A fordítás az alábbi alábbi kiadás kiadás alap alap ján ján készült: kész ült: Julia Quinn: The Girl with the th e Make M ake-Bel -Belie ieve ve Husband Avon Books, An Imprint ofHarperCollinsPublishers, New York, 2017 A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Fordította: Weisz Böbe Köny vterv: vt erv: Mal M alum um Stúdió | Szabó Vince Vince Copyright © 2017 by Julie Cotler Pottinger Hungarian translation © Weisz Böbe, 2017 Hungarian Hungarian edition edition © GABO GA BO Kia K iadó, dó, 2017 Minden Minden jog fenntartva. fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárul hoz zájárulása ása szükség sz ükséges. es. Elektronikus kiadás v.1.0. ISBN 978-963-406-598-2 Kiadja az Gabo Kiadó www.gabo.hu
[email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
Nana Vaz Vaz de Castrónak, Castrónak, aki aki valóságos valóságos mozgalmat hozott hozott létr létre. e. Valószínűleg szerencse, hogy az Egyesült Államokban nem juthato juthatokk a Bob-féle Bob-féle Ovomaltine Ovomaltine turmixhoz turmixhoz.. És Paulnak Paulnak is. is. A sors fint fintora, ora, hogy pont pont egy egy képzelet képzeletbeli beli férjr férjről ől írt írtam am könyvet, miközben te három hónapig távol voltál, hogy megmászhasd a Mount Everest Everestet. et. De az a hegy hegy legaláb legalábbb valóságos valóságos.. Ahogyan te te is. is. És ahogyan mi kett ketten. en.
Első fejezet M ANHATTAN-SZIGET 1779 JÚNIUSA
Sajgott a feje. Pontosabban: rettenetesen sajgott a feje. Igazából nem is nagyon tudta megállapítani, hogy miféle fájdalom ez. Lehet, hogy fejbe lőtték egy muskétával. Ez valószerűnek tűnt, tekintve, hogy jelenleg New Yorkban tartózkodik (vagy talán Connecticutban?), és rangjára nézve jelenleg Őfelsége hadseregének kapitánya. Háború folyik, ha esetleg valaki nem vette volna észre. De az a bizonyos lüktetés – az, ami olyan volt, mintha valaki a koponyáját ágyúval (nem ágyúgolyóval, hanem igazi ágyúval) verte volna be – arra arra utal utalt,t, hog hogyy egy egy tompább tompább tárg tárgggyal, al, és nem nem goly olyóval óval támadta támadtakk rá. Talán egy üllővel. Amit két emelet magasból dobtak le rá. De ha éppen a pozitív oldalát nézi a dolognak, az efféle fájdalom éppenséggel arra utal, hogy nem halt meg, ami szintén valószerű végkifejlet lett volna, tekintve ugyanazokat a tényeket, amelyek miatt úgy vélte, hog esetleg es etleg megl meglőtté őtték. k. Az imént említett háború pedig… Olyankor bizony sokan meghalnak. Ijesztő rendszerességgel. Szóval ő nem halt meg. Ez jó. Ugyanakkor abban sem volt biztos, hog pontosan hol lehet. A nyilvánvaló következő lépés az lenne, ha kinyitná a szemét, de a szemhéján elég fény szüremlett át ahhoz, hogy tudja, nappal van, és ugyan elméletben szívesen nézett volna szembe a tényekkel, egészen biztos volt benne, hogy a gyakorlatban most ebbe belevakulna. Ezért inkább lehunyva tartotta a szemét. De azért fülelt. Nincs egyedül. Magát a beszélgetést nem tudta kivenni, de szófoszlányok és tevékenység zaja jutott el hozzá. Emberek járkáltak körülötte, letettek ezt-azt az asztalra, és mintha széket húztak volna végig a
padlón. Valaki fájdalmasan hörgött. A legtöbb hang férfitól származott, de legalább egy hölgy biztosan tartózkodott a közelben. Elég közel volt ahhoz, hogy hallja a lélegzését. Neszezett, ahogy tette a dolgát, és hamarosan ki is derült, mi az: megigazgatta rajta a takarót, megérintette a homlokát a kézfejével. Tetszettek neki ezek a kis neszek, a halk hümmögés, és a sóhajok, amelyeket a hölgy valószínűleg észre sem vesz. És jó illat áradt felőle, eg kicsit citromra, egy kicsit szappanra emlékeztetett. És nehéz kétkezi munkára. Ismerte ezt a szagot. Ő is árasztott már hasonlót, bár általában rövid ideig, mert elég hamar valóságos bűzzé változott. A hölgyön azonban inkább kellemesnek hatott. Talán egy kicsit földesnek. Vajon ki lehet, és miért gondoskodik róla ilyen odaadóan? – Hog Hogyy van ma a beteg beteg?? Edward meg sem moccant. Ez új hang, férfié. Nem volt benne biztos, hogy szeretné, ha észrevennék, hogy felébredt. Habár abban sem volt biztos, miért vonakodott ettől ennyire. – Ug Ugyanú anúgy – vál válasz aszol oltt a nő. nő. – Ag Aggódom. ódom. Ha nem ébred fel fel hamaros amarosan an… … – Tudom – mondta ondta a nő. Ing Ingerül erültség tség volt olt a hang angjában jában,, ami amit Edward dward különösnek talált. – Sikerü Sikerüllt ráv ráven ennnie, hog hogyy egy egyen a lev levesből esből?? – Csak pár kanál kanálllal evett evett.. Attól Attól féltem éltem,, hogy ogy félren élrenyyel, el, ha többet többet is megpróbálok belediktálni. A férfi mintha helyeslően dünnyögött volna. – Pontos Pontosan an menn ennyi ideje van ebben az áll állapotban apotban?? – Eg Egy hete, uram uram.. Négy Négy nap, mi mielőtt előtt megérkez egérkeztem tem,, és azóta azóta még még három. árom. Egy hét. Edward ezen elgondolkodott. Ha egy hét, akkor… március van? Vagy április? Nem… Lehet, hogy csak február. És ez valószínűleg inkább New York, nem pedig Connecticut. Ám ez még mindig nem magyarázta meg, hogy miért fájt ilyen irgalmatlanul a feje. Nyilván valami baleset érte. Vagy talán rátámadtak?
– Semmi változás nem történt? – kérdezte a férfi, habár a nő az imént pont erre tett utalást. Minden bizonnyal a hölgy jóval türelmesebb, mint Edward, mert csendes, lágy hangon válaszolt. – Nem, uram. Semmi. A férfi megint horkantásféle hangot adott ki. Edward nem tudta értelmezni. – Nos… – A hölgy megköszörülte a torkát. – Kapott bármi hírt a fivérem felől? Fivére felől? Ki lehet a fivére? – Attól tartok, nem, Mrs. Rokesby. Mrs. Rokesby? – Közel három hónap telt el… – mondta a hölgy csendesen. Mrs. Rokesby? Edward nagyon szeretett volna visszatérni erre az apró részletre. Tudomása szerint csak egyetlen Rokesby tartózkodott ÉszakAmerikában, és az ő. Szóval, ha a hölgy Mrs. Rokesby… – Szerintem – hallotta a férfit – jobb lenne, ha az erejét a férje ápolására fordítaná. A férje? – Biztosíthatom – érkezett a felelet, ismét némi ingerültséget sugallva –, hogy roppant lelkiismeretesen gondoskodom róla. Férje? Azt mondták, hogy ő a nő férje? Talán megnősült? Nem nősülhetett meg. Hogy lehet, hogy megnősült, és még csak nem is emlékszik rá? Ki ez a nő? Edward szíve dobolni kezdett. Mi az ördög történik vele? – Mintha mondani akarna valamit… – jegyezte meg a férfi. – Nem hinném. Ekkor a nő hirtelen mozdulatot tett. Megérintette, először az arcát, aztán a mellkasát, és még a nyilvánvaló aggodalmán át is volt valami megnyugtató a mozdulataiban, valami tagadhatatlanul kellemes. – Edward? – Fogta meg a kezét a nő. Többször végigsimított rajta, az ujjaival finoman érintve a bőrét. – Hall engem? Válaszolnia kellene. Hiszen az asszony aggódik. Milyen úriember az
olyan, aki nem akarja csillapítani egy hölgy aggodalmát? – Attól tartok, nincs velünk – mondta a férfi jóval kevesebb gyengédséggel, mint amit Edward megfelelőnek talált volna. – Még lélegzik – mondta a nő makacsul. A férfi erre semmit sem szólt, de az arcára bizonyosan szánalom ült ki, mert a nő megismételte, amit mondott, immár hangosabban. – Még lélegzik. – Mrs. Rokesby… Edward érezte, hogy a nő megszorítja a kezét, majd a másik kezét is ráteszi. Az ujjai Edwardéin nyugodtak. Afféle apró ölelés volt, de Edwardnak a lelkéig hatolt. – Még lélegzik, ezredes – mondta a nő csendes eltökéltséggel. – És amíg így van, én itt leszek mellette. Lehet, hogy Thomasnak nem segíthetek, de… Thomas. Thomas Harcourt. Ez lesz a kapocs. A hölgy bizonyára Thomas húga. Cecilia. Őt jól ismeri. Vagy nem. Valójában sosem találkozott vele, de úgy érezte, hogy ismeri. A regimentben nem volt még egy katona, akinek olyan rendszerességgel hozott volna levelet a posta, mint Thomasnak. Thomas kétszer annyi levelet kapott otthonról, mint Edward, pedig neki négy testvére volt, míg barátjának csak egy. Cecilia Harcourt. Mi a csudát keres Észak-Amerikában? Derbyshireben kellene lennie, abban a kisvárosban, amelyet Thomas annyira igyekezett hátrahagyni. Ahol a hőforrások vannak. Matlock. Nem, Matlock Bath. Edward sosem járt ott, de bájosnak képzelte. Természetesen nem Thomas leírása alapján; a barátja jobban kedvelte a nagyvárosi nyüzsgést, és alig várta, hogy bevonulhasson, és otthagyhassa a települést. Cecilia azonban más volt. A leveleiben a kis derbyshire-i város életre kelt, és Edward már-már úgy érezte, hogy még a szomszédokat is felismerné, ha ellátogatna oda. A kisasszony roppant szellemes volt. Egek, nagyon is az. Thomas annyit nevetett a levelein, hogy Edward végül rávette, hogy olvassa fel neki. Az egyik nap, amikor Thomas épp a válaszát vetette papírra, Edward annyiszor félbeszakította, hogy Thomas végül felállt a székből, és átadta neki a pennát.
– Írj neki! – mondta. És ő írt is. Természetesen nem külön levelet. Edward sosem írhatott volna neki közvetlenül. Az végtelenül illetlen lett volna, és ő képtelen lenne így inzultálni egy kisasszonyt. De pár sort odafirkantott Thomas levelei végére, és valahányszor Cecilia válaszolt, pár sorban neki is üzent. Thomas mindig magánál tartotta a húgáról készült miniatűrt, és noha azt mondta, hogy a képecske már több éve készült, Edward rendre azon kapta magát, hogy bámulja, tanulmányozza a fiatal lányról készült aprócska portrét, és azon mereng, vajon a haja csakugyan ilyen feltűnően aranyló, vagy hogy valóban így mosolyog-e, összezárt ajkakkal, titokzatosan. Valamiért úgy gondolta, hogy nem. Nem keltett titokzatos benyomást. A mosolya biztosan napfényes és szabad. Edward úgy érezte, szívesen találkozna vele, amint ennek az istenverte háborúnak vége. Persze Thomasnak erről soha egy szót sem szólt. Az furcsa lett volna. És most Cecilia itt van. A kolóniákon. Ami érthetetlen, de persze minek van mostanság értelme? Edward feje megsérült, és ezek szerint Thomasnak nyoma veszett, és… Edward erősen törte a fejét… …és minden jel arra utalt, hogy feleségül vette Cecilia Harcourtot. Kinyitotta a szemét, és megpróbált a fölé hajoló zöldszemű nőre nézni. – Cecilia? Ceciliának három napja is volt arra, hogy elképzelje, Edward Rokesby mit fog mondani, amikor végre felébred. Számos lehetőség felötlött benne, és a legvalószínűbbnek a következőt találta: „Maga meg ki a fene?” Nem lett volna ostoba kérdés. Mert bármit is gondol Stubbs ezredes – bármit is gondol bárki ebben a rosszul felszerelt hadikórházban, a neve nem Cecilia Rokesby, hanem Cecilia Harcourt, és egészen határozottan nem a felesége ennek a meglehetősen jóképű, sötét hajú férfinak, aki itt fekszik a betegágyban. Ami pedig a félreértés forrását illeti… Talán annak köszönhető, hogy a férfi felettese, két katonatársa és eg
írnok előtt Mr. Rokesby feleségének vallotta magát. Akkor és ott jó ötletnek tűnt. Nem könnyű szívvel érkezett New Yorkba. Tudatában volt annak, mennyi veszéllyel jár, hogy a háború dúlta kolóniákra utazik, nem is beszélve a viharos óceánon való átkelésről. De az édesapja elhunyt, aztán hírt kapott arról, hogy Thomas megsebesült, majd az az átkozott unokafivére is megérkezett, hogy körülszimatoljon Marswellben… Nem maradhatott Derbyshire-ben. És nem volt hova mennie. Így hát élete valószínűleg egyetlen hirtelen hozott döntésével összecsomagolt, elásta az ezüstöt a kert végében, és jegyet váltott a Liverpoolból New Yorkba induló hajóra. Azonban amikor megérkezett, Thomast sehol sem találta. A regimentjét felkutatta, de senki sem szolgált válasszal a kérdéseire, és amikor csak nem hagyta abba a faggatózást, a hadsereg vezérkara úg hessegette el, mint egy pimasz legyet. Nem vettek róla tudomást, lenézték, és nagy valószínűséggel hazudtak is neki. Szinte az összes pénzét elköltötte, naponta csak egyszer étkezett, és egy szállón lakott egy aprócska szobában, egy olyan nőszemély szomszédságában, aki akár prostituált is lehetett. (Az egészen biztos volt, hogy férfi vendégeket fogadott, a kérdés csak annyi, hogy elfogadott-e érte pénzt vagy sem. És Cecilia, ha őszinte volt magához, remélte, hogy kap érte pénzt, mert bármit is csinált ez a nő, nagyon nehéz munkának hallatszott.) Közel egy hét telt el, és még mindig nem jutott semmire, de akkor fél füllel meghallotta, ahogy az egyik katona azt mondja a társának, hogy pár nappal korábban egy férfit hoztak be a kórházba. A fejét sérülés érte, és most eszméletlen. A neve Rokesby. Edward Rokesby. Csak ő lehet. Cecilia valójában még sosem látta a férfit, de a fivére legjobb barátja volt, és Cecilia úgy érezte, ismeri. Például tudta róla, hogy kenti, Manston grófjának másodszülött fia, az egyik öccse a tengerészetnél szolgál, a másik pedig az Etonra jár. A húga már férjnél van, de még nincsenek gyerekei, és az otthoni dolgok közül leginkább a szakácsnőjük egreskrémje hiányzott. A bátyját George-nak hívják, és Ceciliát egészen meglepte, amikor
Edward bevallotta, hogy nem irigyli tőle az örökösi címet. A grófi címmel a szabadság nyugtalanító hiánya jár – írta egyszer –, és tudja, hogy az ő helye itt van a hadseregben, és harcolnia kell a királyért és a hazáért. Cecilia feltételezte, hogy külső szemlélő megdöbbenne a levelezésük meghittségén, de már megtanulta, hogy a háború filozófust farag az emberből. És talán ez az oka annak is, hogy Edward Rokesby elkezdett neki szóló rövid üzeneteket biggyeszteni Thomas leveleinek végére. Volt valami megnyugtató abban, hogy egy idegennel oszthatja meg a gondolatait. Könnyű volt merésznek lenni olyasvalakivel, akivel sosem fog találkozni sem vacsoraasztalnál, sem egy szalonban. Legalábbis ez volt Cecilia elmélete. Talán a férfi pontosan ugyanezeket írja a családjának és kenti barátainak. A fivére említette, hogy barátja „szinte már jegyben jár” a szomszéd kisasszonnyal. Nyilván Edward neki is ír. És persze Edward nem személyesen Ceciliának írt. Először csak Thomas tolmácsolásában hallott felőle: Edward ezt és ezt mondja, vagy: Rokesby kapitány megkért, hogy jegyezzem meg… Az első pár üzenet rettenetesen mulatságos volt, és Cecilia, aki ott rekedt Marswellben az egyre növekvő számlahegyekkel és a közömbös édesapjával, örült, hogy a férfi szavai mosolyt csalnak az arcára. Éppen ezért hasonlóképp válaszolt: pár sort címezve neki a fivérének szóló leveleiben: kérlek, mondd meg Rokesby kapitánynak… Majd később: Úgy vélem, Rokesby kapitánynak roppant mód tetszene a… Aztán az egyik nap a fivérétől érkezett levélben egy idegen kézzel írt bekezdés is volt. Rövid üdvözlés, épp csak a vadvirágok leírása szerepelt benne, de Edward tollából. Így írta alá: Odaadó híve, Edward Rokesby kapitány. Odaadó híve. Odaadó híve. Buta kis mosoly ült ki az arcára, és igazán csacsinak érezte magát. Eg olyan férfi után epekedik, akivel még csak nem is találkozott. Egy férfi után, akivel valószínűleg soha nem is fog találkozni. De nem tehetett róla. Nem számított, hogy a nyári nap ragyogón csillant meg a tavak vizén – miután a fivére távozott, Derbyshire-ben az élet örökké
szürkének hatott. A napjai szinte minden változatosság nélkül fonódtak egymásba. Cecilia vezette a háztartást, ellenőrizte a költségvetést, gondozta az apját, nem mintha a férfi ezt bármikor is észrevette volna. A faluban időnként szerveztek táncmulatságot, de a vele egyidős férfiak több mint fele már bevonult, vagy katonai szolgálatra jelentkezett, és a táncparkett körül mindig kétszer annyi hölgy ücsörgött, mint ahány úriember megjelent. Így hát, amikor egy gróf fia vadvirágokról írt neki… A szíve nagyot dobbant. Az utóbbi pár évben ennél közelebb nem is került flörtöléshez. Ám amikor úgy döntött, hogy New Yorkba utazik, a fivére, nem pedig Edward Rokesby járt az eszében. Amikor megérkezett az a küldönc Thomas parancsnokának üzenetével… Az volt élete legszörnyűbb napja. A levelet természetesen az édesapjának címezték. Cecilia megköszönte a küldöncnek, és gondoskodott arról, hogy valami ételt kapjon lent a konyhában, de egy szóval sem említette meg, hogy Walter Harcourt három nappal korábban váratlanul elhunyt. A borítékformára hajtogatott értesítést felvitte a szobájába, magára zárta az ajtót, és percekig csak nézte a levelet reszketve, majd minden bátorságát összeszedve becsúsztatta az ujját a pecsétviasz alá. Az első, amit érzett, megkönnyebbülés volt. Annyira biztos volt benne, hogy a levélben az áll majd, hogy Thomas meghalt, és most már nem maradt senkije ezen a világon, aki igazán szereti, hogy a sérülés szinte áldásnak tűnt a szemében. De hamarosan felbukkant unokafivére, Horace. Ceciliát nem lepte meg, hogy eljött a nagybátyja temetésére. Végül is az illem ezt diktálja, még akkor is, ha nem kötötte össze a rokonokat különösebben szoros barátság. Ám Horace ott maradt. A jóisten a megmondhatója, hogy mennyire idegesítően viselkedett. Nem beszélt, hanem prédikált, és Cecilia két lépést sem tudott megtenni anélkül, hogy a férfi ne oldalazott volna oda mellé, hogy kifejezze mélységes aggodalmát Cecilia lelki békéje miatt. Ami még ennél is rosszabb volt, folyamatosan megjegyzéseket tett Thomasra, és hogy mennyire veszélyes a katonaélet a kolóniákon. Hát nem
lenne nagy megkönnyebbülés mindenkinek, ha Thomas inkább elfoglalná az őt megillető helyet Marswell uraként? Természetesen a ki nem mondott üzenet az volt, hogy amennyiben Thomas nem tér vissza, Horace örököl mindent. Ostoba, átkozott hitbizomány! Cecilia tudta, hogy tisztelnie kellene az elődeit, de az isten szerelmére, ha visszamehetne az időben, akkor megkeresné az üknagyapját, és kitekerné a nyakát. Ő vásárolta meg a földet és építette a házat, majd a nagyzási hóbortja és a dinasztiáról szőtt álmai arra sarkallták, hogy szigorú hitbizományt hagyjon meg. Marswellnek apáról fiúra kell szállnia, és ha fiú nincs, akkor bármelyik unokafivér megteszi. Mit számít, hogy Cecilia egész életében itt élt, hogy ismeri minden rejtett zugát és szegletét, hogy a szolgálók megbíznak benne és tisztelik. Ha Thomas meghal, Horace átvonul ide Lancashire-ből, és mindent elvesz tőle. Cecilia megpróbálta elhallgatni előle, hogy Thomas megsebesült, de az efféle híreket nem lehet titokban tartani. Valamelyik jó szándékú szomszédnak eljárhatott a szája, mert Horace egy teljes napot sem várt a temetés után, hogy kijelentse, Cecilia legközelebbi férfi rokonaként felelősséget kell vállalnia a megélhetéséért. – Nyilvánvaló tehát – tette hozzá –, hogy össze kell házasodnunk. Nem! – gondolta Cecilia döbbent némaságban. Dehogyis kell összeházasodniuk! – Nézzen szembe a tényekkel – folytatta Horace közelebb lépve a lányhoz. – Egyedül van. Nem maradhat, ki tudja, meddig, gardedám nélkül Marswellben. – Meglátogatom a nagynénémet – közölte Cecilia. – Sophie-t? – legyintett Horace. – Ő aligha alkalmas a feladatra. – A másik nagynénémet. Dorcast. A férfi szeme összeszűkült. – Sosem hallottam Dorcas nénikénkről. – Természetes, hogy nem – vágta rá Cecilia. – Ő az anyai nagynéném. – És hol lakik? Tekintve, hogy a nagynéni pusztán Cecilia képzeletének szüleménye volt, sehol, de az anyai nagyanyja skót volt, ezért Cecilia így válaszolt: – Edinburghben.
– Hátrahagyja az otthonát? Ha ez azt jelenti, hogy elkerülheti a házasságot Horace-szal, akkor igen. – Majd én észhez térítem! – mordult fel Horace, és mielőtt Cecilia feleszmélt volna, a férfi megcsókolta. Cecilia mély levegőt vett, amikor Horace elengedte, és arcul csapta a férfit, aki viszonozta a pofont. Egy hét múlva Cecilia már úton volt New York felé. Az utazás öt hétig tartott – ez bőven elég idő volt ahhoz, hogy Cecilia kétségbe vonja a döntése helyességét. Azonban tényleg fogalma sem volt arról, hogy mi mást tehetett volna. Abban sem volt biztos, Horace miért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy feleségül vegye, amikor nagy eséllyel íg is, úgy is megörökli Marswellt. Cecilia csak arra gondolhatott, hogy a férfinak anyagi gondjai támadtak, és valahol laknia kellett. Ha elveszi Ceciliát, akkor azonnal beköltözhet a birtokra, és már csak reménykednie kell, hogy Thomas sosem tér haza. Cecilia tudta jól, hogy az lenne a logikus döntés, ha feleségül menne az unokafivéréhez. Ha Thomas csakugyan meghalt, akkor ő ott maradhatna a szeretett szülői házban. Amely rászállna a gyerekeire. De szent isten, azok a gyerekek egyben Horace gyerekei is lennének, és már maga a gondolat is, hogy egy ágyba feküdjön azzal az emberrel… Nem! A gondolat, hogy együtt éljen azzal az emberrel… Képtelen megtenni. Marswell nem ér ennyit. Ennek ellenére a helyzete ingatag. Horace persze nem kényszerítheti arra, hogy elfogadja a házassági ajánlatát, de megkeserítheti az életét, és eg dologban igaza volt: nem maradhat, ki tudja, meddig, gardedám nélkül Marswellben. Cecilia már nagykorú – bár épp csak, hiszen mindössze huszonkét esztendős –, és a körülmények miatt a barátok és szomszédok egy ideig elnézőek lennének e tekintetben, de egy egyedül élő nőt könnyen a szájára vesz a falu. Ha Ceciliának fontos a hírneve, akkor távoznia kell. Legszívesebben sikított volna, annyira visszásnak érezte. Azzal őrzi meg a neve tisztaságát, hogy egyedül kel át az óceánon… Csupán arról kellett gondoskodnia, hogy Derbyshire-ben senki se szerezzen róla tudomást. Thomas azonban a bátyja, a védelmezője, a legjobb barátja. Őérte vállalja az utazást, amiről még ő maga is tudta, hogy felelőtlen döntés, és
valószínűleg eredménytelen vállalkozás. A fertőzés sokkal több ember halálát okozza, mint a harctéri sebesülések. Azt is tudta, hogy a fivére odaveszhet, mire ő New Yorkba érkezik. Csak épp arra nem számított, hogy ehelyett nyoma vész. A kétségbeesés és tehetetlenség viharában hallotta meg, hogy Edward megsérült. Hajtotta a vágy, hogy legalább valakin segíthessen, ezért bemasírozott a kórházba. Ha a fivérét nem ápolhatja, akkor legalább a fivére legjobb barátjára fog gondot viselni. Így nem lesz értelmetlen a New Yorkig megtett út. Mint kiderült, a kórház egy templomépület, amelyet elfoglalt a brit hadsereg, ami önmagában is elég különös, de amikor Cecilia elmondta, hogy meg szeretné nézni Edwardot, kertelés nélkül közölték vele, hogy nem látják szívesen. Rokesby kapitány katonatiszt, oktatta ki a meglehetősen hegyes orrú őrszem. Egy gróf fia, és jóval fontosabb beteg, mint hogy a plebsz zargassa. Cecilia épp azon töprengett, mégis mit érthet a férfi ez alatt, amikor az leereszkedően végigmérte, és arról tájékoztatta, hogy Rokesby kapitányt egyedül a hadsereg személyzete és családtagok látogathatják. Ezen a ponton Cecilia kifakadt: – De hiszen én a felesége vagyok! Miután ez kibukott belőle, már tényleg nem volt visszaút. Így belegondolva, elképesztő, hogy megúszta. Valószínűleg kihajították volna, hogy a lába sem éri a földet, ha Edward felettese nem lett volna jelen. Stubb ezredes nem a világ legnyájasabb embere, de tudott Edward és Thomas barátságáról, ezért nem lepte meg, amikor azt hallotta, hog Edward feleségül vette a barátja húgát. Mielőtt Cecilia végiggondolhatta volna tettei következményét, már szőtte is tovább a mesét a levélben való udvarlásról és a hajón, személyes megjelenés nélkül kötött házasságukról. Különös módon mindenki hitt neki. Azonban képtelen volt megbánni a hazugságot. Tagadhatatlan, hog Edward állapota sokat javult, mialatt ő gondozta. Szivaccsal letörölte a homlokát, amikor lázas volt, meg-megigazgatta a testét, hogy megelőzze a felfekvési sebeket. Az is igaz, hogy többet látott belőle, mint ami illendő eg hajadon számára, de háború idején csak félre lehet tenni a társadalmi
szabályokat! És úgysem tudja meg senki. Nem tudja meg senki. Ezt szinte óránként elismételte magának. Ötezer mérföldre van Derbyshire-től. Minden ismerőse úgy tudja, hogy az aggszűz nagynénjéhez ment látogatóba. Mindemellett a Harcourt család nem ugyanabban a körben forgott, mint a Rokesbyk. Cecilia feltételezte, hog míg Edward érdekes társasági pletykatéma lenne, ő bizonyosan nem, és lehetetlennek tartotta, hogy a Manston grófjának másodszülött fiáról szóló történetek eljutnának Matlock Bath parányi falujába. Hogy mit tesz majd, amikor a férfi felébred… Nos, ezt nem egészen gondolta át. De mint kiderült, nem is számított. Több száz lehetséges jelenet játszódott le benne, de egyikben sem szerepelt az, hogy a férfi felismeri. – Cecilia? – kérdezte a férfi. Nagyokat pislogva nézett fel rá, és Cecilia egy pillanatra ledermedt, annyira megbabonázta, mennyire kék a férfi szeme. Számíthatott volna rá. Aztán rádöbbent, milyen nevetséges ez a gondolat. Ugyan honnan tudhatta volna, milyen színű Edward szeme? De akkor is. Valamiképp… Úgy érezte, ilyesmit tudnia kellett volna. – Felébredt… – mondta kábán. Próbált mást is mondani, de a torkára forrtak a szavak. Már az is nehezére esett, hogy levegőt vegyen, annyira elárasztották a váratlan érzelmek. Remegő kézzel hajolt előre, és megérintette a férfi homlokát. Maga sem tudta, hogy miért; a férfi már közel két napja nem volt lázas. De annyira eluralkodott rajta a kényszer, hog megérintse, hogy a kezével is érezze azt, amit a szemével lát. Edward felébredt. Élt. – Hagyja! – utasította Stubbs ezredes. – Hozzon orvost! – Maga hozzon orvost! – csattant fel Cecilia, miután valamennyire feleszmélt. – Én a felesé… A hangja megbicsaklott. Nem tudta kimondani a hazugságot. Edward előtt semmiképp. Stubbs ezredes azonban megértette a ki nem mondott szót, és valami gorombaságot morogva a bajsza alatt kiment, hogy előkerítse az orvost.
– Cecilia? – ismételte Edward. – Te mit keresel itt? – Mindjárt elmagyarázok mindent – suttogta sietve. Az ezredes bármelyik percben visszatérhet, és nem szeretne hallgatóság előtt magyarázkodni. És azt sem szerette volna, ha Edward elárulja, ezért gyorsan hozzátette: – Egyelőre csak… – Hol vagyok? – szakította félbe a férfi. Cecilia hozott még egy pokrócot. Egy újabb párnára lett volna szükség, de abból alig akadt a hevenyészett kórházban, ezért kénytelen lesz beérni az összehajtogatott pokróccal. Segített Edwardnak feljebb ülni, és a pokróccal megtámasztotta a hátát. – Kórházban. Edward kétkedő tekintettel nézett körül. A belső tér egyértelműen templomi volt. – Ólomüveggel? – Ez egy templom. Vagyis templom volt. Most kórház. – De hol? – kérdezte Edward kissé türelmetlenül. Cecilia keze megállt a levegőben. Valami nem stimmel. A férfi felé fordult, épp annyira, hogy a tekintetük találkozott. – New York városában vagyunk. A férfi a homlokát ráncolta. – Azt hittem, hogy… Cecilia várt, de a férfi nem fejezte be a mondatot. – Mit hitt, hol van? – kérdezte végül. Edward egy pillanatig üres tekintettel bámult maga elé, majd így szólt: – Nem is tudom. Eddig… A szó elhalt az ajkán, és az arca megrándult. Mintha fájna neki, hog ilyen erősen el kell gondolkodnia. – Elvileg Connecticutba kellett mennem – mondta végül. Cecilia lassan felegyenesedett. – Hiszen el is ment Connecticutba. Edward ajka felnyílt. – Csakugyan? – Igen. Több mint egy hónapot töltött ott. – Micsoda!? – A férfi szeme megvillant. Cecilia ijedtségnek vélte.
– Nem emlékszik? Edward a rendesnél sokkal szaporábban kezdett el pislogni. – Több mint egy hónapot, azt mondja? – Nekem ezt mondták. Én csak nemrég érkeztem. – Több mint egy hónap… – ismételte. Csóválni kezdte a fejét. – Ez hog lehetséges… – Nem szabad túlerőltetnie magát – mondta Cecilia, és kinyúlt, hog megint megfogja Edward kezét. Úgy tűnt, ez megnyugtatja a férfit. Az biztos, hogy Ceciliát megnyugtatta. – Nem emlékszem… Jártam volna Connecticutban? – Kapta fel Edward a fejét, és fájdalmasan megszorította Cecilia kezét. – Hogyan lehetséges, hogy megint itt vagyok New Yorkban? Cecilia tehetetlenül vont vállat. Ő erre nem tudja a választ. – Nem tudom. Thomast kerestem, és meghallottam, hogy ön itt van. A Kepps-öböl közelében találtak önre, vérzett a feje. – Thomast kereste… – visszhangozta Edward, és Cecilia szinte látta, ahogy vadul forognak a fogaskerekek a férfi fejében. – Miért kereste Thomast? – Hírt kaptam, hogy megsebesült, de eltűnt, és… Edward egyre jobban zihált. – Mikor esküdtünk meg? Cecilia felnyitotta a száját. Próbált válaszolni, tényleg próbált, de csak pár hasznavehetetlen hangot tudott kipréselni magából. Edward csakugyan úgy hiszi, hogy házasok? Hiszen eddig a napig még csak nem is látta! – Nem emlékszem – mondta Edward. Cecilia óvatosan válogatta meg a szavait. – Mire nem emlékszik? Edward elgyötört tekintettel nézett fel rá. – Nem tudom… Cecilia sejtette, hogy meg kellene nyugtatnia, de csak bámulni tudta. A férfi tekintete üres lett, a bőre, amely amúgy is fakó volt a betegségtől, most szinte elszürkült. Úgy markolta az ágy szélét, mintha mentőcsónak lenne, és Cecilia kényszert érzett, hogy kövesse a példáját. A csarnok forgott körülöttük, és szoros kis vájattá zsugorodott.
Cecilia alig kapott levegőt. És Edward úgy festett, mint aki menten elájul. Cecilia erőt vett magán, a férfi szemébe nézett, és feltette az egyetlen észszerű kérdést: – Emlékszik bármire is?
Második fejezet barakkok itt a Hampton Court Palace-ban elviselhetőek, sőt több mint elviselhetőek, habár közelébe sem érnek az otthon nyújtotta kényelemnek. A tiszteket kettesével szállásolták el egy kétszobás lakásban, így jut némi visszavonulási lehetőség. Egy másik hadnaggyal, egy Rokesby nevű fickóval osztom meg a szállást. Ha hiszed, ha nem, grófi sarj… THOMAS HARCOURT LEVELE HÚGÁNAK, CECILIÁNAK
Edward levegő után kapkodott. Úgy érezte, a szíve menten kiszakad a mellkasából, és csak arra tudott gondolni, hogy ki kell másznia az ágyból. Ki kell derítenie, hogy mi folyik körülötte. Muszáj… – Elég! – kiáltotta Cecilia, azzal rávetette magát, hogy visszanyomja az ágyra. – Muszáj megnyugodnia. – Engedjen felkelnem! – kérte, habár az elméjének egy kis része próbált azzal érvelni, hogy azt sem tudja, hova akar menni. – Kérem! – könyörgött Cecilia, és áthelyezte a súlyát, hogy Edward mindkét csuklóját le tudja szorítani. – Várjon egy percet, vegyen mél levegőt! Edward zihálva pillantott fel rá. – Mi folyik itt? Cecilia nagyot nyelt és körbenézett. – Szerintem meg kellene várnunk az orvost. Edward azonban túl feldúlt volt ahhoz, hogy hallgasson rá. – Milyen nap van ma? – kérdezte indulatosan. Cecilia nagyot pislogott, mint akit a kérdés váratlanul ért. – Péntek. – A dátum mi?! – sziszegte Edward. Cecilia nem válaszolt azonnal, de amikor megszólalt, a szavai lassan,
óvatosan hagyták el az ajkát. – Június huszonötödik napja van. Edward szíve újra vadul kezdett dobolni. – Micsoda? – Kérem, várja meg, míg a… – Az nem lehet. – Edward egészen kiegyenesedett ültében. – Ön bizonyosan téved. Cecilia lassan megrázta a fejét. – Nem tévedek. – Nem… Nem! – Edward vadul ide-oda kapta a fejét. – Ezredes! – kiáltotta. – Orvos! Valaki! – Edward, elég! – kiáltotta Cecilia, és próbálta elállni az útját, amikor Edward a lábát lendítve ki akart szállni az ágyból. – Kérem, várja meg, míg az orvos megvizsgálja! – Maga ott! – Nyújtotta ki remegő karját egy sötét bőrű férfi felé, aki épp a közelben söpörte a padlót. – Milyen nap van ma? A férfi elkerekedett szemmel nézett Ceciliára, némán segítséget kérve. – Milyen nap van ma? – ismételte Edward. – Milyen hónap? Mondja meg a hónapot! A férfi tekintete megint Cecilia felé rebbent, de most már válaszolt. – Június van, uram. A hónap vége felé járunk. – Az nem lehet! – jajdult fel Edward visszazuhanva az ágyra. – Nem… Lehunyta a szemét, és lüktető fejfájása dacára megpróbálta gondolkodásra késztetni az agyát. Valahogyan csak helyre lehet ezt hozni! Ha elég erősen összpontosít, és megpróbálja felidézni az utolsó emlékét… A szeme a következő pillanatban felpattant, és egyenesen Ceciliára nézett. – Nem emlékszem önre. A lány nagyot nyelt, és Edward tudta, hogy szégyellnie kellene magát, amiért kis híján megríkatta Ceciliát. Hiszen egy hölgy. A felesége. De nyilván megbocsát neki. Edwardnak muszáj tudnia… meg kell értenie, hogy mi történik vele. – A nevemet mondta – suttogta Cecilia –, amikor felébredt. – Tudom, hogy ön kicsoda – mondta Edward. – Csak épp nem ismerem
fel. Cecilia arca megremegett, ahogy felállt, és visszasimított egy elszabadult fürtöt a füle mögé, mielőtt összekulcsolta volna a kezét. Láthatóan ideges volt. És egyszer csak a legváratlanabb gondolat ötlött fel Edwardban – nem nagyon hasonlít arra a miniatűrre, amit a fivére folyton magánál tartott. A lány ajka telt és széles, közel sem az az édes, titokzatos félhold, mint ami a portrén van. És a haja sem aranyló, legalábbis nem az a mennyei árnyalat, amellyel a festő ábrázolta. Inkább sötétszőke volt. Ami azt illeti, szinte ugyanolyan, mint Thomasé, habár nem szőtte át annyi bronzos szál. Feltételezte, hogy Cecilia nem töltött annyi időt a napon. – Ön Cecilia Harcourt, nemde? – kérdezte végül. Mert csak most ötlött fel benne, hogy a kisasszony nem erősítette meg ezt tényként. Cecilia bólintott. – Igen, természetesen. – És itt van New Yorkban. – A lány arcát fürkészte. – De miért? Látta, hogy a lány a csarnok túlsó vége felé kapja a tekintetét, s közben alig észrevehetően megrázza a fejét. – Bonyolult. – De házasok vagyunk. – Ő maga sem tudta, hogy ezt állításnak vag kérdésnek szánta-e. Cecilia óvatosan leereszkedett az ágyra. Edward értette a tétovaságát. Egész eddig úgy dobálta magát, mint egy ketrecbe zárt állat. Cecilia elég erős lehet, ha le tudta fogni. Vagy ő gyengült el ennyire. Cecilia nagyot nyelt, úgy tűnt, valami nehéz feladatra gyűjti az erejét. – Muszáj elmondanom… – Mi folyik itt? Cecilia összerezzent, és a fejüket mindketten Stubbs ezredes felé kapták, aki öles léptekkel közeledett feléjük az orvossal a sarkában. – Miért vannak a pokrócok a földön? – szegezte nekik a kérdést az ezredes. Cecilia megint felállt, és félrehúzódott, hogy az orvos átvegye a helyét Edward mellett. – Kapálózott – mondta. – Össze van zavarodva.
– Nem vagyok összezavarodva! – csattant fel Edward. Az orvos a nőre nézett. Edward legszívesebben elkapta volna a férfi torkát. Miért nézi Ceciliát? Itt ő, Edward Rokesby a beteg! – Úgy tűnik, elveszítette… – Cecilia az ajkát harapdálta, a tekintetét ideoda kapta Edward és az orvos között. Fogalma sem volt, mit mondhatna. Edward nem is hibáztathatta érte. – Mrs. Rokesby? – próbálta szóra bírni az orvos. Már megint ez. Mrs. Rokesby. Házasok. Hogy a csudába lehetnek házasok? – Nos… – kezdte Cecilia gyámoltalanul, keresve a szavakat, amelyekkel leírható ez a képtelen helyzet. – Szerintem nem emlékszik, ööö… – Bökje már ki, asszony! – dörrent rá Stubbs ezredes. Edward félig már kiugrott az ágyból, amikor feleszmélt, hogy mit tesz. – Vigyázzon a hangjára, ezredes! – mordult fel. – Nem, nem… – mondta Cecilia gyorsan. – Semmi baj. Nem akart tiszteletlen lenni. Mindannyian kétségbeestünk. Edward horkantott egyet, és a szemét is forgatta volna, de ekkor Cecilia gyengéden a vállára helyezte a kezét. Az inge vékony volt, elnyűtt, és érezte, ahogy a nő ujja hűvös, csendes erővel nyugszik meg a vállán. Ettől lehiggadt. A dühe nem illant el varázsütésre, de már képes volt mélyen, egyenletesen lélegezni – épp annyira, hogy ne ugorjon az ezredes torkának. – Nem tudta, mi lehet a mai dátum – mondta Cecilia immár határozottan. – Szerintem azt hitte, hogy… – Edwardra pillantott. – Hogy nem június van – fejezte be a mondatot élesen. Az orvos összevonta a szemöldökét, megfogta Edward csuklóját, hog ellenőrizze a pulzusát. Amikor ezzel végzett, először Edward egyik, majd a másik szemébe nézett. – A szememmel semmi baj – morogta Edward. – Mi az utolsó, amire emlékszik, Rokesby kapitány? – kérdezte az orvos. Edward kinyitotta a száját, és minden erejével azon volt, hog válaszoljon, de az elméje ködbe burkolózva, szürkén tátongott előtte. Az
óceánon volt, az acélos kék víz természetellenesen nyugodtnak hatott. Sehol egy fodrozódás, sehol egy hullám. Sehol egy emlékfoszlány. Kétségbeesésében a lepedőt markolta. Hogy a pokolba szerezze vissza az emlékezetét, amikor abban sem biztos, hogy mi az, amire helyesen emlékszik? – Próbálkozzon, Rokesby – mordult rá Stubbs ezredes. – Próbálkozom! – csattant fel Edward. Hülyének nézik? Azt hiszik, őt nem is érdekli? Fogalmuk sincs arról, mi zajlik a fejében, hogy milyen érzés, hogy egy nagy semmi terül el ott, ahol az emlékeinek kellene lenniük. – Nem tudom – mondta végül. Muszáj összeszednie magát. Mégiscsak katona; arra képezték ki, hogy a veszéllyel szembenézve is higgadt maradjon. – Szerintem… talán… a connecticuti kolóniára kellett mennem. – Valóban elment a connecticuti kolóniára – mondta Stubbs ezredes. – Emlékszik? Edward a fejét rázta. Próbálkozott… annyira akarta… De semmi. Csak a homályos érzés, hogy valaki arra kérte, menjen oda. – Fontos út volt – erőltette az ezredes. – Nagyon sok mindent el kell nekünk mondania. – Nos, ez jelen pillanatban elég lehetetlen, nem igaz? – mondta Edward keserűen. – Kérem, ne helyezzenek rá ekkora nyomást – avatkozott közbe Cecilia. – Csak most ébredt fel. – Az aggodalma jogos – mondta Stubbs ezredes –, de ezek az információk életbevágóan fontosak a hadsereg számára, és nem tehetjük félre holmi fejfájás miatt. – Az egyik közelben álló katonára pillantott, majd az ajtó felé biccentett. – Kísérje ki Mrs. Rokesbyt. A hölgy visszatérhet, amint kikérdeztük a kapitányt. Ó, ne! Erről szó sem lehet. – A feleségem itt marad mellettem – sziszegte Edward. – Nem értesülhet ilyen bizalmas információkról. – Ez aligha lehet gond, mivelhogy semmit sem tudok önnek mondani. Cecilia megállt az ezredes és az ágy között. – Időt kell hagynia, hogy visszatérjen az emlékezete.
– Mrs. Rokesbynak igaza van – szólalt meg az orvos. – Az ilyen esetek ritkák, de nagyon valószínű, hogy visszanyeri az emlékezete nagy részét, vagy akár az egészet is. – Mikor? – szegezte neki a kérdést az ezredes. – Ezt nem tudom megmondani. Addig is biztosítanunk kell neki a csendet és a nyugalmat, amennyire ezt a jelen körülmények lehetővé teszik. – Nem – mondta Edward, mert a csend és a nyugalom volt a legutolsó, aminek szükségét érezte. Ennek is úgy kell mennie, mint minden másnak az életében. Ha az ember eredményt akar, akkor keményen megdolgozik érte, edz, gyakorol. Nem fog ágyban heverészni, reménykedve, hogy némi csendben és nyugalomban lesz része. Odapillantott Ceciliára. Aki ismeri. Lehet, hogy Edward nem emlékszik az arcára, de több mint egy éven át leveleztek. Cecilia ismeri. Tudja azt is, hogy Edward képtelen a semmittevésre, arra, hogy csak heverésszen. – Cecilia – mondta –, ön bizonyosan megérti. – Szerintem a doktor úrnak igaza van – mondta Cecilia csendesen. – Ha eleget pihen… Edward azonban már rázta is a fejét. Mindannyian tévednek… Egyszerűen nem… Az ördög vigye el! Éles fájdalom hasított a koponyájába. – Mi a baj? – kiáltott fel Cecilia. Edward mielőtt összeszorította volna a szemét, még látta, hogy a nő riadtan az orvos felé kapja a tekintetét. – Mi történik vele? – A fejem… – nyögte Edward. Bizonyára túl gyorsan rázta meg. Olyan volt, mintha az agya nekicsapódott volna a koponyájának. – Már emlékszik valamire? – kérdezte Stubbs ezredes. – Nem, maga megátalkodott… – Edward még időben elhallgatott, mielőtt valami megbocsáthatatlant mondott volna. – Egyszerűen csak fáj. – Elég – jelentette ki Cecilia – Nem engedem, hogy tovább faggassa! – Nem engedi? – hökkent meg Stubbs ezredes. – Én vagyok a felettese. Nagy kár, hogy Edward képtelen volt kinyitni a szemét, mert nagyon szívesen látta volna az ezredes arcát, amikor Cecilia így válaszolt: – Nekem
viszont nem a felettesem. – Ha szabadna közbeszólnom… – próbálkozott az orvos. Edward hallotta, hogy valaki közelebb lép hozzá, majd érzékelte, hogy a matrac megsüllyed, ahogy az orvos leült mellé. – Ki tudja nyitni a szemét? Edward megrázta a fejét, de ez alkalommal lassan. Úgy érezte, csak úg tarthatja féken a fájdalmat, ha összeszorítja a szemét. – Ilyesmi gyakran fordul elő fejsérülés esetén – mondta az orvos gyengéden. – Idő, mire felépül, és nagyon sokszor fájdalmas a folyamat. Attól tartok, nem segít, ha siettetjük a dolgokat. – Megértem – mondta Edward. Nem tetszett neki, de megértette. – Ez meghaladja az orvosok tudását – folytatta a férfi. A hangja kicsit halkabb lett, mintha odafordult volna valaki felé. – Nagyon sok mindent nem tudunk az agy sérüléseiről. Ami azt illeti, fogadni mernék, hogy sokkal több az, amit nem tudunk, mint az, amit igen. Edward ezt nem találta megnyugtatónak. – A felesége igen gondosan ápolta – tette hozzá az orvos, és megpaskolta Edward karját. – Azt javaslom, hogy folytassa, de ha lehetséges, ne itt a kórházban. – Nem a kórházban? – visszhangozta Cecilia. Edward még mindig nem nyitotta ki a szemét, de hallotta Cecilia hangjában a rémületet. – Már nincs láza – magyarázta az orvos –, és a fején levő seb is szépen gyógyul. Nem látni gyulladás nyomát. Edward megérintette a fejét, és elfintorodott. – Én a helyében ezt nem tenném – jegyezte meg az orvos. Edward végül mégiscsak kinyitotta a szemét, és megnézte az ujját. Féligmeddig arra számított, hogy véres lesz. – Nem vihetem el a kórházból – mondta Cecilia. – Nem lesz semmi gond – biztatta az orvos. – Senkitől sem remélhet odaadóbb ápolást, mint a feleségétől. – Nem – mondta Cecilia –, ezt nem érti. Nincs hova vigyem. – Hol szállt meg? – kérdezte Edward. Hirtelen eszébe jutott, hogy ő felelős Cecilia épségéért és biztonságáért.
– Egy szobát béreltem. Nem messze innen. De csak egy ágy van benne. Most először azóta, hogy felébredt, Edward úgy érezte, legszívesebben elmosolyodna. – Egy egészen kicsike ágy – pontosított Cecilia. – Én is alig férek el rajta. Ön lelógna a szélén. – És akkor, amikor senki sem mondott semmit elég gyorsan ahhoz, hogy oldja Cecilia szinte kézzel fogható zavarát, hozzátette: – Női szálláshely. Nem is engednék be. Edward egyre növekvő hitetlenkedéssel fordult Stubbs ezredes felé. – A feleségem egy női szálláson hál? – Nem tudtunk róla, hogy itt van – válaszolta a férfi. – Ha jól értem, már három napja tudnak róla. – Akkor már elhelyezkedett. Fagyos harag kezdett éledezni benne. Edward ismerte a New York-i női szállások jellegét. Most nem számít, hogy nem emlékszik az esküvőre, Cecilia mégiscsak a felesége. És a hadsereg hagyta, hogy egy tiszti feleség megkérdőjelezhető körülmények között lakjon? Edwardot úriembernek nevelték – egy vérbeli Rokesbynak –, és van olyan sértés, amit már nem lehet eltűrni. Elfeledkezett a fejfájásról, még arról is, hogy elveszítette az emlékezetét. Csak annyit tudott, hogy ez itt a felesége, a nő, akinek megfogadta, hogy becsülni és oltalmazni fogja, de akit csúnyán elhanyagolt az a bajtársi szövetség, amelynek ő az élete utóbbi három évét szentelte. A hangja gyémántkeménységű volt, amikor megszólalt: – Másik szállást keresnek neki. Stubbs szemöldöke a magasba szökött. Mindketten tudták, hogy ki az ezredes, és ki csupán kapitány. Ám Edwardot ez nem tántorította el. A hadseregben való pályafutásának nagy részében igyekezett nem kihasználni nemesi származását, de ez alkalommal nem volt fenntartása. – Ez a hölgy – kezdte – a tiszteletreméltó Mrs. Edward Rokesby. – Stubbs ezredes már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de Edward nem hagyott neki időt. – A feleségem, és Manston grófjának menye. – Hangját átitatta több nemzedék arisztokrata gőgje. – Nem lakhat
holmi női szállón. Cecilia, láthatóan feszengve, megpróbált közbeavatkozni. – Teljesen elfogadható a szállásom – mondta gyorsan. – Erről biztosíthatom. – Erről nem vagyok annyira meggyőződve – válaszolt Edward, és le sem vette a szemét Stubbs ezredesről. – Keresünk neki egy sokkal megfelelőbb szállást – mondta a férfi mogorván. – Még ma este – pontosított Edward. Az ezredes arckifejezése egyértelműen elárulta, hogy ezt észszerűtlen kérésnek tartja, de rövid, feszült csend után így szólt: – Elszállásolhatjuk az Ördögfejben. Edward bólintott. Az Ördögfejhez címzett fogadó elsősorban brit katonákat fogadott, és az egyik legelegánsabb ilyen jellegű intézmény volt New Yorkban. Ami nem nagy szó, de Edward jobb helyet keresve sem találna, leszámítva azt, hogy ha magánházban helyeznék el Ceciliát. New York kétségbeejtően túlzsúfolt volt, és úgy tűnt, a hadsereg erőforrásainak a fele arra ment el, hogy alvóhelyet találjanak az embereinek. Az Ördögfej magányosan utazó hölgynek nem lett volna megfelelő, de tiszti feleségként Cecilia biztonságban lesz, és tisztelettel fognak vele bánni. – Montby holnap távozik – jegyezte meg Stubbs ezredes. – A szobája elég nagy kettejüknek. – Költöztesse össze egy másik tiszttel – utasította Edward. – A feleségemnek már ma este szüksége van a szobára. – Holnap is jó lesz – mondta Cecilia. Edward ezt eleresztette a füle mellett. – Még ma este. Az ezredes bólintott. – Beszélek Montbyval. Edward ezt kurta biccentéssel nyugtázta. Ismerte Montby kapitányt. Ő is, mint ahogyan az összes tiszt, szemrebbenés nélkül átadná a szobáját, ha ezzel garantálhatja egy úrhölgy biztonságát. – Mindeközben – mondta az orvos –, Rokesby kapitánynak nyugalomra és csendre van szüksége. – Ceciliához fordulva még hozzátette: – Minden
izgalmat kerülnie kell. – Jelen pillanatban nehezen képzelem el, hogy ennél izgatottabb legyek – egyezte meg Edward. Az orvos elmosolyodott. – Az nagyon jó jel, ha sikerült megőriznie a humorérzékét. Edward úgy döntött, inkább nem teszi szóvá, hogy ezt nem viccnek szánta. – Holnap el tudjuk innen vinni – közölte Stubbs ezredes kimérten. Cecilia felé fordult: – Addig is mondjon el neki mindent, amiről lemaradt. Talán az segít visszanyerni az emlékezetét. – Remek ötlet – mondta az orvos. – Biztos vagyok benne, hogy a férje is tudni szeretné, hogyan került ön ide New Yorkba, Mrs. Rokesby. Cecilia próbált mosolyogni. – Természetesen, uram. – És ne feledje, csak semmi izgalom! – Az orvos elnézően Edward felé pillantott: – Ennél több. Az ezredes váltott néhány szót Ceciliával az Ördögfejbe való átköltözés kapcsán, majd a két férfi távozott, ismét egyedül hagyva Edwardot a feleségével. Nos, legalábbis annyira egyedül, amennyire egy beteg katonákkal teli templomban lehet. Edward Ceciliára pillantott, aki feszengve állt az ágya mellett. A felesége. Hogy a pokolba lehet? Nem értette, mindez hogy történhetett, de bizonyosan igaz. Úgy látta, Stubbs ezredes elhiszi, és a férfi mindig is tárgyilagos, józan ember volt. Ráadásul ő itt Cecilia Harcourt, a legjobb barátjának a húga. Ha az ember arra ébred, hogy elvett egy nőt, akivel elvileg soha nem is találkozott, legalább ő legyen az. Ennek ellenére úgy érezte, az ilyesmire csak emlékezne. – Hol esküdtünk meg? Cecilia a kereszthajó felé bámult. Lehet, hogy nem is hallotta meg a kérdést. – Cecilia… – Pár hónapja – mondta Cecilia feléje fordulva. – Aludnia kellene. – Nem vagyok fáradt.
– Nem? – Cecilia tétován elmosolyodott, ahogy leült az ágy mellett álló székre. – Én kimerült vagyok. – Elnézést – mondta Edward azonnal. Úgy érezte, fel kellene ülnie. Kezet nyújtania neki. Úriemberként viselkednie. – Nem gondolkodtam – mondta. – Nem sok lehetősége volt rá – közölte Cecilia kimérten. Edward ajka felnyílt a meglepetéstől, és akkor arra gondolt – ez az a Cecilia Harcourt, akit olyan jól ismert. Vagy akiről azt hitte, hogy jól ismeri. Az igazat megvallva nem tudta felidézni, hogy látta-e az arcát bármikor is. De ugyanúgy beszélt, mint ahogyan a leveleiben fogalmazott, és Edward a háború vérzivatarában a szívében hordozta a nő szavait. Néha eltöprengett, nem furcsa-e, hogy jobban várja Cecilia Thomasnak írt leveleit, mint azokat, amelyeket a saját családja küld neki. – Bocsásson meg – mondta Cecilia. – Igazán illetlen a humorom. – Nekem tetszik. Cecilia Edwardra pillantott, aki mintha hálát látott volna a nő szemében. Milyen érdekes a színe. Mint a tenger zöldes habja, és olyan fakó, hog Ceciliát egy másik korban bizonyosan elvarázsolt lénynek tartották volna. Ami nem tűnt igazságosnak, mert Cecilia épp olyan valóságos és megbízható volt, mint bárki, akivel egész eddigi élete során találkozott. Vagy akiről úgy hiszi, hogy találkozott. Cecilia zavartan megérintette az arcát. – Van valami az arcomon? – Csak nézem – válaszolta Edward. – Nincs rajtam túl sok látnivaló. Edward erre elmosolyodott. – Ezzel nem értek egyet. Cecilia elpirult, és Edward rádöbbent, hogy flörtöl a feleségével. Különös. És mégis talán ennek a napnak a legkevésbé furcsa fejleménye. – Bárcsak emlékeznék… – kezdte. Cecilia odakapta a tekintetét. Bárcsak emlékezne az első találkozásukra. Bárcsak emlékezne az esküvőre. Bárcsak emlékezne a csókjukra.
– Edward? – kérdezte Cecilia csendesen. – …mindenre – fejezte be a mondatot, de a szó nagyobb élt kapott, mint szerette volna. – Bárcsak mindenre emlékeznék. – Biztos vagyok benne, hogy visszatérnek az emlékei. – Cecilia feszesen mosolygott, de nem tűnt őszintének. A szeme nem mosolygott, és Edward ekkor döbbent rá, hogy Cecilia kerülte a tekintetét. Csak nem hallott még valamit az állapotáról, amit nem osztott meg vele? Fogalma sem volt, ez mikor történhetett volna meg; Cecilia el sem ment az ágya mellől, amióta ő felébredt. – Hasonlít Thomasra – mondta váratlanul. – Úgy véli? – nézett rá Cecilia zavartan. – Senki sem mondta még. Persze a hajszínünket leszámítva. – Cecilia ekkor megérintette a haját, de valószínűleg észre sem vette. A laza kontyot tűk fogták össze, és kósza tincsek csüggtek fáradtan az arca körül. Edward hirtelen tudni szerette volna, milyen hosszú ez a haj, és milyen lehet, amikor leomlik Cecilia hátára. – Én édesanyánkra hasonlítok… Vagy legalábbis ezt mondták. Nem ismertem. Thomas inkább édesapánkra ütött. Edward a fejét rázta. – Nem a vonásaikban hasonlítanak. Hanem az arcjátékukban. – Elnézést? – Igen, mint most! – Vigyorodott el Edward, és jóval élénkebbnek érezte magát, mint egy perccel korábban. – Ugyanolyan arcot vágott! Amikor azt mondta, elnézést. Pontosan úgy hajtotta félre a fejét, ahog Thomas szokta. Cecilia halványan elmosolyodott. – Olyan gyakran kér elnézést? – Közel sem olyan gyakran, mint kellene. Cecilia erre felnevetett. – Ó, köszönöm szépen – mondta a szemét törölgetve. – Nem nevettem már… – Megrázta a fejét. – Nem is emlékszem, mióta. Edward kinyúlt, és megfogta Cecilia kezét. – Nem sok oka volt a nevetésre – mondta csendesen. Cecilia nagyot nyelt, ahogy bólintott, és egy rettenetes pillanatig Edward azt hitte, hogy a felesége elsírja magát. Ennek ellenére tudta, hogy nem
hallgathat. – Mi történt Thomasszal? – tette fel a kérdést. Cecilia mély levegőt vett, majd lassan kifújta. – Üzenet érkezett, hogy megsebesült, és New York városában lábadozik. Aggódtam… Nos, mint maga is láthatja – tette hozzá kezével a csarnok felé intve. – Nincs elég ápolónő, aki gondozná a sebesült katonákat. Nem akartam, hogy a fivérem egyedül legyen. Edward ezen elgondolkodott. – Meglep, hogy az édesapja megengedte, hogy útra keljen. – Az édesapám elhunyt. A pokolba is! – Elnézést. Úgy tűnik, az emlékezetemmel együtt a tapintatom is cserben hagyott. – Habár az igazat megvallva ezt nem sejthette: Cecilia rózsaszín ruhát viselt, és semmi sem utalt arra, hogy gyászol. Cecilia észrevette, hogy Edward a púderszínű ruhaujjat méregeti. – Tudom – mondta ajkát lebiggyesztve. – Feketét kellene viselnem. De csak egy fekete ruhám van, és az gyapjúszövetből készült. Ezen az éghajlaton megfőnék benne, mint egy csirke. – A mi egyenruhánk is meglehetősen kényelmetlen a nyári hónapokban – bólintott Edward. – Valóban. Thomas ezt említette is a leveleiben. Azért nem is hoztam magammal azt a ruhám, mert Thomas mesélt arról, hogy nyaranta mekkora itt a hőség. – Biztos vagyok benne, hogy rózsaszínben jobban is mutat – jegyezte meg Edward. Cecilia nagyot pislogott a bók hallatán. Ami érthető. A ruha hétköznapisága éles ellentétben állt a kórházi környezettel. A templomi környezettel. Azzal, hogy háború dúl körülöttük. Ha ehhez hozzászámítja elveszített emlékezetét és a megtalált feleségét, el nem tudta képzelni, hogyan lehetne az élete még ennél is bizarrabb. – Köszönöm – mondta Cecilia, majd megköszörülte a torkát, és íg folytatta: – De az édesapámról kérdezett. Igaza van, nem engedte volna, hogy New Yorkba utazzam. Ugyan nem volt a világ leglelkiismeretesebb
szülője, de még ő is erősen ellenezte volna. Habár… – Idegesen kacagott fel. – Nem tudom, milyen hamar tűnt volna fel neki a távollétem. – Biztosíthatom, hogy bárkinek feltűnne a távolléte. Cecilia a szeme sarkából pillantott rá. – Ön nem ismerte az édesapám. Mindaddig, míg a háztartás zökkenőmentesen halad, pontosabban haladt, semmit sem vett volna észre. Edward lassan bólintott. Thomas nem sokat mesélt Walter Harcourtról, de az a kevés is teljesen összecsengett Cecilia leírásával. Thomas nem egyszer panaszkodott, hogy az apja túlságosan is belekényelmesedett abba a helyzetbe, hogy Cecilia fizetetlen házvezetőnőként tengeti otthon az életét. Muszáj férjet találnia, mondogatta Thomas. Hátra kell hagynia Marswellt, és a saját életét kell élnie. Vajon Thomas össze akarta őket boronálni? Edward akkoriban nem íg értette. – Baleset érte az édesapját? – kérdezte Edward. – Nem, de a halála meglepetésként ért mindenkit. A dolgozószobájában szundított. – Szomorúan vont vállat. – Nem ébredt fel álmából. – A szíve? – Az orvos szerint nem lehetett biztosan megállapítani. De nem is számít, nem igaz? – Cecilia fájdalmasan bölcs tekintettel nézett rá, és Edward meg mert volna esküdni, hogy érzi. Volt valami Cecilia szemében, a színében, a tisztaságában. Amikor a tekintetük találkozott, Edward úgy érezte, még a lélegzete is eláll. Vajon mostantól ez mindig így lesz? Ezért vette feleségül? – Fáradtnak tűnik – mondta Cecilia, hozzátéve, mielőtt Edward a szavába vághatott volna: – Tudom, hogy azt mondta, nem az, de annak látszik . Edward azonban nem akart aludni. Elviselni sem tudta a gondolatot, hogy hagyja, hogy az elméje visszasüppedjen a kábaságba. Így is túl sok időt elvesztegetett már. Vissza akarja szerezni. Minden pillanatát. Minden emlékét. – Nem mondta el, mi történt Thomasszal – emlékeztette Ceciliát. A nő arcán aggodalom suhant át. – Nem tudom – mondta elcsukló hangon. – Úgy tűnik, senki sem tudja,
merre lehet. – Ez hogyan lehetséges? Cecilia tehetetlenül vont vállat. – Beszélt Stubbs ezredessel? – Természetesen. – És Garth tábornokkal? – Nem engedték, hogy meglátogassam. – Hogyan? – Ezt nem tűrheti. – Mint a feleségem… – Nem mondtam meg nekik, hogy az ön felesége vagyok. Edward csak bámult rá. – De a pokolba is, miért nem? – Nem tudom. – Azzal felpattant, és szorosan átölelte magát. – Azt hiszem, csak… nos, Thomas húgaként voltam ott. – De csak megmondta a nevét. Cecilia az ajkát harapdálta, majd válaszolt: – Nem hiszem, hogy bárki is összekapcsolta a kettőt. – Garth tábornoknak nem jutott eszébe, hogy Mrs. Rokesby az én feleségem? – Nos, mondom, hogy vele nem találkoztam – Cecilia odalépett mellé, és elkezdte igazgatni rajta a pokrócokat. – Nagyon izgatott lett. Holnap is folytathatjuk a beszélgetést. – Holnap folytatni fogjuk a beszélgetést – mordult fel Edward. – Vag holnapután. A tekintetük találkozott. – Az az egészségi állapotától függ. – Cecilia… – Nem szeretnék vitát – szakította félbe. – Egyelőre úgysem tudok semmit sem tenni a fivéremért, de önnek segíthetek. És ha ez azt jelenti, hogy kényszerítenem kell önt, hogy fogja vissza magát… Edward meglepetten bámult rá. A nő álla megfeszült, az egyik lábával kissé előrébb lépett, mintha támadni készülne. Edward a lelki szemei előtt látta, ahogy Cecilia csatakiáltással az ajkán a feje fölött bőszen forgatja a kardot. Igazi Szent Johanna. Valóságos amazon. Az összes olyan nő
egybegyúrva, aki a történelem során a családjáért harcolt. – Az én vad harcosom… – dünnyögte. Cecilia kérdőn nézett rá. Edward nem kért bocsánatot. – Mennem kell – mondta Cecilia hirtelen. – Stubbs ezredes ma este küld valakit értem. Össze kell csomagolnom. Edward el nem tudta képzelni, Cecilia mit gyűjthetett össze azóta, hog Észak-Amerikába érkezett, de annyi esze azért volt, hogy nem áll egy nő és az utazóládája közé. – Meglesz nélkülem is? Edward bólintott. Cecilia erre összevont szemöldökkel válaszolt. – Ugye nem mondaná meg, ha nem így lenne? Edward elmosolyodott. – Persze hogy nem. Cecilia erre a szemét forgatta. – Holnap reggel visszajövök. – Már nagyon várom. Igazat mondott. Nem is emlékezett rá, mikor várt már ennyire valamit. Bár természetesen semmire sem emlékezett. De akkor is…
Harmadik fejezet Grófi sarj? Nocsak, hogy felvitte az isten a dolgod, bátyám! Remélem, nem túl elviselhetetlen veled. CECILIA HARCOURT LEVELE FIVÉRÉNEK, THOMASNAK
Néhány órával később, ahogy Cecilia a jó kedélyű ifjú hadnagy után lépkedett, akit azért küldtek, hogy átkísérje az Ördögfejbe, eltöprengett, mikor fogja a szíve végre abbahagyni az eszeveszett dobolást. Szent ég, hány hazugságot mondott egyetlen délután? Igyekezett, hogy a válaszai a lehető legközelebb álljanak az igazsághoz, egyrészt azért, hogy könnyítsen a lelkiismeretén, másrészt azért, mert fogalma sem volt, másképp hogyan tarthatná számon mindazt, amit mondott. Be kellett volna vallania az igazat. Valójában épp megtette volna, amikor Stubbs ezredes visszatért az orvossal. Arról szó sem lehetett, hogy a vallomást ilyen közönség előtt tegye meg. Bizonyosan kipenderítették volna a kórházból, de Edwardnak még szüksége van rá. És neki is a férfira. Egyedül van egy idegen országban. A pénzből is majdhogynem kifogyott. És most, hogy felébredt az a személy, aki miatt érdemes tartania magát, végre elismerhette önmaga előtt is, hogy halálosan retteg. Ha Edward megtagadja, akkor hamarosan az utcára kerül. Nem maradna más választása, mint visszamenni Angliába, de ezt nem teheti, anélkül semmiképp, hogy előbb ki nem derítette, mi történt a bátyjával. Annyi mindent feláldozott ezért az útért. Minden csepp bátorságára szüksége volt hozzá. Most nem adhatja fel. De hogyan hazudhatna tovább? Edward Rokesby derék ember. Nem érdemli meg, hogy ilyen aljasul kihasználják. Ráadásul Thomas legjobb barátja. A két férfi akkor ismerkedett össze, amikor beléptek a hadseregbe, és ugyanannak a regimentnek a tisztjeként egyszerre küldték őket át Észak-
Amerikába. Amennyire Cecilia tudta, azóta együtt szolgáltak. Azt tudta, hogy Edward kedveli. Ha megmondja neki az igazat, bizonyosan megérti, hogy miért hazudott. Segíteni akarna. Ugye? De még minden annyira bizonytalan. Mindenesetre a döntést el lehet halasztani másnapig. Az Ördögfej az utca végén áll, és várja őt a jó puha ágy és laktató étel ígéretével. Ennyit bizonyosan megérdemel ő is. A nap feladata: nem szabad teret engednie a bűntudatnak. Amiatt már csak nem szégyenkezhet, hogy rendes ételt eszik… – Hamarosan megérkezünk – mondta a hadnagy mosolyogva. Cecilia biccentett. New York olyan különös hely. A szállót vezető nő szerint több mint húszezer ember zsúfolódott össze Manhattan szigetének nem túl nagy déli csücskében. Cecilia nem tudhatta, a háború előtt mekkora volt a lakosság, de azt hallotta, hogy a létszám nagyon megugrott, amióta a britek a várost tették meg főhadiszállásnak. Skarlátba öltözött katonák nyüzsögtek mindenütt, és minden létező házat az ő szolgálatukba állítottak. A Kontinentális Kongresszus támogatói már rég elhagyták a várost, de a helyüket átvette a lojalista menekülők áradata, akik brit védelmet keresve elhagyták a környező kolóniákat. Ám a legkülönösebb látvány – legalábbis Cecilia számára – a feketék voltak. Még sosem látott ilyen sötét bőrű embereket, és meglepte, hog milyen sokan járkáltak a zsúfolt kikötővárosban. – Szökött rabszolgák – mondta a hadnagy Cecilia tekintetét követve az utca túloldalán a kovácstól kilépő fekete bőrű férfi felé. – Elnézést, mit mondott? – Százával jönnek fel ide – vont vállat a hadnagy. – Clinton tábornok szabadította fel őket az előző hónapban, de a patrióta területeken senki sem fogad szót a parancsnak, ezért a rabszolgáik idemenekülnek hozzánk. – Összevonta a szemöldökét. – Őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy van számukra helyünk. De nem róhatjuk a szemükre, hogy szabadok akarnak lenni. – Nem – suttogta Cecilia a válla felett visszapillantva. Amikor visszafordult a hadnagy felé, az már az Ördögfej fogadó bejárata előtt állt. – Megérkeztünk – mondta, és kinyitotta neki az ajtót. – Köszönöm. – Cecilia belépett, majd félrehúzódott, míg a férfi elment
előkeríteni a fogadóst. Idegesen szorongatta maga előtt szerén utazótáskájának fülét, és szemügyre vette a fogadót. Meglehetősen úg festett, mint brit társai – homályos, kicsit túlzsúfolt, a padlón ragacsos foltok, amiket Cecilia a lelki nyugalma érdekében inkább sörnek hitt. Egy telt fiatalasszony tüsténkedett az asztalok között, egyik kezével sietve összeszedte a kiürült kupákat, míg a másikkal a tányérokat gyűjtötte be. A pult mögött egy bozontos bajszú férfi egy hordócsappal bíbelődött, és elkáromkodta magát, amikor az minden igyekezete ellenére sem lazult ki. Egészen olyan lett volna a hangulat, mint otthon, ha nem lett volna tele skarlátvörösbe öltözött katonákkal. Néhány hölgy is tartózkodott a köreikben, a ruházatuk és viselkedésük alapján Cecilia úgy vélte, jóravaló asszonyok lehetnek. Talán tiszti feleségek? Hallotta, hogy akad pár hitves, aki az urával tartott az újvilágba. Feltételezte, hogy most már ő is közéjük tartozik, még ha csak egyetlen napra is. – Miss Harcourt! Cecilia döbbenten fordult a helyiség közepén álló asztal felé. Az egyik katona – középkorú, ritkuló barna hajú férfi – felállt az asztaltól. – Miss Harcourt – ismételte –, micsoda meglepetés, hogy itt látom. Cecilia eltátotta a száját. Ismerte ezt a férfit. Megvetette ezt a férfit. Ő volt az első, akitől segítséget kért Thomas megkereséséhez, és ez az illető volt mind között a leginkább leereszkedő és akadékoskodó. – Wilkins őrnagy! – mondta, és udvariasan pukedlizett, pedig erős nyugtalanság kerítette hatalmába. Újabb hazugságok. Újabb hazugságra lesz szüksége, mégpedig gyorsan. – Hogy érzi magát? – kérdezte a férfi a szokott mogorva hangján. – Köszönöm, jól. – Cecilia a hadnagy felé lesett, aki épp egy másik katonával értekezett. – Köszönöm a kérdést. – Azt feltételeztem, hogy már a visszatérést tervezi Angliába. Cecilia halványan elmosolyodott, és válaszként csak megvonta a vállát. Ezzel az alakkal aztán végképp nincs kedve társalogni. Különben is, soha nem utalt olyan tervre, hogy elhagyná New Yorkot. – Mrs. Rokesby! Ó, hát itt van! A fiatal hadnagy megmentett, gondolta Cecilia hálásan. A férfi már el is
indult felé, kezében egy nagy bronzkulcsot szorongatva. – Beszéltem a fogadóssal – mondta –, és… – Mrs. Rokesby? – vágott közbe Wilkins őrnagy. A hadnagy azonnal felélénkült, amikor meglátta az őrnagyot. – Uram – mondta. Wilkins azonban ügyet sem vetett rá. – Jól hallottam, Mrs. Rokesbynak szólította? – Nem ez a neve? – kérdezte a hadnagy. Cecilia szívébe jeges rémület mart. – Nos… Az őrnagy összeráncolt homlokkal fordult feléje. – Azt hittem, hajadon. – Az is voltam – bukott ki belőle. – Vagyis… – A csudába is, ez így nem lesz hihető. Nem mehetett férjhez az utóbbi három napban. – Az voltam. Régebben. Hajadon. Mint minden feleség. Úgy értem, ha valaki most férjezett, akkor korábban haja… Inkább be sem fejezte a mondatot. Szent isten, úgy habog összevissza, mint egy félbolond. Rossz fényt vet a női nemre. – Mrs. Rokesby Rokesby kapitány felesége – mondta a hadnag segítőkészen. Wilkins őrnagy felháborodva fordult felé. – Edward Rokesby kapitányé? Cecilia bólintott. Amennyire ő tudta, nem volt más Rokesby kapitány, de mivel már így is kezdett belebonyolódni a hazugságaiba, okosabbnak találta, ha nem tesz erre csípős megjegyzést. – Mi a fen… – a férfi megköszörülte a torkát. – Elnézését kérem. Ezt miért nem említette? Cecilia felidézte a beszélgetését Edwarddal. Maradj ugyanannál a hazugságnál, emlékeztette magát. – A fivérem után érdeklődtem – magyarázta. – Gondoltam, ez fontosabb rokoni kapcsolat. Az őrnagy úgy mérte végig, mint aki bolondnak tartja. Cecilia pontosan tudta, hogy a férfi mit gondol. Edward Rokesby grófi sarj. Cecilia minden bizonnyal féleszű, ha ezt a kapcsolatot nem használja ki.
