Lilian H. AgiVega - Második atlantisz 01. - A tízezer éves varázs.pdf

Lilian H. AgiVega MÁSODIK ATLANTISZ A tízezer éves varázs

MÁSODIK ATLANTISZ A TÍZEZER ÉVES VARÁZS

Aba Könyvkiadó Budapest, 2010

Második Atlantisz A tízezer éves varázs © Hartman Ágnes, 2010

Szerkesztő Tamási Izabella Tipográfia, tördelés Soltész Attila Borítóterv Sobota Grafika Hartman Ágnes

Felelős kiadó Az Aba Könyvkiadó igazgatója [email protected]

© Aba Könyvkiadó, 2010 ISBN 978-963-88255-9-9

Köszönetnyilvánítás Mindenekelőtt szeretnék köszönetét mondani édesanyámnak, akinek támogatása és biztatása nélkül ez a regény talán sosem született volna meg. Ha ő nem hitt volna benne, hogy sikerülhet kilépnem a fanfiction-írás világából, és saját magam alkotta univerzumban, saját szereplőkkel is elboldogulok, talán bele sem vágtam volna. Nemcsak az írásra való buzdításért vagyok hálás neki, hanem azért is, hogy töretlen lelkesedéssel bábáskodta végig a „Második Atlantisz” születését, és minden újonnan elkészült fejezetet elsőszámú tesztolvasóként véleményezett. Sosem volt ugyan szigorú, újabb és újabb ötleteivel mégis rengeteget csiszolt a történeten, akárhányszor csak elolvasta – márpedig ezt legalább egy tucatszor megtette. Nálam többet talán csak Aengus köszönhet neki. Másodsorban köszönet illeti Maróti Katalint, aki második tesztolvasóként kapta kézhez a frissen elkészült fejezeteket, és bár még édesanyámnál is kevésbé volt szigorú kritikus, a túlzott érzelgésen rendszerint felhúzta az orrát. Hála neki, a szerelmesekkel sosem úszott el a tengeri csikó. Pohl László nem az írás folyamatában találkozott a regénnyel, hanem a kész kéziratot olvasta és véleményezte. Nélküle és jóindulatú szőrszálhasogatása nélkül valószínűleg jó néhány logikai bukfenc és technikai pontatlanság maradt volna a történetben. 4

Negyedik tesztolvasóm Görgey Etelka volt, aki hasznos tanácsaival mélységeket adott a főszereplők – különösen Azaész – jellemének. Köszönet illeti továbbá Lantai Zsófiát, aki segített a regény szinopszisa melléWardot, egy megfelelő valamint Michael aki – britszövegrészletet lévén – ugyanválasztani, egy sort sem olvasott a történetből, mégis kitartóan támogatott: ő nem többet és nem kevesebbet tett, mint azt, hogy hitt bennem. Végül, de nem utolsó sorban, szeretnék köszönetét mondani az Aba Könyvkiadó munkatársainak, akik felfedezték és a felszínre hozták Második Atlantiszt. Atlantisz civilizációjának feltételezett koráról és a felszíni túlélésére utaló jelekről Nemere István „Atlantisz ma is él” című könyvéből szereztem hasznos az atlantiszi kultúra sok-sok vonatkozásában pediginformációkat, internetes források voltak segítségemre.

5

Prológus Atlantisz, 10.000 évvel ezelőtt Az égen gomolygó fekete fellegek takarásában a napfénynek esélye sem volt megcsillanni Poszeidón templomának arany borításán. A máskor mindig vidáman ragyogó épület különösen komornak tűnt az egyre sűrűsödő sötétségben. Pedig nappal volt, alig múlt el dél. Valami itt nagyon nincs rendjén – gondolta a szemközti királyi palota ablakában álldogáló idős ember. Fényes nappal ilyen sötétséget még sosem látott, pedig megért már kétszázötvenhat évet. Ez nem lehetett természetes sötétség, ilyen szurokfekete felhőket a természet magától sosem alkotna. Egy pillanatra villámfény vonta kísérteties ragyogásba a templomot és a férfi arcát. Az öreg pislogott – a hirtelen, erős fény csaknem megvakította. Mágia van a dologban. Gonosz, sötét mágia. Atlasz király tekintete a távolba révedt. Hát eljött a nap, amelytől évszázadok óta rettegett: fellázadtak a tündérek. Atlasz mindig is tudta, hogy egyszer ez bekövetkezik, de nagyon remélte, nem az ő uralkodása alatt. Már kisfiú korától szorongással gondolt a „szolganép” egykori hatalmára, amikor apja – az akkori király – elmesélte neki a tündérek rabul ejtésének történetét. 6

Valaha, több ezer éve, különös lények telepedtek le Atlantiszon. A gyors szárnycsapásokkal ide-oda cikázó tündérek mindegyike tudott varázsolni, míg az atlantisziak közül csak a királyi családban, férfiágon öröklődtek a mágikus képességek. A jövevények varázsereje ugyan nem vetekedett a szigetvilág mindenkori uralkodójáéval, de a köznépet még így is megfélemlítette, mert e különös faj képviselői előszeretettel éltek vissza hatalmukkal. Lehetett Atlantisz bármilyen fejlett technikailag, a technika az technika: megmagyarázható, kézzelfogható. A varázslat viszont más. Földöntúli, megfoghatatlan, idegen. S mint minden, ami idegen, egyben félelmet keltő. Több tízezer évvel ezelőtt ezért is emelkedhetett ki Atlantisz lakosai közül egy varázshatalommal bíró család:iránt társaiknak a mágiától valóAtlasz félelme és a varázserő birtokosai érzett tisztelete tette családját a sziget uralkodójává. Az uralkodócsalád az évezredek során bebizonyította, hogy mágikus hatalmát nem alattvalói elnyomására akarja használni, csakis arra, hogy népe javát szolgálja. A tündérek másfélék voltak: bohókás, szertelen népség, amely a varázserejét a szigetlakok megviccelésére, de elsősorban rémisztgetésére használta. Látván népe riadalmát, a király, Atlasz egyik őse, úgy döntött, leigázza a betolakodókat. Varázsereje megfosztotta tündéreket saját mágiájuktól, de még asegítségével repülés képességétől is. Aa tündéreken ettől olyan súlyos letargia vett erőt, hogy születésüktől fogva színes szárnyaik egyszerre csak szürkévé, színtelenné váltak, mintha ezzel is gyászolnák elvesztett képességeiket. Ahogy teltek-múltak az évezredek, egyre újabb és újabb – gyengébb és gyengébb – királyok kerültek Atlantisz trónjára, a tündérek pedig fokozatosan visszanyerték varázserejüket. Évről évre egyre többük szárnya változott ismét színesre, s ez felkeltette Atlasz király gyanakvását: valaminek történnie kellett, aminek a szolganép örül. De nem sikerült fényt derítenie a tündérek féltve őrzött titkára. Így nem volt egyetlen nyugodt éjszakája, egyetlen 7

felhőtlen napja sem. Érezte, hogy a szolganép azért titkolózik, mert lázadást tervez urai ellen, amelyre az atlantisziak nem tudnak felkészülni. A távolból robaj hallatszott, majd fokozatosan erősödött. A palota fala megremegett. A királynak többé kétsége sem volt afelől, hogy mindez a tündérek műve. Összefogtak, bosszút forraltak, és most elpusztítják Atlantiszt. Ugyan, mi lesz a tündérekkel, ha a sziget elpusztul? – villant fel benne, de egy pillanat múlva már tudta is az egyetlen lehetséges választ. A szolganép visszanyerte repülési képességét. Ahogy évezredekkel ezelőtt idejöttek, most ugyanúgy el is tudják hagyni a szigetet. Először azt hitte, káprázik a szeme, amikor a sötét felhők előtt különös kis foltokat látott táncolni, aztán rájött, mi is az valójában: tündérek százai repültek északi irányba. Szárnyuk mint megannyi lebegő kis virágszirom fénylett a nappali éjszakában: kék, zöld, arany, rózsaszín… Boldogok, mert szabadok. Menekülnek. Menekülnek, és minket itt hagynak meghalni. A király megrázta a fejét. Valahol a lelke mélyén megértette a szolganépet. Évezredeken keresztül éltek a tündérek az atlantisziak fogságában, évezredekig érlelődött hát bennük a bosszú. Igaz, ideérkezésük után nem lett volna szabad ijesztgetniük az embereket, de a büntetés túl súlyos volt az elkövetett bűnhöz képest. Több ezer éves fogság és rabszolgamunka egy kis erőfitogtatásért? Ugyan! Az egykori uralkodó meg volt róla győződve, hogy helyesen cselekedett, amikor riadt népét kétszáz ügyes kis rabszolgával ajándékozta meg. A kis tündércsapatból azonban mára kétezer főt számláló nép lett – egy, a tízezer fős atlantiszi embertársadalomhoz mérten is hatalmas, varázserőtől duzzadó nép, amely fokozatosan kezdte visszanyerni hatalmát. Ez a hatalom mostanra kitel8

jesedett. Atlasz király pedig túl későn értesült minderről ahhoz, hogy megtegye a szükséges óvintézkedéseket. Lentről, a palotaudvarból rémült sikolyok hallatszottak. Atlasz tekintete újra Poszeidón templomára siklott, melynek elülső tartóoszlopai vészesen megremegtek. A timpanont ebben a pillanatban találta el egy lángcsóva, majd egy márványszobor robbant szét fehér szikrákat szórva. – Uram, királyom! A király lassan elfordult az ablaktól, és meg sem próbálta letörölni azt a könnycseppet, amely barázdás arcán végigfutott. – Mésztór? – fordult teljes figyelemmel az őt megszólítóhoz. A királyi testőrök parancsnoka lihegve támaszkodott az ajtófélfának. – Királyom, süllyedünk! – Süllyedünk? Biztos vagy ebben? – Biztos, felség. Az egész sziget – kapkodott levegőért a fiatalabb férfi. – Nem sok kell hozzá, hogy a tengervíz áttörjön a parti hegyeken, és ha az megtörténik, ellepi az egész síkságot. Atlasz gondolataiba mélyedve figyelte az ablakon túli pusztulást: Így tűnik hát el a föld színéről a valaha létezett legnagyszerűbb civilizáció… Atlantisznak vége. – Jól sejtem, hogy a repülőszerkezeteinket megbénították? – kérdezte egy idő után. – Sajnos igen, felség. Egyik sem működik, a hajóinkat is elsüllyesztették. Rendkívül alaposak voltak. Már régóta tervezhették mindezt. Én is így gondolom – bólintott a király, és ismét a kinti pusztulásra fordította figyelmét. Percek teltek el úgy, hogy sem ő, sem testőre nem szólalt meg. A menekülni próbáló emberek sikoltozásának és az épületek ledőlésének robaja töltötte be a teret.

9

Mésztór egy darabig tűrte a király némaságát, ám amikor a Poszeidón-templom timpanonját tartó oszlopok megadták magukat, ő sem bírta tovább. – Valamit tenned kell, felség! Azt tartok, én is jólaztudom, Mésztór elenyésző – hangzotta aszolganép király válasza. – De–attól én varázserőm együttes romboló mágiájához képest. Nem tudom semlegesíteni. Mésztór kétségbeesetten rázta a fejét. – Nem beszélhetsz így, királyom! A népedről van szó! Meg kell mentened őket! Atlasz ránézett testőrére, és szomorúan elmosolyodott. – Te is azt hiszed, amit az atlantiszi nép, hogy a királyaitok hatalma még mindig ugyanolyan nagy, mint egykoron. De tévedsz! Megváltoztak erőviszonyok a tündérek tették a lábukatazatlantiszi földre. azóta, Ahogymióta az évezredek szépelőször lassan visszahozták a tündérek erejét, úgy vesztettük el mi, királyok, a miénket. Generációról generációra kevesebb mágikus erő maradt a családomban. Bennem kevesebb van, mint az apámban volt, és Iolausz fiamban kevesebb, mint énbennem. Az ő fiában talán már egyáltalán nem is lenne varázserő. Mésztór tovább rázta a fejét. – Úgy beszélsz, mintha már minden eldőlt volna, uram, pedig nem ígya van! a tündérek varázslatát nem is tudod semlegesíteni és szigetHa süllyedését sem tudod megállítani, a népedet akkor is meg kell mentened! Csak te vagy képes rá! Te vagy a király! Ekkor hatalmas robaj kíséretében összeomlottak Poszeidón templomának még megmaradt falai. A királyi palota mennyezetén is jókora repedések futottak keresztül és terjedtek szét minden irányban. Atlasz döntött. – Igazad van. Ennyivel tartozom Atlantisz népének. Megteszek minden tőlem telhetőt. – Hogyan, felség? 10

A király arca most végre felderült. – Mikor a sziget elsüllyed, magával húz mindent és mindenkit a mélybe… Senki sem élné túl… Emberként legalábbis nem… De a varázserőmből annyira még futja, hogy sellővé változtassam arülnépemet. Akkor a víz alatt is életben maradnak. Ha pedig sikekiúszniuk a szárazföldre, bárhol légyen is az, ismét emberré válnak. Más megoldást nem látok, Mésztór. Egyre hevesebb és hevesebb rengések rázták meg a palotát, de Atlasz meg sem érezte. Segélykérő kiáltások szűrődtek be az ablakon, de a király ezt sem hallotta. Mély, álomszerű állapotban volt, kezeit egy hatalmas oreikhalosz-kristály fölé tartotta. A kristály zöldes fényben ragyogva világította be az omladozó szobát. Az izzás egyre erősödött, mígnem egy fénycsóva csapott ki belőle, átszökött az ablakon, majd odakint szétterjedt, s sejtelmes, kékeszöld derengésbe vonta a szigetet. A távolból úgy tűnhetett, mintha egy hatalmas, átlátszó bura borult volna rá. Az idős király megremegett, keze lehanyatlott, és ha hűséges testőre nem kapja el, ájultan esik össze. – Felség – suttogta Mésztór. Atlasz résnyire nyitott szemében az öröm könnyei csillogtak. – Si… sikerült. A népem… megmenekül. Most már csak… meg kell mondanunk… nekik… hogy ne rémüljenek meg… ha halfarkuk nő… és hogy úsz… ússzanak partra valahol. Meg kell… Az ősz uralkodó feje e pillanatban hátracsuklott. – Királyom? Királyom! – A testőr gyöngéden megrázta az idős embert, aki fénytelen szemekkel meredt a mennyezetre. Ekkor vette észre Mésztór, hogy a király hátába egy apró nyílvessző fúródott. Ezüstnyíl volt. Tündérkéz alkotta fegyver. Ahogy Mésztor felemelte tekintetét a halott király arcáról, egy gonoszul vigyorgó alakot látott az egyik oszlopnak támaszkodva. 11

Az apró lényt aura vette körül – saját szárnyának vörösben izzó fénye. Vörös. A bosszú színe. – Dagda! – kapott levegőért a testőrparancsnok. – Hogy tehetted–ezt? Ő mindig hozzád! Ó, hát persze!jó Avolt király nem is volt igazi rabszolgahajcsár, ugye? – vetette oda gúnnyal teli hangon a Dagdának nevezett tündér. – Talán még hálás is legyek azért, hogy őfelsége személyi rabszolgája lehettem? – Jobban bánt veled, mint bárki más a szolgájával, te aljas féreg! – sziszegte Mésztór, miközben a keze az övén függő tőr felé vándorolt. – Ejnye-ejnye, hát azt hiszed, nem látom, mire készülsz? – nézett–ráMindannyian? gúnyosan a tündér. – Aztahiszed, nem látjuk mindannyian? – ráncolta szemöldökét a testőr. – Hiszen egyedül vagy! – Ó, valóban? – nevetett sötéten Dagda. – Ne hidd! Fiúk, mutassátok meg magatokat! Abban a pillanatban állig felfegyverzett tündérek tűntek elő a semmiből, és Dagda egyetlen intésére egy tucat ezüstnyíl repült Mésztór felé. – Na, így mondd meg az embereknek, hogy ne ijedjenek meg, ha halakká változnak! – vigyorgott rá a tündérek vezére a haldokló testőrparancsnokra.

12

I. RÉSZ

Fekete bárányok

RÖVIDEN A TUATHA DE DANANNRÓL Dun Coe Könyve szerint még a bölcsek sem ismerik a Tuatha

De Danann eredetét, de úgy tartják, a nép az égből szállt alá, és a mai írek őseinek Írországba jöveteléig őkuralták a szigetországot. Az emberi hódításkor elvesztették ugyan a földjüket, de befolyásuk Írországra továbbra is olyan mértékű maradt, hogy még a keresztény írnokok sem tagadhatták létezésüket, bár gyakran go-

nosz démonokként jellemezték őket. A középkori irodalomban a Tuatha De Danannt („Danu istennő népét”) a tündérekkel azonosították. Maguk az írek mind a mai napig „Sidhe” néven emlegetik

őket, és töretlenül hiszik, hogy a tündérnép fiai az országban

mindenütt megtalálható, földbe vájt építményekben laknak, és néha embereket is meghívnak rejtett palotáikba, ahol pompás

fogadtatásban részesítik őket. Ha egy ír férfiú porfelhőt lát az úton, hajlamos megemelni a kalapját, és hangosan jó utat kívánni a láthatatlan fogatukon szá-

guldozó tündéreknek. Sőt, Wicklow megyében egyes farmerek ma is azt állítják, hogy nagyapáik idejében sosem kellett a családnak mosogatnia, mert a Jóságos Emberkék reggelre mindent megtisztítottak és a helyére raktak. Mindennek persze a fele sem igaz. A tündérek ugyanis sosem voltak olyan jótét lelkek, akik a lusta emberek után mosogattak volna, sem olyan ostobák, hogy villámgyors száguldásra képes szárnyaik helyett póniló-fogaton döcögjenek. Az embereknek adott lakomákról már nem is beszélve… Nincs az a túlbuzgó Sidhe háziasszony, aki hajlandó volna családtagjain kívül másra

is főzni. Nem kérem, egy tündér sosem süllyedne ilyen mélyre.

14

Szeretnek ők dolgozni, de csak a józan ész határáig. Egyesek pedig még odáig sem…

15

Első fejezet

Bűn büntetlen nem marad

Második Atlantisz, napjainkban – Mélyen csalódtam benned, Azaész – sóhajtott a sellőkirály. – És…? Mit szándékozol tenni velem? Eumélosz király fiára emelte tekintetét, s még jobban elkeseredett, látván, ahogy ott lebeg trónja előtt a konokság szobraként, karba tett kézzel és makacs arckifejezéssel. Miért nem vette észre, hogy micsoda szörnyeteg lett a fiúból? Az egyre több gonoszkodás, a zsarolások és csalások sorozata, melyeket elkövetett, többé nem egy gyermek csínytevései voltak, hanem egy felnőtt szándékos aljassága. Ez a fiatal felnőtt most itt lebeg előtte, lazán csapkod az uszonyával, és a megbánás legcsekélyebb jelét sem mutatja. – A törvény az törvény, fiam! – válaszolta csendesen. – Ezt nem gondolod komolyan! – A fiú szemöldöke akkorát ugrott, hogy majdnem eltűnt a homlokába lógó szőke hajtincsei mögött. 16

– Sajnos nagyon is komolyan gondolom. Ha veled kivételt teszek, csak mert a fiam vagy, elveszítem népem bizalmát. – A pokolba a nyavalyás népeddel, ezt nem teheted meg velem! – kelt ki magából Azaész. – Nem küldheted a biztos halálba az egyetlen Haidősebbik én meghalok, örökli a atrónt? – Kleithófiadat! nővéred fia –kiválaszolt király csüggedten. – De talán túléled. Ha a szerencséd is akkora, mint a benned felgyülemlett romlottság, akkor biztosan túléled, és egy nap te lehetsz Atlantisz királya. Bár azt gondolom, fiam, a te uralkodásod kész katasztrófa lenne a birodalmunk számára. Apa és fia tekintete találkozott – az előbbiből mérhetetlen szomorúság, az utóbbiból mérhetetlen düh sugárzott. – Úgy?! Szóval azért akarsz megszabadulni tőlem, mert félted aved! birodalmad! a nyomorult néped! Félted a saját jó hírneAzért, mertFélted nem szeretsz! Az idős sellő továbbra is a fia tekintetét kereste, és a tőle telhető legnyugodtabb hangon felelt: – Jobban szeretlek, mint bárki mást a világon. Jobban bánt a tudat, hogy el kell küldenem téged, mint bármi valaha is… És jobban fáj, hogy méltatlan lettél a trónra, mintsem el tudnád képzelni. – Ha tényleg annyira szeretsz, amennyire állítod, akkor ne tedd ezt velem! – –Azaész hangja ígérem, valahol csak félúton volt a el! könyörgés és a hiszti között. Megjavulok, ne zavarj A sellőkirály az ajkába harapott. Ha fia tudta volna, mennyire szenved amiatt, amit tenni készül, talán meg tudta volna győzni őt, hogy ne tegye. De a fia nem tudhatta meg, mennyire gyötrődik. Erősnek kellett maradnia. Atlantisz érdekében. A népe érdekében. Azaész érdekében. Eumélosz nem sejtette, hogy fia lelkében legalább akkora háború dúl, mint az övében. Ha tudja, talán meggondolja magát. Azaésznek a látszat ellenére volt lelkiismerete. A fiú hosszú éveket szánt rá, hogy elfojtsa lényének ezt a zavarba ejtő, idegesítő részét, és néha már azt hitte, sikerült is neki. De éjszaka, a szo17

bája magányában ez a meggyötört, elnémított lelkiismeret magához tért. Ilyenkor eltöprengett azon, vajon hol rontotta el az életét. Édesanyja korai halála után Azaész nem tudott mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal. A hétéves gyermek, akire csak dada figyelt, óhatatlanul eltávolodott a családjától. Nővérei nem atörődtek az öccsükkel, apja pedig elnézte a trónörökös csínytevéseit. A kis hercegnek mindent szabad volt, és ő ezt egyre gátlástalanabbul ki is használta. Érezte ő, hogy amit tesz, az helytelen, de egy idő után már nem tudott, vagy talán nem is akart gátat szabni romboló indulatainak. Hazugságai hazugságokat szültek, gyerekes csínyei egy felnőtt ármányaivá nőtték ki magukat, saját vétkeinek örvényében vergődött, s egyre mélyebbre süllyedt. Apjának azonban sem volt a lelkében nyit látott:fogalma a fia képtelen jó útra térni. dúló viharokról. Csak any– Megjavulsz? Ezt már ezerszer megígérted, fiam… Csak épp soha nem tartottad be. Már nem tudok hinni neked. – De… de apa! Igenis meg tudok javulni! Hinned kell nekem! – Azaész hangja elcsuklott, és ha a tengervízben látni lehetne a könnyeket, apja talán hitt volna neki. Így azonban elkeseredett arckifejezéséből csupán arra következtetett, hogy a fiú önmagát sajnálja. Csakis önmagát. őszintén bántotta a gondolat, hogy Azaész olyEumélosz sok sellőt királyt tönkretett, és soha senki iránt nem mutatott szánalmat. Biztos volt benne, hogy a fiának amiatt a sellőfi miatt sincs egy csepp lelkiismeret-furdalása sem, akinek a haláláért felelős. Őfelsége azonban tévedett. Azaész elnyomott lelkiismerete megannyiszor feltámadt, amikor látta édesapján, hogy csalódott benne, és amikor megtudta, hogy egy ifjú sellő meghalt őmiatta, olyan bűntudat mardosta, mint még soha. Az ifjú herceg gyűlölte a tulajdon lelki ismeretét. Gyűlölte, és amikor rájött, hogy hiába igyekszik elpusztítani, megpróbált úgy tenni, mintha nem is létezne. Hisz mit szólnának a barátai, ha 18

megtudnák, hogy valamelyik tettét megbánta? Ő, a példaképük, a Rosszaság Hercege?! Ekkora szégyent sosem heverne ki. Úgy döntött: az apja sem tudhatja meg, hogy viaskodik önmagával. – Talán meg tudsz javulni, és talán a beléd vetett hitemet is vissza tudod adnialkalom – szólt csaknem a király. – Odafenn A száműzetésed kitűnő lesz arra,gyöngéden hogy megpróbáld. északon lesz időd elgondolkodni az életeden és a vétkeiden. – Persze, ha nem zabál fel egy cápa, akkor biztosan! – csapott egyet mérgesen a farkával Azaész. – Te vagy a leggonoszabb apa az egész óceánban, ha tényleg képes vagy megtenni ezt a saját fiaddal! Hát nem érted, hogy a száműzetés majdnem halálos ítélet?! Az öreg király keserűen válaszolt: – Ahogyan is kimondtad annak a szegény fiúnak a halálos ítéletét, amikorteelvetted tőle a menyasszonyát. – Ugyan, apám! – legyintett Azaész. – Mintha feltétlenül öngyilkosnak kellett volna lennie, csak mert Kasszandrának én kellettem, nem ő! – Azt mondod, megjavulsz – rázta meg a fejét az apa –, és tessék, most is hazudsz! Kasszandrának te soha nem tetszettél, egy kicsit sem… Zsarolással vetted rá, tegyen úgy, mintha téged szeretne, különben úgy intézed, hogy „baleset” érje a vőlegényét. A lány szakított a jegyesével, a fiú valójában öngyilkostelett, de amég ha önkezével vetett is véget az mire életének, vagy gyilkosa, és mint minden gyilkosnak, neked is bűnhődnöd kell. A büntetésed ideiglenes száműzetés. Északra. – Honnan… honnan tudod, hogyan történt? Megfenyegettem a lányt, hogy tartsa a száját a zsarolásról! A király hátradőlt trónszéke szivacspárnáira. – Miután a szerelme meghalt, Kasszandra bánatában mindenkinek elmondta, hogy te kergetted halálba a jegyesét, egész Atlantisz így tudja. Úgy vélte, már nincs vesztenivalója. Te talán azért nem hallottál róla, mert akkor is épp a kék korallnedűtől részegen fetrengtél valahol a barátaiddal. 19

Látva, ahogy a fiú elpirul, a király tudta, hogy ismét ráérzett az igazságra. – Látod, Azaész, ezért vagyok kénytelen megbüntetni téged. Talán, ha a lány tartotta volna a száját, akkor elnézőbb lehetnék. DeAígy, hogyösszeszűkült nem titok, amit tettél, pillantott nincs másismét választásom. herceg szemmel az apjára. – Gyűlöllek. – Én pedig szeretlek, és arra kérem Poszeidónt, kímélje meg az életedet, hogy egy nap, a büntetésed leteltével, épségben és egészségben kapjalak vissza, és hogy egy új Azaész jöjjön haza… Vagyis, éppen hogy a régi. Az a romlatlan Azaész, aki kisgyermekként voltál. – Annak az időnek vége – sziszegte a fiú. – Akár tetszik, akár nem, ilyen vagyok, és ezen fog változtatni, hogyesküszöm, elzavarsz a hideg északi vizekre! Sőt,azhasem túlélem és visszatérek, hogy bosszút állok rajtad ezért a gyalázatért! – Gyalázat? Azt mondod… gyalázat? Nem az a gyalázat, hogy bár minden lányt megkaptál, akire csak szemet vetettél, neked még másvalaki menyasszonya is kellett? Nem az a gyalázat, hogy lépten-nyomon megcsalod a saját menyasszonyodat? Azaész elfintorodott. – Ne is emlékeztess arra a nőre! Ha nem élem túl, abban egyetlen jó dolog lesz, hogy nem kell elvennem őt! Az a nő lökött. – Nem beszélhetsz így a jegyesedről, Azaész! Meandra a legelőkelőbb atlantiszi nemesi család sarja… De most hagyjuk ezt! Megbeszéljük… ha visszatérsz. – Te is tudod, szinte biztosan tudod, hogy nem térek vissza – préselte ki a szavakat a fiú. Aztán még egyszer megpróbálkozott, hogy jobb belátásra bírja apját. Esdeklő tekintetet vetett rá, és kérlelő hangon szólalt meg: – Biztos, hogy ezt akarod? Elzavarni a fiadat? – Jól tudod, hogy nem – sóhajtott az apja. – De nem tehetek mást. 20

– Hát jó! – húzta ki magát Azaész. – Akkor essünk túl rajta! Minél előbb minél távolabb leszek a jegyesemtől és tőled, annál jobb! – Önhitt mosollyal nézett körbe, és vállrándítva közölte: – Tulajdonképpen nincs is itt senki, akit szeretek, és semmi, amihez ragaszkodnom kellene… Utolsó mondatával ismét megforgatta a tőrt apja szívében. A király kétségbeesetten figyelte, ahogy Azaész elégedetten nyugtázza a neki okozott fájdalmat, majd megfordul és kiúszik a trónteremből a folyosóra, ahol a fegyveres királyi testőrök már várták. Eumélosz ekkor kezébe temette az arcát, és csendesen sírni kezdett. Nem tudta, viszontlátja-e még valaha is a fiát. * Tízszer váltotta egymást a felszínen a nappal és az éjszaka, mire a delfin-vontatta, zárt kagylóhintó megállt. Hosszú volt az út. Azaész számára összemosódtak a napok, hiszen mást sem csinált egész idő alatt, mint unottan, dühösen – és rémülten – bámult kifelé az óriáskagylóból készült hintó kémlelőnyílásán. Álom is csak nehezen jött a szemére, amikor pedig végre sikerült elaludnia, rémálmok gyötörték. Rémálmaiból a bűntudat démonaiÁlmában riasztották gedt arcátuszonyos öltve magukra. nemfel, voltnéha ő a édesanyja RosszaságcsügHercege, de még csak Atlantisz hercege sem… Csak egy sellőfiú, aki mélységesen szégyelli magát, de nem tud, talán nem is akar kitörni abból a csapdából, amit saját magának állított. Pedig lényének egy apró, elnyomott darabkája szerette volna rávenni, hogy változzon meg. Épp csak a lelke nagyobb része akadályozta ebben, mely azt sugallta neki, hogy most, amikor mindenki olyannak ismerte meg, amilyen, már nem visszakozhat. Épp magányában azt már nem tudná elviselni,elég, ha ezthamásoknak is beszégyenkezik, kellene vallania. Eumélosz király számtalanszor próbált közeledni hozzá – „fiam, ülj le, beszéljük meg” –, de Azaész mindig talált valami kifo21

gást, hogy miért ne kelljen beszélgetnie az apjával. Ostoba büszkeség, vagy mélységes félelem vezérelte? Ő maga sem tudta. Csak annyit tudott, hogy számára már nincs remény. Már rég nem bízott abban, hogy képes lesz valaha is normális életet élni, s hogy idő méltó Atlantisz trónjának. Most azonban – hosszú óta örököse először –lesz ismét reménykedhetett, méghozzá abban, hogy ha mégis túléli ezt az egész szörnyűséget, talán minden jóra fordul. Száz nap. Hosszú idő lesz, tele félelemmel és reménnyel. És hogy mi lesz utána, ha túléli? Ezen még nem akart gondolkodni. Egyáltalán, semmin sem akart gondolkodni. Áldás volna az álmok nélküli álom. De, ugyan miért áldana meg vele Poszeidón valakit, aki saját magát már régen elátkozta? Az út felénél már mindegy volt, hogy ébren van, vagy alszik. Mindkét állapotban rémeket látott: hatalmas kékcápákat, kardszárnyú delfineket, óriáspolipokat. Ilyeneket azelőtt csak akkor láthatott, amikor gyerekkorában ő és a barátai Második Atlantisz legszélére, a várost a tenger többi részétől elválasztó varázserejű mező peremére merészkedtek. Akkor mindannyian csak nevettek a kint ólálkodó ragadozókon és a nyelvüket nyújtogatták rájuk a varázsmező védelméből, noha tudták: odakintről senki és semmi sem láthatja őket. Az ifjú herceg bele sem mert gondolni, mi lesz, ha magára hagyják valahol, egy Poszeidón isten háta mögötti helyen, hogy száznapos száműzetését letöltse. Erről a helyről még soha, egyetlen ideiglenesen száműzött sellő sem tért vissza. A gondolat egyre jobban megrémítette. Annyira, hogy félelme az apja iránt érzett haragját is elhomályosította. Dühe azonban időről időre fellángolt, erősítve benne a meggyőződést, hogy minden az apja hibája. Az apjáé, meg azé a süket vízityúké, aki szétkürtölte egész Atlantiszban, hogy a herceg egy kicsit eljátszadozott vele! 22

Azaész elvigyorodott azon, hogy „vízityúknak” titulálta magában Kasszandrát. Sejtelme sem volt arról, honnan került népe nyelvébe a „tyúk” szó. Le merte volna fogadni, hogy senki nem tudja, mit jelent, mint ahogy ő maga sem. Valószínűleg ugyanolyan szó,nép mint a „lépten-nyomon” vagyfenn, a „sétálni”, az atlantiszi távoli múltjából maradtak és noha melyek használták őket a mindennapi nyelvben, eredeti jelentésük rég feledésbe merült. – Megérkeztünk, fenség! – szólalt meg az egyik őr, felrázva Azaészt a merengéséből. A herceg kikukucskált a kémlelőnyíláson. Odakint mindent bársonyos mélykékbe vont az éjjel. Közel járhattak a felszínhez, mert kicsusszanva a kagylóhintóból, valami halovány fehér fényt látott odafentről átszűrődni a vízen. Bizonyára de ez a asaját „Hold”, amelyről már sokat hallott népe ősi legendáiból, szemével még sosem látta. – Vissza… visszajöttök értem száz nap múlva… Ugye? – nyögte ki az őrökre nézve. – Természetesen, fenség – válaszolt az egyikük, és Azaész meg mert volna esküdni rá, hogy a gúnyos vigyor az arcán a „remélem-addigra-úgyis-felfal-egy-cápa” üzenetet hordozta. – Akkor várlak titeket száz nap múlva, ugyanitt. De pontosak legyetek – förmedt rá az őrökre, igyekezvén a körülményekhez képestám! a lehető legmagabiztosabbnak mutatkozni, noha egész bensője remegett. Az őrök álszent alázatossággal meghajoltak, majd felugrottak a bakra. Az őr még egy utolsó „a-soha-viszont-nem-látásra” jelentésű pillantást vetett a hercegre, majd megrántotta a delfinek gyeplőjét. A hintó pillanatok alatt beleveszett a tenger sötétjébe, és Azaész azt kívánta, bárcsak elkapná az őreit valami ronda tengeri szörny a visszafelé vezető úton. Az apja majd küld érte másokat… Már ha száz nap múlva még lesz kiért küldetni.

23

Írország, Kerry-gyűrű Aengus egy lila vadvirág szárát rágicsálva lustán nyúlt el a domboldalon, és hol a feje fölött elúszó bárányfelhőket, hol pedig az alant csillogó óceánt bámulta. Mindennap szánt rá időt, hogy a lustálkodás nemes hagyományának hódoljon, és minden alkalommal a part közelében heveredett le a fűbe, gondosan ügyelve arra, hogy ezt a tevékenységét az esőmentes napszakra időzítse. Ennek megfelelően minden nap máskor és máskor látott neki a heverészésnek – mindig akkor, amikor időlegesen kiderült. Ír földön igen ritkán és igen rövid ideig felhőtlen az ég, ezért Aengus a napsütés legcsekélyebb ígérete láttán is képes volt abbahagyni bármit, amivel éppen foglalatoskodott, csak hogy azon nyomban kiugorhasson a partra napfürdőzni. A tikkasztó nyári hőség sem jellemző Írországra, de mint minden szabály, a természet szabályai alól is vannak kivételek. Június közepén tehát akkora hőség köszöntött a szigetországra, amilyet Aengus eddigi életében még nem tapasztalt, s amelytől az átlag földi halandó csak kókadozott. Aengus azonban távolról sem volt földi halandó. Tündér volt. Kényelmesen heverészett a már-már sárgálló fűben, és amikor árnyék vetült rá, egy pillanatig azt hitte, egy jókora felhő takarja el a napot. De felsandítva egy vigyorgó, fekete hajú tündért látott maga fölé tornyosulni. – Ne szórakozz már, Conor, eltakarod előlem a napot! – Ja, mert a szeplőidnek direkt jót tesz a sok napozás! – válaszolt a másik, és lehuppant vörös hajú barátja mellé a fűbe. – Hihetetlen egy időjárás! Megértem már ezerhatvankilenc évet, de ilyet még nem pipáltam: egy teljes esőmentes hét Írországban! Meg van bolondulva a természet, én mondom neked. – Nem bolondabb, mint az emberek – vont vállat Aengus. – És nem bolondabb, mint a dédapád – tette hozzá Conor. – Miért? – nyögött fel Aengus. – Mit művelt már megint az öreg? 24

– Az apámtól hallottam, hogy tegnap egy újabb atlantiszi sellő tűnt fel a partjainknál. – Ne is mondd, akkor már tudom, mit tervez az öreg. – Aengus lemondó sóhajjal fordult a hasára, és a kezébe támasztotta az állát. – Komolyan értemgyűlöletét. dédapát meg az őazkorosztályának az atlantisziak irántinem beteges Persze, atlantisziak sem voltak épp jó lelkűek, amikor rabszolgákat csináltak a népünkből, de mikor volt az már…?! Tízezer éve, nem? Elég rendesen megbűnhődtek érte, minek kell még most is büntetni őket? Ez olyan barbár dolog! – Azért nem annyira barbár – vélte Conor –, elvégre a mieink gyorsan elbánnak velük, egyikük sem érez fájdalmat. – Nekem akkor sem tetszik. – Tetszik vagy sem, ezéri a sellő úgy fog járni, mint azok, akik előtte erre vetődtek. Nem meg isa holnapot.

25

Második fejezet

Ez a nyár is jól kezdődik Az Aer Lingus EI 677-es járata fedélzetén – Elel, biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – Mi vaaaan? – a lány lemondó sóhajjal vette le a fejéről a fülhallgatót. Lemondó sóhajára egy másik lemondó sóhaj volt a felelet. – Azt kérdeztem, biztos vagy-e benne, hogy ezt akarod. – Nem gondolod, hogy ezt egy kicsit későn kérdezed, apa? – válaszolt a lány egy fintor kíséretében. – Már két órája ülünk a Budapest-Dublin járaton. Útközben nem nagyon lehet kiszállni! – Nem is így értettem, te is tudod. Elel, azaz Lantos Lilla, felhúzta a szemöldökét. – Mit tudok én, apa? – Azt, hogy mire gondoltam, amikor azt kérdeztem, valóban ezt akarod-e. A lány megvonta a vállát.

26

– Pedig azt hittem, tényleg az érdekel, hogy meg akarom-e nézni Írországot. Ha nem akarnám, miért kértem volna pont ezt az utat érettségi ajándékként? A férfi az égre – azaz az utastér mennyezetére – emelte a tekintetét. – Tudom én, hogy nem a saját ötleted volt ez az utazás. Ő beszélt rá, nem igaz? Lilla morcos pillantást vetett az apjára, és kelletlenül kikapcsolta mp3 lejátszóját. – És ha igen? Ugyan, miért zavar az téged, hogy Ricsi beszélt rá? Hiszen még szerinted is jó ötlet volt ez az út! Napokig áradoztál nekem, hogy milyen jó fotótémákat fogsz találni Írországban! Na, nem mintha eredetileg úgy terveztem volna, hogy magammal cipellek téged Ricsi is… Nem is értem igazán, játszodmegtudta, itt nekem a gardedámot. majdnem lemondta azminek utat, amikor hogy te is jössz! – Talán jobb is lett volna… – mormolta a férfi. – Apa! – kiáltott fel a lány. – Shhhh! Mások is vannak a fedélzeten! – Hát persze – sziszegte Elel, de azért lehalkította a hangját –, félsz, hogy Ricsi netalán meghallja, hogy már megint őt szidod! Az apja szórakozottan elmosolyodott. – Azt el kétlem. Tudod, innen a gép ha végéből még akkor sem nem hallatszana a szavunk a gép elejébe, kiabálnánk. Kicsim, szidom én a barátodat, mindössze… igyekszem felhívni a figyelmedet arra, hogy nem való hozzád. A lány makacsul kifelé bámult az ablakon. Messze, a felhők alatt az alkonyi fényben meg-megcsillant a tenger. – Miért nem való hozzám? – szólalt meg végül Lilla, de továbbra sem nézett az apjára. – Csak mert gazdag? Miért baj az, ha egy átlagosan csóró lány barátja egy kicsit gazdag? – Kislányom, Richárd nem egy kicsit gazdag, hanem nagyon. Szemérmetlenül.

27

– De miért baj az? Nem örülsz a lányod szerencséjének? Ricsi úgy bánik velem, mint egy hercegnővel! A tenyerén hordoz! – Igazán, a tenyerén? Nahát… – gúnyolódott a férfi. – Azért hagyta, hogy te a turistaosztályon utazz, míg őt apuci befizette az első volnahátelső osztályra szóló jegyet váltania nekedosztályra? is, vagy haIllett azt nem, akkor neki is ide kellett volna ülnie melléd a másodosztályra! Tessék! Ennyire szeret téged ez a te… Richie Riched! – Apa, elég! Nem Ricsi ötlete volt, hogy az első osztályon utazzon! Az apja ragaszkodik az ilyen ostoba külsőségekhez, hisz tudod, milyen! – Hát hogyne tudnám! Kevélyessy Tihamér, a Kossuth-díjas művész, akinek leghíresebb filmje az „Egy nap Tihamér életében”. Mégdea még könyvet és forgatókönyvet ő írta. kiváló A filmet is ő rendezte, a főszerepet is ő játssza.is Igazán ember. És roppant szerény. – Tudod mit, apa? – vágott közbe Lilla. – Szerintem te irigykedsz Ricsi papájára, mert ő a színészkedéssel vitte valamire, te pedig a fotózással nem! A férfi nyelt egyet. – Ezt meg sem hallottam. A lány végre elfordította a tekintetét a narancsszínben játszó felhőkről, és az apja szemébe – Szerintem épp ez veled nézett. a baj, hogy sok mindent meg sem hallasz, amit kéne! Hiába mondtam neked, hogy Ricsivel kettesben akarok nyaralni, az egyik füleden be, a másikon ki! Hiába bizonygattam neked ezerszer, hogy jól megvagyok Ricsivel, te egyre csak hajtogatod a magadét! Szerintem neked senki sem elég jó, bárkit szeretek is! – Mondd csak, te tényleg szereted ezt a Richárdot? Szerintem nem is vagy szerelmes belé. Lehet, hogy azt hiszed, de amikor végre el kell gondolkodnod az érzéseiden, elbizonytalanodsz. Lilla kihúzta magát és hűvös pillantást küldött az apja felé, miközben a belsejében láva fortyogott. Az apja túl közel járt az 28

igazsághoz. Nem sok kellett hozzá, hogy könnyekbe törjön ki, az apja karjába vesse magát és elsírja neki, hogy mennyire boldogtalan. Mert boldogtalan volt. Édesanyja és kishúga három évvel ezelőtti halálafélig-meddig óta nem találta a helyét aazért világban. Apjától amelyben elzárkózott, mert őt hibáztatta a balesetért, anyja és a kis Szilvi meghalt. A szíve mélyén tudta ugyan, hogy apja ártatlan, hiszen egy részeg vadállat rohant bele a Lantos család Suzukijába; de az akkor tizenöt éves lány, aki valósággal bálványozta az apját, képtelen volt elfogadni, hogy Szuperapu nem tudta megmenteni Anyut és Hugit. A baleset után elhidegült az apjától, egyedül érezte magát. A barátnői is sorra távolodtak el a teljesen magába forduló lánytól, és mind a mai napig magányosKevélyessy lenne, ha nem jött volna év bizonyára elején a Kunvölgyibe egy bizonyos Richárd Leonárd. Richárd magas volt, jóképű, szőke hajú, szürkéskék szemmel és olyan modorral, amely az osztály összes nőnemű tagját egyből levette a lábáról. Egy fiú, aki két évig egy floridai középiskolába járt, és aki az apja befolyása révén egyre gyakrabban kapott szerepeket tévéreklámokban és mosolygott a járókelőkre az óriásplakátokról. És pont ezt az ifjú csillagot nézte levegőnek a mindenkitől merevenviselkedésével elzárkózó Lilla. Akkor még nem sejtette, hogy éppen elutasító vonja magára új osztálytársa figyelmét. Lillát annyira meglepte Richárd hirtelen és heves udvarlása, hogy először azt sem tudta, hogyan reagáljon rá. Nem értette, miért pont őt szemelte ki a fiú, amikor egy tucat nála sokkal csinosabb lány ugrálta körül. Egy idő után azonban már nem is érdekelte, hogy miért pont ő kell Richárdnak. A srác egyszerűen levette a lábáról. Csaknem háromévnyi magány után hihetetlenül jólesett a fiú közelsége. Úgy érezte, újra értelme van az életének. Múltak a hónapok, és Lillának fogalma sem volt arról, hogy Richárd a tornaterem öltözőjében olyan kitalált történetekkel szó29

rakoztatja a fiúkat, amelyekben őt, mint engedelmes, mindenre kapható szeretőt festi le. Ha tudta volna, eszébe sem jut, hogy egy nap valóban fizikai síkra terelje az eddig plátói kapcsolatukat. Idealizált álomlovagnak látta a fiút, és elhatározta, hogy a nyáron az övé Csakhogy keresztülhúzta számításait. Lillalesz. ismét feltetteazaapja fülhallgatóját és aelmerült imádott Il Divója zenéjében, ám hamarosan rá kellett döbbennie, hogy ezúttal még kedvenc dalai sem tudják teljesen kikapcsolni. Egyre csak ott visszhangzott a fejében apja kérdése, hogy valóban szereti-e Richárdot. Valahol legbelül tudta, hogy a Richárd nyújtotta boldogság csak látszat-boldogság. Mulandó, akár a szivárvány, amely az eső után rohamosan halványul. Csupán nyolc hónapja járt együtt a fiúval, de a közös szivárványukat máris aggasztóan fakónak találta. Igen, Lantos „Elel” Lilla nagyon boldogtalan volt. De az apja nem tudhatja meg, hogy az. – Szeretem Ricsit, és nem hagyom, hogy tönkre tedd a boldogságunkat! – szólalt meg végül, s minden erejével arra összpontosított, hogy hangja a lehető leghatározottabban csengjen. Lantos Aladár mélyet sóhajtott. – Sosem akarnám tönkretenni a boldogságodat, kicsim. Nekem te a legfontosabb, és ha boldogságod egy sznob akivagy az érettségijére Porschét kapa atepapától, hát legyen. De haficsúr, boldogtalanná tesz téged, esküszöm, hogy agyoncsapom. Olykor, amikor apja ilyen meghatóan butácska kijelentésekre ragadtatta magát, Lillának nehezére esett haragudnia rá. Pedig szerette volna minden fájdalmát az apja ellen fordítani, de ez nem mindig sikerült. Főleg olyankor nem, amikor a férfi a maga ügyefogyott módján azon igyekezett, hogy kimutassa egyetlen lánya iránti szeretetét. Lilla jól tudta, hogy igazságtalan az apjához, de szüksége volt valakire, akit hibáztatni lehet az átélt szenvedésekért. A részeg vadállat, aki a karambolt okozta, a helyszínen meghalt. Az ütkö30

zés egyetlen túlélője Lantos Aladár volt, így hát ő lett Lilla dühének céltáblája. Ő lett a bűnbak, aki megadóan tűrte megkeseredett lánya minden kegyetlen megjegyzését, egészen addig, amíg meg nem jelent a képben az Első Számú Ellenség: az Udvarló. tisztában volt vele, hogy azok után, az elmúltvolna háromLilla évben viselkedett, az átlagapáknál márahogy régen őelszakadt a cérna, és talán elcsattant volna egy pofon is. Az ő apja azonban más volt. Művész! Egy művész, aki, ha rámenősebb lett volna, sokkal többre viszi. Valahol a szíve mélyén Lilla sajnálta az apját a kifinomult lelkéért, mely megakadályozta abban, hogy mindent és mindenkit kihasználva érvényesítse a saját érdekeit. Lantos Aladár soha, semmilyen körülmények között nem emelte fel a hangját. Sem azért, hogy saját tehetségével kérkedjen, sem azért, Legalábbis addighogy az októberi napig hogy nem atettlányát ilyet,fegyelmezze. amelyen Lilla bejelentette, együtt jár Kevélyessy Richárd Leonárddal. Attól fogva vérszomjas apatigrissé változott, és szinte egy pillanatra sem hagyta kettesben az Udvarlóval. Még akkor sem, amikor Lilla betöltötte a tizennyolcat, és hivatalosan is nagykorú lett. Hosszas önsajnálatából Elelt a feje fölött felvillanó kicsiny lámpa rázta fel, jelezvén, hogy ideje ismét bekapcsolni a biztonsági öveket. A következő fél órában a lányapja hagyta magát sodródni az eseményekkel, és mire észbekapott, és Richárd már hűvös tekintettel méregette egymást azon a mozgójárda-féleségen, amely a „Welcome to Dublin Airport” feliratú, kelta mintával díszített kaputól a poggyászkiadó automatáig szállította az utasokat. Lilla nyomott hangulatban lépett le a mozgójárdáról. Ez a nyár is jól kezdődik…

31

Harmadik fejezet

Ez varázslat – vagy mégsem? Második Atlantisz, Leandra Őméltósága tengerirózsa-dombi rezidenciája – Hogy érted azt, hogy a király száműzte? – Meandra idegességében derékig érő lenszőke haját csavargatta. – Hogy tehette ezt a saját fiával?! – Úgy értem, ahogy mondom. Az a kölyök megérdemli – válaszolt az anyja, miközben fel sem nézett oreikhalosz-kristály könyvéből. – Száz napra száműzte a fiút, ahogy mindenki mást is, aki gyilkosságot követ el. – De hát Azaész nem tenne ilyet! Ő egy kedves fiú. Nem gonosz! És nem gyilkos. Én csak tudom, elvégre a vőlegényem! – Talán nem maga gyilkolt, de közvetve mindenképp felelős egy gyilkosságért. Megérdemli, amit kapott – jött a hűvös felelet. – A király fiaként példát kellett volna mutatnia az egész atlantiszi társadalomnak. Erre mit csinál? Nem elég, hogy fűvel-fával megcsal téged, de még… – Mi az a fű meg a fa? – vágott közbe Meandra. 32

Az idősebb sellőnő félrerakta kristályát, behunyta szemét, és magában dúdolni kezdett. Ez rendszerint segített, amikor egyetlen lánya az idegeire ment. Csak tudnám, kitől örökölte ezt a sok hülyeséget? – tűnődött el rajta már vagy ezredszer. Lehet, hogy néhai férjétől, esetleg másod-unokatestvérétől, annakosztriga idejénnagyon tetszett neki.aDe az is lehet, hogy attól aki a jóképű árus fiútól, akivel egy trombitahal-hangversenyen ismerkedett meg. Egy biztos, a lánya csakis az apjára üthetett, mert saját felmenői között csupa kifinomult tudós sellő volt. Leandrának sosem volt viszonya senkivel, aki akár csak megközelítőleg is olyan idegesítő lett volna, mint a gyermeke. Ezért is akarta mihamarabb kiházasítani Meandrát, és kapva kapott az alkalmon, amikor Eumélosz király kezétpedig a fiaittszámára. Deőanyakán. duhaj herceg talán már megkérte nem is él,lánya Meandra marad az Szép kilátások! – Nem mindegy? Azt már senki sem tudja. – Az asszony a lányára pillantott, aki most épp a körmeit rágcsálta elmélyülten. – Ha annyira kíváncsi vagy a szavak jelentésére, eredj és nézd meg a könyvtárban! – Hááát – ráncolta az orrát az ifjabb sellő, és egy pillanatra abbahagyta a körömrágást –, jobban belegondolva, annyira azért nem érdekel… Leandra megcsóválta a fejét. Hiába a rengeteg magánóra, a türelmesnél türelmesebb tanárok, a lányáról úgy lepergett a tananyag, mintha születésétől immúnis lett volna mindenféle tudással szemben. – Egyébként… mi bajod neked Azaésszel, anya? – Az a bajom a drágalátos Azaésszel, hogy részeges, kötekedő és csélcsap. Az ilyenből sosem lesz jó férj, jó apa pedig végképp nem. Bár, ő még mindig jobb apa lehetne, mint amilyen anya

belőled válna – tette hozzá gondolatban. Poszeidón mentsen meg minden gyereket, akinek te leszel az anyja, kislányom!

33

A leendő trónörökösné és anyajelölt most éppen a hajtincseit rágcsálta, és félrebillentett fejjel méregette anyját. – Szerintem te félreismered őt. Azaész aaaannyira aranyos! Szerencsés vagyok, hogy én leszek a felesége. Már ha túléli a száműzetést… túléli? Mert az azértengem? több mint ciki lenne, ha nem élnéSzerinted túl. Ki venne akkor feleségül Az asszony erőt vett magán, hogy ki ne mondja: szerintem senki, akinek egy csöpp esze is van, de nyugodt hangon így válaszolt: – Ne foglalkozz most ezzel, kislányom. Ha nem éli túl, majd kerítünk neked másik vőlegényt. Kerítek, ha az egész vagyonom rámegy is, csak menj már férjhez, te lány! – De nekem nem kell más! – csattant fel Meandra, és indulatában eldobta azt a tengeri rózsás csatot, amivel épp rögzíteni akarta a haját. – Azaésszel minket egymásnak teremtett Poszeidón! Anyja úgy döntött, hogy ráhagyja. Ha nem vitatkozik a lányával, talán hamarabb lesz egy kis nyugta tőle. – Hát persze, persze, a hercegnek szüksége van rád, de most már menj szépen aludni, és álmodj fénylő kis tengericsillagokról! – Te is! – nyomott egy cuppanós puszit anyja arcára a lány, és átúszott a saját szobájába. De nem feküdt le. Esze ágában sem volt aludni, amikor tudta: Azaésznek szüksége van rá!

Atlanti-óceán, Írország nyugati partjainál Azaésznek ebben a pillanatban leginkább egy kényelmes ágyra és kiadós vacsorára lett volna szüksége. Már egy teljes napja szenvedett a hideg északi áramlatoktól, a barátságtalan és kényelmetlen környezettől, ahol fogyasztásra alkalmas korallokat is csak elvétve Az ifjú herceg nem egy cápatalálni. végez vele, akkor előbbbiztos -utóbb volt éhenbenne, hal. hogy ha Elkeseredetten szopogatott egy nagy nehezen talált osztrigát, és azon töprengett, vajon ilyen embertelen körülmények között 34

elképzelhető-e egyáltalán, hogy egy száműzött életben maradjon száz teljes napig. Embertelen – ízlelgette a szót Azaész. Vajon mit jelenthet? Ez is, mint száz és száz másik szó a távoli múltból maradt fenn. Az idők Atlantisz népének legendái annyira megfakultak, hogy során már senki sem tudta, van-e bármi is igazság abban a történetben, amely szerint az atlantisziak valaha fenn éltek a felszínen. Belegondolni is nevetséges! A felszín csupa veszély, és soha egyetlen sellő sem próbált felmerészkedni oda. Akadtak rebellisek és kalandvágyók, akik közel úsztak a felszínhez, de még őket is visszatartotta az ősök legendája: odafent csak halál vár a népre. Egyes tudósok úgy vélték, hogy az „ember” az atlantiszi népnek az a megnevezése lehetett, amelyet akkor használtak, amikor még a víz felett éltek.ezért A nép állítólagos felszíni éséről senki sem beszélt szívesen, elhallgattatták azokat létez a különös tanokat hirdető tudósokat, akik nem a tengert tartották ősi lakhelyüknek, sőt, könyveiket tiltólistára tették, és a Kagylóvári Könyvtár egy zárolt részlegében tárolták. Azaész eldobta a kiszívott osztriga-házat, és azon tűnődött, vajon visszaviszik-e majd a holttestét az apjának a száz nap elteltével – már ha marad belőle egyáltalán bármi is, amit még haza lehet vinni. Azokból a sellőkből sem maradt semmi, akiket őelőtte száműztek ide. Beleborzongott sötét gondolataiba. Mintha a hideg tenger a hercegsaját rossz előérzeteit akarta volna igazolni, egy korallokkal borított bucka mögül egy vörös sugár röppent felé olyan sebességgel, mintha a víz ellenállása meg sem kottyanna neki. – Mi a jó…? – motyogta a herceg, és a következő pillanatban a bucka mögül előbukkant három különös szerzet. Halfarok helyett két rövid rúd állt ki az apró lények törzséből, a hátukon pedig két ovális, zöldesen áttetsző, vékony hártya feszült. A három kicsi lény sötét pillantásokat váltott egymással, majd – mielőtt az ifjú sellő mozdulhatott volna – egyszerre lőttek ki rá három energiasugarat. 35

Azaész soha életében nem úszott olyan gyorsan, mint most, de az energiasugarak így is gyorsabbak voltak nála. Kettő közülük elhúzott mellette, a harmadik viszont súrolta a karját. A hirtelen, égető fájdalomtól felszisszent. Ezek a törpeharcosokAzaész, nem tréfálnak! vékony vércsíkot húzva maga után, kétségbeesetten menekült. Szíve hevesen dobogott, a tüdeje és az oldala szúrt, az uszonya pedig kezdett begörcsölni. Vörös sugarak között manőverezett – már azt sem tudta, melyik irányba, csak minél meszszebb az üldözőitől. Mit akarnak ezek? – villant át az agyán. Ár-

tottam én nekik? Lehet, hogy valamelyik haragosom küldte őket utánam? Valaki, aki a trónomra áhítozik? Egyáltalán, miféle lények ezek?

Mire gondolatainak ért, észrevette, hogy befejeződött aa sugár-támadás. Megállnivégére nem mert, de úsztában is hátrasandított válla fölött, hogy követik-e még, vagy sikerült leráznia a támadóit. A három fura szerzet továbbra is a nyomában volt, és most valami roppant különös dolgot műveltek. Összekapaszkodtak, és hat parányi kezük körül fehéres gömb villódzott, amelyet a következő pillanatban ki is lőttek felé. Szent Poszeidón! Azaésznek mintha a tengerfenékbe gyökerezett volna az uszonya – a fehér gömb sebesebben haladt felé, mint az iménti lett. vörös és minden méterrel és nagyobb A sugarak, sugarak elől még kimegtett tudott térni úgy,nagyobb hogy cikkcakkban úszott, de ez a gömb egy szempillantás alatt akkora lett, mint Eumélosz király egész hálószobája. Ez itt a vég, ahhoz nem fér kétség. Rosszakarói és irigyei most megkapják, amit akartak: züllött trónörökösük sosem tér vissza a messzi északról… Azaész attól tartott, élete utolsó pillanatai következnek, s az jutott eszébe, hogy csapnivaló uralkodó lett volna belőle. Ugyanolyan csapnivaló uralkodó, mint amilyen csapnivaló fiú, testvér és vőlegény volt.

36

Őszintén bánta most, hogy haraggal vált el az apjától. Bánta, hogy undok volt a testvéreivel. Bánta, hogy megcsalta a menyasszonyát, hogy kihasznált, majd eldobott több tucat sellőlányt… És azt is bánta – jobban, mint azelőtt valaha is –, hogy a halálba hajszolta Kasszandra Az előző nap,fortyogott amikor ittbenne, hagyták az atlantiszi őrök, vőlegényét. még bosszúvágy és düh és ezerszer megfogadta, hogy sosem bocsát meg sem az apjának a száműzetésért, sem Kasszandrának az árulkodásért. Most azonban beléhasított a felismerés, hogy valójában nem neki kell megbocsátania másoknak, hanem ő az, aki mások bocsánatára szorul. De most már úgyis mindegy. Lehunyta a szemét, és kezét védekezően maga elé tartva megadóan várta, hogy a fehéren izzó gömb elpusztítsa. A vakítóan fehér gömb eloszlott. Azaész kíváncsian nézett körül. Ez lenne a túlvilág? Hádész országa? Aligha. Túlságosan is hasonlít a tengerfenékre, ahol az imént megtámadták a fura kis szerzetek… Megmozgatta bizsergő ujjait, majd végigsimított a mellkasán. Túl valódinak érezte magát ahhoz, hogy kísértet legyen. Odafönt a felszínen rohamosan sötétedett, és Azaész vérző karját tapogatva azon tűnődött, hogy mi a csoda történhetett az imént. Talán valóban csoda volt… Abban a pillanatban, amikor a gyilkos energiagömb eltalálta, nemcsak hogy nem érezte az ütközés erejét, hanem valami különös, hatalmas erőt fedezett fel magában. Mintha ez az erő, amely belőle származott, elpusztította volna a ráküldött varázst. Azaész biztos volt abban, hogy három támadója mágia segítségével próbálta megölni őt. Különös. Az atlantisziak legendái szerint valaha régen az uralkodócsalád egyes tagjai képesek voltak varázsolni. Ebben lehetett némi igazság, tekintve, hogy a Második Atlantiszt védő energiapajzsot valaha varázslattal hozták létre. Azóta azonban – így tudták –a varázserő kiveszett az atlantisziakból. Legalábbis senkiben sem mutatkozott meg, egészen 37

mostanáig. Mert amit Azaész művelt, az nem lehetett más, mint varázslat. Nem létezik, hogy egy sellő túléljen egy ilyen erejű mágikus támadást… Kivéve: ha képes elhárítani azt. Egy mágikus támadás pedig bizonyára csak mágikus úton hárítható el – töprengett. De akkor is képtelenség, hogy ő, Azaész, varázserővel rendelkezzen! Sem az apja, sem a nagyapja, sem a dédapja nem rendelkezett hasonló képességekkel. Több ezer év is eltelt már azóta, hogy az atlantiszi uralkodócsalád egy-egy tagjának – állítólag! – ilyesfajta hatalma volt. Előfordul, hogy egy öröklődő tulajdonság kihagy pár generációt, de ki hallott már olyat, hogy egy ilyen képesség vagy négyszáz generációs kihagyással mutatkozzon meg ismét? Nem lehet varázse rőm –evickélt győzködte magát a vaksötét herceg, ahogy karsebére szorított kézzel a csaknem vízben.a Nemcsak a víz sötétsége akadályozta a tájékozódásban, hanem testének rohamos gyengülése is. Az iménti menekülés túl sokat vett ki belőle, a sebe pedig pillanatról pillanatra jobban fájt. Közel volt ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét. Ha varázserőm lenne, most meggyógyítanám magam – gondolta félig ébren, félig álomban. A szeme minduntalan le akart csukódni. Nem lehet varázserőm… Biztos nem! De akkor… mi t örtént a gömbbel? Mi történt a három idegennel? éltem Mindegy, ha a támadást túl is éltem, ebből Hogy a sebből széptúl? lassan úgyis még elvérzem, vagy bekap az a jókora cápa ott… Megrázta a fejét, hogy egy kicsit kitisztuljon. – Cááápaaa!? Hogy szakadna rá az…! – Azaésznek két okból is torkára fagyott a káromkodás – egyrészt azért, mert a cápa nyílseben felé vette az irányt, másrészt azért, mert noha ez a káromkodás igen népszerű volt Atlantiszban, senki sem ismerte a végét. A távoli múltban úgy szólt a szitok, „hogy szakadna rá az

ég”, de mivel Második Atlantisz társadalma nemigen tudott mit kezdeni az „ég” szóval, azt idővel elhagyták.

38

Hiába volt holtfáradt, hiába sajgott minden izma az iménti szokatlanul gyors úszástól, az ifjú ismét menekülni kényszerült. Nem adhatta fel. A cápa azonban roppant kitartónak bizonyult – a vér szaga ösztönösen vonzotta legyengült áldozatához. sötét vízben még sötétebben derengő sziklák és korallok közöttAszlalomozva Azaész úgy érezte, menten összeroppan a tüdeje. Hiába csapkodott hevesen uszonyával, a távolság az éhes ragadozó és leendő vacsorája között egyre fogyott. Korábban, amikor a fehéren izzó gömb eltalálta, már-már elfogadta, hogy eljött számára a vég, most viszont képtelen volt belenyugodni a sorsába. Egy varázsgömb okozta halál még csakcsak méltó egy trónörököshöz, de ízletes falatként végezni egy cápa gyomrában, méltóságán aluli lenne. Noha a homályban alig tudta kivennihogy üldözőjét, a huszadik hátrapillantáskor meg kellett állapítania, a helyzet súlyosbodott: karsebe újabb cápa figyelmét keltette fel, így már ketten voltak a nyomában. Azaész felgyorsított, amennyire csak tudott. Színes, apró halakból álló raj keresztezte az útját, de ő mit sem törődött velük – egy kilőtt nyíl sebességével suhant át rajtuk. – Nézz már az orrod elé, öreg! – Nekimentél a menyasszonyomnak, te otromba suhanc! –Azaész Ezek ameglepetésében mai fiatalok! majdnem megállt. Ezek a halak beszélnek? – Szent szardínia, cápák! Sipirc, gyerekek! Tényleg beszélnek. – Mmm… egy egész raj… De szép színesek! Ne kapjunk el egy párat? – Nem, haver, ma sellőre van beállítva a gyomrom! Azaész ereiben meghűlt a vér. Már a cápák is beszélnek! Ráadásul az ő elfogyasztásáról! Összeszorította a fogát, és még jobban felgyorsított. Juszt sem lesz belőlem cápaeledel! 39

A méltatlankodó halrajt gyorsan maga mögött hagyva igyekezett minél ritkábban hátrapillantani, hisz azzal csak tovább idegesíti magát, ha látja, hogy üldözői nem tágítanak. Néhány percig megfeszített erővel szelte a vizet, aztán úgy döntött, mégis megkockáztat egy pillantást a válla legrosszabb pillanatot választotta erre. Nem vettefölött. észreAalehető mélykék, csaknem fekete vízben előtte tornyosuló zátonyt. Az erős ütközéstől éles fájdalom hasított a fejébe, és úgy érezte, hogy ismét kirobban belőle a korábbi, eddig ismeretlen erő. Aztán minden elsötétült.

40

Negyedik fejezet

Összeesküvők

Írország, a Burren-fennsík Dolgozni, mindig csak dolgozni! – dohogott magában Aengus. Természet adta üde zöld szárnya most fakózöld színt öltött az unalomtól. Az eszem megáll, hogy a tündérkirály dédunokájaként itt kell robotolnom! Ráadásul verőfényes napsütésben! Gondolatai a Burrenről a Moher-sziklákig kalandoztak, és ott meg is pihentek. Jaj, de szép is lenne ilyen csodás időben a parton ejtőzni! De dédapa persze nem engedi lustálkodni! A múltkor is jókora letolást kapott, amikor az öreg tudomást szerzett róla, hogy meglógott a kertből, csak hogy a távoli Kerry-gyűrűn gyönyörködjön a partvidékben. Pedig Aengus igazán nem tehetett róla, hogy veleszületett munkaundora és tenger-imádata az átlagnál gyakoribb

ebédszünetekre csábítja. Nála a lustálkodás valami génhiba lehet, hiszen a családjában mindenki serény, dolgos, csak ő az, aki, ha teheti, kitér a munka elől. Aengus maga is úgy vélte, hogy ő minden bizonnyal a ter41

mészet gonosz tréfája. Valami fejlődési rendellenesség léphetett fel nála tündrió korában, amely szülei, nagyszülei és egyéb felmenői „szorgalom-génjeit” teljesen kiiktatta. Aengus, a fiatal tündér, nagyon irigyelte a hozzá hasonló rangú embereket. emberek világában a királyi családok tagjait soha, senki nemAzkényszerítette gyomlálásra. Persze, némelyiket besorozták nemzetük hadseregébe, de az százszor izgalmasabb elfoglaltság, mint a Burren mészkőrepedéseiben tenyésző növények gondozása! A tündér elnyomott egy ásítást, és egy apró kannából meglocsolt egy nagy csomó rózsaszín virágot, amelynek még a nevét sem tudta, noha ismernie kellett volna az összes nyamvadt kórót, melyeket még a néhai Atlantiszból menekítettek át ősei Írországba. Aengust azonban aa Burren legkevésbé sem érdekelték a nyamvadt kórók. Valahányszor főkertésze előadást tartott arról, hogy az őseiknek milyen nehéz volt az óceáni éghajlatú Írországban megfelelő helyet találni a mediterrán atlantiszi növényeknek, Aengus elbóbiskolt. Szendergéséből ilyenkor barátja, Conor bökdösése ébresztette fel. Ezúttal azonban egy busz motorzúgása volt az, ami felverte az álomközeli állapotból. Összerezzent, és kis híján elejtette öntözőkannáját. Remek, már megint láthatatlanná kell válni! attól anevezett ponttól, „unalmas, ahol Aengus a beavatottabbak szerintNem pirosmessze gólyaorrnak rózsaszín izéket” öntözte, a nyugati part egyik legnépszerűbb turistalátványossága, a Poulnabrone dolmen állt. A dolment a régi idők földművesei emelték temetkezési célból, ezer évvel a piramisok és kétezer évvel Stonehenge megépítése előtt. Az építmény környékén mindig nyüzsögtek az emberek, hangoskodva kattintgatták fényképezőgépeiket, és a merészebbek a dolment körbekerítő kötelet lazán átlépve sétáltak át a kőépítmény teteje alatt. Aengus ilyenkor csak a fejét rázta, és azon töprengett, hogy vajon hol lehet az emberi hülyeség határa. Elvégre nincs az az ütődött tündér, aki hinne az időkapukban, és pusztán kivagyiságból sétafikálna át a dolmenen, 42

hátha átkerül egy másik dimenzióba… Ilyesmi csak az embereknek juthat eszébe. A busz megállt a dolmenhez vezető út bejáratánál, és színes, zajos társaság özönlött ki belőle. Némelyek nyakában két-három fényképezőgép is lógott. – vélekedett Aengus. Hamarosan a busz mögött Talán megálltjapánok egy másik is. Az elcsípett beszédfoszlányokból ítélve, valami német ajkú társaság lehetett. Miután a turistacsoportok beáradtak a dolmenhez, egy nagyobb szikla mögül csinos, vörösesszőke hajú nő lépett elő, aki ruháját és haját igazgatva igyekezett a nézelődők közé vegyülni. Ajaj, Finola megint akcióban! – sóhajtott Aengus. A nagynénje mindig a leglehetetlenebb pillanatokat választotta arra, hogy kedvenc hobbijának, az ember-utánzásnak hódoljon. Nem egyszer okozott már galibát az átmenetileg emberi alakot öltő tündérhölgy. Körbesandítva az ifjú tündér megállapította, hogy a többi – az emberi szem számára láthatatlan – kertésztündér ugyanolyan aggódó tekintettel figyeli az almazöld színű nyári ruhában flangáló Finolát, mint ő maga. A tündérnő ugyanis legalább olyan javíthatatlan szabályszegő volt, mint amilyen javíthatatlanul lusta Aengus. Eltelt vagy tíz perc, érkezett néhány személyautó is, és ezalatt az idő alatt vörösesszőke tündérnő mindössze keltett feltűnést, hogyarendszerint pont akkor sétált bele „aazzal képbe”, amikor az illető turista éppen lenyomta az exponáló gombot. Aengus meg volt róla győződve, hogy a nénikéje határozottan élvezi, ha boszszanthatja az embereket. Az ifjú tündér egészen addig nem zavartatta magát a virággondozásban, amíg az egyik német turistanő – aki mellesleg tűsarkú cipőben vágott neki a repedésekkel tarkított mészkőfennsíknak – megbotlott, és majdnem ráesett. Aengus a „Hilfe!” kiáltás hallatán félreugrott a zuhanó nő útjából, és lehengeredett egy apró lankán egy kisebbfajta árok-féleségbe.

43

– Eszednél vagy, Ricsi? – hallott egy méltatlankodó hangot a közelből. – Az apám alig pár méternyire van innen, a környék hemzseg az emberektől, te meg nekiállsz itt tapizni! – Jaj, Elel, hisz itt senki sem láthat minket… – válaszolt egy mélyebb, de Aengus határozottan taszító hang. – De igen, láthat! –számára válaszolt az előbbi, magasabb hang. Mikor Aengus kidugta a fejét az árokból, egy dühös, edzőcipős lányt látott, aki egyenesen arra a pontra meredt, ahol ő láthatatlanul tanyázott. Egy feltűnően szőke hajú fiú ölelte át a lány vállát. – Naaa, Eleeel… A suliban sem zavart soha, ha mások előtt csókolóztunk… – De most az apám is láthatja! És nem helyesli! – És? Ki aő,szőke hogyfiú, megtiltsa?! Azt csókolsz akit akarsz… – gügyögte mire Aengusre rájött ameg, hányinger. – Csak egy csókot, Eleeel… Naaa… A lány megadóan sóhajtott, majd egy röpke pillanatra a fiú szájára tapasztotta az ajkait. – Tessék. És most gyere, nézzük meg, mit fotóz apa! – A dolment, gondolom – jött a fiú kelletlen válasza. Aengus fellélegzett, ahogy a szerelmespár – már ha egyáltalán annak lehetett nevezni őket – tovalépdelt. Micsoda rinyálós egy pasi! Nos, ideje meglépni egy kis pihenésre a Moher-sziklákhoz. Aengus épp nekirugaszkodott volna, hogy nyílseben a levegőbe emelkedjen, amikor valami különös jelenségen akadt meg a tekintete. A különös jelenség egy pocakos fényképész volt – de nem ám az átlagos, összevissza kattintgató turista-féle. Ami meghökkentette Aengust, az a férfi felszerelése és arckifejezése volt. Ő nem egy aprócska géppel „lövöldözött”, hanem egy masszív fotóállványról készítette a képeket. Maga a fényképezőgép is jó

nagy darab volt, és gazdája egy fura szerkezetet is elé rögzített, amelyben különböző színű, áttetsző lapok voltak. Mindehhez a fotós csaknem megszállott arckifejezése társult. 44

– Mit csinál, Lantos bácsi? – szólította meg a fényképészt az iménti szőke fiú. – Fotózok, mi mást? – hangzott a kurta válasz. – Értem, de… miket rak a gép elé? –– Színszűrőket. Apa rajong a félszínszűrőkért – kotyogott közbe a lány, aki az előbb nagy kegyesen hagyta megcsókolni magát. – Ööö… a lila ég nem lesz egy kicsit vad, apa? – Dehogy! – legyintett a fotós. – Éppen attól lesz érdekes a kép! Lila ég és arany fű mezejében egy őskori építmény rendkívül misztikus benyomást kelt! Igazi időkapu-fíling, tiszta sci-fi! Ez nem normális – grimaszolt Aengus. – Hogy az a…! – szentségelt az apa, amikor egy vörösesszőke hajú átlibegett a kamera előtt. az – Láttad csinál-a ta! Ésnőmár harmadszor! Láttam arcán, ezt, mégElel? bele Direkt is vihogott lencsébe! Ezt nézd! – ezzel visszajátszásra állította a gépét. Az elkészült képen tisztán látszott Finola vigyorgó arca. – Jaj, apa, ne akadj ki minden kis hülyeségen! Biztos nem direkt csinálta… Talán nem vette észre, hogy itt fotózol! – Persze, mert egy ilyen böhömnagy gépet nagyon nehéz ám észrevenni! De ez a nő… ez a tenyeres-talpas agyrém… már háromszor is belemászott a fotómba! Tenyeres-talpas a te nénikéd, de nem az enyém… – gondolta a tündér. – Szerintem túl komolyan veszed ezt a fotózás dolgot, apa. Lazíts, elvégre nyaralunk! És ha ez a fotó nem sikerül? Akkor mi van? Clonmacnoise-ban csináltál egy rakás remek képet! – De erről is akarok jó képeket! Egy lilában úszó dolmenről készült fotó garantált siker lenne! Aengus nem tudta eldönteni, hogy sajnálja a fotóst, vagy inkább nevessen rajta. Ritka egy állatfajta az ember…

Ismét úgy döntött, hogy nyugodtabb környékre repül, mert elege van az emberekből, és épp szárnyra kapott volna, mikor barátja, Conor vágódott be elé. 45

– Szent ég, kis híján elgázoltál! – Hogy… el… elgázoltalak? – lihegett a másik. – Szerintem… túl sokat voltál mostanában… emberek között… Már a kifejezéseiket is használod… Ideje lazítanod, haver. – Nekem mondod? Egész délelőtt az alkalmat lestem, hogy végre megléphessek innen! Ez az csak emberáradat pont jó ok a lógásra. De mitől vagy így kifulladva? Conor nyilalló oldalát markolászta. – Repültem… ahogy… csak tudtam. Nagy… nagy újság van. A vörös hajú tündér kérdő tekintettel meredt a barátjára. – Dédapám mára szabadnapot adott a népnek? – Nem, még annál is jobb – somolygott Conor. – Meg aztán… az sosem történne meg, ez viszont megtörtént… Még akkor is, ha az életben gondoltam volna, hogykilehetséges… – Na, nenem táncolj már az idegeimen, vele! Mi történt? – Dagda elit kommandója kudarcot vallott. A sellő, akit megtámadtak, nem hagyta magát. – Hogyhogy nem hagyta magát? Conor csibészes mosollyal vállat vont. – Nem igazán tudom, hogyan történt, és szerintem az elitosztag sem tudja, de az a lényeg, hogy az energiasugaraikkal nem találták el, aztán bevetették a Végzet Fehér Gömbjét, és amikor az eltalálta sellőt, történt furcsa. Az elitesek sem tudják, hogy mi, dea órákkal későbbvalami több ezer mérföldre a támadás helyétől tértek magukhoz. A halfiú csinálhatott valami ellenvarázslatot, ami elröpítette a mieinket valahova a Bahamák környékére. Amikor az elitosztag visszaért, átkutatták a környék vizeit, de egy szál sellőt sem találtak. Aengus elhúzta a száját. – Hát, talán kipurcant az a sellő, szétrobbant a Gömbtől, vagy valami… – Nem hinném. A dédapád szerint a sellő az atlantiszi királyi család egyik tagja lehet, akik közül egyesek állítólag varázserővel bírnak. 46

– Ezt meg honnan tudod? Conor szégyenlős grimaszt vágott. – Kihallgattam egy beszélgetést dédapád és apám között. Az öreged nagyon ki volt kelve magából. Azt hajtogatta, hogy ha a fiú –él,Ugyan komoly fenyegetést jelent nézve. Ő csak úszni tud, mi már! Ő a vízben van,ránk mi idekint. járni és repülni is. Hol itt a fenyegetés? – Szerintem csak dédapád fejében – fintorgott Conor. – Már egyedül csak az ő korosztálya emlékszik az atlantiszi fogságra, de még mindig rettegnek a gondolattól, hogy egyszer ismét rabszolgát csinálhat belőlünk valaki. – Rabszolgát? Ma? Könyörgöm, nézz csak körül! Ez már nem a tízezer évvel ezelőtti világ, amikor a népek jóformán el voltak zárva Most már ott vannak az izék… repülők, meg azegymástól! a másik izé… az internet. Vanazok híradó, meg rendőrség, meg minden. Most már nem lehet csak úgy rabszolgaságba hajtani egy népet… Mit szólna hozzá az Amnesty International? – A micsoda? – Nem t”om! Finolától hallottam… Csak jól hangzott – kuncogott Aengus. – Azt hiszem, az emberek jogaival foglalkozó valami lehet. – Hadd emlékeztesselek, hogy mi tündérek vagyunk, és az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy létezünk. Sosem láttak minket. – Dehogynem! – nevetett fel Aengus. – Egyikünk például több száz fotón meg van örökítve… Conor követte társa tekintetét Finoláig. – Imádja a feltűnést – jegyezte meg a fekete hajú tündér. – Szerintem egyszer még rettenetesen pórul jár. – Igen, ettől tartok én is. Hatezer éves létére hihetetlenül szertelen! – csóválta a fejét Aengus. – Nyolcszázhuszonegy éves létedre azért te sem vagy semmi… Már rég megkomolyodhattál volna! – jelentette ki Conor feltartva a mutatóujját, mintegy barátja dédapját utánozva. – Ez a 47

gyerekesség tűrhetetlen a családban, fiacskám! Mi lesz így belőled, ha ennyire szertelen vagy? Hogy veszed így át egy szép nap a tündérnép irányítását? Aengus elvigyorodott barátja tökéletes színészi képességei láttán.– Szerintem sehogy, ha az öreg még sokáig méltóztatik életben maradni… De nem is vágyom rá. Felőlem aztán bármelyik testvérem vagy unokatestvérem megkaphatja a trónt, csak hagyják, hogy továbbra is borsot törhessek az orruk alá. – Vigyora pillanatról pillanatra szélesedett. – Ameddig idegesíthetem a rokonságot, addig boldog vagyok. – Ismerem ezt az arckifejezést – jegyezte meg Conor. – Ez mindig azt jelenti, hogy valamiben sántikálsz. Ráadásul a szárnyad is csak úgy ragyog… Valaminek nagyon örülsz. – Túl jól ismersz, öregem… – És? Ezúttal ki a célpont? – Dédapa, ki más? – És mi a nagy terv? Aengus kivillantotta mind a negyvenkét hófehér fogát. – Dédapa halálra fogja keresni azt a sellőt, nem? Ha a halfiú még él, dédapa addig nem fog nyugodni, amíg el nem pusztítja, igaz? Aengus kihúzta magát. – Segíteni fogunk a sellőnek, hogy túlélje. Pofonegyszerű. – Téged ismerve biztos nem lesz az. – Te benne vagy? – nyújtotta ki a kezét Aengus. Conor belecsapott barátja tenyerébe, úgy, ahogyan azt az emberektől látták. – Naná!

48

Írország nyugati partvidéke Már késő délután volt, mire a Lantos család és a Kevélyessy vagyon leendő örököse végzett a Moher-sziklák megtekintésével. Lantos papát alig lehetett elrángatni onnan, olyan lelkesen készítette az egzotikusabbnál egzotikusabb fotókat: kékben fürdő sziklákat vöröses ég előtt, aranyló sziklákat lila éggel, és minden egyes fotó után jobban és jobban belelkesült. Lilla egy kicsit fellélegzett, látván, hogy apja a jelek szerint elfelejtette az őt ért inzultust a dolmennél, és itt százával készíthetett olyan fotókat, amelyekbe egyetlen ember sem gyalogolt bele. Richárd természetesen kihasználta, hogy a fényképész most ennyire elmerült a munkában, és igyekezett néptelenebb tájakra csalni barátnőjét. A Moher-szikláknál azonban az emberek által könnyedén bejárható területen egy ragyogó nyári napon egyszerűen nem létezik teljesen néptelen környék. Más viszont a helyzet a partvidék kissé délebbre eső részeivel, ahol a kis társaság késő délután leparkolta a Dublinban kölcsönzött autót, és sátrat vert. Lantos Aladár, aki teljesen kimerült a lelkes fotózásban, ledőlt egy rövid délutáni sziesztára. – Végre egyedül! – sóhajtott elégedetten Richárd, és átölelte a lány derekát, ahogy a tengerparti köveken sétáltak. – Apád most legalább egy órácskát aludni fog, nem? – Gondolom. Miért? A fiú csibészesen elmosolyodott, majd egy hirtelen mozdulattal magához rántotta a lányt és megcsókolta. Lilla már régen kapott tőle ilyen szenvedélyes csókot, valamiért mégsem tudta élvezni. A fiú keze a derekáról lejjebb kalandozott, és Lilla azon kapta magát, hogy kirázza a hideg. – Most meg mi van? – bosszankodott Richárd, amikor a lány elhúzódott tőle. – Úgy nézel rám, mint aki szellemet lát! – Sajnálom – sóhajtott Lilla. – Csak azt hiszem, egy kicsit… túl gyors voltál. 49

– Túl gyors? Nyolc hónapja járunk együtt, az ég szerelmére! Más párok már két hét után… Te meg kiakadsz, ha egy kicsit simogatlak? Mi bajod van, Elel? Már nem szeretsz? Félsz, hogy apuci esetleg csúnyán nézne a kislányára, ha megtudná, milyen csintalanságra készül? Már ha… készülsz egyáltalán. ha csak kettesben jövünk Írországba, akkor rá is így ellöknél Mondd, magadtól? Igen? – Nem tudom! – csattant fel a lány. – Honnan tudnám…? – Tudod mit, Elel? Szerintem te félsz. – Én félek!? – kérte ki magának Lilla. – Én egyáltalán nem is… – Akkor meg miért húzódozol? – Richárd kézen fogta Lillát és beljebb vezette az öbölbe. – Tisztára romantikus ez a hely, sehol egyLilla ember, apuci meg húzza lóbőrt. Nem kellene megtudnia. tanácstalan volt. Mitategyen? Olyanis könnyű lenne beleegyezni, és mégis annyira nehéz! Ha szeretné Richárdot, egy pillanatig sem kételkedne… Tehát nem szereti. Viszont a fiú szereti őt… A gondolat kellemes kis melegséggel töltötte el Lillát. Hátha képes lesz megszeretni Richárdot… Hátha csak hagynia kell, hogy a fiú kimutassa az iránta érzett szerelmét. Meg kell adnia rá az esélyt. – Hát jó – felelte remegő hangon. – De… de… ne itt. Ha apa felébred szikla… és lenéz ide, megláthat. Ott… ott az a jókora magányos A fiú elégedett vigyorral csúsztatta Lilla dereka köré a karját, és biztos léptekkel indult a szikla felé, azzal sem törődve, hogy a lány egész testében reszket. Biztos csak izgatott, mert én, Kevélyessy Richárd Leonárd, a mai napon nővé avatom. Elel még hálás is lehet nekem ezért… – Na végre! – húzta be Lillát a szikla mögé, és már épp azon volt, hogy leráncigálja róla a pólót, amikor mind a ketten megdermedtek. A szikla mögött, a félig homokkal, félig kövekkel borított parton egy fiú feküdt. Anyaszült meztelenül.

50

Ötödik fejezet

Partra vetett hal – Ne nézz oda! – takarta el Richárd Lilla szemét, de a lány ellökte a fiú kezét. – Ne hülyéskedj, Ricsi, ez csak egy srác! – Egy… egy nudista! – Ugyan már! Lehet, hogy ellopták a ruháit. Biztos megtámadta valaki… Annyi biztos, hogy elájult – szögezte le Lilla, és közelebb lépett a parton fekvő fiúhoz. – Szerintem túl sokat napozott, és a napszúrás ütötte ki – vélekedett Richárd. – Vagy meghalt – tette hozzá reménykedve. – Ricsi! – pirított rá a lány. – Jól van, jól van, lehet, hogy él – emelte fel a kezét békítőleg a fiú. – Gyere, menjünk innen! Lilla mintha meg sem hallotta volna barátja szavait, bátran közeledett az ájultnak tűnő fiúhoz. – Lehet, hogy hajótörést szenvedett… – Persze, és menekülés közben gyorsan levetkőzött, nehogy a ruha akadályozza a gyorsúszásban… 51

– Mondd csak, mikor lettél te ilyen cinikus? – tette csípőre a kezét a lány. – Mintha egészen megváltoztál volna. Írország változtatott meg ennyire? – Én nem változtam, Elel! Te változtál! A lány legyintett, és elfordult Richárdtól. és mutatóujját a fiú nyakán lüktető verőérhezLetérdelt nyomta. a homokba, – Él – sóhajtotta megkönnyebbülten, miközben a keze önkéntelenül is tovább csúszott a fiatalember mellkasára. – Istenem, milyen szép… – Elel! Megőrültél? Ez egy perverz idegen, aki lehet, hogy narkós vagy alkoholista, vagy… A lány hamiskásan mosolyogva nézett fel rá. – Szerintem te csak irigy vagy… mert neked nincsenek ilyen szép… – Eztarányaid. meg honnan veszed? Nem is láttál még… úgy! – Ez igaz. De ha nem találjuk meg ezt a szegény fiút, akkor mostanra már talán láttalak volna. Valld be, hogy kisebbségi komplexusod van! – Nekem? – fortyant fel Richárd. – Te nem vagy észnél! Érdekel is engem, hogy a naturista kölyöknek miből mekkora van! Akárki is, hozzám képest úgyis csak egy senki! – Richárd, mondták már neked, hogy rém primitív vagy? Szerintem meg inkább príma vagyok, – küldött felé egy– széles, de láthatóan erőltetett vigyort akicsikém fiú. – Na, gyere szépen, hagyd napozni a kis nudistát! – Dehogy hagyom! Ez a fiú nincs magánál. Szerintem balesetet szenvedett, aztán meg még jól le is égett itt a napon, vörös minden porcikája… Átkozott UV-sugárzás…! Komolyan mondom, nem tudom, hogy mi lesz így a Földdel?! Richárd az égre bámult. – Ne játszd itt a mentőangyalt, Elel! Nem is ismered a srácot. Lehet, hogy közveszélyes bűnöző… Te meg mit csinálsz…? – szólt oda döbbenten Lillának, mikor látta, hogy a lány megpróbálja felemelni a fiút. 52

– Vigyük be a sátorba! – Hogy micsoda…? Lilla sötét és határozott pillantást vetett a barátjára. – Vagy segítesz nekem, vagy esküszöm, hogy soha nem folytatjuk, amit dühében az imént ökölbe elkezdtünk! Richárd szorította a kezét, aztán egy pillanatig mérlegeim látszott a dolgokat. – Na jó. De csak adunk rá egy gatyát, és ha magához tér, elküldjük. – Ezt én is így gondoltam – válaszolt a lány, bár az eszméletlen fiún nyugvó tekintete egészen másról árulkodott. – Én fogom a kezét, te a lábát. Gyerünk!

Második Atlantisz, Eumélosz király trónterme – Felség, tennie kell valamit! A lányom! Az egyetlen lányom! – zokogta Leandra. – Nyugodjon meg, asszonyom – próbálta csitítani a király –, és meséljen el szépen mindent! – Hol is kezdjem? – szipogott a sellőnő. – Meandra tegnap este aludni tért… azaz, én azt hittem, aludni Azaészt, megy, deésneeeem! Elkötötte a delfinfogatunkat, hogy hogy megkeresse már ki tudja, merre jár… – De honnan veszi, hogy a kedves lánya a fiam után ment? – Onnan, hogy… levelet hagyott. Én tegnap csak úgy… mellékesen megemlítettem neki, hogy Azaésznek szüksége van rá. Én ezt csak… csak azért mondtam, hogy hagyjon végre békén, és menjen aludni… De ő komolyan vette! – temette az arcát a tenyerébe Leandra. – Jaj, felség, én olyan, de olyan rossz anya vagyok! Tegnap legszívesebben megszabadultam a lányomtól, de most,még hogy elveszett, majd’ beleőrülök avolna hiányába! Sosem hittem volna, hogy ez lehetséges! 53

Jaj, de még mennyire lehetséges… – mélázott szomorúan Eumélosz, és az asszony vállára tette a kezét. – Ne sírjon, kérem! Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk és visszahozzuk a lányát. Egy megbízható sellőt küldök ela keresésére.

A nő még azt mindig remegett az idegességtől. – Felség, tudnia kell, hogy nem lesz könnyű utolérni őt. Miénk Atlantisz leggyorsabb delfinfogata… Ráadásul Meandra úgy tudja hajtani azokat az állatokat, mint egy megszállott! – A leggyorsabb fogatunkat küldöm utána, asszonyom. Olyat, amely a szokásos tíz helyett három nap alatt ott lesz, ahol… Ahol a fiam tengeti a napjait száműzetésében… Ha életben van még egyáltalán… Az asszony mintha megérezte volna, hogy mi az, amit a király már– nem mondott Értem, felség.ki. Köszönöm a fáradozását.

Írország, tengerparti szakasz Kilkee közelében – Nem gondolod, hogy mára már elég volt a keresgélésből? – vetette fel Conor, miután barátjával három órán keresztül hiába kutattak a menekülő sellő nyomai után. Egy tündérnek nagy felelőtlenség hosszú órákat a vízben tölteni, mert a víz hatására átmenetileg elveszíti a láthatatlanná válás képességét, így minden ragadozó könnyedén észreveheti őt. – Talán igazad van – hagyta rá Aengus, ahogy fél lábon ugrálva megpróbálta kiütögetni a vizet a füléből. – Holnap folytatjuk, és ha nem találjuk, az se nagy baj, a lényeg, hogy borsot törjünk a rokonság orra alá. – Aha… – mondta Conor elgondolkodva. – Tudod… ez olyan furcsa… vagyis… te olyan furcsa vagy. Már úgy értem, a régi önmagadhoz képest… Aengus értetlenül nézett barátjára. – Ezt meg hogy érted? 54

– Amennyire emlékszem, te kifejezetten jó gyerek voltál… Legalább ötszáz éves korodig… Igazi mintatündér. Mi történt? Aengus elfordult a barátjától, és kinézett az óceánra. – Mintha nem tudnád… Igen, megváltoztam, és tudom, hogy nem az előnyömre, de ez van. Lázadok, mert lázadnom kell. – Kell? Miért kell? Aengus megrántotta a vállát. – Kisfiúként csak egy kicsit voltam lusta, de amúgy mintagyerek, aki soha nem tesz rossz fát a tűzre… Talán, mert fontos volt nekem, hogy anya mit gondol rólam. De aztán… – megremegett a hangja, a szárnya pedig sápadt zöldre változott –, miután anya meghalt, már nem volt senki, akinek meg akartam volna felelni. Apa azelőtt sem törődött velem, és amióta újranősült, még annyira Én sosem… sosem a számára. A két féltestvéremsem. bezzeg igen! Lugh így,léteztem meg Deirdre úgy! Lugh-ra oda kell figyelni, mert túlbuzog benne az agresszió, Deirdre pedig az aranyos, de gyenge kislány, akire vigyázni kell! És mi van velem? Velem, akivel sosem volt gond? –Aengus belerúgott egy kőbe. – Szerintük én nem érdemiek figyelmet… Aztán egy nap úgy döntöttem, hogy nekem is kijár a figyelemből! Ha másért nem, hát azért, mert rossz vagyok! Így lettem a család fekete báránya… Finola nénikémmel együtt – tette hozzá egy jelentőségteljes mosolyConor kíséretében. egyetértően hümmögött. – De az apád így sem vesz észre. Aengus megrázta magát, és vizes ruhái egy pillanat alatt megszáradtak. – Nem nagyon. De a dédapám legalább észrevett… és nekem már az is elég, ha ő hébe-hóba megemlíti az apámnak, hogy milyen kibírhatatlan alak a fia. Néha még egy letolás is jobban esik, mint a teljes közöny… Conor a fejét csóválta.

55

– Fura egy szerzet vagy, Aengus. Csibészkedsz, csak hogy az ősök észrevegyék, te is létezel… Pedig a lelked mélyén most is jófiú vagy. – Nono! Azért a több száz évnyi gyakorlásnak köszönhetően egyre jobban megy Már szinte élvezem… Gyere, versenyezzünk addiga akomiszkodás. szikláig! A két tündér villámsebesen szelte az eget, az emberi szem számára teljesen láthatatlanul. Aengus bárhogy próbálkozott, több méternyi hátránnyal ért célba. – Én nyer… – kezdte Conor, de a barátja leintette, és a szájára szorította a mutatóujját, míg a másik kezével lefelé mutatott. Pontosan alattuk két ember, egy fiú meg egy lány egy mezítelen fickót vonszolt felfelé a part enyhe emelkedőjén. Izzadtak, fújtattak, és a fiú alakot – akiben Aengusszitkozódott. azonnal felismerte Burrenen látott rinyálós – halkan Társnőjeaminden kétséget kizáróan az az edzőcipős lány volt, aki nagy kegyesen hagyta, hogy barátja megcsókolja. – Te, szerinted ezek mit csinálnak? – suttogta Conor a barátjának. – Nem tudom, de szerintem nézzük meg, ez jó kis muri lesz. Jobb, mint hazamenni apámhoz és mostohamamihoz. Conor szeme cinkosul megvillant. * Azaész sötét helyen ébredt. Hunyorogva nézte a mennyezetet, amilyenhez hasonlót még soha életében nem látott. Feje fölött valamilyen sötétlila anyag feszült, amely még csak távolról sem emlékeztetett az atlantiszi házak mennyezetére. Főként azért nem, mert egy cseppet sem tűnt nedvesnek. Azaész, aki soha életében nem látott semmit, ami száraz lett volna, döbbenten szemlélte a lila anyagot. Biztosan még mindig álmodom. Talán jobb is, ha ismét behunyom a szemem. 56

Gondolatai csak lassanként álltak össze teljes emlékképekké. Igen, ott volt az a cápa… azaz nem is egy volt, hanem kettő… Aztán volt három furcsa lény, akik ráküldtek egy fehér energiagömböt. Aztán… a három aprótermetű lény eltűnt, de a cápák kitartóan üldözték, és akkoraztnekiment és akkor Azaész ismét érezte testében a különösvalaminek… erőt, amit először az energiagömbbel való találkozásakor érzett. Mi történt velem? Miért fáj minden egyes levegővétel? Mintha… nem is vizet lélegeznék… De akkor vajon mit? Kényszerítette magát, hogy újra kinyissa a szemét, de megint csak a furcsa, lila tetőt látta maga fölött, és sehol egy csepp vizet. Ekkor beszédfoszlányok ütötték meg a fülét. – …de akkor is be kéne vinni a kórházba! Vagy… mit tudom én,Kellemes a rendőrségre! Hátha valaki mármeg keresi! női hang – állapította magában Azaész. – Szerintem addig ne vigyük sehova, amíg magához nem tér, hátha rögtön meg tudja mondani, hogy kicsoda és hol lakik, és akkor egyből hazavihetjük – szólt egy másik, mélyebb hang, amelynek a tulajdonosa – hangjából ítélve –jóval idősebb lehetetett az előbbinél. – Szerintem egyszerűen kinn kellett volna hagyni a parton, a drogosok azt érdemlik! – jelentette ki egy harmadik. – Egy csótányba chárd! – csattant felt is az több iméntiegyüttérzés női hang. szorult, mint beléd, RiMi lehet az a csótány? – tűnődött Azaész. Vajon ezek rólam beszélnek? Egyre kíváncsibb lett a kellemes női hang forrására. Minden erejét összeszedve kissé félrebillentette a fejét. Elakadt a lélegzete a látványtól – a három hang tulajdonosa egyáltalán nem látszott sellőnek. Mindegyiküknek olyasféle nyúlványok álltak ki a törzséből, mint az őt megtámadó, kisebb méretű lényeknek. Kezdett pánikba esni. Mi van, ha meghalt, és Hádész világába jutott? És ha így van, csakis a Tartaroszba kerülhetett… Ha valakinek, hát neki biztosan nem jár ki Elízium… 57

Elszorult a torka a gondolatra, hogy elérkezett a bűnhődés ideje. Vajon miféle szörnyűségek várnak rá a bűnösök alvilági országában? Megkínozzák? Őrületbe hajszolják? Talán már meg is őrült, hiszen bomlott elméje olyasmiket láttat vele, amik nem is léteznek. Bizonyára ez pedig lesz avalószínűleg büntetése mindazért, elkövetett… Azok ott hárman a számára amit kijelölt kínzóosztag. Meg kell tudnia, mi az igazság! A rossz ismerete is jobb a teljes bizonytalanságnál. Vett egy mély levegőt, és megszólalt: – Hol… hol vagyok? Egyszerre három fej fordult felé: két hímnemű és egy nőnemű lényé. A nőnemű arca határozottan csinos volt, bár Azaész már csábított el nála sokkal szebb sellőket is. Aazfiatalabb egyed undorodó arckifejezéssel méregette, idősebb hímnemű pedig érdeklődő és kicsit szánakozó tekintettel. – Nahát – szólalt meg a nőnemű lény –, te is magyar vagy? – Hogy, mi? – pislogott Azaész. – Ma… gyar… – tagolta a fiatalabb hím. – Ma… gyar… – ismételte az ifjú herceg. – Igen, magyar – forgatta a szemét a fiatalabb hímnemű.– Tudod: Hungarian, Ungáiris, Hongroise, Ungarisch, Vengr, vagy amit akarsz! – Már bocs, de ugyanazt a szót ismételted meg ötször – jegyezte meg egy kicsit csípősen Azaész. – Mi van? – nézett rá ostobán a fiatalabb hím. – Hát azt mondtad, hogy magyar, magyar, magyar, magyar, magyar. Ötször ugyanazt. A három fura szerzet összenézett, és a tekintetükből ítélve meg voltak róla győződve, hogy a fickó teljesen bolond. Azaész viszont meg volt róla győződve, hogy ezek hárman a bolondok. – Kezdek teljesen összezavarodni – jelentette ki a nőnemű lény, és közelebb ment a herceghez. – Azt mondod, hogy a kü-

58

lönböző nyelveken felsorolt szavakat te egy és ugyanazon szónak hallottad? Az ifjú sellő a homlokát ráncolta. – Különböző nyelvek? Azok meg mik? A lány ismét pillantást váltott társaival. – Miért van azmeglepett az érzésem, hogy teljesen hülyének nézel? – Ó, én nem nézlek annak… – szabadkozott a lány. – De igen, látom rajtad! – mondta egy kicsit erélyesebben Azaész. – Tudd meg, hogy Atlantisz trónörökösét senki sem nézheti hülyének! Az idősebb hímnemű lény, aki eddig csendben figyelte a fiatalok párbeszédét, most harsány nevetésbe tört ki. – Ez jó volt, fiacskám! Bírom a humorodat! – A humoromat? – vonta össze a szemöldökét Azaész. – Miről beszélsz, köz-sellő? Egyáltalán, hová tetted az uszonyodat? – Oda, ahová te az eszedet, haver – válaszolt az ifjabb hím. Azaésszel még soha, senki nem beszélt ilyen tiszteletlenül. Indulatában megfeledkezett arról, hogy pár perce még mozdulni sem tudott, és félredobta a testét fedő puha, lapos valamit, hogy semmi se akadályozza az arcátlan fickó felképelésében. – Te, vigyázz, hogy beszélsz Atlantisz hercegé… Szent Poszeidón! –– Mi van?egy… – kérdezte másikragadt háromrám! kórusban. Egy… egy…apióca – sikított Azaész arra a területre meredve, ahol pikkelyes halfarkának kezdődnie kellett volna. – De mekkora! Juj, szedjétek le rólam! A három fura szerzet ismét összenézett. – Szedjétek le! Jaj, de rémes! – Szedi a nyavalya, tudod, mikor nyúlnék hozzá másnak a… – fintorgott a fiatalabb hím. – De hát a pióca! És a farkam? Hova lett a farkam? – Ott fityeg a helyén, haver, nem látod? – Az uszonyom! – fogta a fejét a kezébe a herceg. Lehunyta a szemét, és vadul megrázta a fejét, miközben a szíve hevesen ka59

lapált a mellkasában, az az undok kis lelkiismeret-darabka pedig, ami legalább néhány boldog percig nem kínozta, most mindennél erősebb szúrásokkal hívta fel magára a figyelmet. Most már semmi kétség, ez nem lehet más, mint a Tartarosz. Így bünteti meg Poszeidón: őrülettel kell fizetnie mindazért, amit mások ellen őt elkövetett. – Szerintem te pszichiátriai eset vagy – jegyezte meg egy hűvös hang, mire Azaész kinyitotta a szemét, és zihálva rámeredt a hang forrására, a vele nagyjából egyidős hímnemű lényre. Úgy érezte, megfullad – megfojtja a rettegés. Egy pillanatra aranyló szikrák tünedeztek fel körülötte, de Azaész tudomást sem vett róluk: úgy döntött, hogy ebben a helyzetben az egyetlen ésszerű dolog, amit tehet, az az, ha elájul.

60

Hatodik fejezet

Egy vödör víz Lantos Aladár érdeklődve figyelte a szeme előtt kibontakozó bizarr jelenetet. A lánya és annak idegesítő barátja nemrégiben behozott a partról egy mezítelen, ájult fiút, akiről magához térése után kiderült, hogy nem normális. Ennek ellenére úgy tűnt, a lánya érdeklődik a lökött fiatalember iránt… Talán pont a furcsasága miatt. Lilla már csak ilyen: vonzzák az extrém helyzetek és az extrém figurák. De vajon puszta érdeklődésről van szó? – töprengett a férfi, miközben azt figyelte, Lilla hogyan takarja be újra az ismét eszméletét vesztett vendéget. Talán csak valami anyai ösztön jött elő – vélekedett Lantos papa. Úgy mosolyog arra a srácra, ahogy az anyák néznek a gyámoltalan kisbabákra… Tekintete lánya udvarlójára siklott. Hoppá! Úgy látszik, Richie Rich meg morcos egy kicsit. Féltékeny. Ez óriási! Istenem, mit meg nem adnék, ha Elelt végre valaki elszakítaná ettől a pojácától! Bár nem feltétlenül olyasvalakire gondoltam, aki Atlantisz hercegének képzeli magát, és megijed a saját… hm… testrészeitől… 61

– Én mondtam, hogy gyogyós a fickó – jegyezte meg Richárd, csak hogy megtörje a csendet. – Tutira be is van lőve, különben nem hinné, hogy pióca lóg neki a… – Komolyan mondom, nem értem, mi bajod van vele! – csattant fel Lilla. szegény, ésnem mostörülnél hallucinál. Egyébként, ha –teNapszúrást szenvedtél kapott volna hajótörést, neki, ha valaki törődne veled, ahelyett, hogy sorsodra hagy a parton? Lantos papa mosolya vigyorrá szélesedett. Helyes, helyes, egy jó kis veszekedés sosem árt… Richárd bosszús pillantást vetett Lillára, és orrát felhúzva kitrappolt a sátorból. – Végre lesz egy kis nyugalom – állapította meg a fotóművész. A lány egy pillanatig elgondolkodott ezen, aztán bólintott. Nem gondoltam, hogyvolt. Ricsi ilyen bunkó is tud lenni. A suliban–mindig igazi úriember – Egyszer mindenki kimutatja a foga fehérjét… – vonta meg a vállát az apja. – Jobb volt most megtudnod, hogy ilyen, mint később, amikor már… – Amikor már mi van? – vetett rá kérdő pillantást Lilla. – Hát amikor te meg ő már… szóval… Amikor már késő. Lilla a sátor mennyezetére emelte a tekintetét. – Jaj, apa. Nem gondolod, hogy elég már a gardedámkodásból? Felnőtt vagyok, tudom, mit csinálok. – Biztos? – Biztos – állt fel a lány. – És épp ezért, most beszélek Ricsivel. Mint felnőtt a felnőttel. Te addig esetleg borogathatnád a betegünk homlokát. Mielőtt Lantos apuka ellenkezhetett volna, a lánya a kezébe nyomott egy vizes kendőt, és kisietett a sátorból. A férfi egy sóhajjal az ájult fiúhoz fordult, és miközben a kendőt igazgatta a homlokán, magában reménykedett, hogy Lilla és Ficsúrka, ahogy lánya udvarlóját magában nevezte, jó alaposan összevesznek…

62

* – Ricsi, állj meg! – Ugyan, minek? Úgysem törődsz velem! – morgott a fiú, de azért megállt. – Menj csak vissza, és pátyolgasd a hajótörött szépfiút! – Te tényleg féltékeny vagy! – Féltékeny? Én? Ugyan, mire? Arra, hogy úgy nézel arra a hibbant srácra, mintha tisztára szerelmes lennél belé? – Szerelmes, én? Neked nincs ki mind a négy kereked! Nekem te kellesz! – Tényleg? – pislogott Richárd. – Biztos vagy benne? Lilla maga is meglepődött, amikor az automatikus „igen” helyett egy kérdéssel válaszolt. – Talán kételkedsz benne? A fiú összevonta a szemöldökét. – Mostanában nem úgy viselkedtél, mint akinek tényleg kellek. Olyan hideg voltál, olyan elutasító… Bezzeg vele, vele gyengéd voltál… – Ricsi… – Lilla közelebb lépett hozzá, és megfogta a kezét. – Csak megsajnáltam. Ennyi az egész. A fiú teátrálisan felemelte hangját. – Nem is tudod, mennyire megnyugtat, amit mondasz. Már attól féltem, elveszíthetlek… – Hogy elveszíthetsz? Egy ájult, meztelen pasi miatt? – csodálkozott Lilla. – Attól te ne félj! Ha igazán szeretsz, a tiéd vagyok. – Nagyon helyes – válaszolt a fiú flegmán. Erre nem azt kellett volna felelnie, hogy köszönöm, kedvesem, én is a tiéd vagyok? – villant át Lilla agyán. Hát így beszél az, aki szeret? És egyáltalán, tényleg szeret engem? Az apjának igaza van: tisztáznia kell a dolgokat, még mielőtt valami ostobaságot csinál. Saját érzelmei felől már majdnem biztos volt– nem sze63

relmes Richárdba de ha a fiú őszintén szereti őt, akkor ad egy esélyt a kapcsolatuknak. – Még sosem kérdeztem meg tőled – szólt a fiúra nézve –, miért szerettél belém? Richárd csibészesen elvigyorodott. – Arra vagy kíváncsi, miért pont te kellettél nekem? Azért, mert te voltál az egyetlen, aki nem ájult el tőlem azonnal. Ezt nem hagyhattam annyiban. – Szóval csak a sértett büszkeségedről van szó? Hogy bebizonyítsd, engem is megkaphatsz? – bontakozott ki a karjából Lilla. – Egy trófea voltam? Azért félsz elveszíteni, mert esetleg kiröhögnének a barátaid, ha megtudnák, hogy velem nem jött össze? – Hogy mi? Jaj, deeeehogy. Honnan veszel ilyen sületlenségeket?– De hisz épp az előbb mondtad! – Nem is mondtam ilyet! – Akkor…? Lilla sosem tudta meg, mit válaszolt volna a barátja, mert abban a pillanatban az apja kikiabált a sátorból: – Elel, gyere, kezd magához térni!

