CHODERLOS de LACLOS Veszedelmes Viszonyok

CHODERLOS DE LACLOS

Veszedelmes viszonyok FORDÍTOTTA ÉS AZ UTÓSZÓT ÍRTA ÖRKÉNY ISTVÁN ILLUSZTRÁLTA WÜRZ ÁDÁM MAGYAR HELIKON 1965 A mű eredeti címe: Les liaisons dangereuses (Librairie Garnier Frères, Paris, é. n.) A fordítás szöveghűségét Fónagy Iván ellenőrizte. Felelős szerkesztő Horváth Gabriella. A kötésterv és a tipográfia Szántó Tibor munkája. Műszaki szerkesztő Ginács László. Művészeti vezető Szántó Tibor. Készült a Kner Nyomdában, Gyomán, (65.507) ofszet papíron, Bembó betűvel, 9000 példányban. Ebből 1100 példány bőrkötésben, számozva. Felelős kiadó Párczer Ferenc (HE 21-c-6566)

Tartalom A KIADÓ NYILATKOZATA A SZERKESZTŐ BEVEZETŐJE ELSŐ RÉSZ MÁSODIK RÉSZ HARMADIK RÉSZ NEGYEDIK RÉSZ UTÓSZÓ – ÍRTA: ÖRKÉNY ISTVÁN

E LEVELEKET BARÁTI KÖRÉBEN ÖSSZEGYŰJTÖTTE ÉS MÁSOK OKULÁSÁRA KÖZZÉADTA C… DE L… »LÁTTAM KOROM ERKÖLCSEIT ÉS NYILVÁNOSSÁGRA HOZOM E LEVELEKET« J. J. ROUSSEAU [ELŐSZÓ AZ »ÚJ HÉLOÏSE«-HOZ]

A KIADÓ NYILATKOZATA Kötelességünk az olvasóközönség figyelmét felhívni arra, hogy nézetünk szerint e gyűjtemény hitelessége nagyon is vitatható. Bármit mond is a mű címe és szerkesztőjének bevezetője, mi nyomós érveket tudunk fölhozni amellett, hogy az egész levelezés, mint annyi más regény, a szerző képzeletének szüleménye. Ő ugyan mindenképpen növelni akarta a történet valószínűségét, de ezt, elég ügyefogyottan, saját kezűleg rombolja le azzal, hogy művének cselekményét a mi korunkban játszatja. Hősei között olyan rossz erkölcsű személyek is szerepelnek, akikben képtelenség volna kortársainkra ismerni. Köztudomású ugyanis, hogy korunkban, a filozófia századában, az egyre jobban szétáradó világosság meg se tűrne ilyen becstelen férfiakat, még kevésbé ilyen kihívó és kacér asszonyokat. Meggyőződésünk, hogy ha e műben előadott szerelmi kalandoknak van is valóságos alapjuk, csak másvalahol és egy másik történelmi korban fordulhattak elő. A szerzőt nyilván félrevezette az a remény, hogy műve annál érdekesebb, minél közelebb csempészi hozzánk térben és időben; mi azonban súlyosan elítéljük azért, amiért volt mersze a mi szokásainkkal és a mi ruházatunkkal felöltöztetni olyan erkölcsöket, melyek mitőlünk telesen idegenek. Amennyire tőlünk telik, meg akarjuk kímélni a túl hiszékeny olvasót mindenféle kínos meglepetéstől. Éppen ezért, fenti véleményünk alátámasztására, figyelmébe ajánlunk egy cáfolhatatlan és megfellebbezhetetlen bizonyítékot, nevezetesen azt, hogy azonos okok azonos következményekkel járnak. Márpedig manapság nemigen látni olyan jó családból való kisasszonyt, aki hatvanezer frankos életjáradékkal kolostorba vonulna, s még kevesebb olyan úriasszonyt, aki fiatal is, gyönyörű is, és mégis belehal szerelmi bánatába. (1784)

A SZERKESZTŐ BEVEZETŐJE Az olvasóközönség szemében talán még így is túlságosan terjedelmesnek tűnik fel művem, jobban mondva gyűjteményem, pedig annak a levelezésnek, melyből a válogatást végeztem, csak töredékét tartalmazza. Amikor a címzettek nyilvánosságra óhajtván hozni a hozzájuk irt leveleket, engem kértek föl elrendezésükre, munkám fejében csak annyit kértem, hogy elhagyhassam mindazt, amit fölöslegesnek ítélek. Legfőbb igyekezetem valóban arra irányult, hogy a levélváltásból csupán annyit tegyek közzé, amennyit az események megértéséhez és a jellemek fejlődéséhez nélkülözhetetlennek éreztem. Ez a munka nem volt nehéz, még akkor sem, ha hozzászámítjuk azt, hogy sorrendbe szedtem a kiválogatott leveleket, amikor is majdnem mindig a keltezés sorrendjét követtem nyomon és hogy nagy ritkán néhány szűkre fogott lábjegyzetet írtam hozzájuk, aminek a legtöbb esetben az volt a célja, hogy megadjam egyik-másik idézet forrását, vagy hogy okát adjam néhány kihagyásnak, amelyet megengedhetőnek véltem. Ennyi volt a megbízatásom, ennyi és nem több a részem e munkában.1 Javasoltam azonban nagyobb mérvű változtatásokat is, jórészt az előadásmód és a stílus tisztasága érdekében, mely bizony elég gyakran gáncsolható. Ezenkívül szükségesnek véltem megrövidíteni néhány túlságosan hosszadalmas levelet, jórészt olyanokat, melyek külön-külön és minden áthidalás nélkül tárgyalnak egymással össze nem függő témákat. Nyilvánvaló, hogy e változtatások – melyeket egyébként visszautasítottak – nem növelték volna e mű irodalmi becsét, de a stílushibák egy részét legalább eltüntették volna. Tervemnek azt vetették ellene, hagy a cél: maguknak a leveleknek a közzététele, nem pedig a levelek nyomán készült irodalmi műé. Nemcsak az igazságnak, hanem a mű hitelének is ártalmára volna, ha e levélváltásnak mind a nyolc vagy tíz résztvevője egyforma tiszta stílusban fejezné ki magát. Én erre úgy érveltem, hogy nem így áll a dolog, mert hiszen az összes levelek, kivétel nélkül, tele vannak stílushibákkal, ami az olvasóknak nem nagyon fog tetszeni. Erre viszont azt a választ kaptam, hogy néhány magánember összegyűjtött levelezésében minden józan eszű olvasó természetesnek találja majd ezeket a hibákat, annál is inkább, nyert ez ideig minden közbecsülésbe álló írót, sőt még akadémikust is el kellett marasztalni hasonló hibákban. Ezek az ellenérvek nem győztek meg; úgy vélekedtem – és most sem vélekedem másképp –, hogy könnyű 1

Meg kell említenem, hogy e levelekben szereplő összes neveket vagy kihagytam, vagy megmásítottam, ha tehát a kitalált nevek közt mégis akad olyan, amelynek élő személy a viselője, ez csak tévedés lehet részemről, melyből hiba volna bármilyen következtetést levonni.

ilyen tanácsot adni, de nehéz elfogadni. Mégis, engednem kellett, mert a megbízó akarata volt a döntő; a tiltakozás jogát azonban fönntartottam magamnak, így hát ezennel kijelentem, hogy e könyvet nem a saját ízlésem szerint szerkesztettem. E mű irodalmi értéliéről, azt hiszem, nincs jogom ítélkezni, véleményemmel nem lehet (és nem is szabad mások nézeteit befolyásolni. Aki szereti előre tudni, hogy körülbelül mit várhat egy könyvtől, kérem hogy folytassa az előszó olvasását; a többiek jobban teszik, ha mindjárt rátérnek magára a műre, melyről máris eleget tudnak. Elöljáróban mindjárt beismerem azt, hogy e levelek kiadása az én szándékom volt ugyan – amit eszembe se jut tagadni –, mégse nagyon merem magamat a siker reményével kecsegtetni. Kérem, hogy ezt az őszinteséget ne azonosítsák a szerzők képmutató szerénységével, mert ugyanezzel az őszinteséggel kijelentem azt is, hogy ha ez a levélváltás nem látszott volna közzétételre méltónak, akkor nem foglalkoztam volna vele. Hadd próbáljam meg kibékíteni ezt a látszólagos ellentmondást. Egy mű értékét vagy annak köszönheti, hogy hasznos, vagy annak, hogy gyönyörködtet, sőt néha – ha képes rá – egyszerre mind a kettőnek; a siker azonban, mely nem minden esetben az érték próbája, sokszor többet köszönhet a tárgyválasztásnak, mint a kidolgozás módjának, többet a feldolgozott témák összességének, mint a feldolgozás mikéntjének. Minthogy pedig ez a gyűjtemény, mint a címe is mutatja, egy egész társadalmi réteg levelezéséből tartalmaz szemelvényeket, az érdekeknek olyan sokfélesége kavarog benne, hogy az már tompítóan hat az olvasó érdeklődésére. Mi több: igazi érzelmek helyett, melyek igazi együttérzést ébresztenek, a levelekben csak színlelt vagy leplezett érzelmek fejeződnek ki, melyek legföljebb kíváncsivá tehetik az olvasót, ami mélyen alatta marad az érzelmek keltette érdeklődésnek. Mindez fölserkenti az olvasók bíráló kedvét, ami annál inkább felszínre hozza a részletekben lappangó hibákat, minél jobban és szívósabban szembeszegülnek azzal a vággyal, melyet e levelek ki tudnának elégíteni. E hibákért némi kárpótlást nyújt a műnek természetéből fakadó érdeme, nevezetesen stiláris változatossága. Egy író csak ritkán érheti ezt el, itt azonban az ölünkbe hull, megmentvén az olvasót legalábbis az unalmas egyformaságtól. Ezenfelül számos olvasó bizonyára örömét leli majd abban is, hogy e levelekben meglehetősen sok megfigyelés, új vagy kevéssé ismert tény van szétszórva. Azt hiszem, ha mégakkora jóindulattal vesszük is kézbe e leveleket, ennél nagyobb gyönyörűséget nem remélhetünk tőlük. Egyszerűbb kérdés annak eldöntése, vajon e levélváltás hasznos-e vagy sem, habár ez alkalmasint még több vitára ad majd okot. Mi az, ami az erkölcsnek javára válik? Nézetem szerint az, ha sikerül leleplezni a rossz erkölcsű emberek

ügyeskedéseit, mert így nem ronthatják meg többé a jó erkölcsű embereket, s ezt a célt e levelek eredményesen közelítik meg. Ezenkívül e mű még két fontos igazság bizonyítására szolgáltat példát, melyek alkalmasint már teljesen feledésbe merültek, mert a valóságban már úgyszólván sose találkozunk velük. Az első így szól: ha egy asszony hajlandó társaságába befogadni egy erkölcstelen férfit, akkor ennek mindenképpen áldozatául esik. A második: minden anya könnyelműnek nevezhető, ha beletörődik abba, hogy leánya rajta kívül mást is bizalmába vonjon. A mindkét nembeli ifjúság számára még az a tanulság kínálkozik, hogy a rossz erkölcsű embereknek könnyű kézzel adott barátsága voltaképpen veszedelmes kelepce, egy csapásra rontván meg a boldogságot és az erényt. A tévelygés ugyan sok esetben a legnemesebb szándék kísérője, de én mégis annyira féltem tőle az ifjúságot, hogy e művet nemcsak hogy nem ajánlom, hanem minden hasonlóval együtt a legszigorúbban eltiltanám tőlük. Egy bölcs anya, aki nemcsak szellemes, hanem egészséges szellemű is, nézetem szerint a lehető legpontosabban eltalálta, hogy a nőknél melyik életkorban csapnak át az ilyenféle olvasmányok a veszedelmesből a hasznosba. E levélváltás kéziratának elolvasása után így szólt hozzám: "Azt hiszem, azzal tennék jót a lányomnak, ha ezt a könyvet házasságkötése napján ajándékoznám neki." Ha így gondolkoznék minden családanya, örökké büszke lennék rá, hogy kiadtam ezt a könyvet. Én azonban még e kedvező feltevésből kiindulva is azt hiszem, hogy ez a gyűjtemény csak keveseknek fog tetszeni. A romlott férfiak és a kétes erkölcsű asszonyok nem győzik majd lecsepülni, hiszen nem sok jót várhatnak tőle. Minthogy megvan bennük az ehhez való készség, még talán az erkölcs éber őreit is a maguk pártjára tudják állítani, mondván, hogy e gyűjtemény elég bátor volt bemutatni a rossz erkölcsök teljes körképét; ez pedig az ő szemüket is sérti. Az állítólagos szabadgondolkozók érdeklődését aligha kelti majd föl egy vakbuzgó asszony, mert az ő szemükben a vallásosság egyet jelent a jelentéktelenséggel; a vallásos olvasókat viszont az erény bukása érinti kínosan, mert ebben csak a vallás erejének lekicsinylését veszik majd észre. Tovább menve, a pallérozott ízlésű olvasónak csalódást okoz egyes levelek gyarló és kevéssé árnyalt stílusa; az átlagos olvasót pedig az a téveszme vezetheti félre, hogy minden, ami ki van nyomtatva, művészi munka gyümölcse, ő tehát egyik-másik levélben egy író kínos erőlködését véli majd fölfedezni, aki maga helyett a szóban forgó személyt beszélteti. Végül pedig, általánosságban szólva, meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy minden dolog csak a maga helyén érvényesülhet; tehát ha igaz is, hogy egy író túlságosan csiszolt stílusa sokat elvesz a társaságbeli emberek levelezésének természetes bájából, még igazabb, hogy az ő pongyola fogalmazásuk elviselhetetlenné válik, mihelyt kinyomtatva látjuk viszont.

Nem akarom tagadni, hogy a nekem szögezett érveknek van valami alapjuk, de azt hiszem, méltó választ tudnék adni rájuk, méghozzá anélkül, hogy túllépném egy bevezetés kereteit. De azt bizonyára mindenki átérzi, hogy a szerzőnek csak akkor kellene mindenre felelnie, ha maga a mű nem felelne meg semmire, márpedig ha így vélekednék róla, akkor éppoly kevés szükség volna erre az előszóra, mint az egész könyvre. (1784)

Első rész I. LEVÉL Cécile Volanges Sophie Carnay-nak, az Orsolyák …-i zárdájában Édes barátnőm, amint látod, megtartom szavamat. A bojtocskák meg a főkötők nem veszik el minden időmet, mindig jut belőle neked is. Pedig ezen a mai szent napon több ékességet láttam, mint a veled töltött négy évben összesen, és azt hiszem, hogy a mi felfuvalkodott Tanville-ünket2 az én első látogatásomtól szét fogja pukkasztani az irigység, mert nyugodt lehetsz, hogy le fogom hívatni, és megérdeklődöm, vajon komolyan hiszi-e, hogy sikerült bennünket is pukkasztani, valahányszor ő jött hozzánk látogatóba in fiocchi. A mama a világon mindent megbeszél velem; már alig venni észre, hogy a minap még úgy bánt velem, ahogy zárdanövendékkel szokás. Saját szobalányom van, külön háló- és külön lakószobám, ezeket a sorokat egy nagyon csinos csupa-fiók íróasztalon írom neked, és még a hozzá való kulcsokat is kézhez kaptam, hogy mindent bezárhassak, amit akarok. A mamával abban maradtunk, hogy reggelente, amikor fölébred, benézek hozzá, ebédig azonban nem háborgat minket senki, úgyhogy még a hajamat sem kell megfésültetnem, s ő mindig délben közli velem, hogy pontosan hány órakor óhajt velem találkozni. A többi idő az enyém, s itt a hárfám, a rajztömböm meg a könyveim, Pont, mint a zárdában, csak éppen mater Perpetua nincs itt, hogy zsörtölődjön velem. Így aztán annyit henyélek, amennyit akarok, de én inkább valami elfoglaltság után nézek, mert hiányzik az én Sophie-m, akivel annyit csevegtem és szórakoztam. Most még öt óra sincs, a mamához pedig csak hétkor kell átmennem; volna hát időm hozzá, ha volna mondanivalóm! Csakhogy énnekem még senki se szólt egy szót se; s ha nem látnám az előkészületeket, azt a sok varrólányt, ahogy dolgoznak rám, azt hinném, hogy itt nem is álmodik senki az én férjhezmenetelemről, s az egész csak a derék Joséphine-ünk 3 locsogása. A mama ugyan azt hajtogatta mindig, hogy egy úrilánynak egészen addig a kolostorban illik maradnia, míg férjhez nem megy, minthogy pedig én most már nem vagyok a kolostorban, talán mégiscsak Joséphine-nek lesz igaza. Épp az imént állt meg egy hintó a kapu előtt, s a mama azt üzente, hogy azonnal menjek át hozzá. Megjött volna az az úr? Pongyolában vagyok, remeg a kezem, majd kiugrik a szívem… Hívom a szobalányomat, nem tudja-e, kijött a mamához. – Hát ez bizony C… úr! – válaszolja és vihog… Ó, hát ez volna ő? 2 3

Szintén a ...-i zárda növendéke Kapusnővér a kolostorban

Azt hiszem, igen. Sietve visszajövök majd, hogy elmeséljem a történteket. Legalább a nevét tudom már; de nem szabad meg várakoztatnom… Öt perc múlva újra jelentkezem… Jaj, mennyit csúfolod majd a te szegény Cécile-edet! Majd elsüllyedek a szégyentől! Pedig te éppúgy megjártad volna, mint én. A mamához belépve egy feketébe öltözött urat láttam, aki nem ült, hanem állt, épp szemben a mamával. A lehető legudvariasabban üdvözöltem, és a lehető legalaposabban szemügyre vettem, habár moccanni se bírtam. Ő pedig, miután üdvözölt, így szólt a mamához: “Asszonyom, a kisasszony valóban elbájoló, s én egyre többre értékelem irántam tanúsított kegyes jóindulatát.” Ennek az egyenes beszédnek hallatára elfogott a remegés, de olyan remegés, hogy nem bírtam tovább a lábamon megállni; találtam egy fotelt, beleereszkedtem kipirulva és teljesen megzavarodva. De képzeld, még le sem ültem, amikor ez az úr letérdelt a lábamhoz! Ettől aztán a te szegény Cécile-ed egészen elvesztette az eszét; arcomra, a mama szerint, kiült a páni félelem. Egy éles sikoly tört ki belőlem és fölugrottam; emlékszel még arra a nagy mennydörgésre? Hát éppen úgy! Ekkor azonban a mama elkacagta magát, és azt mondta: “Mi ütött beléd, drága kislányom? Ülj hát le szépen, és nyújtsd oda ennek az úrnak a lábadat.” Hát bizony, édes barátnőm, ez a híres úr egyszerűen a suszter volt. El se bírom mondani, mennyire elszégyelltem magam; még szerencse, hogy csak a mama volt jelen… De ha egyszer férjnél leszek, ennél a cipésznél bizony nem rendelek cipőt! Ebből is látod, milyen kis okoskák vagyunk mi! De isten veled, mindjárt hét óra, itt a szobalány, hogy ideje öltözködnöm. Isten veled, édes Sophie-m, éppúgy szeretlek, mintha együtt volnánk a zárdában. Ui. Nem tudom, kivel küldjem levelem; inkább várok, míg Joséphine el nem jön. Párizs, 17.. augusztus 3-án. II. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak, a …-i kastélyba Jöjjön már vissza, kedves vikomt, jöjjön; mit művel, mit is művelhet öreg nagynénikéjénél, akinek úgyis maga örökli minden vagyonát? Induljon azonnal, szükségem van magára. Pompás terv jutott eszembe, melynek csak maga lehet a végrehajtója. Egy szóval se kellene többet mondanom, ha megrendülve e roppant megtiszteltetéstől repülve jönne hozzám, hogy térden állva fogadja parancsaimat; csakhogy maga visszaél kegyeimmel, amióta nem

él velük. Így nem marad más választásom, csak az örökös gyűlölet vagy a nagylelkű megbocsátás. Köszönje szerencséjének, hogy az elnézésem győzött. Kész vagyok tehát beavatni tervembe, ha előbb lovagi hűségére megfogadja, hogy nem bocsátkozik más kalandba, míg emennek végére nem jár. Ahogy vérbeli hőshöz illik, a szerelem és bosszú katonája lesz, emlékiratai pedig egy újabb rouerie-vel 4 lesznek gazdagabbak, mert ezt a históriát nyomtatásban akarom látni, sőt, kész vagyok saját kezemmel megírni… De elég! Hallgasson ide! Volanges-né férjhez adja a lányát; ez még titok, de engem tegnap beavatott. Rajta, találja ki, hogy kit választott vejéül? Gróf Gercourt-t! Legrémesebb álmomban se jutott eszembe, hogy rokonságba keveredhetem vele, s most megöl a düh… És maga? Még nem találta ki? Ó, lomha szellem! Úgy látszik, már elfelejtette az intendánsnétól kapott szarvakat! De én, én ma is tudom, mit panaszolhatok föl neki, maga szörnyű ember!5 Most azonban megbékélek vele, mert megnyugtat a bosszú reménye! Pedig a maga fülét éppúgy sértették, mint az enyémet Gercourt végeérhetetlen dicshimnuszai leendő feleségéről. Naiv elbizakodottságában még azt is elhitte, hogy el fogja kerülni az elkerülhetetlent! Emlékszik még, milyen mulatságos bizalmat előlegezett a zárdában nevelt leányoknak, s arra a még mulatságosabb meggyőződésére, hogy a szőkék erényesebbek, mint a többiek? És ennek fele se tréfa; fogadni mernék magával, hogy a kis Volanges lányt meg a hatvanezer frankos évjáradékát eszébe se jutott volna feleségül kérni, ha véletlenül barnának születik, vagy pedig nem az Orsolyáknál nevelkedik. Ideje volna, hogy szembesítsük saját együgyűségével; előbb-utóbb Úgyis az lesz a vége, emiatt nem fáj a fejem, de nekem jobban tetszenék, ha a kezdet kezdetén nyílna föl a szeme. Hogy összenevetnénk, amikor mindjárt másnap rákezd a hencegésre – mert hencegés nélkül nem állja meg! Márpedig, ha ezt a leánykát maga veszi kezelésbe, akkor ezt a Gercourt-t csak valami kivételes szerencse óvhatja meg attól, hogy mint annyi elődjét, egész Párizs a szájára ne vegye! Ráadásul ennek a még megíratlan regénynek a hősnőjére nem érdemtelenül pazarolná a gondoskodását, hiszen valóban csinos, még csak tizenöt éves, tehát bimbója a rózsának, bár kissé ügyetlenke és oly csiszolatlan, amilyennek nem kellene lennie. Ettől azonban nem nagyon szoktak visszariadni maguk férfiak… 4

E két szóról – roui és rouerie – aló társaság már kezd leszokni, de mi kor e levelek íródtak, még így nevezték a gáláns kalandokat. 5 E célzás magyarázata az, hogy Gercourt gróf a szóbanforgó intendánsnő kedvéért szakított Merteuil márkinéval, az intendánsnő viszont a grófért hagyta ott Valmont vikomtot. Ekkor kezdődött a márkiné és a vikomt viszonya. Mindez olyan régen történt, hogy nem volt érdemes a rá vonatkozó teljes levelezést közzétenni.

A nézése epedő, tele sokat mondó ígéretekkel, és mindennek a tetejébe én vagyok az, aki a figyelmébe ajánlom. Legyen hálás, és legyen engedelmes! Ezt a levelet holnap kézbesítik magának. Parancsom az, hogy holnap este hétkor jöjjön el hozzám. Nyolc óra előtt nem fogadok senkit, még jelenlegi udvarlómat sem; egy ilyen nagy ügyhöz, sajnos, az ő esze kicsi. Engem, amint látja, nem vakít el a szerelem. Nyolckor visszakapja szabadságát, de tízkor Újra megjelenik nálam, hogy együtt vacsorázzék e szép csecsebecsével, mert anyjával együtt ide hivatalosak. Dél elmúlt. Isten önnel. Nemsokára más gondom lesz, mint ön. Párizs, 17.. augusztus 4-én. III. LEVÉL Cécile Volanges Sophie Carnay-nak Édes barátnőm, még mindig nem tudok semmit. A mamának tegnap rengeteg vacsoravendége volt. Borzasztóan unatkoztam, habár jó okom volt rá, hogy a vendégeket, elsősorban a férfiakat, szemügyre vegyem. Az egész társaság, a férfiak éppúgy, mint a nők, erősen nézegettek engem, aztán sugdolóztak egy mással, persze rögtön tudtam, hogy rólam; ebbe belepirultam, pedig mindent elkövettem, hogy ne. Annál is inkább, mert megfigyeltem, hogy egyik asszony se pirult el, amikor ő került a tekintetek kereszttüzébe, ámbár az is lehet, hogy a zavar okozta természetes pirosságot eltakarta az arcukra kent pirosító. Másképp el se bírom képzelni, hogy el ne piruljak, ha erősen rám néz egy férfi. Engem az nyugtalanított legjobban, hogy nem bírtam ki venni, voltaképpen hányadán is vannak velem. De azért kétszer vagy háromszor is rémlett, mintha ezt a szót hallottam volna: csinos, egyszer viszont az is tisztán kivehető volt, hogy ügyetlenke, ami bizonyára nagyon helyénvaló megjegyzés volt, mert anyám egyik barátnőjétől eredt, aki egyúttal rokonunk is, és úgy látszott, mintha mindjárt első látásra szívébe fogadott volna. Az estély folyamán ő volt az egyetlen, aki néhány barátságos szót váltott velem. Holnap nála vacsorázunk. Vacsora után megütötte fülemet, hogy egy férfi, esküdni mernék, hogy rólam, így szólt egy másik férfihoz: “Még egy kicsit kell hagyni érlelődni, de majd meglátjuk a télen.” Könnyen lehet, hogy az ő felesége leszek, de hát akkor még négy hónapig kell várnom! Jaj, csak már tudnám, mi lesz velem!

Most jött Joséphine, és nagyon sietős az útja, de azt még gyorsan el akarom mondani, hogy ügyetlenkedett a te kis ügyetlenkéd. Attól félek, az a hölgy nem tévedett. Vacsora után elkezdődött a kártya. Én a mama mellé ültem, hogy történt, mint történt, nem tudom, de azon nyomban elnyomott az álom. Arra riadtam föl, hogy mindenki nagyon nevet. Tudni nem tudom, hogy rajtam nevettek-e, de azt hiszem. Hála istennek, a mama megengedte, hogy visszavonuljak. Mit gondolsz, hány óra volt? Már tizenegy! Isten veled, drága Sophie-m, szeresd örökké a te Cécile-edet, de nagyon! Hidd el, a nagyvilági élet nem olyan mulatságos, amilyennek elképzeltük. Párizs, 17.. augusztus 17-én. IV. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak, Párizsba Parancsai elbájolóak. Ahogy parancsol, az még elbájolóbb; maga még a zsarnokságot is megszerettetné velem. Talán emlékszik még, hányszor megbántam, hogy nem nyögöm immár a maga igáját, és a szörnyeteg, akinek most nevez, csak gyönyörűséggel tud visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még édesebb nevekkel illette őt… És hányszor támad föl bennem az az óhaj, hogy újra engem illessen velük! Akkor majd mi ketten, maga meg én, a hűségből adunk leckét a világnak! Most azonban életbevágó dolgokról lesz szó, mert a hódítás: a végzet parancsa, és nem túr ellentmondást. Lehet persze, hogy életpályánk csúcsán újra összetalálkozunk, hiszen – de szívére ne vegye, gyönyörű márkiné! – maga legalábbis lépést tart velem, mert amióta a világi gyönyörök kedvéért búcsút mondtunk egy másnak, és ki-ki a maga módján hirdeti az igét, ebben a szent hivatásban maga több hitetlent térített a szerelem hitére, mint én. Tudom, mit ér a tüze, buzgósága, lángolása; és ha Isten a tetteink után mérne meg bennünket, akkor magát egy nagy város, engem viszont legföljebb egy kis falu védőszentjének nevezne ki… Most, azt hiszem, elcsodálkozott: micsoda beszéd ez? Márpedig nyolc nap óta csak ez megy be a fülemen, és ez jön ki a számon, és hogy el ne botoljak a tökély felé Vezető úton, kénytelen vagyok magának azt mondani: nem engedelmeskedem. Bocsásson meg, mindent megmagyarázok. Magának, aki legrejtettebb titkaim tudója, elárulom, hogy most csomózom a hálót életem legnagyobb hódításához. Mit kínál maga nekem? Hogy elcsábítsak egy fiatal leányt, aki nem élt még meg sem mit, és nem látott semmit, s majdnem védekezés nélkül lenne a zsákmányom, mert első hódoló szavamtól megszédülne, s a kíváncsiság

gyorsabban végezne vele, mint a szerelem. Nincs énrám szüksége: húsz más férfi learathatja nála e sikert. Milyen más az a vállalkozás, amelyre készülök; a győzelem ugyan annyi dicsőséget ígér, mint amennyi gyönyört. A szerelem istennője maga sem tudja, mirtuszból vagy babérból kössön fejemre koszorút, vagy inkább elegyítse mind a kettőt, hogy méltóképp köszöntse diadalomat. Még magát is, gyönyörűm, áhítat fogja majd el, s elragadtatásában fel fog kiáltani: “Ez aztán a férfi! Ez nekem való!” Ismeri Tourvel elnök feleségét. Tudja, milyen vallásos, milyen szigorú erkölcsű, milyen hű a férjéhez. Végre egy cél, melyért küzdeni érdemes, egy ellenfél, aki egyenrangú velem; őt ostromlom! Lehet, hogy nem fogom elnyerni kegyeit, De megpróbálom, s már ez is lelkesít! Ilyen jó költő tollából még rossz sorokat is szabad idézni. 6 Tudni kell, hogy az elnök maga egy szövevényes pör vitelére Burgundiába utazott (s én remélem, hogy közben pervesztes lesz egy sokkal kényesebb ügyben). Vigasztalhatatlan életepárja itt óhajtja eltölteni szomorú özvegységének idejét. Reggel misét hallgat, olykor ellátogat a környék szegényeihez, imádkozik reggel, imádkozik este, egyedül sétál, hitbeli kérdésekről eltársalog a nagynénémmel, és nagy ritkán eljátszik egy parti szomorú whistet; ennél jobb szórakozást nem ismer – habár én már készítek neki valami sokkal kiadósabbat. Őrző angyalom vezérelt ide, mindkettőnk szerencséjére. És én esztelenségemben, még azt is sokallottam, hogy huszonnégy órás udvariassági látogatást tegyek itt, most pedig büntetésszámba venném, ha valaki haza kergetne Párizsba. Szerencsémre a whist négyszemélyes játék, s itt csak a helybeli plébános ért hozzá; örök életű nagynéném tehát arra kért, hogy áldozzak neki még néhány napot. Gondolhatja, hogy nem mondtam nemet. Látná csak, hogy babusgat azóta, s hogy ragyog, ha vele mondom az imát vagy elkísérem a misére. Nagyot nézne, ha tudná, milyen istenséget imádok én ott. Négy napja élek e forró szenvedély uralma alatt. Maga ismer engem, s tudja, hogy ha nagyon kívánok valamit, akkor játszva győzök az akadályokon, de azt még maga sem tudja, mennyire fölizzítja a vágyak hőfokát a magány. Mindig ő jár az eszembe, ő tölti be napomat, róla álmodom éjjel. Ezt az asszonyt meg kell kapnom, másképp nevetségessé válok, ami ért beleszerettem; látja, így elragadja az embert a be nem teljesült vágy. Ó, mindennél gyönyörűbb gyönyör, hozzád fohászkodom, hogy el ne veszítsem se boldogságomat, se lelkem nyugalmát! Még az a szerencse, hogy oly rosszul védekeznek az 6

La Fontaine

asszonyok, máskülönben gyáva szolgasors várna a férfiakra. Mily hálatelt szívvel gondolok most az engedékeny szívű nőkre, s ez a hála persze egyenesen a maga lábához vezet, ahová leborulok, bocsánatát kérve, hogy bevégezzem Végre ezt a túlontúl bőbeszédű levelet. Gyönyörű barátnőm, Isten önnel. Ne haragudjék. A …-i kastélyban, 17.. augusztus 5-én. V. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Azt hiszem, nem is tudja, milyen elképesztően szemtelen levelet írt, kedves vikomt, és csak egy hajszálon függ, hogy megharagudjam érte! Ettől az mentette meg, hogy – mint leveléből látom – elment a józan esze; így tehát a maga nagylelkű és meg értő barátnője elfelejti sérelmét, és nem törődik mással, csak a veszéllyel, mely magára les. Meglehet, hogy unni fogja az okos érveket, de nem tehetek mást; a maga érdekében teszem. Tourvel elnök nejének kegyeire pályázik? Uram, micsoda buta ötlet ez! Ráismerek a maga rossz természetére, mely épp annak elnyerésére vágyik, amiről azt hiszi, el nem nyerhető. De milyen is ez az asszony? Vonásai, megengedem, szabályosak, de kifejezéstelenek; termetre tűrhető, csak nincsen benne báj, öltözködése pedig – kész nevetség. Keble egészen az álláig fel tolakszik, és olyan sálakat csavar magára, hogy borzasztó. Higgyen baráti szómnak: két ilyen hódítás több mint elég, hogy elveszítse minden férfiúi becsét! Jusson eszébe az a nap, amikor hölgye a Szent Rókus-templomban adományokat gyűjtött, maga pedig nem győzött hálálkodni, amiért fölhívtam figyelmét e pompás jelenetre. Itt van előttem most is, amint épp kezet nyújt annak a hosszú hajú szőlőkarónak, és csetlik-botlik, minden üdvözlésnél füléig elvörösödik, abroncsszoknyáját pedig mindig a fejére borítja valakinek. Maga se hitte volna el, hogy ezt a nőt valaha kívánni tudná. Vikomt, vikomt, szégyellje magát, és térjen észre! Isten bizony, nem szólok senkinek. Gondolja csak meg, minő nyomasztó dolgoknak néz elébe. Ki lesz az ellenlábasa, akit le kell győznie? Egy férj! Nem érzi, milyen lealacsonyító ez a szó? Mekkora szégyen a bukás, és milyen parányi a dicsőség, ha győz! Többet mondok: ne várjon tőle egy mákszemnyi gyönyört se! Hát nem tudja, hányadán áll a szemérmes nőkkel? Hiszen azok, akik a szemérmet nem tettetik, még a gyönyörök csúcspontján is féken tartják magukat, magának pedig csak a gyönyör árnyéka jut. Ezeknek nem adatott meg ismerni az odaadás teljességét, a vágyaknak azt az eksztázisát, amikor a kéj önnön tüzében tisztul meg. Előre

megmondom, Tourvelné még a legjobb esetben is úgy bánik majd magával, mint a férjével, abban a szent hitben, hogy ez a szerelem netovábbja; márpedig a házasságban a leggyengédebb kettősből sem lehet soha – egy. A maga helyzetét még súlyosbítja, hogy Tourvelné vallásos, mégpedig azzal a vakbuzgósággal, mely örökös gyermekségre ítéli az asszonyokat. Ezt a korlátot még ha átlépi is, ne kecsegtesse magát azzal, hogy keresztültört rajta; talán erősebb lesz az ő istenfélelménél, de az ördögtől való rettegésénél nem, és ha magához öleli kedvesét, és szíve dobogását hallgatja, az a félelemnek, nem pedig a szerelemnek szívdobogása lesz. Ha előbb ismeri meg ezt a nőt, akkor talán átgyúrhatta volna valamivé; de ő huszonkét éves, és majdnem két éve házas. Hallgasson rám, vikomt, és hagyja sorsára azt az asszonyt, aki már ennyire begubózott, hisz úgyse lesz belőle soha vérbeli nő. De maga egy csinos csecsebecse miatt nem engedelmeskedik nekem, eltemetkezik abba a nagynéni-kriptába, és lemond a kalandok kalandjáról, melyet az Isten is arra teremtett, hogy a maga dicsőségét öregbítse. Micsoda játéka a sorsnak, hogy Gercourt-ral szemben mindig maga húzza a rövidebbet? Érzi talán, hogy hangomban nyoma sincs a sértődöttségnek, de ebben a percben már-már elhiszem, hogy nem érdemli meg hírnevét, és közel vagyok ahhoz, hogy ne tekintsem többé bizalmasomnak. Hogy is bírnék belenyugodni abba, hogy Tourvelné szeretőjével osszam meg titkaimat! Azt azonban elárulom, hogy a kis Volanges lány máris el csavarta a fejét valakinek: belebolondult az ifjú Danceny. Egyszer együtt énekeltek, s a kicsike úgy kitett magáért, ahogy egy zárdanövendéktől nem várta volna senki. Most aztán egymás után gyakorolják a kettősöket, s az a gyanúm, hogy a kicsike azt se bánná, ha olykor egy unisonó-ra kerülne sor, csakhogy az ifjú Danceny majdnem gyerek még, és addig folytatja széptevéseit, míg a végén fel nem sül. A leány viszont egy tapasztalatlan kis vadóc, s így akárhogy is fordul majd a dolog, sokkal kevésbé lesz szórakoztató, mint ha ön vette volna a kezébe; mindez úgy felmérgesített, hogy rosszkedvemnek majd az udvarlóm issza meg a levét, mihelyt megérkezik. Meg is mondom neki, hogy legyen szerény és illedelmes, mert könnyen kifelé fordulhat a szekere rúdja. Annyi bizonyos, hogy ha most egy váratlan fordulattal szakítanék vele, a kétségbeesésbe taszítanám, márpedig jobb gondűzőt el sem bírok képzelni, mint a kétségbeesett szerelem látványát. Csalfának nevezne, s a “csalfa” szó mindig édes zene volt fülemnek; mi asszonyok a “szívtelen” után ezt szeretjük a legjobban hallani, kiérdemelni pedig még könnyebb, mint amazt. Komolyan mondom, egyre több kedvem van hozzá, hogy nekilássak ennek a szakításnak. Lát ja, ez mind-mind a maga műve, de azt akarom, hogy furdalja is érte a lelkiismeret! Isten vele. Kérje meg Tourvelnét, hogy imádkozzon értem. Párizs, 17.. augusztus 17-én.

VI. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Lám, nincs olyan asszony, aki vissza ne élne egyszer megszerzett hatalmával! Magát neveztem mindig az én nagylelkű barátnémnak, de már régen nem az, mert íme, van mersze szem betámadni szerelmem tárgyát, és olyan gúnyképet festeni Tourvelnéról, hogy ezért az arcátlan vakmerőségért minden férfi az életével fizetett volna, és minden más asszonyra az álnokság bélyegét sütöttem volna rá. Az isten szerelmére, ne tegyen még egy ilyen nehéz próbát velem, mert nem felelek érte, hogy megállom. Barátságunk nevében kérem, hogy legalább addig várjon ócsárlásaival, míg ez az asszony az enyém nem lesz. Maga is tudja, hogy csak a gyönyör tudja felnyitni a szerelmesek szemét. De mit is beszélek! Tourvelnénak nincs illúziókra szüksége; ő a maga igaz valójában is imádatra méltó. Maga azzal vádolja, hogy rosszul öltözködik. Ezt nem vitatom; de a legszebb ruha is rontana rajta, mert minden, ami eltakarja, elcsúfítja. Egy hanyagul fölkapott pongyolában a legelragadóbb. Az itteni fülledt kánikulában csak egy közönséges vászon háziruhácskát visel, s ennek jóvoltából látnom adatott hajlékony termetének minden domborulatát. Keblén csupán egy szál fátyolkendő, s én a szemhéjam alól átható pillantásokkal ölelgetem varázslatos formáit. Arca – maga szerint – semmitmondó. De mit mondjon ez az arc olyankor, amikor a szíve néma? Annyi bizonyos, hogy őbenne hiába keresné kacér hölgyeink hamis szemjátékát, mely néha meghódít, de mindig megcsal minket. Nem tetszeleg betanult mosolyokkal, hogy elleplezze szavainak üres kongását, és csak akkor nevet, ha jókedvének nem bír ellenállni, pedig övé a világ legszebb fogsora. De látná csak az ő romlatlan, vidám kedélyét önfeledt játékaink között, vagy a részvét tiszta örömét visszatükröződni szemében, amikor egy bajsújtott személynek igyekszik segítséget vinni! S még ennél is inkább látnia kéne e mennyei arcon a szívből fakadó, megható szerénység zavarát, mellyel a legkisebb bókra vagy hízelgő jelzőre válaszol… Ami őbenne vallásos hit és erény, azt maga lelketlen hidegségnek nevezi? Nekem más a véleményem. A gyengédségnek milyen óriási mennyisége kell ahhoz, hogy még a férjének is jusson belőle, s hogy mindig szeretni tudja a mindig távollévőt? Kívánhat-e ennél nyomósabb érvet? Hallja hát: még azzal is szolgálhatok! Séta közben olyan irányban vezettem, ahol egy árkon kellett átkelnünk; tudtam róla, hogy bár nagyon ügyes, nagyon is félénk. Azt is tudtam, hogy az

erény habozás nélkül ugrik a kútba, ha nincs más kiútja 7, de őneki ott voltam én, hogy rám bízhassa magát. Így végre karomba zárhattam ezt a szemérmes testet. Mialatt készülődtünk, s amikor öreg nagynénikémet cipeltem át, csak úgy kacagott ez az istenfélő, de csupa derű teremtés, de mihelyt ő került sorra, Ügyes ügyetlenséggel karjára fontam karomat, őt pedig magamhoz öleltem. Mellét úgy odaszorítottam a mellemre, hogy abban a rövidke percben is megéreztem szívének felgyorsuló dobogását. Pirulása megszépítette arcát, s átlát szó zavarából kiolvashattam, hogy szívét nem a félelem, hanem a szerelem dobogtatja. Nagynéném azonban éppoly rosszul ítélte meg őt, mint maga, és azt mondta: – “Megijedt a gyermek”, de a gyermek édes gyanútlansága nem fért össze a hazugsággal, s így nyíltan kicsúszott a száján: – “Ó, dehogy, csak…” S én mindent tudtam. E percben a gyötrő bizonytalanság eltűnt, s helyébe lépett a szép remény. Ez az asszony az enyém lesz! Nem csak a férjétől ragadom el, aki lealacsonyítja hanem Istenétől is, akit imád. Az lesz aztán az élvezet, amikor hol tárgya, hol legyőzője leszek bűntudatának! Eszembe sincs lerombolni azokat az előítéleteket, melyek megszállva tartják, hisz ezek még gyarapítják gyönyörömet és dicsőségemet! Csak higgyen az erényben, de áldozza föl nekem e hitét, borzadjon el bűneitől, de mégse legyen megállása; vegye űzőbe az ezerarcú rémület, de ne tudjon menedékre lelni, sem rajtuk úrrá lenni, csak az én ölelő karjaim között. Akkor aztán, nem bánom, ha azt mondja: – “Imádlak!”, mert az összes asszonyok közül neki egyedül lesz joga ezt mondani. A mostani helyett én leszek az ő választott istene. Beszéljünk őszintén: a mi könnyű és hideg szerelmi viszonyaink boldogsága még élvezetnek is alig nevezhető. Magának elárulhatom, hogy szívem elhalófélben volt már, s azért panaszkodtam a korai öregség miatt, mert már csak érzékeim adtak életjeleket. Tourvelné mellett találtam meg Újra a fiatalság csodás káprázatait; azt tanultam tőle, hogy gyönyörök nélkül is boldog lehetek. Félni csak egytől félek: hogy ez a kaland tömérdek időmet rabolja majd el, kockázatot vállalni viszont nem merek. Hiába bátorítom magam régi sikeres lerohanásaimmal, nincs merszem rászánni magam. Én csak akkor leszek igazán boldog, ha ő önként adja meg magát; ez azonban nem lesz gyerekjáték. Bizonyos vagyok, hogy maga megdicsérne az óvatosságomért. A “szerelem” szót még nem ejtettem ki a számon, de már a kölcsönös érdeklődés és bizalom jegyében beszélgetünk. Hogy minél kevesebbet kelljen hazudnom, s hogy egyúttal elébe vágjak azoknak a pletykáknak, melyek alkalmasint úgyis fülébe jutnak, magam mondtam el neki, persze a megbánás hangján, néhány közszájon forgó kalandomat. Jót nevetett volna, hallván, mily átszellemülten beszélt a lelkemre. Azt mondta: – “Én a jó útra fogom magát vezetni” – de nem 7

Figyeljünk a szójátékra, melynek divatja ekkor kezdődött, s azóta mily nagy utat tett meg.

is gyanítja, milyen nagy árat fizet majd érte. Az még meg se fordult a fejében, hogy amikor részvéttel van ama boldogtalan asszonyok iránt, akiket – szerinte – én tettem tönkre, voltaképpen önmagát sajnálja már. Ez a gondolat az ő tegnapi szentbeszédének kellős közepén ötlött eszembe; örömömben félbe is szakítottam, mondván, hogy a próféta beszél belőle… Isten vele, gyönyörűm. Láthatja, kár volna még megkondítani felettem a lélekharangot. Ui. Erről jut eszembe: Vajon csakugyan öngyilkos lett a maga szerencsétlen udvarlója? Komolyan mondom, maga százszorta szívtelenebb nálam, és ha volna bennem büszkeség, szégyellném magam! A …-i kastélyban, 17.. augusztus 9-én. VII. LEVÉL Cécile Volanges Sophie Carnay-nak8 Férjhezmenetelemről azért nem írok sokat, mert semmivel sem lettem okosabb, mint első nap voltam. Sikerült egészen kiverni fejemből ezt a gondolatot, hiszen itteni életem elég kellemes. Buzgón gyakorlom az éneklést és a hárfát, úgy látszik, attól jött meg a kedvem, hogy nincs zenetanárom, illetve sokkal jobb tanárom van. Már írtam neked arról a bizonyos Danceny lovagról, akivel duettet énekeltem Merteuil-né estélyén. Csupa kedvességből minden áldott nap eljár hozzánk, hogy órák hosszat énekelgessünk. Borzasztó kedves ember. Úgy énekel, mint Isten angyala, továbbá nagyon szép dalokat is komponál és a hozzávaló szöveget szintén. A szívem vérzik, hogy a máltai lovagrend tagja. Pedig néha úgy érzem, hogyha megnősülne, nagyon boldog lehetne az a valaki… Olyan gyengéd, hogy az már ellenállhatatlan. Sose lehet észrevenni rajta, hogy valami kedveset akar mondani, de mégis minden szava bók. Engem rengeteget korhol, akár zenéről van szó, akár másvalamiről, de olyan szívélyes és odaadó arccal tudja a hibáimat kiigazítani, hogy csak hálás lehetek neki. Sőt ha nem szól semmit, csak rád néz, már abban is van valami hízelgő. És ráadásul a megtestesült szolgálatkészség. Például tegnap egy nagy hangversenyre volt meghívása, de ő mégis inkább a mamánál töltötte az estét. Gondolhatod, mennyire örültem; mert ha ő nincs itt, még szóba sem áll velem senki, és megesz az unalom: ellenben, ha ő itt van, akkor áténekeljük és végig beszélgetjük az estét. És mindig mond valami érdekeset. Én itt tulajdonképpen csak két embert szeretek: őt és Merteuil-nét. De most isten veled, édes 8

E mindennapos levélváltásból csak szemelvényeket közlünk, hogy próbára ne tegyük az olvasó türelmét. Sophie Carnay s e történet többi hősének leveleiből is azokat válogattuk ki, melyekből fény derül e kör főbb eseményeire.

barátnőm; nem akarok szószegő lenni, és azt ígértem neki, hogy mára megtanulok egy kis áriát. Olyan nehéz a zenekísérete, hogy gyakorolnom kell, míg csak meg nem érkezik. 17.. augusztus 7-én. VIII. LEVÉL Tourvelné Volanges-nénak Őszinte szívvel mondok köszönetet, asszonyom, az irántam tanúsított bizalmáért, és ugyanolyan őszinte érdeklődéssel kísérem szemmel Volanges kisasszony házasságát. Remélem, boldog lesz, hiszen ő kétségtelenül megérdemli, ön pedig okos előrelátással gondoskodik róla, hogy az legyen. Nincs szerencsém ismerni Gercourt grófot, de ha az ön megtisztelő választása reáesett, akkor bizonyára kitűnő ember. Nem is kívánhatok többet, mint hogy ez a házasság ugyanolyan boldog legyen, mint az enyém, melyért mindennap hálatelt szívvel gondolok önre, asszonyom, hiszen ez is az ön alkotása. Leánya boldogsága adassék önnek jutalomként az én boldogságomért, s akkor a legjobb barátnő egy személyben a legjobb anya is lesz! Fájdalommal tölt el, hogy őszinte jókívánságaimat nem fejezhetem ki élőszóval, és Volanges kisasszonnyal is csak későbben találkozhatom, mint óhajtanám. Miután önben egy anya jó szívét ismerhettem meg, leányától talán szabad egy testvér barátságát remélnem. Kérem, asszonyom, egyengesse ezt az utat addig is, míg személyesen ki nem érdemelhetem. Tervem az, hogy mindaddig vidéken időzöm, míg férjem haza nem tér, s ezt az alkalmat arra használom, hogy a tiszteletreméltó Rosemonde-né tanulságos társaságát élvezhessem. Ez a hölgy idős kora ellenére sem veszített kedvességéből, emlékezőtehetsége éppolyan friss, mint kedélye. Csak a teste nyolcvannégy éves; szelleme húsz. Visszavonultságunkban az unokaöccse, Valmont vikomt szórakoztat bennünket, aki készséggel föláldozta nekünk pár napját. Csak hírből ismertem, s ennek alapján nem is nagyon kívántam közelebbi ismeretségét, de ő jobbnak bizonyult a hírénél. Itt, ahol nem szédül meg a nagyvilág forgatagától, könnyed hangon, de okosan beszél, hibáit pedig bámulatos őszinteséggel ő maga ítéli el. Ön, aki ismeri, tudja, mily szép feladat lesz őt jó útra térítenem, bár én a legszebb szólamok ellenére is féltem attól, hogy nyolc Párizsban töltött nap az én prédikációmnak még az emlékét is kiöli belőle. Itteni tartózkodása azonban mégis csak elvonja szokott szórakozásaitól, és – ismerve életmódját – azt csinálhatja, amihez legjobban ért: semmit. Tudja, hogy éppen önnek írok, és

arra kért, hogy tolmácsoljam tiszteletteljes üdvözletét; kérem, fogadja el, az ön jól ismert szívélyességével, az én jókívánságaimmal együtt, valamint az én szívből jövő, őszinte nagyrabecsülésem őszinte kifejezését. A …-i kastélyban, 17.. augusztus 9-én. IX. LEVÉL Volanges-né Tourvelnénak Én nemcsak a maga ragaszkodását becsülöm sokra, szép és fiatal barátnőm, hanem azt is, hogy minden ügyem iránt őszintén érdeklődik. Nem is azért válaszolok levelére, mintha ez a kérdés tisztázásra szorulna, hiszen ebben nincs és nem is lehet közöttünk vita; annál fontosabbnak látszik azonban, hogy el mondjak egyet-mást a mi Valmont-unkról. Mi tagadás: sohase hittem volna, hogy nevét valaha is az ön levelében fogom olvasni. Nem is értem, mi dolguk lehet maguknak egymással. Maga nem tudja, mi lakik ebben az emberben; honnan is tudhatná, mi lakik egy ilyen szoknyavadászban? Hogy ő “bámulatos őszinteséggel ítéli el hibáit”? Ez bizony igaz. Valmont úr “őszintesége” valóban bámulatos lehet! Sokkal álnokabb és sokkal veszedelmesebb ez az ember, mint amilyen vonzó és hódító; kora ifjúsága óta minden lépés, amit tett, s minden szó, amit kiejtett, valamilyen sötét és bűnös terv céljait szolgálta. Ön jól ismer engem, kedves barátnőm, s tudja rólam, hogy mindazon erények közül, melyek elérésére törekedtem, első helyen a megbocsátás áll. Így, ha Valmont urat ellenállhatatlan szenvedélyek ejtenék rabul, vagy pedig ha a korával együtt járó kísértések vezetnék tévútra, mint annyi mást, én őt hibáztatnám ezért, de nem vonnám meg tőle szánalmamat, sőt, türelmesen megvárnám azt az órát, amikor majd egy örvendetes fordulat után visszatalál a tisztességes emberek világába. De Valmont-nál nincs erre remény: az ő rossz magatartása rossz elveiből folyik. Pontosan ki tudja számítani, hogy egy férfi, becsületének kockáztatása nélkül, milyen gazságokra vetemedhetik, s azért veti ki hálóját asszonyokra, mert velük baj nélkül lehet kegyetlen és komisz. Se szeri, se száma azoknak, akiket el csábított, és hány van olyan, akit tönkretett? Botrányos kalandjai az ön bölcs és visszavonult életébe nem tudnak betörni. De azért belereszketne, ha én egyszer mesélni kezdenék; csakhogy féltem az ön tekintetét, tiszta lelkének tükörképét ezektől a mindent beszennyező látomásoktól. Azt is tudom, hogy nem kell ilyen védelmi fegyvert a kezébe adnom, mert Valmont úgysem támadja meg önt soha. De annyit meg kell mondanom, hogy az összes asszonyok, akiket több vagy kevesebb sikerrel

kerülgetett, mind megjárták vele. E törvény alól egyetlen asszony mentesült: Merteuil márkiné, mert volt ereje nemet mondani s e szóval megbéklyózni a gonoszt. Ellenállása nemcsak az én nagyrabecsülésemet váltotta ki, hanem az egész világ szemében tisztára mosta őt néhány ballépéséért, melyekkel özvegysége kezdetén beszeplőzte nevét.9 Akárhogy is van, szépséges barátnőm, korom, élettapasztalatom és még inkább barátságom arra bátorít, hogy figyelmeztessem önt: Párizsban már szemet szúrt Valmont úr távolléte. Ha ráadásul még annak is híre megy, hogy hármasban, az idős nagynénivel és az ifjú Tourvelnéval időzött egy helyen, akkor az ön becsülete az ő kezébe kerül, s ennél súlyosabb csapás asszonyra le nem sújthat! Fogadja meg tanácsomat: kérje meg nagynénjét, hogy Valmont urat egy percig se tartóztassa tovább, s ha mindenáron maradni akar, engedje át neki azt a helyet. De mi oka lenne a maradásra? Mit keres ez az ember vidéken? Nézzen csak a kártyáiba, és mindjárt kiderül, hogy sötét célokat kerget azon a vidéken, s ehhez találta meg ott önöknél a legkényelmesebb leshelyet. De ha már nem tudjuk kivédeni a bajt, legalább önmagunkat kíméljük meg tőle. Isten önnel, szépségem. Leányom házasságát el kellett halasztanunk, mert Gercourt grófot, akit napról napra vártunk, ezredével Korzikába helyezték. Onnan, a háborús események miatt, a tél beállta előtt nem jöhet haza. E bosszantó haladékban csak az a vigasztaló, hogy így legalább ön is, akit nagyon hiányoltam volna, mindnyájunk örömére ott lesz az esküvőn. Szép szavak nélkül búcsúzom, de azzal, hogy szívvel-lélekkel az öné vagyok. Ui. Üdvözlöm kedves nagynénjét, akit változatlanul mindig szeretek. 17.. augusztus 11-én. X. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Megsértődött, kedvesem? Vagy talán meghalt? Vagy – ami majdnem ugyanaz – meghalt mindenki, Tourvelnén kívül? Ez a nő először az ifjúság szép ábrándjaival ajándékozta meg magát, s most majd felruházza az összes gyermeteg előítéletekkel. Máris milyen félénk és alázatos – majdnem, mint egy igazi szerelmes! Elveti magától a vakmerő kezdeményezést – miért? Hogy elvek nélkül szője terveit s rábízza magát a sorsra, vagy egy nő szeszélyére? Hadd emlékeztessem rá, hogy a szerelmesek minden tudománya éppannyi, mint az 9

Volanges-né tévedése azt mutatja, hogy Valmont, ahogy nőcsábászhoz illik, titokban tudja tartani bűntársait.

orvosoké: ők is csak segíteni próbálnak a természetnek. Íme, uram, a saját fegyvereivel győzöm le magát, ami nem nagy haditett, hiszen amúgy is két vállon hever már. Azt írja nekem: az kell, hogy ő maga adja meg magát. Nos hát, ha kell, hát majd megadja magát, ugyanúgy, mint a többi, azzal a csekélyke kis különbséggel, hogy nem lesz benne köszönet. De amit az ember meg akar kapni, azt előbb-utóbb mégiscsak el kell vennie! Persze ez az egész különbségtevés nem más, mint a szerelmesek nevetséges hóbortja. Szerelmest mondtam, mert maga bizony az, és ha nem annak nevezném, becsapnám, eltitkolnám igazi betegségét. De mondja csak, maga sóhajtozó szerelmes, azt hiszi tán, hogy azokon az asszonyokon, akiknek kegyeit bírta, erőszakot követett el? Lássa be, ha még úgy sóvárog is egy nő, hogy oda adhassa magát, ha még oly sürgős is neki a dolog, akkor is keres valamilyen ürügyet. Márpedig nincs annál kellemesebb ürügy, mint ha megjátsszuk, hogy csak a durva erőszaknak engedtünk. Ami engem illet, nem is tagadom, hogy hízelgőbb dolgot el sem bírok képzelni, mint egy friss és jól átgondolt rohamot, ahol minden egy óramű pontosságával történik, de mégsem lassan! Így aztán sohasem kerülünk abba a kínos helyzetbe, hogy nekünk kelljen kiköszörülnünk azt az ügyetlenséget, melynek – épp megfordítva – mi akarjuk hasznát látni, és nem zavarja semmi az erőszak látszatát, még olyan dolgokban sem, amelyekben oly szívesen vagyunk engedékenyek. Ezen a módon teljesen kiélhetjük két legdrágább szenvedélyünket: a védekezés dicsőségét és a vereség gyönyörűségét. Elismerem, hogy ez a tehetség, melyet maguk ritkábban ragyogtatnak, mint kellene, még akkor is gyönyörűségemre volt, ha nem bírt meg mámorosítani, én azonban sok ilyen gyenge hódítónak is megadtam magam, inkább csak elismerésem jeléül. Így volt ez a régi idők lovagi játékain is, amikor a bátorságnak és az ügyességnek a szépség nyújtotta át a díjat. De maga, akire egyszerűen nem lehet ráismerni, fél attól, hogy sikere lesz. Másképp miért kocsikáznék dűlőutakon a lassú postajárattal? Barátocskám, aki célhoz akar érni, váltott lovakkal hajtasson a nagy országutakon! De ne is beszéljünk róla; torkig vagyok ezzel a históriával, mert miatta nélkülözöm a maga kellemes társaságát. Írjon gyakrabban, mint szokott, és írjon végre arról, hogy halad az ügye. Vegye tudomásul, hogy már több mint két hete, hogy belebonyolódott ebbe a buta kalandba; két hete az sem érdekli, élünk-e vagy halunk. Az érdeklődésről jut eszembe, hogy vannak emberek, akik minden áldott nap átküldenek valakit beteg barátaikhoz, és hogylétük felől tudakozódnak, de hogy mi a válasz, arra már nem kíváncsiak. Maga is ilyen, barátom. Utolsó levele azzal a kérdéssel végződött, vajon él-e még az udvarlóm vagy halott. Erre nem felelek, maga pedig ne aggódjék emiatt túlságosan. Gondoljon inkább arra, hogy aki nekem szeretőm, az magának barátjául rendeltetett. De legyen

nyugodt, nem halt ő meg, vagy ha mégis, akkor a boldogságba halt volna bele. Szegény, csupa szív lovagomat Isten is a szerelemre teremtette. Néha oly forró érzelmek törnek ki belőle, hogy szinte szédülök. No de komolyan: olyan boldoggá teszi az a hit, hogy szeretem – hogy nem bírom faképnél hagyni. Például, épp azon a napon tettem a legboldogabbá, amikor magának azt írtam, hogy megkezdem a szakítás előkészületeit. Már azon törtem a fejem, hogy milyen úton-módon tudnám a legjobban kétségbe ejteni, amikor éppen jelentették, és jött, és – szeszély volt-e vagy valóság, nem tudom – még soha olyan csinosnak nem láttam őt, mint akkor. Mindamellett igyekeztem rosszkedvűnek látszani. Ő azt remélte, hogy lesz két szabad óránk, mielőtt megnyílna ajtóm a látogatók előtt, de én mondtam neki, hogy el kell mennem. Kérdezte, hová. Azt nem mondhatom meg, válaszoltam. Ő makacskodott: hová, hová? Mindegy, hová – mondtam dühösen –‚ csak maga ne legyen ott. Az volt a szerencséje, hogy ettől a választól földbe gyökerezett a lába; mert ha csak egy szót mer szólni, akkor én óhatatlanul olyan veszekedést csapok, amelyet csak a tervezett szakítás követhetett volna. Némasága meghökkentett, és ránéztem, de esküszöm magának, csak azt akartam látni, milyen arcot vág. Kedves vonásait az a mély és szelíd szomorúság árnyékolta be, amelynek – s ezt még maga se tagadta soha! – oly nehéz ellenállni. Azonos ok azonos következményekkel jár: másodszor is ott álltam, legyőzötten. Most már az lett a fő gondom, hogy valami úton-módon ki tudjak evickélni a bajból. “Nézze – mondtam neki, sokkal udvariasabban –‚ fontos dolgom van, mely önnel kapcsolatos, de titok. Vacsorára itthon leszek, jöjjön vissza maga is, és akkor mindent felfedek.” Ettől aztán kezdett magához térni, de azt már nem vártam meg, hogy megjöjjön a szava. “Borzasztóan sietek – mondtam neki. – Most hagyjon, kérem. Várja meg az estét.” Kezet csókolt, és már ott se volt. Vigasztalásul – mellesleg nekem sem ártott egy kis vigasz – elhatároztam, hogy bevezetem abba a kis palotámba, melynek létezéséről sem tudott. Beszólítottam az én titoktartó Victoire-omat. Mondtam, közölje házam népével, hogy fejgörcsöm van, ágynak dőltem, és ha majd egyedül leszek az igazival, ő lakájruhába öltözik, én pedig egy szobalány maskarájába bújok. Victoire bérkocsit hoz a kerti kapuhoz, és bottal üthetik a nyomomat… Ott aztán, szerelmeim templomában, felöltöm legigézőbb pongyolámat. Roppantul pikáns szabás, saját tervezésem: a szem nem láthat semmit, a képzelet mindent. Megígérem, hogy a maga Tourvelnéja is kap belőle egy másolatot, mihelyt érdemes lesz rá, hogy viselje. Ily módon felkészülve szobalányom is mindent a helyére rak, én pedig átfutok egy fejezetet a Szófá-ból, Héloïse-nak egy levelét, La Fontaine két meséjét, hogy belélegezzem azokat a hangokat, melyeken majd szólni akarok… Eközben udvarlóm megszokott sietségével kapumhoz érkezik. A portás nem

engedi be. Azt mondja, beteg vagyok; első akadály. Viszont kezébe nyom egy levelet, amelyen ő, bölcs előrelátásom szerint, nem ismerheti fel kézírásomat, mert Victoire írta. “Pontban kilenckor – így szól a levél – sétáljon el a körút kávéházai előtt.” Odasiet. Egy ismeretlen, vagy legalábbis ismeretlennek látszó fiatal inas (megint Victoire) felszólítja, hogy küldje haza fogatát, és kövesse őt. Ez a regényes utazás fölforralja vérét, és éppenséggel nem árt, ha az ember vére föl van forralva. S így végre-valahára célhoz ér, ahol a szerelem és a viszontlátás mámora lesz úrrá rajta. Idegeink lecsillapítására rövid sétát teszünk a lugasban, s aztán megnyílik előtte a ház. S mit lát? Először: a két személyre terített asztalt, másodszor: a vetett ágyat. Végigsétálok vele a teljes pompájában tündöklő öltözőfülkéig. Itt, részben szívből, részben számításból, köréje fonom karomat és lassan leomlok a lába elé. “Ó, kedves barátom – mondom neki –‚ ha megbántottalak színlelt haragommal, s ha egy percre eltakartam is szívem érzelmeit szemed elől, csak azért, hogy annál nagyobb legyen ez a meglepetés. Ha hibáztam, bocsáss meg, szerelmemmel mindent jóvá fogok tenni.” Elképzelheti érzelmes szavaim hatását: udvarlóm boldogan magához emelt, s a bűnbocsánatra ugyan azon heverőn ütöttünk pecsétet, ahol mi ketten, vidám lélek kel és ugyanilyen fogásokkal örökre szóló szakításunkat pecsételtük meg. Hat óra állt rendelkezésünkre. Azt akartam, hogy végig egyformán élvezetes legyen ez az idő; ennélfogva mérsékeltem udvarlóm szenvedélyét, s a szerelmi kacérkodást gyengédséggel helyettesítettem. Talán még senkinek sem akartam ennyire tetszeni, s talán még sose voltam magammal ilyen elégedett! Megvacsoráztunk, s aztán egymás után tört ki belőlem a játé kosság, a józanság, a bolondozás, az érzékenység, olykor még a kicsapongás is; azt játszottam, hogy ő, mint egy szultán ült a háremében, s én egymagam vonultam föl előtte minden odaliszkja helyett. S az eredmény az lett, hogy az ő meg-megismétlődő föllobbanásait mindig ugyanaz az egy asszony, s még is mindig más szerető fogadta. Aztán hajnalodott, s el kellett válnunk, amire neki akkor már nagy szüksége, de nem sok kedve volt, akárhogy is igyekezett az ellenkezőjéről meggyőzni. A búcsú jeléül, amidőn a kapun kiléptünk, elővettem a boldog búvóhely kulcsát, és a kezébe nyomtam. “A maga kedvéért szereztem – mondtam neki –‚ úgy illik, hogy maga rendelkezzék vele. Azé a templom is, aki fölszentelte.” Ezzel a kis fortéllyal azt hiszem, jó előre ki vertem fejéből azt a gyanút, amit az én kis palotácskám talán fölébresztett volna benne. Ismerem őt; nem kell attól félnem, hogy más valakit bevezessen oda, ha viszont nekem nélküle támad idejönni kedvem, ahhoz itt a kulcs másolata nálam. Sürgetett, hogy térjünk oda vissza minél hamarább, de ahhoz túlságosan szeretem, hogy ilyen gyorsan elkoptassam. A mohóság csak akkor helyénvaló, ha úgyis hamarosan szakítani

akarunk az illetővel. Ő ezt még nem tudja, de én, szerencséjére, tudom mindkettőnk helyett. Most látom, hogy hajnali háromra jár, s én, néhány sor helyett, egy egész könyvet összeírtam magának. Ezt a mi őszinte barátságunk varázsának köszönheti, valamint azt is, hogy még mindig magát szeretem a legjobban, bár – hogy pontos legyek – a lovag az, aki jobban tetszik. 17.. augusztus 12-én. XI. LEVÉL Tourvelné Volanges-nénak Asszonyom, zord levele megrendített, de amit itt látok, az inkább megnyugtat, hogysem ijesztene. Úgy látszik, hogy Valmont, ez a rettenetes, ez az asszonyok ostora, fegyvertelenül lépte át e kastély küszöbét. Nem tör semmiféle célra, de még igényei sincsenek, sőt, férfiúi báját is elvesztette, pedig azt még ellenségei is dicsérik; nem maradt belőle más, mint egy jó gyerek. Nyilván a jó falusi levegő tette ezt a csodát. Annyit mondhatok, hogy nem tágít az oldalam mellől, sőt, ebben mintha még örömét is lelné, de még egyetlen mondat, egyetlen szó se csúszott ki a száján, amelynek valami köze volna a szerelemhez; pedig az effélét minden férfi megengedi magának, még az is, akinek sokkal kevesebb joga van hozzá, mint neki. Asszonyi önérzetünk manapság nagyon tartózkodó viselkedésre kényszerít bennünket, hogy féken tartsuk környezetünk férfi tagjait, de az ő jelenlétében erre soha sincs szükség. Pedig kellemes vonzás árad belőle, de ezt nem használja ki. Szokott ugyan olykor szépeket mondani, de ezt is olyan finoman, hogy talán még a szerénység angyalát is rákapatná a bókokra. Nem mondhatok többet, mint hogy fitestvéremül sem tudnék különbet kívánni Valmont-nál. Biztosan van olyan asszony, nem is egy, aki forróbb ostromot remélne tőle, én azonban örök hálával tartozom neki, amiért megérezte, hogy mi lakik bennem, és nem tévesztett össze amazokkal. Belátom, hogy ön egész más képet festett Valmont-ról, mint én, de mindjárt jobban fognak egymásra hasonlítani, ha figyelembe vesszük az időpontokat. Ő maga sem tagadja, hogy sokat vétkezett, bár ehhez az emberek is hozzáadtak valamicskét. De hány férfival találkoztam én, aki ilyen tisztelettudással, mondhatnám rajongással beszélt volna az erényes nőkről? Azt pedig még ön is elismeri, hogy ezt az egy dolgot komolyan veszi. Elég, ha arra hivatkozom, hogy milyen szépen viselkedik Merteuil-néval. Sokszor emlegeti, mindig dicséri, mégpedig olyan őszinte ragaszkodással, hogy én bizony szabályos

szerelemnek véltem azt, amit ő barátságnak hívott, míg csak az ön levele el nem döntötte a kérdést. Most persze vádolom magam e könnyelmű véleményért, mégpedig annál súlyosabban el kell magamat marasztalnom, mert hiszen ő maga mindig egyértelműen beszélt barátságáról. Sajnos én az ő nyíltszívű és becsületes szavaiba különféle ravaszságokat magyaráztam bele. Lehet, hogy tévedek, mégis bízom abban, hogy nem lehet az javíthatatlan nőcsábász, aki ilyen rendíthetetlen barátságra képes egy köztiszteletben álló asszony iránt. Magam se tudom, mit gondoljak az ön gyanújáról, mely az ő itteni önmegtartóztatását valamilyen környékbeli tervezett kaland takarójának tekinti. Tény, hogy akad néhány érdekes asszony ezen a vidéken, ő azonban csak reggel hagyja el a kastélyt, és akkor is, úgymond, vadászni jár. Az is igaz persze, hogy vadat csak igen ritkán hoz haza, amit Viszont azzal szokott magyarázni, hogy nagyon két balkezes vadász. Éntőlem persze azt csinálhatja odakint, amit akar; csak azért érdemes a dologról beszélni, mert hátha ez is egy ok arra, hogy én hódoljak be az ön igazának, vagy pedig, hogy ön adjon igazat nekem. Az ön tanácsa az, hogy igyekezzem megrövidíteni Valmont tervezett itt-tartózkodását; csakhogy úgyszólván lehetetlen arra kérni a nagynénjét, hogy épp az ő legjobban szeretett unokaöccsét ne tartóztassa tovább. Mindamellett megígérem, hogy ha lehet, megkérem rá vagy őt magát, vagy a nagynénjét; nem mintha belátnám ennek szükségességét, hanem mert ilyen nagyra tartom a tanácsát. Ami engem illet, férjem tudja már, hogy itt várom meg, amíg visszatér; nagyon meglepődne, és teljes joggal, ha látná, hogy milyen könnyelműséggel változtatok az elhatározásaimon. Sajnálom, asszonyom, hogy ilyen hosszúra nyúltak az én magyarázataim, de én az igazságnak voltam adósa azzal, hogy mentőtanúja legyek Valmont úrnak; épp ön előtt volt a legnagyobb szükség erre. Ugyanakkor a mélyen átérzem azt is, hogy jó tanácsaiban barátságának bizonyságát lássam. E barátságnak köszönhetem azt a lekötelező meghívást is, melyet leánya házasságkötése alkalmából intézett hozzám. Őszinte hálával mondok köszönetet érte, s bár örömmel tölteném az önök körében azokat a nagy perceket, mégis jó szívvel mondanék le róluk, ha ezzel hamarább tudhatnám boldognak kedves leányát; persze kétlem, hogy létezik nagyobb boldogság, mint élni egy ilyen anya mellett, aki leányának minden szeretetére és tiszteletére érdemes. Ez a két érzelem engem is ugyanolyan erősen fűz önhöz, mint őt, s kérem, fogadja e vallomásomat szívesen. 17.. augusztus 13-án. XII. LEVÉL

Cécile Volanges Merteuil márkinénak Anyám gyengélkedik, és kénytelen itthon maradni, én pedig, asszonyom, nem akarom őt egyedül hagyni, tehát le kell mondanom arról a megtiszteltetésről, hogy önnel mehessek az Operába. Higgye el, sokkal rosszabb, hogy önt nem láthatom, mint az előadást. Ez így van! Hiszen annyira szeretem önt! Nagyon szépen kérem, mondja meg Danceny lovagnak, hogy az a bizonyos kotta, amiről szó volt, nincs itt, és hogy én nagyon örülnék, ha holnap elhozná. Viszont, ha ma jön, azt fogják neki mondani, hogy nem vagyunk itthon, de csak azért, mert a mama gyengélkedik. Remélem, holnapra jobban lesz. 17.. augusztus 13-án. XIII. LEVÉL Merteuil márkiné Cécile Volanges-nak Nagyon sajnálom, kis szépségem, hogy le kell mondanom a társaságáról, és még jobban fájlalom ennek okát, de remélem, nem sokára lesz alkalmunk találkozni. Amit Dancenynak üzent, át fogom adni, biztos ő is aggódik majd a mama betegsége miatt. Holnap, ha hajlandó fogadni, fölajánlom a társaságomat. Közös erővel játszunk majd pikétet Belleroche lovag 10 ellen, és miközben elnyerjük a pénzét, részem lesz abban a különös élvezetben is, hogy önt és kedves mesterét énekelni hallhatom. Ha sem a mamának, se magának nincs kifogása ellene – akkor én mindkét lovagot magammal hozom. A kedves mamát üdvözlöm, magát pedig, kis szépségem, a viszontlátásig sokszor csókolom. 17.. augusztus 13-án. XIV. LEVÉL Cécile Volanges Sophie Carnay-nak Édes barátnőm, tegnap nem írhattam neked, de nem mintha olyan jó napom lett volna, dehogy. A mama beteg volt, és reggeltől estig ott silbakoltam nála. 10

Ő az, akiről Merteuil-né levelében már szó volt.

Amikor aztán este visszamehettem a szobámba, már nem volt kedvem semmihez. Gyorsan ágyba bújtam, mert így legalább biztos, hogy ennek a véget érni nem akaró napnak mégiscsak vége lett valahogyan. Nem mintha nem szeretném a mamát, hanem nem is tudom, miért. Úgy volt, hogy Merteuil-né elvisz az Operába, és úgy volt, hogy ott lesz Danceny lovag is. Hiszen tudod, hogy őket kettejüket szeretem a legjobban a világon. Persze amikor eljött az Operába menés ideje, hiába nem akartam, borzasztóan fájt a szívem. Semmihez se volt kedvem, sírva fakadtam, és sírtam, sírtam, sírtam. Még jó, hogy a mama ágyban feküdt, és nem vette észre. Majdnem biztos, hogy Danceny lovag is mérgelődött volna, de őt elszórakoztatta a közönség meg az előadás, ami nagy különbség. Hála istennek a mama már jobban van, Merteuil-né pedig egy másik úrral együtt elhozza Danceny lovagot is, csak az a baj, hogy ő mindig nagyon későn érkezik, és engem, ha sokáig egyedül vagyok, megesz az unalom. Most például még csak tizenegy óra van. Igaz, még gyakorolnom is kell, aztán öltözni, azalatt is múlik az idő, különösen ma, mert azt akarom, hogy szép legyen a frizurám. Talán mégiscsak igaza volt mater Perpetuának, mert ha az ember kikerült a világba, tényleg tetszeni vágyik. Nekem például néhány nap óta az a legfőbb vágyam, hogy csinos legyek, de úgy veszem észre, hogy mégse vagyok olyan csinos, mint szeretném, talán azért is, mert ez a sok kifestett asszony elnyomja az embert. Hogy mást ne mondjak, nem vitás, hogy Merteuil-né sokkal jobban tetszik a férfiaknak, mint én. Ezen nem nagyon bosszankodom, mert először nagyon szeret, másodszor pedig mindig azzal vigasztal, hogy Danceny lovagnak igenis jobban tetszem, mint ő. Nagyon szép tőle, hogy ezt így megmondta nekem, és ráadásul milyen elégedettnek látszott! Hát ez nem megy a fejembe. De Merteuil-né csakugyan szeret. Hát még a lovag!… Jaj, de boldog vagyok! Tudod, ő olyan, hogy elég ránézni, és máris megszépül az ember. Legszívesebben folyton csak őt nézném, ha nem félnék, hogy találkozik a szemünk; olyankor ugyanis teljesen ki jövök a sodromból, és valami fájdalmat is érzek, de az mégsem rossz. Isten veled, drága barátnőm. Változatlanul szeretlek, de most már megyek öltözködni. Párizs, 17.. augusztus 14-én. XV. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak

Milyen nagyszerű asszony maga! Kitart mellettem, mikor sorsom rosszra fordult, s élem ezt a szomorú életet itt, melynek egyformasága untat, csöndje kibírhatatlan. Hússzor is elfogott a kísértés, miközben levelét s benne azt a bájos beszámolót olvastam, hogy valami ürüggyel megszökjek innen, s lábai elé borulva egy kis hűtlenségre csábítsam, mert hiszen a maga udvarlója úgysem érdemli meg a szerencséjét. Vegye tudomásul, hogy féltékeny vagyok rá! Ne is emlegesse a mi örökre szóló szakításunkat. Ezt a fogadalmat az esztelenség diktálta nekem, s ennélfogva meg is tagadom! A mi szánkba úgyis csak olyan eskü illik, melyet megszegünk. De miért késik az a nap, ami kor a maga csókjától kapom a kárpótlást mindazon gyötrelme kért, melyeket a maga udvarlója, habár akaratlanul, a boldogságával okozott? Bevallom, dühbe gurulok, ha eszembe jut ez az ember, aki minden fejtörés és különösebb fáradság nélkül egyszerűen elindult az orra után, és megérkezett abba a boldogságba, ahová én hiába vágyakozom. De majd én megtáncoltatom! Ígérje meg, hogy megtáncoltathatom! Hisz magának is éreznie kell, milyen megalázó ez! Mindent megpróbál, hogy felszarvazza – és ő boldogan éli világát. Szentül hiszi, hogy magához láncolja – és ő fűzi rabláncra magát. Maga virraszt és őrzi az ő gyönyörét – ő pedig az igazak álmát alussza. Mi hát a rabszolgaság, ha nem ez? Értse meg, gyönyörűm, hogy amíg sokfelé osztogatta kegyeit, addig azt se tudtam, mi a féltékenység. Olybá vettem a szeretőit, mint Nagy Sándor utódait, akik közös erővel sem bírták megtartani azt a birodalmat, amelynek ő egyeduralkodója volt. De most a sok helyett csak egy van, és maga egészen az övé, azt pedig nem tűröm, hogy valaki olyan boldog merjen lenni, amilyen én voltam. Ne is remélje, hogy ebbe belenyugszom. Vagy engem fogad vissza, vagy legalább még egyet kegyeibe fogad, de ne legyen árulója puszta szeszélyből annak az örökké tartó barátságnak, amelyre esküt tettünk! Hiszen van énnekem enélkül is elég bajom a szerelemmel, van bizony… Láthatja, hogy megfogadom tanácsait, és belátom baklövéseimet. Márpedig, ha csakugyan azt nevezzük szerelemnek, amikor elvesztegetjük időnket, örömeinket, egész életünket, és nem bírunk élni, amíg miénk nem lesz a szeretett lény, akkor bizony én fülig szerelmes vagyok. Egy tapodtat sem jutottam előre, és nem is tudok semmi Újat mondani önnek egyetlen nagyon elgondolkoztató eseményt leszámítva, de arról se tudom biztosan, hogy örüljek-e vagy féljek-e miatta. Ismeri inasomat, ezt az aranyat érő szerelmi cselszövőt, ezt a vérbeli vígjátéki szolgát. Amint azt maga máris kitalálta, az ő föladata az volt, hogy beleszeressen szerelmem szobalányába, és leitassa a cselédeket. A fickónak több szerencséje volt, mint nekem: ő már betalált a célba, s épp most hozta hírül fölfedezését. Eszerint Tourvelné egyik szolgájának az a dolga, hogy

kifürkéssze itteni életmódomat, sőt, lehetőleg észrevétlenül kövesse nyomomat reggeli sétáimon. Mit képzel ez az asszony? Ő, a szerénység mintaképe, olyan kockázatot mer vállalni, amit ön is meg én is kétszer meggondolnánk? Mit szól ehhez?… Én persze egyelőre nem azon töröm a fejem, hogyan fizessem vissza ezt az asszonyi ármányt, hanem előbb hasznomra szeretném fordítani. Mindmáig céltalan kóborlások voltak az én kikémlelt sétáim; most majd gondom lesz rá, hogy céljuk legyen. Ebben fő a fejem, de Úgy, hogy el is búcsúzom öntől, mert minden gondolatomat betölti. Isten önnel, gyönyörűm. Még mindig a kastélyban, 17.. augusztus 15-én. XVI. LEVÉL Cécile Volanges Sophie Carnay-nak Jaj, Sophie-m, drágám, nagy dolgok történtek! Talán jobb volna hallgatnom, de muszáj valakivel beszélnem róluk, mert nem bírom magam visszatartani! Danceny, a lovag… Jaj, te, én úgy meg vagyok zavarodva, hogy nem találom a szavakat, és azt se tudom, hol kezdjem. Emlékszel még, milyen isteni estét töltöttem a mamánál vele és Merteuil-néval, hiszen ezt megírtam neked.11 Ami közben történt, arról nem írtam egy szót sem, mert megfogadtam, hogy hallgatok, pedig nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra. Csakhogy ő azóta szomorú lett, és mind egyre szomorúbb és szomorúbb lett, úgyhogy már ránézni is fájt. Ha kérdeztem, mi baja, azt válaszolta, hogy semmi, de én éreztem, hogy nagyon is valami! Tegnap aztán már olyan szomorú volt, mint még soha, de nem akarta kimutatni, és úgy mint máskor, duettet énekelt velem; ahányszor rám nézett, mintha tőrt szúrtak volna a szívembe. Vége lett az énekszámnak, ő pedig tokjába zárta a hárfámat, és amikor ideadta a kulcsot, arra kért, hogy ma este, mihelyt magamra maradok, gyakoroljak még egy kicsit. Nem tudtam mire vélni a dolgot, és semmi kedvem se volt még egyszer gyakorolni, de ő addig erősködött, míg megígértem. Hát volt is rá oka! Mert képzeld, alighogy szobámba mentem, és elbocsátottam a szobalányt, mindjárt elővettem a hárfámat. És akkor a húrok közé szorítva ott látom az ő levelét, csak összehajtogatva, de pecsét nélkül. Jaj, ha tudnád, miket írt nekem! Amióta elolvastam, olyan boldog vagyok, hogy azt se tudom, hol a fejem. Négyszer is elolvastam, és amikor íróasztalomba zártam, már tudtam az egészet. Lefeküdtem, de nem bírtam elaludni, mert újra meg Újra elismételtem szavait, 11

Ennek az estélynek részletes beszámolója elveszett. Bizonyára ugyanarról van szó, amelyre Merteuil-né üzenetében és Cécile Volanges előző levelében történik utalás.

ha pedig megpróbáltam becsukni a szememet, akkor ő jelent meg előttem, és szóval is elmondta azt, amit a levélben írt. Nem is tudom, milyen későn aludtam el, és abban a pillanatban, amikor fölébredtem (borzasztó korán), rögtön elővettem a levelet: Úgy vágytam újra elolvasni. Bebújtam vele a takaró alá, és elkezdtem csókolózni a levéllel, mintha… Belátom, nem illik egy levéllel csókolózni, de nem bírtam visszatartani magam. És most, drágám, majdnem olyan bajban vagyok, mint amilyen boldog, mert az nem vitás, hogy erre a levélre nem szabad választ adnom. Tudom, hogy nem szabad, de ő választ kér, és ha nem kap választ, megint szomorú lesz. Még elgondolni is borzasztó, hogy ez milyen rossz volna neki! Mit tanácsolsz? Igaz, hogy is tudnál nekem tanácsot adni! Legszívesebben Merteuil-nét kérdezném meg, mert ő nagyon kedvel engem; tudniillik nem szeretnék hibát elkövetni, viszont az se jó, ha őt nem vigasztalom meg. Mindig azt mondják nekünk, hogy jó szívűek legyünk, de ha egy férfiról van szó, akkor jószívűnek lenni bűn. Hol itt az igazság? Hát a férfiak nem éppolyan felebarátaink, mint a nők, sőt, talán még sokkal inkább! Hiszen az embernek éppúgy van anyja, mint apja, nővére éppúgy, mint fivére, nem is beszélve arról, hogy férje is lehet. És mégis, ha valami olyant tennék, ami nem egészen helyes, talán még maga Danceny is elítélne érte. Akkor már inkább maradjon szomorú, és a többit rábízom az időre. Elvégre ő azt a levelet tegnap írta, muszáj nekem mindjárt válaszolni? Még jó, hogy ma este találkozom Merteuil-néval, és ha lesz bátorságom, akkor mindent elmesélek neki, és azt fogom tenni, amit ő tanácsol, mert akkor biztos nem lesz okom utólag megbánni. Hát ha még maga Merteuil-né is a levélírást fogja tanácsolni, ne hogy a lovag szomorú legyen? Borzasztó, milyen bajban vagyok. A viszontlátásra, drágám. De azért írd meg a véleményedet. 17.. augusztus 19-én. XVII. LEVÉL Danceny lovag Cécile Volanges-nak Kisasszony! Nem bírok tovább ellenállni annak a – minek is nevezzem? – kényszernek vagy gyönyörűségnek, hogy önnek levelet írjak. De mielőtt hozzáfognék, kérve kérem, hallgasson meg! Tudom, hogy csak a megbocsátás reményében van merszem megvallani érzelmeimet; anélkül legföljebb ártatlanságom hangoztatására vállalkoznék. Végre is, amiről szó lesz, azt ön tette velem. És mondhatok-e még újat azután, amit szemem, zavarom, ügyetlenségem, sőt némaságom úgyis régen elmondott önnek? Azt se hiszem, hogy önt megbánthatná egy olyan érzés, melyet saját maga hívott elő. Ami

önből árad, nem lehet önre sértő; ha lángoló is, mint a szívem, mégis tiszta, mint az öné. Kinek a bűne, hogy méltányolni tudtam arcának báját, tehetségének vonzóerejét, kellemének varázsát és azt a megható ártatlanságot, mely mind e kincsek értékét még megsokszorozza! Bűnnek talán nem bűn, de boldogtalan az ember bűntelenül is lehet; márpedig ez lesz a sorsom, ha elhárítja magától hódolatomat, az elsőt, melyet felkínáltam valakinek. Ha ön nincs, talán boldogság nélkül, de ma is nyugodtan élhetnék. De amióta megismertem, oda a nyugalmam, s hol hiszek a boldogságban, hol kételkedem. Miért csodálkozik tehát a szomorúságomon? Miért firtatja okát? Miért látom olykor azt, hogy bánkódik miatta? Csak egy szavába kerül, s én boldog leszek! De gondolja meg, mielőtt kimondja, mert egyetlen szó tönkre is tehet. Sorsom az ön kezében fekszik; boldoggá is, boldogtalanná is tehet. Soha még ilyen drága kezekbe ilyen fájó kérdés nem volt letéve! Végezetül, mint az elején is, bocsánatáért könyörgök. Az imént csak azt kértem, hogy hallgasson meg; azóta megjött a bátorságom, s immár azt kérem, válaszoljon is nekem. Ha nem, akkor azt kell hinnem, hogy megsértődött; pedig szívem a tanúm, hogy becsülésem nem kisebb a szerelmemnél. Ui. A válaszát, kérem, juttassa el hozzám ugyanezen a módon, ahogy én küldöm ezt a levelet, mert ez kényelmesnek és veszélytelennek ígérkezik. 17.. augusztus 18-án. XVIII. LEVÉL Cécile Volanges Sophie Carnay-nak Mit hallok? Még azt se tudod, mit akarok csinálni, és máris hibáztatsz? Mintha nem lett volna elég bajom, és tessék, te még újakat szerzel nekem! “Napnál világosabb – írod –‚ hogy a levélre nem kell válaszolni.” Hát te könnyen beszélsz! Ráadásul sejtelmed sincs, miről van szó, mert nem vagy itt, tehát nem látsz semmit. Csak volnál te a helyemben, esküszöm, ugyanazt csinálnád, amit én! Az persze igaz, hogy nagy általánosságban nem illik válaszolni, viszont azt is nagyon jól tudod, épp a tegnapi levelemből, hogy nem is akartam; de azt hiszem, hogy ami óta a világ világ, még senki se volt olyan helyzetben, mint én. És ráadásul mindenben egyedül kell döntenem! Merteuil-né nem jött el, pedig biztosan számítottam rá tegnap. Minden el lenem esküszik! Először is neki köszönhetem, hogy ismerem Dancenyt, ezután pedig kizárólag az ő társaságában láttam vagy beszéltem vele. Persze nem bírok rá haragudni, pedig

épp akkor hagy cserben, amikor benne vagyok a pácban. Láthatod, bőven van okom a panaszra. No mert képzeld el, hogy tegnap, mint rendesen, Danceny eljött látogatóba. Olyan zavarba hozott, hogy rá se mertem néz ni. A mama végig ott ült, tehát egy szót se tudott velem beszél ni, de magamtól is rájöttem, hogy haragudni fog, ha nem találja meg a választ a levelére. Azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. És egyszer csak megkérdezte, nem óhajtom-e, hogy behozza a hárfámat. Olyan szívdobogást kaptam, hogy épp csak ki tudtam nyögni egy igent. Amikor visszajött, még rosszabb lett a helyzet. Én csak egy pillantást vetettem rá. Ő rám se mert nézni, de olyan volt az arca, hogy a legszívesebben orvost hívtam volna. Gondold el, milyen rossz volt ez nekem. Ő pedig fölhangolta a hárfámat, és amikor odahozta, csak annyit mondott: Ó, kisasszony… Összesen ezt a két szót mondta, de olyan hangon, hogy nem tudtam, hol áll a fejem. Rögtönöztem valamit a hárfán, de hogy mit, arról sejtelmem sincs. Ekkor a mama kért, hogy énekeljünk valamit, ő azonban kimentette magát azzal, hogy egy kicsit rosszul érzi magát. Nekem viszont nem volt semmi kifogásom, és énekelnem kellett. Inkább némának születtem volna! Szántszándékkal egy olyan áriába kezdtem, melyet nem ismertem, mert a többiekbe egész biztos úgy belesültem volna, hogy mindenki keresztüllátott volna rajtam. Szerencsére jött egy látogató; alighogy meghallottam a kocsija zörgését, abbahagytam az éneklést, és megkértem Dancenyt, vigye vissza a hárfát a szobámba. Közben vacogott a fogam, hogy nem fog visszajönni, de mégiscsak visszajött. A hölgy, aki látogatóba jött, beszélgetni kezdett a mamával, s ekkor ránéztem Dancenyra, hogy legalább még egyszer láthassam. Ő is épp rám nézett, s én nem bírtam elfordítani a szemem. Ettől aztán eleredt a könnye, de úgy, hogy el kellett fordulnia, másképp észreveszik, amitől viszont énnekem szorult el a torkom, és inkább kimentem, nehogy elbőgjem magam. Fogtam a ceruzám, és egy cédulára ráírtam: “Kérem szépen, ne legyen ilyen szomorú, inkább megígérem, hogy válaszolni fogok.” Erre igazán nem mondhatod, hogy nem lett volna szabad megtennem, de még ha akarom, se bírtam volna másképpen cselekedni. A cédulát a hárfa húrjai közé dugtam, ahol az övét megtaláltam, és visszamentem a szalonba, sokkal nyugodtabb lelkiállapotban. Csak azt volt nehéz kivárni, hogy eltávozzék a vendég, de szerencsére udvariassági látogatásra jött, és az nem tart soká. Még ki se tette a lábát, máris azt mondtam Dancenynak, hogy mégis kedvem támadt énekelni, és hozza be a hárfámat. Látszott az arcán, hogy nem sejt és nem is remél semmit. De láttad volna aztán, amikor visszajött! Azt a boldogságot! Úgy tette elibém a hárfát, hogy hátat fordított a mamának, és megfogta a kezem, és megszorította, de úgy… Az egész nem tartott semeddig, de én olyan jól éreztem magam, mint

még soha. Mondanom se kell, hogy a kezemet később visszahúztam, így tehát semmiféle szemrehányást nem tehetek magamnak. Ebből aztán még te is belátod, drágám, hogy most már muszáj neki válaszolnom, mert először is megígértem és ezenkívül, mert nem szabad újabb bánatot okozni neki, mert attól én még jobban szenvedek, mint ő. Különben is, mi rosszat talál hat valaki egy levélben, főképp, ha egy embertársunk szenvedését enyhítjük vele? Most már csak azért vagyok bajban, mert hátha nem sikerül elég jól a válaszom, bár ő talán nem is bán ja, hogy nem tudok jobbat írni. Sőt, akármilyen levélnek örülni fog majd, tudván, hogy én írtam. Isten áldjon, drága barátnőm! Én ugyan nem hiszem, hogy hibát követtem volna el, de ha te úgy véled, csak mondd ki bátran. Ahogy közeledik a levélírás pillanata, szívem annál borzasztóbban dobog. De hát megígértem, nincs visszaút!! Isten veled, drágám! 17.. augusztus 20. XIX. LEVÉL Cécile Volanges Danceny lovagnak Uram! Ön olyan szomorú volt tegnap, és ez nekem olyan nagy fájdalmat okozott, hogy egy könnyelmű percemben választ ígértem a hozzám írott levelére. Egyre inkább érzem, hogy ezt nem lett volna szabad tennem, de hát megígértem, és nem akarok szószegő lenni, és kérem, vegye ezt úgy, mint barátságom jelét. Ezt tehát tudja, és remélem, nem kívánja azt, hogy más kor is írjak önnek levelet. Továbbá remélem, hogy levelemről egy árva szót sem fog szólni senkinek, mert borzasztó kikapnék, ami nem esne nagyon jól. Legeslegfőképpen pedig azt remélem, hogy ön saját maga nem fog rosszat gondolni rólam, mert az még annál is jobban bántana. Afelől is nyugodt lehet, hogy ezt az áldozatot a világon senki másnak meg nem hoztam volna. Cserébe viszont csak azt kérem, hogy ne lássam többé olyan szomorúnak, mint a múltkor, mert ha igen, akkor nem érzem magam jól a társaságában, sőt. Amint látja, egészen őszintén beszélek önnel. Legfőbb kívánságom, hogy a mi barátságunk örökké tartson, de kérem, ne írjon több levelet nekem. Őszinte tisztelettel 17.. augusztus 20-án. Cécile Volanges XX. LEVÉL

Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Megálljon csak! Most hízeleg nekem, maga sötét alak, mert fél, hogy kinevetem. Fel a fejjel! Amnesztiát kap, mert annyi jó bolondság van a levelében, hogy nem bánom, ha Tourvelné őnagysága kedvéért a józanság bűnébe esik. Attól félek azonban, hogy az udvarlóm nem olyan nagylelkű, mint én; nagyon csúnya arcot vágna, ha szerződésünk megújításáról értesülne, és csöppet sem találná humorosnak ezt az ötletet. Én persze jót nevettem rajta, és közben sajnáltam, hogy egymagamban nevetek, mert ha maga hirtelen itt termett volna, ki tudja, hová ragad ez a jó hangulat. Így azonban volt időm kijózanodni és felölteni a szigor vértezetét. Nem állítom, hogy ez a “nem” örökre szól, de várjunk most egy kicsit, mert így helyes. Mi lesz, ha például hiúsági kérdést csinálok belőle? Jaj annak, akit elkapott a játék ördöge, mert nem ismer megállást. Meglehet, hogy újra magamhoz láncolnám magát, kiverném a fejéből a szép Tourvelnét, és ráadásul – Uram, irgalmazz! – még az erénytől is elvenném a gusztusát. Olyan botrány törne ki, hogy csoda! Hogy ide ne jussunk, a következők a föltételeim. Abban a percben, ha magáévá tette istenhívő hölgyét, és erről kézzelfogható bizonyítékot ad, jöjjön, és a magáé vagyok. Persze az ilyen főbenjáró ügyekben csak az írásos bizonyítékoknak van hitelük. Ha ebben maradunk, akkor én először is nem vigasz, hanem jutalom leszek, ami nekem is rokonszenvesebb szerep, másodszor pedig a maga sikerének meglesz az az izgató vonása, hogy önmagában hordja a hűtlenséget. Nos hát, rajta! Siessen, és hozza el győzelme zálogát, mint a lovagi kor bajnokai, akik hölgyeik lába elé rakták diadaluk csillogó jelvényeit. Egész komolyan kíváncsi vagyok, hogy mit ír egy ilyen szemérmes valaki, ha már túl van azon a bizonyos pillanaton, s vajon marad-e még fátyol a mondatain, amikor már semmi sincs a testén. Azt döntse el, hogy túl drágán adom-e magam vagy sem, arra azonban figyelmeztetem, hogy alku nincs. Addig azonban, kedves uram, jó lesz belenyugodni abba, hogy ki tartok az udvarlóm mellett, és mindent elkövetek, hogy kellemessé tegyem életét, még akkor is, ha ez magának nem éppen kellemes. Pedig ha nem volnék olyan tisztességes, amilyen vagyok, lovagomnak talán még veszedelmes vetélytársa is akadna, a kis Volanges lány személyében. Valósággal belebolondultam ebbe a gyerekbe, igazi szenvedéllyel. Fogadni merek, hogy ebből a lányból legdivatosabb hölgyeink egyike lesz! Szemem láttára nyílik ki a kis szíve, ami valóban csodálatos színjáték! Még maga sem tudja, de már halálosan beleszeretett ebbe a Dancenyba; az pedig, habár fülig szerelmes, tele van még a korával járó gátlásokkal, és alig-alig merészel színt vallani. Énértem élnek-halnak mind a ketten, elsősorban persze Cécile szeretné velem megosztani a titkát, mely – főleg az utóbbi napokban – nagyon nyomja

már a lelkét. Tudom, hogy a tanácsaimmal jót tettem volna vele, de mindig eszembe jut, hogy milyen gyerek még, és félek, hogy kompromittálnám magamat. A fiúban persze több a bátorság, őt könnyebb volna szóra bírni, de szilárd elhatározásom, hogy nem hallgatom meg. Hanem a leányt, azt szívesen megtanítanám az élet titkaira: gondolom, ezzel a jótéteménnyel még tartozom Gercourt grófnak. Időm is volna rá bőven, mert egész októberig ott marad Korzikában. Az a gondolat kísért, hogy kihasználom ezt a haladékot, és a Szűz zárdanövendék helyett mindent tudó asszonnyal kedveskedem neki. Ez az alak, a maga önhitt biztonságával, nyugodtan mer aludni akkor, amikor egy vérig sértett nő még nem fizette vissza neki a kölcsönt? Komolyan mondom, jó, hogy nincs itt az a kislány éppen, mert isten tudja, mit nem mondanék neki! Búcsúzom, barátom, jó éjszakát és jó szerencsét; de az ég szerelmére, lépjen már egyet előre! Jusson eszébe: ha nem hódítja meg azt az asszonyt, mindnyájan szégyellni fogjuk, hogy meghódítottuk magát. 17.. augusztus 20. XXI. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Léptem egyet végre, gyönyörűm, méghozzá jó nagyot léptem, s ha célhoz nem értem is, legalább tudom, hogy jó irányban haladok, s nem tévesztettem el az utat, pedig már attól féltem. Szerelmet vallottam valahára; s bár a válasz a teljes némaság volt, mégis egyértelműen kihallatszott belőle a legtöbbet mondó ígéret. De hadd kezdjem az elején; elmondok mindent szép sorjában. Ugye, megírtam, hogy kémkedtek utánam a sétáimon. Én erre kitaláltam valamit, amivel ezt a megalázó elbánást visszájára fordítottam. Az egész társaság példaképe lettem – mindjárt megmondom, hogyan. Megbíztam emberemet, hogy keressen nekem a környéken valamilyen szűkölködőt, aki segítségre szorul; ezt a megbízást nem Volt nehéz teljesíteni. Emberem már tegnap délután beszámolt egy családról, melynek minden bútorát elviszik ma reggel, ha nem fizeti ki adótartozását. Ki faggattam arról, hogy abban a házban van-e olyan leány vagy asszonyszemély, aki a fiatalságával vagy a csinosságával gyanúba keverhetne. Azt mondta, nincs, én pedig a vacsoránál be jelentettem, hogy másnap vadászni szeretnék menni. Tourvelné ekkor nyilván elszégyellte magát intézkedéseiért; annyi ereje nem volt, hogy legyőzze kíváncsiságát, de legalább megpróbált lebeszélni a vadászatról, ami mindenképpen dicséretére válik. Pokoli meleg lesz, könnyen lehet, hogy belebetegszem, lőni úgysem lövök semmit, tehát hiábavaló a fáradság –

mondta, de szavainál is többet mondott a szeme, mely – nyilván akarata ellenére – arról árulkodott, hogy bár fogadnám el ezeket a gyönge érveket. Nem is kell mondanom, hogy ez eszembe se jutott, s volt erőm ellenállni a vadászok és a vadászat elleni kirohanásának, sőt, még a bosszúság bárányfelhőjének is, mely egész este beárnyékolta azt a tündöklő arcot. Már-már azt hittem, hogy visszavonja a kiadott parancsot, s így nemeslelkűségéből károm származik; szerencsére csalódtam, mert nem számoltam az asszonyi kíváncsisággal. Inasom még e nap estéjén megnyugtatott, s így elégedetten tértem nyugovóra. Kora hajnalban keltem, és elhagytam a kastélyt, de ötven lépést se tettem, s már észrevettem a nyomomban lopakodó kémet. Megkezdtem a vadászatot, és árkon-bokron keresztül haladtam a falu felé, melyet el akartam érni. Eközben nem volt más szórakozásom, mint hogy jól megfuttattam nyomkövetőmet, aki nem mert letérni az útról, s emiatt néha háromszor annyi utat tett meg, mint én. Úgy kibabráltam vele, hogy a végén magam is beleizzadtam, és lepihentem egy fa alá. S erre ő, a pimasz, szintén leült pihenni, mégpedig húszlépésnyire tőlem, egy bokor mögé. Belelőjek? Ne lőjek bele? Óriási volt a kísértés, mert a puskámat ugyan csak sörétre töltöttem, de arra éppen jó volt, hogy megtanítsa, milyen gyümölcsöket terem a kíváncsiság… Még jókor észbekaptam. Hisz az ő kémkedése nélkül összeomlott volna a tervem! Ennek köszönhette, hogy ép bőrrel menekült. A faluba beérve láttam a nagy felfordulást. Odamentem, érdeklődtem, meghallgattam, miről van szó. Odahívtam a végre hajtót, s mintha nem bírnék ellenállni nagylelkűségi rohamomnak, egy széles mozdulattal odavágtam azt az ötvenhat frankot, amiért egy öttagú családot kilöktek volna egy rakás szalmára, a pusztulás küszöbére. Hogy e semmiség láttán a jelenlévők micsoda dicshimnuszt zengtek rólam, azt képzelheti! Az öreg családfő a hála könnyeit sírta, amitől egy csapásra megszépült ez a pátriárkaarc, mely az imént még valósággal megrémített kétségbeesett kifejezésével. Addig bámultam rá, míg csak oda nem jött egy másik valamivel fiatalabb parasztember feleségével és két gyermekével. “Térdeljünk le, mert ő isten hasonmása” – mondta nekik, s máris lábam elé borult az egész parasztcsalád. Megvallom, én is ellágyultam. Szemem könnybe lábadt, s valami akaratlan, de jóleső érzés fogott el. Sose hittem volna, hogy a jótett ilyen kellemes izgalommal jár, most viszont már azt is hajlandó vagyok elhinni, hogy azoknak az úgynevezett erényes embereknek nem is jár annyi elismerés, mint amennyit kapnak. Annyi bizonyos, hogy ezek a szerencsétlenek rászolgáltak egy kis jutalomra, amiért ilyen kellemes perceket szereztek nekem. Tíz arany volt a zsebemben: meg kapták. Persze újra rákezdtek a hálaadó zsolozsmákra, de már nem azon a forró hőfokon, mint az előbb. Úgy látszik, csak annak van sikere, aki megmenti a bajbajutottakat; az, aki ráadást ad, érje be a szokásos köszönettel.

Kár, hogy nem láthatott engem e hálálkodó család bőbeszédű boldogságának középpontjában! Olyan lehettem, mint egy színpadi hős, a dráma csúcspontjában. Hűséges kémem persze ott lapult a tömegben; ezzel elértem, amit akartam. Elbúcsúztam mindenkitől, és hazatértem a kastélyba. Ha jól átgondolom az esetet, gratulálhatok magamnak. Az ötlet jó volt, s a fáradság nem hiábavaló, mert ez az asszony egyszer majd megadja az árát! Akkor pedig joggal mondhatom majd, hogy én előre fizettem; azt teszek vele, amit akarok, s nem kell hamut hintenem fejemre. Most jut eszembe! Ártani nem árthat, gondoltam, s felkértem azt a szerencsétlen családot, hogy imádkozzanak tervem sikeréért. Mindjárt kiderül; lehet, hogy isten legalábbis részben – máris meghallgatta imájukat… De épp szólnak, hogy bent a vacsora; ha utána még folytatnám ezt a levelet, csak holnap menne el. Tehát: folyt. köv. Pedig kár, mert most jött volna a java! Isten vele, szépségem, gyönyörűm. Maga miatt szegényebb lettem egy perccel, amikor őt láthattam volna! 17.. augusztus 20-án. XXII. LEVÉL Tourvelné Volanges-nénak Kedves asszonyom, most fedeztem föl Valmont úrnak egy olyan jellemvonását, mely önnek is tetszeni fog, ámbár úgy tudom, eddig épp az ellenkezőjét hallotta róla. Pedig milyen borzasztó is az, ha rosszat gondolunk egy felebarátunkról, s még rosszabb, ha csak a hibákat látjuk meg egy olyan jellemben, amelynek különben megvan minden képessége a jóra. Azt pedig mindenki tudja, hogy önnek a megbocsátás a legfőbb öröme, így tehát bizonyára szívesen fogadja közlésemet s ennek révén azt a lehetőséget, hogy enyhítsen szigorú ítéletén. Valmont úr teljes joggal remélheti ezt a kegyet, jobban mondva, jóvátételt; kérem, hallgassa meg, hogy miért. Ma reggel is elindult szokásos reggeli sétájára. Ön a minap még arra gondolt, hogy valami gyanús nőügye van itt a környéken, én pedig, belátom, túlságosan élénken osztottam gyanúját. Szerencséjére (és a mi szerencsénkre is, akik nem követtünk el igazságtalanságot) egyik inasomnak épp arra volt dolga, amerre neki.12 Ennek köszönhetem, hogy az én illetlen, de végeredményben hasznos kíváncsiságomnak meglett az eredménye. Inasom Ugyanis a következő hírt hozta: Valmont úr először is elment egy bizonyos faluba, ahol egy nagyon 12

Tourvelné letagadja, hogy ő küldte oda az inasát? Úgy látszik!

szerencsétlen család él. Még az adójukat sem bírják kifizetni, és ezért minden bútorukat el akarták hurcolni. Nomármost, Valmont úr nemcsak rögtön kifizette helyettük az adót, hanem még csinos kis összeget is ajándékozott nekik. Ezt inasom a saját szemével látta, sőt, miközben a parasztok egymással, majd vele beszélgettek, még egy érdekes dolgot tudott meg. Valaki – mégpedig a személyleírás után nem más, mint Valmont úr szolgája – előző nap már körülnézett a faluban, vannak-e ott segítségre szoruló emberek. Ha ez igaz, akkor nemcsak az alkalom szülte s a hangulat sugallta jótéteményről van szó, hanem előre elhatározott, tervszerű törekvés a jóra, ami a legszebb lelkek legszebb erénye! De akár véletlen volt, akár nem, mindenképp elismerést és tiszteletet érdemel ez a cselekedet, mely engem a könnyekig meghatott. Hogy a jóvátétel teljes legyen, még valamit hozzá kell fűznöm a dologhoz. Amikor én Valmont úrnak célzásokat tettem e sétájára, először letagadta az egészet, s amikor nagy nehezen szóra bírtam, oly félvállról beszélt tettéről, hogy szerénységével megkettőzte értékét. Most pedig kérem, ön mondja meg, nagyrabecsült barátnőm, züllött-e s javíthatatlanul züllött-e Valmont vikomt? Ha züllött, s züllötten így viselkedik, mit tehet akkor a becsületes ember? S mit jelentsen ez? Azt, hogy a jótékonyság szent örömét egyformán élvezhetik a jószívűek és a szívtelenek? Isten se tűrné el, hogy egy csirkefogó adja egy szegény családnak azt az alamizsnát, amiért ők a gondviselésnek adnak hálát! S azt még kevésbé látná örömmel, ha egy elátkozottnak fejére mondanák, az áldást ezek a tiszta ajkak… Nem, nem; inkább hiszem, hogy a tévelygés, ha soká tart is, nem örökké tartó, viszont kétlem, hogy aki jót tesz, ellensége is lehet a jónak. Valmont úr talán csak újabb példa arra, hogy milyen veszedelmesek a szerelmi viszonyok; ez a gondolat úgy tetszik nekem, hogy nem is folytatom tovább. Elsősorban arra jó, hogy Valmont urat az ön szemében tisztázza, másrészt pedig még drágábbá teszi azt a szép barátságot, mely engem holtomig önhöz fűz. Ui. Rosemonde-néval épp indulóban vagyunk ahhoz a becsületes és sorsüldözte családhoz, mert kései segítségünkkel szeretnénk kiegészíteni Valmont úr nagy jótéteményét. Sétánkon ő is elkísér, mert azt hiszem, nagyobb örömet nem is tudnék szerezni szegényeknek, mint hogy újra láthatják jótevőjüket. Sajnos egyebet már nem tehetünk értük. 17.. augusztus 20-án. XXIII. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak

Folytatom, ahol abbahagytam: a kastélyba való visszatérésemtől. Épp annyi időm volt, hogy gyorsan ruhát váltsak. A szalonban már ott ült és hímzett az én szívem szépe, a falu plébánosa pedig nagynénémnek olvasta föl az újságot. A hímzőráma köze lébe ültem, s a szokásosnál lágyabb, sőt simogatóbb pillantások értésemre adták, hogy a szép asszony inasa már beszámolt sétánkról. Titkomat, melyet ily módon ellesett, a kis kíváncsi nem is bírta sokáig magában tartani. Azt se bánta, hogy megzavarja a főtisztelendő plébános úr kissé szentbeszéd-szagú felolvasását, és kikottyantotta: “Én is tudok ám valami újságot!” Elejétől végig elmesélte kalandomat, olyan pontossággal, hogy becsületére vált a hírmondó megfigyelőképességének. Én szerényebb próbáltam lenni az ibolyánál, de hát egy asszonyt, aki még nem is tudja, hogy szerelmes és már imádottjának dicséretét zengi, nem lehet elhallgattatni. Jobb is lesz, gondoltam, ha nem zavarom, s ő égig magasztalt, mint egy szentet. Közben azonban, tele szép reménnyel, jól megfigyeltem, milyen ígéretesen csillog a szeme, milyen kifejezőek a gesztusai, s hogy elváltozik a hangja, melynek lassú átforrósodása növekvő lelki izgalomról vallott. Mihelyt végzett, nagynéném felkiáltott: “Gyere, kedves öcsém, gyere, hadd öleljelek meg!” Észbe kaptam: itt az alkalom, ami kor az én szép szavú szerelmem nem bújhat ki egy ölelés elől. Mégis szökni próbált, de karomban kötött ki, s itt már nem volt ereje ellenkezni, mert a lábán is alig bírt megállni. Minél többet nézem, annál jobban kívánom ezt a nőt. Sietve visszaült hímző rámájához, s mindenki azt hitte, tovább dolgozik. Én azonban láttam, hogy remegő kezének nem engedelmeskedett a tű. Ebéd után a hölgyek meg akarták látogatni azt a boldogtalan családot, melyet az én nagylelkűségem boldoggá tett. Velük mentem. Nem untatom a hálálkodás és magasztalás második számú kitörésével; egy sokkal szebb emlék szívdobogtatva sürget, hogy minél előbb beszámolhassak a kastélyban történtekről. Útközben Tourvelné a szokottnál is ábrándosabb volt, s nem szólt egy szót sem. Én is hallgattam, mert az járt az eszemben, miképpen gyümölcsöztessem e nagy nap eredményeit. Csak Rosemonde-né beszélt, de a mi odavetett, egy szótagos válaszaink alighanem untatták. Ezzel elértem, amit akartam. A hintóból leszállva lakosztályába vonult, s otthagyott engem a szépek szépével édes kettesben, egy félhomályos szalonban, vagyis épp abban a világításban, amelyben a legfélénkebb szerelem is kivirágzik. Beszélgetésünket nem volt nehéz a kívánt irányba terelni. Ravaszkodnom nem is kellett, mert a bájos hitszónok ügybuzgalma az én malmomra hajtotta a vizet. Így szólt hozzám egy szelíd pillantással: “Ha valakinek ilyen tehetsége van a jóra, miért tűri, hogy életét a rosszaság uralja?” – “Sem dicséretét – válaszoltam –‚ sem megrovását nem érdemeltem meg; azt pedig egyszerűen nem értem, hogy ilyen okos asszony így félreismerje azt, ami bennem lakik. A

nyílt beszéd talán ártalmamra lesz, de ön annyira méltó reá, hogy nem beszélhetek másként. Sajnos túlontúl ingadozó jellem vagyok, s ez egész viselkedésem kulcsa. Amíg erkölcstelen környezetben éltem, átvettem annak bűneit, sőt, merő hiúságból még túl is akartam rajta tenni. Most viszont az erény az, mely mágnesként vonz engem, s bár önt nem tudnám felülmúlni, legalább példáját követem. Nézzük csak ezt a mai esetet. Ön megdicsért érte; de dicsérne-e akkor is, ha tudná igazi indítóokát? (Mit szól hozzá, gyönyörűm, milyen közel jár néha az ember az igazmondáshoz!) Nem érdemem, hogy pénzt adtam annak a nyomorult családnak. Ön mégis dicsérnivalót talált abban, ami pedig nem volt más, mint tetszeniakarás. Hadd mondjam ki kereken: én csak méltatlan eszköze voltam annak az istennek, akit imádok (itt közbe akart szólni, de én gyorsan folytattam), és még féltett titkomat is, amint látni fogja, merő gyöngeségből mindjárt kifecsegem. Pedig megfogadtam, hogy hallgatni fogok. Büszke voltam arra, hogy tisztán és némán hódolok csupán az ön erényeinek és varázsának. De most, amikor itt van előttem ön, az őszinteség példaképe, nem bírnék többé magammal szembenézni, ha mint egy bűnöző, eltitkolnék valamit. Ne féljen! Árnyéka sincs bennem az olyan reménynek, mely beszennyezhetné önt! Tudom, hogy szenvedni fogok, de öröm lesz az a szenvedés, mely végtelen szerelmem bizonyítéka. Az ön lába elé, az ön szívébe vermelem el ezt a szenvedést, s így erőm lesz hozzá, hogy tovább tűrjem. Mindenért kárpótol az ön jóságos szánalma; nekem elég vigasz, ha a részvéte az enyém. Ó, asszonyom, imádottam! Hallgasson meg! Mentsen meg! Irgalmazzon nekem!” Ezt már térden állva mondtam, kezét kezemben szorongatva. Ő azonban kétségbeesett arccal kiszabadította kezét, és el takarta arcát. “Ó, én szerencsétlen!” – kiáltotta, és sírva fakadt. Még jó, hogy én is nagyon beleéltem magam, és sikerült vele sírnom; megragadtam kezét, és könnyeimmel áztattam. Előre látásom nem volt haszontalan, mert ő a saját fájdalmától se nem látott, se nem hallott, s ha én erre a fogásra rá nem jövök, sose vette volna észre, hogy sírok. Azzal is csak jól Jártam, hogy végre volt időm szemügyre vennem bájos arcocskáját, mely lepergő könnyeitől még szebbnek látszott. Fölforrt a vérem. Már nem voltam ura magamnak. Egy hajszálon múlt, hogy nem engedtem a kísértésnek. Milyen gyöngék is vagyunk, istenem! Hogy úrrá lesz rajtunk egy hangulat, ha még én is megfeledkeztem tervemről, s egy elhamarkodott sikerért majdnem elvesztettem egy hosszú harcnak s egy asszony lassú meghódításának gyönyörűségét. Tourvelné legyőzőjét majdnem megszédítették ifjú korának forró vágyai, ami sok-sok fáradozásának édes gyümölcse helyett azt a rossz ízű dicsőséget adta volna neki csak, hogy egy asszonnyal több lett az övé. Akarom én, hogy megadja magát, de előbb harcoljon ellene, s ha győzni nincs is elég ereje, annyi legyen, hogy ellenálljon; s hadd érezze a gyengeség minden

csöppjének ízét, de lássa be végül, hogy alulmaradt. A fölvert szarvast csak a gyáva orvvadász lövi le lesből; az igazi vadász szembenéz és megküzd vele. Tudom, hogy maga megérti tervem nagyszerűségét, de én majdnem elkönnyelműsködtem az egészet, és ha egy véletlen föl nem ébreszti józanságomat, talán füstbe ment volna, s én most csüggedten nézhetnék utána. Fölriadtunk, mert lépéseket hallottunk a szalonban. Tourvelné rémülten kiszabadította magát, fölkapott egy gyertyát és kisietett. Erőszakkal nem tarthattam vissza. Csak egy inas jött be. Gyorsan elindultam utána. Nem tudom, megismerte-e lépteimet, vagy csak valamilyen ösztönös félelem hajtotta, hirtelen futni kezdett, és inkább beesett, mintsem belépett szobájába, melynek ajtaja mindjárt becsukódott. Odamentem, s láttam, hogy belül van a kulcs. Annyi eszem volt, hogy ne kopogjak; ilyen olcsón, gondoltam, nem hagylak szembeszegülni velem. Ehelyett a legjobb és legegyszerűbb megoldást választottam: benéztem a kulcslyukon. És íme, Ott látom imádottamat térdre esve, könnyeket ontva s buzgó imába merülve… Vajon ki az az isten, akit segítségül mert hívni, és van-e olyan isten egyáltalán, aki erősebb a szerelemnél? Bárkihez imádkozik, hiába teszi. Tourvelné sorsa eldőlt és a kezemben van. Gondoltam, ennyi elég is egy napra. Én is bementem a szobámba, és írni kezdtem ezt a levelet. Azt reméltem, hogy majd együtt vacsorázunk, de ő leüzent, hogy nem jól van, lefeküdt. Nagynéném föl akart menni hozzá, de az én óvatos betegem olyan fejfájást mímelt, hogy senkit sem bírt fogadni. Nem is kell mondanom, hogy vacsora után én sem maradtam fönt soká. Én is beszereztem egy hirtelen fejgörcsöt, szobámba vonultam, és zordsága miatt panaszkodva hosszú levelet írtam neki azzal, hogy ma reggel átadom. Hogy milyen pocsékul aludtam, azt kitalálhatja levelem keltezéséből. Fölkeltem és még egyszer átolvastam levelemet. Akkor vettem csak észre, milyen vigyázatlanul írtam; a szerelem mögül kibújt a vágy s a bánat mögül a bosszankodás. Át kellene írnom az egészet, csakhogy ehhez tiszta fejre volna szükségem. De nézze csak, már rám virradt egy új nap. Jó volna a hajnal hűvösségében még egy kicsikét aludni; vissza is fekszem ágyamba. De azt megígérem: ez az asszony sosem lesz olyan zsarnoka napjaimnak, hogy magára gondolni ne legyen időm… Maga is gondoljon énrám, gyönyörűm. 17.. augusztus 21-én, hajnali 4-kor. XXIV. LEVÉL Valmont vikomt Tourvelnénak

Irgalmat kérek, asszonyom! Nyugtassa meg viharzó lelkemet! Könyörgök, árulja el, mit remélhetek, és mitől kell félnem. Nincsen rosszabb annál a bizonytalanságnál, amikor az ember a mezsgyén jár a boldogság és a boldogtalanság között. Bár hallgattam volna! Sajnos nem bírtam ellenállni az ön bűverejének, mely minden gondolatom ura. Ha beérem a néma szerelemmel, most is élvezném édes ízeit. Ez a tiszta érzés, amíg meg nem keserítette az ön könnyeinek látása, tökéletesen boldoggá tett; de most a boldogság forrásából a kétségbeesés italát iszom, mert látnom kellett az ön könnyes arcát és hallanom azt a kegyetlen fölkiáltást: Ó, én boldogtalan… Szívemben, asszonyom, sohasem némulnak el ezek a szavak. Micsoda végzet játszik velünk, hogy az én ártatlan érzelmeimre önben a rettegés válaszol? És voltaképpen mitől retteg? Ezt én önnel meg nem oszthatom! Én önt nem jól ismertem, asszonyom, mert a szívében nincs helye a szerelemnek, de még a részvétnek sem; csak én, akit annyiszor gyalázott, vagyok íme, csordultig érzelmekkel. Ne is tiltakozzék! Hiszen nem volt egy jó szava ahhoz a szerencsétlen flótáshoz, aki el merte panaszolni a bajait, és még a pillantását sem tűrte el annak, akinek pedig egyetlen öröme, ha láthatja önt. Szívtelenül kijátszotta a nyugtalanságát, amikor tudtára adatta, hogy beteg, de visszautasított minden érdeklődést a hogyléte felől. Mit tud ön arról, mi volt ez az éj, mely önnek a pihenés tizenkét óráját hozta, nekem viszont a kínlódás évszázadait! Kérem, mondja a szemembe, mivel érdemeltem meg ezt a jeges szigort? Nem félek öntől, még ha bírámul választom is; de halljuk, mit követtem el? Bűnös vagyok-e, ha akaratomnál is erősebb volt az az érzés, melyet a szépsége sugallt és az erénye ihletett? Bűnös vagyok-e, ha meg is vallottam ezt az ártatlan érzést, mikor e vallomástételre nem a reménység, hanem a bizalom bátorított föl? És ön most elárulja azt a bizalmat, mellyel lelkem legmélyét tártam föl abban a szent hitben, hogy nem lesz ellenére. Nem, ezt nem bírom elhinni, mert nem bírnék magán egyetlen foltot sem találni, egész lényem tiltakozik ellene. Kérve kérem, hadd vonhassak vissza minden vádat, melyet leírtam ugyan, de nem hittem el. Kérem, engedje hinnem, hogy maga tökéletes – hagyja meg nekem ezt az utolsó örömömet! És, hogy ez a tökély bizonyítva legyen, kérem, irgalmazzon nekem. Nem volt még olyan boldogtalan, aki úgy rászorult volna a maga segítő kezére, mint én. Mentsen ki abból a szakadékból, ahová taszított, és kölcsönözze az eszét, hiszen az enyémet elvette. Magának köszönhetem, hogy megjavultam; ne zavarja meg hát a fejemet, mert saját művét rombolja össze. Nem teszek könnyelmű ígéreteket. Szerelmemtől sosem fog eltántorítani, de segíthet abban, hogy féken tartsam. Árulja el, mit mondjak, mondja meg, mit tegyek, hogy legalább attól a csapástól megmentsen, amivel a nemtetszése

sújtana rám. És oldozzon már föl ettől a borzasztó félelemtől; mondja, hogy nem haragszik, sajnál és megbocsát. Annyira irgalmas úgysem lesz hozzám, amennyire kívánom; legalább adjon belőle annyit, amennyi nélkül élni sem tudok. Ezt még maga sem tagadhatja meg! Isten vele, asszonyom! Fogadja jó szívvel forró hódolatomat, mely kitűnően összefér mély tiszteletemmel. 17.. augusztus 20-án. XXV. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Íme a tegnapi hadijelentés. Tizenegykor lementem nagynénémhez. Az ő védőszárnyai alatt sikerült is bejutnom az állítólagos beteghez. Még ágyban feküdt. Szeme karikás; remélem, neki se volt jobb éjszakája, mint nekem. Alig vártam, hogy nagynéném eltávolodjék az ágytól, s tüstént lecsaptam az alkalomra. Átadtam a levelet. Szép hölgyem nem akarta elfogadni. Én azonban otthagytam a paplanon, és roppant előzékenyen odatoltam a karosszéket az ágyhoz, mert nagynéném minél közelebb kívánkozott “az ő édes kicsi leánykájához”. Most aztán nem volt pardon: vagy kitör a botrány, vagy eldugja a levelet. Eldugta. Zavarában arról kezdett beszélni, hogy alighanem lázas; vesztére, mert nagynéném megkért, hogy tapintsam meg a pulzusát, és közben agyba-főbe dicsérte orvosi hozzáértésemet. Szerelmem tehát egy lábbal kettőt botlott; először oda kellett nyújtania a csuklóját, és ráadásul reszkethetett is, hogy leleplezem kis szélhámossá gát. Jómagam nagy buzgósággal tenyerembe vettem és jól megszorítottam kezét, jobbommal pedig végigtapogattam telt és mégis leányos karját. Volt benne annyi komiszság, hogy ne viszonozza szorításomat; én tehát kiegyenesedtem, mondván: “A pulzus normális, még egy kis izgalomnak se mutatja jelét.” Képzelem, milyen pillantást vetett rám; én azonban azért is el kerültem a tekintetét. Egy perc múlva felsóhajtott, hogy föl szeretne kelni, s mi magára hagytuk. Az ebédhez lejött ugyan, de nagyon szomorú arcot vágott, sőt, kijelentette, hogy nem óhajt sétálni, vagyis más szóval: hogy nem óhajt tárgyalni velem. Éreztem, hogy a helyzet meg érett egy visszafojtott sóhajra s egy megkínzott pillantásra. Jól gondoltam. Ő éppen ezt várta, s e napon ez volt az egyetlen eset, amikor összetalálkozhatott a tekintetünk. Ennek a nőnek van esze, de gyengéi is vannak, éppúgy, mint másnak. Később, amikor a helyzet lehetővé tette, odasúgtam neki: “Asszonyom, kegyes volt-e tudatni velem a sorsomat?” –

“Igen, uram – felelte nagy meglepetésemre –‚ majd meg fogja kapni a levelemet.” Mondhatom, alig vártam ezt a percet, de ő – dühében-e, vagy félelmében, vagy ügyetlenség volt, nem tudom – csak este adta át válaszát, mikor már aludni ment. Elküldöm magának, gyönyörűm, az én levelem piszkozatával együtt. Olvassa el és ítéljen. Akarom, hogy saját szemével lássa, milyen szavahihetően színleli, hogy nem szerelmes, pedig én esküdni merek az ellenkezőjére! Hogy fog sírni, ha majd megcsalom – és nézze, a kicsike hogy sietett csalni! Ebből az derül ki, kedvesem, hogy a legügyesebb férfi is csak üggyel-bajjal tudja utolérni az asszonyi őszinteséget. Most aztán játszhatom a hiszékeny lelket, aki komolyan vette ezt a fecsegést, és kezét-lábát töri a kétségbeeséstől, amiért őnagyságának úgy tetszett, hogy a megközelíthetetlent játssza! No de majd meg kapja a magáét ezért a kis álnokságért… Csak mikor? Most búcsúzom, mert még sok az írnivalóm. Most jut eszembe: el ne felejtse visszaküldeni szívtelen szerelmem levelét, mert hátha eszébe jut egyszer visszakérni ezt a nagybecsű nyavalygást. Az ember tartson rendet. A kis Volanges lányról majd legközelebb! A kastélyban, 17.. augusztus 22-én. XXVI. LEVÉL Tourvelné Valmont vikomtnak Uram, biztosíthatom, hogy ezt a levelet kizárólag azért írom, mert kénytelen vagyok tisztázni tegnap esti félreérthető viselkedésemet. Sírtam, uram, nem is tagadom. Talán az a kifejezés is kicsúszott a számon, melyet ön oly élvezettel idéz. Minthogy ön minden könnyemet és minden szavamat számon tartotta, magyarázattal tartozom. Megszoktam, hogy csak tisztességes érzelmeket keltek, és nem hallok soha arcpirító szavakat. Ennélfogva olyan biztonságban élek – talán nem is egészen érdemtelenül –‚ hogy se titkolni, se elnyomni nem szoktam érzéseimet. Az ön modora azonban megdöbbentett és zavarba hozott, s abban a hozzám csöppet sem méltó helyzetben valami ösztönös félelem fogott el. Talán az a gondolat háborított föl, hogy olyan asszonyokkal téveszt össze, akiket maga is megvet, és ugyanolyan vakmerő játékba kezd velem, mint ővelük. Mindez együtt és egyszerre hatott rám, ettől lett könnyes a szemem, s ezért mondtam – azt hiszem, okkal –‚ hogy boldogtalan vagyok. Ez a kifejezés ön szerint erős; én azonban inkább túl gyengének érezném, ha szavaimnak és könnyeimnek más

lett volna az indítóoka, és ha osztoztam volna sértő érzelmeiben, melyeket ezennel visszautasítok. Nem, uram, én nem osztozom bennük. Ha osztoznék, száz mérföldnyire futnék öntől, s valamilyen sivatagban siratnám azt a balvégzetet, mely önnel összeismertetett! Nem szeretem önt, ez biztos, és nem is fogom szeretni soha. De talán mégis jobban tettem volna, ha barátaim tanácsát megfogadva még a közelembe sem engedem magát! Mert egyetlenegy hibát mégis elkövettem. Elhittem, hogy ön tisztelni tud egy tisztességes asszonyt. Magamról beszélek, aki hittem az ön becsületében, és azon voltam, hogy önt ne érje igaztalan vád. De mikor én még javában védtem, ön, a szennyes vágyaival, már meggyalázta bennem a nőt. De uram, ön nem ismer engem. Önnek sejtelme sincs, hogy ki vagyok. Azért hiszi csak, hogy önnek joga az, amit vétkes vágyai súgnak; azért mert olyan szavakat kimondani, melyeket nem szabad hallanom, azért mert olyan levelet írni, melyet nem szabad elolvasnom. És még én “áruljam el”, hogy mit mondjon? Én mondjam meg, hogy mit tegyen? Nem, uram, azt már nem! Én két tanácsot adok önnek: ne szóljon hozzám, és felejtsen el. Ha megteszi, számíthat irgalmamra, még többre: a hálámra is! De elég ebből! Nekem nem lehet kérnivalóm attól, aki nem tisztelt, nem ajándékozhatok bizalmat annak, aki megzavarta lelki nyugalmamat. Nem én akartam; csak magára vessen, ha félni kezdek öntől, sőt, ha esetleg meggyűlölöm. Én csak azt tudtam, hogy ön unokaöccse az én közbecsülésben álló barátnőmnek, és csak azt akartam, hogy baráti szót szóljak egy olyan személyért, akit kővel dobál meg a közvélemény. Ön mindent elrontott, s én megjósolom, hogy nem is akar semmit jóvá tenni. Még egyszer kimondom, uram, hogy érzelmei sértenek, vallomásai bepiszkolnak; nagyon téved, ha azt hiszi, hogy valaha viszonzásra találnak. Követelem, hogy erről a témáról örökös némaságot parancsoljon magának, máskülönben arra kényszerülnék, hogy sohase lássam önt viszont. Azt hiszem, ennyit joggal kívánhatok, sőt, követelhetek öntől. E sorokhoz mellé kelem hozzám írott levelét, és kérem, hogy az enyémet adja vissza. Nagyon kínosan érezném magam, ha csak egy ceruza vonásnyi emléke maradna egy olyan esetnek, amelynek sosem lett volna szabad megtörténnie. Őszinte tisztelettel stb. 17.. augusztus 21-én. XXVII. LEVÉL Cécile Volanges Merteuil márkinénak

Istenem, milyen megértő ön, asszonyom! Hogy bírta kitalálni, hogy nekem könnyebben esik az írás, mint hogyha élőszóval kellene kifejeznem magam? Főleg, mert borzasztó komplikált dolgokat kell elmondanom, de hiszen ön jó barátnőm, ugye, az? Igen, tudom, egész biztosan tudom, hogy az! De jó volna, ha meg tudnék szabadulni félszegségemtől, hiszen oly nagy szükségem volna a tanácsaira. Tudniillik sokat szomorkodom. Emellett érzelmeimet bárki leolvashatja arcomból. Például ha ő van itt, és valaki rám néz, rögtön elvörösödök. Vagy például tegnap azért látott sírni, mert valamit mondani akartam önnek, de aztán érthetetlen okból nem bírtam beszélni. Ön még kérdezte is, hogy mi bajom, és én hiába próbáltam visszatartani, könnyek szöktek a szemembe. Persze egy szót se bírtam kinyögni. Ha ön nem segít rajtam, a mama mindent észrevett volna, és akkor jaj nekem. Hát ilyen rémesen élek én, főleg négy nap óta. Mert négy napja annak, ne haragudjék, asszonyom, de muszáj elmondanom, négy napja annak, hogy Danceny lovag levelet írt nekem. Esküszöm, hogy amikor a levelet megtaláltam, sejtelmem se volt róla, mi az; de később, az igazat megvallva, nem esett nagyon rosszul a levelét elolvasni, sőt. Most már olyan kedves nekem ez a levél, hogyha életem végéig kellene bánkódnom miatta, akkor se járnék rosszul. Arról persze szó sincs, hogy az örömömet kimutattam volna; legyen nyugodt, asszonyom, épp ellenkezőleg, azt mondtam, meg vagyok sértve. Danceny azzal védekezett, hogy a levelet úgyszólván akarata ellenére írta, amit el is lehet neki hinni, tudniillik én is el határoztam, hogy nem válaszolok, és mégsem bírtam magam visszatartani. Én persze csak egyetlenegyszer írtam neki, akkor is főképpen azzal a célzattal, hogy megtiltsam neki a levélírást. Sajnos ő mégis állandóan leveleket küldöz, de én nem válaszolok. Látszik is rajta, mennyire szomorú emiatt, én pedig ettől még szomorúbb leszek, úgyhogy már magam se tudom, mit tegyek, mit ne tegyek, és borzasztó, milyen szerencsétlen vagyok. Legyen szíves, mondja meg, asszonyom, tényleg olyan szörnyűség volna, ha hébe-hóba válaszolgatnék neki? Persze csak addig, amíg egy kis erőre kap, le tudja győzni levélírási szenvedélyét, és megint úgy lesz minden, mint régen volt, mert ami engem illet, igazán nem tudom, mi lesz belőlem, ha ez így megy tovább. Például, amikor a legutolsó levelét olvastam, egyszerűen nem bírtam abbahagyni a bőgést, de közben tudtam, hogyha megint nem válaszolok, akkor még rémesebb lesz minden, mint most. Danceny levelét, vagy annak másolatát, elküldöm önnek, mert abból meg fogja látni, hogy nem akar tőlem semmi rosszat. Persze ha úgy gondolja, hogy ne levelezzek, akkor nem levelezek, de remélem, hogy igazat ad nekem, hiszen abban nincsen semmi rossz.

