Rafe-nek hirtelen eszébe jutott valami, aminek utána kellett néznie, és otthagyott zavartan, elakadó lélegzettel. Úgy tűnt, mindennap beszélgetésbe elegyedünk, néha naponta többször is. Amikor a verandát sepertem az egyik szoba előtt, megjelent, mintha éppen készülne valahova, megállt, nekidőlt az egyik oszlopnak, és megkérdezte, hogy van Pauline, vagy hogy várhatóan szabadul-e fel szoba a házban, vagy ami éppen abban a percben alkalmas volt. Szerettem volna a seprűnyélre dőlve áttársalogni vele a napot, de hova vezetett volna az? Néha már nem is reménykedtem többen, csak élveztem a társaságát és közelségét. Úgy véltem, aminek meg kell történnie, az előbb vagy utóbb meg is történik. Igyekeztem nem is gondolni rá, de az éjszaka sötétjében újra hallottam a beszélgetéseinket. Úgy merültem álomba, hogy a szavainkat kóstolgattam, Rafe arckifejezésére emlékeztem, és azon töprengtem, mit csinálok rosszul. Talán mindvégig velem volt a baj. Talán az a sorsom, hogy csókolatlan maradjak. Csókolhatatlan. De amíg ezen járt az eszem, meghallottam, hogy Pauline nyugtalanul forgolódik, és elszégyelltem magam a sekélyes bajaim miatt. Egy nap, miután csaknem egész éjjel Pauline vergődését és sírását hallgattam, különösen vadul estem a vendégszobák verandáinak tetőzetébe szőtt pókhálóknak – közben Mikaelt láttam magam előtt, amint épp a kocsmában töltött éjjelét alussza ki, a karjában egy új lánnyal. Csak bajt hoz rád. Maradj távol tőle. De azért még mindig a királyi gárda katonája. A gondolattól felfordult a gyomrom. Egy katona, angyalarcú és édes szavú, de a szíve fekete, mint az éjszaka. Mikael hamisságát a gerendák között lakó nyolclábúakon bosszultam meg. Rafe akkor járt arra, és megkérdezte, melyik pók miatt gurultam ekkora dühbe. – Attól tartok, nem hálószövő gusztustalanság volt, de ismerek egy kétlábút, akit szívesen kezelésbe vennék, igaz, seprű helyett bunkósbottal. A neveket kikerültem, de elmondtam, hogy egy fickóra gondoltam, aki megcsalt egy fiatal leányt, csak játszadozott a szívével. – Időnként mindenki elkövethet egy hibát – felelte, kivette a kezemből a seprűt, és nyugodtan nekiállt letakarítani a hálókat, amiket nem értem el.
Rendíthetetlen nyugalma felbosszantott. – Valakit szándékosan hitegetni, az nem hiba, hanem hideg számítás – vágtam vissza. – Különösen azzal szemben, akit nyíltan a szerelmesednek vallasz. – Rafe a mozdulata közben dermedt meg, mintha tarkón csaptam volna. – Márpedig ha valaki megbízhatatlan a szerelemben, minden másban is az – tettem hozzá. Megfordult, leeresztette a seprűt, úgy nézett rám. A szavaim eltalálták: úgy itta őket magába, mintha valamiféle komoly és mély értelmű kinyilatkoztatást tettem volna, nem csak kifújtam volna a dühömet egy álmatlan éjjel után egy rémes emberrel szemben. Rátámaszkodott a seprűre. A szívem összeszorult, ahogy mindig, ha ránéztem. Az arca halványan csillogott az izzadságtól. – Nagyon sajnálom a barátod, amiért ezen keresztül kellett mennie – mondta –, de a bizalom és a csalás valóban abszolút dolgok? – Igen. – Te még sosem tévesztettél meg senkit? – De igen, de… – Ó, szóval mégis vannak feltételek! – Nincsenek, ha szerelemről és egy másik ember érzéseiről van szó. Biccentett, jelezvén, hogy tudomásul vette a szavaimat. – Gondolod, hogy a barátod ugyanígy érez? Ő sem bocsátja meg neki soha a csalást? A szívem még mindig fájt Pauline-ért. És saját magamért is. Megráztam a fejemet. – Soha – súgtam. – Van, amit nem lehet megbocsátani. Rafe szeme összeszűkült, mintha mérlegelné a megbocsáthatatlanság súlyát. Ezt egyszerre kedveltem és utáltam benne. Mindent, amit kimondtam, megkérdőjelezett, ugyanakkor áthatóan figyelt is rám. Mintha minden szavam számítana. HUSZONKETTEDIK FEJEZET Habár már nyár közepére járt, az igazi forróság csak most érkezett meg a tengerpartra. Egyre többször álltam meg a szivattyúnál, hogy vizet locsoljak az arcomba. Civicába néha egyáltalán el se ért a nyár melege, a hegyekből aláhömpölygő ködök uralták az egész évet. Csak ha elutaztunk vadászni, akkor tapasztaltunk bármiféle hőséget. Most már megértettem, miért nemcsak illedelmes, de egyenesen szükségszerű, hogy a lányok csupán vékony alsóingeket hordjanak.
Az a néhány ruha, amit Pauline és én hoztunk a székvárosból, siralmasan alkalmatlan volt a terravini klímában, de az ujjatlan kombinék vagy kisruhák – mint arra rájöttem – másfajta bajt jelentettek. Nem mászkálhattam Terravin utcáin a messzire látszó menyegzői kavah-val a hátamon. Fogtam tehát Gwynetht, egy tömb erős mosószappant, meg egy merev sörtéjű kefét, amivel Berdi a krumplit szokta tisztogatni. Forró nap volt, úgyhogy Gwyneth örömmel egyezett bele, hogy felmenjünk a patak kiszélesedő részéhez. Megállt mögöttem, és megvizsgálta a kavah-t, az ujjait végighúzta a hátamon. – A legnagyobb része lejött már, tudtad? Csak ez a kis rész van még itt a válladon. Sóhajtottam. – Már jóval több mint egy hónapja volt. Az egésznek el kellett volna tűnnie mostanra. – Azért még mindig eléggé látszik. Nem tudom… – Fogd! – nyújtottam hátra a krumplikefét a vállam felett. – Ne félj erőt belevinni. – Berdi megnyúz, ha megtudja, hogy az egyik konyhai keféjét használtad. – A hátam koszosabb, mint egy krumpli? Gwyneth morgott valamit válaszul, és nekilátott. Igyekeztem nem elhúzódni, ahogy sikált a durva kefével és a maró szappannal. Pár perc múlva vizet locsolt a vállamra, hogy lemossa a habot, és szemügyre vette az eredményt, végül sóhajtott. – Biztos, hogy csak egy kavah volt, és nem valami végleges dolog? A mélyebb víz felé tempóztam, és visszafordultam felé. – Semmi? Gwyneth a fejét rázta. Alámerültem, nyitott szemmel pislogtam az elmosódott világra. Ez érthetetlen. Már több tucatszor festettek az arcomra és a kezemre díszítő kavah-kat különféle ünnepi alkalmakra, de azok mindig eltűntek egy-két héten belül. A felszínre rúgtam magam, kitöröltem a vizet a szememből. – Próbáld meg újra. – Lia, nem jön le – felelte Gwyneth legörbülő szájjal, és leült egy víz alatti sziklára, amely teknőchéjként emelkedett a felszín fölé. – Talán a pap valamit ráolvasott, a rituálé részeként. – Gwyneth, a kavah-k is a természet törvényeinek engedelmeskednek. Mágia nincs. – A természet törvényei nap mint nap utat engednek a mágiának – mondott ellen –, és talán meghajolnak egy lány vállára rajzolt makacs kavah apró varázslata esetében is. Biztos, hogy a művészek mindent ugyanúgy csináltak? – Biztos.
Mindazonáltal végigkutattam az emlékezetemet, hátha találok valamit. A munkájukat persze nem láttam, de tudtam, a mintát egyszerre vitték fel a hátamra, ugyanazokkal az ecsetekkel és festékekkel. Emlékeztem, anyám megérintett, hogy megnyugtasson a rituálé alatt, de úgy éreztem, a keze nyoma perzseli a bőrömet. Akkor történt valami? És ott volt még az ima is, anyám nyelvén, amely nem tartozott a szertartásrendbe. Az istenek fegyverezzék fel erővel, acélozzák meg bátorsággal, és koronázzák meg az igazsággal. Különös fohász volt, de homályos, és biztos, hogy a szavak nem bírtak hatalommal. – Annyira nem is rossz. Tényleg. És semmi jele, hogy királyi volna, sőt, annak se, hogy menyegzői kavah-nak készült. A dalbrecki címer és a két korona lejött. Csak egy fél mancs meg az indák maradtak. Akármi okból ott lehet. Nem bírsz együtt élni vele? Együtt élni? Életem végéig cipelni a dalbrecki címer egy részét a vállamon? Ráadásul egy olyan mitikus vadállat mancsát, amely soha nem fordult elő a morrighani folklórban? Persze az is igaz, hogy amikor először megláttam a mintát, azt gondoltam, különleges. Tökéletesnek neveztem, bár akkor még azt hittem, hamarosan lekopik, és eszembe sem jutott, hogy örök emléke lehet egy életnek, amit ellöktem magamtól. Mindig önmagad leszel, Lia. Ez elől nem menekülhetsz el. – Majd lejön – jelentettem ki. – Több idő kell neki. Gwyneth vállat vont. A pillantása egy hatalmas filodendron fölénk boruló, csipkeszerű leveleire esett, amelyek feltűnően sárgállottak a vibráló zöld sátorban. Keserédesen elmosolyodott. – Nézd azt az aranyszínt. Milyen mohó az ősz, nem? Máris megrabolja a nyár idejét. Felnéztem az idő előtt sárguló levelekre. – Korai, igaz, de majd kiegyenlítődik. Talán máskor a nyár húzódik el, nem ad helyet az ősznek. – A természet még a saját törvényeinek sem engedelmeskedik – sóhajtott, aztán lerángatta és a partra hajította a ruháit, és mellém úszott a mélyebb vízbe. Alámerült, felbukott, sűrű, gesztenyevörös haját vastag kötéllé sodorta. Tejfehér válla éppen a vízfelszín alá merült. – Visszamész egyáltalán? – kérdezte nyíltan. Hallottam, hogy az emberek a háborúról pletykálnak. Tudtam, Gwyneth is hallja a szóbeszédet. Ő még mindig úgy gondolta, hogy Első Leányként megváltoztathatnám a dolgokat. Az az út azonban sosem nyílt meg előttem, és ezek után kétségkívül soha nem is fog, Gwyneth azonban bizonyára jelet látott a makacs kavah-ban. Még az is
megfordult a fejemben, vajon mekkora erővel igyekezett valójában lesikálni. Csak nézett rám, a válaszra várva. Visszamész egyáltalán? Alábuktam; a világ zaja ismét elnémult, a sárga levelek elmosódtak a fejem felett. Csak a szívverésem tompa visszhangja maradt meg a halántékomon, az orromon kiszökő apró buborékok… és nemsokára Gwyneth kérdése is elúszott, elvitte a patak sodrása, minden elvárással együtt. HUSZONHARMADIK FEJEZET Az orgyilkos Kilestem az ablakon. Most már nem várhatok sokkal tovább. Néhány napon belül ideérnek a bajtársaim is, készen rá, hogy visszatérjünk Vendába. Ha meglátják, hogy még nem végeztem el a feladatot, úgy fognak vonyítani, mint egy kutyafalka – mehetnékjük lesz, és dühöngnek majd, amiért eddig húztam egy egyszerű megbízatást. Egy lány nyaka. Még Eben is képes lett volna rá. Csakhogy nem egy lányról volt szó. Mindkettőt meg kellene ölnöm. Néztem őket, amíg aludtak. A komizár szerint macskaszemem van, azt is meglátom, akár teljes sötétben is, amit más nem képes. Talán az ilyenek miatt kaptam a képességet. Griz például rohamozó bikára emlékeztetett, jobban illett hozzá a hídoszlopok kidöntése fejszével, vagy egy véres, nappali rajtaütés. Nem ez. Nem az éjjeli állatok néma léptei. Nem az, hogy árnyékká váljon maga is, és gyorsan, pontosan csapjon le. Azonban egy ágyban aludtak, összeért a kezük. Ennyire még én se lehetek csendes; a halálnak megvannak a saját hangjai. Lia torkára néztem. Nyíltan hozzáférhető. Könnyű feladat. Csakhogy ezúttal mégsem az. Majd a fesztivál után. Addig még várhatok. HUSZONNEGYEDIK FEJEZET A herceg A száradni kiakasztott, csepegő lepedők függönye mögül csak a lábuk látszott ki, de a hangjukat azért jól hallottam. Azért jöttem, hogy kifizessem Berdinek a heti szállásdíjamat, mielőtt elindulok Luiseveque-be – a legközelebbi városba, ahonnan üzenetet lehet küldeni, és a futárok, ha elegendő pénzt kapnak, tartják a szájukat. Egy percig csak néztem Lia bakancsait, amint a kötél mellett lépkedett. Átkozott
legyek, ha nem nyűgöz le minden, ami vele kapcsolatos. A bőr kopott volt és piszkos, de hát nem is láttam még rajta más lábbelit. Nem olyannak tűnt, mint akit zavar. Talán az, hogy három idősebb fivérrel nőtt fel, másféle igényeket oltott belé, mint azokba a nemeslányokba, akiket ismertem. Vagy sosem viselkedett hercegnőként, vagy mindenestől félredobta azt az életet, amikor megérkezett. Nyomorúságosan illett volna a dalbrecki udvarba, ahol a ruházkodási protokollt megszállottan, már-már vallásosan követték. Beletúrtam a zsebembe a morrighani bankjegyekért, hogy átadjam Berdinek. Lia lehajolt, és kiszedett egy újabb nedves lepedőt a kosárból. – Berdi, voltál te már valaha szerelmes? – kérdezte. A kezemmel a zsebemben megdermedtem. Berdi sokáig hallgatott. – Igen – válaszolta végül. – Nagyon régen. – Nem házasodtatok össze? – Nem. Bár nagyon szerettük egymást. Az istenekre, jóképű volt. Nem a szokásos értelemben. Görbe volt az orra, közel ültek a szemei, és haj sem sok jutott a feje tetejére, de ha belépett valahova, az a szoba felderült. Erős volt a jelenléte. – Mi történt? Berdi idős asszony volt, most mégis úgy sóhajtott, mintha friss emlékről beszélnének. – Nem hagyhattam itt Terravint, ő pedig nem maradhatott. Nagyjából ennyi az egész. Lia további kérdéseire Berdi elmondta, hogy a férfi kőfaragó volt, és a Szentségek városában vezetett üzletet. Szerette volna, ha Berdi vele megy, ám az ő anyja akkor halt meg, az apja öreg volt már, és félt magára hagyni a fogadó terhével a vállán. – Megbántad, hogy nem mentél? – Most már nem tudok ugyanúgy gondolni rá. Ami történt, megtörtént. Akkor azt tettem, amit kellett. – Berdi csontos keze jelent meg a lepedők alatt, és a csipeszek után nyúlt. – De mi lenne, ha… – Miért nem beszélünk most egy kicsit rólad? – szakította félbe Berdi. – Még mindig elégedett vagy a döntéseddel, hogy elhagytad az otthonodat, most, hogy már eltöltöttél itt egy kis időt? – Boldogabb nem is lehetnék. És ha Pauline jobban lesz, madarat lehet majd fogatni velem.
– Akkor is, ha néhányan úgy vélik, a hagyomány és a kötelesség… – Elég! Ezt a két szót soha többé nem akarom hallani! – vágott közbe Lia. – Hagyomány és kötelesség! Nem érdekel, ki mit gondol. Berdi horkantott. – Nos, azt hiszem, Dalbreckben… – És ez a harmadik szó, amit nem akarok hallani. Soha. Dalbreck! A kezem ökölbe szorult, meggyűrtem a papírpénzeket. A szívverésem nekilódult. – Ők legalább annyira okozói minden bajomnak, mint a többi. Miféle herceg… Elharapta a szót. Hosszú csend következett. Vártam – és végül Berdi szólalt meg halkan. – Semmi baj, Lia. Mondd csak. Lia sokáig nem felelt, és amikor megszólalt, alig hallottam a hangját. – Egész életemben arról álmodtam, hogy valaki önmagamért szeressen. Azért, aki vagyok. Nem mint a király lányát. Nem mint az Első Leányt. Csak engem. És nem azért, mert egy darab papír úgy parancsolja. – A lábával odébb lökte a kosarat. – Túl nagy kérés, hogy szeressenek? Hogy belenézhessek valaki szemébe, és azt lássam… Elcsuklott a hangja, ismét hallgatott. – És gyengédséget lássak – fejezte be. – Hogy tudjam, őszintén velem akar lenni, és velem akarja megosztani az életét. Fellobbant haragom egyszerre elszivárgott, nyakamat kiverte a víz. – Tudom, a nemesek körében még néhol dívik a megrendezett házasság – folytatta –, de már nem annyira gyakori. A bátyám szerelemből házasodott. Greta még csak nem is Első Leány. Én is azt hittem, hogy egy nap majd találkozom valakivel, amíg… – Megint elcsuklott a hangja. – Folytasd – mondta Berdi. – Már így is túl sokáig tartogattad. Add ki az egészet. Lia megköszörülte a torkát, és kinyitotta a száját: a szavai forrón és őszintén ömlöttek. – Amíg Dalbreck királya fel nem vetette a házasság gondolatát a kormányzat előtt. Tőle származott az ötlet. Lónak nézek én ki, Berdi? Nem vagyok ló, hogy eladjanak. – Persze hogy nem – vetette közbe Berdi. – És miféle férfi hagyja, hogy az apukája szerezzen neki menyasszonyt? – Az nem férfi. – Még annyira sem érdekeltem, hogy eljöjjön és megnézzen magának az esküvő előtt – szipogta Lia. – Mindegy volt neki, kit vesz el. Tényleg lehettem volna valami
kivénhedt tenyészkanca is. De ő is csak apu kicsi hercegfiacskája, aki azt csinálja, amit mondanak neki. Az életben nem tudnék egy ilyen alak iránt egy szikrányi tiszteletet sem érezni! – Érthető. Igen, én is úgy gondoltam. Visszadugtam a pénzt a zsebembe, és odébbálltam. Majd később kifizetem Berdit. Az egész földön csak egy kicsiny élet maradt fent. Három generáció élt és halt kínban és szenvedésben, és elválasztották a tisztákat azoktól, akik még mindig a sötét felé fordultak. Morrighani Szent Szövegek, IV. kötet HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Mindkét kezemben egy-egy zsinórral összekötött csomaggal baktattam végig Terravin utcáin. Egy nekem, egy Pauline-nak. Könnyűek voltak, nem kellett Otto ereje hozzájuk, én pedig ki akartam élvezni a szabadságot, hogy kényelmesen sétálhatok az utakon és ösvényeken, úgyhogy ma egyedül indultam el. A fogadóban minden rendben volt, úgyhogy Berdi azt mondta, menjek, és töltsem el a napot kedvemre. Pauline még mindig reggeltől estig a Sacristában imádkozott, szóval egyetlen céllal indultam neki a vásárlásnak. Lehet, hogy még várnom kell, amíg a kavah eltűnik a vállamról, de nem muszáj addig is a rongyos nadrágomat, vastag szoknyáimat vagy hosszúujjú blúzaimat viselnem. Alig mutatott többet, mint egy dísz a vállamon, és valóban nem jelezte a királyi származást, sem a jegyességet. Marad vagy eltűnik, egyetlen napig sem fogom többé ehhez igazítani a ruházkodásomat. Leballagtam a kikötőhöz. A szellő felkavarta és felém hordta a só, a hal, a nedves szálfák és a halászfelszerelés-bolt oldalán száradó piros festék szagát. Egészséges, erőteljes illatkeverék volt; hirtelen elmosolyodtam. Szeretem Terravint, gondoltam. Még a levegőjét is.
Eszembe jutottak Gwyneth szavai. Terravin nem mennyország, Lia. Persze ennek a városnak is megvolt a maga baja. Gwyneth nélkül is tudtam, hogy nem tökéletes. De Civicában mintha még a levegő is lesben állt volna, hogy megszoruljon körülöttem, megfojtson – mindig telve volt a figyelem és figyelmeztetés szagával. Itt, Terravinben a levegő egyszerűen levegő volt, és akármi úszott benne, annak helye volt ott. Túszokat nem ejtett – és ez meglátszott az itt lakók arcán is. Könnyen húzódott mosolyra a szájuk, integettek, behívtak a boltokba egy-egy kóstolóra, egy összenevetésre, némi pletykára. Az egész várost könnyedség hatotta át. Pauline túljut majd Mikaelen. A jövőbe néz majd. Berdi, Gwyneth és én is a segítségére leszünk, és persze maga Terravin is, az otthon, amelyet szeret. Jobb helyre nem kerülhettünk volna. A fesztivál másnap kezdődött. A város minden sarka emlékversektől zengett – a hálóikat kivető, fedélzetet súroló, vitorlaköteleket feszítő halászok mind a kedvenc verseiket ismételték. A szavak ritmusa beleolvadt a mindennapi munkáéba, és felkavart, ahogy a szent énekek sosem kavartak fel, mert ez természetes zene volt. A vitorlavászon csattogása a szélben, a halárus süvöltése, a bójákat nyaldosó víz locsogása, a távolban egymást üdvözlő hajók harangjának kondulásai – szünet, hang, disszonáns összecsendülés, kiáltás, nevetés, ima, seprű surrogása, kötélnyikorgás, mindez varázslatos módon egyetlen dallá olvadt, és a szívemben lüktetett. Híven! Híven! Húzd meg! Húzd! Tiszta szívű, tiszta fejű szent, Fennmaradott, áldás rája. Sügér! Pisztráng! Kardhal! Rája! Csillagok és szél, eső és nap, Fennmaradott, kiválasztott, Eljövetel, a remény napja… Forgasd a csigát! Kösd csomóra! Híven, híven, bőséggel áldott,
Hal és sirály, só és égbolt, Kiálts a magasba, Énekelj a vízen! Az istenek adták Morrighan hatalmát. Friss hal! Rókacápa! Tonhal! Tőkehal! Vége az útnak, fenn a folyón. Vesd ki a horgonyt! A vitorlát vond! Morrighan áldott, mindörökké. Befordultam egy csendes utcácskába a főút irányában; a dalok foszlányai utánam lebegtek. Mindörökké, suttogtam. Az emlékezés más volt így; még a hangom is valami új ének részének tűnt, valaminek, amit talán meg is érthetek. Megvagy, végre megvagy. A vállam felett hátrapillantottam, olyan furák voltak ezek a komor szavak. Az öböl eddigre jócskán elmaradt mögöttem, a dallam a vízen ringott tovább. – Héhó, kislány! Egy szép koronát a fesztiválra? Visszaperdültem. Ráncos, foghíjas férfi ült egy zsámolyon a gyertyaüzlet előtt, hunyorgott a déli napon. Felemelte az egyik karját, amelyen egymás mellett függtek a száraz virágokból fűzött, vidám koszorúk. Megálltam, hogy megcsodáljam őket, de nem akartam már több pénzt költeni. A csomagjaim így is elvitték a havi fogadóbéli keresményem nagy részét. Persze az ékköveim még mindig megvoltak, és egy nap majd el is megyek Luiseveque-be, hogy eladjam őket, de azt a pénzt Pauline számára teszem félre. Neki nagyobb szüksége lesz rá, mint nekem, tehát be kell osztanom azt a keveset, amim van. Mégis, ahogy a kezembe vettem egy koszorút, elképzeltem, hogy a fesztiválon a fejemre teszem, és Rafe közelebb hajol, hogy megcsodálja az egyik virágot, vagy megszagolja halvány illatát… Sóhajtottam. Tudtam, ilyesmiben aligha reménykedhetek. Mosolyogva megráztam a fejemet. – Szépek – feleltem –, de ma nem veszek. – Csak egy rézpénz – ajánlotta a férfi. Odahaza, Civicában bármikor beledobtam egy rézpénzt a szökőkútba, csak hogy lássam, hova sodorja a víz. Valóban, ez igen alacsony ár volt egy ilyen szép
holmiért, azonfelül fesztivál csak egyszer van egy évben. Kettőt vettem, egy rózsaszín virágosat Pauline számára, és egy levendulásat magamnak. Így már igazán tele volt a kezem. Mosolyogva sétáltam vissza a fogadóba; már láttam magam előtt a virágokat Pauline fején, a komor fehér gyászkendő helyett, bár abban nem voltam biztos, rá tudom-e beszélni, hogy valóban fel is vegye. A hegyi utat választottam – alig volt több, mint egy jól kijárt ösvény, árnyékos és csendes. A szél lágyan suttogott a fenyők között, csak néha rikoltott egy panaszos szajkó, amire egy mókus megrovó pirregése felelt. A csomagomban volt egy apróság Walther és Greta számára is, valami kicsi, aranyos, csipkés. Alig vártam, hogy odaadjam neki. Walther nagy, esetlen kezében olyan mulatságosan mutat majd… Elmosolyodtam. Mit is mondott, mikor jön újra erre? Vigyázz, kishúgom, vigyázz… Hideg, rossz érzés telepedett rám. Megálltam. A figyelmeztetés olyan közelről, olyan tisztán jött, és mégis nagy távolságon át. – Walther? – kérdeztem, bár tudtam, semmiképp nem lehet itt. Mégis… Meghallottam a lépteket, de már későn. Még arra sem volt időm, hogy megforduljak, és hátulról elkapott egy erős kar. Visszarántott, a karjaimat az oldalamhoz szorította, a csuklómat egy brutális kéz markolta meg. Sikoltottam, de akkor megéreztem, hogy egy penge feszül a torkomnak, és meghallottam a figyelmeztetést is: egy hangot se többet. Éreztem a támadóm szagát: forró szájából rothadó fogak bűze áradt, mosatlan haja zsírt párállott, ruhájába beleivódott a régi izzadság savanyú szaga – fojtogatott, mint a mellkasomat összepréselő kar ereje. A penge a bőrömbe hatolt. Vékony patakban indult meg a vérem a nyakamon. – Nincs pénzem – nyögtem ki. – Mindössze egy… – Csak egyszer fogom elmondani – vágott közbe. – Azt akarom, amit elloptál. A késem a zekém alatt lapult, a bal kezemtől alig néhány ujjnyira, de ballal nem érhettem el, a jobbomat pedig a támadóm erősen szorította. Ha csak egy kis időt nyerhetnék… – Sok mindent elloptam – feleltem. – Melyik… – Ezt a kést az akadémikus és a kancellár küldi – morgott a férfi. – Hátha ez segít az emlékezésben. – Semmit nem vettem el, ami az övék lett volna. Áthelyezte a testsúlyát, és feljebb tolta a kést; hozzá kellett simulnom, ha nem akartam, hogy mélyebb sebet ejtsen a nyakamon. Moccanni, lélegezni se mertem, bár a szorítása most meglazult a csuklómon. Előszedett egy darab papírt, és kirázta
a szemem előtt. – Ez itt mást mond. Az akadémikus azt üzeni, hogy nem találta mulatságosnak. Felismertem az üzenetet: én magam írtam. Micsoda érdekes kötet, de ajjaj, nincs a megfelelő helyén. Vagyis most már igen. Remélem, nem bánják. – Ha visszaadom, maga megöl. – Mindössze a lábamat voltam képes megmozdítani. Óvatosan hátracsúsztattam a jobb bakancsomat a porban, keresve, hol van a támadóm lába mögöttem. Végre megakadt valamiben. A vérem zúgott a fülemben, az egész testem lángra gyúlt. – Mindenképp megöllek, megkaptam az árát – sziszegte –, de ha úgy akarod, sokkal fájdalmasabbá tehetem a számodra. És akkor még ott van az a csinos barátnőd is… Felrántottam a térdemet, aztán teljes erőmből rátapostam a lábára, ugyanakkor mindkét könyökömet a bordái közé döftem. Kitéptem magam a karjából, és a késemet előrántva szembefordultam vele. Az arca eltorzult fájdalmában, de rám vetette magát – azonban hirtelen megtorpant. A szeme kikerekedett, majd kidülledt, az arca kifejezéstelenné ernyedt, végül térdre zuhant. A kezemben szorongatott késre pillantottam, átfutott a fejemen, hogy vajon én döftem-e le anélkül, hogy észrevettem volna. A férfi arcra esett a porban, az ujjai rángatóztak. Valami megmozdult mögötte. Kaden tíz lépésnyire állt, a kezében leeresztett számszeríj, Rafe alig maradt le mögötte. Felém rohantak, de nem messze tőlem megálltak. – Lia – nyúlt felém Rafe –, add ide azt a kést. Újra a fegyveremre néztem, aztán rá, és megráztam a fejem. – Minden rendben – válaszoltam. Félrehúztam a zekémet, és megpróbáltam visszatolni a pengét a hüvelybe, de kicsúszott az ujjaim közül, és leesett. Kaden emelte fel és tolta a vékony bőrtokba. Én csak azt néztem, mi lett a dulakodás alatt a koszorúkból: apró rózsaszín és lila darabkákra tapostuk őket a porban. – A nyakad – szólalt meg Rafe. – Hadd nézzem. Felemelte az államat, és a hüvelykjével letörölte a vért. Minden túl gyorsan, szaggatottan történt. Rafe előszedett valami ruhadarabot, talán zsebkendőt, és a sebre szorította.
– Majd Berdi megnézi. Ide tudod szorítani? – Amikor bólintottam, a kendőhöz vezette a kezemet, és hozzászorította, majd a támadómhoz lépett, és belerúgott a vállába, hogy megbizonyosodjon róla: valóban halott. Én tudtam, hogy az: már nem rángatóztak az ujjai. – Hallottam a sikolyodat – mondta Kaden –, de amíg el nem szakítottad magad tőle, nem vehettem célba. Ilyen közelről a nyíl át is döfhette volna, és akkor benned áll meg. Lerakta a számszeríjat, letérdelt a férfi mellé, és beletörte a hátába a nyílvesszőt, majd Rafe segítségével hanyatt fordították. Mind az arcába néztünk. Vér folyt a szája szélén húzódó ráncokba: úgy festett, mint egy riadt bábu, de a kinézete egyik társamat sem zavarta. Talán már sok holttestet vizsgáltak meg életükben. Én nem. A térdem remegett. – Ismered? – nézett fel Rafe. A fejemet rázta. Kaden talpra állt. – Mit akart? – Pénzt – vágtam rá tétovázás nélkül, magamat is meglepve. – Csak pénzt akart. Az igazat nem mondhattam el, ha nem akarom felfedni magamat… azonban abban a pillanatban felfedeztem a cédulát, amely ott reszketett alig egy ujjnyira a férfi kezétől. – Hívjuk a csendőrt? – kérdezte Kaden. – Ne! – kiáltottam. – Kérlek, ne! Nem tudnám… – Előreléptem, de a lábam egyszerre nem tartott már meg. Vörös köd szállt a szememre, forgott velem a világ. Éreztem, hogy valaki elkap és felemel. Vidd vissza. Majd én elrendezem a hullát. Szédültem. Igyekeztem mélyeket lélegezni, attól félve, hogy erőt vesz rajtam a hányinger. Egy kéz újra a nyakamhoz szorította a kendőt. Lélegezz, Lia, lélegezz… minden rendben lesz… azonban a világ pörgött körülöttem, és azt se tudtam, Kaden hangját hallom-e, vagy a sajátomat. HUSZONHATODIK FEJEZET Rafe Nagy nehezen felrángattam a tetemet a lovam hátára. Összevérezte a vállamat. A bomlástól még nem szaglott, de a saját ápolatlanságának és ürülékének bűzétől el kellett fordulnom, hogy lélegzethez jussak. Ez a halál valódi arca. Nincs benne
semmi méltóság. A hegygerincen túl mély, szaggatott szélű vízmosás tátongott. Oda indultam, száron vezetve a lovamat át az erdőn. Az állatok és az elemek ereje jóval hamarabb elpusztítja majd a testet, mint hogy bárki is a távoli szakadékba merészkedne. Ennyit érdemelt. Lia vérző torkának látványa nem ment ki a fejemből. Korábban már láttam épp elég vérző torkot, de… a saját apja parancsára? Nem akármilyen bandita támadta meg. Ez a férfi hetek óta járta az utakat, Liát keresve. Tudtam, hogy jutalmat tűztek ki annak, aki kézre keríti és visszaviszi. Hallottam a pletykát, még Civicához közel, egy városkában, amikor magam is kerestem őt, de azt hittem, az egész csak egy átlátszó gesztus, Dalbreck megbékítésére. Mármost akkor kik is a barbárok? A vendaiak vagy a morrighaniek? Miféle apa rendeli el a lánya megöletését? Még a farkasok is megvédik a kölykeiket. Nem csoda, hogy elszökött. Háborúban ölni egy dolog. A rokongyilkosság valami egész más. HUSZONHETEDIK FEJEZET – Egy reggel! Egyetlen szabad reggel, és nézd, micsoda bajba keveredsz! – sopánkodott Berdi a nyakamat törölgetve. Kaden mellettem ült, és egy vödröt tartott, arra az esetre, ha ismét elhánynám magam. – Úgy csinálsz, mintha kerestem volna azt a banditát – válaszoltam, mire Berdi szigorú, beszédes pillantást vetett rám. Terravinben nem voltak banditák, legalábbis nem várakoztak néptelen erdei ösvényeken kopott ruhás, pénztelen lányokra, de amíg Kaden velünk volt, nem hazudtolt meg. – A város tele van idegenekkel, óvatosabbnak kell lenned – morogta. A kés inkább csak megkarcolta a nyakamat, nem vágott mélyre. Berdi szerint akkorka volt a seb, mint egy bolhacsípés, de az ember nyaka mindig bőven vérzik. Csípős balzsammal kente be, és amikor összerezzentem, megszidott. – Maradj nyugton! – Jól vagyok! Nem kell ekkora ügyet csinálni egy parányi… – Csak nézd meg magad! Innentől idáig fel van vágva a nyakad, és… – Most mondtad, hogy nem komolyabb egy bolhacsípésnél! – És te még mindig remegsz, mint a nyárfalevél! – mutatott lefelé. A térdeimre néztem: azok még mindig össze-összeütődtek. Erővel fékeztem meg
a reszketést. – Ha kiadod a reggelidet, te is remegsz – jegyeztem meg. Berdi nem kérdezte, miért hánytam. Azt tudta, hogy a vér látványa nem zaklat fel, de a testről gondosan nem ejtettünk egy szót se. Kaden annyival elintézte, hogy majd Rafe gondoskodik róla, Berdi pedig nem kérdezte meg, hogy érti ezt. Én se tettem. Csak örültünk, hogy elintéződik a dolog, bár én még mindig töprengtem, miképp rendezi el az ügyet, ha nem a csendőr segítségével? De még mindig a fülembe csengett a hangja, amikor kimondta. Nem a hatóságokra gondolt. A halott kétségtelenül gyilkos gazember volt. Talán Rafe csak ennyit akart tudni. Látta a pengét a torkomnál, és látta a véremet. Minek zaklassuk a csendőrt, ha a közelben pont kapóra jön egy vízmosás? Talán a távoli, névtelen vidékeken ez járta. Ha igen, hát hálás voltam érte. – Biztos vagy benne, hogy csak egy bandita volt? – kérdezte Berdi. – Néha bandákban járnak. Tudtam, rejtjelezve beszél, és azt akarja tudni, hogy jön-e a támadóm nyomában a királyi hadsereg feldúlni a fogadót még alkony előtt. – Biztos, hogy egyedül volt – feleltem. – Nem voltak társai. Berdi hosszan, érthetetlenül mormogott – úgy éreztem, ez a megkönnyebbülése jele. – Tessék – mondta végül, és egy kis kötést nyomott a nyakamhoz. – Kész. – Belekevert valami port egy pohár vízbe, és felém nyújtotta. – Ez majd lecsillapítja a gyomrodat. Idd meg. – Engedelmesen megittam, hátha ezzel megenyhítem. – És most irány az ágy, pihenj – parancsolt rám. – Nemsokára viszek fel egy kis kenyeret és levest. Már tiltakozni akartam, amikor Kaden megragadta a könyökömet, hogy felsegítsen. Felállva éreztem meg igazán az erőszakos dulakodás utóhatásait. Minden porcikám fájt: a vállam, a könyököm, amely a bordáival találkozott, a bokám, de még a sarkam is, ahol hihetetlen erővel megtapostam, és a nyakam is, amelyet magasabbra kellett nyújtanom, mint kényelmes lett volna. – Csak egy kicsit – válaszoltam. – Este már fel fogom tudni szolgálni a vacsorát. Berdi morgott valamit a bajsza alatt, aztán Kaden kivezetett a konyhaajtón. A házhoz vezető lépcsőkön felfelé megköszöntem, hogy időben odaért, mondván, ha nem jár épp arra, mostanra biztosan halott lennék – és megkérdeztem, hogy került oda. – Sikolyt hallottam. Fogtam az íjamat, és rohantam az erdő felé. Azt hittem, Pauline tért vissza a Sacristából, és szembetalálkozott valamiféle vadállattal.
Medvével, vagy párduccal. Nem arra számítottam, hogy téged látlak meg egy késsel a torkodon. Erre én sem számítottam. – Köszönöm, hogy biztosan céloztál. És a test… nem lesz… – El fog tűnni – felelte magabiztosan. – Csak arról van szó, hogy én se régen élek itt – magyarázkodtam –, és nem akarok bajt hozni Berdi fejére. Már így is szálka vagyok néhány katona szemében. – Megértem. Senki sem fogja megtudni. Az a fickó nem érdemel jobbat. Láthatóan éppen annyira nem akarta, hogy az afférnak nyoma maradjon, mint én. Csak azért ölte meg a támadómat, hogy megmentsen – ezért senki nem is kárhoztathatta volna –, de talán ő sem engedhette meg magának, hogy egy csendőr kikérdezze, épp, mint én. Elértük a ház ajtaját, de még mindig nem eresztette el a karomat. – Bekísérjelek? – kérdezte nyugodtan, egyenletesen, mint mindig. Azt az egy rövid dührohamot leszámítva, amikor Rafe lova megharapta, soha semmi nem hozta ki a sodrából. Még a mai nap szörnyűségei sem. A szeme – két melegbarna folt – rám szegeződött, és elárulta őt, mint akkor éjjel a fogadóban, amikor először találkoztunk. Akármilyen nyugalom uralkodott a felszínen, a mélyben különös vihar kavargott. Annyi mindenben emlékeztetett Brynre, legfiatalabb és legvadabb bátyámra – neki mindig volt elég esze, hogy apánk jelenlétében felvegye a kellő királyi modort, ezzel elhárítsa magáról minden csínytevés gyanúját, de anyánk csak megfogta az állát, a szemébe nézett, és már tudta is, mi az igazság. Én viszont nem tudtam kiolvasni Kaden tekintetéből az igazságot. Egyelőre. – Köszönöm, most már megvagyok – válaszoltam; azonban pontosan éreztem, hogy ingatagon állok a lábamon. Minden erőm elszállt. Mintha egy hétre való energiát használtam volna el egy perc alatt, hogy túlélhessek. – Biztos vagy benne, hogy nem voltak mások? – kérdezte. – Senki mást nem láttál? – Biztos. – Nem magyarázhattam meg, hogy tudom: a fejvadászok nem falkákban járnak, ez pedig különösen titkos küldetésben járt. Kaden keze lesiklott a karomról. Eltöltött a hála. Berdinek igaza volt, pihennem kellett. Becsuktam magam mögött az ajtót, levettem az összevérzett blúzt, és a sarokba hajítottam. Túlságosan fáradt voltam hozzá, hogy azonnal ki akarjam mosni. Lezökkentem az ágyra, elfintorodtam, mert a fájdalom újra belenyilallt a nyakamba
és a vállamba, majd felvertem a párnámat, és alárejtettem a kést. Úgy teszek, ahogy megígértem Walthernek, gyakorolni fogok, akármilyen korán is kell kelnem hozzá. Még egyszer senki sem lep meg… de abban a percben csak egy rövid pihenőre vágytam. A szemem lecsukódott. Mit kevert Berdi a vízbe? Mélyen aludtam, de emlékeztem, hogy Berdi bejött a házba, leült az ágy szélére, mondott valamit, kisimította a hajamat a homlokomból, majd csendben elment újra. A mellettem álló asztal felől frissen sült kenyér és csirkeragu illata áradt, de túl fáradt voltam az evéshez, és visszaaludtam. Halk kopogtatás ébresztett. Összezavarodva felültem. A nap a nyugati ablakon lesett be. Átaludtam az egész délutánt. Újabb kopogás. – Berdi? – Csak én vagyok. Majd itt hagyom ezt kint. – Ne! Várj! Kiugrottam az ágyból, és az ajtóhoz bicegtem. A bokám elmerevedett, és jobban fájt, mint korábban. Az ajtóban Rafe állt, az ujjain az erdőben elhagyott csomagjaim lógtak. Elvettem őket, leraktam az ágyra. Amikor visszafordultam, Rafe két elegáns koszorút nyújtott felém – egy rózsaszínt és egy levendulalilát. – Azt hiszem, ezek olyanok, mint amiket vettél. Az ajkamba haraptam, aztán amikor a kezembe tette őket, elsuttogtam egy halk köszönetet. Egy zavart pillanatig csak néztünk egymásra, félre, majd újra vissza. – A nyakad…? – kérdezte végül, és a kötésem felé fordította tekintetét. Visszaemlékeztem az érzésre, ahogy – alig néhány órája – végighúzta az ujját a bőrömön, majd a kendőjét szorította a vágásra. – Berdi szerint nem súlyosabb egy bolhacsípésnél. Csak egy komolyabb karcolás. – De hiszen bicegsz. – Mindenem fáj – nyúltam a vállamhoz. – Keményen küzdöttél. – Nem volt más választásom – feleltem. A ruháit néztem. Átöltözött, semmi nyoma nem volt rajta a vérnek, vagy a módszernek, amivel megszabadult a holttesttől. Féltem rákérdezni, de féltem hallgatni is. – Mi lett vele? – Ne akard tudni, Lia. El van intézve. Biccentettem. Rafe megfordult, hogy elinduljon, de aztán megállt. – Sajnálom. – Mit? – kérdeztem.
– Csak azt kívánom, bárcsak… – Megrázta a fejét. – Semmi. Csak sajnálom – ismételte, azzal elsietett az ösvényen. Utánaszóltam volna, de akkor megláttam a ház felé közeledő Pauline-t. Visszaléptem inkább, felszedtem a véres blúzt a földről, és körülnéztem, hova rejthetném. A szállásunk szűkös volt, vagyis csak a szekrény jöhetett szóba. Feltéptem az ajtaját, a blúzt begyűrtem egy sötét sarokba, és elérángattam néhány más holmit. Majd később előszedem, és kimosom. Pauline vállára elég gond nehezedett így is, nem akartam tetézni a bajait. Alul, az összedobált mindenféle között megláttam Walther kosarát. Aznap, amikor adta, úgy megtöltötték a fejemet a hírek, hogy sietve elraktam, és el is feledkeztem róla. Azt mondta, az alján van pár morzsa a szűkösebb időkre, de mostanra biztosan megromlott már. A kárba ment, finom fügekenyérre gondolva felkészültem a várható szagra, és felemeltem a kosár aljáról a szalvétát. Nem fügekenyér volt. Az ajtó felpattant. Megperdültem; Pauline állt ott. – Mi történt a nyakaddal? – kezdte köszönés nélkül. – Megbotlottam a lépcsőn, a tűzifával a karomban. Ügyetlenség, ennyi az egész. Pauline becsapta maga mögött az ajtót. – Az Enzo munkája! Miért te csináltad? Zavartan néztem rá. Két hete nem láttam ilyen élénknek. – Az a naplopó nem volt sehol. Amint némi pénzhez jut, eltűnik. Pauline a kötésemmel folytatta volna, de elhallgattattam, és az ágyhoz vezettem, hogy megmutassam neki a kosarat. Leültünk – és csak akkor tűnt fel, hogy a kendője eltűnt. A haja ismét mézarany ragyogásban omlott a vállára. – A gyászkendőd – jegyeztem meg. – Ideje továbblépni – felelte. – Megtettem az én Mikaelemért mindent, amit tehettem. Most már másra kell figyelnem. Legelőször is, úgy tűnik, rád. Átkaroltam és szorosan magamhoz húztam – csak szaggatottan kaptam levegőt. Nem akartam jelenetet csinálni, de hosszan öleltem, amíg végül el nem húzódott, hogy értetlenül végigmérjen. – Minden rendben? Hetek aggodalma ömlött ki belőlem egyszerre. – Ó, Pauline, annyira hiányoztál! Nekem csak te vagy. Te vagy a családom. És annyira belesápadtál a gyászba. Attól féltem, sosem kaplak vissza. És a könnyeid, meg a csend… – Elhallgattam, az ajkamra szorítottam a kezemet, hogy megállítsam a hangom remegését. – A legrosszabb a csend volt. Amikor azt mondtad, hogy hagyjalak, azt hittem, engem vádolsz Mikael miatt.
Most Pauline ölelt magához, és mindketten sírni kezdtünk. – Sosem hibáztatnálak miatta. – Hátradőlt, hogy a szemembe nézhessen. – De a gyász sajátságosan dolgozik, Lia, és nem volt felette uralmam. Tudom, még nem is múlt el egészen, de ma a Sacristában… – Elhallgatott, kipislogta a szeméből a könnyeket. – Ma éreztem valamit. Remegést belül. Itt. – Megfogta a kezemet, és a hasára tapasztotta. – Tudtam, itt az ideje, hogy felkészüljek az életre. Csillogott a szeme. Minden fájdalmán át is ott ragyogott benne a remény. Elakadt a szavam – ekkora kalandra egyikünk se készült. Rámosolyogtam és megtöröltem az arcomat. – Valamit szeretnék megmutatni neked – mondtam, és kettőnk közé emeltem a kosarat. A szalvéta alól kiemeltem egy vaskos tekercs morrighani bankjegyet – a morzsákat, amelyeknek táplálniuk kellett volna a szűkös időkben. A bátyám biztosan megértené. – Walther hozta. Mikaelé volt. Azt mondta, egy levél maradt utána, amiben leírja, hogy ha őt bármi érné, ez legyen a tiéd. Pauline megérintette a tekercset. – Ilyen sok egy újonc felderítőnek? – Jól gazdálkodott – vágtam rá, tudva, akármi jót mondok Mikaelről, Pauline könnyedén elhiszi. Sóhajtott, szomorkásan elmosolyodott. – Igen, tényleg. Hát, ez segíteni fog. Megfogtam a kezét. – Mi is segíteni fogunk, Pauline. Berdi, Gwyneth és én, mindannyian… – Tudják már? – Még nem – ingattam a fejemet. De mindketten tudtuk, hogy vagy az idő, vagy Pauline maga árulja majd el – vannak igazságok, amiket nem lehet titkolni. Mesélj még, Ama. A melegről. Azelőtt. Gyermek, nem tudom, honnan jött a meleg. Apám parancsolta, és megérkezett. Apád isten volt? Isten? Annak tűnt. Embernek nézett ki. De erősebb volt, mint ésszel felfogható, többet tudott, mint lehetséges, a halandók félelmét nem ismerte.
Hatalmas, mint egy… Mondok neked egy mesét, gyermek. Az apám történetét. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ember, hatalmas, mint az istenek… De még a hatalmasokat is legyűrheti a rettegés. A hatalmasok is elbukhatnak. Gaudrel utolsó emlékiratai HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Cukrosrózsaszínben derengett az ég, a nap kezdett felkapaszkodni a hegygerincre. Az út két oldalán tömött sorokban álltak az emberek, Terravin minden lakosa várta, hogy csatlakozhasson a körmenethez, amely a szent napok kezdetét jelzi. Tiszteletteljes mormolás hallatszott, szentséges, mintha maguk az istenek állnának köztünk. Talán úgy is volt. Az Eljöveteli emlékünnep megkezdődött. Az út közepén, a tömeg vezetésére készen, egymás kezét fogva tucatnyi rongyokba öltözött, mindenféle korú lány és nő állt. Terravin Első Leányai. Berdi és Pauline is köztük volt. Ugyanaz a körmenet volt, amelyet Civicában anyám szokott vezetni – amelyet ma is ő vezet majd. Ugyanaz, amelyben én alig néhány lépéssel lemaradva gyalogoltam, mert mi voltunk a királyság Első Leányai, még a többieknél is áldottabbak, magunkban hordozva a legerősebb adottságot. Ugyanaz a körmenet – néhol tengernyi, néhol csak egy maroknyi hívő részvételével –, mint Morrighan minden városában, helyőrségében és falujában. Néztem a felsorakozott Első Leányok arcát, a várakozókat, a magabiztosakat, a kíváncsiakat, a lemondóakat. Néhányan sejtették, hogy birtokolják az adottságot, mások tudták, hogy ők nem, megint mások még bíztak benne, hogy idővel megjöhet. A legtöbben azonban azért álltak az úton, mert nem tudták elképzelni, hogy másként is lehet. Ez volt a hagyomány. A papok utoljára hívták kiáltva a kimaradó Első Leányokat, hogy csatlakozzanak. Gwyneth mellettem szorongott, hallottam a sóhaját. A fejemet ráztam. Végre felzendült az ének.
Morrighan dalának hangjai lágyan, finoman emelkedtek és süllyedtek. Az ének az istenek iránymutatásáért könyörgött, a refrén hálát adott a kegyességükért. Lassan mind felsorakoztunk mögöttük. Mi is rongyokat viseltünk, a gyomrunk korgott, böjti nap lévén, úgy ballagtunk a Sacrista felé, hogy felvegyük a szentségeket, hálát adjunk és imádkozzunk. Azt hittem, Rafe és Kaden el se jön. Mivel böjti nap volt, Berdi reggel nem tette ki a tálakat, és egyikük sem mászott le a padlásról, de épp mielőtt elértük volna a Sacristát, megláttam őket a tömegben. Gwyneth is. A lehajtott fejű, beszéd helyett csak éneklő emberek között az enyémhez igazította a lépteit, és a fülembe súgta: „itt vannak”, mintha a jelenlétük akkora csoda volna, mint amikor az istenek kivezették a Fennmaradottakat a pusztulásból. Talán úgy is volt. Gwyneth váratlanul előresietett, hogy a kicsi Simone és a szülei mellé kerüljön. Az asszony haja erősen őszült, a férfié már teljesen fehéren ragyogott – mindketten idősnek tűntek, hogy ilyen korú lányuk legyen, de hát az ég néha váratlan ajándékokat ad. A Simone kezét fogó asszony odabólintott Gwynethnek a kislány feje felett, aztán együtt sétáltak tovább. Észrevettem, hogy még a kislány is talált magának néhány rongyos holmit, pedig őt mindig makulátlan ruhákban láttam a városban. És ahogy mögöttük sétáltam, most először tűnt fel, hogy Simone rugózó fürtjei csak egy árnyalattal világosabbak Gwynethéinél. Elértük a Sacristát, a tömeg fellazult. A szentély nagy volt, de nem eléggé, hogy Terravin minden lakosa beférjen a szent napokra érkezett rengeteg látogatóval együtt. Az időseket és az Első Leányokat beinvitálták a belső termekbe, a többieknek azonban kívül kellett helyet találni – a lépcsőn, a téren, a szentély udvarán, vagy a temetőben, ahol segédpapok celebrálják majd a szertartásokat, hogy mindenki hallja. Lassan mindenki megtalálta, hol akarja imába merülve tölteni a napot. Én várakoztam, remélve, hogy meglátom Rafe-et vagy Kadent, ám szem elől vesztettem őket. Végül a temetőbe sétáltam – máshol annyi hely se volt már, hogy letérdepeljek. Letettem a szőnyegemet – és a pillantásom a Sacrista hátsó lépcsőjén álló papra esett. Ő is engem nézett – várakozón. Nem ismertem fel. Sosem találkoztam vele, de amennyi időt Pauline a Sacristában töltött, akár ő is mondhatott neki valamit. Mindenesetre, még ha minden titkunkat meg is vallotta neki, tudtam, a papokat köti a titoktartás. Mégis csak engem nézett, és amint letérdeltem, elkezdte recitálni a szövegeket, a pusztítás történetével kezdve. Ismertem a történetet. Kívülről megtanultam, mint mindenki. Hogy a történelem ne ismételje meg magát, a tudás szálljon apáról fiúra, anyáról leányra. Minden
kunyhóban, minden zsúfolt házikóban, minden udvarházban elismételték az öregek a gyerekeknek. Regan szívesen és gyakran mesélte nekem, bár az ő változata határozottan pikánsabb volt, mint anyámé, több csatával, vérrel és vaddal. Cloris néném inkább az engedelmességet helyezte a középpontba, Bernette néném pedig az Eljövetelt, de a történet maga minden esetben ugyanaz volt – amibe a pap belekezdett éppen. Az Ősök úgy vélték, csak egy fokkal állnak az istenek alatt; büszkén hirdették hatalmukat menny és föld felett. Ujjmozdulatokkal irányították a nappalt és az éjszakát, az egekbe szálltak, elsuttogott szavaik a hegyek ormán zengtek vissza; ha megdühödtek, a talaj is beleremegett a félelembe… Megpróbáltam koncentrálni, de amikor kimondta a félelem szót, rám tört az érzés. Újra láttam a véres bábu üveges szemét, amely a rémálmaimba is elkísért tegnap éjjel, a figyelmeztetéssel együtt: egy hangot se többet. Még álmomban sem engedelmeskedtem, inkább kiáltottam. A hallgatás sosem volt az erősségem. Mindig tudtam, hogy a kancellár és az akadémikus nem kedvel, de azt nem sejtettem, hogy képesek elküldeni valakit, hogy öljön meg. A fejvadászokat rendszerint arra kérik fel, hogy hurcolják vissza az árulási ügyek vádlottjait. Ez azonban nem fejvadász volt. Akár haza is vihetett volna, hogy kivégezzenek. Lehetséges, hogy a tulajdon apám is része a terveiknek, és ennyire szeretne csöndben megszabadulni tőlem egyszer s mindenkorra? A saját apád nem, állította Pauline. A magam részéről már nem voltam benne ennyire biztos. Megcsóváltam a fejemet, és gondolatban visszatértem ahhoz az estéhez, amikor besurrantam az akadémikushoz. Miért tettem oda azt az üzenetet? Tudtam, hogy csak olaj lesz a dühe tüzére, de nem törődtem vele. Tegnap nem szolgált örömömre, amikor a támadóm kezében láttam viszont, de akkor bezzeg nevettem – az istenek irgalmazzanak nekem –, amikor az akadémikus saját tollával megírtam. De akkor is tudta volna, ki tette, ha nem üzenek. A citadellában én voltam az egyetlen lehetséges elkövető, én viszont azt akartam, hogy értse meg: szándékosan adtam a tudtára. A kancellár arcát is elképzeltem, amikor az akadémikus megmutatta neki a papírt. Még ha a könyveknek nem is volt értéke, az üzenettel magam emeltem meg a tétet. Nemcsak a gondosan eltervezett házasság elől szöktem meg, hanem nekik is fügét mutattam. Az ilyesmi elgondolhatatlan volt. Ők ketten képviselték a legnagyobb hatalmat apám kabinetjében, az alkormányzóval együtt, ám ezzel tudomásukra hoztam, milyen keveset tartok a hatalmukról vagy a rangjukról. A levélkével
visszanyertem valamit, apró győzelmet arattam felettük. A titkaik mégsem voltak annyira titkosak többé – még ha mindössze pár vén könyvről volt is szó, amelyeket nem iktattak be rendesen a tulajdonjegyzékbe. Az előző éjjel, miután Pauline elaludt, a szekrényhez húztam a széket, és felléptem rá. Fent, a csavardíszes orom mögött kitapogattam a rongyokba csavart dobozt. Magam sem tudtam, miért rejtettem oda. Talán azért láttam szükségét, mert az akadémikus is elrejtette. Ezeket a könyveket nem szánták mindenki szemének. Kivettem az öreg köteteket, és az asztalra tettem. A lámpás arany fényt vetett a kortól megsárgult lapokra. Mindkettő apró és vékony volt, lágy, domborított, itt-ott sérült bőrbe kötve. A szélükön égésnyomok látszottak, mintha tűzbe vetették volna őket; az egyik komolyabban meg is perzselődött, és az utolsó oldalát csaknem egészben kiszakították – mindössze néhány betű maradt meg a felső sarokban. A másikat különös kézírásos betűkkel jegyezték tele; még sosem láttam hasonlót. Egyik sem hasonlított az általam ismert morrighani dialektusokhoz, de hát sok nyelv kihalt a régi idők óta. Úgy véltem, ezek a különleges szavak is egy immár holt nyelven szólnak. Óvatosan forgattam a törékeny lapokat. Vagy egy óráig tanulmányoztam az írást, de hiába értettem a nyelvekhez, semmire se jutottam. Néhány szó látszólag osztozott a tövén a morrighani szavakkal, de még ez sem volt elegendő. Mélyebbre hatoló kulcs kellett, márpedig Terravinban az egyetlen levéltár a Sacristában volt. Úgy véltem, jó lesz összebarátkozni a helyi papokkal. A szertartásvezető lesétált a lépcsőn, és elindult a fohászkodók között, erős, érzelmes hangon folytatva a történetet. Forrón kívánták a tudást, és minden misztériumot megnyitottak. Gazdagodtak az ismeretekben, szegényedtek a bölcsességben. Egyre több és több hatalomra éheztek, és eltaposták a védteleneket. Az istenek látták gőgjüket és szívük ürességét, elküldték tehát Aszter angyalt, hogy az ég egy csillagát hajítsa a földre. A tengerek vize és a föld pora felkavarodott, és a gonoszok megfúltak mind. Néhányan azonban megmenekültek – nem a testben vagy szellemben erősek, hanem a tiszta és alázatos szívűek. Pauline jutott eszembe. Nála tisztább és alázatosabb szívű embert nem ismertem – ezért lett prédája egy sötét lelkűnek. A nap szentsége ellenére kiszaladt a számon egy elmormolt átok Mikael fejére. Egy idős hölgy elmosolyodott mellettem, mélyen
hívő fohásznak gondolva a motyogásomat. Viszonoztam a mosolyt, és visszafordítottam a figyelmemet a papra. Az egész földön csak egy kicsiny élet maradt fent. Három generáció élt és halt kínban és szenvedésben, és elválasztották a tisztákat azoktól, akik még mindig a sötét felé fordultak – őket a puszta földekre vetették. Ámde csak egyetlenegy, Harik Első Leánya, a bölcs és szerény Morrighan, nyert különleges kegyelmet az istenek előtt. Előtte feltárták a biztonságba vezető utat, hogy a kiválasztott Fennmaradott népet a föld gyógyult vidékére vezesse, ahol újrakezdődhetett a teremtés. Morrighan híven követte a szavukat, és az istenek elégedettek voltak. A leány Aldrid felesége lett, és azóta Morrighan leányai – minden generáció Első Leánya – megkapják az adottságot, mint bizonyságot és ígéretet, hogy az istenek nem pusztítják többé el a földet, amíg az emberek tiszta szíve hallja a szavukat. A rituálék délig követték egymást, akkor az Első Leányok magukhoz vették a böjt végét jelentő falatokat, éppen mint a fiatal Morrighan réges-rég, amikor a bőség vidékére vezette az éhezőket. Láttam Pauline-t az árnyékos, fedett terasz lépcsőjén kenyeret osztani a híveknek; Berdi a Sacrista másik oldalán tette ugyanezt. Engem egy másik Első Leány szolgált ki. Amikor mindenki kapott kenyeret, a pap megadta az engedélyt, és együtt fogyasztottuk el. Eddigre már fájt a térdem, és a gyomrom csak még hangosabban átkozta a sértően apró falatkát. Amikor a pap kimondta a záró szót – és így légyen –, mindenki felébredt, és visszhangzón zúgott a mindörökké. Lassan kászálódtunk talpra, az imában töltött naptól elgémberedve, készen rá, hogy hazatérve hagyományosan és alaposan megtörjük a böjtöt. Egyedül sétáltam vissza, azon gondolkodtam, merre lehet Kaden és Rafe. Megmozgattam a vállamat, és elfintorodtam. A vacsorát még elő kell készíteni a fogadóban. Az esti szent étkeket a legtöbben otthon költik el ezen a napon, a város vendégei közül pedig sokan a Sacristában kínált vacsorára mennek, szóval valószínűleg csak néhány szállóvendég fog nálunk enni. Vadgalambpecsenyével, dióval-mogyoróval, zöldbabbal és más, vadon termő zöldségekkel várjuk őket – ezeket egy közös tálra tesszük majd, ahogy Morrighan is feltálalta az első, egyszerű vacsorát a kiválasztott Fennmaradottaknak. Voltak azonban más szertartásos részletek, amelyekre figyelmet kellett fordítani, például az étkező előkészítésére. A gyomrom legalább annyira korgott az étel után, mint amennyire megzúzott testem a fürdőt kívánta – nem is tudtam dönteni közöttük. A fogadóhoz vezető utolsó
kis emelkedőn különösen megfájdult a bokám. Az étel és a fürdő mellett Rafe és a koszorúk is helyet követeltek maguknak a gondolataim között. Az, hogy elhozta elhagyott csomagjaimat, egy dolog – de az, hogy vette a fáradságot, és keresett két ugyanolyan koszorút a széttaposottak helyett, még mindig ámulatba ejtett, főleg tudva, hogy egy másik, gyomorkavaró feladatot is el kellett látnia. Nehezen igazodtam ki rajta. A szeme az egyik percben melegen ragyogott, a következőben jegesen szikrázott. Egyszer figyelmes volt, máskor lerázott és faképnél hagyott. Miféle erők csaptak össze benne? A koszorúk megvásárlása több volt egyszerű figyelmességnél. A szemében ki nem mondott gyengédség fénylett, amikor felmutatta őket nekem. Miért nem… – Még mindig bicegsz. Elöntött a forróság, feszesre vont ízületeim ellazultak. A hangja lágyan csengett a fülemben, a válla éppen csak az enyémhez ért. Nem fordultam felé, csak éreztem a jelenlétét magam mellett. – Szóval mégis hiszel – állapítottam meg. – Ma beszédem volt az istenekkel. A Sacrista éppen annyira megfelelt hozzá, mint bármilyen másik hely. – Hálaimát mondtál? Megköszörülte a torkát. – Nem. Haragosat. – Annyira bátor vagy, hogy az istenek felé rázod az öklödet? – Azt mondják, becsülik az őszinteséget. És én is. – Az emberek folyton hazudnak – sandítottam rá. – Főleg az isteneknek. – Aranyigazság – vigyorodott el. – És melyik istenhez imádkoztál? – Számít az? Nem hallja úgyis mindegyik? Vállat vontam. – A gyász és a bánat istene Capseius. – Akkor bizonyára ő hallgatott meg. – Biztos, hogy még mindig ég a füle. Rafe hangosan felnevetett, de én csak néztem magam elé. Semmiféle gyászisten nem létezett. Az isteneknek még csak neve sem volt, mindössze címe. A Teremtés, az Együttérzés, a Megváltás és a Tudás istene. Rafe nem volt hívő. Még a morrighani hit legalapvetőbb tételeit sem ismerte. Valami olyan elmaradott helyről jött, ahol egy apró Sacrista sincs? Talán ezért nem akar beszélni a múltjáról. Talán szégyelli.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET A herceg Enzót akkor láttam meg a tömegben, amikor elértünk a Sacristához. A közelébe ügyeskedtem magam, aztán meglepetésszerűen elkaptam a karját, és csak a fejemmel intettem, hogy térjünk félre egy kicsit. Beszélnünk kellett. A homlokát azonnal kiverte a verejték – legalább volt annyi esze, hogy aggódjon. Kellő távolságra vezettem a tömegtől, arra az esetre, ha valóban olyan nyüszítő hülye, mint gondoltam. Amikor már nem láthatott senki, nekilöktem a kovácsműhely falának. Felkapta az öklét, mintha vissza akarna támadni, de aztán mást gondolt, és inkább bosszús vonításba kezdett. Újra nekilöktem a falnak, de olyan erővel, hogy az megdöndült. – Fogd be! És figyelj minden szavamra, mert ha még egyszer így kell találkoznunk, az egyikünk nyelv nélkül távozik. Érted, amit mondok? Vadul bólogatott; igenigenigen, dadogta. – Helyes. Örülök, hogy értjük egymást – hajoltam az arcába, és lassan, tisztán, szavanként folytattam. – Tegnap reggel fent voltam a padláson. Hallottam, hogy valakivel beszéltél, és azt is hallottam, hogy elmondtad, hogyan jut ki a felső útra. – Elhallgattam, keményen rámeredtem. – És aztán pénz csengését is hallottam. Enzo szeme elkerekedett rémületében. – Nem akarom, hogy még egy szót szólj Liáról. És ha mégis elszólod magad, akár véletlenül, előbb egyenként lenyomom a mohó kezecskédbe leszámolt érméket a torkodon, és csak utána vágom ki a nyelvedet. Értesz engem, Enzo? Bólintott, de a száját szorosan becsukta, nehogy most azonnal beváltsam az ígéretemet. – És ez a kis beszélgetés köztünk marad, igaz? Újabb heves bólogatás. – Jó fiú – veregettem meg a vállát, aztán otthagytam a fal mellett görnyedve. Néhány lépés után visszafordultam. – És Enzo, jobb, ha tudod – mosolyogtam rá –, hogy ezen a kontinensen nincs olyan hely, ahol elrejtőzhetsz előlem, ha én meg akarlak találni. Na, töröld meg az orrodat. Elkésel a szentségosztásról. Nem mozdult, csak állt ott dermedten. – Csináld! – kiáltottam rá, mire az orrához kapta a kezét, és elszaladt, széles ívben
elkerülve engem. Néztem, amíg el nem tűnt a sarkon. Ne tedd még rosszabbá a dolgokat. Már így is épp elég rosszul álltak. Ha az elején lett volna annyi bátorságom, hogy megtagadjam a házasságot, Liának nem kellett volna elmenekülnie, nem fenyegették volna torkához tartott késsel, és nem kellett volna egy fogadóban gürcölnie az Enzóhoz hasonló férgek között. Ha cselekedtem volna, hogy neki ne kelljen, most minden más lenne. Ne mondd meg neki, ki vagy. Ne rontsd Dalbreck vagy a katonatársaid helyzetét. Ha még sokáig maradok, mindenki rájön. Előbb vagy utóbb elkövetek egy hibát. Sven okosabb volt, mint gondoltam – ő tudta, hogy ennek nem lesz jó vége –, de én honnan sejthettem volna, hogy Lia olyannyira másnak bizonyul, mint akit vártam? HARMINCADIK FEJEZET Az orgyilkos Már jóval azelőtt megéreztem, mint hogy megláttam volna őket. A nyugvás volt az, ahogy anyám nevezte. A gondolat és szándék egyensúlya, amely új helyeket keres, ahol elnyugodhat, és felkavarja a levegőt. Megbizsergett tőle az ember ujjbegye, felálltak az apró hajszálak a tarkóján. Az érzés a szívig hatolt, megzavarta a ritmusát, és aki gyakorolta, megérthette. A nyugvás akkor volt a legerősebb, ha idegen vagy sietős gondolat és szándék keltette; Terravinben pedig nem lehetett senki idegenebb, mint Griz, Malich, Eben és Finch. Végigfuttattam a tekintetemet a tömegen. Griz kimagaslott a többiek közül; a csuklyáját mélyen a szemébe húzta, hogy elfedje az arcát. A hegeit látva a gyermekek sikoltoztak, a férfiak elsápadtak volna. Amikor biztosra vehettem, hogy ő is meglátott, úgy igazítottam a lépéseimet, hogy a tömeg szélére kerüljek, majd besiklottam egy csendes kis utcába. Tudtam, hogy követni fognak. Amint biztonságos távolságra értünk, megperdültem. – Teljesen elment az eszetek? Mit kerestek itt? – Mennyi időbe telik elválasztani egy lány fejét a testétől? – morogta Finch. – Korán értetek ide. És komplikációk adódtak. – Ott egye a fene! – csattant fel Griz. – Vágd el a nyakát ma éjjel, aztán tűnjünk el innen. – Majd én megcsinálom! – tódította Eben.
