QuickTimeª and a decompressor are needed to see this picture.
Perry Mason megelőző kötete: «A vonító kutya esete» így végződött: Az asszony szótlanul nézett Perry Mason szemébe, aztán hirtelen kezet nyújtott. — Köszönöm — mondta és gyorsan elfordult. — Prince, ide mellém! A kutya asszonya oldalán kivonult az irodából, farkát — mint diadalmas zászlót — büszkén emelte a levegőbe... Mikor a külső szoba ajtaja bezárult, Perry Mason megkérdezte irodakisasszonyától: — Jött-e valami új dolog, mialatt a főtárgyaláson voltam? j — Egy asszony, akit Helen Crockernek hívnak, várt magára jó óra hosszat. Ott volt a tárgyaláson, mikor a zsűri meghozta a verdiktjét. ' Azt mondja, hogy életről és, halálról van szó. — Miss Crocker vagy Mrs. Crocker? — tudakolta az ügyvéd. — Az a gyanúm, hogy újdonsült asszony lehet — mondta Della. — Miből gondolja? — Egész csomó apróságból. Csupa új holmi volt rajta. És úgy forgatta a jegygyűrűjét, mint a gyerek, ha új játékot kapott. — Megmondta, mit akar? — Körülbelül ez az egyetlen dolog, amit nem mondott meg. Tudni akarta, hogy én értek-e a joghoz és hogy vállalunk-e magánjogi pereket is... meg hogy igaz-e az, hogy nem lehet valakit gyilkosságért pörbe fogni, ha az áldozat holttestét nem találják, meg még ezerféle dolgot. Az ügyvéd szemében megcsillant az érdeklődés. — Hm... Szóval «Az újdonsült asszonyka esete»... Vissza fog jönni, Della? — Igen, azt mondta, visszajön. Mason lassan bólintott: — Megvárom.
AZ ÚJDONSÜLT ASSZONYKA ESETE REGÉNY
ÍRTA
ERLE STANLEY GARDNER a „Bársonyos karmok" — „A konok leány esete" — ,,A táncos lányok esete" "A vonító kutya esete" szerzője
FORDÍTOTTA ZIGÁNY ÁRPÁD
PALLADIS RT KIADÁSA, BUDAPEST
Az angol eredetiből fordított egyedül jogosított magyar kiadás AZ ANGOL KÖNYV EREDETI CIME
THE CASE OF THE CURIOUS BRIDE
PALLAS IRODALMI ÉS NYOMDAI R.T. Budapest, V., Honvéd u.10.
(Felelős: Tiringer Károly igazgató.) — Távbeszélő: 20-5-67, 80-5-08, 20-5-68
I. FEJEZET. Az asszonyka ideges volt. Rövid pillanatig farkasszemet nézett az ügyvéddel, aztán rápislogott oldalt a falak mentén húzódó könyvespolcokra, ahogy a bezárt állat vizsgálja ketrecének rácsait. — Üljön le, kérem — mutatott a székre Perry Mason. Azzal a nyilt, fürkésző tekintettel nézte végig a nőt, amelyet hosszú évek tapasztalatai úgy megélesítettek, hogy mélyen belelátott az emberi lélekbe — nem csak a tanuk, hanem ügyfeleinek lelkébe is. — Egyik barátnőm megbízásából jöttem — kezdte a nő. — Igen? — kérdezte Perry Mason közömbösen. — A barátnőm férje eltűnt — folytatta a nő. — Úgy tudom, hogy van valami jogi kifejezés... «törvényes határ» ... ami, föl nem deríthető eltűnés esetében, megállapítja a halált? Perry Mason felelet helyett megkérdezte: — Az ön neve Helen Crocker? — Igen. — Hány éves? — kérdezte az ügyvéd hirtelen.
— Huszonhét — felelte a nő rövid habozás után. — A titkárnőm úgy véli, hogy ön már asszony? A nő kényelmetlenül fészkelődött az öblös karosszékben. — Kérem — mondta — ne rólam beszéljünk talán. A nevemnek vagy a koromnak semmi köze az esethez. Mondtam már, hogy egyik barátnőm megbízásából vagyok itt. Semmi szükség sincs arra, hogy ön tudja: ki vagyok. Egyszerűen csak megbízást teljesítek: az ön tiszteletdíját pedig készpénzzel megfizetem. — A titkárnőm nem szokott tévedni — folytatta Perry Mason rendületlenül — s egész határozottan úgy véli, hogy ön nemrég ment férjhez. — És honnan veszi ezt a meggyőződését? — Onnan, hogy ön játszogatott a jegygyűrűjével: lehúzta meg ismét fölhúzta, mintha még nem szokta volna meg. A nő gyors, szinte kétségbeesett elszántsággal beszélt, mint aki elhadarja előre betanult mondókáját: — A barátnőm férje pilóta volt. De ennek már löbb esztendeje. Nem emlékszem pontosan, hogy milyen járaton repült, de azt hiszem: valami tó fölött. Ködös időben tőrtént a katasztrófa: nyilvánvalóan nagyon alacsonyra szállt le a tó fölé s előbb ért a vízre, mint ahogy várta. Egy halász hallotta a
gép bugását, de magát a gépet nem látta. A motor búgásából úgy ítélte, hogy a gépmadár csak néhány-lábnyira repült a víz fölött... — Férjes asszony ön? — vágott közbe Perry Mason. — Nem! — csattant föl a nő méltatlankodva. — Bizonyos abban, hogy a repülőgép összetört? — Igen, mert megtalálták a roncsait. Azt hiszem, hogy vizi repülőgép volt... hidroplán: ha jól mondom a nevét. Mert nem igen értek a repülőgépekhez. Kifogták az egyik utas holttestét is, de sem a pilóta, sem a másik három utas nem került elő. . — Mikor ment férjhez? — kérdezte Perry Mason. — Kérem: hagyjon ki engem a játékból — csattant föl a nő. — Már megmondtam önnek, Mr. Mason, hogy a barátnőm megbízásából jöttem jogi tanácsot kérni. — Ha nem tévedek —• vélte Perry Mason — a pilótának életbiztosítása volt s a biztosítótársaság nem akar fizetni, míg a holttest elő nem kerül? — Úgy van. — És azt kívánja, hogy behajtsam a biztosítást? — Részben igen. — S azon túl... még mit? — A barátnőm szeretné tudni, hogy van-e
joga és lehetősége, hogy újra férjhez menjen? — Mennyi ideje, hogy a férje eltűnt? — Azt hiszem, hét éve, de lehet, hogy több is. — És ez alatt senkise hallott hírt a férjről? — Nem, senki. Bizonyos, hogy meghalt... Hanem szeretném tudni, hogy... hogy a válás... — Miféle válás? — ütötte föl a fejét Perry! Mason. A nő idegesen fölnevetett: — Úgy látom, hogy a kocsit elébe fogtam a lónak — mondta. — A barátnőm szeretne újra férjhez menni. Valaki azt mondta neki, hogy: ha nem találták meg a férje holttestét, akkor törvényesen el kell válnia tőle. Ezt őrültségnek tartom. A férje egész bizonyosan meghalt. Esztelenség: halott ember ellen válópert indítani!... Mondja meg, kérem: férjhez mehet-e a barátnőm válóper nélkül? — Elmúlt már hét éve, hogy eltűnt a férje? — El. — Egészen bizonyos ez? Igen. Több, mint hét éve már, hogy... De akkor még nem volt... A hangja elrekedt és elfulladt. — Mikor nem volt? — sürgette Perry Mason. — Még nem volt hét éve, mikor találkozott azzal a férfival, akivel most él — hangzott a halk, szégyenkező válasz.
Perry Mason megfontolt nyugalommal tanulmányozta az asszonykát. Helen Crocker nem volt szép. Kissé fonyadtnak látszott; a szája kissé széles, az ajkai tömöttek. A termete azonban arányos, kifogástalan, a szeme ragyogó. Nem volt szép, de kedves és kellemes volt. Nyugodtan állta az ügyvéd fürkésző tekintetét, csak a szeme villant föl kihívóan. — Van még valami más — kérdezte Perry Mason — amit a barátnője tudni óhajtana? — Van — bólintotta a nő. — Szeretné tudni... vagyis inkább kíváncsi rá... — Kíváncsi... de mire? — Arra, hogy mi az, amit önök, ügyvédek, «corpus delicti»-nek hívnak. Hirtelen rideg lelt az ügyvéd arca. Szemét merően rászögezte a nőre és élesen figyelte minden vonását, amint megkérdezte: — Mit és miért akar tudni erről? — Szeretné tudni, igaz-e, hogy bármilyen bizonyíték merülne is föl valaki ellen... nem foghatják pörbe gyilkosság vádjával, míg meg nem találják a holttestet. Így van? — És ezt — tagolta Perry Mason nyomatékosan pusztán csak kíváncsiságból szeretné tudni a... barátnője? Így van? — Így van — bólintott rá a nő. — E szerint az ön barátnője — folytatta Perry Mason, ugyanoly nyomatékkal tagolva minden szót — szükségesnek tartja
előkeríteni halott férjének holttestét, hogy megkapja az életbiztosítást és újra férjhez mehessen... de ugyanakkor azt kívánja, hogy ne kerüljön elő a férje holtteste, hogy meneküljön a gyilkosság vádja alól. Így van? Helen Crocker úgy ugrott föl a karosszékből mintha villamosütés érte volna. — Nem!... Nem úgy van! — tört ki hevesen. — Szó sincs róla: Csak éppen kíváncsiságból szerette volna tudni. Valami könyvben olvasta. Azért! Gúnyos mosolygás bujkált Perry Mason szemében. Olyan volt, mint a nagy szelindek, amely leereszkedett néhány percre, hogy elmulasson egy bábu bukfencein, de megunván a céltalan játékot, méltóságteljes megvetéssel kullog leheveredni valami hűvös árnyékba. Hátralökte forgószékét, talpra áll ő is és mosolygó szánakozással mondta: — Nagyon helyes! Mondja meg hát a barátnőjének, hogy ha választ akar a kérdésére, jelentkezzék a titkárnőmnél, aki majd értesíti, hogy mikor fogadhatom. Nagyon szívesen beszélgetek vele a dologról. Helen Crocker megdöbbenve nézett az ügyvédre. — De kérem — tiltakozott magából kikelve — a barátnőm engem küldött ide, hogy megtudjam... ő maga nem jöhet személyesen, ön csak adja meg a kért információt: én majd közlöm vele.
Perry Mason még egyre mosolygott. Látszott rajta, hogy mulat — de át is lát az asszonyka ravaszkodásán. — Nem lehet — mondta: — másnak a szájával még senki sem lakott jól. így nem adhatok jogi tanácsot. Jöjjön el a barátnője személyesen: akkor mindent megtudhat. Helen Crocker mintha mondani akart volna valamit — de hirtelen lenyelte és nagyot lélekzett. Perry Mason lassan odament a folyosóra nyíló ajtóhoz és kitárta: — Erre is kimehet — mondta udvariasan. Az arcán várakozás ült, mint a pókerjátékosén, aki várja ellenfelének hívását. De rögtön megváltozott az arckifejezése, amint Helen Crocker fölszegte az állát és — összeszorítva ajkait — csak ennyit mondott: «Köszönöm»... aztán kisurrant a nyitott ajtón a folyosóra. Perry Mason ott maradt az ajtóban és fogta a kilincset, várva, hogy a nő visszafordul — de a nő még csak hátra se tekintett. Egyenesen a lifthez rohant — ideges lépései hangosan koppantak a folyosó kövein — és Perry Mason még akkor is csak a hálát látta, mikor a nő becsapta a lift ajtaját.
II. FEJEZET. Della Street halkan benyitott és megállt a küszöbön. Kezében volt az «Ügyvédi Napló» és a ceruza, hogy beírja a látogató nevét és a tanácskozás idejéhez mért honoráriumot. Kérdően nézett főnökére, de Perry Mason tagadóan legyintett: — Akartam, hogy őszintén beszéljen, de makacskodott. — Mi történt mégis? — Azzal a dajkamesével állított be, hogy a «ba-rátnőjé»-nek kér tanácsot. Sok mindent kérdezett: de ha feleltem volna neki, bizonyos, hogy a maga feje szerint értelmezi és alkalmazza a törvényt saját esetére. Ebből pedig súlyos bajok származhattak volna. — Meg volt ijedve? — De mennyire. Az évek során olyan bizalmas kapcsolat fejlődött ki az ügyvéd és titkárnője közt, mely a kölcsönös bizalom révén közös és egyetértő erőfeszítésekre sarkalta őket az egyformán óhajtott siker érdekében. Mindkettőjük szemében csak az eredmény volt fontos: ennek a közös célnak rendelték alá akaratukat, munkájukat és minden érzésüket. — És aztán?... — kérdezte Della Street,
még mindig írásra készen. — Aztán... véget vetettem a játéknak s arra kértem, hogy küldje ide a... «barátnőjét». Azt hittem, hogy megtörik és őszinte lesz, ahogy ez rendesen megtörténik. De ez a nő makacs. Fölugrott és úgy rohant el, hogy még vissza se nézett... Hát ez történt. Della Street szórakozottan rajzolgatott a Naplóban. — Megmondta, hogy nem rég ment férjhez? — Nem. Még ezt is letagadta. — Pedig egészen bizonyos, hogy asszony! — jelentette ki Della Street határozottan. Perry Mason hanyagul hátradőlt forgószékén és cigarettára gyújtott. — Nem lett volna szabad, hogy... — dörmögte félhangosan. — Mit... nem lett volna szabad? — Hogy úgy bánjak vele, ahogy, bántam — tűnődött az ügyvéd. — Micsoda jogon ülök én magas paripán, mint makulátlan erénycsősz, megkövetelve, hogy aki idejön, oly őszintén elmondjon mindent... nekem, az idegennek!... mint papjának a gyóntatószékben? Aki jogi tanácsért jön, az mind zavart és fél. Azért jönnek, hogy segítsek rajtuk: tőlem, idegentől remélik, hogy kirántom őket a bajból: szabad-e hát kárhoztatni őket, ha titkolóznak... még hogyha csak puszta álszeméremből nem őszinték
is? ... A helyett, hogy rideg és fölényesen szigorú voltam: lehettem volna kedves, megértő, részvéttel beférkőzhettem volna a bizalmába s ha könnyítettem volna félelmének és bánatának terhén, bizonyára őszintén elmond mindent... De türelmetlen voltam, vallomásra akartam kényszeríteni és erre elment. Megsértettem az önérzetét: tudta, hogy átlátok a hazugságain és csak játszom vele. Hogyan is várhattam volna, hogy őszinte lesz?... Azért jött, hogy segítsek rajta és én kigúnyoltam, segítség helyett. Hűtlen lettem a hivatásomhoz... megszegtem kötelességemet. — Ne vegye túlságosan a szívére — próbált mosolyogni Della Street. — Legföljebb másik ügyvédhez megy. — Félek, hogy nem megy — csóválta a fejét Perry Mason. — Letörtem az önbizalmát... Beledolgozta magát, szegény, a «barátnő» szerepébe. Ki tudja, hány álmatlan éjszakán szőtte-fonta ezt a mesét, amelyet bizonyára tökéletesnek tartott... és én rögtön átláttam rajta és sértő módon kigúnyoltam. Másodszor már nem mer próbálkozni ezael a csalafintasággal, amelyben bízott. Szegény asszony!... Segítségért jött hozzám, mert segítségre szorult és én... ajtót mutattam neki! — Levonjuk a tanácskozás diját az előlegből s a többit visszaküldjük neki —
mondta Della Street sajnálkozva. — Micsoda előlegből? — ütődött meg Perry Mason. — Nincs előleg és nincs mit fölszámítani. Della Street zavartan nézett főnökére. — Bocsánat, de van előleg — mondta csöndesen. — Mikor bediktálta a nevét és lakását, mindjárt megmondta, hogy jogi tanácsért jött. Céloztam arra, hogy ez költséggel jár, idegesen kinyitotta a retiküljét és ötven dollárt tett elém, hogy írjam be, mint előleget. Perry Mason hangjából kicsendült az önvád. — Szegény asszony... és én elutasítottam! Della Street gyöngéd együttérzéssel tette rá kezét Perry Mason karjára, hogy megvigasztalja. Egészen közel hajolva hozzá, éppen szólni akart, mikor hirtelen kitárult az ajtó és a küszöbön vigyorogva állt meg Paul Drake, a «Drake Magánnyomozó Iroda» főnöke. — Halló, Mason!... Nincs valami ügye, amivel megbízhatna? Della Street riadtan húzódott el főnökétől, aki kényszeredetten mosolyogva, tréfásan felelt: — Hogy maga micsoda telhetetlen fiú, Paul!... Az utolsó két hónapban csak nekem dolgozott egész irodája: és most megint munkát akar?
A detektív bejött a szobába és megállt az ügyvéd előtt: — Az a fiatal barna hölgy... ragyogó fekete szeme van.. . akivel öt-hat perce találkoztam a folyosón: nem magánál járt, Perry? — Találja ki! — mondta Perry Mason és, zsebre dugva kezeit, szétterpesztett lábakkal állt Paul Drake elé. — Itt járt vagy nem? —ismételte a kérdést Drake. — Mondja meg gyorsan, miért kérdezi? — felelte Perry Mason. Paul Drake halk, közömbös hangon beszélt — szinte hadarva, mint a rádió-speaker, mikor a tőzsdei árfolyamokat olvassa: — Éppen kijöttem az irodámból, mely egy emelettel a magáé alatt van, mikor hallom, hogy valaki rohanva szalad lefelé a lépcsőkön erről az emeletről. Mikor leért az én emeletemre, szép lassan indult a lift felé és közben még cigarettára is gyújtott. Most már nem sietett: szépen megnyomta a liftgombot és várta, amig lejön a lift, mely éppen akkor állt meg, felülről jövet, a maga folyosóján. Természetesen ez a furcsa fickó is ugyanabba a liftbe kellett, hogy beszálljon, amelybe akkor már a maga folyosóján beszállt a barnaruhás, fekete szemű, kicsit széles szájú menyecske, akiről az imént szóltam. Nagyon idegesnek, szinte ijedtnek látszott szegényke és siethetett is, mert lihegett... Valósággal zihált.
— Röntgen-szeme van magának, Paul — szólt közbe Perry Mason évődve — hogy egyszerre ennyi mindent meglátott? — Nem egyszerre láttam meg — rázta a fejét Drake — hanem: mikor észre vettem a lélekszakadva lerohanó pasast, aki mindjárt nem sietett, mikor a folyosóra ért, azt gondoltam, hogy nem fog ártani, ha én is ugyanazzal a lifttel megyek le, amelyre ő várt... Hátha még «bolt» lesz a dologból, mivel az a barna hölgy alighanem magától jön... — Folytassa! — szólt közbe Perry Mason, összerántva szemöldökeit. — Valahogy megéreztem, hogy ez a fickó a hölgyet lesi — mondta Drake. — Alighanem követte s amikor bement a maga irodájába, kint a folyosón várta, hogy mikor jön ki. Mihelyt meghallotta, hogy nyílik a maga ajtaja és a hölgy kijön, lélekszakadva Rohant le az én folyosómra, hogy ugyanabban a liftben szállhasson le a földszintre, amelybe majd a nő beszáll. — Ez mind csak föltevés! — legyintett Perry Mason türelmetlenül. — Várjon csak — biztatta Drake — most jön a java!... Mikor leértek az utcára, átmentem a túlsó oldalra és onnan tartottam szemmel őket. Most már láttam, hogy a férfi lesi a nőt. Határozottan a nyomába szegődött... De nem hivatásos detektív. Mert
nagyon ideges volt: a jó detektív pedig mindig nyugodt, óvatos és soha semmi, se hozza ki a sodrából: mindig föltalálja magát. — Na, és a maga embere?... — Várjon csak! — mosolygott Drake. Alig ment a nő százötven-kétszáz lépésnyire, hirtelen megfordult. A fickó, aki közvetlenül a sarkában járt, riadtan torpant meg és beugrott az első kapumélyedésbe. Én azonban nyugodtan mentem tovább. — Nem gondolja, hogy a nő észrevette, hogy maguk követik és azért fordult meg? — kérdezte Perry Mason, most már érdeklődve. — Szó sincs róla! — legyintett Drake. — Annyira csak a saját dolgával törődött, hogy meg se látott bennünket. Vagy az juthatott eszébe, hogy elfelejtett megkérdezni valamit magától, vagy pedig nem volt tisztában valami fontos dologgal. Rám se nézett, sőt meg se látott, mikor elment mellettem. Nem látta azt a fickót se, aki a kapumélyedésben gubbaszkodott és bambán merengette szemeit az ég felé, mintha a holdfogyatkozást lesne fényes nappal. — És aztán?... — Negyven-ötven lépést jött visszafelé — folytatta Drake — aztán megállt. Azt hittem, hogy hirtelen támadt ötletre fordult meg, de közben gondolkozott a dolgon és rájött, hogy az ötlet rossz... Látszott rajta a habozás és... és igen: nagy ijedtség is. Vissza akart jönni
önhöz... de vagy nem volt bátorsága, vagy a büszkesége megállította. Nem tudom, mi történhetett... — Helyesen következtet, Paul — vágott közbe Mason. — Magam is vártam, hogy visszajön: de nem jött... Gyávaság, vagy sértett büszkeség: ahogy maga mondja. — Szóval habozva állt itt néhány pillanatig — bólintott Drake — aztán megfordult és folytatta előbbi útját. Csüggedten ment, a fejét lógatva, mint aki elvesztette minden reményét és legutolsó barátját is. Megint úgy ment el mellettem, hogy meg se látott. Én megálltam, mintha cigarettára gyújtanék és úgy figyeltem. Nem látta meg azt a fickót sem, aki a kapumélyedésben bujkált. Sejtelme sem volt róla, sőt még csak nem is gondolt arra, hogy követi valaki. — És mit csinált az a fickó? — Mikor a nő elment a kapu előtt, megint a nyomába szegődött. — És mit csinált maga? — Gondoltam, hogy magának tudnia kell... ha ugyan valóban a maga irodájában járt a nő... hogy figyelik kliensének minden lépését és siettem vissza, hogy ezt jelentsem. Perry Mason félig behunyta a szemét. — Maga, persze, megismerné ezt a fickót, ha megint találkozna vele? — kérdezte hanyagul. — Hogyne! Jóvágású fickó: harminc-
harminckétéves lehet, szőke, barna szemű, tweed-ruhát visel. Majmolja az eleganciát, frissen borotvált arc, manikűrözött, fényes körmök, jól ápolt haj, az arcán púder nyoma... úgy látszott, hogy nem rég került ki a fodrásztól. Éreztem rajta a kölni-víz illatát is... — A nő félig-meddig valóban ügyfelem, Paul — mondta Perry Mason elgondolkozva. — Itt járt nálam jogi tanácsért, de aztán megijedt és dolgavégezetlenül faképnél hagyott. Az információt minden esetre köszönöm és, ha lesz valami a dologból számítok a maga segítségére. Paul Drake mosolyogva biccentette meg a fejét és indult kifelé. A küszöbön megállt és vontatott hangon hátraszólt: — Máskor ne enyelegjenek nyitott ajtó mellett. Véletlenül valamelyik ügyfelem is magukra nyithatta volna az ajtót, Mason!...
III. FEJEZET. Della Street fülig pirult, amint az ajtó becsukódott Drake mögött. — Micsoda szeme van ennek a... ennek a kopó-nak! — fakadt ki ingerülten. — Pedig nyomban el-ugrottam, mihelyt nyílni hallottam az ajtót! — Csak vaklövés volt, Della — nyugtatta meg Mason a leányt. — Esetleg valami zavart láthatott a maga arcán... De most ez a nő aggaszt engem. Nem hagyhatom segítség nélkül. Ha előleget adott, akkor kezembe kell vennem az ügyét... Kötelességem, hogy segítsek rajta. — De hogyan?... Hiszen azt sem tudjuk, hogy voltaképpen mit akart? — Ez igaz — bólintott az ügyvéd: — de viszont az is igaz, hogy azért jött hozzám, mert bajba került. Beszélnem kell vele, hogy megtudjam: mi a baja. És vagy vállalom az ügyét, vagy visszaadjuk neki az előleget. Maga azt mondja, hogy a nő bediktálta a címét? Della Street kikereste a sárga cédulák közül a följegyzést: — A neve: Helen Crocker; a lakása: 496, East Pelton Avenue; a telefonja: Drenton 68-
942. Perry Mason szó nélkül fölvette a hallgatót és letárcsázta a számol. A telefon süket maradt. Della Street a homlokát ráncolta. — Drenton 68-942 — ismételte a számot. Az ügyvéd újra tárcsázott — a telefon megint süket maradt... Della Street a hibabejelentőt kérte: — Helen Crocker telefonszámát keresem — mondta. — Régebbi száma Drenton 68-942 volt... ez a szám most nem felel. A telefon kérdezett valamit és Della Street felelt: — A lakása: 496, East Pelton Avenue... Igen ... Nem ez a szám?... Köszönöm... valószínűleg rosszul jegyeztem föl. Letette a kagylót és fejét csóválva fordult Perry Masonhoz: — Drenton 68-942 az előtt valami Tucker telefonja volt, de már egy hónapja kikapcsolták... Az East Pelton Avenuenek nincsen 496-os számú háza; az utca rövid: a legmagasabb házszám 298. Perry Mason átment a saját szobájába; a küszöbről még visszaszólt: — Az a nő bizonyára visszajön az előlegért. Legyen gondja rá, kérem, hogy beszélni akarok vele. Becsukta az ajtót és önkénytelenül ránézett a nagy karosszékre, amelyben a nő ült. Az ablakon át éppen odasütött a nap és
sugarában megcsillant valami. Mason odament a székhez és meglepetve látta, hogy nagy, bama retikül van rajta egészen hátracsúszva a karosszék háta és párnája közé, úgy hogy a retikülnek csak a fémkerete látszik: ez csillant meg a verőfényben. Perry Mason kihúzta és csodálkozva méregette kezében: a retikül szokatlanul nehéz volt... kinyitotta az iroda ajtaját. — Jöjjön be, Della — szólt ki. — És hozzon papirost. Az a hölgy itt felejtette a tarsolyát. Majd ön jegyzékbe veszi a tartalmát. A leány bejött és Perry Mason kinyitotta a tarsolyt. — Csipkével szegett fehér zsebkendő — diktálta Perry Mason. — Colt-revolver, 32 milliméteres kaliber, a száma: 3.894,621... Tölténykamra, tele golyós-töltésekkel. Maga a revolver is töltve; a cső tiszta, kilőtt töltény nincs, puskaporszag sem érzik... Pénzes erszény; tartalma: 152 dollár és 65 cent... Orvosságos üveg, tablettákkal; a fölírás: «Ipsal»... Ajakrúd, arcporos doboz, egy pár barna kseztyű... Távirat, a címe: «R. Montain, 128 East Pelton Ave-nue»; szövege: «Várom végső válaszát ma este öt órakor, utolsó határidő»; aláírva: «Gregory»... Egy csomag Spud-cigaretta; gyufaskatulya, rajta ez a hirdetésszöveg: «Aranysas kávéház, 25 West, 42-ik utca»... Ez minden — fejezte be Mason a leltározást.
— Jóságos ég! — szólalt meg Della Street, fölütve fejét a papirosról: — mit akarhatott a revolverrel az a szegény asszony? — Hát mit lehet akarni a revolverrel? — vonta föl a vállát Perry Mason s a zsebkendővel gondosan végigtörülgette a revolvert, hogy ne maradjanak rajta ujjnyömatok. Ugyanígy törülgetett meg mindent, amit visszatelt a tarsolyba — kivéve a táviratot, amelyet zsebre dugott. — Ha visszajön az a nő, kérje meg, hogy várjon: beszélni akarok vele — mondta az ügyvéd. — Most elmegyek. — És meddig lesz oda? — kérdezte Della. — Nem tudom. De telefonálok, ha egy óránál tovább kellene elmaradnom. — És ha az a nő esetleg nem akarna várni? — Kell, hogy megvárjon — felelte Mason határozottan. — Mondjon neki, amit akar: de ne eressze el. Azt is mondhatja, ha kell, hogy nagyon sajnálom, hogy rideg voltam hozzá... Az a nő bajban van és segítségért jött hozzám. És szeretnék is rajta segíteni, de félek, hogy... nem jön vissza. Belső zsebébe tette a tarsolyt és elment. Az utcára érve megállította az első «szabad» bérautót. — East Pelton Avenue, 128 — mondta a soffőrnek. Húsz percig tartott az út és Perry, Mason,
kiszállva az autóból, meghagyta a soffőrnek, hogy várja meg. Három lépcső vezetett a kis ház kapujához és Perry Mason erősen, hosszasan csöngetett. Mikor hallotta, hogy belülről lépések közelednek, kivette zsebéből a táviratot, amely úgy volt összehajtva, mintha föl sem bontották volna és címével fölfelé tartotta kezében. Az ajtó kinyílt. Fáradt szemű fiatal nő mérta végig Masont fürkésző tekintettel. — Távirat M. Montaine címre — mondta Mason, fölmutatva a sárga borítékot. A nő rápillantott a címre és némán bólintott. — Alá kell írnia — mondta Perry Mason. A nő kíváncsian vizsgálta az ügyvédet, de még nem gyanakodott. — Ön nem rendes táviratkézbesítő — mondta, mert meglátta Mason háta mögött a bérautót. — Osztályvezető vagyok — felelte az ügyvéd — és, mivel hivatalos dolgom van erre, elhoztam a táviratot, amelyet így gyorsabban kap meg, mintha a rendes kézbesítő hozta volna. Elővette jegyzőkönyvét és, kisrófolva ceruzáját, mindkettőt odanyújtotta a nőnek. — A legfelső sorba írja a nevét, kérem — mondta. A nő aláírta: «R. Montaine», visszaadta a jegyzőkönyvet meg a ceruzát s a táviratért nyúlt.
— Várjon, kérem — szólt Perry Mason, ön.. R. Montaine? A nő habozott néhány pillanatig, aztán tétován mondta: — Én szoktam átvenni R. Montaine postáját. — Akkor írja alá saját nevét is a jegyzőkönyvbe. — Eddig sose kérték tőlem ezt — vonakodott a nő. — Sajnálom — mondta az ügyvéd. — A kézbesítők ugyan nem ügyelnek erre néha; de én osztályvezető vagyok és kötelességem, hogy ragaszkodjam a szabályokhoz. A nő most már hosszasabban habozott, de végül mégis elszánta magát és a «R. Montaines» név alá odaírta saját nevét: «Nell Brinley». — Most pedig — mondta Perry Mason, miután átvette a jegyzőkönyvet és a ceruzát — beszélni óhajtok önnel. Hírtelen elkapta a nő elől és zsebre tette a táviratot. A nő arcára gyanakvó félelem ült ki. — Menjünk be, kérem — unszolta Perry Mason. A nő kényelmes házi pongyolában volt, a lábán papucs, az arca kendőzetlen — és most hirtelen a szája széléig elfehéredett. Perry Mason egyszerűen félre tolta, belépett a folyosóra, végig ment rajta, mintha csak otthon lenne és, a nappali szobába érve, kényelmesen leült, keresztbe vetve a lábait. A
nő még mindig az ajtóban állt és, meg se mozdulva bámult Mason után, mintha félne bemenni a házba. — Jöjjön be — hívta Perry Mason — és üljön le, kérem. A nő, vonakodva ugyan, de mégis szót foga dott. Mintha megemberelte volna magát, hevesen kifakadt: — Kicsoda ön, hogy ezt merészeli?!... De csak színlelte a felháborodást, mert hangja reszketett a félelemtől. Mason érdes keménységgel felelt: — Engem R. Montaine viselt dolgai érdekelnek. Pontosan mondjon el róla mindent, amit tud. — Nem tudok semmit! — Aláírja és átveszi a postáját. — Szó sincs róla! — tiltakozott a nő. — Csak azt hittem, hogy a «R. Montaine» cím téves. Mert éppen táviratot várok magam is. És azt gondoltam, hogy nekem szól, amit hoz. Ha láttam volna, hogy nem nekem szól, rögtön visszaadtam volna. — Találjon ki mást! — mondta Mason gúnyosan. — Ez nem jó! — Nincs mit kitalálnom! — védekezett a nő. — A tiszta igazat mondtam! Perry Mason elővette a táviratot és kisimította a térdén. — Ezt a táviratot ma reggel kilenc óra 53 perckor ön vette át — mondta szigorúan, —
ön írta alá és adta át R. Montainenek. — Ezt nem tettem. — Saját írását nem tagadhatja le! — Az aláírás nem az enyém... R. Montaine írta alá. — Amit a jegyzőkönyvembe írt, hajszálnyi pontossággal ugyanaz... És ez a «Nell Brinley»... az ön neve? — Az. — Nézze, kérem — szólt most Perry Mason értse meg, hogy én jóbarátja vagyok R. Montainenek. — Még azt se tudja, hogy férfi-e vagy nő? — csattant föl az asszony kihívóan. — Már hogyne tudnám, hogy fiatalasszony! — felelte Perry Mason határozottan. . — Ha jóbarátja, miért nem tárgyal vele személyesen? — Hiszen éppen ezt akarom... azért vagyok itt! — mondta Perry Mason. — Maga majd összehoz vele. — Én nem tudok róla semmit! — De ezt a sürgönyt maga vette át és adta tovább neki? — Szó sincs róla! — Az ön makacssága — szólt most Perry Mason szigorúan — rákényszerít arra, hogy megmondjam: ki vagyok. Mint a Távíró Társaság hivatalos detek-tívje nyomozok s ebben a minőségemben hallgatom ki önt.
Panasz merült föl, hogy illetéktelenül átvesz és elolvas nem önnek szóló táviratokat: ezt pedig... ahogy bizonyára tudja: «levéltitok megsértésének» címén fogházbüntetéssel sújtja a törvény... kérem tehát: öltözzék föl azonnal és jöjjön velem a kerületi rendőrkapitányságra. A nő, hirtelen megriadva, lihegni kezdett. — Nem... nemi — tört ki rekedten: — engem Rhoda bízott meg és. . minden táviratot átadtam neki. — Miért nem címezteti Rhoda saját lakására a táviratait? — Nem teheti. — Miért nem? — Ha ismerné Rhodát, akkor tudná, hogy miért nem! — A férje miatt talán? — kiáltotta Mason. — Férjes nőknek, különösen újdonsült menyecskéknek nem szabadna, hogy titkolni valójuk legyen a férjük előtt. — Óh, hát már ezt is tudja? — Persze, hogy tudom! — nevetett az ügyvéd. Nell Brinley lesütötte a szemeit, mintha gondolkozna. Mason türelmesen hallgatott: hadd fontolgassa Nell a dolgot. — Ön... nem a Távíró Társaság detektívje — szólt hirtelen gyanakodva a nő. — Eltalálta! — felelte Mason rögtőn. — Rhoda barátja vagyok, bár ő még nem tudja
ezt. Megint csönd lett néhány pillanatig, aztán a nő váratlanul fölütötte a fejét: — Jól van... megmondom önnek az igazat! — Ennél okosabbat igazán nem tehet — helyeselte Mason. — Én ápolónő vagyok — kezdte Nell Brinley — már évek óta ismerem és nagyon szeretem Rhodát. Megkért, hogy a lakásomra címeztethessen néhány levelet és táviratot. Én beleegyeztem, ami azért is könnyű volt, mert Rhoda, mielőtt férjhez ment, együtt lakott velem, ebben a házban. — És most hol lakik? — Nem mondta meg a címét — rázta a fejét Nell Brinley. Perry Mason gúnyosan nevetett. — Óh, elhiheti, hogy igazat mondok — tördelte kezeit a nő. — Rhoda nagyon zárkózott, titkolózó természet. Nagyon sokáig laktunk itt együtt és se a férjét nem ismerem, se azt nem tudom, hogy hol lakik. Csak annyit tudok, hogy a férjének Montaine a neve. — És a keresztneve? — Azt nem tudom. És a vezetéknevére is csak abból következtetek, hogy Rhoda ezen a címen kapja a táviratokat. — És mi volt a neve Rhodának, mielőtt férjhez ment? — Rhoda Lorton. — Mikor ment férjhez?
— Még egy hete sincs. — Hogyan adhatta át neki ezt a táviratot, ha nem tudta a lakását? — kérdezte Perry Mason gyanakodva. — Telefonon kérdezte, hogy nem érkezette levél vagy távirat a címére s mikor szóltam a táviratról, személyesen jött el érte. — Ön azt mondta, hogy ápolónő — szólalt meg az ügyvéd rövid szünet után. — Gyakorolja még ezt a foglalkozását? — Hogyne! Még tegnap is segédkeztem egy súlyos vakbélműtétnél a Halwarthklinikán. — Mit gondol: meglátogatja önt Rhoda? — kérdezte Mason fölkelve a székről. — Valószínű, de nem bizonyos... Mondtam már, hogy nagyon zárkózott, furcsa természet. Van valami... történt vele valami az életében, amit titkolni akar. Hogy mi: azt nem tudom. Sohase volt hozzám teljes bizalommal. — Ha telefonál, mondja meg neki, kérem, hogy azonnal látogassa meg azt az ügyvédet, akinél ma járt jogi tanácsért. Mondja neki, hogy az ügyvéd életbe vágóan fontos dologról akar beszélni vele... Ugy-e, nem felejti el ezt az üzenetet? — Nyugodt lehet — ígérte a nő. — De mi lesz azzal a távirattal — és Mason kabátzsebére nézett: — az Rhodának szól! — Oh, ezt már olvasta — legyintett Mason.
— Ugyanaz a sürgöny, amelyet ön vett át ma reggel és átadott neki. — Tudom... de hogyan került önhöz? — Ez szolgálati titok, amit nem árulhatok el. — És kicsoda hát ön? — tört ki Nell Brinley indulatosan. — Én az vagyok, aki megkérte önt, hogy adja át Rhoda Montainenek az üzenetet: látogassa meg sürgősen azt az ügyvédet, akinél ma járt jogi tanácsért. Mason ezzel sarkon fordult és kiment a szobából. A folyosón még hallotta, amint Nell Brinley utána kiált valamit, de rá se hederített. Gyorsan leszaladt a néhány lépcsőn és beült a taxiba. — Forduljon be az első utcasarkon és álljon meg a legközelebbi nyilvános telefonfülke előtt — mondta a soffőrnek. Néhány perc múlva már fölhívta az irodáját s ahogy Della Street jelentkezett, rögtön megadta utasításait. — Jegyezzen föl mindent, Della... Legelőször is: húsz perc múlva hívja föl Nell Brinleyt; a teleiónja: Drenton 91268. Mondja neki, hogy: mihelyt Rhoda Montaine jelentkezik, azonnal hívja föl magát, mondja meg a telefonszámot, de a nevünk helyett hamis nevet mondjon. Mondja Nell Brinleynek, hogy Gregory üzenetét kell közvetítenie Rhoda Montainenek.
— Meglesz, főnök úr — felelte Della Streelf. — És mit mondjak Rhodának, ha jelentkezik? — Megmondhatja neki, hogy maga kicsoda és hogy az irodában felejtette a tarsolyát. Meg hogy én azonnal beszélni óhajtok vele... Figyeljen még, kérem. Nézzen utána az anyakönyvi hivatalban, hogy kötött-e házasságot az utolsó héten Rhoda Lorton és bizonyos Montaine nevű férfi? Paul Drake pedig küldje el valamelyik emberét a gáz- és villamostársasághoz; tudja meg mind a két helyen, hogy az utolsó héten szereltek-e föl vezetéket Montaine névre és hol?... Ha az anyakönyvi hivatalban megtudta Montainenek a keresztnevét is, rögtön kérdezze meg a Telefon Társaságot, hogy van-e ezen a néven új telefon és ha igen: mi a száma?... Az anyakönyvi hivatalt és a telefont talán Drake láthatná el; mondja neki, hogy igyekezzék megtudni ennek a Montainenek pontos címét... És ugyancsak Drake nézzen utána a Colt-revolvernek is: a számát följegyeztük a leltárban... Erről a számról talán ráakad valamelyik fegyverkereskedésben, hogy kivette meg a revolvert. — Más?... — kérdezte Della Street. — Egyelőre nincs — felelte Perry Mason. — Ha lesz valami, újra fölhívom. Helyére tette a hallgatót és visszament a taxihoz.
IV. FEJEZET. Két felhőkarcoló közt, kicsiny bódéban volt a nyomdász műhelye és mellette mindjárt, ugyanolyan bódéban, hűsítőket, tejet, csokoládét és teát szolgáltak ki. Perry Mason megállt a nyomdász műhelye előtt és nézte kirakatában a különféle névjegyeket, levélpapírfejeket és üzleti reklámkártyákat. A nyomdász plakátja azt hirdette, hogy, a megrendelő meg is várhatja a nyomtatványt, mely rögtön száradó, acélfényíí festékkel készül. A nyomdász, felgyűrt ingujjban, udvariasan megkérdezte Perry Masont, hogy mit parancsol. — Üzleti kártyát szeretnék... azt a mintát választanám — felelt Perry Mason és rámutatott a kirakatban. — Mennyibe kerül. A nyomdász megmutatta az árjegyzéket és Mason szótlanul bólintott; mindjárt fizetek is. — Tessék, itt a szöveg is — mondta és leírta: R. W. MONTAINE Biztosító és Kölcsönszerző Vállalat 128, East Pelton Avenue
— Meg tetszik várni vagy visszajön érte — kérdezte a nyomdász. — Majd visszajövök érte — mondta Mason és átment a szomszédos bódéba. Legelőször telefonált az Irodájába, de a titkárnőnek nem volt jelenteni valója. Rhoda Montaine mindeddig nem jelentkezett. Mason leült az egyik sarokba, csokoládét rendelt és gondolatokba mélyedt. Majd átment a nyomdászhoz és zsebre tette a már elkészült reklámkártyákat. Aztán ismét visszament a másik bódéba és újra fölhívta az irodáját — Paul Drake megtalálta a házasságkötést az anyakönyvi hivatalban — újságolta Della. — A férj: «Carl W. Montaine, Chicago»... Newyork-i lakásába alig két napja vezették be a gázt és villanyt; ... lakása: 309, Hawthorne Avenue .. A feleség neve Rhoda Lorton; a bemondott adat szerint: özvegy. Drake szeretné tudni, hogy meddig mehet el a költségekkel? — Mondja neki, hogy egyelőre tartsa magát az utasításokhoz; munkáját majd az eredmények szerint fizetem. Az ügyfél egyelőre előleget adott, én vállalom a képviseletét — De ha elfogy az előleg — aggodalmaskodóit Della Street — és az ügyfél nem jelentkezik... mi lesz akkor? — Nem fog jelentkezni. — Még akkor se, ha rájön, hogy nálunk
felejtette a tarsolyát? — Oh, azt már régen tudja — vélte Mason — de nem mer visszajönni a... revolver miatt. — Már elmúlt négy óra és a hivatalokat hamarosan bezárják — mondta Della. — Drake ma már aligha hozhat még többet. — A revolver gazdáját kinyomozta? — Még nem. De azt hiszi, hogy öt órára tudni fogja a nevét. — Rendben van, Della maga még ne menjen el, míg újra föl nem hívom. Ha Rhoda mégis telefonálna, mondja meg neki, hogy már tudjuk a nevét és a lakását. Akkor bizonyosan bejön. Perry Mason visszatette helyére a hallgatót és egyenesen a Távíró Társaság központi állomására hajtatott. Odament az egyik ablakhoz, amely mögött kedves arcú, fiatal kezelőnő ült és elébe tette a nyomdában rendelt reklámkártyák egyikét. — Szívességre szeretném önt kérni — mondta. A kezelőnő ránézett a reklámkártyára és mosolyogva emelte föl a fejét. — Mondja meg, Mr. Montaine, mit kíván? — Ma délelőtt kaptam ezt a táviratot — mondta Mason és átadta a kezelőnőnek a Rhoda tarsolyában talált sürgönyt. — Ahogy látja: nagyon fontos és sürgős üzleti ügyről van szó és valahol elkallódott a föladó pontos címe. Mivel a föladótól megkívánja a hivatal,
hogy minden táviraton följegyezze pontos címét: arra szeretném kérni, hogy keresse, illetőleg állapítsa meg ennek a táviratnak a föladóját, hogy válaszolhassak neki. Mivel a táviraton rajta van a fölvevő tisztviselőnek hivatalos jelzése, azt hiszem, ki lehet nyomozni a föladó pontos címét... Addig megírom rá a választ. — Igen... azt hiszem, megtudhatjuk — bólintott a kezelőnő és a távirattal meg a reklámkártyával átment a hivatal hátulsó szobájába. Perry Mason közben megírta a sürgönyt, amelynek címzése egyelőre csak «Gregory». volt, a szöveg pedig így szólt: Fontos körülmények közbejölte miatt halasztást kérek személyes találkozásra, amikor mindent megmagyarázok. R. Montaine. Öt-hat perc múlva visszajött a kezelőnő és mosolyogva hozta vissza az eredeti sürgönyt a reklámkártyával együtt, melynek hátán ott volt a távirat föladójának pontos címe: «Gregory Moxley, Colemont Apartments 316, Norwalk Avenue». — Hálásan köszönöm, Miss — mondta Mason és, kiegészítve a már megírt táviratot a most kapott címmel, átadta a kezelőnőnek: — Legyen szíves, kérem és továbbítsa. — Szívesen — bólintott a kezelőnő mosolyogva. — De most ön is irja föl saját
címét, mint föladó a táviratára. — Hogyne, kérem! — mondta Mason és nagy lelki nyugalommal írta föl, mint föladót a reklámkártyára nyomott címet: «R. Montaine, 128 East Pelton Avenue». Gyorsan kifizette a távirat díját s beülve a taxiba, odaszólt a soffőrnek: — 316, Norwalk Avenue... Hátradőlt az ülésen, cigarettára gyújtott s mire elszívta, már ott is volt a Colemontháztömb előtt. Hatalmas, kétemeletes épület volt ez, régimódi ház, modern igényeknek már nem megfelelő s ezért több lakás üresen is állt benne. Perry Mason hamar megtalálta a lakók tábláján a Moxley nevét és megnyomta alatta a gombot. A berregés rögtön jelezte, hogy a villamos készülék nyitja az ajtót és az ügyvéd gyorsan sietett fölfelé a lépcsőkön, melyeknek legfelső fokán elegáns férfi állt mosolyogva. Harmincöt éves lehetett, a tartása és modora előkelő, egész megjelenése megnyerő és tiszteletet parancsoló volt. — Jó estét — biccentett nyájasan Mason felé. — Azt hiszem, még nem volt szerencsénk egymáshoz... Éppen várok valakit, akivel megállapodásom volt, hogy meglátogat. — Rhodát gondolja? — kérdezte Perry Mason. A férfi kihúzta magát és szinte megmerevedett egy pillanatra, mint aki hirtelen ütés elől tér ki. De rögtön aztán ismét kedvesen mosolygott.
— Öh, akkor hát mégis eltaláltam — mondta udvariasan. — Parancsoljon befáradni... Szabad tudnom a nevét? — Mason. — Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Mason. Odanyújtotta a kezét és melegen megszorította Masonét. — Ön Moxley? — kérdezte az ügyvéd röviden. — Igen, Gregory Moxley... Erre tessék... Ott nem lesz nagyon meleg. Valami könyvtár-félébe vezette Masont és rámutatott a kényelmes karosszékre. Kisse ósdi, de jó-karban tartott bútorok voltak a szobában. A nyitott ablakon át lehetett látni, hogy tíz-tizenkét lépésnyire új, nagy és modern bérház szomszédos a lakással. Mason leült, keresztbe rakta a lábait és gépiesen nyúlt hátsó zsebébe a cigarettatárcájáért. — Ez a szomszédos bérház elzárja öntől a levegőt, nem? — kérdezte. Moxley arcára kiült a bosszúság. — Nemcsak a levegőt zárja el, hanem szinte piacra viszi a magánéletemet is — mondta vállat vonva. — Nyitva kell tartanom az ablakot, mert zárt ablakok mellett megsülnék ebben a kemenceben s így aztán valósággal a nyílt utcán élek. Megfigyelnek ... mindent látnak a szomszédok. Valószínűleg hamarosan lebontják ezt a
házat is — vélte Mason — és ugyanolyan bérkaszárnyát építenek helyére, mint az a másik. — Lehet — bólintott Moxley és lopva élesen fürkészte Mason arcát — ámbár én jobb szeretem az ilyen elszigetelt, kis lakásokat, mint a nagy házakat, ahol a házgondnok lépten-nyomon mindenbe beleüti az orrát. — Ebben a házban, ha jól látom, sok az üres lakás — fűzte tovább a társalgást Perry Mason. Moxley jóízűen fölnevetett. — Mondja, kérem — kérdezte tréfásan — nem házügynök ön? — Eszem ágában sincs! — nevetett Mason is jóízűen. — Akkor talán megmondaná, hogy minek köszönhetem szíves látogatását? Mason keményen, mozdulatlanul nézett Moxley arcába. — Úgy jöttem önhöz, mint Rhoda barátja — mondta nyugodtan. — Mindjárt gondoltam —. bólintott Moxley. Nem gondoltam ugyan.. . Éles csöngetés szakította félbe szavát. Moxley összeráncolta homlokát és gyanakodva nézett Perry Masonra. — Talán még valaki jön ide... önnel kapcsolatban? — kérdezte. — Nem tudok róla — rázta a fejét Mason.
Moxley tanácstalanul meredt az ügyvédre. Most már nem mosolygott és modoráról is lemállott a ráerőszakolt udvariasság. Idegesen ugrott föl, lábujjhegyen ment a külső ajtóhoz és úgy állt meg ott, hogy egyformán szemmel tarthassa Masont is, meg a lépcsőházat is. A csengő megint megszólalt — sürgetőn s még élénkebben. Moxley megnyomta a följáratot nyitó villamos szerkezet gombját és rövid berregés után kitárult a lakásba nyíló ajtó a lépcsők alján. — Ki az? — kiáltott Moxley érdes, ingerült hangon. — Távirat! — hangzott a válasz. Valaki jött fői a lépcsőn. — Mason papírzizegést hallott — aztán valaki lefelé sietett és rövidesen hallatszott, hogy becsapta a lépcsőházi ajtót. Néhány pillanat múlva Moxley visszajött, feltörte a táviratot, gyorsan elolvasta és gyanakodva nézett az ügyvédre. — A táviratot Rhoda küldte — mondta lassan. — Igazán? — szólalt meg Mason, legcsekélyebb érdeklődés nélkül. — És egyetlen szóval sem említi önt. — Ami természetes is — felelte Mason. — Miért? — Mert Rhoda nem tudta, hogy idejövök. Moxleyről lehámlott minden udvariasság. Szinte durván szólt rá Masonra:
— Rajta!... Ki vele: mit akar? — Rhoda barátja vagyok — mosolygott Mason. — Ezt már mondta. — Úgy jöttem ide, mint Rhoda barátja. . — Ezzel se mondott újat. — Ügyvéd vagyok: Moxley nagyot lélekzett, gyorsan átsietett a szobán íróasztalához és jobb kezét rátette az egyik fiók gombjára. — Most pedig — szólt rekedten — mondja el, hogy mit akar. — Csakis azért mászkáltam ki ide, a világ végére — felelte Mason — mert meg akartam mondani, hogy Rhoda barátja vagyok. — Megint előről kezdi?... Ebből még semmit sem tudok. — Értse meg — magyarázta Mason — hogy nem mint ügyvéd jövök önhöz, hanem mint Rhoda barátja. Rhoda nem kérte a segítségemet, meghatalmazást sem adott: sőt azt se tudja, hogy ide jöttem. — Miért jött hát mégis ide? És mit akar tulajdonképpen? — Szeretném tudni a szándékát... hogy mit akar Rhodától? — Mint Rhoda barátja — szólt Moxley gúnyosan — nagyon sokat beszél! — Higyje el: szívesebben hallgatnám, ha... ön beszélne. — Hogy mit szeretne... és hogy megkapja-
e, amit szeretne: az két külön dolog — gúnyolódott Moxley, még mindig szorongatva az íróasztal fiókjának gombját. Már nem volt a szíves, vendéglátó házigazda: az udvarias és előkelő gentleman átvedlett gonoszkodó ellenséggé, aki fenyegető készenlétben áll. — Tegyük föl — ajánlotta Mason — hogy elmondom: miért jöttem ide? — Tegyük föl, hogy megteszi... és én meghallgatom — bólintott Moxley. — Mondtam már, hogy ügyvéd vagyok — kezdte Mason. — Történt valami, aminek következtében érdeklődni kezdtem Rhoda iránt. Hogy mi volt ez a valami, nem lényeges. Szerencsétlenségemre nem tudom, hol lakik Rhoda. Azért jöttem önhöz és szeretném, ha megmondaná, hogy hol találhatom meg. — Hogy segítsen rajta, nem? — Hogy segítsek rajta, igen. Moxley balkezével dobolt az íróasztal tetején; jobb keze ugyan már nem fogta az íróasztal fiókjának gombját, de még mindig készenlétben volt. — Ügyvéd létére — mondta — ugyancsak ostobán beszélt. — Lehet — vonta föl a vállát Mason — de nem lehetek róla. Csönd lett. Moxley epésen kérdezte: — Szóval Rhoda kiteregette a szennyesét, mi?
— Én a tiszta igazságot mondtam el önnek — felelte Mason nyugodtan. — Még egyáltalán nem felelt a kérdésemre. — Semmiféle kérdésére nincs válaszom — felelte Mason. — De ha ön nem mond nekem semmit: akkor én... mondok önnek valamit. — Ugyan kezdje el már! — ingerkedett Moxley. — Rhoda Montaine — mondta Mason — nagyon kedves teremtés. — ön mondja ezt... nekem? — gúnyolódott Moxley. — Mondtam már, hogy segíteni akarok Rhodán. — Ezt már hallottam. — Körülbelül egy héttel ezelőtt Rhoda férjhez ment Carl W. Montainehez. — Ez nem újság nekem. — Rhoda előbbi neve Lorton volt. — Csupa régi dolog! — legyintett Moxley. — Az anyakönyv szerint Rhoda családi állapota: «özvegy» volt második házassága idején. Első férjének Gregory volt a neve. — Ez mind nem újság. — De nem vagyok tisztában azzal — folytatta Perry Mason a legteljesebb közömbösséggel — hogy Rhoda nem volt-e tévedésben... — Mi felől?... — Hogy valóban özvegy volt-e második
házassága idején — mondta Mason. — Mert ha, például első férje nem halt meg, csak eltűnt a törvényben megszabott hétéves terminus alatt... ami föltételezi a halált s egyúttal megállapítja az özvegységet... akkor, ha fölbukkanik az első férj: Rhoda nem özvegy, hanem még mindig hitvese első férjének. Gyűlölködő láng villant föl Moxley szemében. — Ön nagyon sokat tud — mondta rekedten. — De percről percre többet tanulok. — Oh, még nagyon sokat kell tanulnia! — hördült föl Moxley. — Például?... — Például azt, hogy ne üsse bele az orrát olyan dolgokba, amelyekhez semmi köze, mert... Berregve szóialt meg a telefon és, rendes időközökben, szüntelenül adta a hívó jelzést. Moxley tanácstalanul állt néhány pillanatig, majd hirtelen megkerülte Masont, fölkapta a hallgatót és, egészen ajkához szorítva a kagylót, még balkezével is körülfogta, hogy suttogva beszélhessen bele. — Ki az? — kérdezte. Kattogva recsegett a válasz, amire Moxley suttogva felelt: — Nem most... látogatóm van... mondom, hogy most nem lehet... Tudnia kell, hogy ki a
látogatóm ... mondom, hogy tudnia kell... Nevet nem mondok: anélkül is kitalálhatja... Mit erőszakoskodik? — Moxley hangja csikorgott a dühtől. — Ügyvéd, ha tudni akarja... Valami Mason... Perry Mason talpra ugrott: — Ha Rhoda telefonál, beszélni akarok vele! — kiáltotta. Gyorsan sietett a telefon felé. Moxley arca lángba borult, a vonásai eltorzultak, jobb kezét fenyegetően ökölbe szorította. — Ide ne jöjjön! — csikorgatta a fogait. Mason rá se hederített — egyre közelebb ment s amikor látta, hogy Moxley le akarja tenni a kagylót, tele tüdővel fölkiáltott: — Rhoda, telefonáljon az irodámba!... Moxley dühösen csapta le a hallgatót a villára s úgy elfulladt a hangja, hogy alig bírta kinyögni a sértést: — Zugprókátor... hitvány fráter! Perry Mason vállat vont, fejébe csapta a kalapját és nyugodtan indult kifelé; csak félvállról szólt hátra: — Amit akartam, elértem ... Lassan lement a lépcsőn, ügyet se vetve Moxleyre, aki gyűlölködve, ökölbe szorítva a kezeit, nézett utána a lépcső tetejéről s megvárta, míg az ügyvéd hangosan becsapja az ajtót. Perry Mason beült taxijába és utasította a soffőrt, hogy álljon meg a legelső nyilvános
telefonfülke előtt. Ott fölhívta az irodáját. — Van valami újság? — Hogyne! — felelte Della Street. — Megtudtuk, hogy Rhoda Montaine férje, Gregory Lorton volt, aki 1929 február havában halt meg tüdőgyulladásban. Kezelő orvosa dr. Claude Millsap volt; ez állította ki a halotti bizonyítványt is. — Hol lakik ez a Millsap orvos? — Teresita-házcsoport, 1928 Beechwood Street. — Van még valami? — Kinyomoztuk a revolver gazdáját. — És ki az? — Claude Millsap orvos; a lakás ugyanaz: 1928 Beechwood Street — felelte Della. Mason halkan füttyentett. — Más nincs — jelentette a titkárnő — és Drake szeretné tudni, hogy kap-e újabb megbízásokat? — Nyomozza tovább, amivel megbíztam — rendelkezett Perry Mason — és tudjon meg mindent, amit csak lehet, erről a Gregory Moxleyről, aki a Colemont-épületben lakik, 316 Norwalk Avenuen. — Megfigyeljék és... — Nem, az nem szükséges — vágott közbe Perry Mason — ellenben Drake nyomozza ki előéletének minden részletét. Ezzel letette a kagylót.