Kínos csend telepedett rájuk, míg az őrnagy nagyot pislogott, hogy az arcára tiszteletteljes kifejezést öltsön, majd torkát köszörülve így szólt: – Nagy örömmel hallottam, hogy a férje visszatért New Yorkba. – Gyanakodva vonta össze a szemöldökét. – Egy időre eltűnt, nem igaz? Az üzenet az volt: miért nem a férje keresésére indult? Cecilia kihúzta magát. – Amikor önhöz mentem Thomast keresve, akkor már értesültem arról, hogy a férjem épségben visszatért. – Ez nem volt igaz, de ezt a férfinak nem kell tudnia. – Értem. – Az őrnagyban volt annyi, hogy erre kissé elszégyellte magát. – Elnézését kérem. Cecilia kegyesen biccentett, legalábbis úgy gondolta, valamennyire sikerült úgy, ahogy egy grófnéhoz illik. Pontosabban egy grófné menyéhez. Wilkins őrnagy megköszörülte a torkát, majd így szólt: – Tovább fogok érdeklődni a fivére holléte után. – Tovább? – ismételte Cecilia. Eddig nem az volt a benyomása, hogy a férfi bármi után is érdeklődött volna. Az őrnagy zavarba jött. – A férje hamarosan kijön a kórházból? – Holnap. – Azt mondja, holnap? – Igen – mondta Cecilia lassan. Alig bírta megállni, hogy hozzá ne tegye: mint ahogy azt az imént mondtam. – Itt fognak megszállni az Ördögfejben? – Rokesby kapitány és Mrs. Rokesby Montby kapitány szobáját kapják meg – jegyezte meg a hadnagy segítőkészen. – Milyen előzékeny. Derék ember, derék… – Remélem, hogy nem okozunk neki túl nagy kellemetlenséget – mondta Cecilia. Az asztalok felé lesett, azon töprengve, hogy vajon az a bizonyos Montby kapitány ott ül-e az egyik asztalnál. – Meg szeretném neki köszönni, ha lehetséges. – Örömére szolgált – jelentette ki Wilkins őrnagy, habár ezt semmiképp sem tudhatta biztosra. – Nos – mondta Cecilia, és próbált nem sóvárogva nézni a lépcső felé,
amely vélhetőleg a hálókamrájához vezetett. – Örülök, hogy megismertem, de nagyon hosszú volt a napom. – Természetesen – mondta az őrnagy. Kurtán meghajolt. – Holnap beszámolóra jelentkezem. – Beszámolóra… jelentkezik? – A fivéréről szóló hírekkel. Vagy ha nem, akkor legalább beszámolok a kérdezősködésem eredményéről. – Köszönöm szépen – mondta Cecilia elképedve a férfi új keletű előzékenysége láttán. Wilkins őrnagy a hadnagy felé fordult: – Holnap mikorra várja Rokesb kapitány érkezését? Komolyan? Ezt a hadnagytól kérdezi? – Valamikor a délután folyamán – közölte vele Cecilia élesen, habár fogalma sem volt, mikor tud érte menni. Megvárta, míg Wilkins feléje fordul, majd hozzátette: – A hadnagynak aligha lehet pontos tudomása erről. – Igaza van a hölgynek – mondta a hadnagy vidáman. – A parancs annyi volt, hogy kísérjem el Mrs. Rokesbyt az új szállására. Holnap már indulok Haarlembe. Cecilia tettetett mosollyal nézett Wilkins őrnagyra. – Természetesen – mondta a férfi mogorván. – Bocsásson meg, Mrs. Rokesby. – Nem tesz semmit – biccentett Cecilia. Akármennyire is szerette volna fültövön vágni az őrnagyot, tudta, hogy nem tenne jót, ha maga ellen hangolná. Nem tudta, pontosan mi lehet a feladatköre, de úgy tűnt, a elenleg ide rendelt katonák nyilvántartásával foglalkozik. – Itt lesznek Rokesby kapitánnyal holnap fél ötkor? – kérdezte. Cecilia a szemébe nézett. – Amennyiben a fivéremről szóló hírekkel érkezik, akkor mindenképp. – Remek. További kellemes estét, asszonyom. – Kimérten biccentett, majd Cecilia kísérője felé fordult. – Hadnagy. Wilkins őrnagy visszatért az asztalához, magára hagyva Ceciliát a hadnaggyal, aki hirtelen felkiáltott: – Ó, erről majdnem megfeledkeztem. A kulcsa. – Köszönöm szépen – vette át a kulcsot Cecilia, majd megforgatta a
kezében. – A tizenkettes szoba – jegyezte meg a férfi. – Igen – mondta Cecilia a fémbe vésett hatalmas tizenkettes számra pillantva. – Akkor én most fel is megyek. A hadnagy hálásan bólintott; fiatal volt, és roppant mód feszélyezte a gondolat, hogy egy hölgyet kellene felkísérnie a hálókamrájába, még akkor is, ha az férjes asszony. Férjes asszony. Szent isten. Hogy fog kikecmeregni ebből a hazugsághálóból? És ami még ennél is fontosabb, mikor? Bizonyosan nem másnap. Ugyan csak azért állította, hogy Edward felesége, hogy ott maradhasson az ágya mellett, és ápolhassa, míg felépül, de egyértelmű volt – felháborítóan az –, hogy Rokesby kapitány feleségének messze nagyobb a szava, mint az alázatos Miss Harcourtnak. Cecilia tudta, hogy tartozik annyival Edwardnak, hogy minél előbb véget vet ennek a komédiának, de a fivére sorsa múlhat ezen. El fogja neki mondani az igazat. Nyilván. Egyszer. De még másnap nem teheti meg. Másnap még Mrs. Rokesbynak kell lennie. De azután… Cecilia felsóhajtott, ahogy becsúsztatta a kulcsot a zárba, és elfordította. Attól félt, egészen addig Mrs. Rokesbynak kell maradnia, míg meg nem találja a fivérét. – Bocsáss meg – suttogta. Egyelőre ennyinek elégnek kell lennie. Edward minden igyekezetével azon volt, hogy felkeljen, felöltse az egyenruháját, és indulásra kész legyen, mire másnap Cecilia megérkezik a kórházba. Ehelyett az ágyban hevert, ugyanaz az ing volt rajta, már isten tudja, mióta, és olyan mélyen aludt, hogy Cecilia ezek szerint azt hitte, hog visszasüllyedt a kómába. – Edward? – hallotta a suttogó hangot az eszmélete pereméről. – Edward… Nyöszörgött valamit. Vagy talán inkább morgott. Maga sem tudta, mi a különbség. Talán a hozzáállás. – Ó, hála istennek! – suttogta Cecilia, és Edward inkább érzékelte, mint
hallotta, ahogy a nő visszaül az ágy mellett álló székre. Valószínűleg fel kellene ébrednie. Talán ha felnyitja a szemét, az egész világ helyreáll körülötte. Június lesz, de természetesnek fogja találni, hogy június van. Nős ember lesz, és ezt is természetesnek fogja találni, különösen, ha vissza tud emlékezni arra, milyen megcsókolni Ceciliát. Mert igazán meg szeretné csókolni. Az éjjel másra sem tudott gondolni. Vagy legalábbis az éjszaka nagy részében. De legalább a felében. Épp olyan forróvérű volt, mint a legtöbb férfi, különösen most, hogy Cecilia Harcourt a felesége, de azért az orra sem mondta fel a szolgálatot, és most mindenekelőtt fürödni szeretett volna. Isten bocsássa meg, de bűzlött. Még pár percig mozdulatlanul feküdt, az elméje elcsitult a lehunyt szemhéj mögött. Volt valami roppant kellemes a mozdulatlan elmélkedésben. Nem volt más dolga, mint a gondolkodás. Már nem is emlékezett, utoljára mikor volt része ilyen fényűzésben. És igen, azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy semmire sem emlékszik az utóbbi három hónapból. Abban is egészen biztos volt, hogy nem békés elmélkedéssel töltötte ezt az időt, és nem a mellette motozó felesége fojtott hangját hallgatta közben. Eszébe jutottak ezek az előző napi pillanatok, közvetlenül az előtt, hogy felnyitotta a szemét. Akkor is hallotta Cecilia lélegzését. Bár másmilyen volt most, hogy tudta, kitől származik. Ugyanúg hangzott, mégis más volt. Csakugyan különös. Sosem hitte volna, hogy egy szép napon megelégszik annyival, hogy fekszik az ágyban és egy asszony lélegzését figyeli. Bár Cecilia többször sóhajtozott, mint ahogy Edwardnak ínyére lett volna. Bizonyosan fáradt. Talán aggódik is. Valószínűleg mindkettő. Szólnia kellene, hogy ébren van. Épp itt az ideje. Ám akkor meghallotta a motyogást: – Mihez kezdjek magával? Ennek viszont már nem bírt ellenállni. Felnyitotta a szemét. – Velem? Cecilia felsikoltott, felpattant a székről, és akkorát ugrott, hogy csoda, hogy nem verte be a fejét a mennyezetbe. Edward elnevette magát. Öblösen, a bordái is megfájdultak tőle, a
tüdeje összeszorult, és noha Cecilia mérgesen nézett le rá, zakatoló szívére szorított kézzel, Edward csak nevetett és nevetett. És mint korábban is, tudta, hogy ilyesmit is nagyon régóta nem tett. – Ébren volt – nézett rá a felesége vádlón. – Nem voltam, de, ha valaki suttogni kezdte a nevem. – Az már ezer éve volt. Edward pimaszul vállat vont. – Ma sokkal jobban néz ki – mondta Cecilia. Edward felvonta a szemöldökét. – Már nem olyan… szürke. Edward úgy döntött, inkább hálás, amiért senki sem nyomott tükröt a kezébe. – Meg kell borotválkoznom – mondta az állát simogatva. Hány napos lehet a szakálla? Legalább két hetes. De valószínűbb, hogy három. A homlokát ráncolta. – Mi a baj? – Tudja valaki, hogy mennyi ideig nem voltam eszméletemnél? Cecilia megrázta a fejét. – Szerintem nem. Senki sem tudja, mennyi ideig volt eszméletlen, mielőtt rátaláltak, de nem hinném, hogy sokáig. Azt mondták, hogy a seb a fején friss volt. Edward elfintorodott. A friss szó sokkal jobban illik az eperre, mint a koponyasérülésre. – Szóval valószínűleg nyolc napnál nem lehetett több – vonta le a következtetést Cecilia. – Miért? – A szakállam… Egy hétnél jóval régebben borotválkozhattam utoljára. Cecilia egy pillanatig csak bámulta. – Nem teljesen értem, hogy mire céloz – mondta végül. – Én sem – ismerte el Edward. – De érdemes megjegyezni. – Van szolgája? Edward neheztelő pillantást vetett rá. – Ne nézzen rám így. Tudom, hogy nagyon sok tiszt utazik szolgával. – Én nem. Cecilia rövid hallgatás után így folytatta: – Bizonyára nagyon éhes. Némi erőlevest meg tudtam önnel itatni, de az nem sok.
Edward a hasára tette a kezét. A csípőcsontja valószínűleg gyerekkorában sem állt ki ennyire. – Úgy érzem, sokat fogytam. – Evett, miután tegnap távoztam? – Nem sokat. Farkaséhes voltam, de pár falat után rosszul lettem. Cecilia bólintott, és lenézett a kezére, mielőtt folytatta volna: – Tegnap nem volt lehetőségem arra, hogy elmondjam, de vettem a bátorságot, és írtam a családjának. A családjának. Magasságos isten. Rájuk nem is gondolt. A tekintetük találkozott. – Arról korábban már kaptak értesítést, hogy ön eltűnt – magyarázta Cecilia. – Garth tábornok hónapokkal ezelőtt megírta nekik. Edward a kezével eltakarta a szemét. Maga elé képzelte az édesanyját, aki bizonyosan nem fogadta jól a hírt. – Én most azt írtam meg, hogy megsebesült, de nem fejtettem ki részletesebben. Gondoltam, fontos, hogy megtudják, hogy önt megtalálták. – Megtaláltak – visszhangozta Edward. Milyen találó kifejezés. Nem visszatért, nem kiszabadult. Hanem megtalálták a Kepps-öbölnél. Az ördög tudja, hogyan került oda. – Mikor érkezett New Yorkba? – kérdezte hirtelen. Jobb olyasmiről érdeklődni, amit nem tudott, mint azon gyötrődni, amire nem emlékezett. – Közel két hete. – Azért, hogy engem megkeressen? – Nem – ismerte el Cecilia. – Nem azért… Pontosabban nem lettem volna olyan ostoba, hogy egy olyan ember miatt szeljem át az óceánt, akinek nyoma veszett. – És mégis itt van. – Thomas megsebesült – emlékeztette Cecilia. – Szüksége volt rám. – Vagyis a bátyja miatt jött. Cecilia őszinte, nyílt tekintettel nézett rá, mintha azon gondolkodna, hog ezt most vallatásnak vegye-e. – Azt kellett hinnem, hogy Thomast kórházban találom majd. – Nem pedig engem talál itt. Cecilia az alsó ajkába harapott.
– Nos, igen. Nem tudtam… hogy is fogalmazzak, nem tudtam arról, hogy önnek nyoma veszett. – Garth tábornok önnek nem írta meg? Cecilia a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy tudomására jutott az egybekelésünk. – Szóval… várjunk csak! – Edward összeszorította a szemét, majd kinyitotta. Hirtelen izgatott lett, mert valamit nagyon nem értett. Az időrend nem állt össze. – Itt házasodtunk össze? Nem, az nem lehetett. Nem, ha eltűntem. – Személyes megjelenés nélküli házasságkötés volt – Cecilia arca kipirult, mintha szégyellte volna ezt beismerni. – Személyes megjelenés nélkül vettem feleségül? – kérdezte Edward döbbenten. – Thomas akarta így – hebegte Cecilia. – Ez egyáltalán törvényes? Cecilia szeme elkerekedett, és Edward hirtelen rongyembernek érezte magát. Ez a nő három napon át ápolta, miközben ő kómában feküdt, erre ő arra tesz utalást, hogy talán nem is házasok… Ilyen tiszteletlenséget nem érdemelt. – Felejtse el, hogy egyáltalán ilyet kérdeztem – mondta gyorsan. – Majd később tisztázzuk. Cecilia hálásan biccentett, majd nagyot ásított. – Pihent tegnap? – kérdezte Edward. Cecilia ajkára halvány – és fáradt – mosoly ült. – Azt hiszem, ezt inkább nekem kellene megkérdeznem. Edward hasonlóan kimérten nézett rá. – Amennyire tapasztalta, az utóbbi pár napban mást sem csináltam, mint pihentem. Cecilia félrehajtotta a fejét, néma elismerésként a riposztért. – Nem válaszolt a kérdésemre – emlékeztette Edward. – Pihent? – Egy keveset. Azt hiszem, kissé kijöttem a gyakorlatból. Ráadásul idegen szoba volt. – Cecilia frizurájából kiszabadult egy tincs, amit összevont szemöldökkel simított vissza a füle mögé. – Új környezetben mindig nehezen alszom el az első éjszaka.
– Fogadni mernék, hogy akkor hetek óta nem aludt jól. Cecilia erre elmosolyodott. – Ami azt illeti, a hajón egész jól aludtam. A ringatózás jólesett. – Irigylem. Én az átkelés nagy részét egy vödör fölé hajolva töltöttem. Cecilia elfojtott egy nevetést. – Elnézést. – Inkább legyen hálás, hogy nem volt ott. Bizonyosan nem tűntem remek partinak. – Elgondolkodott. – De persze most sem vagyok eg főnyeremény. – Ó, ugyan már… – Mosdatlanul, borotválatlanul… – Edward… – Rossz szagúan. – Várt. – Feltűnt, hogy ezen a ponton nem mondott nekem ellent. – Csakugyan van egy kis… ah… bukéja. – És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nincs ki mind a nég kerekem. Cecilia azonnal megdermedt. – Ne mondjon ilyeneket. Edward hangja könnyed volt, de a tekintetét egyenesen Ceciliára szegezte, amikor hozzátette: – Ha nem találok ebben valamit, amin tréfálkozhatok, akkor még elsírom magam. Cecilia egész testében mozdulatlan lett. – Átvitt értelemben – mondta, mert megsajnálta a nőt. – Nem kell aggódnia. Nem fogok könnyekben kitörni. – Ha így lenne – mondta Cecilia sietve –, nem gondolnék semmi rosszat önről. És… – Gondoskodna rólam? Ápolná a sebeimet? Felszárítaná könnyeim sós patakját? Cecilia felnyitotta a száját, de Edward úgy gondolta, nem a döbbenettől, hanem a zavarodottságtól. – Nem is tudtam, hogy ennyire rajong a szarkazmusért. Edward vállat vont. – Nem biztos, hogy rajongok.
Cecilia kihúzta magát, ahogy ezen elgondolkodott, a szemöldökét összevonta, és három vonal jelent meg a homloka közepén. Pár pillanatig meg sem moccant, és Edward csak akkor vette észre, hogy Cecilia eddig visszatartotta a lélegzetét, amikor a nő halkan kifújta a levegőt. Gyenge, töprengő hang hagyta el közben az ajkát. – Úgy látom, elemez engem – mondta Edward. Cecilia nem tagadta le. – Nagyon érdekes, hogy mire emlékszik, és mire nem. – Nehezen tudok erre tudományos érdeklődéssel tekinteni – mondta Edward minden neheztelés nélkül –, de mindenképp tartson megfigyelés alatt. Bármilyen áttörést örömmel fogadok. Cecilia mocorogni kezdett ültében. – Emlékszik már valami újra? – Tegnap óta? Cecilia bólintott. – Nem. Legalábbis nem hiszem. Nehéz megmondani, amikor arra sem emlékszem, hogy mire nem emlékszem. Abban sem vagyok teljesen biztos, hol szakadt meg az emlékek sora. – Nekem azt mondták, hogy március elején indult Connecticutba. – Cecilia félrehajtotta a fejét, és az a rakoncátlan tincs megint kiszabadult. – Erre emlékszik? Edward ezen elgondolkodott. – Nem – mondta végül. – Arra homályosan emlékszem, hog odarendeltek, vagy inkább arra, hogy számítottam rá, hogy odaküldenek… – A tenyere szélével megdörzsölte a szemét. Ez egyáltalán mit jelent? Felnézett Ceciliára. – Bár nem tudom, miért. – Majd az eszébe fog jutni – mondta Cecilia. – Az orvos azt mondta, agyrázkódás után az agynak idő kell a felépüléshez. Edward felvonta a szemöldökét. – Mielőtt ön felébredt – pontosított. – Ah! Egy ideig némán ültek, majd Cecilia zavartan Edward sérülése felé intett, és megkérdezte. – Fáj?
– Pokolian. Cecilia már állt is volna fel. – Hozom a laudánumot. – Ne! – mondta Edward gyorsan. – Köszönöm. Jobban szeretném, ha tiszta maradna a fejem. – Ekkor feleszmélt, tulajdonképpen milyen nevetséges is ez a kijelentés. – Vagy legalábbis eléggé tiszta ahhoz, hogy az utóbbi nap eseményeit felidézzem. Cecilia ajka megrándult. – Rajta – mondta. – Nevessen csak ki. – Igazán nem kellene. – De csak elnevette magát. Egy kicsit. Bájosan. Aztán nagyot ásított. – Aludjon egyet – biztatta Edward. – Ó, nem lehet. Csak nem tudtam elnyomni. – Nem mondom el senkinek. Cecilia furcsán nézett rá. – Kinek mondaná el? – Jogos észrevétel – ismerte el. – Ennek ellenére egyértelmű, hog alvásra van szüksége. – Majd este alszom. – Picit mocorgott a széken, hátha kényelmesebben el tud helyezkedni rajta. – Most csak egy kicsit pihentetem a szemem. Edward kuncogott. – Ne gúnyolódjon – figyelmeztette Cecilia. – Mert különben? Úgysem látná, mit csinálok. Cecilia felnyitotta a szemét. – Kiválóak a reflexeim. Edward megint kuncogott, és figyelte, ahogy Cecilia arca megint ellazul. Ismét ásított, de ez alkalommal már nem is próbálta palástolni. Ilyen az, amikor az ember házas? Hogy büntetlenül ásíthat? Ha igen, akkor nagyon sok érv szól a házasság intézménye mellett. Figyelte, ahogy Cecilia „a szemét pihenteti”. Milyen bájos. Thomas mondta, hogy a húga csinos, de csak olyan mellesleg, ahogyan a fivérek szokták. Azt látta, amit feltehetően ő maga is látott, ha Maryre nézett: kedves arcocskát, amelynek minden részlete a helyén. Thomas például észre sem vette volna, hogy Cecilia szempillája pár árnyalattal sötétebb, mint
a haja, vagy hogy amikor lehunyja a szemét, finom ívet rajzolnak, mint két parányi holdsarló. Az ajka telt volt, bár nem az a fajta rózsabimbó, amelyért a költők epedve rajonganak. Amikor aludt, az ajkai nem értek össze teljesen, és szinte érezni vélte az ajkak között kiáramló levegőt. – Mit gondol, ma délután már át tud jönni az Ördögfejbe? – kérdezte Cecilia. – Azt hittem, alszik. – Mondtam, hogy csak a szememet pihentetem. Ebben nem hazudott. Még a szempillája sem rebbent, amikor beszélt. – Remélem – mondta Edward. – Az orvos még egyszer meg szeretne vizsgálni, mielőtt távoznék. Gondolom, a szoba elfogadható. Cecilia bólintott, de nem nyitotta ki a szemét. – Ön kicsinek találhatja. – De ön nem? – Nem igénylek előkelő körülményeket. – Én sem. Cecilia most kinyitotta a szemét. – Bocsánat. Nem arra akartam célozni, hogy ön igen. – Nagyon sok éjszakát töltöttem már áldatlan körülmények között. Bármilyen szoba, ahol ágy van, már fényűzőnek számít. Persze ezt itt leszámítva – mondta, körbenézve a hevenyészett kórtermen. A templompadokat a falak mellé tolták, és az emberek mindenféle ágyakon és szalmazsákokon hevertek. – Olyan lehangoló – mondta Cecilia csendesen. Edward bólintott. Hálásnak kellene lennie. A teste ép. Lehet, hog gyenge, de fel fog épülni. Vannak itt a csarnokban többen is, akik nem voltak ilyen szerencsések. Mégis alig várta, hogy kijusson innen. – Ellenben éhes vagyok – jelentette ki váratlanul. Cecilia felpillantott, és Edward örömmel fedezte fel a meglepettséget abban a csodás szempárban. – Ha az orvos meg akar vizsgálni, elmehet a jó… – Edward megköszörülte a torkát. – Átjöhet utánam az Ördögfejbe.
– Biztos benne? – Nézett rá Cecilia aggódva. – Nem szeretne inkább… Edward nem hagyta, hogy befejezze: egy kupac ruhára – eg skarlátszínű és egy világosbarna holmira – mutatott a közeli padon. – Ha jól sejtem, az ott az én egyenruhám. Volna olyan kedves, és idehozná? – De az orvos… – Vagy magam is érte mehetek, de figyelmeztetem, az ingem alatt csupasz a hátsóm. Cecilia arca lángra gyúlt, nem pont olyan skarlátszínűre, mint az egyenruha kabátja, de megejtően hasonló árnyalatúra, és hirtelen felötlött Edwardban: személyes megjelenés nélküli házasságkötés. Ő: több hónapig Connecticutban. Cecilia: két hete New Yorkban. Nem csoda, hogy nem ismerte fel az arcát. Azelőtt sosem látta. És a frigyük? Sosem hálták el.
Negyedik fejezet Rokesby hadnagy egyáltalán nem elviselhetetlen. Ami azt illeti, egész tisztességes fickó. Azt hiszem, megkedveltem. Kentből származik, és tulajdonképpen a szomszédjuk leányával jár jegyben. Megmutattam neki a rólad készült miniatűrt. Azt mondta, bájosnak talál. THOMAS HARCOURT LEVELE HÚGÁNAK, CECILIÁNAK
Edward ragaszkodott ahhoz, hogy maga öltözik fel, ezért Cecilia ezt az időt arra használta fel, hogy kiment ennivaló után nézni. A hét nagy részét ezen a környéken töltötte, és mostanra már minden egyes boltot és üzletportát ismert. A legolcsóbb megoldás – és általában e mellett döntött – az, ha áfonyás puszedlit vásárol Mrs. Mather kordéjáról. Az ízük elfogadható, habár Cecilia gyanította, hogy az alacsony ár annak köszönhető, hogy egyik puszedliben sem volt három szemnél több áfonya. Mr. Lowell, aki egy kissé lejjebb árulta portékáját, igazi Chelsea-féle, csigavonalban feltekert tésztából készült fahéjas süteményt kínált. Cecilia sosem számolta meg az áfonyát benne, mert csak egyet evett, az is egynapos volt, és túl gyorsan falta be ahhoz, hogy a nyelvén lassan elolvadó ragacsos-cukros mázon kívül mást is megfigyeljen, olyan jólesett ez a kis csemege. A sarkon túl azonban ott állt Mr. Rooijakkers, a holland pékmester üzlete. Cecilia csak egyszer jár ott, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy lássa, nem engedheti meg magának az ott kapható finomságokat, és ha lenne rá pénze, akkor napokon belül akkorára hízna, mint egy ház. Ám ha valamikor ki kell rúgnia a hámból, akkor ez az a nap lesz az, hiszen Edward felébredt és szinte már makkegészséges. Cecilia zsebében két érme lapult, elég egy kis finomságra, és már nem kellett aggódnia amiatt, hogy miből fizeti ki a szállást. Feltételezte, hogy takarékoskodnia kellene –
csak a jóisten tudja, hol találja magát a következő hetekben –, de nem tudta magát rávenni a spórolásra. Ma semmiképp. Belökte az ajtót, elmosolyodott a felette csilingelő csengettyű hangjára, majd boldogan felsóhajtott, mert olyan mennyei illatok szálltak felé a hátul elhelyezkedő konyha felől. – Segíthetek? – kérdezte a pult mögött álló vörös hajú nő. Alig pár évvel lehetett idősebb Ceciliánál, és enyhe akcentussal beszélt, amit Cecilia nem tudott volna beazonosítani, de mostanra már tudta, hogy a tulajok Hollandiából származnak. – Igen, köszönöm szépen, szeretnék venni egy cipót – válaszolt Cecilia, és a polcon sorakozó kerekded hármas felé intett. A cipók tetején aranylott a repedezett kéreg, amihez hasonlót otthon sosem látott. – Mind ugyanannyiba kerül? A nő félrehajtotta a fejét. – Igen, de most, hogy mondja, a jobb szélen levő csakugyan kisebb valamivel a többinél. Fél pennyvel kevesebbért elviheti. Cecilia máris számolgatni kezdte, hol érdemes beszereznie a vajat vagy a sajtot, amit megehetnek a cipóhoz, de muszáj volt megkérdeznie: – Minek van ilyen csodás illata? A nő arca felragyogott. – A speculaasnak. Épp most sült ki. Kóstolta már? Cecilia megrázta a fejét. Annyira éhes volt. Előző este végre rendes ételhez jutott, de úgy tűnt, ez csak arra volt elég, hogy emlékeztesse a gyomrát, hogy napok óta mennyire elhanyagolták. Ugyan az Ördögfej kínálta sült hús és a vesés pite finom volt, Ceciliának most szó szerint folyt a nyála az édesség gondolatára. – Az egyik eltört, amikor leemeltem a sütőlapról – tette hozzá a nő. – Ingyen megkaphatja. – Ó, nem… Nem foga… A nő csak legyintett. – Hiszen még sosem kóstolta. Azért nem kérhetek pénzt, hog próbaképp eszik egyet. – Ami azt illeti, kérhetne – mondta Cecilia mosolyogva –, de inkább nem vitatkozom.
– Még sosem láttam itt az üzletben – mondta a nő a válla felett hátraszólva, ahogy besietett a konyhába. – Egyszer már jártam itt – mondta Cecilia, de azt inkább nem említette meg, hogy nem vett semmit. – Múlt héten. Egy idősebb úriember volt itt. – Az édesapám – szólt ki a nő. – Akkor ön Miss Rooey… hm, Roojak… – Szent ég, hogy kell ezt a nevet kiejteni? – Rooijakkers – segítette ki a nő szélesen mosolyogva, amikor megjelent az ajtóban. – De valójában Mrs. Leverett vagyok. – Hála az égnek! – mondta Cecilia megkönnyebbülten. – Hallottam, hogyan ejti a nevét, de képtelen lennék ön után mondani. – Gyakran mondogatom is az uramnak, hogy ezért mentem hozzá feleségül – tréfálkozott Mrs. Leverett. Cecilia nevetett, de hirtelen eszébe jutott, hogy ő maga is a neve miatt ragaszkodik a férjéhez. Vagyis pontosabban azért, hogy Wilkins őrnag elvégezze a feladatát. – A holland nem könnyű nyelv – mondta Mrs. Leverett –, de ha sokáig tervez New York városában maradni, akkor érdemes lehet pár kifejezést megtanulni. – Nem tudom, meddig maradok – ismerte be Cecilia. Remélhetőleg nem túl sokáig. Csak meg akarja találni a bátyját. És gondoskodni arról, hogy Edward visszanyerje az erejét. Természetesen addig nem távozhat, míg azt nem látja, hogy rendbejött. – Tökéletesen beszél angolul – jegyezte meg Cecilia. – Én már itt születtem. A szüleim is, de otthon hollandul beszélünk. Tessék… – azzal felé nyújtott két lapos, karamellszínű kekszdarabot –, kóstolja csak meg. Cecilia megint megköszönte, a két darabot összeillesztette az eredeti hosszúkás formába, majd a kisebbiket a szájához emelte, és majszolni kezdte. – Ó, te jóságos ég! Ez isteni! – Tehát ízlik? – Mrs. Leverett szeme elkerekedett az örömtől. – Hogyne ízlene! – Kardamom, szegfűszeg és kissé égetett cukor íze volt. Teljesen idegen ízhatás, mégis valahogy honvágya lett tőle. Talán attól,
hogy beszélgetés közben eszegette a kekszet. Cecilia túlságosan elfoglalt volt az utóbbi időben, hogy észrevegye, mennyire magányos. – Akad olyan katona, aki szerint túl vékony és ropogós – jegyezte meg Mrs. Leverett. – Bolondok – válaszolta Cecilia majdhogynem teli szájjal. – Habár azt kell mondanom, kitűnő lehet teával. – Attól tartok, azt mostanában nem könnyű beszerezni. – Nem bizony – mondta Cecilia bánatosan. Szerencsére eszébe jutott, hogy hozzon magával, de közel sem csomagolt össze eleget, és mire átért az óceánon, a kétharmada el is fogyott. Az utóbbi héten már többször használta újra a már leforrázott tealeveleket, és feleannyit tett bele a kannába. – Nem kellene panaszkodnom – mondta Mrs. Leverett. – A cukrot még mindig be tudjuk szerezni, ami egy pékség esetében sokkal fontosabb. Cecilia bólintott, és majszolni kezdte a másik kekszdarabot is. Ezt muszáj lesz lassabban elfogyasztania. – A tisztek kapnak teát – folytatta Mrs. Leverett. – Nem sokat, de többet, mint bárki más. Edward is tiszt. Cecilia nem akarta kihasználni a férfi vagyoni helyzetét, de ha rajta keresztül egy kis teához juthatna… Úgy érezte, a lelkét is eladná egy jó csésze teáért. – Nem említette a nevét – jegyezte meg Mrs. Leverett. – Ó, elnézést kérek. Ma egy kicsit kába vagyok. Miss Har… elnézést, Mrs. Rokesby. A másik nő mindent tudóan mosolygott. – Friss házas? – Meglehetősen. – Azt, hogy mennyire meglehetősen, Cecilia nyilván nem magyarázhatta el. – A férjem… – próbált nem elakadni ezen a szón – katonatiszt. Kapitány. – Gyanítottam – jegyezte meg Mrs. Leverett. – Más okát nemigen látnám, hogy a háború közepén New Yorkban tartózkodik. – Különös – merengett Cecilia. – Nem érződik a háború. Ha nem láttam volna a sebesült katonákat… – elhallgatott, és átgondolta a szavait. Ugyan nem volt szemtanúja valódi harcoknak ennél a brit helyőrségnél, de
mindenütt látszottak a küzdelmek és nélkülözés jelei. A kikötő tele volt fegyenchajókkal, sőt amikor Cecilia hajója befutott a nyílt tengerről, figyelmeztették, hogy maradjon a kabinjában, míg ki nem kötnek. A szag, hallotta, szinte elviselhetetlen. – Elnézést kérek – mondta a nőnek. – Milyen szívtelen vagyok. A háború nem csak a csatatérről szól. Mrs. Leverett elmosolyodott, de szomorúan. Fáradtan. – Nem kell bocsánatot kérnie. Az utóbbi két évben errefelé elég nag volt a csend. Isten adja, hogy ez így is maradjon. – Így legyen – suttogta Cecilia. Kilesett az ablakon, bár maga sem tudta, miért. – Azt hiszem, mennem kell. De előbb szeretném, ha becsomagolna nekem fél tucat speculaast. – Összevonta a szemöldökét, és gyors fejszámolást végzett. Épp elég pénz lapult a zsebében. – Nem, legyen eg tucat. – Egy teljes tucat? – Mrs. Leverett arcára széles mosoly ült. – Remélem, hogy tud hozzá teát szerezni. – Én is. Ma ünneplek. A férjem… – már megint ez a szó – ma végre kijön a kórházból. – Ó, elnézést. Nem is sejtettem. De feltételezem, hogy ez azt jelenti, felépült. – Majdnem – Cecilia a még mindig sovány és sápadt Edwardra gondolt. Eddig csak az ágyban fekve látta. – Még mindig pihenésre szorul, hog visszanyerje az erejét. – Milyen szerencse, hogy a felesége ott lehet mellette. Cecilia bólintott, de a torka elszorult. Bárcsak elmondhatta volna, hog azért, mert a speculaastól megszomjazott, de egészen biztos volt abban, hogy a saját lelkiismerete miatt. – Tudja – mondta Mrs. Leverett –, annyi itt a szórakozási lehetőség New Yorkban, még úgy is, hogy ilyen közel a front. Az előkelők ugyanúg rendeznek bálokat. Én természetesen nem jutok el, de időnként látom a finom ruhába öltözött hölgyeket. – Valóban? – emelte meg Cecilia a szemöldökét. – Ó, igen. És ha jól tudom, akkor a következő héten a John Street-i színházban a Macbethet adják elő.
– Ugye csak tréfál? Mrs. Leverett feltartotta a kezét. – Az apám kemencéjére esküszöm. Cecilia elnevette magát. – Talán megpróbálhatnék eljutni az előadásra. Nagyon rég jártam színházban. – Az előadás minőségéért már nem mernék kezeskedni – jegyezte meg Mrs. Leverett. – Ha jól tudom, a szerepek nagy részét brit katonák átsszák. Cecilia megpróbálta elképzelni Stubbs ezredest vagy Wilkins őrnagyot a világot jelentő deszkán. Különös látvány lenne. – A nővérem elment, amikor az Othellót játszották – folytatta Mrs. Leverett. – Azt mondta, hogy a hátteret nagyon szépen festették meg. Ha ez nem burkolt kritika, akkor mi lehet az? De szűkös körülmények között mindennek örülni kell, és az igazat megvallva, Derbyshire-ben sem utott el túl sokszor Shakespeare-előadásra. Lehet, hogy most érdemes lenne megpróbálnia. Amennyiben Edwardnak van kedve hozzá. Amennyiben még mindig „házasok.” Cecilia felsóhajtott. – Mondott valamit? Cecilia megrázta a fejét, de nyilván Mrs. Leverett ezt csak költői kérdésnek szánta, mert már csomagolta is a speculaast egy textilbe. – Attól tartok, nincs papírom – mondta bocsánatkérően. – Ahogy a teához, ahhoz is nehéz hozzájutni. – Ez azt jelenti, hogy vissza kell hoznom a textilt – mondta Cecilia, és amikor rádöbbent, hogy ettől mennyivel jobb lett a kedve, már a gondolattól is, hogy egy vele egykorú nővel találkozhat, így szólt: – Cecilia vagyok. – Beatrix – mondta a másik nő. – Nagyon örülök, hogy megismertem – mondta Cecilia. – És köszönöm szépen a… várjunk csak. Hogy mondják hollandul azt, hogy köszönöm? Beatrix arca felragyogott. – Dank u. Cecilia meglepetten pislogott. – Valóban? Csak ennyi?
– Könnyű szót választott – mondta Beatrix vállat vonva. – Ha azt szerette volna megtanulni, hogy mi a kérem… – Ó, el se árulja! – mondta Cecilia, bár tudta, hogy hiába. – Alstublieft – mondta Beatrix vigyorogva. – És ne mondja azt, hog olyan, mintha tüsszentettem volna. Cecilia kuncogott. – Maradok a dank u-nál. Egyelőre. – Szívesen – mondta Beatrix. – Menjen csak vissza a férjéhez. Már megint ez a szó. Cecilia búcsúzóul még rámosolygott az asszonyra, de úgy érezte, a mosolya üres. Mit gondolna róla Beatrix Leverett, ha tudná, hogy Cecilia megátalkodott csaló? Kisietett az üzletből, mielőtt a könnyei kibuggyanhattak volna. – Remélem, édesszájú, mert hoztam… ó! Edward felpillantott. A felesége egy kis textilbatyuval és eltökélt mosollyal tért vissza. Sajnos nem elég eltökélttel. A mosoly azonnal leolvadt az arcáról, amikor meglátta, hogy Edward beesett vállakkal ül az ágy végében. – Rosszul érzi magát? – kérdezte Cecilia. Úgy valahogy. Sikerült egyedül felöltöznie, de csak azért, mert Cecilia odakészítette neki az egyenruháját az ágyra, mielőtt távozott volna. Nem volt benne biztos, hogy egyedül át tudott volna menni a csarnok túlsó végébe érte. Tudta, hogy gyenge, de egészen addig nem fogta fel, mennyire, míg le nem lendítette a lábát az ágyról, hogy megpróbáljon felállni. Milyen szánalmas… – Jól vagyok – dünnyögte. – Természetesen – suttogta Cecilia nem túl meggyőzően. – Csak… ah… Szeretne egy kekszet? Edward figyelte, ahogy Cecilia vékony ujjaival megbontja a batyut. – Speculaas – mondta, mert azonnal felismerte az édességet. – Már kóstolta? Ó, hát persze hogy kóstolta. Mindig elfelejtem, hog már évek óta itt van. – Nem évek óta – mondta Edward, és elvett egy vékony süteményt. –
Közel egy évet töltöttem Massachusettsben. Aztán Rhode Islanden. – Beleharapott a csemegébe. – Mennyei az íze! – Felpillantott. – És úgy tűnik, Connecticutban is, nem mintha emlékeznék rá. Cecilia leült az ágy végébe. Pontosabban inkább a szélére. Olyannak tűnt, mint aki nem akar túl kényelmesen elhelyezkedni. – A hollandok több kolónián is letelepedtek? – Csak itt. – Edward az utolsó morzsáig megette a kekszet, és egy újabb után nyúlt. – Alig egy évszázadon át volt Új Amszterdam, de a hollandok többsége itt maradt, amikor a sziget gazdát cserélt. – Edward a homlokát ráncolta. Igazából nem is tudta, hogy tényleg a többség itt maradt-e, de a városban járva ez a benyomás kelt benne. A holland befolyás mindenütt érződött a szigeten, a jellegzetes cikk-cakkos homlokzatoktól kezdve a speculaas kekszen át a pékségekben kapható ropogós héjú kenyerekig. – Megtanultam, hogyan kell azt mondani, köszönöm. Edward elmosolyodott. – Micsoda ambíció. Cecilia ezt rosszalló pillantással viszonozta. – Ha jól sejtem, akkor ismeri a kifejezést. Edward elvett egy újabb kekszet. – Dank u. – Nagyon szívesen – mondta Cecilia felcsillanó szemmel –, bár talán obb lenne lassabban ennie. Nem hinném, hogy jó ötlet túl sokat enni egyszerre. – Valószínűleg nem is az – bólintott Edward, de azért tovább ropogtatta, ami nála volt. Cecilia türelmesen várt, míg Edward az utolsó morzsáig eltüntette a csemegét, majd türelmesen várt, míg Edward csak ült az ágy szélén, és próbálta összeszedni az erejét. Milyen türelmes asszony az ő felesége. Kell is, hogy az legyen, ha három napon át itt unatkozott az ágya mellett. Nem sok mindent lehet kezdeni eg eszméletlenül heverő férjjel. Arra gondolt, milyen lehetett Cecilia útja át az Atlanti-óceánon. Hírt kapott a bátyjáról, eldöntötte, hogy idejön, hogy segítsen neki, noha végig tudta, hogy akár hónapokig is eltarthat…
Ez is a türelmes emberek jellemvonása. Eltöprengett, Cecilia nem érzi-e úgy néha, hogy üvöltene kétségbeesésében. Most egy ideig még szüksége lesz a türelemre, gondolta Edward komoran. A lába olyan, mint a kocsonya. Alig tud járni. A pokolba is, már az állás is megterhelő, és hogy a házasságukat bármilyen módon törvényessé tegye… Erre is várni kell. Mekkora kár. Habár az is felötlött benne, hogy még kihátrálhatnak ebből a frigyből, ha úgy döntenek. A semmissé tétel az elhálás meg nem történtére hivatkozva bonyolult jogi manőver, de persze a személyes jelenlét nélküli házasságkötés is az. Abban egészen biztos volt, hogy ha nem akar házas lenni, nem muszáj annak maradnia. – Edward? A nő hangja a tudata peremét csiklandozta, de ő túlságosan elmerült a gondolataiban ahhoz, hogy válaszoljon. Vajon Cecilia férje akar maradni? Ha nem, akkor semmiképp sem tarthat vele az Ördögfejbe. Ugyan nincs elég ereje ahhoz, hogy ágyba vigye, de ha egy szobában alszanak, még ha egyetlen éjszaka is, akkor azzal teljes mértékben kompromittálja. – Edward? Megfordult, és erőnek erejével a nőre figyelt, aki aggódva nézte, de még ez sem tudta elhomályosítani szemének csodálatos tisztaságát. Cecilia megfogta a kezét. – Biztos benne, hogy elég jól van ahhoz, hogy már ma távozzon? Megkeressem az orvost? Edward Cecilia arcát fürkészte. – A feleségem akar lenni? – Hogyan? – Mintha riadalom suhant volna át az arcán. – Nem értem. – Nem muszáj a feleségemnek lennie – mondta Edward ügyelve minden szavára. – Nem háltuk el a frigyet. Cecilia felnyitotta az ajkát, és furcsa mód Edward látta, hogy a nő nem vesz levegőt. – Azt hittem, hogy nem emlékszik – suttogta Cecilia. – Nem kell emlékeznem. Egyszerű logika. Connecticutban voltam,
amikor megérkezett. Sosem tartózkodtunk egy helyiségben, mielőtt bejött volna ide a kórházba. Cecilia nagyot nyelt, Edward tekintete a nő torkára vándorolt, annak finom ívére, a bőre alól átsejlő lüktetésre. Szent ég, úgy szeretné megcsókolni. – Mit akar, Cecilia? – Mondja azt, hogy engem. A gondolat váratlanul hasított belé. Nem akarta, hogy Cecilia itt hagyja. Alig állt a lábán. Hetekbe is telhet, mire az ereje felét visszanyeri. Szüksége van a nőre. És akarja is. De mindenek felett arra vágyott, hogy a nő akarja őt. Cecilia hosszan hallgatott. A kezét visszahúzta, és szorosan átölelte magát. Mintha a csarnok túlsó végében lábadozó katonát nézte volna, amikor megkérdezte: – Azt ajánlja fel, hogy felold az eskü alól? – Ha ez az, amit szeretne. Cecilia lassan felemelte a tekintetét, és a szemébe nézett: – És ön mit szeretne? – Nem ez a kérdés. – Szerintem de. – Úriember vagyok – mondta kimérten. – Ebben a kérdésben meghajolok az ön szándéka előtt. – Én csak… – Cecilia az alsó ajkába harapott. – Én csak… nem szeretném, ha úgy érezné, csapdába csalták. – Nem érzem úgy. – Nem? – Őszintén meglepettnek tűnt. Edward vállat vont. – Előbb-utóbb úgyis meg kellett volna nősülnöm. Lehet, hogy ezt Cecilia nem találta romantikusnak, de az arcán ez nem látszott meg. – Nyilván beleegyeztem, hogy elvegyem feleségül – mondta. Fivéreként szerette Thomas Harcourtot, de el nem tudta képzelni, mi vehette volna rá erre a frigyre, ha nem akarta volna. Ha feleségül vette Ceciliát, akkor azt bizonyára ő maga is akarta. Szemügyre vette a lányt, akinek most a tekintete a padlóra vándorolt. Vajon a lehetőségeket latolgatja? Megpróbálja eldönteni, hogy valóban
egy olyan férfi felesége akar lenni, akinek az elméje nem teljes? Lehet, hog egész életében így marad. Lehet, hogy a sérülés nem csupán a memóriáját érintette. Mi van, ha egy napon arra ébred, hogy nem tud beszélni? Vag rendesen mozogni? Cecilia azon kaphatja magát, hogy úgy kell róla gondoskodnia, mint egy gyerekről. Ez is megeshet. Nem tudhatják előre. – Mit szeretne, Cecilia? – kérdezte, pontosan tudva, hogy a hangja türelmetlenül cseng. – Én csak… – Cecilia nagyot nyelt, és amikor folytatta, a hangja kicsit biztosabb volt. – Csak azt gondolom, hogy át kellene mennünk az Ördögfejbe. Erről nem itt szeretnék beszélgetni. – Semmi sem változik meg a következő fél órában. – Ennek ellenére szüksége lenne rendes ételre, amely nem csak lisztből és cukorból áll. És egy fürdőre is. És borotválkozásra. – Azzal felállt, de nem elég gyorsan, így Edward még láthatta, hogy elpirul. – Ez utóbbi kettő esetében biztosítom önnek a magányt. – Roppant nagylelkű öntől. Cecilia nem tett megjegyzést a kimért hangsúlyára, hanem kinyúlt a kabátért, amely vörös sávként lógott az ágya végéről, majd odanyújtotta neki. – Délután látogatónk lesz. Wilkins őrnagy. – Miért? – Híreket hoz Thomasról. Vagy legalábbis remélem, hogy hoz. Tegnap este találkoztam vele a fogadóban. Azt ígérte, kérdezősködni fog. – Eddig nem tette? Cecilia kissé feszengve válaszolt. – Megfogadtam az ön tanácsát, és megemlítettem a frigyünket. Ah! Most már minden világos. Ceciliának is szüksége van rá. Edward mosolyt erőltetett magára, hogy ne látsszék, hogy a fogát csikorgatja. Nem ez az első eset, hogy egy hölgy a nevét találja benne a legvonzóbbnak. Legalább ennek a hölgynek nem önzőek a szándékai. Cecilia odanyújtotta neki a kabátot. Edward némi erőfeszítés árán felállt, és hagyta, hogy Cecilia felsegítse rá a ruhadarabot. – Melege lesz – figyelmeztette Cecilia.
– Mint mondta, június van. – De ez nem olyan június, mint Derbyshire-ben – suttogta Cecilia. Edward engedélyezett magának egy mosolyt. A nyári levegő a kolóniákon kellemetlenül állott volt. Szinte ködszerű, csak épp testmeleg köd. Edward az ajtó felé lesett, és mély levegőt vett. – Segítségre van szükségem. – Mint mindnyájunknak – mondta Cecilia csendesen, azzal belekarolt Edwardba, és lassan, némán elindultak a kijárat felé. Az utcán már várta őket a kocsi, amely megteszi velük ezt a rövid távot az Ördögfejhez címzett fogadóig.
Ötödik fejezet Megmutattad neki a rólam készült miniatűrt? Ez roppant zavarba ejtő. Thomas, ezt mégis hogy gondoltad? Nyilvánvaló, hogy azt mondja, bájosnak talál. Mást aligha tehetne. Hiszen a fivérem vagy. Csak nem tehet megjegyzést az ijesztően nagy orromra! CECILIA HARCOURT LEVELE FIVÉRÉNEK, THOMASNAK
Egy órával később Cecilia az Ördögfej elülső helyiségében üldögélt, és gondolataiba mélyedve rakosgatta a szájába a vacsora utolsó falatkáit, míg Edward a Royal Gazette pár nappal korábbi számát lapozgatta. Cecilia is újsággal a kezében látott neki az étkezésnek, de annyira meglepte őt az egyik hasáb, amelyben „egy jó szakács és nem tengeribeteg niggert” kínáltak eladásra, hogy letette a lapot, és inkább a tányérján várakozó sertéshúsnak és burgonyának szentelte a figyelmét. Edward azonban a címlaptól az utolsó oldalig végigolvasta az újságot, majd miután a fogadóssal hozatott egy múlt heti példányt is, annak is hasonló eltökéltséggel látott neki. Magyarázattal nem szolgált, de Cecilia számára egyértelmű volt, hogy megpróbálja hiányos emlékezetét feltölteni információval. Nem volt biztos abban, hogy ez segít, sőt abban is igencsak kételkedett, hogy egy napilapban bármi olyat talál, ami a connecticuti tartózkodására magyarázatot adna. De bizonyos, hogy ártani nem árt, és Edward eleve olyan férfinak tűnt, aki szeret naprakész lenni. Ebben hasonlított Thomasra. A fivére reggelente sosem bontott asztalt, míg végig nem olvasta a London Timest. A lap már több napos volt, mire eljutott Matlock Bathba, de ez mintha Thomast sosem zavarta volna. A pár napos lemaradás még mindig jobb, mint a teljes tudatlanság, mondogatta, hozzátéve, hogy úgysem tehetnek ez ellen semmit. Változtasd meg, amit lehet – mondta egyszer Ceciliának –, és fogadd el, amin nem tudsz változtatni. Cecilia most eltöprengett, hogy fivére mit
gondolna jelenlegi viselkedéséről. Gyanította, hogy a sérülését és az ezt követő eltűnését inkább határozottan ebbe az utóbbi „fogadd el, amin nem tudsz változtatni” kategóriába sorolná. Halkan felhorkantott. Késő bánat… – Mondott valamit? – kérdezte Edward. Cecilia a fejét rázta. – Csak Thomasra gondoltam – válaszolta, mivel minden igyekezettel azon volt, hogy amikor csak lehetséges, ne hazudjon. – Bizonyosan megtaláljuk – mondta Edward. – Vagy hírt kapunk felőle. Vagy így, vagy úgy. Cecilia nagyot nyelt, próbálta legyűrni a torkába gyűlt gombócot, ahog hálásan Edward felé biccentett. Már nincs egyedül a bajban. Még mindig fél, és ideges is, tele van kétségekkel, de már nincs egyedül. Különös, hogy ettől minden mennyire más lett. Edward épp hozzáfűzött volna még valamit, de megzavarta őket a fiatal lány, aki korábban felszolgálta nekik az ételt. Cecilia meg is jegyezte magában, hogy mint mindenki itt New Yorkban, ő is fáradtnak és agyonhajszoltnak tűnik. És túlhevültnek. Cecilia nem is értette, hogy bírják az itteniek ezeket a nyarakat. Otthon a levegő sosem ilyen párás, legfeljebb nagyobb esőzések után. Azt hallotta, hogy a telek hasonlóan szélsőségesek. Azért fohászkodott, hogy már ne legyen itt, amikor leesik az első hó. A kórházban azt mesélte neki az egyik katona, a föld olyankor kőkeményre fagy, és a szél annyira erős, hogy le tudná tépni az ember fülét. – Uram – kezdte a fiatal lány sietős pukedlivel –, elkészült a fürdővize. – Most már még nagyobb szüksége van rá – jegyezte meg Cecilia a férfi tintafoltos ujjai felé intve. Mondani sem kell, hogy az Ördögfejben senki sem szánt rá sem időt, sem fáradságot, hogy átvasalja a napilapokat, hogy a tintát fixálják. – Ilyenkor csakugyan vágyik az ember az otthoni kényelemre – dörmögte Edward unottan az ujjbegyére pillantva. Cecilia szemöldöke magasba szökött. – Csakugyan? Pont ez hiányzik a legjobban? Egy gondosan átvasalt
újság? Edward furcsa pillantással válaszolt, de Cecilia mégis úgy érezte, a férfi kedveli, amikor így ugratják. Nem az az ember, aki szereti, ha betegként kezelik, és mindenki lábujjhegyen közlekedik körülötte, és óvatosan fogalmaznak. Ennek ellenére, amikor Edward letette az újságot, és a kijárat felé pillantott, Ceciliának nagyon kellett igyekeznie, hogy ne kérdezze meg, szüksége van-e segítségre a lépcsőn, ehelyett csak némán felállt, és a karját nyújtotta a férfi felé. A kórházban látta, mennyire nehezére esett Edwardnak segítséget kérnie tőle. Vannak dolgok, amit jobb szó nélkül megtenni. Ami azt illeti, hálás volt, hogy a férfi az étkezés alatt végig a Gazette-nek szentelte a figyelmét, és nem neki. Még mindig nyugtalanította a férfi ajánlata, hogy feloldja a házassági fogadalom alól. Cecilia soha, egyetlen pillanatig sem számított arra, hogy Edward ilyet tesz. Így visszagondolva azonban szerencsésnek tartotta magát, hogy a térde nem rogyott meg alatta. Ott állt egy csomag holland süteménnyel, és Edward egyszer csak felajánlja neki a szabadságot. Mintha Edward csalta volna tőrbe őt . El kellett volna fogadnia. Próbált hazudni önmagának, hogy el is fogadta volna, leszámítva… A férfi arckifejezését. Edwardnak egy izma sem rándult. Mégsem tűnt úgy, mint aki megdermedt. Csupán… mozdulatlan volt. Mintha visszatartotta volna a lélegzetét. Lehet, hogy észre sem vette, hogy visszatartja a lélegzetét. Edward nem akarta, hogy Cecilia elmenjen. Cecilia nem tudta, miért olyan biztos ebben – hiszen nem is ismerhette az arcjátékát, nem tudhatta, hogyan kell értelmeznie a zafírkék szempár mögött rejlő érzéseket. Még csak egyetlen napja ismeri – legalábbis személyesen. El nem tudta képzelni, Edward miért akarja, hogy Cecilia vele maradjon, leszámítva a tényt, hogy szüksége volt egy ápolónőre, és ő most épp kapóra ött, mégis úgy tűnt, Edward nős ember szeretne maradni. A sors fintora egyre különösebb. Azonban, emlékeztette magát, nem kockáztathat, nem fedheti fel a
szándékát, míg nem találkoztak Wilkins őrnaggyal. Gyanította, hogy Edward Rokesby kapitány az őszinteség élő szobra, és Cecilia nem tudhatta, hogy a férfi hajlandó – vagy képes – lenne-e hazudni a felettesének. Lehet, hog erkölcsi kötelességének tartaná, hogy tájékoztassa az őrnagyot, hogy ugyan szándékában áll segíteni Cecilia Harcourt kisasszonynak a fivére keresésében, valójában nem a férje. Cecilia elképzelni sem tudta ennek a beszélgetésnek a kimenetét. Nem, ha bevallaná Edwardnak a csalást, akkor azt csakis az őrnaggyal való találkozás után teheti meg. Azzal hitegette magát, hogy ez elfogadható. Rengeteg mással is hitegette magát. Aztán megpróbált nem gondolni ezekre. – Nagyon keskenyek a lépcsőfokok – mondta Edwardnak, ahogy a feljáró felé közeledtek. – A lépcső maga pedig meredek. Edward morogva megköszönte a figyelmeztetést, majd Cecilia karjára támaszkodva elindultak felfelé. Cecilia el sem tudta képzelni, milyen érzés lehet a férfinak ilyen mértékben más jóindulatára szorulni. Sosem látta egészségesen, de Edward magas volt, valószínűleg hat láb is megvolt, a vállai pedig bizonyosan erősek és szélesek, amikor több az izom a csontjain. Nem az a fajta ember, akinek szüksége van segítségre, hogy felmenjen a lépcsőn. – A folyosó végén vagyunk – mondta Cecilia a fejével balra biccentve, amikor felértek az emeletükre. – A tizenkettes szoba. A férfi bólintott, és amikor közelebb értek a szobájukhoz, akkor Cecilia elengedte a karját, és átnyújtotta neki a kulcsot. Nem valami sok, de ezt a kis gesztust igazán megteheti érte, és tudta, hogy a férfi ettől egy kicsit obban érzi majd magát, akkor is, ha nem tudatosodik benne, hogy miért. Ám mielőtt becsúsztatta volna a kulcsot a zárba, Edward így szólt: – Ez az utolsó esélye. – Ezt… ezt hogy érti? A kulcs megfordult a zárban, a kattanása éles visszhangot vert a folyosón. – Amennyiben semmissé szeretné tenni a frigyünket – mondta Edward kimérten –, akkor most kell megmondania.
Cecilia próbált válaszolni, tényleg nagyon igyekezett, de a szíve a torkában dobogott, és minden idegszála remegett. Úgy érezte, még az életben nem volt soha ennyire ideges. Vagy riadt. – Csak egyszer mondom – folytatta Edward, akinek kimért nyugalma éles ellentétben állt a Cecilia szívében dúló viharral. – Amint belép ebbe a szobába, a frigyünk végleges lesz. Cecilia torkából ideges kacaj tört fel. – Ne butáskodjon. Ma délután aligha fog engem megrontani. – A következő pillanatban felötlött benne, hogy ezzel épp most vonhatta kétségbe Edward férfiasságát. – Ööö, legalábbis a fürdő előtt biztosan nem. – Ön is pontosan tudja, hogy nem számít, mikor viszem ágyba – válaszolt Edward mélyen Cecilia szemébe nézve. – Amint együtt lépünk be ebbe a szobába, házaspárként, ön kompromittálva lesz. – Nem kompromittálhatja a saját feleségét – próbált viccelődni. A férfi morogva, elkeseredve préselte ki azt az egyetlen szitokszót a foga közül. Ez a trágárság egyáltalán nem illett hozzá, és annyira meglepte Ceciliát, hogy egy lépést hátrált. – Ezt nem vehetjük ilyen könnyedén – folytatta Edward. Most is gyanúsan merev volt a tartása, de ez alkalommal elárulta a torka vad lüktetése. – Épp felajánlom önnek a távozás lehetőségét. Cecilia önkéntelenül is megrázta a fejét. – De miért? A férfi körbenézett a folyosón, mielőtt azt sziszegte volna: – Mert istentelenül nyomorult vagyok. Kiáltás lett volna, ha nem álltak volna nyilvános helyen, ebben Cecilia egészen biztos volt. A férfi hangjának intenzitása örökre Cecilia agyába égett. És majd meghasadt a szíve. – Nem, Edward – próbálta meggyőzni. – Nem szabad íg gondolkodnia. Hiszen… – Nem ép az elmém – vágott a szavába a férfi. – Ugyan, dehogy… – Cecilia csak ennyit tudott kipréselni magából. Edward megragadta Cecilia vállát, az ujjai a húsába mélyedtek. – Meg kell értenie, Cecilia. Nem vagyok teljes értékű ember.
Cecilia megrázta a fejét. Azt akarta neki mondani, hogy tökéletes, és hogy ő maga csaló. És hogy annyira, de annyira sajnálja, hogy kihasználta az elesettségét. Lehet, hogy sosem tudja ezt jóvátenni. A férfi hirtelen elengedte. – Nem az a férfi vagyok, akihez feleségül ment. – Valószínűleg én sem az a nő vagyok, akit feleségül vett – hebegte. A férfi csak bámult rá. Olyan sokáig bámulta, hogy Ceciliának bizseregni kezdett a bőre. – De azt gondolom… – suttogta Cecilia, pedig a gondolat épp csak testet öltött benne –, hogy szüksége lehet rám. – Szentséges isten, Cecilia, arról fogalma sincs. És akkor ott, a folyosó közepén a karjaiba rántotta, és megcsókolta. Edward semmi ilyesmit nem tervezett. Az isten szerelmére, egészen eddig a pillanatig igyekezett helyesen cselekedni. De Cecilia úgy nézett rá azzal a tengerzöld szempárral, és amikor azt suttogta, hogy szüksége lehet rá… Egyetlen dolog izgathatta volna fel még ennél is jobban, az, ha Cecilia azt mondja, neki van szüksége Edwardra. Elvesztette minden erejét, legalább tizennégy fontot fogyott, és még a lépcsőn sem tudott egyedül feljönni, de a csudába, a feleségét csak megcsókolhatja. – Edward – kapott Cecilia levegő után. Edward behúzta magával az ajtón. – Házasok maradunk. – Édes istenem. Edwardnak fogalma sem volt, Cecilia ezen mit érthetett, de különösebben nem is érdekelte. A helyiség kicsi volt, az ágy majdnem a felét el is foglalta, ezért nem volt nehéz eljutnia a matrac széléig, ahol leült, és magához vonta a nőt. – Edward, én… – Pszt – szakította félbe, és két kezébe fogta Cecilia arcát. – Szeretném nézni.
– Miért? Edward elmosolyodott. – Mert az enyém. Cecilia ajka felnyílt, hívogató oválist formálva, és Edward ezt égi jelnek vette, és ismét csókot lehelt rá. A nő először nem reagált, de nem is tolta el magától. Edwardban az a benyomás támadt, hogy Cecilia visszafogja magát, még a lélegzetét is visszatartja, várja, hogy kiderüljön, ez a pillanat valóságos-e. És ekkor, épp amikor Edward arra készült, hogy inkább elhúzódik, érezte, ahogy Cecilia ajka megrezzen, és a halk kis nyöszörgés végigbizsergett a testén. – Cecilia – suttogta. Azt ugyan nem tudta, mit tett az utóbbi néhán hónap során, de gyanította, hogy büszkeségre nem adhat okot. Nem volt sem tiszta, sem szép, semmi olyasmi, ami most Cecilia szemében tükröződött. Amikor megcsókolta, a megváltás ízét érezte azokon az ajkakon. Edward most sóhajszerű csókot lehelt ezekre az ajkakra. Ám ez közel sem tűnt elégnek, és amikor Cecilia a vágytól felnyögött, Edward gyengéden beleharapott Cecilia ajka belső felének puha bőrébe. Legszívesebben az egész délutánt ezzel töltötte volna. Csak feküdne mellette az ágyon, és imádná, mint egy istennőt. Csak egy csók lenne; aligha lenne képes ennél többre. De az végtelen csók volna – gyengéd, lassú, szenvedélyes, és minden simogatás a következőbe olvadna át. Olyan különös volt ez a sürgetés nélküli vágy. De tetszett neki – egyelőre. Amikor felerősödik, amikor újra önmaga lesz, akkor lelke teljességével fog vele szeretkezni, és ismerte magát annyira – és a lányt is –, hogy tudta, ez az élmény olyan lesz, mintha a szakadék szélére állna. Majd lezuhanna… – Ön olyan gyönyörű – suttogta, majd, mivel annyira fontosnak tűnt, hogy a lány tudja, a lelkében levő szépséget is látja, hozzátette: – És olyan ó. Cecilia teste megfeszült. Épp csak egy kicsit, de Edward minden idegszálával ráhangolódott a lányra, még azt is észrevette volna, ha másképp veszi a levegőt.
– Abba kell hagynunk – szólalt meg Cecilia, és Edward ugyan kihallotta a hangjából a megbánást, de úgy tűnt, az eltökéltség nem hiányzik belőle. Felsóhajtott. Kívánta Ceciliát. Olyan volt az érzés, mint az egyre dagadó áradat, de ebben az állapotban képtelen vele szeretkezni – mosdatlanul, kimerülten. Cecilia ennél sokkal többet érdemel, és az igazat megvallva ő maga is. – Ki fog hűlni a fürdővíz – szólalt meg Cecilia. Edward a dézsa felé pillantott. Nem volt nagy, de megteszi, és tudta, hogy a vízről felszálló gőz nem fog sokáig kitartani. – Inkább lemegyek a földszintre – folytatta Cecilia, és tétován felállt. A ruhája puha, púderrózsaszín anyagból készült, a keze mintha beleolvadt volna, ahogy a szoknyarészt markolta, és az ujja között morzsolgatta. Végtelenül zavartnak tűnt, amit Edward akaratlanul is elbűvölőnek talált. – Ne szégyenkezzen – kérte. – Hiszen a férje vagyok. – Még nem – motyogta Cecilia. – Úgy még nem. Edward igyekezett nem elmosolyodni ezen. – Tényleg jobb, ha kimegyek – mondta Cecilia, de egy lépést sem tett az ajtó felé. Edward ekkor már nem mosolygott, hanem egyenesen vigyorgott. – Miattam nem kell távoznia. Tudomásom szerint a középkorban fontos asszonyi kötelességnek számított a férj megmosdatása. Cecilia erre a szemét forgatta, és Edward szívében meleg boldogság vert fészket. Milyen mókás, amikor így zavarba jön, de jobban szerette, amikor Cecilia kiállt magáért vele szemben. – Akár vízbe is fúlhatok – jegyezte meg. – Ugyan már! – Könnyen megeshet. Nagyon fáradt vagyok. Mi lesz, ha elalszom a dézsában? Cecilia megtorpant, és pár másodpercig Edward azt hitte, hog komolyan vette a szavait. – Nem fog elaludni a dézsában – mondta végül Cecilia. Edward színpadiasan felsóhajtott, mintha ezzel azt mondaná: azt sosem lehet tudni, de megszánta a lányt, és azt mondta: – Tíz perc múlva jöjjön vissza.
– Csak tíz percre van szüksége? – Ezzel arra céloz, hogy annyira piszkos vagyok? – Így van – érkezett a kurta válasz. Edward felnevetett. – Ön igazán szórakoztató jelenség, ugye tudja, Cecilia Rokesby? Cecilia megint a szemét forgatta, majd átnyújtotta neki a törölközőt, amely eddig az ágy végében, gondosan összehajtva várakozott. Edward sóhajtást színlelt. – Mondhatnám, hogy ezért vettem feleségül, de mindketten tudjuk, hog ez nem igaz. Cecilia odakapta a fejét, de az arca különös mód nem árult el semmit. – Hogy mondta? Edward vállat vont, ahogy levette a kabátját. – Nyilván nem emlékszem arra, hogy miért vettem feleségül. – Ó, azt hittem, arra céloz… Edward magasba vont szemöldökkel nézett rá. – Nem számít. – Ugyan, mondja csak. A lány arca közben lángra gyúlt. – Azt hittem, talán arra céloz, hogy… Edward csak várt. De Cecilia nem fejezte be a mondatot. – A csókra? – mondta ki helyette. Nem gondolta volna, hogy Cecilia arca még ennél is vörösebb lehet, de ez történt. Két lépéssel ott termett előtte, megérintette az állát, de csak annyira, hogy Cecilia felnézzen rá. – Ha megcsókoltam volna az esküvőnk előtt – mondta gyengéden –, most semmi kétség nem lenne a házasságunk tartósságát illetően. Cecilia bájos zavarral ráncolta a homlokát. Edward csókot lehelt az ajkaira, és el sem húzódott tőle, úgy mondta: – Ha tudtam volna, milyen önt megcsókolni, nem engedtem volna, hogy a hadsereg bárhova is elküldjön. – Ezt csak úgy mondja – suttogta Cecilia. Edward kedélyes mosollyal az arcán húzódott hátra. – Nem mondana ellent egy szigorú parancsnak. – Ha öntől kapom? Akkor soha.
– Elég – mondta Cecilia, és pajkosan ellökte magától. – Tudja jól, hog nem erre gondoltam. Edward megfogta Cecilia kezét, és megcsókolta. A csuda vigye el, de nevetségesen romantikus hangulatba került. – Biztosíthatom, Mrs. Rokesby, hogy találtam volna időt a nászéjszakára. – Jobban tenné, ha megmosdana. – Ez fájt. – Hacsak nem szereti a hideg fürdővizet. Edward egyre inkább úgy érezte, szüksége is lenne arra a hideg vízre. – Értem a célzást. De ha egy apróságot még megjegyezhetnék ezzel kapcsolatban… – Miért gondolom azt, hogy pillanatokon belül bíborvörös lesz az arcom? – Már most elvörösödött – közölte vele elégedetten –, és csak azt akartam mondani… – Lent leszek! – kiáltotta Cecilia, és odaugrott az ajtóhoz. Edward fülig érő vigyorral nézett utána, és még akkor is vigyorgott, amikor már csak a lány után becsapódó ajtót bámulhatta. – Csak azt akartam mondani – ismételte, és a boldogság minden egyes szót meleg, rózsaszín párába burkolt –, hogy az csodálatos lett volna. Csodálatos is lesz, gondolta, ahogy lehántotta magáról a ruháit, és beleereszkedett a fürdővízbe. Hamarosan, ha csak rajta múlik.