Vészjósló pillantással jutalmaztam a buzgóságát, és Grizre néztem. – Még mindig információkat gyűjtök. Hasznos lehet a komizárnak. Griz összehúzta, majd felvonta heges szemöldökét. – És miféle információt? – Adjatok még egy hetet. A feladat meglesz, és majd találkozunk, ott és akkor, amikor mondtam nektek. Ne mutogassátok itt a képeteket. – Egy hetet! – nyögött Finch panaszosan. Malich látványosan körülnézett. – Biztosan meglehetősen kényelmes lehet ágyban aludni, meleg ételt enni igazi tányérból, és még ki tudja, miféle gyönyörökben részesülni. Lehet, hogy én is kipróbálnám vala… – Egy hét – ismételtem. – Bár még mindig megmondhatom a komizárnak, hogy türelmetlenek voltatok, ezért nem tudtam minden, Venda számára esetleg hasznos információt begyűjteni. – Szerintem nem csak információt gyűjtesz te – meredt rám Malich. – És ha így van? – szóltam vissza, hogy bosszantsam. Malich sosem titkolta, hogy utál, és az érzés kölcsönös volt. Féltékenykedett, amiért a komizár kedvence voltam, és az erődtoronyban kaptam szállást a tanácsi szárny helyett, ahol ő lakott. Nem kedveltem fanatikus módszereit sem. Mindazonáltal alkalmas volt a feladatai elvégzésére – halálos, éles eszű, hűséges. Már nemegyszer fedezte a hátamat, még ha nem is értem, hanem Vendáért. Griz nem szólt többet hozzám, nehéz léptekkel odébb ment, és közben tarkón legyintette Ebent is. – Menjünk. Finch morgott. Egyedül őt várta haza asszony, vagyis okkal húzta fel az orrát a további várakozás miatt. Több mint fél éve voltunk távol. Malich megsimogatta elegánsan nyírt szakállát, alaposan végigmért, aztán sarkon fordult, és követte a többieket. Egy hét. Pusztán a hasamra csaptam. Egy hét ide vagy oda, mit se fog számítani. Nem volt szó információról, nem volt ok a késlekedésre. Hét napon belül el fogom vágni Lia torkát, mert Venda többet jelent a számomra, mint ő. Mert a komizár megmentett, amikor más nem foglalkozott velem. Nem hagyhattam a feladatot bevégzetlenül. A lány is csak egy feladat volt, és egy nap nem is lesz több annál. De pillanatnyilag nyertem hét napot.
HARMINCEGYEDIK FEJEZET – Nem ártana, ha kicsit jobban ringatnád a csípődet, ha itt belépsz – jegyezte meg Gwyneth, és a fejével a konyhaajtó felé intett. – Ez szent étkezés, Gwyneth – vágta rá Pauline megrovón. – És ünnep is – felelte Gwyneth, lehúzva a hat sült galambot a nyársról a tálra. – Mit gondolsz, a Fennmaradottaknak hogyan születtek Első Leányaik? Lefogadom, Morrighan tudta, hogyan ringassa a csípőjét. Pauline a szemét forgatta, és megcsókolta az ujjait, bocsánatot kérve Gwyneth szentségtörése miatt. Elgyötörten sóhajtottam. – Én nem fogok senkivel kikezdeni. – Nem tetted már meg eddig is? – csapott le rám Gwyneth. Nem feleltem. Gwyneth pontosan látta a bosszúságomat, amikor beléptem a konyhába. Rafe, amint elértük a fogadót, egyszerre ismét átváltozott figyelmes és barátságos férfiból hideggé, távolivá. Ennek meg mi baja? – morogtam, bevágva magam mögött a konyhaajtót, csakhogy Gwyneth meghallotta. Megpróbáltam elleplezni a dolgot azzal, hogy Enzóról beszéltem, de nem hitt nekem. – Mi van a szőkével? Azzal mi a baj? – Vele semmi! Miért… – Szerintem tulajdonképpen kedvesebb a szeme – jegyezte meg Pauline. – A hangja pedig… – Pauline! – fordultam felé hitetlenkedve, mire visszafordult az elrendezésre váró zöldbabhalmokhoz. – Jaj, Lia, ne játszd már meg az ártatlant. Mindkettőt vonzónak találod. Ki ne tenné? Sóhajtottam. Valóban, ki nem? Csakhogy én mást éreztem, mint egyszerű vonzódást. Vadsóskát, csipkebogyót, pitypangot és naspolyát szórtam a tálakra; színes, ehető fészket építettem a galambok köré. Hiába hallgattam: Gwyneth és Pauline élénken tárgyalta ki Rafe és Kaden előnyeit, meg azt, hogyan juthatnék dűlőre velük. – Nagyon örülök, hogy a barátságunkon ilyen jól el tudtok szórakozni – jegyeztem meg végül. Gwyneth felkapta a fejét. – Barátság? Hogyne! De az biztos, hogy a legegyszerűbben úgy nyered el az egyik figyelmét, ha a másikat elhalmozod a sajátoddal. – Elég!
Berdi dugta be a fejét a lengőajtón. – Készen vagytok? Mindhárman fogtunk egy-egy tálat, és kivittük az ebédlőbe, ahol Berdi már meggyújtotta a gyertyákat. A terem közepén összetolt négy asztalt, és Kaden, Rafe meg három másik szállóvendég körbeülték. A többiek a Sacristába mentek. Letettük a tálat az asztal közepére, Pauline és Gwyneth pedig gyorsan leültek egyegy szabad székre, így nekem csak a Kaden és a sarkon ülő Rafe közötti hely maradt. Rafe rám mosolygott, és a bosszúságom azonnal valami másba olvadt – meleg várakozás öntött el. Berdi letelepedett az asztalfőre, és elénekelte az emlékverseket. Mi, többiek csatlakoztunk, de Rafe csak a száját mozgatta – nem tudta a szöveget. Egyáltalán semmiféle nevelésben nem részesült? Berdi a legismertebb imák egyikét recitálta, amit minden gyerek tudott. A Kaden másik oldalán ülő Pauline-ra pillantottam. Neki is feltűnt. Kaden azonban hangosan és tisztán dalolt – őt kitanították a dogmákból. Amikor befejeztük, Berdi mindenért hálát adott, ami a tálra került, mindenért, amit a Fennmaradottak olyan bőségben találtak, amikor elérték az új vidéket. Az áldás végeztével nekiláthattunk. A termet az áhítatos csend után ünnepi beszélgetés töltötte meg. A hagyomány szerint kézzel ettünk, de Berdi a szokásokkal ellentétesen kihozott egy üveggel a szederborból, és mindenkinek töltött egy pohárkával. Belekortyoltam a sötétlila italba, éreztem, hogy a melegsége szétárad a mellkasomban. Rafe felé fordultam, és megláttam, hogy engem néz. Bátran álltam a pillantását, miközben egy darabka selymes, sötét galambhúst rágcsáltam, majd élvezettel megnyaltam az ujjaimat. A tekintetemet nem vettem le róla. Rafe nagyot nyelt, pedig még egy falatot sem evett. Kimarkolt egy csomó fenyőmagot, és hátrahajolt, hogy a szájába szórja. Egy szem kiesett a kezéből: felszedtem és bekaptam. Lassan pillogtam, bevetve minden trükköt, amit Gwynethtől lestem el, és még néhány másikat is. Rafe újra kortyolt a borból, megrángatta az inge gallérját, mély lélegzetet vett – aztán hirtelen ismét közénk zuhant a jégfüggöny. Félrepillantott, és Berdit szólította meg. Elöntött a bosszúság. Talán nem tudom, hogyan kell csábítani. Vagy talán nem a megfelelő emberrel próbálkozok. A szemben ülő Gwyneth felé pillantottam; ő Kaden irányába biccentette a fejét. Engedelmesen odafordultam, és élénk beszélgetésbe kezdtem vele. A menetről társalogtunk, a szentségekről, és a másnap kezdődő játékokról. Észrevettem, hogy az egymás iránti érdeklődésünket látva Rafe egyre idegesebb
lesz. Berdivel váltott szavai el-elakadtak, az ujjaival az asztalon dobolt. Még közelebb hajoltam Kadenhez, és megkérdeztem, melyik játékokban akar részt venni. – Még nem tudom biztosan. – A szemében kérdés rejlett; ránézett az asztalon elé ejtett kezemre, és ő is felém hajolt. – Ajánlod esetleg valamelyiket? – Azt hallottam, a fatörzsön birkózás nagyon izgalmas, de talán nem kellene… – Odanyúltam, és megérintettem a vállát. – Hogy van a vállad, amióta bekötöttem? Rafe végképp félbehagyta a beszélgetést Berdivel, és felénk fordult. – Teljesen jól – felelte Kaden. – Remekül ápoltad. Rafe hátratolta a székét. – Berdi, köszönöm a… Tűz lobbant a halántékom mögött. Tudtam, mit csinál – gyorsan és hűvösen távozik. A szavába vágtam, felpattantam, mielőtt ő felállhatott volna, és az asztalra dobtam a szalvétámat. – Azt hiszem, mégsem vagyok olyan éhes. Elnézést! Kaden megpróbált utánam lépni, de Pauline elkapta a karját, és visszahúzta. – Még nem hagyhatsz itt minket, Kaden. Szerettem volna megkérdezni… A végét nem hallottam: már kint voltam, és rohanvást igyekeztem a kis ház felé. Megalázottnak éreztem magam, a kétségeimet most perzselő düh is tetézte. Hallottam Rafe lépteit a hátam mögött. – Lia! Hová mész? – Fürdeni! – kiáltottam. – Veszek egy jó hideg fürdőt! – Illetlenség volt csak úgy otthagyni a vacsorát! Megtorpantam és megpördültem. A harag úgy elragadott, hogy szerencse, hogy nem volt az oldalamon a tőröm. – Tűnj el! Érted? Tűnj el! Azonnal! – Meg se vártam, felel-e, futottam tovább. Lüktetve fájt a fejem, a körmeim a tenyerembe vájtak. Elértem a házat, berontottam, felkaptam a szappant és egy törölközőt, aztán megfordultam – és egyenesen Rafe-be szaladtam. – Mi a bajod? – léptem hátra. – Mást mond a szemed és mást mondanak a tetteid! Valahányszor azt hiszem, hogy valami létrejött köztünk, te faképnél hagysz! Valahányszor azt akarom… – Könnyek fojtogattak. – Ennyire visszataszítónak találsz? Nem felelt, csak bámult rám, én meg álltam, és vártam valamire; végül megértettem a rettenetes igazságot. Rafe összeszorította az állkapcsát, és a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen… Szerettem volna meghalni. Rafe hidegen, vádlón nézett rám.
– Ez nem olyan egyszerű, mint… Elegem volt a kitérő közhelyeiből. – Menj már! – kiáltottam rá. – Kérlek! Menj el! Végleg! Ellöktem magam elől; elégtétellel láttam, hogy az ágy lábának botlik. Rohanni kezdtem a patak felé. A torkomból feltörő hangok – félig sikolyok, félig állati morgások – még a saját fülemnek is idegenek voltak. Rafe nem maradt le mögöttem. Végül szembefordultam vele az ösvényen, és a szemébe kiáltottam a szavakat. – Az istenek szerelmére, hát miért gyötörsz engem? Mit érdekel téged, hogy otthagytam a vacsorát? Te előbb akartál kimenni! Rafe is zihált, de a válasza egyenletes volt és hideg. – Csak azért, mert úgy láttam, te mással vagy elfoglalva. Az a szándékod, hogy Kadent a második szeretőddé tedd? Elállt a lélegzetem, mintha hason öklözött volna. Tátott szájjal bámultam rá, próbáltam felfogni, amit mondott. – Második szeretőmmé?! – Láttalak benneteket – felelte metsző pillantással. – A titkos találkátokon, az erdőben. Ha jól hallottam, Walthernek nevezted. Másodpercekbe telt, mire egyáltalán felfogtam, mit mond. Amikor megértettem, fekete köd borította el az agyamat. – Te ostoba, ostoba tökfej! – rikoltottam. – Walther a bátyám! Két kézzel mellbe löktem; Rafe hátratántorodott. Menekültem. Ezúttal nem dobogtak mögöttem lépések, nem követelte senki, hogy álljak meg. Semmi. Rosszullét kerülgetett, mintha a zsíros galamb vissza akarná verekedni magát a napvilágra. Szeretőnek. A szóban mélységes gyűlölet volt. Kémkedett utánam? Azt látta, amit látni akart, és semmi mást? Mit gondolt rólam? Felidéztem a Waltherrel töltött időm első perceit, azon gondolkodva, hogyan lehetett félreérteni a jelenetet. Nem lehetett – hacsak valaki nem titkokat látni ment oda. Odafutottam hozzá, a nevét kiáltottam, megöleltem, arcon csókoltam, nevettem, és boldogan forogtam vele, ennyi volt az egész. Csak éppen egy titkos találkán, mélyen az erdőben. Elértem a patakot. Letelepedtem egy nagy kőre, és dörzsölni kezdtem a bokámat – a gondatlan rohanástól ismét megfájdult. A torkom fájdalmasan elszorult. Mit tettem? Rafe így egy állhatatlan, csapodár felszolgálónak látott, aki több szállóvendéggel is eljátszogatott. Lehunytam a szemem és nagyot nyeltem, igyekeztem elűzni a fojtogató érzést.
Vállalom a hibáimat – márpedig ez egy díjnyertes példány. Túl sokat feltételeztem. Rafe a fogadó vendége, én pedig egy szolgáló. Ennyi az egész. Eszembe jutott a rettentő jelenet az ebédlőben – minden, amit Rafe-nek mondtam, és ahogy szégyentelenül kikezdtem Kadennel. Égett az arcom. Hogyan követhettem el ekkora baklövést? Lecsúsztam a földre, átkaroltam a térdemet, és a vizet néztem. Sem hideg, sem meleg fürdőt nem akartam már venni, mindössze szerettem volna bemászni az ágyamba, örökké aludni, és tettetni, hogy a mai nap meg se történt. Megfordult a fejemben, hogy felkeljek és visszasétáljak a házba, ott váljak eggyé a matraccal, de még a szememet sem tudtam levenni a vízről. Rafe foglalta el a gondolataimat: az arca, a szeme, a melegsége… az utálata, a maró feltételezései. Azt hittem, ő más. Minden másmilyennek tűnt vele kapcsolatban, minden érzés, amit belőlem kiváltott. Azt hittem, valami különleges kapcsolat áll fenn köztünk. Nyilvánvalóan nem is tévedhettem volna nagyobbat. A nap lassan lement, a patak csillogása fokozatosan elszürkült. Tudtam, ideje indulni, mielőtt Pauline aggodalmaskodni kezd, és a keresésemre indul, de túlságosan elfáradtam, a lábam nem akart visszavinni. Akkor hallottam meg a halk léptek neszét. Az ösvény felé fordultam, gondolván, hogy Pauline máris megtalált, de nem ő volt az – hanem Rafe. Lehunytam a szemem, és fájdalmasan sóhajtottam. Kérlek, hagyj. Nem bírtam volna elviselni. Felnéztem – még mindig ugyanott állt, az egyik kezében üveg, a másikban kosárka. Kihúzta magát, nem szólt – olyan szépségesen és bosszantóan tökéletes volt. Üres arccal néztem rá, érzelemmentesen. Menj el. Közelebb lépett. Megráztam a fejemet, erre megtorpant. – Igazad volt, Lia – mondta halkan. Nem feleltem. – Amikor először találkoztunk, udvariatlan tuskónak neveztél. – Egyik lábáról a másikra állt, lesütötte a szemét, különös, aggodalmas kifejezés suhant át az arcán. – Minden igaz, amit csak valaha mondhatnál, és még több is. Beleértve az ostoba tökfejet. Talán az a legtalálóbb. Még közelebb lépett. Ismét megráztam a fejemet, most azonban nem állt meg. Felálltam, és elfintorodtam, amikor a fájdalom a bokámba nyilallt. – Rafe – válaszoltam suttogva –, csak hagyj, kérlek. Az egész egy szörnyű tévedés…
– Kérlek, hadd mondjam végig, amíg még van hozzá bátorságom – vágott a szavamba, és homlokán még jobban elmélyültek a ráncok. – Az én életem bonyolult, Lia. Sok minden van benne, amit nem tudok elmagyarázni… sok minden, amit nem is akarnál tudni. – Letette az üveget és a kosárkát a fűre. – Egyvalamivel viszont nem vádolhatsz: azzal, hogy visszataszítónak találnálak. Nagyot nyeltem. Rafe odalépett elém, úgyhogy fel kellett szegnem az államat, ha látni akartam az arcát. Lepillantott rám, úgy folytatta. – Mert az első nap óta, amikor megláttalak, minden éjjel úgy alszom el, hogy te jársz a fejemben, és minden reggel te vagy az első gondolatom. – Bár lehetetlennek tűnt, ő mégis közelebb lépett, és a két keze közé fogta az arcomat; gyengéd érintését szinte meg se éreztem. – Ha nem vagyok veled, azon töprengek, hogy merre járhatsz, mit csinálhatsz. Hogy mennyire szeretnélek megérinteni. A bőrödet, a hajadat… végigfuttatni minden sötét tincset az ujjaim között. Át akarlak ölelni. A kezed… az állad… – Hozzám hajolt, éreztem a leheletét a bőrömön. – Szorosan magamhoz akarlak húzni, és soha el se ereszteni – suttogta. Végtelennek tűnő másodpercekig álltunk ott, és akkor lassan összeért az ajkunk – melegen, gyengéden, puhán simult az övé az enyémre. Összevegyült a lélegzetünk, és aztán, ugyanolyan lassan, a tökéletes pillanat megállt, mi pedig szétváltunk. Elhúzódott, hogy rám nézhessen, a keze a hajamba merült, az ujjai összekócoltak. Felemeltem a kezemet és a tarkójára tapasztottam; ezúttal én húztam magamhoz. A szánk alig ért össze; bizsergető forróság áramlott köztünk, aztán újra összeforrtunk a csókban. Rafe keze a derekamra tapadt, magához vont. – Lia…? Pauline távoli, aggódó kiáltását hallva elléptünk egymástól. Megtöröltem a számat, megigazítottam a blúzomat – barátnőm akkor bukkant fel az ösvényen. Mi Rafe-fel úgy álltunk egymással szemben, mint két idétlen fakatona – Pauline meglátott minket, és visszahőkölt. – Bocsánat. Csak kezdett sötétedni, és nem találtalak a házban… – Már éppen indultunk vissza – válaszolta Rafe. Összenéztünk: kiolvastam a mondanivalóját a szeméből. Csak egy pillanatig tartott, de teljesen és kétségtelenül megtudhattam belőle: minden, amit kettőnkről gondoltam, igaz. Lehajolt, felszedte a kosárkát és az üveget, és a kezembe adta. – Talán visszatér még az étvágyad. Bólintottam. Máris megtörtént.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET Előrehajoltam, amíg Pauline sikálta a hátamat, és élveztem a fürdőolaj síkos luxusát a bőrömön. A forró víz enyhítette túlerőltetett izmaim fáradtságát. Pauline beledobta a szivacsot a vízbe, úgy, hogy a víz az arcomba fröccsent. – Térj vissza a földre, Lia. – Az ember nem mindennap csókolózik először – válaszoltam. – Szabad emlékeztetnem rá, hogy ez nem az első csókod volt? – De úgy éreztem. Ez volt az első, ami számít. Pauline, amíg a kád vizet készítettük elő, elmondta, hogy az ebédlőben mindenki hallotta a kiabálásunkat, úgyhogy Gwyneth és Berdi újra dalba kezdett; de ő azért hallotta, hogy azt kiabálom, hagyj, szóval nem is gondolt rá, hogy egy csókot szakíthat félbe. Már számtalanszor bocsánatot kért, de mondtam neki, hogy ebben a pillanatban semmi sem bánt és nem zavar. Felemelt egy rózsavizes kicsi csebret. – Most? Felálltam. Pauline a fejemre öntötte az illatos vizet, ami végigcsorgott a testemen, majd be a kádba. Törölközőt csavartam magam köré és kiléptem. Még mindig ugyanazok a pillanatok jártak a fejemben – különösen az utolsó, és az egymás szeméből kiolvasott rövid üzenet. – Földműves – sóhajtottam. – Hát nem romantikus? – De igen – bólintott Pauline. – Mennyivel igazibb, mint egy dögunalmas, vén herceg – mosolyodtam el. A földön dolgozik. A dolgok termőre fordulnak a keze alatt. – Pauline? Te mikor… – Elhallgattam, mert akkor jutott eszembe, hogy nem kellene felhoznom ezt. – Mit mikor? – Semmi – ráztam a fejemet. Pauline az ágy szélére ült, és olajjal kezdte kenegetni tisztára mosott bokáit. Úgy tűnt, el is felejtette félbeharapott kérdésemet, de aztán újra kérdezett. – Mikor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok Mikaelbe? – Igen – huppantam le a másik oldalra. Sóhajtott, felhúzta a térdét és átkarolta. – Kora tavasz volt. Már többször láttam Mikaelt a városban. Mindig rengeteg lány vette körül, úgyhogy nem is hittem, hogy észrevett, pedig mégis. Egy nap, amikor arra jártam, megéreztem magamon a pillantását. Nem fordultam oda. De ahányszor összeakadtunk, Mikael megállt, nem törődött a körülötte lévőkkel, csak engem
nézett, amíg el nem távolodtam. Aztán egy nap… A szeme a falon kalandozott, de Pauline valami mást látott. Mikaelt. – A ruhakészítőhöz tartottam, amikor váratlanul csatlakozott hozzám. Olyan ideges lettem, hogy rá se mertem pillantani. Hallgatott szinte az egész úton, csak amikor már majdnem odaértünk, akkor szólalt meg. „Mikael vagyok”, kezdte, és amikor feleltem volna, félbeszakított. „Nem kell megmondanod, hogy te ki vagy. Már tudom. Te vagy a legrendkívülibb lény, akit az istenek teremtettek.” – És akkor tudtad már, hogy szereted? – Ó, nem – nevetett. – Melyik katonának ne volna néhány mézes szó a tarsolyában? – Sóhajtott, a fejét rázta. – Nem, az két hét múlva következett, amikor már minden szóvirága elhervadt. Annyira elkeseredettnek tűnt, és csak nézett rám. – Pauline szeme könnyel telt meg. – És akkor kimondta a nevemet, halkan, édesen, és őszintén. Pauline. Csak a nevemet, semmi mást, csak annyit, hogy Pauline. Akkor éreztem meg. Nem maradt fegyvere, de azért tovább próbálkozott. Álmodozón elmosolyodott, aztán tovább dörgölte az olajat a lábfeje és a bokája bőrébe. Lehetséges, hogy Pauline és Mikael között valami igazi, valami valóságos jött létre, vagy Mikael egyszerűen egy újabb trükktárat nyitott ki? Akárhogy is, mostanra visszatért a régiekhez, és az ölét új lányokkal melengeti. Pauline-t elfelejtette, és akármi volt köztük, azt félredobta. Ez azonban nem tette hazuggá Pauline érzelmeit iránta. Lehajoltam, és vizes hajamat kezdtem dörgölni. A bőrödet, a hajadat… végigfuttatni minden sötét tincset az ujjaim között. Az orrom elé húztam a nedves tincseket, és megszimatoltam. Vajon szereti a rózsa illatát? Az első találkozásunk viharosra sikerült, és senki sem mondhatja, hogy első látásra beleszerettem, mint Walther Gretába. Rafe pedig egyáltalán nem igyekezett édes szavakkal behálózni engem, mint Mikael Pauline-t. De talán ettől még ugyanannyira igaz. Talán száz módja is van, hogy az ember szerelembe essen. Morrighan ágyékából, a pusztulás távolából, uralkodók fondorkodásából, a királynő félelméből remény születik. Venda-ének
HARMINCHARMADIK FEJEZET Majd felkiáltottam örömömben, amikor láttam, hogy Pauline magára veszi a ruhákat, amelyeket neki választottam: egy bő, barackszín tunikát, elegáns zöld szandállal. Miután hetekig hordta a Civicában szokásos nehéz holmikat, majd a komor gyászruhát, most egyszerre kivirult a nyári színekben. – Micsoda megkönnyebbülés ebben a hőségben! Máris imádom, Lia – állapította meg, és a tükörben csodálta saját átváltozását, majd oldalra fordult, és kihúzta a ruha derekát, hogy felmérje, mekkora. – És ősz legeslegvégéig jó lesz. A fejére tettem a rózsaszín virágkoszorút; egyszerre varázslatos erdei nimfává változott. – Most te jössz – nevetett rám. Magamnak egy hímzett levendulákkal díszített fehér ruhát vettem: belebújtam, és megpördültem a tükör előtt. Úgy éreztem magam, mint egy felhő – könnyű lettem, elszakadtam a földtől. Aztán megálltam: mindketten ugyanarra gondoltunk. A ruha pántjai látni engedték a vállamon megmaradt mancsot és indákat. Pauline megérintette az ábrát, végül lassan, elgondolkodva megrázta a fejét. – Illik hozzád, Lia. Nem tudom, miért, de illik. * Arra értünk be a fogadóba, hogy Rafe és Kaden a kocsira pakolja az asztalokat, és Berdi ládákba csomagolt borát meg befőttjeit. Ahogy közeledtünk, mindketten megálltak az emelésben, lassan leeresztették a terhüket, és némán bámultak ránk. – Gyakrabban kellene fürdőt vennünk – súgtam oda Pauline-nak, aztán megpróbáltuk visszafojtani a nevetést. Azzal mentettük ki magunkat, hogy megnézzük, Berdinek nincs-e szüksége bármi segítségre. Gwyneth társaságában találtuk a konyhában, a süteményeket rakták kosárba. Pauline addig nézte vágyódva az aranybarnára sült szedres édes zsemléket egymás után eltűnni a kosár mélyén, amíg Berdi meg nem kínálta eggyel. Elvette, aggódva beleharapott, és nagyot nyelt. – Valamit el kell mondanom nektek – bökte ki elfúló lélegzettel. Abban a pillanatban elhallgatott a beszélgetés, a csoszogás, az edényzörgés.
Mindenki Pauline-ra nézett. Berdi visszatette a kezében lévő zsömlét a tálcára. – Tudjuk – felelte. – Nem – ellenkezett Pauline. – Nem tudjátok. Én… Gwyneth megfogta két karját. – De tudjuk. Mintha jelet kaptunk volna, átmentünk a konyha sarkában álló asztalhoz, és körbeültük. Berdi szemét gyöngéd ráncok vették körül, a pilláira könny ült ki, amíg elmondta, hogy arra várt, mikor vallja be Pauline. Gwyneth egyetértőn bólogatott, én pedig ámulva néztem egyikről a másikra. Határozott és eltökélt szavakkal nyugtatták meg Pauline-t. Megszorították a kezét, megszámolták a napokat, átvették a súly egy részét Pauline válláról. Én is megfogtam a kezüket, és részévé váltam a megegyezésnek, az együttérzésnek. Berdi a szívére vonta Pauline fejét, mi ketten összenéztünk Gwynethszel, és szavak nélkül is megértettünk mindent. Megváltozott a kapcsolatunk, testvériséggé lettünk egy közös ügy érdekében, sajátos elit gárda, akik megfogadták, hogy együtt jutnak keresztül a bajon. Mind megfogadtuk, hogy segítünk Pauline-nak – és az egész húsz perc alatt történt, mielőtt bekopogtak volna a konyhaajtón. A férfiak végeztek a kocsi megpakolásával. Visszatértünk a feladatainkhoz, Pauline szinte lebegett köztünk. Ha korábban felhőnek éreztem magam, most az égről kacsintó csillaggá váltam. A megosztott gondot könnyebb volt viselni – Pauline megkönnyebbült lépteit látva én is szinte ellebegtem a talajtól. Berdi és Pauline befejezte a kosarak megtömését, mi pedig Gwynethszel követtük őket, miután felsepertünk, és a pultról is letakarítottuk a morzsákat. Tudtuk, okosabb most eltéríteni a szürke bundás látogatókat, mint később nézni, ahogy Berdi seprűvel üti a nyomukat. Kis munka volt, hamar elvégezhető, amikor azonban már nyitottam a konyhaajtót, hogy induljunk mi is, Gwyneth megállított. – Beszélhetnénk? A hangja egészen más volt, mint néhány perccel korábban, amikor a beszélgetés édes szörpként folyt; most csípős felhangokat hallottam benne. Becsuktam az ajtót, még mindig háttal Gwynethnek, és felkészültem a legrosszabbra. – Hallottam bizonyos pletykákat – kezdte. Visszafordultam, és rámosolyogtam, nem hagytam, hogy komor arca megrémítsen. – Mindennap hallunk pletykákat, Gwyneth. Ennél többet kellene mondanod. Összehajtott egy törölgetőruhát, és szépen a pultra tette, ott simítgatta, kerülve a
tekintetemet. – Azt beszélik… és ez már ténynek tekinthető… hogy Venda orgyilkost küldött utánad. – Hogy megtaláljon? – Hogy megöljön – nézett fel. Megpróbáltam nevetni és félrelegyinteni, de csak egy dermedt grimaszra telt tőlem. – Miért foglalkozna velem Venda? Nincs seregem. És mindenki tudja, hogy az adottsággal sem rendelkezem. Gwyneth az ajkába harapott. – Nem mindenki tudja. Ami azt illeti, azt is pletykálják, hogy az adottságod igenis erős, hiszen így voltál képes kicselezni a király legjobb felderítőit. Fel-alá kezdtem járkálni, és a mennyezetre néztem. Hogy én mennyire gyűlölöm a pletykákat! Megálltam, visszanéztem Gwynethre. – Taktikai segítséggel cseleztem ki őket, és ha tudni akarod az igazat, a király sem erőltette, hogy megtaláljon. – Vállat vontam. – De az emberek azt hisznek, amit akarnak. – Ez igaz – vágta rá. – És Venda most épp azt hiszi, hogy fenyegetést jelentesz. Csak ez számít. Nem akarnak második esélyt adni a szövetségnek. Venda tudja, hogy Dalbrecknek nincs bizodalma Morrighanben. Soha nem is volt. A király Első Leányának átadása kulcsfontosságú lett volna a szövetség létrejöttéhez. Fontos bizalmi lépés. Ez a bizalom megtört, és Venda biztosítani akarja, hogy így is maradjon. Igyekeztem távol tartani magamtól a gyanút, de ahogy egyre több részletet említett, egyre jobban elkomorodtam. – És te honnan tudod mindezt, Gwyneth? Biztosan nem a szokásos vacsoravendégek hintették el ezt a pletykát. – Nem érdekes, honnan tudom. – De nekem az. A törlőruhát simítgató kezére nézett, eligazított egy ráncot, aztán felpillantott. – Mondjuk azt, hogy a módszerem a megbánni való hibáim egy nagy példája. De azért néha hasznossá tudom tenni. Csak bámultam rá. Amikor már azt hittem, kiismertem Gwynetht, megmutatkozik egy másik oldaláról. A fejemet ingatva próbáltam rendet teremteni a fejemben. – Nem Berdi mondta meg neked, ki vagyok, csak mert a városban laksz, igaz?
– Nem. De esküszöm, az, hogy miként tudtam meg, a számodra nem jelent gondot. – Már most is gondot jelent – fontam karba a kezeimet. Gwyneth haragosan villogó szemmel félrepillantott, aztán visszanézett rám, és a fejét rázva nagyot fújt. Úgy tűnt, a szemem láttára küzd a megbánni való hibáival. – Mindenhol vannak kémek, Lia – bökte ki végül. – Minden valamirevaló városban és helyőrségben. Lehet a mészáros, lehet a halárus. Kéz kezet mos, a szemek figyelnek. Én is közéjük tartoztam. – Kém vagy? – Csak voltam. Mind megtesszük, amit meg kell, ha túl akarunk élni. – Most már nem védekezett; őszintén vallott. – Többé nem vagyok annak a világnak a része. Évek óta nem, azóta, hogy beálltam dolgozni Berdihez. Terravin egy álmos városka, senkit sem igazán érdekel, mi történik errefelé, de azért még mindig lehet hallani ezt-azt. Még mindig vannak ismerőseim, akik néha híreket hoznak. – Kapcsolatok. – Igen. A Birodalom Szemeinek nevezik. – És minden szál Civicában fut össze? – Hol máshol? Bólintottam, mélyet lélegeztem. A Birodalom Szemei? Egyszerre sokkal kevésbé zavart a vadonban utánam kutató morgó barbár orgyilkos gondolata, mint Gwyneth, aki láthatóan többféle életet is vezetett. – A te oldaladon állok, Lia – jelentette ki, mintha olvasni tudna a gondolataimban. – Emlékezz. Csak azért mondom el mindezt neked, hogy vigyázatos légy. Tartsd nyitva a szemed. Valóban az én oldalamon állt? Kém volt. Csakhogy nem lett volna muszáj mindezt elmondania, ráadásul amióta csak megérkeztem, kedvesen bánt velem. Ugyanakkor nemegyszer célozgatott rá, hogy vissza kellene térnem Civicába, és vállalni a felelősséget. Kötelesség. Hagyomány. Nem gondolta, hogy ide tartozom. Talán most is csak el akar ijeszteni? – Gwyneth, ezek csak pletykák, alighanem egy efféle kocsmában találták ki őket, jobb szórakozás híján. Az ajka vékony mosolyra húzódott, és mereven biccentett. – Valószínűleg igazad van. Csak azt gondoltam, jó, ha tudod. – Most már tudom. Induljunk. *
Berdi előrement a kocsiban Rafe-fel és Kadennel, hogy felállítsák az asztalokat. Gwyneth, Pauline meg én kényelmes tempóban sétáltunk a városig, megcsodálva Terravin ünnepi átalakulását. Az üzletek és otthonok, amelyek már korábban is csodálatos színekben pompáztak, most varázslatos cukorkásdobozzá alakultak, ezerszín szalagokkal és füzérekkel. A Gwynethszel folytatott beszélgetés nem vette el a kedvemet, sőt, furcsamód csak javított rajta. Az elszántságom csak megerősödött. Soha nem megyek vissza. Ide tartozom. Most még több okom volt a maradásra, mint eddig. Mire kiértünk a nagy térre, a városi népek és a kereskedők már kirakták az asztalokra a specialitásaikat. A megosztás napja volt, ma senki sem fizetett semmiért. A levegőben a letakart gödörben piruló vadkan illata terjengett, mellette karcsú orsóhalak és egész paprikák sisteregtek parázs felett. Egy távolabbi sarokban megláttuk az asztalokat rendezgető Berdit: vidám terítőt lebbentett rájuk. Rafe éppen az egyik ládát vitte oda a kocsiról, és letette mellé; Kaden két kosárral követte. – Minden rendben volt tegnap este? – kérdezte Gwyneth. – Nagyon is – válaszolt helyettem Pauline; én csak gonoszkodó mosolyt villantottam Gwynethre. Mire odaértem Berdihez, Pauline már elmaradt mellettünk egy asztalnál, ahol forró palacsintákat raktak ki, Gwyneth pedig Simone-hoz csatlakozott, aki egy kicsi pónin kocogott körbe. – Nincs szükség itt rád – intett Berdi, amikor meglátott. – Eredj, szórakozz. Én majd leülök ide az árnyékba, és innen figyelek. Meg az asztalokra is vigyázok. Rafe akkor ért vissza a kocsitól egy másik ládával. Igyekeztem nem feltűnően bámulni, de felhajtotta az ingujját, és napbarnított alkarján táncoltak az izmok – nem bírtam levenni róla a pillantásomat. Elképzeltem a földműves munkát, ami ilyen jó erőben tartotta – árokásás, szántás, aratás… Árpa? Dinnye? A citadella aprócska kertjét leszámítva egyedül a hatalmas morrighani szőlőkben jártam korábban. A bátyáimmal mindig kimentünk oda ősszel, szüret előtt. Csodálatosak voltak, a fürtökből a kontinens legdrágábban mért borát préselték. A kisebb királyságok egyegy hordónyiért is vagyonokat fizettek. Mindazonáltal egyszer sem láttam Rafe-hez hasonló munkást. Ha látok, biztosan nagyobb érdeklődés serkent volna bennem a borászat iránt. Megállt Berdi mellett, letette a dobozt. – Ismét jó reggelt – köszönt, ám mintha kifulladt volna.
– Máris egy napra valót dolgoztál – mosolyogtam rá. A tekintete végigfutott rajtam, a hajamba tett koszorútól – amiért ő fáradozott – a láthatóan új és könnyebb ruházatomig. – Ma… – kezdte, aztán a másik ládán mellette ülő Berdire sandított. – Ma jól aludtál? Széles mosollyal bólintottam. – Most mi van? – tudakolta. Kaden érkezett mögé, és meg is lökte, amikor letette Berdi székét. – A tülekedés a tuskón, igaz? Lia szerint mindenki arra kíváncsi a leginkább. Megigazította a széket, aztán kiegyenesedett, és a karját a feje fölé emelve kinyújtózott, mintha a reggeli pakolás és cipelés csak bemelegítésnek lett volna elég, végül megpaskolta Rafe vállát. – Hacsak nem érzed magad gyengének hozzá. Elkísérhetlek, Lia? Berdi a szemét forgatta, én kényelmetlenül fészkelődtem. Én sétáltam erre az ingoványos terepre, amikor tegnap Kadennel játszadoztam? Valószínűleg ő is, mint mindenki más, hallotta, amint kiabálok Rafe-fel, hogy hagyjon, de a jelek szerint a többi már nem jutott el hozzá. – Igen – feleltem. – Menjünk mindannyian együtt, jó? Rafe arcán árnyék futott át, de a hangja vidám maradt. – Benne vagyok egy jó mérkőzésben, Kaden, és szerintem rád fér egy alapos merítkezés. Menjünk. * Nem lehetett éppen merítkezésnek nevezni. Amikor átjutottunk a tömegen, megláttuk a kötelekre függesztett fatörzset – csakhogy nem víz volt alatta, mint gondoltam, hanem egy mély gödörben sűrű, fekete sár. – Még mindig benne vagy? – kérdezte Kaden. – Nem én fogok beleesni – vágta rá Rafe. Néztük a fent birkózó két férfit; a tömeg minden lökésre és taszításra vidáman hujjogatott. Amikor a küzdők megtántorodtak, a tömeg egy emberként kapott levegő után; a birkózók kitárt karral egyensúlyoztak, újra ölre mentek, és végül egyszerre estek arccal a sárba. Amikor kiemelkedtek, úgy néztek ki, mint akit csokoládészószba mártottak. A tömeg nevetett, és hangosan, elégedetten kiáltozott,
amikor a küzdők kimásztak, a szemüket törölgették és köpködtek. Két új versenyzőt szólítottak; az egyik Rafe volt. A szemöldöke magasra szökött meglepetésében. Úgy tűnt, véletlenszerűen hívják be őket, hiába vártuk, hogy Kadennel kerüljön párba. Kigombolta az ingét, kihúzta a nadrágjából, levette és a kezembe adta. Pislogva próbáltam nem bámulni meztelen mellkasát. – Úgy tervezed, hogy beleesel? – kérdezte Kaden. – Nem akarom, hogy az ellenfelem összefröcskölje, amikor lezuhan. A tömeg ujjongott, amikor a két ellenfél – Rafe és egy magas, izmos fickó – felmászott a rönkre. A versenybíró elmagyarázta a szabályokat: ököllel ütni, harapni, kéz– vagy lábujjakra tiporni tilos, minden más azonban megengedett. Belefújt a kürtjébe, és megkezdődött a küzdelem. Először lassan mozdultak, felmérték egymást. Az ajkamba haraptam. Rafe nem is akart beszállni. Földműves volt, aki két lábbal áll a talajon, nem birkózó, csak Kaden csalta bele a megmérettetésbe. Az ellenfele támadott először; Rafe felé ugrott, ám Rafe elegánsan kivédte, elkapta a másik jobb alkarját, és megcsavarta, hogy amaz megbillent. Ingadozott egy pillanatig: a tömeg ordított, mert azt hitte, ezzel vége is a menetnek, ám a férfi kiszabadította magát, és újra megvetette a lábát. Rafe nem adott neki több időt; előrelépett és lehajolt, hogy a térdénél kaszálja el a másikat. Vége volt. A férfi hátrafelé kaszált a karjával, idétlenül, mint a felszállni készülő pelikán. Rafe csípőre tett kézzel nézte, ahogy lebukfencezik. A sár felcsapott, összepöttyözte Rafe nadrágszárát, de ő csak mosolyogva meghajolt a közönség felé. Hangos csodálat lett a jutalma, és még több ujjongás a színpadias megmozdulásért. Felénk fordult, biccentett nekem, és egy elbűvölő, ám gonoszkás mosollyal Kaden felé emelte a kezét, mintha jelezné: rövid, könnyű feladat volt. A tömeg megéljenezte. Rafe a létra felé indult, hogy lemásszon, de a versenybíró megállította, és felszólította a következő versenyzőt. A közönségkedvenc játékkal még egy kört nyert magának a rönkön. Vállat vont, és várta, hogy az ellenfele felmásszon mellé. A tömeg felzúdult, amikor meglátták, ki lesz az. Felismertem, a kovács fia volt, még alig tizenhat, de keménykötésű, jó negyvenöt kilóval, vagy többel nehezebb Rafe-nél. Megtartja egyáltalán a létra? Emlékeztem rá: szűkszavú fiú, aki a munkájára összpontosított, amikor egy alkalommal eljött megpatkolni Diecit. Most éppen annyira figyelmes arccal mászott fel. Rafe arcán értetlenség futott át – ez az ellenfél vagy két fejjel alacsonyabb volt
nála. A fiú a törzsre lépett, és elindult Rafe felé; a léptei lassúak voltak és óvatosak, ám az egyensúlya nem is lehetett volna szilárdabb. Rafe előrenyúlva meglökte a vállát – azt gondolhatta, hogy ezzel vége is lesz. A fiú meg se rezzent. Úgy tűnt, eggyé vált a fával, ágcsonk lett a törzsön. Rafe elkapta a karját, mire a fiú lanyhán ellenkezett, de az erőssége az alacsony súlypontja volt, és egyik irányba sem hajolt ki. Rafe közelebb lépett, tolta, facsarta, csavarta, de az ágcsonkokat nehéz letörni. Láttam, hogy Rafe mellkasán izzadság üt ki. Végül hátralépett, úgy rázta meg a fejét, mint aki vesztett – aztán előrevetődött, megragadta a fiú karját, és visszarántotta magával. Az ágcsont letört. Rafe hátrabukott, de elkapta a törzset, hogy le ne essék. A fiú megbotlott, előreesett, egyenesen a hasára, és oldalra csúszott, mert a keze nem talált fogódzót. Rafe talpra ugrott, és a kétségbeesetten tapogatózó fiúhoz hajolt. – Jó utat, barátom – mosolygott rá, és gyengéden megtaszította a fiú vállát. Csak ennyi kellett: ellenfele végleg elvesztette az egyensúlyát, és úgy zuhant a sárba, mint egy kő. Még Rafe mellkasa is pöttyös lett. Letörölte magáról a sarat és az izzadságot, és vigyorgott. A közönség őrjöngött, a közelemben néhány lány összesúgott. Úgy véltem, itt az ideje, hogy visszavegye az ingét. – Kaden! – kiáltotta ekkor a versenybíró. Ugyan Rafe már elég hosszú ideje fenn küzdött, de tudtam, most nem fog meghátrálni. Kaden mosolyogva mászott fel mellé ropogós fehér ingében. Amint a lábát a törzsre tette, egyértelművé vált, hogy ez a küzdelem más lesz, mint a korábbiak. A kettejük közti feszültség átterjedt a közönségre is: elcsendesedtek, élesen figyelni kezdtek. Kaden és Rafe lassan indultak meg egymás felé. Mindketten behajlították a lábukat, hogy egyensúlyozni tudjanak, a karjukat kitartották. Aztán Kaden villámgyorsan kilépett, és előrelendítette a lábát. Rafe a levegőbe pattant, átugrotta, és tökéletes eleganciával érkezett le. Azonnal előrevetődött, megragadta Kaden karjait. Mindketten billegni kezdtek; alig bírtam nézni, ahogy az egyensúlyukért küzdöttek. Végül egymást ellensúlyként használva megpördültek, és a fatörzs ellenkező oldalán kötöttek ki, mint ahol kezdtek. A lélegzet-visszafojtva figyelő tömeg tomboló ujjongásban tört ki, ám ők ketten mintha nem is hallották volna. Rafe újra előrevetette magát, Kaden azonban ügyesen elhátrált, Rafe pedig elvesztette a lendületét, és megbotlott. Kaden ezt kihasználva nekirontott. Rafe több lépésnyit hátratántorodott, topogva kereste az egyensúlyát. Pillanatnyi szünet nélkül folyt a küzdelem, egyszerre igyekeztek letaszítani a másikat, ugyanakkor
fennmaradni. Nem tudtam, meddig bírom még nézni. Amikor az arcuk egymás közelébe került, láttam, hogy mozog a szájuk. Nem hallottam, mit mondtak, de Rafe szeme dühösen villogott, Kaden ajka vicsorba húzódott. Aztán minden erejét összegyűjtve, egy csatakiáltásra emlékeztető rikoltással Kaden előrerontott, és oldalra taszította Rafe-et. Rafe leesett, ám elkapta a törzset, és lógva maradt. Kadennek mindössze annyit kellett volna tennie, hogy lefeszegeti az ujjait, ám ehelyett ő megállt felette, és hangosan megkérdezte. – Feladod, barátom? – Majd ha a pokolba zuhantam – nyögte Rafe, a kapaszkodás erőfeszítésétől alig érthetően. Kaden rám nézett – nem tudom, mit látott az arcomon, de visszapillantott Rafe-re, nézte néhány hosszú másodpercig, aztán hátralépett, hogy helyet adjon neki. – Mássz vissza. Fejezzük be rendesen. A fejedet is a sárba akarom nyomni, nem csak a nadrágodat. Még álló helyemből is láttam, hogy Rafe arcán csorog az izzadság. Miért nem ereszti el a fát? Ha ügyesen esik, mindössze térdig lesz sáros. Ehelyett mély lélegzetet vett, és fellendítette a lábait, átvetve az egyiket a törzsön. Felküzdötte magát; Kaden távol maradt, amíg Rafe meg nem találta az egyensúlyát. Meddig folyhat még ez? A közönség ujjongott, tapsolt, kiáltozott, az istenek tudják, mit, de az én fülemben az egész valami távoli zúgássá olvadt össze. Rafe zihált. Már a harmadik ellenféllel küzd meg a perzselő nap alatt. A kézfejével letörölte az ajka fölé kiülő verejtéket, azzal ismét egymás felé indultak. Kaden egy pillanatnyi előnyt szerzett, de Rafe szinte azonnal megfordította a helyzetet. Végül úgy tűnt, már csak azért támaszkodnak egymásnak, hogy lélegzethez jussanak. – Feladod? – kérdezte újra Kaden. – A pokolban – válaszolta makacsul Rafe. Eltaszították egymást, de amikor Rafe egy lélegzetvételnyi szünetben felém pillantott, Kaden támadott. Az utolsó lendületével kirúgott, és lebuktatta Rafe-t a törzsről. Kaden maga is hasra esett, a törzsbe kapaszkodott; Rafe felegyenesedett alatta, kitörölte a sarat a szeméből és felnézett rá. – Feladod? – kérdezte Kaden. Rafe szalutált, hogy megadja neki, ami kijár, de aztán elmosolyodott. – Csak a pokolban. A tömegben felzúgott a nevetés. Mélyet lélegeztem megkönnyebbülésemben, hogy végre vége.
Legalábbis reméltem, hogy vége. Átnyomakodtam az emberek között, hozzájuk. Akkor hagyták el az arénát. Bár hivatalosan Kaden győzött, Rafe nagy örömét lelte benne, hogy rámutasson a Kaden ingét szennyező sárpettyekre. – Azt mondom, mégiscsak le kellett volna venned – jegyezte meg. – Hát, le – válaszolta Kaden. – De nem számítottam rá, hogy ekkorát fogsz esni. Visszaindultak a fogadóba, hogy megtisztálkodjanak és átöltözzenek, de megígérték, hogy hamar visszajönnek. Figyeltem, amint elsétálnak, és reméltem, ez volt a piszkos játékok vége. HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Egyedül sétáltam végig a főutcán, megnéztem a többi eseményt, és magamban mindet összehasonlítottam a civicai szokásokkal. Volt, amit itt, Terravinben láttam először, például a puszta kezes halfogást a szökőkútnál, de minden játéknak ugyanaz volt a gyökere – a kiválasztott Fennmaradottak túlélése. Bár Morrighan végül elvezette őket a bőség vidékére, az út nem volt könnyű. Sokan meghaltak, és csak a legleleményesebbek jutottak el a célhoz. Az akkori túlélési trükkök mostanra játékokká váltak, mint a halfogás, ha csak alkalom akad, horog és zsinór nem. Ráakadtam egy nagy, kötéllel elkerített rétre is, ahol különféle tárgyakat állítottak ki: fahordókat, néhány kocsit. Ez a hely emlékeztetett minket az időre, amikor Morrighan egy beláthatatlan szakaszon vezette át a túlélőket, ők pedig csak az adottságába vetett hitre támaszkodhattak. A játék résztvevőinek bekötötték a szemét, megforgatták őket, majd így kellett eljutniuk a mező egyik végétől a másikig. Amikor még kicsi voltam, Civicában ezt szerettem a legjobban. Mindig legyőztem a bátyáimat, mindenki gyönyörűségére – talán anyámat kivéve. Már be akartam állni a játékra várók sorába, amikor valaki elém lépett, én pedig nekiszaladtam. – Nahát, csak nem a gőgös és nagyszájú felszolgáló lány? Több lépésnyit hátratántorodtam, és döbbenten néztem fel. Az a katona volt, akit hetekkel korábban kiosztottam. A szavaim tüskéje alighanem még most is szúrta. Imbolyogva közelebb lépett, készen rá, hogy megadja jogos büntetésemet. Újra rám tört az undor. Apám seregének egy katonája. Amióta elhagytam Civicát, most először lett volna kedvem felfedni, ki vagyok – hangosan, bátran, hadd lássam, amint fehérre sápad. Ki akartam használni a helyzetemet, hogy egyszer s
mindenkorra a helyére tegyem – csakhogy már nem voltam abban a helyzetben. És az új életemet sem akartam feláldozni őmiatta. – Ha zavarba akar hozni – jegyeztem meg, amikor már egészen fölém tornyosult, de nem hátráltam meg –, figyelmeztetem, hogy a földön csúszó férgek nem rémítenek meg. – Te koszos kis… Felkapta a kezét, de én gyorsabban cselekedtem. A katona megdermedt, úgy bámult a kezemben tartott késre. – Ha elkövetné azt az ostobaságot, hogy egyetlen bűzlő ujjával is hozzám érne, attól tartok, mindketten megbánnánk. Mindenki ünnepét elrontaná, mert én bizony levágom, ami a legközelebb esik, nem érdekel, milyen kicsi. – Egyenesen az ágyékára néztem, aztán úgy fordítottam a kést, mintha meg akarnám vizsgálni. – A találkozásunk csúful elfajulhat. A katona arca égett a dühtől, ez azonban csak erőt adott nekem. – Ám ne féljen – emeltem fel a ruhám szegélyét, hogy a combomra erősített hüvelybe csúsztassam a késemet –, biztos vagyok benne, hogy az útjaink még keresztezik egymást, és akkor végleg elrendezhetjük a nézetkülönbségeinket. Járjon óvatosan, mert legközelebb én lepem meg önt. Meggondolatlanul törtek ki belőlem a szavak, a harag hajtott, és a biztonságérzet, amelyet a körülöttünk ünneplő több száz ember adott. De meggondolatlan vagy sem, helyesnek és illőnek éreztem, mint egy alapos rúgást a fenekébe. Meglepetésemre a dühe mosolyba fordult. – Akkor hát, a legközelebbi viszontlátásra – biccentett lassan búcsúzóul, azzal ellépett mellettem. Néztem, ahogy távolodik, az ujjaim a ruhám alatt lapuló tőr megnyugtató érintését keresték. Még ha le is szorítják a karomat, akkor is elérem így, ráadásul a combomon könnyebb is elrejteni – egy vékony nyári ruhában legalábbis. A katona eltűnt a tömegben. Csak remélni tudtam, hogy hamarosan visszarendelik a seregéhez, és ha az istenek igazságosak, fejbe rúgja egy ló. Nem tudtam a nevét, de azért mesélni akartam róla Walthernek. Talán ő tehet valamit a soraik közé bekúszó kígyóval. A mosolya ellenére – ami, tudtam, kellemetlen kilátásokat jelent a következő találkozásunkra – felpezsdültem. Van, amit muszáj kimondani. Mosolyogtam saját bátorságomon, és elindultam, hogy kipróbáljam a szerencsémet bekötött szemmel, de szelídebb ellenfelekkel szemben.