V. FEJEZET. Bement a legközelebbi patikába és megkérdezte: — Miféle orvosság az «Ipral»?... — Idegcsillapító és enyhe altatószer — magyarázta a gyógyszerész. — Előnye, hogy ha megfelelő adagot vesz be, nyugodtan alszik és másnap nem érzi a mesterséges altatószerek kellemetlen utóhatását. Mason megköszönte a fölvilágosítást és visszament kocsijához. A soffőr udvariasan leugrott a volán mellől, kinyitotta a kocsi ajtaját és megkérdezte: — Hová parancsol, sir? Az ügyvéd habozva tűnődött, mintha nem tudna határozni, hogy két vagy három dolog közül melyiket válassza előbb?... És ekkor hirtelen, nagy tülköléssel fordult be a sarkon egy Chevrolet-autó, mely egyenesen a Norwalk Avenue felé tartott, ide-oda döcögve a keskeny utcán. — Egyenesen nekünk jön! — hökkent meg a soffőr. Mason fölnézett és meglátta a kocsit. — Asszony ül a volán mellett — mondta. Jobban odanézett s akkor hirtelen az utca közepére szaladt, föltartva mind a két kezét,
hogy megállítsa a kocsit. A Chevrolet fékjei csikorogtak és az autó hirtelen oldalt kanyarodott, hogy el ne gázolja az ügyvédet. A szélvédő mögül Rhoda Montaine dugta ki haragtól piros arcát és merően farkasszemet nézett az ügyvéddel. Perry Mason mosolyogva köszönt, mintha várta volna ezt a találkozást és közömbös hangon, odavetőleg mondta: — Nálam felejtette a retiküljét. — Tudom — bólintott Rhoda. — Mindjárt észre vettem, mihelyt az utcára értem. Vissza is akartam menni érte, de aztán mégse tettem. Gondoltam, hogy kinyitja és akkor mindenfélét akar majd tudni. Én pedig nem akarok felelni a faggatására. Mit keresett ön Gregorynál? Perry Mason intett a soffőrnek, kifizette és el-elküldte. Aztán beült Rhoda mellé és kedvesen mosolyogva mondta: — Sajnálom, hogy elment. Akkor még nem tudtam, hogy előleget is adott a titkárnőmnek; de mihelyt megtudtam, azonnal megkezdtem a munkát, hogy segíthessek magán. A nő szemeiben haragos méltatlankodás tüzelt. — Azt hiszi, segített azzal, hogy rátört Gregoryra? Mason szótlanul bólintott. — Rám szabadította ezt az ördögöt! — csattant föl Rhoda. — Mihelyt hallottam, hogy
itt van, lóhalál-ban siettem ide, hogy elejét vegyem a katasztrófának! — Gregory öt órára várta magát — szólt Perry Mason csöndesen. — Miért nem jött el, hiszen táviratban hívta! — Mert... mert még nem határoztam, hogy... Szóval telefonáltam neki, hogy egyelőre várnia kell. — Egyelőre... de meddig? — Még jó sokáig. — És mit akar magától ez az ember? — kérdezte Perry Mason. — Ehhez igazán semmi köze önnek! Az ügyvéd eleresztette a sértést füle mellett és szelíden mondta: — Hiszen azért jött az irodámba, mert... erről akart beszélni velem! Miért nem mondja hát meg? — Akkor sem akartam megmondani! — tiltakozott Rhoda. — De megmondta volna, ha nem sértem meg az önérzetét. — Csakhogy megsértette! — makacskodott az asszony. — Nézze — békítette az ügyvéd -i nincs értelme érmek az újabb összetűzésnek. Én egész nap kerestem magát, hogy beszélgethessünk.., — A tarsolyomat, persze, átkutatta? — csattant föl Rhoda újra. — Hogyne! — bólintott az ügyvéd. — Sőt
elloptam és fölhasználtam a táviratot is, amelyet találtam benne... Meglátogattam Nell Brinleyt és egész csomó detektívet is mozgósítottam már az ön érdekében. — És... mit nyomozott ki? — Oh, sok mindent!... Ki az a dr. Millsap? Rhoda riadtan szökkent hátra a váratlan kérdésre. — Barátom ... mondta habozva és félre nézett. A férje ismeri?... Neki is barátja talán? — Nem! — hangzott a nyers válasz. Ahogy Mason fölhúzta a vállait: többet mondott hosszú körmondatoknál. — Hogyan találta meg Gregoryt? — kérdezte a nő, miután hiába várta, hogy az ügyvéd megszólaljon. — Oh, hát kerestem — felelte az ügyvéd. — Meg kellett találnom, hogy segíthessek magán. — Csak azzal segíthet rajtam, ha felel egyetlen egy, kérdésemre s aztán nem törődik velem — fakadt ki a nő. ' — Nos, halljuk azt a kérdést — bíztatta Mason. — Halottnak tekinthető-e az a férfi — kérdezte a nő lassan, nyomatékkal — aki hirtelen eltűnik és hét éven át semmit se hallunk róla? — Bizonyos körülmények közt: igen — felelte az ügyvéd. — Némely esetben hét, más esetekben öt év a törvényszabta idő.
Nagy megkönnyebbülés látszott Rhodán az ügyvéd szavaira. — Akkor — mondta csöndesen — az eltűnés után hét évvel kötött házasság érvényes? Gyöngéd szomorúsággal nézett az asszonyra Perry Mason, amint csöndesen rázta a fejét. — Sajnálom, Mrs. Montaine — mondta őszinte részvéttel — a törvény érvénye csak föltételes. Hét év eltelésével bizonyítottnak veszi ugyan a halált: de ha a holtnak nyilvánított mégis előkerül, akkor a valóság megszünteti a törvény föltételes érvényét.. Vagyis, ha ez a Gregory Moxley valóban Gregory Lorton, az ön első férje: akkor az ön házassága Garl Montainenel semmis és érvénytelen. Mérhetetlen fájdalom fátyolozta el az asszony szemeit és két nehéz könnycsepp pergett le az arcán. A szája megvonaglott. — Oly nagyon szeretem! — mondta egyszerűen. Perry Mason gyöngéden megsimogatta az asszony remegő vállát. — Mondjon el mindent! — kérte szelíden. — Oh, úgy sem értené meg! — jajdult föl az asszony. — Senki..., senki nem értené meg: hiszen én magam sem értem!... Ápoltam, mikor beteg volt... kábító szerek beteges rabja volt: s a hozzátartozóit megölte volna, ha megtudják ezt. Én okleveles ápolónő vagyok...
azaz, csak voltam. — Rajta, folytassa — bíztatta Mason — mondjon el mindent. — Nem mondhatom el, hogyan lettem Gregory felesége — mondta Rhoda és a szája ismét megvonaglott. Ez iszonyú, rémes eset! Szinte gyermek voltam még... fiatal, ártatlan és könnyen hajlítható. Gregory kedves, csinos fiatalember volt, kilenc évvel idősebb nálam. Mindenki intett, hogy ne hallgassak rá, szakítsak vele: de azt hittem, hogy csak irigység és féltékenység beszél belőlük. Hiszen oly tapasztalatlan voltam! — A hangja elfulladt, elnémult. ; — Mondja tovább! — kérte Mason szeretettel. | — Volt pénzem is — folytatta Rhoda. — Nehéz munkával szereztem és... és kicsalta... aztán megszökött. Mason összeráncolta a szemöldökeit. — Ön adta neki a pénzt — kérdezte — vagy ellopta öntől? — Kicsalta, mondom ... Azzal az ürüggyel kérte el, hogy egyik barátjának nagyszerű üzlete van és ő társulni akar vele. Bíztam benne és szó nélkül odaadtam neki mindent. Aztán elment és sohase láttam többé. — Följelentette a rendőrségen? — Nem — rázta a fejét Rhoda szomorúan. — A pénzzel nem is törődtem. Amikor nem jött haza, azt hittem, hogy baleset érte s ezt
jelentettem a mentőállomásokon, a kórházaknak... sehol semmi nyom! És csak nagysokára eszméltem rá a szörnyű valóságra. Azt hittem, hogy beleőrülök! — Miért nem csukatta le? — kérdezte Mason. — Sőt még most is lecsukathatja! — Nem merem ... — De miért? — Nem mondhatom meg. — Nem mondhatja meg ... nekem se? — Senkinek ... senkinek a világon! — tördelte kezeit a szerencsétlen asszony. — Olyan szörnyűség, hogy majdnem öngyilkosságba kergetett. — Talán ezért hordozza tarsolyában a revolvert? — Nem. — Akkor hát Moxleyt akarta lelőni? Az asszony hallgatott. — Ezért akarta talán tudni —• faggatta Mason — hogy mi az a «corpus delicti?»... Az asszony erre sem felelt. Perry Mason ismét megsimogatta a vállát. — Nézze csak — kérlelte kedvesen — a maga lelkét nyomja valami: könnyítsen rajta! Szüksége van valakire, hogy kiöntse a fájdalmát: miért nem akar megbízni bennem? Higyje el, hogy tudok és akarok is segíteni magán. De el kell mondania mindent: őszintén; a tiszta igazságot. — Nem bírom.. . Szörnyűség az: még
magának se merem megmondani az igazat. — És a férje... tud mindent? — Isten őrizz!... Es... és ön se taggatna, ha sejtené, hogy mily szörnyű az, amit titkolnom kell! — Ej, talán csak ön látja olyan szörnyűnek — biztatta Mason. — Mondja csak el bátran! — Hallott valaha C. Phillip Montaineről, aki Chicagóban lakik? — kérdezte most Rhoda hirtelen. — Nem én ... kicsoda ez a gentleman? — Nagyon gazdag ember... régi dölyfös család: az ősei még a nagy forradalom idejében vándoroltak kí Amerikába és az öreg végtelenül büszke erre. Carl a fia. Az öreg nem szeret, sőt gyűlöl engem: pedig sohasem látott. S amikor meghallotta, hogy a fia feleségül vett engem, a közönséges ápolónőt, majdnem belehalt. — Nem ismeri az apósát? — csodálkozott Mason. — A házasság után sem találkozott vele? — Nem... de olvastam a leveleit, amelyeket Carlnak írt. — Tudott arról... értem: még az esküvő előtt... hogy a fia feleségül akarja venni önt? — Nem. Megszöktünk és titokban esküdtünk meg. — És Carl még mindig az apja befolyása alatt áll? — kérdezte Mason. Az asszony hevesen bólintott.
— Látnia kellene Carlt, hogy megértse — mondta. — Még mindig gyönge és gyámoltalan: szellemileg és erkölcsileg, ami a bódítószerek élvezetéinek utóhatása. Az akaratereje úgyszólván semmi, az elhatározó képessége ingatag. — Elpirult és röstelte, hogy így leszólta férjét az idegen ügyvéd előtt. — De idővel teljesen rendbe jön — tette hozzá gyorsan. Most még nagyon ideges és könnyen befolyásolható, de napról napra javul az állapota. — Ön tisztán látja jellemének ezeket a fogyatékosságait — csóválta Mason a fejét — és mégis szereti? — Szeretem — felelte az asszony bensőséges komolysággal — mindennél jobban szeretem a világon. És újra embert... egészséges, derék embert csinálok belőle. Csak időre van szüksége és erős egyéniségre, akire támaszkodhatik, hogy teljesen fölépüljön. Hogy megérthesse, mennyire szeretem: tudnia kellene, hogy mi mindenen mentem már keresztül érte! Első házasságom után éveken át a poklok minden kínját átszenvedtem és kétségbeesésemben számtalanszor gondoltam öngyilkosságra... de nem volt hozzá erőm és bátorságom. Csüggedten hajtotta le a fejét és halkabban folytatta:
— Első házasságom megölt bennem valamit. Soha nem tudnék többé férfit úgy szeretni, ahogy, első férjemet szerettem volna. A szerelem iránt nincs már fogékonyság a szívemben: ami érzés maradt még benne, csak anyai szeretet már... részvét, szánalom és szeretet a segítségre, gyöngédségre szoruló gyámoltalanság iránt. Első szerelmem boldog ábrándozás volt: férfiről álmodtam, akit imádni lehet, akire térden állva tekinthetek föl!... Elhallgatott és csöndesen sírdogált. — És a férje megérti, értékeli és megbecsüli ezt a szeretetet? — kérdezte Perry Mason gyöngéd részvéttel. — Idővel igen — felelte meggyőződéssel az asz-szony. — Eddig mindig apjának zsarnoki akarata alatt görnyedt. Az öreg beleoltotta azt a rögeszmét, hogy csak három fontos dolog van az életben: a családi név, a hagyomány és a társadalmi rang. Azzal tömte tele Carl fejét, hogy a dicső ősök vállaira támaszkodva és a családi hagyományokhoz híven, rangjának megfelelően kell végig élnie az életet: és ezek az ostoba előítéletek megmérgezték Carl lelkét. — Na lássa — szólt most Mason — úgy-e, hogy megkönyebbült, amióta mind ezt elmondta nekem? Legyen hát őszinte teljesen és.. . — Nem! — vágott közbe Rhoda hirtelen. —
Mindent ... nem mondhatok el önnek. Megvallom, hogy bízom önben és mélységesen meghat a részvéte, a készsége, amellyel segíteni óhajt rajtam, de többet mégse mondhatok. Hiszen csakis azért mentem önhöz, hogy megtudjam: érvényes-e a Carllal kötött házasságom?.. . Ha érvényes: akkor mindent eltűrök és szembe szállok a legnagyobb nehézségekkel is... de ha Carl egyszerűen faképnél hagyhat, vagy, az apja kézen foghatja és elviheti tőlem, akkor... akkor meghasad fájdalmában a szívem. — Ha Carl olyan gyáva és gyönge — mondta Perry Mason — hogy el tudja hagyni önt: nem gondolja, hogy hiába pazarolja rá az érzelmeit? — Lássa, éppen ezt szerettem volna, hogy megértse — sóhajtott az asszony szomorúan. — Azért szeretem Carlt mert gyönge, gyáva és gyámoltalan... mert rám szorul, mert.. . mert gyöngébb, mint én és nem erőszakoskodik, nem akar, de nem is tud zsarnokoskodni, mint a többi férfiak.. . Talán csak anyáskodó ösztön az én szeretetem, ami többé-kevésbbé megvan minden nőben... elemezni nem tudom: csak érzem ezt a szeretetet. , — Mi az mégis, amit eltitkol előttem? — kérdezte Mason. — Nagyon-nagyon szörnyű dolog, — És nem mondja meg?
— Nem. — Megmondta volna talán, ha... ha nem lettem volna oly rideg és érdes, mikor meglátogatott az irodámban? — Nem, nem, nem! — tört ki idegesen az asz-szony. — Még annyit se mondtam volna el, amennyit most megvallottam. Nagyon jól tudom, hogy mit akarok öntől és mennyit mondhatok el. Jól betanultam a szerepet: számtalanszor elpróbáltam álmatlan éj-, szakákon... sőt nappal is: és aztán... ön mindjárt kitalálta, hogy hazudok. Erre megrémültem és soha életemben nem féltem úgy, mint amikor kijöttem az ön irodájából. Annyira elvette eszemet a rettegés, hogy már rég lent voltam az utcán, mikor észrevettem, hogy önnél hagytam a tarsolyomat. Megfordultam, hogy visszamegyek érte... és nem mertem ismét találkozni önnel. Azt gondoltam, hogy várok délutánig... — Miért délutánig? — Hogy talán majd találok valami kiutat ebből a zűrzavarból — sóhajtott Rhoda szomorúan. Olyan mély fájdalom rezgett a hangjában s olyan kétségbeesett csüggedés bujkált sötét szemeiben, hogy Mason lelke mélyéből megsajnálta. — Föl a fejjel, Rhoda — mondta kedvesen — ne nézzen olyan szomorúan a világba... Nincsen semmi baj. A férje eltűnt és hét évig
nem jelentkezett, ön joggal hihette, a törvény értelmében is, hogy meghalt. Teljes jóhiszeműséggel ment hát férjhez másodszor is. Igaz, hogy most újra érvényes az első házassága, de maga azért nem követett el büntetőjogilag üldözhető bigamiát. Első férjétől könnyen és gyorsan elválhat: a hűtlen elhagyás... hét év óta!... nyilvánvaló. Aztán rögtön ismét jogérvényesen férjhez mehet megint Carlhoz. Könnyek szöktek Rhoda szemébe, de az ajkait keményen összeszorította. Csöndesen mondta: — Ön nem érti... nem ismeri Carlt. Ha nem érvényes ez a házasság: hiába válnék el első férjemtől. Carl nem venne nőül másodszor is. Kinos csönd lett, amit Mason tört meg. — Csakugyan nem akar megbízni bennem? — kérdezte gyöngéden. Rhoda szótlanul rázta a fejét. — Akkor legalább egy dolgot ígérjen meg — kérte Mason. — Mit? — Hogy holnap korán reggel feljön az irodámba. Most hazamegy, alszik rá és holnap talán majd másként gondolkodik. — Oh, hát nem akarja megérteni... — kezdte Rhoda, de hirtelen elhallgatott. A. vonásai megkeményedtek, futó mosoly villant föl a szemében. — Jól van — mondta — ezt megígérem.
— Köszönöm — bólintott Perry Mason megkönnyebbülve. — Nem lesz nagyon korán... kilenc órakor? — Mondjunk inkább féltizet ... jó? — Rendben van — egyezett bele Mason és megnyugtatóan, kedvesen mosolygott az asszonykára. — Majd meglátja holnap reggel, hogy nem is lesz nagyon nehéz: teljesen őszintének kell lenni. Már úgyis annyit elmondott, hogy könnyű lesz elmondani, ami még hátra van. Szinte már magam is kitalálom, amit elhallgatott. Rhoda szomorúan nézett az ügyvédre, majd hirtelen fölegyenesedett és erős kézzel fogta meg a volánt. — A viszontlátásra holnap féltízkor — mondta és idegesen fölnevetett. Perry Mason kiszállt a kocsiból, becsukta az ajtót és Rhoda begyújtotta a motort. Az autó búgva, berregve szökkent előre és gyorsan befordult a sarkon. Percek multak el, mióta a Chevrolet eltűnt — és Perry Mason még mindig mozdulatlanul állt a néptelen utcában...
VI. FEJEZET. A rikkancsok hangos kiáltása túlharsogta az utcai forgalom zaját, amint végig nyargaltak a gyalogjárón, hónuk alatt a nagy csomó reggeli újsággal. Perry Mason megállt a ház előtt, ahol az irodája volt ésl intett a rikkancsnak. Megvette a lapot, de szét se nyitotta, csak futólag pillantott rá a vastag betűkkel nyomtatott címekre: ÉJSZAKAI LÁTOGATÓ MEGÖLTE A ZSAROLÓT! PISZKAVASSAL GYILKOLT A NŐ! A lift fölvitte Masont az irodába, ahol Della Street, magából kikelve, ideges aggodalommal fogadta: — Olvasta már? — kérdezte, az újságra mutatva, amit Mason a kezében tartott. — Csak most vettem a kapuban — felelte Mason. Talán valamelyik ügyfelünk?... Della Street szótlanul tördelte a kezeit, mire az ügyvéd, ledobva kalapját, besietett a maga szobájába és, kiterítve az újságot, lázas figyelemmel kezdte olvasni: Mikor a Bellaire-házcsoport (308, Norwalk Avenue) lakói kora hajnalban telefonáltak a
rendőrségre, a Colemont-épületben (316, Norwalk Avenue) lakó 36 éves Gregory Moxley már holtan: feküdt nappali szobájában. A gyilkosa — bár nem bizonyos — valószínűleg asszony volt és piszkavassal törte össze áldozatának koponyáját. A rendőrség hajnali 2 óra 27 perckor kapta a telefonértesítést. Harry Exter és Bob Milton kapitányok, megfelelő rendőrkísérettel, autón robogtak a Colemont-épülethez, betörték az ajtót az elsőemeleti «B» lakásban s a nappaliban ráakadtak Gregory Moxleyre, aki még élt ugyan, de már nem volt eszméletén. Teljesen fel volt öltözve, noha az ágyán, látszott, hogy benne feküdt s most arcra bukva hevert a földön, mindkét kezével görcsösen markolva a szőnyeget. Közvetlenül mellette feküdt a vérfoltos piszkavas, nyilvánvalóan a gyilkos fegyver, mellyel a tettes szétverte a halott ember fejét. A szerencsétlen embert azonnal kórházba szállították a mentők, de már csak holtan érkezett a kórházba. A rendőrség bűnügyi osztálya megállapította a meggyilkolt ember személyazonosságát: az állítólagos Gregory Moxleynek igazi neve Gregory Carey volt, de Gregory Lorton néven is szerepelt a bűnügyi nyilvántartásban. A detektívek jól ismerték: körmönfont házasságszédelgő volt, aki fiatal dolgozó nőkre vadászott; házasságot ígért
nekik, kicsalta a pénzüket, aztán nyomtalanul eltűnt. Ha másként nem ment: házasságot is kötött áldozatával valamelyik álnevén és csak azután szökött meg. A kifosztott leányok többnyire hallgattak és szégyenérzetből nem jelentették föl. Hogy a gyilkos valószínűleg nő volt, kitűnik a Crandall-házaspár vallomásából. Lakásukat (269, Bellaire-épület) alig 12—15 lépés választja el légvonalban attól a lakástól, ahol a gyilkosság történt. Forró nyári nap lévén, mindkét lakás ablakai tárva-nyitva voltak. A Crandall-házaspár arra ébredt föl, hogy Moxley lakásában hosszasan csengett a telefon, aztán Moxley fölvette a hallgatót és rövid ideig beszélt valakivel. A beszélgetés pontos idejét nem tudták megmondani, de mivel éjfél előtt tíz perccel feküdtek le, úgy vélik, hogy két óra előtt történhetett, amit abból következtetnek, mert Moxley azt telefonálta, hogy találkozója van «Rhodával», aki két órakor meglátogatja és hoz pénzt is, amivel ő — Moxley — megfizetheti tartozását. A Rhoda névre tisztán emlékezik a Crandall-házaspár; a nő vezetéknevét azonban nem érthették meg világosan, mert Moxley nagyon gyorsan beszélt, de a végződése «ayen» vagy «ane» lehetett. A hangos telefonbeszélgetés bosszantotta őket és gondoltak is arra, hogy bezárják az ablakot, de lusták voltak fölkelni. így aztán
elszunnyadtak, de rövidesen hangos beszélgetés verte föl őket: női és férfihang izgatott szóváltása volt, aminek hirtelen tompa reccsenés, majd hangos zuhanás vetett véget... A szóváltás alatt és azután is, amikor a zuhanást hallották, egyre szólt Moxley lakásában a külső csengő, mintha valaki be akart volna jönni az utcáról. Rövid időközökben újra meg újra szólt és ismét elhallgatott a csengő; úgy látszott, hogy az utcai látogató megnyomta a csengőt és várt: de mikor az utcai ajtó nem nyílt ki, megint csöngetett ... Ezt a vallomást Mrs. Crandall még azzal egészítette ki, hogy ő nem tudott elaludni Moxley telefonbeszélgetése után és nem sokkal aztán — az időpontot nem határozhatja meg — párbeszédet hallott Moxley lakásából. A beszélgetés rövidesen vitatkozássá fajult... tisztán hallotta az izgatott női hangot, majd Moxley durva válaszát, aztán a tompa reccsenést, ami határozottan ütés volt, majd a test zuhanását — s utána mély csönd lett... Közben egyre szólt az utcai csengő — míg egyszerre csak elhallgatott: valószínűleg azért, mert végül mégis kinyílt az ajtó az erőszakos látogató előtt. Ezt azért gondolja, mert röviddel aztán halk suttogást hallott a lakásból s valamivel később olyan neszt, mintha csöndesen becsukták volna az utcai
kaput. Oly szívszorongató, mélységes csönd lett Moxley lakásában — végezte vallomását Mrs. Crandall — hogy nem bírtam tovább az izgalmat. Rávettem férjemet, hogy azonnal telefonáljon a rendőrségre, ami meg is történt. Ekkor pontosan 2 óra 22 perc volt éjfél után. A rendőrségnek olyan bűnjel van a kezében, melynek segítségével gyorsan és biztosan megállapíthatja, hogy ki a gyilkos. A nő, aki Moxley lakásában járt, kesztyűt viselt, talán maga ütötte le Moxleyt a piszkavassal, de mindenesetre tanuja volt a gyilkosságnak. Nagy izgalmában nem vette észre, hogy valahogy elejtette kulcstartó bőrerszényét, amelyben három kulcs volt és pedig: lakatkulcs, amely — a rendőrség véleménye szerint — magángarázs ajtajának lakatkulcsa, továbbá két csukott autónak a kulcsa, amelyekről azonnal megállapították, hogy az egyik Chevrolet-, a másik pedig Plymouthautó kulcsa. Csak azt kell tehát megállapítani az autók nyilvántartásának lajstromában, hogy kinek van két autója — az egyik Chevrolet és a másik Plymouth — s ha a lakatkulcs nyitja a garázs ajtaját: megvan a tettes. A három kulcs rajzát, hű fotográfia nyomán, lapunk harmadik oldalán közöljük. Furcsának találja a rendőrség, hogy a lakásban egyetlen egy áruló ujj-nyomat sincs,
aminek valószínűleg az a magyarázata, hogy a titokzatos nő kesztyűt viselt. Ebben az esetben azonban nem is fontos az ujjlenyomat, mert a három kulcs minden ujjnyomatnál döntőbb és biztosabb azonossági bűnjel. Moxleynek valódi neve — ahogy már megírtuk — Gregory Carey, többszörösen büntetett gonosztevő; legutoljára 1929 szeptember 15-én ítélték el négy évi fegyházra s ezt a büntetést San. Quentinben töltötte ki. — (A tudósítás folytatását 1. 2. oldal 1. hasábon.) Perry Mason éppen fordítani akart, mikor Della Street halkan kopogtatott és nesztelenül besurrant főnöke szobájába, melynek ajtaját rögtön becsukta. — Az asszony férje van itt — jelentette csöndesen. — önt keresi. Perry Mason meglepetve ráncolta össze a homlokát. — Montaine? — kérdezte: — Carl Montaine?... Della némán bólintott és kérdően nézett főnökére, aki behunyta a szemét és gondolkozni látszott. — Nem mondta meg, hogy miért jött?... hogy mit akar? — kérdezte Mason. — Nem — rázta a fejét Della. — Csak annyit mondott, hogy sürgősen beszélni kíván önnel és hogy... életről-halálról van szó. — Nem kérdezte, hogy járt-e itt a felesége
tegnap délelőtt? — Nem. — És... milyen állapotban... hangulatban van? — Szörnyen ideges — felelte Della. — Az arca olyan fehér, mint a frissen mosott rongy... sötét karikák a szeme alatt... borotválatlan... a gallérja gyűrött... verejték gyöngyözik a homlokán... a keze reszket... — A megjelenése milyen? — Közepesnél alacsonyabb, kiscsontú férfi — felelte Della. — Finom, elegáns ruhája van, de rosszul áll rajta. A szája keskeny, nincsen vonala; ha nincs megijedve: azt hiszem, hogy tud szemtelen is lenni, de a magabízása ingadozó. Úgy látom, hogy egy-két évvel fiatalabb, mint az asszony. — Della, maga nagyszerű emberismerő! — mosolygott Mason. — Nem várhatna az a fiatalember, míg elolvastam ezt a tudósítást a gyilkosságról? — Della a fejét rázta: — Aligha — mondta határozottan. — Rettenetesen türelmetlen. Azt hiszem, hogy menten elrohanna, ha várakoztatni akarnók. Mason kelletlenül hajtotta össze az újságot és betette az asztalfiókba. — Akkor hát küldje be. Della Street kinyitolta az ajtót: — Erre parancsoljon, Mr. Montaine... Idegesen, szinte futólépésben jött be a
fiatalember és közvetlenül Perry Mason íróasztala előtt állt meg és oldalt fordulva várta, míg Della Street kimegy és becsukja az ajtót. Akkor rögtön beszélni kezdett — hadarva, mint az iskolás fiú, aki bemagolt leckéjét mondja föl: — A nevem Carl W. Montaine. Az apám C. Phillip Montaine, chicagói multimilliomos. Bizonyára hallott már róla? — Nem én, soha — rázta a fejét Mason. — És mit kíván tőlem? — Olvasta a reggeli lapokat? — kérdezte Montaine hirtelen. — Csak éppen a címeket láttam — felelte Mason. — Még nem volt időm, hogy tüzetesebben átnézzem a lapokat... De miért nem ül le? Montaine odament a nagy karosszékhez és a szélére ült, egészen előrehajolva. Kuszált hajcsomó lógott a homlokába. Ideges mozdulattal fésülte hátra az ujjaival. — Nem olvasta a gyilkosságot? — kérdezte, fojtott türelmetlenséggel. Perry Mason összeráncolta a szemöldökeit, mintha emlékezni próbálna valamire, aztán vállat vonva felelt: — Mondtam már, hogy, csak éppen a címeket láttam... Miért kérdezi? Montaine még előbbre hajolt a karosszékben, úgyhogy szinte már lecsúszott a földre. A hangja rekedt lett, amint most
megszólalt: — A feleségemet fogják vádolni azzal a gyilkossággal. — És ő követte el? — Nem! Mason némán fürkészte a fiatalember arcát és várt. — Nem követhette el! — tört ki Montaine hevesen. — Nem képes gyilkolni. De valahogy mégis belekeveredett. És tudja, hogy ki a gyilkos. Vagy, ha nem is tudja egész bizonyosan: minden esetre gyanítja. Én... azt hiszem, hogy, tudja, de védi, takargatja. Mindig játékszere volt annak az embernek. Ha... mi nem mondjuk meg, akkor az az ember olyan helyzetbe dönti, hogy, Rhoda nem fog tudni menekülni a hurokból, amely, egyre jobban szorul a nyaka köré... Nagyot lélegzett és most még gyorsabban hadarva, beszélt: — Még most is egyre védeni, leplezni akarja azt az embert. Az pedig a szoknyája mögé bújik. És Rhoda addig takargatja, míg ő maga egyre mélyebbre süllyed és, végkép elmerül... önnek kell megmentenie őt! — Ha jól tudom: a gyilkosságot éjfél után két óra tájban követték el — mondta Mason csöndesen. — A felesége nem volt otthon ma éjjel? — Éjfél után két órakor nem volt otthon! —
jelentette ki Montaine határozottan. — Honnan tudja? — Ez hosszú történet és nagyon is elülről kellene kezdenem. — Hát kezdje elülről! — csattant föl Perry Mason nyersen. — Dűljön hátra kényelmesen a székben és csillapodjék le. Aztán mondjon el mindent, elejétől végig, pontosan és részletesen. Montaine hátrább ült a karosszékben, keze fejével idegesen megdörzsölte a homlokát és ujjaival türelmetlenül hátrafésülte a haját. Vörösesbarna szeme olyan könyőrgően rettegő pillantással meredt Mason arcára, ahogy a nyomorék kutya nézhet az állatorvosra a műtőasztalon. — Nos, hallgatom! — bíztatta Mason. — A nevem Carl W. Montaine. Az apám C. Phillip, chicagói multimilliomos. — Ezt már mondta — legyintett Mason. — Mikor elvégeztem az egyetemet — folytatta Montaine — apám azt kívánta, hogy lépjek be az üzletbe. Én ellenben szerettem volna kissé szétnézni a világban. így hát egy esztendeig utazgattam és elkerültem ide, New-Yorkba. Nagyon ideges lettem, mert vakbélbántalmaim voltak és sürgős műtétet kellett végezni rajtam. Apámat nagyon fontos üzleti ügyek kötötték akkor Chicagóba: sok százezer dollár forgott kockán, úgy hogy nem jöhetett ide. Befeküdtem hát a Sunnyside-
kórházba, ahol leggondosabb ápolást és nagyszerű orvost kaptam, mert pénzben nem volt hiány. Apám még arról is gondoskodott, hogy külön ápolónő vigyázzon rám éjjelnappal. Az éjszakai ápolónő bizonyos Lorton volt... Rhoda Lorton. Montaine célzatosan megállt és fürkészve nézett Perry Masonra, mintha várná, hogy ennek a névnek valami hatása lesz az ügyvédre. De Mason arca rideg és mozdulatlan maradt. — Folytassa, kérem — mondta egyszerűen. Montaine ismét előre csúszott, a karosszék szélére és kirobbant: — Nőül vettem ezt a Rhoda Lortont. Úgy mondta, mintha szégyelni való bűnt vallott volna be. — Értem — bólintott Mason oly közömbösen, mintha egészen természetesnek találná, hogy a lába-dozó betegek nőül veszik ápolónőjüket. Montaine még előbbre csúszott a széken és ismét hátrasimította a haját. — Képzelheti — mondta — mily szörnyűnek találta apám ezt a dolgot! Én vagyok egyetlen fia s a Montaine-nemzetség én bennem folytatódik és én... ápolónőt vettem feleségül! — Mi rossz van abban, ha valaki ápolónőt vesz feleségül? — Voltaképpen semmi! — rándított a
vállán Montaine. — De ön nem érti a dolgot. Apám szemszögéből kell magyaráznom az esetet. — Hiszen saját magának nősül — vélte Mason. — Mit törődik hát az apja szemszögével? — Törődnöm kell, mert... nagyon fontos. — Nos, folytassa hát. — Mint a derült égből lecsapó villám: úgy érte apámat a távirat, amelyben bejelentettem, hogy nőül vettem Rhoda Lortont... azt az ápolónőt, aki mellettem virrasztott, mikor operáltak. — Hát nem mondta meg apjának, hogy feleségül akarja venni? — Nem. Hiszen még magam se voltam tisztában a dologgal egészen addig... Tudja, váratlan, ösztönös sugallat volt. — Miért nem váltottak előbb jegyet és miért nem írta meg ezt az apjának? — Mert tudtam, hogy ellenezni fogja — sóhajtott Montaine. — Rengeteg akadályt és bajt csinált volna. Pedig én minden áron nőül akartam venni: soha életemben nem kívántam oly nagyon semmit, mint éppen ezt. Tudtam, hogy ha csak célzok is erre a szándékomra, soha nem hajthatom végre. Apám megvonta volna tőlem az anyagi támogatást és rákénysze-rített volna, hogy ne kössem meg ezt a házasságot. Ezért titkoltam előtte.
Megint elhallgatott és fáradtan dölt hátra a karosszékben. — Folytassa, kérem — bíztatta Mason. — Így hát nőül vettem — mondta Montaine és nagyot lélekzett. — Rögtön megtáviratoztam apámnak, a hírt. Aggodalmaim ellenére nagyon rendesen viselkedett. Azok a fontos üzleti ügyek, amelyekről az! imént beszéltem, még mindig lekötve tartották Chicagóban. Arra kért hát, hogy menjünk Chicagóba és látogassuk meg. De Rhoda egyelőre hallani sem akart erről. Azt mondta, hogy várjunk még néhány hónapig a látogatással. — Szóval nem utaztak Chicagóba? — Nem utaztunk Chicagóba. — Az ön apjának ez, persze, nem tetszett. — Én is azt hiszem. — De ön nem ezért, hanem azért jött hozzám, hogy a gyilkosságról beszéljen? — próbálta Mason helyes útra terelni a fiatalembert. — Nincs véletlenül mai újság az irodájában? — kérdezte Montaine. Mason kihúzta íróasztalának fiókját és elővette az újságot, melynek olvasását akkor hagyta félbe, mikor Della Street bejelentette a fiatalembert. — Legyen szíves, nyissa föl a harmadik oldalon — kérte Montaine. Mason megkereste a harmadik oldalt,
amelynek közepén ott volt a három kulcs, természetes nagyságban, egymás mellett, alatta ez a szöveg: A gyilkos vesztette el ezeket a kulcsokat?...
Mialatt Perry Mason a rajzot nézte, Montaine két bőrerszényt vett elő és kirázott belőle három kulcsot. — Hasonlítsa össze őket — mondta. Mason egymás után rátette mind a hármat a megfelelő képre, aztán az újság szélén lerajzolta a kulcsokat, ceruzával húzva meg a papirosra telt kulcsok körvonalait. A rajzok pontosan egyeztek az újságban közölt képekkel. — Hogyan kerültek önhöz ezek a kulcsok — kérdezte Mason — mikor az újság azt írja, hogy a rendőrség kezében vannak? — De nem ezek — rázta a fejét Montaine. — Ezek az én kulcsaim. Azok, amelyeknek rajzát közli, a feleségem kulcsai. Tudnia kell, hogy mindkettőnknek vannak kulcsaink a garázshoz és a két autóhoz is. Feleségem elejtette a kulcsait, mikor... — A hangja elhalt: nem bírta bevégezni a mondatot. Miután Perry Mason makacsul hallgatott, ismét Montaine kezdett beszélni. — Ez a kis kulcs — magyarázta — a garázs ajtajának lakatkulcsa; a két nagyobb kulcs közül az egyik a Chevrolet-, a másik a
Plymouth-autó kulcsa. Feleségem rendesen a Chevrolet-autón jár, én pedig a Plymouthkocsit használom. De néha cserélünk is és, hogy egyszerűsítsük a dolgot, mindegyikünknek külön kulcsunk van az autókhoz is, meg a garázshoz is. — Beszélt a feleségével, mielőtt idejött hozzám? — kérdezte Mason. — Tudja a felesége, hogy hozzám jött jogi tanácsért? — Nem. — Miért nem? — Mivel nem tudom megmagyarázni a dolgot.., hiszen ön megérti... — Hogyan érteném meg, ha ön... nem magyarázza meg? — Az elején kezdtem és elmondtam önnek az egész történetet. — De a gyilkosságról még semmit sem beszélt! — Éppen most akartam rátérni. — Hát térjen rá, kérem — sürgette Mason. — A feleségem be akart adni nekem... — Beadni?... mit?... , — Altatót. — Mondja: hol van most a felesége? — kérdezte Perry Mason. — Otthon. — Tud arról valamit, amit ön most mindjárt elmond nekem? Montaine szótlanul megrázta a fejét.
— Nos, halljuk hát az esetet — sürgette Mason türelmetlenül. — Ott kezdődik, mikor megjöttem a kórházból... azaz, voltaképpen már előbb kezdődött — magyarázta Montaine. — Akkoriban nagyon ideges voltam és mindenféle csillapítószert szedtem. Sejtelmem se volt róla, hogy a szervezet megszokja s attól fogva egyre több és nagyobb adagokat követel. A feleségem azt mondta, hogy arról le kell szoknom, mert végül teljesen el fogok zülleni. így aztán Ipral-t adott az addigi csillapítók helyet. Azt mondta, hogy az Ipral majd kigyógyít. — Mi ez az Ipral? — Altatószer, idegcsillapítő, de nem veszélyes, a szervezetnek nem árt. Ha este bevesz két tablettát, nyugodtan és mélyen alszik. Reggel frissen ébred föl és se nem bágyadt, se nem bódult: még a feje sem fájdul meg. — S ezt állandóan szedi, mindennap? — kérdezte Mason. — Dehogy, kérem. Csak olyankor, ha nagyon nyugtalan, ideges vagyok és félek, hogy, nem bírok majd elaludni. — És azt mondja, hogy a felesége ilyen altatót akart beadni önnek? — Igen — bólintott Montaine komolyan. — Tegnap este megkérdezte, hogy nem innánke forró csokoládét, mielőtt lefekszünk? Azt
mondta, hogy nekem jót tenne és én is azt gondoltam, hogy jó lesz. Én a hálószobában vetkőztem: a szomszédos fürdőszoba ajtaja nyitva volt és nyitva volt a fürdőszobának másik ajtaja is, mely a konyhába vezet. A fürdőszobában nagy állótükör van s ahogy véletlenül rápillantottam, megláttam benne a feleségemet, aki éppen a csokoládét öntötte csészébe a konyhában. Láttam, hogy keres valamit a tarsolyában és furcsának találtam a dolgot. Ahogy tovább figyeltem, egyszerre csak kivette az Ipral-üveget és néhány tablettát dobott bele az én csészémbe. Nem láttam ugyan, hogy hányat, de mindenesetre a rendes adagnál többet. — A tükörből látta ezt? — Igen: oly világosan, mintha ott álltam volna! — Mi történt aztán? — Rhoda behozta a csokoládét. — És ön megmondta, hogy látta, amint altatót tett bele? — Nem. — Hát miért nem szólt neki? — Igazán, magam se tudom — vonta föl a vállát Montaine. — Rá akartam jönni, hogy mi célja, mi szándéka lehetett ezzel a titkolt altatószer-adagolással... Hogy miért akart elaltatni. — Na és rájött? — Mindjárt meghallja — felelte Montaine
komolyan. — Mikor feleségem behozta a csokoládét és megint kiment a konyhába, óvatosan a fürdőszobába surrantam, a csokoládét mind beleöntöttem a mosdóba és hideg vizet eresztettem a csészémbe. Aztán leültem az ágy szélére és színleltem, hogy jóízűen szürcsölöm, mialatt a feleségem, aki nem sokára szintén bejött, lefeküdt ágyába, amely az enyém mellett áll. — A felesége nem vette észre, hogy vizet iszik csokoládé helyett? — Nem, mert úgy ültem, hogy nem láthatott bele a csészémbe. — És mit csinált ön aztán? — Színleltem, hogy nagyon álmos vagyok és mozdulatlanul feküdtem az ágyamban — felelte Montaine — várva, hogy mi történik. — Na és mi történt? Montaine meghalkította a hangját és jelentőség teljesen mondta: — Éjfél után félkettőkor a feleségem nesztelenül fölkelt és öltözködni kezdett a sötét szobában. Perry Mason szemében érdeklődés csillant föl. Feszülten figyelt. — Szóval a felesége felöltözött? — kérdezte. — És mit csinált aztán? — Épp oly nesztelenül, mint ahogy felöltözött: kisurrant a szobából. — És aztán?... — Lement a garázsba. Hallottam, hogy
kinyitja és kitolja rajta a kocsiját, aztán megint bezárta a garázs ajtaját. — Milyen ajtaja van a garázsnak? — kérdezte Mason érdeklődve. — Tolóajtaja... Kettős tolóajtaja, amelyek vágányon gördülnek. — Szóval dupla-garázs: két kocsinak való? — Igen — magyarázta Montaine. — Közepén gerenda van, amelytől jobbra és balra egy-egy fülke van: külön a Chevrolet- és külön a Plymouth-kocsi-nak. Ahol a két ajtó összeér a közép-gerenda előtt, mindegyik ajtón karika van, amelyek egymás fölött állnak s ezt a két karikát fogja össze a lakat, amelynek ez a kulcsa — és rámutatott a lakatkulcsra. — Értem — bólintott Mason. — Az ön felesége tehát, miután kihozta kocsiját a garázsból, azért tolta helyére az ajtót, hogy kívülről senki ne lássa meg, hogy az ő autója nincs a garázsban? — Igen — bólintott Montaine elégedetten. — Látom, hogy teljesen tisztában van a dologgal. — Még egy kérdés! — szólt Mason. — Nem gondolja, hogy valaki esetleg, véletlenül meglátta és figyelte, hogy mit csinál a felesége? — Éjfél után félkettőkor? — ütődött meg Montaine, — Ugyan kinek juthatna eszébe ilyesmi!
— Azt is gondolhatta a felesége — vélte Mason; — hogy ha valamelyik éjjeli őr arra jár, megláthatja a nyitva maradt garázst és lármát csap, nem? — Nem, nem! — tiltakozott Montaine élénken. —Csakis azért zárta be az ajtót, hogy... hogy, én ne vegyek észre semmit. — De hiszen önnek altatót adott... öntől tehát nem igen félhetett? — Ebben... önnek van... igaza. — Akkor tehát mégis valami más okból zárhatta be oly gondosan a garázst — firtatta Mason: — nem, gondolja? — Hát... lehet — tűnődött Montaine: — de erre bizony nem gondoltam. — Mondja csak még egyszer — töprengett Mason — hogyan is zárulnak ezek a vágányon sikló garázsajtók? — Mindegyiknek külön vágánya van — magyarázta Montaine: — az egyiké a középgerenda előtt, a másiké mögötte szalad, úgy hogy a két ajtó mindegyikét faltól falig lehet tolni: egyiket a gerenda előtt, a másikat a gerenda mögött. Ha például a jobboldali ajtót áttolom a baloldali falig, akkor kihozhatom a jobboldali fülkében álló kocsit; ha viszont a baloldali kocsit alkarom kihozni, akkor a baloldali ajtót kell áttolnom a jobboldali falig. A két ajtó mindkét esetben teljesen födi egymást: az első esetben a baloldali, a második esetben a jobboldali fülke
előtt. Ha pedig be akarom zárni a garázst, akkor az egyik ajtót jobbra, a másikat balra tolom egészen a falig s a két ajtó ekkor teljesen födi a két fülkét s az egymás alá szaladt karikákba beleakasztva a lakatot, egyszerre zárhatom be mindkét fülkét. Perry, Mason fölvette az asztalról a nagyobbik kulcsot és megkérdezte: — Ez tehát az ön lakatkulcsa? — Igen. Mason rámutatott az újságban közölt képre: — Ez a másik pedig a felesége lakatkulcsa? — Úgy van. — Honnan tudja? — Mert mindegyik kulcsból csak három példány van — felelte Montaine: — egyik garnitúra a feleségemé, a másik az enyém, a harmadik pedig otthon van az íróasztalom fiókjában. — Amelyet, persze, zárva tart, hogy a kulcsok illetéktelen kezekbe ne kerüljenek... így van, Mr. Montaine? — Tökéletesen! — bólintott a fiatalember. — Menjünk most tovább? — kérdezte Mason. — Mi történt azután, hogy a felesége bezárta a garázs ajtaját? — Ott hagytam el — felelte Montaine — hogy kitolta a kocsit s aztán bezárta a garázs ajtaját.
— Szóval bizonyos, hogy bezárta a garázs ajtaját? — kérdezte Mason. — Igen... Nem... sőt azt hiszem, hogy nem zárta be... Persze: nem is zárhatta be! — kiáltott föl Montaine élénken. — Azért tartom fontosnak ezt a körülményt — mondta Mason nyomatékosan — mert ha csakugyan elvesztette a kulcsot valahol: akkor nem nyithatta volna ki a garázst, mikor visszajött, ha... ha távozásakor bezárta a garázst... Pedig hazajött, úgy tudom: ön legalább azt mondta az imént, hogy otthon van. — Igaza van, Mr. Mason — bólogatott Montaine sűrűn: — nem zárhatta be a garázs ajtaját, mikor elment. Mert, miután a kulcsait elvesztette, nem lett volna, mivel nyissa ki a garázst, ha távozásakor bezárta volna. — Mi történt aztán, hogy a felesége elment? — Megpróbáltam gyorsan felöltözni — felelte Montaine — hogy utána mehessek... Tudni akartam, hogy hová megy... De hiába siettem: nem bírtam elég gyorsan öltözködni. Még a cipőmet se húztam föl és a feleségem már elrobogott! — Szóval meg se próbálta, hogy utána menjen? — kérdezte Mason. — Nem, mert úgyis tudtam, hogy nem érhetem utól. — Tehát nyugodtan megvárta, míg
hazajött? — Nyugodtan?... nem! De mindenesetre megvártam. Szépen visszafeküdtem az ágyba — mondta Montaine, széttárva mindkét karját. — Hány órakor ment haza a felesége? — Valamivel félhárom után... Talán háromnegyed háromkor, de mindenesetre még három óra előtt. — És kinyitotta a garázs ajtaját? — Igen, kinyitotta és betolta a kocsiját is. — Aztán megint bezárta a garázst? — Azaz... csak be akarta zárni. — Szóval nem zárta be? — Nem. — És miért nem? — kérdezte Mason. — Talán nagyon sietett? — Oh nem! — magyarázta Montaine: — egyszerűen nem bírta bezárni. Mert néha megtörténik, hogy amikor visszatoljuk valamelyik ajtót, az ajtónak falba szaladó alsó vaspántja beleakad a mögötte álló autónak lökhárítójába. Ilyenkor vagy az ajtót kell ki-, emelni a vágányból, vagy pedig az autót kell oly magasra emelni, hogy az ajtó vaspántja átmehessen a lökhárító alatt. — És most is ez történt? — érdeklődött Mason kíváncsian. — Úgy van. — És miért nem emelte ki az ön felesége az ajtót?... Vagy próbálta fölemelni a kocsit? — Mert nem volt hozzá elég ereje.
— Így hát a garázs ajtaja nyitva maradt? — Igen. — De honnan és hogyan tudhatta meg ezt ön? — kérdezte Mason. — Hiszen azt mondta, hogy lefeküdt... vagy nem volt az ágyban? — De igen... csakhogy hallottam a zajt, ahogy feleségem bajlódott az ajtóval. Aztán ma reggel, mikor lementem a garázsba, láttam, hogy mi történt. — Értem — bólintott Mason. — Nos, mondja: mi történt aztán?., . Mikor a felesége ott hagyta a garázst és fölment a lakásba? — Én az ágyban voltam és színleltem, hogy mélyen alszom. — Miért nem vonta kérdőre, mikor bejött, hogy hol járt? — Magam sem tudom — simította végig a homlokát Montaine. — Féltem, hogy megmondja... — Félt, hogy megmondja?... de mit?... Mitől félt? — Féltem, hogy... hogy olyasvalamit mond, ami... ami... Perry Mason élesen fürkészve nézett bele a fiatalember vörösesbarna szemeibe és lassan, minden szót tagolva mondta: — Jól tenné, ha bevégezné a megkezdett mondatot ...
VII. FEJEZET. Montaine nagyot lélekzett és kesernyés hangon felelt: — Ha az ön felesége menne el titokban éjfél után... — Én agglegény vagyok — vágott közbe Perry Mason szárazon. — Engem hát hagyjon ki a játékból ... Beszéljen csak saját feleségéről. Montaiae dobolni kezdett a karosszék karján, majd idegesen hátra fésülte ujjaival a haját. — A feleségem zárkózott, titkolózó asszony — mondta csöndesen. — Azt hiszem, azért szokta meg ezt, mert mindig önálló volt és saját magán kívül nem támaszkodott senkire. És... és nem is közlékeny természetű. — Ez még mindig nem magyarázza meg az ön viselkedését. — A feleségem mindig... és még most is,.. — dadogta Montaine zavartan — azt akartam mondani, hogy... Hát igen — fohászkodott neki elszántan: — a feleségemnek nagyon bizalmas barátja az a doktor... orvos a Sunnyside-kórházban, aki mindig őt hívta ápolónőnek, valahányszor súlyos beteget operált.
— Kicsoda ez az orvos? — Doktor Millsap... doktor Claude Millsap. — S ön azt hiszi, hogy a felesége ehhez a doktor Millsaphez ment éjszaka? — kérdezte Perry Mason és szemrebbenéssel sem árulta el, hogy már ismeri ezt a nevet. — Ehhez az orvoshoz ment volna a felesége? Montaine bólintott — aztán megrázta a fejét — és ismét bólintott. — S ön azért nem merte megkérdezni a feleségétől, hogy hol járt, mert attól félt, hogy a válasz... igazolni fogja a gyanúját? — Hát igen... féltem megkérdezni tőle. — És mi történt aztán? — Ma reggel, miután láttam a tudósítást a gyilkosságról és megismertem a kulcsokat... megtudtam a szörnyű valóságot. — Mikor látta az újságot? —Körülbelül egy órával ezelőtt. — És hol látta? — Abban a kis étteremben, ahol néha megszoktunk fordulni — felelte Montaine — és most reggelizni mentem oda. — Hát nem otthon reggelizett? — De otthon is reggeliztem, csakhogy nagyon korán. Nem tudom pontosan, hogy hány óra lehetett. Magam főztem kávét és két-három kis csésze feketét ittam. Aztán, mivel nagyon zavaros volt a fejem, sétálni mentem és, hazafelé menet, betértem abba a kis étterembe. Ott láttam a tudósítást az
újságban. — Tudta a felesége, hogy maga elment? — Tudta, mert fölkelt, mikor a kávét főztem. — És nem mondott önnek semmit? — Csak azt kérdezte, hogy jól aludtam-e? — És ön mit felelt neki? — Azt feleltem, hogy oly mélyen aludtam, hogy egész éjjel semmit sem hallottam, sőt még meg se fordultam az ágyban. — És ő nem mondott semmit? — De igen: azt mondta, hogy ő is nagyszerűen aludt és alighanem a csokoládétól aludtunk oly mélyen mind a ketten. Azt is mondta, hogy semmit sem hallott attól a perctől kezdve, amikor letette fejét a vánkosra. — És csakugyan oly mélyen aludt a felesége, miután hazaérkezett? — kérdezte Perry Mason kíváncsian. — Nem. Pedig altatót is vett be és bizonyára jó erőset, mert hiszen diplomás ápolónő és ismeri a gyógyszereket. Mikor hazajött, mindjárt a fürdőszobába ment... ott van a kézi gyógyszertár. És mégis egész éjjel csak ide-oda forgolódott az ágyban. — És ma reggel?... — Olyan zöld és sápadt volt, mintha halálos betegségből kelt volna föl. Szinte megijedtem tőle. — És mégis azt mondta, hogy nagyon jól
aludt? — Azt. — És ön nem kérdezett tőle semmit? — Nem. — A kávét mindjárt akkor főzte, mikor fölkelt? A váratlan kérdés olyan hirtelen jött, hogy Montaine zavarodottan sütötte le a szemét és csak néhány pillanat múlva felelt: — Talán önnek nem fog tetszeni, amit most mondok — akadozott — pedig igazán nagyon természetes volt, hogy... Mikor fölkeltem, megláttam feleségem tarsolyát az öltözőszoba asztalán. A feleségem aludt... mondtam, hogy altatót vett be... kinyitottam hát a tarsolyt... — Miért? — Azt gondoltam, hogy találok valami nyomot!. — Nyomot?... Mihez? — Hogy hol járt az éjjel. — Az imént azt mondta, hogy azért nem merte megkérdezni a feleségét, mert félt attól, amit mondani fog! — De, ahogy megláttam a tarsolyát — hadarta Montaine — szilaj harag szállt meg és minden egyébről megfeledkeztem, csak az éjszakai kaland járt a fejemben... El se tudná képzelni azt a rémes lelki gyötrelmet, amely órákon át emésztett egész éjszaka! Ne feledje: moccanni se mertem egész éjszaka,
hiszen színlelnem kellett, hogy altatót kaptam!... Feküdni mozdulatlanul, mint a fadarab... Hallottam minden óraütést és ... — Mit talált a felesége tarsolyában? — vágta el Montaine siralmait Mason száraz hangja. Montaine meghökkent a kérdésre, nagyot nyelt, aztán megemberelte magát és fojtott hangon mondta: — Táviratot «R. Montaine» címre, 128 East Pelton Avenue... Az aláírása «Gregory» volt, a tartalma pedig, hogy ez a Gregory öt órára végleges választ vár és ez az utolsó terminus. — És elvette ezt a táviratot?... Itt van talán önnél? — Nem. Visszatettem a tarsolyba, de eddig nem szóltam róla. — Nos, akkor beszéljen róla most! — unszolta Perry Mason. — Rajta, kezdje el!... Ne kívánja, hogy harapófogóval húzzak ki önből minden egyes szót! — A táviraton ez a ceruzával írt megjegyzés volt: Gregory Moxley, 316 Norwalk Avenue. — A meggyilkolt ember neve és lakása — mondta Mason félhangosan. Montaine hirtelen, szinte elégedetten, rábólintott. — Megnézte, hogy a garázs- és autókulcsok a tarsolyban voltak-e? — törte meg Mason a csöndet.
— Nem — rázta a fejét Montaine. — Igazán eszembe se jutott ez a csekélység, hiszen, akkor még nem tudhattam, hogy... Mikor a táviratot megtaláltam, semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy a feleségem bizonyosan ennél a Gregorynál volt éjszaka. — Akkor hát nem doktor Millsappal volt találkozója, ahogy ön az előbb állította? — kérdezte Mason. — De igen: Milsappal találkozott — ismételte Montaine — de akkor még nem gondoltam erre. — És miért gondolja most, hogy Millsap doktorral volt találkozója? — Mindjárt rátérek arra is., — Az Isten áldja meg: kezdje el már és magyarázza meg, mit akar... ahelyett, hogy hetet-havat összehord! — Mikor a feleségem elment az éjjel, kimondhatatlan lelki fájdalom gyötört. Végre nem bírtam tovább és elhatároztam, hogy telefonálok Millsap doktornak. Meg akartam neki mondani, hogy tudom: minő viszony van közte és a feleségem közölt. — Ugyan mire volt jó ez a meggondolatlan lépés? — Magam se tudom. — Szóval telefonált Millsap doktornak? — Igen. — Hány órakor? — Két óra tájban.
— És mi lett az eredmény? — Hallottam a telefon berregését és nem sokkal aztán az orvos japán inasa jelentkezett. Azt mondtam neki, hogy sürgősen beszélni akarok Millsap doktorral, mert nagyon rosszul vagyok. — Megmondta a nevét is? — Nem. — És mit felelt a japán inas? — Azt mondta, hogy- Millsap doktor nincs otthon: beteghez hívták. — Hagyott izenetet az orvosnak, hogy azonnal hívja fel önt, mihelyt haza jön? —. Nem; egyszerűen letettem a kagylót. Nem akartam, hogy tudja: ki telefonált neki. Mason rosszalóan csóválta a fejét és nagyot lé-lekzett. — Nem mondaná meg — kérdezte — hogy miért nem végezte el és tárgyalta le közvetlenül a feleségével ezt az egész éjjeli históriát?... Miért nem vonta számadásra mindjárt akkor, amikor hazajött?... Miért nem kérdezte meg nyíltan és egyenesen: mi célja volt azzal, hogy altatót adott be önnek a csokoládéban? ... Miért nem... A fiatalember kihúzta a derekát és méltósággal vágott közbe: — Azért, mert én... Montaine vagyok. Mi nem ilyen módon intézzük el a sérelmeinket. — Milyen módon?... — Mi nem civakodunk és nem
veszekszünk. Sokkal méltóbb és úribb módon intézzük el a vitás kérdéseket. — Ízlés dolga — vonta föl a vállát Mason unottan. — De menjünk tovább. Mi történt aztán, hogy, ma reggel olvasta az újságot? Megállapítottam, hogy Rhoda... azaz a feleségem mit csinált. — Nos, halljuk..... ez igazán érdekel — bólintott Mason. — Elment annak a Moxleynek lakására — kezdte Montaine. — A találkozón ott volt doktor Millsap is. Aztán összezördültek,.. verekedtek... és Millsap doktor meggyilkolta Moxleyt. A feleségemnek szintén része volt a verekedésben... vagy, legalább is mindent látott és hallott... Valahogy elvesztette a kulcsait... Ezen a nyomon elindulva a rendőrség megtalálja a feleségemet... és Rhoda megpróbálja kimenteni Millsap doktort. — A teória tetszetős — mondta Mason, jól palástolt gúnnyal. — Nem mondaná meg: hogyan jutott erre a következtetésre? — Egész bizonyosan érzem és tudom, hogy ez történt, így történt és a feleségem menteni, védeni fogja Millsap doktort. — Mondott valamit a feleségének arról, hogy a garázs ajtaja nyitva van? — kérdezte Mason, figyelemre se méltatva Mr. Montaine teóriáját. — Mondtam — bólintott a fiatalember. — A konyha ablakából látni lehet a garázs ajtaját.
Mikor a kávét főztem, odahívtam feleségemet az ablakhoz és mutattam neki, hogy tárvanyitva áll a garázs ajtaja. — És ő mit mondott? — Eleinte azt mondta, hogy semmit se tud a garázsról... később azonban «emlékezett», hogy tegnap estefelé, mikor hazajött, az autóban felejtette a tarsolyát. Mielőtt lefeküdt, lement a garázsba és meg is találta a tarsolyát, de a garázst már nem bírta bezárni. — De hogyan tudott bemenni a garázsba, ha a kulcsok a tarsolyában voltak: a tarsolyát pedig az autóban felejtette? — Ezt kérdeztem tőle én is — bólintott Montaine. — Tudja, a feleségem nagyon feledékeny... gyakran elhagyja a tarsolyát. Nem rég is elvesztette és több, mint száz dollár volt benne. És a kulcsait is a tarsolyában tartja... Mondom, megkérdeztem tőle, hogy hogyan tudta kinyitni a bezárt garázsajtót, mikor tarsolya a bezárt autóban volt? — És ő mit felelt? — Hogy kivette íróasztalom fiókjából a tartalékkulcsokat. — Nem vette észre rajta, hogy hazudik? — Nem. Nyíltan a szemembe nézett és nagyon őszintén beszélt. Perry Mason idegesen zongorázott íróasztalán az ujjaival.