Wicklow tartomány, Glendalough Vadregényes környezetben, a Felső- és az Alsó-tó között épült a Szent Kevin alapította kolostor-együttes, mely a nevét is elhelyezkedéséről kapta: gaelül a Gleann Dá Locha annyit tesz: a két tó völgye. A félig román, félig gótikus stílusú ablakokon át mintha egy másik világba pillanthatna be ember és tündér egyaránt… Valamikor, a régi időkben a tündérek otthona a varázslatos Tara volt. Történetünk idején tündérnép Glendalough, fiai és lányai ez mára csak ritkán látogattak odaazonban – életüka központja dél-írországi „romváros” lett. 64

Senki sem tudja, hogy a tündérkirály több ezer év után, az emberi időszámítás szerinti XIX. században miért tette át székhelyét Taráról Glendalough-ba. A rossznyelvek szerint Dagda azért ragaszkodott ahhoz, hogy Dublin vonzáskörzetében lakhasson, mert onnan könnyebb volt beugrani városba Old Jamesonra. után azonban átköltözött ide, a akirály máregy italozni sem járt el, Misőt, az utóbbi időben lakhelyét, a glendalough-i kerek tornyot sem volt hajlandó elhagyni. Naphosszat egykedvűen nézegette a turistaáradatot, amely úgy zsongta körül a tornyot, hogy közben mit sem sejtett a feje fölött néhány méterre berendezett tündérkirályi rezidencia létezéséről. Ha valamelyik vállalkozó kedvű turista arra vetemedett volna, hogy megmássza a toronyfalat, és bekukucskáljon a több méter magasságban lévő ajtón, akkor sem látott egyebet, mint egy jókora, sötét üreget. A vörös brokátot és azvolna aranyfényben csillogó szőnyegeket odabenn csak a tündérek láthatták. Épp úgy, mint Balor, a király testőrparancsnoka, aki mély meghajlásban várta, hogy a bíborszín palástba burkolt uralkodó végre kegyeskedjék észrevenni. – Látni óhajtott, felség? – Igen. Jelentést kérek a sellő utáni hajtóvadászatról! – felelte ridegen Dagda. – Mindent megteszünk, hogy elit megtaláljuk – szólt alázatosana Balor. – Természetesen a három kommandóst felmentettem szolgálat alól. – Helyes! – recsegett a király. – Remélem, a többi tündéred ügyesebb lesz. A testőr bólogatott. – Biztos vagyok benne, felség. Egyszerre ötven kommandósunk fésüli át nyugaton a partközeli vizeket. A sellő nem menekülhet! Dagda savanyú képet vágott. – Elsőre megmenekült. – Már ha túlélte egyáltalán… 65

– Túlélte! Hát persze, hogy túlélte! – Ebben azért nem lehetünk egészen biztosak, felség. – De igen! – csapott trónja karfájára a tündérkirály. Mélyarany szárnyai pillanatról pillanatra vörösebbek lettek a dühtől. – Annak fiúnak varázsereje van.energiagömbjét! Ez biztos! Különben nemvarázserevédhette volnaa ki tündéreink pusztító Ha pedig je van, akkor királyi származék, és egyedül ezüstnyilaink végezhetnek vele! Jól irányzott lövés szükséges, akkor elpusztul, akárcsak az a nyavalyás őse, akit a saját kezemmel öltem meg! A testőrparancsnok unottan emelte tekintetét a plafonra, és elnyomott egy sóhajt. A történetet arról, hogy a Nagy Dagda hogyan ölte meg a Szörnyen Veszélyes Atlasz Királyt – aki mellesleg egy roskatag öregember volt –, már vagy ezerszer hallotta. Mindent megteszünk, hogylesz. megöljük a sellőt, felség, és akkor–népünk ismét biztonságban – Biztonságban!? Azt mondod, biztonságban!? – fortyant fel a király. – Majd akkor leszünk biztonságban, ha mindet elpusztítottuk! Az atlantisziak ismét rabszolgaságba akarnak taszítani minket! De mi nem hagyjuk magunkat! – Öhm… felség… én nem hinném, hogy… – Nem hinnéd? Mit nem hinnél? – ordította a király. – Az eszem megáll, hogy ti, ifjak, milyen felelőtlenek vagytok! – Hátmeg én azért mondanámötszázegy magamatévestestőrparancsnok. éppen ifjúnak… – jegyezte halkannem a kilencezer – De te még nem éltél az atlantiszi fogság idején! Te még nem tudod, milyen volt, amikor azok az emberek a legmocskosabb aljamunkát testvéreinkkel végeztették, amikor az engedetlenkedőket elhurcolták a kristálybányáikba, és sosem láttuk őket viszont! Ezt akarod megint? Ezt!? – De felség! Az atlantisziak nincsenek abban a helyzetben, hogy… – Hát majd lesznek! Tízezer év óta biztosan csak erre készülnek! A bosszúra! Ezt a sellőt előőrsként küldték ide!

66

– Értem, felség. Biztosan így van – hagyta rá Balor. A tizennégyezer hétszázhetvenhét éves király már rég a szellemi leépülés útján volt, és a testőrparancsnok jól tudta, hogy a legtöbb esetben a helyes taktika az, ha jó képet vág, és bólogat a király sületlenségeire. – Helyes! Hívasd ide a fiamat, az unokámat és a dédunokámat! – Melyiket, felség? Fiából ugyan csak egy van, de unokájából kettő, dédunokájából pedig öt… – A fiúunokámra gondoltam, Balor, a fiúra. Hogy is hívják…? – Coyle-nak, felség. – Na igen! Őt akarom látni. A dédunokák közül pedig a legidősebbet, azt a rebellist. – Aengust, felség? – kérdezte óvatosan Balor. – Ő bizonyára a fiammal, Conorral éppen a burreni – Akkor küldessdolgozgat érte! Mihamarább! Őt is kertünkben… be kell vonnunk a tanácsba, elvégre néhány ezer év múlva ő lesz a király, jártasnak kell lennie a nagypolitikában! Balor ellenállt a kísértésnek, hogy ismét a plafonra emelje hitetlenkedő tekintetét. Ha Dagda még soká húzza, szegény Aengus úrfi sosem lesz király, másrészt Őfelsége igazán jobban ismerhetné a dédunokáját annál, minthogy el tudja őt képzelni a tündérek trónján. – Igen, felség. a dédunokáját, hogy itt lehessen a tanácskozáson. MitElőkerítem mondjak az ifjú hercegnek, miféle tanácsban is kell részt vennie? – Haditanácsban, Balor! Haditanácsban! – húzta ki magát a király. – Megtámadjunk és a tengerfenékkel tesszük egyenlővé Atlantiszt, mielőtt ők pusztítanak el minket. Úgy bizony!

Tengerparti szakasz Kilkee közelében Aengus és barátja, Conor, teljes csendben, láthatatlanul lapult a sátor egyik sarkában. 67

Amikor a levegőből kiszúrták az ájult fiút cipelő két fiatalt, még nem sejtették, hogy a kis leskelődés ilyen izgalmassá válik. Mikor a fiatalember magához tért, és arról kezdett zagyválni, hogy ő Atlantisz hercege, Aengus volt az egyetlen, aki ezt el is hitte Hogyan isAengus. szólt az Nem a mese régia Atlantisz elpusztításáról? –neki. gondolkodott az avolt lényege, hogy dédapa még azelőtt megölte a királyt, mielőtt az és annak testőre elárulhatta volna Atlantisz népének, hogy a sziget elsüllyedésekor sellővé fognak válni, és mindössze annyit kell tenniük eredeti alakjuk visszanyeréséhez, hogy kiúsznak a partra? Ez a sellő itt bizonyára kiúszott, vagy kisodorták a hullámok. Akármi. Lényeg, hogy kint van a vízből, amelyet viszont szemmel láthatóan hiányol… – Vizet! – nyögdécselte a félájult fiú. Aengus lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy az emberlány erősen környezetszennyező pillepalackból próbálja megitatni egy Atlantisz hercegét. Az eddig félájultnak tűnő herceg szeme hirtelen felpattant, és úgy nézett a lányra és a lány kezében tartott műanyag üvegre, mintha kísértetet látna. – Mi… mi… mi ez? – dadogta. – Ez víz – felelt a lány olyan kedves, szinte gügyögő hangon, ahogy a kétéves gyerekekkel szokás beszélni. – De… de hát… aa pillepalackra. víz… az… sós – motyogta a fiú kitágult pupillákkal meredve – Ez édesvíz – magyarázta a lány. – Ír forrásvíz buborékokkal. Vagy talán a szénsavmenteset szereted? Mentest ezerrel, kisanyám! Ki meri felesleges buborékokkal tönkretenni a kristálytiszta forrásvizet? – jegyezte meg magában Aengus. – A… mit? – kérdezte Atlantisz hercege. – Semmi baj. Megütötted a fejedet – szólt a lány. – Figyelj, ha emlékszel a nevedre és meg tudod mondani, hol laksz, akkor segítünk hazajutni. – Haza? Atlantiszba? Miért, nem ott vagyok? 68

Képzeld, nem! Aengus egy oldalpillantást vetett Conorra, aki tátott szájjal bámulta az állítólagos herceget. A vörös hajú tündér oldalba bökte társát, aki erre becsukta a száját. – Na jól van, fiam, elég ebből a butaságból – szólalt meg az

emberlány apja. – Mondd el szépen, ki vagy, és hogyan kerültél a partra… ruha nélkül. – Hogy… mi nélkül? – pislogott a herceg. – Ruha – csippentette két ujja közé pólója anyagát a lány. Ő sokkal türelmesebb volt, mint az apja, ám Aengus mégsem tudta hibáztatni a férfit – mindenki teljes joggal nézne lököttnek valakit, aki az emberek tudomása szerint egy régen elpusztult világ fiának, sőt mi több, hercegének vallja magát. – Ruha… – fogta meg a herceg az őt fedő takarót, és enyhén megemelte. Hirtelen– Ez… levegőez… utánnem kapott, mikiiiigaz! özben Még minden vér kifutott az arcából. lehet… mindig ott vaaaan! Aengus nem tudta, hogy vigyorogjon a sellő rémületén a „rátapadt pióca” miatt; hogy szánakozzon a sellő vadonatúj lábának összecsuklása felett, amikor gazdája ijedtében megpróbált felugrani; vagy pedig dermedjen meg annak láttán, hogy az ügyetlenül kalimpáló herceg estében felborítja azt a vödör-féleséget, amelyben a lány több liternyi tengervizet tartott a hideg vizes borogatáshoz, ésésamelynek Aengusre társára. a tartalma egy szempillantás alatt ráborult Ebben a pillanatban lépett be a sátorba Mr. Rinyálós, aki ugyanolyan meglepetten meredt a sarokban hirtelen láthatóvá vált két kicsinyke alakra, mint a herceg, az emberlány és annak apja. Aengus száján akaratlanul is kicsúszott: – A francba! A három ember és a sellő döbbenten meredt a víz hatására emberi szemmel is láthatóvá vált tündérekre. Azaész egy pillanatra még a saját idegen testrészei miatti rémületéről is elfeledkezett.

69

Hetedik fejezet

Danu és az ikrek A sötét hajú tündér – aki társához hasonlóan úgy egy méter magas lehetett a sátor kijáratát fixírozta, de mikor nekiiramodott volna, hogy a többiek meglepetését kihasználva kereket oldjon, a társa elkapta a grabancát. – Nyugi, Conor. Ha már úgyis megláttak, ugyan, miért nem maradunk itt ismerkedni? – Hogy mit? A vörös tündér hátat fordított barátjának, és odalépett Lillához. – Azt hiszem, a hölgyekkel illendő kezdeni. Üdv, szépségem, Aengus vagyok – szólt megragadva a lány kezét –, Aengus, a tündérkirály dédunokája. Ha minden rendben megy, akkor néhány ezer év múlva én öröklöm a trónt. Na, nem mintha tényleg uralkodni akarnék… Halál uncsi egy dolog – rázta meg a lány kezét egy vigyor kíséretében, mint aki észre sem veszi, hogy monológjának címzettje tátott szájjal bámulja. – Meg aztán, nem is biztos, hogy pár ezer év múlva még lesz élet a Földön, addigra a te fajtád teljesen leamortizálja a bolygót… Tényleg, esetleg nem 70

akartok átköltözni, mondjuk a Marsra, és hagyjátok meg ezt a helyes kis planétát nekünk, akik tudunk is vigyázni rá? – A lány pillantásából ítélve „nem” volt a válasz. – Kár. Ja, ez itt a haverom és távoli rokonom, Conor, a korábbi tündérkirály leszármazottja, neki nem jár ki a kevés hercegi cím. És téged hogy hívnak? a Sűrűdepislogások és egy tátogás után végre megérkezett válasz. – Lantos Lillának. – Lilla kihúzta a kezét a tündér szorításából. – De mindenki csak Elelnek szólít. – A név legalább annyira bájos, mint viselője – hajolt meg enyhén Aengus, majd Lantos papához fordult. – A tündér-etikett úgy kívánja, hogy a férfiak közül a legidősebbtől haladjak a legfiatalabbig. Ön biztosan Elel papája… azaz, tudom, hogy az, mert Conorral kihallgattuk az apa-lánya beszélgetést. Meg kellhagyni jegyez-a zem, teljesen egyetértek önnel, nem jó ám kettesben lányát ezzel a rinyagéppel itt – mutatott Richárdra. – Mivel szerintem te vagy az idősebb kettőtök közül, te jössz a sorban, Rinyagép. Hogy is hívnak? Már elfelejtettem… – Kevélyessy Richárd Leonárdnak, és mit képzelsz te magadról? – kérte ki magának a megszólítást a fiú. – Az én apám Kevélyessy Tihamér Rezső, Kossuth-díjas mű… – Részemről a szerencsétlenség – vágott közbe a tündér. – Bánj rendesebben azzal aazlánnyal, öregem, és ne próbálj mindenáron bejutni a bugyijába, olyan olcsó… Aengus ismét tett egy negyed fordulatot, és a hálózsákon békaként elterült herceggel került szembe. – Üdv, fenség, mint már említettem, Aengus vagyok, de azért megismétlem, hátha kihagy az agyad, ami nem is lenne csoda, hiszen annyi szörnyűségen mehettél keresztül mostanában… Először azok a gonosz kommandós tündérek, akik ki akartak csinálni, aztán a frász, hogy lábaid vannak… Jut eszembe, az ott tényleg nem pióca, és mivel még egy ideig biztosan ott fog fityegni, azt javaslom, barátkozz meg vele… De azért takard már el légyszi, nem kíváncsi rá mindenki… 71

Azaész gépiesen magára húzta a takarót, noha nem értette, mi takargatnivaló van rajta. Odalenn az óceán mélyén senki nem takarta el az uszonyát. A lányok a mellüket sem. – Mit is mondtál – folytatta Aengus, továbbra is a herceghez intézve szavait mi aéletében neved? nem volt így megdöbbenve. Nem Az ifjú sellő–,még elég, hogy száműzték otthonról, idegenek varázslattal támadtak rá, cápák üldözték, majd felébredve egy idegen testben találta magát, de most még ez a fura kis lény is itt hadovázik, ráadásul olyasmiről, amiről tudnia sem volna szabad… Ez egy kicsit sok volt a számára. A nyelvére toluló millió kérdés helyett egy válasz csúszott ki a száján: – A… Azaész. –– Á, igazán szép név…A–szüleid bólogatott Szerintem megógörög tök cikis. elégAengus. dilisek lehettek, amikor ezt a nevet adták neked – jegyezte meg Richárd. – Hát még a tieid…! – vágott vissza Aengus. Mintha csak ez a néhány másodperc szünet kellett volna a sellőhercegnek ahhoz, hogy magához térjen fél-kábulatából, most hirtelen kifakadt. – Várj csak! Tudom már, honnan vagy olyan ismerős nekem! Tudom már, honnan tudod, hogy megtámadtak engem! Te is köztük–voltál! Te gyilkos! Mi vaaaan? – pislogott Aengus. – Úgy nézel ki, mint azok! – förmedt rá Azaész. A tündér legyintett. – Aha, ja. Ők is tündérek, de én nem ők vagyok. És csak hogy megnyugtassalak, tutira ki fogják rúgni a támadóidat az elit kommandóból. – Apa mondta, hogy már meg is tették – kotyogott közbe Conor. – Na, mondjuk nem azért, mert megtámadták őt – nézett a sellőre –, hanem mert nem sikerült megölniük…

72

– Szóval mégis az életemre törtök, és be is valljátok! – sápítozott Azaész. – Fi… figyelmeztetlek, hogy félelmetes varázserőm van! – Aha… – húzta el a száját Aengus. – Hát tudod, nem úgy nézel ki, mint akiben mennyid biztos van. túlteng a varázserő… De tény, hogy vala– Tényleg? – pislogott Atlantisz hercege. – Nem most mondtad? – nézett rá kérdő tekintettel Lilla. – Állj, állj, megállni! – kiáltott Richárd. – Mi van? – Kuss! – Hogy mi…? – érdeklődött Azaész. – Csak azt mondja, hogy fogd be a szád – tolmácsolt Aengus. Vagymindent… úgy… Hiába beszélekAzaész. a nyelveteken, valahogy mégsem– értek – motyogta – Ja, kérlek – vont vállat Aengus –, akinek a népe tízezer évet tölt az óceán mélyén anélkül, hogy akár egy kicsit is haladna a korral… – A „kuss” rád is vonatkozott, törpe! – ripakodott rá Richárd. – Törpe a nénikéd, én tündér vagyok – húzta ki magát Aengus –, és kikérem magamnak ezt a hangnemet! – Én is! Én meg herceg vagyok, és velem sem beszélhetsz így! –rangja mondta gőgösen amikor megsértődni. végül rádöbbent, hogy neki a folytán joga, Azaész, sőt, kötelessége – Látod, öregem, ő is herceg, én is herceg vagyok, szóval mi vagyunk túlerőben – vigyorgott Richárdra Aengus. – Most már elég legyen! – emelte fel a hangját Lilla. – Engem nem érdekel, hogy ki itt a herceg és ki az, aki csak henceg! Nézd, Azaész, mi megmentettünk, és szívesen tettük, de ne gyere itt nekem a nem létező varázserőddel, mert… – De hát tényleg van neki! – erősködött Aengus. – Ha nem lenne, nem tudott volna meglógni a tündér elit kommandó elől! A franc se tudja pontosan, mit csinált a srác, de a kommandósaink

73

órákkal később a Bahamáknál tértek magukhoz… Dédapa persze dühöngött… – Mi az a Bahamák? – kérdezte Azaész. – Ezt még nem kell tudnod, a földrajz csak ötödikben lesz anyag, megsorjában. kábé a mínusz elsőben vagy– legyintett Aengus. – Mindentteszép – Helyes – bólintott Lilla. – De úgy ám, hogy mi is követni tudjuk. Aengus megköszörülte a torkát. – Nos tehát… Az egész ott kezdődött, hogy körülbelül tizenötezer évvel ezelőtt az atlantisziak fogságba ejtették és rabszolgává tették a szigetükre tévedő tündérnépet, azaz minket… – Hogy mit csináltunk? – hördült fel Atlantisz hercege. Mintha ameg. sátor maga is dühében remegett volna, jókora széllökés rázta – Mi sosem tennénk ilyet! – Hát persze, most már nem, mert egy távoli ősöd varázslata sellőkké butított benneteket – válaszolt Aengus tárgyilagosan. Látván az Azaész arcán megjelenő pirosas foltokat, arra következtetett, hogy újabb dühkitörés van készülőben. Szörnyű, hogy az emberi faj alapból milyen ideges… Dühkitörés helyett azonban újabb csodálkozó szemmeresztgetés következett Azaész részéről. – Várj csak… Mi az, hogy sziget?

Glendalough, a királyi palota tanácsterme – Kire várunk még? – tudakolta őszülő vöröses szakállát húzogatva Bres, Dagda fiúgyermeke. – Kire, hát arra a semmirekellő fiamra! – dohogott Coyle, Dagda unokája. nem értem, mi bajod van azzal a fiúval – rázta a – Komolyan fejét Bres. – Igaz, egy kicsit lusta, egy kicsit szertelen, de hát nem ilyenek voltunk mi is az ő korában? 74

Coyle kihúzta magát ültében. – Én ugyan nem. – Hát persze, te tökéletes vagy – jegyezte meg gúnyosan a király, akinek enyhe szenilitása ellenére még mindig pengeéles volt alaszölő” nyelve,suhanc és ugyanolyan értettisaszívesen sértegetéshez, mint „Atkorában.kiválóan Sokan ezért látták volna már távozni az Örök Tündérmezőkre, de a király nem óhajtott meghalni. Egy tündér átlagos élettartama tizenkétezer év, amelyet Dagda már jóval túllépett. Egyes alattvalói fogadásokat kötöttek, hogy a következő tíz, száz vagy ezer éven belül szenderül-e jobblétre a közutálatnak örvendő uralkodó, tenni azonban senki nem mert semmit annak érdekében, hogy Őfelségének az Örök Tündérmezőkre való távozását elősegítse. Tündér ugyanis soha nem támad szándékkal tündérre. Ez olyan törvény, amelyet mindengyilkos kistündér az anyatejjel szív magába. – Nézd – folytatta a király az unokájához fordulva –, engem aztán nem érdekel, hogy szereted-e az elsőszülöttedet vagy sem. Itt most sokkal fontosabb dolgokról van szó, mint egy apa-fia torzsalkodásról. A hazánkat és népünket kell megvédenünk! – Az öreg király arca úgy kipirult, hogy egy pillanatra mind fia, mind unokája meglátta benne azt a szabadságharcost, aki egykor kiszabadította a tündérek népét az atlantiszi fogságból. De csak egy pillanatra, mert Dagda a következő pillanatban ismét törődött aggastyánnak látszott. – Mitől kell annyira megvédenünk a hazát? – sóhajtott Coyle. Mielőtt a király válaszolhatott volna, Balor esett be az ajtón. – Fel… felség… Égen-földön kerestem a dédunokáját, de nincsen sehol… – Kezét hevesen dobogó szívére szorította, és vadul lihegett. – De… de… nem is ez a legrosszabb, felség. Most tudtam meg, hogy szörnyű… szörnyű tragédia történt…

75

Tengerparti szakasz Kilkee közelében Azaész némán meredt maga elé. Ez lehetetlen. Teljesen lehetetlen. Még hogy a népem egy olyan… szigeten élt, ami elsülylyedt? Hogy valaha lábuk volt, és víz helyett levegőt lélegeztek? Hogy állandóan sütötte őket a nap, amelyből az óceán mélyén szinte soha semmit nem látni? Talán mégis igazak azok a több ezer évvel ezelőtti legendák, amelyek szerint az atlantiszi nép idefentről származik… Hiába tették tiltólistára azokat a könyveket, amelyek ezt merték állítani, mégis lehetett bennük valami igazság. Vagy talán éppen azért tették őket tiltólistára, mert ez volt az igazság? De nem… Ha valóban így lett volna, akkor legalább a királynak tudnia kellett volna róla. Azaész tudta, hogy az apja is, akár a többi sellő, mesebeszédnek tartja az „odafentről származunk” elméletet. Idefentről – mélázott Azaész, és felnézett az égnek arra az apró szeletkéjére, amely a sátor ajtaján keresztül látszott. A lila sátorvászon alkotta keretben a vörös, narancs és rózsaszín csodálatos keveréke ragyogott – ilyen színeket csak a korallzátonyokban látott azelőtt, a tengeri szivacsok és tengerirózsák tarka összeviszszaságában… Az ifjú herceg szinte vágyakozva bámulta a kinti színorgiát, és legszívesebben közelebbről is megnézte volna. Épp csak nem mert lábra állni. A testéből kiálló két különös nyúlvány roppant instabilnak mutatkozott. Aengus iménti beszámolója Atlantisz történelméről egy kis időre elterelte a figyelmét saját fizikai állapotáról, de most ismét teljes súlyával ránehezedett a félelem. Mire számíthat idefent, ilyen megváltozott külsővel, idegenek között? Nyelt egyet, és Aengushöz fordult. – Azt mondtad, hogy normális, ahogy most kinézek. Ezek az izék itt lent… mind normálisak a ti világotokban? – Azok hát. Lábaknak hívják őket, és minden felszínen élő embernek és tündérnek van, ezekkel sétálgatunk és futunk, úgyhogy nyugi, nem kell tőlük megijedned – veregette vállon

76

Aengus. – Persze, elhiszem, hogy beletelik neked egy kis időbe, amíg elfogadod az új külsődet. Nekem sem menne egyik percről a másikra, ha egész eddigi életemben sellő lettem volna… – Sellő? – horkantott Richárd. – Ugye nem képzeled, hogy Elel, Lantos bácsi amit és énittakár egy árva nekünk? szót is elhiszünk abból a sok sületlenségből, összehordtál – Ha nem akarod, ne hidd! – mondta nagyvonalúan Aengus. – Elvégre úgy látszik, a saját szemednek sem hiszel… Azaész szinte meg sem hallotta a tündér válaszát, mert ismét elmerült gondolataiban. Kell, hogy legyen valami igazság mindabban, amit ez a fura kis teremtmény az imént előadott. Egyes atlantiszi szavak, mint a „jártában-keltében”, a „sétálni” és a „lépten-nyomon” kell, hogy származzanak valahonnan… Ezek szerint régen nekik, is lábaik voltak. – Még jó, atlantisziaknak hogy nem veszem be, hogy te meg a haverod tündérek vagytok, és hogy a piócás fiú meg egy kis hableány! – folytatta vehemensen Richárd. Azaésznek az sem tűnt fel, amikor Aengus lazán megjegyezte Conornak, hogy az emberek hülyék, sem az, amikor a tündér visszafordult Richárdhoz, és nekiszegezte a kérdést: – Mondd csak, Rinyagép, hiszel az ufókban? – Még szép hogy! Nem lehetünk egyedül ebben a hatalmas világegyetemben! – Láttál akár egyet is? – Ööö… nem. – Bravó! Nem láttad, de hiszed, engem meg látsz, de nem hiszel. Te még hülyébb vagy, mint gondoltam. Mintha valaki halkan kuncogott volna. Azaész érzékszerveivel ugyan felfogta, hogy a kuncogás a lány apjától származik, de a tudatával nem. Tudatát ugyanis szép lassan sötét fellegek lepték el. Észre sem vette, hogy döbbenete, félelme és kíváncsisága egyre inkább dühbe fordul: a nyavalyás tündérek tízezer évnyi tenger-fogságra kényszerítették népét, és mindezek után még őt is meg akarják ölni! 77

– Na jó, tegyük fel, hogy hiszek neked – vetette oda Richárd Aengusnek. – De ha a néped valóban arra kényszerítette az atlantisziakat, hogy ott lakjanak sellőkként, ahol elsüllyedt a szigetük… azaz valahol Gibraltár környékén, akkor mivel magyarázod,– Jó hogy a kis habfiú most itt Írországban? kérdés… Ezt talán tőlevan kérdezd – felelt Aengus. – Időnként megjelent a partjainknál egy-egy sellő, de azokat mind megölték dédapám kommandósai. Vele nem bírtak el – mutatott Azaészre –, mert herceg lévén varázsereje van. De amúgy engem is érdekelne, hogy mit csinálsz itt. Azi… elárulod? Azaész meg sem hallotta a hozzá intézett kérdést. – Hé, Anagyész! – szólította meg Richárd. – Hogy mi? – nézett rá Azaész zavarodottan. –– Mi szél– visszhangozta hozott erre, öreg? – vette át a szót Aengus. Szél? a herceg elkerekedett szemmel. – Ja, persze… nem tudhatod, mit jelent. Mindegy, szóval, mi dolgod itt nálunk? – Hogy mi dolgom? Én nem dolgozom… Herceg vagyok, a hercegek nem dolgoznak… – Mázlista – morgott Aengus. – Nekem bezzeg folyton kertészkednem kell… Ha tudnád, hogy utálom! Azaész továbbra is értetlenül meredt a tündérre. – Azt Lilla. kérdi, hogyan és miért kerültél ide Atlantiszból – magyarázta Azaész a lány felé fordult, és egy pillanatra majdnem elállt a lélegzete. Odakintről az utolsó erejével sütött be a nap, és valami hihetetlen vörös árnyalattal vonta be a lány haját. Nem olyan rikító volt, mint a tündérhercegé, hanem valami különleges mélyvörös. – Hogy… hogy lehet valakinek ilyen hajszíne? – kérdezte, és kinyúlt Lilla egy hajfürtjéért. – Olyan a színe, mint a bíborcsiga nyálának…

78

– Ez aztán az ütős hasonlat – jegyezte meg epésen Aengus. – Ha eddig is így udvaroltál, biztos sosem volt szerencséd a lányokkal… – Nagyon tévedsz! – válaszolta felháborodottan Azaész. – Atlantiszban csak akarok!minden lány rajong értem, és bárkit megkapok, akit – Az én csajomat ugyan nem! – emelte fel a hangját Richárd. – Veszed le róla a kezedet!? Azaész csak ekkor eszmélt rá, hogy még mindig a lány vörösben úszó hajtincsét szorongatja. Amikor elengedte, Lilla kissé zavartan fordult el tőle. – Nem… nem teljesen vörös ám – hebegte –, csak a napfénynél látszik annak… Amúgy inkább gesztenyebarna. Csak akkor vörös, ha van a napszó, úgyhanem világítja meg… is, itt mostÍrországnem a hajamról arról, hogyKülönben Azaész mit keres ban. A fiatal hercegnek összeszorult a gyomra. Nem mondhatja el nekik az igazat. Mit gondolnának róla? Az az undok szurkálás a mellkasában már választ is adott a ki nem mondott kérdésére: szégyellte, amit tett. Szégyellte az egész gyerekkorát, és mindent, amit fiatal felnőttként cselekedett. Mindegy, hogy a link haverjai megéljenezték egy-egy jól sikerült akcióját, ő attól még nem magátvétkeit jobban.– De odahaza már nem tehetett semmit, hogyérezte jóvátegye semmit anélkül, hogy meg ne szégyenülne. Itt viszont senki sem ismeri a múltját. Tiszta lappal indulhat. Talán itt van számára remény. – Én… – felnézett, és a tekintete találkozott Lilláéval. – Gondolom… partra vetett a saját hárító-varázslatom, amikor két cápa elől menekültem… – Minket nem az érdekel, hogy hogyan értél partot, hanem az, hogy miért úsztál ilyen messze északra – magyarázta Aengus. – Most már én is kíváncsi lennék rá… Mit keresel itt, habfiú? – szólalt meg erélyes hangon Richárd.

79

Azaész nem bírta tovább. Hát hogyan rejthetné el valódi énjét, ha ez az idegesítő alak mindent megtesz, hogy kiszedje belőle a titkát? – Neked Királyi Fenség, te senkiházi! – rivallt rá Richárdra. –Azaész Királyisosem Fenség a se… tudta meg, mit mondott volna a másik fiú, mert Lilla cseppet sem finoman belekönyökölt Richárd oldalába. Amíg az görnyedezve az oldalát dörzsölte, a lány ismét a herceghez fordult. – Nos? – kérdezte karba tett kézzel. Volt az arcán valamiféle vad elszántság, amilyet Azaész atlantiszi nőn sosem látott. Csak Meandra látszott néha ilyennek, amikor arra szánta el magát, hogy elnyeri vőlegénye szívét, ha addig él is. Míg Meandra elszántsága addig ezé aazonban lányé szinte vonzónak tűnt. az őrülettel volt határos, Azaész elfordult Lillától, csak hogy a szeme újabb kérdő tekintetekkel találkozzon. A sátorban a sziszegő Richárdot kivéve mindenki mohón bámulta őt, és látszott, hogy addig nem tágítanak, amíg kielégítő választ nem kapnak. Ez már egy kicsit sok volt neki. Nem elég, hogy az életére törnek, de most még azt a csekélyke reményt is el akarják venni tőle, hogy ebben az új világban új életet kezdjen? – Mitki.képzeltek, kik vagytok hogy életű vallatni merészeltek?kí-– fakadt Szavait hirtelen támadt,ti, rövid mini-forgószél sérte, mire a sátor kis híján rájuk dőlt. Amilyen gyorsan jött a beltéri vihar, olyan gyorsan el is vonult, és a lila vászonfalak felhagytak a remegéssel. A sátorban lévők néhány pillanatig némán, összekuszált hajjal és tátott szájjal meredtek egymásra. Maga Azaész is döbbenten pislogott. Lehetséges, hogy a néhány perccel korábbi széllökést is az ő dühe idézte elő? – Mi csak a megmentőid vagyunk – törte meg a csendet a lány, és arcán szomorúság tükröződött. – Talán nem kellene gorombáskodnod velünk. 80

Azaész nem emlékezett, mikor érezte magát utoljára ilyen pocsékul. Lelkiismeret-furdalás? Már megint? Hát meddig gyötri még? – Nem kértem, hogy mentsetek meg! – robbant ki belőle a lelkifurdalása érzett düh. Újabb forgószél rázta meg belülről a sátrat, és hamiatt Aengus nem ugrott volna rá Azaészre, hogy mágikusan lefogja, biztosan rájuk borul az egész építmény. – Igazad van, tényleg nem! – a lány villogó szemmel meredt a tündérherceg szorításában vergődő sellőre. – Tartsd meg az ostoba titkodat, érdekel is engem, hogy mit csinálsz itt, és hogy atlantiszi létedre miért beszélsz a nyelvünkön, hogyan kavar szelet a dühöd, és… – Várj, engem speciel érdekel! – vágott közbe Aengus. – Bocs, Elel, kedves, majd később folytathatod herceg szidalmazását, de ez engem komolyan izgat… – LeszálltaAzaészről, és hamiskásan rámosolygott. – Ja, és ha már ezt a nyelvtudásos és forgószeles dolgot elmeséled, akkor akár elmondhatod azt is, hogy miért vagy itt… Azaésznek ismét a nyelve hegyén volt egy durva válasz, de Lilla arckifejezése visszatartotta. Talán nem kellett volna úgy ráförmednie a lányra… Azok a lányok, akiket ejtett, sosem kiabáltak vele, mert féltek a hatalmától. Ez a lány viszont teljesen más. Egyvarázserejétől, lány, aki nem akit fél amég rangja adta semésújonnan szerzett csak el hatalmától, sem csábított el sem dobott, mégis képes a megbánás apró szikráját feléleszteni benne. Azaésszel sosem fordult még elő, hogy egyszerre utáljon és tiszteljen egy nőt. – Szerinted hogy csináltam azt a furcsa… mozgást, amitől remegett a mennyezet? – fordult Aengushöz. – Ja, kérlek, ezt hívják szélnek. De hogy hogyan csináltad, azt csak te tudhatod. – De nem tudom! Valami hasonlót éreztem az imént is dühömben, mint amikor üldöztek a tündérek meg a cápák… De ez

81

olyan furcsa. Mindig csak akkor jön elő, amikor haragszom, vagy ideges vagyok. – Csak nem mondod, hogy az előbb féltél a lánytól? – kacarászott Aengus. Hogy mi?––Nem, pillantott Azaész Lillára, aki azonnal elkapta róla a–tekintetét. dehogy! Hogy gondolhatod, hogy egy herceg féljen… Aengus feltartotta a kezét. – Jól van, nyugi! Ne izgasd fel magad, ez a sátor nem bír ki még egy hisztit. Szóval akkor nem féltél a lánytól, hanem dühös voltál rá. Tiszta sor. Elvégre, miért is ne lennél dühös valakire, aki megmentette az életedet…? Azaész felhúzta az orrát. –– Te most gúnyolódsz velem?Elvégre én is királyi fenség volDeeehogy, királyi fenség. nék, és a királyi fenségek mindig rendkívül udvariasak egymással, nemde? Na jó, szóval már kiskorod óta mindig törsz és zúzol a varázserőddel, ha bosszús vagy? – Nem éppen – rázta meg a fejét Azaész. – Csak tegnap óta. És hidd el, én sem tudom, miért. Azelőtt sosem volt ilyen erőm. – Hát… – mérte végig Aengus Azaészt –, egyes fajoknál a pubertás idején ütköznek ki bizonyos adottságok, de ahogy elnézem, te már felnőtt emberember! vagy. Sellő vagyok! – kérte ki magának – Nem vagyok Azaész. Még ha népe tízezer évvel ezelőtt ember volt is, és ilyen ocsmány nyúlványokon mászkált is a szigetén, ő akkor is sellő, aki bármi áron vissza fogja szerezni az uszonyát! – Tévedsz, öregem. Ember vagy, és minden atlantiszi sellő az – válaszolt tárgyilagosan a tündérherceg. – Lehet, hogy odalent uszonyotok van, és úgy szaporodtok, mint a halak, bocsánat, mint a delfinek… Akkor viszont nem értem, miért ijedtél meg saját magadtól… A delfineknek is van… izé… „piócájuk”. – De nem ilyen! – suttogta Azaész, aki örült, hogy takaró fedi „idegen” testrészeit. 82

– Szerintem ezt hagyjuk. Még ha egész eddigi életedet sellőként élted is, a génjeid emberi gének. Meg vagyok róla győződve, hogy azért lettél ember, mert kikerültél a szárazföldre. Egyszerűen elmúlt rólad Atlasz király varázsa, amely valami különös módon nemzedékről nemzedékre öröklődött nálatok. az őseid szigetetek elsüllyedése után rögtön kiúsztak volna aHa partra, akkora az elmúlt tízezer évben emberként élhettek volna. De mivel nem tették meg, sellők maradtak. Jut eszembe… Miért is nem tették meg? Azaészt igencsak meglepte a kérdés. Tényleg, miért nem? Félelemből? Vagy azt hitték, a tündérek átka kárhoztatta őket örökös sellő-létre, ezért meg sem próbáltak a felszínre jutni? Nos, ez valószínűleg már sosem derül ki. – Szóval tudod –kérdéshez, állapította azaz, meg Aengus. – csak No demost térjünk szépen visszanem az eredeti hogyhogy jött ki rajtad a varázserő, kedves hercegtársam? A pubertáson túl vagy, tehát az ki van zárva, hogy a serdülőkor műve… Kerültél már életveszélyes helyzetbe azelőtt is? Azaész egy pillanatra elgondolkodott. – Nem, tegnapig sosem. – Akkor ez lesz az – vonta le a következtetést a tündérherceg. – Hihetetlen, hogy az ember, tündér vagy akár sellő mire képes, ha valaki ki akarja nyírni… Felbuzog bennünk az adrenalin, és megtáltosodunk… – Megtáltosodunk? De fura szó… – ízlelgette Azaész. – Mert magyar – szólt közbe Lilla. – A táltos egy ősi magyar varázsló, aki… Várj csak, ti tulajdonképpen eddig végig magyarul beszéltetek hozzánk? – nézett Azaészről Aengusre. – Én igen – bólintott Aengus. – A tündérek a Föld minden nyelvén értenek, és kifogástalanul beszélik őket. Azaz… minden emberi nyelven. Az állatokat sajnos nem értjük. – Én értem az állatokat – jegyezte meg Azaész. – De csak tegnap óta. Azóta, hogy ez a fura erőm van…

83

– Hű de izgis, és mit mondanak az állatok? – ásított látványosan Richárd. – A cápák például arról beszélgettek, hogy meg akarnak enni… Szerintem a cápák cápául beszéltek, és én értettem őket. Gondolom, most is atlantisziul beszélek, ti pedig értetek engem. Értitekén ti ezt? – Hát… most így őszintén… nem – vallotta be Aengus. – De amikor Rinyagép egy csomó nyelven sorolta fel neked a magyar szót, te azt mondtad, ugyanazt a szót ismételgeti, és nem vetted észre, hogy különböző nyelveken teszi. Erre csak az az igen abszurd magyarázat létezik, miszerint bárki bármilyen nyelven beszél, te azt a sajátodon érted, legalábbis akkor, ha az atlantiszi nyelvben létezik azonos szó. Ha nem létezik, akkor nem érted. –– Hogyhogy? – vonta szőkeÉrted szemöldökét Hát… lássunk egy fel példát. például Azaész. azt a szót, hogy dévédé? – Huh? – Na és azt, hogy szappanopera? – Ezt értem… azaz… mégsem. – Látod? Érted azt, hogy szappan, és érted azt, hogy opera. Ezek szerint nektek is vannak koncertjeitek a víz alatt, és mosakodni is szoktatok. Bár igazán nem tudom, kell-e szappan olyanoknak, akik egész nap áznak… Mindegy. A lényeg, hogy a szappanopera egy civilizációs ártalom, amelyben nektek a víz alatt sosem volt részetek. Finola nénikém bezzeg egész nap azokat a vackokat bámulja a tévében… Azaésznek már valósággal zsongott a feje a sok újdonságtól. Egy szappan, amivel énekelni lehet? Tévé? Beszélő halak? Feleselő nők? Orgyilkos tündérek? Ez utóbbi elgondolkodtatta. – Aengus… mondd csak, a tündérek meddig fognak keresni engem? – Amíg ki nem nyírnak, vagy amíg el nem húzol jó messzire, öregem. Azt javaslom, ússz szépen haza Atlantiszba! 84

– Azt nem lehet. Itt kell maradnom még… kilencvennyolc napig. – Minek? – tudakolta Aengus. – Csak. –– Aha, nyomósmaradnom érv… Egyszerűen kell, és kész! – ugrott fel Azaész, és majdnem hasra esett. Ha Lilla nem kapja el, bizonyára elvágódik. Ezt vajon miért csináltam? – futott át az agyán, ahogy a lány gyengéden átkarolta. Vajon természetes emberi reakció, hogy valaki, aki már unja, hogy faggatják, felugrik és elrohan? Azaész lenézett remegő lábára, majd tekintete lassan feljebb és feljebb vándorolt, míg végül Lilla arcán állapodott meg. A lány egy kicsit kipirult – hogy az erőlködéstől, vagy valami egészen mástól, tudta. olyan Mindenesetre jól állt az enyhe píraztazAzaész arcánaknem – legalább jól, mintnagyon a nap vörös fénye a hajának. Azaész hirtelen durva rántást érzett a karján, amitől gyenge lába végül mégis felmondta a szolgálatot. Csak a sátor sarkában földet érve tudatosult benne, hogy a lány barátja lökte fel. – Mit művelsz? – förmedt rá Lilla Richárdra. – Ez az alak molesztált téged! – Molesztált? Elment az eszed? Elesett, elkaptam, ennyi! –Azaész De utána… utána úgy ölelt téged, mintha… mintha… értetlenül bámult. – Csak nem hiszed, hogy ráhajtottam a barátnődre? Én, Atlantisz hercege, sosem süllyednék olyan mélyre, hogy emberrel kezdjek! Nekem menyasszonyom van odahaza! Egy régi nemesi család leszármazottja! Még ha olyan sötét is, mint egy tengermélyi barlang – tette hozzá gondolatban. A lány egy pillanatra megdöbbent, majd vágott egy fintort. – Na jó, elég a féltékenykedésből! – lépett a sellő és az ifjú emberpár közé Aengus. – Szóval azt mondod – fordult Azaészhez –, hogy nem mehetsz haza. Egyelőre. Gondolom, nem árulod el,

85

hogy miért, bizonyára ugyanazért, amiért idejöttél, és amit már eddig is titkoltál. Oké, tartsd csak meg magadnak… – Aengus – lökte gyengéden oldalba Conor –, ideje indulni. Lement a nap. Tudod, hogy megléptünk a munkából… Aengus vágott ezerrel! egy grimaszt. – Lesz letolás Jobb, ha megyünk. Azaész, búcsúzóul fogadj meg tőlem egy tanácsot: menj el a partvidékről! A tündérek keresni fognak – egy ideig a vízben, de előbb-utóbb csak eszükbe jut, hogy esetleg átváltoztál emberré, és akkor a vízparton és a szárazföldön is. Rejtőzz el! Álcázd magad! Növessz szakállat, vagy tudom is én! De először is: takard be magad, az ég szerelmére! Mielőtt Azaész a leejtett takaróért nyúlhatott volna, a két tündér tek aláthatatlanná sátorból. vált, és csak halk surrogás jelezte, hogy kirepül-

Glendalough, királyi palota Aengust valósággal megijesztette az a komorság, amellyel apja fogadta. Coyle amúgy is hajlamos volt a komorságra, de az, hogy aokot. palota bejáratánál várta elsőszülöttjét, kevés gyanúra adott Apja tengerészkék szárnya ma a nem szokásosnál is sötétebb, már-már feketébe hajló árnyalatot öltött, amiből Aengus első pillantásra tudta, hogy valami nagyon nincs rendben. – Csakhogy megjött a fiatalúr – vetette oda gúnyosan az édesapja, és egy intéssel jelezte, hogy kövesse. – Elárulod, hol mászkáltál egész nap? Talán ismét a partvidéken süttetted a hasad? – Én… – Aengus tudta, hogy nem mondhatja el az igazat. Conort, mint a legjobb barátját, természetesen minden csínytevésébe beavatta, de az apjában egy cseppet bízott. Az apja hideg, érzéketlen alak, aki a halálba kergettesem az anyját. Aengus gyakran érezte úgy, hogy nemcsak a saját családjába nem tartozik, de az egész tündérnemzetségbe sem. A tündérek 86

pedig – különösen a legidősebb korosztály – utálják az atlantisziakat, ezért nem tudhatják meg, hogy Azaész a parton van… emberként. Aengus már-már elmosolyodott a gondolatra, hogy a tündér elit kommandó rejtegeti halálra keresi a sellőt, ő pedig élete legnagyobb csínytevéseként Azaészt. – Igen – felelt az ifjú tündérherceg hetykén. – Süttettem a hasam. Túl szép idő volt ma a melóhoz. – Arcátlan kölyök! – sziszegte az apja. – Ha nagyapa nem akarna most rögtön látni, egy évre szobafogságra ítélnélek! – Szobafogságra? – hördült fel a fiú. – Elmúltam már nyolcszáz éves, nem vagyok már gyerek, és nincs jogod úgy bánni velem, mint ha az lennék! Az apja követte. jéghideg pillantással sarkon fordult. Aengus és Conor kelletlenül A tündérherceg gondolatai nyugtalanul kergették egymást. Vajon miért hívatta a dédapja? Talán összeül a családi tanács? Fiatal kora miatt eddig csak néhányszor volt alkalma részt venni a családi tanácsban, és olyankor mindig az az érzés kerítette hatalmába, hogy nem tartozik oda. A trónon ülő dédapja, Dagda, mindig maga volt a megtestesült méltóság, még időskori szenilitása ellenére is. A méltóság pedig Aengustől igencsak távol állt. Nagyapja, kiapadhatatlan forrása, tiszteletet ébresztettBres, benne,a tudományok ám közös téma híján az ő társaságában is kényelmetlenül érezte magát. Az apja pedig nemcsak kényelmetlenséget okozott neki, hanem valósággal megkeserítette az életét. Az egyetlen közeli családtag, akivel szívesen időzött volna, Finola volt, Aengus nagyapjának unokahúga. Őt azonban, nő lévén,sosem hívták meg a családi tanácsba. A tanácsteremben nagyapja és dédapja várta a testőrparancsnok, Balor társaságában, és – legnagyobb meglepetésére – Finola. – Mi történt? – kérdezte a fiú. – Fiam – fordult Aengushöz Dagda, és ráncoktól körülölelt szemében fájdalom tükröződött –, tulajdonképpen nem is azért 87

hívattalak, amit most mondani fogok… De eredeti napirendünktől el kell térnünk. A mára tervezett megbeszélést holnap reggel tartjuk meg. Most… másról van szó. – Kissé megremegett a hangja, és Aengusnek az volt az érzése, hogy összevissza beszél, mintha nem tudná, fogjon és bele Végül az öreg isvett egy hogyan mély levegőt, ígyvalódi szólt:mondandójába. – Szörnyű csapás érte családunkat. – Csapás? – visszhangozta Aengus. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy minden jelenlévő szárnya a fekete vagy a szürke egy-egy árnyalatát vette fel eredeti színe helyett. A tündérkirály komoran bólintott. – Tegnap alkonyatkor, miután az emberek számára már bezár Cashel, Danu nénikéd elvitte oda Fodlát és Finiast egy kis romnézésre. Nos… Két őr is velük tartott, de ők a bejáratnál vártak rájuk. – Nos? – nyögte Aengus. Nagyon rossz előérzete volt. – Cashel… körül van véve alacsony kőfalakkal – folytatta Dagda továbbra is remegő, akadozó hangon. – Az egyikben… meglazultak a kövek, és… a fal rádőlt az ikrekre. Ott helyben szörnyethaltak. – Szegény kis angyalkáim – sóhajtott Finola –, az ő korukban még nincsenek kifejlett szárnyacskáik, biztos azért nem tudtak elillanni a záporozó kövek elől… – és szeme sarkában elmorzsolt egy könnycseppet. Aengus nyelt egy hatalmasat, mielőtt megszólalt: – És Danu néném? – Fájdalom, de… drága leányom úgy látszik, nem bírta elviselni gyermekei elvesztését – válaszolt megtört hangon Bres. – Öngyilkos lett. Aengus megrázta a fejét. Ez nem lehet igaz… Tegnap még olyan vidámak voltak mind, ő is együtt ebédelt velük, az ikrekkel még bábozott is utána…

88

Hosszú másodpercekig összeszorult torokkal, némán állt a szoba közepén – egyszerűen képtelen volt egy szót is kinyögni. Végül reszelős hangon megkérdezte: – Hol… hol vannak most? –Mindnyájan A szomszédátsétáltak szobábana–szomszédos válaszolt Dagda. terembe, ahol aranyszálakkal átszőtt szőnyegen két apró és egy nagyobbacska vászonba csavart alak feküdt. Finola letérdelt a vászonba burkolt testek mellé, és lassan lehámozta róluk a rögtönzött szemfödelet. – Ó, Finias… kicsi Finias… Még százhetven éves sem volt! És Fodla… hányszor kért meg, hogy fonjam be a haját! Jaj, édes drága Fodla… nőtt a torkában, napmégis már sokadszorra. Aengusnek Danu sosemgombóc állt különösebben közela mai hozzá, elkeserítő érzés volt belegondolni, hogy ilyen fiatalon meghalt. Ami pedig az ikreket illeti… Egy könnycsepp szántotta végig a tündér arcát. Hát soha többé nem fog bábozni velük… Letörölte a kósza könnycseppet, és szomorúan gondolt arra, hogy Danu még csak hatezerkilencszáz kilencvenhat éves volt, még nagyjából ezer évig termékeny lehetett volna, szülhetett volna új utódokat elveszített gyermekei helyett… Felség, ezt találták Danumert mellkasában akik hajnalban– indultak a keresésükre, nem jöttekazkiőrök, a romkertből – törte meg a csendet Balor, és egy tőrt nyújtott át Dagdának. – Réginek látszik – állapította meg Bres, aki megkönnyebbült, mert talált egy okot arra, hogy végre elfordítsa tekintetét halott leányáról és unokáiról. – Több ezer éves is meglehet. Kovácsolhatta ember és tündér egyaránt… Aengusnek ismét összeszorult a szíve. Az ő anyja is így végzett magával – egy ezüsttőrrel. A fiú mind a mai napig nem tudta, mi kergette édesanyját a halálba, de nem is kereste a választ, mert az valószínűleg nem is a

89

„mi?”, hanem a „ki?” kérdésre lett volna felelet. Ez a „ki” pedig az apja volt. Édesanyja, a gyönyörű Erie pontosan Danu ellentéte volt: törékeny, labilis, gyenge. Csoda hát, hogy nem bírta férje ridegségét? serdülő Aengus éjszakánként, szobája nap sötétjében, nagyona tudottA haragudni a mamára… de a felkelő felszárította könnyeket, akárcsak a levelekre ült harmatcseppeket. Nappal sosem hibáztatta anyját. Megértette őt. Ahogy Erie gyökeres ellentéte volt Danunak, úgy volt Danu férje, Diarmuid is teljes ellentéte Coyle-nak. Diarmuid maga volt a megtestesült jóság, a tökéletes családapa… Danu pedig egy két lábon járó napsugár – mindig csupa derű és optimizmus. Hogy lehet akkor…? Várjatok csak… – szólaltmagát. meg Ez remegő hangon Aengus. Azt–mondjátok, Danu megölte szerintem nemcsak azért– nevetséges, mert túl vidám természet volt az ilyesmihez, de azért is, mert még egy őrült pillanatában sem lett volna olyan felelőtlen, hogy egy turistaparadicsomban végezzen magával, ahol aztán megtalálhatják a holttestüket. – De mi van, ha valóban… megőrült? – vélekedett Finola, gyengéden visszatakargatva a halott Finiast. – Bármely asszony beleőrülne, ha egyszerre vesztené el mindkét gyermekét! Aengus a fejétmegfontolt rázta. – Én mindig tündérnek ismertem Danut. Erős lelki alkatnak. Nem tett volna ilyet. Nem tett ilyet! – De akkor… de akkor… arra célzol, hogy…? – Megölték – bólintott Aengus. – Ez teljes képtelenség! Tündér nem támad tündérre! – recsegte a király. – Talán nem is tündér tette – jegyezte meg Bres, remegő kézzel kiemelve a tőrt apja markából.– Nézzétek a markolaton ezt az aprócska jelet! Minden tekintet Bres felé fordult. – Nem hiszem el… – suttogta Dagda. – Egy alfa. 90

– Pontosabban, az alfa betű elődje – javította ki Bres reszketeg hangon. – Az ember-régészek és a nyelvészek meg vannak győződve arról, hogy a görög ábécé a föníciai ábécéből fejlődött ki az időszámításuk előtti kilencedik században, de a görög ábécé valójában föníciaiból alakult ki, hanemhogyan az atlantisziból. alábbisnem azt ahiszem. Hogy ez valójában lehetséges,Legazt nem tudom… De egy biztos: ez a jel itt Atlantisz jele. Vagyis a gyilkos… – …atlantiszi – lehelte Dagda. – Hát elkezdődött.

91

Nyolcadik fejezet

Haditanács Aengus képtelen volt elaludni, csak forgolódott az ágyában. Sehogy sem fért a fejébe, hogyan ölhetett meg egy atlantiszi egy tündért. Abból, amit az előző nap Azaésztől megtudott, arra következtetett, hogy az atlantisziaknak fogalmuk sincs saját eredetükről, és egyáltalán nem emlékeznek arra, hogy valaha is rabszolgaságban tartották a tündérnépet. Ha azonban nem emlékeznek arra, milyen volt a viszonyuk a tündérekkel tízezer évvel ezelőtt, ugyan, miért akarnák most megölni őket? A baldachinos ágya mennyezetén zölden ragyogó, háromlevelű lóheréket nézve Aengus azon merengett, hogyan tudathatná a többi tündérrel – és különösen bosszúszomjas, sellő-gyűlölő dédapjával –, hogy az atlantisziak gyanú felett állnak. És hogyan tehetné meg mindezt anélkül, hogy elárulná nekik Azaésszel való találkozását. Végül arra a következtetésre jutott, hogy sehogy. Nagynénje és unokatestvérei hajnali temetése közben is egyre pörgött az agya, kiutat, megoldást keresve. Nem árulhatta el Azaészt a többieknek. Ugyan nem különösebben kedvelte a sel92

lőherceget, de abban biztos volt, hogy nem Azaész gyilkolta meg a rokonait, mert ő a gyilkosság idején még vagy a cápák elől menekült, vagy már a parton feküdt eszméletlenül. Hacsak… Nem – rázta meg a fejét Aengus. Mindent kinézett volna a fennhéjázó hercegből, de aztvilágról. nem, hogy ilyenolyan ügyesen eljátssza, hogy mit sem tud a felszíni Azaész riadtnak látszott saját mezítelen teste látványától, hogy az egyszerűen nem lehetett színészkedés. Aengus ezzel lezártnak tekintette az ügyet –legalábbis a sellő gyanúsításának ügyét. Volt viszont egy nagyon is nyitott ügy, amely nem hagyta nyugodni. Az ifjú herceg Conorral az összeverődött tündér-tömeg szélére somfordált. –– Szépen Höh? beszél a dédapád – jegyezte meg Conor. – Te nem is figyelsz oda? – Kéne? – vont vállat Aengus, és karon fogva barátját, távolabb vonszolta őt a gyászolóktól. – Nem arról van szó, hogy nem érdekel a búcsúbeszéd, csak… képtelen vagyok elhinni… – Én is – bólogatott Conor. – Danu olyan szép és fiatal volt… az ikrek pedig még olyan kicsik… Ki gondolta volna, hogy ilyen korán ér véget az életük? – De hát itt nem az a lényeg, hogy mikor, hanem az, hogy hogyan! Conor összeráncolta a szemöldökét. – Nem értelek. Tara meseszép volt pirkadatkor – Aengus gyakran járt ide napfelkeltét nézni –, de most nem érintette meg a természettel összeforrt ősi romok szépsége. – Mit nem értesz, az ég szerelmére? – fakadt ki. – Nem az atlantisziak végeztek velük! – De hát a tőr… – Jaj, ugyan! Az atlantisziaknak gőzük sincs, hogy létezünk, miért akarnának megölni minket? 93

– Na és… az az Azaész? Ő már tudja, hogy létezünk! – Igen, de csak tegnap este óta, a gyilkosság pedig egy egész nappal korábban történt! – Most akkor azt akarod mondani, hogy… –– Pontosan! velük! De hát… deTündér hát mivégzett sosem… sosem támadunk egymásra! Aengus komoran megrázta a fejét. – Milyen naiv vagy, Conor. Te tényleg azt hiszed, hogy egy ilyen, emberi gonoszságtól megfertőzött világban a népünk képes ártatlan maradni? Na, nem mintha Atlantisz elsüllyesztése éppen ártatlan cselekedet lett volna, de akkor legalább összetartottunk… Úgy látszik, ennek vége, és… – Csssss! – tartotta a szája elé a mutatóujját Conor, majd a tömeg felé mutatott. – Figyelj csak! – …hiszen én mindig is mondtam, hogy azért kell végeznünk minden, a partjainkhoz vetődött sellővel, hogy ezt megakadályozzuk! A legutóbbit azonban nem sikerült megölnünk, és tessék! Három testvérünket vesztettük el miatta! – hangzott a tündérkirály monológja. – Ha nem teszünk ellene valamit, egy szép napon arra ébredünk, hogy az atlantisziak elözönlötték a földünket és ismét leigázták népünket! Abból pedig nem kérünk! A gyászoló tömeg, mintha hirtelen elfelejtette volna, hogy miért –isEz vanjellemző itt, hangos fejezte ki egyetértését. rá –kurjongatással sóhajtott Aengus. – Dédapa még egy temetést is képes propagandára használni… Ez azért már sok egy kicsit. – Nem hagyjuk, hogy Atlantisz ismét felemelkedjen és tönkre tegyen mindent, amit közösen építettünk! Ez a föld a mi földünk, és megvédjük, még ha védekezés gyanánt először nekünk kell is támadnunk! Elsöpörjük a föld színéről azokat a gaz hódítókat, akik idejöttek, hogy ismét elvegyék a szabadságunkat! – kiáltotta a király, és a nép válasza már-már üdvrivalgásnak is beillett. – Nem azért – jegyezte meg Aengus –, de az egyetlen „gaz hódító”, aki idejött, szerintem nem azzal van elfoglalva, hogy 94

elvegye a szabadságunkat, hanem inkább azzal, hogy megismerkedjen új testfunkcióival… Mondjuk, hogy megtanuljon pisilni… Aengus nem is sejtette, mennyire ráhibázott – de ha sejtette volna, mély gyásza ellenére is hangosan felnevet.

Tengerparti szakasz Kilkee közelében Azon a szép, június végi reggelen Lantos Aladárt korán ébresztette belső órája – még csak nemrégiben kelt fel a nap. Ahogy kinyitotta a szemét, olyan látvány tárult elé, amely a legkevésbé sem volt szokványosnak nevezhető. Bár az előző nap furcsaságaihoz az a nem tény,ishogy amúgyvolna álomszuszék lánya már kora reggelképest ébren van, számított különlegesnek. Ami valójában különlegessé tette a pillanatot, az az volt, hogy Lilla még mindig a hálózsákjába burkolózva, kócos hajával mit sem törődve ücsörgött, és mereven nézte a mellette alvó fiút. Na de nem ám azt, amelyikbe saját állítása szerint szerelmes volt! Lantos Aladár mozdulatlanul figyelte a tőle alig egy méterre ülő lányát, aki az atlantiszi hercegen nyugtatta pillantását. Volt a lány megfoghatatlan, valami leírhatatlan. A fotóművész arcán nem valami tudta pontosan megfogalmazni Lilla pillantásának lényegét, de egyben biztos volt: a lány „Ficsúrkára” sosem nézett így. A férfi elfintorodott a gondolatra. Tulajdonképpen Azaész herceg is csak egy szőke ficsúr, és valószínűleg semmivel sem jobb, mint Richárd. Ráadásul, még csak nem is ember. Halféle, vagy micsoda… Persze csak ha valóban lehet hinni annak a sok sületlenségnek, amit ez a fiú tegnap a tündéreknek összehordott. Apropó, tündérek… Valódiak voltak egyáltalán? Lantos papa megdörzsölte a szemét, és ásított egyet. Apja nyújtózkodására már Lilla is felfigyelt. – Jó reggelt, apa – suttogta. – Jól aludtál? 95

A férfi megengedett magának egy vigyort. – A körülmények ellenére igen. Úgy látom, a herceged is jó alvó. – Ő nem az én hercegem! – suttogta egy picit erélyesebben a lány. – De attól még tetszik neked – válaszolta ártatlan mosoly kíséretében az apja. – Dehogy tetszik! Azaész ezt a pillanatot választotta arra, hogy a másik oldalára forduljon, s menet közben letornássza magáról a takarót. Lilla pillantása a fiú arcáról lejjebb siklott, majd elkapta a tekintetét, és pirulva megrázta a fejét. – És ha tetszik? – folytatta suttogva. – Melyik lánynak ne tetszene srác,apján aki olyan és izmos, mint egy görög isten? –a Szemétegy végig tartvaszőke kitapogatta a takaró szélét, sietősen hercegre dobta, és csak akkor pillantott ismét rá, amikor már biztos volt benne, hogy semmi olyasmit nem fog látni, amit nem illik látnia. – Ez csak a hormonok játéka, apa –mondta a tőle telhető legtárgyilagosabb hangon. – Minden lány így reagálna rá. Ez a srác elmehetne akár szupermodellnek is… vagy filmsztárnak… Egy kész… kész Apolló. – Apolló azért biztos nem meztelenkedett annyit, mint ez a fiú –ruhát, kuncogott Lantos Aladár. – Ideje lesz ráerőltetni valamilyen főleg, ha be akarjuk vinni a városba. – Ja, tényleg – bólintott a lány. – Szerinted hihetünk a tündérek meséjének, hogy Azaész valóban életveszélyben van itt? – Szerinted hihetünk Azaész meséjének, hogy ő valóban egy sellő Atlantiszból? – válaszolt egy könnyed riposzttal az apja. Lilla elhúzta a száját. – Már nem tudom, mit higgyek. Amikor felébredtem, próbáltam meggyőzni magam, hogy a tegnapi nap csak álom volt, de aztán megláttam őt itt mellettem– pillantott a békésen szundikáló hercegre –, és rá kellett döbbennem, hogy mindez valóság.

96

Mondd, apa! Szerinted anya örülne, hogy… – elfordította a tekintetét Azaészről –, szóval, hogy Ricsivel járok? – Szerinted? Lilla megrázta a fejét. – Azt hiszem, talán mégsem én… De ezt ne mondd el neki…volt annyira jó ötlet, hogy ő meg – Nem fogom, mint ahogy azt sem, hogy a habfiú miatt gondoltad meg magad – kacsintott rá az apja. – Nem is őmiatta! – kérte ki magának a kelleténél kicsit hangosabban Lilla. A lány hangjának hirtelen emelkedése rázta fel Azaészt, aki félálomban nyögdécselve megfordult, és menet közben ismét lerúgta a takarót. Nyújtózkodása során orrba vágta a mellette békésen alvó Richárdot, aki álmában viszonzásul Néhány kölcsönös ütés és rúgás után a két fiú felülve,belerúgott. ásítozva méregette egymást. Richárd sötét tekintetéből Lantos apuka megállapította: ha meg akarja őrizni a család viszonylagos békéjét, és nem akarja, hogy lánya barátjából gyilkos legyen, sürgősen meg kell szabadulniuk a hercegtől. Még akkor is, ha a herceg ijesztő varázsereje, fensőbbséges beszólásai és állandó meztelenkedése ellenére is egy fokkal szimpatikusabb volt neki, mint Richárd. Csak azt remélte, Lilla az egyszerű fizikai vonzalomnál többet nem foglennének. érezni a Andersen sellő iránt,meséjének mert annak beláthatatlan ményei is rossz vége lett,következez pedig még csak nem is mese, hanem maga a kegyetlen valóság. – Közlöm, hogy már megint kilóg a micsodád – jegyezte meg hűvösen Richárd. – Komolyan nem értem, mit mutogatod, itt senki sem kíváncsi rá! Azaész gépiesen magára húzta a takarót, és kérdő pillantást vetett Lillára. – Elel! Mondd, ez miért baj? – Azért, mert az emberek ruhában járnak – válaszolt a lány. – Biztos ti is hordtatok Atlantiszban… régen. Amikor még nem süllyedt el a sziget. 97

Azaész megrázta a fejét. – Nem tudom. Azt… azt sem tudom, hogy elhihetem-e, amit Aengus mondott… hogy mi valaha idefent éltünk. Te elhiszed? – Én… – harapott az ajkába Lilla, miközben zavarba jött a sellő átható pillantásától. Nemminden is tudom. Tündérmesének tűnik az egész, de… azt hiszem,– több létezik, semmint elképzelni tudnánk… Ugyan miért ne létezhetnének tündérek, és miért ne létezhetne Atlantisz is? – De hát Atlantisz létezik! – húzta össze a szemöldökét Azaész. – Ezt úgy mondtad, mintha abban sem hinnél! – És jól is tenné, habfiú – szólt közbe Richárd. – Én azt mondom, hogy humbug az egész. Biztos megszöktél valami elmegyógyintézetből, és amikor az őrök üldöztek, azt képzelted be magadnak, hogy tündérek Méglakik? hogy Atlantisz! Esetleg van egy haverod, aki meg üldöznek. Eldorádóban – Ricsi, elég! – pirított rá Lilla. – Én hiszek neki. – Akkor te bolondabb vagy, mint ő! – vetette oda a fiú. – Ezt vond vissza, de azonnal! – emelte fel a hangját Azaész, és mielőtt észrevette volna, hogy mit csinál, talpra ugrott. A maga jó százkilencven centijével Richárd fölé magasodva, ökölbe szorított kézzel meredt le rá. Mezítelen teste körül apró varázscsillámok cikáztak, mint porszemek a szélviharban. Richárd automatikusan sellőre.összehúzta magát, és idegesen pillantgatott a feldühített – Jól van, jól van, Ricsi nem úgy gondolta – állt fel Lilla, és ösztönösen megragadta Azaész karját. –Bocsánatot is kér tőlünk, nem igaz, Ricsi? Lantos papa határozottan élvezte a műsort. Régóta vágyott rá, hogy valaki végre megszégyenítse Ficsúrkát, és mérhetetlen elégedettséggel töltötte el, amikor Richárd kipréselt egy elnézést a fogai között. – Nem hallottam jól – mondta hanyagul Azaész. – Mondom, elnézést! – csattant fel Richárd. – És ereszd el a barátnőmet! 98

Azaész a karjára nézett, melyet Lilla még mindig szorongatott. – Nem én fogdosom őt, hanem ő engem – válaszolt egy kaján vigyorral. – Fogdos a nyavalya! – rántotta el a kezét Lilla paprikapiros arccal. Ő és a herceg egy pillanatig farkasszemet néztek. Azaész volt az első, aki elfordította a tekintetét, és lerogyott a földre. – Nem érzem jól magam. Hogy fogok én még kilencvenhét napot kibírni ilyen fájdalmakkal? – Mi fáj, fiam? – kérdezte Lantos Aladár. – Hát… itt valahol – dörzsölte meg a hasát Azaész. – Ha hozzáérek, még sokkal rosszabb! Feszít, szorít, borzasztó! A fotóművész alig bírta megállni nevetés nélkül. – Mi olyan vicces? – fortyant a fiú, és ahogy körülötte szikrácskákból ítélve megint közelfeljárt hozzá, útjára felizzó ereszszen egy düh-vezérelte szélrohamot. – Fiam – kuncogott az idősebb férfi –, szerintem neked pisilned kell. Azaész értetlenül meredt a másikra. – Hogy mit kell? – Tegnap este megittál vagy egy liter ásványvizet, nagyokos – jegyezte meg epésen Richárd. – Ami egyszer bemegy, annak ki is kell– jönnie… Na de… hol? – Ricsi, menj, és mutasd meg neki! – szólt Lilla. – Mutasd meg neki te! – vágott vissza a fiú. – Azaz… mégsem. Az én barátnőm vagy, nehogy megmutasd neki! Lantos papa továbbra is remekül szórakozott. Azaész kitűnő figyelemelterelés volt mind az ő, mind a lánya számára: a lánya figyelmét elterelte Richárd iránti kétes érzelmeiről, az ő figyelmét pedig elterelte arról, hogy Lilla Richárd iránti kétes érzelmei miatt aggódjon. Atyai mosollyal felállt, és intett a hercegnek. – Gyere, fiam, majd én megmutatom neked. Úgyis kell nekem is. 99

Glendalough, a királyi palota tanácsterme – Ezt nem tudom elhinni! Ti tényleg nem látjátok, mi folyik itt? – Fogd be a szád, te taknyos kölyök! – Addig nem fogom be, amíg jobb belátásra nem tértek! – Fiúk, elég legyen! Egyszerre három szempár fordult Bres felé. Az idős tündér szomorúan, fáradtan, de jóindulatúan mosolygott. – Fiam – szólt Coyle-hoz –, kétségtelen, hogy amit Aengus állít, képtelenségnek hangzik, de nem lehetünk benne biztosak, hogy nincs igaza. Aengus, te pedig ahelyett, hogy makacsul ragaszkodnál légből kapott elképzeléseidhez, talán hallgasd meg az idősebbek véleményét is! – Igen, például hálásak lennénk, ha elárulnád, honnan veszed azt az abszurd ötletet, hogy Danut és az ikreket nem az atlantisziak gyilkolták meg, hanem… – Dagda itt megremegett – a saját népük. Bizonyítsd be! – Nem tudom bizonyítani – válaszolt Aengus. – De használom az eszemet! A tündérkirály összefont karral hátradőlt trónszékén, és a lehető legnyugodtabb hangon szólította meg dédunokáját. – Mire alapozod a feltevésedet, miszerint egy tündér végzett velük? – Nos… – Aengus felállt, és sétálni kezdett az ovális márványasztal körül –, az atlantisziak nem tudják, hogy létezünk. Tízezer év telt el azóta, hogy sellőkké váltak, már biztos régen elfelejtettek minket… – Biztos? – kérdezte hűvösen az apja. – Ez csak feltételezés. Jobban tennéd, ha a képzelgéseidet nem kevernéd a valósággal, kölyök. Igenis lehetséges, hogy az atlantisziak tudnak rólunk! Aengus lesújtó pillantást vetett az apjára. – Még ha tudnak is rólunk, akkor sem fognak soha visszaváltozni emberré. Te magad mondtad, dédapa – fordult Dagdához –, 100

hogy megölted Atlasz királyt, még mielőtt elárulhatta volna népének, hogy hogyan kell ismét emberré válniuk. Ezek szerint még mindig sellők, és uszonyuk van, ahhoz viszont, hogy Cashelnél, a szárazföld belsejében gyilkolni tudjanak, lábak kellenének. – Honnan tudod, során hogy simán nincs lábuk? – ellenkezett Coyle. part–A sellők az évezredek rájöhettek, hogy mindössze ra kell jutniuk ahhoz, hogy ismét emberek legyenek! Lehet, hogy már századok óta köztünk élnek és kémkednek, várva a megfelelő pillanatot a lecsapásra! Biztos, hogy nem mindet sikerült megölnünk a partjainknál! Egyet legalábbis elszalasztottunk, méghozzá tegnapelőtt éjjel! A gyilkosság pedig ugyanazon azéjszakán történt! Aengus felsóhajtott. Hogyan értethetné meg makacs őseivel, hogy a tündér-kommandó által elszalasztott sellő akkor éjjel nem lehetett Cashelben? – Akármit hisztek is, én tudom, hogy nem a sellők tették. – Tudod? Honnan? Talán bizony te tetted? – emelte fel a hangját Coyle. – Vagy talán inkább te? – villant fel Aengus szeme. Apa és fia szárnyai egyöntetű vörösben úsztak a dühtől. – Elég, elég a vádaskodásból! Ebben a családban senki nem ölt meg senkit! Micsoda egy képtelen gondolat! – recsegte Dagda. – Nem hagyom, hogy az apa-fia szétbomlassza a családot, főleg akkor, amikor olyanviszályotok horderejű dologban kell döntésre jutnunk, mint a háború! Aengus azt kívánta, bár kizárhatná az egész világot, különösképp saját családját. Mert hát miféle tündérek azok, akik rokonaik halálában tökéletes ürügyet látnak a háborúskodásra? Mi ez, ha nem a halottak emlékének sárba tiprása? – Fiam? – fordult Bres felé a király. Aengus fásultan nézett fel: látni akarta nagyapja reakcióját. – Nos – húzogatta a szakállát a kérdezett –, én nem tartom túl jó ötletnek. Ha valóban úgy van, ahogy gondolod, apám, és az atlantisziak már régen közöttünk járnak, figyelnek és készülőd101

nek, akkor bizonyára kellően felfegyverkeztek. Nem biztos, hogy győznénk ellenük. Tehát én nem támogatom a háborút. – Persze, gondoltam! – füstölgött Coyle. – Te egy javíthatatlan pacifista vagy, apám! Tudod, mit suttognak a hátad mögött? Azt mondják, Bresből lesz jóa király, mert a könyvei közé me-– nekül a való világsosem elől, holott kormányzáshoz erős kéz kell olyan kéz, amely nemcsak tollat képes forgatni, hanem kardot is! – Igen, fiam, belőled bizonyára sokkal jobb király lenne – jegyezte meg csendesen Bres, de Aengus megesküdött volna, hogy enyhe gúnyt vél kihallani nagyapja szavaiból. – Talán bizony szeretnél is hamarább trónra kerülni, mint ahogy a természet rendje szerint megörökölnéd… – Ezzel meg mire célozgatsz? – nézett sötéten az apjára Coyle. – Semmi közöm halálához! Danu a húgomazvolt! – Nekem pedigDanuék a lányom – válaszolt komoran apja –, és neked mindig is fájt, hogy őt sokkal jobban szerette a nép, mint téged. Tudom én, mit mondanak rólam a hátam mögött, de bizonyára te is tudod, mit mondanak rólad a tied mögött: hogy Danu százszor jobb uralkodó lenne… lett volna… mint te. Coyle vörös képpel rázta a fejét. – Csak nem… csak nem gondolod komolyan, hogy én tettem? Bres mélyet sóhajtott. – Nem, fiam. egy atlantiszi tette. Mindezek ellenére nem hiszem, hogySzerintem vért vérrel kellene lemosnunk. – Abban nem értek egyet veled, hogy atlantisziak a gyilkosok – nézett Aengus a nagyapjára –, de abban egyetértek, hogy nem kell a vérontás. – Tip… pik… kus! – ciccegett az apja. – Kiskorodtól fogva attól tartottam, hogy ilyen nyámnyila anyámasszony katonája lesz belőled, és tessék! – Elég legyen! – emelte fel a hangját a király. – Egy háború küszöbén állunk, és nem engedem, hogy széthúzás bomlassza a családot! Cselekednünk kell, de sürgősen! Szavazzunk! Én a háború mellett vagyok. Bres? Továbbra is ellene? 102

A király fia bólintott. – Ellene. – Coyle, te gondolom, mellette? – nézett kérdően az unokájára a király. – Természetesen csapott az –oldalán viselt kardjára a kérdezett.mellette, – Álljunknagyapa! bosszút –Atlantiszon a húgomért, a gyermekeiért, és mindazokért, akiket még megölnének, ha nem állítanánk meg őket időben! Aengus megborzongott a vérontás puszta gondolatára is. Lenézte és megvetette az embereket az állandó háborúskodásuk miatt, és nem akarta elfogadni, hogy most saját fajtája is odáig aljasul, hogy megtámad egy védtelen, békés népet… Főleg azért, mert az egész háborút látszatindokok robbantják ki. Azért, mert egy tündér voltaztán olyan elvetemült és olyan furfangos, hogy fajtársait gyilkolja, rákenje az egészet a sellőkre… Eddig Aengust rendszerint az a vágy vezérelte csínytevéseiben, hogy borsot törhessen az ősök – különösen apja – orra alá, most viszont egészen másfajta célok fogalmazódtak meg benne: riadóztatni Atlantiszt. Megmenteni egy ártatlan népet. – Tehát kettő mellette, kettő ellene – állapította meg a király. – Az állás döntetlen, de mivel én vagyok a király, az én szavam duplán számít. Háború lesz, és kész. Duplán, fészkelődve hát peeerszeeee – sóhajtott és nyugtalanul arra gondolt, hogymagában minden ittAengus, töltött perc elvesztegetett idő. Atlantisziak ezrei, talán tízezrei fognak meghalni, ha nem sikerül időben figyelmeztetnie Azaészt. – Látom, a fiatalúr egyszeriben hallgatag lett – jegyezte meg epésen Coyle. – Csak nem durcás az elvesztett csata miatt? – A csatát elveszthettem a tündéri hülyeség ellen, de a háborút még megnyerhetem – válaszolt a fiú dacosan. – Felőlem aztán tegyetek, amit jónak láttok. Én is teszem, amit jónak látok – tette

hozzá gondolatban, majd felállt, és Bres felé fordult. – Nagyapa, azt akarom, hogy tudd, tisztellek, amiért pacifista mersz maradni egy ilyen gyűlölködő, elvakult világban. Remélem, egyszer olyan 103

kiváló tündér válik belőlem, mint belőled. – Apró fejbólintással dédapja és rideg pillantással apja felé, kiviharzott a szobából. Nem nézett sem jobbra, sem balra, csak végigrohant a folyosók labirintusán a kijárat felé. Az egyik fordulónál kis híján fellökte mostohaanyját, aki a szokásosnál sápadtabbnak látszott. – Mi történt? – kérdezte a fiú rosszatissejtve. – Deirdre… – suttogta a fiatalasszony, akinek karikás szemében könnyek csillogtak. Aengus felsóhajtott. Féltestvére, Deirdre születésétől fogva beteges volt – talán, mert másfél hónappal korábban jött a világra, mint kellett volna. Dechtire koraszülésén az egész tündérnép megdöbbent, ugyanis ez az embereknél igen gyakori jelenség a tündérek világában ismeretlennek számított. A tündér-gyógyítók nem is nagyon mit kezdeni vele, ígyéletben valóságos csodának tekintették, hogytudtak a kislány kétszázhét évig maradt. Ez a kétszázhét év azonban kész gyötrelem volt mind a gyereknek, mind a közvetlen hozzátartozóinak: gyógyítótól gyógyítóig rohangálás, átvirrasztott éjszakák, hiábavaló fohásszal telt nappalok… Mintha a gyógynövények is megmakacsolták volna magukat. A tündérhercegnőn egyik sem segített. Aengus maga is sok álmatlan éjszakát köszönhetett kishúgának, de sosem haragudott rá ezért, noha a szíve mélyén féltékeny volt aki sokkal több odafigyelést kapott apjuktól, mint aő. kislányra, A hajnal számtalanszor találta őt húga szobájában, kimerülten, de boldogan, mert az éjszakai „Lir király gyermekei” játék levitte a kislány lázát. Deirdre imádta ezt a játékot – ilyenkor mindig ő volt Lir király lánya, Finola, Aengus pedig egymaga személyesítette meg Lir fiait, magát Lirt, és annak gonosz boszorkány feleségét, aki négy mostohagyermekét hattyúvá változtatta. Deirdre még Finola nénikéjének sem engedte meg, hogy a mondabeli Finolát játssza – a legjobb szerephez mindig ő ragaszkodott. – Hogy van? – kérdezte Aengus halkan. – Rosszabbul? Akarja, hogy játsszak vele? 104

Szépséges mostohaanyja szeméből friss könnyek kezdtek peregni. – Arra… arra kért, hogy keresselek meg, Aengus. De már nem tud… nem tud játszani. Csak el… el akar búcsúzni a… kedvenc… bátyjától. Így… így mondta, szerint… Az asszony kedvenc utolsó szavai már zokogásba fúltak, ésszó noha Aengus– sosem kedvelte apja affektálós, porcelánbaba-feleségét, most azon kapta magát, hogy a karjában ringatja, és nyugtatóan simogatja a hátát. Azaész riadóztatása tehát elhalasztva. Egy pillanatra átfutott a fiatal tündér agyán, hogy helyes-e most a kishúgához mennie, ahelyett, hogy a sellőhöz repülne – helyes-e kockáztatnia ezrek életét azért, hogy ott legyen egyetlen tündér életének utolsó perceiben? Kedvenc bátyja… Tényleg ő volt Deirdre kedvenc bátyja? Nem Lugh? Szomorúan belemosolygott Dechtire ezüstszőke fürtjeibe. Hát lehet egy kislánynak nemet mondani… különösen, ha ő annak a kislánynak a kedvenc bátyja? Ugye, hogy nem?

105

Kilencedik fejezet

Deirdre Aengus minden erejét összeszedte, hogy elrejtse szomorúságát. Kishúga megérdemli, hogy mosolyogni, és ne sírni lássa őt utoljára. – Szeretlek, bátyus – szólt a kislány gyengén megszorítva fivére kezét. Aengus, aki eddig egy kicsit még reménykedett, hogy mostohaanyja esetleg túlreagálta a dolgot és Deirdre mégsem haldoklik, most már biztos volt benne, hogy elveszti húgát. A gyermek kezének szorítása még sosem volt ilyen gyenge, mintha egy csepp életereje sem maradt volna… Pedig tegnap még semmi jel nem utalt arra, hogy a kislány egyik percről a másikra ennyire megbetegedhet. – Én is szeretlek, hugi – suttogta, és viszonozta a kislány kézszorítását. – Akarod, hogy eljátsszam neked a hattyúhercegnő összes fivérét? Deirdre megrázta a fejecskéjét. – Nem kell. Játszom inkább én… Ez lesz a hattyú halála, jó? 106

Aengust szíven ütötte, hogy a kicsi ilyen nyíltan, szinte hanyagul tud beszélni saját haláláról. – Nem… nem, te játszd csak az élő hattyút, hugi. A kislány szomorúan mosolygott. –– Nem tudom. kéne kelnem. nem megy. Tessék, igyálAhhoz ebből –felnyújtott AengusAza húgának egy pohárnyi gyógynövény-kivonatot. – Ez mindig segít… Legalább egy kicsit. – Nem kérem. Vacak az íze – húzódozott Deirdre. – Inkább mesélj nekem, Aengus. Mesélj nekem arról, hogy mit csinál Fodla és Finias a mennyországban… Tudni akarom, hogy mit kell majd nekem is csinálni… És Aengus mesélt, rendületlenül. Mire a nap az ég tetejére hágott, már csak a kislány holttestének Mindendühe félelme háborútól, minden aggodalma Azaész mesélt. miatt, minden az is-a meretlen tündér-gyilkos iránt kirepült a fejéből, és csak mesélt, mesélt… Azt sem hallotta, amikor halk nyikorgással kinyílt az ajtó… Csak akkor hagyta abba a mesét, amikor valaki a vállára tette a kezét. – Aengus… ideje jönnöd. A fiatal tündér felnézett, és Finolára esett a pillantása. – Deirdre még szeretné, ha mesélnék neki. Finola a fejét. – Neki megrázta már nem kell mese… ezt te is tudod. Aengus megfogta a gyermek kihűlt homlokát. – Meghalt… – motyogta, és ezzel egyszeriben valósággá vált számára mindaz, amit már jó ideje tudott, de magának sem mert bevallani. – Honnan… honnan tudtad, hogy meghalt? Te nem is voltál itt! – Anyámtól tudom – válaszolt Finola. – Azt mondta, megérezte. Aengus elhúzta a száját. Greinne – Finola anyja – ha lehel, még különösebb szerzet volt, mint Finola maga. Sokan látnoknak

107

hitték, mások azonban bolondnak tartották a gyógyításban jártas öregasszonyt. Aengus lassan felállt, és kinézett az ablakon. – Dél körül lehet, igaz? Fel sem tűnt, hogy ennyire elszaladt az idő… – Bizony – bólogatott a nagynénje. – És sok minden történt ezalatt az idő alatt. Balor most mondta, hogy nagyapa kiküldte az elit kommandót, hogy a szárazföldön is keressék az elszalasztott sellőt. Szóval baj van. – Az – mormolta Aengus. Én pedig itt vesztegettem az időmet, ahelyett, hogy figyelmeztettem volna Azaészt! – gondolta kétségbeesetten, majd mélyet sóhajtott, és az ágyon nyugvó gyermek felé nézett. Bocs, hugi… nem úgy gondoltam. Veled soha egy perc semavolt elvesztegetett. Aztán álló egy üvegcsét, hirtelen ötlettől felkapta kislány éjjeliszekrényén amely vezérelve félig volt gyógyitallal. Sosem lehet tudni, hátha jól jön még valamikor… Ahogy kiléptek a folyosóra, egy izgatott hang ütötte meg a fülüket. – Aengus! Aengus! A két tündér a hang irányába fordult. Conor közeledett, a nyomában pedig egy szőke hajú, alacsony, de keménykötésű tündérfi rohant feléjük. Lugh volt az, Aengus öccse. Csapzott

hajából és aa vívás-leckéről. derekán fityegő gyakorló-kardból ítélve most érkezhetett haza – Aengus, igaz, hogy Deirdre… igaz, hogy…? A vörös hajú tündér komoran bólintott. – Igaz, Lugh. Már vagy két órája… azt hiszem. Nem tudom pontosan… elvesztettem az időérzékemet. A fiatal tündér szája megremegett, világoskék szárnya pedig egyszeriben mély indigókékre változott. Aengus látta rajta, hogy erősen küszködik a könnyeivel, de mint „A Papa Szemefénye”, „A Család Harcos Kistündére” szégyellte volna, ha sírni látják. Apjuk bizonyára most büszke lenne kisebbik fiára.

108

– Ugye… ugye ő nem az atlantisziak miatt halt meg? Ugye nem? – Dehogy – rázta a fejét Aengus. – Beteg volt, hisz te is tudod. – De… de reggel, a temetésen még kutya baja sem volt! – zihálta Lugh.megfázott a temetésen. Hideg volt a hajnal – motyogta – Talán a bátyja. Bár kétségtelen, hogy ilyen gyorsan még sosem verte le a lábáról egy megfázás sem – tette hozzá gondolatban. – Akkor… akkor jó – szipogott Lugh, de továbbra sem engedte meg magának, hogy sírjon. – Mert ha az atlantisziak tették volna, megölném őket, egytől egyig! – csapott kardjának hüvelyére. – Még meglakolnak Danu nénikémért és az unokatestvéreimért! – Jól beszélsz, fiam – hallatszott Coyle kellemetlen hangja, amint tulajdonosa sarkon a kijárat felé vezető folyosóra. – Lám, legalábbbefordult az egyika fiam tudja,mi a teendő. Legalább az egyikükben van annyi bátorság, hogy cselekedni akarjon! Aengusnek elsötétült a tekintete. – Csak nem akarod Lugh-t is háborúba küldeni? Gyerek még! – Nem vagyok gyerek! Tudok harcolni! – kérte ki magának az öccse. – Óg mester is azt mondta, hogy kiváló harcos lesz belőlem! – Lesz, öcsi, lesz – felelt Aengus. – Jövő időben. Majd úgy három-négyszáz év múlva. Addig viszont maradj nyugton a fenekeden! – Te nekem nem parancsolsz! – toppantott az ifjú tündér. – Apa mondja meg, mi legyen! Igaz, apa? Míg Finola összeráncolta homlokát, addig Coyle nyúzott arcán szomorkás mosoly tűnt fel. – Persze, fiam… de valóban várnod kell még egy kicsit… Nem akarlak téged is elveszíteni. Már úgyis csak te maradtál nekem – mondta, miközben sötéten Aengusre pillantott, mintha dührohamot akarna kiprovokálni idősebb fiából. A dühroham azonban elmaradt.

109

– Igazad van, Coyle – szólt Aengus, a hangsúlyt apja nevére téve –, már csak ő a fiad. Én ugyanis nem kérek a rokonságotokból. – Öccsére pillantott. – Egyszer, ha dédapa valaha is feldobja a talpát, te lehetsz a trónörökös, Lugh. Nekem nem kell a korona. Nem kell tőletek semmi. Az egyetlen a családban, akiitt. igazán szeretett engem, ma meghalt. Mosttündér már semmi nem tart – Lugh és Finola felé biccentett, majd apját egy pillantásra sem méltatva Conorhoz fordult. – Gyerünk! Ahogy a királyi palota súlyos tölgyfaajtaja becsapódott mögöttük, és Aengus mélyet szippantott a páradús glendalough-i levegőből, hirtelen szabadnak érezte magát. Egy pillanat alatt döbbent rá, hogy amit most tett, azt már évek – sőt, évtizedek! – óta meg akarta tenni. Mintha az agya legeldugottabb szegletében már réges-rég készült volna rá… és most nincs visszaút. Ő a mai naptól fogva magányos tündér. Nem már tartozik a királyi családhoz, nem köteles egyetérteni földhözragadt dédapjával és gyűlölködő apjával, sőt, még a burreni kertben sem kell soha többé dolgoznia. Szabad, mint a madár, és akkor heveredhet le a tengerparton bárányfelhőket nézni, amikor csak neki tetszik. Most azonban a lazsálás volt az utolsó dolog, ami megfordult a fejében. Feladata volt. Egy feladat, amelyet önként vállalt, és többé nem azért, hogy borsot törjön ateszi, családja orracsak alá.nem Amitistenni fog, nem önmaga szórakoztatására de még a tündérnép ellen. Mindössze azért, mert így helyes. – Megmentem Atlantiszt, ha addig élek is, és ezzel megmentem a saját népem is – szólt eltökélten. – Szálljunk fel, Conor! Most már tényleg nincs vesztegetni való időnk. – De Aengus, mi lesz, ha azok az emberek már nincsenek a parton? Akkor hol keressük Azaészt? A tündérherceg megrántotta a vállát, és szárnyra kapott. – Akárhol. Mindenhol. Nem számít. Nekünk kell megtalálnunk, még mielőtt az elit kommandó találja meg!

110

Úton Bunratty kastélya felé Azaész ébredése óta az egyik ámulatból a másikba esett. Először nagy nehezen megtanult pisilni – igen kemény munka volt eltalálni a megfelelő testtartást, hogy ne saját magát vizelje le –, aztán jól megégette magát, amikor gyanútlanul hozzáért a tábori vízforralóhoz; majd kétszer is hanyatt vágódott, amikor ingatag lábain egyensúlyozva megpróbálta felhúzni a Richárd által rátukmált nadrágot; végül pedig elvágta az ujját, amikor kíváncsiságból megtapogatta Lantos Aladár őrizetlenül hagyott borotváját. Atlantiszban a férfiak élesre csiszolt kristályokkal borotválkoztak, és a herceg még életében nem látott fémborotvát. A legnagyobb meglepetést azonban az autó okozta neki. Az autó maga volt a csoda. Piros, mint a bíborcsiga váladéka, de gyorsabb, mint a delfinfogat, és kényelmesebb, mint saját tengeri szivaccsal bélelt ágya. – O… pel… – mondogatta magának fennhangon, nehogy elfelejtse. – Opel. Szeretem az Opelt… Richárd döbbenten nézett a sellőre. – Nem lehet igaz, hogy ennyire el vagy ájulva egy Opeltől! Láttál te már Porschét? Jaguárt? Na, azoktól el lehet ájulni, de ez csak egy huszadrangú vacak, és ráadásul még öreg is! Azaész értetlenül meredt a másik fiúra. – De nekem tetszik. – Jaj, Ricsi, ne nyúzd már! – fordult hátra az anyósülésben Lilla. – Természetes, hogy csodálkozik, hiszen Atlantiszban sosem láthatott autót! – Elel, ne kezdd már te is! – vinnyogott Richárd. – Ez nem lehet igaz! Ötös emelt szintű matek érettségit írtál, az ég szerelmére! Neked elvileg… okos lánynak kéne lenned! – Az is – dünnyögte Lantos Aladár, rá sem pillantva a fiúra. – Életében csak egyetlen butaságot követett el: azt, hogy hagyta, hogy egy ilyen alak, mint te, elcsavarja a fejét. 111

– Ezek szerint Lantos úr nem örül neki, hogy Elel elkötelezte magát Richárd felé? – kérdezte Azaész. Három szempár meredt rá hirtelen. – Mi van? – pislogott a herceg. – Semmi… – húzta szokva. el a száját Lilla. – Csak nem vagyunk az efféle… úri szöveghez Richárd összevont szemöldökkel nézett a barátnőjére. – Nem? Én azt hittem, téged az úri dumám vett le a lábadról! – Tudod – szólt egy grimasz kíséretében Azaész –, a mi köreinkben a te fajtádat lenézzük. Rólad messziről érezni, hogy nincs benned semmi nemesség. – Rólad meg messziről érezni, hogy hülye vagy!– csattant fel Richárd. – Tegyük ki ezt a marhát a legközelebbi városban, és hagyjuk ott!skanzenbe? Egyáltalán,Nem micsoda őrültjobb ötletotthagyni az, hogy amagunkkal vigyük egy lett volna parton? – Te is tudod, hogy a tündérek a parton keresnék először – jegyezte meg Lantos papa. – Ha meg akarjuk védeni, magunkkal kell vinnünk a szárazföld belsejébe. És egy emberektől nyüzsgő skanzen az utolsó hely, ahol a tündérek keresnék őt. Azaész nem tartotta valószínűnek, hogy ezek az emberek tényleg meg tudják védeni egy csapat tündér támadásától, de ha egy ideig el tudják rejteni, már az is valami. – Gondolja? én nem lennék benne biztos! – vágott kocsivissza Richárd Lantos Hát papának. – És meddig fogjuk magunkkal káztatni, mi? Neki száz napig kell itt maradnia, a jó ég tudja, miért, mi viszont csak két hétig nyaralunk Írországban! Utána mi lesz vele? Azaész legnagyobb meglepetésére Lilla elnevette magát. – Csak nem aggódsz érte, Ricsi? A herceg pillantása akaratlanul is a lány tarkójára siklott. Vajon ezt azért mondta, mert ő maga aggódik értem? Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de jólesett neki a gondolat. Tisztában volt vele, hogy apja és nővérei évek óta aggodalommal fi-

112

gyelték, hogyan süllyed egyre mélyebbre, de az ő aggodalmuk soha, egy szemernyit sem érdekelte Azaészt. – Még hogy aggódom? – kérte ki magának a gyanúsítást Richárd. – Épp ellenkezőleg, az idegeimre megy! Neked talán nem, Elel? A lány most megfordult, és egyik fiúról a másikra nézett, majd megvonta a vállát. – Még nem döntöttem el. Egyelőre velünk jön. Nem lenne szívem csak úgy kitenni valahol… olyan gyámoltalan szegény… – Nem vagyok gyámoltalan – húzta fel az orrát Azaész. – Odahaza sikeres delfinfogat-versenyző vagyok, és mindenki irigyel a tehetségemért, a rangomért és a szépségemért! Lilla elfojtott egy kuncogást, és a barátjára pillantott. –Azaész Már csak is megtartom, úgyazért érezte magát, mintmert akitolyan pofonmulatságos… ütöttek. Az elmúlt két nap során már sokadszor. Ez a lány nem csodálja őt, nem irigyli, és távolról sem bánik úgy vele, mint egy herceggel. Ellenben mulatságosnak találja. Ha odahaza bárki is mások füle hallatára azt merte volna állítani róla, hogy mulatságos, Azaész elintézte volna, hogy az illetőt este berángassák egy korall-sikátorba, és jól összeverjék. Még azokkal a sellőnőkkel is elbánt, akik inzultálni merték. Rájuk nem aútján markos haverjait küldte, hanem vagy személyesen, vagyha mások megszégyenítette őket. Valahol legbelül talán bánta, egyegy sellő a viselt dolgai nyilvánosságra kerülése után elvesztette az állását, vagy, hogy őmiatta tönkrement pár házasság, de mindannyiszor igyekezett elhessegetni a lelkiismeret-furdalást – elvégre egy herceget nem lehet büntetlenül nevetségessé tenni! Ezt a lányt viszont soha nem jutott volna eszébe megszégyeníteni. És ezt nem értette. Ő nem ilyen! Attól még, hogy a sellőfiának uszony helyett lába nő, a szívében nem kellene, hogy megváltozzon… Nem igaz? – No, megérkeztünk – szólt Lantos Aladár, felrázva Azaészt a merengéséből. A fiú körülnézve megállapította, hogy az Opel, a 113

Csodák Csodája megállt egy szürke felületű területen, sok száz hasonló Csoda között. – Hogy is hívják ezt a helyet? – kérdezte unottan Richárd, ahogy kikászálódott az autóból. – Bunratty – válaszolt Lilla. – Az szerint az a1450-es években építették Limerick urai, az útikönyv O’Brianek. Mivel várat a Shannon és a Ratty folyó találkozásánál emelték, innen ered a neve, a Bunratty, amely annyit tesz, hogy „folyótorkolat”, és… – Kímélj meg ettől, jó? – ásított Richárd. – Odabent úgyis kénytelenek leszünk végighallgatni valami ostoba vénlány unalmas fecsegését a kastélyról… – Ha ennyire nem érdekel, talán ne is gyere be! – javasolta hűvösen a lány. – Ja,a és téged meg hagyjalak kettesben Anagyésszel, mi? – sziszegte barátja. – Nem lennék kettesben vele, mert apa is ott lesz! – sziszegte vissza Lilla oldalpillantást vetve Azaészre, akit elbűvölt a rengeteg autó látványa. – Egyébként meg mi bajod van vele? Az, hogy sellő, vagy az, hogy herceg? – halkította le a hangját, hogy csak a barátja hallja. – Az, hogy valamit titkol arról, hogy mit keres itt – válaszolt mogorván Richárd. – Gyanús a srác. Ja, és még totál lökött is. Lilla kihúzta magát. – Csak féltékeny vagy, mert ő szőkébb, mint te! – Ezzel eltrappolt a barátja mellől, és tüntetőleg belekarolt Azaészbe. – Gyere, vegyük meg a jegyeket! – Hohó, álljon meg a menet! – szólt utánuk Richárd. – Csak nem mi fogjuk fizetni az ő jegyét is? – mutatott a hercegre. – Nekem nincs semmim, amivel fizethetnék… – motyogta Azaész. – Amikor szá… amikor el kellett jönnöm otthonról, semmit sem hozhattam magammal. – De gondolom, van otthon egy rakás pénzed, ugye? – kérdezte flegmán Richárd. – Elvégre herceg vagy, vagy mi a szösz… – Pénz? – vonta fel a szemöldökét Azaész. – Az mi? 114

– Hát az, amivel a boltban fizetsz, nagyokos. – Egy herceg nem jár boltba, az a szolgák dolga – válaszolt fensőbbségesen Azaész. – Egyébként pedig nem pénzzel fizetünk, hanem igazgyöngyökkel és oreikhalosz-kristályokkal. – Hogy milyen kristályokkal? – kérdezte egyszerre Lilla és Richárd. – Oreikhalosz. Ősi kristályok, amelyek tudásunk legjavát őrzik. – Aha… hát persze, mint a Supermanben, mi? Aztán ti is társalogtok a halott szüleitekkel a kristályon keresztül… – legyintett Richárd. – Tudod, kinek próbáld ezt beadni! – De hát az oreikhalosz-kristályok tényleg léteznek – mondta Azaész egy cseppnyi sértettséggel a hangjában. – A kristályok a könyveink, és igen, tudunk velük is. Mindig azt az anyagot hívjuk elő belőlük, amirekommunikálni éppen szükségünk van. Minden tudást bennük tárolunk már évezredek óta. Azaz… majdnem minden tudást… Arról szó sem esik bennük, hogy valaha is idefent éltünk… Ha volt is olyan kristály, amely ezt az információt hordozta, már biztos régen elpusztították az őseink. Richárd gyanakodva méregette Azaészt. – Azt mondod, olyan kristályaitok vannak, amelyek komputerekként működnek? –– Hogy miként? Hát komputerként! Mondd csak, mekkora kristály kell ahhoz, hogy egy gigányi infót eltároljon? Azaész ismét csak pislogni tudott a másik fiúra. – Egy micsodányit? Richárd felnyögött. – De nehéz szót érteni veled… Mekkorák a kristályaitok, és mennyi adat fér beléjük? Csak úgy nagyjából? Egy kristályba egy könyv? – Dehogy. Egy kristályban akár ezer könyv is elfér, különkülön előhívható fejezetekkel – magyarázta Azaész, mintha telje-

115

sen természetes lenne, hogy az ember átlátszó ásványi anyagokban olvasgasson regényeket. – Tényleg? – csillant fel Richárd szeme. – Ez érdekes… Szóval, mekkorák is ezek az oraklészek? – Oreikhalosz – javította ki kicsi, Azaész. – Egyébként méretűek. A legtöbbjük olyan mint Elel keze. pedig változó Mind Lilla, mind Richárd a lány kezére nézett. – Nem gondoltam volna, hogy figyeled a kezemet – vörösödött el Lilla. – Rögtön feltűnt, hogy milyen kicsi – vont vállat Azaész. – Nagyon szép egyébként. Finom, mint egy hercegnőé. Ezt most miért mondtam? – futott át az agyán. Jó, igaz, hogy már majdnem két hete nem voltam nővel, és ez talán valami ösz-

tönös cselekedet volt a részemről, de… ez egy emberlány! Fúúúújjj! Miközben Lilla apja megvette a jegyeket, Azaész eldöntötte, ezentúl inkább két lépés távolságot tart a lánytól. Semmi szüksége arra, hogy esetleges érzelmi bonyodalmakba keveredjen idefent… Lehet, hogy nehezére fog esni száz napot eltölteni anélkül, hogy egyetlen lányt is elcsábítson, de meg kell tartóztatnia magát – különösen azért, mert fogalma sincs arról, hogy idefent hogyan csinálják. Olyan mélyre pedig semmiképp sem süllyedt volna, hogy az emberi szexualitás mikéntjéről akárfelfuvalkodott Lillát, akár Richárdot. Richárdot azért nem, mert azfaggassa a fiú egy hólyag, Lillát pedig azért nem, mert a lány közelsége zavarba hozta őt. Csak lenne már vége ennek az átkozott száz napnak, hogy viszszamehessek… De vissza akarok menni egyáltalán? – töprengett, saját magát is meglepve ezzel. Itt ugyan őrültnek néznek, de nem… nem gonosznak. Összeszorult gyomorral állt be a bejáratnál kígyózó sorba Lantos apuka mögé. Már azt sem tudta, mit szeretne.

116

Miután végigsétáltak egy kis ösvényen, elértek a kastélyhoz, amely egy hatalmas, dísztelen, tömzsi épület volt. Számos turistacsoport várt bebocsátásra, és Lantos papa azt javasolta a fiataloknak, hogy csatlakozzanak az egyik, angol nyelven vezetett csoporthoz. Szerencséjükre nem egy unalmas vénkisasszonyt kaptak vezetőjüknek, hanem egy Seamus nevű, vöröses hajú fiút, aki zöld színű, korabeli apródruhát viselt, a kastély bemutatása közben pedig szüntelenül tréfálkozott. Azaész nem győzte kapkodni a fejét, nehogy valamiről lemaradjon. – Ez a kastély óriási – mormolta áhítattal. – Persze, a miénk Atlantiszban ennél is nagyobb, de ez egészen másmilyen… Nálunk nincsenek ilyen izék… – Gobelinek – javította kilépcsők, Lilla. sem goblinok… – …ez a szarvasagancs pedig tizenötezer évig pihent a mocsárban, mielőtt megtalálták – mutatott Seamus egy hatalmas agancsra a falon. – Hűűű… – álmélkodott Azaész. – Mi az, hogy agancs? – Hát az az izé ott a falon – válaszolt unottan Richárd. – Azt látom… de mi az? – Egy szarvas hordta a fején, nagyon régen – magyarázta Lilla. – Ez volt a szarvas – Értem… De mikoronája. az a szarvas? – kérdezte Azaész. A Bunratty-kastélybeli látogatásuk így telt: Seamus mesélt, Azaész értetlenkedett, Lilla magyarázott, Lantos apuka kattintgatott, Richárd pedig látványosan unatkozott. A kastélytúra végén felmásztak egy csigalépcsőn (Csigalépcső? – értetlenkedett Azaész –, az olyan lépcső, amin a csigák járnak?), és kiértek az épület masszív mellvéddel körülvett tetejére, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Shannon folyóra. A fotóművész készített is néhány felvételt a gyerekekről, ahogy a háttérben Írország és az Európai Unió zászlaját lobogtatta a szél.

117

– Ide érdemes volt eljönni – jegyezte meg elégedetten Lilla, ahogy kisétáltak a kastélyból. – Szeretem a történelmet. – Én ugyan nem – válaszolt Azaész. – Azaz… eddig nem szerettem, de ez most érdekes volt. Bezzeg a mi történelmünk… az halál unalmas. – Miért? – érdeklődött Lilla. – Talán nálatok tízezer év alatt semmi sem történt? – Hát nemigen. Az egész atlantiszi történelem arról szól, hogy melyik király után melyik következik. Minden kissellőnek kívülről kell fújnia annak a kétszáztizennyolc uralkodónak a nevét, akik eddig Atlantisz trónján ültek. És azok közül a királyok közül soha egyik sem tett semmi érdemlegeset. De én majd fogok – húzta ki magát a fiú. – Én leszek minden idők legnagyobb atlantiszi királya! hangocska. Már ha visszatérek… jegyezte meg aa fejében egy bizonytalan – Hoppá! ––csapott hirtelen homlokára. – Hiszen nálunk minden történelemlecke Iolausz királlyal kezdődik, mint Atlantisz alapítójával! Pedig ő csak Második Atlantisz alapítója volt, az első sellőkirály. Ezek szerint az az Atlasz, akit a tündérek megöltek, Első Atlantisz utolsó királya volt. Az utolsó emberkirály. De különös! Hogyhogy a történelemtanárok sosem vetették fel a kérdést, hogy vajon mi volt Iolausz előtt? Érdekes, ez eddig sosem merült fel bennem… – Akkor nyilván nem lehetsz nagy észkombájn Richárd. – Na persze, eddig semegy néztelek annak… – fintorgott – Fiúk! – emelte fel a hangját Lilla. – Gyertek, még rengeteg itt a látnivaló! A délután folyamán megismerkedtek a Bunratty-skanzennel. Ennek egyik részén szalmatetős, egyszerű falusi házacskákat látogattak meg, melyeket korhűen rendeztek be, és ahol a tűzhelyen tőzeg parazsa izzott. Az egyik házikóban egy ír népviseletbe öltözött anyóka éppen almás lepényt sütött. Azaész megjegyezte, hogy még soha életében nem kóstolt olyan finomat, mint az al118

más lepény. Ezt a véleményét csak akkor változtatta meg, amikor Lantos apuka a kezébe nyomott egy üveg kólát. – Ez jobb, mint a korallnedű! – lelkendezett a herceg. – Ha hazamegyek, elrendelem, hogy mi is csináljunk kólát. Meg almás lepényt. – Aha, és hány almafa nő a tenger mélyén? – élcelődött Richárd. – Ha jól sejtem, a kólához sem állnak rendelkezésetekre az alapanyagok… Szóval ne is álmodj róla, haver. Azaész úgy döntött, nem hagyja, hogy a másik fiú elvegye a jókedvét, noha az szemmel láthatóan erre játszott. Hiába száműzték otthonról, hiába volt furcsa és kicsit ijesztő számára ez az új világ, Azaész határozottan élvezte az ittlétet. Már egy cseppet sem fájt a levegővétel, jó volt az étel, még jobb az ital, Lilla igen csinos… Szóval minden a legnagyobb rendben volt. pedig Leszámítva azt az apróságot, hogy a tündérek elvileg halálra keresik. De ugyan, hogy találnák meg őt, amikor Lilláékkal utazgat? Nem – morfondírozott Azaész –, semmi ok az aggodalomra. Az élet szép, és kész. Ahogy Bunratty utcácskáit rótta, azon kapta magát, hogy nem is vágyik vissza a tengerbe. A skanzen második része egy komplett tizenkilencedik századi kisvárost mutatott be, üzletekkel, iskolával, postával. Miután mindent megnéztek, Lilla édesapja elindult az utca másik vége felé fotózni, Azaész pedig lazán odasétált egy szépséges hortenziához, és elkezdte lehúzni a sliccét. – Ne itt, te marha! – kiáltott rá Richárd, és berángatta egy bokor mögé. – De hát… de hát a parton… – Az más, ott nem volt rajtunk kívül senki! Emberek között viszont csakis a vécében szabad! – A miben? – Te fogsz a sírba vinni… – sóhajtott színpadiasan a színészcsemete. – Húzd már fel a sliccedet, és gyere velem! 119

Azaész füstölögve követte Richárdot egy kis fehér épületbe. – Na, ez a vécé. Itt szépen bemész egy fülkébe, és ott a kagylóba vizelsz. Azaész arca felderült. –– Hát azokban is vannevezed… igazgyöngy? Hát,itthaistevannak a vécékagylók? tartalmátÉs igazgyöngynek – grimaszolt Richárd. – Na tessék, épp felszabadult egy. Lépjen csak be, fenség. Azaész besétált a rozoga faajtón, de egy másodperc múlva már ki is jött, halványzöld arccal. – Te, itt iszonyú büdös van! És kagyló sincs! – Minden nyilvános klotyó ilyen büdös, lélegezz a szádon keresztül – morogta a másik fiú, és a fülke ajtajához lépett. – Az a kagyló célozz. – Azott. nemAbba is kagyló – tette karba a kezét Azaész. – Egy kagyló nem így néz ki. Te talán még sosem láttál kagylót? – Mi van már, feltartják a sort! – méltatlankodott a hátuk mögött valaki angolul. – Elnézést kérek, a társam gyengeelméjű – magyarázta Richárd, szintén angolul. – Nem vagyok az! – húzta fel az orrát Azaész. – És ha azt akarod, hogy itt pisiljek, gyere be velem, és mutasd meg, hogy hogyan kell! megyek! – Dehogy – Fiúkák – szólalt meg egy vékony férfihang –, ha akarjátok, én szívesen bemegyek valamelyikőtökkel… – Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Lilla élesen, amikor a fiúk végre kijöttek az illemhelyről. – Ne részletezzük – mondta vehemensen Richárd –, de már nagyon ideje megszabadulnunk őfenségétől! Azaész épp elhatározta, hogy nem vesz tudomást a másik fiúról, amikor egy birkanyáj vonta magára figyelmét. 120

– Azok ott mik? – kérdezte, ezúttal Lillától. Lantos papa ugyanis valahol az utca végén fotózgatott, Richárdra pedig pillanatnyilag haragudott. – Birkák. Hát nem aranyosak? – Azok… de akönyökölve. szövegük elég esetlen – jegyezte meg Azaész, a karám kerítésére – Hogyhogy? Mit mondanak? – Látod azt a kettőt ott? – mutatott a két közelebbire a herceg. A nagyobbik azt kérdezte a kisebbiktől, hogy „rád ugorhatok, szivi?”. Nem azért, de én nem így udvarolnék a helyében… – Miért? – nézett rá kérdőn Lilla. – Te hogyan? – Hát – araszolt kicsit közelebb Azaész –, én azt mondanám, hogy… gyönyörű a hajad, ahogy aranylóra festi a nap… a szemed pedigmint úgyakit ragyog, akár egy pár mélykék kristály… Lilla, megbűvöltek, szintén közelebb csúszott, míg csak centiméterek választották el az arcukat. – És te ezt a birkának mondanád? – horkant fel Richárd. Lilla és a herceg szétrebbent – az előbbi elpirulva, a másik olyan arckifejezéssel, mint aki citromba harapott. Átkozott tengerfenék! – mérgelődött Azaész. Már megint mit művelek? Le kell állítanom magam! Ez egy ember! Ki kéne, hogy rázzon tőle a hideg… de miért nem ráz? Valami más – azaz valaki más – azonban megrázta. – Azaész! Csakhogy megtaláltalak! A herceg megpördült, de nem látott senkit. – Ki van itt? – Én vagyok, Aengus, csak láthatatlan vagyok! – Mit csinálsz te itt? – Gyere be velem a bokrok mögé, és elmondom! Azaész tétovázni látszott. – Nyugi, veled megyünk, akkor nem bánthat – szólt a lány, és mielőtt Richárd bármit is mondhatott volna, Lilla őt is karon ragadta, és berángatta a bokrok közé.