Hatodik fejezet Mi az ördögről beszélsz? Nincs is ijesztően nagy orrod! THOMAS HARCOURT LEVELE HÚGÁNAK, CECILIÁNAK
Edward azt mondta, hogy tíz percre van szüksége, de Cecilia pontosan huszonöt percet várt, mire visszamerészkedett a tizenkettes szobába. Eredetileg azt tervezte, hogy fél órát marad lent, de aztán befészkelte magát a fejébe a gondolat: Edward még mindig rettenetesen gyenge. Mi van, ha nehezére esik neki kiszállni a dézsából? Mostanra a víz is biztosan kihűlt. Edward még a végén megfázik. Járt neki a magány, amit meg is akart adni neki, de nem az egészsége árán. Az is igaz, hogy amikor a kórházban ápolta, igencsak illetlen állapotban látta, de nem az egész testét. Megtanult roppant találékonyan bánni az ágyneművel. Így redőzte, úgy redőzte, és mindig sikerült megóvnia a férfi méltóságát. És a saját szemérmét is. Lehet, hogy egész New York azt hiszi róla, hogy férjes asszony, de ő nagyon is ártatlan még, még akkor is, ha Edward Rokesby egyetlen csókjától elakadt a lélegzete. Elakadt a lélegzete? Inkább a józansága akadt el. Törvényileg kellene tiltani, hogy valakinek ilyen színű legyen a szeme. Valahol az akvamarin és a zafírkék között, és egyetlen pillantással meg lehet vele babonázni egy lányt. És igen, Cecilia lehunyta a szemét, amikor Edward megcsókolta, de ez aligha számított, amikor ő mást sem látott maga előtt, mint azt az utolsó pillanatot, mielőtt az ajkaik összeértek, amikor úgy érezte, örökre elmerül abban a kék szempárban. Cecilia mindig is szerette a saját szemszínét, büszke volt arra a halványzöld árnyalatra, amely kiemelte a többiek közül. De Edward…
Gyönyörű férfi, ehhez kétség sem fér. De az is lehet, hogy épp most fagy halálra, riadt meg Cecilia. Vagyis pontosabban átfagy, és megbetegszik, amibe – isten ne adja – bele is halhat. Elindult felfelé a lépcsőn. – Edward? – kiáltotta, majd halkan bekopogott. Aztán azon kezdett morfondírozni, hogy miért is ilyen csendes. Hangosabban zörgetett. – Edward? Nem kapott választ. Beleborzongott az aggodalomba, egészen libabőrös lett tőle. Megragadta a kilincset, és lenyomta. Ahogy nyílt az ajtó, megint bekiáltott, majd belépett, elfordított tekintettel. Miután a férfi nem válaszolt, Cecilia végre a dézsa felé fordult. – Mégiscsak elaludt! – A szavak még az előtt kibuktak belőle, hog eszébe jutott volna, talán mégsem okos ötlet ekkora hangerővel felébreszteni a férfit. – Jaj! – Edward felriadt, belecsapott a vízbe, amely kiloccsant a dézsából. Cecilia maga sem értette, miért, de átsietett a szoba túlsó végébe. Nem állhat meg csak úgy előtte. Hiszen a férfi meztelen! – Azt mondta, hogy nem fog elaludni! – szólt rá vádlón, de még mindig eltökélten hátat fordítva a dézsának. – Nem, ön mondta, hogy nem fogok elaludni – vágott vissza Edward. Igaza volt, a csuda vigye el. – Nos – mondta Cecilia olyan hangsúllyal, ami elárulta, hogy fogalma sincs, miképp kellene viselkednie. – Feltételezem, hogy a víz kihűlt. Rövid csend következett, majd Edward így felelt: – Elviselhető. Cecilia a súlyát az egyik lábáról a másikra helyezte, és szorosan keresztbe fonta a karját. Nem volt dühös; csak épp mintha nem tudta volna, mihez kezdjen a testével. – Nem szeretném, ha megfázna – mondta a saját lábának. – Nem. Nem? Csak ennyit mond? Nem? – Hm, Cecilia? Halk szippantással jelezte, hogy hallja.
– Mit gondol, be lehetne csukni az ajtót? – Ó te jó ég, annyira sajnálom! – hadarta egy lélegzettel. Átrohant a szobán, éppenséggel nem túl kecsesen, tekintve a helyiség szűkösségét, és a szükségesnél jóval nagyobb erővel csapta be az ajtót. – Még itt van? – kérdezte Edward. Cecilia késve vette észre, hogy a férfi nem is látja, hiszen majdhogynem háttal ült az ajtónak, és a dézsa is túl kicsi volt ahhoz, hogy kényelmesen hátrafordulhasson benne. – Hm, igen? – Maga sem tudta, hogy miért kérdő hangsúllyal válaszolt. Rövid csend állt be. Edward bizonyosan a legmegfelelőbb választ keresi erre a nevetséges feleletre. Végül a férfi csak annyit kérdezett: – Mit gondol, ide tudná nyújtani nekem a törülközőt? – Ó, igen. Természetesen. – Kényszeresen ügyelt arra, hogy továbbra is háttal legyen a dézsának, odaaraszolt az ágyhoz, és felkapta a törülközőt. Innen csak ki kellett nyújtani a karját, hogy át tudja adni Edwardnak, amit kért. A férfi elvette tőle a törülközőt. – Nem azért mondom, hogy zavarba hozzam… – Ami persze azt elentette, hogy Cecilia zavarba fog jönni. – Mivel értékelem az igyekezetét, hogy megóvja a szemérmemet, de nem látott, amikor… hm… a hét folyamán ápolt? – Így nem – dadogta. Megint rövid csend állt be, de ez alkalommal Cecilia látni vélte, ahogy a férfi összevonja a szemöldökét a válasz hallatán. – Letakartam egy lepedővel – mondta végül. – Mindig? – Erős késztetést éreztem rá. Edward kuncogott. – Azt hiszem, jobb, ha inkább lemegyek – mondta Cecilia, és visszaoldalgott az ajtóhoz. – Csak biztos akartam lenni, hogy nem fázik meg. – Júniusban? – Mostanáig gyengélkedett – közölte Cecilia kimérten. Edward felsóhajtott. – Még mindig gyengélkedem.
Cecilia összeszorította a száját, és igyekezett összeszedni a bátorságát. Edwardnak igaza volt, és az egészsége sokkal fontosabb, mint az ő érzékenysége. Cecilia mély levegőt vett. – Segítségre van szüksége, hogy ki tudjon mászni a vízből? – Nincs – mondta Edward csendesen. – Legalábbis remélem. – Talán maradnom kellene. – Egy kicsit közelebb húzódott az ajtóhoz. – Csak amíg kiszáll. Hátha szüksége van rám. Remélte, hogy nem lesz. A törölköző nem tűnt elég nagynak. A következő pillanatban erőlködő nyögést hallott, amit loccsanás hangja követett. – Minden rendben? – Semmi gond – vágta rá Edward. – Elnézést. – Nem kellett volna megkérdeznie. De napokon át ápolta; nehéz volt abbahagyni, még úgy is, hogy kétségbeesetten igyekezett nem odapillantani. – Nem az ön hibája. Cecilia bólintott, noha fogalma sem volt róla, hogy a férfi nézi-e. – Most már megfordulhat. – Biztos benne? – Elfedtem magam – mondta Edward, mint akit már kezd kissé dühíteni Cecilia szemérmessége. – Köszönöm. – Végre megfordult. Persze lassan. Nem tudhatta, Edward mit ért az alatt, hogy elfedte magát. A férfi az ágyon hevert, a hátát a párnával támasztotta meg, és a takarót a derekáig felhúzta. A mellkasa csupaszon maradt. Cecilia ennyit akkor is látott belőle, amikor a lázas férfi testét mosta spongyával bent a kórházban, de most egészen másképp hatott, hogy Edward szeme nyitva volt, és élénken csillogott. – Jobban néz ki – mondta, mert ez volt az igazság. Edward hajat mosott, és a bőre egészségesebben ragyogott. A férfi fáradtan elmosolyodott, és megérintette a szakállát. – Nem borotválkoztam meg. – Semmi gond – nyugtatta meg Cecilia. – Nem kell sietni. – Nem érzem magam megfelelően tisztának, míg nem borotválkoztam.
– Ó. Nos… – Cecilia tudta, fel kellene ajánlania, hogy megborotválja. Ez egyértelműen olyan feladat, amit el tud látni a kedvéért, hogy sokkal jobb legyen a közérzete, de annyira intim gesztusnak tűnt. Az egyetlen férfi, akit valaha is megborotvált, az az édesapja volt, aki nem tartott lakájt, és amikor köszvényes lett, Cecilia átvette tőle ezt a feladatot. – Nem muszáj… – szólalt meg Edward. – Nem, nem. Meg tudom csinálni. – Milyen butának és kényesnek tűnhet. Egyedül kelt át az Atlanti-óceánon. Szemtől szemben állt Zachar Stubbsszal, őfelsége hadseregének ezredesével, és az arcába hazudott, hog egy ember életét megmentse. Akkor miért ne tudná leborotválni Edward szakállát? – Talán előbb meg kellene kérdeznem, hogy volt-e már borotva a kezében – dünnyögte Edward. Cecilia elnyomott egy mosolyt, ahogy körbekémlelt a szobában, hol lehet a borotva és a pamacs. – Jogos kérdésnek tűnik, mielőtt megengedné, hogy a nyakához emeljem a pengét. Edward felnevetett. – A ládámban talál egy kis bőrből készült tokot. Abban ott lesz minden, amire szüksége van. Rendben. A ládában. Edward holmiját biztonságban megőrizték, míg ismeretlen helyen tartózkodott. Stubbs ezredes elintézte, hogy még a délelőtt folyamán elhozzák ide, az Ördögfejbe. Cecilia belepillantott a ládába, szemügyre vette a gondosan összehajtogatott ruhákat, a könyveket és a papírokat. Rettenetesen intimnek érezte, hogy kotorászik a férfi poggyászában. Mi az, amit egy férfi magával visz külországba? Úgy vélte, a kérdést nem kellene ennyire különösnek tartania. Hiszen ő maga is becsomagolt egy utazótáskát, hogy átkeljen az óceánon. Ám Edwardtól eltérően ő nem szándékozott sokáig maradni. Csak a legszükségesebbet hozta; nem az otthoni emlékek voltak a legfontosabbak. Ami azt illeti, egyetlen ilyesmit pakolt be, a bátyjáról készült miniatűrt, és azt is csak azért, mert azt remélte, ez segít előkeríteni, amint eljutott Észak-Amerikába. Halkan fújt egyet. Arra számított, hogy a kórházban lesz szüksége
segítségre, hogy megtalálja Thomast. Nem is sejtette, hogy akár egy egész kolóniát is tűvé kell majd tennie érte. – Megtalálta? – kérdezte Edward. – Hm, még nem – dünnyögte, ahogy arrébb tett egy puha vászoninget. Viseltes volt, szemmel láthatóan sok mosáson átesett már, de Cecilia értett annyira a kelmékhez, hogy lássa, minőségi ruhadarabról van szó. Thomas ingei nem voltak ennyire finomak. Vajon bírták annyira, mint Edwardéi? Megpróbálta elképzelni, ahogy a bátyja javítgatja a ruháit, de sehogyan sem sikerült. Mindig ő végezte el ezt neki. Panaszkodott, de elvégezte. Mit meg nem tenne azért, hogy megint ilyenekkel foglalatoskodjon. – Cecilia? – Elnézést. – Észrevette a bőrből készült tok sarkát, és megfogta. – Csak elkalandoztak a gondolataim. – Remélem, valami érdekes helyre. Cecilia a férfi felé fordult. – A bátyámra gondoltam. Edward elkomorodott. – Nyilván. Annyira sajnálom. – Szívesen segítettem volna neki összekészíteni az utazóládáját – mondta, és a válla felett Edward felé pillantott. A férfi nem válaszolt, de kurtán biccentett, mint aki megértette. – Nem jött haza, mielőtt elindult volna ide, Amerikába – folytatta Cecilia. – Nem is tudom, volt-e valaki, aki segített neki. – Felnézett. – Magának volt? – Igen, az édesanyám – válaszolt Edward. – Ragaszkodott hozzá. De nekem sikerült hazalátogatnom a kihajózás előtt. A Crake-kastély nincs messze a tengerparttól. Gyors lovon kevesebb mint két óra az út. Cecilia szomorúan bólintott. Edward és Thomas regimentje a kenti Chatham nyüzsgő kikötőjéből indult el az újvilág felé. Túlságosan messze volt Derbyshire-től ahhoz, hogy Thomas hazalátogathasson. – Thomas néhányszor nálunk vendégeskedett – jegyezte meg Edward. – Csakugyan? – Ceciliát meglepte, mennyire megörült ennek. Thomas elég komor képet festett a barakkokban zajló életről. Cecilia örült, hogy a bátyjának lehetősége volt rendes otthonban, rendes családnál időznie.
Odalesett Edwardra, és halvány mosollyal rázta meg a fejét. – Sosem említette. – És én még azt hittem, önök ketten mindent elmeséltek egymásnak. – Nem mindent – mondta Cecilia, inkább csak magának. Természetesen nem írt Thomasnak arról, mennyire örült, amikor Edwardról olvashatott a leveleiben. Ha lett volna esélye leülni a fivérével, és szemtől szemben beszélgetni vele, akkor vajon elmondta volna neki, hogy egy kicsit beleszeretett a legjobb barátjába? Valószínűleg nem. Vannak magántermészetű dolgok, amit az ember még a kedvenc testvérének sem mond el. Cecilia nagyot nyelt, mert gombóc gyűlt a torkába. Thomas előszeretettel mondogatta, hogy ő Cecilia kedvenc bátyja, amire ő mindig azt felelte, hog persze, mivel Thomas az egyetlen bátyja. És akkor az apjuk, aki sosem volt híres a humorérzékéről, mindig azt morogta, hogy ezt már ezerszer hallotta, és miért nem jutnak dűlőre egyszer és mindenkorra? – Mire gondol? – kérdezte Edward. – Elnézést. Most is Thomasra. – A szája széle megremegett. – Szomorúnak tűntem? – Nem. Inkább boldognak. – Ó… – Párat pislogott. – Talán az is voltam. Edward a nyitott láda felé biccentett. – Azt mondta, hogy szívesen segített volna neki összekészülni az utazásra? Cecilia elgondolkodott, és sóvárogva nézett maga elé. – Azt hiszem. Jó lett volna, ha később el tudom képzelni a holmijai között. Edward bólintott. – Persze ez nem szükséges – tette hozzá gyorsan, és megfordult, hog Edward ne láthassa a szemébe gyűlő könnyeket. – De jó lett volna. – Nekem sem igazán volt szükségem édesanyám segítségére – mondta Edward csendesen. Cecilia lassan megfordult, szembe a férfival, akinek az arca ilyen rövid idő alatt oly kedvessé vált a számára. Nem tudta, hogy nézhet ki az édesanyja, de valahogy mégis el tudta képzelni a jelenetet: a magas, erős,
életteli Edward tehetetlenséget színlel csak azért, hogy az édesanyja körülugrálhassa. Komoly tisztelettel nézett a szemébe: – Ön jó ember, Edward Rokesby. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a férfit meglepte volna az elismerés, majd elpirult, habár azt jobbára elfedte a szakálla. Cecilia lehajtotta a fejét, hog elrejtse a mosolyát. Edward nem sokáig rejtőzhet el az arcszőrzete mögé. – Hiszen az édesanyám – dünnyögte Edward. Cecilia felnyitotta a borotválkozókészlet egyik csatját. – Mint mondtam, ön jó ember. A férfi megint elpirult. Cecilia nem láthatta – hiszen már elfordult –, de meg mert volna rá esküdni, hogy érzi, ahogy hullámot ver a szoba mozdulatlan levegőjében. Tetszett neki, hogy a férfi pirulós. Az is, hogy ezt ő váltotta ki. Magában mosolyogva újra lenézett a ládára, és az ujjaival végigsimított a szélén. Mint a férfi összes holmija, ez is minőségi darab, finom fából és vasból készült, Edward monogramját kirajzoló szegecseléssel. – Mit jelent a G? – A G? – A monogram. EGR . – Ah! George. Cecilia bólintott. – Hát persze. – Miért mondja, hogy hát persze? Cecilia odalesett rá. – Mi más lenne? Edward a szemét forgatta: – Gregory. Geoffrey. – Nem – mondta pajkos mosollyal. – Netán Gawain. Cecilia a szemét forgatta. – Ugyan, kérem. Ön vérbeli George. – A fivérem vérbeli George – pontosított Edward. – És ezek szerint ön is az. Edward vállat vont.
– Családi hagyomány. – Figyelte, ahogy Cecilia felnyitja a bőrtokot, és előveszi a borotvakést. – És mi az öné? – A második nevem? Esmeralda. Edward szeme elkerekedett. – Komolyan? Cecilia felnevetett. – Nem. Dehogy is. Közel sem vagyok ennyire egzotikus. Anne. Édesanyám után. – Cecilia Anne. Bájos. Cecilia arca átforrósodott, amit különösnek talált, hiszen annyi egyéb, sokkalta pirongatóbb dolog történt már aznap. – Hogyan borotválkozott, míg Connecticutban volt? – kérdezte. A borotvakés egyértelműen el volt pakolva a többi holmija közé. Nem volt vele, amikor előkerült a Kepps-öbölben. Edward szaporán pislogott párat. – Nem tudom. – Ó, bocsánat. – Milyen ostoba kérdés. Nyilvánvalóan nem tudja. – De – kezdte Edward egyértelműen azért, hogy véget vessen Cecilia zavarának – két borotvakészletem is van. Az, amit a kezében tart, a nagyapámról szállt rám. A másikat közvetlenül az utazás előtt vásároltam. Általában azt viszem magammal, amikor nehéz körülményekre számítok az úton. – A homlokát ráncolta. – Vajon mi történhetett vele? – Nem emlékszem, hogy láttam volna a kórházban a többi holmija között. – Volt nálam bármi is a kórházban? Most Cecilia ráncolta a homlokát. – Most, hogy kérdezi, nem volt. Csak a ruhája, nekem ennyit mondtak. És ami esetleg a zsebében lehetett. Nem voltam ott, amikor bevitték. – Nos… – Edward az állát vakargatta. – Feltételezem, hogy ezért nem viszem magammal a jó borotvámat. – Nagyon finom darab – suttogta Cecilia. A nyele kellemesen meleg tapintású elefántcsontból készült, gyönyörűen faragva. A penge a legjobb sheffieldi acél. – Róla kaptam a nevem – jegyezte meg Edward. – Mármint a
nagyapámról. Az ő monogramja van a nyélen. Ezért adta nekem. Cecilia lepillantott. Bizony, az elefántcsont végében finom vésettel ott állt az EGR monogram. – Az édesapám borotvája is hasonló volt – mondta Cecilia, és odalépett a mosdótálhoz, amely üres volt, ezért bemerítette a dézsába. – Ért talán az acélpengékhez? Cecilia ravaszkás pillantással válaszolt. – Csak nem fél? – Úgy vélem, kellene. Cecilia halkan felnevetett. – Bárki, aki Sheffield közelében lakik, ismeri az acéljukat. A faluból sokan mentek el az utóbbi pár évben, hogy az olvasztókemencéknél dolgozzanak. – Ha jól sejtem, nem valami kellemes elfoglaltság. – Nem is az – Cecilia visszagondolt a szomszédjaikra. Mind fiatalok voltak, jobbára a bérlő gazdák fiai. De egyikük sem tűnt már fiatalnak, miután egy-két évet végigdolgoztak a kemencék mellett. – Azt hallottam, hogy a bér jelentősen jobb, mint amit a földeken dolgozók kapnak – tette hozzá. – Őszintén remélem, hogy ez igaz. Edward bólintott, miközben Cecilia egy kis szappant tett a tálkába, és nekiállt a borotva mellett talált pamaccsal habot készíteni, amit odavitt az ágy mellé. Összevonta a szemöldökét. – Mi a baj? – Meglehetősen hosszú a szakálla. – Általában nem vagyok ennyire igénytelen. – Hosszabb, mint az édesapámé bármikor is. – Rajta tökéletesítgette a tudományát? – Az élete utolsó pár évében minden áldott nap. – Oldalra hajtotta a fejét, mint egy művész, aki a vásznat vizsgálja. – Jobb lenne, ha ollóval megnyírhatnám előtte. – Fájdalom, de nincs mivel lemetszeni. Cecilia előtt hirtelen megjelent a kertészük, ahogy az óriási sövényvágóval közelít Edward arcához, és horkantva felnevetett. – Mi az? – kérdezte Edward.
– Ó, nem szeretné tudni. – Felkapta a pamacsot. – Lássunk neki! Edward felemelte az állát, hogy Cecilia bekenhesse az arca bal oldalát a szappanhabbal. Közel sem sikerült olyan sűrűre, mint szerette volna, de most megteszi. Óvatosan dolgozott, az egyik kezével kifeszítve a bőrt, a másikkal végighúzva a pengét az arccsonttól az állig. Minden húzás után leöblítette a pengét a mosdótálban, és figyelte, ahogy a víz felszínén egyre gyűlnek a szőrszálak. – Elég sok a vörös szál a szakállában – jegyezte meg. – Valamelyik szülőjének vörös a haja? Edward már rázta volna meg a fejét. – Ne mozduljon! Edward oldalvást pillantott rá. – Akkor ne kérdezősködjön. – Jogos észrevétel. – Az édesanyám szőke – mondta Edward, amikor Cecilia ismét a pengét öblítette le. – Az édesapám barna. Pont olyan, mint én. Vagyis ilyen volt. Már őszül. Vagyis ezüstösödik a haja, ahogy ő szereti mondani. – A homlokát ráncolta, a tekintete felhős lett, mintha valami bántaná. – Ha jól sejtem, jóval fehérebb lesz, mire viszontlátom. – Mármint a haja? – kérdezte Cecilia, és próbált könnyednek tűnni. – Így van. – Edward felemelte az állát, hogy Cecilia hozzáférjen a nyakához is. – Még egyszer köszönöm, hogy írt nekik. – Nincs mit. Bárcsak valahogy gyorsabban is hírt lehetne adni nekik. – Sikerült a Rokesby családnak írt levelet a következő hajóra feljuttatnia, de még így is legalább három hétbe fog telni, mire eljut Angliába. És újabb öt hétbe, míg választ kaphatnak. Néma csönd telepedett rájuk, és Cecilia így folytatta a munkát. Sokkal nehezebbnek találta, hogy rendesen elvégezze a feladatot, mint amikor az apját borotválta. Edward szakálla legalább fél hüvelyknyire megnőtt – egészen másképp viselkedett, mint az egynapos borosta, amihez szokott. Nem beszélve arról a tényről, hogy ez itt Edward. Aki előző nap megcsókolta. És neki tetszett. Nagyon is. Amikor közelebb hajolt hozzá, a levegő mintha megváltozott volna
körülöttük, és életre kelt volna. Szinte rezgett: Ceciliának még a lélegzete is elállt, és bizsergett a bőre. És amikor végre levegőt vett, mintha a férfit lélegezte volna be. Mámorító illata volt, ami butaság, hiszen csak szappanszaga volt. És férfiszaga. És forróság illata. Szent isten, kezd megőrülni. A forróságot nem is lehet megszagolni. És a szappan sem mámorító. De minden értelmetlennek tűnt, ahogy itt állt, ilyen közel Edward Rokesbyhoz. Összezavarta az elméjét, a tüdeje mintha elszorult… vagy megkönnyebbült volna… vagy hasonló. Kész csoda, hogy nem remegett a keze. – El tudná egy kicsit fordítani a fejét? – kérdezte. – A fülénél még maradt egy kicsi. A férfi engedelmesen elfordult, és Cecilia még közelebb hajolt. Muszáj egy picit igazítani a borotvakés szögén, hogy ne vágja meg. Olyan közel volt hozzá, hogy a férfi haját meglibbentette a lehelete. Olyan könnyű lenne felsóhajtani, hagyni, hogy beleolvadjon a férfiba, érezni a testét. – Cecilia? Hallotta Edward hangját, de mintha a tudatáig nem jutott volna el, amit mond. Mintha felemelkedett volna, és a sűrű levegő nem engedné moccanni sem. És akkor, mintha az agyának egyetlen további pillanatra lett volna szüksége, hogy parancsot adjon a testének, elhúzódott Edwardtól, nagyot pislogott, ahogy kiemelkedett a vágy keltette ködből. – Elnézést – mondta, és a szó mintha inkább a torkából, mint az ajkáról ött volna. – Elkalandozott a figyelmem. Nem hazudott. – Nem kell tökéletesnek lennie – mondta Edward kényszeredett hangon. – Ha sikerül a nagyját leborotválnia, a többivel már magam is boldogulok holnap. – Természetesen – válaszolta Cecilia, és bizonytalan lépést tett hátrafelé. – Csak… ah… így sokkal kevesebb időt vesz majd igénybe. És ön fáradt. – Igaz – bólintott Edward. – Szeretné, ha… ööö… – Párat pislogott. A férfi csupasz mellkasa elvonta a figyelmét. – Nem szeretné felvenni az ingét? – Talán, miután végeztünk. Hogy ne legyen vizes.
– Természetesen – mondta Cecilia. Ismét. Lenézett a férfi mellkasára. Egy kis hab ült meg a szőrszálakon, pont a mellbimbó fölött. Cecilia kinyúlt, hogy letörölje, de abban a pillanatban, hogy a férfi bőréhez ért, Edward elkapta a csuklóját. – Ne! – szólt rá Edward. Figyelmeztetés volt. Edward megkívánta. Talán még jobban is, mint ő Edwardot. Cecilia az ajkába harapott, de az érthetetlen módon kiszáradt. – Ezt ne tegye! – tette hozzá Edward rekedten. A tekintetük találkozott, és Cecilián borzongás futott végig, annyira megbabonázta a férfi kék szeme és átható tekintete. A mellkasában érezte, ahogy lüktet és vibrál, és egy pillanatig megszólalni sem bírt. A férfi keze égette, bár az érintése meglepően gyengéd volt. – Nem hagyhatom így – mondta Cecilia. A férfi értetlenül bámult rá. Vagy az is lehet, hogy azt hitte, rosszul értette. Cecilia a szakálla felé intett, amely a jobb oldalon még teljes volt, míg a bal oldalról már eltűnt. – Így olyan félnótásan fest. Edward megérintette az állát, pont ott, ahol a szőrös és csupasz rész találkozott, és derűsen fújt egyet. – Nevetségesen néz ki – pontosított Cecilia. Edward végigsimított arca egyik oldalán, majd a másikon is. Cecilia magasba tartotta a borotvát és a pamacsot. – Talán jobb lenne, ha befejezném. Edward szemöldöke tökéletes ívet rajzolva emelkedett meg. – Azt gondolja, nem ilyen fizimiskával kellene Wilkins őrnaggyal találkoznom? – Inkább azt, hogy szívesen fizetnék érte, ha láthatnám. – Cecilia átsietett az ágy túlsó oldalára, megkönnyebbülten, hogy valamelyest enyhült a feszültség. – Ha lenne pénzem. Edward arrébb húzódott a matracon, hogy közelebb kerüljön a széléhez, majd mozdulatlanul tűrte, hogy Cecilia beszappanozza az arcát. – Kifogyott a pénzből? – kérdezte. Cecilia keze megállt a levegőben, és hirtelen nem is tudta, mennyit
áruljon el a valóságból. Végül ennyivel érte be: – Az utazás sokkal költségesebbnek bizonyult, mint amire számítottam. – Ez a legtöbb utazásra igaz, ha jól sejtem. – Én is így hallottam. – Leöblítette a borotvát a dézsában. – Most először merészkedtem húsz mérföldnél messzebbre Derbyshire-től. – Valóban? – Ne mozduljon – figyelmeztette. A borotvát épp a torkánál tartotta, amikor a férfi megszólalt. – Elnézést, de valóban? Most először? Cecilia vállat vont, és megint leöblítette a pengét. – Hova mentem volna? – Londonba esetleg? – Nem, semmi okom nem volt rá. – A Harcourt család tiszteletreméltónak számított, ez igaz, de nem ahhoz a körhöz tartozott, amelyik a lányát bálozni küldi a fővárosba. Különben is, az édesapja gyűlölte a nagyvárosokat. Már akkor is morgott, amikor Sheffieldbe kellett mennie. Akkor egyszer, amikor kénytelen volt üzleti céllal Manchesterbe utaznia, napokon át panaszkodott. – És úgysem volt senki, aki elkísérjen – tette hozzá Cecilia. – Én majd elviszem. Cecilia keze megállt a levegőben. Edward azt hiszi, hogy házasok. Természetes, hogy úgy gondolja, egy szép napon elviszi Londonba. – Amennyiben óhajtja – tette hozzá Edward félreértve Cecilia tétovázását. Cecilia mosolyt erőltetett az arcára. – Az csodálatos lenne. – Színházba is elmegyünk – tette hozzá a férfi nagyot ásítva. – Vagy talán az operába. Szereti az operát? Cecilia hirtelen erős késztetést érzett, hogy véget vessen a beszélgetésnek. A feje zsongott a jövőről szóló képektől, amelyben mindketten ott voltak, a jövőről, ahol ő csakugyan Rokesby, és egy kedves kis kenti házban lakik, három kicsi gyerekkel, akik mind az apjuk lenyűgözően kék szemét örökölték. Szépséges jövő volt. Csak épp nem az övé.
– Cecilia? – Kész vagyunk – mondta kissé túl hangosan. – Máris? – Edward megérintette a jobb orcáját, és kérdőn vonta össze a szemöldökét. – Ezzel az oldallal sokkal hamarabb végzett, mint a másikkal. Cecilia megvonta a vállát. – Gondolom, a végére belejöttem. – A jobb oldalon közel sem végzett olyan alapos munkát, de ez nem volt feltűnő, csak ha valaki egészen közel állt Edwardhoz. Mindenesetre a férfi azt mondta, hogy másnap már maga borotválkozik. – Hagyom pihenni, hiszen fáradt, és délután vendégünk lesz. – Nem kell távoznia. Ó, dehogynem kell. A saját érdekében. – Csak zavarnám – mondta. – Nem fog, ha alszom. – Megint ásított, majd elmosolyodott, és Ceciliát szinte letaglózta a férfi szépsége. – Mi a baj? – kérdezte Edward. Megérintette a saját arcát. – Kihagyott egy helyet? – Egészen másképp fest megborotválva – mondta. Vagy inkább suttogta? Edward féloldalasan mosolygott. – Bízom benne, hogy vonzóbb lettem. Sokkal vonzóbb. Cecilia nem is hitte, hogy ez lehetséges. – Mennem kell. Valakit megkérek, hogy vigye le a vizet… – Maradjon – hangzott az egyszerű kérés. – Szeretem, amikor itt van. És ahogy Cecilia óvatosan leült az ágy túloldalán, úgy érezte, a férfi bizonyosan hallotta, hogy a szíve megszakadt.
Hetedik fejezet Ó, az ég szerelmére, tudom, hogy nincs ijesztően nagy orrom! Csak érzékeltetni szerettem volna valamit. Nem várhatsz el őszinteséget Mr. Rokesbytól, amikor a beszélgetés tárgya a húgod. Muszáj udvariasan bókolnia. Úgy vélem, ez íratlan szabály a férfiak között, nemde? Milyen Rokesby hadnagy külleme? CECILIA HARCOURT LEVELE FIVÉRÉNEK, THOMASNAK
Amikor aznap délután fél ötkor lementek a földszintre, Wilkins őrnagy már ott várt rájuk az étkezdében, a fal mellett egy korsó világos sörrel a kezében és egy tál kenyér és sajt társaságában. Edward kurtán, vállból hajolt meg, amikor a férfi felállt, hogy üdvözölje őket. Edward nem ugyanott szolgált, ahol Wilkins, de az útjaik épp elégszer keresztezték egymást. Az őrnag afféle tisztviselő volt a New Yorkba rendelt helyőrség nyilvántartásánál, és észszerűnek tűnt ott kezdeni egy eltűnt katona keresését. Edward mindig is meglehetősen fellengzősnek találta, de ezzel legalább együtt járt a szabályokhoz és rendhez való kényszeres ragaszkodás, ami ebben a munkakörben nyilván szükséges jellemvonás. És az igazat megvallva Edward sosem vágyott volna erre a munkára. Cecilia nem húzta az időt, mert amint leültek, így szólt: – Van híre a fivéremről? Wilkins őrnagy erre már-már leereszkedő pillantással válaszolt: – Ez igen kiterjedt hadszíntér, kedvesem. Nem várhatjuk, hogy valakit ilyen hamar megtaláljunk. – Az asztal közepén levő tálra mutatott. – Sajtot? Cecilia egy pillanatra zavarba jött a hirtelen témaváltástól, de mintha gyorsan visszanyerte volt az eltökéltségét. – Ez a hadsereg – jegyezte meg. – A brit hadsereg. Nem mi vagyunk a legfejlettebb, legszervezettebb hadtest az egész világon? – Természetesen, de…
– Hogyan veszhet nyoma bárkinek is? Edward gyengéden megfogta Cecilia kezét. – A háború kaotikus, és még a legjobban vezetett hadseregeket is próbára teszi. Én magam is hónapokra eltűntem. – De Thomasnak még nem veszett nyoma, amikor nyoma veszett! – kiáltotta Cecilia. Wilkins vidáman horkantott erre a furcsa kijelentésre, és Edward kis híján felnyögött a férfi érzéketlensége miatt. – Ó, milyen jópofa – mondta az őrnagy leszelve magának egy vastag szelet cheddart. – Nem veszett nyoma, amikor nyoma veszett. Hahaha. Az ezredes ezt imádni fogja. – Rosszul fogalmaztam – mondta Cecilia türtőztetve magát. Edward figyelmesen nézte a nőt. Átfutott rajta a gondolat, hogy a kedvéért közbeavatkozik, de úgy tűnt, Cecilia egyelőre ura a helyzetnek. Vagy ha a helyzetnek nem is, önmagának mindenképp. – Úgy értettem – folytatta olyan hűvös tekintettel, aminek rá kellett volna ijesztenie Wilkins őrnagyra –, hogy Thomas itt volt New Yorkban. A kórházban. Aztán egyszer csak eltűnt. Nem a csatatéren volt, és nem az ellenséges vonalak mögött kémkedett. Az ellenséges vonalak mögött kémkedett. Edward a homlokát ráncolta, ahogy a szavak a füle körül keringtek. Ezért járt volna Connecticutban? Ez tűnt a legvalószínűbbnek. De miért? Nem emlékezett arra, hogy valaha is ilyesmit tett volna. – Nos, az a helyzet – mondta Wilkins őrnagy –, hogy nem találok semmi iratot, ami arra utal, hogy a fivére kórházban volt. – Tessék? – Cecilia Edward felé kapta a fejét, majd vissza az őrnagyra. – Lehetetlen. Wilkins közömbösen vont vállat. – Az embereim átnézték a nyilvántartást. Minden katona neve és rangja, akit csak bevittek a kórházba, egy főkönyvbe kerül iktatásra. Feljegyezzük az érkezés és a khm… távozás dátumát. – A távozásét? – visszhangozta Cecilia. – Vagy az elhalálozásét – Wilkinsben volt annyi tisztesség, hogy legalább feszengést színleljen ennek a lehetőségnek az említésére. – Mindazonáltal
nem találtuk nyomát a fivérének. – De hiszen megsebesült! – tiltakozott Cecilia. – Üzenetet kaptunk róla. – Visszafordult Edward felé, látszott rajta, hogy feldúlt. – Az édesapám levelet kapott Garth tábornoktól. Azt írta, hogy Thomas megsebesült, de nem halálos a sérülése, és kórházban lábadozik. Van itt másik kórház is? Edward Wilkins őrnagyra pillantott. – A sziget ezen részén nincs. – Ezen részén nincs? – kérdezte Cecilia azonnal lecsapva a kifejezésre. – Van egy gyengélkedő Haarlemben – felelte Wilkins lemondóan sóhajtva, mint aki már meg is bánta, hogy említést tett erről. – Nem nevezném kórháznak. – Jelentőségteljesen pillantott Edward felé. – Én nem szívesen kerülnék oda, ha érti, mire gondolok. Cecilia elsápadt. – Az isten szerelmére – csattant fel Edward. – A hölgy fivéréről beszél! Az őrnagy bűnbánóan fordult Cecilia felé. – Elnézését kérem, asszonyom. Cecilia bólintott, és a feszes kis mozdulat szívet tépő volt, ahogy a nő nagyot nyelt. – A haarlemi gyengélkedő enyhén szólva alsóbbrendű – mondta Wilkins őrnagy Ceciliának. – A fivére tiszt. Őt semmiképp sem vitték volna ilyen helyre. – De ha az volt a legközelebbi hely… – A sérülése nem volt életveszélyes. Elvitték volna onnan. Edwardnak nem tetszett a gondolat, hogy a besorozott emberek kénytelenek nem megfelelő körülmények között lábadozni csupán a rangjuk miatt, de nem volt elég ágy ebben a kórházban itt, Manhattan északi végében. – Igaza van – mondta Ceciliának. A hadsereg először mindig a tiszteket viszi el. – Talán Thomasnak oka volt arra, hogy elutasítsa az átszállítást – vetette fel Cecilia. – Ha az embereivel volt, lehet, hogy nem óhajtotta magukra hagyni őket. – Ennek akkor is hónapokkal korábban kellett történnie – mondta Edward, bár nem szívesen törte szét így Cecilia reményeit. – Még akkor is,
ha az embereivel maradt, mostanra már biztosan átkerült volna ide. – Ó, minden bizonnyal – mondta Wilkins őrnagy tárgyilagosan. – Egyszerűen kizárt dolog, hogy ott maradjon Haarlemben. – Még csak városnak sem nevezhető – magyarázta Edward Ceciliának. – Ott van ugyan a Morris-palota, de azon kívül csak elhagyatott táborhelyek egymás hegyén-hátán. – De nincsenek ott embereink? – Épp csak annyi, hogy a terület ne kerüljön vissza ellenséges kézbe – mondta Wilkins őrnagy. – A föld viszont gazdálkodásra alkalmas. Hamarosan learathatjuk a vetést. – Learathatjuk? Mármint mi? – Edward önkéntelenül is visszakérdezett. – A haarlemi gazdák hűségesek a királyhoz – jelentette ki az őrnag határozottan. Edward ebben nem volt annyira biztos, de nem tűnt megfelelő időnek arra, hogy megvitassák a helyi politikai viszonyokat. – Hathónapnyi kórházi nyilvántartást néztünk át – jegyezte meg Wilkins őrnagy visszaterelve a beszélgetést az eredeti témára. Kinyúlt, hog elvegyen egy újabb szelet kenyeret és sajtot, de összevonta a szemöldökét, amikor a cheddar elmorzsálódott a késen. – Sehol nem találtunk említést a bátyjáról. Mintha sosem létezett volna. Edward kis híján felnyögött. Egek, ebben a fickóban nincs egy szemernyi tapintat sem! – De ugye tovább fog kutakodni? – kérdezte Cecilia. – Természetesen, természetesen. – Az őrnagy Edwardra pillantott. – Ez a legkevesebb, amit megtehetek. – A legeslegkevesebb – dünnyögte Edward. Wilkins őrnagy felkapta a fejét – Elnézést, mit mondott? – Miért nem mondta ezt el a feleségemnek, amikor a múlt héten beszélt vele? – kérdezte Edward. Az őrnagy megdermedt, az ételt tartó keze megállt a szája előtt. – Nem tudtam, hogy a felesége. Edward ezer örömmel megfojtotta volna a férfit. – És ez mégis mit számít?
Wilkins őrnagy csak bámult rá. – Attól még Harcourt kapitány húga. Megérdemli, hogy tisztelettel és tapintattal legyenek felé, függetlenül a családi állapotától. – Nem szoktunk hozzá, hogy családtagok kérdéseire válaszoljunk – mondta az őrnagy mereven. Edward erre akár hatféleképpen is válaszolni tudott volna, de úg döntött, semmit nem nyer azzal, ha tovább bőszíti az őrnagyot. Inkább Cecilia felé fordult. – Önnél van az a levél, amit Garth tábornoktól kapott? – Természetesen. – Cecilia benyúlt a szoknyája zsebébe. – Mindenhová magammal viszem. Edward kivette felesége karcsú kezéből a lapot és széthajtotta. Némán végigolvasta, majd átnyújtotta Wilkins őrnagynak. – Mi a baj? – kérdezte Cecilia. – Valami gond van? Az őrnagy összevonta bozontos szemöldökét, de nem nézett fel a levélből, úgy válaszolt. – Ez a megfogalmazás nem Garth tábornokra vall. – Ezt hogy érti? – Cecilia riadtan kapta a fejét Edward felé. – Mire céloz az őrnagy? – Valami nem stimmel vele – magyarázta Edward. – De nem tudnám megmondani, micsoda. – De miért küldene nekem valaki ilyesmit? – Nem tudom. – Edward a halántékára nyomta az ujjait, mert az elkezdett lüktetni. Cecilia azonnal észrevette ezt a mozdulatot. – Nincs jól? – De jól vagyok. – Mert felmehetünk… – Thomas miatt vagyunk itt – mondta Edward élesen. – Nem miattam. – Mély levegőt vett. Kibírja ezt a beszélgetést. Lehet, hogy azonnal le kell majd feküdnie, amint végeztek, lehet, hogy még azt a laudánumot is beveszi, amivel Cecilia már megfenyegette, de igenis kibír egy átkozott beszélgetést Wilkins őrnaggyal. Ennyire nem rokkant.
Felnézett, és döbbenten látta, hogy Cecilia és az őrnagy is aggódó tekintettel figyeli. – Bízom benne, hogy a sérülése nem okoz túl nagy gondot – mondta Wilkins mogorván. – Pokolian fáj – sziszegte Edward összeszorított foggal. – De élek, szóval megpróbálok hálás lenni érte. Cecilia meglepetten kapta rá a tekintetét. Edward nem is csodálkozott ezen, hiszen általában nem szokott ilyen epésen fogalmazni. Wilkins megköszörülte a torkát. – Rendben. Nos… Nagy megkönnyebbüléssel hallottam, hogy épségben visszatért. Edward felsóhajtott. – Fogadja bocsánatkérésemet. Hamar elfogy a türelmem, amikor a szokottnál jobban fáj a fejem. Cecilia odahajolt hozzá, és halkan így szólt: – Felkísérjem? – Nem szükséges – dünnyögte Edward. A lélegzete is elakadt, ahog egyre erősödött a halántékában a fájdalom. – Legalábbis egyelőre. – Visszafordult Wilkins felé, aki homlokráncolva olvasta újra a tábornok levelét. – Mi a gond? – kérdezte Edward. Az őrnagy az állát vakargatta. – Garth miért írná azt… – Megrázta a fejét. – Nem számít. – Dehogyisnem! – vágta rá Cecilia. – Mondja csak el. Wilkins őrnagy habozott, mintha ki akarná találni, hogyan tudná a legpontosabban kifejezni a gondolatait. – Nagyon különös információhalmaznak érzem – mondta végül. – Ezt hogy érti? – kérdezte Cecilia. – Általában nem ilyesmit szoktunk írni egy katona családjának – érkezett a válasz. A férfi Edwardra nézett megerősítésért. – Feltételezem – válaszolta Edward még mindig a halántékát dörzsölve. Nem sokat segített, de mintha nem tudta volna abbahagyni. – Én magam sosem írtam ilyesfajta üzenetet. – De ön is azt mondta, valami nem stimmel a levéllel – emlékeztette Cecilia.
– De ez csak homályos benyomás – mondta Edward. – Valahogy olyan furcsa. Ismerem Garth tábornokot. Nem tudnám megmondani, miért, de úg érzem, ő nem így fogalmazna. – Én viszont írtam ilyen üzeneteket – vetette közbe Wilkins őrnagy. – Sokat. – És…? – kérdezte Cecilia. A férfi mély levegőt vett. – Én sosem írnék olyat, hogy az illető megsérült, de nem életveszélyesen. Ezt nem lehet tudni. Egy hónapba is beletelhet, mire a levél célba ér. Addigra bármi történhet. Cecilia bólintott, és az őrnagy folytatta: – Sokkal több embert láttam, akit fertőzés vitt el, mint az eredeti sebesülése. A múlt hónapban eg vízhólyag miatt veszítettem el az egyik emberemet – hitetlenkedő arccal nézett Edwardra. – Egy vízhólyag miatt! Edward oldalvást Ceciliára lesett. A nő merev derékkal ült, a tőről metszett brit sztoicizmus élő szobraként. De a tekintete űzött volt, és Edwardban az a kellemetlen benyomás kélt, hogy ha megérintené – akár csak egy ujjal is hozzáérne a karjához –, akkor Cecilia darabokra törne. Mégis ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megölelje. Olyan szorosan akarta ölelni, hogy ne tudjon összetörni. Olyan sokáig ölelni, hogy az aggodalmak és a félelmek kiolvadjanak a testéből, és átszivárogjanak az övébe. Át akarta venni a fájdalmát. Ő akart lenni Cecilia ereje. És az is lesz, fogadta meg magának. Fel fog épülni. Meggyógyul. Olyan férj lesz, mint akit Cecilia érdemel. Ő maga is megérdemli, hogy olyan férjjé váljék. – A lábán volt – folytatta az őrnagy észre sem véve Cecilia gyötrődését. – A harisnyája csúnyán kidörzsölte a lábát. A mocsárban meneteltek. Tudja, ott nem lehet szárazon tartani a lábat. Becsületére legyen mondva, Ceciliának sikerült együttérzően bólintania. Wilkins őrnagy kézbe vette a söröskorsót, de nem emelte fel. A válla kissé beesett, mintha az emlék ránehezedett volna a lelkére. – Az az átkozott vízhólyag biztosan kifakadt, mert egy napon belül begyulladt, és az emberem egy héten belül meghalt.
Cecilia nagyot nyelt. – Fogadja őszinte részvétemet a veszteségért. – Lenézett a kezére, amely összekulcsolva hevert az asztalon, és Edward határozottan úg érezte, hogy azért fonta össze az ujjait, hogy a keze ne remegjen. Mintha egyedül azzal érhetné el, hogy a gyengeség első jelét időben észrevegye, hogy a szemét le sem veszi az ujjairól. Milyen erős is az ő felesége. Vajon ő is tud róla? Az őrnagy nagyot pislogott, mintha meglepte volna Cecilia részvétnyilvánítása. – Köszönöm – mondta zavartan. – Olyan… Igen, valóban veszteség volt. – Mindannyian azok – mondta Edward csendesen, és egy pillanatra a két férfi, akikben alig volt valami közös, bajtársakká váltak. Több másodperc eltelt, mire valaki megszólalt. Wilkins őrnag megköszörülte a torkát, és így szólt: – Megtarthatom? – Felemelte az ezredes levelét. Cecilia alig mozdult, de Edward látta a lefojtott gyötrelmet a halványzöld szempárban. Cecilia behúzta az állát – alig észrevehetően –, és az alsó ajka megremegett, mielőtt finoman beleharapott volna. Az ezredes levele volt az egyetlen kapocs a bátyjával, és szemmel láthatóan nem akart megválni tőle. – Hadd vigye el – mondta Edward Ceciliának, amikor az útmutatásért felnézett rá. Wilkins egy faragatlan alak, de jó katona, és szüksége volt a levélre, ha előre akar jutni Thomas keresésével. – Nagy gonddal fogok vele bánni – nyugtatta meg Wilkins. Az összehajtogatott levelet becsúsztatta a kabátja belső zsebébe, és megpaskolta. – A szavamat adom. – Köszönöm – suttogta Cecilia. – Elnézést kérek, ha hálátlannak látszom. Nagyra értékelem a segítségét. Milyen nagylelkű érzés, gondolta Edward, különösen akkor, ha tekintetbe veszik azt, hogy az őrnagy egészen eddig a pontig nem mutatkozott segítőkésznek. – Rendben. Nos… Indulnom kell. – Wilkins őrnagy felállt, udvariasan meghajolt Cecilia felé, majd Edwardhoz fordult. – Őszintén remélem, hogy a sérülése javul.
Edward kurta biccentéssel válaszolt. – Kérem, bocsássa meg, hogy nem állok fel. – Hirtelen émelygés fogta el, és rettenetes balsejtelem, hogy ha feláll, akkor a gyomra tartalmát azonnal kiüríti. – Mi sem természetesebb – mondta az őrnagy a szokott mogorva modorával. – Ügyet se vessen rá. – Várjon! – kiáltott Cecilia, és feltápászkodott, amikor Wilkins megfordult, hogy távozzon. A férfi oldalra döntött fejjel nézett rá. – Asszonyom? – Elvinne holnap Haarlembe? – Hogyan? – Égő gyomrával mit sem törődve Edward felpattant ennek hallatán. – Szeretném meglátogatni a gyengélkedőt – mondta Cecilia az őrnagynak. – Majd én elviszem – vágott közbe Edward. – Nem hinném, hogy olyan állapotban van. – Én fogom elvinni. Wilkins először Edwardra, majd Ceciliára nézett, aztán vissza, és csak alig palástolta derűjét, mielőtt vállat vont volna. – Nem mondhatok ellent egy férj óhajának. – De muszáj odamennem – tiltakozott Cecilia. – Lehet, hogy Thomas… – Már megállapodtunk abban, hogy kicsi a valószínűsége, hog Haarlemben van – mondta Edward. Megmarkolta az asztal szélét, remélve, hogy nem túl feltűnő a mozdulata. Eléggé megszédült, amikor hirtelen felállt. – De lehet, hogy ott volt – erősködött Cecilia. – És ha ez a helyzet, akkor valaki emlékezni fog rá. – Én viszem el – ismételte Edward. Haarlem alig tíz mérföldre volt tőlük, de amióta a britek 1776-ban elveszítették (majd visszaszerezték) a területet, inkább egy elvadult helyőrségre hasonlított, mint arra a hajdani holland falura. Egy magányos hölgynek ott semmi keresnivalója, és ugyan nem kételkedett abban, hogy Wilkins őrnagy képes megóvni Ceciliát, úgy érezte, férjként az ő kötelessége, hogy vigyázzon a felesége épségére. – Ha megengedik, akkor távoznék – mondta Wilkins ismét meghajolva
Cecilia felé. Cecilia kurtán biccentett. Edward azonban egészen biztos volt benne, hogy Cecilia haragja nem az őrnagy felé irányul. És valóban, amint Wilkins távozott, Cecilia Edward felé fordult, előretolta az állát, és így szólt: – El kell mennem abba a gyengélkedőbe. – És el is fog menni. – Edward óvatosan visszaült a székre. – Csak nem holnap. – De… – Egy nap nem oszt, nem szoroz – vágott a szavába Edward, mert túlságosan is kimerült volt ahhoz, hogy ezen vitatkozzon. – Wilkins tovább kérdezősködik. Sokkal több információt szerez Garth tábornok attaséjától, mint amennyit mi tudnánk, ha átutaznánk a sziget másik felére. – Bizonyára sokkal hatékonyabb lenne, ha több irányból folytatnánk a keresést – mondta Cecilia, és leült Edward mellé. – Ezzel kapcsolatban nem bocsátkozom vitába önnel – közölte Edward. Egy pillanatra lehunyta a szemét, küzdött a hirtelen dunnaként ráboruló fáradtsággal. Felsóhajtott, és folytatta: – Semmit sem vesztük, ha egy-két napot még várunk. Megígérem. – Hogyan tehet ilyen ígéretet? Szent ég, makacs, mint az öszvér. Edward csodálta volna ezt az eltökéltséget, ha nem lett volna olyan rosszul. – Rendben! – csattant fel. – Nem ígérhetem meg. Felőlem a kontinentális hadsereg akár holnap is megérkezhet, és mindannyian meghalunk, mielőtt lehetőségünk lenne eljutni a gyengélkedőbe. De azt megígérhetem, hog mindaz alapján, amit tudok, ami elismerem, nem valami sok, de azért több, mint amit ön tud, pár nap késlekedés nem jelent semmit. Cecilia döbbenten nézett rá. Edwardban felötlött, hogy talán mégsem kellett volna elvennie egy ilyen különleges szempárral rendelkező nőt. Mert amikor Cecilia így nézett, Edwardnak minden csepp erejére szüksége volt, hogy ne kezdjen el ültében fészkelődni. Ha babonás lenne, azt hinné, hogy a nő a lelke mélyére lát. – Wilkins őrnagy is elkísérhetett volna – mondta Cecilia halvány daccal. Edward kis híján felnyögött. – Csakugyan Wilkins őrnagy társaságában szeretné tölteni a napot?
– Természetesen nem, de… – Mi történik, ha kénytelenek ott éjszakázni? Ezt a lehetőséget fontolóra vette? – Egyedül keltem át az Atlanti-óceánon, Edward. Biztos vagyok benne, hogy kibírnék egy éjszakát Haarlemben. – De nem szükséges – mondta Edward fogcsikorgatva. – Ön az én hitvesem, Cecilia. Az isten szerelmére, hadd védjem meg én. – De nem tud. Edward teljes testével felé fordult. A szavak gyengédek voltak, de ha Cecilia ököllel belevágott volna a gyomrába, akkor sem üthetett volna ennél nagyobbat. – Elnézést – mondta Cecilia gyorsan. – Annyira sajnálom. Nem úg értettem. – Tudom, hogy értette. – Nem, szerintem nem tudja. Edward ingerültsége, amit eddig is alig tudott türtőztetni, kezdett sisteregni. – Igaza van – mondta rekedten. – Nem tudom. És azt tudja, hogy miért? Mert nem ismerem önt. A férje vagyok, vagy legalábbis ezt állítja… – Cecilia összerezzent. – És míg rengeteg okot el tudok képzelni, amiért eg ilyen frigy köttetett, egyikre sem emlékszem. Cecilia egy szót sem szólt, meg sem moccant, épp csak az ajka remegett meg finoman. – Ugye a feleségem? – kérdezte, de a hangja olyan goromba volt, hog legszívesebben azonnal visszavonta volna a kérdést. – Bocsásson meg – dünnyögte. – Ez szükségtelen volt. Cecilia egy ideig csak nézte, de az arca nem árulta el, mit gondolhat. Viszont sápadt volt, nyugtalanítóan az, amikor így szólt: – Szerintem jobb lenne, ha lepihenne. – Tudom, hogy le kell pihennem – mondta Edward ingerülten. – Azt hiszi, nem érzem, hogy mi megy végbe a fejemben? Mintha valaki kalapáccsal verné a koponyámat. Belülről. Cecilia átnyúlt az asztal felett, és a kezét Edwardéra helyezte. – Nem érzem jól magam – tette hozzá. Négy rövid szó, mégis nehezére
esett kiejteni. Ennek ellenére sokkal jobban érezte magát attól, hog kimondta. Nem, nem jobban. Inkább megkönnyebbült. Ami talán a jobban eg változata. – Figyelemreméltóan bírja – jegyezte meg Cecilia. – Nem szabad elfelednie, hogy csak tegnap tért magához. Edward összeszűkült szemmel nézte. – Kérem, csak azt ne mondja, hogy Rómát sem egy nap alatt építették. – Sosem mondanék ilyet – ígérte Cecilia, és a hangjában mosoly bujkált. – Ma délután már jobban éreztem magam. – A saját hangját vékonynak hallotta, már-már gyerekesnek. – Jobban? Vagy gyógyultabbnak? – Gyógyultabbnak – ismerte el. – Habár amikor megcsókoltam… – Elmosolyodott. Amikor megcsókolta, szinte már egész embernek érezte magát. Cecilia felállt, és gyengéden megfogta a karját. – Menjünk fel a szobába. Edwardnak ereje sem volt vitatkozni. – Felhozatom a vacsorát a szobába – mondta Cecilia, ahogy elindultak felfelé a lépcsőn. – Ne sokat – kérte Edward. – A gyomrom… Nem tudom, mi az, ami bennem maradna. Cecilia átható tekintettel nézett rá. Valószínűleg azt méregeti, hog mennyire zöldült el a bőre. – Erőlevest hozatok – mondta a nő. – Valamit muszáj ennie. Különben sosem nyeri vissza az erejét. Edward bólintott. Az erőleves tűrhetőnek tűnt. – Talán egy kis laudánumot is kér? – kérdezte Cecilia halkan. – Egy egész keveset. – Nagyon kevés lesz, ígérem. Amikor felértek a lépcső tetejére, Edward benyúlt a kabátja zsebébe, hogy kivegye a kulcsot. Szó nélkül átnyújtotta Ceciliának, majd nekidőlt a falnak, míg a felesége kinyitotta az ajtót. – Segítek levenni a csizmáját – mondta Cecilia, azzal bevezette a szobába, és leültette az ágyra, úgy, hogy Edward észre sem vette.
– Szívesen emlékeztetném, hogy nem szabad túlerőltetnie magát – mondta Cecilia, ahogy húzta le az egyik csizmát –, de tudom, hogy ma Thomas kedvéért erőltette meg magát. – És az ön kedvéért. Cecilia keze megállt, de csak egy pillanatra. Edward észre sem vette volna, ha nem lett volna annyira tudatában Cecilia minden egyes mozdulatának. – Köszönöm – mondta Cecilia, majd megfogta a másik csizma sarkát, kicsit rántott rajta, majd lehúzta Edward lábáról. Edward azonnal bemászott a takaró alá, míg Cecilia gondosan a sarokba állította a csizmát. – Elkészítem a laudánumot. Edward lehunyta a szemét. Nem volt álmos, de a feje nem fájt annyira, ha csukva volt a szeme. – Lehetséges, hogy még egy napot tanácsos lett volna a kórházban maradnia. – Cecilia hangja most közelebbről hangzott, és Edward azt is hallotta, hogy felrázza a folyadékot az üvegben. – Nem – mondta Edward. – Inkább itt vagyok önnel. – Cecilia megint mozdulatlan lett. Látnia sem kellett, hogy tudja. – A kórház elviselhetetlen volt – tette hozzá. – Egyesek… – Nem tudta, mennyit mondhatna el neki, és mi az, amit Cecilia már úgyis tud. Vajon az éjszakát is az ágya mellett töltötte, míg ő eszméletlenül hevert? Vajon tudja, hogy milyen az, amikor az ember próbál elaludni, miközben a helyiség túlsó végében valaki a haláltusáját vívja, és az édesanyjáért kiált? – Ebben egyetértek önnel – mondta Cecilia, és megbökte, hogy eg kicsit üljön feljebb. – Itt sokkal kellemesebb a lábadozás. De az orvos a kórházban van. – Úgy gondolja? – kérdezte Edward halvány mosollyal. – Fogadni mernék, hogy odalent issza a sörét. Vagy talán odaát a Fraunces tavernában. Ha jól sejtem, ott jobb a világos sör. – Ha már az ital így szóba került – mondta Cecilia, és hangjában bájosan vegyült a gyakorlatiasság és a derű –, tessék, itt a laudánumja. – Határozottan erősebb, mint egy pint sör – mondta Edward felnyitva a szemét. Már nem volt olyan csillogó; Cecilia összehúzta a függönyöket, aztán az üvegcsét Edward szájához tartotta, de ő finoman megrázta a
felesége kezét. – Egyedül is meg tudom inni. – Nagyon kis adag – nyugtatta Cecilia. – Az orvos ellátta utasításokkal? – Igen, és van némi tapasztalatom a gyógyszerekkel. Az édesapám időnként migréntől szenvedett. – Nem is tudtam – dünnyögte Edward. – Nem volt túl gyakori. Edward ledöntötte a keserű gyógyszert, és elfintorodott. – Borzalmas, tudom – mondta Cecilia, de nem hangzott különösebben együttérzőnek. – Az ember azt hinné, az alkoholtól elviselhetőbb lesz. Cecilia erre elmosolyodott. – Szerintem egyedül az teszi elviselhetővé, hogy enyhülést ígér. Edward a halántékát dörzsölte. – Fáj, Cecilia. – Tudom. – Csak szeretnék megint a régi lenni. Cecilia ajka megremegett. – Mindannyian ezt szeretnénk. Edward nagyot ásított, pedig elvileg még túl korán volt ahhoz, hogy az ópiát hatni kezdjen. – De el kell mondania… – mondta Edward lassan a takaró alá csúszva. – Mit? – Hmmm… – furcsa kis vékony hangot hallatott, ahogy elgondolkodott. – Mindent. – Mindent? Ezt kissé ambiciózusnak érzem. – Van időnk. – Csakugyan? – Cecilia hangja derűsnek hatott. Edward bólintott, és rádöbbent, hogy a szer bizonyára már hat, mert különös érzés lett rajta úrrá: még ásítani is túl fáradt volt. De azért még pár szót ki tudott préselni magából. – Házasok vagyunk – mondta. – Előttünk az egész élet.
Nyolcadik fejezet Edward Rokesby külleme olyan, mint egy férfié, pontosan olyan. Komolyan, Cecilia, ennél te okosabb vagy, mint hogy arra kérjél, hogy lefessek neked egy másik férfit. Barna a haja. Ennél többet mit mondhatnék róla? Továbbá, ha mindenképp tudni akarod, mindenkinek megmutatom a rólad készült miniatűrt. Tudom, hogy nem vagyok olyan gyakran szentimentális, mint szeretnéd, de igenis szeretlek, kedves húgom, és büszke vagyok, hogy a bátyád lehetek. Mindemellett sokkal lelkesebb levélíró vagy, mint itt bárki levelezőtársa, és élvezem, hogy irigyelnek érte. Edwardot különösen sokat gyötri a zöldszemű szörnyeteg, valahányszor posta jön. Három fivére és egy húga van, de te túlteszel mindnyájukon. THOMAS HARCOURT LEVELE HÚGÁNAK, CECILIÁNAK
Három óra elteltével Ceciliát még mindig kísértették Edward szavai. Házasok vagyunk. Előttünk az egész élet. Cecilia a szoba sarkában álló kisasztal mellett ült, fent az Ördögfejhez címzett fogadó emeletén, és a homlokát a tenyerébe rejtette. Meg kell neki mondania az igazat. Mindent el kell neki mondani. De hogyan? És ami még sürgetőbb kérdés: mikor? Azzal áltatta magát, hogy meg kell várnia a beszélgetést Wilkins őrnaggyal. Nos, ez megtörtént, de most Edward állapota mintha rosszabbra fordult volna. Most nem zaklathatja fel. Edwardnak még szüksége van rá. Ó, legalább magadnak ne hazudj! – torkollta le magát. Edwardnak nincs rá szüksége. Lehet, hogy a lábadozását kellemesebbé teszi, talán
gyorsabbá is, de ha Cecilia hirtelen eltűnne az életéből, akkor sem lenne semmi baja. Addig volt rá szüksége, míg nem volt eszméleténél. Most, hogy ébren van, Cecilia jelenléte közel sem olyan fontos. Odapillantott a férfira, aki békésen aludt az ágyban. Sötét haja a szemöldökére hullott. Le kellene vágni belőle, de Ceciliának tetszett ilyen kócosan és rendezetlenül. Kissé hetyke külsőt kölcsönzött neki, ami kellemes ellentétben állt kimért természetével. A rendetlen fürtök arra emlékeztették Ceciliát, hogy ez a tiszteletreméltó férfi ugyanakkor élces, száraz humorú, és ő is áldozatául tud esni a kétségbeesésnek és haragnak. Nem tökéletes. Hanem valóságos. És valamiért Cecilia ettől még rosszabbul érezte magát. Mindenképp jóvá fogom tenni – fogadta meg némán. Elnyeri a férfi bocsánatát. Azonban egyre nehezebb lett elképzelni, ezt hogyan tehetné meg. Edward talpig becsületes ember – pontosan ez győzte meg Ceciliát, hog nem fedheti fel a hazugságát az előtt, hogy beszéltek volna Wilkins őrnaggyal, és ez azt jelentette, hogy most újabb dilemmával szembesült. Edward úgy tekinti, hogy kompromittálta őt. Lehet, hogy nem aludnak egy ágyban, de ugyanabban a szobában hálnak. Amint Edward megtudja, hogy Cecilia valójában nem is a felesége, ragaszkodni fog ahhoz, hogy elvegye. Hiszen mindenek felett igazi úriember, és az úri becsület sosem engedné, hogy ne így tegyen. Ugyan Cecilia önkéntelenül is álmodozni kezdett – legalábbis egy kicsit – arról, hogy milyen lenne az élete Mrs. Rokesbyként, hogyan élhetne együtt önmagával, ha igazából csalással vette rá a férfit a házasságra? Edward neheztelne rá. Nem, meggyűlölné. Nem, dehogy gyűlölné, de sosem bocsátana meg neki. Nagyot sóhajtott. Sosem fog neki megbocsátani, akárhogy is alakul. – Cecilia? Összerezzent. – Ébren van. Edward álmosan mosolygott rá.
– Alig. Cecilia felállt, és megtette azt a rövid távot az ágyig. Edward teljesen felöltözve aludt el, de egy óra elteltével Cecilia úgy vélte, hogy a férfi nem feküdhet valami kényelmesen, ezért leoldotta róla a nyaksálját. A laudánum hatásának tudható be, hogy Edward alig mocorgott közben. – Hogy érzi magát? – kérdezte. Edward a homlokát ráncolta, és Cecilia úgy döntött, az jó jel, ha ezen el kell gondolkodnia. – Jobban – mondta, majd száját kissé elhúzva helyesbített: – Gyógyultabbnak. – Éhes? Edwardnak ezen is el kellett gondolkodnia. – Igen, habár nem vagyok benne biztos, hogy a gyomrom tűrné az ételt. – Próbálkozzon egy kis erőlevessel – javasolta Cecilia. Felállt, és felemelte a kis levesestálat, amelyet tíz perce hozott fel a konyhából. – Még meleg. Edward ülő helyzetbe húzta fel magát. – Sokáig aludtam? – Körülbelül három órát. A laudánum gyorsan hatott. – Három órát… – dünnyögte Edward meglepetten. Összevont szemöldökkel pislogott párszor. – Azt figyeli, hogy fáj-e még a feje? – kérdezte Cecilia mosolyogva. – Nem – érkezett a kurta válasz. – Egyértelműen fáj még. – Ó… – Nem igazán tudta, erre mit felelhetne, ezért csak annyit tett hozzá: – Sajnálom. – De már másmilyen a fájdalom. Cecilia az ágy melletti asztalkára tette a tálat, és leült Edward mellé. – Másmilyen? – Nem olyan éles, azt hiszem. Inkább tompán sajog. – Ez bizonyára javulást jelez. Edward óvatosan megérintette a halántékát, és azt dörmögte: – Gondolom… – Szüksége van segítségre? – kérdezte Cecilia a leves felé intve. A férfi halványan elmosolyodott.
– Egyedül is boldogulok, habár egy kanál jól jönne. – Ó! – Cecilia felpattant. – Elnézést. Tudja, azt hiszem, azt elfelejtettek adni hozzá. – Nem számít. Meg is ihatom. – Azzal az ajkához emelte a tálat, és belekortyolt. – Finom? – kérdezte Cecilia, amikor Edward elégedetten felsóhajtott. – Eléggé. Köszönöm, hogy felhozta. Cecilia megvárta, hogy Edward igyon még pár kortyot, és csak ekkor szólalt meg újra: – Csakugyan jobban fest most, mint az őrnaggyal való beszélgetés alatt. – Ekkor felötlött benne, hogy Edward most azt hiheti, arra akarja rávenni, hogy mégis előbb, mintsem utóbb kísérje el Haarlembe, ezért gyorsan hozzátette: – Persze nem annyival jobban, hogy holnap elinduljunk északra. Edward ezt mintha mókásnak találta volna. – Talán holnapután. – Valószínűleg akkor sem – rázta a fejét Cecilia. Kifújta a levegőt. – Volt időm átgondolni az őrnaggyal való beszélgetésünket. Azt mondta, hog majd körbekérdez a haarlemi gyengélkedőben. Még mindig szeretnék magam is ellátogatni oda, de egyelőre ennyi is megteszi. – Nagyot nyelt, és maga sem tudta, melyikőjüket akarja megnyugtatni a következő szavakkal: – Türelmes leszek. Van más választása? Edward letette a levest az asztalra, és megfogta Cecilia kezét. – Ugyanannyira szeretném megtalálni Thomast, mint ön. – Tudom. – Cecilia lepillantott összefonódott ujjaikra. Különös, hog milyen jól összeillenek. A férfi keze nagy és szögletes, a bőre nap barnította, és érdes a munkától. Míg az övé, nos, már nem volt olyan fehér és finom, de büszkén viselte az újonnan szerzett bőrkeményedéseket. Mintha arról árulkodtak volna, hogy mire képes, hogy kezébe tudja venni a saját sorsát. Erőt látott a kezeiben, olyan erőt, aminek létezését korábban nem is sejtette. – Meg fogjuk találni – mondta Edward. Cecilia felpillantott. – Lehet, hogy nem. Edward szeme szinte tengerészkéknek hatott a halványodó fényben.
– Realistának kell lennünk – mondta Cecilia. – Realistának, igen. De nem fatalistának. – Nem. – Ceciliának sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. – Az nem vagyok. – Legalábbis még nem. Egy ideig egyikük sem szólalt meg, és a csend, amely kezdett meghitté válni közöttük, most egyre súlyosabb és kínosabb lett, ahogy Cecilia ráébredt, hogy Edward arra próbál rájönni, hogyan vezessen fel eg kellemetlen témát. Végül a férfi többször megköszörülte a torkát, és íg szólt: – Többet szeretnék tudni a házasságunkról. Ceciliának elállt a szívverése. Tudta, hogy ez következik, de egy rövid pillanatig mégsem kapott levegőt. – Nem vonom kétségbe a szavait – folytatta Edward. – Ön Thomas testvére, és remélem, nem tart túl udvariatlannak, ha elmondom, jó ideje úg éreztem már, hogy ismerem önt a neki írott leveleiből. Cecilia kénytelen volt elkapni róla a tekintetét. – De szeretném tudni, miképp alakult így. Cecilia nagyot nyelt. Több napja is volt arra, hogy előálljon eg történettel, de a hazugságon töprengeni nem ugyanaz, mint ki is mondani. – Thomas ötlete volt – válaszolt. Ennyi igaz is, vagy legalábbis ezt feltételezte. A fivére bizonyosan örömmel venné, hogy a legjobb barátja feleségül veszi a húgát. – Aggódott miattam – tette hozzá. – Az édesapja halála miatt? – Arról nem tud – mondta Cecilia őszintén. – De azt tudom, hogy régóta aggódik a jövőm miatt. – Ennyit nekem is említett – bólintott Edward. Cecilia meglepetten nézett fel. – Csakugyan? – Bocsásson meg. Nem akarok tiszteletlenül beszélni az elhunytról, de Thomas tett arra utalást, hogy az édesapjukat kevésbé érdekelte az ön övője, mint a saját jelene. Cecilia nagyot nyelt. Az apja jó ember volt, de emellett végtelenül önző is. Ennek ellenére szerette. És azt is tudta, hogy az apja is szereti a maga módján. – Kényelmessé tettem apám életét – mondta úgy válogatva meg a
szavait, mintha kényes virágok között lépkedne. Voltak jó idők is, és Cecilia ezeket szerette volna csokorba kötni. – És apám célt adott nekem. Edward figyelmesen nézte, míg beszélt, és amikor Cecilia végre a férfi szemébe mert nézni, mintha büszkeséget látott volna benne. Nem kevés szkepticizmussal keverve. Edward átlátott a szavain, de csodálta őt azért, mert kimondta. – Mindenesetre – folytatta Cecilia, és próbált könnyedebb hangot megütni – Thomas tudott arról, hogy édesapánk egészsége hanyatlik. Edward oldalra döntötte a fejét. – Mintha azt mondta volna, hogy hirtelen hunyt el. – Így is van – mondta Cecilia sietve. – Úgy értem, szerintem sokszor íg történik. Minden lassan halad, aztán egyszer csak nagyon gyorsan. Edward erre nem mondott semmit. – Persze lehet, hogy nem így van. – Szent ég, milyen ostobának tűnhet, de mintha nem tudta volna befogni a száját. – Nem sok tapasztalatom van a haldoklással kapcsolatban. Igazából semmi, csak édesapáméval. – Nekem sincs – mondta Edward. – Legalábbis a természetes elhalálozással. Cecilia odanézett rá. Edward szeme elkomorult. – Nem tartom a csatamezőt természetesnek – tette hozzá a férfi csendesen. – Nem is az. – Cecilia gondolni sem akart arra, Edward mit láthatott. Egy élete virágában levő fiatalember halála egészen más, mint egy apjával egyidős férfi távozása. Edward ismét belekortyolt a levesébe, és Cecilia ezt jelnek vette, hog folytassa a beszámolót. – Aztán az unokafivérem megkérte a kezem – mondta. – A hangjából arra következtetek, hogy nem fogadta örömmel a leánykérést. Cecilia összeszorította a száját. – Nem is. – Az édesapja nem utasította el? Várjon csak… – Edward keze kissé megemelkedett, a mutatóujja megfeszült, mint amikor valaki egy fontos részletre akar rámutatni –, ez az édesapja halála előtt vagy után történt?
– Előtte – válaszolta Cecilia. A szíve elszorult. Itt kezdődnek a hazugságok. Horace egészen az édesapja haláláig nem kellemetlenkedett, és Thomas nem is tudhatott arról, hogy az unokafivérük házassági ajánlattal zaklatja Ceciliát. – Hát persze. Ez lehetett az oka annak, hogy… – Edward összevonta a szemöldökét, kihúzta kezét Cecilia ujjai közül, és megdörzsölte az állát. – Talán a fejfájás miatt lassú az eszem, de nem értem az időrendet. Talán meg kéne kérnem arra, hogy írja le nekem. – Természetesen – mondta Cecilia, de a bűntudat egyre erősebben gyötörte. Alig akarta elhinni, hogy hagyja, hogy a férfi azt higgye, ő maga az oka, amiért nem tudja követni a történetet. Megpróbált mosolyogni, de úg érezte, az ajka épp csak megrándult. – Én magam is alig tudom elhinni. – Tessék? Tudhatta volna, hogy ezt a megjegyzést meg kell magyaráznia. – Csak én magam is alig hiszem el, hogy itt vagyok. New Yorkban. – Velem. Cecilia a férfira pillantott, erre a tiszteletreméltó és nagylelkű emberre, akit meg sem érdemelt. – Önnel. Edward megfogta a kezét, és az ajkához emelte. Cecilia szíve egy kissé megkönnyebbült, habár a lelkiismerete zokogott. Miért kell ennek a férfinak ilyen átkozottul kedvesnek lennie? Mély levegőt vett. – Marswellt hitbizomány terheli, és Horace fogja megörökölni, ha valami történt Thomasszal. – Ezért kérte meg a kezét? Cecilia kérdőn pillantott Edwardra. – Nem hiszi el, hogy isten adta szépségem és kellemem volt rá ellenállhatatlan hatással? – Nem, emiatt én kértem meg a kezét. – Edward mosolykezdeménye hamar grimasszá alakult. – Megkértem a kezét, ugye? – Úgy valahogy. Ah… – Cecilia érezte, hogy az arca lángolni kezd. – Inkább amolyan… ah… – Az egyetlen lehetséges válaszra ugrott. – Igazából Thomas vette kézbe az ügyintézés javát.