* A Sacrista harangja megkondult, jelezve, hogy eltelt fél óra. Rafe és Kaden hamarosan visszatérnek – de volt még valami, amit el kellett intéznem, és talán az ünnep estéje nyújtotta rá a legjobb alkalmat. Felsétáltam a szentély lépcsőjén. A kőoszlopok között gyerekek kergetőztek, az anyák a fedett részen kerestek árnyékot – de ahogy reméltem, a tegnapi hosszas imák után kevesen tartózkodtak bent. Egy hátsó padra ülve megszokásból imádkoztam, várva, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz, és felmérjem, ki van körülöttem. Elöl egy idősebb férfi ült, két öregasszony telepedett egymás mellé középen, és a kántor az oltár előtt térdepelve kántálta az istenek dicséretét. Senki más. Úgy láttam, még a papok is kint vannak, ünnepelnek. Megtettem az emlékezés rituális mozdulatait, csendben hátramentem, és felosontam a sötét lépcsőn. Minden Sacristának megvolt a maga könyvtára, benne Morrighan és más királyságok könyveivel. A papok legalább annyira tudósok is voltak, mint az istenek szolgái. Az idegen könyveket azonban a királyság szabályai szerint nem oszthatták meg a néppel, hacsak azt előtte jóvá nem hagyta a Civicai Akadémia, akik igazolták, hogy a szöveg valóságos, és felmérték az értékét. Őket a királyi akadémikus felügyelte. A lépcsők keskenyek voltak és meredekek. A kezemet a kőfalon siklatva lassan haladtam. Hallgatóztam, figyeltem a neszeket. Vigyázva léptem ki a hosszúkás előtérbe – a csend elárulta, hogy a Sacristának ezt a részét nem őrzik. Több ajtónyílást is láttam – nehéz függönyök lógtak mellettük elhúzva, és láttam, üres kamrákba nyílnak csupán –, de a folyosó végén egy széles, kétszárnyú ajtó állt. Ott. Egyenesen odasétáltam. Hatalmas, bőséges gyűjteményt rejtő szobába jutottam. Nem volt akkora, mint az akadémikusé Civicában, mégis elég nagy, hogy jó idő kelljen az átkutatásához. Itt nem tompította szőnyeg vagy drága drapéria a neszeket, úgyhogy óvatosan kellett odébb raknom a fellépőket, amelyekről elérhettem a magasabb polcokat. Csaknem az összesen végignéztem, de semmi hasznosat nem találtam, amikor végre kiemeltem egy apró kötetet a legfelső polcról. Az egész alig volt nagyobb egy férfi tenyerénél, és a Vendai szófordulatok és használatuk címet viselte. Talán egy pap útmutatója arról, miként kell megadni a haldoklók áldását egy barbárnak? Eligazgattam a többi könyvet, hogy ne tűnjön fel a hiány, és sietve belelapoztam a frázisgyűjteménybe. Láttam, hogy hasznos lehet az akadémikustól lopott vendai
könyv megfejtésében, de máshol kell részletesen tanulmányoznom. Felhajtottam a ruhámat, és az alsóneműmbe dugtam a könyvecskét. Biztonságos volt, még ha kényelmetlen is – legalább addig, amíg kijutok a Sacristából. Leeresztettem a ruhámat, kisimítottam, és… – Önnek adtam volna, Arabella. Semmi szükség nem volt a lopásra. Háttal váratlan látogatómnak megdermedtem. Most mitévő legyek? Még mindig a fellépőn állva lassan megfordultam. A küszöbön az a pap állt, aki tegnap is figyelt. – Úgy tűnik, berozsdásodtam – válaszoltam. – Régebben képes voltam belopózni valahová, összeszedni, amit akarok, és kiosonni anélkül, hogy bárki rájönne. A pap bólintott. – Ha nem használjuk az adottságainkat, elveszítjük őket. A szó – adottságainkat – nehezen telepedett rám. Pontosan tudtam, hogyan érti. Felszegtem a fejemet. – Ami sosem volt az enyém, azt nem veszíthetem el. – Akkor azt kell kihasználnia, amije van. – Ismer engem? – Sosem feledhetem – mosolyodott el. – Fiatal pap voltam még, egyike a tizenkettőnek, akik a felajánlási szentségeit vitték el önnek. Úgy sikoltozott, mint akit ölnek. – Talán már csecsemőkoromban is tudtam, hova vezet majd az a felajánlás. – Ebben nem kételkedem. Tudta.
Alaposabban megnéztem magamnak. A halántékánál már őszült ugyan, de még fiatal volt a papság átlagvénségéhez viszonyítva – erős és élénk. A kötelező fekete csuhát viselte hosszú fehér palásttal, mégsem nézett ki egyházi személynek. Megkért, hogy szálljak le a földre, ott folytassuk a beszélgetésünket, majd egy kerek ólomüveg ablak alatt álló két szék felé intett. Ahogy leültünk, az ablakon át beáradó rózsaszín és kék fény megfestette a vállunkat. – Melyik kötetet vette ki? – Hunyja be a szemét. Engedelmeskedett, én pedig kiszedtem a ruhám alól a könyvet. – Ezt – nyújtottam át. – Vendai? – nézett fel. – Kíváncsi vagyok a nyelvre. Ön ismeri? – Csak pár szót – rázta a fejét. – Sosem találkoztam még barbárral, de a katonák néha szavakat is hazahoznak. Olyasmiket, amiket egy Sacristában nem szabad megismételni. – Előrehajolt, átvette a könyvet. – Hm. Ezt észre se vettem eddig. Úgy tűnik, csak néhány általános frázist magyaráz meg, nem éppen nyelvkönyv. – Van itt olyan pap, aki ismeri a nyelvet? Csak a fejét rázta. Nem lepett meg. A barbárok nyelve olyan idegen és távoli volt Morrighantől, mint a hold, csak éppen nem tiszteltük annyira. Csak ritkán ejtettünk fogságba barbárokat, azok viszont nem beszéltek. Regan egysége egyszer visszakísért egy foglyot az előőrshöz, és azt mondta, a férfi mindvégig hallgatott. Később megölték, amikor szökni próbált, és haldoklása közben kiszökött a száján valami zagyvaság. A szavak megragadtak Regan emlékezetében, bár a jelentésükről fogalma se, volt – Kevgor ena te deos paviam. Ezt ismételgette, amíg ki nem lehelte a lelkét, és Regan szerint torokszorító volt hallgatni olyan hosszú csend után. A szavak szomorúsága megdermesztette a szívét. A pap visszaadta nekem a könyvet. – Miért érzi szükségét, hogy megtanulja egy távoli vidék nyelvét? Lepillantottam a kötetre, végigfuttattam az ujjaimat a foltos bőrkötésem. Azt akarom, amit elloptál. – Nevezzük szerteágazó érdeklődésnek. – Tudja, miféle bajok járnak? – Én? Semmit sem tudok. Mint bizonyára pontosan tudja a Pauline-nal folytatott beszélgetéseiből, szökevény lettem. Nincs többé kapcsolatom az udvarral. – Sokféle tudás létezik. – Én nem… – ráztam a fejemet.
– Bízzon az adottságaiban, Arabella, akármik is azok. Néha egy adottság hatalmas áldozatot kíván, de éppannyira nem tagadhatjuk meg, mint ahogy a szívünknek sem parancsolhatjuk, hogy álljon meg. Megkeményítettem az arckifejezésemet. Nem hagyom magam befolyásolni. Hátradőlt, és lazán átvetette egyik lábát a másikon – nem éppen szentéletű paphoz illő tartás. – Tudta, hogy a gárda a fenti úton masírozik? – kérdezte. – Kétezer katonát irányítanak át a déli határvidékre. – Ma? A legszentebb napon? – Ma – bólintott. Félrepillantottam; az ujjaim most a székem karfájának kacskaringós, faragott díszítését találták meg. Ez nem egyszerű csapatforgatás. Ennyi katonát nem mozgatnak meg, főleg a fesztivál alatt, ha a fenyegetés nem valós. Visszaemlékeztem, miket mondott Walther: „Szabadcsapatok csinálnak felfordulást mindenfelé”. De azt is mondta, hogy „kívül tartjuk őket. Mint mindig.” Walther magabiztos volt. A csapatok átszervezése biztosan csak megelőző stratégia. Melldöngetés, ahogy a bátyám mondaná. A számok és az időzítés szokatlan, de mivel apámnak meg kell mentenie a becsületét Dalbreckkel szemben, lehet, hogy az ökle helyett a katonáit tolja az arcukba. Kétezer fő, az már elég nagy ököl. Felálltam. – Akkor megtarthatom a könyvet? – Igen – mosolygott rám. Csak ennyi? Igen? Túlságosan is együttműködő. Semmit sem adnak ilyen könnyen. – És hogy állunk egymással? – vontam fel a szemöldökömet. Halkan felnevetett, és ő is felállt, hogy egymagasak legyünk. – Ha arra gondol, jelenteni fogom-e az ittlétét, a válaszom: nem. – Miért? Ebből árulási ügyet is csinálhatnak. – Amit Pauline elmondott nekem, a szent megvallás alatt tette, ön pedig semmit sem vallott be, csak hogy egy könyvet kérne kölcsön. Én pedig nem is láttam Arabella hercegnőt kiabáló kisbaba kora óta. Azóta kissé megváltozott, kivéve a kiabálást, ahogy mondják. Senki sem hiheti, hogy felismertem. Visszamosolyogtam, de még mindig nem értettem. – De miért? Rám nevetett, és felvonta a szemöldökét.
– Tizenhét éve egy visító lánycsecsemőt tartottam a kezemben. Feltartottam az istenek színe elé, kértem, hogy védjék meg, és megígértem, hogy én megteszem. Nem vagyok bolond. Az isteneknek teszek ígéreteket, nem az embereknek. Az ajkamat rágva, bizonytalanul méregettem. Az istenek igaz embere volna? Átkarolta a vállamat, kikísért, közben azt mondta, ha bármelyik másik könyvet szeretném, csak kérnem kell. A folyosó felénél még utánam súgta: – A többi pappal nem beszélnék erről. Ők talán nem értenének egyet velem abban, kinek is tartozunk hűséggel. Megértette? – Tökéletesen. * A harang újra megkondult, jelezve, hogy elérkezett a dél. Korgott a gyomrom. A szentély oldalában álltam, az északi fedett terasz árnyában, és a könyvet lapozgattam. Kencha tor ena shiamay? Mi a neved? Bedage nict. Gyere ki. Sevende. Igyekezz. Adwa bas. Ülj le. Mi nay bogeve. Ne mozdulj. Úgy láttam, alapszintű katonai parancsgyűjtemény a foglyok kezeléséhez, de később is tanulmányozhattam. Talán segít megérteni a magam vendai kiskönyvét. Becsuktam a kötetet, elrejtettem a ruhám alatt, és átnéztem a fesztiválozók feje felett. Azonnal észrevettem Pauline ragyogó mézszín hajában a vidám koszorút. Már majdnem oda is kiáltottam neki, amikor valaki belesuttogott a nyakamba. – Végre. Meleg borzongás futott végig rajtam. Rafe mellkasa a hátamnak simult, az ujjai végigfutottak a vállamon, a karomon. – Azt hittem, már sosem leszünk egy pillanatra sem kettesben. Az ajka az állam tövéhez ért. Lehunytam a szemem, megremegtem. – Most sem vagyunk – feleltem. – Nem látod, hogy az egész város itt nyüzsög előtted? Rafe átölelt, a hüvelykjével simogatta az oldalamat. – Semmit sem látok, csak ezt… – Megcsókolta a vállamat, az ajkával végigsimította a bőrömet a fülemig. – És ezt… és ezt…
Megfordultam, és megcsókoltam. Szappan– és tisztaruha-illata volt. – Valaki megláthat – nyögtem ki elfúlón két csók között. – És akkor? Nem akartam zavartatni magam, mégis gyengéden eltoltam magamtól; verőfényes dél volt, és a kicsiny árnyék alig rejtett minket. – Úgy tűnik, sosem jó az időpont – mosolyodott el kelletlenül. – Egy perc kettesben, miközben az egész város megláthat. – Ma este lakoma lesz és tánc, és tömérdek árnyék, ahol elveszhetünk. Senkinek sem fogunk hiányozni. Rafe arca elkomorodott, a keze megszorult a derekamon. – Lia, én… – Elharapta a szavakat. Összezavarodva néztem rá. Azt hittem, örülni fog, ha lehetőséget kapunk az eltűnésre. – Mi az? Bólintott és újra elmosolyodott. – Ma este. * Csatlakoztunk Pauline-hoz, és nemsokára Kaden is ránk talált. Több sártaposásban nem vettek részt, de a halászattól a tűzgyújtáson keresztül a fejszehajításig egyértelmű volt köztük a versengés. Pauline minden alkalommal a szemét forgatta, mintha azt mondaná: már megint kezdik. Én ilyenkor csak vállat vontam. Hozzászoktam a bátyáim versengéséhez, sőt, magam is élveztem a jó erőpróbát – mindazonáltal Rafe és Kaden már-már túlzásba vitték. Végül azonban a gyomruk erősebbnek bizonyult a dicsőségvágyuknál, és elindultak megkeresni a füstölt vadhúst, amelynek az illata mindannyiunk orrát csiklandozta. Pauline meg én egyelőre beértük a péksüteményeinkkel, és továbbsétáltunk. Amikor elértük a késdobáló-pályát, Pauline kezébe nyomtam cukrozott, narancsos briósomat. Boldogan átvette, minthogy az étvágya visszatért. – Ezt kipróbálnám – mondtam a jelentkezési hely felé tartva. Nem volt sorbanállás. Három másik versenyzővel sorakoztam fel, egyedüli nőként. Tizenöt lépésnyire helyezték a fatönkökről levágott, festett, kerek táblákat – pontosan az ilyenfajta mozdulatlan célpontokat kedveltem. Mellettünk, az asztalokon öt-öt kés hevert. Megnéztem, megemeltem őket – nehezebbek voltak, mint az enyém,
és korántsem olyan jól kiegyensúlyozottak. A bíró elmondta, hogy egyszerre dobunk, az ő szavára, amíg minden kést el nem hajítunk. – Kést a kézbe… felkészülni… Figyel téged. A szavak hideg vízként értek. Végigfuttattam a tekintetemet a zárókötél mellett álló ünneplőkön. Valaki figyelt. Nem tudtam, ki, de biztos voltam benne. Nem a százszámra gyülekező nézelődők, hanem egyvalaki. – Dobj! Egy pillanatnyi tétovázás után elhajítottam a kést. Nyelével ütközött a táblának, és lepattant róla. Az összes többi versenyző kése bennragadt a fában – egy a kérgében, egy a külső, fehér körben, egy a következő kékben, a pirosba senki sem talált. Alig volt időnk a következő késért kapni, már ránk is kiáltott a versenybíró: Dobj! A pengém hangos csattanással állt bele a fehér körbe. Jobb eredmény, de hát ezek a fegyverek esetlenek voltak, és nem is túl élesek. Figyel téged. A gondolat a tarkómat bizsergette. – Dobj! Ezúttal el se találtam a céltáblát, a késem mögötte hullott a porba. Egyre dühösebb lettem. A figyelmem elterelődése nem mentség, ezt Walther már számtalanszor mondta. A gyakorlás lényege éppen a zavaró tényezők kizárása. A való életben, ha a késhez kell nyúlni, a zavaró tényezők nem várják ki udvariasan, hogy hajíts – inkább le akarnak fegyverezni. Figyel… figyel… Megfeszítettem a vállamat, jó fogást vettem a kés hegyén, és meglendítettem a karomat. – Dobj! Ezúttal a fehér és a kék közti vonalat találtam el. Mélyet lélegeztem. Már csak egyetlen kés maradt. Újra a közönségre néztem. Figyel. Éreztem a megvetését, lenéző pillantását, éreztem, hogy gúnyosan mosolyog, felmérve, hogy késdobótudásom nem épp lenyűgöző – de nem láttam az arcát, azt az arcot. Hát akkor figyelj, gondoltam bosszúsan, és felemeltem a ruhám szegélyét. – Dobj! A késem úgy röppent át a levegőn, hogy szinte látni se lehetett, és a vörös kör kellős közepében állt meg. Négy versenyző húsz dobásából egyedül az enyém ért a pirosba. A bíró zavartan ellenőrizte, aztán azonnal ki is zárt. Megérte. A kötelek mellett állók arcát néztem, és megpillantottam egy visszavonuló hátat a többiek
között. A névtelen katona? Vagy valaki más? Én tudtam, hogy szerencsés dobás volt, de aki figyelt, az nem. Odasétáltam a céltáblához, kirántottam ékköves tőrömet, és visszadugtam a tokjába. Gyakorolni fogok, ahogy megígértem Walthernek. Nem támaszkodom többé a szerencsés dobásokra. A koronások és a legyőzöttek A nyelv és a kard Együtt támad majd Mint a mennyből hulló, vakító csillagok. Venda-ének HARMINCÖTÖDIK FEJEZET Kaden Nem bíztam benne. Jóval több volt, mint a földműves, akinek kiadta magát. A fatörzsön tett lépései elárulták, hogy igencsak gyakorlott. De miben? És az a pokolfajzat, amelyet megült – az sem a szokásos békés igavonó volt. Amellett könnyen megszabadult a holttesttől, mintha már művelt volna effélét, kicsit sem habozott, mint egy falusi tuskó tette volna – hacsak nem a falvak sötétebb oldalán tevékenykedett. Lehet, hogy dolgozott földművesként, de amellett más is volt. Megdörgöltem a mellkasomat a szappannal. A Lia iránti érdeklődése sem javított a helyzeten. Hallottam, hogy a lány rákiabál, hogy hagyja, aztán Berdi meg a többiek hirtelen éneke elfojtotta a többit, de ennyiből is tudhattam: Lia nem kívánja a társaságát. Követnem kellett volna, de Pauline nagyon ragaszkodott a társaságomhoz. Hetek óta most láttam először a gyászkendője nélkül, és annyira törékenynek tűnt, nem hagyhattam ott. Nem is eresztett volna el. Kiöblítettem a hajamat a patak vizében. Aznap már másodszor fürödtem, de miután halat fogtam, fejszét hajigáltam, és versenyt futottam, hogy aztán két fadarabbal tüzet gyújtsak, az úgynevezett játékok végén rám fért az újabb tisztálkodás. Főleg, ha táncolni akarok az este Liával. Márpedig akartam. És fogok is, ha rajtam múlik. Ahogy előző este rám nézett, ahogy megérintette a vállamat… bárcsak máshogy
alakultak volna közöttünk a dolgok. De talán egyetlen estére még alakulhatnak. HARMINCHATODIK FEJEZET A veranda oszlopának támaszkodtam. Berdit vártuk, hogy csatlakozzon hozzánk, és együtt elsétáljunk a főtérre, az ünneplésre. Azért ment be, hogy megmosakodjon és átöltözzön. Hosszú nap volt, és az én fejemből még mindig nem ment ki a késdobóverseny meg a különös érzés, hogy figyelnek – miközben legalább százan figyeltek valóban. Mit számít egy ide vagy oda? – Pauline – kezdtem tétován –, veled előfordul, hogy tudsz dolgokat? Csak úgy tudod? Hosszan hallgatott, mintha nem is hallotta volna a kérdést, végül felnézett. – Láttad, igaz? Amikor aznap elmentünk a temető mellett… te megláttad, hogy Mikael halott. Ellöktem magam az oszloptól. – Tessék? Nem, én… – Sokszor gondolkoztam ezen azóta. Az arckifejezésed akkor… az, hogy felajánlottad, álljunk meg. Láttad, hogy halott. Vadul ráztam a fejemet. – Nem, nem erről van szó! – Leültem mellé. – Én nem vagyok siarrah. Nem úgy látok, mint az anyám. Csak megéreztem valamit, valami elmosódott, de erős dolgot. Aznap csak annyit tudtam, hogy valami nincs rendben. Pauline mérlegelte a szavaimat, aztán vállat vont. – Akkor talán nem az adottságról van szó. Néha nekem is vannak efféle erős érzéseim. Ami azt illeti, Mikaellel kapcsolatban is voltak. Valami azt súgta, hogy nem fog eljönni. Mindvégig ott forgott bennem a tudat, de nem akartam elhinni. Talán éppen ezért vártam annyira, hogy mikor lép be az ajtón. Hogy meghazudtoljon. – Tehát nem hiszed, hogy ez volna az adottság. – Anyád adottsága víziók formájában nyilvánult meg. – Bocsánatkérőn lesütötte a szemét. – Legalábbis régebben. Anyám látomásai a születésem után szűntek meg. A rossz nyelvek néha azt mondták, én loptam el tőle a méhében, ami persze nevetséges. Bernette néném szerint egyáltalán nem én voltam: anyám adottsága lassan apadt el azután, hogy megérkezett szülőföldjéről a citadellába. Mások szerint soha nem is rendelkezett
vele, de évekkel ezelőtt, még kisgyermekként, én is tanúja voltam bizonyos dolgoknak. Láttam, hogy szürke szeme a semmibe néz, és erősen összpontosít valamire. Egyszer mindannyiunkat kiterelt a veszedelem útjából, mielőtt egy megriasztott ló végigvágtatott volna az ösvényen, ahol épp álltunk. Máskor a szabad ég alá vitt mindenkit, mielőtt megmozdult a föld, és lezuhantak volna a kövek – és igen gyakran küldött félre minket, gyerekeket, apánk egy-egy újabb indulatkitörése előtt. Mindig csak legyintett rá, azt mondta, meghallotta a ló dobogását, megérezte a talaj rezdüléseit, amikor még senki más nem; de akkoriban biztosra vettem, hogy birtokolja az adottságot. Az arcára volt írva, hogy látta, mi készül, még mielőtt bekövetkezne, vagy akár amikor a távolban megtörtént. Mint amikor az apja halálát siratva bezárkózott a szobájába, bár a hírt valójában csak két hét múlva kaptuk meg, a futár érkezésével. Később azonban valóban elapadtak ezek az események. – De még ha nem is látomás – jegyezte meg Pauline –, attól még lehet az adottság. Többféle tudás létezik. Végigfutott a hátamon a hideg. – Mit mondtál? Pauline megismételte – csaknem ugyanazok a szavak voltak, amelyeket délelőtt a paptól hallottam. Biztosan meglátta az arcomon a döbbenetet, mert felnevetett. – Lia, ne aggódj! Én birtoklom a látás adottságát! Nem te! Sőt, most éppen látok is valamit! – Felpattant, megjátszott összpontosításában a halántékához emelte a kezeit. – Látok egy asszonyt… egy szép öregasszonyt, új ruhában. Csípőre teszi a kezét. Csücsörít. Türelmetlen. Azt hiszem… – Mögöttem áll, igaz? – kérdeztem szemforgatva. – Bizony – felelte Berdi. Megfordultam – valóban ott állt a küszöbön, ahogy Pauline leírta. A barátnőm nevetgélt gyönyörűségében. – Öreg? – nézett rá Berdi. – Szépkorú – helyesbített Pauline, és arcon csókolta. – Készen vagytok? De még mennyire, hogy készen voltam. Egész héten erre az estére vártam. * Tücsökciripelés köszöntötte a szürkületet. Az öböl fölött még alkonyi rózsaszín és viola csíkokat viselt az ég, felettünk már kobaltkékre sötétült. Az aranyos
holdsarló hegyén szikrázó csillag egyensúlyozott. Terravin varázslatos tündérfölddé változott. A szélcsendes meleg körülölelte az egész várost. Biztonságos érzés volt. A főúton zsinórokra függesztett papírlampionok imbolyogtak a fejünk felett – és akkor, mintha ennyi még nem volna elég, elkezdődött a dal. Úgy zengett a fohász, ahogy még sose hallottam. Emlékvers itt, emlékvers ott, az önálló hangok összeolvadtak, kitárultak, harmóniában csengtek tovább. Más-más ütemben, más-más szavakkal, emelkedve, süllyedve, mint egy kórus, mint egy partot érő hullám – fájdalmasan őszintén. – Lia, te sírsz – súgta Pauline. Sírok? Az arcomhoz érve éreztem, hogy csorognak a könnyeim. De ez nem sírás volt, hanem valami más. Ahogy közeledtünk a városhoz, Berdi – a hangja a legszebb zengés mind közül – az emlékversekről köszöntőkre váltott, a múltból a jelenbe lépett. A kovács, a kádár, a halászok, a szabó, a kézműves, a kereskedők, a szappanfőző – akiről Berdinek eszébe jutott, hogy ki szeretne próbálni néhány új illatot – mind köszöntöttek minket, és Berdi hamarosan el is vált tőlünk. Pauline-nal néztük, ahogy a zenészek készülődnek, és félkörbe állítják a három széket. A hangszereket – egy szitárt, egy hasábciterát és egy darbukát – letették a székekre, majd elsiettek, hogy kerítsenek maguknak valami enni– és innivalót, mielőtt elkezdik az előadást. Pauline is elsétált, hogy megkóstolja a savanyított tojásokat, én pedig közelebb léptem, hogy megvizsgáljam a szitárt. Mélyvörös cseresznyefából készült, vékony fehér tölgybetétekkel; kopás jelezte a helyet, ahol a kezek száz meg száz dalon keresztül rásimultak. Kinyújtottam a kezem, és megpendítettem az egyik húrt. Tompa pendülés borzongott át rajtam. Néha, ritka alkalmakon, anyám és két húga elővette a szitárját, és az ujjaik alól elbűvölő dallamok szálltak fel – anyám szívfacsaró hangon, szavak nélkül dalolt, mint egy angyal, aki a teremtést csodálja. Amikor játszottak, a citadella maga is beleborzongott, és minden megállt. Még apám is. A távolból figyelte őket, elrejtőzött a galérián. Anyám szülőföldjének zenéje volt, és mindig az jutott róla eszembe, vajon mit áldozott fel azért, hogy Morrighanbe jöjjön királynőnek? A húgai két évvel később követték, de kit hagyott még hátra? Talán amíg hallgatott és figyelt, apám is ugyanezeken gondolkodott. Az emberek egyre csak gyülekeztek az esti ünnepre. A beszélgetés és nevetgélés megnyugtató zsongássá vált. Elkezdődött az ünneplés, a zenészek is leültek, és a levegőben hamarosan hívogató dallamok szálltak. Valami mégis hiányzott.
Megkerestem Pauline-t. – Láttad? – szegeztem neki a kérdést. – Ne idegeskedj. Jönni fog. – Azzal megpróbált magával húzni, hogy nézzük meg a szökőkút vizében lebegő gyertyák táncát, de mondtam neki, hogy menjen csak, majd később utolérem. A patikárius boltja mellett álltam meg, és néztem a szitárjátékos kezét, amint lefogta és megpendítette a húrokat. Elbűvölő tánc volt ez is. Arra vágytam, anyám bárcsak megtanított volna játszani. Már indultam volna, hogy közelebb menjek, amikor egy kéz simult a derekamra. Eljött. Elömlött rajtam a forróság – ám amikor megfordultam, nem Rafe-fel találtam szembe magamat. – Kaden – nyögtem ki meglepve. – Nem akartalak megijeszteni – mondta, és végigfuttatta rajtam a pillantását. – Ragyogóan nézel ki. Lesütöttem a szemem. Belém szúrt a bűntudat, amiért az előző este annyira megjátszottam a figyelmet. – Köszönöm – mosolyogtam. – Már játszanak – intett Kaden az utca felé, ahol egyre többen forogtak. – Igen. Épp most kezdték. Hátrafésülte nedves szőke tincseit, a bőre még mindig szappantól illatozott. Zavartan, kisfiúsan az emberek felé biccentett, habár semmi más kisfiús nem volt rajta. – Táncolunk? – kérdezte. Tétováztam. Jobban örültem volna, ha egy gyorsabb dalt játszanak éppen. Nem akartam az orránál fogva vezetni, ugyanakkor egy egyszerű táncot nem utasíthattam vissza. – Igen, persze – bólintottam. Kaden kézenfogott, és bevezetett a zenészek előtti, tánctérnek kinevezett részre. Az egyik karja a derekam köré kúszott, a másik kezével eltartotta a kezemet. Tettem róla, hogy egy pillanatra se akadjon el a társalgás köztünk, felidéztem a versengéseket, hogy maradhasson közöttünk némi távolság, de amikor egy pillanatra mégis kihagytam, Kaden máris gyengéden, de erősen magához szorított. Éreztem a bőre melegét a bőrömön. – Kedves vagy hozzám, Lia – kezdte. – Én… – Elhallgatott, a szája kissé elnyílt, aztán megköszörülte a torkát. – Élvezem a társaságodat. Különös módon elkomorult a hangja; láttam, hogy a szemébe is ugyanaz a
komolyság költözött. A hirtelen változás megzavart, csak néztem rá. – Én alig tettem érted valamit, Kaden, de te megmentetted az életemet. A fejét rázta. – Kiszabadítottad magad. Biztos vagyok benne, hogy a késeddel is éppolyan ügyesen bántál volna. – Talán – feleltem. – De lehet, hogy nem. – Hát, most már sose tudjuk meg, mi lett volna, ha… – Az ujjai megszorultak az enyém körül. – De nem élhetünk találgatásokon. – Nem, azt hiszem, tényleg nem. – Tovább kell lépnünk. Minden szavának súlya volt, mintha mást gondolna és mást mondana. A tekintete mélyén mindig ott bujkáló nyugtalanság felerősödött. – Úgy beszélsz, mint aki útra készül – állapítottam meg. – Hamarosan, igen. Vissza kell térnem az otthoni kötelességeimhez. – Egyszer sem mondtad el, hol van az otthonod. Kaden szeme körül elmélyültek a ráncok. – Lia… – kezdte rekedtesen. A zene lelassult. A szívverésem felgyorsult. Kaden keze mélyebbre csúszott a hátamon, a szemében gyengédség váltotta a nyugtalanságot. Hozzám hajolt. – Bárcsak… Ekkor egy kéz csapódott a vállára, mindkettőnket megriasztva. Rafe keze. – Ne légy irigy, jóember – nevetett Kadenre, a szemében csínytevő fény csillogott. – Adj másoknak is esélyt. Kaden arcára kiült a döbbenet, mintha Rafe az égből pottyant volna közénk, de hamar felváltotta a harag. Egyikünkről a másikra nézett. Vállat vontam, hogy jelezzem: mindenkivel illő táncolni. Kaden biccentett és félreállt. Rafe átkarolt, és elmesélte, hogy azért késett, mert a ruháinak, amelyeket a fürdőházban kikészített, valamiképpen lába kelt. Kénytelen volt visszaszaladni a fogadóhoz, miközben csak egyetlen törölközővel takargatta magát. A ruháit végül Otto állásába szórva találta meg. Elnyomtam a kuncogást, mert elképzeltem, ahogy egy szál törölközőben menekül. – Kaden? – Ki más? Magához húzott, az ujjai gyengéden játszottak a gerincemen. Parázs kavargott a gyomromban, de csak pillanataink voltak, mielőtt egy sebes forgó tánc
szétválasztott minket. A zene ütemére kapkodtam a lábamat, és nevettem, ahogy a pislákoló fények el-elsuhantak a szemem előtt. Még többen álltak be a táncba – Pauline, Berdi, Gwyneth, papok, a kovács, a kicsi Simone is az apja kezét fogva, idegenek, akiket még nem is láttam –, és mindenki énekelt, kurjongatott, be-belépett a körbe, hogy bemutasson néhány cifra figurát. A szitár, a dob és a citera hangja a halántékunkon lüktetett. Hamarosan kifogytam a szuszból, és nedves homlokkal hátraléptem, hogy nézzem. Színek és mozdulatok sebes körforgása volt – Rafe Berdit forgatta, de ott volt a varrónő, az iskolás lányok, Kaden és Pauline párban, Gwyneth a cserzővargával, mellettük a molnár, az ünnep és a hálaadás végtelen körében. Igen, ez volt az: hála a pillanatért, akármit is hozzon a holnap. Újra tisztán hallottam Rafe szavait. Van, ami örökké tart… az, ami számít. Hetekkel ezelőtt még felhúztam az orrom ezekre a szavakra, most átéreztem a csodát. Ez az este egy ilyen dolog, ez a pillanat, aminek éppen a tanúja vagyok – és láttam a múltat is, láttam a múlt előtti időket, az Ősöket ugyanitt táncolni kifulladva, ugyanazzal az örömmel, amely most engem átjárt. A templomok, a csodálatos hidak, a hatalmasság talán nem tartanak örökké, de van, ami igen. Ezek az éjjelek. Ezek végtelenek, túlélik a holdat, mert más van bennük, valami, ami csendes, mint a szív ütése, és mégis átfog mindent, mint a szél. Számomra ez az éjjel örök marad. Rafe észrevett a tömeg szélén, és mellém ügyeskedte magát. Átsétáltunk a téren, ahol a lebegő gyertyák remegő fénye és a halkuló zene kísért, végül bevettük magunkat az erdő sötét árnyai közé, ahol senki, sem Kaden, Pauline vagy bárki más, nem találhatott ránk. HARMINCHETEDIK FEJEZET Kinyújtóztam az ágyamban – a lábaimat cirógatta a hűs takaró –, és újra elmosolyodtam. Csak félig aludtam az éjjel, félig álmodtam és félig újraéltem minden pillanatot; ennyi fele nincs is egy egésznek. A köztünk létrejött kapocsra nem volt szavam. Szomorúság, megbánás, elégtelenség a múltban. Láttam a vágyat a szemében – nemcsak rám vágyott, hanem valami többre, békére, egész életre –, és be akartam teljesíteni. Újra elmerültem a gyengédségében. Az ujja végigfut a vállamon, lecsúsztatja a ruhám pántját, hogy megcsókolhassa a hátamat, az ajka éppen csak érinti a kavah-t, de az egész testem bizsereg… és aztán újra és újra összetalálkozik az ajkunk.
Az első naptól kezdve erre vágytam, Lia. Rád vágytam. Összefűztük az ujjainkat, elzuhantunk az avarágyon. A fejem a mellkasán pihent, éreztem a szívverését, amíg ő a hajamat simogatta. Sóhajtottam. Muszáj lett volna aludnom, de nem bírtam kiszakadni a pillanatból. Sosem gondoltam, hogy ez ilyen lehet – akármikor, akárkivel. Órákig beszélgettünk. Megtudtam, hogy szeret folyóban horgászni, de csak kevés ideje akad rá. Húzódozott, amikor a szüleiről kérdeztem, de aztán elmondta, hogy még kicsi korában meghaltak. Senkije nem maradt, ezért is nem okították ki a szent szövegekből. Egy majorban dolgozott, az idő nagy részében a lovakkal és a többi állattal foglalkozott, de a mezőkre is kijárt. Igen, például dinnyét is termeltek, pont, ahogy elképzeltem. Utálja a galambhúst, úgyhogy boldog volt, amiért tegnap otthagyhatta az asztalt. Én is megosztottam a magam történeteit – leginkább a hegyekbe vagy erdőkbe tett kirándulásokról a bátyáimmal, de a nevüket elhallgattam. A királyi részleteket gondosan kihagytam. Meglepődött, azt hallva, hogy inkább forgatom a kardot, mint a hímzőtűt, és jobban kártyázok, mint ahogy zenélek. Megígérte, hogy egyszer játszunk egy partit. Késő volt már, amikor visszasétáltunk. Pauline az ablakban hagyta a lámpást a számomra. A beszélgetésünk csak folyt és folyt, mindig felbukkant még valami, ami miatt nem válhattunk el, amit még meg kellett osztanunk. Végül még egyszer megcsókoltam, és jó éjt kívántam neki, de amikor a kilincsért nyúltam volna, még utánam szólt. – Lia, van még valami, amit el kell… – Holnap, Rafe. Holnap az egész nap a miénk. Késő van. Bólintott, az ajkához emelte a kezemet, és elment. Tökéletes este… tökéletes örökkévalóság. Egész éjjel az álomvilág határán bóklásztam, amíg a hajnal első sugarai fel nem kúsztak az ablakpárkányra – akkor álomtalan álomba zuhantam. HARMINCNYOLCADIK FEJEZET – Lia! Valaki megbökte a vállamat. – Lia, ébredj! Újabb bökés. – Lia, ébredj már fel!
Erre felriadtam, és fel is ültem. Pauline ült az ágy szélén. A szobát nappali fény árasztotta el. Átaludtam a reggelt. – Mi az? – kérdeztem elernyőzve a szememet. Akkor láttam meg Pauline arckifejezését. – Mi az? – Walther. A jégverem mögött van. Valami baj történt, Lia. Olyan… Már ki is ugrottam az ágyból, szédelegve kerestem nadrágot, inget, valamit, amit magamra kaphatok. Walther a jégverem mögött? A tenyeremen verejték ütött ki; Pauline éles hangon keltegetett. Valami baj történt. Ledobtam a kezembe akadó ruhákat, és futottam, úgy, mezítláb és hálóingben. A lovát láttam meg először: habzó szájjal fújtatott, mintha egész éjjel vágtatott volna. – Vidd az istállóba és csutakold le! – kiáltottam a mögöttem szaladó Pauline-nak. Megkerültem a jégverem fölé épített házacska sarkát, és megláttam Walthert – a földön ült, egy törött, felfordított taligának támaszkodva, amelyet a többi használatlan ládával és egyéb kacattal együtt ott tároltunk. – Lia – szólított, amikor megpillantott. Elakadt a lélegzetem. A homlokán egy mély vágás éktelenkedett, de rosszabb volt az arckifejezése: mintha egy őrült vette volna át a bátyám helyét. – Walther, mi történt? – Odarohantam, térdre estem mellette. Megérintettem a homlokát. – Lia – ismételte rám nézve, mintha most venne csak észre. – Walther, megsebesültél. Mi történt? – Muszáj tennem valamit, Lia – mondta kétségbeesett pillantással. – Muszáj tennem valamit. A kezeim közé fogtam az arcát, ezzel rávettem, hogy rám nézzen. – Walther, kérlek – szóltam rá határozottan –, mondd el nekem, mi a baj, hogy segíteni tudjak. Gyermekként fordult felém. – Te erős vagy, Lia. Mindig is te voltál köztünk a legerősebb. Ez aggasztotta anyát örökké. Összevissza beszélt; a tekintete csapongott, a szeme véreres, üveges volt. – Semmit se tehettem értük – mondta. – Egyikükért sem. Megragadtam az ingét, és megráztam. – Walther! Mi történt? Rám pillantott. Most láttam, hogy a szája cserepes, az arcába hulló tincsei zsírosak, mocskosak.
– Halott – felelte érzelemmentesen. – Greta halott. A fejemet ráztam. Az nem lehet. – Nyíl ütötte át a torkát – folytatta Walther üres tekintettel. – Engem nézett, Lia. Megértette. A szeme. Nem tudott beszélni. Csak nézett. És értette. És aztán összeesett, a karomba. És halott volt. Némán vártam, hogy a bátyám a rémálom minden apró részletét felidézze. Átöleltem, ringattam, mellékuporodtam a koszba, a sárba. Amikor megláttam, hogy Pauline és Berdi lép ki a kis ház mögül, intettem, hogy forduljanak vissza. A bátyám, az én erős katona bátyám a karomban zokogott. A könnyei és az érzelemmentes elfogadás közötti mezsgyén elmondott mindent, képtelenül rá, hogy elválassza a fontos részleteket a jelentéktelenektől. Gerda kék ruhát viselt, a haját összefonta és koszorúba tekerte a haján aznap reggel. A magzat már mozgott a méhében. Greta nagynénjéhez mentek, mindössze egyórás kocsiút lett volna a szülei udvarházától. Greta húga és az egész család hátul utazott. Ebédelni mentek. Egyetlen óra, ismételgette. Egyetlen óra. Fényes nappal. Fényes nappal. A Chetsworthből Briarglenbe vezető hídon akartak áthajtani épp, amikor rettentő üvöltést hallottak. A kocsis kiáltott, valami puffant, a kocsi megrándult. Walther ki akart nézni, amikor meghallotta az új hangokat, a becsapódó nyilak halk koppanásait. Visszafordult, hogy a testével védje meg Gretát, de már későn. – A hidat akarták lerombolni – tette hozzá kerekre nyílt szemmel, ismét érzelemmentes hangon, mintha gondolatban már ezerszer végigélte volna a jelenetet. – Mi csak belekeveredtünk. A kocsis rájuk kiáltott, mire megölték. Aztán kilőtték ránk a nyilaikat, és elvágtáztak. – Kik, Walther? Kik tették? – Visszavittem a szüleihez. Tudtam, hogy így szeretné. Visszavittem, Lia. Megmosdattam, takaróba burkoltam, és átöleltem. Őt és a kisbabánkat. Két napig ölelhettem, aztán rávettek, hogy adjam át nekik. – Kik tették? Felnézett; ismét kiélesedett a pillantása, és elhúzta a száját, mintha nem is figyeltem volna rá. – Mennem kell. – Nem – súgtam halkan, nyugtatón. – Nem. – Felnyúltam, kisimítottam a haját a homlokából, és megnéztem a vágást. Arról nem beszélt, de félőrült állapotában talán azt se vette észre, amikor odakerült. Ellökte a kezemet. – Mennem kell.
Megpróbált felállni, de visszalöktem a taliga roncsa mellé. – Hova mennél? Ilyen állapotban nem mehetsz… Olyan erővel taszított el, hogy hanyatt estem. – Mennem kell! – kiáltotta. – A sereg. Utol kell érnem őket. Utánafutottam, kérleltem, hogy álljon meg, belékapaszkodtam, visszahúztam, könyörögtem, hogy legalább hadd lássam el a sebét, hadd adjak neki enni, hadd mossam ki véres ruháját, de meg sem hallott. Kivezette a lovát az istállóból. Nem engedtem el; tovább kiabáltam, és megkíséreltem kiszedni a kantárszárat a kezéből. Akkor megfordult, megragadta a karjaimat, és megrázott. – Katona vagyok, Lia! – rikoltott. – Többé nem vagyok férj! És nem vagyok apa sem! Katona vagyok! A düh idegenné változtatta – de aztán váratlanul magához ölelt, és belezokogott a hajamba. Attól féltem, összeroppantja a bordáimat, de eleresztett. – Mennem kell – ismételte. És ellovagolt. Én pedig tudtam, nincs semmi, amivel megállíthatnám. HARMINCKILENCEDIK FEJEZET Egy álmot évekig kovácsolhatsz, hogy aztán egy pillanat alatt szilánkokra törjön. A konyhaasztalnál ültem, Walther álmának egy szilánkjával, mellettem Gwyneth, Pauline és Berdi. Már elmondtam nekik mindent, amit tudtam. Megpróbáltak megnyugtatni, hogy Walther helyrejön, hogy időre van szüksége, amíg gyászol, és még sok mindenre, amit nem is igazán hallottam már. A fejemben a bátyám kiáltásai visszhangoztak. Egy nyílvessző, egyenesen a torkába. Halk, csendes hangon próbáltak megnyugtatni, átsegíteni a helyzeten. De hogyan jöhetne Walther valaha is helyre? Greta halott. Nyitott szemmel bukott a férje ölébe. Walther nem katonaként vágtatott el innen, hanem tébolyodottként. Nem a serege után indult: a bosszúját üldözte. Gwyneth megérintette a kezemet. – Nem a te hibád, Lia – mondta, mintha kiolvasta volna a gondolataimat. Elrántottam a kezemet és felugrottam. – Dehogyisnem! Ki másé lenne? Ezek a hiénák azért tudnak behatolni morrighani területre, mert már nem félnek! Mert én megtagadtam, hogy hozzámenjek valakihez, akibe nem vagyok szerelmes! – Az utolsó szóba belesűrítettem minden
undort, amit éreztem. – Nem tudhatjuk biztosra, hogy a szövetség megállította volna-e őket – próbált érvelni Berdi. A fejemet rázva néztem rá, arra gondoltam, hogy ebben az ügyben a bizonyosság immár mit se számít. Az életemben semmi sem volt többé bizonyos. Most már az ördöghöz is hozzámentem volna, ha ezzel megmenthetem Gretát és a magzatot. És ki lesz a következő? – Lia, ez csak egy szabadcsapat, nem hadsereg. Effélék mindig voltak. És a támadás egy távoli határvidéken történt – vitatkozott Pauline. A tűzhelyhez léptem, az apró lángokba néztem. Ebben igaza volt – mégis, ezúttal többről volt szó. Éreztem. Mintha valami nyálkás szürkeség vonaglott volna keresztül rajtam. Emlékeztem a tétovázásra Walther hangjában: kívül tartjuk őket, mint mindig. De ezúttal nem sikerült. Mindvégig ott volt az egész a háttérben, csak én nem láttam. Anyám létfontosságú szövetségnek nevezte. Csak egy leány feláldozása árán lehetett tető alá hozni? Talán a temérdek bizalmatlanság miatt, amely évszázadok óta felgyűlt. Többnek kellett összetartania a feleket, mint egy papírnak, amely bármikor lángot foghat. Húsból és vérből kellett lennie a kapocsnak. A kezemben forgatott apró, fehér csipke főkötőre néztem. Walthernek és Gretának szántam. Piszkálgattam a csipkét, és emlékeztem, hogyan örültem előre az ajándékozásnak. Greta meghalt. A gyermek meghalt. Walther megbomlott. A tűzbe hajítottam a rongyot. Hallottam, ahogy a többiek összesúgnak, de csak a csipkét néztem – összepöndörödött, elfeketedett, lángra kapott, hamuvá vált. Mintha soha nem is létezett volna. – Meg kell mosdanom – állapítottam meg; a lábam még mindig csupa sár volt. – Szeretnéd, hogy veled menjek? – kérdezte Pauline. – Nem – válaszoltam, és csendben behúztam magam mögött az ajtót. A halál túloldalán, a nagy szakadékon átkelvén, ahol az éhség lelkeket zabál, ezer könnyet sírnak majd el.
Venda-ének NEGYVENEDIK FEJEZET Puff. Puff. Puff. Puff. Két órája álltam a völgyben, és a késemet hajigáltam. Keskeny törzset választottam célnak, és már alig-alig hibáztam. Egyenes ösvényt tapostam a vadmustárban, amíg a késemért jártam oda-vissza. Csak akkor vétettem el a célt, ha engedtem, hogy az elmém elkalandozzon. Puff. Puff. És aztán zizzenés, csendülés, surrogás – a fegyver célt tévesztett, és a magas fűbe zuhant a törzs mögött. Walther szavai, az arca, a kínja nem hagyott nyugodni. Hiába próbáltam értelmet találni benne, nem volt – a gyilkosságban soha nincs. Greta nem volt katona, és a gyermek meg se láthatta a napvilágot. Barbárok. Elindultam megkeresni a kést. – Lia? Megfordultam. Kaden akkor ugrott le a lováról. Láttam a tartásán, hogy hallott valamit, alighanem a fogadóbeli sugdolózást. – Hogyan találtál meg? – Nem volt nehéz. A völgy valóban a városból kivezető út mellett terült el, akárki láthatott, aki arra járt. – Berdi szerint te és Rafe hajnalban együtt indultatok el. Még napkelte előtt. – Hallottam a saját színtelen hangomat; olyan volt, mintha másé lenne. – Nem tudom, hova ment Rafe. Nekem el kellett intéznem pár ügyet. – A feladataidat, amikről beszéltél. Bólintott. Alaposan megnéztem magamnak: a haját ragyogó fehérarannyá festette a déli nap, és meg-meglebbentette a szellő. A tekintete nyugodtan, rezzenetlenül pihent rajtam. Arcon csókoltam.
– Jó ember vagy, Kaden. Megbízható és kötelességtudó. – Lia, ha most… – Menj el – kértem. – Menj el. Időre van szükségem, hogy a saját kötelességeimről gondolkodjak. Megfordultam és visszasétáltam, nem is vártam meg, hogy engedelmeskedik-e vagy sem, de hallottam, amint a lova elkocog. Felszedtem a késemet a fűből, és újra elhajítottam. Kék ruhát viselt. A magzat már mozgott a méhében. Muszáj tennem valamit, Lia. Muszáj tennem valamit. Immár nem csak Walther arcát láttam, és nem csak Gretáét. Hanem Brynét. Reganét. Pauline-ét. Muszáj tennem valamit. NEGYVENEGYEDIK FEJEZET Rafe Alkonyodott, amikor visszaértem. Egész nap nem ettem, a fejem sajgott, de ez volt a legkisebb bajom. Bevezettem a lovamat az istállóba, és lenyergeltem; a bőröm húzódott a naptól és széltől a hosszú nap után. Elfáradtam, és még mindig csak igyekeztem magamban kibogozni a dolgok rendjét. Hogyan csináljuk? Beletúrtam a hajamba. Nem terveztem igazán el az utat, de alig aludtam, mert későig fenn voltam Liával. – Beszélnünk kell. A vállam felett hátranéztem. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem is hallottam, amikor bejött. Feldobtam a nyergemet a tartóra, és szembenéztem vele. – Lia… – Hol voltál? – kérdezte kurtán, feszes tartással. Tétován léptem egyet felé. – Volt némi dolgom, ami intézkedést kívánt. Valami baj van ezzel? – Egy munkanélküli földműves, akinek ügyei vannak? Mi ütött belé? – Mondtam, hogy csak egy ideig vagyok munka nélkül. A készleteket fel kell tölteni. – A kezemben maradt lópokrócot az állás deszkafalára vetettem, és hozzá léptem. A szemébe néztem. Szerettem volna egyenként megcsókolni a szempilláit, és átfutott a fejemen, hogyan keveredtem én bele ebbe.
Lia felnyújtózott és magához húzott, szorosan a számra szorította a száját. Belesajdult még a torkom is. Lia keze a nyakamról a mellkasomra vándorolt, az ujjai a bőrömbe mélyedtek. Nem vágyat hallottam a zihálásában, hanem kétségbeesést. Elhúzódtam, lenéztem rá, és megérintettem az ajkamat: vad csókja felsebzett. – Valami baj van – jelentettem ki. Nagyot nyelt, a homloka ráncba szaladt. – Elmegyek, Rafe. Holnap. Csak néztem rá, és nem is fogtam fel, amit hallottam. – Hogy érted, hogy elmész? Odalépett az egyik üres állásba lökött szénaköteghez, lehuppant rá és felnézett a tetőgerendákra. – Haza kell mennem – jelentette ki. – Eleget kell tennem egy kötelességemnek. Haza? Most? Összevissza kavarogtak a gondolataim. – Miféle kötelességnek? – Állandó-félének. Nem jövök vissza. – Soha? Üres arccal nézett rám. – Nem mondtam el neked mindent a családomról, Rafe. Egész életemben manipuláltak és hazudtak nekem. Nem azért megyek vissza, mert így tartja a kedvem, hanem mert a tény tény marad. A hűtlenségemmel nekik is és másoknak is rengeteg fájdalmat okoztam. Ha nem megyek vissza, csak még többet fogok. Muszáj hazautaznom és vállalnom a kötelességemet. Hidegen, érzelemmentesen beszélt. Megdörzsöltem az államat. Most egészen más volt, mit eddig bármikor. Manipuláltak és hazudtak nekem. Félrepillantottam, a tekintetem nem talált semmit, amin megállapodhatott volna. Próbáltam felfogni, amit mondott, és összeilleszteni saját félresiklott terveimmel. – És a családod megadja neked az esélyt erre? – néztem vissza rá. – Fogalmam sincs. De meg kell próbálnom. A szemközti falra néztem. Holnap. Azt hittem, több időm van. Ez túl hamar jött. A tervek… – Rafe? – Várj – kértem, és megfordultam. – Hadd gondolkozzak. Ezt… fel kell dolgoznom. – Ezen nincs mit feldolgozni. – Mindenképpen muszáj holnap indulnod? Nem várhatsz még néhány napot?
– Nem, szó se lehet róla. Úgy ült ott, mint egy darab szikla. Mi történt, amíg távol voltam? Azt biztosan láttam, hogy a döntése végleges. – Megértem a kötelesség fogalmát, Lia – kezdtem, hátha sikerül időt nyernem és átgondolnom. – A kötelesség fontos dolog. – És a lojalitás is. Nagyot nyeltem, a torkomra még az út pora telepedett. – Mikor indulsz holnap? – Reggel. Korán. Biccentettem, de az elmém sebesen pörgött. Ez nagyon kevés időt hagyott nekem. Csakhogy egyvalamiben én is biztos voltam: nem engedhettem vissza Civicába. NEGYVENKETTEDIK FEJEZET Nem volt sok csomagolnivalóm. Mindenem belefért a kétoldalas málhazsákba, és még hely is maradt. Az új ruháimat nem raktam be; Pauline-ra hagytam őket, hiszen Civicában úgysem hordhattam volna effélét. Valamennyi ételt is magamhoz vettem, de úgyis fogadókban terveztem megszállni útközben. Ez volt az egyik engedmény, amit tettem, amikor Pauline dühösen hozzám vágta az ékköves tarsolyomat, amit nekiadtam. Egész délután veszekedtünk. Berdivel is szót váltottunk, de végül megértette, hogy mennem kell. Ami Gwynetht illeti, gyanítom, ő mindvégig tudta, hogy így lesz, nálam jóval előbb. Pauline azonban olyan dührohamot kapott, amilyet még sose láttam tőle, és amikor nekiláttam a csomagolásnak, végül nehéz léptekkel átrohant a fogadóba. Nem mondhattam el neki, hogy az ő arca volt az egyik, amit a völgyben láttam – Gretáéhoz hasonló, nyitott, ám vak szemű arc, újabb áldozata a semmittevésemnek. Akár létrejön a szövetség, akár nem, nem vállalhatom a kockázatot, hogy akár csak egyvalaki is kárát lássa a szeretteim közül, ha megakadályozhatom. Körülnéztem a házban, nem hagytam-e itt valamit. Akkor láttam meg az ágy oszlopára akasztott levendulakoszorút. Nem vihettem magammal, a száraz virágok összetörnének a nyeregtáskában. Az arcomhoz emeltem, beszívtam fakuló illatát. Rafe. Behunytam a szememet, hátha attól elmúlik a sajgás. Bár semmi, amit mond vagy tesz, nem téríthetett volna el a szándékomtól, azt gondoltam, legalább megpróbálja majd. Nem csak megpróbálja – egyenesen követeli. Azt akartam, hogy lebeszéljen, hogy száz okát adja, miért kellene maradnom. Egyet sem adott. Ennyire egyszerű lemondani rólam? Megértem a kötelesség fogalmát.
Felnéztem, és haragosan eltöröltem az arcomon lecsorgó könnyeket. Talán látta rajtam. Talán hallotta az eltökéltséget a hangomban. Talán könnyebbé akarta tenni a számomra. Sóhajtottam. Vagy talán csak kifogásokat keresek neki. Lia, reggel még valamit el kell intéznem, de délelőtt találkozni szeretnék veled a kék ciszternánál, hogy elbúcsúzzunk. Addigra nem is jutnál messzebb. Ígérd meg, hogy megvársz. Mi haszna lenne a búcsúzásnak? Csak a fájdalmat hosszabbítaná meg. Nemet kellett volna mondanom, ám erre is képtelen voltam. Láttam az arcán, hogy ő is szenved, mintha valami nagy és kegyetlen erővel kellene megküzdenie. A híreim megütötték őt. Talán csak ennyi kellett, egy apró jel, hogy nem akar elengedni. A karjába ölelt, és gyengéden, édesen megcsókolt, mint legelőször, és éppolyan bűnbánón is. – Lia – suttogta. – Lia. És bár nem mondta ki, én hallottam a szót: szeretlek. NEGYVENHARMADIK FEJEZET Megöleltem Berdit, arcon csókoltam, aztán újra megöleltem. Előző este már elbúcsúztunk, de ő is és Gwyneth is kint álltak a fogadó verandáján kora reggel, két akkora zsák élelemmel, ami kettőnek is elegendő lett volna. Rafe és Kaden eltűnt, mielőtt én felkeltem volna. Sajnáltam, hogy Kadentől még csak el se tudtam búcsúzni, de tudtam, Rafe-fel még találkozom a ciszternánál. Miféle ügyben kellett egyszerre eljárnia? Talán ma jött el a napja, hogy mindenki szembenézzen a múltbéli életével és kötelességeivel. Pauline-nal lefekvés előtt beszélgettünk még. Reggel már előttem elsietett a házunkból. Nem mondtunk búcsút egymásnak. Megöleltem Gwynetht is. – Ugye vigyázol Pauline-ra? – Hát persze – suttogta. – Tartsd most a szádat, hallod? – tette hozzá Berdi. – Legalább, amíg odaérsz. Akkor majd elmondhatod a magadét. Igen jó esélyem volt rá, hogy semmit sem mondhatok. Még mindig árulónak számítottam. Dezertőrnek. De valószínűleg még apám kormánya is meglátja, miért lenne jó félretenni a bűneimet, és hagyni, hogy legalább megpróbáljam visszanyerni
Dalbreck kegyeit. – Ami a számon kifér – ígértem. Felemeltem a két zsákot. Hogyan rakom én ezt fel Otto hátára? – Készen állsz? Megpördültem. Pauline állt mögöttem, úti ruhában, a felmálházott Novéval és Diecivel. – Nem – ráztam a fejemet. – Nem jössz velem. – Ez királyi parancs? Mit fogsz csinálni? A fejemet veszed, ha követlek? Ilyen hamar visszaváltoztál őfelségévé? A kezemben tartott két ételes zsákra néztem, aztán gyanakodva pillantottam Berdire és Gwynethre. Ők csak a vállukat vonogatták. – Menjünk – ráztam meg a fejemet. Többé már nem szállhattam vitába Paulinenal. * Úgy mentünk el, ahogy érkeztünk – a régi ruháinkban, három szamárral, akik majd elvisznek, ahová kell. De nem minden volt ugyanolyan – mi megváltoztunk. Mögöttünk elmaradt az ékkőként ragyogó Terravin. Nem idilli. Nem tökéletes. Csak a számomra az. A számunkra. A dombtetőn megálltam, és visszanéztem: a fák között csak apró, kék foltokat láttam az öbölből. Terravin. Most már megértettem, mire jók az emlékművek. Némelyiket kőből és izzadságból emelik, másokat álmokból, de mind olyan dolgokat formáz, amelyeket nem akarunk elfelejteni. – Lia? – Pauline megállította Novét, és visszanézett. Oldalba böktem Ottót, hogy beérjük. Most már új remények után kell néznem. Húsból, vérből és ígéretből való remények után. Egy szövetség után. És ha ezzel megvalósítom a Walther szemében látott bosszút, annál jobb lesz. – Hogy vagy? – kérdeztem. Pauline egy rosszalló oldalpillantással felelt. – Jól vagyok, Lia. Ha képes voltam idáig megülni egy nyaktörő sebességgel vágtázó raviant, egészen biztosan menni fog az is, hogy a teknőctempóban döcögő Nove hátán megmaradjak. A legnagyobb bajom épp a lovaglónadrág. Kezd szűk lenni – rángatta meg a nadrág derekát. – Majd Luiseveque-ben intézkedünk – feleltem.