Ha már itt tartunk, hadd kérdezzek még valamit, ha megengedi. Nekem azt mondták, hogy helytelen dolog szeretni valakit. Legyen szíves megmondani, hogy miért. Azért fordulok önhöz, mert Danceny lovag viszont azt állítja, hogy nem helytelen dolog, sőt, állítólag majdnem mindenki szerelmes. Ha ez igaz, akkor igazán nem tudom, miért épp én legyek az egyetlen, akinek erről le kell mondania. Vagy pedig értsem úgy, hogy csak az a helytelen, ha fiatal leányok szerelmesek? Tudniillik én fültanúja voltam, amikor a mama kijelentette, hogy D.-né szereti M. urat, és ezt csöppet se úgy mondta, mintha ez az érzés hibáztatható volna. Arra viszont még gondolni se jó, milyen dühös lenne a mama, ha csak megsejtené, hogy Danceny lovagot a barátomnak érzem. Úgy bánik velem, mint valami kisgyerekkel, komoly dolgokról szóra se érdemesít. Azt hittem, azért hozat haza a kolostorból, hogy férjhez adjon, de pillanatnyilag ennek semmi előjele sincs. Nem mintha izgatna a dolog, eszem ágában sincs, de ön olyan jóban van vele, asszonyom, hogy talán megtudakolhatná, és akkor esetleg én is megtudhatnám, hányadán állunk. Borzasztó hosszú lett ez a levél, de ön bátorított arra, hogy írjak. Ezért mertem fölhasználni az alkalmat, hogy kiöntsem szívemet és mert számítok az ön barátságára. Az ön őszinte tisztelője stb. Párizs, 17.. augusztus 23-án. XXVIII. LEVÉL Danceny lovag Cécile Volanges-nak Mire magyarázzam, kisasszony, hogy még mindig nem hajlandó válaszolni nekem? Hogy lehet valaki ilyen szívtelen? Bennem minden reggel fölébred a remény, és minden este Újra ki alszik! Ön sem tagadja kettőnk barátságát; de milyen barát az, aki néma szemlélője a másik szenvedéseinek, és hűvös közönnyel tekint le rá? Én egy olthatatlan tűz sebeitől égek, s ez még szánakozásra sem bírja indítani szívét? Ön a kisujját se mozdítja, hogy szenvedő barátja fájdalmát csillapítsa! Csak egy szót kértem öntől, s ön elutasított; minek nevezzem hát e gyengécske érzést, mely attól is fél, hogy újra kimondja saját nevét!? Tegnap azt mondta, kisasszony, hogy nem akar hálátlan lenni. Higgye el nekem: ha a szerelemért csak barátságot akar cserébe adni, nem azért teszi, mintha a hálátlanságtól félne, ha nem csak a hálátlanság látszatától. Nem merem untatni tovább azzal az érzéssel, mely bizonyára terhére van, hiszen nem ér dekli; szívembe fogom zárni mindaddig, míg le nem győzöm valahogy. Nem

lesz ez könnyű, s magamnak meg kell vallanom, hogy minden erőmet össze kell szednem, és meg kell próbálnom minden eszközt, még azt is, mely mind közt a leggyilkosabb, mégpedig, hogy folyton-folyton azt mondogassam magamban: Volanges kisasszony szívtelen. Sőt: azon leszek, hogy ritkábban járjak magukhoz, és már jó előre töröm a fejem egy jó kifogáson. De mit mondok? Mim marad, ha elvesztem mindennapos látogatásaimnak édes örömét? Az, hogy szünet-szakadatlan vissza fogom őket sírni. Az ön óhaja és az ön műve lesz, ha örök boldogtalansággal fizetek a legszemérmesebb szerelemért… Érzem, hogy soha, de soha nem hódíthatom vissza boldogságomat, mely ma elveszett, pedig én a szerelmet az ön képmására teremtettem, és ma is boldog esküvel fogadnám meg, hogy csak önért élek, míg meg nem halok. De ön ezt az esküt nem akarja hallani; némaságával közli velem, hogy szívében egy hang se szólal meg mellettem. E némaság nemcsak erős bizonyság arra, hogy ön milyen szívtelen, hanem egyúttal a legfájóbb módja is annak, hogy ezt velem tudassa. Isten önnel, kisasszony. Nem is ámítom magam tovább azzal, hogy választ kapok. A szerelemnek a vágy diktálta volna a választ, a barátságnak az együttérzés, a könyörületnek pedig a jószívűség; de sem a könyörület, sem a barátság, sem a szerelem nem kapott helyet a szívében, kisasszony. Párizs, 17.. augusztus 23-án. XXIX. LEVÉL Cécile Volanges Sophie Carnay-nak Ugye, megmondtam, Sophie drágám, hogy bizonyos esetekben igenis szabad levelet írni; bár ne fogadtam volna meg a tanácsodat, mert te vagy az oka, hogy egyik bánatból a másikba estünk, Danceny meg én. Hogy milyen igazam volt, arra Merteuil márkiné a tanúm, aki egy véleményen van velem, márpedig ki tudhatná jobban, hogy mi illik és mi nem. Mindent bevallottam neki. Eleinte ugyanúgy tiltakozott, mint te, de amikor elmagyaráztam, hogy is áll ez a dolog, belátta, hogy ez egészen különleges eset. Egy kikötése volt csak, mégpedig hogy látni szeretné az én leveleimet és Danceny válaszait, nehogy véletlenül valami illetlenséget írjak. Végre nyugodt vagyok. Merteuil-nét valósággal imádom, mert olyan jószívű és olyan tiszteletreméltó. Most aztán senkinek se lehet kifogása. Most aztán legalább írhatok Dancenynak, és neki is meglesz az öröme. De még mekkora öröme! Eddig ugyanis mindig a “barátság” szót használtam leveleimben, ő pedig könyörgött, hogy ehelyett írjak inkább “szerelmet”. Ebbe

nem mertem bele menni, bár sejtelmem sincs, mi a különbség a kettő között. Ő azonban úgy ragaszkodott a “szerelemhez,” hogy ezt is megkérdeztem Merteuil-nétól, aki ebben a kérdésben is igazat adott nekem. Azt mondta, hogy egy nő csak végszükség esetén használhatja ezt a szót, hogy “szerelem”; minthogy én végszükségben vagyok, tehát ezentúl használni fogom, minthogy úgy sincs különbség a kettő között, és mit csináljak, ha annyira odavan érte. Még mást is mondott Merteuil-né. Olyan könyveket kapok majd tőle kölcsön, melyekben éppen ezekről a dolgokról van szó. Ezekből megtanulhatom a helyes viselkedés módját, és sokkal szebb leveleket is fogok majd tudni írni, mint azelőtt. Ebből is láthatod, drágám, milyen őszintén a szemembe mondja a hibáimat, ami szintén arra mutat, hogy szeret. Csak arra kért, hogy a mamának ne szóljak ezekről a könyvekről semmit, nehogy az a látszata legyen a dolognak, mintha Merteuil-né kifogásolná az én eddigi neveltetésemet. Biztos, hogy a mama megsértődne, tehát inkább nem szólok neki. De azért mégiscsak furcsa egy kicsit, hogy egy asszony, aki úgyszólván nem is rokonom, jobban törődik velem, mint az édes mama. Áldom a sorsomat, hogy összekerültem vele! Például arra kérte a mamát, hogy holnapután elvihessen az Operába. Nekem azt is megmondta, hogy a páholyban ketten leszünk, és egész idő alatt zavartalanul beszélgethetünk, mert ott senki se hallhat minket; ez még sokkal izgalmasabb lesz, mint az Opera. A házasságomról is szó lesz, mert annyit már el árult nekem, hogy férjhez fogok menni, de aztán nem beszélhettünk többet erről a témáról. Viszont az is furcsa egy kicsit, hogy erről a mama egy kukkot se szólt. Drága Sophie-m, sietek elbúcsúzni, mert most Danceny lovagnak akarok levelet írni! Kimondhatatlanul boldog vagyok. 17.. augusztus 24-én. XXX. LEVÉL Cécile Volanges Danceny lovagnak Amint látja, uram, készséggel írok önnek, hogy bebizonyítsam barátságomat, jobban mondva “szerelmemet”, mert tudom, milyen fontos ez magának. Azt írta, hogy én szívtelen vagyok. Efelől biztosíthatom, hogy tévedés, és remélem, hogy ez a levél épp elég bizonyíték. Elhiszem, hogy sok fájdalma származott abból, mert nem írtam, de mit gondol, nem fájt az nekem is? Én azonban a világ minden kincséért sem vagyok hajlandó a legkisebb hibát

is elkövetni, és csak végszükségben írtam le azt, hogy “szerelmes” vagyok, mert már nem bírtam elviselni, hogy ilyen szomorú. Remélhetőleg már nem szomorú, és mind a ketten boldogok leszünk. Örömmel gondolok arra, hogy ma este látni fogjuk egy mást. Jöjjön korán, mert akármikor jön, az mindig későnek tűnik. Mama itthon vacsorázik, és remélhetőleg magát is meg fogja hívni, hogy tartson velünk. Azt is remélem, hogy nem lesz máshol dolga, mint tegnapelőtt. Gondolom, igen kellemes vacsorára lehetett hivatalos, mert ugyancsak sietett, nehogy el késsen. De minek erről beszélni. Megírtam azt, hogy “szeretem”, és remélem, most már annyit leszünk együtt, amennyit csak lehet. Én csak magával érzem jól magam, és szeretném, ha maga is jól érezné magát velem. Még gondolni sem szeretek arra, hogy még ebben a pillanatban is szomorkodik, de ez most már nem az én hibám. Mi helyt itt lesz, rögtön kérni fogom a hárfámat, hogy minél előbb magánál legyen a levelem. Okosabbat nem bírok kitalálni. Isten önnel, uram. Én önt szívből “szeretem”. Minél gyakrabban kimondom, annál jobban esik. Legyen ugyanolyan boldog, mint én. 17.. augusztus 24-én. XXXI. LEVÉL Danceny lovag Cécile Volanges-nak De még milyen boldogok leszünk, kisasszony! Az én boldogságom máris teljes, hiszen ön szeret; az öné pedig végtelen, ha nem lesz rövidebb életű annál a szerelemnél, melyet bennem keltett. Mit látok? Mit hallok? Ön szeret, és nem is fél kimondani, hogy ez szerelem? Sőt minél többet mondja, annál jobban esik mondania? Én pedig most már nemcsak az ön kézírásában láttam leírva ezt a gyönyörű “szerelem” szót, hanem már szép hangján is hallottam kimondani! Láttam szemembe nézni két szép szemét, melyeken áttündökölt érzelmeinek fénye. Hallottam fogadalmát, hogy nekem akarja szentelni egész életét. Most pedig hadd tegyek fogadalmat én is, hogy egész létemmel az ön boldogságát kívánom szolgálni; tudnia, éreznie kell, hogy ezt nem szegem meg soha! Milyen szép is volt az a tegnapi nap! Bár volna Merteuil-nénak mindennap valami titkos megbeszélése a kedves mamával! A tegnap szép emlékeiben egy keserű csöpp, ha eszembe jutnak a ránk váró merev és illemtudó találkozások. Hogy bírom majd elengedni azt a karcsú kezet, mely e szavakat írta: szeretem önt! Hogy bírom megállni, hogy ne csókolgassam, s így álljak bosszút legalább, amiért egy sokkal nagyobb kegyet megtagadott!

Cécile-em, egyetlenem, mit érzett akkor, amikor tegnap este hirtelen visszajött a kedves mama a szobába, és mi már csak úgy nézhettünk egymásra, mint két idegen? Fájt-e az akkor magának, hogy nem is beszélhet többet arról a szerelemről, amelyről – kevéssel azelőtt – nem volt hajlandó bizonyságot adni? Eszébe jutott-e, milyen boldoggá tett volna engem egy csók, s ezt éppen maga, maga tagadta meg? Ígérje meg, egyet lenem, hogy legközelebb nem mond ilyen szigorú nemet! Ígéretéből erőt merítenék annak a fegyelemnek elviselésére, melyet a körülmények parancsolnak ránk, s az én keserves koplalásomat megédesíti az a tudat, hogy egyszerre és egy miatt fáj a szívünk. Itt az idő, egyetlen szerelmem: búcsúznom kell, hogy magához siessek és viszontlássam. Ha nem így volna, sohase bírnék elszakadni magától. Isten önnel, egyetlenem. Szerelmem percről percre nő. 17.. augusztus 25-én. XXXII. LEVÉL Volanges-né Tourvelnénak Azt óhajtja, asszonyom, hogy én Valmont úrban az erényes férfiút lássam? Mi tagadás, ez kissé bajos. Ha elhinném róla, hogy tisztességes, mert ön elmesélt róla egyetlen jó cselekedetet, akkor gazembernek nevezhetnék akármilyen köztiszteletben álló embert, akinek egyetlen hibájáról tudok. Az emberi fajta mindenben tökéletlen, erényeiben és bűneiben egyformán. A gazfickónak is van jó oldala, Viszont a szeplőtlen tisztesség is követ el hibát. Higgyen ön is ebben a megállapításban, mert igaz. Ennek köszönhetjük, hogy elnézők tudunk lenni a vétkesekkel éppúgy, mint az erényes emberekkel; s emezeket megóvja a gőgtől, amazokat viszont a csüggedéstől. Persze ön most azt gondolja magában, hogy én csak szavakban vagyok elnéző, s a tetteimben nem, ami igaz is. Én azt tapasztaltam, hogy az elnézés veszélyessé tud válni, ha gyengeségünkben nem teszünk különbséget jó és rossz között. Nincs jogom Valmont úr tetteit vagy tetteinek indítóokait kutatni, de szeretném hinni, hogy az indíték is van olyan nemes, mint a tett. Persze Valmont úrnak mégiscsak az a fő foglalkozása, hogy egész családokra zűrzavart, szégyent és becstelenséget zúdít. Hallgassa meg, ha jólesik, annak a nyomorultnak a hálálkodását, akinek alamizsnát adott; de ha jól figyel, szavát túlkiabálja száz tönkretett áldozatának jajgatása. Lehet, hogy önnek van igaza, s Valmont úr csak arra példa, milyen veszedelmesek lehetnek a szerelmi viszonyok; de akkor mindenki, aki a közelében van, veszélyben forog. Ön azt hiszi, hogy meg tudná téríteni. Nem vitatkozom. Tegyük fel, hogy megtörtént

ez az örvendetes csoda. De az emberek szemében az marad, aki volt, s önnek alkalmazkodnia kell a közvéleményhez! Csak Isten tud a szívekben olvasni, csak ő adhat bűnbocsánatot a megtérő bűnösöknek. Mi nem ismerjük egymás gondolatait, csak a tettekből ítélhetünk. Aki pedig elvesztette embertársai becsülését, azt óhatatlanul körülveszi a gyanakvás légköre; még panaszra sincs joga e nehezen jóvá tehető veszteség miatt. Fontolja meg, fiatal barátnőm, hogy már azzal is kockáztatjuk felebarátaink tiszteletét, ha úgy teszünk, mintha nem törődnénk vele. Ezt a szigort ne nevezze igazságtalanságnak, mert egyrészt senki se bolond lemondani valami jóról, amíg azt magáénak mondhatja, másfelől pedig könnyebben csúszik le az ember a lejtőn, ha már nem érzi magán a közvélemény figyelő szemét. Ez a sors vár önre, asszonyom, ha benső kapcsolatba jut ezzel a Valmont úrral, lett légyen az a legártatlanabb kapcsolat a világon! Nekem csöppet sem tetszik, hogy ilyen hevesen veszi védelmébe ezt az urat. Tudom, mik az ön érvei, tehát sietek elébük vágni. Legelőször Merteuil-néra fog hivatkozni, akinek viszonya volt vele, és mégis bocsánatot nyert. Aztán szemembe fogja mondani, hogy miért fogadom még én is a saját házamban a vikomtot. Utolsó érve pedig az lesz, hogy lám, az úgynevezett jobb körök is befogadják, mi több: valósággal futnak Valmont úr után. Azt hiszem, mind a három érvre méltó módon tudok válaszolni. Itt van először Merteuil-né. Ez az asszony tényleg tetőtől talpig tisztességes; hibája talán csak az az egy, hogy túl biztos a dolgában. Az önbizalom olyan, mint a kocsis; dicséret illeti mindaddig, amíg jól hajtja lovait a sziklás és szakadékos úton, de jaj neki, ha az árokba dönt! Ezt a gyengéjét Merteuil-né is ismeri és hibáztatja saját magában; tehát jól teszi, ha dicséri ezt az asszonyt, de nem jó, ha követni akarja példáját. Ma már ő is megokosodott, s egyre szigorúbb elveket vall; azt hiszem, most ott tart, hogy ugyanazt mondaná önnek, amit én. Másodszor, itt vagyok én. Nem tudok jobb kifogást mondani, mint mások, hisz igaz, hogy éppúgy fogadom Valmont urat, mint akárki más. Ezer meg ezer ellentmondás uralkodik a nagyvilági társaságban, s ez az ezerből egy. Ön is tudja, ahogy én tudom, hogy vannak ilyenek, az ember folyton panaszkodik miattuk, de a végén mindig beadja a derekát. Valmont úr dúsgazdag, kitűnő családból való, és tele van vonzó jellemvonásokkal. Azt hiszem, már fiatalon rájött arra, hogy egyforma tehetsége van a hízelgéshez és a maró gúnyhoz; és úgy lett a párizsi társaság csillaga, hogy ezzel a két karddal egyszerre tud vívni. E két tehetség dolgában senki sem ér fel hozzá; az egyikkel hódítani tud, a másikkal rettegést szülni. Senki se becsüli valami sokra, de mindenki igyekszik a kedvében járni; ennek köszönheti, hogy előkelő helye van abban a

társaságban, melynek óvatossága nagyobb a bátorságánál, és inkább kitér az útjából, mintsem hogy hadat üzenjen neki. De nincs olyan asszony, még maga Merteuil-né sem, akinek volna mersze egy ilyen emberrel édes kettesben összezárkózni, ráadásul egy kis faluba! Csak a legokosabb és a legszelídebb asszony képes egy ilyen hátborzongató következetlenségre – bocsássa meg ezt a szót, melyet a barátság súgott a fülembe. Kedves jó barátnőm, magát a tisztasága fogja elbuktatni, mert azzal áltatja, hogy biztonságban van! De jusson eszébe, hogy kik lesznek majd a bírái! Először olyan frivol fickók, akik nem képesek hinni egy olyan erényben, mely bennük nyomokban sem fordul elő; másodszor azok a rossz akaratú senkik, akik viszont nem akarnak benne hinni, hogy csúffá tehessék az ön tisztességét. Gondolja meg, mit csinál, mert még a férfiak közül is csak kevesen mernének ilyen kockázatot vállalni. Ez nem tréfa! Vannak itt szép számmal olyan ifjak, akik szemében Valmont vikomt az isten; de még ők is, ha van egy kis eszük, roppantul vigyáznak, hogy megtartsák a három lépés távolságot; és akkor önt, asszonyom, önt nem bírom tőle elijeszteni! Kérem, nagyon nyomatékosan kérem, jöjjön vissza Párizsba. Ha az érveimnek nem akar hinni, legalább higgyen a barátságomnak; hallgasson rá, hiszen ennél nincsen nyomósabb érv. Ön úgy érzi, hogy túl aggályoskodó vagyok. Bár ne volna szükség az aggodalmaimra! De inkább ez legyen a bűnöm, mint a hanyagság! 17.. augusztus 24-én. XXXIII. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Megáll az eszem! Maga odáig jutott, tisztelt vikomt, hogy meg ijedt a saját sikereitől? Tervszerűen átadja fegyvereit ellenfelének, és jobban élvezi a küzdelmet, mint a győzelmet? A viselkedése remeke az óvatosságnak. Ha más szemszögből nézem, akkor remeke a butaságnak. Őszintén szólva, attól félek, hogy illúziókat kerget, barátom! Nem az a baj, hogy elszalasztotta a pillanatot. Először is, talán el se jött az igazi pillanat. Másodszor pedig, mondhatnak nekem, amit akarnak, szerintem az elszalasztott pillanatok vissza szoktak térni, viszont egy elhibázott mozdulatot nem lehet többé jóvá tenni. Az igazi baklövés az volt, hogy levélírásra adta a fejét. Az a gyanúm, hogy még most sem tudja, mit követett el. Csak nem képzeli, hogy észokokkal rá lehet bírni egy asszonyt a megadásra! Én úgy tudom, hogy nem érvekkel,

hanem csakis érzelmekkel lehet győzni: ha tehát célhoz akar érni, akkor az ész helyett a szívhez kell szólnia. De hát a legszívhezszólóbb levél sem ér semmit, hisz épp az nincs ott, aki kihasználná az ellágyulást. Ha sikerül is szép szavakkal fölgyújtania szerelmesének vérét, mit gondol, meddig ég az a tűz? S nincs-e ideje a megfontolásnak, hogy közbeszóljon és lehűtse? Számítsa ki: mennyi ideig tart egy levél megírása, mennyi ideig, míg a kezébe jut, s most döntse el maga, hogy egy asszony, egy ilyen jámborsággal és erénnyel körülövezett asszony mennyi ideig akarja azt a valamit, amit kétségbeesetten igyekszik nem akar ni? Ezt a taktikát legföljebb egészen fiatal gyerekeknél érdemes alkalmazni, mert azok leírják, hogy szeretlek, de nem tudják, hogy ez azt jelenti: a tied vagyok. De én gyanítom, hogy Tourvelné van olyan okos, mint erkölcsös, és tudja, mit jelentenek a szavak. Így aztán hiába örül annak, hogy szép szavakkal sikerült levennie a lábáról, a levélírásban mégiscsak ő maradt felül. Remélem, tudja, hogy most mi lesz? Aki egyszer belelovalta magát egy vitába, az megmakacsolja magát. Addig keresi a jó érveket, míg meg nem találja; aztán kifejti őket, s végül ragaszkodik hozzájuk. Nem is azért, mert olyan jók: inkább, hogy meg ne hazudtolja magát. Ezenkívül rájöttem még valamire, és csodálom, hogy ez elkerülte a figyelmét. A szerelemben ugyanis nincs nehezebb, mint olyasmiről írni, amit az ember nem érez át. Ezen persze azt értem: szavahihetően írni, mert hiszen az ember mindig ugyanazokkal a szavakkal fejezi ki magát, legföljebb másképpen rendezi el őket, de épp, miközben rendezgeti őket, minden odavész. Olvassa csak át még egyszer a levelét; olyan gyönyörű rendet csinált benne, hogy átlátszóvá vált minden mondata. Azzal biztatom magam, hogy a maga Tourvelnéja még nem annyira kitanult, hogy ezt észrevegye, de mit ér az, ha mégis elárulta magát? Így van ez a regényekkel is. Az írók vért verejtékeznek, hogy fölhevüljenek, és mégis hidegen hagyják az olvasót. Az egyetlen kivétel talán az Héloïse; az író minden tehetségét latba vetette, de mégsem rendítette meg azt a hitemet, hogy ez a történet valóban megtörtént. Milyen más az, ha az ember beszél! Hangját hamarosan át forrósítják az érzelmei. Bármikor elsírhatja magát, s ez külön feszültséget ad szavának. Tekintetében összemosódik a gyengéd érzelem és a testi vágy, a kötetlen beszéd pedig kiváltja belőle azt a zavart és dadogást, melynél nincs ékesebb szószólója a szerelem ügyének. S végül, a szeretett lény közelsége előbb-utóbb elveszi józan eszünket, és arra biztat, hogy adjuk meg magunkat. Higgyen nekem, barátom. A legfontosabb, hogy azonnal szüntesse be ezt az irkálást, mert talán még kiköszörülheti a csorbát. Aztán várjon, míg alkalma nem nyílik a beszédre. Ez az asszony egyébként erősebb, mint hittem volna. Védelmi taktikája remek, mindössze két aprósággal árulja el magát. Az egyik,

hogy túl sokat beszél, a másik, hogy hálálkodásával alkalmat ad magának az ellentámadásra. És még valami, ami jó előjelnek látszik: ennek az asszonynak az erőpazarlása. Megjósolom: annyi energiát veszteget majd el a szavakra, hogy egészen erejét veszti, mire sor kerül a tettre. Visszaküldöm a leveleit. Ha van esze, akkor ezeknek nem lesz folytatásuk, csak majd a boldogság órája után. Már nagyon későre jár, különben még beszámolnék a kis Volanges lány el ismerést érdemlő fejlődéséről. Oly elégedett vagyok vele, hogy remélem, én leszek az első a célban, és maga hoppon marad… Mára elég. 17.. augusztus 24-én. XXXIV. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Öröm hallgatni a szavát, gyönyörűm. Csak tudnám, minek fárasztja magát olyasvalaminek a bizonyításával, amit minden gyerek tud! A maga levelének annyi a veleje, hogy aki győzni akar a szerelemben, jobban teszi, ha beszél, mintha levelet ír. No, szép! Az ábécéje a szerelem tudományának! S ráadásul maga csak egy kivételről tud e szabály alól, pedig kettő van. Mert nemcsak azok a kislányok kivételek, akik félénkségből engedelmeskednek, és butaságból buknak el, hanem azok a széplelkű asszonyok is, akiknek a becsvágyuk lesz a kerítőjük, a hiúságuk pedig a vesztük… Itt van például B. grófnő. Őneki aztán nem kellett könyörögni, hogy válaszoljon első levelemre, pedig éppoly kevéssé volt szerelmes belém, mint én őbelé. Merem állítani, hogy ő az egész ügyben csak egy jó alkalmat látott, amely használ a hírnevének. Maga nem gondol arra, hogy ebben az ügyben, jogi nyelven szólván, más a törvény, mint a gyakorlat. Abból a téves felfogásból indul ki, hogy tőlem függött, beszélek-e vele vagy inkább levelet írok. Csakhogy az én bájos kis szívtelenem a 19-én történtek óta visszavonult védelmi állásaiba, és minden kísérletemet, hogy találkozzam vele, fölényes taktikával verte vissza. Most már ott tartok, hogy minden úton-módon megpróbálom visszaszerezni az előnyömet, mert ha így mennek a dolgok tovább, én leszek a vesztes, pedig azt nem tűröm, még ezen a téren sem! Még ebből a levelezésből is egy kis csetepaté lett; nemcsak hogy nem válaszol rájuk, hanem most már át se veszi őket. Minden levelemhez új haditervet kell kieszelnem, és még így se mindegyik sikerül.

Emlékszik még, milyen simán ment a dolog a legelső levéllel? A második sem okozott túl nagy fejtörést. Ő visszakérte a hozzám írt levelét, és nem Vette észre, hogy helyette az én levelemet vette át. A harmadik próbálkozásomnak azonban sziklaszilárdan ellenállt, vagy szeszélyből, vagy dühében, amiért kétszer becsaptam, vagy pedig azért – s egyre jobban kezdek ebben hinni! –‚ mert ez a nő csakugyan tisztességes. De ez a visszautasítás olyan kínos helyzetbe hozta, hogy remélem, el veszi a kedvét a további ellenkezéstől. Ezt a levelet ugyanis először egyszerűen odanyújtottam ne ki, és csöppet se voltam meglepve, hogy nem vette el, mert ezzel föladott volna egy olyan pozíciót, melyet én is csak hosszas ostrommal reméltem bevenni. Első próbálkozásom tehát egészen ötletszerű volt, ahogy az alkalom hozta. Ekkor azonban már borítékba tettem a levelet, és akkor küldtem be a szobájába, amikor tudtam, hogy éppen öltözködik, mégpedig a nagynéném és a szobalány jelenlétében. Az inasom, akinek szájába rágtam üzenetemet, azt mondta, hogy meghozta azokat az írásokat, melyeket tőlem kért. Arra számítottam, hogy nem meri visszautasítani, mert akkor botrányos magyarázkodásra lett volna szükség… Így is lett: átvette a levelet. Inasomnak meghagytam, hogy közben jól figyelje meg az arcát; azt mondta – és én megbízom az ítéletében –‚ hogy épp csak egy kis pirulást lehetett észrevenni, amit inkább a zavar, mint a harag okozott. Nem tudtam hová lenni az örömtől, abban a hiszemben, hogy vagy elolvassa levelemet, vagy pedig visszaadja; ez azonban csak négyszemközt lehetséges, én tehát végre nyugodtan beszélhetek vele. Egy óra múlva azonban bekopogott a szobámba valamelyik inasa, kezében egy egészen más formájú borítékkal, mint az enyém… Még meg is ismertem rajta az ő vágyva vágyott kezevonásait! Gondolhatja, gyönyörűm, hogy siettem a levelet föltépni; de mit találtam benne? A saját levelemet, fél behajtva és fölbontatlanul… Ő is abban bizakodott, amiben én: hogy majd félek a botránytól, s erre építette ezt a pokoli fogást. Maga tudja, milyen vagyok. Majd szétrobbantam dühömben. De mit ért az? Meg kellett nyugodnom, valami újat kitalálnom… Mégpedig ezt: A kastélytól majdnem egy mérföldnyire van a posta. Reggelente onnan hozzák be a leveleket, mégpedig egy erre a célra készült, persely forma ládikóban, melyhez csak a postamesternek és Rosemonde néninek van kulcsa. Napközben mindenki ebbe a ládikóba dobja a leveleit, este átviszik a postára, s reggel visszahozzák a frissen érkezett levelekkel. A házbeliek és a vendégek cselédsége fölváltva látja el ezt a szolgálatot. Aznap ugyan nem az én inasomon volt a sor, de ő azt mondta, úgyis dolga van a faluban, és elvállalta a munkát. Eközben megírtam levelemet. A borítékra elváltoztatott betűkkel írtam a címzést, és ügyesen ráhamisítottam a dijoni postabélyegzőt. Azért választottam

épp Dijont, mert onnan jöttek az én szépasszonykám férjének levelei, márpedig én épp az ő szerepkörét akartam átvenni. Azonkívül Tourvelné egész nap arról beszélt, hogy alig bírja kivárni a dijoni postát; mulattatott, hogy ezt az örömet is megszerezhettem neki. Ennyi óvintézkedés után nem volt nehéz levelemet a többi közé keverni. Ötletemnek még az az előnye is volt, hogy szemtanúja lehettem levelem fogadtatásának. Itt ugyanis az a szokás, hogy reggeli után nem széledünk szét addig, míg ki nem osztják a postát. Végre aztán megérkeztek a levelek. Rosemonde-né kinyitotta a ládikót. “Dijonból!” – mondta, átadván a levelemet a címzettnek. “Csakhogy ez nem a férjem írása!” – válaszolta ijedten Tourvelné. Türelmetlenül törte föl a pecsétet. Egy pillantást vetett a levélbe, s már mindent tudott: arca azonban úgy elárulta felindulását, hogy nagynéném meg kérdezte: “Mi történt?” Én is odamentem hozzá, és megkérdeztem: – “Mi az? Talán rossz híreket kapott?” A jámbor lélek föl se mert pillantani, s minthogy egy árva szót sem bírt kinyögni, zavarának leplezésére úgy tett, mintha végigolvasná levelemet, pedig a betűk összefolytak a szeme előtt. Alaposan kiélveztem a kínlódását. Úgy gondoltam, még egy szúrást megérdemel tőlem. “Látom – mondtam –‚ kezd megnyugodni. Úgy látszik, váratlan, de nem rossz híreket kapott.” Tourvelnénak a harag jobb tanácsot adott, mint amilyent az esze adhatott volna. “Ez a levél tele van szemtelenségekkel – mondta. – Csak tudnám, hogy mert valaki ilyeneket írni!” – “És ki írta?” – kérdezte Rosemonde néném. “Nincs aláírva” – válaszolta Tourvelné, haragvó szépségében. – “A levél ugyanolyan gyalázatos, mint aki írta; felejtsük el…" Ezzel darabokra tépte a sértő írásművet, foszlányait zsebre tette, és kiment. Haragudott rám, de mégiscsak megkapta levelemet; s én fogadni merek, hogy a kíváncsiságtól hajtva összerakja foszlányait, és végigolvassa az egész levelet. Messzire vinne, ha a mai nap minden eseményéről beszámolnék. Inkább mellékelem két levelem piszkozatát – azokból minden kiderül. Ha lépést akar tartani ezzel a levelezéssel, akkor tanulja meg elolvasni a jegyzeteimet, mert engem megölne az unalom, ha még egyszer le kell másolnom. A viszontlátásra, gyönyörűm. 17.. augusztus 25-én. XXXV. LEVÉL Valmont vikomt Tourvelnénak

Szót kell önnek fogadnom, asszonyom. Ha ennyi rosszat képzel rólam, akkor mégis meg kell önt győznöm az igazamról. Mert annyi finomság mégiscsak szorult belém, hogy egy szóval se teszek önnek szemrehányást, és annyi bátorság is, hogy minden áldozatra kész vagyok. Az ön parancsa így szól: csend és feledés. Legyen úgy. El fogom némítani szerelmemet, és ha lehet, még azt is elfelejtem, mily kegyetlen fogadtatásban részesültek érzelmeim. Belátom, vágyódtam az ön tetszésére; de a vágy még nem jog. Azt is reméltem, hogy egy kissé elnézőbb lesz; de nem minden reményünk válik valóra. Ön azonban, aki szerelmemet sértésnek tekinti, arra miért nem gondol, hogyha vétek is ez a szerelem, e véteknek ön az oka és a mentsége is egy személyben? Nem gondol arra sem, hogy én még akkor is őszintén beszéltem, amikor nem volt hasznos ez az őszinteség, mert képtelenség lett volna eltitkolni ezt a mindent betöltő szerelmet. Mi ez, ha nem az én jóhiszeműségem bizonyítéka? De ön mégis sértő merényletnek tekinti maga ellen! Így aztán az én igaz, ártatlan és tisztességtudó szerelmemnek az lett a jutalma, hogy ön eltávolított a közeléből, sőt, mér a gyűlöletét kezdi éreztetni velem… Nincs olyan ember, aki ezt a bánásmódot némán eltűrné. De én, én szót fogadok, zokszó nélkül eltűrök mindent; csak kínozzon tovább, s én tovább imádom. Valami rejtélyes varázslat révén élet-halál ura lett érzelmeimnek; szerelmem is csak azért dacolhat önnel, mert az ön teremtménye, nem az enyém. Másképp már rég megsemmisült volna. Nem azt kérem, hogy viszonozza érzelmeimet; erről nem is ábrándoztam soha. Részvétet se várok, pedig volt idő, amikor az ön érdeklődése legalább ezt a kis reményt fölébresztette bennem. De azt hiszem, egyet megkövetelhetek. Azt, hogy igazságos legyen. Ön árulta el nekem, hogy valaki be akart feketíteni. Szó szerint azt mondta, hogy még a közelében sem tűrne meg, ha a barátaira hallgatna. Ha szabad kérdeznem, kik ezek a szolgálat kész jó barátok? Bizonyára csupa megbízható, tisztakezű és becsületes ember. El se tűrnék a névtelenség félhomályát, ahol esetleg holmi rágalmazó alakokkal lehetne őket összetéveszteni, mert akkor én se tudhatnám meg nevüket, sem rágalmaikat. Csakhogy énnekem jogom van mind a kettőt tudni, mert ön, asszonyom, hitelt adott szavuknak. Még a bűnösnek is meg mondják, mi a bűne és ki a vádlója; csak aztán ítélik el. Én is csak ezt a kegyet kérem, és megígérem, hogy magamat tisztázni fogom, őket pedig meghazudtolom. Sosem törődtem azoknak az embereknek a locsogásával, akiket nem becsülök semmire, de az ön véleménye más. Az életemet adnám érte, hogy kiérdemeljem a becsülését, és jaj annak, aki ettől meg akar fosztani! Hiszen ettől függ az a kérése, amellyel eddig nem mert előhozakodni, s mely, mint mondotta, jogot ad majd nekem az ön hálájára. Ezt a hálát én nem követelem;

ellenkezőleg; én leszek önnek hálás, ha végre megengedi, hogy kedvére tegyek. Ehhez azonban az kell, hogy ezentúl ne bántson engem ok nélkül, inkább árulja el, mit kíván voltaképpen tőlem. Eleget törtem a fejemet rajta, de hiába: ezért fárasztom most magát vele. Boldog leszek, ha láthatom, s még boldogabb, ha szolgálatára lehetek, és büszke, amiért megbocsátott nekem. Mi tartja vissza ettől? Remélem, nem attól fél, hogy nem teljesítem a kérését. Nagyon fájna, ha így vélekedne rólam. Igaz, nem küldtem vissza a levelét. De nem azért, hogy kérését megtagadjam. Sőt! Higgye el, én még önnél is jobban kívánom, hogy minél előbb visszaadhassam azt a levelet. Csak az a baj, hogy az én szemem önt mindig jónak látja, ebből a levélből viszont úgy lép elő, amilyennek ön magát szeretné látni. Ha például kísértést érzek, hogy a szívéhez férjek, elég belenéznem a levélbe, és látnom kell, hogy inkább a világ végéig szökik előlem, hogysem megadja magát. Vagy tegyük föl, hogy ön az eszembe jut, és ettől még nagyobb és forróbb lesz szerelmem – itt a levél, s megtudom, hogy önt ez a szerelem vérig sérti. És ha véletlenül találkozunk, s én úgy érzem, hogy e szerelem életem legdrágább kincse, csak el kell olvasnom levelét, s már tudom, hogy ez önnek pokoli kín… Remélem megérti, mennyire örülnék, ha visszaadhatnám végre ezt a szerencsétlen levelet. De ha követeli, hogy visszaadjam, akkor érvényét veszti mindaz, ami benne van. Talán nem kell magyaráznom, mily boldoggá tenne ez a követelés! 17.. augusztus 21-én. XXXVI. LEVÉL Valmont vikomt Tourvelnénak (DIJONI POSTABÉLYEGZŐVEL) Viselkedése napról napra ridegebb, asszonyom! Engedje meg, hogy a szemébe mondjam: inkább hajlandó igazságtalanságot elkövetni, hogysem megbocsásson nekem! Kimondta az ítéletet, anélkül hogy védekezhettem volna; most persze könnyebb el sem olvasni a leveleimet, mint válaszolni az érvelésemre. Visszaküldi a leveleimet konokul, sőt megvetéssel! Ön kényszerít a cselvetésre, méghozzá éppen akkor, amikor szándékaim tisztaságáról akarom meggyőzni. A bajbajutott ember, ha védekezni akar, nem lehet válogatós az eszközökben. Ha ön egyszer átlátja szerelmem egész mélységét és tisztaságát, akkor tudom, fölmentést kapok azért is, hogy a hátsó ajtón merészeltem besurranni. Hiszek abban, hogy megbocsát nekem. Ne csodálkozzék, ilyen a szerelem. Élni akar, s ezért sokkal többre képes, mint a közöny, mely csupán

védekezik. Engedje meg, asszonyom, hogy szépítés nélkül megmutassam önnek a szívemet. E szív az öné, illik, hogy belélásson. Amikor megérkeztem nagynénémhez, sejtelmem se volt róla, mi vár rám. Nem tudtam, hogy önt itt találom, s hadd tegyem hozzá, szokásos őszinteségemmel, hogy éppolyan nyugodt lettem volna akkor is, ha tudom. Pedig nagy tisztelője voltam szépségének, de nem ismertem még a szerelem gyötrődéseit; megszoktam, hogy csak akkor érezzek vágyat, és csak akkor engedjek ennek a vágynak, ha a vágy mellé mindjárt biztatást is kapok. Ön is hallhatta, hogy mennyit könyörgött a nagynéném, hogy maradjak egypár napig. Önnel akkor egy napot már együtt töltöttünk ugyan, de a marasztalásnak csak azért engedtem, mert jólesett az én tiszteletreméltó és kedves nagynénémnek egy kis örömet szerezni. Csakhogy az itteni életmód egészen más, mint amihez szokva voltam. Én meglepő könnyedséggel alkalmazkodtam hozzá, és meg se kérdeztem magamtól, hogy miért. Már beszéltem önnek jellemem túlságos hajlékonyságáról; én tehát egyszerűen ennek számlájára írtam a bennem lejátszódó változásokat. De aztán mind jobban és jobban megismertem önt. Sajnos (bár nem is tudom, miért olyan sajnálatos ez) rájöttem, hogy arcának szépsége, mely első látásra mindjárt szíven ütött, talán a legkisebb az érdemei sorában. Csodálni kezdtem lelke tisztaságát, mely egészen betöltötte az enyémet. Így lettem szépsége bámulója, erénye imádója, s az összes férfivágyak közül csak egy élt bennem: az, hogy méltó lehessek önhöz. Reméltem, hogy segít majd a múltamat elfeledni s a jövendőmet megkeresni. Erre lestem a hangjában, ezt kutattam a szemében; csak hogy a szeméből méreg sugárzott belém. Hogy védekezhettem volna ellene? Hiszen a tekintete nem szándékkal árasztotta, az enyém tehát gyanútlanul befogadta. Ez volt tehát a szerelem! Dehogyis panaszkodtam miatta. Ellenkezőleg: örök hallgatást fogadtam, s úgy adtam át magam e gyönyörű érzelemnek, hogy nem éreztem félelmet és azt sem, hogy tilosban járok. Uralma napról napra nőtt. Előbb csak öröm volt, hogy látom, később szükségletté vált. Ha kiment a szobából, szívembe markolt az aggodalom. Vajon hol jár? S ha újra meghallottam a lépteit, nem tudtam hova lenni örömömben. Megszűntem létezni: már csak önben éltem. De maga tudja a legjobban, hogy szívem titkáról soha egy árva szó ki nem csúszott a számon, sem a komoly viták hevében, sem játékos óráink tréfái között. S aztán rám virradt szenvedéseim kezdetének napja; a vak sors úgy akarta, hogy épp egy jó cselekedetem legyen a jeladás. Bizony, asszonyom, ott kezdődött ez, azoknál a nyomorultaknál, akiknek alamizsnát adtam. Ön ott a részvétnek oly fokát mutatta, hogy szépsége még szebbé vált, jósága meg

százszorozódott, én pedig, aki már amúgy is félig részeg voltam a szerelemtől, egészen elvesztettem a fejemet. Emlékszik még, milyen zavartan viselkedtem? Megpróbáltam valahogy visszafojtani azt a szenvedélyt, melyről éreztem, hogy sajnos már fölibém nőtt. S mikor halálosan elfáradtam ebben az iparkodásban, a kiszámíthatatlan sorsnak épp akkor jutott eszébe, hogy kettesben maradjak önnel. Akkor, nem tagadom, elbuktam. Amúgy is csordultig telt szívem nem bírta visszatartani sem a szavakat sem a könnyeket. De mi ebben a bűn? S ha van is benne, nem fizettem-e meg érte azzal a sok szenvedéssel, mely rám szakadt? Hamuvá éget ez a reménytelen szerelem. Szánalmat várok öntől, de csak gyűlöletet kapok. Utolsó örömöm az, hogy láthatom magát. A szemem, még ha lehunyom, akkor is önt keresi, s én mégis reszketek, hogy pillantásaink ne találkozzanak… Láthatja, milyen poklokra taszított: nappal eltitkolom szenvedéseimet, éjszaka pedig átengedem magam nekik. S mit csinál ön ezalatt? Békességben, nyugalomban él, s úgy tesz, mintha nem ismerné azt a kínt, melyet fölidézett és tetszéssel fogadott… Így áll a helyzet, de mégis ön panaszkodik és én mentegetőzöm. Tessék, asszonyom, őszintén felsoroltam mindazt, amiben vétkesnek talált, pedig sokkal inkább csak szerencsétlen vagyok. Ön bennem csupa tiszta érzelmet keltett: őszinte szerelmet, mély hódolatot, sziklaszilárd tiszteletet. Még egy istent se szégyellnék olyan érzelmekkel illetni, mint önt. Vajon ön, az ő legszebb teremtménye, nem akarna-e nagylelkűségben is olyan lenni, mint ő? Gondoljon arra, mennyit szenvedek, s gondoljon arra is, hogy az Ön jóvoltából a teljes boldogság és a végső kétségbeesés határán lebegek. Egy szavára örökre eldől, hogy mi vár rám! 17.. augusztus 23-án. XXXVII. LEVÉL Tourvelné Volanges-nénak Megfogadom baráti tanácsait, kedves asszonyom. Mint mindig, most is elhiszem, amit mond, mert tudom, hogy annak komoly alapja van. Elismerem azt is, hogy Valmont úr valóban végtelenül veszélyes egyén lehet, ha olyan színben tudja magát föl tüntetni, amilyennek mi látjuk, és közben az, akinek maga mondja. Tehát ha maga annyira kívánja, el fogom innen távolítani, illetve mindent megteszek ennek érdekében; tudniillik, néha épp a legegyszerűbb dolgot a legnehezebb megvalósítani, pusztán külsőségek miatt.

Még mindig teljesen kivihetetlennek tartom azt, hogy Rosemonde-néhoz forduljak ezzel a kéréssel, mert ez nemcsak a vikomtra lenne sértő, hanem a nagynénjére is. Ugyanilyen bajos megvalósítani azt, hogy én utazzam el innen. Az egyik ok a férjem – erről már beszámoltam önnek –‚ a másik pedig Valmont úr. Könnyen lehet, hogy zokon venné elutazásomat, és szó nélkül utánam jönne Párizsba. Márpedig egy ilyen hazautazás, amelynek én lennék az oka (vagy legalábbis a látszólagos oka), több alkalmat adna a szóbeszédre, mint az itteni együttlétünk Rosemonde-né házában, aki köztudomásúan jó barátnőm, őneki pedig rokona. Az egyetlen megoldás: ha rá tudnám venni, hogy a maga jószántából utazzon el. Nehéz dolog ilyesmit kérni valakitől, de talán mégis sikerül, mert ő mindenáron be akarja nekem bizonyítani, hogy tisztességesebb, mint a híre. Még örülök is ennek a próbatételnek; most legalább kiderül, igazat beszél-e, amikor azt erősítgeti, hogy tisztességes asszonyoknak nem volt és nem is lesz okuk panaszra a viselkedése miatt. Ha elutazik, amit őszintén remélek, akkor ezt az én kedvemért teszi majd, mert hiszen az ősz java részét itt szerette volna eltölteni. Ha vissza utasít és ragaszkodik az ittmaradáshoz, akkor megígérem, hogy én utazom el. Azt hiszem, ez volt az ön baráti óhajtása, asszonyom. Amint látja, habozás nélkül megfogadtam. Így legalább önt is meggyőzhetem róla, hogy bármilyen melegséggel védelmeztem is Valmont urat, mégis tudom, mivel tartozom barátaimnak. Nemcsak meghallgatom, hanem követem is tanácsaikat. 17.. augusztus 25-én. XXXVIII. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Kedves barátom, e pillanatban kaptam meg hatalmas paksamétáját. Ha pontos dátumot írt rá, akkor ennek már huszonnégy órával ezelőtt itt kellett volna lennie; így azonban nem érdemes már hozzákezdenem az olvasáshoz, mert akkor nem maradna időm az írásra. A legokosabb, ha most csak megköszönöm levelét, és inkább másvalamiről beszélek. Nem mintha szerény személyemről bármi mondanivalóm volna; itt az ősz, és ilyen kor egész Párizsban nem találni egyetlen ember formájú férfit sem. Én egy teljes hónap óta olyan erkölcsös életet élek, hogy majd belerokkanok, és derék udvarlómat leszámítva, mindenki ásítozva hallgatná végig e szűzies hónap történetét. Minthogy nincs jobb dolgom, a kis Volanges lánnyal szórakozom. Hallgassa meg, hogyan.

Szegény vikomt, magának sejtelme sincs, miről maradt le, amikor nem vállalta e leányka nevelését! Csupa bűbáj ez a gyerek. Minthogy nincs jelleme, és elvei sincsenek, képzelheti, milyen élvezet vele lenni. Azt hiszem, az érzelmi gazdagság sose lesz erős oldala, de ügy veszem észre, hogy annál fogékonyabb az élmények iránt. Nincs humora, és semmi tehetsége az intrikára, de van benne valami természetes rafinéria, remélem, érti, mire célzok. El kell ismernem, hogy ezzel és arcának üde naivitásával még sokra fogja vinni. Most persze még egy kis hízelkedő, és néha muszáj nevetnem, hogy azt a kis eszét milyen könnyű megzavarni. A legszebb az, hogy semmit, de tényleg semmit sem tud arról, amit a világon a legjobban szeretne meg tudni. Olyan türelmetlen tud lenni, hogy az már komikus; egy szerre sír, nevet és bosszankodik, aztán elkezd könyörögni valami szívfacsaró gyerekességgel, hogy tanítsam ki… Szavamra mondom, irigylem azt a valakit, aki majd learatja e gyönyöröket. Nem tudom biztosan, írtam-e mér arról, hogy négy vagy öt nap óta teljes bizalmába avatott. Gondolhatja, hogy eleinte megjátszottam az anyai szigort. De minél többet ostromolt buta kis érveivel, annál inkább úgy tettem, mintha komolyan venném őket. Most már szentül meg van győződve, hogy ezt a sikert saját ékesszólásának köszönheti; erre az elővigyázatra azért volt szükségem, nehogy utólag kompromittáljam magam. Belementem, hogy előbb leírja s aztán kimondja ezt a szót: szerelem. Arról persze nem is álmodik, hogy még e napon én intéztem úgy, hogy kettesben maradjon a kis lovagocskával, És most képzelje el, milyen ügyefogyott ez a fiú: ő, aki olyan szép verseket ír, egy csókot sem tudott kikönyörögni attól a lánytól. Istenem, gondoltam, milyen buták vagytok ti, a “szellem emberei”! Ez a Danceny egyenesen megőrjít a butaságával, mert sajnos, nem súghatom folyton a fülébe, hogy mit tegyen. Most sajnálom csak, hogy nincs itt, kedves vikomt! Maga jóban van Dancenyval, aki minden titkát elmondaná magának. És ha ezt egyszer kibökte, akkor óriás léptekkel lehetne előre haladni. Nem lehetne egy kicsit siettetni a maga Tourvelnéjét? Ha ez így megy tovább, akkor Gercourt gróf nagyon olcsón szabadul, amit nem akarok. Tegnap különben szóba hoztam őt a kislány előtt, és olyan szép színekkel festettem meg a képét, hogy tíz év házasság után sem utálhatná jobban, mint most. Persze a házastársi hűséget is agyba-főbe dicsértem neki; ebben, tudja, nem ismerek tréfát. Így aztán úgy megtanulja bennem az erényt tisztelni, hogy már nem árthat nekem a cinkosságunk sem, s ezenkívül felszítom benne azt a gyűlöletet, mellyel kedves férjét óhajtom meglepni. Ráadásul még azt is sikerült neki bebeszélnem, hogy szerelmet csak addig remélhet, amíg férjhez nem megy. Azt hiszem, most sietni fog, hogy még kivehesse belőle a részét. Tisztelt vikomt, búcsúzom magától. Beülök a hálószobámba, és olvasni kezdem a levélköteget.

17.. augusztus 27-én. XXXIX. LEVÉL Cécile Volanges Sophie Carnay-nak Olyan ideges és szomorú vagyok, drága Sophie-m, hogy majdnem egész éjszaka sírtam. Ebben a pillanatban ugyan nagyon boldog vagyok éppen, de ha előérzetem nem csal, akkor ez nem tarthat soká. Merteuil-né tegnap elvitt az Operába. Sokat beszélgettünk a házasságomról, de nem valami biztató volt, amit mondott. Azt az illetőt, akihez októberben férjhez kell mennem, Gercourt grófnak hívják. Gazdag is, művelt is, és egy egész ezrednek a parancsnoka, ami még nem hangzik rosszul. De először is öreg. Képzeld el, ez az ember legalább harminchat éves! Rá adásul, amint Merteuil-né mondja, morc és szigorú alak, s ő aggódik, hogy nem sok boldogság vár rám mellette. De én éreztem, hogy aggodalma bizonyosság, csak kíméletből nem mondta meg nekem. Voltaképpen egész este azt magyarázta, hogy egy nő mivel tartozik a férjének; elismerte, hogy Gercourt gróf csöppet sem szeretetreméltó, de mégis azt kívánta, hogy szeressem. Azonfelül azt is megmagyarázta, hogy ha egyszer férjhez mentem, akkor nem szerethetem tovább Dancenyt. Mit szólsz ehhez? Hát most mit csináljak? Annyi bizonyos, hogy Dancenyt örökké szeretni fogom, és most már teljesen elment a kedvem a férjhez menéstől. Az a gróf csinálhat, amit akar; igazán nem én szaladtam utána. Jelenleg Korzikában szolgál, ami jó messze van. Miattam még egy évtizedig ottmaradhat! A legszívesebben megmondanám a mamának, hogy csináljuk vissza ezt a házasságot, de akkor visszadugna a zárdába, ami mégiscsak rosszabb valamivel. Teljesen tanácstalan vagyok. Érzem, hogy egyre jobban és jobban szeretem Dancenyt, és ha eszembe jut, hogy már csak egy hónapig lehetünk így, ahogy vagyunk, majdnem elbőgöm magam. Nincs más vigaszom, mint ennek a csupa szív Merteuil-nénak a barátsága. Minden gondomat megoszthatom vele, és annyi kedvesség van benne, hogy amíg együtt vagyunk, addig semmi se fáj. Máskülönben is sokat köszönhetek neki, mert ami keveset tudok, azt tőle tanultam. Olyan megértő velem, hogy a legtitkosabb gondolataimat is minden szégyenkezés nélkül el bírom neki mondani. Néha, ha valami illetlenséget mondok, megszid érte, de azt is egészen gyöngéden teszi, és ha a nyakába borulok és összecsókolom, mindjárt elmúlik a haragja. Végre van valakim, akit nyugodtan, minden lelkifurdalás nélkül szerethetek, ami nagyon jó érzés. De azért megbeszéltük, hogy kifelé, különösen a mama előtt, nem árulom el, hogy milyen nagyon szeretem, mert akkor elkezd gyanakodni

Danceny lovagra. Hidd el nekem, ha egész életemben úgy élhetnék, mint most, akkor nem volna semmi bajom. Csak az a ronda gróf ne volna a világon! De inkább nem is beszélek róla többet, mert újra szomorú leszek. Sokkal okosabb, ha leülök és írok Dancenynak; de neki csak a szerelmemről írok, a gondjaimról nem, mert akkor ő is mind járt szomorú lenne. Isten veled, te drága barátnő. Láthatod, hogy panaszaidnak nem volt semmi alapjuk. Lehet, hogy – amint te mondod – más dolgom van, de azért marad rá időm, hogy gondoljak rád és írjak neked.13 17.. augusztus 27-én. XL. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Az én kőszívű szépségem eddig nem válaszolt a leveleimre, aztán el se fogadta őket, most azonban már látni sem akar, sőt távozásomat kívánja. Magát azonban még ennél is nagyobb meglepetés várja: az, hogy én e szigorú óhajnak alávetem magam. Szinte látom, ahogy összeráncolja a homlokát, pedig én semmi pénzért se szalasztanék el egy olyan alkalmat, amikor ő parancsolhat nekem. Először is azért, mert aki parancsol, az el is kötelezi magát; másodszor, ha egy férfi a hatalom illúziójával el kápráztatott egy asszonyt, akkor olyan csapdát állított neki, melyből nagyon nehéz a szabadulás. Még egy harmadik okom is van. Szívszerelmem ugyanis már halálos biztonsággal tudta elkerülni azt, hogy négyszemközt maradjon velem, s ezzel úgy sarokba szorított, hogy mindenáron ki kellett onnan törnöm. Hiszen sokat voltunk együtt, és én mégse szólhattam egy árva szót sem szerelmemről. Mi lesz akkor, gondoltam, ha ehhez hozzászokik? Ha láttomra meg se dobban a szíve? Maga is tudja, hogy egy ilyen lelkiállapotot úgyszólván lehetetlen visszacsinálni. Gondolhatja egyébként, hogy engedelmességemnek megszabtam az árát. Volt annyi eszem, hogy olyan föltételt is kikössek, amely nem teljesíthető. Így majd én dönthetem el, hogy állom-e szavamat vagy sem, s egy kedvező pillanatban, amikor szép hölgyem ismét felém hajlik, vagy szükségét érzi, hogy én közeledjek, akkor élőszóval vagy írásban elkezdhetek vele alkudozni. S ha visszalépek is majd egy teljesíthetetlen kikötéstől, lesz annyi eszem, hogy kiadós kárpótlást követeljek érte.

13

Cécile Volanges és Danceny lovag további leveleinek közlését egy időre félbeszakítjuk, mert semmiféle érdekesebb eseményről nincs bennük szó.

E hosszú bevezető azért kellett, hogy tisztán lássa elgondolásaimat. Most pedig hallgassa meg a két utolsó nap történetét. Még írásos bizonyítékkal is szolgálhatok, mert mellékelem Tourvelné levelét és az én válaszomat. Ismerje el, hogy pontosság dolgában kevés történész vetekszik velem! Hadd emlékeztessem először arra a dijoni levélre, melynek olyan viharos hatása volt, hogy őnagysága tombolt egész nap. Az ebédlőben is csak akkor jelent meg, amikor már beadták az ebédet, és közölte, hogy migrénje van. Valójában persze csak rossz kedve volt, de olyan rossz kedve, amilyen egy asszonynak csak lehet! Az arcára nem lehetett ráismerni. Maga is tudja, milyen bájos tud lenni; de most olyan fölháborodás látszott rajta, hogy szépsége egész új színezetet kapott. Meg is fogadtam magamban, hogy ezt a tapasztalatot a későbbiekben ki fogom használni; ha beleuntam gyengéd szerelmébe, a lázadó szeretőt ébresztem benne fel… Láttam, hogy nagyon szomorú délután ígérkezik. Hogy ne kelljen részt vennem a közös unalomban, azt mondtam, hogy levelet írok, és szobámba mentem. Hatkor visszatértem a szalonba. Nagynénimnek sétálni volt kedve, s mi vele mentünk. De épp, amikor kocsiba szálltunk, fejfájós szerelmem kijelentette, hogy fájdalmai tűrhetetlenekké váltak, és könyörtelenül otthagyott kettesben az öreg Rosemonde-néval. Így fizetett a délutáni távollétemért. Nem tudom, hogy megfogantak-e azok az átkok, amiket erre a fúriára szórtam; amikor hazaérkeztünk, már lefeküdt. De amikor másnap reggelihez ültünk, ez az asszony ki volt cserélve. Visszatalált régi, szelíd önmagához; kezdtem elhinni, hogy megbocsátott nekem. Vége lett a reggelinek. Ez a kedves teremtés mindjárt fölkelt, és nemtörődöm arccal nekivágott a parknak. Gondolhatja, hogy siettem utána! “Minek köszönhetem, hogy sétálni van kedve? – kérdeztem. – Egész délelőtt írtam – mondta –‚ és most zúg egy kicsit a fejem. – Attól félek, nincs olyan szerencsém – válaszoltam –‚ hogy hibásnak érezzem magam ebben a fejzúgásban. – Pedig magának is írtam, csak nem tudom még, hogy átadom-e? – mondta. – Kértem öntől valamit, de eddig nem nagyon teljesítette a kéréseimet. – Asszonyom! – kiáltottam. – Esküszöm, hogyha tehetem, a kérése teljesül.” “Mi sem könnyebb ennél – mondta erre. – Amit kértem, azt voltaképpen kötelessége volna teljesíteni, de azt se bánom, ha úgy adja meg, mint valami kegyet.” Ekkor végre elővette a levelet. Én persze a levelet átnyújtó kezet is megfogtam; visszahúzta, de minden harag nélkül, lassan és zavartan. – Nem is hittem volna, hogy ilyen meleg van idekint – mondta, és visszafordult a kastély felé vezető úton. Könyörögtem neki, hogy sétáljunk még egy kicsit, s a szép szavaknál erélyesebb eszközökhöz is nyúltam volna, ha eszembe nem jut, hogy idelátni az ablakokból. Elment, egyetlen szó nélkül, vagyis ez a séta

nyilvánvalóan csak arra szolgált, hogy ezt a levelet kézbesítse. A kastélyban rögtön szobájába ment föl, én pedig a magaméba. Ott aztán elolvastam az episztolát; a legokosabb, ha maga is elolvassa, azután az én válaszomat, mi előtt tovább folytatnám a beszámolót. XLI. LEVÉL Tourvelné Valmont vikomtnak Sajnálattal látom, uram, hogy az ön viselkedése napról napra több panaszra ad okot. A legsúlyosabb szemrehányásokat érdemelné meg, elsősorban a konokságáért, mellyel fáradhatatlanul emlegeti előttem érzelmeit, pedig ezeket nem akarom és nem is szabad meghallgatnom. Azonkívül ön az, aki nem röstelli kihasználni gyengeségemet vagy jóhiszeműségemet, és reám erőszakolja a leveleit. Kiváltképp az utolsót, amelyet – ha szabad így mondanom – nem a leggusztusosabb módon csempészett a kezembe, még azt a kockázatot is vállalva, hogy ijedtemben esetleg kompromittálom magam! Megérdemelné, hogy mind ezért súlyos szemrehányásokat tegyek! Én azonban nem kívánom a múltat fölhánytorgatni. Inkább kérek öntől valamit, ami egyszerű és jogos; ha teljesíti, akkor én is azt mondom, hogy borítsuk a múltra a feledés fátyolát. Ön mondta, vikomt úr, hogy ne tartsak visszautasítástól. Igaz ugyan, hogy ezt az ígéretet az ön megszokott ingatagságával azonnal egy visszautasítással koronázta meg (az egyetlen, amelyben részesíthetett), de én szeretném hinni, hogy ezúttal nem fogja megszegni nemrég adott szavát.14 Kívánságom az, hogy távozzék. Kérem, hagyja el a kastélyt. Minél tovább marad, annál súlyosabban ítél rólam az a társaság, mely mindenkiről kész rosszat mondani, és ahol ráadásul az a szokás, hogy görbe szemmel néznek minden olyan asszonyra, aki önnel szóba mer állni. Erre a veszélyre már régen figyelmeztetnek a barátaim. Én eleinte nem hittem nekik. Még vitatkoztam is velük. Megvédtem önt, mert reméltem, hogy nem téveszt össze az asszonyok sokaságának ama díszpéldányaival, akiket ön hozott bajba. De most már kinyílt a szemem, s tudom, hogy velem éppúgy akar elbánni, mint ővelük. Azért szántam rá magam erre a lépésre, hogy szemébe tudjak nézni a társaságnak, a barátaimnak, saját magamnak. Sietek megmondani, hogy abból se lesz sok öröme, ha nem teljesíti a kívánságomat. Ha ön konokul ki akar itt tartani, abban az esetben föltett szándékom, hogy én 14

Lásd a XXXV. levelet.

utazom el. Meg kell azonban vallanom, hogy nagy hálával tartoznék önnek, ha teljesítené kérésemet. Nem akarom eltitkolni, mennyire összezavarná terveimet, ha én kényszerülnék az elutazásra. Amit annyiszor mondott, uram, most bizonyítsa be! Ha a tisztességes asszonyoknak csakugyan nincs öntől félnivalójuk, akkor itt az alkalom, hogy amit énellenem vétett, azt jóvá is tegye! Nem hiszem, hogy kérésemet meg kell indokolnom. Ha igen, indoknak elegendő az ön egész eddigi életmódja; s még így sem énrajtam múlt, hogy így elfajult a dolog. De minek föltámasztani mindazt, amit épp el akarunk felejteni? Semmi szükség nincs rá, hogy épp abban a pillanatban mondjam ki az ön bűnösségét, amikor itt az alkalom, hogy örök hálára kötelezzen… Isten önnel, vikomt úr. Most az ön elhatározása dönti el, hogy miképpen vélekedjek önről egész hátralevő életemben. Fogadja kérem stb. stb. 17.. augusztus 25-én. XLII. LEVÉL Valmont vikomt Tourvelnénak Súlyos dolog az, amit kér, asszonyom, de én nem mondok ellent. Azt hiszem, nem is tud olyat kívánni tőlem, amit ne teljesítenék. De most, hogy ezt ilyen kereken kimondtam, engedje remélnem, hogy én is kérhetek öntől egyet-mást, amit sokkal könnyebb teljesíteni, mint az ön óhajtását. Gondoljon arra, hogy én vak engedelmességgel teljesítem az ön parancsát! Első kérésem, hogy nevezze néven mindazokat, akik be akartak feketíteni maga előtt. Legyen igazságos, és lássa be, hogy jogom van ismerni azokat, akik ekkora kárt okoztak nekem. De ne csak igazságos legyen, hanem elnéző is, és teljesít se második kérésemet is; engedje meg, hogy még egyszer szavakba öntsem az én egyre szánalomraméltóbb szerelmi hódolatomat. Vegye számításba, asszonyom, hogy én minden huzavona nélkül engedelmeskedem önnek, pedig ez a boldogságomba kerül. Mi több: mondhat, amit akar, meg vagyok róla győződve, hogy csak azért ragaszkodik az én elutazásomhoz, mert nem kellemes, ha itt van a szemünk előtt saját szívtelenségünk áldozata! Ami pedig a pletykát illeti, maga éppolyan jól tudja, mint én, hogy akit ennyire tisztelnek az emberek, azt nem merik megrágalmazni. Lássa be, asszonyom, hogy nem is olyan borzasztó egy olyan ember jelenléte, akit könnyebb eltávolítani, mint fejére olvasni a hibáit. Hogy miért kell mégis elmennem? Mert ön inkább elfordul a szerencsétlenektől, hogysem segíteni próbálna rajtuk.

Elmegyek, pedig tudom, hogy kínjaim megkétszereződnek. Ön az egyetlen, akinek ezt elpanaszolhatom. Hát nem érdemlek meg egy vigasztaló szót? És kitől remélhetem ezt, ha nem öntől? Az, aki szenvedéseimet fölidézte, nem tagadhatja meg tőlem a vigaszt. Azt hiszem, nincs abban semmi természetellenes, hogy utazásom előtt tisztázni kívánom azokat az érzelmeket, melyeket maga lobbantott lángra. Azt is megérti talán, hogy nincs erőm elutazni mindaddig, amíg a szemembe nem mondta, hogy utazzam el. E két nyomós ok jogot ad nekem egy rövidke találkozóra. Vannak dolgok, amiket nem lehet levélileg tisztázni. Egy kötetre való levelezés után is félreérthető lesz az, amit egy negyedórás beszélgetésen játszva lehet tisztázni. Alkalmat nem lesz nehéz találni erre a találkozóra, mert én ugyan örömest engedelmeskednék önnek, de, mint ön is tudja, a nagynénim abban a hitben él, hogy nála töltöm az ősz nagy részét. Legalább egy levelet okvetlen meg kell várnom, hogy ürügyem legyen a hirtelen elutazásra. Isten önnel, asszonyom. Ezt a búcsúszót még sohasem esett oly nehezemre leírnom, mint most, amikor elválásunkat juttatja eszembe. Tudom, hogy hálás volna a szófogadásomért, ha csak sejtené, milyen gyötrelmeket állok ki miatta. Fogadja legalább egy kis elnézéssel ennek a szerelemnek a megvallását, mely Csupán szelíd érzelmekből és az én mélységes tiszteletemből táplálkozik. 17.. augusztus 26. A XL. LEVÉL FOLYTATÁSA Valmont vikomt Merteuil márkinénak Most pedig, gyönyörűm, próbáljunk okosak lenni. Bizonyára maga is rögtön észrevette, hogy a korrekt és erényes Tourvelné számára az én első kikötésem nem teljesíthető. Halálra sértené legjobb barátait, ha néven nevezné vádlóimat. Tehát én, aki ehhez kötöttem engedelmességemet, voltaképpen, ugye, nem ígértem semmit. Ő pedig, minthogy ezt megtagadja, minden másban engedni kényszerül. Például elutazásommal elérem azt, hogy ő – a saját jószántából – levelezni fog velem. Én tudniillik attól a bizonyos találkozótól nem várok valami sokat; nincs is vele más célom, mint az, hogy lassan megtanítsam őt belemenni olyan találkozókba is, melyekre majd a jövőben komoly szükségem lesz. De még elutazásom előtt azt az egyet ki akarom nyomozni, hogy kik próbálnak engem befeketíteni előtte. Gyanítom, hogy ez nem más, mint az ő betokosodott férje, amit csöppet sem bánnék. Minél szigorúbb egy férj, annál

jobban felkorbácsolja a vágyat. Ráadásul mihelyt szívem hölgyének első levele a kezemben lesz, azzal rákényszeríthetem, hogy csaljon, és azontúl nincs több félnivalóm a férjétől. Másképp áll a dolog, ha nem a férje, hanem egy közeli és bizalmas barátnője uszítja őt ellenem. Akkor nincs más választásom, mint hogy összeveszítsem őket, ami remélhetően sikerül is, csak először azt kell tisztáznom, honnan fúj a szél. Tegnap már csak egy hajszál választott el a győzelemtől, de asszony semmit se csinál úgy, mint más. Épp a szobájában voltunk, amikor jelentették, hogy tálalva van az ebéd. Még nem volt egészen készen az öltözködéssel, és egyszer csak látom, hogy nagy siettében és a sok mentegetőzés közepette fiókjainak kulcsát az íróasztalon felejtette. Azt már régebben megfigyeltem, hogy szobája kulcsát mindig benne hagyja a zárban. Evés közben folyton ezen járt az eszem, és éppen kapóra komornája is lejött az ebédlőbe… Gyorsan kellett döntenem: mintha az orrom vérezne, kisiettem, berohantam a szobájába. Íróasztalának azonban egyetlen fiókja se volt bezárva, és semelyikben sem találtam leveleket. Márpedig ez az évszak nem nagyon alkalmas rá, hogy írásokat lehessen elégetni… Ő azonban elég gyakran kap postát. De hová rejti? Minden zugát fölkutattam a szobának, mert nem volt bezárva semmi, de hiába. Kiderült, hogy a keresett levelet csak ruhája zsebében tarthatja. De hogy szedjem ki onnét? Tegnap óta próbálok valamit kitalálni, teljesen eredménytelenül. Mégsem bírok másra gondolni, s már azt sajnálom, hogy nem zsebtolvajnak születtem. Legalább a szülői házban megtanítanák rá az olyanfajta embert, akinek a szerelmi kaland lesz a kenyere! Micsoda öröm volna, ha ki tudnánk lopni az asszonyok zsebéből egy szerelmes levelet vagy vetélytársunk arcképét, sőt, valami bűnjelet előhalászni egy köztiszteletnek örvendő hölgy zsebéből. De hát a szüleink nem gondolnak semmire, én pedig hiába töröm a fejem, mindig oda lyukadok ki, hogy kétbalkezes alak vagyok, reménytelen eset. Egy szó, mint száz, lógó orral visszabaktattam az asztalhoz. Bánatomat csak az enyhítette, hogy a szép Tourvelné részvevő arccal fogadta megjátszott rosszullétemet. Erre rögtön elejtettem azt a megjegyzést, hogy az utóbbi időkben kiállott izgalmak teljesen aláássák egészségemet. Neki afelől semmi kétsége sem lehet, hogy izgalmaimnak ki az okozója; hátha lelkiismeretének hívó szavára megpróbálná egy kissé elzsongatni őket? De ez az asszony csak vallásosságában odaadó; könyörületében nem. A szerelemben még alamizsnát sem hajlandó adni, s ezzel, úgy vélem, rákényszeríti az embert a rablásra… De inkább búcsúzom, mert még most is, mialatt itt magával el csevegek, másra se bírok gondolni, csak azokra az istenátkozta levelekre. 17.. augusztus 27.

XLIII. LEVÉL Tourvelné Valmont vikomtnak Csak nem kívánja, Uram, hogy kisebb legyen a tartozásom? Én tisztességes emberhez illő dolgot kértem öntől. Miért akarja félig megtenni? Mire jó ez az alkudozás? Önnek is többet ér, ha én tudom, hogy mennyi hálával tartozom! Ön nemcsak sokat, hanem lehetetlenséget kíván tőlem! Lehet, hogy barátaim emlegették önt, de ez merő jóindulatból történt. Ha túloztak vagy tévedtek, akkor is az én érdekeimet tartották szemük előtt. Ha én most, ahogy ön kívánja, kiszolgáltatnám őket, nagyon hálátlanul bánnék el velük. Most már sajnálom, hogy szóba hoztam ezt az ügyet, de maga eléggé visszaél hibámmal. Így aztán az én őszinteségemből súlyos meggondolatlanság lett, mihelyt önnel kerültem szembe; s a becsületembe kerülne, hogyha kívánságát teljesíteném. Önt kérdezem meg, az ön jobbik énjét: hogy hihette, hogy ki fogom szolgáltatni a barátaimat, és szabad volt-e engem erre fölkérnie? Én azt hiszem, nem; és az a meggyőződésem, hogy ha alszik rá egyet, ön sem ismételné meg ezt a kívánságát. Ön levelezni óhajt velem – ez a második kérése. Legyen méltányos és lássa be, hogy ez se sokkal könnyebben teljesíthető, mégpedig kizárólag az ön hibájából. Kérem, ne vegye sértésnek, de az ön hírneve nem a legjobb. Saját bevallása szerint erre – legalábbis részben – okot is adott. Mutasson nekem egy tisztességes asszonyt, aki bevallja, hogy levelezik önnel. Márpedig hogy tehetne tisztességes asszony olyasmit, amit tagadni kénytelen? Ha legalább biztosan tudnám, hogy a levelei nem adnak panaszra okot, s hogy én pirulás nélkül fogadhatom el őket! Akkor talán félretolnám súlyos aggályaimat, hisz engem valóban a józan ész vezérel, nem pedig a harag. Akkor a megengedettnél többet engednék meg, és azt mondanám, hogy hébe-hóba írhat nekem. Nos tehát, ha valóban annyira vágyik erre, akkor tegye meg ellenkezés nélkül, amire én kértem. Enélkül tőlem se várhatja, hogy meghallgassam a föltételeit. De ha csak a legkisebb hálát érzi azért, amit e pillanatban magáért megteszek, akkor azonnal utazzék el! Ma reggel különben levelet kapott. Remélem, nem veszi zokon sürgetésemet, de ígérete ellenére sem használta föl ezt a kitűnő ürügyet arra, hogy nagynénjének bejelentse az elutazását. Remélem azonban, most már nem jön közbe semmi, és ön meg fogja tartani szavát. Azt is remélem, hogy nem ragaszkodik ahhoz a találkozóhoz, amelybe

én úgysem egyezem bele. Miért is kellene azt a parancsot a szemébe mondanom, amit, íme, írásban közlök: utazzon el! Isten önnel, uram. 17.. augusztus 27-én. XLIV. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Tourvelné szeret! Örüljön velem, gyönyörűm, ez a lázadó lélek megadta magát! Mit ér vele, ha még tartani tudja a látszatot? Egy ihletett percben úrrá lettem összes titkai fölött, s most mindent tudok, amit tudni akartam. Tegnap éjjel, ezen a boldog éjszakán, újra magamra találtam, és most végre elememben vagyok. Egyszerre két titoknak jöttem a nyomára. Az első a szerelem, a másik az igazságtalanság; az egyiket ki fogom élvezni az utolsó cseppig, a másikért pedig bosszút állok. Utamon tehát gyönyörről gyönyörre szálldosok! Ha ez jut eszembe, alig bírok józanul gondolkozni; még az is nehezemre esik, hogy sorban el meséljem a történteket. De lássunk hozzá. Alig végeztem a magának írt levéllel az este, amikor meg hozták az övét, e jámbor hívő levelét, melyet ide mellékelek. Figyelje csak meg, hogy szinte váratlan ügyességgel sikerült neki engedélyt adnia a levélírásra. Igaz, sietteti távozásomat, és ebből nyilvánvaló, hogy minél tovább halogatom, annál jobban ártok vele önmagamnak. Mégsem bírtam azonnal dönteni, mert nem hagyott békén a kíváncsiság. Vajon ki intrikálhatott ellenem? Megpróbáltam rá venni a szobalányát, mutassa meg, mi van úrnője zsebeiben. Megmagyaráztam neki, hogy este nyugodtan kiürítheti a zsebeket, reggel pedig feltűnés nélkül mindent visszatehet a helyére. Tíz aranyat ígértem ezért a semmiségért, de nem használt, sem a szép szó, sem a pénz, mert ez a liba vagy butaságból vagy becsületességből nem vállalkozott semmire. Már vacsorához csöngettek, s én még mindig ott álltam és alkudoztam vele. Persze mennem kellett, s még örülhettem, hogy – amit remélni sem mertem – legalább titoktartást fogadott. Képzelheti, milyen hangulatban voltam! Tudtam, hogy kiszolgáltattam magamat, és végigkínlódtam az estét hebehurgyaságom miatt. Még akkor se nyugodtam meg, amikor fölmehettem a szobámba. Itt aztán elővettem az inasomat abban a reményben, hogy az a nőszemély talán inkább hallgat az udvarlójára, mint énrám. Azt akartam, hogy vegye rá azt a lányt az én tervemre, vagy, ha ez nem megy, legalább csikarja ki belőle a föltétlen hallgatást. De ez a fickó, aki máskülönben nem ismer lehetetlent, úgy

vélekedett, hogy ezzel a lánnyal nem megyünk sokra, és ezzel kapcsolatban egy olyan kijelentést tett, mely kiváló megfigyelőképességről tanúskodik. Azt mondta: “Az úrnak jobban kellene tudnia nálam, mit jelent az, ami kor mi férfiak összefekszünk a lányokkal. Megteszik ők szívesen, ami nekik jó; de hogy mi is megkapjuk, amit akarunk, az már nem olyan egyszerű eset.” Énnekem Piron verse jutott az eszembe: “E fickó többre megy a józan eszével, mint én.” Ő pedig folytatta: “Ettől a nőcskétől már azért sem várok sokat, mert van egy állandó szeretője is. Én csak úgy tudtam megkapni, hogy unta ezt az áporodott vidéki életet, megmaradni pedig azért maradt meg mellettem, mert a gazdám iránti hűség csupa forrósággá vált bennem.” Mit szól hozzá, milyen remek inasom van? No de még nincs vége. “Azzal se megyünk semmire – folytatta –‚ ha titoktartást ígér, mert mi baja lesz abból, ha becsap? Ha még egyszer szóba hozzuk előtte ezt a dolgot, abból rájön, hogy milyen fontos nekünk a hallgatása, és annál jobban igyekszik majd érdemeket szerezni asszonyánál.” Minél jobban beláttam, hogy igazat beszél, annál jobban lekókadt a kedvem. Az volt a szerencsém, hogy a szó csak úgy ömlött belőle, én pedig nem hallgattattam el, mert szükségem volt rá. Behatóan részletezte szerelmi viszonyát, s közben meg említette, hogy a lány szobáját csak vékony deszkafal választja el Tourvelné hálószobájától. A legkisebb nesz is áthallatszik, éppen azért nem a leány szobájában jönnek össze éjszakánkint, hanem az övében. Ebben a szempillantásban megszületett a tervem. Őt is beavattam, s aztán végrehajtottuk, mégpedig teljes sikerrel. Ahogy megbeszéltük, vártam, míg az éjfél utáni kettőt el nem ütötte az óra. Akkor aztán gyertyával a kezemben beállítottam a fickó szobájába. Rászóltam, hogy már több ízben hiába csöngettem neki, ő pedig – akiben egy színész veszett el – remekül megjátszotta az ijedelmet. Kétségbeesett mentegetőzéseinek azzal vetettem véget, hogy elküldtem. Azt mondtam, melegítsen nekem mosdóvizet. A hűséges szobalány azt se tudta, hová legyen szégyenletében. A fickó Ugyanis, rá akarván licitálni tervemre, minden ruhát lekönyörgött róla, amit a forró éjszaka ugyan érthetővé tett, de megbocsáthatóvá nem. A kicsike porig volt alázva, én pedig úgy intéztem a dolgot, hogy se helyzetén, se öltözékén ne tudjon változtatni. Inasomnak kiadtam a parancsot, hogy várjon meg a szobámban, én pedig szépen leültem a feldúlt ágy szélére, a kicsike közelébe, s csak aztán kezdtem beszélni. Így aztán semmi sem veszélyeztette hatalmamat, mely a helyzet jóvoltából a kezembe jutott.

Hidegvérem egy Scipio méltóságának is becsületére vált volna; füstbe ment az a reménye, hogy a pillanat szülte lehetőségek meg az ő ifjú bájai valami visszhangra találnak bennem. Olyan aktaszagú hangot ütöttem meg, mint egy bírósági ülnök. Az alku, melyet ajánlottam, így szólt: én diszkrét leszek, ha ő viszont holnap, ugyanilyen időtájban, átadja nekem mindazt, amit úrnője zsebében talál. “Sőt – mondtam – azt a tíz aranyról szóló ígéretemet továbbra is állom, amiből láthatja, hogy nem élek vissza helyzetem előnyeivel.” Gondolhatja, gyönyörűm, hogy ész nélkül belement mindenbe; én pedig visszavonulót fújtam, hadd pótolja az ifjú pár a elmulasztott édes örömöket. Az éjszaka hátralévő részét átaludtam. Reggel vadászni mentem, és majdnem egész nap távol maradtam. Erre a kibúvóra azért volt szükség, hogy ne kelljen válaszolnom az én dacos szépségemnek, amíg át nem böngésztem a leveleket, már pedig erre csak másnap éjjel kerülhetett sor. Otthon persze elég hűvös fogadtatásban volt részem. Tourvelnét alighanem bántotta, hogy én milyen kevéssé igyekszem kihasználni ittmaradásom rövidke idejét, kiváltképp, mert szentül meg volt győződve róla, hogy nincs olyan asszony a világon, aki gyengédebb levelet tud írni, mint ő. Mindez nem puszta föltevés. Nagynénim ugyanis szememre hányta, hogy miért maradtam el olyan sokáig, amire szerelmem tárgya a következő csípős kijelentést tette: “Ugyan már! Nem vehetjük rossz néven Valmont úrtól, hogy kapva kap az egyetlen szórakozáson, amiben itt része lehet.” Én persze tiltakoztam. Azt mondtam, hogy annál kevésbé találó ez a megjegyzés, mert a hölgyek kellemes társasága kedvéért épp most halasztottam el egy sürgős levél megírását. Hozzátettem, hogy napok óta álmatlanságtól szenvedek, s azért kerestem a fáradtságot, hogy elálmosodjam. Ehhez igyekeztem olyan arcot vágni, mely egyszerre adott magyarázatot a levél meg nem írására és álmatlanságomra. Egész este úgy viselkedtem, mint akinek titkos bánata van, s azt hiszem, nem játszottam rosszul ezt a szerepet. Így legalább sikerült azt is eltitkolnom, milyen türelmetlenül várom azt az órát, mely végre-valahára kezemre játssza Tourvelné féltve őrzött titkait… Nagyvártatva jó éjszakát kívántunk egymásnak, s egy idő múlva a derék komornától csakugyan megkaptam a hallgatásomért kialkudott díjat. Végre kezemben a kincs! Ismer arról az oldalamról, hogy milyen óvatos vagyok, ha kell. Most is vigyáztam, hogy minden az eredeti helyére kerüljön vissza. Először férjének két levele került a kezembe. Elolvastam őket elejétől a végéig, pedig emészthetetlenül keveredett bennük a házastársi szerelmi ömlengés a bűnpörökről szóló beszámolókkal, de énrólam nem volt bennük szó. Csalódva tettem vissza őket, s csak akkor derültem föl, amikor ráakadtam hírhedt dijoni levelem foszlányaira, melyeket egy gondos kéz újra

összeragasztott. Még jó, hogy átfutottam rajtuk, mert elképzelheti elégedettségemet, amikor imádott hölgyem könnyeinek félreismerhetetlen nyomaira akadtam… Mi tagadás, rám jött valami kamaszi hevület, és olyan forrón csókoltam meg a levelet, hogy magam is meglepődtem. Aztán folytattam a kellemes kutatást, és ráakadtam összes leveleimre, mégpedig szép sorba lerakva, az érkezés sorrendjében. Még váratlanabbul ért, hogy megtaláltam legelső levelemet is, melyről pedig azt hittem, hogy egy kevély hölgy visszaadta! De ott volt a másolata, elváltoztatott kézírással és reszkető betűkkel leírva, jeléül annak, hogy e munka közben mily féktelenül doboghatott az a szív! Idáig úsztam a szerelemben; ekkor azonban elöntött a düh. Mit gondol, ki akart engem bemocskolni ennél az imádnivaló asszonynál? Ki az a boszorkány, aki ilyen sötét dolgokra kap ható? Maga is ismeri. Méghozzá a barátnője! Sőt: rokona. Volanges-né volt az az ocsmány banya, aki romlott képzeletének minden undokságát rám kente! Ő az, aki fölzaklatta e szelíd asszony angyali lelkét. Az ő tanácsára vagy inkább alattomos rábeszélésére kell most innen odébb állnom! Ennek a szörnyetegnek az áldozata vagyok! De most már én mondom: hadd csábítsák el azt a lányt. Nem elég, ha elcsábul: zülljön el! Ha ezt az átkozott nőszemélyt megvédelmezi az öregsége, akkor a lányán keresztül kell szíven találni. Őmiatta kell Párizsba utaznom! Ő utasít! Ő parancsol nekem! Hát jó, elutazom. De megtáncoltatom érte! Bosszant, hogy épp ez a Danceny lett a hőse ennek a kalandnak. Ez a fiú olyan becsületes, hogy nem tudunk mit kezdeni vele. Igaz, hogy fülig szerelmes, és szerencsére elég jól ismerem – így talán mégiscsak elérünk valamit… Látja, gyönyörűm, hogy meg zavarja eszemet a düh? El is felejtettem, hogy miről akartam írni. Hadd mondjam el hát, hogy mi történt ma. A ma reggeli viszontlátásnál az érző szívű és erényes Tourvelné olyan gyönyörű volt, amilyen még soha! Hogy miért volt olyan szép? Mert szépnek kellett látnom. Minden asszonynál eljön ez a pillanat, melyet annyit emlegetünk és mégis hányszor elmulasztunk! Ilyenkor mi férfiak megrészegülünk, mert egy asszony sohasem lehet mámorítóbb, mint abban a pillanatban, amikor úgy érezzük, hogy a szíve már a miénk, de a teste még nem. Én ma reggel épp ezt a pillanatot éltem át. Lehet, hogy valamit még szépített rajta az a tudat is, hogy már nem sokáig gyönyörködhetem benne; és valóban, mikor meghozták a postát, kézhez kaptam a maga 27-én kelt levelét. Olvasás közben még küszködtem magammal, megtartsam-e szavamat vagy sem; de mihelyt szemem az ő szép szemével találkozott, erőm elhagyott, és bejelentettem, hogy Párizsba utazom.

Nem sokkal később a nagynénim magunkra hagyott; ijedős szerelmem azonban, mikor még három lépés távolságnyira voltam tőle, fölugrott és rémülten kiáltotta: “Hagyjon, uram, hagyjon, az istenre kérem, ne bántson!” Persze ettől a könyörgéstől csak még jobban fölizgultam, mert éreztem, milyen fölindulást takar. Már ott álltam mellette, már kezemben volt az ő imára kulcsolt, megható keze, és már fülébe suttogtam néhány szelíd panaszt, amikor egy gonosz szellem hívására visszatért a szobába Rosemonde-né. Imádott bálványom kapott az alkalmon, és sietve visszavonult, mintha csak érezte volna, hogy ezúttal valóban lett volna oka félni. De miközben a szobája felé kísértem, még fogtam a kezét, ő pedig tűrte. Engedékenysége nem volt rossz előjel, én tehát, néhány szerelmes szó kíséretében, megszorítottam a kezét. Vissza akarta húzni, de ez ellen olyan hévvel tiltakoztam, hogy végül is elég készségesen engedett, habár se szavaimat, se szorításomat nem viszonozta. A szobája előtt, búcsúzás közben, kezet akartam neki csókolni. Ez már tényleg sok volt neki, de én egy kis ellágyulással a fülébe súgtam: “Gondoljon rá, hogy elmegyek.” Ez csakugyan megtörte az ellenkezését, de csak egy pillanatra, mert alig csókoltam meg kezét, máris elrántotta, és besurrant lakosztálya ajtaján, ahol már várt rá a szobalánya. S ezzel vége is a hőskölteménynek. Ha nem tévedek, akkor maga holnap M. marsallnénál lesz hivatalos, ahová biztosan nem követem. Pedig annyi minden féle megbeszélnivalónk van, hogy alig várom a találkozást. Elsősorban a kis Volanges lányra gondolok, akit nem tévesztek többé szem elől. Ezt a levelemet tehát elküldöm magam előtt, s bár máris túl hosszúra nyúlt, mégsem zárom le a posta indulásáig. Itt minden a feje tetején áll, s egy véletlen sorsdöntő lehet; várni akarok rá az utolsó pillanatig. Ui. este nyolckor. Nem történt semmi, nem nyílt alkalmam a közeledésre, mert ő minden lehetőséget elkerült. Egyetlen vigaszom, hogy – bármennyire fegyelmezi is magát – meglátszik rajta a szomorúság. És még valami, ami nem egészen közömbös: nagynénim egy meghívást bízott rám. Azt szeretné, ha Volanges-né itt töltene nála néhány napot. A viszontlátásra, szépséges barátnőm – holnapig, vagy legkésőbb holnaputánig! 17.. augusztus 28-án. XLV. LEVÉL Tourvelné Volanges-nénak

Asszonyom, minthogy annyira kívánta Valmont úr távozását, most illendőnek érzem önt értesíteni: ma reggel elutazott. Rosemonde-né persze nagyon hiányolja unokaöccse társaságát, melyről el kell ismernem, hogy valóban kellemes volt. Reggel óta másról sem hajlandó beszélni, s a tőle megszokott túlzásokkal agyba-főbe dicsérte unokaöccsét. Nem vitatkoztam vele. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem, annál inkább, mert sok mindenben, úgy vélem, igaza volt. Ráadásul még egy kis bűn tudatot is éreztem, mert ennek az utazásnak én voltam az okozója, tőlem viszont nem sok kárpótlást kaphat elvesztett örömeiért. Ön is tudja, hogy természetemből, sajnos, hiányzik a derű, itteni életmódunk pedig nem nagyon pótolja ezt a hiányt. Ha nem ön adta volna ezt a tanácsot, most szemrehányásokat tennék magamnak meggondolatlanságomért, annyira megrendített nagyrabecsült barátnőm őszinte bánata. Közel voltam hozzá, hogy versenyt sirassam vele Valmont vikomtot. Most mind a ketten abban reménykedünk, hogy Valmont úr átadja önnek nagynénje meghívását, s ön nemsokára itt lesz és itt is marad velünk. Talán mondanom se kell, mennyire örülnék a viszontlátásnak; ön pedig ennyi kárpótlással tartozik is nekünk. Hát még ha azt is ennek a véletlennek köszönhetném, hogy kedves kislányát a vártnál hamarább megismerhetném! Örülnék, ha szemtől szembe is kinyilváníthatnám nagyrabecsülésemet, mely stb. stb. 17.. augusztus 29-én. XLVI. LEVÉL Danceny lovag Cécile Volanges-nak Cécile, egyetlenem, mi történt magával? Ki varázsolta el magát, hogy egy csapásra ilyen kegyetlenül tudott elbánni velem? Megesküdött, hogy örökre az enyém, s még tegnap is milyen sugárzó arccal ismételte meg ezt a fogadalmat… Kinek a bűne, hogy ez az eskü egy nap alatt semmivé vált? Töprengek, vizsgálom lelkemet, hátha magamban sikerül az okot megtalálnom, de mily rettentő érzés, hogy magában kell majd felfedeznem azt! Pedig tudom, hogy maga nem könnyelmű, sem csélcsap; láthatja, hogy még kétségbeesésem legmélyén sem bírom ilyen gyanúval illetni. És mégiscsak megváltozott! De miért? Miféle végzet rendelése ez? Hisz nem a régi már! Hová lett a régi, az odaadó Cécile, akit imádok, s akinek még fülemben csengenek fogadkozásai. Maga volna az, aki a szemembe se néz már? Aki

elszalasztja azt a boldogító véletlent, melynek jóvoltából együtt lehettünk volna? Nem, ez nem a régi Cécile. Ő legalább magyarázatot adott volna, ha valamilyen rejtélyes okból kénytelen lett volna ilyen hidegen bánni velem. Édes Cécile, maga nem is sejti és nem is fogja megtudni soha, hogy milyen borzalmasan megkínzott ma engem, és milyen borzalmakat állok ki azóta. Hiszen tudja jól, hogy már lélegzeni sem tudok a szerelme nélkül. Pedig csak egy szó, egyetlen kicsi szócska széjjelkergette volna szorongásaimat, maga azonban nem mondta ki ezt a szót, sőt, olyan riadt arcot vágott, mintha attól félne, hogy meghallanak bennünket. De maga is látta, hogy ez a veszély nem létező veszély, és ezért inkább közelebb ment a társasághoz! Amikor búcsúzásra került sor, csupán azt kérdeztem, hogy holnap hánykor tehetem tiszteletemet. Erre maga olyan értetlenül nézett rám, mintha először hallaná ezt a kérdést, és végül a kedves mama mondta meg, hogy mikor jöhetek… Emiatt az a várva várt pillanat, amikor magához siethetek, holnap öröm helyett csak bizonytalansággal lesz tele. Milyen örömmel készültem mindig a maga látására; holnap azonban reszketni fogok, hogy terhére ne legyek. Tollam akadozik; máris megmérgezett a félelem. Hogy is merjek én most szerelemről írni? Pedig hányszor és milyen szívesen elismételtem azt, hogy szeretem, tudván, hogy a maga szájából ugyanezt kapom válaszul. De ha csakugyan minden megváltozott, akkor ez az édes, örömet sugárzó kifejezés az örök szomorúságot sugározza rám. De én hiszek abban, hogy a szerelemnek ez a talizmánja 15 még nem vesztette el bűverejét, és még egyszer ki merem mondani: Cécile, én szeretem magát! Kérem, mondja utánam. Ez minden boldogságom foglalata. Hiszen maga szoktatott rá, hogy e szóval viszonzást kapjak. Ha megtagadja, olyan gyötrődésre ítél, melynek éppúgy, mint szerelmemnek, csak a halál vet majd véget. 17.. augusztus 29-én. XLVII. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Mai látogatásom is kútba esett. Mindjárt elmondom, miért; addig is kérem, ne haragudjon rám.

15

Azok, akik még sohasem érezték egy szerelem szentelte igének a varázserejét, teljesen értelmetlennek fogják találni ezt a mondatot.

Párizs felé utaztamban megálltam X. grófnénál, akinek kastélya majdnem útba esett. Ott ebédeltem. Hét óra tájt érkeztem Párizsba, és sietve az Operába mentem, remélve, hogy magát ott találom. Előadás után néhány kedves ismerőssel találkoztam az elő csarnokban. Köztük volt az én régi jó Emíliám, s kiderült, hogy e népes társaság, urak és hölgyek vegyest, P.-be készültek, ahol Emília estélyt adott. Ahogy észrevettek, közfelkiáltással engem is meghívtak, s e meghívást egy tömzsi, dugó formájú alak is megismételte, aki törve és holland kiejtéssel dadogott franciául. Csak rá kellett néznem, s tudtam, hogy ennek a vacsorának ő lesz a felkent királya. Velük mentem. Útközben minden kiderült. Azt a házat, ahová mentünk, Emília a tömzsi hollandustól kapta ellenszolgáltatásképpen, amiért nem tagadta meg tőle kegyeit; a vacsorának tehát valami kézfogó jellege volt. A fura kis figura valósággal megkergült a reá váró gyönyöröktől; olyan elégedettnek látszott, hogy nézni se bírtam. Gondoltam, egy kicsit elrontom az örömét, ami sikerült is. Némi nehézséget okozott, hogy Emília nem akart kötélnek állni, úgy meg volt szédülve a pocakos polgár tenger sok pénzétől. De egy kis huzavona után ő se bánta már, hogy ezt a söröshordót jól telepumpáljuk borral, s ilyenformán harcképtelenné tesszük erre az éjszakára. Oly nagyra becsültük a hollandusok képességeit, hogy minden módszert végigpróbáltunk, mellyel a tudomány mai állása szerint egy ember leitatható. Tervünk olyan jól sikerült, hogy a tésztánál már a poharat se bírta fölemelni, de az ötletes Emíliával karöltve tovább töltögettem belé az italt. Amikor a végén az asztal alá esett, olyan részeg volt már, hogy azt kialudni nyolc nap se elég. Elhatároztuk, hogy visszaküldjük Párizsba. Minthogy a kocsiját hazaküldte, felpakoltuk az én fogatomba, én pedig átvettem a helyét az asztalfőn. A társaság persze, míg csak szét nem oszlott, égig dicsérte ötletességemet, s végül is ottmaradtam, mint a helyzet ura. Nem tudom, mi tette, a jó hangulat-e vagy az én hosszú önmegtartóztatásom, de tény, hogy egyszerre borzasztóan megkívántam Emíliát. Meg is kellett ígérnem, hogy nem hagyom el egészen a zömök hollandus feltámadásáig. Ezzel az ígérettel egy kedves szolgálatát háláltam meg. Ő ugyanis türelmesen odatartotta a hátát, miközben szívem hölgyének levelet írtam. Nem is volt rossz tréfa, hogy épp egy ilyen nőcske ágyában, testéhez szorosan odabújva írjam meg Tourvelnénak első levelemet. Ebben megrajzoltam szerencsétlen helyzetemet és fájó érzelmeimet, s az írást csak akkor szakítottam félbe, amikor még egyszer kedvem támadt megcsalni őt. Amikor felolvastam a levelet Emíliának, majd megpukkadt a nevetéstől, s remélem, magának is jó perceket szerzek vele.

Levelemet Párizsban kell lebélyegezni. Így hát magának küldöm el, mégpedig nyitva. Kérem, olvassa el, pecsételje le, és adja postára. Keressen egy olyan pecsétnyomót, melyen nincsenek rajta a maga kezdőbetűi, se valami szerelmes jellegű véset, hanem legföljebb egy fej. A viszontlátásra, gyönyörűm. Ui. Újra fölnyitottam a borítékot, mert sikerült rávennem Emíliát, hogy menjen el az Olasz Operába… Távollétét arra használom, hogy végre viszontláthassam magát. Legkésőbb hat óra tájban ott leszek, hétkor pedig, ha maga is úgy akarja, együtt mehetnénk át Volanges-néhoz. Úgy illik, hogy személyesen adjam át neki nagynénim meghívását; s még ennél is fontosabb, hogy végre szemügyre vegyem azt a lánykát. Sietek magához, asszonyok királynője, s egy olyan forró csókot kap tőlem, hogy nagyrabecsült udvarlóját elepesztheti a féltékenység. Párizs, 17.. augusztus 30. XLVIII. LEVÉL Valmont vikomt Tourvelnénak (PÁRIZSI BÉLYEGZŐVEL) Egy kétségbeesett lélek minden szomjúságával fordulok önhöz, asszonyom. Az éjszaka olyan zivatar tombolt, hogy le se hunytam miatta a szemem, s ráadásul egész bensőm égett olthatatlan tűzzel… Azt a megnyugvást, mely életszükségletem, csak öntől várhatom, pedig tudom, hogy reményem hiábavaló. Olyan helyzetben írom ezt a levelet, melyben végre egész valójában felismerhetem a szerelem legyőzhetetlen erejét. Még annyira se vagyok ura magamnak, hogy rendbe szedjem gondolataimat, s közben érzem, hogy nem lesz erőm egyvégtében végigírni ezt a levelet. Ki tudja, átéli-e valaha ön is mindazt, ami énbennem most olyan forrón kavarog; pedig azt hiszem, megvan önben a kellő érzékenység ahhoz, hogy ne kelljen föladnom a reményt. Higgye el, asszonyom, hogy az ön hűvös, félálomban szunnyadó, mindig a halálra gondoló természetétől semmi boldogságot sem várhat, mert az csak a cselekvő szenvedélyekből fakad. Ki merem mondani, hogy e pillanatban is, annyi szenvedés után, kettőnk közül én vagyok a boldogabb. Rideg viselkedésével a kétségbeesésbe taszított, de engem mégis magával ragad a szerelem árja, s az érzelmek mámora orvossága lett annak a sok gyötrődésnek, aminek maga az oka. Ha száműzetésbe küldött, akkor én így állok bosszút érte. Még sohasem élveztem ennyire a levélírást,

mint most; miközben magának e sorokat rovom, tele vagyok pezsgő, éltető kedvvel. Minden, ami körülvesz, csak táplálja elragadtatásomat; a levegő, amelyet beszívok, gyönyörtől illatozik, asztalom – melyet még senki se használt erre a célra – írás közben szerelmi oltárrá változik. Mától fogva térdet hajtok előtte, mert rajta írom le fogadalmam, hogy síromig szeretem önt. Kérem, ne vegye zokon, hogy ilyen kuszáltak az érzéseim. Jobb volna talán, ha le tudnám hűteni forróságomat, mely önt nem hevíti fel. Egy kis időre abba is hagyom az írást, hogy valami úton-módon megszabaduljak attól a bódulattól, mely úrrá lett egész lényemen… …Itt vagyok újra, asszonyom; odaadásom is a régi, csak az öröm ujjongó érzése szökött ki belőlem. Most szomorú vagyok és szenvedek. De úgyis hiába írok érzelmeimről, ha maga érzéketlen marad. Olyan sokszor nekigyürkőztem már, hogy most egyszerre veszítem el bizalmamat és erőmet. Csak azért ábrándozom el újra a szerelmi boldogságról, hogy annál keserűbb legyen tudnom, mit veszítettem el. Csak az ön irgalmában reménykedem. Nagyon is érzem ebben a pillanatban, mennyire szükségem van e reménysugárra. Pedig szerelmem most is csupa tisztelet, a sértésnek még árnyéka se homályosítja el; összefér vele a legzordabb erény is – de attól félek, már túlontúl sokat beszéltem arról, ami nekem fáj. Mivel tudom, hogy gyötrelmeimben nem osztozik az, aki okozta őket, legalább türelmével nem akarok visszaélni. Inkább elhallgattatom bánatomat, hogysem elveszítsem jóindulatát, s végezetül már csak annyi figyelmet várok öntől, hogy válaszáért könyöröghessek. Ne vonja kétségbe szerelmem őszinteségét! P.-ben, Párizsból keltezve, 17.. augusztus 30-án. XLIX. LEVÉL Cécile Volanges Danceny lovagnak Jól mondja, uram. Nem vagyok könnyelmű, még kevésbé csélcsap. Viszont kinyitották a szememet, és ez elég volt hozzá, hogy megváltoztassam a viselkedésemet; megfogadtam Istennek, hogy ezt az áldozatot meghozom neki. Az ő kezébe fogom letenni azt is, amit maga iránt érzek, hiszen arra külön vétekként nehezedik a maga egyházi hivatása. Tudom, hogy ez fájni fog, azt is bevallom, hogy tegnapelőtt óta folyton sírnom kell, ha magára gondolok. De reggeli és esti imáimban arra kérem Istent, hogy adjon erőt a feledésre. Végre akadt valaki, aki rávezetett a jó útra. Nem akarok letérni róla, s a maga barátságát és becsületét hívom segítségül, hogy könnyítse meg nekem ezt a nehéz el határozást. Vagyis kérem, legyen szíves és ne írjon többet, mert

úgysem adok választ, ha pedig szépszerivel nem nyugszik bele a dologba, akkor mindent megmondok a mamának. Ne tegye ezt velem, mert akkor nem láthatom többé, pedig azt nem bírnám ki. De azért nem akarom teljesen kivetni szívemből. Pont annyit akarok érezni maga iránt, amennyit bűn nélkül szabad. Persze tudom, hogy emiatt egyre kevésbé fog szeretni, sőt talán másvalakit szeret majd, és engemet nem. Nem baj, mert ezzel is levezeklek valamit abból a hibámból, hogy magának adtam szívemet, melyet pedig csak Istennek lett volna szabad odaadnom, illetve a férjemnek, majd ha lesz. Most csak Isten irgalmában bízom, mert ő talán megsajnál engem, és nem hiszem, hogy nagyobb szenvedést ró rám, mint amennyit el bírok viselni. Isten önnel, Danceny lovag! Higgye el nekem, hogy ha szabad volna valakit szeretnem, akkor ez a valaki maga volna. De ennél többet nem mondhatok, s talán még ez is több a kelleténél. 17.. augusztus 31-én.

L. LEVÉL Tourvelné Valmont vikomtnak Uram, ön semmibe veszi a föltételeimet! Ha ezt tudom, sohase mentem volna bele, hogy elfogadjam a leveleit. Hogy érti azt, hogy “nem lehet panaszom”? Hiszen a levele elejétől végig ugyanarról az érzelemről beszél; pedig én arról hallani sem akarok, s még akkor sem akarnék, ha a meghallgatása nem volna férjem elleni vétek! Hogy az én üdvös óvatosságom nem fölösleges, arra épp ez a levél szolgáltat bőséges érveket. Nem furcsa egy kicsit, hogy amikor ön védőbeszédet mond a szerelem mellett, azzal árulja el magát, hogy e szenvedély félelmes tobzódásait festi le? Nem kérek abból a boldogságból, amelyben elveszteném józan eszemet, és arról is lemondok, hogy néhány illanó örömért a megbánás, sőt talán a bűntudat terhét vegyem a vállamra! Ön már annyira beleszokott ebbe az eszeveszett őrjöngésbe, hogy alig érzi a hatását, de még így is kénytelen belátni, mennyivel erősebb ez a szenvedély magánál, és állandóan panaszkodik, hogy nem bírja a gondolatait rendezni és folyton el veszti a fejét. Gondolja meg, hogy megsemmisítene ez a lelki vihar egy érintetlen és érzékeny szívet, mely már amúgy is óriási áldozatokat hozott ezért az érzelemért. Ön azt hiszi, uram, vagy úgy tesz, mintha hinné, hogy a szerelem boldoggá teszi az embert. Én azonban még a nevét se szívesen hallom, oly biztosan

tudom, hogy engem romlásba döntene. Elég, ha beszélek róla, s máris oda a lelkem egyensúlya; én tehát arra kérem önt, a jó ízlés és az asszonyi tisztesség nevében, hogy ne mondja ki többet ezt a szót. Kérésem teljesítése talán most nem esik nehezére. Hiszen hazaérkezett Párizsba, ahol bőven nyílik alkalma arra, hogy ezt az érzelmet elfelejtse. Én úgy vélem, hogy ez az érzés amúgy is csak a falusi élet unalmának köszönheti a hőfokát, létrejöttét pedig annak, hogy ön már élni sem tud ilyenfajta ügyek nélkül. De ott, ahol most van, engem sohasem vett észre. Akármerre fordul, mindenütt csapongó természetének valamelyik áldozatával találkozik. Az asszonyok, akik körülveszik, sokkal barátkozóbbak, mint én, és sokkal több igényt tarthatnak a hódolatára. Én más vagyok. Nincs bennem hiúság, pedig mennyit szidják érte a nőket. Álszerénység sincs bennem, mely csak a büszkeségnek egy finomabb formája. Semmi sincs bennem – és ezt minden tetszelgés nélkül mondhatom –‚ ami vonzani szokta a férfiakat. E művészetnek csak nagyon kevés eszközét ismerem, de azt hiszem, önt még akkor sem tudnám magamhoz kötni, ha valamennyinek mestere lennék. Kérem, felejtsen el. Ha megteszi, voltaképpen csak megismétli jelen időben azt, amit a múltban is tett s a jövőben is megtenne, még akkor is, ha az ellenkezőjére kérném. Ezt az igazságot oly tisztán és világosan látom, hogy nem is kívánhat több magyarázatot tőlem, amiért nem akarom meghallgatni. Pedig van rá még ezer más okom, de nincs kedvem belekezdeni egy hosszú vitába. Inkább egyszerűen megkérem arra, hogy ne írjon nekem többet arról az érzésről, melyről tudni sem akarok. Választ úgysem kap rá. 17.. szeptember 1-én.