Edward arcán látszott, hogy nincs ínyére ez a fordulat. – Aligha történhetett volna másképp – mutatott rá Cecilia. – Hol volt a szertartás? Cecilia már erre is gondolt. – A hajón – válaszolta. – Valóban? – Látszott, hogy Edwardot őszintén meglepi az egész. – De akkor én hogyan…? – Pontosan nem tudom. – De ha ön a hajón tartózkodott, akkor én mikor…? – Mielőtt elindult volna Connecticutba – hazudta Cecilia. – A szertartáson három hónappal korábban vettem részt, mint ön? – Nem kell egy időben zajlania – mondta Cecilia, bár tudta, hogy egyre mélyebbre ássa ezt a gödröt. További kifogással is készült, hogy a plébános az ő falujában nem volt hajlandó személyes részvétel nélküli házasságkötési ceremóniát tartani, vagy hogy Cecilia nem akarta elmondani az eskü szövegét, míg nem feltétlenül szükséges, hogy Edward visszakozhasson a frigytől, ha esetleg meggondolná magát. De mielőtt további hazugságra vetemedett volna, feleszmélt, hogy Edward az ujját simogatja, pont ott, ahol a gyűrűnek kellene lennie. – Még gyűrűje sincs – jegyezte meg a férfi. – Nincs rá szükségem – vágta rá gyorsan Cecilia. Edward szemöldöke kemény vonallá húzódott. – Szüksége van rá. – Tudok várni. Ekkor Edward olyan hirtelen mozdulattal, amire Cecilia végképp nem számított jelen állapotában, teljesen függőleges helyzetbe tolta fel magát, és megérintette Cecilia állát. – Csókoljon meg – kérte. – Tessék? – sikkantotta Cecilia. – Csókoljon meg. – Ön megőrült. – Lehetséges – mondta Edward készségesen –, de úgy vélem, bármel ózan férfi szívesen megcsókolná. – Bármely férfi? – visszhangozta Cecilia, mert még mindig nem értette,
mi miért történik. – Talán nem. – Edward úgy tett, mint aki ezt is fontolóra veszi. – Úg vélem, féltékeny típus lehetek. Szóval a részükről igencsak nagy ostobaság lenne. Cecilia a fejét rázta. Majd a szemét forgatta. Aztán mindkettőt egyszerre. – Pihennie kell. – Először a csókot. – Edward… A férfi tökéletesen utánozta a hangsúlyát: – Cecilia… Cecilia eltátotta a száját. – Most tényleg kiskutya szemekkel néz rám? – Legalább bevált? Igen. – Nem. – Hm. Ugye tudja, hogy nem hazudik valami nagy tehetséggel? Ó, Edwardnak fogalma sincs róla. – Igya meg a levesét – utasította, és megpróbált szigorúnak tűnni. Sikertelenül. – Csak nem arra óhajt utalni, hogy nincs erőm megcsókolni önt? – Ó, édes istenem, ön milyen elviselhetetlen alak! Edward tökéletesen arrogáns ívbe vonta fel a szemöldökét. – Mert jobb, ha tudja, hogy ezt kihívásnak veszem. Cecilia összeszorította a száját, hátha így vissza tudja tartani a mosolygást. Hiába. – Mi ütött magába? A férfi vállat vont. – Boldogság. Egyetlen szó, de Ceciliának a lélegzete is elállt tőle. Edward Rokesb tiszteletreméltó külseje mögött egy meglehetősen pajkos ifjú rejtőzködött. Cecilia úgy érezte, ezen nem kellene meglepődnie. Erre utaló jeleket már a levelezésükben is látott. Csak egy kis vidámság kellett ahhoz, hogy ez meg is csillanjon. – Csókoljon meg – ismételte.
– Pihennie kell. – Épp most szundítottam három órát. Iszonyatosan éber vagyok. – Csak egy csók – hallotta Cecilia a saját hangját, pedig az esze azt súgta, hogy ne tegye meg. – Csak egy – bólintott Edward, majd hozzátette: – Természetesen hazudok. – Nem vagyok benne biztos, hogy hazugságnak számít, ha a következő pillanatban be is vallja. Edward emlékeztetés gyanánt a saját arcára mutatott. Cecilia az alsó ajkába harapott. Egyetlen csók csak nem árt meg. Ráadásul csak az arcára. Előrehajolt. Edward elfordította a fejét. Az ajkuk összeért. – Becsapott! Edward keze felcsúszott Cecilia tarkójára. – Valóban? – Tudja azt jól! – Észrevette már, hogy… – dünnyögte Edward. A lélegzete forrón és csábítóan cirógatta Cecilia ajkának szegletét – amikor az ajkunk összeér, és úgy beszél, az olyan, mint egy csók? Cecilia kis híján felnyögött. Nem volt ereje ellenállni a férfinak. Akkor semmiképp, amikor így viselkedett – mókázott, kedveskedett, és ennyire nyilvánvalóan örült, hogy arra ébredt, Cecilia a felesége. És most a férfi ajka ott mozgott az ajkán, lassan előre-hátra simogatva, akár egy szemérmes csók. Ám abban nem volt semmi ártatlanság, ahogyan Cecilia teste a férfi felé hajlott, még többre vágyva. Már az előtt félig szerelmes volt ebbe a férfiba, hogy találkoztak volna, és most a teste felismerte, amit az elméje nem óhajtott elismerni: kétségbeesetten vágyik a férfira, minden lehetséges módon. Ha Edward nem lenne beteg, ha nem lenne még ennyire gyenge, csak a ó ég tudja, mi történne. Mert Cecilia nem volt benne biztos, hogy lenne ereje megakadályozni, hogy elhálják a frigyet, amely még csak meg sem köttetett. – Ön a legjobb orvosság – suttogta Edward. – Ne vegye semmibe a laudánumot – próbált viccelni. Muszáj volt oldani
a feszültséget. – Nem is veszem – mondta Edward épp csak annyira elhúzódva tőle, hogy a szemébe nézhessen. – Köszönöm, hogy ragaszkodott hozzá, hog bevegyem. Tényleg úgy gondolom, hogy segített. – Szívesen – mondta Cecilia kissé tétován. A témaváltás kissé megzavarta. Edward végigsimított az arcán. – Részben ezért is mondtam, hogy ön a legjobb orvosság. Tudja, beszéltem a kórházban egy-két emberrel. Tegnap, miután ön távozott. Cecilia megrázta a fejét. Nem egészen értette, a férfi hova akar ezzel kilyukadni. – Mesélték, hogy milyen gondosan ápolt. Azt is mondták, ön ragaszkodott ahhoz, hogy jobb ellátást kapjak, mint amiben egyébként részem lett volna. – Ó, de hiszen ez… természetes – dadogta. Annak semmi köze sem volt ahhoz, hogy a felesége. Ezt anélkül is megtette volna. – Az egyikük meg is jegyezte, hogy szerinte ön nélkül fel sem ébredtem volna. – Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz – mondta Cecilia, mert ezért nem őt illeti az elismerés. És nem hagyhatja, hogy Edward úgy vélje, tartozik neki érte. – Különös – suttogta Edward. – Nem emlékszem, hogy bármikor is foglalkoztatott volna a házasság gondolata. Egyáltalán nem emlékszem arra, hogy azon gondolkodom, milyen lenne, ha megnősülnék. De szerintem tetszik. Cecilia szemébe gyűlni kezdtek a könnyek. Gyorsan letörölte őket. – Ne sírjon – suttogta Edward. – Nem sírok – mondta, pedig már könnyezett. Edward elnézően mosolygott rá. – Ha jól sejtem, ez az első alkalom, hogy a csókommal megríkattam eg lányt. – Ugyan már – suttogta Cecilia hálásan a tréfáért. Úgy tűnt, Edwardot ez szórakoztatja. – Kis bőgőmasina.
Cecilia elhúzódott, mert muszáj volt távolabb kerülnie a férfitól. De Edward keze lecsúszott az arcáról a vállára, majd onnan le a karjára, és a kezére. A férfi nem akarta elengedni, és Cecilia a szíve mélyén tudta, hog ezt ő sem szeretné. – Későre jár – mondta Edward. Cecilia az ablak felé lesett. Már rég összehúzta a függönyöket, de a szélein látta, hogy a nap már lehanyatlott a látóhatár szélén, és erősen esteledett. – Ma éjjel fog aludni? – kérdezte Edward. Cecilia tudta, hogy mit jelent a kérdés. Ebben az ágyban fog aludni? – Nem kell feszengenie – tette hozzá Edward. – Bármennyire szeretném is, nem vagyok abban az állapotban, hogy szerelmeskedjek önnel. Cecilia arca lángra gyúlt. Nem tehetett róla. – Mintha azt mondta volna, hogy nem fáradt – hebegte. – Nem is vagyok. De ön igen. Igaza volt. Cecilia mostanra már teljesen kimerült. Aludhatott volna, amikor a férfi, de úgy érezte, hogy muszáj virrasztania mellette. Annyira rosszul nézett ki, amikor délután ágyba fektette. Éppenséggel sokkal rosszabbul, mint bent a kórházban. Ha valami történne vele, azok után, ami kialakult közöttük… A gondolatát sem bírná elviselni. – Ön evett már? – kérdezte a férfi. Cecilia bólintott. Könnyű vacsorát evett, amikor lement az erőlevesért. – Remek. Ugye nem szeretnénk, ha az ápolónőből ápolt válnék? Biztosíthatom, hogy közel sem lennék olyan kitűnő ebben a szerepben, mint ön. – Elkomorodott. – Pihennie kell. Cecilia ezt tudta jól. Csak azt nem látta, ezt miképp oldhatnák meg. – Biztos vagyok benne, hogy óvni kívánja a szemérmét – folytatta Edward, és az arcára enyhe csalódottság ült. Ceciliát valamennyire vigasztalta a tudat, hogy Edward is érzékeli a jelenlegi helyzetük szokatlanságát. – A szavamat adom, hogy elfordulok. – Cecilia csak bámult rá. – Míg felölti a hálóingét – tette hozzá magyarázatul. – Ó, persze! – Istenem, milyen ostobán tud viselkedni. – Még a takarót is a fejemre húzom.
Cecilia reszkető lábbal állt fel. – Ez nem szükséges. Súlyos csend telepedett rájuk, majd Edward kissé rekedten így szólt: – Lehet, hogy mégis. Cecilia levegőért kapott, annyira meglepte a férfi vallomása, majd odasietett a szekrényhez, ahova már bepakolta szegényes ruhatárát. Egyetlen hálóinget hozott magával, egy kényelmes, fehér pamutból készült, mindenféle csipkétől és fodortól mentes ruhadarabot. Semmiképp sem olyan, amilyet egy hölgy a kelengyeládájába tenne. – Majd a sarokban átöltözöm – mondta. – Már a takaró alatt vagyok. Valóban. Míg Cecilia odament a hálóruhájáért, a férfi hanyatt feküdt, és a fejére húzta a takarót. Cecilia nevetett volna, ha nem szégyenkezett volna olyan éktelenül. Gyors és hatékony mozdulatokkal levetkőzött, majd bepréselte magát a hálóingbe. A nyakától egészen a lábujja hegyéig befedte, mint a legtöbb nappali ruhája, sőt még jobban is, mint egy estélyi, de mégis illetlenül fedetlennek érezte magát. Általában lefekvés előtt ötvenszer végighúzta a hajkefét a haján, de most ez túlzásnak tűnt, főleg így, hogy a férfi a takaró alatt várt, ezért csak egyszerűen befonta az alváshoz. Ami pedig a fogát illeti… Lenézett a fogkefére és a fogporra, amelyet magával hozott Angliából, majd az ágy felé lesett. Edward nem moccant. – Ma este nem mosok fogat – mondta. Talán így Edward kevésbé akarja őt megcsókolni másnap reggel. Visszatette a fogkefét a szekrénybe, és sietve odament az ágy túlsó oldalára. Óvatosan, hogy a lehető legkevésbé bolygassa meg az ágyneműt, felemelte a takarót, és alácsusszant. – Már kinyithatja a szemét – mondta. Edward előbukkant a takaró alól. – Nagyon messze van – mondta. Cecilia felhúzta a jobb lábát, amely félig lelógott az ágyról. – Szerintem jobb ez így – mondta, azzal előrehajolt, és elfújta a gyertyát, hogy végre befedje őket a jótékony homály, bár ugyanúgy fájóan érzékelte
a mellette fekvő férfit. – Jó éjt, Cecilia. – Jó éjt. – Esetlenül az oldalára fordult, hogy a háta Edward felé legyen. Általában így aludt, a jobb oldalán, a feje alatt a két kezét összetéve, mintha imádkozna. De ma este nem érezte kényelmesnek, és nem is tűnt természetesnek. Sosem fog elaludni. Sosem. Ennek ellenére valahogy mégiscsak sikerült.
Kilencedik fejezet Kérlek, add át üdvözletemet Rokesby hadnagynak, és nyugtasd meg, hogy ha a testvérei nem írnak olyan gyakorisággal, mint én, az csakis ezért lehet, mert jóval izgalmasabb az életük. Derbyshire az év ezen szakában végtelenül unalmas. Ó, mit is mondok! Derbyshire mindig végtelenül unalmas. Még szerencse, hogy én az eseménytelen élet híve vagyok. CECILIA HARCOURT LEVELE FIVÉRÉNEK, THOMASNAK
Edward másnap reggel nehezen ébredt fel, az elméje nem igazán akart elbúcsúzni attól a végtelenül kellemes álomtól. Ágyban feküdt, ami már önmagában is figyelemreméltó – egészen biztos volt benne, hogy hónapok óta nem aludt rendes ágyban. És meleg volt. Finom és kellemes, de nem túl forró, ahogyan az a nyomasztó New York-i nyarakon szokott. Különös, de mintha valójában semmi nem is történt volna ebben az álomban; csupán egy érzés volt. Kellemes, mintha egy felhőn lebegne. Mintha még a saját teste is szívesen sütkérezett volna a boldog érzületekben. Mereven ébredt, mint oly sokszor, de nem társult hozzá a kétségbeesés, hogy tudja, úgysem lesz belőle semmi. Mert álmában eg gyönyörű, meleg és kerek fenékhez simult, azzal a mámorító kis hasadékkal, amely kellemes, női ölelésbe fogta. A keze a lágy gömbölyűségre vándorolt. Felsóhajtott. Maga a tökély. Mindig is rajongott a női nemért, szerette testük lágy íveit, ahogyan halvány és finom bőrük hozzáért. Sosem volt nagy zsivány, és nem is volt nőcsábász. Évekkel korábban az édesapja félrehívta, és rendesen megmosta a fejét. És noha Edward a barátaival nagy néha ellátogatott a bordélyokba, sosem vett részt a kicsapongásokban. Sokkal biztonságosabb volt, és úgy vélte, valószínűleg jóval kellemesebb is, ha olyan nővel bújik
ágyba, akit valójában ismer. Javarészt diszkrét özvegyekkel. Időnként egyegy operaénekesnővel. A diszkrét özvegyek és operaénekesnők azonban nem nyüzsögnek az amerikai kolóniákon, és nagyon sok idő telt el azóta, hogy Edward boldogságot talált egy nő karjai közt. Igazán szerette maga mellett a meleg női testet. Alatta. Körülötte. Közelebb húzta magához álmai tökéletes asszonyát, és akkor… Felébredt. Igazából. Szent isten! Nem álombeli hölgyet tartott a karjaiban, hanem Ceciliát, akinek a hálóinge az éjszaka folyamán felcsúszott a meztelen, nagyon is kívánatos hátsóján. Edward még mindig ruhában volt, kétszer is felöltözve aludt el, de a férfiassága éktelenül tiltakozott a szoros ruhadarab ellen, amit meg is értett, hiszen mégiscsak odanyomta Cecilia fenekéhez. Bizonyos, hogy soha egyetlen férfi sem találta magát ennyire rettenetesen kétségbeejtő helyzetben. Bizonyosan minden joga meglenne közelebb húzni ezt a nőt, maga felé fordítani, és addig csókolni, míg a vágytól elalél. A szájával kezdené, aztán levándorolna a finom ívű torkához, a kulcscsontok hívogató mélyedéséhez. Onnan már könnyedén le lehetne csusszanni a mellére, amit még egyszer sem látott, de egészen biztos volt benne, hogy tökéletes a mérete, pont beleillene a kezébe. Azt persze nem tudta, miért olyan biztos ebben. Talán azért, mert Cecilia minden másban is olyan tökéletesnek bizonyult, akkor ebben miért ne lenne az? És azt gyanította, hogy az éjszaka folyamán valamikor az egyik melle a kezében nyugodott. A lelke mintha emlékezett volna erre, még ha az elméje nem is. Azonban megígérte neki, hogy nem használja ki kényszerű közelségüket. Magának pedig azt ígérte meg, hogy tisztességes nászéjszakában részesíti Ceciliát, ami nem esetlen és nem kapkodós, mert az ifjú férj csak félgőzzel képes teljesíteni.
Amikor szerelmeskednek majd, megadja neki azt a romantikát, amit megérdemel. Ezért most csak azt kell kitalálnia, hogyan szabaduljon ki anélkül, hog Ceciliát felébresztené. Akkor is, ha minden férfiúi idegszála tiltakozik ez ellen. Egyes idegszálai még jobban is, mint a többi. Lássunk neki, biztatta magát. Először a kezemet. Felnyögött. Egyáltalán nem akarta elhúzni a kezét. Ám ekkor Cecilia kis hangot adott ki, mintha ébredezne, és ez hirtelen magához térítette Edwardot. Lassan, óvatosan elhúzta a kezét, és a tenyerét a saját csípőjére tette. Cecilia mormogott valamit álmában, ami meglehetősen hasonlított ahhoz, hogy „lazacpüré”, majd nagyot sóhajtva befészkelte magát a párnák közé. Katasztrófa elhárítva. Edward újra mert lélegezni. Most csak a karját kell valahogy kihúznia Cecilia alól. Nem könnyű feladat, mivel Cecilia Edward kezét afféle alvójátéknak használta: úg szorította az arcához, ahogy a gyerekek a kedvenc takarójukat vag rongybabájukat szokták. Óvatosan megmozdította a karját, Cecilia nem riadt fel. Most nagyobb erővel kezdte húzni, de megdermedt, amikor Cecilia álmos ingerültséggel felmordult, és még jobban belefúrta a fejét Edward kezébe. Álmos ingerültség. Ki hitte volna, hogy ilyen is létezik? Nos, mondta magának, ideje komoly férfi módjára viselkedni. Nag nehezen áthelyezte a testsúlyát, az egész karját belenyomta a matracba, annyira, hogy ki tudja húzni a karját Cecilia alól anélkül, hogy megbillentené. Végre kiszabadult. Edward kezdett elhúzódni, egyszerre csak eg ujjnyit… ugyan már, még ennyit sem sikerült megtennie. Kiderült, hogy nem ő ment át a másik térfelére az éjjel, hanem Cecilia, aki szemmel láthatólag nem szeretett félmunkát végezni, mert Edward szó szerint a matrac szélén billegett. Nincs más megoldás. Kénytelen felkelni, és nekikezdeni a napnak. A napnak? Az ablak felé lesett. Inkább a hajnalnak. Nem meglepő módon, mivel előző este viszonylag korán elaludtak.
Egy utolsó pillantást vetett Ceciliára, hogy lássa, még mindig mélyen alszik, majd átvetette a lábát az ágy szélén és felállt. Nem érezte magát olyan gyengének, mint előző nap, ami logikusnak tűnt. Lehet, hogy előző este csak erőlevest evett, mégis sikerült legyűrnie egy adag rendes ételt, amikor megérkeztek ide az Ördögfejbe. Elképesztő, hogy egy kis hús és burgonya milyen hatással van az emberre. A feje sem fájt annyira, habár a józansága arra intette, hogy óvakodjon a hirtelen, rázkódó mozdulatoktól. Ami egyértelműen kizárta a Haarlembe tartó tízmérföldes utat, de legalább Cecilia e tekintetben visszavonulót fújt. Őszintén szólva nem hitte, hogy bármi hírt kaphatnak ott fenn az északi helyőrségen, de amint képes rá, el fogja kísérni Ceciliát. Addig is itt folytatják a nyomozást. Addig nem nyugszik, míg ki nem derítették, mi történt Thomasszal. Edward tartozott ennyivel a barátjának. És most már Ceciliának is. Még mindig lassan mozogva megtette azt a kis távolságot az ablakig, és résnyire széthúzta a függönyt. A nap épp most kelt fel az újvilág felett, narancsos-rózsaszínes pászmákkal megfestve az eget. Visszagondolt a családjára otthon, Angliában. Számukra már elkezdődött a nap. Vajon épp ebédelnek? Vajon elég meleg már az idő ahhoz, hogy körbelovagolják a Crake-kastély kiterjedt földjeit? Vagy a tavasz még mindig nem ereszti markából Angliát, és a hideg levegő és a szél csípi az arcukat? Hiányzott az otthona, hiányzott a gyep és a sövények harsány zöldje, a reggeli hűvös ködfátyol. Hiányoztak édesanyja rózsabokrai, még akkor is, ha sosem szerette émelyítő illatukat. Volt már honvágya korábban is? Úg vélte, nem, habár lehet, hogy ez a fájdalom azokban a hónapokban dagadt fel a szívében, amelyek hiányoztak az emlékezetéből. Ám az is lehet, hogy ez valami új. Most már felesége van, és ha isten is úgy akarja, gyermekeik is lesznek. Sosem gondolt arra, hogy itt, a kolóniákon alapítana családot. Mindig is Kentben képzelte el magát, a saját birtokán letelepedve, nem messze a több Rokesbytól. Nem mintha egy bizonyos nőt képzelt volna el ezekben a ködös fantáziákban. Senkinek sem udvarolt komolyabb szándékkal, habár úg tűnt, mindenki azt hiszi, hogy végül a szomszédjukat, Billie Bridgertont fogja
feleségül venni. Sosem bajlódott azzal, hogy ezt a tévképzetet eloszlassa, ahogy Billie sem, de borzalmas párt alkotnának férj-feleségként. Túlságosan is testvérként tekintettek egymásra ahhoz, hogy összeházasodjanak. Kuncogva idézte fel Billie-t. Vadóc gyerekek voltak, ő és Billie, mindig együtt játszottak az öccsével, Andrew-val, és a húgával, Maryvel. Kész csoda, hogy egészségben érték el a felnőttkort. Még a nyolcadik születésnapja előtt kifordult a válla, és kiverte az egyik tejfogát. Andrew mindig valami csibészségbe keveredett. Egyedül Mary úszta meg az állandó sérüléseket, habár bizonyára ezt inkább a józan ítélőképességének, mint a szerencsének köszönhette. És ott volt persze George is. Ő sosem tette próbára az édesanyjuk türelmét csonttörésekkel és horzsolásokkal. De persze ő jó pár évvel idősebb volt a többieknél. Sokkal fontosabb dolga is akadt, mint hogy a kisebb testvéreivel szaladgáljon. Vajon Ceciliának tetszene a családja? Úgy vélte, hogy igen, és tudta, hogy a családja is megkedvelné a lányt. Remélte, hogy Derbyshire nem fog neki túlságosan hiányozni, de úgy érzékelte, nem sok minden maradt, ami Ceciliát odakötné. Thomas sem beszélt különösebb szeretettel a falujukról; Edwardot az sem lepte volna meg, ha Thomas inkább a hadseregben maradna, és kiadná Marswellt bérbe most, hogy ő a tulajdonosa. Persze ahhoz előbb meg kell találniuk. Személy szerint Edward nem volt derűlátó. Bátornak mutatta magát Cecilia kedvéért, de túl sok minden volt Thomas eltűnésével kapcsolatban, ami miatt aligha számíthattak boldog befejezésre. De persze az ő története is tele van lehetetlen és bizarr fordulatokkal – elvesztette az emlékezetét, feleséget talált. Ki lenne a megmondhatója, hog Thomas nem épp ilyen szerencsés? Az ég meleg színei kezdtek eltünedezni, és Edward visszaengedte a függönyt. Fel kellene öltöznie – vagyis inkább leöltöznie, mielőtt Cecilia felébred. Valószínűleg új bricsesszel nem fog bajlódni, de egy tiszta ing már elkél. A ládája a szekrény mellett állt, ezért most nesztelen léptekkel átvágott a szobán, felnyitotta a ládát, és örömmel látta, hogy a holmija hiánytalannak tűnik. Jobbára ruhadarabokat és használati tárgyakat hozott magával, bár néhány személyes apróságot is közéjük rejtett. Egy vékony verseskötetet,
amit mindig élvezettel olvasott, egy vicces kis fanyulat, amit Andrew-val faragtak még kamaszkorukban. Magában mosolygott, és hirtelen úgy érezte, muszáj megnéznie a faragványt, amit felesben készítettek, így az eredmény egy igencsak torz, féloldalas rágcsáló lett, amilyet a világ még nem látott. Billie ki is jelentette, ha a nyulak tényleg így néznének ki, valószínűleg ragadozók lennének, mert a többi állat a rémülettől ájultan esne össze. – Aztán – jelentette ki Billie a szokott színpadiasságával – gonosz kis fogacskáikkal halálra szaggatnák az áldozatukat. Edward édesanyja épp ekkor ment el a közelben, és azonnal véget vetett a társalgásnak, kijelentve, hogy a nyulak „isten jámbor kis teremtményei”, és jobb lenne, ha Billie… Ez volt az a pillanat, amikor Edward meglengette a fanyulat az édesanyja arca előtt, aki akkorát sikoltott, hogy a gyerekek hetekig utánozták. Persze senkinek sem sikerült. Még Marynek sem, pedig ő aztán tudott sikítani. (Ennyi fiútestvér között korán megtanulta.) Edward beletúrt a holmijába, az ingek, bricseszek, és harisnyák alá, amiket megtanult maga megstoppolni. Körbetapogatott a nyúlfigura egyenetlen felszínét keresve, de a keze előbb nekisúrolódott egy madzaggal gondosan átkötött papírkötegnek. Levelek. Minden levelet megőrzött, amit otthonról kapott, nem mintha ez a kupac felvehette volna a versenyt Thomaséval. De ez a kis kupac elképezte mindazokat, akik drágák voltak neki – az édesanyját, az ő magas és elegáns írásával, az édesapját, aki sosem írt túl sokat, és mégis sikerült kifejeznie, mit érez. Andrew-tól csak egyetlen levelet kapott. Edward úg érezte, ez megbocsátható; öccse a tengerészetnél szolgált. Edward levelei is nehezen értek el New Yorkba, még nehezebb lehetett eljuttatni onnan, ahol Andrew állomásozott. Edward nosztalgikus mosollyal lapozta tovább a levélköteget. Billie borzalmas levelező volt, de azért neki is sikerült pár sort írnia. A húga, Mar sokkal szorgalmasabb volt, és ő pár sort mindig mellékelt a legifjabb öccsüktől, Nicholastól, akit Edward a legnagyobb sajnálatára alig ismert. Hatalmas volt köztük a korkülönbség, és ilyen mozgalmas élettel ritkán voltak egyszerre ugyanott.
Edward a kupac legalján, az édesanyjától kapott két levél között találta meg a gyűjteménye legféltettebb darabját. Cecilia üzenetét. A lány sosem írt neki közvetlenül; mindketten tudták, hogy az roppant illetlen volna. Cecilia ennek dacára majdnem mindig írt pár sort számára Thomas leveleinek aljára, és Edward olyan mély vágyakozással kezdte várni ezeket a neki szóló üzeneteket, amit magának sem mert volna soha elismerni. Amikor Thomas így szólt: „Ah, levél érkezett a húgomtól”, Edward fel sem pillantott, úgy válaszolt: „Ó, ez csodás, remélem, jól van.” De a szíve egy kicsit vadabbul zakatolt, a tüdeje kissé elszorult, és miközben Thomas lustán átfutotta Cecilia sorait, Edward a szeme sarkából figyelte, és igyekezett nem felüvölteni, hogy „Olvasd már fel azt az átkozott részt, ami nekem szól!” Nem, valóban semmire sem vezetett volna, ha bevallja, mennyire várja Cecilia leveleit. Aztán egy szép napon, míg Thomas máshol járt, és Edward bent pihent a közös szobájukban, azon kapta magát, hogy a lányra gondol. Semmi szokatlan nem volt ebben. Sokkal többet gondolt a legjobb barátja húgára, mint ami elvárható lett volna, tekintve, hogy még sosem találkoztak. De több mint egy hónap telt el a legutóbbi levele óta – ami szokatlanul hosszú szünet volt –, és Edward kezdett aggódni miatta, habár tudta, hogy nag bizonyossággal a késlekedésért az óceáni szelek és áramlatok felelősek. A tengeri posta távolról sem volt megbízható. Ám ahogy akkor az ágyon hevert, rádöbbent, hogy nem emlékszik pontosan, mit is írt Cecilia a legutóbbi levelében, és megmagyarázhatatlan késztetést érzett arra, hogy ezt azonnal orvosolja. Mit is írt a falu legkotnyelesebb lakójáról? Arcátlan vagy szívtelen? Nem tudta felidézni, pedig ez fontos. Egész más a jelentése, és… Egyszer csak azon kapta magát, hogy Thomas holmija között kotorászik, és előhalássza Cecilia leveleit, hogy újraolvashassa a neki szánt négy mondatot. Csak amikor végzett, akkor merült fel benne, hogy csúnyán megsértette a barátja levéltitkát.
Azt, hogy ő maga szánalmas, már korábban felismerte. Amint elkezdte, nem bírta abbahagyni. Thomas távollétében Edward rendre belelesett Cecilia leveleibe. Ez volt az ő bűnös titka, és amikor megtudta, hogy Connecticutba akarják küldeni, elcsent két lapot magának, gondosan kiválasztva csak azt a kettőt, ahol az utolsó lap majdnem teljes egészében neki szólt. Thomasnak aligha fog hiányozni ez a pár szó a húgától, Edwardnak viszont ez a világot jelentette… Nos, őszintén szólva azt gondolta, hogy így talán kicsit szebb színben látja majd a világot. Talán egy kicsit reménytelibben. Végül csak az egyik levelet vitte magával Connecticutba, és úgy döntött, a másikat biztonságban ott hagyja a ládájában. Körültekintése indokoltnak bizonyult. A kórházban levők elmondása szerint nem volt nála sem papír, sem személyes tárgy, amikor rátaláltak a Kepps-öbölben. A jó ég tudja, hol lehet most Cecilia levele. Valószínűleg egy tó fenekén, esetleg gyújtósnak használta valaki. Bár Edward remélte, hogy egy szorgos kismadár talált rá, és széttépkedte, hogy fészket rakjon belőle. Ceciliának bizonyára tetszene, gondolta Edward. Ahogy neki is. Szinte el is vette a fájdalom élét. Úgy gondolta, hogy biztonságos helyre tette, mindig a kabátja zsebében tartotta. Különös, hogy… Edward megdermedt. Amióta felébredt, ez volt a legelső emléke. Arról semmi, hogy mit tett vagy mondott, csak annyi, hogy a felesége levelét a kabátja zsebében tartotta. Egyáltalán akkor már a felesége volt? Mikor kötötték a frigyet? Az előző nap rákérdezett erre, de más témára terelődött a szó, és aztán – elismeri, hogy az ő hibájából – azt kérte Ceciliától, hogy csókolja meg. Ha nem kapott választ, azért csakis magát okolhatja. Ez a levél azonban – ez, itt a kezében – ez az, amelyik a legdrágább a szívének. Ez volt az első, amiben Cecilia kifejezetten neki írt. Semmi különösebben személyes nem állt benne; mintha Cecilia ösztönösen tudta volna, hogy Edwardnak leginkább hétköznapiságra van szüksége. Az oldalt mindennapos eseményekkel írta tele, és a beszámolót a szokott kimért humorú nézőpont tette kellemessé. Edward hátralesett a válla fölött, hogy lássa, Cecilia alszik-e még, majd
óvatosan széthajtogatta a levelet.
Kedves Rokesby kapitány! kolónia vadvirágairól szóló leírástól vágyakozni kezdtem a tavasz után, amely itt Derbyshire-ben épp keményen hadakozik a téllel, de vesztésre áll. Nem, ez így nem igaz. Nem volt itt semmiféle kemény hadakozás. A tél úgy tiporta el a tavaszt, akár egy rovart. Még friss orhónak sem örülhetünk. Az a kevés csapadék is, ami esett, már rég koszos, kellemetlen latyakká olvadt, és attól tartok, erre az évszakra két lábbelit is elnyűttem. Nem két párat, hanem éppenséggel két külön lábbelit. A bal papucsomat, és a jobb csizmámat. A takarékos lelkem szeretne egy párt eszkábálni abból, ami megmaradt, de attól tartok, túl hiú vagyok ehhez az újmódi viselethez, nem is szólva az egyensúlyvesztésről. A csizmám sarka egy hüvelyknyivel magasabb, mint a papucsomé, és egészen biztos vagyok benne, hogy mindenben megbotlanék, a lépcsőről leesnék, és talán az ablakot is kitörném. Kérje meg Thomast, hogy mesélje el, mi történt, amikor megbotlottam a szőnyegben a szalonunkban. Szomorú dolgok következtek belőle. Vigyázzon magára és Thomasra is, és őt is ugyanerre kérem. Sokszor fogok önre gondolni, és az imáimban is megemlékezem önről. Barátja, Cecilia Harcourt Edward hosszan bámulta az elegáns kézírást, miután az összes szót elolvasta, és az ujja hegyével gyengéden végigsimított Cecilia nevén. Barátja, ezt írta. Csakugyan az is volt, már az előtt, hogy ismerték volna egymást. A barátja. És most a felesége. A háta mögül nesz hallatszott, Cecilia kétségtelenül ébredezik. Sietve összehajtotta a levelet, és visszacsúsztatta a családjától kapott üzenetek közé. – Edward? – Cecilia hangja rekedtes volt még az álomtól, mintha bármelyik pillanatban akaratlanul is ásítana egyet. – Jó reggelt – mondta és megfordult.
– Mit olvasott? Edward a combjára tenyerelt. – Egy levelet otthonról. – Ó! – Cecilia rövid ideig hallgatott, majd halkan így szólt: – Iszonyatosan hiányozhat a családja. – Nos… igen – mondta. És ebben a röpke pillanatban megint zöldfülű ifjúnak érezte magát, aki ott áll szemben egy gyönyörű lánnyal, de nincs mersze megszólítani. Nevetséges, egyenesen őrültség. Hiszen már felnőtt férfi, és több mint egy évtizede nem akadt nő, akinek jelenlétében az ijedtségtől megnémult volna. De úgy érezte, mintha csínytevésen kapták volna. Ha Cecilia megtudja, hogy ellopta a leveleit… Már a gondolattól is elszégyellte magát. – Valami gond van? – kérdezte Cecilia. – Nem, természetesen nincs. – Az egész levélkupacot visszasüllyesztette a ládába. – Csak… tudja… hazavágyódtam. Cecilia bólintott, ahogy felült az ágyon, és szemérmesen elrendezte maga körül az ágyneműt. – Nem láttam őket már vagy… aú! – Edward elkáromkodta magát, amikor a nagylábujját beverte a ládába. Annyira igyekezett elrejteni szerelmes ostobasága bizonyítékát, hogy nem figyelt rá, hova lép. – Jól van? – kérdezte Cecilia, akit mintha őszintén meglepett volna Edward reakciója. Edward megint szitkozódott egy sort, de azonnal bocsánatot kért érte. Rég volt utoljára hölgy jelenlétében. A modora kissé megkopott. – Ne kérjen bocsánatot – mondta Cecilia. – Nincs rosszabb annál, mint amikor az ember megüti a lábujját. Bárcsak én is mondhatnék ilyesmit, amikor véletlenül belerúgok valamibe. – Billie szokott – jegyezte meg. – Kicsoda? – Ó, elnézést. Billie Bridgerton. A szomszédunk. – Úgy tűnik, még mindig ott fészkel a gondolataiban. Valószínűleg azért, mert az otthoni leveleket nézegette. – Ó, igen. Már tett róla említést.
– Valóban? – kérdezte szórakozottan. Billie-vel nagyon jó barátok voltak, hiszen együtt nőttek fel. Billie-nél fiúsabb lány nem járt még a föld kerekén, és Edward gyanította, hogy nyolcéves koráig észre sem vette, hogy Billie kislány. Halkan felnevetett erre az emlékre. Cecilia elkapta a tekintetét. – El sem tudom képzelni, miért írtam volna róla – jegyezte meg Edward. – Ön nem is írt. Csak Thomas. – Thomas? – Ezt furcsának találta. Cecilia unottan vont vállat. – Bizonyosan beszélt neki róla. – Meglehet. – Benyúlt a ládába, és előhúzott egy tiszta inget. Eredetileg ezért nyitotta ki ezt az átkozott vackot. – Ha megbocsát… – mondta, majd lekapta magáról a régi inget, és felvette helyette az újat. – Ó! – kiáltotta Cecilia. – Hiszen sebhelye van. Edward a válla felett pillantott rá. – Egy heg van a hátán. Eddig észre sem vettem. – A homlokát ráncolta. – Nyilván nem vettem észre. Mialatt ápoltam, sosem… Nos, mindegy. – Rövid hallgatás után mégiscsak megkérdezte: – Hogyan szerezte? Edward hátranyúlt, és a bal lapockájára mutatott. – Ezt? – Igen. – Leestem a fáról. – Nemrég? Edward felvont szemöldökkel nézett rá. Komolyan… – Kilencévesen. Ez mintha felkeltette volna Cecilia érdeklődését, mert helyzetet változtatott, és törökülésben helyezkedett el a takaró alatt. – Hogyan történt? – Leestem a fáról. Cecilia felnyögött. – Gondolom, ennél több is történt. – Nem igazán – mondta Edward, és megvonta a vállát. – Két éven át hazudtam, és azt mondtam, hogy az öcsém lökött le, de igazából elveszítettem az egyensúlyomat. Lefele pedig találkoztam egy ággal. Az
ingem is felhasadt. Cecilia halkan felnevetett. – Bizonyosan próbára tette az édesanyja türelmét. – Az édesanyámét, és azét, akinek meg kellett varrnia az ingem. Bár ha ól sejtem, azt nemigen lehetett helyrehozni. – Inkább az inge bánja, mint a karja vagy lába. – Ó, azoknak is baja esett. – Szent isten! Edward csak vigyorgott. – Billie mindkét karját eltörte. Cecilia szeme elkerekedett. – Ugyanakkor? – Szerencsére nem, de Andrew-val jókat szórakoztunk, ahog elképzeltük, mi lenne, ha igen. Amikor Billie másodszor is karját törte, felkötöttük neki az épet is, hogy lássuk, hogyan boldogul. – És ő hagyta? – Hogy hagyta-e? Ő javasolta! – Különös lány lehet – mondta Cecilia udvariasan. – Billie? – Edward a fejét rázta. – Nincs hozzá hasonló, az biztos. Cecilia tekintete az ágyra vándorolt, és szórakozottan huzigálni kezdte a takaró csücskét. Mintha valamin nagyon elgondolkodott volna. – És Billie most mit csinál? – kérdezte végül. – Fogalmam sincs – mondta Edward bánatosan. Fájt, hogy ennyire el volt vágva a családjától. Több mint négy hónapja nem kapott hírt felőlük. És valószínűleg azt hitték, hogy már meg is halt. – Elnézést – mondta Cecilia. – Nem kellett volna megkérdeznem. Nem gondoltam át a szavaim. – Semmi gond – válaszolt Edward. Hiszen nem Cecilia hibája. – Azon viszont elgondolkodtam, vajon a távollétemben kaptam-e leveleket. Úg vélem, a családom írt volna nekem még azelőtt, hogy üzenetet kaptak arról, hogy eltűntem. – Nem tudom. De természetesen érdeklődhetünk róla. Edward nekiállt összefogni a kézelőjét, először a balt, aztán a jobbat. – Gyakran írtak önnek? – Cecilia mosolygott, de erőltetettnek tűnt. Vag
talán csak fáradt volt. – A családom? Cecilia bólintott. – És a barátai. – Nem olyan gyakran, mint ön Thomasnak – mondta bánatosan. – Ezt mindig irigyeltem. Mint mindannyian. – Valóban? – A mosoly most már Cecilia szemében is megcsillant. – Valóban – bólintott Edward. – Thomas több levelet kapott, mint én, pedig ő csak önnel levelezett. – Ez bizonyára nem igaz. – Biztosíthatom, hogy az. Nos, talán nem, ha édesanyámat is beleszámítom – ismerte el. – De az aligha lenne igazságos. Cecilia erre felnevetett. – Ezt hogy érti? – Az édesanyáknak kötelességük írni a fiaiknak, nem igaz? De a testvéreknek és barátoknak… nos, nekik aligha kell ilyen szorgalmasnak lenniük. – Édesapánk sosem írt Thomasnak – jegyezte meg Cecilia. – Időnként megkért ugyan, hogy adjam át neki az üdvözletét, de nem több. – Nem tűnt úgy, mint akit ez feldúlt vagy elszomorított. Edward hirtelen felidézte barátja alakját, ahogyan unottan farigcsál egy botot a közös táborhelyen. Thomas gyakran mondogatott aforizmákat, és az egyik kedvence ez volt: „Változtasd meg, amit lehet, és fogadd el, amin nem tudsz változtatni.” Úgy tűnt, ez összefoglalja Thomas húgának világnézetét is. Odapillantott a lányra, és szemügyre vette. Figyelemreméltóan erős és méltóságteljes nő. Vajon ő is tud erről? Tovább motozott a kézelőjével, habár tökéletesen rögzítette már, és mindkettő egyenes volt. Túlságosan erős késztetést érzett, hogy Ceciliát nézze. De ezzel csak zavarba hozná, vagy ami még valószínűbb, saját magát. De nézni akarta. Meg akarta ismerni. Tudni akarta minden titkát és vágyát, megismerni a leghétköznapibb történeteit is, a múltja apró részleteit, amelyekből összeállhat a róla készült kép egésze. Milyen különös is, amikor az ember szeretné igazán ismerni a másikat – kívül-belül. Nem emlékezett rá, hogy valaha is akart volna hasonlót.
– Én már meséltem a gyerekkoromról – mondta. Belenyúlt a ládába eg tiszta nyaksálért, majd nekiállt felkötni. – Most ön meséljen. – Mit szeretne tudni? – kérdezte Cecilia kissé meglepetten, vagy talán inkább derűsen. – Sokat játszott a szabadban? – Én nem törtem el a karom, ha ez érdekli. – Nem ez, de megkönnyebbüléssel hallom. – Nem lehetünk mindannyian olyanok, mint Billie – bukott ki belőle. Edward hátrahőkölt, a lány felé fordult, mert biztos volt benne, hog valamit rosszul hallott. – Mit mondott? – Semmit. – Cecilia kicsit megrázta a fejét, mintha azt akarná mondani, szóra sem érdemes. – Butaság volt. És nem, nem játszottam sokat a szabadban. Legalábbis nem annyit, mint önök. Jobban szerettem bent üldögélni és olvasgatni. – Verset? Prózát? – Bármit, amire rá tudtam tenni a kezem. Thomas előszeretettel hívott könyvmolynak. – Inkább könyvsárkány lehetett. Cecilia felnevetett. – Ezt miért mondja? – Ön sokkal vakmerőbb, mint holmi alantas moly. Cecilia a mennyezet felé kapta a tekintetét, mintha kissé zavarba jött volna. És talán egy kicsit a büszkeségtől is. – Egészen biztos vagyok benne, hogy ön az egyetlen, aki szerint vakmerő volnék. – Átszelte az óceánt, hogy megmentse a bátyját. Az én szememben ez a vakmerőség meghatározása. – Lehetséges. – De a hangjából eltűnt a tűz. Edward kíváncsian vizslatta. – Miért komorodott el ilyen hirtelen? – Csak épp… – Cecilia picit elgondolkodott, majd felsóhajtott. – Amikor elindultam Liverpoolba, onnan indult a hajóm, nem biztos, hogy a Thomas iránti szeretetem késztetett cselekvésre.
Edward odalépett az ágyhoz, leült a szélére, és némán biztosította Ceciliát a támogatása felől. – Szerintem… inkább a kétségbeesés hajtott. – Cecilia Edward felé hajolt, és ő tudta, hogy örökké kísérteni fogja a lány űzött tekintete. Nem szomorúság volt, nem is félelem. Valami annál is rosszabb… Lemondás, mintha belenézett volna önmagába, és csak ürességet talált volna. – Egyedül éreztem magam – ismerte el. – És rettegtem. Nem tudom, hogy… A mondatot nem fejezte be. Edward mozdulatlanul ült, hátha a hallgatása bátorítólag hat. – Nem biztos, hogy akkor is eljöttem volna, ha nem érzem magam annyira egyedül – fejezte be végül. – Szeretném azt hinni, hogy csak Thomasra gondoltam, és hogy mennyire szüksége van a segítségemre, de lehet, hogy nekem volt inkább szükségem arra, hogy eljöjjek onnan. – Ebben nincs semmi szégyellnivaló. Cecilia felpillantott. – Nincs? – Nincs – mondta Edward hevesen, és megfogta Cecilia mindkét kezét. – Ön bátor, és igaz, gyönyörű szíve van. Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha az ember fél és aggódik. Cecilia azonban még mindig kerülte a tekintetét. – És nincs egyedül – tette hozzá. – Esküszöm. Sosem lesz egyedül. Várta, hogy Cecilia mond valamit, amivel tudomásul veszi Edward kijelentésének mélységét, de hallgatott. Látszott, azon igyekszik, hog összeszedje magát. A légzése lassan egyenletesebb lett. Cecilia ekkor finoman kihúzta egyik kezét Edward ujjai közül, hogy letörölje a szempilláján ülő könnycseppet. Aztán így szólt: – Szeretnék felöltözni. Egyértelműen kérés volt, hogy Edward távozzon. – Mi sem természetesebb – mondta, és megpróbálta félresöpörni a csalódottságot, ami összeszorította a szívét. Cecilia biccentett, suttogva megköszönte, ekkor Edward felállt, és az ajtóhoz ment. – Edward! – szólt utána Cecilia. Megfordult, a remény nevetséges módon feltámadt a szívében. – A csizmája – emlékeztette Cecilia.
Lepillantott. Még mindig harisnyát viselt. Kurtán biccentett – nem mintha ezzel palástolni tudta volna a nyakán végigfutó pírt –, majd felkapta a csizmáját, és kilépett a folyosóra. Ezt a vacak csizmát a lépcsőn is felhúzhatja.
Tizedik fejezet Jelen pillanatban az eseménytelen élet gondolata csodálatosnak hat. Közeledik a távozásunk napja, és cseppet sem várom az átkelést. Tudtad, hogy legalább öt hétbe telik eljutni Észak-Amerikába? Azt mondták, hazafelé rövidebb az út – a szél jellemzően nyugatról keletre fúj, így előretolja a hajót. Bár ez enyhe vigasz. A visszatérésünk várható dátumáról nem kaptunk tájékoztatást. Edward arra kér, hogy adjam át üdvözletét, de ne áruljam el, hogy rettenetes tengerész. THOMAS HARCOURT LEVELE HÚGÁNAK, CECILIÁNAK
Mire Cecilia megtalálta Edwardot az Ördögfej nagyobbik étkezdéjében, a férfi már javában reggelizett. És rajta volt a csizmája. – Ó, csak az én kedvemért ne álljon fel – kérte, amikor Edward épp hátratolta volna a székét, hogy felálljon. – Kérem. A férfi egyetlen, alig észrevehető pillanatra mozdulatlanná vált, majd biccentett. Cecilia ekkor döbbent rá, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett az úriemberi modort félretennie. De hiszen beteg. Ugyan javul már, de mégiscsak beteg. Bizonyára joga van ahhoz, hogy amikor csak lehet, kímélje magát. És neki az a kötelessége, hogy erről gondoskodjon. Tartozik neki ennyivel. Lehet, hogy Edward nem is sejti, de így van. Cecilia kihasználta ólneveltségét és előkelő nevét. Az a legkevesebb, hogy segít helyreállítani az egészségét. Leült a férfival szemben, és elégedetten nyugtázta, hogy Edward máris többet evett, mint előző nap. Cecilia meggyőződése volt, hogy az elhúzódó gyengeség nem annyira a fejsérülésnek, mint az egyheti éhezésnek köszönhető. A nap feladata: rá kell vennie Edwardot, hogy rendesen étkezzen.
Bizonyosan könnyebb lesz, mint az előző napra kijelölt célja, hogy ne hazudozzon annyit. – Jó étvágyat. Ízlik az étel? – kérdezte udvariasan. Nem ismerte Edwardot annyira, hogy tudja, milyen a hangulata, de a férfi furcsa sietséggel hagyta el a szobát, még a csizmáját sem húzta fel. Persze ő mondta neki, hogy fel szeretne öltözni – ami feltételezhetően azt is jelentette, hog magányra van szüksége –, de ez csak nem számított észszerűtlen kérésnek. Edward összehajtogatta a kezében levő újságot, a szalonnás rántottás tálat Cecilia felé tolta, és azt mondta: – Köszönöm. Egész jó. – Tea is van? – kérdezte Cecilia reménykedve. – Ma reggel nincs, attól tartok. De… – a tányér mellett levő papírdarab felé biccentett – meghívót kaptunk. Cecilia hirtelen nem is értette ezt az egyszerű kijelentést. – Meghívót? – ismételte. – Hova? És ami még ennél is lényegesebb, kitől? Amennyire ő tudta, csupán néhány katona tudott arról, hogy Edwarddal házasok, továbbá az orvos, és a férfi, aki a kórházzá alakított templomban a padlót seperte. Vagyis pontosabban ők azok, akik azt hiszik, hogy tudják. Megpróbált mosolyt színlelni. A maga szőtte háló percről perce egyre obban összegabalyodott körülötte. – Rosszul érzi magát? – kérdezte Edward. – Nem – vágta rá gyanúsan gyorsan. – Jól vagyok, miért kérdi? – Nagyon furcsa az arckifejezése – magyarázta Edward. Cecilia megköszörülte a torkát. – Csak éhes vagyok, azt hiszem. – Szent ég, rettenetesen hazudik. – Tryon kormányzótól érkezett – mondta Edward, és átcsúsztatta az asztalon a meghívót. – Bált rendez. – Bált? Most? – Cecilia csodálkozva rázta a fejét. A pékségben dolgozó hölgy említette, hogy még mindig élénk társasági élet zajlik New Yorkban, de ez valahogy hihetetlennek tűnt a frontvonalhoz ilyen közel. – A lánya most tölti be a tizennyolcadik életévét. Úgy értesültem, hogy a kormányzó ragaszkodott hozzá, hogy megünnepeljék. Cecilia kézbe vette a pergament – szent isten, honnan szerezhettek pergament New Yorkban? –, és gondosan átolvasta a sorokat. Csakugyan,
Rokesby kapitányt és tisztelt nejét meghívták egy ünnepségre, amelyet három nap múlva tartanak. Cecilia kimondta, ami először az eszébe jutott: – Nincs mit felvennem. Edward vállat vont. – Majd találunk valamit. Cecilia a szemét forgatta. Tipikus férfi. – Három napon belül? – Bizonyára elég varrónő van, aki örülne egy kis pénznek. – Ami nekem nincs. Edward úgy nézett fel rá, mintha Ceciliának elment volna az esze. – De nekem van. És így önnek is. Cecilia ezzel végképp nem vitatkozhatott, akármennyire is haszonlesőnek érezte magát legbelül, ezért csak annyit dünnyögött: – Az ember azt hinné, korábban szólnak ilyesmiről. Edward elgondolkodva döntötte oldalra a fejét. – Feltételezem, a meghívókat már jó ideje szétküldték. Én csak nemrég kerültem elő. – Érthető – vágta rá Cecilia gyorsan. Ó, szent ég, erre mégis mit mondjon? Nem mehet el New York királyi kormányzójának a báljára. Eddig azzal hitegette magát, hogy azért úszhatja meg ezt a színjátékot, mert senki sem fog róla tudomást szerezni. Az ajkát harapdálta. Senki, csak a kormányzó, a felesége, és a város minden második fontos lojalistája. Akik végül visszatérhetnek Londonba. Ahol találkozhatnak Edward családjával. És kérdezősködhetnek az ifjú feleségről. Szent isten! – Mi a gond? – kérdezte Edward. Cecilia felpillantott. – A homlokát ráncolja. – Valóban? – Cecilia őszintén meglepődött, amiért nem tört ki hisztérikus nevetésben. Edward ugyan nem mondta ki, de a túlzottan türelmes arckifejezése egyértelműen azt jelentette: igen, ráncolta. Cecilia az ujjával végigsimított az elegáns íráson. – Nem találja meglepőnek, hogy engem is meghívtak?
Edward legyintett, afféle „mégis mi az ördögről beszél?” mozdulattal. – Hiszen a feleségem. – Igen, de honnan tud róla a kormányzó? Edward levágott egy darabot a szalonnájából. – Feltételezem, hogy már hónapok óta tudja. Cecilia üres tekintettel bámult rá. Edward viszonozta a pillantást. – Van bármi oka annak, hogy ne mondtam volna el neki, hog egybekelünk? – Ismeri a kormányzót? – kérdezte, bár jobban örült volna neki, ha az utolsó szót nem elvékonyodott hangon mondja ki. Edward bekapta a szalonnadarabot, rágni kezdett, majd válaszolt: – Az édesanyám a kormányzó feleségének barátnője. – Az édesanyja? – ismételte Cecilia bután. – Ha jól tudom, együtt mutatkoztak be Londonban – mondta Edward, majd összevonta a szemöldökét. – Kivételes örökösnő volt. – Az édesanyja? – Mrs. Tryon. – Ó. – Ami azt illeti, az édesanyám is, de meg sem közelítette Margaret nénikémet. Cecilia megdermedt. – Margaret… nénikéjét? Edward úgy legyintett, mintha ezzel meg tudná őt nyugtatni: – Ő a keresztanyám. Cecilia észrevette, hogy már másodpercek óta a levegőben tartja a tojással teli kanalát. A csuklója megremegett, és a sárga étel nagyot placcsant a tányérján. – A kormányzó felesége a keresztanyja? – nyöszörögte. Edward bólintott. – A nővéremé is. Igazából nem a nagynénénk, de amióta az eszemet tudom, nénikénknek szólítjuk. Cecilia feje lehanyatlott, a felületes szemlélő akár biccentésnek is vélhette, és habár ráeszmélt, hogy az ajkát felnyitotta, sehogyan sem sikerült
visszacsuknia. – Valami baj van? – kérdezte Edward teljesen értetlenül. Ceciliának kellett egy kis idő, mire egy értelmes mondatot össze tudott fűzni. – Nem is jutott eszébe, hogy elmondja, hogy a keresztanyja New York királyi kormányzójának a neje? – Nem terelődött rá a szó. – Szent isten… – Cecilia belesüppedt a székébe. Az az összegubancolódott hazugságháló? Másodpercenként egyre szorosabbá válik. Egyvalamiben halálosan biztos volt: nem mehet el arra a bálra, és nem találkozhat Edward keresztanyjával. A keresztanyák mindent tudnak. Például azt is, hogy Edward „majdnem” eljegyezte magát, de nem Ceciliával. Lehet, hogy még a menyasszonyt is ismeri. És minden bizonnyal tudni szeretné, Edward miért bontotta fel a szövetséget a Bridgerton családdal csak azért, hogy egy Ceciliához hasonló senki legyen a felesége. – A kormányzó… – ismételte Cecilia, és minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne fogja két kézzel a fejét. – Ő csak egy férfi – mondta Edward, de ezzel nem segített. – Mondja ezt egy gróf fia. – Ön micsoda sznob – mondta Edward jóindulatú nevetéssel. Cecilia felháborodottan fújt egyet. Ugyan nem tökéletes, és mostanában még csak nem is őszinte, de azért semmiképp sem sznob. – Ezt hogy érti? – Felrója neki a rangját – mondta Edward továbbra is vigyorogva. – Dehogy rovom fel! Szent isten, dehogy. Épp ellenkezőleg. A saját rangomat rovom fel magamnak. Edward újabb adag ételt tett a tányérjára. – Ne butáskodjon. – Én egy senki vagyok. – Ez – közölte Edward nyomatékosan – határozottan nem igaz. – Edward… – Ön a feleségem. Ez az, ami határozottan nem igaz. Cecilia a szája elé kapta a kezét, hog
el ne nevesse magát. Vagy sírva ne fakadjon. Esetleg mindkettő. – Ha nem lennénk házasok, akkor is szívesen látott vendég lenne az ünnepségeken. – Mivel a kormányzó nem is tudna a létezésemről, nem lennék meghívva az ünnepségekre. – Feltételezem, hogy tudná, ön kicsoda. Bámulatos a névmemóriája, és biztos vagyok benne, Thomas említést tett arról, hogy van egy húga. Cecilia majdnem félrenyelte a tojást. – Thomas ismeri a kormányzót? – Többször is ebédelt náluk a társaságomban – mondta Edward magától értetődően. – Mi sem természetesebb – mondta Cecilia. Mert… ez így természetes. Ennek véget kell vetnie. Kezd kicsúszni a kezéből az irányítás. Ez… ez… – Ami azt illeti – merengett Edward –, akár a segítségünkre is lehet. – Bocsásson meg, de…? – Nem is tudom, miért nem jutott ez korábban az eszembe. – Felpillantott, a szemöldöke szinte összeért a végtelenül kék szempár fölött. – Megkérhetnénk Tryon kormányzót, hogy segítsen előkeríteni Thomast. – Úgy véli, hogy tudhat valamit? – Majdnem bizonyos, hogy nem, de azt tudja, hogyan kell nyomást gyakorolni a megfelelő emberekre. Cecilia nagyot nyelt, próbálta visszatartani a kétségbeesés könnyeit. Már megint. Az egyszerű, megkerülhetetlen igazság. Amikor a fivére előkerítéséről van szó, csak az számít, hogy ismeri-e a megfelelő embereket. A nyugtalansága minden bizonnyal kiült az arcára, mert Edward kinyúlt, és bátorítóan megpaskolta a kezét. – Az aggodalma szükségtelen – mondta. – Ön egy úriember leánya, és most Manston grófjának menye. Minden joga megvan rá, hogy részt vegyen azon a bálon. – Nem erről van szó – mondta Cecilia, bár részben ez is zavarta. Nem volt tapasztalata abban, hogyan kell magas rangú hivatali személyekkel csevegni. De persze abban sem volt tapasztalata, hogyan kell grófi sarjakkal
csevegni, pedig eggyel sikerült is álházasságot kötnie. – Tud táncolni? – kérdezte Edward. – Persze hogy tudok – válaszolt már-már ingerülten. – Akkor nem lesz gond. Cecilia csak bámult rá. – Ugye nem érti? Edward hátradőlt, a bal orcája kidudorodott, ahogy belülről nekinyomta a nyelvét. Elég gyakran teszi, döbbent rá Cecilia, de nem igazán tudta, ez mit jelenthet. – Nagyon sok mindent nem értek – mondta Edward olyan hangon, ami túlságosan türelmes volt ahhoz, hogy jóindulatúnak lehessen hinni. – Például az utóbbi három hónap eseményeit. Hogy került egy madártojás méretű púp a fejemre. Hogy lettem az ön férje. Ceciliának elakadt a lélegzete. – De azt tudom – folytatta Edward –, hogy nagy örömömre szolgálna, ha egy csinos ruhát vehetnék önnek, és a karomon vezethetném be egy előkelő összejövetelre. – Előrehajolt, a szemében különös, megfejthetetlen vadság gyúlt. – Áldottan, ártalmatlanul hétköznapi lesz. Van fogalma arról, mennyire vágyom az áldott, az ártatlan és a hétköznapi után? Cecilia egy szót sem szólt. – Sejtettem – dünnyögte Edward. – Szóval vásároljunk önnek egy ruhát, rendben? Cecilia bólintott. Mi mást tehetett volna? Mint kiderült, nem is olyan könnyű három nap alatt estélyi ruhát készíttetni. Az egyik varrónő szó szerint sírva fakadt, amikor meghallotta, Edward mennyi pénzt lenne hajlandó megadni a ruháért. Könnyek között mondta, hogy nem tudja elvállalni. Ahhoz még negyven pár kéz kellene. – A méreteit legalább le tudja venni? – kérdezte Edward. – Ez miért szükséges? – kérdezte a kétségbeesett Cecilia. – Csak a kedvemért – mondta, majd visszakísérte a fogadóba, és továbbsietett a keresztanyjához, aki mindig is szerette a szép holmikat, a maga és a lánya számára is, ezért Edward biztosra vette, hogy rá tudja venni
egy kis jótékonykodásra. A kormányzó és Mrs. Tryon a lányukkal egy bérelt házban laktak a város szélén, mégpedig – egyetlen angliai látogatást leszámítva – azóta, hog a kormányzó kúriája 1773-ban porig égett. Edward akkoriban még nem New Yorkban tartózkodott, de hallott róla az édesanyjától, aki pedig magától Margaret Tryontól szerezte az értesüléseit. Mindenük odaveszett, és majdnem elveszítették a lányukat is. A kis Margaret – akit általában May-nek szólítottak, hogy megkülönböztessék az édesanyjától – csak a nevelőnője gyors gondolkodásának köszönhetően menekült meg, aki kidobta a kislányt az emeleti ablakból egy hókupacra. Edward mély levegőt vett, amikor a komornyik bebocsátotta az előcsarnokba. Muszáj megőrizni az éberségét. Margaret Tryon eszén nem lehetett túljárni, és semmi értelme nem volt tettetni, hogy Edward makkegészséges. Az idősödő asszony csakugyan ezekkel a szavakkal fogadta, amikor keresztfia belépett a szalonba: – Rettenetesen festesz, fiam. – Őszinte, mint mindig, Margaret nénikém. Az asszony ezt a rá jellemző félvállas rándítással fogadta, amely saját bevallása szerint még a franciák között töltött idő alatt ragadt rá, habár Edward nem igazán tudta, a nénikéje pontosan mikor is időzött a franciák között. Margaret odatartotta egyik orcáját egy csókra, amelyet Edward kötelességtudóan meg is adott. Az asszony hátradőlt, és összeszűkült szemmel méregette Edwardot. – Keresztanyádként kötelességem tudatni veled, hogy a bőröd színe szürkés, a tekinteted bágyadt és legalább tíz-tizenöt fontot fogytál. Edwardnak kellett egy pillanat, hogy ezt megeméssze, majd így szólt: – Ön viszont csodásan fest. Az asszony elmosolyodott: – Mindig is elbűvölő fiú voltál. Edward hajlott arra, hogy rámutasson, már bőven életének harmadik évtizedében jár. Egészen biztos volt benne, hogy a keresztanyák egészen addig törvényesen nevezhetik keresztgyermeküket fiúnak vagy lánynak, míg azok be nem botorkálnak a sírba. Margaret teáért csengetett, majd egyenesen Edward szemébe nézett: – Rettenetesen haragszom rád. Edward magasba vont szemöldökkel foglalt helyet vele szemben.
– Régóta várok a vizitedre. Több mint egy hete tértél vissza New Yorkba, nem igaz? – Az első nyolc napot eszméletlenül töltöttem – mondta szelíden. – Ah. – Az asszony összeszorította az ajkát, hogy ne érzékenyüljön el. – Erről nem is tudtam. – Feltételezem, hogy ez tehető felelőssé rettenetes megjelenésemért, ahogy ön fogalmazott. Az asszony hosszasan vizslatta, majd így szólt: – Amikor legközelebb írok az édesanyádnak, akkor nem számolok be részletesen a kinézetedről. Vagy legalábbis nem pontosan. – Ezt nagyra értékelem – mondta Edward őszintén. – Nos… – Margaret az ujjaival a szék karfáján dobolt, ahogyan akkor szokott, amikor zavarja, hogy meglátszanak rajta az érzései. – Hogy érzed magad? – Jobban, mint tegnap. – És ezért joggal lehet hálás. A keresztanyja azonban nem elégedett meg ezzel a válasszal. – Ez bármit jelenthet. Edward végiggondolta jelenlegi egészségügyi állapotát. A tompa fájdalom a fejében olyannyira állandósult, hogy már szinte észre sem vette. Az erőtlensége azonban sokkal aggasztóbb volt. Legalább egy teljes percre meg kellett állnia, amikor felért a lépcsőfordulóba a keresztanyja szalonjába tartva. És nem csak azért, hogy levegőhöz jusson. Arra is kellett némi idő, hogy összeszedje maradék erejét, és a lábát mozgásra bírja. Teljesen kimerült már attól is, hogy Ceciliát elkísérte a varrónőhöz. A bérkocsisnak kétszer annyit fizetett, hogy a (sokkal) hosszabb úton vigye őket vissza az Ördögfejbe, csak azért, hogy lehunyhassa a szemét, és mozdulatlanul ülhessen. Margaret néninek azonban erről nem kellett tudnia. Könnyedén rámosolygott, mielőtt válaszolt volna: – Segítség nélkül járok, ami javulás. Margaret szemöldöke magasba szökött. – Még mindig kimerült vagyok – ismerte el –, és fáj a fejem. De javulok, és élek, ezért igyekszem nem panaszkodni. Margaret lassan bólintott. – Nagyon jó hozzáállás. Helyeslem.
De mielőtt Edward köszönetképp biccenthetett volna, az asszony témát váltott: – Nem említetted, hogy megnősültél. – Nagyon kevés embernek említettem. Margaret szeme összeszűkült. – Pontosítsd, hogy mennyi az a kevés. – Nos, ha már itt tartunk… – Edward nagy levegőt vett, miközben próbálta kitalálni, hogyan is magyarázhatná meg jelenlegi helyzetét azon kevés személyek egyikének, aki már az előtt is ismerte, hogy megérkezett volna Észak-Amerikába. Aki emellett ismerte az édesanyját, ami valószínűleg jóval lényegesebb tény. Margaret Tryon tíz másodpercig látványos türelemmel várt, majd íg szólt: – Ki vele! Edward arcára mosoly ült. A keresztanyja híres volt egyenes beszédéről. – Úgy tűnik, az emlékezetem egy részét elvesztettem. Margaret felnyitotta az ajkát, sőt előre is hajolt. Edward akár gratulálhatott is volna magának, hogy megtörte az asszony megingathatatlan felszínét, ha nem a saját sérülése lett volna e törés szerencsétlen okozója. – Elképesztő – mondta Margaret, és szemében tudományos érdeklődés tüze gyúlt. – Még sosem hallottam ilyesmiről. Nos, nem, elnézésedet kérem, természetesen hallottam ilyenről. De mindig afféle mendemondaként: valaki ismer valakit, aki állítólag hallott valakiről, aki egyszer azt mesélte, hog találkozott valakivel… Gondolom, érted, mire célzok. Edward egy pillanatig csak bámult rá, és az egyetlen lehetséges válasszal felelt. – Így van. – Mennyi esett ki az emlékezetedből? – Körülbelül három-négy hónap, ha jól számolom. Nehéz megmondani – vont vállat –, mert nem nagyon tudom, mi az utolsó emlékem. Margaret hátradőlt. – Elképesztő – ismételte. – Nem annyira, amikor az ember saját emlékezete mondott csődöt. – Ebben biztos vagyok. Bocsáss meg. De el kell ismerned, ha valaki másról volna szó, akkor téged is lenyűgözne. Edward ebben nem volt olyan biztos, csak abban, hogy keresztanyja
erről meg van győződve. Mindig is érdekelte minden, ami tudományos, olyannyira, hogy sokszor érte kritika, amiért nem eléggé nőies a gondolkodása. Mint várható, Margaret néni ezt bóknak vette. – Mondd csak – kezdte kissé lágyabb hangon –, miben segíthetek? – Az emlékezetemmel kapcsolatban? Semmiben, attól tartok. A feleségemmel kapcsolatban? Szüksége lenne egy ruhára. – A bálra? Mi sem természetesebb. Az egyik ruhámat megkaphatja. Esetleg May-ét – tette hozzá. – Persze át kell alakíttatni, de te elég ostoba vagy ahhoz, hogy fizess érte. – Köszönöm – mondta Edward biccentve. – Pontosan ilyen ajánlatban reménykedtem. Margaret legyintett. – Semmiség. De mondd csak, ismerem én ezt a lányt? – Nem, de ha jól sejtem, a fivérével találkozott. Thomas Harcourttal. – Nem emlékszem a névre – ráncolta a homlokát az asszony. – Járt itt velem vacsorán. Tavaly év végén, azt hiszem. – A szőkés hajú barátod az? Ó, igen. Elég kellemes modorú fiatalember. Rávett, hogy vedd el a húgát, ugye? – Azt mondták. Edward abban a pillanatban megbánta a szavait, hogy kimondta őket. Margaret néni azonnal lecsapott rájuk, mint egy véreb. – Azt mondták? Ez meg mi az ördögöt jelent? – Felejtse el, amit mondtam – kérte Edward. Természetesen hiába, de muszáj volt próbálkoznia. – Most azonnal el fogod magyarázni, Edward Rokesby, különben esküszöm, hogy írok az édesanyádnak, és rosszabb színben tüntetlek fel. Edward a homlokát dörzsölte. Már csak ez hiányzott. Margaret sosem váltaná be a fenyegetését; annál sokkal jobban szerette Edward édesanyját, hogy szükségtelenül felzaklassa. De addig ki sem fogja engedni a keresztfiát a házból, míg kielégítő választ nem kap tőle a kérdéseire. És tekintve elenlegi erőtlenségét, ha testi összetűzésre kerülne a sor, bizonyosan a néni nyerne. Felsóhajtott. – Emlékszik azokra a hónapokra, amikről említést tettem? Amelyekre
nem igazán emlékszem? – Azt akarod mondani, hogy nem emlékszel arra, hogy feleségül vetted? Edward már nyitotta a száját, de mégsem mondott semmit. Képtelen volt válaszolni. – Szent isten, fiam! Legalább voltak tanúk? Erre sem tudott válaszolni. – Biztos vagy benne, hogy tényleg feleségül vetted? Ezzel kapcsolatban azonban határozott volt. – Igen. Margaret az égnek emelte a kezét, hozzá teljesen nem illő módon kimutatva kétségbeesését. – Mitől? – Mert ismerem. – Csakugyan? Edward ujjai belemélyedtek a szék kárpitjába. Valami forró és dühös árta át az ereit, és csak nagy erőfeszítések árán tudott higgadtan válaszolni. – Mire céloz, nénikém? – Láttad az iratokat? Elháltátok a frigyet? – Ez aligha tartozik önre. – Te tartozol rám, attól a naptól fogva, hogy ott álltam édesanyád mellett a Canterbury Katedrálisban, és megfogadtam, hogy keresztény életre foglak nevelni. Vagy erről már megfeledkeztél? – Megvallom, nagyon homályosak az emlékeim arról a napról. – Edward! Lehet, hogy a nénikéje elveszítette miatta a türelmét, de már ő is közel állt ehhez. Ennek ellenére gondosan ügyelt a hanghordozására, amikor megszólalt: – Tisztelettel megkérem, hogy ne vonja kétségbe a feleségem tisztességét és becsületét. Margaret szeme összeszűkült. – Mit tett ez a nő? Elcsábított, nem igaz? A bűvkörébe vont. – Elég – sziszegte Edward, és szédelegve felállt. – A fenébe! – mordult fel, ahogy elkapta az asztal szélét, hogy megtámassza magát. – Édes istenem, sokkal rosszabbul vagy, mint gondoltam – mondta Margaret. Odasietett Edward mellé, és szó szerint visszalökte a székbe. –
Ebből elég. Itt maradsz nálam. Edwardot egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy beleegyezzen. Bizonyosan sokkal kényelmesebben meglennének itt, mint az Ördögfejben. De a fogadóban legalább kettesben lehettek. Ugyan idegenek veszik őket körül, de olyan idegenek, akik ügyet sem vetnek arra, hogy ők mit csinálnak. Itt, a Tryon család házában, minden egyes mozdulatát – és legfőképp Cecilia minden egyes lépését – árgus szemekkel lesnék, ízekre szednék, és heti beszámolókban küldenék haza az édesanyjához. Nem, nem óhajt beköltözni a keresztanyjához. – Teljesen elégedett vagyok a jelenlegi szállásommal. Természetesen nagyra értékelem a meghívást. Margaret szeme villámokat szórt, egyértelműen rosszallta Edward viselkedését. – Megengedsz nekem egy kérdést? Edward bólintott. – Honnan tudod? Edward várta a bővebb kifejtést, de amikor nem kapott, így szólt: – Mit honnan tudok? – Honnan tudod, hogy az igazat mondja neked? Ezen még gondolkodnia sem kellett. – Onnan, hogy ismerem. Csakugyan ismerte. Lehet, hogy az arcát csak pár napja, de a szívét már sokkal hosszabb ideje. Nem kételkedett benne. Sosem tudna kételkedni benne. – Szent isten – kapott levegő után Margaret. – Hiszen te szereted. Edward nem válaszolt. Nem tudta megcáfolni. – Ám legyen – sóhajtott az asszony. – Fel tudsz menni a lépcsőn? Edward csak bámult rá. Mégis mi a csudáról beszél? – Még mindig kell az a ruha, nemde? Semmit sem tudok arról, mi állna ól az új Mrs. Rokesbynak, és nem szívesen utasítanám a szobalányokat, hogy hordják le a szalonomba a szekrények tartalmát. – Ó, igen, érthető. És igen, fel tudok menni a lépcsőn. – Ennek ellenére hálás volt a lépcsőkorlátért.