– Talán összefutunk megint azokkal a mellékutcai árusokkal – vágta rá vigyorogva. Elmosolyodtam. Tudtam, csak a kedvemen szeretne javítani. Sokan jártak az úton. Alig hagytunk el valakit, már jött is szembe a következő, háromszor pedig tucatnyi vagy még kevesebb katonából álló csapat hagyott le minket. Sokan most tértek vissza távoli otthonukba a fesztivált követően, néhányan csoportosan, néhányan egyedül. A többi utazó jelenléte valamennyire megnyugtatott. Gwyneth figyelmeztetése az orgyilkosról most súlyosabbnak tűnt, bár még mindig nem ismerhetett fel senki. Heteket töltöttem a napon, a kezem a mosogatóban ázott – sokkal inkább vidéki szobalánynak tűntem, mint bármikor, főleg egy kócsörényű szamár hátán. Mégis lazán kötöttem csak be a zekémet, hogy könnyen előkaphassam alóla a késemet, ha szükséges. Nem sejtettem, merre állomásozhat Walther serege, akiket utol akart érni. Csak reméltem, hogy Civicában, és nem valami távoli helyőrségben. Talán Brynnel és Regannel észre tudjuk téríteni – ha idejében odaérek. Walther nem volt olyan állapotban, hogy bárhova is ellovagoljon. Én is meg akartam bosszulni Greta halálát, de nem a testvérem élete árán. Persze mindennek megint csak az a feltétele, hogy megengedik, hogy szóba álljak bárkivel is. Nem tudhattam, mi vár rám Civicában. A ciszterna még legalább egyórányira volt előttünk. Eszembe jutott az első alkalom, amikor megláttam, és azt gondoltam, úgy fest, mint egy korona a hegytetőn. A számomra a kezdet jelképe lett, és most a befejezésé is – az utolsó hellyé, ahol találkozom Rafe-fel. Igyekeztem nem gondolni rá. A bátorságom és az elszántságom megingott, ha mégis felé kalandozott az elmém, mégsem tudtam megállni. Tudtam, el kellett volna mondanom neki az igazságot magamról, és arról, miért kell búcsút mondanom Terravinnek; tartoztam neki ezzel. Talán a lelke mélyén már értette is. Talán ezért nem próbált meg lebeszélni. Megértem a kötelesség fogalmát. Bárcsak ne tenné! – Kérsz inni? – nyújtotta felém a kulacsot Pauline. Az arca kipirult a hőségben. Máris hiányzott az öböl hűvös szellője. Elvettem tőle és kortyoltam, aztán a blúzomra is locsoltam egy kicsit, hogy lehűtsön. Még korán volt, de az úton tombolt a forróság, és az úti ruháink is fullasztóak voltak, ugyanakkor valamennyire megvédtek a naptól. Lenéztem foszladozó térdű nadrágomra, ahol kilátszott a bőröm, és elnevettem magam. Annyira nevettem, hogy alig kaptam levegőt, és a szemembe könny szökött. Pauline riadtan nézett rám.
– Csak nézz végig magunkon! – nyögtem ki. – Hát hinnéd? Ő is felhorkant, aztán velem nevetett. – Még az is lehet, hogy megéri majd – jegyezte meg végül –, hogyha látjuk, amint mindenki álla leesik. Nos, az állak biztosan leesnek majd. Főleg a kancelláré és az akadémikusé. Lassan csendesedett el a jókedvünk, mintha egy csomag szorosan feltekert szalag bomlott volna ki. Nemsokára úgy tűnt, az egész világ osztozik a ránk boruló csendben. Hallgasd. Feltűnt, hogy az út üres – senki sem jár előttünk, és visszatekintve sem láttam senkit. Igaz, nem is láttam messzire: éppen egy medencében jártunk, két domb között. Talán ezért éreztem, hogy bizserget a körülöttünk leszállt hirtelen csend. A földúton dobbanó paták hangját hallgattam. A szerszám halk csördüléseit. A csendet. – Várj – szólaltam meg, és intettem Pauline-nak, hogy álljon meg. – Várj – ismételtem meg súgva. Némán ültünk ott, a fülemben zúgott a vér, oldalra hajtott fejjel füleltem. Figyelj. Pauline egy szót se szólt: rám várt. A kapafogú Dieci feliázott a hátunk mögött. Megráztam a fejem. – Semmi, azt hiszem. Csak… És akkor megláttam. Kevesebb mint húsz lépésre az úttól, egy növendék tölgy alatt álló lovas alakot pillantottam meg. Elakadt a lélegzetem. A nap a szemembe sütött, úgyhogy csak akkor láttam meg, ki az, amikor kilépett az árnyékok közül. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Kaden! – kiáltottam oda. – Mit keresel itt? Félrekormányoztuk a szamarainkat, hogy egymás mellé kerüljünk, és ő is közelebb léptetett. Amikor karnyújtásnyira került, Otto rángatni kezdte a szárat és toppantott: idegesítette a fölé tornyosuló paripa. Kaden is máshogy festett. Valahogy merevebb, magasabb tartással ült a nyeregben. – Nem engedhetlek el, Lia – jelentette ki. Egész idáig eljött, csak hogy ezt közölje? Sóhajtottam. – Kaden, tudom, hogy… Ebben a pillanatban azonban lenyúlt, és kiragadta a szárat a kezemből. – Szálljatok le a szamarakról.
Zavartan és bosszúsan néztem rá. Pauline ugyanazzal az értetlenséggel pislogott egyikünkről a másikra. Odakaptam, hogy visszaszerezzem a szárat. Kaden kénytelen lesz tudomásul venni… – Bedage! Ges mi nay akuro fasum! – kiáltotta, nem nekem, hanem az erdő felé, ahonnan érkezett. Válaszul még több lovas jelent meg. Leesett az állam. Bedage? A hitetlenség egy hidegrázós pillanatra megdermesztett, aztán az igazság belém szúrt. Dühösen megrántottam Otto szárát, és odakiáltottam Pauline-nak, hogy meneküljön. Kitört a káosz; a lovak nekimentek a szamaraknak, Kaden elkapta a karomat, én ellenálltam, és leestem a nyeregből. Csak akkor lehetett esélyünk, ha elfutunk, és elrejtőzünk a sűrű aljnövényzetben – mármint ha eljutunk odáig. Csakhogy meg sem mozdulhattunk, a többi lovas gyorsabb volt. Az egyikük kiemelte Pauline-t Nove nyergéből. Pauline sikoltott. Valaki felém kapott. A csend emberek és állatok üvöltésének kakofóniájába robbant. Egy durva kéz markolt a hajamba. Elzuhantam. Átfordulva láttam, amint Pauline beleharap az őt tartó karba, és kiszabadul, ám a férfi szorosan a nyomában marad. Nem is emlékeztem, mikor nyúltam érte, de a késem markolata a tenyerembe simult. Eldobtam; a penge az üldözője vállában állt meg. A férfi kiáltva térdre esett, majd üvöltve tépte ki a húsából a tőrt. Vér ömlött a sebből, Kaden azonban hátulról lecsapott Pauline-ra, és ugyanakkor engem is elkapott két vastag kar. A sebesült férfi tovább átkozódott kiabálva egy idegen nyelven, amelyről tudtam, csakis vendai lehet. Kaden szemébe néztem. – Nem kellett volna ezt tenned, Lia – szólalt meg. – Nem jó dolog ujjat húzni Finchcsel. – Eredj a pokolba, Kaden – meredtem rá. – Eredj a pokol fenekére! Még a szeme se rebbent. Állhatatosságát most riasztó távolságtartásnak láttam. Elfordult, az egyik társára nézett. – Malich, ennek itt veled kell utaznia. Vele nem számoltam. A Malichnak nevezett kéjvágyó vigyorral előrelépett, és elmarta Pauline csuklóját. – Boldoggá tesz – válaszolta. – Ne! – kiáltottam. – Neki semmi köze az egészhez! Eresszétek el! – Azt nem tehetem – felelte nyugodtan Kaden, és átadott Finchnek egy mocskos rongyot, hogy gyűrje a ruhája alá, a sebre. – Majd ha elértük a semmi közepét, akkor eleresztem. Malich a lova felé rángatta a rugdalózó és karmoló Pauline-t.
– Kaden, ne! Kérlek! Az istenek szerelmére, hiszen várandós! Kaden megtorpant. – Várj! – szólt Malich után, és rám nézett, hogy lássa, igazat mondok-e, végül Pauline-hoz fordult. – Valóban? Pauline könnyes szemmel bólintott. – Még egy felcsinált özvegy – morgott Kaden, aztán rám pillantott. – Ha eleresztem, velünk jössz? Ellenkezés nélkül? – Igen – vágtam rá azonnal; talán túlságosan is gyorsan. – Szavadat adod? – kérdezte gyanakodva. Bólintottam. – Kez mika rek – mondta erre. A kar, amely szorongatott, meglazult rajtam. Előreestem, és csak ekkor értettem meg, hogy a lábam alig érte a földet. Mindannyian engem figyeltek, állom-e a szavamat. Én levegőért kapkodtam. – Lia, ne csináld – sírta Pauline. Csak a fejemet ráztam, aztán a számhoz emeltem az ujjaimat, és megcsókoltam őket. – Kérlek, Pauline. Bízz az istenekben. Ne sírj! Minden rendben lesz. A szemében rettegés csillogott, de rábólintott. Malich még mindig nem engedte el. Kaden odalépett hozzá. – Most elviszem a szamarakat az erdőbe, és kikötöm őket egy fához. Mellettük maradsz, amíg a nap le nem megy a szemközti dombok mögött. Ha egy perccel is hamarabb elindulsz, véged. Ha bárkit utánunk küldesz, Lia meghal. Megértetted, Pauline? – Kaden, ezt nem… Kaden hozzá hajolt, és megmarkolta az állát. – Megértetted, Pauline? – Igen – suttogta. – Jó. – Kaden elkapta a lova kantárját, és odakiáltott valamit egy fiatal lovasnak, akivel addig nem is törődtem; gyerek volt még. Együtt levették Otto nyeregtáskáját, és az egyik lóra szíjazták, a kulacsommal együtt. Kaden felszedte a tőrömet, is, amelyet Finch a földre dobott, és a saját zsákjába dugta. – Miért nem ölhetem meg most azonnal? – kérdezte a fiú. – Eben! Twaz enar boche! – kiáltott a nagydarab, heges férfi. Heves vitába csaptak; feltételeztem, azon, hol és mikor öljenek meg, de még eközben is tették a dolgukat, és egyre mélyebbre vezettek minket a szamarakkal az aljnövényzetbe. Finch a sebét markolászva meredt rám, és tört morrighani nyelven,
átkozódásokkal tűzdelve közölte, hogy örülhetek, amiért csak izmot sebeztem. – Rosszul célzok – feleltem. – A fekete szívedet akartam. De ne aggódj, a méreg, amiben megmártottam a pengét, nemsokára hatni fog. Lassú és fájdalmas halálod lesz. Finch szeme megvillant, és rám vetette magát. Kaden visszalökte, és valamit az arcába kiáltott vendai nyelven, aztán elkapta a karomat, és magához rántott. – Ne hergeld őket, Lia – sziszegte összeszorított fogai között. – Mind azonnal meg akar ölni téged, és kevés is elég nekik, hogy valóban megtegyék. Bár a nyelvet nem értettem, ezt eddigre magamtól is felfogtam. Egyre beljebb hatoltunk a tölgyek és táskavirág-bokrok közé. Amikor már nem láttuk az utat, a martalócok kikötötték a szamarakat egy fához. Kaden megismételte az intelmeit Pauline-nak, végül intett nekem, jelezve, melyik lóra szálljak. A csendben síró Pauline felé fordultam; az arcára koszfoltok tapadtak. – Emlékezz, barátom, számolj, hogy hamar teljen az idő, ahogy az úton, idáig tettük. Bólintott; lehajoltam és arcon csókoltam. – Állj fel! – vakkantotta Kaden gyanakodva. Hatalmas termetű lovat szántak nekem, csaknem akkorát, mint Kadené. Felsegített a nyeregbe, de a szárat nem adta át. – Ha megszeged a szavad, megbánod. Haragosan néztem le rá. – Egy kiművelt hazug, aki egy másik szavát kéri számon? Azt hiszem, értékelnem kellene a helyzet kolosszális iróniáját. – A szárért nyúltam. – A szavamat adtam, és meg is tartom. Egyelőre. Átadta a bőrszíjakat. Megfordultam, és követtem a többieket. Pauline és én szinte nyaktörő sebességre késztettük a ravianokat, ám ezek a fekete bestiák úgy repültek, mint a szárnyas démonok, a nyomukban az ördöggel. Semerre se mertem nézni, mert kizuhantam volna a nyeregből, és a mögöttem vágtató Kaden lova agyontapos. Amikor kiértünk a bokrok közül, mellém soroltak; az egyik oldalamon Kaden, a másikon a fiú, Eben. Csak barbárok képezhetnek ki egy gyereket a gyilkolásra. Megpróbáltam számolni, ahogy Pauline-t utasítottam, de nagyon hamar végleg belezavarodtam. Csak azt tudtam, hogy mérföldeken és mérföldeken át száguldottunk, és a nap még mindig magasan állt az égen. Pauline tudta, hogy a ravianok egy mérföldet annyi idő alatt tesznek meg, amíg az ember elszámol
kétszázig. Tudni fogja, mikor érnek a barbárok túl messzire, hogy utolérjék. Nem kell addig várnia, hogy a nap lenyugodjon a dombok mögött. Még egy óra, és ahogy a szamarainktól telik, visszagaloppozik Terravinbe – aztán hamarosan biztonságban lesz, az én szavam pedig érvényét veszti. De még nem. Még mindig korai lett volna megragadni az esélyt – ha látok egyet valahol. Úttalan utakon száguldottunk át; jobb híján a tájat igyekeztem az emlékezetembe vésni. Kiszáradt patakmedrek mellett futottunk, cserjés dombokon át, ritkás erdőben és füves síkságon. Megjegyeztem a hegyek helyét, formáját, a gerinceken növekvő magas fenyőket, mindent, ami segíthet visszatalálni. Az arcom égett a széltől és a naptól, az ujjaim sajogtak. Meddig vágtathatunk még ilyen tempóban? – Sende akki! – kiáltott végül Kaden, és a lovasok lassítottak. Az én szívverésem viszont felgyorsult. Ha meg akarnak ölni, miért hoztak el egészen idáig? Talán ez az utolsó esélyem. Bírhatja a lovam négy másikkal szemben? Kaden mellém léptetett. – Add a kezed – szólított fel. Bizonytalanul néztem rá, aztán a többiekre. – Szerezhetek ékköveket – mondtam. – És több pénzt, mint amennyit egy élet alatt el tudtok költeni. Eresszetek el, és… Egyszerre nevettek fel. – A két királyság összes vagyona nem ér fel azzal, amit a komizár tesz az árulókkal – felelte Malich. – Az arany semmit sem jelent a számunkra – tette hozzá Kaden. – És most add a kezed. Kinyújtottam a kezeimet, ő pedig hosszú kötéllel összekötözte, a végén erősen meg is rántotta, hogy lássa, jól tart-e. Összerándultam. A figyelő Finch elégedetten felröhögött. – Most hajolj felém. A szívem úgy zakatolt, hogy szinte fojtogatott. – Kaden… – Lia, hajolj előre. Összekötött kezeimre néztem. Tudnék így egyáltalán lovagolni? Remegett a lábam; készen álltam, hogy megsarkantyúzzam az állatot, és elvágtassak a távoli fák felé. – Eszedbe se jusson – figyelmeztetett Kaden. Halálosan hideg tekintete nem szakadt el az enyémtől, valahogy mégis megérezte, hogy a lábam megfeszül a kengyelben.
Felé hajoltam, ahogy utasított. Akkor felemelt egy fekete csuklyát. – Ne! – Visszaemelkedtem volna, de egy kéz hátulról durván előrelökött. A csuklya a fejemre csúszott, és a világ elfeketült. – Csak néhány mérföld – hallottam Kaden hangját. – Az előttünk álló utakat jobb, ha nem látod. – Azt várod, hogy így lovagoljak? – A saját hangomból is kihallottam a pánikot. Kaden keze az én összekötözött kezeimhez ért. – Vegyél levegőt, Lia. Majd én vezetem a lovadat. Ne hajolj se jobbra, se balra. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán elvette a kezét, és hozzátette: – Az ösvény keskeny. Egyetlen rossz lépés, és lovastól véged. Csináld, amit mondok. A saját leheletem perzselt a csuklya alatt. Attól féltem, jóval előbb megfulladok, mint hogy bármiféle ösvény végére érnénk, de azért lélegeztem. Ahogy haladtunk, semerre sem mozdultam; lassan lélegeztem a fojtó forróságot ki-be, ki-be. Nem fogok így meghalni. Hallottam a sziklafalon lefelé görgő kövek koccanásait – a visszhang egy örökkévalóságig tartott. A szakadék, amelynek szélén léptettünk, feneketlennek tűnt. Minden egyes lépéssel újra megfogadtam, hogy ha az út végén kikötöznek és leveszik a szemfedőmet, nem pocsékolok el még egy esélyt. Ha meghalok, az Kadenre szegezett tekintettel fog megtörténni – hogy tisztán láthassam az álnok vendai bordái közé fúródó késemet. NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET Rafe – Úgy tűnik, megint megtette. A kis galambod nélküled szállt tova. – Nem. – Az utat néztem, a hátamon lecsorgott az izzadság. – Megígérte, hogy eljön, tehát itt lesz. – Már korábban is tett ígéreteket, amelyeket aztán igen könnyen szegett meg. Svenre meredtem. – Fogd be, rendben? Csak fogd be. Már több mint egy órája vártunk. A nap magasan járt a fejünk felett. A tervet sebtében férceltük össze, de már reggel ideértem, hogy el ne kerüljük egymást. Az úton nem mehetett el mellettem – hacsak nem indult még a tervezettnél is korábban. Vagy talán ki se tette a lábát Terravinből? Valami késleltette? Sokan jártak az úton, még katonákat is láttam. Biztonságosan nekiindulhatott volna, egy bandita sem merészelné itt megtámadni a kiszemeltjét.
Ahányszor egy újabb utas jelent meg a dombtetőn, kihúztam magam a nyergemben, de egyik sem Lia volt. – Fogjam be? Ennél több nem telik tőled? Elfordultam, hogy a hetyke, gondtalan tartásban ülő Svenre nézzek. – Szeretném eltörni az állkapcsodat például, de nem ütöm meg az öregeket és a nyomorékokat. Sven megköszörülte a torkát. – Ez mélyütés volt, még tőled is – jelentette ki. – Nagyon sokat jelenthet neked ez a lány. Újra az utat kezdtem fürkészni; azt a pontot, ahol eltűnt a domb mögött, de aztán visszanéztem Svenre. – A többiek hol vannak? – kérdeztem követelőzve. – Miért nincsenek már itt? Tudtam, hogy bosszantóan és tenyérbe mászóan viselkedem, de a várakozás megviselt. – A lovaiknak nincs szárnyuk, hercegem. Az úton, távolabb találkozunk velük, ha és amikor odaérünk. Az üzenetek, még ha sürgősek is, lassabbak a gondolatnál. Azt hittem, több időm lesz. Idő, hogy elmondjam az igazat, hogy meggyőzzem, idő, hogy megérkezzen a kíséret. Dalbreckbe akartam volna vinni, ahol biztonságban tudhatom a fejvadászoktól és a saját gyilkos kedvű apjától is. Tudtam, nem lesz egyszerű rábeszélni, hogy hagyja el Terravint. Sokkal inkább lehetetlen. Így én is nehezen távoztam volna. De aztán tegnap este minden tervünk fenekestől felfordult. Lia eltökélte, hogy visszatér Civicába – éppen oda, ahová nem kellene. Megpróbálhattam volna lebeszélni az úton, de ha mégse sikerült volna, legalább elég jelentős kíséretet akartam mellette tudni, hogy megvédjem, amikor belép a székvárosba. Persze, amint elárulom, ki vagyok, nekem lesz szükségem védelemre őellene. Féltem elmondani az igazat. Manipuláltam és hazudtam neki. Megtévesztettem. Csupa olyasmi, ami elmondása szerint megbocsáthatatlan volt. Tudtam, azzal, hogy visszamegy a szövetséget összekovácsolni, nem hozzám készül, hanem egy férfihez, aki iránt egy morzsányi tisztelet sem élt benne soha. És én még mindig ugyanaz a férfi voltam. Ami megtörtént, nem törölhettem el. Megengedtem, hogy apám szerezzen a számomra házasságot. Az apukám. A hangjába keveredő keserű megvetés még mindig marta a gyomromat. – Ezt jól elrontottam, Sven. – Nem – rázta a fejét. – Nem te, fiú. A két királyság. A szerelem mindig zavaros ügy, és jobb a fiatal szívekre hagyni. Nincsen szabálykönyv, amit követni lehet.
Ezért kedvelem jobban a katonáskodást. Könnyebben megértem. Azonban igenis voltak szabályok. Lia szerint legalábbis. Én pedig a legfontosabbat szegtem meg a csalásommal. Ha valaki megbízhatatlan a szerelemben, minden másban is az. Van, amit nem lehet megbocsátani. Érvelhettem volna azzal, hogy ő is hazugságban él, de magam is tudtam, a helyzet nem ugyanaz. Lia valóban szolgálólánnyá lett a fogadóban, és nem is akart más lenni. Új életet épített. Én mindössze egy időre vettem magamra álcát, hogy megszerezzem, amire szükségem van. Csak épp azt nem tudtam, amikor idejöttem, hogy Liára lesz szükségem. Még egy lovas tűnt fel a dombon. Ismét valaki más. – Talán ideje indulni? – vetette fel Sven. – Lia mostanra alighanem félúton jár Civica felé, és úgy sejtem, nagyon is képes vigyázni magára. A fejemet ráztam. Valami nincs rendjén. Eljött volna. Balra irányítottam a lovamat. – Bemegyek Terravinbe, megkeresem. Ha estig nem érek vissza, gyere értem a többiekkel. Előrenógattam a hátasomat, és az út felé indultam. NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET Forró és kopár vidéken haladtunk át. Még kétszer takarták el a szememet, és amikor levették a fejemről a csuklyát, egészen új világ tárult fel előttem. Az utolsó száraz volt és kegyetlen. A hőség miatt most lassítottak a lovasok, és társalogni is tudtak, bár csak a saját nyelvükön szólaltak meg. Már régen elmúlt az idő, amikor találkoznom kellett volna Rafe-fel. Annyi mindent szerettem volna mondani neki – annyi mindent kellett volna elmondanom, és most már sose tudja meg ezeket. Alighanem már úton van a majorja felé, abban a hitben, hogy megszegtem a neki tett ígéretemet. Az alacsony, kék hegyeket néztem a horizonton. Hátrafordulva ugyanolyanokat láttam. Pauline vajon közel jár már Terravinhez? Kaden látta, hogy felmérem a zord tájat. – Hallgatag vagy – jegyezte meg. – Tényleg. Bocsáss meg. Miről is beszélgessünk? Az időjárásról? Nem felelt. Nem is vártam, de vádló tekintetemet nem vettem le róla. Tudtam, hogy érzi, bár előrefordult a nyergében.
– Kérsz vizet? – kérdezte végül rám se nézve. Rettentően szomjas voltam, de tőle nem kellett semmi. A másik oldalamon ügető Ebenhez fordultam. – Fiú, visszaadnád a kulacsomat? Amikor utoljára levették a fejemről a csuklyát, a kezemet is kikötözték. Én azonnal Kaden fejéhez vágtam a kulacsot, erre ők elkobozták. Eben várakozón nézett Kadenre, aki biccentett. Mélyet kortyoltam, aztán még egyet. A tájat elnézve nem mertem pazarolni a vizet a blúzomra. – Még Morrighanben vagyunk? – tudakoltam. Kaden gúnyosan felmordult, és rám mosolygott. – Nem ismered a saját országod határait? Ez igen királyi. Eddig bírtam cérnával. A lehető legrosszabb időpont volt a szökésre, mégis megsarkantyúztam a lovamat, és vágtába csaptam a keményre tiport homokon. A patadobogás gyors volt és egyenletes, mint száz dob összehangolt ritmusa. Nem menekülhettem. Ebben a puszta, kihalt medencében sehová se futhattam, és ha nem állok meg hamarosan, a kegyetlen hőség kivégzi a lovamat. Engedtem a száron, hogy lélegzethez jusson, és a maga ütemében fusson tovább. Megborzoltam a sörényét, és némi drága vizet a pofájára is öntöttem, hogy lehűlhessen. Hátranéztem. Azt vártam, hogy a sarkamban lesznek, de ők kényelmesen kocogtak tovább. Eszük ágában sem volt kockáztatni a saját lovaik épségét, mert pontosan tudták, hogy ez az istenektől elhagyatott puszta fogságban tart. Egyelőre. Ez lett a néma imádságom. Amikor utolértek, Kaden komor pillantást vetett rám, de egyikünk se szólt. Végtelennek tűnő ideig lovagoltunk. A nap eltűnt a hátunk mögött. Fájt a fenekem, sajgott a nyakam, kidörzsöltek a ruháim, égett az arcom. Úgy gondoltam, legalább száz mérföldet legyűrtünk. Az égen végül fellobbant az alkony narancs lángja. Előttünk egy hatalmas, háznyi sziklákból álló halom emelkedett, mintha az égből dobták volna le őket a meddő föld közepére. Sebes szóváltás következett, aztán Griz sokáig mutogatott kiabálva. Ő volt az egyetlen, aki nem beszélte a morrighani nyelvet. Malichnak és Finchnek vaskos akcentusa volt, Eben ellenben ugyanolyan tisztán beszélt, mint Kaden. A lovak, mintha megérezték volna, hogy itt ütünk tábort, megszaporázták a lépteiket. Közelebb érve megláttam, hogy az egyik szikla tövében forrás fakad, és a vize apró medencét alkot. Ez nem véletlenszerű megálló volt. Olyan jól ismerték az
útvonalakat, akár a sivatagi keselyűk. – Itt vagyunk – közölte Kaden, és leugrott a lováról. Igyekeztem fintorgás nélkül követni a példáját: nem akartam nagyon királyinak tűnni. Kinyújtóztam, hogy érezzem, hol fájok a leginkább, aztán szembenéztem velük. – Átmegyek a szikla túloldalára, hogy elintézzem a folyó ügyeimet. Ne kövessetek. – Már láttam hölgyek fenekét – szegte fel az állát Eben. – Hát, az enyémet nem fogod. Maradj itt. Malich felnevetett – ez volt az első nevetés akármelyiküktől –, Finch pedig megdörzsölte a vállát és haragosan nézett rám, majd előhúzta és a földre hajította a ruhája alá tömött rongyot. Egyértelműen utált engem, de a seb tiszta lehetett, különben ő is rosszabbul nézett volna ki. Azt kívántam, bárcsak valóban méregbe mártottam volna a pengét. Grizt széles ívben elkerülve átgyalogoltam a másik oldalra, és találtam is egy sötét, magányos helyet, ahol pisilhettem. Kiléptem az árnyékok közül. Ha meg akartak volna ölni, mostanra már megtették volna. De akkor mi a szándékuk velem? Leültem egy lapos kőre, és az alacsony hegyeket néztem. Egy mérföldre lehetnek, vagy háromra? A távolság megtévesztő volt ebben a forró katlanban. Ha besötétedik, látok-e majd eleget a szökéshez? És ha igen? Legalább a kulacsomra és a késemre szükségem lesz a túléléshez. – Lia? Kaden ballagott felém a sziklák mellett, a tekintete ide-oda járt a fogyó fényben, amíg meg nem talált. Csak néztem, ahogy közeledett – kétszínűsége mélyen, fájdalmasan érintett. Most nem a reggeli düh mart belém, inkább a szorongató fájdalom. Megbíztam benne. Minden egyes lépésével tovább és tovább fonódtak a gondolataim, mint amikor egy falikárpit hátulján felfedik a hímzés csúf, összegabalyodott csomóit. Alig pár hete a vállát ápoltam. Alig pár napja Pauline kedvesnek nevezte a szemét. Alig két napja táncoltunk, és tegnap arcon csókoltam a völgyben. Jó ember vagy, Kaden. Megbízható és kötelességtudó. Milyen keveset sejtettem arról, mit jelent ez Kadennek. Félrepillantottam. Hogy tudott teljesen és tökéletesen megtéveszteni? A száraz homok roszogott lassú és kimért lépései alatt. Nem jött túl közel. A sajgás már a torkomat is szorongatta. – Egyet mondj meg – súgtam. – Te vagy az orgyilkos, akit Venda küldött utánam?
– Igen. – Akkor miért vagyok még mindig életben? – Lia… – Az igazat, Kaden. Kérlek. Én tartottam a szavamat, ellenkezés nélkül jöttem el veletek. Ennyivel tartozol nekem. – Rettegtem, hogy a halálnál is rosszabb sorsot tartogatnak a számomra. Közelebb lépett, most közvetlenül előttem állt; az arcára ismerős, kedves kifejezés ült ki. Talán mert a bajtársai most nem látták? – Úgy döntöttem, több hasznot hajthatsz Vendának élve, mint holtan – felelte. Úgy döntött. Mint a magas istenek. Lia ma életben maradhat. – Akkor hibás a gondolatmeneted – vágtam rá. – Nem tudok államtitkokat, fogalmam sincs a katonai stratégiáról. Váltságdíjat sem fognak fizetni értem. – Van más értéked. Azt mondtam a többieknek, hogy birtoklod az adottságot. – Micsoda? – A fejemet ráztam. – Akkor hazudtál a… Elkapta a csuklóimat, és talpra rántott, az arcunkat alig néhány ujjnyi távolság választotta el. – Ez volt az egyetlen módja, hogy megmentselek – sziszegte. – Érted? Soha ne tagadd le az adottságot. Sem előttük, sem más előtt. Csakis ez tart életben. Alig bírtam megállni a lábamon. – Ha nem akartál megölni, miért nem hagytad ott Terravint? Megmondhattad volna, hogy elvégezted a feladatot, soha senki nem tudta volna meg. – Hogy aztán te hazatérj Civicába, és létrehozd a szövetséget Dalbreckkel? Attól, hogy nem török az életedre, még lojális vagyok a sajátjaimhoz, Lia, ezt sose feledd. Venda mindent megelőz. Még téged is. Tűz lobbant az ereimben: a csontjaim visszanyerték szilárdságukat, minden izmom felizzott. Kirántottam a kezeimet a szorításából. Elfelejteni? Soha. NEGYVENHATODIK FEJEZET Rafe Végig az úton kerestem a nyomát, megkerültem két közeli udvarházat is, hátha megállt ott vízért, vagy csak látták ott elmenni. Nem látták. Mire beértem Terravin főutcájára, már biztosra vettem, hogy a fogadóban találom. Elsőként az istállón kívül, szabadon bóklászó szamarakat láttam meg a fogadó előtt. Az ajtó nyitva állt, bentről felzúdulás hangjai szűrődtek ki. Kikötöttem a
lovamat és berohantam. Pauline az egyik asztalnál ült, és hüppögve zokogott, a mellette álló Berdi és Gwyneth hiába próbálta nyugtatgatni. – Mi történt? – kérdeztem. Berdi csak intett. – Hallgass! – utasított. – Most ért ide – tette hozzá. – Hadd mondja el, mi történt. Gwyneth vizet hozott, de Pauline visszautasította. Térdre estem előtte, megragadtam a kezeit. – Hol van Lia, Pauline? Mi történt? – Elkapták! Csukladozva vallotta ki a részleteket. Öten voltak. Az egyikük Kaden. Még arra sem maradt időm, hogy feldühödjek vagy megijedjek. Csak figyeltem, megjegyeztem a részleteket, és rákérdeztem a fontos dolgokra, amelyeket nem említett. Milyen lovak, Pauline? Kettő sötétpej. Három fekete. Mind egyszínű, jegyek nélkül. Ugyanolyan fajta, mint Kadené. Kitartásra nemesített, jó futók. Mégsem volt benne biztos. Minden olyan gyorsan történt. Az egyik férfi nagydarab volt. Nagyon nagydarab. Az egyik még kamasz. Idegen nyelven beszéltek. Talán vendaiul. Lia barbároknak nevezte őket. Mennyi ideje? Nem tudta biztosan megmondani. Talán három órája. Keletnek indultak. Hol állítottak meg benneteket? A sárga tanyaháztól északra, ahol az út lefut a dombról. Van ott egy kis tisztás. A bokrok közül jöttek elő. Még valami, amit tudnom kell? Azt mondták, ha bárki követi őket, Lia meghal. Nem hal meg. Nem hal meg. Utasításokat adtam Berdinek. Szárított halat kértem, vagy bármi szárított ételt, amit gyorsan adhat. Mennem kellett. Pillanatokon belül előhozta a konyhából, amit kértem. Öten voltak. De nem várhattam Svenre és a többiekre. Kihűl a nyom, és minden perc számít. – Jól figyelj – néztem Pauline-ra. – Napnyugta után idejön majd néhány férfi, engem keresve. Figyelj rájuk, és mondj el nekik mindent, amit nekem mondtál. Mondd meg, merre menjenek. – Berdihez és Gwynethhez fordultam. – Készítsetek elő nekik ételt. Nem lesz időnk vadászni. – Te nem földműves vagy – nézett rám Gwyneth. – Engem nem érdekel, akármi is! – vágta rá Berdi, és egy vászonzsákot nyomott a kezembe. – Indulj! – A vezetőt Svennek hívják! – kiáltottam vissza a vállam felett, már a küszöbről. – Legalább tucatnyian jönnek majd vele! Még legalább hat világos óra volt hátra a napból. Megtöltöttem a tömlőmet a
kútról, és egy zsák zabot is felkaptam a lovam számára. Nagy előnyt szereztek, eltart majd egy ideig, hogy utolérjem őket. De utol fogom. Megteszek mindent, amit kell, hogy visszaszerezzem Liát. Egyszer már megtaláltam. Másodszorra is sikerülni fog. NEGYVENHETEDIK FEJEZET Arra ébredtem, hogy kés feszül a torkomnak, és egy vigyorgó arc hajol fölém. – Ha birtoklod az adottságot, miért nem álmodtad meg, hogy jövök? A fiú volt az, Eben. Leányhangon szólt, a pillantása egy kíváncsi kölyökállaté volt. Gyerek. De a szándékában nem maradt el a harcedzett rablóktól. Az életemet akarta elrabolni. Ha csak az adottság tartott életben, Ebennek erről nem szóltak. – Láttalak – feleltem. – Akkor miért nem ébredtél fel, hogy védekezz? – Mert ezt is láttam. Eben a levegőbe röppent, és több lépésnyire zuhant le. Felültem. Grizzel néztem szembe, aki az imént megjelent Eben válla felett. Bár nem kedvelt, de úgy tűnt, a hirtelen, önfejű döntéseket sem kedveli. Addigra már Kaden is elkapta Eben grabancát, és felrángatta. – Nem akartam bántani – tiltakozott Eben, és felhorzsolt állát dörgölte. – Csak játszottam vele. – Még egy hasonló játék, és a lovad nélkül maradsz itt – kiáltotta Kaden, és visszalökte a fiút a földre. – Jegyezd meg, a lány a komizár zsákmánya, nem a tiéd! – Hozzám lépett, és kioldozta a lábamat az egyik nyereghez kötöző zsinórt; biztonsági intézkedésnek nevezte, hogy el ne fussak az éjjel. – Most már zsákmány is vagyok? – tudakoltam. – Hadi – felelte Kaden félvállról. – Nem is tudtam, hogy háborúban állunk. – Mindig is abban álltunk. Felálltam, és megdörzsöltem mostanában agyonkínzott nyakamat. – Amit mondani akartam, Eben… nem láttam okát, hogy felkeljek, mert láttam, hogy dögevők csipdesik a kiszáradt csontjaidat, amíg én lovon ülök. De gondolom, mindez még nincs kizárva, hm? A fiú szeme egy pillanatra elkerekedett, mintha mérlegelné, mennyire vehető komolyan a látomásom, aztán grimaszolt. Fiatal korához képest túl sok düh ült az arcán.
A nap ugyanúgy telt, mint az előző: forrón, szárazon, keservesen és unalmasan. Az alacsony hegyeken túl egy újabb tüzes katlanba jutottunk, aztán egy újabba. A pokolba vezető utat jártuk, semmi esélyem se lehetett a szökésre. A lankák is kopaszon emelkedtek-süllyedtek, semmi se kínált rejteket. Nem is csodálkoztam, hogy senkivel nem találkoztunk. Ki is utazna át ilyen kopár vidéken? A harmadik napra éppúgy bűzlöttem, mint Griz, de senki sem vehette észre a saját szagától. A többiek arcára csíkokat rajzolt a kosz, úgyhogy feltételeztem, az enyémre is. Mindannyian mocskos, csíkos állatokká lettünk. Por csikorgott a fogam alatt, por zizegett a fülemben, mindenhová bejutott – a pokol szélhordta, száraz lehelete volt. A kezem felhólyagosodott a száron. Gondosan füleltem el-elmorgott szavaikra útközben, megpróbáltam kibogozni az értelmüket. Némelyik egyszerű volt. Ló. Víz. Kuss. A lány. Ölni. De nem adtam a tudtukra, hogy megértettem őket. Esténként, ha feltűnés nélkül megtehettem, a táskámban lapuló vendai frázisgyűjteményt lapozgattam, hogy kikeressem a többi szót, ám a könyv túlságosan rövid és alapszintű volt. Egyél. Ülj le. Állj. Ne mozdulj. Finch gyakran fütyörészéssel vagy énekléssel ütötte el az időt. Az egyik dalát megjegyeztem, mert ismerős volt a dallam. A gyerekkorom egyik buta dalocskája volt, ami újabb kulcsot nyújtott a vendai karattyolás felfejtéséhez, hiszen összevethettem a szavait a morrighani változattal. Bolond meg az aranya Összehányta halomba. Tíz meg húsz, ötven meg száz, Égig ért már a rakás. De soha egy vasat se Adott ő ki ételre Nőttön-nőtt a pénzhalom Csonttá fogyott a bolond. Nem vett bort vagy kenyeret, Nem ivott és nem evett Míg aztán egy szép napon Felfordult az udvaron. Bezzeg, ha ezek a bolondok megbecsülnék az aranyat, már rég kint lennék ebből a pokoli hőségből. Ki ez a komizár, akihez a pénznél is jobban ragaszkodnak az
emberei? És pontosan mit is tesz az árulókkal? Lehet rosszabb ennél a perzselő purgatóriumnál? Megtöröltem a homlokomat, de ott is tapadós homokba nyúltam. Amikor aztán Finch is elhallgatott, anyámra gondoltam, és a hosszú útra, amelyet a gastineaux-i kis királyságból tett meg. Én sosem jártam ott. A távoli északon terült el, ahol a tél három évszakon át tart, az erdőket a fehér farkasok uralják, és a nyár mindössze egy vakító zöld villanás, de olyan édes, hogy az illata egész télen át kitart. Legalábbis Bernette néném így szokta mesélni. Anyám leírásai sokkal szárazabbak és tömörebbek voltak, de láttam az arcát, amíg a húga mesélt, és láttam a szeme köré rajzolódó boldog-szomorú szarkalábakat. Hó. Az vajon milyen lehet? Bernette néném szerint egyszerre lágy és kemény, hideg és forró. Csíp és éget, ha a szél szórja szét, és hűvös tollként simogat, ha lustán körözve hullik az égből. El se tudtam képzelni, hogy lehet valami egyszerre ennyi különbözőféle dolog, és azon töprengtem, vajon nem bánt-e a nagynéném szabadosan a mesével, ahogy apám mindig mondta. A kétely sose hagyott el. Hó. Talán ezt jelentette anyám boldog-szomorú pillantása – hogy még egyszer érezni szerette volna. Megérinteni. Megízlelni. Ahogy én is szerettem volna még egyszer megízlelni Terravint. Anyám is ilyen idősen hagyta el a hazáját, hogy száz mérföldeket utazzon át – de abban biztos voltam, hogy az ő utazását nem lehetett az enyémhez hasonlítani. Végignéztem a színtelenre perzselt tájon. Nem, semmiképpen. Kinyitottam a kulacsomat és kortyoltam. Most már nem tudtam elképzelni, miként jutok valaha is vissza a civilizációba, de abban biztos voltam, hogy inkább halok meg a vad vidéken tévelyegve, mint hogy díszpéldány legyek a vendai állatok között – mert igenis állatok voltak. Esténként, amikor megálltunk, Kadent leszámítva még csak a fáradságot se vették, hogy elvonuljanak valahova, mielőtt könnyítenek magukon, és amikor én elfordítottam a tekintetemet, kinevettek. Az elmúlt este egy kígyót sütöttek meg, amelyet Malich csapott agyon a fejszéjével, és cuppogva, böfögve zabálták meg, mint a disznók a vályúnál. Kaden a számomra is leszakított egy darabot, de visszautasítottam. Nem a vér miatt, ami a félig nyers kígyóhúsból végigcsorgott az ujjain – a durva és közönséges hangok vették el az étvágyamat. Azt mindenesetre azonnal láttam, hogy Kaden más volt. Közülük való, mégsem azonos velük. Még mindig titkolt néhány dolgot. Most, hogy a beszélgetés is elhallgatott, mérföldeken át nem hallatszott más, mint a paták őrjítő, ismétlődő dobogása a talajon, és alkalmanként némi testzaj Finch
részéről – ő vette át a másik oldalamon Eben helyét. – Egészen Vendáig visztek? – kérdeztem Kadent. – Semmi értelme nem volna félútig vinni – felelte. – De az a kontinens túlsó oldalán van. – Ó, szóval a királyi család mégis ismeri a földrajzot. Nem lett volna értelme újra hozzávágni a kulacsot. – Sok mindent tudok, Kaden, például azt is, hogy a Cam Lanteux-n áthaladnak a kereskedőkaravánok. – A previzi karavánokra gondolsz? Semmi esélyed náluk. Senki nem közelítheti meg élve száz lépésnél jobban a rakományukat. – Ott vannak még a királyi járőrök is. – Nem arra járnak, amerre mi – oltotta ki gyorsan a reményemet. – Mennyi időbe telik elérni Vendát? – Ötven nap, egy hónap ide vagy oda. Veled együtt kétszer annyi lesz. Dobtam. A kulacsom kőként találta el. Kaden a fejéhez kapott, én felkészültem, hogy újra meglendítsem a karomat, ám rám vetette magát, és lerántott a lóról. Tompa puffanással zuhantunk a földre. Ütöttem, és az öklöm az állán találta el. Átfordultam, feltérdeltem, de hátulról ledöntött, és arccal előre a homokba nyomott. Hallottam a többiek huhogó röhögését; rendkívül élvezték a verekedést. – Mi van veled? – sziszegte Kaden a fülembe, és egész testsúlyával rám nehezedett. Lehunytam a szememet, aztán összeszorítottam, igyekeztem nyelni, próbáltam lélegezni. Mi van velem? Erre tényleg választ várt? A homok kaparta az arcomat. Úgy tettem, mintha a hó csípését érezném. Szinte éreztem is a nedvességet a pilláimon, a pihekönnyű érintést az orrnyergemen. Mi van velem? Semmi az égvilágon. * Végre elállt a szél. Hallgattam a tűz ropogását, pattogását. Aznap este korán táboroztunk le, egy újabb hegylánc lábánál. Felmásztam egy kiugró sziklára, és néztem a lenyugvó napot a fehéren izzó égen – a levegőben egy csepp pára sem kavargott, ami színt vagy mélységet kölcsönözhetett volna neki. Kadennel egy szót se beszéltünk azóta. A többiek néha röhögve, megjátszott riadalommal dobálták egymásnak a kulacsomat, amíg Kaden rájuk nem üvöltött, hogy hagyják abba. Én nem néztem semerre, csak magam elé bámultam. A hóra vagy az otthonomra sem
gondoltam már. Csak gyűlöltem magam, amiért hagytam, hogy meglássák nedves arcomat. A saját apám se látott soha sírni. – Egyél! – kiáltott Kaden. Egy újabb kígyó. Nem törődtem vele. Tudják, hol vagyok. Tudják, hogy nem futok el, itt nem. És nem kértem a csúszómászó kígyójukból, amely alighanem amúgy is tele volt homokkal. Inkább az eget néztem. A fehér feketévé sötétült, és felragyogtak a csillagok, olyan sűrűn, olyan közel, mintha csak ki kellene nyújtanom értük a kezemet. Hátha megérthetem. Hol romlottak el a dolgok? Csak szerettem volna visszafordítani, amit tettem, vállalni a kötelességemet, biztosítani, hogy semmi baj ne érje Walthert, és ne haljon meg több ártatlan, mint Greta és a gyermekük. Mindent feladtam ezért, amit szerettem – Terravint, Berdit, Pauline-t. Rafe-et. Itt és most azonban, a semmi közepén, senkin sem segíthettem, még magamon sem. A sivatag homokjába nyomták a fejemet, megaláztak, kinevettek. Az árult el, akiben megbíztam. Nem is csak megbíztam benne: kedveltem. Megtöröltem az arcomat, és elfojtottam a könnyeket. Felnéztem a szikrázó, élő csillagokra, és azok lenéztek rám. Valahogy megszabadulok. Megszabadulok. De azt megfogadtam, hogy nem pocsékolom többé az erőmet vergődésre. Fontosabb célokra kell tartalékolnom. Muszáj megtanulnom a játékuk szabályait, aztán megverni benne őket. Talán beletelik egy kis időbe, de van rá ötven napom. Mert azt biztosra vettem, hogy ha belépek Vendába, sosem látom többé az otthonomat. – Hoztam neked egy kis ennivalót. Megfordultam. Kaden állt ott, és a kése hegyére tűzve egy darab húst tartott felém. – Nem vagyok éhes – néztem újra az égre. – Muszáj enned valamit. Egész nap nem ettél. – El is felejtetted? Délben egy egész marék homokot lenyeltem. Az elég volt. Fáradtan sóhajtott, aztán mellém lépett és letelepedett, a kést a hússal letette a kőre. Ő is az ég felé fordította az arcát. – Nem megy ez nekem, Lia. Két külön életet élek, és az egyik általában nem érintkezik a másikkal. – Magadnak ne hazudj, Kaden. Egyetlen életet sem élsz. Orgyilkos vagy. Mások nyomorúságán élősködsz, és életeket lopsz el, amik nem a tieid. Előrehajolt, lenézett a lába elé. Még a csillagfényben is láttam, hogy összeszorítja a fogát és megrándul egy izom az állán. – Katona vagyok, Lia. Ennyi az egész. – És ki voltál Terravinben? Ki voltál, amikor Berdi kocsijába pakoltad az
ételeket? Amikor a válladat ápoltam? Amikor magadhoz húztál, és táncoltál velem? Amikor arcon csókoltalak a völgyben? Akkor ki voltál? Lassú, kimért lélegzetet vett. Rám nézett, elnyílt a szája, sötét szeme összeszűkült. – Csak egy katona. Sosem voltam más. Amikor nem állta tovább a tekintetemet, felállt. – Kérlek, egyél – mondta halkan. – Szükséged lesz az erődre. Azzal lenyúlt, kihúzta a kést a húsból, azt a kövön hagyta, és elsétált. A kígyódarabra néztem. Gyűlöltem, de igaza volt. Valóban szükségem lesz az erőmre. Megeszem a kígyót, akkor is, ha poros falatonként kell leerőltetnem a torkomon. Hová lett, Ama? Eltűnt, gyermekem. Ellopták, mint oly sok egyebet. De hova? Megemelem a gyermek állát. A szeme besüppedt: éhezik. Gyere, keressünk valami ehetőt. De a gyerek növekszik, a kérdéseit már nem olyan könnyű elterelni. Ő tudta, hol lehet élelmet találni. Szükségünk van rá. És éppen ezért tűnt el. Ezért lopták el. Benned is megvan az adottság, gyermek. Fülelj. Figyelj. Találunk ételt. Füveket, magvakat. Visszajön? Átment a falon. A számunkra immár halott. Nem, nem jön vissza. Venda húgom most már közéjük tartozik. Gaudrel utolsó emlékiratai NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET – A sötét mágia városának nevezik. A homokból éles, törött agyarként kimeredő romokat néztük.
Legalább már azt tudhattam, hogy nem vagyunk morrighani területen többé. – Tudom, mi az – feleltem Kadennek. – A királyi népek is hallanak történeteket. Amint megláttam, felismertem a romos várost. Valóban sokszor hallottam róla. Éppen Morrighan határának túloldalára esett. Észrevettem, hogy a többiek elhallgattak; Griz is némán bámult maga elé vastag, összehúzott szemöldöke alól. – Mi ütött beléjük? – A város. A mágia. Égnek áll tőle a szőr a hátukon – felelte Kaden, és vállat vont: ebből tudtam, hogy neki nincs ilyen gondja. – A szellemek ellen mit sem ér a kard – suttogta Finch. – De a városban van víz – vetette ellen Malich –, arra pedig szükségünk van. Valóban sok színes mesét hallottam a sötét, varázsos városról. Azt mondták, a semmi közepén épült, titkos helyen, ahol az Ősök mágikus szertartásokat végezhettek, és kimondhatatlan áldozatokat ajánlhattak a vágyaikért. Az utakat arannyal kövezték, a szökőkútból nektár csobogott, és a varázslat minden fajtáját meg lehetett ott találni. A közhiedelem szerint a szellemek máig féltékenyen őrizték a romokat, ezért maradt annyi régi épület állva. Óvatos tempóban haladtunk tovább. Ahogy közelebb értünk, láttam, hogy a homok csaknem mindenhonnan lecsiszolta a színeket, de itt-ott megmaradtak. Egy foltnyi piros itt, egy tenyérnyi arany amott, egy falba vésett, ősi írás részlete. A városban semmi sem volt már egész. Minden mágikus torony, amely valaha az égig ért, leomlott valamennyire, de még romjaikban is jobban felidézték a város egykori szellemét, mint bármely településmaradvány, amelyet valaha láttam. Szinte láttam a fel-alá járkáló Ősöket. Eben tágra nyílt szemmel nézett előre. – Halkan beszélünk majd, amíg áthaladunk, hogy ne ébresszük fel a fekete mágiát és a szellemeket. Felébreszteni a szellemeket? Végignéztem korábban marcona fogvatartóim arcán; előregörnyedve kuporogtak a nyeregben. Mélyen bennem egy mosoly ébredt; reménysugár, és éreztem, az erőm egy része visszatér. Fegyverek híján azt kellett kihasználnom, ami akad, hogy életben maradjak, és előbb-utóbb amúgy is meg kell győznöm őket róla, hogy birtokolom az adottságot. Megrántottam a szárat, a lovam riadtan megtorpant. – Várjatok! Lehunytam a szemem, felszegtem az állam. Hallottam, hogy a többiek is megállnak, mélyet lélegeznek. Várakozó csend lett.
– Mit csinálsz? – tudakolta Kaden türelmetlenül. Felnéztem. – Ez az adottság, Kaden. Nem én döntöm el, mikor jelentkezik. Összeszorította a száját, gyanakodva nézett rám. Én ugyanúgy. – Mit láttál? – kérdezte Finch sürgetőn. A fejemet ráztam, hagytam, hogy az arcomra kiüljön az aggodalom. – Nem volt egyértelmű. De bajt jelentett. Baj vár ránk. – Miféle baj? – csapott le a szóra Malich. – Nem tudom – sóhajtottam. – Kaden megzavart. A többiek Kadenre meredtek. – Idaro! – morogta Griz. Tehát érti a morrighani nyelvet, ha nem is beszéli. Kaden türelmetlenül megrázta a lova kantárszárát. – Szerintem nem kellene aggódnunk azért… – Te magad mondtad, hogy birtokolja az adottságot – szakította félbe Eben. – Úgy is van – szűrte Kaden a fogain át. – Én viszont nem látok előttünk bajt. Majd óvatosan megyünk tovább – tette hozzá, és gyors, szigorú pillantást vetett rám. Komor mosollyal viszonoztam. Én nem kértem, hogy vegyen be ebbe a játékba. Nem várhatta el, hogy tartsam magam a szabályokhoz. Tovább követtük a lefelé haladó főösvényt, amely átszelte a várost. Utcák – aranyból vagy kőből – nem voltak már. A homok visszaszerezte a várostól, amit tudott, a szemlélőt mégis eltöltötte valamiféle áhítat a romok nagyszerűségét látva. Odahaza a citadella hatalmas volt. Félszáz évig épült, és további évtizedekig bővítették. Annál nagyobb épületegyüttest nem ismertem – ám az itt álló néma tornyok mellett eltörpült. Kaden a fülembe súgta, hogy az egyik rom közepén feltört egy forrás, amelynek a medencéjében megmosdhatok. Eldöntöttem, hogy amíg meg nem fürödtem, nem lesz további látomásom. Addig lovagoltunk, amíg lehetett, aztán kikötöttük a hátasokat az utunkat elálló márványoszlopok csonkjaihoz, és gyalog indultunk tovább. Nem egyszerű medence volt, hanem egy apró kis varázslat, és egy pillanatra magam is majdnem elhittem, hogy az Ősök szelleme gondozza. Vaskos, törött márványlapok között bugyogott fel a víz, lecsorgott a sikamlós kövön, és a romló falak által három felől védett tavacskába futott. Csak bámultam: úgy vágytam a vízre, mint még soha. Nem egyszerűen meg akartam mosni a kezemet és az arcomat: bele akartam vetni magam, és érezni a cseppek édes csókját a bőrömön.
Kaden meglátott. – Add ide a kulacsodat. Megtöltöm, aztán megitatom a lovadat is. Menj csak. Grizre meg a többiekre néztem: az arcukat és a nyakukat locsolgatták. – Ne aggódj – mondta Kaden. – Ennél vizesebbek nem lesznek. A medence a tiéd. – Végigfuttatta rajtam a pillantását, aztán Malichra sandított. – De a helyedben ruhástól mennék bele. Egy biccentéssel vettem tudomásul a javaslatot. Ha nincs más lehetőségem, abban a percben még télikabátban is fürödtem volna. Kaden elment, hogy megtöltse a kulacsokat, én pedig lerángattam a bakancsomat. Beleléptem a vízbe, a lábujjaim a fenékre rakódott hűvös, fehér homokba süppedtek. Mennyei érzés volt. Lemerültem, a felszín alatt úsztam át a túloldalra, ahol a márványlapokról vízesésként zuhogott alá a forrás. Amikor a többiek is elmentek, hogy a lovak után nézzenek, sebesen kigomboltam a blúzomat, és a nadrágommal együtt ledobtam. Alsóneműben merültem ismét alá, hogy ledörzsöljem magamról a port és koszt, amely mintha a bőrömbe ette volna magát. A víz alatt a hajamból is kidörzsöltem a beletapadt homokot. Felmerülve mély, felszabadító lélegzetet vettem. Még sosem éreztem, hogy egy fürdő ennyire alaposan megtisztított volna. A pokolban nem tűzzel kínozzák a lelkeket, hanem homokot hordó sivatagi széllel. Gyorsan kiöblögettem a nadrágomat, aztán visszahúztam. Már a blúzomért nyúltam, amikor mély hangú dübörgés ütötte meg a fülemet. Oldalra fordultam, próbáltam kifülelni, mit jelent a hang és honnan érkezik. Akkor már ki tudtam venni az alig hallható ritmust. Lovak. Megzavarodtam. Sokkal többnek tűnt, mint a mi hat hátasunk – de váratlanul kürtszó harsant. Egy pillanatra megdermedtem. Ó, áldott istenek! Őrjárat! Kiugrottam a medencéből, kövön-márványon másztam át. – Ide! – sikoltottam. – Ide! A dobogás egyre hangosodott. Keskeny ösvényeken szaladtam végig, meztelen lábamat megzúzta és felsértette a szanaszét heverő törmelék. – Ide! – kiabáltam torkom szakadtából, és rohantam a várost átszelő főút felé. Labirintus volt az egész, de tudtam, hogy közel járok, mert a dobogás egyre hangosabb lett, és egyszer meg is pillantottam két épület között egy elvágtató lovat. – IDE! – sikoltottam. Már majdnem elértem az utat, amikor egy kéz csapódott a számra, és valaki berántott egy sötét sarokba. – Hallgass, Lia! Vagy mind meghalunk!
Küszködtem Kaden tenyere alatt, megpróbáltam kinyitni a számat, hogy megharaphassam, de erősen tartotta az államat. A földre nyomott, magához szorított, velem együtt simult be egy sarokba. Így is sikítottam, ám a hang elveszett a patadübörgésben. – Dalbrecki őrjárat – súgta Kaden. – Nem ismernének meg! Előbb megölnének, csak aztán kérdeznének ki! Nem! Tovább küszködtem. Lehet Walther csapata is, vagy bármelyik másik! Nem ölnének meg! De aztán eszembe villant az elvágtató lovak szerszámának színe. Kék és fekete. Dalbreck színei. A dobogás távolodott, egyre halkult, a végén teljesen elmosódott. Elmentek. Kaden mellkasának zuhantam. Levette a kezét a számról. – Egy kicsit még maradnunk kell, hogy biztosra vehessük, hogy elmentek – suttogta. Most, hogy a lovak már nem voltak sehol, egyszerre feltűnt, hogy még mindig átölelve tart. – Nem öltek volna meg – feleltem csendesen. Kaden a fülemre hajolt. – Biztos vagy ebben? – súgta figyelmeztetőn. – Úgy nézel ki, mint mi. Nekik nem számít, férfi vagy nő, megölik. Csak barbárnak tekintenek minket. Biztos voltam-e? Nem. Nagyon keveset tudtam Dalbreckről és a seregéről, mindössze annyit, hogy Morrighannel az elmúlt századokban néha kardcsörtetésig fajult a feszültség. A jelen helyzetem semmiképpen sem volt jobb. Kaden talpra állított. A hajamból még csepegett a víz, mosott nadrágom megcsavarodott a lábszáramon, és persze ismét homok vonta be. De amikor lenéztem kék-zöld, vérző lábamra, két gondolat is megnyugtatott. Egy: immár tudtam, hogy az őrjáratok idáig is elérnek. Még nem kerültem túl távol. Kettő: baj lett. Ahogy megjósoltam. Ó, micsoda hatalmat kovácsolhatok ebből! NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET Rafe Lehajolva néztem a talajon éktelenkedő sötét foltot. Megdörgöltem az ujjaimmal is. Vér. Megölöm őket.