Második rész LI. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Tisztelt vikomt, maga igazán kibírhatatlan. Úgy cicázik velem, mintha csakugyan a szeretője volnék. Vigyázzon, mert egyszer komolyan megharagszom, Úgyis éppen harapós kedvemben vagyok. Nagyon jól tudja, hogy holnap reggel Dancenyval van találkozója, és hogy előtte fontos beszélnivalónk lett volna egymással. De maga egész nap várat magára, fütyül a világra, és sejtelmem sincs, ki után szaladgál. Azt is magának köszönhetem, hogy fantasztikus későn érkeztem Volanges-néhoz, amire az összes idős dámák azt mondták, hogy milyen extravagáns vagyok. Hogy kibékítsem őket, egész este tehettem nekik a szépet; mert nem okos dolog összeveszni a mamákkal, hiszen az ő kezükben van a fiatalok hírneve. Most le szeretnék feküdni, mert éjfél után egy óra van, és majd meghalok az álmosságtól. Ehelyett ezt a hosszú levelet Írom, ami úgy elfáraszt majd, hogy holnap délig fogok aludni. Örülhet, hogy nem marad több időm a veszekedésre – de csak, mert sietek! Most pedig figyeljen, máskülönben nem jutunk a végére soha. Ha csak egy szikrányi ügyesség van magában, akkor holnap leveszi a lábáról Dancenyt. A pillanat kedvez, mert ő épp boldogtalan, tehát biztos, hogy magát bizalmába fogadja. A kis lány ugyanis elment a gyóntatójához, és mint afféle gyerek, mindent elmondott neki. Most aztán úgy retteg az örök kárhozattól, hogy mindenáron szakítani akar. Nekem is megvallotta apró kis bűnöcskéit, méghozzá olyan lázas hangon, hogy nem maradt kétség, mennyire bele van gabalyodva a lovagjába. Felolvasta szakító levelét, mely felér egy kapucinus dörgedelemmel. Egy óra hosszat locsogott szegényke, de egyetlen értelmes szót sem lehetett belőle kivenni. Én se nagyon tudtam, mit mondjak neki, mert mondanom se kell, hogy nyíltan mégse mertem beszélni egy ilyen kis libával. A nagy szózuhatagból mégiscsak kiderült, hogy most is halálosan szerelmes Dancenyba. Továbbá kiderült, hogy a szerelem, a maga tréfás kedvében, most is hagyott egy kis egérutat a kislánynak, amerre ki tud szökni. Minthogy egyszerre gyötri a vágy, hogy kedvesére gondolhasson, meg a félelem, hogy ez a foglalatosság kárhozatba viszi, az imádságba menekült. Kérve kéri Istent, hogy feledtesse el vele a lovagot; vagyis, mint hogy ezt az imát unos-untalan ismételgeti, úgyszólván egész nap a szerelmesére gondolhat. Ha ez a Danceny egy kicsit dörzsöltebb volna, akkor ez az állapot voltaképpen több jót ígérne, mint rosszat. Neki azonban segíteni kell, mert

olyan epekedő Céladon, aki minden akadálytól visszahőköl. Ha rajta áll, sohasem érnénk célhoz. Nagy kár, s engem éppúgy dühít, mint magát, hogy épp ő a főszereplője egy ilyen élvezetes kis kalandnak. Ebben magának tökéletesen igaza van; de hát mit csináljunk? Csak magára vessen, ha így alakult a helyzet. Elkértem a válaszlevelét; 16 tele van siralmas és véget érni nem akaró okoskodásokkal. Például: az akaratlan érzés nem lehet bűn – holott, ha küzdenénk ellene, mindjárt nem lenne akaratlan. Ez az ellenvetés olyan kézen fekvő, hogy még a kislány is magától rájött. Elég őszintén ecseteli szomorú lelkiállapotát. De még a fájdalma is olyan jámbor és türelmes, hogy szerintem minden valamirevaló asszony, akinek módja van ilyen mértékben és ilyen kevés kockázattal kétségbeejteni egy férfit, engedni fog a kísértésnek, hogy elszórakozzon vele. Aztán arról ír Danceny, hogy Cécile téved, mert ő nem szerzetes. Jól is tette, hogy tisztázta ezt a kérdést, mert ha már valaki ráfanyalodnék a szerzetesek szerelmére, egészen biztos, hogy nem a máltai lovagrendben fog magának férfit keresni. Én persze nem sokat vitatkoztam Cécile-lel, mert féltem, hogy elárulom magam, talán anélkül, hogy célt érnék nála. Helyeseltem a szakítás tervét, s csak annyit fűztem hozzá, hogy ilyenkor legjobb az egyenes út. Nem írásban, hanem élőszóval illik magyarázatot adni, azonkívül ki szokás cserélni a leveleket és az ajándékokat is. Így aztán, a teljes egyetértés örvén, sikerült kiverekednem még egy találkát Dancenyval. Még a részleteket is megbeszéltük. Vállaltam, hogy elviszem hazulról Volanges-nét, Cécile pedig egyedül marad otthon. Erre a drámai pillanatra holnap délután kerül sor. Dancenyt is értesítettem már, de arra kérem magát, hogyha találkozik vele, beszéljen a fejével, és vegye rá ezt a szép juhászbojtárt, hogy ne fuvolázzon túl sokat. Ha mindent a szájába kell rúgni, akkor értesse meg vele, hogy a lelkiismereti aggályokat csak úgy lehet le győzni, ha nem hagyunk vesztenivalót azoknak, akiknek még van vesztenivalójuk. S végül, nehogy még egyszer ilyen buta akadályba ütközzünk, szóba hoztam a gyóntatóatyák diszkrécióját is, és beleoltottam a kislányba a kétely tövisét. Nyugodt lehet, kedvesem, a kis Cécile megbűnhődött azért az ijedelemért, amelyet nekem okozott, annyira fél, hogy gyóntatója elárulta titkát a mamájának. Még egy-két ilyen beszélgetés, és remélem, nem fogja többé a butaságait kikottyantani az első jöttmentnek.17

16

Ez a levél nem került elő. Az olvasó alighanem már régen tisztában van Merteuil-né erkölcseivel, és tudja, milyen kevéssé tiszteli a vallást. Talán helyesebb lett volna az egész bekezdést kihagyni, de a teljes igazság érdekében célszerű a következmények mellett azok okait is föltárni. 17

Kedves vikomt, csípje most már fülön ezt a Dancenyt, és vezesse a helyes útra. Mégiscsak szégyen-gyalázat volna, ha ennek a két kölyöknek a dolgát nem tudnánk egyenesbe hozni. Ha azonban akadályok jönnének közbe, akkor is van valami, amitől harci kedvünk újra föltámad. Magának az, hogy a kis lánynak Volanges-né az édesanyja, nekem pedig, hogy Gercourt gróf a jövendőbelije. Siessen, hogy láthassam. 17.. szeptember 2-án. LII. LEVÉL Valmont vikomt Tourvelnénak Megtiltja, hogy a szerelemről beszéljek; de honnan vegyem az erőt a hallgatáshoz, asszonyom? Hiszen egész mivoltomat a szerelem tölti be, melynél nincs édesebb érzés a világon, s csak az ön szigorától keseredik el a jó íze. Gondolja meg, milyen helyzetben vagyok. Száműzött engem, de én elepedek itt; sorsom csupa lemondás és nyomorúság, fájdalmaim százszorosan fájnak, mert érzem, hogy magát hidegen hagyják. S most azt várja, hogy egyetlen vigaszomat is elveszítsem? Hisz nincs már semmim, csak az, hogy gyötrő kínjaimat, melyeket belém oltott, magának elbeszélhetem! Ne forduljon el tőlem. Ön fakasztotta e könnyeket, nézzen hát kérem a szemembe, hogy lássa, mekkora áldozatot vállaltam magáért… Szánjon legalább a boldogtalanságomért, melynek ön volt az oka; ez jobban illik tiszta és szelíd lelkéhez, mint az a zord és igazságtalan tilalom, mely fölszaggatná sebeimet. Miért tesz úgy, mintha félne a szerelemtől? Hiszen látnia kell, hogy magából fakad mindaz a rossz, amiért a szerelmet hibáztatja. Tudom én, nem esik az jól, ha fölébresztünk egy érzést és nem osztozunk benne, de nincs nagyobb boldogság, mint az a szerelem, melyet viszonoznak. A szerelem sugárkörében minden barátság tiszta, a bizalom teljes és kölcsönös, a fájdalmak kevésbé fájdalmasak, a remény szép álmokat sugall, a gyönyörök megsokszorozzák egymást, és az emlékek meg szépülnek… Ilyen a szerelem, de milyen csúnyán beszél maga róla, asszonyom! Épp maga, aki ha nem félne ennyire, fenékig élvezhetné összes örömeit, míg én, ha egy percre meg tudok feledkezni szenvedéseimről, kiállok érte, és megvédelmezem. De nemcsak a szerelmet, hanem saját magamat is meg kell védenem, mert miközben az én életemet betölti a szerelem, ön, asszonyom, azzal tölti idejét, hogy minél több hibát találjon bennem. Máris fölfedezte léhaságomat és hűtlenségemet. Magam meséltem el önnek egynéhány botlásomat; ezt is

kihasználja, hogy összekeverje régi önmagamat mai lényemmel. Nem elég, hogy elkergetett; a távollét is büntetés, s ezt még gúnnyal is tetézi, mikor olyan örömök hajhászásával vádol, melyek iránt – mióta önt megismertem – süket és vak vagyok. De hiába beszélek, ígérek, esküdözöm: nem hisz nekem. Pedig tudnék én olyan koronatanút is állítani, akiben megbízik. Mégpedig önt magát, asszonyom! Csak egyet kérek: válaszoljon nyíltan, vajon elhiszi-e, hogy szeretem, vagy sem? Érzi-e, hogy korlátlan ura életemnek, s belátja-e, hogy örökre magához láncolta azt az embert, aki, mi tagadás, régebben is kikapós volt egy kicsit. Ha minderre nemet tud mondani, belátom tévedésemet, és elviselem minden következményét. De ha nem így van, hogyha igazam van, akkor legyen igazságos mindkettőnkhöz, és ne csapja be többé saját magát, hanem ismerje el, hogy nincs és nem is lehet vetélytársa. Így legalább nem kell többé lázálmok ellen harcolnom, sőt megmarad az a parányi vigaszom, hogy maga nem kételkedik többé szerelmemben, mely valóban csak akkor ér majd véget, amikor az életem. Kérem, asszonyom, hogy levelemnek erre a bekezdésére egyenes választ adjon nekem. Az én egész múltam, asszonyom, lezáródott. Tudom, hogy életemnek ez a szakasza mennyire felháborítja önt, de ha akarnám, sok enyhítő körülményt tudnék felhozni védelmemre. Mi rosszat tettem én? Hagytam, hogy vigyen az az ár, mely elsodort. Én fiatalon és tapasztalatok nélkül léptem a világba, s egy sereg asszony a szó szoros értelmében kézről kézre adott. Igaz, könnyen kaphatók voltak; talán azért olyan könnyen, hogy senkinek se legyen ideje róluk szigorú véleményt alkotni. Épp én legyek más, akinek senki se mutatott példát? Én dacoljak az árral, mikor senki se dacolt vele? Ha én akkor ostorozni kezdem magam egy olyan bűnért, amelybe a legtöbbször belesodortak, a perc e szédületében – higgye el, hogy mindenki nevetett volna rajtam! Ha pedig az ember rájön, hogy rosszul választott, akkor nincs más módja a szabadulásra, mint a gyors szakítás. Azt viszont nagyon komolyan mondom magának, hogy ez a testi mámor csak a hiúságomat elégítette ki, és sohasem hatolt a szívemig. Pedig ez a szív nagyon áhítozott a szerelemre; ezek a múló játékok csak elszórakoztatták, de nem töltötték be. Tetszetős, de hitvány dolgok vettek körül, ám ők se jutottak a lelkem mélyéig, csak a bőröm alá. Élvezetek kísértettek, én azonban az erényt kerestem; a végén már magam is elhittem, hogy léha vagyok, pedig csak finom és érzékeny lelkű voltam. Amióta magát ismerem, mindent másképpen látok. Ma már tudom, hogy a szerelem minden gyönyörűségét csak a lélek nemességének köszönheti, belőle fakad minden szertelenség, de csak általa válik minden jóra. És azt is tudom

már, hogy én csak két dologra vagyok képtelen: valaki mást szeretni, vagy nem szeretni önt. Elmondtam, asszonyom, milyen az a szív, melynek ön nem meri kiszolgáltatni magát. Sorsa azonban az ön kezében van. Nem tudom, milyen végzetet ró reá; sem a jó, sem a rossz nem változtathat azon, hogy szeretem. Ez az érzelem kemény, mint a szikla, és mint a maga erényei, melyek a világra hozták. 17.. szeptember 3-án. LIII. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Találkoztam Dancenyval, de nem nagyon akart a bizalmába vonni, még a kis Volanges lány nevét sem bírta kinyögni előttem. Úgy festette le, mint valami bölcs, sőt kissé ájtatos teremtést, de máskülönben elég nyíltan beszélt az ügyről, kiváltképp a legutóbbi eseményről. Amennyire bírtam, fölpiszkáltam, és kicsúfoltam, hogy milyen félénk és aggályos. Sajnos ebből nem volt hajlandó engedni úgy, hogy ne tápláljon vérmes reményeket; de talán holnapután már többet mondhatok. Holnap ugyanis kiviszem Versailles-ba, és útközben megpróbálom majd kissé megforgatni a fiatalurat. Persze azért a mai találkozójuk sem egészen reménytelen. Ha ott megtörténik a kedvező fordulat, akkor nekünk nem is lesz más dolgunk, mint kipréselni belőlük a vallomást, és összeszedni a bizonyítékokat. Azt hiszem, ez a feladat magára vár, mert a kislány bizonyára nyíltabb természetű, tehát könnyebb szóra bírni, mint a diszkrét udvarlót. Azért én is megteszek minden tőlem telhetőt. Rohanok, gyönyörűm. Se ma, se holnap nem tudunk találkozni, de ha mégis értesül valamiről, írjon nekem pár sort. Az éjszakát egész biztosan Párizsban töltöm. 17.. szeptember 3-án este. LIV. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak No hiszen, épp Dancenytól várható valami értesülés! Ha ilyesmit mondott, dicsekedett. Keserűen megbántam, hogy ennyi jó indulatot pazaroltunk rá, mert

még sohasem találkoztam ilyen bárgyú alakkal. Ráadásul én egy hajszál híján még kompromittáltam is magam őmiatta! No nem baj, ezért még megkapja a magáét. Volanges-né, amikor tegnap délután érte mentem, azt mondta, hogy gyöngélkedik, és nem akar elmenni hazulról. Minden ékesszólásomat latba vetettem, hogy megmásítsam el határozását, és közben reszkettem, nehogy Danceny a mi távozásunk előtt beállítson; tudniillik Volanges-né már előző nap közölte vele, hogy nem lesz otthon, tehát nagyon rosszul sült volna el a dolog. Cécile meg én tűkön ültünk, de végül is sikerült elhurcolnom a mamát. Búcsúzáskor a kislány olyan izgatottan szorongatta a kezemet, hogy énbennem már ébredezni kezdett a remény, hátha mégis valami más történik ma délután, mint az a szentül eltervezett szakítás. De most jön a java. Még egy félórát sem ültünk X.-nénál, amikor Volanges-né csakugyan rosszul lett, és, ami egészen természetes, haza akart menni. Nekem ez roppant kellemetlen lett volna, mert ha rajtakapjuk a fiatalokat, akkor én is gyanúba keveredem, amiért úgyszólván erőszakosan vittem el magammal. Márpedig a fiatalok biztosan együtt voltak még. Úgy vágtam ki magam, mintha borzasztóan aggódnék az egészségéért, s minthogy ő is osztozott ebben az aggodalomban, sikerült őt lebeszélnem a hazamenésről, mondván, hogy a kocsi rázása ártalmára lesz. Így még másfél óra hosszat maradtunk, és végül a megbeszélt időben értünk haza. Jöttömre a kislány fülig elvörösödött, s ettől, mit tagadjam, reménykedni kezdtem, hogy nem egészen hiába izgultam és fáradoztam. Kíváncsi voltam az eredményre. Ottmaradtam Volanges-néval, aki azonnal lefeküdt. Ott vacsoráztunk az ágyánál, de hamarosan átmentünk Cécile szobájába, mondván, hogy a mamának pihenésre van szüksége. Itt aztán kiderült, hogy a kislány csakugyan megtett minden tőle telhetőt. Megnyugtatta az udvarlóját, hogy lelki aggályai elmúltak, újra megesküdött, hogy koporsója zártáig szeretni fogja és a többi, és a többi, sőt a maga jószántából a végsőkre is kész lett volna, ha az a Danceny nem ilyen hülye. Régi hadállásaiból egy lépést se volt hajlandó előremenni ez a szerencsétlen; láthatja, hogy ővele még összeveszni sem érdemes, mert a kibékülésnek sincs semmi kézzelfogható haszna. A kicsike persze úgy állítja be a dolgot, mintha a fiú egyebet is akart volna, csak ő nem hagyta magát. Ezt azonban vagy dicsekvésből mondja, vagy pedig hogy Dancenyt mentegesse, amint az a későbbiekből ki is derült. Én tudniillik egyszerre kíváncsi lettem, hogy is állunk azzal a híres védekezéssel, és mondhatom, ahogy belemelegedtünk a részletekbe, láttam, hogy tökéletesen elveszti a fejét – pedig én csak asszony vagyok! Higgye el, odáig jutottam vele, hogy már csak az ujjam hegyével kellett volna hozzáérni, és kész… Egyébként tündéri kis nő ez a kicsike. Igazán megérdemelne egy valamirevaló férfit, de

amíg az nincs, legalább egy jó barátnője lesz, mert én igazán nagyon megszerettem. Megígértem neki, hogy kitanítom egy kicsit, és ezt meg is fogom tenni, legyen nyugodt. Már sokszor gondoltam arra, milyen kár, hogy nincs egy igazi barátnőm, akiben megbízhatok, s erre a szerepre ideálisabbat el sem tudok képzelni, mint őt. Persze ebből semmi se lesz mindaddig, amíg… Nos, amíg az nem lesz belőle, amivé lennie kell. Egy okkal több, hogy utáljam ezt a Dancenyt! A viszontlátásra, vikomt. Ha holnap meg akar látogatni, szívesen látom, de csak délelőtt. Délután ugyanis találkám van az udvarlómmal a mi kis eldugott rezidenciánkban. Nagyon szépen tud kérni – és nekem van szívem. Párizs, 17.. szeptember 4-én. LV. LEVÉL Cécile Volanges Sophie Carnay-nak Neked volt igazad, drágám. A jóslataid többet érnek, mint a tanácsaid. Előre megmondtad, hogy Danceny mindenkinél erősebb lesz; a gyóntatómnál, tenálad, még nálam is. Tényleg, ott folytatjuk a dolgot, ahol abbahagytuk. De én nem bántam meg semmit! Lehet, hogy te össze fogsz szidni, de mit tudsz te arról, milyen boldogság Dancenyt szeretni! Könnyű neked előírni, hogy mi helyes, mi nem, mert te nem tartozol senkihez. De ha tudnád, milyen fájdalmas látvány szenvedni látni azt az embert, akit szeretünk, milyen öröm az ő öröme, milyen nehéz nemet mondani, amikor igent akarnánk – akkor nem csodálkoznál többé semmin. Én magam, aki átéltem – méghozzá milyen mélyen átéltem – elejétől fogva az egészet, még én sem értek belőle semmit! Képzeld el például, hogyha Danceny könnyezik, akkor én is azonnal sírva fakadok. Ha beleszakadok, akkor se bírom a sírást visszafojtani. Viszont ha ő jókedvű, rögtön én is az leszek. Mondhatsz, amit akarsz, a szavak úgysem változtatnak azon, ami van, márpedig egészen biztos, hogy ez a dolog így van és nem másként. Szeretnélek az én helyemben látni… Vagyis nem, ezt azért mégse nagyon szeretném, mert képtelen volnék bárkinek átengedni a helyemet. Inkább azt szeretném, hogy te is szeress be le valakibe; nemcsak azért, hogy abbahagyd a veszekedést és jobban megértsd a helyzetemet, hanem mert te is boldogabb lennél, illetve csak akkor tudnád meg, hogy mi a boldogság. Mi is jól mulattunk egymással, mi is nevettünk éppen eleget. De mi volt az? Két gyerek játszott, s amikor kijátszotta magát, már nem emlékezett semmire. De a szerelem… Jaj, a szerelem! Egy szó, egy pillantás, vagy csak az az érzés,

hogy ott van a közeledben – és máris boldog vagy! Én, ha Dancenyt látom, nem kívánok semmit, ha viszont nem látom, akkor csak őt. Hogy miért van így, azt magam se tudom, de tény, hogy ha valami megtetszik nekem, az mindig őrá hasonlít egy kicsit. Ha távol van tőlem, akkor mindjárt rágondolok, és ha rá tudok gondolni teljes erőmből (például, amikor egyedül vagyok a szobában), akkor is boldog vagyok. Becsukom a szemem, és mintha látnám. Eszembe jut, hogy miről beszéltünk, és mintha a hangját hallanám. Ettől a legtöbbször sóhajtanom kell, és akkor lassan feljön bennem valami forró izgalom… És ilyenkor nem bírok ülve maradni a helyemen. Olyan ez, tudod, mintha borzasztó erős szél fújna, csak ez a szél nem kellemetlen, ha nem jóleső. Továbbá még arra is rájöttem, hogy ha az ember már bele esett a szerelembe, akkor mindjárt más szemmel látja a barátait is. Persze nem rólad van szó, mert téged most is úgy szeretlek, mint a zárdában, hanem például Merteuil-néval egészen meg változott a kapcsolatom. Őt jobban szeretem, mint téged. Sőt néha úgy érzem, hogy jobban szeretem Merteuil-nét, mint Dancenyt; tulajdonképpen az volna az ideális, ha ő volna ő, vagy pedig kettőből lenne valahogy egy. Hogy miért? Nem tudom. Talán, mert te meg én gyerekkori barátnők vagyunk, viszont Merteuil-néval nem. Vagy talán mert mindig egyszerre szoktam őket látni, és valahogy összemosódnak a szemem előtt. Annyi biztos, hogy nekik köszönhetem a boldogságomat, és hiába próbálom, nem bírok ebben semmi rosszat se fölfedezni. Én tulajdonképpen csak azt szeretném, ha minden úgy maradna, ahogy most van. Épp ezért csak akkor keseredem el, ami kor eszembe jut, hogy férjhez kell mennem. Ha ez a Gercourt gróf olyan, amilyennek mondják, és sajnos, egész biztosan olyan, akkor igazán nem tudom, mi lesz belőlem… Isten veled, Sophie-m, kedvesem. Téged mindig szeretni foglak. 17.. szeptember 4-én. LVI. LEVÉL Tourvelné Valmont vikomtnak Uram, válaszolok, de nem sok öröme telik benne. Ha elhinném, hogy az ön érzelmei őszinték, még jobban félnék tőlük, mint most. Voltaképpen persze teljesen mindegy, mennyire őszinte, mert hiszen mind a kettőnknek elég, ha tudjuk, hogy nem akarom és nem is szabad viszonoznom érzelmeit. De nem bánom. Csakis azért, hogy soha többé ne kelljen erről beszélnem, hajlandó vagyok elhinni, hogy ön igazán nagyon szeret. Lássa be, hogy akkor sem változik semmi, ami akadály volt, akadály

maradt. Most is az a leghőbb vágyam, hogy legyen erős, és győzze le végre ezt a szerelmet, amiben szívvel-lélekkel a segítségére akarok lenni, mégpedig úgy, hogy sietve eloszlatom minden reményét. Saját levelét idézem, melyben elismeri, milyen fájdalmas az, “ha valaki fölébreszt egy érzést, de nem viszonozza”. Azt talán nem kell elmagyaráznom, hogy számomra lehetetlenség a viszonzás; s ha mégis megtörténne velem ez a balvégzet, csak én lennék szerencsétlenebb, s ön nem lenne boldogabb. Remélem, nincs olyan rossz véleménye rólam, hogy kételkednék szavamban? Nagyon kérem, hagyja békében ezt a szívet, melynek a békesség életszükséglete. Így legalább sohasem fogom megbánni, hogy megismerkedtem önnel. Férjemmel kölcsönös szeretetben és megbecsülésben élünk: az ő személyében egyesül minden kötelességem és örömöm. Boldog vagyok, nem is lehetek más; s ha léteznek is hevesebb érzelmek, én nem vágyom rájuk, még közelebbről megismerkedni sem akarok velük. Nincs szebb, mint békét kötni önmagunkkal; akkor derűsen telnek napjaink, megbékélve hajtjuk fejünket az álom ölébe, és bűntudat nélkül ébredünk. Amit ön hív boldogságnak, az csak az érzékek zűrzavara, a szenvedélyek förgetege, amit még akkor is borzasztó nézni, ha az ember a biztos parton áll. Minek kihívni a viharok haragját? Mire jó tengerre szállni akkor, amikor a víz színén hajóroncsok hánykolódnak? És kivel? Vikomt úr, én ittmaradok a parton; minden kötelék, mely drága a szememben, ide fűz. Eltéphetném őket, de nem akarom; ha nem volnának, önszántamból venném őket magamra. Miért jön utánam? Miért akarja minden lépésemet követni? Megengedtem, hogy nagy néha írjon, de egymás után jönnek a levelei. Azt reméltem, hogy kijózanodik, de folyton arról ír, milyen őrülten szeret. Onnan a távolból jobban körülfon, mint amikor személyesen próbálta ugyanezt. Eltiltottam innen, de visszajött testetlenül. Megszabtam, hogy miről ne írjon, de mindig ugyanarról beszél, csak elváltoztatott hangon. Élvezettel csavarja a szót, hogy sarokba szoríthasson, ön viszont kisiklik a kezemből… Nem válaszolok többet, nem akarok válaszolni önnek! Hogy lenézi azokat a nőket, akiket elcsábított! Mily megvetően beszél róluk! Talán van köztük, aki megérdemli; de biztosan van olyan is, aki nem. Nem vitás persze, hogy aki megfeledkezik kötelességéről, és odadobja magát egy bűnös szerelemnek, attól a pillanattól kezdve mindent elveszít, még annak az embernek a becsülését is, akinek föláldozta magát. Úgy érzem, hogy ez a megalázás igazságos, de ha rágondolok, mégis megborzongok. Pedig nekem igazán semmi közöm hozzá. Nem is tudom, miért gondolok ezekre a nőkre vagy önre. Mi jogon kavarja fel békés életemet? Hagyjon békén! Nem akarom többé látni. Kérem, ne írjon többet; nem is kérem, ha nem követelem. Ez az utolsó levél, amit tőlem kap.

17.. szeptember 5-én. LVII. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Este érkeztem, s itt várt levele. Milyen kedves, amikor harag szik! Akkor se lehetne dühösebb Dancenyra, ha nem azt a kis lányt, hanem magát tisztelte volna meg a mulyaságával. Ne is tagadja; van abban egy kis bosszú, ahogy rákapatja a kedvesét kisebb-nagyobb hűtlenségekre. Példátlanul gonosz tud enni, gyönyörűm! És közben csupa izgató vonzás; nem csodálom, hogy előbb szédíti meg azt a lányt, mint Danceny! Én pedig végre betekintettem a lelke legfenekére ennek a daliás regényhősnek, nincs már több titka előttem. Ilyeneket mondtam neki: nincs szebb a világon, mint a tiszta szerelem; egy mély érzelem többet ér tíz kalandnál; én is éppen szerelmes vagyok, minden érzékiség nélkül, és így tovább. Ebből rájött, hogy rokon lelkek vagyunk, s úgy megmámorosodott erkölcsi nagyságomtól, hogy kiöntötte szívét, és örök barátok lettünk. Mindez nagyon szép, de sajnos a célunkhoz egy arasszal sem jutottunk közelebb. Kiderült, hogy van egy elmélete, miszerint egy leányt sokkal jobban kell kímélni, mint egy asszonyt, mert több veszteni valója van. Ráadásul meg van győződve róla, hogy minden férfi gazember, aki egy leányt a bukásba dönt, vagy pedig olyan helyzetbe hoz, hogy kénytelen feleségül menni hozzá; főleg, ha a leány sokkal vagyonosabb a férfinál, mint például az ő esetében. Egy leány szüzessége vagy a mamája lelki nyugalma az ő szemében már akadályt jelent. Az ilyen elméleteket persze, akármilyen logikusan hangzanak is, néhány ügyes érvvel, melyek közt a legnyomósabb az ő szerelme, elég könnyű megcáfolni; nemcsak azért, mert amúgy is komikusan hatnak, hanem azért is, mert a mi társaságunk szokásai már réges-rég túl vannak az ilyen előítéleteken. Danceny azonban tántoríthatatlan, mert ebben a helyzetben megtalálta a boldogságát. Ez érthető dolog, mert első szerelmeink állítólag még tiszták, sőt, ahogy mondják, “szűziesek”, és a tempójuk is lassú; a közhit szerint azért, mert akkor még félénkebbek vagyunk és könnyebben sebezhetők – de az igazi ok más. Szerintem úgy elcsodálkozunk ennek az ismeretlen érzésnek az erején, hogy még a lábunk is lassabban lép, mert így mélyebben átélhetjük az első szerelem gyönyörét. Az első lázroham úgy betölti lelkünket, hogy más élmény számára nem marad helyünk. Ezt be is tudom bizonyítani. Mihelyt például egy nagy nőcsábász beleszeret valakibe – föltéve persze, hogy lehetséges ilyesmi –‚ e perctől kezdve nem kergeti olyan mohón a kéjt, mint máskor. Vagy például az,

ahogy Danceny a kis Volanges lánnyal bánik, némiképpen hasonlít ahhoz, ahogy én az erényes Tourvelnét kerülgetem; a kettő csak annyira különbözik egymástól, mint a sok a kevéstől. Persze a kis úrfi mindjárt türelmetlenebb lenne, ha több akadályt találna az útjában, mint most. Azonkívül egy kis titokzatosság sem ártott volna, mert attól bátorságra kapnak a férfiak. Az a gyanúm, hogy maga, egyetlenem, tulajdonképpen ártott ennek a két szerelmesnek, amikor olyan jó szolgálatokat tett nekik. Ez a taktika kitűnően beválik, ha nem kezdőről van szó. Azt viszont előre láthatta volna, hogy egy ilyen ifjú és rajongó szerelmes férfit minden olyan kegy, mely a szerelem jelének vehető, lefegyverez; ő ugyanis annál gyávább lesz, minél biztosabb abban, hogy szeretik. És hogy most mit csináljunk? Nem is tudom. Attól félek, hogy a kicsike a férjhez menetele előtt már nem áll kötélnek. Akkor pedig minden buzgalmunk hiábavaló volt, de ezen most már nem lehet segíteni. Én itt ontom a jó tanácsokat, és közben maga, gyönyörűm, jól szórakozik az udvarlójával. Erről jut eszembe, hogy maga tartozik nekem egy kis hűtlenséggel; még írásba is adta, s nem leszek bolond lemondani róla. Elismerem, hogy még nem jött el a lejárat napja, de nagyon szép volna magától, ha ezt nem venné nagyon szigorúan; én pedig cserébe javára írnám a kamatokat. Gondolja meg! Azt hiszem, úgyis torkig lehet már a hűséggel… Képzelem, milyen nagyszerű fickó az udvarlója! Ugyan, hagyjon békén. Ha egy kicsit kivallatnám magát, úgy se tagadhatná, hogy csak azért érdeklődik iránta, mert az én képem már elmosódóban van. A viszontlátásra, gyönyörűm. Oly forró csókokat küldök, amilyen forrón vágyódom magára. Fogadni merek, hogy az udvarlója összes csókjaiban együttvéve nincsen ennyi tűz! 17.. szeptember 5-én. LVIII. LEVÉL Valmont vikomt Tourvelnénak Mivel érdemeltem meg, asszonyom, ezeket az indulatos vádakat? Ha néhány szóban akarnám összefoglalni szerelmem történetét, csak ennyit mondhatnék: bármilyen forrón vágyódtam is ön után, mindig tudtam, mi a tisztelet, s ezért legkisebb óhajtásának is zokszó nélkül eleget tettem… Összetörten egy viszonzatlan szerelem súlya alatt, csak az vigasztalt, ha néha láthattam önt. Ettől is eltiltott, s én némán engedelmeskedtem. Ezért az áldozatért cserébe megengedte, hogy néha írjak önnek; és, íme, most örömöm utolsó maradékától

is meg akar fosztani! Csak nem hiszi, hogy ebbe is belenyugszom minden tiltakozás nélkül? Hát azt már nem! Hiszen egyebem sincs, mint e pár levél, melyek annál becsesebbek, mert magától úgyse kaptam más kegyet. Azzal vádol, hogy túl gyakran írok. Ez nem igaz. Hiszen tíz napja, amióta nem látom, folyton-folyvást csak önre gondolok, és mégse küldtem két levélnél többet. És hogy másról sem tudok beszélni, mint a szerelemről? Hát miről beszéljek, ha mindig arra gondolok? De, a maga kedvéért, a lehető leghűvösebb hangon írtam róla; higgye el, csak annyit árultam el belőle, amennyit már nem bírtam magamba fojtani. És mi a hála? Azzal ijesztget, hogy nem válaszol. Így bánik énvelem, akinek ön a legdrágább kincse, akiben a szerelemnél is több a tisztelet! Eddig csak szigorúságával ejtett kétségbe: most megvetésével akar lesújtani? De miért kell engem ennyit fenyegetni? És mire jó ez a nagy indulat? Mintha nem tudná, hogy úgyis megteszem, amit mond; még igazságtalan parancsait is teljesíteném. Egyszer már bebizonyítottam, milyen engedelmes vagyok, mert nincs erőm szembeszegülni az ön kívánságaival. Ezzel a hatalommal akar visszaélni? Tudná-e élvezni azt a békességet, mely állítólag életszükséglete, még akkor is, ha minden józan ok nélkül a teljes kétségbeesésbe döntött engem? Egyszer eszébe jutna, hogy azt az embert tette tönkre, aki sorsát a kezébe tette le, és irgalom nélkül elfordult attól, aki legjobban rászorult a segítségére. Tudja-e, hogy az ember mire képes kétségbeesésében? Nem, ezt ön nem tudja, asszonyom. Sejtelme sincs, hogy mi lakozik bennem; pedig föl se tudja mérni fájdalmaimat, ha nem tudja, hogy mennyire szeretem. És tudja-e, hogy miért akar föláldozni engem? Mert rémképeket lát. Retteg tőlem, imádom önt, tőlem, akinek minden szava szent. Ura az érzelmeimnek, és mégis retteg tőlük! De ha álmában rémképeket lát és megijed tőlük, akkor ne a szerelmet hibáztassa ijedelméért. Adja meg, amit kérek – egy csöpp kis bizalmat, és mindjárt eltűnnek ezek a fantomok. Egy filozófus arra tanít, hogy nem nehéz a félelmet eloszlatni, ha tisztán és világosan látjuk az okát.18 Ez a tétel kitűnően illik a szerelemre. Szeressen, és nem ismer több félelmet. Szeressen, s az ijesztő jelenségek helyét elfoglalja egy édes érzelem s egy gyengéd és engedelmes szerető. Napjait a boldogság tölti be, s csak azért fog bánkódni hébe-hóba, mert eszébe jut, hogy régebben milyen hideg szívvel élte le életét. Jómagam is, hibáimból kigyógyulva, most már csak a tiszta szerelemnek élek, de néha eszembe jutnak az olcsó gyönyörökre elpazarolt napok, s akkor mély megbánást érzek. Ma már tudom, hogy csak ön tehet boldoggá és senki más. 18

Valószínűleg Rousseau Émile-jéből való idézet, mely azonban egyrészt nem pontos, másrészt Valmont helytelenül alkalmazza. És kérdés, hogy Tourvelné olvasta-e az Émile-t.

Látja, milyen örömmel írok önnek! Csak az a baj, hogy mindig attól félek, hátha megint magamra haragítom valamivel. Mindig azt fogom tenni, amit kíván; de most térden állva kérem, hogy ne fosszon meg egyetlen és utolsó örömömtől. Ha magához szólok, hallgasson végig, és vegye észre a könnyeket szememben. Asszonyom, hogy is tudná ezt megtagadni tőlem? 17.. szeptember 7-én. LIX. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Levelemhez mellékelem Danceny kétségbeesett dadogását; ha tudja, mit jelent, kérem, magyarázza meg. Mi történt vele? Milyen csapás érte? Talán a kis Volanges lány dobta ki, mert jóllakott az úrfi jó modorával? Szerintem már réges-rég ezt kellett volna csinálnia. Danceny ma este beszélni akar velem, én pedig vaktában beleegyeztem, de sejtelmem sincs, hogy mit mondjak neki. Persze kár az időért, ha minden haszon és értelem nélkül kell végighallgatnom a panaszait. A szerelmesek jajveszékeléseit csak az operában élvezem. Kérem, tájékoztasson, hogy mi történt és mi a teendőm, vagy pedig megszököm a rám váró unalom elől. Az volna a legjobb, ha találkozhatnánk ma délelőtt. Ha “más dolga” van, akkor legalább írja meg levélben a szerepem végszavait. Kíváncsi vagyok, hol járt tegnap! Egyszerűen nem bírok magához hozzáférni. Nagyon megbántam, hogy maga miatt Párizsban töltöm el ezt a szép szeptembert. Most azonban már szánja el magát valamire, mert B. grófnő is erősen sürget, hogy látogassak el a falujába. A férje megvette a világ legszebb erdejét – írja szellemes célzatossággal – pusztán azért, hogy a barátai jól érezzék magukat nála. Remélem, emlékszik még, hogy ebben az erdőben nekem is jogom van jól éreznem magam; s ha önnek nem lehetek szolgálatára, akkor elmegyek B. grófnőhöz. De most az legyen a legfőbb gondja, hogy Danceny négy órakor nálam lesz. 17.. szeptember 8-án. LX. LEVÉL Danceny lovag Valmont vikomtnak (AZ ELŐZŐ LEVÉLHEZ MELLÉKELVE)

Uram, mindennek vége, nincs tovább. Fájdalmas titkomat nem merem rábízni a papírra, de szükségét érzem, hogy kiöntsem egy hű és igaz barát kebelébe. Vigasztalást és útbaigazítást várok öntől; kérem, hány órakor látogathatom meg? Milyen boldog is voltam aznap, amikor föltártam önnek szívemet – de hol van már az a nap! Mindennek vége. Rengeteget szenvedek, de ez még a kisebbik fele a bajnak; egy sokkal drágább valakinek a sorsa sokkal jobban nyugtalanít. Ön boldogabb nálam, mert láthatja őt, s egy baráti szívességet akarok kérni öntől, előbb azonban találkoznunk kell, hogy elmagyarázzam a helyzetet. Tudom, hogy megsajnál, és nem hagy el a bajban; ez az én utolsó reménysugaram. Már csak önben bízom, aki tudja, mi a szerelem, és olyan megértő, hogy biztosan számítok jóindulatára; kérem, ne hagyjon el. Isten önnel, uram! Fájdalmamat csak az a tudat enyhíti, hogy van egy olyan igaz barátom, mint ön. Kérem, tudassa velem, hány órakor találom otthon. Ha délelőtt nem ér rá, akkor kora délután szeretném fölkeresni. 17.. szeptember 8-án. LXI. LEVÉL Cécile Volanges Sophie Carnay-nak Drága barátnőm, sirasd meg Cécile-t, sirasd meg a te szerencsétlen Cécile-edet! A mama mindent tud. Sejtelmem sincs, hogyan tudott a dologra, de rájött. Már tegnap este föltűnt, milyen rossz kedvűnek látszik, de nem sokat törődtem vele. Láttam, hogy kártyázik, és ezalatt jókedvűen elbeszélgettem Merteuil-néval, aki itt vacsorázott. Főleg Dancenyról beszéltünk, de mégsem hiszem, hogy a mama meghallhatott volna valamit. Merteuil-né elbúcsúzott, én pedig a szobámba mentem. Épp vetkőztem, amikor bejött a mama, és elküldte a szobalányt. Azt mondta, adjam oda az íróasztalom kulcsát. Már ahogy mondta, attól úgy elkezdtem reszketni, hogy alig bírtam megállni a lábamon. Egy darabig úgy tettem, mintha keresném a kulcsot, de végül is meg kellett találnom. A mama mindjárt azt a fiókot nyitotta ki, amelyben Danceny leveleit őriztem. Úgy meg voltam ijedve, hogy amikor megkérdezte, mi az, csak azt tudtam kinyögni, hogy semmi. Ő azonban olvasni kezdte az első levelet, ami a kezébe került, és ettől olyan rosszul lettem, hogy elvesztettem az eszméletemet, épp annyi időm volt csak, hogy egy fotelbe zuhanjak. Amikor aztán újra kinyitottam a szememet, addigra

a mama már behívta a szobalányt, és csak annyit mondott, hogy feküdjek le. Ő pedig ki ment, és magával vitte Danceny összes leveleit. Nem tudom, hogy fogok a szemébe nézni, ha erre gondolok, vacog a fogam. Átbőgtem az egész éjszakát. Most, amikor ezeket a sorokat írom, hajnalodik. Reménykedem, hátha eljön Joséphine. Ha sikerül vele négyszemközt maradnom, akkor megkérem, vigyen el egy levelet Merteuil-nénak; ha nem, akkor ideteszem ebbe a levélbe, azzal a kéréssel, hogy küldd el neki, mintha te írtad volna. Csak ő vigasztalhat meg, senki más. Azt már remélni se merem, hogy még egyszer láthassam őt, de Merteuil-néval legalább beszélhetek róla. Rémes állapotban vagyok! Lehet, hogy vállalkozik egy Dancenynak szóló levél továbbítására. Erre Joséphine-t nem merem megkérni, még kevésbé a szobalányomat, mert könnyen lehet, hogy ő árulta be a mamának az íróasztalomban őrzött leveleket. Most nem merek többet írni, mert ahhoz is idő kell, hogy megírjam a Merteuil-nénak és a Dancenynak szóló leveleket, hátha Joséphine hajlandó átadni őket. Aztán visszafekszem, mert jobb, ha ágyban találnak, amikor belépnek a szobámba. Azt fogom mondani, hogy beteg vagyok; akkor talán nem kell átmennem a mamához. Ez majdnem igaz, mert olyan borzasztóan érzem magam, mintha lázam volna. Ég a szemem a sok sírástól, a gyomromra pedig úgy ránehezedik valami, hogy alig kapok levegőt. Ha pedig arra gondolok, hogy nem láthatom többé Dancenyt, akkor holtan szeretnék itt feküdni. Isten veled, édes drága Sophie-m. Egy szóval se bírnék többet mondani, mert torkomat fojtogatja a sírás. 17.. szeptember 7-én. Megjegyzés. Nem közöljük Cécile Volanges-nak Merteuil-néhoz írott levelét, mert – kissé lerövidítve – csak a fentebb leírt eseményeket ismerteti. Az a levél viszont, melyet Dancenynak írt, nem került elő; ennek oka majd kiderül Merteuil-nénak Valmont-hoz írt leveléből. (LXIII. levél.) LXII. LEVÉL Volanges-né Danceny lovagnak Uram! Ön visszaélt egy anya bizalmával és egy gyermek ártatlanságával. Azt hiszem, a történtek után ön is természetesnek veszi, hogy nem látom többé szívesen házamban, ahol azzal hálálta meg őszinte barátságunkat, hogy a tisztesség elemi szabályairól is megfeledkezett. Talán jobb, ha egyenesen én

kérem önt arra, hogy ne lépje át többé házam küszöbét, mintha a kapusommal közölném ezt a tilalmat. A cselédség mindenféle kombinációkat fűzne ehhez, ami mindnyájunk jó hírnevének ártana. Remélem, hogy nem lesz szükség e végső eszközök alkalmazására. Arra is figyelmeztetem, hogy ne is próbálja leányomat tovább taszítani azon a lejtőn, amelyre ön döntötte, mert akkor kénytelen leszek őt zárdába csukni. Ott, a szigorú és örökös megközelíthetetlenségben védelmet talál majd üldözője elől. Most majd elválik, uram, hogy lesz-e bátorsága szerencsétlenné tenni azt a leányt, akinek becsületét már megpróbálta kikezdeni. Amint látja, döntésem végleges, s ezt leányommal is közöltem már. Mellékelve visszaküldöm a leveleit. Remélem, hogy viszonzásul elküldi nekem a lányoméit. Így legalább ön is hozzájárul ahhoz, hogy nyoma se maradjon annak az eseménynek, melyre emlékezni számomra fölháborodást, a lányomnak szégyent, önnek pedig bűntudatot jelent. Őszinte tisztelettel s a többi. 17.. szeptember 7-én. LXIII. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Nem érti Danceny levelét? Megmagyarázom. Ami ezeket a siralmakat megíratta vele, az az én művem volt, sőt életem fő műve talán… Amikor kézhez kaptam a maga levelét, eszembe jutottak az athéni építőmester szavai: “Úgy, ahogy elmondta, úgy csinálom meg.” És, amint látja, nem loptam a napot. Maga szerint tehát a hős lelkű úrfinak akadályokra van szüksége, máskülönben belebutul a boldogságba? Ó! Ha csak ez kell neki, tőlem megkaphatja. Legyen nyugodt, kedves vikomt, nem lesz neki több nyugodt éjszakája. Úgy megtanítottam rá, hogy milyen drága kincs az idő, hogy most keserves könnyeket ont minden elvesztegetett órájáért. Továbbá, maga szerint egy kis titokzatosság sem ártott volna az úrfinak; nos hát, ebből is megkapja, ami neki jár. Egyik legszebb jellemvonásom, hogy ha megmagyarázzák, miben hibáztam, nem nyugszom addig, míg a csorbát ki nem köszörülöm. Hallgassa meg, mit csináltam. Tegnapelőtt reggel, amikor hazaérkeztem, elolvastam a maga levelét. Nagyon okos dolgokat írt. Tudtam, hogy rátapintott a bajok okára; nekem csak azon kellett a fejemet törni, hogy a baj vajon mivel gyógyítható. Gondolkodás helyett lefeküdtem, mert az én fáradságot nem ismerő udvarlóm mellett le se hunyhattam a szememet, és azt hittem, hogy rögtön elalszom. De nem így

történt. Nem bírtam kiverni a fejemből Dancenyt. Mivel lehetne ezt az embert fölrázni? Vagy miképpen bűnhődjék mulyaságáért? Csak amikor már végképp kialakult a tervem, akkor aludtam néhány órát. Még aznap este meglátogattam Volanges-nét. Úgy, ahogy kigondoltam, elárultam neki, hogy Danceny és a kis Cécile között van valami, ami csöppet sem tetszik nekem: Volanges-né nagyon okos asszony; magát például olyan tisztán és világosan látja, hogy csoda, de mihelyt a lányáról volt szó, elvesztette a tisztánlátását. Először azt mondta, rémeket látok, az ő kis leánykája még úgyszólván gyerek, és így tovább. Én persze nem mondhattam el mindent, amit tudtam, de szóvá tettem bizonyos lopott pillantásokat és félszavakat, melyektől “valósággal meg rémültem”, Úgyis mint barátnő, és úgyis, mint az erények éber őre… A végén már olyan szavakat használtam, mint egy oltáregyleti hölgy. Utoljára hagytam a halálos döfést, mondván, hogy láttam, amikor Cécile átvett és átadott egy levelet. Erről mindjárt az is eszembe jutott, hogy a kislány fiókjában egyszer észrevettem egy csomó eldugott irományt, amikor előttem nyitotta ki az íróasztalát. Persze – tettem hozzá –‚ ön bizonyára nagyon jól tudja, hogy miféle iratok ezek… Ez hatott. Volanges né elsápadt, és zokogva szorongatta a kezemet. Azt mondta: “Köszönöm, drága barátnőm, majd megtudom, honnan származnak ezek a levelek…” Cécile nem vett észre semmit, mert ez a párbeszéd nagyon rövid ideig tartott, s utána mindjárt odaültem mellé. Aztán visszaültem a mamához, és megkértem, hogy ne áruljon el a kislánynak. Ezt meg is ígérte, annál inkább, mert értésére adtam, hogy a kislánya megbízik bennem, mindent őszintén el mesél, és ezt a szerencsés helyzetet nem szabad elrontani, hiszen akármikor jó tanácsokkal irányíthatom Cécile-t. Persze elárulni már csak azért sem fog, mert nyilván fitogtatni akarja a lánya előtt az éleslátását. Így aztán semmi akadálya sem volt annak, hogy a kislánnyal tovább is a közvetlen barátság hangján beszéljek, anélkül hogy ez a mama szemében kétszínűségnek tűnjön föl, ami nem lett volna kellemes. Sőt elértem azt, hogy a jövőben annyit lehessek Cécile-lel, amennyit akarok, s a legtitkosabb ügyeit is megbeszélhetem vele, úgyszólván a mama áldásával. Ezt ki is használtam még aznap este. Amikor vége lett a kártyapartinak, egy sarokba húzódtam vele, és Danceny iránt érdeklődtem. Őróla kifogyhatatlanul tud mesélni. Azzal szórakoztam, hogy a másnapi találkozásuk örömeit hoztam szóba, és ezzel egyre jobban fölizgattam. A végén már összevissza beszélt, ami nem volt baj, mert így legalább szép reménységekkel kárpótoltam azért, amitől valójában megfosztottam. Minél nagyobb a várakozás, annál nagyobb lesz a csalódás, gondoltam; az se baj, ha alaposan megszenvedi azt a holnapot, mert így legalább sürgősen kárpótolja majd magát a legelső alkalommal… Különben

sem árt, ha lassan hozzászoktatjuk a nagy élményekhez azokat, akiket nagy kalandokra akarunk előkészíteni. Voltaképpen nem is fizeti meg olyan drágán a maga Dancenyját, ha néhány könnyet ont érte. Hiszen fülig szerelmes bele! Nos hát, szavamat adom rá, hogy megkapja, mégpedig e kis botrány révén sokkal előbb ér célt, mint nélküle. Az egész csak egy rossz álom, amelyből gyönyörű lesz az ébredés. Mindent összevetve, még hálás is lehet nekem; lehet ugyan, hogy volt bennem egy csöpp komiszság is, de anélkül megevett volna az unalom. “A bolondok arra valók, hogy szórakozzunk rajtuk.”19 Amikor otthagytam őket, nagyon meg voltam elégedve magammal. Azt gondoltam: ha ezek az akadályok megsarkantyúzzák Danceny szerelmét, akkor én leszek a legjobb szövetségese. Ha viszont kiderül erről az alakról, hogy hülye – ami nem egészen alaptalan föltevés –‚ és megint nyafogni és panaszkodni fog, akkor legalább azzal vigasztalódhatom, hogy az én jóvoltomból végre megkapta a magáét. Mellesleg megszereztem Volanges-né becsülését, a kislány barátságát és mindkettőjük bizalmát. Engem persze az egész dologból csak Gercourt érdekel. Most azonban, ha ügyes leszek, és nem jön közbe semmi, százféleképpen állhatok bosszút rajta, mert hiszen a leendő felesége máris azt csinálja, amit akarok, s ez egyre inkább így lesz. Édes volt e szép ábrándok közt lefeküdni; mélyen és sokáig aludtam. Reggel két levél várt rám. Egyiket a lány, a másikat a mamája írta. Muszáj volt nevetnem, mert mind a kettőben szóról szóra a következőt olvastam: “Senki más nem vigasztalhat meg, csak ön…” Szerintem nagyon mulatságos lesz, ha egyszerre kétfelé osztom a vigaszt, és közben kapocs leszek az ellentétes érdekek között! Szerepem olyan, mint az istené, aki meghallgatja a vak halandók egymásnak ellentmondó imáit, de nem hagyja megmásítani elhatározását. Mégis, jobbnak láttam, ha leszállok égi trónusomról, s a vigasztaló angyal köntösében illendőképpen meglátogatom mindkét boldogtalan barátnőmet. Az anyán kezdtem. Úgy kétségbe volt esve, hogy ezzel maga már félig-meddig visszafizette neki mindazon bosszúságokat, melyeket istenfélő szerelmétől kellett elszenvednie, még pedig Volanges-né hibájából. Minden úgy sikerült, ahogy kívántam; csak az a veszély fenyegetett, hogy Volanges-né talán ki akarja használni a helyzetet, hogy Cécile bizalmába férkőzzék. Ennek nem is lett volna semmi akadálya, ha szép szóval és közvetlenül beszél vele, és szigorúság helyett gyengéden mondja el neki a józan ész sugallta érveket. Szerencsém volt. A gyengédség helyett a hajthatatlanságot választotta, s ezzel úgy elrontotta a dolgát, hogy tapsolni lett volna kedvem. Igaz, hogy 19

Gresset: A gonosz című vígjátékából.

majdnem keresztülhúzta minden számításunkat, mert fejébe vette, hogy Cécile-t visszaküldi a zárdába; de ezt a vágást sikerült kivédenem. Rávettem, hogy ezt a lehetőséget csak ijesztésül használja arra az esetre, ha Dancenyt nem sikerül eltávolítania. Ezzel a fogással a két szerelmest a legnagyobb óvatosságra kényszerítettem, ami, szerintem, a siker előfeltétele. Az anyától átmentem a leányhoz. Az ember el sem hiszi, mennyire megszépíthet valakit a fájdalom! Majd ha rájön a kicsike, hogy milyen sikereket arat vele, lefogadom, hogy nem fog takarékoskodni a könnyeivel… Ezúttal azonban még minden kacérság nélkül sírt. Ezt a vonását nem ismertem, de örömmel néztem szépségének új arculatát. Vigasztalni kezdtem, mégpedig szándékosan olyan ügyetlenül, hogy attól még jobban elkeseredett. Már nem is bírt sírni, csak fuldoklott a zokogástól, az ájulás határán… Ekkor azt tanácsoltam, hogy feküdjön le, s ő nem ellenkezett. Segítettem neki, mintha a szobalánya volnék. Még nem volt megfésülve, s amikor levetkőztettem, haja kibomlott, és ráterült meztelen vállára és mellére. Odaültem, és magamhoz szorítottam, ő is szorosan hozzám simult; ekkor aztán kitört belő le a sírás. Istenem, milyen szép az a lány! Ha ilyen volt Mária Magdolna, akkor a bűnbánata csábítóbb lehetett, mint a romlottsága. Most, amikor a karjaimban feküdt, őszintén elkezdtem vigasztalni. Először is megnyugtattam, hogy nem kell félnie a zárdától. Aztán arról kezdtem beszélni, hogy titokban talán találkozhatik szerelmesével. “Ó, ha most itt volna Danceny!” – sóhajtottam, az ágyon fölébe hajolva. Elábrándoztunk, hogy akkor mi történnék, és így, bele-belekóstolva e találkozás örömeibe, lassankint megfeledkezett bánatáról. A búcsúzásnál nagyon meg voltunk egymással elégedve, csakhogy ő akkor egy Dancenynak szóló levelet akart rám bízni, amit azonban nem fogadtam el. Hogy miért, azt mindjárt megmagyarázom, s remélem, hogy maga is nekem ad igazat. Először is, kompromittáltam volna magam Dancenynál. A kislánynak csak ezzel érveltem, de jóval több nyomós okom van, amit csak magának árulhatok el. Így például, ha a két ifjú szerelmesnek ilyen olcsón enyhíteném a szenvedéseit, akkor kárba veszne fáradságos munkám minden gyümölcse. Továbbá: célszerűnek látszik, ha énhelyettem a cselédséget avatják be ebbe a kalandba; hiszen, ha minden úgy sikerül, ahogy remélem, akkor ezt a házasság után sürgősen dobra kell verni. Már pedig nincsen szószátyárabb népség a cselédeknél. Ha pedig, valami csoda folytán, befognák a szájukat, akkor majd mi pletykázunk helyettük, és az ő rovásukra írjuk az indiszkréciót. Most az a legfontosabb, hogy a mai találkozón maga is erre biztassa Dancenyt. Minthogy a kis Volanges lány szobalánya nem nagyon tetszik nekem, s azt hiszem, Cécile még kevésbé bízik meg benne, ajánlja figyelmébe az én hűséges Victoire-omat. Arról majd gondoskodom, hogy ő elvállalja a

szerepet. Azt hiszem, ez nagyon szerencsés választás, mely nekik aligha használ, annál inkább minekünk; tudniillik, van még folytatása is a dolognak. Én ugyan kereken megtagadtam, hogy továbbítsam a kislány levelét, de közben féltem, hátha arra kér, hogy adjam föl postán, amire nehéz lett volna nemet mondani. Ez azonban hála Istennek nem jutott eszébe, talán, mert zavarban volt, vagy pedig azért, mert nem is a levél volt neki a fontos, hanem a válasz, melyet postán úgysem kaphatott volna kézhez. Én azonban, nehogy utólag észbe kapjon, gyorsan elbúcsúztam tőle, és visszamentem Volanges-néhoz. Gyorsan döntöttem, és rábeszéltem az anyát, hogy távolítsa el a kislányt egy időre… Mit gondol, hová? Csak várjon, mindjárt megdobogtatom a szívét! A maga nagynénjéhez, az öreg Rosemonde-néhoz! Még ma megírja neki a levelet. Most tehát maga is visszamehet ájtatos dámájához, aki nem hivatkozhatik többé arra, hogy illetlenség kettesben lennie egy férfival. Amint látja, nekem köszönheti, hogy Volanges-né jóvá teszi mindazt, amit maga ellen vétett. De most hallgasson ide. Nem akarom, hogy megint nyakig belemerüljön a saját dolgába, mert akkor nem törődik az én ügyemmel, pedig nekem az a fontos! Arra kérem, hogy legyen az ifjú pár tanácsadója és levelezője. Közölje tehát Dancenyval, hogy a kislány elutazik, és ajánlja fel neki segítségét. Kér jen tőle egy levelet, melyben magát kinevezi bizalmasának. Aztán kezdje el a fejét vakarni, hogy milyen nehéz lesz ezt a levelet kézbesíteni; a végén azonban jusson eszébe a mentő gondolat: Victoire, a szobalányom. Danceny egész biztosan örül majd ennek a megoldásnak, maga pedig, fáradozása jutalmául, beférkőzhetik egy szűzi lélek bizalmába, amiben van valami izgató. Szegény kislány! Majd meglátja, hogy elpirul, amikor első levelét átadja magának! Egyébként e “bizalmas barát” szerepköre, mely nagyon sokaknak nem tetszik, szerintem nagyszerűen elszórakoztatja az embert olyankor, amikor más hol van elfoglalva – és ez pontosan a maga esete! Most már a maga kezébe van letéve ennek a kalandnak a sorsa! Magától függ, hogy mikor találkozhatnak a szerelmesek; erre faluhelyen bőven van alkalom, s Danceny alig várja, hogy az első hívásra ott teremjen. Mi kell hozzá? Egy holdfényes ablak, egy jó álruha, vagy mit tudom én… De annyit mondhatok, hogy ha ez a kislány úgy jön vissza, ahogy odament, annak maga lesz az oka. Ha úgy gondolja, hogy ráfér még egy kis bátorítás, akkor írja meg nekem. Azt hiszem, elég jó leckét adtam neki abból, hogy milyen veszedelmes a leveleket megőrizni; így most nyugodtan írhatok neki. Az pedig föltett szándékom, hogy ez a kislány az én tanítványom legyen! Nem tudom, mondtam-e, hogy Cécile először a szobalányát gyanúsította azzal, hogy elárulta leveleinek rejtekhelyét, de én később gyóntatóatyjára tereltem gyanúját, s így egy csapással két legyet ütöttem agyon.

Most már befejezem. Úgyis órák óta írom ezt a levelet, még nem is vacsoráztam miatta. Viszont e sorokat a barátság és a hiúság mondta tollba, és mind a kettő elég bőbeszédű. De oda juttatom magához még három óra előtt, és ez a fontos. Most pedig mondjon reám egy rossz szót, ha mer! És ha kedve tartja, elmehet szórakozni B… gróf erdejébe, aki állítólag csak barátainak örömére tartja… Vajon az egész világ a barátja ennek az erdőnek??? Jaj, elég, mert éhen halok! 17.. szeptember 9-én. LXIV. LEVÉL Danceny lovag Volanges-nénak (FOGALMÁZVÁNY A VIKOMTNAK MERTEUIL MÁRKINÉNAK ÍROTF LEVELÉHEZ [ LXVI. SZ.] CSATOLVA) Mélyen tisztelt asszonyom, nem akarom mentegetni viselkedésemet, még kevésbé panaszkodni a önén. Én csak szomorkodni tudok, mert ami történt, az három jobb sorsra érdemes teremtést tett szerencsétlenné. Nem elég, hogy áldozata vagyok ennek az eseménynek, ha nem, sajnos, még az okozója is. Ez annyira fáj nekem, hogy tegnap óta többször nekikészülődtem már, hogy írjak önnek, de mindig elhagyott a bátorságom. Pedig annyi a mondanivalóm, hogy erőt kell magamon vennem; de előre is elnézését kérem, mert ennek a levélnek minden összevisszasága csak fájdalmas lelkiállapotomat tükrözi. Mindenekelőtt bocsánatot kérek, hogy levelének első mondatával mindjárt vitába szállok. Nem áll az, hogy visszaéltem az ön bizalmával vagy Volanges kisasszony ártatlanságával; épp ellenkezőleg, e kettőnek mélységes tisztelete vezérelte minden cselekedetemet. Tetteimért vállalom is a felelősséget; de mit tegyek, ha olyan érzelmekért hibáztatnak, melyek akaratlanul keletkeztek bennem? Ki merem jelenteni, hogy az az érzés, melyet a mélyen tisztelt Volanges kisasszony ébresztett bennem, önnek nem tetszik talán, de sértőnek nem nevezhető. Ebben a kérdésben, melytől összeszorul a szívem, önt kérem föl, hogy legyen a döntőbíró, és leveleimet hívom tanúnak. Ön, mélyen tisztelt asszonyom, kitiltott házából. Én nem vitatkozom. Minden úgy fog történni, ahogy ön kívánja. Félek azonban, hogy az én váratlan és végleges elmaradásom következtében ugyanannyi lesz a szóbeszéd és a pletyka, mintha a portásával utasíttatna ki, pedig önt talán épp a pletykától való

félelem tartja ettől vissza. Ígérem, gondolja ezt meg kellő alapossággal, mert ez voltaképpen nem is énmiattam fontos, ha nem a kedves leánya jó híre érdekében; abban tenne kárt, ha szigorúságával félretolná az óvatosságot. Tisztában vagyok azzal, hogy ön úgyis mindenben a mélyen tisztelt kisasszony érdekeit tartja szem előtt, és ebben a reményben várom új elhatározását. Azt azonban ünnepélyesen megígérem és remélem, nem kételkedik szavamban! –‚ hogy ha az ön engedelmével hébe-hóba tiszteletemet tehetném a kisasszonynál, nem fogok visszaélni a helyzettel, vagyis se levelet nem próbálok neki átadni, sem pedig bármit is a fülébe súgni. Minderről azért mondok le, ne hogy a legkisebb csorba essék a kisasszony hírnevén; én pedig kárpótlást találok abban a boldogságban, hogy néha láthatom őt. Arra pedig, amit ön a tisztelt Volanges kisasszony jövőjéről elhatározott, illetőleg az én további viselkedésemtől tett függővé, arra szintén választ adtam levelem előző bekezdésében. Ha többet ígérnék, az már rosszhiszeműség volna. Csak a közönséges szoknyavadászok próbálnak minden helyzetből hasznot húzni, mert ők mindig alkalmazkodni tudnak a körülményekhez, én azonban úgy szeretem az ön kedves leányát, hogy azzal nem fér össze a megalkuvás vagy a megbízhatatlanság. Nem, asszonyom! Abba nem nyugszom bele, hogy a kedves leánya elfelejtsen vagy én felejtsem el őt! Soha, soha, soha! Hű leszek hozzá, mert megesküdtem neki, s ezt az esküt most újra leteszem. Igaz, ez nem tartozik a tárgyhoz. Bocsásson meg, asszonyom, ezért a kitérőért. Nekem ugyanis van némi mondanivalóm azokról a levelekről is, melyeket ön tőlem visszakövetel. Nagyon bánt, hogy bűneim sorozatát egy újabb csalódással kell szaporítanom, de arra kérem, hallgassa meg érveimet. Nagyon lesújtott, hogy el vesztettem az ön barátságát, asszonyom, de az a reményem, hogy miközben érveimet latolgatja, nem vonja meg tőlem utolsó vigaszomat: a becsülését. Volanges kisasszony leveleit mindig nagyra értékeltem, de sohase voltak olyan drágák nekem, mint most. Nem is maradt semmim rajtuk kívül; már csak bennük támad fel az a szerelem, mely életem legnagyobb boldogsága volt. De higgye el nekem, most ez se számít. Gondolkozás nélkül hoznám meg ezt az áldozatot, mert a levelek elvesztéséért kárpótolna az a remény, hogy legalább sikerült bebizonyítanom, mennyire tisztelem önt, és milyen engedelmes vagyok. Nyomós okok szóltak azonban közbe, s én bízom abban, hogy ezeket sikerül önnel is elfogadtatnom. Igaz, ön tudja a mélyen tisztelt kisasszony titkát, de én bátorkodom kijelenteni, hogy ezt nem a kedves leánya bizalmának köszönheti, hanem a helyzet okozta meglepetésnek. Én persze nem bírálhatok olyasmit, amit egy anya aggodalma talán megengedhetővé tesz. Én tehát tisztelem az ön jogait, de

ezeknek is van határuk; engem például nem késztethet arra, hogy ne teljesítsem a kötelességemet. S nincs szentebb kötelesség, mint megőrizni azt a bizalmat, mellyel megtisztelt valaki. Áruló volnék, ha bárkinek föltárnám egy olyan lélek titkait, mely csak énnekem volt hajlandó megnyílni. Ha a mélyen tisztelt kisasszony hajlandó önnek tudtára adni e levelek tartalmát, ám tessék, mondja el; akkor viszont önt nem érdekelhetik már ezek a levelek. Ha viszont a kedves leánya meg akarja őrizni titkát, akkor nem kívánhatja tőlem, hogy én szolgáltassam ki. Ami pedig a történtekkel kapcsolatos diszkréciót illeti, meg szeretném önt nyugtatni, asszonyom. Egy anyaszív nem lehet olyan néma, mint amilyen titoktartó én leszek az ön leánya ügyében. Azt akarom, hogy ön teljesen nyugodt legyen; ennek érdekében megváltoztattam annak a rám bízott drága letétnek a föliratát. Eddig az volt ráírva: “Halálom esetén elégetendő”, most pedig az, hogy “Volanges-né iratai”. Ebből, azt hiszem, az is kiderül, hogy a levelekben nincs semmi, amit ön előtt el kellene titkolni. Most látom csak, milyen sokat írtam. De lehet, hogy ez is kevés, ha levelem elolvasása sem győzné meg önt érzelmeim tisztaságáról. Higgye el, hogy nagyra becsülöm önt, és sajnálnám, ha csalódást okoztam volna önnek. 17.. szeptember 9-én. LXV. LEVÉL Danceny lovag Cécile Volanges-nak (VALMONT VIKOMT MERTEUIL MÁRKINÉNAK ÍROTT LEVELÉHEZ [ LXVI. SZ.] LEZÁRATLANUL MELLÉKELVE) Édesem, Cécile, mi lesz velünk? Van-e olyan isten, aki elhárítja rólunk a sorscsapásokat? Csak a szerelem adhat erőt hozzá, hogy elviseljük őket! El se bírom mondani, hogy megdöbbentem és hogy kétségbeestem, amikor elolvastam édesanyja levelét és visszakaptam szerelmes leveleimet. Ki árult el? Kire gyanakszik? Vagy óvatlanságában elárulta volna magát? Most mi történik magával? Mit mondtak? Mindent tudni szeretnék, de semmit se tudok, és lehet, hogy ön se tud többet, mint én… Mellékelem az édesanyja levelét és az én válaszom másolatát, abban a reményben, hogy helyesli, amit írtam. Azt is szeretném, ha mindazt, amit e tragikus eset óta tettem, ugyancsak helyeselné. Minden lépésemnek csak az volt a célja, hogy hírt adhassak és hírt kapjak és – ha lehetséges – hogy viszontláthassam, talán szabadabban, mint a múltban.

Gondolja el, Cécile, édesem, milyen boldogság volna, ha újra együtt lehetnénk! Elmondhatnánk egymásnak, hogy szerelmünk sohasem ér véget; igaz ugyan, ha csak egymás szemébe néznénk, rögtön tudnánk, hogy minden fogadkozás felesleges. Remélem, megérem azt a gyönyörű találkozást, mely elfeledtetné szenvedéseimet. Mindent azért a drága pillanatért tettem, és kérve kérem a jóváhagyását. De nem jól mondom. Mindazt, amit megtehettem, a legjobb barátom gyöngéd tanácsainak köszönhetem. Magától, Cécile, csak annyit kérek, hogy ez a barát önnek is barátja legyen. Tudom, hogy bizalmát nem ajándékozhatom senkinek a maga tudta nélkül; de most bajban vagyok, sarokba szorultam, és ez mindent megmagyaráz. A szerelem kézen fogott és vezetett; szerelmem nevében kérem bocsánatát. Csak azért árultam el neki titkunkat, mert máskülönben örökre elszakadtunk volna egymástól. 20 Talán nem is kell mondanom, hogy barátom az a Valmont vikomt, aki egyúttal annak az asszonynak is jó barát ja, akit ön a világon a legjobban szeret. Először csak azzal a kéréssel fordultam hozzá, hogy Merteuil-né révén rávegyem egy levél továbbítására. Ezt a tervet nem helyeselte, és Merteuil-né helyett a szobalányát ajánlotta, aki neki lekötelezettje. Ezeket a sorokat tehát már ő adja át magának, és kérem, maga is általa adjon választ. Valmont úgy tudja, hogy önt nemsokára vidékre küldik. Persze akkor nem sok hasznát látjuk ennek a kapcsolatnak, viszont erre az esetre ő maga ajánlotta fel a segítségét. Az a hölgy, akinél ön lakni fog, Valmont-nak rokona. Neki tehát nem kell különös ürügyet keresni ahhoz, hogy magával egy időben ott lehessen. Nemcsak leveleink továbbítására vállalkozott, hanem arra is, hogy ha maga kész hallgatni szavára, akkor még találkozhatunk is, oly módon, hogy abból ne legyen pletyka. Cécile, kedves! Ha csak egy kicsit szeret, ha részvétet érez irántam, és könnyíteni akar bánatomon, amit biztosan tudok, akkor fogadja el Valmont segítő kezét, hisz ő lesz a mi védő angyalunk. Ha ő nincs, akkor remény sincs, mert hogyan is csillapíthatnám egyedül azt a fájdalmat, amit magának okoztam? Hiszem és vallom, hogy ez a sok szenvedés egyszer véget ér; de addig is legyen erős, édesem, legyen erősebb, mint ez a csapás. Ha arra gondolok, hogy szenved, akkor az én szenvedéseim meghatványozódnak. Hiszen tudja jól, hogy életem árán is boldoggá akarom magát tenni; és az én nagy szerelmem talán magának is nyújt némi vigaszt… Én csak annyit kérek, hogy bocsássa meg nekem azt a sok bajt és nyomorúságot, amivel az én szerelmem sújtotta magát. 20

Ez nem felel meg a valóságnak. Danceny már a történtek előtt bizalmasává tette Valmont vikomtot. (L. az LVII. levelet.)

Édes Cécile, drága barátnőm! Isten vele, Isten vele! 17.. szeptember 9-én. LXVI. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Azt hiszem, gyönyörűm, ha elolvassa ezt a két mellékletet, meg lesz elégedve velem. Mind a kettő máról van keltezve, de mégis tegnap íródtak, mégpedig itt, az én házamban, a szemem láttára. A kis Volanges lánynak írott levélben, azt hiszem, minden benne van, amit akartunk. Most, hogy tervének első sikereit látom, le kell borulnom a maga nagysága előtt. Danceny csupa tűz és láng; meggyőződésem, hogy a legelső alkalmat most már kihasználja, és maga nem vádolhatja többé mulyasággal. Ha pedig az a szép madárka szófogadó lesz, akkor minden egyenesbe jön abban a percben, amikor a fiú megérkezik majd a faluba. Nem is egy, ha nem száz utat-módot találtam reá! Micsoda okos nő maga! Íme, énbelőlem már “Danceny barátja” lett; most már csak az hiányzik, hogy őbelőle viszont “herceget” csináljunk. 21 De micsoda gyerek még ez a Danceny! Azt mondtam, írja meg Volanges-nénak, hogy szakít a leányával. De hiába könyörögtem; ő még ott tart, hogy ha az ember megígér valamit, akkor azt meg is kell tartania. “Én nem vagyok csaló” – válaszolta folyton, ilyen skrupulusai vannak, és közben el akarja csábítani a kislányt. Ilyenek a férfiak. Szövik-szövögetik a maguk piszkos terveit, de ha valami ügyetlenséget csinálnak közben, azt elnevezik becsületességnek. Magának, gyönyörűm, most arra kell vigyáznia, hogy Volanges-né meg ne bokrosodjék az úrfi levelének egyes kitétel Aztán beszélje le arról, hogy zárdába küldje a lányát, és verje ki a fejéből, hogy vissza követelje a kicsike leveleit. Ezt egyébként úgyis hiába követelné. Danceny ebbe sohasem egyezik bele, amit én is helyeslek; ezen a ponton kivételesen találkozik egymással a szerelem és a józan ész. Én olvastam a szóban forgó leveleket, s bár majd el aludtam közben, egyszer még ezeknek is hasznát vehetjük, mégpedig a következőképpen. Minden óvatosság ellenére ebből a kis kalandból nagy botrány is lehet; akkor pedig füstbe megy a házasság, és összeomlanak a mi Gercourt-ellenes hadműveleteink. Minthogy azonban nekem is van egy kis elszámolásom Volanges-néval, ez esetben én vállalkozom rá, hogy megbecstelenítsem a kicsikét. No mármost: ha ügyesen válogatunk ebben a levelezésben, és csak egy részét hozzuk nyilvánosságra, akkor azt a 21

Célzás Voltaire egyik verssorára.

látszatot adhatjuk az ügynek, hogy a kis Volanges lány kezdett ki a fiúval, mert a nyakába akarta magát varrni. Még olyan levél is akad, amelyik a kedves mamát kompromittálná, vagy legalább ráütné a hanyagság és nemtörődömség pecsétjét. Nem vitás, hogy a pedáns erkölcsű Danceny kézzel-lábbal kapálózna, de minthogy ő lenne a támadás célpontja, talán mégis megjönne az esze. Annak, hogy botrány lesz, persze csak néhány ezrelék a valószínűsége, de nekünk minden eshetőségre fel kell készülnünk. Búcsúzom magától, gyönyörű asszonyom. Holnap M. marsall nejéhez megyek vacsorázni, mert sehogysem bírtam le mondani. Micsoda öröm lenne, ha magát ott találnám! Azt hiszem, fölösleges figyelmeztetnem, hogy el ne szólja magát Volanges-né előtt. Ha rájönne tervünkre, ő is megtenné a maga sakkhúzásait, például, hogy egyszerűen Párizsban marad. Viszont, ha már egyszer megérkezett, nem fordulhat mindjárt vissza; nekem pedig egy hét bőven elég a győzelemhez. 17.. szeptember 9-én. LXVII. LEVÉL Tourvelné Valmont vikomtnak Nem akartam önnek több levelet írni; nem is volna szabad ezt megtennem, amit legjobban mostani fölindultságom bizonyít. Viszont azt sem akarom, hogy önnek panaszra adjak okot; szeretném meggyőzni, hogy mindent megtettem önért, ami módomban volt. “Megengedte, hogy leveleket írhassak” – írja ön. Ez igaz, emlékszem rá. De arra is emlékszem, hogy milyen kikötéseim voltak. Ha én olyan állhatatos lettem volna, amilyen állhatatlan volt ön, akkor egy szót sem válaszoltam volna a leveleire. De amint látja, most már harmadízben válaszolok, pedig ön mindent elkövet, hogy ez a levelezés véget érjen, s voltaképpen én keresem útját-módját annak, hogy tovább levelezhessünk. Ennek egy módja van, de csak egyetlenegy. Ha ebbe nem nyugszik bele, akkor beszélhet, amit akar; tettei azt bizonyítják, hogy milyen közömbös magának ez az egész. Követelem, hogy ne használjon többé bizonyos szavakat; mert amit nem szabad, azt én nem is akarom meghallani. Legyen elég abból az érzelemből, mely rám nézve nemcsak sértő, hanem félelmetes is. Talán könnyebb lesz önnek lemondani róla, ha elárulom, hogy épp ez a legfőbb akadály mi kettőnk között. Hát nem ismer másféle érzést, mint ezt? De még ezt is befeketíti; mert

úgy tünteti fel, mintha a szerelem és a barátság egymást kioltó érzelmek volnának. Miért nem fogad el engem barátjának? Csak azért, mert forróbb érzelmeket akart bennem ébreszteni? Ezt nem bírom elhinni. Ez a gondolat megalázna és fölháborítana, és olyan messzire szakítana el öntől, ahonnan nincs többé visszatérés. Én a barátságomat kínálom önnek, uram. Ez minden, amit a magaménak mondhatok, és amivel szabadon rendelkezem. Mi mást kívánhat még? Mondja ki azt, hogy beéri vele, mond ja, hogy barátságom is boldoggá teheti önt; hadd vegyen engem végre birtokába ez a tiszta érzés, mely egészen szívem szerint való. Akkor én örökre elfelejtem, amit valaha is mondottak magáról, s csak az ön dolga lesz, hogy helyesnek érezzem választásomat. Látja, milyen őszintén beszélek; talán kihallja szavaimból a bizalmat is, mely napról napra nő majd, ha ön is úgy akarja. Arra azonban figyelmeztetem, hogy első szerelmes szavával úgy összezúzza ezt a bizalmat, hogy csak a félelem marad meg bennem. Akkor pedig úgy elnémulok, hogy szavamat se hallja többé. Ha igaz, amit ír, hogy megváltozott és “mindent másképpen lát”, mint azelőtt, nem drágább-e önnek egy becsületes asszony barátsága egy bűnös asszony lelkifurdalásainál? Isten önnel, uram. Remélem, megértette őszinte szavaimból, hogy amíg ön határozott választ nem ad nekem, addig én sem mondhatok többet. 17.. szeptember 9-én. LXVIII. LEVÉL Valmont vikomt Tourvelnénak Mit válaszolhatok önnek, asszonyom? Beszélhetek-e őszintén, amikor az első igaz szó elbuktathat? De hiába. Meg kell lennie. Csak legyen hozzá bátorságom is… Minduntalan azzal biztatom magam, hogy jobb önt megérdemelni, mint megszerezni. Lehet, hogy ön megfoszt attól az örömtől, amely a legdrágább nekem a földön, de én akkor is be akarom bizonyítani, hogy méltó lettem volna rá. Magam is megbántam, hogy megváltoztam és “mindent másképpen látok”, mint azelőtt. Micsoda örömujjongással olvastam volna az ön levelét, melyre most reszkető kézzel írom válaszomat… Hisz ön “őszinte” hozzám, “bizalmát” kínálja föl, “barátjának” tekint; de kár, asszonyom, hogy ennek a sok ajándéknak nem vehetem hasznát, mert sajnos csakugyan megváltoztam.

Ha nem így volna, kapva kapnék rajta. Ha én magát csak úgy megkívántam volna, azzal a súlytalan érzelemmel, a vágynak és gyönyörnek keverékével, melyet manapság szerelemnek szokás nevezni, akkor sietve kihasználnám mindazt, amit maga fölkínált nekem. Mondván, hogy a cél szentesíti az eszközt, még több bizalmat csikarnék ki, hogy egészen átlássak magán, hálával fogadnám őszinteségét, hogy elárulhassam titkait, elfogadnám a barátságát, hogy könnyebben elcsábíthassam… Most megijedt, ugye? Pedig pontosan ilyen volnék, asszonyom, ha most azt mondanám, hogy beérem a barátságával. De erről szó sem lehet! Én az ön érzelmein soha senkivel meg nem osztozom! Ha egyszer ezt találom mondani, ne higgye el; az lesz az a pillanat, amikor elkezdek hazudni. Bizonyára még akkor is kívánni fogom magát, de abban már nem lesz a szerelemnek egy morzsája sem. Pedig tudom én azt jól, hogy mit ér az őszinte szó, a bizalom édes íze, a barátság megnyugtató ereje… Csakhogy én szerelmes vagyok, és a szerelem, az igazi szerelem, amelyre ön tanított, egészen más. Az magában foglalja ezeket az érzelmeket, sőt meg is sokszorozza az energiájukat, de különbözik is tőlük, mert nem tűri meg a lélek áporodott nyugalmát és az ítélőképességnek azt a hűvösségét, mely megméricskéli az embereket, és azt mondja, hogy egyik a másiknál többet vagy kevesebbet ér. Asszonyom, maga téved. Én nem leszek a barátja. Én csak szeretni tudom, olyan szerelemmel, mely egyszerre szelíd és őrjöngő és tisztelettudó. Maga mondhatja azt, hogy ne szeressem, s én akkor nagyon szomorú leszek, de szeretni ugyanúgy szeretem tovább. Egyébként sincs joga parancsolni egy olyan szívnek, melynek hódolatát visszautasítja. Valami egészen különleges kegyetlenség kell ahhoz, hogy még azt a vigaszt is irigyli tőlem, melyet e szerelemtől kapok. De ez a boldogság nem függ magától: meg tudom védeni, mert csak az enyém. Egy forrásból fakad minden szenvedésem, de szenvedésemnek gyógyító vize is. Nem, nem és nem! Amilyen szívósan tud ön kegyetlenkedni, ugyanolyan szívós az én szerelmem is. Ha élvezni tudja a boldogtalanságomat, akkor hadd legyen meg az öröme. Nem bánom; próbálja megtörni a lelkierőmet, de én is rá fogom önt kényszeríteni arra, hogy eldöntse, milyen sorsot szán nekem; azt remélem, hogy egyszer talán majd nekem ad igazat. Nem arra számítok, hogy meghallgat, de talán minden rá beszélés nélkül, önmagától is rájön majd, hogy igaztalanul bánt velem. Persze ön saját magával sem igazságos. A mi helyzetünk ugyanis két képtelenséget hordoz magában; hiszen teljes lehetetlenség, hogy valaki ismerje önt és ne szeresse, s hogy szeresse önt, de ne ostromolja. Akármilyen szép jellemvonása a szerénység, magának is könnyebb panaszkodnia, mint tudomásul vennie a szerelmet, melyet ön hozott létre. Énnekem nincs is más

dicsőségem, mint hogy sikerült fölfedeznem a magában rejlő értékeket. Erről a dicsőségről semmi kedvem lemondani; tehát ne számítson rá, hogy elfogadom ravasz ajánlatát, sőt, ellenkezőleg, leborulok a lába elé, és újra kijelentem, hogy mind örökké szeretni fogom. 17.. szeptember 10-én. LXIX. LEVÉL Cécile Volanges Danceny lovagnak (CERUZÁVAL ÍRT CÉDULA, MELYET DANCENY LEMÁSOLT) Azt kérdezi, hogy mit csinálok? Szeretem és zokogok. A mama szóba sem áll velem. Elvette a tollamat, tintámat, papirosomat. Véletlen, hogy a ceruzámat nem találta meg, azzal írok most a maga leveléből letépett csíkra. Szerintem mindent, amit csinált, nagyon okosan csinálta. Én úgy szeretem önt, hogy nem válogatok az eszközökben, csak sikerüljön valamit hallani magáról és hírt adni önmagamról. Én nem tudtam, hogy maguk ilyen jóban vannak Valmont úrral, és ki nem állhattam őt, de megpróbálok hozzá alkalmazkodni, és az ön kedvéért talán még meg is szeretem. Hogy ki árult el minket, arról sejtelmem sincs. Vagy a szobalányom, vagy a gyóntatóm. Most borzasztóan érzem magam, mert holnap valahová vidékre megyünk, és nem tudom, meddig rostokolunk ott. Istenem, istenem! Ő nem engedheti, hogy ne láthassam többet. Vége a papirosnak. Vigyázzon magára, és remélem, el tudja olvasni az írásomat… Ezek a ceruzával írott betűk elmosódnak, de a szívembe vésett szerelem soha. 17.. szeptember 10-én. LXX. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Fontos figyelmeztetés! Tegnap este, amint meg is írtam magának, M. marsall nejénél vacsoráztam. Maga is szóba került az asztalnál, és én mindent elmondtam a maga dicséretére, persze nem azt, amit gondolok, hanem, amit nem gondolok. Mindenki úgy tett, mintha egy véleményen velem; s mint mindig, amikor dicsérnek valakit, az egész társaság unatkozni kezdett. Ekkor azonban váratlanul megszólalt az ellenzék, mégpedig Prévan személyében.

Fölállt, és azt mondta: “Távol áll tőlem, hogy kételkedjem Merteuil márkiné tisztességében; legföljebb annyit merek ehhez hozzáfűzni, hogy az ő viselkedése nem erkölcsi elvekből fakad, hanem a könnyelműségéből. Azt hiszem, könnyebb dolog a tetszését elnyerni, mint nyomon követni. A helyzet az, hogy ha az ember sokáig kerülget egy asszonyt, akkor idővel bele-beleütközik másokba is. Az egyik többet ér, a másik kevesebbet, van, aki másfelé kezd kacsingatni, s van, aki belefárad a dologba, és megáll. Elég az hozzá, hogy talán nincs Párizsban még egy asszony, akinek ilyen kevés ostromot kellett visszavernie. Ami engem illet – mondta, néhány asszony mosolyától fölbátorodva –‚ én majd csak akkor kezdek hinni Merteuil-né erényeiben, ha már udvarlás közben hat lovat halálra lovagoltam.” Ez az olcsó szellemesség sikert aratott, amit kizárólag annak köszönhetett, hogy a maga becsületébe gázolt. Prévan, az általános kacagástól megkoszorúzva, visszaült a helyére, s a vendégek másról kezdtek beszélni. Prévan azonban, aki még a maga erényeiben is kételkedni mert, a két B. grófnő közt ült, és sugdolózni kezdett velük, amit szerencsére sikerült kihallgatnom. Kijelentette, hogy el tudja magát csábítani. A hölgyek szaván fogták. Megígérte, hogy mindent el fog nekik mondani. Azt hiszem, ebben a kis kalandban még jó néhány ígéretet tesz majd Prévan, de hogy ezt az egyet meg is tartja, az biztos. Szerencsére maga most már mindent tud – és ismeri a közmondást.22 Minthogy nem ismeri Prévant, kötelességem figyelmeztetni, hogy nemcsak nagyon rokonszenves, hanem bánni is tud a nőkkel. Lehet, hogy én néha szidtam, de ez csak azért történt, mert nem nagyon szeretem, és a nőügyeiben mindig igyekszem elgáncsolni; szerencsére van vagy harminc olyan divatos nő Párizsban, aki még hallgat a szavamra. Nekik köszönhetem, hogy hiába iparkodott, én mindig meg tudtam akadályozni abban, hogy, amint mondani szokás, homlokára tűzze a babért. Pedig néha valóban csodákat művelt, mégsem ismerte a kutya sem, míg csak egy háromszoros kalandsorozat rá nem irányította a társaság figyelmét. Érezte, hogy csillaga emelkedőben van, amitől megjött az önbizalma is. Emiatt most már félni kezdenek tőle. Én se tagadom, hogy ma talán ő az egyetlen vetélytársam, és csöppet se szeretném, ha útjaink kereszteződnének. Most nem is ecsetelem a maga érdekét, de mind a ketten akkor járnánk jól, ha maga csak úgy félkézzel csúffá tenné őt egy kicsit. Tudom, milyen jó kezekre bíztam az ügyet; mire visszaérkezem, azt hiszem, bukott ember lesz belőle.

22

Aki tudja, mi vár rá, azt nem érheti haj. (A fordító.)

Viszonzásul megígérem, hogy révbe juttatom nevelt leányát, s az ő kalandjával éppoly buzgón foglalkozom majd, mint az én istenfélő szerelmemmel. Tourvelnétól épp most jött levél, melyben voltaképpen már csak a fegyverletétel föltételeiről van szó. Leveléből szinte süt az a vágy, hogy becsapják, méghozzá a legszokványosabb és legkényelmesebb módon. Azt javasolja, hogy “legyünk barátok”! De én, aki mindenben újító vagyok, és a nehéz eseteket szeretem, nem adom a bőrömet ilyen olcsón. Ennyi fáradozás után az ember már nem elégszik meg azzal, hogy csak egyszerűen elcsavarja egy asszony fejét. Többre vágyom. Azt akarom, hogy érezze minden egyes nekem hozott áldozatának súlyát s mértékét. Olyan lassan akarom végigvezetni ezen a szerelmen, hogy mindig a sarkában legyen az önvád. Azt akarom, hogy asszonyi becsülete hosszú haláltusában múljon ki, hogy ennek a haldoklásnak a képét mindig maga előtt lássa, s elernyedő testét mindaddig nem fogom megölelni, míg fennhangon ki nem mondja, hogy öleljem meg… Nem vagyok én oly keveset érő férfi, hogy egy asszony ne sírva kullogjon utánam; még így is azt hiszem, gyenge bosszút álltam ennek az asszonynak a gőgjén, aki, úgy látszik, szégyelli bevallani, hogy imád. Én tehát nem kértem ebből a mindennél drágább barátságból; beérem a szerető szerényebb rangjával. Látszatra nem nagy e két szó közti különbség, nekem azonban nagyon kézzel fogható érdekem fűződik ahhoz, hogy elnyerjem a magam választotta rangot, így tehát nagyon magas röptű levelet írtam, melynek zűrzavaros fogalmazása azt a célt szolgálta, hogy indulataim kavargását tükrözze. Egyszóval, amennyire tudtam, megjátszottam az eszelőst, mert enélkül nincsen szerelem; talán ez az oka annak, hogy maguk, asszonyok olyan utolérhetetlenül szép szerelmes leveleket tudnak írni. Levelem végére egy szép bókot biggyesztettem. Én ugyan is, mint kitűnő lélekbúvár, megfigyeltem, hogy miután szívdobogást okoztunk az asszonyoknak, nyugalomra van szükségük. Márpedig maguk kivétel nélkül a bókok párnáján pihennek a legédesebben. Búcsúzom magától, gyönyörűm, mert holnap utazunk. Ha akar, üzenhet valamit N. grófnőnek, mert legalább egy ebédre biztosan ellátogatok hozzá. Kár, hogy elutazásom előtt nem találkozhattunk. Kérem, vezessen tovább is az élet rögös útján, és ebben a döntő pillanatban ne tagadja meg tőlem bölcs tanácsait. És ne hagyja magát, mert Prévan veszedelmes ember! Remélem, lesz még alkalom, hogy kárpótoljam ezért az önfeláldozásáért. 17.. szeptember 11-én.

LXXI. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Inasom a nagy kapkodásban Párizsban felejtette az irattáskámat. Épp a legfontosabb maradt ott: Tourvelné levelei és Danceny levelei a kis Volanges lányhoz. Most visszamegy értük, hogy jóvá tegye ügyetlenségét. Míg lovát nyergeli, elmondom, mi történt ma éjszaka. Kérem, higgye el, nem vesztegettem az időt. A kaland, ha úgy vesszük, nem volt valami nagy eset. M. vikomtné meg én egy pillanatra feltámasztottuk azt, ami egyszer már elmúlt. Annál izgalmasabbak a részletek. Egyébként majdnem annak örülök a legjobban, hogy ez az ügy teljes mértékben engem igazol. Nekem ugyanis nemcsak a nők tönkretételére van tehetségem, hanem, ha kedvem úgy hozza, a megmentésükre is szívesen vállalkozom. Tulajdonképpen csak két dolog érdekel: a nagyon nehéz és a nagyon szórakoztató fel adatok. Még az se zavar, ha ennek érdekében valami jótettet kell elkövetnem; teljesen kielégít a küzdelem öröme vagy egy jó szórakozás. Tehát: megérkeztem. Itt találtam a vikomtnét. Mindenki rá beszélt, hogy éjszakázzak itt. Ő is odajött hozzám, hogy maradjak. “Nem bánom – mondtam –‚ ha magánál alhatom. – Vressac van itt – válaszolta. – Ma lehetetlen.” Voltaképpen csak kedveskedni akartam neki egy kicsit. De amikor kimondta azt a szót, hogy lehetetlen, fölkaptam a fejem. Ettől a szótól mindig föllázadok. Most is úgy éreztem, hogy nincs nagyobb megaláztatás, mintha egy ilyen Vressac miatt mellőzik az embert. Azt mondtam: – Csak azért is! Minden ellenem esküdött. Ez Vressac még Párizsban olyan balkezesen viselkedett, hogy a vikomt féltékenykedni kezdett, és kitiltotta házából. Ők azonban összebeszéltek, hogy idejönnek látogatóba, hátha az angyali grófnő kastélyában sikerül még néhány boldog éjszakát eltölteniük. A férj persze nem volt valami boldog, amikor Vressacot meglátta, de mégse fordult vissza, mert a férfiszenvedélynél erősebb volt benne a vadászszenvedély. A háziasszony pedig – aki ma is olyan, mint amikor megismertük – a következőt találta ki: az egész társaságot a nagy folyosón szállásolta el, még pedig középen a vikomtnét, akinek jobb oldali szomszédja a férje lett, bal kéz felőli szomszédja a szeretője. A grófnő biztosan azt gondolta: lesz, ami lesz. De közbeszólt a végzet: épp átellenben e három szobával volt az én szobám. Ismeri Vressacot. Gondolhatja, hogy mindenben igyekezett a férj kedvében járni; ezért aztán megérkezésem napján – vagyis tegnap – elment vele vadászni,

mégpedig tudom, nem nagy örömmel. Úgy tervezte, hogy éjszaka majd az asszony ágyában keres vigaszt azért, amiért egész nap a férjjel unatkozott. Én azonban úgy éreztem, hogy neki is túl fárasztó lehet a vadászat, és rábírtam a vikomtnét, hogy erre az éjszakára adjon a szeretőjének egy kis pihenőt. Az asszony belement. Összeveszett Vressackal a kedvemért; úgy tett, mintha megsértődött volna azért a vadászatért, melyre pedig ő miatta ment el… Ez nem volt épp valami lángeszű ürügy egy veszekedésre, a vikomtné azonban, mint vérbeli asszonyhoz illik, ért hozzá, hogy jó vagy rossz kedvét ne engedje észokokkal befolyásolni. Ennélfogva épp akkor nem hagyja magát megbékíteni, amikor nincs igaza. A körülmények se kedveztek a hosszú kimagyarázkodásoknak, én pedig úgy okoskodtam, hogy nekem csak erre az éjszakára van szükségem, tehát fütyülök rá, ha másnapra halasztják a kibékülést. Amikor Vressac megjött, egy sértődött szempár fogadta. Érdeklődött, hogy mit követett el. Elkezdődött a veszekedés. Vressac megpróbált magyarázkodni, de a férj közelsége jó ürügy volt rá, hogy hátat fordítsanak neki… Később azonban kiment a férj, s Vressac rögtön lecsapott a vikomtnéra. Könyörgött kedvesének, hogy este engedje be a szobájába, mert mindent meg tud magyarázni. Ez volt a vikomtné nagy pillanata. Azt mondta, hogy a férfiak kibírhatatlanok. Azt hiszik, hogyha egyszer megkaptak egy asszonyt, akkor örökre joguk van hozzá, még ha halálra sértették is. Egy pompás fordulattal áttért a lélek érzékenységére, az érzések árnyalataira, úgyhogy Vressac tökéletesen elvesztette a fejét, s már én is ott tartottam, hogy teljes mértékben neki adjak igazat. Mondanom sem kell, hogy a közös barát minőségében fültanúja lehettem a vitának. Végül a vikomtné kereken megmondta, hogy nem akarja a vadászat fáradalmait a szerelem fáradalmaival tetézni. Épp azt fejtegette, milyen tapintatlanság két élvezetet összekeverni, amikor visszajött a férj, s Vressacnak torkán akadt a válasz. Félrevont, s igazát bizonygatva, részletesen felsorolta érveit, melyeket egyébként jobban tudtam, mint ő, s megkért, hogy legyek szószólója az asszonynál. Ezt megígértem. Beszéltem is a vikomtnéval, de inkább az értem való fáradozását köszöntem meg, aztán megbeszéltük, hol s hogyan találkozunk. Elmondta, hogy folytak le az eddigi találkák. Minthogy őt a két férfi közé szállásolták, nem Vressac járt át hozzá, hanem ő surrant be a szeretőjéhez. Az én szobám átellenes az övével, tehát most is az látszik biztonságosabbnak, ha átjön hozzám, mihelyt a szobalányát elküldte. Nekem nem lesz más dolgom, mint az ajtómat nyitva hagyni és várni. Minden tervszerűen történt. Éjfél után egy órakor kinyílt a szobám ajtaja s ő bejött.

…oly lenge fátylakban, akár a szép hölgy, ki legjobb álmából most éppen fölriadt23 Természettől fogva szerény vagyok, tehát nem mesélem el az éjszaka szépségeit. Maga azonban ismer, gyönyörűm. Nem vallottam szégyent. Ez a kis kaland hajnalban kezdett izgalmassá válni, amikor el kellett válnunk. A vikomtné siettében nyitva hagyta szobáját, de zárva találtuk az ajtót, s a kulcs belül volt! Szegény asszony kétségbeesve suttogta: “Végem van!” Bevallom, egy pillanatig vonzott az az ötlet, hogy egyszerűen otthagyjam a pácban. De én nem ilyen ember vagyok. Hogy egy asszony elpusztul az én kedvemért, hagyján; de az én hibámból? Soha. Persze, akárki más elvesztette volna a fejét ebben a helyzetben. Én azonban nem hagytam magam. Kíváncsi vagyok, mit csinált volna maga, gyönyörűm… Mondanom se kell, sikerrel vágtam ki magam. Jól megnéztem a szóban forgó ajtót. Rájöttem, hogy be lehet törni, ami persze nem kis robajjal járt volna. Hosszú rábeszélés után azonban sikerült meggyőznöm a vikomtnét, hogy ha ő sikoltozni kezd, rablót, gyilkost kiált, akkor én az első szempillantásban betöröm az ajtót, ő pedig egy ugrással az ágyában lehet. Belátta, hogy nincs más megoldás, de még így is jó sok időbe telt, amíg cselekvésre bírtam. Számításom bevált, az ajtó az első rúgástól kinyílt. Még szerencse, hogy a hölgyben megvolt a kellő fürgeség, mert a férje és Vressac egy pillanattal később ott termett a folyosón, aztán a szobalány is berohant úrnőjéhez. Hideg fővel, idegesség nélkül cselekedtem; ennek köszön hetem, hogy még volt időm eloltani és a földhöz vágni egy kislámpát, melyet a vikomtné égve felejtett. Képzelheti, milyen bohózati helyzet lett volna, ha valaki egy világos szobában játssza a megrémültet. Aztán összeszidtam Vressacot meg a férjét, hogy miért alusznak ilyen medveálmot. Azt mondtam, hogy amióta az első sikoltást meghallottam, kirohantam, és be törtem az ajtót, azóta legalább öt perc múlt el. Az asszony, mihelyt ágyában érezte magát, tüstént vissza nyerte lélekjelenlétét, elég ügyesen játszott a kezemre. Megesküdött, hogy tolvaj járt a lakosztályában, s ő úgy megijedt tőle, hogy még most is egész testében reszket. Mindez nagyon hihetően hangzott. Tűvé tettünk mindent, de nem találtunk semmit. Végre én fölvettem a lámpást, mondván, hogy aligha nem egy patkány borította fel, s ebből lett a nagy ijedelem. Magyarázatomat egyhangú 23

Racine: Britannicus.

helyesléssel fogadták, a vikomt elsütött néhány ócska tréfát a patkányokról, és arra kérte a feleségét, hogy legközelebb keressen magának egy szelídebb példányt, aztán elment lefeküdni. Hárman maradtunk Vressackal, aki az ágyhoz lépett, és szelíden így szólt: “Így állt magán bosszút a szerelem.” – “Akkor nagyon dühös lehetett rám mondta a vikomtné, tekintetemet keresve –‚ mert elég vad bosszút állt rajtam!” Kért, hogy hagyjuk magára, mert nagyon álmos. Én azonban fölcsaptam Vressac védőjéül, s mert épp nagy lelkű hangulatban voltam, kibékítettem őket. A szerelmesek összecsókolóztak, aztán én is kaptam mindegyiktől egy csókot. A vikomtnéé már nem adott semmi újat, de bevallom, Vressac csókjában volt némi pikantéria. Együtt léptünk ki a folyosóra, ahol Vressac még hosszan fejtegette, milyen hálás nekem, aztán aludni mentünk. Nem tudom, hogy tetszik magának ez a história, de ha igen, akkor ne csináljon titkot belőle. Ha már nekem megvolt az örömöm, nem akarom tőle megfosztani barátaimat sem. Egyelőre még csak magát a történetet bocsáthatom a nyilvánosság elé, de lehet, hogy hamarosan rákerül a sor a hősnőjére is. Búcsúzom magától, kedves barátnőm, mert inasom már egy órája útra kész. Nincs több időm, minthogy gondolatban meg csókoljam magát, és még egyszer figyelmeztessem: legyen óvatos Prévannal! A kastélyban, 17.. szeptember 13-án. LXXII. LEVÉL Danceny lovag Cécile Volanges-nak (CSAK 14-ÉN JUTOTT A CÍMZETT KEZÉBE) Minden irigységem Valmont-é, aki holnap látni fogja magát, édes, kedves Cécile! Ő adja át ezt a levelet is, mialatt én csak messziről vágyódhatom ön után, és kétségbeejtő gondolatok martalékaként élem tovább sivár napjaimat. Maga, aki a legközelebb áll hozzám, kedvesem, szánjon meg gyötrelmeimért, de még annál is jobban sajnáljon azért, amit maga szenved el, mert én abba rokkanok bele. Milyen bajokat zúdítottam magára! Pedig milyen vidáman folyna az élete. Meg tudja ezt bocsátani? Kérem, mondja, hogy megbocsát. Azt is mondja, hogy szeret és mindig szeretni fog. Ezt nem győzöm eleget hallani. Pedig nem kételkedem a szerelmében, de, úgy látszik, minél biztosabb valaki a dolgában, annál jobban rászorul a megnyugtatásra. Szeret? Igen, szeret. Egész lelkéből?

Igen, egész lelkéből. Látja, nem felejtettem el, hogy ez volt hozzám az utolsó szava. Hogy fölittam azt a szót! Hogy őrzöm magamban azóta is! S hogy fölujjongok, valahányszor eszembe jut! Pedig akkor, boldogságunk csúcsán, nem is álmodtam, hogy valaha ilyen sorsra juthatunk. De ebbe nem nyugodhatunk bele. Nem tudom, hogyan, de változtatni kell rajta. Ha Valmont szavának hinni lehet, akkor sikerülhet is. Ő csak annyit kér, hogy ön ne tagadja meg tőle azt a bizalmat, melyet, véleményem szerint, meg is érdemel. Nem tagadom, nekem mindig fájó pontom volt az, hogy maga nem nagyon szívelte barátomat. Én ugyan azt hittem, hogy elutasító véleménye csak a tisztelt mama előítéleteit tükrözte, de azért, a maga kedvéért, igyekeztem elkerülni ezt a különben elragadó embert. Most azonban mégiscsak ő az, aki tesz valamit értem, és minden lehetőt elkövet azért, hogy újra láthassuk egymást, miközben a tisztelt mama elszakította tőlem magát. Kedves Cécile, nagyon kérem, próbálja őt más szemmel nézni. Gondolja meg, hogy nekem ő barátom, önnek is barátságot kínál, s az ő kezébe van letéve az, hogy viszontlátjuk-e egymást vagy sem, amitől a boldogságunk függ. Ha ez magának nem elég nyomós érv, akkor, kedves Cécile, a szerelme sem elég erős; már nem szeret úgy, ahogy szeretett. Jaj, hogy elborzadok erre a gondolatra is!… Pedig tudom, hogy nem igaz. Az én Cécile-em ma is az enyém, s örökké az marad. Lehet, hogy belehalok ebbe a szenvedélybe, de a megcsalt szerelmes kínjaitól nincs semmi okom félni. Isten önnel, édesem, kedvesem. Jusson eszébe néha, mennyit szenvedek, de ha maga is úgy akarja, újra nagyon, de nagyon boldog leszek. Ne tagadja meg, amit kértem, és gondolatban fogadja szerelmes csókjaimat. Párizs, 17.. szeptember 11-én. LXXIII. LEVÉL Valmont vikomt Cécile Volanges-nak (AZ ELŐZŐ LEVÉLHEZ MELLÉKELVE) Van egy barátja, aki mindenben szolgálatára áll. Elsősorban azzal, hogy az elkobzott írószerek helyett újakat szerzett magának. Lakosztályának előszobájában a bal oldali falnál egy nagy szekrény áll. Alatta mindent megtalál: tintát, papirost, tollat. Ha elfogyott, újat készít oda ez a barát, aki különben úgy véli, hogy ez a rejtekhely nagyon megfelelő, hacsak jobbat nem talál.

E barát arra kéri, hogy ne vegye zokon, ha a többiek jelenlétében gyermekszámba veszi, és nem sokat törődik magával. Úgy véli, hogy ez a magatartás biztos légkört teremt munkájához, amely egy ifjú embernek és magának vissza akarja adni az elvesztett boldogságot. Emellett persze mindent meg fog tenni azért, hogy kellő érintkezési formákat találjon, valahányszor valami mondani- vagy kézbesítenivalója lesz; s kéri, hogy a siker érdekében ön is szívvel-lélekkel játsszon a kezére. Azt javasolja, hogy miután elolvasta a leveleket, sorban adja neki vissza valamennyit, mert így sokkal kisebb a valószínűsége annak, hogy leleplezzék. Végezetül kéri, hogy legyen iránta bizalommal, mert ő csak így tudja azokat a szenvedéseket enyhíteni, melyeket egy túlságosan szigorú anya két szerencsétlen lényre zúdított. Kettőjük közül az egyik máris a legjobb barátja, a másik pedig méltónak látszik minden gyöngédségre és figyelemre. A …-i kastélyban, 17.. szeptember 14-én. LXXIV. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Mondja csak, tisztelt vikomt, mitől lett maga ilyen ijedős? Vagy talán az a Prévan olyan félelmetes? Én, amilyen buta és ügyefogyott nőcske vagyok, már sokszor együtt voltam ezzel a diadalmas férfiúval, de úgyszólván észre se vettem. Még szerencse, hogy a maga levele fölhívta rá a figyelmemet; így aztán tegnap sikerült jóvá tennem, amit ez ideig vétettem. Prévan is ott volt az Operában, mégpedig épp velem átellenben, így tehát jól szemügyre vehettem. Hát, ami azt illeti, csinos, de még milyen csinos. Jól megrajzolt, érdekes arca van, melyet érdemes volna közelebbről is megismerni. No most maga azt írja, hogy ő meg akar engem hódítani, én pedig azt mondom, hogy tartom szerencsémnek. Tréfán kívül bevallom magának, hogy ez az ember nem érdektelen számomra, annyira nem, hogy részemről már meg is történt a kezdeményezés. Hogy sikerül-e vagy sem, azt nem tudom; de elmondom, mi történt. Előadás után, az Opera előcsarnokában egészen a közelembe került, én pedig olyan hangosan beszéltem meg a találkozót egy barátnőmmel a marsallné pénteki vacsorájára, hogy ő is meghallhatta. Ez nagyon megfelelő alkalom arra, hogy megismerkedjünk. Azt, hogy meghallotta, biztosan tudom; de hátha mégsem lesz ott ez a nyomorult? Maga mit gondol? Higgye el, ha hiába várom, nagyon rossz estém lesz… Amint látja, a maga Prévanja könnyűszerrel elkezdhet engem “nyomon követni”; és ami még jobban meg fogja magát lepni,

könnyen elérheti azt is, hogy tessék nekem. Azt mondta, hogy hat lovat akar agyonlovagolni a kedvemért? Nos, barátom, kár lenne azokért a szép lovakért. Sokkal türelmetlenebb nő vagyok én annál, hogysem ilyen sokáig kibírjam a várakozást. Maga is ismeri az elveimet. Ezekkel pedig nem fér össze, hogy éheztessek valakit, ha én már elhatároztam, hogy asztalhoz ülök. Most pedig így áll a dolog. Beláthatja, hogy velem érdemes nyíltan és okosan beszélni. A maga “fontos” figyelmeztetése nem volt hiábavaló, ami egészen természetes, mert hiszen időtlen idők óta úgy élek, mint egy apáca. Legalább hat hete annak, hogy utoljára részem volt egy kis földi jóban; most pedig itt egy alkalom, s ezt nem szalasztom el. Ez a Prévan sok jót ígér (a szó minden értelmében), tehát az ügy mindenképp megéri a fáradságot. Maga egy kicsit igazságtalanul beszélt róla, de a sorok közt ki lehetett olvasni az igazi véleményét. Maga többet tett, mint ha dicsérte volna; maga féltékenykedett! No de nem baj. Szívesen kimondom a döntő szót a maguk vitájában; persze ahhoz, hogy bíráskodni tudjak, előbb ismernem kell a pörös feleket. Ezt meg is fogom tenni. Becsületes bíró akarok lenni, aki mindkettőjüket pontosan ugyanazon a módon mérlegeli; de a maga beadványát már ismerem, és mindazt, ami mellette vagy ellene szól. A méltányosság azt parancsolja, hogy most az ellenfelével ismerkedjem meg. Ebben maga is segíthet nekem; például, közölje velem a maga jószántából, mi volt az a hármas kalandsorozat, melynek Prévan a hőse? Erről úgy beszél, mint ha köztudomású volna, pedig én most hallok róla először. Az a gyanúm, hogy az eset akkoriban történt, amikor én Genfben jártam, maga pedig túl irigy volt ahhoz, hogy megírja nekem. Kérem, pótolja ezt, mégpedig minél előbb; megértheti, hogy engem minden érdekel, ami az ő nevéhez fűződik. Úgy rémlik, hogy hazaérkezésem után is esett még szó erről az ügyről, de én mással voltam elfoglalva, és különben sem érdekelnek a pletykák, ha már több mint háromnaposak. Remélem, az én szerény érdeklődésem nem okoz magának bosszúságot. De ha igen, akkor is köteles teljesíteni a kívánságomat. Jusson eszébe, hogy én vezettem vissza Tourvelnéhoz, amikor olyan ügyetlenül taktikázott, hogy már-már elvesztette! Én voltam az, aki valósággal kezébe nyomtam a fegyvert, hogy bosszút álljon Volanges-né veszélyes intrikáiért. Mennyit panaszkodott, hogy a kalandok keresésével túl sok ideje megy veszendőbe. Nos hát, most csak a kezét kell kinyújtani értük. Választhat, mi érdekli jobban, a szerelem, vagy a gyűlölet? Ott él mind a kettő egy fedél alatt. Ha akarja, két Valmont életét élheti; az egyik üt, a másik cirógat. Ha tudni akarja: még a vikomtnét is nekem köszönheti. Ez a kaland egyébként valóban ügyes munka volt, és abban is osztom a véleményét, hogy

vétek volna titokban tartani. Megértem ugyan, hogy magának pillanatnyilag fontosabb a diszkréció, mint a nyilvánosság, de azt el kell ismernie, hogy ez a nő ezt a tisztességes bánásmódot nem érdemli meg. Nekem is megvan az okom a panaszra. Belleroche lovag ugyanis a kelleténél jobban érdeklődik iránta, nekem tehát többféle okból is jól jönne, ha valami ügyes kibúvót találnék, hogy ne kelljen vele érintkeznem. Márpedig nincs annál kényelmesebb, mint amikor azt mondhatja az ember: ezzel a nővel nem lehet mutatkozni. Kedves barátom, befejezem. Ne felejtse el, hogy abban a kastélyban minden perc drága. Én se vesztegetem az időmet; megpróbálom Prévant boldoggá tenni. Párizs, 17.. szeptember 15-én. LXXV. LEVÉL Cécile Volanges Sophie Carnay-nak (Megjegyzés: Cécile Volanges e levele nagyrészt azokat az eseményeket részletezi, melyekről már szó volt az első rész végén, az LIX. és az azt követő levelekben. Hogy ismétlésbe ne essünk, csak a Valmont vikomtról írottakat közöljük.) Hidd el nekem, hogy igazán egyéniség. A mama szidja ugyan, viszont Danceny dicséri, és azt hiszem, neki van igaza. Még nem is láttam ilyen ügyes embert. Danceny levelét például az egész társaság szeme láttára adta át nekem, de úgy, hogy senki se vett észre semmit. Én persze egészen libabőrös lettem, mert váratlanul ért a dolog, de most már nem érhet meglepetés. Arra is rájöttem, hogy milyen módon akarja tőlem átvenni a válaszlevelet. Könnyű vele szót érteni, pedig nem beszél hozzám, de a szeméből is mindent kiolvasok. Magam se tudom, hogy csinálja. Abban a bizonyos levélben, amelyről te már tudsz, azt írta, hogy vigyázni kell a mama előtt. Emiatt úgy fog viselkedni, mintha észre se venne; és csakugyan, tulajdonképp rám se néz, de ha én véletlenül rápillantok, akkor mindig találkozik a tekintetünk. Itt vendégeskedik a mamának egy barátnője is, akit nem ismertem. Úgy veszem észre, hogy nem nagyon szereti Valmont urat, pedig az mindenben a kedvét keresi. Én csak attól félek, hogy nemsokára torkig lesz ezzel az unalmas élettel, és haza megy Párizsba, pedig az nem lenne jó. Milyen nemeslelkű lény

lehet az, aki idejön csak azért, hogy a barátjának és nekem segítségünkre legyen! Szeretném elmondani neki, hogy milyen hálát érzek iránta, csakhogy nem nagyon merek beszélni hozzá. Lehet, hogyha véletlenül adódna is rá alkalom, úgy meg lennék zavarodva, hogy egy szót se tudnék kinyögni. A szerelmemről csak Merteuil-néval tudok nyíltan beszél ni. Előtted igazán nincs titkom, de ha ez kerül szóba, akkor belezavarodok. Sőt magával Dancenyval is elfog valami teljesen érthetetlen félelem, és emiatt őneki se bírok mindent elmondani, amit magamban gondolok. Ezt persze most már keservesen megbántam. Mindenemet odaadnám, ha csak egyszer, egyetlenegyszer elmondhatnám neki, hogy milyen nagyon szeretem. Valmont azt ígéri, hogyha rábízom a dolgot, akkor hamarosan összehoz minket. Én persze mindent megteszek, amit kér, de sejtelmem sincs, hogy képzeli ezt. Isten veled, édes Sophie. Megtelt a levélpapír.24 A …-i kastélyban, 17.. szeptember 14-én. LXXVI. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Micsoda levél ez? Ki akar csúfolni? Csakhogy én egy szavát sem értem. Vagy talán lázas beteg volt, amikor Írta? Nagyon meg lennék ijedve, ha nem ismerném magát, kedvesem; s még hozzá mondhat, amit akar, van is okom az ijedtségre. Másodszor, Sőt harmadszor is elolvastam levelét, de hiába. Ha értelem szerint fogom fel, amit a szavaival mond, akkor egyszerűen nem tudom, mit gondoljak magáról. De hát akkor minek írta azt, amit írt? Ha azért írta, mert fölösleges aggódnom egy ilyen veszélytelen fickó miatt, mint Prévan, akkor, gyönyörűm, maga még nézhet egy nagyot! Sejtelme sincs, mekkora vonzás árad ebből az emberből. Azonkívül tehetséges is; például el tudja érni, hogyha szerelmes, akkor az emberek az ő szerelmével foglalkozzanak. Nem haszontalan dolog ez. Társaságban, ahogy hallgatóságra akad, rátereli a beszélgetést az érzelmeire, s van-e olyan nő, akit ezzel nem lehet megfogni? Maguk mind nagyon pallérozott elméknek tartják magukat, s ezt minden alkalommal bizonyítani akarják. Márpedig az a dolgok rendje, hogyha egy asszony beszélni kezd a szerelemről, akkor hamarosan szerelmes lesz, vagy legalábbis úgy viselkedik, mintha az volna… Prévannak sikerült ezt a 24

Amint a későbbi levelekből kiderül, Volanges kisasszony a közeljövőben már nem Sophie Carnay-nak önti ki szívét. Levelei, melyeket ezentúl a kolostorba ír, teljesen érdektelenek, és ezért kimaradnak e gyűjteményből.

képességét úgy kifejlesztenie, hogy nem egyszer maguk a nők mesélik el, miért és hogyan lettek az övéi. Ennek én fültanúja voltam, tehát ne gondolja, hogy legenda. Én sohasem voltam jó barátságban Prévannal, tehát csak másodkézből értesültem róla, hogy viszonya van P. grófnővel. Egy este azonban hatodmagammal együtt voltam velük. A grófnő szentül meg volt győződve róla, hogy a lehető legszellemesebben és legügyesebben vezeti a társalgást, ami egy kívülálló szemében talán igaz is volt. Elmesélte, méghozzá a legapróbb részletekig, hogy Prévan miképpen bódította őt meg, és mi történt közöttük azután. Még attól sem hagyta magát meg zavarni, hogy mi hatan majd megpukkadtunk a nevetéstől; sőt, amikor egyikünk, hogy véget vessen ennek a kínos helyzetnek, úgy tett, mintha tréfának venné az egész történetet, a grófnő magához Prévanhoz fordult, és érdeklődött, vajon elég pontosan mesélte-e az ügyet. Amint látja, nem az ujjamból szoptam, hogy milyen veszedelmes egy alak ez! Mindenkit be tud hálózni, de magának, gyönyörűm, úgy látom, már az is elegendő volt, hogy “ilyen csinos”! Magától kitelik, hogy az övé lesz, csak azért, mert egy jól kigondolt szerelmi ostromnak nem tud ellenállni. Könnyen lehet, hogy valami más okból, pusztán szórakozásból adja meg magát. Mit tudom én, mit forgat a fejében! Örök rejtély marad, hogy egy asszony elhatározásait milyen szeszélyes ötlet szabja meg – ami különben az egyetlen nőies vonás a maga jellemében. Én azonban idejében figyelmeztettem a veszélyre, tehát azt hiszem, nem lesz nehéz kivédenie Prévan ostromát. Ennek érdekében írtam azt a figyelmeztető levelet. De most újra meg kérdezem, amit már egyszer kérdeztem: mit akart maga ezzel a válasszal mondani? Ha csak azt akarta bebizonyítani, hogy milyen nevetséges figurának tartja Prévant, akkor énnekem bizony fölöslegesen írta ezt a kissé hosszúra sikerült levelet. Prévant nem én előttem, hanem a világ szemében kell nevetségessé tenni; s erre, ha megengedi, másodízben is felkérem magát. Én azonban kezdek rájönni arra, hogy ennek a rejtélyes levélnek más a megfejtése. Azt hiszem, úgy kell az egészet felfognom, mint egy próféciát, amelyben azonban nem azt jövendöli meg, amit maga fog tenni, hanem azt, amit Prévan tesz majd, mihelyt ütött az ő bukásának órája… Ezt a tervet egészében helyeslem, csak nagy óvatosságra intem magát. Éppolyan jól tudja, mint én, hogy a társaság szemében teljesen egyre megy, viszonya van-e egy férfivel, vagy csak mutatkozik vele – hacsak nem egészen hülye az illető, márpedig Prévan csöppet sem az. Megelégszik a látszattal is, mert amilyen hencegő alak, úgyis többet mond a valóságnál, és ily módon hírbe tudja hozni magát. Az ostobák elhiszik neki, a rosszmájúak pedig olyan arcot vágnak,

mintha elhinnék. Mihez kezd akkor, kedvesem? Látja, mennyire féltem magát? Igazán ismerem a képességeit, de éppen a jó úszók szoktak vízbe fúlni. Nekem is van annyi eszem, mint bárki másnak. Arra például, hogy egy asszonyt miképpen lehet belerántani a gyalázatba, nem száz, hanem ezer módszert ismerek. De hogy miképpen lehet abból kihúzni valakit, arra egyetlen épkézláb ötletem sincs. A maga élete, gyönyörűm, valóságos remekmű, de még is, hányszor láttam már úgy belemászni a bajba, hogy nem az ügyessége, hanem csak a szerencséje húzta ki belőle. Persze könnyen lehet, hogy én ott keresem a logikát, ahol nincs. Hátha csak tréfa volt az a levél, amelynek én már egy órája próbálom kihámozni az értelmét. Kinevet. Nem baj. Essünk túl rajta, és beszéljünk végre valami másról. Hogy mi az a más? Nincs semmi más. Mindig ugyanarról van szó: asszonyok megszerzéséről, vagy asszonyok elveszejtéséről, sokszor mind a kettőről egyszerre… Maga találóan mondta, hogy én itt nagyszerűen gyakorol hatom az ügyességemet mind a két műveletben, habár hozzá kell tennem, hogy nem egyformán könnyű ez a kettő! Kezdek rájönni, hogy a bosszúm hamarább ér célba, mint a szerelmem. A kis Volanges lány úgy el fog itt bukni, mint annak a rendje: sorsát megpecsételi a legelső alkalom, s hogy ez az alkalom nem marad el, azt bízza rám! Hanem az én Tourvelném nehezebb eset. Ez az asszony a sírba visz, mert nem tudom, hányadán állok vele. A szerelmére száz bizonyítékom van, de, sajnos, még sokkal több arra, hogy ellen tud a szerelmének állni; félek, hogy ez a nő kisiklik a kezemből. Visszatérésem úgy hatott rá, hogy többet kívánni se lehet. Gondolhatja, hogy erről a saját szememmel akartam meggyőződni; látni akartam első felindulásában, hogy olvashassak arcának változásaiból. Épp ezért nem is jelentettem be érkezésemet, és úgy időzítettem a dolgot, hogy az asztalnál találjam őket. Sikerült is úgy betoppannom, ahogy az égből pottyan le egy színdarab hőse, és megoldja a gordiusi csomót. Beléptem. Úgy csuktam be az ajtót, hogy a zajra mindenki odaforduljon, így tehát egyetlen pillantással sikerült fölmérnem öreg nagynénim örömét, Volanges-né mérgelődését és a kis Cécile félénk mosolyát. Ő azonban, akiről szó van, háttal ült felém, késsel a kezében, éppen vágott valamit, és emiatt a fejét se fordította felém. Ekkor szólaltam meg. Üdvözöltem a nagy nénimet, s hangom hallatára az én istenfélő, de érző szívű szerelmem bizony elsikította magát. Ha nem tévedek, ebben a kiáltásban a szerelem volt az uralkodó a meglepetés és az ijedtség fölött. Akkor már elég közel voltam hozzá, hogy az arcát is lássam, melyen egyszerre húszféle indulat, érzés és gondolat hullámzott át.