— Most talán egész tüzetesen megmondaná, hogy mit kíván tőlem? — kérdezte rövid szünet után. — Azt kívánom, hogy vállalja a feleségem védelmét — felelte Montaine azonnal. — Ígérje meg, hogy mindent elkövet, hogy a feleségem ne védje, ne takargassa doktor Millsapet. Ez az egyik kérésem. A másik pedig az, hogy védje meg az apámat. — Az... ön... apját? — csodálkozott Mason. — Igen, az apámat. — De mi köze az ön apjának az egész dologhoz? — Apámat megöli a szégyen és a bánat, ha megtudja, hogy a nevünk belekeveredik ebbe a gyilkosságba. Azt kívánom, hogy akadályozza meg, hogy a Montaine-nevet ezzel a gyilkossággal kapcsolatban emlegessék. És kérem, hogy... hogy az apám ... háttérben maradjon. — Ez nagyon nehéz megbízás — csóválta Mason a fejét. — Van még talán egyéb is, amit óhajt? — Támogatni óhajtom önt Millsap doktor lehengerelésében, ha véletlenül rábizonyulna, hogy csakugyan ő a gyilkos. — Tegyük föl, hogy Millsap bűnössége esetén az ön felesége is bajba kerülne... Mi történjék akkor? — Önnek természetesen, mindent el kell követnie, hogy feleségemet kirántsa a bajból
— jelentette ki Montaine határozottan. Mason merően farkasszemet nézett Montainnel. — Mindenesetre nagy szerencsénk — mondta lassan, megfontoltan — hogy a rendőrség egyelőre még nem tudja, hogy ki vesztette el ezeket a kulcsokat. Ha az autók nyilvántartási lajstromában megtalálják is az ön nevét, hogy Chevrolet és Plymouth autója van: ha elmennek az ön garázsába és látják, hogy a garázs ajtajának lakatját nem nyitja ez a kulcs, még csak ki sem hallgatják az ön feleségét. Ha a garázsajtó kulcsa nem azonos, akkor nincs botrány, mert a rendőrség nem tud és nem tehet semmit. Montaine most ismét kihúzta a derekát és fölényes méltósággal mondta: — De a kulcs azonos és a rendőrség meg fogja tudni ezt! — Honnan tudja ön ezt ily bizonyosan? — csodálkozott Perry Mason. — Meg fogja tudni — felelte Montaine ridegen — mert én magam jelentem be. Ez kötelességem. Nem szabad törődnöm azzal, hogy a feleségemről van szó: a tényeket, az igazságot nem titkolhatom el. Nem állhatok a törvény és feleségem közé. — De hátha ártatlan a felesége? — Természetes, hogy ártatlan! — csattant föl Montaine. — Hiszen ezt mondom én is. Millsap a bűnös... Hogy ön nem érti ezt!... A
feleségem elszökött hazulról éjjel félkettőkor. Millsap se volt otthon ugyanabban az időben. Moxleyt két óra tájban meggyilkolták. Kicsoda?... Millsap doktor... A feleségem védeni, takargatni fogja a doktort: ez pedig, hogy meneküljön: mindent ráken majd a feleségemre. Ezért kell fölvilágosítani a rendőrséget. — Nézze, Montaine — iparkodott Mason észretéríteni a fiatalembert — maga féltékeny és a féltékenység elvakítja. Hamis szemszögből lát mindent. Hagyja ki Millsapet a számításból. Menjen szépen haza és kérjen fölvilágosítást a feleségétől. A rendőrségnek pedig ne szóljon, amíg... Montaine talpra ugrott és komor méltósággal fordult szembe az ügyvéddel. Sajnos, a homlokába lógó kócos hajcsomó nagyon lefokozta a hősies póz ünnepélyességét. — Ez az, amit Millsap szeretne! — legyintett megvetően. — Aljas hazugságaival teljesen behálózta a feleségemet, aki bizonyára szintén megpróbálná, hogy visszatartson a rendőrségtől... De mi lenne aztán velem, ha a rendőrség mégis rájönne, hogy feleségem vesztette el a kulcsokat?... Nem, ügyvéd úr: az én elhatározásom szilárd. Távol kell maradnom ettől a szennyes ügytől és nem szabad útjába állnom az igazságnak. Szeretem a feleségemet és hűségesen
kitartok mellette: de Millsapre lesújtok, mint a bosz-szú angyala. A gyilkosnak bűnhődnie kell! — Szálljon le a hősies póz piedesztáljáról, az Isten szerelmére — tört ki Mason ingerülten. — Mit mászkál a fellegekben, mikor földön a helye? ... Annyira szerelmes lett ebbe az ostoba szerepbe, hogy szinte bekéredzkedhetne már az őrültek házába! Értse meg végre... Montaine arca lángba borult, amint tiltakozva fölemelte kezét és indulatos gőggel közbe vágott: — Elég volt! Az elhatározásom szilárd, mint a gránitszikla. Megyek és mindent föltárok a rendőrségnek, mert ezt tartom helyesnek a magam és feleségem érdekében. Millsap befolyásolhatja a feleségemet de nem befolyásolhatja a rendőrséget. — Jobb lesz, ha békében hagyja Millsap doktort! — intette Mason komolyan. — Nincs ellene semmi bizonyítéka! — Nem volt otthon abban az időben, mikor a gyilkosság történt! — És ha beteghez hívták «abban az időben» — vágott vissza Mason élesen: — mi lesz akkor?... Ha föl akarja jelenteni a feleségét, azt értem: van ellene terhelő adat elég. De ha Millsapet is belekeveri és a doktor kifogástalan alibit tud bizonyítani: úgy becsukják magát hamis vád és hatóság előtti
rágalmazás.címén, mint a pinty! — Rendben van — bólintott Montaine, kissé megjuhászodva: — ezen hát gondolkodni fogok még Egyelőre kérem, hogy vállalja a feleségem képviseletét és védelmét. A költségszámlát majd küldje el, de ne feledkezzék meg az apámról. Azt kívánom, hogy minden eszközzel védje meg és ne engedje belerángatni ebbe az ügybe az apámat. — Nem oszthatom meg védői kötelességemet ellentétes érdekek közt: ügyvédi esküm tiltja ezt — felelte Mason ridegen. — Első sorban az ön feleségének a védelmét vállalom. Ha Millsap utamat állja: kiméletlenül legázolom. Nem látom azonban, hogy az ön apjának miféle védelemre lehetne szüksége? A kezemet pedig... hogy hogyan lássam el védői tisztemet: egyáltalában nem engedem megkötni. Továbbá... és nekem nagyon fontos ez: az ön apjának ki kell nyitnia az erszényét. Az az ígéret, hogy «majd küldjem el a költségszámlámat», nem nagyon biztató honorárium. — Persze — bólintott Montaine, még jobban elszontyolodva — értem az okoskodását... Első, mindenesetre, a feleségem ... Én is ezt kívánom. — Előbbre való és fontosabb, mint az atyja? — kérdezte Mason. Montaine lesütötte a szemét és halkan,
csüggedten motyogta: — Ha így fordulna a dolog... természetesen. — Reméljük, hogy nem úgy fordul — vélte Mason. — Az ön atyjának csak annyi köze lesz az ügyhöz, hogy a költségeket neki kell fedeznie. — Azt nem fogja tenni — rázta a fejét Montaine. — Apám gyűlöli Rhodát. Egyetlen centet sem fog fizetni érte. De én majd előteremtem valahogy a költségeket. — Mikor akarja közölni a rendőrséggel a kulcsok dolgát? — kérdezte Mason, hirtelen másra terelve a szót. — Most... mindjárt. — Telefonálni akar talán? — Nem. Személyesen megyek oda — jelentette ki Montaine erélyesen. Már indult is kifelé, de közben eszébe jutott valami. Hirtelen visszafordult és, kezét kinyújtva, megállt Mason íróasztala előtt: — Kérem a kulcsokat... majdnem itt felejtettem ! Mason nagyot sóhajtva vette föl a kis kulcstartó-erszényt és vonakodva adta vissza a fiatalembernek. — Szeretném — mondta — ha semmit sem csinálna, amíg... De Montaine, rá se hederítve, mint a becsületes önérzet eleven megtestesülése, faképnél hagyta Mason! és bevágta maga
mögött az ajtót.
VIII. FEJEZET. Perry Mason idegesen pillantott karórájára és türelmetlenül nyomta meg harmadszor is a csengő gombját. Sokáig csöngetett, de a lakásban senkisem mozdult: az ajtó nem nyílt ki... Az ügyvéd bosszúsan fordult meg és már menni akart, mikor a szomszédos ház egyik ablakán gyanúsan mozdult meg a függöny. Erre még egyszer megnyomta a csengőt s amikor megint nem kapott választ, egyenesen ahhoz a lakáshoz ment, amelynek ablakán az imént megmozdulni látta a függönyt. — Valaki leselkedett a függöny mögött — dörmögte magában. Becsöngetett a lakásba és csakhamar hallotta a csoszogó lépéseket a folyosón. Tagbaszakadt kövér asszonyság nyitott ajtót és kíváncsiságtól csillogó szemekkel, várakozóan nézett az ügyvédre. — Csak nem kéregető? — kérdezte. Mason a fejét rázta. — Ha könyvügynök volna, vagy képes hetilapoknak gyűjtene előfizetőket — vélte az asszony — akkor nem viselne kalapot, igaz? Az ügyvéd elmosolyodott, de nem felelt: hadd beszéljen az asszony! — Nos — szólalt meg a nő, akit majd
szétvetett a kíváncsiság — talán megmondaná, hogy mit óhajt? — Mrs. Montainet keresem — szólalt meg végre Mason. — Amott lakik — mutatott az asszony arra az ajtóra, ahol Perry Mason eredmény nélkül csöngetett négyszer egymás után. — Megpróbált már becsöngetni? — Jól tudja, hogy már négyszer csöngettem — felelte Mason mosolyogva. — Láttam, hogy a függöny mögül lesi: mit csinálok. — Na és aztán? — védekezett az asszony harciasan: — talán csak van jogom, kinézni az ablakomon? Ez az én házam, uram: az én házam, az én váram... Megvettem, kifizettem, punktum! Perry Mason jóízűen nevetett. — Ne sértődjék meg, kérem — mentegetőzött. — Csak azért csöngettem be... miután láttam, hogy mily éber megfigyelő tehetség... hogy nem látta-e, mikor ment el Mrs. Montaine? — Na és ha láttam?... — Nagyon fontos volna, hogy tudjam, hol van — magyarázta Mason. — Sürgősen beszélnem kellene vele. — Maga talán barátja neki? — Nagyon jó barátja vagyok. — És Mrs. Montaine férje sincs itthon?
— Úgy látszik, nincs — vonta föl a vállát Mason — mert ha itthon volna, ajtót nyitott volna. — Furcsa — csóválta a fejét az asszony. — Nagyon korán mehetett el ma reggel. Korábban, mint rendesen, mert nem is láttam, Pénzes emberek lehetnek, mert a férfi nem dolgozik és, úgy látszik, nem is keres semmiféle foglalkozást. — És Mrs. Montaine? — kérdezte Mason: — miféle nő? — Úgy tudom, hogy ápolónő volt. És pénzéért ment nőül az urához. Láttam, mikor elment taxin, vagy félórája. — Podgyásszal ment el? — kérdezte Mason. — Csak kis kézitáskája volt — felelte az asszony — De nem sokkal aztán jött az Express Légiforgalmi embere és nagy szekrény-koffert vitt el autón. Bizonyosan Mrs. Montaine holmiját. — Az Express Légiforgalmi embere volt?... Jól látta, kérem? — Csak megismerem talán a libériájáról — bizonykodott az asszony. — Persze, hogy a Légiforgalmi embere volt. — És... nem tudja, hogy mikor jön vissza? — Nagyon zárkózott nép ez — legyintett az asszony bosszúsan. — Nem kötik szándékaikat senkinek az orrára.
— Persze, persze — bólintott Mason és, megemelve kalapját, udvariasan búcsúzott: — Köszönöm szíves fölvilágosítását... — Ha megjön, mit mondják neki, hogy ki kereste? — kíváncsiskodott az asszony. — Nem hiszem, hogy megjön — rázta Mason a fejét és gyorsan ott hagyta az asszonyt. — Úgy hallom, hogy a férfi apjának nem nagyon tetszik ez a házasság — kiabált utána a kíváncsi asszony. — És mit csinálnak, ha az öreg nem ád nekik egy vörös centet sem?... Mason már nem is válaszolt, csak még egyszer udvariasan visszamosolygott, újra levette a kalapját és befordult a sarkon, ahol taxiállomás volt. — A városi repülőtérre — mondta á soffőrnek. — Gyorsan hajtson. Ha megbírságolják, fizetem a büntetést. — All right, sir — bólintott a soffőr iés már, be is gyújtott. Rákapcsolt a legnagyobb sebességre; és, mikor a második utcasarkon befordult, hátra se nézve, visszaszólt Masonnak: — Tudja-e, uram, hogy követnek bennünket? Perry Mason rögtön fölegyenesedett, de a kocsis hirtelen figyelmeztette: — Vigyázzon, kérem... ne nézzen hátra. Jól látom őket innen a tükörből... Ketten vannak.
Fordkocsi ... Már akkor láttam, mikor ön beült a kocsimba, de akkor nem ügyeltem rájuk. Azóta folyton a sarkunkban járnak... Várjon, kérem: mindjárt úgy igazítom a hátranéző tükröt, hogy ön is láthassa őket... — Csavart egyet a tükrön és folytatta: — Tartsa szemmel azt a Ford-kocsit. Én majd csak előre nézek és igyekszem meglógni előlük, mihelyt alkalom lesz rá. Perry Mason már észre vette az üldöző kocsit és komoran ráncolta a homlokát. — Ford-kocsi — mondta: — a jobb sárhányója meggörbült. — Az — szólt hátra á soffőr — ketten ülnek benne. — Jöjjünk tisztába, hogy valóban minket követnek-e — szólt Mason. — Forduljon be az első utcasarkon és kerülje meg az egész háztömböt, hogy megint odajöjjünk, ahonnan elindultunk. — De akkor észre veszik, hogy tudjuk: mi a céljuk! — Azzal ne törődjék — vonta föl a vállát Mason. — Ha nem jönnek utánunk a második fordulónál, akkor rendben van; de ha követnek bennünket mindvégig, akkor az első mellékutcában megállunk, megvárjuk őket s majd megkérdezem tőlük, hogy mit akarnak? — Nem valami görbe dolog, sir? — aggodalmaskodott a soffőr. — Ej, dehogy! — legyintett Perry Mason.
— Magándetektívek... és le kell őket ráznom a nyakamról. — Bizonyosan a felesége lesett rá — vigyorgott magában a soffőr — én hát, mint férj: szolidáris vagyok a férjjel! Letérve a főútról, bekanyarodott az első mellékutcába, amely csaknem teljesen néptelen volt. Megint rákapcsolt a legnagyobb sebességre, úgy hogy az autó valósággal repült. Mason a hátra néző tükörben leste az üldöző autót... Éppen, mikor a következő sarokhoz értek, tűnt föl a mellékutca elején a Fordkocsi. — Gyorsan balra! — kiáltotta Mason a soffőrnek — aztán jobbra az első saroknál!... Teljes gőzzel, fiam! A soffőr oly hirtelen rántotta meg a kormányt, hogy az autó féloldalt billent és majdnem felborult. Mason nekivágódott a baloldali ajtónak, amely kinyílt és kis hijja, hogy Mason ki nem repült a kocsiból. Hamar becsukta az ajtót és odakiáltotta a soffőrnek: — Rajta, amennyit csak elbír a kocsi!... A legközelebbi sarkon jobbra, aztán megint jobbra és megállni!... Őrült hajsza volt, de a soffőr kitűnően értette a mesterségét. Alig két perc múlva már túl volt a második fordulón is és akkor megállt. — Most várunk — mondta Mason. Háromnégy percig vártak, de a Ford-kocsi nem
mutatkozott. — Azt hiszem, tiszta a levegő — szólt hátra a soffőr. — Mehetünk? — Igen, a városi repülőtérre — bólintott Mason. — És hol álljak meg, sir? — A jegypénztár épülete előtt — mondta Mason. Megkönnyebbülve dőlt hátra a kocsiban, de azért egyre figyelte a tükörben, hogy nem követik-e? De sehol se látta az üldöző Ford-kocsit. Cigarettára gyújtott és elmerült gondolataiba. A kocsi hirtelen megállt s ez kizökkentette töprengéseiből. — Itt vagyunk? — kérdezte a soffőrtől. — Igen... de itt van a Ford-kocsi is — felelte a soffőr és oldalt biccentett a fejével. Mason odanézett és sérült sárhányójáról azonnal ráismert az autóra. — Rendőrség — figyelmeztette a soffőr kurtán. — Honnan tudja? — kérdezte Mason. — Kocsijuk a följáró előtt áll, ahol ott van a tábla: «Tilos a megállás»... Egyetlen magánautó vágy taxi se merne megállni ott, mert nyomban megbírságolnák és elkergetnék — felelte a soffőr. De ezeknek a hekusoknak minden szabad!... Megvárjam önt, sir? — Mindenesetre — mondta Mason. — All right, sir: de csak a bejáró túlsó oldalán állhatok meg, ahol nem tilos a
megállás. — Rendben van — bólintott Mason — álljon oda. Bement a jegypénztár halijába, sietve indult a pénztár felé, de nyolc-tíz lépés után hirtelen megállt. Barna szőrmebundás, középtermetű nőt pillantott meg, aki a kitárt szárnyas ajtó mögé húzódott. Túl az ajtón, a repülőtéren, alig harminc lépésnyire, állt az indulásra kész gépmadár és légcsavarjai már lassan forogni kezdtek. Az egyenruhás pilóta éppen most mászott föl a kormány mellé és a villamos csengő jelezte, hogy be lehet szállni... Perry Mason odalépett a szőrmebundás hölgy mellé és halkan megszólította: — Ne áruljon el meglepődést, Rhoda... Minden utast figyelnek. A nő alig észre vehetően megrezzent és lassan Mason felé fordult. Sötét szemei riadtan tekintetek föl az ügyvéd arcára... Rhoda mélyen föllélegzett, aztán lassan féloldalt fordult. — Ön az? — kérdezte oly halkan, hogy Mason is alig hallhatta. — Két detektív keresi önt — folytatta Mason suttogva. — Valószínűleg nincs náluk arckép, csak személyleírást kaptak. Lesik az utasokat és megfogják vizsgálni a repülőgépet, mielőtt elindul... Menjen, kérem, azonnal abba a telefonfülkébe, a hall túlsó
felén. Én majd rögtön utána megyek. Rhoda szó nélkül kivált a tömegből, mely beszállásra várakozott és bement a telefonfülkébe. Ebben a pillanatban jött ki a hivatalából a forgalmi tiszt és sípjába fújt. Ez volt a jeladás a beszállásra és az utasok indultak a gépmadár felé a kitárt ajtón. Ugyanakkor két szélesvállú férfi jelent meg az ajtó két oldalán és éles, fürkésző tekintettel néztek meg minden utast. — A detektívek! — mosolygott magában Perry Mason és fölhasználva az alkalmat, hogy a detektívek most nem tarthatják szemmel őt, Rhoda után sietett a telefonfülkébe. — Bukjon le a főldre — mondta, mihelyt benyitott a fülkébe. — De hová?... Hiszen nincs hely! — Húzza össze magát, de bukjon le! — sürgette Mason. — Forduljon meg, arccal felém, húzódjék a kis asztalka alá, amelyen a telefon áll, vesse hátát a fülke falának és húzza maga alá a lábait... Rajta!... így ni, most jól van. Mason közben becsukta a fülke ajtaját és fürkészve nézett körül az üvegablakon át a hallban. Aztán fölvette a telefonkagylót, mintha telefonálna és így szólt: — Most figyeljen ide, Rhoda és jól jegyezze meg, amit mondok. Az a két detektív
vagy megsejtette, hogy maga repülőgépen akar menekülni, vagy pedig a városnak minden pályaudvarán, hajóállomásán detektívek állnak és lesik magát. Szóval, nem menekülhet semerre... Rhoda halkan felnyögött, de szót sem szólt. Mason folytatta: — Én nem ismerem ezt a két detektívet, de ők bizonyára tudják, hogy ki vagyok, mert nyomban a sarkamba szegődtek, mikor a lakásán kerestem magát. Mihelyt taxiba ültem, azonnal utánam eredtek és így leráztam ugyan őket, de mire ideértem, már ők is itt voltak. Ha most meglátják, hogy telefonálok, azt fogják hinni, hogy ön lekésett a repülőgépről és én most azért telefonálok magának, hogy találkozzunk ... ők tehát lesnek engem és, bárhová megyek, követni fognak ... Megérti a helyzetet, Rhoda? — Meg — felelte a nő halkan a fülke fenekéből. — És mi lesz most? — Úgy látszik, a repülőgép már elment -folytatta Mason — mert a két detektív visszajött a hallba.... körülnéznek... Ha meglátnak, azt fogják hinni, hogy telefonálok... magát keresem... vagy éppen már beszélünk is. Mintha csakugyan beszélgetne valakivel, rövid szüneteket tartolt a beszélgetés közben és kioktatta Rhodát: — Őrültség volt, hogy repülőgépen akart
menekülni. Ez a szökés már a mellett bizonyított volna, hogy valóban bűnös. Ha abban a pillanatban fogták volna le, mikor fölszáll a repülőgépre, a világ legzseniálisabb ügyvédje se bírta volna kiverni az esküdtek fejéből, hogy nem ön a gyilkos. Most tehát el kell oszlatni a gyanút, hogy ön szökni akart. Mindenek előtt adja ide rögtön a megváltott jegyet. — Tessék — mondta Rhoda és fölnyujtotta. — De honnan tudta meg, hogy itt vagyok? — Ugyanúgy tudtam meg, mint ez a két detektív — felélte Mason. — Ott voltam a lakásán és hallottam, hogy kis kézitáskával ment el hazulról, de a szekrény-kofferjét a Légiforgalmi embere vitte el. Most hát jelentkeznie kell... de nem a rendőrségen fog jelentkezni... hanem egyik tekintélyes napilapnál jelentkezik, amely majd azt írja az esetről, amit mi akarunk. — Azt akarja — ijedt meg Rhoda — hogy elmondjam nekik... — Nem! — rázta a fejét Mason. — Csak egyszerűen elhitetjük az újsággal, hogy maga mindent őszintén el akar mondani nekik: erre azonban nem fog sor kerülni — Miért? — Mert ez a két detektív rögtön letartóztatja magát, mihelyt meglátja és önnek alkalma se lesz rá, hogy kinyissa a
száját. — És... mit tegyek aztán? — Némuljon meg! — szólt Mason szigorúan. — Egyetlen egy szót se szóljon senkinek. Akárhogyan faggassák is, mindig csak azt felelje, hogy csakis az ügyvédje jelenlétében hajlandó vallani... Megértette? — Meg. — Akkor rendben vagyunk — mondta Mason. — Most telefonálok a «Chronicle» szerkesztőségének. A két detektív már meglátott és figyel engem. Bizonyára azt hiszik, hogy magával beszélek és most lesben állnak. Várják, hogy mikor lépek ki innen és a hallban maradok-e, vagy elmegyek. Mindenütt a sarkamban lesznek, mert szent meggyőződésük, hogy találkozni akarok és fogok magával. Pént dobott a telefonba és letárcsázta a «Chronicle» számát; mikor a «Chronicle» jelentkezett, kérte Bostwicket, a városi rovat szerkesztőjét. — Volna-e kedve — kérdezte Mason — interjút közölni Rhoda Montainenel... azzal a hölggyel, tudja, akinek találkozója volt ma hajnali két órakor Gregory Moxleyvel?... A hölgy szeretne a «Chronicle» oltalmába menekülni... Igen, én vagyok: Perry Mason... Természetesen, én vagyok a védője... Vele már megbeszéltem a dolgot. — Igen?... Akkor figyeljen ide. Én most itt
vagyok a Légiforgalmi repülőterének indulási oldalán a hallban. A nyilvános telefonfülkéből beszélek és senkise tudja, hogy itt vagyok és velem van Rhoda Montaine is. Küldjön ki két szemfüles riportert és én átadom nekik a hölgyet, aki a «Chronicle» oltalmát kéri. Hogy aztán mi történik: azt, persze, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy önnek pompás alkalma lesz rá, hogy «rendkívüli külön kiadás»-ban hírdesse az óriási szenzációt, hogy Rhoda Montaine a «Cronicle» óriási tekintélyének oltalma alá menekült és önként jelentkezett... Vigyázzon, kérem: az önként jelentkezés nagyon fontos és ragaszkodom hozzá! Nem szabad azt írnia, hogy a «Chronicle» riporterei nyomozták ki és csaptak le rá éppen abban a pillanatban, amikor repülőgépen szökni akart!... — Nem, nem küldhetem ide a telefonhoz... se az esetről nem nyilatkozhatom: hiszen a védő-ügyvédje vagyok és nem árulhatok el hivatalos titkot! Érje be azzal, hogy a maga újságja lesz az egyetlen, mely ezzel az óriási szenzációval kijöhet az utcára... De sietnie kell, Bostwick, mert nem lehetetlen, hogy a rendőrség szimatot kap és hamarább letartóztatja a nőt, mint a maga riporterei ideérnek. És akkor vége az interjúnak! Ajánlom, hogy máris tördeltesse meg a rendkívüli külön kiadást: csak hagyjon félhasábot az interjúnak, a riporterek pedig azonnal
induljanak. — Még egyet, Bostwick!... Az én nevem ne szerepeljen az interjúban... Nem, nem akarom!... Ellenben adok önnek néhány értékes adatot: ezek mind olyanok, hogy ön is megszerezhette őket; nem kell hát megíratnia, hogy tőlem kapta... Nos, diktálhatok?... — Rhode Montaine pár évvel ezelőtt férjhez ment bizonyos Gregory Lortonhoz. A házasságkötés pontos idejét megkaphatja az Anyakönyvi Hivatalban. Ez a Gregory Lorton azonos a meggyilkolt Grogery Moxleyvel, akit a rendőrség Gregory Carey néven tart nyilván. A fickó rovott múltú, notórius házasságszédelgő volt. — Körülbelül egy hete, Rhoda Lorton férjhez ment Carl. W. Montainehez, aki a chicagói multimilliomos C. Phillip Montaine fia. Ez a közismert, tiszteletre méltó család szörnyen gőgös és magasan hordja az orrát, mert származását vissza tudja vinni az első angol telepesek koráig. A milliomos fiúval kötött házasság alkalmával Rhoda Lorton özvegynek jelentette be magát, mivel már több, mint hét éve mit sem tudott első férjéről. Ekkor azonban hirtelen fölbukkant Gregory Moxley, ami kész katasztrófa volt. — Mostani házasságát megelőzőleg Rhoda Montaine együtt lakott Nell Brinley ápolónővel az East Pelton Avenue 128. számú házában.
Moxley erre a címre küldözgette táviratait, melyekben állandóan fenyegette Rhoda Montainet, hogy megzsarolhassa. Ezeknek a táviratoknak a szövegét megszerezheti a rendőrségen, vagy a távíró részvénytársaságtól. Nell Brinley nem fogja tagadni, hogy ezeket a Moxley-féle táviratokat ő vette át és adta tovább Rhodának... — Nem, kedves Bostwick, többet igazán nem mondhatok. Van elég riportere: színezzék ki ezeket az adatokat és csináljanak belőlük szenzációs történetet, ön lesz az egyetlen, aki rendkívüli külön kiadást hozhat ki az esetről... Még csak ennyit: Rhoda Montaine azért jött ki a Légforgalmi repülőtérre, mert én kérettem, hogy itt találkozzunk. Nekem ugyanis sürgősen utaznom kell és nem értem volna rá, hogy másutt beszéljek vele... Ez minden, Bostwick: és most már várom a riportereit.
IX. FEJEZET. Bostwick ugyan még egyre kiabált a telefonba, de Perry Mason rá sem hederített és lecsapta a hallgatót. Amint megfordult, mintha ki akarna menni a fülkéből, észrevette a két detektívet, akik ott ácsorogtak a fülke körül és félszemmel őt figyelték. Mason a zsebébe nyúlt, színlelte, hogy pénzt dob a telefonba és ismét fölvette a hallgatót, mintha megint telefonálna. — A detektívek itt lődörögnek a fülke körül, Rhoda — mondta halkan. — Várják, hogy kimenjek,s akkor megint a sarkamba szegődnek. Azt hiszik, hogy találkozót adtam magának és lesik, hogy hová megyek innen. — Nem jöhetnek be ide? — kérdezte Rhoda halk hangon. — Nem, mert nem tudják, hogy maga itt van nyugtatta meg Mason. — És nem én rám fáj a foguk, hanem magát hajszolják. Mivel tudják, hogy már megláttam őket, valószínű, hogy rövidesen elbújnak... azt akarják elhitetni velem, hogy megunták a hiábavaló várakozást és remélik, hogy kimegyek a fülkéből, ha már nem látom őket. — De honnan tudhatták meg, hogy én.,. — A férjétől.
Rhoda Montaine nagyot lélekzett és zihálva kiáltott föl: — A férjemtől?.,, de hiszen a férjem aludt és nem tudhat semmit! — Nem aludt — rázta a fejét Mason. — Észrevette, hogy ön Ipral-tablettákat kever a csokoládéjába és nem itta meg. Csak színlelte, hogy alszik és hallotta, mikor ön félkettőkor elment s azt is hallotta, mikor félhárom tájban kiosont... most pedig mondjon el gyorsan mindent, hogy mi történt. Az asszony halk hangja annyira fátyolozott volt, hogy Perry Masonnak egészen le kellett hajolnia, hogy megérthesse, amit mond. Könyökével a telefon-asztalkára támaszkodott, a kagylót füléhez tartva, erősen figyelt. — Valami szörnyű dolgot csináltam — kezdte Rhoda halkan — és Gregory tudott róla. Nem magamért aggódtam... nem is a börtöntől féltem: de majd meghasadt a szívem Carlért. Az apja különben is megvetett: az volt a véleménye, hogy Carl mélyen rangja alatt nősült... engem aligha becsült többre, mint az utcai csavargókat. El akartam kerülni, hogy az apja gúnyosan szemére vethesse Carlnak: «Ugye, megmondtam?!» és nem akartam, hogy megsemmisítsék, érvénytelennek mondják ki házasságomat Carllal. — Eddig még nem mondott semmit —
szólt közbe Mason, mintha a telefonba beszélt volna. — Mindent őszintén akarok elmondani — jajdult föl az asszony és majdnem zokogásba fult a hangja. — Nem sok ideje van — figyelmeztette Mason — ne vesztegesse hát az idejét azzal, hogy önmagát sajnálva sírva fakad! — Én nem sajnálom magamat — vágott vissza Rhoda hevesen — és nem vesztegetem sírással az időt — Pedig az imént mintha zokogott volna .. — Ülne csak maga itt, az én helyemen — fortyant föl Rhoda — két térdét fölhúzva az álláig és tiporná a ruháit valaki, mint maga az enyémet: majd másként beszélne maga is! — Jó, jó — békítette Mason — de most már folytassa, kérem! — Gregory bajba jutott... nem tudom, mi volt a baj, mert neki mindig voltak görbe dolgai. Azt hiszem, azért tűnt el ezelőtt hét évvel is, mert rossz fát tehetett a tűzre. Sőt valószínű, hogy be is volt zárva. Azért gondoltam ezt, mert amikor eltűnt, egetföldet megmozgattam, hogy ráakadjak... de minden hiába volt: újságfölhívások, magánnyomozók, rendőrség... sehol semmi nyoma. Annyit megtudtam, hogy jegyet váltott egy repülőgépre s ez a| repülőgép valami tóba zuhant. A roncsait meg is találták, megtalálták a pilóta és az utasok holttesteit
is: de Gregory nem volt köztük. Ebből azt következtettem, hogy Gregory nem is szállt föl a gépre... talán félt a rendőrségtől. De én azt hittem akkor, hogy igazán meghalt és... és ebben a hitemben történt, hogy... Elhallgatott. Mason kérdeni akart valamit, de még idejében elnyomta a kérdést, mely az ajkán lebegett. E helyett sürgette a nőt: — És aztán?... Mi történt aztán? — Váratlanul, mint sírjából följárő kísértet, hirtelen elém toppant Gregory — jajdult föl az asszony. — Azt akarta, hogy zsaroljam meg Carlt. Azt mondta, hogy Carl fizetni fog, mert nem engedi, hogy a nevét meghurcolják az újságok abban a botrányos pörben, amit ő fog a nyakába akasztani. Engem följelent bigámiáért, Carlt pedig azzal vádolta, hogy közénk állt «és elcsábított engem. » Mason gúnyosan szólt közbe: — És maga megijedt ettől a zsarolótól, aki elszedte magától minden pénzét, aztán megszökött és évekig nem hallatott magáról? — Nem jól érti, kérem! — csattant föl az asz-szony. — Nem arról volt szó, hogy igaza van-e Gregorynak és megnyeri-e a pört! A lényeg az volt hogy Gregorynak, aki törvényes férjem: valóban volt joga pört indítani ellenünk és Carl inkább meghalt volna, mint hogy, a neve belekerüljön ebbe a botrányba. — Úgy emlékszem — szakította félbe Mason szárazon — ön megígérte, hogy, nem
tesz semmit, amíg mindent el nem mond nekem? — Mikor visszamentem Nell Brinleyhez — mentegetőzött az asszony — már ott volt Gregory újabb távirata. Szörnyen dühös volt és fenyegetően követelte, hogy, telefonáljak neki. Szót fogadtam s ekkor, kijelentette, hogy meg aznap éjszaka el kell intéznem a dolgot. Megmondtam neki, hogy már most, rögtön is elintézhetem a dolgot, mert nincs pénzem. Erőszakoskodott, hogy mindenáron beszélnie kell velem... még az éjjel. Megígértem neki, hogy éjfél után két órakor ott leszek. Este aztán négy Ipral-tablattát kevertem Carl csokoládéjába, hogy mélyen aludjék... — S aztán? — sürgette Mason, közben egyre fürkészve az ablakon át, hogy nem jönnek-e már a riporterek. — Aztán — folytatta Rhoda — félkettőkor csöndben felöltöztem, kilopóztam a szobából, kitoltam a garázsból a Chevrolet-kocsit, de sietségemben, azt hiszem, nem zártam be lakatra a garázs ajtaját. De alig voltam félkilométernyire a háztól, észrevettem, hogy az egyik kerék gumiburkolata lukas. Nem messze tőlünk volt az autójavító garázs; nagy nehezen el bírtam vinni a kocsit odáig; ott aztán kiderült, hogy.., szög került a belső gumikerékbe és azt is ki kellett cserélni... — Szög volt a belső gumiabroncsban? — csodálkozott Mason.
— Szög, igen... és mivel nem lehetett gyorsan kijavítani, új gumit tétettem a kocsira és úgy mentem tovább. — Furcsa, hogy a burok is, a tömlő is megsérült — csóválta a fejét Mason. — Szóval kicserélte a gumit... És mi történt aztán? — Gregory lakására hajtattam.,. — És csöngetett? — Igen. — Hány óra lehetett? — Nem tudom pontosan. De két óra már elmúlt — felelte Rhoda. — Lehetett negyedhárom is. — No, és mi történt? — Gregory tombolt dühében. Ordított, hogy pénz kell neki... legalább kétezer fontot tegyek le a bankban mindjárt holnap reggel, mihelyt a bankot kinyitják ... és néhány nap alatt további tízezer fontot szerezzek neki a férjemtől, mert, ha nem: akkor rögtön pörbe fogja a férjemet, engem pedig lecsukat. — És maga mit felelt? — Hogy egyetlen centet se kap tőlem! — És erre... — És erre Gregory durva lett, meg akart ütni, én pedig a telefonhoz szaladtam, hogy fölhívjam önt. — Várjon csak! — szakította félbe Mason: — kesztyűt viselt? — Igen. — Nos, folytassa, kérem.
— Föl akartam venni a hallgatót... ő megragadta a karomat. — És mit csinált ön? — Birkóztam vele és ellöktem magamtól. — S mi történt aztán? — Mikor sikerült megszabadulnom tőle, megint felém rohant. Én a kandalló előtt álltam és fölkaptam a piszkavasat. Feléje sújtottam és... azt hiszem... eltaláltam a fejét. — Aztán elmenekült? — kérdezte Mason. — Nem, kérem. Mert abban a pillanatban elaludt a villany. — Elaludt a villany?!... — Igen... koromsötét lett a házban. Úgy látszik, baj történt a biztositékkal. — Mondja csak — kérdezte Mason: — előbb aludt el a villany, vagy az után, hogy lesújtott rá? — Pont abban a pillanatban, mikor lesújtottam. Jól emlékszem: fölemeltem a piszkavasat... lecsaptam vele és közben sötét lett. — Talán el sem találta? — kételkedett Perry Mason. — Nem?... — De eltaláltam, sajnos! — sóhajtott az asszony. — Tudom, hogy eltaláltam, mert hallottam, hogy megtántorodott és talán össze is rogyott... De még valaki volt a lakásban... valaki, aki gyufákat gyújtogatott. — És mi történt aztán? — Kiszaladtam a szalonból a hálószobába,
ott székbe botlottam és elestem. — Folytassa, kérem! — sürgette Mason. — Hallottam a gyufa sercegését... amint végigrántják a skatulyának érdes oldalán és hallottam, hogy valaki tapogatózva jön utánam a hálószobába... Mind ez alig kéthárom másodperc alatt történt. Bukdácsolva mentem végig a hálószobán, kijutottam a folyosóra s amint lefelé botorkáltam a lépcsőn, egyre hallottam, hogy jön utánam valaki. — És szerencsésen kijutott az utcára? — Nem mertem kimenni — felelte Rhoda. — Mert egyre szólt a csengő. — Miféle csengő? — Azt hiszem, a kapu csengője. — Talán be akart jönni valaki? — Bizonyára azért csöngetett — vélte Rhoda. — És mikor kezdődött a csöngetés? — Nem tudom pontosan — felelte Rhoda. — Lehet, hogy már akkor, amikor még verekedtünk. Nem emlékszem. — És sokáig szólt a csengő? — Jó darabig. — És... hogyan csengett... hosszan, egy folytában? — Nem. Inkább úgy, mintha föl akarta volna ébreszteni az alvó Gregoryt. Lehet, hogy aki lent állt az utcán, azért csöngetett, mert hallotta a civakodás zaját, mert nagyon
furcsa volt ez a csöngetés. Néhány másodpercig szólt, aztán néhány másodpercig hallgatott, egészen szabályos időközökben. S ez többször ismétlődött egymás után. — Nem tudja, hogy ki lehetett ez a rejtélyes csöngető? — Honnan tudhatnám? — fakadt ki Rhoda. — S ameddig a csengő, szólt, ön nem mert lemenni? — Meg sem mozdultam. — S mikor hallgatott el a csengő? — Talán két perc múlva. — Nem tudja: meghalt-e Gregory, mikor ön leütötte? — kérdezte Mason. — Csak annyit tudok, hogy összeroskadt. A zuhanást mindenesetre hallottam. Félek, hogy csakugyan meghalt. De nem akartam megölni. Csak vaktában sújtottam le rá, hiszen védnem kellett magamat! — Szóval, nem sokkal aztán, hogy a csengő elhallgatott, ön lement a lépcsőn és kimenekült a házból? — kérdezte Mason. — Így volt? — Igen. — Látott valakit az utcán? — Egy lelket sem. — És hol volt az autója? — Ahol hagytam: a mellékutcában, a sarkon túl — Már most — mondta Mason — a kulcsait megtalálták Gregory szalonjában. Nyilván
akkor ejthette el, mikor lehajolt a piszkavasért. Nem? — Azt hiszem, így volt. — Tudta, hogy elvesztette a kulcsait? — Akkor még nem. — És mikor jött rá mégis? — Mikor az újságban olvastam. — Hogyan vitte vissza a kocsit a garázsba? — A garázs ajtaja nem volt bezárva — felelte Rhoda. — Mikor hazaértem, betoltam a kocsit. — Várjon csak, kérem! — szakította félbe Mason. — Mikor elment, helyre tolta ugyan a garázs ajtaját, de nem lakatolta be? — Így kellett történnie, bár úgy emlékeztem, hogy be is lakatoltam — felelte Rhoda. — Mikor hazaérkeztem, nem volt belakatolva. — De az ajtó helyre volt tolva? — Igen. — Úgy, ahogy hagyta, mikor elment? — Igen. — És mit csinált, mikor hazaért a kocsival? — kérdezte Mason. — Kinyitottam a garázst. — Vagyis: a Chevrolet-kocsi fülkéjének ajtaját tolta a vágányon a Plymouth-autó fülkéje elé? — Igen. —Áttolta... egészen a túlsó falig?
— Igen. — És aztán saját kocsiját betolta a Chevrolet-fülkébe? — Igen. —A garázs... illetőleg a Chevrolet-fülke ajtaját pedig nyitva hagyta? — Be akartam csukni — magyarázta Rhoda — de nem vettem észre, hogy az ajtó pántja, mikor áttoltam a túlsó oldalra, beleszaladt a Plymouth-kocsi lökhárítójába és nem bírtam kiszabadítani. — Ott hagyta tehát — bólintott Mason — és fölment a lakásba. Aztán pedig lefeküdt.. . így volt? — Igen, de mivel nagyon ideges voltam, előbb még brómot vettem be. Sajnos, még így se bírtam elaludni. — És ma reggel ... találkozott... és beszélt a férjével? — Igen. Carl korán fölkelt és kávét főzött — felelte Rhoda, — Csodálkoztam ezen, mert elég sok Ipral-tablettát adtam be neki, hogy mélyen aludjon, majdnem délig: és mégis talpon volt, már nyolc óra előtt. — Nem kérdezte magától, hogy nem volte valahol az éjjel? — Nem. Csak azt kérdezte, hogy hogyan aludtam. — Amire ön.., azt hazudta, hogy nagyon jól, igaz? — Igaz.
— A férje aztán elment? — Igen. — És ön... mit csinált? — Visszafeküdtem az ágyba, kicsit szundikáltam, aztán megfürödtem, felöltöztem, kinyitottam az ajtót és bevettem a folyosóról a tejet meg az újságot. Azt gondoltam, hogy Carl sétálni ment. De, mihelyt belenéztem az újságba, mindjárt éreztem, hogy csapdában vagyok. Rögtön ráismertem a garázskulcsra és tudtam, hogy Carl is azonnal megismeri, mihelyt meg látja. És azt is tudtam, hogy a rendőrség előbbutóbb rám talál a kulcsról. — És mit csinált ekkor? — Rögtön telefonáltam a Légiforgalmi pénztárának, hogy küldjenek a podgyászomért, jegyet váltottam a bostoni vonalra... persze, mindent álnéven .. . becsomagoltam a legszükségesebb holmikat _ mikor a szekrénykofferemet elvitték, taxiba ültem, és idejöttem. — Tudta, hogy mikor indul a bostoni repülő? — Tudtam, mert már máskor is utaztam rajta. Perry Mason tűnődött néhány pillanatig, aztán megkérdezte: — Nem sejti, hogy ki csöngethetett az utcán Moxley kapuján? — Nem. — Becsukta, vagy nyitva hagyta az
ajtókat? — Miféle ajtókat? — Hát.. . Moxley lakásának hallját, meg a külső ajtót, illetőleg kaput, mely az utcára nyilik? — Erre bizony nem emlékszem — felelte az asszony. — Nagyon meg voltam rémülve, reszketett minden tagom és tetőtől talpig hideg verejtékben úsztam... De honnan tudja, hogy mi történt a garázs ajtajával? — A férje mondta el. — Az imént, ha jól hallottam, ön azt mondta, hogy férjem a rendőrségnek jelentette be a dolgot. — Valóban ezt tette, de előbb elmondta nekem is felelte Mason. Mit mondott? — Elmondta, hogy a lapban közölt rajzról azonnal ráismert a kulcsra — felelte Mason. — Elmondta, hogy látta, mikor ön Ipraltablettákat kevert a csokoládéba, de ő nem itta meg és megleste önt, mikor csöndesen fölkelt és éjfél után kiszökött a lakásból, hallotta, mikor ön hazajött és vesződött a garázs ajtajával, amelyet nem bírt becsukni... és elmondta azt is, hogy, ön miket hazudott neki. — Nem hittem, hogy ilyen álnok és ravasz! — jajdult föl Rhoda — és azért csalta ki belőlem a hazugságot a garázsajtóról, hogy kelepcébe csaljon!
— Siránkozással ezen már nem lehet segíteni -mondta Mason komoran. — És Carl azt mondta önnek, hogy mindent bejelent a rendőrségen? — Úgy van. És nem is gátolhattam meg ebben. Egyre azt hajtogatta, hogy ez... kötelessége neki. Furcsa fogalmai vannak ennek a fiatalembernek a kötelességről és a hitvesi hűségről! — vélte Mason. — Nem szabad rosszat gondolni róla e miatt — vélte Rhoda. — Carl azért derék, becsületes fiú... Nem beszélt másról... még valakiről? — De igen. Azt mondta, hogy ön bizonyára leplezni, védeni akar valakit. — Ugyan kit? — Doktor Millsapet. Mason hallotta, hogy az asszony felnyög s aztán elcsukló hangon kérdezi: — Mit tud ... Carl... doktor Millsapről? — Ezt nem tudom. De mit tud róla ... ön? — Nekem jó barátom. — Ott volt ő is ma éjjel Moxley lakásában? — Uram, segíts!.,. Dehogy volt ott. — Bizonyos ez? — Oly bizonyos, mint ahogy én most itt vagyok. Az ügyvéd pénzt dobott az automata telefonba és Paul Drake irodájának számát tárcsázta. — Itt Perry Mason beszél — mondta, mihelyt az iroda jelentkezett. — Olvasta az
újságokat, Paul? — kérdezte, mert megismerte a főnök hangját. Rhoda Montaine kíváncsian fölguggolt térdeire., de csak az ügyvéd szavait hallhatta a beszélgetésből. — Rendben van — mondta éppen Mason. — Akkor hát ismeri az általános helyzetet. Rhoda Montainet én képviselem, ön már bizonyára kitalálta, hogy ez az a hölgy, akivel ön tegnap találkozott a folyosón, amikor kijött az irodámból. Most figyeljen ide, kérem. A rendőrség bizonyára csinált fényképfölvételeket arról a szobáról, ahol Moxleyt meggyilkolták. Néhány ilyen fotográfiára volna szükségem. Újságíró barátaink révén bizonyára megszerezheti, mennél többet kap, annál jobb. Furcsa, hogy nem találtak ujjnyomokat a kilincsen. Tudja meg, hogy miért nem?... A hölgy talán kesztyűben volt?... De nemcsak ő fogta meg a kilincset. Maga Moxley is többször nyithatott ajtót látogatóinak. Én is jártam nála tegnap és, mivel nagy hőség volt, bizony izzadt a tenyerem. Ujjnyomoknak mindenesetre kellett lenniük a kilincsen... ha csak valaki le nem törülte. Hallani lehetett a recsegést, amint Paul Drake felelt. — Nagyon helyes — mondta Mason. — Foglalkozzék Moxleyvel. Derítsen ki róla mindent, amit csak tud. Legkivált viselt
dolgait hozza tisztába... A bűnügyi nyilvántartásból állapítsa meg a múltját: hányszor volt büntetve és miért.. , — Azzal most ne törődjék. Majd később rátérünk ... Nem, azt nem mondhatom meg... Feküdjön bele a dologba. Lehet, hogy rövidesen újabb fejleményekről értesíthetem ... Isten vele! Mason letette a kagylót és halkan mondta Rho-dának: — Most gyorsan kell végeznünk. A «Chronicle» riporterei minden pillanatban itt lehetnek. A rendőrség faggatni fogja önt és mindent elkövet, hogy vallomást, beismerést csikarjon ki önből. De önnek hallgatnia kell. Bármi történjék is, nem szabad kinyitnia a száját. Megígéri és... meg is tudja tartani ezt? — Meg! — felelte Rhoda szilárdan. — Bármi történik is: nem veszti el nyugalmát és józanságát? — Nem! — Ha faggatják, követelje, hogy hívjanak el engem — oktatta Mason. — Mondja nekik, hogy semmiféle kérdésre nem felel, ha én nem vagyok ott. Nem felejti el? — Persze, hogy nem! — idegeskedett Rhoda. — Hányszor ígérjem meg, hogy hallgatni fogok? — Százszor! — csapott le rá Mason: — és talán még akkor is kevés lesz! Mert ravasz rókák azok és ...
Halkan kopogott valaki a fülke ablakán. Mason hirtelen megfordult. Két fiatalember állt odakint s az egyik az ablaküveghez szorította igazolójegyét: a «Chronicle» riportere volt. Mason azonnal kinyitotta az ajtót: — Rajta, Rhoda — mondta csöndesen: — kezdődik a játék. — Hol van a hölgy? — kérdezte a riporter és most már melléje surrant társa is, a fülke mögül. — Adj' Isten, Mason! — üdvözölte mosolyogva az ügyvédet. Rhoda Montaine odanyújtotta kezét Masonnak, aki fölsegítette guggoló helyzetéből. A két riporter tágra nyílt szemekkel hamuit rá s az egyik álmélkodva kérdezte: — Itt rejtőzött egész idő alatt? — Persze — bólintott Mason. — Hol az autójuk?... Futva kell odáig vinniük, mert... A másik riporter elkáromkodta magát: — A hekusok!... Hej, a mindenségit!... Két széles vállú detektív bukkant elő a néhány lépésnyire álló trafikosbódé mögül. Futva közeledtek. — Ez itt Rhoda Montaine — magyarázta Mason sietve a riportereknek. — Önöknél jelentkezik, uraim, mint a «Chronicle» képviselőinél, abban bizakodva, hogy ez a világlap oltalmába veszi őt. Megismerte a
hírlapokban közzé tett rajzról, hogy a megtalált kulcs valóban az ő autógarázsának a kulcsa. Kijelenti továbbá... A két detektív ebben a pillanatban ért oda. Az egyik karon ragadta Rhoda Montainet, a másik pedig, dühtől lángvörös arccal, durván ráförmedt Perry Masonra: — Micsoda piszkos játékot csinál az úr, hé?!... Mason szemei szikráztak, amint szembe fordult a detektívvel. — Fogja be a száját — mordult rá fenyegető hangon — mert úgy állon vágom, hogy mindjárt elalszik! A másik detektív figyelmeztetően intette társát; ő már ismerte Perry Masont: — Ne okoskodjál, Ive... Dinamit ez a gentleman. A hölgyet lefogtuk: ez volt a dolgunk. — Lefogták a fenét! —- tört ki dühösen az egyik riporter. — Ez a hölgy Rhoda Montaine, aki a «Chronicle» vendége és a lap oltalma alatt áll. Nálunk jelentkezett és nem maguk fogták el, hanem... mi állítjuk elő, saját jószántából. Megértették? — Nekünk beszélheti — morgott a detektív. — A hölgy a mi foglyunk. Mi nyomoztuk ki: követtük idáig és most letartóztatjuk... Az érdem a miénk. A másik riporter belépett a telefonfülkébe, pénzt dobott az automatába és fölvette a hallgatót.
— Negyedóra múlva — mondta gúnyosan a de-tektíveknek — majd olvashatják a rendkívüli külön kiadásban, hogy... mit érdemelnek ezért a durva és otromba jelenetért!
X. FEJEZET. Perry Mason, mint a ketrecbe zárt tigris, nyugtalanul rótta keresztül-kasul a szobáját. Verekedni akart és minden gondolata a harc, a stratégia módjai körül forgott. Paul Drake időnként jegyzett valamit a könyvébe, melyet térdein tartott és figyelmesen várta Mason utasításait. Della Street az asztal sarkánál ült, előtte a füzet, kezében a hegyes ceruza, készen, hogy sztenograiáljon. — Eltemették! — csapott öklével a levegőbe. — Átkozott kopók!... Hogy velem mernek így kikötni! — Megtehetném, hogy... — kezdte Paul Drake és a karórájára pillantott. De Perry Mason ingerülten hallgatott el: — Mondom, hogy eltemették! — ismételte. — intézkedtem, hogy valahányszor kihallgatják, én is jelen lehessek. De egyetlen egyszer sem értesítettek és titokban faggatják, gyúrják, gyötrik azt a szerencsétlen asszonyt... míg elszólja magát! Ide-oda rohant, míg ezt elharsogta, de most hirtelen megállt Della előtt. — Vegye elő a «Ben Yee» esetet — mondta. — Ezzel is hasonló dolog történt. írja
le ugyanazt a beadványt, hivatkozva a «Habeus Corpus» billre, mely megadja a jogot a vádlottnak és kötelességévé teszi a hatóságnak, hogy meghívja a vádlott jogi képviselőjét minden kihallgatásra és följogosítja a védőt, hogy ügyfelének tanácsokat adhasson a kihallgatás során. Talán megijednek a fegyelmitől, ha rájuk olvasom ezt a törvényt. Della azonnal kiment s az ügyvéd most Paul Drakehez fordult: — Még egy veszedelem, Paul — mondta. — Az államügyész be akarja vonni az ügybe Rhoda férjét is. — Mint koronatanút? — Ha az ő szája íze szerint vall, akkor: mint koronatanút — bólintott Mason. — De, ha nem, akkor: mint bűnsegédi bűnrészest. Kezelésbe kellene venni azt a fiút. De folyton detektívek környékezik, úgy hogy nem közeledhetem hozzá feltűnés nélkül. Megint dühösen kezdett járkálni a szobában föl és alá, de Paul Drake megállította: — Hátha táviratoztatnék neki a chicagói ügynökömmel az apja nevében, hogy az üreg nagyon beteg?... A fiú repülőgépre ülne és vele utazhatna egyik emberem. Az majd kiszedne belőle mindent s egyúttal ki is oktatná, hogy hogyan viselkedjék. Perry Mason töprengve állt meg s csak
akkor riadt föl gondolataiból, mikor Della Street visszajött és leült előbbi helyére. — Nem jó, Paul — ingatta a fejét Mason: — nagyon kockázatos. Hamisított távirat... Nagyon megüthetném a bokámat! — Én mégis megpróbálnám — vélte Drake. — Nagyon nehéz lenne kinyomozni, hogy ki adta föl a táviratot. — Nem jó — ismételte Mason. — Mert az öreg előbb-utóbb úgyis ide fog jönni, hogy a dolgok mélyére lásson. És magam is rajta leszek, hogy valami ürüggyel ide csalogassam. — Miért? csodálkozott Drake. — Azért, mert a fiának nincs pénze. — Csak nem gondolja, hogy az apja fogja fizetni a védelem költségeit? — kételkedett Drake. — Nemcsak gondolom, hanem tudom is! — felelte Mason határozottan. — Tizet egy ellen, hogy nem fizeti! — makacskodott a detektív. — Ha beszéltem vele, szó nélkül fizet! — jelentette ki Mason. Megint rohangálni kezdett a szobában, majd hirtelen odapenderült Paul Drake elé és ingerülten mondta: — Van még valami. Azt a bejelentést, amit Carl Montaine tett a rendőrség előtt, terhelő vallomásnak akarják fölhasználni Rhoda ellen. Már pedig Carl Montaine férje az asszonynak.
Törvény szerint tehát nem tehet terhelő vallomást a neje ellen, csak akkor, ha az asszony beleegyezik. — Ez a törvény, tudom — bólintott Drake. — De ez a törvény kedvez a védelemnek. Miért aggasztja tehát a férj? — Mert az államügyész semmisnek és érvénytelennek akarja kijelenteni Carl Montaine és Rhoda Lorton házasságát. — Szóval válópert?... — Nem, nem válópert akar — magyarázta Mason. — A válóperrel nem érne el semmit. Mert ha el is választják őket, ennek az ítéletnek nincs visszaható ereje: ami azt jelenti, hogy a gyilkosság idejében Carl Montaine törvényes férje volt Rhoda Lortonnak... tehát az akkor elkövetett dolgokban nem tehet vallomást a felesége ellen. — Akkor hát nincsen semmi baj! — vonta föl a vállát Drake. — Dehogy nincs! — legyintett Mason türelmetlenül. — Az államügyész ugyanis nem válóperes ítéletet akar, hanem a házasság érvénytelenítését kéri... azon a címen, hogy a házasság már megkötése pillanatában is semmis és érvénytelen volt. — Ugyan hol kap erre bíróságot? — méltatlankodott Drake. — Értse meg, ember! — fakadt ki Mason idegesen. — Ha az államügyész bizonyítja... amit kétségtelenül maga is éppen olyan jól
tud, mint én ... hogy Rhoda Montainenek első férje... ez a Moxley Gregory ... életben volt, amikor nőül ment Carl Mon-tainehez: akkor ez a második házasság már megkötése pillanatában is semmis és érvénytelen volt! — És akkor Carl Montaine tanuskodhatik Rhoda Lorton ellen? — Na végre... csakhogy rájött! — bólintott Mason. — De bennem motoszkál a gyanú, hogy ennek is elejét vehetjük, ha... Szóval azt akarom, Paul, hogy ássa ki ennek a Moxleynek minden gonoszságát; túrja föl egész múltját és kutassa föl valamennyi áldozatát, akiket rászedett, megcsalt és kifosztott ... — Szóval... gyűjtsem össze az egész háremet? — vigyorgott Drake. — Igen: valamennyi nőt, akiknek házasságot ígért... kivált azokat, akikkel meg is kötötte a házasságot ... akár Moxley, akár Lorton, akár Carey, vagy bármi más néven, mert ez a szélhámos sokféle álnéven garázdálkodott. — Meglesz — bólintott Drake és följegyezte a három nevet. — Aztán itt van az a rejtélyes telenfonhívás — folytatta Mason: — ez ébresztette föl Moxleyt azon a végzetes éjszakán, valamivel két óra előtt. Moxley-nek két órakor lett volna találkozója Rhodával és Moxley ezen az előző telefonbeszélgetésen
mondta valakinek, hogy Rhoda két órakor jön hozzá és hozza a pénzt... Ki volt ez a rejtélyes telefonáló? Próbálja meg: kisütni, ha lehet. — Azt mondja, hogy két óra előtt volt ez a telefonbeszélgetés? — Sejtem, hogy igen — felelte Mason tűnődve. — Moxley csak két órára várta Rhodát, de már előbb fölkelt és fölöltözött... Bizonyos, hogy aludt az ágyában: ezt megállapította a helyszíni szemle... valószínű tehát, hogy az a telefonhívás ébresztette föl, melyet a Crandall-házaspár is hallott. — Helyes — bólintott Drake és szorgalmasan följegyezte ezt a megbízást is. — Van még valami. Mason? — Ott van az a rejtélyes idegen, akit maga ért tetten, hogy leste Rhoda Montainet a folyosón, mikor az asszony nálam járt. Kutassa ki, hogy ki volt?... Lehet, hogy magándetektív volt. Meg kell tudni, hogy kinek a megbízásából kémkedett. És mi érdeke lehetett ennek a megbízónak, hogy tudja, kinél és merre jár Rhoda? Drake helyeslően bólintott és Mason most Della Streethez fordult: — Magának pedig levelet diktálok — mondta — amit elküldünk a «Chronicle» szerkesztőjének, de névtelenül. Meg kell előznünk, hogy a sajtó úgy állítsa be Rhoda Montainet, mint haszonleső ápolónőt, aki hálójába kerítette a multimilliomos bankár
fiát, aki aztán altatószerrel akart elaltatni, hogy éjjel kiszökhessen a házból. Ezzel szemben a férjet kell kipellengérezni, hogy lovagiatlan jellem, aki kémkedik a felesége után és nem átall terhelő vallomást tenni ellene.., írja csak, kérem! Tisztelt Szerkesztő Ur! Én csak afféle régimódi férj vagyok és lehet, hogy elmaradtam a kortól. Nem tudom, hová fejlődik ez a társadalom, amelynek fölfogása szerint gazdasági parazita és tökfilkó, aki takarékosan és öregségére gondolva, nem költi el könnyelműen az utolsó garast is, amit keres. Nem tudom megérteni a «modern» ízlésnek azt az elfajulását sem, mely abban találja a művészet tetejét, hogy a filmszínész a sztár orrát fogdossa vagy fricskázza föl; ellenben tudom, hogy az én időmben minden tisztességes férj, aki szeretetet, hűséget és türelmet fogadott a feleségének, becstelenségnek tartotta volna — megszegni ezt a fogadalmat. Éppen most olvasok a napisajtóban egy ilyen «esküszegő» férjről, aki, miután az újságban olvasta, hogy felesége ismert és meglátogatott valakit, kevéssel előbb, mint az illetőt meggyilkolták: a helyett, hogy védte volna a feleségét vagy magyarázatot kért volna tőle, egyenesen a rendőrségre szaladt és terhelő vallomást téve ellene, maga segítette elő, sőt követelte feleségének letartóztatását. Lehet, hogy ezt követeli a «modern korszellem», de ha e szerint el is maradtam a kortól, mégis vétót mondok e barbár szellem ellen, amelyet szégyenletes, betegesen gonosz hisztériának
tartok. Vajjon nem ez az etikai fogyatékosság volt-e oka annak a szédületes «gazdasági konjunktúrának», melyet 1829-ben még szédületesebb, valósággal katasztrofális pénzügyi összeomlás követett?... És nem lehetséges-e, hogy valamelyik szép tavaszi reggelen keserves főfájással ébredünk arra a szomorú valóságra, hogy minden gazdasági bajunknak és társadalmi, kulturális nyomorúságunknak egyedül az az oka, hogy lábbal tapostuk az etika legelemibb, legszentebb törvényeit és annyira eltompultunk a becsület és tisztesség iránt, hogy tökfilkónak mondjuk, aki nem tékozolja el verejtékes munkájával keresett filléreit és nem botránkozunk meg a magáról megfeledkező férjen sem, aki lélekszakadva rohan a rendőrségre, hogy terhelő vallomásával börtönbe juttassa feleségét?!... Én magam ugyan így gondolkozom — de hát ki vagyok én?... Csak egy régimódi férj.