121

– Mi olyan fontos? – nyavalygott Richárd, fájós karját masszírozva. A tündér hirtelen láthatóvá vált. A levegőbenlebegve nézett le a három fiatalra, és Azaésznek úgy tűnt, mintha nyúzottabb lenne, mint első találkozásukkor. belőle azbenne. a csintalanság és gondtalanság, ami az előző Hiányzott nap még megvolt A tekintetében is mintha valamiféle rejtett fájdalom bujkált volna. Azaész megborzongott. Sosem érdekelték mások érzései, és sosem tűnt fel neki mások fájdalma. Aengusnél azonban szembetűnő volt a változás. – Atlantisz veszélyben forog – jelentette ki a tündérherceg. – A népem azt hiszi, hogy ti, atlantisziak öltétek meg az unokatestvéreimet és a nénikémet, és bosszút akarnak állni rajtatok. El akarják pusztítani Azaész pislogottAtlantiszt. és tátogott. Valamiért elment a hangja. – Ez biztos? – kérdezte helyette Lilla. – Holtbiztos – bólintott a tündér. – Azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek. Meg azért, mert pocsék ötletnek tartom ezt az egész háborúsdit! – Akkor te tulajdonképpen épp most árulod el a saját népedet – gondolkodott hangosan Richárd. Aengus vállat vont. – És hanem igen? Mi közödAzt hozzá, Rinyagép? Nem tartozom már közéjük, érdekelnek. viszont nem hagyom, hogy ártatlanokat mészároljanak le! – Hát ez… igazán nemes dolog a részedről– találta meg végre a hangját Azaész –, de miért mondod ezt most nekem? Mit vársz tőlem? – Mit? Hogy mit? – emelte fel a hangját a tündér. – Eredj haza, és figyelmeztesd a népedet! Fegyverezd fel őket, vagy ha nem megy, hát költöztesd el őket! – Normális vagy te? – csattant fel Azaész. – A sellők nem tudnak megmaradni Atlantiszon kívül! Atlantiszt védővarázs zárja el

122

a tenger többi részétől, és a varázsburkon kívül nem maradnánk életben! – De hát te is életben maradtál… – emlékeztette Aengus. – Mert nekem varázserőm van… azt hiszem… – bizonytalanodott el Azaész. –– A Delényeg azt sem irányítani – rázta ael fejét letargikusan. az,tudom hogy amég népem nem hagyhatja Atlantiszt, és kész. – Akkor nem marad más, mint a fegyverkezés, és harc a végsőkig. Még akkor is, ha az én népemből is sokan meghalnak. Meg kell kapnotok a lehetőséget, hogy védekezzetek – szögezte le a tündérherceg. – De hát nekünk nincsenek fegyvereink! Na jó, a palotaőröknek van, de csak nekik! Mi békés nép vagyunk! – Akkor menj haza,– és szólj nekik, hogy sürgősen fegyvereket gyártani! ripakodott rá Aengus. – Ne énkezdjenek mondjam már meg, hogy mit csinálj! Te vagy a trónörökösük, az ég szerelmére! Neked kell cselekedned! Tűnés haza, de rögtön! – Nem lehet! – tiltakozott Azaész. – Ugyan, miért nem? Azaész kezdte elveszíteni a fejét. Az otthona végveszélyben, ő pedig nem tehet semmit! De… akar egyáltalán bármit is tenni? Megérdemli az a nép, amely száműzte őt, hogy akár a kisujját is megmozdítsa – Tényleg, értük? miért nem? – szegezte neki a kérdést Lilla is. – Dettó – tette hozzá Richárd. – Miért nem? – Azért, mert gyilkosságért száműztek onnan! Most jobb? – kiáltotta Azaész. Válaszát zavart csend fogadta. Azaész körbenézett – a tátott szájjal lebegő Aengusről a hevesen pislogó Richárdra, majd a falfehérre vált Lillára. – Elel, én… – tett egy lépést felé, de a lány azonnal hátrálni kezdett, és a sellőherceg most először mintha félni látta volna őt. Félni, tőle, Azaésztől. Ezt elszúrtam – gondolta összeszorult gyomorral –, de nagyon. 123

Tizedik fejezet

Árulás Lilla másodpercekig még levegőt venni is elfelejtett, csak némán bámult a hercegre. Jól hallotta, amit mondott? Gyilkos lenne? Ez a szőke, angyalarcú fiú? Nem értette, hogyan ismerhette ennyire félre Azaészt. Aztán rájött, hogy valójában nem is ismeri. Még huszonnégy órája sincs, hogy ájultan szedték össze Richárddal a parton. Valami mégis arra késztette, hogy reménykedjen: talán csak rosszul hallotta a herceg szavait, és Azaész mindjárt pajkosan felnevet, és megkérdezi: „Csak nem vettétek be?” A vele szemközt álldogáló fiatalember – fiatal sellő, javította ki magát – azonban nem úgy festett, mint aki mindjárt elkacagja magát. Épp ellenkezőleg. Azaész legalább olyan rémültnek tűnt, mint amilyennek Lilla érezte önmagát. Rémültnek, mert véletlenül kicsúszott a száján az, amit az előző este még titkolni próbált. Meg kell tudnom, mi az igazság – határozta el magában Lilla. – Mondd, hogy csak vicceltél! – szólalt meg végül remegő hangon. 124

Azaész ijedt tekintettel meredt rá. Egy kisfiúra emlékeztetett, akit az édesanyja éppen rosszalkodáson kapott, és aki most aggódva várja a büntetését. – Én… – kezdte –, Elel… ez nem olyan egyszerű… Mi nem egyszerű? kérdezte Lilla olyan halkan, hogy a szava –suttogásnak is beillett–volna. A herceg a cipőjére nézett, és ahhoz kezdett beszélni. – Hát az a gyilkosság… az valójában nem is úgy volt… mármint, nem én öltem meg… mármint, nem a saját kezemmel… Nem én öltem meg, de… de részben miattam halt meg. Öngyilkos lett a srác, és kész. – Gondolom, te kergetted az öngyilkosságba? – kérdezte Richárd megvetően. A lány ismétegyre a hercegre bosszúsancsak állapította meg, hogy az arcán inkábbmeredt, elömlő és szégyenpír még vonzóbbá teszi a fiút. Ezt nem szabad! Ez egy szemétláda! Nem szabad ennyire kedvelnem! – korholta önmagát. – Szóval, hogy is történt? – tette karba a kezét, és megpróbált a lehető legnyugodtabbnak tűnni, holott egy cseppet sem érezte magát annak. Azaész elfordult a lánytól a bokrokon túl legelésző birkák felé. – Az történt, hogy elcsábítottam az egyik sellő menyasszonyát, a srác pedig nem bírta–ki. Gyenge volt.aki szokásától eltérő– Gyenge jellem? szólalt megjellem Aengus, en eddig csendben figyelt. – Hát arról vitatkozhatnánk, öregem, hogy ki a gyenge jellem! – Én nem tudtam, hogy öngyilkos lesz az az idióta, világos? – csattant fel Azaész. – Ha tudom, hogy ilyen hülye a vőlegénye, kerestem volna egy másik lányt! Megkaphattam volna akárkit! Hát tessék, ennyit a szép szőke hercegről, akit egy romantikus kis öbölben találtam – szólalt meg egy józan hangocska Lilla fejében. Túl szép volt a Kis Hablegény története, hogy igaz legyen… És még csak egy tengeri boszorkány ármánya sem kellett, hogy tönkretegye… Elég volt hozzá Azaész maga. Hogy lehettem 125

ennyire vak? Ricsi megmondta, hogy valami nem stimmel a fiúval! Miért nem hallgattam rá? – Szóval ennyit jelent neked egy lány – jegyezte meg hűvösen, egyenesen a fiú szemébe nézve. – Egy játékszer, amiből annyit

kaphatsz, csak akarsz, akkorAzdobod el, amikor neked tetszik. A amennyit látszat tényleg gyakranéscsal. angyalarc mögött egy szörnyeteg bújik meg. Te csak egy aljas kis nőcsábász vagy, ráadásul hagytad, hogy etessünk, itassunk, öltöztessünk és látványosságokat mutogassunk neked! Akár Atlantisz hercege vagy, akár nem, egy mocsok disznó vagy! – Várj csak! Mi az a disznó? – vonta össze a szemöldökét Azaész. – Engem nem érdekel, hogy száműztek téged– folytatta Lilla, tudomást sem véve Azaész kérdéséről –, akkor is hazamész, és figyelmezteted a népedet, hogy veszélyben vannak! – Dehogy megyek! A száműzetésem száz napig tart, azt itt kell letöltenem! Vagyis… elvileg a part menti vízben, de van róla fogalmatok, hogy milyen hideg itt a tenger? Brrr… – rázkódott meg Azaész. – Jobb nekem a szárazföldön. – Sellőből szárazföldi patkány, ez ám az evolúció! – élcelődött Aengus. – Mit kap nálatok az a bűnöző, aki idejekorán visszatér a száműzetésből? – Nem tudom… még soha egyetlen sellő sem tért vissza – vonogatta a vállát Azaész. – Hát légy te az első! – Ez nem olyan egyszerű – védekezett a herceg –, mit fognak gondolni rólam, ha hazamegyek? Hogy megszöktem, hogy nem volt bátorságom letölteni a száz napot északon? – Nem – felelt komoran a lány. – Azt fogják gondolni, hogy ez a semmirekellő herceg-utánzat végre gerincet növesztett, és minden veszéllyel dacolva hazatért, hogy a népét megmentse! – Csak nem hiszed, hogy valaha is hősként ünnepelnének odahaza? – vágott vissza a herceg. – Utálnak engem, érted? U… tál… nak! 126

– Valahogy nem csodálom – morogta Aengus. – Ja, én is utállak – bólogatott Richárd. – Én nem – szólalt meg váratlanul Lilla. – Csak sajnállak. – Saj… sajnálsz? – hápogott Azaész. A lány szomorúan magyarázta: – Sajnálatra méltó az, akinek olyan üres az élete, hogy állandóan a szeretőit váltogatja, de még így is boldogtalan marad, mert nem szereti senki. Talán gazdag vagy, Azaész… lehet, hogy minden ujjadra tíz hableány akad, és talán egy nap király is leszel… már ha addig még marad néped, ami felett uralkodhatsz… de akkor is szánalmas vagy. A herceg szeme különös fényben izzott, ahogy a lány arcát vizslatta. Lilla nem is tudta volna megmondani, mit lát benne: bánatot, önvádat, félelmet, szégyent, netán reményt? Esetleg, mindezt egyszerre? – Azt akarom, hogy maradjon életben a népem, ami felett uralkodhatok – szólalt meg végül Azaész rekedtes hangon, mintha valami fojtogatná belülről. – De engem már ilyennek ismernek… ilyen… rossznak. Most már hiába próbálnék meg bármit is tenni a sellőkért… nekik ugyanaz az Azaész maradnék.– Ismét az ajkába harapott, és megrázta a fejét. – És nem tudom, megérdemlik-e egyáltalán, hogy tegyek értük bármit is… – Tudod, Azi, te vagy –a jegyezte legönzőbb tuskó, akivel valaha is öszszehozott a balszerencse meg Aengus. – Önző vagyok, mert nem akarok segíteni olyanokon, akik utálnak? – villant meg Azaész szeme, és ismét düh- jelző varázscsillámok tünedeztek elő a semmiből a teste körül. – Csak egyre felelj, haver! Te adtál nekik okot arra, hogy utáljanak, vagy csak úgy maguktól utálnak? Lillának úgy tűnt, mintha a sellőherceg hirtelen összezsugorodott volna. Egy kicsit talán megroggyant a térde – vagy csak attól görnyedt meg a teste, hogy a kezét még jobban a nadrágzsebébe mélyesztette? –, mindenesetre ebben a pillanatban sokkal inkább

127

látszott szakadt nagyvárosi utcagyereknek, mint Atlantisz hercegének. – Azt hiszem, erre nem is kell válaszolnod – szögezte le a lány. – Szóval akkor… mi legyen? – kockáztatott meg egy félszeg nevetést Azaész. – Irány a jeges tenger? – Ez nem a Jeges-tenger, hanem az Atlanti-óce… – kezdte Aengus, majd hirtelen megdermedt, és még a szárnyai is felhagytak a csapkodással, minek következtében egy kétméteres zuhanás után a fenekén landolt. – A francba! Megtaláltak! – Kik? – fehéredett el Lilla. – Csak nem a többi tündér? – De igen – válaszolt Aengus felállva, és a tomporát porolva. – Hárman vannak. Még jó, hogy a bokrok között vagyunk, de… – óvatosan közül – ezképességű nem sokatkommandósszámít. Ez Fionn, a kilesett Szimat! a Őlevelek egy különleges tündér. Több mérföldről kiszagolja a varázslatot, és meg tudja különböztetni egymástól a tündéri és nem tündéri varázserőrezgéseket. A középkorban egy tucat boszorkányt miatta égettek meg, mert kiszimatolta őket, aztán saját magát embernek álcázva mindet feldobta a hatóságoknál! – És? – suttogta Azaész, akinek fogalma sem volt róla, mi fán terem a boszorkány. és? –ésforgatta szemét felhúztad a tündér. magad, – Nekedmegint varázserőd van,– Mit öregem, az imént,a amikor kibocsátottál magadból egy jelentéktelen varázserő-mennyiséget… Szimat viszont, sajnos, a jelentéktelen mennyiséget is simán észreveszi! Biztos azért állították pont őt az ügyre, mert dédapámék úgy sejtik, hogy varázserőd lehet. – Akkor most mi a teendő? – kérdezte Lilla, ki-kilesve az ágak között. – Hiába nézelődsz, te úgysem láthatod őket – legyintett Aengus. – Láthatatlan tündért csak másik tündér láthat… A teendő pedig az, hogy a lehető leggyorsabban a lehető legmesszebb

128

vigyük innen Azaészt. Ha már úgyis haza kell mennie, akkor irány a tengerpart. – Várj csak, most jutott eszembe valami! – szólalt meg Azaész idegesen. – Mi a garancia arra, hogy ha visszamegyek a tengerbe, ismét sellővé változom?az állát. Aengus megvakarta – Hát… igazából… semmi. – És akkor mi lesz velem? – sopánkodott a herceg, és már nemcsak körülötte ugráltak szikrák, hanem az arcának két oldalán is mágiától foszforeszkáló izzadságcseppek csorogtak le. – Mi lesz, ha nem tudok eltűnni az üldözők elől a tenger mélyére? – Szent ég, és én még a másikat neveztem Rinyagépnek! – ingatta a fejét Aengus. – Bocs, Richárd, megkövetlek. Te fele enynyire gyáva!felfedeznek, Ami pedig téged illet, Azi, nemőket kell berezelni. sem Ha vagy a tündérek én feltartóztatom addig, amíg elmenekülsz előlük. Legalábbis… megpróbálom. Ja, és tartózkodj az idegeskedéstől, mert ha állandóan varázsszikrákat eregetsz, Szimat pillanatok alatt elkap. Lilla kétségbeesetten pillantott Azaészről Aengusre. – Hogy jutunk ki innen észrevétlenül? – Hogyhogy jutunk? – sziszegte Richárd. – Többes számban? Azt felejtsd el, én innen nem mozdulok! Lövesse le magát Anagyész – Nem egyedül! is rád gondoltam – torkollta le a lány. – Aengus… Gondolom, te nem tudsz lerepülni Azaésszel a tengerpartra? – Nem. Ahhoz túl nehéz. Egy pár szárny egy tündért bír el. Arra tervezte a Teremtő. – Akkor levisszük autóval – jelentette ki Lilla. – Én nem viszem! – ismételte Richárd. – Hát majd viszem én! – vágta rá a lány. – De hát te nem is tudsz vezetni! – De tudok, csak még nincs meg a jogsim, és az is csak azért nincs, mert a forgalmin kifogtam egy szadista állatot, aki feltette magában, hogy bármit csinálok, úgyis megbuktat! Két 129

kocsikulcsot kaptunk Dublinban, igaz? Egy van apánál, egy nálad. Add ide, légy szíves! – nyújtotta ki a kezét. Richárd egy fintor kíséretében előhalászta a kulcsot, és odaadta a lánynak. –– Azért… vigyázz magadra,ésjó? Ne aggódj, vigyázok… a hercegre is – válaszolt Lilla. Zsebre vágta a kulcsot, majd egy hirtelen gondolattal kihúzta a kendőjét a hátizsákjából. – Tessék. Ebben talán kevésbé tűnsz majd atlantiszi hercegnek. Azaész döbbenten meredt a halvány rózsaszín anyagra. – Ezt… vegyem fel? Ööö… de melyik testrészemre? Válasz helyett Lilla egy gyors mozdulattal a fiú fejére dobta a kendőt, és megkötötte az álla alatt. Aengusből kitört tapasztotta a röhögés, amajd, megijedve, a szájára kezét.saját nevetésének erejétől – Az… Az… Azaész néni… hol hagytad a tehenedet? A sellő homlokát ráncolva állt fel. – Ennek meg mi baja? Talán nem nézek ki jól? – De, nagyon is – fojtott el egy vigyort Lilla. Tessék, egy perce még szörnyen dühös volt erre a fiúra, most pedig ismét majdnem kedveli. Persze csak majdnem. Megborzongott, és felállt. Akkor sem fogok beleszeretni! Ön-

telt, önző, sem gyáva alak! Hozzá képest Ricsi egy bátor vitéz! És feleannyira alávaló. Egy sóhaj kíséretében kézen ragadta a fiút. – Mit szépítsük, hülyén nézel ki, de lehet, hogy ez véd meg a lebukástól. És most gyere, szedd a lábad! Ricsi, mondd meg apának, hogy el kellett rohannunk, és amint vízre bocsátottam Azaészt, máris jövök vissza! Richárd azon kapta magát, hogy gépiesen bólogat mindenre, amit Lilla mond. Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem fogta, mi folyik körülötte. Megdöbbentette viszont a barátnőjében végbement hirtelen változás. 130

Amikor megismerte Lillát, azért akarta mindenáron megszerezni, mert egy csinos, okos, de visszahúzódó lány volt. Richárd fogadott a barátaival, hogy még egy ilyen magának való teremtést is képes meghódítani, és ez sikerült is neki. Lillahűvös azonban nyolc hónapos alattvolna. sem változott sokat: maradt, a fiú pedig kapcsolatuk többet szeretett Szerette volna feléleszteni a lányban a tüzet, de mindhiába. Most viszont, hogy belecsöppent az életükbe egy uszonyavesztett sellőfiú, Elel egyből kinyílt, mint egy rózsa: az eddigi halovány bimbó teljes pompájában virágzott. Mintha kitört volna belőle mindaz az erő és lendület, amelyet eddig egy okos, de hűvös ifjú hölgy jégpáncélja tartott fogságban. Felszínre bukkant belőle a nő. Egyszer papa említette, hogy aéslánya az édesanyja húga halálaLantos előtt életvidám, magabiztos közvetlen volt. Ri-és chárd életvidámnak talán nem nevezte volna a mostani Lillát, de magabiztosnak igen, és határozottan közvetlenebb is lett, mint az írországi kirándulás előtt volt. Azelőtt soha semmiért nem szólt rá Richárdra, most pedig ötpercenként letolta, sőt, megszégyenítette. A fiú magának sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de ez a „ráripakodós” Elel sokkal jobban tetszett neki, mint a korábbi. Épp csak az volt a bökkenő, hogy ezt a stílust egyáltalán nem ő váltotta a lányból, hanem „Anagyész”. Richárdki grimaszolva nézett a bokorból előlépő sellőherceg után. – Ha szemmel ölni lehetne, Azaész már nem élne – jegyezte meg epésen Aengus. – Utálod, mi? – Gyűlölöm – válaszolt sötéten Richárd. – Elel viszont… – Tök odavan érte, de még önmagának sem vallaná be – vázolta a helyzetet Aengus. – Nem hagyom, hogy az a bunkó elvegye tőlem a barátnőmet! – sziszegte Richárd. – Hát, öregem – vont vállat a tündér –, akkor talán neked is velük kellett volna tartanod. 131

Richárdnak megremegett a szája széle. – Talán igazad van. – Általában igazam szokott lenni. Jók a megérzéseim. – Azért… nem tökéletesek – motyogta Richárd, és elkerekedett– szemmel valamire Aengus mögött.pillanatban már Mi van? meredt – kérdezte a tündér, de a háta következő meg is kapta a választ egy, a hátának nyomódó kard formájában. – Hoppá… – De hoppá bizony – jegyezte meg Fionn, a Szimat kárörvendően, és talán Richárd kedvéért magyarul. Két társa ugyanolyan kaján vigyorral szemlélte a tündérherceget, mint a főnökük. Valószínűleg a hatás kedvéért váltak láthatóvá. Egyes tündérek már csak ilyenek: imádják a feltűnősködést. – Üdv, fenség – folytatta hangona családodat… Szimat. – Azaz… már nem is vagy fenség,mézesmázos elvégre elhagytad – És? – fordult hátra óvatosan Aengus. – Talán a dédapám küldött utánam, hogy fogj el és hurcolj vissza? – A dédapád? Uuuuugyan – kacagott a rókaképű tündér. – Őfelsége nem vesződik a nevére méltatlan senkikkel. A sellőt keressük. Aengus megeresztett egy halvány mosolyt. – Sellőt? A sellőket a tengerben keresd, mert hát uszonyuk van,– ugyebár… Ne szórakozz velem, Aengus! Te is jól tudod, hogy a sellőknek elvileg lábuk lesz, ha a szárazra vetődnek! Itt kell lennie valahol! A tündérherceg színpadiasan körbenézett. – Látsz te itt egy sellőt is? – Nem. De érzem a varázsának a szagát – felelte Szimat. – Te tudod, hogy hol van! – Nem én. – De tudja – szólt hirtelen Richárd. Maga sem értette, mi késztette rá, hogy megszólaljon, elvégre nem is ő volt, akit a három

132

tündér sakkban tartott. – A tengerpartra ment. Vissza akar jutni Atlantiszba, hogy figyelmeztesse a népét a közelgő háborúra. – Aha! – rikkantott diadalmasan Szimat. – Lám csak, az emberfiúnak több esze van, mint neked, Aengus. Köszönjük az információt, kölyök.ésTevigyázol velem jössz – szólt egyikhercegünkre társának –, te– pedig itt maradsz, árulóvá vált az egykori mondta a másiknak. – A sellővel együtt visszük majd a király elé a dédunokáját. Szegény felség, a családtagjai sorra hullanak, a dédunokája pedig elárulta őt… Ejnye-ejnye… – Szimat egy gonosz vigyort villantott Aengusre, majd egyik társával szárnyra kapott. – Most Elel nagyon büszke lenne rád – szólt a vörös hajú tündér Richárdnak. –– Fogolynak kuss a neve! – dörrent rá a velük maradt őr. Ó igen? – kérdezte Aengus foghegyről. Vakmerő és ostoba – gondolta kétségbeesetten Richárd. Én viszont… egy gyáva nyúl vagyok. Feladtam Azaészt, csak mert a tündérek kardokkal hadonásztak a szemem előtt… Ez a Fionn is biztos azért beszélt magyarul, mert azt remélte, ha Aengus nem árulkodik, talán majd én fogok… Aljasul kihasználta az Azaész iránti féltékenységemet… Így viszont garantáltan kiiktatom a herceget a versenyből. A tündérek megölik, és Elel az enyém lesz… – vágott dettnek?egy grimaszt – de akkor miért nem érzem magam elége– Csak nem lelkiismeret-furdalásunk van…? – kérdezte kihívóan Aengus. – Nekem ugyan nem! – Pedig kéne… – Azt mondtam, kuss! – förmedt rájuk az őr, a szemét le sem véve Aengusről. – Igen? És miért kéne, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen? – tette karba a kezét Richárd.

133

– Hát azért, mert ezzel imádott Lilládat is veszélybe sodortad – folytatta a beszélgetést Aengus, mintha meg sem hallotta volna a kommandós tündér szavát. Richárd összerezzent. Erre nem is gondolt… bántani! ugye? – nézett ten–azElelt őrre,nem aki fogják kelletlenül felé U… fordult, hogy neki iskétségbeeseta képébe kiáltsa: „a kuss rád is vonatkozik, emberkölyök!”, ám ezt a pillanatot használta ki Aengus arra, hogy támadjon. Minden olyan villámgyorsan történt, hogy Richárd követni sem tudta: a tündérherceg kilökte az őr kezéből a kardot, majd rávetette magát, és egy percre mindketten eltűntek egy varázsszikrákból keletkezett színes csillámfelhőben. Richárd egy pillanatra még élvezte is a mini-tűzijátékot, miközben arról is megfeledkezett, rülhet. hogy a küzdelemből Aengus akár vesztesként is kikeAztán egyszerre csak eltűntek a szikrák, és egy vérző orrú, monoklis Aengus tántorgott felé. – Elintéztem. Si… sima ügy – mutatott a földön eszméletlenül heverő őrre. – És most? – hebegte Richárd. – Most elmegyek… és megmentem Azit és szíved hölgyét – húzta ki magát a tündér-párbaj győztese. –– És Te én? először is szégyelld magad a szemétségedért, másodszor pedig tégy róla, hogy ez az alak itt fel ne ébredjen, amíg el nem rendeztem a dolgot! Richárd ijedten pislogott. – De hát hogy csináljam? Nekem nincs varázserőm! Aengus legyintett. – Ha ébredezik, altasd el egy jól irányzott jobbegyenessel! – De hát – hápogott a fiú –, én nem tudok verekedni! Én… én színész vagyok! – Inkább egy beijedt kislány – válaszolt Aengus ajakbiggyesztve. – Ismét tévedtem: te ugyanolyan gyáva vagy, 134

mint Azaész. Két ekkora rinyagépet, te jó ég! –Mielőtt láthatatlanná vált volna, még egy utolsót grimaszolt Richárdra, majd szárnyainak suhogása jelezte, hogy elrepült. Richárd magára maradt az ájult őrrel. Ekkor jött rá, hogy sztori mennyire fél.nagyjából szórakoztatóan alaA tündéres-sellős eddig kult – de mostantól kezdve akár veszélyessé is válhat. Ha Lillának baja esik, amikor a kommandósok megtámadják Azészt, akkor az az ő, Richárd bűne lesz. A fiú megborzongott. Talán mégsem volt olyan jó ötlet spicliskedni, csak azért, hogy a sellőt kiiktassa az Elel kegyeiért folytatott küzdelemből. Egy olyan harcból, amely talán csak Richárd képzeletében élt… Elvégre Azaésznek odahaza menyasszonya van… Akkor viszont miért fűzte Elelt azzal az „én másképp udvarolnék a birkák helyében” dumával? – füstölgött a fiú. Igenis, jól tettem, hogy ráküldtem a tündéreket Anagyészre! De Elel… jaj nekem, ha… Richárd tekintete az ájult őrre siklott. Ez még egy ideig nem fog felébredni, és lehet, hogy Aengusnek jól jön a segítség. Ő megvédi a hülye sellőt, én pedig megmentem Elelt! És akkor Elel szemében igazi hős leszek! Ez az! A levegőbe bokszolt, és felugrott. Ideje megkeresni Lantos papát. * Azaésznek életében nem sokszor volt hányingere, most viszont, hogy Lilla jobbra-balra rángatta az Opel kormányát, felfordult a gyomra. – Mu… mu… muszáj ilyen gyorsan? – nyögte, mire a lány egy lesújtó pillantást vetettmuszáj! rá. – Még szép, hogy Csak nem akarod, hogy a tündérek utolérjenek, még mielőtt a vízbe jutsz? 135

– Tudod, én nem is igazán szeretnék a vízbe jutni, rém hideg… és félek, hogy nem tudok majd visszaváltozni, ez minden… – Nem gondolod, hogy férfi létedre egy kicsit túl sok mindentől –félsz? – kérdezte a lányinkább fagyosan. Tartsd… tartsd talán az úton a szemedet, jó? – Hiába tartom rajta a szemem, a kezem nem szokott hozzá a rossz oldalon való vezetéshez! – De hát miért vezetsz a rossz oldalon… ha az rossz? – Mert a helyieknek ez a jó oldal! – morogta Lilla. – Attól tartok, nem értem… – Ugyan, mit értesz te? – jegyezte meg a lány gúnyosan, ezúttal rá se nézve a fiúra. – Semmit! Mit értesz te azokból a szavakból, hűség, bátorság, nagylelkűség? mint egy nap alatt hogy bebizonyítottad nekem, hogy egy Kevesebb, anyámasszony katonája vagy! Ricsi hozzád képest egy… egy… Oroszlánszívű Richárd! Azaész pislogott. – Hát ezt megint nem értem. – Annyi baj legyen – válaszolt foghegyről a lány, és lekormányozta az autót az országútról egy kiépítetlen, kavicsos földútra, amely egyenest a tengerpartra vezetett. A partra érve a lány elindult a víz felé. – Na, mi lesz már, mire vársz? – Én… – Azaész megkövülten bámult a lány után. Komolyan nem értette őt. Mi baja lehet? Miért ilyen harapós? Egyáltalán, minden földi lány így bánik a hercegekkel? Mert ha igen, akkor a felszínen igazán nem éri meg hercegnek lenni. Egyáltalán, megéri idefent élni, akár hercegként, akár máshogyan? Már erre sem tudta a választ. A felszíni lét, amely egy rövid ideig annyira magával ragadta, mostanra jelentősen vesztett vonzerejéből. Ugyanakkor Atlantiszba sem szívesen tért volna vissza, elvégre mind a két helyen szörnyű veszedelmek vártak rá: itt tündérek üldözték, az otthonát 136

pedig szintén tündérek akarták megtámadni. Sehol sem volt biztonságban. Abba az illúzióba sem ringathatta már magát, hogy ezek mellett az emberek mellett új életet kezdhet, tiszta lappal, hiszen most Elelék isnéznek pontosan tudják, mit követett el, és ugyanolyan már megvetéssel rá, mint az otthoniak. Egy hosszú pillanatig némán figyelte, ahogy a hófehér habok végignyalják a nedves homokot. Nagyon nehéz volt a szíve. – Most meg ábrándozol? – szólt rá Lilla, visszazökkentve őt a valóságba. – Nem, dehogy… – rezzent össze a fiú, és kicsomózta a lánytól kölcsönkapott rózsaszín kendőt. Már épp elindult volna a víz felé, kezében lobogtatva a kendőt, amikor egy fölöttébb ismerős vörös lét. varázssugár suhant el mellette, csaknem súrolva a jobb fü– Azaész! – sikoltott Lilla, és a levegőbe mutatott, ahol azonban az égvilágon semmi sem látszott. A herceg ijedten kapkodta a fejét, de támadója továbbra is láthatatlan maradt. Csak a tündérek lehetnek! De a vízben látszottak! – futott át a gondolat Azaész fején. Aengus és a barátja is látszott, amikor rájuk ömlött a víz a sátorban! Az első záporoztak sugarat többrájuk. is követte, néhány másodperc múlva valósággal Míg Lilla macskaügyességgel tértmár ki előlük, Azaésznek jóval nehezebben ment az ugrálás, hiszen még egy napja sem volt rá, hogy megszokja újdonsült lábait. Továbbra is a fejét kapkodva igyekezett elhátrálni a sugarak láthatatlan forrásától, egyre közelebb és közelebb kerülve a vízhez. A szíve vadul zakatolt, és érezte, ahogy ismét varázsszikrák formájában csorog a halántékán az izzadság. Furcsa érzés volt izzadni, és nem különösebben kellemes. Azaész felismerte a helyzet iróniáját: egy órája még azon merengett, hogy mennyivel jobb is a szárazföldön élni, mint a tengerben, most viszont a gondolat gyökeres ellentéte fogalmazódott 137

meg benne. Utálta a lábait. Utálta, hogy pont, amikor a leginkább szüksége lenne rájuk, csak csetlik-botlik velük. Ilyen hasznavehetetlen két vacakot! Minden porcikája vágyott a tenger után. Ó, Poszeidón, de jó volna ismét alubickolni egy olyan közegben, ahol nem ügyetlen, nem esetlen mozgása… A fiú szinte már érezte, ahogy körülöleli a tenger, amelyet most nem is talált hidegnek, inkább simogatóan langyosnak… – Azaész! – Lilla kiáltása ébresztette rá, hogy mindaz, amit érez, nem csupán a képzeletének játéka, hanem maga a valóság. Néhány pillanatra valóban körülölelte a tenger, és most csöpögve álldogált a parton. Mi történt? – csodálkozott. A szintén bőrig ázott Lillára pillantva azt látta, hogy a lány ijedten mutogat valamire levegőben. A aherceg követte a lány tekintetét, és két állig felfegyverkezett, csuromvizes tündért látott a levegőben lebegni. Én tettem? – futott át az agyán. Én küldtem rájuk a hullámokat? – Szépen játszol az elemekkel, öcskös, de ez nem menti meg a tetves életedet! – vakkantotta a dühösebb tündér. Egyszerre csak egy harmadik tündér bontakozott ki a semmiből: Aengus. – Mit állsz ott Én szájtátva? – ripakodott rá Azaészre. Sipircel-a vízbe, kispofám! majd feltartóztatom őket, amíg ti –ketten tűntök! – Hogy te, egymagad, feltartóztatsz minket, kettőnket? – kacagott Fionn, a Szimat. – Kicsi vagy te ahhoz, ex-királyfi! Azaész Lillára nézett, aki riadtan viszonozta a pillantását, majd a vörös hajú tündérre tekintett. Aengus egy apró biccentéssel jelezte, hogy felőle kezdődhet a „játék”. – Gyere! – ugrott Lillához Azaész, és kézen ragadta. Ebben a pillanatban újabb sugárzápor indult meg feléjük, de ahelyett, hogy a sugarak beléjük vagy a földbe csapódtak volna, félúton felrobbantak és elpárologtak. 138

Azaész berántotta a lányt egy jókora szikla mögé. – Rohanj… rohanj vissza az Opelhez, és menekülj! – Dehogy! – rázta a fejét Lilla. – Ezek simán elkapnak, ha autóval menekülök! Veled megyek! – Hogyhogy velem? – hápogott Azaész. – De te ember vagy! Nincs is uszonyod! – Miért, neked talán van? Azaész elfintorodott. – Nincs… – Hát csináld vissza magadnak! – De nem tudom, hogyan kell! – A tengert sem tudtad, hogyan kell irányítani, mégis ment! Egy jókora robbanás rázta meg a környéket, és a két fiatal kikukucskált mögül. Valóságos légi csata zajlott a parti föveny feletta –szikla kék, zöld, piros, lila szikrák záporoztak a sziklákra és a tengervízbe, amely a forróságtól gőzölögni kezdett. – Hé, Azaész! – hallatszott a légi csata közepéből Aengus hangja kissé reszelősen, idegesen. – Most már ideje… visszaváltoznod sellővé! Ne rinyálj, hogy hideg a víz… valóságos termálfürdőt csináltunk itt neked! – Csináld már! – noszogatta Lilla is. – De tényleg nem tudom, hogyan kell… Nem tudom irányítani a mágiámat… csak két napja tudom, hogy van egyáltalán! A lány szemének bosszús villanása valahogy meggyőzte arról, hogy felesleges tovább védekeznie. Azaész nehézkesen felállt, és tett egy lépést hátrafelé. Behunyta a szemét, mint aki erősen koncentrál. – Mi van már, mit állsz ott? – ordított rá a felpaprikázott Aengus, aki pillanatnyilag teljesen elveszett a varázsszikrák felhőjében. – Koncentrálok! – csattant fel a fiú. – És ha befognád, talán sikerülne is! Törődj a magad dolgával, és harcolj! – Bocs, Aengus, Azaész nem úgy gondolta! – kiáltott Lilla. – Nagyon jól csinálod, Aengus! 139

– Köszi! – jött egy elhaló hang a szikrafelhő belsejéből. – Te viszont nem csinálod jól! – türelmetlenkedett Lilla Azaészt méricskélve. – Nem megy, és kész! Hagyjuk az egészet, egész Atlantisz nem ér annyit, hogy kicsináljanak! Csatt. Azaész amúgy is ingatag lábai megadták magukat. Hátratántorodott, és fenékre esett a nedves homokban. Még pislogni is elfelejtett, annyira megdöbbent. Őt, Atlantisz hercegét, felpofozta egy emberlány! Őt még soha, senki nem merte felpofozni! Ez gyalázat! Égbe kiáltó sértés! Ha most uszonya lenne, belecsobbanna a vízbe, és úgy faképnél hagyná ezt a szemtelen tyúkot, mint annak a rendje! merészeli? Hogy merészelte? Azaész régalázta nem érzett ehhezHogy fogható, fojtogató dühöt. Soha sellőfia nem még meg őt ennyire. Egy pillanat műve volt, hogy a lelkéből kitörni vágyó démon szétfeszítse béklyóit, és egy színes szikraeső közepette kiszabaduljon. Mintha apró tűzijáték kerekedett volna a herceg körül, a levegő és a tenger ezernyi színben ragyogott fel, és mintha még a tűzijáték petárdáinak robbanását is hallani lehetett volna… Hirtelen minden elcsendesült, még a szél is elült. A szikrák a

herceg dühével együtt elhamvadtak, és az egyetlen zajforrást a tündér-csata egyre halkuló pufogása jelentette. Azaész lihegve, kócosan és értetlenül méregette Lilla ökölbe szorított kezét, majd egy kicsit feljebb csúszott a tekintete, és a lány szemében mintha saját döbbenetét látta volna visszatükröződni. – Neked… újra… újra… – mutatott a lány remegő kézzel Azaészre. A herceg lenézett, és elakadt a lélegzete. Richárd nadrágjának szakadt rongyai közül nem az a két, hasznavehetetlen rózsaszín nyúlvány meredt ki, hanem Azaész régi, kedves, zöldpikkelyes halfarka. Ezek szerint nem a lelkéből tört ki egy démon, leszakít140

va képzeletbeli láncait, hanem uszonya tört ki a nadrág kényelmetlen börtönéből. Szent Poszeidón, de jó érzés! Azaész legszívesebben kurjongatni kezdett volna örömében, de végül csak egyaesetlen mondat csúszott ki a száján: – Tönkrement barátod nadrágja… viszont ez az izé megmaradt – mutatott a pólóra, amit a felsőtestén viselt. Lilla pislogott néhányat, mire ismét megtalálta a hangját. – Neked most ez a legfontosabb? Gyorsan változtass engem is sellővé! Aengus már nem bírja sokáig! Azaész a harcoló tündérek felé nézett, és az egykori csillámfelhő helyén már jól kivehető volt a három harcoló fél. Nagyon úgy tűnt, Aengus vesztésre áll, de tekintve, hogy két ellenféllel harcolt egymaga, nem is lehetett – Nem… nem ezen biztos, hogy sikerülnicsodálkozni. fog – rázta a fejét Azaész, miközben lehúzta a pólóját is. – Az előbb is csak azért ment, mert… felbosszantottál. – Talán bosszantsalak fel megint? – vágta rá a lány. – Hát… – Azaész tekintete végigsiklott Lilla alakján. – Vetkőzz le! – Hogy mi? – Le kell venned a cipődet, meg a nadrágodat, meg… azt is, ami alattaRichárd van. Már ha nem akarod, hogy ugyanúgy tönkremenjen, mint dolgai. Lilla fülig pirult. – De te… fiú vagy… – Tudom, és…? – Hát egy fiú nem kéne, hogy lásson egy lányt… úgy. Azaész csodálkozó szemekkel nézett Lillára. – Te is láttál engem ruha nélkül, miért baj, ha én is látlak? Úgysem láttam még földi lányt pucéran… igazán megnéznék egyet. – Azaész!

141

Tőlük nem messze a tündér-párbaj egyre elkeseredettebben folyt, és egyre több nyögést sodort feléjük a szél. Feltehetőleg Aengus nyögéseit. A herceg a küzdők felé pillantott. – Most én mondom neked, hogy nincs vesztegetni való időnk! Vagy vetkőzöl, vagy itt maradsz, és lelőnek a tündérek! Lilla lesújtó pillantást vetett Azaészre. – Fordulj el! – Úgy nem tudok koncentrálni arra, hogy átváltozassalak… – Ezt még megkeserülöd… A fiú ártatlannak szánt vigyorral vonogatta a vállát. – Nos? A lány felhúzta az orrát,de vetkőzni kezdett. – Ne vigyorogj! – mordult fel, és egyenesen Azaész képébe vágta a farmernadrágját. – Jó, jó, elfordulok… Szólj, ha levetkőztél! – engedelmeskedett vonakodva a herceg. Lilla átázott fehér pólója kivételével gyorsan lekapkodta magáról ruháit. – Kész vagyok, varázsolhatsz. Azaész, szemét továbbra is a tündérek egyre inkább egyoldalúvá váló harcán tartva, bólintott. – Térdelj ide mellém, egészen közel! Lilla de engedelmeskedett. – Addkelletlenül, ide a kezed! A lány kinyújtotta Azaész felé a jobb kezét. A fiú azonnal megérezte, hogy a tenyerébe simuló kicsiny kéz remeg, mint a nyárfalevél. – Jól van, továbbra sem nézek rád. Most vezesd a kezemet a lábadra, mert így nem tudom ám, merre van… Kicsit odébb Aengust jókora fénycsóva találta telibe, mire a homokba bucskázott. – Jaj, ne! – kapott levegőért Lilla. – Csak csináld – morogta Azaész –, vagy itt halunk meg!

142

Lilla a combjára helyezte a fiú kezét, s szándékosan nem pillantott a homokban nyögdécselő, de továbbra is küzdeni próbáló Aengusre. Inkább a sellőherceg arcélét figyelte. – Te megint vigyorogsz! –– Olyan a bőröd… és selymes… Aenguspuha mindjárt meghal, te meg itt kéjelegsz! Azaész egy kaján vigyor kíséretében megfordult, és egy röpke pillantással végigmérte a lányt. – Igazán szépek a földi lányok… és milyen feszes a melled… a ruhán keresztül is jól látni… – Te… te… – Ráadásul hogy ágaskodik a mellbimbód! Csatt-csatt. Azaész ültéből hanyatt Megütött. Tessék, ismét vágódott. megütött. Különös módon most nem tudott igazán dühös lenni a lányra a pofonért, elvégre ő provokálta ki. Azért akarta, hogy Lilla megüsse, hogy ismét dühös lehessen rá. De nem lett az. Behunyta a szemét és elképzelte a pofont, újra és újra. Kiprovokált pofon vagy sem, akkor is sértés egy hercegre nézve! Erősen összpontosított arra a piciny düh-szikrára, amely a lelke mélyén pislákolt, és mindent megtett azért, hogy ez a szikra lángra kapjon.De hát ezt akartam… Nem is haragszom rá… De Megütött! haragudnom kell! Senkiházi kis tyúk, hogy mer megalázni egy leendő királyt? Hogy merészeli? Minél jobban belelovallta magát, a lelkében pislákoló dühszikra annál erősebben parázslott, mígnem ujjaiból apró szikrák indultak meg felfelé Lilla combján, egészen a derekáig, és lefelé, egészen a lány lábujjhegyéig. – Tessék – nézett rá a herceg. – Csak fel kellett bosszantanod. Egyébként… jól áll neked a kék uszony. – Azaész! – kapott levegőért a lány, lángvörös arccal. – Te kiprovokáltad, hogy megüsselek. Sosem foglak megérteni… 143

– Nem is kell, csak gyere, siessünk! Aengus már nem bírja sokáig… – Jaj, Aengus… – suttogta Lilla, ahogy pillantása a homokban fekvő, de hébe-hóba még fénycsóvákat eregető tündérre esett. – Tarts ki! azonban nem hagyott neki időt az érzelgésre, hanem Azaész karon ragadta és húzni kezdte magával a víz felé. Egy félperces csúszás-mászás után Lilla egy utolsó pillantást vetett a félájult tündérre, majd Azaésszel fejest ugrott az Atlantióceánba. * – Jól látom, hogy tűzijáték van a parton? – kérdezte Lantos Aladár. – Ne… hem tuhu… dohom… – lihegte Richárd, kétségbeesetten kapaszkodva lova kantárjába. Mivel Elel elment a bérelt autóval, hirtelenjében csak két lovat sikerült szerezniük. Richárd még soha nem ült lovon. Lantos papa sem volt valami tehetséges lovas, de számára legalább nem okozott gondot a nyeregben maradás, míg Richárd félpercenként le akart esni. A sziklás a nyeregből – azaz Richárd inkább lezuhantpartra –, és érve futnileugrottak kezdtek lefelé a homokos partra. – Nincs is… itt… semmi… – kapkodott levegőért a színészcsemete, ahogy a parti homokbanbotorkáltak a fotóművésszel. – És ez szerinted micsoda? – kérdezte Lantos Aladár, egy kupac ruhára mutatva. – Ez az én nadrágom! – szisszent fel Richárd. – Ez egy méregdrága Armani nadrág volt, és Anagyész teljesen tönkrevágta! – Nézd! Azok nem Elel ruhái? Richárd kimerültsége is villámsebesen pördült meg. – A nadrágja! A cipői!ellenére A… a… a… – A bugyija – fejezte be remegő hangon Lantos papa. 144

– Megölöm Azaészt! – rúgott a homokba Richárd. – Megölöm! – Tévedsz – szólalt meg egy kellemetlen, éles hang, és a semmiből kibontakozott három tündér: két marcona alak, akik egy ájult közre.hogy – Úgy tűnik, Aengusnek addigharmadikat feltartania fogtak bennünket, a sellőherceg eltűnjönsikerült a szemünk elől, de meg fogjuk találni, és akkor mi fogjuk megölni őt. De nem bánom, ott lehettek ti is. Richárd zavartan dadogott: – Ott lehetünk? Mi… mi… milyen minőségben? – Mondjuk, mint a kivégzés díszvendégei, vagy mint a kivégzés aktív résztvevői – válaszolt az idősebb tündér behízelgő hangon. –Fionn, Hogy… hogy érted azt,ahogy… aktív? – rebegte a fiú. a Szimat felhúzta szemöldökét. – Mit gondolsz, hogy értem? * Szóval ilyen kis hableánynak lenni… – futott át a gondolat Lilla agyán, ahogy egyre mélyebbre jutottak a vízben, és egyre távoKülönös érzés. labb a tündér-fenyegetéstől. Gyerekkorától szeretett úszni, de a békatempózás sosem volt olyan egyszerű és természetes, mint saját uszonnyal csapkodva szelni a vizet. Úgy haladt Azaésszel fej-fej mellett, mintha a víz ellenállása nem is létezne, mintha örök életében a tenger mélyén élt volna… Egyszerűen lelkesítő érzés volt. Lelkesítő? – komorodott el hirtelen. Aengus talán halott, én pedig itt lubickolok és élvezkedem! – Mi van? – kérdezte Azaész, megrántva a lány karját. Lilla

ekkor döbbent rá, hogy abbahagyta az úszást. Semmi – akarta mondani, de szavak helyett csak légbuborékok hagyták el a száját. A két sellő megkövülten meredt a buborékokra. 145

– Nem tudok beszélni! – kiáltotta Lilla, de ismét csak buborékokat produkált, valami különös zagyvasággal együtt, amit beszédnek semmiképp sem lehetett volna nevezni. – Hoppá… – grimaszolt Azaész. – Úgy látszik, ezt az embert sellővé varázslatot mégmeg. gyakorolnom kell… A víz alatti beszédváltoztató képességét nem kaptad – Vettem észre! – csattant fel a lány, majd saját értelmetlen beszédét hallva dühösen csapott egyet a farkával. A csudába! – Hát, nincs mit tenni… addig így maradsz, amíg vissza nem változol – vonta meg a vállát a herceg. – Nem is baj, elvégre egy nő ne beszéljen folyton. Lilla megadóan tűrte, hogy a herceg ismét karon ragadja és magával vonszolja. Ezt azért még visszakapod, Szőke Herceg. Velem nemmiatti bánhatsz így! – füstölgött magában, és dühében még az Aengus aggodalmáról is megfeledkezett. – Nézd csak! Egy delfinfogat! Ott, a szikláknál! – kiáltotta el magát Azaész. – De hiszen ezek Meandra delfinjei! Ezer közül is megismerném őket, annyiszor verték meg az én fogatomat… Hah! – érzett elégtételt Lilla. Egy lány megvert fogatversenyben? Igyekezett kevéssé önelégültnek látszani, és egy „ki az a Meandra?” pillantást vetett társára. Azaész, mintha kitalálta volna Lilla gondolatát, elfintorodott.

– Meandra menyasszonyom. akinél százszora jobbat érdemelnék!És amúgy egy hibbant vízityúk, Szerintem inkább ő érdemelne nálad százszor jobbat… Szegény lány… De vajon mit keres itt a fogata? Próbálván szót érteni Azaésszel, Lilla a delfinekre mutatott, és igyekezett a tőle telhető legtanácstalanabb arcot vágni. – Én sem tudom, hogyan került ide – rázta a fejét a herceg –, de nem is érdekel. Hálás vagyok annak a derék sellőnek, aki idehozta… bármi történt is vele. Te és a hála? – gondolta Lilla. Ne nevettess!

146

Megrázkódott, pedig nem is találta különösebben hidegnek a vizet. Hát tényleg ennyire önző lenne ez a fiú, hogy az sem izgatja, mi történt azzal a sellővel, aki idehozta a fogatot? – Ez Atlantisz leggyorsabb fogata – folytatta lelkesen a herceg –tündérek , egy szempillantás alattminket eltűnhetünk vele Olyan innen, gyors, még mielőtt a követhetnének a vízbe… hogy három nap alatt visszaérhetünk vele Atlantiszba, míg ha úsznánk, akár harminc napunkba is beletelne az út! – Arról ne is álmodj, fiacskám! – közölte az egyik delfin. – Most érkeztünk ide, még időnk sem volt kipihenni magunkat! – Érdekel is engem a pihenésetek! – vetette oda Azaész. Lilla megdermedt. Ez nem lehet igaz. Értem a delfinek beszédét! – Azaész, én értem, mit mondanak! – kiáltott a delfinekre mutatva. – Tessék? Nem értelek… de gyere! – fogta kézen a herceg. – Kölcsönvesszük Meandra fogatát. – Ez lopás! – méltatlankodott az egyik delfin. – Nem az! – vágta rá Azaész. – Én a trónörökös vagyok, és különben is, ha elveszem az úrnőtöket feleségül, ti is az én tulajdonom lesztek! A delfinek kórusban nyögtek fel: – Csak azt ne! * A harmadik kommandós tündér, akit Szimat Bunrattyben hagyott őrködni, időközben magához tért, és amilyen gyorsan csak tudott, csatlakozott a többiekhez. Szimat és két társa együttes erővel mágikusan megkötözte Richárdot, és Aengust. Míg azLantos utóbbipapát félájultan lógott az egyik őr-tündér szorításában, Richárd holtsápadtan alkudozni próbált. 147

– Nézzétek, nekem semmi közöm ehhez az egészhez! Ugyanúgy utálom Azaészt, mint ti! Engedjetek el, és felejtsük el az egészet! – Majd őfelsége dönt a sorsotokról – morogta Szimat. – Szerintem sokat tudtok ahhoz,hogy hogy maradhassatok… de nem az túl én dolgom eldönteni, miéletben történjen veletek. – Beszélni akarok ezzel az őfelségével! Biztos, hogy meg tudunk egyezni! Én gazdag vagyok ám! Annyi pénzt kaptok apámtól, amennyit csak akartok! – Érdekel is minket a ti koszos emberpénzetek! – horkantott Szimat. Richárd egyre idegesebben tekintgetett egyik tündérről a másikra, majd pedig a fotóművészre. –ALantos bácsi, mondjon már maga is valamit! férfi megköszörülte a torkát. – Ott jön egy meztelen lány. – Hogy mi? – hördült fel Richárd a három kommandóstündérrel egyetemben. – Ott, ni. Richárd és a tündérek egyszerre fordultak a tengerparti sziklák felé, amelyek mögül egy szőke lány lépett ki, kissé ingatag lábakon. – Á, sziasztok! intett feléjük a lány szélesen Meandra vagyok, és– Azaészt keresem. Nem láttátokmosolyogva. véletlenül? – A két ember csak pislogott – egy árva szót nem értettek abból a különös nyelvből, amelyet a lány beszélt. – Mit mond? – motyogta Richárd, aki képtelen volt levenni a szemét a bájos teremtésről. – Annyit értettem belőle, hogy „Azaész” – válaszolt Lantos papa, akinek a körülmények ellenére sikerült megőriznie a hidegvérét. – Ez a liba a sellőt keresi – fordított az embereknek Szimat, majd a lányhoz repült. – Te is sellő vagy, szép gyermekem?

148

– Az hát – bólogatott Meandra. – De nem tudom, mi lett az uszonyommal! Szörnyű béna ez a két izé, ami helyette van! Tudsz segíteni? – Hát hogyne – somolygott Szimat. – Erre tessék, kisasszony.

Glendalough, királyi palota Őfelsége, a tündérkirály már nem is emlékezett, mikor sírt utoljára. Nem siratta ő meg az atlantiszi fogságban elhunyt tündéreket, nem sírt egyetlen családtagja halálakor sem, de most, Szimat jelentését hallgatva, bizony összegyűlt néhány könnycsepp a szeme sarkában. – Hát elárult minket… – motyogta. – Én mindig mondtam, hogy Aengus egy senkiházi, a tündér faj szégyene! – csattant fel Coyle. Dagda feltartotta a kezét. – Ne most. Ezt már hallottam tőled eleget. – Mi legyen a fiúval? – kérdezte aggódva Bres. – Mi legyen az unokámmal? – Az a kölyök már nem az unokád, mint ahogy nekem sem a fiam! – morogta Coyle. Maellenséghez ő maga szakadt el aNem családtól, önszántából, első útja pedig–az vezetett! kérdéses, hogy mi történjék vele. Igaz, nagyapa? – nézett kihívóan a királyra. Dagda mélyet sóhajtott. – Sajnos, a törvény az törvény… Az árulók büntetése halál.

149

II. RÉSZ

Menekültek

150

ATLANTISZRÓL Az évezredek során sok találgatás kapott lábra Atlantisz letűnt birodalmával kapcsolatban. Egyes tudósok szentül hitték, hogy e nagyszerű civilizáció a Földközi-tenger keleti medencéjében,

Santorinin virágzott, és a szigeten lévő vulkán kitörése okozta szökőár pusztította el, akárcsak Krétán a minószi civilizációt. Pedig dehogy. Atlantisznak a világon semmi köze Santorinihez. Santorini az a hely, ahol a görögországi naptárfotók kilencven százaléka készül, ezzel szemben Atlantiszt még senki sem fényképezte le. Más tudósok úgy vélik, Írország nem más, mint Atlantisz. Lássuk be, ebben van egy csipetnyi igazság, elvégre a tündérek Atlantiszból valóban Írországba telepedtek, ugyanis fogságuk alatt túlságosan megszokták Atlantisz lapos, enyhén tányér-alakú felszínét, és ehhez hasonló domborzatú lakhelyet kerestek a sziget pusztulása után. De Írország akkor sem Atlantisz. Megint mások váltig állítják, hogy Ciprus szigete valójában Atlantisznak a tengerfelszín felett maradt része. Badarság. Mi hát az igazság? Az első Atlantisz Portugália nyugati partjaitól nem messze te-

rült el, és a romjai mind a mai napig ott rejtőznek a mélyben. Műholdfelvételek fel is fedeztek emberi kéz alkotta épületekre utaló nyomokat a tengerfenéken. Ám ez nem az a kincsekben bővelkedő Atlantisz, amit mindenki keres. A kincses Atlantisz – Második Atlantisz – a régitől több száz kilométerre délre található, a Kanári-szigetektől nem messze. A szigetük elsüllyedésétől és saját maguk sellővé válásától halálra rémült atlantisziak ugyanis annyira féltek a tündérektől, hogy nem mertek ott letelepedni az óceán mélyén, ahol szigetük elpusztult. Mivel a tündéreket észak felé látták repülni, úgy döntöttek,

ők délnek tartanak, hogy minél messzebb kerüljenek ellenségeiktől. Vagyonukat magukkal menekítették délre. 151

A Második Atlantiszt védő varázs láthatatlanná teszi a várost az emberek legmodernebb radarjai számára is… de a tündérek mágiája ellen vajon hatásos-e?

152

Tizenegyedik fejezet

Lugh Glendalough, királyi palota Richárdnak fogalma sem volt arról, mióta tartják már őket fogva. A cellában egyetlen fáklya égett, kísérteties árnyakat festve a nyirkos falakra. A fiú kerülte Lantos Aladár tekintetét, mert akárhányszor találkozott a pillantásuk, az idősebb férfi szeme hol a haragtól izzott, hol pedig mélységes, fojtogató szomorúságot sugárzott. Hogy valamivel lekösse a figyelmét, Richárd vagy a fáklyaláng keltette táncoló árnyakat figyelte, vagy a cella sarkában dudorászó, időnként feléje tekintgető szőke lányt. Ez utóbbit egyre gyakrabban. lány,tudott aki egy Richárd számára idegen beszélt, anynyitA meg értetni cellatársaival, hogy nyelven a neve Meandra, és Atlantiszból jött, mert Azaészt keresi. Mintha tudomást sem ven153

ne szorongatott helyzetükről, egyfolytában dudorászott. Kellemes hangja volt. Legalább olyan kellemes, mint a külseje. Meandra a börtönben kapott ugyan valami göncöt a tündérektől, de a tündérruha – az egy méter magas teremtményekre szabott méretei miatt – nem mindenhol fedte kellő a lány testét. Ezt azonban Richárd a legkevésbé sem mértékben bánta. Legalább volt valami, ami eltereli figyelmét saját kínzó bűntudatáról és Elel miatti aggodalmáról. Egy idő múlva – és ezen ő is meglepődött – azon kapta magát, hogy elfogadta Atlantisz létezésének tényét. Egy ideig a tündérekkel kapcsolatban is azzal áltatta magát, hogy az egész röpködés-eltűnés-feltűnés csupán szemfényvesztés, de a tündérek börtönébe zárva rá kellett jönnie, hogy mindez valóság. Egy dolgot azonban elhatározott innen élve kikerül, azzalfogsábiztosan nem fog kérkedni magában: odahaza a ha barátainak, hogy tündérek gába esett. Tekintete immár vagy századszor találkozott Meandráéval, és a lány most mintha rámosolygott volna. – Vigyázz, mindjárt kiesik a szemed! – szólalt meg ridegen Lantos apuka. – A lányom alig ment el a szigetről, és te máris más lányt nézegetsz. Csak ennyit számított neked? – Dehogy! – rázta a fejét Richárd. – Én… Jaj, Lantos bácsi, ha tudná, mennyire bánt aeltávolítani dolog! Én nem akartam Elelnek ártani! Én csak Azaészt akartam mellőle! – Csakhogy ezzel a lányomat is életveszélybe sodortad! – fortyant fel a fotóművész. – A beteges féltékenységed mindent tönkretett, pedig semmi okod nem volt rá! – Hogy semmi? – morogta Richárd. – Elel úgy bámult arra a meztelenkedő habfiúra, mintha fel akarná falni a szemével! – Mint ahogy te most a hiányos öltözékű hableányra… – jegyezte meg Lantos papa szárazon. – Egyébként, ha egy kis eszed is lenne, rájöttél volna, hogy tényleg nincs okod a féltékenykedésre… Na igen, a lányomnak egy kicsit tényleg tetszett Azaész, de a sellő előbb-utóbb úgyis visszaúszott volna Atlantiszba, Elel 154

pedig a te karjaidban vigasztalódott volna! Erre nem gondoltál, nagyokos? Richárd elhúzta a száját. – Hát nem. volna volna, – dörmögte férfi. – Elvakítottkapcsolat a féltékenység,– Sejthettem pedig tudhattad hogy aegy Elel-Azaész halvaszületett ötlet! Egy egész világ áll kettejük között, míg közted és Elel között maximum én. Richárdnak megrándult a szája széle. – Most úgy beszél, mintha olyan nagyon nem is bánná, hogy Elel meg én… Lantos papa legyintett. – De igen, fiacskám, bánom, viszont ha te nem küldöd a kommandós-tündéreket után, akkor Elel talán volna közénk, és még aztAzaész is könnyebben viselném, havisszatért a te karjaidban látnám, mint hogy azt se tudjam, él-e még egyáltalán! Egy kicsit is értelmes ember hagyta volna, hogy a barátnője egy csöppet kiélhesse magát, hogy aztán lenyugodva, érettebben és bölcsebben térjen vissza hozzá! – Ha Elel túléli, elveszem őt feleségül. – Veszed egy frászt! Richárd felugrott a földre dobott szalmakupacról. –– Akadályozza tudja!vehetsz! Meg is fogom,meg, arraha mérget Lantos papa is felegyenesedett, és Richárd hirtelen úgy érezte, eltörpül a mackós termetű férfi mellett. Valósággal vibrált kettejük között a levegő, ám ekkor kinyílt a cella ajtaja, és négy, állig felfegyverzett tündér masírozott be rajta. – Értetek jöttünk – szólt az egyik. – Hova visztek? – tudakolta Richárd. – Őfelsége elé. A másik is jöjjön. – És a lány?

155

– Ő egyelőre marad – mondta az egyik őr, és Lantos papával együtt kitaszigálta őt a cellából. – Micsoda bánásmód ez! – méltatlankodott Richárd, ahogy az őrök durván végiglökdösték a folyosókon, neki-neki ütve a fiú vállát a nyirkos falaknak. Jobbról és balról időnként panaszos hangok ütötték meg a foglyok fülét – bizonyára a környező zárkák lakói könyörögtek kegyelemért. Tündérnyelven beszéltek, így Richárd nem lehetett biztos abban, hogy valóban rimánkodást hall, csak a hanglejtésből következtetett erre. Egyszer csak egy könyörgésre legkevésbé sem emlékeztető hang ütötte meg a fülét. – Remélem, kínoz a lelkiismeret-furdalás – mondta a hang rekedten. Richárd fordult, és egy Aengus fából készült zárkaajtó rácsos ablakánbalra keresztül meglátta összevert arcát. apró, Megtorpant a cella előtt. Szeretett volna válaszolni, de képtelen volt egy hangot is kipréselni a torkán. – Engem ma kivégeznek – folytatta Aengus. – Most már minden rajtad áll, Rinyagép. Elvárom, hogy helyrehozd, amit elrontottál! Richárd ismét mondani próbált valamit, de az őrök durván meglökték. –ALódulj! válla fölött egy utolsó pillantást vetett a zárkaablakra, de Aengus feje már eltűnt onnan. A fiú pár perce még nem gondolta volna, hogy elkeseredése még nagyobb is lehet, de most mégis ez történt. Jeges késként hasítottak belé a halálra készülő tündérherceg szavai. Richárd pedig kevés dolgot gyűlölt annyira, mint a lelkiismeret-furdalást. Megrázta magát. Nem hagyom, hogy érzelmileg zsaroljanak! Mit érdekel engem, ki-kivel háborúzik? Visszaszerzem Elelt, aztán utánam a vízözön!

* 156

Aengus nem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy Richárdék léptei elhaltak a folyosón, amikor ismét lépteket hallott. Talán a kivégzőosztagom – gondolta. Legnagyobb döbbenetére nem félt a haláltól, inkább csak azt sajnálta, hogy nem segíteni Richárd végül elárulta őket. tudott De talán még az ígyatlantisziakon, is van esély…mert Azaész és Elel elúszott, és ha a tündérek nem kapják el őket, mielőtt riadóztathatnák Atlantiszt, akkor talán még nincs minden veszve. Kulcs csikordult a zárban. Aengus felállt a szalmáról, kihúzta magát, és lesimogatta gyűrött ruháit. Herceghez méltóan fog szembenézni a halállal. Az ajtóban azonban nem a halál állt, sőt, még csak nem is egy csapat fegyveres tündér. –– Finola néném! Balor… suttogta elképedten. Nem Balor, hanem én, –Conor – suttogott vissza a barátja. – Csak álszakállat vettem, hogy úgy nézzek ki, mint apa, mert őt beengedik ide az őrök… – És csak úgy odaadták nektek a kulcsot? – ráncolta a szemöldökét Aengus. – A királyi testőrök parancsnokának? Mi az hogy! – vigyorgott Conor. – Na, gyere szépen, kiviszünk innen. – Hogy… mi? Várj! – tartotta fel a kezét Aengus. – Mindez nagyon szép és jó, de… hogy visztek ki innen úgy, hogy az őrök ne vegyenek észre? Finola előhúzott egy szőke parókát és hozzá passzoló álszakállat a szoknyája alól. – Neked is gondoskodtunk maskaráról. Ezeket vedd fel szépen! Ja, és van itt még valami – kotorászni kezdett a ruhája egyik zsebében, és előhúzott két kicsiny dobozkát. Felpattintotta az egyiket, és rámutatott az áttetsző, zöldesbarna lencsékre. – Kontaktlencsék – magyarázta elragadtatottan. – Csodás egy emberi találmány! A kék szemedből pillanatok alatt mogyoróbarnát csinál! Ez pedig – nyitotta ki a nagyobb dobozt – egy hordozható

157

sminkkészlet. Eltünteti azokat a rút monoklikat! Nem vezethetünk végig a folyosón ekkora bedagadt, lila foltokkal! – Szerintem viszont egyáltalán nem vezethettek végig a folyosón – jelentette ki hűvösen Aengus. – Ketten jöttetek be, és az igencsak gyanúsmár! lesz –azlegyintett őröknek, Finola. ha hárman megyünk ki. – Eh, ugyan – Egy hologram-varázs kísért be bennünket ide, és helyette te fogsz kijönni. – Egy… milyen varázs? – pislogott Aengus. – Hologram. Én adtam neki ezt a nevet egy trükkös emberi találmány után – vigyorgott szélesen a tündérnő. – Saját fejlesztésű varázslat. Nézd csak… Ezzel Finola egy bonyolult mozdulatsort csinált a kezével, mire megjelent a cellában egy vézna, szőke, szakállas tündér. Aengus homlokráncolva közeledett a furcsa teremtmény felé,Az aki kissé mereven bámult a semmibe. Végül megbökte az ujjával. ujja keresztülment rajta. – Ügyes, nemde? – kuncogott a tündérnő, majd intett egyet, mire a szőke jelenség semmivé foszlott. – Hát ő kísért be minket ide, helyette viszont te fogsz kijönni velünk. Sima ügy. Aengus kétkedő arccal vette át Finolától a parókát és az álszakállat. – Micsoda marhaság, hogy bármikor emberré tudunk változni, de ha egy másik akarjuk felvenni, az már zünkre esik… És tündér mondd alakját csak, nénikém, mit adtatok be a nehefoglároknak, ki ez a szőke ürge? – Azt, hogy ő az én… fiúm, aki még élve akarta látni az áruló unokaöcsémet – válaszolt Finola. – Szóval, kifelé menet nem ártana, ha úgy is tennél, mintha tényleg a kedvesem lennél. Kicsit karold át a derekamat, meg ilyesmi… – Csókolóznom ugye nem kell veled? – Azt nem is hagynám – szögezte le Finola. – Nem bukom a magadfajta vézna pasikra. Nekem a mackós termetű férfiak jönnek be… Na, most tartsd szépen ide az arcocskádat, Aengus, hadd sminkeljen ki a nénikéd! – mondta gügyögve. 158

* Richárd remegő térddel állt egy jókora, vörös és arany brokáttal díszített kerek teremben, melyben körös-körül a fal mentén felfegyverzett tünd-őrök álltak. A terem közepén egy ősöreg tündér ült a trónján, és szúrós tekintettel meredt rá. – Szóval te vagy az, aki elárulta a sellőt– szólalt meg az öreg, és hangjában megvetés csendült. – A másik meg valami rokonod? – Senkije nem vagyok ennek a kölyöknek – jelentette ki hűvösen a fotóművész. – Ő a lányom udvarlója, de nekem személyesen semmi közöm hozzá. A király elgondolkodva simogatta megritkult szakállát. – Ahogy elnézem, ti ketten nem kedvelitek egymást… No sebaj. Nem azért vagytok itt, hogy a nézeteltéréseitekről beszélgessünk… Inkább azt akarom tudni, pontosan mit tudtok a sellőkről. Mit tudtok Atlantiszról? – Én nem beszélek – szólt Lantos Aladár, karba téve a kezét. – Akkor majd talán az árulkodós fiú – nézett Richárdra a király. Szeme továbbra is megvetést sugárzott, de volt benne egyfajta kihívás és némi kíváncsiság is. Talán azon tűnődött, az áruló mer-e tovább árulkodni. A fiú egy oldalpillantást vetett Lilla apjára, aki azonban mereven elfordította a tekintetét, mintha az ablakokon túl, a horizonton megjelenő rózsaszínű hajnali derengést figyelné. Talán neki van igaza, hogy nem beszél – gondolta Richárd. – Mi lesz, ha én sem beszélek? – kérdezte. – Akkor nincs más választásom, mint azonnal kivégeztetni mindkettőtöket – jött a tündérkirály válasza. Richárd térde megroggyant. Valahogy erre a válaszra számított, és mégis meglepte, sőt, megrémítette. Én nem vagyok egy nyavalyás hős, mártír pedig végképp nem! Senki sem várhatja tőlem, hogy az legyek! Megrázta magát, mintegy lerázva magáról a bűntudat és kétely legcsekélyebb szikráit is. 159

– Mit óhajt tudni, felség? A király hátradőlt trónszékében. – Hol találkoztatok azzal a sellővel, és kicsoda ő? Mit árult el magáról? Mennyit tud rólunk, tündérekről? Milyen szándékkal jöttRichárd ide? ismét apósjelöltjére sandított, aki továbbra sem volt hajlandó ránézni. – A sellő neve Azaész. Az atlantiszi király fia, a trón örököse, és gyilkosságért, vagy arra való felbujtásért száműzték ide, északra. Tegnapelőttig fogalma sem volt róla, hogy tündérek léteznek, de még az emberek létezéséről sem tudott. Úgy tűnik, hogy a sellők kollektív tudatából teljesen törlődtek az egykori emberi létről való emlékek. A király vagy ősz szemöldöke megrándult. – Biztos benne, hogy nem tud rólunk? Nem tudja, a népe mit tett az enyémmel tízezer évvel ezelőtt? Richárd legyintett. – Nem tud ez semmit, felség. Egy rakás szerencsétlenség a srác. A király eltűnődött. – Akkor mi késztetett arra, hogy eláruld őt? – Az, hogy rástartolt a barátnőmre! Azdeöreg arcán mintha a mosoly árnyéka jelent volna meg, csaktündér egy pillanatig. – Gondolom, a sellőherceg az én dédunokámtól tudta meg, hogy mi tündérek létezünk, és hogy civilizációjuk elpusztítására készülünk. Így van? – Így, felség. Aengus mindent elmesélt Azaésznek az atlantiszi fogságtól kezdve napjainkig. A király felsóhajtott. – Micsoda egy kígyót melengettünk a keblünkön… A saját dédunokám az ellenséggel cimborál! – csóválta meg a fejét. – Erről jut eszembe… ez az Azaész nem említett valamit egy hármas gyilkosságról, amelyet Cashelben követtek el? 160

– Nem, felség. Miről van szó? – Semmiről… Ha nem tudsz róla, nem rád tartozik. És mondd: mennyi varázsereje van a fiúnak? – Azt nem tudtam felmérni, felség. Nem nagyon értek a varázslathoz… – vonogatta a vállát Richárd. Csak annyit tudok, hogy a srác nem tudja irányítani az erejét.– Szélviharokat kavart ugyan a haragjával, de ennél több jelét nem adta a varázsképességeknek. Sőt, azt állította, hogy két napja még azt sem tudta, hogy van egyáltalán varázsereje, és igencsak meglepődött, amikor először észrevette, hogy van. A király a bajuszát simogatta. – Képzetlen mágus… ez érdekes. Ha nem tudott saját varázserejéről… hm… ez csak azt jelentheti, hogy az atlantiszi királyi családból valóban kiveszettvolt a mágia. Már annak idején, éve is varázserő-szűkében az uralkodófamília. Talán tízezer évezredek óta ez az Azaész az első, akiben megvannak ezek a képességek… annál jobb… – elégedetten dörzsölte össze két kezét. – Ezek szerint nem jelent ránk veszélyt sem a fiú, sem kezdetleges képességei. Mindenesetre, ha megtámadjuk Atlantiszt, őt is meg kell próbálnunk megállítani. Lehetőleg végleg. – De Elelt ne bántsák! – Elelt? – A barátnőmet, aki… vele van. Gondolom, együtt indultak el Atlantisz felé… A király Richárdról Lantos Aladárra nézett. – Szóval a lánya összeállt egy sellővel… Mi erről a véleménye? A férfi összeszűkült szemmel méregette a tündért. – A lányom nem való ahhoz a fiúhoz… mint ahogy ehhez sem – biccentett a fejével Richárd felé –, viszont helyén van a szíve. Meg akarja menteni Atlantiszt egy barbár nép támadásától, és én őszintén drukkolok, hogy sikerüljön neki. – Barbár? – fortyant fel a király. – Azt mondja, barbár? Hát vetettünk mi bárkit is több ezer éves fogságba? 161

– Azt talán nem – nézett rá komoran az idősebb fogoly –, de készek elpusztítani egy ártatlan népet. Lehet, hogy az atlantisziak régen rosszul bántak magukkal, de azok az emberek, akik maguknak ártottak, már több mint tízezer éve halottak, a leszármazottaik is sejtik, mit vétettek az őseik! A mai atlantiszi nép egypedig csapatnem békés sellő, akik sosem ártottak maguknak! – Soha? – üvöltötte Dagda. – Megölték három testvérünket! – Á, szóval erről van szó… – mormolta a fotóművész. – Valaki kinyírt maguk közül három tündért, és most azt hiszik, az atlantisziak voltak. – Bizonyítékaink vannak! – csapott trónja karfájára a tündérkirály. Richárd és Lantos papa pillantása most először találkozott, és mindkettejük tekintetében hitetlenkedés tükröződött. – Azok a szerencsétlenek nem is tudják, hogy maguk léteznek, nemhogy megöltek volna valakit is maguk közül – felelte Lantos Aladár. – Szerintem nagy hibát követnek el, ha megtámadják Atlantiszt. – Mi nem szoktunk hibákat elkövetni. Felsőbbrendű faj vagyunk, felsőbbrendűek, mint az atlantisziak, és felsőbbrendűek nálatok, semmirekellő, környezetromboló embereknél is! Őrség, a bitóra velük! – Detündérek, felség! – nem kiáltott Richárd. – Eztalattvalói, nem teheti! Mi nem gyunk vagyunk a maga nincs joga varendelkezni az életünk fölött! – Mint ahogy nincs joga rendelkezni az atlantisziak élete fölött sem – tette hozzá Lantos Aladár, de Richárd meg sem hallotta őt – minden idegszálával arra összpontosított, hogy életben maradjon. – Működjünk együtt! – heveskedett. – Szövetkezzünk Atlantisz ellen! A király mindkét szemöldöke magasra ugrott, elveszve lelógó ősz tincsei mögött.

162

– Hogy szövetkezzek veled? Szövetkezzek… egy emberrel? – Hirtelen kacagás tört ki belőle, reszelős, ziháló kacagás, és sápatag szárnyaiba is egyszeriben visszatért a szín. – Ez jó! És ugyan miért kéne szövetkeznem veled? Talán tudsz valamit, ami a hasznunkra lenne? – kérdezte a király, a nevetés fakasztotta könnycseppeket törölgetve a szeme sarkából. – Mondjuk, hogy tudok – válaszolta remegő, de bizakodó hangon Richárd. Őfelsége, továbbra is a kétkedés mosolyával az arcán, hátradőlt. – Halljuk. Mit kínálhat egy ember egy tündérnek? – Egy Földet, amely túléli. – Hogy mit? – kerekedett el a király szeme. Richárd tudta, hogy egyetlen menekülési a tündérek érzelmeinek befolyásolásán keresztül vezet. Aútvonala manipuláció terén pedig mindig őstehetség volt. – Maguk tündérek megvetnek minket, embereket, mert tönkretesszük a Földet, igaz? – kérdezte. – A dédunokája mondta, hogy pár ezer év múlva lenne ő a soros a trónon… már ha akkor még lesz Föld. Ahogy a dolgok jelenleg állnak, néhány ezer év múlva itt már csak egy kiégett pusztaság lesz, az élet legcsekélyebb jele nélkül – ecsetelte Richárd. – Nos… mi lenne, ha bevezetnénk… én bevezetnék egy olyan technológiát, amely nem rombolja tovább a környezetet? – Ilyen technológia nem létezik – rázta a fejét a tündérkirály. Richárd gunyorosan elmosolyodott. – De létezik, csak nem az emberek kezében. Az öreg tündér szkeptikusnak látszott, de biccentett Richárdnak, hogy folytassa. – Az oreikhalosz-kristályokról van szó, felség. – A kristályokról? Azokról a csillogó izékről, amelyekkel az atlantisziak repülőszerkezeteket gyártottak? – kérdezte a király. – Repülőszerkezeteket? – pislogott Richárd. Nahát, ez kezd érdekes lenni… – Igen, bizonyára azok a kristályok azok. Azaész 163

említette, hogy könyveket tárolnak bennük, és nekem úgy hangzott, mintha egész kis komputereik lennének kristályokból. Ki tudja, mi mindenre képesek…? A király gyér szakállát kezdte csavargatni, miközben elmélyülten–gondolkodott. Tulajdonképpen… most, hogy mondod… az atlantisziak valóban mindent képesek voltak elérni a kristálytechnológiájukkal… és közben nem szennyezték a környezetet. Az oreikhalosz kész csodákra volt képes. Persze, a mi varázserőnkkel nem vetekedett… Varázslattal megbénítottuk az összes repülőszerkezetüket és hajójukat, hogy ne hagyhassák el a süllyedő szigetet… – Az öreg arcán halvány, ábrándos mosoly jelent meg, ahogy elmerült az emlékek tengerében. Egy pillanatra mintha megfiatalodott – Tudod mit? esélye Mondasz te életre, fiú. Richárd érezte,volna. hogy ez az ő nagy – azvalamit, esélye az Elel visszaszerzésére, és arra, hogy szemérmetlenül gazdag apja pénzétől függő színészcsemetéből apjánál is szemérmetlenebbül gazdag, független ember legyen. – Egy egészen új világot teremthetnénk, felség. A kristályok lennének a komputereink, és… ki tudja még, mi mindenünk! Talán… kiválthatnák az atomerőműveket, tiszta energiával működtethetnék az autókat, és… és… – …és a határ a csillagos – fejezte Atlantiszt be a mondatot a tündér-a király. – Gondolod, hogy haégleigázzuk és elvesszük kristályaikat, képes leszel azokat bevetni… a Föld érdekében? – Megtalálom a módját, felség. Vannak bizonyos… befolyásos barátaim… még Amerikában is. Két évig ott tanultam. Az egyik barátom apja a Fehér Házban dolgozik környezetvédelmi tanácsadóként. A király ismét az állát simogatta. – Ígéretesnek hangzik. – Akkor áll az alku? – kérdezte Richárd. Az idős tündér arcán ismét megvetés tükröződött, ahogy a fiúra meredt. 164

– Tudom, hogy nem a Földért teszed, amit teszel. Csakis a rongyos életedért, a pénzért, meg talán azért a csélcsap barátnődért. De legyen! Életben hagylak titeket, még leendő apósodat is, és Atlantisz leigázása után megkapod a kristályokat, aztán az utasításaim szerint megállítod a globális felmelegedést, az ózonréteg elvékonyodását… satöbbi, satöbbi. Hogy mire használod még, az a te dolgod. De van még egy feltételem. – Hallgatom, felség – felelte behízelgő hangon Richárd. – Senkinek sem szólhatsz a tündérek létezéséről, és arról sem, hogy az atlantisziak nemrégiben még éltek – válaszolt a király, és Richárd megesküdött volna rá, hogy szándékosan beszélt múlt időben az atlantisziakról. – Hagyjuk meg a világot abban a hitben, hogy Atlantisz egy legenda, hogy sellők csak annak az Andersennek a fejében léteztek, éslesz hogyígy. a tündérek ír népmesékbe valók. Mindnyájunknak jobb Ha mégisazeljárna a szád, azzal aláírod a halálos ítéletedet. Megértettél, kölyök? Richárd – remegve ugyan –, de ünnepélyesen bólintott. – Igen, felség, hallgatni fogok. És ha azt kérdezik tőlem, honnan szereztem tudomást a kristályokról, majd beadok nekik valami mesét. Bár, azt hiszem, amilyen gazdag hamarosan leszek, senki nem fog kérdőre vonni, aki pedig igen, azt elhallgattatom. – Kedvemre valóan aljas vagy, fiam. Richárd vigyorogva – Köszönöm, felség. hajolt meg. * Aengus másra sem vágyott, mint hogy végre kijuthasson Finolával és Conorral a királyi palota labirintusszerű folyosórendszeréből, letépje magáról idióta szőke szakállát, és szippantsonMég egy nem jó mélyet finom,fog frisskezdeni, hajnali miután levegőből. tudta,a mihez kiszabadult, elvégre Azaészen már nemigen segíthet, Richárd és Lantos papa kiszabadítására vállalkoznia pedig kész öngyilkosság lenne, de úgy 165

döntött, élete célján ráér akkor töprengeni, ha már kijutott azon a szépséges tölgyfaajtón. Már épp nyúlt volna a kilincsért, amikor az ajtó nyikorogva feltárult, és Óg mester állt a küszöbön, karjában egy ernyedt alakot–cipelve. Lugh! – suttogta Aengus. – Aengus úrfi, maga az? – kérdezte a harcművészetek tanára reszkető hangon – bizonyára felismerte egykori rosszcsont tanítványa hangját. – É… én vagyok – nyögte Aengus. – Mi… mi történt az öcsémmel? Az idős mester megrázta a fejét. – Szörnyű, sötét mágia… A dárdák… amelyekkel ma hajnalban megvadultak… hirtelen nyekgyakoroltunk, csordultak ki egyszer az öreg csak szeméből és folytak a– vértől és könya korábban hullatott könnyektől csatakos szakállába. – Őt vette célba mind. Egytől egyig. Esélye sem volt. Aengus szíve mintha a gyomrába süllyedt volna. Gépiesen nyújtotta ki kezét, és megérintette halott öccse homlokát. A fiú bőre még meleg volt. – Ó, Lugh… ki tette ezt veled?

166

Tizenkettedik fejezet

Ez a méreg, nem a cián Aengus egy hosszú pillanatig némán nézte halott öccse arcát – legszívesebben ordított volna, világgá kiáltotta volna fájdalmát, de szökevényként még ezt sem tehette meg. Nem hívhatta fel magára az őrök figyelmét. Ellépett a mozdulatlan testet cipelő Óg mester mellől. – Nekem… most mennem kell. Conor, kérlek, segíts a mesternek bevinni Lugh-t az anyjához. – Istenem… mit fog szólni az anyja! – jajveszékelt Finola. – Szegény, szegény Dechtire… Conornak megremegett a szája széle. – Igen… szegény Dechtire… mindkét gyermekét elveszíteni… ráadásul ilyen gyors egymásutánban… Aengus megrázta a fejét. – De Deirdre legalább természetes halált halt. Lugh viszont… Szerintem ugyanaz vagy… ugyanazok végeztek vele, akik Danuval és az ikrekkel. Erre már Óg mester is felnézett. 167

– Az atlantisziak? – Dehogy. Tündérek tették – szögezte le Aengus. – És ha maradhatnék, elkapnám a nyavalyásokat! – Keze ökölbe szorult, mintha egy láthatatlan nyakat próbálna éppen kitekerni. – Conor, figyelj… nekem el kell megtiszteltetés, tűnnöm, és… szóval… nem tudom, látlak-e még. Mindenestre… hogy a barátod lehettem. – Ezzel kinyújtotta társa felé a kezét. A másik egy pillanatig a kinyújtott kézre bámult, majd ahelyett, hogy megrázta volna, hirtelen átölelte barátját. – Számomra volt megtiszteltetés. Kérlek, vigyázz magadra! – Vigyázni fogok. Óg mester – szólt a herceg az öreghez, miközben igyekezett nem nézni halott öccsére –, ugye nem árulja el a családomnak, hogy Finola és Conor segített nekem megszökni? Az öreg megrázta a fejét. – Dehogy árulom el, fiatalúr. De menjen jó messzire, ahol nem találják meg! – Lenézett a karjában tartott herceg sápadt arcára. – Maga maradt az egyetlen túlélő a generációjából. Ki tudja? Talán egyszer még rendeződnek a dolgok, és visszajöhet… hogy elfoglalja a trónt. Aengus elérzékenyült. Lugh halála már amúgy is vasmarokként szorította össze a torkát, és most még ez is… Túl sok volt egy napra az érzelmekből. –AzÓg mester… szerint… nem hiszi, hogy áruló vagyok? idős tündér ezek szomorúan elmosolyodott. – Évszázadok óta tanítom a tündéreket harcolni… de ez nem azt jelenti, hogy helyénvalónak tartom a háborút. És maga a békéért harcol, fiatalúr. Nem elárulta népünket, csak meg akart menteni egy másikat. Ez derék dolog… De most már tényleg menjen, mielőtt felfedezik, hogy eltűnt. Aengus biccentett. – Köszönöm a megértését, mester. Ég önnel, és veled is, Conor. Vetett még egy utolsó pillantást Lugh-ra, majd erőnek erejével elfordította a tekintetét a kamasz sápadt arcáról. 168

Ahogy barátja és egykori tanára elindult terhével Dechtire lakosztálya felé, Aengus összeszorult szívvel nézett utánuk. Conor és Óg mester épphogy eltűnt a sötétségbe vesző folyosón, amikor két felfegyverzett tündér fordult ki egy közeli oldalfolyosóról. Nagydarab embert vezettek maguk között. Aengus Finolára nézett. – Elmenekülök… elbújok… de még egy utolsó alkalommal befűtök a rokonságnak! – Mit akarsz…? – kezdte a nő, de a következő pillanatban már meg is kapta a választ. A két tünd-őr nem számított a palota falain belül semmiféle rajtaütésre, így igencsak meglepetésként érte őket egy ismeretlen, szőke tündér támadása. Az egyikük egy pillanat múlva már eszméletlenül hevert tündérrel. a földön, a másik pedig elkeseredett harcba kezdett az idegen – Lantos úr, futás! – kiáltotta Aengus a döbbenten álldogáló embernek, miközben elszántan eregette a tűzijátékra emlékeztető energianyalábokat. – Finola, vidd ki innen! – Ez Aengus herceg! – kiáltott diadalittasan a megmaradt tünd-őr, és mintha a tudat, hogy a halálraítélt áruló valahogyan kiszabadult cellájából, megkettőzte volna erejét. Aengus a szeme sarkából látta, ahogy Finola karon ragadja a férfit, és a bejárati vonszolja. Aengusnek egyajtó jól felé irányzott energianyalábbal sikerült ellenfelét ledönteni a lábáról, de annyi ereje már nem maradt, hogy el is kábítsa. Annyi időt azért talán nyer, hogy elmenekülhessen… Számos tündérláb dobogása és szárnyak suhogása hallatszott, ahogy a tölgyfaajtó felé rohant. Bizonyára az erősítés – gondolta hevesen dobogó szívvel, és feltépve az ajtót kisüvített rajta a napfelkeltébe. Biztos meghallották a csetepaté zaját… Hát, halknak éppen nem voltunk mondhatók… Gondolatai igazolásaként energiacsóvák zúgtak el a füle mellett. Csak Finola és az öreg Lantos megússzák! – fohászkodott Aengus. Nekem már úgyis mindegy… 169

Érdekes módon hiába próbálta az eszével meggyőzni magát erről. Az élni akarás ösztöne erősebb volt benne. Meg sem fordult a fejében, hogy megpróbálja viszonozni a tüzet, hiszen a lövedékek sűrűségéből ítélve legalább fél tucat tündőr üldözhette, az előző nap tengerparton kettővel sem bírt el. Most, a palotaésfolyosóján is acsak annak köszönhette átmeneti győzelmét, hogy ellenfeleit meglepetésként érte a támadása. A tegnapi és a mostani összecsapás erősen le is gyengítette, így csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: megszökni, amilyen messzire csak lehet. Egy varázssugár a combját súrolta, és Aengus egész testén bénító fájdalom lett úrrá. De csak egy pillanatig. Nem adhatod föl! – bíztatta az ösztöne, és a fájdalom mintha elszállt volna. horizonton éppen a nap, a környező A dombok tetejét. Túl megjelent szép látvány voltaranyba ahhoz, vonva hogy többé ne legyen része benne. Nem, Aengusnek esze ágában sem volt meghalni. Szárnyizmai hamarosan tiltakozni kezdtek a túlzott erőltetés ellen, de nem törődött velük. Ha én fáradok, az üldözőknek is fáradniuk kell – érvelt magában, és valóban, minden eltelt perccel kevesebb és kevesebb lövedék suhant el mellette. Néhány súrolta a testét – vállán, könyökén –, de a szárnyaiban egyiknek sem sikerült kárt tennie. Aengus nem tudta, mióta repül. Arra eszmélt, hogy eltűnt alóla a hullámos dombvidék, és már aranyfényben csillogó habok fölött suhan. Megkockáztatott egy pillantást a válla fölött, de egyetlen üldözőt sem látott. Aztán rájött, hogy a tünd-őrök bizonyára feletteseik parancsa nélkül vették őt üldözőbe, így nem merték elhagyni a szigetet. A helyében mindenki más örült volna, hogy üldözői feladták. Ám Aengusbe belenyilallt a felismerés: elhagyta imádott Írországát. Talán örökre.

170

Atlanti-óceán, valahol Franciaország partjai mentén Lilla úgy érezte, kezd megőrülni. Nem elég, hogy most pikkelyes halfarok van a megszokott lábai helyén, de Azaész még a beszéd képességétől is megfosztotta! Az óceánban töltött első néhány órában a sellőherceg iránti dühe lecsillapodott, és érzései egyre inkább félelembe fordultak. Most, hogy volt ideje gondolkodni, tettei helyessége mellett már látta azok ostoba megfontolatlanságát is. Eddig számára az élet egy kiszámítható játszma volt, amelyben neki csak annyi volt a dolga, hogy jól tanuljon. Az a helyzet viszont, amibe most keveredett, a legkevésbé sem volt kiszámítható, sem pedig olyasmi, amire bármely iskolai tananyag felkészíthette volna. Időnként lopott pillantásokat vetett Azaészre, hogy lássa: ő is fél-e, de a fiú mintha megkeményítette volna arcvonásait, hogy semmit se áruljanak el az érzéseiről. Némán és rendületlenül hajtotta déli irányba a delfinfogatot. Vajon a herceg tudja egyáltalán, merre kell hajtania a delfineket? Vagy az állatok ismerik az utat? Mintha csak a kérdésére akart volna válaszolni, az egyik delfin mélyen felsóhajtott. – Jaj, de elegem van! Nem elég, hogy két nap alatt áthajtottak minket a fél óceánon, most ugyanezt teszik velünk, csak visszafelé! És még pihenőt sem kaptunk! – Ne is mondd – válaszolt a társa –, már görcsöt kaptak az uszonyaim! – De egy vigaszunk azért van: a herceg jól megkapja majd a magáét, ha idejekorán megjelenik Atlantiszban. Talán mindjárt ki is végzik! – Haj, de szép lenne! – sóhajtott a másik delfin reménykedve. – Tegyetek csak úgy, mintha nem érteném, amit beszéltek! – csattant fel Azaész. Lilla nem tudta megállni kuncogás nélkül. – Te kinevetsz? – nézett rá Azaész, és Lilla megesküdött volna rá, hogy inkább csodálkozást semmint dühöt lát a fiú arcán. Csak 171

most tudatosodott benne, hogy a sötétség ellenére látja Azaész arcát, mégpedig azért, mert egy különös fényforrás megvilágítja őket – kettejüket és a delfinfogatot egyaránt. – Mi a jó…? – fordult a herceg a hirtelen jött fény irányába. – Tűnéssikerült innen! –összehoznia. kiáltotta volna Lilla, de ismét csak egy tucat buborékot Látva Azaész értetlen arckifejezését, kirántotta a fiú kezéből a gyeplőt, és erősen meghúzta a baloldali szárat, mire a delfinek egyenest egy balkéz felé található szikladarab irányába kezdtek úszni. – Mit csinálsz? Te nem is tudod vezetni! – jajveszékelt Azaész, ahogy a delfinek kis híján frontálisan ütköztek a sziklával. Az utolsó pillanatban sikerült visszaszereznie Lillától a gyeplőt, szikla mögé irányítani fogatot. Afogathajtási delfinek azonban anynyiraés amegzavarodtak utasaik aszokatlan stílusától, hogy nem tudtak megfelelően lefékezni. A kagyló-kocsi reccsenve nekicsattant a sziklának, Lilla pedig kirepült belőle. – Elel! – kiáltotta Azaész, és utána ugrott – azaz úszott –, még azelőtt kapva el a lányt, hogy annak röppályája keresztezhette volna a különös tárgy vagy lény fénycsóvájának útját. Ösztönös mozdulattal rántotta be Lillát a szikla mögé, és a szikla és saját teste közé préselve nekinyomta. levegőta –szorosan márminthozzásimuló a vizet –, éssellőtesképtelenLilla volt szaporán figyelmenszedte kívül ahagyni tet. Egyszerre lett libabőrös és verte ki a víz – már amennyire az utóbbi a tenger mélyén lehetséges. Elfordította a fejét, hogy még véletlenül se kelljen a herceg szemébe néznie, inkább átlesett a fiú válla fölött, és alaposan megszemlélte a fény forrását. A víz pillanatról pillanatra világosabb lett, majd egy méretes, sárga színű tárgy húzott el nem messze tőlük, aztán a fény távolodni kezdett. Már majdnem beleveszett az óceán sötétjébe, amikor Lilla szíve még mindig hevesen zakatolt, és legnagyobb bosszúságára be kellett ismernie, hogy egyáltalán nem az átélt veszélyes kaland miatt. 172

– Jól vagy? – kérdezte Azaész, orrát a lány vöröses tincseibe fúrva. Hangja furcsának, szinte gyengédnek hatott. Talán csak az ijedtség teszi – győzködte magát Lilla. Bepánikolt a szőke kisfiú, azért nem találja a beképzelt hercegi hangját… nem gyengéd ez, hanem mít! gyenge. Csak kétbetűnyi különbség, de igenis, sokat száAhogy a fény teljesen kihunyt, Lilla egy erőteljes mozdulattal eltolta magától a herceget. Azaész, aki nem volt ahhoz szokva, hogy a sellőlányok ellökdösik maguktól, felhúzta az orrát, és bekászálódott a fogat utasterébe. Lilla követte volna, de ahogy megindult a hatalmas kagyló felé, érezte, hogy valami elszakad rajta. – A fenébe! – szitkozódott. A pólója ugyanis beleakadt egy korallba, amely azon a sziklán tenyészett, amelynek Azaész neki-

nyomta. – Jössz már? – kérdezte a herceg. Jönnék, ha nem akarna leesni rólam a pólóm! – mérgelődött Lilla. Tudta, hogy a herceg az ismét beállt sötétségben úgysem látja őt, gyorsan letornázta hát magáról a szétszakadt ruhadarabot, és a rongyokat a mellkasa köré csavarva megkötötte, majd belibbent a fogatba Azaész mellé. – Na végre! – morogta a herceg. – Mi volt ez az előbbi fénylő izé? Hanyagul odavetett iskérdéséből sága –még sértődöttségénél nagyobb. Lilla érezte, a fiú kíváncsiEgy tengeralattjáró, zsenikém. Méghozzá sárga! Ha én ezt elmesélem apának… akkora egy Beatles rajongó… Lilla jókedvét mintha hirtelen elsodorta volna egy mélytengeri áramlat. De vajon látom még valaha őt? Erős rosszullét vett erőt rajta arra a gondolatra, hogy talán sosem látja viszont az édesapját. Hányszor, de hányszor hibáztatta őt anyja és húga haláláért, és sosem kért bocsánatot a jogtalan vádaskodásért… Most pedig, ki tudja, lesz-e még lehetősége rá…

173

– Jó, tudom, nem tudsz válaszolni – folytatta a herceg –, de bólints, ha tudod, mi volt ez. Annyira talán még látok a sötétben, hogy lássam, ha bólogatsz. Lilla bólintott. – Szóval tudod. Valami… emberi dolog? Ti, emberek csináltátok? Lilla ismét bólintott. – Akkor jó – sóhajtott Azaész. – Már azt hittem, valami tengeri szörny… De tudod, mi a furcsa? Honnan tudnám? – sóhajtott magában Lilla. – Az a furcsa, hogy én már láttam ilyet… A tenger mélyén nem nagy kunszt tengeralattjárót látni… – …méghozzá egy ábrán. Ábrán? – Odahaza, Atlantiszban.

Gondolom, valamelyik sellő látott már ilyet, és szórakozásból lerajzolta. Mi ebben a nagy szám? – A könyvtárban – mesélte tovább Azaész. – Egy ajtóra vésve.

Nahát, furák ezek a sellők… tengeralattjárókat vésnek a könyvtáruk ajtajára? De minek? – Ha jól emlékszem… a zárolt részleg ajtaján láttam egyszer. Egy olyan alakú izével együtt, ami… hűha! – csapott a homloká-

ra aMi fiú.van már megint? – nyögött fel magában Lilla. – Amikor a kastély felé mentünk az Opelben… láttam valamit, ami repült a távolban. Még meg is kérdeztem, hogy mi az, és azt mondtad, hogy heli… helo… Helikopter… – Mindegy, nem emlékszem a nevére, de nem is ez számít. Ami számít, az az, hogy egy olyan ábra is van a könyvtári ajtóra vésve. Állítólag már nagyon-nagyon régen ott van. Még gyerekként megkérdeztem a könyvtáros sellőt, hogy mikoriak azok az ábrák, és… azt mondta, hogy több ezer évesek, ahogy maga az ajtó is. 174

A lánynak elkerekedett a szeme.Az nem lehet. Mi csak néhány évtizede használunk tengeralattjárókat és helikoptereket! Honnan tudhattátok volna ti, ott, a tenger mélyén, több ezer éve, hogy…? Megrázta a fejét. Ez biztos csak tévedés. Még hogy az atlantisziak

már több ezeriséve itt röpködtek ősember -hordák feje fölött! Önkéntelenül elnevette magát aaz képtelen gondolatra. – Most meg mi olyan mulatságos? – kérdezte a herceg morcosan. – Te állandóan csak kinevetsz! Akkor is csak nevettél, amikor… Szent Poszeidón, Elel! Te akkor nevettél, amikor a delfinek a halálommal viccelődtek! Te… te… érted, amit mondanak? Lilla bólintott. Csakhogy leesett… Igen, fenség, értem. Szerintem a te varázs-bénázásodnak köszönhetem ezt az új képességemet. A hangomat elvetted, de átadtad az állat-beszéd megértésének Mitmeg! mondjak, sokra megyek vele… Inkább a hangomképességét. maradt volna

Glendalough Lantos Aladár nagy puffanással ért földet. Egy fél pillanattal később egy súlyos test zuhant rá. – Ó,közben bocsi önkéntelenül – mentegetőzött a rá nehezedő test tulajdonosa –, az ugrás emberré változtam… – Maga… maga…! – kapott levegőért a férfi, amikor azzal a nővel találta szemben magát, aki két nappal korábban olyan szemtelenül többször is belegyalogolt a fotóiba. – Ööö… bizonyára… Finola vagyok – mutatkozott be a nő, miközben felállt, és leporolta ruháját. A fotóművész követte a példáját. – Jöjjön, el kell tűnnünk! – ragadta meg a nő társa karját, és egy bozótos feléamikor kezdtekülönös, vonszolni. Méghangok épp időben tűntek bokrok között, süvítő töltötték be elaza eget, és itt-ott fényvillanások jelezték a láthatatlanul menekülő Aengus és a rá vadászó, szintén láthatatlan tünd-őrök útját. 175

– Hűűűű… ez nem sokon múlt… – lélegzett fel Finola egy bokor biztonságos takarásában. – Most aztán iszkiri! Olyan gyorsan és olyan messzire kell mennie innen, amennyire csak tud! A fotóművész mereven bámulta a nőt, mint aki semmit sem ért.– Maga… maga az a kis tündér, akinek Aengus azt kiabálta, hogy vigyen ki engem onnan a… Tulajdonképpen hol van az a palota? – nézett körül, de tündérpalota helyett csak emberkéz alkotta épületek romjait látta. – Ez itt… Glendalough? – Igen, az. Gondolom, elkábították, amikor idehozták, azért csak most látja – vonta le a következtetést a nő. Lantos Aladár bólintott. – A palota itt van, csak az emberek elől el van rejtve a bejárata –gyok… magyarázta Finola.nyakig – Amiülök pedig azt illeti… igen, tündér és jelenleg a pácban – tette hozzá egy vagrimasz kíséretében. – Maga miatt egy szempillantás alatt számkivetett lettem. Összejátszottam Aengusszel, akit árulónak tituláltak, és most már én is bűnrészes vagyok… Csak tudnám, minek kockáztatom az életem maguk, emberek miatt! A férfi tágra nyílt szemmel nézte, és értetlenül megrázta a fejét. – Bár… talán azért, mert egy kicsit kedvelem magukat. Jópofák–aÉs találmányaik… imádom a tévét.tehet, igaz? – találta azt is imádja, például ha másoknak keresztbe meg a hangját Lantos apuka, miközben halványan elmosolyodott. – Szándékosan belegyalogolt a fotóimba. A Burrenen. – Jaaaa! – csapott a homlokára Finola, és elfojtott egy nevetést. – Akkor… azért volt olyan ismerős! Nem ismertem meg elsőre, mert most nincs magánál az a jókora fotós felszerelés. – Jaj, a felszerelésem! – nyögött fel a férfi. – Kész csoda lesz, ha nem lopták el… ott maradt a tengerparton. – Idegesen végigszántott a haján az ujjaival. – Ezt nem hiszem el! A lányom talán már nem is él, én pedig a felszerelésem miatt jajveszékelek! Hát nem vagyok szörnyen szánalmas? 176

Finola végigmérte a férfit, és megrázta a fejét. – Szerintem nem. Inkább… aranyos. Lantos Aladár pislogva nézett rá. Nem emlékezett, mikor használta valaki vele kapcsolatban az aranyos szót utoljára. –Finola És most mi legyen? Hova megyünk? – kérdezte tétován. megvonta a vállát. – El innen. Szerintem vágjunk itt át az erdőn, előbb-utóbb kijutunk valami út mellé, aztán irány nyugat. Majd stoppolunk. A nyugati parton közelebb leszünk Atlantiszhoz. Ott talán előbb megtudjuk, ha történik valami. * Aengus már nem is próbált azon töprengeni, hogy mennyi ideje repül – izgalmában és bánatában elvesztette az időérzékét. Egyedül a nap helyzetéből következtetett arra, hogy már időtlen idők óta van a levegőben. Szinte észre sem vette, amikor átsuhant Anglia fölött, át a La Manche csatornán, keresztül az Alpok völgyein, végig az Adriai-tenger fölött, mígnem felsejlett a távolban egy festői fekvésű ókori rom. Poszeidón temploma volt az, a sunioni hegyfokon. Görögország! Aengus mindigakart. is úgyMost, tervezte, egyszer ellátogat ide, de csak nyaralni hogyhogy száműzetésbe kényszerült, természetes volt a számára, hogy ezt az országot válassza lakóhelyéül. Itt aztán annyit lustálkodhat a napon, amennyit csak akar. Mégsem érezte azt az örömöt és megelégedettséget, amelyet ennek a hőn óhajtott úti célnak nyújtania kellett volna. Testvérei, unokatestvérei és nagynénje halála még mindig mázsás súlyként nehezedett a lelkére. Valami hatalmas, fájdalmas üresség töltötte el, ráadásul mégbenne a szülőföldjét el kellett csak tovább mélyítette ezt az űrt.is Alig tette hagynia, ki a lábátami Írországból, máris hiányzott neki, és lehet Görögország bármilyen szép, mindig vágyakozni fog az ír dombvidék üde zöldje után. Talán csak a 177

tenger az, amely itt szebb, mint odahaza: a kéknek többféle árnyalatában pompázik, vidámabb, világosabb, mint az óceán. Aengus végső célja a görög szárazföld déli része volt, valahol Sunion környékén. Az út rátörő alatt igyekezett tudomást sem venni vérző sebeiről, az időnként szédülést pedig a klímaváltozásnak tulajdonította. Amikor Sunion magasságába ért, eszébe jutott, hogy mennyit hallott Santorini szigetéről, és a híres oiai naplementéről. Santorinihez pedig csak egy kicsit kellene még továbbrepülnie délkelet felé. Mostanra azonban már azt érezte, ha nem áll meg pihenni, akár el is ájulhat a levegőben. Csak még egy kicsi… – győzködte magát. Santorini még talán egy óra, ha eddig elrepültem, odáig is sikerül… Combjánnéha és karján nyilalltak a sebek, és a fájdalom már a egyre látásátkeservesebben is elhomályosította. Izzadni kezdett, ezért úgy döntött, ideje megszabadulni a kabátjától. Lehámozta magáról, és már-már azon volt, hogy a tengerbe hajítja, amikor a kabát jobb zsebében súlyt érzett. Az üveg! Deirdre gyógyszeres üvegcséje! Gyorsan kikapta a fiolát, és nagyot kortyolt belőle. Talán ez segít a sebein, és biztonságban eléri célját… Kabátkáját a tengerbe dobta, de az üvegcsét a megmaradt néhány pült. kortynyi itallal a nadrágzsebébe süllyesztette, és továbbreEgy ideig úgy érezte, a gyógyszer megtette a hatását: felfrissült, a sebei sem sajogtak már annyira, a látása is kitisztult valamelyest, ám az öröme korainak bizonyult. Amikor meglátta Santorini körvonalát a távolban, felgyorsult a szívverése, és még az addiginál is jobban kimelegedett. Testi reakcióit izgatottságának tudta be, de ahogy közeledett a szigethez, pillanatról pillanatra erősödött benne a gyanú, hogy annál többrőlvan szó. Hirtelen szörnyű szédülés és fejfájás tört rá. Levegőért k apkodva, fátyolos tekintettel, sóvárogva nézte a biztonságot jelentő partvidéket, amely még mindig túl távolinak tűnt… 178

Kétségbeesetten csapkodott a szárnyaival, míg mindkettő meg nem dermedt. Mozdítani sem tudta őket, nemhogy repülni velük… Sikolyát elnyelte a tenger csobbanása, miközben belecsapódott. Eszméletvesztése előtt az utolsó előtte gondolata Atlantisz volt: Remélem, megússzák… Ezzel elsötétült a világ.

Glendalough, királyi palota Dagda maga elé meredt. Most kapta a hírt, hogy halálra ítélt dédunokája megszökött, a másik dédunokája pedig – minden bizonnyal gyilkosság áldozata lett.annak Ráadásul a gyilkosságot varrhatta–Aengus nyakába, mert időpontjában a fiú nem még valahol a börtön és a kastély bejárati ajtaja között félúton lehetett. Ha legalább Finolát kihallgathatnák… de Finola megszökött, és megszöktette azt a melák emberpéldányt is! Hát az egész rokonsága összeesküdött ellene? A tünd-őrök beszámoltak neki a sikertelen hajtóvadászatról. Dagda biztos volt benne, hogy egyetlen megmaradt dédunokája már rég külföldön jár, és ha egy csöpp esze is van, soha többé nem teszi be a lábát Írországba. Ráadásul azFinolának őrök szerint egy Balorra igencsak hasonlító egyén segédkezett Aengus megszöktetésében, de mivel Balor mindvégig jelen volt Richárd és Lantos Aladár kihallgatásán, szóba se jöhetett, mint bűnrészes. Dagda egy hasonmásra gyanakodott. Első gondolata dédunokája barátja, Conor volt, ám Óg mester váltig állította, hogy Conorral még odakint a romkertben futott össze, és a fiúval együtt cipelték be a palotába a halott herceg testét, a szökésben levő Aengusszel pedig nem is találkoztak. – Ezt is sellő, biztosan azemberformában atlantisziak tették! – nyüszített – Az a varázsló amíg köztünk járt… Coyle. megbűvölte a dárdákat, hogy meghaljon a fiam! Vagy ő, vagy egy másik atlantiszi varázsló! 179

Richárd megrázta a fejét. – Azaész azt mondta, nincsenek varázslóik. Évezredek óta ő lehet az első és az egyetlen, neki pedig nincs kifejlett varázsereje. Tehát nem lehet ő a gyilkos. Dagda – Úgy bólintott. is van. Csakhogy ezt a népünknek nem kell tudnia. Balor, a Korona hivatalos álláspontja az, hogy Atlantisz ismét lecsapott, és immár negyedik családtagunkkal végzett. Ez pedig bosszúért kiált! Coyle, te vezetheted a sereget Atlantiszba… de szigorúan megtiltom neked, hogy a frontvonalba kerülj! Dédunokáim már nincsenek… egyetlen unokám te vagy. Ha nem vigyázunk, kihal a család. Amint visszatérsz, elvárom tőled, hogy sürgősen hozz össze egy újabb örököst a feleségeddel. Ezért vigyázz magadra! Ez parancs! – Értettem, felség! – vágta magát haptákba a herceg. – Stratégaként is helyt fogok állni, ígérem! – És velem mi lesz? – kérdezte Richárd. – Választhatsz – felelte a király. – Elmehetsz Atlantiszba, de itt is maradhatsz. A kristályok így is, úgy is a tieid lesznek. Richárd elgondolkodott. – Akkor inkább maradnék. A háború nem nekem való, még bajom eshet… Természetesen szeretnék valami kényelmesebb lakosztályt, a pincében van… bánnám, felséged mellém ami adnánem társalkodónőnek azt aéskisnem szőkét, akit ha a parton szedtünk össze. – Társalkodónőnek? – húzta fel a szemöldökét a király. – Ha jól tudom, egy szót sem beszél a te nyelveden. A fiú huncutul elmosolyodott. – Akkor marad a testbeszéd. Abban jó vagyok.