Tizenegyedik fejezet Szegény Rokesby hadn kapitány! Remélem, az átkelés nem volt olyan szörnyű, mint amilyenre számítottál. Legalább az előléptetés nyújt némi vigaszt. Milyen büszke vagyok, hogy most már mindketten kapitányok vagytok! Mi itthon a faluban mindannyian jól vagyunk. Három nappal ezelőtt részt vettem a helyi mulatságon, és mint mindig, most is két hölgy jutott egy úriemberre. Csupán kétszer táncoltam. Másodszor ráadásul a lébánossal, szóval szerintem ez nem is számít. Szegény húgocskád örökre vénlány marad! Hah, de aggodalomra semmi ok. Tökéletesen elégedett vagyok. Vagy legalábbis tökéletlenül elégedett. Vajon létezhet ilyesmi? Szerintem kellene… CECILIA HARCOURT LEVELE FIVÉRÉNEK, THOMASNAK
Így történt, hogy a kormányzó által adott bál délutánján Edward eg hatalmas dobozt tett le az ágyra, amelyet megosztott – bár nem igazából – a feleségével. – Vásárolt valamit? – kérdezte Cecilia. – Nyissa ki és nézze meg! Cecilia gyanakvó pillantást vetett a férfira, majd leereszkedett az ág szélére. – Mi van benne? – Nem adhatok ajándékot a feleségemnek? Cecilia lenézett a meglehetősen ünnepélyesnek ható, széles, vörös szalaggal átkötött dobozra, majd vissza Edwardra. – Nem számítottam ajándékra. – Annál több ok arra, hogy kapjon. – Azzal közelebb tolta Ceciliához a dobozt. – Nyissa csak ki!
Cecilia a szalaghoz emelte keskeny kezét, kioldotta a csomót, és felemelte a doboz fedelét. Meglepetten kapott levegő után. Edward elvigyorodott. Jó jel. – Tetszik? – kérdezte, pedig egyértelmű volt a válasz. Cecilia ajka felnyílt a döbbenettől. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a leheletkönnyű selymet, amely a korábban meglátogatott varrószalon dobozában fészkelt. A ruha színe olyan volt, mint a sekély tengeré, épp csak egy kicsit kékebb, mint az ő szeme. Ám amikor Edward meglátta Ma Tryon szekrényében, azonnal tudta, hogy ez lesz a megfelelő ruha, amit a varrónővel átalakíttat. Azt nem tudta, hogy May Tryon tud-e már arról, hogy selyemruhát ajándékozott valakinek, mivel nem tartózkodott otthon, amikor az édesanyja kitárta a szekrénye ajtaját. Edward gyorsan az eszébe véste, hogy ne felejtse el még az előtt megköszönni a nagylelkűségét, mielőtt véletlenül felfedezi a tényt. Különben is, ha jól ismeri a Tryon családot, Ma amúgy is valami új, látványos és méregdrága estélyit fog viselni a bálon. Nem irigyelné Ceciliától az átalakíttatott ruhát. – Honnan szerezte? – kérdezte Cecilia. – Ez legyen az én titkom. Meglepő módon Cecilia nem firtatta tovább, hanem kiemelte a ruhát a dobozból, felállt, és maga elé tartotta. – Nincs a szobában tükör – mondta kissé kábán. – Akkor az én két szememben kell megbíznia – mondta Edward. – Ön csak úgy ragyog! Az igazat megvallva Edward nem igazán értett a női divathoz. Margaret néni figyelmeztette, hogy az általa választott ruha nem éppen au courant, de az ő szemében ez pontosan olyan volt, mint az összes többi esélyi, amelyet a londoni báltermekben látott. De persze sok év telt el azóta, hogy utoljára látott londoni báltermet, és gyanította, hogy Margaret Tryon hónapokban, nem pedig években mérte a divat változását. – Két részből áll – mondta Edward segítőkészen. – Egy belső és eg külső részből.
– Alsószoknya és ruha – suttogta Cecilia. – És gyönggyel kivarrt mellrész. Valójában háromból. Edward megköszörülte a torkát. – Természetesen. Cecilia áhítattal simított végig a szoknya teljes hosszán végigfutó örvényszerű, ezüst hímzésen. – Tudom, hogy azt kellene mondanom, hogy túl finom – suttogta maga elé. – Egyáltalán nem kell ezt mondania. – Még soha nem volt ilyen gyönyörűséges ruhám. Edward szerint ez hatalmas tragédia, de érezte, hogy ha ezt hangosan is kimondja, akkor azzal elvetné a sulykot. Cecilia felpillantott, de olyan hirtelen kapta a tekintetét Edward felé, hogy az hirtelen megvilágosodásra utalt. – Azt hittem, nem megyünk el a kormányzó báljára! – Miért hitte azt? Cecilia bájosan szorította össze a száját. – Mert nem volt mit felvennem. Edward elmosolyodott, mert Cecilián látszott, hogy ő maga is észlelte a szavai abszurditását, amint elhagyták az ajkát. Cecilia felsóhajtott. – Rettenetesen hiú lehetek. – Csak azért, mert kedveli a csinos holmikat? – Edward előrehajolt, és a szája így veszélyesen közel került Cecilia füléhez. – Akkor ez mit árul el rólam? Hogy szeretek önön csinos holmikat látni? Vagy levenni róla. Szent isten, amikor figyelte, ahogy a varrónő beteszi a dobozba a ruhát, le sem tudta venni a szemét a kapcsokról. Bár nem ez lesz az az éjszaka, amikor végre szerelmeskedik a feleségével, ebben sajnálatos mód egészen biztos volt. Még mindig túl gyenge, és túl hiú is ahhoz, hog megkockáztasson egy esetleges kudarcot. De ennek ellenére kívánta a lányt. És megfogadta, hogy egy szép napon igenis lehántja majd a testéről ezt a ruhát, úgy csomagolja ki, mint eg ajándékot. Lefekteti az ágyra, szétnyitja a lábait, és… – Edward?
Nagyot pislogott. Amikor kitisztult előtte a kép, látta, hogy Cecilia aggódva figyeli. – Egy kicsit elvörösödött – mondta Cecilia, és a kézfejével megérintette Edward homlokát. – Csak nem lázas? – Meleg napunk volt – füllentette. – Nem gondolja? – Nem, nem igazán. – Ön nem is visel gyapjúból készült egyenruhát – mondta, azzal kigombolta a skarlátvörös kabátot, és kikecmergett belőle. – Biztos vagyok benne, hogy jobban fogom érezni magam, ha leülök az ablakhoz. Cecilia kíváncsian nézte, a halványzöld ruhát még mindig maga előtt tartva. Amikor Edward leült a székre, Cecilia megkérdezte: – Nem szeretné kinyitni az ablakot? Edward szó nélkül előrehajolt, és kilökte az ablakszárnyat. – Biztosan jól van? – Biztosan – nyugtatta meg. Ostobán érezte magát. Valószínűleg annak is hatott, de megérte látni a lány arcát, ahogy lepillantott a halványzöld estélyire. – Igazán csodaszép – mondta Cecilia különös arckifejezéssel, amel szinte… bánatosnak tűnt. Nem, bizonyosan téved. – Csak nincs valami baj? – Nem, nincs – válaszolt Cecilia szórakozottan, még mindig a ruhát nézve. – Nincs… – Aztán pislogott egyet, és egyenesen Edward szemébe nézett. – Természetesen nincs semmi baj, csak… Hm, szükségem van… Edward egy pillanatig csak figyelte, és nem értette, mi oka lehet ennek a hirtelen hangulatváltozásnak. – Cecilia? – Szükségem van valamire – fejezte be Cecilia a mondatot. Bár inkább bejelentésnek hangzott. – Rendben – mondta Edward lassan. Cecilia felkapta gyöngyös erszényét, az ajtóhoz sietett, és keze már a kilincsen nyugodott, amikor megtorpant. – Csak egy percre szaladok ki. Vagy pár percre. Nem maradok el sokáig.
– Én itt leszek, amikor visszatér – mondta Edward. Cecilia erre kurtán biccentett, vágyakozó pillantást vetett a ruhára, amel most az ágyon hevert, aztán kisietett a szobából. Edward egy darabig csak bámulta az ajtót, próbálta értelmezni az imént történteket. Az apja mindig azt mondta neki, hogy a női lélek örök rejtély. Talán Cecilia arra gondolt, hogy illene neki is venni valami ajándékot viszonzásul. Buta lány. Ennél több esze is lehetne. Ennek ellenére érdekelte, vajon mit választana. Felállt a székből, beljebb húzta az ablakszárnyat, és leült az ágyra. Nem akart elaludni, de amikor a szemére álom szállt… Buta kis mosoly ült ki az arcára.
Ó, istenem, istenem, istenem! Cecilia sietve ment végig az utcán, magában fohászkodott, hogy a gyümölcsárus kordéja még ott álljon a Broad Street és a Pearl Street sarkán, ahol aznap reggel látta. Azt hitte, hogy a kormányzó báljának az ügyét egyszer és mindenkorra elintézték két napja, amikor nem találtak olyan varrónőt, aki ilyen rövid idő alatt elkészítene neki egy estélyit. Ha nincs ruhája, nem tud elmenni a bálba. Ez ilyen egyszerű. Aztán ennek a megveszekedett embernek muszáj volt a világ legszebb ruháját előkerítenie, és szent ég… Legszívesebben sírva fakadt volna, hog ez mennyire igazságtalan, mert annyira fel szerette volna venni azt a ruhát. De nem mehet el a kormányzó báljára. Egész egyszerűen nem mehet el. Túl sok ott az ember. Képtelen lenne a jelenlegi kis körön belül tartani a hazugságát, ha valóban bemutatják a New York-i társaságnak. Cecilia az ajkába harapott. Csak egyetlen dolgot tehet, amellyel garantálhatja, hogy nem kell részt vennie a kormányzó bálján. Rettenetes lesz, de ebben a kétségbeesett helyzetben nem marad más megoldás. Kétségbeesésében még epret is hajlandó enni. Tudta jól, hogy mi fog történni. Nem lesz szép. Először a bőrén vörös foltok ütköznek ki. Olyan pöttyös lesz, hogy a kikötői orvos nag valószínűséggel karantént fog elrendelni himlőjárványtól tartva. És
istentelenül viszket majd. A karján még mindig ott a két heg, amit akkor szerzett, amikor legutóbb véletlenül epret evett. Addig vakarta, míg vérezni nem kezdett. Nem bírta megállni. Aztán a gyomra is tiltakozni fog. És mivel bőségesen megvacsorázott, mielőtt Edward megérkezett a ruhával, ez a tiltakozás elég látványos lesz. Huszonnégy órán át ő lesz a megtestesült nyomorúság. Egy feldagadt, viszkető, öklendező szerencsétlenség. Aztán rendbe jön. Lehet, hogy pár napig még szédeleg egy kicsit, de felépül. De ha Edward valaha is vonzónak találta… Nos… Minden bizonnyal ez kikúrálja majd. Sietve befordult a Pearl Street sarkán, és végignézett az utcán. A gyümölcsárus még mindig ott volt. Ó, hála istennek! Cecilia gyakorlatilag futva tette meg az utolsó pár yardot, és csúszva állt meg Mr. Hopchurch kordéja előtt. A nap feladata: meg kell mérgeznie önmagát. Szent isten! – Szépséges napot kívánok a kisasszonynak! – köszöntötte a férfi. Cecilia ebből arra következtetett, hogy a tekintete mégsem olyan eszelős, mint amilyennek hitte, mert a férfi nem hőkölt vissza ijedten. – Mivel szolgálhatok? Cecilia szemügyre vette a portékáját. Hamarosan leszáll az est, így már nem sok áruja maradt. Néhány nyiszlett cukkini és egy nagyobb kupac főzni való kukorica, amely bőven termett errefelé. És a sarokban a legnagyobb, legkövérebb, legémelyítőbben vöröslő eper, amit valaha látott. Nem is értette, hogy mit keres itt, amikor már ilyen későre jár az idő. Vajon a többi vásárló megsejtette, amit Cecilia már tudott? Hogy a szeplős, peckes, pirosló kúpocska nem más, mint egy apró kétségbeesés- és nyomorúságbomba? Nagyot nyelt. Menni fog. – Meglepően nagy ez az eper – mondta, és émelyegve, undorral méregette a gyümölcsöt. A gyomra már a gondolattól is felkavarodott. – Úgy bizony! – mondta Mr. Hopchurch izgatottan. – Látott már ekkorát? Az asszony igencsak büszke rá! – Szeretném megvenni – mondta Cecilia, de majdnem a torkán akadtak a szavak.
– Nem vihet csak egyet – mondta Mr. Hopchurch. – Fél tucatjával árulom. Lehet, hogy ez a magyarázat arra, hogy miért nem tudta eladni. Cecilia szánalmasan bólintott. – Akkor hatot kérek. A férfi kinyúlt, és a nagy eperszemet a zöld levelénél fogva emelte fel. – Hozott kosarat? Cecilia lenézett a kezére. Milyen buta is volt. Erre nem is gondolt. – Nem számít – mondta végül, úgysincs hat szemre szüksége. Elég lesz ez a Kolosszus-méretű is. – Hatért fizetek – nézett a férfira –, de csak egyre van szükségem. Mr. Hopchurch úgy nézett rá, mint egy eszelősre, de volt annyi önuralma, hogy nem vitatkozott. Elvette a pénzt, és a hatalmas bogyót Cecilia kezébe ejtette. – Frissen, egyenesen a kertből. Mindenképp jöjjön vissza, és mondja el, hogy ízlett! Cecilia egészen biztos volt benne, hogy a férfi nem örülne, ha beszámolót tartana az eper hatásáról, de inkább bólintott, és megköszönte az epret, majd egy csendes zugot keresett a sarkon túl. Szent isten, most muszáj lesz megennie. Eltöprengett, vajon Shakespeare Júliája is így érzett-e, mielőtt megitta az ártó főzetet. Az egész teste tiltakozott az ellen, hogy valami olyat fogyasszon el, amiről tudta, hogy mérgező. És a teste pontosan tudta, hogy ez az eper épp csak leheletnyivel gyengédebb, mint a bürök. Támaszt keresve nekidőlt az épületnek, felemelte a vörös gyümölcsöt, és a szeme elé tartotta. Aztán a gyomra, az orra, és minden idegszála ellenkezése dacára beleharapott. Este hétre Cecilia már a saját halálát kívánta. Edward is értesült erről, mivel elég határozottan azt nyögte: – Meg akarok halni! – Dehogy akar – mondta Edward a valóságosnál higgadtabban. Az esze azt súgta, hogy Cecilia rendbe fog jönni, valószínűleg csak megártott neki a
vacsorára elfogyasztott hal – habár ő is pontosan ugyanazt ette, és neki semmi baja sem lett. De borzasztó volt látni a szenvedését. Cecilia már olyan sokszor hányt, hogy most már csak valami rózsaszínes-sárgás epe jött ki belőle. Ami még ennél is rosszabb: a bőrét vörös hólyagok kezdték elborítani. – Jobb lenne orvost hívatnunk – jegyezte meg Edward. – Nem – nyöszörögte Cecilia. – Ne menjen sehova. Edward a fejét rázta. – De hiszen rosszul van. Cecilia meglepő erővel ragadta meg a kezét. – Nincs szükségem orvosra. – De van. – Nincs. – Rázta meg a fejét, majd felnyögött. – Mi az? Cecilia lehunyta a szemét, és mozdulatlanul hevert. – Megszédültem – suttogta. – Nem rázhatom meg a fejem. Most már szédeleg is? – Cecilia, komolyan úgy gondolom… – Csak ettem valamit – vágott a szavába gyengén. – Egészen biztos vagyok benne. Edward a homlokát ráncolta. Ő is erre gondolt, de a lány állapota percről percre romlott. – Halat evet vacsorára? – Aaaaaah! – Cecilia a szeme elé kapta a karját, pedig még mindig csukva volt. – Ne mondja ki ezt a szót! – Azt, hogy hal? – Elég! – Mi a baj? – Ne beszéljen ételekről! – nyögte. Edward ezen elgondolkodott. Talán mégis valamit evett. Egy darabig csak figyelte, inkább gyanakodva, mint aggodalommal. Cecilia teljesen mozdulatlanul feküdt a vetett ágyon, a karjai merev pálcaként hevertek a teste mellett. Még mindig azt a rózsaszín ruhát viselte, amely napközben is rajta volt, bár gyaníthatóan most már ki kell mosatniuk. Valószínűleg nem
került rá epe, de Cecilia erősen verejtékezett. Most, hogy Edward belegondolt, talán jobb lenne, ha kioldaná a szalagokat vagy kigombolná a ruhát, hogy valamivel enyhítse a kényelmetlenségét. – Cecilia? A lány nem mozdult. – Cecilia? – Nem haltam meg – érkezett a halk válasz. – Persze – mondta Edward, és igyekezett nem mosolyogni. – Látom, hogy nem halt meg. – Csak nagyon mozdulatlanul fekszem. Mégpedig csodálatra méltó tehetséggel. Még az ajka mozgását is alig lehetett kivenni. – Ha nagyon mozdulatlanul fekszem – folytatta Cecilia, kissé éneklő hangsúllyal –, akkor majdnem olyan érzés, hogy mégsem fogok… – Hányni? – fejezte be helyette Edward a mondatot. – Azt akartam mondani, hogy meghalni. Mert abban teljesen biztos vagyok, hogy hányni még fogok. Edward azon nyomban odatolta az ágy mellé az éjjeliedényt. – Nem most – folytatta Cecilia, és csukott szemmel lenyúlt, hogy eltolja az edényt. – De nemsokára. – Amikor a legkevésbé számítok rá? – Nem – sóhajtott Cecilia fáradtan. – Inkább akkor, amikor én számítok rá a legkevésbé. Edward próbált nem nevetni. Valamennyire sikerült is, de sejtette, hog Cecilia meghallotta a horkantását. Már közel sem aggódott miatta annyira, mint pár perccel korábban. Ha megmaradt a humorérzéke, akkor valószínűleg rendbe jön. Azt nem tudta, miért ilyen biztos ebben, de épp elég ételmérgezést látott már ahhoz, hogy úgy ítélje meg, Cecilia valószínűleg megússza, csak épp evett valamit, amit nem bírt a gyomra. A hólyagok azonban aggodalomra adtak okot. Edward hálás volt, hog nincs tükör a szobában. Ceciliának nem tetszene a látvány. Edward óvatosan leereszkedett az ágyra, kinyúlt, hogy megérintse Cecilia homlokát. De amikor a matrac megsüllyedt, Cecilia hangosan felnyögött. Az egyik karjával vakon a levegőbe csapott, és megütötte
Edward combját. – Jaj! – Sajnálom. – Dehogy sajnálja – mondta Edward mosolyogva. – Kérem, ne hintáztassa az ágyat… Edward lefejtette Cecilia ujjait a lábáról. – Azt hittem, nem szokott tengeribeteg lenni. – Nem is. – Ha ez a helyzet, akkor szerintem most már tudja, mi, a többiek, mit élünk át. – Tökéletesen elégedett voltam a tudatlanságban. – El is hiszem – dörmögte Edward kedvesen. – Ebben nem kételkedem. Cecilia fél szemét felnyitotta. – Miért érzem úgy, hogy ön élvezi a helyzetet? – Ó, egyáltalán nem élvezem. De azzal egyet kell értenem, hogy csúnya ételmérgezést kapott. Míg végtelenül együtt érzek önnel és sajnálom, már nem érzek túlzott aggodalmat az egészsége miatt. Cecilia felnyögött. Az öklendezést leszámítva valószínűleg ez volt a lehető legkevésbé hölgyhöz illő hang, amely Edward füle hallatára elhagyta az ajkát. Ezt szórakoztatónak találta. – Edward? – Tessék. Cecilia nagyot nyelt. – Pöttyök vannak az arcomon? – Attól tartok, igen. – Viszket. – Próbáljon nem vakarózni. – Tudom… Edward elmosolyodott. Csodálatosan hétköznapi beszélgetés volt. – Hozzak egy hideg vizes ruhát? – Az nagyon jólesne, köszönöm szépen. Edward felállt, óvatosan mozdult, hogy ne billentse meg a matracot túlságosan, ahogy eltűnik róla a súlya. A mosdótál mellett talált eg
törülközőt, és belemártotta a vízbe. – Ma erősebbnek látom – hallotta Ceciliát. – Annak is érzem magam. – Kicsavarta a törölközőt, és visszament az ágyhoz. Milyen különös. Akkor érezte a legerősebbnek magát, amikor gondoskodhatott a feleségéről. – Bocsánatot kérek… – Miért? Cecilia felsóhajtott, amikor Edward a homlokára simította a borogatást. – Tudom, hogy mennyire szeretett volna elmenni a keresztanyja báljára ma este. – Lesz még bál bőven. Különben is, akármennyire is szeretném önt bemutatni, kimerített volna az összejövetel. És utána kénytelen lettem volna azt nézni, ahogy másokkal táncol. Cecilia felpillantott rá. – Szeret táncolni? – Néha. – Csak néha? Edward megérintette Cecilia orra hegyét. – A partneremtől függ. Cecilia elmosolyodott, és egy kósza pillanatig Edward azt hitte, szomorúságot látott átsuhanni a lány arcán. De olyan hamar eltűnt, hogy nem lehetett biztos ebben, és amikor Cecilia ismét megszólalt, a tekintete fáradt volt, de tiszta. – Úgy vélem, ez is csak olyan, mint annyi minden az életben. Edward megérintette Cecilia arcát, és hirtelen hála áradt el a szívében ezért a pillanatért. Hála Ceciliáért. – Én is úgy vélem – dörmögte. Lepillantott. Cecilia már aludt.
Tizenkettedik fejezet Egyetlen szót sem tudok úgy papírra vetni, hogy Edward ne jönne ide hozzám, hogy arról biztosítson, amennyiben ő ott lett volna azon a mulatságon, akkor ezer örömmel táncba vitt volna. Ó, most mérges lett. zt hiszem, ezzel zavarba hozhattam. A fivére kész rémálom. Elvette tőlem a tollam! Csak azért bocsátom meg neki, mert napok óta itt raboskodunk a sátrunkban. 1753 óta szakad az eső, ez szent meggyőződésem. Drága Miss Harcourt, kérem, bocsásson meg a fivérének. Attól tartok, a páratartalom megártott az elméjének. Az eső csakugyan vigasztalanul esik, de elhozta nekünk a vadvirágok ajándékát, amelyhez foghatót még sosem láttam. A mező levendulaszín és fehér szőnyegg vált, és úgy vélem, önnek nagyon tetszene. THOMAS HARCOURT (ÉS EDWARD ROKESBY) LEVELE Cecilia Harcourtnak
Cecilia hamarosan felépült, és már csak a lábán maradt néhány heg, amel arról tanúskodott, hogy mégsem bírta megállni a vakarózást. Folytatta Thomas keresését. Edward gyakran elkísérte, és hamarosan észrevette, hogy a könnyű testmozgás javítja az erőnlétét, ezért amikor az időjárás nem volt elviselhetetlenül forró, belekarolt Ceciliába, sétálgattak a városban, apróbb ügyeket intéztek, és kérdezősködtek. És egymásba szerettek. Legalábbis Cecilia mindenképp. Nem engedte magának, hog elmerengjen, vajon Edward is ugyanígy érez-e iránta, habár egyértelmű volt, hogy a férfi élvezi a társaságát. És hogy vágyik rá. Rákapott arra, hogy jó éjt csókot adjon neki. És jó reggelt csókot is. És néha jó estét csókot is kapott. Cecilia minden egyes érintéssel, minden
összenézéssel azt érezte, egyre jobban belesüllyed a saját maga alkotta hazugságba. De ó, annyira vágyott rá, hogy igaz legyen. Boldog lehetne ezzel a férfival. Lehetne a felesége, szíve alatt hordhatná a gyermekeit, és csodálatos életük lenne… Leszámítva azt, hogy az egész egy nagy hazugság. És amikor szétesik, azt már nem úszhatja meg annyival, hogy lenyel egy szem epret. A nap feladata: nem szabad szerelembe esnie. Eddig egyetlen kis célját sem érezte ennyire kivitelezhetetlennek. Vag ami ilyen könnyen összetörhetné a szívét. Már kisebb jelek utaltak arra, hogy Edward emlékezete kezd visszatérni. Egyik reggel, amikor felvette az egyenruháját, Cecilia felé fordult, és azt mondta: – Jó ideje nem tettem ilyet. Cecilia, aki épp azt a verseskötetet olvasgatta, amelyet Edward hozott otthonról, felpillantott: – Mit? Edward nem válaszolt azonnal. A homlokát ráncolta, mintha még mindig a gondolataiban kutakodna. – Nem vettem fel az egyenruhát. Cecilia egy szalaggal megjelölte, hol tart a könyvben, majd becsukta a kötetet. – De hiszen minden reggel felveszi. – Nem. Még az előtt. – Elhallgatott, és párszor pislogott, mielőtt folytatta volna: – Connecticutban nem viseltem egyenruhát. Cecilia nagyot nyelt, próbálta félresöpörni a feszengését. – Biztos ebben? Edward végignézett magán, jobb kezével végigsimított a skarlátvörös gyapjún, amely őfelsége hadseregének katonájaként jelölte meg. – Ezt honnan kaptam? Kellett egy kis idő, mire Cecilia rájött, mire vonatkozik a kérdés. – A kabátot? Ott volt a templomban. – De nem viseltem, amikor bevittek. Cecilia döbbenten eszmélt rá, hogy ez nem kérdés, hanem állítás. – Nem tudom – mondta. – Nem hinném. Eszembe sem jutott megkérdezni.
– Nem viselhettem – vonta le a következtetést Edward. – Túlságosan tiszta volt. – Lehetséges, hogy kimosták. Edward erre a fejét rázta. – Meg kellene kérdeznünk Stubbs ezredest. – Természetesen – habozott Cecilia. Edward semmit sem mondott, de Cecilia tudta, hogy ez azt jelenti, a férfi agya dupla sebességgel zakatol, próbálja annak a kirakós képnek a keretét megalkotni, amelynek még mindig túl sok darabkája hiányzott. Kibámult az ablakon, a kezével a combján dobolva, és Cecilia türelmesen várt, míg Edward hirtelen felélénkült, és megpördült. – Még valami az eszembe jutott! – Mi? – Tegnap, amikor a Broad Streeten sétáltunk. Egy macska dörgölőzött a lábamhoz. Cecilia nem szólt semmit. Ha járt is ott macska, ő nem vette észre. – Úgy csinált, ahogy a macskák szoktak – folytatta Edward. – A pofáját nekidörgölte a lábamnak, és akkor eszembe jutott. Volt ott egy macska. – Connecticutban? – Igen. Nem tudom, miért, de azt hiszem… Mintha ő lett volna a társaságom. – Egy macska… – ismételte Cecilia. A férfi bólintott. – Valószínűleg semmit sem jelent, de… – a mondatot nem fejezte be, és megint a távolba révedt. – Azt jelenti, hogy kezd emlékezni – mondta Cecilia csendesen. Edwardnak kellett egy pillanat, hogy visszatérjen a jelenbe. – Igen. – Legalább ez egy boldog macskás emlék. Edward kérdőn nézett rá. – Arra is emlékezhetett volna, hogy megharapta. Vagy megkarmolta. – Cecilia kihúzódott az ágy szélére és felállt. – Ehelyett tudja, hogy az állat volt a társasága, amikor magányos volt. Cecilia hangja megbicsaklott, és Edward egy lépést tett felé.
– Ez a tudat vigasztal – tette hozzá Cecilia. – Hogy nem voltam egyedül? Cecilia bólintott. – Mindig is szerettem a macskákat – mondta Edward már-már szórakozottan. – Azt hiszem, ezek után még inkább. Edward arcára félmosoly ült. – Foglaljuk össze, mire emlékszem. Nem viseltem egyenruhát. – Az ujjain számolt. – Volt ott egy macska. – Tegnap azt mondta, hogy egy csónakban ült – emlékeztette Cecilia. Kint jártak a folyóparton, és a levegő sós lehelete felidézett egy emléket. Egy csónakban ült, mondta Ceciliának. Nem hajón, hanem valami jóval kisebb alkalmatosságban, amivel nem lehet túl messzire menni a parttól. – Habár… – folytatta Cecilia, mert most jobban belegondolt, mint előző nap. – Mindenképp vízre kellett szállnia, nemde? Különben hogyan jutott volna ide, Manhattan szigetére? Erre az oldalra nem vezet híd. És nem hinném, hogy úszott. – Igaz – dünnyögte Edward. Cecilia egy darabig figyelte, majd önkéntelenül is kuncogni kezdett. – Mi az? – kérdezte Edward. – A tekintete… Valahányszor megpróbál visszaemlékezni valamire. – Ó, valóban? – Próbált cinikus arcot vágni, de Cecilia tudta, hogy csak tetteti. – Igen, ilyenkor így csinál… – Cecilia összevonta a szemöldökét és a semmibe révedt. Sejtette, hogy nem sikerült pontosan visszaadnia, és eg érzékenyebb ember még azt is hihette volna, hogy gúnyt űz belőle. Edward döbbenten nézett rá. – Inkább eszelősnek tűnik. – Szerintem úgy érti, ön néz ki eszelősnek. – Meglengette a kezét a saját arca előtt. – Én csak a tükre vagyok. Edward nevetésben tört ki, majd magához húzta Ceciliát. – Egészen biztos vagyok benne, hogy még sosem láttam ilyen szépségeset a tükörben. Cecilia azon kapta magát, hogy elmosolyodik, pedig a szívében
megkondult a vészharang. Olyan könnyű volt boldognak lenni a férfival, olyan könnyű saját magának lenni. De ez nem az ő élete. És ő nem Edward felesége. Ez csak egy felvett szerep, és végül kénytelen lesz visszaadni. Ám akármennyire is igyekezett nem belekényelmesedni Mrs. Rokesb szerepébe, képtelen volt ellenállni a férfi mosolyának. Edward közelebb húzta, még közelebb, míg az orruk össze nem ért. – Mondtam már – kezdte Edward örömtől meleg hangon –, milyen boldog vagyok, hogy ön ott volt mellettem, amikor felébredtem? Cecilia felnyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a szavak mind elakadtak a torkában. A férfi eddig ilyet nem mondott, legalábbis ilyen nyíltan nem. Cecilia megrázta a fejét, de nem tudta levenni a tekintetét a férfi szeméről, és belemerült a ragyogó kék szempár melegébe. – Ha tudtam volna – folytatta Edward –, bizonyosan arra kérem, hog ne jöjjön. Ami azt illeti, egészen biztos vagyok benne, hogy megtiltottam volna. – Az ajka megrándult, valahol a grimasz és mosoly között megállapodva. – Nem mintha az önt megingatta volna, ha jól sejtem. – Nem voltam a felesége, amikor felszálltam a hajóra – mondta Cecilia csendesen. Aztán egy kicsit belehalt, amikor rájött, hogy talán ez lesz a legőszintébb kijelentése aznap. – Nem – mondta Edward –, feltételezem, nem volt az. – Oldalra hajtotta a fejét, a szemöldökét pont úgy vonta össze, ahogyan korábban Cecilia kifigurázta, de a tekintete éber maradt. – Most mi a baj? – kérdezte, amikor észrevette, hogy Cecilia tanulmányozza. – Semmi, csak majdnem ugyanolyan arcot vágott, mint az imént. A szemöldöke ugyanolyan volt, de a tekintete nem lett üveges. – Egészen megnyerőnek fest le. Cecilia felnevetett. – Nem. Csak ez olyan érdekes. Szerintem… – Elhallgatott, próbálta megfogalmazni, ő mit is gondol valójában. – Most nem próbált meg visszaemlékezni, ugye? Edward megrázta a fejét. – Csak az élet nagy kérdésein merengtem. – Ó, ugyan már! Igazából min gondolkodott? – Ami azt illeti, azon, hogy érdemes lenne utánajárni a személyes jelenlét
nélküli házasságkötésre vonatkozó törvénynek. Tudnunk kellene a frig pontos dátumát, nem gondolja? Cecilia próbált helyeselni. Csak épp sehogyan sem sikerült. Edward megigazgatta a kézelőjét, kisimította az ingujját, hogy a kabátja szépen felfeküdjön a testére. – Ön volt a második, szóval feltételezem, akkor történt, amikor a kapitányt fel tudta kérni, hogy a szertartás önre eső részét elvégezze. Cecilia alig észrevehetően biccentett – mindössze ennyire telt a torkában ülő gombóc miatt. Edward azonban mintha nem vette volna észre Cecilia feszengését, vag ha mégis, akkor biztosan azt hitte, az esküvő emlékén érzékenyült el, mert megcsókolta Cecilia ajkát, kihúzta magát, és így folytatta: – Ideje nekikezdeni a napnak, ha jól sejtem. Pár perc múlva találkozóm van Stubbs ezredessel odalent, és nem késhetem el. – Stubbs ezredessel van találkozója, és nem is szólt róla? Edward az orrát ráncolta. – Nem említettem? Bizonyára tévedésből. Cecilia nem vonta kétségbe a szavait. Edward nem titkolózott előtte. Mindent egybevetve figyelemreméltóan nyílt volt, és amikor kikérte Cecilia véleményét, valóban odafigyelt a válaszra. Cecilia úgy érezte, részben azért, mert nem volt más választása; egy ilyen nagy lyukkal az emlékezetében kénytelen volt mások meglátásaira támaszkodni. Kivéve… Nem tudta elképzelni, hogy más férfi ugyanígy tenne. Mindig is büszke volt arra, hogy az édesapja átengedte neki a háztartás vezetését, de a szíve mélyén tudta, hogy nem azért tette, mert különösebben rátermettnek találta volna a lányát. Egyszerűen nem akart ő maga ilyesmivel bajlódni. – Szeretne velem tartani? – kérdezte Edward. – Az ezredessel való találkozóra? – vonta fel a szemöldökét Cecilia. – Nem hiszem, hogy az ezredes szívesen látna. – Annál több ok, hogy velem tartson. Sokkal többet megtudok, ha az ezredes rossz hangulatban van. – Ez esetben hogyan is utasíthatnám vissza a szíves invitálást? Edward kinyitotta az ajtót, arrébb lépett, és várta, hogy Cecilia kilépjen a folyosóra.
– Különösnek tartom, hogy az ezredes ennyire titokzatos – jegyezte meg Cecilia. – Bizonyára szeretné, ha ön visszanyerné az emlékezetét. – Szerintem nem szándékosan titkolózik – mondta Edward. Belekarolt Ceciliába, mielőtt elindultak lefelé a lépcsőn, de az előző héttől eltérően most már azért, mert úriember, nem pedig azért, mert támaszra volt szüksége. Elképesztő, milyen sokat javult az utóbbi pár nap során. A fejfájás még mindig gyötörte, és természetesen az emlékezetvesztés is zavarta, de a bőre elvesztette aggasztóan szürkés árnyalatát, és habár nem állt készen egy ötven mérföldes menetelésre, legalább a napi feladatait el tudta végezni anélkül, hogy pihennie kellett volna. Cecilia persze látta rajta, hogy időnként kifáradt, de Edward erre csak annyit mondott, Cecilia úgy viselkedik, mint egy feleség. Persze ezt mosolyogva mondta. – Szerintem – fűzte tovább a szót Edward még mindig Stubbs ezredesre utalva – az a munkája, hogy titkot tartson. – De bizonyosan nem ön előtt. – Talán – mondta Edward egy vállrándítással. – De gondoljon bele: nem tudja, hol voltam és mit tettem az utóbbi pár hónapban. Egészen bizonyos, hogy nem áll a brit hadsereg érdekében, hogy jelen pillanatban titkokat bízzanak rám. – Ez abszurd! – Értékelem a megingathatatlan támogatását – mondta Edward kimért mosollyal, ahogy leértek a földszintre –, de Stubbs ezredesnek meg kell győződnie a lojalitásomról, mielőtt bármit is felfedne előttem. Ceciliát ez nem győzte meg. – El sem hiszem, hogy kételkedni merészel önben – dünnyögte. Edward tisztessége és őszintesége egyértelműen a természetéből fakadt. Hogyan lehetséges, hogy van, aki ezt nem látja? Stubbs ezredes az ajtónál állt, amikor ők beléptek az étkezdébe. A szokott mogorva arckifejezéssel várta őket. – Rokesby – mondta, amikor meglátta őket. Majd: – A felesége is önnel tartott. – Megéhezett – mondta Edward. – Értem – válaszolta az ezredes, de az orrcimpája ingerülten
megremegett, és Cecilia látta, hogy az állkapcsa megfeszül, ahogy az egyik közeli asztalhoz vezeti őket. – Remek reggelit készítenek itt – mondta Cecilia kedvesen. Az ezredes egy pillanatig csak bámult rá, majd morgott valamit, ami akár válasz is lehetett, aztán visszafordult Edward felé. – Hírt hozott? – kérdezte Edward. – És ön? – Attól tartok, nem, de Cecilia sokat segít, hátha előbb visszanyerem az emlékezetemet. Többször is bejártuk a várost, emlékfoszlányok után kutatva. Cecilia békés mosolyt erőltetett az arcára. Amit Stubbs ezredes figyelmen kívül hagyott. – Nem látom be, miképp találhatna emlékfoszlányokat itt, New Yorkban. A Connecticutban töltött időt kellene feltárni. – Ha már erre terelődött a szó – mondta Edward nyájasan. – Azon töprengtem, hogy viseltem-e egyenruhát. – Tessék? – Az ezredes hangja feszes volt és szórakozott, de nyilvánvalóan ingerült lett a hirtelen témaváltás miatt. – Ma reggel különös benyomás kelt bennem. Lehet, hogy még csak nem is idevágó, de amikor felvettem az egyenruhámat, felötlött bennem, hog hosszú ideig nem tettem ilyet. Az ezredes csak bámulta. – Nem tudom követni. – A kabát bent a kórházban… Pontosabban ez itt – mondta Edward és végigsimított a kabátja ujján. – Ez hogy került oda? Nyilvánvalóan az enyém, de szerintem nem volt nálam. – Megőriztem önnek – mondta Stubbs mogorván. – Nem lett volna kívánatos, hogy homárhátúnak bélyegezzék Connecticutban. – Nem hűek a koronához? – érdeklődött Cecilia. – Mindenütt vannak lázadók – mondta Stubbs ingerült pillantást lövellve Cecilia felé. – Olyanok, mint a gyom, és pokolian nehéz őket kiirtani. – Kiirtani? – visszhangozta Cecilia. Nyugtalanító volt ez a szóválasztás. Még csak rövid ideje tartózkodott New Yorkban, de már most látta, hogy a politikai porond sokkal összetettebb, mint ahogyan azt otthon az újságok
sugallták. Cecilia büszke brit alattvaló volt, és mindig is az lesz, de azért látta, hogy a gyarmatosítóknak is voltak jogos sérelmeik. Azonban mielőtt bármit is mondhatott volna (nem mintha szándékában állna), érezte, hogy Edward az asztal alatt megérinti a lábát, keze súlyával figyelmeztetve, hogy ne beszéljen. – Elnézést kérek – dünnyögte Cecilia illedelmesen leszegve a tekintetét. – Nem ismertem a kifejezést. Valóságos testi fájdalmat okozott kimondani ezt a hazugságot, de nyilván volt valami haszna is annak, hogy kevéssé értelmesnek tüntesse fel magát az ezredes előtt. Azt pedig végképp nem szerette volna, hogy a férfi azt higgye, ő nem hűséges a koronához. – Feltehetem akkor a kérdést – vette át a szót Edward ügyesen továbblendítve a holtpontról a beszélgetést –, hogy az, hogy Connecticutban nem volt egyenruhám, azt jelenti, hogy kémként voltam ott? – Ezt éppenséggel nem mondanám – fújt egy nagyot az ezredes. – Akkor mit mondana? – kérdezte Cecilia, de bele is harapott a nyelvébe, amikor Edward megint megszorította a combját. De ha egyszer olyan nehéz hallgatnia! Az ezredes olyan elviselhetetlen, mindig csak elejtett itt-ott egy információmorzsát, de sosem mondta meg egyenesen Edwardnak, amit tudnia kellett. – Elnézést kérek – dadogta ismét. Edward hűvös pillantással fordult feléje, ismét figyelmeztetve, hogy ne avatkozzon bele. Muszáj lesz befejeznie Stubbs ezredes bosszantását, és nem csupán Edward kedvéért. Az ezredes ismeri Thomast is, és ugyan a keresés során nem bizonyult segítőkésznek, a övőben ez megváltozhat. – A kémkedés olyan közönséges szó – mondta Stubbs ezredes biccentéssel véve tudomásul Cecilia bocsánatkérését. – Bizonyára nem olyasmi, amit egy hölgy előtt megvitathatunk. – Akkor felderítő – vetette fel Edward. – Ez pontosabb kifejezés lenne? Stubbs helyeslően mordult egyet. Edward keskeny vonallá préselte az ajkát, amit különös mód nehezen lehetett értelmezni. Nem tűnt mérgesnek, legalábbis nem annyira mérgesnek, mint amilyen Cecilia volt. Inkább azt a benyomást keltette, hog gondolatban átszűri az információkat, és takaros kis kupacokba rendezi
későbbi felhasználásra. Nagyon összeszedetten szemlélte a világot – ez a tulajdonsága kétségtelenül kétszer olyan elviselhetetlenné tette számára az emlékezetvesztést. – Elismerem – mondta Edward, és két kezének ujjait elgondolkodva támasztotta egymásnak –, hogy igen kényes helyzetben van. De ha csakugyan azt szeretné, hogy visszaemlékezzem az utóbbi pár hónap eseményeire, akkor segítenie kell ebben. – Előrehajolt. – Ugyanazon az oldalon állunk. – Sosem vontam kétségbe a lojalitását – mondta az ezredes. Edward kegyesen bólintott. – Azonban nem adhatok önnek olyan információt, amit hallani szeretne. – Azt mondja, hogy tudja, mivel foglalatoskodott Edward? – vágott közbe Cecilia. – Cecilia… – Edward hangja gyengéd figyelmeztetés volt. Amit Cecilia figyelmen kívül hagyott. – Ha tudja, hogy mit csinált, akkor el kell mondania neki – közölte nyomatékosan. – Kegyetlenség, ha nem teszi meg. Segíthet visszanyerni az emlékezetét. – Cecilia… – ismételte Edward immár nagyobb éllel. Cecilia azonban képtelen volt hallgatni. Edward intésére ügyet sem vetve belenézett Stubbs ezredes szemébe, és így szólt: – Biztosra veszem, ha azt szeretné, hogy emlékezzen arra, mi történt Connecticutban, akkor elmond neki mindent, amit ön tud. Az ezredes farkasszemet nézett vele: – Ez így szép és jó, Mrs. Rokesby, de abba belegondolt, hogy bármi, amit mondok, az befolyásolhatja a férje által felidézett emlékeket? Nem engedhetem meg, hogy a saját információimmal, amelyek lehetnek pontosak is meg nem is, kiszínezzem az emlékeit. – Én csak… – Cecilia harci kedve némileg alábbhagyott, amikor ráébredt, hogy az ezredes felvetése jogos. Ennek ellenére Edward lelki békéje nem ér meg ennyit? Szigorú ráncok jelentek meg Edward szája szegletében. – Hadd kérjek bocsánatot a feleségem nevében. – Ne! – mondta Cecilia. – Majd én bocsánatot kérek a magam
nevében. Elnézést. Nehéz a helyzetet az ön nézőpontjából látni. – Csak azt szeretné, ha a férje felépülne – mondta Stubbs ezredes meglepő kedvességgel. – Így van – mondta Cecilia hevesen. – Még akkor is… Megállt benne az ütő. Még akkor is, ha ez a saját bukását jelenti? Eg kártyavárban élt, és abban a pillanatban, hogy Edward visszanyeri az emlékezetét, mindennek vége. Majdnem felnevetett a keserű irónia miatt. Vég nélkül vitatkozik az ezredessel, olyasmiért küzd, ami miatt a végén úgyis megszakad a szíve. De nem bírta megállni. Azt akarta, hogy Edward felépüljön. Mindennél obban akarta. Jobban, mint… A szíve összefacsarodott. Jobban, mint megtalálni Thomast? Nem. Annál biztosan nem. Lehet, hogy ő maga sem jobb Stubbs ezredesnél, aki visszatart olyan tényeket, amelyek segíthetnék Edwardot az emlékezésben. De Thomas a bátyja. Edward megértené. Vagy legalábbis ezt mondogatta magának. – Cecilia? – Hallotta Edward hangját, de mintha egy alagút végéből szólt volna. – Kedvesem? – A férfi megfogta a kezét, majd dörzsölni kezdte. – Jól van? Jéghideg a keze. Cecilia lassan visszatért a jelenbe, nagyot pislogott, ahogy Edward aggódó arcába nézett. – Mintha csuklott volna – mondta. Cecilia az ezredesre nézett, aki szintén aggódva figyelte. – Elnézést – mondta, amikor rájött, hogy a csuklásnak tűnő hang elfojtott zokogás lehetett. – Nem is tudom, mi ütött belém. – Semmi baj – mondta Stubbs ezredes Ceciliának, és döbbent tekintete alapján Edward nagy meglepetésére. – Hiszen Rokesby kapitány felesége. Az isten rendelése, hogy ön az ő jóllétét minden más elé helyezze. Cecilia pár pillanatig hallgatott, majd megkérdezte: – Ön házas, Stubbs ezredes? – Az voltam – érkezett a kurta felelet, és az arca elárulta, hogy mire céloz. – Őszinte részvétem – suttogta Cecilia. Az általában sztoikus ezredes nagyot nyelt, és a szemében fájdalom
villant. – Sok év telt el azóta, de mindennap gondolok rá. Cecilia hirtelen ötlettől vezérelve kinyúlt, és megfogta az ezredes kezét. – Biztos vagyok benne, hogy ő is tudja. Az ezredes feszesen bólintott, majd fújtatott, míg összeszedte magát. Cecilia elvette a kezét; a kapcsolódás röpke pillanata elmúlt, és bármi ennél hosszabb kínossá vált volna. – Mennem kell – mondta Stubbs ezredes, és Edwardra nézett. – Remélem, tudja, imádkozom az emlékezete visszatéréséért. És nem csak azért, mert olyan információ birtokában lehet, amely kulcsfontosságú lehet az ügyünkre nézve. Nem tudom, milyen érzés hónapokat elveszíteni, de nem hiszem, hogy jólesik az ember lelkének. Edward ezt bólintással nyugtázta, majd mindketten felálltak. – Mindenesetre, Rokesby kapitány – folytatta a férfi –, azért küldték Connecticutba, hogy információt gyűjtsön a kikötőikről. Edward összevonta a szemöldökét. – Nem különösebben jók a térképészeti képességeim. – Nem hiszem, hogy bárki is térképeket keresett, de nyilván az is hasznos lenne. – Ezredes? – szólalt meg Cecilia, és felállt ő is. A férje felé fordult, és megkérdezte: – Edwardnak valami különleges után kellett nyomoznia? Vag inkább afféle általános ténygyűjtő körút volt? – Attól tartok, ezt nem mondhatom meg. Ezek szerint valami különlegesről lehetett szó. Annak sokkal több értelme volt. – Köszönöm – mondta udvariasan, és pukedlizett. Az ezredes szalutált. – Asszonyom, Rokesby kapitány. Cecilia figyelte, ahogy Stubbs megfordult, hogy távozzon, de mielőtt eg lépést is tett volna, visszafordult. – Kapott hírt a fivéréről, Mrs. Rokesby? – Nem. Wilkins őrnagy azonban roppant segítőkész volt. Az egyik emberével átnézette a kórházi nyilvántartást a kedvemért. – És? – Attól tartok, semmi. Sehol nincs róla említés.
Az ezredes lassan bólintott. – Ha valaki tudja, hogyan kell valakit előkeríteni, az Wilkins. – Hamarosan elmegyünk Haarlembe – mondta Cecilia. – Haarlembe? – Stubbs Edwardra nézett. – Miért? – A gyengélkedőbe. Tudjuk, hogy Thomas megsebesült. Lehetséges, hogy odavitték. – De bizonyára nem maradt volna ott. – Lehet, hogy valaki tud róla – mondta Cecilia. – Érdemes utánajárni. – Természetesen – biccentett Stubbs ezredes ismét, először Cecilia, majd Edward felé. – Sok sikert kívánok hozzá. Cecilia figyelte a távozó ezredest, és Edwardhoz fordult, amint a férfi felettese kilépett a helyiségből. – Elnézést kérek. Edward felvonta a szemöldökét. – Nem kellett volna beleszólnom. Az ön dolga volt kérdéseket feltenni, nem az enyém. – Ne aggódjon – mondta Edward. – Először nem tetszett, de sikerült visszájára fordítania a helyzetet. Nem is tudtam, hogy özvegyember. – Nem is értem, miért kérdeztem rá – vallotta be Cecilia. Edward rámosolygott, megfogta a kezét, és biztatóan megpaskolta: – Jöjjön, üljünk le, és együnk valamit. Mint mondta, remek reggelit készítenek itt. Cecilia hagyta, hogy a férfi visszavezesse az asztalhoz. Furcsán gyengének, ingatagnak érezte magát. Mindig is azok közé tartozott, akiknek a nap kezdéséhez kiadós reggelire van szükségük. – Azonban el kell mondanom – merengett Edward, ahogy leült vele szemben –, tetszett, hogy egy ilyen rendíthetetlen harcos van mellettem. Cecilia erre felkapta a fejét. A harcos nem tűnt kiérdemelt bóknak. – Nem hiszem, hogy tudatosult önben, milyen erős – mondta Edward. Cecilia nagyot nyelt. – Köszönöm. – Elmenjünk ma Haarlembe? – Ma? – Azonnal feléledt. – Biztos benne? – Egy ideje sokkal jobban érzem magam. Szerintem vállalhatom az utat a
sziget túlsó végébe. – Csak akkor, ha biztos benne… – A reggeli után elrendezem a bérkocsit. – Intett a fogadósnak, hog öhet az étel, majd visszafordult Cecilia felé. – Ma reggel csak Thomasszal foglalkozzunk. Nem árt egy kicsit felfüggesztenem a saját nyomozásomat. Legalább a mai napra. – Köszönöm. Nem számítok arra, hogy bármit is megtudunk, de képtelen lennék úgy élni, hogy meg sem próbáltuk. – Egyetértek. Az lenne a legjobb, ha… Ah! Szalonna! – Edward arca felragyogott, amikor a fogadós letette az asztal közepére egy tálon a pirítós kenyeret és a szalonnát. Már nem volt forró, de ez nem sokat számított, mert Edward már farkaséhes volt. – Mondja meg őszintén… – folytatta, és ropogtatni kezdett egy falatot szándékosan mellőzve az asztali illemet –, evett már ennél ízletesebbet? – Ízletesebbet? – kérdezte Cecilia kétkedve. Edward csak legyintett. – Hiszen ez szalonna! Hogyan is tűnhetne a világ kietlennek, amikor az ember szalonnát eszik? – Érdekes filozófia. Edward pimaszul vigyorgott. – Nekem jelen pillanatban megteszi. Cecilia elengedte magát, és ő is kinyúlt az ételért. Ha a szalonna csakugyan a boldogsággal egyenlő, akkor ki ő, hogy ezzel vitába szálljon? – Tudja… – mondta félig teli szájjal. (Ha Edward félreteheti az illemet, akkor isten a megmondhatója, hogy ő is.) – Igazából ez nem túl jó szalonna. – De máris jobban érzi magát, nem igaz? Cecilia félbehagyta a rágást, félrehajtotta a fejét, és elgondolkodott. – Igaza van – kénytelen volt elismerni. Edward arcára megint kiült az a csibészes mosoly: – Általában igazam szokott lenni. Ám ahogy folytatták a kedélyes eszegetést, Cecilia rájött, hogy nem a szalonnától lett ilyen boldog, hanem a vele szemben ülő férfi miatt. Bárcsak valóban az övé lehetne.
Tizenharmadik fejezet ltalában megvárom, míg levelet kapok tőled, mielőtt megírnám a sajátomat, de több hét telt el, amióta utoljára hallottam felőled, és Edward ragaszkodik hozzá, hogy ne habozzunk, és küldjünk üzenetet. Habár kevés a mondanivalóm. Meglepő, milyen sok időt töltünk semmittevéssel. Vagy masírozással. De feltételezem, nem szeretnél egy oldalnyi panaszáradatot olvasni a menetelés művészetéről és tudományáról. THOMAS HARCOURT LEVELE HÚGÁNAK, CECILIÁNAK
Haarlem pontosan olyan volt, mint amilyenre Edward számított. A gyengélkedő épp olyan elhanyagolt volt, mint amilyennek Wilkins őrnagy lefestette, de szerencsére az ágyak többsége üresen állt. Ennek ellenére Ceciliát szemmel láthatóan felzaklatták az ottani állapotok. Némi időbe telt, mire megtalálták az igazgatót, és persze nem kevés hízelgésbe, hogy meggyőzzék, nézze át a nyilvántartást, de ahogy Wilkins megjósolta, sehol nem találtak említést Thomas Harcourtról. Cecilia azon töprengett, esetleg nem minden beteget iktattak, és Edward nem is vethette a szemére, hogy megkérdezte – a tisztaság általános szintje nem keltett bizalmat a gyengélkedő szervezettségét illetően. Azonban ha van valami, amit a brit hadsereg sosem vett félvállról, az a nyilvántartás. A betegek listája volt szinte az egyetlen kifogástalan a gyengélkedőben. A nyilvántartás minden egyes lapja gondosan megírt sorokból állt, minden egyes név mellett ott állt az illető rangja, az érkezésének időpontja, a távozás időpontja és mikéntje, a sérülés vag betegség rövid leírásával. Ennek eredményeként megtudták, hogy a cornwalli Roger Gunnerly közlegény felépült a jobb combján keletkező tályogból, a manchesteri Henry Witherwax közlegény viszont elhunyt a hasát ért lőtt seb miatt.
Thomas Harcourtról azonban semmi. A nap nagyon hosszúra nyúlt. A New Yorkból Haarlembe vezető utak rettenetesek voltak, és a bérkocsi sem bizonyult sokkal jobbnak, de miután elfogyasztották a kiadós vacsorát a Fraunces tavernában, mindketten visszanyerték erejüket. Aznap jelentősen kisebb volt a levegő páratartalma, mint előző nap, és estére kellemes szellő hozta feléjük a tenger sós páráját, így a hosszabbik úton mentek vissza az Ördögfej fogadóba, lassan sétálva a fokozatosan elnéptelenedő utcákon Manhattan szigetének alsó csücskében. Cecilia belekarolt Edwardba, és noha illendő távolságot tartottak egymástól, mintha minden egyes lépés közelebb vitte volna őket egymáshoz. Ha nem lettek volna ilyen távol az otthonuktól, ha nem dúlt volna körülöttük a háború, tökéletes este lett volna. Némán sétáltak a vízparton, figyelték, ahogy a sirályok le-lecsapnak a halakra, majd Cecilia így szólt: – Bárcsak… – De nem fejezte be. – Bárcsak mi? – kérdezte Edward. Cecilia csak rövid hallgatás után válaszolt, akkor is lassú, szomorú fejcsóválás kíséretében: – Bárcsak tudnám, mikor kell feladni. Edward tudta, hogy mit kellene tennie. Ha színpadon játszotta volna a szerepet vagy egy hősi regény főszereplője lett volna, akkor most azt mondaná Ceciliának, hogy sosem szabad feladniuk, a szívük legyen bátor és erős, és addig kell kutatniuk Thomas után, míg az utolsó szálat is fel nem göngyölítették. De nem fog hazudni neki, és nem fog hiú reményt sem táplálni benne, ezért csak annyit mondott: – Nem tudom. És afféle néma egyezség gyanánt csöndesen megálltak egymás mellett, bámulták a nyílt vizet a lenyugvó nap halványuló fényében. Cecilia szólalt meg először: – Úgy gondolja, hogy meghalt, ugye? – Szerintem… – Nem akarta kimondani, de még gondolni sem rá. – Szerintem valószínűleg meghalt, igen. Cecilia bólintott, a szemében inkább lemondás, mint szomorúság látszott. Edward elgondolkodott, miért érzi ezt mégis szívet tépőbbnek. – Vajon könnyebb lesz, ha már biztosan tudom? – Nem tudom. A remény elvesztése a biztos igazsággal szemben? Nem könnyű megítélni.
– Nem. – Hosszasan elgondolkodott ezen, le sem véve a tekintetét a látóhatárról. Végül, épp amikor Edward már azt hitte, Cecilia nem akarja folytatni a beszélgetést, hozzátette: – Azt hiszem, inkább tudni akarnám. Edward bólintott, habár Cecilia nem is nézett rá. – Azt hiszem, egyetértek. Cecilia ekkor megfordult. – Csak hiszi? Nem biztos benne? – Nem. – Én sem. – Kiábrándító volt ez a nap – dörmögte Edward. – Nem – Cecilia szava meglepte. – A kiábránduláshoz másfajta kimenetelre kellett volna számítani. Edward végigmérte. Nem kellett hangosan kimondania a kérdést. – Tudtam, hogy csekély a valószínűsége, hogy Thomas nyomára bukkanunk. De meg kellett próbálnunk, nem igaz? Edward megfogta a kezét. – Meg kellett próbálnunk – helyeselt, majd valami felötlött benne. – Ma nem fájt a fejem. Cecilia szemében megcsillant az öröm. – Tényleg? Ez csodálatos. Szólnia kellett volna róla. Edward szórakozottan vakargatta a nyakát. – Azt hiszem, eddig fel sem tűnt. – Ez egyszerűen csodálatos! Annyira örülök. És… – Lábujjhegyre állt, és gondolkodás nélkül megcsókolta Edward arcát. – Nagyon örülök – ismételte. – Nem szeretem látni, hogy fájdalmai vannak. Edward az ajkához emelte Cecilia kezét. – Nem bírnám elviselni, ha fordítva lenne. – Ez igaz is volt. A gondolat, hogy Ceciliát fájdalmak gyötrik, jeges markába szorított a szívét. Cecilia halkan felnevetett. – Remek ápoló volt, amikor múlt héten betegeskedtem. – Igen, de inkább nem ismételném meg, szóval maradjon egészséges, rendben? Cecilia lepillantott, már-már szégyellősen, majd megborzongott. – Fázik?
– Egy kicsit. – Haza kellene mennünk. – Azt mondta, haza? Edward kuncogott. – Megvallom, sosem hittem volna, hogy egy ördögről elnevezett helyen fogok lakni. – Képzelje el – mondta Cecilia és arca egészen felragyogott a pajkos mosolytól –, milyen lenne otthon, Angliában egy Ördögmajor nevű hely! – Vagy Lucifer-lak? – Sátán Apátság? Mindketten nevetésben törtek ki, és Cecilia még fel is pillantott az égre. – Várja a villámokat? – Vagy azt, vagy a sáskajárást. Edward belekarolt, és elindította a fogadó felé vezető úton. Nem jártak messze, alig pár perc sétára lehettek. – Mindketten viszonylag jó emberek vagyunk – mondta Edward előrehajolva, mintha egy szaftos pletykát készülne Ceciliával megosztani. – Szerintem nem érdemeltünk ki bibliai csapást. – Reménykedjünk benne. – A sáskákat valószínűleg még elviselném – merengett Edward –, de nem vállalnék felelősséget a viselkedésemért, ha a folyó vérré változna. Cecilia erre horkantva nevetett fel, majd tovább szőtte a gondolatot: – Én szívesen elkerülném a keléseket is. – És a tetveket – Edward megborzongott. – Mocskos kis férgek, ha megbocsátja a szóválasztásomat. Cecilia felpillantott rá: – Volt tetves? – Minden katona elkapja egyszer – mondta. – Ez is a foglalkozással járó veszély. Cecilia kissé viszolyogva nézett rá. Edward pimasz arccal hajolt előre. – Most már teljesen tiszta vagyok. – Remélem is. Több mint egy hete lakunk közös szobában. – Ha már erre terelődött a szó… – dörmögte Edward. Egyikük sem figyelt különösebben az útra, de a lábuk maguktól is visszatalált a fogadóba.
– Újra itthon – jegyezte meg Cecilia kissé csúfondárosan. Edward kinyitotta neki az ajtót. – Csakugyan. A fő helyiségben összegyűlt tömeg most zajosabb volt a szokottnál, ezért Edward Cecilia derekára tette a kezét, és a helyiség szélén gyengéden a lépcső felé terelte. Tudta, hogy nem reménykedhet ennél jobb szállásban, de egy hölgy részére ez nem való tartós itt-tartózkodásra. Ha Angliában lennének, akkor soha nem… Félresöpörte a gondolatot. Nem Angliában voltak. A normális szabályok most nem érvényesek. Normális. Már arra sem emlékezett, ez a szó mit jelent. Van egy púp a fején, ami elnyelte három hónap emlékeit, a legjobb barátja nyom nélkül elveszett, és még a hadseregnek sem tűnt fel a hiánya, és valamikor a nem túl távoli múltban személyes jelenlét nélkül kötött házasságot. Személyes jelenlét nélküli házasságkötés. Szent isten, a szülei meg fognak döbbenni. És az igazat megvallva, ő is megdöbbent. Edward nem volt olyan, mint a félelmet nem ismerő öccse, Andrew, aki csak a móka kedvéért is fittyet hányt a szabályokra. Ha az élet fontos dolgairól volt szó, annak megfelelően állt neki. Még abban sem volt biztos, hogy a személyes elenlét nélküli házasságkötés egyáltalán törvényesnek számít Angliában. Ami elvezetett a következő ponthoz. Valami nem teljesen stimmelt ezzel az egész helyzettel. Edward nem tudta, Thomas mit mondott vagy tett, amivel rávette, hogy feleségül vegye Ceciliát, de úgy érezte, több is van a háttérben, mint amit a nő elmondott neki. Valószínűleg több, mint amit Cecilia maga tud, de az igazság sosem fog kiderülni, míg Edward vissza nem nyerte az emlékezetét. Vagy meg nem találják Thomast. Jelen pillanatban Edward nem is tudta, melyik a kevésbé valószínű. – Edward? Nagyot pislogott, és Ceciliára nézett, aki a szobájuk ajtaja mellett állt, az arcán kissé derűs mosollyal. – Megint olyan arcot vágott – mondta. – Nem az emlékezőset, hanem mintha nagyon törné a fejét. Ez nem lepte meg.
– Töröm a fejem a nagy semmin – hazudta, és elővette a szobakulcsot. Nem akarta felfedni Cecilia előtt a gyanakvását, legalábbis egyelőre nem. Edward nem kételkedett benne, hogy Thomasnak oka volt elrendezni ezt a frigyet; a barátja jó ember, és bizonyosan a húga javát kereste, de ha Ceciliát hamis indokkal vették rá a házasságra, akkor azon bizonyosan felháborodik. Talán Edwardnak jobban kéne törekednie arra, hogy feltárja az igazságot, de komolyabb problémái is akadtak most ennél, és ami azt illeti, szeretett Cecilia férje lenni. Mi a csudáért bolygatná meg ezt a boldog egyensúlyt, amit elértek? Hacsak… Van egy ok, amiért felborítana mindent. Szeretkezni akart a feleségével. Itt az ideje. Itt kell lennie. A vágya… A késztetése… Robbanással fenyegettek attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta. Talán azért, mert a Stubbs ezredessel való beszélgetésből rájött, ki ez a nő. Talán azért, mert már a kórházi ágyban is érzékelte az aggodalmát és elkötelezettségét, de amikor kinyitotta a szemét, és először meglátta az aggodalommal, majd a meglepettséggel teli zöld szempárt, Edwardot hihetetlen megkönnyebbülés fogta el, mintha a körülötte levő levegő a fülébe suttogott volna. Ő az. Ő az igazi. És akármennyire gyenge volt is, akarta a lányt. De most… Ugyan nem nyerte vissza az erejét teljesen, de egyértelműen elég erős már. Odapillantott a nőre, aki még mindig mosolygott, és úgy nézte, mint akinek édes kis titkai vannak, vagy talán mintha azt hinné, Edwardnak vannak. Mindegy is, roppant derűsnek tűnt így félrehajtott fejjel, ahog megkérdezte: – Ki fogja nyitni az ajtót? Edward elfordította a kulcsot a zárban. – Még mindig a nagy semmin töri a fejét? – incselkedett vele, ahog Edward kitárta előtte az ajtót. Nem. Eltöprengett, vajon Cecilia tudatában van-e annak a finom kis táncnak,
amit minden este eljártak lefekvés előtt. Cecilia ilyenkor idegesen nyelt egyet, Edward lopva rá-rápillantott. Cecilia felkapta az egyetlen könyvüket, Edward alaposan szemügyre vette a skarlátvörös kabáton megülő (vagy a obbára nem létező) szöszöket. Cecilia minden este lefekvés előtt ideges csacsogással töltötte meg a szobát, nem is igazán nyugodott meg addig, míg Edward be nem mászott mellé az ágyba, és jó éjt nem kívánt neki. Mindketten tudták, ezek a szavak mit jelentenek. Nem ma éjjel. Még nem. Vajon Cecilia rájött, hogy Edward is jelre vár? Egy pillantásra, eg érintésre… bármire, ami tudatja vele, hogy készen áll. Mert ő készen állt. Nagyon is. És úgy gondolta… talán… Cecilia is. Csak még ő maga nem tudott róla. Amikor beléptek a szűkös szobába, Cecilia odasietett a mosakodóállványhoz. Még az első nap azt kérte a fogadóstól, hogy minden nap töltsék meg friss vízzel a mosdótálat. – Gyorsan megmosom az arcom – mondta, mintha Edward nem tudná, mit csinál, amikor vizet fröcsköl magára, mintha nem ezt tenné minden áldott este. Míg Cecilia mosakodott, Edward keze a kézelő gombjaira vándorolt, sorra átbújtatta őket a lyukakon, majd leült az ágy szélére, hogy levegye a csizmáját. – Nagyon ízletesnek találtam ma este a vacsorát – mondta Cecilia, gyors pillantást vetve felé a válla felett, mielőtt benyúlt volna a szekrénybe a hajkeféért. – Egyetértek – válaszolta Edward. Ez is a duett része volt, a bonyolult koreográfiának lépései, melyek elvezettek addig, hogy az ágy ellentétes oldalán bebújnak a takaró alá, ami azzal ér véget, hogy Edward úgy tesz, mintha nem minden egyes reggel Ceciliával a karjaiban ébredne. Cecilia figyelte, hogy Edward másképp viselkedik-e, fürkészte az arcát, a mozdulatait. Ceciliának nem kellett elmondania, hogy Edward tudja, ez az igazság. Cecilia szeme olyan volt, mint az üveg, halványzöld és fényes, és nem tudta elrejteni az érzelmeit. Edward még azt sem tudta róla elképzelni, hog tud titkot tartani, mert bizonyosan meglátszana az arcán, a telt ajkakon,
amelyek mintha sosem tudnának mozdulatlanok lenni. Még akkor is, ha Cecilia hallgatott, az arca finoman meg-megrezzent. A szemöldöke megrándult, az ajka kissé felnyílt, épp csak annyira, hogy a levegő áthatoljon. Edward nem tudta, hogy ezt más is észrevette-e. Feltételezte, hogy első pillantásra Cecilia higgadtnak tűnhet. De ha az ember rászánja az időt, hogy megfigyelje, akkor túllát az ovális arcon, sőt még azokon a vonásokon is, amelyeket a másodrendű miniatűr megörökített, amit Edward annyiszor tanulmányozott… Akkor lehetett meglátni. A kis rezdüléseket, amelyek a gondolataival összhangban keltek táncra. Edward néha úgy érezte, az örökkévalóságig tudná nézni, és akkor sem unná el. – Edward? Nagyot pislogott. Cecilia a kis fésülködőasztalnál ült, és kíváncsian figyelte őt. – Bámult – mondta Cecilia. Már leengedte a haját. Nem volt olyan hosszú, mint amilyennek Edward először hitte, amikor a kórházban azon a napon kiszabadultak a tincsek a hajtűk fogságából. Minden este végignézte, ahogy megfésülködik, és némán mozgó ajakkal számolja a mozdulatokat. Már-már megbabonázta, ahogy a haj felszíne és fénye folyton változott, amikor a kefét végighúzta a tincseken. – Edward? Megint rajtakapta, hogy gondolatban máshol jár. – Elnézését – mondta. – Elkalandoztak a gondolataim. – Biztosan nagyon fáradt. Megpróbált nem túl sokat beleképzelni ebbe a kijelentésbe. – Mert én az vagyok – tette hozzá Cecilia. Annyi mindent jelenthetett ez az egyszerű mondat. A legegyszerűbb: Hosszú napunk volt. Fáradt vagyok. De Edward tudta, hogy ennél többről van szó. Cecilia mindig is ügyelt arra, hogy Edward ne erőltesse túl magát, ezért biztosan arra is utalt: Ha én fáradt vagyok, akkor bizonyosan ön is az. És persze ott az igazság. A legegyszerűbb, legalapvetőbb: Ha azt mondom önnek, hogy fáradt vagyok… Ha azt hiszi, hogy nincs kedvem hozzá…
– Szabad? – dörmögte, és a kefe után nyúlt. – Tessék? – Cecilia torkán látszott az erek lüktetése. – Ó, erre semmi szükség. Már majdnem végeztem. – Épp csak a felénél tart. Cecilia összezavarodva ráncolta a szemöldökét. – Ezt hogy érti? – Csak huszonnyolcszor húzta át rajta a kefét. Általában ötvenszer szokta. Cecilia meglepetten tátotta el a száját. Edward le sem tudta venni róla a szemét. – Tudja, hogy esténként hányszor húzom végig a kefét a hajamon? Edward alig észrevehetően vállat vont, pedig egész teste megfeszült, amikor Cecilia a nyelvével megnedvesítette a felső ajka bal szegletét. – A szokások rabja – mondta. – És én jó megfigyelő vagyok. Cecilia letette a hajkefét, mintha a szokásos cselekedete félbeszakításával valamiképp változtathatna a személyiségén. – Nem tudtam, hogy ennyire kiszámítható vagyok. – Nem kiszámítható – válaszolt Edward. Kinyúlt, és a kezébe vette az ezüst kefét. – Következetes. – Köv… – És mielőtt rákérdezne – vágott a szavába Edward –, ezt bóknak szántam. – Nem szükséges megfésülnie a hajam. – Már hogyne lenne. Ha visszaemlékszik, ön leborotválta a szakállamat. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. – Igen, de nekem… – Pszt… – csitította, majd a kefével végigsimított a már fényes és kibontott hajon. – Edward, én… – Huszonkilenc – mondta, mielőtt Cecilia befejezhette volna az újabb tiltakozást. – Harminc. Érzékelni lehetett a pillanatot, amikor Cecilia megadta magát az akaratának. Addig merev derékkal ült, de most ellazult, és a levegő lágyan, de nem egészen sóhajként hagyta el az ajkát.