A puszta kezemmel ölöm meg mindegyiküket, ha megsebesítették, és Kadent hagyom utoljára. Megkettőztem az erőfeszítéseimet, igyekeztem a nyomukat követni, amíg még fenn járt a nap. A talaj sziklássá vált a lábunk alatt, nehezebb lett a nyomkövetés. Kénytelen voltam lassítani, és úgy éreztem, csak percek teltek el addig, amíg a nap narancsszín tűzlabdává nem lobbant az égen. Túl gyorsan hanyatlott lefelé. Hiába nyomultam volna, ahogy bírtam, a sötétben lehetetlen nyomot követni. Egy dombocskán telepedtem le és gyújtottam tüzet arra az esetre, ha Sven és a többiek éjszaka is lovagolnának. Ha mégsem, a tűzrakás maradványai nappal is jól látható nyomot mutatnak majd nekik. Piszkáltam, döfködtem a tüzet. Az járt a fejemben, vajon Lia fázik-e, vagy melegben fekszik, esetleg fájdalmai vannak-e. Azóta, hogy először hallottam a létezéséről, amióta apám felvetette a házasság gondolatát, most először szerettem volna, ha birtokolja az adottságot, és tudja: utánamegyek. – Tarts ki – súgtam a lángoknak, és némán fohászkodtam, hogy Lia megtegyen mindent, amit kell, hogy túléljen és erős maradjon, amíg megérkezünk. Tudtam, még ha utol is érem a martalócokat, ki kell várnom, hogy a többiek felzárkózzanak. Számtalan különféle katonai taktikát ismertem, és pontosan tudtam, mennyi esélye lehet egynek öttel szemben. Hacsak nem nyílik alkalom egy rajtaütésre, nem tehetem kockára Lia életét azzal, hogy csak úgy berontok és a fejüket követelem. Vajon mit csinál most éppen? Kaden bántotta? Ad neki enni? Esetleg… Kettétörtem az ágat. Emlékeztem a szavaira, amelyeket a farönkön mondott, miközben birkóztunk. Add fel, Rafe. Le fogsz esni. Nem, Kaden. Ezúttal nem. ÖTVENEDIK FEJEZET A fehér homokot perzselt égboltszín homok váltotta fel – az okker minden árnyalatában. Még mindig égetett a forróság, és a levegő is remegett körülöttünk, de legalább különféle sziklák és egyéb földöntúli képződmények között haladtunk. Hatalmas, lyukas közepű kőtömböket hagytunk el, amelyeken mintha egy kígyóóriás vonaglott volna keresztül. Mások ingatag halmokban tornyosultak, melyeket látszatra istenkéz hajigált össze. Ha valaha is hinni akartam volna a mágiában és a gigászokban, ez lehetett volna hozzá a megfelelő hely. Ez a vidék az
ő otthonuk volt. Néha egy-egy magas gerincre felkapaszkodva színpompás kanyonokba tekinthettünk le, de ezek olyan mélyek voltak, hogy az aljukon kanyargó víz vékony zöld szalaggá törpült. Ugyanaz a sajgással kevert csodálat töltött el, amit a csillagokkal teleszórt ég láttán éreztem. Idáig azt se tudtam, hogy ez a vidék létezik. Annyi minden van még Morrighan határain túl! Fogvatartóim továbbra is durvák és ellenségesek voltak – ám ha egy bizonyos szögben elfordítottam a fejemet, és a pilláimat rebegtettem, mintha látnék valamit, csodálatos módon egyszerre rám figyeltek. Fészkelődni kezdtek a nyeregben, és sötét, komor pillantásokat vetettek a horizont felé. Kaden ellenben rám. Ő tudta, hogy játszom a félelmeikkel, és talán aggasztotta is a hatalom, amelyet a kezembe adott, de most már semmit sem mondhatott vagy tehetett ellene. Ritkán éltem ezzel a lehetőséggel, mert reméltem, lesz majd alkalom, amikor több hasznát vehetem, mint a végeláthatatlan ürességben, ahol nem kínálkozott szökési esély. Egyszer talán majd ajtót nyit előttem. Hogy számon tudjam tartani a napokat, egy éles kővel vonalakat karcoltam a bőrnyergembe. Nem érdekelt a lószerszám állapota, csak azzal törődtem, hány napom van még, hogy kiszabadítsam magam a markukból. Talán szándékosan választották a legmagányosabb, tökéletesen elhagyatott útvonalat? Vagy az egész Cam Lanteux ilyen? Azonban ha elkövettek már egy taktikai hibát, mint a sötét mágia városában, elkövethetnek még egyet – én készen várom majd. Ahogy az ő tekintetük a láthatárt kutatta váratlan vendégek után, úgy az enyém is. Próbáltan nem gondolni Rafe-re, de a számtalan egyforma óra után, amit azzal töltöttem, hogy Pauline miatt aggódtam, aztán győzködtem magam, hogy vele minden rendben van; vagy amíg Walther hollétén töprengtem, és forrón reméltem, hogy jól van, vagy amíg a Greta és a kicsi miatt a torkomba szorult gombóccal küzdöttem, az elmém végül elkerülhetetlenül hozzá tért vissza. Mostanra alighanem hazaért már, és folytatta korábbi életét. „Megértem a kötelesség fogalmát.” De vajon gondol még valaha rám? Álmodik rólam, ahogy én őróla? Átéli az együtt töltött perceket lélekben, ahogy én? És aztán sötét, rágcsáló kártevőként más gondolatok is agyamba furakodtak. Miért nem próbált meg lebeszélni? Miért eresztett el olyan könnyen? Csak egy lány voltam a számára, félúton innen oda, egy nyári kaland, valami, amivel eldicsekedhet a kocsmában, a söröskorsó felett? Ugyanolyan könnyű volt elszédíteni engem, mint Pauline-t? A fejemet ráztam, hogy kioltsam a kételyeket. Nem; Rafe nem tett ilyet. Kettőnket valódi érzések kapcsoltak össze.
– Most meg mi a baj? – kérdezte Kaden. A többiek is mind engem figyeltek. Zavartan néztem rá; hiszen nem is szóltam semmit. – A fejedet ráztad. Még annál is komolyabb figyelemmel kísérnek, mint hittem. Sóhajtottam. – Semmi – válaszoltam. Még ahhoz sem maradt kedvem, hogy játsszak a félelmeikkel. * A vörös sziklákat lassan ismét alacsony dombok váltották fel, és megjelent rajtuk valami halvány zöld derengés, amely egyre erősödött és mélyült, ahogy végiglovagoltunk egy hosszú, kanyargó völgyben két hegylánc között. Erdős vidékre értünk. Lépésről lépésre bontakozott ki egy másik világ. Mintha máris elutaztunk volna a térkép széléig – és még hátravolt egy hónap? Emlékeztem, hogy kinéztem Terravin tengeri horizontjára, és azon töprengtem, vajon ki lehet-e hajózni olyan messze, hogy aztán ne találjanak haza? Az öböl környéki élénk színű házak a tengeren tévelygőkre vigyáztak. Rám ki vigyáz? Én hogyan találok valaha vissza? Sötétedett. A hegyláncok felmagasodtak, az erdő megsűrűsödött, de megláttam valamit a völgy távolabbi végén, amely legalább olyan gyönyörű volt, mint egy őrjárat. Felhők közeledtek – sötét, duzzadt, dühös felhők. Kavarogva gomolyogtak felénk, mint egy mennydörgő sereg. Végre eltakarják a kegyetlen napot! – Sevende! Ara te mats! – üvöltötte Griz, és ügetésre nógatta a lovát. A többiek követték a példáját. – Féltek egy kis esőtől? – kérdeztem Kadent. – Ettől az esőtől igen. * A romok és fák felemás menedékében kikötöttük a lovakat a törzsekhez. Ki kellett törölnöm a vizet a szememből, hogy lássam, mit csinálok. – Menj be a többiekkel! – rivallt rám Kaden a szél bömbölése, az erdő süketítő zúgása felett. – Lenyergelem őket, és beviszem a felszerelésedet! A mennydörgéstől összekoccantak a fogaim. Máris bőrig áztunk. Megfordultam,
hogy kövessem a többieket a hegy lábánál fennmaradt sötét romba. A szél belekapaszkodott a hajamba, hátra kellett fognom, hogy lássam, merre megyek. Az eső az épület nagy részét akadálytalanul mosta át, de a villámok megvilágították a csontvázra emlékeztető szerkezetet, és megmutatták, hol vannak száraz sarkok, beugrók. Griz már tüzet próbált gyújtani a távolabbi kőalkóvok egyikében; Finch és Eben egy másikban kuporodott le. Valaha hatalmas épület volt ez is, a bátyáimmal templomnak neveztük volna, de ma nem hatotta át szentség. – Erre – mondta Malich, és behúzott egy alacsony kőpárkány alá. – Itt száraz. Valóban az volt, csakhogy sötét és szűk is. Malich nem eresztette el a karomat; sőt, a keze felsiklott a vállamra. Megpróbáltam visszalépni az esőre, de akkor elkapta a hajamat. – Itt maradsz – szisszent rám, és visszarántott. – Már nem vagy hercegnő. Rab vagy, ezt ne felejtsd. – A másik keze a mellkasomra csúszott. Kihűlt a vérem, alig kaptam levegőt. Most vagy én veszítek el egy darabot a fejbőrömből, vagy Malich a férfiasságából. Az utóbbi lehetőség jobban tetszett. Begörbültek az ujjaim; kész voltam karmolni, akkor azonban Kaden lépett az épületbe, és engem szólított. Malich azonnal eleresztett. – Itt vagyok – kiáltottam vissza. Griz tüze végre fellobbant odaát, és fénybe vonta a kísérteties romot. Kaden meglátott minket a sötét lyukban. Hozzánk lépett, és átadta a nyeregtáskámat. – Ma éjjel velem alhat – mondta Malich. Kaden csak ránézett; az aranyszín fény megvilágította az arcélét, csepegő haját. A halántékán lüktetett egy ér. – Nem – jelentette ki egyszerűen. Egy hosszú, néma pillanatig csak nézték egymást; Kadennek szeme se rebbent. Malich, bár testalkatban és erőben felért hozzá, úgy tűnt, tiszteli, vagy egyenesen fél is tőle. Talán az orgyilkosok álltak a barbárok rangsorának élén? Vagy másról volt szó? – Ahogy tetszik – morogta Malich, és Kaden felé taszított. Megbotlottam a törmelékben, és egyenesen nekiestem; elkapott, és talpra állított. Keresett egy másik száraz zugot, távol a többiektől, és kirugdalta a köveket, hogy legyen helyünk leheverni, végül ledobta az alvógyékényeket és a zsákját. Aznap este nem került vacsora, a viharban lehetetlenség lett volna gyűjtögetni vagy vadászni. Egy nagy korty vízzel igyekeztem elcsitítani a gyomrom korgását. Akár az egyik lovat is szívesen megettem volna. Kaden háttal fordult nekem, kigombolta csuromvizes ingét, levette, és egy kiugró
kőre akasztotta száradni. A hátára meredtem. Még a tűz halvány fényében is láttam rajta a nyomot – a lapockájától a derekáig nyúló, hosszú hegeket. Megfordult: észrevette, hogy bámulom. Levegőért kaptam. A mellkasán még több heg húzódott át a bordájáig. – Gondolom, előbb-utóbb látnod kellett – jegyezte meg. Nagyot nyeltem, és eszembe jutott, mennyire nem akarta levenni az ingét a játékok alatt. Most már értettem, miért. – Valamelyik áldozatod ellenállt? – Hátulról? Ugyan már. Ne aggódj, ezek régi, gyógyult sebek. Kiterítette a gyékényt, és intett, hogy feküdjek mellé. Esetlenül mozdultam, és olyan közel húzódtam a falhoz, amennyire bírtam. Hallottam, hogy kinyújtózik mellettem; éreztem a tekintetét a hátamon. Szembefordultam vele. – Ha nem a munkádból szerezted a hegeidet, akkor honnan? Fél könyékre támaszkodott, a másik keze ujjai elgondolkodva járták végig a hegvonalakat. A szemében nyugtalanság csillogott, mintha újraélné a sebesüléseket, de az arca rezzenetlen maradt; gyakorlottan rejtette el az érzelmeit. – Régen volt. Nem számít többé. Aludj, Lia. Hanyatt fordult, és lehunyta a szemét. Én csak néztem, ahogy a mellkasa lassú, egyenletes ütemben emelkedik és süllyed. Számított. Két órával később még mindig nem tudtam elaludni. Kaden járt a fejemben, és az ő erőszakos élete – sokkal erőszakosabb, mint én azt eddig gondoltam. A hegei megrémítettek: nem a látvány, hanem a lehetséges eredetük. Azt mondta, régiek, már gyógyultak. Mennyire lehetnek régiek? Kaden csak néhány évvel volt nálam idősebb. Vajon Eben teste is csupa heg az inge alatt? Mit tesznek a vendaiak a gyerekeikkel? És mit fognak tenni velem? Egy örökkévalóság óta először kirázott a hideg. Bőrig áztam, de nem volt más ruhám. A Civicából Terravinbe vezető út ehhez képest luxusban telt. Az égzengésnek sem akart vége szakadni. Kaden a zaj ellenére mélyen aludt. Amióta elhagytuk a sötét mágia városát, nem kötözte meg a lábamat, valószínűleg azt gondolta, hogy felsebzett és megzúzott lábamon nem jutnék messzire. És igaza is volt – eleinte. A sebeim mostanra nagyrészt beforrtak, de azért gondosan bicegtem, fel ne tűnjön. Zuhogott az eső, süvített a szél, csattogott a mennydörgés. A süketítő hangzavar még Griz horkolását is elnyomta. Megfordultam, és a Kaden lábánál heverő málhazsákra néztem. Feldobogott a szíven. A késem még mindig ott lapul. Arra
szükségem lesz. Az eső heves kopogása nem csak a horkolást fojtja el. Hangosan zakatoló szívvel ültem fel. A viharban könnyen találok rejtekhelyet, de meg bírok-e ülni szőrén egy riadt lovat a mennydörgésben? Kengyel nélkül már a hátára mászni is nehéz lesz, ha nem egyenesen lehetetlen. De ha oda tudnám vezetni az egyiket egy kidőlt fához… Felguggoltam, aztán felálltam, vártam, feltűnt-e valakinek. Amikor senki sem mozdult, mélyet lélegeztem, és Kaden lábához léptem. Lehajoltam, és a szememet egy pillanatig sem véve le róla, óvatosan felemeltem a nyeregtáskát. Még nyelni se mertem. A vihar elfedte a neszeimet, de inkább akkor akartam átkutatni a táskát, ha már kiértem. Tettem egy reszketeg, óvatos lépést… Ne menj. Még ne. Megálltam; a torkom teljesen elszorult. Már kész lettem volna futásnak eredni, de a hang, amely olyan tisztán szólt, mint a sajátom, figyelmeztetett, hogy ne tegyem. Remegő öklömbe szorítottam a zsákot. Még ne. Meg se bírtam mozdulni, csak néztem Kadent. A pokolba vele, akárki szólt. Levegőt erőltettem a tüdőmbe, újra lekuporodtam, és a fejemben kiabáló vágyak ellenére lassan visszatettem a táskát Kaden lábához, majd ugyanolyan lassan visszaléptem és lefeküdtem mellé. A fejünk fölé hajló kőmennyezetre néztem, a szemembe könnyet csalt a csalódott düh. – Okos döntés – suttogta Kaden, és még a szemét se nyitotta ki. ÖTVENEGYEDIK FEJEZET Rafe Tizenkét éves voltam, amikor Sven elkezdett nyomkövetésre tanítani. Keservesen tiltakoztam, jobban szerettem volna kardforgatással vagy lovas manőverezéssel tölteni az időmet. Egyáltalán nem kötött le a nyomkövetők csendes, figyelmes munkája. Katona voltam, legalábbis annak készültem. Sven meglökött, én pedig elterültem a földön. Fiú, az ellenség nem mindig hatalmas sereggel jön, felelte utálkozva. Néha csak egyetlen emberről van szó, aki mégis megdönt egy királyságot. Rám szegezte hosszú, hegyes orrát és éles tekintetét, várta, fel merek-e állni. Megmondjam apádnak, hogy te leszel a királyság veszte, mert nem érdekel más, csak hogy egy fémdarabbal kaszabolhass? Dühös voltam, de megráztam a fejemet. Nem akartam a királyság veszte lenni.
Már idejekorán félredobtak, átadtak Svennek, hogy neveljen férfit belőlem, ő pedig lelkiismeretesen végig is vitte. Felsegített – attól kezdve figyeltem rá. Jól ismerte a vadon, a szél, a talaj, a szikla és a fű szavát, tudta, hogyan olvassa az ellenség által hátrahagyott jeleket. Nem csak a tűz maradványai vagy az ürülék igazíthatott útba, és nem csak az elszórt vércseppek. Nem is a láb– vagy patanyomok. Ilyesmit találni nagy szerencse volt. A letaposott növényzet vezetett, egy-egy elpattant gally, a félrefordult levelek halvány fénytörése, ahol egy ló elvonult. Még a sziklás talajon is megmaradtak a nyomok – egy földbe taposott kő, a kavicsok szokásostól eltérő halmozódása, egy földcsík, amely egy nemrég elhajított kő után maradt, a paták által felkavart por, amit máshova hordott a szél. Most viszont csak a régi mondás járt a fejemben: az eső lehet barátod és ellenséged is, aszerint, mikor érkezik. Sven ilyen hamar csak egy szerény, háromfős csapatot tudott kiállítani, főleg, mivel Dalbreck az azentili előőrsnél vonultatta fel a seregét. A harmadik napon értek utol. Gyorsabban haladtak nálam, mert én tiszta nyomokat hagytam hátra a számukra – helyenként még egymásra is pakoltam néhány követ, hogy el se téveszthessék, ahol a talaj sziklásra fordult. Úgy gondoltam, két nappal vagyunk Lia mögött, esetleg többel is. A nyomok megfogyatkoztak, többször kényszerültünk rá, hogy szétváljunk, alkalmanként visszaforduljunk, amikor elvesztettük az irányt, de aztán újra felleltük, éppen a sötét mágia városának határában. Közelebb érve láttuk, hogy a nyomokat tucatnyi, az ellenkező irányba vágtató ló taposta el. Őrjárat volt, de kié? Magas sziklafalak közötti keskeny ösvényen találtunk rá az utunkra legközelebb. Annak a végében állt a rom, ahol éppen kucorogtam. Szerettem volna összetörni valamit, ám körülöttem máris minden törötten hevert. Csak bámultam a véres lábujjnyomot a medence melletti márványlapon, és hallgattam az eső gonosz locsogását. Minden cseppje az ellenségem volt, nem a barátom. Sven egy kidőlt oszlopon ült, szemben velem, a földet nézte, és rázta a fejét. Én is tudtam, mennyi az esélyünk, hogy ráleljünk a kétnapos nyomokra ezek után – száz mérföldet is megtehetünk, esetleg többet, mire friss jelekre akadunk, ha egyáltalán. Az özönvízként áradó eső mindent elmosott Lia és köztünk. – Apád a fejemet veszi ezért – állapította meg Sven. – Egy nap én leszek a király, és majd én veszem a fejedet, amiért nem segítettél. – Vénséges vénember leszek már akkorra. – Apám máris vénségesen vén. Hamarabb bekövetkezhet, mint hinnéd. – Keressünk újra nyomokat?
– Merrefelé, Sven? Innen tucatnyi úton mehettek tovább. – Szétválhatnánk. – Azzal a lehetőségek talán felét merítenénk ki, és egyedül maradna öt ellenében, aki véletlenül a helyeset választja. Tudtam, hogy Sven nem is gondolja komolyan a felvetéseit, és nem aggódik apám haragja miatt sem. Engem terelgetett az utolsó nehéz döntés felé. – Talán ideje belátni, hogy kicsúszott a markunkból? – Ne pisztergálj, Sven. – Akkor dönts, és tartsd magad hozzá. Nem állhattam a gondolatot, hogy olyan sokáig a barbárok keze között hagyom Liát, de mást nem tehettem. – Induljunk. Előbb fogunk Vendába érni náluk. ÖTVENKETTEDIK FEJEZET Kaden Amióta elhagytuk Terravint, mardosott valami belülről. Nem vártam, hogy Lia kedves legyen velem azok után, amit tettem. Hiszen hogyan is érthetné? Én nem kaptam meg a nemesenszületettek választási lehetőségeit. Alig volt utam, és mindenekfelett a lojalitás vezetett. Csakis az tartott életben. Még ha képes is lettem volna, hogy félredobjam Venda iránti hűségemet, és nem rabolom el őt, akkor is küldtek volna valaki mást, hogy végezze be a feladatot. Valaki készségesebbet, mint amilyen Eben. Vagy rosszabbat, amilyen Malich. Én addigra persze már halott lettem volna – az árulónak az dukál. A komizárnak senki sem hazudik. Én mégis azt teszem, ha kijelentem, hogy Lia birtokolja az adottságot. A többieket talán megtévesztheti, hiszen Griz és Finch kis hegyi falvakból származtak, ahol még mindig hittek a szellemekben és láthatatlan erőkben, ám a komizár nem tartotta sokra a mágikus gondolkodást. Hacsak bizonyítékot nem kap az adottságról, haszontalannak fogja értékelni Liát. A lánynak emelnie kell a tétet. A magam részéről biztos voltam benne, hogy a komizár megbocsátja a hibás döntést, amiért elhoztam, és nem öltem meg. Ő tudja, honnan jövök, és milyen szerepet játszottak az életemben a láthatatlan hatalmak. Megértette a sok hívő vendait is. Képes lesz ezt is a maga javára fordítani. Megdörgöltem a mellkasomat. Most, hogy Lia meglátta a hegeimet, újra éreztem őket. Vajon milyennek látja őket? Talán ezzel együtt még inkább állatként tekint rám.
Féltem, hogy immár valóban nem vagyok a számára több. ÖTVENHARMADIK FEJEZET Még csak dél volt, de már éreztem, hogy közeledünk valamihez, és ez idegessé tett. Finch folyamatosan fütyörészett, Eben pedig újra meg újra előrerúgtatott, majd visszakerült. Talán az időjárás változása pezsdítette fel őket – határozottan hűvösebb lett, és a tegnap esti áztató eső lemosta rólunk a mocsok legfelső rétegét. Malich a szokásos komorságába süppedt, csak néha vetett rám jelentőségteljes pillantásokat, de Griz dudorászni kezdett. Szorosabban markoltam a szárat. Griz sosem dudorászott. Korán van még, hogy Vendába érjünk. Ennyi nappal nem téveszthettem el a számolást. Eben vágtatott vissza újra. – Le fe esa! Te iche! – kiáltozta. Meg se próbáltam elrejteni a riadalmamat. – Tábort lát? – kérdeztem. Kaden furán nézett rám. – Mit mondtál? – Miféle táborról beszél Eben? – Honnan tudod? Vendaiul mondta. Nem akartam a tudtára adni, mennyit szedtem fel a nyelvükből, de a tábor az első szavak egyike volt, amit megtanultam. – Griz minden este azt morogja, hogy iche, amikor elege van a napból – magyaráztam. – A többit Eben izgalma árulta el. Kaden még mindig nem felelt, amitől még idegesebb lettem. Barbár táborban szállunk meg? Százszámra vesznek majd körül a vendaiak? – Megállunk néhány napra. Jó legelő van előttünk, a lovak is jóllakhatnak, pihenhetnek. Nem csak mi fogytunk le, és még mindig hosszú út áll előttünk. – Miféle tábor? – ismételtem. – Már majdnem ott vagyunk. Mindjárt meglátod. Nem akartam meglátni. Tudni akartam, méghozzá azonnal. Kényszerítettem magam, hogy a tábori lét előnyeit is számításba vegyem. Néhány napra megmenekülök a nap hevétől, és ami csaknem ugyanakkora áldás, lekerülök a sárkánynak is beillő ló hátáról. Nemegyszer álmodoztam a gyönyörről, hogy valami máson ülök, nem a kőkemény nyergen. És talán napjában többször is
ehetünk. Igazi ételt. Nem valami csontos, félig nyers rágcsálót, amelynek állott bocskorszaga van. Már nem is emlékeztem, milyen érzés jóllakni. Igaz, mindannyian fogytunk, nem csak a lovak. A nadrágom napról napra mélyebbre csúszott a csípőmön, és semmiféle öv nem tartotta meg. Talán még arra is lesz néhány szabad percem, hogy belelessek a könyvekbe, amelyeket az akadémikustól hoztam el. A nyeregtáskám legmélyén hevertek, és még mindig érdekelt, mi olyan fontos van bennük, ami miatt az akadémikus a halálomat kívánta. Eben széles vigyorral, nagy ívben ügetett körbe minket. – Már látom a farkasokat! Farkasok? A táborról szőtt álmaim elröppentek, de megsarkantyúztam a lovamat, és követtem Ebent. Az elkerülhetetlennel kétféleképpen lehet szembenézni: vagy odavonszolnak a sorsod elé, vagy megtámadod. Akárki is várt rám, nem hagyhattam, hogy meglássa rajtam a félelmet. Ezt korán megtanultam az udvarban. Ha megérzik, élve zabálnak fel, szokta mondani Regan. Még anyám is művészi szintre fejlesztette a kemény, ám édesszavú ellenállást a kormánnyal szemben. Nekem az édesség még nem igazán ment. Eben rám nevetett, amikor észrevett, mintha valami remek játékot játszanánk. Még csak egy gyerek, gondoltam újra. De ha ő nem fél a farkasoktól, hát én se fogok, hiába kiabál a szívem mást. – Itt van, túl ezeken a fákon – kurjantotta. A meredek hegyláncok eltávolodtak egymástól, az erdő elmaradt; széles rét tárult fel előttünk, amelyet lassú, kanyargós folyó szelt át. Kitörtünk a sűrű cserjésből. Eben még gyorsabban vágtatott, de én visszafogtam a lovamat, és megálltam. A szívem bukfencet vetett. Mi ez? Pislogtam. Piros, narancs, sárga, lila, kék színfoltok ültek a szélben reszkető zöld füvön. Vászonfalak, csapkodó szalagzászlók, gőzölgő üstök, ragyogó színek foltvarrása. Terravin. Terravin színei. A szellő végigfutott a völgyön, megrázta a nyárfák ágait és az arcomra simult. Itt. Meleg, biztos érzés volt. Kaden léptetett mellém. – Vagabund tábor – felelte. Még sosem láttam effélét, de már hallottam a díszes és színpompás kocsikról, amelyeket carvachiknak neveztek; arról, hogy vászonleplekből, szőnyegekből, és mindenféle tetszetős ringy-rongyból emelt sátrakban élnek, csengő, színes üvegcserepekkel ékített kocsijaik elé fogott lovaik sörényébe gyöngyöt fonnak,
mintás ruháikat vert rézzel és ezüsttel szegik be, titokzatos útjaikon pedig nem ismernek törvényt vagy határt. – Szép – suttogtam. – Gondoltam, hogy neked tetszeni fog. Lia. Felé fordultam; feltűnt, ahogy a nevemet kimondta. Amióta elhagytuk Terravint, most először nem volt fájdalom a hangjában. – Ez állandó tábor? – kérdeztem. – Nem, rendszeresen költöznek. A telek erre túlságosan kemények. Amellett nincs is sehol maradásuk. Griz, Finch és Malich is elügetett mellettünk a tábor felé. Kaden lova toporzékolt, a szárat rángatta: szerette volna követni a többieket. – Mehetünk? – kérdezte. – Van kecskéjük? – kérdeztem vissza. Kaden szemében mosoly csillant. – Azt hiszem, akad egy vagy kettő. – Jó – bólintottam, mert már másra nem is bírtam gondolni, csak hogy ha nem készítenek kecskesajtot, majd én készítek nekik. Kecskesajt. Más nem számított. Még a farkasokat is hajlandó voltam elviselni, hogy megszerezzem. * Öt carvachi és három kisebb sátor állt félkörben, velük szemben egyetlen nagy sátrat vertek fel. A kis táborban más nem is követett semmiféle rendet. Minden szín, anyag, minden félreállított szekér, minden faágra aggatott csecsebecse a pillanatnyi szeszély szüleményének tűnt. A többiek már leugrottak a lovaikról, mire odaértünk. A táborlakók eléjük siettek; egy férfi keményen hátbavágta Grizt, és egy apró flaskát nyomott a kezébe. Griz hátravetette a fejét, emberesen meghúzta, köhögött, aztán a karjába törölte a száját, és mindketten nevettek. Griz nevetett. Tucatnyinál is több, mindenféle korú vagabund vette körül őket. Az egyik sátorból akkor lépett ki egy öregasszony – ősz hajfonatai a dereka alá értek –, és feléjük indult. Kaden meg én megálltunk mögöttük. Mindenki felénk fordult, és amikor megláttak, az ajkukra fagyott a mosoly. – Szállj le – súgta oda Kaden. – Vigyázz az öreggel. Az öregasszonnyal vigyázzak, amikor orgyilkosok társaságában utazom?
Biztosan tréfál. Lecsusszantam a lovamról, és Griz meg Malich közé léptem. – Üdv – kezdtem. – Lia vagyok. Arabella Celestine Idris Jezelia hercegnő, a Morrighan-ház Első Leánya, hogy pontos legyek. Elraboltak, és az akaratom ellenére hoztak ide, de hajlandó vagyok félretenni a sérelmeimet, ha kaphatok egy darab kecskesajtot, meg egy szappant. Leesett állal bámultak rám, de az ezüstfonatos asszony átnyomakodott a társai között. – Hallottátok – szólt rájuk vaskos tájszólásban, türelmetlenül. – Hozzatok a leánynak kecskesajtot. A szappan majd azután jöhet. Erre kitört a röhögés, mintha vad mesét mondtam volna. Kezek ragadták meg a könyökömet, hátulról lökdöstek, egy kisgyerek egyenesen a lábszáramba csimpaszkodott, úgy vezettek a nagy sátor felé. Ezek nomádok, emlékeztettem magamat. Nem vendaiak. Nem kötődnek egy királysághoz sem. Mégis kitörő örömmel fogadták a barbárokat. Jól ismerték egymást, és nem tudtam, elhitték-e, amit mondtam. Nevettek, az igaz, de felmértem, milyen hosszú csend előzte meg a jókedv kirobbanását. Mindenesetre abban a percben félre akartam tenni a sérelmeket, ahogy mondtam. Az étel az első, az igazi ennivaló. Isteneim, van kecskesajtjuk. Megcsókoltam az ujjaimat, és hálásan a menny felé intettem. A sátor belseje nagyban hasonlított a külsejéhez – szőnyegek és virágos leplek fedték a földet és a falakat, körben különböző méretű párnákkal, amelyek között nem volt két egyforma színű vagy mintájú. Egymástól elütő üveglámpások lógtak a sátorrudakról, tucatnyi díszt akasztottak a vászonfalakra. Egy puha, rózsaszín párnán kínáltak nekem helyet; gyönyörűségemben lecsukódott a szemem – a hátsóm már el is felejtette, mi az a kényelem. Sóhajtottam, és hagytam, hogy az érzés elborítson. Valaki a hajamhoz nyúlt. Felpattant a szemem. Két asszony vizsgálgatta a fürtjeimet, és együtt érzőn rázták a fejüket. – Neu, neu, neu – mondta az egyik, mint aki éppen halálos igazságtalanság tanúja lett. – Cha lou útor li pair au entrie noivoix – mondta nekem a másik. A nyelv nem volt sem vendai, sem morrighani, de mindkettőre hasonlított, és más dialektusok nyomát is magán viselte – de hát vándor nép voltak, és a sátraik kinézetéből ítélve gyűjtögetők. A jelek szerint a nyelveket is összegyűjtötték, majd összefonták.
– Sajnálom – ráztam a fejemet. – Nem értem. Pillanatnyi fennakadás nélkül váltottak nyelvet. – A hajaddal sok munka lesz. Odanyúltam: a régi fürtjeim helyén most valami gubancos nemezszőnyeg lógott. Napok óta meg sem fésültem. Nem tűnt fontosnak. Elfintorodtam: most alighanem úgy nézek ki, mint egy vadállat. Mint egy barbár. Az egyik nő hozzám hajolt, és átölelte a vállamat. – Ne aggodalmaskodj. Később rendbehozzuk, ahogy Dihara mondta. Miután ettél. – Dihara? – Az öreg. Bólintottam. Akkor tűnt fel, hogy az asszony nem jött be velünk a sátorba, ahogy Kaden és a többiek sem. Amikor megkérdeztem, hol vannak, egy szép formás, kerek fekete szemű nő felelt. – Ó, a férfiak először az árpa istenének hódolnak. Nem egyhamar látjuk viszont őket. A többiek nevettek. Nehezemre esett elképzelni Grizt, Malichot vagy Finchet, amint hódol valaki előtt; Kaden ugyanakkor mestere volt a megtévesztésnek. Édes szavakkal hízeleg majd az istennek, hogy a következő pillanatban kilopja a pogány szemét is. Az ajtóként szolgáló sátorlap felcsapódott, és egy Ebennél nem idősebb lány lépett be egy hatalmas tálcával, majd letette a lábam elé. Nagyot nyeltem. Már attól megsajdult az állkapcsom, hogy az ételre néztem. Tányérokon, igazi vert fémtányérokon. Kicsi, de szép villákkal, amelyek markolatát körbefutó virágdísz ékítette. Nomád néphez képest igen elegáns felszerelés. A tányérnyi kecskesajtra bámultam – meg az apró porcelántartóba öntött mézre, a három vajas kosárkára, a nagy tál répalevesre, a kupacnyi ropogós, sózott krumplihasábra. Vártam, hogy valaki az ételért nyúljon, de csak ültek és várakozón néztek rám; ebből ráébredtem, hogy mind az enyém. Tiszteletből elmondtam egy gyors és ideges megemlékezést, és nekiláttam. A nők beszélgettek körülöttem, amíg ettem, néha a saját nyelvükön, néha az enyémen. A lány, aki behozta az ennivalót, elárulta, hogy Natiyának hívják, és tucatnyi kérdést zúdított rám. A falatok között felelgettem neki. Mohón ettem, nem is próbáltam elleplezni, minden ízletes morzsa után sóhajtva megnyaltam az ujjaimat. Egyszer majdnem felsírtam a rám törő hálától, de ahhoz félbe kellett volna szakítanom az evést. Natiyát minden érdekelte, attól kezdve, hány éves vagyok, azon át, hogy melyik
étel a kedvencem, de amikor rákérdezett, hogy valóban hercegnő vagyok-e, mindenki elhallgatott, és várakozón felém fordult. Az voltam-e? Arról a szerepről hosszú hetekkel ezelőtt lemondtam, amikor elhagytam Civicát, és Pauline szótárából is kitöröltem a „fenség” szót. Most pedig igazán nem néztem ki hercegnőnek, és nem is viselkedtem ahhoz méltón. Ugyanakkor, amint úgy véltem, hogy hasznomra lesz, gondolkodás nélkül a rangomért nyúltam. Felidéztem magamban Walther szavait. Mindig önmagad leszel, Lia. Megfogtam a lány állát, és bólintottam. – De nem hercegibb, mint te, amiért ilyen ételt adtál elém. Őszintén hálás vagyok. Mosolygott, és lesütötte hosszú, sötét pilláit; az arcára pír futott. A beszélgetés újrakezdődött, én pedig az utolsó vajas kosárkáért nyúltam. * Amikor teleettem magam, átvittek egy másik sátorba, hogy ígéretük szerint helyrehozzák a hajamat. Sok munka volt vele, de gyengéden és türelmesen álltak neki. Ketten fésülgették a tincseket, a többiek pedig megtöltöttek egy nagy rézkádat a tűz felett melegített vízzel. Észrevettem, hogy kíváncsi oldalpillantásokat vetnek rám. Érdekességet jelentettem a számukra. Női vendégük talán még sosem érkezett. Megtelt a kád. Nem érdekelt, hányan látnak meztelenül. Ledobtam a ruháimat, elmerültem, és lehunyt szemmel hagytam, hogy olajokkal és gyógynövényekkel dörzsöljenek be. Már csak azért fohászkodtam, hogy ha ezen az úton kell meghalnom, az itt és most történjen. A kavah-m is érdekelte őket; tetoválásnak nevezték, én pedig rájöttem, hogy valóban az. Immár nem gondolhattam ideiglenes ábrának. Végigrajzolták a mintákat az ujjaikkal, és lenyűgözőnek nevezték. Mosolyogtam, mert örültem, hogy valaki így gondolja. – És a színek – áradozott Natiya. – Olyan szép! Színek? Semmiféle színe nem volt, csak a mély, rozsdavörös vonalak, amelyek az ábrát alkották. Csakis arra gondolhatott. Kiáltozás hallatszott a sátor elől. Felugrottam volna, de a Reena nevű asszony gyengéden visszatartott. – Ezek csak a férfiak. Most jöttek vissza a hévforrástól, és éppen áldoznak, bár valószínűleg késő éjszakáig is folytatni fogják még a sátrukban.
Jóval ájtatosabb népek voltak, mint gondoltam. A zajongás elcsitult, én pedig visszamerültem a kád élvezetébe. Már előre utáltam a gondolatot, hogy a mocskos rongyaimat vegyem vissza, de amikor megszárítkoztam, egymás után hozták elém a saját ruháikat – különféle szoknyákat, sálakat, blúzokat és gyöngysorokat, mintha egy gyereket öltöztetnének. Mire befejezték, ismét hercegnőnek éreztem magam – vagabund hercegnőnek. Reena végül egy finom ezüst gyöngyhímzéssel szegélyezett kék selyemsálat tett a fejemre, úgy, hogy a gyöngyök V alakban lógtak a homlokomra, majd csípőre tett kézzel hátralépett, hogy megcsodálja a keze művét. – Most már kevésbé tűnsz nőstényfarkasnak, sokkal inkább Gaudrel törzse egy igazi tagjának. Gaudrel törzse? Lepillantottam a virágos szőnyegre. Gaudrel. Olyan ismerősnek tűnt, mintha korábban már magam is kimondtam volna a nevet. – Gaudrel – súgtam, kóstolgatva a szót. És akkor eszembe jutott. Ve Feray Daclara au Gaudrel. Az egyik könyv címe volt, amit az akadémikustól loptam el. Sírva szólongatom, fohászkodom, hogy meghallja. Ne félj, gyermek. A mesék mindig megmaradnak. Az igazság a széllel jár. Fülelj, és rád talál. Rád találok. Gaudrel utolsó emlékiratai ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET Hason feküdtem a fűben, óvatosan forgattam a vén kézirat törékeny lapjait. Ebent életveszélyes fenyegetésekkel riasztottam el, most biztos távolságban játszott a farkasokkal, és elárasztotta őket valamivel, amiről eddig azt se tudtam, hogy van neki – szeretettel. Láthatóan rá maradt a felügyeletem dolga, amíg Kaden az árpa istenének hódolt.
Hatalmas isten lehetett, ha Kaden Ebenre bízott a kedvéért, habár tudhatta, hogy nem vagyok ostoba. Erőt kellett gyűjtenem, mielőtt elválnak útjaink. Várni fogok. Egyelőre. Valami más is vonzott. Többre volt szükségem, nem csak ételre és alvásra. A könyv szavai továbbra is rejtélyt jelentettek a számomra, bár néhányukat illetően tudtam volna találgatni, látva gyakoriságukat és helyüket. Másoknak morrighani tövét véltem felfedezni, de nem voltam biztos, mert sok betűt máshogy formáltak. Egy egyszerű szótár is óriási segítséget jelentett volna; azokból az akadémikusnak rengeteg volt. Hiába mutattam meg az írást Reenának és a többieknek, számukra éppolyan idegen maradt, mint az én számomra. Egy ősi nyelv. Már az írásképből láttam, hogy más, mint amit ma beszélnek. A vagabundok szavai levegősek, lágyak voltak, az írottak keményebb ritmust diktáltak. Elgondolkodtam rajta, milyen gyorsan elvesznek a dolgok – még a szavak és a nyelvek is. Ezt itt talán az egyik ősük írta, de már Gaudrel törzse maga sem értette. Megérintettem az óvatosan tollal, kézzel rótt sorokat. Ezt a könyvet az utókornak szánták. Mi lehetett vele az akadémikus célja? Miért rejtette el? Ismét végigrajzoltam a betűk vonalát. Meil au ve vavanda. Ve beouvoir. Ve anton. Ais evasa levaire, Ama. Parai ve siviox. Ei revead aida shameans. Aun spirad. Aun narrashen. Aun divesad etrevaun. Ei útan petiar che oue, bamita. Hogy is jöhetnék rá, mit mondanak a sorok, ha Gaudrel saját népe se tudja már? Gaudrel törzse. Miért nem hallottam még soha erről a könyvről? Számunkra ők mindig csak vagabundok voltak, gyökértelen nép, történelem híján – ám mégiscsak van valami a múltjukban, amit az akadémikus titokban akart tartani. Becsuktam a könyvet és felálltam, lesöpörtem a fűdarabokat a szoknyámról. A völgy akkor fordult zöldből aranyba, ahogy a nap a hegylánc mögé bukott. Kísérteties csend nehezedett rám. Itt. Lehunytam a szememet. Ismerős sajgás érintett meg; a keserű vágy megint szétáradt bennem. Gyermekké váltam, aki a csillagos égre bámul; minden, amit akartam, elérhetetlen távolba került. – Szóval úgy véled, birtokodban van az adottság. Megpördültem. Az öregasszony, Dihara mély ráncoktól szántott arca nézett szembe velem. Összezavarodva pislogtam.
– Ki mondta? – A történetek messzire eljutnak – vont vállat. A kezében egy rokkát tartott, a vállán vastag vászonból varrott zsákot. Ellépett mellettem, a nyomában borzongott a magas fű: odavitte a rokkáját, ahol közel kanyarodott a folyó. Elnézett az egyik irányba, majd a másikba, mintha fülelne valami után, aztán letette a rokkát a rövidebb fűbe, és ledobta a válláról a zsákot. Közelebb óvatoskodtam, de a távolságot megtartottam, mert nem tudtam, kívánjae a társaságomat. A hátát néztem; most, hogy ült, hosszú ezüst fonatai csaknem a földet érték. – Közelebb jöhetsz – szólalt meg. – A kerék nem harap. Sem én. Öregasszony létére igen jó hallása volt. Néhány lépésnyire letelepedtem a fűbe. Honnan tudott a feltételezett adottságomról? Finch vagy Griz mondta? – Mit tudsz az adottságról? – kérdeztem. – Azt, hogy te igen keveset – horkant fel. Ezt ugyan nem Griztől vagy Finchtől szedte: azok ketten alaposan meggyőződtek a képességeimről. A következtetéssel mégsem szállhattam vitába. Sóhajtottam. – Nem a te hibád – mondta, és a pedálra lépett. – Akik falak között élnek, azoknál elsorvad. Éppen, mint az ősöknél. – Falak között? Hogy érted? Megállt a lába a pedálon, visszafordult, hogy rám nézhessen. – A te fajtád. A saját magatok keltette zaj vesz körül titeket, és csak arra figyeltek, amit a szemetekkel láttok, ám az adottság nem így mutatkozik meg. Besüppedt szemébe néztem; kék írisze olyannyira kifakult, hogy szinte fehéren csillogott. – Te birtoklod? – Ne csodálkozz. Az adottság egyáltalán nem olyan varázslatos, nem is ritka. Vállat vontam. Nem akartam vitatkozni egy öregasszonnyal, de Morrighan leckéiből és a saját tapasztalataimból másra jutottam. Az adottság igenis varázslatos volt, az istenek ajándéka a kiválasztott Fennmaradottaknak és leszármazottaiknak. Ebbe a körbe sok kisebb királyság is beletartozott, ám a gyökértelen vagabundok nem. Dihara felvonta a szemöldökét, úgy vizslatott, végül felállt, és ellépve a rokkától a tábor felé fordult. – Kelj fel – rendelkezett. – Nézz oda. Mit látsz? Engedelmeskedtem. Ebent láttam, aki játékosan viaskodott a farkasokkal.
– Az állatok nem viselkednek mindenkivel úgy, mint vele – mondta az asszony. – Benne mélyről fakad a szükség, és megértik egymást. Most is táplálja, erősíti, de olyan módon, aminek neve sincs. A bizalom egy fajtája. Csodálatos, ám nem mágikus. Ebent néztem, próbáltam megérteni, amit hallok. – Sok efféle létezik, amit csak másféle szemmel lehet látni, másféle füllel hallani. Az adottság, aminek te nevezed, olyasmi, mint amit Eben csinál. Azzal visszaült a rokka mellé, mintha mindent megmagyarázott volna, pedig csak egy újabb rejtvényt adott fel. Nyers, fésületlen gyapjút markolt ki a zsákból, de keveredett hozzá valami más is, hosszabb, egyenes szálakkal. – Mit fonsz? – kérdeztem. – A birka gyapját, a láma szőrét, a vadlen rostját. A világ ajándékait. Sokféle színben jönnek elénk, némelyik erősebb, némelyik gyengébb. Hunyd le a szemed és figyelj. – Figyeljek a rokkádra? Csak egy vállrándítással felelt. Itt. A napfény utolsó sugara is eltűnt, a hegyek felett liláskékbe fordult az ég. Becsuktam a szememet, és füleltem. Pergett a rokka, kattogott a pedál, zizegett a fű, gurgulázott a víz, halkan susogott a szél a fenyvesben – és semmi több. Békés volt, ám nem teljes. Türelmetlenül felnéztem. – Azt mondtad, a történetek messzire eljutnak. Azt várod, hogy elhiggyem, hogy az enyém elért idáig, hozzád? – Azt várom, hogy azt higgy, amit akarsz. Én csak egy vénasszony vagyok, akinek a fonással kell foglalkoznia. A szélbe fordította az arcát, és zárt szájjal dúdolni kezdett. – Ha elhiszed, hogy létezik ez a fajta tudás, és a történetem elért hozzád, akkor azt is tudod, hogy igazat mondtam, amikor azt állítottam, hogy akaratom ellenére hoztak ide. Te nem vendai vagy. Segítségemre leszel a szökésben? Dihara a válla felett visszanézett a táborra és az egyik kocsi mellett játszó gyerekekre. Az alkony árnyai elmélyítették a ráncokat az arcán. – Igazad van. Nem vagyok vendai, de morrighani sem. Azt akarod, hogy beleavatkozzak a férfiak háborújába, és halált hozzak a kicsinyekre? – Arrafelé biccentette a fejét. – Így élünk túl. Nincs seregünk, ami kevés fegyvert hordunk, csak vadászatra jó. Békén hagynak, mert nem foglalunk állást, ugyanakkor mindenkit étellel, itallal, meleg tűzzel fogadunk. Nem tehetem meg, amit kérsz.
Hálás voltam az ételért és a tiszta ruhákért, de többet reméltem. Többre volt szükségem. Nemcsak egy hosszú úton járó vándor voltam, hanem fogoly. Hátrafeszítettem a vállamat, és elfordultam. – Akkor a tudásod haszontalan a számomra. Több lépésnyire jártam már, amikor utánam szólt.
– Más módon még segíthetek neked. Jöjj vissza holnap, többet is mondok az adottságról. Ígérem, annak majd hasznát veszed. Rászánhattam az időmet, hogy vénasszonyok meséit hallgassam? Sok hasonló mesét ismertem, még Morrighanből. Azt se tudtam, itt leszek-e még holnap. Addigra kipihenem magam, és talán megnyílik előttem az alkalom a szökésre. Nem akartam hagyni, hogy még mélyebbre vonszoljanak a vadonba. Dihara segítségével vagy anélkül, de eljön az esély. – Majd megpróbálom – szóltam visszafelé gyalogolva. Most halkabban szólt, de megint megállított. – A többiek azért nem tudták megmondani, mi van a könyvedbe írva, mert nem tudnak olvasni. Szégyellték elárulni. – Halvány szemével rám hunyorított. – Még mi is beleesünk a bűnbe… nem gondozzuk az adottságainkat, márpedig amit nem gondozol, elaszik és elhal. * A táborba visszaérve láttam, hogy Eben még mindig engem figyel, a kiadott feladatához híven, miközben úgy hever a farkasok között, mintha egy lenne közülük. Hangos röhögéssel kevert beszélgetés hallatszott ki a központi nagysátorból. A jelek szerint az istenek tisztelete jó hangulatban zajlott. Reena és Natiya fogadott. – Szeretnél bemenni a carvachidba pihenni, vagy csatlakoznál a többiekhez, hogy egyél? – kérdezte Reena. – Carvachi? Hogy érted? Natiya csiripelt közbe, mint egy izgatott kismadár. – A Kaden nevű szőke megvette Reena carvachiját a számodra, hogy rendes ágyban alhass. – Hogy mit csinált? Reena elmagyarázta, hogy Kaden csak kibérelte tőle a carvachit arra az időre, amíg a vagabundok társaságában vagyok, ő pedig egy sátorban, vagy egy másik kocsiban alszik majd. – De az enyém a legjobb – tette hozzá. – Vastag, pehelytollas derékalj van benne. Ott jó álmod lesz. Tiltakozni akartam, de Reena erősködött, azt mondta, ha elindulnak délre, jól jön majd neki a pénz, amit így kap, ráadásul később még sok-sok éjszakát alhat egyedül
a saját ágyában. Magam se tudtam, mit szeretnék jobban: még egy jót enni, vagy elfeküdni egy igazi matracon, tetővel a fejem felett, messze a férfiak horkolásától és egyéb testzajaitól. Végül az ételt választottam, eszembe idézve, hogy az erőm visszaszerzése fontos. Három másik asszonnyal léptem a sátorba, ők hozták a tűzön sült oldalasdarabokat. Vendai kísérőim, öt másik táborbeli férfival, párnákon ücsörögtek a sátor közepén. A hévforrás lemosta róluk a mocskot, és visszavarázsolta a bőrükre a színt. Griz arca egyenesen rózsaszínben csillogott. Kosszarv-kupákból ittak, és kézzel ettek, bár már láttam, hogy a vagabundoknak voltak evőeszközeik. A civilizációt fel lehet ajánlani egy barbárnak, de nem biztos, hogy részt kíván majd venni benne. Egyikük se adta jelét, hogy észrevették a belépésemet – és aztán rájöttem, hogy nem ismernek fel. Fürdés után, a színes ruhákban és a gyöngyös kendővel a fejemen nem emlékeztettem a mocskos vadnőre, akivel a táborba érkeztek. Az asszonyok letettek két nagy tálat a férfiak elé, aztán a harmadikkal elvonultak egy sarokba, ahol feltornyozott párnák várták őket, ott leültek. Én csak álltam, és bámultam fogvatartóimat, akik a fejüket hátravetve röhögtek és zabáltak, mintha egy király udvarában vendégeskednének, és semmi gondjuk sem lenne a világon. A látvány úgy ért, mintha mérges szömörcébe ültem volna. Nekem volt gondom – egy apróság, az életem. Azt akartam, hogy ők is törődjenek vele. Felnyögtem. A nevetésnek vége szakadt, a fejek mind felém fordultak. Úgy rebegtettem a pilláimat, mintha látnék valamit. Kaden meregette a szemét, összpontosított, és végül ráébredt, ki vagyok. Elvörösödött, oldalra hajtotta a fejét, mintha még egyszer végigmérne, hogy eldöntse, nem téved-e. – Mi az? – kérdezte Finch. Az égnek fordítottam a fejemet, és grimaszoltam. – Osa azen te kivada – mondta Griz a mellette ülőnek. Az adottság. Malich hallgatott, de a szemét nyíltan legeltette új öltözékemen. – Most mi van? – tudakolta Kaden türelmetlen fintorral. Vártam, amíg mind kihúzták magukat valamennyire. – Semmi – feleltem akkor, kevés meggyőző erővel, és a sátor sarkába mentem, az asszonyokhoz. Úgy éreztem magam, mint a fogadóban, egy új módszerrel a rendetlen vendégek megfegyelmezésére. Gwyneth imádná. A színjátékom egy darabig eléggé letörte a kedvüket, ami viszont az enyémet felderítette. Teleettem magam, észben tartva, hogy előfordulhat: ezeken a falatokon
kell a mérföldeket legyűrnöm a vadonban, ha elszabadultam. Megpróbáltam részt venni a nők társalgásában, ugyanakkor a férfiak újrainduló beszélgetésére is figyeltem. Tovább ettek-ittak – de inkább ittak –, és a szájuk egyre szabadabban járt. – Ade ena ghastery? – Jah! – vágta rá Malich, és felém intett a fejével. – Osa ve verait andel acha ya sah kest! Mind nevettek, de a szó utána halkabban folyt, titkolózva, és csak néhány félmondatot tudtam elkapni. – Ne ena hachtetatot chadaros… Mias wei… Te ontia lo besadad… Utakról és járőrökről beszéltek. Annyira igyekeztem többet hallani, hogy egészen arra hajoltam. Kaden meglátott, és rám szegezte a tekintetét. – Osa’r e enand vopilito Gaudrella. Shias wei hal… le diamma camman ashea mika e kisav. Huhogó röhögés csapott fel, a férfiak Kaden felé emelték a kupáikat. A beszélgetés folytatódott, ám Kaden most már nem vette le rólam figyelmes tekintetét: várta, hogy reagáljak. A szívem kihagyott. Igyekeztem, hogy semmi ne látsszon meg rajtam, hogy ugyanazzal a naiv, közömbös tekintettel nézzek vissza rá, tettetve, hogy fogalmam sincs, mit mondott, de végül égő arccal lesütöttem a szememet. Ha valaki bejelenti, hogy szerinte szép vagabund lennék, és szívesen megcsókolna, azt nehéz elereszteni a füled mellett. Tökéletes szavakat választott, hogy beigazolja a gyanúját. Az ételemre pillantottam, igyekeztem az akaratommal eloszlatni a pírt az arcomról. Az étkezés végéig nem néztem többé az irányába, aztán megkértem Reenát, mutassa meg, hol a kocsija. * A tábor végében álló carvachit megközelítve láttam, hogy Dihara éppen akkor sétál el onnan. A lépcsőn egy kicsiny könyv hevert, igen régi, és már első pillantásból is láttam, hogy teljes egészében kézírásos. Felkaptam, és hagytam, hogy Reena bevezessen a színes kocsiba. Belülről sokkal nagyobbnak tűnt, mint kívül. Reena minden kényelmét bemutatta, de engem leginkább a hátsó részben álló ágy érdekelt. Dúskált a pompás színekben, a drapériákban, párnákban, bojtokban, mintha egy mesekönyvbe rajzolták volna bele. Megnyomtam a matracot, és a kezem egyszerre elmerült egy lágy, varázslatos
felhőben. Reena széles mosollyal fogadta a tetszésemet. Nem bírtam ellenállni, végigfuttattam az ujjaimat a szegélyt díszítő aranybojtokon, és figyeltem, amint megremegnek az érintéstől. Minden részleten végiglegeltettem a szememet, mintha egy kiéhezett bárány volnék, akit kieresztettek a lóherésbe. Reena adott még egy hálóinget is, aztán magamra hagyott. Sajátságos áldással búcsúzott, kifelé mentében megkoppantva az ajtófélfát. – Adjanak neked az istenek csendes szívet, nehéz pillákat, és őrangyalokat a küszöbödre! Amint kilépett, lehuppantam a matracra. Megfogadtam, hogy soha többé nem tekintem természetesnek a puha ágyat magam alatt, sem a tetőt magam felett. Rettentően kimerültem, egyelőre mégsem akartam aludni, inkább magamba ittam volna a carvachi luxusát. Végignéztem a Reena által a falra akasztott számtalan csecsebecsén – az Ősök különös, rovátkolt üvegeiből több is függött ott, ilyeneket még mindig bőven lehetett találni mindenfelé. Vajon hányféle vidéken járt már a nomádok kis karavánja? Biztos, hogy többfelé, mint amit én el tudnék képzelni, még ha úgy is éreztem, eddigre bejártam a kontinens felét. Apámra gondoltam, aki sose hagyta el Civicát. Még a saját országának, Morrighannek a felét se járta be, nem beszélve a határain túl elterülő hatalmas földekről. Persze a Birodalom Szemei a rendelkezésére álltak, és közvetítették a számára a világot. Kémek. Mindenhol ott vannak, Lia. Itt nem. Az egyik jó dolog ebben az istenek háta mögötti vadonban az volt, hogy a kancellár és az akadémikus keze idáig biztosan nem ér el. És a fejvadászok sem valószínű, hogy megtalálnak itt. Csakhogy Rafe sem. Újult erővel ütött meg a gondolat, hogy sosem látom újra. A jók nem szaladnak el. Éppenséggel ő sem szaladt el, de késznek mutatkozott, hogy folytassa az életét. Nem kellett sokat győzködni arról, hogy mennem kell. Oktalanul sokat töprengtem a válaszán. Akkor még túlságosan döbbent voltam, mélyen a gyászban, hogy igazán felfogjam, de azóta volt időm átgondolni. Gondolj vissza, ezt mondta anyám mindig, amikor valami vélt rossztettért a hálókamráinkba parancsolt minket. Visszagondolva azt láttam, Rafe is gyászolt. „Hadd gondolkodjak.” De aztán nagyon is gyorsan folytatta: „találkozni szeretnék veled… hogy elbúcsúzzunk.” Hamar elmúlt a gyásza. Az enyém nem. Igyekeztem a gondolataimból is kizárni, miután elhagytuk Terravint, ám az álmaimat nem irányíthattam. Az éjszaka közepén újra éreztem az ajkát az ajkamon,
erős karját magam körül, ahogy a testünk szorosan összesimul, láttam a szemembe mélyedő tekintetét, hallottam suttogó hangját a fülemben – mintha a világon egyedül én számítanék neki. Megráztam a fejemet és felültem. Ahogy Kaden mondta, a talánokon nem jó töprengeni. A talánokat addig lehet csűrni-csavarni, amíg nem létező dolgokká válnak. Rafe számára én alighanem már egy távoli emlékké váltam. Most a jelenre kell összpontosítanom, a valódira és az igazra. Megfogtam a vékony, lágy hálóinget, amelyet Reena adott, és magamra vettem. A hálóing szintén luxus, amit soha többé nem veszek magától értetődőnek. Összekucorodtam az ágyban, kezemben a könyvvel, amelyet Dihara hagyott ott nekem. Gaudra nyelvű olvasókönyv volt, azzal a céllal íródott, hogy a kicsiket megismertesse a királyságok nyelveivel, így a morrighanival és a vendaival is. Összevetettem a kötetet az akadémikustól lopott példánnyal. A nyelvek nem voltak pontosan azonosak, ahogy gyanítottam is. A Ve Feray Daclara au Gaudrel több száz, talán több ezer évvel idősebb volt, de az olvasókönyvből azonosítani tudtam néhány különös betűt, és így, meg a jelen nyelvvel viselt hasonlóság segítségével már kitaláltam egypár szó biztos fordítását. Az ujjam gyengéden siklott a papíron, ahogy olvastam – éreztem a benne rejlő időt. Az út vége. Az ígéret. A remény. Mesélj megint, Ama. Mesélj a fényről. Kutatok az emlékeim között. Egy álom. Egy történet. Egy elmosódott emlék. Fiatalabb voltam, mint te most, gyermek. A valóságot a létfenntartástól elválasztó vonal eltűnik. A szükség. A remény. A nagyanyám, aki mesékkel táplál, mert mást nem adhat. A gyermekre nézek. Vékony, mint egy fűszál, még álmában sem lakik jól. Reménykedik. Vár. Megfogom sovány karjait, pihekönnyű testét az ölembe emelem. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hercegnő, éppen akkora, mint te. Az egész világ az övé volt. A parancsának még a fény is engedelmeskedett. A nap, a hold és a csillagok is elébe térdepeltek, csak intenie kellett. Egyszer volt… Nincs többé. Most már csak az aranyszemű gyermek bújik a karomba. Ez az, ami számít. És az út vége. Az ígéret. A remény. Jöjj, gyermek. Ideje indulni. Mielőtt ideérnek a hullarablók. A maradandó dolgok. Az örök dolgok. A dolgok, amikről nem merek szólni a leánynak.