180

Atlanti-óceán, valahol Madeira közelében Mikor a felszínről leszűrődő napfény már királykékre festette a tenger mélyét, Azaész úgy döntött, ideje egy kis pihenőt tartaniuk. Ő és Lilla egyaránt elfáradtak, de a pihenő leginkább a delfinek kimerültsége miatt volt szükséges. Azaész elvállalta, hogy először ő őrködik, és noszogatta Lillát, hogy aludjon egy kicsit. Egy idő múlva – talán két óra telhetett el – Lilla leváltotta a herceget, aki egy perc múlva már durmolt is egy tengeriszivacs-párnán. – Tudod, kezdem azt hinni, hogy nem is olyan gonosz – jegyezte meg az egyik delfin. Ez hozzám beszél? – gondolta a lány. – Először aggódni kezd a mi állapotunk miatt, aztán erősködik, hogy te is pihend ki magad – folytatta a delfin. Semmi kétség, hozzám beszél – állapította meg Lilla. – Szerintem jó hatással vagy rá, kislány – jegyezte meg a másik delfin. Ennek hallatán Elel nem tudta elfojtani magában a büszkeséget. Elmosolyodott, ahogy az alvó sellőre nézett. Így álmában olyan ártatlannak tűnt… Aki így látja, egy percig sem gondolná, hogy egy aljas, önző, csélcsap csirkefogó. A lány önkéntelenül is kisimított egy tincset a fiú arcából. Istenem, milyen szép… Nem is értem, egy ilyen helyes fiú mit talál bennem… már ha talál bennem bármit is… Mondjuk ez volt Ricsivel is… ő is túl helyes volt, és mégis kellettem neki… és talán kellek még most is. A probléma csak az, hogy most már ő nem kell nekem. Talán sosem kellett… A kapcsolatunk halvaszületett ötlet volt. Végigfuttatta a mutatóujját a herceg arcélén, mire az megrezzent, de aludt tovább. Miért kellett találkoznom vele? – kérdezte magától. Én nem akartam ilyesfajta bonyodalmakat! Az életem lehetne… lehetett volna egyszerű is… de vele sosem lesz az. Ő ahhoz túlzottan különleges. Hozzá képest én olyan… középszerű vagyok! Ráadásul még ez a szakadt póló is tök bénán lóg rajtam! 181

Vágott egy grimaszt. Tessék, még a végén tetszeni akarok neki! Te jó ég, hova süllyedtem? – és egy vigyor ült ki az arcára. A tenger fenekére. Hülye szóvicc. De akkor is! Én sosem voltam ilyen! Ricsinek sosem akartam tetszeni… Akkor neki ugyan miért? – töprengett, az alvó Elfordult amiközben fiútól, hogy még herceget csak ne isnézte. lássa. Pillantása egy halom kékeszöld kagylóra esett, és felragyogott az arca. Ez az!

Santorini Aengus kinyitotta a szemét, hunyorgott, és megállapította, hogy valószínűleg mennyországot ugyanis sosem úgy képzelte el,nem minthalt egymeg. fehérAfalú házat, amelynek ablakán keresztül a tengerre látni. Látványnak ez sem utolsó, de túlontúl földinek tűnt… A tündérfi megmozdította a fejét, és felnyögött. Ha tudta volna, hogy ilyen szörnyű fejfájásra ébred, inkább tovább alszik. De aludt egyáltalán? Vagy inkább eszméletlen volt? – No lám csak, felébredtünk – szólalt meg egy hang görögül. Úgy hangzott, mintha egy középkorú nőtől származna. – Ugye érted, amit mondok, tündérke? Tündérke a jó édes anyukád – gondolta morcosan Aengus, de bólintott. Már csak az hiányzott, hogy emberek mentsék meg! De akkor is… megmentették. Tartozik nekik. – Hogy… hogy kerültem ide? – kérdezte. Az iménti női hang tulajdonosa besétált a képbe. Aengus egyáltalán nem ilyennek képzelt el egy idősödő görög háziasszonyt. A fejében az „idősödő görög háziasszony” egy kövér, őszülő fekete hajú, fekete ruhába öltözött nőként élt, ehhez képest egy festett szőke, vékony mernadrág lógott ki.asszonyt látott, akinek fehér köpenye alól far– Gondolom, iderepültél – válaszolt a nő, és leült Aengus mellé a kanapéra. – Aztán lezuhanhattál, mert a szomszédom. Nikos 182

újságolta, hogy valami fura szárnyas emberkét húzott ki a vízből, amikor halászott. – A nő elmosolyodott. – Azt állította, földönkívülit talált. Jaj, szegény Nikos olyan naiv… De hát mit várhat el az ember valakitől, aki még írni is alig tud? Egyszerű emberek ezek a halászok… Nikos meséjéből persze egybőlAztán kitaláltam, mi lehetsz, és átmentem hozzá, hogy megnézzelek. kitöröltelek az emlékeiből, és magammal hoztalak. Tudod, nagy szerencséd volt, tündérke. – Aengus. Így hívnak. – Hát akkor nagy szerencséd volt, Aengus. Ha bárki más talált volna meg… bele sem merek gondolni. Meg aztán, nem sokan mondhatják el magukról, hogy sztrichnint nyeltek és túlélték… A tündérhercegnek elállt a lélegzete. –– Hogy… micsodát? Sztrichnint. Mérget. – Az asszony előhúzott egy kis fiolát a zsebéből, amelyben Aengus azonnal felismerte Deirdre gyógyszeres üvegcséjét, melyből ő maga is ivott. – Mé… méreg? – Az bizony. Az egyik legerősebb. Ellenszere nem ismeretes. Egy emberre végzetes lett volna… de úgy látszik, a tündérekre másként hat. Az viszont valószínű, hogy ha egy kicsivel is többet ittál volna belőle, te sem éled túl. Az immunrendszered erős, és még volt felvenni küzdelmet, de teszem azt,a löttyből. egy beteges tündérképes már aligha élt volnaa túl egy kortynyit is ebből – Magasságos ég… – Aengus hirtelen felült. – Deirdrét megmérgezték! A húgomat! Nem! Ez nem lehet! – Nem tudom, miről beszélsz, de nyugodj meg! – nyomta viszsza a párnáira a görög asszony. – Még gyenge vagy. – A húgom… – motyogta Aengus, és könnyek szöktek a szemébe. – Ki tehette? Megölöm, bárki volt is… – Letörölte a kicsordulni akaró könnyeket, és a nő felé fordult. – Honnan tudod biztosan, hogy méreg van a fiolában? – Vegyész vagyok, tün… Aengus – hangzott a felelet. – Amikor megláttalak Nikosnál, nem értettem, miért nem térsz magad183

hoz. Volt ugyan pár monoklid, de nem tűntek veszélyesnek… Lélegeztél is, de nagyon furcsán… és a tagjaid is olyan különös, görcsös helyzetben voltak… Rögtön méregre gyanakodtam. De Deirdre nem görcsölt be – gondolta Aengus. Pedig ugyan-

ezt Bár korábban… a halála előtt pár mérgörcsösitta… rohama. Mi van… mihónapokkal van, ha hónapokig… vagyvolt évekig gezték szegénykét, csak különböző mérgekkel és különböző adagokkal? Lehet, hogy már annyira tele volt méreganyaggal a szervezete, hogy mindegyikre máshogy reagált, mint egy átlagtündér? Aengus ismét az asszonyra nézett. – Ez a Nikos… mit is mondtál? Hogy ki… kitöröltél engem az emlékezetéből? – Úgy van.

–– Na etess, erre egyetlen embertündérke sem képes! Egyneátlagember tényleg nem, – válaszolt az aszszony kissé sértett hangon –, de egy atlantiszi, igen. Aengus ismét csak pislogni tudott. – Egy… egy… egy… egy… micsoda?

184

Tizenharmadik fejezet

A túlélők

– Egy… egy… egy… egy… micsoda? – Atlantiszi – válaszolt az asszony olyan lazán, mintha csak az időjárásról társalognának. – De hát… de hát… Atlantisz elsüllyedt! Elpusztult! Mindenki sellővé vált, aki ott élt! – Hogy micsodává? – kerekedett el a nő szeme. Mielőtt Aengus válaszolhatott volna, kintről egy robogó berregése hallatszott, majd hirtelen elhalt. A következő pillanatban egy gondolataiba merült fiatalember lépett a házba. Zsebre dugott kézzel, a földet bámulva lépkedett, így nem is vette észre rögtön a ház kicsi vendégét. Aengus alaposan végigmérte a fiút: magas volt, vékony, rövid, sötétbarna hajának minden szála kínos gonddal a helyére volt fésülve – még a menetszél sem borzolta össze –, fekete szeme pedig ovális, keret nélküli szemüveg mögül fürkészte a világot. Fekete nadrágjához a helyi éghajlathoz egyáltalán nem illő módon norvég mintás, amolyan „anyuci kötötte” mellényt viselt. 185

Cipője orra úgy csillogott, mintha csak mágiával taszítaná a sziget porát. – Szia, anya, mi van vacs…? – nézett fel végre a fiú, ám elakadt a szava, amint észrevette a kanapén ülő tündért. Hosszú másodpercekig kigúvadt szemmel, fordult. pislogás–nélkül meredt a furcsa jelenségre, majd az asszonyhoz Ká… ká… káprázik a szemem, vagy ez tényleg egy tündér? – Nem, én egy troll vagyok, csak génhiba miatt nem nőttem elég nagyra – válaszolt epésen Aengus, majd jól láthatóan megrezegtette a szárnyait. – Ez… tényleg egy tü… tü… tündér! – hebegte a fiatalember. – Mi… mi… mit csinál ez itt? – Majdnem vízbe fúlt szegényke. Meg kellett menteni – vont vállat az anyja. – Megmenteni? – szisszent fel a fiú. – De anya! Arisztész ősünk szerint a tündérek az ellenség! Biztosan ők pusztították el Atlantiszt! Megölték a népünket! Minket is megölnek, ha megtudják… – Arca grimaszba rándult. – A fenébe. Most elárultam magam… magunkat? – Ne izgulj, a mamád már elmondta, kik vagytok – válaszolt Aengus, igyekezvén megnyugtatni a görög srácot. – Hidd el, eszemben sincs bántani titeket. Pont azért kellett eljönnöm otthonról, mert nem támogattam– avonta háborút Atlantisszal. – Háborút? Atlantisszal? össze a szemöldökét a fiú. – Mármint… velünk? – Veletek? – meredt rájuk Aengus. – Kettőtökkel? Az lenne csak a vicces! Azaz… bocs, nem lenne az. A sellőkkel lesz háború. – Milyen sellőkkel? – Hát Atlantisz víz alatti túlélőivel. Anya és fia tátott szájjal nézett egymásra. A nő volt az első, aki megtaláltaa hangját. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha az elejéről kezdjük. És akkor már talán mutatkozzunk is be egymásnak. Azt már tudjuk, 186

hogy téged Aengusnek hívnak. Az én nevem Stavroula Papafotiu, ő pedig a fiam, Spiridon. A fiú félszegen bólintott. Látszott rajta, hogy még mindig nem tudja, mit kezdjen a tündérrel: féljen tőle, vagy higgyen neki. Szóval, ti nemAengus, is tudtátok, az atlantisziak sellőkként élték–túl? – kérdezte nemhogy kis meglepettséggel a hangjában. Anya és fia megrázta a fejét. – Hát pedig így történt – folytatta a tündér. – Az akkori királyotok, Atlasz… azt hiszem, így hívták, nem látott más megoldást népe megmentésére, mint azt, hogy egy utolsó hatalmas varázslatot bocsásson rájuk. Ettől a varázslattól a sziget elsüllyedésekor minden atlantiszi sellővé változott. Csak annyit kellett volna tenniük, hogy kiúsznak egy közeli szárazföldre, és máris visszaváltoztak volnamert emberré… csakhogy a királya már nem árulhatta el népének, egy tündér… aki ezt mellesleg dédapám – vágott egy grimaszt Aengus – megölte őt. – A dédapád! Tudtam én, hogy ellenség vagy! – kiáltott a fiatalember. – Jaj, hallgass már, Spiro! – pirított rá az anyja, mire a fiú öszszehúzta magát és idegesen pislogott a vendégükre. Ha nem beszéltek volna ilyen komoly dolgokról, Aengus jót kacarászott volna Spiridonon. Micsoda egy anyámasszony katonája! – Nyugi, Spiro – emelte fel békítőleg a kezét. – A dédapám úgy lökött, ahogy van, én pedig évszázadok óta fasírtban vagyok vele. Sőt, mint mondtam, meg is lógtam hazulról. De ne menjünk a dolgok elébe. Hol is tartottam? – Ott, hogy a dédapád megölte a királyunkat – morogta Spiridon. – Á, tényleg. Szóval Atlasz meghalt, a sziget elsüllyedt, a népetek pedig sellővé változott, és azóta az óceán mélyén él.

– Él… – suttogta Stavroula. – Élnek! Hallod ezt, Spiro? A fiú megigazgatta szemüvegét, amely különös módon bepárásodott. 187

– Nem tudom elhinni, anya! Ez… túl szép lenne… és hogy a hírt pont… pont egy tündér hozza el nekünk? Népünk ellensége? – megrázta a fejét. – Ez csapda lesz. – Felőlem higgyetek, amit csak akartok – felelte Aengus. – A népetek így is, úgy is elpusztul, most már csak a csoda mentheti meg őket. – Hogy érted ezt? – kérdezte az asszony remegő hangon. – Úgy, hogy a dédapám egy üldözési mániás vén trotty, aki meg van róla győződve, hogy az atlantiszi sellők ma is veszélyesek népünkre, ezért háborút indít ellenük, hogy eltörölje őket a föld színéről… mármint, az óceán mélyéről. Ráadásul az atlantisziak még csak nem is sejtik, mi vár rájuk… Az egyetlen remény Azaész, de ha ő nem ér oda időben, hogy figyelmeztesse őket, akkor annyi. Bár, haelmondott időben odaér, akkor hogy tud segíteni. Abból, amit nekem, úgy sem tűnik,biztos, az atlantisziak elfelejtették, kik is ők, vagyis kik voltak. Nem őriznek emlék eket rólunk, a tündérnépről sem. Szánalmas egy népség… de én nem kívánom a vesztüket. Sőt, szerettem volna segíteni nekik, de a népem megtudta, és kikiáltott árulónak, úgyhogy meg kellett szöknöm, ha nem akartam, hogy kivégezzenek. – Várj! Ki az az Azaész? – kérdezte Spiro. – Azaész a ti trónörökösötök. Egy beképzelt, nyúlszívű selyemfiú, ha engem kérdezel…hogy De talán az az akar. egy dolog motiválja őt Atlantisz megmentésére, uralkodni Ha pedig elpusztul a népe, akkor ugye nem lesz kiken uralkodnia… – Aengus kétszemélyes hallgatóságára sandított, és látta rajtuk, hogy zavarodottan pislognak. – Na jó, kezdjük elölről, és ezúttal kéretik nem a szavamba vágni! Vett egy nagy levegőt, és nekifogott a mesélésnek, egyetlen kis részletet sem hagyva ki.

188

Mire a történet végére ért, Stavroula hitetlenkedve ingatta a fejét. – Ez az egész olyan valószínűtlen, és mégis hinnem kell benne. Ahogy mesélsz róluk, szinte látom őket magam előtt. – Könnycseppek a szemében. – A testvéreink… – Ha valóbancsillantak atlantisziak vagytok, akkor a testvéreitek – bólogatott Aengus. – Épp csak azt nem értem, hogy lehettek ti atlantisziakként itt, Görögországban, és hogy a csudába nincs halfarkatok, mint a többieknek? – Mindent az egyik ősünknek köszönhetünk – válaszolt Stavroula. – Ez az ősünk, Arisztész, éppen üzleti úton volt, amikor Atlasz király hazahívott mindenkit Atlantisz fennállásának százezredik évfordulójára. – Száz… százezer? – hebegett Aengus. – Olyan a kultúrátok? Én azt hittem, legfeljebb két-háromezer évvel régi azelőtt születhetett, hogy foglyul ejtettetek minket… – Valójában a népünk már jóval korábban itt volt. Több millió éve létezünk. A mai ember még a fákon ugrált és makogott, amikor mi, az első emberiség, már fejlett kultúrával rendelkeztünk. – Az asszony büszkén kihúzta magát. – Hivatalos állammá azonban csak közel száztízezer évvel ezelőtt szerveződtünk. Az állam fennállásának százezredik évfordulójára nagy rendezvénysorozatot Atlantisz szigetén, mindenki, aki épp úton volt,hirdettek köteles volt hazatérni. A mi amelyre ősünk azonban valahogy lekéste a hazatérést. Azt hiszem, a fedélzeti komputere hibásodott meg, és ezért későn kapta meg a hazahívó üzenetet. – Fedélzeti… komputere…? – pislogott Aengus. – Nektek már akkor komputereitek voltak, amikor Európa lakosságának nagy része még kőbaltával rohangált? Az asszony felkacagott. – Igen, igen, nekünk már akkor komputereink voltak. De hát a dédapád láthatta, és bizonyára meg is bénította őket. Ha működtek volna a repülőszerkezeteink, a népünk megúszhatta volna, de a tündérek bizonyára kiiktatták őket. 189

– Az meglehet… De dédapa nekem ilyesmit sosem mesélt. Ő és az ő generációja már csak ilyen: megrögzötten őrzi a titkait… – simogatta az állát elgondolkodva Aengus. – Tehát a ti ősötök nem ért haza időben, és pont ezért menekült meg? – Úgy van – üzletelgetett, bólintott Stavroula. – Arisztész valahol a maileheKisÁzsia területén már amennyire akkor üzletelni tett a helyiekkel, akik még ősemberek voltak. – Hé, mit adott nekik? Üveggyöngyöt aranyért cserébe? Az asszony helytelenítő pillantást küldött Aengus felé, a fia azonban kirobbant, mint egykor a Thira vulkán. – A mi ősünk soha, senkit sem zsákmányolt ki! – Azért glóriát ne fess a feje fölé, Spiro! – szólt rá az anyja. – Ő sem volt szent. A lényeg az, hogy épp a Közel-Keleten üzletelt, amikor szigete elsüllyedt. Hazatérvén nema talált mást, csak az Atlantisz üres óceánt, a sziget pedig sehol… Rögtön tündérekre gyanakodott, mert korábban ő is észrevett rajtuk bizonyos változásokat. Sejtette, hogy visszatért a varázserejük. Arisztész napokig körözött a víz fölött, túlélők… vagy halottak után kutatva. De hiába. Így hát visszatért a Közel-Keletre, és ott telepedett le. Elvett egy viszonylag értelmesnek tűnő ősleányt, és családot alapított. Idővel a család átköltözött a peloponnészoszi félszigetre, és durván ötszáz éve ide, Santorinire. A tudást pedig minden generáció a következőnek. – Aátadta tudást? Mármint azt, hogy az ősötök atlantiszi volt? – Azt is, és az őseink minden ismeretanyagát – mondta Spiridon, kihúzva magát, amitől azonban nem látszott tekintélyesebbnek, inkább nevetségessé vált. Aengus mégis úgy döntött, hogy kedveli a fickót. Talán mert a balekok néha olyan szeretetre méltóak. – Olyan tudást – folytatta az orrát magasban tartva a görög fiú –, amelyről a mai, magát modernnek nevező ember álmodni sem merne. – Például… az emlékezettörlés képességét? – vetette fel a tündérherceg. 190

– Például azt. És ezer más dolgot. – Hmm… már megbocsáss! – kötekedett Aengus –, de ha anynyi szenzációs dolgot ismertek, akkor miért laktok ilyen póriasan egyszerű házikóban az Isten háta mögött? – Azért,Spiridon. mert nem élünk vissza a tudásunkkal! – válaszolt vehemensen – Csak amikor mások emlékeit törölgetitek, igaz? – húzta fel a szemöldökét Aengus. A görög fiú a füle hegyéig pirult. – Na jó. Párszor csináltunk már ezt-azt… de sosem azért, hogy ártsunk vele! – Akkor esetleg az emberiség hasznára is válhatnátok, nem gondolod? – vetette fel a tündér enyhe gúnnyal a hangjában. – Egyszer már tettünk olyat, amivel az emberiség hasznára váltunk – válaszolt Stavroula. – Mit gondolsz, honnan vették át az emberek az írást? Tőlünk. – Aha… Hát, az nagyon szép, hogy megtanítottatok írni egy rakás analfabétát, de ennél többet nem tehetnétek értük? Több tudást nem oszthatnátok meg velük? – Sajnos nem – rázta a fejét Stavroula. – Ez az emberiség még nem érett meg arra, hogy megosszuk vele a tudást. Ha bárki megneszelné, hogy milyen ismeretek birtokában vagyunk, erőszakkal vennék el tőlünk… és nemes célok helyett pusztításra használnák a tudásunkat. Aengus töprengve meredt az asszonyra. – Azt mondod, ha megneszelnék? Mondd, hogy a csudába értétek el, hogy évezredek alatt senki ne tudja meg, kik vagytok? Elvégre beházasodtatok egyszerű emberek családjaiba. Ki van zárva, hogy nem akadt köztük egy-két hataloméhes alak. – Nos, igen, ez sosem volt egyszerű – mondta az asszony. – Évezredeken át igyekeztünk olyan házastársat választani, akit megbízhatónak tartottunk. Ez jobbára sikerült is, de azért kétszer előfordult, hogy rossz kezekbe került a titkunk. Először az ókorban az egyik ősünk, egy igen kemény, határozott atlantiszi asz191

szony férje arra akarta felhasználni tudásunkat, hogy elpusztítsa az őket leigázó rómaiakat. Ez persze egy kissé elszállt gondolat volt, hiszen Arisztésznél nem volt valami sok oreikhaloszkristály, amikor Kis-Ázsiában üzletelt. Annyi semmiképp sem volt nála, hogyprimitív olyan fegyvert amellyel háborút nyerhetne bármilyen hadseregépítsen, ellen is… Az asszony félelme, hogy a férje beleavatkozhat a történelembe, alaptalan volt. Ám nem hagyhatta, hogy bárki tudomást szerezzen a titkunkról. – Akkor mit csinált? – kérdezte Aengus. – Megölte a férjét. – Hú, hát tényleg kemény hölgyike lehetett. És a másik eset? – A második eset nem is olyan régen történt… a második világháború alatt. Az apai nagyapám szintén átlagember volt, tehát nem ő volt a családban a született a nagyanyám. A nagyapám… mi tagadás, szeretettatlantiszi, iszogatni.hanem Egyszer, alkoholos mámorában kifecsegte titkunkat a legjobb barátjának, akiről aztán kiderült, hogy a megszállók kémje, és el akarta lopni az eszközeinket, hogy a németek kezére adja. A németek valószínűleg nem sok mindent tudtak volna kezdeni a mi jelentéktelen kristálykészletünkkel, de akkor is… Veszélyesek voltak. Amikor nagyapám ezt megneszelte, rátámadt a barátjára. Verekedni kezdtek, és végül mindketten ottmaradtak. Így én már nem is ismerhettem a nagyapámat, – Részvétemhiszen – szóltévekkel Aengus.a halála után jöttem csak a világra. – Köszönöm – válaszolt az asszony, bár a hangjában nem sok érzelem csengett. Nehezen gyászolhatja valaki egy rokonát, akit még csak nem is ismert. Mennyivel szerencsésebb, hogy nem ismerte… Így nem fáj neki… Aengust egy pillanatra ismét megrohanta az a fojtogató érzés, amit akkor érzett, amikor Stavroula elárulta neki, hogy méreg volt a fiolában. Teljes erejével kényszerítette magát, hogy most ne gondoljon Deirdrére.

192

– Tényleg nem lehetett egyszerű évezredeken keresztül őrizni a titkot – fordult Stavroulához –, különösen, ha egy atlantiszinak tíz gyereke született, és annak is tíz, és így tovább. – Erről szó sem lehetett – válaszolt ezúttal Spiro. – Minden atlantiszi párnak csak egyvezette gyermeke Arisztész ősünk a titkunk megőrzése végett be eztlehet. a törvényt. – Törvény tiltja az egynél több gyerek vállalását? Stavroula bólintott. – A mi fejlett technikánkkal nem volt nehéz a születésszabályozás, így minden atlantiszi ősünk egyke volt. – És ha jött egy betegség? Baleset? Kihalhatott volna a család! – érvelt Aengus. – Emiatt sosem aggódtunk – felelt az asszony. – Megvannak a módszereink, biztosítsuk: erős és egészséges lesz, és eléri ahogy felnőttkort. Az éna gyerekünk Spiróm például soha életében nem volt beteg, és nem is lesz. Ami pedig a baleseteket illeti… vigyáztunk és vigyázunk. Nem iszunk egy korty alkoholt sem, nem vezetünk gyorsan, és még sorolhatnám. Beleneveltem a fiamba, hogy legyen mindig nagyon elővigyázatos, minden tekintetben. Hah, szerintem Spiro óvatossága inkább gyávaság… – vélekedett Aengus. –Stavroula És a férjed? Ő megbízható ember? elmosolyodott. – Nincs férjem. Sosem volt. Azt hiszem, én vagyok az első nő a családomban, aki úgy döntött, nincs szüksége férjre. Spiro apja nem is tudja, hogy van egy fiunk. – Tekintete egy pillanatra oly távolinak tűnt, mintha lélekben nem is Santorinin járna. – Párizsban ismertem meg, amikor egy fél évig a Sorbonne-on tanultam. Annyira levett a lábamról, hogy még a védekezésről is megfeledkeztem. Pierre tüzes, francia fiú volt, aki gyűlölte a kötöttségeket… nem volt szívem magamhoz láncolni.

193

Aengus a szeme sarkából a szemüvegét idegesen igazgató Spiridonra sandított. Hát mit mondjak, a kis Spirón nem nagyon ütközött még ki az apukája tüzes francia vére… Stavroula megrázta magát, mintha egy álomból ébredne. – Nagyon jól megvagyok én egyedülálló anyaként. azért remélem, a fiamnak sikerül olyan lányt találnia, aki egy De életen át kitart mellette. Spiro tudja egyáltalán, hogy mi az a lány? Aengus lopva a fiúra nézett, aki ismét fülig pirult. Egy frászt tudja.

Glendalough, királyi palota Richárd bíztatóan próbált mosolyogni a szőke lányra, aki értetlen arckifejezéssel méregette a szoba túlsó végéből. Már vagy egy órája, hogy Meandrát felvezették hozzá ebbe a gazdagon díszített szobába, de a lány szemmel láthatóan nem találta a helyét. Még odalent, a pincében is jobban elvolt – ott legalább dudorászott valamit, most viszont teljesen némán, összeszorított ajkakkal bámulta az arany szálakkal átszőtt szőnyeget. – Nem kell félned tőlem – szólt Richárd a tőle telhető leggyöngédebb hangon,hogy és felemelte a kezét a tenyerét mutatva lány felé. Remélte, ez a gesztus az atlantisziaknál is azt je-a lenti: ne félj, nem bántalak. A lány azonban nem értette meg a jelbeszédet, mert továbbra sem mozdult. Már jócskán lebukott a nap a horizont mögé, amikor végre megszólalt. – Azaész. – Tudom, tudom, őt keresed, de hát ő Atlantiszban van! A lány értetlenül Richárd elnyomottpislogott. egy sóhajt. – Azaész – mondta, kezével úszást imitálva –, Atlantisz. Meandra megrázta a fejét. 194

– Nem érted, mi? – motyogta a fiú. – A fenébe, mit kezdjek veled? Talán semmit sem kéne kezdened vele – szólalt meg egy hangocska a fejében. Elvégre neked Elel a barátnőd… Devisszacsalom! Elel megszökött Anagyésszel! Megcsalt! Az a minimum, hogy – válaszolt a hangnak. Vett egy mély levegőt, felállt, és odasétált Meandra kék díványához, majd helyet foglalt a lány mellett. Vajon hogy mondják atlantisziul azt, hogy „szép”? – töprengett. Nem lehet, hogy az atlantiszi nyelv hasonlít a mai görögre? Hát, próba szerencse. Ideje megcsillogtatni görög nyelvtudásomat. – Te – mutatott a lányra – oreia. Nem sejtette, hogy a következő pillanatban miért kapott akko-

ra jobbegyenest, hogy leszédült a díványról.

Atlanti-óceán, Madeira közelében – Te… te meg micsináltál magaddal? – kérdezte Azaész ásítva. Nyújtózott egyet, és megdörzsölte a szemét, hogy mihamarább teljesen magához térjen. látod? – húzta el a száját Lilla. Nem tetszik, mi? HátMiért, nekemnem igenis tetszik! – Azok… kagylók? – mutatott rá két ásítás között Azaész. A herceg közelebb lebegett a vízben, és kíváncsian odanyúlt, hogy megérintse az egyik kagylót, mire Lilla lekevert neki egyet. A pofon azonban sokkal kevésbé sikerült erőteljesre, mint amilyennek Lilla szánta: a víz közegellenállása miatt inkább egy gyöngéd simogatással ért fel. Azaész az arcát masszírozva és vigyorogva körbeúszta Lillát.

Talán nak. a pofon tette, de egyszeriben cseppet sem látszott álmos-

195

– Bámulatos – jegyezte meg. – Hogy nektek, embereknek, micsoda fantáziátok van! Kilyukasztottad a kagylókat, és hínárt használtál, hogy rögzítsd őket! Komolyan mondom, csodállak! Ne engem csodálj, az ötlet eredetileg nem az enyém. De hát neked „Disney” szó úgysem mond semmit… – sóhajtott Lilla. Jaj, A Disneya Kis hableánya volt a húgocskája kedvenc mesefilmje. ha szegény Szilvi most látná őt a kagylómelltartójával! Tapsikolna örömében, és talán Ari-elelnek szólítaná. Ez az elfajzott hercegpéldány pedig csak gunyorosan tud mosolyogni, és egy jó szava sincs hozzá! De gunyoros az a mosoly egyáltalán? – Tényleg nem rossz – folytatta a fiú. – Lehet, hogy divatba kéne hozni Atlantiszban. Elég unalmas, hogy minden sellőlány fedetlen keblekkel úszkál… az nem bíz semmit a képzeletre. Én

pedig szeretem, ha egy lány megmozgatja a fantáziámat… ha jól belegondolok, tulajdonképpen te vagy az első, aki sőt, igazán megmozgatta. Nem is tudom, mit találtam a többi huszonvalahányban… – tette hozzá egy fensőbbséges vigyor kíséretében. Lilla megdermedt. Ezt most bóknak vagy sértésnek vegye? – Siess, még hosszú út áll előttünk! – váltott témát Azaész, és helyet foglalt a fogat utasterében. Lilla, bármilyen zavarban volt is, nem tehetett mást, követte. Csak egyszer látnék bele a fejedbe! – gondolta, ahogy a delfinek megindultak dél felé. Ricsi előtt legalább volt ilyen eset, vele azért láttam magam egy nem ösvényt! Vele…bonyolult volt jövőm! Te viszont… te… mihez akarsz kezdeni velem? Ismét jeges ujjakkal szorította össze a torkát a szorongás, és most már nemcsak attól félt, hogy megtámadják őket az úton, hogy talán sosem látja viszont az édesapját, vagy, hogy ott pusztulnak ők is Atlantiszban az ostrom alatt. Most már attól is tartott, hogy mi lesz, ha odaérnek, és Azaész többé tudomást sem vesz róla. Lilla szégyellte ezt a félelmét. És szégyellte azt a Lillát is, akivé az elmúlt napokban vált. Mióta Azaész beúszott az életébe,

196

saját magára sem ismert rá. Honnan jött ez a parancsolgatós, pofozkodós, állandóan bosszús énje? Mivé változtatta ez a fiú? Lilla szerette volna visszakapni régi önmagát. Ha nem is azt a vidám, nyílt és határozott Lillát, aki édesanyja és húga halála előtt volt, de legalább a viszonylag kiegyensúlyozott személyiséget, akivé az elmúltaztegy-két évben vált. Nem szerette a bonyodalmakat, de ha már így alakultak a dolgok, nem tehet mást, mint hogy megpróbálja a legtöbbet és legjobbat kihozni belőle. Azaésszel vagy nélküle. Kihúzta magát, és nyugalmat erőltetve az arcvonásaira a hercegre nézett. Nyugalma azonban csak látszólagos volt. A pokolba is, Azaész, ne bámuld a kagylóimat, vagy lekeverek még egyet!

Santorini – Szóval megmérgeztek? – hitetlenkedett Spiro, ahogy Aengusre pillantott. – De hát miért? – Igazából nem engem mérgeztek meg, hanem szegény kishúgomat. A mérget neki szánták, én csak véletlenül ittam belőle– rázta meg és a fejét Aengus. – Aztaz hiszem, valaki a családunk vesztét akarja, titeket… mármint, atlantiszi sellőket akarja befeketíteni. A királyi család hivatalos álláspontja az, hogy Atlantisz a családunk életére tör. – És ezt te ezek szerint nem hiszed el – állapította meg Stavroula. – Még jó, hogy nem! Egy ügyes kis átverésrőlvan szó, ami arra megy ki, hogy a valódi merénylő elterelje a figyelmet saját magáról, és háborúba taszítsa népünket. Bár, őszintén szólva, azt én sem felsóhajtott. értem, miért– jó nekik tennünk egy háború Aengus mélyen Valamit kell.Atlantisszal Megőrülök a– gondolattól, hogy száműzetésben kell kínlódnom, amikor meg lehetne állítani ezt az egész háborút! Amikor meg lehetne menteni Atlan197

tiszt és a mieinket is súlyos tündér-veszteségektől lehetne megkímélni… Nincs valami mentőötletetek? Ti hogyan mentenétek meg Atlantiszt? Anya és fia összenézett. Spiro nyelt egy nagyot, Stavroula pedig–megrázta fejét. Igazából,a sehogy… – válaszolt a fiú. – Vannak eszközeink, vannak oreikhalosz-kristályaink, amelyekkel elő tudnánk állítani valamit, de mint már mondtam, nincs belőlük annyi, hogy egy háborúhoz elegendő fegyvert készítsünk. – És Atlantiszban? – kérdezte Aengus. – Ezt meg hogy érted? – pislogott Spiro. – Úgy, nagyokos, hogy a sellőknél talán lehetnek ilyen oresztész vagy milyen kristályok, méghozzá dögivel. Ha rendelkezésetekre állna nagyobb mennyiségű kristály, tudnátok belőle fegyvert készíteni? – Még jó, hogy tudnánk, őseink tudását nemzedékről nemzedékre adtuk át, és… – Helyes – vágott közbe Aengus, nem hagyva, hogy Spiro belelovallja magát ősei dicséretébe –, akkor nincs más teendő, mint eljutni Atlantiszba, és beszerezni a helyiektől az alapanyagot. – Hogy… mi? – kerekedett el a görög fiú szeme. – Te… te… fegyvert akarsz építeni… a saját néped ellen…? – Elrettentő fegyvert, és zsenikém. Egy olyat, amitNem ha akell tündérek meglátnak, berezelnek, szépen hazamennek. senkinek sem meghalnia, egyik oldalon sem. Spiro tanácstalanul ráncolta a homlokát. – Mit vársz tőlem? – Talán… egy kis bátorságot…? – kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában Aengus. A fiú az anyjára nézett. – Te mit tennél a helyemben, anya? – A helyedben semmit sem tehetek, Spiro. A döntéseidet magadnak kell meghoznod.

198

– Úgy érted… menjek el, és mentsem meg Atlantiszt? – hápogott a fiú. – De… de ha én ott meghalok, mi lesz a vérvonallal? Ki viszi tovább? Kisapám, a te esetedben szerintem úgyis hiú remény, hogy valaha gyereked hogy isleszólíts egylegyen… lányt! ahhoz legalább annyi bátorság kellene, – Igazad van – szólt hirtelen Stavroula. – Én már megtettem, amit a vérvonal érdekében meg kellett tennem. Megyek én. Aengus ismét a fiúra sandított. Látszott, hogy Spiróban két erő viaskodik: a saját maga és az anyja életének féltése. De vajon melyik győz? Aengus magában számolta a másodperceket, és Spiridon minden egyes másodperc elteltével bizonytalanabbnak látszott.

Dehogy mész, anya! – fakadt ki végül a fiú. – Nem engedlek!– Én megyek! Phhh. Csakhogy. Ezek szerint mégiscsak van benned valami apád tüzes francia véréből? Érdekes – gondolta Aengus. Mintha a vakmerő kijelentés után egészen megváltozott volna a görög fiatalember. Az arca kipirult az izgalomtól, és mintha hirtelen megnőtt volna, holott csak annyi történt, hogy kihúzta magát. Talán életében először önmagára volt büszke, nem dicső őseire. Ez már haladás! Stavroula szemében–könnyek – Édes gyermekem suttogta,csillogtak. és a karjába zárta Spirót. – Légy nagyon óvatos! – Ne aggódj, anya! – igazgatta zavartan a szemüvegét Spiro. – Ahhoz értek. Te tanítottál rá. Aengus, bár még kissé gyenge volt az előző napi megpróbáltatásoktól, viszonylag biztos léptekkel követte Stavroulát és Spiridont az alagsorba. Az asszony, egy jókora fehér falfelülethez érve hozzáérintette a mutatóujját, mire a fal félrecsúszott, felfedve egy vaskos fémajtót. 199

– A fal maga is egy ajtó, és ujjlenyomat alapján engedi be az arra felhatalmazott személyeket, vagyis Spirót és engem – magyarázta. Magán a fémajtón szemmagasságban egy igen fura kis szerkezet volt látható, amelybőlmajd zöldes ki, egyenesen Stavroula arcába világítva, ez azfény ajtó iscsapott félresiklott. – Hadd találjam ki! Ez az izé meg a szemedet vizsgálta meg – találgatott Aengus. – Pontosabban szólva a retinámat – bólintott az asszony. – És ezek a kütyük azóta itt vannak, amióta a családotok ideköltözött Santorinire? – Pontosan – válaszolt fontoskodva Spiridon. – De ugyanilyen behatolás-gátló szerkezeteink voltak már több ezer évvel ezelőtt is Kis-Ázsiában, amikor aatöbbi ember még azzal volt elfoglalva, hogy bunkókkal kergesse mamutot. Ahogy beléptek a földalatti helyiségbe, a mennyezeten egy központi kerek fényforrás körül furcsa fénycsíkok villantak és futottak körös-körül, pillanatok alatt fényárba vonva a termet. Aengusnek ekkor esett le, hogy valójában egy képet lát a menynyezeten: a naprendszer bolygóinak körvonalát és az azok pályáit szimbolizáló elliptikus vonalakat. Ezek, bár kellően megvilágították a helyiséget, mégsem vakítottak annyira, hogy ne lehessen kivenni képet. Aengus mégfénycsövek sosem látott effélét: ezeka avonalkák vonalakalkotta nem amolyan otromba voltak, amilyeneket az emberek használnak, hanem egészen vékonyra csiszolt kristályszálak, melyeknek egyike sem volt vastagabb egy szívószálnál. A mennyezet sematikus naprendszerének közepén egy jókora kristálygömb világított. Aengus akaratlanul is számolni kezdte a Nap körüli égitesteket, és a tíznél állt meg. – Tíz bolygó? Nem csak kilenc van? Vagyis… nyolc? Mintha Finola néném azt mondta volna, hogy az emberek nemrégiben visszaminősítették a Plútót kisbolygóvá.

200

– Áh, nem tudnak ezek semmit! – legyintett Spiridon. – A Plútó valóban nem bolygó, ahhoz túl kicsi, de van még két másik, amelyekről a mai átlagember még nem tud. Csak mi. – Aha… – mormogta Aengus, és jobbnak látta, ha nem megy beleSpiro a dologba. már így is túlságosan elemében volt, amikor az atlantisziak felsőbbrendűségét és az átlagemberek elmaradottságát kellett hangoztatni. – És az ott mi? Olyan ismerősnek tűnik – mutatott egy műtőasztalra emlékeztető szerkezetre. Az asztal fölött azonban nem lámpa függött, hanem néhány apró kristály. – Gondolom, azért ismerős, mert már láttad – válaszolt az aszszony. – Amikor félájultan behoztalak ide, befektettelek a kristályok nem emlékszel tisztán, mert bizonyára úgy érzékeltedalá. az Azért egészet, mintha álmodnál. Részben a saját immunrendszered erejének, részben a kristályoknak köszönheted, hogy megúsztad a mérgezést. – És az ott – mutatott Spiro egy űrhajóhoz és helikopterhez is hasonlatos szerkezetre a műhely sarkában– a sikerünk kulcsa. Ez visz el minket Atlantiszba.

Glendalough, királyi palota Richárd egyre idegesebb volt. Hiába kötött szövetséget a tündérekkel, ameddig azok el nem pusztítják Atlantiszt, addig őt fogva tartják itt, a palotában, és bármilyen kényelmes szobában tölti is az idejét, a fogság akkor is csak fogság. Mindennek a tetejébe egy olyan lánnyal van összezárva, aki felpofozta, és azóta ránézni sem hajlandó. Na még igen,azt tény, ő maga kérte, hogy összeaMeandrával, de akkor hitte, könnyebben fog zárják boldogulni lánnyal. Tévedett. Úgy látszik, a nyelvi és kulturális különbségek áthidalhatatlan szakadékot képeznek kettejük között. 201

Dél felé megjelent egy tündér kiadós ebéddel, és Richárd boldogan falatozni kezdett. Meandra egy ideig a szoba másik feléből figyelte, majd egyszer csak felállt, és átült a fiú mellé, kíváncsian méregetve az ennivalót. Egyikről sem tudta megállapítani, micsoda, de –élvezettel szagolgatta a levegőt. – Süti mutogatott Richárd egy szelet almás lepényre. – Süttti – próbálta utánozni Meandra. Na, megy ez! – lelkesedett be a fiú. A végén még megtanítom beszélni! – Tessék, kóstold meg! – nyújtotta a lány felé az előbb emlegetett szelet süteményt. Meandra kissé gyanakodva nézte. – Süttti. – Az, – bólogatott Richárd. – Tudod mit? Megmutatom, hogy nemazmérgezett! Legalábbis remélem, hogy nem az… Leharapott egy kicsit a sütemény sarkából, a többit pedig átnyújtotta a lánynak, aki rögtön nyugodtabbnak látszott, és maga is beleharapott az édességbe. Abban a pillanatban széles vigyor jelent meg az arcán. – Ízlik? Meandra nem értette a szót, de bólogatott, és két nagy harapással eltüntette az egész szeletet, aztán már nyúlt is a következőért. Richárd észreahogy sem vette, ő maga abbahagyta az evést, és csak bámulja, a lányhogy eszik. Sosem látott nőnemű lényt ilyen odaadással habzsolni. Ahogy Meandra az utolsó szelet süteményt is bekebelezte, megnyalta a száját, hogy egyetlen édes kis morzsa se vesszen el. Richárd ekkor azon kapta magát, hogy még életében nem volt így ráizgulva egy lányra. A szó összes lehetséges értelmében. Kétségbeesetten nézett körül, felkapta az első díszpárnát, amit talált, és az ölébe vágta. Lilla már hosszú percek óta eszébe sem jutott.

202

Második Atlantisz – Hát, megérkeztünk – jelentette ki Azaész. Lilla értetlenül nézett körül. Semmit sem látott, ami akár csak távolról is városra emlékeztetne. Talán csak a félhomály teszi, hogy nem látja a házakat? Lehetséges, időközben ugyanis beesteledett – már majdnem egy teljes nap telt el a kagylós incidens óta. Azaész eredetileg három napot számolt az idevezető útra, de sikerült kettő alatt megtenniük. – Nem látod? Már hogy látnám? Itt csak tengerfenék van. Lapos, unalmas, itt-ott egy-egy korall sziluettjét látom a vízben. Kéne mást is? – Látod ott azt a szikladarabot? Lilla bólintott, noha nem értette, mit akar a társa. – Akkor most bemegyünk. Azaész lelibbent a fogatról, odaúszott a sziklához, és megérintett rajta egy vörös, majd egy kék és végül egy sárga korallt. A következő pillanatban a szikla kapuvá változott, méghozzá egy faragott, az ókori görögökére emlékeztető motívumokkal díszített kőkapuvá. Ha Lilla nem lett volna már amúgy is néma, most biztosan elállt volna a szava. A kapun túl ugyanis egy földöntúli szépségű város ragyogott, mintha az összes épületet ezüsttel és gyémántokkal vonták volna be, és egy láthatatlan nap állandó fényárban fürösztené őket. – Az őseink állítólag tudtak varázsolni, úgyhogy egy mágikus bura alá rejtették el a várost az illetéktelenek szeme elől – magyarázta Azaész. – A bura láthatatlan, de ha a kaput kinyitottad, a várost már látod a kapun keresztül. A rejtő-varázs egyébként mind a mai napig kitart, holott évezredekig nem volt Atlantiszban senki, aki varázsolni tudott volna… Mostanáig. Lillának feltűnt, hogy Azaész habozott, mielőtt hozzátette volna a „mostanáig” szót. Nem lehet könnyű neki – gondolta. Félelmetes varázsereje van, és nincs senki, aki segíthetne neki megtanulni, hogyan kezelje. Talán fél is a saját erejétől… 203

A herceg azonban pillanatok alatt összeszedte magát, és még ha volt is benne egy szemernyi bizonytalanság, nem mutatta ki. – Nem rossz a kilátás, ugye? – mosolygott Lillára. – Ez az egyetlen út, amelyen keresztül ki-be lehet járni a városból. Azért nem építettek többet, mert egy átlagos atlantiszi soha nem hagyja el a várost. Idekint minden csupa veszély.lakos Legalábbis ezt állították az ősök. Azért is kerítették be Atlantiszt egy mágikus eredetű energiamezővel. Ezen csak az járhat ki és be, aki tudja, hol van a bejárat. De az egyszerű atlantisziak nem tudják. Én is csak onnan tudom, hogy a király fia vagyok. Ahogy beértek a kapun, és az bezárult mögöttük, Lilla azonnal észrevette a város fölé boruló buraszerű energiamező halvány derengését. A kapun túlról semmi sem látszott belőle, idebent viszont kicsit úgy hatott,sokat mintúsztunk tiszta éjszakákon a Tejút fátyla. – Gyerekkoromban le ide a kapuhoz a barátaimmal – mesélt tovább Azaész. – Fogadtunk, hogy ki mer kimenni rajta. Egyszer az egyiküket majdnem megette egy cápa… leharapott egy picit az uszonyából… El is neveztük Cakkosnak. De ezután az incidens után abbahagytuk a fogadásból kiúszást… vagyis, abbahagyták. Én ugyanis sosem kockáztattam királyi végtagjaimat, csak belülről figyeltem, ahogy a többiek szerencsétlenkednek. Ha nem száműznek, mind a mai napig nem tettem volna ki az uszonyomat Atlantiszból. – Azaésznek elsötétült a tekintete. – Egyszer még nagyon meg fogják bánni, hogy így elbántak velem! Lilla elfintorodott. Olykor egészen helyes fiú tud lenni ez az Azaész, máskor viszont önző és otromba, miközben saját magát tökéletesnek hiszi. A lány úgy döntött, hogy a herceg jellemhibái helyett a város szépségére összpontosít. Ahogy jobban szemrevételezte a gyönyörű várost, rá kellett döbbennie, hogy mégsem tökéletes. Az elrendezése egy gúlára emlékeztetett, melynek a tetején helyet kapó házak tornyai ragyogtak legfényesebben, az alsóbb szintek házai azonban alig 204

kaptak fényt. Olyan volt az egész, mint egy karácsonyfa, amelynek az aljára elfelejtettek égőket tenni, a tetejére viszont túl sokat zsúfoltak. Mindenesetre, az összhatás meseszép lett. – Az ott felül a királyi palota – szólt Azaész. – Az alsó szintek asőköznépé, és amint látod, azokkap aligfényt vannak középszint a nemességé, az már elégkivilágítva. rendesen…Ade a legtöbb oreikhalosz-kristály természetesen a királynak és családjának jár. Szemét, népsanyargató, sznob banda! – húzta össze a szemöldökét Lilla, amelyet Azaész úgy értelmezett, hogy a lány nem érti, hogy jönnek ide a kristályok. – A kristályokkal világítunk, tudod? Na, de itt már jobb lesz, ha vigyázunk – váltott témát a herceg. – Ha apámon kívül valaki meglát, annyi. Legjobb lesz, ha elbújok itt a kagylófogat mélyén. nekem Te vezetsz! Na neeeem, ezt nem! – rázta a fejét a lány, amikor Azaész feléje nyújtotta a delfinek gyeplőjét. – Bízz bennünk, kislány! – szólt az egyik delfin. – Ha finoman irányítasz, akkor mi megyünk, amerre csak akarod. Lilla kissé remegő kézzel vette át a gyeplőt. – Hidd el, menni fog! – Azaész gyengéden megszorította a lány kezét. Lilla tetőtől talpig libabőrös lett, de ez nem kellemetlen töltötte el, és hanem megbizsergette lényét.érzéssel Felnézett a fiúra, a két finoman kék szempár találkozott.egész Lilla azt kívánta, bár sose érne véget ez a pillanat… ám ekkor az egyik delfin megszólalt: – Jaj, nehogy te is, kislány! Ne ess te is áldozatul neki! – Ne bizony! Te jobbat érdemelsz nála! – kontrázott a másik delfin. Mit művelek már megint? – rezzent össze Lilla, és kihúzta a kezét a hercegéből. – Fogjátok be a szátokat! – mordult a delfinekre Azaész. – Te meg csak vezess! Majd én irányítalak – szólt rá Lillára is, a legkevésbé sem udvariasan. 205

A lány elnyomott egy sóhajt. Hát tessék, egy fél perce még gyengéd és figyelmes volt vele a fiú, most pedig úgy bánik vele, mint… mint… a szolgájával. Azaész lekucorodott a kagyló-fogat aljára, és a fogat felső pereméhez közeliegyenesen kis nyílásokon utat. Hangjában már – Egyelőre előre át– figyelte utasítottaazLillát. nyoma sem volt az iménti gyengédségnek. Tudod, kinek parancsolgass! – gondolta sötéten Lilla, ahogy meghúzta a gyeplőt. Abban a percben úgy érezte, határozottan utálja Azaészt.

Glendalough, királyi palota – Nagyapa, a csapataink készen állnak, csak a parancsodra várnak – jelentette Coyle. – Helyes – bólintott a király a tőle telhető leghiggadtabb arckifejezéssel, holott fortyogott benne a sok-sok indulat. Végre boszszút állhatnak, végre örökre megszabadulhatnak a népüket fenyegető Atlantisztól, és végre… végre talán megnyugodhat a lelke a megannyi veszteség után. Unokája és dédunokái békében nyugodhatnak, hiszen bosszút Aállnak értük. – Ezennel megkapjáka a parancsot: irány Atlantisz! sellőket egytől egyig elpusztítani, kristályokat összegyűjteni, a várost lerombolni! Indulás, Coyle tábornok! – adta ki a parancsot őrülettől csillogó szemekkel. A fiatalabb tündér tisztelgett. – Igenis, felség! Alighogy Coyle kitette a lábát a trónteremből, egy tünd-őr lépett be. – Felség, most vittem be a vacsorát az emberfiúnak, és azt mondta, audienciát szeretne kérni felségedtől. – Audienciát? – visszhangozta hitetlenkedve a király. Túl zaklatott volt ahhoz, hogy a kölyökkel foglalkozzon. De mi van, ha az valami fontosat akar mondani? – Vezesd elém! 206

A tünd-őr hamarosan visszatért, Richárddal a nyomában. – Mi van, összevert a kis hableány? – vigyorodott el a király, amikor meglátta a fiút. – Hogy mi? Csak nem…? – nyúlt a bal szeméhez Richárd. de… –belilult. hahotázott Dagda, éshaintett az őrnek, zon.– De, – Szépen Gondolom, tudtad volna, hogy hogytávozilyen harcias a kislány, nem kéred őt szobatársnak. Richárd elvörösödött. – Épp erről lenne szó, felség. Nem érti, mit akarok. – Elcsábítani, gondolom… – Én… nem is! Azaz igen, de… nem mindegy? Azt akarom, hogy értsen, és kész! A király megvonta a vállát. – Ezt értem. Azt viszont nem értem, hogy mindehhez mi közöm. – Ön tündér, felség. A tündérek pedig minden emberi nyelvet értenek, igaz? Felség, a tündérek nem tudnák elintézni, hogy én is értsem Meandrát… vagy ő engem? Richárd döbbenetére a király hangosan felkacagott. – Ez jó! Hát minek nézel te minket, fiacskám? Mi nem afféle háromkívánságos jó tündérek vagyunk, amilyeneket az ostoba embermesékből ismersz! De nem ám! Richárd biccentett. – Értem.kelletlenül De legalább azt mondja meg, felség, mit jelent atlantisziul az, hogy „oreia”? – Medúzakaka. De miért kérded?

Második Atlantisz Így, most már megállhatunk mikor a kirá-a lyi –palota egyik tornyának tövébe– suttogta értek. – Azaész, Apám hálószobája torony tetején van. – Ezzel kikászálódott a kagyló-fogatból, és kinyújtóztatta megmerevedett uszonyát. – Ti itt maradtok! – szólt 207

rá a delfinekre. – Kéznél legyetek, ha menekülőre kell fognunk a dolgot. Lilla gúnyosan felhúzta a szemöldökét. – Ne nézz így rám, tudod, hogy nekem elvileg nem volna szabad lennem! Ha apámon kívül nem más is akkor komolyan ittbajban leszek. Akkor talán azészrevesz, lesz az ítéletem, hogy folytassam a száműzetést északon, hanem egyből kivégeznek! Szerencsére tudok egy titkos bejáratot apám szobájába. Ezt a nővéreimen és rajtam kívül senki sem ismeri. Még Kleithó nővérem férje és gyerekei sem, csak a legszűkebb család. Gyere – fogta kézen Lillát –, és légy annyira észrevétlen, amennyire csak tudsz! Azaésznek először fel sem tűnt, hogy a lány keze remeg az övében, de amikor észrevette, ezt annak tudta be, hogy Lilla is olyan ideges esetleges lelepleződés mintérte, ő. Honnan is tudhatta volna,azhogy egy lány képes lehetmiatt, aggódni és remeghet csupán attól, hogy megfogta a kezét? Azaész számára a női lélek túl nagy rejtély volt, és eddig sosem vette a fáradságot, hogy megpróbálja megfejteni. – Nyugi, minden rendben lesz – mondta, és maga sem értette, miért próbálja vigasztalni a lányt, holott itt nem Elel élete forgott veszélyben, hanem az övé. És mégis, amikor Lilla halványan, de hálásan rámosolygott, valami jóleső melegség járta át a fiú egész lényét. A lány kezének remegése megszűnt, és Azaész kissé nyugodtabban vezette őt a kastélyfal egy aprócska kövéhez. A kőbe Poszeidón háromágú szigonyát ábrázoló rajz volt bevésve, és miután Azaész megnyomta a követ, egy rejtett ajtó tárult fel előttük. – Gyere, gyorsan – húzta be Lillát az ajtón, amely azonnal eltűnt, amint a lány uszonya átlibbent a képzeletbeli küszöbön. Egy sötét folyosón találták magukat, melynek falában helyenként egy-egy oreikhalosz-kristály világított. Mindegyik épp csak annyi fényt adott, hogy a sellőfia lássa, hol kanyarodik a folyosó, és ne ússzon orral neki a falnak.

208

Hosszú perceken át csak úsztak, enyhén emelkedő folyosók egész labirintusán haladtak keresztül, mígnem elértek egy falszakaszhoz, amelyen közel s távol egyetlen kristály sem világított. Azaész jól begyakorolt mozdulatokkal végigtapogatott egy sor követ, egy újabbműködteti ajtó tűnt elő a semmiből és nyílt– ki előttük. – Eztmire is varázslat – suttogta a lánynak. Csak tudni kell, melyik köveket kell megérinteni, és pontosan milyen sorrendben. Gyere! Egy gyéren megvilágított szobába vezette a lányt, az ajtó pedig azonnal bezárult mögöttük. A szoba igazi fejedelmi lakosztály volt. Túlsó végében egy idős, szakállas férfi és egy szemmel láthatóan zaklatott nő ült. Észre sem vették a jövevényeket, annyira elmerültek a társalgásban – vagy a vitatkozásban. Ahogy Azaészék úsztak, a fiú inkább egyre inkább meg volt róla győződve, hogyközelebb az utóbbiról van szó. – Apa, én ezt már nem bírom tovább! – mondta a sellőnő emelt hangon. – A férjem az őrületbe kerget! Utálom! És te már akkor tudtad, hogy utálni fogom, amikor hozzáadtál! És most mit akarsz? Azaészre is rá akarod kényszeríteni azt a süket libát, csak hogy a rangjához illően házasodjon? Már ha… már ha túléli egyáltalán ott északon… – a nő hangja megremegett. –Mindkét Egyelőre túlélte – szólalt megfordult. Azaész. sellő a hang irányába – Öcsi! – ujjongott a nővére. – Fiam! – ugrott fel kagylószékéből a király. – Mit… mit keresel te itt? – Azért jöttem, mert Atlantisz nagy veszé… – Tudtam, Kleithó! – rontott be a szobába egy marcona külsejű sellőférfi. – Tudtam, hogy apádhoz jössz, hogy árulkodj! – ripakodott rá a király lányára. – Pofa be, Gadeirosz, az én nővéremmel senki sem beszélhet így! – csattant fel Azaész. Gadeirosz egy pillanatig nagy szemeket meresztett a hercegre. 209

– Te meg mit keresel itt… élve? Elítélt bűnöző vagy! Északon a helyed, a cápák között, még vagy kilencven napig! – Hát persze, neked semmi sem okozna nagyobb örömöt, mint hogy én meghaljak, és apám esetleges halála után, az elsőszülött fiad nagykorúságáig te uralkodhass, ugye? Hiszen ezért vetted el a nővéremet, vagy tévednék? – Nem tudom, mit hordasz itt össze, te gátlástalan kis… – Elég legyen! – kiáltott a király. – Azaész, Gadeirosz, hagyjátok abba a veszekedést, de azonnal! Gadeirosz, veled még beszédem lesz arról, hogyan bánsz a lányommal. Azaész, te pedig beszélj! Miért tértél haza az engedélyem nélkül? A herceg vett egy mély levegőt. – Nagy veszély fenyegeti Atlantiszt, apám. Azért siettem haza, hogy figyelmeztesselek. – Veszély, mi? – horkantott Gadeirosz. – Jó kis ürügy arra, hogy a hideg északról haza gyere apuci kényelmes palotájába, mi? – Gadeirosz, csönd legyen! – pirított rá a felesége. A nagydarab sellő dühösen elfordult nejétől, és ekkor vette észre az eddig a háttérben maradt Lillát. – Ez meg ki? Nem ismerem. Csak nem egy köz-sellő? Most már ilyenekkel is beéred, öcskös? És mi történt a hajával? Mitől olyan színű, mint nyála?a hajának olyan a színe, mint – Egy: Elel nema bíborcsiga köz-sellő, kettő: a lemenő napé, három: ne merj ilyen hangnemben beszélni róla!– dörrent rá Azaész. – Lemenő nap? – esett le Eumélosz álla. – Azaész, te láttad… a Napot? A fiú azonban válaszolni sem tudott sógora döbbent kérdésére, mert az máris tovább acsarkodott. – Ha nem köz-sellő, akkor hogyhogy nem ismerem? – mutatott Lillára. – Minden sellőnemest ismerek Atlantiszban! – Csakhogy ő nem atlantiszi – válaszolt hűvösen Azaész. – Még csak nem is sellő. 210

– Akkor mi, villamosrája? – röhögött a sógora. A trónörökös felsóhajtott. Mindig is utálta a sógorát, a humorát pedig még nála is jobban. – Nem – válaszolta. – Elel egy ember. Odafentről. – Micsoda? – hördült fel egyszerre Gadeirosz, a felesége és az apósa. Azaész a háttérben remegő lányra nézett. – Ember. Olyan, amilyenek mi is voltunk valaha. A legendák igazak, apám. Bárhogy próbáltuk is tagadni, elhallgattatni azokat a tudósokat, akik azt állították, hogy egyszer régen odafent éltünk, akkor is ez az igazság. – Az nem lehet! – rázta a fejét Gadeirosz. – A fenti világ gonosz! Mi nem jöhettünk onnan! Ha viszont… – összeszűkült szemmel Lillára sandított lány onnan jött, akkor ő is egyértelműen gonosz!–,Éshaa viszont gonosztez el akell pusztítani! – Ha itt valaki elpusztul, az te leszel, sógor! – sziszegte Azaész. – Fenyegetsz, öcskös? Most nagyon félek ám! – Félhetsz is! – robbant ki Azaész, és a bőre napok óta először mágikus szikrákat kezdett eregetni, amelyek sisteregtek a vízben, olyan hatást keltve, mintha a herceg körül forrni kezdett volna a tenger. – Gyilkosságért ítéltek el, emlékszel? Gátlástalan, hidegvérű gyilkos vagyok. úszott a sógorához, míg aazsaját orruk majdnem összeért.––Közelebb Ha egy ujjal is hozzáérsz Elelhez, bőrödön tapasztalod meg gyilkos hajlamaimat! Ezt vedd jóindulatú figyelmeztetésnek. De… egyébként sem bánthatod őt, ahogy senki más sem… – Azaész hátrébb libbent Gadeirosztól, és átkarolta Lillát. – A királyi sérthetetlenségi törvény védi őt. – A királyi mi… cso… da…? – hápogott Kleithó. – De hát az csak családtagokra vonatkozik! – Pontosan – vigyorodott el Azaész. – Elel a feleségem.

211

Tizennegyedik fejezet

Királyi színjáték A királyi palotába való érkezésük óta Lilla már másodjára döbbent meg. Először akkor, amikor Azaész nővérét és apját hallva megértette őket: a jelek szerint a herceg nem csupán az állatok megértésének képességét adta át neki, hanem minden nyelv megértéséét. Mostani döbbenete azonban a korábbinál is nagyobb volt, és szinte már hálás volt azért, hogy Azaész ügyetlenkedése miatt elvesztette a hangját. Ha ugyanis tudott volna beszélni, most ő is ugyanúgy felkiáltott volna, mint a többiek: – Mi van? Lilla Azaészre meredt, pislogott kettőt, egy pillanatra eltátotta a száját, aztán sürgősen becsukta, mert leesett neki, hogy játszania kell. A fiú maga is játszik, méghozzá azért, hogy őt megvédje mindenkitől. A lány mosolyra húzta a száját, a karját pedig Azaész dereka köré csúsztatta, miközben igyekezett úgy festeni, mint egy szerelmes asszony. Meg kellett állapítania, hogy ez egyáltalán nem is esik olyan nehezére. 212

– Mint mondtam, a feleségem – ismételte a herceg. – Lilla hercegnő, vagy nevezhetitek Elelnek, ahogy mindenki más. A király egy percig csak bámulta a vöröses hajú lányt. – Én… én nem találok szavakat! – szólalt meg végül. – Azt nem apám – mosolygott – Azlegén Elelemet nem iscsodálom, lehet puszta szavakkal leírni! ŐAzaész. a legszebb, kedvesebb, legbátrabb teremtés, akit valaha is ismertem! És még okos is! – Csinosnak valóban csinos… – bólintott a király. – Üdvözöllek, gyermekem. De mondd csak… mitől ilyen színű a hajad? Lilla homlokráncolva a „férjére” nézett. Miért csinálnak ezek ilyen nagy ügyet a hajamból? – Elel még nem tudja, hogy nálunk mindenki szőke, apám– magyaráztahajszínű Azaész.emberek – Ti viszont azt nem tudjátok, hogy odafönn mindenféle vannak. A barna a leggyakoribb, de van fekete, égővörös, sőt, láttam zöldet is! Az egy punk volt Bunrattyben – gondolta Lilla. – Zöldet? – tátotta el a száját Kleithó. – El sem hiszem! – Újdonsült sógornőjéhez fordult. – Azt kell mondjam, Elel, drágám, igazán érdekes a hajszíned. Nekem határozottan tetszik. – Úgy vélem, most nem Elel hajszíne a legfontosabb, amit meg kell tárgyalnunk – szólt komoran Azaész. – Apám, Atlantisz súlyos veszélyben van.ésHavejére nem pillantott, így lenne, majd nem jöttem Eumélosz a lányára ismét avolna fiára. haza. – Gondolom, négyszemközt akarod megbeszélni a dolgot. – Hát, mindenképp jobb lenne, mint megbízhatatlan egyének jelenlétében – válaszolt a trónörökös, metsző pillantást vetve sógorára. – Tudod, ki a megbízhatatlan, kölyök? Te! – fortyant fel Gadeirosz. – Én egész életemben Atlantisz javát szolgáltam, de te… te csak a hableányok után kajtattál! Érdekelt is téged a nép sorsa! – Igenis, érdekelt! – sziszegte Azaész. – Atlantisz fennállása óta én vagyok az első királyi származék, akit kivontatok a királyi 213

sérthetetlenségi törvény hatálya alól, és pontosan tudom, ez mit jelent! Ha nem érdekelne a nép, azt hiszed, hazajöttem volna, kockáztatva, hogy elkapnak, és ezúttal esetleg nem száműznek, hanem kivégeznek? Hát ilyen hülyének nézel? Apám – fordult a királyhoz –, nem beszéleka az ő jelenlétében. – Hát akkor beszéljen lány! – mutatott Gadeirosz Lillára. – Ő nem tud – vont vállat Azaész. – Néma szegény. – Néma – grimaszolt a sógora. – Szent Poszeidón! Kölyök, hova süllyedtél? Elvettél egy bíborsörényű felszíni nőszemélyt, aki még beszélni sem tud? Azaész öntelt vigyort küldött a sógora irányába. – De remekül csókol. Mintha tudnád, hogyan csókolok! – füstölgött magában Lilla, de a szíve örült Azaész védelmező szavainak. Mégvalahol akkor is, ha a fiúmélyén egy árva betűt sem gondolt belőlük komolyan. Eumélosz király megköszörülte a torkát. – Gadeirosz, kérlek, távozz! Kleithó, te is. – Rendben – sóhajtott a hercegnő. – De mielőtt elmegyek, azt akarom, hogy tudd, jó téged egyben látni, Azaész. És Elel, köszöntelek téged! Poszeidón hozott nálunk. Most már nővérek vagyunk. – Ezzel odalibbent és megölelte a jövevényt. – Légy nagyon az énérkezése hebehurgya öcsémmel! Lilla boldog Atlantiszba óta először mosolyodott el őszintén. Kleithó szavai kimondhatatlanul jólestek neki. Nővérek vagyunk – büszkélkedett önmagának. Évek óta először érezte, milyen nagyon hiányzik neki egy lánytestvér. A kis Szilvit soha, senki nem fogja pótolni, de ha lenne az életében egy lány, aki barátnő és nővér egyszerre, akinek minden lányos gondját-baját elmondhatná, az egyszerűen csodálatos lenne. Álmodozz csak – sóhajtott magában. Azaész nem a

férjem, és Kleithó sosem lesz a nővérem. Pár napja, otthon, Magyarországon még fel sem merült Lillában, hogy férjhez menjen, hiszen alig érettségizett le, még előtte 214

az egész élet. Felvették a közgázra, lehetne egy jól fizető állása, és a férjhezmenetelre elég lenne tíz év múlva gondolnia. Most viszont valamiért természetesnek érezte, hogy itt van Azaésszel, és a feleségét játssza. Pedig ennek az érzésnek nem lenne szabad természetesnek lennie, főleg, mert ez az egész egy nagy hazugság. – Elel – szólalt meg Azaész, felrázva őt a merengéséből –, nem bánod, ha négyszemközt beszélek apámmal? Lilla megrázta a fejét. – Akkor megtennéd, hogy leülsz a szoba túlsó végében? – mutatott Azaész egy hatalmas, kagylóból kiképzett dívány-féleségre, amely hívogatóan puha tengeri szivacsokkal volt kibélelve. Lilla odaúszott, és helyet foglalt rajta. Vajon tényleg érdekli, hogy bánom-e vagy sem? hogy – tűnődött, ahogy finoman belesüppedt a szivacsrétegbe. Érdekli, mit gondolok, mit szeretnék? Eny-

nyire félreismertem volna? Ő maga mondta, hogy gyilkos, még ha csak közvetetten is. És gátlástalan nőcsábász. De akkor engem miért nem próbált még elcsábítani? – bosszankodott grimaszokat vágva. Tessék, itt bizonygatom magamnak, hogy egy utolsó aljas szemétláda, és közben bánt a tudat, hogy meg sem próbált még közeledni hozzám – rázta meg a fejét. Ez a srác fog a sírba vinni!

* A király és fia helyet foglalt azokban a kagylófotelekben, amelyek egyikéből Kleithó ugrott fel nemrégiben. – Beszélj, fiam! Miféle veszély fenyegeti Atlantiszt? – A tündérek, apám. El akarják pusztítani az otthonunkat. – Tündérek? Miféle tündérek? Azaész összeszedte a gondolatait. – Kezdjük az elején. Mondjuk mindjárt hivatalos elején. Mit tanítanak az iskolában? Azt, hogy tízezertörténelmünk évvel ezelőtt Iolausz király alapította a birodalmat. De mi volt Iolausz előtt? Arról senki semmit nem tud, csak egyes tudósok állították, hogy 215

azelőtt bizony odafönt éltünk. Ezeket a tudósokat pedig elhallgattattuk. Tudom, hogy nem is egyet északra száműztünk közülük, mondván, hogy veszedelmes tévhiteket terjesztenek. – Amikor Eumélosz szólásra nyitotta a száját, a fia leintette. – Tudom, hogy te személyesen egyetlen tudóstkirályi sem száműztél északra, Helytede az apád, az ő apja meg az összes ős igenis megtette. lenül. Azokat a sellőket azért ítélték halálra, mert igazat mondtak! – De fiam – szólt a király –, ha valóban odafönt éltünk egyszer, mivel magyarázod, hogy most idelent élünk? – A tündérek. Ők tették. Egyszer, úgy körülbelül tizenötezer évvel ezelőtt Atlantisz szigetére jöttek a tündérek, és… – Mi az a sziget? Azaész a királyi hálószoba mennyezetére emelte a tekintetét. Tudta, nemmás leszsellőnek egyszerű–,mindezt agyarázni az apjának – vagy hogy bármely hiszen őelm maga is nehezen fogta fel és hitte el, amikor Aengus elmesélte neki. De azt is tudta, hogy türelmesnek kell lennie, és időt adni apjának, hogy megeméssze a hallottakat. Így újra mesélésbe fogott. Teltek-múltak a percek, és Eumélosz csak hallgatta a fiát, hol tátott szájjal, hol kigúvadt szemmel, hol pedig hitetlenkedő fej rázással. – …tehát a lényeg az, hogy a tündérek meg vannak győződve arról, hogy az életükre mi törünk, és cserébe háborút indítanak Atlantisz ellen. – Ezt nem tudom elhinni – sóhajtott a király. – Hiszen mi azt sem tudtuk, hogy léteznek, nem hogy a vesztükre törjünk! És az az Aengus megbízható egyáltalán? Biztos, hogy nem vert át téged? – Apám, Aengus annyira megbízható, hogy a mi védelmünkben verette össze magát a tengerparton. Nem is tudom, hogy túlélte-e. – Azaész oldalpillantást vetett Lillára, aki épp egy oreikhalosz-kristályt nézegetett. – Elel különösen aggódik érte. És… bevallom, egy kicsit én is. Eumélosz felhúzta a szemöldökét. 216

– Aggódsz valakiért saját magadon kívül? Nohát, Azaész, ez nem jellemző rád! A fiú szégyenlős vigyorral megvonta a vállát. – A sellőfia változik… – Talán egy bizonyos emberlány miatt? – kérdezte együtt érzően az apja. – Nem tudom, apa. – Azt azért még nem mesélted el, hogy lett sellő a lányból, és hogy te magad hogyan változtál vissza. – Elfelejtettem volna? Hát… – Azaész körülnézett, mintha attól félne, hogy a falnak is füle van, majd közelebb hajolt az apjához, és így szólt: – Varázsoltam. – Hogy… mit csináltál? – Jólmert hallottad. Varázsoltam. Azt megcsak ne kérdezd, hogy hogyan, fogalmam sincs. Egyszerűen jött. Általában akkor jön ki rajtam, amikor ideges vagyok. – Például az előbb, amikor Gadeirosszal veszekedtél? – Például akkor. Eumélosz a szakállát simogatva fürkészte fia arcát. – Ez nagyon nagy dolog, Azaész. Évezredek óta nem volt Atlantiszban senki, aki… – Tudom, apa. És talán, ha tudnám irányítani a varázserőmet… talán használhatnám arra, hogy megvédjem Atlantiszt tündérektől. Nem gondolod, hogy fennmaradhattak írások az aegykori atlantiszi varázslóktól, arról, hogyan kell egy varázslónak kordában tartania az erejét? Valami, amiből tanulhatnék? – Ha van is – tűnődött a király –, akkor a könyvtár zárolt részlegében lehet az összes olyan könyvvel együtt, ami Atlantisz régmúltját taglalja. – Akkor adj engedélyt belépnem oda! És Elelnek is. Ő ugyan nem tudja elolvasni az atlantiszi szöveget, de jó ötletei szoktak lenni. Na persze, mutogatva nehezebben tudja őket megosztani velem, mint amikor még tudott beszélni, de… – Tudott beszélni? 217

– Nos, igen… – vörösödött el Azaész. – Az az igazság, hogy én bénáztam el azt a varázslatot, amellyel sellővé változtattam. Lábak helyett kapott egy halfarkat, de a víz alatti beszéd képességét nem kapta meg. – A békésen üldögélő lányra sandított, aki továbbra sem nézett feléjük. – Az én hibám. Pedig olyan szép hangja van. A király szórakozott mosollyal dőlt hátra kagylófoteljében. – És mondd, fiam, e mellett a rengeteg viszontagság mellett, amin odafönt keresztülmentél, még volt időd megnősülni? Azaész zavarba jött, és a kettejük között elterülő, gyöngyházborítású asztalra meredt. – Hát… valójában… – Nem volt itt semmiféle esküvő, igaz? A ellenére fiú felnézett, és apja szemében még a helyzet véres komolysága is vidámságot látott csillogni. – Nem, nem volt. Csak azért mondtam, hogy megvédjem őt. Elel és én… sosem voltunk olyan közel egymáshoz, hogy összeházasodjunk. Neki van barátja, és… – …és benned fel sem merült, hogy elcsábítsd őt a barátjától, ahogy oly sok más lánnyal tetted? – kérdezte kihívóan a király. – Még jó, hogy felmerült, de ez a lány… – Azaész ismét Lilla felé nézett. – Ez a lány… túl jó hozzám. Poszeidónra, miket fecsegek? – tette hozzá gondolatban. – Azaész… – kacagott az apja. – Te szerelmes vagy! – Shhhh! – szorította a szájához a mutatóujját a fiú. – Nehogy meghallja! Elsüllyednék szégyenemben! Én… nem lehetek… szerelmes! Én egy rosszfiú vagyok, apa! A rosszfiúk soha nem lesznek szerelmesek! Egyáltalán nem hinném, hogy az vagyok. Különben is, ha ennek az egésznek vége, ő szépen hazamegy Madárországba… vagy hova, hozzámegy ahhoz a bunkó Ricsihez, és… el kell felejtenem. Igen, ez az! Mindjárt kezdjük is azzal, hogy ezentúl semmi spontán kézfogás. Semmi mosoly. Ha kettesben vagyunk, semmiképp! A külvilág felé azt kell mutatnom, hogy jól megvagyok vele,

218

de ha kettesben vagyunk, akkor olyan hideg leszek vele, mint északon a tenger! Ha utál, akkor talán én is meg tudom utálni, és minden rendben lesz! – Fiam, azt kell mondjam, életemben először büszke vagyok

rád.– Valóban? – pislogott Azaész. – Valóban! És most menj, vagyis menjetek! Későre jár, ideje aludni. Remélem, nem okoz különösebb gondot, hogy egy ágyban aludj vele. Elvégre a feleséged – kacsintott rá az apja. – Azt nem lehet – rázta meg a fejét Azaész. – Mármint… aludni. Nincs rá idő. A tündérek bármikor itt lehetnek. – Gondolod, hogy ilyen gyorsan ideérnek? – De milyen gyorsan! A leggyorsabb deltinfogatnál is gyorsabban Riadóztasd az rohanok őrséget, ragadjanak megMajdnem minden fegyvert,repülnek! amink van, én pedig a könyvtárba. elfeledtem! Ahhoz a te írásos engedélyed kell, hogy beléphessek a zárolt részlegbe. – Várakozóan kinyújtotta a kezét apja felé, aki felvett egy oreikhalosz-táblácskát az asztalról, és egy vékony kristályszállal ráírt valamit. – Köszönöm! – vette át a fiú a táblát. – Ez ellen még Létó nyanyusnak sem lehet kifogása. És biztos, ami biztos, adj mellém két-három őrt. Nem akarom, hogy az utca sellője azt higgye, illegálisan tartózkodom ha úgy is van.neki: – Felpattant a kagylófotelből, és Lillaitthon. mellettMég elúszva odavetette – Kövess!

Valahol Mallorca felett – Hát tudod, nem semmi ez a masina – dünnyögte Aengus álmosan, ahogy másodpilóta ülésébennapnyugta hátradőlveután pisztáciát csált. Már későaéjszaka volt, ugyanis indultakrágel Santoriniről. 219

– Aha, hát az ősök tudtak egyet s mást – bólintott Spiridon –, de én is hozzátettem a magamét, ahogy dédapám és nagyapám is. Aengus felhúzta vörös szemöldökét, mint aki azon tűnődik, vajon egy olyan rakás szerencsétlenség, mint Spiro, miben javíthatta fel nézz az egykori atlantisziak – Ne így rám – ráncoltarepülőgépét. a homlokát a görög fiú. – Igenis, én is bütyköltem rajta egy kicsit! – Kíváncsian hallgatlak – ásítozott Aengus. Spiro felhúzta az orrát, de igyekezett úgy tenni, mintha fel sem tűnt volna neki az apró tündér burkolt sértése. Elfordult Aengustől, és a sűrű, sötét éjszakába bámulva mesélni kezdett. – Nekünk, atlantisziaknak a huszadik század feléig nemigen kellett attól tartanunk, hogy a mai emberek észrevesznek minket, ha géppel röpködünk fölöttünk, de lennünk. aztán bejöttek a radarok műholdak, és óvatosabbnak kellett Tízezer éve mégmeg nema jelentett problémát, ha az ősemberek meglátták a gépet, legfeljebb azt hitték, az istenek szálltak le közéjük. De ahogy egyre többet tudtak, úgy kezdtek érdeklődni a gyanús repülő tárgyak iránt. Úgy kétszáz éve az egyik ősünk építette bele ebbe a gépbe a láthatatlanná tevő funkciót, ami tulajdonképpen egy külső pajzsot jelent, amely felveszi a környezet mintáját, és ezzel tökéletesen beleolvad. Aztán ––,folytatta Spiro, ismét a laposakat pislogó Aengus felé –fordulva beköszöntött a huszadik század, és kénytelenek lettünk olyan funkciókkal is ellátni a gépet, amelyek nemcsak vizuálisan, de a radarok számára is láthatatlanná teszik. A dédapám adta hozzá a radar-védő funkciót, a nagyapám pedig finomított rajta. Én már csak olyan apróságokat szereltem bele ebbe a kis gyönyörűségbe, mint a hőérzékelős követés blokkolása – paskolta meg a műszerfalat. – Hát tudod! Nem néztem volna ki belőled, hogy műszaki zseni vagy – grimaszolt Aengus.

220

– Sokan nem néznék ki belőlem – jegyezte meg sértődötten Spiridon. – De nem is akarom, hogy annak higgyenek. Ameddig azt hiszik, hogy egyszerű ikonfestő vagyok… – Hogy mi vagy? – nyelt félre egy pisztáciát Aengus. Spiro megütögette a tündér hátát, hogy csillapítsa a köhögési rohamot. – Ikonfestő. Ez a becsületes foglalkozásom. Mit gondolsz, miért poénkodott anya azzal, hogy ne fessek glóriát Arisztész ősünk feje fölé? Mert egész nap mást se csinálok, mint szenteket festek, glóriával! – Hát az nagyon izgalmas lehet – somolygott Aengus. – Valamiből meg kell élnünk – válaszolt a fiú szárazon. – Anya a vegyészkedésből alig tudna megélni Santorinin, úgyhogy van kis boltunk Thirában, ahol azáruljuk. ikonjaimat árusítjuk. Mármintegy én festem, és anyával felváltva Egész jól megy az üzlet. Azt tervezzük, hamarosan nyitunk egy fiókot Oiában is. – Az az a város, ahova mindenki naplementét nézni megy? Spiro elmosolyodott. – Az az. És minden egyes naplementét meg is tapsolnak. Mármint a turisták. A helyiek nem. Fura szokás, de jópofa. – Te Spiro, mondd csak, az a sok ikonfestés nem rontja az ember szemét? Gondolom, egész nap a képek fölött görnyedsz… –– Az én hordasz szememszemüveget? tökéletes, köszönöm szépen. Azért A görög fiú sóhajtva levette a szemüvegét. – Egy atlantiszi sosem beteg. Egyetlen szerve, sőt, egyetlen sejtje sem lehet beteg! A kristály-asztal miatt, emlékszel? A szememnek kutya baja. – Akkor azért hordasz szemüveget, hogy kevésbé tetsszél a lányoknak? – találgatott Aengus. Még a pilótafülke viszonylagos sötétjében is úgy tűnt, mintha Spiro elpirult volna. – Dehogy! A szemüveg saját találmányom. Kristályból van. – És mire jó? 221

– Nesze – Spiro odanyújtotta a szemüvegét Aengusnek tedd fel! A tündér a szeme elé tartotta, de kénytelen volt fogni, mert túl széles volt a számára, és a füle nem tartotta volna meg. –– És most? Apró színes csíkokat látsz a szemüveg jobb szárán. Érintsd meg a kéket. Mivel a pilótafülkében csak néhány aprócska lámpa világított, Aengusnek kicsit meresztgetnie kellett a szemét, hogy rájöjjön, melyik a kék csík. Amint hozzáért, minden megvilágosodott körülötte. Aztán rájött, hogy valójában minden sötét maradt, épp csak ő lát mindent világosban a lencsén keresztül. – Ez király! Éjjellátó szemüveg! –AMost a pirosat. tündérpróbáld matatott egy kicsit a szemüveg jobb szárával. – Hű azt a mindenit! Ellátok egészen… a Gibraltári-szorosig! – Nem egészen… Már csak azért sem, mert az némileg délebbre van – válaszolt Spiro. – Ha a Föld lapos lenne, ellátnál vele Amerikáig, de mivel a felszín enyhén görbül, csak néhány kilométerre látsz el vele. Azért az sem rossz. – Mi az, hogy nem rossz? – hüledezett Aengus. – Ez óriási! És komolyan!? Te találtad fel? Én –nem vontnéznél vállat Spiridon. – De gondolom, olyasmi,–amit ki belőlem. Mert szerintedezénmegint egy lúzer vagyok. – Csak látszólag vagy az, öregem. Komolyan. Le a kalappal! Spiro savanyú arckifejezéssel megrázta a fejét. – Mindegy, mi vagyok és milyen vagyok, titkolnom kell. A világ számára nem lehetek zseni, különben fel kéne fednem a családi titkot! Anélkül viszont csak Spiro vagyok. Egy ikonfestő. – Egy ikonfestő, aki most arra készül, hogy megmentsen egy népet. Esetleg kettőt… – mosolygott rá Aengus. – Egy kicsivel több önbizalmat, öreg!

222

– Könnyű azt mondani – rázta meg a fejét a fiú. – Ja, ha már ikonfestésről van szó, az utolsó funkciót még nem is próbáltad. A sárga csík. Aengus végighúzta az ujját a sárga csíkon. – De hát semmi sem történt – mondta, nem kis csalódottsággal a hangjában. – Tartsd a lencse elé a kezedet. Akár csak egy ujjat is. Mindegy. Aengusnek ismét elállt a lélegzete. – Ez egy mikó… mikró… izé? Finola tudná a nevét, ő szokott tévét nézni… – Mikroszkóp, vagy valami olyasmi. A legkisebb atomig ki tudod nagyítani a kezed bármely részletét. Ezt használom akkor, amikor egészen pici mintákat kell felvinnem az ikonokra. El is neveztem Spiro Mikromintának. Ezért olyan sikeresek az ikonjaim. A tisztelt versenytársak nem tudnak ilyet. Aengus hitetlenkedve ingatta a fejét. – És komolyan mondod, hogy ilyen képességekkel nincs barátnőd? A fiú úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. Épp kapóra jött neki, hogy felvillant a műszerfalon egy kék fény. – Megérkeztünk. Alattunk kell lennie Atlantisznak. ujjai végigzongoráztak egyegy sorhalk kapcsolón, mire megült a repülőgépAzereszkedni kezdett, mígnem toccsanással a víz felszínén. – Mit művelsz? – tudakolta Aengus, hátrahajítva a válla fölött a kiürült pisztáciás zacskót. – Lemerülünk. – Ezzel? – Ezzel hát – válaszolt Spiridon, és megnyomott egy újabb gombot, mire a gép elkezdte behúzni a szárnyait. – Mostantól fogva tengeralattjáró üzemmódban működik. – Ezzel a gép, amely eddig lazán ringatózott az Atlanti-óceán habjain, süllyedni

223

kezdett. – Reflektort nem akarok bekapcsolni, egyelőre. De nem ártana, ha látnék is idelent. – Ja – vigyorgott Aengus, és visszaadta a fiúnak a szemüvegét. – Kár. Még elszórakoztam volna vele egy kicsit…

Második Atlantisz Lilla egyik ámulatból a másikba esett. Amikor néhány órával ezelőtt Azaésszel felsettenkedtek a királyi palotához, jobbára kevéssé megvilágított mellékutcákon haladtak. Most azonban fényes sugárutakon vezetett az útjuk – az utak két oldalát apró kristályok milliói világították meg, takaros formákba dezve. ezrei, Itt egysőt, bálnát formázott a kristályok adta körvonal, ott renegy gyémántosan szikrázó delfinpár érintette egymáshoz az orrát, amott pedig egy ledér sellőlány fényszobra integetett egy kagylószékből. Lilla ledér sellőlányokból nemcsak szobrokat látott szép számmal, hanem mellettük is elúszott jó néhány. Ami igazán bosszantotta, az az volt, amikor egy-egy ilyen fedetlen keblű hableány őt és „férjét” látva kuncogni vagy sutyorogni kezdett. – Láttátok? – szólt az egyik félhangosan. – Ez nem Azaész herceg? – Dehogynem! Mit csinál ez itt? Nem száműzték? – És ki az a lány vele? Csak nem a legújabb hódítása? Azaész engem akkor hódít meg, amikor a Szaharában havazik! – fogadkozott Lilla. Ekkor tűnt fel neki, hogy három, teljesen azonos külsejű lánnyal néz szembe. Azaész kézen fogta, és félrevonta. – Tudod, a hármas ikrek féltékenyek minden lányra, akivel csak meglátnak. Ők is a barátnőim voltak. Méghozzá egyszerre. összeszorította a száját, mintha attólvigyáz. félne, hogy féleLilla szitok találna kiszökni rajta, ha nem Még valamimindig hajlamos volt elfelejteni, hogy nem tud beszélni. 224

Hamarosan elértek egy monumentális épületig, amelynek timpanonját faragott sellők díszítették. – Íme, a Kagylóvári Könyvtár – szólt Azaész Lillához. – Őrség, ti várjatok meg itt! – fordult a kísérőikhez, akik kelletlenül, de bólintottak. A herceg kézen fogta Lillát, és bevezette az épületbe.

Atlanti-óceán, Portugália partja mentén – Én ezt nem értem – mormolta Spiro. – Mit nem értesz? –– Itt kéne lennie. Mármint… Atlantisznak? – Annak hát! De nincs! Aengus körülnézett. – Töksötét van odakint, nem látok semmit… de ha a te éjjellátó szuperspéci szemüvegeddel sem látod, akkor gondolom, tényleg nincs itt. Kivéve persze, ha mágikusan rejtették el. Ha jól tudom, az atlantisziak akkor még tudtak egy kevéssé varázsolni, amikor a szigetük elpusztult. Legalábbis a királyi család tagjai. Talán a király fia, az az Iolausz tudott, és eltüntette a várost. Spiro megrázta a fejét. – Semmiféle rezgést nem regisztrálnak a műszerek. Tudod, tízezer éve az atlantisziaknak még nem voltak olyan műszereik, amelyek érzékelték volna a varázsrezgéseket, különben simán rájöttek volna, hogy a tündérek kezdik visszanyerni a képességeiket. Ezt a funkciót már a görögországi őseim fejlesztették ki, és tökéletesen működik. Szóval, ha mágia lenne itt a környéken, méghozzá akkora erejű mágia, hogy egy egész várost elrejtsen, a műszerek reké nem. megmutatnák. Persze, csak a mi műszereink. Az embeAengus szórakozottan ingatta a fejét. 225

– Olyan vicces, amikor úgy beszélsz az emberekről, mintha egészen mások lennének, mint te vagy. – Mert mások is! – vágott vissza a görög fiú. – A csudába, hova tűnhetett Atlantisz? Arisztész koordinátái szerint itt kéne lennie,–pontosan itt, ahol mi most lebegünk! De hát nincs. – Most talán nincs. De azért kíváncsi vagyok, hogy régen tényleg itt volt-e. – És azt hogy derítjük ki? – Ásunk.

Második Atlantisz, Kagylóvári könyvtár Azaész peckesen vonult be a könyvtárba, egyenesen a recepciós pulthoz, melynél egy idősebb sellőasszony lebegett. A herceg láttán már messziről ráncolta a homlokát. – Üdv, Létó néni! Milyen üde és fiatalos vagy ma! – Azaész, te gazfickó, mit csinálsz itt? Ráadásul ilyen későn? Mindjárt záróra! – mordult rá a könyvtárosnő. Lilla megkönnyebbülten látta, hogy csontos felső testén az asszony hínárból szőtt ruhaféleséget visel.a sellőnők Úgy látszik, a fedetlen kebel csak egy bizonyos korhatárig dívik körében. – A zárolt részlegbe tartok a feleségemmel. Apám adott rá engedélyt – Azaész ezzel lazán ledobta az apró engedélyes táblácskát a pultra. Úgy tűnt, mintha a hölgy meg sem hallotta volna a „zárolt részleg” kifejezést. Valami más ütötte meg a fülét. – A… feleségeddel? – hüledezett. – Szegény kislány. Mivel kényszerített házasságra ez a szörnyeteg? Lilla igyekezett udvarias mosollyal válaszolni. – Sajnos néma egy szegény – felelt helyette Azaész. – De nem kényszerítettem semmire. Azért jött hozzám, mert feltétel nélkül imád. Igaz, édes? 226

Lilla legszívesebben rávágta volna, hogy „egy frászt, te beképzelt tuskó!”, de egyrészt erre képtelen volt, másrészt abban a pillanatban úsztak be az épületbe a hármas ikrek, akik az imént anynyira felbosszantották. Ha színjáték, hát legyen színjáték – gondolta, és elkapva Azaész grabancát lehúzta magához a fiú arcát, majd alaposan szájon csókolta. Miután Lilla elengedte, Azaész úgy festett, mint akit kupán vágtak. A szeme elhomályosult, és idióta vigyor ült ki az arcára. A lány megsemmisítő pillantást vetett a hármas ikrekre, majd kézen fogta a „férjét”, és noha fogalma sem volt, merre van a könyvtár zárolt részlege, vonszolni kezdte befelé. Te jó ég, mit művelek? – rivallt saját magára. Ez mind Azaész hibája! – Várj! A kulcs nélkül nem jutunk be a zárolt részlegbe! – állította meg Azaész jó néhány még mindig zavarodottnak látszott,pillanattal mint aki később. most térEgy csakkicsit magához azután a képzeletbeli fejbe kólintás után. Sebesen visszaúszott a recepciós pulthoz, ahol a könyvtárosnő kelletlenül a kezébe nyomott egy apró, csillag alakú kristályt. Azaész ismét csatlakozott Lillához. – Egész jó fej a nyanya – jegyezte meg, miközben polcrendszerek labirintusán vezette át a lányt. A polcok egytől egyig kőből készültek, és ezrével sorakoztak rajtuk a kristálykönyvek. Ő aza egyetlen egész Atlantiszban, megengedheti nak– ezt hangnemet velem szemben. aki Ő volt egykor a magádadám, aztán, olyan tízéves koromban elhagyta a palotát. Azt hiszem, előlem menekült… De már itt is vagyunk. Meglehetősen szűk folyosón úsztak végig, két végtelen hoszszúnak látszó polcsor között. Annak végén egy kőajtóval találták szemben magukat. Lilla Azaésztől már hallott az ajtóról, de semmiféle mese nem készítette fel arra a látványra, amely itt fogadta. Az ajtó egyik szárnyán egy tengeralattjáró volt látható, a másikon egy helikopter. Azaész története alapján Lilla egy barlangrajz-féleségre számított, a valóságos ábrák azonban hihetetlen részletességgel és fi227

nomsággal készültek, olyanok voltak, mint amiket valamilyen fejlett eszközzel, talán lézerrel metszettek a kőbe. Az ajtó közepén, ahol a két szárny találkozott, egy kristályszerkezet csillant a kevéske beszűrődő fényben. Azaész felemelte alyezze, kezét,debenne a csillag alakú kristálykulccsal, hogy a zárba hehabozni látszott. Zavartan fordult a lányhoz. – Elel… az a csók… Felejtsük el! – legyintett a lány. – Csodálatos volt. Pocsék volt. – Én még sosem éreztem így, amikor megcsókoltam egy lányt. Hidd el, én sem akarom ezt az egészet jobban, mint te, de… de hiába nem akarjuk, ez a valami mégis… van. Te sem tagadhatod, hogy éreztél valamit! Aha… éreztem. Ellenállhatatlan vágyat arra, hogy felpofozzalak. – Látom rajtad a vívódást. Én is vívódok. Higgy nekem… Hány lányt próbáltál már ezzel a szöveggel befűzni? Tízet? Húszat? Harmincat? Azaész az alsó ajkába harapott, és egy pillanatra úgy festett, mint egy elveszett kisfiú, nem pedig mint az atlantiszi nők bálványa. alig egy hogy undok– Elel… leszek én veled, csakórája hogymegesküdtem megutálj, demagamnak, képtelen vagyok rá. Főleg azután, hogy… – Azaész közelebb úszott, és Lilla azon kapta magát, hogy a háta a kőajtónak feszül, a kiutat pedig elállja a fiú – …azután, hogy megcsókoltál. Az színészkedés volt! Dühből és dacból tettem, semmi másért! A sellőherceg a két kezébe fogta a lány arcát, és mélyen a szemébe nézett. Noha egy pillanattal korábban még egy elveszett kisfiúnak látszott, a szeme most sokkal inkább pajkosan, sőt, kihívóan csillogott, azt az üzenetet hordozva: „úgysem menekülsz előlem”.

228

Azaész hüvelykujja gyengéden végigfutott a lány arcélén, és Lilla megremegett. Ha most emberek lennénk, úgy megrúgnálak a lábad között, hogy csillagokat látnál! Ne csináld ezt velem, hallod!? De a fiúcsak csinálta. Már csak volt az ajkuk… Lilla egyszer azt hitte, valakicentiméterekre petárdákat robbantott a sötét folyosón – színes fények villantak az elméjében. Gyűlölte magát, Azaészt és azt a mámorosan boldogító érzést, amely tetőtől uszonyvégig betöltötte, de képtelen volt megtörni a csókot. Talán nem is akarta. Pokolba Azaész minden korábbi barátnőjével, pokolba Richárd féltékenykedésével, pokolba az egész készülőben levő háborúval! Csak a pillanat számított. A pillanatnak azonban vége lett. Lilla ellökte magától a fiút, és lekevert neki egyet. A pofon mégminimálisan. a víz közegellenállása ellenére is fájhatott a hercegnek, legalább Négy. Számolom. Azaész megnyalta az ajkát, miközben a pofon helyét masszírozta. – Nem is hazudtam a sógornak. Tényleg jól csókolsz. A végén még meg találom kérni a kezed. Én meg elküldelek a fenébe a lánykéréseddel együtt! – Hát, amilyen tekintettel nézel, azt hiszem, jobb, ha mégis undok veled. Idejehozzá? megutálnom téged,– de komolyan. Elárulnád,leszek hogyan kezdjek Hát persze csillant fel Azaész szeme –, ha találok valami könyvet a varázslásról, mindjárt elintézem, hogy ismét tudj beszélni, és akkor elárulhatod. Jó? Lilla duzzogva figyelte, ahogy a herceg beleilleszti a csillag alakú kristályt a zárba. Egymás után több finom kattanás hallatszott, mintha egy rendkívül bonyolult zármechanizmus lendült volna mozgásba. – Csak ön után, kedves feleségem – hajolt meg játékosan Azaész, ahogy a masszív kőajtó nyikorogva kitárult. Lilla egy pillantásra sem méltatta a fiút, miközben beúszott a zárolt részlegbe. 229

Atlanti-óceán, Portugália partjai mentén Aengus eleinte érdeklődve figyelte, ahogy a repülőgéptengeralattjáró átáll földmunkagép üzemmódba, és különböző vaskos karokat „növesztve” bontani kezdi a tengerfenék rétegeit. Egy jó félóra után azonban bele-belealudt a műveletbe. – Nemsokára elérjük azt a réteget, amelyben az épületek maradványai vannak – jegyezte meg Spiro tárgyilagosan. – Átvilágítottam a talajt. Van odalent valami. – Bravó. Majd ébressz fel, ha megtaláltad! Már majdnem sikerült elszenderülnie, amikor Spiro egy hangos „heuréka!” kiáltása verte fel. – Ezt nézd! – irányította a görög zseni a tengeralattjáró reflektorát egy lapos felszínre jó pár méterrel a tengerfenék szintje alatt. – Mozaikpadló. Valami istenséget ábrázol… talán Poszeidónt. Te, lehet, hogy épp Poszeidón templomának a padlózatát találtuk meg! Aengus elnyomott egy ásítást. – Ez tökjó! Akkor most aludnék egy kicsit… – Várj! – szisszent fel a görög fiú. – Mi ez? – Micsoda mi? – pislogott laposakat a társa. – A radar! Nézd csak! Piros pöttyök százai… Mit százai?! Ezrei közelednek! Te… – megigazította éjjellátó és messzelátó szemüvegét, és kitekintett a pilótafülkéből – szerintem ezek tündérek. Olyan kis izé… szárnyaik vannak. Mint neked. – Add csak ide! – Aengus kis híján kiverte a görög fiú szemét, miközben lekapta Spiróról a szemüveget, és a sajátja elé tartotta. – Hogy az a…! – Tündérek, ugye? – Azok hát. Az én népem – sóhajtott Aengus. – Ezek szerint ők is azt hiszik, hogy itt van Atlantisz? Aengus arcára enyhén aggodalmas kifejezés ült ki. – Gondolom… 230

Tizenötödik fejezet

A hatalom bűvöletében

Második Atlantisz, Eumélosz király trónterme – Felség, bocsásson meg a késői zavarásért, de ez nem tűr halasztást! – Mondja, Leandra kedves – sóhajtott a király. Úgy látszik, ma éjjel senki sem hagyja őt aludni. Először Kleithó panaszai, aztán Azaész váratlan megjelenése, majd Gadeirosz méltatlankodása, végül ez… Mintha nem lenne épp elég baja a gyerekeivel és egész Atlantisszal, most még egy kellemetlen kötelességének is eleget kell tennie. Sejtette, mit akarhat tőle az asszony, ezért azt is sejtette, hogy roppant kínos beszélgetésnek néz elébe. A nő habozás nélkül nekiszegezte a kérdést: Felség, szóbeszéd? – Ez attóligaz függ,a hogy mi a szóbeszéd, asszonyom.

231

A nő egész testében remegni kezdett, és Eumélosz megállapította, csak akkor látta ilyen idegesnek, mikor a lánya szökése miatt kérte a segítségét. – Azt… azt hallottam, hogy a herceg visszatért, és… és… megnősült! A király vett egy mély levegőt. Gyűlölt hazudni, de a körülmények ezúttal rákényszerítették. Leandra majd lecsillapodik, ha bejelentik, hogy a herceg házassága puszta kitaláció. Ennek azonban még nem jött el az ideje. Ameddig Atlantisz sorsa kétséges, nincs helye efféle bejelentéseknek. – Attól tartok, ez igaz. – De hát… de hát… mi lesz az én lányommal? Ő Azaész jegyese! Most mit mondjak neki, ha… ha visszatér egyáltalán? – A nőből kitört a zokogás, és a kezébe temette az arcát. – Ne sírjon, asszonyom! – kelt fel trónjáról a király, és gyengéden megveregette Leandra vállát. – Hiszen tudja, hogy a legjobb sellőmet küldtem a lánya után. Vissza fogja hozni önnek Meandrát. – És akkor? – nézett fel a nő szenvedő arckifejezéssel.– Az én kicsi lányomnak továbbra sem lesz vőlegénye, mert felséged fia már foglalt! Egyáltalán, hogyan engedhette meg neki, hogy ezt tegye velünk? – A fiam nem kért tőlemaztengedélyt. hisz ismeri teljesen öntörvényű. Sosem tette, amitDe elvártunk volnaAzaészt, tőle… – Eumélosz üveges tekintettel meredt maga elé. – Sokszor azon tűnődöm, hol rontottam el? – Felséged jó apa, és nem rontott el a világon semmit. A lányai csodálatos teremtések, csak az a fiú… – szipogott Leandra, és a fejét csóválva lassan kiúszott a teremből. Atlantisz ura elhúzta a száját. Na igen, csak az a fiú…! Egyszerűen nem tudta, mit gondoljon róla. Nem kétséges, hogy Azaész már kisgyerekként is tehetséges hazudozó volt, de hogy egy ilyen bonyolult és szövevényes történetet találjon ki, az képtelenség. A tündér-történet olyan valószínűtlennek hangzott, hogy

232

Eumélosz király akaratlanul is hitt benne. Meg aztán ott van Elel, az emberlány. Ő nem is atlantiszi. Márpedig, ha nem atlantiszi, akkor Azaész igazat szólt. Az pedig, ahogy Azaész a lányra nézett… Eumélosz most látta, sőt, érezte, fia hogy mindez nem lehet hazugság. Azaző egyszer rosszindulatú, bajkeverő bizony szerelmes. Épp csak ezt még ő maga sem tudja. A király sosem hitte volna a fiáról, hogy miután több tucat lányt rontott meg puszta szórakozásból, egybe végül beleszeret. A tiszta, őszinte érzelmek egy cseppet sem illettek hozzá. Ellenben az, hogy fia szerelme pont egy veszélyesnek tekintett idegen legyen, igenis illett hozzá, elvégre Azaész mindig, mindent másként csinált, mint a többiek. Mindenesetre az aviszont, tudat, kimondhatatlan hogy a trónörököst épségben és egészségben láthatta megkönnyebbüléssel töltötte el a királyt. Álmatlan éjszakákon önmagát és saját hibás nevelési módszereit okolta azért, hogy a fia rossz útra tért, és hogy ők ketten ennyire elhidegültek egymástól. Most úgy érezte, hogy mind ő, mind Azaész kapott egy második esélyt a sorstól. Talán pont Atlantisz válsága fogja kihúzni őket a családi válságból.

Első Atlantisz Spiro szórakozottan a társára pillantott. – Nem értem, miért parázol. – Már hogyne paráznék! Amikor a seregünk ideér, tudni fogják, hogy valaki járt itt előttük, méghozzá nem is olyan régen! – mutatott Aengus a Spiro által feltúrt tengerfenékre. A görög fiú vállat vont. vagyunk a tengeralattjáróban, a reflek– Ugyan! Láthatatlanok tort is kikapcsoltam, tehát annak a fényét sem láthatják meg. Sehogy sem vehetnek észre, és még messze is vannak. Mire ideér233

nek, mi már mérföldekkel odébb leszünk, és sosem jönnek rá, hogy ki régészkedett itt előttük. Aengus megrázta a fejét. – Nem megyünk sehová! Tudni akarom, pontosan mit akarnak itt! Manőverezz beláthatatlan minket a mögé a szikla mögé! Ott nem úszhatnak bele a hajó burkolatába. – Hajó? – vonta össze a szemöldökét Spiro. – Ezt a csodás gépet senki ne nevezze közönségesen hajónak! Az olyan… megalázó. Tudod mit? Adjunk neki nevet! Aengus a homlokára csapott. – Szent Poszeidón! Spiro, egy tündértámadás kellős közepén csak arra tudsz gondolni, hogy megkereszteld a hajódat? A görög fiú felhúzta az orrát. – MárVagy mondtam, nemEurüdiké? hajó! Te, mit szólnál az Afrodité névhez? legyenhogy inkább Megragadta a tengeralattjáró botkormányát, és egy villámgyors félfordulattal becsusszant vele egy jókora szikla mögé, olyan helyzetbe állítva a járművet, hogy a kabinból rálássanak az egykori Atlantisz romjaira. – Hé, te meg miért lettél ilyen zöld? – nézett meglepetten Aengusre. A tündér a szájára szorította jobb kezét, míg a ballal Spiro szemüvegét markolta görcsösen. – A túl sok pisztácia. Legközelebb… ne fordulj ilyen gyorsan, vagy sikálhatod a hajópadlót! – Nem hajó! – Rendben, akkor Esmeralda! Felőlem… – legyintett Aengus. – Az ronda név – vetette oda a görög fiú, és püfölni kezdte a billentyűzetet. – Most meg… mit csinálsz? – Elintézem a hangosítást. – Hogy mit?

234

– Azt mondtad, tudni akarod, mit akar itt a néped. Hát kihallgatjuk őket. Ezzel a műszerrel tízmérföldes körzetben mindent hallani lehet. Alig néhány percet kellett várniuk. Aengusnek egybőlgondolhattam sikerült felismernie Hát persze, volna,saját hogyap-ő ját –a Megjöttek! tündérsereg– élén. lesz a vezér… Az ifjú Papafotiu megérintett néhány gombot a műszerfalon, és a következő pillanatban különös, karattyoló hangok váltak ki az óceán alapmorajából. – Ez volna a tündérnyelv? Te, én ebből egy szót sem értek. De miért? Téged mindig értelek… – Azért, mert én görögül beszélek hozzád, apafej! gondolkodott el egy pillanatig fiú.varázslattal, – Jé, tényleg!– Tényleg? Te, mondd– csak, nem intézheted el valamiakis hogy megértsem a nyelveteket? A tündérherceg megrázta a fejét. – A nyelvértés képességét nem lehet átadni. Legalábbis még egyetlen tündér sem próbálta, és még ha hatalmamban is állna az ilyesmi, most akkor sem kockáztatnám meg. Az ott elöl Fionn, a Szimat, aki egy kész varázs-antenna. Tutira érzékelné, hogy itt valaki varázsolgat a szikla mögött, és akkor nekünk annyi! De most már pofa be! – intette csendre Spirót, és fülelni kezdett. – Valaki járt itt, fenség! Méghozzá nem is régen…

– Az nekem is feltűnt! De vajon ki? És mit keresett itt? – Atlantiszt, mi mást? De úgy tűnik, Atlantisz bizony… nem

itt van! – De hát itt volt! – A sellők talán elköltöztek, mert megtudták, hogy jövünk, fenség! Az az Azaész fickó elárulta nekik, és megszöktek! – Normális vagy te, Fionn? Ezek ősi romok! Még ha valaki meg is bolygatta őket, akkor is ősiek! Látszik, hogy itt már évszázadok vagy évezredek óta nem él senki! Ha elköltöztek, már 235

réges-régen megtették! Talán közvetlenül azután, hogy elsüllyedt a nyavalyás szigetük! Aengus jól szórakozott népe általános zavartságán. Fionnt mindig is szerette volna cikis helyzetben látni – különösen az-

után, hogy azés említett tündér olyan durván helybe nhagyta őt a tengerparton az is kárörömmel töltötte el, hogy háború-mániás apja egy olyan helyen akar csatázni, amely már nem is létezik. – Na, mit mondanak? – tudakolta Spiridon. – Csitt! – intette le Aengus. – Akkor most mitévők legyünk, fenség? – Csoportokra oszlunk. Az egyik csoport átfésüli a környező tengert. A második átfésüli a tengert az ír partok környékén. Ki tudja, mostanában nem lézeng-e ott egy-két sellő. Ha igen, ak-

kor és addig szorongatjuk, nem árulja, hovaelfogunk lettek a egyet, többiek! A harmadik csoport amíg pedig elhazamegy, és idehozza azt a sellőlányt. Ha mást nem találunk, akkor ő fog elvezetni minket a többiekhez! – És ha a sellőlány nem beszél, fenség? – Beszélni fog. Vagy rábírjuk varázslattal, vagy… megkínozzuk. Az alapján, amit láttam belőle, törékeny kis hölgyike. Biztos nem bírja a fájdalmat… Aengus homlokráncolva hallgatta apja parancsait. Egy cseppet sem tetszett neki ez az egész. Tudta, hogy apja halálosan komolyan gondolja a kínzást. Coyle sosem volt egy megbocsátó finom lélek, és családtagjainak gyors egymásutánban történt halála bizonyára még inkább megkeményítette a szívét. Az egyetlen élő gyermekét árulónak hiszi és gyűlöli… és mindenért Atlantiszt hibáztatja. A harag pedig rossz tanácsadó. A szíve mélyén Aengus mindig is szánalmat érzett apja iránt, de ez most dühvé változott. Hogy lehet az apja ilyen ostoba és szűk látókörű? Hogy egyezhet bele, hogy egy olyan népet büntessenek, amelynek a bűnössége távolról sem bizonyított? Nem csoda, hogy édesanyja nem bírta ki kiállhatatlan férje mellett. 236

Apja a hibás anyja haláláért, ez nem vitás, de Aengus eddig legalább néha úgy érezte, apja bánja, hogy a halálba kergette első feleségét. Most viszont szemmel láthatóan cseppet sem bánja, hogy nemsokára több ezer ártatlan sellő halála is az ő lelkén fog száradni. Dühös könnyek gyűltek Aengus szemébe, miközben némán figyelte Coyle-t, aki katonásan csoportokba osztotta a sereget. Rövidesen minden tündér szétszéledt. – Naaaaa? Mit mondtak? – Körülnéznek a környéken, hátha valahol itt van eldugva Atlantisz. – De hát itt van! Mármint, a romjai… – Úgy értem, a mai Atlantisz. –– Aha… – bólogatott Spiridon. – És még? Elmennek Írországba, és magukkal hozzák azt a libát, akit nemrégiben a parton találtak. – Libát? Miféle libát? – Jaj, hogy lehet már ilyen nehéz a felfogásod?! Zseni vagy, vagy micsoda? Liba egyenlő lány. Egy atlantiszi lány. – Egy a… a… atlantiszi lány? – élénkült fel Spiro, és izgalmában még régi dadogása is előjött. – De… de… de hát mit csinál ő Írországban? Róla nem is beszéltél! – Azaész Azt hitte,vagy hogy a srác még mindig szágban van. után Talánjött. a barátnője, a menyasszonya, de ez Írornem számít. Ami számít, az az, hogy a népem kényszeríteni fogja, árulja el, hol van a mai Atlantisz. – Egy grimasz kíséretében hozzátette: – Attól sem riadnak vissza, hogy erőszakkal vegyék rá a lányt a vallomásra. Spiro döbbenten meredt rá. – Erőszakot alkalmaznának egy nővel szemben? Micsoda undorító, aljas szemét alak tenne ilyet? – Mondjuk az apám – sóhajtott Aengus. A görög fiú értetlenül pislogott rá.