— És mire lesz jó ez a cikk, Perry? — kérdezte Drake mosolyogva. — Oh, sok mindenre! — felelte az ügyvéd. — Első sorban arra, hogy a közönség hozzá fog szólni a kérdéshez. — Értem — bólintott a detektív. — És a többség, valószínűleg a férj ellen nyilatkozik. De minek keverte bele a gazdasági válságot, meg a mozit is? — Hogy általánosabb legyen a vita. Mert a mozi meg a gazdasági kérdés szélesebb rétegeket érdekel, mint a férjétől cserbe
hagyott feleség. Akik ezen a két kérdésen keresztül szólnak bele a vitába, sokkal élesebb hangot használnak majd, mint azok, akiket csak a modern házasság csődje érdekel. Nekem pedig az kell, hogy nagy port verjenek föl, mert akiket a gazdasági válság tönkre tett, azok mind szidni fogják a «modern korszellemet» és dicsérni fogják a «régi, tisztes» erkölcsöket. Ezek pedig sokan vannak és minden írásuk egy-egy vádbeszéd lesz a hitvány férj ellen. — Lehet, hogy igaza van — hagyta rá Drake bólintva. — Mi van a fotográfiákkal? — kérdezte Perry Mason hirtelen. — Vannak már fölvételei a szobáról, ahol a gyilkosság történt? Paul Drake kinyitotta aktatáskáját, nagy borítékot vett ki belőle és odaadta az ügyvédinek. Négy fényképfelvétel volt benne. Mason leült íróasztalához, kirakta és gondosan tanulmányozta a fölvételeket. Nagyító üveget vett ki a fiókból s különösen az egyik képet vizsgálta meg tüzetesebben. — Nézze csak meg jól, Paul — mondta, a detektív elé tolva a képet és rámutatott egyik sarkára. — Látom — felelte Drake — az ébresztőóra, mely az éjjeli szekrényen állt az ágy mellett. A rendőrség jegyzőkönyve szerint az ágyon látszik, hogy aludtak benne — mondta
Mason — de Moxley teljesen föl volt öltözve, mikor meggyilkolták, így van? — Így van — bólintott Drake. — Akkor ez az ébresztő óra nagyon fontos tanú — vélte Mason. — Tanú?.. .Ugyan mire? — Nézze meg csak nagyító üveggel — biztatta Perry Mason. Paul Drake fölvette a nagyító üveget és figyelmesen vizsgálta a képet. — Látom — mondta. — A kép éles és egész világosan mutatja az óramutatók állását. A két időjelző szerint három óra 17 perc volt, mikor a rendőrség megjelent a szobában és megállította az órát. — Nem ez a fontos — rázta a fejét Mason. — Nézze meg jobban. — Nem értem, hogy mire gondol? — nézett föl Drake az Ügyvédre. — Ha jobban megnézi — magyarázta Mason — észreveheti az óra számlapján, fönt a harmadik mutatót, amely az ébresztésre kívánt időpontot jelzi és szabályozza. — És ha megnézem? ... — Látni fogja, hogy néhány perccel ... hathét perccel.., két óra előttre van beállítva — mondta Mason. — Ami természetes — jegyezte meg Drake — mert Moxleynek két órakor találkozója volt. Rhoda Montainet várta: tehát föl kellett kelnie két órára.
— De nem sok ideje maradt öltözködésre — mondta Mason. — Mindössze hat-hét perc. — Azt hiszem, nem igen törődött azzal, hogy kifogástalan elengánciával legyen felöltözve — vélte Drake. — Hiszen a férje volt! — Még mindig nem érti, hogy mire gondolok! — vonta föl a vállát Mason és türelmetlenül dobolt ujjaival az íróasztalon. — Moxleyt az a rejtélyes telefonhívás keltette föl, úgy hogy nem is volt szüksége az ébresztő óra hívására. Akkor ő már régen föl volt öltözve. Paul Drake merően, fürkészve vizsgálta Perry Mason arcát. — Egyáltalában nem értem — mondta csöndesen hogy miért feszegeti ezt a kérdést. Miért nem fekszik rá a védelemnek önként kínálkozó és legtermészetesebb lehetőségére? ... Jogos önvédelem: csakis ez lehet a védelem álláspontja! Nem akarom firtatni, hogy mi mindent ismert és vallott be önnek az ügyfele; de, ha őszintén megmondott mindent, akkor aligha tagadhatta le, hogy a találkozáson összekülönböztek s a vita hevében leütötte Moxleyt a piszkavassal. És nem lenne nehéz: meggyőzni az esküdteket, hogy Rhoda önvédelemből ütötte le a durva és erőszakoskodó Moxleyt. Perry Mason lassan, de konokul ingatta a
fejét. — Lássa — mondta csöndesen — ez a hibája minden védelemnek, amit előre megcsinálnak a tények és körülmények teljes ismerete előtt: — Nem látom a hibákat a «jogos önvédelem» teóriájában! — Pedig van hiba és nem is egy! — felelte Mason komolyan. —- Először is itt van a tény, hogy altatószert kevert a férje csokoládéjába. Nincs az az esküdtszék, amely ne látná ebben az előre megfontolt szándékot, hogy a nő titokban akarta tartani szökését a házból, hogy az esetleges gyanú esetén hivatkozhassak arra, hogy egész éjjel otthon volt és aludt a férje mellett. Rhoda esetében még súlyosbítaná ezt a terhelő körülményt az is, hogy mint diplomás ápolónő, tudatosan és az Ipral-tabletták hatásának teljes ismeretében készült erre a találkozásra, amelyen le akart számolni Moxleyvel. És semmiféle «jogos önvédelmi» teória nem bírná kiverni az esküdlek fejéből azt a gyanút... sőt határozott meggyőződést, hogy az «előre megfontoltság» szándéka ott lappangott Rhoda gondolatában. Továbbá: ha elfogadom a jogos önvédelem teóriáját, ezzel együtt elismerem azt is, hogy valóban Rhoda gyilkolta meg Moxleyt. Már pedig... legalább az én meggyőződésem szerint, ez nem igaz és nem hiszem, hogy az államügyésznek módja
lesz rá, hogy bebizonyíthassa. — Azt mindenesetre be tudja bizonyítani, hogy Rhoda ott volt Moxley lakásában, mikor ez az ember meghalt — felelte Drake. — Kétségtelen, hogy a gyilkosság két óra tájban... két óra és két óra 20 perc között történt, mert a Crandall-házaspár két óra 27 perckor már telefonált a rendőrségre. Bizonyos az is, hogy Rhoda Montainenek találkozója volt két órakor Moxley lakásában... a Crandall-házaspár hallotta a nevét is: de az ott elejtett garázskulcs is bizonyítja, hogy a lakásban volt. Még hogyha nem ő volt is a gyilkos, az esküdtek szentül azt fogják hinni, hogy szemtanuja volt a gyilkosságnak és tudnia kell, hogy ki ölte meg Moxleyt. — Éppen ez az a pont, ahol nem látok tisztán — mondta Mason elgondolkozva. — Nem vagyok tisztában azzal, hogy Rhoda nem véd-e, nem leplez-e valakit, aki... Elhallgatott. Paul Drake kíváncsian nézett rá és megkérdezte: — Miből gyanítja ezt? — Abból, hogy nincsenek ujjnyomatok a kilincsen. — Rhoda kesztyűt viselt! — figyelmeztette a detektív. — Ez világos! — Világos csak az — felielte Mason — hogy: ha Rhoda valóban keztyűt viselt, akkor nem is maradhattak utána ujjnyomatok. — Aminthogy a rendőrség nem is talált
ilyeneket. Tehát?... — Tehát — fordult szembe Mason a detektívvel — tehát: ha Rhoda keztyűt viselt, jól tudhatta, hogy nem maradnak utána ujjnyomatok... Miért törődött hát mégis az ujjnyomatokkal? — Hogy érti ezt? — ütődött meg a detektív és értelmetlenül bámult az ügyvédre. — Úgy értem — felelte Mason — hogy a nő, aki tudja, hogy kesztyűt visel... és tehát nem hagyhat hátra ujjnyomatókat... nem is gondol arra, hogy megtörülgessen a szobában, sőt az egész lakásban, minden kilincset, tisztára törülgesse a poros piszkavasat, az asztalt, az éjjeli szekrényt, hogy egyáltalában sehol és senkinek az ujjnyomatát ne találja meg a rendőrség az egész lakásban! Értse meg, hogy még Moxley ujjnyomatai se voltak sehol, ami pedig elképzelhetetlen volna, ha... igen: ha valaki gondosan le nem töröl mindent, hogy a legcsekélyebb nyomot is eltűntesse!... Kezdi már látni, hogy mi motoszkál a fejemben?... Nemcsak Rhoda, hanem más valaki is volt a lakásban, mikor a gyilkosság történt. Drake összehúzta a szemöldökeit és mélyen elgondolkozva nézett Masonra, aki megint türelmetlenül szaladgált föl és alá a szobában. Csak akkor állt meg, mikor Della Street csöndesen benyitott. — Itt a «Habeas Corpus» — mondta
halkan. — Aláírást kérek. Odatette az írást az asztalra és Mason gyorsan aláírta. — Rögtön küldje el a törvényszékre — mondta és máris vette a kalapját. — Most elmegyek... Isten vele, Drake! — Sokáig elmarad? — érdeklődött a detektív. — Csak éppen addig — felelte Mason furcsán mosolyogva — míg kiugratom a bokorból Claude Millsap doktor urat.
XI. FEJEZET. Az ápolónő méltatlankodva állta el Perry Mason útját. — Oda nem mehet be! — tiltakozott. Az Millsap orvos úr rendelője. Az orvos úr csak előzetes megállapodás után fogad betegeket. Tessék előjegyeztetni magát és számot kap. Ha aztán rákerül a sor, akkor bemehet. — Nem szeretek hölgyekkel pörbe szállni — mondta Perry Mason ridegen és merően nézett az ápolónő szemébe. — Megmondhatom önnek, hogy ügyvéd vagyok és azonnal beszélni óhajtok Millsap doktor úrral, rá nézve igen fontos ügyben. Most hát csak menjen be szépen és jelentse Millsap doktor úrnak, hogy Perry Mason óhajt beszélni vele arról a 32 milliméteres Colt-revolverről, melyet az ő nevére lajstromozott a fegyverkereskedő. Mondja meg neki, hogy harminc másodpercig várok s akkor bemegyek hozzá... akár tetszik neki, akár nem. Az ápolónő megriadva nézett Perry Masonra, néhány pillanatig habozott, aztán benyitott a rendelőbe és becsapta maga mögött az ajtót. Perry Mason a karkötőóráját nézte.
Pontosan harminc másodperc múlva lenyomta a kilincset és kopogtatás nélkül benyitott. Doktor Millsap fehér köpönyegben volt; a homlokára feltolt pápaszemmel komoly tudósnak látszott. Üvegszekrényekben fényesre csiszolt orvosi műszerek csillogtak. A falak mentén könyvekkel túltömött szekrények és polcok voltak. A szomszédos szobába nyíló ajtó félig nyitva állt: ott volt a műtőterem... Az ápolónő egyik keze doktor Millsap vállán nyugodott. Az ajtónyitás neszére hirtelen megfordult és tágra nyílt szemeiben ijedt aggodalom tükröződött. Az orvos arca betegesen szürke volt... Perry Mason csöndesen becsukta az ajtót és halkan szólalt meg: — Az idő drága és nekem nincs vesztegetni való időm. Nem akartam időt adni önnek arra, hogy egész csomó hazugságot kitaláljon, amire ismét nekem kellene időt pazarolnom, hogy megcáfoljam. Doktor Millsap kihúzta a derekát és kidüllesztette a mellét. — Nem tudom, hogy kicsoda ön — felelte — és egyáltalában nem értem: mit jelent ez a durva betörés a rendelőmbe. Vagy kimegy innen azonnal saját jószántából, vagy telefonálok a rendőrségre, hogy kidobják. Perry Mason szétvetette a két lábát, merően farkasszemet nézett a doktorral és
hangjában fenyegetés bujkált, mikor megszólalt: — Ha a rendőrség jelentkezik az ön telefonhívására, orvos úr, magyarázza meg majd nekik, hogy miért és hogyan merészelt ön hamis halotti bizonyítványt kiállítani Lorton Gregorynák 1929 februárban, mikor ez az ember akkor még élt?... És adjon egyúttal fölvilágosítást arról is, hogy miért adott 32 milliméteres Colt-revolvert Rhoda Montainenek, azzal az utasítással, hogy agyonlőjje vele Gregory Moxleyt? Doktor Millsap megnedvesítette cserepes ajkait a nyelvével és riadt kétségbeeséssel nézett Perry Ma-sonra az ápolónő feje fölött. — Menjen ki, Mabel, kérem — mondta fátyolos, rekedt hangon. Az ápolónő habozott, gyilkos pillantással mérte végig Perry Masont, aztán lassan, vonakodva kiment. — Ügyeljen, hogy ne zavarjanak bennünketl — szólt utána Perry Mason. Az ápolónő mérgesen becsapta az ajtót: ez volt a válasz. Mikor egyedül maradtak, az orvos szorongva kérdezte Masontól: — Kicsoda ön? — Rhoda Montaine ügyvédje és jogtanácsosa vagyok — felelte Mason. Az orvos föllélegzett. Látszott arcán a megköny-nyebbülés.
— Ő küldte önt? — kérdezte. — Nem. — És hol van Rhoda? — Letartóztatták — felelte Mason komolyan. — Gyilkossággal vádolják. — És ön miért jött ide? — Tudni akarom annak a halotti bizonyítványnak és a revolvernek őszinte, igazi történetét. — Üljön le, kérem — mondta az orvos és ő maga is fáradtan roskadt bele karosszékébe, mintha nem bírnák a lábai. — Lássuk csak... a halotti bizonyítvány ... Valami Lorton, igaz?... Bocsásson meg, hogy nem bírok emlékezni rá: de mikor annyi a betegem!... De megnézhetem az orvosi naplómban... Azt mondja, hogy 1929-ben történt?... Ha tudna talán néhány közelebbi körülményt... pontosabb adatot... Perry Mason arcát elöntötte a harag pirossága, ahogy kitört: — Figyelmeztetem, hogy ne hazudozzék, mert úgyis hiába! Maga bizalmas barátja Rhoda Montainenek. Hogy milyen bizalmas: azt nem tudom, de nem is érdekel, ön tudja, hogy Rhoda Montaine évekkel ezelőtt férjhez ment Gregory Lortonhoz és ez a Lorton megszökött tőle. Rhoda... nem tudom miért... nem akart válópört indítani. Már most: 1929 februárius 20-ikán fölvettek valami beteget tüdőgyulladással a Sunnyside kórházba. Ezt a
beteget ön kezelte és a kórház Gregory Lorton néven tartotta nyilván. A beteg februárius 23ikán meghalt és ön állította ki a halotti bizonyítványt. Doktor Millsap ismét megnedvesítette nyelvével az ajkait. Halálos szorongás ült ki az arcára. Perry Mason fölemelte a karját, megnézte csuklóján a karkötő órát és ridegen mondta: — Tíz másodpercig várok a magyarázatra. Doktor Millsap lihegve lélekzett és zavartan, összevissza pergett a szó rekedtes torkából: — Ön nem érti meg. Ha értené, nem beszélne így. Ha ön ügyvédje Rhoda Montainenek: tudnia kell, hogy én vagyok a legjobb barátja. Talán az egyetlen. Halálosan szeretem. Mindennél a világon drágább nekem. Amióta ismerem: mindig... mindig szerettem! — Miért állította ki azt a hamis halotti bizonyítványt Lorton névre? — Hogy Rhoda fölvehesse Lorton életbiztosítását. — És miért nem vehette föl halotti bizonyítvány nélkül? — Nem tudtuk másként bizonyítani, hogy Gregory Lorton valóban meghalt! — jajdult föl, kezeit tördelve az orvos. — Híre járt, hogy repülőgéppel lezuhant és szörnyet halt. A Légiforgalmi Társaság följegyzései szerint
valóban jegyet váltott a lezuhant repülőgépre; de, mivel a holttestet nem találták meg, nem tudtuk igazolni és bebizonyítani, hogy valóban rajta volt-e a repülőgépen, mikor az lezuhant. És a biztosítótársulat nem akart fizetni. Az ügyvéd azt mondta Rhodának, hogy hét évig kell várnia és ha Lorton addig nem kerül elő, akkor meg kell indítania a halottá nyilvánítást kérő bírói eljárást s ha a bíróság kimondta a halált: akkor a biztosító társulat köteles fizetni. Nem akart felesége maradni annak az embernek, de válópört nem indíthatott, mert ezzel föltételezte volna azt a lehetőséget, hogy Lorton él. Nem tudta, hogy mit csináljon: érezte, hogy a férje meghalt és meg volt győződve, hogy már özvegy. — Ekkor támadt az a gondolatom — folytatta az orvos, meghalkítva a hangját — hogy a sok beteg közt, aki fölvételre jelentkezett a kórházban, talán akad egy, akit... akit Lorton néven lehetne elkönyvelni A véletlen kedvezett... A mentők az utcáról hoztak be egy embert, aki összeesett súlyos tüdőgyulladással. Nem volt nála semmiféle személyazonossági írás és, mivel korra és külsőre körülbelül hasonlított Lortonra, az ő nevén vétettem nyilvántartásba. Személyi adatait, hogy hol és mikor született, meg hogy kik voltak a szülei, családi állapotát, stb. mind megkaptam Rhodától és, mivel nem is nyerte vissza öntudatát, simán ment a dolog.
Azért mertem megtenni, mert mikor behozták, mindjárt láttam, hogy menthetetlen és harmadnapra valóban meg is halt. Kiállítottam tehát a halotti bizonyítványt, amelynek alapján aztán a biztosító társulat fizetett is. — Mennyi volt a biztosítási díj? — Nem sok... mindössze ezerötszáz dollár, azt hiszem. — Ön akkor már régebben ismerte Rhodát? — kérdezte Mason. — Talán féléve... Ápolónő volt a Sunnyside-kórházban. — És... nőül akarta venni? Az orvos mélyen elpirult. — Felelnem kell erre is? — kérdezte vonakodva. — Mindenesetre! — bólintott Mason. — Nos, igen — felelte az orvos: — megkértem, hogy legyen a feleségem. — És ő nem akarta? — Megesküdött, hogy soha többé nem megy férjhez — sóhajtott az orvos. — Minden hitét elvesztette a férfiakban. Egyszerű, naiv és bizakodó teremtés volt, mikor a sors útjába hozta Lorton Gregoryt. Ez a nyomorult elszédítette, házasságot kötött vele, aztán kifosztotta és megszökött. Megölte a hitet és az illúziót a szegény teremtés szívében. így lett belőle ápolónő: ami szeretet és jóság volt a szívében, azt mind a szenvedő emberekre
pazarolta. — Aztán hirtelen mégis mást gondolt, mikor útjába került a... második férfi: a multimilliomos fia, igaz? — vetette oda Mason csöndesen. — Rosszul ítéli meg, hogy így beszél róla! — rázta fejét az orvos. — Hogyan beszélek róla?... Hiszen csak igazat mondok! — Miért élezi ki azt, hogy... «multimilliomos fia?»... — Hát nem az? — De igen: csakhogy Rhoda nem ezért lett a felesége! — Honnan tudja? — Mert ismerem Rhodát és azt is tudom, hogy miért ment hozzá. — Nem mondaná meg nekem is, hogy miért? — Az anyaság szólalt meg benne — felelte az orvos. — Kellett neki valaki, aki fölött anyáskodhatik, aki gyámoltalan és a segítségére szorul. Ezért lett ápolónő is. És megtalálta a gyöngeséget, gyámoltalanságot ebben a milliomos fiúban, aki már kezdett lefelé siklani a züllés lejtőjén. Jellemgyönge, határozatlan, elernyedt báb volt ez a fiú, mikor Rhoda megismerte és visszarántotta lejtő széléről, ahová a tiltott kábítószerek sodorták. És hálából úgy nézett föl Rho-dára, mint édesanyjára a gyámoltalan gyermek. Azt
hitte, hogy ez az érzés szerelem, pedig csak hála volt. Hogy Rhoda mit érzett, azt nem tudom; ő csak azt látta, hogy ez a gyönge, gyarló és gyámoltalan lélek vezető kézre, oltalmazóra szorul s ez az érzés fölébresztette benne a szunnyadó anyaságot: Carl Montaieben látta azt, akit szerethet, ápolhat, gondozhat és jó útra téríthet... mint ahogy az anya is így törődik gyermekével. — Ön, természetesan, ellenezte ezt a házasságot? — kérdezte Mason. Millsap doktor félrefordította az arcát s a hangjából mélységes szívfájdalom csendült ki: — Úgy van, elleneztem — bólintott. — De miért? — Mert szeretem Rhodát — felelte csöndesen és még egyre másfelé nézett. — Nem gondolja, hogy Rhoda boldog? — kérdezte Mason fürkészve. — Nem lehet boldog — sóhajtott az orvos — mert nincs tisztában önmagával. Nem jól értelmezi érzékeinek lélektani jelentőségét. Olyan férfire volna szüksége, akit szeretni és tisztelni tudna. Ha volna gyermeke: annak szeretetében és gondozásában kiélhetné az anyaságát. De, mivel se az egyiket, se a másikat nem adta meg neki a sors: a szeretetet árasztó és szeretetre vágyó anyaság ösztöne rákényszerítette, hogy olyan gyámoltalan, gyönge bábot keressen, akit ideoda vet az élet, mert nem tud megállni a
maga lábán és most ezt neveli emberré, óvja a világ kísértéseitől és fejleszti az akaratát, erősíti a jellemét, hogy életképes, normális embert faragjon belőle. — Megmagyarázta ezt neki? — Legalább is megpróbáltam. — És mire ment vele? — Semmire! — legyintett az orvos lemondóan. — Miért? ... Mit felelt rá? — Hogy a féltékenység beszél belőlem, pedig ő már megmondta, hogy én csak a barátja lehetek: semmi több. — És ön... mit csinált? Doktor Millsap kitérően, kissé ingerülten válaszolt: — Bocsásson meg, ezek olyan érzelmek, amelyekről nem óhajtok nyilatkozni idegenek előtt. — Nem érdekel, hogy mit óhajt és mit nem — csapott le rá Mason ridegen. — Akarom, hogy mindent elmondjon: nyíltan és takargatás nélkül. — Mondtam már — szolt Millsap lassan és vonakodva — hogy a világon mindennél jobban szeretem Rhodát... még az életemnél is jobban szeretem. Nem a magam vágya és boldogsága fontos, hanem csak az, hogy Rhoda boldog legyen. Nem tévesztem össze az ő boldogságát a magaméval: az én szerelmem tiszta és önzetlen. Ha én lennék az,
akivel boldogabb tudna lenni, mint bárki mással: ez volna a legcsodásabb, legszentebb dolog, amire vágyom. De viszont: ha bárki mással boldogabb tudna lenni, mint velem... némán félre állnék, sőt segítségére lennék, hogy elérje célját, mert nekem első és mindenek fölött való dolog az ő boldogsága. — Ön tehát kilépett Rhoda életéből? — Jól mondja: valóban kiléptem. — És aztán?... — És aztán — sóhajtott Millsap. — Rhoda férjhez ment Montainehez. — Változtatott ez valamit az önök barátságán? — Egyáltalában nem. — És egyszerre csak fölbukkant Lorton. — Úgy van... Lorton vagy Moxley: ahogy jobban tetszik önnek. — Mit akart ez az ember voltaképpen? — kérdezte Mason hirtelen. — Pénzt! — kiáltott föl Millsap megvetően. — Mi egyebet akarhatott volna? — De rengeteg összegeket követelt — tűnődött Mason. — Miért oly sokat? — Mert valaki szorongatta, fenyegette, hogy lecsukatja, ha nem fizeti vissza, amit kicsalt tőle — felelte az orvos. — Tudja, hogy miféle csalás volt az? — Nem. Sejtelmem nincs róla. — De azt tudja, hogy mennyit követelt Rho-dától?
— Hogyne!... Kétezer dollárt azonnal és tízezret később. — Hitvány zsarolás — legyintett Mason. — De mi címen követelt ennyit? — Valahogy megtudta, hogy Rhoda fölvette a biztosítási összeget — felelte Millsap — és azzal fenyegette, hogy csalásért börtönbe juttatja. Ez volt az egyik «jogalap». A másik pedig az volt, hogy Rhoda bigámiát kötött... Nagyon furfangos gazember volt ez a Lorton: tudta, hogy az öreg Montaine mily sokat ad a nevére, a családi tisztességre és úgy számított, hogy ha Rhoda megmondja a dolgot férjének, a fiú rögtön rohan az apjához, ez pedig bármily összeget kifizet, csak meg ne hurcolják a nevét és elkerülje a szennyes botrányt. — És Rhoda szólt a férjének? — Nem — rázta a fejét Millsap. — Ellenben szembe szállt Moxley-vel és megfenyegette, hogy: ha nem fogja be a száját és nem takarodik el, akkor becsukatja, mert meglopta és megcsalta őt. — Ezt persze, ön tanácsolta neki? — kérdezte Perry Mason. — Úgy van: én tanácsoltam. — És ön adta neki a revolvert, hogy ha alkalom kinálkozik reá: irgalmatlanul lőjje le Moxleyt, mint a veszett kutyát... nem? — A revolvert valóban én adtam neki — tiltakozott az orvos hevesen. — de csakis
azért, hogy ne legyen teljesen védtelen, mikor szemtől szembe áll Lortonnal. Mert ismertem a fickót: mindenre elszánt, lelkiismeretlen, erőszakos gazember volt. Igazi gang-ster: aki lop, csal, hazudik... de öl is, ha rákerül a sor. Tudtam, hogy pácban van és kell neki a pénz és féltettem Rhodát... Odaadtam hát neki a revolveremet, hogy legyen mivel védenie magát, ha kell. — Szóval azért adta a revolvert Rhodának, mert tudta, hogy találkozni fog... mert találkoznia kell Moxleyyel? — Igen, így van. — És azt tudja-e, hogy Rhoda ma éjjel találkozott Lortonnal? Doktor Millsap nyugtalanul jártatta körbe a szemeit, mint a verembe esett vad. Idegesen feszengett a székén, de nem felelt: — Nos, mi lesz? — sürgette Mason. — Igen vagy nem? — Nem — nyögte ki Millsap nagy nehezen. Mason fölhorkant. — Ha nem tud ügyesebben hazudni, mikor majd a tanuk padjára kerül, Rhodának nem sok öröme lesz a maga tanúskodásából. — A tanuk padján? — riadt meg Millsap tiltakozva. — Hát pedig odakerül — vonta föl a vállát Mason. — Kell!... — Uram, segíts! — csapta össze a kezét Millsap. — Én orvos vagyok és nem
tanuskodhatom bűnügyben ... még Rhoda mellett sem! — Nem is Rhoda mellett, hanem ellene kell majd tanúskodnia — jegyezte meg Mason. — Az államügyész ugyanis tele van ambíciótól fűtött gyűlölettel Rhoda iránt, mert szenzációt akar csinálni az esetből, hogy fitogtathassa a tehetségét. Meg kell tehát találnia az indítóokot, mely gyilkosságra kényszerítette Rhodát s arra építi a vádat, hogy Rhoda azért gyilkolt, hogy Lorton ne árulhassa el a biztosítási csalást, melyet elkövetett. Ekkor pedig szőnyegre kerül a hamis halotti bizonyítvány s miután ezt ön állította ki: a többit elképzelheti... Doktor Millsap álla leesett, két szeme üveges rémülettel meredt Masonra, aki most újra ismételte előbbi kérdését: — Tudott arról, hogy Rhodának tegnap éjjel két órakor kellett találkoznia Gregory Moxleyvel? Az orvos alig hallhatóan suttogta: — Tudtam. — Na lássa, hogy tud beszélni — bólintott Mason elégedetten. — Most pedig mondja meg: hol volt tegnap éjjel két órakor? — Természetesen itthon, aludtam. — Tudja ezt bizonyítani? — kérdezte Mason közömbösen. — Úgy, ahogy bármelyik rendes polgár bizonyítani tudja — felelte az orvos. —
Lefeküdtem szokásom szerint és aludtam reggelig. Azt hiszem, senki fia nem visz alibit az ágyába, mikor lefekszik?... Az esküdteknek meg kell elégedniük azzal az állításommal, hogy itthon voltam, lefeküdtem és reggelig aludtam. — Csakugyan simán menne a dolog — mondta Mason megfontolt nyomatékkal — ha... Igen, ha az államügyész nem tudná, hogy keresték önt éjfél után két órakor. Miután a telefonhívásra az ön japán inasa jelentkezett: az állam ügyész bizonyára kíváncsi lesz, hogy hogyan folyt le ez a telefonbeszélgetés. Ki fogja tehát hallgatni a japán inast és... Az ügyvéd meghökkent Millsap eltorzult arcától és önkéntelenül félbeszakította a mondatot. — Nos, mi az? — kérdezte megütődve. — Irgalmas Isten! — csapta össze kezeit az orvos. — Honnan tudhat az államügyész erről az éjszakai telefonhívásról?... Hogyan álmodhattam volna, hogy ez a telefonbeszélgetés is belekerül ebbe a bűnügybe? ... A japán inasom csak annyit mondott, hogy valami részeg ember hívott föl, nyilvános telefonállomásról. — Honnan tudta a japán, hogy részeg volt az az ember? — Mit tudom én?... Talán a hangján érezte meg. Én csak annyit tudok, amennyit nekem
mondott, mikor hazajöttem. Azt hiszem, hogy én... — Nem volna okosabb — vágott közbe Mason — ha őszintén elmondana mindent? Az orvos nagyot lélekzett és most már beszélt: — Hát igen: ott voltam. Nem két órakor, hanem valamivel később. Éjszaka fölébredtem és nem bírtam elaludni. Tudtam, hogy Rhodának el kell mennie a találkozóra. Megnéztem az órát és azon tűnődtem, hogy ugyan mit csinálhat Rhoda?... Vajjon nincs-e valami baja?... Ez a gondolat nem hagyott nyugton. Fölkeltem, felöltöztem és a Norwalk Avenuere hajtottam. Megláttam Rhoda kocsiját az egyik mellékutcában. Fölnéztem Moxley lakására. Minden ablaka sötét volt. Becsöngettem az utcai ajtón. Senkise felelt. Újra csöngettem. Félpercenként, szüneteket tartva, rendszeresen. — Nagyon megijedtem, mikor senkisem felelt. Ha nincs ott Rhoda kocsija, azt hittem volna, hogy Moxley alszik. Elhatároztam, hogy megkerülöm a házat: hátha hátul találok valami ajtót, ahol bejuthatok? ... De az autómat nem akartam a ház előtt hagyni; befordultam hát az első mellékutcába és ott állítottam le. Mikor a fasorból visszajöttem, láttam, hogy már világosak az ablakok Moxley lakásában és azt gondoltam, hogy az én csöngetésem ébresztette föl és most már
megint oda akartam menni az ajtóhoz, hogy tovább csöngetek. De mikor kereszteztem a mellékutcát, már nem láttam ott Rhoda kocsiját. Akkor hazamentem. — Mikor becsöngetett a házba — kérdezte Mason — hallotta-e, hogy a csengő szól odabent, a lakásban? — Nem, egyáltalán nem hallottam. — Hallott talán más valamit?... szóváltást, civódást, dulakodást? — Nem, semmiféle zajt vagy neszt nem hallottam — felelte az orvos. Perry Mason merengve nézett maga elé, majd hirtelen rápillantott az orvosra és így szólt: — Tudja-e, doktor, hogy maga nagyon rossz bőrben van? — Hogy érti ezt? — kérdezte Millsap. — Ugy, ahogy mondom: nagyon rossz színben van... sápadt, kimerült. — Oh, hát csodálkozik ezen? — tört ki Millsap elkeseredve. — Hiszen úgy fekszik a szívemen ez az eset, mint a lidércnyomás! Amióta Rhoda megmondta, hogy, Lorton visszajött, nincsen se éjjelem, se nappalom... Nem alszom, nincs étvágyam, nem bírok foglalkozni a betegeimmel. Testileg, lelkileg összetört nyomorék vagyok! — Ezért mondtam, hogy rossz bőrben van — ismételte Mason. — A lélek valósággal csak hálni jár magába, doktor!
— Minek ismétli? — fakadt ki az orvos. — Magamtól is tudom. — És, mint orvos — kérdezte Mason csöndesen — mit ajánlana annak a betegnek, aki ilyen... testileg, lelkileg összetört állapotban kérne orvosi tanácsot öntől? — Miért kérdi?... és mire céloz? — nézett az orvos fürkészve Masonra. — Nem ajánlana neki, például... hosszabb tengeri utazást? — A környezetváltozás mindenesetre ajánlatos. De én... Elharapta a mondatot és lihegve lélekzett. — Én, természetesen, nem vagyok orvos — mondta Mason fölkelve — és az én tanácsom e szerint nem lehet mértékadó. De az ön helyében mindenesetre elmennék valamelyik bizalmas orvosbarátomhoz és... nem mondanám ugyan meg, hogy mi bánt és emészt: de kikérném a tanácsát, hogy mitaján-lana az idegeim rendbehozására... Talán környezetváltozást, teljes pihenést, esetleg hosszabb tengeri utazást... — Úgy érti — kérdezte Millsap csöndesen — hogy. álljak félre az útból és menjek olyan messzire, ahol nem érhetnek el?... Nem gyávaság ez, hogy megszököm a veszedelem elől és itt hagyom Rhodát védtelenül, hogy mentse magát, ahogy tudja? — Rhoda miatt ne aggódjék — nyugtatta meg Mason. — Az ön jelenléte többet ártana
neki, mint használna. De nem is Rhoda miatt szóltam, hogy rossz színben van, hanem valóban úgy látom, hogy beteg. Nem árt, ha megvizsgáltatja magát valamelyik orvosbarátjával. Ha pedig bármi előfordulna — Mason letette névjegyét az asztalra — kérem, telefonáljon értem azonnal... Millsap fölugrott, mindkét kezével megfogta és melegen szorongatta Mason kezét. — Köszönöm, ügyvéd úr. Igazán nem is gondoltam erre. De a tanács kitűnő. Legokosabb dolog, amit tehetek. Mason kinyitotta az ajtót és szólni akart — de két vállas alak állt vele szemben az ajtó előtt: két detektív... ugyanazok, akik elvitték Rhodát a repülőtérről. Mindkettőnek leesett az álla, ahogy meglátták Masont és csak jó néhány pillanat múlva szólalt meg az egyik: — Úgy látom, hogy mindenütt keresztezi az utunkat... Perry Mason barátságosan biccentett Millsap felé: — Köszönöm, kedves doktor, a diagnózisa kitűnő. Ha bármikor jogi tanácsra szorulna, forduljon hozzám bizalommal. Úgy látom, ez a két gentleman beszélni óhajt önnel. Figyelmeztetem, hogy bűnügyi detektívek. De nem tartóztatom tovább. Csak fölvilágosítom, mint ügyvéd, hogy nem kell felelnie semmiféle kérdésre, ha nem akar...
— Elég volt, sir! — szólt közbe harciasan az egyik detektív. Perry Mason hátraszegte a fejét és haragos megvetéssel mérte végig a detektívet. Aztán megint Mill-saphoz fordult: — És, ha ügyvédi segítségre szorul, telefonáljon nekem azonnal. Nem tudom ugyan, hogy ez a két gentleman mit óhajt öntől, de én, az ön helyében, egyetlen kérdésükre sem felelnék. Még egyszer barátságosan biccentett Millsapnek és, tekintetre se méltatva a két detektívet, kiment a várószobából. A hallban megállt. Az ápolónő az asztalra borulva zokogott. Perry Mason néhány pillanatig szótlanul nézte, aztán lábujjhegyen, nesztelenül kisurrant a lakásból.
XII. FEJEZET A délelőtti nap fénykévéi ragyogva árasztották el Perry Mason dolgozószobáját. A telefon éppen csilingelt, mikor Paul Drake belépett a külső irodába. Az ügyvéd kinézett szobájából és intett Paul Drake-nek, hogy jöjjön be hozzá. A detektív arca mogorva volt. Ideges, bosszúsággal dobta Mason asztalára a kezében hozott újságokat és, rájuk mutatva, elkeseredetten mondta: — Mindent kiszedtek belőle! Ugyane pillanatban dugta be fejét az ajtón Della Street és haragtól piros arccal, izgalomtól érdes hangon jelentette: — A rendőrségtől telefonált valamelyik hekus... a nevét persze nem mondta meg... és azt izeni önnek, főnök úr, hogy Rhoda Montaine éppen most írja alá beismerő vallomását. Minden szavából kirítt a kárörvendés, mikor hozzátette, hogy méltóztassék most már befáradni az ügyészségi börtönbe, ahol bármikor szabadon beszélgethet ügyfelével. És nincsen szükség semmiféle «Habeas Corpus»-ra, mert senkise gátolja önt, hogy tetszése szerint érintkezhessek Rhoda Montainenek Az ügyész különben előre megfontolt szándékkal elkövetett
gyilkosság miatt emel vádat ellene.,. még pedig Rhoda saját vallomása alapján. Perry Mason szótlanul hallgatta meg a furcsa izenetet, de egyetlen izom se rándult meg az arcán. — Miért nem kapcsolta ide a telefont, hogy beszélhettem volna azzal a fickóval? — kérdezte — Elhúztam volna a nótáját! — Nem kapcsolhattam át — védekezett Della — mert, mihelyt kimondta az utolsó szót, azonnal lecsapta a kagylót. — Köszönöm, Della — bólintott Mason és intett a leánynak, hogy csukja be az ajtót. — Részleteket kérek — fordult aztán Drakehoz, mikor egyedül maradtak és mindketten leültek. — Mit írnak az újságok? — Nem hozzák Rhoda vallomását egész terjedelmében, noha az újságok mind megkésve jelentek meg, amiből arra következtetek, hogy az ügyész késleltette a megjelenésüket, azzal bíztatva a szerkesztőket, hogy megkapják az egész vallomást. — És mi van a vallomásban? — kérdezte Mason. — Az, hogy Moxley megpróbálta zsarolni, de ő... Rhoda... nem akart elmenni hozzá éjfél után két órákor. Moxley azonban addig fenyegette botrányokkal, míg végre beleegyezett. Bizonyosan fölkelt, míg a férje aludt, kilópozott a házból és meglátogatta Moxleyt. Azaz, csak elment a házig, ott sokáig
csöngetett a külső ajtón, de mikor Moxley nem nyitotta ki, ismét beült a kocsijába és hazament. Ennyi az egész. — Megmondta, hogy hogyan csöngetett a külső ajtón? — Hogyne! Tíz-húsz másodpercenkint nyomta a csengő gombját, aztán rövid szünetet tartott és újra meg újra csöngetett. Azt hitte, hogy Moxley alszik és föl akarta ébreszteni, de nem sikerült. — És ekkor —- mondta Mason gúnyosan — elébe tartották a garázskulcsot és fölvilágosítást kértek tőle, hogy, hogyan kerülhettek ezek Moxley lakásába, ha nem bírt bejutni az ajtón... így volt? — Eltalálta — bólintott Drake — amire Rhoda azt felelte, hogy már aznap délután ott volt Moxley lakásán és akkor felejthette ott a kulcsokat. Ezt azonban már csak később vette észre. Mason elmosolyodott — de ez a mosolygás keserű volt, nem volt vidám! olyan volt, mint mikor az ember citromba harap — narancs helyett. — Amivel szemben — jegyezte meg csöndesen — Carl Montaine leghatározottabban állítja, hogy bezárta a garázs ajtaját, mikor délután betolta fülkéjébe saját autóját. Rhodának tehát tarsolyában kellett, hogy legyenek a kulcsok. Különben nem bírta volna kinyitni a garázst éjfél után és
nem hozhatta volna ki a kocsiját. — Óh — legyintett Paul Drake — egy-két esküdt talán akad azért, aki elhinné Rhodának ezt a mesét. — Arról szó se lehet — rázta a fejét Mason — mert az államügyész bizonyítékai halomra döntik minden állítását. Kelepcébe csalták azt a szegény asszonyt s ennél végzetesebb vallomást ki se csalhattak volna belőle! Hallatlan visszaélés a hatalommal. — Igazán nem látom azt a nagy veszedelmet — vélte Drake és kérdően nézett Masonra. — Nem látja? — csapott az asztalra Mason. — A legfőbb sikerrel bíztató védekezés a «jogos önvédelem» lett volna. Itt pusztán csak a halott ember lezárt ajka állt volna szemben Rhoda vallomásával és az államügyésznek semmiféle bizonyítéka nem lett volna Rhoda védekezésének megdöntésére. Ha kellő formában és megfelelő bátorsággal mondja el Rhoda ezt a védekezést, csaknem bizonyos, hogy az esküdtek fölmentik. — Mivel az újságok megírták, hogy a szomszédok állandó csöngetést hallottak, mialatt Moxley lakásában a civakodás volt, Rhodának az a szerencsétlen ötlete támadt... de lehet, hogy sugalmazták is neki... hogy magára vállalja a csöngetést. Bizonyára azt hitte, hogy ha ebbe a mentő-ötletbe
kapaszkodik, menekülhet a gyilkosság vádjától: hiszen be se tette lábát a lakásba, ahol Moxleyt más valaki gyilkolta meg, mialatt ő hiába csöngetett bebocsátásért. Gonosz, alávaló csapda volt ez, melybe vakon sétált bele a szerencsétlen asszonyt — Az államügyész három legyet ütött egy csapásra — folytatta Mason, egyre jobban nekikeseredve. — Először is: az időpontok összevetéséből., meg a Crandall-házaspár vallomásából, akik hallották a vitában Rhoda nevét... az államügyész rá bizonyíthatja, hogy nem ő csöngetett az utcán, mert ellenkezőleg: fönt volt Moxley lakásában és dulakodott vele. Másodszor: a Moxley lakásában talált garázs kulcs... ahogy az imént magyaráztam, kétségtelen bizonyítéka annak, hogy Rhoda, igenis ott volt éjfél után két órakor Moxley lakásában. És harmadszor: miután valaki csakugyan csöngetett Moxley ajtaján... és Rhoda nem lehetett ez a valaki: az államügyész a föld alól is elő fogja keríteni ezt a titokzatos éjjeli látogatót, hogy szembesíthesse Rhodával, mint koronatanút. — A jogos önvédelem lehetősége tehát megszűnt — fejezte be Mason csüggedten — és miután Rhoda maga vallja, hogy ott volt Moxley lakása előtt... akárhogyan tagadja is, hogy fönt járt a lakásban... a kulcsok és egyéb bizonyítékok hatása alatt az esküdtek egyhangúlag hozzák meg a verdiktet: «előre
megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság» ... ez pedig a villamos-szék, Paul! — Hát én nem egészen így láttam a dolgot — csóválta a fejét Drake — de azt hiszem, Mason, hogy önnek van igaza. Nesztelenül nyílt ki az ajtó és Della Street surrant be rajta. — Az öreg úr van itt — mondta csöndesen. — Kicsoda?... Miféle öreg úr? — fordult Mason a leány felé. — C. Phillip Montaine... a chicagói multimilliomos. — Mi fajta ember? — kérdezte Mason, aki sokat adott Della Street emberismeretére. — Nehéz kiismerni és még nehezebb jellemezni — felelte Della habozva. — Túl lehet a hatvanon, de a szeme szúrós és fürge. Angolosan nyírt bajusza van, a szája keskeny, egyenes vonalú és zárt, az orra vékony és hegyes... ravasz róka-arca van. Kifogástalanul öltözködik, a modora udvarias, de rideg és tartózkodó... Sok fából faragott ember lehet. — Nekem éppen kapóra jön — mondta Mason elgondolkozva. — Mivel szörnyen nagyra van «családi nevével» és fél a botránytól, mely beszennyezheti a Montainenevet, rá fogok ijeszteni és meggyúrom, hogy vállalja Rhoda védelmének költségeit... De az ön jellemrajza nagyon külömbözik attól, amit Carl festett az apjáról. A fiú szerint korlátolt, nagyképű ember, aki minden áldozatra kész,
hogy az újságokba ne kerüljön a neve ezzel a gyilkossággal kapcsolatban... De maga másnak látja őt, Della? — Nem hiszem, hogy ráijeszthet — csőválta a fejét Della. — Nos, miért nem? — Mert óvatos, ravasz és intelligens — felelte a leány. — Egészen bizonyos, hogy kész tervvel jött ide és, bár sejtelmem sincs róla, hogy mi lehet a szándéka: mérget mernék venni rá, hogy... hogy, igen: önt akarja rávenni arra, hogy az ő tervei szerint cselekedjék. — Akkor hát egyforma fegyverekkel küzdünk — mosolygott Mason, aki most Drakehez fordult: — Maga az irodán át menjen el, Paul és jól nézze meg az öreget. Lehet, hogy szükség lesz a szemmel tartására. Ismernie kell tehát, hogy személyleírást adhasson róla az embereinek. Drake bólintott és már indult is kifelé. A küszöbön megállt és visszaszólt a nyitott ajtóból: — Köszönöm a tanácsot, ügyvéd úr. Ha megint kellemetlenkednek, azonnal telefonálok, vagy személyesen feljövök. Mikor Drake kilépett, Mason utasította Dellát: — Senkit se bocsásson be, amíg ezzel az emberrel tárgyalok. Lehet, hogy a
beszélgetésünk zajos lesz, ügyeljen hát arra is, hogy a külső irodában... Hirtelen kitárult az ajtó. Paul Drake jött -vissza. Megállt a küszöbön és, félkézzel nyitva tartva az ajtót, hangosan mondta: — Nagyon fontos körülményt felejtettem el, ügyvéd úr... Pár szóval elmondom... engedje meg, kérem... Becsukta az ajtót, hirtelen odalépett Mason asztalához és, egészen közel hajolva hozzá, halkan izgatottan mondta: — Szedje ki ebből a jómadárból, hogy mióta van New-Yorkban. — Az öreg Montainet gondolja? kérdezte Mason meglepetve. — Persze!... Azért jöttem vissza! — Valószínűleg akkor jött ide, mikor a gyilkosságról olvasott a lapokban — vonta föl a vállát Mason. — A fiától tudom, hogy nagyon fontos pénzügyi tárgyalások tartották lekötve Chicagóban. — Ha ez az öreg ember odakint valóban C. Phillip Montaine — vágott közbe Drake gyorsan — akkor ő már előbb itt volt, mint Gregory Moxleyt meggyilkolták és... nem a gyilkosság után jött! Mason halkan füttyentett. — Bizonyos ez, Drake?... A detektív egészen áthajolt az asztalon és sebesen referált: — Emlékezzék vissza, hogy amikor Rhoda
Montaine először járt önnél, én találkoztam vele a folyosón, mikor elment. Mindjárt jelentettem, hogy lesik, figyelik, követik a nőt. Mivel Rhoda nagyon izgatott volt és észrevettem, hogy lesik: én is utána mentem jó darabon és... — És... ez az öreg Montaine lesett rá itt, a folyosón? ... — Nem, nem... az más valaki volt! — magyarázta Drake. — Az öreg ellenben lent, a sarkon ült taxiban és várt... Ott leste Rhodát: és olyan hiúz-szemei vannak, Mason, hogy nemcsak Rhodát látta, hanem látta azt a spiclit is, aki az asszony sarkába szegődött... sőt, észre vett engem is: és nem tudom, hogy nem ismert-e meg most, hogy újra meglátott. — Nem téved, Paul? — kételkedett Mason. — Szó sincs róla!... Csak van szemem... És detektív vagyok, tudja! — Da a fia határozottan azt mondta, hogy az apja Chicagóban van. — Akkor hazudott a fia... vagy lehet, hogy az apa hazudott fiának: és a fiú csak ismételte az apja hazugságát. — Valószínűbb, hogy az öreg hazudott és nem a fia — tűnődött Mason. — Ha Carl tudta volna, hogy itt az apja, bizonyára magával hozta volna hozzám, hogy erkölcsi támasza legyen az öreg. Mert a fiú nagyon gyámoltalan: bármit tesz is, hátvédre van szüksége, aki doppingolja. És egész életében
dróton rángatott báb volt az apja kezében. Ezért gondolom, hogy az öreg titokban bujkált itt és a fia nem is tudott erről. — De miért bujkált? — kérdezte Drake. — Az ördög tudja! — rándított a vállán Mason. — Lehet, hogy talán kiveszem belőle... És azt hiszi, Paul, hogy látta, magát akkor? — Erre mérget vehet!... De azt aligha vehette észre, hogy figyeltem őt. Most pedig azt hiheti, hogy én is ügyfele vagyok önnek. Abból, amit mondtam, mikor kimentem s amikor visszajöttem, csakis azt hiheti, hogy bajba került ember vagyok. Vissza kellett jönnöm, hogy figyelmeztessem önt... de most már megyék. — Várjon csak — tartóztatta Mason. — Lehet még egy magyarázat: hátha ez az öreg legény... nem is G. Phillip, Montaine?, — Ugyan miért jönne ide álnéven valaki? — csodálkozott Della. — Lehet, hogy Mason fején találta a szöget — vélte Drake töprengve. — Hogy miért gondoltam ezt, Della? — mosolygott az ügyvéd. — Hát azért, mert az államügyésznek vagy a rendőrségnek eszébe juthatott, hogy ha Carl apja idejön hozzám, esetleg megtudhatja tőlem, hogy mire és hogyan kívánom fölépíteni a védelmet... Az apjának joga és érdeke, hogy tudja ezt: az ügyésznek pedig azért fontos, hogy titokban minden bizonyítékot és ellenérvet
összeszedhessen a védelem megcáfolására. — Legyen óvatos, főnök úr! — szólalt meg Della Street aggódva. — Dellának igaza van — bólintott a detektív is. — Mert hogyha ez az ember valóban az államügyész megbízottja, akkor nyilvánvaló, hogy az államügyész már a gyilkosság előtt is megfigyeltette Rhodát... mint ha valaki előre megmondta volna neki, hogy mi lesz... Minden esetre igyekezzék tisztába jönni azzal, hogy kicsoda ez az ember, mielőtt kigombolkozik előtte! — Rendben van, Paul — mosolygott Mason, az ajtóra mutatva. — Most, pedig menjen el ügyesen. A detektív ismét az ajtóhoz ment, kinyitotta és megállt a küszöbön, visszafordulva, mint első ízben: —... igazán jó volt, hogy eszembe jutott. Féltem, hogy ebből megint új bonyodalom lesz, de látom, hogy ön már előre gondolt rá. Még egyszer nagyon köszönöm, ügyvéd úr. Becsapta az ajtót és Mason intett Dellának: — Most már menjen maga is, Della. Nem várakoztathatjuk tovább az öreg urat, mert még gyanút fog. Valószínű, hogy Pault megismerte és alighanem megfordul agyában a gondolat, hogy Paul azért jött vissza, hogy figyelmeztessen rá. Eressze be hát, kérem ...
XIII. FEJEZET . Della Street kitárta az ajtót: — Mr. Mason kéreti önt, Mr. Montaine — mondta udvariasan. C. Phillip Montaine besétált a szobába, meghajolt és mosolygott, de nem nyújtott kezet az ügyvédnek. — Jó napot, ügyvéd úr — köszönt előzékenyen. Perry Mason fölállt és a karosszékre mutatott, íróasztala mellett. Miután Montaine leült, leült az ügyvéd is, Della pedig kiment és csöndesen becsukta az ajtót. Montaine megvárta ezt és csak azután szólalt meg: — Bizonyára tudja, hogy miért vagyok itt? Perry Mason lekötelező, udvarias őszinteséggel válaszolt: — Igazán örülök, hogy itt van, Mr. Montaine. Nagyon óhajtottam már beszélni önnel. De hallottam kedves fiától, hogy fontos üzleti tárgyalások kötik Chicagóhoz. Úgy vélem, hogy mindent ott hagyott, mikor hallott erről a szomorú gyilkosságról. — Úgy van. Külön repülőgépet béreltem és tegnap, későn éjjel érkeztem New-Yorkba. — Beszélt már Carllal? — kérdezte Mason. Furcsa fény villant föl Montaine szemeiben:
— Jobb lesz talán —- mondta hidegen — ha előbb én mondom el, hogy miért jöttem és ön... csak aztán kérdez. — Ahogy parancsolja — bólintott Mason mosolyogva. — Kezdjük azzal, hogy nyíltak és őszinték leszünk egymáshoz — mondta Montaine. — Én bankember vagyok. Azok az ügyvédek, akikkel eddig dolgom volt, szaktekintélyek a kereskedelmi és váltójogban, jártasak a hitelügyletekben és kis ujjúkban van a részvénytársaságokra vonatkozó törvény, ön az első büntetőjogász, akivel dolgom van. — Tudom, hogy önök, bűnügyi specialisták, sok tekintetben ügyesebbek, élesebben látnak és gyorsabban gondolkoznak, mint általában azok az ügyvédek, akik a bankszakmával foglalkoznak. És önnek még kortársai közt is különleges híre van: hogy nemcsak elsőrendű büntetőjogász, hanem az eszközeiben sem nagyon válogatós, ha ügyfeleinek érdekéről van szó. — A fiam talán éppen ezért fordult önhöz jogi tanácsért. Nagyon a szívén fekszik, hogy tisztára mossa magát az ellene emelt vádtól. De, mivel a fiam is Montaine: nem tud, de nem is akar hazudni. — Itt szünetet tartott, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak: — Megmondja az igazat... sem többet, sem kevesebbet, mint
az igazságot: mit sem törődve azzal, hogy kinek mennyit árt vagy használ vallomásával. — Ön még semmit sem mondott eddig — figyelmeztette Mason. — Meg akarom alapozni, amit mondani fogok. — Hagyja el az alapozást — legyintett Mason. — Nincs rá semmi szükség. Kezdje mindjárt tárgyalásainak célján. — Helyes — egyezett bele Montaine és ridegebb lett a hangja. — A fiam megbízta önt, hogy képviselje a feleségét. Tudom, hogy ön fizetést vár szolgálataiért. Bizonyára tudja, hogy a fiamnak semmi néven nevezendő vagyona nincs és fölteszem, hogy ön azzal a hátsó gondolattal vállalta Carl feleségének a védelmét, hogy ennek költségeit majd én fizetem meg. Láthatja, hogy nem vagyok ostoba: de tudom viszont, hogy ön sem esett a feje lágyára. — Nem kárhoztatom a fiam választását. Sőt, azt hiszem, hogy a célnak legmegfelelőbb védőre akadt önben. De mégse szeretném, hogy ön... lebecsüljön és kevesebbre értékeljen engem, mint amennyit érek. Kijelentem tehát, hogy: bizonyos körülmények figyelembe vételével vállalom Rhoda Montaine védelmének költségeit... és; bőkezűen fizetek. De ha nem teljesíti, illetőleg nem fogadja el a föltételeimet: egyetlen vörös
centet se fizetek, — Folytassa, kérem mondta Mason — most öné a szó. — Sajnos — felelte Montaine és megpödörte kurta bajuszát — vannak dolgok, amiket nem mondhatok el. Az államügyész hivatalában megtudtam néhány lépést, amelyre készülnek. Ezekről hallgatnom kell, mert bizalmas közlések. Másrészt tudom, Mr. Mason, hogy ön nagyon tapasztalt üzletember... — Tehát?... — ütötte föl a fejét Mason feszült figyelemmel. — Tehát — folytatta Montaine, jól megrágva minden szavát — bár én nem mondhatom el önnek azokat a lépéseket, melyekre az ügyész készül: ha ön elmondaná nekem, hogy ezeket a lépéseket máris megelőzte... és hogyan előzte meg... akkor egész őszintén beszélgethetnénk a további teendőkről. Perry Mason halkan, idegesen kezdett dobolni ujjaival az asztalon. — Azt hiszem — mondta csöndesen — ön most arra céloz, hogy ameddig az ön fia és Rhoda házastársak, az államügyész nem vonultathatja föl Carlt tanunak a felesége ellen. Ezért ki akarja mondatni annak a házasságnak érvénytelenségét... igaz? Elégedett mosoly suhant át Montaine arcán.