Odaültem hozzá. Egy ideig azt se tudta, mit mond, még kevésbé, hogy mit csinál. Minthogy épp evett, megpróbált egy falatot lenyelni, de ez se sikerült neki. Körülbelül még tíz percig tartotta magát, de akkor már úgy lerítt róla a zavar és a boldogság, hogy nem bírta tovább. Minthogy okosabbat nem tudott kitalálni, bocsánatot kért, és kiment a kertbe, állítólag azért, mert friss levegőre vágyott. Volanges-né el akarta kísérni, ezt azonban szemérmes szerelmem visszautasította; látszott rajta, mennyire boldog, hogy végre egyedül lesz, és szabadjára engedheti a szívét feszítő gyengéd indulatokat. Gyorsan végeztem az evéssel. Még meg se ettük az édességet, amikor az a nyomorult Volanges-né fölkelt, és ki akart menni a parkba. Égett a vágytól, hogy valahogyan elvágja a torkomat az én kedves kis betegem előtt. Csakhogy én átláttam rajta, és elébevágtam. Amikor fölkelt, úgy tettem, mintha asztalt bontottunk volna, és én is fölálltam. Példámat mindjárt követte a kis Cécile meg a helybeli plébános, s már csak a nagynénim maradt az asztalnál meg egy öreg, nyugdíjas kapitány. De ők sem akartak egyedül maradni; s a dolognak az lett a vége, hogy valamennyien fölkerekedtünk, és utánaeredtünk szívem szépének, akit hamarosan meg is találtunk a kastély mögötti ligetecskében. Ő persze nem nagyon örült ennek, mert nem sétára, hanem magányra volt szüksége; a vége az lett, hogy az egész társaság kíséretében visszajött a kastélyba. Láttam, hogy Volanges-né tervét keresztülhúztam, mert négyszemközti beszélgetésre nem lesz már alkalma ezen az estén. Megnyugodtam, s maga jutott az eszembe. Gondoltam, ideje kézbe venni kis tanítványa dolgát. Megittam a kávémat, aztán fölmentem a szobámba, és terepszemlét tartottam a szomszédos lakosztályokban is. Lehetővé tettem, hogy a kislány írhasson szerelmesének, s egy rövid levélben mindjárt tudattam is vele első jótéteményemet. Kértem, hogy ajándékozzon meg bizalmával, s e levelemet mellékeltem Dancenyéhoz, aztán visszamentem a szalonba. Ott találtam Tourvelnét a kerevetre dőlve, valami kéjes elernyedésben, ami új szépséget kölcsönzött neki. Gyöngeségében még a szokottnál is kívánatosabb volt. Valami villamosság járt át, éreztem, hogy tekintetemből csak úgy süt a sóvár sürgetés. Olyan helyre ültem, ahonnan nem kerülhette el pillantásaimat. Meg is lett az eredménye; rögtön lesütötte tisztaságtól sugárzó, mély tüzű, félénk szemét. Én viszont annál merészebben futtattam végig rajta a magamét, s gondolatban azzal szórakoztam, hogy fátyolvékonyságú, de nekem mégis fölöslegesnek tűnő ruhája alatt kitapogassam testének körvonalait és domborulatait. Elkezdtem fent, végeztem lent; aztán visszafelé tettem meg ugyanezt az utat… Egyszer gyengéden fölpillantott, aztán gyorsan újra lesütötte a szemét, de én, aki visszakívántam e pillantásokat, inkább elfordítottam a fejemet. Olyan volt ez,

mint egy hallgatag megállapodás, egy kezdődő szerelem első szerződése; beláttuk, hogy már nem bírjuk ki egymás látása nélkül, s addig is, míg bátran szembe merünk nézni, fölváltva elkerüljük egymás tekintetét. Amikor láttam, mennyire magával ragadja a játék, eszembe jutott, hogy ez nem is egészen veszélytelen. Körülnéztem, de mindjárt meg is nyugodtam, mert az asztaloknál úgy bele voltak merülve a társalgásba, hogy azt csinálhattunk, amit akartunk. Ettől fölbátorodva megpróbáltam vallatóra fogni a szemét. Legelőször is elfogtam néhány pillantását, rajtaütésszerűen, de nagyon tartózkodóan, mert az ő félénkségét csak azzal győzhettem le, ha még félénkebbnek mutatkozom, mint ő. Így aztán a szemünk lassacskán egymáshoz szokott, találkozásaik mind hosszabbra nyúltak, s végül már el sem bírtak szakadni egymástól. Ekkor láttam először szemében fellobbanni azt a lusta fényt, mely a szerelemnek és a vágynak első hírnöke, de ez nem tartott semeddig. Észbe kapott. Elszégyellte magát. Félrefordult, s nem nézett rám. Csakhogy ebbe nem nyugodtam bele. Tudtára akartam adni, hogy nagyon is jól láttam ezt az egész érzelmi hullámjátékot. Hirtelen hozzáléptem, s mintha nagyon megijedtem volna, érdeklődtem, hogy nem érzi-e rosszul magát. Egyszeribe odasereglett az egész társaság; odaengedtem őket, s félrehúzódtam, mert észrevettem a kis Volanges lányt, aki egy ablak mélyedésben ült, s még nem volt ideje félretenni a hímzőrámáját. Itt az alkalom, gondoltam, hogy átadjam neki Danceny levelét. Messze voltunk egymástól, úgyhogy az ölébe kellett dobnom a levelet. Ha látta volna azt az arcot, gyönyörűm! Ijedtében azt se tudta, mitévő legyen. Maga jól szórakozott volna, de nekem nem volt nevethetnékem, mert hajszálon múlt, hogy el nem árult mindkettőnket az ügyetlenségével. De aztán egy nyomatékos pillantás és egy még nyomatékosabb kézmozdulat végre eszébe juttatta, hogy zsebre tegye azt a levelet. A nap hátralévő részében nem történt semmi érdekes, de a rákövetkező események remélhetőleg meghozzák azt az eredményt, melyet maga annyira sürget. A kis Volanges lány dolgában egészen biztos vagyok, erről fölösleges beszélni. A szavaknál mindig többet ér a tett. Amúgy is már a nyolcadik oldalt írom magának, és halálosan belefáradtam. Isten vele. Talán mondanom sem kell, hogy a kicsike válaszolt Dancenynak. 25 Tourvelné is írt, mert őneki érkezésem másnapján írtam; mellékelem mindkét levelet. Csak akkor olvassa el, ha érdekli; Sajnos mindig ugyanazokon a dolgokon rágódik, és azokkal én már torkig vagyok. Gondolom, egy közömbös harmadik személynek nem túl csábító ez a levelezés.

25

A levél elveszett.

De most már igazán búcsúzom magától. Még mindig magát szeretem, csak arra kérem, hogy Prévanról vagy ne írjon, vagy írjon úgy, hogy én is értsek belőle valamit. A …-i kastélyban, 17.. szeptember 17-én. LXXVII. LEVÉL Valmont vikomt Tourvelnénak Mivel bántottam meg magát, asszonyom, hogy ilyen szívtelenül kitér az utamból? Sehogy se értem, hogy az én odaadó hódolatomra maga csak olyan választ tud adni, amilyent még az ellenségei sem érdemelnek meg! Gondolja csak végig; alig hogy a szerelem visszavonzott az ön közelébe, s a jó szerencse mindjárt hozzásegített, hogy az asztalnál maga mellé ülhessek – válaszképpen rosszullétet színlelt, riadalmat keltett a társaságban, engem pedig a faképnél hagyott! Ha egy pillantásáért könyörögtem, elfordította a fejét, ha pedig egy percre mégis fellobbant szemében az irgalom, ez a perc olyan rövid volt, hogy örülni se lehetett neki, sőt, utána úgy éreztem magam, mint akit mindenéből kifosztottak. Miért teszi ezt? Hiszen maga is tudja, hogy a szerelem és a barátság nem ilyen viszonzást érdemel. Márpedig nem újság senkinek, hogy szerelmes vagyok magába, én pedig azt mertem remélni, hogy elnyerem a maga barátságát. Talán nem alaptalanul, hiszen egy jószívű percében ön ajánlotta föl nekem barátságát; hát mit követtem el, hogy már ez sem az enyém? A nyíltszívűségemmel ártottam magamnak? Vagy az őszinteségem érdemel büntetést? Lám, maga visszaél mind a kettővel, pedig én azt hittem, hogy egy jó barát kezébe tettem le titkomat. Csak egy baráttól tagadhattam meg azokat a kikötéseket, melyeket úgy csűrhettem-csavarhattam volna, ahogy jólesik, ha csak a saját hasznomat néztem volna! A maga szigora már-már azt a gyanút éleszti bennem, hogy sokkal több jóban lehetett volna részem, ha becsapom magát! Mégis úgy érzem, hogy helyesen jártam el. Mind a kettőnkhöz méltatlan lett volna, ha másképp viselkedem. Csak azt nem tudom, hogy mit akar tőlem a végzet, mely minden jó szándékú tettemért új meg új bajokat zúdít a fejemre? Én egyetlenegyszer szolgáltam rá a dicséretére, de maga akkor sietve közölte, milyen elégedetlen velem. Sóhajtottam egyet, s bár nagyon szerencsétlen voltam, mégis, az első szavára szófogadóan visszautaztam Párizsba. Most meg azt reméltem, hogy ezzel az áldozattal begyógyítom az érzékeny erkölcsén ejtett sebet; de mi történt? Közölte, hogy még a leveleimre

sem hajlandó válaszolni. Pedig az én önfeláldozásomért milyen sovány vigasz lett volna az a pár levél, de maga még azt is sokallotta! Ma pedig, amikor nem törődve szerelmem érdekével, teljes nyíltsággal próbáltam beszélni önnel, úgy menekült a közelemből, mint egy veszedelmes szoknyavadásztól, akinek aljasságán sikerült átlátnia. Milyen méltatlan elbánás ez! Meddig akarja folytatni? Legalább azt árulja el, hogy mi az a vétkem, mely újra haragra gerjesztette magát. Mondja meg, mit akar tőlem, hogy eleget tehessek kívánságainak. Látatlanban megígérem, hogy engedelmeskedni fogok, de ehhez tudnom kell, hogy mi a parancsa. 17.. szeptember 15-én. LXXVIII. LEVÉL Tourvelné Valmont vikomtnak Úgy látom, uram, hogy nem ezt a viselkedést várta tőlem. Kis híján szemrehányásokat tesz nekem, amihez pedig nincs joga. Azt hiszem, nekem sokkal több okom van egyet-mást az ön szemére hányni; csakhogy én okultam ám az ön legutóbbi visszautasításán. Azóta nem érdekel senki és semmi, tehát a vádjai és a panaszai sem. Ön azonban ezúttal magyarázatot kér tőlem. Istennek hála, nincs semmi titkolnivalóm, tehát kész vagyok újra belemélyedni a nyitva hagyott kérdésekbe. Aki elolvasná a leveleit, furcsa képet kapna rólam. Ön szerint én egy szeszélyes természetű, igazságtalan asszony vagyok. Azt hiszem, ilyesmit senki sem állíthat rólam, s a legkevésbé ön, kedves uram. Tisztában vagyok azzal is, hogy miért követel tőlem magyarázatot; föl akarja eleveníteni mindazt, ami közöttünk történt. Nyilván azt hiszi, hogy jól jár ezzel a kis önvizsgálattal; én azonban biztosan tudom, hogy az ön szemében nincs vesztenivalóm, tehát állok elébe! Így legalább egyszer s mindenkorra ki fog derülni, hogy kettőnk közül kinek van joga a másikra panaszkodni. Kezdjük ott, amikor megérkezett a kastélyba. Remélem, nem tagadja, hogy nevének van egy kis ijesztő csengése, tehát jogos volt a hűvös és tartózkodó fogadtatás. Nem hiszem, hogy ez a részemről álszemérem lett volna; egy kis jóindulattal inkább azt mondhatná, hogy egyebet nem is kívánhatott volna egy ilyen primitív asszonytól, aki még értékelni sem tudja az ön érdemeit. A józan eszem azt súgta, hogy legyek udvarias, de tartózkodó. Könnyű lett volna betartanom a három lépés távolságot, mert bevallom, hogy amikor a kedves nagynénjétől meghallottam érkezése hírét, nem éreztem magam valami

kellemesen. Én azonban olyan sokra tartom Rosemonde-nét, ő pedig olyan szeretettel veszi körül magát, hogy jó arcot kellett vágnom ehhez az eseményhez. Készséggel elismerem, hogy maga az első napokban nagyon tisztességtudóan viselkedett, sokkal jobban, mint ahogy vártam. Viszont ismerje el ön is, hogy ez nem volt tartós. Ha mar megunta ezt a magára erőltetett jó modort, mely, úgy látszik, túl nagy áldozat volt a maga részéről. Még az én becsülésem se volt elég kárpótlás. Azzal kezdte, hogy visszaélt a jóhiszeműségemmel. Mit sem törődve az én lelki nyugalmammal, olyan érzelmi ügyekkel hozakodott elő, melyekről tudnia kellett, hogy vérig sértenek. Ezzel se törődött, sőt, ahogy múltak a napok, egyre bántóbbak lettek a közeledései. Akkor történt, hogy felkértem a távozásra, mégpedig abban a reményben, hogy ily módon lassan feledésbe merül ez a kínos emlék, ön pedig, részben vagy egészben, jóvá teheti, amit ellenem vétett. Kívánságom olyan méltányos volt, hogy meg se próbálta visszautasítani. De sajnos, már kiismerte engedékenységemet, és ezáltal kicsikart tőlem egy olyan ígéretet, melyet nem lett volna szabad megadnom. Hiába szabtam föltételeket; sorban érkeztek a levelei, s ezekben sorozatosan megszegte kikötéseimet. Olyanokat merészelt írni, hogy nekem minden alkalommal be kellett tiltanom a további levelezést. Igaz viszont, hogy miután fékezhetetlen természete miatt el kellett távolítanom a közelemből, Újra megszólalt bennem az engedékenység. Bár maradt volna néma! De én azt hittem, hogy megtaláltam azt az egyedül üdvözítő megoldást, melynek jóvoltából újra békét köthetünk egymással, és nem is gondoltam arra, hogy azt a tiszta érzést, mely az én szememben a legszebb, lábbal tiporhatja valaki. Önnek azonban a barátság értéktelen, semmit se jelent a másokra zúdított szégyen és gyalázat; ön egy szenvedély rabja, mely gyönyörökre éhes, és új meg új áldozatokra vadászik. A maga elhatározásai éppolyan meggondolatlanok, mint amilyen alaptalan a vádaskodása. Alighogy kimond egy ígéretet, máris megfeledkezik róla, szinte kéjeleg abban, hogy megszegi a fogadalmait. Hiszen a maga jószántából ment el innen, és mégis hívatlanul vissza mert jönni; hiába érveltem, hiába kérleltem, még azt a fáradságot is sokallotta, hogy előre tudassa jövetelét! Ráadásul úgy tört rám, hogy a meglepetést barátaink félreérthették volna, pedig igen egyszerű a magyarázata. Még ez se minden. Zavaromból egy kis jóakarattal kisegíthetett volna, de maga épp az ellenkezőjére törekedett. Először is odaült mellém. Egy kis rosszullét fogott el, s ezért ott akartam hagyni a társaságot. Tudnia kellett, hogy szükségem van a magányra, de ahelyett, hogy kezemre játszott volna, kiterelte a parkba az egész társaságot. Amikor visszatértem a szalonba, lépésről lépésre nyomon követett, s bármit mondtam, mindig csak maga válaszolt.

Akármilyen közömbös megjegyzést tettem, kicsavarta szavaim értelmét, és olyan tárgyra terelte a beszélgetést, melyről hallani sem akartam, mert kompromittálhatott volna a többiek előtt. Uram, ön bizonyára a szavak mesterének hiszi magát, de amin én keresztüllátok, azon keresztülláttak a többiek is! Hogy nyugtom legyen végre, mozdulatlanul és némán ültem tovább a helyemen. De már a szememet se mertem kinyitni, mert maga orvul leste a tekintetemet, s amikor végleg elfordultam magától, váratlan ötlettel rám irányította az egész társaság érdeklődését, pedig én épp akkor legszívesebben láthatatlanná váltam volna! Így bánt el velem, de még maga panaszkodik a bánásmódomra, és csodálkozik, ha kerülöm magát? Inkább az engedékenységemet vesse a szememre, s ha csodálkozik, hát azon csodálkozzék, hogy nem utaztam el abban a szempillantásban, amikor megláttam önt. Azt kellett volna tennem mindjárt; de ha folytatja ezt a megalázó hajszát ellenem, akkor nem marad más választásom, mint a szökés. Tudom, hogy mivel tartozom magamnak és a férjemnek, és annak, ami bennünket összeköt. Én ezt a kapcsolatot szentnek tartom, mert önként vállaltam magamra. Higgye el, kérem, ha egyszer választanom kellene: ezt áldozzam-e föl, vagy az életemet, habozás nélkül tudnám a kötelességemet. Isten önnel. A …-i kastélyban, 17.. szeptember 16-án. LXXIX. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Úgy volt, hogy ma reggel vadászni megyek, de csapnivaló időre ébredtünk. Nincs más olvasmányom, csak egy új regény, mely azonban egy zárdanövendék érdeklődését se tudná lekötni. Több, mint két órám van az ebédig, s bár tegnap elég hosszú levelet írtam magának, eszembe jutott, hogy van még valami mondanivalóm. Méghozzá nem is unalmas téma, mert a “roppant csinos” Prévanról lesz szó. El se bírom hinni, hogy maga ne ismerje azt a nevezetes históriáját, mely elválasztotta egymástól az “elválhatatlanokat”. Minthogy ez volt a kívánsága, elmondom az egészet, bár fogadni mernék, hogy az első szóra minden az eszébe jut. Maga is emlékszik még arra, amit akkoriban egész Párizs nem győzött bámulni, hogy volt három asszony, méghozzá három nagyon szép asszony, egyforma képességekkel és egyforma igényekkel, akik elpusztíthatatlan jó barátságban éltek attól a naptól fogva, amikor feltűntek a társaságban. Eleinte

azt hittük, hogy félénkek még, és emiatt kapaszkodnak meg egymásban, de tévedtünk. Hamarosan a férfiak valóságos tábora vette őket körül, hódolatukból egyforma rész jutott mindegyiküknek, udvarlóik bókjai és hűsége meghozta az önbizalmukat, barátságuk azonban ekkor sem gyengült, inkább erősödött. Ha az egyiknek sikere volt, abból a másik kettőre is rásugárzott a fény. Ekkor már csak arra számíthattunk, hogy majd megjön az első szerelem, s a barátnőkből vetélytársnők lesznek. Minden valamirevaló férfi arra a dicsőségre vágyott, hogy ő lehessen az az aranyalma, mely viszályt szül majd a három barátnő között. Én magam is szívesen megpályáztam volna ezt a babért, de G. grófnő is akkor jött divatba, és nem mertem elpártolni tőle, míg ki nem mondja a boldogító igent. Eljött a farsang. A három szépségnek most már megvolt a párja. De mintha ezt is megbeszélték volna egymás között; a villám, amelyre vártunk, nem csapott le, sőt, barátságukat még szorosabbra fonta a kölcsönös nyíltság és bizalom. Ekkor azonban szövetséget kötött a hoppon maradt udvarlók sokasága a társaságbeli hölgyek irigységével. A botrányra éhes szemek most már nagyítóüveggel kezdték vizsgálni ezt a felháborító hűséget. Így röppent fel az a hír, hogy az “elválhatatlanok” között (mert akkor már így nevezték őket) teljes vagyonközösség uralkodik, mely még a szerelmi örömökre is ki terjed. Mások tudni vélték, hogy a három kiválasztott férfinak valóban nincsen vetélytársa, de hogy vetélytársnője sincs, az nem olyan bizonyos… Ezek a híresztelések odáig fajultak, hogy a három férfi csak az illem kedvéért kapta a szeretői címet, de az valójában betöltetlen maradt. Nem tudom, mennyi igazság volt e pletykákban, de hogy semmiféle eredményük nem lett, az biztos. Sőt a három szerelmespár épp ebből jött rá, hogy az a pillanat, amikor elválnak, a bukásuk pillanata lesz. Eltökélték, hogy szembefordulnak a szélviharral. Minden csoda három napig tart; egy pletyka, melynek nincs hatása, még addig sem. S valóban, az emberek csapongó érdeklődése megváltozott, később pedig, mikor szokásos kiszámíthatatlanságával újra feléjük fordult a közfigyelem, dicséretté változott a rosszindulat. Minthogy a divatnak mindenki behódol nálunk, egyszerre mindenkit magával sodort a lelkesedés, mely valóságos lázban tartotta a társaságot egészen addig, míg fel nem tűnt Prévan. Kijelentette, hogy torkig van ezzel a csodával, s a maga meg az egész társaság érdekében nem nyugszik addig, míg a végére nem jár. Célba vette tehát e gáncs nélküli hölgyeket. Biztató előjelnek vette, hogy szívesen befogadták társaságukba, de azért tisztában volt vele, hogy boldog emberekhez hozzáférkőzni nem könnyű dolog. Nemsokára azonban észrevette, hogy ez a sokat emlegetett boldogság, éppúgy, mint a királyoké, messziről

sokkal irigylésreméltóbbnak látszott, mint közelről. Rájött, hogy az úgynevezett elválhatatlanok már kezdenek jóllakni egymás társaságával, s egy kis változatosságra vágyódnak. Vagyis, a szerelmi és baráti szálak immár elszakadóban vannak, s csak a hiúság és az összeszokottság ereje az, amely nem hagyja szét esni ezt az együttest. Igaz, hogy a három szépasszony között, legalábbis látszatra, nem romlott el a régi barátság, mert egymásra utalta őket a szükség. A férfiaknak azonban mindig megmarad a szabad választásuk. Egy férfinak mindig akad valami ügyes-bajos dolga, fontos kötelessége. Panaszkodtak ugyan, hogy mindez milyen terhes, de esténkint ritkán gyűltek össze teljes létszámban, mert mindig volt valaki, aki a saját kis ügye után futott. Prévannak persze volt annyi esze, hogy kihasználja ezt a helyzetet. Esténkint mindig a magányos asszony mellé húzódott, s így fölváltva, ahogy a véletlen akarta, végigudvarolta a három szépasszonyt. Arra is rájött, hogy jaj neki, ha ő mer választani hármójuk közül. Akit ő kiszemelne magának, azt rögtön visszariasztaná az álszemérem, nehogy őt bélyegezzék meg elsőnek a hűtlenség bűnével. Ráadásul a másik kettő rá zúdítaná minden sértett hiúságát, és a nagy erkölcsi alapelvek teljes szigorával sújtanának le rá. De még arra is számítani kell, hogy a féltékenység tüstént felszítaná a férfiak szerelmének kihunyó parazsát is. Egyszóval, ha ő egyet kiválaszt, akkor mindenki rögtön ellene fordul, de ha mind a hármat választja, azzal megkönnyíti a dolgát. Ez esetben mellé áll mind egyik asszony, abban a hitben, hogy ő az érdekelt, de mellé áll a három férfi is, abban a hitben, hogy ő nem érdekelt az ügyben. Prévannak akkoriban csak egy nőügye volt, tehát szerencsére csak egy szakításra volt szüksége. A véletlen folytán a szóban forgó asszonyt éppen szárnyára vette a hír, amibe belejátszott külföldi származása is, de a fő ok persze az volt, hogy elég diplomatikusan utasította vissza a királyi család egyik tagjának udvarlását. Róla beszélt az udvar meg a fél város, és persze a nagy dicsőségből Prévannak is jutott valami, amit ő sietett új kedveseinél kamatoztatni. Ennek a hármas szerelmi cselszövénynek az volt a legnagyobb nehézsége, hogy egyszerre három nővel kellett lépést tartania, és mindig ahhoz kellett igazodni, aki legnehezebben állt kötélnek. Egy jó barátja később el is mesélte nekem, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudta lehűteni az egyiket, aki társnőit két héttel megelőzve, mindenáron az övé akart lenni. De végre felvirradt a nagy nap, amikor Prévannak már mindhárman megvallották szerelmüket. Megcsinálta tervét, és véghez is vitte, mindjárt elmondom, hogyan. A három férjjel úgy állt a dolog, hogy az egyik távol volt, a másik másnap hajnalban készült elutazni, s csak a harmadik maradt Párizsban. Az elválhatatlanok az estéjüket annál a hölgynél készültek eltölteni, akinek párja

hajnalban akart elutazni. Erre a vacsorára azonban Prévan, az új gazda, még csak meg sem engedte hívni volt vetélytársait. Viszont e nap reggelén elkezdte hadműveleteit. Mindenek előtt látványosan szakított volt kedvesével, méghozzá három részletben. Három felé osztotta a szerelmesleveleket, s mind egyik küldeményhez mellékelt valamilyen szerelmi zálogot, mely kedvesétől származott; egy kis miniatűr arcképet, egy hajfürtöt s egy kézimunkát. Az elválhatatlanok – persze, külön-külön – nagyon elégedettek voltak a szakítás módjával, s észre se vették, hogy ki-ki csak egy harmadrészt kapott belőle. Cserébe mindegyik erélyes levelet írt a kedvesének, melyben fölmondta a szerelmi viszonyt. Ez már nagy eredmény, de még nem minden. Nézzük sorban. Az első, akinek a férje Párizsban maradt, csak napközben ért volna rá a találkozóra. Megbeszélték, hogy betegségére hivatkozva lemondja a tervezett vacsorát; ő tehát szabadon rendelkezett a vacsoraidővel, s ezzel ajándékozta meg Prévant. A második, akinek a férje vidéken volt, az éjszakáját ígérte neki, a harmadik pedig a kora hajnali órákra rendelte magához, amikor már útra kelt a párja. Prévan azonban olyan ember, aki a méznek egyetlen cseppjéről sem hajlandó lemondani. Ő tehát legelőször a külföldi szépasszonyhoz látogatott el, s eltöltvén nála néhány hangulatos órát, valamilyen ürüggyel összeveszett vele. Ennek volt köszönhető, hogy a következő huszonnégy órában azt csinálhatott, amit akart. Ő mindenekelőtt hazament, gondolván, hogy ilyen fáradtságos nap előtt nem árt egy kicsit lepihenni. Ebből azonban nem lett semmi. A három szakító levélnek az volt a következménye, hogy a lecsúszott szeretők külön-külön elkezdték a fejüket törni, és rájöttek, szintén külön-külön, hogy Prévan barátjuk vetette ki őket a nyeregből. Emiatt dühbe gurultak, dühüket még fölszította a felszarvazottak megszégyenülése, és ennek folytán mind a hárman – de persze ugyancsak külön-külön – elhatározták, hogy provokálják szerencsés vetélytársukat. Prévanra tehát, pihenés helyett, három kihívás várt a lakásán. Tisztességes emberként mind a hármat elfogadta; mint hogy azonban, mint mondottam, semmiről sem szeretett le mondani, mindhárom ellenfelével ugyanabban az órában állapodott meg, és ugyanazon helyre rendelte őket. Másnap reggel a Bois de Boulogne egyik kapujába beszélte meg a találkozót; így nemcsak az éjszaka örömeit szerezte meg, hanem azt a szenzációt is, melyet a háromszoros párbaj híre kelthet. Végre este lett. Prévan egyforma sikerrel járta végig az örömök három stációját; ő legalábbis nagy büszkén úgy adta elő a dolgot, hogy a három hölgy szerelmét mindegyiknél háromszor hálálta meg. Persze, maga is tudja, hogy ilyen történelmi eseményekről a történészek vajmi kevés kézzelfogható bizonyítékkal rendelkeznek. Éppen ezért nem baj, ha figyelmeztetik a

hitetlenkedő utókort arra, hogy a csodákat néha a hősök hiúságának és túlburjánzó képzelőerejének köszönhetjük. El kell azonban ismernem, hogy a reggel, mely fölvirradt erre a tüneményes éjszakára, nagy mértékben növeli Prévan szavahihetőségét. Nem tudom, mi történt s mi nem az éjszaka, de ami reggel rákövetkezett, az tény és valóság. Prévan percnyi pontossággal megjelent a párbaj színhelyén. Három vetélytársa már ott várakozott. Föltehető, hogy ez az összejövetel némiképpen meglepte őket, s az, hogy a többiek is benne vannak a pácban, talán egy kis vigaszt nyújtott mind egyiküknek. Prévan méltóságteljesen, de mosolygó arccal közeledett, s aztán egy kis üdvözlő beszédet mondott, melyet szóról szóra elismételtek nekem. “Uraim – mondotta. – Amikor önök itt ilyen szépen összetalálkoztak, alkalmasint rájöttek, hogy mindhármukat egyforma sérelem érte. Én kész vagyok elégtételt adni önöknek, de a sorrendet bízzuk a sorsra; egyforma joguk van bosszút állni, döntsön hát ő, hogy ki legyen az első. Én nem hoztam ide se párbaj segédet, se tanút; minthogy a sértés sem történt tanúk jelenlétében, elégtételt is egymagamban adok érte.” Körülnézett. Nem bírt ellenállni kötekedő kedvének, s hozzátette: “Tudok kártyázni, tehát megtanultam, mit jelent ötre bevágni. De mégsem félek a kockázattól; magaménak mondhattam a nők ölelését és a férfiak kézszorítását. Úgy érzem, hogy aki így élt, nem élt hiába.” Ellenfelei még mindig nem tértek magukhoz a meglepetéstől. Egy ideig bámulták egymást, de a becsületük ébredezőben volt, és azt súgta nekik, hogy nem valami lovagias küzdelem az, amikor hárman mennek egy ellen. Prévan számított erre, te hát így folytatta: “Mi tagadás, uraim, az elmúlt éjszaka alaposan kifullasztott. Jó volna, ha egy kis erőre kaphatnék, de ezt rábízom az önök nagylelkűségére. Az egyik közeli kocsmában megrendeltem egy kis harapnivalót; kérem, legyenek vendégeim. Azt javaslom, hogy menjünk oda, és fogyasszuk el a reggelit jó hangulatban. Férfiember minden semmiségért kész megverekedni, de a jó kedvét semmiért sem áldozza föl.” A meghívást elfogadták. Azt mondják, Prévan úgy sziporkázott, mint még soha. Volt benne annyi tapintat, hogy ne alázza meg vetélytársait. Sőt arról is meggyőzte őket, hogy adott esetben ők is ugyanilyen dicsőséget arattak volna. Erre aztán ők hárman kénytelenek voltak belátni, hogy – adott esetben – éppolyan kevéssé szalasztották volna el az alkalmat, mint most Prévan. Persze ezzel vége lett a haragnak. Még be sem fejezték a reggelit, s már ott tartottak, hogy ilyen kis nőcskékért valamirevaló férfiaknak nem érdemes párbajt vívni. Ez a gondolat még jobban összeboronálta őket, amin a bor is segített egy kicsit.

Néhány perc múlva elszállt a harag utolsó cseppje, s az ellenfelek örök barátságot fogadtak egymásnak. Prévannak mindegy volt, megverekszenek-e vagy kibékülnek. Neki csak az volt fontos, hogy minél nagyobbat szóljon az ágyú. Fejében rögtön megszületett egy új terv, tehát a következő javaslatot adta elő: “Nézzétek csak, barátaim. Abban igazatok van, hogy nem vagyunk ellenfelek, de ez azt is jelenti, hogy nem énrajtam kell bosszút állnotok, hanem azokon a nőkön, akik felszarvaztak benneteket. Mindjárt megmondom a módját is; higgyétek el, hogy mélyen átérzem, ami bennetek kavarog. Hamarosan úgyis odajutok, ahová ti; hiszen ha ti külön-külön nem bírtátok őket megtartani, hogyne csalnának meg engem, aki egyedül vagyok? Bízzátok rám a dolgot. Gyertek el hozzám este vacsorára, és ígérem, hogy sérelmünk nem marad megbosszulatlan.” Hiába kérték, nem avatta be őket tervébe. Most már az ő kezében volt a vezetés. “Uraim – mondta fölényes mosollyal –‚ azt hiszem, észrevettétek, hogy nem vagyok elveszett ember. Most is meg lesztek velem elégedve.” Így tehát elfogadták a meghívást. Búcsúzóul összevissza ölelgették újdonsült barátjukat, és türelmetlenül várták az estét és az estére beígért eseményeket. Prévan nagy sietve visszatért a városba és, ahogy illik, sorban végiglátogatta három kedvesét. Külön-külön meghívta őket vacsorára, megígérvén, hogy édes kettesben lesznek kis palotájában. A három közül csak ketten vonakodtak, de ők is hamarosan beleegyeztek. Hogy is tudna nemet mondani, aki egyszer megadta magát? Prévan nem ugyanarra az órára hívta őket, hanem egy órás időközökben, s miután mindent sikerült terv szerint előkészítenie, hazament, S ott három újdonsült barátjával kitűnő hangulatban várakoztak az első áldozatra. S az el is jött. Prévan, persze egyedül, átszellemült arccal fogadta, s bevezette hölgyét egy hangulatos kis szentélybe, ahol az mindjárt istennőnek érezte magát. Prévan azonban egy pillanatra eltűnt, de csak azért, hogy helyét átengedje a felszarvazott szeretőnek. Képzelheti, hogy elvesztette lába alól a földet az az asszony, aki először csalta meg szeretőjét! Mit tehetett volna? Megadta magát. Örülhetett minden elmaradt szidásnak, és boldog volt, mint egy szökött rabszolganő, hogy egykori gazdája újra megbilincseli… Egy csendes szobában végképp megpecsételték a békét, a kis szentélyben pedig még két ízben eljátszották ugyanazt a szerepet más-más szereplőkkel, de ugyanazzal a csattanóval. Eddig persze mindegyik azt hitte, hogy csak ő járt pórul egyedül. Nagy volt azonban a meghökkenésük, amikor egy vacsoraasztalhoz került a három pár, s még nagyobb, amikor az asztalfőn helyet foglalt Prévan. S ő volt olyan gonosz,

hogy el kezdett mentegetőzni, amivel végképp leleplezte, milyen fondorlatos játékot játszott velük. Vacsora közben azonban szép lassan megnyugodtak a kedélyek; a férfiak megszelídültek, az asszonyok megalázkodtak. Majd szétvetette őket a düh, de egyre kedvesebben beszéltek egymással, jó hangulat lett, ettől fölébredt a vágyuk, s az izgalomtól még fűszeresebb lett a hangulat. Így mulatoztak reggelig. Amikor elbúcsúztak, a nők biztosra vették, hogy minden el van felejtve. A férfiakban azonban újra fellobbant a harag parazsa. Még aznap végleg és visszavonhatatlanul szakítottak az elválhatatlanokkal, de bosszúvágyuk még tovább követelőzött, s ezért telekürtölték a várost az elmúlt nap eseményeivel… Az egyik szépasszony kolostorba vonult, a másik kettőt vidéki birtokán eszi a penész… Tessék, ez Prévan. Azért mondtam el mindezt mert magán áll a döntés, akarja-e, hogy homlokán egy levéllel megszaporodjon a babérkoszorú, és magát is befogja diadalkocsija elé? Még mindig idegesít az a múltkori levél, de remélem, hogy ezek után kinyílt a szeme, és nem ír még egy olyan gyermeteg levelet! A viszontlátásra, gyönyörűm. Vigyázzon; magát néha meg bolondítják a saját váratlan és groteszk ötletei. Ne bízza el magát! Maga nagyon okos, de ne felejtse el, hogy veszélyes életet él, s ha egyszer elbotlik, talán nem kel föl többé. Bízzék a maga tapasztalt barátjában, még akkor is, ha látszatra elrontja az örömét. Nagyon szeretem. Azzal se törődöm, ha néha elveszti a fejét. A …-i kastélyban, 17.. szeptember 18-án. LXXX. LEVÉL Danceny lovag Cécile Volanges-nak Édesem, kedvesem, hát már sose látjuk egymást? Nem bírom ki maga nélkül. Nincs hozzá sem erőm, se kitartásom; soha, de soha nem nyugszom ebbe bele! Ahogy múlnak a napok, egyre nehezebben viselem el a szenvedést. Hát sohasem lesz vége? Valmont, aki vigasztalt és segíteni akart, alig törődik velem, talán már el is felejtett. Nem csoda. Egész nap láthatja a szerelmét, s már nem is tudja, hogy fáj a távollét. Elküldte ugyan az ön utolsó levelét, de egy kísérő sort sem írt hozzá; pedig tőle várom azt, hogy önt viszontlássam, s azt is csak ő tudja, hol és miképp. De, úgy látszik, neki erről nincs semmi mondanivalója, s ami még rosszabb, ön is hallgat erről, mintha nem kívánná a találkozást. Jaj, milyen szerencsétlen vagyok, édes Cécile! Jobban szeretem,

mint valaha, de minél jobban betölti életemet ez a szerelem, annál többet gyötrődöm miatta. Nem bírom tovább! Találkoznunk kell, legalább egy pillanatra. Fölébredek, és azt mondom: “Nem látom ma se.” Lefekszem, és azt mondom: “Ma se láttam.” A napok hosszúak, szomorúak, tele gonddal, keserűséggel, s mind e bajok onnan zúdulnak rám, ahonnan a boldogságot vártam. S kínjaimat megsokszorozza az ön szenvedéseinek tudata; így élek, Cécile. Hiszen egész nap önre gondolok, és majd megbolondulok ettől; mert hol azt hiszem, hogy maga is bánkódik, és akkor ez gyötör, hol pedig az jut eszembe, hogy elfelejtett és vigaszra talált, ami még sokkal borzalmasabb gondolat. Milyen szépen is éltünk mi addig, amíg ön is Párizsban volt! A távollét óráit megszépítette az a tudat, hogy látni fogom, s örültem minden elmúló órának, mert az is önhöz vitt közelebb. Akármit csináltam, mindennek volt valami köze magához. Azért dolgoztam, hogy méltó legyek a szerelmére, azért művelődtem, hogy jobban megszeressen. Akkor se váltunk el, ha külön mentünk el szórakozni; a színházban azt néztem, hogy önnek mi tetszenék, ha zenét hallgattam, énekleckéinkre gondoltam, és csak az ön hangját hallottam a teremben. Ha vendégségben jártam, ha sétálni mentem, a legkisebb hasonlatosság sem kerülte el szemem. Mindenkit önnel vetettem össze, de ebben mindenki alulmaradt. A nap minden órájában új szépségeket fedeztem fel önben, s este lába elé tettem hódolatomat. Hová lett mindez? Mi maradt belőle? Fájó emlékek, örök hiányérzet s egy reménysugár, mely egyre halványul Valmont hallgatása miatt. S maga se ír, ami még rosszabb. Csak tíz mérföld választ el bennünket, de számomra ez a rövidke út soha be nem járható távolság. Hiába kérlelem barátomat s szerelmemet, hogy segítsenek átjutni ezen az útszakaszon: hideg közöny fogad… Még csak válaszra se méltatnak. Hová lett Valmont, a mindig mindenre kész barát? S hová Cécile, az ő szelíd szerelmével, mely azonban tele volt leleménnyel, ha alkalmat kerestünk arra, hogy láthassuk egymást? Pedig volt úgy, hogy társadalmi kötelezettségeim miatt nekem kellett lemondanom egy találkozást. Hogy tiltakozott ön akkor! Hogy pazarolta a jobbnál jobb érveket, mert nem bírt nélkülem meglenni. Illik-e most arra emlékeztetnem önt, hogy ilyenkor az érdekem mindig meghátrált az ön érvei előtt? Nem akarok ebből érdemeket kovácsolni; a lemondás nem esett nehezemre. Amit ön kívánt, az lett az én kívánságom is. Most az egyszer én kérek valamit; de mit? Hogy láthassam, egy pillanatra csak, elmondhassam, mennyire szeretem, és meghalljam, szeret-e maga is… Csakhogy úgy veszem észre, hogy ami engem boldoggá tesz, az már nem boldogítja magát. Igaz ez? Nem akarom elhinni, mert akkor mindennek vége lenne. Hiszem, hogy ön szeret, és mindig szeretni fog, hiszem és tudom, tudom,

sőt mindig tudni fogom! Borzasztó állapotban vagyok, Cécile, és nem bírom tovább! Isten vele! Párizs, 17.. szeptember 18-án. LXXXI. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Nem valami gyönyörű látvány maga, kedves vikomt, amikor meg van ijedve. Oly sokat veszít az értékéből, hogy akaratlanul is én kerekedek fölül. És még engem akar tanítani, vezetni? Ó, szegény szerencsétlen barátom, én úgy elhagytam magát, hogy a férfinem egész elbizakodottságával sem bír többé utolérni. Terveimre, melyeket nem bír végrehajtani, ráfogja, hogy lehetetlenek. Hogy merészel ilyet mondani? Egy ilyen felfuvalkodott és esendő lénynek nem illik megbírálni eszközeimet és módszereimet! Megmondom őszintén, hogy elolvastam összes jó tanácsait, és nagyon mérges lettem miattuk. Az még hagyján, hogy a maga Tourvelnéjával az egyik bakot a másik után lövi. Azt is megértem, hogy szégyenletében képes megfúvatni a győzelmi harsonákat, amiért ezt a félénk és szerelmes asszonyt egyetlen pillanatra sikerült zavarba hoznia. Mosolyognom kell, ha arra gondolok, hogy egy szempillantásnál – egyetlenegy szempillantásnál! – többet nem bírt belőle kicsikarni. Azon se lepődöm meg, hogy el akarván tussolni balsikereinek sorozatát, igyekszik másra terelni a figyelmet; például erre a két gyerekre, akiket maga, valamilyen zseniális hadmozdulattal, össze fog hozni egymással. De nekem hiába mesél. Tudom, hogy ezek ketten már majd elepednek egymásért, hisz voltaképpen én mesterkedtem össze ezt a szerelmet. Ismerem a hiúságát, tehát sokat megértek. Nem akadok fönn azon a fölényes hangon sem, mellyel – fent említett, káprázatos eredményei után – azt meri írni, hogy “a szavaknál mindig többet ér a tett”. De van, amire nincs bocsánat. Maga akar engem kioktatni, hogy mi az óvatosság? Figyelmeztetni mer, hogy elbukom, ha nem szívlelem meg bölcs tanácsait? Elvárja, hogy a maga kedvéért lemondjak egy élvezetről vagy egy kedvtelésről? Úgy látszik, senkiben se szabad megbízni. Még magának is, kedves vikomt, megártott a bizalmam! Vajon miért? Mit tett maga, aminél én ezerszer többet ne tettem volna? Jól van; néhány asszonynak elcsavarta a fejét, még tönkre is tett egypárat. Ez olyan nagy dolog? Hol itt a nehézség, melyet leküzdött, hol itt az akadály, melyet legyőzött volna? Hol itt a dicsőség, mely csakis magának, a maga egyéniségének volna köszönhető? Hiszen egy szép arc – isten ajándéka. A jó

modor félig-meddig szokás dolga. Hogy szellemes, azt elismerem, bár ez a szellemesség is lehet közönséges társasági rutin. Ezenfelül van magában valami kedves szemtelenség, ami alighanem annak köszönhető, hogy játszi könnyedséggel aratta első sikereit. Ha nem tévedek, több érdeme nincs, kedves vikomt. Hírnevét ugyanis azzal szerezte, hogy nagy jártasságra tett szert a botránycsinálásban; nem is szalasztott el egyetlen lehetőséget sem, amivel feltűnést kelthetett, de remélem, nem kívánja, hogy ezt a képességét érdemszámba vegyem. Maga beszél óvatosságról és ravaszságról? Ezen a téren minden asszony túlszárnyalja magát; a magam példájával nem is akarok előhozakodni. De az isten szerelméért, még azt sem veszi észre, hogy a kegyes kis Tourvelné az ujja köré csavarja magát? Én azt tapasztaltam, kedves barátom, hogy az ember csak olyan tulajdonságokra tesz szert, amelyekre okvetlenül szüksége van. Magából például, minthogy kockázat nélkül harcolt, teljesen hiányzik minden megfontoltság. A férfiaknak egy vereség csak annyit jelent, hogy kivételesen nem sikerült győzniök. Ebből is láthatja, milyen egyenlőtlen ez a játszma; mi boldogok lehetünk, ha nem veszítünk, maguknak viszont legföljebb az a bajuk, hogy nem győznek. Még ha elismerem is, hogy egyformán állunk tehetség dolgában, az elsőbbség akkor is az asszonyoké, mert mi folyton rászorulunk a tehetségünkre. De nem akarok vitatkozni. Tegyük föl, hogy maguk ugyanannyi ügyességet pazarolnak a mi legyőzésünkre, mint amennyit mi pocsékolunk el arra, hogy védekezzünk vagy megadjuk magunkat; mihelyt azonban a dolog idáig jutott, a férfiaknak a kisujjukat sem kell többé mozdítaniuk. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy meddig tart a szerelem; kiélvezik az új gyönyöröket, s minthogy nincs mitől tartaniuk, kényelmesen pihennek babéraikon. A szerelem szótárában sűrűn előfordul ez a kifejezés: “Kölcsönösen vállalt édes kötelékek.” Könnyű ezt mondani! A valóságban azonban minden magukon áll vagy bukik; ha úgy tetszik, még jobban magukhoz láncolnak, de ha nem, akkor szakítanak. Mi még örülhetünk, ha nagylelkűségükben nem csapnak botrányt, hanem szép csöndben faképnél hagynak, s a tegnap még imádott bálványt holnapra ízzé-porrá nem törik. De milyen veszélyes játékot játszik az a szerencsétlen nő, aki panaszkodni vagy éppen szakítani mer, mert már nem bírja elviselni a szerelem terheit! Azt a férfit, akit szíve szerint undorral lökne el magától, csak simogatva, reszkető kézzel próbálja távol tartani. Ha annak nincs kedve szakítani, akkor tovább csinálja félelemből azt, amire szerelemből szánta el magát.

“A szíve zárva már, a karja tárva még…”26 Mi csak óvakodó ujjakkal bogozhatjuk ki azt a csomót, amelyet maguk egy kézmozdulattal széjjeltépnek. Nincs segítő társunk, pedig kényre-kedvre ki vagyunk szolgáltatva ellenfelünknek, akinek még nagylelkűségére sem számíthatunk, mert ezért a jellemvonásért dicséret jár ugyan, de akiben nincs meg, annak sincs oka szégyenkeznie. Tudom, hogy maga igazat ad nekem, hisz amit elmondtam, úgyszólván közhelynek számít. De maga ismeri az életemet, s láthatta, hogy mindig az történt, amit én akartam, s az emberek azt pletykálták rólam, ami nekem tetszett. Előttem, ha kedvem úgy akarta, a legrettegettebb férfi is térdre kényszerült. Annak, aki ellenkezni próbált, vagy a kedvét, vagy az erejét vettem el – s aztán ahogy szeszélyem diktálta, úgy löktem el, vagy úgy húztam őket pórázon magam után. “A bukott zsarnokot rabszolgámmá aláztam…” Láthatta, hogy nevem makulátlan, pedig épp elég vihart kavartam. Elvetettem a szokásos asszonyi praktikákat, és csak a saját tehetségemnek köszönhetem, hogy a bosszú angyalaként, az egész női nem nevében, ostora lettem a férfiaknak! Nem vagyok kíváncsi a tanácsaira. Ne engem féltsen, ha nem azokat a megkótyagosodott nőket, akiknek “érzékenysége” úgy meghatja magát. Ők aztán tényleg úgy el tudják veszíteni a fejüket, mintha a természet megfosztotta volna értelmüktől, hogy érzékiséggel kárpótolja őket. Annyi eszük sincs, hogy meg tudnák különböztetni a szerelmet a szeretőiktől. Szent együgyűségükben azt hiszik, hogy kizárólag attól remélhetnek gyönyört, akinél egyszer már megtalálták, s korlátoltságukban a papokat veszik körül azzal a rajongó tisztelettel, mely csak az istenségnek jár. Ne engem féltsen, barátom! Őket féltse, akik képtelenek belenyugodni egy férfi elvesztésébe, mert a hiúság elveszi a józan eszüket! De a legeslegjobban azokat a nőket féltse, akiket a nagy semmittevésben elfog a tevékenység láza. Amit maga “lelki finomságnak” nevez bennük, valójában csak azt jelenti, hogy nincs bennük semmi ellenállóerő a szerelemmel szemben. Őket aztán nem érdekli más, csak a szerelem, még akkor is, ha semmi örömük sincs benne. Úrrá lesz rajtuk az érzések zűr zavara, és ebben az állapotban leülnek levelet írni. Édesek ezek a levelecskék, de módfelett veszedelmesek, főképpen, ha női gyengeségük írásbeli bizonyítékait 26

Nem tudjuk, hogy ez s a fent idézett sor valamely kevéssé ismert szerző művéből való-e, vagy pedig Volanges-né tollából származik. Az utóbbi eset a valószínűbb, bár az egész levelezés csak úgy hemzseg a durva stílushibáktól. Danceny lovag az egyetlen kivétel, bizonyára azért, mert a hallása érzékenyebbnek bizonyult a többiekénél, hiszen olykor maga is írt verseket.

kiszolgáltatják a szeretőjüknek. Reszkessen értük, ostobákért, akik mai szeretőjük arcán nem veszik észre holnapi ellenségük vonásait! De hogy lehet engem ezekhez a súlytalan teremtésekhez hasonlítani? Előre megszabtam életem elveit és törvényeit. Látott már olyant, hogy én engedtem volna belőlük? Amikor “elvet” mondok, tudom, hogy mit beszélek, mert ezeknek semmi közük azokhoz a megfontolatlan, ötletszerű elvekhez, melyekhez a nők túlnyomó többsége csak azért ragaszkodik, mert megszokta őket. Én a magaméit, hosszas töprengés után, magam teremtettem; úgy is mondhatnám, hogy a saját magam alkotása vagyok. Leánykoromban, amikor bevezettek a társaságba, fiatalságom miatt csak keveset beszélhettem, és még kevesebbet cselekedhettem. Ez volt nálam a megfigyelések és a módszeres gondolkozás korszaka. Szórakozott, bámész kislánynak néztek, de ebből csak annyi volt igaz, hogy a fontoskodó fecsegéseket eleresztettem a fülem mellett. Annál jobban figyeltem minden szóra, melyet titkolni próbáltak előttem. Ez a hasznos kíváncsiság sok mindenre megtanított, többek közt a képmutatásra is. Sokszor kellett vigyáznom arra, hogy akik rám néznek, ne is sejtsék, mire figyelek. Így lettem ura a tekintetemnek, s ennek köszönhető az én “elrévedező” pillantásom, melyet maga is megdicsért már egypárszor. Első sikeremből merítettem erőt ahhoz, hogy arckifejezésemnek is ura legyek. Ha valami bajom volt, megpróbáltam elégedett, sőt jó kedvű arcot vágni; olyan szigorúan vettem e gyakorlatokat, hogy néha szántszándékkal fájdalmat okoztam magamnak, mert látni akartam, sikerül-e arcomra erőltetni a mosolyt. Ugyanezzel az alapossággal és szorgalommal ráneveltem magam arra is, hogy arcomról a legváratlanabb öröm se legyen leolvasható. Azóta úgy tudok uralkodni vonásaimon, hogy azt már maga is megcsodálta. Pedig akkoriban még csaknem gyerek voltam, és magam se tudtam, hogy mit akarok. Azt azonban nem bírtam volna eltűrni, hogy valaki akaratom ellenére kilesse, amit magamban gondolok. De amikor már szert tettem ezekre a fegyverekre, igyekeztem hasznukat látni. Senki se látott át rajtam, de ez még nem volt elég; az lett a fő élvezetem, hogy mindig más alakban jelenjek meg. Attól már nem kellett félnem, hogy egy mozdulattal elárulom magam; hamarosan elértem, hogy a hangomnak is korlátlan ura legyek. E két eszköz birtokában játszva tudtam alkalmazkodni a körülményekhez vagy éppen a szeszélyekhez. Gondolataimat eltitkoltam, vagy csak annyit árultam el belőlük, amennyi hasznomra vált. Miközben önmagamat neveltem, elkezdtem mások arcjátékát figyelni. Lassankint megtanultam átlátni az embereken: ez a képességem csak ritkán hagyott cserben, habár arra is rájöttem hogy nem tanácsos vakon megbízni benne.

Amint látja, még nem töltöttem be tizenötödik esztendőmet, de már tudtam egyet-mást, ami sok politikusnak a hírnevét megalapozta. Ez azonban csak az elemi iskolám volt, mert én nem elégedtem meg ennyivel. Mondanom sem kell, hogy mint minden fiatal lány, én is tudni szerettem volna, mi a szerelem és milyen ízű a gyönyör. Nem nevelkedtem zárdában, tehát minderről csak kusza és elmosódó elképzeléseim voltak, ráadásul az anyám roppant szigorú elvek szerint nevelt, bizalmas barátnőim viszont nem voltak. Még a testemet is hiába faggattam: hallgatott – pedig az óta kiderült, hogy a természetre nem lehet panaszom. Lehet, hogy csöndben dolgozott művének tökéletesítésén. Forrásban, erjedésben voltam. Még nem a gyönyörre vágytam, csak tudni akartam, mi az. Szerencsére a kíváncsiságom végül is jó tanácsot adott. Rájöttem, hogy csak egy ember van, akivel kockázat nélkül beszélhetek ilyen dolgokról, mégpedig a gyóntatóatyám. Rögtön el is mentem hozzá, legyőztem szemérmem berzenkedéseit, s magamra vállalván egy el nem követett bűnt, azt hazudtam, hogy “amit az asszonyok szoktak csinálni, azt csináltam én is”. Nem tudtam magam kifejezni, mert sejtelmem se volt róla, hogy miről van valójában szó. Várakozásomban nem csalódtam, bár nem is elégültem ki teljesen. Nem mertem belemenni a részletekbe, mert mindjárt elárultam volna magamat. Lelkiatyám azonban úgy elszörnyedt, hogy szememben az a bizonyos dolog kimondhatatlan gyönyörökkel kecsegtetett. Ennélfogva kezdtem kevesellni a tudást; megjött a gusztusom a gyönyörre is. Ki tudja, mi lett volna belőlem, ha vágyam szavára hallgatok. Tapasztalatlanságomban az első hibás lépés a vesztemet okozhatta volna. Szerencsémre anyám néhány nap múlva közölte, hogy férjhez kell mennem. Így tehát, gondoltam, úgyis mindent meg fogok tudni, s ettől elmúlt a kíváncsiságom. Ennek köszönheti Merteuil márki, hogy szűzen lettem az övé. Higgadtan vártam azt a percet, amikor minden eldől; emlékszem, még színlelnem is kellett, hogy lássék rajtam egy kis zavar és izgalom. A nászéjszaka, mely mások képzeletében válogatott gyönyörökkel és kegyetlenségekkel párosul, nekem annyi volt, mint egy jó lecke. Éber figyelemmel fogadtam a fájdalmat, aztán a kéjt; olyan volt az egész, mint egy fontos tananyag, melyet jó lesz megérteni és megtanulni. Persze nemsokára élvezni kezdtem a tanrendünket, de hű akartam maradni elveimhez is. Ösztönösen éreztem, hogy bárkit inkább beavathatok titkaimba, mint a férjemet; s látván, hogy érzéki természet vagyok, őelőtte érzéketlennek kellett mutatkoznom. Ennek a tettetett hidegségnek köszönhetem, hogy később vakon bízott bennem. Egy kis gondolkozás után tovább folytattam a komédiázást, s megjátszottam a szeleburdi csitrit: ő pedig akkor vett leginkább gyerekszámba, amikor hajmeresztő bátorsággal túljártam az eszén.

Persze kezdetben magával sodort a nagyvilág forgataga, én pedig nyakig belevetettem magam a társasági élet üres örömeibe. Néhány hónappal később azonban a márkit sivár falujába kellett kísérnem, ahol az unalom elől visszamenekültem félbe hagyott tanulmányaimhoz. Itt csak olyan alantas emberek éltek, hogy nem is fért hozzájuk gyanú; ez kedvezett tanulási vágyamnak, s elmondhatom, hogy napról napra bővültek ismereteim. Itteni tanulmányaimnak köszönhetem azt a tapasztalatot, hogy a szerelem, mely a közhit szerint forrása a gyönyörnek, valójában ürügye csupán. Merteuil márki betegsége véget vetett kellemes szórakozásaimnak. Orvosi kezelésre volt szüksége, tehát visszatértünk Párizsba, ahol, mint tudja, hamarosan meghalt. Voltaképpen nem is éltünk rosszul, de azért mégis jólesett beszívni azt a szabad levegőt, mely együtt járt özvegyi állapotommal. El is határoztam, hogy minden lélegzetvételt kiélvezek. Anyám arra számított, hogy vagy visszatérek hozzá, vagy kolostorba megyek. Nekem persze egyikhez sem volt kedvem, de úgy gondoltam, hogy a világ s csak nyerhetek vele, ha visszaköltözöm férjem falujába, ahol még nem fejeztem be fontos tanulmányaimat. Mindazt a tudást, amit a gyakorlat nyújtott, olvasással is igyekeztem gazdagítani. Nem tudom, maga milyen könyveket ajánlott volna; én sok regényt olvastam, hogy megismerjem a társadalom erkölcseit; hogy miről mit gondoljak, azt a filozófusoktól tanultam, de legszívesebben a szigorú moralisták műveit forgattam. Mihelyt megtanultam, hogy ők mit várnak tőlünk, mindjárt tudtam, hogy mit tehet az ember, mit kell gondolnia és minek kell látszania. Ezt a három tételt hamar elsajátítottam; az egyetlen bökkenő az volt, hogy a harmadikat miképpen vigyem át a gyakorlatba. De reméltem, hogy ez is sikerül, ha megtalálom a módját. Kedvesek voltak ezek a falusi örömök, de az én mozgékony természetem változatosságra vágyott. Abba csömörlöttem be le, hogy nem voltak új hódításaim. Persze énnekem nem a szenvedély hiányzott, hanem az, hogy én színlelhessem s másokba beoltsam ezt a szenvedélyt. Olvastam is, hallottam is, hogy ezt az érzelmet nem lehet tettetni, de én szentül hittem, hogy nekem sikerülni fog. Csak kettő kell hozzá: jól színészkedni, és olyan mesterien bánni a szavakkal, mint egy színpadi szerző. Volt gyakorlatom, s némi sikerem is mind a kettőben; én azonban nem a nézők tapsaira áhítoztam, hanem a saját boldogságomra akartam fölhasználni azt a tehetséget, amelyet mások föláldoznak a hiúságukért. Így múlt el egy év. Vége lett a gyásznak; csupa tervezgetés voltam, amikor visszaérkeztem Párizsba, de a megvalósítás nem ment olyan simán, mint reméltem.

Az volt a baj, hogy túl sokáig voltam egyedül. A sivár magány bevont az erény mázával, s ez épp a legvonzóbb férfiakat riasztotta el tőlem. Annál jobban rám telepedett egy csomó unalmas fráter, s mind el akart venni feleségül! Lerázni persze könnyű volt őket; az volt a baj, hogy néhányukat erősen pártfogolta a családom. Ilyen házi perpatvarokra pazaroltam azt a drága időt, melytől annyit vártam! Mit csináljak? Hogy ezektől megszabaduljak és visszahódítsam amazokat, kénytelen voltam felröppenteni néhány pletykát. Én magam tépáztam meg jó hírnevemet, ami majdnem olyan fárasztónak bizonyult, mint megőrizni. Persze pontosan kimértem a kellő adagot, s mint hogy nem vakított el a szenvedély, józan szemmértékkel könnyűszerrel elértem célomat. De mihelyt célomat elértem, tüstént takarodót fújtam. A bűnbeesésre a javulásnak kell következnie. Volt annyi eszem, hogy ezt a nemes feladatot rábízzam néhány előkelő hölgyre, akiktől a sors megtagadta a bűnbeesés örömeit, s kárpótlásul fölcsaptak erénycsőszöknek. Tervem minden várakozáson felül sikerült. A hálás nénikék maguk is elhitték, hogy ők mentették meg esendő lelkemet; jaj volt annak, aki egy rossz szót mert szólni rám! Vad dühvel csaptak le rá, kikiáltották rágalmazónak, botránycsinálónak, aki veszélyeztetni merte az ő művüket. De nemcsak ők, hanem a magamfajta nők is mellém álltak, mert azt hitték, hogy megszabadultak egy vetélytársuktól. Agyba-főbe dicsértek, s nagyon büszkék voltak rá, mert én voltam az eleven példa arra, hogy jót is tudnak mondani valakiről. Bűnbeesésemmel egyébként sikerült visszaédesgetnem a szeretőimet. Vigyáznom kellett, hogy egyforma adag jusson belőlem erényeim őrzőangyalainak és a hódolóimnak; tehát úgy viselkedtem, ahogy az egy érzelmes, de nehezen megközelíthető asszonyhoz illik, akit kifinomult lelke fölvértezett a szerelem ellen. Valójában azonban tudtam, hogy eljött az én időm; ott a helyem az élet nagy színpadán, ahol végre megmutathatom, mit tudok. Első feladatom az, hogy megszerezzem “az elérhetetlen asszony” címét. Ennek érdekében körülvettem magam olyan férfiakkal, akik egyáltalán nem tetszettek nekem. Nekik köszönhetem a megközelíthetetlenség nimbuszát, holott időközben nagyszerűen szórakoztam a szeretőimmel. Nekik persze azt játszottam, hogy nagyon félénk vagyok, és ezért nem merek velük mutatkozni; ha társaságba mentem, mindig valamelyik reménytelenül szerelmes hódolóm kísért el. Maga is ismer arról az oldalamról, hogy sohasem húzom-halogatom a döntést. Rájöttem ugyanis, hogy a nők mindig azzal teszik tönkre a saját jó hírüket, hogy sokáig udvaroltatnak maguknak. Akárhogy vigyáz is valaki, egy jó szemű megfigyelő előtt nem lehet eltitkolni, hogy innen van-e valaki a sikeren vagy túl? Kiszámítottam, hogy még mindig jobban járok, ha néhányszor

rosszul választok, mint ha hagynám, hogy minden egyes udvarlómmal leleplezzenek. Az emberek úgyis csak a látszat után ítélnek, de ily módon még a látszattól is megfosztottam őket. Láthatja, milyen óvatos voltam. Ehhez még hozzátehetem, hogy sohasem írtam levelet, s ha magamat odaadtam is valakinek, kézzelfogható bizonyítékot sohasem adtam róla. Sokallja óvatosságomat? Én még mindig keveslem! Higgye el, igyekeztem alaposan megismerni önmagamat, csak azért, hogy önismeretem jóvoltából jobban keresztüllássak másokon. Így jöttem rá arra, hogy még legféltettebb titkaink is, hiába óvakodunk, egyszer mind kipattannak. Ezt már az ókorban is tudták, hiszen Sámson sorsa épp ennek a példázata. Én, mint egy új Delila, arra használtam a hatalmamat, hogy napvilágra hozzam a férfiak titkát; s bizony, ollómmal jó egynéhány mai Sámsont kopasztottam meg. Az ilyenektől többé nem kellett félnem; ők még azt is zsebre vágták, ha megaláztam őket. A többiekkel kesztyűs kézzel bántam. Szép szóval rábeszéltem őket, hogy csaljanak meg, mert így kevésbé kételkedtek az én hűségemben. S hogy egész biztosan diszkrétek legyenek, megjátszottam a jó barát szerepét, akinek kiönthetik a szívüket, nem takarékoskodtam a nagy lelkűséggel, s meghagytam mindegyiket abban a boldogító tudatban, hogy ő az egyetlen szeretőm. Nagy ritkán, ha ezek a módszerek csődöt mondtak, sietve szakítottam, de úgy, hogy ezeket a veszedelmes urakat jó előre megrágalmaztam vagy nevetségessé tettem. Így, a szakítás után, egy szavukat se hitte el senki. Maga merészel engem óvatosságra inteni, aki a saját szemével láthatta mindezt, méghozzá a gyakorlatban? Ha föl szabad frissítenem az emlékezetét: ugye, magával is így bántam, amikor udvarolni kezdett nekem? Pedig majdnem levett a lábamról. Még nem is találkoztunk, és máris egészen odavoltam a hírnevétől. Úgy éreztem, hogy maga nélkül mit sem érnek addigi sikereim. Alig bírtam kivárni, hogy szembenézzünk és birokra keljünk. Azt hiszem, ez volt az egyetlen eset életemben, amikor elgyöngültem. De ne bízza el magát. Még akkor is, ha el akart volna buktatni, ugyan milyen eszközökkel kerekedett volna fölém? Csábító szókkal nem ment volna semmire, mert azok után, amiket magáról hallottam, nem fogott volna rajtam a bűvölet. Vagy tetteivel talán? Ha teljes nyíltsággal mondja is el nekem izgalmas kalandjait, azt is úgy hallgattam volna, mint egy valószínűtlen regényt. Igaz, azóta feltártam magának minden titkomat, de nagyon jól tudja, hogy minket egymáshoz kötöz az érdekek szövevénye, és kettőnk közül nem én vagyok az, akit veszélybe sodorhat a könnyelműsége.27 27

Valmont vikomt titkáról nem tudunk semmit, habár később (CLII. levél) kiderül, hogy milyen természetű dologról van itt szó. Ehelyt azonban, mint azt az olvasó is befogja látni, lehetetlen erről többet mondani.

De ha már a titkaimról beszélek, hadd legyek pontos. Szinte hallom a megjegyzését, hogyha másnak nem is, a szobalányomnak kényre-kedvre ki vagyok szolgáltatva. Igaz. Persze mit sem tud arról, amit érzek, de a tetteimet ismeri. Maga már egyszer érdeklődött felőle, s én azt mondtam, hogy vakon meg bízom benne; úgy látszik, nem kételkedett a szavamban, mert azóta maga is rábízta már néhány nyaktörő kalandjának titkát. De amióta Prévanra féltékenykedik, egyszerre mindenki gyanús magának; jobb, ha mindent elmondok. Először is: a szobalányommal tejtestvérek vagyunk. A magunkfajtának sokkal kevesebbet jelent az ilyesmi, mint a köz rendű embereknek. Ráadásul tudom legféltettebb titkát; ez a lány egyszer halálosan belebolondult valakibe, és én a pusztulásból rántottam vissza. A szülei ugyanis, mint a tisztesség megszállottjai, börtönbe akarták csukatni a bukott leányt, és hozzám fordultak tanácsért. Rögtön láttam, hogy én itt csak jól járhatok. Azt mondtam, igazuk van, sőt még ki is jártam a letartóztatási parancsot; majd hirtelen megsajnáltam a szerencsétlen leányt; ezzel a szülőket is sikerült meghatnom. Akkoriban épp egy öreg miniszter legyeskedett körülöttem, s az ő révén közmegelégedésre az én kezembe tették le a leány sorsát. Rám bízták a döntést, hogy kegyelmet kapjon-e, vagy pedig lecsukják. Azt mondtam, hogy én ezt attól teszem függővé, miképpen viselkedik a jövőben a lány. Ő tehát tisztán látja, hogy a hatalmamban van, s nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben kétszer is meggondolja minden kimondott szavát. Ha mégis elszólná magát, mindjárt leleplezném bűnét, és börtönbe csukatnám, akkor aztán hiába jár a szája, nem hisz neki senki. Mindezeket én azonban csak alapvető óvatossági rendszabályoknak tekintem. Még száz meg száz alkalom szülte ötletem járul ezekhez, de nem fárasztom magát a felsorolásukkal, pedig gyakorlati jelentőségüket nem szabad lebecsülni. Ha azonban érdekli, elég, ha alaposan átgondolja életmódomat és viselkedésemet; abból minden kiviláglik. Nem azért fáradoztam annyit, hogy ne élvezzem munkám gyümölcseit. Remélem, most már maga is belátja ezt! Nagy nehezen sikerült kilépnem az átlagasszonyok sorából, tehát nincs is kedvem példájukat követni és életemet az óvatos okosság és az állandó szorongás jegyében leélni. Nincs is olyan férfi a világon, aki elől futásban keresnék menedéket. Erre képtelen vagyok. A jelszavam, vikomt, győzelem vagy halál. S hogy mi lesz Prévannal? Megmondom. Azt akarom, hogy az enyém legyen, tehát az enyém lesz. Ő viszont el akar árulni, de nem fog elárulni. Tessék, ez a mi regényünk. Viselkedjen jól. 17.. szeptember 20-án.

LXXXII. LEVÉL Cécile Volanges Danceny lovagnak Uramisten, hogy szívembe hasított a levele! Pedig már alig bírtam kivárni, mert vigaszra vágytam, de most még szomorúbb vagyok, mint azelőtt. Potyogtak a könnyeim, mialatt olvastam, ezt igazán, nem azért mondom, hogy bántsam, hiszen már annyit sírtam ön miatt, hogy egész megszoktam. De nem is tudom, mi történt. Most nem értek valamit. Mit akar az jelenteni, kérem, hogy a szerelme csupa gyötrelemmé vált, és hogy ezt nem lehet kibírni, és hogy így nem lehet élni ? Úgy látszik, mindjárt vége a szerelmének, ha nem csupa öröm az élete! Azt hiszi, én boldogabb vagyok? Sőt, ellenkezőleg; de csak annál nagyobb a szerelmem. Arról, hogy Valmont úr nem válaszolt, nem tehetek, nem is szólhattam neki, mert egyszer se voltunk négyszemközt, és megállapodásunk szerint mások előtt sose beszélünk. Ezt is az ön kedvéért csináljuk, hogy minél előbb teljesedjék a szíve vágya. Persze legyen nyugodt, én is majd meghalok egy találkozásért, de hát mondja meg, hogy mit tehetek? Ha azt hiszi, hogy ez olyan könnyen megy, hát mondja meg, hogyan. Én csak örülnék neki. Mit gondol, nekem olyan kellemes, hogy a mama egész nap veszekszik velem? Azelőtt egy rossz szót se szólt, sőt folyton dicsért. Még a zárdában is jobb dolgom volt, mint itt, és csak az vigasztal, hogy önért szenvedek. Nem tudom megmagyarázni, de néha valósággal élveztem, hogy szenvedhettem önért. Persze, amikor ilyen haragos leveleket ír és engem okol olyasmiért, amiről nem tehetek, akkor olyan, de olyan rosszul érzem magam, hogy el se lehet mondani. Már az is őrülten nehéz, hogy kezemhez jussanak a levelei. Ezt kizárólag a kedves Valmont úr ötletességének köszönhetjük; az pedig, hogy én írjak önnek, még sokkal komplikáltabb. Délelőtt nem lehet, mert minden pillanatban bejöhet a mama. Délután is nagyon nehéz, de akkor azt mondom, hogy énekelni vagy hárfázni megyek. Persze ha leírtam egy mondatot, mindig közbe kell hárfáznom vagy énekelnem egy futamot, másképp nem hiszik el, hogy gyakorolni mentem. Szerencsére a szobalányom esténként korán elálmosodik, és én azt mondom neki, hogy egyedül is le tudok vetkőzni, mert akkor otthagy, és a gyertyát nem viszi ki. Ilyenkor bebújok az ágyam függönye mögé, nehogy kiszűrődjön a fény, és állandóan figyelek, mert a legkisebb neszre az összes holmikat a paplanom alá kell dugnom. Nagy baj, hogy ön ezt nem láthatja, mert akkor nem kételkedne többé a szerelmemben. Láthatja, hogy mindent megteszek, ami gyenge erőmből telik. Bár ezerszer többet tehetnék!

Azonkívül folyton újra meg újra megírom önnek, hogy szeretem, és nem bírnék mást szeretni soha. Hát mondja, miért veszekszik? Hiszen volt idő, amikor esküdözött, hogyha egyetlenegyszer kimondanám ezt a szót, tökéletesen boldoggá tenném. Ne is próbálja letagadni, mert be tudom bizonyítani a saját kezűleg írott leveleivel. Ezek most nincsenek nálam, de emlékszem minden szavukra, mert akkoriban esténként újra meg újra elolvastam őket. Úgy látszik, amióta elutaztam, nem így gondolkozik. De hát ez se tart örökké! Remélem is, mert ki mondhatatlanul szerencsétlen vagyok maga miatt! A levelekről eszembe jutnak az ön levelei, melyeket a mama elszedett tőlem, hogy visszaküldje magának. Remélem, megvannak még! Egyszer, amikor vége lesz ennek a rémes állapotnak, és nem ülnek így a nyakamon, akkor szeretném őket visszakapni. Ha majd senki se szólhat bele a dolgaimba, életem végéig magamnál fogom tartani a leveleit. Bár már ott tartanánk! Egyelőre azonban úgy áll a dolog, hogy minden levelét vissza kell adnom Valmont úrnak, mert így biztonságosabb, de nekem mindig majd megszakad a szívem, amikor el kell válnom a leveleitől. Isten önnel, egyetlen barátom, akit halálosan szeretek most és mindig. Remélem, nem haragszik, mert ha maga nem haragszik rám, akkor én sem tudok haragudni önre. Írjon, írjon, minél előbb! Addig nem tudok örülni semminek! A …-i kastélyban, 17.. szeptember 21-én. LXXXIII. LEVÉL Valmont vikomt Tourvelnénak Bocsásson meg érte, asszonyom, hogy újra fölveszem a mi szerencsétlenül félbeszakadt eszmecserénk fonalát. Először is, mert olyan visszataszító rágalmakat hallott rólam, hogy nem bírok belenyugodni, másrészt pedig kimondhatatlanul vágyom arra a bizalomra, mellyel ismeretségünk elején megajándékozott. Csodálatos, hogy az ön közelében ellenállhatatlan vonzalmat gyakorol rám az erény, a tisztesség meg a becsület. Az a maga csábereje, asszonyom, hogy egyszerre imádnivaló és tiszteletet parancsoló. Pedig, mi tagadás, ha csak meglátom, mindjárt tetszeni szeretnék magának, s mihelyt megszólalt, még ennél is többre vágyom… De ez csak a kezdet. Amikor már ismerni kezdi magát az ember és olvas a lelkében, vágya megtisztul, szerelmén át fénylik a tisztelet, s már nemcsak az asszonyt, hanem az asszonyi erények összességét kezdi szeretni önben.

Én sokat hibáztam, sokat vétettem. Talán ezért vagyok érzékenyebb másoknál, ezért hat rám az erény varázsa s a megtisztulás öröme, amit önnek köszönhetek. Miért nevezi bűnnek ezt a szerelmet? Miért becsmérli önnön alkotását? Ne szégyellje azt sem, ha örömét leli benne, mert ebben az érzelemben nincs semmi rossz, sőt a legtisztább boldogságot ígéri nekünk! A szerelmem állítólag ijesztő, féktelen és erőszakos. Hát tessék, csitítsa le egy szelídebb szerelemmel! Megvan hozzá a hatalma; esküszöm, meg se próbálok kibújni alóla, mert ez az egyetlen remény, hogy utat találjak egy tisztább és szebb élet felé. Kérjen tőlem bármilyen áldozatot; mindenre kész vagyok, ha a maga bizalma lesz a jutalmam. Szánalmas féreg az, aki nem gyönyörrel viseli az önként vállalt lemondást! Nekem ezerszer annyit ér egy elejtett szó, egy tekintet, melyet a maga jószántából dobott oda nekem, mint a rajtaütéssel vagy erőszakkal szerzett gyönyör. Kinek néz engem? Ha fél tőlem, az azt jelenti, hogy ilyen féregembernek tekint. Csak azt sajnálom, hogy nem tőlem függ a boldogsága, mert akkor bosszúból kényszeríteném rá, hogy boldog legyen. De a mi meddő barátságunktól hiába várjuk ezt. Csak a szerelem tudja önnel kimondatni ezt a szót. Csakhogy maga ettől a szótól is fél. De miért? Mert nem tudja, hogy a szerelem: a lelkek egyessége, kölcsönös megértés, közös gondolatok, bajok és örömök… Mi ebben a borzasztó, mondja meg! Lehet, hogy van másféle szerelem is, de amit bennem fölébresztett, s amit most érzek, az ilyen. Ezt a szerelmet nem kormányozza az önzés, nem a hasznát, hanem az értékét becsüli meg minden emberi tettnek, orvosság minden szenvedő léleknek, mert minden, amit megérint, megszépül és megnemesedik. Nekem az olyan egyszerű és világos, de maga mégis fél… Tőlem, asszonyom? Egy csupa szív embertől, aki nem tudna boldog lenni, ha maga nem az? Életem legfőbb célja ez, a többi nem számít, vesszen el mindenem, csak ez a szerelem éljen, melytől más ember lett belőlem. Ossza meg velem ezt a szerelmet, asszonyom, mert akkor tetszése szerint formálhatja; ne engedjük, hogy elválasszon az, ami összefűz! Kijelentette, hogy a barátom akar lenni; remélem, hogy ez nem üres frázis. Tegnap azt mondta, hogy ennél magasztosabb érzést nem is ismer. Nos, ha ez igaz, akkor nem bánom: legyen a Szerelem helyett a Barátság sorsom mindenható ura. De ha alávetem magam az ő ítéletének, ő is hallgassa meg, mit mond a Szerelem, mert nem igazságos az a bíró, aki csak egyik félnek adja meg a szót. Márpedig Barátság és igazságtalanság nem fér össze! Első beszélgetésünk nem sikerült valami jól. Remélem, hogy a másodikkal több szerencsénk lesz, s ha a véletlen nem hoz össze bennünket, akkor mondja meg maga, hogy mikor találkozhatunk. Lehet, hogy a múltkor valóban nem nekem volt igazam. Ahelyett, hogy eltaszítana, inkább fogjon kézen, és

vezessen a jó útra. Higgyen nekem; én mindig engedelmes leszek. Ha a múltkor nem lép közbe az a fölösleges harmadik személy, könnyen lehet, hogy meggyőzött volna az igazáról… Ki tudja? Magának végtelen hatalma van rajtam, asszonyom! Szinte röstellem bevallani, hogy félni kezdek, ha erre a sziklánál szilárdabb hatalomra gondolok. Nemcsak nagyságával, hanem a belőle áradó vonzással is lenyűgözi gondolataimat és tetteimet; ettől néha félek, sőt félek attól a beszélgetéstől is, melyért az imént még könyörögtem. Hisz maga mindenre rá tud venni! Ha akarja, megesket rá, hogy ezentúl segítséget sem szabad magától kérnem, még ha hamuvá égek is ennek a szerelemnek soha ki nem hunyó máglyáján! Asszonyom, kérve kérem, ne használja ki hatalmát! Ígérje meg… Nem, nem! Ne ígérjen semmit Ha ön úgy lesz boldogabb, s engem méltóbbnak érez magához, akkor a világ minden kínszenvedését simogatásnak fogom érezni. De ha újra beszélek önnel, akkor minden kimondott szavamból fegyver lesz, melyet ellenem fordíthat, hogy maradék akaraterőmtől is megraboljon. Sokkal könnyebben tudok védekezni a levelei ellen. Akkor is maga szól hozzám, de nem hallom a hangját, s nem gyöngülök el annyira… Nem is tudom, mit válasszak. Azt hiszem, mégis a találkozást, mert a hangjával olyan boldoggá tesz, hogy nem törődöm a veszéllyel. Legalább meglesz az a kis elégtételem, hogy nem nézve, mi az én érdekem, magáért tehettem valamit; ez a kis áldozat csak tört része az én nagy önfeláldozásomnak. Amit százféleképpen érzek, azt szeretném százféleképpen bebizonyítani; ez nem is lesz nehéz, mert magamat beleértve, senki sem érdekel ezen a földön, csak maga. A …-i kastélyban, 17.. szeptember 23-án. LXXXIV. LEVÉL Valmont vikomt Cécile Volanges-nak Bizonyára észrevette, hogy tegnap egész nap igyekeztem magának egy levelet átadni, de nem sikerült. Remélem, ma több szerencsém lesz. Minden önuralmamra szükségem van, nehogy egy túl buzgó mozdulattal kompromittáljam magát; örök szégyenem volna, ha ügyetlenségemmel bajba sodornám, s ráadásul a barátom se bocsátaná meg soha, hogy tönkretettem magát. Pedig tudom én is, milyen türelmetlen a szerelem, s megértem a maga nehéz helyzetét, amikor szinte lehetetlenség kivárni egyetlen vigasztalóját, a kedves levelét… Már rengeteget törtem a fejem, hogy lehetne valami okos megoldást

találni. Végül rájöttem valamire, ami nem is olyan nehéz, föltéve, ha számíthatok a segítségére. A maga szobája a folyosóra nyílik. Úgy vettem észre, hogy a maga szobakulcsának a kedves mama kandallóján van a rendes helye. Ha ezt a kulcsot kézre tudnánk keríteni, nem volna semmi baj. Hamarosan csináltatnék magának egy pontosan ugyanolyan kulcsot, ha sikerülne egy vagy két órára kölcsön kapnom a mintát. Biztosan lesz rá alkalma, hogy elhozza onnan. Itt küldök egy majdnem ugyanolyan kulcsot, másképp még észreveheti valaki, hogy üresen maradt a helye. Így a cserére csak úgy lehet rájönni, ha belepróbálnák a zárba, erre azonban nem is gondol senki. Mindenesetre fűzzön bele egy ugyan olyan kék szalagot, mint amilyen a maga szobakulcsán van. Azt hiszem, a legalkalmasabb időpont a holnapi vagy a holnaputáni ebéd ideje volna. Olyankor ugyanis észrevétlenül át tudja nekem adni a kulcsot, estére pedig, amikor a kedves mama keresni találná, már visszatesszük a helyére. Ha ügyesek leszünk, akkor még vacsora előtt a kezébe tudom csúsztatni a kulcsot. Bizonyára megfigyelte, hogy a szalonból mindig úgy szoktunk átmenni az ebédlőbe, hogy a nagynénim előreengedi a vendégeit. Én majd bele fogok karolni, maga pedig csak arra vigyázzon, hogy elmaradjon a társaságtól, például, ejtsen el valamit, vagy a hímzőrámáján halogassa egy kicsit a dolgát. Én a kulcsot a hátam mögött átnyújtom magának, s mihelyt a kezében lesz, karoljon a nagynénémbe, és mondjon neki néhány kedvességet. Attól se ijedjen meg, ha véletlenül kiejti kezéből a kulcsot; majd úgy teszünk, mintha én vesztettem volna el, és nem lesz semmi baj. Persze ez nem valami finom dolog, de ha egy anya ilyen zordan és bizalmatlanul bánik a leányával, hát vessen magára. Azonkívül ez az egyetlen járható útja annak, hogy tovább folytassa a levelezést Dancenyval. Minden más megoldás azzal a veszéllyel jár, hogy mindkettőjüket romlásba dönti. Én, aki sokat tapasztalt jó barátjuk vagyok, a legkisebb könnyelműséget sem engedhetem meg maguknak. Mihelyt kezünkben a kulcs, már csak arra kell vigyáznunk, nehogy az ajtó vagy a zár nyikorgása árulónk legyen. Ezen már gyerekjáték segíteni. Ugyanazon a helyen, ahová az írószereket rejtettem, most egy üveg olajat és egy tollat fog találni. Ha egyszer egyedül van a szobájában, olajozza meg a sarokvasakat és a zárat, de óvatosan, nehogy az olaj lecsöpögjön, mert a foltokat észrevehetik, és akkor gyanút fognak. Az lesz a legokosabb, ha este lát neki a dolognak; maga olyan értelmes és ügyes kezű, hogy reggelre minden nyomot eltüntet maga után. Ha azonban mindennek ellenére akadna valaki, aki kérdezősködni talál, akkor magának szemrebbenés nélkül rá kell fognia az egészet arra az inasra, aki

a padlót szokta fölkenni. Mondja meg pontosan, hány órakor jött, és mit mondott magának. Például, hogy ő végigjárja a kastélyt, és megolajozza az összes rozsdás és nyikorgó zárakat. Tudniillik, ha ön éppen a szobájában volt, amikor az inas bejött, akkor föltehető, hogy megkérdezte tőle, mit akar. Nagyon kell vigyázni az ilyen apró részletekre, mert ezekkel a legnagyobb hazugságot is hihetővé lehet tenni. Márpedig az embereknek olyan a természetük, hogyha egy hazugság valószínűnek látszik, akkor megnyugszanak, és nem kérdezősködnek tovább. Ezenkívül arra kérem, hogy ezt a levelet kétszer olvassa el, és utána gondolja végig alaposan a tartalmát. Nemcsak azért, mert biztos kézzel cselekedni csak alapos megfontolás után lehet, hanem azért is, mert lehet, hogy megfeledkeztem valamiről. Nekem ugyanis kevés gyakorlatom van ezen a téren, mert nincsenek titkaim, életem olyan, mint egy nyitott könyv. Amit most csinálunk, nem főbenjáró bűn, de azért nehezen szántam rá magam, és csak Danceny és a maga kedvéért. Borzadok mindentől, amire a csalásnak csak az árnyéka is esik. Nem tehetek róla, ilyen a jellemem; persze amikor láttam a maguk boldogtalanságát, győzött bennem a szánalom, s arra ösztökélt, hogy segítsek magukon. Talán mondanom se kell, hogy a kulcs birtokában könnyűszerrel össze tudom magát hozni Dancenyval, ami az ő leghőbb vágya. Erről azonban még egy ideig ne írjon neki semmit, mert nem tud majd hová lenni a türelmetlenségtől, pedig még eltart egy ideig, míg találkozhatnak. Egyelőre tehát inkább csillapításra szorul, nem pedig arra, hogy még jobban fölingereljük; ezt rábízom a maga tapintatára. Isten vele, kedvesem. A legszívesebben gyámleányomnak szólítanám, mert ez áll legközelebb az igazsághoz. Gondoljon tehát szeretettel nevelőatyjára, és főképp fogadjon szót neki, a saját érdekében. Mindent elkövetek, hogy boldognak lássam, s ha ez sikerül, én is boldog leszek. 17.. szeptember 24-én. LXXXV. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Ha ezt a levelet elolvasta, remélem, megnyugszik, és gondolatban bocsánatot kér tőlem, amiért össze mert téveszteni a többi asszonyokkal. A Prévan-kalandot elintéztem, magát Prévant is elintéztem; remélem, tudja, mit jelent az, ha valaki el van intézve! Most pedig döntse el maga, kinek van joga dicsekedni: őneki-e vagy nekem. Persze végigélni ezt a történetet sokkal

szórakoztatóbb volt, mint elolvasni a róla szóló beszámolót, de ez így van rendjén, mert én, aki e csomó munkát és időt öltem bele ebbe az ügybe, mégiscsak jobban rászolgáltam egy kis ellenszolgáltatásra, mint maga a hosszú és nem is mindig okos okoskodásaiért. Egyébként itt a nagyszerű alkalom, hogy megmutassa, milyen nagy legény. Ha véletlenül valamilyen mutatós kalandra van kilátása, amelyben rettegett vetélytársával kell összemérnie erejét, akkor rajta! Prévan, legalábbis egy ideig, nem lesz a porondon látható; akkorát ütöttem a fejére, hogy talán föl se tápászkodik többé az a jóember. Maga pedig, kedves vikomt, legyen boldog, hogy ilyen barátnőre talált! Én vagyok az a mesebeli tündér, aki minden óhajtását teljesíti. Bánkódott, mert elzavarta az a jámbor asszonyszemély? Szegény fiú! Kimondtam a bűvszót, s vissza varázsoltam szerelmeséhez. Bosszúra szomjazott, mert egy másik asszony csúnyákat mondott magára? Itt vagyok én! Most azt tehet vele, amit akar, még azt is megmutattam, hol az Achilles-sarka. De még mindig maradt egy ellenfele, akivel számolnia kell; újra hozzám fordult, és én meghallgattam kérését. Ha egész hátralévő életében hálaimákat rebeg hozzám, akkor is hálátlan fráter a neve! De most elmondom elejétől végig az eseményeket. Talán még emlékszik rá, hogy az Opera előcsarnokában jó hangosan beszéltem meg egy találkozót. 28 Számításom bevált, Prévan meghallotta, és beállított a marsallnéhoz, aki meg is jegyezte: “Milyen kellemes meglepetés, hogy egymás után két fogadónapomon itt láthatom, kedves Prévan.” Erre ő sokatmondóan azt felelte, hogy kedd este óta azzal volt elfoglalva, hogy mára szóló megbeszéléseit lemondja. Ez világos beszéd volt, de én biztosan akartam tudni, hogy valóban nekem szólt-e ez a megtisztelő nagylelkűség. Új lovagomat válaszút elé állítottam, mert kíváncsi voltam, mi fontosabb neki: én-e, vagy a játékszenvedély. Közöltem, hogy nem kártyázom, mire rögtön ő sem akart játszani, és összevissza mentegetőzött. Első sikerem tehát az volt, hogy egy kártyapartinál már többet érek neki. Körülnéztem. Örömmel vettem észre a d.-i püspököt, s odaültem hozzá, mert tudtam, hogy kedveli Prévant, aki tehát ily módon feltűnés nélkül csatlakozhatik hozzám. Így is lett. Az, hogy a köztiszteletben álló püspök ott ült közöttünk, tiszta haszon, mert szükség esetén tanúsíthatja, milyen példásan viselkedtem. Ez a trió szerencsés összeállításnak bizonyult. A szokásos udvariaskodások után Prévan kezdte irányítani a társalgást. Hol ilyen, hol olyan hangot ütött meg, hogy kipuhatolja, mi tetszik nekem. Lelki kérdésekre nem reagáltam, mintha nem érdekelne ez a témakör. Szellemeskedéseire komoly arcot vágtam, mert kezdetnek ez túl könnyű lett volna. Erre azt kezdte pengetni, létezik-e érdek nélküli barátság. Ebbe a 28

Lásd: LXXIV. levél.

butaságba belementem, így tehát ezen az ürügyön kezdődött a párbaj első összecsapása. A vacsorán a püspök nem vett részt. Prévan a karját nyújtotta, és persze maga mellé ültetett. Ami igaz, igaz: úgy tudott beszélni, mintha kettesben diskurálnánk, anélkül hogy kiszakadnánk a közös társalgásból, melyet szemmel láthatóan ő irányított. Már a gyümölcsnél tartottunk, amikor szóba került egy új színdarab, mely a rákövetkező hétfőn került színre a Théâtre Français-ben. Sajnálkoztam, amiért épp hétfőre nincsen páholyom. Azt mondta, engedjem meg, hogy fölajánlja a sajátját, amit én, ahogy illik, nem fogadtam el. Prévan ügyesen kivágta magát azzal, hegy bizonyára félreértettem, mert ő nem szokott ismeretleneket a páholyba invitálni. Ő csak annyit mondott, hogy páholya a marsallné rendelkezésére áll. A marsallné belement a tréfába, s így én elfogadhattam a páholyt. Átmentünk a szalonba, s itt Prévan továbbment egy lépéssel, és helyet kért a páholyban. A marsallné, aki kedveli ezt a fiatalembert, hozzájárult, de kikötötte, hogy “viselje jól magát”. Ez jól jött Prévannak, aki belekezdett egy kétélű beszélgetés be. Emlékszem, maga mondta, hogy ehhez mesterien ért. Le térdelt a marsallné elé, mert – úgymond – oly szófogadó ő, mint egy kisfiú. Aztán úgy tett, mintha a marsallné véleményét és tanácsait akarná kikérni, és udvarolt és hízelgett és bókolt neki, persze úgy, hogy az oda is, meg ide is szólt. Nem mindenki kártyázott, s így mások is beleelegyedtek a beszélgetésbe; elmondtak egy csomó közhelyet, és a társalgás ellaposodott. Kettőnk szeme azonban folytatta az eszmecserét. Kettőnk szemét mondtam, de csak az övét kellett volna mondanom, mert az enyémben csak egy válasz tükröződött: a bámulat. Ezt Prévan úgy értelmezte, hogy őt bámulom, és nem tudok szabadulni a hatása alól. Azt hiszem, nagyon meg volt elégedve; én úgyszintén. A rákövetkező hétfőn, ahogy megbeszéltük, a páholyban találkoztunk. Tudom, hogy magának szívügye az irodalom, de erről az előadásról csak annyit mondhatok, hogy Prévannak nagy tehetsége van a bókokhoz, viszont a darab megbukott. Másra nem emlékszem. Remekül éreztem magam, s hogy ne kelljen még elválnunk, a marsallnét meghívtam vacsorára, tudván, hogy akkor Prévant is meghívhatom. Ő csak azt kérte, hogy fölszaladhasson a két B. grófnőhöz 29 és kimenthesse magát. Amikor ezt a nevet meghallottam, mintha tűt szúrtak volna belém: már hallani véltem Prévan dicsekvését kezdeti sikereiről… Eszembe jutottak a maga jó tanácsai, és szentül megfogadtam, hogy… Nem találta ki! Megfogadtam, hogy belemegyek ebbe a kalandba, mert csak így tudom végérvényesen le szoktatni veszélyes fecsegéséről.

29

Lásd: LXX. levél.

Aznap este aránylag kevés vendégem volt. Minthogy ő senkit sem ismert közülük, még a szokottnál is udvariasabb volt, például, amikor fölszolgálták a vacsorát, kezét nyújtotta nekem. Egy kaján ördög azt súgta nekem, hogy nem ártana, ha kezem megremegne az övében, ráadásul lesütöttem a szemem, és alig észrevehetően lihegtem, jeléül annak, hogy tudom, mi vár rám, megadtam magam és félek… Ő persze rögtön észre vette ezt, a gazember, és bekövetkezett a fordulat. Még a hangja is megváltozott. Eddig udvariaskodott, most átcsapott a bizalmasságba. Persze nem a szavaival – ezt a többiek előtt nem tehette –‚ hanem például a hangjával, mely egy csapásra átmelegedett, nézésével, mely simogatóvá vált, s mosolyával, mely olvadóbb lett és elárulta elégedettségét. Megjegyzéseiből lassankint kihunyt az ötletek szikrázása; a szellemesség helyébe finom elmélkedések léptek… Kedves vikomt, kíváncsi vagyok; utána tudná ezt csinálni? S hogy én mit csináltam? Elábrándoztam, de úgy, hogy mindenkinek feltűnt. Amikor faggatni kezdtek, volt annyi eszem, hogy belezavarodjak a mentegetőzésbe, miközben a szemem sarkából félénk pillantásokat vetettem Prévanra. Ő ezt úgy értette: nem merek ránézni, nehogy szememből kiolvassa zavarom okát. Vacsora után, mint rendesen, a marsallné elmondta valamelyik ócska anekdotáját. Ezalatt fölkuporodtam a heverőmre, s olyan ernyedt pózban helyezkedtem el, mint aki ébren álmodik. Tudtam, hogy ez a látvány nem hagyja hidegen Prévant, s valóban, nem vette le rólam a szemét. Mondanom se kell, hogy én, az én rémült tekintetemmel nem mertem vele szembenézni, csak a pilláim alól sandítgattam rá, s örömmel láttam, hogy számításom bevált. De énnekem még ez sem volt elég. Valamivel később, amikor a marsallné közölte, hogy haza akar menni, fájdalomtól megtört hangon sóhajtottam föl: “Ó, pedig elültem volna én itt reggelig!” Kikísértem vendégeimet, s búcsúzás közben kikérdeztem a marsallnét, mik a tervei, s így közbeszúrhattam a magam programjait is. Közöltem, hogy holnapután ismét idehaza tartok fogadónapot, aztán elköszöntem vendégeimtől. Töprengeni kezdtem, hogy leszünk tovább… Nem vitás, hogy Prévan eljön a fogadónapomra, mégpedig a többieknél korábban, hogy kettesben legyünk. Az idő így is rövid, tehát támadnia kell, méghozzá teljes erőbedobással. Viszont Prévan azt is tudja, kivel áll szemben; tehát bizonyára mellőzni fogja azokat az olcsó fogásokat, melyek csak könnyen kapható vagy egészen kezdő asszonyoknál hatásosak. Azt azonban biztosra vettem, hogy ki fogok belőle csikarni egy szerelmi vallomást, főképp, ha én is kilátásba helyezem neki Ugyanezt. Szerencsém, hogy ez a Prévan – éppúgy, mint maga – az elvek embere. Egy kezdő szerelmes néha egészen kiszámíthatatlan helyzeteket teremt; néha azért,

mert túl ügyetlen, néha, mert csupa tűz. Mindkét fajtának megvan a maga sajátos heve és vonzóereje, a kitöréseik azonban egészen váratlanul érik az embert. Nem így maguk, akik lépést tartanak saját elveikkel! Én például előre meg tudom mondani, milyen arccal lépik át a küszöböt, hogy viselkednek, milyen hangon beszélnek és miről. Így hát el se mondom, miről társalogtunk Prévannal, mert maga éppoly jól tudja, mint én. Az én taktikám már érdekesebb. Védekeztem ugyan, de úgy, hogy őt bátorítsam, zavart mutattam, hogy szóra bírjam, bután ellenkeztem, hadd cáfoljon meg. Megjátszottam a gyanakvót, ő pedig szándékainak tisztaságát bizonygatta. Mint egy kereplő, nem győzte ismételni: “Én csak egy szót kérek magától. Egy kis szót, egyetlen kicsi szót!” Persze meg se mukkantam, hogy még jobban megkívánja ezt a szót. Eközben százszor megfogta a kezemet, én ugyanannyiszor visszahúztam, vigyázva, hogy újra megfoghassa. Egy álló napig el lehet így szórakozni; mi csak egy óra hosszat boldogítottuk egymást, de így is majd meghaltam az unalomtól; talán még most is ott ülnénk, ha az első hintó be nem gördült volna az udvaromba. Ez a kellemesen zavaró körülmény persze feltüzelte Prévant. Lázasan sürgetett, én azonban kivártam az utolsó pillanatot, amikor már nem fenyegetett egy gyors támadás veszélye, s aztán kileheltem ajkamon azt a bizonyos szót. Mindjárt be is jelentették az első vendéget, akit aznap szépszámú látogató követett. Prévan kiverekedte, hogy másnap délután is eljöhessen. Persze jól megszerveztem a védelmi műveleteket. Szobalányom ki se mozdulhatott a hálószobámból; onnan, ha emlékszik, mindent látni lehet, ami a kis szalonban történik, s én ott fogadtam Prévant. Beszélni beszélhettünk, amiről akartunk; csakhogy nekünk másféle szándékaink is voltak. Ehhez azonban a szobalányomat kellett volna lerázni a nyakunkról; s ezzel már be is sétált utcámba Prévan. Elmeséltem neki, hogy élek idehaza. Mondtam, hogy ebben a házban sosem lesz egy nyugodt percünk. Ami tegnap történt, valóságos csoda, de ilyen örömökben többé nem lesz részünk, mert bármikor beléphet valaki a szalonba. Megmagyaráztam neki, hogy ez a házirend azért alakult ki, mert mostanáig nem jártak hozzám férfiak, akikkel megzavarhattak volna, s épp ezért változtatni sem tudok rajta, mert rögtön gyanút fogna a személyzet. Prévan úgy tett, mintha nagyon bántaná ez a helyzet, s jól megjátszott ingerültséggel szememre hányta, hogy nem szeretem eléggé; képzelheti, hogy meghatódtam ettől. De éreztem, hogy sok függ ettől a perctől, tehát hirtelen sírva fakadtam. Ki tűnően ment a sírás, elmondhattam volna: “Zaire, maga sír?” Prévan csakugyan elhitte, hogy legyőzött, s most már akkor törheti ki a nyakam, amikor neki tetszik.

Miután vége lett ennek a színpadi jelenetnek, valami jó megoldást kerestünk. Nappal persze nem fogadhattam őt, éjjel viszont az én svájci portásom ott silbakolt a kapuban; abba pedig nem egyeztem bele, hogy borravalóval próbálja lekenyerezni. Prévannak eszébe jutott, hogy a kertemnek hátul is van kapuja, de erre föl voltam készülve, és kitaláltam egy nem létező házőrző kutyát, mely napközben meg se mukkan, éjjel azonban megszállja egy ördög. Mindezekről az akadályokról olyan természetes hangon tárgyaltam vele, hogy még biztosabb lett a dolgában. Elő is állt egy olyan ötlettel, hogy annál képtelenebbet már nem lehet kitalálni; én – mondanom se kell – habozás nélkül belementem. Azzal kezdte, hogy az inasa éppoly megbízható, mint ő maga; ami nyilván igaz is, mert egyik kutya olyan, mint a másik. Azt sütötte ki, hogy a legközelebbi estélyemen ő is megjelenik ugyan, de valamilyen ürüggyel egyedül eltávozik. A megbízható inas előkiáltja hintóját, kinyitja az ajtót, Prévan azonban nem száll föl a kocsira. Ilyenformán a vendégeimtől kezdve egészen a kocsisáig mindenki meg lesz győződve, hogy Prévan elment; ő azonban itt marad nálam, legföljebb az a kérdés, hogy juthat el észrevétlenül a hálószobámba. Első dolgom persze az volt, hogy a lehető legrosszabb indokokkal próbáljak ennek a tervnek ellene mondani, ami nem volt könnyű, de végül Prévan felhozott néhány példát, melyekkel halomra döntötte érvelésemet. Azt állította, hogy ennél a visszalopózási módszernél nincs egyszerűbb és közönségesebb megoldás a világon, és semmi veszéllyel se jár. Mikor már teljesen megsemmisültem érveinek súlya alatt, nagy nehezen leküzdöttem szemérmességemet, és bevallottam, hogy épp a kis szalonom mellett van egy rejteklépcső, hogy a szalon ajtajában benne hagyhatom a kulcsot, hogy tehát ő oda bezárkózhatik, és minden különös kockázat nélkül megvárhat ja, míg a cselédség le nem fekszik aludni. Ekkor azonban, nehogy cselt szimatoljon, hirtelen közöltem vele, hogy szó se lehet a dologról, hallani sem akarok róla. Erre elölről kezdte a könyörgést, mire én nagy nehezen újra engedtem, bár kikötöttem, hogy engedelmes lesz, és okosan, nagyon okosan fog viselkedni. Egyszóval, be akartam neki bizonyítani a szerelmemet, anélkül hogy kielégíteném az övét. Elfelejtettem mondani, hogy távozása módjában is megállapodtunk. Abban maradtunk, hogy megvárja a hajnalt, mert Cerberusom addigra megszelídül, ő pedig szép csöndben ki megy a kerti kapun. A cselédektől sem kell tartanunk, mert ők még az igazak álmát alusszák olyankor… Maga most azt kérdezi, hogy mi szükségünk volt erre a sok sületlenségre? Ne csodálkozzék, hanem képzelje magát mindkettőnk helyzetébe. Egyikünknek sem az volt a fontos, hogy valami

okos dolgot süssünk ki; neki az volt a célja, hogy a kalandja kitudódjék, én pedig biztosan tudtam, hogy ebben hiába reménykedik. Harmadnapra tűztük ki az estélyt. Közbevetőleg arra szeretném felhívni szíves figyelmét, hogy már nyakig benne voltunk az ügyben, de Prévant még senki sem láthatta a társaságomban. Egy barátnőm vacsoráján találkozunk, akinek ő fölajánlja páholyát egy bemutatóra; ugyanott én is elfogadok egy zsöllyét. Előadás közben meghívom a barátnőmet; minthogy Prévan is ott ül, őt is kénytelen vagyok meghívni. Ő persze elfogadja, majd két nap múlva illemtudóan levizitel nálam. Igaz ugyan, hogy másnap délelőtt újra beállít, én azonban – bár a délelőtti látogatások nem sokat nyomnak a latban – ezt is megsokallom, és sietve lefokozom Prévant a távol álló ismerősök sorába. Ennek jeléül csak írásbeli meghívót kap, egy nagyon is formális összejövetelre. Én is elénekelhetem az ismeretes dalt: “Hát tessék nézni, ennyi az egész…” Aztán ránk virradt a nap, a végzet napja, mely arra volt hivatva, hogy a bukást és becstelenséget hozza rám. Behívtam hű Victoire-omat, és elmondtam sorra, mik a teendői. Mindjárt meglátja, milyen ügyesen intézett el mindent ez a lány. Este lett. Amikor Prévant bejelentették, már sokan voltak nálam. Feltűnő udvariassággal fogadtam, jelezvén, hogy nincs köztünk semmi, s beültettem a marsallné partijába, hiszen az ő révén ismerkedtünk meg. Aztán nem történt semmi különös. Kaptam ugyan egy kis szerelmes levelet, melyet ez az ördöngös Prévan valahogy a kezeimbe csempészett, de azt persze szokásom szerint mindjárt elégettem. Az volt a lényege, hogy minden rendben van, de ezt telespékelte szerelemmel, boldogsággal és más efféle sületlenségekkel, mert hiszen ezek nélkül nem is levél az ilyen levél. Éjféltájban véget ért a kártyajáték. Azt mondtam, játsszunk gyorsan egy parti macédoine-t.30 Erre két okom volt; az első, hogy segítsek Prévannak a szökésben, a második, hogy felhívjam rá a figyelmet. Oly szenvedélyes játékos hírében állt, hogy mindenkinek szemet szúrt volna a távozása. Az is jól jött nekem, hogy – szükség esetén – egy csomó tanúm lenne rá, mennyire nem volt nekem sürgős, hogy magamra hagyjanak. A játszma hosszabbra nyúlt, mint ahogy vártam. Eközben megkísértett a sátán; eszembe jutott a kis szalonban raboskodó Prévan, és elfogott a vágy, hogy kiszökjek egy időre, és megvigasztaljam epedő foglyomat. Már föl is álltam, de rögtön észre tértem. Hiszen ha én most engedek a vérem szavának, akkor nincs az a hatalom, amellyel Prévant újra fel tudnám öltöztetni. Márpedig 30

Azoknak, akik nem ismerik: a macédoine több szerencsejáték kombinációja, melyben minden játékos, amikor rákerül az osztás sora, kiválaszthatja a színt. Századunk egyik találmánya.

tervem sikere azon múlott, hogy ruházata a döntő pillanatban kifogástalan legyen. Visszaültem a helyemre, és nem valami jó hangulatban folytattam ezt a végtelenbe nyúló játszmát. Egyszer mégiscsak hazamentek a vendégek; becsöngettem a cselédséget, gyorsan levetkőztem, és elbocsátottam őket. Most pedig képzelje el a maga barátnőjét, amint áttetsző éji köntösében, lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodik, és egy fürkésző pillantást vetve maga köré, lenyomja a kilincset, belép ura és parancsolója elé… Mihelyt meglátott, lecsapott rám, mint a villám. Azt se tudom, hogy történt, de mielőtt megmukkantam volna, vagy egy védekező mozdulatot tettem volna, legyőzött, elsodort, megsemmisített. Csak aztán jutott eszébe, hogy kényelembe helyezkedjen; kért, hogy engedjem őt is levetkőzni, mert az az utálatos ruha az egyetlen akadály közöttünk, s ő egyforma páncélzatban szeretne velem megvívni. Hiába kért. Egy ilyen félénk nő, mint én, visszaborzadt ettől; inkább hozzábújtam, olyan szorosan, hogy megfeledkezett a ruházatáról, mert fontosabb dolga akadt. Most már azt hitte, birtokon belül van, de még mielőtt újra követelőzni kezdett volna, én kezdtem beszélni. – Hallgasson ide – mondtam. – Ebből a kalandból már nagyon csinos történetet tud kerekíteni, és nagy sikert aratna a két B. grófnőnél meg másoknál is… De hátra van még a történet csattanója; kíváncsi vagyok, ezt hogy meséli el. Eközben teljes erőmből megrántottam a csengő zsinórját. Most én lettem a helyzet ura; szóhoz se jutott, mikor én már cselekedtem. Még akkor is csak dadogni tudott, amikor én már meghallottam a rohanó Victoire lépteit. Utána bedübörgött a cselédségem, teljes számban, mert meghagytam Victoire-nak, hogy szobájában tartsa őket készenlétben. Egy sértett királynő hangján rivalltam Prévanra: – Takarodjék, uram, és ne kerüljön még egyszer a színem elé! A szerencsétlen azt se tudta, fiú-e vagy lány. Aztán az jutott eszébe, hogy kelepcébe csalták. Úgy látszik, nem értette a tréfát, mert kardot rántott, de rajtavesztett. Inasom olyan vér szomjas és izmos, mint egy oroszlán; rávetette magát, és a földhöz vágta. Ettől már én is rettentően megijedtem; rákiáltottam, hogy engedjék el, hagyják békén elmenni, csak kísérjék a kapuig, nehogy még egyszer elrejtőzzön a házamban. Embereim szót fogadtak, bár nagyon morogtak; nem bírták megbocsátani, hogy az ő “tiszta lelkű úrnőjüket” ilyen sérelem érte. A póruljárt lovagot az egész társaság a kapuig kísérte, olyan robajjal és szitkozódással, ahogy kívántam. Victoire azonban velem maradt; közös erővel megvetettük az ágyamat, mely olyan volt, mint egy csatatér. Embereim még visszajövet is óriási zenebonát csaptak, én pedig – bár alig bírtam “fölindulásomat” palástolni – megkérdeztem, milyen szerencsés

véletlennek köszönhettem, hogy még nem feküdtek le aludni. Victoire elmondta, hogy két társnőjét a szobájába hívta vacsorázni, s a többiek is mind odavetődtek; egyszóval, elmondta mindazt, amiben előzőleg megállapodtunk. Megköszöntem nekik a segítséget, s azt mondtam, most már feküdjenek le aludni mind, kivéve egyik inasomat, akit sürgősen elszalasztottam az orvosomért. Részben, mert volt okom aggódni, hogy “egy ilyen súlyos megrázkódtatásnak” az egészségre káros következményei lehetnek, másrészt, mert ismertem orvosomat és tudtam, hogy másnap egész Párizsban kikürtöli a történteket. Az orvos valóban részvevő arccal hallgatta végig az eseményeket, és rám parancsolt, hogy pihenjem ki magam. Én aztán még búcsúzóul arra biztattam Victoire-t, hogy holnap járja végig a szomszédokat, és minél többet járatja a száját, annál jobb. Ennek meg is lett az eredménye. Vakbuzgó szomszédasszonyom volt az első, aki másnap délelőtt bebocsáttatást kért. Leült az ágyamra, nekem pedig a legapróbb részletekig el kellett mondanom az éjszaka rémségeit. Aztán még egy óra hosszat versenyt szidtuk századunk züllött erkölcseit. Még el se ment, s már meghozták a marsallné levelét, melyet mellékelek. De ez még semmi. Öt órakor, a legnagyobb meglepetésemre, bejelentik Prévan ezredének parancsnokát. Jött, hogy bocsánatot kérjen, amiért ezredének egyik tisztje ilyen minősíthetetlenül viselkedett velem. A marsallné ebédjén értesült a szörnyűségekről, s tüstént megüzente Prévannak, hogy fogságra ítéli. Én kegyelmet kértem, de ő megtagadta. Erről eszembe jutott, hogy mint Prévan cinkosának, nekem se fog ártani egy kis fogság; kapumat bezárattam, és minden vendégnek kiüzentem, hogy gyöngélkedem. Magányomnak köszönheti ezt a részletes beszámolót. Most még Volanges-nénak is megírom a történteket. Biztosan felolvassa majd maguknak; legalább maga is meghallja, hogy szól e történetnek a nagyközönség számára készült változata. Most jut eszembe, hogy Belleroche, az udvarlóm, úgy fel van bőszülve, hogy mindenáron párbajozni akar Prévannal. Szegény fiú! Lesz rá gondom, hogy forró fejét lehűtsem egy kicsit. Egyelőre azonban az enyémre is ráfér egy kis nyugalom, mert teljesen kimerített ez a levél. A viszontlátásra, kedves vikomt! 17.. szeptember 25-én, este. LXXXVI. LEVÉL M. marsallné Merteuil márkinénak

(AZ ELŐBBI LEVÉL MELLÉKLETE) Szétrobbanok a haragtól, kedves barátnőm, ha igaz, amit beszélnek! Ez a kis Prévan volt az, aki állat módján viselkedett önnel – épp önnel, kedvesem? Hát ilyen veszedelmeknek vagyunk kitéve ? Már a saját otthonunkban se vagyunk biztonságban. Ha ilyeneket hallok, nem is bánom, hogy megöregedtem! A legjobban persze az bánt, hogy ezt a fenevadat én mutattam be magának, s úgyszólván én vagyok felelős a történtekért. De mondanom se kell, hogy ha igazak a hírek, akkor ez az ember nem lépheti át többé házam küszöbét, sőt, így jár majd minden olyan helyen, ahol még tudják, mi a becsület. Úgy hallom, egészsége megszenvedte a dolgot. Nagyon féltem magát, kedvesem. Kérem, adjon hírt magáról, s ha írni nincs ereje, akkor küldje át valamelyik cselédjét. Addig nincs nyugtom, míg jó híreket nem hallok magáról. Ha az orvosom nem ragaszkodik annyira a fürdőimhez, már délelőtt meglátogattam volna, de a délutánom se szabad, mert Versailles-ba kell sietnem az unokaöcsém dolgában. Isten önnel, kedvesem! Mindenben számíthat rám! Párizs, 17.. szeptember 25. LXXXVII. LEVÉL Merteuil márkiné Volanges-nénak Ágynak estem, s fekve írom ezt a levelet. Olyan váratlan és borzalmas események áldozata vagyok, hogy belebetegedtem. Váltig biztatom magam, hogy nem érdemes bánkódnom, de hiába. Mint minden tisztességes asszony, én is csak akkor érzem jól magam, ha észrevétlen maradok, s most rólam beszél az egész város! Mindent föláldoznék, ha ezt a szerencsétlen eseményt elkerülhettem volna; már ott tartok, hogy legszívesebben vidékre költöznék, míg meg nem feledkeznek rólam az emberek… De még el se mondtam, hogy mi történt. Ismer valami Prévan nevű urat? Én is csak névről ismertem, míg M. marsallné be nem mutatta nekem. Azt hittem, csak talpig úriember lehet, aki ilyen előkelő körben otthonos; ráadásul megnyerő külsejű, kitűnő társalgónak bizonyult. Aznap véletlenül nem volt kedvem kártyázni; míg a többiek játszottak, hárman maradtunk, Prévan, D. püspöke meg én. Valahogy elcsevegtük az időt a vacsoráig.

Étkezés közben élénk társalgás folyt, többek közt egy új darabról, melynek bemutatója múlt hétfőre volt kitűzve a Théâtre Français-ben. Ez a Prévan meghívta a marsallnét a páholyába, a marsallné pedig engem; így történhetett, hogy amikor a bemutató után magamhoz invitáltam a marsallnét vacsorázni, kénytelen voltam azt az urat is meghívni. El is jött. Három nappal később udvariasan levizitelt nálam, de nem észleltem semmi gyanúsat; legföljebb az volt egy kicsit feltűnő, hogy másnap délelőtt újra eljött. Ennek már volt egy kis tolakodás jellege, én azonban udvariasan fogadtam, gondolván, hogy tartózkodó viselkedésemmel helyreállítom a három lépés távolságot. Azt sütöttem ki, hogy egy feltűnően hűvös hangú, szertartásosan fogalmazott meghívót küldtem neki aznapi estélyemre. Ott aztán rá se néztem, legföljebb három-négy semmitmondó szót váltottam vele. Erre ő, mikor befejeződött a kártyapartija, elbúcsúzott és elment. Mindez, amint látja, még csak nem is hasonlít egy szerelmi kalandhoz. Én is nyugodt lélekkel végigjátszottam egy hosszúra nyúló macédoine-partit, és jóval éjfél után, amikor vendégeim elszéledtek, vetkőzni kezdtem, hogy végre lefekhessek. Komornáim még egy fárasztó félórát elpiszmogtak velem, aztán ők is magamra hagytak. Lefeküdtem, eloltottam a gyertyát, s akkor valami gyanús neszre riadtam föl. Úristen, gondoltam, valaki mozog a kis szalonban! Szívem a torkomban dobogott, de azért félrerántottam ágyam függönyét, s csakugyan, ki nyílt a tapétaajtó, és belépett hozzám egy férfi… Rémületemben fölsikoltottam, amikor az éjjelimécs világánál fölismertem azt a bizonyos Prévant, a talpig úriembert. S hogy pimaszkodott! Fölháborító hidegvérrel rám förmedt, hogy ne sikoltozzak. Ha csöndben maradok, akkor mindent szépen megmagyaráz. Eközben volt mersze gyertyát gyújtani! Úgy meg voltam döbbenve, hogy még a segélykiáltás is a torkomon akadt, fölényes mosolyától pedig a hideg futott végig a hátamon. Tudtam én, magyarázat nélkül is, hogy mit keres itt; s végre, amikor beszélni kezdett, minden erőmet összeszedve rángatni kezdtem csengőm zsinegét. Óriási szerencsém volt! Cselédeim még nem feküdtek le, mert valamelyik komornám szobájában beszélgettek. Victoire, a szobalányom, meghallotta a szobámból kiszűrődő hangokat, és segítségül hívta a többieket. S most kitört a botrány. Embereim őrjöngtek a dühtől; hajszálon múlt, hogy az inasom meg nem ölte a betolakodót. E túlerő láttán, bevallom, nagyot lélegzettem; most azonban, higgadt fővel, nem bánnám, ha csak Victoire jött volna segítségemre. Attól a Prévantól ő egymagában is megszabadított volna, s akkor megszabadultam volna az országos botránytól is, mely halálra keserít. Így viszont az történt, hogy a zenebonára fölébredt a fél utca, cselédeim mindent kifecsegtek, és tegnap óta ez a kaland a pletykaéhes párizsiak

csemegéje… Azt a bizonyos Prévant lecsukatta a parancsnoka, akiben egyébként volt annyi becsület, hogy eljött és bocsánatot kért. Az, hogy Prévant lecsukták, még olaj a tűzre, de hiába könyörögtem, parancsnoka nem ismer kegyelmet. Kénytelen voltam kapumat bezáratni, mert a királyi udvar tagjaitól kezdve itt járt mindenki, akinek keze-lába van, hogy kifejezze együttérzését. Az a pár ember, akit mégis fogadtam, egyhangúan arról biztosít, hogy mindenki az én pártomon áll, s Prévant közmegvetés sújtja. Tudom, hogy ezt meg is érdemli, de mindez mit sem változtat az én kínos helyzetemen. Arra is gondolnom kell, hogy ennek az alaknak bizonyára barátai is vannak, s hogy ezek éppolyan hétpróbás gazemberek, mint ő. Biztos, hogy nem nyugszanak bele a dologba, sőt meg próbálnak visszavágni; arról azonban sejtelmem sincs, hogy miképp. Édes jó istenem, nincs védtelenebb lény egy fiatal nőnél! Mit tettem én? Semmit! És íme, mégis egy pletykahadjárat áldozata lettem, s még magam se tudom, hogy lehet majd elhallgattatni a rágalmazókat! Mit szól ehhez, kedvesem? És mit tett volna a helyemben, és mit tenne most? Kérem, írja meg őszintén a véleményét. Ha bajban voltam, senki se tudott ügy vigasztalni, mint maga, s összes barátaim közül a maga tanácsai álltak mindig legközelebb a szívemhez. Isten vele, kedves jó barátnőm. El nem múló szeretettel csókolom magát, valamint bájos leányát, a kis Cécile-t. Párizs, 17.. szeptember 26-án.

Harmadik rész LXXXVIII. LEVÉL Cécile Volanges Valmont vikomtnak Higgye el, uram, borzasztóan örülök, hogy Danceny lovaggal levelezhetek, és legalább olyan boldog volnék, mint ő, ha a tilalmakkal dacolva, sikerülne valahogy viszontlátnunk egymást. Ez így van, de mégse merem megtenni, amit ön tanácsolt. Először is, mert félek, hogy baj lesz belőle. Lehet, hogy az a kulcs, amelyet öntől kapnék, egészen olyan lesz, mint az igazi, de azért biztosan lesz egy kicsike különbség. Márpedig a mama mindent megnéz, és mindent észrevesz. Igaz, hogy amióta itt vagyunk, egyszer sem használtuk azt a kulcsot, de ez véletlen szerencse. Mi lesz, ha valaki rájön a cserére? Akkor nekem végem van. Másodszor pedig az az érzésem, hogy egy leánynak nem lehet két kulcsa a szobájához, mert az nagyon rossz vért szülhet. Tudom, hogy ön magára vállalta a felelősséget, de ha kisül a dolog, akkor mindenki azt fogja mondani, hogy mégiscsak az én kedvemért csináltatta, vagyis rajtam fog száradni a szégyen. Egyébként kétszer is rászántam magamat, hogy elemelem a kandallóról a kulcsot, de nem ment. Pedig tudom, hogy akár milyen más tárgyat minden habozás nélkül elvennék onnan, de a kulcs, úgy látszik, más, mert mind a kétszer remegni kezdett a kezem, és valóságos rémület fogott el. Azt hiszem, jobb, ha minden úgy marad, ahogy van. Ha ön továbbra is úgy gondomat viseli, mint eddig, akkor biztosan kitalál valamilyen más megoldást, hogy ne kelljen le mondanom ezekről a levelekről. Hiszen a legutolsót is simán kézhez kaptam volna, csak az volt a baj, hogy ön épp a döntő pillanatban visszafordult. Tudom, hogy önnek más gondja is van, nem úgy, mint nekem, de a jövőben türelmesebb leszek, és inkább várok, csak ne legyen baj. Úgy érzem, hogy Danceny is nekem adna igazat, mert ő is sokszor kért tőlem olyasmit, amit nem szívesen teljesítettem volna, és mindig nagyon engedékenynek bizonyult. Levelemhez mellékelem az önét, Dancenyét és az ön kulcsát. Nagyon szépen köszönöm, hogy törődik velem, és kérem, ezentúl se feledkezzék meg rólam. Folyton szomorú vagyok, és az ön segítsége nélkül még sokkal szomorúbb lennék, de hát egy anya mégiscsak anya, és őt is meg kell érteni. Ha Danceny nem hagy el, és ön se fordul el tőlem, akkor talán még minden jóra fordul. Fogadja, uram, őszinte hálám és nagyrabecsülésem kifejezését. A …-i kastélyban, 17.. szeptember 26-án.

LXXXIX. LEVÉL Valmont vikomt Danceny lovagnak Kedves barátom, engem is nagyon bánt, hogy ilyen lassan mennek a dolgok, de ez nemcsak az én hibám. Sok nehézséggel kell megküzdenem. Itt van Volanges-né, aki folyton szimatol, és mindenbe beleüti az orrát, de a maga kis barátnőjével se könnyű boldogulni. Azt hiszem, jobban tudom, mint ő, hogy mit kell tenni, de ő nem mindig fogadja meg tanácsaimat. Hogy miért, azt nem tudom; vagy a félénksége az oka, vagy az, hogy már lanyhulófélben a szenvedély tüze. Pedig én kitaláltam valamit, amivel simán, minden nehézség és veszedelem nélkül továbbíthatnám a maga leveleit, sőt, még azt a találkozást is létre tudnám hozni, amely annyira a szívén fekszik magának. Sajnos, a kis Cécile-nek nem tetszett ez a megoldás, ami nagy baj, mert más módon nem fogom tudni összehozni magukat. Lehet, hogy a levélváltásukkal is baj lesz, mert minden percben leleplezhetnek, és akkor mind a hárman benne leszünk a csávában. Remélem, megérti, hogy nincs kedvem a becsületemet vásárra vinni, sem pedig magukat bármilyen veszedelemnek kitenni. Nagy kár, hogy a kis Cécile bizalmatlan velem szemben; így aztán minden erőfeszítésem hiábavaló. Nem ártana, ha ezt megírná neki, de ebbe nem akarok beleszólni, mert ez teljesen a maga dolga. Szerintem az ember csak úgy tehet szívességet a barátainak, ha a segítség módja is kedvükre való. Magának azonban nem lehet közömbös, hogy kis barátnője teljesíti-e a kívánságait; ez a szerelem egyik próbatétele. Amikor egy nő önálló akar lenni, és nem hallgat többé a szerelmesére, akkor már nem is szereti olyan nagyon. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kis Cécile elhidegült magától, de ne felejtse el, hogy milyen fiatal még, és mennyire fél a mamájától; attól pedig, mi tagadás, maga nem sok jót várhat. Ilyen helyzetben nem egészséges, ha hosszabb időre meg szűnik kettőjük között a kapcsolat; ezt nem azért mondom, hogy nyugtalanítsam, hiszen mostanáig nem vettem észre semmi gyanúsat; fogadja szavaimat úgy, mint egy aggódó barát intelmeit. Rövidre fogom levelem, mert annyi a dolgom, hogy azt se tudom, hol a fejem. Nekem, sajnos, még nincs olyan sikerem, mint magának, de épp olyan szerelmes vagyok, és ez megvigasztal. Könnyen lehet, hogy a magam dolgában kudarcot vallok, de akkor se veszett kárba az időm, mert elmondhatom, hogy legalább a barátomnak egy kis haszna volt belőlem.