Majd mesélek, amíg megyünk. A régi időkről. Egyszer volt… Sokkal inkább naplónak tűnt, vagy tűz mellett elmondandó mesének – szépséges hercegnő, aki a fénynek is parancsol? Ugyanakkor az éhség balladája is volt. Gaudrel és a gyermek vándorok voltak? Az első vagabundok? De kik vagy mik lehettek a hullarablók? És miért tartana az akadémikus egy mesemondótól? Hacsak Gaudrel nem mondott a meséken kívül mást is a gyermeknek. Talán a könyv hátralévő részében kiderül. Nagyon szerettem volna tovább tanulmányozni az elgondolkodtató sorokat, ám a szemem egyszerűen lecsukódott. Félretettem a könyveket, és felkeltem, hogy eloltsam a lámpást, ám akkor dobogást hallottam a lépcsőn, és Kaden tört be az ajtón. Megbotlott, csak a falba kapaszkodva nyerte vissza az egyensúlyát. – Mit keresel itt? – csattantam fel. – Megbizonyosodom a kényelmedről – felelte akadozva, elmosódva; a feje lelebillent. Odaléptem, hogy kilökjem a kocsiból – nem tűnt nehéznek –, de ő bevágta az ajtót, és nekilökött, aztán a saját testével préselt neki. Tág pupillával nézett rám, a szeme hiába próbálta befogni a látványt. – Részeg vagy – állapítottam meg. – Lehet – pislogott. – Nem csak lehet. Elvigyorodott. – Hagyomány. Nem sérthetem meg a vendéglátóimat. Te sokat tudsz a hagyományról, igaz, Lia? – Mindig mocsokrészegre iszod magad, ha erre jössz? Ernyedt vigyora végképp lehervadt, és még közelebb hajolt. – Nem mindig. Sőt, soha. – Hát akkor mi lelt? Talán bűntudatod volt, és azt hitted, hogy az árpa istene majd felment? Összevonta a szemöldökét. – Énnekem nincsen bűntudatom semmi miatt. Katona vagyok, te meg egy… egy… közülük való. Királyi vér. Mind ugyanaz. – Mert olyan sokat ismersz. Rám vicsorított. – Te meg a te látomásaid! Azt hiszed, nem tudom, mit csinálsz?
Pontosan azt csináltam, amit ő csinált volna a helyzetemben: megpróbáltam túlélni. Azt várta, hogy keresztülrángat a kontinensen, és én vidáman követem? – Ők nem tudják – mosolyogtam rá. – Csak ez számít. Te pedig nem mondod el nekik. Most már egészen hozzám hajolt. – Ne vedd olyan biztosra. Te csak… Én közéjük való vagyok. Vendai. Ezt ne felejtsd. Hogyan is felejthettem volna? Vitázni azonban értelmetlennek tűnt. Kaden beszélni is alig bírt dadogás nélkül, és az arcát eddigre szinte az arcomba tolta. – Kaden, jó lenne, ha… – Annyi eszed van, hogy az már káros, ugye, tudod? Megértetted, amit bent mondtam. Megérted, amit beszélünk… – A barbár gagyogásotokat? Hogyan érteném? Még csak nem is érdekel! Tűnj el, Kaden! Megpróbáltam ellökni, de rám borult, az arcát a hajamba temette, teljes súlyával rám nehezedett. Nem kaptam levegőt. – Hallottalak ám – súgta a fülembe. – Akkor éjjel. Hallottam, hogy azt mondod Pauline-nak, hogy tetszik a szemem, hogy vonzónak találsz. Megérintette a hajamat, aztán az öklébe markolta a tincseimet, és megszorította. Ugyanazokat a szavakat súgta a fülembe, mint amiket a sátorban mondott, és még többet is. Lüktetett a halántékom, forró lehelete az arcomat égette. Az ajka a nyakamra csúszott. Aztán hátrahajolt, és végre lélegzethez jutottam. – Te nem… – Megingott, elködösült a tekintete. – Túlságosan is… – Oldalra botlott, a falnak esett. – Most aztán alhatok… őrségben. – Félretolt. – Itt leszek közvetlenül a kocsid előtt – ígérte. – Ugyanis nem bízom benned, Lia. Te túlságosan… – Lecsukódott a szeme. – És akkor még Malich is… Nekiesett az ajtónak, még mindig lehunyt szemmel a földre csúszott, és ott ülve maradt. Csak ki kellett volna nyitnom az ajtót, és hanyatt kizuhan, de amilyen a szerencsém, talán kitörte volna a nyakát a lépcsőn, és akkor rám marad Malich, hogy kezdjek vele, amit tudok. Kaden végleg kidőlt, a feje oldalra billent. Csak néztem rá. Malich ellen talán meg is védene, de mostanra alighanem a teljes kompánia ugyanilyen hülyére itta magát. Elhúztam a csipkefüggönyt, kinyitottam a zsaluval védett ablakot. Ha mind így kikészültek, itt az alkalom a menekülésre… de aztán megláttam Malichot, Grizt és Finchet odébb, a lovaknál. Még mindig elég biztosan álltak a lábukon. Talán Kaden
igazat mondott, és nem szokott ennyi italhoz. A fogadóban mindig óvatos volt, és önuralommal élt, két korsó almabornál többet sosem ivott, márpedig annyit még én is megihattam anélkül, hogy megártott volna. Miért eresztette el ma ennyire a gyeplőt? Becsuktam a zsalut, és Kadenre néztem. Még a szája is elnyílt. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, micsoda fejfájással fog ébredni. Felkaptam egy párnát Reena ágyáról, mellé hajítottam, és löktem egyet Kaden vállán. Úgy dőlt a párnára, hogy fel se ébredt. Igaza volt. Valóban említettem Pauline-nak, hogy tetszik a szeme, és vonzó. Erős volt, izmos, és ahogy Gwyneth nemegyszer megjegyezte, jólesett ránézni. Azt is elmondtam, hogy a viselkedése lenyűgöző: egyszerre komor és nyugtató. Érdekelt. Csakhogy Pauline meg én a kisházban voltunk, amikor róla beszéltünk. Kémkedett utánunk? Hallgatózott az ablaknál? Hiszen orgyilkos, emlékeztettem magamat. Mi mást várhatnék? Megpróbáltam visszaidézni, mi mindenről beszélgettünk még akkor Pauline-nal. Istenek, mit hallgathatott ki? Vajon azt is, amikor… Sóhajtottam. Ezen már igazán nem tudtam aggódni. Elhelyezkedtem a vastag matracon, és magamra húztam Reena egyik színpompás foltvarrott takaróját. Oldalra fordulva néztem Kadent, és azon töprengtem, miért gyűlöli annyira a királyi családokat. Mert azt világosan láttam, hogy nem engem gyűlöl, csak azt, aki vagyok, ahogy én is gyűlöltem azt, aki ő. Önkéntelenül is arra gondoltam, mennyire más lenne minden, ha mindketten Terravinben születünk. ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET Vagy egy óráig figyeltem Diharát az ablakból, mielőtt átléptem volna a még mindig alvó Kadent, hogy odamenjek hozzá. A tábor közepén rakott tűz mellett kuporgott egy alacsony ülőkén, kibontotta hosszú ezüst haját, majd visszafonta. Ezután valami sárga balzsammal kente be a könyökét és a bütykeit. Lassan, kimért mozdulatokkal csinálta, mintha ezer éve ez lenne a reggeli szertartása. Kora szerint csaknem annyinak nézett ki, bár a háta nem görnyedt meg, és bizonyosan bírta még az erejét. Tegnap egyedül cipelte le a vízhez a rokkát. Fűszálat rágott, az apró zöld kilógott a szája sarkán. Ahogy néztem, megbizonyosodtam róla, hogy valamiképpen más. Ugyanaz a fajta más-ság volt ez, amit Rafe-en és Kadenen is azonnal megéreztem, amikor beléptek a fogadóba. Ugyanaz, amit az akadémikuson is láttam. Olyasvalami, amit nem lehet egészen elrejteni, légyen akár jó, akár rossz. A tudata talán csak megérinti
a lelket, mint egy pihetoll, talán kősziklaként nehezedik rá, de az ember tudja, hogy valami más. Ez a szokatlan valami vezetett rá, hogy elhiggyem: Dihara talán valóban többet tud az adottságról. Felnézett, amikor a közelébe értem. – Köszönöm a könyvet – szólaltam meg. – Hasznos volt. A térdére támaszkodva felállt. Úgy tűnt, mintha rám várt volna. – Menjünk a rétre. Megtanítom neked, amit én tudok. Egy lóherés rész közepén álltunk meg. Dihara megemelte egy hajtincsemet, visszaejtette, aztán megkerült. A levegőbe szimatolt, aztán megrázta a fejét. – Gyenge benned az adottság, de hát elég régóta gyakorlod, hogyan nyomd el. – Ezt úgy szimatoltad ki? Most először mosolyodott el, sőt, ráncos ajkai közül mintha néma nevetés szökött volna ki. – Sétáljunk – mondta, és megfogta a kezemet. A rét a völgy egész hosszában elnyúlt. Céltalanul kanyarogtunk rajta. – Fiatal vagy, gyermek. Érzem, hogy más adottságaid meglehetősen erősek, talán azok, amelyeket táplálnod kell, de ez nem jelenti, hogy túl késő volna erről is megtanulni néhány dolgot. Jó, ha az embernek sok erőssége van. Sétáltunk, és Dihara egymás után rámutatott a vékony felhőkre, amelyek lassan úsztak a hegytető felé, aztán a víz mellett lágyan remegő nyakigláb füzekre, végül megfordított, és megmutatta a rét füvén hagyott nyomainkat – a szellő megsimogatta a fűszálakat, és azok máris visszaegyenesedtek. – A világ belélegez téged. Megszimatol. Megismer. Aztán kilélegez, és megoszt. Nem csak itt létezel, nem csak ezen az egyetlen helyen. A szél, az idő körbejár, tanít és felfed. Némely kévét vastagabbra vágják a többinél. A világegyetem tudja, az emlékezete hosszú. Ez az adottság titka. De vannak, akik mélyebben érzik a megosztott életet másoknál. – Hogyan lélegezhet be valakit a világ? – Némely misztériumot még maga a föld sem árul el. De nincs-e szüksége mindenkinek a maga titkaira? Tudhatjuk-e, miért szeret egymásba két ember? Miért áldozza fel az anya a gyermekét? Miért szökik el egy ifjú lány az esküvője napján? Megtorpantam, levegőért kaptam, ám Dihara tovább húzott magával. – A világ igazságai arra vágynak, hogy megismerd őket, de nem erőszakolják rád magukat, mint a hazugságok teszik. Megkörnyékeznek, a füledbe suttognak, megfestik a sötétet a szemhéjad mögött, a véredbe szűrődnek és felmelegítik, végigfutnak a gerinceden, és megcirógatják a nyakadat, hogy libabőrös leszel. – A
kezébe vette a kezemet, öklöt formált belőle, és erősen a gyomorszájamra nyomta. – Néha pedig itt lüktet benned valami, benn a hasadban, mélyen, nehezen – jelentette ki, aztán eleresztett, és továbbindult. – Az a megismerésre vágyó igazság. – De Első Leány vagyok, és a szent szövegek értelmében… – Azt hiszed, hogy az igazság majd foglalkozik azzal, ki hányadiknak született, vagy mi van leírva akármilyen papírra? – kérdezte Dihara. Ha ezt Pauline hallotta volna, már darálta volna a bűnbánó fohászt a szentségtörés miatt; az akadémikus eddigre eltörette volna az öregasszony ujjait már csak a gondolatért is. Az adottság, amelyet Dihara leírt, nem ugyanaz volt, amelyről tanultam. – De csak úgy jön, nem? – Az olvasni tudásod talán csak úgy jött? Vagy erőfeszítésedbe került? Az adottság csírája talán jelentkezik, de ha nem táplálják, a magonc hamar elszárad. – Elfordult, a folyó felé vette az irányt. – Az adottság egy különös, finom módja a tudásnak. Annyit tesz: hallani a füled nélkül, látni a szemed nélkül, ráébredni az ismereteid nélkül. Ez volt a módja, hogy a néhány megmaradt Ős túléljen. Amikor semmijük sem maradt, kénytelenek voltak visszanyúlni a mélyre temetett tudás nyelvéhez, amely egyidős a világgal. – És mi van az istenekkel? Ők hogyan jönnek a képbe? – Nézz körül, gyermek! Az erdő melyik fája nem tőlük való? Ott vannak, ahol elhatározod, hogy meglátod őket. Elértük azt a helyet, ahol a folyó éles kanyart vett a hegyek felé, és letelepedtünk a kavicsos partra. Dihara az adottságról és magáról mesélt. Nem született vagabundnak: egy íjkészítő lánya volt Candorában, az egyik kisebb királyságban, de amikor a szüleit és a nővérét elvitte a láz, megfordult a világa. Nem akart a rettegett nagybátyjával élni, ezért elmenekült inkább, pedig alig volt hétéves. A végén teljesen eltévedt az erdőben. Alighanem felfalták volna a farkasok, ha egy arra járó vagabund család rá nem talál. – Eristle azt mondta, meghallotta a sírásomat, de az az útról lehetetlen volt. Másként hallott meg. Dihara velük ment tovább aznap, és soha nem is tért vissza. – Eristle segített, hogy megtanuljak hallani; hogy ha kell, kizárjam akár a mennydörgés zaját, a saját szívem rettegését, a mindennapi gondok zümmögését is. Megtanított némán figyelni arra, amit a világ meg akar osztani velem. Segített, hogy egészen elcsendesedjek, és befogadjam a tudást. Lássuk, én tudok-e most segíteni neked.
* Egyedül ültem a réten, a fű a vállamig ért, cirógatta a karomat. Gyakoroltam, amit Dihara tanított. Elnémítottam a gondolataimat, és megpróbáltam belélegezni, ami körülvett – a rét ringó füvét, a levegőt… és kizárni a lovát kergető Griz kiáltozását, a játszó gyerekek kurjantásait, a farkasok csaholását. Ezeket nemsokára elvitte a szél. Nyugalom. A lélegzésem a gondolataimmal együtt csillapodott le. Csak egy csendben töltött reggel. Csak egy hallgatással töltött reggel. Dihara megmondta, hogy az adottságot nem idézhetem meg – hiszen pontosan ez a lényege: adják. De készen kellett rá állnom. A figyelem és a bizalom pedig gyakorolható. Nem értettem pontosan, mi is az adottság: ezer kérdésem lett volna még, azonban ott, a réten ülve úgy éreztem, mintha megérintettem volna egy üstökös nyomát. Az ujjaim bizseregtek a lehetőség csillagporától. Végül felálltam, hogy visszatérjek a táborba, ám a bizsergés akkor egyszerre jeges szorítássá vált a nyakam körül. Megakadtak a lépteim. Dihara néhány korábbi szava csengett vissza a fülemben. Elég régóta gyakorlod, hogyan nyomd el. A mondat súlyát akkor értettem meg teljes egészében. Igaza volt. Elnyomtam az adottságot. De nem magamtól tettem. Semmi az, drága gyermek. Csak az éjszaka hűvöse. Rászoktattak, hogy nyomjam el. Méghozzá a saját anyám tette. ÖTVENHATODIK FEJEZET Kaden Lia kocsijának padlóján tértem magamhoz, és azt hittem, végül tényleg a koponyámba állított egy fejszét. De aztán eszembe jutott az előző éjszaka néhány részlete, amitől a fejfájásom csak fokozódott. Látva, hogy Lia nincs sehol, sietve megpróbáltam talpra állni, ám ez ugyanakkora hibának bizonyult, mint tegnap meginni a vagabundok tűzlángját. A világ ezer éles fényszilánkra töredezett. A gyomrom a torkomba rándult. A falba kapaszkodtam, hogy meg bírjak állni, közben letéptem Reena egyik függönyét. Amikor kijutottam a kocsiból, Diharával találtam szembe magam; ő árulta el, hogy Lia a rétre ment. A vénasszony leültetett, adott egy adaggal a
gusztustalan ellenszeréből, meg egy cseber vizet is, amiben megmoshattam a fejemet. Griz meg a többiek kegyetlenül kiröhögtek. Ők jól tudták, hogy általában nem iszom egy-egy udvarias kortynál többet, mert arra képeztek, hogy felkészült orgyilkos legyek. Mi vette el a józan eszemet az éjjel? De persze tudtam a választ. Lia. Még sosem volt utam a Cam Lanteux-n át, amely ennyire megkínzott volna. Megtisztálkodtam, és elindultam, hogy szembenézzek vele. Már messziről meglátott, és felállt. Haragvón néz? Azt kívántam, bárcsak többre emlékeznék az éjszakából. Lia még mindig vagabund ruhákat viselt. Túlságosan is jól álltak neki. Néhány lépésnyire megálltam. – Jó reggelt. Oldalra biccentett fejjel, felvont szemöldökkel nézett rám. – Ugye, tudod, hogy nem reggel van? – Szép délutánt – javítottam ki magam. Lia nem felelt, csak nézett rám, hiába reméltem, hogy kitölti majd a csendet. Megköszörültem a torkomat. – Ami a tegnap estét illeti… – Nem igazán tudtam, hogyan fogalmazzam meg. – Igen? – kérdezte. Közelebb léptem. – Lia, remélem, tudod, hogy nem azért mentem be hozzád, hogy ott… veled aludjak. Még mindig nem felelt. Nem éppen ezen a napon kívántam, hogy végre megtanuljon tartani a száját. Végül megadtam magam. – Tettem valamit, amivel… – Ha tettél volna, még mindig a kocsi padlóján hevernél, csak már nem lélegeznél. – Sóhajtott. – Nagyrészt úriember maradtál, Kaden. Hát, legalábbis annyira, amennyire egy részeg hülye az lehet, amikor rád tör az éjjel. Mélyet lélegeztem. Egy gond elrendezve. – Az lehet, hogy mondtam néhány dolgot. – Igen. – Olyasmit, amiről tudnom kellene? – Feltételezem, minthogy te mondtad őket, már tudod mindet. – Vállat vont, és visszafordult a folyó felé. – De ha erre vagy kíváncsi, féltett vendai titkokat nem adtál ki. Odaléptem, és megfogtam a kezét; gyengéden, hogy elhúzhassa, ha akarja. Nem tette. Meglepetten felnézett rám.
– Kaden, csak most ne… – Nem a vendai titkok miatt aggódom, Lia. Szerintem ezt te is tudod. Félrenézett, egyenetlenül lélegzett, összeszorította az ajkát – de aztán visszapillantott rám, és felszikrázott a szeme. – Semmit se mondtál, aminek értelme lett volna, rendben? Csak ittas ostobaságokat. Nem tudtam, higgyek-e neki. Már tapasztaltam, mennyire megoldja a tűzláng a nyelveket, és jól emlékeztem, miféle szavak forogtak a fejemben akaratom ellenére naponta százszor is, ha ránéztem. És aztán ott voltak még azok a dolgaim is, amiket nem akartam volna senki tudtára adni. Lia elszántan állta a pillantásomat, az állát felszegte, mint mindig, ha erősen gondolkodott. Az együtt átutazott mérföldek alatt kitanulmányoztam minden mozdulatát, minden szemrebbenését, minden árnyalatát, a saját Lia-nyelvét. Összeszedtem az erőmet, és eleresztettem a kezét. Fájdalom hasított a halántékomba; elfintorodtam. Lia ajka gonosz mosolyra húzódott. – Jó. Örömmel látom, hogy megfizetsz a kicsapongásaidért. – A folyó felé biccentett. – Szedjünk neked chigafüvet. Dihara szerint a parton lehet találni, és jó a fájdalomra. Ezzel köszönöm meg, hogy megszerezted a kocsit a számomra. Kedves gesztus volt. Néztem, ahogy megfordul, és a szellő a hajába kap, megemeli. Néztem, ahogy elmegy. Nem gyűlöltem minden királyi sarjat. Őt nem gyűlöltem. Követtem. Együtt sétáltunk végig a parton, először felfelé, aztán a síkos sziklákon átkelve lefelé is. Lia megmutatta a chigafüvet, és szedett is jó néhány szárat. Továbbmenve letépdeste a leveleket, és letört egy négyujjnyi darabot. – Rágd meg – nyomta a kezembe. Gyanakodva néztem rá. – Nem méreg – nyugtatott meg. – Ha meg akarnálak ölni, sokkal fájdalmasabb módját is találhatnám. Elmosolyodtam. – Igen, azt hiszem, találnál is. ÖTVENHETEDIK FEJEZET Rafe – Elmondod vagy sem? – kérdezte Jeb egy csontot szopogatva. Ki akarta élvezni a friss hús ízét, hiszen napok óta most ettünk először pecsenyét, de végül a tűzbe
vetette a csontot. – Birtokolja az adottságot? – Nem tudom. – Hogy érted, hogy nem tudod? A fél nyarat vele töltötted, és nem bírtál rájönni? Orrin felhorkant. – Úgy nem lehet megkérdezni, ha folyton a torkába dugdosod a nyelvedet! Mind felnevettek. Rosszalló pillantással jutalmaztam Orrint. Tudtam, hogy tréfának szánta, a maga módján elismerésnek; hogy férfinak számítok, aki megkereste a nőt, és a saját akaratára hajlította. Én azonban tudtam az igazat, és egyáltalán nem erről volt szó. Ha valaki meghajlott és megtört, az én voltam. Nem is tetszett, hogy így emlegetik. Egy nap a királynéjuk lesz. Legalábbis azért fohászkodtam, hogy így legyen. – És milyen ez a lány, akit vissza próbálunk szerezni? – tudakolta Tavish. Ennyivel tartoztam nekik – néhány válasszal, egy képpel Liáról. Az életüket kockáztatták, alig kérdeztek, úgy jöttek el velem a legkeményebb útra, amit eddig megtapasztaltak. Megérdemelték a válaszokat. Amellett hálás voltam Tavish szóhasználatáért is – visszaszerezni –, hogy egy pillanatig sem vonta kétségbe a célunkat. Szükségem is volt erre. Bár kevesen voltunk, Sven a tucatnyi csapattest legjobbjait válogatta össze. Ki voltak képezve a katonaságnál megszokott módon minden fegyverre és feladatra, de mindnek megvoltak a személyes erősségei is. Orrin eljátszotta a faragatlant, ám kifinomult nyilazótudományát senki sem vonta kétségbe. Messzi célpontokra, vagy akár szélben is pontosan lőtt, és akár három támadót is vissza tudott verni. Jeb a csendes támadás mestere volt. Elbűvölő mosolyával, bizalomgerjesztő modorával bárkit levett a lábáról, de ez volt, amit az áldozatai utoljára tapasztaltak, mielőtt elroppantotta volna a nyakukat. Tavish magabiztos volt, és finom szavú. Amíg a többiek dicsekedtek, ő inkább kisebbítette az érdemeit, amelyekből akadt néhány. Találhattam volna nála gyorsabbat vagy erősebbet, ám taktikusabbat aligha. Ő minden lépést a győzelem szolgálatába állított. Növendékkorunk óta ismertük egymást, együtt jártuk végig a kiképzést. Nekem is megvoltak az erősségeim, de ők harctéri tényként kezelték a sajátjaikat, míg engem még csak gyakorlat közben láttak. Tavisht leszámítva. Kettőnk közös titka volt az eset, amikor tíz perc leforgása alatt öltem meg nyolc embert. Kaptam is egy mély vágást a combomra, amelyet Tavishnek kellett összefércelnie, mert azt se mutathattuk meg senkinek. Arról az éjszakáról Sven se hallott, pedig ő aztán mindent tud rólam. Figyeltem a négy arcot – mind arra vártak, hogy mondjak valamit. Még maga Sven is, aki három évtizeddel volt idősebb nálunk, és általában nem érdeklődött a
tábortűz körül elmesélt történetek iránt, láthatóan várakozott, hogy megtudjon valamit Liáról. – Nem hasonlít az udvari hölgyekre – kezdtem. – Nem csinál problémát az öltözködésből. A legtöbbször, ha épp nem a fogadóban dolgozott, nadrágot hordott. Méghozzá lyukasat. – Nadrágot? – bökte ki hitetlenkedve Jeb. Az anyja a királynő udvarának fő varrónője volt, és maga is szívesen öltözködött divatosan, ha levethette az egyenruhát. – Egy fogadóban dolgozott? – csúszott előrébb ültében Sven. – Hercegnő létére? Elmosolyodtam. – Felszolgálóként és mosogatólányként. – Ezt miért nem mondtad korábban? – tudakolta Sven. – Sosem kérdezted. Sven morgott valamit, és visszahelyezkedett korábbi helyére. – Máris kedvelem – jegyezte meg Tavish. – Mesélj még. Elmeséltem nekik az első találkozásunkat, azt, hogy mennyire szerettem volna gyűlölni, és mindent, ami utána következett. Majdnem mindent. Elmeséltem, hogy alacsony, két fejjel alacsonyabb nálam, de a temperamentuma felér egy férfiéval, ha haragjában kihúzza magát, és hogy láttam, amint egy morrighani katonát néhány éles szóval térdre kényszerít. Elmeséltem, hogyan szedtünk szedret, hogyan csábított, és hogy másra se vágytam, mint a csókjára, pedig akkor még azt hittem, gyűlölöm, és hogy amikor végre tényleg csókolóztunk… Itt megálltam, és lassan, hosszan sóhajtottam. – Jó volt? – kérdezett bele Jeb, várva a szaftos részleteket. – Jó volt – bólintottam rá egyszerűen. – Miért nem mondtad meg neki akkor, ki vagy? – faggatott Tavish. Úgy véltem, előbb-utóbb meg kell tudniuk ezt is, legalábbis még mielőtt visszaszerezzük Liát. – Mondtam már, hogy eleinte egyáltalán nem jöttünk ki jól egymással. Aztán megtudtam azt is, hogy nem igazán kedveli Dalbrecket, sem az odavalókat. Egészen pontosan ki nem állhatja őket. – De hát azok mi vagyunk – állapította meg Jeb. Vállat vontam. – Lia nem rajong a hagyományokért, és Dalbrecket tartja felelősnek a megtervezett házasságért. – Meghúztam a kulacsomat. – És különösen haragudott a dalbrecki hercegre, aki képes volt hagyni, hogy az apukája szerezzen neki feleséget.
Tavish arca megrándult. – De hát az te vagy – értetlenkedett tovább Jeb. – Jeb, tudom, ki kicsoda! Nem kell elmagyaráznod! – csattantam fel, aztán csendesebben folytattam. – Azt mondta, sose lenne képes tisztelni egy ilyen embert. Most pedig, hogy már tudják, mivel van dolgom, tudják azt is, mivel lesz nekik is. – Ugyan már, mit tud ő? – kérdezte Orrin, és széles ívben intett a kezében szorongatott libalábbal; cuppogva szívogatta a fogai közé ragadt húscafatokat. – Hiszen csak egy lány. Ezek a dolgok már csak így mennek. – És ő mit gondolt, te ki vagy? – nézett rám Tavish. – Egy béres, aki a fesztiválra érkezett. – Te? Béres? – nevetett fel Jeb. – Úgy ám, egy helyes földműves, aki az éves örömeiért a városba utazott – vigyorgott Orrin. – Aztán csináltál-e már neki gyereket? Összeharaptam a fogamat. Még soha nem hoztam fel a rangomat a katonatársaimmal szemben, ám most nem tétováztam megtenni. – Vigyázz a szádra, Orrin. A leendő királynődről beszélsz. Sven rám pillantott, és alig észrevehetően bólintott. Orrin kissé leengedett, az arcára megjátszott félelem ült ki. – Nahát, mi a fene. Úgy tűnik, a hercegünk végre megpucolta a koronaékszereit. – Már ideje volt – tódította Tavish. – Sajnálom a vendait, aki rátette a kezét – tette hozzá a magáét Jeb is. Láthatóan egyiküket se zavarta a rangvillantás; talán már várták is. – Én csak azt az egyet nem értem – fűzte tovább a szót Jeb –, hogy a vendai miért nem hagyta, hogy a fejvadász elmetssze a lány torkát? Elvégezte volna helyette a munkát. – Mert ott álltam közvetlenül mögötte. Én mondtam neki, hogy lőjön. – Jó, de most meg miért cipeli egészen Vendáig? Váltságdíjat akar? – szólalt meg Tavish. – Mi volt ezzel a célja? Visszaemlékeztem, hogyan nézett rá Kaden az első este – mint a párduc az őzsutára –, és utána is minden egyes nap. Nem feleltem Tavishnek, és ez már önmagában elegendő válasz volt. Hosszú csend következett, aztán Orrin böffentett. – Visszaszerezzük a leendő királynőnket, aztán vékony nyársra húzzuk a véres tökeiket – jelentette ki. Időnként Orrin durva nyelvezete kifejezőbbnek bizonyult, mint bármelyikünké.
ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET A folyópart füves részén ültem, figyeltem a kavargó hullámokat. A gondolataim a múlt és a jelen között váltakoztak. Az elmúlt napokban, amennyire tudtam, kíméltem az erőmet, hogy visszaszedjem a súlyomat. A legtöbb időt a réten töltöttem, Eben vagy Kaden figyelő tekintete alatt, de Dihara leckéje szerint kizártam őket, és hallani igyekeztem. Csak ezen a módon lehetett egyáltalán valamicske esélyem, hogy hazataláljak. Kaden még mindig azt gondolta, hogy a többiek kedvéért játszom meg magam, ha oldalra hajtom a fejemet, lehunyom a szememet és felszegem az államat, de Eben ámulva figyelt. Egy nap megkérdezte, valóban láttam-e a csontjain lakmározó dögmadarakat, amire én csak egy vállrándítással feleltem. Jobb, ha a távolban töpreng. Semmi kedvem sem volt újra a torkomon érezni a kését, márpedig Kaden szavai szerint csak azért maradtam eddig is életben, mert hittek az adottságomban. Meddig tarthat ez ki? Aznap reggeli után Kaden közölte, hogy három nap múlva útnak indulunk – ami azt jelentette, hogy nekem hamarabb kell nekivágnom. Mivel nem próbáltam elszökni, a figyelmük körülöttem egyre lazult. Lassanként felkészültem a lehetőségre. Már körbejártam a tábort olyan fegyvereket keresve, amelyeket ellophatnék a vagabundoktól, de ha volt is nekik, biztosan a carvachik mélyén tartották. Egy nehéz vasnyárs, egy balta és egy nagy henteskés – ezek voltak a legjobbak, de ezek is hamar feltűntek volna, ráadásul a szoknyám ráncai közé sem rejthettem el őket. Kaden számszeríja, kardja és az én tőröm is a sátrába kerültek, ahová lehetetlen volt bejutni. A fegyver mellett egy lóra is szükségem volt a meneküléshez. Szinte biztosra vettem, hogy a leggyorsabb példány Kadené, tehát azt kell magammal vinnem. Ez felvetett még egy problémát: a lovaik felnyergeletlenül, felszerszámozatlanul várták az indulást. Ha kell, szőrén is megülöm, de nyeregben jóval egyszerűbb, amellett gyorsabb is, márpedig a sebesség mindennél fontosabb. Kaden most is épp a lova mellett állt, és látszólag teljes figyelemmel csutakolta. Megfordult a fejemben, hogy közben milyen gyakran néz felém. Még mindig azon gondolkodtam, amit a múlt éjjel mondott. Az előző nap nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáljam megfejteni az ősi vendai nyelvet, és tőle is megkérdeztem, hallotta-e már a Venda-éneket. Igennel felelt, de elmagyarázta, hogy sok ilyen dal van, és számtalan változat, ráadásul mindet a királyság névadójától származtatták.
Elmesélte, hogy Venda az első uralkodó felesége volt, aki megtébolyodván kiült a városfalra, és naphosszat dalokat énekelt az arra járóknak. Néhányat le is írt, de a legtöbbet a hallgatósága jegyezte meg. Szerették, mert bölcs volt és kedves, és még azután is eljöttek a jajongását hallgatni, miután megbomlott az elméje – amíg végül egy nap leesett a falról, és meghalt. Sokan vélték úgy, hogy a férje taszította le, mert képtelen volt már tovább hallgatni a bolondságait. Venda zagyvaságai azonban fennmaradtak, hiába tett meg az uralkodó mindent, hogy elpusztítsa őket. Elégetett minden verset, amit megtalált, de a többi addigra önálló életre kelt; az emberek szájról szájra adták őket. Megkértem Kadent, hogy olvasson fel nekem egy vendai nyelvű szövegrészletet, mire azt felelte, egyáltalán nem tud olvasni; egyikük se tud, Vendában ritka az efféle. Ez megzavart. Biztosra vettem, hogy Terravinben többször is láttam olvasni. Berdinél nem voltak étlapok, fejből mondtuk el az árakat, de időnként tettünk ki hirdetményeket, amelyek előtt megállt. Persze ez még nem feltétlenül jelenti, hogy meg is értette, amit lát, ugyanakkor a fesztiválon mintha velünk együtt olvasta volna a játékok listáját, kiszúrva a birkózást. Miért hazudna erről? Néztem, ahogy megveregeti a lova farát, hadd menjen a rétre legelni a többiekkel, aztán belép a sátrába. Visszafordultam a folyó felé. Apró, lapos kavicsot dobtam a vízbe, és néztem, hogyan süllyed a hasonlók mellé. Amióta a táborban voltunk, jó pár kínos pillanat esett köztünk Kadennel – vagy talán én lettem félénkebb. Tudtam, hogy érdeklődik irántam, nem is rejtette véka alá. Ez volt az oka, hogy még mindig életben hagyott. Azt azonban nem fogtam fel igazán, mennyire is érdeklődik. És azt is tudtam, hogy a magam módján én is érdeklődöm iránta. Nem az orgyilkos iránt, hanem a férfi iránt, akit Terravinben ismertem meg, aki abban a pillanatban felkeltette az érdeklődésemet, amint belépett a fogadó ajtaján. Aki nyugodt volt, és rejtélyes, de kedves pillantással nézett rám. Emlékeztem közös táncunkra a fesztiválon. Szorosan a karjába ölelt, ám küzdött a gondolataival, visszafogta őket. Részegen nem tette. A tűzláng megoldotta a nyelvét, és mindent meglehetős dísztelenül elém borított. Elmosódva, akadozva, mégis tisztán. Szerelmes. A barbár, akit azért küldtek, hogy megöljön. Hanyatt dőltem, és felnéztem a felhőtlen égre. Még kékebben, még ragyogóbban feszült fölöttem, mint tegnap. Van egyáltalán fogalma Kadennek, mi az a szerelem? Ha már itt tartunk, nekem van? Még talán a szüleim se tudják. A tarkóm alá tettem a kezeimet, párnának. Talán nem is lehet egyféleképpen meghatározni. Talán szerelemből is van annyi, ahányféle kék az ég.
Vajon akkor kezdődött az érdeklődése, amikor elláttam a vállát? Emlékeztem, milyen furán meglepett arcot vágott, amikor hozzáértem, mintha még soha senki sem bánt volna vele kedvesen. Ha Griz, Finch és Malich jelentik a múltját, talán úgy is volt. Ugyan megvolt bennük az egymás iránti acélkemény elkötelezettség, de ez semmiben sem emlékeztetett kedvességre. És a hegek is, a mellkasán meg a hátán… csak egy brutális állattól kaphatta azokat, Kaden valahol, valamikor mégis megtanulta a kedvességet. Szinte a gyengédséget is. Apró cselekedetekben nyilvánult meg, amitől úgy tűnt, két különböző személy bújik meg Kaden bőrében: egy kérlelhetetlenül hűséges vendai orgyilkos, és valaki egészen más, akit elzárt a világtól – egy hozzám hasonló rab. Felálltam, hogy visszatérjek a táborba. A szoknyámat porolgattam, amikor észrevettem a felém ballagó Kadent, a kezében kosárral. Elébe sétáltam. – Ezeket Reena csinálta ma reggel – köszöntött. – Ő mondta, hogy hozzak neked. Reena kifutónak nézi Kadent? Aligha. Kaden ellenben, amióta csak betört a carvachimba, hogy aztán részeg kábulatba essen, meglehetősen engesztelőn viselkedett. Talán még szégyenkezett is. A kezembe nyomta a kosarat. Három ropogósra sült gombóc pihent benne. – Vadalma – közölte. Már nyúltam volna az egyikért, amikor a közelünkben legelésző lovak egyike váratlanul a társára rontott. Kaden elkapott és félrerántott az útjából. Megbotlottunk, elvesztettük az egyensúlyunkat, és a földre buktunk, Kaden védelmező mozdulattal fölém hengeredett, hátha a ló közelebb vágtat, de addigra az állat már el is száguldott. A világ elnémult. Felettünk ingott a magas fű, elrejtett szem elől. Kaden az oldalam mellett támaszkodott a könyökén, úgy nézett le rám. A mellkasunk összeért, az arcunkat alig néhány centiméter választotta el. Láttam, hogyan néz rám. A szívem vadul zakatolt. – Jól vagy? – kérdezte halkan, rekedtesen. – Igen – suttogtam Fölém hajolt; el akartam tolni, félrefordulni, tenni valamit, akármit, de nem tettem, és mire észbe kaptam, már nem állt közöttünk semmi. Az ajka melegen, gyengéden simult az enyémre, a lélegzete a fülemben visszhangzott. Elöntött a forróság. Éppen olyan volt, ahogy elképzeltem akkor éjjel Terravinben, Pauline-nal. Mielőtt… Ellöktem magamtól. – Lia…
Zihálva feltápászkodtam, minden figyelmemet a blúzom egy elszabadult gombjára összpontosítottam. – Felejtsük ezt el, Kaden. Ő is felpattant, és elkapta a kezemet, hogy kénytelen legyek ránézni. – Te is meg akartál csókolni. A fejemet ráztam, tagadtam, pedig igaz volt. Valóban meg akartam csókolni. Mit tettem? Kitéptem a kezem a szorításából, és otthagytam a réten állva. Amíg vissza nem értem a kocsimhoz, mindvégig a hátamban éreztem a tekintetét. ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET Körbeültük a tüzet, a telihold ragyogott felettünk. A langyos levegőben fenyőtű és réti fű tisztán kivehető illata terjengett. A vagabundok kihozták a takaróikat és a párnáikat, hogy a pattogó tűz mellett ehessük meg a vacsoránkat. Az utolsó zsályás lepény után tétovázás nélkül lenyalogattam a morzsákat az ujjamról. A vagabundok igen jókat ettek. Kadenre néztem: velem szemben ült, a haját meleg mézszínre festette a lángok fénye. Szörnyű hiba volt megcsókolni, még mindig nem tudtam, miért is tettem. Vágytam valamire, talán csak valaki közelségére, vigaszra – arra, hogy ne legyek ennyire magányos. Talán játszani akartam egy pillanatig, de mit? Eljátszani, hogy minden rendben van? Hiszen nincsen. Talán csak kíváncsi voltam. Tudnom kellett. A tűz fénye kirajzolta Kaden állának éles vonalát, a halántékán lüktető eret. Ideges volt. Kutató, haragos tekintete az enyémbe akadt. Félrenéztem. – Ideje aludni, angyalkám – szólt az egyik fiatal anya a kisfiához, Tevióhoz. Sok gyerek már lefeküdt korábban, de Tevio váltig állította, hogy nem álmos, és a nála éppen csak idősebb Selena csatlakozott hozzá, attól tartva, hogy ő lesz a következő, akit elvonszolnak onnan. Elmosolyodtam. Emlékeztettek ilyen korú önmagamra. Soha nem akartam a hálókamrámba vonulni, talán mert nagyon is gyakran küldtek oda. – Ha elmondok egy mesét – kezdtem –, utána elmentek lefeküdni? Mindketten lelkesen bólogattak. Észrevettem, hogy Natiya is közelebb húzódik hozzájuk, a történetre várva. – Egyszer volt, hol nem volt – kezdtem –, réges-rég, az óriások, istenek és sárkányok országában élt egy kis herceg és egy kis hercegnő, akik nagyon
hasonlítottak rátok. – Úgy alakítottam a mesét, ahogy a bátyáim is átalakították a számomra, ahogy anyám és a nagynénéim is tették, és elmondtam nekik Morrighan történetét, a bátor leányét, akit az istenek kiválasztottak, hogy átvigye lila carvachiját a vadonon, és biztos helyre vezesse a szent Fennmaradottakat. A bátyáim változatára támaszkodtam inkább, és beleszőttem a Morrighan által megszelídített sárkányokat, kicselezett óriásokat, meglátogatott isteneket, és a viharokat, amelyeket pergő szóval a tenyerébe csalt az égből, majd suttogva a semmibe fújt. Mesélés közben feltűnt, hogy még a felnőttek is figyelnek, de a leginkább Eben. Elfeledkezett a kemény útonálló szerepéről, és kerek szemű gyermek lett a többiek mellett. Még soha senki nem mesélt neki azelőtt? A kalandokat megtoldottam még néhánnyal, amilyeneket még a bátyáim se találtak volna ki soha. Mire Morrighan elérte az újjászületés földjét, a carvachiját egy csapatnyi ogre húzta, ő maga pedig visszadalolta az égre a pusztító hullócsillagokat. – És azok pedig megígérték, hogy ott is maradnak mindörökké – fejeztem be. Tevio mosolygott, aztán ásított, és nem ellenkezett, amikor az anyja a karjába emelte. Selena is szó nélkül követte az édesanyját, és odasúgta neki, hogy ő is hercegnő. Mögöttük súlyos csend maradt. Néztem, ahogy a maradók a tűzbe bámulnak, mintha nem szabadulhatnának a mesétől; és akkor váratlanul megszólalt egy hang. Tarts ki. Levegőért kaptam, a vállam felett hátranéztem, a sötét erdő felé. Vártam, hátha folytatja, de amikor nem történt semmi, lassan visszafordultam a tűz felé. Kaden éles pillantása fogadott. – Már megint? Csakhogy ezúttal valóban történt valami, éppen csak nem értettem, mi. Lesütöttem a szememet: nem akartam elárulni, hogy most nem valaki más kedvéért színészkedek. – Semmi – feleltem. – Örökké ugyanaz a semmi – vicsorodott el Malich. – A sötét mágia városánál más volt – intette le Finch. – Látta, hogy jönni fognak. – Osa lo besadad avat e chadaro – értett egyet Griz is. A mellette ülő két idősebb vagabund férfi bólintott, és az istenek jelét rajzolta a levegőbe. – Grati te deos. Kaden felmordult.
– Ez a te történeted… te valóban elhiszed, amit az imént mondtál a gyerekeknek? Erre megdühödtem. Az én történetem… A gyerekek láthatóan élvezték, szóval felesleges volt csak azért belekötnie, mert haragudott rám. – Persze, Kaden. Hiszek az ogrékban és sárkányokban. Néggyel magam is találkoztam, bár jóval ocsmányabbak és ostobábbak, mint ahogy meséltem. Csak nem akartam megijeszteni a gyerekeket. Malich fújt egyet a sértés miatt, Kaden azonban mosolyogva vette tudomásul, hogy ismét a saját levemben lát főni. Finch a fiatal Morrighan kalandjain röhögött, aztán Malichkal jóval profánabb és vulgárisabb értelmezést adtak a történetnek. Undorodva felálltam, hogy távozzak, és dühösen Kadenre néztem. Tudta, mit szabadított el. – Az orgyilkosokat mindig ennyi idióta kíséri? – tudakoltam. – Tényleg szükségesek, vagy csak a durva szórakozásért vannak veled? – Hosszú az út a Cam Lanteux-n át, és… – Mi nem kíséret vagyunk! – tiltakozott Eben, és kidüllesztette a mellkasát, mint akit nagyon megsértettek. – Nekünk is megvolt a magunk dolga. – Hogy érted, hogy a magatok dolga? – Eben, hallgass! – hajolt előre Kaden. Griz egyetértőn morgott, de Malich csak intett. – Ebennek igaza van. Hadd beszéljen. Mi legalább elvégeztük a munkát, amiért elindultunk, ami több, mint amit te elmondhatsz magadról. Eben sietve eldicsekedett a morrighani tetteikkel, mielőtt Kaden megállíthatta volna. Leírta az utakat, amelyeket sárlavinával torlaszoltak el, a bemocskolt csatornákat és ciszternákat, és a sok lerontott hidat is… Előreléptem. – Hogy mit csináltatok? – Hidakat döntöttünk le – felelte Finch, aztán elmosolyodott. – Remekül lefoglalja az ellenséget. – Hercegnő, vannak dolgok, amikhez nem vagyunk túl ocsmányak vagy ostobák – röhögött Malich. Remegett a kezem, elszorult a torkom; a vér olyan hevesen száguldott a fejemben, hogy beleszédültem. – Mi baja? – nézett körül Eben. Megkerültem a tüzet, és felettük álltam meg. – A chetsworthi hidat is ti döntöttétek le? – Nem is volt nehéz – bólintott Finch.
– Leszámítva a kocsit, amely épp arra ment – tettem hozzá suttogva; nem bírtam hangosabban szólni. – Azt én intéztem el – röhögött Malich. – Az is könnyű volt. Hallottam az állati rikoltást, éreztem, ahogy a körmeim húsba mélyednek, meleg vér csordul a kezemre, az ujjaimba hajszálak akadnak; újra és újra lecsaptam rá, a szemét karmoltam, a lábát rugdaltam, a bordái közé térdepeltem, és ököllel ütöttem az arcát. Valaki elkapta a derekamat és lerántott róla, de tovább sikoltoztam, és téptem-karmoltam, akit csak értem. Végül Griz leszorította a karjaimat, hogy levegőt is alig kaptam; Kaden Malichot fogta vissza. A briganti arcát vér csíkozta, az orrából is bőven folyt. – Eressz, megölöm a ribancot! – bömbölte. – Ti semmirevaló, gonosz fattyúk! – visítottam. Már magam se tudtam, mit is kiabálok, csak ontottam a fenyegetéseket egymás után, igyekeztem túlsikoltani Malich szidalmait. Kaden csendért üvöltött – végül kénytelen voltam rekedten elhallgatni. Nagyot nyeltem. A saját véremet éreztem szétfutni a számban: elharaptam az orcámat. Elhallgattam, és megremegtem. A következő szavaim halálos nyugalommal törtek fel belőlem. – Meggyilkoltátok a bátyám feleségét. Csak tizenkilenc éves volt, és gyermeket várt. Ti nyomorultan és gyáván nyilat repítettetek a torkába. Nem mondtam többet, csak meredten néztem rájuk, lüktető fejjel, várva, hogy összerakják magukban a képet. Magamtól is éppen annyira undorodtam, mint tőlük. Együtt ettem Greta gyilkosaival, sőt, mesét mondtam nekik. Akárki vonult eddig el a sátrakba vagy carvachikba, már újra kint állt. Csendesen, éjjeli ruhákban gyűltek körénk, próbálták megérteni, miért a felfordulás. Finch állán és Kaden nyakán is véres csíkok díszlettek. Eben távolabb állt, kerekre nyílt szemmel nézett rám, mintha egy démont látott volna tombolni. – Ved mika ara te carvachi! – süvöltötte Griz, mire Finch és egy vagabund férfi megragadták Malichot, aki még mindig igyekezett kiszabadítani magát, hogy rám támadjon. Kaden karon fogott, és nem túl finoman a kocsi felé húzott. Kinyitotta az ajtót, belökött – éppen csak nem hajított be –, aztán belépett, és becsapta maga mögött az ajtót. – Mi ütött beléd? – kiáltotta. Hitetlenkedve bámultam rá, még mindig alig kaptam levegőt. – Azt várod, hogy gratuláljak nekik, amiért megölték? Kaden is zihált, de aztán erőt vett magán, és lassan sóhajtott. Két kezét ökölbe szorította az oldalánál.
– Nem ez volt a szándékuk, Lia – felelte halkan. – Tényleg azt hiszed, hogy számít a szándékuk? Greta halott! – A háború csúf dolog, Lia. – Háború? Miféle háború, Kaden? A képzeletbeli, ahol ti harcoltok? Ahova Greta nem állt be önkéntesnek? Nem volt katona. Ártatlan volt! – Nagyon sok ártatlan hal meg a háborúkban. A legtöbben vendaiak. Számtalan ember halt bele abba, hogy megpróbált letelepedni Cam Lanteux-ban. Hogy veszi a bátorságot, hogy a törvényszegőkhöz hasonlítsa Gretát? – Azt egy több száz éves egyezmény tiltja! Kaden összeharapta a fogait. – Miért nem magyarázod ezt Ebennek? – sziszegte. – Csak ötéves volt, amikor végignézte, hogy a szülei meghalnak, mert megpróbálják megvédeni az otthonukat a gyújtogató katonáktól! Az anyja mellkasába baltát vágtak, az apja halálra égett a házzal együtt! – Nem morrighani katonák tették! – csattantam fel még mindig dühtől lüktető fejjel. – Valóban? – Kaden közelebb lépett, az arca vicsorgásba torzult. – Még túl kicsi volt, hogy felismerje a seregeket, de sok-sok pirosra emlékszik. A morrighani lobogó színére! – Nagyon kényelmes dolog Morrighant vádolni, ha nincs tanú, és csak egy gyerek emlékszik valami pirosra! Nézz a saját véres kezeitekre, az a vér bűnösökért folyt ki! – Ártatlan áldozatok akkor is lesznek, Lia! – üvöltött Kaden. – Minden oldalon! Húzd végre ki a királyi fejedet a seggedből, és szokj hozzá! Szólásra képtelenül néztem rá. Kaden végül nagyot nyelt, megrázta a fejét, aztán a hajába túrt. – Sajnálom. Nem úgy gondoltam – szabadkozott. Lesütötte a szemét, aztán rám nézett; a haragját most megint dühítő, begyakorolt nyugalma mögé rejtette. – De te alaposan megbonyolítottad a dolgokat. Most már jóval nehezebb lesz téged megvédenem Malichtól. Megjátszott rémülettel kaptam levegő után. – Ezer bocsánat! Nem akartam volna bármit is megnehezíteni a számodra, hiszen nekem minden olyan rohadtul egyszerű! Ez egy kéjutazás, nemde? Az utolsó szón elcsuklott a hangom, elmosódott a szemem előtt a látvány. Kaden sóhajtott, és odalépett hozzám. – Hadd lássam a kezedet.
Lenéztem. Csupa vér volt mindkettő, és még mindig remegett. Három körmöm szinte tőből letört, az ujjaim hegye sajgott, a bal kezemen két ujj megdagadt és bekékült, mintha eltört volna. Úgy támadtam Malichra és a többiekre, mintha edzett acél lenne a kezem, hiszen más fegyverem nem volt. Kadenre néztem. Ő végig tudta, hogy a társai ölték meg Gretát. – A te kezedhez mennyi vér tapad, Kaden? Hány embert öltél meg? Alig hittem, hogy korábban még nem tettem fel ezt a kérdést. Orgyilkos volt, az ölés a munkája – csakhogy túlságosan is jól leplezte. Nem felelt, de láttam, hogy ismét összeszorítja a fogait. – Hányat? – tudakoltam újra. – Túl sokat – bökte ki végül. – Annyit, hogy már nem is számolod. A szeme körül elmélyültek a ráncok. A kezemért nyúlt, de elhúztam előle. – Kifelé, Kaden. Lehet, hogy a foglyod vagyok, de a szajhád nem leszek. A szavaim mélyebb sebet ejtettek rajta, mint a körmeim a nyakán. Düh lobbant a szemében, odalett a nyugalma. Megpördült, kirontott, és bevágta az ajtót. Semmi másra se vágytam, mint hogy összekucorodhassak a padlón, de alig pillanatokkal később halk kopogást hallottam, aztán résnyire nyílt az ajtó. Dihara volt az, a kezében kis csebernyi illatos vizet hozott, amelynek a tetején levélkék úszkáltak. – A kezednek. Az ujjak hamar elfertőződnek. Beharaptam az ajkamat, és bólintottam. Dihara leültetett a kocsiban álló egyetlen székre, magának odahúzott egy alacsony ülőkét. A vízbe mártotta a kezemet, és egy lágy rongydarabbal gyengéden törölgetni kezdte. – Sajnálom, ha megijesztettem a gyerekeket – mondtam. – Elvesztettél valakit, aki fontos volt a számodra. – Kettőt – suttogtam; nem tudhattam, visszakapom-e valaha azt a Walthert, akit ismertem. Itt semmit sem tehettem érte. Senkiért. Milyen csekélységnek láttam abban a percben a saját tünékeny boldogságomat! Még a barbároknak is lett volna annyi esze, hogy meghátráljanak a két egyesített sereg elől. Már a lehetőség is annyira megrémítette őket, hogy megpróbáltak eltenni láb alól. Kaden vajon tőlem is így akart megszabadulni? Egy nyíl a torkomba, mint Gretának? Ez volt az, amit úgy megbánt, amikor együtt táncoltunk? Hogy majd meg kell ölnie? A szavai, „nem élhetünk találgatásokon”, keserűen, fájón csengtek a fülemben. Dihara letépte az egyik körmöm beszakadt darabját. Összerándultam. Újra bemártotta a kezemet a cseberbe, hogy a víz elmossa a vért.
– A törött ujjaidat be kell kötni – állapította meg. – De gyorsan meggyógyulnak majd. Elég gyorsan, hogy megtehesd, amit meg kell tenned. A vízben kavargó gyógynövényeket néztem. – Már nem is tudom, mi az. – Tudni fogod. Kiemelte a kezemet a vízből, óvatosan szárazra törölte, majd valami sűrű, ragacsos balzsammal kente be a felsebzett körömágyamat, amely hűvösen, zsibbasztón azonnal enyhítette a fájdalmat. Végül tiszta tépést csavart három ujjam hegyére. – Most vegyél mély lélegzetet – szólt, aztán megrántotta két bekékült ujjamat. Felkiáltottam. – Egyenesen kell összeforrniuk – tette hozzá; közben vastag kötést csavart rájuk, amíg végül merev, mozdíthatatlan csomóvá váltak. A kezemre nézve nem tudtam elképzelni, hogyan szerszámozhatnék fel egy lovat, vagy hogyan foghatnám a szárat. – Meddig tart? – néztem Diharára. – A természet ezekben a dolgokban megbízható – felelte. – Általában néhány hét. De néha felbukkan a varázslat, amely erősebb a természetnél. Eszembe jutott Kaden figyelmeztetése, hogy vigyázzak az öregasszonnyal. Most felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon volt-e egy igaz szava is hozzám, vagy csak üres reménybe kapaszkodtam, amikor nem volt más, amit megragadhattam volna? – Igen, a varázslat, az mindig felbukkanhat – válaszoltam maró gúnnyal. Dihara az ölembe tette bekötözött kezemet. – Minden út és mód a világ része. A varázslat sem más, mindössze még nem ismerjük a mikéntjét. Mint az inda meg az oroszlán, amelyet a válladon hordasz. – Tudsz róla? – Natiya mondta. Sóhajtottam, megráztam a fejemet. – Az nem varázslat volt. Csak vigyázatlan művészek munkája, túl erős festékek, és az én végtelen balszerencsém. Dihara arca mosolygós ráncokba futott. – Talán. – Felemelte a gyógyvizes csebret, és felállt. – De emlékezz, gyermek, mindannyiunknak megvan a maga története és végzete, néha látszólag rossz szerencséje is… de mind részei vagyunk a nagy történetnek is. Annak, amely áthatja a talajt, a levegőt, az időt… még a könnyeinket is. – Odanyúlt, és a hüvelykével megtörölte az arcomat. – A nagy történetek kivájják maguknak a medret.