Edward némán számolt tovább: harminckettő, harminchárom, harmincnégy. – Kellemes, ugye? – Mmm. Edward elmosolyodott. Harmincöt, harminchat. Elgondolkodott, Cecilia észrevenné-e, ha átlépné az ötvenet. – Van, aki gondoskodjon önről? – kérdezte. Cecilia nagyot ásított. – Milyen buta kérdés. – Szerintem nem az. Mindenkinek jár egy kis gondoskodás. Egyeseknek, ha jól sejtem, még több is. – Thomas gondoskodik rólam – válaszolta végül. – Vagyis gondoskodott. Nagyon rég nem láttam. Én is gondoskodó leszek, fogadta meg Edward. – Olyan gondosan ápolt, amikor beteg voltam – mondta ki Edward hangosan. Cecilia megfordult, épp csak annyira, hogy látszódjon zavart arckifejezése. – Mi sem természetesebb. – Nem mindenki tette volna meg – mutatott rá Edward. – Hiszen az ön fe… – ám a mondatot már nem fejezte be. Negyvenkettő, negyvenhárom. – Csak majdnem a feleségem – mondta Edward halkan. Csak Cecilia arcának körvonalát láthatta, még csak nem is a teljes arcélét. De tudta, hogy Cecilia nem vesz levegőt. Érezte abban a pillanatban, hogy a nő mozdulatlanná vált. – Negyvennyolc – mormolta. – Negyvenkilenc. Cecilia lefogta Edward kezét. El akarja húzni a pillanatot? Megállítani az időt, hogy ne kelljen szembesülnie a meghittség felé elkerülhetetlenül megteendő lépéssel? Cecilia is akarta. Edward tudta jól. Hallotta a gyenge sóhajokban, amikor csókolták egymást, az édes hangokban, amikről Cecilia talán nem is tudta, hogy elhagyták az ajkát. Érezte a vágyát, amikor az ajkuk összeért, mesterkéletlenül, kíváncsian.
Megfogta Cecilia kezét, amely még mindig az övén nyugodott, és a szájához emelte. – Ötven – suttogta. Cecilia nem mozdult. Edward halk, óvatos léptekkel átment a másik oldalára, Cecilia ujjait áttette egyik kezéből a másikba, hogy a hajkefét visszatehesse a kis fésülködőasztalra. Majd ismét az ajkához emelte Cecilia ujjait, ám ez alkalommal finoman maga felé is húzta, hogy felsegítse. – Ön csodaszép – suttogta, de a szavak elégtelennek tűntek. Cecilia annyival több volt, mint egy csinos arcocska, és ezt szerette volna elmondani neki, de ő nem költő, nem tudta ezt szavakba önteni, különösen úgy, hogy a levegő egyszerre felforrósodott és sűrű lett közöttük a vágytól. Megérintette az arcát, elgyönyörködött a selymesen puha bőrében, ahogy kérges ujjaival végigsimított rajta. Cecilia felnézett rá tágra nyílt szemekkel, és látszott rajta, hogy végtelenül ideges, sokkal feszültebb, mint amire Edward számított, tekintve, hogy milyen közel kerültek egymáshoz az utóbbi egy hétben. De neki sosem volt dolga szűzzel, lehet, hogy mind ilyen. – Ez nem az első csókunk – emlékeztette, és gyengéden megcsókolta. Cecilia ennek ellenére nem mozdult, de Edward meg mert volna esküdni rá, hogy hallja a szíve zakatolását. Vagy talán rajta keresztül hallotta, a kezükön át. A szívükön át. Csak nem kezd beleszeretni Ceciliába? El sem tudta képzelni, mi más okozhatná ezt az érzést, mintha a napjai addig nem is igazán kezdődnének el, míg nem látta a mosolyát. Igen, kezd beleszeretni. Már félig meg is történt, mielőtt egyszer is találkoztak volna, és ugyan lehet, hogy soha nem is fog emlékezni az eseményekre, amelyek ehhez a pillanathoz vezettek, de erre emlékezni fog. Erre a csókra. Erre az érintésre. Erre az éjszakára. – Ne féljen – suttogta ismét megcsókolva, ez alkalommal a nyelvével cirógatva Cecilia ajkát. – Nem félek – mondta Cecilia, de a hangja épp elég furcsán csengett ahhoz, hogy Edward felfigyeljen rá. Megérintette Cecilia állát, feljebb emelte
az arcát, és fürkészve nézett a szemébe, hátha ott a válasz. Sokkal könnyebb volna, ha tudná, mire keresi a választ. – Csak nem volt valaki – nem akarta kimondani –, aki bántotta? Cecilia értetlenül nézett fel rá, egészen addig, míg Edward mély levegőt nem vett, hogy kifejtse. – Nem – vágta rá Cecilia hirtelen, épp időben megértve a célzást, és íg megmentette Edwardot a magyarázkodástól. – Nem – ismételte. – Esküszöm. Edwardot egészen mellbe vágta a megkönnyebbülés. Ha valaki bántotta, megbecstelenítette volna… Az nem számítana, hogy már nem szűz, de az egész életét arra áldozná, hogy azt az aljas gazfickót törvény elé állíttassa. A szíve – nem, a lelke – mást nem is engedne. – Gyengéd leszek – ígérte. Kezét finoman végighúzta Cecilia nyaka vonalán a kulcscsont pőreségéig. Még nem öltözött át a hálóingébe, a nappali ruhája anyaga ugyan merevebb volt, zavaró gombsorral és csipkével, mégis sokkal nagyobb bőrfelületet hagyott szabadon, a válla ívétől egészen a melle finom halmáig. Ott csókolta meg, a csipkeszegély felett, és Cecilia levegő után kapott, a testét ösztönösen Edward felé tolta. – Edward, én… Ismét megcsókolta, most már közelebb a két mell közötti árnyékhoz. – Nem tudom, hogy… És aztán a másik oldalon. Minden csók egy-egy gyengéd áldás, annak a szenvedélynek előhírnökeként, amelyet Edward nehezen, de még megzabolázott. Az ujjai megtalálták a ruha hátulján húzódó gombsort, és úgy hántotta ki Ceciliát a fogságából, hogy közben végig csókolta. Arra gondolt, ezzel eltereli a figyelmét, ám végül őt kábította el a vágy, mert amint Cecilia felnyitotta az ajkait, Edward végképp elveszett. Ahogy Cecilia is. Ami pajkos játéknak indult, hamarosan perzselő szenvedéllyé vált, és mindketten úgy itták be egymást, mintha ez lenne az egyetlen lehetőségük az egyesülésre. Edwardnak fogalma sem volt, hog sikerült úgy levennie Ceciliáról a ruháját, hogy nem tépte el; valószínűleg megmaradt kis józanságával felfogta, hogy mindössze két ruhát hozott
magával New Yorkba, és mindkettőnek épnek kell maradnia. Cecilia könnyű kis blúzt viselt, laza csomóval elöl, és Edward ujjai remegve fogták meg a szalag végét. Lassan húzta meg, figyelte, ahogy a hurok egyre kisebb lesz, míg végül kibomlott a csomó. Lesimította Cecilia válláról a blúzt, egyre szaporábban véve a levegőt, ahogy egyre több tárult fel előtte a barackszínű, hamvas bőrfelületből. – A másik irányba kell – mondta Cecilia. – Tessék? – Cecilia hangja halk volt, és Edward nem is értette, mit akart ezzel mondani. – A blúzom – Cecilia mintha kerülte volna a tekintetét. – Át kell húzni a fejemen. A keze megdermedt, érezte, hogy az ajka mosolyra akar húzódni. Annyira igyekezett gyengéd lenni, úriemberhez illően viselkedni, erre Cecilia utasítást ad, hogyan vetkőztesse le… Milyen bájos. Nem is, fejedelmi! Edward el sem tudta képzelni, hog hihette eddig azt, hogy az élete teljes. Cecilia felpillantott, a fejét oldalra hajtva kérdezte: – Mi az? Edward csak a fejét rázta. – Hiszen mosolyog – mondta Cecilia vádlón. – Így van. Most már Cecilia is mosolygott. – És miért? – Mert ön tökéletes. – Edward, nem, én… Még akkor is a fejét rázta, amikor Edward a karjaiba vonta. Az ágy alig pár lépésre volt, de Cecilia a felesége, és végre szeretkezni fog vele, és isten a tanúja rá, de menten ledönti a lábáról, és a karjaiban cipeli oda. Újra meg újra megcsókolta, a keze felfedezte a nő testét, először a blúzon át, majd bemerészkedett a szegély alá is. Cecilia maga volt a testet öltött álom, minden mozdulatára felelt, áradt belőle a meleg. Aztán érezte, hogy felesége a bokájával átkulcsolja a lábát, közelebb húzza magához, és mintha az egész világot beragyogta volna a nap. Már nem Edward volt a csábító. Cecilia is kívánja. Közelebb akarja húzni magához, hog egymásnak feszüljenek, és Edward szíve dalra kelt, olyan boldogság és
elégedettség öntötte el. Elhúzódott, de épp csak annyira, hogy le tudja magáról cibálni az ingét. – Milyen más – mondta Cecilia, ahogy gyönyörtől mámoros szemmel nézte. Edward felvonta a szemöldökét. – Legutoljára aznap láttam így – Cecilia kinyúlt, és az ujja hegyével érintette meg Edward mellkasát –, amikor kijött a kórházból. Valószínűleg ez igaz is. Cecilia mindig hátat fordított neki, amikor öltözködött. Ő pedig mindig figyelte, hátha kitalálja, mit gondolhat a felesége, megfordulna-e, hogy meglesse. – Remélem, jobban nézek ki – dünnyögte. Cecilia erre a szemét forgatta, de persze meg is érdemelte. Még nem nyerte vissza az eredeti súlyát, de egyértelműen jobb erőben volt, és már érezni lehetett, hogy az izmai kezdenek helyreállni, és lassan visszatér régi ereje is. De ehhez már elég erős volt. Ehhez már egyértelműen elég erős. – Nem is gondoltam volna, hogy a férfiak ilyen szépek is lehetnek – mondta Cecilia. Edward megfogta Cecilia vállait, felkészülve arra, hogy fölé hajol, és íg figyelmeztette: – Ha ilyeneket mond, és elpirulok, azzal férji hatalmam gyakorlására kényszerít. – Férji hatalom? Ez meg mit jelent? – Nem is tudom – ismerte el. – De abban egész biztos vagyok, hog engedelmességet fogadott nekem. Ha nem figyelte volna annyira Cecilia arcát, akkor talán észre sem veszi, hogy az álla kissé megrándul. Sem azt, hogy feszengve nyel egyet. Majdnem tréfával ütötte el. Egyetlen női ismerőse sem volt – legalábbis olyan, akit kedvelt és tisztelt –, aki valóban komolyan gondolta, amikor engedelmességet fogadott a férjének. Vajon Cecilia keresztbe tette a háta mögött az ujjait, amikor kimondta e szavakat a hajón? Vagy valamiképp kikerülte a fogadalmat ez a kis boszorkány… És most túlságosan zavarban van, hogy ezt bevallja. – Sosem vártam, hogy engedelmeskedjen nekem – duruzsolta, és mosolyogva hajolt előre a következő csókért. – Csak azt, hogy mindenben értsen velem egyet.
Cecilia meglökte a vállát, de ezzel csak nevetésre ingerelte. Még akkor sem tudott megálljt parancsolni a belőle áradó néma jókedvnek, amikor az oldalára fordult, és magához húzta a nőt. Nevetett ő valaha is ágyban egy nővel? Ki hitte volna, hogy ez ilyen jó érzés! – Boldoggá tesz – mondta, majd végre megfogadta Cecilia tanácsát, és levette róla a blúzt. Cecilia engedelmesen felemelte a karját, ahogy a feje felett átsiklott a puha kelme. Edwardnak még a lélegzete is elakadt. Cecilia most már meztelen volt, és ugyan a takaró elfedte az alsótestét, a mellei szabaddá váltak. Ilyen szépségeset még sosem látott, de ennél többről volt szó. Nem csak az történt, hogy a teste látványától beleszédült a sóvárgásba. Nem csak annyi, hogy még soha életében ilyen kemény nem volt a vágytól, mint ebben a pillanatban. Sokkal több volt ez. Mélyebb. Éteribb. Megérintette az egyik mellét, ujja hegyével simított végig a bájos rózsaszín bimbón. Cecilia levegő után kapott, és Edward önkéntelenül is felmordult a férfiúi büszkeségtől. Imádta, hogy a nő megkívánta, hogy ezt akarta. Imádta a tudatot, hogy Cecilia egész biztos nedves lett a lábai között, hogy a teste kezd életre kelni, és ezt ő okozza. – Milyen szép – suttogta, és ismét hátára döntötte Ceciliát, majd fölékerekedett. Most, hogy eltűnt a blúz, ez a testhelyzet sokkal érzékibbé vált. A mellek kicsit lelapultak, de a rózsás bimbók peckesen könyörögtek az érintéséért. – Egész nap el tudnám nézni – mondta. Cecilia légzése szaporább lett. – Vagy talán mégsem – helyesbített, és lehajolt, hog finoman megnyalja a jobb mellbimbót. – Nem hiszem, hogy képes lennék csak nézni, és nem megérinteni. – Edward – sóhajtott Cecilia. – Vagy megcsókolni. – A másik mell fölé hajolt, és ajkai közé vette. Cecilia háta ívbe hajlott, halk sikkantás hagyta el a torkát, ahogy Edward folytatta az édes kínzást. – Finoman a fogam közé is vehetem – suttogta, ahogy visszatért a másik oldalra, és szavait tettek követték. – Szent isten – nyöszörgött Cecilia. – Mit csinál? Érzem, hogy…
Edward halkan felnevetett. – Remélem is, hogy érzi. – Nem, azt érzem, hogy… Edward várt pár másodpercig, majd vágytól elfúló hangon kérdezte: – Máshol is érzi? Cecilia bólintott. Valamikor majd, miután százszor is szeretkeztek már, kifaggatja, hog pontosan hol érezte. Kimondatja vele azokat a szavakat, amelyektől a már most is ágaskodó férfiassága acélossá merevedik. Egyelőre azonban most ő lesz az, aki incselkedik a másikkal. A fegyvertára minden eszközét beveti, hogy amikor végre behatol, akkor Cecilia már kétségbeesetten vágyjon rá. Meg fogja ismerni, milyen, amikor imádják. Tudni fogja, milyen, amikor istenítik. Mert Edward már rájött, számára az a legnagyobb gyönyör, ha gyönyörűséget okozhat neki. Megszorította felesége mellét, a keze körülfogta a kis halmot, ahog lehajolt, hogy Cecilia fülébe súgja: – Kíváncsi vagyok, hol érzi – mondta, és a fogával végigsimított a nyakán. Átfordult az oldalára, felkönyökölt, és a keze Cecilia melléről a csípőjére vándorolt. – Talán itt? Cecilia egyre hangosabban vette a levegőt. – Vagy talán… – a keze arrébb csúszott, és most ujjával a nő köldökét csiklandozta. – Itt? Cecilia megremegett az érintésétől. – Nem hinném, hogy ez az a pont – mondta Edward lustán köröket rajzolva Cecilia bőrén. – Azt hiszem, valahol lejjebb lehet. Cecilia halk hangot adott ki. Lehet, hogy a nevét mondta. A tenyerét Cecilia hasára helyezte, és szándékos lassúsággal araszolt lefelé, míg az ujjai el nem értek a nőiesség kapuját őrző puha szőrzethez. Érezte, hogy Cecilia nem mozdul, mintha nem tudná, mit tegyen, és ettől csak mosolyogni tudott, ahogy hallgatta a nő ajkát elhagyó riadt sóhajokat. Gyengéden feltárta maga előtt, az ujjai addig cirógatták, míg Cecilia teste valamennyire elernyedt, és jobban feltárult előtte. – Ez tetszik? – suttogta, pedig tudta a választ. De amikor Cecilia bólintott, mégis a világ urának érezte magát. Már maga az, hogy gyönyört okoz neki, elégnek tűnt ahhoz, hogy a szíve dagadjon a büszkeségtől.
Folytatta az ingerlését, egyre közelebb és közelebb repítve a csúcshoz, pedig a saját teste már kielégülésért kiáltott. Eredetileg nem az volt a szándéka, hogy Cecilia előbb érjen oda, de amint megérintette, érezte, hog a nő teste dalra kel az ujjai alatt, és tudta, mit kell tennie. Azt akarta, hog Cecilia világa darabokra hulljon, millió szilánkra törjön, és úgy érezze, ennél nagyobb gyönyör nem is létezhet. Aztán meg akarta neki mutatni: de igen, létezik. – Mit csinál? – suttogta Cecilia, bár Edward ezt költői kérdésnek vélte. Felesége lehunyta a szemét, a fejét hátravetette, és amikor a teste ívbe hajlott, és az ég felé nyomta azokat a tökéletes melleket, úgy érezte, még soha nem látott semmit, ami ehhez foghatóan szép és érzéki. – Szerelmeskedünk – mondta. Cecilia felnyitotta a szemét. – De… Edward Cecilia ajkára tette az ujját. – Ne szakítson félbe. – Okos kislány; nyilván tudja, mi történik férfi és nő között, ahogy azt is, hogy az ujjainál jóval nagyobb valami érkezésére kell felkészülnie. De ezek szerint senki sem mesélt neki arról, addig is mennyi kellemes dolog történhet. – Hallotta már a la petite mort kifejezést? – kérdezte. Cecilia szemét zavar árnyékolta be, ahogy megrázta a fejét. – A kis halál? – A franciák így nevezik. De biztosíthatom, hogy ez csak hasonlat. Én inkább az élet megerősítésének tartom. – Lehajolt, és a szájába vette Cecilia mellbimbóját. – Vagy talán az élet értelmének. És ekkor, szíve minden vad ígéretével felnézett a pillái alól, és azt suttogta: – Megmutathatom?
Tizennegyedik fejezet Visszasírom a napokat, amikor Londonban voltál, és úgy írhattunk egymásnak, mintha csak beszélgetnénk. Feltételezem, hogy most az áramlatok kegyeire vagyunk bízva. A leveleink minden bizonnyal keresztezik egymást az óceánon. Mrs. Pentwhistle azt mondta, szerinte milyen bájos gondolat, hogy a kis kezükkel integetnek egymásnak a hullámok felett. Szerintem pedig Mrs. Pentwhistle túl sokat ivott Pentwhistle tiszteletes miseborából. Kérlek, mondd meg Rokesby kapitánynak, hogy az a kis lila virág, amelyet lepréselt, tökéletes állapotban érkezett meg. Nem csodálatos, hogy egy ilyen aprócska hajtás elég erős ahhoz, hogy kibírja az utat Massachusetts és Derbyshire között? Biztos vagyok benne, hogy sosem lesz rá lehetőségem, hogy személyesen is megköszönjem. Kérlek, biztosítsd afelől, hogy mindig nagy becsben fogom tartani a virágot. Hatalmas kincs, hogy kaptam egy darabkát a világotokból. CECILIA HARCOURT LEVELE FIVÉRÉNEK, THOMASNAK
kis halál. A franciák biztosan megértettek valamit, amikor megalkották ezt a kifejezést. Mert a feszültség, amely felgyűlt Cecilia testében… a lüktetés, a hajthatatlan vágy valami után, amit még csak nem is értett… Mind olyannak tűnt, mint ami olyasmi felé vezet, amit semmiképp sem élhet túl. – Edward – sóhajtott fel. – Nekem nem megy… – Dehogyisnem – nyugtatta a férfi, de nem a szavai mélyedtek el benne, hanem a hangja, nekifeszülve a bőrének, ahogy azok az őrületes ajkak lustán felfedezték a mellét. Edward olyan helyeken érintette és csókolta, amit ő maga sosem merészelt felfedezni. Megbabonázta. Nem, felébresztette. Huszonkét éve élt ebben a testben, de csak most kezdi megismerni a célját.
– Nyugodjon meg – suttogta Edward. Megőrült? Semmi megnyugtató nem volt ebben, ami miatt el akarta volna engedni magát. Bele akart markolni, bele akart marni, és igen, sikoltani, ahogy a beteljesedés felé küzdötte magát. Leszámítva azt, hogy nem is tudta, milyen a beteljesedés, vagy mi lehet azon túl. – Kérem – könyörgött, és úgy tűnt, még az sem számít, hogy fogalma sincs, mi után könyörög. Mert Edward tudta. Szent isten, Cecilia remélte, hogy a férfi tudja. Mert ha nem, akkor a végén még megöli. Edward az ajkával és az ujjaival juttatta el a csúcsra. És akkor, amikor Cecilia a csípőjét mind feljebb tolta, csendesen rimánkodva még többért, a férfi belecsúsztatta az egyik ujját, és a nyelvével a mellét cirógatta. Cecilia darabokra hullott. Edward nevét kiáltotta, ahogy a csípője elemelkedett az ágytól. Minden izma egyként feszült meg – akár egyetlen, kitartott hangon megkomponált szimfónia. Aztán, miután a teste pattanásig feszült, akár a hegedűhúr, Cecilia végre mély levegőt vett, és beleomlott a matracba. Edward visszahúzta az ujját, és a könyökére támaszkodva lehevert mellé. Amikor Ceciliának már volt ereje kinyitni a szemét, azt látta, hogy a férfi vigyorog, mint a vadalma. – Ez mi volt? – kérdezte. A szavak inkább leheletként, mint hangként hagyták el az ajkát. Edward kisimított egy csapzott tincset Cecilia homlokából, majd előrehajolt, hogy megcsókolja a szemöldökét. – La petite mort – duruzsolta. – Ó. – A világra való rácsodálkozás volt ebben az egyetlen szótagban. – Én is így gondoltam. Ez mintha mulattatta volna a férfit, de kedvesen, amitől Cecilia boldogan pirult el. Mosolyt tud varázsolni a férfi arcára. Boldoggá teszi. Bizonyára a végítéletnél ez számítani fog valamennyit. De még nem hálták el a frigyet. Lehunyta a szemét. Nem szabad így gondolkodnia. Nincs is semmiféle frigy. Ez nem elhálás volt, hanem… – Mi a baj?
Cecilia felpillantott. Edward fölé hajolva nézte, szeme ragyogott és kéklett még az este egyre halványuló fényében is. – Cecilia? – Nem egészen tűnt úgy, hogy aggódna, de látszott, hog tudja, valami megváltozott. – Én csak… – Kereste a megfelelő szavakat, hogy mondjon valamit, ami valójában igaz. Ezért így szólt: – Elpilledtem. Edward elmosolyodott, épp csak egy kicsit, de ennyi elég is volt ahhoz, hogy Cecilia szíve örökre megváltozzon. – De az jó, nem igaz? Cecilia bólintott, amennyire tőle telt. Persze hogy jó, egyelőre. Ami a következő hetet, vagy a következő hónapot illeti, amikor az élete bizonyosan darabokra hullik… Majd megoldja, amikor arra kerül a sor. Edward behajlított ujjaival gyengéden végigsimított Cecilia arcán, és mégis úgy nézett le rá, mintha a lelkébe látna. – Jó lenne tudni, mire gondol. Hogy mire gondol? Arra, hogy akarja Edwardot. Hogy szereti. És noha tudta jól, hogy ez nem helyes, olyan érzés volt, mintha házasok lennének, és csak azt szerette volna, ha ez lenne a valóság, még ha csak erre az egyetlen éjszakára is. – Csókoljon meg – kérte a férfit, mert szüksége volt arra, hogy ő uralja a pillanatot. Jelen kellett lennie ebben a pillanatban, nem pedig ellibegni a övőbe, egy olyan világba, ahol Edward mosolya már nem az övé. – Hirtelen milyen parancsolgatós lett – incselkedett Edward. De Cecilia nem hátrált. – Csókoljon meg – ismételte, és az egyik kezét Edward tarkójára csúsztatta. – Most. Lehúzta magához a férfit, és amikor az ajkuk összeért, a mohósága az egekbe szökött. Úgy csókolta Edwardot, mintha ő lenne a levegője, az étele és a vize. Az összes érzése összesűrűsödött ebben a csókban, minden, amit sosem tudna neki elmondani. Nyilatkozat volt ez és bocsánatkérés; egy nő, aki tíz körömmel kapaszkodik a boldogságba, míg megteheti. És Edward ugyanekkora szenvedéllyel viszonozta. Cecilia sosem fogja megtudni, mi vett erőt rajta, a kezei honnan tudták,
mit kell tenniük, ahogy közel húzták a férfit, és elkezdték kioldani a bricsesz kapcsait. Kétségbeesetten felkiáltott, amikor a férfi elhúzódott tőle, leugrott az ágyról, hogy letépje magáról az engedetlen ruhadarabot. Cecilia azonban le sem vette róla a szemét, és isten a tanúja rá az égben, Edward mennyire gyönyörű volt. Gyönyörű, és hatalmas, épp annyira, hogy Cecilia szeme elkerekedett az aggodalomtól. Edward bizonyára észrevette az arckifejezését, mert kuncogott, és amikor visszaült az ágyra, az ő arca félig pajzán, félig vad volt. – Illeni fog – súgta Edward rekedten a fülébe. A keze végigcsúszott Cecilia testén, egészen a combok közé, és Cecilia csak ekkor vette észre, mostanra milyen forró és nedves lett odalent. Forró és nedves és vágyakozó. Edward szándékosan okozott neki örömet az imént? Hogy felkészítse saját maga számára? Ha igen, akkor a terv bevált, mert Cecilia mindent elsöprő vágyat érzett iránta, hogy magába fogadja, hogy a testük eggyé váljék, és sose engedje el. Érezte, ahogy Edward ránehezedik, a férfiassága épphogy megérinti, és elakadt tőle a lélegzete. – Gyengéd leszek – ígérte. – Nem vagyok benne biztos, hogy ezt szeretném. Edward egész testében megremegett, és amikor Cecilia felnézett rá, azt látta, hogy a férfi álla megfeszül, ahogy uralni próbálja magát. – Ilyeneket ne mondjon – sikerült kipréselnie valahogy magából. Cecilia háta ívbe hajlott alatta, próbált valahogy még közelebb kerülni hozzá. – De ha ez az igazság. Edward megmozdult, és Cecilia érezte, hogy megnyílik neki. – Fáj? – Nem, de olyan… furcsa érzés. – Jó furcsa vagy rossz furcsa? Cecilia pislogott párat, próbálta meghatározni az érzést. – Csak furcsa. – Nem vagyok benne biztos, hogy tetszik ez a válasz – mormolta.
Edward keze becsúszott Cecilia hátához, még jobban felnyitotta, és Cecilia levegőért kapott, ahogy a férfiassága még egy kicsit beljebb hatolt. – Nem akarom, hogy furcsa legyen. – A férfi ajka megtalálta Cecilia fülét. – Szerintem ezt nagyon gyakran meg kell majd ismételnünk. Másmilyennek tűnt, már-már zabolátlannak, és Ceciliában valami asszonyi kezdett felszikrázni. Ő érte el ezt Edwardnál. Ez a férfi – ez a nag és hatalmas ember – kezdi elveszíteni az uralmat maga felett azért, mert őt kívánja. Cecilia még sosem érezte magát ilyen erősnek. Amit azonban most érzett, az eltért a korábbiaktól. Amikor Edward csak a kezét és az ajkait vetette be, viharos vágyat kavart fel benne, és egészen az égig röpítette a gyönyör. De most inkább az volt a cél, hog hozzászokjon Edwardhoz, a méretéhez. Nem fájt, de nem is volt olyan kellemes, mint az imént. Legalábbis számára nem. De Edward számára… Minden, amit Cecilia eddig érzett, a vág legutolsó szikrája is ott ragyogott a férfi arcán. Edward elmerült az örömben. És ennyi elég is volt Ceciliának. De szemmel láthatóan Edwardnak nem, mert összevonta szemöldökét, és nem mozgott tovább. Cecilia kérdő tekintettel nézett fel rá. – Ez így nem lesz jó – mondta a férfi csókot lehelve Cecilia orrára. – Nem okozok örömet? – Azt hitte, hogy igen, de lehet, hogy mégsem. – Ha ennél nagyobb örömet okozna, belepusztulnék – mondta Edward kimérten. – Nem ez a gond. Én nem okozok örömet önnek. – De már okozott. És ezt ön is tudja. – Elpirult, amikor ezt kimondta, de nem szerette volna, ha Edward azt hinné, neki nem esik jól. – Mit gondol, kétszer is átélné ezt az örömöt? Cecilia érezte, hogy elkerekedik a szeme. Edward keze kettejük közé siklott, és megtalálta Cecilia nőiességének legérzékenyebb pontját. – Ó! – Érezte a férfi kezét, hogy mozog, de az érzés olyan erőteljes volt, hogy önkéntelenül is felsikoltott meglepetésében. – Így máris jobb – súgta Edward. És akkor megint minden kezdett felfelé törni. A feszültség, a vágyakozás… Olyan erős volt, hogy észre sem vette, hogy Edward minden
simítással egyre jobban felnyitja. Valahányszor Cecilia azt hitte, nincs tovább, a férfi elhúzódott, majd még mélyebbre hatolt, egészen a lelkéig. Nem is hitte volna, hogy ilyen közel lehet kerülni egy másik emberhez. Nem is sejtette, hogy ilyen közel lehet hozzá, és még többet akarjon. A háta ívbe hajlott. Belemarkolt Edward vállába, ahogy a férfi teste végre teljesen nekifeszült. – Szent isten – lehelte Edward –, olyan, mintha hazaérkeztem volna. – Lenézett rá, és Cecilia mintha azt látta volna, hogy elhomályosul a férfi tekintete, mielőtt perzselő, szenvedélyes csókban összeforrt volna az ajkuk. És mozogni kezdett. Lassan indult, egyenletes lüktetésben, fenségesen nekinyomva magát, belülről simogatva. De ekkor Edward lélegzése szaggatottá vált, és az addigi sebessége felgyorsult. Cecilia érezte, hogy benne is növekszik, hogy őrült rohamban közelednek a szakadék felé, de ő közel sem veszett bele annyira, mint Edward, legalábbis addig nem, míg a férfi pózt nem váltott, és a szájába nem vette Cecilia mellbimbóját. Cecilia döbbenten sikoltott fel, amikor felfedezte ezt a hihetetlen kapcsolatot a melle és a méhe között. De ott érezte… szent isten, amikor a férfi ujjai a másik mellbimbót kezdték cirógatni, azt ő a lába között érezte, reszketni kezdett és megfeszült. – Igen! – mordult fel Edward. – Szent ég, igen, szoríts össze! – Megmarkolta Cecilia mellét, erősebben, mint amiről azt hitte volna, hog kellemesnek találja, mégis imádta, és hirtelen éles remegéssel megint darabokra hullott. – Istenem – nyögte Edward. – Istenem, istenem… – A mozgása mármár eszelős lett, előrenyomult, majd szinte teljesen mozdulatlanná vált, átáradt rajta a kéj, majd Cecilia nevét nyögve ráomlott. – Cecilia… – ismételte alig hallható suttogással. – Cecilia. – Itt vagyok. – Edward hátát simogatta, az ujja hegye lassú köröket rajzolt a férfi gerince oldalán húzódó bemélyedésben. – Cecilia… – És ismét: – Cecilia. Ceciliának tetszett, hogy Edward mintha a nevén kívül mást képtelen lenne mondani. Az ég a megmondhatója, hogy ő is szinte csak Edward nevére gondolt.
– Összenyomom – mormolta a férfi. Ez igaz is volt, de Cecilia nem bánta. Tetszett neki Edward súlya. A férfi lehemperedett róla, de nem teljesen, mert félig átölelte. – Örökké önhöz akarok érni – mondta hihetetlenül álmosnak tűnő hangon. Cecilia feléje fordult. A férfi szeme lehunyva, és noha még nem aludt el, hamarosan el fog. A lélegzése már egyenletessé vált, és a szempillái – sűrűn és sötéten – lustán nyugodtak az arccsontja felett. Cecilia most döbbent rá, hogy még sosem figyelte Edwardot, hogyan alszik el. Már egy hete osztoznak az ágyon, de minden este az oldalára feküdve, a férfinak hátat fordítva tért nyugovóra. Olyankor hallgatta Edward légzésének neszét, ő maga gyakorlatilag visszatartva a levegőt, hogy minél csendesebb legyen. Olyankor azt mondta magának, hogy míg a férfit hallgatja, tudni fogja, mikor aludt már el, de valamiképp mindig elszundított, még mielőtt ez bekövetkezett volna. Edward reggelente mindig korábban kelt, és mire Cecilia felnyitotta a szemét, és nagyot ásítva üdvözölte az új napot, a férfi már csaknem teljesen felöltözött. Így hát ez igazi csemege volt. Edward nem aludt nyugtalanul, de a szája mozgott egy kicsit, mintha imát mormolna. Cecilia legszívesebben megérintette volna az arcát, de nem akarta felébreszteni. Edward az imént hiába tett tanúbizonyságot erőről és kitartásról, még nem állt helyre teljesen az egészsége, és muszáj pihennie. Azért csak nézte és várt. Várta a bűntudatot, amiről tudta, hogy előbbutóbb belemarkol majd a szívébe. Szeretett volna hazudni magának, és azt mondani, hogy Edward az akarata ellenére csábította el, de tudta, hogy ez nem igaz. Igen, elsodorta a szenvedély, de bármikor megállíthatta volna a férfit. Csak ki kellett volna nyitnia a száját, és megvallani a bűneit. Az öklét az ajkára szorította, hogy elnyomja a kikívánkozó nevetést. Ha elmondta volna Edwardnak az igazat, azonnal leugrott volna róla. Dühös lett volna, és valószínűleg elrángatta volna a paphoz, hogy azon nyomban megesküdjenek. Mert Edward ilyen ember. De ezt nem hagyhatta neki. Edward gyakorlatilag annak az otthoni lánynak a jegyese, akiről mesélt, Billie Bridgertoné. Tudta, hogy Edward
nagyon kedveli. Mindig mosolygott, amikor róla mesélt. Mindig. Mi van, hogy csakugyan jegyben jártak? Mi van, ha Edward odaígérte magát, és csak elfelejtette, mint minden mást az utóbbi pár hónapból? Mi van, ha szereti? Akár ezt is elfelejthette. De hiába kúszott végig az erein a bűntudat, képtelen volt megbánni, amit tett. Egy szép napon ez a férfi már csak az emlékeiben fog élni, de átkozott legyen, ha nem teszi a lehető legcsodálatosabbá ezeket az emlékeket. És ha gyermek fogant… Keze a hasára vándorolt, ahol a férfi magja akár ebben a pillanatban meg is gyökerezhet. Ha gyermek fogant… Nem. Ez nem valószínű. A barátnője, Eliza egy teljes éve volt házas, mire teherbe esett. És a plébános felesége még többet várt. Cecilia ennek ellenére eleget tudott ahhoz, hogy ne kísértse továbbra is a sorsot. Talán mondhatná azt Edwardnak, hogy fél teherbe esni ilyen távol az otthonától. Ez nem is hazugság, mert csakugyan nem tetszett neki a gondolat, hog állapotosan keljen át az óceánon. Vagy gyermekkel a karján. Szent isten, az utazás egyedül is rettenetes volt. Nem lett tengeribeteg, de rémes volt, időnként még ijesztő is. Hog bírná el egy csecsemővel? Megborzongott. Pokoli lenne. – Mi a baj? Odafordult Edward hangjára. – Azt hittem, alszik. – Aludtam is. – Nagyot ásított. – Vagyis majdnem. – A férfi egyik lába még mindig rajta nyugodott, de most levette róla, majd közel húzta magához Ceciliát, háttal magának. – Feldúltnak tűnt. – Ne butáskodjon. Edward megcsókolta a tarkóját. – Valami nyugtalanította. Láttam. – Miközben aludt? – Csak majdnem aludtam… – emlékeztette. – Fáj valami? – Nem tudom – vallotta meg őszintén. – Hozhatok egy ruhát. – Elengedte, és kicsusszant az ágyból. Cecilia a válla felett hátralesett, hogy figyelje, ahogy a férfi átmegy a szobán a
mosdótálhoz. Hogy lehet valaki ilyen felszabadult meztelenül? Ez amolyan férfidolog? – Tessék – mondta visszatérve mellé, azzal a megnedvesített ruhával gyengéden megtisztogatta. Ez már túl sok. Cecilia majdnem sírva fakadt. Amikor Edward végzett, félretette a rongyot, visszafeküdt Cecilia mellé, felkönyökölt, és a szabad kezével birizgálni kezdte Cecilia haját. – Mondja el, mi bántja – suttogta. Cecilia nagyot nyelt, és összeszedte minden bátorságát. – Nem akarok állapotos lenni. Edward megdermedt, és Cecilia örült, hogy homály borítja a szobát. Nem volt benne biztos, hogy látni akarja a férfi szemében megvillanó érzést. – Lehet, hogy már késő – mondta. – Tudom. Csak épp… – Nem akar anya lenni? – Dehogy! – kiáltott fel, és még saját magát is meglepte a határozott válasz. Mert anya akart lenni. Már a gondolat is, hogy a férfi gyermekét hordozza a szíve alatt… Majdnem elsírta magát, annyira szerette volna. – Itt nem akarok állapotos lenni. Észak-Amerikában. Tudom, hogy itt is vannak orvosok és bábák, de előbb-utóbb szeretnék hazamenni. És nem eg csecsemővel szeretnék átkelni a tengeren. – Persze hogy nem – mondta Edward, és elgondolkodva vonta össze a szemöldökét. – Érthető. – És nem is szeretnék állapotosan utazni – tette hozzá. – Mi van, ha valami történik? – Bárhol történhet bármi, Cecilia. – Tudom. De úgy érzem, sokkal nyugodtabb lennék otthon. Angliában. Ez sem volt hazugság. Csak épp nem is a teljes igazság. Edward tovább simogatta a haját, gyengéden, csitítóan. – Olyan gondterheltnek tűnik – súgta Edward. Cecilia nem tudta, erre mit felelhetne. – Nem kell ennyire megijednie. Mint mondtam, lehet, hogy már túl késő, de tehetünk óvintézkedéseket. – Lehet? – A szíve nagyot dobbant az örömtől, aztán eszébe jutott, hog
ennél nagyobb problémái is vannak. Edward mosolygott, megérintette Cecilia állát, és maga felé fordította az arcát. – Hogyne lehetne. Akár most is megmutathatnám, de szerintem pihennie kell. Aludnia – tette hozzá. – Reggelre minden tisztábbnak tűnik majd. Nem fog. De azért elaludt.
Tizenötödik fejezet Ezer bocsánat. Több mint egy hónapja egy sort sem írtam, de az igazat megvallva nem is történt túl sok említésre méltó. Nincs más, csak az unalom vagy a csatározás, és egyikről sem szeretnék írni. Tegnap érkeztünk meg Newportba, és a kiadós étkezés és a fürdő után kezdek újra magamra találni. THOMAS HARCOURT LEVELE HÚGÁNAK, CECILIÁNAK
Kedves Miss Harcourt! Köszönöm szívélyes szavait. Az időjárás kezd megint hűvösre fordulni, és mire megkapja ezt az üzenetemet, gyanítom, hogy örömmel fogadjuk majd a gyapjú felöltőinket. Hosszú idő óta Newport az első település, amit városnak nevezhetünk, és mindketten élvezzük az általa nyújtott kényelmet. Thomasszal magánháznál kaptunk szobát, de az embereinket az imádság helyén szállásolták el, kit templomban, kit zsinagógában. Számos emberünk szívébe félelem költözött, hogy Isten lesújt rájuk, ha szentségtelen házban szállnak meg. Jómagam nem látom be, miért lenne ez szentségtelenebb, mint a taverna, ahova előző este ellátogattak. zonban nem az én tisztem vallási iránymutatást adni. Ha már szó esett erről, remélem, Mrs. Pentwhistle nem kapott rá újra a borivásra. Habár meg kell vallanom, roppant mód élveztem a „félresiklott zsoltár” történetét. És mivel tudom, hogy meg fogja kérdezni, el is árulom: korábban sosem jártam zsinagógában. Őszintén szólva, eléggé úgy néz ki, mint egy templom. EDWARD ROKESBY LEVELE CECILIA HARCOURTNAK, A FIVÉRÉTŐL KAPOTT LEVÉLHEZ CSATOLTAN
Mint mindig, Edward másnap is Cecilia előtt ébredt. Amikor kiszállt az ágyból, felesége nem mocorgott, ami kivételes fáradtságról árulkodott. Edward elmosolyodott. Örült, hogy ő okozta ezt a fáradtságot. Cecilia éhes is lesz. Általában a reggeli volt számára a nap legbőségesebb étkezése, és habár az Ördögfej mindig felszolgált tojást is, hála a hátsó udvarban tartott csirkéknek, Edward arra gondolt, hogy aznap kijár neki valami finomság. Valami édes. Esetleg chelsea-i fahéjas-áfonyás tekercs. Vagy speculaas. Vagy mindkettő. Miért is ne legyen mindkettő? Miután felöltözött, rövid üzenetet firkantott, amelyet az asztalon hagyott, arról tájékoztatva Ceciliát, hogy hamarosan visszatér. A két pékség nincs messze. Egy órán belül megjárja az utat oda-vissza, ha nem botlik ismerősbe. A Rooijakkers-pékség közelebb volt, ezért először odament, magában mosolyogva, amikor megcsendült a feje fölött a csengettyű, figyelmeztetve a tulajt az érkezésére. Aznap nem Mr. Rooijakkers szolgálta ki a vevőket, hanem a vörös hajú lánya, akivel Cecilia is megismerkedett. Edward emlékezett rá, hogy ő is találkozott vele, még az előtt, hogy Connecticutba ment volna. Thomasszal mindketten jobban szerették a holland pékárut, mint az angolt, ami a sarkon túl volt kapható. Edward mosolya sóvárgó lett. Thomas meglehetősen édesszájú volt. A húgához hasonlóan. – Jó reggelt, uram – kiáltott a nő, majd lisztes kezét beletörölte a kötényébe, ahogy kilépett a hátsó helyiségből. – Asszonyom – üdvözölte Edward udvariasan biccentve. Sajnos nem emlékezett a nevére. De ez alkalommal azonban a saját hibájából. Bármi volt is a nő neve, nem az emlékezete elsötétült részében rejtőzött. Mindig is rossz volt a névmemóriája. – Jó önt újra látni, uram – mondta az asszony. – Nagyon rég járt nálunk utoljára. – Hónapokkal ezelőtt – bólintott Edward. – Nem tartózkodtam a városban. A nő biccentett, és vidáman mosolyogva így szólt: – Nehéz állandó vásárlókra szert tenni, amikor a hadsereg ide-oda, mindenhova küldözgeti
önöket. – Engem csak Connecticutba. A nő kuncogott. – És hogy van a barátja? – A barátom? – ismételte Edward, pedig tudta jól, hogy a nő csakis Thomasra utalhatott. Ennek ellenére nyugtalanítónak érezte. Mostanában soha senki nem kérdezte róla, és ha mégis, akkor szinte suttogva, komoran. – Nagyon rég nem láttam, ami azt illeti – válaszolta. – Milyen kár. – A nő barátságosan oldalra döntötte a fejét. – Mindkettőnk számára. Az egyik legjobb vevőnk volt. Nagyon szerette az édességeket. – A húga szintúgy – dörmögte Edward. A nő kíváncsian nézett rá. – A húgát vettem feleségül – magyarázta, és maga sem értette, miért mondja el ezt. Valószínűleg azért, mert jólesett kimondania. Feleségül vette Ceciliát. Nos. Most már valóban feleségül vette. Mr. Rooijakkers lánya egy pillanatra mozdulatlanná vált, rézszínű szemöldökét összevonva így szólt: – Annyira sajnálom, uram, de nem emlékszem a nevére. – Edward Rokesby kapitány, asszonyom. És igen, találkozott már a feleségemmel, Ceciliával. – Valóban. Sajnálom, pedig a felesége említette is a nevét. Meglehetősen hasonlít a fivérére, nem igaz? Nem is annyira a vonásaiban, mint inkább a… – Az arcjátékában, igen – fejezte be Edward helyette a mondatot. A nő elvigyorodott. – Ezek szerint speculaast vinne. – Valóban. Egy tucatot, ha lehet. – Valószínűleg sosem mutatkoztunk be egymásnak – mondta a nő, amikor lehajolt, hogy az alsó polcról kivegye a sütőlapon sorakozó kekszeket. – Mrs. Beatrix Leverett vagyok. – Cecilia szeretettel mesélt önről. – Türelmesen várt, míg Mrs. Leverett kiszámolta a kekszet. Alig várta, hogy lássa Cecilia reakcióját, amikor ágyba viszi neki a reggelijét. Nos, kekszet visz neki az ágyba, ami még jobb. Leszámítva a morzsákat. Ez problémát jelenthet.
– Mrs. Rokesby fivére még Connecticutban van? Edward ábrándozásának hirtelen vége szakadt. – Elnézést? – Mrs. Rokesby fivére – ismételte az asszony felpillantva. – Azt hittem, együtt mentek Connecticutba. Edward megdermedt. – Tud róla? – Nem lenne szabad? – Thomas velem volt Connecticutban… – mondta. A hangja lágy volt, szinte mintha a kijelentést próbálgatná, akár egy új kabátot. Vajon illik a szájára? – Nem így történt? – kérdezte Mrs. Leverett. – Nos… – A fenébe is, mit mondjon? Nem igazán akarta az állapota részleteit megosztani egy kvázi idegennel, de ha információja van Thomasról… – Nehezemre esik bizonyos dolgokra visszaemlékeznem – mondta végül, és megérintette a fejét a katonasapka szegélyénél. A púp már jóval kisebb volt, de a bőr még érzékeny. – Fejbe vágtak valamivel. – Ó, annyira sajnálom. – Nézett rá a nő részvéttel. – Szörnyen bosszantó lehet. – Az is – mondta, de most nem a sérüléséről óhajtott beszélni. Egyenesen a nő szemébe nézett. – Mintha valamit mondani akart volna Harcourt kapitányról. A nő finoman vállat vont. – Nem sok mindent tudok. Csak annyit, hogy mindketten Connecticutba mentek néhány hónappal ezelőtt. Az indulás előtt tértek be ide. Ellátmányért. – Ellátmányért… – visszhangozta Edward. – Ön kenyeret vett – mondta a nő halk kuncogással. – A barátja viszont édesszájú, mondtam is neki, hogy… – …hogy a speculaas nem igazán bírja az utazást – fejezte be helyette. – Igen. Könnyen morzsálódik. – Így is történt – mondta Edward halkan. – Mindegyik összetört. És ekkor hirtelen elárasztották az emlékek.
– Stubbs! Az ezredes az asztalánál ült, de most felkapta a fejét, szemmel láthatóan meglepte Edward dühös kiáltása. – Rokesby kapitány! Mi a csuda történt? Hogy mi történt? Mégis mi? Edward igyekezett féken tartani a haragját. A megvásárolt portéka nélkül viharzott ki a holland pékségből, gyakorlatilag végigrohant New York utcáin egészen Stubbs ezredes irodájáig, amely a elenleg brit főhadiszállásként használt épületben volt. A keze ökölbe szorult, a vére úgy lüktetett a koponyájában, mintha a harctérről érkezett volna, és isten a tanúja rá, hogy csak azért nem támadt rá a felettesére, mert tartott a haditörvényszéktől. – Maga tudta! – kiáltotta Edward haragtól remegő hangon. – Tudott Thomas Harcourtról. Stubbs lassan felállt, a bajsza sem rejthette el, hogy elvörösödött. – Pontosan mire céloz? – Velem tartott Connecticutba. Mi az ördögért nem árulta el nekem? – Hiszen mondtam – kezdte Stubbs kimérten –, nem vállalhattam a kockázatot, hogy befolyásolom az emlékeit. – Ez marhaság, és ezt maga is jól tudja! – fröcsögte Edward. – Mondja meg az igazat! – Ez az igazság – sziszegte Stubbs, majd megkerülte Edwardot, hog becsukja az irodája ajtaját. – Azt hiszi, örömmel hazudtam a feleségének? – A feleségemnek… – ismételte Edward. Most már erre is emlékezett. Azt nem mondaná, hogy az emlékezete teljesen helyreállt, de a java igen, és egészen biztos volt benne, hogy nem vett részt semmiféle személyes jelenlét nélküli házasságkötésen. És Thomas sem kérte erre soha. Edward el nem tudta képzelni, mi késztette Ceciliát efféle csalárdságra, de egyszerre csak egyetlen katasztrófával tud megbirkózni. A tekintete alig palástolt dühvel állapodott meg Stubbson. – Tíz másodperce van, hogy elmagyarázza, miért hazudott Thomas Harcourtról. – Az ég szerelmére, Rokesby – mondta az ezredes beletúrva ritkuló
hajába. – Nem vagyok szörnyeteg. A legutolsó, amit akartam, hogy hamis reményeket tápláljak. Edward megdermedt. – Hamis reményeket? Stubbs csak bámult rá. – Nem tudja. – Nem kérdés volt. – Úgy hiszem, azt már megállapítottuk, hogy nagyon sok mindent nem tudok – mondta Edward pattanásig feszült idegekkel. – Szóval kérem, világosítson fel! – Harcourt kapitány elhunyt – mondta az ezredes. Megrázta a fejét, és őszinte szomorúsággal a hangjában hozzátette: – Hasba lőtték. Nagyon sajnálom. – Tessék? – Edward hátratántorodott, a lábai valahogy megtalálták a széket, amelyre le is rogyott. – Hogyan? Mikor? – Még márciusban – válaszolt Stubbs. Átvágott a szobán, kitárta az egyik irattartó szekrény ajtaját, és kivett egy palack brandyt. – Alig eg héttel a távozásuk után. Üzent, hogy találkozzam vele fent New Rochellenél. Edward figyelte az ezredes reszkető kezét, ahogy két pohárba löttyintett a borostyánszínű italból. – Ki ment oda? – Csak én. – Ön egyedül ment oda… – mondta Edward, és a hangsúlya elárulta, hogy ezt nehezen hiszi. Stubbs odanyújtotta az egyik poharat. – Ezt kellett tennem. Edward levegő után kapott, ahogy az emlékek – különös módon egyszerre frissen és állottan – kibontakoztak az elméjében. Thomasszal együtt mentek Connecticutba, azzal a feladattal, hogy mérjék fel a tengeri támadás lehetőségét azon a partszakaszon. A parancs magától Tryon kormányzótól érkezett. Mint mondta, azért választotta Edwardot, mert olyan emberre volt szüksége, akiben messzemenőkig megbízhat. Edward pontosan ugyanezen okból választotta Thomast. De ők ketten csak pár napig utaztak együtt, amikor Thomas visszatért
New Yorkba az információval, amit Norwalkról szereztek, Edward pedig folytatta az utat kelet felé, New Havenbe. És ekkor látta Thomast utoljára. Edward fogta a brandys poharat, és egy korttyal ledöntötte az italt. Stubbs ugyanígy tett, majd így szólt: – Ha jól értelmezem, akkor visszanyerte az emlékezetét. Edward feszesen biccentett. Tudta jól, hogy az ezredes azonnal ki akarja kérdezni, de egészen addig nem mond neki semmit, míg nem kapott választ Thomasszal kapcsolatban. – Miért vette rá Garth tábornokot arra, hogy levelet küldjön Thomas családjának arról, hogy megsebesült? – Amikor a levelet küldtem, még csak sebesülése volt – válaszolta az ezredes. – Kétszer lőtték meg, több nap különbséggel. – Tessék? – Edward megpróbált értelmet találni ebben. – Mi a fene történt? Stubbs felnyögött, és mintha leeresztett volna, ahogy az asztalának dőlt. – Nem hozhattam ide vissza. Mivel nem voltam biztos a hűségében. – Thomas Harcourt nem volt áruló – sziszegte Edward. – Ezt nem tudhattam biztosra – vágott vissza Stubbs. – Mégis mi a fenét gondolhattam volna? Odamentem New Rochelle-be, ahogyan kérte, majd mielőtt bármit is mondhatott volna a nevemen kívül, elkezdtek lőni ránk. – Rá – helyesbített Edward. Végül is Thomast lőtték meg. Stubbs megitta a brandyjét – már a második pohárral –, és visszament, hogy töltsön még egyet. – Nem tudom, hogy ki a fenére lőttek. Felőlem az is lehet, hogy én voltam a célpont, csak elvétették. Maga is tudja, hogy a legtöbb gyarmatosító kiképzetlen söpredék. A fele még egy falat sem találna el. Edwardnak kellett egy kis idő, hogy ezt mind felfogja. A lelke mélyén tudta, hogy Thomas nem áruló, de azt is belátta, hogy Stubbs ezredes – aki nem ismerte olyan jól – miért kételkedhetett joggal. – Harcourt kapitányt vállon találták – folytatta Stubbs komoran. – A lövedék átment rajta. Nem volt olyan nehéz megállítani a vérzést, de nagyon szenvedett. Edward lehunyta a szemét, mély levegőt vett, de ez nem nyugtatta meg.
Túl sok embert látott már lőtt sebbel. – Dobbs Ferrybe vittem – folytatta Stubbs. – Van ott egy kis helyőrségünk a folyóhoz közel. Nem teljesen az ellenséges vonalak mögött, de közel. Edward nagyon jól ismerte Dobbs Ferryt. A britek a három évvel korábbi White Plains-i csata óta használják találkozási pontként. – Mi történt utána? – kérdezte. Stubbs ezredes kifejezéstelen arccal nézett rá. – Visszatértem ide. – Vagyis otthagyta – mondta Edward undorral. Miféle ember az, aki eg sebesült katonát otthagy a pusztaság közepén? – Nem volt egyedül. Három emberem őrizte. – Fogolyként tartotta? – Elsősorban a saját biztonsága érdekében. Nem tudtam, hogy azért, hogy meg ne szökjön, vagy azért, hogy a lázadók ne öljék meg. – Stubbs egyre növekvő türelmetlenséggel méregette Edwardot. – Az ég szerelmére, Rokesby, itt nem én vagyok az ellenség. Edward inkább meg sem szólalt. – Amúgy sem bírta volna a visszautat New Yorkba – tette hozzá Stubbs fejcsóválva. – Túl nagyok voltak a fájdalmai. – Ön vele maradhatott volna… – Nem. Nem maradhattam – közölte Stubbs. – Vissza kellett térnem a főhadiszállásra. Vártak. Senki sem tudott arról, hogy kisurrantam. Higgye el, amint találtam elfogadható kifogást, visszamentem érte. Csak két nap telt el. – Nagyot nyelt, és Edward érkezése óta most először elfehéredett. – De mire odaértem, már meghaltak. – Meghaltak? Kik? – Harcourt és a három őr. Mindannyian. Edward a kezében levő pohárra nézett. El is felejtette, hogy ott van nála. Figyelte a kezét, ahogy leteszi a poharat, mintha ezzel valamiképp megakadályozhatná az ujjai remegését. – Mi történt? – kérdezte. – Nem tudom. – Stubbs lehunyta a szemét, az arcát eltorzították a gyötrő emlékek, ahogy azt suttogta: – Mindnyájukat lelőtték.
Edward torkába feljött a keserű epe. – Kivégzés volt? – Nem. – Stubbs a fejét rázta. – Harcoltak. – Thomas is? Hát nem őrizet alatt állt? – Nem kötöztük meg. Egyértelmű volt, hogy ő is harcolt, a sebesülése dacára. De… – Stubbs nagyot nyelt. Elfordult. – De mi? – Nem lehetett megállapítani, hogy melyik oldalon harcolt. – Ennél azért jobban ismerte – mondta Edward halkan. – Csakugyan? És ön? – Igen, az ördögbe is, igen, én ismertem! – A szavak üvöltésként törtek fel belőle, és ez alkalommal Edward fel is pattant. – Nos, én nem – felelte Stubbs. – És az az istenverte kötelességem, hogy mindenkire gyanakodjam! – Két kezébe fogta a homlokát, a hüvelykés középső ujját belemélyesztette a halántékába. – Annyira elegem van mindebből. Edward egy lépést hátrált. Még sosem látta az ezredest ilyennek. Lehet, hogy senki más sem. – Tudja, hogy ez mit tesz az emberrel? – kérdezte Stubbs suttogásnál alig hangosabban. – Ha nem bízhat senkiben? Edward nem válaszolt. Még mindig annyira mérges volt, tele haraggal és dühvel, de már nem tudta, kire irányíthatná. Stubbs felé semmiképp. Kivette a brandys poharat az ezredes remegő kezéből, odament az üveghez, és töltött neki még egyet. Az sem érdekelte, hogy még csak reggel nyolc óra van. Egyiküknek sem volt szüksége tiszta fejre. Gyanította, hogy egyikük sem akarja, hogy tiszta legyen a feje. – Mi történt a holttestekkel? – kérdezte Edward halkan. – Eltemettem őket. – Mindet? Az ezredes lehunyta a szemét. – Nem volt kellemes nap. – Vannak tanúi rá? Stubbs felkapta a fejét. – Nem bízik bennem?
– Bocsásson meg – mondta Edward, mert igazán megbízott a férfiban. Ebben… és minden másban is. El sem tudta képzelni, hogy tudta Stubbs mindezt magában tartani. Lyukat égethetett a lelkébe. – A sírásáshoz kerítettem segítséget – válaszolt Stubbs. Kimerültnek tűnt. Kiüresedettnek. – Megadom azoknak a férfiaknak a nevét, akik segítettek, ha szeretné. Edward hosszasan nézte, mielőtt válaszolt volna. – Nem szeretném. – De aztán kicsit megrázta a fejét, szinte mintha helyére akarta volna terelni a gondolatait. – Miért küldte azt a levelet? Stubbs nagyot pislogott. – Milyen levelet? – Garth tábornok levelét arról, hogy Thomas megsebesült. Feltételezem, az ön kérésére írta. – Igazat állítottunk a levélben – felelte az ezredes. – Haladéktalanul értesíteni akartam a családját. Másnap reggel, hogy ott hagytam Dobbs Ferryben, pont indult egy hajó a kikötőből. Most, hogy belegondolok… – Beletúrt ritkuló hajába, és mintha az egész teste megrogyott volna, amikor felsóhajtott. – Annyira elégedett voltam, hogy ilyen gyorsan el tudtam küldeni. – Nem is gondolt arra, hogy orvosolja a hibát, és egy másikat küldjön? – Túl sok megválaszolatlan kérdés maradt. – Ahhoz, hogy értesítse a családot? – kérdezte Edward hitetlenkedve. – Azt terveztem, hogy küldök levelet, amint megvannak a válaszok – mondta Stubbs mereven. – Természetesen nem is sejtettem, hogy a húga átszeli érte az óceánt. Habár nem tudhatom, lehet, hogy ön miatt jött. Nem valószínű. Stubbs odalépett az asztalához, és kihúzott egy fiókot. – Nálam van a gyűrűje. Edward figyelte, ahogy a férfi óvatosan kiemel egy dobozt, kinyitja, majd kiveszi belőle a pecsétgyűrűt, és odanyújtja neki: – Azt gondoltam, a családja szeretné visszakapni ezt. Edward csak bámulta az ezüstkarikát, amelyet a férfi a tenyerébe ejtett. Az igazat megvallva, nem ismerte fel. Sosem nézte meg Thomas pecsétgyűrűjét alaposabban. De tudta, hogy Cecilia felismeri majd.
És összetörik a szíve. Stubbs megköszörülte a torkát. – Mit mond majd a feleségének? A felesége. Megint ez a szó. Az ördögbe is. Cecilia nem a felesége. Nem tudta, hogy akkor kicsoda, de nem a felesége. – Rokesby? Felpillantott. Majd később sort kerít Cecilia őszintétlenségére is. Egyelőre a saját lelkében kell egy kis kedvességet találnia, és hagyni, hog Cecilia meggyászolhassa a fivérét, mielőtt szembesítik a hazugságaival. Edward mély levegőt vett, és az ezredes szemébe nézett. – Azt fogom mondani, hogy a bátyja hősként halt meg. Azt, hogy ön mélységesen szánja, hogy nem mondhatta el neki az igazat, amikor először megkérdezte önt, a különösen fontos megbízatás titkos természete miatt. – Egy lépést tett az ezredes felé, majd még egyet. – Azt mondom neki, hog ön szeretne majd személyesen is beszélni vele, bocsánatot kérni a fájdalomért, amelyet neki okozott, és személyesen átadni minden posztumusz elismerést, amit Thomas kapott. – Nem is kapott… – Oldja meg! – csattant fel Edward. Az ezredes pár másodpercig állta a tekintetét, majd így szólt: – Intézkedem az érdemrend ügyében. Edward helyeslően biccentett, és elindult az ajtó felé. Az ezredes hangja azonban megállította. – Biztos benne, hogy hazudni akar neki? Edward lassan megfordult. – Elnézést, mit mondott? – Úgy érzem, nem sok mindent tudok biztosra – sóhajtott Stubbs –, de tudom, milyen a házasság. Nem jó ötlet hazugsággal nekikezdeni. – Így van. Az ezredes fürkészve mérte végig. – Van valami, amit nem mond el nekem, Rokesby kapitány? Edward kinyitotta az ajtót, kilépett, és amikor az ezredes legalább háromlépésnyire hallótávolságon kívül került, azt morogta: – El sem tudja képzelni, mennyi minden.
Tizenhatodik fejezet Olyan rég nem hallottam felőled semmit. Igyekszem nem aggódni, de nagyon nehéz. CECILIA HARCOURT LEVELE FIVÉRÉNEK, THOMASNAK
Amikor Edward kilencre sem ért vissza, Cecilia kíváncsi lett. Amikor fél tízre sem, akkor a kíváncsiság aggodalomba fordult. És tízkor, amikor a közeli templom fülsértően harangozni kezdett, megint kézbe vette Edward üzenetét, csak hogy ellenőrizze, nem értett-e félre valamit első olvasáskor.
Elmentem reggeliért. Visszatérek, még mielőtt felébredne. Cecilia az alsó ajkába harapott. Ezt aligha lehetne félreérteni. Eszébe ötlött, hogy Edward elakadhatott a földszinten, lehet, hogy eg katonatársa feltartóztatta. Mindig ez történt. Mintha mindenki ismerte volna, és a legtöbben gratulálni szeretnének, hogy nemrég épségben visszatért. A katonák igencsak bőbeszédűek, főképp, ha unatkoznak. És mostanában mintha mindenki unatkozna, habár sietve ki is jelentették, hogy ez még mindig jobb, mint harcolni. Így hát Cecilia fogta magát, lement a fogadó elülső helyiségébe, arra számítva, hogy ki kell mentenie Edwardot egy kényszeredett beszélgetésből. Majd emlékezteti egy „nagyon fontos találkozóra”, és talán visszajönnek az emeletre… De Edward nem volt abban a helyiségben. Sem a hátsó étkezdében. Visszatérek, még mielőtt felébredne. Valami egyértelműen nem stimmel. Edward mindig előtte ébredt, de ő sem szokott lustálkodni. Edward ezt tudta. Fél nyolcra már mindig felöltözött és készen állt a reggelire.
Már hajlott rá, hogy kimegy, és a keresésére indul, de valahogy tudta, hogy ebben az esetben a férfi öt perccel az után, hogy ő távozott, visszatérne, és akkor az ő keresésére indulna, és az egész délelőtt azzal telne, hogy egymás útját mindig majdnem keresztezve fogócskáznak. Ezért inkább várt. – Ma későn kezdi a napot – mondta a fogadós, amikor meglátta a tétován ácsorgó Ceciliát. – Ne hozzam a reggelit? – Köszönöm, ne. A férjem majd hoz… – Összevonta a szemöldökét. – Látta ma reggel Rokesby kapitányt? – Órák óta nem, asszonyom. Jó reggelt kívánt, majd kiment. Meglehetősen jókedvűnek tűnt, úgy bizony. – A fogadós féloldalasan elvigyorodott, ahogy kitörölt egy söröskorsót. – Fütyörészett is. Sokat elárult Cecilia szórakozottságáról, hogy erre még csak zavarba sem jött. Az utcára néző ablak felé pillantott, nem mintha bármit is látni lehetett volna a hepehupás üvegen átsejlő árnyszerű alakokon kívül. – Már rég vissza kellett volna érnie – mondta inkább csak magának. A fogadós vállat vont. – Hamarosan visszajön, meglátja. De addig is, biztos, hogy nem kér semmit? – Igen, de köszönöm. Csak… Az ajtó a szokásos nyikorgással kinyílt, amikor valaki belökte. Cecilia megpördült, annyira biztos volt benne, hogy Edward az. Csakhogy nem. – Montby kapitány – mondta kurta pukedlivel kísérve, amikor felismerte a fiatal tisztet, aki az előző héten átadta nekik a szobáját. Pár napra eltávozott, majd visszatért, és most egy másik katonával osztozott eg szobán. Cecilia többször is megköszönte már a nagylelkűségét, de a férfi minden alkalommal azt hangoztatta, hogy ez megtiszteltetés, és úriemberi kötelessége volt. Ráadásul egy fél szoba az Ördögfejben még mindig jobb, mint a legtöbb szállás, ahol a brit katonák meghúzhatják magukat. – Mrs. Rokesby – viszonozta a férfi a köszöntést. Biccentett, amit mosoly követett. – Szép jó napot kívánok. A férje után tart? Cecilia figyelme azonnal feléledt. – Tudja, hol van?
Montby kapitány különösebb irányt nem jelezve döntötte oldalra a fejét. – Épp most láttam odaát a Fraunces tavernában. – Hogyan? Éles lehetett a hangja, mert Montby kapitány egy kissé elhúzódott tőle, mielőtt válaszolt volna: – Hm, igen. Épp csak megláttam a terem túlsó végében, de biztos voltam benne, hogy ő az. – A Frauncesban? Biztos ebben? – Meglehetősen – felelte a férfi, a hangja óvatos lett, mint azoknak, akik nem szeretnének belegabalyodni családi perpatvarba. – Volt vele valaki? – Amikor én láttam, akkor nem. Cecilia kemény vonallá összeszorított szájjal indult el az ajtó felé, és csak azért torpant meg egy pillanatra, hogy megköszönje a kapitánynak a segítséget. El sem tudta képzelni, Edward mit kereshet a Frauncesban. Még akkor is, ha eredetileg reggeliért indult oda (aminek semmi értelme nem volt, hiszen pontosan ugyanazokat az étkeket szolgálták fel az Ördögfejben is), már rég vissza kellett volna érkeznie. Egy adag teljesen kihűlt étellel. És egyedül volt. Ami azt jelenti… Nos, fogalma sem volt, hogy ez mit elent. Nem haragszom rá, mondogatta magában. Edwardnak joga van oda menni, ahová akar. Csak épp azt ígérte, hogy visszajön. Ha Cecilia tudta volna, hogy nem így lesz, akkor mást tervez. Hogy éppenséggel mi lett volna az a más terv így, hogy egy idegen kontinensen rekedt, ahol szinte senkit nem ismert, maga sem tudta. De nem ez a lényeg. A Fraunces nincs messze az Ördögfejtől – a helyi tavernák egymáshoz viszonylag közel helyezkedtek el, ezért mindössze öt percet kellett eltöltenie az egyre melegebb napon, hogy elérjen az úti céljához. Felrántotta a nehéz faajtót, belépett, de a szemének kellett egy kis idő, hogy hozzászokjon a füstös taverna homályához. Párat pislogott, hog élesebben lásson, és valóban: ott ült Edward a helyiség túlsó végében eg asztalnál. Egyedül.
A lépteit tüzelő hév némileg alábbhagyott. Megtorpant, és csak nézte a elenetet. Valami nem stimmelt. Edward testtartása furcsa volt. Ernyedten ült a széken – ilyesmit nyilvános helyen sosem tett, akármilyen fáradt volt is –, és a keze – az, amelyiket látni lehetett onnan, ahol Cecilia állt – mintha karmokban végződött volna. Ha a körmei nem lennének gondosan levágva, mélyedéseket mart volna az asztal falapjába. Üres pohár állt előtte. Cecilia tétova lépést tett a férfi felé. Csak nem ivott? Nagyon úgy festett, bár ez sem illett a férfi jelleméhez. Még dél sem volt. Cecilia szívverése lelassult… aztán vadul verni kezdett, a levegő hirtelen sűrű és nehéz lett a rettegéstől. Két oka lehet Edward megváltozásának. Két ok, ami miatt elfelejthette, hogy azt ígérte, visszatér a közös szobájukba az Ördögfejben. Edward vagy visszanyerte az emlékezetét… Vagy Thomas halott. Edward nem akart lerészegedni. Feldühödve rohant el Stubbs ezredes irodájából, de mire kiért az utcára, a dühe elpárolgott, és átvette a helyét… a semmi. A végtelen üresség. A tompaság. Thomas meghalt. Cecilia hazudott. Ő pedig átkozottul nagy bolond. Csak állt ott, mint a cövek, és vakon bámult maga elé az épület előtt, amely a brit vezérkar főhadiszállásának adott otthont. Fogalma sem volt, hova menjen. Az Ördögfejbe nem megy vissza; még nem állt készen arra, hogy Cecilia szemébe nézzen. Szent ég, egyelőre erre még gondolni sem akar. Talán… talán Ceciliának ó oka volt a hazudozásra, de ő maga csak… Ő csak… Hosszan, reszketve mély levegőt vett. Ceciliának annyi alkalma lehetett volna bevallani neki az igazat, annyi pillanat, amikor megtörhette volna a csendet azzal, hogy halkan kimondja a nevét. Elmondhatta volna, hogy hazudott, azt is, hogy miért, és a fene vigye el, ő valószínűleg megbocsátott volna neki, mert annyira szerelmes belé, hogy még a csillagokat is lehozná neki az égről, hogy boldoggá tegye.
Azt hitte, hogy Cecilia a felesége. Azt hitte, megfogadta, hogy tisztelni és óvni fogja. Ehelyett a legaljasabb semmirekellő, igazi liliomtipró lett belőle. Nem számított, hogy azt hitte, házasok. Egy hajadon szűzzel bújt ágyba. És ami még ennél is rosszabb, a legjobb barátja húgával. Most már természetesen feleségül kell vennie. Lehet, hogy végig ez volt a terv. Leszámítva azt, hogy Ceciliáról van szó, és úgy hitte, ismeri. Már az előtt, hogy találkoztak volna, úgy érezte, ismeri. Kézfejével megtörölte a homlokát, az ujjaival megmasszírozta a bemélyedést a halántékán. Fájt a feje. Ujjait belemélyesztette a koponyájába, de nem használt. Mert amikor végre sikerült Ceciliát eltüntetnie az elméjéből, más nem maradt a helyén, csak a fivére. Thomas meghalt, és csak erre tudott gondolni, arra, hogy soha senki sem fogja tudni, pontosan mi is történt, hogy miért halt meg idegenek között, hazaárulás gyanújának árnyékában. Folyton arra gondolt, hogy a barátját hasba lőtték. Rettenetes halál… lassú, gyötrelmesen fájdalmas. És csak arra tudott gondolni, most hazudnia kell Ceciliának. Valami kevésbé borzalmasat kell mondania neki. Valami gyors és fájdalommentes halálnemet. Hősieset. A sors fintora, gondolta. Most rajta a sor, hogy hazudjon a másiknak. Ám tudta, hogy az ő feladata tájékoztatni Thomas haláláról. Akármennyire is haragszik most rá – és az igazat megvallva, maga sem tudta, mit is érez –, Thomas a legjobb barátja volt. Még akkor is, ha Edward sosem találkozott volna Cecilia Harcourttal, ezek után elutazott volna Derbyshire-be csak azért, hogy átadhassa neki a fivére gyűrűjét. De még nem készült fel arra, hogy viszontlássa. Egyelőre csak arra készült fel, hogy a következő brandys pohár fenekére nézzen. Vag borospohárénak. De még a víz is megteszi mindaddig, míg egyedül lehet. Ezért ment a Fraunces tavernába, ahol sokkal kevésbé valószínű, hog összefut egy baráttal, mint az Ördögfejben. Reggelente itt nem túl nagy a forgalom. Az ember nyugodtan leülhet háttal a többi vendégnek, és ha szerencséje van, akkor órákon át egy szót sem kell szólnia. Amikor ideért, a csapos egyetlen pillantást vetett rá, és már némán
nyújtotta is neki az italt. Edward azt sem tudta, mi az. Valami házi készítésű, talán illegális is, de mindenképp erős. Kért még egyet. Aztán egész délelőtt itt ült a hátsó sarokban. Néha odajött valaki, és kicserélte a poharát. Valamikor a felszolgálólány egy szelet ropogós héjú kenyeret tett le elé, valószínűleg azért, hogy valami felszívja az alkoholt. Lenyelt egy falatot. Úgy ült meg a gyomrában, mint egy darab kő. Inkább folytatta az ivást. Ám akármennyire igyekezett is, képtelen volt a feledésig lerészegednie. Még felejtenie sem sikerült. Akárhányszor töltötték újra a poharát. Hosszú, súlyos pislogással hunyta le a szemét, arra számítva, hogy ez alkalommal majd minden elfeketedik, esetleg csak elszürkül, és bár lehet, hogy Thomas ugyanúgy halott lesz, de legalább ő nem fog erre gondolni. Cecilia is ugyanúgy hazug, de legalább erre sem fog gondolni. De nem vált be. Sosem lesz olyan szerencsés. Erre megérkezett Cecilia. Fel sem kellett néznie, hogy tudja, ő az, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és éles fénycsík szelte át a helyiséget. Érezte a levegőben, a nyirkos, komor tudatban, hogy ez élete legrosszabb napja. És nem lesz jobb. Felnézett. Cecilia az ajtó mellett állt, elég közel az ablakhoz, hogy a beszűrődő napfény glóriát fessen a hajára. Persze hogy úgy néz ki, mint egy angyal. Edward eddig azt is hitte, hog Cecilia az ő angyala. Cecilia pár másodpercig nem mozdult. Edward tudta, hogy fel kellene állnia, de mintha az alkohol végre kezdte volna megtenni a hatását, és Edward nem igazán bízott már az egyensúlyérzékében. Vagy az értékítéletében. Ha feláll, esetleg oda is megy Ceciliához. És ha odamegy hozzá, akkor talán a karjaiba zárja. Azt megbánná. Még aznap, később, amikor már tisztábban gondo gondollkodik, kodik, megbánná. Cecilia óvatosan egy lépést tett felé, majd még egyet. Edward látta, hog a nő ajka a nevét formálja, de semmit sem hallott. Vagy azért, mert Cecilia nem adott ki hangot, vagy azért, mert ő nem akarta meghallani, ezt már sosem fogja megtudni, de látta Cecilia szemében, hogy tudja, valami baj
van. Benyúlt a zsebébe. – Mi történ történt? t? – Cecil Cecilia most már közel közelebb ebb áll állt. Kény Kénytelen telen volt olt meghallania. Elővette a zsebéből a gyűrűt, és az asztalra tette. Cecilia tekintete követte a mozdulatait, és először mintha nem is fogta volna fel a jelentőségét. Aztán remegő kézzel kinyúlt, az ujjai közé vette a gyűrűt, felemelte, hogy közelebbről szemügyre vegye. – Nem N em… … – sutt suttog ogta. ta. Edw Edward ard ném némaa maradt maradt.. – Nem. Nem. Nem N em.. Ez nem nem lehet ehet az övé. Nem olyan egyedi. Bárkié lehet. – Visszatette a gyűrűt az asztalra, mintha égette volna a bőrét. – Ez nem az övé. Mondja, hogy nem az övé… – Sajnál Sajnálom om – mon mondta dta Edward. dward. Cecilia csak rázta a fejét. – Nem – ismétel smételte, te, de ez alkal alkalom omm mal oly olyan hang angon, on, mint egy egy sebzett sebzett állat. – Az övé, övé, Cecil Cecilia – mon mondta dta Edw Edward. ard. Nem mozdu ozdullt, hog hogyy megv egvigasz asztal talja. ja. Pedig ezt kellett volna tennie. Meg is tette volna, ha nem érezte volna magát annyira halottnak legbelül. – Hon Honnnan sz szerez erezte? te? – Stubbs Stubbs ez ezredes redestől től.. – Edward dward elh elhall allgatott atott,, próbál próbált rájön rájönnni, hogy ogy mi mit is akar mondani. Vagy nem mondani. – Megkért, hogy kérjek a nevében bocsánatot. És adjam át részvétnyilvánítását. Cecilia csak bámulta a gyűrűt, majd mintha egy apró tűvel megszúrták volna, hirtelen felnézett, és azt kérdezte: – Miért kérne bocsánatot? Jogos a kérdés. Cecilia okos. Ezt is annyira szerette benne. Tudnia kellett volna, hogy Cecilia azonnal belekapaszkodik a kijelentés azon részébe, ami sehogyan sem illik a többihez. Edward megköszörülte a torkát. – Bocsán Bocsánatot atot sz szeret eretett ett voln olna kérni kérni, ami amiért nem mon mondta dta el előbb. előbb. Nem tehette. Thomas egy nagyon fontos ügyben járt el. Ami titkos volt. Cecilia megmarkolta az Edward mellett álló szék támláját, majd feladta az erő minden látszatát, és leült. – Ez Ezek szeri szerinnt vég végiig tudta? tudta? Edward bólintott. – Márci Márciuusban történ történt.t.