A viszontlátásra! Az …-i kastélyban, 17.. szeptember 24-én. XC. LEVÉL Tourvelné Valmont vikomtnak Uram, nem szeretném, ha soraimmal elszomorítanám, vagy ha mégis, szolgáljon vigaszául, hogy nekem is nehezemre esik e levelet megírnom. De azt remélem, hogy ön már eléggé ismer engem, s akkor tudnia kell, hogy szántszándékkal nem okoznék önnek szívfájdalmat, mint ahogy alkalmasint ön sem kívánja azt, hogy örökre szerencsétlen legyek. Egy kéréssel fordulok önhöz. Ahhoz a gyöngéd barátsághoz, melyet én kínáltam föl, segítségül hívom az ön érzelmeit, melyek ha forróbbak is, nem lehetnek őszintébbek az én barátságomnál; s kettőjük nevében kérve kérem önt, hogy utazzék el, mert nem akarom, nem bírom többé látni! Kérem, hogy addig is kerüljük el a négyszemközti beszélgetéseket, mert rettegek ezektől a találkozásoktól. Nem tudom, mi van velem olyankor. Lenyűgöz egy rejtélyes erő, mely nem engedi, hogy azt mondjam, amit akarok, s végig kell hallgatnom azt, amit nem volna szabad meghallanom. Ez történt tegnap is. Ön odajött hozzám a kertben. Gondoltam, itt a jó alkalom, s el akartam mondani mindazt, amit most leírok… Ehelyett miről volt szó? A maga érzelmeiről. Csak a maga szerelméről beszéltünk, pedig ezt nem viszonozhatom soha… Ne gyötörjön tovább. Tegye meg, amit kérek: utazzék el! Nincs mitől félnie. Azt, amit maga iránt érzek, a távollét nem némítja el. Gyáva lettem. Miképp győzhetném le saját érzelmeimet, amikor szembenézni se merek velük? Amint látja, nem titkolok semmit, mert még mindig jobb mindent bevallani, mint áldozatul esni saját gyöngeségemnek. Az érzelmeimnek, sajnos, már nem tudok parancsolni, de a tetteimnek ura maradtam, még akkor is, ha az életemmel fizetek meg érte. Pedig nemrégiben még milyen biztos voltam a dolgomban! Megközelíthetetlennek tartottam magam; önhittségemben még dicsekedtem is ezzel! De ráfizettem, mert gőgömért megbüntetett az isten. De ő ha büntet is, tele van irgalommal, mert minden csapása figyelmeztetés, hogy van még megállás az el bukás előtt. S én, akiben alig maradt egy kis ellenálló erő, halálos bűnt követnék el, ha meg nem szívlelném a figyelmeztetést.

Mit ér az olyan boldogság, amelyért valaki a könnyeivel fizet? Ön újra meg újra elmondta nekem, hogy ilyen áron nem akar boldog lenni… De miért is beszélek én a boldogságról? Hadd nyugodjak meg; többet nem kívánok. Meglátja, ha kérésem teljesül, úrrá lesz szívem fölött, én pedig nem fogok tiltakozni hatalma ellen, hiszen az erény lesz a forrása. Még boldog is leszek, ha hálámat kimutathatom! Végre szabadjára engedhetem érzéseimet, mert nem gyötör többé az önvád. Most azonban mindentől rettegek; attól, amit érzek, vagy gondolok, öntől és magamtól és mind a kettőnktől. Ha az ön képe felvillan előttem, megremegek, küzdök ellene, s ha szabadulni nem bírok tőle, rémülten becsukom a szemem. Mind a ketten megkönnyebbülünk, ha vége lesz ennek az ijesztő zűrzavarnak. Tudom, hogy megteszi, amit kérek, mert nehéz helyzetemből nincs más kivezető út. Egy olyan megértő lény, mint maga, aki még tévelygései közepet te is megőrizte lelkének tisztaságát, méltányolni fogja kérésemet. A szenvedélyek mostani vad viharát szelíd, de nem kevésbé gyengéd érzelmek váltják föl, és akkor, amikor én is megnyugodtam Végre S újra örülni tudok az életnek, hálatelt szívvel elmondhatom majd: Köszönöm, barátom, ezt a gyönyörű békességet. Mindez magának úgyszólván semmibe se kerül; csak néhány kellemes percnek elfutó öröméről kell lemondania, s már le is vette vállamról a szenvedés terhét. Én is megtenném ezt magának, higgye el. Habozás nélkül vállalnék minden nyomorúságot, ha ezzel boldoggá tehetném; csak azt nem vállalom, hogy a maga boldogságának az én bűnbeesésem legyen az ára. Nem, barátom; akkor már inkább a halál. Most azonban, örökös szégyen és önvád közt hánykolódva, egyformán félek önmagamtól és az emberektől. Ha társaságban vagyok, lesütöm a szemem, de még jobban félek az egyedülléttől, így aztán sehol sem találom a helyem, s addig nem is lesz nyugtom, míg meg nem teszi, amire kértem. Hiába fogadom meg, hogy erőt veszek magamon; erőm elhagy, és virrasztva zokogom végig az éjszakát. Látja, hová jutottam. Itt állok maga előtt, és reszketve kérem, hogy adja vissza a nyugalmamat, és ne kergessen a bűnbe. Bárcsak sohase találkoztunk volna; akkor most nem lennék kénytelen megalázkodni és kegyelmet kérni. Nem vádolom semmivel; most már én is megtanultam, milyen nehéz szembeszegülni érzelmeink sodrásával. Én csak panaszkodom, s aki panaszkodik, nem vádol. Kérésemet, melyet a lelkiismeret parancsol, teljesítse nagylelkűségből, és akkor én, mindazon felül, amit ön iránt érzek, örök hálámat is fölajánlom. Isten önnel, uram, isten önnel! 17.. szeptember 27-én.

XCI. LEVÉL Valmont vikomt Tourvelnénak Levele úgy megdöbbentett, hogy nem is tudom, mit válaszoljak. Higgye el, hogyha az ön boldogtalansága és a magamé között kellene választanom, egy percnyi habozás nélkül mindent föláldoznék. De amikor ilyen nagy tétek forognak kockán, akkor érdemes az ügyet alaposan megfontolni és megvitatni. Ehhez azonban az kell, asszonyom, hogy szép nyugodtan leüljünk és beszélgessünk egymással. Nem egészen értem, hogy amikor a legtisztább barátság fűz össze bennünket, akkor maga pánikba esik, asszonyom, és képes volna talán örökre szétszakítani ezt a köteléket! Nem érdekli semmi, sem az ön tiszta barátsága, sem az én szerelmem. De vajon miért? Hol az a nagy veszély? Mitől fél? Hadd nyugtassam meg: ha valaki ilyen semmiségektől meg tud rémülni, annak nincs igazi aggodalomra oka. Engedje meg, hogy nyíltan beszéljek. Szerintem önt még mindig az nyugtalanítja, amit a rágalmazóim összefecsegtek rólam. Az ember nem reszket egy olyan férfi előtt, akit becsül, és nem kergeti el azt, akit barátjának érez. Csak hitvány ember hozhat ránk veszélyt, s ha előle menekülünk, az érthető. Én azonban mindig engedelmes és tisztelettudó voltam magával. Láthatja, most is mennyire vigyázok, hogy ne csússzon ki a számon egyetlen becéző vagy kedveskedő szó sem, pedig csak én tudom, hogy kikívánkoznak belőlem! Megváltozott a helyzet. Immár nem a hűséges és boldogtalan férfi áll szemben szelíd és figyelmes barátnőjével, hogy jó szót és tanácsot kér jen tőle, hanem a vádlott áll bírája előtt, a szolga gazdája előtt. Új a szerepem, tehát mások a kötelességeim; de én ezeket is kész vagyok teljesíteni. Kérem hallgasson meg. Ha elmarasztal, aláírom az ítéletet és elutazom. Sőt, többet mondok ennél. Ha tud olyan zsarnokká válni, aki meghallgatás nélkül ítél, és fütyül rá, hogy kinek van igaza – akkor ellenkezés nélkül és némán engedelmeskedem! Én csak egyet kérek. Akár ítéletet hirdet, akar parancsot ad, én azt a saját szájából akarom hallani. Azt kérdezi, hogy miért? Úgy látszik, nem sokat tud a szerelemről és még kevesebbet az én szívemről. Nekem mindennél fontosabb, hogy még egyszer láthassam önt. Lehet, hogy kétségbeejtő sorsot mér rám, de akkor is, ha egy részvevő pillantást kapok magától, talán túlélem. Ha pedig elvesztem a barátságot, a szerelmet, vagyis mindazt, ami éltet, legalább látni fogja, milyen romlásba kerget, és én magammal vihetem a sajnálatát. Láthatja, hogy a kegy, amit kérek, kicsi. Remélem, nem tagadja meg, hisz látja, milyen drágán fizettem meg érte.

Nem értem! Miért kell innen elutaznom? Úgy látszik, azt se bánja, ha olyanok leszünk, mint az idegenek. Dehogyis bánja; szinte örömét leli benne! Hiába fogadkozik, hogy a távollét nem fogja elnémítani az érzelmeit, hiszen csak azért sürgeti elutazásomat, hogy könnyebb legyen megszabadulnia tőlük. Nem arról beszélt-e, hogy hálájával akar kárpótolni? Hálát kapok, mint egy ismeretlen, aki egy kis szívességet tett magának, mint egy rosszakarója, aki javulást ígér? És azt várja tőlem, hogy örüljek? Kíváncsi vagyok, hogy ön mit szólna hozzá, ha a barátja vagy a kedvese egyszerre csak hálás akarna lenni, és semmi más? Azt hiszem, dühösen ráförmedne: Hordja el magát a hálájával együtt. Nem folytatom. Attól félek, máris megbántottam. Bocsásson, meg; csak az elkeseredés beszélt belőlem, s ön volt e keserűség oka. Minden úgy lesz, ahogy parancsolja. Én is csak egy kéréssel fordulok magához, mindazon érzelmek nevében, melyekhez ön is ragaszkodik. Asszonyom, hallgasson meg. Gondoljon arra, milyen megszaggatott szívvel, s milyen reményem vesztetten állok itt. Kérem, hallgasson meg minél előbb! 17.. szeptember 27-én, este. XCII. LEVÉL Danceny lovag Valmont vikomtnak Barátom, kedves barátom! Miket írt maga nekem? Se élő nem vagyok, se holt. Istenem, lehet az, hogy Cécile ne szeressen? Pedig úgy látszik, ez az igazság, mert átlátok azon a fátyolon, mellyel maga be akarta burkolni a szörnyű valót, hogy gyengéden előkészítsen a halálos csapásra. Köszönöm a részvétét, de a szerelem nem tűr kíméletet. A szerelem mindig szembenéz a végzetével; mikor még nem tud semmit, már mindent sejt. Én is tudom, hogy mi vár rám; kérem, követelem, beszéljen nyíltan. Mondjon el mindent, egészen részletesen, az első gyanús jeltől az utolsóig. Ismételje Cécile szavait, de vigyázzon, mert néha egy szó is teljesen megváltoztatja a mondatok értelmét. Legyen pontos, mert vannak szavak, melyek többféleképpen értelmezhetők; s hátha mégis félremagyarázott valamit? Látja, hová jutottam? Már ámítani kezdem magamat! Tehát tudnom kell, mit mondott. Engem hibáztat? Vagy érzi már, hogy ő követett el hibát?… Hiszen gondolhattam volna! Egyik baj jött a másik után, s van-e olyan szerelem, mely kibírná a kudarcok sorozatát? Mondja meg, mit tegyek. Mi történne, ha találkoznék vele? Vagy ez lehetetlen? Pedig a távollét nem ismer irgalmat… S ő nem akart velem találkozni, mikor mód lett volna rá? El se bírom hinni… Hát mit javasolt neki?

Nem volt túl kockázatos a terv? Erről nem esik szó a levelében. Talán csak azért lépett vissza, mert ismer engem és tudja, hogy még a veszély árnyékától is meg akarom őt óvni. De nem! Nem lehet! Hiszen tudom, hogy ön milyen óvatos, és éppúgy vigyáz reá, mint én. Tanácstalan vagyok. Írjak neki? Ne írjak? S ha igen, meg írhatom-e, hogy gyanakszom rá? Félek, hogy megsértődik; s hátha alaptalan a gyanúm? Nem bírnám ki, hogy ok nélkül el keserítsem, de azt még kevésbé bírnám, hogy elhallgassam a gyanúmat, mert képtelen vagyok hazudni neki. Ismerem Cécile-t. Ő csupa szív és odaadás; már száz jelét adta szerelmének. Ha tudná, mit állok ki, elérzékenyülne szenvedésemen. Csak az a baj, hogy olyan fiatal és félős, tehát könnyen befolyásolható, s nincs ereje szembeszegülni az édes anyja könyörtelen szigorúságával… Mégiscsak írok neki, de nagyon óvatos hangon; nem is kérek tőle egyebet, csak hogy fogadja meg az ön tanácsait. Ettől csak nem bántódik meg? És ki tudja, talán sikerül rábeszélnem, hogy fogadjon szót magának. Ne haragudjék, hogy ilyen sok baja van velünk. Egész biztos, hogy Cécile is tudja, mennyi hálával tartozunk magának. Nem bizalmatlan ő, csak bátortalan; kérem, legyen megértő, hiszen ez a barátság legfőbb bizonyítéka. Márpedig még sose volt ilyen igaz barátom, mint maga, s nem is tudom, hogy fejezzem ki hálámat. Köszönök mindent – és most mindjárt írok neki. De hogy fogjak hozzá? Máskor milyen örömmel ültem le levelet írni, most pedig nehéz a szívem és rettegek. Isten vele, barátom. Nincs nálam szerencsétlenebb ember; ne hagyjon el! Párizs, 17.. szeptember 27-én. XCIII. LEVÉL Danceny lovag Cécile Volanges-nak (Az ELŐZŐ LEVÉL MELLÉKLETE) Valmont barátom arról értesít, hogy maga még mindig bizalmatlan vele. Szomorú dolog ez! Pedig megírtam, milyen jó barátok vagyunk, s ha mi ketten még láthatjuk egymást, azt csak neki köszönhetjük. Azt hittem, hogy ennél többet nem is kell mondanom, de ez tévedés volt. Ha nem esik nehezére, magyarázza meg, mi ennek az oka. Tudom, hogy nem olyan egyszerű magának levelet írni, de magamtól nem bírok rájönni, mi váltotta ki ezt az érthetetlen ellenkezést. Azt az egyet úgyse hiszem el, hogy maga ne szeressen; ugye, ez lehetetlen, egyetlenem?

De hát akkor miért nem fogadta el azt a tervet, mely simán, minden nehézség és veszedelem nélkül lehetővé tette volna a viszontlátásunkat?31 Hát hová lett a szerelme, Cécile? Alig egy pár napja, hogy elszakadtunk egymástól, s már alig maradt belőle valami. Kérem, ne hitegessen. Azt írja, hogy szeret, jobban, mint valaha, de én úgy veszem észre, hogy a kedves mama nemcsak a szerelmét, hanem az őszinteségét is semmivé tette. Én csak azt remélem, hogy a részvét még nem veszett ki magából, és megesik a szíve halálos kínjaimon, hiszen maga miatt szenvedek! Mi történt magával, egyetlenem? Nem szeret már? El is felejtett talán? Hisz maga mindent elutasít, s így nem tudhatom, láthatom-e még, elmondhatom-e, ami fáj, s válaszol-e rá… Azt, hogy levelezni tudtunk, Valmont jóindulatának köszönhettük, de maga eltorlaszolta ezt az egyetlen járható utat. Lehet, hogy fárasztotta, de az is lehet, hogy sokallotta már a levelezést… Hát jó. Nem hiszek többé a szerelemben, sem az emberi tisztességben. Hogy is higgyek, ha Cécile-nek se hihetek?! Írja meg bátran, ha már nem szeret… De nem, ezt nem bírom elhinni. Maga félreérti, vagy inkább félremagyarázza saját érzelmeit. Talán megingott, mert megijedt valamitől – de ez nem tartott semeddig, ugye, Cécile? Nem, nem. Nem lehet igazam, mert maga biztosan nem hibás. Bár így volna! Milyen boldogan kérném, hogy bocsásson meg, és örök szerelemmel kárpótolnám kételkedésemért. Segítsen rajtam, édes Cécile! Ne ellenkezzék Valmont-nal. Bármit javasol is, tegye meg, mert látnom kell magát! A távollét csak bajt hozott ránk, félelmet, gyanút, sőt, talán elhidegülést; de ha még egyszer a szemébe nézhetek, mindez nyomtalanul eltűnik, és újra boldogok leszünk… Boldog? Én? Azt hiszem, ennek örökre vége. Ki se mondom ezt a szót, mert agyonmarcangolt már a félelem, elgyötört az alaptalan gyanú és a könyörtelen igazság. Ilyen vergődés az életem, mert másra gondolni se bírok már; csak azért élek, hogy szenvedhessek és szerethessek. Sorsom a kezében van, Cécile. Ha igent mond, újra föltámad bennem a remény, ha nemet, betemet a kétségbeesés. Párizs, 17.. szeptember 27-én. XCIV. LEVÉL Cécile Volanges Danceny lovagnak

31

Danceny a tervet magát nem ismeri; ő csak Valmont szavait idézi.

Megjött a levele, kedvesem. Érteni nem értem, de mégis nagyon fáj. Nem tudom, mit írt magának Valmont, és honnan veszi, hogy nem szeretem. Ha így Volna, higgye el, jobban járnék, mert nem kellene ennyit szenvednem maga miatt. A legrémesebb az, hogy halálosan szerelmes vagyok, de maga mindig csak hibákat talál bennem, és ahelyett, hogy vigasztalna, még maga az, aki a legtöbb bánatot szerzi nekem. Már ott tart, hogy nem szeretem, sőt hazudok is – hát ilyennek ismer? Csak azt szeretném tudni, hogy mi hasznom volna abból, ha hazudnék. Hiszen, ha nem szeretném és ezt ki is mondanám, mindenki boldog lenne. Én azonban, sajnos, igenis szeretem, de mit kapok érte? Szemrehányásokat és semmi mást. Miért haragszik? Mit követtem el? Az is baj, hogy nem mertem átvenni azt a kulcsot? Hát képzelje el, mi történt volna velem, ha véletlenül rájön a mama. Azt nemcsak én szenvedtem volna meg, hanem velem szenvedett volna maga is, és ráadásul, az én szerény véleményem szerint, illetlenség. Valmont úr ugyan rábeszélt a dologra, de arról sejtelmem se volt, hogy maga mit szólt volna hozzá, hiszen nem is tudott az egészről. Most legalább tudom, hogy maga is ezt akarja. No hát, rendben van, holnap elveszem azt a kulcsot; csak arra vagyok kíváncsi, hogy miért kapom majd a következő fejmosást?! És mennyit emlegeti a maga nagy barátját! Talán én is jelentek magának valamit; miért van az, hogy mégis mindig neki ad igazat, és nekem soha? Nagyon haragszom magára. Persze ez magát nem nagyon izgatja, mert tudja, milyen könnyen megbékülök. No de most meglesz a kulcs, és akkor láthatom magát, de vegye tudomásul, hogy semmi kedvem a viszontlátáshoz, amikor így viselkedik. Gondoljon, amit akar, de én inkább szenvedek attól a bánattól, amit magamnak okoztam, mint amit magának köszönhetek. Sorsunk a maga kezében van. Ha igazán akarná, oly boldogok lehetnénk! Ha rossz is hozzánk a világ, mi ketten sosem okoznánk bánatot egymásnak. Ó, bárcsak azt tehetném, amit akarok, nem lenne oka panaszra! De hát maga nem hisz nekem, s így aztán sosem leszünk boldogok… És ki tehet erről? Hát nem én! Jaj, bárcsak Újra együtt lehetnénk! Akkor ugyanolyan jól meglennénk egymással, mint azelőtt. Ha tudtam volna, mit veszek a nyakamba, higgye el, azt az undok kulcsot az első szóra elloptam volna a helyéről. Hát mit csináljak? Féltem, hogy hibát követek el. No de most már eleget veszekedtünk. Ne legyen szomorú, hanem szeressen, mert én is szeretem magát; akkor minden szép lesz, kedves barátom! A …-i kastélyban, 17.. szeptember 28-án. XCV. LEVÉL

Cécile Volanges Valmont vikomtnak Legyen szíves, adja vissza nekem azt a kulcsot, amit a múltkor kaptam, hadd cseréljem ki a mamáéval. Ha mindenki így látja jónak, hát legyen. Kérem, miért írta Danceny lovagnak, hogy én már nem szeretem őt? Semmi oka se volt erre a föltevésre, és most ő is kétségbe van esve meg én is. Tudom, hogy önök barátok, de azért még nem kell őt bántani. És engem sem. Ő borzasztóan ad az ön véleményére, tehát kérem, hogy legközelebbi levelében írja meg neki, hogy tévedett. Tudniillik én teljesen elvesztem a lábam alól a talajt, ha valamit mondok, és azt nem hiszik el nekem. No most a kulcs. Minden rendben lesz. Nem felejtettem el amit a levelében írt, sőt, minden szavára emlékszem. Ha még megvan az a kulcs, és ha lesz szíves ideadni, Ígérem, hogy nagyon vigyázok rá, legyen nyugodt. Az volna jó, ha már holnap, amikor vacsorázni megyünk, átadhatná a kulcsot, mert akkor holnapután az ebédnél megkaphatná az enyémet. Harmadnap pedig visszaadná, ugyanúgy, mint elsőt. Ne húzzuk az időt, mert a mama mindenre rájön. Ha aztán kulcsa lesz a szobámhoz, remélhetőleg könnyebben tudok majd levelezni Dancenyval, mert ön egyszerűen át veszi tőlem a leveleimet. Nem is tudom, mitől féltem olyan nagyon. Most már belátom, hogy így lesz a legjobb, és bocsánatot kérek. Ha nem vesztette el a kedvét, és a jövőben is hajlandó segítségünkre lenni, számíthat örök hálámra. Kérem, fogadja őszinte nagyrabecsülésem és tiszteletem ki fejezését. 17.. szeptember 28-án. XCVI. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Mintha csak látnám az arcán a várakozást! Hiszen mér napok óta várja, hogy keblére tűzzem a kitüntetést a Prévan-ügyben tanúsított hősiességéért! Talán már meg is haragudott rám hosszú hallgatásomért? Nincs igaza. Szerintem maguk, asszonyok, úgy el vannak telve önmagukkal, hogy egy férfi dicsérete se nem oszt, se nem szoroz. De azért nagyon hálás vagyok magának, és meghajtom maga előtt elismerésem zászlaját. Maga felülmúlta minden várakozásomat, asszonyom! Ugye, most boldog? Akkor én következem; remélem, maga sem csalódik az én képességeimben. Ne féljen. Nem Tourvelnéról van szó. Ez az ügy: lassú víz, és maga a robbanó sikerek embere. Ásítozik unalmában, amikor valaki egy pók

türelmével szövi meg hálóját, pedig higgye el, hogy ennél a türelmes bíbelődésnél nem ismerek nagyobb izgalmat. Nekem a lélegzetem is eláll, amikor ezt az óvatos és eszes asszonyt elnézem, amint lépésről lépésre megy tovább a romlás útján. Nem tudja, hol jár, nem tudja, hogy onnan nincs visszatérés, mert az út olyan meredeken lejt, hogy kénytelen belém kapaszkodni. Ha rádöbben a veszélyre, akkor persze már meg szeretne állni, de nem tud; már az is nagy szó, ha valamivel kisebbeket lép, de lépnie akkor is muszáj. Egy idő múlva inkább behunyja a szemét, hogy ne lássa a mélységet, és hagyja, hogy vezessem; időközönkint azonban föl-föléled benne a veszély tudata, és akkor minden erejét megfeszítve, önnön rémületétől sarkantyúzva nagy keservesen fölmászik egy kis darabon. De mit ér vele? Olyan gyenge már, hogy észre se veszi, amikor egy láthatatlan kéz utána nyúl, s még közelebb viszi a rettegett mélységhez. Amitől félt, bekövetkezett. Most aztán kívülem nincs senkije, aki vezetné és támogatná; föladja a harcot a kikerülhetetlen végzet ellen, s legföljebb egy kis haladékért könyörög… Mint a bajbajutott emberek Isten előtt, úgy térdel előttem, és összetett kézzel imádkozik hozzám. Maga azonban, gyönyörűm, azt szeretné, ha lemondanék erről az élvezetről? Ne hallgassak oda, amikor imádkozik hozzám? Oszlassam el azt a földöntúli varázst, melyet nekem tulajdonít? Egyszerűen a romlásba taszítsam, miközben hozzám könyörög kegyelemért? Maga túl sokat kíván. Legalább azt engedje meg, hogy elgyönyörködjek egy ideig abban az izgalmas látványban, ahogy a tisztaság és a vágy birkóznak egymással. Maga szeret színházba járni, és lelkesen tapsol, amikor színészek játsszák el ugyanezt a jelenetet; de engem az izgat, ha a valóságban láthatom! Nézze csak meg ezt a tiszta és nemes asszonyt, ahogy lassan úrrá lesznek rajta a vágyak, de ő retteg a beteljesüléstől, s még akkor is megpróbál védekezni, amikor már nincs benne semmi ellenálló erő… Lehet, hogy mindez csak a szereplők számára ilyen izgalmas? Én azonban napról napra nézhetem, ahogy ez a csaknem szűzi test lassan a pokolra száll; s maga zokon veszi, hogy én kiélvezem ezt a földöntúli kéjt! Ne féljen, nem tart már soká. Mihelyt ez az asszony az enyém lett, megbukott a szememben, és olyan érdektelen lesz, mint a többi nőszemély. De elég ebből! Azt ígértem, hogy nem lesz szó Tourvelnéról, csakhogy, amint látja, nem bírok másról beszélni. Valami vonz, valami folyton visszahúz hozzá – mindegy, hogy dicsérem-e vagy gyalázom, csak beszélhessek róla. Most azonban elhessentem ezt a káprázatot, hadd legyek ismét a régi Valmont. Egy sokkal mulatságosabb történet következik a maga fogadott leányáról, aki időközben engem fogadott apjává. Remélem, elégedett lesz művemmel, és megismeri rajta a mester keze nyomát.

Néhány nap óta egy kis lélegzethez jutottam, mert szívem szépe kezd megszelídülni; tehát volt időm egy kicsit körülnéz ni, s mit látok? Azt látom, hogy ez a kis Volanges lány pokolian csinos! Én persze nem vagyok olyan mamlasz, mint Danceny, hogy belészeressek, de ebben a szerzetesi életmódban már nagyon megkívántam egy kis szórakozást; amire, ha nem tévedek, nagyon megfelel a kislány. Még jogom is van hozzá, mert épp elég bajom volt vele, nem is beszélve arról, hogy elsőségem is van, hiszen Dancenynak még semmi köze se volt hozzá, amikor maga már nekem kínálta ezt a virágszálat. Akkor nem szakítottam le, mert nem érdekelt. Danceny tehát valójában csak engem helyettesített. Némi töprengés után arra az elhatározásra jutottam, hogy elfoglalom jogos helyemet; emellett szólt a kislány elragadó arcocskája, üde lehelete, sőt, még mozgásának szögletessége is, hiszen még félig gyerek… Lássunk hozzá, gondoltam. Hozzáláttam, és sikerült. Tudom, hogy maga most sorra veszi a nőcsábászat összes fogásait, és azon tűnődik, hogy egy ilyen tapasztalatlan szüzecske fejének elcsavarására melyik a legcélravezetőbb… Kár a fejtörésért, mert semelyik. Magának, gyönyörűm, a kisujjában van minden női fortély, s ha győz, az eszével győz. Én azonban bíztam a férfifölény íratlan törvényében: az erősebbé a győzelem. Tudtam, hogy abban a pillanatban, amikor ráteszem kezemet áldozatomra, már el is bukott. Nekem tehát csak azért volt szükségem egy kis ravaszságra, hogy hozzá tudjak férkőzni, de ezzel is olyan könnyen boldogultam, hogy meg sem érdemli a ravaszság nevet. Ürügynek jó volt, hogy éppen megjött Danceny legfrissebb levele. Én tehát leadtam a megbeszélt jelet Cécile-nek; ezúttal azonban nem az volt a művészet, hogy minél gyorsabban átadjam a küldeményt, hanem húzzam az időt. Ő persze felhevült a türelmetlenségtől, én megjátszottam, hogy még türelmetlenebb vagyok; a vége az lett, hogy én, aki a láz okozója voltam, a lázellenes orvosságot is fölírtam neki. Az előzményekről elég annyi, hogy Cécile szobája a folyosóra nyílik, de az ajtó kulcsát az anyja magához vette. Meg mondtam neki, hogyha két órára ellopja a kulcsot, akkor én megcsináltatom a hasonmását; attól kezdve azt csinálunk, amit akarunk. Levelezünk, beszélgetünk, éjszaka összejárhatunk, és így tovább. Ez a szép kölyök azonban úgy fél az anyjától, hogy nem mert a lopásra vállalkozni. Más ember föladta volna a játszmát, de maga gyönyörűm, tudja, hogy én nem. Írtam Dancenynak, telepanaszkodtam a fülét, és ráuszítottam erre a félénk mimózára, mert mégiscsak magasabb fokú gyönyör, ha a hálószoba kulcsát a szeretője parancsára adja át nekem a kis Cécile. Így is lett. Az a holdkóros lovag erélyesen utasította kedvesét, hogy mindenben fogadjon szót nekem, ami igen kellemes szerepcserének bizonyult, mert most Danceny nyitotta ki nekem azt a

kaput, melyről azt remélte, hogy majd az én jóvoltomból tárul ki előtte. Tudja, milyen vagyok; ez a fordulat különös fűszert adott ennek a kis kalandnak. Nem is vesztegettem az időm; alighogy megkaparintottam a kulcsot, igyekeztem hasznát látni. Elmondom, mi történt az éjszaka. Vártam, míg el nem csendesül a kastély, s közben átöltöztem, az éjszakához és az alkalomhoz illő módon. Aztán tolvajlámpával a kezemben belopóztam a mi nevelt leányunkhoz. Az ő érdeme volt még az is, hogy az ajtó hangtalanul nyílt és csukódott. Első álmát aludta, s nem ébredt föl, mert a fiatalok álma mély; ha én akkor egyenesen célomra törtem volna, akkor a kis Cécile ma azt hiszi, hogy csak álmodta az egészet. Féltem, hogy sikoltozásával fölveri a házat, és ezért inkább gyengén fölébresztettem az alvó szépséget; így is megrémült, de én egy intéssel hallgatást parancsoltam neki. Néhány barátságos szóval megnyugtattam, de aztán tovább merészkedtem egy kicsit, hiszen nem azért jöttem, hogy átcsevegjük az éjszakát. Eközben érdekes megfigyeléseket tettem a zárdai nevelés egyoldalúságáról. A kedvesnővérek, úgy látszik, nem figyelmeztetik a növendékeiket arra, hogy egyszerre többfelől érheti támadás szüzességüket, mégpedig több támadási ponton. A kis Cécile például minden erejét és ügyességét arra pazarolta, hogy kivédjen egy csókot, s közben védtelenül hagyta egész testét. Én a csókkal csak leplezni akartam valódi szándékaimat, gyorsan felkészültem a támadásra, mert vétek lett volna ki nem használni ezt a helyzetet. Egy hajszálon múlt csak, hogy rajta nem vesztettem, mert amikor a leány rájött a cselre, ijedtében majdnem felsikoltott. Az volt a szerencsénk, hogy hangját elfojtották a könnyek; mikor a csengő zsinórját akarta megrántani, sikerült lefognom a kezét. Halkan, de erélyesen rászóltam: – Mit csinál? Örök időkre tönkre teszi magát! Énnekem nem sokat árt, ha ránk nyitják az ajtót, de magának senki se fogja elhinni, hogy erőszakkal törtem be ide. Hát akkor ki engedett be? És kié ez a kulcs? Ki adta nekem? Minderre csak egy válasz van: maga, kedvesem! Intő szavaim se dühét, se kétségbeesését nem csillapították le, de azért megvolt a hatásuk. Olyan engedelmes lett, mint a kezesbárány. Lehet, hogy hangomban felcsillant ékesszólásom, de a mozdulataim nem voltak épp szónokiak. Igaz, a helyzet se nagyon kedvezett a rétori bravúroknak; bal kezemet a gyengédség, jobbomat az erőszak vezette. Nem volt más választásom; talán maga is elismeri, hogy elérkezett a rajtaütésszerű támadás pillanata… Ámbár, mit tudom én? Maga szerint én csak gyámoltalan fajankó vagyok; még egy gimnazista lány vagy egy unalmas vidéki liba is túljár az eszemen… A maga kis Cécile-je más tapasztalatokat szerzett. Még abban a kétségbeesett lelkiállapotában is rájött, hogy hiába zokog, hiába könyörög,

nincs kegyelem. Itt csak egy megoldás van: tárgyalásokat kezdeni és alkut kötni velem. Ha maga most azt hiszi, hogy kihasználtam megsemmisítő fölényemet, akkor téved. Mindössze egy csókot kértem. Igaz, hogy a csók után megszegtem adott szavamat, de erre meg is volt az okom. Vajon miben állapodtunk meg? Adom-e vagy kapom azt a csókot? Új alku kezdődött, s meg is állapodtunk egy második csókban, mégpedig egy olyan csókban, melyet én kapok. Félkézzel magam köré fontam elgyengülő karját, fél kézzel őt szorítottam magamhoz, egyre forróbban, s ebben a helyzetben meg is kaptam járandóságomat, egy igazi csókot, egy olyan forró csókot, melynél forróbbat a szerelem sem ad hat. Ennyi odaadás már jutalmat érdemelt. Nem is vonakodtam; megtettem, amit kért. Kezemet elhúztam testétől, de hogyan, hogyan sem, én csúsztam be a helyére. Ha pedig most azt találja hinni, hogy ebben a helyzetben merész és váratlan támadásba kezdtem, akkor ismét téved. Élveztem a kényelmes, lassú tempót; minek szaporázzam a lépést, gondoltam, hiszen úgyis biztos, hogy elérem célomat? Emellett az a kérdés is érdekelt, valóban van-e sorsdöntő hatalma az Alkalomnak. Gondolja át a helyzetet. Az Alkalom külső segítségre nem számíthatott, sőt meg kellett vívnia a Szerelemmel, melyet a Szégyenkezés és a Szemérem is támogatott. A Szerelem azonban távol volt, az Alkalom viszont közel, a maga teljes, csábító jelenvalóságában. Azt akartam, hogy a kísérletet ne zavarja semmi. Tehát volt bennem annyi kajánság, hogy egyenlő feltételeket teremtsek. Mindig csak annyi erőszakot alkalmaztam, amennyivel meg tudott volna birkózni. Ha például lazult a szorításom, s ő meg próbált kicsúszni karomból, azzal tartottam vissza, hogy rá ijesztettem egy kicsit. A félelem kitűnő segítőtársnak bizonyult ebben az édes birkózásban. Így aztán szép lassan eljutottam odáig, hogy a szerelmes kislány megfeledkezett szerelméről, hűségéről, fogadalmairól; lépésről lépésre visszakozott, s aztán, a maga jószántából az enyém lett. Amikor magához tért, persze mindent megbánt, mindenért engem okolt, és újra zokogni kezdett. Örök titok marad, tettetett könnyeket sírt-e, vagy igaziakat; de, ahogy ez már lenni szokott, tüstént elapadtak, amikor én új okot adtam rájuk. Így múltak az órák, miközben az odaadás hullámvölgyeire a szemrehányások hullámhegyei következtek, de a végén, mikor búcsúznom kellett, nagyon elégedettek voltunk egymással. Mondanom se kell, hogy ma estére új találkát beszéltünk meg. Már szürkült a hajnal, amikor fáradtan és álmosan beléptem a szobámba. Nem sokat aludtam, mert a kíváncsiság fölébresztett; nincs izgatóbb látvány, mint a szüzek arca bukásuk másnapján. Első voltam a reggelinél, de hiába próbálnám leírni magának azokat a tétova mozdulatokat, azt az imbolygó járást, azt a riadt arcot s azokat a karikákat a kisírt szemek körül! Van-e nagyobb

elégtétele egy férfinak, mint egy sima arcocskát ilyen beesettnek és gyűröttnek látni? S hogy teljes legyen a mulatságom, a zordon mama, akit megijesztett e látvány, most először érezte szükségét annak, hogy kimutassa gyengéd aggodalmát. Sőt, még Tourvelné is riadtan tipegett a kis Cécile körül, de ezt bátran tekintheti baráti kölcsönnek, mert nincs messze az a nap, amikor ő szorul rá minden gyengédségre és ápolásra. Isten vele. Maga a legszebb asszony a világon. A …-i kastélyban, 17.. október 1-jén. XCVII. LEVÉL Cécile Volanges Merteuil márkinénak Édes jó istenem, hogy én milyen szerencsétlen vagyok! Ilyen borzasztó dolgok még nem történtek senkivel, asszonyom. Nem is tudom, van-e rá vigasz, és kitől lehetne tanácsot kérnem ebben az útvesztőben. Képzelje el, hogy Valmont úr… Akarom mondani, Danceny… Jaj, nem! Elszorul a szívem, ha ezt a nevet le kell írnom… De hát hogy kezdjek hozzá? Hisz ezt nem lehet elmondani! Viszont nem bírom magamban tartani sem, és maga az egyetlen, asszonyom, akire rá merem bízni titkaimat. Eddig mindig olyan kimondhatatlanul jó volt hozzám, ámbár most arra kérem, ne legyen többé jó, mert nem érdemlem meg, nem is esne jól. Képzelje, ma reggel itt mindenki engem becézett és sajnált, amibe én majdnem belehaltam, mert mindent megérdemlek, csak azt nem. Kérem szépen, szidjon össze, mert súlyos bűnt követtem el. Ha nem ad tanácsot, hogy mit csináljak, belehalok a kétségbeesésbe. Az történt… Nem, nem bírok írni. Reszket a kezem, és úgy ég az arcom, hogy egész piros lehetek, ami nem más, mint a szégyen pírja. De ez így van rendjén. Ez már az első büntetés. De még el se mondtam, hogy mi történt velem. Mindjárt el mondom, csak nagyon nehéz. Kezdem ott, hogy Valmont úr, aki eddig mindig elhozta nekem Danceny lovag leveleit, egyszerre rájött, hogy ez nagyon veszélyes, és elkérte a szobám kulcsát. Én egész határozottan azt mondtam, hogy nem adom a kulcsot, erre ő levelet írt Dancenynak, mire Danceny levelet írt nekem, hogy adjam oda a kulcsot. Nomármost én nem bírok neki nemet mondani, mert úgyis mindig szomorú, amióta elszakítottak tőle. Átadtam a kulcsot, de nem is álmodtam, hogy ebből milyen borzasztó baj. Tegnap, amikor már aludtam, Valmont úr ezzel a kulccsal benyitott a szobámba, sőt bejött. Ezt igazán nem vártam, tehát rettentően megrémültem,

amikor felébresztett, és csak azért nem kezdtem sikoltozni, mert mindjárt elkezdett beszélni. Amikor aztán rájöttem, hogy ki van a szobámban, az volt az első gondolatom, hogy talán Dancenytól hozott levelet. De neki esze ágában sem volt Dancenytól levelet hozni, hanem rögtön nekem esett, és meg akart csókolni. Én persze teljes erőmből védekeztem, de ő olyan ügyesen viselkedett, hogy majdnem az történt, amit a világért sem akartam volna. De nem az történt, mert ő csak egy csókot akart. Kérem szépen, asszonyom, mondja meg, mit tehettem volna! Persze kiabálhattam volna, hogy segítség, segítség, de egyrészt nem jött ki belőlem egy hang sem, másrészt ő mindjárt közölte velem, hogyha valaki bejön a szobába, akkor ő rám tolja a hibát, ami nem is lett volna nehéz, mert hiszen nála volt a kulcs. A csók után sem ment ki a szobámból, hanem még egy csókot akart. Ezután még rosszabb volt, mert teljesen megzavarta az eszemet, és nem tudom, mit éreztem, nem tudom, hogy történt, ami történt… Istenem, Istenem! Remélem nem kívánja, hogy elmondjam a részleteket. Jaj, Istenem. Rémes, milyen szerencsétlen vagyok, asszonyom. A dologban az a legrosszabb, hogy attól félek, sokkal jobban is védekezhettem volna, és most egész nap azzal kínzom magamat, hogy miért nem védekeztem jobban, amire nincs magyarázat. Az biztos, hogy én Valmont urat nem szerettem, sőt ellenkezőleg; de mégis voltak olyan pillanatok, amikor azt szerettem, akit nem szeretek… Viszont még olyankor is mindig azt mondtam, hogy nem, nem, csak az a baj, hogy csak szavakban voltam ilyen határozott, egyébként nem. Olyan volt ez, mintha saját magam nem engedelmeskedtem volna saját magamnak, vagyis, mintha teljesen megzavarodtam volna. Ha mindig ilyen nehéz a védekezés, akkor nem tudom, hogy lehet megszokni ezt a dolgot. Ráadásul Valmont úr úgy tud beszélni, hogy az ember egyszerűen megnémul, mert nem lehet rá válaszolni. Akár elhiszi, akár nem, a búcsúzásnál az jutott eszembe, hogy bár ne menne el. Ő, mintha csak megérezte volna, azt mondta, hogy ma este újra el szeretne jönni, én pedig gyengeségemben beleegyeztem. Ettől még sokkal szerencsétlenebb vagyok. Még ki se tette a lábát a szobámból, amikor már rájöttem, hogy ezt mégse lett volna szabad mondanom. Legyen nyugodt, asszonyom, nem fogom beengedni Valmont urat. Így is végig bőgtem az éjszakát, mert minduntalan eszembe jutott Danceny, és olyankor mindig rám jött a sírás. Tessék, most is eszembe jutott, és rápotyognak a könnyeim a levélpapírra. Nem tudom, mi lesz velem, mert hiszen Dancenyt sohasem fogom elfelejteni, egyszóval örökké szerencsétlen leszek! Amikor elapadtak a könnyeim, akkor se bírtam elaludni, pedig halálosan ki voltam merülve; reggel valósággal megrémültem, amikor belenéztem a tükörbe. El se hittem, hogy én vagyok az!

A mama is megijedt, amikor meglátott. Azt kérdezte, mi történt velem, de én nem bírtam beszélni, csak sírtam. Azt hittem, megint veszekedni fog, de nem ez történt. Odajött hozzám, és vigasztalt, hogy ne legyek szomorú, ami sokkal rosszabb volt, mintha összeszidott volna. Könyörgött, hogy mondjam el, mi bánt, és nem fáj-e valamim, én pedig majdnem meghaltam, Úgy szégyelltem magam. A vállára borultam, és zokogva mondtam: Jaj, mama, énrajtam nem lehet segíteni… Erre ő is elfakadt sírva, de szerencsére nem kérdezte meg, miért nem lehet rajtam segíteni, mert nem tudtam volna mit felelni neki. Kérem, adjon tanácsot, mert nem tudom, mitévő legyek, csak ülök és nézek magam elé, de nem jut eszembe semmi. Írjon minél előbb, Valmont úr majd továbbítja a levelét, csak arra kérem, ne árulja el, hogy én mindent megírtam önnek. Fogadja őszinte nagyrabecsülésem és tiszteletem kifejezését, és ne haragudjon, hogy nem merem ezt a levelet aláírni. A …-i kastélyban, 17.. október 1-jén. XCVIII. LEVÉL Volanges-né Merteuil márkinénak Kedves barátnőm, néhány nappal ezelőtt maga fordult hozzám vigaszért és tanácsért; most fordult a kocka, és én kérem magától ugyanazt. Attól félek, hogy nem voltam elég körültekintő és okos; nyugtalanító események történtek, s én csüggedt és szomorú vagyok. Cécile-lel valami baj van; nem tudom, mi. Amióta Párizsból elutaztunk, mindig bánkódott, de ezen nem akadtam fenn, mert hiszen előre látható volt. Úgy tettem, mintha észre se venném; a szigorú anya szerepét játszottam, de közben biztosra vettem, hogy a környezetváltozás és az itteni szórakozások ha marosan elfeledtetik vele Dancenyt. Én ezt a szerelmet kezdettől fogva csak gyerekes fellobbanásnak néztem, nem pedig igazi szenvedélynek; de látnom kellett, hogy a lányom egyre komorabb, s félek, hogy súlyos baj lesz belőle. Ez különösen a közelmúlt napokban volt szembeszökő, s tegnap már olyan ijesztő erővel tört ki rajta, hogy nemcsak engem döbbentett meg, hanem az egész társaságot. Cécile, míg csak föl nem borult lelki egyensúlya, félénksége miatt még velem is mindig zárkózottan viselkedett. Tegnap azonban sírva fakadt, a nyakamba borult, és azt mondta, hogy őrajta nem lehet segíteni, pedig én csak azt kérdeztem tőle, nem fáj-e valamije. Persze, én is zokogni kezdtem, bár elfordultam, hogy ne vegye észre. Szerencsére volt annyi eszem, hogy ne

faggassam tovább; ő se mondott többet, de nem volt nehéz kitalálni, hogy még mindig annak a szerelemnek a betege. Mitévő legyek, kedves barátnőm, ha ez így megy tovább? Én azt akarom, hogy a lányom boldog legyen, s ha lelkében kivirágzott a hűség és a szerelem, ez a két tiszta és nemes érzés, vétek volna ellenük szegülnöm. Hiszen az anyja vagyok, s egy anya leghőbb vágya, hogy boldognak lássa gyermekét. Ez a törekvés a legelső, a legszentebb kötelesség, s nem vagyok hajlandó gyengeséget látni benne. Ha tehát Cécile-t hozzákényszeríteném egy férfihoz, akit nem szeret, akkor felelőtlenül elrontanám az életét. Meggyaláznám anyai tekintélyemet, ha arra kényszeríteném, hogy a bűn vagy a boldogtalanság között kelljen választania. Ha más anyákról hallottam ilyesmit, mindig megróttam őket érte; s most mégis az ő nyomdokaikba lépjek? Nem, kedvesem, erre nem vagyok kapható. Igaz ugyan, hogy kiszemeltem a lányom jövendőbelijét, de nem akartam rákényszeríteni ezt a házasságot. Úgy éreztem, kötelességemet teljesítem, ami kor a magam élettapasztalatával irányítani próbálom Cécile választását. Csakhogy ő időközben beleszeretett valakibe, s bár se ő, se én nem tudhatjuk még, milyen mély és milyen tartós ez az érzelem, az bizonyos, hogy új választottját nem bírtam ki verni a fejéből. Nem vagyok zsarnok; nem kívánhatom a lányomtól, hogy máshoz menjen feleségül, mint akit szeret. Inkább visszavonom adott szavamat, mintsem hogy kockára tegyem lányom hírnevét! Úgy érzem, az lesz a legokosabb, ha visszavonom a Gercourt grófnak tett ígéretemet. Láthatja, kedvesem, milyen nyomós okaim vannak rá; rosszul teljesíteném a kötelességemet, ha hű maradnék adott szavamhoz. Nemcsak Cécile-nek tartozom vele, akinek átkát meg kell őriznem, hanem a grófnak is, aki mit sem sejt erről az új szerelemről, de ha tudna róla, akkor nyilván helyeselné elhatározásomat. Nem csaphatom be azt a férfit, aki megtisztelt bizalmával, s úgy tekint rám, mint második anyjára. Ő szemelte ki azt a lányt, aki gyermekeinek anyja lesz majd; nem tűrhetem tehát, hogy csalódás érje… Tudom, hogy mindez így helyes, mégis szakadatlan vívódom magamban, mert nem merem a döntő szót kimondani. Nemcsak azt látom, hogy milyen szomorú vége lenne a tervezett házasságnak, hanem azt is elképzelem magamban, mennyi öröm várja Cécile-t, ha szíve választottjával élheti le életét. Egy ilyen asszony nem ismeri a kötelességek terhét, mert csak önnön boldogságát szolgálja tetteivel, s a férje is csak áldani tudja azt a napot, amikor őt választotta élettársának. Kölcsönösen kiegészítik egymást, s ettől napról napra boldogabbak lesznek, még engem is átjár e boldog házasság édes melege… Nincs helye semmiféle okoskodásnak, amikor ilyen szépnek ígérkezik a jövő. S vajon mi az, ami ellene szól e

gyönyörű tervnek? A pénz, és semmi más! De belenyugodhatom-e abba, hogy a lányom, aki gazdagnak született, áldozata legyen a saját vagyonának? Tudom, hogy a gróf olyan parti, melynél jobbat nem is kívánhattunk volna. Boldog és megtisztelő érzés volt, hogy épp Cécile-re esett a választása. De azt is tudom, hogy Danceny származásra van olyan előkelő, mint a gróf, emberi erényeivel is vetekszik vele, s van egy pont, ahol túl is szárnyalja, hiszen szereti a lányomat, a lányom pedig szereti őt. Igaz, hogy pénze nincs, de van Cécile-nek annyi, amennyi mindkettőjüknek elég! Így legalább meglesz az az öröme, hogy nemcsak boldoggá, hanem gazdaggá is teheti azt, akit szeret. Nem akarom, hogy a lányom érdekházasságot kössön. Mit gondol, kedvesem, miért van ez a rengeteg botrány manapság? Mert számításból adják össze a fiatalokat, s ilyenkor mindent számításba vesznek, csak a jellemek és hajlamok azonosságát nem… Így legalább időt nyerek arra, hogy megismerjem a lányomat, aki eddig úgy élt velem, mint egy idegen. Ha biztosítva látnám a boldogságát, akkor elviselném, hogy megszenvedjen érte egy rövid ideig; de ahhoz nincs szívem, hogy tudatosan egész életére szerencsétlenné tegyem. Most elmondtam, kedvesem, milyen gondok gyötörnek. Kérem, adjon nekem tanácsot. Ezek a nehéz problémák látszólag nagyon távol állnak derűs kedélyétől és fiatalságától, de én már tapasztaltam, hogy a maga bölcsessége nincs arányban éveinek számával. Nemcsak az okosságában, hanem barátságában is bízom, s tudom, hogy ez a kettő sosem hagyna cserben egy magára hagyott és tanácstalan anyát. A …-i kastélyban, 17.. október 2-án. XCIX. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Csak néhány apróságról írhatok magának, gyönyörűm, mert a döntő fordulat még mindig késik. Kérem, legyen türelmes, méghozzá nagyon türelmes, mert az én Tourvelném csak nagyon aprókat hajlandó előrelépni, a maga kis Cécile-je pedig visszakozik, ami még rosszabb. Engem azonban mindig mulattattak az efféle mizériák, és tulajdonképpen nem is érzem magam rosszul öreg nagynénim zordon kastélyában. Ha úgy vesszük, akad itt is annyi élvezet, nyomorúság, reménység és izgalom, mint akármelyik párizsi színház színpadán. Hogy nincsenek nézők? Annyi baj legyen. Ne féljen, lesz itt közönség, és ha a színjáték végére érkeznek is, olyan sikerem lesz, mint még soha. Ráadásul most már percnyi pontossággal meg tudom mondani, mikor fog kitörni a taps, mert előre látom isten félő hölgyem bukását. Erénye ma este már

haláltusáját vívta; megjósolom, hogy a legközelebbi találkozásunkon átadja helyét a szelíd megadásnak… Tudom, most mire gondol. Hencegőnek tart, aki előre telekürtöli a világot sikereivel, de biztosíthatom, hogy téved. Mindjárt el is mesélem egyik vesztett csatámat, hadd lássa, milyen szerény vagyok. Sose hittem volna, hogy egy lánynak olyan nevetséges ötletei lehetnek, mint a maga Cécile-jének. Igaz, inkább gyerek ő mint lány, és eszerint kell vele bánni; legföljebb egy nyaklevest érdemel, legföljebb egy kis pirongatást. Képzelje csak; mindazok után, ami tegnapelőtt történt, a reggeli barátságos elválásunk után váratlanul zárva találtam a szobáját, a megbeszélt találka időpontjában, méghozzá belülről! Mit szól ehhez? Ha ez tegnapelőtt történik, nem szólok semmit. De másnap? Ezen csak nevetni tudok. Első percben persze nem állt nevetésre a szám, sőt, olyan csalódott voltam, hogy annak már érdemes megvizsgálni az okát. Én ugyanis nem vártam különös gyönyöröket ettől az éjszakától, sőt, hogy úgy mondjam, csak hivatástudatból indultam neki. Fáradt voltam, aludni szerettem volna, s minden más ágynál kívánatosabb volt a sajátom. De mihelyt akadályba ütköztem, mindjárt elmúlt a fáradtságom. Égtem a tettvágytól, amit még a sebzett hiúság is fűtött, hiszen egy taknyos kölyök járt túl az eszemen. Vérig sértve mentem vissza a szobámba, s megfogadtam, hogy rá se nézek többé erre a buta libára. Mind járt meg is írtam neki egy levelet, amelyben jól odamondtam neki; azt gondoltam, majd a reggelinél átadom. De, amint mondani szokás, az éjszaka jó tanácsadó. Reggelre kelve eltéptem a levelet, mert rájöttem, hogy ebben az unalmas fészekben minden szórakozáshoz ragaszkodni kell. Utólag még az is eszembe jutott, hogy kár volna véget vetni ennek a kis kalandnak, amíg nincs a kezemben semmiféle bizonyíték, amivel ennek a makrancos kölyöknek kitörhetném a nyakát. Ilyen meggondolatlan az ember, ha első dühére hallgat! Irigylem magát, gyönyörűm, mert sokkal fegyelmezettebb nálam, és képtelen volna ilyen könnyelműségekre. Így tehát jobb időkre halasztottam a bosszúállást; tehát ne féljen, ilyen olcsón a maga Gercourt-ja nem ússza meg ezt a dolgot. Most persze, higgadt fővel, már csak mosolygok ezen a gyereken. Sejtelmem sincs, mit forgat a fejében. Védekezni akart volna ellenem? Azzal bizony már elkésett egy kicsit. Egyszer még kiszedem belőle ennek a rejtvénynek a megfejtését, mert nagyon kíváncsi lettem rá. Persze, könnyen lehet, hogy ő is csak álmos volt, s még nem volt alkalma megtanulni, hogy a szerelem nyílvesszői, éppúgy, mint Achilles dárdája, nemcsak sebezni tudnak, hanem mindjárt meg is gyógyítják a sebet. Igaz ugyan, hogy más oka is lehet a dolognak. Most jut eszembe, milyen feldúlt arccal jött-ment egész nap. Úgy látszik, megszólalt benne a lelkiismeret… Még csak ez hiányzik! Hát már az ilyennek is fejébe szállt az

erény? Nem, nem; ebbe nem megyek bele. Az erény legyen azé, akinek jól áll, akinek született tehetsége van hozzá, aki meg tudja szépíteni, megtudja szerettetni az erényt! Igaz, maga ezt nem érti, de mindjárt megmagyarázom. Tudniillik, ugyanazon az estén zajlott le Tourvelné és énközöttem az a jelenet, melynek még most is a hatása alatt állok. Bocsásson meg a kapkodásomért; talán ha megírom, mi történt, én is megnyugszom egy kicsit. Néhány nappal ezelőtt nagy nehezen eljutottunk odáig, hogy most már mindketten tisztában vagyunk egymás érzelmeivel. Én ugyan mindig szerelemről beszélek, Tourvelné viszont csak barátságot hajlandó mondani, de ez már szóhasználat kérdése, mely mit sem változtat a lényegen. Ha ennyiben maradunk, lassan, de biztosan el is értem volna azt, amit akartam. Már régen letett arról, hogy elutazzam, sőt, mindennapossá váltak közöttünk a meghitt beszélgetések. Ezeket én kezdeményeztem ugyan, de ő kapva kapott az alkalmakon. A legtöbbször séta közben tudtunk zavartalanul beszélgetni. Ma azonban a legnagyobb bosszúságomra, egész nap szakadt az eső, s így füstbe ment a találkozás reménye. Törtem a fejem, hogyan lehetne ezt az akadályt hasznomra fordítani. Asztalbontás után, minthogy sétálni nem mehettünk, kártyázni kezdett a társaság. Én nem nagyon szeretek kártyázni, tehát már nem is számítanak rám. Fogtam magam, és fölmentem a szobámba, de minden hátsó gondolat nélkül, csak azért, hogy eltöltsem valahol az időt, míg rá nem unnak a játékra. Éppen visszatérőben voltam, amikor szembejött Tourvelné, aki a szobájába indult. Úgy látszik, amikor meglátott, egy pillanatra kiesett szerepéből, mert rám mosolygott, és így szólt: “Hová megy? A szalonban már nincs senki.” Nekem több se kellett. Gondolhatja, hogy elkísértem a szobájáig, sőt be is léptem hozzá, ő pedig csak tessék-lássék tiltakozott. Szerencsére volt annyi sütnivalóm, hogy már az ajtaja előtt elkezdtem neki mesélni, mégpedig valami közömbös történetet, mihelyt azonban letelepedtünk, sietve a tárgyra tértem. Arra kértem, hadd valljak szerelmet – a barátnőmnek. Szegény kis madárkám, rögtön halálszínt váltott, és elkezdett reszketni. Sohasem felejtem el egyszerű szavait: – Jaj, ne… Kérem, legalább itt ne beszéljünk erről!… Pedig hát semmi oka se volt a félelemre. Egy idő óta biztos vagyok a dolgomban, s tudom, hogy ha ma nem, akkor holnap az enyém lesz ez a nő; ő viszont minden erejét elhasználja a reménytelen védekezésben. El is határoztam, hogy takarékoskodni fogok az erőmmel, és szép türelmesen megvárom, míg végső kimerültségében meg nem adja magát. Maga se tenne másképpen, hiszen csak a teljes győzelem ér valamit; a magam örömét rontanám el, ha kihasználnék egy kínálkozó helyzetet. Ehhez tartottam magamat. Hogy magamat kíméljem, s őt kifárasszam, vissza-visszatértem

ahhoz a szóhoz, melyről ő csökönyösen hallani sem akart. Már épp elégszer kimutattam, hogy milyen szenvedély ég bennem; ezúttal tehát meghitt és bensőséges hangon emlegettem szerelmemet. Kérte, hogy ne beszéljek erről, de én nem sértődtem meg, és kijelentettem, hogy ha barátnőmnek érzi magát, akkor tartozik nekem egy kis vigasztalással. Ezt nem tagadta meg. Vigasztalás közben a kezét a kezemben felejtette, és szép, karcsú testével egészen észrevétlenül hozzám simult. Bizonyára maga is megfigyelte már, hogy zajlanak le ezek az összecsapások. Minél jobban veszít erejéből a védelem, annál feszültebb lesz a párbeszéd. Az egyik kér, a másik megtagadja, de aztán kénytelen fejét félrefordítani, szemét lesütni, már keresi a szavakat, és néha adós marad a felelettel. Ezeket a tüneteket nem szabad lebecsülni, mert félreérthetetlen jelei annak, hogy a lélek ellenálló ereje megtört. Igaz, hogy az érzékekre csak később szokott átcsapni ez a felismerés; tehát ilyenkor minden támadó mozdulat korai. Annál inkább így van ez, mert ebben a megbabonázott állapotban valamilyen ernyedt gyönyörérzet járja át az embert, melyet nem ajánlatos megzavarni, mert akkor dac lép a helyébe, és új erőre kap a védelem. Tourvelné esetében még ennél is bonyolultabb volt a helyzet. Itt azt is számításba kellett venni, hogy ez a gyöngéd és törékeny asszony önfeledtségéből hirtelen felretten, vagyis a legmesszebbmenő óvatosságra volt szükségem. Emiatt nem is erőltettem, hogy kimondja azt a szót, melytől annyira irtózott. Tudtam, hogy egy pillantás néha többet mond a szavaknál, tehát boldog és elégedett lettem volna, ha egyszer a szemembe néz. S valóban, amire vártam, bekövetkezett. Szép, fátyolos tekintetét reám emelte, sőt, egyszer csak akadozva megszólalt: “Én… Nem tagadom, hogy… Hogy én…” De ez már sok volt neki, elakadt a szava, szeme elhomályosult, és ez a mindenkinél kívánatosabb asszony egyszer csak ott feküdt ölelő karomban. Alighogy karomba vettem, görcsös erőfeszítéssel lábra állt, és zihálva kibontakozott. Hirtelen térdre borult, és fölsikoltott: “Istenem, ne hagyj, segíts rajtam!…” Ott térdelt, néhány lépésnyire tőlem, szemét az égre emelve, fel-felzokogva. Odasiettem, hogy felsegítsem, de ő megfogta kezemet, beletemette könnyes arcát, aztán átölelte térdemet, és könyörögni kezdett: “Maga, maga lesz az én megmentőm! Ha nem akarja, hogy meghaljak, hagyjon el, mentsen meg, az Istenre kérem, hagyjon el!” Alig értettem, Úgy fojtogatta a sírás, de mozdulni se bírtam, mert görcsös erővel tartott magához ölelve. Egy idő múlva nagy erőfeszítéssel fölemeltem, és megöleltem. Ebben a pillanatban egész testében megmerevedett. Könnyei elapadtak, de egy szót sem bírt kiejteni, és meg-megrándult testem érintésétől. Nem tagadom, felindultsága engem is meghatott, annyira, hogy mellőzve minden számítást és megfontoltságot, a magam jószántából is megtettem volna,

amit kért. Az lett a vége, hogy sikerült egy kis erőt öntenem belé, de utána rögtön gyöngéden elbúcsúztam tőle. Meggyőződésem, hogy ez volt a helyes; s valóban, lemondásomnak már meg is lett a jutalma. Arra számítottam, hogy este nem fog megjelenni a vacsoránál, mert ez történt akkor is, amikor először vallottam meg neki szerelmemet De tévedtem, mert nyolc óra tájban bejött a szalonba, s csak annyit mondott, hogy nagyon rosszul érezte magát. Látszott is, hogy erősen fegyelmezi magát; sápadt arccal jött be, s megtört hangon beszélt, de a szeme, tele gyöngédséggel, nemegyszer pihent meg rajtam. Azt mondta, hogy nincs kedve kártyázni, s ezért engem ültettek a helyére; ő azonban odahúzott egy széket, és mellém telepedett. Nem jött át vacsorázni, hanem ottmaradt a szalonban egyedül; amikor visszatértünk, úgy vettem észre, mintha sírt volna. Odaléptem hozzá, és azt mondtam: “Úgy veszem észre, hogy még mindig rosszul érzi magát.” Fölnézett rám, és kedvesen válaszolta: “Ez a baj nem múlik el olyan gyorsan, mint ahogy jött.” Később, amikor jó éjszakát kívánt és szobájába akart visszavonulni, karonfogva fölvezettem a lépcsőn. Búcsúzáskor erősen megszorította a kezemet; s bár az volt az érzésem, hogy erről maga se tudott, mégis jó előjelnek látszik. Azt hiszem, velem szemben már teljesen elvesztette az akaratát. Fogadni mernék, hogy ezt egy csöppet se sajnálja. Talán még örül is neki, hiszen a nehezén már túl van, s most az öröm következik. De lehet, hogy tévedek. Hátha töprengve ül a szobájában s valami új védelmi taktikán töri a fejét? Az se baj. Maga is tudja, hogy válnak semmivé ezek a remekül kigondolt védelmi tervek. Szerintem a legközelebbi találkozás végzetes lesz erre a nőre; legföljebb egy kicsit kéreti magát, de ha az első lépést megteszi, akkor el is bukik. Minél tisztábbak és büszkébbek ezek az asszonyok, annál nagyobbat buknak; szerelmük úgy tör ki, mint valami robbanás, melyet saját ellenkezésük tüze táplál. S akkor, ha én nem mennék többet utána, megvadulna ez a jámbor asszony; futva jönne hozzám, hogy az enyém lehessen. Ezt megvárom még, gyönyörűm, de aztán rögtön rohanok magához, hogy eszébe idézzem; mit ígért nekem. Remélem, nem felejtette el s állja az alkut: ha én legyőztem ezt az asszonyt, akkor maga is felszarvazza az udvarlóját. Megmondom őszintén, úgy kívánom magát, mintha sohasem lett volna dolgunk egymással. Maga az a fajta nő, akit annál jobban kívánunk, minél jobban ismerjük. “S ez nem bók akar lenni, hanem őszinte szó.”32 Ez lesz az első hűtlenségem e nehezen szerzett győzelem után; bármi áron is, és bármilyen ürüggyel, kiverekszem, egy napra elmehessek innen. Ez lesz a büntetése, amiért olyan hogy sokáig távol tartott magától. Képzelje el, hogy 32

Voltaire Nanine című vígjátékából.

több, mint két hónapom ment rá erre az ügyre; pontosan két hónapom és három napom. Igaz, hogy ebbe már a holnapi napot is beleszámítottam, de épp egy nap kell ahhoz, hogy ezt a fáradt asszonyt teljesen megtörjem. Emlékszik még B. kisasszonyra? Most jut eszembe, hogy ő három hónapig húzta, ami jó példa arra, hogy az erénycsőszöknél mennyivel szívósabbak a szabad gondolkozású nők. Nagyon későre jár, gyönyörűm, ideje elbúcsúznom. Csak röviden akartam írni, de ez lett belőle. Holnap reggel megy Párizsba a postánk, s nem akartam kihagyni ezt a lehetőséget. Így legalább egy nappal előbb értesül róla, milyen izgalmas gyönyöröknek nézek elébe. A …-i kastélyban, 17.. október 2-án este. C. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Kedvesem, gyönyörűm, képzelje, mi történt! Tourvelné elutazott! Becsaptak, elárultak, végem van… Elutazott, s én nem is tudtam róla! Elutazott, s nem lehettem ott, hogy fejére olvassam gyáva megfutamodását! Bárcsak ott lehettem volna; fogadok, hogy visszatartottam volna, még erőszakkal is, ha másképp nem érek célt. De én olyan biztos voltam a dolgomban, hogy az igazak álmát aludtam; belém csapott a mennykő, s még erre sem ébredtem föl… Most mit mondjak? Nem értem az egészet. Úgy látszik, hogy egy élet is kevés kiismerni magukat, asszonyokat! Ha eszembe jut a tegnapi nap, megáll az eszem! Hát még az este! Odaadó arca, olvadó hangja, reszkető keze, mely kezem be kapaszkodik! Ó, asszonyok, asszonyok! Így viselkedtek, s közben a szökés módján jár az eszetek? S még panaszkodni mertek, hogy mi megcsalunk? Bár meglehet, hogy van is okotok panaszra, mert minden álnokságot és hűtlenséget csak tőletek tanulhattak a férfiak! No de sebaj; annál édesebb lesz a bosszú. Mert ne féltsen, gyönyörűm! Utánamegyek ennek az álnok nőnek, de akkor megtanulja, hogy mit jelent rabszolgának lenni. Ha egyszer már le tudtam igázni a szerelem erejével, most nézzen meg engem, mire vagyok képes, amikor a bosszúvágy sarkall. Ott lát hatja majd őt a lábam előtt, reszketve, zokogva, álnok, édes hangján kegyelmet könyörögve – de hiába! Akkor már nem lesz kegyelem! Vajon mit csinál most? Mit gondol magában? Talán boldog, hogy túljárt az eszemen, mert egy nő nem ismer ennél teljesebb kielégülést. Amikor látta, hogy a sokat emlegetett tisztességével nem megy semmire, a csaláshoz folyamodott,

s amint látja, azzal játszva célt ért. És én, ostoba fejemmel, mindig azt mondtam magamnak: vigyázz, mert ez becsületes asszony! És lám, a becstelenségével kerekedett fölül. S ami a legdühítőbb: jó képet kell vágnom a dologhoz. Szelíd és bánatos pofával jövök-megyek, mikor majdnem szétrobbanok. Micsoda megalázás! Még is ennek a félénk asszonynak, akinek semmi gyakorlata sincs a szerelmi harcban – és mégis, egy mozdulattal lerázta bilincseit? Mit érek azzal, hogy szíve az enyém, s én lobbantottam benne lángra a szenvedély tüzét, a lefojtott érzékek őrjöngő vágyait, ha most ott ül biztos búvóhelyén és kinevet? Joggal nevet, mert mi az én győzelmem ahhoz képest, amilyen bravúrosan ő megfutamodott! Sejtelmem sincs, gyönyörűm, hogy maga milyennek ismer, de én tudom magamról, hogy érzékeny lelkű szerelmem meglakol ezért. Csak tudnám, miért futok ez után az asszony után, mikor száz másik akadna a helyébe, száz olyan, akit egy mosollyal boldoggá tennék! Lehet, hogy ő különb valamennyiüknél, de mit számít az? Ők vannak többen, s az több dicsőséget, nagyobb változatosságot és a gyönyörök egész skáláját ígéri kár pótlásul. Miért ahhoz ragaszkodunk, aki menekül tőlünk, s mi ért nem kell az, aki utánunk fut? Hogy miért, azt nem tudom; de a bőrömön érzem, hogy másként nem lehet. Nem lesz addig se nyugtom, se békességem, amíg ez a gyűlölve szeretett asszony az enyém nem lesz. Az életnek addig nem tudok örülni, míg ura nem leszek az ő életének. Akkor nyugszom csak meg, ha majd látom, hogy háborognak őbenne ugyanazok a szenvedélyek, melyeknek terhét most én nyögöm. Sőt, még újakat fogok rászabadítani. Azt akarom, hogy a remény és a rettegés, a megnyugvás és a bizonytalanság, a gyűlölet minden kínja és a szerelem minden kéje egyszerre zúduljon reá, és úgy táncoltassa meg őt, ahogy én akarom. Eljön még ennek is az ideje! De milyen közel voltam hozzá tegnap, és milyen messze vagyok tőle ma; és mennyi, de mennyi küszködés vár, míg újra eljutok oda… Egyelőre azt se tudom, hogy fogjak hozzá. Közeledjek? Írjak? Várjak? Minden egyformán kockázatos; józan fővel kéne gondolkoznom, pedig csak úgy forr az ereimben a vér. És ráadásul: itt mindenki nyugodt. Teljes nemtörődömséggel válaszolnak, ha Tourvelné elutazásáról, annak okairól és részleteiről érdeklődöm. Annyira nem érdekli őket, hogy alig beszéltek volna az ügyről, ha én újra meg újra elő nem hozakodom vele. Amikor meghallottam a hírt, rohantam a nagynénémhez, ő azonban, az öregasszonyok közönyével vállát vonta. Mi van ezen furcsa? – kérdezte. Tourvelné gyöngélkedett az este, s minthogy nem akart idegenben betegeskedni, inkább hazautazott, ami a legtermészetesebb dolog a világon. Hozzátette, hogy Tourvelné helyében ő is ezt tette volna, mintha bizony ezt a

vén skatulyát el lehetne képzelni Tourvelné helyében! Az egyikbe már csak hálni jár a lélek, míg a másik minden boldogságom és bánatom ura… Volanges-néról azt hittem, hogy benne volt a keze ebben a kis összeesküvésben, de megnyugodtam, mert még ő volt meg sértve, amiért Tourvelné a megkérdezése nélkül elutazott. Nagy kő esett le a szívemről; hiszen akkor nem áskálódhatott ellenem! Ha pedig Tourvelné nem bízik ebben az asszonyban annyira, mint hittem, az tiszta haszon. Egy ellenséggel kevesebb! Nem is sejti, hogy Tourvelné énmiattam menekült haza, pedig megpukkadna a büszkeségtől, ha ez az ő tanácsára történt volna. Már így is olyan fontoskodó, hogy az kibírhatatlan; hát még ha tudná az igazat! Gyűlölöm ezt a nőszemélyt, de nem baj; most újra kezelésbe veszem egy kicsit a leányát. Úgyis ittmaradok még egy ideig – ennél okosabbat ugyanis nem bírtam kitalálni –‚ legalább lesz egy kis szórakozásom! Ami pedig az én hálátlan szerelmemet illeti, nem hiszem, hogy nagyon örülne neki, ha egy ilyen botrányos szökés után beállítanék hozzá. Pedig bizonyára számol ezzel a lehetőséggel, s talán már kiadta kapusának a parancsot, hogy ne bocsásson be. Én viszont egyrészt nem tűrök el ilyen megaláztatást, másrészt őt sem akarom rászoktatni a védekezésnek ilyen egyszerű módszereire. Okosabb, ha megírom neki, hogy ittmaradok, sőt, könyörgök neki, hogy térjen vissza. S csak akkor állítok be hozzá, amikor már biztonságban érzi magát; majd meglátjuk, hogy viseli el akkor a viszontlátás örömeit. Ez a jelenet annál hatásosabb, minél később kerül rá a sor; de én, sajnos, már most olyan türelmetlen vagyok, hogy minden percben be akarok fogatni és elindulni. No de ne féljen. Tudok én magamnak parancsolni. Megígérem, hogy a maga válaszát itt várom meg, csak arra kérem, ne várasson sokáig. Az én helyzetemben a tájékozatlanság a legidegesítőbb, de az inasom, akinek szabad bejárása van Tourvelné szobalányához, szerencsére Párizsban van; így legalább tudni fogom, hányadán állunk. E levelemhez mellékelek pénzt és néhány utasítást; kérem, juttassa el hozzá valakivel, ügyelve, hogy személyesen adják át neki. Azért vagyok ilyen óvatos, mert ha valamilyen kellemetlen megbízásról van szó, akkor a fickó a legtöbbször nem szokta megkapni a leveleimet. Sajnos, pillanatnyilag nem olyan szerelmes a szobalányba, mint kellene. Segítsen rajtam, gyönyörűm. Ha eszébe jut valami jó ötlet, ami segíthet rajtam, írja meg. A maga okos barátsága már sokszor kihúzott a bajból; már most is nyugodtabb vagyok, ami óta magának írok. Tudom, hogy megérti minden szavamat, nem úgy, mint ezek az itteni, ember formájú automaták. Azt kezdem hinni, hogy voltaképpen csak két értelmes ember van a világon: maga meg én.

A …-i kastélyban, 17.. október 3-án. CI. LEVÉL Valmont vikomt az inasának, Azolannak (AZ ELŐZŐ LEVÉLHEZ MELLÉKELVE) Nagy hülye lehet maga, hogy ma reggel elment innen, és nem vette észre, hogy Tourvelné őnagysága szintén elutazott. Ha pedig észrevette, de nem szólt nekem, akkor még nagyobb. Már egy jó csomó pénzemet elköltötte, hogy leigya magát az idevaló inasokkal, de én a legfontosabb dolgokról mégse értesülök. Arról nem is beszélek, hogy mennyit cicázott a szobalányokkal ahelyett, hogy a személyemről gondoskodott volna, de attól se lettünk okosabbak. Maga lusta és haszontalan fráter, utoljára figyelmeztetem, hogyha ezt a megbízást is elpuskázza, akkor nem fog többé semmit elpuskázni az én szolgálatomban. Mindent tudni akarok, ami Tourvelné őnagyságával történik. Egészséges-e, alszik-e, jó vagy rosszkedvű-e, eljár-e hazulról és hová, fogad-e vendéget és kit, veszekszik-e a cselédséggel, különösen azzal a szobalánnyal, aki itt is vele volt; mivel tölti az idejét, amikor egyedül van? Olvas-e, ha igen, egy folytában vagy megszakításokkal; ha megszakítja az olvasást, elrévedezik-e? Ugyanígy, ha ír. Barátkozzon össze az inasokkal, elsősorban azzal, aki a postára szokta vinni a leveleket. Vállalja el helyette ezt a megbízást, s ha belemegy, küldje el nekem azokat a leveleket, amelyek érdekelhetnek. Ha például Volanges-né őnagyságának címzett levelet talál, azt okvetlenül juttassa el hozzám. Ragaszkodom hozzá, hogy még egy ideig boldogítsa szerelmével a kis Julie-t. Ha magának volt igaza, és csakugyan van még egy szeretője, akkor osztozzanak meg rajta ketten. A maga érzékenysége tiszta nevetség; mások is csinálják ezt, sokkal különb emberek, mint maga. Ha azonban az a másik nagyon okvetetlenkedik, és például annyit lábatlankodik a lány körül, hogy nem marad ideje Tourvelné őnagyságával törődni, akkor túrja ki valahogy, vagy pedig pofozza ki a házból. Ne törődjön a következményekkel, én mindent el fogok simítani. A fő dolog az, hogy minél több időt töltsön Tourveléknál. Ha valamit meg akar figyelni, méghozzá alaposan, akkor nem szabad lemennie az emberek nyakáról. Ha pedig véletlenül épp elbocsátanának egy inast, álljon be a helyére. Mondja azt, hogy nekem fölmondott, mert nem bírta tovább a fölfordulást, és nyugodtabb helyet szeretne találni. Ha odavették, én továbbra is kifizetem a

bérét, Ugyanúgy, mint W. hercegnőnél, ezenfelül Tourvelné őnagyságától is megkapja a fizetségét. Ha volna magában egy kis ügyesség és szorgalom, akkor bőven elég volna ennyi magyarázat. Minthogy azonban ismerem magát, a magyarázat mellé pénzt is küldök. Mellékelek egy meghatalmazást, amelyre az ügyvédemnél huszonöt aranyat vehet föl, mert úgyis tudom, hogy nincs egy vasa sem. Ebből a pénzből először is vesztegesse meg Julie-t, mert azt akarom, hogy kezdjen velem levelezni, aztán itassa a cselédséget, de lehetőleg úgy, hogy a svájci kapus szobájában rendezzék az ivászatokat; azt akarom, hogy őhozzá is bejáratos legyen. De ne felejtse el, hogy nem a mulatságait óhajtom meg fizetni, hanem a szolgálatait. Julie-t oktassa ki, hogy nézzen körül alaposan, és mindenről küldjön nekem jelentést, még arról is, amiről azt hiszi, hogy nem fontos. Inkább írjon tíz fölösleges mondatot, mintsem hogy elhallgasson valamit, ami érdekes lehet; van úgy, hogy az apróságok a legfontosabbak. Azt is meg kell szervezni, hogy a nevezetesebb eseményekről a lehető leggyorsabban értesüljek. Ezért levelem vétele után béreljen egy hátaslovat, és adja oda Philippe-nek, aki további rendelkezésig telepedjen le E.-ben.33 Őnála tehát sürgős esetben lovat lehet váltani; a rendes levelezésre megfelelő a posta is. Vigyázzon erre a levélre, nehogy elveszítse. Olvassa el minden reggel, részben, nehogy elfelejtsen valamit, másrészt, mert akkor nem veszíti el. Végül pedig becsülje meg magát, mert ezzel a megbízással nagy kitüntetés érte. Ha elégedett leszek magával, akkor magának sem lesz panaszra oka. A …-i kastélyban, 17.. október 3-án. CII. LEVÉL Tourvelné Rosemonde-nénak Igen tisztelt asszonyom, bizonyára nagy csodálkozással értesült váratlan elutazásomról, de ha megmagyarázom, hogy ez miért történt, alkalmasint még jobban meg lesz lepve. Talán úgy vélekedik majd, hogy e magyarázkodással nem tisztelem eléggé azt a nyugalmat, melyet az ön korában nem illik megzavarni, Sőt, hogy nemcsak e nyugalmat, hanem az ön személyét sem tisztelem úgy, amennyire önt megilletné. Ha ez így van, bocsásson meg nekem, asszonyom. Szívem csordultig tele van fájdalommal; nem állom meg, hogy ki ne öntsem, de nem találtam önnél bölcsebb és jóságosabb barátnőt. Kérem, 33

Kisközség, félúton Párizs és Rosemonde-né birtoka között.

vegye úgy, mintha a lánya volnék. Még sohasem vágyódtam ennyire egy anya meg értésére, mint most; talán van is némi jogom hozzá, hiszen ismeretségünk kezdete óta gyermeki tisztelettel tekintettem önre. De hová lettek azok a szép napok, amikor még ilyen tiszta érzések lángoltak bennem? Nem is sejtettem, hogy az emberi lélek ilyen sötét erők küzdőtere lehet, s azt még kevésbé, hogy ha egyszer nekem is meg kell vívnom a harcomat velük, épp akkor fog elhagyni az erőm… Ó, mit tett velem ez a végzetes utazás! Asszonyom, hadd mondjam meg végre: szerelmes vagyok, eszeveszetten szerelmes! Most írom le először ezt a szót, pedig hogy könyörgött valaki, hogy mondjam, mondjam! Sokszor az életemet is odaadtam volna, úgy ki szerettem volna mondani, úgy szerettem volna őt boldognak látni… De megtagadtam, mert meg kellett tagadnom! Most azt hiszi, hogy nem szeretem, és kétségbe fog esni… Jaj, milyen borzasztó ez! Játszva úrrá lett a szívemen, és mégsem tudja, mi rejtőzik benne? Talán könnyebben viselném el a szenvedést, ha tudná, hogy mennyire szenvedek; de ezt még ön sem bírja elképzelni, asszonyom, pedig ön előtt nem csinálok titkot belőle. Még néhány perc, és elutazom. Milyen szomorú lesz, szegény! Mikor a kocsiban ülök, ő még azt hiszi, hogy itt vagyok a szobámban; délben pedig, amikor találkozni szoktunk, én már a messze távolban leszek, ahová soha, de soha nem jöhet utánam. Már útra kész vagyok. Itt vannak a csomagjaim, s bár merre nézek, minden erre a kegyetlen elválásra emlékeztet. Minden készen áll, csak én nem állok készen… De minél jobban fáj a szívem, annál jobban tudom, hogy nem maradhatok. Nem is maradok. Jobb meghalni, mint bűnben élni. Már így is tele vagyok önváddal, hiszen csak a tisztességemet tudtam megőrizni, a tisztaságomat nem. S hogy nem buktam el egészen, még azt is az ő nagylelkűségének köszönhetem! Már ott tartottam, hogy megmámorosodtam a közelségétől, szédülni kezdtem, ha szólt hozzám, boldog lettem volna, ha boldoggá tehetem – és ebben az édes őrületben elvesztettem az önuralmamat, épp hogy erőt tudtam venni magamon… Ha ő akkor csak egy lépést tesz felém, nem lett volna erőm elhárítani; de ő látta a vergődésemet, és megsajnált. Egy okkal több, hogy szeressem, mert amit kaptam tőle, az drágább az életemnél. Ha csak az életemről volna szó, higgye el, asszonyom, eszembe se jutna elutazni. Mit ér az életem nélküle? Teher és nyűg, melytől jó volna megszabadulni. Ezer halálnál rosszabb az a sors, mely most előttem áll. Én leszek az oka mindkettőnk boldogtalanságának, de közben egy könnyet sem ejthetek, s őt egyetlen szóval se vigasztalhatom; szakadatlanul védekeznem kell majd, hol őellene, hol magam ellen, s bármit teszek, az neki fájni fog, pedig egyetlen vágyam az, hogy boldoggá tegyem… Ez vár rám, asszonyom, ez a szörnyű sors; de önnek, akit most már anyámnak tekintek, megesküszöm, hogy

el fogom viselni! És hadd esküdjem meg arra is, hogy nem lesz ön előtt titkom; engedje meg, hogy elmondjam minden lépésemet és gondolatomat. Így mindig érezni fogom az ön jelenlétét, melyből erőt meríthetek. Amíg van valaki, akinek számadással tartozom, addig nem leszek egyedül; az én gyengülő erkölcsi erőm helyébe az ön erős erkölcse lép. Ne féljen. Nem lesz oka pirulni miattam; olyan lesz nekem, mint egy segítő kéz, mely megóv a ballépésektől. Csak ön tud engem megmenteni, asszonyom, mert ön egy személyben a legjobb barátnő, aki elnézi gyengeségemet, s a szigorú őrangyal, aki nem engedi, hogy szégyenbe essem. Pedig már az is micsoda szégyen, hogy erre a kérésre kényszerülök… Kevély és fennhéjázó voltam, azért süllyedtem ilyen mélyre. Pedig mit tudhattam én, a buta fejemmel, a szerelemről? Semmit, de semmit. Hiszen ha ismertem volna, jobban féltem volna tőle, csakhogy az első fuvallata olyan könnyű és mámorító volt, hogy azt hittem, játszva megbirkózhatom vele. Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, foggal-körömmel megküzdök vele; akkor talán: most nem kellene elutaznom, vagy ha igen, akkor sem a végleges szakítás kínzó ürességével, hanem azzal a sokkal elviselhetőbb elhatározással, hogyha ritkábban is, de olykor mégis viszontláthatom őt… Most azonban mindennek vége, és mindörökre vége!… Mindörökre? Lehetséges ez? Jaj, kedvesem, láthatja, mivé lettem! Még most is, amikor meggyónom önnek bűnömet, valami visszahúz, hogy alkudjam meg vele. De azt már nem! Elég! Indulás; ha itt maradnék, vakon rohannék a romlásba. Kedves barátnőm, akit mindenkinél jobban tisztelek, Isten önnel. Ne felejtse el, hogy leányának fogadott, s most úgy kell szeressen, mint a gyermekét; én pedig esküszöm, hogy leküzdöm gyengeségemet, mert inkább vállalom a halált, mintsem hogy szégyennel fizessem vissza az ön szeretetét. A …-i kastélyban, 17.. október 3-án, éjfél után 1-kor. CIII. LEVÉL Rosemonde-né Tourvelnénak Kedvesem, sokkal jobban elszomorított az elutazása, mint amennyire az oka meglepett. Nehéz is lett volna újat mondania az érzelmeiről; nemcsak azért, mert a sok tapasztalat éleslátóvá tett, hanem maga miatt is, aki fölkelti az ember figyelmét és rokonszenvét. Őszintén szólva, leveléből semmi, vagy csak nagyon kevés újat tudtam meg; így például azt se onnan tudom, hogy ki az, akibe beleszeretett, mert a levél elejétől végig őróla szól ugyan, de a nevét mégsem árulja el. Mondom, nem is volt rá szükség, mert tudom, kiről van szó.

Csak azért említem ezt meg, mert, úgy látszik, a szerelem természetrajza mit sem változik; minden úgy van ma is, ahogy az én időmben volt. Magam se hittem volna, hogy valaha is előhívom még a messzi múltból ezeket az emlékeket, melyek nem nagyon illenek koromhoz. Tegnap óta mégis ezeken jár az eszem, remélve, hátba találok köztük valamit, amitől maga is, kedvesem, okosabb lesz. De nem tudok mást tenni, mint bámulni és sajnálni magát. Bámulom, mert elutazása nagy bölcsességre vall, de épp ez az, amitől megrendültem. Ha már olyan a helyzet, hogy nincs más megoldása, akkor nehéz magunktól távol tartani azt, akihez mágnesként húzódik a szívünk. Mégis azt hiszem, hogy nincs oka kétségbeesni. A maga erős és tiszta jelleme nem ismeri a lehetetlent; ha pedig mégis bekövetkeznék az, amit isten ne adjon, akkor is elmondhatja magáról, hogy körömszakadtáig küzdött ellene, s ebben találhat egy kis vigaszt. Ne felejtse el azt sem, hogy isten csodát tehet akkor is, amikor a mi véges erőnk már föladta a harcot. Talán már nem is sokáig várat magára ez a csoda, mely megtisztulva és fölmagasztosulva emeli ki magát érzelmeinek félelmetes örvényéből. Mindezt nem azért írom, hogy mindent a csodától várjon, hanem hogy bízzék meg jobban önnön erejében; akkor pedig holnap talán már győztesen kerül ki abból a harcból, amelyben ma még alulmaradt. Mit tehetnék én magáért, édes gyermekem? Bízzuk inkább a Gondviselésre, amit tőlem várt; én pedig, ahogy gyenge erőmtől telik, megpróbálok tanáccsal és vigasszal maga mellé állni. Tőlem hiába várja fájdalma csillapítását; én legföljebb osztozni tudok benne. Épp ezért szívesen fogadom vallomásait, hiszen az is könnyít magán valamit, ha van kinek kiöntse a szívét. Remélem, az öregség hidege még nem járt át olyan nagyon, hogy ne viszonozhassam baráti közeledését. Ígérem, hogy mindig a rendelkezésére állok. Ha nem is lehetek minden bajának orvosa, az se kevés, hogy valakivel megoszthatja terhét. Hiszen lehet, hogy ez a boldogtalan szerelem még jobban elhatalmasodik magán; akkor pedig, ha beszélnie kell valakivel róla, inkább én legyek az, mint ő. Most veszem csak észre, hogy akaratlanul is követtem példáját. Úgy látszik, mi sose jutunk el odáig, hogy néven nevezzük ezt az embert, de nincs is rá szükségünk; így is megértjük egymást. Lehet, hogy jobb volna hallgatni róla, de én mégis megírom magának, hogy hirtelen távozása nagyon lesújtotta őt… Vagy okosabb lett volna, ha elhallgatom ezt? Nem hiszem; szerintem nem sokat ér az az okosság, mely csak bánatot szerez a barátainknak. Mégse mondok róla többet, de csak azért, mert félbe kell szakítanom ezt a levelet. Hosszú leveleket én már csak diktálni tudok; gyengülő szemem, reszkető kezem hamar fölmondják a szolgálatot.

Isten önnel, kedves, drága gyermekem! Higgye el, szíves-örömest fogadtam leányommá, mert megvan magában mindaz, amitől egy anya szíve büszkeséggel és örömmel telik meg. A …-i kastélyban, 17.. október 3-án. CIV. LEVÉL Merteuil márkiné Volanges-nénak El se mondhatom, milyen büszkeség fogott el levelének olvasása közben. Alig mertem hinni a szememnek, hogy ön, kedves barátnőm, bizalmába avat, és arra érdemesít, hogy tanácsot kérjen tőlem! Attól félek ugyan, hogy ezt a kitüntetést csak az ön baráti elfogultságának köszönhetem, de akkor is jólesik, hogy épp rám gondolt, és azon leszek, hogy ne legyen oka megbánni elhatározását. Elbizakodottság volna, ha tanácsot mernék adni önnek; engedje meg, hogy ehelyett egyszerűen és őszintén megírjam a véleményemet. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy igazam van, mert a dolgokat egészen másképp látom, mint ön. Épp csak el szeretném mondani az érveimet, a döntést azonban önre bízom. Én, még ha elveti is őket, aláírom az ítéletét. Bízom a magam bölcsességében, melynek legfőbb érdeme, hogy nem akarja magát az ön bölcsességének fölébe helyezni. Ha mégis az én elgondolásom bizonyul helyesnek, akkor ez csak véletlen lehet, melynek oka a mindent megszépítő anyai szeretet, s ez a tulajdonság, annyi más nagyszerű jellemvonás mellett, uralja és irányítja az ön tetteit. Csak az ő sugallata lehetett például az az ötlet, amelyre már félig-meddig el is szánta magát. Azt hiszem, ha ön nagy ritkán téved, az is csak úgy történhetik, hogy két jó közül a kisebbet választja. Úgy érzem, hogy az ember nem lehet eléggé körültekintő, ha mások sorsába merészel beleszólni, különösképpen, amikor a sorsnak egy olyan fölbonthatatlan és szent fordulatáról van szó, mint a házasság. Milyen igaza van önnek. Ilyenkor egy anyának helyt kell állnia az eszével és a szívével egyszerre, és, amint írja, minden élettapasztalatát kölcsön kell adnia a lányának! Sokat gondolkoztam azon, hogy mit is jelent ez voltaképpen. Talán ezt: neki kell döntenie a leánya helyett, hogy mi az, ami tetszik, és mi az, ami illik. Az anyai tekintély mindennél nagyobb. Nem nőhetnek fölébe az ifjú szívek hullámzó vonzalmai. Ezeket úgyis csak az veszi komolyan, aki fél tőlük; aki azonban ismeri valódi értéküket, egy kézlegyintéssel végezhet velük. Ami engem illet, nem tagadom, hogy sohasem hittem a szenvedélynek abban a

mindent elsöprő erejében, melyre manapság divat lett hivatkozni. Az én szememben a szenvedély nem mentesít a társadalom örök normáinak betartása alól. Nem fér a fejembe, hogy ezek a tiszavirág-életű érzelmek, melyek reggel megszületnek és estére megszűnnek, eltörölhessék az erény, a becsület és a szerénység szentháromságát. Nem igaz, hogy a szerelmi szenvedély igazolhat egy asszonyt, aki sárba tapossa ezeket az alaptörvényeket; mert akkor a tolvaj jogosan hivatkozhatnék a pénzsóvárságára vagy a gyilkos a bosszúvágyára. Persze, néha nem könnyű a lemondás. Mindenki, magamat is beleértve, keservesen megharcolta a maga harcát. Én azonban mindig abból indultam ki, hogy erős akarattal le tudom győzni szívem vonzalmait, és azt tapasztaltam, hogy ez másoknak is sikerült. Az asszonyi becsület íratlan kötelességek betartásából áll, eszköze a lemondás, jutalma pedig a lelkünk nyugalma. Aki ezt tagadja, annak érdeke, hogy összezavarja a fogalmakat, mert eljátszotta ugyan a becsületét, de azt reméli, hogy ezt mások nem veszik észre. A dolog azonban úgy áll, hogy az elkövetett hibákat nem lehet hibás érvekkel elkendőzni. De van ilyen veszély, amikor egy olyan édes, szelíd és engedelmes gyermekről van szó, mint az ön leánya? Hiszen az ő vele született erényeit megduplázta az a kitűnő nevelés, melyet öntől kapott! Ön, asszonyom, hosszú meggondolás után, az elképzelhető legjobb férjet szemelte ki neki; nem nagyon hízelgő a lányára, hogy most, ettől a mondvacsinált veszélytől megrettenve, kész volna föláldozni ezt az előnyös házasságot. Én azonban szeretem Dancenyt; Gercourt gróffal viszont már jó ideje alig találkozom; de hiába barátom az egyik jelölt, és közömbös a szememben a másik, mégis érzem az óriási különbséget a két házasság között. Igaz ugyan, hogy előkelőnek egyformán előkelő mind a kettő. Az egyik azonban szegény, a másik viszont gazdag, mégpedig olyan gazdag, hogyha nem születik grófnak, akkor is ott tartana, ahol ma. Elismerem, hogy a pénz nem boldogít, de azért mindenki tudja, hogy megkönnyíti az életet. A kis Cécile, amint ön mondja, elég gazdag kettejük helyett is. Csak ugyan, egy hatvanezer frankos évjáradék sok pénz – de mindjárt nem olyan sok, ha valaki a Danceny nevet viseli, és ehhez illő házat akar berendezni és fönntartani. Sajnos, nem élünk már Sévigné asszony idejében. Korunkban mindent fölemészt a luxus. Hiába ócsároljuk, mert ha mások fényűző életét látjuk, mi sem akarunk elmaradni mögöttük. Így aztán a fölösleges ki adások miatt nem telik a szükségesekre. Persze, mindennél fontosabb a jellem és az egyéniség; önnek ebben is teljesen igaza van. Gercourt gróf már tettekkel bizonyította be, hogy mindenben megállja a helyét. Elhiszem, méghozzá szívesen hiszem el, hogy Danceny nem marad el mögötte; de van erre már valami bizonyítékunk? Igaz ugyan, hogy hiányzik belőle az ifjak szokásos szertelensége, s az is igen reménykeltő

vonása, hogy nem ott hajszolja az örömöket, ahol a hozzá hasonló korú fiatalok, hanem meg tudja válogatni a társaságát; de ki tudja, mi rejlik emögött? Amit józanságnak nézünk nála, annak talán csak pénztelenség a neve, hiszen a kártya és a léha szórakozások sokba kerülnek, pláne, ha valaki nem szereti, hogy fukarnak vagy hamiskártyásnak csúfolják a háta mögött. Lehet, hogy Danceny is kacérkodik ezzel az életmóddal, de fél, hogy nem tud megállni félúton. Nem ő az egyetlen, aki csak azért keresi a magunkfajta emberek társaságát, mert nincs más választása. Mégse gondolja, kedves barátnőm, hogy ilyen rossz a véleményem róla, de azért kerüljük a fölösleges kockázatot. Mit válaszol majd a lelkiismerete szavára, ha balul ütne ki a dolog? És mit válaszol majd a kis Cécile-nek, ha egyszer így szól önhöz: Mama kérem, én fiatal és tapasztalatlan voltam, az én koromban még nem bűn, ha téved valaki. A Gondviselés azonban épp azért adta nekem az én okos mamámat, hogy észre térítsen, amikor eltévesztem az utamat és megmentsen a szerencsétlenségtől. Hová tetted az eszedet, az óvatosságodat, mama? Én azt se tudtam, mi fán terem a házasság; hogyan tudhattam volna megválasztani az élettársamat? De még ha akartam volna is, miért nem nyitottad ki a szememet? Én mindig engedelmes gyereked voltam, tudtam, mivel tartozom neked; még meg is köszöntem volna, ha kiválasztod azt a férfit, aki nekem való… S látod, olyan szerencsétlen vagyok a házasságban, mintha engedetlen, lázadó gyermek lettem volna. A te gyöngeséged okozta vesztemet! A kis Cécile annyira tiszteli az édesanyját, hogy talán el sem merné neki mindezt mondani, de az anyai szív a gyermek hallgatását is megérti. A titokban elsírt könnyek is az ön szívére hullanak majd; a lánya könnyei. Mi lesz akkor? Hol talál mentséget, vigasztalást? Talán ebben a buta kis szerelemben, amelybe ön is belenyugodott, ahelyett, hogy a lányát néhány erélyes szóval kiábrándította volna belőle? Mondták már nekem, kedvesem, hogy túlságosan szerelemellenes vagyok, s ez igaz is lehet. De az is igaz, hogy a szerelem sok bajt hozhat a házasságra. Persze, nincs egy szavam sem egy tiszta és szelíd érzés ellen, mely megkönnyíti a házastársak kölcsönös kötelességeit és az együttélés fegyelmét; azt azonban nem helyeslem, hogy egy röpke érzés káprázatában válassza ki valaki egy életre szóló társát, s később is ez az érzés legyen két ember sorsának ura. “Választani” annyit tesz, mint az emberek közül kiválasztani a megfelelőt; de hogy válasszon az, akinek egész valóját egy ember tölti be, sőt, szerelmes szédületében még ezt az egyet sem ismeri igazán? El se tudom sorolni, hány olyan asszonyt ismerek, akin kitört ez a veszedelmes ragály; jó néhányan azzal is megtiszteltek, hogy kiöntötték nekem a szívüket. Ha őket hallgatja az ember, úgy tűnik föl, mintha az ő választottjuknál tökéletesebb lényt még nem hordott volna hátán a föld; de aki

közelebbről megnézi őket, azt látja, hogy e tökély nem más, mint a képzelet szüleménye. Lázas fejecskéjükben csak úgy zsong a sok szép és nemes jellemvonás, s ezeket aztán ráaggatják a kedvesükre. Olyan ez, mintha egy rozoga bábut isten köntösével ruháznának föl; de ők ebből mit sem vesznek észre, mert beleszeretnek tulajdon teremtményükbe, és térden állva imádják ezt a maskarát. A kis Cécile-nél csak két eset lehetséges. Vagy nem is szereti Dancenyt, vagy ha igen, akkor ő is egy ilyen illúzió rabja. Ha pedig Danceny viszontszereti, akkor mind a ketten ugyanannak az öncsalásnak lettek az áldozatai. De ebből csak az derül ki, hogy ők nem ismerik, mert nem is ismerhetik egymást, nem pedig az, hogy ön, kedvesem, eltűrje, sőt helyeselje a házasságukat… Persze, ön most joggal teszi föl a kérdést: “Hát a másik parti miért jobb? Ismeri-e Gercourt a lányomat, vagy a leányom a grófot?” Igaza van! Egyik sem ismeri a másikat, de nem is bolondítják egymást vele. Gondoljuk végig, mi történik, ha két ilyen fiatal ember összeházasodik, akikről föltehetjük, hogy becsületesek. Az, hogy mindegyik igyekszik a másikat kiismerni, önmagát pedig megfigyelni. Így aztán hamarosan rájönnek arra, hogy közös nyugalmuk kedvéért mennyit kell le faragniok vágyaikból és kedvteléseikből. Ezek a megalkuvások nem fájdalmasak, mert mindkét fél belátásán alapulnak, és hamarosan megtermik gyümölcsüket, a jóindulat és megértés lég körét. Később már a megszokás hatása is érezhetővé válik, mely, ha le nem rombolja, akkor táplálja és erősíti a vonzalmakat; így alakul ki végül az a baráti érzés, az a nyílt és bizalmas házasságoknak. Lehet, hogy a szerelem édes mámora ennél sokkal izgalmasabb, de mennyivel mulandóbb! Ha pedig elérkezik az elmúlás pillanata, akkor a szerelmesek lába alatt megrendül a föld. Eddig a tökély megtestesülését látták és szerették egymásban; most egyszerre a legkisebb hiba is elviselhetetlenül bántónak tűnik föl. Ráadásul mind a ketten azt hiszik, hogy csak a másik változott meg; ő maga most is ugyanolyan makulátlan, amilyennek egy régen elmúlt káprázat mutatta… Nem érti, hogy az a mámor, mely benne is kialudt már, miért nem lángol tovább a másikban. Ezen megsértődik, s a sértett hiúság tovább folytatja a romboló munkát, előbb százszorosra nagyítja a másik gyengéit, aztán ingerültséget szül, mely végül átcsap a gyűlöletbe. S ekkor üt a leszámolás órája: a könnyen szerzett gyönyörökért hosszan tartó boldogtalansággal kell megfizetni. Íme, ahogy megígértem, megírtam önnek erről a kérdésről a véleményemet. Nem vitatkozni akarok, mert a döntés joga az öné, kedves barátnőm. Csak arra kérem, ha kitart eredeti elhatározása mellett, írja meg, milyen meggondolások sugallták ezt. Mindig boldog vagyok, ha tanulhatok öntől valamit; s mondanom se kell, hogy szeretnék már valami biztosat tudni az édes kis Cécile sorsáról.

Szívből kívánom, hogy boldog legyen, mert mindkettőjüknek őszinte és igaz barátja vagyok. Párizs, 17.. október 4-én. CV. LEVÉL Merteuil márkiné Cécile Volanges-nak Nézzenek oda, hogy meg van bántva a szegény kicsike, és milyen piros az arcocskája a szégyentől! Az a Valmont úr ugyan csak elvetemedett ember lehet. Mit hallok? Mire merészkedett? Azt tette magával, amit azzal az asszonnyal tenne csak meg, akit olyan nagyon szeret? Megtanította mindarra, amiért már majdnem megölte a kíváncsiság? Hát ami sok, az sok. Ez az ember minősíthetetlenül bánt magával. Maga pedig a kedvesének tartogatta a szüzességét; bár furcsa egy kissé, hogy a szóban forgó személy miért nem vette el, ami az övé. Maga pedig olyan ember, aki hallani sem akar a szerelmi örömökről, hanem beéri a szenvedésekkel. Igazi regényhős, kicsikém; csupa égő szenvedély, csupa megindító szomorúság, csupa tisztesség, csupa becsület… Hű, de szép dolgok ezek; csak az a baj, hogy amikor az ember ilyen emberfölötti jellemvonások jól olvas, ásítani kezd unalmában; de, úgy látszik, ebbe bele kell nyugodni. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy másnap reggel milyen karikás volt a szeme. Ó, de borzasztó! Hát ahhoz mit szól majd, amikor a szeretőjének lesz karikás a szeme? Attól félek, kiscicám, hogy magának se mindig lesz oka ezekre a karikákra panaszkodni; Sajnos, nem minden férfi Valmont! És nem elég, hogy karikás; még le is süti… Jól tette, kicsikém; aki tud a szemekben olvasni, rájött volna, hogy milyen jól szórakozott az éjjel. No de hálistennek, ezzel a tudással csak kevesen rendelkeznek, máskülönben, higgye el, a legelőkelőbb asszonyok, sőt, a leányok is, állandóan lesütve tartanák a szemüket. Amint látja, nem fukarkodom az elismeréssel, de engedje meg, hogy szóvá tegyek egy kis szépséghibát. Maga igazán remekelt, gyermekem, csak azt sajnálom, hogy miért nem gyónta meg az egészet a mamájának? Pedig már a karjába vetette magát. Már sírva fakadt, már ő is sírva fakadt – miért szakította félbe ezt a pompás színházi jelenetet? Pedig a kedves mama első elragadtatásában egész biztosan nem hagyta volna cserben leánya becsületét, és egész életére kolostorba dugta volna! Ott aztán imádhatta volna a maga Dancenyját éjjel-nappal, zavaró kapcsolat, mely szerintem az egyetlen igazán

tartós alapja a jó vetélytársak és még zavaróbb bűntudat nélkül. Még Valmont úr se háborgatta volna fenséges gyászában az ő kárhozatos gyönyöreivel. No de beszéljünk egy kicsit komolyan. Maga elmúlt tizenöt éves. Kérem, próbáljon felnőttként viselkedni! Maga is elismeri, hogy nem érdemli meg a jóságomat; pedig én jó barátnője akartam lenni, ami nagyon rá is fért volna magára, egy ilyen anya és egy olyan férj mellett, amilyennel ő akarja magát boldoggá tenni. De mit kezdjek magával, ha még ez se segített a baján? Épp attól butul el, amitől más lánynak meg szokott jönni az esze. Szedje össze magát, és próbáljon nyafogás helyett egy kicsit gondolkozni. Mi baja tulajdonképpen? Ahelyett, hogy hálát adna Istennek, panaszkodik, szégyelli magát, zavarban van. A szégyent – éppúgy, mint a fájdalmat –‚ ha a szerelem okozta, csak egy pillanatig érzi az ember. Persze, még azután is panaszkodhatunk miatta, de érezni már nem érzünk semmit; a gyönyör viszont mindörökre a miénk, s ez nem csekélység. Én bizony tudok sorok közt olvasni, és úgy veszem észre, hogy magának is ízlett az első kóstoló. Ne is próbálja tagadni, mert a fejére idézem a saját szavait. Ki írta azt, hogy “nem engedelmeskedett saját magának”? S azt, hogy “csak szavakban volt határozott, tettekben nem”? S mit jelent az, hogy a búcsúzásnál azt kívánta “bár ne menne el”? Vajon a szégyent kevesellte, kicsikém, vagy pedig a kéjt? Csúnya dolog, ha valaki barátnőjének hazudik, olyan csúnya, hogy inkább ne is beszéljünk többet róla. Ami történt, azért mindenki hálát adna a sorsnak; de magát, az adott helyzetben, valóságos szerencse érte. Gondolja meg, milyen kutyaszorítóban van; egyfelől ott a mama, akinek a szeretete nélkül nem tud meglenni, másfelől Danceny, akit egy életre akar magához láncolni. Van ebből kiút? Ha van, akkor az csak egy harmadik férfi szerelme lehet, miközben maga remekül elszórakozik vele, a kedves mamának meghagyja azt az illúziót, hogy szófogadó gyermekhez illően szakított szerelmével, aki viszont imádni fogja magát hősies ellenállásáért. Őneki ugyanis, ha rám hallgat, csak szavakkal s ne tettekkel bizonyítsa be szerelmét. Magának nem nagyon hiányzik majd, amit tőle megtagad; ő viszont, ha siránkozik is miatta, csak még tisztábbnak, még imádandóbbnak látja majd magát. Így mindenki meg lesz elégedve; a mama, mert föláldozta érte a szerelmet, Danceny, mert nem adta meg magát, s maga, mert mégis megadta magát, és élvezheti a szerelem minden gyönyörét. Hány asszonyt ismerek, aki ma is köztiszteletben állna, de elbukott, mert nem jött rá egy ilyen egyszerű megoldásra, mint ez. Ez a módszer nemcsak okos, nemcsak kellemes, hanem célra vezető is. Maga azonban ment a saját feje után, de tudja-e, hogy mit ért el vele? Azt, hogy a mama látja a maga növekvő elkeseredését, azt hiszi, hogy egyre jobban veszkődik a maga Dancenyjáért, s csak azért nem sújtott le még a méltó

büntetéssel, mert teljesen meg akar bizonyosodni gyanújáról. Épp most kaptam tőle levelet, s azt írja, hogy “remélem, sikerülni fog a kislányomat beszédre bírni, mert tőle magától akarom megkapni a bizonyítékot. Ha másképp nem megy, megígérem neki, hogy hozzámehet Dancenyhoz…” Ezzel, azt hiszi, meg tudja oldani a nyelvét, s akkor aztán, ha egyszer beleesett az anyai szeretet ügyes csapdájába, semmi se menti meg attól, hogy sokára, talán mindörökre, zárdába ne csukják. Ott aztán lesz ideje megsiratni a naivitását, kicsikém! Én a maga helyében a cselre csellel válaszolnék. Kezdje azon, hogy próbáljon mosolyogni. Minél jobb kedvű, annál kevesebbet gondol Dancenyra, ami a kedves mama szemében már azért is roppant logikusnak látszik, mert a távollét eredménye is lehet… Még örömöt is szerez neki ezzel, hiszen a saját bölcsességét látja igazolva; ilyen jó ötlete csak neki lehet! Ha még ez sem elég, s a gyanú utolsó cseppje arra készteti a mamát, hogy próbatételképpen a házasságát kezdje emlegetni, maga legyen jó kislány, aki szót fogad a mamájának… Mi baja lehet belőle? Hát nem mindegy, minek hívják a férjünket? Az egyik olyan, mint a másik; de a legutálatosabb férj se tud annyi bajt csinálni, mint egy mama. Ha sikerül megnyugtatni a mamát, s már férjhez ment az ő gusztusa szerint, akkor aztán csinálhat, amit akar. Ha úgy tetszik, meneszti Valmont urat Danceny kedvéért, ha kedve van, mind a kettőt megtarthatja. Mert ne felejtse el, kicsikém; a maga Dancenyja kedves fiú, de mégiscsak egy a tucatból. Nem érdemes miatta a fejét fájdítania, mert ebből a fajtából mindegyik ujjára kap, amennyit akar. Valmont úr egészen más. Őt nehéz megtartani, és nem tanácsos otthagyni. Nála csak az számít, aki nagyon kitanult – vagy legalábbis nagyon tanulékony. Az volna csak az igazi szerencse, ha meg tudná őt tartani, gyermekem! Egy csapásra mindenki megtanulná a nevét, és az első asszonyok sorába emelkednék. Látja, így verekszi ki magának az ember a helyét a nagyvilágban nem pedig nyafka beszéddel és arcpirulással, mint amikor még az apácák térden állva ebédeltették. Ha van esze, gyermekem, kibékül Valmont úrral. Ez nem lesz könnyű, mert nagyon megbántotta. De mindig megvan a módja, hogy az ember jóvá tegye a balfogásait. Legyen hát hajlékony, közeledjék maga; úgyis hamarosan rá fog jönni arra, hogy ha a férfiak megtették az első lépést, akkor nekünk kell megtennünk a másodikat. Abban is tudok segíteni, hogy alkalma legyen a közeledésre. Ezt a levelet úgysem szabad megtartania; arra kérem, hogy mihelyt elolvasta, adja át neki. Előbb azonban pecsételje le; egyrészt, mert akkor nem mások tanácsára, hanem önszántából tette meg a kezdeményező lépést, ami sokkal nagyobb érdemnek számit, másrészt, mert nem szeretném, ha ő elolvasná ezt a levelet. Maga az egyetlen lény a világon, akivel ily kényes dolgokat ilyen nyíltan tudok megbeszélni.