— Köszönöm, ügyvéd úr — mondta: — igazán nagyon köszönöm. Valóban reméltem, hogy erre a megállapodásra jut. És bizonyára megérti, méltányolja az én álláspontomat ezzel az érvénytelenítéssel kapcsolatban. — Ön úgy érzi, hogy a fia rangján alul nősült... igaz?. — Eltalálta, ügyvéd úr. — De miért? — Mert a nő csakis a pénze miatt lett Carl felesége — tört ki Montaine. — Mert ennek a nőnek a múltja nem kifogástalan... sőt! És mert ez a nő még most is találkozott titokban rovott múltú első férjével s egyidejűleg azzal az orvossal is, akinek kórházában ápolónő volt valamikor. — S ön azt gondolja, hogy ezzel az orvossal talán viszonya volt? — Egyetlen szóval sem mondtam ezt! — De abból, ahogy beállította: kicsendült ez a föltevés. — Ugyan, ügyvéd úr: ez a részlet nem érinti a lényeget! — legyintett Montaine türelmetlenül. — ön kérdezett tőlem valamit s én nyíltan és őszintén feleltem rá. Lehet, hogy ön nem érez együtt velem és másként gondolkozik. De a kérdése nem tényekre, hanem csak érzelmekre vonatkozott s ahogy mondtam: nem érinti a lényeget. — A kérdést azért tettem föl — magyarázta Mason — mert teljesen tisztába
akartam jönni az ön álláspontjával és fölfogásával, amit talán így foglalhatok össze... ön nagyon szeretné, ha bírói ítélettel lehetne semmisnek és érvénytelennek nyilvánítani Carl házasságát Rhodával. ön azt kívánja tőlem: ígérjem meg, hogy legjobb tehetségemmel és igyekezetemmel fogom védeni Rhoda Montainet, de nem gördítek akadályt házasságának érvénytelenítése ellen. Kívánja továbbá azt is, hogy: ha a főtárgyaláson keresztkérdések alá fogom a fiát, kíméletesen bánjak vele, ne állítsam pellengérre és ne tegyem nevetségessé. Ha megígérem és teljesítem ezeket a föltételeket, akkor ön szép tiszteletdíjat fizet nekem. De ha nem: akkor egy vasat sem kapok... így van, Mr. Montaine? Montaine idegesen fészkelődött és kényszeredetten mosolygott. — Ön sokkal rikítóbb formában mondta el a gondolataimat — szólt óvatosan — mint ahogy én elő mertem volna terjeszteni. — De a forma teljesen födi az ön elgondolását... nem? — A lehető legteljesebben. — Majd rövid szünet után hozzátette: — ön, természetesen, nem tudja még, hogy mekkora tiszteletdíjat óhajtok fizetni. Biztosíthatom, hogy jóval több lesz, mint amennyi szokásos az ilyen védelemért... Azt hiszem, hogy megértett? Perry Mason ökölbe szorította a kezét és
lecsapott az asztalra. — Tökéletesen megértettem. Sőt már azt is tudom, hogy milyen hátsó gondolatok szülték ezt az ajánlatot... Ön mindenáron szabadulni akar Rhoda Montainetől. Ha Rhoda beleegyezik, hogy az államügyész érvénytelenítse Carl házasságát, akkor ön nem bánja, sőt segíteni akar abban, hogy fölmentsék a gyilkosság vádja alól. Ha ellenben ragaszkodik ahhoz, hogy a házasság törvényes, akkor ön... csakhogy, szabadulhasson tőle, mindent el fog követni, hogy, Rhodát gyilkosság miatt elítéljék. — Carl gyönge legény és nem bír megállni a saját lábán — folytatta Mason kíméletlenül. — Ezt jól tudja ön, de jól tudom én is. Ha Rhodát fölmentik, még pedig úgy, hogy nem semmisítik meg a házasságát: ön fél, hogy Carl ismét Rhoda befolyása alá kerül. De, ha lemond Carlról, akkor ön nagylekűen kinyitja az erszényét és bőkezűen áldoz, hogy a lehető legjobban ellássam a védelmét. Ellenkező esetben ön szövetkezik az államügyésszel és eget-földet megmozgat, hogy elítéltesse azt a szerencsétlen asszonyt. Mert ön oly megrögzött, hidegvérű zsarnok, hogy nem törődik semmivel, saját zsarnoki akaratán kívül, amelynek tüzön-vizen érvényesülnie kell! — Nem gondolja — kérdezte Montaine, metsző hidegséggel — hogy nagyon is
kemény és sértő dolog ez, amit most szemembe mondott. — Nem — vetette hátra Mason a fejét: — igazán nem gondolom. — Én pedig azt gondolom. — Talán azért gondolja — mondta Mason — mert nem Őszinte még saját magával sem. Talán nem ment el odáig, hogy elemezze elgondolásának végső következményeit és nem akarta világosan látni, hogy hová vezet az elgondolása, ha a végletekig kitart mellette és teljes formájában sikerül végrehajtania. — Szükséges az, ügyvéd úr, hogy azokról az okokról vitatkozzunk, amelyek vezetnek engem, mikor csak arról van szó, hogy ön válaszoljon az ajánlatomra: elfogadja-e vagy visszautasítja? — kérdezte Montaine. — Igenis, szükség van erre a vitára — felelte Mason — mert csakis így tudom ellenőrizni az ön be nem vallott, titkos szándékait. — De az ajánlatomra még mindig nem kaptam érdemleges választ. — Ha érdemleges választ akar, csak leghatározottabb nemmel felelhetek — jelentette ki Mason ridegen. — Az én tisztem az, hogy megvédjem Rhoda Montainet. Azt hiszem, hogy neki föltétlen érdeke, hogy az ön fia ne nyithassa ki száját a főtárgyaláson; ezt pedig csakis úgy érhetem el, ha a törvény érvényesnek ismeri el Carl és Rhoda
házasságát. Én tehát azon leszek, hogy ne lehessen érvényteleníteni ezt a házasságot. — Ez azonban nem fog sikerülni. — Lehet, hogy nem: de az én hitem szerint sikerülni fog. — Az államügyésznek egészen más a véleménye —• legyintett Montaine. — Szerinte a törvény világos és nem magyarázható félre. Rhoda nem volt özvegy, a férje még élt, mikor házasságot kötött a fiammal. Mivel pedig el se vált első férjétől: ez a második házasság semmis, mert voltaképpen meg sem köttetett. Érvényes házasság csak két szabad fél között köthető; ebben az esetben pedig az egyik fél nem volt szabad. Mason egy szót sem szólt, csak fölényesen mosolygott, mint aki bizonyos a dolgában. A kínos csöndet vonakodva törte meg Montaine. — Nem azért jöttem önhöz — mondta — hogy ennek a házasságnak érvényes vagy érvénytelen voltáról vitatkozzunk. Hanem azt gondoltam ... Habozva elhallgatott. — Nos, mit gondolt? — biztatta Mason, még mindig mosolyogva. — Tudja, ügyvéd úr — felelte Montaine tétován — másoktól hallottam... de most magam is tapasztalom, hogy az ön fölfogása rendkívül gyors, éles és... és rendesen fején találja a szöget.
Mason szótlanul megbiccentette a fejét és várta, hogy mi jön. — Azt gondoltam tehát — folytatta Montaine — és nem is csalódtam, hogy különösebb magyarázat nélkül is rájön: hol és mennyiben egyeztethetők össze az érdekeink. — Éppen ez az, amiben csalódott — szólt közbe most Mason. — Hogy bebizonyítsam, mennyire gyors és éles a felfogásom annak megítélésében, hogy az érdekeink nem találkozhatnak az ön által körülhatárolt kérdésekben, ismét visszatérek az ön elgondolására és annak indokaira, ön büszke családi nevére és családjának rangjára, társadalmi állására. Ha Rhoda Montaine valóban törvényes felesége Carlnak és gyilkosság miatt villamos székbe kerül: ez sötét folt lesz az ön családi nevén. Ön tehát fényes ajánlatot tesz nekem, hogy engedjem semmisnek nyilatkoztatni ezt a házasságot. Ha viszont nem sikerül érvényteleníteni a házasságot: akkor ön megmozgat eget és földet, hogy fölmentsék Rhodát. Ezzel szemben áll, mint harmadik, embertelen lehetőség, hogy: ha Rhoda nem menye önnek, akkor ön egyáltalában nem törődik vele... akár fölmentik, akár elítélik. — Ez csak az egyik fele az indokoknak — magyarázta Mason nekimelegedve. — Mert az is benne van az ön ajánlatában, hogy minden áldozatra kész, csakhogy Rhodát
kitagadhassa, kiközösíthesse a családból: és pedig azért, mert tudja, hogy Rhodámak nagy a hatalma, befolyása Carlra. Ezt ön... nem véletlenül tudta meg, hanem azok jelentették önnek, akiket megbízott Carl és Rhoda megfigyelésével. Amiből azt következtetem, hogy ön nem ma éjjel érkezett Chicagóból repülőgépen, ahogy nekem mondta, hanem már néhány napja itt bujkál New-Yorkban, de ittlétét gondosan titkolja Carl és Rhoda előtt. Sőt tovább megyek: esküdni mernék rá, hogy fizetett magándetektívekkel figyelteti a menyét, hogy kutassák ki az előéletét és próbálják kinyomozni azt is, hogy van-e... és mekkora hatalma, befolyása van Rhodának az ön fiára!... — Végül pedig fölteszem — fejezte be szavait Mason — hogy valószínűleg már másik házasságra gondol... és olyan menyasszonyt választott Cárinak, akinek a családba házasodása kedvezne az ön pénzügyi terveinek. Montaine fölkelt a székről, de az arca rejtélyes volt és teljesen kifejezéstelen. Mason nem olvashatott le róla semmit. — Ezeket a következtetéseket pusztán csak az én elgondolásomnak elemzéséből vonta le, Mr. Mason? — kérdezte Montaine közömbösen. — Mondjuk talán úgy, hogy fenhangon gondolkoztam — mosolygott Mason.
— Nos, mondjuk úgy — bólintott Montaine és csöndesen tette hozzá: — ámbár különös véletlen, hogy az a detektív, aki az imént előttem járt önnel, mikor meglátott engem a külső irodában, rögtön sarkon fordult és visszajött ide, mintha elfelejtett volna valamit, amit még közölnie kell önnel... Nagyon ügyesen: megtévesztő leleményességgel végezte a dolgát, hogy visszasiethessen önhöz és... elárulhassa, hogy már tegnapelőtt találkozott velem ... — Beismeri tehát, hogy megfigyeltette... sőt, saját maga is leste Rhoda Montainet? — kérdezte Mason. — Mondjuk talán úgy, hogy bizonyos adatokat gyűjtöttem — helyesbítette Montaine udvariasan. — És a fia tudta ezt? Montaine szótlanul intett nemet a fejével. — De azt nem tagadja, hogy spicliket bérelt Rhoda megfigyelésére? — Azt hiszem — tért ki Montaine a válasz elől — hogy türelmesen megfeleltem elég kérdésére, Mr. Mason... Most még csak egy dolgot óhajtok figyelmébe ajánlani... ön talán azt hiszi, hogy jogilag érvényesíthető követelést támaszthat Carl ellen Rhoda védelmének költségeiért: s ebben a hitében úgy véli, hogy semmit se veszíthet, ha visszautasítja az ajánlatomat. Hát erről a tévedéséről fölvilágosíthatom. Carlnak
nincsen semmije és ha ön az ő ígéreteiben bízva utasította vissza az én ajánlatomat: biztosíthatom, hogy rövidesen keserves csalódásra ébred, mert Rhoda védelméért... akár sikeres lesz, akár nem: egyetlen fillért sem kaphat. — Nem szívtelen önzés ez? — kérdezte Mason sötéten. — Én inkább következetességnek mondanám ~~ javította ki Montaine. — Én pedig úgy értettem, ahogy mondtam — felelte Mason hidegen. — Rendben van, ügyvéd úr — bólintott Montaine fölkelve. — Úgy látom, hogy tökéletesen megértettük egymást. Kérem, gondolkozzék még az ajánlatomon; ne adjon végleges választ még... Bármily gyors és éles is az ön felfogása, higyje el... én azért veszedelmes ellenfele lehetek. Mason előre ment és kitárta a folyosóra nyíló ajtót. — Már megadtam a végleges választ — mondta. — De, ha ön harcot akar: hát... harc lesz. Montaine már kint volt a folyosón és onnan; fordult hátra: — Aludjék egyet a dologra — mondta. Mason felelet helyett becsapta az ajtót.
XIV. FEJEZET. Néhány pillanatnyi tűnődés után Mason fölvette a hallgatót és kiszólt Della Streetnek: — Kapcsolja, kérem, a Drake-irodát. Rövidesen csengett a telefon: a Drakeiroda jelentkezett. Mason gyorsan, szaggatottan adott utasításokat. — Gőzerővel és villámgyorsan kell dolgoznunk, Paul — mondta. — Fogjon hozzá, kérem, azonnal... Ez a Moxley szélhámos házasságszédelgő volt. Elszedte a hálójába került nők pénzét, aztán megszökött. Azon a végzetes éjszakán, kevéssel előbb, mint meggyilkolták, valaki telefonon fölhívta ezt a Moxleyt. A Crandall-házaspár és Rhoda vallomásából tudjuk, hogy valaki erősen szorongatta: fenyegetően pénzt követelt tőle. Ez a valaki alighanem szintén kifosztott asszony lehetett. És nem lehetetlen, hogy Moxley azért félt tőle... és azért is zsarolta Rhodát oly kíméletlenül... mert ezt a nőt talán valóban feleségül is vette: vagyis bigámiát követett el, mikor Rhodával házasságot kötött. — Mind ez nem bizonyos, csak föltevés, de valószínű — folytatta Mason. — Induljon el ezen a nyomon, Paul és tárja föl ennek a
Moxleynek egész előéletét. Tudja, hogy szélhámosságait különféle álneveken követte el. Nyomozza le minden álnevét, keressen adatokat az anyakönyvekben, hogy kötött-e házasságot és mikor és kivel az utolsó tíz év alatt... Lehet, hogy ezen a réven megtaláljuk a titokzatos éjféli telefonálót. — Pompás ötlet — helyeselt Drake. — És Mon-. taine?... Ne figyeljem őt is?... — Fölösleges — vélte Mason. — Ez az ember csak akkor jött hozzám, mikor már minden dolgát elvégezte. Most már nincs mit titkolnia: mától kezdve nyitott könyv az élete és hiába figyeltetné meg, Paul: nem érhetné semmiféle gyanús dolgon. Ha bárminő gazságon törte a fejét, egészen bizonyos, hogy már el is végezte azt. — De abban igazam volt, hogy már régóta itt lődörög New-Yorkban? — kérdezte a detektív. — Igaza volt, Paul. — És bevallotta? — Be, de csak akkor, amikor már egészen sarokba szorítottam — felelte Mason. — De jószemű, ravasz róka az öreg: mindjárt kitalálta, hogy maga detektív és... azért jött vissza hozzám a külső irodából, hogy figyelmeztessen engem. Hanem Ő is megismerte magát, mihelyt meglátta és emlékezett rá, hogy maga Rhodát figyelte az utcán, mikor az asszony először járt nálam.
— S azt nem árulta el, hogy mit csinált New-Yorkban? — kérdezte Drake. — Ezt legfőllebb találgathatjuk — felelte Mason. — Nem nagyon közlékeny az öreg. És sokkal agyafúrtabb, mint gondoltuk. — Egészen bizonyos, hogy Rhodát leste — mondta Drake — és az is bizonyos, hogy a fia tőle tudta meg, hogy Rhoda önt választotta védőjének... illetőleg, hogy önhöz fordult jogi tanácsért. — Ez is valószínű, bár az öreg tagadta, hogy Carl tud az ő ittlétéről. — Én mégis azt hiszem, hogy apa és fiú együtt dolgoznak. — Lehetséges — ismerte el Mason — bár ez csak föltevés. Nekünk azonban tényekre, bizonyítékokra van szükségünk, Paul. Drake hangjában élénk izgalom rengett, amint hirtelen így szólt: — Nézze csak, Perry, ha Montaine figyeltette és leste Rhodát, ami kétségtelen, akkor tudnia kellett Moxleyről is! — Ez kétségtelen. — Akkor tudnia kellett arról is — folytatta Drake még izgatottabban — hogy Rhodának találkozója lesz Moxleyvel hajnali két órakor! — Ezt nem mondta meg az öreg. — De ön csak megkérdezte tőle? — Még nem — nevetett a kagylóba Mason — de nyugodt lehet: mindenesetre meg fogom kérdezni.
— Mikor? — Ha eljön a kellő pillanat — felelte Mason. — De egyelőre ne törődjünk Montainenel, Paul. Okos ember, de makacs, önző és szívtelen. Lelkifurdalás és szemrebbenés nélkül hagyná villamosszékbe ültetni Rhodát, csakhogy... mocsoktalan maradjon a «Mon-taine név»... holott éppen ez az alávalóság ejtené rajta a legpiszkosabb foltot! — Reménylem, nem hagyja ki a játékból és megtáncoltatja, ha rákerül a sor? — Meg, Paul: nyugodt lehet — mondta Mason keményen. — És oly érzékeny sebet ütök az... erszényén, hogy élte végéig se felejti el!... Most azonban hagyjuk békén: maga pedig végezze, amire megkértem. Letette a kagylót és visszaült íróasztalához. Néhány perc múlva Della Street kopogtatott halkan s aztán bejött. — Éppen most volt itt a törvényszéki altiszt és idézést hozott — mondta. — Miféle idézést? — Perfölvétel... Az államügyész hivatalból kéri Carl Montaine és Rhoda Lorton házasságának érvénytelenítését. — No, azt ugyan kérheti! — legyintett Mason gúnyosan. — Más nincs? — Dr. Millsap telefonált, hogy egész éjszaka faggatták a főkapitányságon, de ő hallgatott, mint a csuka! — nevetett Della. —
Hangjából kiérzett, hogy büszke önmagára. — Korán büszkélkedik — csóválta a fejét Mason. — Az ügyész még nem végzett vele!... Perry Mason, óvatosan a házak árnyékába húzódva, nesztelenül osont a Norwalk Avenuen, az éjszaka csöndjében. Éjfél már régen elmúlt, mikor hallgatódzva állt meg a Colemont-házcsoport kapuja előtt. Köröskörül néma és sötét volt minden, csak lent a főutcáról, a Bellaire-háztömb felől vetődött halvány fény arra a házra, ahol Moxleyt meggyilkolták. Négy-öt percig állt az ügyvéd a lakás kapujában és, előre nyújtva a nyakát, feszülten hallgatózott, hogy nem hall-e közelgő lépéseket... Még délelőtt bérbe vette az egész házat a bérbeadással megbízott ügynökségtől — nemcsak Moxley lakását, hanem a vele szomszédos két üres lakást is — és félévre kifizette a bért. A bér nem volt sok, mert a régimódi házak — aminő a Colemontcsoport is volt — többnyire üresen álltak s a háztulajdonos örült, ha egyáltalában lakót kapott, aki hajlandó volt beköltözni a kényelmetlen lakásokba. Mason elővette a ház kulcsát és nesztelenül kinyitotta a kaput, melyet rögtön kulccsal zárt be, mihelyt belül került. Lábujjhegyen ment föl az emeletre, a dél felé nyíló lakásba, ahol Moxley lakott. A kicsiny hallból a tágas nappali szobába ért, ezzel
szomszédos volt az ebédlő, mögötte a konyha, melyből folyosó vezetett a hálószobába s e mögött volt a fürdőszoba. Az ügyvéd, miután végigjárta az egész lakást, visszament a nappali szobába, melynek ablaka a Bel-laire-házcsoportra nézett. Az ablak most zárva volt és Mason se nyitotta ki, csak kibámult rajta néhány pillanatig. Aztán ismét visszament a konyhába, letette nagy aktatáskáját a földre és munkához fogott. Csomagot vett ki az aktatáskából, fölvágta a zsineget, amellyel a csomag át volt kötve és csavarhúzót, meg harapófogót szedett elő a táskából. Megnyomta villamos zseblámpája gombját és annak fényénél dolgozott. Óvatosan székre állt és lassan, türelmesen, nesztelenül lecsavarta a konyha villamos csengőjét. A csengővel teljesen azonos formájú berregőt vett ki a csomagból és ezt szerelte föl a csengő helyére, bekapcsolva egyúttal a vezetéket is — úgy, hogy ha a nappaliban megnyomták a gombot, az új szerkezet nem csengett, hanem tompán — berregett. Mikor a konyhában végzett, lassan lement a lakás utcai kapujához, ahol, ugyancsak zseblámpája világosságánál, szintén berregővel cserélte ki a villamos csengőt. Innen átment a Moxley lakásával szomszédos másik két lakásba és ezekben is kicserélte a csengőket berregőkkel. Mikor ezzel is végzett,
a háznak egyetlen lakásában sem volt csengő, hanem csak tompahangú berregő. Elégedetten mosolyogva ment vissza Mason az első lakásba, ahol Moxley lakott és, zseblámpája fényénél, gondosan átvizsgálta az egész lakást. A nappali szobában és az ebédlőben nem talált semmit — hanem a konyhában és a hálószobában három-négy félig elégett gyufaszálat pillantott meg a földön... Hirtelen eszébe jutott, hogy Rhoda azt mondta: ... gyufát gyújtott valaki — láttam a fölvillanó fényt — hallottam a gyufa sercenését, amint végigrántották a skatulya érdes oldalán... A nyomra bukkanó vadász izgalmával kutatott Mason tovább és a hálószobában, az éjjeli szekrény és az ágy között, megtalálta az üres gyufaskatulyát. Kicsiny, mellényzsebbe való skatulya volt, a fenekén színes reklám — ötemeletes épület — alatta a hirdetés: A Palace-szálló ajándéka Centerville legjobb szállója.
Mason most már tovább kutatott. Újra végigment az egész lakáson és visszagondolt Rhoda elbeszélésére, hogy — amikor neszt, halk suttogást hallott a háta mögött és látta a gyufák föllobbanását — a konyhán, hálószobán és fürdőszobán át menekült ki a hátsó folyosóra s onnan le a lépcsőn, a ház kapujához... Minden pontosan egyezett: a
vakszerencse valóban kedvezett Rhodának — Mason ellenőrizte, hogy Rhoda ezen az úton csakugyan kimenekülhetett a lakásból az utcára. Mégegyszer végigjárta az egész lakást és gondosan megállt minden szobában. Maga sem tudta, hogy mit keres, csak ösztöne vezette. Véletlenül a konyha ablakához lépett és kinézett rajta. Alig másfél méternyire az ablak alatt kátrányos tető húzódott végig a fal mentén. Lehet, hogy valami garázs, vagy raktár teteje volt s ahol végződött, kézikocsi állt a fal mellett. Mint hirtelen föllobbanó villámlás a sötét éjszakában, cikázott át Perry Mason agyán a lehetőség: a kézikocsiról könnyen fölhúzhatta magát közepes erejű férfi is a garázs tetejére, ahonnan, a konyha ablakán át, némi erőfeszítéssel bejuthatott a konyhába és... — És nem ez volt az a rejtélyes alak, akiről Rhoda azt mondta, hogy úgy rémlett neki, mintha üldözné?... Perry Mason összeszorította az ajkait és halkan füttyentett. Most már nem nyomozott tovább. Becsomagolta a leszedett csengőket, a srófhúzóval és harapófogóval együtt betette aktatáskájába és lement a kapuhoz. Néhány percig feszülten hallgatózott s amikor meggyőződött, hogy tiszta a levegő, kisurrant a házból, gondosan bezárta a kaput és gondolataiba mélyen elmerülve fordult be a
mellékutcába, ahol az autóját hagyta.
XV. FEJEZET. Perry Mason tele tüdővel szívta be a friss reggeli levegőt. Belenézett jegyzőkönyvébe, fölpillantott az utca nevét jelző kis táblára és kereste a házszámot. Nemsokára megpillantotta kicsiny boltajtó fölött a cégtáblát: OTIS CO. elektromos művek.
Benyitott a boltba — az ajtónyitásra megcsendült hátul a villamos csengő, mire kedvesen mosolygó fiatal asszony sietett a látogató elé. — Mr. Sidney Otist keresem — köszönt Perry Mason udvariasan. — Talán eladni óhajt valamit? — kérdezte a nő, rápillantva a csomagra, amit Perry Mason a hóna alatt szorongatott. — Mondja meg, kérem, Mr. Otisnak, hogy Perry Mason ügyvéd szeretne sürgősen beszélni vele. A műhelyben, amely hátul volt, a bolt mögött, leesett valami a földre, aztán siető lépések hallatszottak s a következő pillanatban tömzsi, szélesvállú férfi tolta félre útjából az asszonyt. Szurtos overall volt rajta, ingujja könyökön túl fölgyűrve, kerek arca mo-
solyra húzódva, szinte ragyogott az örömtől és büszke ségtől. — Perry Mason: — kiáltott föl boldogan. — Micsoda megtiszteltetés!... Nem is mertem hinni,hogy még emlékszik rám! — Sosem szoktam elfelejteni a barátaimat, akikkel, mint esküdtekkel találkozom a törvényszéken — mosolygott Perry Mason. — És önre különösen jó szívvel emlékszem, kedves Otis! Odanyújtotta a kezét, de Otis olyan szurtos volt, hogy habozott —elfogadhatjae?... de aztán hirtelen overalljába törülte a tenyerét és melegen megrázta az elébe nyújtott kezet. — Igazán végtelenül örülök, ügyvéd úr — dadogta boldogan és látszott rajta, hogy szívből beszél. — Szívességre szeretném önt kérni, Mr. Otis — mondta Mason. — Parancsoljon, ügyvéd úr. Mason jelentősen pislantott a fiatal asszony felé. Otis nyomban megértette és hátra felé biccenteit feleségének. — Menj csak hátra, Bertie — mondta — valami kis dolgom van az ügyvéd úrral. Az asszonyka, úgy látszott, kíváncsi természetű volt, mert ellenkezni próbált; megvesztegető mosolygással fordult Mason felé: — Bizonyára nem olyan titok, hogy én is...
— Jó, jó, Bertie — vágott a szavába Otis — tudom, hogy nem szoktál fecsegni, de most mégis csak menj hátra, ha mondom. Az asszony arca megnyúlt. Tudta, hogy szót kell fogadnia, de nagyon bántotta, hogy nem tudhatja meg: mit akar férjétől a híres védőügyvéd. Mihelyt csak ketten maradtak a boltban, Otis kíváncsi érdeklődéssel nézett az ügyvédre. — Hol lakik most, Mr. Otis! — kérdezte Mason egész váratlanul. Otis meghökkenve bámult az ügyvédre és zavartan vakarta a fejét. — Tetszik tudni, kérem — magyarázta — azelőtt itt az emeleten volt a lakásunk, de mostanában sehogy se megy a bolt. Hát a szomszéd utcában vettem ki két kis szobát és ott húztuk meg magunkat valahogy. — Azért kérdeztem — mondta Mason — mert a héten egészen csinos kis lakást vettem ki, de véletlenül úgy fordultak a dolgaim, hogy nem mehetek oda lakni. Azt gondoltam hát, hogy fölajánlom magának: hátha megfelelne. — Azt hiszem, ügyvéd úr — rázta a fejét Otis leverten, hogy nem fogadhatom el... Tetszett hallani, hogy nem nagyon megy a bolt... — Pedig a lakás nagyon kényelmes — folytatta Mason — és már a bérét is kifizettem félévre.
— És hol van a lakás? — érdeklődött Otis, inkább csak udvariasságból. — A Colemont-házcsoportban — felelte Mason — a Norwalk Avenue 316-os számú házban. Talán maga is olvasott már róla az újságban. Itt lakott az a meggyilkolt ember... Carey: ez az igazi neve, de a lakást Moxley álnéven bérelte. És még két lakás van a házban, de azok üresek. — Igen, igen: hallottam róla — bólintott Otis. — Valami asszony volt a gyilkos... fiatal chicagói milliomosnak a felesége... nem? Mason némán bólintott; aztán csönd lett néhány percig. — A feleségének, persze, nem kell tudnia, hogy gyilkosság történt abban a lakásban — törte meg a csöndet Mason halk hangon. — Ha később esetleg meg is tudja a szomszédoktól, már nem lesz baj, mert a lakás olyan kényelmes és kedves, hogy bizonyára nem fogja ott hagyni emiatt... Nagyszerű lesz a gyerekeknek: csupa napsugár és verőfény, mert déli fekvésű... És félévig bért sem kell fizetnie, Otis! — Hát ez nagyszerű ajánlat, ügyvéd úr — ismerte el Otis: — azaz azt nem értem... miért éppen nekem ajánlja föl? — Mert cserébe kis szívességet akarok kérni magától — felelte Mason. — És mi lenne az?... — Ha beköltözik a lakásba — felelte Mason
— és szeretném, ha már ma beköltöznék: le kellene szerelnie a lakásnak két villamos berregőjét, amelyek tompán szólnak és éles hangú csengőket kell fölszerelnie helyettük: olyan csengőket, amelyeket állandóan elad és raktáron tart. — Hogy leszereljem és kicseréljem a mostani csengőket?... — Csengők vagy berregők... egészen mindegy — vonta föl a vállát Mason. — Az a fontos, hogy, kicserélje őket éles hangú csengőkkel: olyan csengőkkel, ahogy már mondtam, aminőket állandóan raktáron tart. Ügyelnie kell arra is, hogy az új csengőkön rajta legyen az ön cégreklámja és két tanú lássa, mikor leszereli a régieket és fölszereli az újakat. Az egyik tanú lehet a felesége is. Ha pedig bárki megkérdezi, hogy miért cseréli ki a csengőket, mondhatja azt, hogy nem szép a régi berregők hangja... vagy valami ilyen kifogást mondhat. — De ha most berregők vannak a lakásban: miért ne szerelhetnék föl én is berregőket? — okoskodott Otis. — Nem, nem — rázta a fejét Mason. — Maga csak fogadjon szót: szereljen föl jó éles hangú csengőket a berregők helyett. Kettő van mindössze: egyik az utcai kapubejáratnál, a másik a konyhában. De a leszerelt berregőket jól tegye el, hogy esetleg előadhassa, ha szükség lenne rájuk... Érti, úgy-e?
Otis bólintott. — Baj, persze nem lehet ebből? — Mi baj lehetne abból, hogy ön kicseréli saját lakásában a csengőket, ha nem tetszik a hangjuk?... Mikor saját üzletében válogathatja ki azt a csengőt, amelyik legszebben muzsikál! Ez csak világos, nem?... Otis megértően bólintott és megkérdezte: — És... a házbér csakugyan ki van fizetve? — Hogyne!... félévre! — nyugtatta meg Mason. Itt van róla a nyugta... láthatja: elég olcsó volt — tette hozzá és átadta Otisnak a nyugtát. — Ha pedig esetleg megkérdeznék, hogyan került a lakásba?... Megmondhatja, hogy: mikor a gyilkosságról olvasott, mindjárt azt gondolta, hogy ezt a lakást... éppen a gyilkosság miatt... most majd bizonyosan olcsóbban adják. És, mivel verőfényes, tiszta lakás, a gyermekei kedvéért azonnal kivette. A magyarázat tetszett Otisnak, aki most már elégedetten mosolygott: — Hogy az ügyvéd úr mindenre gondol! — kiáltott föl elismerően. — Most pedig átadom a lakás kulcsát — mondta Mason — és fogja ezt az ötven dollárt is. Ebből kifizetheti a hurcolkodás költségeit... A lakás, természetesen, be van bútorozva, de olyan tágas, hogy bátran odaviheti a saját holmiját is. Az ötven dollárt sehogyse akarta elfogadni Otis, de Mason nem engedett. Mosolyogva a
markába nyomta és barátságosan megveregette a kövér ember vállát: — Az üzlet... üzlet, kedves barátom! ön szívességet tesz nekem és ezzel alkalmat ád arra, hogy én is szívességet tehessek magának. Otis még habozott néhány pillanatig — aztán hirtelen összerántotta bozontos szemöldökeit és halkan kérdezte: — Nem volt szó arról, hogy a szomszédos ház lakói hallották a kapu csengőjét, mikor a gyilkosság történt?... i Perry Mason szeme összeszűkült, amint megbiccentette a fejét. — De igen — mondta csöndesen. Otis szája széles mosolygásra húzódott. Most már nyugodtan elfogadta az ötven dollárt és elégedetten bólintott: — Köszönöm, ügyvéd úr. Még ma behurcolkodom a lakásba.
XVI. FEJEZET. Paul Drake éppen beszélgetett Della Streettel a külső irodában, mikor Perry Mason betoppant. A detektív rámutatott a reggeli újságra, amely kikandikált Mason kabátzsebéből és megkérdezte: — Olvasta már? — Még nem — felelte Mason. — Van benne valami fontos? Paul Drake komor arccal bólintott és Della Street arcán is izgalom látszott. Mason fölváltva nézett egyikről a másikra. — Gyerünk! — legyintett idegesen. — Mit iratott az ügyész megint? — Úgylátszik, hogy állandó rovatot bérelt a napilapokban — vélte Paul Drake — mert minden reggel új és új drámai részleteket, hajmeresztő dolgokat irat a maga ügyfeléről. — Rövidesen nem lesz már miről írnia — mondta Mason megvetően. — És mit tálal föl ma reggel? — Exhumáltatni akarja annak az embernek a holttestét, akit Gregory Lorton néven temettek el — felelte Drake. — Most azon lovagol, hogy Rhoda Montaine ápolónő volt és Ipral-tablettákat kevert a férje csokoládéjába, valahányszor azt akarta, hogy
mélyen aludjon. És, ha eszébe jutott volna, hogy oly mély álomba ringassa a férjét, amelyből csak Gábriel arkangyal harsonája ébresztheti föl az utolsó ítélet napján, elég lett volna, hogy mérget keverjen a csokoládéjába Ipral helyett. Mason arcán szinte kőkeményre dermedt minden vonás. — Félnek attól, hogy Carl Montaine terhelő vallomását nem használhatják föl Rhoda ellen a főtárgyaláson — jegyezte meg indulatosan — s ezért egyre az Ipralról citeráznak a napilapokban. — Jól látom a piszkos játékot — tette hozzá keserűen — rendszeres hadjárat ez, mellyel ellenséges hangulatot akarnak teremteni Rhoda ellen a napilapokban s egyúttal engem is mellbe vágnak minden reggel nagybetűs szenzációjukkal a címlapon. — És nem tehet ez ellen semmit, Perry? — kérdezte Drake komolyan. — De mennyire tehetnék! — felelte Mason, ösz-szeszorítva az ajkait. — De még nincs itt az ideje. Még várok, hogy teljesen tisztán lássam: rendes és törvényes formában akarja-e képviselni a közvádló Rhoda ellen a tisztét, vagy pedig szennyes botrány-pörre akarja lealacsonyítani a főtárgyalást. — Vigyázzon, főnök úr — kérte Della Street aggódva — hogy el ne ragadja az indulat. Hátha csak az a célja ennek a
taktikának, hogy ön elveszítse a hidegvérét és valami meggondolatlanságot kövessen el heveskedésében... — Néhányszor már kikapartam a gesztenyét a tűzből, mikor mindenki azt hitte, hogy már szénné égett! — csattant föl Mason. — De meg is pörkölte néhányszor az ujjait! — figyelmeztette a detektív. — Én is együtt aggódom Dellával: nem szabad elvetnie a sulykot! Gúnyos mosolygás bujkált Perry Mason szürke szemeiben. — Nos, ígérek valamit maguknak. — Halljuk! — biztatta Drake. — Hogy ehhez foghatót még sohasem láttak! — mondta Mason. — Mit akar tenni, az Istenért?! — kiáltott föl Della szorongva. — A földobott kő vissza fog esni arra, aki elhajította! — fogadkozott Mason ünnepélyesen: — mint ahogy a bumeráng is visszatér oda, ahonnan elröpült és azt veri le lábáról, aki eldobta... De ne vágjunk elébe a dolgoknak. Jöjjön, Paul: néhány, megbízást adok önnek. Saját dolgozószobájába vezette a detektívet s mihelyt leültek, Mason azt kérdezze: — Megtudott valamit, Paul? — Egyet-mást, igen. — Nos, ki vele!
— Megbízott, hogy túrjam föl Moxley előéletét és tudjak meg róla mindent, amit csak lehet. — És mit tudott meg? — Nem volt könnyű eset — sóhajtott Drake. — A fickó állandóan bujkált, mert egyre szűkebbre szorult körülötte a háló. Nemrég szabadult a börtönből és nagyon kellett neki a pénz. Nem tudhattam meg tóla. mindent, hogy mit és hogyan csinált, mert nem voltak bűntársai: magányos farkas volt... mindig egyedül, a saját szakállára dolgozott. Mégis kihámoztam, vagy legalább is sejtem egy-két dolgát. — Hallgatom, Paul: de kezdje már! — Kinyomoztam, hogy Moxley hosszasabban beszélt valakivel telefonon Centervilleben. Kapcsolatban lehet ezzel a telefonbeszélgetéssel az, hogy az utazótáskáján megtaláltam a centervillei Palace Hotel reklámcéduláját. Átvizsgáltam ennek a fogadónak a vendégkönyvét: de Moxley neve nem fordult elő benne. De volt a fickónak egy sajátos szokása és pedig az, hogy akárhányszor megváltoztatta is a vezetéknevét, a keresztnevéhez... a «Gregory» névhez mindig görcsösen ragaszkodott... Hogy babona volt-e ez, vagy megszokás: nem kutatom. — Szóval, ezen a nyomon elindulva, megtaláltam a Palace Hotel vendégkönyvében
a «Gregory Freeman» nevet és az ottani anyakönyvi hivatal lajstromából megállapítottam, hogy ez a Gregory Freeman, körülbelül két hónappal ezelőtt, házasságot kötött bizonyos Doris Pender nevű hajadonnal... — Bravó, Paul — bólintott Mason: — folytassa kérem! — Lenyomoztam ezt a Pender hajadont is jelentette Drake: — gyorsírónő és könyvelő volt a centervillei tejszövetkezetben. Szorgalmas, takarékos, szerény leány volt és összekuporgatott pénzét államkötvényekbe és részvényekbe fektette. Mikor férjhez ment, ott hagyta az állását és férjével együtt elutazott. Rokonai, úgy látszik, nem voltak Centervilleben, bár az ismerősei azt mondták, hogy van bátyja, aki valahol az északi vidéken dolgozik; de, hogy hol: azt senkise tudta... Perry Mason szemei csillogtak, amint elgondolkozva bólintott: — Érdekes, Paul... mondja csak további — Most New-Yorkban kezdtem kutatni — folytatta Drake — és legelső sorban, természetesen, a villamos társasághoz fordultam. Villamos lángot minden lakó éget: és ha ez a Freeman-házaspár New-Yorkba jött, egészen bizonyos, hogy számlája van a villamos társaság kartotékjában... És most ért az első meglepetés, Mason. Mert Gregory Freeman neve nem fordult elő a kartotékban:
ellenben megtaláltam Doris Freeman nevét, aki körülbelül két hét óta lakik a Balboatelepen, West Ordwayben, a 721-ik számú házban, a 609-ik garconlakásban. Teljesen egyedül lakik ott és senkisem tud róla semmit. — Abban a házban bizonyára van telefon a lakók használatára — mondta Mason töprengve — s talán meg lehetne állapítani a telefonkezelő naplójából, hogy kinek és mikor telefonált ez a nő? Paul Drake elvigyorodott. — Mit gondol, Mason: mi talán a fejünk lágyára estünk? — Hogy érti ezt, Paul? — ütődött meg az ügyvéd — És azt hiszi — folytatta Drake zavartalanul — hogy csak puszta locsogással csaljuk ki a dollárokat a megbízóink kezéből? — Megbolondult? — fakadt ki Mason. — Vagy engem akar leckéztetni? — Nem! — düllesztette ki mellét Drake — csak be akarom bizonyítani, hogy nagyon is megérdemeljük azt a pár dollárt, amivel megbízóink megfizetik a munkánkat. — Gyerünk azzal a bizonyítással, Paul! — idegeskedett Mason. — A Balboa-ház halljában csakugyan van házi telefonközpont — folytatta Drake — és ez a központ kapcsolja az egyes lakásokból kért hívásokat, amelyeket pontosan följegyez,
hogy beszedhesse a beszélgetések díját. És most — tette hozzá kérkedve — rögtön meg fog koszorúzni engem, Mason... Az embereim ugyanis barátságot kötöttek a telefonkezelővel, s míg az egyik elcipelte a szomszédos csapszékbe egy ital sörre, addig a másik helyettesítette a hallban és gyorsan átnézte a naplót... — És mit talált benne? — egyenesedett föl a székén Mason izgatottan. Drake lapozott a jegyzőkönyvében és drámai lendülettel jelentette: — Doris Freeman június 16-ikán fölhívta a 94—3—62 számot és, mivel azon a napon ez az első bejegyzés: nyilvánvaló, hogy ez a hívás kevéssel éjfél után történhetett. — És hol van ez a telefonnapló? — kérdezte Mason hirtelen. — Ugyan hol lehetne? — vonta föl a vállát Drake. — Ott van a Balboa-épületben!... Csakhogy — tette hozzá diadalmasan: — az, aki helyettesítene a söröző telefonkezelőt, lefotografálta a naplónak ezt a lapját, úgy hogy most már meg se lehet hamisítani. — Jó munka volt, Paul — bólintott Mason elégedetten — és minden pénzt megér... A 94 —3—62 Moxley telefonszáma volt. .. Most azonban kellene komoly és értelmes ember... száz százalékig meghízható valaki, aki tovább nyomozhatná ezt a dolgot. Van ilyen embere, Paul?
— Hogyne! — bólintott Drake: — Danny Spear. ö fotografálta le a telefonnaplót. — Ügyes, értelmes fiú? — Egyik legjobb és legmegbízhatóbb emberem — felelte a detektív. — Nagyszerűen érti a mesterségét. Magának emlékeznie is kellene rá, Perry: ő nyomozott a harlemi gyilkosságban. — Most már emlékszem — bólintott Mason. — Kerítse elő, Paul és küldjük rögtön a friss nyomra. — A Balboa-házba?... — Úgy van, Paul. Drake fölvette a kalapját: — Nos, mehetünk — mondta egyszerűen.
XVII. FEJEZET. Danny Spear, lapostetejű barna kalapjában, amelyet szeretett bátra tolni a feje búbjára, éppen nem látszott detektívnek. Gömbölyű, fiatalos arca, folyton mosolygó gyermekszemei és szinte táncoló járása jobban illettek valami önmagával megelégedett kis banktisztviselőhöz, mint fürge és jószimatú detektívhez. Olyan volt, mint az iskola padjairól szabaduló, gondtalan fiatalemberek, akik örülnek az életnek, rózsás színben látnak mindent és romantikus vágyakkal vágnak neki a nagy világnak. — És mi lesz az én teendőm? — kérdezte érdeklődve. — Eljön velünk a Balboa-házba — magyarázta neki Mason. — Paul és én fölmegyünk a leány lakására és bezörgetünk az ajtaján. Mikor kinyitja az ajtót, hogy bebocsásson bennünket, ön elmegy az ajtaja előtt, mintha valamelyik távolabbi lakásba menne, ugyanazon a folyosón. De közben jól megnézi, míg elsiet az ajtaja előtt, hogy megismerje, ha majd elmegy hazulról. Mert ettől fogva meg kell figyelnie és ellenőriznie kell minden lépését. — Ezért szükséges, hogy jól megnézze és
emlékezetébe vésse az arcát — magyarázta Mason. — Ha esetleg nem jól látná az arcát és nem bírná tisztán emlékezetébe vésni a vonásait, megvárhatja, míg mi bemegyünk a lakásába s aztán bezörgethet az ajtón valami ürüggyel... Kereshet álnéven valami leányt, aki állítólag ott lakott és közben jól megnézheti a nőt. Mivelünk, természetesen, nem szabad törődnie, se elárulnia nem szabad, hogy közünk van egymáshoz. Ettől fogva önnek az lesz a kötelessége, hogy állandóan szemmel tartsa a nőt, ha elmegy hazulról, kövesse mindenhová s erre a célra megkapja Drake kocsiját, amely a sarkon túl fog állni a mellékutcában. Drake meg én majd taxiba ülünk és úgy jövünk haza... Nos, megértette?. — Hogyne, sir! — bólintott Danny Spear mosolyogva. — Ez minden? — Nagyon kell vigyáznia — oktatta ki Mason. Valószínű, hogy az a nő lesni fog bennünket, mikor eljövünk tőle. Bizonyos, hogy zavart és ijedt lesz.. hiszen azért megyünk hozzá, hogy megzavarjuk és megijesszük. Egyelőre még azt se tudjuk, hogy csak ő egymaga keveredett-e bele ebbe a rejtélyes ügybe, vagy nincs-e esetleg segítőtársa is: és legfőképpen ez az, amit első sorban ki kell derítenünk. — Hátha telefonál? — kérdezte Spear. — Azt nem ellenőrizhetem. — Nem fog telefonálni — nyugtatta meg
Mason. — Majd ráijesztünk, hogy figyelik a vonalat. — Szóval fölkeltik a gyanúját? — kérdezte Spear. — Ez a célunk — bólintott Mason. — Akkor óvatos lesz és vigyázni fog, hogy, nem lesnek-e rá — nyugtalankodott Spear. — Ezen bizony nem segíthetünk — vonta föl a vállát Mason. — Itt már önnek kell vigyáznia, hogy az asszony észre ne vegye. Ezért kell rögtön elvállnia tőlünk, mihelyt jól megnézte az asszonyt, mert sejtenie se szabad, hogy maga is hozzánk tartozik. Akkor kell jól megnéznie, mikor a nő ajtót nyit nekünk s ön, véletlenül, éppen akkor megy végig a folyosón, az ő szobája előtt. — Akkor nem is szabad, hogy együtt menjünk egészen a házig — vélte Danny Spear — mert megláthatna bennünket és rögtön gyanút fogna. Meg kell állnunk a sarkon, ahol én kiszállok az autóból s aztán majd úgy intézem a dolgot, hogy a házba majd egyszerre... de nem együtt... érkezünk meg. Mert ha kinézne az ablakon és látná, hogy mind a hárman egyszerre és ugyanazon a kocsin jövünk, akkor aligha végezhetném föltűnés nélkül a dolgomat... igaz? Drake helyeslően bólintott s a kis társaság elindult. Az autót Spear vezette s egy utcával a ház előtt leszállt. Akkor Drake ült a volán mellé és megállt a Balboa-épülettel szemben,
az utca túlsó felén. Kényelmesen szállt ki az autóból, lassan piszmogott a motorral, míg leállította és elzárta a gyujtó-készüléket. Néhány szót váltott Masonnal, a házat nézve, aztán cigarettára gyújtott s mikor meglátta, hogy Spear már jön a mellékutcából, ő is elindult Masonnal a ház felé. Mintha semmi a világon nem; érdekelné őket, beszélgetés közben meg-megállva, vágtak át az úttesten, ügyelve, hogy Spearnek elég ideje legyen utólérni őket. így aztán — véletlenül — majdnem egyszerre értek a hallba, sőt Spear néhány, lépéssel már meg is előzte őket. A hallban csak egyetlen ember volt, aki hintaszékben elnyújtózkodva újságot olvasott, de rájuk se hederített. S mire Spear, aki előttük járt, kinyitotta a liftet, Mason is éppen odaért Drake-kel együtt s egészen természetesnek látszott, hogy mind a hárman egyszerre szálltak be. Az emeletre érve Drake és Mason léptek ki előbb a liftből és Spear csak akkor ment utánuk, mikor ők már ott álltak a 609-es lakás előtt és becsöngettek. Halk lábcsoszogás hallatszott a lakásból, aztán kinyílt az ajtó s a küszöbön egyszerű asszony állt, körülbelül huszonötéves, házi pongyolában. Keskeny, egyenes metszésű száját összeszorítva, gyanakvó kíváncsisággal emelte dióbarna, nagy szemeit a két ismeretlen látogatóra, várva, hogy mit akarnak tőle.
— Mondja, kérem — szólította meg Perry Mason jó hangosan — az ön neve Doris Freeman? — Igen, ez a nevem — felelte a nő. — Mit kívánnak az urak? Perry Mason kissé oldalt állt, hogy Danny Spear — aki most már gyorsan jött feléjük a folyosón — jól megnézhesse az asszonyt... Mikor Spear elsurrant mellettük, Mason egyenesen szembefordult a nővel. — Amiért itt vagyunk — mondta fölényesen — nem olyan dolog, hogy a folyosón intézhessük el. — Nem könyvügynökök maguk? — gyanakodott az asszony. — Nem. — Biztosítási ügynökök talán?.,. — Az sem. — Talán... részletre kínálnak valamit? — Szó sincs róla! — Akkor hát mit akarnak? — Néhány komoly kérdésünkre kell felelnie — mondta Mason olyan határozott hangon, amely elejét vette minden ellenkezésnek. Az asszony keskeny ajka még jobban összeszűkült és a szemei gyorsan pislogni kezdtek. Nyilvánvalóan megijedt. — Kicsodák az urak, ha szabad kérdeznem? — szólalt meg halkan. — A Központi Statisztikai Hivatalnak
sürgősen szüksége van néhány diszkrét adatra: azért vagyunk itt — mondta Mason nagyképűen. — Nem értem az urakat — rázta fejét az asszony s most még jobban látszott, hogy megijedt. — Nem tudom, hogy mit akarhatnak... Danny Spear ekkor már, majdnem a folyosó végén, addig csöngetett, míg végre ajtót nyitottak neki s valami férfihang durván rászólt, hogy minek csönget oly őrülten, mintha kigyulladt volna a ház?... Amire Danny Spear épp oly hangosan kiabált, hogy expressz-csomagot hozott C. Finley Dodge úrnak és ide hozassa-e föl?... — «Nem, ne ide hozassa föl, fiatalember — röhögött Spear arcába a férfi — hanem szedje a sátorfáját és keresse meg ezt a Dodge vagy Finley urat, nekem pedig hagyjon békét!» — Ezzel becsapta az ajtót Danny Spear orra előtt, alá most megint visszajött a folyosón és még egyszer jól megnézte Doris Freemant, amint elment az ajtaja előtt. Ezután pedig az történt, hogy Perry Mason egészein kitárta a félig nyitott ajtót és, megkerülve a küszöbön álló asszonyt, belépett a lakásba, Drake pedig nyomon követte és gyorsan becsukta az ajtót. Mindez oly hirtelen történt, hogy az asszonynak ideje se volt tiltakozni. Csak állt ott, megnémulva, kissé hajlott háttal, egyszerű házi
pongyolában és riadtan nézett a két betolakodóra. — De mit akarnak az urak voltaképpen — dadogta tanácstalanul. Perry Mason gyöngéden tolta az asszonyt befelé a szobába és titkon rákacsintott Drakere, hogy támogassa a szerepben, amit játszani fog. — Figyelmeztetnem kell önt, asszonyom — kezdte kemény, fontoskodó hangon — hogy őszintén és igazán feleljen minden kérdésünkre, mert nagyon súlyos következményekkel járhat, ha megkísérli, hogy félre vezessen bennünket. — De mit kívánnak tőlem? — ismételte az asz-szony szorongva. — Férjes nő-e, avagy hajadon? — csapott le rá Mason szigorúan. — De kérem — tiltakozott a nő — ahhoz igazán semmi közük se lehet?! — A megjegyzéseire nem vagyok kíváncsi! — torkolta le Mason. — Arra feleljen, amit kérdezek és, ha megpróbál hazudni: majd én ráolvasom az igazságot ... Nos, gyerünk hát: Férjes nő-e, vagy hajadon? — Igen... férjhez mentem. — Hol lakott, mielőtt New-Yorkba költözött? — Erre a kérdésre nem felelek! — mondta a nő dacosan. Az ügyvéd Drake felé biccentett és
nyomatékkal mondta: — Ez a hallgatás máris súlyos bizonyíték a bűnössége mellett! Ahogy Doris Freeman meghökkenve bámult hol az egyikre, hol a másikra, észre vette, hogy Mason kárörvendve pislog Drakere. — Hát... bizonyítéknak még nem bizonyíték — dörmögte Drake, fölrántva a vállát — de minden esetre nyomatékos gyanú. Mason most ismét az asszonyhoz fordult és rabvallató, kemény hangon szólt rá, mint a vizsgálóbíró, mikor meg akarja törni a vádlott konokságát: — Ha nem felel a kérdésemre, hogy hol lakott az előtt: hát én majd fölfrissítem az emlékezetét... Mikor jött ide Centervilleből?... Ismét figyelmeztetem, hogy ne tagadjon: előbb-utóbb úgyis rásütöm a hazugságot! — Az csak nem bűn talán, hogy Centervilleben laktam? — védekezett az asszony szorongva. Mason ismét Drakehez fordult és gúnyosan szólalt meg: — Mit akar még többet?... Ha nem ülne nyakig a pácban, nem próbálná meg... félre vezetni a hatóságot, mi? Doris Freeman a torkához kapott, mintha fojtogatná valami és támolyogva ment a székhez, amelyre valósággal ledobta magát.
— De kérem... — dadogta — mondja meg hát... — Mi a neve a férjének? — Freeman. — És a keresztneve? — Sam ... Sámuel. Perry Mason gúnyosan fölkacagott. Hirtelen előre bökött jobb kezének mutatóujjával, mintha töltött revolver lett volna. — Miért mondja, hogy Sam — és a vádló mutatóujj fenyegetően táncolt a nő előtt: — miért mondja, hogy Sam, mikor nagyon jói tudja, hogy... Gregory volt a neve?... Vagy nem tudja, hogy a hatóság félrevezetését szigorúan bünteti a törvény? Az asszony zihált, pihegett, fulladozott, mintha kegyetlen kezek fojtogatnák és panaszosan nyögve kérdezte: — De... ki-ki-csodák... maguk? — Ha mindenképpen tudni akarja felelte Mason, kidüllesztve a mellét, a Telefon Társaság ellenőrei vagyunk. A vonalfigyelő ugyanis bejelentette, hogy ön... zsarolásra használta föl a telefont. Az asszony fölemelkedett a széken és tiltakozni próbált: — Nem ... nem volt zsarolás!... Ezt nem mondhatja zsarolásnak! — Mindenesetre pénzt követelt telefonon! — mondta Mason erélyesen.
— Ez igaz — ismerte be az asszony: — de csak a magam pénzét kértem. — És ki segített önnek ebben? — kérdezte Mason hirtelen. — Nem mondom meg! — csattant föl a nő. — Ehhez igazán semmi köze! — Nem tudja, hogy ilyesmire nem szabad fölhasználni a telefont? — Szeretném tudni, hogy miért nem? — Talán azt sem tudja — tört rá Mason gúnyosan — hogy még nyilt levelezőlapon se kérheti pénzét adósától a hitelező, mert ezt is zsarolásnak minősíti a törvény? — De igen, arról hallottam. — És mégis van bátorsága, nyugodt lélekkel azt állítani, hogy nem tudta, hogy tilos telefonon zaklatni bárkit is, hogy fizessen? — Mi nem is tettük azt — tiltakozott a nő. — Mit nem tettek? — Nem hívtuk föl telefonon és nem szólítottuk föl, hogy fizessen... vagy adjon pénzt... szó sincs róla. — Kicsoda az a... «mi?»; — szólt közbe Drake kéretlenül. Mason összerántotta a szemöldökeit és mérgesen nézett Drakere — de már késő volt: a kérdés elhangzott és Doris Freeman észbe kapott: — Úgy akartam mondani, hogy... «én» — sietett kijavítani magát.