Hallotta, hogy Cecilia levegő után kap – aprócska sóhaj volt, de tele döbbenettel. – Hisz szen en talál találkoz koztu tunnk – mondta ondta Cecil Cecilia zavarodot avarodottt sutt suttog ogással ással.. – A templomban, amikor ön még nem volt eszméleténél. Az egyik nap órákon át ült mellettem. Hogy tehette? Tudta, hogy Thomast keresem. Tudta… – A szája elé kapta a kezét, amikor zihálni kezdett. – Hogy lehetett ilyen kegyetlen? Edward egy szót sem szólt. Cecilia tekintete hirtelen átható lett, és a szivárványhártya halványzöldje fémes élt kapott. – Ön tudta? tudta? – Nem. Nem. – Eg Egyenesen enesen a szem szemébe ébe néz nézett ett.. – Hog Hogy tudh tudhatt attam am voln olna? – Hát persz persze – sutt suttog ogta ta Cecil Cecilia. – Elnéz ézést ést.. – Egy percig percig csak ült ott, ott, mint a zavarodott gyász reménytelen szobra. Vajon mire gondolhat? Időnként mintha szaporábban pislogott volna, vagy az ajka úgy mozgott, mintha szavakat formálna. Végül Edward nem bírta tovább. – Cecil Cecilia? A nő lassan feléje fordult, és összevont szemöldökkel kérdezte meg: – Kapott apott temetést? Tisztességeset? – Igen Igen.. Stubbs Stubbs ezredes ezredes az aztt mon mondta dta,, hog hogyy ő mag magaa gon gondoskodo doskodott tt erről erről.. – Megl Meglátogath átogathato atom m…? – Nem – mondta ondta Edward Edward határoz határozott ottan an.. – Dobbs Ferry Ferryben tem temették ették el. el. Tudja, hol van? Cecilia bólintott. – Akkor Akkor azt is is tudja, tudja, hogy hogy túl túl vesz veszél élyyes lenn enne odamen odamennnie. Túl vesz veszél élyyes lenne még nekem is, hacsak nem a hadsereg parancsolná, hogy menjek. Cecilia megint bólintott, de most nem olyan eltökélten. – Cecil Cecilia… – figyelm elmez eztet tette. te. Szen Szentt isten sten,, még gondol gondolnni sem akart arra, arra, hogy ellenséges területen a nő nyomába kell erednie. Westchester azon területe senki földje. Ezért lepte meg annyira, amikor Stubbs ezredes azt mondta, hogy egyedül ment el oda Thomasszal találkozni. – Ígérje meg… – mordult fel Edward, és az ujjai belemartak az asztal szélébe. – Ígérje meg, hogy nem fog odamenni.
Cecilia már-már zavarodottan nézett fel rá. – Persze Persze hogy ogy nem megy egyek oda. Nem vagy agyok… – Összesz Összeszorí orítot totta ta a száját, és visszanyelte, amit mondani akart, és ehelyett így szólt: – Ilyesmit nem tennék. Edward mereven biccentett. Egyelőre csak ennyire volt képes, míg a légzését nem uralta. – Feltét Feltétel elez ezem em,, hogy ogy nincs sírköv sírkövee – mondta ondta Cecil Cecilia pár pil pillanatt anattal al később. – Hogyan is lehetne? Költői kérdés volt, de a hangjából felsejlő fájdalom arra késztette Edwardot, hogy válaszoljon. – Stubbs Stubbs ezredes ezredes az aztt mon mondta, dta, hag hagyyott egy egy kőhal kőhalm mot. Hazugság volt, de legalább megnyugtatja az a tudat, hogy a bátyja jelölt sírban nyugszik, még akkor is, ha csak egy kis kupac kő alatt. Edward kézbe vette az üres poharat, és ide-oda forgatta. A kissé lekerekített aljában még megült pár csepp ital, és most azt figyelte, ahog ide-oda folyik, mindig ugyanazon a párás ösvényen. Mennyire kellene megdöntenie a poharat ahhoz, hogy új patakocska keletkezzen? Vajon az életével is meg tudná tenni? Megbillenthetné annyira a dolgokat, hogy az eredmény megváltozzon? Mi lenne, ha mindent fenekestül felfordítana? Akkor mi lenne? Noha háború dúlt benne, az arckifejezése nem változott. Érezte, hog bénult az arca, mozdulatlan, kimért, mentes minden érzelemtől. Ezt kellett tennie. Egyetlen repedés, és csak az isten tudja megmondani, mi fog kiömleni belőle. – Teg Tegyye el a gy gyűrűt rűt – mon mondta. dta. Cecilia kurtán biccentett, megfogta a gyűrűt, és pislogva, könnyfátylán keresztül nézett le rá. Edward tudta, hogy mit fog látni. Tudomása szerint a Harcourt családnak nem volt címere, ezért Thomas gyűrűjének pecsétrészén csak egy H betű állt, elegáns cirádával díszítve az alján. De akkor Cecilia megfordította, és megnézte belül. Edward kicsit kihúzta magát, hirtelen kíváncsi lett. Neki eszébe sem jutott vésetet keresni rajta. Lehet, hogy nem Thomas gyűrűje. Lehet, hogy Stubbs ezredes hazudott. Lehet… Elgyötört zokogás hagyta el Cecilia ajkát, olyan hirtelen és nyersen, hog
mintha még őt magát is meglepte volna. A keze ökölbe szorult a gyűrű körül, és Cecilia mintha ott, Edward szeme láttára omlott volna össze, ahogy sírva a karjára hajtotta a fejét. Edward nem bírta tovább: kinyúlt, és megfogta Cecilia kezét. Bármit is tett ez a nő, bármilyen okból, most nem vonhatja kérdőre miatta. – Tu Tudtam – szi szipogta pogta Cecil Cecilia. – Tudtam, dtam, hogy hogy meg meghhalh alhatott. atott. De az esz eszem em és a szívem… Ellentétes irányba húztak. – Felnézett, a szeme csak úg fénylett a könnyáztatta arcában. – Érti, mire gondolok? Edward nem bízott magában, ezért csak bólintott. Úgy érezte, hogy az esze és a szíve neki sem fog soha többet egy irányba tartani. Edward megfogta a gyűrűt, hogy megnézze a vésetet. Elfordította, hog a fény a belső részt érje.
Thomas Horatio – A családu családunnkban minden férfi érfi ugyanol anolyyan gyűrűt rűt kap – mon mondta dta Cecil Cecilia. – keresztnevüket bevésik a belsejébe, így lehet megkülönböztetni. – Horat Horatiio – dün dünnyögte ögte Edw Edward. ard. – Nem is tu tudtam. dtam. – Az édesapám édesapám nagy agyapja apja vol voltt Horace Horace – fol folyytatta tatta Cecil Cecilia. Min Mintha tha kezdet kezdettt volna megnyugodni. A hétköznapi beszélgetésnek ilyen a hatása. – De az édesanyám gyűlölte ezt a nevet. És most… – Fojtottan felnevetett, majd cseppet sem elegáns módon a kézfejével letörölte az arcát. Edward sajnálta, hogy nincs nála zsebkendő, amit felajánlhatna. De sietett reggel, hog mielőbb meglephesse a feleségét a csemegével. Nem gondolta, hogy húsz percnél tovább távol lesz. – Az un unokafi okafivérem is is Horace – mondta ondta Cecil Cecilia majdhog ajdhogyynem, em, de nem teljesen, a szemét forgatva. – Az, aki feleségül akart venni. Edward lenézett a saját ujjaira, és rádöbbent, hogy a gyűrűt forgatja. Gyorsan letette. – Gyű Gyűlölöm ölöm – mondta ondta Cecil Cecilia oly olyan in indul dulattal attal,, hogy ogy Edward Edward felkapt elkaptaa a fejét. A nő szemében tűz égett. Edward nem is gondolta volna, hogy a sápadt szín ekkora hőt tud sugározni, de aztán eszébe jutott, hogy ahol a legforróbb a tűz, ott hideg színnel ég. – Annyira gyűlölöm – folytatta. – Ha ő
nem lett volna, akkor én soha… – Hirtelen hangosan szipogott egyet. Az arcán látszott, hogy nem számított rá. – Akkor Akkor ön soha…? soha…? – kérdez kérdezte te Edw Edward ard csen csendesen desen.. Cecilia nem válaszolt azonnal. Végül nagyot nyelt és így szólt: – Valószínűleg sosem jöttem volna ide. – És És nem nem jött jött vol volnna hoz hozzzám feleség eleségüül. Edward felnézett, egyenesen Cecilia szemébe. Itt a lehetőség, hogy színt valljon. Cecilia elmondása szerint egészen addig nem végezte el a személyes elenlét nélküli házasságkötés rá eső részét, míg fel nem szállt a hajóra. – Ha nem hajóz hajózott ott voln olna át New Yorkba – foly olytatta tatta Edward dward –, akkor mikor jött volna hozzám feleségül? – Nem tudom tudom – ism ismert ertee el Cecil Cecilia. – Ezek sz szeri erinnt akkor jobb ez így. – Vajon Cecil Cecilia is kih kihall allotta otta az aztt a hangjából, amit ő maga igen? A hangja a kelleténél mélyebb és duruzsolóbb volt. Tőrbe akarja csalni. Nem bírta megállni. Cecilia különös pillantást vetett rá. – Ha Horace unokafi okafivére nem zaklatt aklattaa voln olna – foly olytatta tatta Edward dward –, akkor sosem kelünk egybe. Habár azt feltételezem… – szándékosan nem fejezte be a mondatot, megvárta, hogy Cecilia kérje, hogy folytassa. – Az Azt fel feltét tétel elez ezii… – Azt feltét eltétel elez ezem em,, én az aztt hinném, ém, hogy ogy ház ázasok asok vagy agyunk. Végü égül is én hónapokkal korábban átestem a ceremónián. Gondoljon bele, egész mostanáig nőtlen lehettem volna anélkül, hogy tudok róla. Cecilia felpillantott. De csak futva. Mondjon már valamit! Cecilia hallgatott. Edward felemelte a poharát, és ledöntötte a maradék pár cseppet, nem mintha sokra ment volna vele. – És És most most mi lesz esz?? – sutt suttog ogta ta Cecil Cecilia. Edward vállat vont. – Fogal Fogalm mam sin sincs. – Vol Voltt Th Thomasn omasnál ál még bármi bármi? A gyűrűn rűn kív kívül? Edward visszagondolt az indulásuk előtti napra. Nem tudták, milyen sokáig lesznek távol, ezért az ezredes elintézte a holmijuk megőrzését.
– Stubbs ezredesnél lehetnek a holmijai – mondta. – Elhozatom önnek. – Köszönöm. – Nála volt az önről készült miniatűr – bukott ki Edwardból. – Elnézést, hogy mondta? – Egy miniatűr. Mindig nála volt. Úgy értem, nem, nem mindenhova vitte magával, vagy hasonló, de amikor áthelyezték, mindig nála volt. Cecilia ajka megremegett a halvány mosolytól. – Nekem is van róla képem. Nem mutattam még? Edward megrázta a fejét. – Ó, bocsánat. Meg kellett volna mutatnom. – Kissé beesett a válla, végtelenül elveszettnek és kétségbeesettnek tűnt. – Ugyanakkor festették mindkettőt. Azt hiszem, tizenhat lehettem. – Igen, fiatalabbnak tűnik. Cecilia egy pillanatra mintha összezavarodott volna, majd többször pislogott: – Igen, hiszen ön is látta. Thomas említette is, hogy megmutatta. Edward bólintott. – Egyszer vagy kétszer – füllentette. Ceciliának nem kell tudnia arról, hogy órákat töltött a képmás bámulásával, azon töprengve, vajon olyan kedves és vicces-e, mint a leveleiben. – Mindig is úgy láttam, hogy nemigen hasonlít – mondta Cecilia. – A művész túl világosra festette a hajam. És sosem mosolygok így. Ez igaz. De ha ezt kimondja, akkor azzal elismeri, hogy jobban ismeri a képet, mint amit az „egyszer vagy kétszer” sugall. Cecilia megint kézbe vette a gyűrűt. Most két kézzel fogta, a hüvelyk- és mutatóujjai közé szorítva. Csak bámulta. Hosszasan. – Vissza szeretne menni a fogadóba? – kérdezte végül. De nem nézett fel. És mivel Edward nem bízott magában annyira, hogy egyedül maradjon vele, így válaszolt: – Most inkább magamban lennék. – Természetesen – vágta rá Cecilia kissé túl gyorsan, és felpattant. A gyűrű eltűnt a markában. – Én is. Hazugság volt. Mindketten tudták. – Akkor én most visszamegyek – mondta, és teljesen szükségtelenül az
ajtó felé intett. – Azt hiszem, jobb, ha lefekszem. Edward bólintott. – Ha nem bánja, én itt maradok. Cecilia tétován az üres pohárra mutatott. – Talán nem kellene… Edward felvonta a szemöldökét, kihívóan, hogy mi lesz a mondat vége. – Felejtse el. Okos kislány. Cecilia egy lépést hátrált, de megtorpant. – Nos, ho… Tessék! Most fogja Cecilia bevallani. Mindent szépen elmagyaráz, és akkor minden rendbe jön, Edward nem fogja sem magát, sem Ceciliát utálni, és… Egész addig észre sem vette, hogy elkezdett felállni, míg a lába bele nem ütközött az asztalba. – Mi az? Cecilia a fejét rázta. – Nem számít. – Mondja csak el. Cecilia különös pillantással nézett rá. – Csak azt akartam kérdezni, hogy hozzak-e valamit a pékségből. De nem hinném, hogy bárkivel is szeretnék most találkozni, szóval… Nos, inkább egyenesen visszamegyek a fogadóba. A pékségből! Edward visszarogyott a székre, és mielőtt visszafoghatta volna magát, nyers, dühös nevetés tört fel a torkából. Cecilia szeme elkerekedett. – De elmehetek, ha azt szeretné. Ha éhes, akkor én… – Nem – vágott a szavába. – Menjen haza. – Haza… – visszhangozta Cecilia. Edward érezte, hogy a szája szeglete komor mosolyra húzódik. – A Sátán Apátságba. Cecilia bólintott, az ajka megremegett, mintha nem tudná eldönteni, visszamosolyogjon-e.
– Haza – ismételte. Az ajtó felé lesett, majd vissza Edwardra. – Rendben. De habozott. A tekintete Edwardra rebbent, várt valamit. Remélt valamit. Edward nem reagált. Nincs mit nyújtania. Cecilia tehát távozott. És Edward kért még egy italt.
Tizenhetedik fejezet Végre megérkeztünk New Yorkba! Már azt hittem, sosem ér véget ez az út. Hajóval utaztunk Rhode Islandből, és Edward megint rettenetes tengerésznek bizonyult. Mondtam is neki, hogy ez így igazságos; minden másban felháborítóan tehetséges. Ó, milyen mérgesen néz most. Van az a rossz szokásom, hogy hangosan kimondom, amit épp írok, és nem tetszik neki a róla szóló leírás. De ne nyugtalankodj! Mindezek mellett felháborítóan kellemes a természete, és nem tart haragot. De milyen mérgesen tud nézni! Lehet, hogy megölöm a bátyját. THOMAS HARCOURT (ÉS EDWARD ROKESBY) LEVELE CECILIA HARCOURTNAK
Cecilia kábán gyalogolt vissza az Ördögfejbe. Thomas meghalt. Meghalt! Azt hitte, hogy felkészült rá. Ahogy teltek a hetek minden hír nélkül, egyre inkább tudta, annak az esélye, hogy Thomast élve találják, egyre kisebb lesz. És mégis, most… a zsebében lapuló pecsétgyűrűvel bizonyíték gyanánt… Cecilia összeomlott. Még a sírjához sem látogathat el. Edward azt mondta, túl messzire esik Manhattantől, túl közel Washington tábornokhoz és gyarmatosító erőihez. Egy bátrabb asszony megtenné. Egy zabolátlanabb lélek megrázná a haját, nagyot toppantana, és ragaszkodna ahhoz, hogy virágot kell helyeznie fivére végső nyughelyére. Billie Bridgerton ezt tenné. Cecilia egy pillanatra lehunyta a szemét, és magában szitkozódott. Nem kellene folyton arra az átkozott Billie Bridgertonra gondolnia. Kezd
megszállottsággá válni. De ki vethetné a szemére? Edward állandóan csak róla beszél. Nos, lehet, hogy nem állandóan, de több mint kétszer megemlítette. Több mint… Nos, épp elégszer ahhoz, hogy Cecilia úgy érezze, eleget tud Lord Bridgerton idősebbik lányáról, köszöni szépen. Edward valószínűleg észre sem vette, de szinte minden történetben előjött a neve, amikor a kenti gyerekkoráról mesélt. Billie Bridgerton igazgatja az édesapja földjeit. A férfiakkal együtt vadászik. És amikor Cecilia megkérdezte Edwardot, hog néz ki az a híres Billie, azt a választ kapta: „Elég csinoska. Bár ezt hosszú évekig észre sem vettem. Szerintem egészen nyolcéves koromig nem is tudatosult bennem, hogy lány.” És Cecilia erre mit felelt? „Ó!” Példája annak, hogy milyen kifejező és éleslátó is tud lenni. Ez volt az ő ékesszóló válasza. De aligha árulhatta el neki, hogy a történetek hatására, melyeket a csodálatos, emberfeletti képességekkel rendelkező Billie „hátrafelé is megülöm a lovat” Bridgertonról mesélt, Cecilia egy hat láb magas amazonnak képzelte, hatalmas lapátkezekkel, férfias nyakkal és csámpás fogsorral. Nem mintha a csámpás fogsor Edward leírásából következett volna, de Cecilia már rég elfogadta, hogy a szíve mélyén egy kissé kicsinyes és bosszúálló, és a csuda vigye el, ő igenis csámpás foggal akarta elképzelni Billie Bridgertont. És férfias nyakkal. De nem. Billie Bridgerton csinos, Billie Bridgerton erős, és ha Billie Bridgerton valamelyik bátyja halt volna meg, akkor ő bezzeg átvágott volna az ellenséges területeken, hogy a fivére sírja tisztességes jelet kapjon. De Cecilia nem. Az összes bátorságát elhasználta, amikor felsétált a Lady Miranda fedélzetére, és figyelte, ahogy Anglia eltűnik a keleti látóhatáron. És ha valamit az utóbbi pár hónapban megtanult magáról, az az, hogy ő nem az a fajta nő, aki szó szerint ismeretlen területre merészkedne, hacsak nem valakinek az élete forog kockán. Most nincs más hátra… Mint hazamenni. Nincs semmi keresnivalója itt, New Yorkban, ennyit ő maga is tudott. És
nincs keresnivalója Edward mellett sem. Ez igaz Edwardra is. Csak egyetlen dolog kötheti őket össze igazán… Megdermedt, keze a hasára vándorolt, a méhe fölé. Akár állapotos is lehet. Nem túl valószínű, de lehetséges. És hirtelen valóságosnak érezte. Tudta, hogy valószínűleg nem várandós, de a szíve mintha felismerte volna ezt az új személyt – Edward csodálatos miniatűr mását, vagy esetleg az övét, de a képzeletében a gyermek mindenben Edwardra hasonlított, sötét hajjal, és az ég kékjével vetekedő szempárral. – Kisasszony? Cecilia felnézett, pislogott, és csak ekkor vette észre, hogy az utca közepén állt meg. Egy idősebb, kikeményített főkötőt viselő asszony nézte kedves, aggódó arckifejezéssel. – Jól van, kisasszony? Cecilia bólintott, és tovább indult. – Elnézést – mondta, és kiment az út szélére. Az elméjére köd borult, és nem is igazán tudta kivenni az előtte álló irgalmas szamaritánust. – Csak épp… Rossz hírt kaptam. A nő tekintete oda vándorolt, ahol Cecilia keze nyugodott. A gyűrűtlen kezére. Amikor megint belenézett Cecilia szemébe, tekintetében a részvét és szánalom visszataszító keveréke tükröződött. – Mennem kell – bukott ki Ceciliából, és gyakorlatilag futva tette meg a hátralévő utat a fogadóba, és fel a szobájába. Az ágyra vetette magát, és ez alkalommal, amikor sírt, a könnyek félig a tehetetlenségből, félig a gyászból adódtak. A nő azt hitte róla, hogy terhes. Hajadon és terhes. Ránézett Cecilia csupasz ujjára, és azonnal ítélkezett. Ó, istenem, a sors különös fintora. Edward venni akart neki egy gyűrűt. Gyűrűt egy nem is létező házasság zálogául. Cecilia felkacagott. A könnyei közepette, az ágyon heverve, felkacagott. Rettenetes hang volt. Ha állapotos, legalább a gyermek apja azt hiszi, hogy házasok. Ahog mindenki más is azt hitte. Kivéve azt az egyetlen nőt kint az utcán.
Cecilia egy szempillantás alatt kedvességre szoruló fiatal nőből megesett kurtizánná alacsonyodott, aki hamarosan a társadalom peremére sodródik. Feltételezte, hogy túl sokat képzel egy vadidegen arckifejezése mögé, de tudta, hogyan működik a világ. Ha teherbe esett, az élete romba dől. Sosem fogadnák be az előkelő körök. Ha az otthoni barátai kapcsolatban akarnak maradni vele, alattomban kell tenniük, nehogy tisztes nevükön folt essék. Élt egy lány Matlockban, Verity Markham, akit pár évvel ezelőtt teherbe ejtett valaki. Cecilia alig ismerte, igazából csak a nevét tudta. Senki nem is sejtette, ki lehet az apa, de ez nem számított. Amint Verity állapotának híre ment, Ceciliának megtiltotta az édesapja, hogy kapcsolatba lépjen vele. Ceciliát meglepte apja vehemenciája, hiszen a férfi sosem követte figyelemmel a helyi pletykákat. De úgy tűnt, ez alkalommal kivételt tett. Nem szegült ellen a parancsának. Fel sem merült benne, hog megkérdőjelezze. De most el kellett gondolkodnia – ha Verity a barátnője lett volna, vagy akár csak egy kicsit is több holmi ismerősnél –, akkor elég bátor lett volna, hogy dacoljon az apja parancsával? Szívesen hitte volna, hogy igen, de a szíve mélyén tudta, hogy Veritynek nagyon közeli barátnőjének kellett volna lennie ahhoz, hogy ezt megtegye. Nem mintha Cecilia szívtelen lenne, egész egyszerűen eszébe sem jutott volna másképp viselkedni. A társadalomnak okkal vannak szabályai, vagy legalábbis ő mindig íg gondolta. Talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy ő sosem gondolkodott el komolyabban a társadalmi szabályokról. Egyszerűen csak betartotta őket. De most, hogy őt is a megesett lányok közé sorolhatják… Azt kívánta, bárcsak kedvesebb lett volna. Bárcsak ellátogatott volna Verity Markhamékhoz, és baráti kezet nyújtott volna neki. Bárcsak nyilvánosan is kifejezte volna a támogatását. Verity már réges-rég elhagyta a falut, a szülei mindenkinek azt mondták, hogy egy távoli nagynénihez költözött Cornwallba, de Matlockban nem volt egy lélek, aki ezt elhitte volna. Ceciliának fogalma sem volt arról, Verity hova tűnt, sem arról, hogy a gyermeket megtarthatta-e. Cecilia torkából zokogás tört fel, olyan meglepően és nyersen, hogy el kellett takarnia a száját az öklével, hogy visszatartsa. El tudná viselni – talán
–, ha csak őt érintené. De ott lenne a gyermek is. Az ő gyermeke. Nem tudta, milyen anyának lenni. Azt is alig tudta, milyen, ha valakinek van anyja. De egyvalamiben biztos volt: nem teheti ki a gyermekét a törvénytelenek hányatott sorsának, ha hatalmában áll másképp cselekedni. Annyi mindent lopott már Edwardtól – a bizalmát, még a nevét is. A gyermekét már nem lophatja el. Ez lenne a legnagyobb gonoszság. Edward ó apa lenne. Nem is, remek apa lenne. Szerető apa. Ha gyermekük lesz… meg kell tudnia. Fogadalmat tett. Ha állapotos, akkor marad. Mindent elmond Edwardnak, és a gyermekük kedvéért vállalja a következményeket. Ám ha nem terhes – és ha a havibaj a szokott időben érkezik, akkor eg héten belül ezt tudni is fogja –, akkor távozik. Edward megérdemli, hog visszakapja az életét, azt, amit előre eltervezett, nem azt, amit Cecilia rákényszerített. Mindent elmond neki, de levélben. Ha ettől gyávának számít, ám legyen. Úgy vélte, még Billie Bridgerton sem lenne elég merész ahhoz, hogy egy ilyen hírt szemtől szemben közöljön valakivel. Több órába telt, de Edward végül úgy érezte, eléggé ura a cselekedeteinek, hogy visszatérjen az Ördögfejbe. Ceciliához. Aki nem a felesége. Már rég befejezte az ivást, szóval józan volt, vagy legalábbis majdnem. Rengeteg ideje volt azt mondogatni magának, hogy ma nem fog Ceciliára gondolni. A mai nap Thomasról szól. Muszáj. Ha már az életének egy nap leforgása alatt kell darabokra hullania, akkor engedtessék meg neki, hog egyszerre csak egy katasztrófával foglalkozzon. Nem fog azon füstölögni, hogy Cecilia mit tett, vagy mit mondott, és főleg nem fogja az erejét arra pazarolni, amit nem mondott. Nem fog ezen gondolkodni. Nem is gondolkodik ezen. Tényleg nem. Legszívesebben üvöltene vele. Megrázná a vállát, és könyörögne neki,
hogy árulja el, miért. Örökre mosni a kezeit miatta. Az örökkévalóságig magához kötni. A pokolba is, egyáltalán nem akart ma ezen gondolkodni. Ma a barátját fogja gyászolni. És segíteni fog a nőnek, aki nem a felesége, hogy meggyászolja a bátyját. Mert ő ilyen ember. A fene vigye el! Odaért a tizenkettes szobához, mély levegőt vett, és megmarkolta a kilincset. Talán nem tudja magát rávenni arra, hogy úgy vonja kérdőre Ceciliát, ahogy kellene, de legalább megajándékozhatja pár nappal, mielőtt vallatóra fogja a hazugságairól. Ő maga még sosem veszített el senkit, aki ennyire közel állt hozzá; Thomas kedves barátja volt, de nem a fivére, és Edward tudta, hogy az ő gyásza össze sem mérhető Ceciliáéval. De el tudta képzelni. Ha valami történne Andrew-val… vagy Maryvel… vagy esetleg George-dzsal vagy Nicholasszal, akikkel közel sem olyan szoros a kapcsolata. Összetörne. Ráadásul egy csomó mindent át kell gondolnia. Cecilia nem meg sehova; semmi jó nem terem az elhamarkodott döntések nyomában. Kinyitotta az ajtót, hunyorgott a homályos folyosóra kiömlő napfényben. Minden egyes alkalommal, gondolta tompán. Valahányszor kinyitotta ezt az átkozott ajtót, mindig meglepte a napfény. – Visszajött – szólalt meg Cecilia. Az ágyon ült kinyújtott lábbal, nekitámaszkodva a fejvégnek. Még mindig a kék ruháját viselte, persze ez érthető, mivel még nem érkezett el a vacsoraidő. Kénytelen lesz elhagyni a szobát, amikor Cecilia úgy dönt, hogy átöltözik abba az apácákhoz illő fehér pamut hálóingbe. Bizonyára egyedül szeretne levetkőzni. Mivel igazából nem is a felesége. Nem volt semmiféle személyes jelenlét nélküli szertartás. Nem írt alá semmiféle papírokat. Cecilia egy kedves barátja húga, semmi több. De mit nyert Cecilia azzal, hogy a feleségének adta ki magát? Semmi értelme. Nem tudhatta, hogy Edward elveszítette az emlékezetét. A világnak bátran mondhatta, hogy ennek az ájult férfinak a felesége, de tudatában
kellett lennie annak, hogy amikor magához tér, akkor kiderülnek a hazugságai. Hacsak nem hazardírozott… arra téve fel a jövőjét, hogy az állítólagos férj nem fog magához térni. Ha meghalna, miközben az egész világ úgy hiszi, hogy házasok… Nem olyan rossz dolog Rokesby feleségnek lenni. A szülei tárt karokkal fogadnák, amikor visszatér Angliába. Tudtak Edward Thomashoz fűződő barátságáról. Sőt találkoztak is Thomasszal. Még a karácsonyi vacsorára is meghívták. Nem lenne okuk kételkedni Cecilia szavaiban, ha megjelenik, és azt állítja, hogy a fiuk felesége. De mindez olyan számító. Nem vallana Ceciliára. Vagy mégis? Becsukta maga mögött az ajtót, kurtán Cecilia felé biccentett, mielőtt leült volna az egyetlen székükre, hogy levegye a csizmáját. – Kell segítség? – kérdezte Cecilia. – Nem – mondta, majd lenézett, de még látta, hogy a lány nagyot nyel. Ilyenkor, amikor Cecilia nem volt benne biztos, hogy mit akar mondani, mindig nyelt egyet. Eddig annyira szerette figyelni: a nyaka finom vonalát, a válla kecses ívét. Az ajkát összeszorította, amikor nyelt – nem egészen úgy, mint aki csókra vár, de eléggé hasonlóan ahhoz, hogy Edward ilyenkor legszívesebben mindig előrehajolt volna, hogy azzá változtassa. Ma este ezt nem akarta nézni. – Én… Edward felkapta a fejét Cecilia hangjára. – Tessék? De a lány csak a fejét rázta. – Nem számít. Edward állta a tekintetét, és örült, hogy az este közeledtével gyengül a fény is. Ha elég sötét van ahhoz, hogy lássa a lány szemeit, akkor nem veszhet el bennük. Úgy tehetne, mintha nem lenne olyan a színe, mint a sekély tengernek, vagy – amikor a levegőt még megfestik a narancsvörös hajnali fénypászmák – olyan, mint a tavasz első ki nem bomlott levelei. Lecibálta magáról a csizmát, majd felállt, hogy gondosan a ládája mellé helyezze. A szobát súlyos csend ülte meg, és érezte, hogy Cecilia figyeli az esti szertartásának minden mozdulatát. Általában Edward ilyenkor csevegni
szokott vele, léha kérdéseket tett fel neki a délutánjáról, vagy ha együtt töltötték a napot, akkor megjegyzéseket tett arra, mit láttak vagy tettek. Ha minden a régi lenne, Ceciliának most eszébe jutna valami, ami felvidította, és akkor Edward felnevetne, és amikor elfordulna, hogy beakassza a kabátját a szekrénybe, eltöprengene, milyen különös is ez a bizsergés, ami átjárja a testét. De csak egy pillanatig töprengene. Mert egyértelmű, hogy mi az. Boldogság. Szerelem. Hála istennek, sosem vallott neki szerelmet. – Én… Felpillantott. Cecilia megint elkezdett egy mondatot, egyetlen tétova névmással. – Mi az, Cecilia? Cecilia pislogott a nem goromba, de mindenképp kimért hanghordozás hallatán. – Én nem tudom, mit csináljak Thomas gyűrűjével – mondta csendesen. Ah. Szóval csak ezt akarta mondani. Vállat vont. – Tegye fel egy láncra, és viselje a nyakában. Cecilia az ujjával a kopottas takaróval babrált. – Esetleg. – Elteheti a gyermekei számára. Gyermekei, döbbent rá. Nem gyermekeink . Vajon Ceciliának feltűnt ez az elszólás? Valószínűleg nem. A lán arckifejezése nem változott. Még mindig sápadt volt, tompa, pontosan olyan, mint amit egy olyan nőtől várnánk, aki épp most tudta meg, hogy hőn szeretett bátyja elhunyt. Cecilia hazudott ugyan, de ez nem érintette a Thomas iránti elkötelezettségét. Edward tudta, hogy az igaz volt. És hirtelen utolsó rongy alaknak érezte magát. Cecilia gyászol. Szenved. Utálni akarta. És talán később fogja is. De egyelőre nem tehetett mást, mint magába szívni a lány fájdalmát. Elgyötört sóhajtással odament az ágyhoz, és leült Cecilia mellé. – Annyira sajnálom – mondta, és átkarolta a lány vállát.
Cecilia teste nem ernyedt el azonnal. A gyász, és talán a zavarodottság is, merevvé tette. Edward eddig sem megjátszotta a szerető férj szerepét, mert isten a megmondhatója, egészen a Stubbs ezredessel való reggeli találko találkozásáig zásáig szere szerető tő férj volt. volt. Megpróbálta elképzelni, milyen lenne, ha Thomas halálának híréhez nem társul az, hogy rájön Cecilia csalárdságára. Mit tett volna? Hogyan reagált volna? Félretette volna a saját gyászát. Megnyugtatta, megvigasztalta volna Ceciliát. Addig ölelte volna, míg Cecilia el nem alszik, míg a könnyei fel nem száradnak, aztán csókot lehelt volna a homlokára, mielőtt gondosan betakargatja. – Hogy ogyan tudn tudnék ék segí segíteni teni? – kérdezte kérdezte rekedten rekedten.. Min Minden erejére erejére szüksége volt a szavak megformálásához, ugyanakkor ez volt az egyetlen, amit mondhatott. – Nem tudom tudom.. – A hang angja fojtott ojtott volt, olt, mert befú befúrta rta a fejét Edward dward vállába. – Esetleg… itt maradna? Mellettem? Edward bólintott. Ezt megteheti. Valahol a szíve mélyén fájt, de ennyit megtehet. Órákon át ültek így. Edward tálcán felhozatta a vacsorát, de egyikük sem evett belőle. Edward kiment a szobából, hogy Cecilia átöltözhessen a lefekvéshez, és Cecilia a fal felé fordult, amikor Edwardra került a sor. Mintha az az egyetlen szenvedélyes éjszaka meg sem történt volna. Mindaz a tűz, a mámor… odalett. Edward hirtelen arra gondolt, mennyire utált benyitni a szobába, mert mintha sosem tudott volna eléggé felkészülni a fényárra. Milyen ostoba is volt. Milyen átkozottul ostoba.
Tizennyolcadi Tizennyolcadikk fejezet fejezet Ezt a level levelet et nem csak Neked küldöm, küldöm, Thomas. Thom as. Annyira Annyira örülök, örülök, hogy ott ott vagytok egymásnak. A világ már attól szebb, ha meg tudjuk osztani valakivel a terheinket. CECILIA HARCOURT CECILIA HARCOURT LEVELE LEVELE THOMAS HARCOURTNAK THOMAS HARCOURTNAK ÉS EDW ÉS EDWAR ARD D ROKESBYNAK ROKESBYNAK
Másnap reggel is Edward ébredt elsőként. Mindig ő ébredt előbb, de még soha nem volt ennyire hálás ezért. Elmúlt a hajnal, habár alig, legalábbis a függönyön átszűrődő fény erősségéből ítélve. Az ablak alatt New York már kezdett feléledni, de a napi zajok még szaggatottan és tompán értek el hozzá. Egy kocsi haladt el nyikorogva nem messze, valahol egy kakas kukorékolt. Időnként valaki elkurjantotta magát üdvözlésképp. A hangok áthatoltak a fogadó falán, de annyira nem, hogy felébresszen egy olyan jó alvót, mint Cecilia. Edward egész eddigi életében arra használta magányos reggeleit, hog felöltözzön és nekikezdjen a napnak. Mindig is figyelemreméltónak találta, mennyivel több mindent el lehet intézni, ha kevesen vannak az ember körül. De mostanában – pontosabban az alatt a rövid idő alatt, amióta Cecilia megjelent az életében – rendre azon kapta magát, hogy arra használja ki a kora reggeli csendet, hogy elmerüljön a gondolataiban. Persze az sem ártott, hogy az ágy olyan kényelmes. És meleg. És Cecilia ott fekszik mellette. Cecilia az éjszaka folyamán mindig közelebb húzódott hozzá, és Edward pár percig még élvezte a lány puha jelenlétét, mielőtt nesztelenül kicsusszant volna az ágyból, hogy felöltözzön. Időnként Cecilia átvetette a karját Edward mellkasán és vállán. Időnként a lábát fúrta be valamiképp Edward vádlija alá. Edward azonban mindig még az előtt kimászott az ágyból, hogy Cecilia
felébredt volna. Maga sem tudta, miért. Talán azért, mert nem készült fel arra, hogy Cecilia meglássa, Edward mennyire rajong a közelségéért. Talán nem volt hajlandó elismerni magának, hogy mennyi békét lelt ezekben a lopott opott pill pillanatokba anatokban. n. És persze ott volt az előző nap, amikor annyira fontosnak érezte, hog kipattanjon az ágyból, és valami finomságot vegyen neki a pékségben. Nos, ez aztán tényleg jól sült el… Ezen a hajnalon azonban neki vándoroltak a végtagjai. Cecilia összegömbölyödve bújt hozzá, az arcát a mellkasába fúrva. Edward átkarolta, így érezhette a lány leheletét a bőrén. Álmában is simogatta Cecilia haját. A keze megdermedt, amikor ráeszmélt, mit tesz, de nem húzódott el tőle. Nem vitte rá a lélek. Ha tökéletesen mozdulatlanul fekszik, akkor szinte el is tudja képzelni, hogy az előző nap meg sem történt. Ha nem nyitja ki a szemét, akkor úgy tehet, mintha Thomas élne. És a házassága Ceciliával… Valóság. Ceciliának itt a helye a karjai közt, és ő mélyen beszívhatja a haja édes illatát. Ha megfordulna, és nyugalmat keresne Cecilia testében, akkor ehhez joga lenne, áldás volna és megszentelődés. Ehelyett elcsábított egy ártatlan úrhölgyet. És maga Cecilia volt az a nő, aki erre rávitte. Gyűlölni akarta. Időnként úgy érezte, sikerül is. A legtöbbször nem volt benne olyan biztos. Cecilia mocorogni kezdett mellette. – Edw Edward? ard? – sutt suttog ogta. ta. – Ébren Ébren van már? Hazugság, ha úgy tesz, mint aki alszik? Valószínűleg. De az utóbbi idők hazugságai sorában ez igencsak apró füllentés lenne. Nem tett tudatos döntést, hogy alvást színleljen. Nem volt ennyire számító. De amikor Cecilia elsuttogott szavai finoman megcirógatták a fülét, valami neheztelésféle ébredt benne, és nem akart válaszolni neki. Egyszerűen nem akart. És akkor, miután Cecilia meglepetten levegő után kapott, majd ülő helyzetbe tolta magát, Edward különös mód kezdte azt érezni, hogy hatalma van. Cecilia azt hiszi, hogy alszik. Azt hiszi, hogy más, mint valójában.
Ugyanezt tette Cecilia is, habár ez jóval jelentéktelenebb volt. Eltitkolta az igazságot, és ezáltal nála volt minden hatalom. És lehet, hogy Edward bosszúra szomjazik. Az is lehet, hogy úgy érzi, becsapták. Semmi különösebben nemes nem volt a reakciójában, de ólese ólesetttt becsa be csapni pnia, a, ahogy ahogy Ceci Cecillia őt korábba korábbann. – Most mi mitévő tévő legy egyek? – hall allotta otta Cecil Cecilia sutt suttog ogását ását.. A lán lányy az oldal oldalára ára fordult, neki háttal. De a testük közel maradt. És Edward még mindig kívánta őt. Mi történne, ha nem árulná el neki, hogy visszanyerte az emlékezetét? Előbb vagy utóbb mindenképp felfedné az igazságot, de semmi okát nem látta annak, hogy ezt most azonnal megtegye. A legtöbb dolognak, amire emlékezett, amúgy sem volt köze Ceciliához. Ott az az út Connecticutba, amelyet rettenetes, szakadó esőben, lóháton tett meg. A szívbemarkoló pillanat, amikor az a McClellan nevű gazda rajtakapta, hogy a norwalki parton settenkedik. Edward a fegyvere után nyúlt, de akkor két másik férfi is kilépett az árnyékból – McClellan fiai, mint kiderült –, és rájött, mennyire hiábavaló lenne az ellenállás. Fegyvert és vasvillát szegeztek neki, úgy kellett bemasíroznia a McClellan család csűrjébe, ahol megkötözték, és hetekig fogva tartották. Ott találta a macskát – azt, amiről Ceciliának mesélt. Ez a nyüves szőrcsomó volt az egyetlen társasága napi körülbelül huszonhárom órában. A szerencsétlen állat kénytelen volt végighallgatni Edward teljes élettörténetét. Többször is. De a macska bizonyára értékelte Edward mesemondó képességét, mert több madár- és egértetemmel jutalmazta meg. Edward igyekezett az ajándék mögött rejlő szándékot nézni, és mindig megvárta, míg a hálás szőrpamacs épp nem figyelt oda, és csak akkor rugdosta el a döglött állatokat a csűr ajtaja felé. Az külön öröm volt, hogy McClellan gazda nem kevesebb, mint hat elhunyt rágcsálóra lépett rá. Ahhoz képest, hogy egész nap állatokkal dolgozott, elég finnyás volt, és valahányszor az apró csontok megcsikordultak a csizmája alatt, a férfi kiáltásai-sikolyai jobb kedvre derítették Edwardot.
McClellan azonban nem sűrűn ellenőrizte őt a csűrben. Edward sosem tudta meg, hogy mit tervezett tenni vele. Esetleg váltságdíjat kérne? Nem úgy tűnt, mintha McClellan és a fiai különösebben lelkesedtek volna Washingtonért. És egyértelműen nem lojalisták voltak. A háború könnyen haszonlesővé teszi az embert, különösen azokat, akik eleve kapzsik voltak. Végül McClellan felesége engedte szabadon Edwardot, amit persze nem ellenállhatatlan vonzerejének köszönhetett, habár minden tőle telhetőt megtett, hogy tisztelettel, udvariasan beszéljen a család nőtagjaival. Nem, Mrs. McClellan közölte vele, hogy elege van abból, hogy egy ingyenélő pusztítja a család kenyerét. Kilenc gyermeket szült, és egyik sem vette a fáradságot, hogy még csecsemőkorában meghaljon. Túl sok szájat kellett etetnie. Edward nem mutatott rá, hogy az ottléte alatt az ő szájába bizony nem sok étel került. Nyilván nem, amikor az asszony épp a bokáján levő kötelet lazította ki. – Várj Várjaa meg, eg, míg besötéted besötétediik – figyelm elmez eztet tette. te. – Menjen Menjen kelet kelet felé. elé. A fiúk mind a faluba mennek. Azt az asszony már nem árulta el, miért megy mindenki a falu központjába, és ő nem kérdezett rá. Úgy tett, ahogy a nő utasította, és kelet felé indult, noha az épp az ellentétes irány volt, mint amerre mennie kellett volna. Éjszaka, gyalog tette meg az utat, amely egy hétig tartott. Átkelt a tengerszoroson Long Islandre, és minden incidens nélkül jutott el egészen Williamsburgig. Ám akkor… Edward a homlokát ráncolta, de aztán eszébe jutott, hogy még mindig alvást színlel. Bár Cecilia nem vette észre; még mindig a másik irányba fordult. Mi is történt Williamsburgben? Itt az emlékezete még kissé ködös volt. Odaadta a felöltőjét egy halásznak, hogy cserébe vigye át a folyón. Beszállt a csónakba… A halász bizonyára fejbe vágta. Hogy mi végre, Edward nem is sejtette. Nem volt nála semmi, amit érdemes lett volna ellopni. Még felöltője sem. Úgy vélte, akár hálás is lehetne, hogy ott hagyták a Kepps-öböl
partjainál. A halász könnyedén kilökhette volna a lélekvesztőből a hullámsírba. Soha senki sem tudta volna meg, mi történt vele. Vajon a családja meddig várt volna, hogy halottá nyilváníttassák? Aztán korholta magát, amiért ilyen morbid. Hiszen él. Örülnie kellene. Örülni is fog, döntötte el. De valószínűleg nem ezen a reggelen. Ennyit azért kiérdemelt. – Edw Edward? ard? A fenébe! Az arca bizonyára tükrözte nyugtalan gondolatait. Felnyitotta a szemét. – Jó regg reggelt elt – mondta ondta Cecil Cecilia. De a hang angja kissé kissé óvato óvatosan san cseng csengett. ett. Nem szégyellősen, legalábbis Edward nem annak érezte. Feltételezte, Ceciliának oka van feszengenie és zavarba jönnie azok után, hogy együtt aludtak. Ami azt illeti, lehet, hogy előző reggel is feszengett és zavarban lett volna. Csak éppen ő távozott, mielőtt Cecilia felébredt volna. – Még aludt – mondta, majd halványan elmosolyodott. – Sosem szokott utánam ébredni. Edward vállat vont. – Fáradt voltam oltam.. – Meg is értem értem – mondta ondta Cecil Cecilia halkan alkan.. Lenéz enézett ett rá, majd elkapt elkaptaa a tekintetét, aztán felsóhajtott, és így szólt: – Fel kell kelnem. – Miért Miért?? Cecilia pislogott párat meglepetésében, de válaszolt: – Dolgom van. – Val Valóban óban?? – Mert… Mert… – nag nagyyot ny nyelt. elt. – Mu Musz száj. áj. Nem tudok… tudok… nem nem.. Mi tennivalója lehet, ha már nem kell Thomast keresnie? Egyedül miatta ött ide New Yorkba. Edward várt, de a szíve majd megszakadt, ahogy figyelte Cecilia elkeseredő arcát, amint ráeszmélt, hogy mindaz, amit eddig tett, az a sok feladat és tennivaló – mind azt a célt szolgálták, hogy megtalálja a bátyját. És most ezt a célt elveszítette. De – emlékeztette magát Edward – Cecilia a róla való gondoskodással is sok időt töltött. Bármi rosszat tett is, Cecilia hűségesen ápolta, a kórházban és itt is. Valószínűleg az életét köszönheti neki. Nem utálhatja. Bár ezt akarta. Cecilia összeráncolta a szemöldökét.
– Jól van? an? – Miért Miért kérdi? kérdi? – Nem is tudom tudom.. Furcsa Furcsa arcot vágott ágott.. Edward ebben nem is kételkedett. Amint nyilvánvalóvá vált, hogy Edward nem fűz ehhez semmit, Cecilia halkan felsóhajtott. Mintha leeresztett volna tőle. – Akkor Akkor is is fel fel kell kell keln kelnem. em. Még ha ni nincs is is semm semmi tenn tennivalóm alóm.. Azért valami valami csak akad, akad, gondolta Edward. Az ágyban vannak. Rengeteg dolgot lehet tenni az ágyban. – Nyú Nyújth jthatok némi émi tenn tennivalót alót – dü dünnyögte. ögte. – Tessék Tessék?? De mielőtt Cecilia ennél többet mondhatott volna, Edward előrehajolt, és megcsókolta. Végig sem gondolta. Ami azt illeti, ha szán időt a gondolkodásra, akkor bizonyosan lebeszélte volna magát erről. Ebből még őrült baj lehet, és egyelőre úgy érezte, már csak a józansága maradt meg. Azért csókolta meg, mert abban a pillanatban minden idegszála ezért kiáltott. Valami mély és ősi még mindig azt hitte, hogy Cecilia a felesége, hogy minden joga megvan így hozzáérni. Cecilia azt mondta neki, hogy házasok. Azt is, hogy Edward elmondta a házastársi esküt. Épp elég esküvői szertartáson vett részt, hogy kívülről tudja a szövegét. Tudta, hogy mit kellett volna mondania. A testemm testemmel el dicsőí dicsőítel telek. ek. Dicsőíteni akarta. Rettenetesen vágyott rá, hogy dicsőítse. A keze Cecilia tarkójára csúszott, odahúzta magához, és nem eresztette. De Cecilia nem is ellenkezett. Nem próbált kiszabadulni. Ehelyett átkarolta, és viszonozta a csókot. Cecilia tudta, hogy nem házasok, gondolta Edward dühösen, de Cecilia hasonló tűzzel viszonozta a szenvedélyét. Az ajka mohó volt, és kéjesen felnyögött, ahogy a háta hátrahajolt, és a testét még feszesebben Edwardhoz nyomta. A szikra, amely Edward szívében gyúlt, hirtelen lángra kapott. A hátára fektette Ceciliát, fölé tornyosult, az ajkát végighúzta Cecilia nyakán, végig egészen addig a rettenetes hálóingig.
Legszívesebben a fogával tépte volna le róla azt a vacakot. – Edward! – sikoltott Cecilia, és Edward csak arra tudott gondolni, hogy ez a nő az övé . Ő maga mondta, és kicsoda Edward, hog meghazudtolja? Az uralma alá akarta hajtani, szolgájává tenni. Feltűrte a hálóing szegélyét, és elégedetten mordult fel, amikor Cecilia széttárta előtte a lábait. Lehet, hogy ő maga vadállat, de ahogy a szája megtalálta Cecilia mellét a hálóing vékony pamutszövetén át, a lány ujjai olyan erősen martak bele a vállaiba, hogy bizonyosan megmarad a nyoma. És a hangok, amiket Cecilia kiadott… Olyan nő hangjai voltak, aki még többet akar. – Kérem – könyörgött. – Mit kér? – Edward felnézett. Arcára ördögi mosoly ült. Cecilia zavartan nézte. – Hiszen tudja. Edward lassan megrázta a fejét. – Ki kell mondania. – Alsóneműt viselt, de amikor nekinyomta magát Ceciliának, tudta, hogy a férfiasságának teljes hossza érezhető. – Mondja ki – kérte. Cecilia kipirult, és Edward biztos volt benne, hogy nem csak a szenvedélytől. – Akarom! – kiáltotta. – Hiszen tudja. Ön is tudja. – Nos, akkor – mormolta –, meg is kap. Átemelte a hálóinget Cecilia fején, és most ott feküdt előtte a nő meztelenül a reggeli derengésben. Egy pillanatra Edward el is felejtett mindent, ami történt… a haragját… a sürgető késztetést… mintha mindez elolvadt volna Cecilia szépségének tüzében. Csak bámulta, és a szemével itta be a tökéletességet. – Olyan gyönyörű – suttogta. A csókja gyengéd lett, ugyan még mindig kétségbeesett, de már nem volt benne a harag, ami eddig hajtotta. Megízlelte Cecilia bőrét, az édes-sós verejtékét, ahogy lefelé vándorolt a vállán, végig a melle domborulatain. Egészen meg akarta kapni. El akart veszni az ölelésben. Nem, azt akarta, hogy Cecilia vesszen el az ölelésben. A gyönyört az
elviselhetetlenségig akarta fokozni, hogy a beteljesedés még teljesebb legyen. Azt akarta, hogy Cecilia még a saját nevét is elfelejtse. Tenyerével végigsimított a mellén, boldogság öntötte el, amikor a bimbó a vágytól keményen összehúzódott. De nem állt meg itt: az ajka Cecilia bordájára vándorolt, onnan a hasára, a csípőcsont finom kiszögellésére. – Edward? Nem figyelt oda. Tudta, hogy mit csinál. Azt is, hogy Ceciliának tetszik. És tudta, hogy belehalna, ha nem ízlelhetné meg a lányt. Cecilia megint a nevét sóhajtotta, de most sürgetően. – Mit csinál? – Pszt… – duruzsolta, és széles tenyerével még jobban széttárta Cecilia lábait. A lány mocorgott, közelebb csúszott Edward arcához. A teste mintha tudta volna, mit akar, noha az elméje bizonytalankodott. – Ott nem nézhet meg – mondta ijedten. Megcsókolta pont a köldöke alatt, mert tudta, hogy ezzel megdöbbenti. – Gyönyörű. – Ott ne! – Ezzel nem értek egyet. – Az ujjaival végigsimított a puha szőrzeten, közelebb és közelebb kerülve a nőiességéhez, finoman széttárva és megcsodálva. Majd gyengéden megfújta az érzékeny bőrt. Cecilia a gyönyörtől halkan felsikoltott. Edward az ujjával lustán kört rajzolt Cecilia bőrén. – Tetszik? – Nem tudom. – Hadd próbáljak ki még valamit – mormolta –, aztán majd eldönti. – Én nem… ó! Edward elmosolyodott. Bele a bőrébe, ott, ahol az imént megnyalta. – Tetszik? – kérdezte megint. – Igen – érkezett az elsuttogott válasz. Megint megnyalta, de most szélesen, mohón, és a teste zsongott az elégedettségtől, ahogy Cecilia csípője elemelkedett a matracról. – Ne mozogjon – dorombolta, tudva, hogy ezzel csak kínozza. – Amennyiben rendesen szeretné.
– Nem bírom – sóhajtott Cecilia. – Szerintem bírja. – De csak, hogy segítsen, a kezét becsúsztatta a törzs és a lábak közötti mélyedésbe, ahol tovább fokozhatta a gyönyört, és eg helyben tarthatta Ceciliát. Aztán megcsókolta. Úgy, ahogy a száját szokta, vadul és mélyen. Beitta, és megmámorosodott az alatta nyújtózó női test remegésétől és reszketésétől. Cecilia megrészegedett a vágytól. Megrészegedett tőle. És Edward ezt imádta. – Szeretné, ha folytatnám? – mormolta felemelt fejjel, hogy lássa Cecilia arcát. És hogy tovább gyötörhesse. Csak egy kicsit. – Igen – sóhajtott Cecilia. – Igen! Ne hagyja abba! Az ujja átvette a szája helyét, és őrjítő szavakkal csiklandozta tovább. – Mennyire akarja? Cecilia nem válaszolt, de nem is kellett. Edward látta a zavart az arcán. – Mennyire, Cecilia? – kérdezte. Ismét megcsókolta, de csak futva, épp csak érintve a kis csomót a nyelvével. – Nagyon! – gyakorlatilag már sikoltotta. Így már sokkal jobb. Folytatta hát, a szájával dicsőítve Cecilia testét. Elveszett benne, és maga is megdicsőült. Addig csókolta, míg Cecilia darabokra nem hullott az ölelésében, a teste olyan erővel emelkedett el az ágytól, hogy már szinte lelökte Edwardot magáról. Az ujjait belemélyesztette Edward hajába, a lábával satuként szorította magához. Cecilia addig maradt így, míg be nem telt vele, és Edward minden pillanatát imádta. Amikor Cecilia végül elernyedt, Edward fölékerekedett, és a könyökére támaszkodva nézett le rá. Cecilia lehunyta a szemét, és megborzongott a kora reggeli levegőben. – Fázik? – kérdezte suttogva. Cecilia alig észrevehetően biccentett, ezért Edward a saját verejtéktől fényes testével takarta be. Cecilia feje ekkor lehanyatlott, mintha Edward súlya lett volna az utolsó gyönyöre a feledés előtt. Edward végigcsókolta a feszes kis nyakat, le egészen a kulcscsontjáig. A bőrének vágyíze volt. A saját és az ő vágyának íze.
Edward benyúlt kettejük közé, hogy kioldja az alsóneműjét. Szentségtörésnek tűnt, hogy valami van közöttük, még akkor is, ha az csak vékony szövet. A ruhadarab hamarosan csatlakozott a hálóinghez az ág oldalán, és Edward visszahelyezkedett Cecilia testének meleg bölcsőjébe. A kapunál azonban megállt, visszafogta magát, majd előretolta a testét, míg haza nem érkezett. Mindent elfelejtett. Semmi sem létezett, csak ez a pillanat, ez az ágy. Gondolatok nélkül mozgott, egyedül az ösztönei hajtották. Cecilia az ő ritmusával együtt mozdult, a csípőjük együtt lüktetett. Egyre nőtt benne a gyönyör, olyan erőssé és méllyé vált, hogy szinte már fájt, de Cecilia hirtelen összerezzent, és riadt tekintettel így szólt: – Várjon! Edward elhúzódott tőle, és félelemhez hasonló érzés hasított a szívébe. – Csak nem fájdalmat okoztam? Cecilia megrázta a fejét. – Nem, de abba kell hagynunk. Nem… nem eshetek teherbe. – Edward csak bámult rá, megpróbálta felfogni a szavak értelmét. – Emlékszik? – Kétségbeesetten nyelt egyet. – Beszéltünk róla. Persze hogy emlékezett. Habár akkor ez az egész teljesen mást jelentett. Cecilia azt mondta, nem akarja állapotosan megtenni az utat vissza, Angliába. És nem New Yorkban szeretné megszülni a gyermekét. De igazából azt értette ez alatt, hogy nem lehet gyereke. Nem vállalhatja. Valós házasság nélkül semmiképp. Átfutott rajta a gondolat, hogy megtagadja a kérést. Átadhatja a magját, új életet teremthet. Azzal valóssá tenné ezt a frigyet. De akkor Cecilia azt suttogta: – Kérem… Kihúzta magát. A teste minden idegszála tiltakozott ez ellen, de megtette. Az oldalára fordult, el Ceciliától, és minden erejével azon volt, hog sikerüljön megint levegőt vennie. – Edward? – Cecilia megérintette a vállát. Lerázta magáról. – Kell… kell még pár pillanat. – Ó, megértem. – Cecilia elhúzódott tőle, ideges mozdulatai alatt ringatózni kezdett a matrac, majd hallani lehetett, hogy lelép a földre.
– Van… van bármi, amit tehetek? – kérdezte tétován. Tekintete Edward férfiasságára vándorolt, amely még mindig ádázul meredezett. – Tudok segíteni? Ezen elgondolkodott. – Edward? A suttogása sóhajtásnak hatott a csendben, és Edward azon csodálkozott, hogy a szíve vad zakatolásán át is meghallotta. – Bocsánat. – Ne kérjen bocsánatot! – csattant fel. Nem akarta hallani. A hátára fordult, és mély levegőt vett. Még mindig kőkemény volt. Olyan közel volt ahhoz, hogy átadja magát a gyönyörnek, erre most… Elkáromkodta magát. – Talán jobb, ha kimegyek – mondta Cecilia sietve. – Valószínűleg bölcs döntés lenne. – A hangsúlya nem volt gyengéd, de csak ennyi telt tőle. Lehet, hogy a saját kezével kell befejeznie, és egész biztos volt benne, hogy ez már sértené Cecilia érzékenységét. Hihetetlen, hogy még mindig törődik az érzékenységével… Cecilia sietve öltözött fel, és mint a villám, úgy rohant ki a szobából, de addigra Edward sürgető vágya is lecsillapodott, és nem látta értelmét, hog megpróbáljon magának örömet szerezni. Ezt olyan szánalmasnak érezte volna. Felült, a lábát lelendítette az ágyról, a térdére könyökölt, és állát a tenyerébe hajtotta. Egész életében tudta, mit kell tennie. Nem volt tökéletes, távolról sem. De az ösvényt a helyes és helytelen között mindig kristálytisztán látta. A hazáját a családja elé helyezte. A családját önmaga elé. És mire jutott vele? Beleszeretett egy délibábba. Egybekelt eg kísértettel. Nem, nem kelt egybe. Ezt nem feledheti. Nem kelt egybe Cecilia Harcourttal. Ami pedig az imént történt… Egy dologban Ceciliának igaza volt. Még egyszer nem történhet meg. Legalábbis addig nem, míg nem házasodnak valóban össze. Igenis, feleségül fogja venni. Muszáj – legalábbis ezt mondogatta magának. Nem különösebben akarta megvizsgálni szívének azt a szegletét,
amely feleségül akarta venni. Ez ugyanaz a szeglet volt, amely ol kétségbeesetten örült, hogy Cecilia férje lehet. A szívének az a kis szeglete… Hiszékeny volt, túlságosan is bízott. Edward nem igazán hitt az ítélőképességében, különösen akkor nem, amikor egy kis hang azt suttogta, hogy várjon, ne siettessen semmit. Hadd főjön Cecilia pár napig a saját levében. Elkeseredve nyögött fel. Beletúrt a hajába, és teljes erőből meghúzta. Nem ez a legjobb órája. Újabb nyögés kíséretében feltápászkodott, odabotorkált a szekrényhez, hogy összeszedje a ruháit. Ceciliával ellentétben neki van dolga aznap. Az első feladat: meglátogatni Stubbs ezredest. Edward úgy vélte, nem sok hasznosat tudott meg a connecticuti tengeri kikötőkről, de ízig-vérig katona volt, és kötelessége jelenteni, hogy mire jutott. Nem beszélve arról, hogy meg kell mondania az ezredesnek, hol volt ilyen sokáig. Összekötözve tengődött egy csűrben egy macska társaságában – ugyan ez nem különösebben hősies tett, de mégsem felségárulás. Különben is, Thomas holmijáról is gondoskodnia kell. A ládát az övével együtt megőrizték, amikor mindketten elmentek Connecticutba. Most, hog Thomast hivatalosan is halottnak nyilvánították, a holmiját át kell adniuk Ceciliának. Vajon a miniatűr is közte lesz? A gyomra megkordult, arra emlékeztetve, hogy közel egy napja eg falatot sem evett. Cecilia valószínűleg rendelt reggelit. Kis szerencsével az étel már forrón várja, mire leér az étkezdébe. Először az étel, aztán Stubbs ezredes. Jó az, ha van egy kis rend az ember életében. Sokkal inkább önmaga volt, amikor tudta, hogy mit kell tennie. Legalábbis ezen a napon.
Tizenkilencedik fejezet Végre látjuk a tavasz első jeleit, amiért hálás vagyok. Kérlek, add át az egyik krókuszt Rokesby kapitánynak. Remélem, sikerült megfelelően lepréselnem őket. Gondoltam, mindketten örülnétek egy-egy darabka ngliának. CECILIA HARCOURT LEVELE FIVÉRÉNEK, THOMASNAK
Aznap délelőtt Cecilia kisétált a kikötőbe. Edward azt mondta neki a reggelinél, hogy Stubbs ezredessel van találkozója, és nem tudja, mennyi ideig akad emiatt elfoglaltsága. Így hát Cecilia magára maradt, valószínűleg az egész napra. Felment a szobájukba, azzal a szándékkal, hogy befejezi a verseskötetet, amelyet az utóbbi egy hétben olvasgatott, de pár perc elteltével egyértelművé vált, hogy szüksége van egy kis friss levegőre. A szoba szűkösnek hatott, a falak mintha ráborultak volna, és valahányszor megpróbált az oldalon sorakozó betűkre figyelni, a szeme minduntalan megtelt könnyel. Gyötrődött. Annyi minden miatt. Tehát úgy döntött, eljött a séta ideje. A friss levegő jót fog neki tenni, és sokkal kisebb az esélye annak, hogy egyszer csak sírva fakad, ha annak szemtanúi lennének. A nap feladata: nem szabad nyilvános helyen sírnia. Úgy érezte, ezzel még meg tud birkózni. Az idő szép volt, nem túl meleg, és gyenge szellő érkezett a víz felől. A környéket a sós víz és a hínár szaga lengte be, ami kellemes meglepetésként érte, mivel a szél sokszor hozta feléjük a parttól nem messze horgonyzó fegyenchajók bűzét. Cecilia elég rég tartózkodott New Yorkban ahhoz, hogy megtudjon eztazt a kikötők jellegéről. Szinte minden nap érkeztek hajók, de csak nagyon
ritkán hoztak civil utazókat is. A legtöbb kereskedelmi vízi jármű volt, a brit hadseregnek szállították le a szükséges ellátmányt. Némelyikük alkalmas volt fizető utasok szállítására is, Cecilia is így jutott ide Liverpoolból. A Lady Miranda elsősorban élelmiszert és fegyvert hozott a New Yorkban állomásozó katonák számára, emellett azonban tizennégy utast is felvett. Mondani sem kell, hogy Cecilia a legtöbbjüket egész jól megismerte az öthetes út alatt. Kevés közös volt bennük, leszámítva azt, hogy mindannyian vállalták a háború közepén a veszélyes átkelést a viharos óceánon a csipkézett partvidék felé. Más szóval: mindannyian sült bolondok voltak. A gondolat mosolyt csalt az arcára. Még mindig alig hitte, hogy volt benne annyi merészség, hogy vállalja az átkelést. A kétségbeesés hajtotta, ez igaz, és nem sok egyéb választása volt, de akkor is… Büszke volt magára. Ezért legalábbis. Aznap számos hajó vesztegelt a kikötőben, az egyikről Cecilia megtudta, hogy ugyanabba a flottába tartozik, mint a Lady Miranda. A Rhiannon az írországi Corkból indult New Yorkba. Az Ördögfejben vacsorázó egyik tiszt felesége is ezen érkezett. Cecilia nem találkozott vele személyesen, de a nő felbukkanása széles jókedv és sok pletyka forrása volt a városban. Annyi történet keringett esténként az étkezdében, hogy lehetetlen lett volna nem hallani róla. Közelebb merészkedett a dokkokhoz, a Rhiannon magas árbócát használva iránytű gyanánt. Természetesen ismerte az utat, de már-már szeszélyesnek hatott ezt a primitív tájékozódási módot használnia. Mióta is van a Rhiannon New Yorkban? Ha jól emlékszik, még nincs egy hete, ami azt jelenti, hogy valószínűleg még pár napig biztosan itt lesz a kikötőben, mielőtt visszaindulna Európa felé. Előbb le kellett rakodnia, majd felvennie a következő szállítmányt. Nem beszélve a tengerészekről, akik bizonyára megérdemelték, hogy pár napig szárazföldön, szilárd talajon járjanak eg ilyen hosszú út után. Amikor Cecilia odaért a kikötőbe, a világ mintha tavaszi virág módjára kinyílt volna előtte. A delelő nap ragyogó fénnyel árasztott el mindent, mert itt nem fogta fel a sok három- és négyemeletes épület. A hatalmas vízfelület miatt a föld végtelennek hatott, pedig a dokkok nem is a nyílt óceánon
sorakoztak. A távolban jól ki lehetett venni Brooklynt, és Cecilia tudta, hog a hajók milyen gyorsan át tudnak navigálni az öblön, ki az Atlanti-óceánra. Tényleg nagyon szép, gondolta, még akkor is, ha a látvány túlságosan is eltért az otthonitól ahhoz, hogy örökre bevésődjön az emlékezetébe. Mindazonáltal tetszett neki, különösen az, ahogyan a víz habos szélű hullámokat vert, és úgy csapkodta a móló falát, mint valami türelmetlen dada. Itt az óceán szürke volt, de a látóhatáron mély, feneketlen kékséggé sötétedett. Egyes napokon – a viharosokon – pedig inkább zöldnek látszott. Ez is egy apróság, amit sosem tudott volna meg, ha nem merészkedik ilyen messzire a biztonságos kis derbyshire-i otthonától. Örült, hogy eljött. Tényleg örült. Összetört szívvel távozik majd – aminek több oka is van –, de megérte. Jobb emberré lett – nem, erősebb emberré. Egy jobb ember nem hazudott volna ilyen sokáig. Ennek ellenére jó, hogy idejött. Saját maga, és talán Edward számára is. A férfi láza veszélyesen megemelkedett az ébredése előtti két napban. Egész éjszaka mellette maradt, és hideg vizes borogatást cserélt rajta. Sosem tudja meg, hogy valóban megmentette-e az életét, de ha igen, akkor ez az egész igenis megérte. Ebbe a gondolatba kell kapaszkodnia. Ez lesz a társa az élete hátralevő részében. Ekkor döbbent rá, hogy már a távozás gondolata foglalkoztatja. Lepillantott a derekára. Lehet, hogy állapotos, még nem bizonyította semmi az ellenkezőjét. De nem valószínű, és tudta, hogy fel kell készülnie a hazaútra. Ezért is jött ki a kikötőbe. Nem gondolt bele, hogy miért vették a lábai a kikötő felé az irányt, de most, ahogy figyelte a Rhiannonra ládákat cipelő két rakodómunkást, elég egyértelmű volt, hogy kérdezősködni jött ide. Hogy mihez kezd majd hazaérve… Feltételezte, hogy a kabinjában elég ideje lesz mindent átgondolni. – Jó uram! – kiáltott oda a férfinak, aki a rakodást irányította. – Mikor indulnak? A férfi bozontos szemöldöke megemelkedett a kérdés hallatán, majd a fejét a hajó felé billentve így szólt: – Mármint a Rhiannon?