237

– Az én apám vezeti őket, öreg. Ő a főszemét. Most légy okos, zsenikém, mit csináljunk? Spiro kihúzta magát. – Kiszabadítjuk a lányt. A tündér szemeket meresztett. – Te mostnagy hősködni akarsz? – Ez nem hősködés, pusztán olyan lovagias cselekedet, amelyet bármely tisztességes ifjú végrehajtana a helyünkben – mondta fensőbbségesen. – És mi van anyuci intelmével, hogy vigyázz magadra, mi? – somolygott Aengus. – Áh – legyintett a fiú –, amiről nem tud, amiatt nem aggódik. – Nohát, Spiro! Teljesen félreismertelek! – Mint mindenki más –látszott, válaszolt fiatalember, hogyhanyagul egy kicsita zavarban van.de arcának enyhe pirulásán – Azt hiszem, még én sem ismerem saját magamat. Őszintén szólva kicsit meg is ijeszt, amilyen helyzetekbe mostanában kerülök. De valahogy… élvezem. Spiridon vigyorát nézve Aengus megállapította, hogy az ismeretlen francia apa génjei mégiscsak ott munkálnak a fiúban.

Második Atlantisz, Kagylóvári Könyvtár – Bízol bennem? Lilla kicsit unottan, kicsit szórakozottan vonta fel a szemöldökét. Azaész megértette néma üzenetét: „Ugyan, miért kéne megbíznom benned? Főleg az eddigi bénázásod után?” Nos, lehet, hogy nem pontosan ez fogalmazódott meg Lilla fejében, de Azaész eztCsupán olvastaabban ki a tekintetéből. az is lehet, hogy képzelődött. az egyben Persze volt biztos, hogy percről percre bizonytalanabb lesz. És még csak nem is a lány miatt. Amióta beúsztak a zárolt részlegbe, egyfolytában arra kon238

centrált, hogy mielőbb találjon egy könyvet, amelyből megtanulhatja, miként tartsa kordában és hogyan irányítsa varázserejét. Ezt a könyvet hamar meg is találta, de az autodidakta gyorstalpaló varázslótanfolyam jóval nehezebbnek bizonyult, mint azt elképzelte. Eddig mindössze annyit sikerült elérnie, hogy amikor a polcokra és a könyvekre vastagon lerakódott moszatréteget kísérletképp varázslattal próbálta lepucolni, felrobbantott egy tucat kristálykönyvet. – Pedig igazán bízhatnál bennem… nem nagy ügy… Lilla elhúzott szája némán azt üzente, hogy egy rakás felrobbant könyvhöz képest igenis nagy ügy lenne, ha Azaésznek ezúttal őt sikerülne felrobbantania. A fiú ugyanis épp azon volt, hogy avisszaadni. lány elveszett beszédképességét mágikus úton próbálja meg – Nézd, már elég sok idő eltelt, mióta felrobbantottam a könyveket. Azóta sokat tanultam. Például azt, hogy a varázslás tulajdonképpen akaraterő kérdése. Csak azt kell elsajátítanom, hogy hogyan akarjak. Lilla egy újabb grimasszal jelezte, hogy szerinte Azaésznek fogalma sincs, mit akar. Ezzel a kimondatlan megállapítással tulajdonképpen nem is járt messze azmélypontra igazságtól. jutott. Atlantisz hercegének önbizalma ugyan-a is történelmi Fogalma sem volt, mit kezdjen varázserejével, mit kezdjen Lillával, és úgy általában, mit kezdjen az egész készülőben levő háborúval. Még azt sem sikerült megfejtenie, vajon mit akarhatott a varázslós könyv több ezer évvel ezelőtt élt szerzője azzal, hogy „tanuld meg érezni a varázserődet, és ha már érzed, akkor tanuld meg, hogyan rendeld alá az akaratodnak”. Mintha ezt nem találta volna ki magától is! Épp csak az elméleti szabály gyakorlati megvalósítása tűnt lehetetlennek. Odáig már eljutott, hogy érezte az erejét. Amikor mérges volt vagy félt, ez az erő valósággal pezsgett, bugyborékolt benne, mint 239

egy mélytengeri hőforrás; amikor pedig nem forgott életveszélyben vagy nem bosszantották fel, varázsereje langyos, csendes folyamként hömpölygött. Érezte a jelenlétét, de amikor megpróbálta felhasználni, a csendes víz véletlenszerűen csapkodott ki a medréből. Azaész nem akarta, hogy varázslása véletlenszerű legyen. – Te, figyelj – fordult a lányhoz –, bosszants fel! Akkor biztos menni fog! Lilla egy pillanatig habozott, majd lekevert neki egyet, de a víz közegellenállása ismét erősen tompított a pofon erején. – Hát… nem működik – masszírozta az arcát Azaész. – A pofonjaid már nem bosszantanak fel. A lány megvonta a vállát, majd jókorát ásítva ledobta magát egy moszatszőnyeggel beterített kőpadra, a fejét pedig a közeli kőasztalra hajtotta. – Valid be nyugodtan, hogy unod az egészet! – csattant fel a herceg, mire Lilla ránézett, és bólintott, majd, mintha a fiú ott sem lenne, visszahajtotta a fejét a karjára. Hogy merészel semmibe venni? – füstölgött magában Azaész. Az egy dolog, hogy tudja, hogy tetszik nekem, de nincs joga viszszaélni ezzel a tudással! Egyetlen nő sem bánhat így velem! Még ő sem! De mi van, ha csak azért tesz úgy, mintha semmibe venne,

hogy felhúzzon vele? Ez okos dolog lenne a részéről… de akkor is bosszantó! És már érezte is, hogy a bensőjében csendesen folydogáló varázserő ismét fortyogni kezd. Elég volt hozzá annyi, hogy a lány látványosan semmibe vegye. Eddig még soha, egyetlen lány sem nézte őt levegőnek. Sőt, eddig maga Lilla sem nézett keresztül rajta! Azaész egy pillanatig élvezte saját dühét és az abból fakadó varázserő-áramlást. Tudta, hogy ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztania. Minden idegszálával koncentrálva a lányra mutatott, és – ahogy a kristálykönyv javasolta – hagyta, hogy áradjon belőle a varázserő. A probléma csak az volt, hogy az épp elszen240

deredő lányt figyelve haragja egyik pillanatról a másikra elpárolgott, s mire a varázserő kirobbant a mutatóujjából, már egy cseppet sem volt dühös. Azelőtt évekig képes volt haragot tartani valakivel, és kamatostul fizette vissza az őt ért vélt vagy valós sérelmet. Lillánálvolna ez nem működött. PedigDeszeretett haragudni rá. Ez a lány megérdemelné a dühét azok után, hogy amióta csak megismerte, úgy bánik vele, mint egy huszadrangú köz-sellővel, és mégis… Ahogy Lilla szájából álmában kibukó légbuborékok megrezegtették a homlokába hulló vöröses fürtöket, Azaész szorítást érzett a mellkasában. És ennek a szorításnak kivételesen semmi köze nem volt a lelkiismeret-furdaláshoz. Nem tudott haragudni rá. Talán épp emiattvolna vesztette el ismét az erejehogy fölöttineki uralmat, mire megpróbálta emlékeztetni magát, most és dühösnek kéne lennie, már késő volt. A kibocsátott varázslövedék nem Lillát találta el, hanem a mögötte álló terebélyes könyvespolcot, és egy jókora kristálykönyvről visszapattanva csapódott csak Lillába. A lány azonnal felriadt szendergéséből, de mielőtt lekeverhetett volna Azaésznek egy „lövöldözz másra, te idióta” üzenetet hordozó pofont, a mögötte álló polc kísérteties hangot hallatott. Elel!mágikus Azaész ütéstől szíve megállt egyéspillanatra, ahogy a polc az iménti megingott, dőlni kezdett – egyenesen Lillára. A herceg valószínűleg akkor sem állíthatta volna meg a polc zuhanását, ha képzett varázsló lett volna.

Lillának még némán sikoltani sem volt ideje, mert valami a rakétáét megszégyenítő sebességgel kapta el és rántotta el a zuhanó polcsor elől. Csak amikor ismét levegőhöz jutott, akkor jött rá, hogy az a valami, amit rakétának hitt, valójában Azaész volt, és hogy a mentőakció lendületétől mindketten a könyvtár padlóján kötöttek ki, ráadásul igen furcsa testhelyzetben. Saját karja valahogy a 241

herceg teste köré tekeredett, a herceg ujjai pedig az ő hajába gabalyodtak, arról nem is beszélve, hogy az arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy csak csücsörítenie kellett volna, hogy megpuszilja a fiú orra hegyét. Megpuszilni? Atyaég, mégelmit nem!?a sellőfit, és maga is gyor– Szállj le rólam! – lökte magától san felkászálódott a padlóról. – Mondd csak, mit képzelsz te magadról? Azt hitted, elég, ha elolvasol két bekezdést egy könyvből, és minden egyből menni fog? Mit gondoltál, te rögtön tudni fogsz varázsolni, csak mert egy nyavalyás herceg vagy? Komolyan, mit képzelsz te magadról? – Azt, hogy visszaadtam a hangodat – vigyorgott Azaész. Lilla tágra nyílt szemmel meredt rá: Hoppá, tényleg!

–– És ugorjak hálából a nyakadba? Hát,akkor…? azt sem Most bánnám, és hidd el, te sem bánnád meg – kacsintott Azaész. – Eddig még egy lány sem panaszkodott a karjaimban. – Persze, mert megfélemlítetted őket! Azaész a fejét ingatta. – Csak egyet. De a szerelmeskedést az az egy sem bánta meg. Ahhoz túl jó vagyok. – Inkább egy szörnyű, utálatos alak vagy, tudd meg! – Mindig is tudtamIgaza – feleltvan. Azaész lezserül. De apám szerint kezdek megváltozni. Azelőtt nem –vettem volna a fáradságot, hogy bárkit is megpróbáljak megmenteni egy zuhanó polc elől. Agyon is zúzhatott volna… Kockáztattam érted az épségemet és a tökéletes külsőmet. Legalább egy kis hálát mutass már! Lilla karba tette a kezét, hátat fordított Azaésznek, és összeszorított fogai között préselt ki egy köszönömöt. – Nem hallottam elég jól… – Mondom, kö… szö… nöm! Azaész összeszűkült szemmel méregette a lányt.

242

– Tudod mit? Már nem is kell elmondanod, hogyan utálhatlak meg. Ennyi épp elég volt. – Úgy! Hát nekem is épp elég volt ennyi belőled! Megyek és visszaúszom a palotába, te meg szórakozz a drágalátos könyveiddel,–amíg csakfog akarsz! Az nem menni – válaszolt kaján vigyorral a fiú. – Már bezárt a könyvtár. Hallottam, amikor becsapódott a kapu. Létó nyanyus vagy elfelejtette, hogy itt vagyunk, vagy a gyerekkori csínytevéseimért cserébe direkt bezárt bennünket. Mindenesetre most már itt kell töltened az egész éjszakát. Velem. Egyszerűen vérlázító volt a fennhéjázó vigyor a herceg arcán. Lilla ebben a pillanatban sokkal jobban utálta, mint amennyire vonzódott hozzá. – Pukkadj meg! – vetette oda dühösen.

Írország, tengerparti szakasz Kilkee közelében – Megvan! – kapta fel fényképezőgépét a homokból Lantos Aladár, és csókokkal borította be burkolatának minden négyzetcentiméterét. – Itt van! Itt feküdt mindvégig, és nem lopták el! – örvendezett némi közepette. – A kocsit… hukk… a kocsit sem homokköpködés lopták el! Pedig benne van a kulcs! – Talán nem járt erre senki azóta, hogy Szimaték elfogtak titeket – vélekedett Finola. A Glendalough-ból idevezető úton összebarátkoztak a férfival, és Kilkennyben egy-egy Kilkenny legurításával megitták a pertut. Limerickben megittak két-három Guinnesst is, így most egy kicsit kapatosan botorkáltak a partvidéken. – Azt kétlem – rázta a fejét a fotóművész. – Na, csak Magyarországon próbálnád meg… hukk… őrizetlenül hagyni a kocsidat egy napra! Otthon percigállítsuk nem nézel és Most máris úgylába kelt teljes a holmidnak… hukk!egy Gyere, fel a oda, sátrat! sem… hikk… úgysem vezethetnék sehova… ahhoz kicsit sokat ittam… 243

– Rendben, Aladár, itt megvárjuk a reggelt – bólintott a tündérnő. – De aztán hogyan tovább…? A férfi nagyot sóhajtott, és az óceán fekete végtelenére meredt. – Csak legalább tudnám, hogy Elel jól van… Úgy… úgy féltemFinola őt. megszorította a kezét. – Ne aggódj! Minden rendben lesz. Lantos papa viszonozta a kézszorítást. – Bár fele… fele olyan optimista lehetnék, mint te vagy, kedves Finola. Az asszony a fotós vállára hajtotta a fejét. Kedves Finola… De rég volt vele bárki is ilyen figyelmes, még enyhén illuminált állapotban is… És a tündérek még azt állítják, hogy az emberek modortalanok!

Második Atlantisz, Kagylóvári Könyvtár Miután Lilla tüntetőleg visszaült a padra, és fejét az asztalon nyugtatva elszenderedett, Azaész tovább olvasgatta a kristálykönyvet. Kiderült belőle, hogy a varázserő csak férfiágon öröklődik a királyi családban, és az is, hogy nem ő az első olyan sellővarázsló, akinek élete egy későbbi szakaszában mutatkozott meg a varázsereje. Iolausz király unokájának, Oresztész hercegnek is csupán a korai felnőtt éveiben kezdett kifejlődni az ereje, és rendszerint csak akkor tudta használni, amikor ideges volt. Azaész egy kicsit megnyugodott, hogy az ő esete nem egyedi. A könyv szerint Oresztész is megbirkózott saját hatalmával, és elég gyorsan megtanulta irányítani. Igaz, hogy akkoriban apja és nagyapja – akik szintén varázslók voltak – még ott voltak mellette, egyengették azkorábbi útját. Azaész mellettésnincs senki. De énbizokülönbésvagyok minden varázslónál, ezt be is fogom nyítani! Nekem nem kellenek mesterek, menni fog egyedül is! 244

Míg Lilla aludt, Azaésznek sikerült apróbb varázslatokat végrehajtania, de csak azért, mert minduntalan felidézte magában a lány utolsó szavait: „Pukkadj meg!” Ha egy atlantiszi sellőlány ilyesmit vágott volna a fejéhez, a herceg megbüntette volna felségsértésért. Igen, Azaész ismét dühös volt Lillára, de csak egy kicsit. Szeretett volna sokkal dühösebb lenni, de rájött, hogy nem megy. Így megragadta azt az aprócska dühfoszlányt, ami a lány „pukkadj meg” kívánsága után megmaradt benne, és úgy dédelgette, mintha a legnagyobb kincse lenne. Valami, ami erőt ad neki. Már hajnalodott, mikor végre sikerült az egyik kőpadot a puszta akaratával lebegtetnie, és tisztességesen megtisztította a moszatréteggel fedett polcsorokat is. Ő azonban tudta, hogy ennél sokkal többre képes. idők legnagyobb sellővarázslója akart lenni. És ha ehhezMinden a Lilla okozta sértett düh kell, hát mindent meg fog tenni, hogy maga mellett tartsa a lányt. Először is azért, mert Lilla már úgyis tudja róla, hogy csak akkor képes varázsolni, ha dühös vagy ijedt, másoknak viszont ezt nemcsak hogy nem kell, hanem nem is szabad megtudnia. Még kihasználhatnák. Mást tehát nem használhat arra, hogy feldühítse őt, csakis Elelt. Másodszor, Lillának sajátos tehetsége van ahhoz, hogy feldühítse őt –ahhoz, még ha a lány dühea mindig rövidéletű is, épp elég hogy egy iránt ideig érzett fenntartsa varázserejét. Lillánál tökéletesebb hajtóerőt el sem tudott képzelni, tehát maradnia kell, hogy varázserejének forrása legyen. Harmadszor pedig, valamit érzett a lány iránt. Azt a valamit apja szerelemnek nevezte, de Azaész próbálta meggyőzni magát, hogy erről szó sincs. Épp csak ez a lány többet adhat neki, mint bárki más. Például varázserőt. De van-e joga korlátozni bárki szabadságát? Egy pillanatra megingott elhatározásában, hogy erőszakkal magához láncolja Elelt, de aztán addig győzködte önmagát, míg elhitte, csupán né-

245

pe érdekében cselekszik. Elvégre hogyan is szolgálhatná jobban Atlantisz érdekeit, mint nagyhatalmú varázslóként? Önkéntelenül is vágott egy grimaszt. Pár napja még bármit megtett volna, hogy a felszínen maradhasson, ahol az emberek nem utálják őt, mert sincs rá, róla,hogy milyen is valójában. Azaész titokban már fogalmuk régóta vágyott ne csak a rosszat lássa benne mindenki. Tudta, csak saját magának köszönheti mások utálatát, de nem tudta, miként érhetné el, hogy felhagyjanak a gyűlölködéssel. Aki annyi rosszat követett el, mint ő, hogyan léphetne jó útra? Most, hogy visszatért Atlantiszba, ismét ugyanaz a megbélyegzett személy lett, aki azelőtt volt: olyasvalaki, aki sosem mossa le magáról a múlt bűneit. Idelent csak egyféleképpen érheti el, Legbelül hogy ne gyűlölje mindenki: varázslattal. tudta, egyáltalán nem a közjó lebeg a szeme előtt, amikor saját mágikus hatalmára gondol. Csakis az önös érdek munkál benne: uralkodni, és megkapni népétől azt a szeretetet, amelyre gyerekkora óta vágyott. A szeretethez való jogát azonban saját maga játszotta el. De most visszaszerezheti, mégpedig anélkül, hogy bárkinek is ártana vele. Elvégre, miért lenne baj az, ha egy kicsit manipulálja a sellőket? Azaész a homlokát ráncolta. Minden józan érv ellenére is valahogy tetszett neki,ittamire készül. aljasazhúzás lenne a részérőlnem erőnek erejével tartani Elelt,Érezte, csak hogy ő varázserejét táplálja. Ugyanakkor a száműzése előtt gondolkodás nélkül véghezvitt volna egy efféle tervet. Akkor most miért ne? Egyébként meg a lánynak is jó lesz itt. Igen, biztosan hiányozni fog neki az apja, de minden mást megkap. És itt leszek neki én is… Azaész elégedett mosollyal pillantott az alvó lányra. Az enyém leszel, Elel. Előlem még egy lány sem menekült, te sem fogsz. És tudod, mit? Kegyes leszek, és elveszlek feleségül. Királyné leszel. Igazán nem panaszkodhatsz… Szélesen mosolyogva behunyta a szemét, és elképzelte a lány dühét, amikor az megtudja, hogy örökké itt kell maradnia. Akkor

246

aztán még kiállhatatlanabb lesz, és még gyakrabban fogja sértegetni őt. Nagyon helyes! Kivívom én a sértéseidet, Elel! És el is tűröm őket, mert szükségem van rájuk… És szükségem van rád… Ahogy elképzelte a dühöngő Lillát, aki mindennek elmondja őt, és elképzelte dühét aMindenre lány sértései miatt, semmi sem állhatsaját az útjába. képes lesz.úgy Ha érezte, akarja, egyetlen gondolatával elsöpörheti azokat a nyamvadt tündéreket. Ha úgy tetszik neki, egész Atlantiszra rákényszerítheti az akaratát. Csak egy gondolatába kerül, és mindenki imádni fogja, az apja pedig lelkesen lemond majd a trónról az ő javára. Azaész összerezzent, és kinyitotta a szemét. Túl messzire megyek. Ezt azért… nem kellene. De hát miért nem? – szólalt meg egy csúfolódó kis hang a fejében. Miértteszed baj az, ha egy kicsit nekedlenne is jó,jó,miközben szebbszeés jobb hellyé Atlantiszt? Hát nem ha mindenki retne? Ha mindenki azt akarná, hogy te uralkodj? De mit szólna ehhez Elel? Őt nem vethetem alá egy mágikus agymosásnak. Neki önmagának kell maradnia ahhoz, hogy dühös legyen rám, és engem is feldühítsen! Ismét a lányra nézett, miközben harcot vívott lelkiismeretével. Ő látná és értené, mit művelek… és igen, dühös lenne, ami jó, de nem szeretne engem, ami rossz. Bárkit rávehetnék, hogy szeressen, de őt nem. Megéri ez nekem? Ezer másikat találnál helyette… – felelt rá a fejében az a csibészes kis hang. Miért baj az, ha egy lány utál, míg az egész néped imád? Gondolj csak bele: az irigyeid ezentúl örülni fognak a sikereidnek, Kasszandra sírva fog bocsánatot kérni, amiért árulkodott, Gadeirosz pedig az uszonyod végét is megcsókolja! Azaész elmosolyodott a gondolatra. Igen, Gadeirosz megérdemelné… Újra Lillára pillantott. Ő nem fog szeretni… de attól még az enyém lesz. Mosolya, melyben volt egy csepp romlottság is, még szélesebbre húzódott. Ebben a pillanatban tényleg nem értette, alig

247

néhány órája apja palotájában, miként fogalmazódhatott meg benne a gondolat, hogy lemondjon Lilláról. Persze, akkor még fogalma sem volt arról, hogyan bánjon a képességeivel. Mostanra többé-kevésbé rájött, miként irányítsa az erejét – részben könyv, részben józanmeg, eszehát révén: a lány akell neki. Ha Lillaaszerelmét nem issaját kaphatja megkapja lányban izzó tüzet. Ez nem szerelem lesz, csak szenvedély, de Azaész úgy döntött, hogy ennyivel is beéri. Saját erejétől megrészegülten figyelte, ahogy a kőpad körbetáncol a helyiségben. És milyen könnyű táncoltatni azt a masszív padot! Egy kis gyakorlás, és övé az egész világ. Már nem csodálom, hogy ide csak királyi engedéllyel úszhat be valaki. Ezek a könyvek – vigyorodott el – veszélyesek. Főleg, ha rossz kezekbe kerülnek.

Glendalough, a királyi palota Richárd valami gyönyörűt álmodott. Idejét sem tudta, mikor álmodott utoljára egy lánnyal, ráadásul ilyen szépet. A lány az álmában egyáltalán nem az ő hűtlen barátnője volt, hanem egy törékeny, teremtés, aki Talán az előző éjjel valami értheszetetlen okból,szőke bebújthajú mellé az ágyba. magányos lehetett gényke a díványon. No, nem mintha Richárd panaszkodott volna a kialakult helyzet miatt! Az egyik pillanatban ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy elkapja a lányt és a magáévá tegye, a következő pillanatban azonban az esze megálljt parancsolt neki: ez a lány azt sem tudja, hogy mennek idefent a dolgok! Halálra rémülne szegény! Richárdot azelőtt nemigen érdekelték mások érzelmei, mások félelmei, de most minden megváltozott. Meandra – mosolygott bele álmában a párnájába, mikor kivágódott lakosztálya ajtaja. Richárd keljfeljancsi módjára felült. 248

A hajnal első fényénél egy csapat marcona tündér jelent meg az ajtóban. – A lány velünk jön – közölte egyikük szárazon. Richárd ásítozva vakargatta a fejét. –– Hováááá? Atlantiszba – válaszolt a tündér. – Az igaziba. – Ezt meg… ezt meg hogy érted? – pislogott Richárd. – Majd a kisasszony elcsacsogja nekünk, hogyan értem. Gyerünk, kisanyám, szedd a lábad! Richárd ugyan nem értette, mit beszél a tündér atlantisziul, mégis érezte, hogy a hangnem, amelyet Meandrával megütött, határozottan sértő. Dühösen ugrott ki az ágyból, hogy jó modorra oktassa a tündért, de egy hirtelen rászegezett kardtól visszakozott. Meandra pillantást vetett a fiúra, aki megrázta a fejét, mert semmit kérdő sem értett az egészből. A karddal hadonászó tündér karon ragadta a lányt, és Richárd tehetetlenül nézte, ahogy társaival kivonszolja a szobából. Egy pillanattal később már kétségbeesetten meredt a bezárt ajtóra. Hová vitték az én Meandrámat?

Második Atlantisz, Kagylóvári Könyvtár – Ébredj! – rázta fel Azaész Lillát. A lány kótyagosan nézett fel rá, és felszisszent: – Aú, a nyakam! – Rossz pózban aludtál? – kérdezte udvariasan ártatlan arckifejezéssel Azaész. A hangjából azonban enyhe gúny hallatszott ki. – Nem vagyok ahhoz szokva, hogy asztalon aludjak! – válaszolt ingerülten Lilla. Azaész egy pillanatra habozni látszott, majd egy apró mosolyra húzódott a szája. – Na, gyere ide! 249

Az érintése finom volt, majdhogynem bizsergető, mikor a lány nyakára helyezte a kezét. Lillának átfutott az agyán, hogy el kéne húzódnia, de az a jóleső érzés, amely a fiú érintése nyomán átjárta, valósággal a tengerfenékhez szögezte az uszonyát. Azaész ujjai finom köröket írtak le akapta fájós magát, pont körül, Lilla egész mint bensője remegni kezdett. Azon hogyésizgatottabb, mikor csókolóztak. – Jól van, most már jónak kell lennie – jelentette ki hűvösen a fiú, és eleresztette, megtörve a pillanat varázsát. Lillának az az érzése támadt, hogy a herceg játszik vele: egyik pillanatban végtelenül kedves, a következőben pedig hűvös és elutasító. – Gyerünk! – intett Azaész. A lány megmozgatta a fejét, és csodálattal állapította meg, hogy már is egy kicsitamíg semőfáj a nyaka. Hát ez alehet fiú képes, még varázsmasszázst tanult, aludt? Mi mindenre amiről neki nem is beszélt? Lilla morcosan bámulta a trónörökös tarkóját, ahogy kilebegtek a zárolt részlegből. Az ajtó automatikusan bezárult mögöttük, mintha csak megérezte volna, hogy elhagyták a helyiséget. Azaész kivette a zárból a kristálykulcsot. Miután végigcsalinkáztak a polcsorok labirintusán, kijutottak a bejárati csarnokba. Az idős könyvtárosnő éppen akkor nyitotta ki a főbejáratot, ésLétó úszott be az épületbe. sejtelmes vigyorral a her– Jó reggelt, néni! – üdvözölte ceg. Az idős asszony mogorván mérte végig a fiatal sellőpárost. – Hogy ízlett az éjszaka a könyvtárban, fiacskám? – Ó, köszönöm, csodás volt – ölelte át Lillát Azaész. – A feleségemmel roppant romantikus éjszakát töltöttünk a zárolt részlegben. – Te tényleg teljesen gátlástalan vagy, Azaész! – csattant fel egykori dajkája. – Még a könyvtárban is csak arra tudsz gondolni!

250

– Ó, tévedsz, kedves Létó néni – somolygott a fiú. – Jelenleg sokkal nagyra törőbb terveim vannak, mint hogy a könyvtárban csintalankodjak. Ezt magamnál tartom – lengette meg a kezében a zárolt részleg kristálykulcsát. – Ezentúl csak én úszhatok be oda. – Hogy… hogymeg, képzeled? hebegett az öregasszony. király mondhatja hogy ki– és mikor úszhat be oda! – Csak a – Mostantól fogva én mondom meg – jelentette ki a fiú. A hangja kicsit mintha másképp csengett volna, mint egyébként. Volt benne valami idegen, valami… hátborzongató. Lilla össze is rezzent. Az imént, amikor a fiú meggyógyította a fájós nyakát, egyáltalán nem így beszélt. Akkor szinte gyengéd volt, szinte kedves. Ami azonban még Azaész mostani hangjánál is jobban megdöbbentette Lillát, az Létó válasza volt: –– Természetesen. Te mondod Helyes – bólintott a hercegmeg. az idős sellőnő felé. – És most valld be, hogy szerettél a dadám lenni! Visszasírod azokat az időket. – Hát persze! Imádnivaló kisfiú voltál. Sok gyerekre vigyáztam, de egyet sem szerettem úgy, mint téged! – Mindig is tudtam, hogy így van – örvendezett Azaész. – Gyere, Elel. Mutatok valami érdekeset. Valami érdekeset? – komorodott el a lány. Még annál is érdekesebbet, asszonyt? hogy hogyan irányítasz egy mágikusan agymosott öregKiúsztak a könyvtár épületéből, és a két őr, aki idekísérte kettőjüket a palotából, azonnal odalibbent melléjük, készen arra, hogy visszakísérje őket. – Visszamehettek a palotába – szólt Azaész. – Mi megleszünk a díszkíséret nélkül. Felesleges velünk jönnötök. – Vissza a palotába – bólogatott az egyik. – Felesleges veletek mennünk – bólogatott a másik.

A herceg megfogta a tátott szájjal bámuló Lilla karját, és magával húzta. Már jó messzire eltávolodtak az őröktől, amikor a lány megtalálta a hangját. 251

– Mit művelsz? Nem viselkedhetsz így! Mi az, hogy úgy bánsz velük, mintha a játékszereid lennének? Ezt nem teheted! – Már hogyne tehetném! Mindenkivel azt teszek, amit akarok. Lilla tágra nyílt szemmel fürkészte a herceg arcát. Mi történt – suttogta. Mielőtt eljöttünk a könyvtárba,–már kezdtélveled? normális lenni…–már kezdtelek megsz… – az ajkába harapott, nehogy az a bizony „sz” betűs szó kiszökjön a száján. – Megszeretni? – vonta föl szőke szemöldökét Azaész, és gyengéden megfogta Lilla állát. – Ne tedd! Ne szeress engem, Elel. – Hüvelykujját végigfuttatta a lány arcélén. – Utálj! Vágj a fejemhez szörnyű sértéseket! Gyerünk! Folytasd, amit elkezdtél! A lány ellökte Azaész kezét, bármilyen jólesett is neki a cirógatás. – Nem értelek… mit akarsz te egyáltalán? És mi történt veled a könyvtárban? – Hogy mi történt velem? – vont vállat a herceg. – Csak annyi, hogy rájöttem, mi a legjobb nekem, és mi a legjobb Atlantisz népének. Most megszüntetek mindenféle konfliktust. Boldog békeidők köszöntenek ránk. Elel. A tündéreket visszaverjük, és utána… – Utána mi lesz? A te rémuralmad? – csattant fel Lilla. Nem tudom, miről beszélsz. Énteszem csak jót És jót is fogok– tenni. A varázserőmmel szebbé eztakarok. a világot. A lány kételkedve meredt rá. – De hisz… de hisz nem is tanultál varázsolni! Csak ma kezdted! A herceg leereszkedő mozdulattal legyintett. – Az őseimnek akkora hatalma volt, hogy Atlasz egymaga sellővé változtatta az egész népét, Iolausz meg nyilván egymaga vonta védővarázs alá az új várost, már idelent, az óceán mélyén… Nem semmi, igaz? Ráadásul ők még csak nem is voltak valami tehetségesek. Olvastam abban a könyvben. Én viszont tehetséges vagyok. Százszor tehetségesebb, mint ők voltak. De egy atlanti252

szi, akiben megvan a mágia, nem is kell, hogy tanuljon bánni vele. Elég, ha egyszer ráérez. Ez is benne volt a könyvben. – És azt hiszed, hogy te már ráéreztél? – rebegte Lilla. Félelem fogta el ettől az új Azaésztől. Hol van már az a „piócá”-tól ijedező, kölyök a partról? Az azmulatságos Azaész is felfuvalkodott hólyagesetlen volt, de a felfuvalkodottsága volt, és egy cseppet sem ijesztő. Most viszont lehengerlő a magabiztossága, de félelmetes is. – Miért, szerinted nem éreztem rá? – vetette oda Azaész. – Talán nem volt elég látványos a kis bemutatóm Létó nyanyussal meg azzal a két ostoba őrrel? Hát akkor mutatok valami mást. Lilla ekkor vette észre, hogy letértek a palotát a könyvtárral összekötő fényes sugárútról, és egy apró, sötét utcácskán haladnakAlefelé, ki afélelem városból. lánynak szorította össze a szívét, ahogy Azaészt követte. Valami történt a fiúval a könyvtárban, ami egy csapásra megváltoztatta. Vagy lehet, hogy nem változtatta meg, épp csak elfeledtette vele, hogy nemrégiben a javulás útjára lépett? Lilla nem ismerte a száműzetés előtti Azaészt – lehetséges, hogy most pontosan olyan, mint akkor volt, épp csak most már némi varázserővel is rendelkezik? Ha így van, akkor jaj Atlantisznak! Nincs veszélyesebb, mint egy rossz ember, aki hatalmat kap. Devolt egyáltalán hogyan kapta a hatalmat? Hogyhogy azelőtt nem meg neki? Lehet, hogyaztazelőtt soha, semmitől sem félt, és az addig szunnyadó erejét az aktiválta, hogy menekülnie kellett a tündérek és a cápák elől? Ez elég valószínűnek látszott. Vajon mi lett volna, ha Azaész már kora gyerekkorától varázserővel riogatta volna sellőtársait? Létezne még egyáltalán Atlantisz, vagy mostanra sikeresen elpusztította volna? Hogyan lehetséges ilyen hirtelen megrészegülni a hatalomtól? Miféle szörnyű sellődiktátor válik Azaészből a szeme láttára? A diktátorok mindig megbuknak. Így vagy úgy, de eléri őket a végzetük. A nép egyszer fellázad, és elsöpri az uralmukat. Ha pedig nem a nép, akkor saját maguk okozzák vesztüket. A lány 253

nem akarta végignézni, ahogy akár a saját népe, akár a tündérnép elpusztítja Azaészt, de azt sem, ahogy a fiú a saját végzetébe rohan. Mert most azt csinálja. Amint kitapasztalta az erejét, fejébe szállt a dicsőség. Pedig ezért a dicsőségért meg sem küzdött. A természet és a gének összjátéka révén kapta ezt az erőt, és most visszaél vele. – Meg is érkeztünk – szólalt meg Azaész, felrázva Lillát sötét gondolataiból. Ahogy körülnézett, a lány azonnal rájött, hova jutottak: abba a kicsiny utcába, amelynek a végében az Atlantiszból kivezető kapu van elrejtve. Mit akar itt a herceg? Azaész a kapura mutatott, mire az hangtalanul kinyílt. Még csak hozzá sem kellett érnie. A herceg intett, hogy kövesse, így a lány – kétségek között ugyan –, de kiúszott utána a várost védő mágikus burkon kívülre. Odakint csendes volt a víz, a hajnal fényei halványan szűrődtek le a mélybe. Abban a pillanatban kimondhatatlan vágy tört rá Lillára, hogy ismét odafönt legyen. Annyira hiányzott neki az édesapja, hogy az már szinte fájt. Mi lehet most vele? Ugye nem hiszi azt, hogy ő, Elel, meghalt? És mi lehet szegény Aengusszel? Ugye nem bántották? Na és Richárd? Lillát meglepte, hogy még volt barátjáért is aggódik. Viszont annál jobban meglepte, mint a volt is barátjára, holott méghogy nemRichárdra szakított amáris fiúval.úgy Degondol, feladhatja-e a barátja kínálta biztonságot, csak mert Azaész beúszott az életébe? Sokadszor kellett megállapítania, fogalma sincs, mit gondoljon az egészről. Egy napja, sőt, néhány órája is még bevallotta volna önmagának, hogy igen, mélyen legbelül felmerült benne: lehetne Azaésszel közös jövője. Most viszont az egész úgy tűnt, mintha csak egy álom lett volna, és az olykor kedves, majdnem szeretnivaló herceg sosem létezett. De talán tényleg nem is létezett. Lilla talán csak egy ábrándba kezdett belehabarodni – valakibe, akit másmilyennek képzelt, mint amilyen valójában. 254

De tényleg csak ábránd lett volna az az Azaész, aki olykor gyengéden kézen fogta őt? Ábránd lett volna az az Azaész, aki Bunrattyben mélykék kristályokhoz hasonlította a szemét? Ábránd lett volna az, aki a férjének hazudta magát, csak hogy megmentse undok polc sógorától? tette őt aazzuhanó elől? Az is ábránd lett volna, aki megmenLilla megrázta a fejét. Igenis, van Azaésznek is jó oldala. Talán még maga a fiú sem tudja, hogy ez az oldala létezik, de attól még létezik. Épp csak időlegesen elnyomja valami újonnan jött megalománia. De némely mánia gyógyítható. Ez miért ne volna az? Lilla a hercegre pillantott, aki úgy látszott, mintha várna valamire. Ebben a percben egy cseppet sem tűnt gonosznak. Mert

nemEkkor is az.valami Nem teljesen. Talánamég nem késő… megmozdult távolban. Valami nagy. – Na végre – morogta Azaész. – Azt hittem, estig nem vetődik erre egy sem… Micsoda? – akarta kérdezni a lány, de mire kimondta volna, már látta, mi az. Egy hatalmas fehércápa. Lillának remegni kezdett az uszonya. Még soha az életben nem látott ekkora szörnyeteget élőben. – Tűnjünk innen! – nyüszített, és már fordult volna vissza a kapu ta. felé, de Azaész megragadta a karját, és maga mellett tartot– Nem megyünk sehova. Ő fog elmenni – válaszolta, rá sem nézve társnőjére. – De hát nem megy el. Közeledik! – suttogta a lány, most már egész testében remegve. – Nem is úgy értettem azt, hogy elmegy – mondta a fiú lezserül –, ahogy te sem fogsz elmenni. Lilla egy pillanatra megfeledkezett a feléjük tartó bestiáról, és értetlenül meredt Azaészre. – Amíg aludtál, úgy döntöttem, hogy megtartalak. Lilla levegőért kapott. 255

– Hogy mit csinálsz? – tépte ki a karját Azaész vasmarkából. – Hát minek nézel te engem? Aranyhörcsögnek? – Az sajnos nem tudom, micsoda… de azt tudom, hogy kellesz nekem. A szó minden lehetséges értelmében. Szóval mondj le szépen Ricsikéről! Lillaapuciról most máréstényleg elfeledkezett a vészesen közeledő cápáról, és kitört, mint egy gejzír. – Nem kötelezhetsz rá, hogy itt maradjak! Utálok itt lenni, és utállak téged is, te önző, aljas disznó! És még azt hittem, hogy van benned némi jóság, de csak egy nyavalyás, számító szoknyapecér vagy, és nem csodálom, hogy mindenki utál! Nem csodálom, hogy száműztek és egytől egyig a halálodat kívánják, mert tökéletesen egyetértek velük! – Vett egy mély levegőt, és folytatta: – Csak hogy Hitler, tudd, minden végezte, Nero, Caligula, és mégrohadék ki tudja,diktátor hányan!csúfosan Gondolod, hogy veled másként lesz? Hát én nem! De tessék, csináld csak! Uralkodj Atlantiszon, uralkodj rajtam, érdekel is engem, csak mielőbb csavarodj be, mint a többiek, hogy gyorsan megszabaduljunk tőled! Azaész arca meg sem rándult, csak a szeme árulkodott arról, hogy nem tetszik neki mindaz, amit a lány a képébe vág. A következő pillanatban azonban elégedett mosoly tűnt fel az arcán. – Kösz. Pont erre avolt szükségem. Ezzel elfordult Lillától, és farkasszemet nézett cápával, amely–már tátotta a száját az ízletesnek ígérkező reggeli láttán. Alig két méter választotta el őt a sellőktől. Lilla észbekapott, elfordította a tekintetét a hercegről, és az éles cápafogak látványától a tengerfenékbe gyökerezett az uszonya. Ez itt a vég, semmi kétség. Azaész őrülete odáig fokozódott, hogy kicipelte őt a városból, hogy most mindketten egy cápa futólagos emlékeként végezzék. Ordítani szeretett volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Apa! Nagyon szeretlek! – gondolta, és a szemét behunyva várta, hogy a cápaállkapcsok összezáruljanak körülötte. 256

Tizenhatodik fejezet

Túszejtők és túszmentők

Írország, tengerparti szakasz Kilkee közelében Hajnalodott. A sátruk ugyan nyugat felé nézett és keletről egy néhány méteres sziklafal takarta el a nap első sugarai elől, de Lantos Aladár mégis megérezte, hogy itt a reggel. Erre abból következtetett, hogy iszonyatosan hasogatott a feje. Még ki sem nyitotta a szemét, máris úgy érezte, mintha ezer kis tündérláb járna ír sztepptáncot a koponyáján. Az érettségi bankettje óta nem volt ilyen másnapos. Pedig nem is ittak olyan sok sört Finolával… Ahogy a tündérnő megjelent a gondolataiban, rögtön ráeszmélt, hogy valójában nem a tenger hullámainak lusta csapkodása az egyetlen hang, amely megtölti a sátrat. Finola bizony horkolt. Méghozzá nemjelenlegi is halkan.állapotában minden apró zajtól iszonyú A férfinak fájdalom hasított a fejébe, ezért néhány perces néma szenvedés után úgy döntött, felkelti a nőt. 257

– Miiivaaaaan? – nyöszörgött álmatagon Finola, miután a fotós néhányszor megbökte a vállát. – Horkolsz, az van. – És ezér’ keltettél feeel? – ásított a nő félálomban, miközben megfordult. AzAladár új testhelyzetben feje pedig a férfiakarhajlatába fúródott, a karja Lantos dereka, a lába férfi térde köré fonódott. – Aludj inkább te is – mormogta, és egy pillanat alatt ismét elszenderült. Úgy látszott, Finola az oldalán fekve kevésbé volt hajlamos a horkolásra, és a férfi, fejfájását feledve, hamarosan elmerülten szemlélte a karjában alvó nőt. Három éve már, hogy nem tartott asszonyt a karjában, három éve magányosan hajtotta álomra a fejét. Felesége halálakor biztos volt benne, hogy nem lesz más nő az életében, már csak Elel miatt sem, hiszen egy mostohaanyát a lánya nem tűrt volna meg maga körül. De leginkább azért döntött a magányos özvegyember szerepe mellett, mert hitte, hogy senki nem töltheti be az életében Eleonóra helyét. Most viszont furcsa gondolatok fogalmazódtak meg benne. Helytelen gondolatok. Biztos csak az alkohol teszi – rázta meg a fejét. Finola egy tündér. Igaz, most pont úgy néz ki, mint egy átlagos harmincöt éves nő, denem akkor is tündér. Egy teljesen kor pedig szabad így gondolnia rá. más faj képviselője. AkA nő álmában elmosolyodott, és elhatározás ide vagy oda. Lantos Aladár sem tudta visszafojtani mosolyát. De hát mit csináljak, ha egyszer annyira… tündéri? Óvatosan odanyúlt, hogy kisimítson egy szőkésvörös tincset a nő kerek arcából, amikor különös zaj ütötte meg a fülét. Hangok – ismeretlen, furcsa hangok karattyoltak… de valahogy mégis ismerősek voltak. Hallott ő már valahol ilyesfajta beszédet. De hol is? Ekkor bevillant neki: Aengust hallotta ehhez hasonló nyelven szólni Finolához, pontosan azelőtt, hogy a tündérnő megszöktette 258

őt Glendalough-ból. De ezek a hangok nem kétségbeesettnek tűntek, mint akkor Aengusé, sokkal inkább durvák voltak. Követelőzők. Megtudták, hol vagyunk? Idejöttek elfogni minket? – döbbent meg, és görccsel a gyomrában bökte meg Finola vállát. – Ébredj! – Miaaaa…? – kezdte a nő, de a férfi befogta a száját. – Shhhh! Valakik vannak itt – suttogta. – Szerintem a tieid. Mit mondanak? A tündér egy pillanat alatt teljesen éber lett, felült, és élénken fülelni kezdett. – No? – kérdezte a férfi egy perc után. – Tényleg az enyéim – suttogta a nő. – Pontosabban, most már nem azok –Aladár tette hozzá szomorú Lantos megértette, mitarckifejezéssel. áldozott fel a nő azért, hogy őt megmentse. Feláldozta a családját, a hovatartozását. Hercegnőből üldözötté vált. És még csak nem is hibáztatta őt, noha mindent őmiatta veszített el, mert neki akart segíteni. Bárcsak valahogy meghálálhatnám neki, amit értem tett! – Nem értem pontosan, mit mondanak, ahhoz túl messze vannak – folytatta a tündérnő. – Gyere, nézzük meg őket közelebbről! –– Megőrültél? keresnek minket!– válaszolt Finola, és résDe most nemEzek velünk foglalkoznak nyire elhúzta a sátor ajtaját helyettesítő vászonlap szélét. Mielőtt a férfi tiltakozhatott volna vagy elkaphatta volna a karját, hogy visszatartsa, a tündérnő máris kisurrant a sátorból, és a férfi keze a puszta levegőt markolta. Elkésett. Ebből baj lesz – nyögött fel magában Lantos papa, de úgy érezte, férfiúi kötelessége elkísérni a hölgyet, még akkor is, ha az éppen életveszélybe készül sodorni mindkettőjüket.

259

Glendalough – Szerinted időben értünk ide? – kérdezte aggódva Spiridon, miközben az alatta elterülő romokat szemlélte. – Naná, öregem! Ez a kasztni fényévekkel gyorsabban repül, mint a mi tündérszárnyaink, pedig azok is gyorsak – válaszolt Aengus. – Kasztni? Spiro vett egy mély levegőt, hogy lenyugtassa magát. Ez a kis tündér sportot űz abból, hogy az agyára menjen! Nem csoda, hogy az ősei annak idején rabszolgát csináltak a tündérek népéből – ha mind ilyen idegesítők, megérdemelték, amit kaptak! Na jó, talán azért a rabszolgaság egy kicsit túlzó büntetés volt – gondolta savanyúan Spiro. Szó se róla, Aengus alapjában véve jólelkű figura, de van valami a jellemében, amitől az ember a falra mászik! Aengus hirtelen felkiáltott: – Jönnek! Spiridon elnyomott egy sóhajt. Roppant frusztráló érzés, amikor olyasmi történik az ember körül, amit még csak nem is lát. Márpedig ő a festői koraközépkori romokon kívül a világon semmit sem látott, sem emberi, sem egyéb mozgást nem észlelt. Még az a szerencse, hogy járművüket és benne őket a láthatatlanság-generátornak köszönhetően mások sem vehették észre. Aengus szerint a tündérek is láthatatlanul fogják elhagyni a palotát. Ez lesz ám a mókás játszma: láthatatlanok harcolnak láthatatlanok ellen, miközben egymást sem látják. Azaz majdnem. Elvégre az ő oldalán itt van Idegesítő Aengus, aki tökéletesen lát mindent. – Kinyílt a torony ajtaja – számolt be az eseményekről a tündér. – A toronynak nincs is ajtaja.

260

– De van, csak te nem látod. Már jönnek is kifelé. Ott van elöl Szimat pajtás helyettese, meg öt másik, akiket nem ismerek, közülük kettő tartja fogva Meandrát… – Meandrát? – pislogott Spiro. – Ő az atlantiszi liba? Mármint… – Ja, izé… ha jóllány? emlékszem, így hívják. Hallottam, hogy az őrök a nevét emlegetik, amikor még én is a cellámban ücsörögtem. Jé! Az ott Conor! – Kicsoda? – A legjobb barátom. Mit keres ez a fogdmegek között? Biztos kényszerítették, hogy menjen velük, mert ő magától sosem tenne ilyet. Tudod mit? Megmentjük őt is! – Hogyan? – Csak húzd csináld! a zöld gombot nyomd meg, aztán a kék kallantyút meg,Azt ahogy mutattad idefelé jövet! – Az a kék kallantyú történetesen a fogókart irányító botkormány, és… – A technikai dumától inkább kímélj meg, jó? Majd csinálom én – szólt Aengus, és megnyomta a periszkópos mozgatókart kibocsátó szerkezetet, majd megrántotta a kék színű botkormányt. – Megőrültél? Hisz nem is tudod irányítani! – Áááá, megy ez! – nevetett Aengus. Odalent másodperceken belül általános a riadalom.még Spiro ugyan semmit sem látott a tündérekből, de lett a lármázásuk a repülő hangszigetelt ablakain is beszűrődött. Hirtelen egy robbanás rázta meg a gépet. A repülőt védő energiamező kitartott, a láthatatlanná tevő pajzs szintén a helyén maradt, de Spiro még sosem tesztelte a gép képességeit háborús körülmények között, így akaratlanul is aggódni kezdett. – Na, mi van már? – kérdezte Aengust. – Megy ez – legyintett a társa. – Meandrát már elkaptam, sikítozik rendesen, mert nem tudja, mi történik vele. A többiek meg vaktában lőnek.

261

– Az nekem is feltűnt – morogta Spiridon. – Gyerünk, gyűjtsd be gyorsan a barátodat is, és pucoljunk innen! – Aha, aha – bólogatott Aengus, miközben őrülten rángatta a botkormányt. – Megy ez! Vagyis… Hoppá… –– Mi – nyögöttafel Spiro. Háttörtént? izé… elejtettem kislányt. – Mit csináltááál? – Nyugi, nem esett nagyot… – Mondtam én, hogy nem tudod irányítani a periszkópos kart! Mondtam én! – És? Csak én látom őket, úgyhogy nekem kell összeszedni is őket! – csattant fel Aengus. Spiridon most először látta rajta, hogy komolyan ideges. – Hopp, várj csak! a görög és a kezébeötleteiből. temette azElőször arcát. Már– Mire? kezdett– sóhajtott elege lenni társa fiú, életveszélyes feltüzeli őt, hogy jöjjön, és mentse meg Atlantiszt, kirángatja kényelmes, nyugodt életéből, most meg elbénázza a mentőakciót! – Hogy mire? Hát a világ legzseniálisabb ötletére! Hogy ez nem jutott előbb eszembe! – csapott a homlokára Aengus, elengedve a botkormányt, mire Spiro a hirtelen gazdátlanná vált kormány után kapott, és görcsösen megragadta. Összevont szemöldökkel igyekezett csúnyán nézni felelőtlen társára, de az észre sem– vette néma dorgálást. Te –a folytatta Aengus csevegő hangon –, valamikor azt mondtad, hogy ebben az izében van egy víztároló részleg, igaz? – Igen – válaszolt kelletlenül Spiro a lábunk alatt körülbelül száz liter édesvizet tárolunk arra az esetre, ha… – Akkor ereszd ki a vizet – utasította a tündér. – Éppen telibe fogja kapni őket! – És? – Mit és? Ettől láthatóvá válnak, pupák! Persze, ha csak némi kis eső szemerkélne rájuk, attól még nem, de ha váratlanul ekkora víztömeg zúdul a nyakukba, mindenképp láthatóvá válnak! De

262

akkor aztán gyorsan össze kell szedni a csajt és Conort, még mielőtt varázslattal megszárítják magukat! A fiú ugyan kételkedett a sikerben, de megnyomta a víztartály leeresztését beindító gombot. Ahogy a vízkészletük szétfröcskölt a glendalough-i torony környékén, úgy vált láthatóvá a csapatnyi tündér és kerek atlantiszi foglyuk, akire szintén láthatatlanság-bűbájt bocsátottak. A rab leány a földön feküdt, arccal lefelé, és szőke haja csaknem egész testét beborította. Spirónak sejtelme sem volt, mennyire sérülhetett meg, de a lehető legfinomabban irányította föléje a periszkópos kart, és olyan gyengéden csippentette a fémujjak közé a lány testét, ahogy egy nőstényoroszlán veszi a szájába kölykét. A tündérek riadalma láttán Spiro elégedetten vigyorgott. Ahogy gépet újabb ésinkább újabb varázsrobbanások rázták élvezte meg, úgy járta át aa fiú ereit egyre az adrenalin. Már szinte a dolgot. Azelőtt még egy szikláról sem mert fejest ugrani a tengerbe, nehogy összezúzza magát, most pedig… Nem ismert magára. Mindenesetre elégedett volt az új Spiróval. Egy villámgyors mozdulattal bevontatta az ernyedt és csöpögő Meandrát a repülőbe, majd ismét kinyújtotta a mechanikus kart, amellyel ezúttal Aengus cimboráját célozta meg. Egy sikoly, amelyet félig-meddig elnyelt a varázspukkanások keltette hangzavar, az apró, bőrig ázott figura is az atlantiszi repülőgép rakterébenéslandolt. – Szép munka, öreg! – mutatta fel hüvelykujját Aengus. – És most pucolás, mielőtt ez a kasztni szétesik! – Nem kasztni, és egyébként… nem sok kell neki, hogy szétessen… – meredt a műszerfalra Spiro. Egy eddig feketének látszó műszerfal-részleten a gép alaprajzát zöld vonalakkal ábrázoló kép jelent meg, és számos helyen vörös pontokat kezdett villogtatni. – Leválik a védőpajzs, a farrészen teljesen kihunytak a kristályok… – Ez pontosan mit jelent? – sápadt el a tündérfi. – Azt, hogy le kell szállnunk valahol megjavítani – felelt gondterhelt arccal Spiro. Hiába, az ősöknek nem nagyon kellett 263

attól tartaniuk, hogy bárki is észreveszi a gépet, és megpróbál rálőni. Talán ideje lenne fizikai behatásokkal szemben is ellenállóbbá tenni a pajzsokat… – Van valami ötleted, hol szálljunk le? Aengus egy pillanatig gondolkozni látszott. – Valami hely kellene, a nagy probléma, Írországban nemerdős sok erdő akad. Ittésa az környéken még van hogy egy kevés, de szerintem minél messzebb jutunk a palotától, annál jobb. Azt hiszem, még a Kerry-gyűrű a legjobb választás, ott elvétve találsz erdőre emlékeztető nagyobbacska facsoportokat… – Akkor legyen a Kerry-gyűrű – egyezett bele Spiro, és előhívott egy digitális térképet a fedélzeti komputer memóriájából.

Tengerparti szakasz Kilkee közelében Lantos papa a torkában dobogó szívvel követte Finolát, aki annak a sziklának a takarásában hallgatózott, amely mögött pár napja Lilla és Richárd megtalálta az eszméletlen Azaészt. A karattyoló tündérhangok egyre hevesebben vitatkoztak, és noha a fotósnak nem volt különösebb nyelvérzéke, mégis sikerült megkülönböztetnie a karattyoló hangok kakofóniájában egy egészen számáraegy szintén hangot. Míg amásmilyen, tündérek beszéde rakásidegen idegesnyelven kakadu szóló rikácsolására emlékeztette, addig ez az egy sokkal kifinomultabbnak, elegánsabbnak tetszett. Olyan volt ez, mintha a busmanok csettegő nyelvének hangzavarában hirtelen megszólalt volna egy ókori szónok latinul. Az „elegáns” hang tulajdonosa azonban ijedtnek tűnt. Hangja annyira kirítt a tündérek hangzavarából, hogy még a fotós is rájött, hogy a tündérek egy nem tündért molesztálnak. Finola megremegett. – Egy sellő – suttogta. – Elkaptak egy sellőt, aki itt úszkált a part mentén. A szegény fiú halálra rémült, mert amint a partra húzták, emberré változott. 264

– Ismerős a dolog – rándult meg a férfi szája széle. Azaész szerencsétlenkedése és a „piócá”-tól való félelme minden bizonynyal élete egyik legkomikusabb emléke marad. – Kikérdezték a sellőt, hogy mit csinál itt – folytatta fojtott hangon – Azt állítja, hogy valami Meandra után küldte őt AtlantiszFinola. királya. – Meandra az a szőke lány, aki egy ideig velünk volt egy cellában – súgta vissza Lantos Aladár. A tündérnő rábólintott. – Vallatni próbálják. A sziklán túli zajokból ítélve a tündérek a vallatásnak egy cseppet sem finom módját választották. A szerencsétlen exsellő sikolyait visszhangként verték vissza a part menti sziklák. – Nem hálaremegni az égnek! – suttogta Finola, és a erős férfi teremlátta, hogy egészbeszél, testében kezd. Hiába, akármilyen tésnek tűnt is a társa, mégiscsak nő volt, és az, hogy egy kínvallatás szemtanújává – pontosabban szólva fültanújává – váljon, megviselte az idegeit. Lantos apuka megszorította a kezét, mire Finola egy halovány mosollyal válaszolt. – Mit akarnak megtudni tőle? – kérdezte a férfi. – Azt, hogy hol van Atlantisz – suttogta vissza a nő, miközben kihúzta a kezét a férfiéből. – Azt… azt mondják, az atlantisziak elköltöztek onnan,megtalálni, ahol a szigetük elsüllyedt… Gondolom, a mieink megpróbálták de nem sikerült nekik. A sziklán túlról ismét jajkiáltások hallatszottak, és Lantos Aladár ezúttal élénk villanásokat is látott. Nem szeretett volna a sellő helyében lenni. Finola remegése fokozódott. – Meg fog törni, ezt senki nem bírja ki ép ésszel – motyogta, és két kövér könnycsepp szaladt le az arcán. A fotóművész még sosem látott nőt ilyen lelkiállapotban. Látott már hisztis nőket, bánatos nőket, dühös nőket, de Finola kékeszöld szemében annyi érzelem tükröződött, hogy nem tudta volna szavakba önteni, pontosan mit is lát. Fájdalmat igen, dühöt 265

is, félelmet, de volt ott még valami… Valami, ami szinte megijesztette a férfit. Finola összeszorított szájjal markolta a sziklát, mintha minden haragját, amelyet saját fajtársai iránt érzett, azon a kövön akarná kitölteni. Az hajával, arca olyan színbenAladár játszott, hogyátfutott már-már egybeolvadt vöröses és Lantos agyán a gondolat, hogy nem szívesen vívná ki ennek a nőnek a haragját. Minden egy pillanat műve volt. A tündérasszony valósággal kirobbant a menedéket nyújtó szikla mögül, és mintha egy forgószél dobálná ki magából a korábban felkapott tárgyakat, Finola úgy lőtte ki a többi tündérre tüzes varázscsóváit. A férfi felnyögött, és kidugta a fejét a szikla mögül. Valósággal megbénította a látvány: az imént még ellen, szipogó, tündérnő most egymaga harcolt hat tündérférfi akikremegő az emberré vált sellőt magára hagyták – bizonyára azt gondolták, hogy jelenlegi állapotában úgysem tudna elmenekülni –, és minden figyelmüket a támadójuknak szentelték. Percek teltek el. A partvidék levegőjét fokozatosan ködbe vonta a varázsrobbanások okozta füst, Finola pedig egyre több varázslöketet kapott, és egyre kevesebbet küldött. A férfi felsóhajtott. Ez a küzdelem már a kezdete előtt eldőlt. Hiába küzdött derekasan a nő, hatszoros túlerővela szemben nem sokat tehetett. Ráadásul azzal, hogy elvesztette fejét, elárulta társa hollétét is. Ám ő ennek ellenére nem tudott haragudni rá. Mikor egy jókora varázscsóva mellkason találta a tündérhercegnőt, aki rongyzsákként dőlt a parti homokba, Lantos Aladár egy ordítást hallott. A vér a fülében dübörgött, az ereiben szétáradó adrenalin pedig arra sarkallta, hogy odarohanjon az összeesett nőhöz. Csak amikor Finola halotthalovány arcába meredt, jött rá, hogy ő maga volt az, aki felkiáltott. – Nocsak, nocsak! – gúnyolódott az egyik tündér a férfinak is érthető nyelven. – Megkerült a mi két kis szökevényünk!

266

A fotóművész hallotta ugyan a szavakat, de ésszel nemigen fogta fel. Az agya csak egyvalamin járt: él-e még Finola? A nő lassan kinyitotta a szemét, és a fölé hajló férfire nézett. – Sajnálom… Aladár – suttogta. –– Semmi baj, kedves. baj…egy nyers tündérhang. – Sőt, Baj valóban nincs – Semmi szólt közbe micsoda öröm viszontlátni önt, hercegnő. Látom, ismét embert játszik. De még nagyobb öröm viszontlátni a mi egykori foglyunkat! – Mit akarnak még tőlem? – dörmögte Lantos papa. – Én semmit sem tudok. – Talán tényleg nem. De túsznak attól még kiváló lesz. – Túsznak? – visszhangozta a férfi. – Úgyavan. Ez ameztelen sellőfiú férfire szépen –elvisz Atlantiszba mutatott félájult, , magaminket és a hercegnő pedig– velünk jönnek. Úgy hallottuk, maga személyesen ismeri Atlantisz hercegét és az ő kis barátnőjét. Lantos apuka levegőért kapott, ahogy rájött: a lányáról beszélnek. – Elel nem a herceg barátnője! Miből gondolják, hogy akár Elel, akár Azaész bármit is tenne, ha engem odavisznek túsznak? A tündér megvonta a vállát. – Talán nem is tesznek semmit. De ki tudja? Ki tudja…?

Glendalough, királyi palota A tündérkirály rossz hangulatban volt. Nem elég, hogy valami őrült – akár atlantiszi, akár nem – szép lassan kiirtja a családját, nem elég, hogy az unokája és a dédunokája árulóvá vált, nem elég, az a ismelák emberpéldány megszökött, most még a szőke hogy sellőlányt elrabolta valami különös, földöntúli hatalom! És mindennek a tetejébe az a szemtelen magyar gyerek ismét audienciát kért – pontosabban szólva: követelt – tőle! 267

Hogy merészeli? Csak azért, mert szövetséget kötöttek Atlantisz ellen, a fiúnak még nincs joga ugráltatni minden tündérek urát! A szemtelen emberkölyök azonban nem látszott különösebben megilletődöttnek. – Jó reggelt, felség. Gondolom, sejti, miért kértem engedélyt, hogy beszélhessek felségeddel. – A lány miatt? Richárd bólintott. – Miért hurcolták el? Mit akarnak tőle? Bántották? – kérdezte egy szuszra. Dagdának komoly nehézséget okozott kordában tartani az indulatait, de vett egy mély levegőt, majd kifújta. –– Beleszerettél, mi? Hogy éééén? Deeeehogy! Csak érdekel, mi történt vele, mert a sorsa lehet, hogy befolyásolja az akciónkat. – Ne beszélj mellé, fiacskám! Tetszik neked, és kész. Richárd elhúzta a száját. – Na jó, egy kicsit talán tetszik. – Nos, akkor azt a szomorú hírt kell közölnöm veled, hogy a lányt elrabolták tőlünk – szólt a király kárörvendő vigyorral. Tisztában volt vele, hogy a sellő eltűnése a tündérnép számára is súlyos kölyök veszteség, kiakad. de valahogy jólesett látni, ahogy ez a nagyképű – Hogy micsoda? – szisszent fel a fiú. – És még azt mondod, nem szerettél bele! Richárd vágott egy grimaszt, és válasz helyett inkább kérdezett. – Ki rabolta el, és hova vitte? – Ha én azt tudnám, már rég visszaszereztük volna. Láthatatlan támadó volt, aki nemcsak őt rabolta el, hanem az egyik tündérünket is. – Az atlantisziak tették volna? – húzta össze a szemöldökét a fiú. 268

A király megrázta a fejét. – Kezdem én is azt hinni, hogy a sellők nem az első számú ellenségünk. Épp csak azt nem tudjuk, hogy ha nem ők, akkor ki. De nem fújjuk le a támadást Atlantisz ellen. Megnyugodhatsz, alávaló megkapod a nyavalyás Azaész barátocskám, herceg skalpjátte is. Talán még az egykorikristályaidat barátnődet és is visszakapod. Persze, ha kell még egyáltalán a kis Meandra után. Richárd elvörösödött. – A kristályok kellenek, és Azaész is… holtan. Elel már nem érdekel. De Meandrát szerezzék vissza! Kérem! Dagda minden dühe és fájdalma ellenére is csaknem elnevette magát. – Most először hallom tőled azt a szót, hogy „kérem”. Téged aztán alaposan behálóztak, fiacskám!

Ligetes terület a Kerry-gyűrűn Spiro még soha életében nem volt ilyen koszos. Otthon akárhányszor bütykölte a repülőt, felhúzott egy szerelőknek való kezeslábast, így legfeljebb az arcát piszkolta össze. Most azonban szabályosan ragadtaa pilótafülke kosztól. és a raktér közötti ajtó, Aengus Ahogy kinyílt hangja szólalt meg: – Spiro, a vendégeink megszáradtak. Bemutatnám őket. – Aha, jó – motyogta Spiridon a műszerfal alól, ahol éppen matatott. – A hölggyel illik kezdeni, sőt, igazából neki kell bemutatnom téged. Így írja elő az etikett. A fiú legszívesebben megjegyezte volna, hogy az eddigi tapasztalatai Aengus magasról teszelkezdett mindenféle illem-a szabályra, dealapján visszafogta magát, és lassan kicsúszni műszerfal alól. 269

– Meandra, hadd mutassam be Spiridon Papafotiut! Spiro, ő Meandra Atlantiszból. Spirónak, aki továbbra is négykézláb állt, egy pár meztelen női lábra esett a pillantása. Nagyon formás, finom kis női lábak voltak,Amég Hamupipőke is megirigyelte volnaésőket. fiú tekintete lassan felfelé vándorolt, minél feljebb jutott, annál kínosabban érezte magát az őt borító jelentős mennyiségű mocsok miatt. A kecses női lábak formás combokban folytatódtak, melyekből alig takart el valamit egy túl kicsire szabott fehér ruhácska. Alatta nőiesen széles csípő és karcsú derék rejtőzött, egy picivel feljebb pedig a legformásabb keblek, amelyeket Spiro valaha is látott. A fiú idegesen megvakarta az orrát, mire még több piszkot sikerült az arcán. Megigazította is, hogy biztos szétkennie legyen benne: valóban jól lát, és azaaszemüvegét bájos, lenszínű hajzuhatag keretezte babaarc, a hatalmas kék szemek és a rózsaszínű ajkak nem csak a képzelete művei. – Ööö… helló – vágott egy félszeg vigyort, és igyekezetében, hogy felálljon, alaposan bevágta a fejét a műszerfal aljába. A lány a mutatványt csilingelő kacagással jutalmazta. Spirót életében már sokszor nevették ki – gyerekek, felnőttek egyaránt –, de most semmit sem érzett abból a dühből és dacból, amelyet máskor mindig.mosolyt Meandra kacagása zene volt Felállva szégyenlős küldött a lány felé, akifüleinek. egy pillanatig furcsán nézett rá, majd megszólalt egy gyönyörű nyelven, amelyet Spiro eddig csak édesanyjától hallott. Atlantisziul. – Nagyon vicces fiú vagy, Spiridon Papafotiu. A neved is vicces. De miért vannak rajtad ilyen fekete csíkok? Spiro már pontosan tudta, milyen nevet fog adni a „hajójának”.

270

Tizenhetedik fejezet

„Ne igyál előre…” Az Atlanti-óceán Második Atlantisz határán Lilla megadóan várta a halált, amely csak nem akart megérkezni. Pontosabban szólva jött, épp csak nem őérte és Azaészért, hanem a nagy fehércápáért. Egy finom pukkanás, és Lilla – már csak kíváncsiságból is – kinyitotta a szemét. Volt cápa, nincs cápa. A helyén néhány varázsszikra csillámlott, de mintha a fenevad és tűéles fogai sosem léteztek volna. A lány tátott szájjal Azaészre meredt, aki egy önelégült vigyorral válaszolt társnője csodálkozó arckifejezésére. – Te megölted a cápát? – találta meg végre a hangját Lilla. Mérhetetlen megkönnyebbülést érzett, mert életben maradtak, de még–ezValld sem be, voltcsak elég azért ahhoz,rángattál hogy elnyomja igazságérzetét. ide, hogylázongó megölhess egy cápát! 271

– Bevallom. Ki akartam próbálni az erőmet. Valami látványosat akartam csinálni. – Mert egy ártatlan állat elpusztítása az látványos? – csattant fel a lány. – Nálunk otthon ezért feljelentenének állatkínzásért! – Hogy micsodáért? – nézett rá érdeklődve a herceg. – Hisz– nem is kínoztam. Semmit sem érzett. Én viszont éreztem… Diadalittas tekintettel mozgatta meg az ujjait. – Erőt. Hatalmas erőt. Ha csak rámutatok egy cápára, és neki vége, akkor bármi sikerülhet. Bármi! – Így fogod elintézni a tündéreket is? Csak rájuk mutatsz, és annyi? Nekik is van varázserejük! Ők nem fogják hagyni szétrobbantani magukat! – jegyezte meg gúnyosan a lány. – Te most nekik drukkolsz, vagy nekem? – kérdezte sértett hangon – Én Azaész. a békének drukkolok. Az életnek. Nem a pusztulásnak. – Milyen megható – vetette oda félvállról a fiú, és visszaúszott a kapuhoz. – És most? – szólt utána Lilla. – Most ideje hazamenni. Miután beúsztak a kapun, majdnem frontálisan ütköztek két négyéves-forma sellőgyerekkel. – Mit kerestek ti itt? – förmedt rájuk Azaész. – Ez veszélyes hely, sipirc! A két gyerek megszeppenve libbent tova. Lilla összeszorult szívvel nézett a távolodó gyerekek után. – Miért kellett úgy rájuk ordítanod? – fordult Azaészhez. – Hogy elrettentsem őket. Hagytam volna, hogy ők is úgy végezzék, mint Cakkos? Lilla összevont szemöldöke alól méregette Azaészt. – Te most aggódtál a gyerekekért? – Hogy éééén? Ugyan már, miért aggódnék két jöttment kölyökért? 272

Lillának hirtelen olyan gondolata támadt, amely saját magát is megijesztette. – Talán, mert lehetséges, hogy valamelyik jöttment kölyök a tied? Lilla hangosötleteid nevetésben tört ki. – Hátmeglepetésére ez jó! MicsodaAzaész hajmeresztő vannak! – De te és azok a volt barátnőid… Nincs kizárva, hogy… Azaész somolyogva a lány mellé úszott. – Mondd csak, bántana, ha mástól lenne gyerekem? Rettenetesen – felelte egy félszeg kis hangocska Lilla fejében, de hangosan csak ennyit mondott: – Engem? Deeeehogy. – Pedig nekem úgy tűnik. Amikor a herceg Lilla felétehetett nyúlt, hogy megsimogassa az arcát, a lány elhúzódott tőle. Nem róla, émelygett a gondolatra, hogy valaki – valaki, aki nem ő – gyereket szülhetett Azaésznek. Szentséges ég! Micsoda őrültség ez? Alig múltam tizennyolc, dehogy akarok én gyereket! Főleg nem tőle! – Nálatok ez így megy odafenn? – kérdezte Azaész. – Törvénytelen gyerekek, meg minden? – Előfordul. Miért, nálatok nincsenek nem kívánt terhességek? – Nincsenek. –– Hogyhogy HogyanNem szaporodtok ti egyáltalán? Hasonlóan,nincsenek? mint a delfinek. kívánt terhességek pedig azért nincsenek, mert nálunk a nőnek akarnia kell a gyereket, különben nem esik teherbe. Persze, egy-két kivétel azért akad, de csak akkor, ha a nő egy kissé beszámíthatatlan. Vegyük például Meandrát… Az anyja fiatal korában bizony nem vetette meg a korallnedűt. A korallnedűs befolyásoltság alatt viszont megtörténhet, hogy egy nő véletlenül gyereket kíván magának. Hát így jöhetett létre az az ostoba liba. Ha az anyja nem ivott volna, engem sosem akartak volna belekényszeríteni ebbe a szerencsétlen jegyességbe.

273

– És mi van, ha valamelyik barátnőd történetesen akart gyereket? Mondjuk, hogy megfogjon téged férjnek? Azaész szórakozottan ingatta a fejét. – Minden barátnőmnek finoman megmondtam, hogy eszébe ne jusson ilyen kívánság, – Finoman, mi? vagy nagyon megbánja. A herceg ártatlan mosollyal megvonta a vállát. – Talán majd egyszer akarok gyereket… Mondjuk, egy vörös hajút… – Mit képzelsz te magadról? – tört ki Lilla. – Akkor sem kellenél nekem, ha te lennél az utolsó pasi a földön vagy a tengerben! Undorodom tőled, elegem van a nagyképű megjegyzéseidből, és vedd tudomásul, hogy soha az életben nem szülök neked gyereket!Azaész szeme diadalmasan megvillant. Erre a sértegetésre várt. És Lilla sértései mindig telibe találtak. Eddig nem volt nő Atlantiszban, aki ki merte volna jelenteni, hogy soha nem ajándékozná meg örökössel. Egy nő megtiszteltetésnek kell, hogy érezze, ha ő ilyen kegyben hajlandó részesíteni… de Lilla az Lilla. Mindig képes megbántani őt, ahogy most is. De a sértés most jó. A sértés dühöt szül, a düh pedig erőt ad. – Ahogy gondolod – fordult el a lánytól Azaész, és kinyújtotta a kezét a város felé.csinálsz? – Most meg mit – Ha már te gyűlölsz, Elel, legalább a többiek szeressenek… – mormolta a fiú, és az ujjaiból fénypászmák indultak az épületek felé, menet közben osztódva. Pár pillanat alatt az eredeti tíz fénycsóva helyett már ezer és ezer kis fényecske járta be Atlantiszt, háztól házig haladva. Néhány perc, és a varázscsóvák kihunytak, Azaész pedig leeresztette a kezét. – Mit tettél? – suttogta Lilla. – Szerintem nagyon is jól tudod, mit tettem.

274

Lilla nem tudta, mit válaszolhatna valakinek, aki ennyire „elszállt”. Vállat vont, jelezvén, hogy őt aztán nem érdekli, Azaész mit varázsolgat. – Azért egy valamire még kíváncsi lennék. Azt mondod, ti sellők körülbelül nagyjából úgy szaporodtok, mint a delfinek. delfinekAkkor pedig emlősállatok, azt csinálják, mint az A emberek. miért ijedtél meg odafönn, amikor megláttad magad pucéron? Nektek, sellőfiúknak is kell, hogy legyen bizonyos… testrészetek ahhoz, hogy emlősökként szaporodjatok. Vagy tévedek? Hmm? – Ha éppen tudni akarod: igen, van, de nem olyan, mint az embereké – vetette oda Azaész. – Ráadásul diszkréten visszahúzható. – Diszkréten? – pislogott Lilla. – Hah! Meglep, hogy egy magadfajta magamutogatós bármithúzódott. is diszkréten visszahúzna. Azaész szája csibészesalak vigyorra – Áááá, már értelek. Valld be, mindez arra megy ki, hogy megmutassam! – Inkább nézegetnék egy halom meztelen csigát, te felfuvalkodott hólyag! – Ez az, Elel, szidalmazz csak! – Azaész a dühtől megbénult Lilla felé nyúlt és finoman a kezébe fogta az állát, így kényszerítve, hogy egyenesen a szemébe nézzen. Azaész szeme, akárcsak egész lénye, amikor szinte szikrázni – Szeretem, szidsz. látszott a benne lobogó varázserőtől. Lillát egyszerre rémítette meg, dühítette fel és ébresztett benne szánalmat a fiú. Miért szereti, ha szidom? Miért jó neki, ha állandóan bosszantom? – töprengett, ahogy a herceg hüvelykujja finom köröket írt le az arcélén, kellemes borzongással töltve el egész lényét. Miért, hacsak…? A tengerpart! Csak akkor tudott sellővé változtatni, amikor felbosszantottam! Ez az! Csak akkor van varázsereje, amikor fél vagy felbosszantják! Ha minden igaz, akkor az imént hipnotizálta egész Atlantiszt, hogy szeressék őt… Az atlantisziak tehát már nem fogják bosszantani… Arra számít, hogy én majd igen! Hát még mit nem!

275

Lilla egy hamiskás mosoly kíséretében mindkét kezével megfogta a herceg kezét, amely eddig az arcán nyugodott, és a mellkasához vonta, mintha azt akarná, hogy Azaész érezze a heves szívdobogását. – Én–,pedig aztilyen szeretem – duruzsolta, egészen közel hajolva a fiúhoz amikor gyengéd vagy velem… én hercegem. Ebben a pillanatban Lilla mindent megadott volna egy fényképezőgépért, hogy lekaphassa Azaész arckifejezését. Ilyen fokú zavart még akkor sem látott a herceg arcán, amikor az ijedten szemezett saját „piócájá”-val. Édesapja, fotós lévén gyakran emlegette, hogy a kivételes pillanatokra az angol azt mondja: „Kodak moment”. Lilla életének még egyetlen „Kodak moment”-jét sem élvezte ennyire. Hatalma van Azaész fölött. És ezt ki is fogja használni.

Ligetes terület a Kerry-gyűrűn – Meandra?! – paskolta meg a műszerfalat fejcsóválva Aengus. – Ilyen nevet adni ennek a szerencsétlen kasztninak! – A srác alaposan beleesett a kiscsajba, mi? – kuncogott Conor kényelmesen elterpeszkedve pilótaülésben. – De bele ám – vigyorgottaAengus, ahogy a repülő ablakán kinézve a közeli pataknál álldogáló párt vizslatta. – Igaz, hogy a lány csinos, de a mi Spirónk egy eszményképbe zúgott bele. Az Atlantiszi Nőbe. Merthogy olyannal még az életben nem találkozott, sőt, azt hitte, az anyukáján kívül egy sem létezik. Jaj, ha láttad volna, hogy bepánikolt, amikor véletlenül elejtettem a kislányt! Életében egyszer van esélye találkozni egy másik atlantiszival, erre én majdnem kinyírom! Jut eszembe, mit kerestél te abban a gyászmenetben? – Arra gondolsz, hogy miért kísértem Meandrát a többi tündérrel együtt? – kérdezte Conor. – Hát miattad, pajtás. Pontosabban szólva az őrült, de nemes terveid miatt. Úgy gondoltam, ha már te 276

elmentél, valakinek tényleg meg kell állítania ezt a hülye háborút, és a helyszínen talán nagyobb esélyem lesz rá, mint ha otthon rostokolok. Rávettem a dédapádat, hogy engedjem el engem is. De persze azt nem mondtam el neki, hogy a te… izé… emlékedre való tekintettel cselekszem. Az az igazság, hogy mostanában nem szívesen beszélnek rólad odahaza. – Nem lep meg – fintorgott Aengus. – Sosem voltam a család szemefénye, és hidd el, felszabadító érzés volt elszakadni tőlük. Anya és Deirdre halottak, és rajtuk kívül senki nem szeretett a családban – hangja megremegett, és egy könnycseppet dörzsölt ki a szeme sarkából. – Na jó, talán Finola egy kicsit, de az más, vele sosem álltunk különösebben közel egymáshoz. Deirdre halála után nem is lett volna értelme maradnom. Conor megszorította – Annyira sajnálom. barátja karját. Aengus halovány mosollyal nézett Conorra. – Tudom. És köszönöm. – Hirtelen felélénkült, mintha egy vállrándítással lerázta volna magáról minden bánatát. – Jaj, öregem, annyira jó, hogy itt vagy megint! Spiro aranyos, de hosszú távon a falra mászom tőle, olyan tudálékos, és ugyanakkor beteges kisebbrendűségi komplexusban is szenved! Tudod, egészen idáig titkolnia kellett a tudását, és ikonfestőként mindenki lenézte őt. Bár szerintem nem volt. a foglalkozása hanem mert egy anyámasszony katonája Most meg, miatt, hogy kiléphetett anyuci szoknyája mögül, élvezi, hogy végre villoghat valaki előtt. Azért remélem, ezentúl inkább a kiscsaj előtt villog majd, mert nekem már kezd elegem lenni belőle. – Nos, ahogy elnézem, nemigen villog – somolygott Conor. Odakint Spiro, aki eddig a patak fölé hajolva tisztálkodni próbált, megcsúszott és jókora csobbanással elmerült. – Azért remélem, tud úszni. – Abban a félméteres vízben? – kontrázott Aengus. A két barátból egyszerre tört ki a prüszkölő nevetés, majd, miután kicsit lecsillapodtak, egymásra néztek. Ahogy a tekintetük 277

találkozott, a herceg úgy érezte, talán megint minden olyan lesz, mint a régi szép időkben, amikor még nem volt semmiféle háború. – Te, Aengus, tök érdekesen néz ki ez a ketyere – szakította meg vigyorgását Conor a műszerfalra rek megmutogatta már neked, hogy mi mutatva. mire jó?– Ez a Spiro gye– Hát, csak egy pár dolgot – válaszolt Aengus. – Ez itt a láthatatlanná tevő izé, az meg ott a tengeralattjáróvá átalakító bigyó. Az pedig ott, azt hiszem, az ágyú… vagy valami olyasmi. De ha jól tudom, kábításra van állítva. Spiro végtelenül békeszerető, szerintem még egy legyet sem ölt meg egész életében. – Mint ahogy lefogadom, még nője sem volt életében – vihogott Conor, miközben azt figyelte, ahogy Spiro megpróbál kikászálódni patakból,rántja. de igyekezetében a segédkezet Meandrát ais magával – Annyi baj legyen. A kislány nyújtó sellő volt. Biztos imádja a vizet.

Második Atlantisz, Cakkos Cefeusz korallnedű kimérése – Én mondom, eddig, és ne tovább! – csapott az asztalra Gadeirosz. – Nem hogy az lett a semmirekellő kölyök visszatért északról, ahol kutyaelég, kötelessége volna meghalni… – Gadi, szerinted mit jelent az, hogy „kutya”? – kotyogott közbe egy rozzant, borostás sellő, aki a kocsma egyik törzsvendége volt. – Lehet, hogy ez is a tenger-előtti időkből fennmaradt szó? Már annyiszor elgondolkodtam rajta. – Te ostoba, ne bocsátkozz itt nekem nyelvészeti fejtegetésekbe, mert kupán váglak! – csattant fel Gadeirosz. – És ne merd emlegetni az állítólagos tenger-előtti időket, mert azok nem léteztek!– De Gadi! Épp az imént mondtad, hogy Azaész azzal tért vissza északról, hogy valami tündérek akarnak megtámadni minket, mert valamikor régen, amikor odafönt éltünk, gonoszak vol278

tunk velünk! – ellenkezett Ostoba. – Vagy talán nem is ezt mondta? – De igen, a feleségem szerint ezt állította, de ő is csak a királytól hallotta a híreket – dörögte Gadeirosz. – A király most titokban szervez, hogy elkerülje aitt pánikot, én igazán nemhadsereget értem, miért. Amint megjelennek azok abár tündérek, úgyis kitör a pánik. Már ha valóban megjelennek… amit kétlek. Azaész minden szava hazugság. Hisz ismeritek! – nézett körül jelentőségteljesen a nagydarab sellő. Az asztalnál fél tucat marcona társa ült – csupa olyan sellő, akinek valamiért leszámolnivalója volt a trónörökössel. – Hol is tartottam? Ah, már tudom… Szóval nem elég, hogy a kölyök visszajött, ráadásul megpróbál az orrunknál fogva vezetni minket! Nem hiszem, hogy bármiféle veszély fenyegeti Atlantiszt.és azért jött vissza, de jó kis nőt sze– Az is lehet, hogy berezelt, dett össze, láttam, amikor a könyvtár felé úsztak – jegyezte meg Ostoba. – Igen – motyogta Cakkos. – Mindig is jó ízlése volt. Gadeirosz felhúzta a szemöldökét. Ez a hülye itt most dicséri Azaészt? Nem azért vannak itt, hogy szövetkezzenek ellene? – Ühüm – bólogatott egy gorillatermetű sellő. – És nem is biztos, hogy hazudik. Sőt! Szerintem még igaza is lehet. – Tesztoszterosz, vagy te? – förmedt rá Gadeirosz. – A srác hazudik. Ha…normális zu… dik! – Mi szeressük Azaészt – szólalt meg egy enyhén illuminált állapotban levő sellő. – Beeezony! A többiek lelkesen bólogattak. – Szent Poszeidón, mi ütött belétek? Mi folyik itt? – nézett körbe kétségbeesetten Gadeirosz. Néhány perce még csupa sötéten pislogó, komor tekintetű sellő vette körül, most pedig egytől egyig álmodozó arccal, derűsen mosolyogtak. És valahogy a derűjük kezdett átragadni Gadeiroszra is. Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa, de hiába – a gondolat, hogy Azaész nem is olyan ellenszenves alak, akaratlanul is beszivárgott a fejébe. 279

A lelke hirtelen pihekönnyű lett. Hát ilyen érzés, ha a sellő-fia megszabadul a gyűlölködés mételyétől? Csodálatos érzés! – No, barátaim – szólalt meg egy perc múlva –, ha már ilyen szépen összegyűltünk, mit szólnátok egy ódaíró-versenyhez? Az nyer egy ingyen adagpróbálkozni? korallnedűt, aki a legszebben tudja dicsőíteni Azaészt. Ki akar

Ligetes terület a Kerry-gyűrűn – Szóval, biztos vagy benne, hogy Atlantisz veszélyben forog? – kérdezte Meandra, vizet csavarva ki hosszú szőke hajából. – Ühüm – dünnyögte Spiro, aki speciálishiszen szemüvegét próbálta a zsebkendőjével megszárítani, mindhiába, a zsebkendője ugyanolyan vizes volt, mint minden ruhadarabja. – Legalábbis Aengus azt mondta. És én hiszek neki. – Én ugyan nem! – válaszolt a lány. – Ő is tündér, és engem a tündérek raboltak el! A tündérek gonoszak! – Csakhogy ő olyan tündér, aki megmentett téged a többi tündértől – emlékeztette Spiro. – Hát… ez igaz – biggyesztette le a száját a lány, amitől olyan bájossá vált,kötött hogy ki. Spirónak elgyengült aután térde, és kis híjánegyenismét a patakban Némi hadonászás visszanyerte súlyát, és lehuppant a fűbe. A lány letelepedett mellé. – Ööö… Meandra… Az az igazság, hogy én azért jöttem ide, hogy megmosakodjak. Egyedül. – Megmosakodni? – visszhangozta Meandra, az „egyedül” kitételt figyelmen kívül hagyva. A fiú idegesen végigszántott kezével nedves tincsein. Úgy látszik, hiába beszélik mindketten az atlantiszi nyelvet, a nyelv az elmúlt év alatt nyilván kissé eltérően fejlődött az óceán mélyénhi-és idefent.tízezer Az óceánban nemigen mosakodnak asellők, szen egész nap vízben vannak, így náluk nem alakult ki semmifé280

le kifejezés a tisztálkodásra. A szó régi – az „odafönti” időkből származó – jelentését pedig már bizonyára rég elfelejtették. – Hát… a mosakodás az, amikor eltünteted magadról a piszkot. – Tudom, az ahogy mosakodás, mi is csináljuk Tudod, nálunk ez abbólmiáll, egy szappan nevű izétnéha. kenegetünk magunkra, amit nem tudom, miért így hívnak, mert hínárkivonatból készül, szóval nyugodtan lehetne akár hínárkivonat is a neve. De nem tudom ám, miért mosakszunk – folytatta a lány. – Szerintem semmi értelme. Azt hiszem, ez a szokás akkortól maradhatott fenn, amikor még idefent éltünk. – Meandra oldalra billentette a fejét, amitől egyszerre látszott ártatlanul kedvesnek és vadítóan szexinek. Spiro még Santorinin életében nem találkozott „ártatlanul nyal – akiket ismert, csak csúfolni tudtákkedves” őt egy lány„vadítóan szexi” nővel pedig végképp nem tudott mit kezdeni. Mindkét nőtípus ismeretlen volt számára, és mint minden ismeretlen, ijesztő volt, de ugyanakkor izgalmas is. – Ti miért mosakodtok? – kérdezte Meandra. – Azt mondod, a piszok miatt? Mi az a piszok? – A piszok… a piszok… – Spiro zavartan keresgélte a megfelelő szavakat –, emlékszel azokra a fekete csíkokra, amelyeket a repülőgépen láttál rajtam? Hát, azakartam. piszok volt. Azt próbáltam itt a patakban eltávolítani. Mosakodni Egyedül. – Aha! Azt Richárd is csinálta néha. Mármint a mosakodást – mélázott el a lány. – Ki az a Richárd? – kérdezte Spiro. – Egy fiú, akit a tündéreknél ismertem meg. De ő ruha nélkül csinálta. Te ruhában szoktad? Spiro elkerekedett szemmel meredt a lányra. – Kilested Richárdot? Meandra vállat vont. – Unatkoztam. Kíváncsi voltam. Furcsák vagytok ti emberek ruha nélkül… – hamiskásan elmosolyodott –, na, nem mintha 281

nem tetszenétek… mármint azt nem tudom, te tetszenél-e. Téged még nem láttalak ruha nélkül. Mikor láthatlak úgy? Spiro arca először rózsaszínesből vörösre váltott, majd elkomorult. –– Egyáltalán, miegyütt közödaludtunk. neked ahhoz a Richárdhoz? Semmi. Csak – Hogy… mit csináltatok? A lány értetlenül meredt rá. – Egy szobában aludtunk. Össze voltam zárva vele a tündéreknél. – Á… éééértem – kacarászott félszegen Spiro. – És mit csináltatok ezzel a Richárddal? Azon kívül, hogy egy szobában aludtatok? – Hátésnem sokat. képes Olyanvolt furcsa fiú. Valami érthetetlennevezni! nyelven beszélt, képzeld, engem medúzaürüléknek Engem, aki három atlantiszi szépségversenyt nyertem! – Hogy minek nevezett? – hápogott Spiro. – Már mondtam! És ne kérd, hogy elismételjem, mert olyan undorító! Spiró rájött, hogy mi történhetett, és kitört belőle a kacagás. – Te meg min nevetsz? – Ez a Richárd nyilván azt hitte, értesz görögül. –– Görögül? Az én nyelvemen. Mármint a másik nyelvemen. – A másik nyelveden? Nem értem – ingatta a fejét búsan a lány. – De hát ez biztos azért van, mert olyan buta vagyok! – Dehogy vagy buta! – De igen! – sóhajtott Meandra. – Szép vagyok, de buta! Mindenki azt mondja, hogy az vagyok! Az anyám, Azaész, mindenki! Spiro még soha életében nem fogta meg egy lány kezét – leszámítva azt, amikor Meandra megpróbálta kisegíteni őt a vízből így igen nagy lelkierőre volt szüksége, hogy gyengéden megszorítsa a lány kezét.

282

– Szép vagy, de nem vagy buta. És az az Azaész bolond, ha annak nevez. – Biztos? – Biztos – rebegte Spiro, mert a szerelem hajlamos az embert vakká tenni éstárgya megfosztani legminimálisabb ítélőképességtől Szerelmünk mindig atökéletes. Nem baj, ha ostoba, a is. mi szemünkben sokkal inkább meg nem értett tehetség. – Ó, Spiridon Papafotiu! – sikkantott Meandra, és mielőtt a fiú bármit is tehetett volna, szorosan a szájára tapasztotta a száját, és kifulladásig csókolta. Nem számított, hogy mindketten csuromvizesek, nem számított, hogy alig egy órája ismerik egymást, és az sem számított, hogy Spirót még életében nem csókolta szájon senki. visszahúzódott, és aggódva pislogott a fiúra, akiMeandra dermedtenvégül bámult rá. – E… ennyire rossz volt? Ti emberek ezt máshogy szoktátok csinálni? Spiro nyelt egyet, és megrázta a fejét. Lassan visszatértek az értelmes gondolatok a fejébe. – Ööö… nem. Pontosan… pontosan így szoktuk. Azt hiszem. – Idegesen felnevetett. – Szóval… miről is beszéltünk? – Nem beszéltünk, hanem csókolóztunk – rebegtette meg a szempilláit – Nem –Meandra. pirult el még jobban Spiro –, még azelőtt. Á, megvan… Tudod, nekem két anyanyelvem van. Az egyik az atlantiszi, a másik a görög. Az a Richárd pedig görögül akarta azt mondani neked, hogy szép vagy. A „medúzaürülék” görögül azt jelenti, hogy „szép”. – A medúzaürülék szerintetek szép? – Neeem – vihogott idétlenül Spiro. – De ez egy kicsit bonyolult. – Akkor csináljunk valami egyszerűbbet – indítványozta Meandra, és ismét szenvedélyesen megcsókolta Spirót. Jó egy perc múlva, levegő után kapkodva váltak el. 283

– Hűűűű… – nyalta meg a száját a fiú, és félénken Meandrára nézett. – Ezeket azért kaptam, mert azt mondtam, nem vagy buta? – Mondjuk – vonogatta a vállát a lány. – Nekem még soha, senki nem mondta, hogy nem vagyok buta. Olyan jó volt hallani! Köszönöm. Spiro szégyenlősen mosolygott. – Szívesen. És én is… köszönöm a csókot. Mind a kettőt. – Szívesen. Tehetek érted még valamit? – Értem nem, de Atlantiszért igen. Vezess el minket oda, és együtt – óvatosan megfogta a lány kezét – megmentjük.

Glendalough, királyi palota Richárd már órák óta nagyszabású terveiről mesélt a királynak, melyeket akkor tudna megvalósítani, ha megtalálnák Atlantiszt, és az összes kristály az ő birtokába kerülne. A fiú percről percre lelkesebb lett. Csak beszélt és beszélt, míg a király le nem állította egy „mindez nagyon szép és jó, de egyelőre ogalmunk f sincs, hol van Atlantisz” megjegyzéssel. Abban a pillanatban egy tündőr jelent meg az ajtóban. –– Felség, jó híreim vannak! Mit mond? – kérdezte Richárd. – Azt mondja, jó hírei vannak – válaszolt Dagda, majd komoran a belépő katonára nézett. – Beszélj olyan nyelven, hogy szövetségesünk is megértse! Mik azok a jó hírek? Kétlem, hogy még bármi jót tudsz mondani nekem. Hacsak azt nem, hogy megkerült a lány. – Nem egészen, felség – válaszolt a tünd-őr. – A lány nincs meg, viszont találtunk a nyugati parton egy sellőt, akit kínzással sikerült megtörnünk és rákényszerítenünk, hogy az utat Atlantiszba. Szimat parancsnok és csapata mármutassa útnak ismeg indult vele. – No, hát ez valóban remek hír – ismerte el a király. 284

– És ez még nem minden, felség! A parton összefutottunk Finola hercegnővel és azzal a melák emberrel is, akit a hercegnő szöktetett meg innen. Szimat őket is magával vitte túsz gyanánt, és felséged utólagos elnézéséért esedezik, amiért nem kérte előbb felséged engedélyét. Úgy vélte, minél előbb Atlantiszba érnek, annál jobb. – Így van – bólintott Dagda. – Gondolom, a férfit a sellővé vált lánya miatt ejtettétek túszul. – Igen. Remélem, felséged nem bánja, hogy Szimat Finola hercegnőt is magával vitte. A király megrázta a fejét. – Az unokámra itthon is halál várt volna, ha elfogjátok és hazahozzátok. Ugyanolyan áruló, mint a dédunokám. egy tündér pillanatig úgy látta, könnyek homályosítanákRichárd el az idős tekintetét. El mintha kellett ismernie, hogy Dagda, bármilyen idegesítő vénség is, kiváló színész. Ritkaság, méghozzá irigylésre méltó ritkaság, ha valaki ilyen jól tudja leplezni a fájdalmát. De most, egy röpke pillanatra félrecsúszott az álarc, és láthatóvá vált a király valódi arca: egy szenvedő, megtört tündéré. – Végül is mindegy, hol hal meg: itthon, vagy Atlantiszban – mormolta Dagda, és kezével elbocsátó mozdulatot tett, mire a tünd-őr kihátrált az ajtón. Egy percig némamost csendmár nehezedett a trónteremre. – Nahát, felség, semmi sem állhat az utunkba – törte meg a kínos csendet Richárd. – Ezt meg kell ünnepelni! A király úgy nézett a fiatalemberre, mint aki citromba harapott. Richárd egy pillanatig értetlenül meredt a tündérre. – Valami rosszat mondtam, felség? – Nem szeretek előre ünnepelni, fiam. De most kivételt teszek. – Csettintett egyet, mire egy tündérinas repült be a trónterembe. – Hozz nekünk Óg mester barnasöréből! – Mind… mindkettejüknek? – kérdezte csodálkozva az inas. – Igen, mindkettőnknek. 285

– De, felség, azt a sört eddig kizárólag felséged fogyasztotta. – Hát most vendégül akarok látni valakit! – csattant fel Dagda. – Mozdulj már! Az inas reszketve bólintott, és kiröpült a szobából. – Valami sörről van szó, – kérdezte chárd, akinekkülönleges roppant mód hízelgett, hogyfelség? ő az első, akivel a Rikirály hajlandó megosztani kedvenc italát. Dagda kesernyésen mosolygott. – De még milyen különleges! Guinnessék elbujdosnának szégyenükben, ha ezt kóstolnák! A tündérinas pillanatokon belül megérkezett a két korsó sörrel, majd sűrű hajlongások közepette távozott. – Na hát akkor, fiacskám, igyunk! –– Atlantisz – indítványozta Richárd. – bólintott a Atlantisz pusztulására! pusztulására és a boldog békeidőkre király. – Tyű, hát ez tényleg nem sem… – kezdte Richárd, miután belekortyolt a sörbe, de torkán akadt a szó, a korsó kiesett a kezéből, és a nemes nedű eláztatta az arannyal átszőtt bíborszőnyeget. – Mi az? – kérdezte a király, aki maga még nem kóstolt bele italába. Richárd próbált válaszolni, de egy árva szót sem tudott kinyögni. Mintha ezer kéz szorította össze alátta torkát, nemagkapott levegőt. Néhány pillanatig mégvolna homályosan Dagda godalmas-riadt arcát, majd minden elsötétedett. A sötétség azonban csak rövid ideig tartott, mert hirtelen ismét tisztán látott, és a torkát szorongató érzés is elmúlt. Szórakozottan nézett le saját élettelen testére, amely a bíborszőnyegen hevert valami furcsa, kitekeredett, görcsös pózban. Méreg – vonta le a következtetést. Ezek szerint meghaltam.

286

III. RÉSZ

Áldozatok

287

SZERELEMBEN ÉS HÁBORÚBAN…

…mindent szabad. Legalábbis ezt állítják a bölcsek és a bolondok. Ezt szajkózzák azonban a kevésbé bölcsek és kevésbé bolondok is, akik ezt a bölcsektől és a bolondoktól hallották. De vajon igazuk van-e? Van-e bármely népnek joga rárontani egy másik nemzetre, amely sosem vétett ellene? Van-e joga egy népnek idegen földön kivívni saját szabadságát? A történelem ezekre a kérdésekre sosem adott választ, csupán annyit tudatosított az emberekben, hogy a háború rossz. Az emberek ennek ellenére mégis háborúznak. Miért? Nos, háborús ok lehet a területszerzés, lehet egy régi sérelem miatti bosszúvágy,

de előfordulhat, hogy ha megkérdezzük a háborús feleket: miért harcoltok?, ők maguk sem tudják a választ. Annyit tudnak csupán, hogy a háborúban mindent megengedhetnek maguknak. Hiszen a fenti szlogen szent és sérthetetlen. De mi a helyzet a szerelemmel? Mit szabad és mit nem szabad megtenni érte? A történelem a szerelem tekintetében is furcsa példákat állít elénk. Egy spártai király egyszer úgy gondolta, a szerelemért még háborúzni is szabad… De létezett már olyan ember, aki a szerelem erejével vívta ki a békét?

288

Tizennyolcadik fejezet

Lélekszakadva Richárd maga is meglepődött, hogy saját halálának tényét milyen nyugalommal fogadta. Nem az a karakter volt, aki bármiféle vereségbe hajlandó belenyugodni, márpedig a halál is egyfajta vereség. Ennek ellenére nem érezte magát sem kétségbeesettnek, sem legyőzöttnek. Nem érezte magát halottnak. – Őrség! Merénylet! Azonnal elfogni! A fiatalember megcsóválta a fejét – már amennyire valaki szellemtestben képes ilyesmire –, és szórakozottan figyelte, ahogy őfelsége Dagda király az ő élettelen teste mellett állva hisztériás rohamot kap, mélyarany szárnya pedig néhány másodperc leforgása alatt égővörösre változik. Hamarosan beviharzott a terembe vagy fél tucat tünd-őr, és egytől egyig dermedten meredtek a szőnyegen fekvő, mozdulatlan testre. – Mit álltok ott, szerencsétlenek? – förmedt rájuk a király. – Ez a fiú mérgezés áldozata lett, és azt a mérget nekem szánták! Azonnal előkeríteni azt a tündért, aki az italt behozta nekem! 289

Egy kicsit ideges – állapította meg Richárd. No persze, ha engem akartak volna eltenni láb alól, én is az lennék. Különös, min-

dig hosszú életre vágytam. Gazdagságra, nőkre, hírnévre. És most nem hiányzik egyik sem. Halott vagyok. És nem is rossz ez az megmozgatta áttetsző és egyvalamiváza feléállapot… nyúlt. A Játékosan keze simán átsiklott rajta, noha uj azjait, anyagát lyen módon mégis érzékelte. Épp, amikor azon tűnődött, de kár, hogy nem tudja megfogni és a földhöz vágni, csak hogy még jobban felidegesítse ezzel a tündérkirályt, a tünd-őrök megérkeztek azzal a társukkal, aki a mérgezett italt szolgálta fel. – Meg tudod ezt magyarázni? – szegezte neki a kérdést Dagda, miközben Richárd testére mutatott. A tündér tágra nyílt szemmel megrázta a fejét, a száját viszont

értelmes válasz helyett csakvolt valami vinnyogásszerű hang hagyta el. Szárnya haloványszürke a rémülettől. – Te tetted? – Mi… mit, felség? – nyöszörögte a felszolgáló. – Te tettél mérget a kedvenc sörömbe? – csattant fel Dagda. – De… de… dehogy, felség. Én csak kimertem belőle k ét korsónyit, és behoztam. Esküszöm! A király egészen közel hajolt a tetőtől talpig remegő szolgához, és néhány másodpercig összevont szemöldökkel méregette, majd elhúzódott. – Hiszek neked. Gyáva féreg vagy, de nem gyilkos. Tizennégyezer év alatt elég jó tündérismerő lettem, és a te szemedben nem látok elég bátorságot ahhoz, hogy megpróbáld megmérgezni a királyodat. Viszont ha nem te tetted… akkor talán maga Óg mester? – Dagda elgondolkodva simogatta gyér szakállát, majd az őrökhöz fordult. – Hozzátok elém Óg mestert! Azonnal! Richárd azon kapta magát, hogy határozottan élvezi a színjátékot. A tünd-őrök elrohantak, Dagda pedig lerogyott egy szófára, és állát a kezébe támasztva a halott fiú testére meredt.

290

– Ki tehette? – motyogta. – Kinek állok én az útjában? – Csüggedten ingatta a fejét. – Talán az egész tündértársadalomnak. Sokan már réges-rég szívesen láttak volna holtan, tudom én! Mire a tündérosztag visszaért Óg mesterrel, Dagda már teljesen volt esve, hiszen perc alatt vagy ötven aki tündért kétségbe sikerült felsorolnia, akik a néhány halálát kívánhatták. Richárd, eddig a tárgyakon való átsuhanás nemes művészetét gyakorolta, mostanra halálosan elfáradt, és sajgott minden szellem-porcikája. Érthetetlen levertség vett rajta erőt, amihez foghatót soha életében nem érzett. Igencsak sivárnak ígérkezik az elkövetkező örökkévalóság – állapította meg –, ha úgy kell eltöltenem, hogy naphosszat csak kanapékon suhanok át. A király felállt és kihúzta magát, igyekezett magasabbnak mutatkozni, mint Óg mester. sokkalSenki inkább mint aggodalommal tekintettAazmester uralkodóra. nemkíváncsian, vette észre, ahogy a tünd-őrök közé befurakodott egy idős tündérasszony. Richárd azonban, mivel a magasból szemlélte az eseményeket, azonnal kiszúrta a hívatlan vendéget. Az asszonynak hosszú, loboncos, őszbe vegyülő vörös haja volt, és űzött tekintete miatt úgy festett, mint aki szellemet lát. – Halljam, Óg, mit tudsz felhozni mentségedre? – Először én szeretném hallani, felség, hogy mivel vádol – válaszolt nyugodtan az idős harcművészet -mester. – emelte föl a – Azzal, hogy meg akartad ölni a királyodat! hangját Dagda. – A söröd, melyet kizárólag nekem tartogatsz, mérgezett volt! Ez a fiú – mutatott Richárd testére – meghalt tőle! És ha nem olyan mohó, hogy előbb igyon, mint én, akkor most én is ott feküdnék mellette! – Te sem haltál volna meg – szólalt meg egy enyhén reszelős hang. Richárd a magasból nyomban be tudta azonosítani a hang forrását: az az idős asszony szólt, aki hívatlanul jelent meg a teremben. – Greinne? – vonta föl a szemöldökét a király. Az asszony előrelépett Óg mester mellé. 291

– Igen, apám. Én vagyok. – Hogy érted… hogy érted azt, hogy én sem haltam volna meg? – tudakolta Dagda, aki hajlott kora ellenére is majdnem, hogy fiatalabbnak látszott a lányánál. – Hogyhogy én sem? A fiú halott! Az asszony megrázta a fejét. – Nem halt meg. Richárd úgy érezte, ezúttal nem csak a teste dermed meg, hanem a lelke is, amely eddig szabadon szálldosott körbe-körbe. Nem halt meg? Nem halt meg? – Él – folytatta az asszony. – Amikor meghallottam, hogy Óg mestert gyilkossággal vádolod, holott a fiú él, nem hagyhattam annyiban a dolgot! –– De a fiúél!nem él. De hát igenis – toppantott a nő. – Egyrészt… – leguggolt, és a fiú nyaki verőeréhez nyomta a kezét – ver a szíve. Normális, életteli lüktetéssel ver. Persze, nektek eszetekbe sem jutott megnézni, rögtön vittétek volna eltemetni. Jó ég, ilyen ostobák is csak férfiak lehetnek! Másrészt onnan tudom, hogy él, mert nem éreztem, amint átsuhan a kísértete a másvilágra. Igen! Ez az! – bokszolt a levegőbe Richárd szellem-keze. Élek! Richárd élt, Richárd él, Richárd élni fog! Abban a percben érezte, tökéletesen mintha a korábbi levertsége nemúgy is létezett volna. Ismétboldog, erősnek és élettel telinek érezte magát, és olyan szabadnak, mint a madár. Csak néhány pillanatnyi gondolkodás után jött rá, hogy a madár-érzést saját lelkének lebegése okozza. Lesandított a szőnyegen heverő testére, és eszébe jutott egy morbid hasonlat, amellyel egykori informatika tanára, Józsi bá’ próbálta elmagyarázni az osztálynak a hardver és a szoftver közötti különbséget: „Ha láttok egy döglött macskát az úton, no, az a hardver. A lélek, ami kiszállt belőle, a szoftver.” Azon az informatika órán Richárd jót nevetett a hasonlaton, most azonban, hogy saját hardverjére tekintett le a szoftverje, már sokkal kevés292

bé tűnt mulatságosnak a dolog. Néhány pillanattal korábbi lelkesedése tovatűnt, részben annak a felismerésnek köszönhetően, hogy hiába él, a teste és a lelke külön-külön létezik, részben pedig azért, mert Dagda sokkal inkább gondterheltnek látszott, semmint – Jaj, vidámnak. lányom – sóhajtott a király Greinnéhez fordulva –, ne gyere már megint ezekkel a kísértethistóriákkal… A tündérnő felállt, és valamelyest lesimította loboncos őszesvörös haját. – Tudom, hogy nem hiszed, apám, de én igenis minden halálesetet megéreztem, amely a palotában és a környéken történt. Éreztem, amikor a kis Deirdre meghalt, és megéreztem azt is, amikor Lugh lelke elhagyta a világunkat. Most viszont semmi ilyesmit nem éreztem. Érzem viszont… – lehunyta a szemét – érzem a fiú lelkét. Valahol itt lebeg a szobában. Dagda a szemét forgatta. – Hát hogyne. Üdvözöllek, Ricsi fiam! – integetett gunyorosan a semmibe. Richárd szelleme elhúzta képzeletbeli száját. Roppant vicces, felség… – Ha nem hiszed, hogy a fiú lelke még itt van, hát majd rávesszük, hogy jelezze a jelenlétét – szólt hűvösen Greinne. – Fiam,Richárd vagy szólalj meg,nyitotta vagy lökj le egy tárgyat.deAkármit. szólásra szellem-száját, egy hangot sem volt képes kipréselni a torkán. Hiába, hangszálak nélkül nem lehet beszélni. Beszédbeli kudarcát követően megpróbálta ismét megfogni azt a vázát, amelyet korábban a földhöz szeretett volna vágni, de a keze ugyanúgy átsiklott rajta, épp csak valami futó anyagszerűséget és enyhe kényelmetlenséget érzett. Nem megy! Hiába! Ne görcsölj, fiam – szólalt meg egy hang a fejében. Greinne? – kérdezett vissza Richárd. Én vagyok – felelt az asszony hangtalanul, míg a Dagda feje fölötti, látszólag légüres teret kémlelte. Segítek neked.

293

Hogyan? Koncentrálj, fiam! Hunyd le a szemed… mármint a szellemszemed, és fogj meg valamit! Úgyis átmegy a kezem a dolgokon – tiltakozott Richárd. Egyáltalán, velem? Mégmiéntörténik sem vagyok benne biztos, bár van egy sejtésem… Egyelőre tégy, ahogy mondtam. Koncentrálj! Richárd lehunyta képzeletbeli szemét, és kinyúlt az iménti váza felé. Szellem-ujjai ismét át akartak siklani a tárgyon, de minden erejével arra összpontosított, hogy az eddig érzett jelentéktelen kis anyagszerűség megnövekedjen. Minél erősebben koncentrált, annál anyagszerűbbnek érezte a vázát, már az összes szellem-ujjbegye bizsergett a tárgy érintésétől.

Zsupsz! A váza a szőnyegen kötött ki, de a szőnyeg puhaságának köszönhetően egy darabban maradt. – Nos? – nézett apjára Greinne. – Mit nos? – morgott a király. – Ez még nem bizonyít semmit. Ezt bármelyikünk előidézhette egy kis titkolt varázslással… – Varázsolt itt bárki is? – nézett körbe kihívó tekintettel Greinne. A tünd-őrök és Óg mester a fejüket rázták. – Helyes – bólintott a nő. –nem Én varázslat sem varázsoltam. Haa tehát nem varázsoltál, apám, akkor lökte le azt vázát tea polcról, hanem Richárd szelleme. Bravó, fiam, ügyes voltál! Köszönöm! De van egy kis probléma – válaszolt Richárd. Hirtelen olyan fáradt lettem. Mintha ez a kis érintés minden erőt kiszívott volna belőlem. Akkor is hasonlót éreztem, amikor a kanapén suhantam át egy párszor. Mi folyik itt, Greinne? Az asszony komor ábrázattal guggolt le, és megérintette a mozdulatlan fiú nyakát. Tényleg nagyon gyenge a szívverésed. Pár perce még viszonylag szabályos volt, most pedig… Ó, jaj… Mi az? – nyögött fel Richárd.