— Meri állítani, hogy nem tudta, hogy telefonon nem szabad pénzt követelni? — rivallt rá Perry Mason indulatosan. — Mondom, hogy mi... én nem követeltem pénzt, kérem. — Miért mondja, hogy «én»? — változtatolt taktikát Mason hirtelen és élesen fürkészte a nő arcát. — Tudom, hogy nem... maga követelte a pénzt. Megfigyelőnk jelentette, hogy férfi akart zsarolni. Doris Freeman hallgatott és Mason szorongatta. — Nos, miért hallgat?... Mit felel erre? — Semmit... azaz a megfigyelőjük tévedt — védekezett bizonytalanul. — Akkor éppen meghűltem és rekedt volt a hangom. Mason felelet helyett a telefonhoz ment, fölvette a villáról a hallgatót, de ugyanakkor hanyagul lenyomta balkezének mutatóujjával a villát és úgy állt a készülék elé, hogy az asszony ne láthassa meg a csalafintaságot. Aztán beleszólt a kagylóba, amely, természetesen, süket volt, mivel lenyomva tartotta a villát. — Halló... kérem a nyomozó osztályt... 62es szoba — szólt bele a süket telefonba. Várt néhány pillanatig, azután folytatta: — Itt a 13as beszél, arról az állomásról, ahonnan június 16-ikán hajnalban megkísérelték a zsarolást telefonon. A készülék bérlője Doris Freeman,
de a hölgy nem akarja elárulni férfi bűntársát. Azzal védekezik, hogy nem tudta, hogy törvény tiltja a fenyegetésekkel párosult zsarolás kísérletét telefonon. Kérek további intézkedést. Mason ismét hallgatott néhány pillanatig, aztán gúnyosan fölkacagott és így szólt: — Úgy van... eltalálta: valóban ezt állítja. De védekezésnek nagyon is gyatra. A törvény nem tudása nem mentség: még enyhítő körülménynek sem számít. Különben azt állítja, hogy Centervilleből jött ide, ami egyezik a mi nyomozásunk adataival is. Ismét szünetet tartott s ezután viharosabb egymásutánban folyt a beszélgetés, erősen drámai szünetekkel. — Igen, értem... És mit csináljak a hölggyel?... Előállítani? — Micsoda?... Hogy a fenyegető zsarolás Moxley -nek szólt?... — Ugyanannak a Moxleynek, akit június 16-ikán hajnali két órakor meggyilkoltak? — Akkor az én nyomozásom, azt hiszem, tárgytalan, nem? — Helyes... Értem. Az ügy a rendőrségre tartozik. — Úgy van... Értesíti az ügyészséget... Igen. — Mindenesetre jól teszi, ha gondosan figyelteti a vonalat, hogy kivel érintkezik telefonon a hölgy... Van még valami,
kérem?... — Máris megyek, a többit szóval mondom el... Végeztünk! Mason letelte a hallgatót és Drakehez fordult. Tágra nyílt szemeiben riadt meglepetés tükröződött. A hangját lehalkította, mintha megdöbbentette volna a nem várt drámai fordulat. — Tudja, kinek szólt az a fenyegető telefonüzenet? — kérdezte. Paul Drake is halk, megilletődött hangon válaszolt: — Hallottam, hogy mit beszélt a főnökkel... Igaz ez? — Maga a főnök mondta — felelt Mason. — A zsarolás Gregory Moxleynek szólt... a meggyilkolt embernek és pedig körülbelül félórával a gyilkosság előtt. — És mit csinál most a főnök? — Csak egyetlen dolga lehet: átadja az ügyet a rendőrségnek... Hát nem furcsa, Paul: idejövünk, hogy ellenőrizzünk egy beszélgetést, aminő napjában tíz is előfordul és véres gyilkosság robban ki belőle! Doris Freeman, aki eddig sóbálvánnyá dermedve hallgatott, most hirtelen hisztériás szilajsággal csattant föl: — Kérem szépen, én nem tudtam, hogy telefonon nem szabad pénzt kérni... Az a pénz, amit kértem: járt nekem. Az én pénzem volt, amit az az ember ellopott tőlem. Kicsalta,
elrabolta minden megtakarított pénzemet, aztán meglógott. Fenékig alávaló gazember volt és megérdemelte, amit kapott, örülök, hogy meggyilkolták. De annak a telefonálásnak semmi köze sincs a gyilkossághoz. Maguk is tudják, hogy Montaine ölte meg... Vagy nem olvasnak újságot? Perry Mason megvetően legyintett és letorkolta: — Lehet, hogy az a Rhoda Montaine ott volt a szobában, mikor Gregory Moxleyt meggyilkolták; de bizonyos, hogy nem ő ütötte le s ezt tudja az államügyész is. Azt a szörnyű ütést, mely egy csapásra megölte, csakis: erős férfikéz sújthatta le a fejére. És maguknak... magának meg a társának minden okuk megvolt rá, hogy végezzenek azzal az emberrel Az eset világos. Maguk félórával a gyilkosság előtt fölhívták és megfenyegették telefonon, hogy vagy fizet, vagy pedig... Mason hirtelen elhallgatott és behúzta nyakát a vállai közé. Most Paul Drake fordult az asszonyhoz, fejcsóválva: — Okosan tenné, ha őszintén elmondana mindent és... Perry Mason rögtön közbevágott és elhallgattatta: — Ne firtassuk a dolgot, Paul. Miután a
főnök kijelentette, hogy átadja az ügyet a rendőrségnek: mi már nem avatkozhatunk bele. Az államügyész aligha köszönné meg, ha mi kereszteznők az útját. Higyje el: kár minden szóért... csak magunknak ártunk vele, ha firtatjuk a dolgot. — Akkor hát gyerünk — bólintott Drake. A két férfi indult kifelé, de Doris Freeman hirtelen fölugrott. — De várjanak, kérem, hadd magyarázzam meg!... Nem úgy van, ahogy maguk gondolják. Mert mi nem akartuk... — Ezt majd az ügyésznek mondja et — vágta el az asszony szavát Perry Mason és, kitárva az ajtót, intett Drakenek, hogy jöjjön. — De maguk nem jól értették — kezdte újra a nő. — Mondom, hogy nem az a kérdés... Mason a szó szoros értelmében kilökte Drake-et a folyosóra és maga is utána ugrott, az ajtót pedig becsapta. De még öt lépésnyire se jutottak a folyosón, amikor Doris Freeman már kinyitotta az ajtót és utánuk szólt: — De miért nem akarnak meghallgatni? — siránkozott. — Csak addig várjanak, míg megmagyarázom ... — Nem keveredhetünk bele ebbe a veszedelmes dologba — kiáltott vissza Perry Mason, meg se állva. — Ez már nem a mi dolgunk és a főnök különben is átadja az ügyet a rendőrségnek. Karonfogta Paul Drake-et és futva
vonszolta a lift felé — úgy menekülve a lakása küszöbén álló nőtől, mintha pestises beteg lett volna. Mikor már a liftben voltak és mentek lefelé, Paul Drake furcsán csóválta a fejét és szemrehányóan mondta Masonnak: — Miért szaladt el?... Ez a nő már mindent kitálalt volna! — Szó sincs róla! — nevetett az ügyvéd. — Föltálalt volna valami mesét... megható történetet arról, hogy hogyan szedte rá és csalta ki minden pénzét Moxley. De férfi cinkosáról hallgatott volna, mint a hal. Pedig mi éppen erre a férfire vadászunk. Már most a nő mindent elmond a bűntársának. Mert semmi sem nyitja meg jobban a nők száját, mintha nem akarjuk meghallgatni a panaszukat, amelyben szenvedő vértanúnak szeretnék föltüntetni magukat, ön azt hiszi, hogy másodmagával lakik itt ez a nő? — Nem állítom, hogy itt lakik a társa is — rázta Mason a fejét. — Sőt, azt se tudom, hogy ki lehet. De nem csodálkoznám, ha az sülne ki, hogy... detektív vagy zugügyvéd a szövetségese. — Ha véletlenül ügyvéd — vigyorgott Drake — alighanem a haját tépi majd, ha ez a nő elmondja neki, hogy két detektív járt nála és le akarta tartóztatni, mert pénzt kért telefonon... Hahaha!... Nem gondolja, hogy már most, rögtön megtelefonálja neki az
esetet? — Nem, nem gondolom — mosolygott Mason. — Sőt bizonyosan tudom, hogy hozzá se mer nyúlni a telefonhoz... Hiszen elég világosan értésére adtam, hogy figyelik a vonalat. Nem hallotta, mikor figyelmeztettem a... főnököt..., hogy jó lesz, ha figyelteti az állomást? — És mit gondol: mit fog csinálnif — kíváncsiskodott Drake. — Személyesen megy el a cinkosához — felelte Mason egyszerűen. — Nem gondolja, Mason, hogy a nő cselt szimatol és nem dől be a maga blöff jenek-? — aggódott a detektív. — Nézze, Paul —: magyarázta Mason — ez a nő vidéki és gyanakvó. Ne feledje, hogy Centerville-ből jött ide és a nagyváros ráfeküdt a kedélyére. Aki átmenet nélkül került föl ide a vidékről, megdöbben New-York szédületes méreteitől és ösztönszerűen szorongva, aggódik. Nem kelepcétől fél ez a nő most, hanem attól, hogy, a rendőrség a sarkában van és nyakoncsípi... Leértek a földszintre, átmentek a halion és, kilépve az utcára, feléje se néztek Danny Spearnek, aki már Drake autójában ült a házzal szemben, hanyagul rákönyökölve a volánra...
XVIII. FEJEZET. Perry Mason, mellénye kivágásába akasztotta hüvelykujjait, föl-alá sétált dolgozószobájában és diktálta Dellának Rhoda Montaine válókeresetét... «...hogy az előadott sérelmek és panaszok alapján a törvényszék bontsa föl és nyilvánítsa semmisnek a panaszos és Carl W. Montaine között megkötött házasságot, kötelezvén nevezett Carl W. Montainet, hogy tőle törvényesen elválasztott feleségének megfelelő kárpótlást és tartásdíjat fizessen ötvenezer dollárban megszabott összegben, amelyből húszezer dollár a válást kimondó ítélet jogerőre emelkedésekor azonnal, a fönnmaradó harmincezer dollár pedig havi ötszáz dolláros részletekben lesz fizetendő minden hó elsején, azzal a megjegyzéssel, hogy ezek a hátralékok nyolc százalékkal kamatoznak mindaddig, míg az egész hátralék, a hozzá csapott kamatokkal együtt, teljesen ki nem fizettetett... » — Gépelje le, Della — mondta Mason — mellékelje hozzá Rhoda Montaine meghatalmazását, aztán hozza be, hogy aláírhassam. — Gondolja, főnök úr, hogy Rhoda
beleegyezik a válásba... illetőleg lefolytatja ezt a pört? — kérdezte Della kételkedve. — Egyelőre kénytelen lesz vele... nincs más útja. — Értem — bólintott Della. — ön elébe akar vágni a házasság megsemmisítésének, amit az ügyész követel és válóperre tereli a vitás házasság fölbontását? — Eltalálta, Della — mosolygott Mason — és ezzel két legyet ütök egy csapásra. Először is, ha semmisnek és érvénytelennek nyilvánívják a házasságot, akkor nincs kártérítés, se tartásdíj és a zsugori apa, C. Phillip Montaine, ezt szeretné. És másodszor: ha a házasság semmis és törvénytelen, akkor a férj tanúskodhatna a felesége ellen... ezt meg az ügyész szeretné nagyon! — És mi lesz, ha törvénytelenítés helyett fölbontják a házasságot, vagyis kimondják a válást? — érdeklődött Della. — Akkor a zsugori apának fizetnie kell, ha keserűségében meghasad is a szíve — nevetett Mason — az ügyész pedig elesik attól a lehetőségtől, hogy koronatanúnak vonultathassa föl Carl W. Montainet ellen. — Nem értem — csodálkozott Della Street. — Ha a törvényszék kimondja a válást, akkor Carl W. Montaine már nem férje Rhoda Loringnak: miért ne tanúskodhatna hát ellene? — Azért nem — magyarázta Mason —
mert ha a házasság érvényes volt... még hogyha később fölbontották is... a férj nem tanuskodhatik volt felesége ellen olyan dolgokban, amelyek akkor történtek, amikor még a törvényszék nem mondta ki a válást. A semmisnek és érvénytelennek nyilvánított házasság viszont... nem házasság a törvény szempontjából: a vélt férj tehát lehet tanú a felesége ellen. — Félek, hogy nem gátolhatja meg a házasság érvénytelenítését — aggodalmaskodott Della. — A törvény egész világosán és határozottan kimondja, hogy: minden házasság érvénytelen és már megkötésekor semmis, ha a felek bármelyikének tervényes házastársa még él a második házasság megkötésekor. — Szerencse, hogy a törvény ily világos és határozott! — mosolygott Mason. — De hiszen, mikor Rhoda férjhez ment Carl Montainehez, még élt az első férje! — csodálkozott Della. Mason ismét rohanni kezdett föl-alá a szobában és öklével a levegőbe csapott: — Ezt az akadályt behunyt szemmel is átugrom — mondta. — Egészen más dolgok vannak, amelyeken hiába töröm a fejemet — hirtelen megállt. — Menjen ki most, kérem, Della... Szeretnék hangosan gondolkodni. Ez a vitatkozás önmagammal rendesen tisztázza a fogalmakat. . . Később valószínűleg megint
diktálok... Van valaki a telefon mellett? — Hogyne! — Fontos jelentést várok Danny Speartól. Azt hiszem, megtudjuk, hogy kik szorongatták és zsarolták Moxleyt pénzért. — Miért akarja megtudni, hogy kik azok? — csodálkozott Della. — Hogy az ügyész ne idézhesse meg őket tanúnak — felelte Mason. — Rá akarom kényszeríteni őket, hogy tűnjenek el szem elől. — Nem ütközik ez a bűntetőtörvénybe! — döbbent meg Della. — Bizonyítékok eltüntetése... tanuk gátlása... vagy efféle? Mason tovább mosolygott, de mosolyában néma szemrehányás bujkált. Azután gyöngéden, szelíden kérdezte: — És ezt... maga mondja... nekem? Della Street zavartan sütötte le a szemeit és idegesen rajzolgatott gyorsíró füzetében. Végre fölnézett és fojtott hangon, szorongva kérdezte: — Nem gondolja, hogy jobb lenne, ha jogos önvédelem címén igyekeznék fölmentetni Rhodát? Perry Mason hevesen csattant föl: — Persze, hogy jobb lenne... azaz: jobb lett volna és ki is dolgoztam volna olyan védelmet, hogy az ügyész nem bírt volna marasztaló ítéletet kicsikarni az esküdtektől, ha... ha az a szerencsétlen nő bele nem esik az ügyész
csapdájába. De vakon belement és most már nem beszélhet önvédelemről: hiszen azt vallotta, hogy nem is ő volt fönt a lakásban, ahol a gyilkosság történt, hanem lent állt az utcán és csöngetett a kapunál. — Azt hiszi — tűnődött Della — hogy nem mondott igazat a rendőrségen? — Persze, hogy nem mondta meg az igazat! — bosszankodott Mason. — Csábító csalétket táncoltattak a szemei előtt... hogy valaki sokáig csöngetett, az utcán... és ő, szegény, menten bekapta a csalétket, a veszedelmes horoggal együtt. Még nem is tudja, hogy bekapta, mert az ügyész még nem tartja időszerűnek, hogy rángassa a zsineget és éreztesse vele a horog hegyét. — De miért nem mondta meg az igazat? — Mert nem mondhatta meg — vonta föl Mason a vállát. — Vannak esetek... és véletlenül, sajnos, ez is olyan... amikor az igazság sokkal valószínűtlenebb, mind bárminő kitalált hazugság. Bűneseteknél elég gyakran előfordul ez. Ha a vádlott bűnös, a körmönfont ügyvéd csinos hazugságot rág a szájába, amit a vádlott ügyesen föltálalhat az esküdteknek, úgy hogy szinte nyilvánvaló az ártatlansága. Ha ellenben a vádlott ártatlan, a tények és körülmények gyakran olyanok, mintha mesterségesen találták volna ki. Mert az ügyesen kieszelt hazugságot könnyű elhitetni a tényeknek és körülményeknek
ravasz csoportosításával: a valóban megtörtént dolgokban pedig nincs fantázia és ezért nem hatnak meggyőzően. — Bocsásson meg, főnök úr — mentegetőzött Della — ezt nem egészen értem. — Nem hallotta még soha azt a régi közmondást — kérdezte Mason — hogy a valóság furcsább, mint a mese és sohasem olyan érdekes? Della bólintott. — Lássa, ez a mi esetünk éppen ilyen — magyarázta Mason. — Ha Rhoda nem sétál bele a kelepcébe, amit az ügyész állított neki, a jogos önvédelmet nagyszerűen ki lehetett volna színezni és, fűszerezve drámai részletekkel, mint pompás csemegét tálalhattuk volna föl az esküdteknek. De most, hogy ezt a lehetőséget elmulasztotta, ugyan mondja: hol találhatja meg a védelem azt az archimedesi szilárd pontot, amelybe kapaszkodva, kiforgathatná sarkából az ügyész vádját, mikor a tanuk azt vallják, hogy Rhoda nem csöngethetett a kapunál és nem állhatott lent az utcán, mert hallották a nevét és a hangját, mikor fönt a lakásban civakodott áldozatával?... — És ön. .. mire fog támaszkodni a védelemben? — kérdezte Della. — Nem tehetek mást, minthogy megpróbálom valószínűtleniteni a terhelő
tanuk vallomását és... megkísérlek alibit bizonyítani Rhodának. — Alibit semmiesetre se bizonyíthat — vélte Della. — Hisz éppen most ismerte be önmaga, hogy az ügyész tanúi bizonyítani fogják, hogy Rhoda ott volt azon az éjjeli találkozón... sőt ezt ő maga sem tagadja! Mason bólintott és halkan fölnevetett, — Miért nevet? — csodálkozott Della. — Én is kivetettem néhány csalétket — felelte Mason — és várom, hogy mikor kapják be a horgot az ügyész tanúi. Kopogtak az ajtón és az a kisasszony lépett be, akire Della rábízta a telefon kezelését. — Ebben a pillanatban telefonált valami Mr. Danny Spear — jelentette — és azt mondja, hogy Paul Drake embere, de nem várhatja meg, míg ön átveszi a vonalat. Arra kéri főnök urat, hogy menjen azonnal, amilyen gyorsan csak tud, a Maple Avenue 462. számú házába: ő a kapu előtt fogja várni. Azt is mondta, hogy kereste Paul Drake-et, de nincs az irodájában. Kéri önt, hogy azonnal menjen érte. Perry Mason rögtön vette a kalapját és kabátját. Még megkérdezte: — Nem vette ki a szavaiból, hogy, talán valami bajba került? A gépírókisasszoay szótlanul rázta a fejét és kiment.
— Gépelje le, kérem, azt a válópöri bejelentést — utasította Dellát az ügyvéd. — Mihelyt megjöttem, rögtön aláírom, — hogy még ma beadhassuk. Ezzel már szaladt is a lifthez, amely levitte a földszintre. Mihelyt kiért az utcára, megállította az első cirkáló taxit. — A Maple Avenue 462. számú házba megyünk — adta meg az utasítást — és ne kímélje a benzint, de ne törődjék sokat a kocsijával se. A gyorshajtásért megfizetem a bírságot és rendbe hozatom a kocsiját is, ha bármi baja esik az úton... Mehetünk
XIX. FEJEZET. Danny Spear az utcán ácsorgott, mikor Perry Mason autója megállt a Maple Avenue sarkán. — Itt vagyunk, uram — szólt hátra a soffőr a nem nagyon barátságos külsejű épületre mutatva: — ez a Greenwood Hotel. Nem parancsolja, hogy, megvárjam? — Köszönöm, nem — mondta Mason. Kiszállt a taxiból és kifizette. Megvárta, míg az autó elindult és befordult a sarkon, csak aztán intett Danny Spearnek. A detektív külseje nagyon siralmas volt. Az inggallérja elszakadva, gomb nélkül fityegett a nyakán és Danny bíztosítótüvel tűzte hozzá a nyakkendőjéhez. A kalapja ronggyá gyúrva, a balszemén kékes folt, az ajka dagadt és véres... — Mi történt magával, Danny? — kérdezte az ügyvéd meghökkenve. — Botba ugrottam, sir és megütöttem a Bokámat — felelte a detektív akasztófahumorral. — Sebaj! ... Ebcsont beforr! — ment bele a tréfába Mason is mosolyogva — de azért csak mondjon el mindent Danny Spear mélyebben homlokára húzta
a kalapot, hogy elfödje a kék foltot balszemén és fejével a szálló felé biccentett. — Menjük be — mondta. — Ne nézzen, kérem, se jobbra, se balra, csak jöjjön egyenesen utánam. Már megtanultam az utat. Előre ment, benyomta a forgó ajtót, mely a hallba nyilt. Vagy féllucat, többé-kevésbé gyanús alak lődörgött a hallban. A detektív ügyet se vetett a bámészkodó emberekre, akik kíváncsian néztek rájuk és végig ment az ütött-kopott karosszékek és asztalok közt. Egészen hátul volt a lift és mellette közvetlenül a keskeny, piszkos lépcső. — Jobb lesz, ha nem a liftben megyünk föl — szólt hátra Danny a válla fölött. — Csak két emelet az egész. Fölérve a második emeletre, Danny balra fordult a folyosón, megállt az ötödik szóba előtt és belökte az ajtót. Sötét udvari szobába léptek. Szegényes, elhanyagolt szoba volt, még ebben a harmadrangú szállodában is. Viharvert vaságy, kétes tisztaságú takaróval, rajta félharisnya, mely lukas volt, rozoga asztal, néhány szék, a mosdón szappanhabos borotváló ecset, ütött-kopott ruhaszekrény, a földön barna csomagolópapír, mellette valami mosóintézetnek a számlája, balra vaskályha, jobbra pedig félig nyitott ajtó, melynek alsó része össze volt törve, mintha berúgták volna... — Olyan, mint a csatatér ütközet után —
mondta magában Mason, szétnézve a nagy rendetlenségben. Danny becsukta a folyosóra nyíló ajtót, tragikus lendülettel tárta szét a karját és halkan, szégyenkezve mondta: — Itt hágtak a tyúkszememre, kérem. — Kezdje már, hogy mi történt? — sürgette Mason és leült a rozoga székre, mely megreccsent alatta. — Láttam önt és Pault — mesélte a detektív — mikor kijöttek a Balboa-házból és taxiba ültek. Az hiszem, az a nő leste magukat az ablakból, mert alig fordult be taxijuk a sarkon, máris rohanva jött ki a kapun és türelmetlenül nézegetett jobbra-balra, hogy nem lát-e «szabad taxit valahol»... Háromnégy perc is eltelt, míg véletlenül arra döcögött az első üres autó s a nő ez alatt valósággal tördelte a kezeit idegességében. — Végre beült a kocsiba és elindult. Én, persze, utána. Nyilvánvaló volt, hogy a nő nem is sejti, hogy követem. Mikor beszállt, körül se nézett s ahogy utána mentem, a szemem folyton az autó hátsó kis ajtaján volt, hogy nem huzza-e félre és nem les-e ki rajta?... De egyszer se nézett hátra és úgy láttam, hogy nem gyanakszik. Valószínűleg máson járt az esze. Egyenesen ide hajtott a térre s amikor kiszállt, nem árult el semmi nyugtalanságot. Kifizette a soffőrt és megvárta, míg a kocsi elmegy.
— Mikor azonban a szálló felé indult, úgy látszott, hogy fölébred a gyanúja. Nem arra gondolt talán, hogy követte valaki és meglesi, hanem mintha azon aggódott volna, hogy nem lesz okos dolog, amit tenni akar. Nézelődött jobbra-balra, nagyon is meglátszott rajta, hogy habozik, de végre mégis csak elszánta magát és besurrant a szállodába. — Nem akartam nyomban utána eredni, hogy észre ne vegyen; így aztán, mire átballagtam a hallon, a nő már eltűnt, fölment az emeletre. Hallottam a lift bugását és megvártam, míg megáll. Ekkor fölrohantam a lépcsőkön és láttam, hogy a lift a második emeleten állt meg. Úgy okoskodtam, hogy a nő a második emeletre jött: legjobb lesz hát, ha itt várom meg. A hall úgyis tele volt kétes alakokkal; ezek mind ismerték egymást és bizonyára nagyon figyeltek volna engem, a teljesen idegent, ha közéjük megyek. Ott maradtam hát a második emeleten, behúzódtam a sötét falmélyedésbe, ahol a tűzbiztonsági mentőlétra van és onnan lestem a folyosót... Körülbelül tíz perccel később hallottam, hogy, kinyílik ennek a szobának az ajtaja, amelyben most vagyunk és kilép rajta a nő. Néhány pillanatig hallgatózva állt meg a küszöbön, nézelődött jobbra-balra, aztán gyorsan a lépcsők felé sietett. Nem a liften ment le, hanem gyalog.
— Megjegyeztem a szobát, amelyből kijött és lassan utána sompolyogtam. Nem siettem, hogy észre ne vegyen s ahogy leértem az utcára, láttam, hogy nem ült taxiba. Éppen befordult a sarkon s a legelső állomáson fölszállt a magas vasútra, amely, egyenesen hazavitte; alig pár lépésnyire a Balboa-háztól van egyik állomása. Nem mentem hát utána és elhatároztam, hogy inkább azt fürkészem ki, akit oly sürgősen óhajtott látni, mihelyt önök eljöttek tőle. És vakon belerohantam viszontagságos életemnek legveszedelmesebb kalandjába. — Miért? — kérdezte Mason. — Talán valami régi ismerősére bukkant? — Soha életemben nem láttam azelőtt — rázta Danny Spear a fejét — de ezentúl... félszemmel is megismerném... Azzal a félszememmel tudniillik — és vigyorogva mutatott jobb szemére — amelyik nem dagadt be. Mert a balszemem még most is csak csillagokat lát... olyat sózott rá az a betyár! — Hagyja a humort! — szólt rá Mason szárazon. — Halljuk az esetet! — Visszajöttem a szállóba — folytatta Danny — fölmentem a második emeletre és kopogtam ennek a szobának az ajtaján. Bikanyakú, vállas fickó nyitott ajtót. Ingujjban volt. Az ágyon utazótáska, amelybe éppen a cók-mókját gyömöszölte be. Ütött-kopott
ócska táska volt, félig már tele ruhával és fehérneművel. — A legény úgy, harmincéves lehetett, jól megtermett, izmos fiú, a karja vastag és erős, mintha egész életében kaszált vagy aratott volna... de lehetett gyári munkás, vagy akár soffőr is, mert valahogy benzinszagot is éreztem rajta. A fickó nagyon barátságtalanul fogadolt és görbén nézett rám, mire én mosolyogva rákacsintottam és megvesztegető kedvességgel üdvözöltem: «Ha megjön a barátja, mondja meg neki, hogy olyan finom italt szereztem, amelyik mellett elbújhat az a vízzel föleresztett spiritusz, amit whiskynek csúfolnak a pálinka-hamisítók. És ráadásul az én whiskym még olcsó is, hallja!» — Azt mondta, hogy beszéljek világosabban, mert nem érti, nem tudja, hogy mit akarok. Amire én nagyszerű mesét kanyarítottam, hogy szeszcsempész vagyok és két héttel ezelőtt is jártam itt, de akkor más valaki lakott ebben a szobában és mindjárt hat palack finom whiskyt vett tőlem, mint ahogy a szálló vendégei állandóan mind tőlem veszik az italt és nagyon meg vannak vele elégedve. Ezért gondoltam — tettem hozzá — talán ő is megtisztel a rendelésével. — És bedőlt a mesének? — kérdezte Mason. — Azt hittem, hogy be fog dőlni — vakarta a fejét Danny — de amíg gyúrtam beszéddel,
közben egyre az arcát vizsgálgattam és észre vettem, hogy ugyanolyan furcsa madárszeme van, mint annak a nőnek, a szája is szakasztott olyan előre csúcsosodó cápaszáj, még a vállai is épp úgy előre görbülnek... Tetszik tudni: jól megnéztem azt a nőt, míg a pénztárcájában keresgélt, mikor kifizette a soffőrt. Szóval nem tévedhettem. — Azt hiszi hát, hogy ez a fickó testvére annak a nőnek? — Meg mernék esküdni rá! — fogadkozott Danny. — S amikor rájöttem erre, azt gondoltam, hogy megpróbálom kiugratni a nyulat a bokorból. Emlékeztem, hogy a nőnek Pender a neve és hogy Centervilleből jött New-Yorkba. És mivel láttam, hogy, a fickó nem nagyon törődik az én whiskymmel és előbb-utóbb megunja a fecsegésemet és kinyitja előttem az ajtót: azt gondoltam, hogy ha valami ügyes fogással befurakodhatok a bizalmába, sok mindent kivehetek majd belőle. — Az a régi, bevált fogás jutott eszembe — folytatta Danny — amely száz eset közül kilencvenkilencszer sikerül: hogy földi a földivel hamar összemelegszik... Ha jól sül el a fogás, akkor nagyszerűen megy minden, mint a karikacsapás: de ha csütörtököt mond... hát igen: akkor égszakadás, földindulás a vége... Én hát megkockáztattam. Ragyogó mosolyt varázsoltam az arcomra, bizalmas, baráti
pillantással kacsintottam rá, mintha hirtelen visszaemlékeztem volna valamire és örvendezve kiáltottam föl: «Mondj a csak... nem Centervillebe való maga?... Mert én is odavalósi vagyok!» — Összerezzent és nagyot nyelt háromszor-négyszer, mielőtt felelt: «Kicsoda maga?» — kérdezte rekedten. Amire én, olyan széles mosollyal, hogy a szám a fülemig szakadt, nagy. hangon kivágtam a rezet: «Most már emlékszem... hát persze!... Szervusz, Pender testvér... és odanyújtottam neki a kezemet, mint régi jó cimborának. » — És hogy tetszett a játék... «Pender testvérnek?» — kérdezte Mason. — Hát, kérem — szégyenkezett Danny — túljárt az eszemen az a gazember... sohse bocsátom meg magamnak ezt a baklövést! — Nos, mi történt aztán? — sürgette Mason. — Úgy lestem minden vonását, mint a héja folytatta Danny — és láttam, hogy az első pillanatban megtorpan, mintha szabályos horogütéssel állon vágtam volna... Egykétszer levegőért kapkodott, de aztán csupa édes mosolygás lett az ábrázata. Jobb kezébe fogta kinyújtott kezemet, szorongatta, rázta boldogan és most már... ő is megismert: «Hát persze, kis komám... hogyne emlékezném rád... Ki se mondhatom, mennyire örülök, hogy látlak!... »
— Így húzott befelé magával a szobába és úgy odavolt a boldogságtól, mint a gyerek, mikor meglátja a karácsonyfát... «De beszélj hát» biztatott: «Hogy vannak otthon az ismerősök?... A cimborák, a leányok, komám ?» ... És, ahogy ezt mondta, olyan balkezest kent a szememre, hogy az eget is bőgőnek néztem! Aztán eleresztette a jobb kezemet mire észbe kaptam ... smákk!... már cipóra dagadt a szám és szédülten estem neki az ajtónak... nézze, hogy összetörtem, mikor nekizuhantam!... Föl akartam tápászkodni, de ekkor meg úgy beledöfte öklét a gyomromba, hogy elállt a lélekzésem és még csak arra emlékszem, hogy az arcomba vágta... Képzelje csak: ezt a piszkos szőnyeget! Elkeseredve rúgta föl a rongyos lábszőnyeget es bánatosan meresztette Perry Masonra égszínkék szemeit. — És mi történt aztán? — sürgette az ügyvéd. — Lehúzta egyik vánkosról a cihát, szalagokra vagdalta — folytatta Danny — valami piszkos rongy-gyal betömte a számat, összekötözte a kezemet-lába-mat és belökött ebbe a szurtos kamrába — mutatta Masonnak. — Maga, persze, elájult? — kérdezte az ügyvéd. — Nem, nem! — tiltakozott Danny — csak kóválygott a fejein. De szeretném, ha elhinné
nekem, Mr. Mason, hogy nem gyávaságból adtam meg magamat. Hanem teljesen reménytelen volt minden ellenállás azzal a fickóval szemben. Olyan fürgén és ügyesen dolgozott az ökleivel, mint a maga gépírókisasszonyai az írógépen. Valósággal úgy hányt-vetett a levegőben, mint ahogy a japán bűvészek dobálják a billiárdgolyókat. — Mondja tovább — biztatta Mason. — Becsukta a kamra ajtaját és rátolta a reteszt, úgy hogy nem láthattam semmit — sóhajtott Danny fájdalmasan. — Mikor kissé fölocsúdtam kábultságomból, próbáltam elszakítani a kötést kezemen-lábamon, de egyelőre hiába erőlködtem. Hallottam, hogy a fickó lázasan motoszkál odakint... Később megtudtam, hogy csomagolt és egyre ide-oda szaladgált a szobában. De minden háromnégy percben megállt telefonálni... «Garvanza: 39—4—81»... ezt a számot kérte és várt egy-két percig: de a hívott szám nem jelentkezett. — Ez a Balbao-ház telefonja — mondta Mason. — Igen — bólintott Danny: — onnan tudom, hogy Miss Freemant kereste és addig telefonált, míg végre megkapta. — Hát mégis beszélt vele? — érdeklődött Mason. — Igen — felelte Danny — és minden szavát hallottam a rozoga, berúgott ajtón
keresztül. — Gyorsan, gyorsan — sürgette Mason türelmetlenül — mondja már, hogy mit hallott? — Mikor odahívták a telefonhoz Miss Freemant, akit keresett, így kezdte: «Halló, Doris!... Itt Oscar beszél!»... Aztán lehordta a leányt a sárga földig: hogyan lehetett olyan ostoba, hogy a nyakára hozott egy detektívet, aki ismeri és tudja a nevét is?... Most már tűzbe esett és elégett a pecsenye, de ez csak a kisebbik baj... Aztán, mivel Doris a telefon másik végén valószínűleg jajveszékelt, Oscar próbálta megnyugtatni. De... — Nos, miért hallgatott el?... Mi ez a «de»? — kérdezte Mason. — Ez a beszélgetés nagyon gyanús nekem — csóválta a fejét Danny. — Jó tíz percig «cseréltek eszmét», noha kellett, hogy meggyőződve legyenek arról, hogy sarkukban van a rendőrség: hiszen Oscar maga mondta a húgának, hogy «detektívet szabadított a nyakára»... Ez az Oscar nagyon furfangos fickó lehet: színpadias beállításban adta le a «tiszta igazságot» ... mintha felelne Doris aggodalmaira... Esküdözött, hogy fönt se volt Gregory Moxley szobájában, csak lent volt az utcában és csöngetett a kapun, hogy, fölébressze Moxleyt, de nem sikerült, mert Moxley, úgy látszik, nagyon mélyen aludt, vagy pedig... és Oscar úgy gondolja, hogy ez
a valószínűbb ... Moxley azért nem felelt, mert már előbb meggyilkolták, mint ő... Oscar... odaért és csöngetett a kapun. Egészen bizonyos, hogy, Moxleyt az a nő gyilkolta meg és ő.. Oscar nem is beszélt vele azon az éjszakán. — Hát ez történt, Mr. Mason — fejezte be Danny a jelentést. — Azért mondtam el ilyen részletesen, hogy kihámozhassa belőle, amit fölhasználhat. Az én véleményem az, hogy az egész színházat nekem rendezték, hogy a jól színlelt őszinteséggel megpróbálják... legalább előttem, tisztára mosni magukat. De valami hiba mégis lehet a kréta körül, mert nem egészen értem, hogyan volt kedvük és bátorságuk, hosszasan beszélgetni telefonon erről a veszedelmes ügyről, mikor tudták, hogy ég talpuk alatt a föld, holott, ha rögtön szedik a sátorfájukat és menekülnek, az úton és négyszem közt sokkal tüzetesebben megvitathatták volna ezeket a dolgokat. Mind ezek után pedig csak az a föltevés lehetséges: vagy határtalanul buta ez az Oscar, vagy éppen olyan gyorsan járt az esze, mint amily fürgén dolgozik az ökle... ön, döntse el, Mr. Mason, hogy a két föltevés közül melyik valószínűbb. — És aztán... mit tud még? — kérdezte Mason felelet helyett. — Végül Oscar azt mondta a leánynak, hogy azonnal csomagoljon, mert innen él kell
tűnniük. Úgy vettem ki a párbeszédből, hogy, a leány vonakodik együtt utazni a bátyjával, de Oscar azt felelte, hogy már nyakig benne vannak a pácban és vagy együtt ússzák meg a bajt, vagy együtt merülnek el... de ostobaság lenne, ha elválnának, mert akkor két nyom is maradna utánuk, míg ha együtt utaznak, akkor csak egy nyomot hagynak, melyet nehezebben találhatnak meg a kopók... Doris tehát csak csomagoljon gyorsan, hogy, teljesen kész legyen az indulásra, mikor Oscar érte megy, taxival. — És aztán?... — És aztán Oscar fölkapta a podgyászát és elment — folytatta Danny — Én pedig addig küzködtem és erőlködtem, míg nagy nehezen ki bírtam szabadítani egyik kezemet és hozzájuthattam a bicskámhoz. Fogaimmal nyitottam ki a pengét, elvagdostam a köteleket kezemen-lábamon és késsel faragtam körül a reteszt, hogy kitörhessek börtönömből. Zajt csapni nem mertem és telefonálni se akartam a szobából, mert féltem, hogy hátha kihallgatják a beszélgetést a házi központban... így hát óvatosan kiszöktem a hotelból, az első nyilvános telefonfülkéből fölhívtam a Drake-irodát, hogy valamelyik ügyes fiú azonnal menjen a Balboa-házba és tartsa szemmel a Pendertestvérpárt, amelyről nagyon pontos személyleírást adtam s egyúttal meghagytam azt
is, hogy figyeljék a pályaudvarokat és a repülőteret, hogy a két jómadár meg ne szökhessen észrevétlenül. — Talán még nem tűntek el a Balboaházból, mikor ön telefonált a Drake-irodába? — reménykedett Mason. — Legalább remélem — mondta Danny Spear. — Nagyon igyekeztem sietni, hogy, még idejében a nyomukba szegődhessen valaki. — Miért nem mondta el nekem mindezt telefonon, mikor fölhívta az irodámat? — kérdezte Mason szemrehányóan. — Kérem — mentegetődzött Danny — elsősorban azt tartottam fontosnak, hogy telefonáljak a Drake-irodának. A fiúkat kellett informálnom, hogy rögtön induljanak el a nyomon, mert azt hiszem, hogy ön mindenáron le akarja tartóztatni őket. Perry Mason összeráncolta a homlokát, két-három lépést tett a szobában, aztán megfordult és a fejét rázva, komolyan mondta: — Nem, nem akarom lefogatni őket. Sőt azt akarom, hogy meneküljenek: de mindig tudni akarom, hogy hol vannak, hogy lefülelhessem és törvény elé állíthassam őket, ha szükség lenne rá. De egyelőre azt akarom, hogy bujdossanak, állandóan szökjenek egyik városból a másikba. Denny Spear megnézte az óráját.
— Elmondtam mindent, ami történt. Félóra múlva talán telefonálhatunk a Drake-irodába és megtudhatjuk, hogy nyomon vannak-e?... Tizet mernék tenni egy ellen, hogy, vasúton szöknek: akkor pedig aligha érnek messzire, mert a fiúk hamar utolérik őket. — Nos, menjünk hát az irodába — bólintott Mason. — Paul Drake bizonyára otthon lesz már.
XX. FEJEZET. Frank Munroe, a Föllebviteli Törvényszék bírája, besétált dolgozószobájából a főtárgyalási terembe, megigazította pápaszemét és körülnézett a zsúfolt teremben. A teremőr szokott módon kikiáltotta, hogy a tárgyalás megnyílt s mikor a bíró kalapáccsal ráütött az asztalába eresztett márványlapra, fölpattant vele szemben két ajtó s az egyiken Rhoda Montaine, a másikon Carl W. Montaine lépett be, mindegyik saját börtönőre kíséretében. Mert mind a ketten őrizetben voltak: Rhoda Montaine mint Gregory Moxley meggyilkolásával gyanúsított és Carl W. Montaine, mint az ügyészség koronatanuja, ugyanebben az ügyben. — A Montaine contra Montaine ügy kerül tárgyalásra — jelentette ki Munroe bíró. — A főmagán-vádlót John Lucas államügyész képviseli hivatalból, a vádlottat pedig Perry Mason hites ügyvéd. Amikor meglátta férjét, Rhoda Montaine önkénytelenül fölkiáltott: — «Carl!»... és közeledni akart hozzá, de a fogházőr gyöngéden megfogta a karját és visszatartotta.
Carl Montaine — akinek arcán meglátszottak az álmatlan éjszakák és nappali gyötrődések nyomai — erősen összeszorította a száját, halszemeivel merőn maga elé nézett és egyenesen a neki kijelölt szék felé tartott. Félrefordította a fejét és rá se nézett feleségére, aki fájdalmas csalódással meresztette rá szemeit és halálsápadt lett. Halk, rosszaló morajlás suhant végig a termen, amely azonban rögtön megszűnt, mihelyt a bíró kalapácsa lecsapott a márványlapra. Rhoda Montaine szemeit ellepték a könnyek; lassan, tétován indult a kijelölt szék felé és a börtönőr szánakozó jóindulattal támogatta, míg leült. Perry Mason, néma szemlélője a csöndes drámának, nem szólt és meg se mozdult. Hagyta, hogy a közönség észrevegye ezt a szívtelen epizódot, amely megbotránkoztatta az egész termet; ez az általános felháborodás bizonyára viharos tüntetésben robban ki majd az ítélet kihirdetésekor... A bíró kalapácsa ismét koppant a márványlapon. Következett az ügynek érdemi bejelentése és méltatása. — Mindkét fél hatósági őrizetben van — jelentette a bíró — Az alperes ellen gyilkosság vádját emelte az államügyész. Mivel várható, hogy a föl-peresnek tanúskodnia kell ebben a bűnügyben, az államügyész hivatalos őrizetbe
vette, hogy megakadályozza idegen, kívül álló tényezők esetleges beavatkozását a koronatanú vallomására. A most főtárgyalásra kitűzött dolgot a törvényszék teljesen elkülöníti az imént említett bűnügytől. Fölperes keresetének tárgya és célja: annak a házasságnak érvénytelenítése, illetőleg megsemmisítése, amely Carl W. Montaine fölperes és Rhoda Lorton alperes kőzött köttetett. Az érvénytelenítés oka és alapja az, hogy a megtámadott házasság semmis, mert megkötése idejében még élt a nőnek első férje. A törvényszék kijelenti, hogy sem a vádhatóságnak, sem a védelemnek nem engedi meg olyan keresztkérdések föltételét, amelyek bármely vonatkozásban érinthetnék a Rhoda Montaine ellen folyamatban levő bűnügyi nyomozás lényegét, irányát és céljait. Remélem, a vád és védelem képviselői megértették és tiszteletben tartják ezt a figyelmeztetést. Perrry Mason félig fölemelkedett székén és tisztelettel bólintott. Bólintott John Lucas, az ügyész is, de diadalmas fény bujkált szemében, amint Perry Mason felé tekintett: a bírónak ez a kijelentése csak a védelem okvetetlenkedéseinek jelenthetett korlátokat: Perry Mason nem kérdezhetett kellemetlen dolgokat Carl W. Montainetől, nem hozhatta zavarba az ügyész koronatanuját és — legfőképpen — nem lobbanthatta szemére azt
a férfiatlan lovagiatlanságot, hogy nemcsak cserbe hagyta feleségét, amikor az bajba jutott, hanem egyenesen és gyűlölködve szembe is fordult vele, terhelő vallomást téve ellene. — Méltóztassék elrendelni Carl W. Montaine kihallgatását — fordult az ügyész Munroe bíróhoz. Carl Montaine mellett közvetlenül az apja ült. A fiú most ránézett s az öreg milliomos rideg arca vörösebb lett egy árnyalattal, amint merően fiára szögezte keskenyre szűkített, szúrós szemeit. A fiú lassú, szinte ünnepélyes komolysággal állt a bírói emelvény elé, fölemelte jobb kezét és letette vallomására az esküt. Aztán kérdően nézett Lucas ügyészre. — Az ön neve Carl W. Montaine? — kérdezte az ügyész. — Igen. — Itt lakik, New-Yorkban? — Igen. — Ismeri Rhoda Montainet, az alperest? — Igen. — Hol és mikor ismerkedett meg vele? — A Sunnyside kórházban találkoztam vele először, mikor betegen feküdtem ott. ö volt az ápolónőm, — És később házasságot kötött vele? — Igen. — Meg tudná mondani ennek a
házasságkötésnek pontos idejét: esztendejét, hónapját és napját? — Igen. Június 8-ikán történt, ebben az esztendőben. — Köszönöm — bólintott Lucas és Masonhoz iördult: — öné a kérdezés joga. Perry Mason udvariasan mosolyogva rázta a fejét: — Köszönöm ... nincs kérdésem. Nyilvánvaló volt, hogy az államügyész alaposan kioktatta a tanút, hogy mit és hogyan válaszoljon a keresztkérdésekre és Lucas feszült készenlétben üli a helyén, hogy nyomban fölugorhasson az óvással, ha Mason esetleg kellemetlen kérdéssel okvetetlenkedik. Nagyon meglepődtek tehát — és ez meg is látszott rajtuk — mikor Mason nem élt a kérdezés jogával. — Végeztünk! — jelentette ki most a bíró. — Leülhet Mr. Montaine — intett a tanúnak. Lucas azonnal fölkelt. — A polgári perrendtartás értelmében a vádhatóságnak joga van tanuként kihallgatni az alperest, megelőzve keresztkérdéseivel a védelmet. Kérem ennélfogva a törvényszéket: méltóztassék előállítani tanúkihallgatásra az alperest. — És mit óhajt bizonyítani az alperessel? — állt föl Mason. — Nem hinném — vágott vissza Lucas gőgösen — hogy kötelességem volna közölni
a védelemmel akár eljárásom módját, akár keresztkérdéseim célját. — Ugyancsak a polgári perrendtartás értelmében kívántam megállapítani — felelte Perry Mason udvariasan — hogy előzetesen kellene leszögeznünk azokat a körülményeket, melyeknek tanúsítását vagy megerősítését ettől a tanútól méltóztatik óhajtani. — Kívánom tehát leszögezni és tanúsíttatni — fortyant föl Lucas kemény, ellenséges, indulatos hangon — hogy a folyó év június 8-ikán, amikor a vádlott házasságot kötött Carl W. Montainenel, már előzőleg, tehát abban az időpontban is, házastársa volte más férfinek: bizonyos Gregory Lortonnak, álnéven Gregory Moxleynek... ugyanannak a férfinek, akit június 16-ikán meggyilkoltak? — Kívánom — bólintott Perry Mason udvariassá. Lucast meglepte a nem várt, engedékeny válasz. Munroe bíró tűnődve ráncolta a homlokát. A zsúfolt terem közönségén végigmorajlott az izgalom. — Kívánom továbbá — folytatta Lucas és, szünetet tartva, jelentős pillantással nézett végig a közönségen — megkérdezni ettől a tanutól, hogy tudja-e igazolni annak a halottnak személyazonosságát, akit 1929 februárius havában Gregory Lorton néven temettek el?
Perry Mason udvarias mosolygása gúnyosra ferdült, amint, jól megnyomva minden szót, így válaszolt: — Mivel az ön előbbi kérdésében már benne van az a tény, hogy Gregory Lorton, akivel az alperes folyó évi június 8-ikán házasságot kötött, jóval későbben is élt még, mint 1929 februárius: ennek a pernek sorsára és eldöntésére semmi hatása nem lehet annak, hogy ki volt az a halott, akit évekkel előbb Gregory Lorton «néven» eltemettek. Ha bűnügyi vizsgálattal kívánja kinyomozni ezt az ügyet: ehhez, természetesen, a hivatalánál fogva joga van. És joga van... sajnos, ahhoz is, hogy a vádlott elleni hangulatkeltés szempontjából, közölheti az új tagokkal azt a gyanúját, hogy a kérdéses halottat Rhoda Montaine megmérgezte. Lucas arca lángba borult. Szenvedélyes hangon rikácsolta: — Visszautasítom ezt a méltatlan föltevést. A védelemnek nincs joga... Munroe bíró kalapácsa lekoppant a márványlapra: — Ügyvéd úr — fordult Perry Masonhoz — bejelentett kifogását elfogadom és a kérdést kikapcsolom a per anyagából. A hozzáfűzött megjegyzésért azonban rendreutasítom. — Tisztelettel megkövetem a törvényszéket — szólt Mason és, fölkelve, udvariasan meghajolt.
— És a vádhatóságot is! — követelte Lucas. De Perry Mason már leült és meg se mukkant. Munroe bíró egyikről a másikra nézett és okos szo-meiben mintha pajzán humor csillant volna föl... — Tessék folytatni — mondta csöndesen. — Én már végeztem — felelte Lucas durcásan és leült. Most Perry Mason állt föl és a bíróhoz fordult: — Kérem a törvényszéket, méltóztassék tanuként kihallgatni az itt jelenlévő Mrs. Bessie Holemant. Fiatal, fáradtszemű asszony —- lehetett 30 —35 éves — lépett a bírói emelvény elé és letette az esküt. — Jelen volt ön azon a hivatalos vizsgálaton — kérdezte Perry Mason — amely megállapította a június 16-ikán meggyilkolt Gregory Moxley, más néven Gregory Lorton személyazonosságát? — Igenis, kérem. — Jól megnézte a halottat? — Igenis, jól megnéztem. — És megismerte? — Hogyne, kérem. — Ki volt hát az a halott? — Az a férfi, akivel 1925 januárius 5-ikén házasságot kötöttem — felelte az asszony szilárd, határozott hangon.
A tárgyalóterem zúgott, mint a fölzavart méhkas. Lucas föl akart ugrani — félig fölemelkedett — aztán visszahanyatlott — aztán mégis fölállt és habozva lassan a bíró felé fordult: — Ennek a tanunak a vallomása váratlanul ér és szinte megdöbbent. Kérem a törvényszéket, méltóztassék azt mellőzni, mint az ügyhöz nem tartozó, lényegtelen és nem perdöntő körülményt. Mert a most tárgyalt ügy elbírálásában nem lehet fontos, hogy ez a Moxley hány házasságot kötött előzőleg, mielőtt nőül vette Rhoda Montainet. Mit sem számít, ha akár két tucat olyan felesége él is, akiket előzőleg vett nőül. Rhoda Montaine kérhette volna saját házasságának érvénytelenítését, amíg az a Moxley élt. Miután azonban ezt elmulasztotta, nyilvánvaló, hogy Moxley halála után az ő özvegye lett. Vagyis, más szóval: ezen a címen ma már nem támadható meg Moxleyvel kötött házasságának érvényessége. Kérem a törvényszéket, méltóztassék ezt az óvásomat jegyzőkönyvbe venni és, az elmakacsolás szakaszának alkalmazásával visszautasítani a vallomást, mivel Rhoda Montaine nem szorgalmazta... tehát elmulasztotta törvényes időn belül kérni házasságának érvénytelenítését. Munroe bíró kérdően nézett Perry Masonra, aki most fölállt.
— Ennek az államnak tételes törvénye határozottan kimondja — mosolygott Perry Mason — hogy kezdettől fogva semmis és törvénytelen minden olyan házasság, melyben a házasságra lépő felek bármelyikének előző házasságból való férje, illetőleg felesége él. A Gregorson-féle «Törvénytár» XVI. kötetének 21. fejezete részletesen tárgyalja és magyarázza ezt a kérdést, a törvényhozó parlament indokolásának és intencióinak méltatásával. Perry Mason megállt egy pillanatra. A terem lélegzetfojtva figyelt. Munroe bíró előredőlve, könyökölt az asztalára és kezét, tölcsérként a füléhez tartotta, hogy jobban halljon. — Kérem a törvényszéket — folytatta Perry Mason — méltóztassék elutasítani az államügyész úr óvását, illetőleg indítványát, ellenben méltóztassék elfogadni perdöntő vallomásnak Mrs. Bessie Holeman tanúskodását, a fönt hivatkozott tételes törvény értelmében, amely szerint: Gregory Lorton nem köthetett érvényes házasságot Rhoda Montainenel, mert Gregory Lortonnak előző házasságából való felesége akkor még élt... sőt él még mostan is. Amiből következik, hogy: nem lévén érvényes alperesnek házassága Gregory Lortonnak... ez az érvénytelen és semmis házasság nem lehetett és nem lehet akadálya annak hogy Rhoda
Montaine teljesérvényű, törvényes házasságot köthessen Carl W. Montaine-nel. Munroe bíró emelt hangon jelentette ki: — A törvényszék elutasítja az államügyész óvását és elfogadja és jegyzőkönyvbe veszi Mrs. Bessie Ho-leman vallomását... Folytassa, kérem —. intett Ma-sonnak. — Az 1925 januárius 5-ikén kötött házassága után — fordult Mason tanúhoz — nem indított ön válópert férje, Gregory Moxley ellen, aki a Gregory Lorton álnevet is használta? — De igen, kérem — felelte a tanu. Perry Mason hivatalos okmányt halászott ki az előtte fekvő iratcsomóból és mosolyogva nyújtotta át Lucas államügyésznek. — Tisztelettel bemutatom a vádhatóságnak a szóban forgó válóperi ítéletnek hivatalos másolatát és fölhívom a vádhatóság, valamint a törvényszék szíves figyelmét arra, hogy ez a válást kimondó ítélet későbben kelt, mint az alperes házasságot kötött Gregory Lortonnal... vagyis: Gregory Lorton még törvényes férje volt Mrs. Bessie Holemannek, mikor, házasságot kötvén Rhoda Montaine-nel, bigámiát követett el. Tisztelettel kérem ennek az okmánynak az iratokhoz csatolását. — Az okmányt és az indítványt elfogadom — bólintott a bíró. — Ez a törvényszék határozata.
Perry Mason udvariasan fordult az államügyészhez: — A keresztkérdések joga az öné. Lucas fölkelt, merően farkasszemet nézett az asszonnyal s ezt kérdezte: — Nem tévedett annak a halottnak személyazonosságában, akit a halottas házban látott?... Bizonyos, hogy, volt férjére ismert benne? — Egészen bizonyos, sir. Lucas vállat vont és a bíróhoz fordult. — Nincs több kérdésem. A bíró odaintette a teremőrt: — Hozza be szobámból a Gregorson-féle «Tör-vénytár» XVI. kötetét Mély csönd volt a tárgyalóteremben, mialatt a teremőr kiment és behozta a kívánt könyvet. A bíró megkereste a törvényt, amelyre Perry Mason hivatkozott és gondosan tanulmányozta. Amikor végre föltekintett és becsukta a könyvet, a tárgyalóterem közönsége feszülten figyelt föl. — Ez a törvényszék ítélete — szólt a bíró — A törvényszék elutasítja a Carl W. Montaine és Rhoda Montaine közt kötött házasság érvénytelenítésére irányuló kérelmet. A főtárgyalást bezárom. Ahogy Perry Mason megfordult, szemébe villant az öreg Montaine szúró pillantása. Rideg és merev volt ez a tekintet, nem volt benne semmi kifejezés, akárcsak az arcában,
amely nyugodt és komor maradt, mintha bronzból öntötték volna. John Lucas magába roskadva, lekókkadt fejjel ült: ez az ítélet megfosztotta féltve őrzött koronatanujának vallomásától és a koronatanú — Carl W. Montaine — bámészan maga elé pislogva, ült apja mellett mintha fejbe vágták volna. Csak az öreg C. Phillip Montaine volt nyugodt és — gőgös, mint rendesen. A családi hagyományok az ősök nimbusza megóvták attól, hogy gyöngének mutassa magát a legválságosabb pillanatokban is. Izgalmasan pezsdült, lüktetett az élet a tárgyaló-teremben. A riporterek versenyt futottak a telefonért, a közönség apróbb csoportokba verődve, tárgyalt, vitatkozott az ítélet következményeiről... Perry Mason szólt a fogházőrnek, aki Rhoda Montaine mellé volt rendelve, hogy beszélni óhajt az ügyfelével. — Kísérjen bennünket az esküdtek termébe — mondta. Karonfogta Rhodát, áttört vele a termen és bevezette az esküdtek szomszédos szobájába. Széket tolt az asztalhoz és kedvesen, bátorítóan mosolygott Rhodára. — Mondja, Mr. Mason: mit jelent ez a tárgyalás? — kérdezte Rhoda. — Azt jelenti, hogy Munroe bíró jogerős ítélete szerint a maga házassága Carl Montaine-nel törvényes és kötelező mindkét
félre. — És... mit jelent.. .ez? — Azt jelenti — felelte Mason — kihúzva belső zsebéből az írást — hogy ön benyújtja a válókeresetet a férje ellen: először, kegyetlen és szívtelen eljárás miatt, hogy hamisan, gyilkossággal vádolta önt; másodszor, hűtlen árulás miatt, hogy ön ellen fordította, amit bizalmas beszélgetésben kicsalt önből és harmadszor, önző és méltatlan bánásmód miatt, hogy kihasználta az ön áldozatosságát, amellyel csalárd módon visszaélt. Mindezt bőven és részletesen kifejtem a keresetben, amit önnek csak alá kell írnia. Rhoda szemei megteltek könnyel. — De én nem akarok elválni tőle — nyögte sóhajtva. — Hiszen már mondtam: elnézőnek kell lennünk iránta. Én... jellembeli gyöngeségei ellenére is szeretem! Perry Mason egészen közel hajolt Rhodához és merően farkasszemet nézett vele: — Nézze, Rhoda — szólt halkan — maga már elmondta annak a tragikus éjszakának a történetét... a maga módja szerint. Alá is írta ezt a vallomását; amely most az ügyésznél van. Most már nem tágíthat ettől. Jól értse meg, kérem: ezen áll vagy bukik... — Az ügyésznek mindeddig nem sikerült kinyomoznia, hogy ki volt az, aki valóban ott állt a kapu előtt és egyre csöngetett Moxley
lakása előtt, az utcán, mialatt odafönt, a lakásban meggyilkolták azt az embert: de én már megtaláltam... Sőt kettőt találtam, aki ezt állítja: a kettő közül az egyik tehát hazudik. De akár az egyik akár a masik áll elő ezzel a vallomással, az... az halálos ítéletet jelent magának. Rhoda dermedt rémülettel bámult Masonra, aki halkan folytatta: — Az egyik: Oscar Pender, aki Centervillebői jött New-Yorkba és pénzt követelt Moxleytől. Ezt a pénzt a nővére számára követelte, akit ez a Moxley szintén kiforgatott a vagyonából. — Erről nem tudok semmit... még a nevét sem hallottam soha — mondta Rhoda. — És kicsoda a másik? Mason szemei, mint hegyes tőr, fúródtak be Rhoda szemeibe, mialatt lassan felelt: — A másik... Claude Millsap doktor. Nem bírt aludni azon az éjszakán, mert tudta, hogy ön találkozni fog Moxleyvel. Aggodalmában fölkelt és autón odament Moxley lakására. Látta és megismerte a maga kocsiját a mellékutcában. A lakásban sötét volt és a doktor kétségbeesetten csöngetett. Rhoda Montaine úgy elsápadt, hogy az ajkai is elfehéredtek. — Claude Millsap! — suttogta elhaló hangon — Belekeveredett ebbe a hínárba —
folytatta Mason — mert nem fogadta meg, amit tanácsoltam, önnek tehát szigorúan, betű szerint kell teljesíteni az utasításaimat. Egyelőre megnyertük ezt a pert nem semmisítették meg az ön házasságát Carl Montaine-nel. De az államügyész már közölte az újságokkal az ön férjének aláírt vallomását, őrizetbe vette az ön férjét, mint koronatanút, úgy hogy én egyetlen egyszer sem beszélhettem vele: viszont engedélyt adott a legutolsó zuglap riporterének is, hogy meginterjúvolhassa az ön férjét. — Ellensúlyoznunk kell ezt a propagandát. Rhoda, melynek minden sora az ön élete ellen tör. Azért kell benyujtanunk ezt a válókeresetet, melynek lényege az, hogy férje rútul elárulta, illetőleg hamis váddal bemocskolta, az államügyésszel szövetkezve, a legrémesebb hazugságokkal megspékelt vallomást tett ön ellen, azzal a gonosz, ártó szándékkal hogy, romlásba döntse és gyilkosság miatt halálra ítéltesse önt. — De miért kell ezért benyújtani a válókeresetet?... — Mert ezzel támasztjuk alá jogos fölháborodá-sunkat azon, hogy Carl Montaine nem átallotta gyilkosság vádját koholni ön ellen és ilyen értelemben informáljuk majd a sajtót. Az államügyész nem követelheti Carl Montaine vallomását a mai ítélet után, de én: igenis követelhetem és... meg is teszem, ha
sikerül rávennem azt a félkegyelmű fickót, hogy csak úgy, akkor és arról valljon: ahogy, amikor és amiről... én akarom, hogy beszéljen. így aztán, mire az ügyész észbe kap: Carl Montaine már az én tanúm lesz és nem az övé. De, ha ezt esetleg nem is érem el: egész bizonyosan elérem azt, hogy ön nagy összegű végkielégítést és havi tartásdíjat kap. Rhoda szemeiben ismét halálos aggodalom tükröződött. — Nem használhatják föl ellenem Carl vallomását a főtárgyaláson? — kérdezte szorongva. — Most már nem — nyugtatta meg Mason. — Nézze, Mr. Mason — könyörgött Rhoda — ne adjuk be azt a válókeresetet. — Én szeretem Carlt és nem akarok elválni tőle. Tudom, hogy van sok jellembeli fogyatékossága, de mégis szeretem. Férfit... jellemes, erős akaratú férfit akarok csinálni belőle. Eddig nem is volt igazi ember, szegény: közönséges pária volt, mert családi hagyományoktól borgőzös apja, a keleti zsarnokok módjára ült rá ennek a szegény fiúnak dobogó életére. Máról holnapra nem lehet átgyúrni és újjáteremteni azt a férfit, akinek egész gyermek- és ifjúkora sanyarú elnyomottságban telt el... de nem szabad kirúgni sem hóna alól az erkölcsi mankókat, amelyeknek segítségével már elindult a
javulás, a tisztesség útjára. — Figyeljen ide, Rhoda — kérte Mason. — Engem nem érdekel, hogy maga mit és hogyan érez Carl Montaine iránt. És csak azt látom, hogy önt gyilkossággal vádolják és az államügyész eget-földet megmozgat, hogy halálra ítéltethesse önt. Az ügyész mögött pedig nagyeszű, erőszakos férfi áll, aki hatalmas is mert gazdag és ráadásul feneketlen szenvedéllyel gyűlöli magát. Ez az ember szívesen áldoz akár milliókat is, csakhogy a villamos székbe ültethesse önt. — Kicsoda ez az ember? — kérdezte Rhoda megborzadva. — C. Philipp Montaine — felelte Mason: — a maga apósa. — Tudom, hogy nem szeret — bólintott Rhoda — de azt mégse hiszem ... A fogházőr jelentősen köhécselt az ajtóban és megszólalt: — Az idő lejárt, kérem ... Az ügyvéd odatolta Rhoda elé a válókeresetet és kisrófolta töltőtollat. — Itt írja alá — mutatta ujjával a helyet —.... Gyorsan, kérem. Rhoda könyörögve nézett rá könnyektől fátyolos szemével. — Nézze, Mr. Mason... Carlnak az apja talán mégse... — Írja alá! — ismételte. Mason komolyan. — Itt, kérem...