Búcsúzom, szép gyermek! Remélem, megfogadja tanácsaimat. Majd írja meg, javára váltak-e. Ui. Majd elfelejtettem! Pedig fontos, hogy a leveleit gondosabb stílusban írja. Még mindig úgy fogalmaz, mint egy gyerek. Én persze tudom, hogy ez miért van így; maga még mindent kimond, amit gondol, és nem mond ki semmit, amit nem gondol. Amíg nekem ír ilyen leveleket, hagyján, hisz nekünk úgy sincs titkunk egymás előtt. De ha másnak, s főként a szeretőjének ír, akkor könnyen lehet, hogy megmosolyogják érte. Írás közben mindig gondoljon arra, hogy nem a maga passziójára, hanem másvalakinek ír. Tehát nem az a fontos, hogy meg mondja, amit gondol, hanem az, hogy amit ír, tessék neki. Sokszor csókolom, pedig össze kellett volna szidnom; de remélem, anélkül is megjön már az esze! Párizs, 17.. október 4. CVI. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Bravó, uram! Engedje meg, hogy gratuláljak és tisztelettel bejelentsem: ha eddig nem, de most aztán fülig beleszerettem magába! Egyébként tudja meg, hogy első számú levele után én már valósággal vártam a másodikat. Nem is voltam meglepve, amikor megjött. Pedig hogy hencegett valaki! Hogy emlegette a jutalmat! Hogy sürgetett, nógatott – de én tudtam, hogy nem kell olyan nagyon sietnem. Higgye el, mert szavamat adom rá, hogy amikor elolvastam azt a megható jelenetet, amelytől magának “úgy elszorult a szíve”, és láttam önmegtartóztatását, mely a lovagkor legdicsőbb hőseinek emlékét is elhomályosít ja, azt mondtam magamban: No, ezt elpuskázta ez a jóember! De hiszen ez várható volt! Ott ez a szerencsétlen asszony, aki úgyszólván tálcán kínálja oda magát – és maga nem fogadja el? Esküszöm, ez már önérzet kérdése; szegény kis Tourvelnét nagyon megértem. Legalább a becsületét sikerült megmentenie. Egyébként elismerem, hogy amit ez az asszonyka csinált, jól csinálta, a jelenet olyan hatásos volt, hogy én is, az első adandó alkalommal, utánozni fogom. De annyit mondhatok, hogyha az én emberem olyan tökfilkónak mutatkozik, amilyen maga volt, akkor jaj neki. Engem többé nem lát! Maga tehát két szék, vagy jobban mondva két asszony közt szépen a pad alá esett. Ráadásul az egyik már túl volt a dolgon, a másik meg alig várta, hogy túlessék rajta… Most maga nyilván azt fogja gondolni, hogy hencegek, mert hiszen utólag nem nehéz a jövőt megjósolni, de az igazság mégiscsak az, hogy

én nem is vártam magától egyebet. Amit maga csinálni szeretne, barátom, ahhoz lángésznek kellene lennie; maga ugyan jó tanuló volt az iskolában, de a puskaport mégiscsak más fedezte föl. Ha váratlan helyzetbe kerül, ahol a betanult fogások nem alkalmazhatók, akkor csütörtököt mond, mint egy ijedt kisdiák. Most például, az egyik esetben, a gyerekes ijedelem, a másikban pedig egy szemérmességi roham – tehát két szokatlan esemény – elég volt ahhoz, hogy beadja a kulcsot. Ott állt tehetetlenül, egyetlen ötlet nélkül. Jaj, szegény vikomt! A maga példájából az a tanulság, hogy nem a sikerek teszik a férfit. Bizony, nincs messze az idő, amikor így beszélünk magáról: “Valmont vikomt? Derék legény volt a maga idejében…” És amikor már annyi butaságot csinált, hogy azt se tudja, fiú-e vagy lány, akkor nagy kegyesen eszébe jutok, és megkér, hogy segítsek. Hát ha egyéb dolgom nem volna, mint a maga butaságait helyre hozni, akkor reggeltől estig mást se csinálhatnék. Nézzük hát e két kalandot. Minthogy az egyikről lebeszéltem, most sem ártom magam bele, a másikat azonban szívügyemnek tekintem, mert ebbe az én kedvemért bonyolódott. A mellékelt levelet, mielőtt átadná a kis Cécile-nek, olvassa el. Amint látja, ezzel visszahódítottam magának a kislányt. Most azonban törődjön vele egy kicsit, hogy aztán, latba vetve minden erőnket, móresre tanítsuk a kedves mamát és a még kedvesebb Gercourt grófot. Minél jobban megborsozzuk a levesüket; annál jobb. Azt hiszem, hogy a kis butuskát sikerült egy kis bátorságra kapatnom, bár nem nagyon érdekel, hogy mi lesz belőle, csak játssza el jól a szerepét a szent cél érdekében. Aztán: le is út, fel is út. Eleinte reméltem ugyan, hogy lesz belőle valami, s legalább a kis praktikákat ellesi tőlem, de aztán rájöttem, hogy a második hegedűt sem képes játszani mellettem. Hiába, nincs tehetsége; naiv romlatlansága pedig a legveszedelmesebb női betegség. Ez még a maga orvosi beavatkozásától sem múlt el, pedig az a legtöbb esetben használ. S ráadásul nincs a kicsikének egyénisége; ezen persze már semmilyen beavatkozás sem segít. Ha például meg akarnánk őt tanítani a legelemibb női rafinériára, csak azt érnénk el vele, hogy elzüllene. A világon a legreménytelenebb eset a buta emberek romlottsága; ezek az első szóra megadják magukat, bár sejtelmük sincs, hogy miért. Elég, ha valaki ostromolja őket; ellenállásra nincs bennük erő. Az én szememben az ilyen nők közönséges automaták, melyek gombnyomásra szolgáltatják a gyönyört. Maga most arra gondol, hogy a mi terveinkbe az is belevág, ha elzüllik a kicsike. Hát én azt se bánom. De résen kell lennünk, mert az ilyen automatáknak hamarosan mindenki kiismeri a tervezőjét és a hajtóerejét; ha tehát nem akarunk bajba keveredni, akkor ezt gyorsan kell lebonyolítani, idejében meg kell állítani a gépet, és mindjárt összetörni. Ez se probléma; akkor

szabadulunk meg tőle, amikor akarunk, mert Gercourt, ha ragaszkodunk hozzá, biztosan lakat alá teszi nejét. Nekünk az a fontos, hogy a grófot, két szép szarvval a homlokán, lássa és kinevesse az egész világ. Ha tudom, hogy nem lesz egy nyugodt napja többé, akkor már nem érdekel, vajon bosszút áll-e a feleségén vagy sem. Amit én kívánok a grófnak, azt kívánja maga a kedves mamának; tehát mind a ketten kvittek leszünk. Amint azt a mellékelt levélből is láthatja, a kis Cécile-nek gyorsabb tempót diktáltam, mert másképp nem bírom megvalósítani tervemet. Magát is figyelmeztetnem kell tervünk sikere érdekében, hogy ne hagyjon a gyerek kezében semmiféle áruló jelet. Erre nagyon vigyázzon! Ha a dolognak ez a része rendben lesz, akkor magamra vállalom az erkölcsi részt; a többit viszont magára bízom. Ha időközben úgy alakulnak a dolgok, hogy ennek a kis libának mégiscsak megjön az esze, még mindig ráérünk változtatni a tervünkön. Egyszer már úgyis meg kellett beszélnünk a teendőket; ne féljen, ez a fáradság nem vész kárba. Nem tudom, értesült-e róla, hogy az én fáradságom már egyszer majdnem kárba veszett. Hiábavaló volt minden okosságom, a gróf, pokoli szerencsével, majdnem fölém kerekedett. Volanges-né ugyanis, akit egy pillanatra beszámíthatatlanná tett az anyai szeretet, hozzá akarta adni a lányát Dancenyhoz. Ennek előjele volt az a feltűnő “anyai gyöngédség”, amit maga, azon a bizonyos másnapi reggelinél, észrevett. Barátom, ahová maga lép, ott nem nő többé fű! Még szerencse, hogy a kedves mama elárulta nekem ezt a tervet, s remélem, hogy a válaszlevelem kijózanította. Legalább tízszer szerepel benne ez a szó: “becsület”, s ráadásul agyba-főbe dicsértem, ami nem szokta eltéveszteni célját. Kár, hogy nem volt időm lemásolni ezt a remekművet; abból megtanulta volna, milyen kérlelhetetlen vagyok erkölcsi kérdésekben, s hogy lepocskondiáztam például azokat a szemérmükből kivetkőzött úriasszonyokat, akik szeretőt tartanak! Írásban és szóban ezentúl mindig örömmel vállalom a szigorú erkölcsbíró szerepét, ami csak másoknak kínos, az én köreimet viszont nem zavarja… Mellesleg, véletlenül tudom, hogy ez az emelkedett jellemű hölgy még néhány évvel ezelőtt maga sem vetette meg a világi gyönyöröket, így tehát még az a csendes elégtételem is megvolt, hogy némiképp felpiszkáltam szunnyadó lelkiismeretét. Ez volt a kárpótlásom azért, amiért kénytelen voltam agyba-főbe dicsérni. Hasonló elbánásban részesült a kedves gróf úr is, akit az égig magasztaltam, hogy annál biztosabban tönkretegyem. A viszontlátásra, kedves vikomt. Pillanatnyilag én se tudok jobbat kitalálni, mint hogy maradjon ott a nagynénikéjénél; még azt sem ígérem, hogy Tourvelné ügyében megkönnyítem a dolgát. De addig is ott a kis Cécile, mulassanak jól. Ami engem illet, köszönöm azt a hízelgő Voltaire-idézetet, de

ezzel se vesz le a lábamról. Énrám még várnia kell, kedves uram; s lássa be, hogy ez nem az én hibám. Párizs, 17.. október 4-én. CVII. LEVÉL Valmont vikomtnak Azolan Méltóságos uram! Úgy, ahogy meghagyni méltóztatott, a levelét elvittem Bertrand doktor úrhoz, aki kifizette a huszonöt aranyat. Kértem tőle még két aranyat Philippe számára, hogy őt, ahogy meghagyni méltóztatott, azonnal útnak indítsam, de ezt a két aranyat nem akarta kifizetni azzal, hogy ezt nem méltóztatott meghagyni. Hiába mondtam, hogy Philippe-nek nincs pénze, az lett a vége, hogy a magam pénzéből adtam neki két aranyat. Remélem, ezt az összeget majd meg méltóztatik nekem adni. Philippe tegnap este elutazott. Jól a szájába rágtam, hogy ki ne tegye a lábát a kocsmából. Ott legalább biztosan megtaláljuk, ha szükségünk lesz rá. Az ügyvéd úrtól mindjárt átmentem Tourvelné őnagyságához. Sajnos, Julie éppen sétálni ment, és csak La Fleurrel vehettem föl az érintkezést, tőle azonban nem tudtam meg sem mit, mert megérkezésük óta csak az étkezések óráit töltötte a palotában. A Tourvelné őnagysága körüli szolgálatokkal a második komornyik van megbízva, de a méltóságos úr is tudja, hogy őt nincs szerencsém személyesen ismerni. Ma már megkezdtem az ismerkedést. Tudniillik ma újra elmentem Julie-hez, aki nagyon megörült nekem. Elkezdtem faggatni, mi volt az oka Tourvelné őnagysága hirtelen hazautazásának, de ő sajnos azt mondta, hogy sejtelme sincs. Azt hiszem, nem hazudott. Mondtam, mennyire bánt, hogy nem szólt egy szót sem az utazásról, de ő esküdözött, hogy őnagysága neki is csak előző este szólt, amikor bement lefektetni. Egész éjszaka csomagoltak, szegény lány legföljebb két órát alhatott, mert őnagysága jóval éjfél utánig ott tartotta a szobájában. Mikor Julie-t elküldte, levelet kezdett írni. Ezt a levelet őnagysága odaadta a portásnak, amikor hajnalban elindultak Párizsba. Julie nem tudja, kinek szólt a levél. Lehet, azt mondja, hogy a méltóságos úrnak. Mondtam, nem nagyon valószínű, mert a méltóságos úr nem tett nekem említést erről a levélről. Tourvelné őnagysága porköpenyegben szállt be a kocsiba, és míg Párizsba nem értek, egészen a szeméig húzta a csuklyát. Julie tehát nem láthatta az arcát, de esküdni mer rá, hogy több ízben is sírt. Egy árva szót se szólt egész idő alatt,

s amikor át utaztak E.-n,34 ahol odafelé mentükben pihenőt tartottak, azt se engedte, hogy a lovak kifújják magukat. Ennek Julie sem örült túlságosan, mert nem reggelizett. Mondtam, ez így van és nem másként, a gazdánk parancsol, mi pedig vakon engedelmeskedünk. Amikor Párizsba érkeztek, őnagysága mindjárt lefeküdt, de alig két órával később fölkelt, behívatta a kapust, és meghagyta, hogy nem fogad senkit. Nem is öltözött föl, úgy ült le ebédelni, de csak néhány kanál levest evett. Az asztalnál se bírt ülve maradni. Szobájába sietett. Épp, amikor fölvitték a kávéját, lépett be hozzá Julie. Azt mondja, őnagysága épp az íróasztalában rakosgatta az iratait. Azt állítja, hogy ezek az iratok levelek voltak. Az én véleményem szerint ezek csak méltóságod levelei lehettek. Aznap délután is hozott a posta három levelet, és ezek közül az egyiket egész estig nézegette őnagysága. Véleményem szerint ez is a méltóságos úrtól jött. Akkor viszont nem értem, hogy miért utazott el ilyen hirtelen. Nem furcsa? De hát ezt a méltóságos úr bizonyára jobban tudja, én pedig nem avatkozom bele. Később őnagysága lement a könyvtárszobájába, kikeresett két könyvet, és fölvitte a kis szalonba. Julie azt állítja, hogy épp csak beléjük lapozott, egész idő alatt az a levél volt a kezében, töprengve ült, és két kézzel fogta a halántékát. Gondoltam, a méltóságos úr kíváncsi lesz a két könyvre. Julie persze nem tudott róluk semmit, de ma sikerült bejutnom a könyvtárszobába azzal az ürüggyel, hogy még nem láttam könyvtárszobát. Csak két könyv hiányzott a polcokról. Az egyik a Keresztény elmélkedések második kötete, a másik pedig valami Clarisse nevű könyv első kötete. Azt írom le, amit láttam. A méltóságos úr bizonyára tudja, hogy ez mit jelent. Tegnap este őnagysága nem akart vacsorázni. Csak egy csésze üres teát ivott. Ma reggel már korán csengetett. Mindjárt befogatott, és már kilenc előtt átment a feuillantinusok templomába, ahol misét hallgatott. Gyónni is szeretett volna, de a gyóntatója elutazott, és csak egy hét múlva jön vissza. Azt hiszem, hogy ez nagyon fontos hír a méltóságos úrnak. Otthon megreggelizett, aztán nekiült írni, ami körülbelül egy óra hosszat tartott. Azt hiszem, elég gyorsan elértem azt, amit a méltóságos úr annyira a lelkemre kötött, mert ezeket a leveleket is már én vittem el a postára. Nem találtam köztük Volanges-né őnagyságának szóló levelet; egy másikat azonban, mely Tourvel törvényszéki elnök úrnak van címezve, elküldök a méltóságos úrnak, mert véleményem szerint ez a legérdekesebb. Volt még egy levél Rosemonde-né őnagyságának is, de ezt úgy értelmeztem, hogy őnagyságát a 34

Erről a helységről már volt szó. Félúton fekszik Párizs és Rosemonde-né kastélya között.

méltóságos úr úgyis láthatja reggeltől estig, tehát inkább a címzetthez juttattam el. A méltóságos úr úgyis mindenről értesül, mert Tourvelné őnagysága harmadik levele a méltóságos úrnak szól. Ezt úgy szintén elküldtem. Egyébként a jövőben is meg tudok szerezni minden olyan levelet, mely érdekli a méltóságos urat, mert őnagysága majd nem mindig Julie-vel küldi le a postáját a cselédeknek. Ő persze megígérte, hogy előbb nekem adja át az összes levelet, elsősorban irántam való barátságból, de persze a méltóságos úrnak is nagyon szívesen a rendelkezésére áll. Amikor egy kis pénzt akartam neki adni, nem fogadta el. Véleményem szerint a méltóságos úr szívesen venne neki valami kis ajándékot; ha így van, méltóztassék rám bízni a dolgot, mert én már tudom, hogy minek örülne a legjobban. Remélem, hogy a méltóságos úr most meg van elégedve szolgálataimmal. Szeretném jóvá tenni a múltkori hanyagságot, amiért szemrehányásokat kaptam, habár akkor is ártatlan voltam. Igaz ugyan, hogy őnagysága hirtelen elutazásáról nem tudtam semmit, de ennek csak buzgóságom volt az oka. Én tudniillik azért nem beszéltem este Julie-vel, mint máskor szoktam, mert Tournebride-ben aludtam. Azért aludtam Tournebride-ben, hogy este ne verjem föl a kastélybelieket. Inkább fölkeltem hajnali háromkor, ami véleményem szerint nem bűn. A méltóságos úr még azt is a szememre veti, hogy sokszor nincs egy vasam sem. Ebben is ártatlannak érzem magam. Először is, mert szeretek rendes öltözékben járni, ami, véleményem szerint, a méltóságos úrnak is kellemes, én pedig nem akarok szégyent hozni a vadászzekémre. Sokszor eszembe jut, hogy okosabb volna öregségemre gondolni, és takarékosabban élni, de én teljesen rábízom magam a méltóságos úr nagylelkűségére, mert tudom, hogy ilyen gazdát úgysem találhatok még egyet. Ami pedig azt illeti, hogy szegődjek el Tourvelné őnagyságához, de maradjak meg a méltóságos Úr szolgálatában, hát remélem, azt a méltóságos úr se gondolja komolyan. A hercegnő őkegyelmességénél egészen más volt a helyzet. Azt azonban nem kívánhatja tőlem senki, hogy én, aki Valmont vikomt úr vadásza vagyok, inasnak álljak egy törvényszéki elnökhöz, és egy polgári család libériáját viseljem. Véleményem szerint ez összeegyeztethetetlen. Bármi mást parancsol tőlem a méltóságos úr, mindenben rendelkezésére állok, annál is inkább, mert tiszteletem és ragaszkodásom amúgy se engedné, hogy ellene szegüljek parancsainak. Párizs, 17.. október 5-én, este 11-kor. Roux Azolan, vadász

CVIII. LEVÉL Tourvelné Rosemonde-nénak El se mondhatom, milyen türelmetlenül vártam levelét. Végtelenül hálás vagyok önnek; most érzem csak, milyen megértő és megbocsájtó anyám van. Amióta Párizsban vagyok, állandó szenvedések között élek. Csak az ön levele hozott néhány percre enyhülést: el is olvasom, újra meg újra, mert nem bírok el szakadni tőle. Köszönöm, hogy ilyen jó hozzám, s hogy tiszta és bölcs szíve nem fordult el az én nyomorúságomtól. Ó, milyen nehezen viselem sorsomat!… Azt hittem, alaposan kivettem a részem a szerelmi gyötrelmekből; de ami volt, semmi ahhoz képest, ami van! Nincs rettenetesebb érzés; mint elválni, örökre elszakadni attól, akit szeretünk, s tudni, hogy az a kín, melyet ma is alig bírtunk elviselni, holnap is visszatér, holnapután is, azután is… Elborzadok attól, hogy ilyen fiatal vagyok, mert mérhetetlenül sok időm van még a szenvedésre. A legrosszabb az, hogy magam voltam a balsorsom kovácsa. Önszántamból hurcolom ezt a rettenetes sorsot, s minden pillanatban az jut eszembe, hogy egyetlen szavammal véget vethetnék neki! De ez a szó, kedves barátnőm, azt is jelenti, hogy bűn!… Nem volt könnyű dolog elutazni tőle, de magamban azt reméltem, hogyha nincs a közelemben, lassacskán erőre és bátorságra kapok. Ennek azonban, sajnos, épp a fordítottja bizonyult igaznak; esendőbb lettem, mint amilyen voltam… Igaz, az ön házában nagyobb volt a kísértés. Meg kellett küzdenem az ő jelenlétével, de kárpótlásul mégiscsak ott volt ő. Olykor-olykor ránéztem, máskor pedig, anélkül hogy ránéztem volna, valahogy megéreztem magamon a tekintetét. Emlékszem, hogy felpezsdültem ettől; tekintete, anélkül, hogy áthatolt volna a szememen, mégis mintha a szívem közepéig ért volna. Most azonban nyomasztó magányban élek. Mindent elvesztettem, amit szerettem, egész nap négyszemközt vagyok a bánatommal. Szememet minduntalan elborítják a könnyek, de nem hoznak enyhülést; önfeláldozásomnak nincsen jutalma, s amit eddig föláldoztam, csak arra volt jó, hogy még nehezebben essék mindennapos áldozatomat meghozni. Tegnap jutottam erre a szomorú megállapításra. Megérkezett a posta, s látom, már messziről megláttam a többiek közt az ő levelét. Önkéntelenül fölálltam. Uralkodni szerettem volna magamon, de egész testemben reszkettem… S furcsa, de ebben is volt valami gyönyörűség. Egy perccel később azonban, alighogy magamra hagytak, ez a jó érzés is elillant, s nem maradt utána más, csak az a keserű tudat, hogy újra meg kell hozni egy áldozatot.

Hiszen tudtam én jól, hogy nem szabad fölbontanom az ő levelét; minél jobban vágyom rá, annál kevésbé szabad. Az lett a végzetem, hogy mihelyt egy kis vigasztalásra van kilátásom, rögtön meghallom a tiltó parancsszót, mely új lemondást szab rám… S még ennél is jobban fáj, hogy Valmont is osztozik ebben a sorsban. Íme, nagy nehezen leírtam ezt a nevet, mely egész nap a fejemben zakatol, de mégsem akart a tollamra jönni. Ön is figyelmeztetett erre, ami egy kicsit rosszul esett nekem. Ha van is bennem álszemérem, ne higgye, hogy ez kikezdhetné bizalmamat és becsülésemet. Miért is félnék megnevezni őt? Én csak a saját érzelmeimet szégyellem, nem pedig azt, aki létre hozta őket. Nem ismerek senkit, aki nála méltóbb lenne ilyen forró szenvedélyekre, de a nevét mégis nehezemre esik leírnom, s még az imént is erőt kellett vennem magamon, hogy sikerüljön. Levelében azt írja, hogy elutazásom Valmont úrnak nagyon fájt. De mit vett észre rajta? Mit csinált? Mondott valamit? Említette-e, hogy visszatér Párizsba? Ha igen, próbálja ettől visszatartani. Hiszen nagyon jól tudja ő, mi történt velem. Nincs oka haragudni, de azért tudnia kell, hogy döntésem végleges és megmásíthatatlan. Az a kínzó kíváncsiság gyötör egész nap, hogy ő vajon mit gondol rólam.… Ámbár ezt bizonyára megírta ebben a levélben; én azonban nem bonthatom fel, s úgy érzem, ön is igazat ad nekem. Kettőnk közt ön az egyetlen lehetséges kapocs. Kérem, ne engedje, hogy teljesen elszakadjak tőle. Nem kérek lehetetlent, tehát nem is unszolom hosszú levelek írására. De van két szó, melyet nem tagadhat meg gyermekétől: egy, melytől megjön a bátorsága, s még egy, mely megvigasztalja e bátorságáért… Isten vele, nagyra becsült barátnőm. Párizs, 17.. október 5-én. CIX. LEVÉL Cécile Volanges Merteuil márkinénak Asszonyom, levelét csak ma adtam át Valmont úrnak. Négy napig nem bírtam megválni tőle, pedig borzasztóan féltem, hogy megtalálják nálam. A lehető legjobb helyre dugtam, és ha nagyon el voltam keseredve, bezártam az ajtót, és újra átolvastam, amit írt. Már én is kezdem belátni, hogy ami először olyan nagy csapásnak látszott, nem is olyan nagy csapás, továbbá, hogy voltaképpen csöppet se kellemetlen. Amióta rájöttem erre, már alig szomorkodom, legföljebb olyankor, ha Danceny

eszembe jut. Igaz, hogy mostanában jóformán eszembe se jut Danceny, mert Valmont úr csakugyan nagyon szeretetreméltó. Tegnapelőtt volt a kibékülés. Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam, mert alighogy megszólaltam, azt mondta, hogy sokkal kényelmesebben elbeszélgethetünk a szobámban. Kérdezte, hogy este bejöhet-e, és nekem összesen azt kellett válaszolnom, hogy szívesen látom. Be is jött, és igazán olyan barátságosan viselkedett, mintha mi sem történt volna. Csak jóval később szidott össze egy kicsit, de azt is olyan csipkelődő hangon… Mintha önt hallottam volna, asszonyom, amiből szintén az derül ki, hogy ő is igaz és jó barátom. Még később egy csomó nagyon mulatságos dolgot mesélt el, többek között a mamáról is, akiről sohase hittem volna ilyesmit. Kérem, írja meg, hogy igaz-e mindez, mert nagyon kíváncsi vagyok. Alig bírtam visszafojtani a nevetésemet, egyszer pedig hangosan kitört belőlem a kacagás. Nagyon megijedtünk, mert hátha a mama meghallotta, és képzelje el, mi történt volna, ha benyit! Abban a percben mehettem volna a zárdába! Megbeszéltük, hogy ezentúl jobban vigyázunk. Valmont úr a világ minden kincséért se akar hírbe hozni engem, tehát abban állapodtunk meg, hogy ezentúl ő csak a szobám ajtaját nyitja ki, de nem jön be, hanem én megyek át hozzá, mert ott nem kell félni semmitől. Tegnap már ott is voltam, és most, amikor ezt a levelet írom önnek, épp őrá várok megint. Remélem, hogy a történtek után ön is meg van velem elégedve, kedves barátnőm. Csak egy mondat van a levélben, amely nem egészen világos. Arról az időről van benne szó, amikor már férjnél leszek, és hogy mi lesz a szerepe akkor Valmont úrnak és Dancenynak. Lehet, hogy tévedek, de nekem úgy rémlik, mintha egyszer az Operában épp az ellenkezőjét kötötte volna a lelkemre. Azt mondta, hogyha férjhez mentem, akkor már csak a férjemet szerethetem, Dancenyt pedig felejtsem el. Lehet, hogy rosszul hallottam, amit remélek is. Ebben az esetben nem is húzódoznék annyira a házasélettől. Sőt, még sürgetném is a férjhez menést; hiszen akkor sokkal szabadabban élhetnék. Nekem az volna az ideális, ha csak Dancenyval kellene törődnöm. Érzem, hogy nélküle nem tudnék boldog lenni; most is belém hasít a fájdalom, ha eszembe jut, s csak akkor érzem újra jól magam, ha sikerül nem gondolnom rá. Ez azonban nem könnyű dolog, és mihelyt eszembe jut, megint szomorú leszek. Azt viszont jólesik olvasni az ön levelében, hogy Danceny ezért még jobban fog szeretni. Tudom, hogy nem akar félrevezetni, de ez mégsem hangzik egészen meggyőzően. Furcsa helyzet, hogy Dancenyt szeretem, és közben Valmont úrral… De lehet, hogy önnek van igaza, és tényleg ez az igazi boldogság. No, majd meglátjuk.

Azt sem értem egészen, amit a stílusomról ír. Úgy vettem észre, hogy Danceny így is meg volt elégedve a leveleimmel. Persze, magam is tudom, hogy nem szabad elárulnom, ami Valmont úr és énköztem történt. Ha erre célzott, legyen nyugodt, asszonyom. A mama még egy árva szót sem szólt a férjhez menésemről. De most már tudom, hogy mi az igazi szándéka; bízza rám, tudok vigyázni magamra. Úgy fogok neki hazudni, mint a parancsolat. Kedves jó barátnőm, köszönöm, hogy ilyen kedves hozzám. Majd meglátja, hogy nem leszek hálátlan; most azonban nem írhatok tovább, mert éjfél is elmúlt, és Valmont úr minden pillanatban itt lehet. A …-i kastélyban, 17.. október 10-én. CX. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak “Ti égi hatalmak! A szívem már túlcsordul a fájdalomtól; adjatok még egyet, hogy legyen helye a boldogságnak is…”35 Ha jól emlékszem, ezek a kedves Saint Preux szavai. Úgy látszik, én már két szívvel születtem, mert énbennem szépen megfér egymás mellett ez a két érzés. Bizony, kedvesem; egyszerre vagyok nagyon boldog és nagyon boldogtalan. Maga előtt sose volt titkom, hát most is el kell mondanom bajaimnak és örömeimnek párhuzamos meséjét. Kezdem azzal, hogy az én istenfélő szerelmem még mindig tartja velem a haragot; most küldte vissza a negyedik levelemet. Talán nem helyes, ha négyet mondok, mert amikor visszakaptam az elsőt, biztosra vettem, hogy ugyanez lesz a sorsa a következőknek is. Hogy ne vesztegessem az időmet, elhatároztam, hogy fájdalmamról lehetőleg általánosságokat írok csak, a dátumot pedig elfelejtem ráírni a levélre. Így tehát a második levél óta mindig ugyanaz a levél jön és megy; csak a borítékja új. Új levelet ráérek akkor is írni, ha szépséges hölgyem belefárad és megtörik, mert a szép hölgyek mindig unalmukban szoktak megtörni. Ez a levelezési mód nagyon kényelmes és újszerű, de az a hátránya, hogy a kíváncsiságot nem nagyon elégíti ki. Szerencsére rájöttem, hogy az én változékony jellemű kedvesem megváltoztatta a barátnőjét is. Legalábbis erre mutat, hogy elutazása óta Volanges-né egyetlen levelet se kapott tőle, a nagynéném viszont kettőt. Ráadásul az öreg hölgy mélyen hallgat ezekről a levelekről, sőt, az ő “drága szépségét” sem emlegeti többé, pedig régebben nem győzte dicsérni;

35

Új Héloïse.

mindennek csak egy magyarázata lehet: az, hogy a bizalmas barátnőt most Rosemonde-nénak hívják. Nem tudom, mi okozta ezt a pálfordulást. Bizonyára nagyon vágyott rá, hogy legyen valakije, akivel levelezhet rólam. Volanges-né nem volt alkalmas erre a szerepre, mert röstellte volna neki megvallani azt a szenvedélyt, melynek létezését épp előtte mindig tagadta. Azt hiszem, nem járt jól ezzel a cserével, mert az asszonyok, minél vénebbek, annál zordabbak és savanyúbbak. Volanges-né ugyan lehordott volna engem a sárga földig, viszont Rosemonde-né a szerelmet fogja lehordani; márpedig ennek a törékeny és félénk asszonynak ijesztőbb jelenség a szerelem, mint az a személy, aki a szerelmet fölébresztette. Számomra azonban, amint látja, nem maradt más megoldás, mint elfogni a bizalmas levelezést. Írtam az inasomnak, pontosan megmagyaráztam a teendőit, s épp most esedékesek az első eredmények. Addig csak a sötétben tapogatózom. Nyolc nap óta hiába töröm a fejem, pedig végiggondoltam az összes cselfogásokat, melyeket regényekben vagy bizalmas emlékiratokban olvastam, de egyik sem volt megfelelő, mert vagy a helyzethez, vagy a hősnő jelleméhez nem illett. Nem az a probléma, hogy – akár az éjszaka leple alatt – bejussak Tourvelné szobájába, vagy elaltassam, mint egy új Clarisse-t, ha nem az, hogy két hónapos udvarlás és lótás-futás után nem fanyalodhatok olyan eszközökhöz, melyek méltatlanok hozzám. Nem vagyok hajlandó mások ötleteit majmolni, s nem akarok dicsőség nélkül győzedelmeskedni! Nem tűrhetem el, hogy az én szép zsákmányom "…élvezze a bűn örömét, és közben benne tiszteljék az erényt.”36 Nem elég, hogy győzzek; nekem az kell, hogy önként adja meg magát. Más szóval, nem arra vágyom, hogy bejussak hozzá, hanem hogy ajtót nyisson nekem, mert nem bírja tovább, mert az enyém akar lenni! De eközben nem szabad észrevennie, hogy az életével játszik; mert ha felismeri a veszélyt, akkor ő vagy győz, vagy kész meghalni… Minél tisztábban látom, hogy mit kell tennem, annál kevésbé tudom, hogy s mint fogjak hozzá. Mit bánom én, nevessen ki újra, én akkor is bevallom, hogy ez a Tourvelné kezd a rögeszmémmé válni, és még se jutok vele semmire. Már rég belebolondultam volna a dologba, ha el nem szórakoztatna egy kicsit a mi kis fogadott leányunk. Neki köszönhetem, hogy hébe-hóba fellélegzem egy kicsit, és megfeledkezem a bajaimról. Akármilyen hihetetlenül hangzik, a kis Cécile úgy meg volt rémülve tőlem, hogy három teljes napig tartott, amíg a maga levelének meglett az eredménye. Ebből is látható, hogy még a legszerencsésebb természetet is hogy elronthatja egyetlen téveszme.

36

Új Héloïse.

Szombatig eltartott, amíg a közelembe merészkedett és eldadogott néhány szót, de azt is olyan halkan, a megszégyenüléstől zihálva, hogy egy hangot sem értettem belőle. De annyira elpirult, hogy kitaláltam, mit akar mondani. Odáig haragot tartottam vele, de most, hogy megtörten eljött bocsánatot kérni, fölfedeztem benne valami izgatót. Nagy kegyesen megígértem, hogy bájos bűnbánómat még aznap éjjel fölkeresem; ezt a gesztust olyan hálával fogadta, mintha az életét mentettem volna meg. Én azonban sosem tévesztem szem elől a célt. Most is, emlékezve közös terveinkre, egy kicsit jobban meg akartam nézni a kicsikét, hogy végre megtudjuk, ér-e valamit. Azonkívül egy kissé lassúnak éreztem fejlődésének tempóját; hogy tehát zavartalanul foglalkozhassak vele, az én szobámba tettem át találkáinkat. Az övét ugyanis csak egy kis öltözőfülke választotta el az anyjáétól; ilyen közelségben szó sem lehetett arról, hogy ez a gyerek biztonságban érezze magát, és kifejthesse végre a benne szunnyadó képességeket. Gondoltam, ha zajt csapok, megijed, és örülni fog egy jobb rejtekhelynek – de még ennek a gondját is levette rólam. Tudtam róla, milyen nevetős természet. A jó hangulat érdekében arra használtam föl a felvonásközöket, hogy elpletykáljam neki az összes szerelmi botrányokat, melyek épp eszembe jutottak. Hogy megborsozzam és még érdekesebbé tegyem őket, valamennyit ráfogtam a mamájára; nem volt épp utolsó élvezet azt az utálatos asszonyt jól befeketíteni és aztán kinevetni. Ötletem nagyon jól bevált, mert miközben így keresztülgázoltunk a kedves mamán, a kis Cécile félénksége feloldódott, és ráadásul alaposan megutálta az anyját is. Én már sokszor kísérleteztem ezzel, és azt tapasztaltam, hogy enélkül is meg lehet kapni egy fiatal lányt, de ha el akarjuk rontani, akkor ez a módszer úgyszólván nélkülözhetetlen. Ha egy lány nem tiszteli az anyját, akkor önmagát se tiszteli többé; olyan erkölcsi alapigazság ez, melyet minden gyakorlati próba újra meg újra igazol. A maga kis gyámleányát persze nem nagyon érdekelte ez az erkölcsi probléma. Annál nagyobbakat nevetett, s egyszer, amikor túl hangosan fölkacagott, ijedtséget színleltem, amitől ő persze mégjobban megijedt. Hogy emlékezetessé tegyem az esetet, megfosztottam a még esedékes gyönyöröktől, és a szokott időnél három órával hamarabb elhagytam. Ekkor tettük át az én szobámba a találkozóinkat. Azóta már két ízben járt itt. Ez nem sok idő, de a kis tanítvány úgyszólván teljesen magába szívta mestere minden tudományát. Beavattam az összes rejtelmekbe, még a szerelmi szívességekbe is; csak az óvatossági rendszabályokba nem. Ilyen serény munkával telnek el éjszakáim, aminek az az előnye, hogy a nappalok jórészét átaludhatom. Naponta alig egy órát töltök a szalonban, hiszen

nincs itt most senki, akinek nagyon kívánkoznék a társaságába. El is határoztam, hogy ezentúl étkezni is a szobámban fogok, és csak rövid sétákra távozom innét. Minél hóbortosabban élek, annál betegebbnek hisznek, én még mondogatom is, hogy idegláz és forróság szokott gyötörni. Az egész csak annyiból áll, hogy az embernek lassú és elhaló hangon kell beszélnie. Ehhez persze egy kissé hervadt arcszín is szükséges, de erről nagyszerűen gondoskodott a kis Cécile… "A szerelem mindenható…“37 Üres óráimban sem unatkozom. Részben azon gondolkozom, milyen úton-módon fizethetném vissza a kölcsönt a szép Tourvelnénak, máskor pedig kis tanítványom épülésére meg próbálom összeállítani a Szeretkezés Nagy Szótárát. Ebben az az izgalmas, hogy mindent a maga nevén nevezek, s előre nevetek azon a fennkölt párbeszéden, mely Gercourt gróf nászéjszakáján fog elhangzani. Kár, hogy maga, gyönyörűm, nem tanúja annak a Szent együgyűségnek, mellyel a kicsike máris fitogtatja új nyelvismereteit! Halálra nevetné magát, mert ő, szegényke, nem is sejti, hogy mindezt másképp is el lehet mondani. Az ő hamvas szűziessége olyan ellentétben áll ezekkel az útszéli kifejezésekkel, hogy egyszerűen meg kell érte bolondulni. Nem tudom, mi történt velem, de egyre inkább csak az ilyen kificamodott dolgokban lelek örömet. Attól félek, hogy túl sok időt pazarolok rá, és az egészségemnek is ártok vele. De remélem, hogy a jól megjátszott betegség nemcsak e társaság unalmától szabadít meg, hanem jó ajánlólevél lesz az én jámbor asszonykám előtt is. Ha a becsületéről van szó, nem ismer irgalmat; máskülönben azonban olyan a szíve, mint a vaj. Úgy számítom, hogy már értesült az én aggasztó állapotomról, csak azt nem tudom, mit szólt hozzá; afelől azonban semmi kétség, hogy saját magát fogja okolni betegségemért. Ha jó hatással van rá e hír, akkor napról napra betegebb leszek. Remélem, gyönyörűm, nincs rám panasza: most mindent tud, amit én. Nem bánnám, ha legközelebb izgalmasabb újságokról számolhatnék be, s bizonyára sejti, hogy az ígért jutalom nagy mértékben fokozza türelmetlenségemet. A …-i kastélyban, 17.. október 11-én. CXI. LEVÉL Gercourt gróf Volanges-nénak

37

Régnard: A szerelem bolondjai.

Kedves asszonyom, itt végre békésebb szelek fújnak, s mi mindennap várjuk a parancsot, mely visszarendel Franciaországba. Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, mily örömmel várom azt a napot, amikor majd beteljesülnek Volanges kisasszonnyal kapcsolatos terveink. Alig várom, hogy véglegesen családja tagja lehessek. Most azonban A. herceg, az unokaöcsém, akinek nagy mértékben lekötelezettje vagyok, újabb akadályt gördít elém. Őt ugyanis visszahívták Nápolyból, s minthogy úgyis Rómán utazik keresztül, szeretné megismerni Olaszországnak ezt a szép vidékét. Arra kér, hogy legyek a kísérője. Ez ugyan újabb másfél vagy két hónapos időveszteséget jelent, de megmondom őszintén, hogy nehezemre esnék kérését visszautasítani. Ön is megérti talán, hogy házasságkötésem után már csak szolgálati utakra lesz alkalmam, de ilyen utazásra nincs többé lehetőségem. Más okom is van rá, hogy arra kérjem, várjuk meg esküvőnkkel a téli idényt. Rokonain ugyanis csak akkor térnek vissza Párizsba, köztük az a D. márki is, akinek örökké adósa vagyok, mert hiszen ő vezetett be az én jövendőbelim házába. Mindez azonban nem más, mint az én szerény óhajtásom: e kérdésben az ön akarata dönt. Minderről örömest lemondok, ha önnek az eredetileg tervezett időpont a megfelelő; csak arra kérem, tudassa velem mielőbb szándékait. Nagybecsű válaszát itt fogom megvárni, és aszerint intézem el dolgaimat. Fiúi alázattal, tisztelő híve Gercourt gróf Bastia, 17.. október 10-én. CXII. LEVÉL Rosemonde-né Tourvelnénak (DIKTÁLVA) Kedves, szép leányom! 11-én kelt levelét, tele szelíd szemre hányásokkal, csak most kaptam kézhez.38 Szemrehányásai bizonyára nem lettek volna ilyen szelídek, ha eszébe nem jut, hogy az édesanyja lettem; de higgye el, nem érdemeltem volna meg a szidást. Igaz, hogy a levélírást napról napra halogattam, mégpedig azért, mert saját kezűleg szerettem volna írni, de amint látja, még ma is kénytelen vagyok kölcsönvenni a szobalányom kezét. A régi 38

Ez a levél elveszett.

csúzom újra kitört rajtam, ezúttal a jobb karomat tisztelte meg látogatásával, mely teljesen megbénult tőle. Látja, milyen rosszul jár egy fiatal, egészséges nő, ha ilyen vénasszony barátnője van! Megszenvedi az ő szenvedéseit is. Alig várom, hogy fájdalmaim enyhüljenek; ígérem, egy részletes beszámolóval teszem jóvá e késedelmet. Addig csak annyit, hogy mindkét levelét megkaptam, s azóta, ha lehet, még sokkal jobban érzem, hogy a barátnője vagyok, és minden gondjának-örömének a fele az enyém. Unokaöcsém is gyöngélkedik, de állapota nem ad nyugtalanságra okot. Rosszulléte múló természetű, és inkább a kedélyét, mint egészségét fenyegeti. Jóformán alig látjuk. A társaság is megsínyli az ő visszavonultságát és a maga távozását. A kis Volanges lányból úgyszólván egy szót sem lehet kihúzni; azzal van elfoglalva, hogy óriásikat ásít egész nap. Legújabban azzal tisztel meg bennünket, hogy minden délután mély álomba merül. Isten önnel, kedvesem. Azt hiszem, éveim számából kitelik, hogy ne csak örök jó barátnője és anyja, hanem nővére is legyek. Így tehát minden gyöngéd érzésem magának szól. Aláírás: Adélaide, Rosemonde-né őnagysága nevében. A …-i kastélyban, 17.. október 14-én. CXIII. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Nem szívesen teszem, de kötelességem figyelmeztetni, Szegény barátom, hogy Párizsban egyre többet emlegetik magát. Távolléte mindenkinek szemet szúrt, s már azt is kezdik rebesgetni, hogy mi az oka. Tegnap egy igen népes vacsorán a fülem hallatára többen is kifejtették, hogy magát valami eldugott faluhoz köti egy boldogtalan és romantikus szerelem. Minden arcra kiült a káröröm; a férfiakéra, mert irigylik régi sikereit s az asszonyokéra, mert elhanyagolta őket. Ha rám hallgat, sietve hazatér, mert csak a jelenlétével cáfolhatja meg a pletykákat. Mi lesz akkor, barátom, ha az embereknek eszükbe jut, hogy Valmont vikomt nem ellenállhatatlan többé? Vigyázat, mert attól kezdve az asszonyok rájönnek, hogy nem is olyan nehéz magának ellenállni, vetélytársai pedig, akik eddig pisszenni se mertek, rájönnek, hogy nem is olyan nehéz magával megmérkőzni… Az erénynél mindenki erősebbnek érzi magát. Jusson eszébe: van egy csomó asszony, akikről maga szétkürtölte, hogy a szeretőjük volt. Legelőször persze azok fogják kinyitni a szájukat, akiket maga csak szeretett

volna megkapni, de aztán a többi is követi példájukat. Akkor pedig mi marad a maga nagy reputációjából? Ahogy eddig túlbecsülték, úgy lebecsülik ezentúl. Barátom, siessen vissza Párizsba. Mi ér többet magának? A hírneve vagy ez a kamasz-szerelem? A kis Cécile dolgát sikerült dűlőre vinnie; abból viszont semmi haszna nincs, és nem is lesz, ha tíz mérföld távolságból epedezik a szép Tourvelné után. Csak nem azt reméli tán, hogy ő szalad majd maga után? Szerintem már el is felejtette magát, vagy ha nem, akkor csak arra gondol, hogy milyen nagyszerűen túljárt a maga eszén. Itt viszont mindig akad alkalom, hogy újra világra szóló sikert arasson, ami nagyon rá is fér magára. De ha mégsem bírja ki verni a fejéből ezt a szerelmet, akkor is csak egy értelmes dolgot tehet: követi a szerelmét Párizsba. Tegyük fel – bár ennek semmi jelét se látom –‚ hogy őnagysága csakugyan belebolondult magába; mit gondol, ha így van, miben talál most vigaszt és kielégülést? Abban, ha beszélhet magáról, ha tudja, mivel foglalkozik, mit mond, mit gondol; egyszóval, minél többet tud magáról, annál jobb, mert a szenvedők nagyon megbecsülik az ilyen semmiségeket. A gazdag ember észre se veszi az asztaláról lehulló morzsákat, a koldus azonban összeszedi, mert még ez is csitítja éhségét. Nos, a szegény Tourvelné jelenleg annyi morzsát szedhet össze, amennyit akar. Étvágya csillapodik, és eszébe se jut, hogy többet is kívánhat. Ehhez számítsa hozzá azt is, hogy Rosemonde-né lett az új barátnője. Gondolhatja, hogy a kedves néni milyen erkölcsi prédikációkat tart neki; minden levele “új hitet és lelki erőt önt a kis szenvedőbe”. 39 A távollétével maga csak azt éri el, hogy Tourvelné kezében megmarad a fegyver a védekezésre, Rosemonde-né pedig harcra tüzelheti őt. Egyébként szerintem magának abban sincs igaza, hogy Rosemonde-né rontott a helyzeten. Hiszen Volanges-né először is gyűlöli magát, márpedig a gyűlölet mindig tisztábban lát és leleményesebb, mint a barátság. Tudom, hogy a nagynénikéje kényes a női tisztességre, de az unokaöccséről egy rossz szót se fog mondani. Ezek épp az erényes emberek gyenge pontjai. Másodszor pedig azt hiszem, hogy maga rémeket lát. Ha jobban ismerné a nőket, tudná, hogy a félelme alaptalan. Azt írja, hogy az asszonyok annál zordabbak és savanyúbbak, minél vénebbek. Óriási tévedés! Igaz, hogy negyven és ötven között a legtöbb nő nyűgös és házsártos, mert látnia kell arcának hervadását. Felháborítja, hogy egymás után kielégületlenül marad minden vágya és óhajtása, mely odáig boldoggá tette. Nagy veszteség ez, tehát nagy idő is kell hozzá, hogy az

39

Idézet Az ember nem gondolhat mindenre című vígjátékból.

asszonyok belenyugodjanak. De mihelyt nyugvópontra jutottak, kétféleképpen élhetnek tovább. Az egyik fajta asszony – ők vannak többen – életét az ifjúság és a szépség töltötte ki. Mindennek elvesztése után süket közöny vesz rajtuk erőt, melyből csak néha élednek föl, például a kártyázás vagy vallásuk gyakorlása jóvoltából. Ezek mindig unalmasak, sokszor zsémbelnek, nemegyszer kötekednek is, de gonoszságra csak ritkán képesek. Az a megállapítás is sántít, hogy ezek az asszonyok szigorúak. Minthogy se önálló létük nincs, se véleményük, tehát csak szajkózzák azt, amit mástól hallottak. Belül konganak az ürességtől. A másik fajtával ritkán találkozunk, pedig sokkal többet érnek, mint amazok. Van határozott egyéniségük, értelmük pallérozott, tehát képesek új életet teremteni maguk körül, amikor női létüknek véget vet a természet parancsa; a különbség csak annyi, hogy azelőtt kívül szépítették magukat, attól kezdve inkább a lélek ékességeit ápolják. Minthogy kedélyük vidám, friss, eleven, a gondolkozásmódjuk is egészséges. A női bájak vonzását most a jóságé helyettesíti, mely átmelegszik a derűs öregség belső hevétől; ennek köszönhetik, hogy megőriznek magukban valamit az ifjúságból, s ezért mindenki szereti őket. Ezek az asszonyok se nem zordak, se nem savanyúak; ebben maga téved. Inkább fordítva; a megbocsátás úgyszólván vérükké válik, megtanulják érteni az ember minden gyengeségét, s ettől talán még túlságosan is engedékenyek lesznek. Ebbe belejátszik ifjúkoruk sok emléke, mert hiszen ez az egyetlen szál, mely az élethez fűzi őket. Nem tűnt föl magának, hogy milyen sok öregasszonnyal barátkozom? Régen rájöttem ugyanis, milyen sokat számít az ő jó vagy rossz véleményük; a furcsa azonban az, hogy e vonzódásom alapja nemcsak az érdek volt, hanem a rokonszenv is. De talán elég is lesz a dicséretekből; maga mostanában olyan érzékeny, hogy minden semmiségtől föllángol. Képes és beleszeret abba a vén skatulyába, és akkor ott temetkezik el, abban a közös sírban, ahol már rég nincsen keresnivalója. A tárgyra térek. Örülök, hogy ilyen jó a véleménye a tanítványáról. Nem korai ez az öröm? Azt hiszem, túlbecsüli a sikerét. Igaz ugyan, hogy úgyszólván első célzásra eltalálta a zsákmányt, s a kis Cecile valósággal az ölébe hullott, ami nagyon helyes. De kétlem, hogy sok örömét leli benne; meg a kielégülése se lehet teljes, hisz annak a lánynak csak a teste a magáé. Nem a szívéről beszélek, mert azzal maga édes-keveset törődik, hanem az értelméről. E levélhez mellékelem az ő utolsó levelét; igen tanulságos írás. Kíváncsi vagyok, észreveszi-e, hogy magát mindig csak Valmont úrnak nevezi; ítélje meg, nincs-e ennek egy kis jelentősége! Én azt hiszem, hogy minden érzése és gondolata, még azok is, melyeket maga ébreszt benne, Danceny körül keringenek; őt bezzeg a nevén

nevezi, eszébe se jut urazni azt a fiatalembert. Ez, szerintem, valami érzelmi rangot jelent; talán még akkor is, amikor a maga karjában fekszik, akkor is Danceny van hozzá közelebb. Lehet, hogy magának egy ilyen viszony “szórakoztató”, de ha csakugyan ilyen gyönyörök “izgatják” magát, akkor mindez igazán szerény és könnyen kielégíthető emberre vall! Miattam persze nyugodtan szerelmeskedjék tovább, ez még bele is illik a terveimbe. De az egész nem ér meg annyit, hogy egy szalmaszálat odébb tegyen miatta. A maga dolga a parancsolás; az övé az engedelmesség; így például, úgy vélem, szó sem lehet arról, hogy Dancenyval találkozzanak. Talán egyszer, később, amikor már alig jelent neki valamit a férfi. Mielőtt a saját dolgaimra áttérnék, még egy megjegyzést szeretnék tenni a maga zseniális betegségéről. Erre olyan büszke? Mondhatom, kedves vikomt, ez az agyoncsépelt ötlet nem nagy találékonyságra vall. Néha én is ismétlem magamat – mindjárt látni fogja –‚ de legalább a részletekben igyekszem újat nyújtani. És engem a siker igazol – ami nagy különbség, barátocskám! Épp egy új kaland küszöbén állok; ne várjon tőle túl sokat, de nekem nagyon nagy szükségem van egy kis változatosságra, mert halálosan unatkozom. Nem tudom, mi történt az én Belleroche lovagommal. A Prévan-kaland óta tűrhetetlenül viselkedik. Úgy elhalmoz figyelmének, szeretetének és hódolatának jeleivel, hogy egyszerűen kibírhatatlan. Féltékenységének első dühkitörése még el szórakoztatott egy kicsit, de valahogyan le kellett hűteni, mert nem hallgatott az okos szóra, és már attól kellett félni, hogy kompromittál. Mindent megpróbáltam. Először úgy viselkedtem, mint aki az ájulásig szerelmes belé, de ezzel épp a fordítottját értem el, mert komolyan vette, és azóta megöl örökös rajongásával. Valósággal sértő, hogy mennyire bízik bennem, semmi kétsége sincs afelől, hogy örökké hű leszek hozzá. Hogy lehet ezt a megaláztatást kibírni? Úgy látszik, vagy engem becsül kevésre, vagy magát oly nagyra, hogy egy életre beérem vele. Tudja, mit mondott? Hogy úgy érzi, ő az első férfi, akit igazán szeretek. Hát nem gyönyörű? Minden önuralmamra szükség volt, nehogy kicsússzon a számon az igazság, ami alaposan fejbe kólintotta volna. Nahát, mulatságos kis figura! És azt hiszi, joga van rám! Nem mondom, jó fiú és jóképű fiú, de mégiscsak közönséges napszámosa a szerelemnek… Egyszóval, ütött a szakítás órája. Ennek két hete. Azóta, barátom, minden lehetőt elkövettem a szakítás érdekében. Voltam elutasító, szeszélyes, búskomor, házsártos; de mi az neki? Minden lepattan a makacsságáról. Láttam, hogy egy ilyen ember nem egykönnyen adja ki a kezéből, amit megfogott; itt már csak valami huszárcsel segít. Így aztán kisütöttem, hogy elvonulok vele valahová vidékre; holnapután már utazunk is. Nem kísér el más, csak négy érdektelen ember, kellő rövidlátással megáldva; őtőlük tehát azt csinálunk, amit akarunk. Ott aztán csak

neki fogok élni, és úgy túl fogom etetni szerelmi gyöngédségeimmel, hogy alaposan elrontja a gyomrát. Fogadni merek, hogy számolni fogja a napokat, és alig várja majd, hogy vége legyen ennek a kirándulásnak, mely e pillanatban még úgy tűnik neki, mint a boldogság teteje… Fogadni mernék, hogyha visszajöttünk Párizsba, jobban torkig lesz velem, mint most én ővele. Ha elvesztem a fogadást, kész vagyok elismerni, hogy ugyanolyan csizmadia vagyok a szerelemben, mint ön, kedves uram. Kifogást nem lesz nehéz találni erre a vidéki útra. Nagy pöröm e tél elején végre dűlőre jut; tehát idő és nyugalom kell a felkészüléshez. Legfőbb ideje már! Egész vagyonom a levegőben lóg, és ez nem valami kellemes. Nem mintha félnék az ítélettől, hiszen először is igazam van, amiben összes ügyvédeim egyetértenek, de még ha másképp állna a dolog, akkor sincs okom félni. Csak nem fogok elveszteni egy pert, melyben két kiskorú gyerekkel és az ő tutyi-mutyi vén gyámapjukkal állok szemben? Hibát azonban nem akarok elkövetni, tehát két ügyvédemet mindenesetre magammal viszem. Mindebből maga is láthatja, milyen vidám kirándulás áll előttem. Igaz; ha minden sikerül, ha megnyerem a pört, és elvesztem a szeretőmet, akkor nem fogom siratni ezt a pár unalmas napot. Most pedig, mélyen tisztelt vikomt, találja ki, hogy hívják Belleroche lovag utódját. Százszor találgathat. Nem jött rá? Nem is jöhet rá, barátom. Inkább elárulom: Danceny a neve. Csodálkozik, ugye? Ami igaz, igaz: még nem vagyok abban a korban, amikor gyermeknevelésre kéne fanyalodnom. De ez az ifjú kivételes eset, és kivételes bánásmódot érdemel. Megvan benne a fiatalság minden vonzóereje, a fiatalság üressége nélkül. Finom és zárkózott lénye eleve elhárítja rólunk a társaság gyanakvását; de látná csak négyszemközt! Mihelyt fölenged, valósággal ellenállhatatlan. Eddig csak barátok voltunk, és kettesben se léptük túl a meghitt beszélgetés határait, de úgy érzem, hogy barátsága mögött forróbb érzelmek rejtőznek, melyeket szívesen viszonoznék. Ennyi szellem és finomság túl jó volna annak a kis hülye Cécile-nek, aki Úgysem tudna mit kezdeni vele; a vége az len ne, hogy ellomposodna mellette ez a fiú. Remélem, hogy Danceny nem szerelmes, csak elhitette magával ezt a szerelmet, hiszen az a liba annyira nem hozza való! Higgye el, nem a féltékenység, hanem az emberszeretet beszél belőlem, mert ez nem házasság, hanem gyilkosság lenne. Meg akarom menteni Dancenyt; magát is, barátom, megkérem, hogy igyekezzék távol tartani az ő Cécile-jétől. Rossz szokása, hogy így nevezi, de majd én leszoktatom róla! Az első szerelem még nagyon nagy úr. Kiszámíthatatlan következményekkel járna, ha találkoznának, főleg most, amíg vidéken leszek. Ha egyszer visszatértem Párizsba, én veszem kézbe a fiút, és nem félek többé semmitől.

Gondoltam persze arra is, hogy magammal viszem Dancenyt. Ettől a szép tervtől visszatartott szokásos óvatosságom. Ráadásul még az a veszély is fenyegetett, hogy észreveszi, mi történik Belleroche és én közöttem. Ennél rosszabbat képzelni se tudok. Isten őrizz, hogy megsejtsen valamit; azt akarom, hogy tisztességesnek és megközelíthetetlennek lásson. Bár az volnék; akkor méltó lennék hozzá. Párizs, 17.. október 15-én. CXIV. LEVÉL Tourvelné Rosemonde-nénak Nem akartam zavarni, kedves barátnőm, de olyan nyugtalanság fogott el, hogy kénytelen vagyok egyet-mást megkérdezni magától. Remélem, nem esik nehezére a válaszlevél megírása! Ön azt írta, hogy Valmont úr állapota nem ad aggodalomra okot. Én nem vagyok olyan bizonyos ebben, mint maga. Hallottam már olyat, hogy az emberektől való visszahúzódás meg a búskomorság csak előjelei valamilyen súlyos betegségnek. Amikor az ember magányra vágyik, akkor vagy a teste beteg, vagy a lelke. Előfordult már, hogy valakinek szemére vetették a rossz kedvét, pedig szánalomra és ápolásra szorult volna. Véleményem szerint sürgősen orvost kellene hívni hozzá, hisz önnek is ez az első gondolata, ha nem érzi jól magát. Az én orvosom épp ma járt nálam, s én burkoltan előadtam neki az esetet. Őneki is az a véleménye, hogy a búskomorság nagyon rossz jel, főleg olyan embereknél, akik máskülönben eleven és tevékeny életet élnek. Azt tanácsolta, hogy ne húzzuk-halogassuk a gyógykezelést, mert nagy baj lehet belőle, ha elkésünk vele. Tudom, mennyire szívén viseli a sorsát, ezért kérem, hogy ne vállaljon fölöslegesen kockázatot. A legjobban az aggaszt, hogy négy nap óta nem adott élet jelet. Mi történt vele? Asszonyom, ne titkolja el, ha súlyosra fordult az állapota! Máskülönben miért hagyta volna abba az írást? Talán azért, mert én minden levelét visszaküldöm? Nem valószínű, hiszen ezt hamarább is megtehette volna. Nem hiszek a balsejtelmekben, de már napok óta olyan rémképek gyötörnek, hogy magam is megrettenek tőlük. Valamilyen súlyos szerencsétlenség közelgő lépteit hallom! Arra még most se vagyok kapható, hogy elolvassam a leveleit, mégis borzasztóan rosszul esik, elmondhatatlanul rosszul, hogy abbahagyta a levélírást! Ez volt az egyetlen bizonyítékom arra, hogy még nem felejtett el. Föl se bontottam őket, de mégis jó volt látni valamit, amit az ő keze érintett; ettől a

gondolattól könnyes lett a szemem, s ha sírtam is, jóleső könnyeket ontottam, melyek egy kis derűt és megnyugvást loptak egyforma keserűségben múló napjaimba. Kedves, drága, megértő barátnőm! Könyörögve kérem, mihelyt tollat tud fogni, írjon azonnal; addig naponta várom híreit, magáról is, de őróla is! Most veszem észre, hogy mindenről írtam, csak magáról feledkeztem meg. De aki ismeri érzéseimet, ragaszkodásomat, igaz barátságomat, odaadásomat, mellyel a maga gyöngéd rokonszenvét viszonzom, ebből is megértheti, milyen rémes állapotban vagyok. Tudom, maga is megbocsát, ha eszébe jut az a sok szenvedés, kínlódás és szorongás, amire most egy olyan veszély árnyéka is vetül, melynek talán én vagyok az okozója… Istenem, istenem! Torkomat összeszorítja az aggodalom. Úgy látszik, arra születtem, hogy végigszenvedjem a szenvedések minden válfaját. Kedves barátnőm, gondoljon rám néha, szeressen és sajnáljon. Vajon kapok-e ma végre levelet magától? Párizs, 17.. október 16-án. CXV. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Mi lehet az oka annak, kedvesem, hogy két ember, aki félszavakból értette egymást, egyszerre megsiketül, mihelyt nincsenek együtt? Amíg Párizsban éltünk, nem volt semmi baj. Mindig ugyanazt éreztük, és mindenről egyezett a véleményünk; de amióta távol vagyunk egymástól – idestova három hónapja –‚ mást se csinálunk, csak vitatkozunk. Ki a hibás ebben? Maga, vagy én? Jól tudom, hogy maga kész a válasszal, én azonban nem tudok dönteni; lehet, hogy udvariasabb vagyok magánál, lehet, hogy tapasztaltabb. Nem is bolygatom tovább ezt a kérdést. Jobb, ha egyszerűen megválaszolom a levelét, és elmondom, ami velem történt. Nagyon kedves magától, hogy figyelmeztet, mit fecsegnek az emberek az én rovásomra. Nem nagyon érdekelnek a pletykák; úgyis tudom, hogy hamarosan csattanós választ adok rájuk. Legyen nyugodt, gyönyörűm; amikor visszatérek a párizsi társaságba, olyan ünneplésben lesz részem, mint még soha. Azt hiszem, magához is méltóbb leszek, mint annak előtte. Remélem, hogy a kis Volanges lánnyal való viszonyom latba esik majd valamicskét. Úgy veszem észre, hogy maga ezt a kalandot nem veszi komolyan. Pedig hát mégsem gyerekjáték, ha én egyetlen éjszaka leforgása alatt, teljes csendben és nyugalomban elszakítottam egy fiatal szüzet a kedvesétől, s úgy

bántam vele, mint valami tárggyal, mely az enyém. S ez még nem minden, mert néhány nap alatt azt is kicsiholtam belőle, amit még azoktól a nőszemélyektől se mindig lehet megkapni, akiknek ez a mesterségük. Tegyük hozzá, hogy mindez úgy szólván észrevétlenül zajlott le; a lány változatlan szerelemmel szereti kedvesét, sejtelme sincs arról, hogy megcsalta, sőt, hűnek tartja magát, hiszen én – ebben magának teljesen igaza van – még a gondolatait sem mondhatom a magaménak. Így aztán, ha ráuntam, visszaadom ölelő kedvesének, úgy, mintha álmodta volna az egészet… Ez magának semmi? Gondoljon legalább a jövőre! A kis Cécile nem fogja elfelejteni, amit tőlem tanult. Ha egyszer kikerült a kezem közül, beléoltott elveim kicsíráznak, és megjósolom, hogy ügyefogyott tanítványom nemsokára a maga emberségéből is becsületére fog válni mesterének. De ha magának a nagyszabású hőstettek többet mondanak ennél a szerény kis kalandnál, akkor gondoljon Tourvelnéra, a női tisztesség mintapéldányára, akire egy rossz szót sem mer mondani a mi ugyancsak szabadszájú társaságunk, mert mindenütt köztiszteletben áll. Hamarosan szemtanúja lesz annak a drámának, hogy ez az asszony hátat fordít a tisztességes életnek, megszegi esküjét, felrúgja kétéves példás házasságát, mert boldog akar lenni, mert tetszeni akar nekem mindenáron… Úgy megmámorosodik a szerelemtől, hogy mindent, ami szent, odadob egyetlen szavamért, egyetlen pillantásomért, – jóllehet sokszor még ezt se fogja megkapni tőlem. Meglátja, eljön az a nap, amikor ezt a nőt egyszerűen faképnél hagyom, s azt is megjövendölöm, hogy nem lesz senki, aki a helyemre lépjen. Tudom, mit beszélek; ennek az asszonynak nem lesz vigasztalója, a kéjt, melyet tőlem kapott, nem ízleli meg többé, sőt, a bosszú gyönyöréről is lemond. A vége az lesz a dolognak, hogy én töltöm be az életét; nem tudom, hány éve van hátra, azt azonban biztosan tudom, hogy én vagyok az a férfi, aki egyszer kinyitotta s aztán becsapta előtte a kaput… S ha ezt a csatámat megnyertem, akkor odakiálthatom vetélytársaimnak: Tessék, ez az én művem. Ezt csináljátok utánam, mert ilyen eset nem volt még egy, amióta az eszemet tudom! Maga most azt szeretné tudni, hogy honnan ez a hirtelen önbizalom? Elárulom: nyolc nap óta belelátok Tourvelné szívébe. Amit tudok, nem tőle tudom, hanem két leveléből, melyeket nagynénémnek írt. Ezekből olyan alapos értesüléseket szereztem, hogy a többit már csak kíváncsiságból fogom elolvasni. Győztem, gyönyörűm! Annyi kell csak, hogy a színe elé jussak, és ennek is kitaláltam a módját. Már folynak is az elő készületek. Kíváncsi, ugye? Nem árulok el semmit. Ez a büntetés, ami ért azt merte rólam mondani, hogy hiányzik belőlem a lelemény. Megérdemelné, hogy ennek a pompás kalandnak minden részletét titokban tartsam maga előtt; csakhogy olyan kívánatos jutalmat tűzött ki nekem, hogy nem bírok magával haragot

tartani. Ennek köszönheti, hogy ilyen enyhe büntetést kap, de persze csak akkor, ha megjavul. Hogy lássa, milyen nagy lelkű emberrel van dolga, egy percre félreteszem az én nagyra törő terveimet; ezt az időt magának szentelem. Magának, aki falun van. Istenem, ments meg a falusi élettől, mely unalmas, mint a szerelem, és egyhangú, mint a hűség! Mit csinál maga ott? És mit csinál az a szerencsétlen Belleroche? Úgy látom, magának nem elég, hogy megitatja vele a feledés vizét; búcsúzóul még az inkvizíció kínzásaival akarja megörvendeztetni. Mi lesz vele? Nem feküdte meg a szerelem a gyomrát? Sokért nem adnám, ha még jobban belebolondulna magába; kíváncsi vagyok, hogy van-e arra az esetre is valamilyen csodaszer a birtokában? Én is tudom, milyen kínos az, amikor az ember ilyen eszközökhöz kénytelen nyúlni, – habár velem csak egyszer fordult elő, hogy ilyen bonyolult haditervet kelljen kieszelnem. O. grófnőre gondolok. Nem volt könnyű eset! Emlékszem, ahányszor a karomban feküdt, mindig a szabadulás gondolata járt a fejemben, és hajszálon múlt, hogy ki nem mondtam: “Asszonyom, én válogatós ember vagyok, de most akármilyen állással beérném, csak ebből a fekvésből szabadulnék ki…” Csak jót szeretek mondani azokról a nőkről, akik az enyémek voltak: ő az egyetlen, akit kéjjel szidok. No de magát, gyönyörűm, egyszerűen nem bírom megérte ni. Egy Danceny kedvéért akar szakítani? Őmiatta utazik falura, ahol megőrül az unalomtól? Egyben igaza van: sose jöttem volna rá, hogy Belleroche lovag után ez a kis senki lesz soron. Mi történt magával? Egy ilyen gyerekkel akar játszani? Ugyan, hagyja őt békén; hadd imádja az ő ártatlan kis Cécile-jét. Az ilyen kisdiák vagy a nevelőnőjétől tanuljon, vagy pedig egy kis zárdanövendékkel folytassa kisded játékait. Tanonc ő még, akinek sejtelme sincs, mit kezdjen egy nővel, – hacsak magának nem támadt kedve, hogy egyszer eljátssza a férfi szerepét… No de beszéljünk komolyan. Ilyet magának nem szabad csinálnia. Lehet, hogy ez a viszony örök titok marad, de elég, ha mi ketten tudunk róla, mert kettőnk szemében maga máris kompromittálva van! S még azt meri írni, hogy egyre jobban tetszik magának ez a fiú! Hát ez csak úgy lehet, hogy becsapja saját magát. Nem hiszi? Pedig én az okát is megmondom. Maga épp egy olyan pillanatban csömörlött meg régi udvarlójától, amikor egyetlen valamirevaló férfi sem volt a láthatáron. Hadd tegyem hozzá, hogy magának van képzelete. S minthogy egész Párizsban nem talált jobbat, a képzeletével kicifrázta az első férfit, aki a kezeügyében volt. De gondoljon arra, milyen baj lesz ebből, ha majd visszatér Párizsba és száz meg száz férfi zsongja magát körül! Ha pedig attól fél, hogy nem fog tudni választani közülük, akkor engedje meg, hogy üres óráiban elszórakoztassam, nehogy egy percig is elhagyatottnak érezze magát.

Addigra az én nagy ügyem is eldől, jobbra, vagy balra, S annyi időm lesz a maga számára, amennyit csak kíván, hiszen akkor már sem a kis Cécile, se Tourvelné nem sokat nyom a latban. Sőt, valahogy úgy képzelem a dolgot, hogy a kislányt szép csendesen visszaadom derék szerelmesének. Én ugyan egész jól elszórakoztam vele, de ezt nem folytathatom az örökkévalóságig. Minthogy az volt a célom, hogy soha életében egyetlen szeretőjétől se kapja meg azt, amit tőlem kapott, olyan magas színvonalon kezdtem el ezt a viszonyt, amit egészségem veszélyeztetése nélkül nem bírnék tovább folytatni. Most is már csak az tartja bennem a szuszt, hogy nem szeretnék szégyent vallani; valójában azonban csupán lagymatag családi kapcsolatok fűznek hozzá. Nem érti? Igaz, még nem tudok semmi biztosat, de hamarosan eldől, valóra válnak-e reményeim. Az előjelek, gyönyörűm, arra mutatnak, hogy kis tanítványom leendő férjét máris boldog apának tekinthetjük. Másszóval: nem kell többé attól tartanunk, hogy a Gercourt családnak magva szakad; sőt, a család egykori feje nem lesz más, mint a Valmont-ok legifjabb leszármazottja… De ezt a szép tervet szeretném nyugodtan véghez vinni. Az egész dologba maga rántott bele; nem volna szép, ha elrontaná a végét. Márpedig, ha maga most elcsábítja Dancenyt, akkor ez a kaland elveszti minden ízét-zamatát. Végül pedig azt is figyelmébe ajánlom, hogy a jelentkezők sorában, ha rákerül a sor, talán nekem is vannak magánál bizonyos szerzett jogaim! Ezeket a jogokat annyira komolyan veszem, hogy a saját szakállamra bátor voltam a maga terveit keresztezni. Mindent elkövettem, hogy szegény kis Danceny szerelmét minél jobban felcsiholjam; arról a szerelméről beszélek, melyet szívének első, igazán hozzá illő választottja iránt érez. Tegnap az én kis nevelt lányom nagy buzgón épp neki írt levelet; én előbb megzavartam ebben az édes műveletben egy még édesebb művelettel, de aztán megkértem, mutassa meg a levelet. Úgy éreztem, hogy erőltetetten ír, minden forróság híján. Megmagyaráztam, hogy ilyen levelekkel nem lehet Dancenyt megvigasztalni; sikerült is rávennem, hogy az én közreműködésemmel egy másik levelet írjon. Ebben aztán, amennyire tudtam, az ő gyerekes, fecsegő hangján megpróbáltam határozottabb szerelmi ígéretekkel erőt önteni a boldogtalan úrfiba. A kicsike úgy el volt ragadtatva levélíró tehetségétől, hogy ezentúl mindig közös erővel folytatjuk a levelezést. Mi mindent meg nem tettem már ezért a Dancenyért! Egy személyben barátja, bizalmasa, vetélytársa, sőt a szeretője is vagyok! Most pedig, mindennek tetejébe, még az életét is megmentem, ami kor kihúzom a maga szerelme örvényéből… Örvény az, még hozzá veszedelmes örvény, mert magát megkapni és elveszíteni annyi, mint egy röpke perc gyönyöréért holtig tartó bánattal fizetni meg.

Isten önnel, kedvesem. Rázza le Belleroche-t, amilyen gyorsan csak lehet, de hagyja békén Dancenyt. Nem emlékszik már első szerelmünk csodálatos éjszakáira? Támasszuk föl szerelmünket, és élvezzük újra első gyönyöreinket. Ui. Én is örülök, hogy nemsokára ítéletet hirdetnek a maga pörében. A legjobban annak örülnék, ha ez a kellemes esemény az én uralkodásom napjaiban következnék be. A …-i kastélyban, 17.. október 19-én. CXVI. LEVÉL Danceny lovag Cécile Volanges-nak Merteuil-né ma reggel elutazott vidékre. Most aztán egészen magamra maradtam, mert amíg ő itt volt, legalább az vigasztalt, ha közös barátnőnkkel elbeszélgethettem magáról… Néhány nappal ezelőtt megengedte, hogy “barátnőmnek” szólítsam, s ez nagyon jólesett nekem azért, mert úgy éreztem, mint ha ezzel is közelebb férkőznék magához. El se bírom mondani, milyen kedves hölgy Merteuil-né. Valami egészen különös varázs van az ő barátságában; ez az asszony, aki hallani sem akar szerelemről, úgy látszik, minden szépségét és erényét a barátságba tudja sűríteni. Ha elmondhatnám, édes kis Cécile-em, milyen sokat és mennyi szeretettel beszél magáról! Az én számomra ez a legcsábítóbb rajta. Nagy megnyugvás nekem, hogy maguknak szentelhetem életemet, hiszen valósággal kézről kézre adnak, a szerelmes karokból a baráti kézbe. Néha úgy érzem, mintha én volnék a kötőjel maguk közt, mert ha a maga boldogságára gondolok, annak ő örül, s ugyanígy megfordítva. Édes, kedves Cécile, ezt az asszonyt nagyon, de nagyon kell szeretnie! Ha tudom, hogy maga szereti őt, akkor az én vonzalmam is megszépül. Sohase tudtam, hogy a barátság ilyen gyönyörű érzés; bárcsak magának is volna benne része, hiszen én örülni sem tudok annak, aminek maga nem örül. A legszívesebben úgy körülfonnám szerelemmel a maga szívét, hogy minden dobbanása visszhangot verjen bennem, s még így is azt hinném, hogy sokkal többet kapok magától, mint amennyit adok. De kár, hogy szép terveim ábrándok csupán, a valóság pedig rideg, irgalmatlan fájdalmak sorozata. Úgy látom, az a reményem is füstbe megy, hogy ott, abban a faluban viszontláthassam magát, pedig ezt maga megígérte nekem. Hogy végképp el ne keseredjek, váltig azzal vigasztalom magam, hogy bizonyára lehetetlen megvalósítani ezt a találkozást. Csakhogy én már két panaszos levelet írtam emiatt, s maga egyszer sem válaszolt rá, még azt se mondta, hogy ez magának is hiányzik. Jaj, kedvesem, egyetlenem; tudom, hogy

igazán szeret, de a maga szerelme mégis más, mint az enyém… Kár, hogy nem vagyok ott; kár, hogy nem mutathatom meg, mire vagyok képes. Ha elvállalhatnék minden kockázatot maga helyett, megértené, hogy az én szerelmem nem ismer lehetetlent. Azt írja meg legalább, kedvesem, mikor jön már haza, hiszen alig várom a viszontlátást. Szép szemének egyetlen pillantása elfeledtetné minden bajomat, tüstént fölvidulnék és megnyugodnék. Néha már úgy érzem, nem nyugszom meg soha… Ne haragudjék rám, Cécile. A nyugtalanság még nem gyanakvás. Hinnem kell szerelmében és hűségében; ha nem hinnék benne, belepusztulnék. Mennyi akadály van még közöttünk! És egyre több lesz, én pedig egyre szomorúbb leszek. Merteuilné elutazása fölszakította minden sebemet. Isten vele, édes kis Cécile, isten vele, szép szerelmem! Nagyon szomorú vagyok, és csak maga tehet boldoggá, senki más. Párizs, 17.. október 17-én. CXVII. LEVÉL Cécile Volanges Danceny lovagnak (VALMONT DIKTÁLÁ5A NYOMÁN) Ne bántson, kedves barátom! Hiszen már attól boldogtalan vagyok, hogy tudom, mennyit szomorkodik miattam. Higgye el, minden fájdalmát ugyanúgy megszenvedem, mint maga; még azt is, amelynek én vagyok az oka. Talán még többet is szenvedek magánál, mert úgy veszem észre, hogy néha igazságtalanul bánt. Jaj, de borzasztó ez! Maga kétszer is megírta, hogy ide szeretne jönni, de én erre nem válaszoltam. Tudom, hogy ez bántja magát a legjobban. De hát mit feleljek erre? Nem olyan könnyű dolog ám ez! Nem vagyok már gyerek, tudom, hogy maga mit akar, és azt is tudom, hogy az nem nagyon helyes. Még innen, a messzeségből is alig bírok nemet mondani; mit csinálnék akkor, ha itt lenne, közvetlen közel? Talán el gyengülnék, talán engednék magának, hogy egy pillanatra könnyítsek bánatán, de aztán egész életemben sirathatnám a gyengeségemet. Amint látja, nyíltan elmondok mindent, a legrejtettebb okaimat is. Ítéljen maga! Lehet, hogy teljesítettem volna kérését, de most is Gercourt gróf csinálta meg a bajt, mert elhalasztotta a hazatérését. Ráadásul a mama egy idő óta különös kedvességgel bánik velem, s mondanom se kell, hogy én is mindenben a kedvét keresem. Ki tudja, talán hajlik a szavamra, és a végén még kimondja a boldogító igent. Akkor pedig csöppet sem örülnék, ha utólag szemrehányásokat

kellene magamnak tennem. Már többektől hallottam, hogy a férfiak nem nagyon rajonganak az olyan feleségért, akit már túlságosan sokan szerethettek az esküvő előtt. Én ettől jobban félek, mint a mamától. Értse meg, kedves barátom, hogy szívből szeretem magát, az a másik dolog viszont nem olyan sürgős, hogy elsiessük. De várjon egy kicsit. Én most megígérek magának valamit. Utálom azt a Gercourt grófot, pedig nem is ismerem; de ha mégis hozzáadnak ehhez az emberhez, akkor én egész biztosan a magáé leszek, mégpedig amilyen gyorsan csak lehet. Nekem csak az a fontos, hogy maga szeressen. Tudom, hogy az a bizonyos dolog nem lesz helyes, de én nem tehetek róla. Csak ígérje meg, hogy mindig úgy fog szeretni, mint most. Addig, kedves barátom, úgy szeretnék élni, ahogy most élek. Ne is kérje tőlem azt a bizonyos dolgot, mert megint azt kell válaszolnom, hogy nem lehet, márpedig ez eléggé nehezemre esik. Még egy kérésem van. Ne sürgesse Valmont urat annyit. Ő igazi jó barátja magának, erről én is meggyőződtem, és olyan jól elvégzi a dolgát, hogy maga se tenné különben. Most azonban elbúcsúzom, mert későn fogtam a levélíráshoz, és mindjárt vége az éjszakának. Alig várom, hogy ágyba kerüljek, és pótolhassam az elvesztett időt. Csókoltatom, ha megígéri, hogy nem veszekszik többé. A …-i kastélyban, 17.. október 18-án. CXVIII. LEVÉL Danceny lovag Merteuil márkinénak Imádott barátnőm! Nézem a naptárt, és azt látom, hogy két napja utazott el. De ha a szívemet kérdezem, azt feleli, hogy kétezer éve. Minthogy épp maga tanított meg rá, hogy az ember mindig a szívére hallgasson, tehát legfőbb ideje, hogy hazajöjjön. Szerintem már régen elintézte ügyes-bajos dolgait; ami pedig a maga pörét illeti, engem bizony nem nagyon érdekel a kimenetele. Én itt úgy unatkozom maga nélkül, hogy ezzel már kifizettem a perköltségeket maga helyett. El se tudom mondani, milyen rossz kedvű vagyok; és az a legkínosabb a dologban, hogy akármilyen jó okom van a bosszúságra, mégsincs semmi jogcímem rá, hogy az legyek! Maga hűtlen asszony! Hamis teremtés! Hogy szabad így el hagyni valakit, aki már lélegzeni se tud maga nélkül? Kérdezze csak meg az ügyvédjét, ismer-e enyhítő körülményt erre a bűnre! Ó, ha tud is magának tanácsot adni, legföljebb

rideg észokokat fog kitalálni; de amikor a szív a vádló, akkor az ész védelme mit sem ér. Énnekem már úgy telebeszé1te a fülemet azzal a híres józan ésszel, mely valósággal megparancsolta magának ezt az utazást, hogy azóta a falnak megyek, ha a józan észre gondolok! Én ugyan nem hallgatok rá többet, még ha rám parancsolna is, hogy felejtsem el magát. Pedig hát az okfejtése elég okos, és ezt a parancsot nem is olyan nehéz teljesíteni. Igaz, hogy most szünet-szakadatlan magára gondolok, de erről is le lehet szokni, annál könnyebben, mert itt úgyszólván semmi sincs, ami az embert magára emlékeztetné. Elnézem ezeket a szép asszonyokat. Van köztük néhány el ragadó is, de magához mérve csak silány utánzatok, és arra sem érdemesek, hogy eszembe juttassák magát! Még ha eleinte felötlik is néhány hasonló vonás, tapasztalt ember szemével nézve, annál kiáltóbbá válik később a különbség. Csinálhatnak, amit akarnak; mindegyikből hiányzik az a valami, ami maga. Pedig épp ez az, ami nekem kell… Látja, milyen rossz az, amikor az embernek nincsen semmi dolga, s nem akarnak véget érni a napok. Ülök, álmodozom, légvárakat építek, ábrándos képeket festek magam elé, képzeletem szárnyakat kap, egyre csiszolja és szépíti tulajdon alkotását, rá aggat mindent, ami valaha tetszett neki, míg csak azt nem érzi, hogy végre tökéleteset alkotott. Mikor aztán idáig jutottam, az elképzelt asszonyról eszembe jut a mintakép, s csak akkor jövök rá, hogy íme, ma egész nap megint csak magáról gondolkoztam. Most is, miközben e sorokat írom, ez a varázslat játszott velem. Higgye el, amikor nekifogtam a levélírásnak, nem az volt a célom, hogy magával foglalkozzam. Épp ellenkezőleg. Azért kezdtem írni, hogy végre másra tereljem a gondolataimat. Rengeteg mondanivalóm volt, egészen más dolgokról, méghozzá olyan dolgokról, melyek nagyon fontosak nekem. Amint látja, megint csak magánál kötöttem ki. Hogy lehet az, hogy a barátság fontosabb, mint a szerelem? Ha egy kicsit a mélyére néznék ennek a kérdésnek, nem hiszem, hogy nagyon dicséretes dolgok derülnének ki rólam… De minek erről beszélni! Ha újra kezdem, ugyanabba a hibába esnék, azt pedig nem akarom, hogy erről kis barátnőm tudomást szerezzen. Ha itt volna, minden kérdésemre válaszolni tudna; a beszélgetést maga irányítaná, tehát nem fordulnának elő ilyen kisiklások. Az én kis Cécile-emet maga hozná szóba, s ettől csak még jobban szeretném őt, mert nincs annál boldogítóbb gondolat, mint hogy a maga barátnője az, akit szeretek! Érdekes, hogy sokkal izzóbbnak érzem a szerelmet azóta, amióta maga meghallgatja vallomásaimat. Valami különös öröm van abban, hogy én beszélek, maga pedig hallgat, s befogadja legrejtettebb érzelmeimet is. Úgy érzem, mintha jobban

megkedveltem volna érzelmeimet; amióta maga is figyelmére méltatja őket, ránézek magára, és az jut eszembe: az ő lelkébe van elzárva minden boldogságom! Magamról alig mondhatok újat; ügyem nem nagyon megy előre. Az utolsó levél, melyet tőle kaptam, új és nagy reményeket önt belém, mégis meglassítja a fejleményeket. Igaz, ő megindokolja ezt a késedelmet, mégpedig olyan nemes és édes érvekkel, melyektől elnémul a panasz és a vád. Amit most mondok, azt is jobban megértené, ha itt volna; látja, milyen kár, hogy elutazott! Amilyen könnyű a dolgokat elmondani, olyan bajos őket leírni; különösen a szerelem őrzi féltékenyen a titkait. Az ember félti őket a nagy távolságtól; mennyivel bátrabb volnék, ha itt ülne velem s láthatnám arcán szavaim hatását! Imádott barátnőm, látja, mennyire hiányzik; kérem, jöjjön Vissza! Tudom, hogy “ezer oka” van a távolmaradásra, mégis arra kérem, vagy szüntesse meg ezeket az okokat, vagy pedig tanítson meg rá, hogyan lehet maga nélkül élni. Párizs, 17.. október 19-én. CXIX. LEVÉL Rosemonde-né Tourvelnénak Kedvesem! Nagy fájdalmaim vannak, de azért megpróbálok diktálás nélkül írni, hogy végre arról is szólhassak, amit hallani akar. Unokaöcsém úgyszólván egész nap szobájába zárkózik, mintha kerülné az embereket. Igaz, hogy mindennap átküld hozzám valakit, és megkérdezteti, jobban vagyok-e, de személyesen még nem jött meglátogatni, pedig már üzentem érte. Épp olyan ritkán látjuk egymást, mintha Párizsban lakna. Ma reggel találkoztam vele először, méghozzá nagyon váratlan helyen: a kápolnában. A betegségem miatt hosszú ideig nem jártam oda, s nagy meglepetéssel értesültem arról, hogy ő négy nap óta rendszeresen misét hallgat. Adná isten, hogy ez így is maradjon! Amikor meglátott, odajött és azt mondta, hogy nagyon örül egészségi állapotom javulásának. Abbahagytam a beszélgetést, mert már megkezdődött a mise; azt hittem, később újra találkozom vele, de erre nem került sor. Mielőtt odamehettem volna hozzá, eltűnt a szemem elől. Nem akarom eltitkolni maga előtt, hogy egy kis változást vettem rajta észre. Én azonban magát nemcsak nagyon szépnek, hanem nagyon okosnak is tartom, s nem szeretném, ha ebben csalódnom kellene; arra kérem tehát, ne nyugtalankodjék fölöslegesen. Amint látja, inkább vállalom azt, hogy szomorúságot okozzak önnek, mintsem hogy becsapjam.

Ha ő tovább folytatja ezt az elzárkózó életmódot, akkor én megyek el hozzá látogatóba; csak azt várom, hogy jobban érezzem magam. Addig nem nyugszom, míg ki nem derítem, mi rejtőzik e furcsa hóbort mögött. Az a gyanúm, hogy magának is van benne némi szerepe. Mihelyt megtudtam valamit, azonnal írok, de most zárom soraimat, mert már alig érzem az ujjaimat. Ha Adelaide tudná, hogy levelet írtam, lenne mit hallgatnom ma este! Isten vele, drága gyermekem! A …-i kastélyban, 17.. október 20-án. CXX. LEVÉL Valmont vikomt Anselme főtisztelendő úrnak (A SAINT HONORÉ UTCAI KOLOSTORBAN) Nincs szerencsém személyesen ismerni, uram, de tudom, hogy Tourvelné őnagysága mennyire megbízik önben; még azt is tudom, mennyire megérdemli ezt a bizalmat. Én tehát azt hiszem, hogy életfontosságú ügyben bátran kérhetek öntől egy olyan szívességet, mely méltó az ön szent hivatásához, és Tourvelnénak éppúgy érdeke, mint nekem. Néhány irat van a birtokomban. Ezek Tourvelnéra vonatkoznak, és olyan fontosak, hogy nem adhatom át őket senkinek, csak neki magának. A legegyszerűbb az volna, ha értesíteném őt, erre azonban nincs lehetőség. Tourvelné ugyanis el határozta, hogy megszakítja velem a levelezést; ennek okát alighanem elmondta önnek, de ha nem szólt róla, akkor én sem árulhatom el. Készséggel beismerem, hogy ma már én sem veszem tőle zokon ezt az elhatározást, hiszen ő sem láthatta előre azokat a fejleményeket, melyek engem is váratlanul értek. Sorsunkat valamilyen földöntúli erő irányította, melynek útmutatása világosan felismerhető az eseményekből. Én tehát arra kérem önt, uram, hogy legyen tolmácsom ebben az ügyben. Kívánságom az, hogy négyszemközt találkozhassak Tourvelnéval. Nemcsak azért, hogy bocsánatát kérjem – ami csak kis részben tenné jóvá hibámat –‚ hanem azért is, mert a szeme láttára szeretném az iratait megsemmisíteni. Ezzel az utolsó áldozattal még a nyomát is eltörülném annak a bűnnek vagy hibának, melyet elkövettem. Ezt én csak vezeklésem első lépcsőjének tekintem, mely módot ad arra, hogy az ön lábai előtt töredelmesen megvalljam bűneim végtelen sorozatát. Addig nem is merem önt újabb közbenjárásra kérni, pedig még hátra van az, ami nekem a legfontosabb: hogy kibékítsen Tourvelnéval. Tudom, hogy ez nem lesz

könnyű, de mégis számítok az ön jóindulatú közvetítésére, mely nélkül sohasem érném el célomat. Azt a kegyet kérem öntől, uram, hogy nézze el emberi gyengeségeimet, s kézenfogva vezessen az igaz útra. Ott akarok haladni az igaz úton az igaz élet felé. Pirulva vallom be, hogy még sosem jártam arra, s nagyon félek, hogy eltévedek. Türelmetlenül várom válaszát, mert bűnbánó lelkem mohón kívánja a megtisztulást. Kérem, fogadja az ön legalázatosabb szolgájának hálás és tiszteletteljes üdvözletét. Ui. Mindenben szabad kezet adok önnek, uram. Abban is, hogy – ha így látja jónak – közölje e levél tartalmát Tourvelnéval. Ebben a hölgyben, amíg csak élek, Isten útmutatását fogom tisztelni, hiszen az ő szeplőtlen lényét szemelte ki az Úr, hogy kivezette sötétben tévelygő lelkemet a romlásból. A …-i kastélyban, 17.. október 22-én. CXXI. LEVÉL Merteuil márkiné Danceny lovagnak Megkaptam levelét, ifjú, méghozzá nagyon ifjú ember! Mielőtt megköszönném, egy kis szidást fog tőlem kapni. Figyelmeztetem, hogyha meg nem javul, én bizony nem írok többé. A levelének hangja egyáltalán nem tetszett nekem. Ilyen dicshimnuszokat akkor zengjen csak, ha szerelmes; máskülönben üres szólamokká válnak a bókok, sablonfecsegéssé, mely csak a szalonomban dívik. A barátságnak más a szókincse. Vigyázzon, fiatalember; minden érzelemnek megvan a hozzáillő stílusa, s ha valaki más hangot üt meg, félő, hogy leplezni akarja igazi érzéseit. Persze, az átlagos párizsi asszonyok ehhez vannak szokva; s ha valaki más módon szól hozzájuk, azt le kell fordítani erre a nyelvre. Én azonban, bevallom, azt hittem, hogy nem téveszt ezekkel össze, amit talán meg is érdemelnék. Azért haragszom; mert úgy látom, még mindig nem tudja, ki vagyok. Igyekszem egyszerűen és őszintén írni magának, mert ezt nagyon hiányoltam a maga leveléből. Például kereken kimondom, hogy már nagyon szeretném látni. Maga azt mondta: “Tanítson meg rá, hogyan lehet maga nélkül élni.” Ezt is lefordítom a magam nyelvére, s bevallom, hogy nagyon hiányzanak a barátaim, mert unalmasnál unalmasabb alakok rontják körülöttem a levegőt. De mit jelent az, amit maga írt? Talán azt, hogy a kedvesével se fogja kibírni, mert hiányozni fog ez a nélkülözhetetlen harmadik személy? Szegény, szerencsétlen barátom! Hisz akkor a kis Cécile-t se tudja szeretni, csak ha én is ott vagyok! Lám, lám, mik derülnek ki… Pedig maga nem csinált semmit, csak

átvette a divatos szólamokat. De ha valaki beéri ezekkel az olcsó bókokkal, akkor eljut ahhoz a végső semmitmondásig, melynek már annyi hitele sincs, mint annak a köszönésnek, hogy “alászolgája”. Ezentúl, barátom, írjon úgy, hogy a saját gondolatait és a valódi érzéseit közölje velem. Frázisokra nincs szükségem, tele van velük manapság minden regény. Azt szeretném, ha nem bántódnék meg szavaimtól, még akkor sem, ha kiérzi belőlük ingerültségemet. Mi tagadás, ingerült vagyok egy kicsit. S ne hogy beleessek abba a hibába, melyért az imént magának tettem szemrehányásokat, inkább azt is a szemébe mondom, hogy talán nem lennék annyira ingerlékeny, ha maga nem volna távol tőlem. Mindent összevéve, maga, fiatalember, mégis csak többet ér, mint egy pör, két ügyvéd, s ebbe még Belleroche lovagot is beleértem, pedig ő legalább a kedvemben akar járni. Amint látja, nincs joga panaszra a távollétem miatt, sőt, még jól is járt, mert ilyen szépeket különben sohasem hallott volna tőlem. Sőt, a példa ragadós; kedvem volna egy kicsit udvarolni magának. Csak az tart vissza, hogy nagyon megszoktam az őszinte beszédet, és nem szívesen térek el tőle. Magának is jobb így, mert nem veszti el sem barátságomat, sem e barátságból fakadó gyengéd érdeklődésemet. Nincs annál szebb, mint amikor van az embernek egy ifjú barátja, aki mást szeret. Nem minden asszony élvezi ezt a helyzetet, de én annál inkább. Azt tapasztaltam, hogy az ember jobban tud örülni egy olyan kapcsolatnak, melytől nincs oka félni; alighanem magának is ez a véleménye, s ezért választott engem, mindjárt az elején, jó barátnak és nem többnek. Ráadásul olyan fiatal leánynál kötötte le magát, hogy először érzem az idő múlását fölöttem. De mindegy; okosan tette, hogy a hosszúlejáratú hűséget választotta, s én szívből kívánom magának, hogy a hűség kölcsönös és ugyanolyan tartós legyen. Abban is igaza van, hogy behódolt azoknak a “nemes és édes érveknek”, amelyek miatt a kis Cécile késlelteti a boldogságukat. A hosszú védekezés az egyetlen érdeme annak, aki előbb-utóbb mégis megadja magát. Ez persze nem vonatkozik a kis Volanges lányra, hisz ő még majdnem gyermek. Neki megbocsátom, hogy kacérkodik a veszéllyel, pedig tudnia kell, hányadán áll, mert megvallotta magának a szerelmét. Maguknak, férfiaknak, sejtelmük sincs róla, mit jelent az asszonyok erénye, s milyen óriási áldozattal jár az, ha lemondunk róla. Az, hogy vétkeztünk, a kisebbik baj. Ott kezdődik a szerencsétlenség, amikor megadjuk magunkat. Ami engem illet, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy adhatja meg magát egy asszony, ha csak egy pillanatnyi ideje van a megfontolásra. Ne is próbáljon ezzel vitába szállni, hiszen épp ez az, ami ért magához ragaszkodom. Nem tagadom, félek a szerelem veszélyeitől, de maga, hálistennek, megóv tőlük. Igaz, idáig megvoltam maga nélkül, és nem történt

semmi baj; de most jólesik, hogy hálás lehetek. Az is jó, hogy épp maga ez a valaki; ezért még jobban fogom szeretni! Ebben a tudatban, kedves barátom, isten oltalmába ajánlom magát. A n…-i kastélyban, 17.. október 22-én. CXXII. LEVÉL Rosemonde-né Tourvelnénak Kedves gyermekem! Azt reméltem, hogy végre jó híreket mondhatok magának, de sajnos, nem így alakultak a dolgok. De azért kérem, nyugodjék meg. Unokaöcsém nincs veszélyben, még az sem biztos, hogy igazán beteg; én csak annyit tudtam megállapítani róla, hogy valamilyen súlyos válságon ment keresztül. Magam se tudom, mire véljem a dolgot. Amikor kiléptem a szobájából, olyan szomorúság, sőt megdöbbenés fogott el, hogy talán jobb is volna, ha hallgatnék róla, de erre nem vagyok képes. Elmondom, mi történt. Megígérem, hogy nem szépítem a dolgokat. Higgye el, ha még nyolcvan évig élnék, akkor se bírnám azt a beszélgetést elfelejteni. Ma délelőtt meglátogattam unokaöcsémet. Épp írt valamit, asztala is tele volt iratokkal, láthatóan azokkal volt elfoglalva, de úgy, hogy engem észre se vett. Már a szobája közepén jártam, de ő még mindig nem nézett hátra, annyira nem érdekelte, ki jött. Amikor végre rám nézett és fölállt, nagyon nyugodtnak akart látszani, de épp ez az igyekezet szúrt nekem szemet. Hálóköntösben fogadott, fésületlen hajjal, mely még rizsporral se volt beszórva. Nemcsak az lepett meg, hogy ilyen fásult és sápadt; az arckifejezése volt a legijesztőbb rajta. Más kor oly friss és vidám tekintete most fénytelen és unott; az igazat megvallva, nem lett volna jó, ha maga ebben az állapotban látja őt. Elesettségében volt valami szívfacsaró, s ettől magában föltámadt volna a részvét, a szerelem egyik legveszedelmesebb kelepcéje. A látvány megdöbbentett, de uralkodtam magamon. Úgy kezdtem vele beszélgetni, mintha mit sem vettem volna észre. A hogyléte felől érdeklődtem; se azt nem mondta, hogy jól van, sem azt, hogy beteg. Szemére vetettem, hogy mért nem jár közénk; megpróbáltam tréfára fogni a dolgot, és azt mondtam, hogy a magány, úgy látszik, a rögeszméje lett. Ő azonban nem mosolygott. Reszkető hangon válaszolt: “Ez is egyik hibám a sok közül. De majd ezt is jóvá te szem.” Ezt olyan hanghordozással mondta, hogy egy csapásra elmúlt a tréfálhatnékom. A szavába vágtam, és azt mondtam, hogy az én barátságos szemrehányásaimat nem volna szabad ilyen komolyan vennie.

Ettől kezdve nyugodtabban beszélgettünk. Kisvártatva el mesélte, hogy van valami elintéznivalója Párizsban. Azt mondta, hogy “ez élete legnagyobb eseménye”, s ezért talán nemsokára el kell utaznia. Nem is akartam találgatni, mi lehet ez. Féltem, hogy érdeklődésemre egy olyan vallomás következik, amely nem tartozik rám; így tehát arra tereltem a szót, hogy egy kis változatosság talán jót is fog tenni az egészségének. Alighogy ezt a közömbös megjegyzést kimondtam, megfogta a kezemet, elkezdte szorongatni, és lázas hangon így szólt: “Kedves nénikém, én tisztelem és becsülöm magát, és arra kérem, hogy most nagyon, de nagyon szeresse az unokaöccsét. Szeresse őt saját magáért, nem törődve azzal, boldog-e vagy boldogtalan. Ne is sajnálja őt, mert ezzel megzavarná abban a végső nyugalomban, mely nemsokára osztályrésze lesz… Kedves nénikém, mondja azt, hogy szeret, és ígérje meg, hogy megbocsát. Igaz, ismerem a jóságát, és tudom, hogy meg fog bocsátani; de mit várjak másoktól, akiket sokkal jobban meg bántottam, mint magát?” Amikor ezt mondta, lehajtotta fejét, talán azért, hogy ne lássam rajta a kétségbeesést; ezt azonban a hangjából is ki lehetett olvasni. Hirtelen fölálltam, mert mély meghatottság fogott el. Azt hiszem, meglátta arcomon a riadalmat, mert hirtelen nyugalmat erőltetett magára. “Nagyon szégyellem magam, kedves nénikém – mondta. – Azt se tudom, mit beszélek. Kérem, felejtse el a szavaimat. Csak az a fontos, hogy mennyire tisztelem és szeretem magát. Mielőtt elutaznék, még fölkeresem, ha nem lesz terhére a látogatásom.” Volt a hangjában valami, amiből arra gondoltam, hogy most azt szeretné, ha magára hagynám; sietve elbúcsúztam tőle. Most azonban minél többet gondolkozom rajta, annál kevésbé értem szavait. Miféle ügye van neki? Miért élete legnagyobb eseménye az? Miért kért tőlem bocsánatot, és mitől hatódott úgy meg, amikor meglátott? Hiába forgatom magamban ezeket a kérdéseket, nem tudom a választ. Még azt sem bírom eldönteni, vajon ez a viselkedés összefügg-e a maga személyével vagy sem. Minthogy azonban a szerelem azt is megérzi, amit egy barát nem képes megfejteni, azt akartam, hogy legalább maga lásson tisztán; ezért írtam le ilyen részletesen a beszélgetésünket. Négyszer is nekiültem ennek a hosszú levélnek, s még folytatnám is, de elfáradtam. Kedves, szép gyermekem, isten vele. A …-i kastélyban, 17.. október 25-én. CXXIII. LEVÉL Anselme főtisztelendő úr Valmont vikomtnak

Alighogy megkaptam megtisztelő levelét, kívánsága szerint már a tegnapi nap folyamán látogatást tettem az illető hölgynél. Tolmácsoltam az ön kérését, és elmondtam indító okait, valamint a találkozás célját. Ő eleinte szilárdan kitartott eredeti elhatározása mellett, de amikor kifejtettem neki, hogy ez az elzárkózás akadálya lehet egy tévelygő lélek megtérésének, s ily módon, szándéka ellenére is, szembeszegül az isteni gondviseléssel, sikerült őt más belátásra bírnom. Végül hajlandónak mutatkozott a találkozásra, de azzal a szigorú kikötéssel, hogy ez lesz az utolsó. Fölhatalmazott arra a közlésre, hogy csütörtökön, vagyis 28-án, otthon találhatja őt. Ha ez az időpont önnek nem alkalmas, akkor tűzzön ki egy másik napot, és ezt írja meg levélben. Levelét elfogja olvasni. A magam részéről arra szeretném kérni a vikomt urat, hogy ha lehetséges, ne halassza máskorra látogatását, kivéve, ha nyomós oka van rá. Azt a nemes elhatározást, melyről levelében ír, jobb minél előbb és minél tökéletesebben végrehajtani. Gondolja meg, milyen értékesek a kegyelem percei! Mi volna, ha az isteni kegyelem újra hátat fordítana önnek? Az Úr jósága végtelen ugyan, de jaj annak, aki visszaél türelmével. Megtörténhetik, hogy az irgalom istene átváltozik a bosszú istenévé. Ha tovább is megtisztel bizalmával, kérem, hogy vegye igénybe szolgálataimat, amikor csak szüksége van rám. Sok teendőm mellett sem ismerek fontosabb kötelességet, mint szent hivatásom parancsait teljesíteni. Ha megadatik nekem, hogy buzgó erőfeszítéseimet a mindenható Isten áldása kíséri, akkor az a nap lesz életem legszebb napja. Mindannyian esendő bűnösök vagyunk, kik önerőnkből nem megyünk semmire. De Isten, kinek hívó szavát ön is meghallotta, mindenható. Ő akarta, hogy a vikomt úr vissza térjen az erény útjára, s ő parancsolta, hogy ebben támogassam önt. Az ő műve lesz az is, ha sikerül meggyőznöm a tisztelt vikomt urat arról, hogy itt e földön is csak a mi szent hitvallásunk jegyében találhatja meg lelke nyugalmát és boldogságát, melyet a testi gerjedelmek vak mámorában úgyis hiába keresett. Párizs, 17.. október 25-én. CXXIV. LEVÉL Tourvelné Rosemonde-nénak Kedves asszonyom, tegnap olyan hírt kaptam, hogy még most is a hatása alatt állok, s azért fogtam rögtön a levélíráshoz, mert tudom, milyen boldog lesz

maga is. Képzelje csak! Valmont úr kigyógyult szerelméből! Már nem az én személyem iránt érdeklődik, nem akar tőlem semmit! Életének egy célja van már csak: jóvá tenni a múlt vétkeit, vagy inkább csak hibáit… Erről a váratlan fordulatról gyóntatóatyám, Anselme főtisztelendő úr értesített. Valmont úr ugyanis őt kérte föl arra, hogy lelki gyámja legyen, és arra is, hogy megbeszéljen velem egy találkozót. Úgy tudom, hogy vissza akarja adni hozzá írt leveleimet; ezek ugyanis mostanáig nála voltak, pedig kértem, hogy adja őket vissza. Tudom, hogy most ujjonganom kellene… Hiszen nincs szebb, mint ez a nemes elhatározás, és nincs fölemelőbb, mint az, hogy ebben – Valmont úr szerint – nekem is volt némi részem. De ha már én lettem e fordulat eszköze, miért kell emiatt tönkremennem? Valmont úr másképp nem is lehetett volna boldog, csak ha engem boldogtalanná tesz? Tudom, drága barátnőm és anyám, hogy csúf dolog ilyen panaszt kimondani, de ismerem a maga megértő szívét. Belátom, hogy nincs jogom Isten szándékát bírálni. Csakhogy én éjjel-nappal azért imádkoztam, hogy adjon erőt és bátorságot e szerelem legyőzésére; ő azonban imámat nem hallgatta meg, sőt, annak adott erőt és bátorságot, aki ezt nem kérte tőle soha. S most itt állok, magamban, elhagyatva, mint önnön gyöngeségem játékszere! Nem folytatom; most zúgolódni bűn. A tékozló fiút mindig több szeretettel fogadják vissza az apai házba, mint azt, aki mindig otthon volt. Mit kérhetnék számon attól, aki semmivel se tartozik nekünk? Másoknak talán lehet követelésük rajta, de mit szólhatok én, aki már erényemmel is csak azért dicsekedhetem, mert Valmont úr kegyes volt hozzám? Ő mentett meg; lehet-e panaszom, ha most őmiatta szenvedek? Hiszen nem is voltak hiábavalóak ezek a szenvedések, ha az ő boldogságát vásároltam meg velük. Bizonyára így volt az megírva, hogy neki is meg kellett térnie mindnyájunk közös Atyjához; hisz az, aki őt alkotta, nyilván ragaszkodott saját művéhez, és nem szívesen látta volna elkárhozni… Buta voltam, esztelen voltam; most viselhetem a következményeket. Hisz tudnom kellett volna, hogy ha Isten megtiltotta ezt a szerelmet, akkor jobb lett volna, ha rá se nézek! Vétek volt-e, vagy balszerencse, hogy ezt olyan későn értettem meg? Maga a tanúm, kedves barátnőm, hogy mihelyt tisztán láttam az igazságot, rögtön szakítottam vele. Nem tudtam, mekkora áldozatot hozok, mert nem is sejtettem, hogy ő nem osztja meg velem. Azt hittem, ő éppúgy szenved, mint én; pirulok a szégyentől, de most ez a gondolat gyötör a legjobban. Átkozott a büszkeségem, mely megkönnyíti a szenvedést, mihelyt mások velem szenvednek!… De ennek vége! Összetöröm lázadó szívemet, hadd szokjon hozzá a megaláztatáshoz. Valmont úr csütörtöki látogatása nagyon kínosan érint; jó részt azért egyeztem bele, hogy végre saját szájából halljam az igazat. Hallani akarom,

hogy már nem jelentek neki semmit. Tudni akarom, hogy az a karcolásnyi seb, amit rajta ejtettem, rég meggyógyult. Látni akarom, amikor közönnyel néz végig rajtam, én pedig kénytelen leszek lesütni szememet, nehogy észrevegye megrendülésemet. Leveleimet, melyekhez annyira ragaszkodott, egy unott mozdulattal vissza fogja adni, mint valami hasznavehetetlen holmit, melyre már nincs szüksége. Én majd reszkető kézzel veszem át szégyenem jelképét az ön nyugodt és erős kezéből. És a végén látni akarom, amikor elmegy, amikor örökre elmegy, s a tekintetem hiába sietne utána, még is csak eltűnik szemem elől… Ez a lecke vár rám. Teljessé akarom tenni megaláztatásomat, hadd tanuljam meg belőle, milyen esendő vagyok… Azokat a leveleket, melyekről ő tudni sem akar többé, híven meg őrzöm majd, és mindennap újra meg újra elolvasom őket, míg csak könnyeim a betűk utolsó nyomait el nem mosták. Az övéit pedig el fogom égetni, mert bennük van a méreg, az a fertőző kór, mely megrontott engem. Jaj, kedvesem, barátnőm! Hát ilyen a szerelem? Odáig juttat minket, hogy még azt a szakadékot is visszasírjuk, amelybe kis híján beletaszított? Még akkor is tépi-szaggatja szívünket, amikor a másik már semmit sem érez irántunk? Hová bújjak el e sötét fergeteg elől, mely vagy a gyalázatba, vagy a pusztulásba kerget, vagy mind a kettőbe egyszerre? Mit tegyek, hogy ha a becsületem elvész is, legalább a józan ész őrködjön mellettem? De hol van még az a csütörtök! Bár túl volnék már ezen a kínos megaláztatáson; akkor talán már el is felejtettem volna annak okát is, meg tárgyát is. Most már félek ettől a találkozástól, megbántam, hogy beleegyeztem. Miről akar velem beszélni? Minek akar látni? Mit jelentünk mi még egymásnak? Ha megbántott, megbocsátok; ha hibázott, szép tőle, hogy jóvá akarja tenni. Talán még követem is példáját, hiszen én is utat tévesztettem, rám fér a vezeklés, éppúgy, mint rá… De ha el akar tőlem menekülni, miért azon kezdi, hogy meglátogat? Van-e nekünk kettőnknek fontosabb dolgunk, mint hogy egyik elfelejtse a másikat? Én legalábbis azon leszek, hogy még az emlékét is elfelejtsem! Nem lesz könnyű. De ha maga, kedvesem, megengedné, hogy ott éljek maga mellett, akkor talán megbirkózom vele. Lesz, aki tanáccsal és vigasszal szolgál; e kettőt mástól úgysem kérhetem. Ez a barátság az egyetlen kincsem; csak magának bírom elmondani, ami fáj, és csak a maga válaszának hiszek. Boldogan lennék az ápolónője, míg csak egészen meg nem gyógyul, hiszen magának köszönhetek majd mindent, a nyugalmat, a boldogságot és a becsületet. Már eddig is annyi jóságot pazarolt rám, hogy nem akarok rá méltatlannak mutatkozni. Gondolataim, úgy látszik, rossz útra terelődtek levélírás közben. Érzem ezt arcom pirulásán. Lehet, hogy olyan érzések is tollamra kívánkoztak, melyekről

jobb lett volna hallgatni; de nem bánom, mert ismerem a maga nagylelkűségét, és tudom, hogy megbocsát nekem. Úgy érzem, maga előtt nem szabad el titkolnom egyetlen belső rezdülésemet sem. Isten vele, kedves anyám és barátnőm. Azt remélem, hogy néhány nap múlva már érkezésem időpontjáról értesíthetem. Párizs, 17.. október 25-én.

Negyedik rész CXXV. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Győztem, gyönyörűm! Legyőztem azt a büszke nőt, aki azt merte hinni, hogy ellen tud nekem állni! Az enyém lett, annyira az enyém, hogy tegnap óta nincs mit megtagadnia. Túláradó boldogságomban nem vagyok képes józan beszámolóra, de még mindig szédülök, ha eszembe jut a tegnap. Ilyen gyönyörben még nem volt részem. Hát mégis igaz, hogy az erény megsokszorozza egy asszony értékét, még elbukásának pillanatában is? Ezt eddig sohase vettem komolyan, mosolyogtam rajta, mint egy dajkamesén. Hiszen majdnem minden asszony ellenáll nekünk, több-kevesebb őszinteséggel, egészen a győzelem pillanatáig; ezt jól tudom, de mégse mondhatok mást, mint hogy még nem volt részem ilyen mámorító ölelésben. Azt hiszi, hogy a szerelem beszél belőlem? Téved, gyönyörűm. Volt ugyan néhány olyan óra, amikor e pompás nő közelében az én fejemet is megzavarta az ostoba érzelgés, de eszembe jutottak életem alapelvei, s mindig ők kerekedtek felül. Tegnapi élményeim talán jobban elragadtak, mint hittem volna. Ha csak annyi történt volna, hogy én is megrészegedtem attól a mámortól, melyet én ébresztettem benne föl, – ettől a múló izgalomtól ma reggelre már kitisztulhatott volna a fejem. Csakhogy én még mindig a tegnapi izgalomban élek. Sőt, be vallom, valami lusta kéjjel a legszívesebben teljesen belefeledkeznék ebbe a gyönyörbe, hanem szólalna meg bennem a tiltakozás hangja. Végre is felnőtt ember vagyok, nem pedig diák, aki megkótyagosodik valamilyen névtelen és titokzatos érzéstől. Nem; én tudni akarom, mi történt, hogy aztán úrrá lehessek rajta. Egyébként lehet, hogy már sejtem is az okát. Eszembe jutott valami, ami olyan tetszetősen hangzik, hogy szinte örülnék, ha igaznak bizonyulna. Ha végiggondolok azoknak az asszonyoknak a sokaságán, akik a szeretőim voltak, akkor arra a következtetésre kell jutnom, hogy kivétel nélkül minden esetben két egyforma erősségű vágy találkozott. Ők ugyanolyan hévvel kívánták, hogy az enyémek legyenek, amilyennel én akartam őket erre rávenni. Annyira, hogy álszenteknek csúfoltam azokat, akik csak félúton jöttek elém; pedig alig különböztek a többiektől, akik látványos védekezéssel próbálták elkendőzni azt, hogy voltaképpen ők kezdtek ki velem. A jelen esetben minden megfordítva történt. Először is, akadt egy gyűlölködő, de okos nőszemély, aki ellenem uszította Tourvelnét. Ő tehát már elfogultan fogadta közeledésemet, amit még csak tetézett vele született

félénksége, a női tisztességről vallott vallásos elképzelése s végül kétesztendős házasélete, mely zavartalan hőségben telt el. Ilyen előzmények után nem csoda, ha ez a nő kétségbeesett erőfeszítéssel s az eszközökben nem válogatva próbált elmenekülni üldözésem elől. Az összes eddigi nőügyeim valamilyen örvendetes vagy kevésbé örvendetes fegyverletétellel végződtek; találtam ugyan bennük sok örömöt, de kevés okot a büszkeségre. A tegnapi eset viszont óriási győzelem volt, egy hosszú és fárasztó hadjáratnak s bonyolult haditerveknek eredményeképpen. Ez a siker tehát azért olyan drága nekem, mert teljesen a magam erejéből vívtam ki, s minthogy a dicsőségnél nincs mámorítóbb érzés, sokkal, de sokkal nagyobb gyönyörben volt részem, mint rendesen. Mint mondottam, ez a magyarázat tetszik nekem. Elsősorban azért, mert megóvja az önérzetemet. Ha így fogom fel a dolgot, akkor csak belőlem fakad a boldogságom, s nem függ többé attól a nőtől, aki a rabszolgám lett. Számomra elviselhetetlen az a gondolat, hogy egyetlen asszony kiváltsága legyen e boldogság beteljesülése. Látja, milyen józanul gondolkozom? Legyen nyugodt; e nagy kalandban is a józan észé lesz a döntő szó. A szerelem sosem fog annyira befonni, hogy szét ne szaggassam kötelékeit, amikor kedvem vagy szeszélyem így akarja. Csakhogy én már a szakításról beszélek akkor, amikor maga még azt sem tudja, hogyan szereztem meg ehhez a jogot. Olvassa csak tovább ezt a levelet, mindjárt meglátja, hogy jár az erény, mihelyt egy rögeszme szolgálatába lép. Ne csodálkozzék rajta, hogy milyen jól működik a memóriám. Alaposan meggondoltam mindazt, amit én mondtam és jól figyeltem, amikor ő válaszolt; ezért emlékszem mindenre ilyen pontosan. A két mellékelt levélmásolatból 40 látni fogja, milyen szerencsésen választottam ki a közvetítőt. Ez a szent férfiú nemcsak azt intézte el, hogy meglátogathassam Tourvelnét; a látogatás sikerét is az ő ügybuzgalmának köszönhetem. Azt is előre kell bocsátanom – amit, mint rendesen, egy elfogott leveléből tudtam meg –‚ hogy az én istenfélő, de más semmitől sem félő szerelmem mégiscsak megismerte a félelmet. Attól ijedt meg, hogy már nem kell nekem. Pánikba esett, kapkodni kezdett, szívét zavaros érzelmek, fejét még zavarosabb gondolatok töltötték meg. Közel járt az eszelősséghez, ami nem mindennapos eset… Nos hát, én ilyen előzmények után mentem el hozzá tegnap, 28-án, csütörtökön, a megadott időben. Hajlongó, csúszó-mászó rabszolgaként kopogtattam be hozzá – és győzelmi babérral a fejemen távoztam el.

40

Lásd a CXX. és CXXII. levelet

Este hatkor érkeztem hozzá; hazaérkezése óta az első látogatója voltam szépséges remetémnek, mert énelőttem senkit se fogadott. Amikor érkezésemet bejelentették, megpróbált felállni, reszkető térde azonban nem engedelmeskedett. Türelmetlen pillantásokat vetett az inasra, aki tett-vett valamit a szobában; ez idő alatt elmondtuk egymásnak a kötelező udvariasságokat. Én azonban, hogy e drága idő minden másodpercét kihasználjam, alaposan szemügyre vettem a terepet, s már jóelőre kijelöltem győzelmem színhelyét. Kényelmesebbet is választhattam volna, mert egy széles heverőt is láttam a szobában, de éppen Tourvel úr arcképe lógott fölötte. Nem akartam megkockáztatni, hogy egy ilyen kiszámíthatatlan asszony egyetlen véletlen pillantásával tönkretegye az én vérrel és verejtékkel előkészített mesterművemet. Végre kiment az inas. Rögtön a lényegre tértem. Hivatkoztam Anselme atyára, aki minden bizonnyal tájékoztatta látogatásom céljáról. Aztán fölpanaszoltam a ridegségét. Elmondtam, milyen rosszul esik a megvetése! ezt a szót erősen hangsúlyoztam. Ő tiltakozott, amit én előre láttam; erre én, amint azt bizonyára maga is előre látja, bizonyítékokat hoztam föl. Emlékeztettem arra, hogy a személyem milyen gyanakvást és félelmet váltott ki belőle. Eszébe juttattam a botrányos szökést nagynénim házából, továbbá válasz nélkül maradt, sőt visszaküldött leveleimet, és a többi apró-cseprő sérelmemet. Tourvelné mentegetőzni kezdett, s ezzel kedvező helyzetbe került, tehát sietve a szavába vágtam. Nehogy meg bántódjék emiatt, valami kedveset kellett mondanom. “Maga nemcsak a szépségével ejtette rabul szívemet – kezdtem hozzá –‚ mert lelkének tisztasága talán még nagyobb hatással volt rám. S amikor egész valómat az a vágy töltötte el, hogy közeledni próbáljak magához, nem is Sejtettem még, mily méltatlan voltam erre. Magát, asszonyom, nem érheti vád, hiszen figyelmeztetett tévedésemre; de önmagamat meg akarom büntetni ezért.” Láttam, hogy szavaim zavarba hozzák. Sietve folytattam tehát. “Nem volt más választásom, asszonyom. A legjobban persze azt szerettem volna, ha ön ismét a régi becsüléssel néz rám. Amikor láttam, hogy ez lehetetlen, a vezeklés útjára léptem. Így legalább valamelyes nyugalomban végezhetem be hátralévő életemet, mely úgyis elvesztette minden értékét, amióta tudom, hogy maga nem hajlandó megszépíteni.” Ekkor Tourvelné mondani akart valamit. “A kötelességem nem engedte meg” – kezdte, de felindultságában még ezt a hazug frázist sem bírta végigmondani. Én tehát, még gyöngédebben, mint az előbb, folytattam. a magamét. “Tehát nem is tagadja, hogy menekült előlem?” – kérdeztem. – “Nem maradhattam ott tovább.” – mondta. – “Hogy én ne láthassam többé?” – kérdeztem. – “Ennek így kell lenni.” – “Soha?” – kérdeztem. – “Nem tehetek

mást” – válaszolta; de azt talán mondanom se kell, hogy ez a félénk teremtés a szokottnál is jobban meg volt illetődve. Akadozva beszélt, és beszéd közben rám se mert nézni. Nem akartam, hogy a párbeszéd ilyen álmos hangulatban folytatódjék. Fölálltam, mint aki haragjában nem bír veszteg maradni. “A maga elszántsága jó lecke nekem. Legyen nyugodt, asszonyom, utaink elválnak; hogy mennyire, azt maga még nem is sejti. Ha ezt akarta elérni, akkor nagyon meg lehet elégedve magával.” Úgy látszik, nem várta, hogy ilyen felülről beszélek majd vele. Vissza akart vágni. – “Amit maga tenni akar” – kezdte, de én hevesen közbevágtam: – “Amit én tenni akarok, azt kétségbeesésemben teszem. De maga akart a kétségbeesésbe taszítani; majd én megmutatom, hogy jobban sikerült, mint Szerette volna.” Eközben már ő is indulatba jött. “Én azt szerettem volna, hogy boldog legyen” – mondta, s a hangja már reszketett. Erre Sietve térdre estem, és elővettem azt a hősszerelmesi hangot, mely a maga fülében nagyon ismerősen csengett volna. “Milyen szívtelen maga!” – mondtam. – “Mintha én boldog lehetnék maga nélkül! Soha, de soha egy nyugodt órám nem lesz, amíg maga nincs velem!” Persze, ezekhez az izzó szavakhoz már a könnyek megindító kísérete illett volna. Most se tudom, mi történt velem. Talán rossz napom volt, vagy pedig a vita túlontúl lekötötte figyelmemet, elég az hozzá, egy könnycsepp se jött a szememből. Szerencsére eszembe jutott, hogy ha egy asszony megérett az elbukásra, akkor, hogy úgy mondjam, minden módszer egy formán jó, mert minden út Rómába vezet. Csak az a fontos, hogy az indulati kitörés elementáris erejű legyen, a hatása pedig kellemes és tartós… Minthogy a könnyeim cserben hagytak, nem pályázhattam a részvétére; de ha jól ráijesztek, az is megfelel. Ehhez csak hangot kellett váltanom, ami nem esett nehezemre. “Itt esküszöm meg, a lába előtt – kiáltottam, még mindig térden állva –‚ hogy vagy az enyém lesz, asszonyom, vagy meghalok!” Alighogy az utolsó szót kimondtam, találkozott a tekintetünk. Még most se tudom, hogy ez a félénk asszonyka mit látott vagy mit magyarázott bele a tekintetembe; elég az, hogy arcán a rémület kifejezésével fölpattant, és kisiklott az ölelésemből. Én persze nem is próbáltam visszahúzni. Régi megfigyelésem, hogy a nagyon heves drámai kitöréseket nem szabad elnyújtani, mert akkor nevetségbe fúlnak; kivéve azt az esetet, amikor az ember csakugyan tragikusan fogja fel a helyzetet, és ennek kész levonni a következményeit – ami viszont énnekem eszem ágában se volt. De azért, miközben Tourvelné ijedten hátrált, a

fogam közt vésztjóslón még odamorogtam pár szót, de úgy, hogy meghallhassa: “Hát jó. Akkor jöjjön a halál.” Én is fölkeltem. Némán álltam egy ideig. Ádáz pillantásokat vetettem rá, mint egy elmeháborodott; de közben jól meg néztem minden mozdulatát. Láttam, hogy habozik, küzd magával. Izmai összehúzódtak, zihálva lélegzett, keze, mely már nem engedelmeskedett akaratának, remegett; nyilvánvaló volt, hogy a kívánt hatást sikerült elérnem. A döntő lépés következett volna; a szerelemben azonban minden beteljesüléshez bizonyos testi közelség kívántatik. Mi viszont túl messze álltunk egymástól; tehát valami úton-módon a közelébe kellett jutnom. Ennek érdekében hirtelen fordulattal teljes nyugalmat erőltettem magamra, hogy enyhítsem az előbbi indulatkitörés hatását, anélkül, hogy gyöngíteném. Valamit ki kellett találnom, hogy zökkenőmentes legyen az átmenet. Így szóltam: “Istenem, milyen szerencsétlen vagyok. Amikor mindent megtettem volna, hogy boldognak lássam, megzavartam a boldogságát. Most az életemet adnám a nyugalmáért, és azt zavarom meg.” Aztán, mintha minden erőmből legyőztem volna fölindulásomat, így folytattam: “Bocsássa meg, asszonyom, az előbbi kitörésemet. Nem szoktam hozzá a szenvedélyek viharzásához, emiatt csak nehezen tudok magamon uralkodni. Nagyon bánt, hogy ilyen kijelentésekre ragadtattam magamat, nincs is más mentségem, csak az, hogy utoljára történt… Nyugodjék meg, asszonyom, kérem, nyugodjék meg!” Ez a hosszú szöveg kitűnő ürügy volt arra, hogy észrevétlenül odamenjek hozzá. “Ha azt akarja – mondta Tourvelné –‚ hogy nyugodt legyek, akkor előbb magának kell megnyugodnia.” – “Az leszek – mondtam. – Megígérem, hogy nyugodt leszek. Nem lesz könnyű – folytattam erőtlen hangon –‚ de hiszen úgysem tart soká. Én csak azért jöttem, hogy visszaadjam a leveleit – hördültem föl hirtelen, újra felöltve zavaros arckifejezésemet, és előrántva zsebemből a levélcsomót. – Tessék, itt vannak. Kérem, vegye vissza. Ezzel az áldozattal tartozom magának, de magamnak is; kérem, ne hagyjon nálam semmit, ami megingathatná elhatározásomat! Vegye el, tessék, itt vannak, a maga barátságának hamis tanúi. Ezek a levelek kötöttek az élethez. Ha visszaveszi őket, az lesz a jeladás, mely örökre elválaszt magától.” Láttam, hogy elsápad. Hangját megremegtette az aggodalom. “Mi történt magával, Valmont úr? Mit akar ezzel mondani? Azt hittem, hogy alapos meggondolás után, önszántából jött, és csak a leveleimet akarja visszaadni. De maga másról beszél! Miféle elhatározásról van szó? Arról, amelyet rám parancsolt a kötelesség?” – “Arról – válaszoltam. – Mert az érlelte meg bennem az én elhatározásomat.” – “Mire készül?” – kérdezte riadtan. – “Egy olyan

lépésre – válaszoltam –‚ mely megszabadít magától, és egyúttal megszabadít a szenvedéstől is…” – “Mi lehet az?” – kérdezte egész testében remegve. Hozzáléptem. Magamhoz öleltem. Nem is védekezett. Úgy fel volt indulva, hogy azokról a tilalmakról is megfeledkezett, melyeket a vérében hordott. Éreztem, hogy ehhez az elgyengüléshez már csak a forró odaadás szavai illenek. “Drágám, egyetlenem – súgtam egészen halkan. – Látom, nem is sejti, milyen szerelemmel szeretem magát. Talán sohasem fogja megtudni, mennyire imádtam, pedig ez a szerelem mindenem volt, az életemnél is több. De most már mindegy. Azt kívánom, legalább maga legyen boldog, s mindaz, amit tőlem megtagadott, szépítse meg legalább a maga életét… Nem kérek magától semmit, csak egy sóhajt vagy egy könnyet, mely szánalmából fakad; s higgye el, hogy szívem utolsó dobbanása nem a legfájdalmasabb dobbanása lesz szívemnek… Isten vele!” Miközben beszéltem, őrá figyeltem. Éreztem, milyen izgatottan dobog a szíve, leolvastam arcáról az érzelemváltozásokat, s amikor láttam, hogy már fojtogatják a könnyek, de sírás helyett csak valami száraz és fájdalmas zokogás rázza a testét, akkor elhatároztam, hogy elmegyek. Jobban mondva, úgy teszek, mintha menni akarnék. Ő persze most már nem hagyott elmenni. “Maradjon! – kiáltott rám. – Hallgasson meg!” – “Nem bírom!” – mondtam. – “Itt marad! Beszélni akarok magával!” – kiáltotta újra. – “Hagyjon elmenni. Hagyjon menekülni!” – mondtam. – “Nem! – sikoltott föl. – Nem hagyom!” Még el sem hangzott a sikoly, s már a karomban feküdt, vagy talán egy ájulathoz hasonló állapotban roskadt oda. Még ekkor sem mertem a győzelmet elhinni; úgy tettem, mintha nagyon megijedtem volna. Eközben azonban lassan odavezettem, vagy inkább vittem, ahhoz a fekhelyhez, melyről előre tudtam, hogy dicsőségem nyoszolyája lesz… Ebben nem is tévedtem. Amikor Tourvelné a szemét kinyitotta, már úgy nézett föl rám, mint sorsának urára. Egészen idáig a józan ész kormányozta minden lépésemet; remélem, gyönyörűm, ezt maga is elismeri. Gondolom, olvasás közben is élvezte módszeres és higgadt eljárásomat. Büszke vagyok rá, hogy tervszerűségemben hű maradtam egy igazi hadjárat elveihez, melyről annyiszor elmondtuk már, hogy nagyon hasonlít a mi hadviselésünkhöz. Azt hiszem, méltó tanítványa vagyok egy Turenne-nek vagy egy Nagy Frigyesnek. Rá tudtam kényszeríteni az ütközetet ellenfelemre, pedig ő szerette volna húzni-halogatni a döntést. Jól átgondolt hadmozdulatokkal magam választottam ki a parancsnoki magaslatot és a csata színhelyét. Sikerült ellenségemet a csalóka biztonság érzésében elringatnom, s akkor csaptam le rá, amikor azt hitte, hogy háborítatlanul visszavonulhat. Ráadásul, közvetlenül a döntő pillanat előtt, sikerült őt rémületbe ejtenem. Kockázatot csak akkor vállaltam, amikor a győzelem már

nagy előnyökkel kecsegtetett, és a vereség esetén is maradt lehetőségem egy új rohamra. S végül, mielőtt bármilyen hadmozdulatba kezdtem volna, előbb a visszavonulásomat biztosítottam. Így aztán sohasem kockáztattam azt, amit már sikerült birtokba vennem… Többet, azt hiszem, nem lehetett tőlem kívánni; most azonban attól tartok, hogy én is elpuhulok, mint Hannibál capuai tobzódásai közben. Hallgassa meg! Fel voltam rá készülve, hogy ezt a megrázó fordulatot, mint rendesen, a panaszok és könnyek áradata fogja kísérni. Észre vettem ugyan mindjárt az elején, hogy még folyik az ellentétes érzelmek harca, s úgy vettem észre, hogy ettől erőre kapott. Ezzel azonban nem sokat törődtem. Gondoltam, ennek Tourvelné szemérme, valamint az adott helyzet lehet az oka, és cseppenkint beadtam neki a vigasztalás bevált orvosszereit. Azt reméltem, hogy – mint annyi más esetben – a szerelemnek segítségére fog sietni a felszított érzékiség, tudván, hogy egyetlen cselekedet is többet használ a legszebb szónoklatnál. A biztonság kedvéért sem az egyikkel, sem a másikkal nem fukarkodtam, de valósággal megijedtem, amikor láttam, milyen ellenállásba ütköztem. Nem a hevessége, hanem a formája ijesztett meg. Képzeljen el egy nőt, aki ott ül maga mellett, fagyos mozdulatlanságban, merev arccal. Nem hall, nem lát, nincsenek gondolatai sem; csak ül és szeméből potyognak a könnyek, de azok is maguktól, mintha nem is tudna róluk. Így fogadta Tourvelné a vigaszbeszédeimet; ha viszont egy ártatlan becézéssel vagy egy simogatással megpróbáltam életre kelteni, egy csapásra megszűnt a tompult állapot; rémülten kapkodott levegő után, görcsös zokogásba tört ki, melyet néha egy sikoly szakított meg. Ekkor is képtelen volt egy értelmes szót kimondani. Ezek a rohamok meg-megismétlődtek, s nem gyengültek, hanem mind hevesebben törtek ki rajta. Az utolsó már akkora erővel rázta meg ezt a törékeny testet, hogy föladtam minden reményt, s már attól féltem, hogy nem fogom élvezni győzelmem gyümölcseit. Elmondtam mindent, amit ilyen helyzetben el szokás mondani. Például megkérdeztem: “Mi bántja, asszonyom? Attól van úgy elkeseredve, hogy engem boldoggá tett?” Ennek volt némi hatása. Ez az édes teremtés rám nézett, s arcába, ha nem is az élet pírja, de szokott szelídsége lassan visszatért. “Hát boldog?” – kérdezte. Én persze hévvel bizonygattam, milyen boldog vagyok. – “Hát igazán boldog?” – kérdezte. Erre megkettőztem gyengéd vigaszaimat. – “És én tettem boldoggá?” – kérdezte ellágyulva. Én összehordtam minden szépet és jót, ami eszembe jutott. Éreztem, hogy izmainak görcse lassan föllazul. Ernyedten visszahanyatlott a karosszék be; átengedte a kezét, éreztem, hogy megszoríthatom, amit meg is tettem. “Ha ez így van – mondta –‚ az nekem nagy vigasz és megkönnyebbülés.”