294

– A sörben nem méreg volt – jelentette ki fennhangon az aszszony. – Átokkal sújtották. – Miféle átokkal? – morgott a király. – Szerintem elég valószínű, hogy egy olyan átokkal, amelyről eddig csak népünk legendáiban hallottam – sóhajtott Greinne. – A teremtésmítoszban. – Csak nem? – kerekedett el Dagda szeme. – Csak nem az az átok, amellyel Tündéranya gonosz húga kiszakította Tündéranya lelkét a testéből? – De! Minden bizonnyal ez ugyanaz az átok – bólintott Greinne. – Emlékszel a teremtésmítosz végére, apám? Dagda komoran bólogatott. – Tündéranya teste a lélekszakadás után egy ideig még életben maradt – mondta, ablakon tájra meredve. Olyan egyenlete-– sen beszélt, minthaazcsak egy túli könyvből olvasná fel a történetet. A lelkét arra kárhoztatta az átok, hogy minél több tárgyhoz nyúlt hozzá, annál valódibbnak érezte őket, mert annál jobban kötődött hozzájuk a lelke. A tárgyak valósággal elszívták az energiáit, és a lelke egyre inkább elvesztette az esélyt, hogy valaha is visszatérjen a testébe. Volt egy hely egy patakparton, ahol különösen szívesen tartózkodott. Amíg élt, mindig ott ücsörgött a parti köveken. Szellem-életében is gyakran visszajárt oda. A kövekkel fokozatosan megerősödött gyengébb lett, és végül… a köteléke, míg a saját testével egyre – …teljesen elszakadt – fejezte be a mondatot Greinne. – Tündéranya lelke eggyé vált a kövekkel. Amely kövekkel pedig egygyé vált, azok kristályokká lettek. – És mindez több millió éve történt, a néhai Atlantisz szigetén – tette hozzá merengve Dagda. – Igen – horgasztotta le a fejét Greinne. – Ezért költözött népünk annak idején Atlantiszra, igaz? Mert közelebb akartunk lenni a Tündéranya lelke által megszentelt kövekhez… – Azt hiszem, igen, de mindez csak legenda. Réges-régi mese csóválta a fejét a király. – Még én sem éltem, amikor népünk At295

lantiszra költözött. Már senki sem él azok közül, akik még el tudnák mondani, miért választották őseink Atlantiszt lakóhelyül. Mi már csak feltételezzük, hogy a kristályok miatt volt, de nem lehetünk benne biztosak. Ez mostnem komoly? értetlenkedett Richárd. Az oreikhaloszkristályok mások, –mint valami ősötök lelke kövekbe zárva? Ó, dehogy – rázta a fejét Greinne. Ez csak mese. A mai tündérek közül már senki sem hisz benne. De azok az őseink, akik letelepedtek Atlantiszon, valószínűleg még hittek benne. – Ugye, te sem hiszed el ezt a mesét, lányom? – kérdezte a király, kizökkentve Greinnét a fiúval való néma társalgásból. – Dehogy – sóhajtott az asszony. – A kristályok csak kristályok. Tündéranya talán soha nem is létezett. Az ő történetében

említett átok azonban valós. Több millió évigátok senkinek nem eszébe kipróbálni, hogy a mítoszban megírt működik -e.jutott Egészen mostanáig. És ezek szerint működik. Apám, akárki átkozta is meg a sörödet, a te lelkedet akarta kiszakítani a testedből. Na jó, de mi lesz velem? – jajveszékelt Richárd. Ha Tündéranyát elpusztította az átok, akkor engem is el fog! – Talán nem – válaszolt fennhangon az asszony, nem törődve azzal, hogy a többi tündérnek fogalma sem volt a szellemfiúval folytatott néma társalgásáról. – Te talán megmenekülsz, Richárd. Tündéranya történet de szerint nem tudta, hogy a tárgyak megérintése a haláláta okozza, te tudod. Ezentúl semmihez sem szabad hozzáérned. A saját testemhez sem? Hogy megyek akkor vissza belé? Greinne megrázta őszes fejét. – Azt sajnos nem tudom. Mi az, hogy nem tudod? Akkor én már örökre így maradok? Vagy csak addig, amíg mesterségesen életben tudjátok tartani a testemet? – vetette oda Richárd. – Légy türelmes, fiam! Könnyű ezt mondani! Te milyen lennél az én helyemben?

296

Az asszony megkeményítette vonásait. Nem tudom, milyen lennék a helyedben, de én segíteni próbálok, minden tudásommal azon leszek… Szellem-Richárd felnyögött. Hát nekem ebből elég! Visszamegyek a testembe, és kész!az uszodában, előretartott kézzel rugaszMint gyerekkorában kodott neki a fejesugrásnak, ám míg az uszoda vize mindig befogadta, saját testéről úgy pattant vissza a lelke, mint egy teniszlabda. Miután háttal nekicsapódott a falnak és félig belesüppedt, kótyagosan meredt saját testére. No, csak nem vallottál kudarcot, fiam? – szólalt meg Greinne enyhén gúnyos hangja a fejében. Csak de – nyögött Richárd, és egy rántással kiszabadította

szellemtestét a falból.járt, A virágos drapériával érintkezés olyana fizikai fájdalommal mintha valódi teste való ütközött volna neki falnak. Fájt is, és el is gyengítette. A francba, ki látott már olyat, hogy egy szellemnek bármije is fájjon? – dohogott magában. Nyugodj meg, fiam, és lehetőleg ne kerülj érintkezésbe a tárgyakkal! – javasolta Greinne némán. Már hogy nyugodhatnék meg? – tört ki Richárd. Nincs ebben a szellemlétben semmi megnyugtató! Bár lennék igazából halott! Richárdot a sírás kerülgette. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki váratlanul nagy ajándékot amit rögtön elnehezére is vettek beletőle. Amikor azt hitte, meghalt, nemkapott, esett különösebben törődni, de amikor megtudta, hogy él, hirtelen megnőtt benne az élethez való ragaszkodás, és úgy kapaszkodott abba a csekélyke reménybe, hogy talán egyszer visszakerülhet a testébe, ahogy egy fuldokló kapaszkodik a mentőövbe. De hiába. A remény parazsa mostanra kihunyt. Hiszen Greinne maga sem tudja, van-e módja, hogy Richárd lelke valaha is visszaszálljon a testébe, vagy kénytelen lesz végignézni, ahogy a leste elsorvad, és már nem lesz hova visszatérjen…

297

Ha a szellemek képesek lettek volna sírni, Richárd könnyek záporán át nézte volna saját testét. Elkeserítette az a tudat, hogy pár éven belül néhány közeli ismerősén kívül senki sem fog emlékezni rá, mert nem élt addig, hogy igazi hírnévre tegyen szert. Talán majd, vagy oda. Demég hát Elel miértisis elfelejti emlékezne rá? nyolchavi Talán mostegyüttjárás is Azaésszelideenyeleg, és ő, Richárd, eszébe sem jut! Lilla gondolatára borzongás futott végig a fiú szellemtestén, és ezzel egyidejűleg egy gondolat villant az agyába. Greinne, én elmegyek. Elmész? De hát… hova? Richárd elkeseredetten kinézett az ablakon. A kinti szürkületben a kolostor kőkeresztjeinek sziluettje egészen kísérteties hatást keltett. Atlantiszba. Bárhol legyen is, megkeresem. Dagda értetlenül meredt a lányára, aki úgy állt mellette, mintha sóbálvánnyá vált volna. – Mi történt? Greinne megrázkódott. – Elment. – Akkor tényleg meghalt? – Jaj, apa, nem igaz, hogy ennyire nehéz a felfogásod! – csattant fel az asszony. – Richárd nem halt meg, de a lelke annyira kikészült mindattól, amit hallott, hogy elege lett, és elment. Méghozzá Atlantiszba. – Atlantiszba? – kapott levegő után a király. – Honnan tudod? – Ő mondta – vont vállat a tündérnő. – Na persze! – legyintett Dagda. – Hiszen te tudsz némán is társalogni a kósza lelkekkel… – Tudom, hogy nem hiszed el, de valóban tudok – válaszolt gúnyos hangon Greinne. – A fiú szelleme mondta, hogy elmegy Atlantiszba. Éreztem, amikor elhagyja a termet, és már nem érzem a jelenlétét. Még egy pillanatnyi fájdalom-impulzust is fogtam a részéről, amikor kirepült a csukott ablakon. Szegénykém! 298

Nem tudom, hosszú távon hogyan fogja tudni elkerülni a szilárd tárgyakkal való érintkezést. A király lerogyott a kanapéra. – Kell, hogy legyen valami megoldás ez ellen az átok ellen! Nem ártani!csak őmiatta! Miattam is! Azzal az átokkal nekem akarlak A lánya rideg pillantást küldött felé. – Azt hiszem, van megoldás ellene… Olvastam egyszer egy utalást valamelyik legendánkban, de nem mondhatom el neked, mi az. Pontosan azért, mert elképzelhető, egy napon téged is ez az átok fog sújtani. – De hát… de hát… lányom, te tényleg megőrültél! – pattant fel a kanapéról a király. – Attól félsz, hogy én is áldozatul esem az átoknak, és ha mégsem mondod el, mit tehetnék saját magam megmentésére, így történik? – Pontosan, apám – bólintott az asszony. – Mert ha tudnád, akkor sosem menthetnéd meg magad. Amit Richárdnak tennie kell, azt anélkül kell megtennie, hogy tudná, ez a tette megmentheti őt. Dagda olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy aranykoronája kis híján lebucskázott róla. – Sosem értettelek, lányom. Greinne el. – Tudom,kesernyésen engem sohamosolyodott senki sem értett.

Második Atlantisz, királyi palota Richárd képtelen volt rájönni, hogyan történt, de míg az egyik pillanatban a tündérkirály palotájában volt, a következőben már az óceán mélyén egy másik világban találtaLehet, magát. Talán azon múlt az egész, hogy Atlantiszba akart jutni? hogy szellemként elég odagondolnia magát valahova, és már ott is van? Csak egy másodperc töredékéig érzett fájdalmat, amikor a lelke áttört a 299

tündérpalota zárt ablakán, aztán megszűnt a fájdalom, és hihetetlen könnyűnek érezte magát. A tenger kellemesen langyos volt, és Richárd minden vízben töltött másodperccel jobban érezte magát. A megérkezés ugyan okozott némi kellett fájdalmat, hiszen deegy víz alatti épület mennyezetén áthatolnia, szellemteste ezt márfalán ki is vagy heverte. Ahogy körülnézett, érzékelte, hogy nem akárhová került, hanem épp a királyi palotába. Tulajdonképpen nem lehetetlen, hogy azért került pontosan ide, mert Elel is itt van. Amikor ugyanis közölte Greinnével, hogy Atlantiszba megy, Elelre gondolt. Arra, hogy tudni akarja, mi van vele, vajon elfeledte-e már őt. A terem, ahová érkezett, nagy volt, de trónt nem látott benne, így nem lehetett a trónterem. egy jókora, bélelt kagylóágyat pillantott Jobbra meg, balra pedig szivacspárnákkal egy hasonló díványféleséget. A falban itt-ott gyönyörű mintákat formázva pici kristályok ragyogtak. Oreikhaloszok – gondolta sóvárogva Richárd, és szellemszíve összeszorult. Ha nem jut vissza a testébe, sosem lesz esélye, hogy rátegye a kezét a kristályokra és meggazdagodjon. Ha halott volna, igazán halott volna, nem érdekelnék a kristályok. De így, hogy se nem élő, se nem holt, hanem valahol a kettő között létezik, még maradt benne annyi kapzsiság, hogy az elszalasztott meggazdagodáson bosszankodjon. Önsajnálatából két hang rázta fel. – Tudod, ez azért nem volt szép dolog a részedről – szólt egy női hang egy cseppet szemrehányóan, mégis kedvesen. – Ugyan, miért? Fő a béke, nem igaz? Rengeteg ellenségem volt Atlantiszban, most nincs egy se – felelte egy mélyebb, kissé nyegle hang, amely csakis Azaészé lehetett. Hamarosan nyílt a lakosztály ajtaja, és két sellő úszott be rajta. Richárd légzése felgyorsult, ahogy megpillantotta Lillát, ugyanis még sosem látta egykori barátnőjét ennyire fedetlen felsőtesttel. A kagylómelltartó észveszejtően szexi volt rajta. 300

– Szóval itt laksz? – A lány körülnézett a lakosztályban, és ahogy a legtávolabbi falat szemlélte, egyenesen átnézett Richárdon. A fiú bármit megtett volna, hogy tudassa a lánnyal a jelenlétét, de tudta, hogy hangokat képtelen kiadni, a szilárd tárgyakkal való érintkezés pedig rövidtávon vesztél okozhatja. Ezért boszszankodva, de elfogadta a tényt, ahogy csak nézheti egykori kedvesét, anélkül, hogy bármi módon is felhívja magára a figyelmet. – Egy kicsit talán rideg. Valahogy hiányoznak a meleg színek – folytatta Lilla. – A meleg színek? – pillantott rá értetlenül Azaész. – A vörös, a narancs, a sárga… – magyarázta Lilla. És szerinted Anagyész tudja, mi az a narancs? – húzta el gúnyosan a száját Richárd. Azaész nézett a lányra, megvonta vállát. – Hát tekissé majdzavartan átalakítod, ahogy nekedmajd tetszik. Elvégrea ezentúl te is itt fogsz lakni… Ebben a pillanatban Lilla teste mintha megmerevedett volna. – Nos… meglátjuk. Kezdetnek elég lesz néhány korall. Olyan szép vörösek. – Olyan szép vörösek, mint a hajad? – nyúlt előre Azaész, hogy végigsimítson a lány vöröses tincsein. Veszed le a kezed a barátnőmről!? – akarta ordítani Richárd, de egy hangMeandráról, sem jött ki szellem-torkán. pillanatban el is feledkezett és arról, hogy Abban Elelről amár lemondott. Honnan veszi a bátorságot ez a szőke ficsúr, hogy fogdossa Elelt? Egyáltalán, hogyhogy nem vágta még képen ezt a felfuvalkodott hólyagot? Az az Elel, akit Richárd majdnem tíz hónapja ismert, csaknem sztoikus volt és sosem vesztette el a fejét, ellenben az az Elel, akit az elmúlt egy hétben megismert, tüzes volt és hirtelen haragú. Lehetséges, hogy a váratlanul fellobbant szikra máris kialudt benne és ismét ugyanaz a lány, aki Richárddal járt együtt: nyugodt, csendes, passzív?

301

Nem, biztosan nem. Valami azt súgta Richárdnak, hogy ez a lány már nem ugyanaz. Talán hasonlóan visszafogottnak tűnik, mint a régi önmaga, mégis van valami a szemében, ami vadságot sugároz. Van valami a mosolyában is, ahogy elhúzódik Azaésztől

–tosan valami, ami utal, hogy visszatartja önmagát. De hogy ponmitől, eztarra Richárd nem tudta megállapítani. – Remélem, átengeded nekem az ágyat, te pedig a díványon alszol – jegyezte meg Lilla. – Ha csak ez kell… – felelte a herceg. – Legyen a tied az ágy, én még úgysem alszom. Beszélnem kell apámmal. A háborúról. A lány arca egy pillanatra mintha megvetést sugárzott volna, de nyomban megzabolázta arcvonásait. Richárdban egyre erősödött a gyanú, hogy Lilla visszafogja indulatait. – Hát apersze… a –háborúról… – szólalt alig leleplezett gúnnyal hangjában. És arról, hogy azonnalmeg, mondjon a trónról a javadra. Nem igaz? Azaész pislogott egy kicsit, majd vigyorra húzódott a szája. – Mit tagadjam, megfordult a fejemben a gondolat. Bár Azaésznek nem tűnt fel, hogy mennyire erőltetett Lilla mosolya, Richárd egyből észrevette. Ha jobban belegondolt, lehet, hogy élőként neki sem tűnt volna fel, mert a lány mesterien színészkedik. Most azonban, hogy a lelke szabad volt a testétől, jobban meglátta másokban a lélek mindent munkáját.megadott volna azért, Abban a pillanatban Richárd hogy értse, miben mesterkedik a lány. Merthogy valamiben mesterkedik, az biztos. Ekkor kopogtak a kagylóberakásos ajtón. – Szabad! – kiáltott Azaész. Egy kissé testes sellő jelent meg az ajtóban, és meghajolt. – Fenség, egy bizonyos Kasszandra van itt. Azt mondja, feltétlenül beszélnie kell önnel. A herceg arca kíváncsiságot, de bosszúságot is tükrözött. – Vezesd be!

302

A szolga ismét meghajolt, majd elúszott, hogy egy perc múlva egy szőke loknis sellőlánnyal térjen vissza. A lány csábosan mosolygott. Egy kicsit hasonlított Meandrára, bár nem volt olyan szép. Meandrának hosszabb szempillái és teltebb ajkai voltak, a keblei pedig… Nem rossz,még nemkagylókkal rossz, de Meandráé szebb! Elelé pedig hiába nem látszik, fedve is csinos… – élvezte az elé táruló látványt Richárd. Kasszandra arcáról eltűnt a mosoly, mikor észrevette Lillát. – Azt hittem, egyedül talállak – szólt a lány hűvösen, ahogy az Azaész mellett lebegő Lillát méregette. – A szobám mostantól kezdve nem egyedül az enyém – válaszolt Azaész. – Mint minden férj, megosztom a feleségemmel. Hogymiajó…? – hűlt el Richárd. A feleséééége? Lilla Azaészhez bújt és diadalmas mosolyt villantott a szőke lányra. Te jó ég! Richárd tépkedni kezdte szellem-haját. Hát mi folyik itt? Nem elég, hogy Elel sellő lett, de hozzá is ment Anagyészhez? Lihegve nyugalmat erőltetett magára, miközben látta, hogy Kasszandra ugyanolyan megütközve mered a párocskára, mint ő maga. – Szóval igaz? – suttogta a lány. – Hallottam rebesgetni, de nem hittem el! – Pedig igaz – ölelte át Lillát még szorosabban Azaész. – És most megtudhatnánk, minek köszönhetjük a látogatásodat? Kasszandra gyilkos pillantást küldött Lilla felé. – Én… előtte nem beszélek. – Pedig kénytelen leszel. Elel előtt nincsenek titkaim. – Ugyan, szívem, engem egyáltalán nem zavar, ha négyszemközt beszélsz a hölggyel – jegyezte meg Lilla, és egy cuppanós puszit nyomott „férje” arcára. – Akkor menjünk ki – indítványozta Azaész Kasszandrának, és az ajtóra mutatott. A szőke lány bólintott, és kiúszott a folyosóra, a herceg pedig követte. 303

Richárd és Elel az ajtó túloldalán hallgatózott. A lány a fülét az ajtónak nyomva, arcán feszült figyelemmel igyekezett elcsípni „férje” és Kasszandra beszélgetéséből egy-egy szófoszlányt. Ez eleinte meglehetősen nehéznek bizonyult, mert azok ketten halkan beszélgettek, de úgy egy elteltével valamit, amire Kasszandra igen perc hevesen reagált.Azaész mondhatott – Ezt nem hiszem el! Ez nem lehet igaz! Most már Azaész is felemelte a hangját. – De igaz, Kasszandra, és el kell fogadnod! Nős sellő vagyok, és hozzád soha többé semmi közöm! – De hát két hete még bármit megtettél volna, hogy a tiéd legyek! – hisztizett a lány. – Akkor még nem ismertem Elelt. – De mi olyan különleges ebben lányban? Talán szebb, mint én?hát Okosabb? Mitől jobb ő, mint énavagyok? Mondjuk attól, hogy ő sosem hisztériázna, hogy visszaszerezzen egy pasit – gondolta Richárd. Azaész válasza azonban mind őt, mind Elelt meglepte. – Elel nem szebb nálad. Talán nem is okosabb. Hogy mitől jobb? Nem tudom… Talán nem is jobb. Egyben viszont biztos vagyok: ha felajánlanák nekem a világ ezer legszebb lányát cserébe érte, akkor sem fogadnám el, mert nem biztos, hogy lenne közülük olyan, akiben mindaz megvan, ami őbenne. Elel nagyon különleges. Azt a…! De nyálas! – fintorgott Richárd. A fintor azonban az arcára fagyott, amikor Lillára esett a pillantása. A lány tekintete valami leírhatatlan, földöntúli boldogságot sugárzott. – Ó, Azaész… – tört ki a zokogás Kasszandrából az ajtó túloldalán. – Te tényleg szereted őt! Richárd legszívesebben a falba verte volna a fejét, de saját testi-lelki épsége érdekében nem tette. – És én még azt hittem, saját magadon kívül képtelen vagy bárkit is szeretni! – folytatta Kasszandra. – Egész idáig utáltalak mindazért, amit velem és a vőlegényemmel tettél, de ma hirtelen 304

úgy éreztem, hogy szeretlek! Azonnal ide akartam jönni, hogy elmondjam, de ha a te boldogságod ez a vörös hajú lány, akkor elmegyek! Ég veled, szerelmem! Húúúh… – fújta ki a levegőt Richárd, majd Lillára pillantott, és aztmeredt kívánta,maga bár neelé, tettedevolna. Elel némán, szívére szorítottmáris kézzel a mosolya szebben ragyogott, mint a világ összes oreikhalosz-kristálya együttvéve. Nekem ebből elég! – nyögött fel Richárd. Végeztem veled, Elel! Ha neked a Szőke Herceg kell, hát legyen! Nekem ott van a szépséges Meandra! És én igenis lecserélnélek a világ ezer legszebb lányára! De akár az egyetlen legszebbre is! Meandrára! Szorosan behunyta szellem-szemét, és a gyönyörű exsellőlányra koncentrált. Egy pillanatnyi fájdalmat érzett, amikor teste átsuhant a víz jelezte, alatti palota mennyezetén, majd egy újabb pillanatnyi fájdalom hogy ismét áthaladt valami szilárdon, végül megállapodott. Ugyan gyengének érezte magát, de boldogította a gondolat, hogy hamarosan az imádott nő mellett lehet. Amikor kinyitotta a szemét és rájött, mit lát, felsikoltott. Szinte lányosan. Még jó, hogy senki sem hallotta.

Glendalough, királyi palota – Komolyan azt gondolod, apám, hogy Óg mester képes lenne merényletet elkövetni ellened? – Bres hangjában hitetlenkedés csendült. A király megrázta a fejét. – Én már nem tudom, mit gondoljak. Óg mindig hűséges alattvalónak bizonyult, de ki tudja? Nemrégiben még nem feltételeztem volna Aengusről, hogy képes átállni a sellők oldalára, sem Finoláról, hogy az emberekhez egyetlen tündértestvérünkről sem feltételeztem volna,pártol. hogy Sőt, képes megölni Danut és a gyerekeket. 305

– Na várj csak! – kapta fel a fejét Bres. – Ez azt jelenti, hogy már nem az atlantisziakat tartod felelősnek a halálesetekért? – Talán – morogta Dagda a bajusza alatt. – Valószínűbb, hogy tündérek tették, csak valaki úgy próbálta beállítani a dolgot, mintha azisatlantisziak a felelősek. De ezpróbált csak találgatás, fiam. Az lehet, hogylennének engem is egy atlantiszi megmérgezni. Ez a világ annyira romlott és benne mindenki annyira elvetemült, hogy bárkiről bármit el tudok képzelni. A herceg a fejét ingatta. – Azért ennyire nem szörnyű a világ, apám. – Nem az? – nézett rá kihívóan a király. – Azt mondod, nem szörnyű a világ, miután elveszítetted a lányodat és négy unokádat? Bres továbbraami is csak a fejét – Borzasztó, történt, de rázta. ezért nem a világ a felelős, és talán igazad van abban, hogy nem is a sellők. Danut, az ikreket és Lugh-t még megölhette egy emberré vált sellő, elvégre azok a gyilkosságok a szabad ég alatt történtek, de Óg mester söréhez aligha férhetett hozzá sellőfia. Amennyire én tudom, Óg házába csak a tanítványai járnak, ha tehát ott került sor a sör megátkozására, akkor az egyik tanítványa az elkövető. Ha viszont már itt, a palota falain belül átkozták meg… –– Akkor… nyögött fel Dagda a tettesellenére köztünkisvan. Úgy van –– bólintott a fia. – És– ennek meg akarod támadni Atlantiszt? Az idősebb tündér mereven nézett a fiatalabbra. – Hát lehet itt még visszakozni? – Hogyne lehetne – válaszolt halkan Bres. – A békéhez sosincs késő… Gondold meg, apám! Több ezer ártatlan lény élete múlhat ezen a döntéseden. Dagda sem volt már olyan magabiztos, mint korábban. – Talán… talán igazad van. Talán vissza kéne hívni a seregeket.

306

Bres szemében örömkönnyek csillantak, és megszorította apja karját. – Tudtam, hogy jó tündér vagy, apám. Én tudtam. Dagda egy grimasszal válaszolt. am?– Lehet, hogy többet tudsz rólam, mint én tudok magamról fi-

A Meandra fedélzetén Richárd a sikoly után kiguvadt szemmel és tátott szájjal meredt az előtte kibontakozó jelenetre. Meandra– az ő ártatlan, törékeny Meandrája – egy díványon feküdt, és vadul csókolózott egykis Richárd számára ismeretlen fiatalemberrel. A szellemfiú néhány pillanatig azt sem tudta megállapítani, melyik végtag melyik emberhez tartozik, annyira összegabalyodtak. Szellem-keze ökölbe szorult, és valami hirtelen, állatias ösztön arra késztette, hogy felkapjon egy tárgyat és jól kupán csapja vele a „rivális hímet”. Épp, amikor azon csodálkozott, hogyan sikerült felkapnia és megtartania egy különös, kalapácsra emlékeztető szerszámot, kinyílt a kabin ajtaja, és egy ismerős vörös fejecske jelent meg az ajtónyílásban. – Bocsi, hogy megzavarom az idillt, Spiro, de a műszerek erős varázsrezgéseket jeleznek odakintről, a tengerfenékről – jelentette be Aengus, és mivel szemét a szerelmespárra szegezte, nem vette észre a raktár sarkában lebegő tárgyat. – Szerintem megtaláltuk Második Atlantiszt.

307

Tizenkilencedik fejezet

Coyle Második Atlantisz, királyi palota Amióta Kasszandra távozott, Lillának egyfolytában fülig ért a szája az örömtől. Már évek óta nem érezte magát ilyen boldognak. A vigyor csak akkor tűnt el az arcáról, amikor Azaésszel a trónterem ajtaja elé értek, itt ugyanis kénytelen volt emlékeztetni magát, hogy miért is vannak itt. Azért, mert Azaész puccsot akar végrehajtani. A lány keze ökölbe szorult, és igyekezett dühös lenni. Valamiért mégsem sikerült neki. Tisztában volt vele, hogy amire a herceg készül, az alávaló dolog, szabályos bűncselekmény, és mégis, a kihallgatott beszélgetés óta képtelen volt igazán haragudni rá. – Erre tessék, hölgyem – nyitotta ki színpadiasan az ajtót Lilla előtt Azaész. A trónterem látványától Lillának a lélegzete is elakadt. Látott már szép épületeket kívül-belül, látott már fenségesen berendezett szobákat is, de ilyet még soha. Nem is a terem díszei, sokkal inkább grandiózus méretei nyűgözték le. 308

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte büszkén, de egy kis pökhendiséggel a hangjában Azaész. Lilla még mindig nem jutott szóhoz. Egy pillanatig úgy érezte, már érti, miért akar Azaész király lenni. Ha a trónterem a király hatalmának jelképe,aakkor királyvégében itt igazán uralkodó. Maga Eumélosz terematúlsó egynagy hatalmas kagylóból készült trónon ült, és igen gondterheltnek látszott. Amikor meglátta, kik úsztak be a terembe, egy kicsit mintha felélénkült volna. – Á, fiam, Elel, hát visszajöttetek a könyvtárból? – üdvözölte jókedvűen a fiatalokat. Lillának azonnal feltűnt, hogy az idős sellő hangjából kicsendülő vidámság szöges ellentétben áll iménti gondterhelt ábrázatával. Azaész bólintott. –AFáradtnak látszol, apám. király legyintett. – Nem sokat aludtam az éjjel. Riadóztattam a palotaőrséget, hogy készüljenek fel a védekezésre, de lehetőleg úgy, hogy ne keltsenek pánikot. Ilyen körülmények között nem is várható el, hogy a sellőfiának könnyen álom jöjjön a szemére. – Ez így van, apám – helyeselt Azaész. – Szörnyű teher nehezedik most rád, és a te korodban már nem biztos, hogy bölcs dolog egyedül cipelned azt. Én szívesen levenném a válladról. – Hogyan? – Eumélosz – Te most arra célozgatsz, hogymegrökönyödve adjam… adjam meredt át nekeda fiára. a hatalmat? A koronát? – Csak mert te is úgy akarod – szólt Azaész egy erőltetett mosoly kíséretében. – Mert ugye úgy akarod, apám? – úszott közelebb a királyhoz, és a szemét egy pillanatra sem vette le apja arcáról. – Méltónak tartasz a trónra, igaz? Ugye tisztában vagy vele, hogy varázserőmmel micsoda hatalmas király lehetnék? Lilla az alsó ajkát harapdálva fürkészte a királyt. Az uralkodó arcán a hitetlenkedés kifejezését felváltotta valami, de Lilla nem tudta volna megmondani, micsoda. Talán bizony őfelsége sem tudta, mit is érez, mit is gondol éppen. Mintha maga sem tudná 309

eldönteni, hogy felfortyanjon, vagy hangosan nevessen. Végül ez utóbbit választotta. – Azaész! Azaész, hát mégis szorult beléd némi humorérzék! – Eumélosz a trónt bélelő szivacspárnákra hanyatlott, és hasát fogva kacagott. vagy, le kölyök! – Kölyök?– –Komolyan csattant felmondom… Azaész. – hihetetlen Felnőtt sellő vagyok, apám, és egyáltalán nem vicceltem! – Hogy nem… nem vicceltél? De hát… – Te magad is engem akarsz királynak – hajtogatta Azaész. – Már réges-régen vágysz rá, hogy átadd az uralkodás terheit a fiadnak, akiről tudod, hogy kiváló király lesz, Atlantisz büszkesége! Így van, nem igaz? – Egészen közel hajolt az apjához, és egyenesen a szemébe nézett. – Nem igaz? A király elkomorodott. – Azaész, kedvesem – fogta meg a fiú karját Lilla –, szerintem hagyd. Rajta nem fog a varázslatod. – De fognia kéne! – csapott ingerülten az uszonyával Azaész. – Hogy micsoda? Te engem el akartál varázsolni? – kapott levegő után a király. – És hogyhogy Elel tud beszélni? Azaész, mintha meg sem hallotta volna apja méltatlankodását, Lillához fordult. – Miért nem megy? Vele miért nem? Az egész várost elvarázsoltam! hogyhogy – TalánŐtmár gyengülnem? a varázslat – vélte a lány. – Az nem lehet! – rázta a fejét rémülten Azaész. – Nem veszthetem el őket! – Mármint a talp… izé, uszonynyalóidat? – nézett rá szúrós szemmel Lilla. – Miről beszéltek ti? – vágott közbe a király. Azaész csak egy futó pillantást vetett apjára, majd ismét Lillára meredt. Pár pillanatig némán fürkészte a lány arcát. Egyszer csak elkerekedett a szeme, és úgy nézett társnőjére, mint aki életében először látja, vagyis mint aki életében először érti meg őt.

310

Hirtelen varázsszikrák százai izzottak fel körülötte a vízben. Kihúzta magát, és apjához fordult. – Nekem adod azt a koronát. Önként lemondasz a trónról az én javamra. Megértetted? A király, mint akit delejeztek, bólintott. aGépies levette saját fejéről a koronát, és átnyújtotta fiának.mozdulattal Azaész valósággal kikapta a kezéből, és önelégült arckifejezéssel szőke fürtjeire nyomta. – Köszönöm, apám. Tudtam én, hogy bölcs döntést hozol. Elel, gyerünk! – ragadta meg a lány karját olyan erővel, hogy amaz fájdalmasan felszisszent. Mielőtt panaszkodhatott volna a durva bánásmód miatt, Azaész kirángatta a folyosóra, becsapta maguk mögött a trónterem ajtaját, őt pedig a falnak nyomta, és ráförmedt: – Mit művelsz te, mondd csak? – Nem… nem értelek – rázta a fejét a lány. – Eressz el, ez fáj! Azaész elengedte Lilla karját, de továbbra is dühtől szikrázó szemmel meredt rá. – Rájöttem, mire megy ki a játék! Nem akarsz többet feldühíteni. Eljátszod, hogy kedves vagy velem, bármit teszek is, hogy elvedd a varázserőmet! Emiatt majdnem lelepleződtem apám előtt! El tudod te képzelni, mi történt volna, ha apámon nem fog a varázslat? felségárulásért! ösztönösenHalálra kinyúlt ítélhetett Lilla felé,volna és megrázta a lányt. – Ezt Ezt?akarod? – Elel ajka remegett, ahogy nemet intett a fejével. Ebben a pillanatban szinte megijesztette őt Azaész. – Nem? Hát pedig nekem nagyon úgy tűnt! – dühöngött a fiú, és ellökte magát Lillától. – Ellenem dolgozol, alá akarod ásni a hatalmamat! De ebből elég! Ezentúl ne fáradj a kedveskedéssel, Elel! Most már azért vagyok dühös, mert nem akartál feldühíteni! Mert kijátszottál engem! – De csak a te érdekedben! – tört ki Lilla. – Az én… az én érdekemben? Mintha törődnél az érdekeimmel! Mintha törődnél velem! 311

– Igenis törődöm! – mondta dacosan a lány, és sajgó karját masszírozta. – Úgy? Talán bizony még azt is a képembe hazudnád, hogy fontos vagyok neked? A amikor lány mélyen Azaész szemébe nézett. A hangja kicsit remegett, megszólalt, mintha a sírás kerülgetné. – Igenis fontos vagy nekem. Olyan fontos, amilyen fontos én vagyok neked. A sellőherceg értetlenül pislogott. – Hallottalak. Hallottam minden szót, amit Kasszandrának mondtál rólam. – Hogy… Kasszandrának? – Azaész arcán a csodálkozást gonosz vigyor váltotta fel. – Csak nem hiszed, hogy egy árva szót is komolyan gondoltam abból, amit neki mondtam? – De hát… Azaész gúnyosan felnevetett. – Csak azért találtam ki azt a sok hülyeséget, hogy lerázzam azt az idegesítő vízityúkot! Lilla úgy érezte, mintha pofon ütötték volna. Hát hazugság volt minden? Érezte az összegyűlő könnyeket a szemében. De a fájdalom mellett ott volt a düh is: Azaész elveheti tőle a szabadságát, a szeretteit, az álmait, de a büszkeségét nem veheti el. Soha.– Hát rendben – szólt a tőle telhető legközönyösebb hangon. – Lebuktam. A játéknak vége. Ezek szerint te is vagy olyan okos, amilyen én. De én nem leszek a varázserőd hajtórugója. Akár vissza is engedhetsz az enyéim közé, már úgysem veszed hasznomat. Engedj elmennem, felség! – hajolt meg merev arccal Lilla, de hangjában egy kevés gúny is csendült. – Hogy engedjelek haza? – tette karba a kezét Azaész. – Még mit nem! – Miért nem? – csapott egyet az uszonyával Lilla. Egy perce még bármit képes lett volna megbocsátani a fiúnak azért, mert olyan szépeket mondott róla Kasszandrának, de most úgy érezte, 312

többé képtelen bármit is megbocsátani neki. Azaész már túl sokadszor gázolt a lelkébe. Ebből elég! – Miért jó neked, ha itt tartasz? Már nem kellek neked arra, hogy az erődet tápláljam, de arra sem, hogy… hogy szeress – fulladt el a hangja. Elfordult Atlantisz királyától, a tengervíz simogatása ellenére isújdonsült fázósan maga köré és fonta karjait. –langyos Nem kellek én neked már semmire, úgyhogy eressz el! – Nem mehetsz sehova! A nép úgy tudja, hogy a feleségem vagy, és ez jól van így. Lilla megpördült, és dacosan, kihívóan nézett az ifjú királyra. – Miért van jól? Azaész egy ideig némán vizslatta, mintha a választ keresgélné, mindhiába. –– Ne fel ostoba kérdéseket, asszony! Nemtégy vagyok az asszonyod! – Hát majd az leszel! – Azt szeretném én látni! – Látni is fogod! – Sosem mondok igent! – Nem is kell. Én vagyok a király. Ha azt mondom, hogy a feleségem vagy, az is vagy. – Attól, hogy csalással elvetted apád koronáját – bökött Lilla az Azaész tündöklő oreikhalosz -kristályok alkotta ékszerre –, még nemfején leszel király! Csak egy aljas trónbitorló vagy, és… Mi ez? – nézett fel hirtelen, amikor a palota folyosóját egy ismeretlen forrású, erős fény világította meg, mely az első másodperc vakító izzása után fokozatosan halványulni kezdett. Azaész megdermedt, és ő is az áttetsző mennyezetre függesztette a tekintetét. Néhány másodpercig úgy tűnt, mintha egy második mennyezet világítana odakint a vízben. – Nem tudom – szólalt meg bizonytalanul, amikor a fény teljesen kihunyt. – Azaész… hova… hova tűnt a varázsmező?

313

– Szent Poszeidón! – nyögte az ifjú király. Az addig haloványan derengő bura egy az egyben eltűnt. – A mező villant fel az előbb… ugye? Lehetséges, hogy a tündérek már itt vannak? – kérdezte aggódva Lilla, és egy csapásra megfeledkezett arról, hogy éppen kiosztani készült Azaészt. A fiú komoran bólintott. – Lehetséges. Gyere, derítsük ki! – Ezzel kézen fogta Lillát, határozottan, de gyengéden. Mintha az iménti durvaságokat nem is ő követte volna el. Lillát enyhe émelygés kerítette hatalmába, ahogy Azaésszel kéz a kézben a palota főbejárata felé úsztak. Hát mégis háború lesz? És ha igen, Azaész varázsereje vajon elég lesz arra, hogy megmentse Atlantiszt? Egyáltalán, képes még arra, hogy amegmentésére varázserejét saját érdekeiLilla érvényesítése helyettpercre népe és hazája használja? ebben percről egyre kevésbé bízott.

A Meandra fedélzetén, néhány perccel korábban Spiro vörös ábrázattal támolygott ki a pihenőszobaként használt raktárhelyiségből, és ledobta magát a pilótaülésbe. Szeme villámgyorsan végigfutott a monitoron és a különféle billenlyűsorokon. – Igazad van, Aengus. Olyan erősek itt a varázsrezgések, hogy Atlantisz nem is lehet máshol. – Ragyogó tekintettel nézett fel a mellette ácsorgó Meandrára. – Jó irányt mutattál, kedvesem. – Hát, olyan nagyon nem mutattam az irányt – vonogatta a vállát a lány. – Dehogynem. Elmesélted, hogy van a város mellett egy különös hely, ahollehat forrásból forró víz fel a tengerfenékből. Így nekem csak kellett kérdeznem aztör internetről az Atlanti-óceán fenekének domborzati térképét, és már itt is vagyunk. 314

A monitor hirtelen pittyegni kezdett, és sok kis pont jelent meg rajta. – A fenébe! – szisszent fel Spiro. – Azt hittem, sokkal gyorsabbak leszünk, mint a tündérek! – Hátvan én velük is – vágott egy hogy grimaszt Aengus. –a De annyiminket előnyünk szemben, ők láthatóak vízben, viszont nem vehetnek észre. Bár biztos, ami biztos, be kéne navigálnod a hajót valami szikla mögé, mint a múltkor. – Nem hajó, hanem Meandra – válaszolta dacosan Spiro. – Rólam nevezted el ezt az izét? – csapta össze a kezét a sellőlány. – Jaj, Spiro, hogy ez milyen romantikus! A görög fiú futó mosolyt küldött kedvese felé, majd néhány gyors billentyű nyomkodással és kormánymozdulattal betolatott a Meandrá val egy szikla mögé. A hajó utasai a pilótafülke ablakán át lélegzet-visszafojtva figyelték, ahogy az óceán sötétjéből kibontakozik az egész tündérhadsereg. Spirónak megfordult a fejében, hogy a tündérek Atlantisz megtámadásával nemcsak a vereség kockázatát vállalják, de annak a kockázatát is, hogy az emberek tudomást szereznek létezésükről. Elvégre nem kizárt, hogy az emberek valamilyen műszerrel észreveszik a tengerben úszkáló, a víztől láthatóvá vált tündéreket. Néhányat talán még nem vennének észre, de ezek a tündé-

rekSpiro sokanavannak. tündérsereg szabad szemmel való megszámlálásáról lemondva inkább a monitorra meredt, aminek jobb felső sarkában az 1617-es szám villogott zölden. Ezerhatszáztizenhét harcos. Vajon hányan lehetnek az atlantisziak? – Meandra – fordult a lányhoz –, hány sellő él Atlantiszban? A lány úgy nézett rá, mint akinek még a kérdés megértése is gondot okoz. – Sok – válaszolt zavartan. – De úgy mégis… Ezer? Kétezer? Tízezer? Százezer? A lány arcán édes mosoly jelent meg. – A százezer az nagyon sok? Félelmetesen nagynak hangzik… 315

Spiro lemondóan felsóhajtott. – Akkor biztos nem vagytok százezren. Vagytok annyian, mint a tündérek odakint? A lány kinézett a pilótafülke ablakán. – Hát,ésnem is tudom.sosem Ezekláttam a tündérek kupacban vannak, Atlantiszban ennyi mind sellőt egy egy kupacban. Ráadásul a sellők nagyobbak, mint a tündérek. Lehet, hogy egy kupac sellő sokkal többnek látszik, mint egy kupac tündér. Nem? – rebegtette meg szempilláit Spiro felé. – De, de, hát persze – válaszolt a fiú kényszeredetten. – Már csak az a kérdés, hogy a mieink… akarom mondani, az ellenség, megtalálja-e a módját, hogy lerombolja az Atlantiszt védő varázsmezőt – vélekedett Aengus. – Mert oké, hogy itt vannak, ők sem okosabbak, mint mi vagyunk.tökLátnak nagy de tengerfeneket, ami pár sziklát leszámítva üres. egy bazi – Hopp, nézzétek csak! – mutatott ki a pilótafülke ablakán Conor. – Valaki kivált a tündérek közül… – Add csak ide! – röppent fel Spiro szemmagasságába Aengus, és lekapta róla a szemüvegét. – Hé, majdnem kiszúrtad a szemem! – méltatlankodott a görög fiú, de a tündérfi mintha meg sem hallotta volna. Mohón feltette a szemüveget, és a piros csík megérintésével átállította messzelátó funkcióba. – Ez nem is tündér! Ez egy… meztelen pasas – fintorgott Aengus. – Azért ruhát igazán adhattak volna rá… – Muuutttti! – kapta el a szemüveget a tündértől Meandra, és belenézett. – De hiszen ez a király egyik bizalmas sellője! Mit csinálhat itt kinn, ráadásul lábakkal? Hoppá… lehet, hogy anya aggódott miattam, panaszkodott a királynak, ő pedig utánam küldte ezt az alakot? – Gondolod, hogy ez történhetett? – nézett rá Spiro. – Aha, szerintem igen – bólogatott a lány. – Máskülönben mit csinálna most itt?

316

– Hát, talán áruló lett, és azért kereste meg a mieinket, hogy szövetkezzen velük? – vetette fel Conor. – Ugyan már, hiszen a sellők eddig azt sem tudták, hogy vagyunk! – legyintett Aengus. – Visszaadnád? – húzta ki Meandra kezéből a szemüveget. – És mit csinál ez a sellőember? – kérdezte Conor. – Odaúszik egy sziklához – válaszolt Aengus. – Odaúszik mellé három tündér is… ajajjj… ezek a legnagyobb varázslóink. Nem tudom, miben sántikálnak, de hogy semmi jóban, az biztos! Rövid ideig némán figyelte az eseményeket. – Naaa, mi van már? – türelmetlenkedett Spiro. – A pucér pasi most a sziklát fogdossa. Talán a korallokat taperolja, nem tudom, de… jaj… –– Mi vaaaan?egy – kérdezte kórusban Conor és Meandra. Megjelent kapu a sziklán – Spiro, sóhajtott Aengus. – Gondolom, Atlantisz kapuja. Kinyílik… És a sereg… – Betódul – fejezte be a mondatot Conor. – Hányingerem van. – Nem vagy vele egyedül – válaszolt Aengus remegő hangon. – Nézzétek… De felesleges volt felhívnia a figyelmet az eseményekre, mert a következő pillanatban egy félgömb alakú, kristályszerűen csillogó kupola tűnt fel a tengerben, mintha csak egy üvegbura lenne, amelyen lassanként házak váltak láthatóvá. Az üvegkupola pillanatrólbelül pillanatra halványult, míg végül teljesen eltűnt. Az eddig csak a kapun keresztül „becsordogáló” tündérsereg előtt többé nem volt akadály, és mint a gátat áttörő tenger, áramlottak be a városba. – Jaj, ne – nyögött fel Meandra. – Oda a varázs… oda a védelem. – Nagyon úgy tűnik – szólt Aengus. – És még csak nem is ez a legrosszabb. – Nem? – nézett rá a másik három. – Nem – válaszolt tőle szokatlan komorsággal a tündérherceg. – Már nem csak mi láthatjuk Atlantiszt, hanem az emberek is. 317

Második Atlantisz bejáratánál Lantos Aladár szeretett volna nem hinni a szemének. Nem elég, hogy egy a tündérek által rábocsátott varázslatnak köszönhetően képes volt lélegezni és beszélni a víz alatt, nem elég, hogy több órán keresztül utazott a tündérek foglyaként, nem elég, hogy majd’ megölte az aggodalom Elelért, de most még azt is végig kellett néznie, ahogy a tündérek egy kínzástól megtört és árulóvá vált sellő segítségével bejutottak Atlantiszba és elpusztították a várost védő varázsmezőt. – Ez… ez egy csodaszép város – rebegte a mellette lebegő Finola, még mindig emberalakban. – Attól tartok, már nem sokáig lesz az – sóhajtott a férfi. De kár, hogy a tündérek váratlan megjelenése miatt a parton felejtette a fényképezőgépét! Megrázta a fejét. Még ha nála is lenne a gépe, speciális védőtok nélkül akkor sem működne ekkora mélységben… és egyáltalán, van-e joga megörökíteni ezt a látványt? Van-e joga boldogboldogtalannak mutogatni Atlantiszt, és ekkora bajt hozni a sellők fejére, csak hogy végre elismert fotós legyen? Nem, az effajta önzés Lantos papában nem volt meg. Elszégyellte magát a gondolatra, hogy akár csak fel is merült benne egy ilyen tett, amikor most egyedül a lányára volna szabad gondolnia… Ó, Elel… – nyögött fel magában a férfi. Ő és Finola néhány tündér hadvezérrel egyetemben biztonságban tudhatta magát a városon kívül, de egyetlen lánya valahol odabent van, és az élete veszélyben forog. – Elelnek nem esik bántódása – szólt Finola, aki megérezte társa aggodalmát. – Abból, amit elmondtál róla, szerintem erős kislány. És ha minden igaz, az az Azaész odavan érte. Biztosan elrejti őt valahol, biztonságba helyezi. A fotóművész kétkedve rázta a fejét. 318

– Bár úgy lenne! De attól tartok, Elel egy ilyen helyzetben nem pont arra fog törekedni, hogy saját magát biztonságban tudja. Nem akarom elveszíteni őt is. A nő átölelte. –– Nem fogod. Finola… – dünnyögte Lantos Aladár a nő hajába. – Igen? – Azt hiszem, szeretlek. – Az jó – válaszolt Finola fel sem nézve, a férfi mellkasába motyogva –, mert én is téged.

A Meandra fedélzetén Aengus ismét a szeméhez emelte a messzelátó szemüveget. – Ha jól látom, nem mindenki ment be a városba. Látjátok azt a két csoportot? Az egyik négy tündérből és két emberből áll. Nem is! Öt tündér és egy ember. Finola nénémet néztem embernek. A fenébe, ezek szerint ismét elkapták őket! – Őket? – nézett rá kérdő tekintettel Conor. – Lantos úr a másik. Tudod, Elel papája. Négy tünd-őr vigyáz rájuk – válaszolt A másik csoport viszont… az apám és Szimat. Jaj, de Aengus. jellemző!– Apám a nagy szájhős, mindenki előtt félelmetes harcosnak mutatja magát, erre mit csinál? Kimarad a csatából. Micsoda egy gyáva alak! – Te, Aengus – szólalt meg Conor –, mi lenne, ha kihasználnánk, hogy apád itt van, jószerével őrizet nélkül? A vörös hajú tündér szemöldök ráncolva fordult barátjához. – Mire gondolsz? – Arra a kar-féleségre, amivel Meandrát és engem is elkaptatok. és elrabolhatnánk apádat. Aztán Spiro, mint Odalopózhatnánk, atlantiszi, felkínálhatná őt az atlantisziaknak túszként. Naaaa? Aengus arcán hatalmas vigyor terült szét. 319

– Conor, te egy zseni vagy! Menjünk, és kapjuk el őket! Mindjárt megmenthetjük Finolát és Lantos urat is! – Aha, de szerintem először apádékat kéne elrabolni, még mielőtt apád, mint parancsnok, visszahívhatná a sereg egy részét, hogy támadjon meg minket. Mert ha először Finoláékra rontunk rá, akkor… – Igazad van – tartotta fel a kezét Aengus. – De hogyan csináljuk? – Ki kellene lőni egy kábító lövedéket apádra és Szimatra, aztán a többiekre is, és szépen bevontatni őket – vélekedett Conor. Aengus Spiróhoz fordult. – Szerinted meg lehet csinálni? A görög fiú vállat vont. – Már miért lehetne? A– lövedék hatósugara vízbenkar is ugyanakkora, mintnea levegőben. Kinyúlt az „ágyút” irányító felé. – Mehet? – Mehet – bólintott Aengus. Spiro néhány pillanatig eljátszott a joystickkal, mire sikerült célkeresztbe fognia Coyle-t és Fionnt, a Szimatot, majd lenyomta a kar tetején található gombot. Neonkék fénypászma szelte át az óceánt a másodperc törtrésze alatt, Aengus mégis úgy élte meg a dolgot, mintha egy lassított felvételt nézne. Számára nem fénysebességgel hanem sokkal lassabban, és aa fény felhőcske is, amelyet a két terjedt, testbe való csapódáskor létrehozott, mintha órákig táncolt volna a vízben, holott néhány pillanat alatt szertefoszlott. Szertefoszlott, akárcsak Coyle és Fionn teste. Semmi nem maradt, ami azt jelezte volna, hogy az imént még két tündér lebegett az óceánnak ezen a pontján. Aengus azt érezte: az egész világ megállt. Olyan volt számára, mintha az óceán felhagyott volna a hullámzással, és Atlantisz minden ragyogása ellenére is sötétségbe veszne. Aengus számára semmi sem létezett, csak ő és bénító döbbenete.

320

Nem érezte az arcát végigszántó dühös könnyeket, és saját hangját sem hallotta, ahogy felkiált: – Neeeeem! Valahol a tudata peremén Spiro jajveszékelve bizonygatta: – De hisz kábítóra volt állítva! Kiiktattam a megsemmisítő funkciót, esküszöm! Aengus szeme előtt mozifilmként képek peregtek le apjáról – egy apáról, akit kicsi kora óta gyűlölt, és akinek a halálát most mégsem tudta elfogadni. Ennek az apának egész életében próbált megfelelni, egész életében igyekezett bizonyítani, de mindhiába… Már nem hallhatja az áhított szavakat: „Fiam, büszke vagyok rád!” Pedig kevés dolog van, amire ennyire vágyott. Az egész olyan volt, mint egy rémálom, amelyből mindjárt felébred. Nem lehet, hogy elveszítettem közeli rokonomat… anyámat, a testvéreimet, apámat… minden Hát ki maradt nekem? – ordított benne a fájdalom. Egy barát, senki más. Egy barát, aki most szorosan a karjába zárta, lefogva kapálózó karjait, nehogy kárt tegyen magában vagy másokban. Egy barát, aki gyengédebben öleli, mint egy anya tenné, a hátát veregeti és… vele együtt sír. Aengus ösztönösen viszonozta Conor ölelését, barátja vállába fúrva az arcát, és abban a pillanatban, életében először, szeretett volna meghalni.

321

Huszadik fejezet

Nehéz döntések Richárd döbbenten figyelte a jelenetet. Nem erre számított, amikor úgy döntött, hogy Meandra mellett akar lenni. Nem gondolta, hogy a lányt egy másik férfi karjaiban találja, s azt még kevésbé, hogy végig kell néznie a tündérek invázióját Atlantisz ellen. Ami pedig a két tündér véletlenül történt elpusztítása után következett, valósággal megdermesztette. Aengusből sok mindent kinézett, de azt nem, hogy hisztériás rohamot kap, majd, mint akit nyugtatólövedék ért, hosszú percekig csendesen sírdogál barátja karjaiban. Aengus mindig is életvidám volt, és tessék… most itt áll reszketve, éjfekete szárnyakkal. Vajon anya és apa is így fognak sírni, ha megtudják, hogy meghaltam? – futott át Richárd agyán, és ettől még jobban clszomorodott. Szinte nem is önmagát sajnálta azért, mert talán sosem juthat vissza a testébe, hanem a szüleit, akik vigasztalhatatlanok lesznek egyetlen gyermekük elvesztése miatt. 322

Egy képzeletbeli könnycsepp gurult le az arcán – a szüleiért, Aengusért, önmagáért. A falnak dőlve zsebkendőért kezdett kutatni a zsebében, amikor rájött, hogy szellemtestén nincs valódi nadrág valódi zsebbel és benne valódi zsebkendővel, ráadásul a fallal valóakit rövid nyomán éles fájdalom hasított hátába. Mint tűzérintkezés égetett meg, úgy ugrott el a faltól, sajátamagát átkozva feledékenységéért és azért a pillanatnyi, ostoba meghatódásért. – Jól van, jól van – suttogta eközben Conor, és gyengéden megveregette barátja hátát. – Nyugodj meg, Aengus. Ne hibáztasd Spirót. Nem ő tehet róla, bizonyára egyszerű műszaki hiba volt. Aengus hirtelen elhúzódott Conortól, és könnyes arcát törölgetve, szipogva a görög fiúhoz fordult. – Műszaki hiba? Hogy… hogy lehet az? Spiro szemében is könnyek csillogtak, miközben a fejét rázta. – Nem tudom, Aengus. Én… én mindent olyan alaposan átnéztem a Meandrán, és… – Nem arról van szó, hogy a hajó Meandra átnézése helyett a valódi Meandrát nézegetted alaposan? – kérdezte dühösen Aengus. –– Ezt hogy érted? – húzta fel során a szemöldökét Spiro.volt heÚgy,meg hogy a legutóbbi javítás talán kevésbé lyén az eszed, mert minden figyelmedet elvonta egy pár formás női láb! – vágta rá Aengus. – Szóval mégis engem hibáztatsz? – ugrott fel a pilótaülésből Spiro. – Hát tudd meg, hogy legutóbb csak olyan dolgokat javítottam a gépen, amelyeknek semmi közük az ágyú vezérlőmechanizmusához! – Jaj, fiúk, ne csináljátok! – szólt közbe ijedten Meandra. – Spiro biztosmégis nem csinált rosszat… – Akkor mivel semmi magyarázod, hogy kábítólövedék helyett halálos találatot kapott az apám? – perdült meg a tengelye körül Aengus, és dacosan meredt a szőke lányra. 323

– Hé, hagyod békén Meandrát! Ő aztán biztosan nem tehet semmiről! – fortyant fel Spiro. – Aengus, hagyd ezt! – szólt Conor, és barátja vállára tette a kezét. – Nem biztos, hogy mulasztás okozta a balesetet. Lehet, hogy fel, aminek az Spiro. előrejelzése meghaladjaolyan még műszaki egy olyanhiba zsenilépett képességeit is, mint Aengus felsóhajtott, és a görög fiú felé fordult. – Sajnálom, öregem. Nem akarok én senkit sem hibáztatni, csak… – Az apád volt… megértem – válaszolt fojtott hangon a fiatalember. – Én aztán tudom, milyen apa nélkül élni. Őszinte részvétem, Aengus. A tündérherceg egy utolsót szipogott. – Köszönöm. – Kihúzta erős mindez férfi módjára túltette magát a traumán, de magát, látszottmint rajta,akihogy csak színészkedés. A keze remegett, ahogy a szeméhez emelte a messzelátó szemüveget, és figyelmét ismét a kint zajló eseményekre koncentrálta. – Elment az egyik őr. Már csak hárman őrzik Finolát és Lantos urat. – Szerintetek hova mehetett? – tűnődött Conor, szemét a távolba meresztve. A városba – gondolta Richárd. Láttam, de ti nem, mert mind

Aengus bőgését figyeltétek. Aengus megvonta a vállát. – Talán… talán beúszott a városba, amíg én kibőgtem magam. – És akkor most nem szöktetjük meg a barátaitokat? – tudakolta Meandra. – Megpróbálhatnánk, de kizárólag az ágyú használata nélkül – válaszolt sötéten Aengus. – Nem akarok több halálesetet a családban. Elég volt. – És… és a várossal mi lesz? – tépkedte idegesen a haját a lány, és abban a pillanatban olyan gyönyörű volt, hogy Richárd legszívesebben átölelte volna. – Mi lesz, ha az emberek észreveszik? 324

– Jó kérdés – tűnődött el Conor. – Persze lehet, hogy mire az emberek észreveszik, már semmi sem marad belőle. – Ilyet ne is mondj! Atlantisz nem pusztulhat el! – jajveszékelt Meandra. – Szerintemtevő a mieink akarhatták eltüntetni városról –a láthatatlanná mezőtsem – gondolkodott hangosana Aengus. Nem lehettek olyan hülyék, hogy versenyezni akarjanak az emberekkel Atlantiszért, és közben felfedjék az emberek előtt a tündérnép létezését is. Nem, itt valami egészen másról lehet szó. – Egy félresikerült varázslatról? – találgatott Conor. – Gondolom, igen. Lehet, hogy többféle varázserő védte Atlantiszt, de mind emberi eredetű. Az emberi bűbájok viszont nagyon eltérnek a tündérbűbájtól. Talán a mi fővarázslóink is csak úgy varázslatot,azmely a várost a behatolás ellentudták védte, elpusztítani hogy közbena kiiktatták idegenek számára láthatatlanná tevő varázst is. – Hogy mi? – nézett rá értetlenül Meandra. – Valószínűleg két varázslatról van szó – magyarázta Aengus. – Az egyik arra szolgált, hogy láthatatlanná tegye Atlantiszt minden kívülálló számára, a másik pedig az idegenek behatolását akadályozta meg. – Na, de minek megakadályozni a behatolást, ha úgysem látják ahova, várost? kérdezte amit–nem is lát?a lány. – Mármint, ki akarna bemenni vala– Mentél te már üvegfalnak, szivi? – tette csípőre a kezét Aengus. – Hogy minek? – Hagyjuk. Vegyünk például egy cápát. Ott úszkál vidáman egy láthatatlan város közelében. A város helyén a sima tengerfenék látszik, cápánk pedig úgy gondolja, milyen kellemes lenne átúszni afölött az üres tengerfenék fölött. Épp csak ha nem lenne ott a behatolást gátló varázsfal, ami ezt megakadályozza, akkor a cápa bejutna Atlantiszba. Érted? Meandra megrebegtette a szempilláit. 325

– Háááát… Richárd szórakozottan csóválta a fejét. Amíg nem értette Meandra szavát, nem nézte volna ki belőle, hogy ilyen butácska. Egyszerre csak mintha valaki fényt gyújtott volna az agyában. Hiszen én értem a beszédüket! Értem mindenki beszédét, ezek itt gondolom… atlantisziul beszélnek! Ez biztos valami pedig sajátos szellem-dolog… Hűamindenit! – A lényeg az, hogy a tündéreink valamit piszkosul elbaltáztak, amiből nagy gáz lehet, ha az emberek tényleg észreveszik Atlantiszt – folytatta Aengus. – Akkor nem kell semmiféle sellőtündér háború, hogy a két nép elpusztuljon. Nem mi pusztítjuk el egymást, elpusztítanak majd minket az emberek. A Meandra pilótafülkéjében csend lett, mindenki a gondolata-

iba–merült. Szerinted ennyire rossz a helyzet? – harapott az alsó ajkába Conor. Aengus bólintott. – Ismered az embereket, nem? Aljas, számító, vérszomjas banda! – Na, azért annyira talán mégsem! – méltatlankodott Spiro. – Neeem? – csattant fel Aengus. – Hát nem azért titkolta a családotok, hogy atlantisziak vagytok, mert attól féltetek, hogy ez a velejéig rosszra használná a tudásotokat? – De –romlott ismerteemberiség el Spiridon. – Na hát akkor?! – fújt egy nagyot Aengus. – Tudod, milyenek az emberek. Úgy értem, a többi ember… Szóval egy rakás csaló, gyilkos, hazug, törtető és még sorolhatnám. Ha megtudják, hogy létezünk, és hogy sellők is léteznek, akkor ennek a két fajnak annyi. Akik életben maradnának a háború végére, azokat az emberek cirkuszi majomként mutogatnák… Mi képesek lennénk ugyan kiszabadulni az emberek fogságából, de ha a baj megtörténne, és az emberek megtudnák, hogy létezünk, akkor az egész életünk rejtőzködésből állna. Így is rejtőzködnünk kell, de ha ki-

326

derül a létezésünk, egy perc nyugtunk nem lesz! Az emberek mindent megtesznek, hogy tündérre leljenek… – És… és mi lesz akkor velünk, sellőkkel? – tördelte a kezét Meandra. – Nektektiteket, sem lesz jobb – vágottrajtatok… egy grimaszt Aengus. – Befogdosnak és kísérleteznek Persze, az mulatságos lesz, ha a szárazföldre vonszolnak benneteket, és ott mindnyájan visszaváltoztok emberré… – Nem tehetnénk valamit? – kérdezte Conor. – Izé… rábocsáthatnánk Atlantiszra egy ideiglenes láthatatlanná tevő varázst, és… – Na persze, mi ketten, mi? A többi tündér pedig ölbe tett kézzel nézné, ahogy mi visszaállítgatjuk az általuk lebontott védőpajzsokat… Jaj, ne légyisennyire naiv, – De valamit akkor tennünk kell!Conor! – válaszolt idegesen a fekete hajú tündér. – Hát… valaki szerintem éppen tesz valamit – szólt Spiro. – Mit beszélsz? – fordult felé a két tündér. – Ezt nézzétek! – mutatott ki az ablakon a görög fiú. Richárd ugyanúgy elámult a látványtól, mint a két tündérfi: tündérharcosok ezrei áramlottak kifelé Atlantiszból.

Ezzel egy időben Második Atlantiszban, a királyi palota erkélyén… Azaészt megbénította a látvány: az eddig haloványan derengő varázsbura a rövid felizzás után szertefoszlott, a kapu irányából pedig hatalmas, sötét tömeg özönlött a városba. A palota erkélyéről nézve nem lehetett kivenni, kik vagy mik képezik a sötét tömeget, de az ifjú király számára nem volt kétséges, hogy a tündérek azok.

327

– Fenség! Királyi fenség! – úszott hozzá a palotaőrség parancsnoka, de torkán akadt a szó, amikor meglátta, hogy Azaész apja koronáját viseli. – Vagy szólítsam… felségnek? – Apám átadta nekem a koronát – bólintott idegesen Azaész. – Mit–akart jelenteni? Azt, felség, hogy a tündérek, akiknek az érkezését a király… akarom mondani, az ön fenséges édesapja előre jelezte, itt vannak! – Azt én is látom – felhősödött el Azaész tekintete. – Hány őrt sikerült felfegyverezni? – Hát, ha ezt fegyvernek lehet nevezni – lóbált meg a kezében egy kristálykardot a sellő –, akkor százhetvenhármat. – Százhetvenhármat? – hápogott Lilla. – Százhetvenhárom őr ezer tündér ellen? Kristálybotok a mágia ellen? De hisz ez teljesen abszurd! – Elel, kérlek, hallgass! – nézett rá Azaész komoran. Nem engedhette, hogy a lány az őrök még meglévő önbizalmát is aláássa. – Vezényelje az őrséget a palota köré! – intézte szavait az őrparancsnokhoz. – Nincs értelme kiúszniuk a városba és szétszóródni. Ha jön az ellenség, itt ütközünk meg velük. Az őrparancsnok szalutált, majd elúszott. Azaész rosszkedvűen nézett utána. Most küldtem a biztos halálba százhetvenhárom jóraval sellőt. Persze, a tündérek már a palota felé lesz… vezető úton is ógyilkolnak, akkor ha a halottak száma jóval magasabb Megborzongott. Pár hete még egyáltalán nem izgatta volna, ha néhány száz őrsellő meghal a haza érdekében. „Az a dolguk, hogy megvédjék Atlantiszt” – mondta volna akkor. Most viszont az „ez az én dolgom” gondolat fogalmazódott meg benne. – Az én dolgom… – motyogta, és kinyújtotta karját a város felé, miközben a sötét tömeg az egyik sugárutat teljesen ellepve egyre beljebb jutott az épületek közé. Sorra hunytak ki az utat

szegélyező kristályszobrok fényei, ahogy a benyomuló tündérsereg ledöntötte őket talapzatukról.

328

Barbárok – remegett meg Azaész, és behunyta a szemét, várva az áldást hozó szikrákat. De hiába. Nem kerítette hatalmába az a kellemesen izgató érzés, amely mindig akkor jelentkezett, amikor varázserő futott végig a karján, hogy kitörjön az ujjai végéből…

Semmi. Egy szikrányi sem szivárgott ki az ujjbegyein. – Most meg mi van?varázserő – kérdezte Lilla. – Baj – fordult felé halotthalovány arccal Azaész. – Nem tudok varázsolni. – Hogyhogy? Csak azért, mert nem bosszantottalak fel? Azaész bólintott. Tudta, hogy mérhetetlen dühöt kellene éreznie amiatt, hogy a tündérek betörtek Atlantiszba és azonnal pusztításba kezdtek, de döbbenete oly mértékű volt, hogy minden más érzést elnyomott benne, a dühöt is beleértve. Ha pedig a dühre mint varázsereje motorjára nem számíthatott, mindigFélt, ott volt a félelem – csakhogy valamiért most ez sem még működött. rettegett, de nem saját magáért. Talán ezért nem működött a varázs. – Elel, fel tudsz bosszantani? – Most rögtön? – Igen! – Rendelésre nem megy! Azaész a helyzet komolysága ellenére is kis híján elnevette magát. Milyen ironikus! Itt vannak ők: egy nagyhatalmú varázsló és egy gyenge függ, lány, de a varázsló teljesen a lány bosszantási képességeitől a lány pedig ereje képtelen bárkit is szándékosan felbosszantani. Hát persze, Elel senkinek sem tudna ártani, olyan jó és tiszta. Amikor felbosszantott, sosem azért tette, hogy tényleg dühös legyek. Vett egy mély levegőt. – Akkor viszont menekülj! – Hogy mit csináljak? – kerekedett el Lilla szeme. – Menekülj! – Szökjek el a városból? – Igen! – Azt hittem, fogoly vagyok! – Már nem vagy az. 329

– Elmehetek? – Lillának remegett a hangja. – Komolyan? – Igen! – Azaész megragadta a lány karját, és mélyen a szemébe nézett. – Emlékszel még, hol úsztunk be tegnap a palotába? Ugyanarra kell kimenned. Azokon a kis utcákon talán el tudod kerülni tündéreket, és…sehova! – Deaén nem megyek Azaész eleresztette a lányt, és döbbenten meredt rá. – De hát… el akartál menni. Szabad akartál lenni! Hát most az vagy. Menj! Lilla csapott egyet az uszonyával. – Értsd meg! Nem megyek! – Megőrültél? A lány dacos arckifejezéssel meredt rá. –– Talán. Miért akarsz maradni? – Hát kell azt még magyarázni? Azaész és Lilla tekintete egy pillanatra összekapcsolódott, és a fiú érzelmek egész kavalkádját vélte felfedezni a lány szemében. Hogyan képes egy nő egyszerre ennyi mindent érezni? És egyáltalán, mi az a sok minden, amit egyszerre érez? Azaész máskor talán megpróbálta volna megfejteni, de most sem ideje, sem energiája nem volt erre. –– Mint királyod, hogy én menekülj! Nekem te nemparancsolom, vagy a királyom, egy köztársaság állampolgára vagyok! – húzta ki magát Lilla. Azaész legszívesebben megkérdezte volna, mit jelent az, hogy „köztársaság”, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Itt az ideje bevetni az utolsó érvet, amiről tudta, hogy hatni fog. – Itt a biztos halál vár rád! – Ahogy rád is! Az ifjú sellő ismét kezdett kijönni a béketűrésből. Hát mit képzel ez a lány? Megpróbálja nagylelkűen elengedni, félretéve mindenféle önös érdeket, erre ő mindenáron maradni akar, hogy megölesse magát! 330

Sötét tekintettel méregette a lányt, aki azonban mintha nem is őt nézte volna, hanem valamit a háta mögött. – Azaész! – Mi van? –– Nézd! – mutatott Lillameg a város felé. –újElmennek! Hogy mi? – perdült Atlantisz királya. – Az nem lehet… – Pedig láthatod. Valóban úgy tűnt, mintha a tündérsereg visszavonulót fújt volna. – Ez biztos valami trükk. – Elmennek – erősködött Lilla. – Ahogy te is elmész. Most, rögtön! – Miért –mennék, amikor szélyben? replikázott a lány.már nem vagyok közvetlen életve– Azért, mert azt akarom, hogy biztonságban légy! – csattant fel a fiú, és abban a pillanatban sokkal dühösebbnek érezte magát, mint akkor, amikor rájött, hogy Lilla direkt nem akarja őt felboszszantani. Talán ez a düh-adag elég lesz ahhoz, hogy varázsoljon. – Úgy?! Szóval tényleg nem jelentek neked semmit! – élcelődött a lány. – Hát nem is! Azaész legnagyobb meglepetésére Lilla két kezébe vette a fiú arcát. – Azaész, te egy tuskó vagy, de megbocsátok neked. – Egy picit feljebb libbent, és a másodperc törtrészéig a fiú ajkához érintette az övét. Mire Azaész rájött, mi is történt, a villámcsóknak már vége volt, és Lilla elhúzódott tőle. Egy ideig némán, tátott szájjal bámult a lányra, miközben ezer gondolat kergette egymást a fejében. Nem akart elmenni, amikor elküldtem. Ellenszegült királyi parancsomnak. De hisz emiatt dühös vagyok! Igazán dühös! Jaj, de jó! De várjunk csak, miért… miért szegült ellen? Nem azért, hogy feldühítsen, az biztos, hanem

331

mert tényleg maradni akart. De miért akart volna maradni? Szent

Poszeidón, hát ki érti a nőket? Megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle a zavaró gondolatokat, és kizárólag a lány engedetlensége miatti dühére fókuszáljon. A tündérek hirtelenElel betörése annyira letaglózta, hogyfelrázta még haragudni is elfelejtett, szemtelensége azonban végre és kizökkentette tehetetlen döbbenetéből. Hátat fordított Lillának, majd kinyújtotta kezét a város felé. Érezte, ahogy a varázserő végighullámzik a testén, és az ujjhegyein keresztül kiáramlik belőle. Abban a pillanatban ismét hatalmába kerítette az a szédítő érzés, amelyet a Kagylóvári Könyvtárban érzett: a hatalom érzése. A tudat, hogy bármire képes. Még a varázsmezőt is képes visszaállítani, ha akarja. Félig álomszerű állapotban ahogy varázsszikrák cikáznak a város felett, előszörfigyelte, egy félgömbre borított hálóezrei formáját öltve, majd a háló lyukai közötti teret is kitöltve. És akkor hirtelen megszűnt a varázsáramlat, megszűnt a hatalommámor, és Azaész elkerekedett szemmel meredt saját kezeire. Megmozgatta az ujjait, mintha csodát várna, de a csoda elmaradt – pontosabban szólva elfogyott. – Dühíts fel megint! – fordult az álmélkodó Lillához. – Miért, ezt most dühből csináltad? – mutatott a lány a városra boruló ismét tejútszerűen derengett. – Hátvarázskupolára, persze, hogy amely dühből! Felbosszantottál azzal, hogy ellentmondtál nekem! Gyerünk, mondj megint ellent! – De hát… miért mondjak ellent? Hiszen a varázsmező visszaállt! – nézett rá értetlenül a lány. – De nem teljesen! Éreztem, hogy nem teljesen! A láthatatlanná tevő mező a helyén van, de a behatolás elleni védelem nem egészen! Nem tudtam befejezni, amit elkezdtem, mert elfogyott az erőm! – De hát miért fogyott el? – Mert az a düh, ami abból fakadt, hogy megint vitatkoztál velem, csak ennyire volt elég! 332

A lány szomorkás mosollyal felelt. – Nem foglak direkt feldühíteni. Nem tesz jót neked. – Hogy nem… nem tesz jót? – hüledezett Azaész. — De Atlantisznak jót tesz! Helyre tudom állítani a védelmet! – Hogy aztán tündérek Aztán megint bosszantsalak fel, ahogy megintismét helyrelerombolják? tedd a varázsmezőt, és ők megint lerombolják? Meddig menne ez így, Azaész? Az ifjú király azon kapta magát, hogy nem tudja, mit válaszoljon. Tényleg, meddig menne ez így? Napokig? Hetekig? Évekig? – Nem… nem akarsz segíteni a népemen? – Rajtuk nagyon szeretnék segíteni, de elsősorban te vagy az, aki segítségre szorul. És nem a mágia terén, mert nem a véredből hiányzik a varázslat, hanem innen. – Ezzel Azaész mellkasára tette kezét, összeszorult a szíve fölé. a torka. Soha életében nem érezte még A afiúnak ilyen pocsékul magát. – De ha így gondolod… miért csókoltál meg? – Mert akkor, egy pillanatra láttam benned valami jót. Maradni is azért akartam, de már látom, hogy hiba volt. Az előbb elnéztelek, amikor varázsoltál. Az arcod megijesztett. Mámoros volt és vad. Beteggé tett az erőd, Azaész, és minden egyes varázslással betegebb leszel. Az erőd dühből fakad, semmi másból, és ha a düh hajt, jót magad nem cselekedhetsz. tönkreteszed és Atlantiszt! Nem fogom végignézni, ahogy – Atlantiszt? Még hogy Atlantiszt? De hát épp megmenteni próbálom! – Most talán igen. De nem lesz ez mindig így. Ha a tündérek nem pusztítják el, előbb-utóbb te fogod. Ezért nem foglak feldühíteni. – Lilla odébb úszott, és hátát nekivetette egy vaskos oszlopnak. – De ezentúl kedves sem leszek veled. Ha maradok, olyan leszek, mint egy idegen. Úgyhogy… talán tényleg jobb, ha elmegyek. Azaész megrázta a fejét. Mit játszik vele ez a vörös hajú csitri? Először eljátssza a hősnőt, aki mellette akar meghalni, aztán 333

megcsókolja, majd közli, hogy ő egy reménytelen eset, és mégiscsak jobb lesz, ha elválnak útjaik…? Atlantisz királyával nem lehet szórakozni! – Akkor idegenek leszünk egymás számára – válaszolt hűvösen –, demeg. te ittTalán maradsz. Ésegyütt. ha a tündérek ismét betörnek, akkor itt is halsz velem Te akartad így!

A Meandra fedélzetén – Mi történik itt? – motyogta Aengus. – Nem azt mondtad, hogy az az őr talán beúszott a városba? Talán szólt a sereg vezetőjének, hogy a fő-fővezér, mármint apád, meghalt – vélekedett Spiro. Aengus lassan, bizonytalanul bólintott. – Nincs kizárva. – Nézzétek csak! Mit csinál ott az a tündér? – mutatott Meandra egy kis pontra, amely kivált a városból kifelé özönlő tündérseregből, és felfelé kezdett úszni. Aengus ismét a szeméhez emelte Spiro szemüvegét. – Hát, szerintem a felszín felé úszik. Nagyonúgy néz ki, hogy ez ugyanaz a tündér, aki otthagyta Finolát és Lantos urat, hogy jelentse apám halálát… – egy pillanatra megremegett a hangja. Megköszörülte a torkát, és folytatta: – Szerintem hazarepül, Írországba. Dédapához. – Gondolod, hogy ezzel véget is ért a háború – nézett rá Conor aggodalmas arckifejezéssel –, még mielőtt elkezdődött volna? Aengus egy sóhaj kíséretében leeresztette a szemüveget. – Aligha. Szerinted mit gondolnak a tündérek, ki ölte meg apát és Szimatot? – Ööö… az atlantisziak? – találgatott Spiro. – Így van! Ha dédapámnak eddig bármiféle kételye is volt azzal kapcsolatban, hogy a családtagjaink halálát vajon atlantisziak 334

vagy tündérek okozták-e, most már biztos lesz benne, hogy az atlantisziak a gyilkosok. – A háború még nem kezdődött el. Aengus apjának halála talán nyert néhány napot Atlantisz számára, és mi ezt ki is fogjuk használni eltökélten Spiro.fényvillanás – Bemegyünk a városba. Abban –amondta pillanatban egy erős látszott Atlantisz irányából. – Biztos vagy te ebben? – kérdezte Conor. Az imént a város fölött fényesen felizzott a varázskupola, amelyről azt hitték, már nem is létezik. A fényvillanás elmúltával a város lassanként halványulni kezdett. – E… e… eltűnik! – dadogta Spiro. – Jé, a pajzs visszaáll! – csodálkozott Conor. – Na mi lesz már? Taposs a gázra, kisapám! – bökte meg Spiro vállát Aengus. – Hogy mi? – pislogott a görög fiú. – Be kell jutnunk, mielőtt a pajzs teljesen helyreáll! – kiabálta Aengus. – Ne üvöltözz, nem vagyok süket! – kiáltott vissza Spiro, és maga felé rántotta a botkormányt. AMeandra meglódult, megcélozva a már majdnem teljesen láthatatlan város kapuját. A hajó súrolhatta a „kapufélfát”, mert egy kisebbfajta ütődés miatt pilótafülkeAés a raktér közötti ajtó, az előtte kinyílt lebegő aRichárdot. szellemfiú lepattant az telibe ajtóról,találva és nekiesett az oldalfalnak. – Bent vagyunk! – sikkantotta Meandra boldogan. Richárd a padlón fekve nyögdécselt. Pillanatról pillanatra erősebb fájdalmai voltak, és egyre gyengébbnek érezte magát. Fel kell kelnem, vagy meghalok… eggyé válok a hajópadlóval… Öszszeszorította szellem-fogait, és erőt véve ellökte magát a padlótól. – Gondoljátok, hogy sikerült? – szólalt meg Aengus, tőle szokatlanul halkan. – Micsoda? – kérdezett vissza Spiro. – Újra eltüntetni Atlantiszt. 335

– Gondolom, igen – dünnyögte Spiro. – Szerintem az utolsó pillanatban sikerült becsusszannunk a kapun, mielőtt bezáródott. Ha pedig a kapu bezárul, Atlantisz is láthatatlan lesz, ugye? Meandrára pillantott válaszra várva. – Énvagyunk! nem tudom – rázta fejét a lány –, magát, de itthon vagyunk! Itthon – Ezzel Spiroa karjába vetette és szenvedélyesen megcsókolta. Muszáj ezt előttem? – nyögött fel Richárd, aki még mindig igen rossz szellem-bőrben volt. Fájt mindene, szédült, úgy érezte, sosem lesz vége a kínjainak. – Én akkor sem értem – mondta Conor. – Mitől került vissza a pajzs a helyére? – Szerintem nem mitől, hanem kitől – válaszolt Aengus. – Amondó vagyok, hogy Azi trükközött. a szemét Richárd. Na ne már…! Az a Anagyész? – forgatta marha még pisilni sem tud egyedül, nemhogy ilyen bazi nagy varázsmezőket irányítson! – Egy módja van, hogy megtudjuk – szólt Spiro. – Meandra, drágám, meg tudod mutatni, hol lakik Azaész? – Hol? – értetlenkedett a lány. – Hát a palotában!

Glendalough, királyi palota – Látni kívántál, apám? – kérdezte Bres herceg. – Így van! – bólintott a király. – Úgy döntöttem, visszavonom a seregeket Atlantiszból. Máris küldök egy futárt a visszavonulási paranccsal. – Örülök, hogy így döntöttél, apám! Minek is háborúskodni az atlantisziakkal, amikor nem ők az ellenség? Dagda hümmögött. – Igen, komoran minek is…? Tízezer évig tartottam attól, hogy Atlantisz valamilyen módon visszavág a szigetük elsüllyesztéséért, de látom, hogy feleslegesen aggódtam. Lehet, hogy az az egy her336

cegficsúr rendelkezik némi varázserővel, de az ő ereje nem vetekedhet az egész tündérnép együttes erejével, tehát nem jelent fenyegetést ránk nézve. Főleg, mert az emberfiú szerint nem is tudja irányítani a hatalmát… Erről jut eszembe: mit csináltatok vele, hol–van a teste? Greinne magával vitte, és a saját szobájában vigyáz rá. – És legalább rábocsátott valami varázslatot, ami életben tartja a testét? – Egész biztos vagyok benne, hogy igen. Greinne kiválóan tud gondoskodni az invalidusokról, hisz tudod, apám. A kis Deirdrének is ő adott gyógynövény-kivonatot, amitől mindig jobban lett. – Amíg végül meg nem halt – sóhajtott a király. – Ha nem tudnám, hogy ilyesmi nem létezik, azt mondanám, valaki elátkozta a családunkat. – De legalább a fiam biztonságban hazatérhet, most, hogy nem lesz háború – világított rá Bres. – Rávesszük, hogy gondoskodjanak örökösökről a feleségével, és akkor ismét biztosított a királyi vérvonal folytonossága! Dagda továbbra is komoran nézett maga elé. – Bámulatos, hogy milyen könnyedén beszélsz ezekről a dolgokról, amikor téged még közelebbről érintettek a halálesetek, mint engem… Bres a trónhoz lépett, és mélyen belenézett apja halványkék szemébe. – Ne hidd, hogy nekem nem fáj. De ha egész nap azon tépelődnék, hogy mi történt, bele is őrülnék. Inkább megpróbálok arra összpontosítani, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki a jelen helyzetből. A lehető legjobb pedig a béke megteremtése, a vérvonal folytatásának biztosítása, és a valódi tettes kézre kerítése. – És van valami ötleted, hogy hol kezdjük ezt a… kézre kerítést? Ebben a pillanatban sűrű meghajlások közepette egy tündér szolga lépett be. 337

– Felség, egy futár érkezett Atlantiszból. Azt mondja, sürgősen beszélnie kell felségeddel. Dagda és fia összenézett, és mindkettejük tekintetében aggodalom csillant. –AEreszd – intett akissé király.viharvert volt a külseje, mintha a belépőbe! tündérnek gyors száguldás közben megtépázták volna a szelek. Mégsem szakadt ruhái és szerteszét álló haja ijesztette meg a királyt, hanem a szemében tükröződő félelem. Valami szörnyű dolog történhetett. – Miféle híreket hoztál? – kérdezte nyugtalanul Dagda. – Felség, én… én nem is tudom, hogyan mondjam el…

Második Atlantisz, a királyi palota erkélye Lilla legszívesebben ordított és toporzékolt volna. Hogy lehet Azaész ennyire lehetetlen alak? Hát nem látja, hogy ő csak segíteni akar? Hogy amit tesz, vagyis hogy direkt nem bosszantja fel Azaészt, azt őérte és a népéért teszi? Ha akarná, biztos fel tudná hergelni valamivel, de hosszú távon az sem De segítene Atlantiszon. Dühből nem lehet, nem sza bada varázsolni! hogyan is magyarázhatná el Azaésznek, hogy szárazföldi mesékben azok a varázslók, akik a dühükből táplálták az erejüket, nagyobb kárt okoztak a világnak, mintha meg sem próbáltak volna segíteni? Pedig biztos van valami más is, ami előhozza valakiből a szunnyadó varázserőt, mert az nem lehet, hogy minden korábbi atlantiszi mágus dühből és félelemből varázsolt! Ha pedig lehet másként is, Azaésznek meg kell találnia azt a másik utat. A jó utat. Mert aőbenne is van valami jó. Mélyen elásva ott van benne jobbikmagában énje. Lilla szerelmes volt Azaésznek ebbe az elnyomott, jóságos énjébe. És ezt most már magának is bevallotta. Azaész rossz énje 338

viszont megrémítette és taszította. Eltökélte, hogy ha nem képes a fiúból előcsalogatni a rejtett jobbik énjét, akkor ahhoz sem járul hozzá, hogy a domináns rosszabbik énje tovább erősödjön. – És most? – fordult a herceghez, olyan nyugalmat és közönyt erőltetve amelyet távolrólmereven sem érzett. Azaésza hangjára, azonban nem válaszolt, a város fölötti térbe bámult. Lilla követte társa pillantását, és rögtön rájött, mit is néz a másik: valahol a palotához vezető fő sugárút felett egy metálszürke tárgy bontakozott ki a semmiből. Eleinte átlátszónak tűnt, de pillanatról pillanatra szilárdabb lett. – Emlékszel a zárolt részleg ajtaján azokra a képekre? – szólt Azaész. – Az egyik majdnem ugyanilyen. – Tényleg – ismerte el Lilla. A fémkasztni igencsak hasonlított egy tengeralattjáróba oltottoldalán helikopterre. kicsit ijesztőmeredejelenség volt, ahogy mindkét egy-egyEgy ágyúszerűség zett. Lilla ösztönösen megragadta Azaész kezét. A fiú – mintha megfeledkezett volna arról, hogy neki éppen elutasítónak kellene lennie a lánnyal – viszonozta a kézszorítást. Ebben a pillanatban azonban kirajzolódott a fura szerkezet pilótafülkéje, melynek ablakán keresztül négy kíváncsi arcot pillantottak meg. Közülük Lilla kettőt ismert fel: egy aprócska fekete hajú és egy hasonlóan aprócska vörös hajú tündérét. – Azaész! – sikkantott fel örömében. – Hiszen ez Aengus!

Glendalough, királyi palota Bres tudta, hogy most erősnek kell lennie. Hiába érezte úgy, hogy a fájdalom majd’ szétveti, meg kellett őriznie a lélekjelenlétét. hogyelhadarta, az apja nem fogja, az fél perc telt el, hogyMert a futár mi történt, és biztos! Dagda Talán azóta üres tekintettel bámult maga elé. Arcvonásai kifürkészhetetlenek voltak, de Bres nagyon is jól tudta, mire gondol: a dinasztiának vége. Coyle halá339

lával lehetetlenné vált egy újabb örökös születése. A királynak mindössze két nemző-, illetve fogamzóképes egyenes ági leszármazottja maradt: Aengus és Finola. Őket azonban árulónak nyilvánították és kitagadták. Bres és felesége, Niamh már túl idősek voltak gyermekük Ha aahhoz, királyhogy nem ismét tér jobb belátásra,lehessen. és nem fogadja vissza a két fekete bárányt, a dinasztiának valóban befellegzett. Tény azonban, hogy Dagda sem él örökké. Ha pedig Dagda egy nap meghal, és ő, Bres lesz a király, ő bizony erőt fog venni magán, és visszahívja a családba Finolát és Aengust. Fő a béke. Béke… – gondolta szomorúan. Hát azt hiszem, arról most lemondhatunk. – Apám… – szólt, egy lépést téve a trón felé. egyBres szobor elevenedett meg,a szemében, ahogy az öreg királyMintha felnézett. könnyeket látottvolna csillogni de ezek nem a bánat könnyei voltak, sokkal inkább a dühé. – Apám… mit szándékozol most tenni? – A lövés Atlantiszból jött – válaszolt az öreg reszelős hangon. – Legalábbis feltételezzük, hogy onnan jött, felség – kotyogott közbe a futár-tündér. – Senki sem tudja, pontosan mi történt. Dagda megrázta a fejét. – Atlantiszból jött, nem is jöhetett máshonnan! A sellők megölték azaunokámat! Erre nincs mentség!óvatosan Bres. – És terveid a békéről? – kérdezte – Eh, béke! – csapott a trón karfájára Dagda. – Nem, fiam! Atlantisz ezúttal tényleg megtámadott minket. Ők támadtak előbb, efelől nincs kétségem! – De előtte mi törtünk be az ő területükre! – emlékeztette Bres a futártól hallottakra. – Csakhogy ők álnokul, lesből támadták meg azt a két tündért, akik nem törtek be a területükre! – csattant fel a király. – Nem, fiam, engem még egyszer meg nem puhítasz! Ha háborút akarnak, megkapják. – A szeme szinte villámot szórt, ahogy felállt a trónszékről, és kihúzta magát. – Személyesen tőlem. 340

– Hogy… hogy érted ezt, apám? – Odamegyek. Én leszek a sereg főparancsnoka. És nem kegyelmezek egyetlen atlantiszinak sem. Bres némán nézte, ahogy apja kisiet a trónteremből. Utána akart kiáltani, hogy „Ne tedd, ez öngyilkosság, talán pont arra várnak, hogy odamenj és végezhessenek veled!”, de képtelen volt egy szót is kinyögni. Lerogyott a trónszék bársonyszőnyeggel fedett lépcsőjére, és kezébe temette arcát. Gyászolta gyermekét és a sírba szállt békét.

341

Huszonegyedik fejezet

Éljen a király! Második Atlantisz, a királyi palota erkélye – Aengus? – csodálkozott Azaész. – Mit keres ő itt? És hogyhogy egy ilyen… izében jött? – Tengeralattjáróban – fordult hozzá ragyogó mosollyal Lilla. – Nem az számít, hogy hogyan jött, hanem az, hogy él! – Maga sem tudta, miért, de hirtelen megtelt bizakodással. Aengus jelenléte mindig ilyen hatással volt rá. Ez a kis vörös hajú tündér minden piszkálódása ellenére is állandó vidámságot sugárzott. Ugyanakkor most, ahogy jobban megnézte magának Aengust a pilótafülke ablakán keresztül, úgy tűnt neki, mintha a tündér szokásos vidámságára valami árnyékot vetett volna. Vajon mi történhetett? Majd később megkérdezi tőle, határozta el. Nézd – fordult Azaészhez –, Conor is itt –van! És… – Meandra – vágott egy grimaszt Azaész. De hát mit csinál ő egy tengeralattúszóban? – …járóban – javította ki a lány. – De én sem tudom, mit… 342

Még végig sem mondta a mondatot, máris válaszolt rá egy erőteljes hang a tengeralattjáróból: – Üdv, Azaész herceg és Lilla kisasszony! Lilla a pilótafülkében egy számára teljesen ismeretlen fiatalembert látott beszélni egybe! mikrofonszerűségbe. – Hadd mutatkozzam Spiridon Papafotiu vagyok, félig görög, félig francia, és egy pici részben atlantiszi. Ezt majd elmagyarázom később. A lényeg az, hogy két tündér barátommal és a bájos Meandrával azért jöttünk, hogy segítsünk nektek megvédeni Atlantiszt. – Várjunk csak… Aengus és Conor még mindig a saját népük ellen akar segíteni nekünk? – vonta fel a szemöldökét Azaész. A pilótafülkében Aengus kikapta a mikrofont Spir o kezéből, és belekiabált: – Igen, te pupák! Egyébként meg honnan van ez a helyes kis bizsu a fejeden, csak nem loptad? – Hát, ami azt illeti… – kezdte Lilla, de az ifjú király megragadta a karját, és megszorította, hogy elhallgattassa. – Nagyon cuki, de tényleg! – somolygott Aengus, és az iménti szomorkás fény mintha eltűnt volna a szeméből. – Mikor mész vele a PlayFish címlapfotózására? Mielőtt Lillából kitörhetett volna a nevetés, és Azaész megkérdezhette volna,hajolt hogyoda Aengus bóknak vagy sértésnek szánta-e szavait, Meandra a mikrofonhoz. – Szia, Azaész! Jól áll neked a korona! A papádnak is pontosan ilyen van! Képzeld csak, utánad mentem északra, és nekem is lábaim nőttek a parton! Azaész elfintorodott. – És minek jöttél vissza? Lilla legszívesebben bokán rúgta volna ezért a kérdésért, már ha lett volna saját lába, és Azaésznek lett volna rugdosni-való bokája. Így jobb híján belekönyökölt a sellő bordái közé, és elégedettséggel töltötte el a fiú felszisszenése. Meandrának azonban

343

nem esett le, hogy a „vőlegénye” az imént sértegette, mert vidáman csacsogott tovább: – Hogy minek? Hát, azt mondták, hogy te már nem vagy északon, úgyhogy miért maradtam volna ott? Te mondd csak, hogyhogy megint uszonyod van? Nekem is az lesz, ha kijövök ebből neked az izéből? – Szerintem, ha elhagyod ezt a hajót, szépen megfulladsz – szólt Aengus. – Mert hogy a tengervíz magától vissza nem változtat téged sellővé, az fix. – Ez komooooly? – kerekedett el Meandra szeme. – De én azt hittem, hogy… – Rosszul hitted – felelt Aengus. – Szerintem csak varázslat révén változhatsz vissza. Megjegyzem, Conor és én aligha vagyunk alkalmasak rá, hogy visszaadjuk neked az uszonyodat. Erre csak te vagy képes, igaz, Azi? – Hát… gondolom, igen – szólt bizonytalan hangon Azaész. – Na ugye, megmondtam! – vágta rá Aengus. – Ha ismét halacska akarsz lenni, kérd meg szépen a diadémos fiút, hogy változtasson vissza! Lilla elrejtette a vigyorát. Aengusre mindig lehetett számítani, hogy a lehető legrosszabb színben tüntessen fel másokat, és mégis szórakoztató legyen. Szó, ami szó, Azaész koronája valóban egy kisséa királyok diadémszerű nem egy masszív, sokágú inkább korona, a amilyet fejérevolt, rajzolnak a mesekönyvekben, szépségkirálynők tiaráira hasonlított. Bár Azaésznek kétségkívül jól állt. – Háááát… – szólalt meg vontatott hangon Meandra –, nem vagyok benne biztos, hogy tényleg vissza akarok változni. – Nem? – nézett rá tágra nyílt szemmel Spiro. – Nem – rázta a fejét a lány. – Ha megint sellő lennék, nem élhetnék veled Görögországban, nem igaz? Spiro olvadozni kezdett. – Jaj, Meandra… hát velem akarsz élni? – Csak ha te is akarod – felelt a lány. 344

– Hát hogyne akarnám! – ragadta meg a lány kezét Spiro, és hirtelen eltűnt Lilla és Azaész látómezejéből, de a „leszel a feleségem?” kérdés után Lilla levonta a következtetést, hogy Spiro egyszerűen csak letérdelt. – Hát persze! – sikkantott Meandra, és ő is eltűnt a kívülről szemlélődők szeme elől. – Csak hogy tudjátok, mi történik – szólt ki Aengus Azaésznek és Lillának –, most épp csókolóznak. Elég vadul. A hajóból ekkor csattanás hallatszott. – Mi volt ez? – kérdezte Azaész. – A cuppanásokra gondolsz? Mert az Spiro és Meandra… – A csattanásra gondoltam – morogta Azaész. – Gőzöm sincs – rázta a fejét Aengus. – Nem figyeltem. – hajolt a mikrofonhoz Conor és holtra vált arccal.––Én A láttam pilótafülke és aoda raktár közötti ajtó kinyílt becsapódott. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, szellemek járnak a hajón! Lehet, hogy… apád szelleme? – Ne idétlenkedj, Conor – morogta Aengus, és elkomorult az arca, mintha épp most emlékeztették volna valamire, amit már majdnem sikerült elfelejtenie. – És még ha úgy is lenne… csak nem félsz tőle? – Én? – rezzent össze a másik. – Dehogy. Spiro ezt aa hajópadlóról, pillanatot választotta hogy vöröslőa pilótaülésarccal felkászálódjon és ismétarra, helyet foglaljon ben. Újdonsült menyasszonya a másodpilóta székébe dobta le magát. Spiro az erkélyen lebegő sellőkhöz fordult: – Elnézést kérek mindnyájatoktól, elsősorban tőled, Azaész herceg, mert nem figyeltem. Nos, hol is tartottunk? – Ott, hogy már nem herceg vagyok, hanem király. És ha Meandra veled akar menni Görögországba, hogy a feleséged legyen – válaszolt tőle szokatlan készségességgel Azaész –, azt teljes szívvel támogatom. Legyetek nagyon boldogok! – Közelebb hajolt Lillához, és odasúgta neki: – Remélem, az a Görögország jó messze van. 345

– Ne aggódj, nagyon messze – suttogta vissza a lány. – Köszönjük a jókívánságokat, Azaész! – lelkendezett Meandra. – Remélem, nem bánod, hogy végül nem hozzád megyek feleségül! Ó, anyámnak is el kell mondanom a jó hírt! Mondd csak, neki? vissza tudsz változtatni sellővé csak addig, amíg megmondom Azaész az ajkába harapott. – Azt hiszem, nem. Ebben a percben megint az a gyámoltalan kisfiú volt, akit Lilla máskor is oly kedvesnek talált. A lány egy pillanatig úgy érezte, sajnálja őt, de rögtön emlékeztette magát, hogy keménynek kell maradnia, mégpedig a sellőfiú érdekében. Egy varázsképességek nélküli Azaész még mindig sokkal kevésbé veszélyes, mint egy, a varázsere megrészegült Azaész. – Miértjétől nem? – kérdezte elkerekedett szemekkel Meandra. – Ezt jobb lenne, ha nem itt és nem így beszélnénk meg – válaszolt a kérdezett helyett Lilla. – Jobb lenne magunk közt. Aengus és Conor be tud úszni a palotába, majd ott elbeszélgetünk velük, ők pedig kijönnek és elmondják nektek, hogy mi a helyzet, jó? – Nekem jobb ötletem van – szólt Spiro. – Meandra és én is be tudunk úszni a palotába, vagy akárhová, csak fel kell vennünk a mélységi overallt. Várjatok egy percet, és meglátjátok!

A Meandra rakterében Richárd úgy érezte, mintha valami belülről marcangolná. Lehetséges, hogy a fájdalmát részben a kabinajtóval való korábbi ütközés okozta, részben pedig az, hogy hirtelen felindulásában elfeledte, nem hús-vér ember,De hanem és feltépte az ajtót,hogy majdmár bevágta maga után… az isszellem, lehet, hogy a fájdalma pusztán lelki fájdalom. A probléma csak az, hogy szellem346

testében a testi és lelki fájdalom között alapjában véve nem volt különbség. Most, ahogy körülnézett a sivár, unalmas raktárban, a lelkében is hasonló sivárságot érzett. Meandra feleségül megy ahhoz a pápaszemes suhanchoz! És hogy csókolóztak az előbb! Egyszerűen nem bírta nézni, el kellett hagynia a pilótafülkét. Ebben a percben Richárd szeretett volna meghalni. Talán nem is lenne olyan ostobaság még egy kicsit rángatni a kilincset. Minden egyes kilincsrántással közelebb kerülne ahhoz, hogy egyesüljön a hajóval, és végleg megszűnjön létezni… A hajóval való egyesülés gondolatára azonban összerezzent. Még hogy a nyavalyás görög fiú hajójának része legyen? Ő, Kevélyessy Richárd Leonárd? Még mit nem! Ha meg kell halnia, nem itt fog meghalni. Márpedig az, hogy meg erőt, fog halni, szinte biztos volt. Olyan fokú levertség vett rajta hogy már legszívesebben leheveredett volna a padlóra pihenni, de nem tehette, hiszen akkor egy szilárd felülettel érintkezne, és azzal is siettetné a halálát. Pedig nem tudta, meddig bírja még a lebegést. – Nekem jobb ötletem van – ütötte meg a fülét Spiridon idegesítő hangja. – Meandra és én is be tudunk úszni a palotába, vagy akárhová, csak fel kell vennünk a mélységi overallt. Várjatok egy percet, és meglátjátok! … ha búvárfelszerelésben én követem őketEza az vízbe, és valami még csak zárt ajtón sem kellkiúsznak, átmennem… Ha meg kell halnom, hát a vízben halok meg, de nem itt.

Második Atlantisz, a királyi palota folyosója Spiro rendkívül élvezte az úszkálást a mélységi overallban, ami még találmányagyöngyhalászatra, volt. Az öreg évente utazott elnagy Bahrainbe egydédapja kis mélytengeri és olyankor hasznát vette a vékony, ezüstszínű öltözetnek és az azt kiegészítő, pillekönnyű sisaknak. Ez nem afféle otromba búvárruha volt, 347

mint amilyet az ember a tévében láthat, hanem elegáns, stílusos és praktikus. A mélytengeri overall sisakja nem csatlakozott semmiféle oxigénpalackhoz, hanem a sisakba szerelt miniatűr szűrők egyenesen agént, tengervízből szűrték levegő ki az emberi lélegzéshez szükséges oxiaz elhasználódott pedig további filtereken keresztül, a sisak hátulján buborékok formájában távozott. – Mondd csak, Spiro, jól áll nekem ez az izé? – kérdezte Meandra, széles mosolyt küldve vőlegényének a sisak plexiüvegén keresztül. – Te bármilyen öltözetben gyönyörű lennél – válaszolt Spiro, és nem kerülte el a figyelmét, hogy Azaész a szemét forgatja a megjegyzés hallatán. Spiro nem tehetett róla, találta Atlantisz királyát. Már azdeis határozottan gyanús voltellenszenvesnek neki, hogy Azaész király, hiszen néhány napja Aengustől még azt hallotta, hogy csak trónörökös. Hogy lett ilyen hirtelen király? Itt valami nagyon nem stimmel… Befordultak egy elágazásnál, és az addig kissé egyhangú, kék korallokkal díszített folyosó teljesen megváltozott: itt vörös és rózsaszín korallok borították a falakat ízléses mintákba rendeződve, mintha egy háromdimenziós gobelin fedné az egész falfelületet.– Hű, de szuper! Te laksz itt, Azi? – kérdezte Aengus, akinek a vízben sem állt be a szája. Spiro gyanította, hogy a tündér állandó fecsegése most leginkább azt hivatott szolgálni, hogy elterelje a figyelmét az őt nemrégiben ért megrázkódtatásokról. Az ifjú király megvető pillantást vetett Aengusre, és megrázta a fejét. – Nem, az idősebb nővéremnek, a férjének és a gyerekeiknek van itt a lakosztálya. Jaj, ne…! A folyosó ellentétes végén egy tagbaszakadt sellőférfi jelent meg. Ha halfarok helyett lábai lettek volna, Spiro megesküdött 348

volna rá, hogy egy diszkó kidobóembere. Hatalmas állkapcsa és előreugró homlokcsontja alól apró, vizenyős szemek vizslatták a világot. Nem keltett valami bizalomgerjesztő benyomást, épp ezért Spiro igencsak meglepődött, amikor a marcona sellőnek úgy felderült az hatalmas arca Azaész láttán, mintAegy kisgyereké, épp most kapott egy tölcsér fagyit. marcona sellőaki kitárta a karját, és mint akit ágyúból lőttek ki, Azaészhez siklott, hogy egy csontropogtató ölelésben részesítse. – Jaj, kölyök, de jó téged látni! Te vagy itt a legmenőbb sellőfickó, én mondom! Még verset is írtam hozzád, felolvassam? – Ki ez? – suttogta Spiro Meandrának. – Azaész sógora, Gadeirosz – suttogta vissza a lány. – Borzasztóan utálják egymást. –– Hát, nekem úgy tűnik… A verset, aztnem tartsd meg magadnak, jó? – morogta Azaész. – Rendben, neked bármit megteszek! – nyitotta ismét ölelésre a karját a nagydarab sellő, de az ifjú király elhátrált előle. – Bármit? – kérdezte Azaész, és Spirónak az az érzése támadt, hogy valami undok hátsó szándék bujkál ebben a kérdésben. – Hát persze! – vágta rá Gadeirosz. – Akkor menj, és hirdesd ki Atlantiszban, hogy én vagyok az új király, mert apám önszántából átadta nekem a trónt! Ja, és Gadeirosz szólt Azaész a sógora aki már fordult is, hogy teljesítse a –parancsot –, csókold megután, az uszonyomat! Spiro levegőért kapott. Hogy lehet valaki ilyen felfuvalkodott hólyag? És ez a marha Gadeirosz még meg is csinálja! Boldog attól, hogy engedelmeskedhet! Spiro agyát elöntötte a vörös köd. Gyermekkorában őt is számtalanszor megalázták a korabeli srácok, de ennyire soha. Lázongott az igazságérzete, de nem tehetett semmit. Nem kezdhette úgy Atlantisz királyával való ismeretségét, hogy nekiugrik. Egy percig mindenki némán meredt Azaészre. Amikor Gadeirosz eltűnt a folyosó kanyarulatában, az ifjú sellő kifakadt.

349

– Most mit néztek úgy, mintha valami szörnyűséget csináltam volna? – Szerintem te nagyon is jól tudod, miért nézünk így rád! – vetette oda Lilla. Spiro fájt ezért a szimpatikus, vörösesbarna hajú teremtésért, akiszíve láthatóan szerelmes egy arra érdemtelenbe. Azaész válasz helyett felhúzta az orrát, és intett a többieknek. – Kövessetek! A menet egy percig síri csöndben haladt keresztül a királyi palota folyosó-labirintusán, mígnem egy alacsony sellőlány bukkant fel egy sarkon, és egyenesen Azaész karjába vetette magát. – Öcsi! – sikkantott boldogan. – Hát igaz, amit Gadeirosz mond? Hogy te lettél a király? –– Iiiigeeen válaszolt kissé– meglepetten Jaj, de jó!– Úgy örülök! csapta összeAzaész. a kezét a lány. – Te majd megvédesz minket azoktól a rút tündérektől, igaz? – Rúúúúút? – kérte ki magának Aengus, de a sellőlány észre sem vette őt, hanem vidáman tovaúszott. – Te, Azi, ki volt ez a csinibaba? – Kalliopé, a fiatalabbik nővérem. – Nem semmi! – füttyentett a lány után a tündérherceg. – Amilyen alacsony, még méretben is nagyjából passzolunk… – Aengus! Ha jól emlékszem, vanSpiro. jobb dolgunk is, mint sellőlányok után futkosni! – emlékeztette – Na persze, neked ott van Meandra, Azinak ott van Elel, nekem talán nem lehet senkim? – vágott vissza a tündérfiú. – Lehet, csak nem az én nővérem – morogta Azaész. – És csak tájékoztatásul, Azaész és én köztem nincs a világon semmi – jegyezte meg hűvösen Lilla. Spiro hitetlenkedve nézett körül. Szerelmi civódás, élcelődés? És senkinek sem tűnik fel itt, hogy a sellők milyen furcsán viselkednek? Ölelgetik Azaészt, noha állítólag nincsenek is jó viszonyban vele, minket meg észre sem vesznek! Mintha… megbabonáz-

ták volna őket! 350

További egyperces úszás után elérték Azaész lakosztályát, melyet Spiro elég spártainak talált. Igaz, akadt itt is egy-két tengeri szivaccsal bélelt kanapé, az ablakokon kék hínárokból függöny, a falakon pedig némi minta kristályokból és kagylókból kirakva, de sokkal kevésbé voltkínálta puccos,vendégeit, mint amilyenre számított. Azaész hellyel de ő maga állva maradt – már amennyire egy sellő számára az egy helyben lebegés állásnak számít. – Nos, kíváncsian hallgatom, hogyan akarjátok megvédeni Atlantiszt – szólt, elsősorban Aengushöz intézve szavait. – Ezt a mi kis görög zseninktől kérdezd – válaszolt a tündér. – Neki van valami forradalmi ötlete a kristályaitokkal. – Eredetileg tőled származik az ötlet – emlékeztette Spiro. – Te Aengus rángattállegyintett. bele ebbe az egészbe, rémlik? – Most már nem mindegy, hogy ki és hogyan rángatott bele? A lényeg, hogy nyakig benne vagy. Spiro vett egy mély levegőt. – Igen. Tehát Aengus mesélte, hogy jelentős készleteitek vannak oreikhalosz-kristályokból. Láttam is, hogy így van, az egész város csupa-csupa kristály… Azt hiszem, ennyi bőven elég lesz. – Elég? – visszhangozta Azaész. – Mihez? –– Egy tündér-riasztó fegyverhez – válaszolt Spiro. De hát nekünk nincsenek fegyvereink – rázta a fejét Azaész. – Tudom. De majd én építek nektek a kristályokból. – Építesz? – nézett rá csodálkozva a király. – Hogyan? A kristályok csak világítanak, meg könyveket tárolunk bennük, de… építeni… miféle fegyvert lehet belőlük építeni? Spiro ellenállt a kísértésnek, hogy felnyögjön. Mennyire elcsökevényesedett ezeknek az óceánmélyi atlantisziaknak a tudása! Bezzeg a szárazföldi atlantisziaké megszázszorozódott az elmúlt tízezer év alatt… – Nekem úgy tűnik – próbált a lehető legdiplomatikusabban fogalmazni Spiro –, hogy ti, atlantiszi sellők az elmúlt tízezer év

351

során teljesen elfelejtettétek, mi mindenre használhatóak ezek az oreikhalosz-kristályok. Mi, felszíni atlantisziak viszont… – Hogy ti micsodák? – vágott a szavába Azaész. – Ja, igen, ezzel kellett volna kezdenem – ismerte be Spiro. – Szóval lővé… az a helyzet, hogy nem minden atlantiszi változott át selLátva Azaész és Lilla arcán a zavart, belevágott, hogy elmesélje Arisztész történetét, melyet Aengus már jól ismert. Meglepő módon még Azaész sem szólt bele az előadásba, hanem tágra nyílt szemmel hallgatta. És Spiro mesélt, rendületlenül. És minél többet mesélt, annál jobban élvezte a mesélést. Neki még soha az életben nem adatott meg, hogy egy percnél tovább a figyelem középpontjában legyen, és az, hogy egy igazi király már fél órája tátott ra. szájjal hallgatja az előadását, hihetetlen élmény volt számá– …Szóval, ha a szomszéd nem fogja ki Aengust a vízből, mi sem tudtuk volna meg soha, hogy még élnek testvéreink az óceán mélyén – fejezte be a történetet Spiro. – Én pedig itt vagyok, készen arra, hogy segítsek a népemnek. Nektek. Már ha elfogadjátok a segítséget, Azaész – nyújtotta kesztyűs-overallos kezét az ifjú király felé. Azaész néhány másodpercig összevont szemöldökkel meredt a felé nyújtott kézre, mintha azon tűnődne, hogy ez a gesztus a görög fiú részérőlcsend felségsértésnek minősül-e. Ez a gondolat a néhány másodperces után Spiróban is felmerült, de mire összeszedte volna a bátorságát, hogy visszahúzza az etikettnek nem megfelelően nyújtott kezét, az ifjú király megfogta és megszorította. – Hát legyen. Összehordatok neked annyi kristályt, amennyit csak akarsz, ha fel tudsz építeni belőlük egy olyan fegyvert, amely örökre elűzi innen a tündéreket. Milyen gyorsan tudsz elkészülni vele? – Egy nap. Esetleg kettő – felelt Spiro. – Csak idehozom a szerszámaimat a Meandráról. – A honnan? – pillantott Azaész volt menyasszonyára. 352

– Jaaaa – nevetett pirulva Spiro –, a hajómat is Meandrának hívják. – Még egyet mondj meg, Spiridon Papafotiu – szólt az ifjú király –, meg tudod-e valahogyan erősíteni Atlantisz védőpajzsait? Vagy ti – fordult Aengushöz és Conorhoz – meg tudjátok-e erősíteni a saját varázslatotokkal? – Miért, te visszaállítottad a pajzsot, nem? – kérdezte Aengus. – Csak részben. Közben kifogyott a varázserőm. Spiro fekete szemöldöke akkorát ugrott, hogy egészen eltűnt a homlokába hulló tincsek alatt. – A varázserő… ki tud fogyni? – Ha nincs utánpótlása – vetett egy sanda pillantást Azaész – Lillára akkor igen. És az én utánpótlásom úgy tűnik, nem kész arra, hogyelkapta feltöltsea akirály varázserő -készleteimet. Spiro Lillára vetett oldalpillantását, de nem tudta mire vélni. Abban viszont biztos volt, hogy Azaésznek nagy lelkierőre lehetett szüksége ahhoz, hogy beismerje varázsereje elfogyását. Spiro megismerkedésük óta először érzett minimális tiszteletet Atlantisz zöldfülű királya iránt. – Gondolom, hogy az a rengeteg hókuszpókusz merítette ki a varázserődet, amit a pajzzsal csináltál – tűnődött hangosan Aengus. – Meg persze az a kis delej, amitől az egész város szerelmes beléd… Ahogy Spiro Azaészre sandított, látta, hogy a sellőfi arca pirosas árnyalatot ölt. Hát ez az! Ezért viselkedett minden sellő olyan furcsán… Az a minimális tisztelet, amit az imént Azaész iránt érzett, egy pillanat alatt elpárolgott. – Egyébként szerintem Conor és én se nagyon tudnánk mit kezdeni azzal a pajzzsal – folytatta Aengus olyan csevegő hangnemben, mintha nem épp az imént járatta volna le Atlantisz királyát. – A mi varázserőnk csak két tündér varázsereje, odakint pedig több ezer tündér van, és csak arra várnak, hogy ismét lerom-

353

bolhassák a pajzsot, mint ahogy azt tették, miután betódultak a kapun. – Azt mondod, ismét? – ízlelgette a szót Azaész, továbbra is kissé kipirult arccal. – Van itt valami, amit nagyon nem értek, Aengus. Miért vonult vissza a seregetek? A kérdezett mélyen felsóhajtott, és a szárnya, amely már majdnem visszanyerte egészséges üde zöld színét, most ismét sötétzöldre váltott – csaknem feketébe forduló haragoszöldre. – Szerintem az apám halála miatt. Ő volt a sereg főparancsnoka, és nélküle, gondolom, a mieink nem merték folytatni az offenzívát. – Hogyan halt meg apukád? – kérdezte részvétteljes hangon Lilla. – Valami meghibásodott a hajón, és találat amikor érte kábítólövedéket akartunk ráküldeni, véletlenül halálos – válaszolt Aengus, mereven, üveges tekintettel bámulva a padlót. – Az ágyúval lehetett valami gond. – Hoppá, várj csak, az ágyú! – élénkült fel Meandra. – Mi lenne, ha az ágyúval elpusztítanánk a kaput, aztán se ki, se be? Egy pillanatig mindenki némán meredt rá. Spiro volt az első, aki megtalálta a hangját. – Meandra, te egy zseni vagy! –– Tényleg? tátotta el a hevesen száját a menyasszonya. Tényleg! –– bólogatott Spiro, és mivel a sisak miatt a lány arcát nem tudta megcirógatni, inkább a karját simogatta meg. – Én okos Meandrám! Meandra zavartan kuncogott. – Szóval… – köszörülte meg a torkát Azaész –, az az izé, a tengeralattjáró, el tudja pusztítani a kaput? – Igen – bólintott Spiro. – Az persze más kérdés, hogy tényleg azt akarod-e, hogy megszűnjön a kapu. Elég valószínű, hogy ha a kapun nem tudnak bejönni a tündérek, akkor a pajzsot sem tudják ismét kikezdeni, de akkor ti sem juthattok ki innen egyhamar. Ha

354

állóháború lesz, és a tündérek teszem azt, a kiéheztetés taktikáját választják… – A micsodát? – meredt rá értetlenül Azaész. – Hát… az ennivalót nem kívülről hozzátok? A városon kívülről?– Dehogy! Mindent idebent termelünk. Szinte sosem megyünk a kapun kívülre. – No, akkor ezt megoldottuk. Robbantunk! – vigyorgott Aengus, és izgatottan összedörzsölte a kezét. Spiro látta rajta, hogy pont ez a kis figyelemelterelés kellett neki ahhoz, hogy kizökkentse iménti fásultságából. – Elel – fordult a lányhoz a tündér –, láttam az előbb, hogy mennyire megrázott, amit az apámról hallottál… A sajátodra gondoltál? Lilla bólintott. – Ne aggódj, a papád ép és egészséges, és itt van a közelben. – A közelben? – visszhangozta a lány. – Aha… csak az a bibi, hogy a tündérek túsza. Lilla arcán a túláradó öröm és a mélységes aggodalom furcsa elegye jelent meg. Mint aki teljesen elfeledkezett minden korábbi sérelméről és arról is, hogy „közönség” figyeli, megragadta a király kezét. –– Azaész… érte valamit? a védekezésre kell koncentSajnálom, tehetünk Elel, de pillanatnyilag rálnunk. Arra, hogy aki kint van, kint is maradjon. Spiro szíve ismét összeszorult, Azaész olyan hidegen és könyörtelenül beszélt. – Ha a te apádról lenne szó, biztos nem így gondolnád – jegyezte meg csendesen Lilla, és eleresztette Azaész kezét. – Most a lelkiismeretemre próbálsz hatni? – mordult rá a fiú, és egy pillanatra varázsszikrák izzottak fel körülötte. – Hogy mire? – nézett rá szomorúan Lilla. – Hogyan hathatnék valamire, ami nincs?