HATVANADIK FEJEZET Korán keltem, remélve, hogy szerezhetek egy bögre forró cikóriakávét, mielőtt Malich kikel a sátrából. Nem aludtam jól, de ezen nem is volt mit csodálkozni. Többször is arra riadtam, hogy álmomban egy csupa vér bábu elkerekedett szemébe nézek, majd az arc átalakul Gretáévá. Később ezeket Rafe képe váltotta fel egy-egy pillanatra, mint amikor először találkoztunk, ám az arca romok közé, vadonba, tűzbe, vízbe tűnt. Akkor újra hallottam a szavakat, amelyekről Terravinben még azt hittem, emlékversek: A legtávolabbi zugban… Megtalállak… Csak most már tudtam, hogy Rafe hangján szólnak. A legrosszabbak azonban azok az álmok voltak, amelyekben Eben sétált felém, az arcára vér fröccsent, a mellkasából fejsze állt ki. Ezekből sikoltva, levegő után kapkodva ébredtem, a szám az ártatlanok szót formálta. Szokj hozzá. Sosem fogok hozzászokni. Kaden vajon folyamatosan hazudott nekem? Úgy tűnt, csak a megtévesztéshez ért. Reggelre úgy éreztem magam, mint aki egész éjjel démonokkal viaskodott. Az erdei madarak még alig csicseregtek a hajnali fényben, amikor kiléptem a kocsiból; meglepve láttam, hogy erkölcstelen vendai kíséretem már a tűz mellett ül. Nem adtam jelét a döbbenetemnek, de mind úgy néztek ki, mint aki egy oroszlánnal verekedett. A karmolások megsötétedtek, most már bosszúvörös árkokként rajzolódtak a bőrükbe. Malich nézett ki a legrosszabbul: az arcát megszaggattam, a szeme alatt, az öklöm nyomán kékes-lilásan duzzadt meg a bőre, de még Griz orrát is éktelenítette egy karmolás, Finch fél karján pedig tisztán kivehettem a körmök nyomait. Malich észrevett, rám meredt, Kaden azonban előrehajolt, hogy ha kell, beavatkozhasson. Senki sem szólt, de pontosan éreztem, hogy engem figyelnek, amíg bekötött kézzel ügyetlenkedek, hogy csészébe töltsem a cikóriafőzetet. El akartam vele vonulni a nagysátorba, hogy elkerüljem a társaságukat, de amikor megfordultam, és a tekintetem összeakadt Malichéval, meggondoltam magam. Ha meghátrálok, azt fogja hinni, hogy félek tőle, ami csak olaj lesz a tüzére. Ráadásul ott volt nálam a gőzölgő kávé, amit az arcába zúdíthattam, ha egy lépést is tesz felém. – Remélem, mindannyian jól aludtatok – üdvözöltem őket, szándékosan könnyed hanghordozással. Feszes mosollyal viszonoztam Malich bámulását. – Igen, nagyon – felelt sietve Kaden. – Sajnálattal hallom. – Belekortyoltam a kávémba. Akkor tűnt fel, hogy Eben
nincs sehol. – Eben még alszik? – Nem. Málházza a lovakat. – Málházza? Miért? – Ma indulunk. Megrezdült a csészém, a főzet fele a földre loccsant. – Azt mondtad, az még három nap. Finch nevetve megdörgölte felsebzett karját. – Azt hitted, elmondja, valójában mikor terveztük? Hogy hamarabb kilopózhass? – Elvégre hercegnő – morgott Malich. – Mi meg ostoba ogrék vagyunk. Persze hogy azt hitte. Kadenre néztem, aki eddig hallgatott. – Egyél valamit, aztán szedd össze a holmijaidat Reena kocsijából – utasított. – Egy óra múlva útra kelünk. Malich rám nevetett. – Ez elég korai figyelmeztetés, hercegnő? * Kaden kőarccal, a legcsekélyebb együttérzés nélkül nézte végig, hogy bekötött kézzel, ügyetlenkedve szedegetem össze az apróságaimat. Pontosan tudta azt is, hová dugtam a zacskót, amelybe a menekülésem idejére gyűjtögettem az ételeket: darabka zsályás lepényt, sózott, vékony vászonba csavart kecskesajtkarikákat, krumplit, tarlórépát, amit el tudtam csenni a vagabundok készleteiből. Egy szó nélkül szedte ki Reena ágya alól, és felpakolta a lovak hátára, a többi élelmiszerrel együtt. Én a maradék holmimat tettem a nyeregtáskába, amikor Dihara bejött hozzám a carvachiba, adott egy kis tégelynyi balzsamot az ujjaimra, és némi chigafüvet is, ha fájdalmaim lennének. – Várj! – kértem, amikor megfordult, hogy magamra hagyjon. Felnyitottam a nyeregtáskát, és elővettem az ékköves aranyládikát, amelyet az akadémikustól loptam, kivettem belőle a könyveket, és visszaraktam őket a táskába. A dobozt Dihara felé nyújtottam. – Télen, ha délre utaztok, beléptek majd olyan kisebb királyságokba, ahol könyveket és tanítókat is találtok. Ebből sokat meg tudtok majd fizetni. Sosincs késő megtanulni valamit egy másfajta adottságról. Legalább a gyermekek kedvéért. – A kezébe nyomtam a dobozt. – Magad mondtad, minél több erőssége van valakinek,
annál jobb. Dihara biccentett, és az ágyra tette a dobozt, aztán felém nyúlt, és gyengéden a tenyerébe fogta az arcomat. – Ascente cha ores ri vé breazza. – Hozzám hajolt, az enyémhez simította az orcáját. – Zsu viktara – suttogta. Hátralépett; én csak a fejemet ráztam. Még nem tanultam meg a nyelvüket. – Fülelj a szél járására – fordította le. – Maradj erős. * Natiya haragvó pillantással kísérte Kadent, amikor felsegített a lovamra. Malich erősködött, hogy indulás előtt vágják le, de legalábbis kötözzék össze a kezeimet, és Kaden, bár egy hete még vitába szállt volna vele, ezúttal nem tette. A kezeimet összekötötték. A Natiya és a többi nő által sietve összeadott lovaglóruhákat viseltem, a sajátjaimat ugyanis rögtön elégették. Látszott, hogy ők se tudtak az aznapi indulás tervéről. Egy hosszú, felvágott szárú nadrágszoknyát adtak nekem, és egy kényelmes fehér blúzt, amellett egy régi köpenyt is, ha az időjárás megváltozna; ezt a gyékényembe csavartam. Reena azt mondta, a fejkendőt megtarthatom. Griz jókedvűen búcsút kiáltott, de a vagabundok hallgattak. Talán nem szoktak búcsúzkodni, vagy talán úgy érezték, ahogy én: ez egyszerűen nem volt helyes. Búcsúzni a megválasztott távozás idején szokás, és mind tudták, hogy én nem ezt választottam. Az utolsó pillanatban azonban Reena és Natiya mégis a lovaink után futott, Kaden pedig megálljt parancsolt, hogy utolérjenek. Ahogy Dihara, ők is az anyanyelvükön búcsúztak el, talán, mert ez a szívükből jött, gondolkodás nélkül. A lovam két oldalán álltak meg, és csak nekem címezték a szavaikat. – Revas jaté en meteux – súgta Reena kifulladva, aztán le is fordította. – Maradj egyenes és igaz – lehelte aggodalmas reménnyel a szemében, aztán megérintette és felszegte az állát, jelezve, hogy én is tegyek hasonlóképpen. Bólintottam, és összekötött kezemet felé nyújtottam. Natiya a másik oldalon érintette meg a lábszáramat; kemény elszánással nézett a szemembe. – Kev cha veon bika reodes li cha scavanges beestra! – Az ő hangja sem lágy nem volt, sem reményteli. Kihívón nézett Kadenre, és oldalra hajtotta a fejét, mintha azt várná, le meri-e fordítani a mondatot. Kaden összevonta a szemöldökét, de megtette.
– A lovad felverte kövek üssék ki az ellenséged fogait – közölte a Natiya szavaiban izzó szenvedély nélkül. Lepillantottam; égő szemmel csókoltam meg és emeltem az ég felé az ujjaimat. – Nemes szívedből egyenesen az istenek fülébe jusson. * Natiya áldásával lovagoltunk el. Kaden mellettem maradt, mintha azt hinné, hogy összekötözött kézzel is megkísérlem a szökést. Magam se tudtam, kimerültem-e, megdermedtem vagy megtörtem, de a lelkem egy különös része nyugodt volt. Talán Dihara, Reena és Natiya szavai erősítettek meg. Felszegtem az államat. Talán kicseleztek, de nem győztek le. Még nem. Nagyjából egy mérföldre a tábortól Kaden hozzám fordult. – Még mindig szökni akarsz, igaz? A nyeregkápán nyugtatott, összekötött kezeimre néztem; a szárat is alig bírtam kezelni. Lassan felemeltem a tekintetemet. – Hazudjam, hogy nem, noha mindketten tudjuk, mi az igazság? – Elpusztulnál a vadonban egyedül. Sehová se mehetsz. – Van egy otthonom, Kaden. – Régen magad mögött hagytad. Venda lesz az új otthonod. – Még mindig elengedhetnél. Nem mennék vissza Civicába, nem hoznám tető alá a szövetséget. Komolyan megígérem. – Pocsékul hazudsz, Lia. – Ami azt illeti, nagyon is jól hazudok – vetettem rá egy komor oldalpillantást. – Csak éppen vannak hazugságok, amiket tovább kell szőni, mint a többit. Neked igazán tudnod kéne, hiszen mesterien csinálod. Jó darabig hallgatott, aztán váratlanul kitört. – Sajnálom, Lia. Nem árulhattam el, hogy indulunk. – És a hidat sem? – Mi haszna lett volna? Csak megnehezítette volna a dolgokat a számodra. – Úgy érted, a te számodra. Megrántotta a szárát, és az én lovamat is megállította. Keserves tekintettel nézett rám. – Igen, az én számomra – ismerte be. – Ezt akartad hallani? A lehetőségek, amiket nekem tulajdonítasz, nem léteznek. Amikor azt mondtam, hogy az életedet akarom
megmenteni, nem hazudtam. Álltam a pillantását. Tudtam, elhiszi, amit mond, ám ettől a szavai nem váltak igazzá. Választás mindig van. Csak néhány döntést nem egyszerű meghozni. Kaden végül bosszúsan fújt egyet, csettintett a lovának, és továbbindultunk. Még mérföldeken át a keskeny völgyben lovagoltunk, amikor pedig a völgynek vége szakadt, egy hosszú, kanyargós ösvényen ereszkedtünk le keservesen. Amikor végre kitárult előttem a táj, széles síkságot láttam, amely látszólag a világ végéig nyúlt, ám sivatag helyett ezúttal zöldarany fű hullámzott a lábunk előtt remegve, ameddig a szem ellátott. Az északi láthatáron valami másféle csillogás ragadta meg a tekintetemet: fehér, mint a délutáni napfény a tengeren, és éppolyan távoli is. – A meddő vidék – jegyezte meg Kaden. – Nagyrészt csupa kopár, fehér szikla. Infernaterr. A földi pokol. Már hallottam róla. Ilyen távolságból nem tűnt olyan rettenetesnek. – Jártál már ott? A fejével a többi lovas felé biccentett. – Nem velük. Ők ennél közelebb nem mennek. Úgy tartják, csak két dolog van ott: az ezernyi megkínzott Ős szelleme, akik nem tudják, hogy meghaltak, és az éhes pachego-k falkái, akik a csontjaikat rágják. – A kontinens egész északi részét lefedi? – Majdnem az egészet. Még a tél se merészkedik oda: a sziklák olyankor sisteregnek és gőzölögnek. Azt mondják, a pusztulás óta ilyen. – A barbárok is elhiszik a pusztulás történetét? – Hercegnő, nem csak a ti kizárólagos jogotok, hogy tudjátok, honnan származtok. A vendaiaknak is megvannak a maguk történetei. Pontosan hallottam a hangjából, hogy gyűlöli, ha barbárnak nevezem. Ha azonban ő alkalmazhatja a királyi jelzőt sértésként, mintha sarat dobna az arcomba, miért vár tőlem mást? Amint leértünk a hegyekből, ismét felmelegedett a levegő, de a füves síkságon legalább a szellő járt. Ahhoz képest, mekkora terület volt, igen kevés romot hagytunk magunk mögött, mintha elsöpörte volna őket egy, az időnél is hatalmasabb erő. Amikor letáboroztunk éjszakára, választást ajánlottam nekik: vagy eloldozzák a kezemet, hogy könnyíthessek magamon, vagy az összerondított ruháimat szagolva lovagolunk tovább. Bizonyos határokat még a barbárok sem akartak átlépni: Griz kioldotta a kötelékeimet. Utána már nem is kötöztek meg újra. A céljukat így is elérték: a tudtomra adták, hogy alacsonyrendű fogoly vagyok, nem útitárs, és
jobban teszem, ha meghúzom magam. A következő napok alatt nem változott körülöttünk a táj. Csak egyszer hagytunk el egy területet, ahol a füvet valami felperzselte, mint egy hatalmas, fekete lábnyom. Alig pár ép szalmaszál maradt meg, és néhány kupacnyi azonosíthatatlan maradvány. Az égett tarlón már hajtottak a zöld sarjak, hogy eltöröljék a heget a földről. Senki sem szólt, ám észrevettem, hogy Eben félrepillant. Hihetetlen volt, hogy itt, a semmi közepén egy település állt valaha. Miért építene ide bárki otthont? Sokkal valószínűbb, hogy villám csapott le, vagy a vagabundok tábortüze szabadult el egyszer… de azért eltöprengtem a fekete földbe süppedő, rothadó maradványokon. Barbár. A szó egyszerre elvesztette korábbi jelentését. * Ismét napokig csak lovagoltunk, mire egy romtömeghez értünk. Ennyi maradt egy valaha hatalmas városból. Csaknem a láthatárig nyújtózott; az ősi tornyok különös alapzata a fű fölé emelkedett, ám a derekamnál nem nyúltak magasabbra, mintha egy, a történetemben szereplő óriás a sarlójával egyenletesre vágta volna őket. A kőhalmok között még ki tudtam venni, merre futottak egykor az utcák, de mostanra azokat is fű borította, nem kockakő. Az egyik közepén keskeny patak csordogált. A lekaszált városnál és annak füves utcáinál csak a benne kóborló lények voltak különösebbek. A romok között szarvasra hasonlító, nagy testű, elegáns mintázatú állatok legeltek; kecses, bordázott szarvuk hosszabb volt, mint a karom. Amikor megpillantottak minket, szétugrottak, és egy táncos kecsességével szökelltek át az alacsony falakon. – Szerencse, hogy ijedősek – jegyezte meg Kaden. – A szarvuk gyilkos lehet. – Mifélék ezek? – kérdeztem. – Mi miazadel-nek nevezzük őket, lándzsás teremtményeknek. Eddig csak délebbre láttam csordákat, de a szavannán más állatfajtákkal is találkozhatsz, amikkel egyébként nem. – Halálos fajták? – Van köztük olyan is. Azt mondják, távoli világokból származnak, az Ősök kedvtelésből tartották őket, de a pusztulás után elszabadultak, és volt, amelyik
megélt. Legalábbis Venda némelyik éneke szerint. – Innen szeditek a történelmeteket? Mintha azt mondtad volna, hogy Venda bolond volt. – Talán nem minden téren. El sem tudtam képzelni, hogy bárki kedvtelésből tartsa ezeket a különös lényeket. Az Ősök talán valóban csak egy lépéssel maradtak el az istenektől. Amíg utaztunk, amúgy is sokat gondolkodtam az isteneken. Szinte a táj hozta a gondolatokat – ebben a végeérhetetlen semmiben hatalmasakká váltak, hatalmasabbakká, mint a szent szövegekbe és Civica merev világába zártan. Itt az ő erejük is messzebbre hatott – felmérhetetlenné tágult, még a királyi akadémikus meg a többi betűrágó számára is. Távoli világok? Már most is úgy éreztem magam, mint aki oda került – de hát még több is van? Miféle más világokat teremtettek, vagy hagytak el, mint ezt itt? A szentségtörésért a levegőbe emeltem két ujjamat: beidegzett mozdulat volt, bár hiányzott belőle az istenek által bizonnyal megkívánt őszinteség. Pauline jutott eszembe, és napok óta először elmosolyodtam. Reméltem, hogy nem aggodalmaskodik miattam. Most már a kisbabájával kell törődnie – de persze tudtam, hogy aggódik. Valószínűleg mindennap eljár a Sacristába, és értem fohászkodik. Reméltem, hogy őt meghallgatják az istenek. A valaha nagyszerű, ám elfeledett városban ütöttünk tábort. Kaden és Finch elment apróvadért vacsorának, Griz, Eben és Malich lenyergelték és ellátták a lovakat. Én azt mondtam nekik, kerítek tűzifát, bár fából nagyon is kevés akadt erre. A pataknál láttam néhány magas bokrot; abban bíztam, hogy akad egypár száraz ág is. Menet közben kifésültem a hajamat. Megfogadtam: nem hagyom, hogy újra azzá változtassanak, aki a vagabund táborba érkezésünkkor voltam: mocskos, ronggyá tapadt hajú ösztönlény, aki kézzel tömi magába az ételt… alig jobb az állatoknál. Megálltam, az ujjaimmal próbáltam kibontani egy csomót, és anyámra gondoltam, amikor utoljára fésülte a hajamat. Tizenkét éves voltam. Akkor már évek óta magam rendeztem a frizurámat, kivéve különleges alkalmakkor, amikor egy szolga feladata volt, de aznap reggel anyám kijelentette, hogy majd ő elintézi. Minden apró részlet élénken megragadt az emlékezetemben: azon ritka januári hajnalok egyike volt, amikor a nap fényesen, melegen kel fel, holott semmi joga a vidámságra. Anyám gyengéd, módszeres mozdulatokkal bontogatta a hajamat, dallamtalan dúdolása olyan volt, mint a fák között susogó szél, és már majdnem el is felejtettem, miért kell a hajamat feltűzni… de akkor az ujjai megálltak az arcomon, és a fülembe súgott.
– Ha kell, hunyd le a szemed. Senki sem fogja észrevenni. De én nem hunytam le a szememet, mert csak tizenkét éves voltam, és még sosem vettem részt nyilvános kivégzésen. A bátyáim közé álltam, mint szükséges tanú, feszesre kihúzott tartásban, kőmereven, ahogy elvárták. A hajam tökéletes költeményként simult a fejemre. És mindvégig, minden stációt – a bűnösnek nyilvánítást, a kötél meghurkolását, a felnőtt férfi könyörgését és könnyeit, a keserves üvöltést, a végső jelet, majd a gyors puffanást, amikor a padlózat lecsapódott, az életet a haláltól elválasztó rövid, alázatos hangot, amit a férfi még utoljára hallhatott – nyitott szemmel álltam végig. A szobámba visszatérve egyenesen a tűzbe hajítottam a ruháimat, kitéptem a hajamból a tűket, és addig téptem a fésűvel a tincseimet, amíg anyám be nem jött. Magához ölelt, én pedig elsírtam neki: azt kívánom, bárcsak segíthettem volna annak az embernek megszökni. – Egy másik élet elvétele – suttogta válaszul –, még ha egy bűnösé is, sosem szabad, hogy könnyű legyen. Ha az volna, alig volnánk többek az állatoknál. Vajon Kadennek is nehezére esett elvenni egy életet? Hiszen tudtam a választ. Még a dühöm és elkeseredésem ködén át is tisztán láttam az arcát akkor éjjel, amikor megkérdeztem, hányszor ölt már, és láttam a lelkére nehezedő súlyt. Megfizette az árát. Kivé válhatott volna, ha nem Vendában születik? Továbbmentem, és végül kibontottam a csomót a hajamban. A patakhoz érve levettem a bakancsomat, egy épület falmaradványára tettem, és az apró szabadságot kiélvezve megmozgattam a lábujjaimat a hűvös homokban. A vízbe léptem, lehajolva telemertem a tenyeremet, és lemostam a port az arcomról. A maradandó dolgok. A düledező romok között átéreztem az iróniát. A fürdő egyszerű gyönyörűsége túlélte a szélesen elterülő város nagyszerűségét. Romlás és megújulás, ismét csak kéz a kézben. – Felfrissíted magad? Riadtan megfordultam. Malich volt az, a szeméből csak úgy sugárzott a rosszindulat. – Igen – feleltem. – Már végeztél is a lovakkal? – A lovak várhatnak. Közelebb lépett; egyszerre észrevettem, hogy a bokrok eltakarnak minket. Malich kikapcsolta a nadrágja csatját. – Csatlakoznék hozzád. Kiléptem a vízből, hogy a tábor felé induljak. – Én végeztem. Csináld csak.
Malich azonban kinyújtotta a kezét, elkapott és magához rántott. – Társaságot akarok, de a karmaid ezúttal ne kalandozzanak oda, ahol semmi keresnivalójuk! – Hátracsavarta mindkét kezemet, és fél tenyerébe szorította a csuklómat, de olyan erővel, hogy összerándultam. – Elnézést, hercegnő, talán túl keményen csinálom? A száját az enyémre nyomta, szabad keze nadrágszoknyám anyagát tépdeste. Olyan szorosan hozzám simult, hogy a lábamat se bírtam mozdítani, különben lerúgtam volna magamról. Amikor felrántotta a kezeimet, azt hittem, elpattannak a csontjaim. Odébb csavarodtam a szorításában, és végre eléggé ki bírtam nyitni a számat, hogy ráharapjak az ajkára. Malich felüvöltött és eleresztett. Hanyatt estem. Dühtől eltorzult arccal, átkozódva rontott felém, ám egy haragos kiáltás megállította. Griz volt. – Sende ena idaro! Chande le varoupa enar gado! Malich megvetette a lábát, a kezét vérző ajkához emelte, de végül fújt egyet, és eldobogott. Griz a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. – Légy óvatos, te leány. Soha ne fordíts ilyen könnyedén hátat Malichnak. Rámeredtem. Jobban megleptek a szavai, mint a kedvessége. Nem eresztette le a kezét, és végül tétován elfogadtam. – Te tudsz morrighaniül… – Nemcsak neked vannak titkaid, de ez most köztünk marad. Megértetted? Bizonytalanul biccentettem. Sosem számítottam rá, hogy majd Grizzel fogok titkokon osztozni, de a tanácsát, hogy ne fordítsak hátat Malichnak, könnyedén megfogadtam. Sokkal inkább kíváncsi voltam, miért rejtegeti a nyelvtudását, amikor a csapatban mindenki más nyíltan használja a morrighanit. Egyértelmű volt, hogy nem tudják: ő is érti, különben nem kért volna a titka megtartására. Miért árulta el magát akkor énelőttem? Botlás lett volna? Nem maradt időm, hogy rákérdezzek; Griz már vissza is indult a tábor felé. Amikor Kaden és Finch egy-egy vacsorára szánt nyúllal visszatértek, Kaden rákérdezett Malich felduzzadt ajkára. Malich csak egy gyors oldalpillantást vetett felém, és rámondta, hogy darázscsípés. És valóban – néha a legkisebb állatok okozzák a legnagyobb fájdalmat. Malich az este hátralévő részében a szokásosnál is rosszabb hangulatban volt, még Ebent is megszidta, amiért a lova körül sürgölődik. Erre már Kaden is megnézte a patát, amivel Eben foglalkozott. – Csikókorától neveli – magyarázta nekem. – Az első pataízülete érzékeny. Talán csak megrántotta egy izmát.
Eben, nem törődve Malich szurkálódásával, továbbra is meg-megnézte a lovat. Eszembe juttatta, ahogy a farkasokkal viselkedett. A fiú erősebben kötődött az állatokhoz, mint az emberekhez. Én is odaléptem, hogy megvizsgáljam a ló lábát. Megérintettem Eben vállát, remélve, hogy Malich éles szavait reménytelibbekkel válthatom fel. Eben azonban megpördült, és a kését kirántva farkasként vicsorított rám. – Ne érj hozzám! – acsargott. Elhátráltam. Most már tudtam, hogy bár gyereknek néz ki, és még az is előfordul, hogy magáról megfeledkezve mesét hallgat a tűz mellett, az ártatlan gyerekkor olyasmi, amiben nem lehetett része. Az a végzete, hogy Malichhoz hasonlóvá váljon, aki azzal dicsekedett, milyen könnyű volt megölni a kocsist és Gretát? Az ő halálukért Malich csak néhány gyenge nyílvessző árát fizette meg. Kaden aznap éjjel szorosan az enyém mellé fektette a gyékényét – hogy engem, vagy Malichot akarta ezzel védeni, nem tudhattam. Még úgy is, hogy a kezem be volt kötve, eddig Malich húzta a rövidebbet a kettőnk ellenséges viszonyában, bár ma alighanem éppen ki akarta egyenlíteni a számlát. Ha Griz nem jelenik meg, könnyen lehet, hogy most az én arcom lenne lila és püffedt – vagy még rosszabb is történhetett volna. A másik oldalamra fordultam. Még ha Kaden szava be is válik, és éhen veszek a semmi közepén, akkor is el kell szabadulnom. Malich már egymagában is éppen eléggé veszélyes, ám nemsokára egy egész városnyi hozzá hasonlóval leszek körülvéve. „Nem várhatunk mindig a tökéletes alkalomra”, hallottam magamban Pauline szavait. Most még igazabbnak éreztem őket, mint valaha. HATVANEGYEDIK FEJEZET Kaden Déltájban megálltunk egy sekély vízgyűjtőnél, hogy megtöltsük a kulacsainkat és megitassuk a lovakat is. Lia elsétált a száraz patakmeder mellett, amely egykor táplálta, mondván, hogy ki akarja nyújtóztatni a lábait. Egész délelőtt hallgatott, de nem dühös csendben, amit vártam volna tőle, hanem valami más, sokkal aggasztóbb módon. Követtem, néztem, ahogy felemel egy követ, és a kezében forgatja. Megcsodálta a színét, aztán eldobta a patakágyban, mintha odaképzelné a vizet is, amin kacsázik. – Hármat pattant – jegyeztem meg, bekapcsolódva a játékba. – Nem rossz.
– Volt már jobb is – felelte, feltartva bekötözött ujjait. A bakancsa talpát végighúzta egy aranyosan csillogó, homokos részen, majd összevonta a szemöldökét. – Azt mondják, az Ősök az aranynál is drágább fémeket bányásztak ki a föld méhéből, aztán hatalmas csipkeszárnyakat vertek a vékony szálakból, és a csillagokig repültek velük, meg vissza. – Te ezt csinálnád, ha lenne szárnyad? – kérdeztem. – Nem – ingatta a fejét. – Én is elrepülnék a csillagokba, de vissza se jönnék. – Belemarkolt a csillogó homokba, és az ökléből a földre csorgatta, mintha el akarná csípni a benne rejlő varázslatot. – Minden cifra mesét elhiszel, amit hallasz? Közelebb léptem, gyengéden két tenyerem közé zártam az öklét. A meleg homok lassan pergett az ujjaink között. Lia először a kezemet nézte, aztán lassan az arcomra emelte a tekintetét. – Nem minden mesét – felelte halkan. – Amikor Gwyneth megmondta, hogy egy orgyilkos jár a nyomomban, hogy megöljön, nem hittem neki. Talán jobb lett volna. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és azt kívántam, bárcsak visszavonhatnám a kérdést. Amikor felnéztem, Lia állhatatos tekintetével találkoztam. A homok utolsó szemcséi is elperegtek. – Lia… – Kaden, mikor döntötted el, hogy nem fogsz megölni? Halk, szinte lágy és nyugodt hangon kérdezte. Őszintén tudni akarta, és a kezét sem húzta még el. Mintha elfelejtette volna, hogy ott van. Szerettem volna hazudni neki, azt felelni, hogy soha nem is akartam megölni; meggyőzni, hogy még senkinek az életét nem vettem el; visszavenni az egész életemet, és néhány hazug szóval újrafesteni; hazudni neki, mint már százszor korábban, de Lia nem vette le rólam kutató pillantását. – A távozásod előtti éjjelen – válaszoltam. – A házikótokban voltam, az ágyatok mellett, néztem, ahogy alszol, figyeltem az erek lüktetését a nyakadon, és a kezemben volt a késem. Tovább álltam ott, mint szükséges lett volna, és a végén visszatettem a kést a tokjába. Akkor döntöttem. Lia szeme alig rebbent, az arca nem árult el semmit, de láttam, hogy mély, kimért lélegzetet vesz. – Nem akkor, amikor bekötöttem a válladat? Vagy amikor táncoltunk? Vagy… – Nem. Csak abban a pillanatban. Bólintott, és lassan kihúzta az öklét a kezemből, majd leverte a tenyeréről a
maradék homokot. – Sevende! – rikoltotta Finch. – A lovak készen állnak! – Megyünk! – kiáltottam vissza, és sóhajtottam. – Szeretne már hazaérni. – Mint mindannyian, hát nem? – kérdezett vissza Lia a régi, éles hangján. Megfordult és visszament a lovához. Bár nem mondta ki, de úgy éreztem, most az egyszer azt szerette volna, ha hazudok. Hadd tudja meg mindenki, hogy elrabolták tőlem, az én kicsikémet. Sikoltva nyúlt értem vissza. Ama. Mára ifjú nővé serdült, és én, az öregasszony, nem állíthattam meg őket. Hadd tudják meg az istenek és a nemzedékek, hogy elrabolták a Fennmaradottaktól – Harik, a tolvaj elrabolta az én Morrighanemet, aztán eladta egy zsák búzáért a hullarabló Aldridnak. Gaudrel utolsó emlékiratai HATVANKETTEDIK FEJEZET Hajnal előtt szedtük fel a sátorfánkat; azt mondták, még napnyugta előtt el akarják érni a következő úti célt, és nem adtak bővebb magyarázatot. Csak azon töprengtem, hátha a Kaden által említett vadállatok egyike-másika mégsem olyan ijedős. Átvágtunk a leglaposabb semmin – csak néha akadt meg a szemünk egy-egy kiemelkedésen vagy ritkás bozótoson. Nem gázoltunk még régóta a lovak térdét érő fűben, amikor éreztem, hogy elszorul a mellkasom. Különös, rossz érzés vett erőt rajtam. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, ám két további mérföld után elviselhetetlenné erősödött. Megállítottam a lovamat. Most már csak zihálni bírtam.
A bizalom egy fajtája. Most nem csak az én ellenérzéseimről volt szó, amiért végigrángatnak az istenek háta mögötti szavannán. Felismertem: valami, ami csodálatos, de nem mágikus. Valami körözött a levegőben. Életemben most először vettem biztosra, hogy ez az adottság. Hívatlanul érkezett. Nem látás volt, vagy hallás, nem hasonlított semmihez, ahogy általában leírták az adottságot. Tudomás volt. Lehunytam a szememet, a félelem a bordáimon citerázott. Valami baj van. – Most mi van? Felnéztem. Kaden haragosan nézett rám, mintha elege lenne a játékból, amit játszom vele. – Nem kellene erre mennünk – nyögtem ki. Kaden bosszúsan fújt egyet. – Lia… – Ő aztán nem fog minket utasítgatni – csattant fel Malich. – Nem érdekel a gagyogása! Csak a saját érdekét nézi. Griz és Finch bizonytalanul néztek rám, várták, hogy valami lezuhanjon az égből, és amikor ez nem történt meg, csettintettek a lovaiknak. A következő mérföldön lassabban haladtunk, de a fojtogató súly egyre erősebben nehezedett rám. A szám kiszáradt, a tenyerem megnyirkosodott. Újra megálltam. A többiek még jó pár lépést haladtak, mire Griz is megállt. Felemelkedett a nyeregben, aztán elüvöltötte magát. – Chizon! – Balra rántotta a gyeplőt. – Eltaposnak! – kiáltotta Eben is, és a sarkával ösztökélte a lovát Griz után. – Északnak! – süvöltötte felém Kaden. Nekieresztették a lovakat, én pedig követtem őket. Keleten porfelhő gomolygott, sötéten, mennydörögve, végeláthatatlanul szélesen. Akármi is jön, hajszál híján el fog minket söpörni – vagy nem is menekülhetünk. Rémítő, szörnyű hatalomként gördült felénk. Most! – gondoltam. A mellkasomat mintha ököllel ütötték volna belülről. Most, Lia! Öngyilkosság volt megfordulni – mégis megállítottam a lovamat, és délnek fordultam. Nincs visszaút. Vagy sikerül, vagy nem – és az a néhány pillanat, mire Kaden észreveszi, hogy nem vagyok mögöttük, elég lesz, hogy ne követhessen. – Gyí! – rikoltottam. – Gyia! A horizonton növekvő fekete hullámot figyeltem. Gyorsan közeledett. A rémület a hatalmába kerített. A táj összemosódott előttünk, ahogy vágtattunk, hogy kikerüljük a hatalmas felhőt. Megláttam egy dombocskát, arra irányítottam a lovat,
de még mindig messze voltunk. A hátasom is rettegett; az érzés egyszerre lüktetett mindkettőnkben, vakítón, forrón. Sevende! Rohanj! Fuss! A felénk hömpölygő tömeg nemsokára már össze-összeütköző testek, egymásba gabalyodó lábak és halálos szarvak egyvelegévé vált. – Gyíí – sikoltottam. A halál forróságát hozta a szél. Nem fog sikerülni, gondoltam. A lóval együtt eltaposnak. A robajlás fülsiketítővé vált, a sikolyaimat is elnyomta. Csak feketeség, por és a saját rettentő halálom képei kavarogtak előttem. A domb. Magaslat. A mennydörgés már a hátunkban zúgott, és felkészültem a paták és szarvak élére… de a csorda elzúgott a hátunk mögött. Megcsináltuk. Megcsináltuk. Hagytam, hadd fusson tovább a ló, amíg biztos távolba nem értünk, és csak a domb tetején állítottam meg. Megfordultam: látni akartam, paták és szarvak miféle tébolya elől menekültünk meg tulajdonképpen, mert még ezt se tudtam biztosan. A látványtól elállt a maradék lélegzetem is. Bölények csordája száguldott el mellettünk, és a hullám keleten a látóhatárig nyúlt. Egyetlen halálos hatalomként söpörtek el mindent, de ahogy a szívdobogásom lelassult, már ki tudtam venni az egyes állatokat – mindegyik csodálatos példány volt. Hatalmas, púpos hátakat, görbe, fehér szarvakat, szakállas üllőfejeket láttam elszáguldani, és hallottam a csorda harci dalát. Ámuló döbbenetemben nagyot nyeltem. Ilyesmit sosem láthattam volna Morrighanben, és valószínűleg soha nem is látok újra. Megpróbáltam átnézni a rohanó állatok felett, ám a felvert porfelhő elhomályosította a látványt. Vajon mind átértek? Ebenre gondoltam, és a lova fájó lábára. De hát ha én átértem, holott messzebb kellett rohannom, biztosan nekik is sikerült. Nem maradt sok időm, mielőtt a csorda elvonul, és a helyében újra Kaden vágtat utánam. Megfordítottam a lovat, és leszáguldottam a dombról, növelve a távolságot köztünk. HATVANHARMADIK FEJEZET Kaden Sötétedett. Tudtam, hogy Lia délnek fordul, és az erdő felé veszi az irányt. Lehet, hogy ott megtalálja a kívánt menedéket, mégis oda lett volna a legkevésbé szabad mennie. A fennsíkok erdőit mindig széles ívben elkerültük, mert tudtuk, mi bujkál
ott. Ha nem érjük utol sötétedés előtt, odavész az éjjel. Griz és Finch meggyőződéssel állította, hogy csak a kavarodásban szakadt el tőlünk. Én tudtam, hogy nem így van. Ők azt is elhitték, hogy Lia mentette meg mindannyiunk életét, és az adottsága olyan valódi, mint a föld a lábuk alatt. Én már nem voltam biztos benne, hogy egybeesés volt-e vagy valódi tudás. Ha valaki olyan sokszor játssza meg, hogy jósolni tud, mint Lia tette, egyszer szerencsésen ráhibázhat. Megálltam: a délen tiltó falként álló fák sorát vizsgáltam. Megfagyott a vérem, ha arra gondoltam, hogy Lia átlovagolt köztük. A nyomait egy mérfölddel korábban elvesztettük, és csak találgathattam, hol lépett be a sötét rengetegbe. A többiekkel elváltunk egymástól, és megegyeztünk, hogy alkonyatkor találkozunk a szavannán. Csak azért fohászkodtam, hogy ne Malich akadjon rá. Nem tudtam eldönteni, kivel járna Lia jobban – vele, vagy az erdő vadjaival. HATVANNEGYEDIK FEJEZET Különös erdő volt: a kocsiderék-vastag törzsű fekete fákról göndör tincsekben lógott a zuzmószakáll. A ló először meghőkölt, nem akart belépni közéjük, de rábírtam, hogy továbbmenjen. Körülöttünk éles rikoltások visszhangoztak, nevetésformán haltak el, és hiába vizslattam a fák csúcsát a madarakat keresve, akik efféle hangokat adnak, csak árnyakat láttam. Nem volt időm a félelmen gondolkodni, csakis azon, mihez kezdjek most. Élelem és tűz. Nem fogok Kaden jóslata szerint elpusztulni a vadonban. A lovat megállítottam egy öt fa törzse által kialakított körben, aztán leugrottam a hátáról, és kioldottam a nyeregtáskámat. A földre borítottam a tartalmát. Mindössze a könyvek voltak nálam, a tégelynyi balzsam, a chigafű, néhány kötésnek félretett rongy, a hajkefém, egy bőrzsinór, amellyel hátraköthettem a hajamat, egy orsónyi fogselyem, egy váltás foszló alsónemű és a tűzgyújtó készletem. Étel egy morzsányi sem. Kaden a saját lovára kötözte összeszedegetett készletemet, talán azért, hogy elvegye a kedvemet a szökési kísérletektől. A tűzkövet néztem, próbáltam eldönteni, gyújtsak-e tüzet. Semmi kedvem sem volt sötétben maradni ebben a szellemerdőben, ugyanakkor a fény a vadonban világítótoronynak is beválik. Körülnéztem: a vaskos fatörzsek eltakarják majd kicsiny tüzemet. A gyomrom már a gondolatra is, hogy nincs vacsora, heves korgással válaszolt.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem a vagabund táborban visszanyert erőmet, ám fegyver híján, amellyel akár csak apróvadat is ejthettem volna, gyűjtögetésre kényszerültem. Tisztában voltam vele, mi él az erdő talaján rothadó humuszban, és csak az vett rá a keresésre, hogy féltem: túl gyenge leszek a meneküléshez. Az állkapcsom azonnal belesajdult, a számban megkeseredett a nyál, de végül találtam egy kidőlt, korhadó fatuskót, és megfordítottam. Tejfehér, kövér kukacok vonaglottak alatta. Regan egyszer azt mondta Brynnek, hogy a kadétoknak muszáj kukacot enni a kiképzés alatt, Bryn pedig kénytelen volt bizonyítani, ezért lenyelte a kövér, tekergő férget. Pillanatokon belül vissza is öklendezte, de én tudtam: ezeken éppolyan jól el lehet élni, mint a kacsasültön. Mély, reszketeg lélegzetet vettem. Zsu viktara. Összeszorítottam a szememet, és elképzeltem, hogy hazaérek, és elég erős vagyok, hogy segíthessek Waltheren, elég erős, hogy hozzámenjek egy herceghez, akit gyűlölök, elég erős, hogy elfelejtsem Rafe-et. Elég erős. Felnéztem, és összeszedegettem egy maréknyi vonagló kukacot. – Elég erős vagyok, hogy megegyem ezeket, és azt képzeljem, hogy kacsahús – suttogtam. Hátravetettem a fejemet, a számba dobtam a férgeket, és nagyot nyeltem. Kacsa. Nyálkás kacsa. Újabb marékkal szedtem. Rángatózó kacsa. Meghúztam a kulacsomat, hogy leöblítsem. Szaftos kacsapecsenye. Ha kell, megszerettetem magammal a kukacokat. Még egyet nyeltem, hogy biztos lehessek benne: lenn is maradnak. Csii–áá! Megugrottam. A levélmennyezeten újabb árnyék siklott át. Mi lapul odafenn? Száraz gallyakat, zuzmót gyűjtöttem, aztán lángot lehelgettem a kova szikrájából. Az ismétlődő, különös rikoltások belehasítottak az erdő levegőjébe. Akármi is adta ki őket, a közelben kellett lennie. Még több fát raktam a tűzre, és a kezembe vettem a Venda-éneket, hogy lefoglaljam a gondolataimat. A Diharától kapott kötet segítségével fordítgattam a szövegét. A két írás betűit különbözőképpen formálták: Dihara könyvében szögletesen, a Venda-énekben kanyargósan, cirkalmasan, ráadásul a betűk összefonódtak, így még azt is nehezemre esett kivenni, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. Csak bámultam őket, és azt gondoltam, reménytelen… és akkor mintha az írásjegyek maguktól elmozdultak volna a szemem előtt a papíron, hogy
olyan mintává álljanak össze, amelyet felismerhettem. Pislogtam. Így már nyilvánvaló volt. A hasonlóságok feltűnésével az ismeretlen betűk is megmutatták magukat; rátaláltam a kanyarulatokra, a hiányzó ékezetekre, a kulcsra. Értelmet nyert. Most már igazán fordítottam. Szóról szóra, mondatról mondatra ugráltam az iskoláskönyv és a régi vendai szöveg között. Egyetlen igaz múlt van és egy igaz jövő. Hallgass figyelmesen – a nyomor gyermeke hozza majd el a reményt. A leggyengébb ad erőt, és akit meghurcoltak, szabadságot hoz. Az öregekre álmok szállnak, a szüzekre látomások. Az erdő vadjai elfordulnak, ha látják a nyomorúság gyermekét közeledni, és kitérnek az útjából. A tolvaj magjából a Sárkány szökken elő – a mohó gyík gyermekek vérén, anyák könnyén él. A harapása halálos, de a nyelve édes, a lehelete csábító, a szorítása gyilkos. A sárkány éhe soha meg nem elégül, szomját semmi sem oltja. Nem is csoda, hogy Venda uralkodója meg akarta semmisíteni az őrült zagyvaságokat. Üresen csengtek, értelmetlenül – mégis, volt bennük valami, ami felzaklatta az akadémikust. Vagy csak az időmet fecsérelem? Talán csak az ékköves aranyládikó volt értékes a számára? De megérte a rangját és az életét, hogy meglopja ennyivel az udvart? Mindenesetre már csaknem a komor dal végén jártam, úgyhogy folytattam. Morrighan ágyékából, a pusztulás távolából, uralkodók fondorkodásából, a
királynő félelméből remény születik. A halál túloldalán, a nagy szakadékon átkelvén, ahol az éhség lelkeket zabál, ezer könnyet sírnak majd el. A sárkány feléled majd, ezer arcot vesz fel, becsapja az elnyomottakat, összegyűjti a gonoszokat, istenként, megállíthatatlanul csap le, ítélete kérlelhetetlen, törvénye hajthatatlan, elrabolja az álmokat, eltapossa a reményt. Sorról sorra olvastam; minden szóval egyre erősebben elszorult a torkom. Mire az utolsó versszak végére értem, hideg verejték ütött ki a homlokomon. Sietve végiglapoztam újra az egészet, katalógusjegyzetek után kutatva. Az akadémikus ezekben a dolgokban mindig alapos volt. Meg is találtam és elolvastam a jegyzeteket. Az ősi könyvek tizenkét évvel a születésem után kerültek a kezébe. Lehetetlen – ennek semmi értelme nem volt. Míg egy hatalmasabb nem támad, a nyomorúság gyermeke, aki gyenge volt, akit meghurcoltak, akit karommal és indákkal jelöltek meg, aki titokban kapta meg a Jezelia nevet. Még sose hallottam senkiről Morrighanben, akit Jezeliának neveztek volna. Az udvarban úgyszintén. Éppen ezért ellenezte apám olyan határozottan – még sosem volt rá példa. Honnan vette anyám? Nem ebből a könyvből. Lecsúsztattam a vállamról a blúzt, és amennyire bírtam, ránéztem a kavah-mra. A makacs mancs és az inda ugyanott díszlett.
A nagy történetek kivájják maguknak a medret. A fejemet ráztam. Nem, ez nem. Biztosan van okszerű magyarázat. Visszaraktam a könyveket a nyeregtáskába. Elfáradtam, és meg is félemlített ez a különös erdő, alighanem elsiettem a fordítást. Ennyi az egész. Nincsenek sárkányok, gyermekek vérén élők pedig egyáltalán nincsenek. Zagyvaság. Ott is jelentést keresek, ahol nincsen. Holnap, a nap fényénél újra megnézem, az észérvek akkor mindent tisztáznak majd. Egy nagy ágat vetettem a tűzre, és letelepedtem a gyékényemre. Másfelé tereltem a gondolataimat. Értelmes, boldog dolgok felé. Elképzeltem Pauline-t és a születendő gyönyörű gyermekét, Gwynetht és Berdit, akik majd segítenek neki, és a terravini életüket. Legalább valaki úgy él, ahogy én azt megálmodtam. Az jutott eszembe, mennyire ízlene most egy tányérnyi Berdi halragujából, milyen jó lenne hallani a kikötői kürtöket, a fogadó vendégeinek beszélgetését, Otto ordítását; a só illata szállna a levegőben, és figyelhetném, ahogy Gwyneth felméri az új érkezőket. Ahogy Rafe-et is felmérte. Bizonyos értelemben megerősödtem az út alatt, másban azonban meggyengültem. „Mert az első nap óta, amikor megláttalak, minden éjjel úgy alszom el, hogy te jársz a fejemben.” Lehunytam a szememet, elhelyezkedtem a gyékényen, és fohászkodtam, hogy hamar jöjjön a hajnal. HATVANÖTÖDIK FEJEZET Pauline Anyám azt mesélte, csatában halt meg, mint Mikael is. Sosem ismertem az apámat, de mindig olyannak képzeltem, aki átölel, és gyengéden elhessegeti a bajaimat, feltétel nélkül szeret, és bármi áron megvédelmez. A saját kisbabámnak is így fogok mesélni az ő apjáról. Azonban azt is tudtam, hogy nem minden apa ilyen. Például Liáé sem. A király távolságtartó ember, inkább uralkodó, mint atya, de azért a vére nem jég, a szíve nem kő. Liának segítségre volt szüksége. Immár hetek óta elindult, és még nem érkezett hír Rafe felől. Bár abban biztos voltam, hogy érez valamit iránta, Rafe és a titkos bandája mégsem keltett bennem túl nagy bizalmat – és minden egyes nappal csak növekedtek a kétségeim. Nem várhattam tovább. Az alkormányzó együttérzést mutatott Lia felé. Ő volt az egyetlen reményünk. Ő biztosan közel hajolhat a király füléhez, hogy megbocsátást és segítséget suttogjon bele.
Berdi nem akarta hagyni, hogy egyedül utazzak. Gwyneth lelkesen vállalta a segítséget. Hogy Berdi miként fogja elvezetni a fogadót, ha csak Enzo marad neki segítségnek, arról fogalmam se volt, de abban mind egyetértettünk, hogy a legfontosabb Lia biztonsága. A barbárok kezébe került. Ki tudja, mit tettek vele máris. És az álmok is. Immár egy hete kísértettek, egy-egy pillanatra láttam Liát egy vágtató lovon, de minden lépéssel egyre fakult, végül teljesen semmivé foszlott. Eltűnt, ködös szellemmé vált, csak a hangja maradt meg, és magas, keserves rikoltással metszett a szélbe. Tudtam, magam is a letartóztatást kockáztatom, ha visszamegyek, hiszen segítettem Liának a szökésben, ám ezt vállalnom kellett. Féltem ugyan a börtöntől, de attól is, hogy újra Civica utcáit járjam, és lássam a helyeket, ahol Mikaellel együtt voltunk, ahol megfogant a gyermeke – akit sosem ismerhet meg. Újra feltört bennem a veszteség érzete. Mikael szelleme minden utcán a nyomomban jár majd. Az út szamárháton jóval tovább tartott, mint Terravin felé, Liával a ravianok hátán, de hát az én állapotomban amúgy se vállalhattam volna a sebes és rázós lovaglást. – Már nincs nagyon messze – mondtam Gwynethnek, amikor megálltunk itatni. – Alig két nap. Gwyneth kisöpörte az arcából sűrű, vörös loknijait, és összehúzott szemmel felmérte az előttünk álló utat. – Igen, tudom – felelte elgondolkodva. – Hogyhogy? Már jártál Civicában? Erre felkapta a fejét, és megrántotta Dieci gyeplőjét. – Csak találgattam – felelte. – De azt hiszem, jobb lesz, ha én beszélek a kancellárral, ha odaérünk. Meglehet, több meggyőző erővel bírok nálad. – A kancellár gyűlöli Liát. Neki végképp nem kellene szólni. Gwyneth oldalra billentette a fejét, és vállat vont. – Majd meglátjuk. HATVANHATODIK FEJEZET Rafe – Harapj rá! – parancsoltam. Nem hagyhattuk, hogy kiáltson, hiszen a hangot egymásnak dobálták a sziklás dombok. A fogai közé dugtam a bőrszíjat. A homlokán és az ajka felett cseppeket
formált a verejték. – Igyekezz – sürgettem. Tavish belebökte a tűt Sven orcájába, és a járomcsontjától az állkapcsáig húzódó metszés másik felén húzta ki a véres bélhúrt. Túlságosan hosszú és mély seb volt ahhoz, hogy csak kötést tegyünk rá. Én megmarkoltam Sven karját, arra az esetre, ha megrándulna, ám mozdulatlan maradt, csak a szeme rebbent meg. Egy vendai járőrcsapattal futottunk össze. A barbárok mostanában felbátorodtak, és egyre jobban szerveződtek. A Nagy Folyótól ekkora távolságra még sosem láttam vendai őrjáratot, amely egy maroknyi embernél többől állt volna. Rengeteg kicsi – három-négy fős – banda bukkant fel mindenfelé, ezek szokás szerint vadak voltak és erőszakosak, de szervezett, egyenruhás járőrökről nem volt szó. Ez egyik királyság számára sem ígért jót. A csalfa Nagy Folyó mindig a szövetségesünk volt. Egyedül egy vékony, felhúzható lánchídon lehetett átjutni rajta, amely egyetlen lovat is alig bírt el. Most már ezen a parton is van ménesük? Az őrjárat, amellyel szembetalálkoztunk, nemes, jól kiképzett lovakon ült. Mindet levágtuk, de azért mégis Sven szenvedte el az első csapást. Ő lovagolt legelöl, őt vetették ki a nyeregből, mielőtt akár a kardomat kiránthattam volna – ám azután sebes csapásokkal vágtam le a támadóját, és azt a hármat is, akik mögötte közeledtek. A vendaiak perceken belül a lábaink előtt hevertek, összesen tucatnyian. Jeb arcán még mindig ott díszlett a ráfröccsent vér, de én is éreztem a sajátomra száradt foltokat. Tavish utasítására Orrin lépett mellénk a Sven vörösszeműjével teli flaskával. Kivettem a szíjat Sven szájából, és adtam neki egy kortyot, hogy enyhítsem a fájdalmat. – Nem – ellenkezett Tavish. – Az arcára. A sebet tisztítsd meg vele. Sven tiltakozni akart, de visszanyomtam a szájába a szíjat. Inkább kockáztatta volna a fertőzést, mint hogy a drága italból egy csepp is a földre folyjon az arcáról. Tavish egy utolsó bökéssel bezárta a sebet. Sven felnyögött, amikor pedig Tavish meglocsolta a friss varratot az erős szesszel, összerándult a fájdalomtól. – A pokolba veletek – köpte ki a szíjat. – Nagyon szívesen – felelte Tavish. Két mérföldnyire voltunk a Nagy Folyótól, az egyetlen úton, amely a Vendai Királyságba vezetett. Egy nyugatra néző, sziklás résznél rejtőztünk el, egy elágazásnál, ahol tudtuk, el kell haladniuk, mégis két napot vártunk rájuk hiába. Lehetetlen volt, hogy előbb értek volna ide. Addig hajszoltuk magunkat és a
lovainkat is, amíg mind kis híján összecsuklottunk. Ma csak azért hagytuk el a leshelyet, hogy jobb kilátót keressünk, távolabb a határtól, de összeakadtunk az őrjárattal. A hulláikat behajigáltuk egy vízmosásba, a lovaikat elvezettük magunkkal, és nagyon reméltük, hogy nem várják vissza őket túl hamar. Tavish eltette a tűt, és megszemlélte a keze munkáját, majd megveregette Sven vállát. – Hidd el, sokat javult a helyzet. – Ha így van, hagynom kellett volna, hogy ő menjen elöl – intett felém Sven gyengén. – Minden rendben lesz veled, vén csont – vágtam rá, tudva, mennyire utálja ezt a megszólítást. Eddig fel se tűnt, milyen gondosan ügyel rá, hogy mindig közvetlenül elém kerüljön. Mostantól nem hagyom. Ő is lefeküdt a többiekkel; az enyém volt az első őrség. Itt, a sziklás részen nem számítottunk őrjárat felbukkanására, de hát korábban sem számítottunk rá egyáltalán. A barbárok rendszertelenül, kiszámíthatatlanul mozogtak, és alig becsülték valamire az életet, a sajátjukat is beleértve. Ezt már akkor megtapasztaltam, amikor őrjáraton próbáltam eltakarítani az elvadult bandáikat. Erőszakosan, vadul rikoltozva támadtak, őrült szemük vérben forgott, hiába kerültek szembe olyan erőkkel, amiket legyőzni esélyük sem lehetett. A fogság helyett mindig a halált választották. Nem jöttem rá, hogy Kaden is közülük való, de azt éreztem, hogy valami nincs vele rendjén. Valamiért nem bíztam benne – ugyanakkor meg se fordult a fejemben, hogy barbár. És Lia az ő kezébe került. A nyugati láthatárt kémleltem, ahol a csillagfény kirajzolta a vonalát. – Megtalállak, Lia – suttogtam. A legtávolabbi zugban is megtalállak. HATVANHETEDIK FEJEZET Felpattant a szemem. A fülemben még csengett a süketítő rikoltás. Egy fekete, szőrös, vicsorgó lénnyel néztem szembe. Ösztönösen elmásztam volna, de körbevettek. Egy egész csapatnyi hasonló lény visítozott körülöttem, az ajkuk fenyegetőn felhúzva, hogy kilátszottak csillogó, rózsaszín ínyükben ülő, félelmetes, sárga fogaik. Amikor végre képes voltam mást is észrevenni, feltűnt, hogy majomszerűek. Azonban nem az udvari mutatványosok aranyos, ruhába öltöztetett aprómajmaira
emlékeztettek – ezek akkorák voltak, mint egy-egy férfi. Lassan egyre közelebb araszoltak hozzám, mintha a szememben csillogó rémület táplálná őket. Felpattantam, a karomat lengettem feléjük, és én is rikoltozni kezdtem, ám ez csak fokozta a dühüket. Acsarogtak, rikoltoztak rám – mindazok után, amin átmentem, most egy vadmajomcsapat fog széttépni. Rettentő üvöltés harsant, elnyomta még a majmok éles hangját is. A csapat megrettent, riadt, fojtott nyiffanásokkal ezerfelé szaladt. Egyszerre nem hallottam mást, csak a saját zihálásomat – és a másik lény lélegzetvételét, a mély, morgó fújtatást. Valami más is volt itt. A tüzem szinte kialudt, alig reszketett a körben a láng. A fák közötti sötétbe fúrtam a tekintetemet. A másik lélegzés hangja változatlanul lassú és mély maradt. Szusszanás. Kordulás. Mély morgás. Valami, a majmoknál nagyobb és vadabb figyelt engem. Végigfutott a hideg a hátamon. Megfordultam. Egy borostyánszín, fénylő szempár nézett rám. Azonnal felismertem, és kivert a hideg verejték. Azt az éhes tekintetet nem lehet elfelejteni. Ismét felüvöltött, aztán előrelépett. Majd újra. Mozdulni sem bírtam. Mint gyerekkoromban, az állat most is habzó szájjal vicsorgott, ám most nem volt itt senki, aki elijessze. Mire vár? Azt tudtam, hogy ha elrohanok, semmi esélyem. Azonnal előtörne belőle a vadászösztön – de mi másért jött ide, ha nem azért, hogy megegyen? Előrelépett, a farka idegesen rángatózott. Már olyan közel volt, hogy a tűz fénye rávetült hatalmas, csíkos fejére. A szívem kővé fagyott, mintha máris halott lennék. A bestia rám nézett, szeme tükrében megpillantottam saját dermedt alakomat. Újra felüvöltött, és kivillantotta hosszú agyarait, de nem ijeszthetett meg jobban, mint amennyire máris féltem. Kinyitottam a számat, de a nyelvem száraz taplóvá változott, és csak valami rekedt suttogás tört fel belőlem. – Menj innen. Az állat megrezzentette a bajszát, csapott egyet a farkával, aztán megfordult, és eltűnt a fák között. Még sokáig álltam ott reszketve. Ahhoz is túlságosan féltem, hogy megmozduljak – utána azonban nem is mozoghattam volna gyorsabban. Sietve összekapkodtam a gyékényemet és a táskámat. A lovammal sem a majomsereg, sem a tigris nem
törődött, talán csak engem véltek könnyű prédának. Lehetséges, hogy az elsuttogott, egyszerű parancs térítette el? Nem töprengtem a szerencsém okain, igyekeztem messzire kerülni onnan, amíg tehettem. Ugyanazon az úton haladtam visszafelé, ahol jöttem, és végül, amikor kiértem a pokoli erdőből, fellélegeztem. A fák mellett maradtam, mert láttam, hogy a hajnal már közeledik; a lovamat vágtára sarkalltam. Hamarosan felkel a nap, és a szavannán bárki megláthat majd. Végül elértem a helyet, ahol az erdő átadta a helyét a szikláknak. Bemenekültem egy keskeny ösvényre, amely a kőfalak között húzódott, és elrejtett, ám végül tévútnak bizonyult. Az összedobált, hatalmas sziklák közül egy kiugró fennsíkra értem, amely szinte kettészelte az alatta húzódó völgyet. Leugrottam a nyeregből, és a sziklaperemhez léptem. Le tudok vajon ereszkedni a völgybe? Az erős légáramlat a hajamba, a szoknyámba kapott. A távolban megláttam valamit… porfelhő volt, mint a tébolyult bölények rohanó serege, ez azonban lassabban haladt. A következő pillanatban rájöttem. Katonák. Nemcsak egy kis őrjárat, hanem csodálatos, hatalmas sereg! Ahogy közelebb értek, már azt is ki tudtam venni, hogy legalább kétszázan vannak, a lobogójukat azonban még mindig nem láttam. Talán nem bontották ki? Morrighaniek vagy dalbreckiek? Abban a pillanatban bármelyikkel beértem volna. Újra végignéztem a sziklaperemen, ösvényt keresve, de csak a mélység nézett vissza rám. Átbotorkáltam a kiugró másik oldalára, hátha ott találok utat, és akkor egy másik csapatot pillantottam meg az ellenkező irányból közeledni. Ők azonban jóval kevesebben voltak, talán harmincan. Hunyorogva próbáltam kivenni a színeiket, és megláttam valami pirosat. Morrighan! Azután már a lovaikat is láttam. Egy gesztenye és fehér foltos paripa vezette őket. Walther. Villanásnyi szédítő öröm öntött el, ám azonnal el is szállt. Kikből áll a… …másik csapat? Visszafutottam a másik oldalra, a hatalmas sereget néztem. Sebesen közeledtek a csúcs felé, nem is kétszázan, inkább háromszázan, vagy még többen. Lobogók nélkül. Vendaiak. A két csapat egymás felé vágtatott, de a sziklacsúcstól nem láthatták, mivel kerülnek szembe hamarosan. Figyelmeztetnem kellett Walthert. – Lia. Megperdültem. Kaden, Eben és Finch állt mögöttem. – Nem! – kiáltottam. – Ne most!