Amint látja, végül mégiscsak rájöttem, hogy mit kell csinálnom. Csakugyan, ez volt az egyetlen járható út. Elhatároztam, hogy megkísérlem a második rohamot. Rögtön elhúzódott, én pedig attól tartottam, hogy visszaesik iménti lelkiállapotába, de mihelyt a boldogságomról kezdtem beszélni, lassan engedett, s nem ellenkezett tovább. “Látja – suttogta gyöngéden –‚ nem volna értelme az életemnek, ha nem tudnám, hogy boldoggá teszem. Ezentúl már csak magáért élek. Semmit se bánok; a magáé vagyok, nem ellenkezem soha többé…” Ebben a megadásban volt valami fenség; mindegy, hogy a romlatlanságából vagy a tapasztalatlanságából fakadt. Én pedig valami különös gyönyört találtam abban, hogy ebben a szép testben, mely az enyém lett, ennyi méltóság rejtőzik. Mind a ketten eszünket vesztve szerettük egymást, én pedig életemben először éreztem azt, hogy a gyönyörnél tovább tarthat a mámor. Később, amikor kibontakoztam ölelő karjából, a lábához borultam, és örök szerelmet esküdtem neki. A furcsa az volt, hogy hittem is, amit mondtam, sőt, még azután is, amikor már elmentem tőle, körülötte forgott minden gondolatom. Erőt kellett vennem magamon, hogy kiverjem a fejemből az emlékét. De kár, hogy maga most nincs itt! Akkor talán a jutalom fejében kapott gyönyörök elfeledtetnék velem a tegnapi ölelések varázsát. De nem baj; türelmes vagyok, tudok várni. Csak azt remélem, hogy mindketten elismerjük azt a szerencsésen fogalmazott megállapodást, melyet legutóbbi levelemben javasoltam. Én beváltottam szavamat, ügyem szépen halad előre, s hamarosan még magának is tudok időt szentelni. Most magán a sor; küldje a pokolba azt a nagyképű Belleroche-t, meg a kis Dancenyt is az édes mosolyával, és törődjön végre énvelem! Csak tudnám, miért nem válaszol a leveleimre! Mit csinál abban az isten háta mögötti fészekben? A legszívesebben összeszidnám, de olyan boldog vagyok, hogy nincs kedvem veszekedni; azonkívül tisztában vagyok a sorsommal, mert ha visszalépek a maga hódolói sorába, akkor újra viselnem kell kedves szeszélyeit. Magát viszont arra figyelmeztetem, hogy új szeretője nem lesz hajlandó lemondani azokról a jogokról, amelyeket még mint barát vívott ki magának. A viszontlátásra, gyönyörűm, mint a régi szép időkben… Akkor újra így mondom: Csókollak, szerelmem, gyönyörűm… Ui. Hallotta, mi történt Prévannal? Egy hónapi fogság után kiszabadult ugyan, de menesztették a hadseregtől. Ez Párizs nagy eseménye. Megkapta szegény a magáét egy olyan hibáért, melyet el sem követett; mondhatom, gyönyörűm, ez jó munka volt! Párizs, 17.. október 29-én.

CXXVI. LEVÉL Rosemonde-né Tourvelnénak Már régen készülök írni, kedves gyermekem, de úgy belerokkantam az utolsó levelembe, hogy újra megfájdult a karom, és most épp olyan használhatatlan, mint azelőtt… Pedig örömmel nyugtáztam volna az unokaöcsémről küldött jó híreket, amihez, ha megengedi, boldogan gratulálok is. Vak volnék, ha nem is merném fel, hogy ez az isteni gondviselés műve, mely nem csak magára, hanem most őrá is reásugározza kegyelmét. Magát az Isten csak próbára akarta tenni, s látván, hogy már-már elhagyja az ereje, kinyújtotta segítő kezét. Leveléből egy kis zúgolódás érződött, pedig ezért csak hála jár Neki. Belátom, talán szebb lett volna, ha a maga indítékából történik mindez, s unokaöcsém csak a szép példa nyomán jutott volna e dicséretes elhatározásra. Ez valahogy a nők előjoga, s én körömszakadtáig ragaszkodom nemünk jogaihoz. De félre az ilyen kicsinyes szempontokkal, amikor ily nagy horderejű események történnek! Akinek sikerült megmenekülnie egy süllyedő hajóról, nem zúgolódhatik, amiért nem volt választása az eszközök között. Magát pedig, kedves gyermekem, vigasztalja az a tudat, hogy a szerelem szenvedései nem örökéletűek. De még ha örökké tartanának, akkor is könnyebb elviselni őket, mint az önvádat és a magunk megvetését. Csak most merem ilyen kendőzetlenül megmondani az igazat, azelőtt ez úgyis hiábavaló lett volna. A szerelem nem tűr beleszólást a saját sorsába. Ha még oly okosak vagyunk is, az eszünkkel nem tudjuk legyőzni. Mihelyt a világra jött, csak természetes halállal hajlandó ki múlni, vagy pedig akkor, ha nincsen semmi reménye az életben maradásra. Minthogy ez utóbbi a maga esete, azért merem ilyen őszintén megmondani a véleményemet. Ha egy betegnek már reménytelen az állapota, akkor kegyetlenség az igazat megmondani, mert már csak vigasztaló szavaknak vagy fájdalomcsillapítóknak veszi hasznát; a lábadozókkal azonban más ként áll a dolog. Okosan tesszük, ha beavatjuk, milyen veszélyben forgott, mert hamarabb meggyógyul, ha óvatosan él és megfogadja a jó tanácsokat. Ha már engem tisztelt meg azzal, hogy orvosául választott, hallgassa is meg, amit tanácsolok. Tudom, hogy még nagyon betegnek érzi magát, és kapva kapna valami jó gyógyszeren. De ez már semmi ahhoz az életveszélyes állapothoz képest, amelyet mégiscsak sikerült átvészelnie. Végül pedig, mint barátnő, méghozzá egy okos és tisztességes asszony barátnője, még annyit szeretnék mondani, hogy ez a szerelem, mely úrrá lett magán, és önmagában is elég veszélyes volt, még veszélyesebb lett attól, hogy az unokaöcsémet szerette.

Én ugyan elfogult vagyok vele, sok nemes jellem és kitűnő fellépéséért, de azt is tudomásul veszem, amit mások mondanak. Már pedig azt hallom, hogy Valmont az asszonyok végzete, akinek sok bűn szárad a lelkén. Hogy elcsábítja, vagy hogy megrontja a nőket, az neki egyforma dicsőség. Lehet, hogy maga mellett megváltozott volna. Nem is ismerek senkit, aki alkalmasabb lett volna erre a szerepre. De az is biztos, hogy már sokan vállalkoztak erre, és ugyanannyian csalódtak szép reményeikben. Örülök tehát, hogy nem magára vár ez a feladat! Mennyivel jobb így! Gondolja meg, szép gyermekem, hogy sikerült elkerülni e félelmes viszontagságokat. Tiszta és nyugodt a lelkiismerete, és ráadásul megvan az az elégtétele is, hogy unokaöcsém megtérésében nagy része volt a maga szép példájának. Úgy érzem, ő rengeteget köszönhet annak, hogy maga elutasította őt; mert ha csak egy pillanatra megtántorodik, unokaöcsém talán örökre megmarad tévelygő bűnösnek. Örülök, hogy így történtek a dolgok, és szeretném, ha maga is örülne ennek. Maga ebben találhat vigaszt, én pedig még egy okot arra, hogy szeressem magát. Levelében azt írja, hogy hamarosan meglátogat, én pedig türelmetlenül várom érkezését. Jöjjön hát! Azon a helyen, ahol elvesztette, újra meg fogja találni nyugalmát és boldogságát. Jöjjön vissza a szerető anyához, aki büszke magára, mert hű maradt adott szavához és meg tudta őrizni tisztaságát és tisztességét! A …-i kastélyban, 17.. október 30-án. CXXVII. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Időm lett volna megválaszolni 19-én kelt levelét, de annyi butaságot hordott benne össze, hogy egyszerűen nem volt kedvem írni. Gondoltam, legjobb lesz a feledés fátyolát borítani rá, de maga még mindig emlegeti, ami arra mutat, hogy el van ragadtatva saját rögeszméitől. Nehogy a hallgatásomat beleegyezésnek vegye, kénytelen vagyok megmondani a véleményemet. Ha akarom, azt a szerepet már eljátszhattam volna, hogy egy magam helyettesítsek egy egész háremet; de azt, hogy én háremhölgy legyek, azt soha! Gondoltam, legalább ennyit tud rólam! No de most, amikor már megtudta, remélem, nem veszi tőlem zokon, hogy csak egy jót nevettem a javaslatán. Mi jut eszébe? Hogy én, én faképnél hagyjak egy férfit, aki érdekelni kezd, a maga szép szeméért, kedves vikomt? Sőt, mint egy rabszolganő, várjak soromra, amikor őfelsége majd nagy kegyesen észrevesz? Várjak arra a pillanatra, amikor majd jóllakik a páratlan,

egyetlen és utolérhetetlen Tourvelné “különös varázsával”, továbbá, még azután is várjak egy kicsikét, amíg a bájos kis Cécile olyan örömökben nem részesül, melyeket más férfi nem múlhat felül? Akkor, de csak akkor kegyes lesz és fölemel engem a porból, olyan gyönyöröket remélve, melyeknek nincs ugyan különösebb varázsuk, de legalább kellemetlen következményük sincs, és olyan gyönyöröket remélve, melyek még a maga takarékos adagolása mellett is boldoggá tehetnek egy olyan másodrendű nőszemélyt, amilyen én vagyok! Szegény vikomt! Tudom, hogy maga nincs rossz véleménnyel magáról, de hát bennem is van egy kis hiúság. Nézem, vizsgálom, figyelem magam, de semmi jelét sem találom, hogy már ennyire lecsúsztam volna. Ha ez tévedés, akkor előre figyelmeztetem, hogy tele vagyok ilyen téves nézetekkel! Az egyik tévedésemnek Danceny a neve. Én ugyanis azt hiszem, hogy ez a diák az “édeskés mosolyával” kizárólag velem van elfoglalva, és anélkül, hogy érdemet akarna belőle kovácsolni, nekem áldozza föl élete első szerelmét, tehát úgy szeret engem, ahogy csak az ő korában lehet szeretni – de húszéves kora ellenére is több örömöt és gyönyörűséget ígér, mint maga, kedvesem. Sőt, ha valamilyen okból segédet akarnék állítani Danceny mellé, még akkor sem magára esne a választásom, legalábbis ebben a pillanatban nem. Hogy miért? Megmondom. Lehet, hogy semmiért. Én magát szeszélyből választottam; az is szeszély, ha most más valakire támad kedvem. De ha ez a magyarázat nem elég udvarias, akkor mondok mást. Például, félek, hogy maga túl nagy áldozatot hozna értem, amiért bizonyára egy kis hálára számítana. Énnekem viszont olyan bolond gondolataim vannak, hogy még maga tartoznék hálával nekem. Ebből is láthatja, hogy nézeteink úgyszólván kibékíthetetlenek, és borzasztó sokáig tartana, amíg az én véleményem megváltozik. Annyit megígérek, hogy ha mégis megjavulnék, azonnal értesítem magát. Addig azonban fogadjon szót nekem; udvaroljon másnak, s ne nekem kínálja a csókjait, amíg sokkal alkalmasabb ajkakon is el tudja őket helyezni! A viszontlátásra… Hogy is mondta? Mint a régi szép időkben? Sajnos, nekem úgy rémlik, azokban a régi szép időkben nem másodrendű szerepeket kínált nekem, hanem én voltam az életében a főszemély. Emellett sohasem volt biztos a dolgában, míg csak én azt nem mondtam, hogy igen. Engedje meg, hogy ne úgy búcsúzzak, mint a régi szép időkben, hanem mint most. Fogadja hódolatomat… szegény vikomt! Az n…-i kastélyban, 17.. október 31-én. CXXVIII. LEVÉL Tourvelné Rosemonde-nénak

Asszonyom, az ön válasza elkésett, s csak tegnap kaptam meg. Azt hiszem, tüstént belehaltam volna a szégyenbe, ha még ura lettem volna az életemnek; de sorsommal már nem én rendelkezem, hanem ő, Valmont… Amint látja, nem titkolok el semmit. Habár kockáztatom a barátságát, még ennek elvesztésénél is jobban irtózom attól, hogy hazudjam önnek. Valmont úr azt mondta: “Vagy a boldogság – vagy a halál!” Más választást nem engedett, s én nem akartam a gyilkosa lenni. Nem mentegetem, de nem is vádolom magam, csak beszámolok arról, ami történt. El se mondhatom, milyen hatással volt rám levele, s benne azok a kemény igazságok! De ne gondolja, hogy a legkisebb megbánást érzem, vagy hogy valaha is megváltoznának érzelmeim és elhatározásom. Nem tagadom, hogy néha Szörnyű órákat élek át, de amikor a szívem majd beleszakad a fájdalomba, s azt hiszem, nem bírok tovább élni, eszembe jut, hogy Valmont boldog, és egyszeribe vége van minden rossznak, vagy helyesebben szólva, minden gyötrelmem örömmé változik. Ezentúl neki szentelem életemet, hiszen neki áldoztam föl a becsületemet. Minden gondolatom, érzésem körülötte forog, mindent, amit teszek, érte teszem. Ameddig az ő boldogságának ára az én életem lesz, addig lesz szép és addig ér valamit ez az élet. De ha eljön a nap, amikor nem lesz többé szüksége rám… Tőlem egy panaszló vagy vádló szót sem fog hallani. Már megpróbáltam szembenézni ezzel a végzetes pillanattal, és tudom, hogy mi a kötelességem. Ön attól féltett engem, hogy unokaöccse engem is a romlásba vihet. Amint látja, az ön aggódása nem rettentett vissza. Úgy vélem, hogy ha ilyen gondolatok jutnak az eszébe, akkor már megszűnt engem szeretni. Ha pedig erre kerül a sor, akkor mit bánom én már a szemrehányásokat, hiszen meg se hallhatom őket! Az én bírám csak ő lehet. Az életem beleolvadt az övébe, emlékem is csak benne él tovább. Nekem elég, ha ő tudni fogja, hogy szerettem őt, mert ez lesz a fölmentésem minden vád alól. Ön mindig keresztüllátott rajtam, asszonyom. Ezért inkább azt a nehéz sorsot választottam, hogy megírjam az igazságot és elveszítsem a jóindulatát, mintsem hogy hazugsággal beszennyezve méltatlanná váljak rá. Ön olyan jó volt hozzám, hogy ez a legkevesebb, amivel tartozom. De ha csak egy szóval többet írnék a kelleténél, azt hihetné rólam, hogy elvakultságomban még most is barátjának tekintem magam, ami nem igaz, mert tisztán látom a helyzetemet, és tudom, hogy nem vagyok már érdemes reá. Őszinte nagyrabecsüléssel maradok az ön igaz tisztelője. Párizs, 17.. november 1-jén.

CXXIX. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Ha kérdeznem szabad: mit jelent ez a harapós, gúnyos hang, mely végighúzódik utolsó levelén? Mit követtem el, hogy így magamra zúdítottam haragját? Azt veti szememre, hogy számítani mertem a szerelmére, még mielőtt kimondhatta volna a boldogító igent? Nem értem. Akárki másnak bátran fejére olvashatta volna a beképzeltséget, ha ilyet merészel tenni; de nálam ez csak a bizalom jele, ami a barátságnak meg a szerelemnek egyformán velejárója. Igaz; bennem eggyé vált a vágy meg a remény, de ennél nincs természetesebb. Minden emberben megvan az a hajlandóság, hogy kinyújtsa kezét a boldogság felé, de miért nevezi maga gőgnek ezt az igyekezetet? Tudom, hogy a bevett illemszabályok azt írják elő, hogy a férfi, merő tiszteletből, tegyen úgy, mintha nem lenne biztos a dolgában; de mind a ketten tudjuk, milyen ostoba képmutatás ez! Azt reméltem, szerintem joggal, hogy reánk ezek a formalitások már nem érvényesek. Egy ilyen régi viszonyhoz, mint a miénk, az őszinte, nyílt viselkedés illik; én legalábbis többre becsülöm minden bárdolatlan törleszkedésnél, melytől minden szerelem az unalomba fúl. Lehet, hogy én azért ragaszkodom e magatartáshoz, mert a boldogságomat juttatja eszembe, s talán emiatt fájna, ha maga nem vélekednék így. Egyébként ezt az egy hibámat hajlandó vagyok elismerni –‚ a többit nem, s remélem, azokat maga se veszi komolyan. Például, hol van ezen a kerek világon egy olyan asszony, akit többre becsülnék magánál? Vagy pedig, hogy maga olyan keveset jelentene nekem, mint ahogy leveléből sejteni engedi? Azt Írja, hogy alaposan megnézte magát, s nem hiszi, hogy ennyire lecsúszott volna. Ez csak annak a bizonysága, hogy a maga tükre igazat beszél, mert ez a képtelenség nekem eszembe se jut. Mégiscsak az lett volna a helyesebb és a méltányosabb, ha föl se tételez rólam ilyen véleményt! Csak tudnám, honnan veszi ezeket a butaságokat! Azt kell hinnem, hogy sértették a fülét azok a dicséretek, melyeket kivételesen nem magáról, hanem két másik nőről mertem elzengeni. Erre mutat például az is, hogy milyen gúnyosan idézi az ilyenfajta jelzőket, mint “páratlan, utolérhetetlen”, melyeket – mellesleg – se Tourvelnéra, sem a kis Volanges lányra nem is alkalmaztam! De még ha nem így lett volna, maga akkor is nagyon jól tudja, mennyire nincs ezeknek semmi közük az ember véleményéhez. A legtöbbször öntudatlanul használjuk őket, mert a legjobban illenek ahhoz a lelkiállapothoz, amelyben éppen vagyunk. De magának azt is tudnia kell, hogy még amikor más nők kegyeit kerestem, akkor is a maga csókjára vágytam, hiszen a maga bírásának

az ő megszerzésük volt az előfeltétele! Azt hiszem, ezért inkább elismerés jár nekem, mint megrovás. Úgy veszem észre, hogy az a bizonyos “különös varázs” is felpaprikázta magát, de szintén alaptalanul. Miből gondolja maga, hogy “különös” azt is jelenti, hogy “nagyobb”? Dehogyis jelenti! Nincs nagyobb gyönyör és senki se tesz túl azon, amit a maga ölelése nyújt, mert a maga varázsa naponta újjá születik, és egyre szebb és szebb formában támad föl! Vagyis, maga ezt is félremagyarázza. Én csak azt akartam mondani, hogy ez a varázs “különös” volt, tehát nem mindennapi; ebben azonban nincs se osztályozás, se értékelés. Hiszen mindjárt hozzá is tettem – és most is hozzáteszem –‚ hogy ezzel a különös varázzsal megküzdök, és győzni fogok. Ehhez maga most kedvet is csinált nekem, mert kézzelfogható jelét adhatom annak, milyen áldozatkész imádója vagyok! A kis Cécile-re, úgy érzem, nem érdemes egy szót se vesztegetni. Remélem, még nem felejtette el, hogy csak a maga sürgetésére vállaltam e gyerek nevelését, és csak a maga engedélyét várom, hogy lerázhassam őt magamról. Nincs kizárva, hogy elejtettem néhány szót a romlatlanságáról és az üdeségéről, egyszer-kétszer talán még rokonszenveztem is vele, de hát ez nincs másképp. Én szívvel csinálom, ha vállaltam valamit, és nem becsülöm le a saját alkotásomat. De meddig tart ez? Néhány pillanatig. Utána nyoma se marad bennem az egész ügynek. Ezek után, gyönyörűm, a maga méltányosságára szeretnék hivatkozni; segítségül hívom kipróbált jóindulatát, hosszú és zavartalan barátságunkat, s azt a kölcsönös bizalmat, mely örökre összefűz minket, hogy megkérdezzem: miért olyan komisz velem, szerelmem? Mivel szolgáltam rá erre a lenéző hangra? Igaz, csak egy szavába kerül és elfelejtek mindent. Egy hívó szóra várok, s nincs annyi varázs és üdeség a világon, amiért még egy napig ittmaradnék. Egy napig? Egy pillanatig sem! Mennék, rohannék, repülnék magához, megcsókolnám ezerszer, milliószor – annyiszor, hogy végre maga is rájönne, ki az én szívem örökös uralkodója! Írjon, gyönyörűm! Türelmetlenül várom válaszát. Párizs, 17.. november 3-án. CXXX. LEVÉL Rosemonde-né Tourvelnénak Mi jut eszébe, kedvesem? Maga a leányom volt és az is marad. Ne játsszon azzal a gondolattal, hogy a mi barátságunknak vége lehet. Igaz, én nem láttam

előre, ami teljesen előreláthatatlan volt; de ezért csak nem jár büntetés? Nem azért írtam azt, amit írtam, hogy előre megfontolt szándékkal még jobban el keserítsem! De hiszen ismerem én magát, és tudom, mit gondol rólam; így voltaképpen fölösleges a védekezés. Amit a levelében közölt, nagyon fájt ugyan, de sokkal kevésbé magam, mint maga miatt. Kedves, fiatal barátnőm! Nehezemre esik kimondani, de úgy érzem, hogy nem lesz igazán boldog ebben a szerelemben, mert sokkal több szeretetet érdemel, mint amennyit egy szerelmi viszonyban kaphat. Sok ilyen finom lelkű és érzékeny kedélyű asszonyt ismerek, aki ugyanígy várta a boldog beteljesülést, és mégis csalódnia kellett, mert a férfiak nem tudják érdeme szerint becsülni azt a nőt, aki az övék lett. Akad persze köztük is, aki tiszta szándékú, aki híven szereti asszonyát, de azt a melegséget, amit mi adunk nekik, még ők is csak ritkán viszonozzák. Higgye el, kedvesem, a férfiak szerelme nem olyan, mint a miénk. Persze, ők is meg tudnak mámorosodni, néha egészen a bódulatig, de nem ismerik a mi gondoskodásunkat, sürgés-forgásunkat, gyengéd odaadásunkat, mely mindig őkörülöttük forog. A férfi azt a boldogságot élvezi, amit maga érez, az asszony csak azt, amit másnak szerez. Nagyon fontos különbség ez, mégis alig vesszük számításba, pedig a két nem kapcsolatát ez határozza meg. Az egyik fél abban leli örömét, ha a vágyakat kielégítheti, a másik, ha vágyakat kelt. Nekik tetszés: csak egy lépcsőfok a siker felé vezető úton, viszont nekünk: maga a siker. Sokszor a fejünkre olvassák a kacérságunkat, pedig nincs abban semmi rossz, hiszen nem más, mint eltúlzása ennek a magatartásnak, és csak erősíti tételem igazságát. A szerelemnek egyik jellemző vonása, hogy kizárólag egy tárgyra irányul. Ez a kizárólagosság azonban a férfiak nyelvén csak azt jelenti, hogy valamelyik nő jobban tetszik nekik a többieknél: őnála több gyönyörre van kilátásuk, ami azonban nem azt jelenti, hogy a másiktól nem kaphatnak semmit. A nők szerelme lelkük legmélyéről tör föl. Ezért közömbösek a mások vonzása iránt; sőt amikor új gyönyörök kínálkoznak nekik, akkor néha egészen természetellenes módon, irtózat és undor ébred bennük. Persze, azzal is tisztában vagyok, hogy e szabály alól szép számmal találhatók kivételek, de azért a szabály csak szabály marad. Figyelje csak meg, hogy az emberek szemében nem ugyanazt jelenti, ha egy férfi “megcsal” valakit, mint amikor csak “félrelép”. És figyelje meg, milyen büszkék ők erre a megkülönböztetésre, holott szégyellhetnék magukat. Egy asszony nem ismer ilyen különbséget, leszámítva a züllött nőket, akiknek minden ürügy jó, ha azt ígéri, hogy megszépíti feslettségüket. Maga most, kedves gyermekem, a tökéletes boldogság ábrándvilágában él. Azért gondoltam, hogy talán jót teszek vele, ha elmondom az ellenvéleményemet. A szerelem úgyis elvakítja képzeletünket, csalóka remény

ez, melybe még akkor is be lekapaszkodunk, amikor régen véget ért, s ezáltal százszorosan fájnak azok a sebek, melyek minden igaz szenvedéllyel együtt járnak. Én most úgy sem tehetek mást, mint hogy enyhítsem vagy legalábbis ritkítsam ezeket a szenvedéseket. Gyógyíthatatlan betegségekben az ember nem tehet csodákat, legföljebb valamilyen okos életmódot és étrendet ajánl. De azt az egyet ne felejtse el, kedvesem, hogy én csak sajnálom a betegemet, de eszemben sincs elítélni őt. Ugyan, kik vagyunk mi, hogy ítéletet mondhatnánk egymás fölött? Az ítélet joga azt illeti meg, aki belelát az emberi szívekbe; s én biztos vagyok benne, hogy az ő mindent értő bölcsessége meg fogja bocsátani az egyszeri botlást, mely eltörpül oly sok erény között. Most azonban kérve-kérem magát, kedvesem, óvakodjék minden könnyelmű elhatározástól. Az ilyesmi nem a lelkierőnek, hanem épp a csüggedésnek a tünete. Ha igaz is, amit ír, hogy sorsával már nem maga rendelkezik, akkor hadd juttassam eszébe a barátait. Őket nem foszthatja meg attól, hogy részt kértek és kaptak a maga életéből, és erről a jövőben sem fognak lemondani! Búcsúzom magától, szép gyermekem. Gondoljon néha szerető anyjára, aki nem ismer magánál drágábbat és kedvesebbet. A …-i kastélyban, 17.. november 4-én. CXXXI. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Kedves vikomt, végre a maga hangját hallom! Így már sokkal jobban is tetszik nekem; nem bánom, beszéljünk most már nyíltan, ahogy barátokhoz illik. Remélem, sikerül magát lebeszélnem erről a bizonyos megállapodásról, melyhez annyira ragaszkodik. Ennél nagyobb bolondságot képzelni sem tudok. Azt hiszem, maga is megfigyelte már, hogy a test gyönyöre, mely valóban a legfőbb vonzóerő a két nem között, mégsem elegendő ahhoz, hogy összetartson egy férfit és egy nőt. Igaz ugyan, hogy előtte jár a vágy, mely arccal fordítja őket egymás felé, de mindjárt a nyomában jön a csömör, s ők sietnek egy másnak hátat fordítani. A természet parancsa ez, s bár a szerelem nagyobb úr, de a szerelmet nem lehet a hajánál fogva elő húzni. Igaz, roppant nehéz meglenni nélküle, talán el se lehetne viselni az életet, ha rá nem jöttünk volna, hogy voltaképpen elég, ha csak az egyik fél szerelmes. Így legalább az emberek fele boldog, sőt, több, mint a fele, mert míg az egyik fél annak örül, hogy szerelmes, a másikat az vigasztalja meg, hogy sikere van. Persze, e kettő nem

egészen egyforma öröm, de mind járt helyreáll az egyensúly, ha hozzászámítom, hogy az ember meg is csalhatja a szeretőjét. Minálunk az a baj, barátom, hogy egyikünk se merné a másikat felszarvazni. Ismeri annak a két kártyásnak a történetét, akik játék közben jönnek rá, hogy mind a ketten hamiskártyások? Bölcsen belátták, hogy legjobb, ha elfelezik a nyereséget, mert egyik se tudná megkopasztani a másikat. Kövessük példájukat; miért is pocsékoljuk egymásra azt az időt, amelyet másfelé sokkal jobban ki tudunk használni? Belőlem most nem a szeszélyes vagy bosszúért lihegő asszony beszél. Hogy lássa, mennyire kettőnk érdekét nézem, kész vagyok kifizetni a megbeszélt árat. Úgyis szent meggyőződésem, hogy egy éjszaka alatt torkig jóllakunk egymással, bár az sem lehetetlen, hogy nagyon kellemes éjszakánk lesz, s bánkódva búcsúzunk majd el egymástól… Ez a csöpp kis bánat legjobb fűszere a szerelmi boldogságnak, de minket nem téveszthet meg. Mi tudjuk, hogy ezek az illúziók nagyon szépek, de nem nagyon tartósak. Láthatja, hogy beváltom adott szómat, pedig maga még adósom az elszámolással, mert hiszen én azóta várom annak a páratlan, utolérhetetlen stb. hölgynek szerelmi vallomását. De mind ez ideig hiába vártam, vagy azért, mert maga nem meri kiadni kezéből az ígért levelet, vagy pedig azért, mert talán nem is olyan fontos magának a mi megállapodásunk. Erre mutat, hogy megfeledkezett e kikötésről. Pedig azt hiszem, hogy ez a páratlan és utolérhetetlen satöbbi valószínűleg imád hosszú leveleket írni. Mi máshoz kezdhet az idejével, amikor egyedül van? Lefogadom, nincs annyi esze, hogy elmenjen szórakozni. Egyszóval, amint látja, bőven lenne okom belekötni a maga híres megállapodásába, s csak azért nem teszem, mert legutolsó levelemben én is csipkelődtem egy kicsit. Remélem, ezzel kiengeszteltem magát. Most pedig egy utolsó kérésem van hátra, kedves vikomt. Magának tudniillik éppúgy érdeke, mint nekem, hogy azt a bizonyos találkozást halasszuk el, pedig én is nagyon vágyom már rá… Mégis várjunk vele addig, míg vissza nem érkezem Párizsba; itt ugyanis nincs olyan szabad mozgásom, mint kellene, s ráadásul elég sokat kockáztatok. Ez a szerencsétlen Belleroche most már csak egy hajszálon lóg, de mi lesz, ha kap egy féltékenységi rohamot? Életem végéig a nyakamon marad! Pedig most már, Isten segítségével, ott tartunk, hogy csak nagy üggyel-bajjal présel ki magából egy kis szerelmet, én pedig valósággal agyonnyomom a becézgetéseimmel, melyekben egyenlő arányban keveredik a számításom a kajánságommal. Ez nem is jelent áldozatot, hiszen a dolognak úgyis a kölcsönös hűtlenség adja majd meg a savát-borsát. Higgye el, néha magam is sajnálom, hogy ilyen eszközökhöz kellett folyamodnunk. Eszembe jut az az idő, amikor még szerettük egymást – mert ma

is úgy érzem, hogy a szerelmünk igazi szerelem volt –‚ s arra gondolok, hogy milyen boldog voltam akkor! Hát még maga, kedves vikomt! De minek arra gondolni, ami örökre elmúlt! Ne is próbáljon vitatkozni, ez a szerelem nem támasztható föl. Először is, mert én olyan áldozatot követelnék, melyet nem tudna és nem is akarna meghozni. S másodszor, nem hiszem, hogy tartósan le tudnám kötni magát… Elég ebből. Jobb, ha nem is gondolok rá többet. Igaz, hogy ebben a pillanatban nagyon jólesik magának levelet írni, de még ennél is jobban esne, ha örökre szakítani tudnék magával. Addig is, vikomt, viselkedjen jól. Az n…-i kastélyban, 17.. november 6-án. CXXXII. LEVÉL Tourvelné Rosemonde-nénak Kedves asszonyom, jóindulatú levele a könnyekig megindított. Boldogan elfogadnám barátságát, ezt a drága kincset, csak a lelkiismeretem bánt, mert nem érzem rá érdemesnek magamat. Miért is kellett ennek így történnie! Engedje meg, hogy legalább megköszönjem a jóságát, és megcsodáljam az erény mindent megbocsátó hatalmát. Egy nemes lélek, mint a magáé, csak azért ismeri ilyen jól a vétkeinket, hogy szánakozhassék rajtunk, s még akkor is beragyogja tiszta és erős fényével a szívünket, amikor a szerelem annak már korlátlan ura. Hogy is lennék méltó erre a barátságra, mely immár nem elegendő a boldogságomhoz? S éppoly kevéssé érdemlem meg okos tanácsait, hiszen nem bírom őket megfogadni, bármennyire érzem is igazukat. Így például muszáj hinnem a tökéletes boldogságban, hiszen én is tökéletesen boldog vagyok éppen. Azt is tudom, hogy a férfiak valóban olyan kártékonyak és gyűlöletesek, ahogyan maga lefesti őket; Valmont azonban kivétel. Megvan persze benne is az a szenvedélyes tűz, melyet maga, kedvesem, bódulatnak nevez, ezt azonban teljesen feledtetni tudja lényének odaadó gyengédségével. Kedves barátnőm, miért akar osztozni szenvedéseimben? Inkább arra kérem, vegye ki részét abból a boldogságból, mellyel eláraszt a szerelem. Hisz épp az ön unokaöccse az, aki e szerelem értékét megsokszorozza, s őt pedig, mint levelében írja, elfogultan szereti! Hát még ha maga is úgy ismerné őt, mint én! Én nem is szeretem, hanem istenítem, s néha még ezt is kevésnek érzem… Nem vitatom én, hogy volt idő, amikor belesodorták mindenféle buta ügyekbe; ezt ő maga is elismeri. Mégis egyetlen a maga nemében, mert úgy tud szeretni, ahogy senki más – és az úgy árad belőle, hogy nem lehet neki ellen állni.

Ismerem a véleményét a szerelemről. Megírta, hogy káprázatnak tartja, tehát nyilván azt hiszi, hogy e “csalóka remény” engem is elvakított. De a tények beszélnek. A maga unoka öccsének immár nincs semmi várnivalója, mégis napról napra kedvesebb és figyelmesebb. Bevallom, régebben én is megfigyeltem rajta valamit, ami akkor számításnak és célratörésnek látszott, s amiről akkoriban mindig azok a csúnya dolgok jutottak eszembe, amiket róla mesélnek. De ő most már őszinte lehet, nem kell mást mondania, mint amit érez, és íme, valósággal kitalálja a gondolataimat. Arra kell gondolnom, hogy talán mégiscsak egymásnak születtünk mi ketten. Hátha a sors kegyéből nekem jutott az a gyönyörű szerep, hogy őt boldoggá tegyem. Ha ez is káprázat, akkor jaj nekem. Inkább haljak meg, mintsem hogy szembe kelljen néznem az igazsággal. De érzem, hogy ez nem fog bekövetkezni. Élni akarok, mert csak így szerethetem, csak így imádhatom őt. Lehetetlen, hogy ő ne szeressen; hiszen nincs más asszony, akit ilyen boldoggá tudna tenni! Azt pedig már a saját bőrömön tapasztaltam, hogy semmi sem tud egy embert olyan szorosan a másikhoz fűzni, mint hogy boldoggá teszi őt. Ez a nemes gyönyör az, amelytől megszépül és úgyszólván minden szennyétől megszabadul a szerelem; ez az, ami engem is érdemessé tesz egy ilyen nemes és nagyszerű férfi vonzalmára… Kedves, drága, elnéző barátnőm: maga az egyetlen, akit tisztelek. Még sok a mondanivalóm, de nem megy az írás, mert közel a perc, amikorra őt idevárom… Már nincs más gondolatom, csak ő! Tudom, hogy nem haragszik rám, mert a boldogságomat kívánja, s az oly megmérhetetlenül nagy e pillanatban, hogy át se bírom érezni minden örömét… Párizs, 17.. november 7-én. CXXXIII. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Talányok elé állít, gyönyörűm! Hogy én a maga kegyeit csak valamiféle áldozat árán nyerhetem el? S én, állítólag, ezt nem volnék hajlandó meghozni magáért? Tegyen hát próbára. Árulja el, miről van szó, s ha én nem minden gondolkozás nélkül teljesítem kikötését, akkor ne is fogadja el áldozatomat. Úgy veszem észre, hogy a maga véleménye nagyon megváltozott rólam. Milyen kedvesen Ír, és mégis mennyire lebecsüli szerelmemet és lelkierőmet! Tudja meg, hogy nincs olyan szeszélye, amit én ne tudnék vagy ne akarnék teljesíteni. Úgy látszik, maga szerint engem ez a Tourvelné megbabonázott, de ebben nagyon téved. A látszat talán az, hogy én nem a győzelemért küzdöttem

és fáradoztam, hanem magáért a szóban forgó személyért. Legyen nyugodt; idáig még nem jutottam, s ezt be is fogom magának bizonyítani, még akkor is, ha ez a szegény asszony keservesen megfizet érte… Viszont remélem, hogy a jövőben meg fog bízni bennem! Nem hiszem, hogy lejárattam volna magamat azzal az üggyel. Igaz, egy ideig életre-halálra udvaroltam ennek a nőnek, aki egy kivesző típushoz tartozik, amiben van némi érdekesség. Az is igaz, hogy nyakig belementem a dologba, de ne felejtse el, hogy épp uborkaszezon volt, amikor elkezdődött; az évadnak még most is csak az elején vagyunk, tehát nem mulasztok semmit, ha még elbíbelődöm vele egy ideig. Három hónapig harcoltam érte, s alig egy hete élvezem a győzelem gyönyöreit! Hány olyan nővel volt már dolgom, aki kevesebbet ért nála, s akihez olcsóbban is hozzájutottam – és mégis több időmet pocsékoltam el rájuk! Akkor azonban magának eszébe se jutott, hogy ilyen gorombaságokat vágjon a fejemhez! De ha az igazi okát akarja tudni, szívesen elárulom magának, miért érdekel még most is ez a nő. Ő ugyanis, a veleszületett félénkség következtében, sokáig nem mert hinni a saját boldogságában. Egy darabig teljesen megzavarodott, s én voltaképpen csak a legutolsó napokban jutottam el oda, hogy fel mérjem, mekkora a hatalmam. Ezt én már régen szerettem volna kitapasztalni, de maga is tudja, milyen ritkán van erre alkalom. Ennek több oka is van. Először is, mert sok nő a gyönyörben csak a gyönyört keresi, és semmi mást. Ezek persze, akár milyen szépen becézik is a szeretőjüket, csak a gyönyör hírnökét látják benne, akinek minden érdeme képességeiben rejlik. Amelyik a legtöbbet nyújtja, az a legkülönb a férfiak között. De van az asszonyoknak még egy fajtája, s manapság egyre gyakoribb ez a típus. Ezeket nem érdekli más, csak a híres emberek. A hírnévbe szerelmesek. Legfőbb örömük, hogy ezt a hírességet sikerült elszeretniük egy másik nőtől, s még ennél is jobban izgatja őket az a félelem, hogy egy harmadik nő ezt a zsákmányt elveheti tőlük. Persze, egy ilyen szerelemben már van a férfinak némi szerepe, de ez inkább a helyzetétől, mint a személyétől függ. Ezek a nők tőlünk kapják ugyan a boldogságot, de mégsem mi jelentjük a boldogságot nekik. Én tehát, tisztán kísérleti szempontból, már régen vadászok egy olyan érzékeny és kifinomult nőre, akinek egész életét betölti a szerelem, s ebben a döntő szerep azé a férfié, akit szeret. E nő szerelme, a szívéből kiindulva, egyenesen az érzékiségbe torkollik, tehát egész más pályán mozog, mint az átlag nőknél. Erről Tourvelnénál meg is győződhettem (ráadásul nem a legelső napon), aki például alighogy elernyedve, könnyben úszó szemmel kibontakozott a gyönyör karjaiból, egyetlen gyöngéd szavamra, mely azonban

szívéhez szólt, újra a kéj révületébe esett. Ennek a típusnak hazudnia képtelenség, mert az őszinteség nemcsak alaptermészete, hanem szokása is, melyet nem tud megtörni. S valóban, Tourvelnénak sincs már egyetlen titka sem előttem! Lássa be, hogy ez ritka tünemény, s nem tudom, rábukkantam volna-e valaha, ha ő az utamba nem akad. Ezek után, azt hiszem, természetes, ha tartósabban foglalkozom vele, mint más nőkkel. Tourvelné, az én számomra, egy kísérlet tárgya; ha ennek sikere érdekében boldoggá kell őt tennem, nem tudom, mi állhat ennek útjában, hisz ebből nekem nem károm, hanem hasznom származik. De mindez, gyönyörűm, csak a figyelmemet köti le; a szívemet nem. Vagyis: ez a kaland nagyon érdekel ugyan, de ugyanakkor érdekelhet egy másik is, sőt, ha az jobbnak ígérkezik, én ezt habozás nélkül abbahagyom. Szabad ember vagyok, annyira szabad, hogy még a kis Volanges lányt sem hanyagoltam el, pedig ő aztán igazán hidegen hagy. Az anyja három nap múlva visszahozza Párizsba, s én már tegnap elintéztem, hogy amit ott elkezdtünk, itt folytathassuk. Nem kellett hozzá más, csak egy kis vesztegetés. Néhány ezüstpénz a portásnak, néhány kedveskedő bók a portás feleségének. Csodálom, hogy Dancenynak ez nem jutott az eszébe, pedig azt mondják, hogy a szerelem találékonnyá tesz. Erről azonban szó sincs; inkább elbutítja az áldozatait. Engem azonban ne féltsen; én nem leszek a szerelem áldozata. Néhány nap alatt az én forró élményeim hőfokát le fogom hűteni, mégpedig úgy, hogy az élményt megosztom valaki mással; s ha ez se használ, akkor több felé osztom el. De ha parancsolja, rögtön visszaadom az én kis zárdanövendékemet hű kedvesének. Szerintem úgy sincs annak semmi értelme, hogy még tovább koplaltassa Dancenyt, én pedig szíves örömest boldoggá teszem szegény fiút. Ennyivel igazán tartozom neki. Pillanatnyilag úgyis fő a feje, vajon szívesen látják-e majd őt Volanges-ék, én pedig tartom benne a lelket, hogy minden lehetőt el fogok követni, s ígérem, hogy a fogadtatás a lehető legszívélyesebb lesz. Addig is, míg “az ő kis Cécile-je” meg nem érkezik, vállaltam a szerelmi postás munka körét. Már hat levelet kaptam tőle, s alighanem még kapok néhányat, míg rájuk nem virrad az a boldog nap… De nincs ennek a fiúnak egy kicsit sok ráérő ideje?? No de elég legyen ebből a gyerekszerelemből; beszéljünk a felnőttek dolgáról, pontosabban rólunk, még pontosabban azokról a szép reményekről, melyeket a maga leveléből merítek… Miért fél attól, hogy maga engem nem tud majd lekötni? Emlékezzék csak: ameddig magáról volt szó, addig én voltam a hűség szobra! Igaz, kapcsolatunk meglazult, de nem szakadt el, s amit “szakításnak” nevezünk, csak a képzelet birodalmában létezik; hiszen érdekeink és érzelmeink ma is közösek. Úgy érzem magamat, mint az utazó, aki

csalódottan tér haza a világból. Belátom, hogy ábrándképeket kergettem, itthon viszont a boldogság várt rám, s úgy köszönök be magához, mint Harcourt: "Nem kell a nagy világ, elég nekem Hazám!”41 Úgy látom, maga még mindig nem békült ki azzal a gondolattal, vagy inkább érzéssel, hogy mi ketten összetartozunk. Mire jó ez; gyönyörűm? Eleget jártunk külön utakon, belekóstoltunk idegen gyönyörökbe; lássuk be, hogy sehol se kínáltak olyan csókokkal, amilyeneket egymásnak tartogattunk. Élvezzük hát a ránk váró örömöket! Gyönyörű boszorkány: isten vele. Siessen vissza Párizsba, hiszen tudja, mennyire várom, s azt is, hogy milyen rosszul bírom a várakozást. Párizs, 17.. november 8-án. CXXXIV. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Komolyan mondom, már egy szót se merek maga előtt szólni, kedves vikomt, mert rosszabb, mint egy kisgyerek; akármit mutat magának az ember, mindjárt meg akarja szerezni! Például, eszembe jut valami butaság, amiről rögtön kijelentem, hogy még én magam sem akarom komolyan venni, de hiába, ha egyszer kiszaladt a számon, maga mindjárt lecsap rá. Én már rég elfelejtettem volna, az egészet, de maga nem hagyja annyiba a dolgot, újra meg újra fölhánytorgatja, abban a reményben, hogy a végén majd csak kötélnek állok! Csakhogy én már unom egy kicsit, hogy kettőnk közül mindig én legyek a józan. Újra meg újra elmondom magamnak, amit különben maga előtt se titkoltam el soha, hogy ez az alku, amire mindenáron rá akar beszélni, teljes képtelenség. Jólesik hallanom, hogy ilyen szívhez szóló húrokat penget, csak arra nem gondol, hogy bennem is van egy kis hiúság! Soha, de soha nem fogadhatok el egy olyan áldozatot, mely magának a boldogságába került! Ne áltassa magát, vikomt! Tudja maga jól, mi köti Tourvelnéhoz. Hiába is próbál köntörfalazni; ennek az érzelemnek emberemlékezet óta szerelem a neve. Százféleképpen tagadja, de ezerféleképpen bizonyítja! Elhiszem, hogy őszintén akar velem beszélni; csak az a hiba, hogy önmagát csapja be. Például azzal, hogy állandóan “megfigyelésekről” és “kísérletekről” beszél, pedig napnál világosabban arról van szó, hogy nem bír élni enélkül az asszony nélkül! Aki a maga levelét olvassa, azt hiheti, hogy még sohase tett egy nőt tökéletesen 41

Du Belloi: Tragédia Calais ostromáról.

boldoggá; nem tudom, vajon ezt maga is elhitte-e, de ha igen, akkor nagyon romlik a memóriája! Csakhogy itt egészen másról van szó; nevezetesen arról, hogy a saját érzelmei túljárnak az eszén. Sajnos, barátocskám, a maga szíve, hamis érvekkel, tévútra vezeti a fejét. Még szerencse, hogy én nem vagyok ilyen könnyen hívő. Meg is ütném a bokámat, ha nem tartanám nyitva a szemem! Maga csupa tapintat, kedves barátom! Soha egyetlen olyan szót se használ, mely föltehetően megbántaná az érzékenységemet; csakhogy én ezen is átlátok, mert a sorok közül épp a rejtett tartalmat lehet kiolvasni. Így például már nem az “imádnivaló” és “mennyei szelídségű” Tourvelnéről beszél, csak egy bámulatos nőről, egy törékeny és kifinomult lélekről, aki egészen más, mint a többi, tehát “ritka jelenségnek” nevezi, melyhez hasonlót még sohase látott. Ugyanígy állunk azzal a bizonyos varázzsal, mely “különös” ugyan, de a “különös” varázs mégsem azt jelenti, hogy ez a varázs “nagyobb”. Mindez egy kicsit gyanús, én azonban hajlandó vagyok elhinni. De ha maga ehhez hasonló természeti csodát eddig még nem látott, nagyon valószínű, hogy ezután se láthat még egyet, a szakítás tehát pótolhatatlan veszteséget jelentene magának… Nem értem magát, mélyen tisztelt vikomt! Ha ezek nem a szerelem tünetei, akkor ilyen tünetek egyáltalán nincsenek! Remélem, érzi a hangomon, hogy ezúttal nyoma sincs bennem a féltékenységnek. Indulat sincs bennem, mert rájöttem, hogy az indulat olyan csapda, melybe mindig magam esem be le. Arra kérem, hogy legyünk barátok, és ne lépjük át a barátság határait. Köszönje meg nekem, hogy van bátorságom védekezni – mert hiszen néha akkor is szükség van a bátorságra, amikor egy nagyon csábító megoldás ellen kelt védekezni, melyről eleve tudjuk, hogy rossz. Érdeklődik, hogy milyen áldozatot követelek én, és kíváncsi, hogy maga miért ne tudná azt teljesíteni? Erre igazán csak azért válaszolok, mert hátha sikerül magát szép szóval meggyőzni az igazamról. Szántszándékkal használtam a “követelés” szót, mert szentül hiszem, hogy ez a kívánság úgyis követelőzésnek hangzik a maga fülében – de annyi baj legyen! Utasítsa vissza! Ne féljen attól, hogy megsértődőm; inkább még örömet szerez vele. Sőt, hogy lássa, milyen nyílt kártyákkal játszom magával, még azt is elismerem, hogy erre a visszautasításra nagy szükségem van… Tudom, milyen kegyetlen vagyok. Azt követelem tehát, hogy a maga páratlan és utolérhetetlen Tourvelnéja helyén a jövőben csak egy közönséges, szürke asszonyt lásson – más szóval olyannak lássa őt, amilyen! Nem is olyan nehéz ez, hiszen mindaz a varázs, melyet másokban érzünk, mibelőlünk sugárzik át rájuk. Csak a szerelem képes arra, hogy megszépítse a szerelem tárgyát… De még ha ezzel lehetetlent kívánnék is magától, az a gyanúm, hogy

maga fogadkozni és esküdözni fog – én azonban, sajnos, a szép szólamoknak nem hiszek. Engem csak tettekkel lehet meggyőzni. De nemcsak kegyetlen, hanem szeszélyes is vagyok. Például nem fogadom el nagylelkű ajánlatát, hogy kész a kis Cécile-lel szakítani. Épp ellenkezőleg, arra kérem, folytassa nehéz szolgálatát mindaddig, amíg azt nem mondom, hogy elég… Nem is tudom, miért kívánom ezt. Talán csak a hatalmamat akarom fitogtatni. Az is lehet, hogy én alapjában nagylelkű és méltányos természet vagyok, s elfogadom ugyan, ha föláldozza nekem az érzelmeit, de érzéki örömeit nem korlátozom! Amint látja, követeléseim csöppet sem szerények, sőt, nagyfokú önfeláldozást kívánnak magától. Igaz, ha mindezt teljesítené, nagyon lekötelezne. Sőt, talán kész volnék egy kis kárpótlásra is. Úgy érzem, hogy nem is bírnám ki tovább maga nélkül; sietve visszatérnék Párizsba, Ott pedig, kedves vikomt… Hogy mi történnék Párizsban? Találja ki. De ne felejtse el, hogy mindez csak játék, ábránd, álmodozás. Magam is tudom, milyen hajmeresztő képtelenség a kívánságom. Versenyezzünk, melyikünk felejti el hamarább. Kérdezi, hogy állok a pörrel; nos, bevallom, idegesít a dolog. Szóltam az ügyvédeimnek, hogy mondják meg szépítés nélkül, hányadán vagyunk. Ők persze telebeszélték a fülemet néhány, idevonatkozó paragrafussal, emlegettek néhány “tekintélyt”, hogy az ő szavukat használjam, engem azonban nem tudtak meggyőzni arról, hogy az igazság egyértelműen az én oldalamon van. Sőt, már kezdem belátni, hogy talán kár volt elutasítani az egyezséget. De talán nincs minden veszve, hiszen az ügyész ügyes, az ügyvéd ékesszóló és a felperes – csinos. Ha ez a három érv se használ semmit, akkor meg kell változtatni az egész jogszolgáltatásunkat, más szóval: Vége a régi szép idők minden tekintélyének! Voltaképpen már csak emiatt nem tudok hazautazni. A Belleroche-pörnek vége, őt szegényt a bíróság elutasította, és az összes költségeket a nyakába sózta. Már visszavágyódik Párizsba; sóvárogva gondol a bálokra… Mihelyt hazaérkeztünk, szabadlábra helyezem. Meghozom neki ezt a fájdalmas áldozatot, ő pedig bámulni fogja nagylelkűségemet; ez lesz a vigaszom. Kedves vikomt, írjon gyakrabban… A maga gyönyöreinek legapróbb részletei is érdekelnek; úgy unatkozom itt, hogy mások örömeivel is beérem. Az n…-i kastélyban, 17.. november 11-én. CXXXV. LEVÉL Tourvelné Rosemonde-nénak

Megpróbálok magának levelet írni, csak nem tudom, lesz-e hozzá erőm. Istenem, ne juttasd eszembe, hogy a legutolsó levelemet még azért nem bírtam befejezni, mert a boldogság vette el az erőmet! Azóta minden megváltozott. Annyi erőm van csak, hogy elviseljem a kétségbeesést; de annyi, hogy ki is fejezzem, már nincs. Valmont-ról van szó, asszonyom! Valmont-ról, aki nem szeret már, s nem is szeretett soha – hiszen a szerelem nem múlhat el ilyen hirtelen és ilyen nyomtalanul! Valmont-ról, aki megcsal, elárul, sérteget. Rám szakadt a világ összes szenvedése és megaláztatása, és mindezt neki köszönhetem. Ne higgye, hogy valami kicsinyes gyanakvás beszél belőlem, hisz nem volt bennem egy szemernyi gyanú sem. Milyen szerencsések azok, akik kételkedni tudnak, én azonban nem tartozom közéjük! Amit tudok, azt saját szememmel láttam. Vajon hogy fogja kimagyarázni?… Bár mit törődik ő velem? Eszébe sincs magyarázkodni. Zokoghatsz, vádaskodhatsz, te szerencsétlen asszony; mit bánja ő a te könnyeidet… Az történt, hogy föláldozott, sőt, kiszolgáltatott valakinek… Hogy kinek? Egy romlott nőszemélynek. De mit is mondok? Nincs már jogcímem rá, hogy megvessem ezt a nőt. Kettőnk között én vagyok a romlott, én, a házasságtörő… Látja, mennyivel jobban fáj az a fájdalom, melyet a bűntudat kísér! Én is, úgy érzem, minden bűnömért kétszeresen bűnhődöm meg. Isten vele, kedves barátnőm! Nincs ugyan arra se jogcímem, hogy maga megsajnáljon, de mégis sajnálni fog, ha el tudja képzelni a gyötrelmeimet. Újra átolvastam, amit eddig írtam, s látom, hogy a sopánkodás közt egy Szót se szóltam arról, ami történt. Most összeszedem minden erőmet, mert a tegnapi események mindennél rettenetesebbek… Valmont úr ötkor jött hozzám látogatóba. Elmondtam neki, hogy meg vagyok híva vacsorára, ami először történt meg, amióta hazajöttem. Ilyen kedvesnek talán még sohase láttam. Azt mondta, nagyon sajnálja, hogy nem maradhatunk együtt, én pedig, mondanom se kell, egy pillanat alatt elhatároztam, hogy otthon maradok. Körülbelül két óra múlva váratlanul nyugtalankodni kezdett, s minden ok nélkül idegesen viselkedett. Lehet persze, hogy kiszaladt valami a számon, ami neki nem tetszett – elég az hozzá, egy idő múlva állítólag eszébe jutott valamilyen ügyes-bajos dolga; azt mondta, nem maradhat nálam tovább, elbúcsúzott, és el is ment. Kijelentette, hogy nagyon bánkódik emiatt, ami meg is látszott rajta, jobban mondva, én elhittem neki. Így aztán fölszabadult az estém, tehát nem volt rá okom, hogy lemondjam a meghívásomat. Felöltöztem, és kocsiba ültem. A végzet úgy akarta, hogy a kocsisom épp akkor hajtson el az Opera előtt, amikor véget ért az előadás, s mi belekeveredtünk a távozó nézők tömegébe. Egyszer csak, a mellettünk húzódó kocsisorban, körülbelül négy lépéssel mielőttünk, megláttam Valmont fogatát.

A szívem rögtön a torkomban dobogott, pedig nem volt bennem semmi nyugtalanság, csak az a vágy, bár utolérném és láthatnám őt. Ehelyett azonban az ő fogatának kellett visszakoznia, míg csak oda nem került az én fogatom mellé. Előrehajoltam, és benéztem hozzá. Képzelje megdöbbenésemet, amikor megláttam Valmont urat egy hírhedt nőszeméllyel, aki jobbat nem érdemel, mint ezt a nevet. Rögtön visszahúzódtam, hiszen ez a látvány már önmagában is elég volt nekem. Azt hiszem, asszonyom, nehezen fogja elhinni, ami ezután következett. Mert ez a nőszemély, akit Valmont úr visszataszító közlékenysége, úgy látszik, mindenbe beavatott, kidugta fejét a hintó ablakából, alaposan megbámult, sőt feltűnésre vadászva, hangosan kikacagott. Egész testemben reszkettem, de azért elhajtattam ahhoz a családhoz, ahová vacsorázni hívtak. Persze, nem volt maradásom, ájulás környékezett, szememet minduntalan elborította a könny; mihelyt tehettem; hazamentem. Otthon az volt az első dolgom, hogy levelet írjak Valmont úrnak. Inasom, aki a levelet kézbesítette, nem találta őt otthon. Én e borzalmas bizonytalanságnál is jobban kívántam a még borzalmasabb bizonyosságot, s visszaküldtem inasomat a levéllel, azzal a meghagyással, hogy várja meg Valmont urat. Éjfél előtt jött vissza, mondván, hogy Valmont úrnak csak a fogata tért vissza, kocsisa úgy tudja, hogy a gazdája nem alszik otthon aznap éjjel… Reggel már tudtam, hogy nincs más választásom, mint visszakérni tőle a leveleimet, s megüzenni, hogy soha többé nem akarom látni. Rögtön ki is adtam az intézkedést a kapusnak, bár ez fölösleges fáradságnak bizonyult. Mindjárt dél lesz, de ő nem mutatkozott, s egy sort sem írt. Drága barátnőm, e pillanatban nincs több mondanivalóm, de maga ismer engem és szavak nélkül is tud rólam mindent. Egyetlen reményem, hogy már nem sokáig kell búsítanom a maga melegen érző szívét. Párizs, 17.. november 15-én. CXXXVI. LEVÉL Tourvelné Valmont vikomtnak Uram! Azt hiszem, a tegnapiak után nem kívánhatja tőlem, hogy fogadjam, s bizonyára ön sem óhajtja túlságosan ezt a találkozást. Most sem azért írok, hogy kitiltsam házamból, ha nem hogy visszakérjem öntől a leveleimet. Bár soha meg nem írtam volna őket! Önt úgyis csak nagyon rövid ideig érdekelték mint az én vakságomnak és az ön mindenhatóságának bizonyítékai; most azonban már teljesen értéktelenek, mert az én elvakultságomnak vége van, s már csak egy olyan érzést fejeznek ki, melyet ön megsemmisített.

Belátom hibámat. Tudtam, hogy bánt el másokkal, mégis bíztam önben, de ezért nem vádolok mást, csak önmagamat. Arra azonban én se számítottam, hogy ezért a bizalomért cserében megvetés lesz a jutalmam, s az ön jóvoltából megalázó sértésekben lesz részem. Én mindent föláldoztam önnek, és vállaltam a következményeket; most oda a becsületem, nem csak a mások, hanem a saját szememben is. Remélem, hogy ön nem lesz szigorúbb bírám, mint a közvélemény, mely mindig különbséget tud tenni, mégpedig nagyon határozottan, az asszonyi gyengeség és az asszonyi romlottság között. Most csak erről a hibámról beszélek; bár az ellen senki sem tudott volna védekezni az én helyzetemben. Szerelmi csalódásomról inkább hallgatok, mert bármit mondanék, úgysem értené meg. Isten vele, uram. Párizs, 17.. november 15-én. CXXXVII. LEVÉL Valmont vikomt Tourvelnénak Csak most kaptam kézhez levelét, asszonyom. Nem találok szavakat, sem pedig lelkierőt, hogy válaszoljak rá. Hát ilyen szörnyetegnek néz engem? Nem tagadom, hogy súlyos hibák terhelik lelkemet, s még ha ön kész lenne mindent elfelejteni, én akkor sem bírnám magamnak megbocsátani vétkeimet! De amivel maga vádol, abban nem érzem bűnösnek magam. Hogy én, éppen én akartam volna önt megalázni vagy megsérteni? Én, aki tisztelem önt, én, aki szeretem önt, én, aki minden önérzetemet abból merítem, hogy ön a figyelmére méltatott? Lehet, hogy a látszat ellenem szólt, de mégiscsak látszat volt, becsapta önt! Csak azt nem értem, hogy ilyen könnyen beletörődött… Hogy tűrhette annak a gondolatát, hogy én ilyen csalódásra adok okot? Pedig elhitte! Elhitte, hogy gazember vagyok, s elhitte, hogy kegyes jótéteményeit ilyen gaztettekkel gyalázom meg. Ó, ha ilyen kevésre becsüli a szerelmét, vajon mennyire becsülhet engem? Porig alázott ez a gondolat. Lám, mit teszek; vitatkozom magával, ahelyett, hogy megcáfolnám a rémlátásait! De nem csak ez a megalázás tart vissza, hanem a félelem is. Félek fölidézni olyan emlékeket, amelyeket legszívesebben elfelejtenék. Föltámasszam azt a pillanatot, amikor elvesztettem a fejem, mikor pedig egész hátralévő életemmel ezt a pillanatot szeretném jóvá tenni? Még most se tudom, mi volt az oka, de ha rágondolok, sírni volna kedvem a kétségbeeséstől… Miközben magamat vádolom, tudom, a maga haragját gerjesztem föl; de egyúttal megkönnyítem magának a bosszúállást, hiszen nincs

más dolga, mint ráhagyni a dolgot a lelkiismeretemre. Az majd bosszút áll rajtam maga helyett. Magyarázkodjam? Félek, el se hinné, hiszen a történtek legfőbb forrása a maga varázsa, melynek sosem bírok ellenállni. Így történt, hogy a maga közelségében megfeledkeztem egy halaszthatatlan ügyről. Amikor elváltunk, késő volt, a szóban forgó személyt már nem találtam meg. Szerencsét próbáltam az Operában is, de nem volt ott. Ez a véletlen hozta utamba Émilie-t, egy régi ismerősömet, még abból az időből, amikor se magát nem ismertem még, sem a szerelmet. Panaszkodott, hogy nincs ott a kocsija, és megkért, hogy vigyem haza; ebben nem láttam semmi rosszat, hiszen egy ugrásnyira lakik az Operától, tehát igent mondtam. Ekkor történt azonban, hogy észre vettem magát a kocsijában, s nagyon megijedtem, hogy valami rosszat gondol rólam. Olyannyira megijedtem, hogy azonnal meglátszott rajtam. Mondanom se kell, hogy Émilie is észrevette, én pedig, sajnos, arra próbáltam rávenni ezt a lányt, hogy ne mutatkozzék. Gyöngéd előrelátásom azonban visszafelé sült el, s ahelyett, hogy megkímélte volna, még ártott is szerelmünknek. Az ilyenfajta lányok tudják, hogy mindig mások helyét foglalják el; ezért aztán csak úgy érzik magukat nyeregben, ha mondva csinált hatalmukkal visszaélhetnek. Ez történt Émilie-vel is; kapva kapott ezen az alkalmon, amikor az én rovásomra feltűnést kelthetett. Látta, hogy mindjobban zavarba jövök, tehát egyre kacérabban kellette magát. Ostoba nevetése – elsüllyedek a szégyentől, ha ön ezt magára vette! – az én kínos zavaromnak szólt, ez pedig az én végtelen szerelmemből és nagyrabecsülésemből fakadt… Ez történt. Eddig, magam is jól tudom, csak szerencsétlennek vagyok nevezhető, de bűnösnek nem. Olyan hiba ez, “mely ellen senki sem tudott volna védekezni az én helyzetemben” – hogy a maga szavait idézzem. Márpedig, e mondvacsinált hibákért, jószerivel még szemrehányást sem érdemlek. Maga azonban egy szót sem hajlandó szólni “szerelmi csalódásáról”; én azonban nem követhetem példáját, mert nekem életkérdés, hogy tisztázzam ezt. Ne értsen félre: mindezzel nem a szóban forgó hibákat akarom szépíteni. Sőt, mardosó szégyenérzet fog el, ha eszembe jut az a megmagyarázhatatlan jelenet. Tisztában vagyok vele, mit követtem el, és kész volnék elviselni a következményeket, vagy pedig őszinte töredelmemmel és kifogyhatatlan gyöngédségemmel elfeledtetni a történteket. Csak egyet nem tudok: hallgatni – mert ismerem a maga érzékeny igazságérzetét. Tehát nem szépíteni akarok, se mentegetőzni, se kibúvót keresni. Belátom bűnömet, csak azt nem hiszem el, hogy ezzel a szégyenletes ballépéssel szerelmünk ellen vétkeztem volna! Más dolog, ha valaki egy pillanatra megfeledkezik magáról, és nem tud ellenállni egy tisztán érzéki izgalomnak, melyet ráadásul a megbánás és az önvád mard követ – és más a tiszta szerelem,

mely csak egy nemes jellemnek juthat osztályrészül. Ezt féltő gonddal neveli két egymást becsülő ember, míg csak meg nem termi szép gyümölcsét, a boldogságot. Kérem, ne tévessze össze ezt a kettőt, mert ezzel a szerelmet veszi semmi be, és megalázza saját magát is! Megértem, hogy egy léha, feslett életű nő féltékenyen tekint vetélytársnőjére, akinek nyomasztó erkölcsi fölényét soha semmivel se tudja kiegyenlíteni. Az is természetes, hogy az ő féltékenysége, épp e megaláztatások miatt, sok szenvedéssel jár. Az ön helyzete, asszonyom, egészen más. Vannak képek, melyeket önnek észre se volna szabad vennie, mert csak beszennyeznék a tekintetét. Maga olyan tiszta, mint egy istennő, és isteni joga megbosszulni a sértéseket. Csak azt ne felejtse el, hogy az istenség nem érez szenvedést akkor, amikor büntet. Ami engem illet, oly gyötrődések közepette élek, hogy azok már semmilyen büntetéssel sem fokozhatók. Tudom, hogy amit tettem, bántotta magát, s ez nekem mindennél jobban fáj. Érzem, hogy most szomorkodik, s ez kétségbeejt, tudom, hogy már nem vagyok méltó magához, s ez porig sújt… Büntetni akar? Inkább vigasztaljon meg. Nem mintha megérdemelném, de senki mástól nem kaphatom meg, pedig égető szükségem van rá… Igaz, joga van hozzá, hogy kivessen szívéből; de akkor törölje el a föld színéről a maga szerelmét és az én szerelmemet, ne kérdezze, hogy boldog vagyok-e, sót inkább kívánja a szerencsétlenségemet. Ha akar, tegyen így. De ha maradt még magában egy szemernyi jóság és megértés, ha eszébe jutnak azok a boldog órák, amikor egy volt velem, ha érzi még azt a lelki tisztulást, melyben mindketten újjászülettünk és megerősödtünk, ha él még magában ama felhőtlen, szép napok emléke, melyeket egymásnak köszönhettünk, s ha van még valami abból az aranykincsből, mely a mi szerelmünk ajándéka volt – akkor jusson eszébe, hogy mindezt egy szavával eltörölheti ugyan, de az is hatalmában áll, hogy újjáteremtse boldogságunkat! Mit mondhatok még? Mindent elvesztettem a magam hibájából, de mindent vissza is kaphatnék, a maga jóvoltából… Én nem tehetek többet. Sorsunkról maga mond ítéletet. Csak egy utolsó szót! Még fülemben hangzik, amire tegnap megesküdött, hogy ne féltsem a boldogságomat, amíg az a maga kezében van… Ez tegnap volt, asszonyom! S egy nappal később a romlásba taszít? Párizs, 17.. november 15-én. CXXXVIII. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak

Ünnepélyesen leszögezem (ki tudja, hányadszor), hogy nem vagyok szerelmes Tourvelnéba! Értse már meg, gyönyörűm, hogy az adott körülmények között kénytelen vagyok a hősszerelmes szerepét játszani, de ez nem jelent semmit. Erről maga is meggyőződhetnék, ha végre hallgatna rám, és visszatérne Párizsba; épp tegnap adtam ennek cáfolhatatlan tanújelét, s ennek hitelességén mit sem változtat az, ami ma történik. A délutánt az én istenfélő szerelmemnél töltöttem, s az estém is szabad volt, mert a kis Cécile-t áldott állapota ellenére se bírtam lebeszélni arról, hogy ne V.-né évadnyitó házibálján töltse az éjszakát. Nem szeretem az ilyen üres estéket, s ezért arra gondoltam, hogy ottmaradok Tourvelnénál. Őneki ugyan volt egy vacsorameghívása, de az én kedvemért szívesen lemondott róla. A rám váró gyönyörök azonban, melyektől olyan sokat vártam, egyszerre elvesztették édes ízüket, mert hirtelen eszembe jutott maga. Bosszantott, hogy bennem még mindig a megszédült szerelmest látja, amit már annyiszor az orrom alá dörgölt s hirtelen elfogott a vágy hogy ezt a sértő állítást megcáfoljam valamivel, amivel magamat megnyugtatnám, magát pedig meggyőzhetném. Mindjárt meg is született bennem egy egész jó kis terv. Valamilyen mondvacsinált kifogással faképnél hagytam Tourvelnét, aki e váratlan meglepetés után csalódottan nézett utánam. Én azonban szép nyugodtan elmentem az Operába, és megkerestem Émilie-t. Ő a megmondhatója, hogy a ma reggeli búcsúzásig zavartalan gyönyörökben volt része, melyekbe az önvád egyetlen cseppje se vegyült. Ebből is láthatja, mennyire érdekel engem Tourvelné. Lett volna ugyanis elég okom a nyugtalanságra, mert alig lett vége az Operának, amikor a szép Tourvelné kocsija pontosan az enyém mellé került, s valami torlódás miatt néhány percig ott vesztegelt. Volt módja rá, hogy kigyönyörködje magát Émilie-ben, mert megszökni nem lehetett, s fényes nappal se láthattuk volna egymást különben. De van tovább is. Talán emlékszik még arra a bolond ötletemre, amikor Émilie hátán, mint valami íróasztalon, szerelmet vallottam Tourvelnénak.42 Ő is emlékezett erre, s amikor elárultam neki, hogy a címzett ül a szomszéd hintóban, nem fért a bőrébe a kíváncsiságtól. Először tetőtől talpig végignézte ezt a nebántsvirágot, ahogy ő mondta, aztán nevetni kezdett, mégpedig elég feltűnő és botrányos módon – de hiszen maga is ismeri Émilie nevetését! Csakhogy még ez se minden! Tudja, mit csinált Tourvel né? Féltékenységében még aznap este elküldte hozzám az inasát, s amikor nem talált otthon, könyörtelenül visszaküldte, azzal a paranccsal, hogy várjon meg. Én azonban akkor már elhatároztam, hogy Émilie-nél töltöm az éjszakát, s 42

Lásd az XLVI. és XLVII. levelet.

hazaküldtem a kocsimat. A szerelmi küldöncnek a kocsisom elárulta, hogy csak reggel megy el értem. Gondolhatja, milyen hatása volt ennek a hírnek Tourvelnéra! Hazatértemkor már ott várt egy felmondó levél, a körülményekhez illő ünnepélyes stílusban. Amint látja, a szerelmem, mely a maga állítása szerint sosem fog véget érni, igazság szerint már ma reggel véget ért. Ha mégis másképpen lesz, annak oka nem az, hogy nem bírom abbahagyni – bár magának bizonyára ez a magyarázat jutott az eszébe –‚ hanem az, hogy a szakítás jogát nem szoktam a nőknek átengedni, illetve, a jelen esetben, ezt a megtisztelő jogot magának akarom fönntartani. A szűkszavú szakító levélre tehát bőbeszédű és érzelmes válaszlevelet írtam, tele csavaros kimagyarázkodásokkal; azt, hogy logikát keressen bennük, rábíztam egy szerelmes asszony elfogultságára. Számításom bevált, mert azóta már kezemben a viszontválasz, mely épp olyan ünnepélyes, mint az előző, és megerősíti az örökös szakítást, de a hangja már sokkal szelídebb. Szép szerelmem mindenekelőtt bejelenti, s ezt négyszer megismétli, hogy soha többé nem akar látni, aminek egyetlen logikus következménye az, hogy azonnal hozzásietek. Vadászomat már odaküldtem, hogy a kapust levegye a lábáról, s én is mindjárt indulok utána. Az ilyenfajta bűnökre ugyanis csak egyetlen fajta bűnbocsánat adható, azt pedig csak személyesen veheti át az ember. Nagy dolog lesz ez, gyönyörűm! Nincs is maradásom; rohanok Tourvelnéhoz! Párizs, 17.. november 15-én. CXXXIX. LEVÉL Tourvelné Rosemonde-nénak Kedves barátnőm, keservesen megbántam, hogy ilyen elhamarkodottan és bőbeszédűen számoltam be rövid életű szenvedéseimről! Ha maga most szomorú, annak én vagyok az oka, s ráadásul egy olyan időpontban sajnál engem, amikor már irigylést érdemlek, mert boldog vagyok. Úgy bizony; mindent elfelejtettem, és mindent megbocsátottam – vagy jobban mondva: minden rendbejött. Kínzó tépelődéseimet boldog nyugalom követte; nem is találok szavakat, hogy kifejezzem e föllélegzés örömét! Valmont ártatlan. Hogy is lehetne vétkes, aki ilyen nagyon szerelmes? Fölindulásomban azzal vádoltam, hogy súlyosan megsértett és nagyot hibázott, de nem volt igazam. Illetve, ha történt is egy kis szépséghiba, én olyan igazságtalanul bántam vele, hogy ezt nem illik szemére vetnem.

Sokat mondhatnék, ami mentségéül szolgálna, de nem részletezem sem indokait, sem tetteit, mert ezeket ésszel úgy sem lehet kellőképpen felfogni, csak a szív érzi meg igazukat. De ha ön most mégis fejemre olvasná jellemgyöngeségemet, Saját szavait hívnám segítségül. Hisz maga írta a minap, hogy más az, ha egy férfi “megcsal” valakit, mintha csak “félrelép”… Belátom, hogy ez a megkülönböztetés megfelel ugyan a közízlésnek, de nem győzi meg azt, akinek kényes a lelkiismerete. De miért panaszkodjak én, amikor Valmont-t valósággal agyongyötri az önvád? Higgye el, asszonyom, hogy az a hiba, amit én elnézek neki, az ő szemében megbocsáthatatlan bűn; még én se bírom őt megnyugtatni. Pedig százszoros kárpótlást kaptam ezért a cseppnyi rosszért az ő szerelmének s az én boldogságomnak túláradásában! Nem tudom, boldogabb vagyok-e, mint voltam, vagy csak jobban meg tudom becsülni ezt a boldogságot, amióta majd nem elvesztettem – de annyit mondhatok, ha volna erőm újra magamra venni azt a tengersok szenvedést, azt hiszem, még mindig olcsón jutnék hozzá ahhoz a többletörömhöz, amit az óta élvezek. Szidjon össze, kedves jó anyám, amiért meggondolatlanul elbúsítottam magát, és vakmerő fővel átkot szórtam arra, akit istenítenem kellett volna; szidjon, jó anyám, de gondoljon arra, milyen boldog vagyok. Ne rontsa el az örömömet azzal, hogy nem vesz részt benne! Párizs, 17.. november 16-án, este. CXL. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Mi történt magával, gyönyörűm? Miért nem ír? Pedig azt hiszem, utolsó levelem nem volt érdektelen. Mégis, három napja várom a válaszát, de nem jött meg. Nagyon haragszom magára; nincs is kedvem elmondani, mi történt. Nem is mondok semmit. Arról se, milyen kirobbanó hatása volt az én kibékülési kísérletemnek, mely új gyönyörökkel ajándékozott meg a várt viták és vádak helyett. Arról se beszélek, hogy most engem halmoznak el becézésekkel, hogy jóvá tegyék a rajtam esett sérelmeket, melyeket oly ártatlanul szenvedtem el. Mindezt sohase közöltem volna magával, ha tegnap éjszaka oly váratlan dolgok nem történtek volna. Ezekről azonban mégis be kell magának számolnom, mert a gyámleányára vonatkoznak, ő pedig jó darab ideig nem lesz abban a helyzetben, hogy tájékoztassa magát. Tourvelnét az utóbbi napokban elhanyagoltam; magára bízom, hogy találja ki az okát. Minthogy a kis Cécile-nél ez a gátló ok nem léphet föl, neki szenteltem időmet. A szolgálat kész kapus jóvoltából jövésemnek-menésemnek

nem volt sem mi akadálya, tehát a maga kis nevelt leányával kényelmesen és szabályosan érintkezhettem. Sajnos, az ember úgy megszokja a kényelmet, hogy megfeledkezik a kötelező óvatosságról. Az első napokban kulcsra zártuk az összes ajtókat, és mégis féltünk, mert a legnagyobb elővigyázatot is keveseltük, tegnap viszont már odáig jutottunk, hogy minden képzeletet felülmúló könnyelműségünk előidézte azt a bajt, melyről most értesítem magát. Én egy kis ijedtséggel megúsztam a dolgot, de a kis Cécile nem szabadult ilyen olcsón. Aludni nem aludtunk ugyan, csak abban az ernyedt kábulatban feküdtünk, mely a gyönyörök nyomában jár, s egyszer csak halljuk, hogy kinyílik a szoba ajtaja… Fölugrottam, és megmarkoltam a tőrömet, hogy védekezni tudjak, vagy, ha kell, megvédjem Cécile-t. Eltapogatóztam az ajtó felé, de nem találkoztam senkivel. Igaz, az ajtó tárva-nyitva állt, s minthogy volt gyertyánk, fölfedező útra indultam, de minden keresésem hiábavalónak bizonyult. Úgy látszik, becsuktuk ugyan az ajtót, de elfelejtettük kulcsra zárni, mire az magától kinyílt. Eszembe jutott az a félénk kicsi őz, és visszasiettem az ágyhoz, de nem találtam ott. Vagy leesett róla, vagy rémületében belebújt abba a szűk zugba az ágy és a fal közé. Amikor rátaláltam, eszméletlen volt, s csak görcsös rángásai mutatták, hogy van benne élet. Azt se tudtam, mihez fogjak. Nagy nehezen visszafektettem ágyába, sikerült eszméletre térítenem, de estében nagyon megütötte magát, aminek súlyos következményei lettek. Heves, visszatérő görcsök, ágyéktáji fájdalmak, és más, még ennél is félremagyarázhatatlanabb tünetek vettek rajta erőt. Ezekből mindjárt tudtam, mi van készülőben, Cécile azonban nem tudta, mi vár rá. Előbb el kellett magyaráznom, hogy már eddig is állapotos volt, ami őneki eszébe se jutott… Ez a kislány feltűnő tehetségesnek bizonyult romlatlanságának elvesztésében; de hogy a lelkében ezalatt mennyi romlatlanság maradt, az hihetetlen! Úgy látszik, nem kenyere a gondolkozás. Sopánkodni sokkal jobban tudott, mint gondolkozni. Beláttam, hogy nincs vesztegetni való időnk, tehát sietve megbeszéltem vele a teendőket, és mindjárt el is indultam a család orvosához és a sebészhez, mert ezeket – teljes titoktartásukat kérve – be kellett a dologba avatni, és egyúttal előkészíteni arra, hogy Cécile mindjárt értük fog küldeni valakit. Ezalatt ő, tervünk értelmében, becsöngeti a szobalányt, és akár beavatja a dologba, akár nem, amit az ő belátására bíztam, elküldi orvosi segítségért… Persze, szigorúan meghagytam neki, hogy Volanges-nét ne engedje fölkelteni. Ezért biztosan nem fognak rá haragudni, sőt még meg is dicsérik, amiért nem engedte megzavarni a mamája álmát.

Én, amilyen gyorsan csak tudtam, végigjártam a két orvost, és mindkettőjüknek elmagyaráztam a helyzetet. Tőlük hazajöttem, és azóta itthon ülök; a sebész azonban, aki régi is merősöm, déltájban meglátogatott, és beszámolt betege hogylétéről. Sajnos, az én értelmezésem helytállónak bizonyult, de az orvos reméli, hogy a család előtt sikerül eltitkolnia az igazságot, ha nem jönnek közbe zavaró körülmények. A szobalányt persze be kellett avatni, egyébként azonban az orvos adott valami jól hangzó nevet a betegségnek, s ezzel az ügy, mint annyi más hasonló eset, szép lassan feledésbe fog merülni, – kivéve persze, ha nekünk az az érdekünk, hogy emlékezzenek rá… De hot is van még mi kettőnknek közös érdekünk! Maga úgy hallgat, mintha semmi köze se volna már hozzám, s én be le is törődnék ebbe, ha nem kívánnám magát annyira! Örök harag, gyönyörűm – de azért gondolatban csókolom! Párizs, 17.. november 21-én. CXLI. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak Istenem, istenem, hogy unom én már a maga makacs természetét! Mi köze hozzá, válaszolok-e vagy sem? Vagy azt képzeli talán, hogy azért nem védekezem, mert nincsenek érveim? Nem is volna rossz. De nyugodjon bele, kedves vikomt: azért nem válaszolok, mert elegem volt a vitatkozásból. Mondja csak, barátom, de őszintén: engem akar bolonddá tenni, vagy saját magát? Kénytelen vagyok ezt a kérdést föltenni, mert a cselekedetei homlokegyenest ellenkeznek a szavaival. Nem könnyű magának válaszolni, amikor magam se tudom, melyiknek higgyek. Borzasztó nagyra van azzal, hogy Tourvelnét ilyen simán levette a lábáról. De mi derül ki ebből? A maga igaza vagy az enyém? Én ugyanis sohasem állítottam azt, hogy magát meg vakította ez a szerelem, sőt! Igenis képesnek tartottam magát a hűtlenségre, még arra is, hogy minden ingerlő és könnyen el érhető nőcskének utánaszalad. Sose vádoltam azzal, hogy válogatós. Maga olyan ember, aki bármelyik nővel, az első jöttmenttel kielégülést talál, még akkor is, ha valójában a szeretőjét kívánja, mert ő ébresztette föl magában a férfit. Tudom, milyen csélcsap a természete; miért csodálkozzam azon, hogy egyszer tervszerűen csinálta meg azt, amibe különben a véletlen jóvoltából esett bele ezer más esetben? Megtanultam, hogy ilyen az élet, ilyenek az erkölcsök és ilyenek a férfiak, a kiválasztottaktól le az utolsó csirkefogóig. Manapság

regényhősnek nevezik azt, aki másképpen viselkedik, de tudtommal én ezzel még sohase vádoltam magát. Én csak annyit mondtam, és csak annyit gondoltam, és most se gondolok mást, mint hogy maga igazán szerelmes, kedves barátom. Persze, nem valami nemes és fennkölt érzelemmel, csupán olyannal, amilyen magától kitelik. Részletezzem? Nos, ez a szerelem bele tud magyarázni egy nőbe olyan rejtett szépségeket és érdemeket, melyeknek nyomuk sincs benne. Ezenkívül kiemeli Őt a nők tömegéből, amiáltal a többiek eltörpülnek mellette. Az is érdekes, hogy halálosan meg bántja szerelmét, de annál jobban ragaszkodik hozzá. Maga úgy szeret, mint egy szultán, akinek megvan a legkedvesebb háremhölgye, de ez nem akadályozza meg abban, hogy ne egy másodrendű odaliszkkal töltse az éjszakák. Ezt a hasonlatot nagyon találónak érzem, mert maga, pont úgy, mint egy szultán, se barátja, se szeretője nem tud lenni a nőknek, mert vagy ők a maga rabszolgái, vagy maga az övék. Szinte látom, ahogy négykézláb csúszik-mászik, míg csak a szép Tourvelné vissza nem fogadja ágyába. Akkor aztán se lát, se hall. Megsüketül a boldogságtól, megvakul a bűnbocsánat gyönyöreiben, s már azt se tudja, hogy én a világon vagyok! Hiába, barátom! Ő a maga nagy élménye, az a “nagy ügy”, mely úgy leköti, hogy nem érdekli más senki; s ha az utolsó levelében oly kétségbeesetten próbál másról beszélni, ezt csak azért csinálja, mert engem akar megbüntetni a hallgatásával. És, miután ennyi bizonyítékot adott rá, hogy fülig szerelmes Tourvelnéba, még van mersze fölpanaszolni, hogy miért is nincsenek már “közös érdekeink”. Jó lesz vigyázni, kedves vikomt! Addig jó magának, amíg én nem válaszolok minderre; most is csak nehezen türtőztetem magam. Ha kicsúszik a számon az a válasz, mindennek vége miköztünk. Tehát inkább beszéljünk valami másról. Engedje meg, hogy elmeséljek magának egy történetet. Ha sok a dolga, ne olvassa el. Ha másutt jár az esze, ne figyeljen rám; a legrosszabb esetben is csak annyi történt, hogy hiába meséltem el egy tanulságos történetet. Ismerek valakit, aki – éppúgy, mint maga – elcsavarta egy asszony fejét. Ez a nő nem vált éppen dicsőségére, s ezt ő, világos pillanataiban, érezte is, szégyellte is, csak éppen szakítani nem volt bátorsága. Kínos helyzet – s még kínosabb lett attól, hogy miközben azzal hencegett a barátainak, mennyire nincs elkötelezve, kinevették a háta mögött. Az ember ugyan is annál nevetségesebb, minél jobban kapálózik a nevetségesség ellen. Így múltak az évek. Ismerősöm egyik bakot lőtte a másik után, s minden baklövés után kijelentette: “Nem az én hibám.” Volt neki egy jó barátnője, aki sokszor nagy kísértést érzett, hogy ezt az egész ostoba szerelmet kiteregesse a világ elé és örökre lejárassa az ismerősömet, de nem bírta magát rászánni. Vagy azért, mert szívében több volt a jóság, mint a kajánság, vagy valamilyen más

okból elhatározta, hogy inkább tesz még egy utolsó kísérletet ismerősöm megmentésére. Ha nem sikerül, legalább elmondhatja ő is, amit a barátja szokott, hogy “nem az én hibám”. Írt neki egy levelet, melyről azt remélte, hogy mint egy jó orvosság, kigyógyítja a betegségből. A levél így szólt: “Az ember mindenre ráun, angyalom. Ez a természet törvénye, nem az én hibám. Ha tehát ma beleunok egy szerelembe, mely négy hónapig halálosan érdekelt, az nem az én hibám. Ha például bennem ugyanannyi volt a szerelem, mint benned a tisztesség, ezzel bizonyára már nagyon sokat mondtam. Nem csoda, ha egyszerre ért véget mind a kettő, s nem az én hibám. Így történt, angyalom, hogy egy idő óta megcsaltalak, mert a te irgalmat nem ismerő gyöngédséged valósággal rákényszerített; ez se az én hibám. Most pedig beleszerettem egy nőbe, aki azt követeli, hogy szakítsak veled; ez se az én hibám. Tudom, mit fogsz mondani. Azt, hogy hitszegő vagyok; de ha a természet a férfiakat hűséggel verte meg, az asszonyokat pedig makacssággal, nem az én hibám. Légy okos, válassz más szeretőt, hisz én is így cselekedtem. Ez a legokosabb tanács, amit adhatok; ha neked nem tetszik, nem az én hibám. Isten veled, angyalom! Örömmel tettelek a magamévá, s most örömmel adlak át másnak. Lehet, hogy egyszer visszatérek hozzád. Ilyen az élet, nem az én hibám.” Most nincs rá időm, hogy elmeséljem magának, milyen eredménye volt ennek az utolsó kísérletnek, de ha legközelebb írok, ígérem, mindent meg fog tudni. Egy “ultimátumot” is küldök majd, legalább megtudja, milyen feltételekkel vagyok hajlandó elfogadni a maga ajánlatát. Addig várjon szép türelmesen… Ui.: Köszönöm, hogy a kis Volanges lányról ilyen jó híreket küldött. Ezeket egyelőre eltesszük az esküvőjéig, utána pedig boldoggá tesszük vele a pletykaújságot. Maga viszont fogadja őszinte részvétemet utódja elvesztéséért… Aludjon jól, kedves vikomt! A n…-i kastélyban, 17.. november 24-én. CXLII. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak

Nem bírom eldönteni, vajon a szememben, vagy az eszemben van-e a hiba; annyi bizonyos, hogy sem a leveléből nem értettem egy szót sem, sem a példabeszédnek is beillő történetből, sem az idézett levélből. Elismerem azonban, hogy ez a levél olyan stílusos és olyan megrázó erejű műalkotás, hogy szó nélkül lemásoltam, és szó nélkül elküldtem Tourvelnénak. Minden percért kár volna, – gondoltam magamban, s a gyöngédségnek ezt a remekművét azon melegében elküldtem neki. Sietnem kellett, mert úgyis megígértem neki, hogy tegnap este levelet kap tőlem, de az is eszembe jutott, hogy ez olyan “nagy ügy”, amelyen elgondolkozhatik egészen reggelig. Remélem, ez a “nagy tett” kibékíti magát az én “nagy ügyemmel”. Azt hittem, már ma reggel továbbíthatom magának a szép Tourvelné válaszát, akibe állítólag oly szerelmes vagyok, de már idestova délre jár, és még nem jött semmi. Várok délután ötig, és ha nem történik semmi, magam megyek el a válaszért. Az ilyen “nagy ügyekben” mindig csak az első lépés a nehéz. Most pedig, talán mondanom se kell, borzasztóan kíváncsi lettem, hogyan végződik a maga története. Mi lett a maga kedves ismerőséből, akit mindenki azzal gyanúsított, hogy nincs ereje szakítani? Megjavult a végén? És a maga jószívű barátnője meg tudott neki bocsátani? Még ennél is kíváncsibban várom az “ultimátumot” – hogy a maga államférfihoz méltó kifejezését használjam. Főként azt szeretném tudni, hogy a Tourvelnénak küldött levelemben megtalálja-e szerelmem bizonyítékát. Persze, nem lesz nehéz, mert van benne, mégpedig elég sok van benne – csak az a kérdés, kinek szól ez a szerelem?! Ne értsen félre, nem akarom magamat feldicsérni, sorsomat rábízom a maga kegyes jóindulatára… Búcsúzom, gyönyörűm. Még nem zárom le ezt a levelet. Lehet, hogy két óráig még jön valami, és akkor a Várt választ csatolni fogom. Ui. délután kettőkor. Még mindig semmi. Sietnem kell, azért nem írhatok többet, de remélem, végre-valahára nem utasítja vissza az én forró, szerelmes csókjaimat… Párizs, 17.. november 27-én. CXLIII. LEVÉL Tourvelné Rosemonde-nénak Kedves asszonyom, végleg széjjelszakadt az a vászon, amelyre a boldogság vágyképeit ráfestettem… Szemem kinyílt, fölébredtem, a valóságot látom, ahonnan csak egyetlen út vezet tovább, a gyalázat és az önvád sövényei között,

a közeli és biztos halálba… Én ezen az úton nem fordulok meg, asszonyom! Minden gyötrelem kedves nekem, hiszen megrövidíti életemet. Ezt a levelet, melyet az enyémhez mellékelek, tegnap este kaptam. Nem fűzök hozzá megjegyzést, mert magáért beszél. Elmúlt már az az idő, amikor még jólesett, ha panaszkodhattam valakinek. Most már csak a néma szenvedés vár rám, ahhoz pedig nincs szükségem vigaszra, csak erőre. Ezzel el is búcsúzom magától, asszonyom. Utolsó kívánságom az, hogy ne törődjön velem, felejtsen el, vegye úgy, hogy már nem is élek. A szenvedésnek is van határa; azon túl a barátság már nem csillapítja fájdalmainkat, sőt inkább növeli őket. Ha valaki halálos sebet kapott, azt – épp az emberiesség parancsára – legjobb magára hagyni. Kétségbeesésem oly erős, hogy minden más érzéstől visszaborzadok; csak az éjszaka sötét csendjére vágyom, mert az majd betemeti szégyenemet. Ott elsirathatom múltam bűneit – ha ugyan tudok még sírni, mert tegnap óta egy könnyet se ejtettem. Elkárhoztam, kiszáradtam. Isten önnel, asszonyom. Kérem, ne válaszoljon. Miközben e sorokat írtam, megesküdtem, hogy felbontatlanul visszaküldök minden levelet. Párizs, 17.. november 27-én. CXLIV. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak Tegnap délután háromig nem jött válasz. Türelmetlen lettem, és odasiettem az elhagyott kedveshez, ahol azt a választ kaptam, hogy nincs odahaza. Tudtam ugyan, hogy ez az átlátszó kifogás nyílt visszautasításnak volt szánva, ami persze célt tévesztett nálam, mert se csodálkozást, se haragot nem ébresztett bennem. De azért abban a reményben távoztam, hogy egy ilyen jól nevelt úriasszony legalább egy pár szavas válaszra méltat e látogatás után. E válaszra oly kíváncsi voltam, hogy kilenc óra tájban hazamentem megnézni, megjött-e már. Legnagyobb meglepetésemre nem találtam semmit. Erre elküldtem a vadászomat egy kis kémszemlére, hiszen azt se tudtam, él-e, hal-e az én halálra sebzett szerelmem. Amikor aztán hazakerültem, vadászom azzal a hírrel fogadott, hogy Tourvelné délelőtt tizenegykor csakugyan elment hazulról. A szobalánya kíséretében a …-i zárdába hajtatott, s onnan este hétkor a kocsit meg a cselédségét hazaküldte azzal, hogy ő maga nem tér vissza. Más szóval Tourvelné kolostorba vonult, ami az özvegyasszonyok legszebb menedéke. Ha meg marad dicséretes elhatározása mellett, akkor még hálásabb leszek neki,

mint amilyen vagyok, mert ezzel az elhatározással a mi szép szerelmi kalandunk földöntúli fényben ragyog majd barátaink előtt. Emlékezzen rá, mit írtam a múltkor. Megnyugtattam, hogy ne féltsen engem, mert én csak új dicsfénytől koszorúzva térek vissza a világ színpadára. Nos hát, halljuk, mit mondanak most azok a szigorú kritikusok, akik valamilyen “romantikus” és “boldogtalan” szerelem áldozatát látták bennem! Tessék, csinálják utánam ezt a gyors és elegáns szakítást, vagy – ami még jobb – csapjanak föl vigasztalónak, az útjuk ki van taposva! Szeretném én azt látni, meddig tudnak eljutni azon az úton, amelynek én végigjártam minden szakaszát! Készséggel engedem át az első helyet annak, aki csak a legkisebb sikert eléri. Észre fogják venni, hogyha én egyszer komolyan veszek valamit, akkor kitörölhetetlen emléket hagyok magam után. Tekintsék semmisnek minden sikeremet, ha akad olyan férfi, aki ennél az asszonynál elhomályosítja az emlékemet! Az, hogy zárdába vonult, kellemesen legyezgeti hiúságomat. Viszont bosszant, hogy volt ereje egy olyan lépésre, mely elszakította tőlem. Csöppet sem hízelgő rám, hogy most már olyan akadályok is állnak közöttünk, melyeket nem én hoztam létre. Mi történik, ha kedvem támad újra közeledni hozzá? Lehet az, hogy ő ezt ellenezze, hogy ne ez legyen élete legboldogabb napja? Hát milyen szerelem ez? Maga ismer, gyönyörűm. Én ebbe nem nyugszom bele. Még magam se tudom, hogy fogjak hozzá. Mi volna például akkor, ha én ezt a nőt visszacsalogatnám addig a pontig, ahol már lehetséges a kibékülés? Azt hiszem, titokban ő is ebben reménykedik, mert az ember mindig szeretne kibékülni. Úgy érzem, hogy ez a legokosabb megoldás. Ne féljen, én ezt a kísérletet nem veszem túl tragikusan, tehát magának semmi oka se lesz megbántódni. Sőt, arra gondolok, hogy nekünk kettőnknek szép egyetértésben kellene hozzáfognunk a dologhoz; így aztán a siker újabb alkalom lesz arra, hogy másodszor is lába elé tegyem a szakítást, mely egyszer már olyan jólesett magának… Most tehát, gyönyörűm, nincs több akadálya annak, hogy a győztes megkapja jutalmát. Kimondhatatlanul vágyom magára! Jöjjön már, hagyjon ott mindent, Párizsban a szép viszontlátás várja, régi szeretője, a régi gyönyörűségek, régi barátai és az új kalandok kísértései! A kis Cécile minden baja nyom nélkül elmúlt. Tegnap nagy idegesség fogott el, és nem bírtam itthon ülni; jöttömben-mentemben benéztem Volanges-ékhoz is. A kislány már a szalonban fogadott, beteghez illő pongyolában ugyan, de már lábadozóban. Talán még sose volt ilyen üde és kívánatos! Hasonló esetben maguk, nők egy hónapot elheverésztek volna a pamlagon; komolyan mondom, ezek a lányok utolérhetetlenek! Óriási kedvem lett volna megvizsgálni, vajon csakugyan ilyen egészséges-e…

Talán érdekli magát, hogy Danceny lovag érzelmes lelkét teljesen fölkavarta a kis Cécile múló rosszulléte. “Az ő kis Cécile-je” beteg! Előbb aggodalmában, most meg örömében nem tud hová lenni! Reggel, délben, este átküldött valakit érdeklődni, de napjában egyszer személyesen is megjelent. A végén az tán írt egy szép levelet a mamának, és engedélyt kért, hogy élőszóban is kifejthesse a drága leány felgyógyulása fölött érzett őszinte örömét, amit a kedves mama meg is engedett. Én tehát ismét ott találtam a kis lovagot a szalonban, mint a régi szép időkben, legföljebb a viselkedése látszott tartózkodóbbnak, mint akkoriban. Látogatásának előzményeit ő maga mesélte el nekem, mert együtt mentünk haza, s őt nem nehéz szólásra bírni. A viszontlátástól úgy megkótyagosodott, hogy azt el se bírom mondani. Nincsenek szavak a szótárban, melyek kellőképp kifejezhetnék örömét, vágyait, forró lángolását. Én, aki a gyors előremenetel híve vagyok, teljesen megzavartam a fejét azzal az ígéretemmel, hogy hamarosan segítek neki beevezni a boldogság kikötőjébe. Ez egyébként szent elhatározásom. Mihelyt vége ennek a kísérletnek, legyen övé a leány, én pedig minden percemet magának akarom szentelni. Arra is gondolok persze, hogy a kis Cécile nem volna méltó tanítványom, ha csupán a férjét szarvazná föl. Művemre csak úgy tudnék büszke lenni, ha a szeretőjét is megcsalná, méghozzá engem, aki az első férfi voltam az életében. Én viszont nyugodt lélekkel állíthatom, hogy egyszer sem ejtettem ki előtte a szerelem szót. Maga pedig, gyönyörűm, siessen haza! Egy olyan férfi várja, aki hűségével és odaadáséval rászolgált az ígért jutalomra! Párizs, 17.. november 28-án. CXLV. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak El se bírom hinni, kedves barátom, hogy csakugyan lerázta magáról a szép Tourvelnét, s még azt a levelet is el merte neki küldeni, melyet én fogalmaztam meg erre a célra. Ez igazán szép volt magától; fölülmúlta minden várakozásomat. Nem is tagadom, hogy ez nagy haditett volt, s jobban tetszik nekem minden eddigi sikeremnél. Most talán arra gondol, hogy én egyszerre milyen nagyra tartom azt a nőt, akit eddig semmibe vettem – ebben azonban téved. Én nem Tourvelnét győztem le, hanem magát, barátocskám. Ez az, ami igazán szép ebben az ügyben, s aminek szívből örülni tudok.

Most pedig, mélyen tisztelt vikomt, elárulom, hogy maga igenis fülig szerelmes volt Tourvelnéba, sőt, most is szereti, méghozzá halálos nagy szerelemmel; mikor azonban nekem kedvem támadt magát bántani, egy szép gesztussal föláldozta ezt a nőt. Nem egyet, hanem ezret is föláldozott volna, csak hogy ne legyen kénytelen zsebre vágni az én bosszantó meg jegyzéseimet. Istenem, milyen hiú az ember! És milyen igaza van annak a filozófusnak, aki azt mondta, hogy a hiúság minden boldogság megrontója. Milyen arcot vágna hozzá, ha én az egészet azért csináltam volna, hogy megtréfáljam magát? Persze, tudja maga jól, hogy én ilyen hamisjátékot nem bírok játszani. Maga győzött, s én leteszem a fegyvert. Még azt a kockázatot is vállalom, hogy most engem kerget a meghasonlásba és a zárdába. Persze, csak a magam jószántából ismerem el a győzelmét, mert ha akarnám, meg tudnám én magát forgatni alaposan. Talán meg is érdemelné! Hogy mást ne mondjak, egy kissé meglepődtem, milyen átlátszó ravaszsággal próbált engem rábeszélni, hogy elölről kezdhesse ezt a megható szerelmi viszonyt. Ehhez volna esze, barátom! Hajlandó szakítani, hogy engem boldoggá tegyen, de mindjárt újra kezdené a szerelmet, hogy magának se legyen oka szomorkodni… Fölkínálja, hogy ezt az áldozatot – mely voltaképpen ál-áldozat csupán – nagylelkűen hajlandó megismételni, de persze csakis az én kedvemért! Így aztán két legyet ütne egy csapásra. A jámbor Tourvelné fenn hordaná az orrát, mint a maga szívének egyetlen bentlakója, engem viszont azzal engedne büszkélkednem, hogy a két vetélytársnő közül én vagyok az erősebbik. Vagyis: a két nő pórul járjon, hogy maga, kedvesem, jól járjon – mert más úgysem érdekli magát! Nagy kár, barátom, hogy bármily agyafúrt is a tervezgetésben, roppant bárgyúnak bizonyul a végrehajtásban. Egyetlen hibás húzással tönkretette azt, amire a legjobban vágyik! Valmont, Valmont!… Maga titokban arra gondolt, hogy tovább folytatja ezt a szerelmet, de azért lemásolta az én szakító levelemet? Milyen rossz véleménnyel lehet rólam! Tanulja meg, kedvesem, ha egy asszony beleszúr egy másik nő szívébe, a legtöbbször tudja, hová kell céloznia, hogy az a seb halálos legyen. Amikor én Tourvelnét leszúrtam, jobban mondva, a szívéhez vezettem a maga kezét, nem felejtettem el, hogy ezt a nőt egy kis ideig jobban merte szeretni, mint engem, más szóval, hogy ő játszotta az első hegedűt… Ne reménykedjék, barátom. A kezem nem remegett – de ha mégis, kész vagyok vállalni a következményeket. Tehát nincs kifogásom ellene, ha mindent elkövet Tourvelné visszaszerzésére, sőt, egyenesen fölkérem rá! Ha pedig eléri célját, ígérem, hogy sikere miatt nem sértődőm meg. Olyan biztos vagyok a dolgomban, hogy ezentúl egy szót se vesztegetek rá. Van, ami jobban érdekel.

Így például a kis Cécile egészsége. Nagyon örülnék, ha jó híreket hallhatnék felőle, amikor Párizsba érkezem. A továbbiakat a maga belátására bízom, de nagyon kíváncsi vagyok, mire határozza el magát; visszaadja-e a leányt szerelmesének, vagy kihajt-e újra a Valmont-ok családfája, Gercourt gróf nevén… Én a második megoldást tartom mulatságosabbnak, de nem akarom magát befolyásolni. Csak arra kérem, várjon a végleges döntéssel addig, míg velem is megbeszélte az ügyet. Hamarosan úgyis visszatérek Párizsba, tehát már nem kell sokáig várnia. Még nem tudom pontosan, mikor érkezem, de nyugodt lehet, hogy erről maga fog elsőnek értesülni. A viszontlátásra! Sokat bosszantom, bántom és szidom magát, de azért még mindig nagyon szeretem. Erről kézzelfogható bizonyítékokkal is fogok szolgálni! A n…-i kastélyban, 17.. november 29-én. CXLVI. LEVÉL Merteuil márkiné Danceny lovagnak Végre utazom, kedves fiatal barátom, és holnap estefelé ismét Párizsban leszek! Míg vége nincs az utazással járó felfordulásnak, nem akarok vendéget hívni, de ha magának valamilyen sürgős és bizalmas mondanivalója van, akkor, ebben a kivételes esetben, nem veszem olyan szigorúan ezt a tilalmat. Kérem, ne szóljon erről senkinek, mert ez csak magának szól és senki másnak. Még Valmont sem tudhat róla! Bizony, ha valaki azt mondta volna, hogy nemsokára maga lesz a legjobb barátom, nagyon csóváltam volna a fejemet. De a maga bizalmára én is csak bizalommal válaszolhatok. Persze, az sem lehetetlen, hogy maga valamilyen hátsó gondolatot forgat a fejében, és el akarja csavarni a fejemet. Ennek nem nagyon örülnék, de nem is ijednék meg tőle, hiszen van magának most már fontosabb dolga. Mit számít a bizalmas barát akkor, amikor fellép a színpadra a főszereplő! Máris nagyon sok lehet a dolga, mert legújabb sikerét is másoktól kellett megtudnom. Bezzeg, amíg vidéken volt a kis Cécile, reggeltől estig az én fülembe sóhajtozta panaszait! A falnak is beszélt volna akkor, ha én olyan örömmel meg nem hallgatom… Hát még amikor megbetegedett! Úgy ki volt éhezve a hallgatóságra, hogy még az én szerény társaságomnak is örült. De most a kis Cécile már Párizsban van, nem beteg többé, sőt, még személyesen is

láthatja őt – ennél többet kívánni se tud, tehát nem létezőnek tekinti régi barátait. Nem vagyok megsértve. Minden húszéves fiatalember ezt tenné a maga helyében. Alkibiadesen kezdve és magán végezve, ez a korosztály mindig csak olyankor fedezte föl a barátságot, amikor már nagyon meg volt szorulva. A boldogság sem ihlette őszinteségre, legföljebb fecsegésre… Tudja, mit mond erről Sokrates? Én vele tartok: “Szívesen látom a barátaimat, amikor boldogtalanok”.43 Persze, könnyű egy filozófusnak, mert ő egyedül is jól érzi magát; én azonban nem vagyok olyan bölcs, mint ő, s bizony igazi asszonyi gyengeséggel nagyon is megszenvedtem a maga némaságát. Mégse gondolja rólam, hogy követelőző vagyok! Van persze gyengeség ebben a szívben, mely megszenvedte a maga hiányát, de ha kell, van benne erő is. Például, sokkal kevésbé fáj barátaim távolléte, ha ennek a boldogságuk az oka. Maga is csak akkor látogasson hozzám holnap este, ha nincs valamilyen szerelmi lekötöttsége, mert én a legkisebb áldozatot se fogadom el! Búcsúzom, lovag. Izgatottan várom a holnapi estét, s már most találgatom: eljön-e? Nem-e? A n…-i kastélyban, 17.. november 29-én. CXLVII. LEVÉL Volanges-né Rosemonde-nénak Kedves asszonyom, szomorú vagyok, és önt is meg kell szomorítanom azzal a hírrel, hogy Tourvelné tegnap megbetegedett. Nagyon nyugtalankodom miatta, mert hirtelen betegedett meg, és aggasztó tünetek mutatkoznak rajta. Magas a láza, állandóan félrebeszél, és olthatatlan szomjúság kínozza – egyelőre csak ennyit lám!, s ebből az orvosok se tudnak semmit se megállapítani. A kezelést ő maga is megnehezíti, mert nem hajlandó orvosságot szedni. Amikor eret vágtak rajta, le kellett fogni, ezenkívül még kétszer volt szükség erőszakra, amikor visszaerőltettük rá a kötést. Ezt Ugyanis lázálmában minduntalan ledobja magáról. Ön, akárcsak én is, félénk, szelíd és törékeny teremtésnek ismeri. Bizonyára el se tudja képzelni, hogy most négy ember is csak üggyel-bajjal bír vele; ha pedig a lelkére akar beszélni valaki, ijesztő dührohamok fogják el. Nem is bírom elhinni, hogy mindezt a láz okozná. Attól félek, az elméje zavarodott meg. Hogy ez a félelem nem alaptalan, arra mutatnak a tegnapelőtti események. 43

Mainzontel: Tanulságos történet Alkibiadesről.

Az történt ugyanis, hogy e nap délelőttjén, tizenegy óra tájban, szobalánya kíséretében átment a …-i kolostorba. Ezt mindenki természetesnek vette, hiszen ott nevelkedett, és mindmáig sűrűn ellátogatott oda. Egy idő múlva azonban eszébe jutott a leánykori szobája. Érdeklődött, lakatlan-e a szoba s amikor igenlő választ kapott, azt mondta, hogy nagyon szeretné viszontlátni. A zárda főnökasszonya és néhány apáca vele ment. Körülnézett, aztán kijelentette, hogy vissza szeretne költözni ebbe a szobába. Voltaképpen azért is jött, mert belátta, hogy ezt a szobát sose lett volna szabad elhagynia. “Innen – tette hozzá – már csak holtan fognak engem kihozni.” Ezek az ő saját szavai! Az apácák teljesen tanácstalanok voltak megdöbbenésükben. Később, amikor egy kis lélegzethez jutottak, megmagyarázták neki, hogy férjes asszonyokat csak külön engedéllyel szabad a zárdába befogadni. De beszélhettek, amit akartak; mintha nem is hallotta volna a magyarázatot, szívósan kitartott elhatározása mellett. Nemcsak a zárdából, hanem egykori szobájából sem akart többé kimozdulni. Végül az apácák adták föl a harcot. Este hét óra felé beletörődtek abba, hogy Tourvelné ott éjszakázzék. Kocsiját a cselédséggel együtt hazaküldték, abban a reményben, hogy talán másnap könnyebben célt érnek. Arca és viselkedése, az apácák állítása szerint, az este folyamán az elmezavar legkisebb jelét sem mutatta, sőt, feltűnően higgadtnak és kiegyensúlyozottnak látszott. Igaz, négy vagy öt ízben olyan mély álmodozásba merült, hogy hiába szóltak hozzá, nem hallotta, s mielőtt ebből az állapotból magához tért volna, két ökle közé fogta halántékát, és teljes erőből összeszorította. Az egyik apáca meg is kérdezte tőle, nincs-e fejfájása. Erre se válaszolt rögtön, hanem rábámult a kérdezőre, és csak aztán mondta: “Nem ott a baj”. Kisvártatva azt kérte, hogy hagyják magára, és a jövőben ne kérdezzenek tőle semmit. A nővérek magára hagyták, Szerencsére azonban a szoba lány ugyanabban a szobában aludt, mert másutt nem volt hely. E fiatal leány beszámolója szerint úrnője este tizenegyig elég nyugodtan viselkedett. Akkor azt mondta, álmos. A leány még le se vetkőztette egészen, amikor váratlanul gesztikulálni kezdett, miközben föl s le járkált a szobában. Julie szemtanúja volt mindannak, ami e napon történt; egy szót se mert hozzá szólni, körülbelül egy óra hosszat némán várakozott. Akkor aztán Tourvelné kétszer egymás után felsikoltott. Julie-nek épp csak annyi ideje volt, hogy odaugorjon és fölfogja asszonyát. “Nem bírom tovább!” – kiáltotta Tourvelné. A leány ágyához vezet te; ezentúl azonban Tourvelné nem fogadott el segítséget, s azt is megtiltotta, hogy a nővéreket értesítse. Csak vizet hozatott ágya mellé, és ráparancsolt a szobalányra, hogy feküdjön le.

Julie úgy látta, hogy asszonya éjfél után két óráig nem bírt elaludni, habár semmiféle mozgást vagy sóhajtozást sem ész lelt. Hajnali ötkor azonban Tourvelné hangja ébresztette föl, aki hangosan, csaknem kiáltva beszélt. Megkérdezte tőle, nincs-e valamire szüksége, de nem kapott választ. Gyorsan gyertyát gyújtott, és a beteghez lépett, aki azonban már nem is merte meg, viszont abbahagyta az értelmetlen kiáltozást, és így szólt: “Nem akarok látni senkit! Világosságot sem akarok, mert már csak sötétben bírok élni!” Emlékszem, hogy ezeket a szavakat tegnap is több ízben elismételte. Ezt az átmeneti kijózanodást kihasználva, Julie azonnal segítségért sietett, Tourvelné azonban a nővérek közeledését is visszautasította, olyan dühkitöréssel, amely azóta már többször tapasztalható volt nála. Mindez nagy riadalmat okozott a zárdában; a főnökasszony tehát tegnap reggel hétkor elküldött értem. Odasiettem, pedig még alig világosodott. Amikor Tourvelné értesült jöttömről, úgy látszott, hogy eszméletre tér, mert így szólt: “Hogyne! Jöjjön csak be!” Ágyához léptem, de akkor már üres tekintettel bámult rám, görcsösen megszorította a kezemet, és komor hangon felkiáltott: “Meg kell halnom, mert nem hittem magának!” Rögtön ezután eltakarta szemét, és újra félrebeszélt, mint már annyiszor. “Nem akarok látni senkit”, és így tovább. Valamivel később elvesztette eszméletét. Az a fölkiáltás, mellyel engem fogadott, s néhány lázálmában elhangzott zavaros mondat azt a nyugtalan érzést kelti bennem, hogy ennek a félelmetes betegségnek talán még félelmetesebb oka van… Ámde tartsuk tiszteletben barátnőnk titkát, s érjük be azzal, hogy részvétünkkel könnyítsünk balsorsán. A tegnapi napja nagyon rossz volt. Ijesztő lázrohamok a teljes levertséggel váltakoztak; szegény csak ezekben az időközökben nyugszik meg egy kicsit, s hagyja pihenni környezetét. Este kilencig ott ültem betegágya mellett, reggel megint oda megyek, és vele maradok egész nap. Biztosíthatom, hogy nem hagyom cserben kínlódó barátnőmet, pedig rossz nézni, milyen makacsul utasít vissza minden gyógyítási vagy ápolási szándékot. Most kaptam kézhez az orvos éjszakai látogatásáról szóló jelentést. Elküldöm önnek, pedig, mint látni fogja, nem valami vigasztaló. A jövőben is elküldöm önnek az orvos beszámolóit. Isten önnel, nagyra becsült barátnőm, vissza kell térnem kedves betegemhez. Leányom is üdvözli önt, és üzeni, hogy majdnem teljesen lábra állt már. Párizs, 17.. november 29-én. CXLVIII. LEVÉL Danceny lovag Merteuil márkinénak

Asszonyom, én szeretem magát. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Te vagy a kezdet és a vég, és a teljesség, a beteljesülés! Barátnőm és barátom, kedvesem és szerelmesem, mily boldog volnék, ha nem tudnám, hogy téged a bánat emészt! Asszonyom, mint igaz barátja kérem önt, nyugodjék meg… Drágám, légy boldog, hiszen szeretlek! Nem is értem, mivel vádolhatja magát. Higgye el, kérem, csak az a baj, hogy a maga lelkiismerete túlságosan szigorú. Ő sugallja magának azt az önvádat, mely alaptalan, ő vádol engem olyan hibákkal, melyeket nem követtem el. Szentül hiszem, hogy mi nem tehetünk semmiről; mindkettőnket a szerelem csábított el. Ne félj, szerelmem! Bízd rá magad ezekre az érzésekre! Hadd, hogy átjárjon az a tűz, amelyet te csiholtál. Attól, hogy a szívünk csak most ébredt önmagára, még nem esett rajta folt… Ezt magad se hiheted komolyan! Nem vagyunk mi hidegfejű csábítók, akik tervszerűen kiszámítják minden lépésüket, megmozgatnak minden eszközt, és mindig tudják, mi következik. Az igazi szerelemtől mindez idegen. Az nem ismeri a számítást, érzelmei túláradnak megfontolásain, uralmát épp azzal tartja fönn, hogy nem érjük föl ésszel hatalma titkait. A csendet és a félhomályt kedveli, s ott sző be minket fonalával, mely láthatatlanul és eltéphetetlenül összefűz! Hisz én még tegnap se tudtam, mi van velem. Igaz, szívdobogva vártam a maga hazaérkezését, lélegzethez se jutottam a boldogságtól, amikor viszontláttam – de azt hittem, ez is csak az én testvéri barátságomnak tanújele. Oly kellemesen éreztem magam abban az édes kábulatban, hogy igazi jelentését firtatni eszembe se jutott. Veled is ez történt, édesem. Te is úgyszólván csukott szemmel adtad át magadat annak a varázsnak, mely átjárta lelkedet. Azt hiszem, mind a ketten egyszerre jöttünk rá, hogy ennek szerelem a neve, de csak akkor, amikor már teljesen megmámorosodtunk tőle, és lassan ébredezni kezdtünk ebből a szédületből. Csakhogy ez nem a bűneinket, hanem épp ártatlanságunkat igazolja. Te barátom voltál, az is maradtál, én pedig nem éltem vissza bizalmaddal. Igaz, egyikünk sem értette meg érzelmeink igazi jelentését, ennek az illúziónak azonban mi nem a megteremtői voltunk, csak áldozatai. Miért baj ez, kedvesem? Mi okunk panaszkodni? Örülnünk kell inkább annak a sok szépnek és jónak, ami ebből az illúzióból fakad. Legyünk boldogok, s ne bántsuk egymást mondva csinált szemrehányásokkal; ha gondunk van is, csak az az egy, hogy szerelmünk felhőtlen és hosszú életű legyen. Ez az legszebb álmom, édesem! Hidd el, mostantól kezdve nincs okod félni. Egy vagy velem, egy a vágyaimmal, vérem forróságával, képzeletem csapongásával, testem mámorával. Boldog napok sorakoznak előttünk, és minden napunknak minden perce új gyönyöröket tesz lábunk elé.