355

– Na jó, elég a szerelmi civódásból! – libbent Azaész és Lilla közé Aengus. – Elelnek igaza van, hogy félti az apját, de Azinak is igaza van, hogy félti a várost és a népét. Egyébként, Azi… csak nem visszatért a varázserőd? A sellőfiú – Csak egyrezignáltan pillanatra. megrázta De már elaisfejét. múlt. Kínos csend telepedett a lakosztályra. Spiro szeme vadul cikázott Azaész és Lilla között: az előbbi arcán mintha némi megbánás tükröződött volna, az utóbbién pedig eltökélt dac. Mintha ezek ketten tudnának valamit, amit a többiekkel nem osztanak meg. – Na, akkor megyünk robbantani? – törte meg a csendet Aengus. – Menjünk, és minél előbb, mielőtt a tündérek újra támadnak – vélekedett Meandra. – Szerintem addig úgysem támadnak, amíg a sereg nem kap új főparancsnokot – válaszolt Aengus. – És ki lenne az? – legyintett Conor. – Talán bizony a nagyapád, az örök pacifista? Aengus tőle szokatlanul komoly arckifejezést öltött. – Nem. Amennyire én dédapát ismerem, ő személyesen fog idejönni. Conor kétkedően ingatta a fejét. – Hát, ha te mondod! Pedig neki aztán nem kellene kockáztatnia a bőrét, elvégre ő a király. Ha ő meghalna, már csak nagyapád marad. Ő pedig… nos, nem éppen trónra termett. – De hát itt van még Aengus – szólt közbe Lilla. – Ő is örökölheti a trónt, nem? – Dédapa kitagadott – válaszolt a vörös hajú tündérfi. – És egyébként sem akarok király lenni, sosem akartam. – Miért nem? – nézett rá döbbenten Azaész. Spiro megértette a sellőfiú döbbenetét: olyasvalakinek, aki egész életében hatalomra szomjazott, érthetetlen az, hogy mások,

356

akiknek lehetőségük lenne hatalmat szerezni, mégsem vágynak rá, sőt, önként lemondanak róla. – Hogy miért? – csillant meg csibészesen Aengus szeme. – Aranyallergia. –– Hogy micsoda? kérdeztevagyok kórusban és Spiro. Kicsi korom óta–allergiás az Lilla aranyra. Ha közvetlenül érintkezik a bőrömmel, kiütéses leszek, és teljesen elgyengülök – magyarázta Aengus. – Csúnya nyavalya, és nagyon ritka is a tündéreknél. Hát most képzeljetek el engem dédapám aranykoronájával a fejemen! Brr… mintha kanyarós lennék… na nem, kösz, inkább passzolok. Spiro szórakozottan megrázta a fejét. Még hogy aranyallergia! Sok cifra dolgot látott és hallott már, de ilyet még soha. – Most miért néztek rámlétezik ilyen fémallergia. furcsán? – jártatta körbe a tekintetét Aengus. – Igenis, Azi ük-ük-ük-ükükapját például egy ezüstnyíl ölte meg. Állítólag a varázserővel bíró atlantisziakat csak ezüstnyíllal lehet elpusztítani. – Ez komoly? – nyelt egyet idegesen Azaész. – Aha. Dédapa egy ezüstnyíllal végzett az ősöddel, azzal az Atlasz nevűvel. Legalábbis ő azt mondta. Persze lehet, hogy csak blöffölt az öreg. Mindenesetre én a helyedben óvakodnék az ezüstnyilaktól. Na, akkor megyünk robbantani, vagy sem? – Hát persze, hogy megyünk – válaszolt Spiro, miután a király is rábólintott a tervre. – Azaész, velünk kell jönnöd, mert már nem biztos, hogy visszatalálok a kapuhoz. Jól el van dugva valami mellékutcában… Azaész biccentett. – Kövessetek!

357

Glendalough, királyi palota – Hogy van? – Nem jól – fordult Greinne az ajtón belépő fivéréhez.– Percről percre gyengébb lesz. Bres lenézett a szőke emberfiúra. Hiába bocsátott rá a húga olyan varázslatot, amely életben tartja a testet étel és ital híján is, látszott rajta, hogy már nem bírja sokáig. – A légzése is egyre nehezedik – folytatta aggodalmas hangon Greinne. – Azt hiszem, a lelke valahol távol újra és újra tárgyakkal találkozik… akár szabad akaratából, akár nem. De annyi biztos, hogy a fiú haldoklik. – Ahogy a mi családunk is – sóhajtott Bres. – Semmi jó nem származhat abból, hogy apa elment harcolni. Ő is odavész. De talán… talán pont ez volt a célja valakinek… – Mire gondolsz? – Lehet, hogy nem atlantiszi ölte meg a fiamat, hanem egy tündér. Valaki, aki azt akarta, hogy apám is elmenjen Atlantiszba, és odavesszen. – De hát ki akarhat ilyesmit? – rázta meg bozontos fejét az asszony. – Miféle tündér akarná kiirtani az uralkodócsaládot? És egyáltalán! Miből gondolod, hogy nem atlantiszi tette? – Ebből – húzott elő a köntöse alól egy ismerős tőrt Bres. – Ez az a tőr, amelyik megölte Danut? – meredt rá üveges tekintettel a húga. – Az. Amikor először a kezembe vettem, rögtön észrevettem rajta az alfa betű elődjét, az egykori Atlantisz jelét. De most az éjjel alaposan megnézettem a királyi kováccsal. A tőr szerinte is nagyon régi, sőt, a korrodálódásból ítélve évezredekig pihenhetett a tenger mélyén, aztán valaki felhozta és lecsiszolta, hogy úgy tűnjön, mintha ma is használatos fegyver lenne. Pedig nem az. Ami pedig Atlantisz jelét illeti, azt csak nemrégiben vésték rá. Greinne idegesen beletúrt őszes hajába. – Akkor nem is atlantiszi a tőr? 358

– Éppenséggel lehet atlantiszi is, csak az egykori atlantisziak nem vésték rá saját jelüket, a mi kis merénylőnk viszont úgy gondolta, biztosabb, ha ő megteszi. Biztosabb ahhoz, hogy az atlantisziakra terelje a gyanút. Greinne megütközve nézettkiagyűlölhet bátyjára. minket ennyire? – Bres, fel nem foghatom, – Nem tudom – rázta meg a fejét a herceg. – De akárki is, az biztos, hogy teljesen gátlástalan. Háborúba taszított két népet, és mindezt miért? – Miért? Bres visszadugta a tőrt a köntöse alá. – Hát ez az, amit én sem tudok.

Második Atlantisz Miután Aengus és Conor kijelentette, hogy ők inkább a palotában maradnak, nehogy az atlantiszi nép tévedésből őket is a támadó tündérek közé sorolja és meglincselje, Spiridon és Meandra visszaúszott a tengeralattjáróig. Azaészt kissé bántotta, hogy Lilla sem akart velük jönni és végignézni a kapu elpusztítását, megértettekizárásával. a lányt. A kapu megsemmisítése egyet jelent Lillade édesapjának Spiro és Meandra elhelyezkedett a Meandra pilótafülkéjében, Azaész pedig előreúszott, hogy mutassa nekik az utat. Alighogy elhagyták a palota területét, a lelkes nép azonnal körülvette őket, pontosabban szólva Azaészt. Az mintha fel sem tűnt volna nekik, hogy egy fura külsejű jármű követi az ifjú királyt, vagy talán csak arra gondoltak, hogy ha a jármű a királyukkal van, akkor nem szabad gyanúsnak találniuk, hiszen minden, amiAAzaésszel kapcsolatos, jó lehet. cápa elpusztítása utáncsakis Azaész még határozottan élvezte, hogy az utcán lézengő maroknyi sellő megéljenzi. Most azonban a legkevésbé sem vágyott a tömeg imádatára. Ha megkérdezik 359

tőle, mi változott meg az állat elpusztítása óta, nem tudott volna válaszolni rá. Pedig valami megváltozott. Talán az, hogy Kaszszandrának bevallotta, szereti Elelt. Igaz, utána Lillának azt hazudta, hogy nem gondolta komolyan, de a hazugság akkor sem tudta megmásítani az hajlandó érzéseit. Sőt, mégneki az sem, hogy rájött: kijátszotta őt, és nem segíteni a tündérek ellen.Elel – Hallottuk, hogy te lettél a király! – sikkantott egy sellő-lány, akinek Azaész már a nevére sem emlékezett, talán a tizenötödik vagy tizenhatodik barátnője lehetett. Ahogy igyekezett lefejteni magáról a lány ölelő karjait, azon tűnődött, vajon mit is talált benne érdekesnek, amikor úgy döntött, hogy elcsábítja. Elelhez képest annyira… semmilyen. Elelre rá tudnék unni valaha is? – fordult meg fejében a gondolat. annyira más, többi… Elel nem fél aarra hatalmától, nem félŐ lekeverni neki mint egyet,a és most… most képes is, hogy dacból romlásba taszítsa Atlantiszt. Azaész megrázta a fejét. El kell felejtenie Lillát! Az a lány csak rossznak lehet a forrása. És mégis… mennyire hiányzik, hogy most nincs itt! Mit számít, hogy a többiek imádják, istenítik, bármit megtennének neki, ha Elel megveti, és keresztbe tesz neki? Körülnézett – csupa áhítatos arc mosolygott rá szeretetteljesen. De nem valódi magát. Nemrégiben méglátazt hitte,ezboldog lesz, ha– aemlékeztette népe rajongani fog érte, de be kellett nia, hogy távolról sem az. Nem maguktól és magamért szeretnek,

én kényszerítettem őket. – Éljen a király! – kezdte kántálni valaki a tömegben, és egy pillanat múlva már az egész város ettől zengett. Jaj, ne! – nyögött fel Azaész, és segítségkérően nézett fel a Meandra pilótafülkéjében ücsörgő Spiróra. A görög fiú látványosan vonogatta a vállát, mintha azt akarná mondani „te akartad, öregem, hát tessék”. A századik „éljen a király” után Azaész nem bírta tovább.

360

– Engedjetek utamra! – kiáltott az őt körülzsongó sellőkre. – És egy szót se többet! Eredjetek vissza a házaitokba, nincs itt semmi látnivaló! Azaész ismét Spiróra pillantott, ám ezúttal már kaján vigyort látott másikveri fiúössze arcán. Legszívesebben nekirontott volna, de a sellőfiaa nem újdonsült szövetségesét, nem igaz? Megigazította zilált haját és az ölelgetésektől félrecsúszott koronát, majd intett a Meandra legénységének, hogy kövesse. Eltökélte, sosem vallja be Elelnek, mennyire utál király lenni.

Glendalough, királyi palota Alighogy Greinne becsukta távozó fivére után az ajtót, egy puffanást, egy nyögést, majd rohanó léptek zaját hallotta odakintről. – Greinne! – nyöszörögte egy elhaló hang. – Bres! – robbant ki az ajtón az asszony, és rémületére testvérét a földön ülve, hátát a folyosó falának támasztva találta. – Mi történt? Bres elhúzta kezét a mellkasától, és Greinne látta, hogy ujjait vörösre festi sajátTündéranya, vére. – Szentséges ki tette ezt? – Balor… Balor volt… – zihált Bres.

361

Huszonkettedik fejezet

Szegény gazdagok Második Atlantisz, a kapu Egy lövés a Meandra ágyújából, és az Atlantiszba befelé és onnan kifelé vezető egyetlen út megszűnt létezni. Ahol egykor egy kőív látszott kapuként, ott most egy kőhalom magasodott, melyre rázárult a várost védő varázsernyő. – Hát, ez megvolna… – dőlt hátra a pilótaülésben Spiro. Maga sem értette, miért, de egyfajta melankólia vett erőt rajta. – Igen – bólintott tőle szokatlanul komoran Meandra. – A pajzzsal mi a helyzet? Spiro keze végigfutott a vezérlőkonzol billentyűzetén. – Gyenge, de a helyén van. De nem tudom, hogy képes lesz-e egy komolyabb tündértámadásnak ellenállni. Ideig-óráig bírná, de biztosan nem sokáig. – Mielőbb meg kell építened azt a fegyvert– szólt a lány, miközben tekintete az odakint lebegő Azaésztvizslatta. – Szegény Azaész… 362

– Ő a király… szerintem eléggé gazdag – jegyezte meg Spiro, de valahol mélyen nagyon is értette, mire gondol a párja. – Lehet, hogy király, de hiába az, ha senki sem szereti, és ő sem szeret senkit. Olyan magányos… azt hiszem, mindig is az volt. – És ez az Elel? Nekem úgy tűnt, hogy szereti Azaészt. Ő nincs a hipnózis hatása alatt, mint mindenki más a városban… – Nem tudom – ingatta a fejét Meandra. – De még ha ez az Elel szereti is őt, nem hinném, hogy Azaész képes viszontszeretni. Azaész az Azaész! Nem tehet róla, ő ilyen. Szép, mint egy ifjú isten, és aranyos is tud lenni, ha akar, de ez csak a felszín. Nem is olyan régen én is rajongtam érte. Csak azt láttam benne, hogy milyen édes, és egyáltalán nem gondoltam, hogy aki ilyen helyes, az gonosz is lehet. Pedig lehet. Spiro kissé megütközve meredt a menyasszonyára. Néha komolyan nem tudta, mit gondoljon választottja szellemi képességeiről. Egyszer kedves, de butácska babának látta Meandrát, máskor viszont sokkal-sokkal többnek. Ez is egy olyan pillanat volt, amikor kifejezetten okosnak találta őt. És ilyenkor hihetetlenül büszke volt rá. Odakint Azaész intett, hogy ideje visszavonulniuk a palotába. – Igen – dünnyögte maga elé Spiro –, azt hiszem, szegény tényleg szánalomra méltó.

Glendalough, királyi palota – Balor… Balor volt. – Balor? – kapott levegőért Greinne. – Apánk testőrparancsnoka? – Ő – bólintott Bresvolna, herceg. De valahogy… mégsem Mintha… nem is tudta mit–csinál… A tekintete… olyanő. furcsa volt… mintha megőrült volna… Csak… csak belém döfte a kését, és már rohant is… 363

– Csitt, ne beszélj! – nyomta a mutatóujját bátyja ajkára Greinne. – Fel tudsz állni? Be kell mennünk a szobámba, hogy megnézhessem a sebet. – Ne… ne aggódj… nem túl mély. Meg… megmaradok – rebegte Bres. – Aztájára. atlantiszi tőr… ott volt belsőkése. zsebemben mutatott a szíve – Megcsúszott rajtaaBalor Nem tu-– dott elég mélyre szúrni. De ő… szerintem azt hitte, halálosan megsebzett. – Ezt egyszerűen nem tudom elhinni – rázta a fejét a hercegnő, miközben lehajolt, hogy talpra segítse a testvérét. – Balor olyan tisztességes tündér, mindig is az volt! Miért akarna meggyilkolni? – Nem tudom. Bár tudnám! Besántikáltak Greinne szobájába, és a tündérnő becsukta maguk– mögött ajtót.le, Richárd mellett van még hely. Gyere, az feküdj Greinne sietve levette fivére ingét. Rövid vizsgálódás után boldogan felsóhajtott. – Hála Tündéranyának, tényleg nem mély a seb. – De ezt… másoknak nem kell megtudniuk. – Hogyan? – vonta föl a szemöldökét a nő. – Valaki… a család elpusztítására tör – válaszolta reszketeg hangon a bátyja. –– Balor az –a rázta valaki.a fejét Bres. – Én láttam őt. Nem volt önmaDehogy ga. Valaki… elvarázsolta. Magától… sosem tenne ilyet… – Bábnak használták volna? Őt, a testőrparancsnokot? De hát ki képes ilyesmire? – Nem tudom… De a felbujtó most azt… azt hiszi, hogy sikerült megöletnie engem is. Hagyjuk… hagyjuk meg ebben a hitében. – Hogy gondolod ezt? Bres megfogta testvére kezét és erőtlenül megszorította. – Rendezz nekem temetést! – De hát… a temetésen mindenki láthatná, hogy élsz! 364

A herceg elmosolyodott. – Majd azt mondod… az utolsó kívánságom az volt, hogy zárt koporsóban temessetek el. A koporsó viszont üres lesz. El… el tudod ezt intézni nekem, húgom? – Hát persze.üvegcsét – Greinne elhúzódott tőle,– Ez és csípni előhalászott gyógynövényes a faliszekrényből. fog. egy Bres felszisszent, ahogy a gyógynövénykivonat a sebére csöppent. – Helyes – válaszolta összeszorított fogakkal. – Ha… elterjed a híre, hogy nekem végem… előbb-utóbb színt vall a felbujtó. Így… így fogjuk kézre keríteni. És Greinne… senkinek sem mondhatod el, hogy élek. Senkinek. A hercegnő ünnepélyesen bólintott. – Úgy lesz, Bres!

Második Atlantisz, királyi palota Richárd már jó ideje Azaész szobájában lebegett, és kezdett unatkozni. A testi-lelki állapota nem sokat változott az elmúlt néhány órában – majdnem ugyanolyan gyengének érezte magát, mint átviharzott a Meandra pilótafülkéjéből raktérbe.akkor, Azótaamikor nem került közvetlenül kapcsolatba egyetlenatárgygyal sem, így egy hajszállal talán jobban érezte magát, bár attól még nagyon messze volt, hogy visszanyerje az erejét. Amikor Spiridon és Meandra elhagyta a hajót abban a fura ezüstös szürke búvárruhában, Richárd is kisuhant mögöttük a tengerbe, és követte őket a palotába. Valamiért nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy Meandra mellett legyen, még akkor is, ha a lány már a másé. Később, amikor Meandra és Spiro a kapu Richárd felrobbantásának szándékával elhagyta az épületet Azaésszel, inkább a kanapén magába roskadva ülő Lillával maradt. 365

A távolból tompa durranás hallatszott, jelezvén, hogy felrobbant a kapu, és ebben a pillanatban Lillából kitört az eddig visszafojtott zokogás. A kanapé szivacspárnájába temette arcát, és keservesen sírt. Richárd szerette volna megölelni, de az élni akarás erősebb volttárggyal benne.érintkezne. Ha megölelné lányt, az is siettetné. olyan lenne, mintha egy Az is acsak a halálát Ekkor azonban valaki más cselekedett helyette. – Conor? – nézett fel a lány. – Azt… azt hittem, már mindenki elment. – Aengus el is ment, meg akarja keresni Azaész bögyös kis nővérét – kacsintott rá a tündér –, de én visszajöttem. – Kezét Lilla karjára tette, és gyengéden megszorította. – Hé, ne sírj már! Rendbe jön minden. Ennek az undok háborúnak is hamarosan vége lesz. tudod? – Honnan Conor megvonta a vállát. – Megérzés. Az egész dolog túl ostoba ahhoz, hogy sokáig tartson. A papádnak meg úgysem lesz semmi baja. Mi, tündérek nem vagyunk olyan barbárok, mint ti, emberek. Nem bántanánk a túszokat. Nincs mitől tartanod. Richárd képtelen volt hinni a tündérnek. Olyan volt ez az egész, mintha valaki arról próbálna meggyőzni egy égési sérültet, hogy ne féljen a tűztől. A beállt csendet egy hirtelen kopogás törte meg, majd a kopogó személy, a „tessék” választ meg sem várva, berobbant a szobába. – Elnézését kérem a zavarásért, felséges királyné – hajolt meg egy kissé testes sellő, akit Richárd első pillantásra amolyan szolgafélének nézett de ez a munka nem tűr halasztást. Őfelsége, Azaész király parancsára cselekszünk! – Ezzel intett két másik sellőnek, akik az ajtó előtt várakoztak. Egy pillanat múlva már három sellőszolga sürgött-forgott a szobában, eltávolítva a falakról a kristálydíszítéseket. – Conor, szerinted mi folyik itt? – kérdezte Lilla. 366

– Azaész lakberendezőket hívatott, hogy újjávarázsolják a lakosztályt? – találgatott a tündér. Lilla kibámult az ablakon a sűrűsödő sötétségbe. Aztán felpattant a kanapéról, és odaúszott az ablakhoz. –AConor, tündér ezt is nézd! odaúszott mellé, Richárd pedig követte őket. Az ablakból az egyik sugárútra láttak, amelyen a sellők éppen azzal foglalatoskodtak, hogy lebontsák az utat szegélyező kristályszobrokat. Ahogy egy-egy szobrot eltávolítottak a talapzatáról, úgy hunyt ki a fénye, és úgy borult egyre nagyobb sötétség a városra. – Azt hiszem, tudom, mit csinálnak – mormolta Lilla. – Öszszegyűjtik a város összes kristályát, hogy felhasználhassák Spiro fegyveréhez. Gondolom, igen – húzta el a száját Conor. – De kár azért a sok–szép szoborért! A lány hatalmas sóhajjal fordult el az ablaktól. – Ennyi kristályból félelmetesen nagy fegyvert lehet gyártani… egy szörnyű, tömegpusztító fegyvert… Attól félek, apámnak nem sok esélye lesz odakint, a tündérek között. Egy perc múlva a szolgáknak már nyoma sem volt, és ismét néma csend telepedett köréjük, melyet Azaész, Spiro és Meandra érkezése tört meg. – Hát ezt jólAzaész. kifosztották – nézett körbe lecsupaszított de falúaz lakosztályban A kagylódíszek ugyana megmaradtak, asztal közepén álló aprócska oreikhalosz-lámpa kivételével a kristályok mind egy szálig eltűntek. – Remélem, összegyűlik anynyi kristály, amennyiből fel tudod építeni a fegyvert, Spiro. Egyáltalán, milyennek képzeled el a fegyvert? Mire lesz képes? – Nos – kezdte kissé vontatottan a görög fiú –, mivel azt akarjuk, hogy elrettentő fegyver legyen, de nem feltétlenül halálos, én arra gondoltam, az első bevetésen alkalmazhatnánk tömeges altatásra.

367

– Hogy mire? – bámult rá Azaész olyan arckifejezéssel, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most őt nézik hülyének , vagy az előtte szóló az. – Altatásra – ismételte meg Spiro. – Egy ágyút szeretnék építeni, kábítófokozat Nem ágyújával. szeretném, ha vélet-a lenülamin azt kizárólag történne vele, mint a lesz. Meandra Mivel Meandra ágyújának meglehetősen kicsi a hatósugara és egyszerre csak egy-két személyt találhat el, olyan fegyvert kell építenem, amely akár százakat is eltalál egyetlen másodperc alatt, és így akár egy fél perc alatt elkábíthatja az egész tündérsereget. Amikor felébrednek és rájönnek, mi történt, már nem lesznek olyan nagylegények, mert tudják, bármikor ismét elaltathatjuk őket, és akárhányszor támadni próbálnak, mindig alvás lesz a vége. Előbbutóbb megunják és hazamennek. – Mindez nagyon szép és jó – tette karba a kezét Azaész –, de áruld már el, hogyan tudsz kilőni a városból, amíg helyén van a pajzs? – A Meandra műszereivel letapogattam a pajzsot és megismerkedtem a szerkezeti tulajdonságaival – válaszolt tárgyilagosan Spiro. – Igaz, kissé gyengécske, de egyelőre ki fog tartani. Kívülről nem biztos, hogy be tudnak hatolni rajta, ellenben belülről fúrhatunk bele egy aprócska lyukat – épp csak akkorát, amelyen kifér az ágyú – És attól,csöve. ha lyukat fúrunk bele, nem megy szét az egész pajzs? – kérdezte kétkedő hangon a király. – Nem – rázta a fejét Spiridon. – A pajzsot olyan kötések tartják egyben, amelyek nem hagyják, hogy egy lyuk miatt az egész megsemmisüljön. Sőt, miután visszahúzzuk az ágyút, a lyuk magától be kell, hogy forrjon. – Kötések? – pislogott Azaész. Szemmel láthatóan bosszantotta, hogy nem érti Spiro magyarázatát. – És egyáltalán, mi a biztosíték arra, hogy nem történik meg még egyszer az, ami nemrégiben történt – vagyis hogy az egész pajzs megsemmisül, amitől a város látható és sebezhető lesz? 368

Spiro kihúzta magát, és egyre magabiztosabb hangon folytatta a tudományos fejtegetést: – Aengus szerint az előző pajzs valahogy úgy működött, hogy egyetlen hártyaszerű rétegben rejlett a láthatatlansági és a behatolás elleniernyő bűbáj. olybáláthatatlanná tűnik, hogy teszi két külön hártyavékony jöttMost létre:viszont egy, amely a várost, és egy, amely az idegenek behatolása ellen véd. Igaz, ez a két réteg olyan közel van egymáshoz, hogy csak mikroszkóppal lehetne látni, hogy a kettő nem egy és ugyanaz. A lényeg az, hogy ez a pajzs egy kicsit más jellegű, mint a korábbi. A korábbit csak a kapun való belépés után, idebentről tudták megsemmisíteni a tündérek, és azon a pajzson valószínűleg nem is lehetett volna kidugni egy ágyúcsövet. A mostani viszont a szerkezeti adottságai sérülékenyebb, simán ejthetünk kis vágástmiatt idebentről, ellenben tehát öngyógyulásra képes, rajta tehátegy a lyuk, ha éppen üresen áll, magától bezárul. Ismét kopogtak, és az ajtóban megjelent az iménti testes sellőszolga. – Felséges királyom, összegyűjtöttük az összes mozdítható kristályt és felhalmoztuk a palota központi udvarán. – Helyes. Vezesd a szövetségesünket, Spiridon Papafotiut a központi udvarra! – biccentett Azaész, majd Spiróhoz fordult. – Tied terep,fiú zsenikém. A agörög arca még a plexiüveg mögött is láthatóan felragyogott. – Gyere, kicsim, alkossunk! – fogta kézen Meandrát, és izgatottságában szinte kirángatta az ajtón. – Na, erre én is kíváncsi vagyok – ugrott fel a kanapéról Conor. – Megkeresem Aengust, őt is biztosan érdekli a dolog. Talán még a nővérednél is jobban – nézett huncut mosollyal Azaészre, aki zavartan bámult a tündér után. Zavara akkor látszott tetőzni, amikor rádöbbent, kettesben maradt Lillával. Néhány pillanatig némán figyelte a kanapén görnyedten ülő lányt, és valami szokatlan gyengédség ült ki az arcára. 369

Na, nekem már csak ez hiányzott, egy újabb nyálas szeretlekutállak jelenet! – nyögött fel magában Richárd. – Ööö… – köszörülte meg a torkát Azaész. – Elel… – Mi van? – nézett fel rá a lány. Tekintetében fáradtság, fájda-

lom– és Aztelutasítás akarom,tükröződött. hogy tudd… sajnálom, hogy meg kellett tennem… mármint, hogy be kellett robbantani a kaput. De… de tudod mit? – Mit? – kérdezett vissza letargikusan Lilla. Azaész leült a kanapé Lilláéval ellentétes végére, tisztes távolságot tartva a lánytól. – Arra gondoltam, ha Spiro fegyverének sikerül elkábítania az egész tündérsereget, akkor addig, amíg alszanak, kiküldök valakit a papádért, hogyegy szabadítsa a tündérek fogságából. Lilla arcáról csapásrakieltűnt minden fáradság. Egy pillanat alatt bezárta a közte és Azaész közötti távolságot, és izgatottan ragadta meg a fiú kezét. – Gondolod, hogy sikerülhet? – Hát persze – válaszolt Azaész, bár Richárd érezte, a hangja kissé erőltetett, és korántsem olyan biztos a dolgában, mint amilyennek mutatni akarja magát. Lilla viszont észre sem vette társa bizonytalanságát – ő csak azt látta és hallotta, amit látni és hallani akart. Biztatóan bólintott, Azaész folytassa,akkor amit egy elkezdett. – Ha az ágyúcső képeshogy áthatolni a pajzson, sellő is át tud – fűzte tovább a szót Azaész. – És ha valaki idebentről ügyeli, hogy mikor érnek vissza a pajzshoz, akkor utat tud vágni nekik. Elel… – fedte be a lány apró kezeit saját, még szabad baljával –, én sem akarom, hogy a papádnak baja essen. Egészen megkedveltem. A fiú arcán mintha enyhe rózsaszín pír jelent volna meg. Vajon attól, hogy beismerte: megkedvelt egy embert, vagy attól, hogy Elel a kezét szorongatja – Richárd nem tudta megállapítani. Azt viszont látta, hogy Elel szeméből földöntúli öröm sugárzik, amitől az ő nem létező szellem-gyomra émelyegni kezdett. 370

– Köszönöm, Azaész – suttogta a lány. – Köszönöm. – Nincs mit megkö… – válaszolt volna Azaész, ám ahogy Elel ajka az övére tapadt, elhallgatott. Richárdot most már határozottan a hányinger kerülgette, így inkább elfordult,pillanatról és kibámult az ablakon a kint uralkodó sötétségbe. Rosszulléte pillanatra fokozódott, és hamarosan azt kívánta, bárcsak úszott volna ki a nyitott ajtón Spiróék után, amíg megtehette. Már nem volt ugyan szerelmes Lillába talán sohasem volt az –, de minden sóhaj, minden apró nesz, ami a kanapé irányából jött, vasmarokként szorongatta a torkát. Gyűlölt itt lenni, és gyűlölte hallgatni, ahogy mások boldogok együtt. Ahhoz viszont nem érzett magában elég lelki-nőt, hogy átsuhanjon akár az ajtón, akár az ablakon. Átkozott Anagyész! – rúgott bele a falba, és egyegy pillanatig a testébe hasító fájdalommal semalatt törődött. Neki hét alattmég összejött, ami nekem nyolc hónap sem! Jaj, de utálom! Ebben a pillanatban semmire sem vágyott jobban, mint hogy ismét egyesülhessen valódi testével, és a tündérek szövetségeseként elpusztítsa Atlantiszt – mindenekelőtt annak felfuvalkodott ifjú királyát. * Azaész kinyitotta a szemét. Az oreikhalosz-közvilágítás hiánya ellenére is világosabb volt a szobában, mint azelőtt, hogy elaludt. Hajnalodott. Ekkor döbbent rá: életében először nem egyedül aludt el. Rápillantott a karjában békésen szuszogó Lillára. A lány a hátát Azaész mellkasának nyomta, és olyan mélyen aludt, mintha odakint nem várakozna több ezer tündér arra, hogy megkapja a támadási Az ifjúparancsot. király elmosolyodott. Rengeteg barátnője volt már, de egynek sem hagyta, hogy itt aludjon vele a palotában, és ő sem töltötte az egész éjszakát egy 371

lány ágyában sem. Nem azért, mert nem esett volna jól neki egy meleg test közelsége az éjszaka folyamán, hanem azért, mert félt, hogy az éjszaka démonai akkor találnak lecsapni rá, amikor valaki más is jelen van. Hogy is magyarázhatta volna el egy lánynak, hogy nyögdécsel álmában? Hogy isakinek engedhette volna, hogy bárki miért is megtudja: Atlantisz hercegének, állítólag lelkiismerete sincs, rémálmai vannak? Nem! Egyszerűbb volt elcsábítani valakit, aztán menni a dolgára. A szerelem az ő számára sosem volt más, mint testgyak orlat. A szíve sosem volt benne. Egészen mostanáig. Szerelmes volt Elelbe, és ezt most már magának sem szégyellte bevallani. Tehetett bármit a lány, amivel kivívta a haragját – fordulhatott nyugodtan ellene, megtagadhatta a neki való segítségnyújtást és a királynak Azaész mégis szerette. Sokáig nem is kijáró értette,engedelmességet mit talál benne –,olyan érdekesnek, de most már minden világos volt a számára. Elelben nem a külső szépsége ragadta meg, sokkal inkább a lelke. Lilla egy kincs, és attól, hogy az övé lett, Azaész úgy érezte, ő a leggazdagabb sellő az egész világon. Szorosabbra fűzte a karját a lány dereka körül, és a vöröses fürtökbe rejtette az arcát. Boldog volt, hogy a szeretkezés után nem küldte el a lányt, ahogy azelőtt a többieket. Aző,éjjel ugyanrémálmokkal elgondolkodott, mi lesz, de ha félretette kedvese arra ébred, hogy Azaész, viaskodik, ebbéli félelmeit. Elel jobban ismerte őt, mint az apja vagy a nővérei, és talán jobban, mint ő saját magát. Előtte nem lett volna szégyen egy rémálom. Mert Elel nem a magabiztos királyt szerette benne, de még csak nem is a nagyhatalmú varázslót, hanem azt a sellőt, aki Azaész legbelül volt. Most nem voltak rémálmai. Pedig nem lett volna meglepő, ha az Atlantisz jövőjével kapcsolatos szorongásai megfertőzik az álmait. De nem tették. Nem tehették, mert a lány iránti szerelme töltötte be minden gondolatát, még az álom tudattalan óráiban is.

372

Ijesztő érzés volt ez a szerelem. Félt, hogy mindez csak egy pillanatnyi boldogság, és csak egy szép, de fájó emlék marad belőle. Mert Lilla előbb-utóbb el fog menni. Még ha Atlantisz és Azaész túléli is, a lány akkor is a fenti világba tartozik, és visszavágyik majd oda. Azaész egy elfojtott sóhajjal kicsusszant Lilla mellől, és a kanapétól az ablakhoz suhant. Odakint valóban világos volt – már amennyire az Atlantisz feletti hatalmas víztömeg áteresztette a felszíni napsugarakat. Atlantiszban sosem lehetett olyan világos, mint odafönt – ahhoz túl mélyen volt a város, és a világ összes oreikhalosz-kristálya sem tudott volna annyi fényt adni, amennyit az az egyetlen Nap odafönt. Az ifjú király megrázta a fejét. Lilla nem ide való. Az ő világa a Nap világa. harapott, A fény, a és ragyogás, ő maga. Az ajkába szipogottamely egyet.olyan, Hiábamint ébredt boldogan, az akkori boldogság helyét a lelkében néhány röpke perc alatt kínzó fájdalom vette át. Hogyan is gondolhatta akár egy rövid ideig is, hogy tartósan boldog lehet? Ő a boldogságra való jogát már régen eljátszotta. Nem is érdemli meg. De Elel minden boldogságot megérdemel a világon, és idővel rá fog jönni, hogy az ő boldogsága nem itt van, nem Azaész oldalán. Azaész képtelen lett volna megtagadni szerelmétől az igazi boldogságot. Ezért hát erősnek kell lennie. Fáj vagy sem, akkor is el kell engednie őt. Amint megszűnik a veszély, Lillának haza kell mennie a Fénybe. Inkább előbb, mint utóbb. Most még talán egyiküknek sem fájna annyira… Visszaúszott a kanapéhoz, és leült a szélére. Valami megcsillant a padlón az oreikhalosz-lámpa gyér fényében: a korona volt az, amely a szerelem hevében lecsúszott a fejéről. Felvette és egykedvűen megpörgette az ujjai között. Most szinte nevetségesnek érezte a kristály-ékszert és mindazt, amit megtett azért, hogy megszerezze. De megszerezte, és innen már nincs visszaút. Én vagyok a király. Úgy is kell viselkednem. Félre az érzelgéssel! 373

Ismét szőke tincseire nyomta a koronát, és az alvó Lillához fordult. Végigsimított a lány vöröses haján. Ne haragudj azért, amit tenni fogok, amilyen leszek! Érted teszem. Épp készült, hogy felébressze a lányt, amikor egy hatalmas robaj–odakintről megtette helyette. Mi történt? – riadt fel Lilla. – Azt hiszem, megkezdődött a támadás.

374

Huszonharmadik fejezet

Szép álmokat! Második Atlantisz falai alatt Dagda komoran figyelte, ahogy a varázslövedékek egyremásra csapódnak be az Atlantiszt övező mágikus védőernyőbe. Az ernyő – akár a város – láthatatlan volt, a külső szemlélő számára a tündérek varázssugarai a semminek ütköztek neki, majd szikraeső kíséretében hunytak ki. Nem lehetett tudni, meddig képes kitartani a pajzs, mint ahogy azt sem, összeomlik-e valaha is. Dagda azonban elhatározta, a végsőkig kitart. Előbb-utóbb csak megtalálják a védelem gyenge pontját… – Ne kíméljétek őket! – kiáltotta oda a legközelebbi századosnak, majd a bajusza alatt mormogva hozzátette: – Ők sem kíméltékHa az az unokáimat és a dédunokáimat. elmúlt néhány nap alatt fel isÁtkozottak! merült benne a lehetőség, hogy a családját megtizedelő merényletsorozatot esetleg mégsem az atlantisziak követték el, hát Coyle halála után minden kétsége 375

szertefoszlott, és minden idegszálával Atlantisz megbüntetésére összpontosított. Atlantisz pedig tökéletes bűnbak volt, hiszen Dagda fiatal kora óta gyűlölt mindent, ami atlantiszi. Ő még nem élt, amikor a tündérek a királyi pár vezetésével szabad lényekkéntszületett, Atlantiszésszigetére költöztek. Dagda azonban már szolgaságba az ő születése idején a tündérek királyának és királynőjének már semmi hatalma nem volt – erről gondoskodtak az atlantiszi uralkodók. Ezt használta ki az ifjú Dagda, miután megölte Atlasz királyt: hirtelen jött népszerűségét meglovagolva magához ragadta a hatalmat. Az Atlantiszra való betelepülést irányító királyi pár fia, Brian sosem próbálta meg visszaszerezni szülei egykori rangját és dicsőségét, talán, mert Dagda annyival erősebb és határozottabb volt nála. A tündérkirály ereje és határozottsága idősdekorára sem lankadt. Népe időnként szenilis vénségnek titulálta, azt mindenki elismerte, hogy erőskezű vezető. Ez az erőskezű vezető pedig eltökélte, hogy bosszút áll a sellőkön. Bármibe kerül is.

Második Atlantisz, királyi palota – Azt hiszem, megkezdődött a támadás. Lilla bólintott, és felkelt a kanapéról. – És most mi lesz? – kérdezte, közömbösséget erőltetve a hangjára. Tudta, hogy ez a helyzet nem tűr szentimentalizmust. Ez most nem az a perc, amikor odabújhat kedveséhez és elsuttoghatja neki, milyen boldog volt vele az éjjel… Most háború van. – Egyelőre meg kell vámunk, hogy Spiro kész legyen azzal a kristály-fegyverrel – válaszolt szintén közömbös, majdhogynem hideg Azaész. – Éshangon ha addig áttörnek a pajzson? – Akkor még mindig lemenekülhetsz az alagsorba, érdekel is engem! – fordított neki hátat Azaész, és az ajtóhoz úszott. 376

Ott egy pillanatra megfordult, és Lilla nem volt benne biztos, hogy a fiú arcán valóban a bűntudat árnya suhant át, vagy csak képzelődött. – Ránézek a fegyverre. Ha akarsz, jössz, ha nem akarsz, maradsz. fiú minden szavátbeszélnie arculcsapásként éltetöltött meg. éjszaka Hát így kellLilla egy aszerelmes férfinak az együtt után? Egyáltalán, szerelmes belé Azaész? Előző éjjel határozottan úgy érezte, kedvese szereti őt. De talán tévedett. Azaész nyilván csak hagyta magát elcsábítani. Kihasználta Lilla érzelmi sebezhetőségét. Lillának bármennyire fájt is, ami történt, el kellett ismernie, ő maga is hibás benne. Ha nem csókolja meg az ifjú királyt, semmi sem történt volna. Azaész pedig csak férfi, mint a többi. Miért állna ellent, ha el akarják csábítani? A lány felszegte az állát. – Köszönöm, egyelőre inkább maradnék. – Ahogy gondolod – biccentett Azaész, és kiúszott az ajtón. Lilla visszaroskadt a kanapéra és már nem tartotta vissza a könnyeit. – Minden férfi disznó – motyogta maga elé. – Azaész meg egy… vízidisznó!

Tara, a királyi temető – Szomorú hajnal virradt ma népünkre – szólt fojtott hangon Greinne. – Tegnap az atlantisziak elpusztították unokaöcsémet, Coyle-t, az éjjel pedig fivérem, Bres is halálos támadás áldozata lett. Coyle testéből semmi sem maradt, amit nyugalomra helyezhetnénk a szent földbe, így ma csak Brestől búcsúzunk. Szeretett fivérem utolsó szavaival arra kért, rá, zártamilyen koporsóban temessük, hogy mindenki úgy emlékezhessen életében volt. – Elővett egy zsebkendőt, és megtörölgette vele a szeme sarkát. Bres büszke lenne rá, ha látná színészi képességeit… 377

Megköszörülte a torkát, és folytatta: – Fivérem továbbá arra kért, mondjam el nektek, hogy a végzetes döfést Balor ejtette rajta, ám Bres utolsó szavaival megesküdött rá, hogy a testőrparancsnok nem önszántából cselekedett. Vagy őrület vett rajta erőt, vagytettét, megbabonázták. mindenesetre megbocsátjuk szörnyűséges hisz nem voltMiönmaga, amikor elkövette… Greinne nehéz szívvel nézte, ahogy a koporsót a földbe eresztik. Vajon Bresnek igaza volt és hamarosan színt vall a merénylő, vagy előbb még őt, Greinnét is megpróbálja megölni? Hát Finolát? Az asszony sosem féltette saját életét, de egyetlen lányáért nagyon aggódott. Finola Atlantiszban van, a mieink foglyaként. Ha nem a merénylő öli meg, a háború végén összeesküvésért fogjákéskivégezni. Jaj, drága a világ… hová süllyedtünk mi,gyermekem! tündérek? Hát hová süllyedt ez A temetés végén a tündérmunkások elsimították Bres sírhantját és füvet varázsoltak rá, hogy semmiben se különbözzön a környező vidéktől, s ha egy ember arra vetődik, észre ne vegye. Miközben a fű növekedését figyelte, Greinne azon tűnődött, apja időben megkapja-e azt a szigorúan bizalmas levelet, amelyet a temetés előtt bízott egy küldönc-tündérre, és amelyen a pecsétvarázs csak a király érintésére oldódik.

az utolsó talpalatnyiésföldrészleten is szárba fű, Mikor a hercegnő felsóhajtott, szárnyra kapott. Idejeszökkent átkötöznia Bres sebét.

Második Atlantisz, királyi palota Azaész szomorúan hagyta magára Lillát, de tudta, nincs más út aakarja lány tudni elidegenítésére. El kell üldöznie szerelmét, ha boldognak őt. Ahogy végigúszott a palota folyosó-labirintusán az udvar felé, egyre jobban elhatalmasodott rajta a búskomorság. Sivár élet le378

begett lelki szemei előtt – egy élet Elel nélkül. Talán sikerül megvédenie Atlantiszt és méltóvá válni lopott koronájára, de belül akkor is üres marad, ahogy üres volt azelőtt is. Épp csak a száműzetése előtt maga sem vette észre, mennyire üres. Lilla betöltötte a korábbiAzűrt, és Azaész mostfogta, mégismit azon volt, hogy elta-a szítsa magától. eszével fel sem cselekszik, csak szíve súgta azt, hogy amit tesz, helyes. – Fiam! Jól vagy? Felnézett, és apjával találta szemben magát. Az öreg aggódva pillantott rá ezüstös szemöldöke mögül. – Hát persze… miért ne lennék jól? – Engem nem tudsz becsapni. Jól ismerlek. Azaész összerezzent – apja talán „felébredt” hipnotizált állapotából, és rájött, bitorolja a koronáját? – Látom rajtad,hogy hogyfia valami komolyan aggaszt. Szóval még kitart a varázs – vonta le a következtetést kissé megkönnyebbülve Azaész. – Ha nem vetted volna észre, apám, háború van odakint. Már hogyne aggódnék? – Azaész! – tette fia vállára a kezét Eumélosz. – Nem csak erről van szó, igaz? Az atyáskodó hangnem mindig felbosszantotta a fiút, és most még az ha átlagnál – És nem? is– jobban. csattant fel. – Mi közöd hozzá? Ne faggass engem! – Lerázta magáról apja kezét, és úgy úszott el, mint akit cápák üldöznek. Nem elég neki az egész háború és az összetört szíve, még az apja is idegesíti? Egy pillanatra megtorpant. Apa csak jót akart – jegyezte meg egy vékony hangocska a fejében.Én pedig szörnyen durva voltam vele. Talán még segíthetne is. Százszor bölcsebb, mint én vagyok… Reménytelenül összezavarodott. Már alig értette egy héttel korábbi önmagát, azt az Azaészt, aki csak az élvezetet hajszolta, és aki hatalmat és csodálatot akart. De nem értette jelenlegi önmagát 379

sem, aki szeretett volna elbújni egy sarokba Elellel, és örökre ott maradni… békében. Béke? – nyögött fel. Mikor lesz itt béke? Egy különösen erős robaj rázta meg a palotát, és Azaész egy ablakhoz ellenőrizze, helyén van-e még a pajzs. Az szemmel suhant, láthatóanhogy kitartott, de a tündérek varázslöketei a védőernyőbe csapódva is szabályos földrengéseket okoztak. Az ablakból épp rálátott egy széles sugárútra. Sellők százai cikáztak az úton, egymásnak ütközve igyekezetükben, hogy elhagyják összeomló házaikat. Egyelőre csak fél tucat ház adta meg magát, de máris teljes volt a káosz. Ezért akartam király lenni? Hogy egy romhalmazon uralkodjak? sóhajtott, majd erőt vett magán, és elfordult az ablaktól.Azaész Ideje Spiro körmére nézni.

Második Atlantisz falai alatt A támadás rendületlenül folyt, Dagda király mégsem volt elégedett. A sellők gyanúsan csendesek. Bár lehet, hogy nem is tudnakMielőtt kijönniDagda a városból, hogyalá támadjanak… Atlantisz ért és átvette a tündércsapatok irányítását, történt valami különös, amiről az egyik százados számolt be neki: a szikla, amelyen az előző nap a korallok módszeres cirógatásával kaput nyitottak, összeomlott. Valószínűleg belülről pusztíthatták el. Az egyetlen mód a városba való bejutásra tehát az maradt, ha folyamatos varázstámadásokkal meggyengítik a pajzsot. Már esteledett, az ostrom egy teljes napja tartott, de mindhiá-

ba.–Az atlantisziak némák tétlenek maradtak. Százados! – szólt oda és egy tündérnek. – Igen, felség? 380

– Százados, van egy olyan érzésem, hogy az atlantisziak készülnek valamire. Túl nagy a csend. Legyenek résen, és… Nos, ha velem valami történne, bármi, ami megakadályoz abban, hogy tovább vezessem a támadást, azt akarom, hogy nélkülem is folytassák. Nem kell elmenniük a fiamért, hogy a csapatok élére álljon… Úgysem tenné meg – tette hozzá gondolatban. – Megértette, százados? – Igenis, felség! – Felség! – szólt egy újabb hang, és egy tünd-őr érkezett lélekszakadva. – Felség, levelet hoztam felséged lányától, otthonról! Dagda összevonta bozontos ősz szemöldökét. – Ijedtnek tűnsz. Mi történt? – Jaj, felség, szörnyűség! – rázta a fejét a tünd-őr. – Őkirályi fensége, herceg merénylet DagdaBres a szívéhez kapott, és áldozata mind azlett! arcából, mind a szárnyából kifutott minden szín. – A fiam! A fiam! – Sajnálom, felség – horgasztotta le a fejét a futár. A tündérkirály egy percig némán, üveges tekintettel meredt maga elé, az agya szinte megbénult, aztán egyszerre őrült tempóban kezdett ismét zakatolni, és úgy érezte, kezd megbolondulni. De hát hogy bírhat ki bárki is ekkora terhet ép ésszel? ide jutott vénségére? Hogy ő,unokáit a legidősebb tündér, kénytelenHát legyen eltemetni a gyermekeit, és dédunokáit? A világ a feje tetejére állt, és ebben a feje tetejére állt világban az egyetlen út a bosszú útja. – Felség! Greinne hercegnő szerint ezt nagyon fontos elolvasnia – nyújtotta feléje a levelet a futár. Dagda gépiesen elvette, de még mindig nem szólt semmit. – Százados, ne feledje, hogy a háború feltétel nélküli folytatására utasítottam önt – nézett fel végül a király. – A sátramban leszek, és elolvasom a lányom levelét. Amint a helyére hullt mögötte a sátor ajtajául szolgáló nehéz szövet, Dagdán erőt vett a kétségbeesés. A tündérei előtt nem 381

omolhatott össze, az nem királyhoz és hadvezérhez méltó, de most, hogy egyedül volt, dühös könnyek futották el a szemét. – Hát tényleg elátkozott lenne a családunk? – nyögte, ledobva magát a tábori trónra. – De hát Bresszel nem végezhettek az atlantisziak. Vagy kicseleztek volna minket? Amíg–mi városukat ostromoltuk, ők beszivárogtak Glendalough-ba? Ezamár túlontúl abszurdnak tűnt, hogy igaz legyen. Sírt, miközben mutatóujját a neki küldött levélen díszelgő pecsétre nyomta. A pecsét röviden felvillant, majd kettétört. Szinte ezzel egy időben odakintről is villanás látszott, de nem az a fajta, amilyet a tündérek varázslövedékei okoztak a pajzsnak csapódva, hanem annál jóval erősebb. Ez Atlantiszból jött! – futott át a gondolat Dagda fején, és a következő pillanatban minden elsötétült.

Második Atlantisz, a kapu romjai mellett – Ez az! – csapott egy nagyot Spiro vállára Aengus. – Megcsináltad, öregem, nagy vagy! A görög fiú zavartan vigyorgott sisakja plexiüvege mögül. –– Köszönöm, nem olyan nagy ügy… És mondd –defordult Spiróhoz Azaész –, meddig maradnak ájultak a tündérek? – Hát, számításaim szerint úgy négy-öt órán keresztül – jött a válasz. – Igyekeztem a tündér anatómiához igazítani a kábítósugár hatásfokát. Egy emberen vagy sellőn valószínűleg eltérő ideig hatna, mint a tündéreken, de… – Kímélj meg a tudományos blablától, jó? – szólt Aengus. – Most valakinek ki kéne mennie Lantos úrért és Finoláért. –– Menjünk – indítványozta Helyes – mi! bólintott Aengus. –Conor. De gyorsan essünk túl rajta, Kalliopéval randit beszéltem meg éjfélre! 382

– Hogy micsoda? – szisszent fel Azaész. – Nem megmondtam, hogy hagyd békén a nővéremet?! – Nyugi, öreg, egyelőre nem csinálok neki kis sellőtündéreket – kacsintott rá Aengus. – Na, jössz, haver? bólintott, és barátjával együtt odaúszott a kristályfegyverConor csövéhez. – Spiro, szerinted kiférünk a cső mellett? – Hát persze, csak fogjátok meg a cső körül a lyuk széleit, és tágítsatok rajta egy picit – válaszolt a fiú. – Nagyon nyúlós, olyan, mint a rágógumi. – Az íze is? – kérdezte Aengus, és megrántotta a pajzson levő, a kristályágyú csövét szorosan körülölelő lyuk szélét, ami azonnal nyúlni kezdett. Conor csúszott át rajta először, majd Aengus is, aki menet közben a hártyavékony réteget. – A sárgadinnyés rágó jobb –megnyalta közölte, majd odakintről eleresztette a lyuk szélét, mire az egyből rácuppant a kristályágyú csövére. Azaész, Meandra és Spiro a pajzson belülről figyelték, ahogy a két tündér elevickél, és lassan belevész az óceán sötétjébe. A sellőkirály Spiróra pillantott. – Mi az a sárgadinnye?

Második Atlantisz falai alatt – Hát, ez éééérdekes látvány – jegyezte meg Aengus. – Ha Lantos úr nem lenne ájult, és itt is működne a fényképezőgépe, szerintem megőrülne, ha nem csinálhatna erről egy sorozatot! – Körülöttük ugyanis, amerre csak a szem ellátott, tündérek feküdtek a tengerfenéken. Némelyikük erőteljesen horkolt is. – Kedvem támadt ránézni a dédapámra, Conor. Szerinted a sátorban lehet ott hátul? – Nem biztos, hogy jó ötlet – vélekedett a barátja. – Ki tudja, az a Spiro kölyök nem számította-e el magát. Bármelyik percben felébredhet az egész sereg, és akkor itt találjuk magunkat egy 383

rakás vérszomjas tündér között, akik mielőtt folytatják a támadást, szépen kivégeznek minket hazaárulásért! – Hm… van benne valami – bólintott Aengus. – Akkor keressük meg gyorsan Elel papáját és Finolát, aztán spuri! Váljunk szét, és oké? aki előbb megtalálja őket, fényvillanásokkal jelez a másiknak, Conor bólintott, és ketten kétfelé úsztak. Csak néhány percbe telt, és Aengus máris villanásokat látott a tündértábor közepéből. – Hűűűű… Lantos úr aztán nem vesztegette az idejét…– kuncogott, ahogy Conor mellé ért, és szemrevételezte a tengerfenéken fekvő, Finolát védelmezően átölelő fotóművészt.– Ejnyeejnye, Lantos úr, hát mit művel itt a nénikémmel? – Ja, szét nagyőket! kujon az öreg – vigyorgott rá Conor. – Gyere, válasszuk

Második Atlantisz, királyi palota Azaész még sohasem kopogott saját lakosztálya ajtaján, most mégis megtette. Mivel nem jött válasz, benyitott. Lillát az ablaknál találta, bámulva. lány bizonyára hallotta az ajtó nyílását, mégiskifelé makacsul hátat A fordított neki. – Aengus és Conor kiment a papádért. Azt akartam kérdezni, szeretnél-e egy másik szobát ma éjszakára. A lány végre megfordult, és Azaész a félhomály ellenére is világosan látta az arcára kiült gúnyt. – Miért, csak nem gondoltad, hogy itt akarok maradni, mert ehhez a szobához olyan szép emlékeim fűződnek? – Pedig egész nap itt maradtál… Biztosan azok miatt a szép emlékek – válaszolt gúnyos hangon Azaész, ésmiatt odaúszott mellé. a– lányéhoz Tudod… –hasonlóan és végighúzta ujjait Lilla vállán – te voltál nekem a huszonkilencedik. De még egy sem volt soha olyan szenvedélyes, mint te. 384

Lilla ellökte a fiú kezét, és egy pillanatig úgy tűnt, legszívesebben lekeverne neki egyet, de türtőztette magát. Csak a szeme szikrázott a dühtől. – Már fel sem pofozol? – incselkedett vele Azaész. – Te– azt sem érdemled meg, hogy felpofozzalak – sziszegte lány. És mivel tudom, miért akarod, nem teszem. Varázserőa nélkül is közveszélyes vagy. – Úgy érted, rád vagyok veszélyes – válaszolt Azaész könnyed hangon, de a gyomrában mázsás súlyt érzett a könnyedség helyett. Tessék, már megint flörtölök vele! Pedig azért jöttem ide, hogy szemét legyek! Bár, ha jobban belegondolok, a flörtölés miatt is ugyanannyira utál, mintha kimondottan szemét lennék vele… – Apa! – kiáltott feléshirtelen és Azaész megfordulva megpillantotta Aengust Conort,Lilla, akik pár sellő segítségével az alvó fényképészt és az emberi alakban szundikáló Finolát hozták be a szobába. Ahogy Elel átölelte az apját, Azaész gyomrában a mázsás súly tovább nehezült. Elel a papájához tartozik, a fenti világba. Lám, még egy ájult, semmire sem reagáló Lantos úr ölelgetésétől is boldogabbnak látszik, mint amilyen az ő karjaiban volt az előző éjjel. Nemhogy is szeret vigasztalásra Most, az apjaengem. itt van,Csak én már nem kellek vágyott. neki. Kihasznált. Furcsa módon az a gondolat, hogy Elel használta ki őt, sokkal kevésbé fájt, mint az a gondolat, hogy ő használta ki Elelt. Különös dolog ez a lelkiismeret! Könnyebb undoknak lenni valakivel, aki nem szereti őt, mint valakivel, aki igen. – Akkor, ha abbahagytad az ölelkezést, intézkedek, hogy kapj egy szobát – szólt oda Lillának hűvösen. – Remélem, nincs ellenedre, hogy megoszd az apáddal és a kis barátnőjével.

– Bárkivel szívesebben osztok meg egy szobát, mint veled – válaszolt a lány, és elindult az ajtó irányába. Ott visszafordult, és

385

egy gonosz vigyort küldött a fiú felé. – És csak hogy tudd: pocsék vagy az ágyban! Aengus és Conor összenézett, és mindkettőjüknek nagy igyekezetébe került, hogy visszafojtsa kitörni készülő röhögését. Azaész úgy úszott ki mellettük az ajtón, hogy kis híján fellökte őket. – Nektek is kell szoba? – förmedt rá a két tündérre. – Nekem jöhet, álmos vagyok – ásított Conor. – Nekem nem kell, majd alszom Kalliopéval – válaszolt Aengus. – Micsoda? – Csak vicceltem – somolygott a vörös hajú tündér. – Megosztok egy szobát Conorral. – Helyes – bólintott komoran Azaész. Szólok Kleithónak, hogy készíttesse elő a szobáitokat. Nekem– most fontosabb dolgom van, mint veletek foglalkozni. – Megigazította a fején a kristálykoronát, kihúzta magát, és a lehető legkirályibb testtartással tovaúszott. Röhögjön csak a sok ostoba! Ő, mint király, fel sem veszi a sértegetést! Csak legalább… – sóhajtott – legalább ne Eleltől jött volna.

Második Atlantisz falai alatt A felszínen már késő éjszaka volt, amikor a tündérek kezdtek magukhoz térni. – Mi történt? – Hát, én nem t’om… – Volt valami erős fény… – Én láttam egy ágyúcsövet, ami egyszerre csak megjelent a semmiből! – Most, hogy mondod, én is… 386

Mind abba az irányba meredtek, ahol az ágyúcsövet látták, de az most nem volt sehol. – Kérdezzük meg őfelségét, hogy szerinte mi volt ez, és mit csináljunk! – Helyes! – bólogatott egy tündértizedes. – Megyek, és megkérdezem! Egy perc sem telt bele, és ugyanaz a tizedes remegve hagyta el a királyi sátrat. – Baj van, fiúk… – Milyen baj? – Őfelsége… nem akar felébredni. – Talán nagyobb dózist kapott az altató izéből, mint mi? – találgatott valaki. – Hát, szerintem nem… – tördelte a kezét a tizedes. – Szerintem… szerintem halott.

387

Huszonnegyedik fejezet

Ostromgyűrű

– Halott? – visszhangozták a tizedes szavait a többiek. – Úgy… úgy tűnik… – Majd én megnézem! – vált ki a tömegből egy százados, és a királyi sátor felé sietett. A sátor ajtajában megállt, és rábökött három köztündérre. – Te, te és te gyere velem, a többiek kint maradnak! Beúsztak a sátorba. A százados fényszikrákat csiholt ujjai végéből, hogy jobban lássanak, és a szikrák táncoló fényénél az öreg királyhoz hajolt. Dagda úgy festett, mint aki csak alszik. Közelebbről nézve azonban… – Szentséges Tündéranya! Valaki elvágta a torkát! Nézzétek, egy leheletnyi vonal, szinte tökéletesen elrejtik a palást redői, de ott van… És ez? – nézett a százados a király ölében nyugvó kezére, és az ujjai között szorongatott papírtekercsre. – Az bizonyára a levél, amelyet otthonról kapott – vélekedett az egyik köztündér. – Igen, az első sora látszik is, épp csak annyira van kigöngyölve. Lehajolt, hogy kibetűzze a levél elejét: 388

„Drága Apám! Azért írok Neked, mert a mai napon temetést rendeztünk szeretett fivéremnek, aki…”. Szerintetek elolvashatjuk a levél maradékát? Őfelsége biztos nem haragudna… most már… A százados fontoskodva intett a köztündérnek, hogy húzódjon

el a– királytól. Majd én! De amint hozzáért a papírtekercshez, hogy a további szöveg elolvasásához kihúzza Dagda megmerevedett ujjai közül, a tekercs egy villanás közepette semmivé foszlott. – Meg volt bűvölve, hogy más ne tudja elolvasni, csak őfelsége! De hát mindegy – fordult el a királytól –, úgyis tudjuk, hogy Bres herceg halott. És én azt is tudom, mit kell tennünk. Mielőtt a többiek megkérdezhették volna, hogy „miért, mit?”, a százados már ki is–lépett a sátorból. – Tündértársak! kiáltotta el magát. – Amíg mi kábultak voltunk, addig az alávaló atlantisziak kilopóztak a városukból, és meggyilkolták a királyunkat! A tömeg egyszerre mordult fel, ám a százados feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa őket. – Őfelsége bizonyára megérezte, hogy valami ilyesmi fog történni, mert nem sokkal az elkábításunk előtt azt mondta nekem, ha vele valami történne, kötelességünk őnélküle is folytatni a háborút, az ellenség teljesen nemfogom semmisül! Oscur százados,amíg ezennel vállalom, hogymeg vezetni ezt aÉn, támadást, őfelsége emlékére! Ki tart velem, tündértestvéreim? Ki segít bosszút állni szeretett királyunk haláláért? A tömeg egy tündérként kiáltotta, hogy „én, én, én!” – Helyes! – harsogta Oscur. – Szükségem lesz négy tündérre, akik hazaviszik őfelsége testét, hogy a szent földben nyugodhasson. A többiek pedig: harcra fel! Ezúttal nem hagyjuk, hogy Atlantisz túljárjon az eszünkön! Ha valahol meglátjuk, hogy kidugják a kábító-masinájuk csövét a pajzson, elillanunk onnan! Sőt, több hadtestre oszlunk, és egyszerre több irányból támadunk! Ha az ágyújuk el is altatja az egyik hadtestet, még mindig harcolhat a 389

túloldalon a másik! Ha sietve áthelyezik az ágyút a túloldalra, akkor egy harmadik irányból támad a harmadik hadtest! Ostromgyűrű alá vonjuk az egész nyavalyás várost! A tündérkatonák ismét egyetértően morajlottak fel. Oscur elégedetten nézettannyiban körbe, éskülönbözik egy pillanatig örült, hogy a tündérhadsereg felépítése az emberekétől, hogy a századosi rang után egyből a tábornok következik, az ezredesi rang kihagyásával. Oscur mindig is szeretett volna hadvezér lenni. Hát most eljött számára a nagy lehetőség.

A királyi palota Lilla csüggedten bámulta a padlót. Teljesen haszontalannak érezte magát, ráadásul lelkiismeret-furdalása volt az Azaésznek gonoszul odavetett hazug mondat miatt. Érdekes módon a herceg mégsem lett dühös rá ezért. Nem volt harag a tekintetében, csak szomorúság. Lilla tudta, hogy ő nem ilyen. Soha nem is volt ilyen. Nem volt szokása másokat bántani csak azért, hogy fájdalmat okozzon nekik. Ez alól csak saját édesapja volt kivétel, akit évekig igaztalanul vádolt és húga ahaláláért. – Jaj, apaanyja – motyogta még mindig mélyen alvó férfinak –, miért ilyen bonyolult szeretni valakit? És miért kell nekem pont őt szeretnem? Mennyivel egyszerűbb lehetett volna Ricsivel. De most már nem megy. Ha valaha is kiszabadulunk innen, nem megyek vissza Ricsihez. Elérted, amit akartál, a „ficsúrka” mégsem lesz a vejed. Örülsz legalább egy kicsit? Édesapja szava helyett azonban egy hangos robbanás felelt a lány kérdésére. Lilla az ablakhoz suhant, és kinézett. Odakintről ismét fényes villanások az ellenség támadásba dült, méghozzá nem isjelezték, egyedülhogy a kapu irányából, hanem lentöbb oldalról. – A tündérek! Felébredtek! – jött egy hang a távolból. 390

Lilla hirtelen rádöbbent, hogy mit is jelent ez: édesapjával és a mellette fekvő Finolával valami nagyon nincs rendben. – Apa! – úszott oda a férfihoz, és gyengéden megrázta. – Ébredj! A többiek már felébredtek! fotóművész az emberi alakot öltött tündérasszony azonbanAbékésen aludt és tovább. – Spiro! Ő biztosan tudni fogja, miért nem ébredtek még fel! Tőle kell megkérdeznem… Lilla egy puszit lehelt apja homlokára, és kiúszott az ajtón.

A kapu Amikor Lilla leért a kapuhoz, ott találta Azaészt és Aengust is Spiro mellett. A görög fiú és Atlantisz királya dühösen méregette egymást. Lillának sejtelme sem volt, mi lehet az ellenségeskedés oka. Kinézett a pajzson túlra, és látta, hogy a kapu környékén minden tündér a tengerfenéken alszik, a többi irányból azonban rendíthetetlenül ostromolják a várost. – Mindenhonnan támadnak, nekünk meg csak egy fegyverünk van! – csapkodott idegesen uszonyával a király. – És most mi lesz, nagyokos? – Én tudjam? – csattant fel Spiro. – Műszaki zseni vagyok, nem katonai stratéga! – Hát pedig erre is gondolnod kellett volna! Ti emberek odafönt folyton háborúskodtok, Elel mesélte! – vágott vissza Azaész. – Nekem aztán semmit sem kell tudnom a háborúról, mi tízezer éve békében élünk idelent! – Mintha az én hibám lenne, hogy ennek a békének vége! – vetette odaMeandra Spiro. –északra Te voltál az, akit gyilkosságért száműztek , aki miatt utazott, hogy aztán az apád Meandra után küldjön valakit, akit elfogtak a tündérek, és akit nyilván ad391

dig kínoztak, amíg idevezette őket! Helyes kis láncreakció, mi? És persze mindezért én vagyok a hibás?! Azaész egy pillanatra elnémult, és Spiro ettől vérszemet kapva folytatta: – Én aztudod, életemet kockáztattam, hogy segítsek, hogy te pedig csak ki-az fogásolni amit csinálok! Megtehetném, hagyom egészet, felszedem a menyasszonyomat, a Meandra fedélzetén kitörünk Atlantiszból, és jól itt hagyunk benneteket! A görög fiú egy pillanatig dühösen nézett Azaészre, majd vett egy mély levegőt. – De nem vagyok olyan alávaló, hogy ezt tegyem. Továbbra is segítek, amennyire tőlem telik, de nem érted teszem, királyficsúr, hanem Atlantiszért! Mert ez a nép az én népem is! továbbra is némán meredt Spiróra, végül kissé merevenAzaész bólintott. – Jól van. Hé, ti ott! – szólt oda néhány palotaőr-sellőnek, akik lekísérték a kapuhoz –, segítsetek áthelyezni az ágyút a keleti oldalra! – Igenis, felség! A sellő-őrök sötét pillantásokat vetettek Spiróra, aki az imént vitatkozni merészelt imádott királyukkal, Spiro viszont fapofát vágott, mint aki észre sem veszi a reakciójukat. Lilla tökéletesen megértette őt:–neki semszemmel volt ínyére, hogy Azaész engem” bűbája amely láthatóan Azaész „imádjatok varázsvesztése után is kitartott – továbbra is hatása alatt tartja a várost. Lillának hirtelen eszébe jutott, miért is jött le ide. – Spiro! – fordult oda a görög fiúhoz. – Nagy baj van! Apa és Finola még mindig nem tért magához! Az összes tündér felébredt, de ők nem! Szerinted mi lehet az oka? Spiro egy pillanatig gondolkodott. – Azt hiszem, arról van szó, hogy a fegyvert tündérekre optimalizáltam. Embereken nyilván hosszabban hat… – De hát miért? – akadékoskodott Lilla. – Hiszen az emberek nagyobbak, mint a tündérek! 392

– De csak méretre, szivi – jegyezte meg Aengus. – Mert nekünk van varázserőnk, nektek meg nincs! – Finolának van, és mégsem ébredt fel! – Hm… tényleg – ismerte el Aengus. – Lehet, hogy rá valamennyire bították. hatással van az, hogy emberi testben volt, amikor elká– Az bizony lehet – bólogatott Spiro. – Bocsáss meg, Elel, most nem tudok segíteni, mennem kell. Keletről is a tündérek közé kell lőnünk, aztán haladhatunk tovább délre, majd nyugatra! Már ha a tündérek veszteg maradnak, és hagyják, hogy sorban elaltasd őket – gondolta kételkedve Lilla. A távolodó fiú után nézett, majd Aengushöz fordult. – Megtennéd, hogy ránézel apára és Finolára? Lehet, hogy már magukhoz tértek… – Miért én? – kérdezte Aengus, ám amikor Lilla jelentőségteljes pillantást vetett Azaészre, megértette. – Persze, ránézek apukádra, és rá kell nézzek Kalliopéra is, biztos halálra rémült szegény az újabb támadástól, meg kell őt vigasztalnom. – Azaész sötét pillantására egy széles vigyorral válaszolt. – Hát, akkor én már itt sem vagyok! Aengus távozása után Lilla és Azaész között egy percig néma csönd állt be, melynek a pajzson kívüli robbanások tompa zaja szolgáltatott háttérzenét. – Szóval elküldted, mert kettesben akartál maradni velem – állapította meg hetykén Azaész. – Talán bocsánatot akarsz kérni? Lilla minden eddigi jó szándéka ellenére is dühbe gurult. – Még hogy bocsánatot? Én!? Te bántál velem úgy, mint ha csak egy lennék a szajháid közül! – Miket hordasz itt össze? Sosem bántam úgy veled, mint a többiekkel! Elel, én sze… – Hogyan? – kerekedett el a lány szeme. – Folytasd csak, folytasd! – Szemétségnek tartom, hogy ilyesmiket vágsz a fejemhez! – mordult rá Azaész. – Hiszed vagy sem, sosem akartalak bántani. 393

– Hát pedig bántottál! – Ilyen a természetem, érted? Nem tehetek róla, ilyen vagyok, és nem tudok megváltozni! – Ó, dehogynem! – jött a halk felelet. – Szerintem máris sokat változtál. Azaész összevonta a szemöldökét. – Ezt most jó vagy rossz értelemben mondod? Lilla vett egy mély levegőt, de mielőtt bármit is kinyöghetett volna, egy hatalmas lökéshullám nekicsapta őt és Azaészt a szomszédos ház falának. – Mi a…? – nyöszörgött Azaész, és a ház falába vert vállát masszírozta. A lány háttal csapódott a falnak, és úgy érezte, mintha oldalt elrepedt egyabordája. – Át…volna áttörték pajzsot! – zihálta. Lehet, hogy Azaész semennyit sem konyított a hadviseléshez, de Lilla végignézett már pár háborús filmet, hogy tudja: a tündérek kicselezték őket. Azaész válla fölött átnézve látta, ahogy a keleti irányból egyre csak áramlanak a tündérek az északon lévő kapu környékére, ott pedig a pajzs átszakított részén át be a városba. Átfutott az agyán, hogy Spiro és a palotaőr-sellők mostanában érhettek a város keleti Bizonyára amint azonnal kidugtákelstartolt a kristályfegyver csövét azon azfelére. oldalon, a tündérsereg a kapu irányába, sejtve, hogy az a pajzsfelület most őrizetlenül maradt. – Hogy… hogyhogy nem záródik össze? – motyogta Azaész a pajzson tátongó, egyre táguló lyukra meredve. – Spiro azt mondta, a lyuk akkor záródik össze, ha idebentről nyitjuk. Ők viszont… odakintről robbantották be… A ház, melynek a fala mellett gubbasztottak, veszélyesen megremegett. – El innen, mert ránk dől! – rántotta fel Azaészt a tengerfenékről Lilla. Egy pillanatra éles fájdalom hasított az oldalába, de

394

igyekezett nem gondolni rá. Csak arra gondolt, hogy megvédje a társát. Alighogy néhány méternyire eltávolodtak az épülettől, a falak megadták magukat, és hangos robajjal összedőltek. – Hé, az ott nem a királyuk? – kiáltottazegy tündér, és Lillában ekkor tudatosult, hogy a ház ledőlésével ő rejtekhelyük is odalett. – De, ő az, korona van a fején! – rikkantotta egy másik tündér. – Öljük meg, bajtársaim! Cserébe a mi királyunkért! – Azaész, menekülj! – sikította Lilla. Kezét oldalára szorította, és úgy érezte, mozdulni sem tud a fájdalomtól. Azaész sem mozdult, inkább kihúzta magát, és felszegett fejjel nézett a tündérekre. Te menekülj – mormolta visszatartotta. a lánynak, de nem fordult felé, –szemét mindvégig a támadókon – Nem megyek sehova! – válaszolta Lilla, és csak gondolatban tette hozzá: Nem tudok, annyira fáj. De ha tudnék, sem hagynálak itt egyedül… – Akkor legalább bosszants fel! – mordult rá Azaész. – Azzal talán nem bosszantalak fel, hogy ellent mondok neked? – sziszegte Lilla. – Állj! – kiáltott egy tündér, és a behatolók élére úszott. – Ha ez valóban a király, előbb talán beszélgessünk el vele egy kicsit. Azaész végre elszakította tekintetét a tündérektől, és Lillára nézett. – Furcsa módon nem bosszant, hogy ellentmondasz… De nagyon aggaszt. Féltelek. Lilla arcán minden kínja ellenére is megjelent egy halovány mosoly. – Én is téged. – Nocsak, nocsak, a király és a kis barátnője… – szólt gúnyos hangon az előbbi tündér, akit Lilla vezérnek nézett. – Vörös haj! Te bizonyára annak a böhöm emberpéldánynak a lánya vagy…

395

Ügyesen elraboltátok tőlünk apádat, azt meg kell hagyni. Ugyanolyan ügyesen, mint ahogy végeztetek a királyunkkal. – Miről beszélsz? – kérdezte Lilla, igyekezvén olyan magabiztosnak mutatkozni, amennyire csak lehetséges. Belül azonban remegett. Talánvan, mégegyütt sosemfognak volt ilyen közel Nem a vég.is De legalább Azaész mellett meghalni. – rázta meg a fejét –, Azaész nem halhat meg! – Hogy miről beszélek, kislány? – kiáltott a tündérek vezére. – Hát arról, hogy amíg mi aludtunk, ti kijöttetek és elvágtátok a királyunk torkát! Mint ahogy odahaza, Glendalough-ban is megbabonáztátok szegény Balort, hogy végezzen Bres herceggel! Kiirtottátok csaknem az egész királyi famíliát! – De hát ez őrültség! – csattant fel Azaész. – Soha nem bántottunk senkit a ti királyi nép vagyunk! – Hallottátok ezt? –családotokból! nézett körbe Békés a tündérek vezére. – Még hogy békés nép! Ők, akik rabszolgasorba taszítottak minket! – Több mint tízezer évvel ezelőtt! Ne minket büntessetek az őseink bűneiért! – fakadt ki Azaész. – Mi nem vétettünk ellenetek! – Úgy gondolod, felség? Hát, mi nem! – rázta meg a fejét a tündér. – Én, Oscur százados, a tündérsereg parancsnoka legalábbis nem hiszek nektek! – Egy vezeti százados? – nézett rá megvetően Lilla. – Egy senki kis százados a tündérek seregét? – Elel, ne hergeld őket – mormolta Azaész. – Hergelj inkább engem, és úgy kizavarom őket innen, hogy… – Nem – suttogta Lilla. – Ha akarsz, tudsz varázsolni düh nélkül is. Kell, hogy tudj! – De nem tudok! – Áááá, szerelmi perpatvar, milyen bájos! – csapta össze a kezét Oscur százados. – Na jó, ebből elég. Megölni őket! – Neeeem! – hallatszott egy öblös ordítás, és egy hatalmas és egy kisebb test vetődött a tündérek gyilkos varázssugara útjába.

396

A keleti oldal Spiro végre átlátta, mi folyik itt. Hadicsel. Méghozzá nagyon ügyes. És most a pajzs is megadta magát. Kész, vége. Most már csak egyet tehet: ha tündérek úsznak el előtte, igyekszik telibe találni őket. Ha véletlenül sellőket talál el, az sem katasztrófa. – Fordítsátok az ágyút a város felé! – utasította a palotaőrsellőket. – Kint már úgy sincs senki, akire vadászhatnánk. Utána pedig ússzatok olyan messze, amennyire csak lehet! Mondjuk, menjetek vissza Azaészhez… Nem szeretnélek titeket is elaltatni.

A kapu Minden egy szempillantás alatt történt: a hatalmas Gadeirosz és a ványadt Cakkos vetődött be a tündérek és a király közé. A tündérek gyilkos sugarainak lendülete egyenesen nekicsapta őket Azaésznek és Lillának, akik átbucskáztak az összedőlt ház romjain. Cakkos teste még a romok előtt a tengerfenékre zuhant, Gadeiroszé pedig a romkupac tetején landolt. – Neeeem! – kiáltott Azaész. – Gadeirosz! Ebben a pillanatban egy tucat palotaőr ugrott neki a királyra támadó tündéreknek. – Aza… Azaész… – suttogta az elesett sellő, a romok tetejéről pislogva lefelé a kőhalom mögé esett sógorára. – Menekülj! – Nem! – rázta a fejét Azaész. – Tedd, amit mond! – vágta rá Lilla. – Nem azért mentett meg téged, hogy feladd! Gadeirosz bólintott. 397

– Ne add fel… – De Gadeirosz… – Azaésznek most már könnyek futották el a szemét. – Te gyűlölsz engem… – Szeretlek, öcsi… Téged mindenki szeret. A nagydarab sellő gyerekes mosollyal az arcán halt meg. Meghalt, őérte. Azaészért. Az ifjú király teljes dühével Lilla ellen fordult. – Ezt akartad? – förmedt rá. – Ha tudnék varázsolni, nem kellett volna meghalniuk! És nézd! – ragadta meg durván a lány állát, hogy a tündérek és sellők közelben lezajló harca felé fordítsa az arcát. – Nézd, az őrök is meghalnak! Egytől egyig! Ezt akartad? – Te megőrültél! – rántotta ki magát a sellőfi szorításából Lilla. – Igen! – mondta keserűen a fiú. – Megőrültem! Mert egy földi lány megőrjített! Magába bolondított és tönkretett! – Azaész… – Kár a szóért! Menj! Hívd ide Aengust és Conort! Aengus a halott király dédunokája! Ő meg tudja állítani ezt a mészárlást! Lilla habozott egy pillanatig. – Menj! – ordított rá Azaész, majd zihálva, jóval halkabban hozzátette: – A mellékutcákon. Akkor talán nem vesznek észre. reszketve bólintott, és úgy –suhant az összedőlt ház mellettiLilla házsor felé, mint aki menekül de nem a mészárlástól, nem az életveszélytől, hanem magától Azaésztól. Az ifjú király addig nézett utána, amíg be nem fordult egy sarkon. – Legalább… legalább te menekülj meg…

A palota Lilla lélekszakadva esett be a rendelkezésére bocsátott szoba ajtaján. Az oldala továbbra is kegyetlenül sajgott, az idevezető 398

úton néha úgy érezte, még egy kicsi, és elájul a fájdalomtól, de kitartott. Kitartott, mert muszáj volt. Az édesapjáért, Azaészért, egész Atlantiszért. – Apa! – kiáltott, de édesapja és Finola továbbra is szendergett. – Apa! – rázta de azésnem ébredt fel. Aza egyetlen jel, ami arra utalt, hogy aél,férfit, az orrán száján időnként mennyezet felé törő légbuborékoszlop volt. – Jaj, ne – nyögte a lány. – Ébredj fel! Az nem lehet, hogy nem tudsz felébredni! Apa! Egy percig még némán bámult az alvó férfire, aztán eszébe jutott, hogy másért jött ide: meg kell keresnie Aengust. Nehéz szívvel, de magára hagyta szunnyadó apját. Ahogy kiúszott a folyosóra, szinte frontálisan ütközött a keresett tündérrel. Elel, akartam is szólni, is, hogy de –ráJaj, akartam nézni Kalliopéra és…a papád még mindig alszik, – Ne szabadkozz – rázta meg a fejét Lilla. – A tündérek áttörték a pajzsot a kapunál. Egy százados vezeti őket, mert állítólag… állítólag nagypapád és dédapád is… szóval… meghaltak. Aengus elfehéredett. – Mind a ketten? Ez biztos? – Nem tudom, de az a tündér, valami Oscur százados, azt mondta! Ráadásul az atlantisziakat vádolják ezekért a gyilkosságokért is! zavarodottan rázta meg a fejét, mint aki képtelen felAengus dolgozni a hallottakat. – Hol… és mikor haltak meg? – Azt hiszem, nagypapád még otthon, Írországban, de a dédapád itt, a táborban, méghozzá… méghozzá azalatt, amíg a többiek Spiro lövése miatt aludtak. Aengus szemét elfutotta a könny – olyannyira, hogy még a vízben is látszott. – Ez nem lehet igaz! Mindenki… mindenki meghalt, aki jelentett nekem valamit! Hát el vagyok én átkozva? Igen?

399

Az arca eltorzult a fájdalomtól, és ahogy görcsösen beletúrt répaszínű fürtjeibe, Lilla egy pillanatig azt hitte, menten tépni kezdi a haját, mint akinek elment a józan esze. És a lány még csak nem is hibáztatta volna érte – bárki összeroppanna ekkora súly– alatt. Nem értem… – hebegte Aengus. – Ki tehette? Ki tenne ilyen szörnyűséget? Lilla megszorította a tündér vállát. – Nem tudom, Aengus, de Azaész arra kért, menj oda Conorral, hátha ti meg tudjátok fékezni ezt az Oscurt! Rád hallgatni fognak, most már te vagy a tündérek királya! Ez a kijelentés csaknem annyira megrázta Aengust, mint nagyapja és dédapja halálhíre. – Nem… én nem… – rázta a fejét hevesen. – Dédapa kitagadott! – De dédapád már nem él! Te viszont igen! – szorította meg még erősebben a tündér vállát Lilla. – Aengus, ments meg minket! – A lány szemébe is könnyek szöktek, miközben kimutatott a folyosó ablakán a kint dúló csatára. Mentsd meg Azaészt… – Rendben – bólintott Aengus. Az arca továbbra is falfehér volt, valósággal világított a szárnyai éjfeketéje előtt. – Gyere, keressük meg Conort! fekete hajú aki eddig most keljfeljancsi Amódjára ült feltündér, az ágyon, mikorbékésen Lilla ésaludt, Aengus szinte rátörte az ajtót. – Mi történt? – Velünk kell jönnöd! – hadarta Aengus. – Hová menjek? – pislogott a barátja álmosan. – A kapuhoz! Gyorsan! Vészhelyzet van! – Állj, állj, állj! – rázta a fejét Conor. Mintha egy pillanat alatt minden álmossága elszállt volna. – Aengus, te össze-vissza beszélsz! Nyugodj le! – Ő maga ledobta hínártakaróját, és kényelmesen elhelyezkedett az ágy szélén, mint akinek semmi sietős dolga nincs. – Na szóval, mi is történt? 400

– Áttörtek a pajzson! – vágta rá Aengus. – Áttörtek? – simogatta az állát elgondolkodva Conor. – Nohát. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan sikerül nekik. Ez váratlan fejlemény. – Az, – bólogatott hevesenisAengus. – Ráadásul nemcsak apám, deaz! nagyapám és dédapám halott! Azaész szerint csak én menthetem meg Atlantiszt! – Nono, lassan a testtel! – kelt fel az ágyról Conor, és keze intésére becsukódott a szoba ajtaja. – Ne olyan hevesen, nyugodj le! – Még hogy nyugodjak le? – zihált a barátja. – Én vagyok a király! Sosem akartam az lenni, de én lettem, és ezzel kötelességek is járnak! Meg kell állítanom ezt a háborút! Mennem kell! –– Nem mész temennék…? sehova. – kezdte Aengus, ám abban a pillaMár hogyne natban egy aranylóan csillogó kés feszült a nyakának, Lilla pedig azt érezte, láthatatlan béklyók fonódnak a testére, amitől mozdulni sem tud. – Azt mondtam, nem mész te sehová – mondta Conor, miközben szárnyai vérvörössé váltak.

401

Huszonötödik fejezet

Az oroszlánszívű

Miután kénytelen volt végigszenvedni Lilla és Azaész szerelmi jelenetét, Richárd másra sem vágyott, mint hogy elmeneküljön a közelükből. Amikor azonban Azaész másnap reggel otthagyta a lányt, Richárd már nem látta értelmét, hogy elhagyja a szobát. Később, mikor Azaész visszatért, és Lilla a fejéhez vágta, hogy pocsék az ágyban, Richárd azt érezte: ezért megérte maradni. Teljesen felvillanyozódott, és még kimerültsége és szűnni nem akaró fájdalmai is mintha enyhültek volna. Nem tudta, miért, de ismét érdeklődni kezdett volt barátnője iránt. Meandra hatalmas űrt hagyott a lelkében, de hátha Lilla betöltheti ezt az űrt. Így aztán, amikor a lány saját szobát követelt magának, és meg is kapta, Richárd követte őt. Elel szobájában azonban hosszú órákon keresztül csak halálra unta magát. Lilla időnként beszélt alvó apjához, mintha azt remélné, az meghallja őt. Richárdot a lány rövid monológja igencsak bántotta: „Ha valaha is kiszabadulunk innen, nem megyek 402

vissza Ricsihez. Elérted, amit akartál, a ficsúrka mégsem lesz a vejed. Örülsz legalább egy kicsit?” Ezt hallván, a fiún ismét erőt vett a kétségbeesés. Hát már nincs senki és semmi, aki tartsa bennem a lelket? Elfintorodott saját gondolatától. hülye amikor szójátékkintről volt… dörrenések hallatszotSzinte oda sem Ez figyelt, tak, és Lilla elviharzott. Richárd legszívesebben beült volna egy sarokba, hogy ott búslakodjon. Kiválóan értett hozzá, hogyan sajnálja és sajnáltassa magát. Még az sem rázta fel letargiájából, amikor Aengus rontott be a szobába, és sietve ellenőrizte Lantos úrék állapotát, majd ugyanolyan sietősen továbbállt. Hamarosan Lilla is megjelent, ismét megpróbálta felkelteni apját, és ismét kudarcot vallott. –Miért Ébredj Az nem lehet,–hogy nem tudsz sóhajtott a fiú.felébredni! ez fel! a nagy izgalom? Ha alszik, Apa! hát alszik. Bár én tudnék olyan békésen aludni, mint ő… Lilla a hajába túrt, és egy pillanatra úgy tűnt, mint aki kezd megbolondulni. Nohát… mi történhetett? Richárdot érdekelni kezdte a lány szokatlan viselkedése. Ezt jó jelnek vette, hiszen a depresszióban nincs is rosszabb, mint az, amikor az embert már semmi sem érdekli. A lány elhagyta a szobát, és Richárd villámgyorsan utána iramodott. Amit a következő percekben Lillától és Aengustől lott, megdöbbentette. A tündérek áttörték Atlantisz pajzsát,halés elviekben Aengus lett a királyuk. Ám ami ezután következett, nemcsak hogy megdöbbentette, hanem szabályosan letaglózta Richárdot. Beúsztak Aengus és Conor szobájába, ahol Conor segítségnyújtás helyett rájuk zárta az ajtót, megbénította Lillát, és egy kést nyomott a barátja torkához. Hohó, ennek már fele se tréfa! Megőrült ez a kis mitugrász? Mint ahogy hamarosan kiderült: igen is, és nem is.

403

A kapu Azaész egyre zaklatottabb lett. A tündérek a szeme láttára gyilkolták a népét, ő pedig úgy érezte, beleőrül a tehetetlenségbe. Mellkasát majd’ szétfeszítette a düh a pusztulás láttán, a mágia mégis cserbenhagyta. Ő, akinek annyi tehetsége van a varázsláshoz, hogy egyetlen intéssel elintézhetné az egész betolakodó bandát, nem tehet semmit, mert képtelen használni az erejét. Ebbe bárki beleőrülne. És nem csak ebbe. Abba a tudatba is, hogy, mint Spiro is mondta, ha nem is közvetlenül, de ő okozta ezt a pusztulást. A régi Azaész elintézte volna egy vállrándítással, és maga is elhiszi, hogy csupán szerencsétlen véletlenek sorozatáról van szó, de a mai Azaész nem érezte magát tisztának. Attól rettegett, ha nem történik valami, valamiféle csoda, itt hamarosan minden elpusztul. Hányingere volt a félelemtől, hogy minden atlantiszi odavész, és főleg, hogy a tündérek idővel a palotába is betörnek, megölik az apját, a nővéreit, és… és Elelt. Egy szikra. Egy aprócska szikra jelent meg az ujja hegyén. Félelem! – hasított Azaészbe a felismerés. Hát persze! Hiszen annak idején, amikor először menekült a tündérek elől, majd amikor a két cápa vette üldözőbe, félelemből varázsolt, nem dühből! Menni fog, mennie kell! – győzködte magát, és kikukucskált a fedezékül szolgáló kőkupac mögül, amely nem sokkal korábban még egy kedves városszéli házacska volt. Tőle nem messze ádáz, ám erősen egyoldalú csata dúlt: vakmerő, fegyvertelen sellők mentek neki a tündéreknek, hogy aztán egy varázs-sugár nyomán az óceánfenékre hulljanak, és soha többé ne mozduljanak… Azaész kinyújtotta a karját, és hagyta, hogy végigáramoljon rajta a varázserő. Azt az egy pillanatot kihasználva, amikor a rájuk támadó atlantisziak előző hullámával már végeztek a tündérek, ám a következő sellő-hullám még nem ért el hozzájuk, 404

Azaész minden félelmét beleadta egy, a tündérek felé irányzott mágikus lökésbe. A lökés jókorát taszított a tündéreken, ám nem tett bennük kárt. Miért? – futott át Azaész agyán a gondolat. Ennél többnek kellett történnie! – Ezvolna a király! – kiáltott az egyik tündér. – Még itt van! Az ifjú sellő arcvonásai gunyoros grimaszba torzultak. Miért, talán azt hittétek, megszöktem? Ismét a tündérekre mutatott, és útjára indított egy újabb varázslöketet, amely azonban sokkal gyengébbnek bizonyult az előbbinél, sőt, mielőtt elérhette volna a tündéreket, azok villámgyorsan pajzsot vontak maguk köré, melyről a varázslat falhoz csapott labda módjára visszapattant. Azaész ekkor döbbent rá, hogy az a pillanatnyi bátorsághul-

lám, amely az imént elöntötte, valójában meggyengítette félelemtáplálta varázserejét. A felismerés egy másodpercre megbénította, és ez elegendő volt ahhoz, hogy ne tudjon kitérni saját visszacsapódó varázslata útjából. Minden elsötétült körülötte.

A palota –– Mi… – Megőrültél? Hogy mit én? csinálsz, – lökte a Conor? szavakat– ahebegte másik. Aengus. – Dehogy! – De hát… de hát… – kapkodott levegőért Aengus, és Richárd megesküdött volna rá, hogy a kis tündért az ájulás kerülgeti. – A kés… a… aranyból van, igaz? – De abból ám! – kuncogott Conor. – Készültem, látod? Aengus hitetlenkedve rázta meg a fejét, miközben arcán vöröslő pöttyök jelentek meg. – Hogyan… hogyan csempészted le ide úgy, hogy… eddig nem éreztem atokban közelségét? – Speciális – húzódott egy kicsit vissza Conor, de a kése hegyét továbbra is társa nyakának szegezte. – Nem vehetted 405

észre, hogy itt van, amíg el nem jött az ideje annak, hogy megkapjam az engem megillető koronát. Richárd minden fáradtsága és testi-lelki fájdalma ellenére is érdeklődve húzta fel szellem-szemöldökét. Lillára pillantott, aki eddig a döbbenettől szóhoz sem jutott, most azonban megtalálta a hangját. – A micsodát? – sziszegte a lány. – De hát te nem is vagy a királyi család tagja! – Hát persze, te aztán nagyon tudod? – mordult rá Conor. – Ostoba kis tyúk! – Csettintett egyet, mire az ablakokról a függönyként szolgáló hínár Aengus teste köré tekeredett. A fekete hajú tündér gondosan belecsúsztatta aranykését a hínárkötelékbe, úgy, hogy a kés lapja a hínárgyűrűkön belül Aengus mellkasára simuljon, a markolata azonban a tündér kulcscsontja körül álljon ki a sötétzöld indák közül. Az aljas, hogy játszik vele! – gondolta undorodva Richárd. A kés markolata ugyanis alig egy centivel volt lejjebb, minthogy Aengus lehajolva a szájába vehette volna, és a fogaival kihúzhatta volna béklyói közül. Conor elégedetten huppant le az ágyra, kényelmesen törökülésbe helyezkedett, és mesélni kezdett Lillának: – Talán emlékszel arra a napra, amikor megismerkedtünk ott északon, mellékesen neked, hogya aparton. távoliAengus rokona csak és a úgy korábbi királyi megjegyezte család sarja vagyok, a hercegi név azonban nem jár ki nekem. Nos, Aengusnek valóban távoli rokona vagyok, mégpedig úgy, hogy Finola néhai apja, Cullen az én apám öccse volt. Ez természetesen még nem jogosít fel engem a koronára, de még a hercegi címre sem. A másik dolog, amit említettem, azonban igen. Rövid hatásszünetet tartott, majd folytatta. – Őseinket Midhir király és Morrighan királynő vezette Atlantisz szigetére. Az atlantisziak viszont nem láttak minket szívesen, és évezredekre megfosztották népünket a varázserőtől, amelyet csak nagyon lassan nyertünk vissza… Midhir és Morrighan fia, 406

Brian nem volt elég erős, és szülei halála után rá már nem tekintett úgy a tündérnép, mint vezetőjére. – Conor arcán utálkozó, csalódott kifejezés jelent meg. – Aztán jött a Nagy Dagda, megölte Atlasz királyt, és persze mindenki őt éltette! Elvette a trónt Briantől! Dühösen csapott és épp szép, vörös korallokkal teli– kagylóvázát találtegyet, el, mely mégegy a víz ellenállására is fittyet hányva a falnak csapódott, ám a fallal való ütközés előtt átsuhant a gyanútlanul lebegő Richárdon. Richárd már rég érzett ekkora fájdalmat. Még távolról sem épült fel korábbi kabinajtós balesetéből, és most kétrét görnyedve, fújtatva markolászta a gyomrát, pontosabban annak a helyét, ahol a váza átröpült rajta. Szellem-könnyein át egy furcsa tárgyon akadt meg a pillantása, ami egy közeli, alacsony asztalkán állt, mint groteszk Készítői kardhal formálták, a valamiféle hal hasi része pedig dísz. egy kis talapzathoz voltalakúra rögzítve, hogy el ne dőljön. Kétségkívül oreikhalosz-kristályból készült, talán a kristályokat begyűjtő sellők véletlenül felejtették itt. – És? – kérdezte Lilla, mire Richárd elfordította tekintetét a fura asztali-díszről. – Mi az, hogy és…? – csattant fel Conor. – Brian a nagyapám volt! Jog szerint a mi családunkat illeti a korona! Engem illet az a korona! Már az megbocsáss… – lihegett Aengus,vörös akinekkiütései zöldes –, árnyalatot –öltött arca, amelyen rútan virítottak de ha tényleg a ti családotokat illeti a korona, akkor sem téged illet, hanem apádat. – Ó, hát persze, mert a tündérek boldogan tennék a koronát olyasvalaki fejére, aki megölte a nagyapádat, igaz? – kérdezte csúfondárosan Conor. – Hogy… hogy micsoda?

407

A keleti oldal Spiro elkeseredett harcot vívott a tündérekkel. Akik voltak olyan ostobák, hogy fegyvere kereszttüzébe kerüljenek, durmolva zuhantak az óceánfenékre, ám bőven akadtak köztük olyan fifikásak is, akik a fegyver nehézkességét, lassú mozgathatóságát kihasználva oldalról támadtak. Spirónak eddig volt annyi lélekjelenléte, hogy ha jobbról látott egy varázssugarat közeledni, akkor a terjedelmes, fedezékként is használható fegyver bal oldalára ugorjon, ellenkező esetben pedig a fegyver jobb oldalára. Ezt a játékot sem játszhatta azonban a végtelenségig, különösen akkor nem, amikor a tündérek jobbról és balról egyaránt támadni kezdtek, Ekkor Spiro egyetlen dolgot tehetett: minden logikát félredobva ösztönösen ide-oda rángatni kezdte a fegyvert, és valami őrült hollywoodi akcióhős módjára minden irányba tüzelt. Az izmai fájdalmasan panaszkodtak a szokatlan megterhelés ellen, hiszen eddig ecseteken kívül nehezebb tárgyakat csak ritkán emelgetett, a víz ellenállásával pedig utoljára gyerekkori tengeri pancsolásai alkalmával kellett megküzdenie. A távolban sárga szikraeső közepette robbant fel valami, amit Spiro egy nagyobb épületnek vélt. Remélte, hogy nem Meandráék háza volt az, ahol menyasszonyát leendő anyósa védőszárnyai alatt hagyta. Jaj, csak neki baja ne essen… Ez a pillanatnyi elkalandozás elegendő volt, hogy ne vegye észre, amint az őt körülzsongó tündérek körül furcsán, lilásan megremeg a víz, így igencsak meglepődött, mikor következő lövése az ellenség védőpajzsáról pattant vissza. Még maradt annyi lélekjelenléte, hogy elrántsa a visszapattanó lövedék elől a fegyver csövét, és ezzel megkímélje a sok fáradság árán összetákolt remekművet, ám ahhoz már nem volt elég figyelmes, hogyészrevegye: a tündérek valójában nem maguk köré vontak pajzsot, hanem Spiro és a fegyver köré. 408

Az imént kilőtt és a pajzsról visszapattant lövedék egy tizedmásodperc múlva már a pajzs egy másik pontjának ütközött, majd végigpattogott a pajzs belsején. Néhány másodperc múlva Spirónak belefájdult a feje és a szeme, hogy a lövedék útját kövesse, ám ezzel együtt lángelmét beléhasított a felismerés, őt, a görögfrancia-atlantiszi rászedték, és sajáthogy ostobasága miatt most talán elpusztul ez a csodaszép masina! Igaz, a fegyver kábításra volt állítva, és egy élőlényt minden körülmények között csak elaltatott volna, de Spiro tudta, hogy egy ilyen közeli lövés egy élettelen tárgyra végzetes lehet. Egy pillanatra elhomályosította az agyát a találmányait imádó mesterember megszállottsága, és látván, hogy a lövedék a röppályája végén óhatatlanul a fegyverbe fog csapódni, gondolkodás nélkül az útjába vetette magát. A következő pillanatban már békésen aludt a tündérek varázsolta pajzsgömbön belül, és még a városban zajló rombolás zaja sem zavarta fel.

A palota soha életében éreztesem mégapja ilyen rettenetesen magát.Aengus Sem édesanyja, sem anem testvérei, halálakor, sem pedig akkor, amikor megtudta, hogy nagyapja és dédapja sem él már. Legjobb barátja árulásához semmi sem volt fogható. Mármár azt érezte, túl sok ez neki. Egy gyengébb tündér negyedenynyitől összeroppan… De nem omolhat össze! Ha ő összeomlik, ki menti meg Atlantiszt? Remegve nézett egykori barátjára. Vajon mióta áhítozhatott Conor a koronára? Képes Mifélevolt aljasbelevonni terveketapját, szövögethetett hogy megszerezze? Balort is? azért, A király leghűségesebb tündérét? 409

– Látom, szóhoz sem jutsz – jegyezte meg Conor. – Bizony, bizony, elég kínos, de nagyapádat az én apám ölte meg. – Balor, gyilkos? Balor, akire egész életemben felnéztem a hűsége és odaadása miatt? Apád a cinkosod? – kérdezte döbbenten a tündérherceg. – Még hogy a cinkosom? Soha nem osztanám meg apámmal a puccsra vonatkozó terveimet! Apám egész életében dédapád talpát nyalta! Benne aztán egy pillanatig sem merült volna fel, hogy áruló legyen! Ő soha nem kívánta visszaszerezni jogos jussunkat, a Tuatha De Danann koronáját! Gyáva, gyenge szolgalélek! De mint mondtad, bizony, ha a te családod kihal, és ismét az enyém kerül hatalomra, apám lesz a soron következő király. Ezt természetesen nem hagyhatom. Aengus undorral rázta meg a fejét. – Mit teszel apáddal? – Már semmit. Amit kellett, már megtettem. Megbabonáztam. Varázslattal rávettem, hogy ölje meg Brest, méghozzá úgy, hogy arról más is tudomást szerezzen, például Greinne. Apámnak úgy kellett sebet ejtenie Bresen, hogy a halála előtt még képes legyen kimondani gyilkosa nevét, ezzel örökre befeketítve őt. Apámat vagy gyilkosnak hiszik majd, vagy őrültnek. Semmiképpen nem lehet király. Én, a fia, viszont a nép szemében ártatlan és épelméjű vagyok. – Még hogy épelméjű! – fakadt ki Lilla. – Az ilyeneknek diliházban a helye! – Kérdeztelek, te kotnyeles kis liba? – intett felé ingerülten Conor, mire a lány ajkai összezárultak, mintha pillanatragasztóval tapasztották volna össze. – Máris jobb. A lányok ostoba fecsegése legalább annyira idegesít, mint amikor sírnak. Ó, csak nem eszedbe jutott, amikor megvigasztaltalak? No, nem szívjóságból tettem. Az agyamra ment a bőgésed. – Agyadra ment Elel bőgése vagy sem, az most nem számít. Most csak az számít, hogy odakint háború dúl, és meg kell állítanunk! 410

– Jaj, Aengus, hogy te milyen naiv vagy – ingatta a fejét Conor. – Hát még mindig nem érted, hogy pontosan erre megy ki a játék? Hogy háború legyen? Aengus érezte, hogy az ájulás kerülgeti. De össze kellett szednie magát. ájulni lássa. Nem adja meg Conornak azt az örömöt, hogy őt el– Tényleg nem értem – válaszolta elhaló hangon. – Pedig világos. Annak idején Dagda úgy került a tündérnép élére, hogy háborús hősként hírnevet szerzett magának. Az Első Atlantiszt elpusztító tündérek egyik vezére volt, és ő maga végzett Atlasszal. A tündérek élnek-halnak a hősökért, Aengus! Hát ilyen hős leszek én is. Meg fogom menteni őket ettől a szörnyű, pusztító háborútól és a biztonságukat veszélyeztető atlantisziaktól!Aengus végre megértette. – Szóval te kezdted. Te indítottad el ezt az egész rohadt háborút! – Igen, bravó, egész gyors az észjárásod, öregem! – csapta össze a kezét Conor. – Minden az én művem. Minden részlete egy óriási puzzle apró darabkája, amelyek mostanra egytől egyig a helyükre kerültek. Azaz… egyetlen kivétellel… Aengus egész arcfelülete a kiütései vörös színét vette fel. – Azt mondod, legyilkolása? A nagyapám megölése? Ez nekedpuzzle? puzzle?Egy A…nép – hirtelen elkerekedett a szeme. – Dédapát is te ölted meg, igaz? Igaz?! – Igen – rántotta meg a vállát Conor. – Én. Amíg te a kis Kalliopé után kajtattál, én az alvásidőmben kilopóztam a pajzson, és elvágtam az öreg torkát. Igen… – tette hozzá kaján vigyorral, amikor látta, hogy Aengus lenéz a mellkasára simuló késre – az volt a gyilkos szerszám. Aengus torkát fojtogatta a kitörni vágyó ordítás, de türtőztette magát. – Hogy jöttél vissza a pajzson belülre? Hiszen itt senki sem várt rád, hogy ismét kinyissa neked a rést! 411

– Valóban nem… de ez a Spiro gyerek szerencsére elég jól elmagyarázta, hogyan lehet rést ütni a pajzson. Elég volt egy egyszerű műszerkulcs, amit Spiro hajójáról emeltem el. Szép, élénksárga kulcs volt. Amint kint voltam a lyukon, a kulcsot beleillesztettem összezáródni lyukba úgy, hogy az aegyik élénksárga feleazkifelé mutasson,akaró így amikor visszaértem küldetésemről, elég volt keresnem egy fél műszerkulcsot, amely gyanúsan lebeg a semmi közepén, és már meg is volt a lyuk, amit csak tágítani kellett, és ismét bent voltam. Pofonegyszerű. – Azt én is szeretném kipróbálni rajtad. – Hogy mit? – A pofonegyszerűt – sziszegte Aengus. – Addig pofozni téged, amíg egyszerűen feldobod a talpad, te mocsok! – Mocsok, én? – pislogott túl erős sértésekből, ez? Ha már most ilyen jelzőkkel illetsz, Conor. kifogysz– Nem a válogatott mire mindent megtudsz, úgyhogy jobban gazdálkodj a szitokszókincseddel, öregem! Még rengeteg, rengeteg minden van a tarsolyomban, ami miatt utálni fogsz. Sőt… gyűlölni. Soroljam? Aengus Lillára nézett, aki elkerekedett szemmel, riadtan figyelte az eseményeket. Ha másért nem, hát legalább a lány miatt hagynia kell, hogy ez az őrült beszéljen, amíg csak akar. Időt kell nyernie. Bármikor benyithat Azaész, vagy felébredhet Finola. Tudta, hogy minden itt elvesztegetett perccel csökken az esély, hogy megmentse Második Atlantiszt, de abban is biztos volt, hogy a város és a lakosság megmentésére csak Conor harcképtelensége esetén lesz lehetősége. Jelenlegi helyzetében pedig semmi esélye sem volt Conor kiütésére. A mellkasának nyomódó aranykés elgyengítette. Csapdába került, és ebből a csapdából csak valaki más mentheti ki. Arra a valakire pedig még várni kell, ezért Conort beszéltetnie kell, mert amíg beszél, addig nem végez sem vele, sem Lillával. Hamuszürke arccal bólintott. – Sorold!