A fogházőr lassan közeledett feléjük. Rhoda Montaine elvette a tollat. Keze hozzáért Masonéhöz és jéghideg volt. Szemét elfutották a köny-nyek, hogy alig látott. Hirtelen odaírta nevét a kereset aljára és fölnézett a fogházőrre és súlyos könnycsepp gördült végig az arcán. — Mehetünk — mondta csöndesen.
XXI. FEJEZET. Perry Mason csöndesen dobolt ujjaival az íróasztalán, majd hirtelen Paul Drakere tekintett, aki szemben ült vele. — Az ön embere tehát elcsípte őket az állomáson? — kérdezte. — Tíz perccel a vonat indulása előtt akadt rájuk — felelte Drake. — Természetesen ő is azonnal fölszállt ugyanarra a vonatra és a legelső külvárosi megállóról táviratozott az irodának. Én aztán rögtön telefonáltam néhány állomásra a megjelölt vonalon, úgyhogy az embereim már mindenütt ott voltak a következő állomásokon, mire a vonat befutott. így aztán folyton szemmel tarthattuk őket, mióta New-Yorkból elindultak. — Azt akarom, hogy hajszolja őket, hadd ijedjenek meg — magyarázta Mason. — Azt akarom, hogy bujkálva meneküljenek. Valahányszor megszállnak valahol hamis néven: tudni akarom ezt a hamis nevet és a szállót, amelyben így jelentették be magukat. A fogadóban mindenütt le kell fotografálni a vendégkönyvnek azt a lapját, amelyen, az ő nevük szerepel. Paul Drake csöndesen pipázott néhány pillanatig, aztán mély meggyőződéssel szólalt
meg: — Azt hiszem, Perry, hogy maga megbolondult. — Miért? — nevetett Mason. — Hát... nem az én dolgom, tudja — csóválta a fejét Drake és kivette szájából a pipát — de azt hiszem, hogy ez a Pender valószínűleg ott volt annakidején, ahol a gyilkosság történt. Danny hallotta, mikor ez az Oscar Pender telefonált Dorisnak, a húgának, hogy hajnali negyedhárom óra tájban lent állt az utcán, Gregory Moxley lakása előtt és egyre csöngetett, mert be akart menni hozzá. Neki volt rá oka, hogy, megölje Moxleyt, mert Moxley kifosztotta a nővérét. Kétségtelen az is, hogy fenyegette Moxleyt. Ha már most, ahelyett hogy hajszolja: lefogatná ezt a fickót és rászabadítaná a kellően kioktatott riportereket, egészen bizonyos, hogy javítana vele Rhoda Montaine helyzetén. — Na és?... kérdezte Mason. — A vádhatóság mindenesetre zavarba jönne — folytatta Drake. — Maga sürgethetné, hogy tartóztassa le ezt a Pendert. Követelhetné, hogy az ügyész idézze meg tanúnak a főtárgyalásra. — Na és?... — ismételte Mason. — A zsűri előtt aztán ön szétszedhetné, ronggyá téphetné ezt az embert — vélte Drake. — Bebizonyíthatná, hogy azért jött
New-Yorkba, mert pénzt akart Mexleytol és zsarolta, meg is fenyegette. Rábizonyíthatná... vagy azt, hogy ott volt Moxley lakásán, mikor a gyilkosság történt: sőt valószínű, hogy ő a gyilkos ... vagy pedig ráolvashatná azt a telefonbeszélgetést, melyet ez a Pender a nővérével folytatott s amit Danny Spear kihallgatott és rávilágíthatna erőszakos, durva jellemére is, amelynek tanuja és szenvedő alanya volt éppen Danny Spear: ahogy ezt ön is jól tudja. Az ilyen embertől könnyen kitelik a gyilkosság és a zsűri meg is értené ezt. Mason elmosolyodott. — Hogyne — bólintott — természetesen megtehetném mind ezt és egyelőre valóban henceghetnék is némi «külső» látszatsikerrel. De aztán jönne a főtárgyalás. A vádhatóság a tanuk padjára ültethetné Pendert, aki beismerné, hogy valóban járt Moxleynél, tárgyalt vele, pénzt is kért, sőt azt se tagadná talán, hogy megfenyegette. Aztán pedig eskü alatt vállaná, hogy azon a bizonyos június 16iki éjszakán szintén föl akart menni Moxleyhez, ott is volt az utcán, a ház előtt, valamivel két óra után hajnalban, mert Moxley azzal bíztatta, hogy neki, Moxleynek, hajnali két órakor találkozója lesz Rhoda Montainenek akitől Pénzt kap és ebből majd kifizeti Pendert. Ez mind nagyon érthető és természetes. Amint hogy, érthető természetes
az is, hogy Pender, további vallomásának során, kijelentené, hogy igenis: ő ott volt éjjeli két órakor Moxley lakása előtt az utcán és csöngetett... de senkise felelt és ajtót se nyitottak neki. — Ez a vallomás — folytatta Mason — teljesen összevágna azoknak a tanuknak az elbeszélésével, akik a szomszédos bérházban laknak és hallották a szóváltást Moxley szobájában, meg a hosszas csengetést is. Mikor aztán Rhodára kerülne a sor és ő is azt vallaná, hogy... lent állt az utcán és csöngetett, mialatt fönt a lakásban meggyilkolták Moxleyt: a zsűri egyszerűen hazugságnak tartaná ezt a vallomást. Mire fölállna az ügyész és gúnyosan csilingeltetné Rhoda garázskulcsait, amelyeket elvesztett Moxley lakásában... és ekkor a zsűri habozás nélkül meghozná az egyhangú verdiktet: «előzetesen megfontolt szándékos gyilkosság» és Rhoda szépen beleülhetne a villamosszékbe. Drake elgondolkodva csóválta a fejét. — Mégse értem — mondta — hogy miért kell hajszolni és folyton bujkáltatni a Pendertestvérpárt? — Értse meg hát, Paul — ütött az asztalra Mason — hogy ketten vannak... illetőleg lehetnek, akik szembekerülhetnek egymással abban a perdöntő kérdésben, hogy melyikük állt az utcán és csöngetett a bezárt kapun. A
kettő közül ez csak az egyik lehet... és ez az egyik ártatlan: a másik ellenben gyilkos és ugyanakkor ütötte agyon Moxleyt, mikor amaz egyre nyomta a csengőt. — Szóval azért bujkáltatja ezt a Pendert, hogy az ügyész meg ne találja? — kérdezte Drake. — Ezért... is — felelte Mason. — De legfőképpen azért, hogy legyen ellene fegyverem, ha mégis kézre kerül és az ügyész fölvonultatja vallomástételre. Mert ha keresztkérdéseim során rá tudom bizonyítani, hogy ez a Pender... ahelyett, hogy azonnal jelentkezett volna az ügyészségen, ami kötelessége lett volna, ha ártatlan: egyszerűen megszökött, állandóan bujkált mindenféle álnéven, hirtelen és suttyomban tűnt el egyik városból a másik után, mint a súlyos büntetéstől rettegő gonosztevő... ha rá tudom bizonyítani ezt: akkor megdől vallomásának az ereje, mert a zsűri nem hisz neki! Drake bólintott és ezt a kérdést vetette föl: — Ön azt mondja, hogy ketten vannak, akik azt állítják magukról, hogy a gyilkosság időpontjában lent álltak az utcán és csöngettek a bezárt kapun. A kettő közül egyik a gyilkos, a másik pedig az, aki valóban csöngetett. Mi tudjuk, hogy ki ez a két személy. Az egyik Oscar Pender, a másik
Rhoda Montaine. Következésképpen a gyilkos... egyik a kettő közül. Furcsa mosoly bujkált Perry Mason acélszürke szemeiben. — Beretva-éles logika, Paul — mondta csöndesen — csak az a hibája, hogy véletlenül... hárman vannak, akik azt állítják, hogy ők csöngettek! ; — Hárman? — hökkent meg Paul Drake. — És kicsoda a harmadik? — Ezt nem mondhatom meg, Paul — rázta a fejét Mason: — ellenben megsúghatom, hogy az államügyész tud erről a harmadikról. De mindjárt megnyugtatom, hogy az államügyésznek egyetlen egy szót sem sikerült kicsikarnia tőle, mert ez a harmadik... védeni akarja Rhodát. De ha végül mégis sikerülne vallomásra bírni, az... az végzetes csapás lenne Rhodára! Paul Drake nagy szakértelemmel tömte meg a pipáját, körülményesen rágyújtott és a mennyezet felé fújta a füstöt. Aztán ráemelte savószínű szemeit Perry Masonra. — Mit gondol, Perry — kérdezte rövid töprengés után — hol lehetett ez az Oscar Pender abban az időpontban, mikor Gregory Moxleyt meggyilkolták? — Nem lehetetlen — tűnődött Mason — hogy véletlenül valóban ő volt, aki a kapu előtt az utcán csöngetett. Éppen ezért akarom, hogy elég adat legyen a kezemben,
hogy valószínűtlenné tegyem vallomását a zsűri előtt. A detektív merően Masonra nézett és egészen lehalkította a hangját. — Úgy látom, maga nem nagyon hisz az ügyfele ártatlanságában? Mason furcsán mosolygott, de nem felelt. Az ajtó nesztelenül kinyílt és Della Street surrant be a szobába. Jelentősen nézett Paul Drakera és Perry Ma-sonhoz fordult: — Mabel Strickland van a külső irodában... Millsap doktor ápolónője. Azt mondja, hogy sürgősen beszélnie kell önnel. És keservesen zokog. Mason összeráncolta a homlokát, fejével a folyosó ajtaja felé biccentett, mire Drake rögtőn fölállt és már indult is kifelé. — Majd még visszajövök — montita. Mikor az ajtó becsukódott, Mason intett Dellának, aki kitárta az ajtót és kiszólt a külső irodába: — Jöjjön be, Miss Strickland... Az ápolónő beleroskadt a karosszékbe és beszélni próbált, de mikor kinyitotta a száját, fuldokló köhögés jött rá és valósággal patakzottak a könnyei. Mason intett Della Streetnek, aki nesztelenül ment ki. — Maga szép bajba hozta Millsap doktort — szipogott az ápolónő. — Mi történt vele?... Miért nem mondja már.? — Elrabolták ! — sivalkodott Miss
Strickland. — Elrabolták?... Ugyan kérem! — méltatlankodott Mason. — Tegnap este sokáig dolgoztunk a laboratóriumban — zokogott az ápolónő — majdnem éjfélig. Amikor a doktor úr azt mondta, hogy hazavisz autón. Éppen be akartunk ülni a kocsiba a ház előtt, mikor egy másik autó hirtelen elállta az utunkat. Két férfi ült benne... Két idegen, akiket még sohasem láttam azelőtt. És revolver volt a kezükben. Ráfogták a revolvert Millsap doktorra, kényszerítették, hogy üljön be a kocsijukba, aztán elhajtottak... engem pedig ott hagylak az utcán. — Miféle kocsi volt? — Nagy, négyüléses Buick-autó — zokogott Miss Strickland. — És magával mi történt?.., Nem bántották? — Hál' Istennek, nem! — Bejelentette az esetet a rendőrségnek? — Igenis, kérem. — És mi történt aztán?... — Kijöttek, kérem, agyonfaggattak engem, megnézték a helyet, ahol az a nagy kocsi elénk toppant ... Kerestek, nyomoztak, de nem találtak semmit. Akkor jelentették a dolgot az ügyészségnek és az államügyész azt mondta, hogy... hogy ön csinálta az egészet! — jajdult föl az ápolónő és megint keservesen
zokogni kezdett. — Az ügyész azt hiszi, hogy én csináltam? — csodálkozott Mason. — Ugyan miért csináltam volna? — Azért raboltatta el Millsap doktort, hogy ne tanúskodhasson az ön ügyfele ellen a főtárgyaláson — szipogott az ápolónő. Perry Mason fölkelt íróasztalától, odament az ajtóhoz, hogy be van-e csukva, aztán nagy lépésekkel járt föl alá a szobában. — Hallgasson ide — szólt halkan, hirtelen megállva az ápolónő előtt. — Millsap doktor nem akart tanúskodni az én ügyfelem ellen. — De mi köze van ennek ahhoz, hogy elrabolták? — siránkozott az ápolónő. — Azt én se tudom — rázta a fejét Mason töprengve. — Én azt tanácsoltam neki, hogy menjen hosszabb tengeri útra, pihenni, mert fáradt. — De nem utazhatott el — kesergett az ápolónő. — Az államügyész valami idézéseket küldött neki. Mason bólintott és megint föl-alá kezdett sétálni a szobában, közben figyelve az ápolónőt, akinek válla vonaglott a görcsös zokogástól. És ekkor különös dolog történt. Perry Mason hirtelen odalépett a síró nőhöz és kitépte kezéből a zsebkendőt. Az orrához vitte és nagyot lélekzett a zsebkendőn keresztül, aztán hangosan nevetett és keze fejével
törülgette könnyes szemeit. — Most már értem! — mondta, még egyre kacagva. — Könnygázba áztatta a zsebkendőjét és úgy jött hozzám, sírni... igaz? Az ápolónő nem felelt. — Mondja, Miss Strickland — kérdezte Perry Mason, egyre törülgetve könnyező szemeit — akkor is volt könnygáz a zsebkendőjében, mikor a rendőrségen kihallgatták? — Nem, kérem — próbált tovább szipogni az ápolónő — ott sírtam könnygáz nélkül is, annyira rám ijesztettek. — És a rendőrség elhitte ezt a... ezt az emberrablás-históriát? — Azt hiszem, hogy el, mert azt mondták, hogy magándetektívek csinálhatták a dolgot, akiket ön fogadott föl. És szerte a városban lenyomoznak minden Buick-kocsit, hogy hátha olyanra akadnak, amelyik a Drake-iroda valamelyik detektív-alkalmazottjának a tulajdona. — Szóval nem állította meg Millsap doktor autóját két revolveres ember? — kérdezte Mason mosolyogva. — Nem, kérem. Csak Millsap doktor úr egyszerűen elutazott — felelte az ápolónő és most már nem zokogott. Engem pedig azért küldött ide, hogy megmondjam önnek: nem fog tanúskodni a főtárgyaláson. — És ha nagyon fontos dologban kellene
őt értesíteni — kérdezte Mason — tudna üzenetet küldeni neki? — Ha bármikor szüksége lenne a doktor úrra — felelte az ápolónő — csak tessék nekem telefonálni. De a rendes hangján tessék beszélni, hogy rögtön megismerjem, mert különben nem felelek. Perry Mason megint nevetett és megnyomta íróasztalán a csengő gombját. Della Street azonnal besietett. — Kérem, Della, vezesse le Miss Stricklandot és ültesse taxiba — mondta Mason, a szemeit törülgetve. — Mi történt? — ijedt meg Della: — a főnök úr sír? — Nem tudja, hogy a sírás ragadós? — nevetett Mason jóízűen.
XXII. FEJEZET. Markham bíró — vagy ezer nagyméretű «klasz-szikus» főtárgyalás veterán elnöke — önérzetes méltósággal ült a díszes emelvényen. Szétnézett a zsúfolt tárgyalóteremben, szeme megállt egy pillanatra Perry Mason nyugodt, kifejezéstelen arcán, aztán átsiklott John C. Lucasra, a közvád képviselőjére, aki idegesen izgettmozgott a székén és feszült arcvonásai elárulták belső izgalmát és nyugtalanságát. — Gyilkosság bűntettével vádolt Rhoda Montaine bűnügyében a főtárgyalást megnyitom — jelentette ki Markham bíró. — A vádhatóság... — Jelen! — ugrott föl Lucas azonnal. — ... és a vádlott képviselője... — Itt vagyok — hajolt meg Mason fölkelve. — ... jelen vannak — állapította meg a biró — és a vizsgálati fogságban letartóztatott vádlott elővezettetett. Rhoda Montaine az oldalfegyveres fogházőr mellett ült. Sötétbarna ruhát viselt, melynek komorságát némileg enyhítette a fehér csipkegallér és az ugyancsak fehér csipkefodor a csuklók körül. Arcán meglátszott, hogy a fogság és a lelki izgalmak
erősen megviselték; szemei nyugtalanul, fürkészve jártak jobbra-balra; de az erélyes mozdulat, amint dacosan hátraszegte a nyakát, elárulta hogy nem fogja elveszíteni önuralmát még akkor sem, ha az esküdtszék verdiktje «előre megfontolt gyilkosságot» állapít meg. — A törvény előírja — fordult Markham bíró az esküdtekhez — hogy néhány előzetes kérdéssel megállapítsam: nem forognak-e fönn esetleg olyan körülmények, amelyek szükségessé teszik a kisorsolásra kijelölt esküdt urak egyik-másikának visszavetését már e gátló körülmények alapján. Ez, természetesen, csak üres alakiság volt: hogy az esküdtek nincsenek-e rokonságban a vádlottal — nem személyes ellenségei-e a vádlottnak — nincs-e már előre megállapított véleményük a bűnösség vagy ártatlanság kérdésében — elfogulatlannak tartják-e magukat, hogy minden harag és gyűlölködés, de ugyancsak minden barátság vagy rokonszenv nélkül is: pusztán csak lelkiismeretükre és becsületes meggyőződésükre hallgatva hozhassák meg verdiktjüket? ... Csupa olyan kérdés, melyekre az esküdtek némán bólogatva, vagy némán rázva a fejüket, válaszoltak. Egyetlen egy sem vallotta magát összeférhetetlennek. — Ugyancsak előírja a törvény — folytatta a bíró, a vád és a védelem felé fordulva —
hogy; a most lefolytatott előzetes cenzúra után mind az ügyész, mind a védőügyvéd közvetlen kérdésekkel is megvizsgálhassa, hogy véleménye szerint az esküdt urak közül melyiket tartja elfogultnak vagy alkalmasnak arra, hogy a zsűrinek tagja lehessen és ezzel a jogukkal oly formán élhetnek, hogy a vád és védelem képviselői külön-külön és egyenként hat-hat esküdt urat visszautasíthatnak s az így fönmaradt 12 esküdtből alakul meg a zsűri. E válogatás jogának gyakorlására első sorban a védelmet szólítom föl. Markham bíró intett Perry Masonnak és hátra dőlt székében. Az ügyvéd fölkelt s mikor a teremör kiszólította az esküdtek sorából Mr. Simpsont, akinek neve legelső volt a névsorban, így szólt, komoly ünnepélyességgel: — Abban, amit mondani fogok, nincsen semmiféle személyeskedés, Mr. Simpson: de kötelességem, hogy nyíltan és őszintén beszéljek ügyfelem érdekében, mert az ő érdeke az igazság érdeke. Én tehát azt kérdem öntől, Mr. Simpson, hogy: ha terhelő körülmények véletlen összetalálkozása és közvetett látszatbizonyítékok tanúsága abba a szerencsétlenségbe döntenék önt, hogy ott kellene ülnie, ahol most a vádlott ül... szándékos gyilkosság vádjával terhelten ... rá merné-e bízni a sorsát tizenkét olyan esküdtre, aki úgy érezne ön iránt, mint ahogy,
ön érez most az előttünk ülő vádlott iránt? A meghökkent Simpson feszülten figyelt minden szóra. A váratlan fordulat, mely őt magát állította a drámai jelenet középpontjába, fölkavarta lelkiismeretét és belehasított az öntudatába. Néhány pillanatig némán, mozdulatlanul állt, aztán bátran szembe nézett Perry Masonnal és nyugodt, komoly hangon válaszolt: — Rá merném bízni magamat, sir. Perry Mason most a többi, kisorsolásra váró huszonhárom esküdthez fordult és ezt a kérdést tette föl nekik: — Van-e az esküdt urak közt valaki, aki nem ugyanúgy felelne a kérdésemre, mint ahogy Mr. Simspon felelt?... Ha igen: tartsa föl a kezétl Az esküdtek azt várták, hogy Perry Mason egyenként fogja megrostálni őket. Ez a váratlan fordulat kihozta őket a sodrukból és most, egymásra nézve, kölcsönös fejbólintással jelezték szolidaritásukat. Egyetlen egy sem emelte föl a kezét. Perry Mason várt néhány pillanatig, aztán tisztelettel hajolt meg az elnöklő bíró felé: — Ilyen körülmények közt nem élek a válogatás és visszavetés jogával. Ennél jobb és megbízhatóbb zsűrit nem is kívánhatnék. John Lucas fölugrott és hitetlenkedve fordult Perry Masonhoz: — Azt akarja mondani — kérdezte — hogy
egyetlen egy esküdt ellen sincs kifogása... ebben a főbenjáró ügyben?... Markham bíró a márványlapra ütött kalapácsával: — Ön is hallotta a védelem kijelentését, Mr. Lucas — jegyezte meg. De a bíró is meglepődött és fürkészve vizsgálta Perry Mason arcát. Jól ismerte az ügyvédet; tudta már tapasztalásból, hogy bámulatosan éles eszű, találékony védő, akinek jogi tudása, mesteri taktikája és remek védelme neki is sok meglepetést szerzett már: de ezt a mostani fogást egyelőre még nem értette. John Lucas mélyen lélegzett és várt. Markham bíró most intett neki: — A válogatás és visszavetés joga most a vádhatóságé. És John Lucas hozzáfogott a «válogatás»hoz, ami most egyet jelentett a kínos, részletes faggatással. Az ügyész ugyanis azt gondolta, hogy Perry Mason azért nem élt a válogatás jogával, mert az esküdtek közt sok jó barátja van — esetleg volt ügyfelei, akik hálával tartoznak neki — s ezért alaposan megrostálta az esküdteket, sőt teljesen kimerítette a ’visszavetés’ jogát is, visszautasítva hat esküdtet, amennyit a törvény engedélyezett neki. Majdnem az egész délelőtt eltelt az ügyész bosszantó okvetetlenkedésével és lassanként
az a meggyőződés alakult ki a tárgyalóteremben, hogy a védelem lojálisan beérte az esküdtek egyszerű kijelentésével, hogy valamennyien becsületesen, részrehajlás nélkül és tiszta lelkiismerettel fognak ítélkezni: amivel szemben a vádhatóság már eleve kételkedik az esküdtekben és megalázó kérdésekkel, gyanakvó rosszhiszeműséggel akarja rájuk sütni a részrehajlás bélyegét. És, még mielőtt a zsűri megalakult, máris John Lucas ellen fordult a közhangulat. Lassanként elsimultak Markham bíró homlokáról a ráncok. Most már kezdte megérteni — és méltányolta is — Perry Mason taktikáját: s amikor egyikmásik önérzetes esküdt érdesebben, sőt ellenséges hangon felelt az ügyész gyanakvó faggatására, furcsán pislogva nézett Perry Masonra, aki nyugodtan, teljes egykedvűséggel ült a helyén. Ilyen hangulatban nyilt meg a délutáni tárgyalás, melynek első tanuja Harry Exter rendőrkapitány volt. Eltelve saját magának és vallomásának fontosságával, drámai részletekkel bőven megspékelve adta elő a gyilkosság fölfedezésének jó előre betanult történetét ... Hogy június 16-ikán, hajnali 2 óra 28 perckor, rádión érkezett jelentésre, nyomban autóba ült és néhány perc alatt már ott volt a Colemont-épületben, a Norwalk
Avenue 316. számú házában. Fölsietve az emeleti lakásba, eszméletlen embert talált a fogadószoba padlóján s a rögtön előhívott mentők elszállították, ő azután még ott maradt a lakásban, a fényképésszel fölvételeket csináltatott, keresett ujjlenyomatokat is, de nem talált; talált ellenben kis bőrzacskóban kulcsokat a szőnyegen: ezeket megismerné, ha fölmutatnák neki... John Lucas rögtön fölkelt és, kivéve a kulcsokat Perry Mason felé csilingelt velük: — Parancsolja megnézni, ügyvéd úr? — kérdezte, gúnyos előzékenységgel. Perry Mason szótlanul rázta a fejét; látszott, hegy egyáltalában nem érdekli. Ellenben a rendőrkapitány, mihelyt kezébe vette a kulcsokat, azonnal kijelentette, hogy ezeket találta a lakásban. Sorra kerültek aztán a fotográfiai felvételek, amelyeken a tanú megmutatta, hogy hol feküdt a halott — de ez sem érdekelte Perry Masont. Csak akkor kérdezte fáradt, álmos hangon, mikor a rendőrkapitány már mindent elmondott: — Ha jól emlékszem, ébresztőóra is volt a lakásban? — Igenis, kérem. — És mi történt ezzel az ébresztőórával? — A bűnjelek között van, sir. — Megismerné, ha ismét látná? — Hogyne, sir.
Perry Mason most az ügyészhez fordult: — Megvan még ez az ébresztőóra? — Minden esetre — felelte Lucas meglepődve. — Bemutathatná a zsűrinek? — Ha szükség lenne rá, miért ne? Perry Mason bólintott és ismét a tanúhoz fordult: — Nem figyelt meg semmit ezen az ébresztő órán? — kérdezte. — De igen. — És mi volt az? — Az ébresztő csengő hajnali két órára volt beállítva... azaz: nem pontosan két órára, hanem néhány perccel korábbra. — És járt az óra? — Hogyne... egész pontosan. — Keresse meg a fényképfelvételek közt azt, amelyiken rajta van ez az ébresztőóra — mondta Mason hanyagul. A rendőrkapitány kivette a megfelelő képet és átadta Masonnak. — Igen, ez az — bólintott Mason. — Mutassa meg, kérem, az esküdt uraknak is. A fénykép kézről kézre járt az esküdtek közt és a rendőrkapitány ujjal mutogatta, hogy hol van rajta az ébresztőóra. — Szabadna megkérnem a törvényszéket — állt föl Mason udvariasan — hogy hozassa ide bemutatni ezt az ébresztőórát? — Annak idején, ha majd sor kerül rá, a
vádhatóság ide fogja hozatni az ébresztő-órát — szólt hirtelen John Lucas. Perry Mason kérdően nézett Markham bíróra. — A vádirat egyetlen egy szóval sem említi ezt az ébresztőórát — szólalt meg a bíró. — Azt hiszem, nem kényszeríthetem a vádhatóságot, hogy járuljon hozzá az ébresztőórával összefüggő kérdéseknek soron kívüli tárgyalásához. De ha később mégis sorra kerül az ébresztőóra, a védelemnek, természetesen, joga lesz, hogy kereszt kérdések alá vehesse a tanút. — Nagyon helyes — bólintott Mason közömbösen. — Nincs több kérdésem. John Lucas gyorsan pergette le a gyilkosság filmjét. Jelentkeztek a mentők, akik elszállították a halott Moxleyt és megállapították a halál okát, aztán előkerült a piszkavas is, nagy vörösbarna foltokkal és az ügyész fölolvasta a halott boncolásának jegyzőkönyvét; e szerint a halált a piszkavas okozta, mert összezúzta az áldozat koponyáját. Perry Mason magába roskadtan ült a széken és szundikálni látszott, mint a napfényben sütkérező medve, amely egyáltalában nem törődik a körülötte mászkáló vadászok sürgölődésével. Ez alatt John Lucas nem lankadó energiával húzta egyre szorosabbra a hurkot Rhoda Montaine
nyakára. Most Frank Lane állt a bírói emelvény elé, mint tanu. Nyilt eszű, fürge fiatalember volt — vagy huszonöt éves — garázsmester Rhoda Montaine lakásához közel. Arra a kérdésre kellett válaszolnia, hogy látta-e Rhoda Montainet június 16-ikán, hajnali két óra tájban? — Igenis láttam — felelte a tanu határozottan. —- Meg tudná mondani a pontos időt? — kérdezte John Lucas. — Hogyne, kérem: pontosan 1 óra 45 perc volt. — És mit csinált Rhoda Montaine? — Chevrolet-kocsijában ült, a volán mellett — felelte a fiatalember. — Észrevett valami különöset ezen a kocsin? — Igenis, sir: jobboldali hátsó kerekén sérülése volt. — És mit csinált akkor Rhoda Montaine? — Bejött a garázsba és megkért, hogy cseréljem ki a sérült köpenyt. — És ekkor mit csinált? — Levettem a sérült köpenyt, hogy kicseréljem az autó hátuljára csatolt pótköpennyel, de láttam, hogy ez is meg van sérülve és lassan sipolva tódult ki belőle a levegő. — És akkor mit csinált? — Kénytelen voltam levenni ezt a köpenyt
is — magyarázta a fiatalember — s a garázs raktárából szereltem föl újat a kerékre. — Beszélgetett a vádlottal ez alatt? — Igen, sir... Azt ajánlottam, hogy kijavítom mindkét sérült köpenyt, de a vádlott kijelentette, hogy nincs ideje megvárni a javítást, mert máris elkésve érkezik a megállapított fontos találkozóra. Azt kívánta, hogy húzzak a kerékre jó kölcsön köpenyt, a két hibás köpenyt pedig itt hagyja, hogy kijavítsam; később majd eljön értük. — Hány órakor ment el a vádlott a garázsból? — Egész pontosan hajnali két óra után tíz perccel. — Honnan tudja ilyen «pontosan» az időt? — A garázs-naplóból, sir, amelybe percnyi pontossággal kell bejegyezni minden javító munkát, mert a munkabért... illetőleg az elvégzett munkának díját is, amit a munkaadó fizet, e szerint számítja föl a garázs. John Lucas gúnyos mozdulattal mutatott a tanura és mosolyogva kérdezte Perry Masontői: — Nem óhajt kérdezni... semmit... ettől a tanutól? Perry Mason ránézett a tanura, de meg se mozdult kényelmes helyzetéből, amint mély, dörgő hangján ezt kérdezte: — Azt állítja, hogy a vádlott 1 óra 45 perckor állt meg az ön garázsa előtt?...
Nemde, így mondta? — Igenis, sir. — Nem téved?... Pontosan 1 óra és 45 perc volt? — Másodpercre, sir. Éppen abban a pillanatban néztem az órára, mikor az autó megállt a garázs előtt. — És 2 óra 10 perckor ment el?... — Egész pontosan akkor, sir. — És 1 óra 45 perc meg 2 óra 10 perc közt a vádlott megszakítás nélkül a garázsban volt? — Igenis, sir. — Nincs több kérdésem — jelentette ki Perry Mason. John Lucas elégedett kézlegyintéssel bocsátotta el a tanút és Ben Crandallt szólította a bírói emelvény elé. — Ön Benjámin Crandall? — kérdezte. — Igenis, sir. — Hol lakik, Mr. Crandall? — A Bellaire-épületben, Norwalk Avenue, 308 szám alatt. — Otthon volt-e folyó évi június 18-ikán éjféltől hajnali félháromig? — Otthon voltam, sir. — Ismeri a Colemont-házcsoportot, a Norwalk Avenue 316-ik számú épületét? — Nagyon jól ismerem, sir. — Bemutatom önnek mindkét háznak az alaprajzát — mondta az ügyész — és kérem:
mutassa meg rajta az esküdt uraknak, hogy hol fekszik saját lakása, valamint a Colemontcsoportban az a lakás, amelyről mindjárt szó lesz az ön tanúvallomása során. A tanú megmutatta az alaprajzon, hogy hol van a két lakás. A teremőr rajzszögekkel a fali táblára erősítette az alaprajzot, aztán John Lucas centimétert halászott ki a zsebéből és nagyképű fontoskodással magyarázni kezdett az esküdteknek. — Méltóztatik látni — mutatta a két lakás közti távolságot, amelyet, lemért — skála szerint mindössze nyolc és fél — kilenc méter választja el a két lakást, ha légvonalban mérjük a távolságot. Perry Mason lassan, kényelmesen talpra állt és meghajolt a bíró felé. — Óvást emelek — mondta nyugodt mély hangon. — A vádhatóság megállapítása föltételezi, hogy a bemutatott alaprajz pontos: holott a törvényszék mérnök-szakértője se nem készítette, se nem hitelesítette. A tervrajzból levonni szándékolt következtetés továbbá mellőzi azt a fontos körülményt, hogy a két lakás nem azonos szintben fekszik: holott színvonal szerint egész emeletnyi magasság van köztük. Harmadszor, a légvonalban lemért távolság nem lehet alapja semmiféle következtetésnek és megállapításnak, mert nem veszi tekintetbe a függőleges különbséget a két lakás ablakainak
magassága közt. Markham bíró oldalvást pillantott az ügyészre és megkérdezte: — Van a vádhatóságnak valami keresztmetszete, mely föltűnteti a két lakás ablakainak szintjében mutatkozó magassági különbözetet? John Lucas az ajkába harapott: — Sajnos, nincs ilyen keresztmetszetem —- vallotta be. — A védelem óvását elfogadom — jelentette ki a bíró, Perry Mason felé fordulva. — Ez a törvényszék határozata. — Megmondhatná talán saját tapasztalásából, hogy mekkora a távolság a két ablak közt? — kérdezte most az ügyész a tanútól. — Centiméternyi pontossággal, sajnos, nem tudnám megmondani — felelte a tanu, akit óvatosságra intett a törvényszék határozata. Csönd lett a teremben. Majd ismét Lucas szólalt meg: — Lehet körülbelül tíz méter? — kérdezte, nyilvánvaló bosszankodással. — Óvást emelek — szólt közbe Perry Mason — mert a kérdés provokálja az igenlő, megerősítő választ. — Az óvást elfogadom — jelentette ki rögtön Markham bíró. John Lucas gondolkozott néhány pillanatig,
aztán így szólt: — Tisztelettel meghajlok a törvényszék határozata előtt és visszavonom a kérdést. Egyidejűleg azonban kérem: méltóztassék elrendelni a helyszíni szemlét, hogy az esküdt urak személyes tapasztalataik nyomán alkothassanak véleményt erről a fontos körülményről. — A védelem nem ellenzi a helyszíni szemlét — jelentette ki Mason. — A törvényszék helyt ád a vádhatóság kérelmének — szólalt meg a bíró s az ügyészhez fordulva folytatta: — ennek a kérdésnek kikapcsolásával tessék tovább kérdezni a tanút és félnégy órakor a zsűri testületileg kiszáll, hogy megejtse a helyszíni szemlét. John Lucas diadalmasan elmosolyodott. — Mr. Crandall — folytatta a tanu kihallgatását — hallott-e valamit abból, ami június 16-ikán éjfélkor történt a Colemontházcsoportnak tüzetesen meg-jelölt lakásában? — Igenis, sir. — Mondja el, kérem, mit hallott? — Hallottam, hogy szólt a telefon. — És mit hallott még? — Hallottam annak a párbeszédnek felerészét, amely a telefonon folyt le — felelte a tanu. — Tudja, hogy ki beszélt a telefonon?
— Nem, sir. Csak azt tudom, hogy férfihang beszélt a Colemont-házcsoport egyik lakásában. — Emlékszik a beszélgetés tartalmára? — A férfi «Rhoda» nevét emlegette... Ezt egész tisztán és világosan hallottam. Megmondta a vezetéknevét is a nőnek, de ebből csak annyit értettem, hogy utolsó szótaga «ayne» vagy efféle volt, mintha nem angol, hanem idegen nyelvű név lett volna: ebben azonban nem vagyok bizonyos. A férfihang azt mondta a telefonba, hogy ez a «Rhoda» két óra tájban eljön és minden esetre pénzt is hoz. — Mit hallott aztán? — Kissé elszundikáltam és hirtelen dulakodás zajára ébredtem föl. Lábdobogást, asztalcsapkodást vagy effélét hallottam, aztán hatalmas ütést és utána zuhanást. Aztán mély csönd lett és nem sokára úgy rémlett, mintha halk suttogást hallottam volna. — Nem hallott semmi más neszt ugyanakkor? — kérdezte Lucas. — De igen, sir. — És mi volt az? — Megszakításokkal ugyan, de folyton szólt a ház kapujának csengője. — Megszakításokkal?... Úgy érti, hogy a csengetés ismétlődött? — Igenis, sir — felelt a tanu. — Elelhallgatott és ismét megszólalt.
— Meg tudná mondani, hogy hányszor ismétlődött ez a csöngetés? — Nem, sir; csak annyit mondhatok, hogy, többször szólt a csengő. — Megmondhatná talán azt, hogy... a dulakodással kapcsolatban, mikor szólt a csengő: előtte vagy utána? — Nem, sir: sem előtte, sem utána, hanem az alatt szólt, míg a dulakodás tartott és a hatalmas ütést hallottam. — Végeztem — bólintott Lucas és Masonhoz fordult: — ön következik. Perry Mason kissé előre hajolt és rákönyökölt az asztalra. — Vegyük sorba a tényeket — mondta. — Legelőször a telefon csilingelt? — Igenis, sir. — Honnan tudja, hogy a telefon volt? — Abból, ahogyan csengett. — Éppen ezt szeretném tudni: hogyan csengeti? — Gépiesen... szabályos időközökben ... ahogy a telefon csilingelni szokott. Ezt mindnyájan ismerjük: két-három másodpercig csenget, aztán két-három másodpercre elhallgat és újra csönget. — Önt ez a csöngetés ébresztette föl? — Azt hiszem, igen. Nagyon meleg volt aznap éjjel. Az ablakok tárva-nyitva voltak. Nem is tudtam mélyen elaludni, csak éppen szenderegtem s az első pillanatban azt
hittem, hogy az én lakásomban szól a telefon. — Az nem fontos, hogy őn mit... «hitt»! — szólt Perry Mason. — Minket csak az érdekel, hogy mit hallott, mit látott és mit tett ön! — Hallottam, hogy szól a telefon — fortyant föl a tanu ingerülten — erre fölébredtem, fölültem az ágyban és figyeltem. Ekkor megállapítottam, hogy a Colemontházcsoport emeletének hátulsó lakásában szól a telefon. Aztán hallottam, hogy férfihang szól bele a telefonba. — Később pedig hallotta a dulakodást?. — Így volt, kérem. — És, amíg a dulakodás tartott, hallotta az utcai csengőt? — Így mondtam az imént is. — Nem a telefon szólalt meg ismét? — kérdezte Perry Mason. — Nem, sir... határozottan állíthatom, hogy nem a telefon volt. — Miért állítja ezt oly határozottan? — Mert a telefon másképpen csönget — hangzott az ingerült válasz. — Ez egészen másforma csen--getés volt. Először is: más volt a csengő hangja, nem volt olyan tiszta és éles: valami halk berregés fátyolossá tette: és másodszor: hosszabb ideig csengett és a szünet is hosszabb volt két csöngetés között. Perry Mason nagyon csalódottnak látszott a nem várt feleletre. — Meg merne esküdni rá — kérdezte
vontatva — hogy kétségtelenül bizonyos: abban, hogy... nem a telefon csöngetett? — Akár rögtön is megesküszöm rá. — Tudja az időpontot is, amikor mind ez történt? — kérdezte Mason. — Körülbelül hajnali két óra tájban történt — felelte a tanú — de persze pontosan nem tudom megmondani az időt. Később, amikor már egészen kiment szememből az álom, telefonáltam a rendőrségnek: ez hajnali 2 óra 37 perckor volt. Közben talán 15—20 perc telhetett el... ezt azonban nem merem pontosan állítani, mert elszundikáltam. Perry Mason most fölkelt és egész magasságában kiegyenesedett. — Tudja-e — kérdezte komolyan és nyomatékosan — hogy a Bellairenépület 269. számú lakásában... vagyis az ön lakásában: fizikailag lehetetlen hallani a Colemontházcsoport hátsó lakásának utcai csengőjét? — Nem lehetetlen. Mert én hallottam! — vágta oda a tanú dacosan. — Azaz: ön csak... csöngetést hallott: de nem tudhatja... és nem is: állíthatja, hogy ez az utcai csengő volt. — De igenis tudom, hogy az utcai csengő volt! — Honnan tudja? — Mert megismertem a hangját. Tudom, hogy a kapu csengője szólt — Hogyan ismerhette meg?... Hát azelőtt
is hallotta talán ezt a csengőt és... emlékezett a hangjára? — Nem. De azon az éjszakán nagyon meleg volt és nem csak az én lakásom ablakai voltak tárva-nyitva, hanem a Colemont-lakás ablakai is. Ráadásul pedig csöndes, nyugalmas éjszaka volt. Közel és távol nem hallatszott semmi nesz. — Feleljen, kérem, egyenesen a kérdésemre — mondta Mason. — Hallotta-e már az előtt is; a Colemont-lakás utcai csengőjét? — Nem emlékezem rá, hogy hallottam volna. — És azéta sem figyelte meg ennek az utcai csengőnek a hangját, hogy meggyőződjék teljes bizonysággal : csakugyan ezt a csengőt hallotta-e azon az éjszakán? — kérdezte Mason. — Nem figyeltem meg — makacskodott a tanu — de nem is volt rá szükségem. A nélkül is meg tudom mondani, ha hallom: hogy utcai csengő szól-e vagy telefon. Ehhez nem kell különösebb tudomány, vagy szakértelem. Perry Mason leült és rámosolygott a zsűrire... gúnyos, lenéző mosolygás volt: lekicsinylés, mellyel, elintézte a tanu vallomásának értékét... amelyre azonban nem jött elismerés, helyeslő mosolygás a zsűri padjaiból. — Nincs több kérdésem — jelentette ki
Perry Mason. És most újra John Lucas vette munkába a tanút. — Ön azt mondta, hogy hallotta a telefon csöngetését? — Igenis, sir. — Egész világosan, vagy csak elmosódottan hallotta? — Egész világosan, sőt oly tisztán hallottam, sir, hogy az első pillanatban azt hittem, hogy az én telefonom szól. — Egyéni tapasztalata és megfigyelése szerint a telefon csengője és a kapu csengője egyformán tisztán és élesen hallható? — Újra óvást emelek! — állt föl Perry Mason — mert a kérdés nem tényeket bizonyít, hanem egyéni vélemény és valósággal szájába rágja a tanúnak az igenlő vallomást. Markham bíró bólintott és a hangjában rosszalás csengett: — A törvényszék elfogadja az óvást, mert a kérdés szuggesztív és igenlő esetben sincs bizonyító értéke. John Lucas gondolkozott néhány pillanatig, aztán magához intette az egyik szolgálattevő fogházőrt és kis ideig halkan suttogott neki. Szemeiben alattomos, ravasz mosolygás bujkált. A fogházőr megértően bólintott, szalutált és kiment. John Lucas a bíró felé fordult:
— Nincs több kérdésem — mondta. — Néhány perc múlva félnégy lesz — jelentette ki Markham bíró — és a zsűri kivonul a helyszíni szemlére. Ez alatt az idő alatt nem lesz további tanúkihallgatás. A vádhatóság és védelem közös megállapodással fogja elhatározni, hogy milyen körülményekre óhajtja fölhívni a zsűri figyelmét. Nézeteltérés esetén a törvényszék döntése lesz irányadó. Miután a helyszíni szemle megtörtént, a törvényszék és a zsűri ismét visszatér a tárgyalóterembe és tovább folytatjuk a tanúkihallgatást. A megfelelő számú autó már kint vár, hogy azonnal indulhassunk.
XXIV. FEJEZET. A zsűri a mellékutcában állt a két ház között és szemmértékkel becsülte a távolságot, mely a két lakásnak egymással szembe néző ablakait elválasztotta. A melléjük rendelt teremör mutatta és magyarázta, hogy melyik a Crandall-házaspár és melyik a Colemont-házcsoport lakásának ablaka. Aztán fölvezette a zsűrit abba a lakásba, ahol a gyilkosság történt s amelyben most Sidney Otis villanyszerelő lakott. John Lucas odament Markham bíróhoz és intett Perry Masonnak, hogy csatlakozzék hozzájuk. A zsűri éppen a nappali szobában volt és Lucas az ebédlőbe vezette Perry Masont és a bírót. — Ha nincs ellene kifogása — fordult Masonhoz — a teremőr megpróbálhatná, hogyan szól a csengő? És a zsűri is megnézhetné talán? — Nincs kifogásom ellene — egyezett bele Mason. Teremőr vezette le a zsűrit az utcai kapu elé és megnyomta a csengőt. Fönt az ebédlőben a bíró az ügyész és a védő hallották a csengőt, de a hangja meglehetősen gyönge volt. — Most pedig — mondta Perry Mason —
miután ez a csengő fontos bizonyíték, kérem a törvényszéket, hogy szereltesse le, csatolja a bűnjelekhez, hogy ha próbát teszünk vele, kéznél legyen és ne lehessen esetleg kicserélni. John Lucas habozott néhány pillanatig. Azon tűnődött, hogy nem lappang-e valami meglepetés Mason kívánsága mögött?... De mégis beleegyezően bólintott és furcsán mosolygott, mikor válaszolt: — Rendben van. Leszereltetjük és magunkkal visszük... Mi a neve ennek a mostani lakónak? — fordult a küszöbönálló teremőrhöz. — Sidney Otis, sir. — Kézbesítsen neki sürgős idézést — parancsolta Lucas nagy hangon — hogy azonnal jöjjön utánunk a törvényszékre, mert ki fogjuk hallgatni. — Maga pedig szerelje le az utcai kapu csengőjét és hozza be a tárgyalóterembe. — Parancsára, sir! — szalutált a teremőr és azonnal indult, de John Lucas megállította. Merően ránézett és folytatta: — Mondja meg annak a teremőrnek, aki lent van az utcán, a kapu előtt a zsűrivel, hogy vezesse föl az esküdt urakat a Crandalllakásba; addigra már majd mi is ott leszünk. Közben maga leszerelheti az utcai csengőt és kézbesítheti Otisnak a sürgős idézést. Mikor a teremőr elment, a bíró, Mason és
az ügyész lassan fölsétáltak a Crandallházaspár lakására, ahová nemsokára megérkeztek az esküdtek is. Mind oda sereglettek a nyitott ablakokhoz és néma csöndben tekintgettek a szemben álló lakásra, ahol Gregory Moxleyt meggyilkolták. Ennek a lakásnak az ablakai is tárva-nyitva álltak. És ekkor hirtelen halk csengőberregés hasított bele a néma csöndbe... Néhány másodpercig szólt — aztán elhallgatott — és néhány másodperc múlva újra megszólalt, most már hosszasan, élesebben. Perry Mason megragadta John Lucas karját és odapenderítette Markham bíró ejé, aki a szoba hátterében állt. Fojtott hangon, hogy az ablaknál tolongó esküdtek ne hallják, így szólt a bíróhoz: — Ez nyilvánvaló álnokság, sir! Nem állapodtunk meg abban az ügyész úrral, hogy megszólaltatja azt a csengőt, mialatt a zsűri idefönt van. Ez a ravasz fogás előre érvénytelenít minden ellenkező tanúvallomást. John Lucas olyan ártatlan arcot vágott, mint a ma született bárány. — Engem éppen úgy meglep a dolog, mint önt! tiltakozott. — Egyáltalában nem tudtam, hogy meg fog szólalni a csengő. Én csak arra utasítottam a teremőrt... ezt ön is hallotta, hogy szerelje le a csengőt. Valószínűleg tévedésből nyomta meg a gombot leszerelés
közben és ezért szólalt meg... — Ez a teremőr ugyanaz volt — szólt közbe Mason szárazon — akivel ön suttogott a tárgyalóteremben, mikor erről a csengőről volt szó. És most is láttam, hogy merően nézett rá, mikor utasította a csengő leszerelésére. — Gyanúsítás akar ez lenni? — fortyant föl Lucas elvörösödve. — Csöndesebben, uraim — lépett közbe a bíró békítően. — Ez a hely nem alkalmas a vita elintézésére. Az esküdtek meghallhatják az ingerült párbeszédet s ez árt a törvényszék tekintélyének. — Én mindenesetre figyelmeztetem a zsűrit — jelentette ki Mason — hogy ne vegyenek tudomást erről a csengetésről. Lucas fölkacagott és titkolt diadal csendült ki a nevetéséből. — Azt megteheti, hogy törölteti a főtárgyalás jegyzőkönyvéből — mondta — de a fülükből és az emlékezetükből nem törülheti ki. Markham bíró rosszaló tekintettel mérte végig az ügyészt, összeráncolt szemöldökei alól, aztán Perry Masonra nézett és halkan mondta: — Őszintén sajnálom, hogy ez megtörtént, de a vádhatóságot nem érheti szemrehányás. És, miután megtörtént, alig hiszem, hogy lehetne valamit tenni ellene. Az esküdtek
emlékezetéből valóban nem törülheti ki, amit tulajdon fülükkel hallottak. — Megvolt az a jogom — felelte Perry Mason — hogy védőbeszédemben fölhasználjam azt az érvelést, hogy fizikailag lehetetlen meghallani ebben a lakásban a Moxley-féle lakás kapujának csengőjét. Hiába igyekezett John Lucas: nem bírta palástolni az arcára kiülő kárörömöt, amint színlelt közömbösséggel válaszolt: — De hiszen, még mindig fölhasználhatja ezt az érvelést!... Markham bíró erélyesen megrázta a fejét: — Uraim — mondta határozottan — azonnal hagyják abba ezt a vitát. Ha bárminő elintézni való dolguk van, azt a tárgyalóteremben döntjük el. John Lucas elégedetten bólintott és odább állt, de Mason még habozott. Ebben a pillanatban ismét megszólalt a csengő odaát, a meggyilkolt ember lakásán és jó néhány másodpercig csöngetett. John Lucas az ablakhoz rohant és torka szakadtából átkiáltott: — Azonnal hallgattassák el azt a csengőt!... Az esküdt uraknak nem lett volna szabad hallaniuk a csöngetést. Az egyik esküdt gúnyosan fölvihogott. Perry Mason meghallotta, arra nézett és erősen az ajkába harapott. — Kérem, ügyvéd úr — fordult hozzá
Markham bíró halk hangon — ha sejti, hogy titkos összejátszás történt az ügyész és a teremőr között, azonnal elrendelem a legszigorúbb fegyelmi vizsgálatot. Perry Mason keserűen nevetett föl: — Ön is tudja, hogy semmire se mennénk vele! — mondta vállat vonva. Markham bírónak szoborszerűvé meredt arcán egyetlen vonás se árulta el, hogy mit gondol, de hallgatása beszédesebb volt a legékesebb kifakadásnál. Mikor John Lucas visszajött hozzájuk, megkérdezte: — Van még valami hátra a helyszíni szemlénk John Lucas a fejét rázta. — Azt hiszem végeztünk — jelentette ki Mason is. — Akkor visszamegyünk a tárgyalóterembe rendelkezett a bíró. — Estig még végezhetünk egy-két tanúval. A készen várt autók gyorsan visszavitték az esküdteket a tárgyalóterembe. Markham bíró rácsapott kalapácsával a márványlapra: — A főtárgyalást megnyitom — mondta. — Következik?... — Kérem, Ellen Crandall tanút állt föl John Lucas. Ellen Crandall pompásan kiöltözött az ünnepélyes alkalomra. Hátra szegte a fejét és büszke tartással ment az elnöki emelvény elé, mert érezte, hogy minden szem rajta függ a zsúfolásig tömött tárgyalóteremben.
Méltóságteljes fejbiccentésén, színpadias előkelőségén meglátszott, hogy tükör előtt tanult be minden mozdulatot és átérzi mind saját magának, mind tanúvallomásának fontosságát. John Lucas sorozatos kérdéseire szóról szóra ugyanazt a vallomást tette, mint a férje, de megtoldotta azzal, hogy ő talán jobban ébren volt a dulakodás alatt. Világosabban hallotta az ütést, utána a súlyos test zuhanását s ezt követőleg a halk suttogást. Ezzel a vallomással John Lucas befejezte a vád teljes bizonyítását. Markham bíró már éppen ki akarta mondani, hogy a törvényszék berekeszti a főtárgyalást, melynek folytatását másnapra tűzi ki — amikor Perry Mason hirtelen fölkelt. — Mielőtt a törvényszék kitűzné a holnapi főtárgyalás megnyitásának időpontját, tisztelettel kérem, hogy az esküdt urak elbocsátása után méltóztassék letárgyalni az ügyész úr közbenjöttével az ügynek egyik olyan fordulatát, amelynek megvitatásánál nem tartom kívánatosnak a zsűri jelenlétét. Markham bíró beleegyezően bólintott és miután elhangzott a szokásos kalapácsütés a márványlapra, a tárgyalóterem lassanként kiürült. Mikor már csak hárman maradtak ott, Perry, Mason fölkelt és a bíróhoz fordult: — Tisztelettel bejelentem a törvényszéknek — mondta — hogy ügyfelem,
Rhoda Montaine, válókeresetet nyújtott be Carl Montaine ellen. Hogy kellően előkészíthessem a főtárgyalásra a kereset indokolását, szükségem volna kivenni Carl Montaine vallomását. Hogy ez az elfoglaltságom ne gátoljon védői tisztem ellátásában a főtárgyaláson, úgy, intézkedtem, hogy holnap, a déli szünet alatt fogom kihallgatni Carl Montainet; ha azonban a szünet ideje alatt nem tudnék készen lenni az üggyel, kérem a törvényszék szíves türelmét és engedélyét az estleges rövid késedelemért. John Lucas — mivel a mai főtárgyaláson és helyszíni szemlén már biztosította a vád teljes diadalát, nem állhatta meg, hogy meg ne csipkedje Perry Masont. — Ennek a «válóperhez szükséges vallomásnak» csupán az a célja és indító oka, hogy a védelem megpróbálja: hátha sikerül mentővallomást kicsikarni a férjtől a most folyó bűnügyben. — Attól a tanutól — vágott vissza Perry Mason maró gúnnyal — akit a vádhatóság mindjárt Gregory Moxley halála után gondjaiba vett és napról napra állandóan doppingolt jogi tanácsokkal?... Igazán kétségbeesett meddő kísérlet lenne, Mr. Lucas! — Ebben nincs vita, uraim! — vágta ketté Markham bíró a torzsalkodást. — A védelemnek joga van kivenni ezt a vallomást
a tanútól. Ez a törvény. És ha holnapra van kitűzve a határnap, akkor holnap kell megtörténnie. Ez a törvényszék határozata. — Bejelentem továbbá a törvényszéknek — folytatta Perry Mason — hogy Carl Montaine vallomásának jegyzőkönyvbe vételére magammal viszem Della Street titkárnőmet, aki vizsgázott törvényszéki jegyző és kitűnő gyorsíró. Rajtunk kívül ott lesz még Carl Montaine ügyvédje is és. .. — És jelen óhajtok lenni én is — vágott közbe John Lucas hirtelen. — Ehhez nincs joga — tiltakozott Perry Mason. — Ez kizárólag polgári per és ön nem szerepelhet polgári perben, mint Carl Montaine védője. Éppen ezért kellett polgári ügyvédet választania. És Carl Montainenek ez a polgári védője teljesen egyetért velem abban, hogy: tisztán polgári perről lévén szó... Markham bíró kalapácsa hirtelen lecsapott a márványlapra. — A kérdés nem vitás, uraim — mondta. — Polgári perről lévén szó, az államügyész nem lehet jelen mert nincs joga képviselni senkit. A törvények határozata: Mr. Mason engedélyt kap a kívánt vallomás kivételére... A tárgyalást berekesztem... John Lucas, akit bántott ez a határozat, azzal akart elégtételt venni, hogy, ártatlan bizalmaskodás mezébe rejtette fulánkos megjegyzését:
— Nagyon vártam, Mr. Mason, hogy lerohanja keresztkérdéseivel a Crandallházaspárt és bebizonyítja az esküdteknek, hogy hallucináltak, mikor azt vélték, hegy a Moxley-lakás utcai csengőjét hallják. De úgy látszik, hogy ma... nem volt jó napja önnek, igaz? — Ön elfelejti, hogy még... nem végeztem a keresztkérdésekkel — felelte Perry Mason udvariasan, amire John Lucas gúnyosan fölnevetett.