Isten veled, te édes, te drága! Ma este elmegyek hozzád, de nem merem hinni, hogy egyedül leszünk, mert neked ez nem olyan fontos, mint nekem. Párizs, 17.. december 1-jén. CXLIX. LEVÉL Volanges-né Rosemonde-nénak A tegnapi nap, kedves barátnőm, úgyszólván reggeltől estig jó előjelek közepette telt el. Azt hittem már, ma reggel jó híreket kap tőlem szegény betegünkről, de az este, mély sajnálatomra, semmivé lett ez a szép remény. Közbejött valami, ami első látásra semmitmondónak látszott, de váratlanul súlyos következményekkel járt. Betegünk állapota rosszra fordult. Állapota ugyanolyan aggasztó, mint amilyen volt, vagy talán még annál is rosszabb. Ennek a hirtelen fordulatnak okát én sohasem tudtam volna megfejteni, de Tourvelné tegnap megnyitotta szívét, és mindent elmesélt nekem. Azt is elmondta, hogy ön be van avatva minden bajába, tehát nincs okom titkolózni ön előtt. Tegnap reggel érkeztem a zárdába. Azzal fogadtak, hogy a beteg már több mint három órája alszik. Oly mélyen és nyugodtan aludt, hogy már szinte féltem, nem eszméletlen-e, de nemsokára fölébredt, és maga tárta szét ágya függönyét. Körülnézett, és meglepettnek látszott. Fölkeltem, hogy odamenjek hozzá, s ő megismert, néven szólított, és odaültetett maga mellé. Még szóhoz se jutottam, már kérdezősködni kezdett. Hol van, hogy kerülünk oda mi, mi baja voltaképpen, és miért nem az otthonában fekszik. Először azt hittem, ismét félrebeszél, ha bár a lázálma könnyebbnek látszott a tegnapinál, de látnom kellett, hogy nagyon jól megérti minden szavamat. Tehát visszanyerte eszméletét, de elvesztette az emlékezőtehetségét. Apróra kifaggatott mindenről, ami a zárdába érkezte óta történt; ő azt se tudta, miképpen került oda. Részletesen tájékoztattam mindenről, csak azt hallgattam el, ami megijeszthette volna. Végül a hogyléte felől érdeklődtem Azt a választ kaptam, hogy pillanatnyilag nincs semmi baja, csak fáradt, mert alvás közben sokat szenvedett. Kértem, hogy nyugodjék meg, és ne fárassza magát a sok beszéddel, és leültem ágya mellé. Eközben a kedvesnővérek megkérdezték, nem kíván-e egy kis húslevest, amit ő aztán jóízűen el is fogyasztott. Még másfél óra hosszat változatlanul jól érezte magát. Többet nem mondott ugyan, csak megköszönte ápolásomat meg szokott gyengéd és bájos modorában. Ezután ismét csöndben maradt, csak később szólalt meg újra, mondván: “Igaz, csak ugyan kiment a fejemből, hogy idejöttem.” Rögtön

ezután rémülten fölkiáltott: “Kedves jó barátnőm, ne hagyjon el… Érzem, minden kezdődik elölről!” Odaléptem hozzá. Megragadta kezem, és homlokához szorította, mondván: “Istenem, istenem, miért is muszáj élnem…” Hanghordozása s e szörnyű szavak könnyeket csaltak szemem be; ő is észrevette elérzékenyülésemet, mert így szólt “Látom, sajnál. Hát még ha tudná…” Nem bírta folytatni, csak arra kért, hogy küldjem ki az apácákat, mert mindent el akar nekem mondani. Rémlik, megírtam önnek már, milyen gyanú lappangott bennem. Most megijedtem, hogy ő rászánja magát ennek meg vallására, a ránk váró hosszú és bizonyára kimerítő beszélgetés újra fel fogja izgatni szegény barátnőnket. Tiltakozni kezdtem. Azt mondtam, most első a pihenés, belőle azonban mindenáron kikívánkozott a szó. Nem volt mit tenni. Amikor négyszemközt maradtunk, elmondta nekem mindazt, amit önnel is közölt, te hát fölösleges megismételnem. Amikor a végére ért, s elmondta a szakítás embertelen módját is, felsóhajtott. “Vártam a halált, és nem is féltem tőle. De ahhoz nincs erőm, hogy tovább éljek, ennyi keserűséget és gyalázatot cipelve.” Láttam, hogy csüggedése teljes kétségbeesés be csapott át, és ismerve nagy hitbuzgóságát, a vallásból merített érvekkel próbáltam rá hatni. Máskor ez talán eredményes lett volna, most azonban gyengének bizonyultam e magasztos feladatra. Sietve azt tanácsoltam, hogy hívassuk át Anselme fő tisztelendő urat, Tourvelné benső bizalmasát. Ebbe mindjárt beleegyezett, sőt meglátszott rajta, mennyire várja jöttét. El is küldtek érte, s ő hamarosan megjött. Sokáig időzött szenvedő barátnőnk mellett. Távozóban azt mondta, hogy szerinte nem kell sietni az utolsó szentségek föladásával. Ha az orvosok mást nem mondanak, akkor ő inkább várna; abban maradtunk, hogy másnap visszajön. Amikor ez történt, körülbelül délután három óra volt. Tourvelné ötig elég jól érezte magát, úgyhogy mindnyájan a legjobbakat reméltük. Ekkor azonban megtörtént a baj. Levele érkezett; mikor át akarták adni, kijelentette, hogy semmiféle levelet nem fogad el, amit nem is erőltetett senki. Ezzel azonban vége is lett a nyugalomnak. Elkezdett kérdezősködni. Honnan jött a levél? Volt-e rajta bélyeg? Ha nem, akkor ki hozta? Azt mondtuk, nem tudjuk. Ki volt a feladó? Azt mondtuk, hogy a küldönc nem adott fölvilágosítást a kapusnővéreknek. Egy kis időre elcsendesült, de aztán újra beszélni kezdett ugyanolyan összefüggéstelenül, mint az éjszakai lázas önkívületben. Ez se volt állandó. Egyszer, egy nyugalmas pillanatában, el kérte azt a bizonyos levelet. Amikor ránézett, fölkiáltott: “Ő írta! Istenem, ne hagyj el…” – s rekedt hangon kérlelni kezdett, hogy vegyük vissza a levelet. Összehúzatta az

ágyfüggönyöket, és meghagyta, hogy ne zavarjuk, de nem sokkal később újra a segítségére kellett sietnünk. Ez a roham minden előzőnél hevesebb volt, ijesztő görcsökkel súlyosbítva. Amíg én ott voltam, semmit sem javult az állapota, s most már a reggeli jelentésből tudom, hogy az éjszaka se hozott enyhülést. Láthatja ebből, milyen aggasztó a helyzet. Szinte csodálom, honnan meríti az erőt, de meg kell mondanom, hogy a legrosszabbra is föl vagyok készülve. Az a levél, mely a bajt okozta, nézetem szerint csak Valmont-tól jöhetett, bár egyszerűen nem értem, hogy merészelt ő írni a történtek után? Kérem, kedves barátnőm, ne haragudjék rám. Amint látja, tartózkodom minden véleménynyilvánítástól, de mégiscsak rettenetes egy ilyen asszony romlását végignézni, aki mindig boldog volt, és meg is érdemelte, hogy az legyen. Párizs, 17.. december 2-án. CL. LEVÉL Danceny lovag Merteuil márkinénak Nagyon rossz, hogy nem láthatlak… De addig is, míg újra találkozunk, azzal vigasztalom magam, hogy levelet írok neked, édesem. Így nem érzem annyira a hiányodat. Elmondom, mit érzek, elgondolom a te érzéseidet, s ezzel játszadozva talán sikerül betöltenem a távolléted okozta űrt. Persze, emlékszem a szavaidra, s nem várok tőled választ, Sőt én se írok neked többé, mert – mint említetted – ez az érintkezési mód veszedelmes és nekünk nincs is rá szükségünk. Ha akarod, én is akarom, mert nem akarhatsz te olyat, amit én ne akarnék; de mielőtt végleg elfogadnám döntésedet, lenne egy-két szavam a dologról. Hogy mennyire veszedelmes ez a levelezés, azt döntsd el te. Én ezt nem tudom átlátni, és úgyis a te biztonságod az első. Ha téged nyugtalanít valami, akkor nekem sincs egy nyugodt percem. E tekintetben nem ketten vagyunk egyek, hanem te egymagad jelented mindkettőnket. De hogy fölösleges is, az kérdés. Persze, erre a kérdésre mi ketten ugyanazt a választ adhatjuk csak, s ha most mégis eltér a véleményünk, akkor ennek csak egy oka lehet – az, hogy nem beszéltük meg a dolgot, tehát nem is érthetjük meg egy mást. Ha annyit lehetnénk együtt, amennyit akarunk, akkor valóban fölösleges lenne a levél. Hiszen egy szó, vagy egy tekintet, de még a hallgatás is százszor többet fejez ki nála. Szerintem ez annyira nyilvánvaló, hogy amikor te szóba

hoztad levelezésünk beszüntetését, nem éreztem rögtön e gondolat súlyát. Csak megérintett, de nem ütött rajtam sebet. Hogy egy hason latot mondjak, valahogy úgy jártam, mint amikor a szíved fölött akarlak megcsókolni, s beleütközöm inged fátyolába vagy csokrocskáiba. Az ember félrehúzza, s már el is felejtette, hogy az előbb még útját állta valami. De azóta alig találkoztunk, s bizony, amikor nem vagy itt nálam, minduntalan eszembe jutnak a levelek. Azt kérdem magamtól: Még egy tilalom? Mire való ez? Hiszen annyi a mondanivalóm, amikor nem lehetek veled! De még ha együtt lennénk is, mondjuk, egy egész napot, akkor meg drágábbak lennének gyönyöreink minden beszélgetésnél! Hiszen ha velem vagy, a pihenés is csupa gyönyörűség. Ám ha mégoly sokat lehetnék is veled, akkor is el kell búcsúznunk egyszer, s újra egyedül maradok… S hogy hiányzik ilyenkor egy levél! Ha nem olvasom, legalább nézegetem, mert hidd el, nekem a látása is öröm, mint ahogy jólesett ma éjjel, hogy megsimogathattam – az arcképedet. Arcképet mondtam? A levél is az; a lélek arcképe. Még több is, mint egy halott képmás, mely mozdulatlanságával csöppet se hasonlít a szerelemre. Egy levélbe viszont idővel lelket lehelünk, élni kezd, megtelik érzéseinkkel, velünk örül az életnek, s velünk pihen. A te szerelmed mindennél drágább nekem, s nem foszthatsz meg attól, hogy összegyűjtve láthassam érzelmeidet! Nem tudhatod, mikor fog el téged is a vágy, hogy írj nekem. Ha az egyedülléttől megnyílik vagy összeszorul szíved, ha öröm járja át vagy összemarkolja a bánat, akkor gondolj rám, barátodra. Itt vagyok, s te nem adod át nekem minden örömödet, minden bánatodat? Mi lesz, ha elárvulva, elmerengve a messzeségbe ragadnak álmaim?… Kedvesem, édesem, te csupa szív asszony! Tiéd a döntő szó, én csak elmondtam a magamét, te menj a magad útján. Elmondtam érveimet, pedig talán többre mentem volna, ha kéréseimet mondom el. Lehet, hogy nem értem célt; az se baj. Jókedvű leszek, s úgy teszek, mintha levelet kaptam volna tőled. Megpróbálom kitalálni a tartalmát – de lásd be, jobb lenne, ha írnál, mert az szebb lenne, mint a gondolataim. Közeleg találkozásunk órája, édesem. Elhallgatok, hogy annál hamarább szólhassak újra hozzád. Párizs, 17.. december 3. CLI. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak

Bátor vagyok szíves tudomására hozni, márkiné, hogy nem ettem meg a maszlagot, mellyel meg óhajtott etetni, s nem vagyok már az a balgatag ifjú, aki ne tudná, mit jelent az, ha édes kettesben találja magát valakivel. S hogy a “véletlen szeszélye” hozta oda Dancenyt? Pompás! És pompás a maga arca is, melyről egy pillanat alatt csak úgy sugárzik a nyugalom és a méltóság. Nem, asszonyom. Nem volt semmi baj. Előfordul, hogy az ember ijedtében megzavarodik; de maga nem. Nem volt egy árulkodó mozdulata, egy ügyetlen szava sem, sőt, ki kell jelentenem, hogy még a tekintetén is uralkodik. Ha mind azt, amit láttam, el is hittem volna, akkor nemcsak hogy nem gyanakodnék, hanem még tiszta szívvel osztoznék a maga bosszúságában, amiért az a bizonyos “fölösleges harmadik” a nyakunkra telepedett. Az itt a baj, mélyen tisztelt márkiné, hogy maga elpocsékolja irigylésreméltó tehetségét, füstbe mennek legszebb tervei, szétfoszlanak várt illúziói, mindaddig, míg alaposan meg nem neveli a szeretőjét, ezt a kezdőt! Minthogy újabban amúgy is kedvet kapott az ifjúságot nevelni, tehát magyarázza meg a tanítványainak, hogy ne piruljanak és ne veszítsék el a lábuk alól a talajt, ha egy tréfát mond nekik valaki. Továbbá, nem kell egy nőt tűzzel-vassal megvédeni olyan vádak ellen, amelyeket, ha más nőkről van szó, csak lagymatagon szoktak elhárítani. Verje a fejükbe, hogy szép nyugodtan hallgassák végig, ha valaki bókol a kedvesüknek. Nincs arra semmi szükség, hogy ők tolakodjanak a bókoló helyére. Ha már megengedi nekik, hogy kidülledt szemmel bámulják magát a társaságban, akkor viszont tanulják meg fegyelmezni a tekintetüket, melyről ők azt hiszik, hogy nem több egy szerelmes pillantásnál, pedig csak úgy bőg belőle a hencegés, hogy “ez az asszony az enyém!” Ha mindezt megtanulták, akkor megtarthatja a vizsgákat a legnagyobb nyilvánosság előtt; én pedig, aki mindig szívemen viseltem a maga sikereit, ígérem, hogy megszerkesztem és közzé teszem ennek a fiúnevelő intézetnek a tantervét. De most még nem tart itt, asszonyom, s engem meglepett, hogy velem, énvelem, úgy akart elbánni, mint valami kis elemistával. Ha nem maga ül ott, hogy megbosszulom, és milyen kéjjel bosszulom meg ezt a sértést! Több kéjjel, mint amennyitől ön, asszonyom, megfosztani vélt! De magának kivételes elbánás jár. A maga kedvéért megelégszem bosszú helyett elégtétellel. Ettől azonban nem tarthat vissza semmi, se kétely, se bizonytalanság. Márkiné, én mindent tudok! Maga négy napja van Párizsban. Mindennap találkozott Dancenyval. Csak Dancenyval. Más senkivel! A kapuja ma is zárva van, és a kapus csak azért nem bírta az utamat elállni, mert ő nem olyan biztos a dolgában, mint maga… Ezzel szemben nagybecsű levelében azt írta, hogy én leszek az első ember, aki értesülni fog a megérkezéséről. Ennek időpontját – azt írta – még nem közölheti

velem, habár az indulása előestéjén írt nekem!! Tagadni óhajt? Vagy inkább mentegetőzni kíván? Ne fáradjon. Mind a kettő reménytelen. Én azonban, amint látja, még türtőztetem magam, ami annak a jele, hogy még most is maga az erősebb. De most aztán elég! Kipróbálta a hatalmát, de ne éljen vissza vele. Mi ketten nagyon jól ismerjük egymást, márkiné. Azt hiszem, többet nem kell mondanom. Értésemre adta, hogy holnap egész nap távol lesz otthonától. Csak rajta! Majd meglátjuk, igaz-e? Legyen nyugodt, meg fogom tudni. De egyszer vége lesz a napnak, és akkor maga is hazamegy; nem tudom, hogy a mi bonyolult békekötésünkre elég lesz-e az éjszaka, estétől reggelig? Kérem, tudassa velem, hogy az otthonában, vagy amott akarja-e megrendezni kibékülésünk nagy számú engesztelő áldozatát. Danceny úrral azonban végeztünk! A maga rossz kis fejecskéjét ez a fiú alaposan megzavarta. Úgy látszik, valamivel alaposan felcsigázta a képzeletét, de én képes vagyok arra is, hogy eltemessem a féltékenységet. Azzal azonban legyünk tisztában, hogy amit eddig eltűrtem mint játékos szeszélyének tanújelét, azt a jövőben már kénytelen lennék határozottan személyem mellőzésének tekinteni. Azt hiszem, erre nem szolgáltam rá, s legkevésbé a maga részéről, asszonyom! Remélem, ez nem jelent fájdalmas lemondást magának. De még ha egy kis fájdalommal járna is, azt hiszem, én ezen a téren jó példával jártam elöl. Egy odaadó, gyönyörű asszony, aki csak értem élt, s talán épp ebben a pillanatban belehal szerelmi bánatába – talán csak ér annyit, mint ez a gimnazista, aki talán csinos és szellemes, de teljesen tapasztalatlan, és úgyszólván folyékony halmazállapotban van. Búcsúzom, márkiné. Arról, hogy most mit érzek, inkább hallgatok. Azt hiszem, pillanatnyilag az a legokosabb, ha nem vizsgálom a szívemet. Várom válaszát. Fontolja meg, amit ír, de alaposan; egy szavába kerül, hogy örökre elfelejtsem a sérelmemet, de a visszautasítása, sőt még a hallgatása is kitörölhetetlen nyomot hagyna bennem. Párizs, 17.. december 3-án. CLII. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak “Kitörölhetetlen nyomot”? Jaj, Vikomt! Így megfenyegetni egy ilyen bátortalan asszonykát, mint én… Érzem, hogy harag szik, s reszketek; félek, hogy bosszút áll, s nem tudom, hová bújjak maga elől. Hiszen ha maga a romlásba akar taszítani, akkor én teljesen tehetetlen volnék. Futhatnék

fűhöz-fához, s mit érnék vele? Maga tovább ragyogna fényben és dicsőségben. Van is magának mitől félnie! Legföljebb – ha nagyon áskálódnék – megszökne Franciaországból, persze, csak ha len ne rá ideje. De hiszen külföldön se élnek rosszabbul, mint nálunk. Így aztán, mihelyt megtelepedett valahol – föltéve, hogy a francia udvar nyugton hagyná –‚ nem érné bántódás. A különbség csak annyi, hogy azontúl más színhelyen lenne kénytelen babérokat szerezni… Mindezt csak azért mondtam el, hogy egy kicsit megnyugtassam magát; most pedig térjünk a dologra. Tudja-e, kedves vikomt, miért nem mentem újra férjhez? Remélem, nem hiszi rólam, hogy nem akadt mind a tíz ujjamra egy jó parti? Nekem azonban nem kellett senki, mert nem akartam, hogy bárki is beleszóljon az életembe. Nem arról van szó, hogy én a cselekvési szabadságomat féltettem; azt én előbb-utóbb úgyis kiverekedtem volna. Az a tudat is bénítóan hat rám, hogy valakinek joga van rám panaszkodni; más szóval, én csak passzióból vagyok hajlandó megcsalni a férjemet, de rákényszeríteni nem hagyom magam. És tessék, erre maga megírja nekem a legférjibb levelet a világon! Miről is van benne szó? Arról, hogy folyton én követem el a hibákat, maga pedig folyton megbocsát. De hogy lehetek én hibás egy olyan személlyel szemben, akinek nem tartozom elszámolással? Ez egyszerűen nem fér a fejembe. Nézzük meg újra, miről folyik a vita. Maga nálam találta Dancenyt. Ez magának nem tetszett. Rendben van; de mi következik ebből? Maga szerint két eset lehetséges. Vagy – amint mondottam – véletlenül került ide Danceny, vagy pedig – amit nem mondottam – az én akaratomból jött el. Ha az első eset igaz, akkor a maga levele igazságtalan, ha a második, akkor pedig nevetséges. Egyszóval, ezt a levelet jobb lett volna nem megírni… Csakhogy maga, barátocskám, féltékeny, s aki féltékeny, az nem használja az eszét. Engedje meg, hogy legalább én használjam a magamét! Nos tehát. Vagy van vetélytársa, vagy nincs vetélytársa. Ha van, akkor igyekezzen, hogy magát részesítsem előnyben; ha nincs, annál inkább örülhet. Vagyis, mindkét esetben ugyanúgy kell viselkednie; hát mi a csodának kínozza magát? És főképp: mi a csodának kínoz engem? Miért nem próbál kedvesebb lenni, mint Danceny; vagy talán megijedt, hogy alulmarad? Ugyan már, kedves vikomt, hová tette az önbizalmát? Hiszen mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy egészen másról van szó. Maga úgy érzi, hogy már nem tartok igényt a szolgálataira; közben azonban, kedves barátom, nem is az a fontos magának, hogy szeressem, hanem hogy rajtam is kipróbálhassa a hatalmát. Ilyen hálátlan legyen valaki! No tessék; már érzelegni kezdek. Ha ez így megy tovább, levelem vége már a könnyektől lesz maszatos – csakhogy azt maga nem érdemli meg.

Azt sem érdemli meg, hogy megmagyarázzam a történteket. A gyanúsításaiért azzal büntetem meg, hogy nem oszlatom el a gyanúját. Nem árulom el, mikor jöttem vissza Párizsba. Nem árulom el, hányszor járt nálam Danceny. Nem mondok semmit. Tud maga eleget, ami nem kis fáradságába került; és mondja, mit ért vele? No de szívből kívánom, hogy élvezze fáradsága gyümölcseit; az én élvezetemnek nem ártott vele. Roppant fenyegető hangú a levele, de az is célt tévesztett, mert sem a lábamról nem vett le, se meg nem ijesztett. Ami pedig a kívánságait illeti, azokat eszem ágában sincs teljesíteni. Hogy miért? Értse meg, ha én behódolnék ennek az új Valmont-nak, akkor megcsalnám az én régi Valmont-omat. Nem a régi szeretőmmel kezdenék új viszonyt, hanem újat választanék, aki meg se közelíti a régit. Olyan jól emlékszem egykori kedvesemre, hogy hiába is próbálnám magamat ámítani. Az a régi, akit szerettem, csupa kedvesség volt; be kell vallanom, hogy azóta se láttam hozzá foghatót. Ugyan, vikomt, ha valahol összeakad vele, hozza őt ide; mindig boldog leszek, ha viszontláthatom. Persze, nem árt őt figyelmeztetni, hogy látogatása most éppen nem esedékes. Tudniillik, egy másodpéldányával akadtam össze, s ez némiképp bonyolítja a helyzetet. Ha nagyon meg zavarnak, még össze is téveszteném őket egymással, márpedig úgy rémlik, mintha ezt a két napomat Dancenynak ígértem volna… Maga viszont, amint levele mutatja, szigorúan veszi, hogy az ember ne szegje meg adott szavát. Egy okkal több, hogy elhalasszuk a viszontlátást. De hiszen maga ezt úgyse bánja! Dancenyn akkor áll bosszút, amikor akar. Ő csak azt csinálja a maga szeretőjével, amit maga csinál az övével; márpedig, ha jól meggondoljuk, egyik asszony se ér többet a másiknál. Ezek a maga alapelvei. Jusson eszébe Tourvelné, az a “gyönyörű és odaadó” asszony, aki, mint írja, “csak értem élt, s talán épp ebben a pillanatban belehal szerelmi bánatába”, – hogy odadobta őt, puszta szeszélyből, vagy puszta félelemből, nehogy kinevesse miatta valaki! Ezek után remélem, nem kívánja, hogy mi nők, tekintettel legyünk magára; az mégiscsak sok volna a jóból! Azzal búcsúzom magától, hogy próbáljon újra kedves ember lenni. Higgye el, nem kívánok egyebet, mint hogy magát régi pompájában láthassam viszont. Ha ez így lesz, észreveszi majd, hogy valóban nem volt más kívánságom. Látja, milyen becsületes vagyok? Párizs, 17.. december 4-én. CLIII. LEVÉL

Valmont vikomt Merteuil márkinénak Amint látja, azonnal válaszolok. Igyekszem magamat világosan kifejezni, de ha maga a fejébe vette, hogy nem akar engem megérteni, akkor az én iparkodásom úgyis hiábavaló. Először is egyezzünk meg abban – lehetőleg röviden, mert ehhez nem kell magyarázat –‚ hogy mindegyikünknek van olyan eszköz a kezében, amellyel a másikat tönkreteheti. Ennélfogva mindegyikünknek elemi érdeke az, hogy kíméljük egymást. Ezen vitatkozni se érdemes. A lényeges, hogy döntenünk kell. Van egy erőszakos megoldás, ha tönkretesszük egy mást. De emellett van egy másik is, mely sokkal kellemesebb. A múltban együtt voltunk, s ezt folytatni lehet, sőt, amikor újra elkezdjük, még szorosabbra fűzhetjük viszonyunkat. Persze, az is igaz, hogy e kettőn kívül még sok más megoldás is lehetséges. Tehát csöppet sem találom mulatságosnak, hogy előző levelemben kijelentettem és ezennel megismétlem az elhatározásomat, mely szerint a mai naptól fogva vagy a szeretője leszek, vagy az ellensége. Magának, tudom, nincs ínyére ez a döntés. Magának sokkal jobban esnék, ha köntörfalazhatna, mert sohase szerette, ha egy igennel vagy egy nemmel sarokba szorították. Most azonban be kell látnia, hogy ebből a sarokból nem engedhetem magát ki szökni, mert akkor tovább járatja velem a bolondját. Ezt pedig, amint bizonyára nagy bölcsen előre látja, nem vagyok hajlandó zsebre vágni. Én ezennel magára bízom a választást, de követelem, hogy határozzon, mert tovább nem tűröm el a bizonytalanságot. Előre figyelmeztetem, hogy vitatkoznia nem érdemes. Az érveivel, akár jók, akár rosszak, nem fog több port hinteni a szemembe. Azt sem ajánlom, hogy hízelgéssel próbálja meg szépíteni a visszautasítást. Egyszóval, semmitől se szédülök meg, itt az idő, színt kell vallani. Szeretnék azonban jó példával elöljárni, s ezért őszinte örömmel kijelentem, hogy nekem a béke és a barátság a rokonszenvesebb; de ha nem így lesz, azt se bánom. Erre az eshetőségre is megvannak az eszközeim és a fegyvereim. Hadd tegyem hozzá, hogy a legkisebb ellenkezést is valóságos hadüzenetnek fogom tekinteni. Válaszában tehát ne fárassza magát szépen kicirkalmazott körmondatokkal. Két szó elég. Párizs, 17.. december 4-én. Merteuil márkiné válasza ugyanennek a levélnek az aljára írva: Éljen a háború!

CLIV. LEVÉL Volanges-né Rosemonde-nénak Szegény betegünk állapota súlyos, de erről az orvosi jelentések jobban tájékoztatják magát, mint én tehetném. Minden erőmet lefoglalja a betegápolás; így aztán csak olyankor szakítok időt levélírásra, amikor a betegség eseményein kívül is történik valami. Most például, egészen váratlanul, levelet kaptam Valmont úrtól. Úgy látszik, az a furcsa ötlete támadt, hogy én legyek a bizalmasa, sőt, a közbenjárója is Tourvelnénál, akinek mindjárt mellékelt is egy levelet. Ezt én, a válaszommal együtt, visszaküldtem neki. A nekem szóló levelét elküldöm önnek, abban a reményben, hogy helyeselni fogja elhatározásomat. Úgy érzem, hogy kérését nem volt szabad teljesítenem. Egyébként, ha akartam volna is, szegény barátnőnk akkor sem értette volna meg, mert úgyszólván állandóan lázas önkívületben van. Kíváncsi vagyok, mi a véleménye Valmont úr leveléről. Őszinte ez a kétségbeesés? Lehet-e neki hinni? Vagy pedig, csalta a világot, egész életében?44 Ha ez a levele nem hazugság, akkor elmondhatja magáról, hogy ő volt a saját bajának okozója. Attól félek, válaszom nem nagyon fog neki tetszeni, viszont minél több részletet tudok meg erről a szerencsétlen szerelemről, annál fölháborítóbbnak érzem Valmont úr szerepét. Búcsúznom kell magától, kedves barátnőm, mert szólít a szomorú kötelesség, melyet egyre szomorúbbnak érzek, ahogy fogy a javulás reménye. Változatlan szeretettel gondolok magára. Párizs, 17.. december 5-én. CLV. LEVÉL Valmont vikomt Danceny lovagnak Kétszer is kerestem a lakásán, kis lovag, de amióta a sóhajtozó szerelmes szerepéből az asszonyok kedvencévé csapott föl, azóta lehetetlen a nyomára akadni. Az inasa azt állította ugyan, hogy estére hazavárja, de én, aki jobban be voltam avatva terveibe, tudtam, hogy csak átöltözni megy haza, és miután gálába vágta magát, tovább folytatja diadalmenetét… 44

Minthogy erre a kérdésre az egész levelezés folyamán sehol sem találtunk határozott választ, Valmont-nak szóban forgó levelét nem volt érdemes nyilvánosságra hozni.

Mindez nagyon szép, s én szívből gratulálok hozzá, mégse tartom lehetetlennek, hogy megváltoznak a mai estére szóló tervei. Maga még csak az érem egyik oldalát ismeri, de vessen egy pillantást a másikra is, és tudni fogja, mitévő legyen. Olvassa csak el ezt a levelet, ne sajnálja tőle az időt. Nem az a célom, hogy megraboljam gyönyöreitől, csak azt akarom, hogy tisztán lásson, és maga dönthesse el, melyik mennyit ér. Sajnos, nem tisztelt meg teljes bizalmával. Titkainak csak egy töredékét bízta rám, a többit ki kellett találnom. Ha idejében tudok meg mindent, akkor nem most kellene, s nem ilyen ügyefogyottan, az útjait kereszteznem. Választania kell; de még ha a rosszabbik részt választja is, más, közönséges halandó még azzal is boldog lehetne. Ma éjszaka, ha nem tévedek, találkozója van egy szép asszonnyal, akit, ha jól tudom, nagyon szeret. A maga korában még nagyon szerelmes tud lenni az ember, egy hétig biztosan… A találka színhelye külön gyönyörűség. Az a rejtelmes kis palota, ahol nem kell félni senkitől és semmitől, hogy fel tudja forrósítani a szenvedélyeket! Hát még ha tudja az ember, hogy azt az aranyozott fészket “csakis az ő számára rendezték be…” Már megbeszélték a találka időpontját. Tudja, mennyire várják, és maga is alig várja, hogy odamehessen… Nos, ennyit tudunk mi ketten, bár amit én tudok, azt nem magától tudom. Hátra van még az, amit maga nem tud, viszont én tudok. Amióta visszatértem Párizsba, mindent elkövettem, hogy összehozzam magát Volanges kisasszonnyal, hiszen ebben állapodtunk meg. Amikor legutoljára beszéltünk róla, a maga szavaiból – majdnem azt mondtam: lihegéséből – arra következtettem, hogy amit teszek, az a maga boldogságát szolgálja. Nehéz ügy volt, egyedül nem is mentem volna semmire; így én csak előkészítettem a terepet, a többit pedig rábíztam ifjú kedvesének lelkesedésére. Őneki olyan erőforrásokat nyitott meg a szerelem, amilyeneket én a saját bölcsességemtől hiába reméltem volna, s ő valóban el is érte célját – aminek maga most aligha örül. Volanges kisasszony ma este értesített, hogy két nap óta semmi sem áll boldogságuk útjában, s így az most már csak magán áll vagy bukik, barátom. Ő szegényke két napja várja magát. El akarta mondani a nagy hírt, s szívesen fogadta volna látogatását, pedig az édesanyja nincs is odahaza. Maga azonban nem mutatkozott! Nem akarom eltitkolni, hogy az ifjú hölgyet, okkal-e vagy ok nélkül, nem tudom, nagyon fölmérgesítette a maga nemtörődömsége. Nagy nehezen létrehozott egy találkozót, és átadott nekem egy levelet, melyet az enyémhez mellékelek, mert arra kért, hogy mielőbb kézbesítsem. Úgy lelkemre kötötte a sietséget, hogy fogadni mernék, ma estére adott magának találkát a levélben. Én mindenesetre szavamat adtam, hogy a levelet még ma este átadom magának; s én az adott szót be szoktam tartani.

No de most mi lesz magával, ifjú ember? Mit választ: a kacérságot vagy a szerelmet, az élvezetet vagy a boldogságot? Ha ugyanazzal a Dancenyval állnék szemben, akivel három hónapja, vagy akár egy hete találkoztam, tudnám, mit gondol magában, és tudnám, mit akar tenni. De mit tudom én, hogy ez a mai, ez a szoknyavadász Danceny, akit darabokra tépnek a nők, és aki már félig csirkefogó lett, kit fog választani? A félénk fiatal lányt, akinek nincs egyebe, mint a szépsége, a szüzessége meg a szerelme, vagy pedig annak az asszonynak ölelő karját, aki már kijárta a gyönyörök magasiskoláját? Rólam bizonyára tudja, kedves fiatal barátom, hogy a maga új életelvei nem egészen idegenek tőlem. De ha én volnék a maga helyén, engem ahhoz a lányhoz húzna a szívem. Először, mert vele is gyarapszik sikereinek száma. Aztán, mert egy új nő mindig érdekes. Harmadszor, épp eleget küzdött érte, s ha nem siet, akkor elveszti munkája gyümölcsét. Egy jó alkalmat sohasem szabad elszalasztani, mert az ilyen gyönge percek ritkán térnek vissza, kiváltképp, ha egy leány első elgyengüléséről van szó. Ilyenkor elegendő egy múló rossz hangulat, a féltékenység egyetlen szúnyogcsípése, vagy még annál is kevesebb, s maga máris búcsút vehet egyik legszebb sikerétől. A fuldokló erény néha egy faágba is bele tud kapaszkodni, s ha sikerül kimásznia a vízből, óvatos lesz, s akkor már nehéz őt újra lerohanni. S most nézzük az érem másik oldalát. Mi a legrosszabb, ami történhetik? Szakítástól nem kell félnie, legföljebb egy veszekedéstől, s az mindig kellemesen végződik, mert egy kis kedveskedés árán része lesz a kibékülés különös élvezetében. Egy asszonynak, aki már a miénk, nincs más választása, mint az, hogy megbocsát. Mit ér vele, ha tartja a haragot? Elszalasztja a gyönyöröket, s még csak nem is szaporítja a babérjait. Ha az eszére hallgat, barátom, akkor a szerelmet választja. Nem is kételkedem benne, hogy ez így lesz. Hallgasson rám: a legokosabb, ha le se mondja a találkáját. Hadd várják magát hiába, nem olyan nagy baj az. Viszont, ha magyarázkodni próbál, akkor a kedvesét elfogja a kísértés, és elkezd nyomozni maga után. Az asszonyok ebben kitartóak, és mindent tudni akarnak; a legtöbbször ki is derítenek mindent, amire a legjobb példa az én esetem. Hagyja csak meg nekik a reményt, melyet az asszonyi hiúság is segít ébren tartani, így aztán oly sokáig áltatják magukat, hogy mire elfogy a remény, már hiába minden nyomozás. Maga másnap előadhatja a legkézenfekvőbb kifogást. Mondja, hogy beteg volt; mondhatja azt is, hogy meghalt, s közbejött elhalálozása miatt, sajnos, nem mehetett el a találkozóra. Mindehhez vágjon szomorú arcot – és szent lesz a béke. Nekem persze mindegy, melyiket választja a kettő közül. Csak arra kérem, értesítsen, mihelyt határozott. Minthogy nekem semmi érdekem sem fűződik a dologhoz, bármit határozzon, helyeselni fogom. Mulasson jól, kedves barátom!

Csak azt szeretném még elmondani magának, hogy a szívem majd megszakad szegény Tourvelné miatt. Szörnyű érzés, hogy most nem lehetek vele; boldogan odaadnám az életem felét, ha a másik felét neki szentelhetném. Hiába, csak a szerelem boldogít. Párizs, 17.. december 5-én. CLVI. LEVÉL Cécile Volanges Danceny lovagnak (AZ ELŐZŐ LEVÉL MELLÉKLETE) Kedves barátom, mennyire vágyódom magára, és egyszerűen nem értem, hogy miért nem mutatkozik? Hát látni se akar engem? Milyen borzasztó gondolat! Még sokkal borzasztóbb, mint amikor elszakítottak egymástól. Akkor mások szomorítottak el, most maga, és ez a fájdalmasabb. Pedig tudtára adtam, hogy a mama néhány nap óta soha sincs idehaza. Azt reméltem, hogy kapni fog az alkalmon, de úgy látom, eszébe se jutottam. Ez nagyon rosszul esik nekem. Mindig azt magyarázta, hogy kettőnk közül maga szerelmesebb belém, mint én magába. Én persze tudtam, hogy ez épp fordítva van, és tessék, itt a bizonyíték. Ha látni akart volna, bejuthatott volna hozzám, mert én nem vagyok olyan, mint maga. Mindig azon törtem a fejem, hogyan találkozhatnánk, ami rengeteg fáradságomba került, de maga azt se érdemli meg, hogy tudjon róla. Csakhogy túlságosan szeretem, és annyira szeretném látni, hogy muszáj elmondanom. Most aztán meglátjuk, szeret-e még. Először is, sikerült a portást levennem a lábáról. Megígérte, hogy magát úgy fogja beengedni, mintha észre se venné. Márpedig benne megbízhatunk, mert talpig becsületes ember. Maradnak a többi cselédek, ami nem nagy probléma, mert úgyis este jön hozzám, és akkor már senkitől se kell félni. A mama pedig, amióta mindennap eljár hazulról, csak tizenegykor fekszik le aludni, addig tehát van időnk bőven. A portás kéreti, hogy ne a nagykapun, hanem az ő ablakán kopogjon be. Mihelyt beengedte magát, mindjárt ott van a kis lépcső. Lámpát persze nem szabad gyújtania, de én nyitva hagyom az ajtómat, onnan kiszivárog egy kis világosság. Nagyon vigyázzon, nehogy zajt üssön, főképp, amikor a mama szobájának kis ajtaja előtt megy el. A szobalányom ajtaja előtt már nem muszáj vigyázni, mert ő megígérte, hogy nem fog fölébredni. Talpig becsületes leány! Amikor majd távozik, akkor is így csináljon mindent. Most már csak arra vagyok kíváncsi, el jön-e?

Most, miközben ezt a levelet írom, úgy dobog a szívem, hogy rémes. Csak nem lesz valami baj? Remélem, csak a viszontlátás reménye izgat föl ennyire. Úgy szeretem, ahogy még soha, és alig várom, hogy ezt végre elmondhassam magának! Jöjjön hát, egyetlenem. Egész este csak azt fogja hallani tőlem, hogy szeretem, hogy nagyon szeretem, hogy sose fogok mást szeretni, csak magát. Sikerült megüzennem Valmont úrnak, hogy mondani akarok neki valamit. Ő olyan kedves, hogy holnap egész biztosan eljön hozzám. Akkor majd megkérem, hogy adja át ezt a levelet magának. Magát pedig holnap este borzasztóan fogom várni; ha nem akarja, hogy a kis Cécile nagyon szerencsétlen legyen, akkor jöjjön el. Őszinte szívből üdvözlöm, kedves barátom! Párizs, 17.. december 4-én, este. CLVII. LEVÉL Danceny lovag Valmont vikomtnak Maga, kedves barátom, aki ismeri érzéseimet, és előre ki tudja számítani tetteimet, úgyis tudja rólam, hogy nem bírok ellen állni az én kis Cécile-em hívásának… Hiszen csak őt szeretem, mást nem is bírnék szeretni soha. Olyan varázsereje van az ő romlatlan bájának, hogy egy gyönge pillanatomban megfeledkeztem ugyan róla, de az emlékét semmi se homályosíthatja el. Szinte észre se vettem, s belegabalyodtam egy másik kalandba, de ő minduntalan eszembe jutott, s ettől megkeseredtek legédesebb perceim is. Talán sose voltan olyan közel hozzá, mint amikor megcsaltam. Mégis arra kérem, kedves barátom, kíméljük az ő törékeny lényét, és ne avassuk be a történtekbe. Nem azért, hogy félrevezessük, hanem azért, hogy ne szomorítsuk meg. Az ő boldogsága mindennél drágább nekem. Nem bírnám magamnak megbocsátani, ha egyetlen könnycseppet ejtene az én botlásom miatt. Belátom, rászolgáltam, hogy ilyen csipkelődő hangon beszél “új életelveimről”. Szeretném, ha elhinné, hogy e perctől fogva nincs több közöm ezekhez az elvekhez; holnaptól kezdve be is fogom ezt bizonyítani. Szépítés nélkül akarok beszélni azzal az asszonnyal, aki botlásomnak oka és résztvevője volt. Meg fogom neki mondani, hogy ha a szívembe nézhetne, látná, hogy tele vagyok iránta érzett őszinte barátsággal. A barátság azonban ha összeolvad a vággyal, a megtévesztésig hasonlít a szerelemhez… Ez volt a mi közös tévedésünk; én azonban, ha meg-megtévedek is, becstelenségre képtelen vagyok.

Azt hiszem, elég jól ismerem barátnőmet, ismerem nagylelkűségét, ismerem tisztességét; nemcsak, hogy megbocsát majd, hanem a pártomra is áll. Ő is hányszor bánkódott azon, hogy megszegte a barátság törvényeit! Szeplőtlen lényét sértette ez a szerelem. Ő tisztább ember, mint én vagyok; most fel fogja támasztani bennem azt a hasznos önvádat, amelyet eddig én, oly vakmerően, el akartam altatni benne. Neki köszönhetem majd a megtisztulásomat, mint ahogy a maga jóvoltából találom meg újra boldogságomat… Kedves barátaim, milyen jók voltak hozzám! Sose felejtem el, hogy az én boldogságom a maguk közös alkotása. Búcsúznom kell, vikomt. Szívem túlcsordul a boldogságtól, de azért ne higgye, hogy nem osztozom a maga szenvedéseiben. Csak azt sajnálom, hogy nem tudok segíteni. Tourvelné még mindig hajthatatlan? Pedig azt hallom, súlyos beteg. Nagyon átérzem a maga bánatát, vikomt, és azt kívánom, hogy Tourvelné ne csak gyógyuljon, hanem enyhüljön is meg, amitől végre magát is boldognak tudhatnám. Milyen szép is lenne, ha ezt a baráti kívánságot teljesítené a szerelem! Még rengeteg a mondanivalóm, de az időm kevés. A kis Cécile már vár! Isten vele. Párizs, 17.. december 5-én. CLVIII. LEVÉL Valmont vikomt Merteuil márkinénak (ÉBREDÉSKOR) Remélem, asszonyom, meg volt elégedve az elmúlt éjszaka szépségeivel. Remélem, nem merítették ki túlságosan ennek a derék lovagnak forró ölelései. Meg volt lepve, gondolom. Ezt nem is várta tőle, azt hiszem. De most már én is belátom: különb férfi nálam, megérdemelten győzött. Nem tréfálok. Ennek a fiúnak csak jó tulajdonságai vannak. Mennyi szerelem, hűség, és mennyi gyöngédség van benne! Azt hiszem, ha egyszer magát is úgy fogja szeretni, mint most a kis Cécile-t, akkor nem kell többé vetélytársaktól félnie; ez kiderült ma éjjel. Megtörténhet persze, hogy egy mindenre kész asszony magához édesgeti egy kis időre, mert a kacérsággal szemben ezek a fiatalok tehetetlenek, de amint látja, az igazi szerelem szájából egyetlen hívó szó elegendő, hogy szétfoszlassa a hamis varázst… Nosza, gyönyörűm! Most már csak az van hátra, hogy maga vegye át a kis Cécile szerepét; akkor a boldogsága örök és zavartalan lesz. Magának olyan jó a szimata, hogy biztosan nem fog tévedni.

Magát ne kell félteni, asszonyom. Én azonban, kettőnk barátsága érdekében – mely részemről pontosan olyan őszinte, amilyen a maga részéről – mégis szükségesnek véltem ezt a ma éjszakai kísérletet. Én gondoltam ki, én hajtottam végre, s örülök, hogy sikerrel járt. Meg köszönnie nem kell, a dolog könnyen ment, s én szívesen csináltam. Úgyszólván nem került semmibe. Egy kis ügyességre volt szükség, no meg föl kellett valamit áldozni, ami nem esett nehezemre. Mindössze megfeleztem szép kedvesem kegyeit a szóban forgó fiatalemberrel; voltaképpen ugyanannyi joga volt hozzájuk, mint nekem, aki édes-keveset törődtem velük. Én diktáltam a kislány levelét, ami eltartott egy kis ideig, s azalatt okosabbat is lehetett volna csinálni. Aztán én is írtam a lovagnak egy levelet, de az már igazán gyerekjáték volt. Néhány baráti szó, néhány ügyesen elejtett tanács, épp csak hogy gusztust csináljak neki a kislányra. Ezek a tanácsok egyébként fölöslegeseknek bizonyultak, mert mint kiderült, az ifjú lovag egy pillanatig sem habozott. Sőt, ma meg is fogja magát látogatni, s gyermeki ártatlanságában meggyónja majd az éjszaka történteket. Azt hiszem, nagy élvezetben lesz része! Nekem már meg írta, hogy mit fog mondani. Például, megkéri, hogy “nézzen bele a szívébe”; bizonyára maga is belátja, hogy ennél nincs becsületesebb befejezés. Remélem, csakugyan olvasni fog a szívében; s ha már kiolvasta, amit ő akart, talán észreveszi azt is, hogy az ilyen fiatal szerelmesek nem mindig veszélytelenek. Mindebből azt a tanulságot is levonhatja, hogy jobb magának, ha a barátja, mint ha az ellensége vagyok. Isten önnel, márkiné. A legközelebbi viszontlátásig! Párizs, 17.. december 6-án. CLIX. LEVÉL Merteuil márkiné Valmont vikomtnak (EGY CÉDULÁN) Ki nem állhatom, ha valaki rossz tréfákkal spékeli meg komisz viselkedését; ez ellen felháborodik az ízlésem is meg a stílusérzékem is. Én, ha összezördültem valakivel, nem bosszantani akarom, hanem, ami sokkal többet ér, bosszút állok. Maga most roppant nagyra van a sikerével, de jusson eszébe, hogy nem először iszik a medve bőrére. Üdvözlet, vikomt! Párizs, 17.. december 6-án.

CLX. LEVÉL Volanges-né Rosemonde-nénak Ezt a levelet szegény barátnőnk betegágya mellett írom magának. Minthogy a helyzet, sajnos, változatlan, ma délutánra négy orvost hívtunk Össze konzíliumra. Ez pedig inkább a közeledő veszély előjele, mintsem a jobbulás bizonyítéka. Mindamellett úgy veszem észre, mintha tegnapi teljes öntudatlanságából némiképpen magához tért volna. A szobalánya ma reggel azzal a hírrel fogadott, hogy asszonya éjfél körül néven szólította. Mindenki mást eltávolított maga mellől, aztán tollba mondott neki egy meglehetősen hosszú levelet. Miközben azonban Julie borítékot hajtogatott a levélhez, Tourvelné újra visszaesett lázas önkívületébe. Emiatt a boríték megcímzetlen maradt. Ezt furcsállottam, mert azt hittem, hogy a levél tartalmából bizonyára kiderült a címzett személye is, Julie azonban nem volt biztos a dolgában, és ezért nem vállalkozott a cím megírására. Minthogy Tourvelné szigorúan meghagyta neki, hogy sürgősen küldje el a levelet, saját felelősségemre fölbontottam. Ezt a levelet találtam benne, melyet mellékelten elküldök. Talán azért nem volt egy határozott személynek megcímezve, mert nagyon sokaknak szól. Gyanítom ugyan, hogy boldogtalan barátnőnk eredetileg Valmont úrnak szánta a levelet, diktálás közben azonban észrevétlenül összekuszálódtak gondolatai. Akár így van, akár nem, véleményem szerint ezt a levelet senkinek sem szabad odaadni. Önnek csak azért küldöm el, hogy tisztán lássa, mi játszódik le barátnőnk lelkében. Én ezt úgysem bírnám ilyen pontosan elmagyarázni. Állapotához nem sok reményt fűzök, mert még mindig súlyos fájdalmak gyötrik. Nehezen kap erőre a test, amíg ilyen kínokban vergődik a lélek. Isten vele, kedves asszonyom. Irigylem magát, hogy nem szemtanúja ennek a tragikus küzdelemnek, melyről nem bírom elfordítani tekintetemet. Párizs, 17.. december 6-án. CLXI. LEVÉL Tourvelné egy ismeretlennek (A SZOBALÁNYA ÍRÁSA, AZ Ő DIKTÁLÁSA NYOMÁN)

Te kegyetlen, te gonosz, miért üldözöl? Még most se volt elég? Az se volt elég, hogy agyonkínoztál, méltóságomtól megfosztottál, a züllésbe taszítottál? Még a halál békéjét is irigyled tőlem? Itt vagyok most a sötétség házában, ahová önnön gyalázatom elől menekültem, de itt is fogva tart a fájdalom, itt se fér hozzám a remény. Nincs jogom irgalmat követelni. Nem is könyörgök érte, s ha meg tudok birkózni a szenvedéssel, akkor zokszó nélkül viselem el. Csak vigyázz! Ennél többet ne zúdíts rám a kínból! Így is elég nehéz a sorsom, ne nehezítsd meg a régi boldogság emlékeivel. Azt, amit elvettél tőlem, ne idézd fel újra. Én mindig nyugodtan és bűntelenül éltem. Akkor vesztettem el nyugalmamat, amikor megláttalak, azért lettem bűnös, mert meghallgattalak. Bűneim szerzője, hol szereztél jogot ahhoz, hogy megbüntess értük? Hová lettek mind a barátok, akik becsültek és szerettek? Balsorsom szétugrasztotta őket. Elhúzódnak tőlem, pedig látják, hogy fuldoklom, de egyik se kínálja segítségét. Meghalok úgy, hogy nem sirat meg senki, és megtagadnak tőlem minden vigaszt. Az irgalom is visszahőköl annak a szakadéknak a láttán, amelybe a bűnös leveti magát. Mardos az önvád, de sikoltásait nem hallja már meg emberi fül! De itt vagy te is, akit megcsaltalak. Itt vagy, s mert becsülnöm kell téged, megkettőződnek szenvedéseim. Csak neked van jogod bosszút állni; mért nem vagy itt, hogy megbüntess hűtlenségemért? Ha szenvednem kell, miért nem azért szenvedek végre, amire rászolgáltam? Már eddig is szívesen elviseltem volna bosszúdat, csak nem volt merszem megvallani a gyalázatodat. Nem színlelésből, hanem tiszteletből; de tudd meg legalább ebből a levélből, hogy megbántam bűnömet. Az isteni igazság ott áll az oldalad mellett, és lesújt rám azért a vétekért, melyről nem is tudsz. Az fojtotta belém a szót, mert ha beszélnem enged, te megbocsátottad volna azt a vétket, melyet ő meg akart torolni. Megóvott elnézésedtől, hogy végrehajthassa ítéletét. Bosszúja rettenetes volt: annak lökött oda prédául, aki a bűnbe vitt. Itt egyszerre szenvedek érte és miatta; nincs menekülés! Mindenüvé utánam jön. Most is itt van, s eltölti egész valómat. De hogy megváltozott! Tekintetében már csak hideg gyűlölet és megvetés, szava csupa sértés és vád, s ha átfog a karjával, nem ölelni, hanem fojtogatni akar. Vérszomjas dühétől nincs menekülés. De, jaj nekem… Kit látok itt? Ő az, hiszen ez ő! Nem, nem káprázat; itt van, visszajött. Gyere közelebb, barátom, ölelj át, szoríts magadhoz… Most érzem igazán, hogy csakugyan te vagy itt! Egy szemfényvesztés áldozata voltam, amikor félreismertelek. Hogy vágyódtam utánad, amíg távol voltál, de most maradj velem, ne váljunk el többé. Hadd vegyek lélegzetet! Tedd kezedet a szívemre, hogy dobog – de ez már nem a félelem jele, hanem a szerelem boldog lüktetése. Ne húzódj el, hadd

cirógassalak, és ne fordítsd el tőlem szelíd tekintetedet. Mit akarsz? El akarsz szakadni tőlem? Milyen az arcod? Megrémülök; csak nem akarsz tán eltemetni engem? Engedj el! Borzadok tőled! Jaj nekem, itt van újra ez a szörnyeteg… Barátaim, ti kedves asszonyok, most az egyszer ne hagyjatok el! Te, aki azt mondtad, hogy meneküljek tőle, állj most közénk, hogy ne érjen utol. Te pedig, aki nem voltál ilyen szigorú hozzám, azt ígérted, hogy vigasztalni fogsz; de miért nem vagy itt? Hol vagytok? Ha nem jöhettek, legalább válaszoljatok erre a levélre; hadd tudjam, hogy szerettek még! Ne nyúlj hozzám, te kegyetlen gonosz! Micsoda indulatok tombolnak benned! Nem akarod, hogy ellágyuljak, hogy szeresselek? Azért gyötörsz ennyit, hogy meggyűlöljelek? Pedig hogy fáj az, ha gyűlölni kell valakit; egészen beteg lesz tőle a szív. Miért nem hagysz békén? Mit akarhatsz még mondani nekem? Odáig juttattál, ahol sem a hangodat nem hallom, se válaszolni nem tudok már neked… Uram, távozzék! Nincs több dolgunk egymással. Isten vele. Párizs, 17.. december 5-én. CLXII. LEVÉL Danceny lovag Valmont vikomtnak Uram, mindent tudok! Nem elég, hogy aljasul kijátszott, még dicsekszik is vele! Láttam azt a saját kezűleg írott levelét, melyben elhenceg árulásával. Bevallom, összefacsarodott a szívem, de elsősorban mégis szégyelltem magam, mert az én elvakult bizalmammal úgyszólván hozzásegítettem ehhez a rút áruláshoz. Higgye el, nem irigylem öntől ezt a piszkos győzelmet, csak arra vagyok kíváncsi, hogy mindig és mindenben ön lesz-e a győztes. Ez majd csak akkor derül ki, ha ön – amit őszintén remélek – holnap reggel szíves lesz elfáradni a vincennes-i erdő kapujához, Saint-Mandé községgel átellenben. Arról viszont majd én bátorkodom gondoskodni, hogy ott minden fölszerelés a rendelkezésünkre álljon, ami fenti kérdés el döntésére kell. Párizs, 17.. december 6-án, este. Danceny lovag CLXIII. LEVÉL Bertrand ügyvéd Rosemonde-nénak

Mélyen tisztelt Asszonyom! Fájdalmas kötelességet teljesítek, amikor kénytelen vagyok egy olyan eseményről beszámolni, mely önnek nagy fájdalmára lesz. Mielőtt a tárgyra térnék, arra kérem önt, hogy vértezze föl magát azzal a mindent megértő bölcsességgel, melyet az egész világ csodálni szokott önben. Enélkül az ember el se bírná viselni az élet súlyos és keserves terheit. Tisztelt asszonyom, az ön unokaöccse… Elakad a szavam, amiért önnek, akit oly nagyra becsülök, szívfájdalmat kell okoznom. Az ön unokaöccse, sajnos, ma reggel párbajozott Danceny lovaggal, és elesett. Nem ismerem a vita okát. Valmont vikomt zsebében azonban egy levelet találtunk, melyet bátorkodom jelen soraimhoz mellékelni, s ennek alapján az a benyomásom, hogy nem ő volt a sértő fél. A Gondviselés könyvében azonban, úgy látszik, mégis az ő veszte volt följegyezve… Én a kedves unokaöccsére várakoztam, s épp abban az időben, amikor hazahozták! Képzelje megdöbbenésemet, amikor láttam, hogy Valmont urat, vértől borítottan, két inasa hozza föl a palotájába. Már alig volt benne élet; két sebet kapott szegény. Ott volt Danceny lovag is, és keserű könnyeket ontott, amire volt is oka. De mit használnak a könnyek akkor, amikor az ember jóvátehetetlen szerencsétlenséget okozott? Még én is, kisebb rangú ember létemre, megfeledkeztem magamról, és a szemébe vágtam a véleményemet. De ez volt az a pillanat, amikor megismertem Valmont vikomt urat igazi valójában! Rögtön rám szólt, hogy hallgassak, gyilkosának pedig megszorította a kezét, barátjának szólította, és mindhármunk szeme láttára megölelte. Aztán így szólt hozzánk: “Megparancsolom, hogy Danceny lovagnak adják meg azt a tiszteletet, mely lovagias és bátor férfiaknak jár!” Ezenkívül, szintén a szemünk láttára, átnyújtott neki egy tekintélyes iratcsomót. Nem tudom, milyen természetű írások voltak, de a viselkedésén látszott, hogy nagyon fontosak lehetnek. De még ez se volt minden. A vikomt úr kívánságára ki mentünk a szobából, hogy egy pillanatig négyszemközt beszélhessen a lovaggal. Én persze azonnal elküldtem valakit segítségért, világi és egyházi értelemben egyaránt, de sajnos, már nem volt orvoslás… Alig múlt el egy félóra, amikor a vikomt elvesztette eszméletét. Épp csak az utolsó kenetet tudták föladni neki; amikor a szertartás véget ért, ő is kilehelte lelkét. Magasságos Isten! Bizony, amikor születése órájában karomba vettem egy dicső családnak e drága sarjadékát, nem is álmodtam arról, hogy nekem kell őt megsiratnom, miután ugyanezekben a karokban kiadta nemes lelkét… Milyen fiatalon és milyen borzalmas halállal halt meg! Hiába próbálom visszatartani a sírást, könnyezek. Elnézést kérek öntől, igen tisztelt asszonyom, hogy az ön gyászához hozzá merem keverni a magam bánatát, de higgye el, minden rendű

és rangú embernek van szíve, és ez a szív érezni tud. Rút hálátlanság volna tőlem, ha keservesen meg nem siratnám azt a Valmont urat, aki csak jót tett velem, és megtisztelt bizalmával. Holnap, a holttest elszállítása után, mindent lepecsételek. Kérem, bízza rám a dolgokat. Talán föl szabad hívnom a figyelmét arra, hogy ez a tragikus esemény hatálytalanítja az ön végrendeletét, illetve teljesen szabad kezet ad önnek. Ha igénybe óhajtja venni segítségemet, kérem, csak üzenje meg, mit parancsol, és én gyorsan és pontosan intézkedem majd. Mély tisztelettel és nagyrabecsüléssel üdvözli alázatos szolgája Bertrand Párizs, 17.. december 7-én. CLXIV. LEVÉL Rosemonde-né Bertrand ügyvédnek Kedves Bertrand! E pillanatban kaptam meg levelét, melyben beszámol szerencsétlen unokaöcsém szörnyű haláláról. Valóban igénybe akarom venni a segítségét. Le vagyok ugyan sújtva, de ezekkel a dolgokkal mégis kénytelen vagyok törődni. Danceny úr levelét is megkaptam, s ebből bizonyságot szereztem arról, hogy valóban ő hívta ki párbajra szegény unoka öcsémet. Kívánságom az, hogy tegyen följelentést ellene az én nevemben. Unokaöcsém egész életében nagylelkű volt; ő meg bocsáthatott ellenségének és gyilkosának, én azonban meg akarom bosszulni halálát, meg akarom torolni a valláson és az emberségen esett sérelmet. Sújtson le a törvény teljes szigorával a barbárságnak erre a maradványára! Nem ilyen esetekre szól az az intelem, hogy megbocsássunk az ellenünk vétőknek. Az a kívánságom, hogy járjon el ebben az ügyben közismert szorgalmával és lelkesedésével; unokaöcsém emlékének is tartozik ezzel. Legelőször menjen el C. elnök úrhoz. Mondja meg neki, hogy én küldtem, és kérjen tőle tanácsot. Jómagam túlságosan le vagyok törve ahhoz, hogy levelet írjak neki. Kérjen tőle nevemben bocsánatot, és mutassa meg neki ezt a levelet. Isten óvja, kedves Bertrand! Hálás vagyok hűségéért, és mindig jóakarattal gondolok magára. A …-i kastélyban, 17.. december 8-án. CLXV. LEVÉL

Volanges-né Rosemonde-nénak Nagyra becsült barátnőm, tudom, hogy már értesült erről a szörnyű eseményről. Azt is tudom, milyen gyöngéd szeretettel ragaszkodott Valmont úrhoz, és őszinte részvéttel osztozom gyászában. Végtelenül sajnálom, hogy nagy fájdalmát egy újabb gyászhír terhével kell megnehezítenem. Szegény Tourvelnénak minden szenvedése véget ért; tegnap este tizenegy óra tájban ő is eltávozott körünkből. Végzete, mely minden elővigyázatunkat csúffá tette, azt akarta, hogy bár alig valamivel élte túl Valmont urat, mégis értesüljön a haláláról. Ő maga mondta, hogy idáig minden szenvedését türelemmel viselte, de most kicsordult a pohár. Beszámoltam róla, hogy két teljes napja feküdt már eszméletlenül. Még tegnap reggel is, amikor megjött az orvosa, és odamentünk hozzá, egyikünket sem ismerte meg. Szóra bírni se tudtuk, és semmiféle életjelet nem adott, míg csak vissza nem mentünk a kandallóhoz. Itt az orvos elmondta nekem Valmont halálhírét – s abban a szempillantásban szegény barátnőnk eszméletre tért. Lehet, hogy véletlenül történt, de az is lehet, hogy a “Valmont úr” és a “halál” szavak férkőztek hozzá tudatához, bizonyára azért, mert szegény betegünk képzeletét már régen ez a két fogalom töltötte be. Akárhogy is, egyszerre félrerántotta az ágy függönyét, és fölkiáltott: “Mi az? Mit hallok? Valmont halott?” Meg akartam nyugtatni, s azt mondtam, hogy félreértette az orvos szavait, de ő nem hallgatott rám, s ragaszkodott hozzá, hogy az orvos ismételje el szomorú közlését. Én megpróbáltam elleneszegülni, de ő nem hagyta magát lebeszélni. Odaintett ágyához, és így szólt: “Miért akar félrevezetni? Hiszen az én szememben ő már úgyis halott…” Ekkor beláttam, hogy minden tiltakozás hiábavaló. Az orvos beszámolóját – legalábbis az elejét – Szegény barátnőnk meglehetős nyugodtan hallgatta végig. Egy idő múlva azonban félbeszakította, mondván: “Elég! Nem bírom tovább!” Még azt is kérte, hogy húzzuk össze ágya függönyét, s egy kicsit később, amikor az orvos érdeklődött, hogy érzi magát, már nem engedte oda magához. Mihelyt elment az orvos, kiküldte a szobából az ápolónőt és a szobalányt is. Ketten maradtunk. Megkért, hogy segítsek, mert föl akar térdelni. Belém kapaszkodott, s így térdelt sokáig, de nem szólt egy szót sem, csak sírt. A végén fölemelte karját, és elhaló, a fölindultságtól remegő hangon megszólalt: “Uram, Istenem, csak engem büntess, de bocsáss meg Valmont-nak. Ne ródd fel bűnéül az én szerencsétlen sorsomat, melynek csak én vagyok az oka. Áldassék a te irgalmasságod.”

Tudom, kedves és szeretett barátnőm, hogy ennek a szomorú eseménynek a részletezése bizonyára fölszaggatja sebeit, és megkettőzi bánatát. Mégsem volt bátorságom elhallgatni, mert reméltem, hogy Tourvelné imája vigasztalására szolgál majd önnek. Szegény barátnőnk ennyit tudott mondani, aztán karomba hanyatlott. Alighogy visszafektettem az ágyba, ismét teljesen elgyöngült. Ez az állapot elég sokáig tartott, de a már bevált orvosságok mégis enyhítettek rajta. Lassan újra öntudatra ébredt; első kérése az volt, hogy küldjek el valakit Anselme atyáért. “Ő az egyetlen orvos, akire most szükségem van – mondta. – Érzem, hogy már nem sok szenvedésem van hátra.” Panaszkodott, hogy nem kap levegőt, s már érezhetően nehezére esett a beszéd. Behívatta a szobalányt, és ráparancsolt, hogy adjon át nekem egy ládikót. Megmagyarázta, hogy ezt, a benne lévő iratokkal együtt, a halála után azonnal önhöz kell eljuttatnom.45 Így került szóba a maga személye; s bár állandóan a rosszullét határán volt, nagy hálával emlegette az ön baráti érzelmeit. Anselme atya délután négy óra felé jött meg, és majdnem egy óra hosszat volt a betegnél. Amikor ismét a szobába léptünk, Tourvelné arca kisimult és derűt sugárzott, viszont azonnal észrevettük, hogy Anselme atya szeme ki van sírva. Ott maradt, hogy elvégezze az egyház végső szertartásait. Ennek a látványnak amúgy is megrázó hatását még felfokozta az a nagy ellentét, mely a beteg megadó nyugalma és tiszteletreméltó gyóntatójának fölindultsága közt volt; Anselme atya ugyanis minduntalan fölzokogott. De mi is meg voltunk rendülve, egytől egyig; csak ő, akit mindnyájan sirattunk, ő volt az egyetlen, aki nem siratta magát. A nap hátralévő része a szokásos imákkal telt el, melyeket csak a beteg gyakori ájulásai szakítottak félbe. Éjszaka azonban, tizenegy óra körül, ereje elhagyta, és szemmel láthatóan nagy fájdalmai voltak. Kinyújtottam a kezemet, s még volt annyi ereje, hogy szívére vonja, de a dobogása akkor már nem volt érezhető. Valóban, szegény barátnőnk épp abban a pillanatban szenvedett ki. Nem tudom, emlékszik-e még rá, kedves barátnőm, hogy amikor majdnem egy évvel ezelőtt utoljára itt járt Párizsban, el beszélgettünk néhány közös ismerősről, akinek boldogsága többé-kevésbé biztosnak látszott. Milyen jóleső érzés volt akkor ennek az asszonynak sikerült életén elmélkedni, akinek most tragikus halálát gyászoljuk. Csak egy óvatlan lépést tett, s egyszerre mindennek vége, a szerencsének és a boldogságnak, kellemének, jóságának és minden párját ritkító jellemvonásának, szelíd és béketűrő természetének, férje iránti szerelmének és a férj rajongásának, annak a baráti körnek, amelyet az ő bájos lénye tartott össze, minden földi kincsének, arca mosolyának és az ifjúságnak… 45

Ebben a ládikóban maradt fönn Tourvelné és Valmont teljes levélváltása.

Tisztelnünk kell a Gondviselés elhatározásait; de mit tegyünk, amikor ennyire érthetetlenek? Nem folytatom. Megfékezem fájdalmamat, nehogy még szaporítsam az önét. Amúgy is búcsúznom kell, mert sietek a lányomhoz. Ma, reggel, amikor elmondtam neki két kedves ismerősének hirtelen halálát, ő is rosszul lett. Mindjárt ágyba fektettem ugyan, de remélem, hogy hamar kilábol a bajból. Az ő korában az ember még nincs hozzászokva a szomorúsághoz; talán ezért sújtotta így le ez a két rossz hír. Tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy Cécile-ben ilyen erős a részvét, de napról napra látok olyan eseteket, amikor ez a nagyfokú érzékenység súlyos következményekkel jár. Nagyra becsült barátnőm, Isten önnel. Párizs, 17.. december 9-én. CLXVI. LEVÉL Bertrand ügyvéd Rosemonde-nénak Mélyen tisztelt Asszonyom! Utasítása értelmében bátorkodtam tiszteletemet tenni C. elnök úrnál, akinek bemutattam az ön levelét, mondván, hogy asszonyom kívánsága szerint mindenben az ő tanácsait fogom követni. E magas állást betöltő tisztviselő megbízásából figyelmeztetnem kell önt, hogyha feljelentést tennénk Danceny lovag ellen, ezzel foltot ejtenénk az ön tisztelt unokaöccse emlékén, nem is beszélve arról, hogy a bíróság ítélete őt is megbélyegezné, ami nagyon nagy baj lenne. C. elnök véleménye szerint az a legokosabb, ha nem csinálunk semmit, illetve legfőbb tennivalónk épp annak megakadályozása volna, hogy ez a szerencsétlen kaland, mely úgyis állandó szóbeszéd tárgya, a hatóságoknak is fülébe jusson. Szerintem ez a vélemény nagy okosságra vall. Gondoltam, az lesz a legjobb, ha megvárom az ön újabb utasításait. Ne vegye tolakodásnak, asszonyom, ha megkérem, hogy utasításaival egyidőben értesítsen nagybecsű hogyléte felől is, mert e súlyos csapás következtében nagyon aggódom egészségéért. Remélem, megbocsátja ezt az illetéktelen kíváncsiságot. Mély tisztelettel és nagyrabecsüléssel üdvözli alázatos szolgája Bertrand Párizs, 17.. december 10-én.

CLXVII. LEVÉL Névtelen levél Danceny lovagnak címezve Uram! Szíves tudomására hozom, hogy ma reggel Őfelsége Bíróságán, hivatalos személyek szóba hozták azt a párbajt, melyet ön a napokban vívott Valmont vikomttal. Könnyen lehet, hogy az ügyészség vádat emel miatta. Remélem, hogy hasznára fordítja az én jóindulatú figyelmeztetésemet, akár úgy, hogy a várható következmények elhárítására megmozgat minden összeköttetést, vagy pedig, ha erre nincs módja, másképpen gondoskodik személyes biztonságáról. Nem haragszik, ha tanácsolok valamit? Jól tenné, ha a közeljövőben nem mutatkoznék annyit a nyilvánosság előtt, mint a múltban. Igaz ugyan, hogy a lovagias ügyeket nem veszik nagyon szigorúan, mégse volna jó, ha kihívná maga ellen a törvény haragját. Legyen minél óvatosabb! Annál is inkább, mert fülembe jutott, hogy bizonyos Rosemonde-né, aki, ha jól tudom, Valmont nagynénje, fel akarja magát jelenteni. Ha ez így van, akkor az ügyész köteles vádat emelni maga ellen. Nem ismer véletlenül valakit, aki közbenjárna a maga ügyében ennél a hölgynél? Okom van rá, hogy ne írjam alá ezt a levelet. De remélem, hogy egy névtelen levélben is méltányolni tudja azt a nemes szándékot, mely diktálta. Egy tisztelője Párizs, 17.. december 10-én. CLXVIII. LEVÉL Volanges-né Rosemonde-nénak Egész Párizs tele van hihetetlen és nem valami hízelgő pletykákkal, melyek az én nagyra becsült barátnőm, Merteuil-né személyével kapcsolatosak. Távol legyen tőlem, hogy elhiggyem őket. Sőt, fogadni merek, hogy az egész nem más, mint aljas rágalomhadjárat. Viszont köztudomású az is, hogy épp az ilyen képtelen vádaskodások a legszívósabbak, mert úgyszólván kitörölhetetlenül belevésődnek az emberek emlékezetébe. Ezért vagyok ilyen nyugtalan. Ezeket a híreket könnyű megcáfolni, amit jó volna sürgősen megtenni, különben átmennek a köztudatba. Csak az a baj, hogy

én is csak elkésve, a tegnapi napon értesültem ezekről a gyalázkodásokról, amikor az ügy már szóbeszéd tárgya volt. Ma reggel pedig, amikor át küldtem az inasomat, érdeklődésemre azt a választ kapta, hogy Merteuil-né két napra vidékre ment, de hogy hová, azt nem tudta senki. Erre áthívattam a második szobalányát, de ő se tudott többet, mint hogy asszonyát jövő csütörtökre várják. Én is hiába töröm a fejemet, nem bírok rájönni, hol lehet, mert tudtommal egyetlen olyan ismerőse sincs, aki még ne tért volna vissza Párizsba. Én azonban nem hagyom annyiba a dolgot. Addig is, míg Merteuil-né haza nem jön, szeretnék rajta segíteni; ezért bátorkodom öntől, kedves barátnőm, felvilágosítást kérni. A szóban forgó vádaskodások ugyanis Valmont úr halálának körülményeihez fűződnek; márpedig ezeket a tényeket – ha ugyan igazak – ön bizonyára ismeri, vagy pedig könnyen megtudhatja az igazságot. Erre a szívességre szeretném megkérni. Mindenek előtt elmondom, mit beszélnek az emberek – ma még csak suttogva, de holnap bizonyára már fennhangon… Nos tehát, a hírek szerint, Valmont urat és Danceny lovagot Merteuil-né uszította egymásra, aki állítólag az egyiket éppúgy megcsalta, mint a másikat. Azt beszélik, hogy a két rivális első dühében megverekedett, és – ahogy az már lenni szokott – csak a párbaj után higgadt le annyira, hogy sor kerülhetett a kimagyarázkodásra. Mondják, hogy ez a teljes kibéküléshez vezetett. Valmont úr például átadta a lovagnak Merteuil-né összes hozzá írott leveleit, hogy tisztázza a saját szerepét, és főképpen, hogy megmutassa ennek a nőnek igazi arculatát. Hírlik, hogy Merteuil-né e levelekben botrányos hangon még botrányosabb történeteket mesél el saját magáról. Az emberek még azt is tudni vélik, hogy Danceny lovag első fölindulásában boldognak-boldogtalannak megmutatta e leveleket, s ezek most szájról szájra terjednek Párizs-szerte. A legnagyobb lármát két levél46 okozza; az egyikben élettörténetét és életelveit meséli el, ami állítólag a borzalmak netovább ja, a másikból pedig napnál világosabban kiderül Prévan ártatlansága, akinek szomorú történetére bizonyára ön is emlékszik. Az a bizonyos légyott, a hírek szerint, Merteuil-né kívánságára jött létre, és Prévan csak az asszony tolakodó csábításának engedett. E rágalmak azonban éppoly aljasak, amilyen légből kapottak; ezt a meggyőződésemet szerencsére igen jó érvekkel tudom bizonyítani. Először is, mi ketten teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy Valmont-nak semmi köze se volt Merteuil-néhoz, és okom van hinni, hogy a lovag se sokat törődött vele. Ebből az derül ki, hogy az asszony se oka, se célja nem lehetett a férfiak viszályának. Még kevésbé értem, mi érdeke volt ezt a botrányos jelenetet 46

E gyűjteményben LXXXI. és LXXXV. szám alatt.

megrendezni Prévannal, akivel – állítólag – meg voltak állapodva. A pletyka, mely ebből az ügyből származott, csak kínos lehetett neki, és ráadásul még egy halálos ellenséget is szerzett magának. Ne felejtsük el, hogy Prévan, aki ilyenformán belepillanthatott az ő kártyáiba, akkoriban még köztiszteletben állt. Mégiscsak furcsa, hogy e csúnya botrány óta senki se kelt Prévan védelmére, sőt, még ő maga se védekezett! Ha erre gondolok, azt kell hinnem, hogy ezek a rágalmak az ő dühének és bosszúvágyának művei. Amikor látta, hogy ügye elveszett, már csak a zavarkeltésben reménykedhetett, és abban, hogy a közvélemény félrevezetéséből előnye származhatik. De akárhonnan származnak is ezek az aljas ráfogások, a legsürgősebben meg kell cáfolni őket. Persze, magától is össze omlana az egész kártyavár, ha – amit biztosra veszek – kiderülne, hogy Valmont a végzetes párbaj után nem is találkozott Danceny lovaggal, s így a szóban forgó leveleket sem adhatta át neki. Hogy minél hamarább tisztázhassam ezt a kérdést, ma reggel elküldtem valakit Dancenyhoz, de ő nincs Párizsban. Inasa szerint tegnap valamilyen figyelmeztetést kapott; emiatt az éjjel elutazott valahová, de nem árulta el tartózkodási helyét. Bizonyára megijedt a párbaj következményeitől. Így tehát ön az egyetlen, kedves és nagyra becsült barátnőm, aki ismeri mind azokat a részleteket, melyek engem is nagyon érdekelnek, de Merteuil-né számára egyenesen életfontosságúak. Még egyszer kérem rá, hogy a lehető leghamarább közölje velem ezeket a dolgokat. Ui. Cécile betegsége szerencsésen elmúlt. Tiszteletteljesen üdvözli önt. Párizs, 17.. december 11-én. CLXIX. LEVÉL Danceny lovag Rosemonde-nénak Asszonyom! Attól félek, visszatetszőnek ítéli azt az elhatározásomat, hogy levélben fordulok önhöz, de arra kérem, ne ítéljen a meghallgatásom nélkül. Ami első pillanatban vakmerőségnek vagy merészségnek látszik, az valójában nem más, mint tisztelet és őszinte bizalom. Tudom, hogy ön ellen súlyos bűnt követtem el. Soha nem is tudnám magamnak megbocsátani, ha csak a legkisebb lehetőség lett volna arra, hogy ne kövessem el. Kérem, higgye el nekem, asszonyom, habár az önvád nem gyötör miatta, mégis mélyen fájlalom tettemet. Higgye el azt is, hiszen nincs okom hazudni, hogy ez a fájdalom attól ilyen mély, hogy épp önnek okoztam

szenvedést. Szeretném, ha hinni tudna őszinteségemben, jóllehet azt se tudja, ki vagyok, én viszont annál jobban is merem önt. És mégis, mialatt magamat emésztve viselem ezt a végzetet, mely rám a bánatot és önre a szerencsétlenséget hozta, azzal ijesztgetnek, hogy ön mindenáron bosszút követel, s még a törvény szigorát is fejemre akarja zúdítani. Kérem, asszonyom, hadd jelentsem ki, hogy ha ez igaz, akkor a bánata nem jó tanácsadó. Valmont érdekét nem lehet az enyémtől elválasztani; az ítélet, mely engem érint, az ő emlékére is lesújt. Szerény véleményem szerint nem volna szabad fölkavarni ezt a fájdalmas emléket. Épp ellenkezőleg; önnek is segítenie kellene nekem abban, hogy minél előbb elborítsa a feledés. Ahhoz azonban túl lelkiismeretes vagyok, hogysem elfogadjam azt a cinkosságot, mely a bűnösnek és az ártatlannak egyaránt hasznára volna. Igaz, nem kívánom önt ellenfelemül, ehelyett felkérem, hogy a bírám legyen. Nincs féltettebb kincsünk azon embertársaink megbecsülésénél, akiket a legtöbbre tartunk a világon. Én se vagyok hajlandó lemondani az önéről, amíg módom van védekezni, s azt hiszem, ez a szándékom nem reménytelen. Ha elismeri, asszonyom, hogy a bosszú nemcsak megengedett dolog, hanem alapvető kötelesség önmagunkkal szemben olyankor, amikor szerelmünket, barátságunkat és még inkább bizalmunkat árulta el valaki – akkor, ha ezt elismeri, az én bűnöm egyszeriben semmivé törpül. Kérem, ne is higgyen a szavamnak, hanem, ha van hozzá lelkiereje, olvassa el ezt a levelezést, melyet mellékelten átnyújtok önnek.47 Túlnyomó többségük saját kezűleg írott levél, s remélem, hogy ezek alapján hitelesnek fogadja el azokat is, melyek csak másolatban állnak rendelkezésemre. Hozzáteszem, hogy az egész levelezést maga Valmont adta át nekem, én pedig minden változtatás nélkül továbbítom önnek. Nem tettem hozzá semmit, elvenni is csak azt a két levelet vettem el, melyet bátor voltam nyilvánosságra hozni. Az egyik levél közzétételével még ő bízott meg. Erre ugyan a mi közös bosszúnk érdekében volt szükség, de az én szerény véleményem szerint a társadalomnak is jó szolgálatot tettem vele. Egy ilyen kártékony nőszemélyt, mint Merteuil-né, le kell leplezni, mert – mint ön is láthatja majd – ő volt az egyetlen és szándékos okozója mindannak, ami Valmont és énközöttem megtörtént. A másik levelet a méltányosság nevében tettem közzé, hogy igazságot szolgáltassak Prévan úrnak. Őt egyébként alig ismerem, de világos, hogy ártatlanul szenvedte el szigorú büntetését s ami még ennél is fájdalmasabb, a 47

Ebből a levelezésből, valamint abból, amely Tourvelné halálakor került elő, s végül azokból a levelekből, melyeket Volanges-né hízott Rosemonde-néra, szerkesztettük ezt a gyűjteményt. Az eredeti példányokat ma is Rosemonde-né örökösei őrzik.

közmegvetést. Ő mind ez idáig a védekezés lehetősége nélkül viselte e két súlyos ítéletet. E két levélnek tehát csak másolatát küldöm el, mert az eredeti példányokat magamnál kell tartanom. A többit azonban nyugodt lélekkel teszem az ön kezébe, tudván, hogy úgy sem találhatnék biztosabb helyet e letét számára, melynek épségben maradása nekem nem közömbös, bár visszaélni nem akarok vele. Meggyőződésem, asszonyom, hogy ha önre bízom e leveleket, okosabban járok el, mintha az érdekelteknek adnám őket át. Így elkerüljük azt a kínos pillanatot, amikor tőlem kellene átvenniök a leveleket, s arról sem fognak értesülni, hogy be vagyok avatva olyan szerelmi ügyekbe, melyeket mindenki előtt titkolni óhajtottak volna. Erről a kérdésről még csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy a csatolt levelezés csak része egy jóval tekintélyesebb gyűjteménynek. Valmont a jelenlétemben válogatta ki ezeket a leveleket; a többit megtalálhatja a hagyatékban, ahol, a pecsétek eltávolítása után, ezt a feliratot fogja látni: “Merteuil márkiné és Valmont vikomt számadása.” Ezeknek sorsáról döntsön a legjobb belátása szerint. Mély tisztelettel és nagyrabecsüléssel üdvözli Danceny lovag Ui. Figyelmeztettek, hogy egy időre hagyjam el Párizst. Barátaim ugyanezt tanácsolták. Rejtekhelyemet senkinek sem árulom el, csak önnek. Ha megtisztel válaszával, kérem, írjon a c.-i rendházba, utolsó posta V…, M. rendfőnök úrnak címezve. Ezt a levelet is az ő házából van szerencsém írni. Párizs, 17.. december 12-én. CLXX. LEVÉL Volanges-né Rosemonde-nénak Kedves barátnőm, nálam se vége, se hossza a váratlan csapásoknak. Csak egy anya értheti meg, milyen szenvedések zúdultak rám tegnap délelőtt. Halálos aggodalmaim ugyan enyhültek már valamicskét, de a szomorúság megmaradt s talán nem is múlik el soha. Tegnap délelőtt tíz óra tájban feltűnt nekem, hogy még nem is láttam a lányomat. Átküldtem hozzá a szobalányt, megkérdezni, hol marad ennyi ideig. Rémülten rohant vissza, s a rémület énrám is átragadt, amikor megtudtam, hogy Cécile nincs a szobájában, a szobalánya pedig reggel óta nem találkozott vele. Képzelje ezt el, nagyra becsült barátnőm!

Összehívattam egész cselédségemet. Legelőször a kapust vettem elő. Mindannyian esküdöztek, hogy nem mondhatnak semmit, mert nem is tudnak semmit a lányomról. Átsiettem Cécile szobájába. A rendetlenségből arra következtettem, hogy csak reggel hagyta el a házat, de semmit se találtam, ami útba igazított volna. Kikutattam a szekrényét meg az íróasztalát, de minden holmiját megtaláltam a maga helyén, kivéve azt az öltözéket, melyben eltávozott. Csak azt a kevés pénzt vitte magával, ami épp nála volt. Első gondolatom az volt, hogy Merteuil-néhoz ment. Ő ugyanis csak tegnap tudta meg a róla szállongó pletykákat, és annyira szereti azt az asszonyt, hogy egész este zokogott miatta. Minthogy Merteuil-né elutazásáról még nem tudott, kézenfekvőnek látszott, hogy őt ment meglátogatni, és a nagy sietségben egyedül vágott neki. De múlt az idő, s ő nem jött vissza. Újra elfogott az aggodalom, mely csakhamar elviselhetetlenné vált. De hiába szerettem volna biztosat tudni, kérdezősködni nem nagyon mertem, nehogy túlságosan felhívjam a figyelmet egy olyan ügyre, melyet később talán titokban szeretnék tartatni… Amióta élek, még nem voltak ilyen borzasztó óráim! Két óra lett. Akkor aztán két levelet kaptam egyszerre; az elsőt Cécile írta, a másodikat a g. -i zárda priorisszája. A lányom csak annyit írt, hogy már régóta apáca szeretett volna lenni, elhivatottságáról azonban, félve tiltakozásomtól, hallgatott. A többi csupa bocsánatkérés, amiért jóváhagyásom nélkül szánta el magát erre a lépésre. Azt írta, hogy bizonyára én is helyeselném elhatározását, ha tudnám, mi indította rá; de arra kért, ne firtassam az okát. A priorissza részletesebben írt. Elmondta, hogy amikor egy fiatal és magányos nő kért bebocsáttatást, ő először megtagadta a felvételt. De amikor megtudta, hogy ki az illető és miről van szó, éppen az én érdekemet tartván szem előtt, azonnal menedéket kínált neki. Így legalább megkímélte őt a további bolyongástól, amire pedig szemmel láthatóan el volt szánva. Készséggel felajánlotta, hogy kész visszaadni a leányomat, ha ez a kívánságom. Őneki azonban, már állásánál fogva is, kötelessége engem arra kérni, hogy ne gördítsek akadályt leányom elhatározása elé, melyben határozottan fölismerhető az elhivatottság. A továbbiakban azt írta, hogy ő már előbb értesíteni akart engem, de a leányom, aki mindenki előtt titkolni akarta búvóhelyét, csak hosszú rábeszélés után volt hajlandó nekem levelet írni. Milyen borzasztó, amikor egy gyermek így a fejébe vesz valamit! Én persze azonnal a rendházba mentem. Fölkerestem a priorisszát, és megkértem, hogy találkozhassak Cécile-lel. Nagy vártatva megjelent, de egész testében remegett. Először az apácák jelenlétében beszélgettünk, de később négyszemközt maradtunk. Nehezen tudtam szóra bírni, mert állandóan sírt, de a végén annyit mégis sikerült kiszednem belőle, hogy csak itt, a kolostorban lehet

boldog. Nem volt más választásom, mint beleegyezni; csak azt kötöttem ki, hogy még ne kérje a végleges fölvételt, pedig azt szerette volna. Attól félek, hogy Tourvelné és Valmont úr halála zavarták meg a fejét. Tisztelem és becsülöm a vallási elhivatottságot, mégis nyugtalan és szerencsétlen lennék, ha apácának menne a lányom. Az életünk amúgy is tele van súlyos kötelezettségekkel; minek még újakat teremteni? Ráadásul az ember ilyen fiatal korban még nem tudja megítélni, mi az igazi hivatása. Külön gondot jelent nekem Gercourt gróf közeli hazatérése. Mit tegyek most? Dobjam sutba ezt a roppant előnyös házasságot? Hogyan tegyem boldoggá a gyermekemet, aki nem kér jószándékomból, és nem fogadja el gondoskodásomat? Örülnék, ha megírná, hogy mit tenne az én helyemben. Teljesen tanácstalan vagyok. Mindig húzódoztam, amikor mások sorsát kellett eldöntenem; most pedig különösen félek, mert sem a bíró szigorú ítéletére, sem az anyai gyöngeségre nem szabad hallgatnom. Nem szívesen szántam rá magamat, hogy az ön bánatát még a magaméval is súlyosbítsam. De ismerem nagylelkű természetét. Tudom, hogyha másoknak vigaszt nyújthat, ezzel az ön fájdalma is enyhülést talál. Isten önnel, kedves és nagyra becsült barátnőm. Türelmetlenül várom válaszát erre a két kérdésemre. Párizs, 17.. december 13-án. CLXXI. LEVÉL Rosemonde-né Danceny lovagnak Uram, tudomásul vettem a levelében foglaltakat. Ilyenkor az ember nem tehet semmit; sír és hallgat. Még az életét is meg utálja, ha ezekre a szörnyűségekre gondol, s ha látja, hogy egy asszony milyen gyalázatosságokra képes, akkor pirulnia kell asszony-volta miatt. Ezek után, uram, már én is szívesen átengedem a néma feledésnek mindazt, ami unokaöcsém tragikus halálára vonatkozik. Tudom, hogy fájdalmas győzelme önt is elszomorítja, de most már az a kívánságom, hogy ezenfelül ne essék bántódása. Szembe kell néznem azzal a keserű ténnyel, hogy unokaöcsém súlyos hibákat követett el, mégis érzem, hogy halálát halálomig siratni fogom. Mostantól fogva a bosszú gondolatáról is lemondok. Elég bűnhődés önnek, hogy az én sorsom az örökös bánat, melynek mélységét úgyis átérzi. Engedje meg, hogy egy megjegyzést tegyek, mely csak nekünk, öregeknek juthat eszünkbe. Az ön korában még nem jön rá az ember arra, hogy az igazi boldogság mindig belefér a törvény és a vallás kereteibe.

Nyugodt lehet, hogy híven és készségesen megőrzöm majd a rám bízott letétet. Csak azt a felhatalmazást kérem öntől, hogy ne kelljen kiadnom senkinek a világon, még önnek sem, kivéve, ha becsületbeli ügyben lenne szüksége rá. Remélem, nem utasítja vissza ezt a kérést. Talán már rájött arra, hogy sosem jó a bosszúvágyra hallgatni, még ha jogos is ez a vágy. De még ezenkívül is kérek valamit, mert bízom nagylelkűségében és erkölcsi érzékében; ezt a bizalmat igazolná, ha átadná nekem Volanges kisasszony leveleit is. Gondolom, eltette őket, de a történtek után már nem ragaszkodik hozzájuk. Tudom, hogy ez a fiatal teremtés súlyosan megbántotta önt, mégse hiszem, hogy meg akarná büntetni emiatt. Önmagunkat becsüljük meg vele, ha minden gyalázattól megóvjuk azt, akit valamikor nagyon szerettünk. Arra nem is akarok hivatkozni, hogyha ön szerint a leány nem is érdemel kíméletet, annál jobban rászorul az anyja, ez a tiszteletünkre méltó hölgy, akinek ön nem csekély jóvátétellel tartozik. Lehet ugyan, hogy azt hiszi, nem fért kétség az ön szerelme tisztaságához. De gondolja meg, hogy mégiscsak maga volt az első, aki megkörnyékezte ezt a gyermekes, esendő lényt; ezzel utat nyitott a romlásnak, és az ebből következő ballépésekért és bűnökért mindörökre öné a felelősség. Ne vegye zokon, uram, hogy ilyen szigorúan ítélek; tekintse ezt nagyrabecsülésem tanújelének. Ha meg akarja őrizni becsülésemet, akkor ne tagadja meg utolsó kérésemet sem. Ön egy olyan titok birtokában van, mely, ha kipattan, nem használna az Ön hírnevének sem, de biztosan halálát jelentené annak az anyának, akit ön egyszer már megsebzett. E barátnőm érdekében kérem önt, uram, hogy ezt a titkot őrizze meg. Nagyon fontos ez nekem, talán az utolsó, amiben még reménykedhetem; gondoljon erre és ne tagadja meg kérésemet. A …-i kastélyban, 17.. december 15-én. CLXXII. LEVÉL Rosemonde-né Volanges-nénak Kedvesem, még most sem válaszolhatnék magának a Merteuil-néra vonatkozó kérdéseire, ha addig vártam volna, míg Párizsból kapok felvilágosításokat, s még akkor is csak bizonytalan és megbízhatatlan hírekkel szolgálhattam volna. De közben olyan híreket kaptam, melyeket nem vártam és nem is várhattam; szinte sokallom már a bizonyosságot… Jaj, kedvesem, hogy félrevezette magát ez a nő! Borzadok tőle, hogy részletezzem a rémségeknek

ezt a halmazát, de higgye el, akármit mondanak is az emberek, a valóság mindenen túltesz! Azt hiszem, eléggé ismer engem, és nem kételkedik szavahihetőségemben, s így megkímél attól, hogy bizonyítani kelljen állításomat. Érje be azzal, hogy rengeteg bűnjel áll rendelkezésemre, s méghozzá itt, a kezem ügyében. Az is nagyon bánt, hogy a leányára vonatkozó tanácsaimhoz se fűzhetek semmiféle indokolást. A véleményem az, hogy ha a kis Cécile apáca akar lenni, akkor ne gördítsen útjába akadályt. Más dolog az, amikor valakiben nincs meg az elhivatottság érzése; természetes, hogy ilyenkor senkit se szabad a fátyol felöltésére kényszeríteni. De akiben megvan, az nem is lehet másképpen boldog; s amint látja, a kis Cécile is azzal érvel, hogy nem tiltakozna az elhatározása ellen, ha ismerné indító okait. Az, aki belénk oltja a vágyainkat, jobban tudja a mi hiú bölcsességünknél, hogy kinek mi válik javára. Amit mi kegyetlenségnek vélünk, sokszor épp az ő kegyelmének a tanújele. Tudom, hogy tanácsom bánatot okoz, de higgye el, épp ezért alaposan meghánytam-vetettem a dolgot, mielőtt leírtam volna. Ha már ez volt a kis Cécile választása, ne vegye ki a zárdából, s ne akarja megingatni elhatározását, sőt, inkább bátorítsa és segítse céljának elérésében. Azt a bizonyos házassági ígéretet pedig, amíg Cécile sorsa el nem dől, habozás nélkül vonja vissza! Most, hogy megtettem baráti kötelességemet, melyet még vigasztaló szavakkal se tudtam enyhíteni, ráadásul még azt a szívességet kell magától kérnem, hogy ne kérdezzen tőlem semmit, kedvesem. Fogadja el ezeket a szomorú tényeket úgy, ahogy vannak, felejtsük el őket minél előbb, ne keressük a hiábavaló és csak bajt okozó magyarázatot, bízzunk a Gondviselés bölcsességében, és teljesítsük parancsait – még akkor is, ha nem látjuk át céljai értelmét. Isten önnel, kedvesem. A n…-i kastélyban, 17.. december 15-én. CLXXIII. LEVÉL Volanges-né Rosemonde-nénak Jaj nekem, kedves barátnőm! Mit tud a lányomról? És miért titkolja, amit tud? És miért fél, hogy meg találom fejteni ezt a titkot? Mi az, amit nem szabad tudnom, és mi gyötörhetne még jobban egy anyát, mint az a gyanú, amely most torkon ragadott? Ismerem baráti érzelmeit, ismerem nagylelkűségét, de éppen ettől vagyok ilyen elkeseredett! Tegnap óta majd megöl a bizonytalanság. Hányszor akartam ennek a szörnyű állapotnak véget vetni, s megkérni önt, mondja el a teljes igazságot minden szánakozás és szépítés nélkül, de

mindannyiszor megbénított a félelem, mert eszembe jutott a tilalom, hogy nem kérdezhetek semmit… Most azonban eszembe jutott valami, amitől újra remélek. Barátságunkra hivatkozva kérem, ne tagadja meg kívánságomat. Mondja meg őszintén, jól értettem-e vagy sem, amit elmondhatna, ha akarna. Kérem, ne féltsen. Hadd tudjak meg mindent, amit anyai vakságomban nem vettem észre, pedig talán még jóvá tehető… Ha még ennél is nagyobb a baj, akkor nem bánom, elfogadom a hallgatást válasz helyett. S most hallgassa meg, jól tudom-e, amit s ez volt-e valóban végzetünk oka. Leányom nem titkolta, hogy egy kissé tetszik neki Danceny lovag. Megtudtam, hogy leveleztek egymással, de én közbeléptem, és azt hittem, ezzel elejét is vettem annak, hogy e gyerekes tévedésnek komoly következményei legyenek. Most azonban már mindentől félek, s az jut eszembe, hátha kijátszották óvintézkedéseimet. Rémületemben már az is megfordult a fejemben, nem bukott-e el egészen az én megszédített kislányom? Bizonyos körülmények, melyek csak utólag tűnnek föl nekem, erre mutatnak. Például, megírtam önnek, hogy Cécile Valmont halála hírétől hirtelen rosszul lett. Hátha ennek a meg rendülésnek oka az volt, hogy abban a párbajban Danceny is kockára tette az életét? Az is feltűnt nekem, milyen sokat sírt, amikor értesült a Merteuil-néról szóló pletykákról. Akkor azt hittem, hogy a barátnőjét sajnálja ennyire; de nem volt ez inkább féltékenység, vagy elkeseredés, amiért a kedvese hűtlen lett hozzá? Azt hiszem, emiatt szánta rá magát arra, hogy kolostorba vonul. Sokszor csak azért keresünk menedéket Isten közelében, mert már nagyon megutáltuk az embereket. Ezt akartam önnek elmondani. Valóban, ha mindez így történt, s ön minderről tudott, nagyon megértem, hogy ilyen szigorú tanácsot adott nekem. Ha azonban így áll a dolog, akkor – bármily súlyosan vétkezett is – mégis tartozom annyival a leányomnak, hogy mindenáron megóvjam őt e hivatás illúziójának veszedelmes és súlyos következményeitől. Remélem, Danceny is tudni fogja a kötelességét, és becsületes ember módján jóvá teszi azt a hibát, melynek ő volt a legfőbb okozója. Mellesleg úgy gondolom, hogy az én leányom olyan parti, melynél jobbat sem ő, se a családja nem kívánhat magának. Amint látja, kedves és nagyra becsült barátnőm, ez az én utolsó reménysugaram. Ha nem tévedtem, kérem, hogy erősítse meg föltevéseimet. El se mondhatom, milyen türelmetlenül várom a válaszát; viszont arra, hogy ez a válasz elmarad, gondolni sem bírok.48 Épp azon voltam, hogy zárom levelemet, amikor egy ismerős jött látogatóba, s elmondta, milyen rémes esemény történt Merteuil-néval tegnapelőtt. 48

A válasz elmaradt.

Jómagam napok óta nem beszéltem senkivel, tehát nem is tudhattam semmiről. Vendégem, aki szemtanúja volt az esetnek, a következőket mondta: Merteuil-né tegnapelőtt, tehát csütörtökön érkezett vissza Párizsba és egyenesen az Olasz Operába vitette magát, ahol állandó páholya van. Itt egyedül foglalt helyet, s bizonyára fel tűnt neki, hogy egész előadás alatt egyetlen férfilátogatója sem akadt. Amikor vége lett az előadásnak, bevett szokása szerint átment a kis szalonba, mely tele volt emberekkel. Láttára egy kis moraj támadt, de ő, úgy látszik, nem vette magára a dolgot. Az egyik pamlagon volt egy üres hely; odament és leült, de abban a pillanatban, mintegy adott jelre, az ott ülő asszonyok mind fölkerekedtek, és faképnél hagyták Merteuil-nét. A közfelháborodásnak e feltűnő jelét a jelenlévő férfiak is helyeselték, a moraj még erősebb lett, s kezdett már olyan formát ölteni, melyet kifütyülésnek lehet nevezni. Merteuil-né megaláztatása akkor lett teljes, amikor betoppant a kis szalonba Prévan, aki pedig a botránya óta sehol se mutatkozott. Mihelyt észrevették, az egész társaság, a férfiak éppúgy, mint a nők, odasereglettek hozzá, és megtapsolták, eközben szorosan körbefogták, és valósággal odasodorták az asszony elé. Azt mondják, hogy Merteuil-nénak egy arcizma se rándult, úgy ült ott, mint aki se lát, se hall, bár ez, véleményem szerint, alkalmasint túlzás. Annyi bizonyos, hogy ebből a roppant kínos helyzetből csak akkor szabadult, amikor a kocsiját jelentették. Távozását hangos füttykoncert kísérte. Mondhatom, nem kellemes érzés ezzel a nővel rokonságban lenni. Prévant viszont, ugyanezen a helyen, ottlévő ezredtársai feltűnő kedvességgel fogadták, amiből kétségtelennek látszik, hogy hamarosan visszakapja régi beosztását és rendfokozatát. Azt is a vendégem mesélte el, hogy Merteuil-né másnap este lázas beteg lett. Eleinte mindenki azt hitte, hogy rosszulléte csak előző napi megpróbáltatásainak következménye; tegnap este azonban már kiütések mutatkoztak rajta, s azóta kiderült, hogy a fekete himlő tört ki rajta, mégpedig nagyon súlyos formában. A halál, úgy érzem, megváltás lenne neki. Ráadásul a pöre se valami jól áll, állítólag csak igen sok jóindulattal nyerheti meg; az ilyen botrányok azonban nem sok jóakarót szereznek neki. Mindez arra mutat, hogy a gonoszak megkapják büntetésüket, de ebből ártatlanul tönkretett áldozataik vajmi csekély vigaszt meríthetnek. Kedves és nagyra becsült barátnőm, Isten önnel. Párizs, 17.. december 18-án. CLXXIV. LEVÉL

Danceny lovag Rosemonde-nénak Igaza van, asszonyom! Ön nem kérhet tőlem semmit, amit ne teljesítenék, ha módomban áll s ha ezzel önnek bármilyen kis örömet szerzek. Ebben a csomagban, melyet bátorkodom levelemhez mellékelni, megtalálja Volanges kisasszony összes hozzám írt leveleit. Ha elolvassa, bizonyára ön is meglepődik majd az ártatlanságnak és a romlottságnak ezen a furcsa keverékén. Engem legalábbis, amikor utoljára átlapoztam őket, a legjobban ez lepett meg. De még ennél is nagyobb volt a fölháborodásom, amikor eszembe jutottak Merteuil-né mesterkedései. Milyen visszataszító gyönyört érezhetett akkor, amikor jobb ügyhöz méltó buzgalommal saját céljaira használta ki ezt a naiv romlatlanságot! Az én szerelmemnek, asszonyom, vége. Engem olyan gonoszul csaltak meg, hogy nem is maradhatott belőle semmi. Én tehát, ha mentegetni próbálom Volanges kisasszonyt, minden elfogultság nélkül teszem. De mégis arra kell gondolnom, hogy ezt a romlatlan lényt, ezt a szelíd és könnyen hajlítható jellemet talán sokkal könnyebb lett volna a jó útra vezetni, mint a züllésbe taszítani. Itt ez a fiatal lány, aki most jön a zárdából, nincs semmiféle élettapasztalata, se önálló véleménye, nem tudja még, mi a jó, mi a rossz, s csak úgy vaktában nekivág az életnek – és mivel találja magát szemben? Egy bűnös asszony mesterkedéseivel… Okvetlenül ő húzza a rövidebbet! De emlékezzünk csak a saját sorsunkra. Ha meggondoljuk, hány tőlünk független körülmény döntötte el, hogy jellemünk az erkölcsi megtisztulás vagy az erkölcstelenség útjára lép-e – mindjárt el nézőbbek leszünk Volanges kisasszony iránt is. Ön, asszonyom, nagyon jó emberismerőnek bizonyult. Valóban, Volanges kisasszony tettei súlyos sebeket ejtettek rajtam, de még sincs bennem semmi bosszúvágy. Elég nekem az a fájdalom, hogy többé már nem szerethetem. Gyűlölni őt – már sok lenne nekem. Természetesen én is azt kívánom, hogy mindaz, ami reá vonatkozik és esetleg ártalmára lehet, titok maradjon a világ előtt. Igaz, egy ideig halogattam az ön kérésének teljesítését, de csak azért, mert megnyugvást akartam szerezni, hogy szerencsétlen párbajomnak nem lesznek törvényes következményei. S bár éppen az ön kíméletét kértem, amire talán volt is némi jogom, mégis el akartam kerülni azt a látszatot, mintha csak azért engedelmeskednék önnek, hogy megvásároljam az elnézését. Én, aki ismertem szándékaim tisztaságát, elég büszke voltam azt kívánni, hogy ön se kételkedjék bennem. Ha ezzel túl sokat követeltem, kérem, bocsásson meg érte. Azért tettem, mert végtelenül tisztelem önt, és mindennél fontosabb nekem az ön becsülése. Ez a tisztelet bátorít föl arra, hogy elmondjam utolsó kérésemet. Mondja meg, asszonyom, de őszintén, hogy véleménye szerint megtettem-e mindent,

amit ebben a tragikus helyzetben tennem lehetett. Ha erre a kérdésre megnyugtató választ kapok, akkor végrehajtom tervemet, és Máltába utazom. Nagy megkönnyebbülés lesz, ha ott letehetem a végső fogadalmat, melyet híven be akarok tartani. Örömmel mondok le arról a világi életről, mely már fiatalon csupa csalódást készített nekem, s remélem, hogy egy idegen égbolt alatt sikerül elfelejtenem azokat a borzalmakat, melyeknek emlékébe csak belerokkanna és belesorvadna a szívem. Asszonyom, mély tisztelettel küldöm üdvözletemet. Párizs, 17.. december 26-án. CLXXV. LEVÉL Volanges-né Rosemonde-nénak Kedves és nagyra becsült barátnőm, Merteuil-né sorsa, úgy látszik, beteljesedett. Még elkeseredett ellenségei se bírják eldönteni, vajon sokallják-e vagy keveselljék, amit reá mért a sors. Úgy látszik, nekem volt igazam, amikor azt mondtam, hogy megváltás volna neki, ha belehalna a himlőbe. Ő ugyanis kigyógyult belőle, de teljesen elcsúfítva, sőt, még a fél szemét is elvesztette. Mondanom se kell, hogy én nem találkoztam vele, de akik látták, elijedtek tőle. D. márki, aki minden alkalmat fölhasznál, ha kibeszélhet valakit, tegnap azt mondta róla, hogy a betegség csak kifordította Merteuil-nét; amit eddig belül viselt, azt hordja most kint. Sajnálatos, hogy ez az epés megjegyzés általános tetszést aratott. S ennek az asszonynak balsorsát most még betetőzte a pöre, mely tegnapelőtt eldőlt, mégpedig úgy, hogy az összes bírák ellene szavaztak. Mindent megítéltek a gyermekeknek, perköltséget, kártérítést, kamatokat, vagyis Merteuil-nénak mindene elúszott. Volt egy kis vagyonrésze, mely a pörben nem forgott kockán, de még azt is fölemésztik, sőt felül is múlják a kiadásai. Még beteg volt, amikor e hírt közölték vele, de rögtön becsomagolt, és éjnek idején, szín egyedül, postakocsival nekivágott a világnak. Állítólag Hollandia felé utazott, de nem volt a cselédei közt egy sem, aki elkísérte volna. Távozása újabb pletykahullámot indított el, minden eddiginél nagyobbat, mert magával vitte nagy értékű gyémántjait, melyek azonban férjének örököseit illették volna, s azonfelül minden ékszert és ezüstneműt, amit össze bírt markolni. Mint hogy maradt utána valami ötvenezer frank adósság, ez az utazás fölér egy csalárd bukással.

Holnap összeül a család, és megpróbál egyezségre jutni a hitelezőkkel. Én ugyan igazán csak távoli rokon vagyok, de azért fölajánlottam anyagi segítségemet. A megbeszélésen nem lehetek jelen, mert egy sokkal fájdalmasabb kötelességnek kell eleget tennem. Leányomra holnap föladják a posztulánsok ruháját. Talán nem kell mondanom, kedves barátnőm, hogy csak azért szántam rá magam erre a fájdalmas áldozatra, mert öntől az a bizonyos válasz nem érkezett meg. Danceny már több mint két hete elutazott; állítólag Máltába ment, s nem is jön vissza. Talán még nem késtünk el. Hátha vissza lehet őt tartani? Kedvesem barátnőm… Igazán olyan nagyot vétkezett a lányom?… Bocsásson meg, és értse meg, hogy egy anya nehezen törődik bele a borzalmas bizonyosságba. Egy idő óta azzal sújt a végzet, hogy azokért kell a legtöbbet szenvednem, akiket a legjobban szeretek… A leányomért s a barátnőmért! Iszonytató, ha elgondolom, mennyi bánatot okoztak nekünk ezek a veszedelmes viszonyok! Egy kis józan megfontolás, és mindjárt nem volna az a sok gond és gyötrelem. A csábító első szavának hallatára hátat fordítanának neki az asszonyok, s nem néznék többé reszketve az anyák, ha a leányuk szóba áll egy férfival. De sajnos, a kijózanodás mindig csak eső utáni köpönyeg, s a mi legfontosabb erkölcsi alaptörvényünk, melyet mindenki helyesel és tisztel, haszontalanul szétfolyik e kor erkölcseinek örvénylő, kavargó szennyvizében. Kedves és nagyra becsült barátnőm, hadd búcsúzzak öntől. Arra gondolok most, hogy az emberi értelem milyen esendő. Ha bajban vagyunk, nem tud megvédeni a bajtól, s ha a bajra vigaszt keresünk, nem ad vigaszt. 49 Párizs, 17.. január 14-én.

49

Nyomós okok és bizonyos meggondolások, melyeket kötelességünk tiszteletben tartani, arra kényszerítenek, hogy ide pontot. Ez idő szerint nem hozhatjuk nyilvánosságra se Volanges kisasszony további sorsát, sem azokat a gyászos eseményeket, melyek Merteuil-nét sújtották, és teljessé tették romlását és bűnhődését. Talán eljön az a nap, amikor elhárulnak az akadályok, és bevégezhetjük e művet, bár erre semmiféle kötelezettséget nem vállalhatunk. S még akkor is, ha majd szabad kezet kapunk, legelőször kifogjuk puhatolni, érdekli-e az olvasókat a folytatás. Könnyen lehet, hogy a nagyközönség nem olyan kíváncsi ezekre a levelekre, mint mi.

Utószó Choderlos de Laclos, író és tábornok, a milánói Scalában egy Cimarosa-opera előadását nézte végig, a vezérkar dísz páholyában. A szünetben egy fiatal zászlóst mutattak be neki, akit Beyle-nek hívtak. Kezet fogtak, néhány szót váltottak. E találkozásról Beyle zászlós, akit nem sokkal később Stendhal néven ismert meg a világ, ezt jegyezte föl: “Elmondtam, milyen sokra tartom a »Veszedelmes viszonyok«-at. Amikor megtudta, hogy Grenoble-ban születtem, ellágyult.” Hacsak az emlékezés mindent meg nem szépít, Laclos-nak nem sok oka volt grenoble-i emlékein ellágyulnia. A sok közül ez volt az egyik vidéki garnizon, amelyben hosszú és eleinte nem sok sikerrel kecsegtető katonatiszti pályáján állomásozott. 1763-ban végezte el La Fére-ben a tiszti iskolát; épp abban az évben, amikor véget ért a hétéves háború, és a párizsi békével, végeláthatatlan háborúskodások után, harminc hosszú esztendőre békesség köszöntött Franciaországra. A nagyralátó, dicsőségre vágyó fiatal tüzértiszt egy ideig várta a jó szerencsét, s lépkedett fölfelé a szamárlétrán; megpróbált bejutni az amerikai expedíciós hadseregbe, de ehelyett Ré szigetére helyezték, hogy építsen erődítményeket egy angol támadás elhárítására. Az angolok nem szálltak partra Ré szigetén. Laclos, unalmában és végső elkeseredésében, nagy tettre szánta el magát. “Akkor határoztam el – mondta később Tilly grófnak –‚ hogy csinálok valamit, valami rendkívüli dolgot, ami fölkavarja a kedélyeket, s aminek visszhangja akkor sem némul el, amikor már nem leszek a világon” Ré szigetén kezdte el írni a “Veszedelmes viszonyok” -at, azt a könyvet, mely – Roger Vailland Laclos-ról írott könyve szavaival – “hideg fővel és számító ésszel készült, ahogy tüzértiszthez illik, hogy aztán bombaként robbanjon föl a francia arisztokrácia soraiban”. Choderlos de Laclos nevében a “de” megtévesztő lehet. Ez a “de” egészen más, mint az, amely hősének, de Valmont vikomtnak neve előtt áll. Valmont arisztokrata volt. Nyilván sohase dolgozott. Palotában lakott, fogatot tartott, szórta a pénzt. Hogy miből élt, azt az író nem is tartja érdemesnek megemlíteni. Annyit mond róla, hogy egy nagy névnek és egy nagy vagyonnak birtokosa volt, számtalan vonzó jellemvonással fölruházva… Ezzel szemben az író nagyapjáról tudjuk, hogy valamilyen kereskedést folytatott a Montmartre utcában; apja, afféle közepes rangú állami tisztviselő,

megkapta ugyan a nemességet, de csak a prédikátumot, minden birtok és javadalom nélkül. Laclos tehát, a polgárfi, ettől a “de”-től feltüzelve, álmainak és gyűlöletének tárgyát egyszerre személyesítette meg Valmont-ban. Ennek a kettős-látásnak köszönheti az irodalom, hogy a regényírásnak ebben a kezdeti, tapogatózó szakaszában már egy ilyen ellentmondásosan jellemzett hőssel dicsekedhetik. Gyűlöljük ezt az érzéketlen, számító, mindenre elszánt ingyenélőt, aki mindenkiből kicsikarja a gyönyört, de csak szenvedést ad érte cserébe. Egy szemernyi szánalmat sem érzünk iránta; tíz halállal kellene meghalnia, mert egy halál, ezzel a párbajban kapott, elegáns döféssel, nem elég vezeklés… Gyűlöljük, de a bűvöletében élünk. Valami vonz, valami húz, valami sodor Valmont felé; egyszerre szeretnénk a gyilkosai és az áldozatai lenni. Nem a “nagy név”, sem a “nagy vagyon”, mégcsak nem is a “vonzó jellemvonások” varázsa árad át belénk. Sokkal többről van szó. Az “elnyomók” és “ elnyomottak” viszonyát Laclos, aki tudatos harcosa volt egy feltörekvő osztálynak és hős katonája a polgári forradalomnak, a maga teljes bonyolultságában fogalmazza meg, s aztán higgadtan mondja ki hősére a halálos ítéletet. Laclos tudta, kire kell lőni, de azt is tudta, kire pazarolja szánalmát. A sátáni szerelmespár, Merteuil-né és Valmont ellenképe, a tisztaság, a lelki nemesség, a hősiesség megtestesülése: Tourvelné – polgárasszony. Ellenségeit Laclos kivétel nélkül a barikád túlsó oldaláról választotta; részvéte kizárólag az innensőn állóknak szólt. Benedek Marcell Laclos-tanulmányában nagy éleslátással figyelmeztet arra az egyetlen részletre, ahol Laclos kilép a regény zárt lombikvilágából, a “jó társaság” kozmoszából, s ahol “rávillant a nép nyomorára, az adóhátralék miatt utolsó párnájuktól is megfosztott családokra”. Tegyük hozzá: a népnyomor felvillantása is csak arra szolgál, hogy még sötétebbre árnyalja hőse romlottságát, hiszen Valmont alamizsnája szerelmi csalétek csupán, nem segítség, hanem horog a szépasszonynak, aki rá is harap. A “Veszedelmes viszonyok” hét évvel a forradalom előtt jelent meg, s valóban “felkavarta a kedélyeket”. A már említett Tilly, kortársi visszaemlékezéseiben, “meteornak” nevezi Laclos regényét, “mely vészt hirdetve jelent meg a XVIII. század végének vérbe borult égboltján”. Akiknek szólt, értettek a szóból. Bosszúvágyuk majd egy évszázadig nyomon kísérte a könyvet, mely 1833 és 1894 között csak egyszer jelenhetett meg, de még e kiadvány árusításáért is bíróság elé állították a Seine megyei könyvkereskedőket "a közerkölcsök súlyos megsértése” ürügyén (1865-ben). Pedig nem volt könnyű a pornográfia vádjával illetni egy regényt, mely ugyan az erkölcsrajzok korában íródott, de az olvasó csak nagyítóval találhat benne

néhány finom és tartózkodó tollal megírt erotikus részletet. A “Veszedelmes viszonyok” fő tárgya a szerelem, de ha korunk pszichológiájának szakkifejezéseit alkalmazzuk rá, akkor nyilvánvaló, hogy nem a gyönyörszerzés szenvedélye az uralkodó benne, hanem a hatalmi vágy. Az irodalom tele van múló divatokkal, s tele művekkel, melyek, a divatokat követve, velük virágzanak ki, de velük is virágzanak el. Látszólag ez volt a jövője a “Veszedelmes viszonyok”-nak is. Az irodalomtörténeti halhatatlanság szép halála várt rá, az a sors, hogy “a realizmus kezdetei” feliratú vitrinben pihenje zavartalan muzeális álmát. Már a formája elévülésre volt ítélve. A levélregény – mint az "Új Héloïse” és később a “Werther” – a XVIII. század vége felé írók és olvasók előtt egyforma becsben állt, de a mi szemünkben mesterkéltnek és szenvelgőnek látszik. Ez a forma szilánkokra töri a cselekmény folyamatosságát, amiért csak sovány kárpótlás a levélírók vallomásszerű, “őszinte” kitárulkozása. Drága ár az, amelyért a mű feszültsége veszendőbe megy. Közel kétszáz év alatt megmosolyognivaló lett Laclos fekete-fehér emberábrázolási módja is, mely – Valmont vikomtot kivéve – a bűnt és az erényt tisztán és keveretlenül személyesítette meg. Naivnak érezzük Laclos “költői igazságszolgáltatását” is. Az a sorscsapás, mellyel Valmont és Merteuil-né “elnyeri méltó büntetését”, a mai olvasó fejlettebb jogérzékét már nem elégíti ki. Valami végzetszerűséget talán még belemagyarázhatunk abba, hogy a szép Merteuil-né himlőbe esik és elcsúful, de Valmont halála a véletlen szeszélye, vagy pontosabban: őt a párbajban nem ellenfele, hanem az író szúrja le, hogy legalább formálisan helyreállítsa az erkölcsi egyensúlyt. Akad más is, ami – látszólag – a mulandóságnak ítéli a regényt. Cselekménye, a csábításnak és a rontásnak ez a bonyolult műfaji törvényekhez és illemszabályokhoz kötött magasiskolája, még a maga korában is csupán a “jó társaság” néhány kiválasztottjának kivételes életcélja volt. Ez a kegyetlen, életre-halálra szóló játék annyira a múlté, hogy a fordító az élő magyar nyelven még nevet is csak nehezen tud neki adni. Mi volt Valmont? Don Juannak nem hívhatjuk, mert hiányzott belőle a tragikus fenség. “Szoknyavadásznak” nevezni pedig lebecsülés volna, mert nem volt válogatás nélküli barátja a női nemnek, sőt, csak a legnemesebb vad után vetette magát, és sokkal inkább a romlását óhajtotta a nőknek, mint a csókjukat. A leghívebben “csábítónak” nevezhetjük Valmont-t, de csak akkor, ha hozzátesszük jelzőül, hogy “hivatásos”.

Az volt valóban: hivatásos csábító. Olyan emberfajta tehát, mely manapság legföljebb árnyéka régi önmagának. A nőcsábászat napjainkban – amellett, hogy sokat veszített becséből – csak mellékfoglalkozás. Megmaradtak a Don Juanok, és meg a szoknya vadászok; de hová lettek a Valmont vikomtok? Nem azért, mintha kivesztek volna az asszonyfaló férfiak; a két nem közötti viszony változott meg. A XX. század asszonya még meg adhatja, még el is adhatja magát – de “ elbuknia” fölöttébb bajos. Ez a kategória is a múlté, porlepett, kortörténeti jelenség. Lám, ennyi okos érv szól amellett, hogy egy unatkozó tüzértiszt első művét átengedjük a mindent befogadó feledésnek. Az olvasó azonban, közel két évszázad távlatából úgyszólván sem mit sem vesz észre abból, ami a “Veszedelmes viszonyok”-ban poros vagy divatjamúlt. Az olvasó azt látja, hogy e könyv írója figyelő szemmel nézett körül abban a világban, amelyben élt, a látottakat pontosan leírta, s a jelenségeket éles ésszel tudta megítélni. Megcsodálja Laclos lélekismeretét, s az emberi kölcsönhatásoknak, e “viszonyok” fejlődésének nagy érzékenységre valló ábrázolását. A levélforma terjengősségre csábít. De még a mai, szűkszavúsághoz szokott olvasó sem kapja rajta Laclos-t, hogy engedett volna a kísértésnek. A cselekmény legfőbb színterét, Rosemonde-né vidéki kastélyát be se mutatja; csak néha-néha ír le egy szobát vagy egy folyosót, amikor a cselekmény megértése megköveteli. A végén mégis ismerni véljük e kastély minden zegét-zugát, mint ahogy közeli ismerősünknek érezzük a regény valamennyi szereplőjét, akiket Laclos ugyanezzel a takarékosan beosztó módszerrel ábrázol. De mind e tiszteletünkre érdemes írói érdemek mellett van még valami, ami Laclos regényét átmentette az időn, valami, amiért nemcsak olvassák, hanem filmre és színpadra is viszik. S valóban, a hatodik, a tizedik vagy a tizenhatodik levél elolvasása után úgy érezzük már, mintha Laclos valahonnan a közelből szólna hozzánk, s valami nagyon fontosról, örökké érvényesről, személyes sorsunkba vágóról adna hírt. A csábításnak XVIII. századbeli magasiskoláját Roger Vailland a bikaviadalhoz hasonlítja. A párhuzam: telitalálat. Mindkét játék életre-halálra megy. Azonos a céljuk: a győzelem. A cél hoz vezető út mindkét esetben mondvacsinált, de társadalmilag elfogadott kikötésekkel van megnehezítve. S amint a bika ledöfésének megvannak a pontosan előírt szabályai, úgy az asszonyok megrontásának is. Vailland e férfi-asszony viadalban négy szakaszt vél felismerni. Az első a “kiválasztás”, a második az “elcsábítás”, a harmadik a “bukás”, a negyedik a

“szakítás”. Külön-külön mindegyik pontosan körülírt szertartásokkal folyt le, mint ahogy a bika ledöféséhez is adva van a torrero lábtartása, pengevezetése, sőt, a szúrás helye is. A bikaviadalban, vagy akár egy kardvívó-asszóban is, a megkötöttségek csak külsőségesek. Amikor két vívó összecsapásában gyönyörködünk, nemcsak a két penge játékát, a két pengét vezető technikát s a technikát uraló két fizikumot csodáljuk meg. Van mögöttük valami sokkal megrázóbb és sokkal izgalmasabb. A két sisak mögött két férfiarc van, két vérmérséklet, két jellem, kétféle nevelés, kétféle fegyelem, ha tetszik, a győzniakarásnak két különböző értelmezése. S ha lefejtjük a “Veszedelmes viszonyok”-ról az összes mulandó és porlandó burkolatokat, a szerelmi harcnak, e harc lényegének leszünk nézői, elvarázsolt résztvevői. Erről a harcról szól e könyv. És csöppet sem “primitív” fokon! A főhőst, ezt a férfiszörnyet, az író három asszonyi típus vonzásának kereszteződési pontjában állítja föl. S ha ezt vesszük, már nem is egészen biztos, hogy “gyöngéje” e könyvnek a végletes, fekete-fehér jellemábrázolás. Egyfelől ott a kis Cécile, az együgyű ártatlanság, esendő voltában a legkönnyebb áldozat. De ő csak előjáték, ujjgyakorlat, mellékhadszíntér. A szerelem igazi dilemmája, a tragikus kérdés így szól: Tourvelné, vagy Merteuil-né? Az olvasó, férfimivoltában (bátran mondhatjuk így, mert ezt a könyvet a női olvasók is férfiszemmel olvassák végig) éppoly kevéssé tud választani, mint Valmont vagy mint az író. Laclos említett kettőslátása abból is fakadt, hogy gyűlölte és megvetette Valmont-t, a kitenyésztett és romlott arisztokratát, de Valmont-nal, a férfival, az asszonyok legyőzőjével, aki végső fokon mégis az asszonyoknak esett áldozatul: szolidáris volt. Kit válasszon? Kit válasszunk? Tourvelnét, akiben a tiszta erény nagy jellemerővel párosul, de jámborsággal, bigottsággal, rövidlátással is, vagy Merteuil-nét ezt a vonzó és gyönyörű húsevő virágot, akibe a tisztaságnak egy paránya se szorult, de ád helyette barátságot, megértést, összetartozást. “Menjen tőlem” – könyörög Tourvelné. “Hagyja ott azt az asszonyt” – parancsolja Merteuil-né. Valmont se lát, se hall. Monomániásan űzi, hajtja kiszemelt áldozatát, hogy benne végre térdre kényszerítse, megalázza és semmivé tegye az erényt. Ezért oly mesterkélt és megoldatlan a párbajban szenvedett döfés, mert azon a kolostori ágyon nemcsak Tourvelné leheli ki lelkét, vele agonizál és utánahal a legyőzője is. Ez a szépséghiba azonban részben annak a következménye, hogy a “Valmont-ügy”, a férfiak és nők pöre, máig is eldöntetlen, mert eldönthetetlen; Laclos sem hozhatott benne ítéletet. De övé a dicsőség, hogy a különnemű lényeknek ezt az öröktől fogva tartó és sohasem szűnő gyengéd és mégis

vérszomjas viaskodását bámulatos elemzőkészséggel, korát megelőző lélek ismerettel s a maga teljes drámai izzásában írta meg. A levélformát az írók az annak idején kötelező szeméremből választották. Sokszor még a nevüket sem írták alá, a “Veszedelmes viszonyok” régi kiadásaiban is csak C… de L… néven szerepel a szerző. A legtöbbször még a szerzőséget is letagadták; Laclos is csak elrendezte és selejtezte “a baráti körében” összeszedett levélváltást. E kor ízlése azt parancsolta, hogy az írók visszahúzódjanak, lehetőleg személytelenné váljanak; ez azonban gyökeresen megváltozott azóta. Vagy az író lett tolakodóbb, vagy az olvasó kíváncsisága nőtt meg; tény, hogy manapság a mű és az író egyre elválaszthatatlanabb. Proust művébe beleérezzük a parafával bélelt dolgozószoba csendjét, Hemingway regényeiből kihallatszik a manlicherek vagy a kétcsövű vadászpuskák ropogása. Ezeket a zajkulisszákat Laclos művéből is hiányolná a mai olvasó. Szóljunk hát erről is valamit. Laclos életének kísérőzenéje az ágyúdörgés. Tüzértiszt volt és forradalmár. Korának francia tüzérsége első volt a világon; ezek a tüzérek nyerték meg a Valmy alatti csatát, s épp e valmyi ágyúk moraját hallotta meg Goethe, felismervén bennük egy új korszak nyitányát. Laclos tüzérnek is jó volt, nemcsak regényírónak. Az ágyúlövések, az ő koráig, javarészt csak várfalak betörésére szolgáltak. Ő fedezte fel a “robbanó golyót”, a gránát ősét, mely az ellenséges csapatok ellen igen hatásos fegyver lett. Laclos 1741-ben született, tehát 48 éves volt, amikor kitört a forradalom. Mint a jakobinusok klubjának tagja, különböző megbízatások után, a forradalom pireneusi hadseregének vezérkari főnöke lett. Kétszer is ült börtönben, de nem az arisztokraták, hanem saját elvbarátai tartóztatták le. Dumouriez tábornok árulása után ő ellene is vádat emeltek; valami különösen szép zengése van annak, hogy ártatlanul ült a börtönben, s mégis híven kitartott jakobinus eszméi mellett; ott, cellájában, kezdte írni a lőporról szóló tanulmányát. Bizonyára ennek – és, állítólag, Robespierre jóindulatának – köszönhette, hogy 1794-ben szabadlábra helyezték. Első dolga az volt, hogy szolgálattételre jelentkezett a harcoló hadsereghez. 1800-ban már tábornok, előbb a rajnai, aztán az olaszországi csapatoknál. Ekkor történt futó találkozása Stendhallal. Nem sokkal később, 1803-ban, Tarentóban halt meg, miután visszautasította a vallás vigaszát. ÖRKÉNY ISTVÁN