412

* Azaész kábán pislogott néhányat, és amikor végre kitisztult a látása, édesapja aggódó tekintete nézett le rá. – Hol… hol vagyok? – A palotában, természetesen – válaszolt Eumélosz. Azaész agya bár kissé lassan, de forogni kezdett. Az apja lakosztálya alatti egyik apró helyiségben voltak. Ezeknek a helyiségeknek ablaka sem volt, csupán oreikhalosz-lámpák világítottak bennük. A mindenkori uralkodócsalád évezredek óta nem jött rá, miért építették őket. Talán mert féltek a tündérektől – gondolta Azaész. A Második Atlantiszt alapító Iolausz és az utána következő néhány generáció még emlékezhetett Első Atlantisz pusztulására, és bizonyára az uralkodóik védelmére építették ezeket a rejtett, zárt helyiségeket. Majd ez is, mint minden más atlantiszi tudás, a feledés homályába merült. – Hogy kerültem ide? – nyögte Azaész. – Néhány palotaőr épp arra úszott, amikor kiütötted magad. Ők hoztak ide. A fiú kicsit megmozdította a fejét a szivacspárnán, és tőle balra, a falba rejtett ajtó mellett egy őrt látott posztolni. – Kö… köszönöm. – Nincs mit, felség – hajolt meg az őr. – Felséged biztonsága mindenek fölött való. Azaész megrázta a fejét, ekkor a rajta pihenő korona egy-egy kristálydísze a halántékába nyomódott, és fájdalmasan emlékeztette rá, hogy még mindig apja helyét bitorolja. Az őr szavai pedig csak elmélyítették amúgy is kínzó lelkiismeret-furdalását. – Nem… nem vagyok mindenek fölött való. A nép… a nép a fontos. És a város. Mi… mi a helyzet velük? – A város nagy része romokban hever – felelte szomorúan Eumélosz. – A könyvtár is, pedig azt hittem, az a legerősebb építmény egész Atlantiszban. 413

– A könyvtár – visszhangozta apja szavait a fiú. Odalett a könyvtár, amelytől megoldást remélt a bajára! Ha már nincsenek kristálykönyvek, honnan kap választ arra, miért nem képes düh nélkül varázsolni – olykor dühösen sem –, és miért nem volt elegendő a varázslathoz a félelme? Hirtelen elszégyellte magát. Saját hatalma miatt aggódik, amikor odakint háború dúl? – És a nép? – nézett apjára, mire az mélyen felsóhajtott, és elfordította tekintetét. – A nép pusztul, Azaész. Háromszáz már biztosan odaveszett. Talán több is. – De hát… Aengus… Aengus nem állította meg őket?– ült fel a fiú olyan hirtelen, hogy megszédült. Eumélosz a fejét – Nem tudom. Jóingatta. ideje nem látta senki. A fiú gyomra görcsbe rándult. Elel indult el Aengusért. Mi van, ha sosem ért el hozzá? Mi van, ha útközben… Nem, arra jobb nem is gondolni… Ő nem lehet halott! – Fiam, jól vagy? – nyúlt felé az apja, és gyengéden megszorította a vállát. – Mi lett Elellel? – nézett rá Azaész. – Ő jól van? És Kleithó? És Kalliopé? –A nővéreid ésalatt unokaöcséid biztonságban saját lakosztályaik egy ehhez egyelőre hasonló szobában várjákvannak, a csata végét. – És Elel? – követelte a választ Azaész. – Nem tudom, fiam. Őt sem láttuk már egy jó ideje. Sajnos, előfordulhat, hogy… – Nem! – libbent fel fekhelyéről a fiú. – Ő él! Tudom! Élnie kell! – Fiam, tudom, hogy az iránta érzett szerelmed elvakít, de… válsághelyzet van. Meg kell próbálnod higgadtan viselkedni. – Higgadtan? – fakadt ki Azaész, mit sem törődve azzal, hogy apján kívül egy idegen is tanúja kitörésének. – A városból lassan 414

semmi sem marad, a népünket egytől egyig lemészárolja azellenség, és az egyetlen nő, aki valaha is jelentett nekem valamit, életveszélyben van! – Te vagy a király – válaszolt Eumélosz ünnepélyesen. – Ez higgadtságra – A király!kötelez. – kiáltott fel keserűen Azaész. – A király? Jaj, dehogy. – Visszasüppedt a kényelmetlen ágyra, és arcát a kezébe rejtette, mintha ettől remélné, hogy kizárhatja a világot annak minden gonoszságával együtt. Épp csak ez nem volt olyan egyszerű, hiszen ennek a világnak a gonoszságához ő maga is alaposan hozzájárult. Még ha közvetve is, ő hozta az atlantisziak nyakára a tündéreket, és azzal az ostoba rajongás-varázslattal ő kényszerítette rá a népet, hogy –elvakult életüketműveltem. áldozzák érte! – Apám nézett imádatukban fel –, szörnyűazdolgot Megbabonáztam az egész népet, és téged is… Őket azért, hogy feltétel nélkül imádjanak, téged pedig, hogy önként átadd a koronádat. Eumélosz halványkék szeme tágra nyílt bozontos, ősz szemöldöke alatt. – Azaész… – Apám, vétettem a nép ellen és teellened. Nem vagyok rá méltó, hogy király legyek, de még arra sem, hogy fiadnak nevezz. –Eumélosz Lehúztakezébe fejérőlnyomta. az ólomsúlyként koronát,mert és – Nem várom,ránehezedő hogy megbocsáss, én sem tudok megbocsátani magamnak. Csak vigyázz magadra és a testvéreimre. – Fiam! – kiáltott az apja, de az ifjú sellő már nyitotta is a rejtekajtót. – Hová mész? Mit csinálsz? Azaész visszanézett az ajtóból. – Nem tudom még, hova megyek, és azt sem, mit csinálok. De meg kell próbálnom tenni valamit. – Ezzel megfordult, és elúszott. – Felség, menjek utána, és tartóztassam fel? – kérdezte az őr. Eumélosz szelíden megrázta a fejét. 415

– Nem, hagyd csak! A fiam végre felnőtt, és talán életében először valami jót próbál cselekedni. Nem vehetjük el tőle a lehetőséget, hogy megtegye. * Noha az Aengus és Conor szobájába való átúszás előtt Richárd még látott némi esélyt arra, hogy életben marad és lehetősége lesz a testével való egyesülésre, a korallos vázával való szerencsétlen karambol után már ez a halvány reménysugár is kihunyt. Erejének utolsó foszlányai tartották csak vissza attól, hogy a padlóra rogyjon, és soha többé föl ne keljen. Mozdulni is képtelen volt, a szimpla lebegésen kívül másra nem futotta erejéből. Ahogy fizikai ereje elpárolgott, úgy erősödött a lelki ereje. A depresszióból, amit nem sokkal korábban érzett, semmi sem maradt – helyét düh és utálkozás vette át. Minden szó, amit Conor kiejtett a száján, dühösebbé és dühösebbé tette. Micsoda aljas egy áruló! – gondolta már sokadszorra, de akárhányszor magában árulónak nevezte Conort, eszébe jutott, hogy ő maga is kész lett volna elárulni Elelt és a pusztulásba taszítani Atlantiszt. Szövetkezett a tündérekkel Elel és Atlantisz ellen, és amennyireis.undorodott saját árulásától, annyira undorodott Conorétól – Helyes, sorolom… – válaszolt Aengus felszólítására Conor. – Akkor talán kezdjük a kishúgoddal… – Mit tettél vele, te… – mordult fel Aengus, de torkán akadt a szó, és pár pillanatig némán meredt maga elé. – Te mérgezted meg őt – szólalt meg végül, egyenesen Conor szemébe nézve. – Te tetted… A másik elfordította a tekintetét, mintha bántaná a tündérherceg–átható pillantása. Igen. Én. És ne hidd, hogy boldogan tettem. Elvégre egy babát halálra ítélni, még mielőtt megszületett volna, igazán nem az én műfajom. 416

– Nem a te műfajod? – csattant fel Aengus. – És ezt még higygyem is el azután, hogy megölted dédapát és megöletted nagyapát? Conor vállat vont. – PedigMég el kell nem szívesen bánt egya gyereket. én hinned. sem. DeSenki meg tündérfia kellett tennem. Sajnos azonban dolgok nem úgy alakultak, ahogy én elterveztem. Az az ital, amit Dechtire poharába töltöttem a terhessége alatt, nem ölte meg a magzatot, csupán koraszülést eredményezett. Aengus arca ismét vörösbe fordult. – Te aljas, utolsó féreg! Évtizedeken keresztül mérgezted őt, igaz? – Ha nem lett volna megkötözve, biztosan Conor torkának ugrik. Richárd legalábbis azt tette volna a helyében. – Igaz?! – ordította te szemét! Conoregykori szeme barátjának. megvillant,– Felelj, és egyetlen pici kézmozdulattal olyan örvényt kavart, amely egy hatalmas, erőteljes tenyér lendületével csapta képen Aengust. Aengus hátratántorodott, és mivel a béklyói miatt képtelen volt megtartani az egyensúlyát, a gyönge, szinte mozdulni sem képes Richárdon átesve ért földet. Richárdnak ennyi elég volt ahhoz, hogy maradék fizikai ereje is elszálljon és tehetetlen roncsként a földre zuhanjon. Conor helytelenítően ciccegett. – Aljas azt mondod? De te,abarátocskám, trónbitorló vagyszemét, a családoddal együtt!Lehet. Én vagyok király, és a királylyal nem beszélhetsz így, Aengus! Tanuld meg, hol a helyed! Most például a lábam előtt… – Gúnyos mosolyra húzódott a szája, ahogy a földön fekvő, tehetetlen tündérre nézett. – Egy: nem vagyok a barátocskád – sziszegte Aengus. – Kettő: még nem vagy király. – De az leszek. Mindent megtettem, hogy az legyek, évszázadok óta tervezgettem mindezt. Én öltem meg Lugh-t is, mondtam már? Aengus szeméből sütött a gyűlölet, ahogy egykori barátjára nézett. 417

– Nem, de nem volt nehéz kitalálni! Megbűvöltél pár dárdát, hogy az öcsémet célozzák, igaz? Szegény Lugh, igazi kis harcos volt. Micsoda méltatlan halál, hogy egy ilyen szánalmas alak végez vele, és még a védekezés esélyét sem adja meg neki! Undorom tőled. De engem várj csak! Te éppen nem akiszabadítani! parkban voltál Lugh halála idején, hanem akartál – Nem érted, ugye? – vetett rá egy leereszkedő pillantást Conor. – A dárdákat jóval korábban bűvöltem meg, akkor, amikor egyszer Óg mester házában jártam egy apámtól származó üzenettel. Á, igen, mellesleg akkor átkoztam meg dédapád kedvenc sörét is… Aengusnek elkerekedett a szeme, de mielőtt megszólalhatott volna, Conor már folytatta is. is tudod, meglepett, dédapád lent– Nem Atlantisz falai mennyire alatt. Amilyen nagy amikor sörimádó volt azmegjeöreg, meg mertem volna esküdni rá, hogy addigra már régen meghalt! Hát persze, te rohadék… mert én ittam meg helyette – gondolta keserűen Richárd. Félig lehunyt szemhéja alól kábán pislogott a földön fekvő Aengusre és a fölé tornyosuló Conorra, és már meg sem próbálta elszakítani magát a szoba padlójától. Nem volt hozzá ereje. Nemcsak fizikai ereje nem volt, de lelki sem. Tőle alig egy méterre Aengus szája megremegett. – És apa? – szegezte a kérdést Conornak. – Vele… vele is te végeztél? – Hát ez még kérdéses? – nézett le rá huncutul a másik. – Te magad meséltél nekem Spiro hajójának az ágyújáról! Csak annyi volt a dolgom, hogy amíg te kimentél a Meandra mellékhelyiségébe, varázslattal megbuheráljam egy kicsit, és kábítósugár helyett gyilkos sugarat lőjön. Persze, eredetileg nem így terveztem apád megölését. Atlantisz falai alatt akartam végezni vele, mint a támadó sereg egyik tagja. Odahaza rávettem dédapádat, hogy engem is engedjen el Atlantiszba harcolni. Valójában ezért voltam a Meandrát kísérő őrökkel akkor, amikor elraboltatok minket, és nem azért, hogy a te bolond békédért harcoljak! 418

– A béke sosem bolondság! – tört ki Aengus, és vadul dobálni kezdte magát a földön, mintha azt remélné, fel tud állni, vagy legalább felülni. De hiába: a testét gúzsba kötő hínárkötél túl feszesnek bizonyult, a mellkasához nyomódó aranykés pedig percről percre gyengítette. – És én… én még Spirót hibáztattam apa haláláért! – Szegény, meggyanúsított Spiro – forgatta a szemét álsajnálkozással Conor. – Hát bizony, kiválóan értek hozzá, hogy másra tereljem a gyanút… – Mint ahogy azt az atlantisziakkal is tetted, igaz? – sziszegte Aengus. – Sosem ártottak ők nekünk. Nem ők ölték meg Danut, Fodlát és Finiast. Te… te tetted azt is, mi? Te ölted meg őket, és keverted gyanúba Azaészt! – Bravó, egyre gyorsabb a felfogásod – szólt elismerően Conor. Aengus, – Igen, én tettem. Már réges-rég megkerestem Első Atlantiszt. Nem volt valami nehéz megtalálni, elvégre majdnem minden legendánk arról szól, hogy hol volt, és hogyan pusztult el. Megkerestem, és elhoztam onnan egy ősi tőrt. Nem mondom, ez nem volt valami egyszerű mutatvány, hiszen jó mélyre kellett ásni az óceán fenekén, de hát valamit valamiért… Utána ráadásul még vissza is kellett rendeznem mindent, hátha egy tündér arra vetődik, és gyanúsnak találja, hogy valaki megbolygatta az egykori romjait… Vagy esetleg egy ember vettevolna volnaa észre! Egy város nap sem telt volna bele, és máris ott rajzott média! Na nem, ezt természetesen nem hagyhattam! Aengusnek szemmel láthatóan elege lett a mellébeszélésből. – Azzal a tőrrel ölted meg Danut, igaz? – kérdezte remegő hangon. – Azzal hát. Persze előtte kénytelen voltam kissé felújítani a tőrt, mintha még ma is használatban lenne, a sellők használatában. Rávéstem Atlantisz jelét is, csak hogy hitelesebb legyen – válaszolt Conor egy kacsintással. – Bres persze bevette az egészet. Nem is volt olyan nagy koponya az öreg…

419

– De igenis az volt! – vágott vissza Aengus. – Épp csak olyan tiszta volt a lelke, hogy senkiről sem feltételezett semmi rosszat, semmi hátsó szándékot! – És te ebben nagyon-nagyon hasonlítasz rá – szögezte le Conor. – Túl téged jó vagy, öregem. Ráadásul még király sem akartál lenni. Tudod, őszintén kedveltelek… Aengus hitetlenkedve meredt egykori barátjára. – Kedveltél? Kedveltél?! Én szerettelek, te szemét! A legjobb barátom voltál, mintha a testvérem lettél volna! Te pedig mindvégig a családom ellen áskálódtál! Csak színlelted, hogy a barátom vagy, igaz? Állandóan csak színészkedtél! Még a szárnyad színe sem változott meg soha, annyira jól leplezted az érzéseidet, a valódi önmagadat! A szárnyak mindent elárulnak, de te még a szárnyaidat voltál becsapni! csüggedten megrázta a fejét.is–képes Így nem csoda, hogy –énAengus sem láttam keresztül rajtad… Te vagy a legjobb színész, akit valaha is ismertem. Noha a tengervízben nehezen látszott az ilyesmi, Richárd megesküdött volna rá, hogy a vörös hajú tündér szemét elfutották a könnyek. – Mondd meg őszintén, csak azért lettél a barátom, hogy a családom közelébe férkőzhess? – morogta Aengus. – Igen? – Jaj, Aengus… – csóválta fejét Conor, és leguggolt mellé. – Dehogy. Háromszáz éves korom ismerlek, még csak fel sem merült bennem, hogy királyótalegyek… Mitakkor gondolsz, miért nem bántottalak, ahogy a többieket? – Azért, mert én nem akartam király lenni? – Azért is. De azért sem bántottalak, mert barátok vagyunk. Richárd keze ökölbe szorult. Ha ilyenek a barátaid, vöröske, milyenek lehetnek az ellenségeid? – Ezért… ezért akartál kiszabadítani a börtönből is? – nézett fel Conorra Aengus. Az arcán bizonytalanság és dac tükröződött. – Nem, nem ezért – rázta meg a fejét a másik tündér. – Igazából azután, hogy a fejedbe vetted: megakadályozod az Atlantiszszal való háborút, veszélyes lettél a számomra. Sajnálom, 420

Aengus, de az az igazság, hogy amikor dédapád kimondta a halálos ítéletedet, nem akartam segíteni neked. Egyszerűbb lett volna, ha maga a családod tesz el láb alól. Nem feltétlenül nekem kellett volna megtennem. De összefutottam Finolával, aki ragaszkodott hozzá, hogy segítsek neki kiszabadítani téged. Gyanút fogott volna, ha ellenkezem. Richárd látta, hogy Aengus szemét ismét elfutják a dühös könnyek. – Tényleg nem akartalak bántani – folytatta Conor olyan átéléssel, hogy Richárd egy pillanatra megirigyelte színészi képességeit. Már ha valóban csupán színészkedésről volt szó. – Nem? – kacagott fel gyöngén, reszelősen Aengus. – Nem. Nevess csak, de tényleg nem. Amikor elmenekültél, kifejezetten úgy hittem, nem kell bántanom téged ahhoz, hogy örültem, elérjem amert céljaimat. – És most? – nézett rá dacosan, kihívóan a tündérherceg. Conor megrázta a fejét. – Sajnálom, öregem. Te vagy a puzzle utolsó darabkája, amely még nincs a helyén. – Elfeledkezel Greinnéről. Ő még él, és sokkal hamarább lesz királynő, mint te király! – Greinne? – kacagott hidegen Conor. – Ne viccelj! Arról a nőről agyalágyult. Senki sem akkor engedné trónra mindenki ülni, minttudja, ahogyhogy Finolát sem. A nagynénédet sema koronáznák meg, ha nem lenne áruló. Legalább olyan ütődött, mint az anyja… Aengus arca eltorzult a dühtől, és látszott rajta az erőlködés, hogy majd’ megszakad, annyira szét akarja szakítani a kötelékeit. – Látod, látod… a korona és én köztem nincs már senki más, csak te – folytatta atyai hangon Conor. – Te pedig meg akarod állítani a háborút, és király akarsz lenni, ráadásul túl sokat tudsz. Sajnos nem hagysz nekem más választást. – Ezzel kihúzta foglya kötelékei közül az aranykést. – Ég veled.

421

Richárdnak a következő néhány pillanat lassított felvételnek tűnt. Conor végzetes csapásra lendített keze és benne a kés mintha másodpercenként csak egy centit közeledett volna Aengus mellkasához. megöli Aengust, utána Elellel isAtlantiszt! végez! Aztán kikiáltja magátHa királynak, és teljesen elpusztítja – ordította egy hang Richárd fejében. A mennyezetről lógó oreikhalosz-lámpa fényénél megcsillant Conor kezében az aranykés. Elel! Téged nem bánthat! Nem hagyom! A kezét felemelni is kínszenvedés volt. Minden milliméternyi mozdulattól úgy érezte, mintha ezer tüske szurkálná a testét. Ahogy elemelkedett a földről, elbődült fájdalmában, de tudta,

senki sem hallja. Kínjai helyett arra koncentrált, hogyMinden sikerüljön megragadnia és megtartania a groteszk asztali díszt. átlátszó sejtje tiltakozott a kristálytárggyal való érintkezés ellen, egytől egyig azt az érzést pumpálták az agya felé, hogy itt a vég… Lesújtott. Az aranykés a víz ellenállása dacára is fémes koppanással ért földet a szoba padlóján, a vizet pedig vörösre festette a vér. Conor vére. Richárd most már tényleg végérehanyatlott. ért. Keze lecsúszott fegyveréről, szellemteste pedigereje a padlóra Ki kardot ránt, kardhal által vész el… Jó ég, de hülye szóvicc… Szeme lecsukódott. Tőle nem messze Aengus magyarázott valamit, de ő már nem tudta értelmezni a szavakat. Furcsa, hogy az ember agya a legextrémebb helyzetekben is képes teljesen normális, átlagos dolgokat az eszébe juttatni. Richárd fején egy gyermekkori szavalóverseny emlékképei suhantak át. Színészi tehetségét akkoriban még csak az efféle versenyeken kamatoztathatta, de már akkor is kitűnt társai közül. Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. Látnia kellett Lillát. Csak még egyszer, utoljára. A lány rémültnek és izgatott422

nak látszott, de már szabadon mozgott, és épp azzal volt elfoglalva, hogy Aengust megszabadítsa a béklyóitól. Azon a versenyen az általános iskolában Richárd egy Csokonai verset szavalt. Belemosolygott a vértől homályos vízbe. Kedv… remények… Lillák… isten véletek.

423

Huszonhatodik fejezet

Próbáld szeretetből!

Glendalough, királyi palota Richárd riadtan tért magához. A szíve ki akart ugrani a helyéből, szaporán szedte a levegőt, az agya pedig lázasan pörögve próbálta feldolgozni élete legfurcsább, legbizarrabb álmát. De álom volt egyáltalán? Valami megmozdult mellette, és ekkor tudatosult benne, hogy nincs egyedül. Ijedten fordult balra, és egy idős tündért látott az ágy szélén ülni. – Jó reggelt, fiam. Bár, az igazság az, hogy délután van, de ha úgy vesszük, hogy akkor van reggel, amikor felébredünk, akkor neked most van reggel. – He? – pislogott Richárd. – Maga meg kicsoda, és mit keres az –ágyamon? Bres vagyok, és ez nem a te ágyad – válaszolt jóindulatú mosollyal a tündér. – Mindketten a húgom, Greinne vendégei vagyunk az ő szobájában. 424

– Bres… – motyogta Richárd. Olyan ismerős volt ez a név, mintha már hallotta volna valahol. Aztán hirtelen rájött, hogy hol. – De hát maga halott! És… és én is az vagyok, nem? Mit csinál két halott a palotában? Bres néhány pillanatig némán fürkészte a fiú arcát, végül megszólalt: – Honnan tudod, hogy halottnak hisznek? – Onnan, hogy… várjunk csak! Halottnak… hiszik? Nem is halt meg? – Mint látod – vont vállat a tündér. – De felelj a kérdésemre, kérlek: honnan tudod, hogy halottnak hisznek? Hiszen a lelked nem is itt járt. Greinne azt mondta, elment Atlantiszba. – Úgy is volt… – Richárd felhúzta a lábát, átölelte, és az állát aéstérdére módon anyagszerűnek érezte magát, már egyhajtotta. cseppetKülönös sem sajgott semmije. – Nem… nem értem, mi történt. Hogyhogy élek? Mert ugye élek? – Élsz, fiam. Hogy mindez hogyan lehetséges? Nos, szerintem a közelmúltban valami rendkívül önzetlen cselekedetet hajthattál végre. Igazam van? Így történt? – Hát… tulajdonképpen… azt hiszem. De mit számít ez? – Nagyon is sokat. Amikor az a gonosz átok elválasztotta a lelkedet a testedtől, majd a lelked eltávozott innen, Greinne elárulta nekem, másokért. hogy mi aEgy gyógyulásod Az szól életedet kellett kockáztatnod réges-régi kulcsa. legendánk erről, de a tündérek nagy része már elfeledte, valószínűleg maga a merénylő is. – A merénylő! – Richárd úgy fordult meg ültében, mint akit megcsíptek, és Bres szemébe nézett. – Conor volt az! – Conor? – visszhangozta a szavait az öreg. – De hát… – Kész őrület az egész, felség! – hadarta Richárd, észre sem véve, hogy automatikusan a királynak kijáró megszólítással illette Brest. – A koronáért csinált mindent. Megölte a maga apját is! – Bres elsápadt a hír hallatán, de Richárd hatásszünetet sem hagyva folytatta: – Conor kiirtotta az egész családjukat! Azaz… majd425

nem. Finola és Aengus életben van, de halálos veszély fenyegeti őket Atlantiszban! A tündérsereg áttörte a várost védő pajzsot, és… és… ha nem csinál valamit, Elel is meghal! – Megragadta Bres karját. – Kérem, felség, mentse meg őt! Én megtettem, amit tudtam, de ezmit lehet, hogy nem lesz elég! – Fiam… tettél pontosan? Richárd eleresztette Bres karját. – Conor meg akarta ölni Aengust és Elelt. Nem… nem hagyhattam. Én meg… megöltem Conort. – Elfordult az öregtől, és a szoba félhomályba vesző sarkába bámult. – Gyilkos vagyok. – Valami eddig ismeretlen érzés fojtogatni kezdte a torkát. – No, fiam – veregette meg gyengéden a hátát Bres, ahogy Richárd a térdére hajtotta a homlokát, és keservesen sírni kezdett. – Biztosan tehettél Megmentetted az unokámat, és ezt köszönöm.nem Most pedigmást. szárítsd fel a könnyeidet, és meséld el gyorsan az egészet! Aztán, ha elmesélted, meglátjuk, mit tehetünk. A fiú gépiesen mély levegőt vett és mesélni kezdett: – Az úgy volt, hogy…

Második Atlantisz, királyi palota

Aengus képtelen volt elhinni azt, amit látott. A legjobb barátja – vagyis az a tündér, akit hétszáz éven keresztül a legjobb barátjának hitt – le akarta szúrni egy aranykéssel. A csapás azonban sosem következett be. A gyilkos szerszám hegye alig tíz centire lehetett Aengus mellkasától, amikor Conor elejtette azt, ő maga pedig rongyzsákként dőlt el, vörösre színezve maga körül a tengervizet. – Conor! – kiáltott Aengus, de ki. a barátja már nem felelt: a hasából egy bizarr kristály tárgy állt

426

Mellette Lilla sikoltott fel. Ezek szerint megtört az elnémító varázs – konstatálta Aengus agyának egy még működőképes szeletkéje. Az agya többi része mintha megbénult volna. Lilla az első néhány artikulátlan sikoly után már értelmes szavakat tak: is képes volt kiejteni, de azok is a kétségbeesés szavai vol– Aengus! Mi ez? Mi folyik itt? – Nem… nem tudom – nyöszörgött a tündér, és a lány felé fordította a fejét. Lilla a bénító varázs hatása alól is felszabadult, és tátott szájjal, elkerekedett szemmel meredt a halott Conorra. – Ki… kiszabadítanál, kérlek? Ha csupán varázslattal bénították volna meg, lehet, hogy már Aengus is képes lett volna magától mozogni, csakhogy a ráfonódó –indák mágia is gúzsba a testét. Ööö… jaj, nélkül hát persze, bocs!kötötték – válaszolt remegő hangon Lilla, és fájós bordája miatt lassan, óvatosan látott neki, hogy lefejtse társáról az őt szorosan körülölelő indákat. Mivel puszta kézzel nem minden hínárköteléket sikerült elszakítania, undorodó arccal kapta fel a tengerfenékről a Conor által elejtett aranykést, és óvatosan, nehogy Aengus bőréhez érjen, vagdalni kezdte vele a hínárt. Végre lehullott Aengusről a kéretlen kötelék, ám ő még mindig megmozdulni. Nem varázslat meg,tekinmár nemalig is aztudott aranykés gyengítő közelsége, hanembénította barátja üres tete, ahogy a vértől festett vízen keresztül mereven őt nézi. Alig egy méterre volt egymástól az arcuk, ahogy mindketten a padlón feküdtek. A tündérherceg egyszerűen képtelen volt levenni a szemét Conor arcáról. Könnyek nélküli zokogás rázta a testét, és csak feküdt, mozdulatlanul. – Aengus? – kockáztatta meg egy idő után Lilla. – Aengus… mennünk kéne. Le kell… le kell állítanod a tündérsereget, emlékszel? – Hétszáz év… – motyogta a vörös hajú tündér. – Hétszáz évig voltunk barátok. Nem… nem lehet, hogy így érjen véget! 427

– Ó, Aengus! – Lilla félig felhúzta őt a földről, és átölelte. – Annyira sajnálom… – Egyáltalán… egyáltalán mi történt? – motyogta Aengus. Most, hogy már nem feküdt, hanem Lilla mellkasának dőlve ült, más perspektívából látta halottismert barátját, egy kardhal alakú kristálydíszt fel. és a gyilkos fegyverben – Ki… vagy mi tette ezt? – Nem tudom – rázta meg a fejét Lilla. Talán egy szellem. Vagy egy láthatatlan tengeristen. Vagy egy védőangyal… de mit számít ez? – Igazad van – bontakozott ki a lány karjaiból Aengus. – Nem számít. De mindenesetre… köszönjük. – Közelebb csúszott Conor testéhez. – Szörnyű dolgokat műveltél, öregem. És szörnyű, hogy kicsinyes dologért tetted, mintisazérdemled a nyamvadt korona. De olyan én megbocsátok neked, még ha nem meg. Nyugodj… nyugodj békében. – Ezzel lefogta Conor szemét, majd reszketve talpra állt. – Menjünk, Elel. Itt már semmi dolgunk. * Lilla és Aengus úgy suhant el a lány szobájának ajtaja előtt, hogytündér nem iséppen sejtették: odabent egy férfi és egy embernőnek álcázott ébredezik. Lantos papa hunyorgott, pislogott, és nehézkesen elfordította a fejét. – Finola? Az asszony visszahunyorgott rá. – Aladár. Hol vagyunk? – Sejtelmem sincs – ásított a férfi –, de olyan jót aludtam! És olyan… szépet álmodtam. – Mit, Aladár? feleségül kértelek. Álmomban… A nő szégyellősen elmosolyodott. – És igent mondtam? 428

– Hát… – tornázta fel magát a könyökére a férfi – igent mondanál, ha megkérnélek? – Tégy próbára! Lantos papa lecsúszott az ágyról, és már készült volna térdre ereszkedni. – Finola, én… – De ne most, te butus! – kacagott fel gurgulázva a tündérnő.– Gyere, derítsük ki, hol vagyunk, és mi folyik itt… A fotóművész félszeg mosollyal bólintott, majd elkomorult az arca. A fura álom után egy percig eszébe sem jutott a háború, és az sem, hogy az ő Elelje talán halálos veszélyben forog. – Ez tényleg ráér. Keressük meg a lányomat!

A város utcáin Azaész nem is sejtette, mire vállalkozik, amikor elhagyta a kastélybeli biztonságos rejtekszobát. Második Atlantisz állapota egy katasztrófafilmeken edződött tinédzser számára is megrázó lett volna, ám a békében felnőtt, dédelgetett herceget sokként érte a látvány. Itt egykiháznak a fele, ott pedig egy összetört testű halottat emelnek társai ahiányzik romok alól, amott egy a gyermeke halálán felbőszült apa ront neki fegyvertelenül a tündéreknek… A népem… a városom… minden odavész! Azaész egy még álló épület sarka mögül nézte a pusztulást. Legszívesebben elmenekült volna, mint egy megriadt kisfiú. De ez az én népem! Részben én hoztam rájuk a bajt! Nekem is kell megmentenem őket! De hogyan? Nincs varázserőm! Félek, halálosan félek, de féle-

lemből már nem tudok A múltkor sem sikerült! A ház falának vetettevarázsolni! a hátát, lehunyta a szemét, és próbált dühös lenni. A düh szinte mindig erőt adott neki, sokkal több erőt, mint a félelem… És minden oka és joga megvolt dühösnek lenni: 429

a tündérek gyilkolják a népét, lerombolják a meseszép városát, és mindezt úgy, hogy ők, a sellők, nem ártottak nekik! Összeszorította a fogát, a keze ökölbe szorult, s megpróbálta minden haragját egyetlen izzó varázsgömbbe összevonni. Már érezte ahogy ez tennie, a gömbhogy megszületik a mellkasában, csupán annyit is, kellett volna hagyja kiáramolni az ujjain keresztül. Ám ekkor lelki szemei előtt megjelent Lilla arca. Nem a véredből hiányzik a varázslat, hanem innen – mutatott a képzeletbeli Elel Azaész szívére. Az erőd dühből fakad, semmi másból, és ha a düh hajt, jót nem cselekedhetsz. Ha akarsz, tudsz varázsolni düh nélkül is. Kell, hogy tudj! Azaész ismét csak a fejét rázta. Mire gondolhatott a lány? Még hogy düh nélkül varázsolni? Képtelenség! Mi másból fakadhat még varázslat, mint dühből? Elel még mindig a lelki szemei előtt mosolygott. Kissé szomorkásan ugyan, de mosolygott. Volt benne valami csendes biztatás is, egy „tudom, hogy meg tudod csinálni” üzenet. Az Azaészben megszületett düh-gömb izzása mintha kicsit alábbhagyott volna. A képzeletbeli Elel megérintette az arcát, majd gyengéden megcsókolta. Édes emlékek egy nőről, aki nem csak a piszkos fantáziáját mozgatta meg, hanem utat talált a szívébe is… A lelkében izzó düh mármegmaradt. majdnem teljesen a dühkeltette melegség mégis Minthakihunyt, egy új dehőforrás kezdte volna belülről melengetni. Még hogy a szívéből hiányzik a varázslat? Dehogy! A szerelem maga a varázslat, és ebben a percben Azaész szívében lángolt a szerelem. Képzeletében Elel már sokkal boldogabban mosolygott, és az ő arca mellett megjelent Azaész apjáé is. Eumélosz kék szeme büszkeséget sugárzott – olyan büszkeséget, amilyet a fiú még sosem látott ezen a ráncoktól szabdalt arcon. Apja és Elel két oldalán feltűnt Kleithó és Kalliopé, majd Aengus és Létó, és vé-

430

gül… végül már olyan sokan voltak, hogy Azaész egészen beleszédült. Kinyitotta a szemét, de egy pillanatig még nem a pusztulást látta, hanem szerettei mosolyát. a harag utolsó szikrája is kihunyt, de a melegséget adóLelkében gömb tovább izzott benne. Épp csak ez egy egészen másfajta izzás volt, egy egészen másfajta melegség. A dühtől született varázsgömb mindig szurkált egy kicsit belül, arra késztetve Azaészt, hogy kiadja magából minden mérgét, hogy megszabaduljon a kellemetlen érzéstől… A mostani varázsgömb viszont jólesően töltötte ki a belsejét, nem feszített, nem szúrt, hanem a tökéletesség érzését keltette benne. Ezt a gömböt legszívesebben örökre magában tartotta volna, mert az tette őt teljessé. Ám a gömb akart tömi. Varázssugárrá akart válni, és szikrák formájában márkifel is tünedezett az ujjai hegyén, csak annyit kellett tennie, hogy elengedi. Elengedni… – futott át az arcán egy kesernyés mosoly. Aki igazán szeret, az képes elengedni azt, akit szeret. Még egy pillanatra lehunyta a szemét, felidézte maga előtt Elel arcát, majd a szeretett nő mosolyától felvértezve előlibbent rejtekéről, és szabadjára engedte a gömböt. Üstökös csóvájaként csapott ki belőle: aranyszínű volt és fehér, és nem akart elfogyni. A csóva s egyik része ezer kisőket üstökösként járta be aa várost, kaptaszétvált, el a tündéreket, és taszította kifelé a városból, másik része pedig a beszakadt pajzsot célozta meg és kezdte újraépíteni. Azaész egész testét elborították a szikrák, körülötte többméteres körben a víz is ragyogott, és őt magát is annyira elvakította a ragyogás, hogy nem vette észre a felé röpülő nyílcsillanását. Egy apró szúrást érzett csupán, de nem nézett le, hogy kiderítse, mi történt, a tekintetét rendületlenül felfelé fordította, és csak arra koncentrált, hogy az utolsó betolakodót is a pajzson kívül tudja, és végül lezárhassa magát a pajzsot is.

431

Valahol egy női hang az ő nevét sikoltotta. Azaész elfordította a fejét a hang irányába, és tőle nem messze Lilla holtra vált arcát vette észre. Mellette Aengus lebegett, távolabb mögöttük pedig Lantos úr és Finola igyekezett feléjük a palota irányából. Mindannyian riadtnak látszottak, és Azaész nem értette, Hiszen minden jó úton halad, az ereje egy pillanatig semmiért. lankad, egy pillanatra sem fogy… A lelkében tovább izzott a varázsgömb, mindegy, mennyit eresztett már ki az erejéből az ujjain keresztül, a gömb nem csökkent egy jottányit sem. Miért hát az arcokon tükröződő rémület? Az üstökösök keresztül-kasul cikáztak a városon, százával taszigálták ki a betolakodókat a pajzson kívülre. Azaész félig kábultan, saját varázserejében elveszve alig fogta föl, hogy valami rendkívüli történik a pajzson amit tátongó résen túl. Szemhéjai elnehezültek, ő annak tudott be, hogy egyre jobban belemerül a mágiába, és a varázslat egyre inkább átveszi fölötte az uralmat, míg ő nem marad más, mint a varázs forrása, eszköze. De egy cseppet sem bánta, hogy csupán eszköz a mágia kezében. Eddig a mágia volt eszköz az ő kezében, és abból semmi jó nem fakadt. Az utolsó betolakodó is a pajzson kívülre került, a pajzs pedig már majdnem összezárult, csak egy néhány négyzetméteres lyuk tátongott rajta meg, – ezen egy homályos zavarná tündéralakot pillantott akikeresztül mintha Azaész heves mozdulatokkal el saját népét a pajzs közeléből… Laposakat pislogott, egyre nehezebb volt ébren maradnia… Ő volt ugyan az erő forrása, és tudta, érezte, hogy még rengeteg varázserő zubog benne, de a varázserő burkául szolgáló teste már elgyengült. Talán egy kicsit túlerőltette magát… igen, biztosan erről van szó… Az iménti tündéralak egymaga átcsusszant az egyre csökkenő lyukon, és Azaésztől néhányméternyire megállt.

432

– Bres vagyok, a tündérek új királya – mutatkozott be. – Hazaküldtem a seregemet. Elmúlt a veszély. Neked viszont sürgősen el kell látni a sebedet, különben… Bezárult a lyuk, a pajzs ismét ép volt, és Azaész biztosan tudta, ezúttal jó munkát végzett. Akkor miről beszél itt ez az öreghogy tündér? Egy répaszínű és zöld csík keveréke suhant el mellette a vízben, és egy hangos „Nagyapa!” kiáltással a jövevény karjaiba vetette magát. Azaész egy pillanatig némán nézte őket, és nagy nehezen rájött, hogy az imént Aengus suhant el mellette. A tündér üde zöld szárnya ragyogott a boldogságtól, smaragdszínű fényárba vonva maga körül a tengert. Azaész leeresztette a karját. Már nem kell többet varázsolnia. Atlantisz Ahogy megmenekült. a karja az oldala mellé hullott, szörnyű fájdalom hasított a mellkasába. Lenézett, és egy aprócska, ezüst kis valamit látott kiállni bal oldalt a bordái közül. Körülötte aprócska vérfelhő lengedezett a vízben. – Egy ezüstnyíl? – szólalt meg tőle nem messze Aengus. – Az – válaszolt a nagyapja. – Oscur lőtte ki, láttam. Sürgősen el kell távolítani, különben a fiú meghal. Azaész a két tündérre nézett, de már nem látta őket tisztán, a körvonalaik elmosódtak. Nehézkesen megfordult, Elelt az kutatta tömegben. Egy vöröses folt, nem is olyan messze, talán ő hajaa volt. Fojtogató köhögésroham tört rá, és minden egyes köhintése vörösre színezte a tengert. Ahogy fokozatosan romlott a látása, úgy erősödött a hallása. Amíg varázsolt, minden néma volt, a mágia elnyelt minden külső zajt, most viszont fülsiketítően hangoskodott a nép, és köztük egy hang, egy édes hang az ő nevét kiáltotta… majd az ő nevét suttogta, egészen közelről… Azaész már alig érzékelte, hogy az óceánfenéken fekszik. Valószínűleg összeeshetett… nem is emlékezett, mikor.

433

Felnézett, és egy hatalmas kék szempár meredt rá egy arcból, melynek a vonásait már nem tudta kivenni. Csak a szemek világítottak, és az arcot keretező vöröses haj. – Azaész… – Elel… – mosolyodott el a fiú. – Elel, bocsáss meg… mindenért. Sze… szeretlek. Egy utolsó légbuborék tört fel a torkából, és talált utat magának az arca körüli vérfátyolon keresztül. Elel keserves kiáltását már nem hallotta. – Nem lélegzik! Nem ver a szíve!

434

Huszonhetedik fejezet

A tékozló fiú Lantos Aladár sosem látta még ilyen kétségbeesettnek a lányát. Azután a szörnyű baleset után, amely feleségével és kisebbik lányával végzett, ő maga is eszméletlenül feküdt napokig. Mire felébredt, Elelen már csak a csendes szomorúság látszott: ha volt is egy rövid jajveszékelős korszaka, azon már túl volt, mire az apja magához tért. Elel fájdalma mindig néma volt, mindig belenyugvó, csak ittott ejtett el egy-egy szúrós megjegyzést arra vonatkozóan, hogy őt, az apját okolja édesanyja és a kis Szilvi haláláért. Csendes volt, és magába forduló. Most viszont… A férfi tényleg sosem látta még ilyennek a lányát: Lilla hangosan zokogva borult Azaész mellkasára, és sem ő, az apja, sem pedig Finola nem tudta elrángatni halott kedvese mellől, mintha 435

fel sem fogta volna, hogy tulajdon apja öleli gyengéden hátulról, hogy az apja, akiért annyira aggódott, végre felébredt… Nem. Neki most csak Azaész számított, ezt az apa világosan látta. – Talán… talán még tehetünk érte valamit – jegyezte meg Finola. Elel, akiről bárki joggal feltételezhette volna, hogy képtelen bármit is felfogni a körülötte zajló eseményekből, most felnézett. Az arca sápadt volt, de mintha a remény lángja pislákolt volna sírástól kivörösödött szemében. – Hogyan? – Nos… először is el kell távolítani ezt a nyilat – mutatott rá Finola. – Van valakinek egy kése? – kérdezte a körülöttük összegyűlt egy Lantos papasincs számára ismeretlen nyelven, majd atömegtől férfihoz fordult. – Neked egy késed, Aladár? – kérdezte ezúttal magyarul. – Finola, te akarod…? – kapott levegőért a férfi, a nő azonban beléfojtotta a szót. – Anyám gyógyító, ezerszer segítettem már neki! Sejtem, mit kell tennem. – Sejted? – szisszent fel Elel. – A sejtés nem elég, itt életről és halálról van szó! Itt csak életről van szó, rosszabb kislány. állapotba Leállt a szíve a légzése, –tehát a fiúazmár halott. Ennél nem és kerülhet – jelentette ki Finola. – No, van valakinek egy kése? – Ez talán megteszi – Bres előhúzott az övéből egy tőrt, melyen egy alfa betű csillantmeg. – Helyes – kapta ki a kezéből Finola. Ami a következő bő egy percben történt, egyik ámulatból a másikba ejtette Lantos Aladárt. A tündér olyan ügyesen vágott bele Azaész oldalába és emelte ki onnan a nyilat, hogy ezt látva bármely sebész visszaadta volna a diplomáját. A férfi gyomra kissé felkavarodott a műveletet figyelve, mégis képtelen volt le-

436

venni a szemét a botcsinálta sebésznőről. Micsoda nő! Micsoda lélekjelenlét! – Megsérült a tüdeje – szögezte le Finola. – Azért köpködött annyi vért. – Ujjával a sebre mutatott, és egy aprócska fehér sugarat lövelltMindenesetre ki belőle. – Hát, ez talán befoltozza, nem már tennék rá mérget. elsősegélynek megteszi.deMost csak újra kell élesztenünk. Kérek egy vállalkozót! – Majd én! – szólt Lilla, de az erősnek és határozottnak szánt hang rekedtes suttogásként jött ki a torkán. – Tudom, hogyan kell lélegeztetni valakit. – Én majd pumpálom a mellkasát – vállalkozott Lantos úr. – Akkor gyerünk! Már nem sok ideje lehet vissza az agyhalálig – jelentette ki tárgyilagosan Finola. Lantos papa futó pillantást vetett lányára,elszántság aki még jobban elsápadt, ugyanakkor az eddiginél is anagyobb tükröződött az arcán. A férfi minden bátorságát összeszedve nekiállt pumpálni a fiú mellkasát. – Elel… – zihálta két nyomás között – tedd az ujjad… a nyaki verőérre, akkor érezni fogod, ha… A lány szó nélkül engedelmeskedett, és öt másodperc sem telt belé, máris izgatottan felkiáltott: –Lantos Éreztem valamit! Aladár is Azaész nyakához szorította a mutatóujját. Csakugyan, egy egészen gyenge lüktetés érezhető volt, de légbuborékok továbbra sem törtek fel sem a száján, sem az orrán. – Lélegeztesd! Lilla kissé megemelte a fiú fejét, ahogy az autós-tanfolyam elsősegély-oktatásán tanulta. – Csak tudnám, hogy kell lélegeztetni egy sellőt – motyogta az apjának. – Nem ismerem a sellők anatómiáját! – Vizet lélegeznek, nem? Bizonyára a vízből nyerik ki az oxigént! Hát vizet kell a tüdejébe fújnod!

437

Elel arcán ijedség és zavar keveredett. Reszketve bólintott, majd a fiú fölé hajolt. Noha látszott rajta, hogy nem tudja biztosan, mit csinál, megpróbálta kinyitni Azaész száját. A herceg állkapcsa azonban túl szorosan összepréselődött, veszélyes lett volna feszegetni. ekkor fiú hogy orrán egész igyekezett oxigéndús vizet.Elel Az apja láttaarajta, testébenbefújni remeg az az idegességtől: az idő ijesztő gyorsasággal szaladt, a férfi szinte látni vélt egy hangosan tiktakoló órát, amelyen a másodpercmutató a szokásossal ellentétes irányban jár, könyörtelenül ugrálva visszafelé… és még mindig nem történt semmi. – Azaész! – kiáltott valaki, és Lantos papa megfordulva egy idős, szakállas sellőt pillantott meg koronával a fején, és egy-egy testőr-külsejű társsal az oldalán. Az idős sellő arcán a rémület és a fájdalom sajátos elegye tükröződött. A fotóművésznek összeszorult a szíve a rettegő apa látványától. Jól tudta, milyen érzés, ha az ember elveszíti a gyermekét… Egy köhintés. Némi vér is feltört vele Azaész torkán. Majd még egy. Ezúttal már vér nélkül. – Él! Lélegzik! – kiáltott Elel. Tekintete egy pillanatra találkozott apjáéval. A férfi ilyen boldogságot még sosem látott lánya arcán. Elel mosolya fényesebben ragyogott, mint a nap, és egész lényéből sugárzott a szerelem. tudta, hogy elveszíti De ha azért veszíti el, hogy lett lányaMár boldogabb életet éljen, Elelt. ám legyen. Ficsúrkával sosem volna boldog. Az egyetemre sem vágyott soha különösebben. Lantos Aladár mindig úgy érezte, a lánya nem találja a helyét a világban, sem fizikailag, sem érzelmileg. Hát most talán megtalálta. Az óceán mélyén, egy sellőfiú oldalán. Eumélosz testőrei utat törtek uruknak a tömegen keresztül, és a következő pillanatban már a király is Elel mellett kuporgott a tengerfenéken, és egyetlen fia kezét szorongatta. Azaész orrából most már egyenletesen törtek fel a légbuborékok, de még nem tért magához. Lilla finoman simogatta a fiú

438

halántékát, és ugyanazzal a gyengéd szeretettel nézett rá, amellyel annak idején a tengerparti sátrukban. – Hol tanultátok ezt az újraélesztősdit? – kérdezte hirtelen Aengus, megelégelve az őket körülvevő síri csendet. Elel sem nézett, úgy felelt: – Azfel autós-tanfolyamon. – Szerintetek nem kéne hazavinni Azit és ágyba dugni? – kérdezte Aengus. – De igen – bólintott Elel, és kelletlenül, de eleresztette a fiút. – Ki segít bevinni a palotába? Egyszerre vagy száz sellő kiáltotta teli torokból: „én”. Elel elhátrált az eszméletlen hercegtől, utat engedve két markos sellőfinek. Egyikük a hóna alatt, a másik a halfarka végén fogta Azaészt, és egy igyekeztek olyan óvatosan és ünnepélyesen vinni, meg amennyire csak hős sellőt lehet. A tömeg némán utat nyitott nekik, és Lantos Aladárnak olyan érzése támadt, mintha temetésen lenne. Pedig a herceg él, és egy kis szerencsével magához is fog térni. Ahogy a menet utcák egész során haladt végig, úgy nőtt és nőtt az Azaészt kísérő sellők száma. Lantos papát meglepte, hogy milyen nyugodtan és méltóságteljesen viselkedik mindenki, amikor sokan közülük most vesztették el a házukat vagy a családtagjaikat… elcsípett ugyan egy-egy szipogást a tömegből, semInnen-onnan hangos beszéd, sem jajveszékelés nem ütötte meg a fülét. de Már majdnem a palotához értek, amikor az egyik mellékutca irányából egy hang végül belehasított a csendbe: – Héééééé! Hallanak engem? Szabadítson már ki valaki ebből a nyavalyás varázsgömbből!

A palota, aznap este

Aengus nem tudott elaludni. Sokáig forgolódott szivaccsal bélelt kagylóágyában, míg végül feladta a próbálkozást és az ablak439

hoz úszott, hogy a megtépázott város gyéren pislákoló fényeit figyelje. Hiába volt holtfáradt, az agya lázasan pörgött és végtelen filmként vetítette elé az elmúlt napok rémséges eseményeit. Az ostrom, apja halála, Azaész újraélesztése, Conor csúfos végzete… Akárhányszor eszébe jutott egykori barátja, rémülten megborzongott. Üresnek érezte magát belül – üresnek és hidegnek. Mintha a lelke egy darabkáját szakították volna ki, úgy hiányzott neki a barátja, aki pedig soha nem is volt igazán a barátja. – Nem kellene már aludnod? – csendült fel mögötte nagyapja hangja. – Nem megy, nagyapa. Túl sok minden történt. Apa… Dédapa… Conor… – Tudom – válaszolt csendesenel,azami öreg. – És ez még nem minden. Mi csak őket veszítettük kétségtelenül szörnyű veszteség, de… de a sellők közül több mint ötszázan haltak meg. – Ötszázan? – suttogta a tündérfi. – Az… az rengeteg! Bres szomorúan bólintott. – Holnap beszélni fogok a sellők királyával. Felajánlom neki a segítségünket a város újjáépítésében. Az ifjú tündér hirtelen felélénkült. – Ez remek ötlet, nagyapa! – Remek, hogyne…nekünk. – sóhajtott az öreg. – De ettől még nem fognak megbocsátani Aengus elhúzta a száját. – A helyükben én sem bocsátanék meg magunknak. Civilizált népnek vallottuk magunkat, mégis barbárokként viselkedtünk. Azt hajtogattuk, nem akarunk olyan mélyre süllyedni, mint az emberek, de mi sem vagyunk jobbak náluk. Vérszomjas, álszent banda vagyunk. Szégyellem, hogy tündér vagyok! – No, ez azért egy kicsit erős, nem gondolod? – ingatta a fejét Bres király. – Szerintem van rá esély, hogy megjavuljunk. Mindössze… másfajta vezetés kell a tündérnépnek. Aengus rábólintott. 440

– A te pacifista vezetésed, nagyapa. Dédapa a harc és a bosszú megszállottja volt, és évezredekig mérgezte ezzel a nép elméjét. Ideje, hogy új korszak köszöntsön a Tuatha De Danannra. Jobban nem is érthettek volna egyet.

Egy héttel később Azaész lassan, félve nyitotta ki a szemét, mintha attól tartana, hogy amit meglát, ismét csak halál és pusztulás lesz. Álmában ezer és ezer rémkép kergette egymást, és azt sem tudta megállapítani, hogy álmodik, vagy valóban meghalt, és az alvilágban úgy kell vezekelnie a halálát bűneiért, hogy örökkön örökké csak városa pusztulását és népe látja. Igencsak meglepődött, mikor szemét kinyitva elsőként nővére izgatott arcát pillantotta meg. – Kleithó… – Öcsi! – sikkantott az asszony, és Azaészre vetette magát. – Kle… Kleithó, megfojtasz… Nővére örömkönnyekkel a szemében húzódott el. – Ne haragudj, Azaész, csak annyira boldog vagyok, hogy felébredtél! teljes hétigsaját feküdtél itt eszméletlenül. AzaészEgy körülnézett: szobájában volt, saját kényelmes ágyában, csak a falakról hiányoztak a megszokott kristálydíszek. Lassan visszapörgette agyában az eseményeket. Halványan emlékezett rá, hogy a pajzs bezárulásakor egy ezüstnyíl állt ki a bordái közül. Most egy kicsit felemelkedett a szivacspárnáról, hogy ellenőrizze: még mindig ott van-e a nyíl, majd fájdalmas sziszegés közepette visszahanyatlott az ágyra. A nyílvessző már nem volt sehol, de a helyén jól látható volt egy aprócska, szúrt seb.Kleithó rájött, hogy öccse mit keres saját magán, és gyengéden megszorította Azaész karját. 441

– Finola szerint az a seb még ott lesz egy ideig. Kell neki néhány hét, hogy eltűnjön. Az ezüstnyilak mérgezőek a varázserővel bíró atlantisziakra nézve. Állítólag a tündérek volt királya, az a Dagda is egy ilyen nyíllal ölte meg a mi Atlasz királyunkat, Iolausz apját. Azaész csak pislogni tudott. A nővére úgy beszél Atlaszról, mintha… – Ezek szerint elfogadtad, hogy valaha odafönt éltünk? – Nemcsak én fogadtam el, Azaész. Már szinte mindenki elfogadta. A történtek után nem tehetünk úgy, mintha a fenti életről szóló legendák csupán legendák lennének. Ebben az egy hétben minden sellőnek el kellett gondolkodnia az eredetünkről, és akinek egy csöpp esze is van, az már elfogadta, hogy mi is emberek vagyunk, lejtettük. mint az a Spiro nevű fiú. Épp csak… épp csak már elfeAzaész tompán bólintott. – Értem. Egy… egy valamit viszont nem értek. Hogyhogy… túléltem az ezüstnyilat? Azt hittem, meghaltam. – Egy kicsit meg is haltál. Néhány percig nem lélegeztél, leállt a szíved, de Elel, a papája és Finola megmentett – válaszolt a nővére. – Finola távolította el a nyilat és zárta le a sebet, amenynyire tündérvarázslattal csak lehetséges volt… Elel és a papája pedig valami izével újraindították légzésedet és a szívedet. Ha őktanfolyamos nem lennének, te sem lennél máraitt. Azaész agya lázasan forgott. Tehát Elel, Lantos Aladár és Aengus nénikéje mentette meg őt. Elel mentette meg. Elel… – Elel… elment, ugye? – nézett szomorúan Kleithóra. – Igen, el – bólintott az asszony. – Gondoltam. Tudtam, hogy előbb-utóbb el fog menni. – De délután visszajön. – Hogyan? – Hát, eddig minden este visszajött hozzád, és órákig ücsörgött az ágyad szélén.

442

– Micsoda? – ült fel Azaész, nem törődve a sebe okozta fájdalommal. – Hát mégsem ment el? Öccse zavart arckifejezését látva Kleithó elmosolyodott. – Mi aztán jól elbeszéltünk egymás mellett, öcsi. A te Eleled még itt van, odakint. Atlantiszban. Ha jól éppenmintha a tündéreknek parancsolgat Már most úgysejtem, viselkedik, ő lenne a királyné – tette hozzá kacsintva. – Pedig tudom ám, hogy nem is a feleséged, te rosszcsont! Ő maga mondta el. Azt is, hogy egy időre elnémítottad. Mulatságosan tud mesélni ez a te Eleled. A te Eleled… – visszhangoztak Azaész fejében nővére szavai. De hát nem az enyém! És egyáltalán, mit értett Kleithó azon, hogy… – Parancsolgat? A… tündéreknek? – A tündéreksemmi új királya, Bres, tudatta népével,halálához, hogy az atlantisziaknak közük nem volt egész családtagjai majd ideparancsolta a serege egy részét, hogy segítsenek újjáépíteni a várost… mert sajnos több mint a fele összeomlott. A tündérkirály maga felügyeli a munkálatokat. Szegény öreg! Nagyon letörtnek látszik. Azt hiszem, borzasztóan szégyelli, amit a népe elkövetett ellenünk. – Hát szégyellheti is! – csapott dühösen a párnájára Azaész. – Pedig nem ő a hibás – rázta meg a fejét Kleithó. – Egyetlen tündér bűne az–egész. Conoré, vagy hogy is hívták… – Conoré? kerekedett el Azaész szeme. – De hát ő… Aengus barátja! – És egy áruló… volt. Rejtélyes körülmények között halt meg. – Szóval meghalt – mormolta Azaész. Kezdett teljesen összezavarodni – túl sok mindent kellett hirtelen feldolgoznia. – Hogyhogy áruló volt? Egyáltalán… mit művelt? – Aljas tervet szőtt, amivel ránk, atlantisziakra terelte a gyanút a tündérkirály családjában történt halálesetek miatt. Én sem ismerem a pontos részleteket, Bres király és Aengus csak nagyvonalakban vázolta a helyzetet. Nyilvánosan bocsánatot kértek Atlan-

443

tisztól a tündérek viselkedéséért, és önként vállalták, hogy segítenek helyretenni mindazt, amit még helyre lehet. Amit még helyre lehet… Azaész úgy érezte, mázsás súly nehezedik a mellkasára. Amióta felébredt, annyi dolog kavargott a fejében, hogy gondolt,bezárult épp csak a legrosszabbra Mintha az agyamindenre automatikusan volna a legsötétebbnem. gondolatok előtt, hogy előbb képes legyen feldolgozni az összes többit. Most viszont, hogy már nagyjából képben volt az elmúlt hét eseményeit illetően, akaratlanul is kinyílt az elméjében a zárt kapu, és előjött az a gondolat, amelyet eddig elnyomott magában. – Kleithó, hányan vesztek oda? A nő egy pillanatig habozott, majd elcsukló hangon felelt: – Több… mint ötszázan. – Ötszázan – visszhangozta Úgy érezte, mintha a mellkasára nehezedő képzeletbeliAzaész. súly egyszeriben cseppfolyóssá válna és beszivárogna a testébe a pórusain keresztül, hogy most belülről feszítse. – Akkor… akkor apának igaza volt, amikor több százra becsülte a halottak számát – motyogta maga elé. – Ötszázan! Szentséges Poszeidón! – Arcát a kezébe rejtette, és felzokogott. Hamarosan nővére finom ujjait érezte a haján, ahogy gyöngéden simogatja. – Kleithó… nemcsak… nemcsak Conor hibája volt ez az egész. Én is… én aisgyilkos bűnös vagyok. A férjed halálában is. rá, Lehet, hogy Gadeiroszra varázslatot a tündérek küldték de ő nem önszántából ugrott elém. – Tudom, öcsi – válaszolt egy bánatos mosoly kíséretében Kleithó. – Apa elmesélte, hogy megbabonáztad a népet. – Akkor tudod, hogy én öltem meg a férjedet. – Nem – rázta meg a fejét a nő. – Nem akarom, hogy magadat hibáztasd emiatt. Gadeirosz amúgy is szerette az erejét fitogtatni. – De engem sosem akart volna megvédeni! – pattant fel fekhelyéről Azaész. – Gyűlölt engem! Kleithó szipogva úszott mellé.

444

– Azaész, ez már elmúlt. A halottakat nem lehet feltámasztani, azzal sem, ha önmagadat marcangolod. Attól nem lesz jobb sem Gadeirosznak, sem neked. Ha… ha ez egy kicsit segít… én megbocsátok neked. – Hát persze, még mindig a varázslatom hatása alatt állsz – vágott egy biztos grimaszt Azaész. – Nem, dehogy! Aengus és a nagyapja sikeresen megtörték a varázslatodat. Apánk kérésére. – Akkor már senki sem szeret – harapott az ajkába Azaész. – De… talán jobb is így. – Mi az, hogy senki sem szeret? – emelte fel a hangját Kleithó. – Hát… – vonta meg a vállát a fiú. – Nem vagyok éppen szeretetre méltó. Főleg, ha a sellők tudják, hogy mit tettem velük, mert ugye tudják? Most Kleithón volt a sor, hogy az ajkába harapjon. – Igen, meg kellett mondanunk nekik. Ahogy megtört a varázs, mindenki olyan zavarodott volt. Apánk ezért úgy döntött, joguk van megtudni az igazat. – Értem – bólintott komoran Azaész. – Apa soha, semmilyen bűnömet nem titkolta el a nép elől… De tudod, mi a furcsa? Ez most már nem is zavar. Sokkal jobban zavarna, ha titkolni kéne. Így legalább nyugodt szívvel tehetem meg azt, amit… –– Mit? Semmit. – Azaész! A fiú mély levegőt vett. – Most még nem akarok beszélni róla. Majd… majd idővel megtudod. És… és… Kleithó!? – Igen? – Komolyan mondtad, hogy megbocsátasz? Az asszony arcán ismét feltűnt az a mosoly, amelyet Azaész az utolsó varázslata előtt vélt látni. Egy meleg, szeretetteljes mosoly. – A lehető legkomolyabban. És jobb, ha tisztában vagy vele, hogy tudsz te nagyon szeretetre méltó is lenni. No, gyere ide! – 445

Ezzel gyöngéd ölelésbe vonta az öccsét, aki kimondhatatlanul hálás volt neki ezért. Ölelésében benne volt minden fájdalom, minden szeretet és minden megbocsátás. Kleithó lassan elhúzódott. –– Én a helyedben megkeresném Azt… azt is akarom tenni… Elelt. – De csak lassan és óvatosan, még kímélned kell magad! – kiáltott utána Kleithó, de Azaész már régen kint járt a folyosón. * Lilla elemében volt. Utasításokat adott, a tündérek pedig minden kívánságát teljesítették. Másnak talán egy kicsit a fejébe szállt volna a hatalom – a tudat, hogy több száz tündérnek parancsolhat –, de Lillát nem az töltötte el jóleső érzéssel, hogy mások úgy ugrálnak, ahogy ő fütyül, hanem az, hogy Atlantisz percről percre szebb lesz. Egy hete dolgoztak szinte pihenés nélkül, és a tündérek mágiájának köszönhetően a város kezdte visszanyerni eredeti küllemét, sőt, talán még csinosabb is lett, mint régen. Spiro altatófegyverét alkotója tiltakozása ellenére szétszedték, és újra lámpák kerültek a házakra ésékszerdoboz-önmagára. szobrok az utcákra. Atlantisz ismét hasonlítani kezdett egykori Igaz, akadtak sellők, akik nem kértek a gyilkosok segítségéből, mások pedig neheztelve, sötét pillantással méregették a városukat szépítgető idegeneket, de ők voltak kisebbségben. Atlantisz lakosainak nagy része nem zárkózott el a segítséget nyújtó tündérektől. Természetesen az ő részükről is érezni lehetett a burkolt ellenségességet, de Lilla tudta, hogy ez ellen sem ő, sem Eumélosz, sem Bres király nem tehet semmit. A sebeket csak az idő gyógyíthatja be, és az atlantisziaknak a gyógyuláshoz időre van szüksége. Az ostrom végét követő napon tömeges gyászszertartást tartottak a városon kívül. Kleithó, akivel Lilla az elmúlt egy hétben 446

összebarátkozott, elmesélte neki, hogy az atlantisziak a halottaikat mindig a városon belül, a nyugati oldalon kialakított kis temetőben helyezik örök nyugalomra. Mivel Kleithó szerint az átlaghalandóság évente nem haladja meg az ötven főt, a városbéli temető általábannap elegendő is szokott lenni erre a célra. Mostpedig azonban egyetlen alatt ötszáz sellő hunyt el, ennyi halottat nem hantolhattak el a városfalon belül. A tündérek mágikusan biztosították a temetkezési munkálatokat, hogy sem ragadozók, sem kíváncsi emberek észre ne vehessék a halottakat és az őket gyászoló sellőrokonságot. A város lakói – a sérültek, a legidősebbek és a legkisebb gyerekek kivételével – kivonultak a pajzson kívülre, ahol Eumélosz király szívfacsaró gyászbeszédet mondott. temetés végén Bres király is szólásra emelkedett – bocsánatot Akért az atlantiszi néptől, és felajánlotta szolgálataikat a város újjáépítésére. Lilla csodálkozott, hogy az atlantisziak nem fütyülték ki őt, ahogy azt az emberek a megvetett politikai vezetők beszédei közben teszik. Nem volt semmi fújolás és zöldségdobálás, csak méltóságteljes csend. Ennyit számít hát, ha egy nép tízezer évig el van szigetelve más népektől, és így semmi rosszat nem tanulhat el tőlük. Lilla komolyan tisztelni kezdte az atlantisziakat, és legnagyobb meglepetésére is. Mert amit a fiú véghezvitt, kétségkívül tiszteletre Azaészt méltó. Talán kicsit őrült cselekedet volt,az vakmerő, de nagyon nemes. Ezt az Azaészt már nem szégyellte szeretni. – Egy kicsit magasabbra! Ne, ne annyira, egy kicsit lejjebb! – kiáltotta oda egy tündértriónak, melynek tagjai a Kagylóvári Könyvtár timpanonjának egy darabját igyekeztek a helyére emelni. Arra már nem vállalkozott, hogy mutogasson is a munkásoknak, mert repedt bordája miatt még mindig vigyáznia kellett a hirtelen mozdulatokkal. Finola ugyan segített rajta egy kicsit, de a tündérasszony sem volt profi a mágikus gyógyítás terén.

447

Lillának nagy lelkierőre volt szüksége, hogy elvállalja a könyvtár helyrehozatalában való segédkezést, de mivel Spiro, Aengus, Bres és Eumélosz király a mai nap a város egyéb pontjain irányította a munkálatokat, Lillának maradt a könyvtár. Reggel óta itt dolgozott, nem múltAzaésszel el úgy perc, hogy részlegben ne jussanaktöltött. eszébe azok az órák, és amelyeket a zárolt Az első csók. A sokadik pofon… – Elel… Mintha még a hangját is hallanám – gondolta Lilla szomorúan. Túlzottan magukkal ragadtak az emlékek… – Elel! Ez nem lehet… csak képzelődöm… Lassan megfordult. Azaész halovány mosolya minden emlékmosolynál és érezte, mindenaképzelet-szülte szebb az volt. Lilla úgy tengerfenékbe képnél gyökerezett uszonya, és egy szót sem tudott kinyögni. Így csak lebegett ott, egy tanácstalan kis mosollyal az arcán. Pedig mennyi mindent szeretett volna mondani! Szerette volna átölelni és megcsókolni, elmondani, hogy ő is szereti Azaészt… de nem ment. – Elel, beszélhetnénk? Négyszemközt? A lány körülnézett, és most vette csak észre, hogy a környező épületeken dolgozó tündérek és a házak tulajdonosai leálltak a munkával, és mindenki nézi. Őt és Azaészt. Biccentett, és követteőket a fiút. Amerre csak úsztak, a sellők mindenfelé abbahagyták a munkát, és némán figyelték őket. Egy idő után Lillának az az érzése támadt, hogy őt nem is nézik, minden figyelem a társára irányul. Legalább pusmoghatnának egy kicsit – gondolta, miután a sokadik háztömböt is maguk mögött hagyták.Őrjítő ez a síri csend! Azaészre nézett, aki ugyanolyan kényelmetlenül érezte magát, mint ő: körbejárt a tekintete, igyekezett elkapni alattvalói pillantását, de azok szobormerev arccal néztek vissza rá. Egy idő után Azaész feladta a hiábavaló próbálkozást, és inkább ő is mereven

448

maga elé bámulva rótta az utcákat, mintha észre sem venné a reá szegeződő tekinteteket. A néma sellők sorfala közt megtett kínos percek után végre megérkeztek a palotába, Azaész szobájának ajtaja elé. A fiú kinyitotta, egy udvarias gesztussal lányt. Ez a szoba Lilla aéstorkában dobogó szívvelbetessékelte úszott be aza ajtón. is számos emléket hordozott, jót és rosszat egyaránt. Lopva Azaészre pillantott, azon tűnődött, a fiú előtt is annak az éjszakának a képei peregnek-e le… de hiába. Azaész megkeményítette az arcvonásait, így Lilla képtelen volt olvasni róluk. – Hát… itt volnánk. Itt senki sem… zavarhat meg – szólalt meg a herceg, becsukva maga mögött az ajtót. Ennek a műveletnek is kétszer kellett nekifutnia, mert elsőre mellényúlt a kilincsnek. Lillaalkalmával sosem látta még ilyen zavarban a fiút, még a „piócás” incidens sem. – Igen, itt volnánk – válaszolt, hőn remélve, hogy nem fog elpirulni. – Jó… jó színben vagy. Egész szépen rendbe jöttél. – Igen. És mindent neked köszönhetek. – Nem, nem mindent. Apa és Finola is segített. – Nem úgy értettem – rázta meg a fejét Azaész. – Nem arra gondolok, hogy felélesztettetek, ami… kétségtelenül rendkívüli dolog, és meg is fogom köszönni édesapádnak és Finolának, de… szóval nem erre –gondoltam. akarta kérdezni Lilla. Akkor mire? – Elel, igazad volt – szólt Azaész kissé rekedtes hangon. Azonban ahelyett, hogy a lány szemébe nézett volna, az asztalkán álló egyetlen kis kristálylámpára meredt. – Lehet düh és félelem nélkül is varázsolni. Lehet… szeretetből is varázsolni. Nekem sikerült. – Ó, Azaész, hát ez… ez… csodálatos! – Igen, az – bólintott a herceg, de nem nézett fel, tekintete továbbra is a kristálylámpán nyugodott. – És ami a legcsodálatosabb, az az, hogy ez a varázslat nem fogy el. Most is itt van, ér-

449

zem az ujjaimban, az egész testemben… Ezzel bármire képes lehetek. Lilla összevonta a szemöldökét. – Bármire? – Igen. márnem nemisakarok Sok mindenre tél… Arra,De hogy olyan bármit. jó királynak lenni, ha rádöbbenteta népem nem önmagamért szeret. Láttam ám, hogyan néztek rám most az utcán. Utálnak. Megvetnek. – Te meg miről beszélsz? – Tudod jól, miről beszélek – nézett fel végre Azaész. – A rajongás-varázslatról. Tudják, hogy játszottam velük… És ezt nem bocsátják meg nekem. De elsősorban nem is ezért gyűlölnek, hanem azért, mert én hoztam a bajt Atlantiszra. –– Conor hoztavagyok, a bajt Atlantiszra! Én is hibás Elel. Hibás vagyok abban, hogy idecsalogattam a tündéreket, és… hogy nem tudtam előbb megmenti a várost, amikor még alig voltak áldozatok! Ötszáz sellő halt meg az én hibámból! – De hát miket beszélsz, az istenért? Nem értelek! – Dehogynem értesz! – vágta rá Azaész. – Jól tudod, hogy sokáig dühből varázsoltam, és ezért vallottam kudarcot! Ha már előbb hallgattam volna rád, akkor… Lilla egyetlen uszonycsapással odalibbent Azaész mellé, és befogta a száját. – Elég ebből a sületlenségből! A néped nem utál! Megmentetted őket, és ezért hálásak! Épp csak furcsállják, hogy egyszer csak képes lettél volna az életedet áldozni értük! Nem tudják, hogyan viszonyuljanak hozzád! Ezért voltak némák! Még mindig meg vannak döbbenve! Azaész gyengéden lefejtette magáról Lilla kezét. – Tévedsz. Utálnak. És minden okuk megvan rá. Egy átok voltam Atlantiszon, amióta csak élek! De ennek vége. Elhagyom a várost. Előtte azonban nyilvánosan bocsánatot kérek mindenkitől. Ennyivel tartozom nekik. 450

– És velem mi lesz? – szaladt ki a kérdés Lilla száján. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy Azaész ennyire vak és ostoba. A fiú szomorúan mosolyodott el. – Te természetesen szabad vagy. Visszaváltoztatlak emberré, és… és… – És ellöksz magadtól. – A lány szemét elfutották a könnyek. – Hát erre megy ki a játék. Erre ment ki akkor is, amikor az együtt töltött éjszaka után olyan rideg voltál velem, igaz? Azaész elfordult. – Igaz? Válaszolj! – Igaz. Nem akartam, hogy belém szeress, és… – Hát akkor késő, mert már réges-régen beléd szerettem! – vetette oda Lilla. Azaész visszakapta tekintetét a lányra. – Komolyan? Lilla bólintott. – De nem számít, elvégre te elhatároztad, hogy elűzöl magad mellől. Csak legalább azt áruld el, hogy miért! Azaész az ablakkeretnek támaszkodott, és kinézett a városra. – Mert tudtam, hogy előbb-utóbb magadtól is elmész. Nem akartam, hogy… még jobban fájjon, ha távozol. – Szóval komolyan gondoltad… –– Micsodát? Azt, amit a halálod előtt mondtál nekem. Azaész visszafordult, és annyi gyöngédség volt a tekintetében, hogy Lillának beleremegett az uszonya. – Hát persze, hogy komolyan gondoltam. Halálakor talán még a legelvetemültebb alak sem hazudik, nem igaz? – Akkor mondd ki újra! Hallani akarom. A fiúnak megmozdult az ajka, mintha ki akarná mondani a varázsszót, de végül elfordult, és ismét a városhoz intézte szavait. – Nem lehet. – Mi… miért nem? – Elmegyek innen, Elel. 451

– Ha vége az újjáépítésnek, én is elmegyek. Mehetnénk együtt. Azaész most elnevette magát, és noha ez nem a tőle megszokott hideg, gúnyos kacaj volt, mégis volt benne valami, amitől Lillának görcsbe rándult a gyomra. – És én járjak, menjekésveled? Hogypisiljek, ember legyek, odafönt?hívnak, Hogy nadrágban olyan izébe amit kagylónak pedig nem is az? Elel, ezt ugye nem mondod komolyan…? Sosem tudnék beilleszkedni a te világodba. Egy rövid ideig azzal áltattam magam, hogy sikerülhetne, de mára rájöttem, hogy nem menne. Közülünk senkinek sem menne. Túl nagy a különbség a sellők és az emberek között. – Ti is emberek vagytok… – Tudom. Csak már elfelejtettük. – Azaész hangjában keserűség csendült. – Kleithó pontosan így fogalmazott. De akkor sem menne. Lilla felsóhajtott. Tényleg furcsa lenne, ha megpróbálná hazavinni magával Azaészt Magyarországra. Honnan szerezne neki útlevél nélkül repülőjegyet? Odahaza hogyan bizonyítaná be, hogy Azaész nem illegális bevándorló? Hol kapna egy exsellő munkát? Honnan szerezne TAJ-kártyát, adókártyát és megannyi más mindent? Azaész varázslattal persze majdnem bármit elérhet, de Lilla kételkedett benne, hogy a mostani megjavult Azaész lelkesedne az igazad okirat-hamisításért. – Talán van. – Tényleg? – pislogott rá a herceg olyan tekintettel, mint aki nem hisz a fülének. – Tényleg. Világok állnak közöttünk. Nem működne a dolog… hát persze, hogy nem… – Lilla az ajkába harapott, és viszszapislogott egy könnycseppet. Csak ha akarnád, akkor működne. Ahol akarat van, ott út is van hozzá, de ahol akarat sincs… – Akkor… akkor egyetértünk. Ez… ez igazán remek. – Azaész a füle mögé tűrt egy szőke hajtincset. Lilla elmélyülten fürkészte az arcát, látta, hogy szerelme ismét felvette a bizonytalan kisfiú álarcát. De álarc ez egyáltalán? Nem lehet, hogy Azaész a szíve 452

mélyén valóban ilyen bizonytalan, csak kívülről mutatja magát gőgösnek és határozottnak? A remény apró szikrája, amely még nem hunyt ki Lilla lelkében, most ismét felizzott. Azaész nem biztos benne, hogy el akarja űznihagyni őt maga mellől, mint ahogy abban úgy semérzi: biztos, el akarja Atlantiszt. Mindkét dologról így hogy helyes, de nem biztos benne, hogy tényleg ezt kell tennie. Nem biztos benne. Még semmi sincs veszve.

Glendalough, királyi palota – Biztos, hogy ezt akarod, fiam? – Igen, Greinne – bólintott Richárd. – Nem akarok találkozni velük. Itt legalábbis nem. Ha hazajönnek Magyarországra, ott már könnyebben el tudom őket kerülni. Már ha visszajönnek egyáltalán… – Miből gondolod, hogy a te Lillád és az apukája itt akar maradni? – Ő nem az én Lillám, hanem Anagyészé – válaszolt kissé ingerülten Richárd –, és nem feltétlenül itt akarnak maradni, hanem… teszem azt… Atlantiszban. – Grimaszolt, miközben kinézett az ablakon: odakint zuhogott az eső. Tipikus írországi időjárás. Valahogy ő is úgy érezte magát, ahogy egy-egy komolyabb eső alkalmával az ír föld is érezhet: lelombozta a napfény hiánya, de tudta, hogy a csapadék rejti magában a megújulást. Néhány hete hideg, számító és beképzelt fiatalemberként érkezett az ír földre, és most egy hideg, de talán kicsit kevésbé számító és kicsit kevésbé beképzelt emberként tér haza. kalandjairól számolhat otthon, úgysemTudta, hinneaneki senki. A senkinek lelkében sem lakozó pökhendibekisördög legszívesebben a háztetőkről kiabálta volna szét, hogy megmentette 453

Lillát és a tündérek trónörökösét a biztos haláltól, de ezzel az is együtt járt volna, hogy elárulja: ehhez ölnie kellett. Nem akarta, hogy bárki bármikor is megtudja, mit tett. Elég az, hogy Bres és Greinne tud róla. A tündérnépnek és az atlantisziaknak be lehet adnijobb, valami a meggyilkolt mének bosszújáról… ha mesét senki sem tudja, hogyDagda Conorszellegyilkosa ő, Kevélyessy Richárd Leonárd. – Megkérnél valakit, hogy repüljön el a nyugati partra a cuccaimért? – nézett Greinnére. – Ha még nem fosztották ki a bérelt autónkat, ott kell legyen minden iratom, a repülőjegyemmel együtt. Úgyis pont holnapra érvényes… majd stoppolok a legközelebbi főúton, és felvitetem magam Dublinba. Elelék pedig hazajönnek, ahogy akarnak, a lejárt repülőjegyeikkel… – mosolyodott– el gúnyosan. Ahogy gondolod, fiam – bólintott Greinne, és elindult az ajtó felé, ám Richárd utána szólt: – Mi lett azzal a… Balorral? Conor apjával? Greinne szomorúan ingatta a fejét. – A nevét tisztáztuk, ő mégis elbujdosott. Nem tudjuk, hova ment. Azt hiszem, sok időre lesz szüksége, hogy feldolgozza fia tetteit. Richárd elhúzta a száját. –Greinne Kár, hogy eltűnt. Szívesen beszéltem volna vele. visszaballagott a fiúhoz, és gyöngéden megsimogatta a vállát. – Tudom, mit akartál volna mondani neki, neked viszont azt kell tudnod, hogy feleslegesen hibáztatod magad. Nem kell bocsánatot kérned Balortól, mert nem ellene vétettél. Igazából nem vétettél senki ellen. – De megtettem volna. Ha Dagda nem hal meg és én sem szakadok ki a testemből, igenis vétettem volna Elel ellen, Anagyész ellen, és egész Atlantisz ellen… – Ha… – hangsúlyozta a szócskát Greinne. – Én viszont úgy gondolom, felesleges azon tépelődni, ami nem történt meg… de 454

még azon is felesleges, ami megtörtént. Ez már mind a múlt. Te még nagyon fiatal vagy. Gondolj a jövőre! Richárd úgy hallotta, ezt az asszonyt sokan bolondnak tartják, pedig nála bölcsebb lénnyel még sosem találkozott. – Majd igyekszem – mondta mosolyogva Greinnének.

Második Atlantisz, két nappal később Azaész kilesett a tróntermet az erkélytől elválasztó hínárfüggöny mögül. Apja éppen most ért az erkély mellvédjéhez, és feltartotta a kezét, jelezve az erkély alatt összegyűlt népnek, hogy szólni kíván. – Atlantisziak, testvéreink! Nagy nap ez a mai: tündérsegítőink közreműködésével városunk visszanyerte korábbi pompáját. Ha egy idegen most idetévedne és végigúszna a főutcán, bizony nem sejtené, hogy nem is olyan régen itt még ádáz háború dúlt. Sajnos mindent nem sikerült helyreállítanunk: a könyvtárban tárolt könyvek jelentős része odaveszett – mondta komoran Eumélosz –, és nincs az a mágia sem, amely visszaadja nekünk elvesztett szeretteinket. A függöny rejtekéből Azaész Lilláraháta pillantott, az erkélyen lebegett, valamivel Eumélosz mögött.aki A szintén lány talán megérezte kutató pillantását, mert időnként hátranézegetett a válla fölött, mintha azt remélné: találkozhat a tekintetük. – Boldog és szomorú nap ez a mai – folytatta a király. – Örömmel és gyásszal teljes nap. Visszakaptuk az otthonunkat, amely – lássuk be – szebb lett, mint volt, de félezer testvérünk már sosem láthatja a megszépült Atlantiszt. Bármennyire fáj is nekünk az elvesztésük, tovább kell lépnünk. Ugye tudjátok, hogy anek „lépni” szójelentését több ezermár éves, és egyikeFelszíni azon szavainknak, eredeti elfeledtük? testvéreink amelyazonban eljöttek közénk, és emlékeztettek minket a gyökereinkre. 455

Továbblépésként először is el kell fogadnunk, hogy odafentről származunk. Eumélosz megköszörülte a torkát, majd tovább beszélt. – Az elmúlt hetekben bizonyára rengeteg szóbeszéd keringett a városban arról, hogy azok a korábban elutasított tanítások, rint népünk a felszínről származik, igazak. Itt, most, mint miszeAtlantisz királya, felszólítom honfitársaimat, hogy többé ne kételkedve beszéljünk arról a tényről, hogy alapjában véve emberek vagyunk. Emberek, akárcsak ez a bátor ifjú hölgy itt mellettem. – Lillára nézett, és intett neki, hogy ússzon előre a mellvédhez. – Ő Lantos Lilla, aki a felszínen él. Lilla, városunk nagyon sokat köszönhet neked: részt vettél a harcban, részt vettél az újjáépítésben, és én azt is köszönöm neked, hogy megmentetted a fiam életét. – Köszönet illeti továbbá Lilla édesapját, Lantos Aladárt, Aengust, a tündérkirály unokáját, Finolát, a tündérkirály unokahúgát, valamint Spiridon Papafotiut, aki gyökerei révén atlantiszi, noha egész életében a felszínen élt. Spiridon esze és ügyessége, valamint Aengus elszánt segíteni akarása nélkül aligha létezne még Atlantisz. Köszönettel tartozunk továbbá őfelségének, Bres királynak, aki mindvégig a háború ellen volt, és amint tudomást szerzett arról, hogy őrá szállt a trón, azonnal idesietett, és véget vetett az öldöklésnek. – Bizonyára sokan nem értetek majd egyet velem, de én a tündérharcosoknak is köszönetet mondok. Igaz ugyan, hogy ők rombolták le a várost, ők végeztek megannyi testvérünkkel, de mindezt azért tették, mert lojálisak voltak királyukhoz és népükhöz. Az eszem azt súgja, haragudjak rájuk, de a szívem megbocsát nekik. A köszönet azért illeti meg őket, mert segítettek újjáépíteni a várost. És végül… van valaki, akinek úgy hiszem, mindannyian köszönettel tartozunk, még ha ő esetleg nem is úgy gondolja. Bizonyára sejtitek, hogy a fiamról beszélek. Azaész összerezzent a függöny mögött. Úgy, de úgy remélte, hogy apja nem fogja őt is szóba hozni! 456

– Kétségtelen, hogy a fiam magatartása nem volt mindig példamutató. Bizony, sok fejfájást okozott mindnyájunknak, de a végső pillanatban igazi hősként viselkedett. Ma reggel azt mondta nekem, az én beszédem után ő is szeretne néhány szót szólni hozzátok. Nekem sem árulta el, mit akarhallgassátok mondani, demeg kíváncsian rom a beszédét. Arra kérlek titeket, őt! Fiamvá-– fordult hátra –, átadom a szót. Szinte örökkévalóságnak tűnt, míg a függöny rejtekéből Azaész kiért az erkély szélére. Apja biztatóan mosolygott rá, de Azaész ezt is alig érzékelte – csak a tömeget látta az erkély alatt. A tömeget, amely némán, szobormerev arccal bámulja őt. A tömeget, amely gyűlöli és megveti. – Fiam, kérdezte Azaészaz csak ekkor minden döbbent rendben? rá, hogy –már jó idejeEumélosz, szótlanul és bámulja alattvalókat. – Igen – válaszolt halkan, majd megköszörülte a torkát. – Atlantisz népe! Valóban nem árultam el apámnak, mit szeretnék elmondani nektek, mert tisztában voltam vele, ha előre tudná, nem engedné, hogy szóljak hozzátok. De most már itt vagyok, és beszélni fogok. – Bal kéz felől egy hirtelen levegővétel jelezte, hogy sikerült ráijesztenie apjára, de Azaész nem zavartatta magát. Ekkora tömeg előtt a király kénytelen lesz hagyni, hogy beszéljen. – Először is, szeretném megcáfolni apám utóbbi kijelentéseit. Egyrészt, nem vagyok hős. Másrészt, nem tartoztok nekem köszönettel, mert többet ártottam a városnak és nektek, mint amenynyit segítettem. Apám enyhén fogalmazott, amikor azt mondta, hogy nem volt mindig példamutató a magatartásom. Egy utolsó, aljas, önző alak voltam. Hazudtam nektek, gúnyt űztem belőletek, elcsábítottam a lányaitokat, visszaéltem a rangommal és a varázserőmmel. És ti boldogan haltatok meg értem, mert nem tudtátok, hogy elvarázsoltalak titeket. Azt hittétek, szerettek? Dehogy szerettek! Gyűlöltök? Gyűlölhettek is. Kiérdemeltem. 457

– Azaész, ez… – suttogta az apja, de a fiú feltartott kézzel jelezte, hogy még nem fejezte be. – A nővérem, Kleithó a férjét veszítette el miattam, de azt mondta, megbocsát nekem. Csakhogy ő azért bocsát meg, mert az öccse Ti viszont bocsátotok meg ilyen könnyen,meg, és én nemvagyok. is várom el, hogynem megbocsássatok. Nem érdemlem minthogy azt sem, hogy hercegetekként nézzetek rám. Ezt a jogomat eljátszottam akkor, amikor bitoroltam a trónt. Ma már tudom, hogy nem vagyok királynak való… nálam rosszabb vezetője sosem lehetne ennek a népnek. Vett egy mély levegőt. – Nem érdemlek bocsánatot, és nem érdemlek köszönetet sem. Egyedül büntetést érdemiek. Mindazért, amit valaha is elkövettem ellenetek. Apám néhány úgy döntött, hogy megbüntet. Száműzött a városból, ti pedighete örültetek, hogy elmentem. Megértem. A helyetekben én is utálnám magamat. De már nem kell sokáig utálnotok, mert ismét elmegyek. Ezúttal örökre. Jobb lesz így a városnak, jobb lesz nektek is. Kellemetlen szorítást érzett a nyelőcsövében, és elhomályosult a látása is – a jelenséget nagy bosszúságára a sírást megelőző tünetegyüttesként diagnosztizálta. Nem fog sírni, nem sírhat enynyi sellő előtt! Erőt vett magán, és elcsukló hangon folytatta: Most már helyre, semmi hogy sem zavarhatja meg a békéteket. pajzsot úgy– állítottam ezentúl csak belülről legyenAnyitható, és soha, senki kívülről ki nem kezdheti. Apám és Bres király szövetséget kötött, amelyet törhetetlen mágiával pecsételtek meg, így soha többé nem kell tartanotok újabb tündértámadástól. Biztonságban vagytok. Azt… azt kívánom, hogy éljetek boldogul! És… azt hiszem… de sokkal inkább tudom… hiányozni fogtok. Köszönöm, hogy meghallgattatok. – Azaész… A herceg könnyeivel küszködve nézett apjára, akinek az arcán hitetlenkedés látszott. – Ezt nem gondoltad komolyan… 458

– De igen! – válaszolt a fiú, és ismét a nép felé fordult. Az egybegyűltek továbbra is némán vizslatták, de már nem a faragott szoborarcok kifejezéstelenségével. Minden arcon látszott valamilyen érzelem, amelyet Azaész jobbára utálkozásként értelmezett. Ám ekkor egy fölöttébb ismerős, rikácsoló vénasszonyhang kiáltott fel a tömegből: – Mégis, mit képzelsz te magadról, fiacskám? Majd’ kicsordul belőled a varázserő, te meg fognád magad és lelépnél, ahelyett, hogy a néped javára fordítanád a tehetségedet? Azt mondtad, önző voltál, ami így is volt, én aztán tudom, már csecsemőként is magadnak akartad az összes kristálycsörgőt! De azt mondom, ha ezek után elmész, akkor vagy igazán önző! És egyébként honnan veszed, hogy nem vagy hős? Egy francos nagy hős vagy, akár tetszik, akárpislogva nem! meredt a hang forrására. Azaész – Létó néni? – Egyetértek! – kiáltott most egy férfihang. – Láttuk, mit tettél! Igenis, megmentettél minket, és majdnem belepusztultál! Mindegy, milyen voltál régen, most már másmilyen vagy! Elismerted a hibáidat, és ha a többiek nem is, én bizony megbocsátok neked! – Én is! – kiáltott egy fiatal lány, akiben Azaész Kasszandrát ismerte hogy a vőlegényem miattad halt meg, öcsémetfel. már– Lehet, majdnem megölte egy tündér, amikor jöttél de te,azés elkezdtél varázsolni! Megmentetted az öcsémet, Azaész! Én megbocsátok neked! – Azaész herceg, ha mindenáron vezekelni akarsz, hát itt vezekelj, hallod-e? Fordítsd néped javára a varázserődet! – Egyetértek! Nekem három húgomat rontottad meg, de megbocsátom, ha velünk maradsz, és továbbra is bizonyítod, hogy megérdemled a bizalmunkat! – Én is megbocsátok! Maradj köztünk! Azaész beleszédült a hangzavarba. Beleszédült a lengő, integető kezek tengerébe. Beleszédült abba, hogy elfogadják őt. 459

Adnak neki egy második esélyt. Megbocsátanak neki. Talán egy icipicit… szeretik is. Egy kéz csúszott az övébe, és gyengéden megszorította. – Még mindig el akarsz menni? A hang forrására, a kezét szorító puhavissza kéz tulajdonosára pillantott, ő pedig ragyogó mosollyal nézett rá. – Csak ha te elmész – válaszolta Azaész. – Nem megyek sehova. A herceg átnézett Elel válla fölött, és a tekintete találkozott Lantos apukáéval. A férfi arcán egy szomorkás, büszke, de valahol mégiscsak reményteli mosoly ült, amely azt sugározta: „Isten hozott a családban, kölyök”. Azaész egy kicsit meghajtotta fejét leendő apósa felé, aki hasonló biccentéssel válaszolt. –– Most szabadLillára kimondanod? Mit? –már pillantott a fiú. – Szerinted? – vetett rá incselkedő pillantást a lány. – Igen. Azt hiszem, most már szabad. – Hirtelen mozdulattal kihúzta a kezét a lányéból, magához ölelte, és forrón megcsókolta. A tömeg odalent éljenzett és kurjongatott, de Azaész már nem hallotta. Megszűnt a világ, csak ketten maradtak: Elel és ő. Bármennyire tele volt a lelke kétségekkel és fájdalommal, tudta, hogy kedvese majd segít túltennie magát rajtuk. Elel majd segít neki meggyógyulni, kezdeni. új élet ébredt, talán már el is kezdődött. Ott, akkor,új aéletet parton, amikorAz lábakkal és egy vörös hajú angyal a szárnyai alá vette. – Szeretlek, Elel. Szeretlek. Szeretlek!

460

Epilógus Santorini, három hónappal később Aengus egy kicsit spicces volt. Nem vészesen, épp csak annyira, hogy lányosan vihorásszon Meandra anyukájának idétlen ruháján és a táncparketten csetlő-botló vendégseregen. Aengus maga is megpróbálkozott egy jellegzetes görög körtánccal, ám az ötödik pohár Mavrodaphne után szabályosan kiszédült a táncolok közül, és a földön kötött ki. – Annyi baj legyen! – veregette le a port az ülepéről, majd elindult az ifjú pár felé, akik éppen Azaésszel és Lillával csevegtek elmélyülten a kert egy eldugott szegletében. Tökéletes szeptember végi idő volt: Görögországban a lehető legkellemesebb. A napsugarak melegen, de már nem gyötrő erővel sütöttek a színes forgatagra, és lágy szellő lengette a Papafotiu-kert leandereit. Az esküvői szertartás után Perissa városka apraja-nagyja betódult Spiróék kertjébe, ahol hosszú asztalok egész sora fogadta az éhes násznépet. Néhány nappal az esküvő előtt a vőlegény meg is jegyezte anyjának, hogy talán kissé túlzás ötszáz vendéget hívni a menyegzőre, ám Stavroula ragaszkodott hozzá, hogy egyetlen gyermeke esküvője a lehető legemlékezetesebb legyen, ahhoz pedig szerinte a hatalmas vendégsereg is hozzátartozik. 461

Aengus maga is tanúja volt anya és fia heves szóváltásának a vendéglista miatt, ám jobbnak látta, ha nem szól bele az ügybe. Lilla, aki Azaésszel együtt a Papafotiu házban kapott szállást néhány éjszakára, szintén úgy döntött, hogy nem nyilvánít véleményt. ugyan eldünnyögött valami olyasmit az orra hogy azAzaész ő esküvőjén vagy kilencezer atlantiszi polgár fog alatt, részt venni, úgyhogy Spirónak igazán semmi oka panaszkodni ötszáz vendég miatt, de a görög fiú eleresztette a megjegyzést a füle mellett. Ahogy azt Aengus előre látta, anya és fia vitájából az előbbi került ki győztesen. Aengus legszívesebben megjegyezte volna, hogy Spiro a hazatérése után ugyancsak vesztett franciás temperamentumából, de nem volt szíve tönkretenni a fiatalember örömét. Meg aztán, amintRájön nős ember anyja mellett is uralkodni fog rajta. majd lesz, a srácazmagától is… a felesége Egyben Aengus azonban biztos volt: Spiridion Papafotiu lesz a papucsférjek gyöngye. Tündérünk odatántorgott a kert végében beszélgető négyeshez. – Hé, hát itt vagytok! Szép szertartás volt, a kaja és a bor pedig még jobb, gratula, öregem! Ez ám a bazi nagy görög lagzi! – vágta hátba az ifjú férjet, mire az heves köhögőrohamot kapva hétrét görnyedt. – Azért bánhatnál egy kicsit az én Spirómmal! Még kell nekem! – jegyezte megóvatosabban bosszúsan a isbájos menyasszony, és védelmezően férje köré fonta a karját. – Bocsi – vigyorodott el Aengus, és tetőtől-talpig végigmérte a lányt. Meandra hófehér tógát viselt menyasszonyi ruha gyanánt, melynek a szegélyét ezüstfonallal hímzett görög minta díszítette. – Csini vagy, mondtam már? Heh, Azi, még a végén bánni fogod, hogy máshoz engedted a kicsikét! – Aligha – jegyezte meg hűvösen Azaész, és tüntetőleg átölelte Lillát. – Meandra kétségkívül rendkívül vonzó jelenség, de én csakis Elelt venném el. – Vennéd, vagy veszed is? – tette csípőre a kezét Aengus. 462

– Veszem is – válaszolt Azaész. – De csak jövőre. Egyelőre mi még… – elcsuklott a hangja, és a szeméből valami csendes szomorúság áradt, amely egy pillanatra emlékeztette az ünneplőket a közelmúlt megrázó eseményeire. Míg azonban Spiro és Aengus könnyedén elhessegette szomorú gondolatokat, Azaészen látszott, hogy nem egyhamara fogja feldolgozni mindazt, ami történt. – Egyelőre mi még… gyászolunk – fejezte be vőlegénye mondatát Lilla. – Nem volna illendő a gyászév letelte előtt királyi esküvőt tartani. – Szökjetek Las Vegasba… vagy… mittudoménmi – indítványozta Aengus huncutul. – Vagy alaposan felöntöttél a garatra – vihogott Spiro. – Jobb lesz, ha többet nem iszol, mert a végén még elfelejted, hogy embernek álcáztad magad, és visszavedlesz tündérré… az lenne csak a szenzáció… Aengus megrázta a fejét. – Nyugi, öregem, nem akarok én szenzáció lenni a te esküvődön! Na, és hogyhogy a papád nem jött el, Elel? – fordult a lányhoz. – Talán bizony ennyire lefoglalja a nénikém? Lilla karba tette a kezét. – Lefoglalja, az tény, de ne engedd szabadjára a piszkos fantáziádat. Finola rengeteget segít apának a fotókiállítása szervezésében, ami jövőki.hónap lesz Budapesten. Csupa írországi képet állítanak Apa végén ezzel biztosan befut majd, annyira jól sikerültek a fotók! – Aha, főleg a lila éggel… – somolygott Azaész. – Áh, értesz is te a művészethez! – legyintett Lilla. – Mondjuk Ricsi sem értett hozzá… – Á, tényleg, a Rinyagép! – csillant fel Aengus szeme. – Mi újság vele? Rég hallottam felőle. – Igazából én sem tudom, mi van vele – vonta meg a vállát Lilla. – Júliusban hazamentünk apával Budapestre, hogy elrendezzük a dolgaimat, mielőtt végleg Atlantiszba költözöm. Akkor

463

megpróbáltam kapcsolatba lépni Ricsivel, de nem vette fel a telefont, és az e-mailjeimre se válaszolt. – Valahogy megértem… – vélekedett a tündérherceg. – Kicsit ki van akadva rád, Elel. Meg gondolom, Meandrára is. –– Rááám? Miért? – kerekedett el a menyasszony kékfiú szeme. Hát, tudod, otthon azt rebesgetik, hogy a Ricsi bizony alaposan beindult rád annak idején, de te ezt nyilván észre sem vetted, és lazán hozzámentél Spiróhoz. Elel meg lazán hozzá fog menni Azihoz. Mindegy, hogy Rinyagép mennyi időt és energiát feccölt belétek, mindkettőtöket elhalászta az orra elől egy atlantiszi. Hukk! Elhalászta! Hahaha! Ez jó! Imádom a szóvicceket! – Roppant vicces vicc volt – bosszankodott Lilla, aki még mindig nem tudott hozzászokni, hogy Aengus tündér létére emberi szlenget használ. – Tulajdonképpen csak annyit tudok Richárdról, amit mindenki más: egy július újabb óta kólareklámban szerepel mostanában a tévében. – Na, ez nem éppen olyan fényes karrier, amilyet kristálybáróként építhetett volna – jegyezte meg Aengus. – De azért… valahol sajnálom, hogy az oreikhaloszokat végül nem használjátok fel környezetvédelmi célokra. Tök gáz, amit ti emberek a Földdel csináltok, de komolyan! – Tényleg az, de már nem sokáig – igazgatta meg a szemüvegét Spiro. – Nemrégiben feltaláltam egymajd forradalmian újfontoskodva technológiát, amely nemcsak a kőolajat váltja fel, hanem az atomenergiát is, ráadásul egy kicsit sem veszélyes. – Ne beszélj! – tátotta el a száját Aengus. – És mi ez a csodamódszer? Spiro kihúzta magát. – Az egyelőre titok. De ne csodálkozzatok, ha hamarosan Nobel-díjat kapok érte! – Jaj, szívem, ez olyan izgalmasan hangzik! – csapta össze a kezét Meandra. – Mi az a Nobel-díj? – Hát az egy olyan…

464

– Tudod mit, majd később elmeséled! Megyek, ránézek anyára, nehogy túl sokat igyon! – Te, Spiro – nézett a távozó Meandra után Aengus –, nem zavar, hogy a nejed enyhén szólva műveletlen? Az ifjúvélem, férj felhúzta orrát.vagyok kettőnk helyett is. – Úgy én elégazokos – Hát, szó, ami szó, igen – bólogatott a tündérfi. – Ezek a kristálykütyük például szenzációsak… – Milyen kristálykütyük? – nézett rá érdeklődve Lilla. – Ja, persze, nektek még nem adtam belőle, ki is ment a fejemből – mondta Spiro. – Gyertek velem. Mindnyájan követték Spirót a Papafotiu házba. A fiú lerohant az alagsor felé vezető lépcsőn, és egy perc múlva már jött is viszsza–egy aprócska kezében.lesz. Van egy másik is, azt Tessék, Elel, kristállyal ez a tiéd ésa Azaészé a következő pár napban akarom eljuttatni apukádhoz. Aengus is kapott egyet, és nekem is van. Azaész és Lilla furcsállva méregette a kristályt. – Te, Spiro – szólalt meg a lány –, ennek kiköpött mobiltelefon formája van. – Hát, mert az is. – Hogyan? – pislogott rá Lilla. – Mobiltelefon. Egya neked és a párodnak, egy Ezen apukádnak és Finolának, egy pedig mi Aengus barátunknak. keresztül kommunikálni tudunk egymással úgy is, hogy te és Azaész Atlantiszban vagytok, Aengus Írországban, apukád pedig Magyarországon. A kis képernyőn videokonferenciázni is lehet. Ráadásul szuperbiztonságos, olyan hullámhosszon sugározza a jeleket, amelyet az emberek a mai technológiájukkal észre sem vesznek. – Az ifjú férj büszkén kihúzta magát. – Nem nagy ügy, végül is tízezer évvel járunk kortársaink technikai tudása előtt… – Jaj, Spiro, köszönöm! – lelkendezett Lilla, és hálásan mosolyogva ölelte át barátját. – Nem is tudod, mit jelent nekem, hogy naponta beszélhetek apával! 465

– És velem is, ha akarsz – tódította Aengus. – Veled? Csakis – húzta el a száját Azaész. – Van benne egy bluetooth-hoz hasonló funkció is – folytatta Spiro –, majd ezen küldözgetem át nektek Atlantiszba a nálunk eltárolt tudásanyagot. és Csak annyi lesz a dolgotok, hogy fogtok pár üresősi kristálykönyvet, ráteszitek a mobilt, majd megnyomjátok a letöltés gombot. A mobil érzékelni fogja, amikor egy könyv megtelik, és pontosan onnan folytatja a következő könyv feltöltését, ahol az előzőt abbahagyta. Nem állítom, hogy minden elveszett tudást pótolni tudok, de egy részét mindenképpen. – Köszönjük, Spiro. Ez nagyon sokat jelent nekünk – biccentett Azaész, majd megjegyezte: – Bár be kell vallanom, hogy nem sokat értettem abból, amit itt előadtál. De remélem, hogy Elel tudására számíthatok állt, e téren. Lilla lábujjhegyre és megpuszilta vőlegénye arcát. – Hisz tudod, hogy rám minden téren számíthatsz. – Aha, a hálótérben is – bökte oldalba Azaészt Aengus. – Hallottalak ám titeket a múlt éjjel. Úgy tűnt, végre megbarátkoztál azzal a piócával, öregem… Atlantisz trónörökösének arcszíne vörösbe fordult, és hirtelen igen nagy érdeklődést kezdett tanúsítani egy görög váza iránt. Szemmel láthatóan szeretett volna máshol lenni, de legalábbis témát Mentőangyala Meandra és Leandra képében érkezett: azváltani. ifjú feleség lelkesen ugrott férje nyakába. – Spiro, jaj, már mindenütt kerestelek! Mit csináltok ti idebent? Képzeld, anyának és a te mamádnak szenzációs ötlete támadt! – Tényleg? – Igen! Kitalálták, hogy nyitnak egy közös utazási irodát! – Egy… micsodát? – fordult ismét a többiek felé Azaész. Látva a herceg zavarát, Leandra asszony vette át a szót: – Kedves nászasszonnyal úgy véljük, fenség, hogy ideje Atlantisz népével megismertetni az idefenti életet. Ha már úgyis taníta-

466

ni fogjuk a gyerekeket az iskolában népünk eredetéről, miért ne mutassuk meg nekik, hogy hol és hogyan éltek egykoron? Azaész arca az iménti vörösről falfehérre váltott. – Fel akarjátok hozni ide a népet? Ide? Erre a veszélyes, idegen– helyre? De csak rövid időre! – válaszolt az anyja helyett Meandra. – Csoportokban jöhetnének fel a testvéreink. Az uszonyuk magától lábbá változik, és amikor vissza akarnak menni a tengerbe, majd te visszaváltoztatod a lábukat uszonnyá. Anya meg Spiro mamája vezetik majd körbe őket idefent. Na, mit szólsz? Nem kell ám mindent megmutatni nekik, elég Santorinit! – Pedig én szívesen körbevinném őket Írországban – jelentkezett Aengus. – Megmutatnám nekik az összes vécékagylót Bunrattyben. Szerintem imádnák! – Ezt talán… beszéljük meg később – szólt szárazon Azaész. – Jó! – hagyta rá Meandra, aki nyilván észre sem vette a fiú lelkesedésének hiányát. – Gyere, Azaész, veled még nem is táncoltam! Atlantisz hercege Lillára nézett, mintha engedélyt kérne tőle. A lány mosolyogva bólintott. – Menj csak. – Akkor én meg felkérlek téged, jó? – karolt bele Lillába Aengus. – Úgy látom, én maradtam neked, fiacskám! – rikkantotta Leandra, és mielőtt Spiro tiltakozhatott volna, anyósa már húzta is a teraszon kialakított táncparkett felé. Lilla is elindult volna utánuk, ám Aengus visszatartotta. – Várj egy kicsit. Mielőtt táncolunk, beszélnem kell veled. A lány felvonta a szemöldökét. – Miért van az az érzésem, hogy valami tisztességtelen dologról akarsz velem beszélni? – Foooogalmam sincs – mosolygott olyan ártatlanul Aengus, hogy Lilla elnevette magát. – Nem látom a glóriádat, angyalkám! 467

– Túl jól ismersz, Elel – adta meg magát a tündérfi. – Jó, tényleg nem teljesen tisztességes dologról van szó. Spiro nem mondott egészen igazat az előbb. Pontosabban szólva, valamit elhallgatott, ugyanis nem négy, hanem öt mobiltelefont készített. Az ötödiket… kéneÉs juttatnod Kalliopénak. Mégpedig úgy, hogy Azi nehm… vegyeelészre. el is kéne magyaráznod neki, hogyan működik. Megteszed ezt nekem? Légyszi! – Jól van. Most az egyszer. De több ilyen csalásra nem veszel rá! – mondta tettetett szigorral Lilla. – Nem is akarlak. Lilla most már kacagva rázta a fejét. – Nagy hóhányó vagy, ugye tudod? – Tudom, és büszke is vagyok rá! Nem javulok meg soha! – Valahogy… nem is megjavult, tudom elképzelni, hogy válaszolt a lány. – Azaész és őt most mármegjavulj el tudom–képzelni Atlantisz trónján, de téged a tündérek trónján?! Na neeeeem! – Nagyon helyes! – Aengus ismét belekarolt Lillába, és elindult vele ki a kertbe. – Soha nem is akartam király lenni. Persze nemcsak a nyavalyás aranykorona miatt nem… másért sem. – Hirtelen felderült az arca, és a násznépre mutatott. – Látod, ezt szeretem én! –– A tömegnyomort? Dehogy! A zabolátlan táncot, a bulizást… A szabadságot. Az udvarban nem lehetsz szabad. Királynak lenni irtó gáz. – De hát semmit sem tehetsz ellene… A nagyapád sem él örökké – rázta meg a fejét Lilla. – Egy nap mindenképpen király leszel. – Aha, úgy kábé két percig – válaszolt Aengus széles vigyorral. – Utána kikiáltom a köztársaságot.

VÉGE

468

…a történet itt még nem ér véget. A második kötet tíz évvel az első után veszi fel ismét a cselekmény fonalát.

Azaész kénytelen szembenézni azzal, hogy édesapja előrehala-

dott betegsége miatt hamarosan törvényesen is rászáll a korona, míg egy sellő-összeesküvés nemcsak a trónját, de az életét is veszélybe sodorja.

Aengus a pilisi erdő mélyén rálel egy, az írországi tündérek számára ismeretlen tündérkolóniára, ahol az őskori matriarchális társadalmak törvényei uralkodnak. Szerelemmel és árulással egyaránt meg kell küzdenie, miközben megpróbál változtatni a magyarországi tündérek évezredek óta berögzült, kegyetlen szokásain.

Santorinin feltűnik Lucien, Spiro francia féltestvére, akit nemcsak a testvéri szeretet sarkall a látogatásra – főnöke zsarolással kényszeríti arra, hogy híres bátyja különleges találmányai után

szaglásszon, ő pedig többre bukkan, mint legvadabb álmaiban képzelte volna.

Az emberi kapzsiság lelepleződéssel fenyegeti Atlantiszt, a szálak pedig egy norvégiai barlangba vezetnek. Itt rejtegetnek egy

hatalmas, mágikus követ, amelytől az egész tündérnép sorsa függ, s itt Elel is rendkívüli felfedezést tesz…

Ha az első kötet tetszett, a második egyenesen magával ragad: sodróbb, izgalmasabb, szövevényesebb, mint az első, és a régiek mellett tele új, érdekes, szeretnivaló szereplőkkel.

469

A történetben szereplő

fontosabb idegen nevek kiejtése

Aengus Bunratty

Engösz három kiejtési formája ismert:

Burren

– Bönreti – Bánreti – Bunreti Bören

Cashel Conor Coyle Dechtire Deirdre

Glendalough Greinne Lugh Spiridon, Spiro Stavroula Thira

470

Kasel Konor Kojl Dektiera két kiejtési formája ismert: – Dájdre – Derdre Glendalok Grejnje Lú Szpiridon, Szpiró Sztavrúla Fíra

Nyomta és kötötte Color Pack Nyomdaipari Zrt. Nyíregyháza Felelős vezető Zsukk László vezérigazgató

Tartalomjegyzék Köszönetnyilvánítás ...................................................................... 4 Prológus ........................................................................................ 6 I. RÉSZ ....................................................................................... 13 Első fejezet ..................................................................... 16 Második fejezet .............................................................. 26 Harmadik fejezet ............................................................ 32 Negyedik fejezet............................................................. 41 Ötödik fejezet ................................................................. 51 Hatodik fejezet ............................................................... 61 Hetedik fejezet ............................................................... 70 Nyolcadik fejezet ........................................................... 92 Kilencedik fejezet......................................................... 106 Tizedik fejezet .............................................................. 124 II. RÉSZ .................................................................................... 150 Tizenegyedik fejezet .................................................... 153 Tizenkettedik fejezet .................................................... 167 Tizenharmadik fejezet .................................................. 185 Tizennegyedik fejezet .................................................. 212 Tizenötödik fejezet ....................................................... 231 Tizenhatodik fejezet ..................................................... 257 Tizenhetedik fejezet ..................................................... 271

III. RÉSZ ................................................................................... 287 Tizennyolcadik fejezet ................................................. 289 Tizenkilencedik fejezet ................................................ 308 Huszadik fejezet ........................................................... 322 Huszonegyedik fejezet ................................................. 342 Huszonkettedik fejezet ................................................. 362 Huszonharmadik fejezet ............................................... 375 Huszonnegyedik fejezet ............................................... 388 Huszonötödik fejezet.................................................... 402 Huszonhatodik fejezet .................................................. 424 Huszonhetedik fejezet .................................................. 435 Epilógus........................................................................ 461

473