Kirontottam a meredély szélére. Kaden a nyomomban. A karom után nyúlt, de csak a ruhám vállát kapta és tépte el. – Nem! – sikoltottam. – Meg kell állítani őket! Kaden hátulról rám vetette magát, átkarolt és magához szorított. – Ne! Az ott lent a bátyám! Eressz! Mind meghalnak! A vendai sereg már majdnem elérte a találkozási pontot. Pillanatokon belül összecsapnak a bátyám kicsiny csapatával, háromszáz a harminc ellen. Könyörögtem Kadennek, hogy eresszen el, rugdaltam, zokogtam. – Nem hallanak meg innen, Lia. Mire leérnénk… A vendai sereg körbefolyta a sziklacsúcs tövét. – Eressz el! – sikoltottam, megfeszülve Kaden karjában. – Walther! A szél azonban visszahajította a szavaimat az arcomba. Túl késő. A világ abban a pillanatban lelassult, villámsebesről lassú, akadozó mozdulatokra váltott. Mint egy rossz álomban, eltorzult a látvány, eltompult a hang. Csakhogy ez nem álom volt. Láttam, hogy a két királyság serege meglepi egymást, láttam, ahogy egy fiatalember előreugratja gesztenye-fehér foltos lovát. Egy erős és bátor fiatalember, aki még mindig szerelmes volt, bár a gyász lesújtotta. Aki vidám, féloldalas mosolyával kártyázni vitt, meg-megfricskázta az orromat, megvédett az igazságtalanságokkal szemben, és megmutatta, hogyan kell kést dobni. A bátyám. Láttam, amint kivonja a kardját, hogy igazságot osszon Greta haláláért. Láttam, hogy vele szemben hatan rántanak fegyvert. Villantak a pengék, újra és újra, és láttam, hogy Walther lebukik a lováról. Végül egy kard hegye járta át a szívét, és bevégezte a haláltusáját. Láttam meghalni a testvéremet. Egymás után elestek mind, három, négy, öt ellenféllel szemben. Nem csata volt ez, hanem mészárlás. A felfelé fújó szél kegyetlenül tisztán elhozott minden kiáltást és sikolyt – és végül a csendet is. Elgyengült a lábam, összeestem. A fülemben még mindig a csata hangjai csengtek. Megszaggattam a hajamat, a ruhámat, és csak Kaden szorítása tartott vissza, hogy le ne vessem magam a szikla széléről. Végül feladtam, és lenéztem a völgybe. Mind holtan hevertek. A vendaiak nem ejtettek foglyokat. Összekucorodtam a földön, és átöleltem saját magamat. Kaden még akkor sem eresztett el. Kisimította a hajamat az arcomból, közel hajolt, ringatott. – Lia, sajnálom – súgta a fülembe. – Semmit sem tehettünk. A kicsavarodva heverő testeket néztem. Walther lova a fivérem mellett hevert élettelenül. Kaden lassan eleresztett; a vállamra néztem, ahol a szakadt ruha alól
kivillant az indába tekeredett mancs. Epe tolult a torkomba, folyt az orrom. A csend fojtogatón nehezedett rám. Lesimítottam a szoknyámat, éreztem, imbolygok, billegek, mintha a szél fel akarná kapni, ami még megmaradt belőlem. Percekig, évszakokig, évekig ültem ott. A szél téli hideget hozott, a nappal éjszakába fordult, aztán újra, élesen felragyogott, és kirajzolt minden részletet. Hiába hunytam le a szememet, a kép az agyamba maródott. Egy élet emlékeit törölte el Walther véres holttestének látványa, de végül, kegyelmesen, elhomályosult az is, elhomályosult minden, és nem maradt más, csak a tompa, dermedt szürkeség. A kezem végül a térdemre vándorolt, és rátámaszkodott, talpra kényszerítve a testemet. Szembefordultam Kadenékkel. Eben kerek, komoly szemekkel bámult rám, Finch eltátotta a száját. – A bátyámat el kell temetni – néztem Kadenre. – Mindannyiukat el kell temetni. Nem hagyom őket az állatoknak. Megrázta a fejét. – Lia, nem lehet… – A keleti ösvényen lemehetünk – szakította félbe Finch. * A földbe szivárgó vér szaga gonoszsággal itatta át a völgyet. Lovak és emberek kiontott belei szaglottak. Némelyik hátas még élt, kínlódva nyihogott, horkantott, mert senki sem vette a fáradságot, hogy megváltsa a szenvedéseitől. A rettegés ízét éreztem a levegőben. A világ belélegez téged… és megoszt. A világ ma a bátyám és bajtársai utolsó leheletét szívta magába. Anyám vajon visszavonult a hálókamrájába? Már tudja, miféle gyász vár rá? Egy vad kinézetű, magas férfi lovagolt felénk, kisebb csapat kísérte, mind karddal a kézben. Feltételeztem, ő parancsolt a kegyetlen seregnek. A szakállát két fonatban hordta. Akkor először láttam igazi barbárokat, hiszen Kaden és a többiek igyekeztek beolvadni a morrighaniek közé. Ezek azonban nem. Az övükről kisállatok koponyái lógtak, és minden lépésüknél üregesen kongva ütődtek egymáshoz. Bőrsisakjukra hosszú szíjakat erősítettek, az arcukat félelmetessé árnyalták a szemük alá húzott fekete festékcsíkok. Amikor a parancsnok felismerte Kadent és a többieket, leeresztette a kardot, és úgy köszöntötte őket, mintha piknik közben találkoznának. Nem törődött a körülötte heverő összetört, lefejezett testekkel – ám az üdvözléseknek hamar vége szakadt, és
mind rám néztek. Finch sietve elmagyarázta, hogy nem beszélem a nyelvüket. – Azért jöttem, hogy eltemessem a halottakat – jelentettem ki. – Nekünk nincsenek halottaink – felelte a parancsnok morrighani nyelven, vaskos akcentussal, és még vaskosabb utálattal a hangjában, mintha valami gusztustalan ajánlatot tettem volna. – A többieket – feleltem. – Akiket ti öltetek meg. A parancsnok ajka ronda vigyorba húzódott. – Az ellenséges disznók hulláját nem ássuk el. A dögevőké lesz. – Ezúttal nem – mondtam ellent. Hitetlenül pillantott Kadenre. – Ki ez a nagyszájú ribanc veletek? – A foglyunk! – sietett tudatni Eben. – Arabella, Morrighan hercegnője. De csak Liának szólítjuk. A parancsnok arcára düh ült ki. A nyergébe huppant, és feltolta szegecses sisakja ellenzőjét. – Liának szólítjátok – ismételte gúnyolódva, és rám meredt. – Ahogy mondtam, a katonáim nem temetnek disznókat. – Nem vagy elég figyelmes, parancsnok. Nem kértem, hogy a barbáraid temessék el őket. Nem is engedném, hogy méltatlan mancsok érjenek a nemes morrighani katonákhoz. A parancsnok előrehajolt, már emelte a kezét, hogy lesújtson rám, de Kaden tiltón felemelte a karját. – Chievdar, Lia gyászban van. Ne ródd rá a szavai terhét. Az egyik katona a fivére. Előreléptettem, hogy a térdem a parancsnok térde mellé kerüljön. – Elmondom még egyszer, Chievdar. Én leszek, aki eltemeti őket. – Mindannyiukat? Egy egész csapatnyi embert? – Felnevetett; a kísérete úgyszintén. – Valaki adjon a hercegnőnek egy ásót. Hadd csinálja! * Letérdeltem a csatamező közepére. Az első dolgom az volt, hogy megáldjam a holtakat, amíg a testük még meleg. Most csak a korábban elkerülni kívánt hagyományba kapaszkodhattam. Az istenek felé emeltem a kezemet, ám a dal, amelyet betanultam, most másképp fakadt fel belőlem – egy másik nyelven, amelyet
csak az istenek és a holtak érthettek, amely vérből, lélekből, igazságból és időből eredt. A hangom fel-felcsapott, vonaglott, átmetszette a szeleket, aztán közéjük fonódott, ezer év szavaival, könnyeivel együtt. A völgyet nem csak az én hangom töltötte be: velem panaszolta a bánatát ezernyi anya, nővér és leánygyermek a múltból. Emlékvers volt, amely feltépte a távoli mennyeket és a vérző földet, gyűlölet és szeretet dala, keserűségé és kegyelemé; ima volt, amelyet a csillagokból és porból szőttek az örökkévalóságnak. – És így légyen mindörökké – fejeztem be. Körülnéztem. A katonák mind félbehagyták a dolgukat, és engem néztek. Felálltam, a kezembe vettem az ásót, és megindultam Walther felé. Kaden azonban megállított, mielőtt odaértem volna hozzá. – Lia, a halál nem szép vagy kegyes. Nem akarhatsz így emlékezni rá. – Márpedig pontosan így fogok – szabadítottam ki a karomat. – Mindegyikükre. Sose felejtem el. – Nem segíthetek neked. Árulás, ha eltemetjük az ellenséget. A saját halottainkat becsteleníti meg. Válasz nélkül léptem odébb. Testeket és testrészeket kerülgettem, amíg meg nem találtam Walthert. Térdre estem mellette, és kisimítottam a haját az arcából, lezártam a szemét, majd arcon csókoltam, és elsuttogtam a saját imámat hozzá. Boldog utazást kívántam, mert immár újra a karjában tarthatja Gretát, és ha az istenek kegyesek, a meg nem született gyermekét is. Remegő ajkamat a homlokára szorítottam – nem akartam elválni tőle, mert tudtam, most utoljára érek hozzá. – Viszlát, drága herceg – suttogtam végül. Azzal felálltam, és nekiláttam az ásásnak. HATVANNYOLCADIK FEJEZET Kaden Az egész sereg némán nézte Liát. Velem ellentétben ők még sosem láttak nemest, hát még hercegnőt, Lia pedig nem az álmaik húsos királylánya volt. Ahogy az órák teltek, egyenként mindannyian, még a legkérgesebb lelkűek is leültek, hogy figyeljék. Először a völgyet betöltő, hátborzongató dalát, aztán a makacsságát, amivel ásónyomról ásónyomra haladt előre. Három órájába telt, hogy megássa az első sírt. A bátyjáét. Akkor leszedte a férfi alvógyékényét a döglött lóról, a tetem köré erősítette, és a gödörbe gördítette. Hallottam, hogy Finch a torkát köszörüli, Eben pedig az ajkát rágja. Az elesetteket
nem becsültük, mégis nehéz volt nézni, ahogy Lia előbb megcsókolja halott bátyját, majd a hullája súlyával küzd. A Malich társaságában később érkező Griz kénytelen volt odébb menni, mert nem bírta a látványt. Én azonban képtelen voltam levenni róla a szememet. Ahogy a legtöbbünk. A bátyja után Lia a következő katonával folytatta: letérdelt, hogy megáldja, megásta a sírt, erővel törve fel a kemény földet. Ez a katona elveszítette a karját. Végignéztem, ahogy Lia megkeresi a tagot, majd kihúzza egy lótetem alól, végül a katona mellkasára helyezi, mielőtt takaróba csavarja. Meddig folytathatja? Amíg néztem, megbotlott és elzuhant, de felállt, bár azt hittem, nem bírja már. A körülöttem ülők egyre nyugtalanabbul figyelték, feszülten suttogtak egymás között. Hunyorogtak, a kezeik bütykét dörzsölgették. A chievdar karba tett kézzel, komoran állt felettük. Lia megásta a harmadik sírt is. Hét óra telt el. A tenyerét véresre törte az ásónyél. Odalépett a negyedik katonához, és letérdelt. Felálltam, a társzekérhez mentem, és felkaptam egy másik ásót. – Ások pár lyukat. Ha kedve támad, hogy holttesteket gurítson beléjük, hát lelke rajta. A szekérnél álló katonák döbbenten bámultak rám, de nem próbáltak megállítani. Ez még nem volt egészen árulás. – Én is. – Finch a harmadik ásóért nyúlt. A chievdart körbeállók bizonytalanul néztek egyikünkről a másikunkra, majd kivonták a kardjukat. A chievdar intett. – Tegyétek el! Ha a morrighani ribanc csontig akarja koptatni az ujjait, mi jól szórakozunk rajta, de nem akarok egész éjjel itt ülni. Ha ezeknek a hülyéknek gödröt ásni van kedvük, csak ássanak. Azzal félrefordította a fejét. Ha belefáradt volna az előadásba, könnyedén véget vethetett volna neki. Lia fogoly volt, és Venda ellensége, ám hátborzongató dala talán megpendítette az istenfélelem valami gyenge húrját a chievdar lelkében, azért hagyta, hogy befejezze. Eben és Griz is csatlakozott hozzánk, végül – bár ez valószínűleg bosszantotta a vezérüket – hét másik katona is. Botokat és fejszéket ragadtak, bármit, amit használni tudtak, és ástuk a gödröket az elesettek mellett. HATVANKILENCEDIK FEJEZET Az éjszakát a völgyben töltöttük, nem messze a helytől, ahol a lemészároltakat
eltemettem, és másnap reggel indultunk tovább. Háromnapi járóföldre voltunk Vendától, és ezúttal egy négyszáz fős sereg kísért. Vagy hatszáz? Nem számított többé. Csak magam elé meredtem, és hagytam, hogy a ló léptei zötyögtessenek. Előttem Eben lova ügetett, gyenge mellső lába miatt kissé bicegve. Nem fog eljutni Vendába. A ruháimból még mindig csepegett a víz. Egy órával korábban teljesen felöltözve belesétáltam a völgyet átszelő folyóba. Nem éreztem a vizet a bőrömön, csak hogy libabőrös leszek tőle. Hagytam, hogy a sodrás kiöblítse vérfoltos rongyaimat. Walther és harminc katonája vére vörös csíkokat rajzolt a vízre, hazafelé kanyarogva. A világ tudja, és tudni fogja akkor is, ha az emberek már elfelejtik. Gavint arccal lefelé fekve találtam meg, sűrű, vörös haját el se lehetett téveszteni. Avrót és Cyrilt már csak arról ismertem meg, hogy hűségesen a bátyám közelében maradtak. Ha a vér elfolyik, az arcvonások kiélesednek, besüppednek, mint a fafaragásra vont vékony, szürke bőrtok. Emlékezni fogok mindannyiukra. Sosem felejtek. Kaden, Finch és a többiek segítettek megásni a sírokat. Nélkülük nem lettem volna képes minden halottat eltemetni, ám ettől még az ő népük mészárolta le az őrjáratot. Az egyik katona, aki szintén beállt, talán ugyanaz volt, aki szíven szúrta Walthert. Vagy levágta Cyril karját. Legyek hálás a segítségükért? Valójában szinte semmit sem éreztem. Mint az elesettek vére, belőlem is elfolyt az érzés, és beszivárgott a völgy talajába. A szemem száraz maradt, lenyúzott kezem sem fájt. Két nappal Walther halála után azonban a sok rázatástól valami elszabadult bennem. Valami kemény és éles, amit még sosem éreztem, mint egy kőszilánk, amely a csiszolódobban verődik ide-oda. Céltalanul, de ritmikusan kattogott bennem. Talán ugyanaz, ami Waltherben is elpattant, amikor az ölébe fektette Gretát. Biztosra vettem, hogy akármi is az, sosem találja már meg a helyét újra. A seregben hamar elterjedt a híre, hogy birtoklom az adottságot, ám gyorsan rájöttem, hogy nem minden vendai tiszteli ezt – volt, aki csak nevetett a morrighaniek elmaradottságán. A chievdar fintorgott a leginkább, mégis sokkal többen voltak, akik aggodalmasan lestek a szemük sarkából, mert egyenesen nem mertek rám nézni. Sokan gratuláltak Kadennek és a társainak, amiért ilyen remek zsákmányt hoznak a komizárnak. Az ellenség igazi hercegnőjét! Nem sejtették, hogy valójában el kellett volna metszenie a torkomat. Kifejezéstelen arccal néztem Kadenre, ő pedig állta üres pillantásomat. Büszkén akart állni a bajtársai előtt. Venda érdeke mindenekelőtt. Bólogatva fogadta a hátba veregetéseket, elfogadta a dicséretet. A szemében, amelyről korábban azt
gondoltam, csupa rejtély, már egy titkot se láttam. Másnap rosszabbodott Eben lovának állapota. Hallottam, hogy Malich és Finch is megállapítja, hogy meg kellene ölni, és hogy a hadizsákmányból választhatna magának egy másik jó lovat. Eben gyermeki, sírásba hajló hangon esküdözött, hogy az állat csak megrándította egy izmát, és helyre fog jönni. Egyikükhöz sem szóltam egy szót sem. A gondjaikon nem osztoztam. Inkább a csorba kődarab zörgését hallgattam belül. Késő éjjel pedig, amikor a csillagokat néztem, néha meghallottam egy távoli suttogást – ám hinni se mertem. Megtalállak. A legtávolabbi zugban is megtalállak. HETVENEDIK FEJEZET Kibontottam a hajamat. Ma érkezünk meg Vendába, nem nézhetek ki állatként. Ez még mindig fontosnak tűnt. Walther miatt. Az egész csapat miatt. Nem vagyok egy közülük. Nem leszek soha. Addig rángattam, téptem a fürtjeimet, amíg kisimultak. Tudtam, a katonák százainak gyűrűjéből kicsi az esély a szökésre. Talán soha nem is volt, hacsak az istenek úgy nem határoznak, hogy a földre hajítanak egy újabb csillagot, és elpusztítják mindet. Ezek itt, akik a lovaikon pöffeszkedtek mellettem, miért volnának jobbak az Ősöknél, akiket az istenek régen megsemmisítettek? Mi tartja most vissza az isteneket? Az elesettek kardjaival, nyergeivel, még a bakancsaival is megrakott társzekér mögött lovagoltunk. A halál adománya. Amikor eltemettem a fivéremet, észre se vettem, hogy kardja, szépmívű kardszíjával együtt, máris hiányzik a mellkasáról. Mostanra valahol a szekéren utazott az is. Csörömpölt a zsákmány. Zörgött bennem a kődarab. Az egyik oldalamon Kaden léptetett, a másikon Eben, mögöttünk Malich és a többiek. Eben lova megbotlott, de állva maradt. Eben lepattant a hátáról, és suttogni kezdett neki, majd a sörényébe markolt, úgy vezette tovább. Csak néhány lépésnyit haladtak így, amikor az állat újra megbotlott. Ezúttal húsz méternyire eltámolygott az úttól, Eben a nyomában, mire végül az oldalára esett. A mellső lábai már nem bírták el a súlyát. Eben kétségbeesetten könyörgött neki, hogy álljon fel. – Intézd el – szólt oda Kaden. – Ideje. Malich vette át mellettem Eben helyét. – Most rögtön! – utasította a fiút. – Mindenkit feltartasz! – Azzal kikapcsolta a
bőrszíjat, amely hosszú vadászkését tartotta az oldalán, és Eben felé hajította a fegyvert. A tok a fiú lába elé esett. Eben megdermedt, elkerekedő szemmel nézett vissza ránk. Kaden biccentett. Eben lassan lehajolt, és felemelte a kést. – Nem végezhetné el valaki más? – kérdeztem. Kaden meglepve nézett rám: három napja akkor szólaltam meg először. – Az ő lova. Az ő dolga – felelte. – Meg kell tanulnia – tette hozzá mögöttem Finch. – Ja tiak – mormolta egyetértőn Griz. Eben rémült arcába néztem. – De hiszen csikókora óta nevelte – emlékeztettem őket. Egyikük sem felelt. Hátrafordultam Finch és Griz felé. – Még gyerek. Már így is túl sokat tanult, hála nektek. Egyikőtök sem hajlandó megtenni a kedvéért? Nem kaptam választ. Akkor leugrottam a lovamról, és elindultam feléjük. Kaden utánam kiáltott, hogy azonnal szálljak vissza. Megpördültem. – Ena fikatande spindo keechas! – csattantam fel. – Fikat ena shu! Ena mizak teevas ba betaro! Jabavé! Azzal visszafordultam Ebenhez, és kikaptam a kést a kezéből. A gyerek levegőért kapott, amikor kirántottam a fegyvert a tokjából. Máris vagy tucatnyi íj húrja feszült meg a hátam mögött, és minden vessző felém mutatott. – Elbúcsúztál már Lélektől? – Tudod a nevét? – nézett rám Eben üveges szemmel. – Hallottam a táborban, amikor elsuttogtad. Tévedtek, Eben – intettem a fejemmel a többiek irányába. – Nincs abban semmi rossz, ha valaki nevet ad a lovának. Beharapta az ajkát, aztán bólintott. – Elbúcsúztam. – Akkor fordulj el – utasítottam. – Nem kell megtenned. Zaklatottan engedelmeskedett. A ló mellé léptem. A hátsó lábai remegtek, annyira megerőltette őket, hogy lépni tudjon. Kimerült, de ugyanolyan rémülten nézett rám, mint Eben. – Ssss – súgtam. – Sssss. Letérdeltem, és halkan meséltem neki a szénáról, a völgyekről, és egy kisfiúról, aki mindig szeretni fogja, akkor is, ha nem ismeri a szavakat, hogy kifejezze. Lassan cirógattam a lágy bőrt a pofáján, a ló pedig megnyugodott az érintésemtől. Aztán megtettem, amit Walthertől láttam akkor régen: a pengét lágy torkába döftem, és a ló elpihent. A fűbe töröltem a kést, levettem a tetemről a nyeregtáskát, és Eben mellé léptem.
– Elvégeztem – mondtam. Amikor felém fordult, átadtam neki a táskát. – Többé nem érez fájdalmat. – Megérintettem a vállát; a kezemre pillantott, aztán vissza rám, és egy röpke pillanatra ismét egy bizonytalan gyermekké változott. – Felülhetsz az én lovamra – tettem hozzá. – Én majd gyalogolok. Úgyis elegem van ebből a társaságból. Visszasiettem, és felnyújtottam Malichnak a tokba visszadugott kését. Óvatos mozdulattal nyúlt érte. A katonák csak ekkor eresztették le az íjakat. – Úgy, hát érted a vendai nyelvet – állapította meg Malich. – Hogy is ne érteném? Ezt a korlátolt szemetet hallom hetek óta. Nekiláttam, hogy leoldjam a lovamról a nyeregtáskát. – Mit csinálsz? – tudakolta Kaden. Hosszú és kemény pillantást vetettem rá; napok óta most először találkozott a tekintetünk. Hagytam, hadd nyúljon el a pillanat, hadd pislantson. Hadd tudja meg. Még nincs vége. – A hátralévő utat gyalog teszem meg – feleltem. – Itt lent jobb a levegő. – Nem tettél a fiúnak jót – mondta. Elfordultam, végignéztem a többieken, lassan szemügyre vettem a minket körülálló több száz katonát is. Mind arra vártak, mikor indulhatunk tovább. – Eben egy gyerek – közöltem. – Talán az, hogy valaki megmutatta neki az együttérzést, az egyetlen jótett, amiben eddig részesült. Lerántottam a táskát a lóról. A sereg megindult, én pedig ismét csak követtem a társzekér csörgés-kongását, miközben az elszabadult darab egyre hangosabban zörgött a bensőmben. * A lépések és a mérföldek egybemosódtak. A szél fújt, rángatta a szoknyámat, cibálta a hajamat. Aztán különös csendesség borult a tájra. Csak Eben lovának emléke maradt, és a fújtatása. Az utolsó remegő, csendesedő lélegzetvétel. Az utolsó borzongás. Halott. És a tucatnyi katona szeme, a kezükben az íj, készen állnak, hogy rám lőjenek. A nyilakkal szembenézve egy pillanatig azért imádkoztam, hogy tegyék meg. Nem a fájdalomtól féltem, hanem, hogy nem érzem már – hogy nem érzek többé semmit. Korábban sosem öltem lovat, mindössze láttam, hogyan csinálják. Ölni más, mint
az ölésről gondolkodni. Valamit elvesz belőled, akkor is, ha egy szenvedő állatról van szó. Nem csak azért tettem meg, hogy Ebent felmentsem a teher alól. Saját magamért is. Még nem voltam kész rá, hogy a régi önmagamat mindenestől feladjam – hogy némán végignézzem, amint egy gyerek elpusztítja a saját lovát. Egy másik világ felé gyalogoltam, ahol más szabályok érvényesülnek – ahol a badar asszonyokat lelökik a vár fokáról, a gyerekeket gyilkossá nevelik, és az öveket koponyákkal díszítik. Terravin békéje távoli emlékké fakult. Többé nem az a gondtalan fogadóslány voltam, akit Rafe megcsókolt az álmos tengerparti kisvárosban. Az a lány végleg eltűnt. Az álmot ellopták. Most már mindössze egy fogoly voltam. Mindössze egy… Megakadtak a lépteim. Mindig önmagad leszel, Lia. Ez elől nem menekülhetsz el. Olyan tisztán hallottam a hangot, mintha Walther mellettem sétálna, úgy ismételné nagy komolyan korábbi szavait. Erős vagy, Lia. Mindig is te voltál a legerősebb közülünk… A nyúl jó pecsenyének, tudod? Igen, tudom. Nem gondtalan fogadóslány vagyok. Hanem Arabella Celestine Idris Jezelia hercegnő, Morrighan Első Leánya. Aki titokban kapta meg a nevét. És akkor feltűnt valami. A csend. Az elszabadult szilánk bennem, amelyről azt hittem, sosem nyugszik meg, helyet talált magának. Éles széle a húsomba vájt, forrón, égetőn metszett a hasamba. Örömmel fogadtam a fájdalmat. A Venda-ének utolsó sorai visszhangoztak a fejemben. Morrighan ágyékából… Honnan tudhatta az anyám? Amióta csak elolvastam azt a verset, ezzel a kérdéssel küzdöttem. Az egyetlen válasz úgy szólt: nem tudta. Az adottságra hagyatkozott. Belészúrt, mint egy tű, és azt suttogta neki: Jezelia. Csakhogy az adottság énhozzám sosem szólt tisztán. Mindig is te voltál a legerősebb közülünk. Ez aggasztotta anyát örökké. Fogalma se lehetett, mit jelent ez, de félelmet ültetett a szívébe a saját leánya iránt. Míg egy hatalmasabb nem támad, a nyomorúság gyermeke, aki gyenge volt, akit meghurcoltak, akit karommal és indákkal jelöltek meg…
A vállamra néztem, ahol a ruhám szakadásán át látszott a mancs és az indák, immár színekben pompázva, ahogy Natiya leírta. Mind részei vagyunk a nagy történetnek is. Annak, amely áthatja a talajt, a levegőt, az időt… még a könnyeinket is. A nagy történetek kivájják maguknak a medret Jezelia. Az egyetlen név, amelyet valaha is magaménak éreztem – és az egyetlen, amelyen a bátyáimat kivéve senki nem szólított. Talán csak egy őrült asszony képzelgései réges-régről, de akárhogy is, ha belepusztulok is, beváltom a szavait. Waltherért. Gretáért. Minden elveszett álomért. Az álmok tolvaja nem lopkod többé, még ha ennek az is az ára, hogy a saját kezemmel kell megölnöm a komizárt. Meglehet, az anyám elárult, amikor elnyomta bennem az adottságot, de egyvalamiben igaza volt. Apám seregének katonája vagyok. A mellettem lovagoló Kadenre sandítottam. Talán most én válok orgyilkossá. HETVENEGYEDIK FEJEZET Rafe – Mi a pokol…? Jeb adta az őrséget. Halkan és lassan szólalt meg, úgyhogy azt hittem, megint valami érdekesség került a szeme elé, mint az aranyszínnel csíkozott lovak ménese, amellyel előző nap találkoztunk. Orrin lépett oda, hogy lássa, mit bámul Jeb. – Nohát, csípjetek meg. Erre mind felfigyeltünk. Sven, Tavish és én is odarohantunk a sziklakilátóhoz. Megfagyott a vérem. – Mi az? – kérdezte Tavish, bár mind tudtuk a választ. Nem a barbárok szedett-vedett őrjárata volt, még csak nem is egy szervezett csapattest. Egy teljes sereget láttunk, tíz embernyi széles és legalább hatvan embernyi hosszú sávban lovagolni. Egyet leszámítva. Ő gyalogolt. Egyedül. – Az ott ő? – kérdezte Tavish. Bólintottam: nem bíztam a hangomban. Egy egész sereg vette körül. Nem csak öt barbárral kellett szembenéznünk. Hallottam, ahogy a társaim egyenként nagyot sóhajtanak. Ezek nem az általunk ismert barbárok voltak. Nem azok, akiket mindig könnyedén visszazavartunk a
Nagy Folyón át. Semmiképpen nem vehettük fel a harcot ennyi emberrel anélkül, hogy meg ne öljenek mindannyiunkat – Liával együtt. Utánanéztem, követtem a lépéseit. Mit cipel? Egy nyeregtáskát? Biceg? Mióta gyalogol? Sven nyugtató, egyben legyőzött mozdulattal a vállamra tette a kezét. – Nem! – pördültem felé. – Ezzel még nincs vége! – Semmit se tehetünk. Neked is van szemed. Semmiképpen… – Nem! – ismételtem. – Nem hagyom, hogy nélkülem menjen át azon a hídon! Visszasiettem a lovakhoz, aztán megint a többiekhez léptem. Öklömmel a tenyerembe csaptam, úgy próbáltam valami választ kifacsarni magamból. Megráztam a fejemet. Nem megy át nélkülem. A társaim komor arcára néztem. – Megcsináljuk – jelentettem ki. – Figyeljetek. Felvázoltam hevenyészett tervemet, mert részletesebbre nem volt idő. – Őrültség! – tiltakozott Sven. – Nem válhat be! – Muszáj neki – szögeztem le. – Atyád a fejemet veszi! Orrin felnevetett. – Én nem a király miatt aggódnék. Rafe terve előbb végez mindannyiunkkal. – Már megcsináltuk korábban – szólt bele Tavish is sokattudó biccentéssel. – Megcsinálhatjuk újra. Jeb addigra visszaért a lovammal, és a kezembe nyomta a szárat. – Mire vársz? – kérdezte. – Indulj! – Féleszű! – süvöltötte Sven, amikor a kengyelbe léptem. – Igen – néztem rá. – Számítok rá, hogy te leszel a másik fele. A sárkány feléled majd, ezer arcot vesz fel, becsapja az elnyomottakat, összegyűjti a gonoszokat, istenként, megállíthatatlanul csap le, ítélete kérlelhetetlen, törvénye hajthatatlan, elrabolja az álmokat, eltapossa a reményt. Míg egy hatalmasabb nem támad. Venda-ének
HETVENKETTEDIK FEJEZET A félelem különös dolog. Azt hittem, már kiveszett belőlem. Ugyan, miért félhetnék még? Ám ahogy a láthatáron feltűnt Venda, mégis megéreztem a rettegés jeges tűit a nyakamon. A kiugró sziklapárkányok között, amelyeket sorra elhagytunk, valami kiemelkedett a horizonton, szürke párába burkolózva. Nem igazán nevezhettem városnak. Lélegzett. Ahogy közelebb értünk, úgy növekedett és terjedt, mint egy füstölgő hamvak közül kiemelkedő, szem nélküli fekete szörny. Összevissza tornyai, pikkelyes, hüllőbőrre emlékeztető kövei, összetorlódó falai elárulták: mögöttük kanyargós labirintus húzódik. Ez nem egy egyszerű távoli város volt. Éreztem az érverése lüktetését, sötét dalának vibrálását. Láttam magát Vendát a szürke ormok magasában ülni – összetört jelenés volt, figyelmeztetést dalolt mindazoknak, akik még hallgatták odalent. Éreztem, hogy az elmém máris enged, és kezdem elfelejteni, mi az, ami számít. Egy élet telt el azóta, hogy elhagytam Civicát valamivel, amit akkor egyszerű álomnak hittem – hogy valaki azért szeressen, aki vagyok. A Rafe-fel töltött néhány rövid nap alatt naivan azt hittem, az álom a kezembe került. De már nem az az álmodozó lány voltam. Most, akárcsak Walthert, engem is csak az igazságszolgáltatás hideg vágya hajtott. Rászegeztem a tekintetemet a növekvő szörnyre. Mint aznap, amikor az esküvőmre készültem, most is tudtam, az utolsó lépések állnak előttem, amelyek elválasztják a múltat a jövőtől. Nincs visszaút. Ha belépek Vendába, sohasem látom többé az otthonomat. „Szorosan magamhoz akarlak húzni, és soha el se ereszteni.” Már túlléptem a legutolsó elágazáson, túl a reményen, hogy valaha is találkozzak még Rafe-fel. Hamarosan halott leszek mindenki számára, a titokzatos komizárt leszámítva, aki képes rá, hogy egy kegyetlen sereget is engedelmességre szorítson. Walther kardjához és bakancsához hasonlóan én is hadizsákmány lettem – hacsak úgy nem dönt, hogy befejezi a munkát, amitől Kaden vonakodott. De talán mielőtt még ez megtörténne, a komizár is rájön, hogy nem az a zsákmány vagyok, amire bárki is számított. A karavánunk megállt a folyónál. Nem csak egyszerűen nagy folyó volt: dübörgő mélységben zubogott a víz, amelynek páráját messziről láttam. A föld is, a kövek is síkossá váltak tőle. Fogalmam sem volt, miként kelünk majd át – azonban ekkor a túlparton üvöltés köszöntötte az érkezésünket. A fekete foltos falak közül előtódulva
köteleket húztak meg, amelyek gigászi vaskerekeket mozgattak. Még a folyó robajlásán át is hallottam a vezető rikoltásait, aki a ritmust adta. Számtalan test mozdult egy ütemre, halk morajlásba olvadt a kántálásuk. Lassan, rántásról rántásra emelkedett ki a híd a párából, pokoli volt és gyűlöletet sugalló. Végül egy visszhangos, baljós döndüléssel a helyére került a hídtest. Kaden leugrott a lováról, és mellettem állva nézte, amint a munkások sietve a helyükre erősítették a híd láncait. – Csak csináld azt, amit mondok, és minden rendben lesz – mondta. – Készen állsz? Hogyan állhatnék valaha is készen erre? Nem feleltem. Kaden felém fordult, és megmarkolta a karjaimat. – Lia, ne feledd, csak az életedet igyekszem megmenteni. Szemrebbenés nélkül álltam a pillantását. – Ha ezt jelenti az életem megmentése, Kaden, hát bárcsak ne is próbálkoznál ilyen keményen! Láttam az arcára kiülő fájdalmat. Az ezer mérföld, amit együtt megtettünk, megváltoztatott, de nem úgy, ahogy azt ő remélte. Nem eresztett el, a pillantása bejárta az arcomat, végül megpihent az ajkamon. Odanyúlt és megérintette, a hüvelykjét finoman végighúzta rajta, mintha a szavaimat szerette volna letörölni onnan. Nagyot nyelt. – Ha futni hagylak, mást küldenek helyettem. Valakit, aki be is végzi az életedet. – Te pedig Venda árulójának bizonyulsz. De hiszen ezen már túl vagy, hát nem? Amikor segítettél eltemetni a halottakat? – Soha nem árulnám el Vendát. – Néha mindannyian rákényszerülünk olyasmire, amiről azt hittük, sose tennénk meg. Kaden megfogta és megszorította a kezeimet. – Kialakítok a számodra itt egy életet, Lia. Ígérem. – Itt? Olyat, mint a tiéd, Kaden? A tekintetében soha meg nem szűnő kavargás új erőre kapott. Néhány igazságot, akármilyen halkan is szólnak, nem lehet eltagadni. Az őrszem ekkor adta meg a jelet, hogy a konvojunk átvonulhat a hídon. – Velem jössz? – kérdezte Kaden. A fejemet ráztam. Lassan engedett a szorítása, és végül eleresztette a kezemet. Visszaült a lovára. Én előtte sétáltam, érezve a tekintetét a hátamban. Már csaknem felléptem a hídra, amikor valami zűrzavar támadt mögöttem. Visszanéztem.
Kiáltások harsantak, Kaden összevonta a szemöldökét, leugrott a nyeregből, és karon ragadott. Egy kisebb csoportnyi katona közeledett; megállván Kaden elé vetettek egy férfit. A szívem megállt. Jóságos istenek. – Ez a kutya azt mondja, ismer téged. A chievdar, aki látta a felfordulást, hozzánk léptetett. – Ki ez? – tudakolta. – Egy igen ostoba fajankó – meredt rá Kaden. – Egy szerelmes napszámos, aki sokat lovagolt a semmiért. Összeakadtak a gondolataim. Hogyan? Rafe feltápászkodott; Kadenről tudomást sem véve nézett rám. Megnézte koszos kötésbe csavart kezemet, szakadt blúzomat, ahol kivillant a vállam, a vérfoltokat a ruháimon – és bizonyára az arcomra írt gyászt is látta. A tekintete némán vallatott; láttam az aggodalmát, hogy esetleg olyan módon is kárt tettek bennem, ami nem feltűnő. Láttam, hogy ő is ugyanannyira vágyott utánam, mint én őutána. A jók nem szaladnak el, Lia. Most azonban frissen feltámadt, égető vággyal kívántam, bárcsak ő megtette volna. Megpróbáltam kirántani magam Kaden szorításából, ám ő csak erősebben markolta a karomat. – Eressz! – mordultam rá, kitéptem magam, és Rafe-hez rohantam. Zokogva estem a karjába, az ajkamat az ajkára tapasztottam. – Nem kellett volna utánam jönnöd. Nem érted… – De a saját szavaim ellenére is önző boldogság töltött el, hogy utolért, vad, őrült öröm, hogy minden, amit iránta éreztem, és amit úgy véltem, hogy ő érez énirántam, igaz és valóságos. Könnyek között csókoltam, vérhólyagos, törött ujjaimmal az arcát érintettem, és tucatnyi egyéb dolgot magyaráztam, de azt se tudom már, mit. Rafe átkarolt, a hajamba temette az arcát, és olyan szorosan ölelt magához, hogy majdnem elhittem: sosem válunk szét többé. Belélegeztem, magamba szívtam az érintését, a hangját – és arra a szívdobbanásnyi, egyszerre hosszú és rövid időre a világ minden gondjával együtt megszűnt, és csak mi maradtunk. – Minden rendben lesz – súgta. – Megígérem. Kijuttatom innen magunkat. Bízz bennem, Lia. Aztán a katonák elszakítottak minket egymástól; durva kezek húztak hátra a hajamnál fogva, Rafe mellkasához pedig kard hegyét feszítették. – Öljétek meg, és haladjunk – rendelkezett a chievdar.
– Nem! – sikoltottam. – Nem ejtünk foglyokat – felelte Kaden. – Akkor én mi vagyok? – meredtem a katonára, aki a karomat markolta. Rafe nekifeszült az őt hátrakényszeríteni igyekvőknek. – Üzenetet hoztam a komizárotoknak! – kiáltotta, mielőtt elvonszolhatták volna. A katonák meglepetten megálltak, nem tudták, mit tegyenek. Rafe hangjából kicsendült, hogy parancsoláshoz szokott. Csak néztem rá, és éreztem, hogy valami megmoccan bennem. Hogyan talált meg? Az idő meglódult, aztán megállt. Rafe. Egy földműves. Egy névtelen tájékról. Csak bámultam rá – egyszerre mindent másképp láttam. Még a hangja is másnak tűnt. Kijuttatom innen magunkat. Bízz bennem, Lia. Még a föld is megmoccant a talpam alatt, kibillent alólam a világ. Immár nem tudtam, mi az igaz és a valóságos. – Hogy szól az üzenet? – kérdezte követelőn a chievdar. – Az csak a komizárra tartozik – vágta rá Rafe. Kaden közel lépett hozzá. Mindenki azt várta, hogy mondjon valamit, de ő csak hallgatott. A fejét oldalra billentette, a szemét gyanakvón összehúzta. Visszafojtottam a lélegzetemet. – És ezt az üzenetet egy napszámosra bízzák? – kérdezte végül. Összeakadt a tekintetük. Rafe kék szemét jégszínűvé hűtötte a gyűlölet. – Nem. Dalbreck hercegének követére. Most akkor ki is az ostoba fajankó? Egy katona fejbe vágta Rafe-et a kardja markolatával. Rafe megtántorodott, a halántékán vér csordult, de talpon maradt. – Félsz egy egyszerű üzenettől? – hergelte tovább Kadent, a pillantása meg se rezzent. – Egy üzenet nem jelent semmit – meredt rá Kaden. – Nem tárgyalunk a Dalbrecki Királysággal, még a herceg személyes követeivel sem. – Ezt a komizár nevében mondod? – kérdezte Rafe fenyegetőn. – Nekem elhiheted, ezt az üzenetet hallani akarja majd. – Kaden – kérleltem. Kaden felém fordult, rám vetette forró tekintetét; égetett a kérdés, amelyet láttam benne. A chievdar előrébb léptetett. – Egyáltalán, miféle bizonyítékod van rá, hogy a herceg követe vagy? – kérdezte gúnyosan. – A herceg pecsétje? A gyűrűje? A csipkekendője? A katonák felröhögtek. – Valami, ami nem lehet más birtokában – felelte Rafe. – Egy királyi levél a
hercegnőtől, a hercegnek címezve, a tulajdon keze írásával. – Rám nézett, amíg kimondta, a pillantása külön üzenetet küldött. Elgyengült a térdem. – Valami macskakaparás? – dühödött meg a chievdar. – Akárki levakarhat néhány szót egy… – Várj – szakította félbe Kaden. – Add ide nekem. A katonák eleresztették Rafe karját, hogy a mellénye belsejéből előszedhesse a levelet. Kaden átvette és megvizsgálta. A papíron még mindig látszott a vörös pecsétem néhány morzsája. Kaden előszedett egy feljegyzést a saját zsebéből – felismertem, a fejvadász ejtette el az erdőben, és utóbb nem szereztem vissza. Összevetette a kézírást, végül lassan bólintott. – Eredeti. Jaxon herceg, Dalbreckből – olvasta fel a címzést, és szinte kiköpte az utálkozó szavakat. Kibontotta a levelet, és már olvasta is volna hangosan a chievdar és a katonák füle hallatára. – Az esküvőnk előtt… – Elég! – vágtam közbe élesen. Nem akartam ebben a hangnemben hallani a herceghez írott szavaimat. Kaden haragosan nézett rám, de várt. – Az esküvőnk előtt… Elhallgattam, és Rafe-re néztem. Szemügyre vettem. A vállát. Szélborzolta haját. Az álla kemény vonalát. Az arcán csordogáló vér vörösét. Félig elnyílt ajkát. Nagyot nyeltem, hogy ne remegjen a hangom. – Az esküvőnk előtt… szemügyre kívánlak venni – fejeztem be. Néhány katona röhögött, de én csak Rafe arcát láttam, és az alig észrevehető biccentést, amit küldött felém. Minden, ami addig megfeszült bennem, egyszerre elernyedt. – De a herceg nem is törődött a kérésemmel – feleltem gyengén. – Biztos vagyok benne, hogy azóta ezerszer megbánta a döntését, felség – válaszolta Rafe. Én magam írtam alá a házassági dokumentumokat. Rafe. Ebben legalább nem hazudott.
Jaxon Tyrus Rafferty, Dalbreck koronahercege. Eszembe jutott, hogyan nézett rám az első este a fogadóban, amikor elárulta a nevét: várta, adom-e bármi jelét, hogy felismertem. De egy herceg volt a legutolsó dolog, amire akkor számítottam. – Bilincseljétek meg, és hozzátok – rendelkezett végül Kaden. – Majd a komizár megöli, ha hazudott. És kutassátok át a környéket! Biztos, hogy nem egyedül van. Rafe végig küzdött, amíg hátracsavarták és összeláncolták a kezét, de a pillantása nem eresztette az enyémet. Én is őt néztem. Nem idegen, de nem is földműves. Okos megtévesztés volt az elejétől kezdve. A kavargó szél párafoszlányokat dobott az arcunkba. A legtávolabbi zugban is megtalállak, suttogta. Megtöröltem a szememet. Az igazság és a valóság elmosódott előttem. De annyi bizonyos volt, hogy itt volt. Eljött. És talán abban a percben nem is volt szükségem más igazságra. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Nehéz egyáltalán belekezdeni, hogy felsoroljam a Macmillan munkatársait – sokukkal nem is találkoztam –, akik olyan fáradhatatlanul dolgoztak rajta, hogy ez a könyv a kezetekbe kerülhessen. Okos és csodás dolgokat vittek véghez a színfalak mögött, mindegyiküknek mély és őszinte köszönettel tartozom. Még ha nem is ismerlek, akkor is tudom, hogy ott vagy. Külön köszönet a Macmillan remek támogató csapatának: Laura Godwinnek, Jean Feiwelnek, Angus Killicknek, Elizabeth Fithiannek, Claire Taylornak, Caitlin Sweeneynek, Allison Verostnak, Ksenia Winnickinek és Katie Feenek. Meghajlok Rich Deas és Anna Booth nagyszerűsége előtt, akik a borító és a látványterv varázslatát elvégezték. Korona és hátmasszázs jár George Wennek, Anna Deboonak és Samantha Mandelnek, akik kiszolgálták ezt a behemótot – többször is. Köszönöm. Kate Farrell, régi szerkesztőm, megérdemelt egy egyhetes wellness-üdülést meg egy királyi jogart. Ez a mű egy új állatfaj volt mindkettőnk számára, de ő sosem ingott meg a lelkesedésben, támogatásban, azonnali iránymutatásban és angyali türelmében. Kate, te kétségkívül egy igazi hercegnő vagy, Gaudrel véréből. Mindig a te törzsedbe akarok tartozni. Rosemary Stimola, az ügynököm, már minden szuperlatívuszt kimerített, és még mindig tartogat meglepetéseket. Általában a csodaügynöki kalapját viseli, de ezért a
könyvért lecserélte a nyelvészprofesszori süvegre, és átvezetett a befejezett igenevek sötét vizein, hogy a segítségével egységes vendai nyelvet építhessek. Ena ade te fikatande achaka. Grati ena. Ro. Paviamma. Hálás vagyok Melissa Wyatt és Marlene Perez íróknak a rohamírásokért, a bétázásért, a bölcs tanácsokért, a beszélgetésekért és a rendszeres hűsítő nevetésért. Ti ketten még a csokinál is jobbak vagytok. Sokszor köszönöm Alyson Noëlnek az utolsó órában adott tanácsait az átdolgozáshoz – nagyon nagy szükségem volt a világítótoronyra, hogy lássam, merre haladok. Hálás vagyok Jessica Butlernek és Karen Beiswengernek az előolvasásért, a szurkolásért és sok-sok órányi ötletelésért. Nem hagyhatom ki Jana Echevarriát, akivel hétéves korunkban alakítottuk ki közös nyelvünket, és végtelen sokáig tudunk telefonon beszélni. Együtt élveztük a fordítás lehetetlenségét, és a játékainkból ott csíráztak ki magvak, ahol a legkevésbé számítottam rá. Tiszteletem Mr. Kleinnek, általános iskolai tanáromnak – egy társadalomismereti esszétéma néha évekre befészkeli magát a gyerek elméjébe. Igen… tulajdonképpen mi is lett a maják sorsa? Nagy ölelés és nagy köszönet a gyerekeimnek, Karennek, Bennek, Jessicának és Dannek, akik inspirálnak és a fontos ügyekben a földön tartanak, és kicsi Avának, aki már azzal is megmosolyogtat, ha kimondja a nevét. Minden írónak rendszeresen juttatni kellene ebből. A legmélyebb hálám azonnali tanácsadómé, akihez mindennel fordulhattam: szóhasználattól csóktervezésig. DP, a fiú, aki megragadta az esélyt – XO Ha kíváncsi vagy, mi történik a Gabo Kiadó science fiction– és fantasykönyveivel és szerzőivel, látogass el a gabosff.blog.hu címre, ahol információkat szerezhetsz az általunk gondozott kötetekről. Ezen a felületen beleolvashatsz a könyveinkbe, jobban megismerheted a
szerzőinket, részt vehetsz nyereményjátékokon, első kézből értesülhetsz a közelgő megjelenéseinkről, és kapcsolatba léphetsz velünk.
A GABO Kiadó e-könyveiről
A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az
[email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is: Garth Nix Sabriell (részlet) (A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon.)
Prológus A tábor nem egészen öt kilométerre állt a Faltól a Régi Királyság területén, de már itt szembetűntek a különbségek a két ország között. A Fal túloldalán, Ancelstierre-ben fényesen ragyogott a napkorong a makulátlanul tiszta égbolton. Itt felhős napnyugta készülődött, ráadásul az imént rákezdett a konok eső, még mielőtt a sátrakat felállíthatták volna. A bába egy rántással feljebb, a nyakáig húzta a köpenyét, és ismét a nő fölé hajolt. Az orráról esőcseppek hullottak a felfelé meredő arcba. Az asszony körül fehéren gomolygott lélegzete felhője, ellentétben a beteggel. Nagyot sóhajtott és lassan felegyenesedett. A körülötte állók ebből az egyszerű mozdulatból mindent megtudtak, amit kellett. A nő, aki váratlanul kitámolygott az erdőből a táboruk szélén, meghalt, közvetlenül azután, hogy utolsó erőfeszítésével még életet adott a most mellette fekvő csecsemőnek. De hiába emelte fel a bába a szánalmasan apró alakot, az csak reszketett a pólyában és nem sírt fel. – A gyermek is? – kérdezte az egyik bámészkodó, aki frissen égetett fahamuból rajzolta a homlokára a Charta jelét. – Akkor nem lesz névadás. Már nyúlt volna, hogy letörölje a szimbólumot, amikor hirtelen megakadt a mozdulata. Sápatag, inkább fehér kéz ragadta meg a csuklóját, és villámgyorsan visszarántotta. – Békesség! – szólalt meg egy nyugodt hang. – Nem akarok bajt. A hófehér kéz elengedte a férfi csuklóját, és az idegen a tűz fénykörébe lépett. A tábor lakói szótlanul, üdvözlés nélkül meredtek rá, és az ujjak, amelyek chartaglifákat kezdtek felrajzolni, vagy éppenséggel az íjak idegére csúsztak, nem ernyedtek el. Az idegen a testekhez lépett, és lenézett rájuk. Aztán a figyelő tekintetek felé fordult, és hátralökte csuklyáját. Az arcából ítélve a napfénytől távoli utakon járt: halottfehér volt a bőre is. – Abhorsennek hívnak – mondta, és a kijelentés olyan különös erővel hatott a körülötte állókra, mintha hatalmas, súlyos követ hajított volna egy csendes tóba. – És ma éjjel igenis lesz névadás. A Charta mágusa lenézett a bába kezében szorongatott batyura. – A gyermek halott, Abhorsen – mondta. – Vándorok vagyunk, egész életünket a szabad ég alatt éltük, és ez gyakran kemény próbatételekkel jár. Jól ismerjük a halált, nagyuram.
– De nem annyira, mint én – felelte Abhorsen, és elmosolyodott. Hófehér arca a szeme sarkában ráncokba futott, és kivillant ugyanolyan fehér fogsora. – Én pedig azt mondom, a gyermek még nem halt meg. A férfi farkasszemet próbált nézni Abhorsennel, de végül elkapta a tekintetét, és inkább a többiekre pislantott. Senki sem mozdult, míg végül egy asszony törte meg a csendet. – Legyen hát. Könnyedén kiderül, igazat beszélsz-e. Rajzold a jelet a gyermekre, Arrenil! Mi új tábort verünk a Leovi-gázlónál. Csatlakozz hozzánk, amint végeztél! A Charta mágusa beleegyezően bólintott, a többiek pedig szétszéledtek lebontani a félig felépített tábort. Lassú mozdulataikból látszott, hogy nem szívesen költöznek, azonban még a kelletlenségnél is nagyobb volt bennük a vágy, hogy minél távolabb kerüljenek Abhorsentől, akinek a neve egyet jelentett a titkokkal és a kimondatlan félelmekkel. A bába már hajolt, hogy letegye a gyermeket a földre, amikor Abhorsen megállította. – Várj! Rád szükség lesz. A bába lenézett a csecsemőre, és most látta csak, hogy lány. Ha nem lett volna ennyire természetellenesen csendes, akár azt is hihette volna, hogy békésen alszik. A nő hallott már Abhorsenről, és ha tényleg életben maradhat a csecsemő… óvatosan karjaiba vette hát a kislányt, és a Charta mágusa felé nyújtotta. – Ha a Charta nem… – kezdte a férfi, de Abhorsen sápatag keze egyetlen mozdulatával elhallgattatta. – Lássuk, mi a Charta akarata! A férfi ismét a csecsemőre pillantott, és sóhajtott. Aztán üvegcsét húzott elő az erszényéből, a magasba emelte, és kántálni kezdett: a Chartát mondta fel, amelyben felsorolásra került minden, ami élt vagy növekedett, élt valaha vagy egyszer ismét élni fog, és egyúttal felsorolta azokat a kötelékeket is, amelyek mindezeket összefogták. Miközben ő beszélt, az üvegcsében fény gyúlt, és a kántálás ritmusát követve lüktetett. A férfi hirtelen elhallgatott. Először a földhöz érintette az üveget, utána a homlokára rajzolt, hamuval festett szimbólumhoz, majd a gyermek fölé tartotta, és megfordította. Hatalmas villanás világította be a környező erdőt, és a folyékony fény a csecsemő homlokára fröccsent. A pap felkiáltott: – A Charta hatalmával, mely minden létezőt összeköt, a neved legyen… Átlagos esetben a szülők ilyenkor mondták meg a gyermekük nevét. Most csak Abhorsen beszélt.
– Sabriel – mondta. Amint kiejtette a szót, a fahamu eltűnt a pap homlokáról, és lassan kirajzolódott a gyermek bőrén. A Charta elfogadta a névadást. – De… de hiszen halott! – kiáltott fel a Charta mágusa, és tétován megérintette a homlokát, hogy valóban lefoszlott-e róla a jel. Senki sem válaszolt. A bába a tábortűz felett Abhorsenre nézett, a fakó bőrű férfi azonban a semmibe meredt. Szemében megcsillant a lángok fénye, de nem látta. Lassan fagyos köd gomolygott elő a testéből, és a bába meg a férfi felé húzódott, akik a tűz túloldalára hátráltak – nem szívesen maradtak itt, de túlságosan féltek ahhoz, hogy futásnak eredjenek. *** Abhorsen hallotta a gyermek sírását, ami jó jel volt. Ha átjut az Első Kapun, onnan csak jóval komolyabb előkészületek árán hozhatta volna vissza, amivel még inkább legyengítette volna a kislány lelkét. Az áramlás itt erős volt, de Abhorsen ismerte a folyónak ezt az ágát, és magabiztosan gázolt a csendes részek és az alattomos örvények között. Már most érezte, amint a víz piócaként kezdi szívni a lelkét, de erős akaratának hála csak a színt tudták kiszipolyozni belőle, a lényeget nem. Megállt és hallgatózott. A sírás egyre halkult. Megszaporázta a lépteit. A lány talán már el is érte a kaput, és mindjárt átsodródik. Az Első Kapu ködfátyol volt, középen feketén ásító nyílással, ahol a folyó zubogott át a mögötte terjengő néma csendbe. Abhorsen sietve arrafelé vette az irány, majd megtorpant. A csecsemő még nem jutott át a túloldalra, de csak azért, mert valami elkapta és kiemelte a vízből. A fekete víz fölé a kapunál is hatalmasabb árnyék magasodott. Még Abhorsennél is magasabb volt. Ahol a szemének kellett volna lennie, sápadt lidércfény izzott, és hullámokban áradt felőle az orrfacsaró dögszag – a meleg bűz a folyó fagyos páráját is elnyomta. Abhorsen lassú léptekkel közeledett a jelenés felé. Pillantása az árnyék-kar hajlatában heverő csecsemőre szegeződött. A kislány aludt, de nyugtalanul, és az édesanyja mellét keresve fúrta magát a teremtmény felé, azonban az alak eltartotta magától, mintha tűzforró vagy maró lenne a teste. Abhorsen lassú mozdulattal kis ezüstharangot akasztott le a mellkasán
keresztülvetett széles szíjról, amelyen több harang is lógott, és már kondította volna, amikor a lény megszólalt. Száraz, ropogó hangon beszélt, mintha kígyó csúszna kavicsokon. – Lélek a lelkedből, Abhorsen. Nem varázsolhatsz el, amíg a kezemben tartom. Talán magammal viszem a kapun túlra, ahová az anyja már átlépett. Abhorsen összehúzta a szemét, majd felderengett az arcán felismerés, és eltette a harangot. – Új alakban, Kerrigor? És most az Első Kapu innenső oldalán. Ki volt olyan ostoba, hogy idáig eljuttasson? Kerrigor szélesen elmosolyodott, és Abhorsen egy villanásra meglátta a torkában lobogó lángokat. – A szokásos idézések egyike – recsegte. – De az illető tapasztalatlan volt. Fel sem fogta, mivel jár az effajta alku. Nagy csalódásomra az életereje ahhoz már nem volt elegendő, hogy az utolsó kapun is átjuttasson. Viszont itt vagy te, és segíteni fogsz nekem. – Én? Aki a Hetedik Kapu mögött vertelek láncra? – Igen – suttogta Kerrigor. – Látom, érzékeled a helyzet iróniáját. Ha azonban kell a gyermek… Olyan mozdulatot tett, mintha a vízbe akarná hajítani a csecsemőt, és ezzel fel is ébresztette. A kislány azonnal bőgni kezdett, és apró öklével Kerrigor árnyéktestéhez kapott, mintha egy köpönyeg szegélyét ragadná meg. A jelenés felüvöltött, és megpróbálta letépni magáról a kislányt, aki azonban szorosan kapaszkodott belé, ezért csak nagy erőfeszítéssel bírta elhajítani. A csecsemő visítva zuhant a vízbe, és azonnal el is kapta a sodrás, de Abhorsen egy szökelléssel ott termett, és kimenekítette a vízből, egyúttal Kerrigor markából. Aztán tett egy lépést hátrafelé, fél kézzel előkapta az ezüstharangot, és kétszer megkondította. A harang furcsamód tompán, de tisztán csendült, és a hang pengeélesen, frissen, elevenen remegett a levegőben. Kerrigor összerándult, megtántorodott, és hátrabukott a feketén ásító kapu felé. – Hamarosan visszahoz egy újabb bolond, és akkor…! – üvöltötte, mielőtt lerántotta volna a folyó. A víz még örvénylett egy darabig, aztán elsimult a tajték, és a folyó nyugodtan hömpölygött tovább. Abhorsen hosszasan bámulta a kaput, majd sóhajtva visszaakasztotta a harangot a szíjra, és a karjában tartott csecsemőre nézett. A kislány visszanézett rá. Fekete szeme ugyanolyan volt, mint Abhorsené. A bőre ilyen rövid idő alatt is teljesen színtelenné vált. Abhorsen aggodalmasan a homlokára rajzolt jelre helyezte a kezét,
és megérezte a lélek lobogását alatta. A Charta szimbóluma megőrizte az életét, amit amúgy a folyó szívott volna magába. A kislány életereje égette meg Kerrigort. A csecsemő Abhorsenre mosolygott, és gőgicsélni kezdett. A férfi ajka önkéntelenül halovány mosolyra húzódott. Ezzel a mosollyal az arcán fordult meg és kezdett el visszafelé gázolni a kapu felé, amely visszaviheti őket élő testükbe. *** Egy töredékpillanattal azelőtt, hogy Abhorsen kinyitotta volna a szemét, felsírt a csecsemő, és mire tényleg felnézett, a bába már félúton járt a tűz mellett. Zúzmara ropogott a földön, a férfi orráról vékony jégcsapok lógtak. Egyetlen mozdulattal letörölte a jeget, és a gyermek fölé hajolt, mint bármelyik aggódó apa a szülés után. – Hogy van? – kérdezte, és a bába csodálkozva nézett rá, mert a halott gyermek most hangosan jelezte, hogy él… és ugyanolyan hófehér volt a bőre, mint a férfinak. – Mint magad is hallhatod, nagyuram – válaszolta –, kitűnően. Talán egy kicsit hideg van neki… A férfi a tűz felé intett, és elmormolt egy szót, mire pattogva felcsaptak a lángok. Felolvasztották a zúzmarát, sisteregve falták fel az esőcseppeket. – Ez megteszi reggelig – mondta Abhorsen. – Holnap magammal viszem az otthonomba. Szükségem lesz egy dajkára. Velem tartasz? A bába tétovázva a Charta mágusára nézett, aki még mindig a tűz túloldalán téblábolt. A férfi makacsul kerülte a tekintetét. A nő újra a karjában bömbölő kislányra pillantott. – De hiszen te… egy… – szólalt meg suttogva. – Nekromanta vagyok? – fejezte be Abhorsen. – Csak olyasféle. Szerettem azt az asszonyt, aki most holtan fekszik előttünk. Élhetett volna, ha valaki mást szeret, de nem így tett. Sabriel a gyermekünk. Nem látod a hasonlóságot? A bába végigmérte. A férfi odahajolt hozzá, kivette Sabrielt a karjából, és ringatni kezdte. A gyermek elhallgatott, és pár pillanat múlva elnyomta az álom. – Rendben – mondta a bába. – Veled tartok, és gondját viselem Sabrielnek. De szükség lesz egy szoptatós dajkára… – És még oly sok mindenre, azt hiszem – mondta Abhorsen tűnődve. – A házam azonban nem a megfelelő hely… A Charta mágusa megköszörülte a torkát, és kilépett a tűz mögül.
– Ha szükséged lenne valakire, aki konyít valamennyit a Chartához – jegyezte meg óvatosan –, akkor szívesen felajánlom szolgálataimat, mert az előbb láthattam, miként nyilvánul meg a Charta hatalma általad, nagyuram. Habár nem szívesen mondok búcsút társaimnak… – Talán nem is kell – felelte Abhorsen, és elmosolyodott, mint akinek váratlanul eszébe jutott valami. – Kíváncsi vagyok, tiltakozna-e a vezetőtök, ha két új társsal bővülne a kompániátok. A munkám miatt állandóan úton vagyok, és nincs olyan szeglete a királyságnak, amit ne tapodtam volna legalább egyszer. – A munkád? – kérdezte a férfi, és megborzongott, pedig már nem volt hideg. – Igen – válaszolta Abhorsen. – Nekromanta vagyok, de nem a szokott fajtából. Míg a művészet más művelői feltámasztják a holtakat, én örök nyugalomra helyezem őket. Akik pedig nem hajlandóak nyugodni, azokat megbéklyózom… vagy legalábbis megpróbálkozom vele. Abhorsen vagyok… A karjában szunnyadó kislányra nézett, és szinte meglepetten tette hozzá: – Sabriel apja. Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.