XXV. FEJEZET. Perry Mason a dolgozószobájában ült és fölhívta telefonon a szállót, ahol C. Phillip Montaine, a chicagói milliomos lakott. — Kérem Mr. Montaine szobáját, Ha otthon van — szólt a telefonba, mikor a szálló titkárnője jelentkezett. Néhány, perc múlva jött a válasz, hogy, Mr. Montaine még nem jött haza. — Ha megjön — szólt a telefonba az ügyvéd — legyen szíves, kérem, mondja meg neki, hogy Perry Mason kereste. Jegyezze föl, kérem, a következő üzenetet... Kérem Mr. Montainet, látogasson meg az irodámban holnap este félnyolc órakor. Azt hiszem, hogy, akkor megállapodhatunk bizonyos anyagi kérdések elintézésében, melyek fiának válóperével kapcsolatosak... Följegyezte, kérem?... Igen?... És gondoskodik róla, hogy Mr. Montaine megkapja, mihelyt hazaért... Köszönöm. Jó éjt! Az ügyvéd letette a kagylót és becsöngette Della Streetet. — Della — mondta a titkárnőnek — most küldtem üzenetet telefonon az öreg G. Phillip Montainenek a szállójába, hogy ha holnap este félnyolckor idejön, rendezhetjük a
válóperrel kapcsolatos anyagi kérdéseket Rhoda és Carl közölt. De nem vagyok bizonyos benne, hogy kézbesítik-e neki az üzenetet. Legyen szíves, Della és hívja föl majd később a szálló titkárságát, hogy átadták-e üzenetemet az öreg úrnak. — Meglesz, főnök úr — felelte Della. — Ön már nem jön be ma az irodába? — Nem. — Úgy tudom — szólalt meg Della habozva — hogy Carl Montaine nem jöhet ide hozzánk az irodába. Mert az ügyész őrizetben tartja, igaz? Mason elmosolyodott. — Így van, Della. — És ön holnap estére mégis ide kéreti Carlnak az apját? — Sőt bizonyos is akarok lenni benne, hogy eljön, Della. Ezért kérem magát, hogy külön is telefonáljon a szálló titkárságának. — Meglesz — ígérte Della — utána nézek, hogy megkapja az üzenetet. A «Chronicle» szerkesztője, aki nagyon jól ismerte Perry Mason védelmi stratégiáját — hogy úgy szokta elhelyezni bombáit, hogy a legkevésbbé várt fronton robbanjanak és döntsék halomra a vád kártyavárát — aznap este különös figyelemmel tanulmányozta Perry Mason keresztkérdéseit a meggyilkolt ember utcai kapujának csengője körül. A vérbeli újságíró szimatjával megsejtette, hogy
alighanem itt vannak elhelyezve a robbantó aknák és rászabadította két legélelmesebb riporterét az ügyvédre, hogy próbáljanak kiszimatolni valamit a csengőről és annak jelentőségéről a bűnügyben. De egész éjjel hiába hajszolták Perry Masont: nem találták se a lakásán, se az irodájában, se a városban sehol... és a híres kriminalista csak másnap délelőtt tíz órakor került elő — frissen beretválva, üdén, rugalmasan, tele energiával és mosolyogva — s mintha kicserélték volna: senkise ismert rá benne a tegnapi fáradt emberre, mikor belépett a tárgyalóterembe. Markham bíró alig néhány másodperccel később lépett be és ült le karosszékébe a bírói emelvényen. Megállapította, hogy az esküdtek mind jelen vannak, helyén ül a vád és a védelem képviselője is, a fog-házőr előállította a vádlottat és mind megjelentek a tanuk is. — Á főtárgyalást megnyitom — jelentette ki, lesújtva kalapácsával a márványlapra. — Kérem Mrs. Ellen Crandallt az emelvény elé... A keresztkérdések joga a védelemé. — A tegnapi helyszíni szemlén elrendelte a törvényszék, — kezdte Mason — hogy lefoglalja és a bűnjelekhez csatolja annak a lakásnak utcai csengőjét, ahol Gregory Moxleyt meggyilkolták. Ennek a csengőnek hangjára vonatkozólag óhajtom keresztkérdések alá fogni az itt előállított
tanút és ebből a célból szerelőt bíztam meg, hogy megfelelő száraz elemet állítson föl a teremben s kapcsolja ehhez drótokkal a csengőt. Így most már egyszerű gombnyomással megszólaltathatom itt a csengőt és a tanu megállapíthatja, ha ugyan emlékszik reá, hogy valóban ennek a csengőnek hangját hallotta-e a gyilkosság éjszakáján. A zsűri bizonyára nem feledte még el, hogy tegnap ugyanennek a tanúnak a férje azt vallotta, hogy a csengetés, amit hallott, nem a telefon csilingelése volt, hanem ... «egészen másforma csengetés». Először is: más volt a csengő hangja, nem volt olyan tiszta és éles; valami halk berregés fátyolossá tette. És másodszor: hosszabb ideig csengetett és a szünet is hosszabb volt két csöngetés közt, mint a telefonnál... — Ezt a három megjegyzést — folytatta Mason — szó szerint idézem a Mr. Crandall vallomásáról fölvett jegyzőkönyvből. Ez a vallomás nyilvánvalóan csak a tanú véleménye s mivel Mrs. Crandall vallomása is hasonló hozzá, azt hiszem, hogy eredményesebb lesz, ha a kérdés tisztázását a csengő segítségével kísérlem meg. Mivel a csengő már itt van a teremben, tisztelettel kérem a törvényszéket: méltóztassék felfüggeszteni Mrs. Crandall kihallgatását addig, míg megállapítjuk a szóbanforgó, leszerelt csengő azonosságát és azután megszólaltathatjuk,
hogy a tanú nyilatkozhassak: valóban ezt a csengőt hallotta-e?... Markham bíró John Lucas felé fordult: — Van ellenvetése a vádhatóságnak? — kérdezte. John Lucas kitárta mindkét karját az esküdtek felé, mintha jelezni akarná, hogy ő ártatlan ebben a játékban és határozottan lekicsinylő, sőt ellenséges hangon felelt: — Egyáltalában nincs kifogásom — mondta. — Sőt egyenesen örülök annak, hogy mennél világosabban tisztáztassék az a körülmény és mennél nagyobb eredménnyel végződjenek a védelem keresztkérdései. Szíves készséggel járulok tehát hozzá, hogy a védelemnek minden elképzelhető mód és alkalom megadassák keresztkérdéseinek sikeréhez. John Lucas önelégült mosollyal ült le, Markham bíró pedig intett a tanúnak: — Egyelőre üljön le a közönség közé, Mrs. Crandall, míg újra szólítom. — Aztán ridegen fordult John Lucashoz és nagyon barátságtalanul mondta, mert bosszantotta az ügyész hányavetisége: — Rátérhetünk a csengő azonosságának megállapítására. — Kérem Sidney Otis tanú kihallgatását — állt föl John Lucas. A kövér, zömök szerelő lassan ballagott az elnöki emelvény elé, lopva rápillantott Perry Masonra, de rögtön félre fordította a fejét. Lesütötte szemét, majd fölemelte hatalmas
jobb kezét és letette az esküt. Aztán leült a tanuzó-székbe és várakozva nézett John Lucasra. — Mi a neve? — kérdezte John Lucas. — Sidney Otis. — Hol lakik? — A Colemont-épületben, Norwalk Aveune, 3-16. számú házban. — Mi a foglalkozása? — Elektromos szerelő. — Hány éves? — Negyvennyolc. — Mikor költözött abba a lakásba, ahol most is lakik? — Azt hiszem, június 20-ikán... Igen, pontosan akkor. — Bizonyára ismeri annak a lakásnak utcai csengőjét, amelyben lakik? — kérdezte John Lucas. — Hogyne, kérem. — Mint villamos szerelő, talán különösebben is feltűnt önnek? — Igenis, sir. — Kicserélték-e ezt a csengőt... vagy egyáltalában babrált-e vele valaki, mióta ön abban a lakásban lakik? Sidney Otis kényelmetlenül fészkelődött, csak aztán felelt: — Mióta beköltöztem a lakásba, senkise nyúlt hozzá; — Ön azt mondja, hogy senkise nyúlt a
csengőhöz, mióta ön beköltözött? — kérdezte John Lucas megütközve. — Igenis: így mondtam, sir. — Tud talán valamit arról, hogy a csengőt kicserélték ... vagy babráltak vele, mielőtt ön a lakásba költözött? — Igenis, sir. John Lucas fölhorkant és szinte dermedten bámult a tanura. — Mi az?... Hogy mondta, kérem? Azt mondtam, hogy: «Igenis, sir» — Mi az, hogy: «Igenis, sir»?... — Hát.., hogy a csengő ki lett cserelve — magyarázta Otis. — Hogyan?... Nem értem! — csattant föl John Lucas és arcát lassanként elöntötte a harag pirossága. — Én szerelő vagyok — felelte Sidney Otis egyszerűen. — Mikor beköltöztem a lakásba, új csengőt szereltem a kapura a magam raktárából, mivel nem tetszett a réginek a hangja. Mintha megkönnyebbült volna, nyugodtabban kérdezte az ügyész. — Oh, hát a saját csengőiből szerelt föl egyet? — Igenis, sir. — Értem — bólintott John Lucas és most már mosolygott. — És a régi csengőt, amelyet leszerelt, mikor beköltözött a lakásba, megtartotta, igaz?
— Persze, hogy megtartottam — mondta Otis: — csakhogy az nem csengő volt, hanem ... berregő. Feszült, drámai csönd lett a teremben. Minden szem — a bíró, az esküdtek, a közönség szeme — Sidney Otis nyilt, kerek, becsületes arcára meredt, aztán mindenki rábámult John Lucasra, akinek az arca lángvörös volt és minden izma vonaglott. Ujjai görcsösen markolták az asztal szélét, mintha szét akarták volna morzsolni. — Mikor költözött abba a lakásba? — kérdezte rekedten. — Már mondtam, kérem: június 20-ikán. — És... mielőtt beköltözött a lakásba..« kicserélte a kapu csengőjét»? — Igenis, kérem: leszereltem a berregőt és csengőt szereltem a helyére. John Lucas mélyen, lihegve lélegzett. — Figyeljen ide — mondta. — ön, úgy-e, villamos szerelő? — Az vagyok, sir. — Nem volt alkalma megnézni a többi lakásokat is abban az épületben? — Nem, sir. — Akkor tehát nem tudhatja, hogy ugyanannak az épületnek többi lakásaiban csengők vannak — tört rá a tanura John Lucas fenyegető hangon — és nagyon különös, sőt egyenesen gyanús, hogy éppen csak az ön lakásában van berregő!... Nem gondolja?
— Én nem gondolok semmit, sir — felelte Sidney Otis. — De ha azt méltóztatik gondolni, hogy egyedül csak az én kapumon volt berregő, akkor tévedni tetszik. Mert a többi lakásokban is mindenütt csak berregők vannak, sir. — Honnan tudja, hogy berregők vannak a többi lakásokban is, ha sohase járt bennük, ahogy az imént mondta? — csapott le Otisra hirtelen az ügyész. — Talán valaki mástól hallotta? — Nem én, sir — védekezett Otis. — De, tetszik tudni: mikor a magam lakására szereltem föl a csengőt, véletlenül érintkezett a vezetékem a fővezetékkel s akkor valamennyi lakásban megszólaltak a berregők. Egészen csinos berregő-hangverseny volt: és nemcsak én hallottam, hanem a feleségem is, míg el nem szigeteltem a vezetéket. John Lucas összeharapta a száját és ingerülten tört ki: — Nos, ennek mindjárt a végére járhatunk... Intett az egyik teremőrnek: — Azonnal menjen a Colemont-épülethez, Norwalk Avenue, 316. szám alá és győződjék meg, hogy csakugyan berregők vannak-e minden lakásban — mondta hangosan, hogy mindenki hallotta a teremben. Markham bíró kalapácsa hangosan csapott le a márványlapra.
— Figyelmeztetem a vádhatóságot — mondta a bíró szigorúan — hogy amíg ebben a teremben a zsűri előtt tárgyalunk: önnek csak a tanuk kikérdezésére és a törvényszéknek teendő előterjesztésére kell szorítkoznia. A most elkövetett túlkapásért rendreutasítom. John Lucas reszketett a dühtől. Néma meghajlással nyelte le a rendreutasítást, aztán Perry Mason felé fordult, de csak néhány pillanat múlva bírta tűrhető nyugodt hangon kinyögni e pár szót: — Öné a keresztkérdezés joga... Perry Mason elutasítóan legyintett: — Nincs kérdésem — mondta. — És most nagy zavarban vagyok, mert nem tudom; hogyan ejthetném meg azt a csengőpróbát, amelyre készültem. Mert ez a csengő, amelyet teljesen újra szereltek föl, nyilvánvalóan nem azonos azzal, amely a lakásban volt azon az éjszakán, amikor Moxleyt meggyilkolták. John Lucas hirtelen fölugrott és mérgesen förmedt rá a tanura: — Végeztünk, kérem... Elmehet, Mr. Otis.,. Kérem a törvényszéket — fordult Markham bíróhoz — méltóztassék következő tanúmat... — A vádhatóság elfeledi — vágott közbe Perry Mason hirtelen — hogy Mrs. Crandall következik soron és én még nem végeztem keresztkérdéseimmel. Éppen hozzá akartam
fogni, amikor a törvényszék úgy határozott, hogy egyelőre fölfüggeszti az én keresztkérdéseimet, amíg kihallgatja az ön tanuját, Mr. Lucas. — A törvényszék határozata — csapott le Markham bíró kalapácsa — hogy Mrs. Crandall következik soron és a keresztkérdezés joga a védelemé. Kérem az emelvény elé Mrs. Crandallt.
XXVI. FEJEZET. Ellen Crandall már nem az előbbi gőgös tartással állt meg a bírói emelvény előtt. Meglátszott rajta, hogy megijedt és zavartan várja a kérdéseket. — Ha visszaemlékszik arra a csengőre — kezdte Perry Mason — amelynek hangját hallotta a dulakodás alatt abból a lakásból, ahol a gyilkosság történt: állíthatja-e határozottan, hogy... nem a telefon csengetett? — Azt hiszem, hogy nem a telefon volt. — Miből gondolja ezt? — A csengő nem úgy szólt, mint a telefon. A telefon csenget néhány másodpercig, aztán szünetet tart és ismét cseng. Éles, egyforma hangja van s a szünetek és a csengetés tartama is egyenlő hosszú. Az a csengő ellenben, amit én hallottam, mélyebb hangúnak tetszett és nem volt olyan éles. — Nézze kérem, Mrs. Crandall — magyarázta Perry Mason — nem kívánom félrevezetni önt. De, ha nyilvánvaló, hogy abban a lakásban nem csengő volt, hanem berregő: akkor igazán világos, hogy nem lehetett a lakás csengője, amit hallott. John Lucas azonnal fölugrott:
— Óvást jelentek be — mondta. — A kérdés célzatosan kitanítja és nézetének megváltoztatására akarja rábírni a tanút. — A kérdés tényeket állapít meg — felelte Markham bíró — és megengedem, mert nem... nézetének megváltoztatására akarja rábírni, hanem az igazságra akarja... rávezetni a tanút a logika meggyőző erejével. És minden tanúkihallgatásnak ez a célja. Az óvást tehát elutasítom. — Én azt gondoltam, hogy a kapu csengője szólt. — Meg fogom mutatni önnek — folytatta Perry Mason — hogy abban a lakásban, ahol a gyilkosság történt, ébresztőóra is volt. Ez az ébresztőóra látható azon a fényképen, melyet közvetlenül a gyilkosság elkövetése után a helyszínen vett föl a rendőrség fényképésze. Nem lehetséges, Mrs. Crandall, hogy ennek az ébresztőórának a csengőjét hallotta azon a végzetes éjszakán a dulakodás idejében? Mrs. Crandall szemmel láthatóan megkönnyebbült és földerült az arca. — De igen — bólintott — ez bizony lehetséges. Ha jobban rágondolok, talán úgy is van... úgy kell lennie! Perry Mason most Markham bíróhoz fordult: — Kérem a törvényszéket, méltóztassék megengedni, mielőtt folytatom a keresztkérdéseket, hogy megszólaltathassam
az ébresztőóra csengőjét. A tanú ugyanis, emlékezetére támaszkodva, azt vallotta, hogy a kapu csengőjét hallotta a gyilkosság éjszakáján a meggyilkoltnak lakásából. De kiderült, hogy abban az időpontban nem volt csengő a kérdéses lakásban. Kiderült továbbá, a bűnjelekhez mellékelt fényképekből, hogy ébresztőóra is volt a lakásban. Tisztelettel kérem tehát a törvényszéket, méltóztassék elrendelni ennek az ébresztőórának bemutatását, hogy próbát tehessek vele. Markham bíró odafordult John Lucashoz: — Van kifogása az előterjesztés ellen? — kérdezte. — De mennyire! — kiáltott föl John Lucas fölugorva. — A vádhatóságnak kötelessége a vádlott bűnösségét bebizonyítani és tiltakoznia kell minden olyan kísérlet és fogás ellen... Markham bíró kalapácsa lecsapott a márványlapra és a bíró hangja szigorúan csikordult meg: — Tessék leülni, kérem. A törvényszék visszautasítja ezt a hangot és a benne rejlő gyanúsítást. A védelem azt a kérelmet terjesztette elő, hogy a vádhatóság mutassa be az ébresztőórát, mely abban a szobában találtatott, ahol a gyilkosság történt. Ez az ébresztőóra, mint bűnjel, a vádhatóság birtokában van. A most keresztkérdések alá vont tanú első kihallgatása alatt azt vallotta,
hogy csengetést hallott abból a szobából, ahol a gyilkosság történt. A törvényszéknek az a meggyőződése, hogy a keresztkérdések során a védelemnek igenis joga van: kikérdezni a tanút és próbát tenni minden csengővel, ami a gyilkosság időpontjában a lakásban volt, hogy teljes bizonyossággal megállapítható legyen, vajjon nem éppen a szóban forgó csengő hangját hallotta-e a gyilkosság időpontjában. Elrendelem ennélfogva, hogy az ébresztőóra előhozandó, hogy a védelem próbát tehessen vele. Ez a törvényszék határozata. John Lucas mereven ült a helyén. — Az ébresztőóra a bűnjelek közt van? — fordult hozzá Markham bíró. — A raktárban őrzik — felelte kelletlenül, nehezen forgó nyelvvel. Aztán hirtelen fölugrott, kirobbant a dühe és most már dőlt belőle a szó. — A törvényszéknek kinyílhatott a szeme és tisztán láthatja, hová szeretné terelni a védelem ezt az ügyet. Bele estünk a csapdába, melyet a keresztkérdések során állított föl a védelem, hogy szembe találjuk magunkat azzal a meglepetéssel, melyet titokban, fondorlatosan készített elő. Miután a tanút zavarba hozta azzal a szemfényvesztő fogással, amelynek még nem bírtam a mélyére tekinteni, időt és alkalmat sem engedett a vádhatóságnak, hogy tanácskozhasson a tanúval...
Ismét lecsapott a kalapács és utána Markliam bíró parancsoló szava: — A vádhatóságtól megvonom a szót. Kifogásai illetéktelenek és sértik a törvényszék tekintélyét. Aztán az esküdtekhez fordult: — Kérem a zsűrit, tekintse el nem mondottaknak a vádhatóságnak imént elhangzott megjegyzéseit. És kiadta a parancsot a teremőrnek: — Hozza be azt az ébresztőórát. — Igenis, sir. ( A teremőr kiment és csönd lett a teremben — de csak néhány pillanatig. Aztán halk suttogás, visszafojtott, lefékezett sürgés-forgás, ruhasuhogás hallatszott a teremben mindenfelől — a kitörni készülő izgalom előszele. Egészen hátul, a terem egyik sarkában, hisztériás hang csuklott föl... Markham bíró kalapácsa csöndet parancsolt, de nem sokáig tartott ez a nyugalom. Rövidesen ismét megindult a halk, izgatott suttogás, a lábak cso-szogása, az összehajló fejek ideges mozdulatai és az a meghatározhatlan nyugtalanság, mely nem mert, nem bírt kitörni, de éppen ezért egyre jobban fokoztí a feszültséget... Végre megjelent a teremőr az ébresztőórával. Perry Mason a kezébe vette és úgy tartotta, hogy jól látható volt minden oldalról. — Ez a reá ragasztott kis cédula —
mutatta az ujjával — bizonyítja, hogy ezt az ébresztőórát június 16-ikán hajnali két óra után foglalták le abban a lakásban, ahol meggyilkolva találták Gregory, Moxleyt. Markham bíró bólintott. — Tisztelettel megkérdezem a törvényszéket — folytatta Perry Mason — meg méltóztatik-e engedni, hogy fölhasználhassam most következő keresztkérdéseim során? — Miután az órát a bűnjelek közt őrizte a vádhatóság — felelt Markham bíró — és miután a reá ragasztott hivatalos cédula és leltári szám bizonyítja, hogy valóban a meggyilkolt Gregory Moxley laká sában foglalták le, a törvényszék megengedi a védelemnek, hogy fölhasználhassa az ébresztőórát bejelentett bizonyító szándékára. A törvényszék ugyanakkor fölszólítja a vádhatóságot, hogy jelentse be kifogásait, ha vannak... Markham bíró várakozva fordult az ügyész felé, de John Lucas meg se mozdult, mintha nem is neki szóltak volna. — Folytassa keresztkérdéseit — intett a bíró Perry Masonnak. Az ügyvéd leszállt az emelvényről és odavitte az órát a tanúhoz. — Ahogy látta — szólt és Mrs. Crandall kezébe adta az ébresztőórát — a riasztó csengő körülbelül hajnali két órára van beállítva. Az óra most áll, természetesen,
mert azóta már régen lejárt. De ugyancsak leszaladt a riasztó csengő rugója is, amely körülményre külön hívom föl a törvényszék és vádhatóság figyelmét. — Hát persze, hogy lejárt — szólt közbe John Lucas gúnyosan — hiszen alighanem azért húzták föl, hogy, fölébressze gazdáját a kívánt időbeni A megjegyzés tárgytalan — legyintett Markham bíró. — Mit és hogyan akar bizonyítani az ébresztőórával? — fordult az ügyvédhez. — A törvényszék engedelmével föl akarom húzni a riasztócsengőt — felelte Perry Mason — azután addig forgatom az óra időmutatóját, míg megszólal a csengő. Ebből egész pontosan meg tudjuk állapítani, hogy hány órára volt beállítva a riasztó: s ugyanakkor a tanu hallani fogja a csengő hangját és megállapíthatja, hogy ezt a csengőt hallotta-e vagy nem azon a bizonyos éjszakán. — A törvényszék megadja az engedélyt — bólintott a bíró. — Tessék fölhúzni a riasztó csengőt és úgy tartani az óra számlapját, hogy a törvényszék ellenőrizhesse a pontos időt. A vádhatóságnak szintén joga van ellenőrizni ugyanazt. Fölhívom tehát a vádhatóságot, hogy szálljon le az emelvényről és közvetlenül a védelem mellett állva, ellenőrizze a próbát, ha kívánja. John Lucas mozdulatlanul ült a helyén,
mintha megdermedt volna. — Nem kívánok részt venni ebben a szabálytalanságban, amit a védelem ravasz cselfogásának tartok — felelte ingerülten. — Ez a megjegyzése — pirított rá Markham bíró szigorúan — nagyon közel jár a széksértéshez. Rendre utasítom!... Kérem a védelmet — fordult Perry Ma-sonhoz — lépjen közelebb az emelvényhez. Az ügyvéd, mintha egyszerre megnőtt volna az alakja, uralkodni látszott az egész terem fölött. Nyoma se volt már rajta az előbbi közömbösségnek és lomha elesettségnek. Most már ő volt az idegfeszítő dráma főszereplője. Meghajolt a bíró előtt, rámosolygott az esküdtekre és az emelvény elé lépett. Fölhúzta a riasztó rugóját s a bíró felé tartva az óra számlapját, lassan forgatni kezdte az időmutatót... - A közönség visszafojtott lélekzettel, nyakát előre nyújtva, figyelte minden mozdulatát... Az időmutató lassan közeledett két óra felé és — három perccel két óra előtt megszólalt a csengő. Perry Mason odatelte az órát a bírói emelvényre és — mint aki meg van elégedve azzal, amit végzett — kissé félre állt. A csengő búgva szólt néhány másodpercig — ugyanannyi ideig hallgatott — majd ismét csengett — és megint elhallgatott. . . így ment ez jó ideig; akkor Perry Mason elállította a riasztót és mosolyogva fordult a tanúhoz:
— Nos, Mrs. Crandall — mondta — miután az már bizonyos, hogy, nem lehetett a lakás csengője, amit azon az éjszakán hallott: s miután ön határozottan tudja, hogy nem volt a telefon csengője sem... nem gondolja, hogy csakis ennek a riasztó csengőnek a hangját kellett hallania azon az éjszakán? — De igen, sir — felelte a tanú elfogódva — úgy hiszem, hogy csakugyan ezt kellett hallanom. — Bizonyos benne, hogy valóban ez volt? — Igen, sir: ennek kellett lennie. — Kész megesküdni rá, hogy ez volt? — Igenis, sir. — Gondolja meg, kérem — intette Perry Mason: — Olyan bizonyos-e abban, hogy igazán ezt a csengőt hallotta, mint amilyen bizonyos egyéb vallomásában, amit ennek az ügynek többi körülményeiről mondott? — Igenis, sir: teljesen bizonyos vagyok benne. Amíg a keresztkérdések folytak, a bíró kezébe vette az órát, próbálta fölhúzni a riasztó rugóját és csavargatta az óramutatókat — majd a rézmutatót is, mellyel a riasztó időpontját kell beállítani... és hirtelen összeráncolta a homlokát és idegesen dobolni kezdett ujjaival az asztalon. Aztán komoran nézett Perry Masonra és ismét az ébresztőórára. Az ügyvéd éppen ekkor hajolt meg John Lucas felé.
— Végeztem — mondta udvariasan. — A vádhatóságé a kérdezés joga. John Lucas a bíróra nézett és fölkelt, miután a bíró bólintott. — Ön tehát megesküszik reá — kiabált magából kikelve a tanura — megesküszik előbbi vallomásával ellentétben arra, hogy nem a lakás utcai csengőjét hallotta, hanem ezét az ébresztőóráét?... Mrs. Crandallt megriasztotta kissé ez a szenvedélyes kifakadás, de Perry Mason bátorító, gúnyos nevetése megnyugtatta. — Óvást emelek! — állt föl a védő azonnal. — A vádhatóság megfeledkezik arról, hogy Mrs. Crandall az ő tanuja és nem az enyém. Nincs tehát joga, keresztkérdésekkel arra kényszeríteni, hogy esetleg meggyőződése ellen tegyen vallomást a vádhatóság erkölcsi nyomása alatt. — A törvényszék helyt ad az óvásnak — jelentette ki Markham bíró. John Lucas mélyen lélekzett és látszott rajta, hogy nehezen fékezi magát. — Tehát ezt az ébresztőórát hallotta? — kérdezte rekedten a tanútól. — Igenis, sir, ezt hallottam — felelte a tanu. — Nincs több kérdésem — jelentette ki John Lucas és hirtelen leült. — Kérem a törvényszéket — állt föl most Perry Mason — engedje meg, hogy
keresztkérdéseket intézhessek Mr. Crandallhoz is, hogy összeegyeztethessük vallomását a most elhangzott tanúvallomással. — A törvényszék helyt ad a védelem kérelmének — jelentette ki Markham bíró.
XXVII. FEJEZET. Oly feszült, mélységes csönd volt a teremben, hogy Benjámin Crandall minden egyes lépésének dobbanásával együtt lüktettek a szívek és szinte egyetlen lihegésbe tömörült a sok száz ember nehéz lélekzetvétele. — Hallotta feleségének vallomását? — törte meg a csöndet Perry Mason ércesen búgó hangja. — Igenis, sir. — Hallotta az ébresztőóra csengőjét is? — Azt is hallottam, sir. — Óhajtja-e megcáfolni feleségének vallomását — folytatta Perry Mason — hogy nem az ébresztőóra csengőjét hallotta, hanem... John Lucas azonnal fölugrott: — Óvást jelentek be! — kiáltotta. — A kérdésben rábeszélés van... — A törvényszék helyt ad az óvásnak — jelentette ki Markham bíró. — A védelemnek kerülnie kell kérdéseiben minden olyan célzást, vagy burkolt szándékot, melyből a tanú következtethet, hogy minő választ óhajt a védelem, Perry Mason tisztelettel hajolt meg a bíró
előtt, de mosolygott. — Akkor másképpen teszem föl a kérdést — fordult a tanúhoz. — A már tisztázott tények és körülmények bizonyítják, Mr. Crandall, hogy ön nem hallhatta a kapu csengőjét s mivel saját maga határozottan állítja, hogy nem a telefon csöngetett: nem gondolja, hogy csakis ennek az ébresztőórának a csengőjét kellett hallania a gyilkosság éjszakáján? A tanú mélyen lélegzett és idegesen jártatta körül szemét a teremben, míg végül megpillantotta a feleségét s akkor merően a nőre nézett. John Lucas ismét fölpattant s a hangja remegett a fojtott indulattól. — Ismét óvást jelentek be — mondta: — ennek a kérdésnek a hátterében is lappang a csalogató intelem, hogy mi legyen a válasz. A védelem ügyesen rejti el kérdésében a meggyőzés érveit, kizárva a neki nem kívánatos válasz lehetőségét. A tanú feleségének vallomását tárja a férj elé és bizonyítékok, állítólagos tények fölsorakoztatásával mutat rá arra, hogy csak egyféle válasz lehetséges... Miért nem teszi föl becsületes nyíltsággal, minden kétértelműség nélkül a kérdést, úgy, hogy: az utcai kapu csengőjét hallotta-e a tanu... igen vagy nem... minden körülírás és tényemlegetés nélkül?
Mielőtt Markham bíró válaszolhatott, ingerülten csattant föl a tanu: — Ha azt hiszi az ügyész úr,, hogy ellent mondok a feleségemnek, akkor elment az eszel Harsogó kacagás tört ki a váratlan válaszra és egyszerre fölengedett a terem feszültsége. Hiába kopogott kalapácsával a bíró — a lefojtó drámai hangulat alól fölszabadult közönség viharosan érezte és élvezte a megváltó humor derült örömét. Mikor a nyugalom lassanként helyre állt, Markham bíró szigorú szavakkal utasította rendre a közönséget, sőt meg is fenyegette, hogy kiürítteti a termet, ha az eset megismétlődik. — Akár megáll a vádhatóság föltevése, akár nem — döntötte el aztán a kérdést Markham bíró és derült mosolygás bujkált szürke szemeiben — bizonyos, hogy a tanu eszében megfordult, sőt megérlelődött ennek az ellentmondásnak a lehetetlensége. Az óvást azonban mégis elfogadja a törvényszék és fölszólítja a védelmet, hogy kérdéseinek föltevésében tartózkodjék minden burkolt célzástól és kitanítástól. Perry Mason meghajolt a bíró felé s most így tette föl a kérdést: — Az utcai kapu csengőjét hallotta-e vagy az ébresztőóra riasztóját? — A riasztó csengőjét hallottam — lelelte
Mr. Crandall habozás nélkül. — Nincs több kérdésem — jelentette ki Perry Mason és leült. — A vádhatóságé a keresztkérdezés joga — mondta Markham bíró. — Azt állítja itt, a zsűri előtt, hogy... ezt az ébresztőórát hallotta? — kérdezte Lucas — és nem a kapu csengője volt? — Nem lehetett a kapu csengője. John Lucas rosszul palástolt dühhel mérte végig a tanút. — Nincs több kérdésem! — jelentette ki mély megvetéssel és alig hallható hangon szólalt meg a bíró felé fordulva: — A tárgyalás váratlan fordulata következtében: tisztelettel kérem a törvényszéket, méltóztassék elnapolni a tárgyalást holnapig, hogy a főtárgyalás során előterjeszthessem további bizonyítékaimat a vádlott bűnössége mellett. Markham bíró habozott és kétkedőn nézett Perry Masonra, — Van megjegyzése a védelemnek erre az előterjesztésre? — kérdezte. Perry Mason, lekötelezően mosolyogva, előzékenyen válaszolt: — A védelemnek nincs kifogása a vádhatóság kérelmének teljesítése ellen. A vádhatóság volt szíves előzőleg nagylelkűen kijelenteni, hogy minden módot és alkalmat készséggel megad a védelemnek, hogy
előterjeszthesse bizonyítékait. A védelem most ugyanolyan szíves nagylelkűséggel jelenti ki a vádhatóságnak, hogy nincs kifogása a módok és alkalmak ellen, hogy a vádhatóság rábizonyítsa a bűnösséget a vádlottra ... ha tudja. Markham bíró hirtelen szájához emelte a tenyerét, mintha ásítást akarna elfojtani, de akik véletlenül éppen ekkor néztek rá, nevetve és nagy elég-tétellel mesélték barátaiknak, hogy a szigorú bíró nem ásított, hanem olyan jóízűen nevetett, hogy füléig szaladt a szája — a boldog mosolygástól. Azután pedig komoly hangon jelentette ki, hogy másnap reggel tíz óráig elnapolja a főtárgyalást.
XXVIII. FEJEZET. Perry Mason dolgozószobájának ernyős lámpája rávilágított Phillip C. Montaine kemény, szoborszerű arcára. Perry Mason szemben ült a chicagói milliomossal, tőlük kissé távolabb Della Street kuporgott nagyon izgatottan, gyorsíró-füzetét a térdein szorongatva. — Tudja, hogy én ma délután beszéltem az ön fiával :— kérdezte Perry Mason. — Tudom, hogy kihallgatta a válóperben — bólintott Montaine. — Ha megengedi, Mr. Montaine — szólt most az ügyvéd komolyan és nyomatékos hangsúllyal — megkérem Della Streetet, hogy olvassa föl Carl Montainenek ezt a vallomását. Mivel az öreg milliomos nem szólt, Perry Mason intett titkárnőjének: — Kezdheti, Della. És Della Street olvassa: Kérdés: A neve Carl W. Montaine? Felelet: Igen. Kérdés: Ön Rhoda Montaine férje? Felelet: Igen, az vagyok. Kérdés: Tudja, hogy Rhoda Montaine válókeresetet adott be ön ellen, embertelen
bánásmód miatt? Felelet: Tudom. Kérdés: Tudja, hogy ennek a sérelemnek igazolására azt hozta föl, hogy ön hamisan vádolta meg Gregory Moxley meggyilkolásával? Felelet: Ezt is tudom. Kérdés: Valóban hamis volt ez a vád? Felelet: Nem, nem volt hamis. Kérdés: Ön tehát fönntartja és megismétli a gyilkosság vádját? Felelet: Igenis, fönntartom és megismétlem. Kérdés: Milyen indokokkal támasztja alá ezt a vádját? Felelet: Sok indokom van rá. Először is bódítószert akart beadni nekem, hogy elaltasson, mialatt titokban elszökik a találkozóra Gregory Moxleyhez. Másodszor: kitolta autóját a garázsból és elment erre a találkozóra. Harmadszor: meggyilkolta Gregory Moxleyt, aztán hazajött, visszaosont az ágyába, mintha semmi sem történt volna. Kérdés: Való-e, hogy ön már mindent tudott Mox-leyról, még mielőtt Rhoda Montaine azon az éjszakán elszökött hazulról, hogy vele találkozzék? Felelet: Nem való. Kérdés: Ezt a választ elhamarkodta... Feleljen most erre: Való-e, hogy ön magándetektívet fogadott azzal a megbízással, hogy lesse, kövesse nyomon mindenütt a feleségét?... Való-e, hogy ez a magándetektív követte is az ön feleségét mikor eljött az irodámba a gyilkosságot megelőző napon?... Való-e, hogy ez a magándetektív követte az ön feleségét Gregory Moxley lakásáig is? Felelet: (A tanu habozik és nem válaszol.)
Kérdés: Miért hallgat? Kérem, feleljen a kérdésre és ne feledje, hogy eskü alatt vall!... Való-e, amit kérdeztem? Felelet: Hát igen. Fogadtam magándetektívet, hogy nyomozzon a feleségem után. Beismerem. Kérdés: Mikor a felesége hajnali félkettőkor kijött autójával a garázsból, az egyik gumiabroncs lyukas volt, igaz? Felelet: Legalább így hallottam. Kérdés: És a pótkerékben szög volt és az is hasznavehetetlen volt, igaz? Felelet: Ezt is hallottam. Kérdés: De a levegő még nem szállt ki mind a gumiból? Felelet: Azt hiszem, ez a megállapítás is helyes. Igen. Kérdés: Nem lenne szíves megmagyarázni, Mr. Montaine, hogyan volt lehetséges, hogy szög fúródjék a pótkerékbe, amely hátul volt a kocsin, jó félméteres magasságban a föld színe fölött... ha csak nem szántszándékkal szúrták bele a szöget a pótkerékbe? Felelet: Nem tudom. Kérdés: Való-e, hogy az ön neje, mikor visszahozta a kocsit a garázsba, nem bírta helyére tolni a garázs ajtaját? Felelet: Ez így volt. Kérdés: Holott amikor kihozta kocsiiát a garázsból, nemcsak ki kellett nyitnia, hanem be is kellett csuknia a garázst, igaz? Felelet: Azt hiszem, Kérdés: Miért csak hiszi? Ezt tudnia kell önnek! Mert hallotta, amint neje elhúzta és megint helyére tolta a garázs ajtaját, nem?
Felelet: De igen. Kérdés: Szóval mind a két tolóajtó akadály nélkül, simán siklott a vágányokon, mikor az ön neje kihozta kocsiját a garázsból? Felelet: Igen. Kérdés: És való-e az, hogy amikor az ön neje hazajött és betolta saját kocsiját a garázsba, azért nem bírta visszatolni helyére a garázs ajtaját, mert az megakadt az ön autójának lökhárítójában? Felelet: Ez így volt. Kérdés: Nem az következik-e ebből, hogy az ön autóját szintén kihozta valaki a garázsból, mialatt az ön neje távol volt: s mikor ez a valaki visszahozta az ön autóját, nem tolta eléggé hátra, a rendes helyére, s ezért akadt meg benne a tolóajtó? Felelet: De igen, azt hiszem. Kérdés: Való-e, hogy ön tudta, hogy a felesége éjfél után két órakor el fog menni a háztól? Felelét: Nem tudtam. Kérdés: De azt csak beismeri, hogy átkutatta a felesége tarsolyát és megtalálta benne a «Gregory» névvel aláírt táviratot? Felelet: Igen, de ez csak azután történt. Kérdés: Való-e, hogy a táviratban megvolt Gregory Moxley pontos címe? Felelet: Igen, Kérdés: S ön azt állítja, hogy nem tudta, hogy felesége el akar és el fog menni erre a találkozóra Gregory Moxleyhez?... Nem határozta el ön, hogy szintén elmegy abba a házba, ahol Moxley lakott, mert látni és tudni akarta, hogy mi fog történni ezen a találkozón?... Igaz-e, hogy ön e szándékának megfelelően, elhatározta, hogy
késleltetni fogja feleségét, miután elindult, mert egérutat akart nyerni, hogy előbb legyen ott Moxley házában, mint a felesége odaér?... Igaz-e, hogy ebből a célból felesége autójának jobboldali hátsó kerekét megrongálta, kieresztvén a levegőt a belső gumiköpenyből s ugyanakkor szöget döfött az autó hátulján lógó pótkerék külső köpenyébe, hogy lassan kiszivárogjon belőle a levegő, de a sérülést csak akkor lehessen észrevenni, mikor a köpenyt föl akarják húzni a kerékre?... Igaz-e, hogy, miután a felesége felöltözött és elindult saját autóján a garázsból, ön szintén fölkelt, felöltözött, beült autójába és mialatt felesége a javító műhelyben várt, míg rendbe hozzák az autóját: ön valóban megelőzte őt és jóval előtte érkezett Moxley lakásához?... Igaz-e, hogy megkerülte a házat és a tűzbiztonsági lépcsőn bejutott a háznak második emeleti folyosójára, abba az üres lakásba, mely szomszédos a Moxley-lakással?... Igaz-e, hogy elrejtőzött ebben a lakásban és kereste a módot: hogyan juthatna be Gregory Moxley lakásába, hogy mindent halljon és lásson?...
Della Street, elfulladva a gyors olvasástól és a vele járó izgalomtól is, nagyot lélegzett s a pillanatnyi szünet alatt lopva az öreg Montainere nézett. A chicagói milliomos úgy ült ott, mint a szobor; még a szeme sem rebbent s egyetlen izom se rándult meg az arcán... Della Street ismét gyorsíró füzetére hajolt és tovább olvasott:
...Igaz-e, hogy megtalálta a keskeny összekötőfolyosót, amelyre a két szomszédos lakás konyhája nyílt, amerre a cselédség járt föl és le a hátulsó lépcsőn: és mivel a konyha ajtaja nyitva volt, ezen át belopózott Moxley lakásába?... Igaz-e, hogy innen hallgatta, amint Moxley durván rátámadt az ön feleségére, hogy minden áron teremtsen elő pénzt, még a föld alól is: ha másképpen nem, hát úgy, hogy Rhoda mérgezze meg önt és vegye föl az ön életbiztosítási díját?... Igaz-e, hogy ön hallotta, hogy a felesége megtagadta ezt a kívánságot és azzal fenyegetőzött, hogy telefonál nekem?... Igaz-e, hogy ezután ön hallotta a dulakodást Moxley és az ön felesége közt?... Igaz-e, hogy ekkor, azon való halálos rettegésében, hogy kipattan ez a botrány és sárba ráncigálják az ön családi nevét, ami végzetes lehetne az ön édesatyjára: ön kihúzta a villamos vezeték biztosítékát, úgy-hogy azonnal koromsötétség lett az egész lakásban?... Igaz-e, hogy amikor ebben a sötétben hallotta a lesújtó ütést és mindjárt rá a súlyos test zuhanását: berohant a nappali szobába, mert hallotta, hogy a felesége menekül?... Igaz-e, hogy gyufát gyújtott a vaksötétben, hogy lássa, mi történt?... Igaz-e, hogy abban a pillanatban, amint a gyufa lángja föllobbant, meglátta Moxleyt, aki éppen föltápászkodott, mert csak elszédült az ütéstől, amit a piszkavassal mért rá az ön felesége?... Igaz-e, hogy ebben a pillanatban ösztönös önvédelemből és szinte önkívületben fölkapta a földön heverő piszkavasat és irtózatos erővel fejbe vágta vele Moxleyt, aki jajszó nélkül rogyott össze?... Igaz-e, hogy ön ezután halálra váltan
igyekezett menekülni a lakásból s az asztalon talált gyufásskatulyából kiszedett gyufákat gyújtogatva tántorgott kifelé?... És igaz-e, hogy amikor kiért a folyosóra, hirtelen elébe toppant valaki?...
A szék megreccsent az: öreg Montaine alatt, aki most hirtelen előrehajolt és féloldalt tartotta a fejét Della Street felé, mintha nem jól hallott vagy nem hitt volna a füleinek. De ez csak egy szempillantásig tartott — aztán ismét hátradőlt a széken és Della Street tovább olvasott: ... Ez az ember volt az, aki csöngetett az utcai kapun s miután nem bocsátották be, ő is megkerülte a házat és ugyanazon az úton jutott be, mint ön... Tudja-e, hogy ez az ember Oscar Pender volt, aki Centervilleból jött New-Yorkba, hogy visszakövetelje azt a pénzt, amit Gregory Moxley kicsalt Doris Pen-dertől ?... Nem beszélgettek-e önök ketten suttogva s nem magyarázta-e meg ön Pendernek, hogy nagy veszedelemben forognak mind a ketten?... Nem mondta-e meg ön, hogy amikor berohant a nappali szobába, holtan találta ott Gregory Moxleyt: de egészen bizonyos, hogy a rendőrség nem hinné el ezt?... Nem törölte-e le ön ekkor ujjnyomatait a piszkavasról, a kilincsekről és mindenhonnan, amiről gondolta, hogy hozzányúlhatott?... Nem szaladt-e ki a folyosóra, egyre gyufákat gyújtogatva, hogy megnézze: nem rejtőzött-e el a felesége az üres lakások valame-
lyikében, vagy a felsőbb emeleten?... S amikor ez a kutatás meddő maradt, nem tért-e vissza Moxley lakásába, ahol elhajította a már üres gyufaskatulyát?... Nem tette-e helyére ekkor a villamáram biztosítékát, hogy ismét világosság legyen a Moxley-lakásban és nem surrant-e ki ezután Oscar Penderrel együtt az utcára?... Nem ült-e bele rögtön az autójába és őrült sebességgel hajtva, hogy megelőzze nejét: nem sike-rült-e néhány másodperccel előbb hazaérkeznie, de az ijedt sietségben nem tolta eléggé hátra saját kocsiját, úgyhogy amikor a felesége hazaért és be akarta zárni a garázst, a belső tolóajtó sarka beleakadt az ön autójának lökhárítójába és Rhoda Montaine ezért nem bírta bezárni a garázs ajtaját?... Felelet: Igen, sir, pontosan így történt minden. Magam is sokat vesződtem a garázs ajtajával és majd megőrjített az izgalom, míg be bírtam csukni... De a gyilkosság nem egészen úgy tőrtént, ahogy ön elgondolta. A villamosvezeték biztosítékát azért rántottam ki, mert alkalmat akartam adni Rhodának, hogy a sötétben elmenekülhessen. Rettegtem ugyanis attól, hogy az a durva fickó bántalmazni fogja. De abban a pillanatban, amikor az ütés elhangzott, elaludt a villamos láng és nyomban hallottam a zuhanást. Nem tudtam, ki rogyott össze és gyufát gyújtva, berohantam a szobába. Moxley már föltápászkodott s ahogy meglátott engem, fogcsikorgatva rám ugrott. A piszkavas az asztalon hevert. Eldobtam a még égő gyújtót és ösztönös rémülettel kaptam föl a piszkavasat... Láttam a gyilkosság lángját Moxley szemeiben és
összeszedve minden erőmet, lesújtottam reá... Halkan suttogva hívtam Rhodát, de nem felelt és több gyufám már nem volt. Vakon tapogatóztam a sötétben és ekkor ejthettem el a garázskulcsokat, de nem vettem észre. Valószínűleg kirántottam a zsebemből, mikor gyufát kerestem... És ekkor hirtelen gyufa lángja lobbant föl előttem... Oscar Pender volt... Ezután minden úgy történt, ahogy ön elmondta. Csak még azt teszem hozzá: pénzt adtam Pendernek, hogy meneküljön. Akkor még nem gondoltam arra, hogy Rhodát vádolom a gyilkossággal. Csak otthon támadt ez a gondolatom, mikor rájöttem, hogy elvesztettem a garázskulcsokat.
Perry Mason fölemelte a kezét, mire Della Street elhallgatott. — Elég volt, Della — mondta az ügyvéd. — Elmehet, kérem. A titkárnő összeszedte gyorsíró füzeteit és kiment
XXIX. FEJEZET. Perry Mason farkasszemet nézett C. Phillip Mon-tainenel. Az öreg milliomos halálsápadt volt. Görcsösen markolta mindkét kezével a szék karjait, de néma volt. A kínos csöndet Perry Mason törte meg. — Bizonyára olvasta már a délutáni lapokat — mondta nyugodtan. — Nagyon okosan tette, Mr. Mon-tain, hogy a mai főtárgyalásra már nem jött el, bár sejtem, hogy tudja: mi történt. A vádhatóság legterhelőbb tanúi megdönthetetlen alibit bizonyítottak Rhoda Montainenek. Nincsen zsűri, amely elítélhetné ezek után. Az ügyvéd várta Montaine válaszát, de az öreg milliomos hallgatott. — Nem látok semmi bűnt abban — szólalt meg ismét az ügyvéd — hogy a fia agyonütötte Moxleyt. Ha volt gonosztevő, aki megérdemelte, hogy kiirtsák a világból: hát ez a Moxley bizonyára az volt. És teljesen megértem az ön fiát, hogy leszámolt ezzel a banditával... nemcsak azért, mert önvédelemből ölte meg: hanem azért is, mert jogosan gyűlölte a nyomorultat, aki romlásba döntötte a szerencsétlen Rhodát... sőt arra akarta kényszeríteni, hogy mérgezze meg a
férjét, de szerezzen pénzt a föld alól is, hogy megmentse őt a börtöntől. — Jól értsen meg, kérem, Mr. Montaine. Nem vádolom az ön fiát, amiért megölte Moxleyt: de elítélem, amiért Rhoda Montaine szoknyája mögé bujt. Viszont: minden tiszteletem az öné, Mr. Montaine, azért az éleselméjűségért, amellyel ön kitalálta vagy legalább is megsejtette, hogy mi történt. Tudom, hogy azért jött el hozzám: megpróbált rávenni, hogy engedjem tanúskodni Carlt és ne vegyem keresztkérdések alá a főtárgyaláson. Ezt, természetesen, nem tehettem meg, mert vétettem volna védői tisztem ellen. De, hogy őszinte legyek: ez ébresztette föl a gyanúmat. Nem tudtam megérteni, mi bírhatta rá önt... a tiszta jellemű és okos férfit... hogy vesztegetéssel próbáljon rávenni arra, hogy halálbüntetést engedjek kiszabni az ügyfelemre? Sokáig tűnődtem ezen, míg végre hirtelen átvillant agyamon a gondolat, hogy csak egyetlen egy dolog... a legerősebb érzés bírhatta rá önt erre... az, hogy megmentse a fiát. Az öreg milliomos fájdalmasan sóhajtott föl. — Elvesztettem a csatát — mondta szomorúan. — Most már látom, hogy végzetesen elhibáztam Carl nevelését. Tudom, hogy nem túlságosan szilárd jellem. Mikor táviratozott, hogy valami ápolónőt vett
feleségül, meg akartam ismerni, hogy milyen fajta nő lehet. Úgy akartam utána járni a dolognak, hogy a fiam ne tudjon róla és, ha úgy találom, hogy a nő nem méltó hozzá, akkor mindent el fogok követni, hogy elszakítsam tőle. Titokban jöttem hát NewYorkba s azt hitettem el fiammal, hogy nagyon fontos üzleti ügyek tartóztatnak Chicagóban. Éjjelnappal magándetektívekkel figyeltettem a nőt és tudtam minden lépéséről... — De nagyon ügyetlen fickókra bízta a dolgot — vágott közbe Perry Mason. — Legalább az, aki itt lesett rá az irodám előtt, olyan ostoba és együgyű volt, hogy Paul Drake azonnal tisztában volt vele. — Ez egyike volt azoknak a végzetes véletleneknek, amelyek a legjobban kieszelt terveket is fölborítják — válaszolt Montaine. — Mikor Rhoda Montaine lejött az ön irodájából, az én deteklívem valóban a sarkában volt, de Paul Drake... nem őt látta meg. Akit meglátott, az Carl embere volt. Mert a fiam is gyanakodott Rhodára és ezt az ostoba «amatőr» detektívet ő bizta meg, hogy figyelje a feleségét. És ettől a fickótól tudott meg valamit Millsap doktor felől... de, hogy mit: azt nem tudom. — Igaza van — bólintott Perry Mason. — Mihelyt Carl elkezdett beszélni Millsap doktorról, azonnal tisztában voltam vele, hogy
ezt csakis detektívtől tudhatta meg. — Egyik emberem — folytatta Montaine — akkor is figyelte Rhodát, mikor arra a végzetes találkozóra ment Moxley lakására. De valahogy szem elől tévesztette Rhodát, mert a néptelen utcákon nem merte egészen közelről követni, hogy Rhoda észre ne vegye. így aztán, mikor a nőnek nyoma veszett, visszament Rhoda lakásához és várta, hogy mikor jön meg. E helyett először Carl jött haza, betolta kocsiját a garázsba és fölment a lakásba. És rá néhány percre megjött Rhoda is. Aznap reggel a rendesnél későbben keltem föl s a detektív nem jött el hozzám a jelentéssel, amelyet nem tartott fontosnak: hiszen nem tudta, hogy Carl is Moxley lakásán volt, mint Rhoda, sőt egyáltalában azt sem tudta, hogy Rhoda merre járt. Ez volt az első, de végzetes hiba, amit a detektív elkövetett. — Mindenesetre korlátoltság jele, hogy a detektív nem látott összefüggést a férjnek és feleségnek különös éjszakai kirándulásában. — Ezen most már nem segíthetünk — mondta Montaine vállat vonva. — Én most az ön kezeiben vagyok, Mr. Mason és ... és szeretném tudni, hogy... hogy bejelenti-e ezt az újabb fordulatot az ügyésznek ? — Nem — rázta a fejét Perry Mason határozottan. — Egyáltalában semmit sem jelentek be az ügyésznek. Ezt a vallomást polgári perben... a váló-keresettel
kapcsolatban vettem ki a férjtől, mint alperestől. Én hallgatni fogok róla és hallgatni fog Della Street is, aki sztenografálta a vallomást. Az az ügyvéd pedig, aki az ön fiát képviseli a válóperben és szintén jelen volt: nem nyithatja ki a száját, melyet lezár az ügyvédi titoktartás pecsétje. Ez kötelessége, mert neki védenie kell Carl érdekeit minden vonalon, öntől függ aztán, ha a rendesnél magasabb tiszteletdíjjal óhajtja honorálni ezt a köteles diszkréciót... És, ha már tiszteletdíjról van szó: önnek kell megfizetnie Rhoda Montaine védelmének ügyvédi költségét is, amely nekem jár. Ez azonban a kisebb dolog. Súlyosabb az, amivel Rhoda Montainet kell kárpótolnia az ártatlanul elszenvedett meghurcoltatásért és lelki gyötrelemért. Ez önt terheli, miután Carlnak nincs vagyona. Ez az igazság és ez a jog is. Perry Mason merően nézett a milliomos arcába és Phillip C. Montaine némán bólintott. Elővette csekk-könyvét, kisrófolta töltőtollat és két csekket írt alá — kitöltetlenül hagyva az összeget. — Önre bízom, Mr. Mason — mondta csöndesen átnyújtva a két csekket — hogy tetszése szerint szabja meg a tiszteletdíjat és... a bírságot.
XXX. FEJEZET. Aranyló verőfénnyel áradt be a déli nap Perry Mason dolgozószobájába. Az ügyvéd kényelmesen hátradőlt forgószékében és mosolyogva nézett Rhoda Montainere, aki, két öklével az íróasztalra támaszkodva, állt előtte. Az asszony arca sáppadt volt, meglátszottak rajta az átélt gyötrelmek nyomai, de két fekete szemében öröm égett. Perry Mason kihúzta fiókját, átadta Rhoda Montainenek a belőle kivett csekket és kedvesen mondta: — Ez a magáé. Roda Montaine tágra nyílt szemmel, hitetlenül bámult a csekkre. — Micsoda? — dadogta — miért... az enyém? És mi ez? — Ez — mondta Perry Mason — jóvátétele annak a gonoszságnak, amit Philip G. Montaine követett el ön ellen. Jogászi nyelven: az ön és Carl W. Montaine közt lefolytatott válóper anyagi részének elintézése. A valóságban: bírság, amit kiróttam az öreg milliomosra, aki áthágta az erkölcsi tisztesség törvényeit. — Még mindig nem értem — csóválta a fejét Rhoda tépelődve. — Nem is kell, hogy értse! — nyugtatta
meg Perry Mason. — Jelentem továbbá, hogy Mr. Montaine megfizette az ön védelmének költségeit is és... és én meg vagyok elégedve a tiszteletdíjjal. Ezt csak azért mondom, hogy tudja: ebből a csekkből nekem nem jár semmi, de mégis van valaki, akit önnek ki kell fizetnie. — És ki az? — Doris Pender — felelte Perry Mason — akit Freeman álnéven vett feleségül Gregory Moxley. Természetesen kifosztotta ezt a nőt is, aki azonban kinyomozta és utána jött ide New-Yorkba, hogy visz-szakövetelje tőle a pénzt. Vele jött a bátyja is, hogy segítsen neki. Erőszakos, durva fickó ez az ember, akivel nem sokat törődöm, de sajnálom azt a szegény asszonyt. Az ön védelmének érdekében szükséges volt, hogy ráijesszek és városról városra hajszoljam őt a bátyjával együtt és ezért kérem magát, hogy most fizesse vissza neki a pénzt, amit Gregory Moxley elrabolt tőle. Mikor kiállítottam a csekket, már belekalkuláltam ezt az összeget is. — "Még mindig nem értem — csóválta a fejét Rhoda — hogy miért küld nekem csekket Phillip C. Montaine és, ráadásul, ily óriási összegről? — Kissé jobban megérti majd — felelte Perry Mason — ha elolvassa férjének azt a vallomását, amit tegnap mondott
jegyzőkönyvbe. Csöngetett, mire azonnal bejött Della Street. A titkárnő, mihelyt meglátta Rhodát, rögtön odament hozzá és sugárzó arccal nyújtotta feléje mindkét kezét: — Tiszta szívemből gratulálok, Mrs. Montaine — mondta. Rhoda Montaine hálásan megszorította Della Street kezeit és mosolyogva biccentett az ügyvéd felé: — Mr. Masonnak gratuláljon, ne énnekem! — Neki is gratulálok — felelte Della Street és kíváncsian kérdezte: — Az ügyész elejtette a vádat? — Mivel tulajdon tanúi rehabilitálták Mrs. Mon-tainet, igazán nem tehetett egyebet! — nevetett az ügyvéd. — Mondja, Della: leírta már a tegnapi vallomás jegyzőkönyvét? — Hogyne! — felelte Della. — Akkor hozza be, kérem. Szeretném, ha Mrs. Montaine elolvasná. Aztán rögtön megsemmisítjük. — Rögtön hozom — bólintott Rhoda s néhány másodperc múlva már ott volt a terjedelmes jegyzőkönyvvel. — Olvassa el, kérem — adta át Mason a gépelt lapokat Rhodának. — Nem szükséges, hogy elolvassa az egészet. Kezdje csak annál a hosszú kérdésnél és elég, ha átfutja a rá adott választ. Rhoda Montaine hozzáfogott az
olvasáshoz. Arca lassanként kipirult az izgalomtól, amint szemei gyorsan falták a sorokat. Della Street odament az ügyvédhez és suttogva kérdezte: — Tiszta dolog volt az a... csengőhistória, főnök úr? — Miért? — kérdezte Perry Mason mosolyogva. — Mert... mert nagyon aggódtam, hogy talán... túl tetszett menni azon a határon... — A taktikám talán furfangos és szokatlan — legyintett Perry Mason — sőt néha... ahogy maga mondja... nem tart tiszteletben bizonyos korlátokat: de sohasem takargatom a bűnt: mindig csak az igazságot keresem. Ha keresztkérdés alá veszem a tanút: nem az a fontos, hogy milyen fogásokat használok, hanem az, hogy kivegyem belőle az igazságot. Ebben az esetben ki kellett vernem két tanu fejéből azt a hamis meggyőződést, hogy a kapu csengőjét hallották s mihelyt ezt beismerték, meg volt mentve az ügyfelem, aki... ahogy ön is tudja: valóban ártatlan volt a gyilkosságban. — Én jól tudom ezt — aggódott Della Street — de az ügyész dühös a kudarcért és bosszúálló. Ha megtudja, hogy ön titokban és a háziúr engedélye nélkül járt abban a házban, vád alá helyeztetheti önt... Perry Mason benyúlt kabátja belső
zsebébe és négyrét összehajtott írást nyújtott át Della Street-nek. A leány kibontotta és tágra nyilt szemekkel bámult reá ... — Házbérnyugta — magyarázta Perry Mason. — Kivettem a Norwalk Avenue 316. számú házban három második emeleti szomszédos lakást... Megpróbálkoztam a lakás-spekulációval, Della. És nem panaszkodhatom: a befektetés jól jövedelmezett. Della Street egyre a nyugtát nézte, aztán elmosolyodott, mint aki mindent megért és elismerően, nagyon elégedetten mondta: — Ezt... vagy ilyesmit... mindjárt gondolhattam volna! Rhoda Montaine fölugrott, lecsapta a gépírásos lapokat és ökölbe szorította kesztyűs kezeit. Két szemében vészes tűz csillogott. — Hát ezt csinálták... Ezt akarták tenni velem! Perry Mason némán bólintott. — Most már végképp kigyógyultam — mondta Rhoda Montaine lehiggadva. — Azért mentem nőül Carlhoz, mert láttam, hogy gyönge, ingatag jellemű és anyáskodni akartam rajta, hogy megneveljem. Nem a férfit láttam, és kerestem benne: gyermeket akartam, hogy én formáljak belőle férfit. De ez nem gyermek volt, hanem önző, akarat nélküli báb. Nem volt már gerince, se ereje, hogy talpra álljon és saját lábán tudjon járni.
Nem merte vállalni, amit elkövetett, rám akarta hárítani saját bűnét és engedte volna, hogy halálra ítéljenek. Kilopta tarsolyomból a garázskulcsokat, rohant a rendőrségre, hogy följelentsen, kitalálta a mesét, hogy én vagyok a gyilkos és az apja... az apja pedig meg akarta vesztegetni önt, hogy engedjen elítélni engem... csakhogy megmeneküljön a fia!... Szörnyűség!... de ez kellett nekem, hogy végre kigyógyuljak. Perry Mason némán figyelte az asszony fölháborodását és várt. — Elhatároztam — tört ki hevesen Rhoda Montaine — hogy egyetlen fillért sem fogadok el a Montaine-vagyonból. Vissza akartam utasítani a csekket, amit az imént kaptam öntől. De most már... Lihegve hallgatott el, mert kifulladt a szenvedélyes kifakadásban. Szemei lázas tűzben égtek, vállait rázta a heves indulat. És egyszerre elfátyolosodott a szeme, a hangja meglágyult, amint kérő tekintettel fordult Della Streethez: — Nem hívhatna föl valakit telefonon az én nevemben? — Hogyne, Mrs. Montaine!... Kit parancsol? Két nehéz könnycsepp szántotta végig Rhoda Montaine arcát és megremegtek az ajkai, amint halkan mondta: — Kérje nevemben telefonhoz Claude Millsap doktort...
— VÉGE. —