– Igen. Britanniába tartanak? – Tudta, hogy sok hajó a Karibi-térség irányába fordul, habár úgy gondolta, általában inkább akkor, amikor ÉszakAmerika felé tartanak. – Írországba – érkezett a válasz. – Corkba. Péntek este indulunk, ha az idő ilyen marad. – Pénteken… – suttogta maga elé Cecilia. Csak pár napja maradt. – Utasokat is visznek? – kérdezte, habár tudta, hogy nyugati irányban szoktak hozni. – Igen – mondta a férfi kurta biccentéssel. – Helyet keres? – Lehetséges. A férfi mintha ezt mókásnak találta volna. – Lehetséges? Nem kellene ezt már biztosra tudnia? Cecilia ezt válaszra sem méltatta. Ehelyett hűvös pillantást vetett a férfira – olyasfélét, amiről valamikor úgy vélte, hogy illik egy grófi sarj feleségéhez – és várt, míg a férfi a társa felé fordult, aki a parton feljebb tett-vett. – Kérdezze meg Timminst! Ő tudni fogja, van-e hely. – Köszönöm – mondta Cecilia, majd elindult a hajóorr közelében álldogáló két férfi felé. Az egyik csípőre tett kézzel hallgatta a másikat, aki a horgonyra mutogatott beszéd közben. A testtartásuk nem utalt arra, hogy a beszélgetésük nem tűr halasztást, ezért Cecilia a közelükbe érve odakiáltott: – Elnézést, uraim. Valamelyikük Mr. Timmins? A horgonyra mutogató férfi megemelte a kalapját. – Én volnék az, asszonyom. Miben segíthetek? – Az az úriember ott… – intett a háta mögé, ahol a rakományt vitték fel a hajóra – említette, hogy esetleg van még helyük utas számára. – Férfi vagy nő számára? – kérdezte Timmins. – Nő számára. – Nagyot nyelt. – Nekem. A férfi bólintott. Cecilia rokonszenvesnek találta. A szeme becsületes volt. – Egy nő számára van helyünk – válaszolta. – Kétszemélyes kabinban másvalakivel. – Értem – mondta Cecilia. Úgysem tudna megfizetni egy magánkabint. Még a kétszemélyes is megterhelő lesz, de gondosan ügyelt arra, hog maradjon pénze a hazaútra. Nehéz volt; mire Edward felébredt, már alig
utott pénze a napi megélhetésre. Soha életében nem volt olyan éhes, de szigorúan naponta csak egyszer étkezett. – Megtudhatnám, mennyi az ára, uram? – kérdezte. A válasz hallatán elszorult a szíve. De az is lehet, hogy repesett. Mert a viteldíj majdnem másfélszer annyi volt, mint amennyiért New Yorkba jött. És több, mint amennyit megtakarított. Nem értette, miért sokkal drágább kelet felé hajózni, mint nyugati irányba. Valószínűleg egész egyszerűen azért kértek a hajók többet, mert megtehették. A New York-iak hűségesek voltak a koronához; Cecilia úgy képzelte, hogy az utasok kétségbeesettebben igyekeznek elhagyni New Yorkot, mint odaérkezni. De nem számított, mert nem volt elég pénze. – Szeretne jegyet váltani? – kérdezte Mr. Timmins. – Ööö, nem – válaszolta. – Legalábbis még nem. De talán majd a következő hajóra. Ha sikerült kicsit több pénzt lecsippentenie abból, amit Edward a bevásárlásra ad neki… Felsóhajtott. Úgyis megrögzött hazudozó lett. Most már akár tolvaj is lehet. Thomas ládája nehéz volt, ezért Edward intézkedett, hogy kocsin hozzák el az Ördögfejbe. Tudta, hogy van elég ember az elülső helyiségben ahhoz, hogy segítsenek neki felvinni a lépcsőn. Amikor odaért a tizenkettes szobához, látta, hogy Cecilia nincs odabent. Ez nem igazán lepte meg; ugyan Cecilia a reggelinél nem tett említést arról, hogy elmenne valahova, de azt végképp nem tudta elképzelni, hogy a nő egész nap a négy fal között szeretne tartózkodni. Ennek ellenére lelombozó volt egyedül üldögélni a szobában Thomas ládájával. Végül is Cecilia miatt hozatta ide. Afféle hősies visszatérést képzelt el, Thomas ládáját úgy téve elé, mint valami kemény küzdelemben elnyert trófeát. Ehelyett most itt ült az ágyon, és bámulta a fél szobát elfoglaló otromba tárgyat. Edward már átnézte a tartalmát. Bent a hadsereg irodájában Stubbs ezredes felnyitotta a láda fedelét, mielőtt Edwardban akár csak felmerülhetett volna a titoksértés gyanúja.
– Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy minden benne van – mondta Stubbs. – Tudja, hogy mit tartott benne? – Valamennyire – válaszolta, bár jobban ismerte Thomas ládája tartalmát, mint amennyire joga lett volna. Túl sokszor kotorászott benne Cecilia levelei után kutatva, hogy újraolvashassa a szavait. Időnként még ennyit sem tett, csak bámulta Cecilia kézírását. Időnként ennyi is elégnek bizonyult. Szent isten, mekkora bolond is volt! Bolond? Még annál is rosszabb. Mivel amikor Stubbs felnyitotta a ládát, és megkérte Edwardot, hog vegye szemügyre a tartalmát, az első, amire a tekintete vándorolt, az Cecilia miniatűrje volt. Az, amiről most már azonnal látta, hogy nem is hasonlít. Bár lehet, hogy igen, legalábbis annak, aki nem igazán ismeri. Nem adta vissza az életteli mosolyát, sem a szeme különleges színét. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán festékkel vissza lehet adni ezt az árnyalatot. Az ezredes visszament az asztalához, és amikor Edward felpillantott, egyértelmű volt, hogy a férfi az előtte heverő iratoknak szenteli a figyelmét, és nem a szoba másik végében levő ládának. Edward a zsebébe csúsztatta a miniatűrt. És az ott is maradt, még akkor is, amikor Cecilia visszatért a sétából. Bent a szekrénybe gondosan beakasztott kabát zsebében. Tehát Edward most már bolond is és tolvaj is. Ugyan rettenetesen érezte magát, képtelen volt megbánni a tetteit. – Elhozta Thomas ládáját – mondta halkan Cecilia, amikor belépett a szobába. A haját kissé összeborzolta a szél, és Edwardot egy pillanatra megbabonázta az a vékony tincs, amely Cecilia arcába hullott. Lágy, szőke hullám, sokkal bodrosabb, mint amikor teljesen leeresztette a haját. Milyen bájosan dacol a gravitációval. Micsoda furcsa, képtelen gondolat! Felállt az ágyról, megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a figyelmet. – Stubbs ezredes hamar elő tudta kerestetni. Cecilia furcsán habozva lépett oda a ládához. Kinyúlt, de a keze megállt a levegőben, mielőtt a zárhoz ért volna. – Megnézte?
– Igen – bólintott. – Stubbs ezredes megkért, hogy győződjem meg róla, hogy minden rendben van. – És rendben volt? Hogyan válaszolhatna erre a kérdésre? Ha minden rendben volt is, most már nem, hiszen a miniatűr ott lapult a zsebében. – Amennyire meg tudom mondani, igen – válaszolta végül. Cecilia nagyot nyelt, egyszerre idegesen, szomorúan és sóvárogva. Edward legszívesebben megölelte volna. Majdnem meg is tette, de ráeszmélt, hogy mire készül, és még időben letett róla. Nem tudta elfelejteni, mit tett Cecilia. Nem, nem engedhette meg magának, hogy elfelejtse. Az nem ugyanaz. És mégis míg figyelte, ahogy Cecilia ott áll a halott bátyja ládájánál reményvesztett bánattal a szemében, kinyúlt, és megfogta a kezét. – Nyissa csak ki – mondta. – Szerintem segíteni fog. Cecilia hálásan bólintott, majd kibontotta ujjait Edward kezéből, hog két kézzel tudja felemelni a láda fedelét. – A ruhái – suttogta, megérintve a fehér inget, amely gondosan összehajtogatva feküdt legfölül. – Mihez kezdjek velük? Edwardnak fogalma sem volt. – Önre nem lenne jó – merengett Cecilia. – Thomas nem volt ilyen széles vállú. És az öné amúgy is sokkal finomabb szabású. – Biztos vagyok benne, hogy találunk valakit, akinek szüksége van rá – mondta Edward. – Igen. Ez jó ötlet. Neki is tetszene. – Aztán halkan felnevetett, megrázta a fejét, ahogy kisimította a rebellis tincset a szeméből. – Miket beszélek? Nem érdekelte volna. Edward meglepetten pislogott. – Imádom a… – Cecilia megköszörülte a torkát. – Imádtam a bátyám, de nem sok ügyet vetett a szegények bajára. Nem gondolt róluk rosszat – sietett hozzátenni –, csak épp szerintem nemigen gondolt rájuk. Edward bólintott, leginkább azért, mert nem tudta, mit válaszolhatna erre. Valószínűleg ő is beleesett a közömbösség eme bűnébe. Mint a legtöbben. – De én jobban fogom magam érezni, hogy új otthont találok az ingeinek
– jelentette ki Cecilia. – Ez viszont tényleg tetszene neki – mondta Edward, majd pontosította: – Mármint hogy önnek örömet okoz. Cecilia kimért majdnem-mosollyal válaszolt, majd visszafordult a ládához. – Feltételezem, valakit kell találnunk az egyenruhájára is. Akinek szüksége van rá. – Cecilia végigsimított Thomas katonakabátján, vékon ujjai halovány fehérséggel váltak ki a skarlátvörös háttérből. – Amikor bent voltam önnel a kórházban, láttam a többi katonát. És… – Lenézett, mintha a tiszteletét róná le előttük. – Néha segítettem nekik. Bizonyára nem olyan sokszor, mint illett volna, de nem szerettem volna magát őrizetlenül hagyni. Edward már épp megköszönte volna, de mielőtt megtehette volna, Cecilia kihúzta magát, és hadarva folytatta: – Láttam az egyenruháikat. Többükét már rendbe hozni sem lehetne. Szóval biztosan van, akinek szüksége lesz rá. A szavakat mintha kérdésnek szánta volna, ezért Edward bólintott. A katonáknak tökéletes állapotban kellett tartaniuk az egyenruhájukat, ami nem könnyű feladat, tekintve, hogy milyen sokszor kellett sáros vidéken bolyonganiuk. Ahol rájuk lőttek. A golyó ütötte lyukakat könnyű volt befoltozni, de a bajonettek már komolyabb károkat okoztak. A bőrön is, nem csak a textilen, de Edward most inkább a textilre gondolt, mert csak így tudta megőrizni elméje épségét. Kedves gesztus tőle, hogy Thomas egyenruháját rászoruló katonának adományozná. A legtöbb család vissza szokta kérni az illető hősiességének és kötelességtudatának jelképeként. Edward nagyot nyelt, hátralépett, hirtelen szükségét érezte, hog távolság legyen közöttük. Nem értette a lányt. És utálta, hogy nem tudja életben tartani a dühét. Csak egyetlen nap telt el. Alig huszonnégy óra azóta, hogy az emlékezete visszatért. Élénken, színesen, nevekkel, helyekkel – és egyikben sem szerepelt Cecilia Harcourt. Nem a felesége. És neki haragudnia kellene. Joga van haragudnia. De a kérdéseit – azokat, amelyek belülről marták-égették – most nem teheti fel.
Most nem, amikor Cecilia szeretettel pakolja ki a bátyja ládáját. Most nem, amikor Cecilia elfordul, és megpróbálja elrejteni, hogy a könnyeit törölgeti. Cecilia félretette Thomas kabátját, és mélyebbre túrt. – Mit gondol, megőrizte a leveleimet? – Tudom, hogy igen. Cecilia futva felpillantott. – Ó, persze. Hiszen már átnézte a ládát. Nem ezért volt biztos benne, de ezt Ceciliának nem kell tudnia. Edward nekidőlt az ágy szélének, és úgy figyelte, ahogy Cecilia folytatja Thomas holmijának felfedezését. Valamikor menet közben letérdelt, hog obban előre tudjon hajolni, és most olyan mosollyal pakolászott, amiről Edward azt hitte, sosem fogja viszontlátni. Vagy talán igazából sosem hitte, hogy ennyire látni szeretné. Még mindig szerelmes a lányba. Az ítélőképessége ellenére, a saját józansága ellenére még mindig szerelmes volt. Felsóhajtott. Cecilia felpillantott. – Valami baj van? Igen. – Nincs. Azonban Cecilia már vissza is fordult a láda felé, mielőtt választ kapott a kérdésére. Edward eltöprengett… ha nem fordult volna vissza, ha most látná az arcát… Látta volna a tekintetében az igazat? Majdnem felsóhajtott másodszor is. Cecilia csodálkozva hümmögött, és Edward azon kapta magát, hog előrehajol, hogy lássa, mit csinál a lány. – Mi az? – kérdezte. Cecilia összevont szemöldökkel csúsztatta be a kezét a gondosan összehajtogatott ingek és bricseszek közé. – Nem találom a miniatűrt. Edward ajka felnyílt, de nem szólalt meg. Pedig akart. Azt hitte, sikerülni is fog, de a szavai hangtalanok maradtak. Annyira akarta azt az átkozott festményt. Legyen zsarnok, legyen tolvaj.
Akkor is kellett neki a kép. – Lehet, hogy magával vitte Connecticutba – mondta Cecilia. – Feltételezem, sokat jelentett neki. – Mindig önre gondolt – mondta Edward. Cecilia felnézett rá. – Milyen kedves, hogy ezt mondja. – Ez az igazság. Olyan sokat beszélt önről, hogy lassan úgy éreztem, én is ismerem. Cecilia pillantása melegebb lett, pedig a távolba révedt. – Nem különös – mondta csendesen –, én is ugyanezt éreztem önnel kapcsolatban. Vajon most kellene elmondania, hogy visszanyerte az emlékezetét? Ez lenne a helyes; minden idegszála, amely úriemberré tette, ezt sürgette. – Ó! – kiáltotta Cecilia megakasztva Edward töprengését, majd felpattant. – Majdnem elfelejtettem. Én meg sem mutattam önnek a Thomasról készült miniatűrt, ugye? Edwardnak válaszolnia sem kellett; Cecilia máris a táskájában kotorászott. Jó nagy táska volt, de Edward így is elképedt, hogy Cecilia ilyen kevés holmival vágott neki a New Yorkba tartó útnak. – Meg is van – mondta előhúzva az apró medált. Sóvárgó mosollyal nézett le a képre, majd Edward felé nyújtotta. – Mit gondol? – Látszik, hogy ugyanaz a művész – mondta gondolkodás nélkül. Cecilia meglepetten kapta fel a fejét. – Ilyen jól emlékszik a másikra? – Thomas előszeretettel mutogatta mindenkinek. – Nem hazudott, Thomas tényleg szívesen mutogatta Cecilia képét a barátainak. De Edward nem ezért emlékezett rá ilyen jól. – Tényleg? – Cecilia szemében boldogság csillant. – Ez nagyon… Nem is tudom, mi. Talán bájos. Jó tudni, hogy hiányoztam neki. Edward bólintott, nem mintha Cecilia ránézett volna, mert már folytatta a keresgélést, gondosan megvizsgálta bátyja holmijait. Edward feszengeni kezdett, mintha afféle bámészkodó lenne. Nem tetszett neki az érzés. – Hm, ez meg mi? – dünnyögte Cecilia. Edward előrehajolt, hog obban lássa.
Cecilia egy kis szütyőt húzott elő, és hátrafordult Edward felé. – A pénzét a ládában tartotta volna? Edwardnak fogalma sem volt. – Nyissa ki, és nézze meg. Cecilia kioldotta a szütyő száját, és legnagyobb meglepetésére több aranyérme bukkant elő. – Ó, édes istenem! – kiáltott fel a váratlanul az ölébe hulló vagyon láttán. Nem volt sok, legalábbis Edward számára nem, de ekkor eszébe jutott, hogy Ceciliának már alig volt pénze, amikor ő felébredt. Megpróbálta eltitkolni szegénységét, de nem hazudott valami ügyesen – legalábbis Edward akkor így hitte. Kisebb elszólásokból derült csak ki, hogy például naponta csak egyszer étkezett. Edward emellett ismerte a szállást is, ahol Cecilia szobát vett ki, épp csak hangyányival volt jobb, mint az utcán aludni. Beleborzongott a gondolatba, hogy mi lett volna Ceciliával, ha nem találja meg őt a kórházban. Lehet, hogy megmentették egymást. Cecilia furcsán hallgatott, még mindig a tenyerében ülő aranyat nézte, mintha rejtély lenne számára. Érthetetlen jelenség. – Az öné – mondta végül Edward, amikor rájött, hogy Cecilia próbálja eldönteni, mi legyen vele. Cecilia szórakozottan bólintott, de nagyon különös arccal méregette az érméket. – Tegye a többi pénze közé – javasolta. Tudta, hogy kevés pénze van. Gondosan őrizte a gyöngyös erszényében. Kétszer is látta, ahog megszámolja kis vagyonát, és Cecilia mindkétszer szégyenlősen nézett fel, amikor észrevette, hogy figyelik. – Igen, persze – dünnyögte, majd feltápászkodott. Kinyitotta a szekrényt, és benyúlt a táskájáért. Edward feltételezte, hogy az erszényét vette elő, de nem igazán láthatta, mert a lány neki háttal állt. – Jól van? – kérdezte tőle. – Igen – válaszolta Cecilia egy leheletnyit hamarabb, mint Edward várta. – Csak épp… – Félig megfordult. – Nem számítottam rá, hogy Thomas ládájában pénzt találok. Ez azt jelenti, hogy most már…
Edward várt, de Cecilia nem fejezte be a mondatot. – Azt jelenti, hogy most már mi van? – próbálta szóra bírni. Cecilia nagyokat pislogva nézett rá, és furcsa hallgatásba merült, mielőtt válaszolt volna. – Semmi. Csak több pénzem van, mint amire gondoltam. Ez Edward számára eléggé nyilvánvalónak tűnt. – Szerintem… Edward várt, de Cecilia szavai a semmibe vesztek, ahogy megfordult, és lenézett a nyitott ládára. Néhány ing hevert mellette a padlón, és Thomas vörös kabátja át volt vetve a láda oldalán, de ettől eltekintve minden a helyén maradt. – Fáradt vagyok – mondta Cecilia hirtelen. – Azt hiszem… Nem bánja, ha lefekszem? Edward felállt. – Természetesen nem. Cecilia lenézett, de Edward még kivehette a mérhetetlen szomorúságot az arcán, mielőtt a lány elsietett volna mellette, hogy összegömbölyödve lefeküdjön az ágyra, a térdeit felhúzva, sarlóformát felvéve, neki hátat fordítva. Edward a lány vállait bámulta. Maga sem tudta, miért, leszámítva azt, hogy szemmel láthatóan feszesre húzta a fájdalom. Cecilia nem sírt, vag legalábbis nem tűnt úgy, de a légzése szakadozott volt, mintha nehezére esett volna összeszedettnek maradnia. Edward kinyújtotta a kezét, habár túl messze állt ahhoz, hog megérintse. De nem bírta megállni. Ösztönös volt. A szíve dobolt, a tüdeje megtelt levegővel, és ha ez a nő gyötrődik, akkor neki meg kell vigasztalnia. De nem tette meg azt az utolsó lépést. A keze lehanyatlott, csak állt ott, mint egy szobor, tehetetlenül a saját zűrzavarában. Attól a perctől kezdve, hogy meglátta Ceciliát, védelmezni akarta. Még amikor olyan gyenge volt is, hogy segítség nélkül járni is alig tudott, ő akart lenni a támasza. De most, amikor Ceciliának végre szüksége van rá, Edward megrettent. Mert ha megengedi magának, hogy ő legyen a támasza, és átvegye tőle a terheit, mert kétségbeesetten vágyott erre, akkor teljesen odavész. Az a
szál, amely egyelőre nem engedi, hogy teljesen beleszeressen, bizonyosan elpattanna. És ezzel végképp összetörne a szíve. A lány nevét suttogta, halkan, mintha azt akarná, hogy Cecilia épphog meghallja. – Szerintem most jobb lenne egyedül… – sóhajtotta a lány, de nem fordult felé. – Nem, nem lenne jobb – mondta Edward rekedten, azzal lefeküdt mögéje, és szorosan átölelte.
Huszadik fejezet pánk mostanában meglehetősen ingerlékeny. De persze én is. Március hava mindig hideg és nyirkos, de idén a szokottnál is rosszabb volt. pánk minden délután szunyókál. Szerintem én is így fogok tenni. CECILIA HARCOURT LEVELE FIVÉRÉNEK, THOMASNAK (A LEVELET SOSEM KAPTA MEG)
Két nappal később Cecilia vérzett. Tudta, hogy be fog következni. A havibaj előtti napon mindig mélységes letargia vett erőt rajta, egy kicsit görcsölt a hasa, és úgy érezte, mintha túl sok sót evett volna. Mégis azt mondogatta magának, hogy talán csak félreértelmezi a jeleket. Lehet, hogy azért érzi magát fáradtnak, mert csakugyan fáradt. Nem aludt ól. Hogyan is pihenhetne rendesen, ha Edward ott fekszik az ágy másik felén? Ami pedig a görcsöket illeti, az Ördögfejben egész héten pitét szolgáltak fel. Azt mondták, hogy nincs eper a töltelékben, de tényleg megbízhat eg tizenhat éves felszolgálólányban, aki le sem tudja a szemét venni az egyenruhában feszítő katonákról? Igenis lehetett eper abban a pitében. Egyetlen magocska is okozhatta a kellemetlen tüneteket. Ami pedig a sót illeti, az végképp érthetetlen. Persze közel vannak az óceánhoz. Talán belélegezte. De aztán vérezni kezdett. Ahogy gondosan kimosta a tépést, megpróbált nem odafigyelni a mellkasát szorító fájdalomra, amely azzal a felismeréssel kezdődött, hogy nem állapotos. Megkönnyebbült. Természetesen megkönnyebbült. A gyermek azt elentette volna, hogy Edwardot a házasság kelepcéjébe kell csalnia. És ugyan a szíve mindig is egy kenti házacskáról álmodozna, és bájos, kékszemű gyerekekről, kezdte felismerni, hogy ennek az álomnak jóval kevesebb a valóságalapja, mint ahogy azt addig gondolta.
Nehéz volt elképzelni, hogy egy álházasságban lehetnének mézeshetek, de semmi sem volt ugyanaz, amióta tudomást szereztek Thomas haláláról. Cecilia nem volt ostoba; pontosan tudta, hogy mindketten gyászolnak, de azt nem értette, egyedül ez miként okozhatta azt a végtelenül kínos szakadékot, amely kettétépte alattuk a világot. Az a helyzet Edwarddal, hogy az egész olyan könnyűnek tűnt. Mintha Cecilia egész életében arra várt volna, hogy megértse, ki is ő valójában, és akkor, amikor a férfi kinyitotta a szemét – nem, ez később volt, az első igazi beszélgetésüknél –, Cecilia tudta. Különös volt, mert a férfival töltött ideje egy hazugságra épült, de sokkal őszintébbnek érezte magát a társaságában, mint egész addigi élete során bármikor. Ez nem is olyasmi, amit az ember azonnal felismer. Lehet, hogy csak akkor jön rá, amikor már vége. És most vége volt. Még akkor is, ha Edward megpróbálta megvigasztalni, miután kipakolta Thomas ládáját, mert valami nem stimmelt. Cecilia nem tudott ellazulni a férfi karjaiban, valószínűleg azért, mert tudta, hogy ez is hazugság. Edward azt hitte, hogy Cecilia a fivére miatt feldúlt, de igazából az a felismerés gyötörte a szívét, hogy most már elég pénze van ahhoz, hogy jegyet váltson a Rhiannonra. És most már azt is tudja, hogy nem állapotos. Odalépett az ablakhoz, és nekidőlt a párkánynak. Lágy szellő fújt, amel kellemesen enyhítette a környékre telepedő párát. Figyelte a fák táncoló leveleit. Nem sok fa akadt erre, New York ezen részét meglehetősen beépítették már. De tetszett neki, hogy a levelek egyik oldala sötétebb volt, mint a másik, és a két árnyalat ide-oda rezgett, sötétből világos, világoszöldből sötétzöld. Péntek volt. Az ég végtelenbe nyúló kék kárpitként borult a város fölé, ami azt jelentette, hogy a Rhiannon aznap este kihajózik. Neki rajta kell lennie. Nincs már semmi keresnivalója New Yorkban. A bátyja meghalt, eltemették Westchester fái között. Meg sem látogathatja a sírját. Nem biztonságos, különben is, Stubbs ezredes szerint nincs rendes sírköve sem – semmi sem jelzi Thomas nevét és életkorát, semmi sem árulja el róla, hog szeretett fivér és kötelességtudó fiúgyermek volt.
Visszagondolt arra a szörnyű napra, amikor megkapta Garth tábornok levelét. Amelyről később kiderült, hogy Stubbs ezredestől jött, bár ez nemigen számított. Épp akkor veszítette el az apját, és a levél felnyitása előtti pillanatokban milyen rettegés lett úrrá rajta. Pontosan emlékezett arra, hogy mit gondolt – hogy ha Thomas meghalt, akkor nem maradt senki ezen a világon, akit szeretett. Most Thomas csakugyan halott. És nincs a világon senki, akit szeretnie szabad. Edward előbb-utóbb visszanyeri az emlékezetét. Ebben biztos volt. Már így is kezdtek apró emlékek a felszínre bukkanni. És amikor minden visszatér… Jobb, ha még az előtt elárulja neki az igazat, hogy Edward maga jön rá. Angliában várta a saját élete, amelyben Cecilia nem szerepel. Várja a család, amely rajong érte, és egy lány, akit feleségül szántak neki. Egy lány, aki Edwardhoz hasonlóan vérbeli arisztokrata. És amikor eszébe jut a lány – az utánozhatatlan Billie Bridgerton –, akkor Edward arra is emlékezni fog, hogy miért illenek annyira össze. Cecilia ellökte magát az ablakpárkánytól, és felmarkolta az erszényét, majd elindult az ajtó felé. Ha ma este elutazik, akkor rengeteg a tennivalója, és mindet el kell végeznie, mielőtt Edward visszatér a hadsereg főhadiszállásáról. Először azonban még menetjegyet kell váltania. Aztán be kell csomagolnia, nem mintha az sok időt venne igénybe. Végül levelet kell írnia Edwardnak. Tudatnia kell vele, hogy szabad ember. Elutazik, és Edward visszatérhet a saját életéhez, amit kijelölt neki az ég. Az, amit élni akart. Talán még nem tudatosult benne, de egy szép napon majd igen, és Cecilia nem akart a közelében lenni, amikor ez megtörténik. Elég, ha egyszer törik össze a szíve. Hogy lássa Edward arcát, amikor rájön, hogy valaki máshoz tartozik? Ebbe Cecilia végképp belehalna. Megnézte a zsebórát, amelyet Edward az asztalon tartott. Még van ideje. A férfi kora délelőtt távozott – egy megbeszélésre ment Stubbs ezredessel, ami az egész napját igénybe veheti. De Cecilia nem
késlekedhetett tovább. Ez jó is, mondogatta magának, ahogy lesietett a lépcsőn. Így helyes. Megtalálta a pénzt, nem állapotos. Egyértelmű, hogy a sors nem akarja, hogy összekössék az életüket. A nap feladata: hinnie kell a sorsban. Ám amikor belépett a fogadó elülső helyiségébe, valaki sürgetően a nevét kiáltotta. – Mrs. Rokesby! Megfordult. Úgy tűnik, a sors elképesztő hasonlóságot mutat az Ördögfej fogadósával. A férfi kilépett a pult mögül, és elgyötört arccal indult meg feléje. Mögötte egy finom öltözetű hölgy. A fogadós oldalra lépett. – Ez az úrhölgy remélte, hogy találkozhat Rokesby kapitánnyal. Cecilia oldalra billentette a fejét, hogy jobban lássa a nőt, akit némileg beárnyékolt a fogadós zömök teste. – Segíthetek, asszonyom? – kérdezte udvariasan pukedlizve. – Rokesb kapitány felesége vagyok. Különös, hogy még mindig milyen könnyen csúszik ki a száján ez a hazugság. – Igen – válaszolta a nő kurtán, és intett a fogadósnak, hogy távozhat. A férfi azonnal engedelmeskedett. – Mrs. Tryon vagyok – kezdte a hölgy. – Rokesby kapitány keresztanyja. Amikor Cecilia tizenkét esztendős volt, akarata ellenére ráosztották Mária szerepét a templomi betlehemes játékban. Ehhez oda kellett állnia a barátai és a szomszédok elé, és elszavalni egy nem kevesebb, mint húszsoros szöveget, amit a plébános felesége vallásosan belevert. Amikor azonban eljött az idő, hogy kinyissa a száját, és kijelentse, hogy nincs férjnél, és nem érti, hogyan került áldott állapotba, megdermedt. A szája kinyílt, de a torka bezárult, és hiába sziszegte neki Mrs. Pentwhistle újra meg újra a sorokat a színpad mellől. Cecilia egész egyszerűen nem tudta a fülétől a fejébe, és onnan a szájához eljuttatni a szavakat. Ez az emlék cikázott át Cecilia agyán, ahogy most bámulta a tiszteletre méltó Margaret Tryont, New York királyi kormányzójának nejét, és a
keresztanyját annak a férfinak, akinek a feleségének Cecilia kiadta magát. Ez viszont sokkal rosszabb volt. – Mrs. Tryon – sikerült végül Ceciliának cincogó hangon megszólalnia. Pukedlizett. (Még mélyebben.) – Bizonyára ön Cecilia – mondta Mrs. Tryon. – Igen… Én vagyok… ah… – Cecilia gyámoltalanul nézett körbe a félig telt étkezde asztalain. Ez nem az otthona, így nem ő a háziasszony, de úg tűnt, fel kellene ajánlania, hogy szórakoztatja a vendéget. Végül sikerült valamennyire vidám mosolyt erőltetnie magára, és így szólt: – Szeretne helyet foglalni? Mrs. Tryon arcán először undor, majd lemondás suhant át, aztán kissé megrándította a fejét, így jelezve Ceciliának, hogy üljön le vele a helyiség túlsó végében álló asztalhoz. – Edwardhoz jöttem látogatóba – mondta Mrs. Tryon, amint helyet foglaltak. – Igen – válaszolta Cecilia óvatosan. – A fogadós említette. – Edward beteg volt – jelentette ki Mrs. Tryon. – Így van. Habár nem betegség, inkább a sebesülése kínozta. – És visszanyerte az emlékezetét? – Nem. Mrs. Tryon szeme összeszűkült. – Ugye nem használja ki a keresztfiamat? – Dehogy! – kiáltotta Cecilia, mert ez volt az igazság. Pontosabban hamarosan ez lesz. És mivel a gondolat, hogy kihasználja Edward nagylelkűségét és tisztességét, úgy égette a szívét, mint a parázs. – A keresztfiam nagyon drága a számomra. – Számomra is drága – mondta Cecilia csendesen. – Igen, el is hiszem. Ceciliának fogalma sem volt, ezt hogyan értelmezze. Mrs. Tryon katonákat megszégyenítő fegyelmezett mozdulatokkal kezdte lehúzni a kesztyűjét, és csak azért hagyta félbe, hogy kijelentse: – Tisztában volt azzal, hogy Kentben egy fiatal hölggyel egyezsége volt? Cecilia nagyot nyelt. – Miss Bridgertonra céloz?
Mrs. Tryon felpillantott, majd röpke csodálat csillant a szemében – valószínűleg Cecilia őszintesége láttán. – Igen – mondta. – Nem volt hivatalos eljegyzés, de mindenki erre számított. – Tisztában vagyok vele – válaszolta Cecilia. Jobb az őszinteség. – Remek parti lett volna – folytatta Mrs. Tryon már-már kedélyesen. De csak már-már. Volt valami tartózkodó a szavaiban, enyhe figyelmeztetés a hangsúlyában, mintha azt mondaná: enyém az irányítás, és nem mondok le róla. Cecilia ebben nem is kételkedett. – A Bridgerton és a Rokesby család nemzedékek óta barátok és szomszédok – fűzte tovább a szót az asszony. – Edward édesanyja többször is említette, hogy a leghőbb vágya az, hogy a két család egyesüljön. Cecilia inkább hallgatott. Bármit mondana, az rossz fényt vetne rá. Mrs. Tryon levette a másik kesztyűjét is, halk hangot adott ki – nem egészen suttogást, inkább afféle „sajnálatos módon témát kell váltanom” hangot. – De fájdalom – mondta –, ebből már nem lesz semmi. Cecilia egy lehetetlenül hosszú pillanatig várt, de Mrs. Tryon nem folytatta. Végül Cecilia erőt vett magán, és megkérdezte: – Van bármi is, amiben segíthetek? – Nincs. Újabb csend. Mrs. Tryon – döbbent rá – a hallgatást fegyverként használja. – Nekem… – Cecilia gyámoltalanul az ajtó felé intett. Volt valami ebben a nőben, ami tehetetlen bábbá változtatta. – Dolgom van – fejezte be végül. – Ahogy nekem is. – Mrs. Tryon szavai acélosan koppantak, és acélos volt a mozdulata is, amikor felállt. Cecilia elkísérte az ajtóig, de mielőtt elköszönhetett volna tőle, Mrs. Tryon így szólt: – Cecilia… Ugye hívhatom Ceciliának? Cecilia hunyorgott a napfényben. – Természetesen. – Mivel a sors ezen a délután összeterelt minket, a férje keresztanyjaként
kötelességemnek érzem, hogy tanáccsal lássam el. A tekintetük találkozott. – Ne merészeljen fájdalmat okozni neki. – Az egyszerű szavak vészjóslóan kongtak. – Eszembe sem jutna – mondta Cecilia. Ez volt az igazság. – Feltételezem, hogy így van. De mindig jusson az eszébe, hog eredetileg másnak rendelte a sors. Kegyetlen kijelentés volt, de nem annak szánta. Cecilia nem tudta, miért olyan biztos ebben. Talán az asszony szemén ülő könnyfátyol tette, talán ösztönösen megérezte. De az is lehet, hogy csak képzelte. Mindenesetre ez emlékeztető. Cecilia helyesen cselekszik. Jócskán benne jártak a délutánban, amikor véget értek Edward találkozói a brit hadsereg főhadiszállásán. Tryon kormányzó teljes beszámolót kért Edward Connecticutban töltött idejéről, és az írott jelentést, amelyet alig egy nappal korábban adott le Stubbs ezredesnek, nem találták kielégítőnek. Ezért le kellett ülnie a kormányzóval, és elmondani neki mindent, amit korábban már háromszor elmesélt. Feltételezte, hogy ez valamennyire csak hasznos lehet, mivel Tryon abban reménykedett, hog pár héten belül több rajtaütést is indíthat a connecticuti partvidéken. A nagy meglepetés azonban akkor érte Edwardot, amikor épp távozni készült. Stubbs ezredes megállította az ajtóban, és átadott neki egy levelet, amelyet minőségi papírra írtak, borítékká hajtogattak és viasszal lezártak. – Harcourt kapitánytól – mondta a férfi mogorván. – Nálam hagyta arra az eshetőségre, ha netán nem térne vissza. Edward csak bámulta a borítékot. – Nekem? – kérdezte kábán. – Megkérdeztem tőle, szeretne-e valamit küldeni az édesapjának, de azt mondta, nem. Feltételezem, nem is számít már, mivel az apa előbb elhunyt, mint a fia. – Stubbs fáradtan, gondterhelten sóhajtott fel, és felemelte az egyik kezét, hogy megvakarja a fejét. – Ami azt illeti, igazából nem tudom, melyikük hunyt el előbb, de ez aligha számít. – Igen – értett vele egyet Edward, és még mindig a borítékon álló nevét
nézte, amely Thomas kissé rendezetlen írásával került rá. Megszokott, hog a katonák efféle leveleket írnak, de általában a családjuknak. – Ha magára szeretne maradni, míg elolvassa, bemehet a folyosó túlsó végén valamelyik irodába – ajánlotta Stubbs. – Greene ma nem tartózkodik benn, ahogy Montby sem, ezért senki nem fogja zavarni. – Köszönöm – mondta Edward reflexszerűen. Csakugyan egyedül akarta elolvasni a barátja levelét. Az ember nem minden nap kap üzenetet a holtaktól, és most fogalma sem volt, hogyan reagál majd rá. Stubbs elkísérte a kis irodáig, még az ablakot is kinyitotta neki, hogy a nehéz levegőjű, dohos helyiség kiszellőzhessen. Mondott valamit, amikor kiment és becsukta az ajtót, de Edward meg sem hallotta. Csak bámulta a borítékot, mély levegőt vett, mielőtt az ujját a viaszpecsét alá csúsztatta volna, hogy felnyissa.
Kedves Edward! Ha most ezt olvasod, akkor bizonyosan meghaltam. Különös érzés e szavakat papírra vetni. Sosem hittem a kísértetekben, de pillanatnyilag ez a gondolat megnyugvással tölt el. Szerintem szeretnék visszajönni és kísérteni Téged. Megérdemled az után a Rhode Island-i kaland után Herr Gazdával és a tojásokkal. Edward elmosolyodott, amikor erre visszaemlékezett. Hosszú, unalmas nap volt, és az omlett utáni vágyukból fakadó portyázás azzal ért véget, hog egy tagbaszakadt gazda német szitokszavak záporában tojással megdobálta őket. Átkozott tragédiaként kellett volna megélniük – hiszen napok óta nem ettek mást, csak ízetlen, unalmas ételeket –, de Edward még soha életében nem nevetett olyan jót, mint akkor. Thomasnak egy teljes napjába telt, hog kiszedje a tojássárgáját az egyenruhájából, és Edward még éjjel is tojáshéjdarabokat szedegetett ki a hajából.
m az nevet, aki utoljára nevet, mert most szánalmasan érzelgős és szentimentális leszek, és talán még pár könnycseppet is kicsikarok belőled. Tudod, ezen jót nevetnék. Mindig is áradt belőled a sztoikus nyugalom. Egyedül a humorérzéked tett elviselhetővé.
Bizony, elviselhető voltál, és szeretném megköszönni a barátság ajándékát, amelyet Tőled kaptam. Ezt gondolkodás nélkül nyújtottad át, egyszerűen belülről fakadt. Nem szégyellem kimondani, hogy halálos félelemben telik a kolóniákon töltött életem fele. Túl könnyen meg lehet itt halni. Kifejezni sem tudom, milyen megnyugvást jelentett a tudat, hogy a támaszodra mindig számíthatok. Edward levegő után kapott, és csak most vette észre, milyen közel áll ahhoz, hogy elsírja magát. E szavakat ő maga is írhatta volna Thomasnak. Ez tette a háborút elviselhetővé. A barátság és a tudat, hogy van legalább egy személy, aki számára épp olyan fontos az illető élete, mint a sajátja.
Most utoljára muszáj erre a barátságra apellálnom. Kérlek, viseld gondját Ceciliának. Most már egymaga marad. Apánk aligha számít. Megtennéd, hogy írsz neki? Mondd el, hogy mi történt velem, hogy ne csak a hadseregtől kapjon hírt felőlem. És ha lehetőséged adódik, kérlek, látogasd meg. Nézz utána, hogy jól megy-e a sora. Talán a húgodnak is bemutathatnád. Szerintem Cecilia örülne neki. Tudom, hogy békében nyugodhatok, ha lehetősége nyílik új emberekkel megismerkedni, és Matlock Bathon túl is életre lelni. Amint apánk elhalálozik, neki ott semmije sem lesz. Az unokafivérünk birtokba veszi Marswellt, és ő mindig is olyan simulékony alak volt. Sosem kívánnám, hogy Cecilia az ő nagylelkűségétől és jóakaratától függjön. Edward sem. Cecilia mindent elmondott neki Horace-ról. A simulékon találó jelzőnek tűnt.
Tudom, ez nagy kérés. Derbyshire mindenesetre nem a világ pereme – szerintem mindketten tudjuk, hogy az itt van New Yorkban –, de biztos vagyok benne, hogy amint visszatérsz Angliába, kisebb gondod is nagyobb lesz annál, mint hogy felutazz északra, az ország közepére. Ez igaz is, de nem is lesz szükség rá. Mennyire meglepődne Thomas, ha megtudná, Cecilia alig negyed mérföldre van innen, az Ördögfejhez címzett
fogadó tizenkettes szobájában. Cecilia igazán rendkívülit tett, amikor átkelt az óceánon, hogy megkeresse a bátyját. Valamiért Edward úgy vélte, ezt még Thomas sem nézte volna ki a húgából.
Tehát ez búcsú. És köszönöm. Nincs más, akire Nálad szívesebben bíznám a húgom sorsát. És talán nem is bánod ezt a feladatot annyira. Tudom, hogy olvasgattad a leveleit, amikor nem voltam a közelben. Őszintén, csakugyan azt hitted, hogy nem veszem majd észre? Edward felnevetett. Hihetetlen, hogy Thomas egész végig tudott erről.
Rád hagyom a róla készült miniatűrt. Szerintem ő is azt szeretné, hogy a Tiéd legyen a kép. Mert én biztos így szeretném. Isten veled, Barátom! Örök hálával, Thomas Harcourt Edward olyan sokáig bámulta a levelet, hogy elhomályosodott a látása. Thomas soha jelét sem adta, hogy tudja, Edward mennyire rajong a húgáért. Már-már megsemmisítő volt a tudat. De nyilvánvalóan szórakoztatta a dolog. Szórakoztatta, és talán… Reményt keltett benne? Talán a szíve mélyén Thomas össze akarta őket boronálni? A levél mindenesetre erre utalt. Ha Thomas azt szerette volna, hogy Edward feleségül vegye Ceciliát… Lehet, hogy a húgának is írt erről? Cecilia azt mondta, Thomas tette meg a házasság előkészületeit. Mi van, ha… Edward arcából kifutott a vér. Mi van, ha Cecilia tényleg azt hiszi, hog házasok? Mi van, ha nem is hazudott? Edward riadtan forgatta a levelet ide-oda, de hiába, nem talált rajta keltezést. Mikor írhatta Thomas? Lehet, hogy azt kérte Ceciliától, hog készüljön fel a személyes jelenlét nélküli házasságkötésre, csak épp meghalt, mielőtt ugyanezt kérhette volna Edwardtól? Felállt. Vissza kell mennie a fogadóba. Tudta, hogy elrugaszkodott a gondolat, de annyi mindent megmagyarázna. És épp ideje felfednie, hogy az
emlékezete visszatért. Muszáj abbahagynia az önmarcangolást, és kerekperec megkérdezni Ceciliát, hogy mégis mi folyik itt. Ugyan nem futva ment vissza az Ördögfejbe, de mindenesetre nagyon gyorsan szedte a lábát. – Cecilia! Edward a szükségesnél jóval nagyobb erővel lökte be a szobájuk ajtaját. Ám mire felért az emeletre, a vére olyan vadul zubogott az ereiben, hogy ő maga majd kiugrott a bőréből. A fejében kavarogtak a kérdések, és a szívét feszítette a szenvedély, és egyszer csak úgy döntött, nem is érdekli, Cecilia mit tett. Ha becsapta őt, annak is bizonyosan megvolt az oka. Ismerte. Ismerte. Nála jobb és finomabb teremtés még nem járt a földön, és ugyan sosem mondta ki, de Edward tudta, hogy szereti őt. Majdnem annyira, mint ő a lányt. – Cecilia? Megint szólongatta, pedig egyértelmű, hogy nem tartózkodott odabent. Az ördög vigye el! Most kénytelen itt rostokolni és várni. Cecilia bárhol lehet. Gyakran ment el ilyen-olyan ügyeket elintézni vagy csak sétálni. Persze ez megritkult, mióta véget ért a fivére utáni kutatás, de még így sem szívesen maradt egész nap a négy fal között. Lehet, hogy hagyott üzenetet. Előfordult. A tekintete végigpásztázott a szobán, de az asztalokat tüzetesebben vette szemügyre. Meg is van! Egy háromrét hajtott papír az üres mosdótál alá becsúsztatva, hogy ne fújja el a légmozgás. Cecilia mindig szerette nyitva hagyni az ablakot. Edward kihajtotta a lapot, és a másodperc töredékéig megzavarta az oldalt beborító szóáradat, mert messze meghaladta azt, amit az igényelt volna, hogy Cecilia megírja, mikor tér vissza. Aztán elkezdte olvasni.
Kedves Edward! Gyáva vagyok, rettenetesen gyáva, mert tudom, hogy mindezt személyesen kellene elmondanom. De képtelen vagyok rá. Azt hiszem,
nem sikerülne a végére jutnom, emellett nem hiszem, hogy jutna rá elég idő. Annyi mindent be kell vallanom Önnek, nem is tudom, mivel kezdjem. Feltételezem, jobb, ha a legfontosabb ténnyel. Nem vagyunk házasok. Nem szándékoztam ilyen hazugságba bonyolódni. Esküszöm, a legönzetlenebb törekvésből fakadt. Amikor meghallottam, hogy Ön kórházban van, tudtam, hogy oda kell mennem, hogy gondját viseljem, de elzavartak azzal, hogy az ön rangjában és pozíciójában csakis családtagok látogathatják. Nem is tudom, mi ütött belém, nem is hittem volna, hogy ilyen vakmerőségre vagyok képes, de persze minden elővigyázatosságot félretéve New Yorkba utaztam. Annyira mérges voltam. Csak segíteni akartam. De mire feleszméltem, azt kiabáltam, hogy Rokesby kapitány felesége vagyok. A mai napig nem értem, miért hitték el. Azt mondtam magamnak, hogy felfedem az igazat, amint Ön felébred. De akkor minden rossz irányt vett. Nem, nem rossz irányt, csak furcsát. Ön felébredt, és kiderült, hogy elveszítette az emlékezetét. Még mindig nem értem, hogyan ismert rám. Amikor visszanyeri az emlékezetét – és tudom, hogy ez bekövetkezik, higgyen benne! –, tudni fogja, hogy korábban sosem találkoztunk. Személyesen soha. Tudom, hogy Thomas megmutatta Önnek a rólam készült miniatűrt, de az igazat megvallva, nemigen valósághű. Semmi oka nem volt annak, hogy felismerjen, amikor kinyitotta a szemét. Nem akartam az orvos és Stubbs ezredes előtt elmondani az igazat. Úgy gondoltam, nem engednék, hogy ott maradjak, és úgy éreztem, Önnek továbbra is szüksége van a gondoskodásomra. Aznap este valami egyértelművé vált. A hadsereg sokkal készségesebben segít Mrs. Rokesbynak a fivére keresésében, mint Miss Harcourtnak. Kihasználtam Önt. Visszaéltem a nevével. Ezért bocsánatot kérek. De azt is megvallom, hogy míg életem végéig cipelni fogom a bűntudatot, nem bánhatom meg a tetteimet. Meg kellett találnom Thomast. Nekem csak egyedül ő maradt. Azonban most, hogy ő nincs már, okom sincs arra, hogy New
Yorkban maradjak. Mivel nem vagyunk házasok, úgy vélem, az a helyes és üdvös, ha visszatérek Derbyshire-be. Nem megyek feleségül Horacehoz. Ilyen mélyre nem süllyedek, erről biztosíthatom. Mielőtt elutaztam, az ezüstöt elástam a kertünkben, ez a vagyon az édesanyámé, és nem terjed ki rá a hitbizomány. Keresek valakit, aki megveszi tőlem. Nem kell aggódnia a megélhetésem felől. Edward, ön vérbeli úriember – a legtiszteletreméltóbb férfi, akit valaha is ismerhettem. Ha New Yorkban maradok, akkor Ön ragaszkodni fog ahhoz, hogy hírbe hozott, és feleségül kell vennie. De ezt nem kívánhatom Öntől. Ez az egész nem az Ön hibája. Azt hitte, hogy megesküdtünk, és férjhez illően viselkedett. Önt nem érheti büntetés az én csalárdságom miatt. Önt várja az élete otthon, ngliában, és ebben az életben nekem nincs helyem. Mindössze annyit kérek, hogy erről az időszakról ne beszéljen. mikor eljön az idő, hogy férjhez menjek, elmondom a övendőbelimnek, hogy mi történt itt, Amerikában. Sosem lelne békét a lelkem, ha nem így tennék. Ám addig is, úgy vélem, a legjobb az, ha a világ ezentúl egyszerűen a barátjának tart. Cecilia Harcourt Utóirat: Nem kell aggódnia a legutóbbi együtt töltött órák maradandó következménye miatt. Edward csak állt ott a szoba közepén halálra váltan. Mi a csuda ez? Mit értett az alatt, hogy… Idegesen keresni kezdte azt a bizonyos szakaszt. Meg is van! Cecilia úg gondolta, nincs ideje személyesen elmondani neki mindezt. A vér kiszökött az arcából. A Rhiannon. Bent áll a kikötőben. Aznap este indul. Cecilia jegyet váltott rá. Ebben egészen biztos volt. Az asztalon hagyott zsebórájára pillantott. Még van ideje. Nem sok, de elég lesz. Elégnek kell lennie. Az egész világa ezen állt vagy bukott.
Huszonegyedik fejezet Olyan régóta nem hallottam felőled, Thomas. Tudom, hogy nem kellene aggódnom, hiszen tucatnyi okból is késlekedhet a posta, de nem bírom tovább. Tudtad, hogy egy kalendáriumban vezetem a levelezésünket? Egy hét, mire a levelem felkerül a hajóra, öt hét, mire átjut az óceánon, és még egy hét, mire eljut hozzád. Aztán egy hét, hogy a te leveled feljusson a hajóra, három hét, hogy átérjen az óceánon. (Látod? Figyeltem, amikor elmagyaráztad, hogy kelet felé gyorsabb az út.) Majd még egy hét, hogy megkapjam. Ez három hónap, mire választ kapok egy egyszerű kérdésre! De persze az is lehet, hogy nincsenek egyszerű kérdések. Vagy ha vannak is, nincsenek rá egyszerű válaszok. CECILIA HARCOURT LEVELE FIVÉRÉNEK, THOMASNAK (A LEVELET SOSEM KAPTA MEG)
A Rhiannon feltűnően hasonlított a Lady Mirandához, és Cecilia minden nehézség nélkül megtalálta a kabinját. Amikor néhány órával korábban megváltotta a jegyét, tájékoztatták, hogy egy bizonyos Miss Alethea Finchcsel kell megosztani a kabint, aki egy befolyásos New York-i család nevelőnőjeként szolgált, és most készül hazatérni. Az ilyen utakon nem volt ritka, hogy vadidegenek osztoztak a szálláson. Cecilia idefelé is kapott útitársat, akivel nagyon jól kijött, és nagy szomorúsággal búcsúztak el egymástól, amikor a hajó befutott a New York-i kikötőbe. Cecilia azon töprengett, vajon Miss Finch írországi-e, vagy hozzá hasonlóan egész egyszerűen csak alig várta, hogy az első Brit-szigetek felé induló hajóra felszállhasson, és az sem érdekelte, ha megállnak, mielőtt Angliába érnének. Ceciliának nem volt arra vonatkozó terve, Corkból miképp fog hazajutni, de ez a gond eltörpült az óceánon való átkelés jóval komolyabb nehézségei mellett. Valószínűleg lesz olyan hajó, amely Corkból Liverpoolba tart, de ha nem, akkor elutazik Dublinba, és onnan meg
tovább. Az ég szerelmére, valahogy New Yorkba is sikerült eljutnia Derbyshireből! Ha ezt meg tudta oldani, akkor bármire képes. Hiszen erős. Szívós. És sírdogál. A csuda vigye el, muszáj abbahagynia a sírást. Megtorpant a keskeny folyosón a kabin előtt, hogy mély levegőt vegyen. Legalább nem zokogott. Még tudott úgy viselkedni, hogy nem vonta magára szükségtelenül a figyelmet. De valahányszor azt hitte, hogy kordában tartja az érzéseit, a tüdeje mintha összerándult volna, és olyankor váratlanul levegő után kapott, bár ez inkább csuklásnak hatott, és a szeme szúrni kezdett, aztán… Elég! Nem szabad erre gondolnia. A nap feladata: nem szabad nyilvános helyen sírnia. Felsóhajtott. Új feladatot akart. Ideje továbblépni. Mély levegőt vett, hátha abból erőt nyer, kezével végigsimított a szemén, és lenyomta a kabinajtó kilincsét. Zárva volt. Cecilia nagyot pislogott. Egy pillanatra össze is zavarodott. Aztán kopogtatott, mert feltételezte, hogy a kabintársa még ő előtte megérkezett. Illendő is, hogy egy magányosan utazó nő zárva tartsa az ajtaját. Ő is ezt tette volna. Várt egy kicsit, majd ismét bezörgetett, mire az ajtó végre kinyílt, de csak félig. Egy középkorú, sovány nő kukucskált ki rajta. A keskeny nyílást majdnem teljesen kitöltötte, ezért Cecilia nem sokat láthatott a mögötte levő kabinból. Mintha egy emeletes ágy lett volna benne, a földön pedig eg nyitott utazóláda. A magányos asztalon egy lámpás pislákolt. Miss Finch nyilvánvalóan épp akkor csomagolt ki. – Segíthetek? – kérdezte a kisasszony. Cecilia barátságos arckifejezést öltött magára, és így válaszolt: – Ha jól sejtem, közös a kabinunk. Miss Finch savanyú ábrázattal mérte végig, majd így szólt: – Téved. Nos. Erre nem számított. Cecilia ismét megnézte az ajtót, amelynek Miss Finch a csípőjét döntötte. Kopottas, rézszínű nyolcas volt a fára szögelve. – Nyolcas kabin – mondta Cecilia. – Ön bizonyára Miss Finch.
Kabintársak leszünk. – Nehezen szedte össze az erejét, hogy előzéken legyen, de tudta, hogy igyekeznie kell, ezért udvariasan pukedlizett, és hozzátette: – Miss Cecilia Harcourt vagyok. Nagyon örvendek. Az idősebb nő összeszorította az ajkát. – Engem úgy tájékoztattak, hogy nem kell megosztanom a hálóhelyem senkivel. Cecilia először az emeletes ágy egyik, majd a másik szintjére pillantott. Ez egyértelműen kétszemélyes szoba. – Netán lefoglalta magának a teljes kabint? – kérdezte. Hallott róla, hogy ez lehetséges, és van, aki hajlandó ezért kétszeres árat fizetni. – Azt ígérték, hogy nem lesz kabintársam. Ez persze nem volt válasz Cecilia kérdésére. Ugyan kezdett a hangulata a harag és kétségbeesés között ingadozni, nem engedte, hogy ez erőt vegyen rajta. Legalább három héten keresztül kell megosztani ezt a végtelenül kicsi kabint ezzel a nővel. Ezért a legbarátságosabb mosolyát erőltette magára, és így szólt: – Csak ma délután váltottam menetjegyet. Miss Finch nyilvánvaló nehezteléssel húzódott hátra. – Miféle nő vált menetjegyet egy tengerjáróra az indulás napján? Cecilia álla megfeszült. – A hozzám hasonló nők, feltételezem. A terveim igen váratlanul változtak meg, és épp elég szerencse, hogy találtam egy olyan hajót, amel azonnal indul. Miss Finch szippantott egyet. Cecilia nem tudta, ezt miképp kellene értelmeznie, egyedül az volt nyilvánvaló, hogy nem elismerésnek szánta. Miss Finch azonban végül hátralépett, hogy Cecilia bemehessen az aprócska helyiségbe. – Mint látja – mondta Miss Finch –, már kipakoltam a holmimat az alsó ágyra. – Ezer örömmel alszom felül. Miss Finch megint szippantott, most egy kicsit hangosabban. – Ha tengeribeteg lesz, ki kell mennie a szobából. Nem tűröm a szagot idebent. Cecilia érezte, hogy az udvariasságra való hajlandósága kezd semmivé foszlani.
– Mi sem természetesebb. Mindaddig, míg ön is így tesz. – Remélem, nem horkol. – Ha horkolok is, még senki sem szólt róla. Miss Finch már nyitotta a száját, de Cecilia nem hagyta szóhoz jutni: – Biztos vagyok benne, hogy ön szól róla, ha úgy találja. Miss Finch megint mondani akart valamit, de Cecilia hozzátette: – És meg is fogom önnek köszönni. Ez olyasmi, amit nem árt, ha tud magáról az ember, nem gondolja? Miss Finch hátrahőkölt. – Maga milyen kiállhatatlan. – Ön pedig kiállhatna az utamból. – A helyiség nagyon szűkös volt, és Cecilia nem is lépett be teljesen; szinte lehetetlen volt, míg a másik nő ládája nyitva hevert a padlón. – Ez az én szobám – mondta a vénkisasszony. – A mi szobánk – mondta Cecilia szinte felmordulva –, és nagyra értékelném, ha volna olyan szíves a ládáját arrébb tolni, hogy beléphessek. – Ám legyen! – Miss Finch lecsapta a ládája fedelét, és az ágy alá tolta. – Nem tudom, maga hova fogja tenni a ládáját, de azt ne higgye, hog elfoglalhatja a padló közepét, ha én nem tehetem. Ceciliának nem volt ládája, csak egy nagy utazótáskája, de nem sok értelmét látta, hogy ezt szóvá tegye. – Mindössze ennyi van magánál? Különösen így, hogy Miss Finch erre azonnal felhívta a figyelmét. Cecilia megpróbált mély levegőt venni, hogy lenyugodjon. – Mint mondtam, hirtelen kellett távoznom. Nem volt időm egy rendes utazóládát összekészíteni. Miss Finch csontos orra egészen megnyúlt, ahogy végigmérte Ceciliát, és megint szippantott egy nagyot. Cecilia ekkor döntött úgy, hogy a lehető legtöbb időt a fedélzeten fogja tölteni. Az ágy lábához egy kisasztal volt rögzítve, alatta épp elég hellyel Cecilia táskája számára. Pár apróságot kivett belőle, amit fel akart magával vinni az ágyra, majd eloldalazott Miss Finch mellett, hogy felmászhasson, és szemügyre vegye az alvóhelyét. – Ne lépjen az ágyamra, amikor felmászik oda!
Cecilia megtorpant, magában elszámolt háromig, majd így szólt: – A mozgásomat a létrára fogom korlátozni. – Panaszt teszek magára a kapitánynál. – Mindenképp – mondta Cecilia nagyvonalú karlendítéssel. Fellépett a következő fokra, és körbepillantott. Az ágy takaros volt és rendezett, és ugyan nem volt túl sok hely a feje felett, legalább nem kell Miss Finchet bámulnia. – Maga kurtizán? Cecilia hátrakapta a fejét, amitől majdnem lecsúszott a lába a létráról. – Hogy mondta? – Maga kurtizán? – ismételte meg a vénkisasszony a két szó között kimért hatásszünetet tartva. – Más okát elképzelni sem tudom… – Nem, nem vagyok kurtizán! – csattant fel Cecilia, de tisztában volt azzal, hogy ez az undok nőszemély ezzel nem értene egyet, ha ismerné az utóbbi hónap történéseit. – Mert egy ribanccal nem osztom meg a szobát. Cecilia ekkor kijött a sodrából. Egyszerűen nem bírta tovább. Tartotta magát, amikor megtudta, hogy a bátyja meghalt, akkor is, amikor kiderült, hogy Stubbs ezredes a szemébe hazudott, pedig tudta, mennyire gyötri a gyász és az aggodalom. Még akkor sem esett szét, amikor elhagyta az egyetlen férfit, akit valaha is szeretett, és most egy óceán fogja elválasztani őket, és a férfi gyűlölni fogja, erre ez a rettenetes, undok nőszemély azt mondja rá, hogy ribanc? Leugrott a létráról, odalépett Miss Finch elé, és megragadta a gallérját. – Nem tudom, hogy miféle mérget ivott ma reggel – sziszegte –, de betelt a pohár. Jó pénzt fizettem azért, hogy enyém legyen a kabin fele, és cserébe csak egy leheletnyi udvariasságot és jólneveltséget várok el. – Jólneveltséget! Egy olyan nő, akinek még utazóládája sincs? – Ezen meg mi az ördögöt ért? Miss Finch az égnek emelte két kezét, és úgy visított, mint egy lidérc. – És most a Sátán nevét is a szájára veszi! Ó. Te. Jó. Ég. Cecilia a pokolba szállt alá. Ebben egészen biztos volt. Talán ez a büntetése, amiért hazudott Edwardnak. Három hét… de az is lehet, hogy egy teljes hónap ezzel a szipirtyóval összezárva…
– Nem vagyok hajlandó egy kabinban tartózkodni magával! – kiáltotta a nő. – Biztosíthatom, teljes szívből szeretném teljesíteni a kívánságát, de… – Ekkor kopogtattak. – Remélem, a kapitány az – mondta Miss Finch. – Valószínűleg meghallotta, hogy kiabál. Cecilia undorral nézett rá. – Mi a csudát keresne itt a kapitány? Ugyan nem volt a kabinnak ablaka, de a hajó mozgásából tudni lehetett, hogy már elhagyták a kikötőt. A kapitánynak bizonyosan jobb dolga is akad, mint hogy a civakodásuk döntőbírája legyen. Az iménti kurta kopogást most dörömbölés váltotta fel, amit öblös kiáltás követett: – Nyissa ki az ajtót! Ezt a hangot Cecilia jól ismerte. Elsápadt. Érezte is, hogy az arcából kiszalad a vér. A döbbenettől eltátotta a száját, ahogy a dörömbölés forrása felé fordult. – Nyissa ki ezt az átkozott ajtót, Cecilia! Miss Finch levegő után kapott, és Cecilia felé fordult. – Ez nem a kapitány! – Nem… – Akkor ki? Tudja, hogy ez kicsoda? Lehet, hogy ránk akar támadni. Ó, szent isten, édes Jézus a mennyben… – Miss Finch meglepő fürgeséggel ugrott be Cecilia mögé, emberi pajzsként használva a szörnyeteg ellen, aki bármelyik pillanatban beronthat az ajtón. – Nem fog ránk támadni – mondta Cecilia kábán. Tudta, hogy tennie kellene valamit, esetleg lerázni magáról Miss Finch kezét, vagy kinyitni az ajtót, de megdermedt, míg próbálta felfogni a nyilvánvalóan felfoghatatlant. Edward itt van. A hajón. A hajón, amely elhagyta a kikötőt. – Édes istenem… – habogott. – Ó, most bezzeg megijedt, ugye? – rikkantotta Miss Finch. A hajó mozog. Mozog! Cecilia felszállás után, ahogy végigment a fedélzeten, figyelte, ahogyan a legénység bevonja a vastag köteleket a kikötőhelyen. Érezte, ahogy a hajót ellökik a mólótól, felismerte a jellegzetes ringatózást, ahogy elindultak az öblön át az Atlanti-óceán felé.
Edward itt van a hajón. És aligha fog visszaúszni a partra, ami azt jelenti, hogy dezertált, és… A dörömbölés folytatódott, immár hangosabban. – Nyissa ki az ajtót most azonnal, különben esküszöm, hogy betöröm! Miss Finch nyöszörgött valamit az erényeiről. És Cecilia végül suttogva, de kimondta Edward nevét. – Ismeri? – kérdezte a nő vádlón. – Igen, ő az én… – Mi is? A férje nem. – Nos, akkor nyissa ki az ajtót! – Taszított rajta Miss Finch, amivel épp eléggé kibillentette Ceciliát az egyensúlyából ahhoz, hogy a falnak tántorodjon. – De ne engedje be! – rikoltotta. – Ide férfi be nem teheti a lábát! Vigye el innen, és csinálják… csinálják a kis… – Ujjaival undorodva zongorázott maga előtt a levegőben. – A kis dolgaikat – fejezte be végül. – Csak ne itt. – Cecilia! – bődült el Edward. – Be fogja törni az ajtót! – visította Miss Finch. – Siessen már! – Sietek! – A kabin mindössze nyolc lépés hosszú volt, aligha lehetett ilyen kis helyen sietni, de Cecilia odalépett az ajtóhoz, és az ujjait a zár reteszére tette. És megdermedt. – Mégis mire vár? – kérdezte Miss Finch. – Nem tudom – suttogta Cecilia. Edward itt van. Utána jött. Ez mit jelenthet? – Cecilia! Kinyitotta az ajtót, és egy áldott pillanatra megállt az idő. Beitta Edward látványát, ahogy a férfi ott állt a küszöb túloldalán, és ökölbe szorított kezével épp lesújtott volna az ajtóra. A feje fedetlen, a haja zilált, rendezetlen. Vadnak tűnt. – Egyenruhát visel… – mondta Cecilia bután. – Tudja – kezdte Edward ujjával rámutatva –, ön most nagy bajban van. Miss Finch boldogan kapott levegő után. – Le fogja tartóztatni? Edward lekapta Ceciliáról a tekintetét, épp csak annyira, hog
hitetlenkedve azt kérdezze: – Hogyan? – Le fogja tartóztatni? – Miss Finch előresietett egészen Cecilia mögé. – Szerintem ez a nő egy… Cecilia a bordái közé könyökölt. A saját érdekében. Ki tudja, Edward mit cselekszik, ha Miss Finch a füle hallatára azt mondja rá, hogy ribanc. Edward türelmetlenül a nőre pillantott. – Ő meg kicsoda? – kérdezte. – Maga kicsoda? – vágott vissza a nő. Edward Cecilia felé biccentett. – A férje. Cecilia próbált ellentmondani neki. – Nem is va… – Az lesz – mordult fel a férfi. – Ez roppant szokatlan – szippantott egyet Miss Finch. Cecilia hátraperdült. – Volna oly kedves hátrébb lépni? – sziszegte. – Ám legyen! – fújt egyet a nő. Látványosan szenvelegve hármat lépett az ágyig. Edward a fejét az idősebb nő felé billentette. – A barátnője? – Nem – vágta rá Cecilia nyomatékosan. – Még csak az kéne! – hápogott Miss Finch. Cecilia ingerült pillantást vetett rá, mielőtt visszafordult volna Edwardhoz. – Nem kapta meg a levelemet? – Már hogyne kaptam volna meg! Mit gondol, mi a fenét keresek itt? – Nem írtam meg, hogy melyik hajó… – Nem volt olyan nehéz rájönni. – De… a tiszti kinevezése… – kereste Cecilia a szavakat. Hiszen Edward őfelsége hadseregének tisztje. Nem távozhat el csak úgy. Ezért hadbíróság elé állítják. Szent ég, talán még fel is akaszthatják? Dezertálásért nem akasztják fel a tiszteket, ugye? A Rokesby családból származókat bizonyosan nem… – Volt időm elrendezni mindent Stubbs ezredessel – mondta Edward kimérten. – Csak…
– Azt sem tudom… mit mondjak. Edward megfogta Cecilia felkarját. – Elég, ha egyvalamit megmond. – A hangja nagyon halk volt. Ceciliának még a lélegzete is elállt. Akkor Edward Cecilia válla felett Miss Finchre nézett, aki mohó figyelemmel kísérte a jelenetet. – Volna oly szíves, és magunkra hagyna? – morogta Edward. – Ez az én kabinom. Ha magukban akarnak lenni, akkor menjenek máshova! – Az isten szerelmére! – fakadt ki Cecilia, és a gyűlöletes asszony felé fordult. – Nincs annyi kedvesség abban a kőszívében, hogy egy pillanatra magamra hagyna… – Nagyot nyelt, a torka egészen kiszáradt. – Vele – fejezte be végül fejét Edward felé billentve. – Házasok? – kérdezte Miss Finch prűden. – Nem – válaszolt Cecilia, de nem sokat ért, mert Edward vele eg időben azt mondta: – Igen. Miss Finch madárszemét egyikről a másikra járatta. Az ajkát összeszorította, szemöldöke két csúf ívbe emelkedett. – Hívom a kapitányt – jelentette ki. – Tegyen úgy – mondta Edward, és szó szerint kitessékelte az ajtón. Miss Finch nagyon sikkantott, ahogy kibukdácsolt a folyosóra, de ha volt is további mondanivalója, az a torkára forrt, mert Edward az orra előtt bevágta az ajtót. És be is zárta.
Huszonkettedik fejezet Megyek és megkereslek. CECILIA HARCOURT LEVELE FIVÉRÉNEK, THOMASNAK (A LEVELET SOSEM KÜLDTE EL)
Edward nem volt jó kedvében. Az embernek általában három óránál többre van szüksége ahhoz, hog szedje a sátorfáját, és áttelepüljön egy másik földrészre. Neki azonban épp csak arra jutott ideje, hogy bepakolja a ládáját, és elintézze az engedélyt, hogy elhagyhassa New Yorkot. Mire kiért a kikötőbe, a Rhiannon legénysége már indulni készült. Edwardnak szó szerint át kellett ugornia a víz felett a hajó fedélzetére, ahol erőszakkal távozásra kényszerítették volna, ha nem lengette volna meg az ezredes sebtében írt parancsát a másodkapitány orra előtt, így biztosítva maga számára egy priccset. Vagy talán egy zugot a fedélzeten. A kapitány embere azt mondta, lehet, hogy még függőágyat sem tudnak keríteni neki. Nem baj. Edward nem tartott igényt nagy helyre. Nem volt más nála, mint a ruha, amit viselt, és néhány font a zsebében… És egy tátongó űr ott, ahol valaha a türelme volt. Így amikor kinyílt Cecilia kabinjának az ajtaja… Az ember azt hinné, hogy megkönnyebbült a lány láttán. Azt hihetné, hogy mély érzései és a pánik miatt, ami egész délután hajtotta, megkönnyebbülten elernyedt volna a gyönyörű tengerzöld szempár láttán, amely most csodálkozva nézett fel rá. De nem. Minden fegyelmezettségére szüksége volt, hogy ne fojtsa meg. – Mit keres itt? – suttogta Cecilia, amint az idegesítő Miss Finchet végre kívül tudták az ajtón.
Edward egy pillanatig csak bámult. – Ugye ezt nem komolyan kérdezte? – Hiszen… – Elhagyott. Cecilia megrázta a fejét. – Visszaadtam a szabadságát. Edward erre felhorkantott. – Bő egy évre lecsukatott. – Tessék? – A válasza inkább mozdulat volt, mint hang, de Edwardnak nem volt kedve magyarázkodni. Elfordult, szakadozva vette a levegőt, ahogy beletúrt a hajába. Az ördög vigye el, nincs rajta a katonasapka. Ez hogy történhetett? Elfelejtette volna feltenni? Vagy lerepült róla, amikor a hajó felé rohant? Ez az istenverte nő teljesen tönkreteszi. Még abban sem volt biztos, hog a ládája feljutott-e a fedélzete. Még az is lehet, hogy úgy vág neki ennek az egy hónapig tartó útnak, hogy nincs egy váltás alsóneműje sem. – Edward? – A mögötte álló lány hangja vékony volt és tétova. – Áldott állapotban van? – kérdezte tőle. – Tessék? Edward ekkor megfordult, és minden egyes szót külön megnyomva megismételte a kérdést. – Áldott… állapotban… van? – Nem! – Vadul megrázta a fejét. – Hiszen mondtam, hogy nem vagyok. – Nem tudtam, hogy… – Gyorsan elhallgatott. – Mit nem tudott? Nem tudta, hogy bízhat-e benne. Ezt akarta mondani. Leszámítva, hog nem volt igaz. Hiszen bízott benne. Ebben legalábbis igen. Nem is, különösképpen ebben. És az első ösztöne – az, amely arra késztette, hog megkérdőjelezze Cecilia szavait – igazából a vállán ücsörgő kisördög volt, amely le akart csapni. Fájdalmat okozni. Mert Cecilia megbántotta. Nem azzal, hogy hazudott – alapvetően megértette, az miért történt. Hanem azért, mert Cecilia nem hitt, nem bízott benne. Hogy gondolhatta azt, hogy a szökés a helyes megoldást? Hog hihette azt, hogy Edwardot nem is fogja érdekelni?
– Nem várok gyermeket – mondta Cecilia fojtottan és hadarva, szinte már suttogva. – Esküszöm. Ilyesmivel kapcsolatban nem hazudnék. – Nem? – A kisördög ezek szerint nem mondott le arról, hog közbekotyogjon. – Esküszöm – ismételte Cecilia. – Ilyet nem tennék önnel. – De ezt igen? – Ezt? – kérdezett vissza a lány. Edward még mindig fortyogva közelebb lépett hozzá. – Elhagyott. Szó nélkül. – Hiszen írtam levelet! – Mielőtt elszökött a kontinensről. – De én csak… – Megszökött. – Nem! – kiáltotta Cecilia. – Nem így történt. Csak… – Egy hajón utazik – fakadt ki. – Ez mi más, ha nem megszökés? – De az ön érdekében tettem! Cecilia hangja olyan hangos volt, tele gyötrelmes szomorúsággal, hog Edward hirtelen nem talált szavakat. A lány már-már törékenynek látszott, a karja gyenge gallyként lógott, keze kétségbeesetten ökölbe szorult. – Az ön érdekében tettem – ismételte immár halkabban. Edward megrázta a fejét. – Akkor talán jobb lett volna megbeszélnie velem, hogy én is ezt akarom-e. – Ha maradtam volna – kezdte Cecilia azzal a lassú és nehézkes hanghordozással, amely azok sajátja, akik kétségbeesetten próbálnak a másikkal megértetni valamit –, ragaszkodott volna ahhoz, hogy feleségül vegyen. – Így igaz. – Azt hiszi, hogy én ezt akartam? – A kérdést szó szerint kiabálva tette fel. – Azt hiszi, örömmel osontam el, míg ön távol járt? Meg akartam kímélni attól, hogy helyesen kelljen cselekednie. – Hallja, amit mond? – mordult fel Edward. – Meg akart kímélni attól, hogy helyesen kelljen cselekednem? Egyáltalán hogy képzelhette, hog bármi mást akarnék tenni? Ismer engem egyáltalán?
– Edward, én… – Ha ez a helyes lépés – csattant fel –, akkor kötelességem ezt tenni! – Edward, kérem, higgyen nekem. Amikor visszanyeri az emlékezetét, akkor majd megérti… – Már napokkal ezelőtt visszanyertem az emlékezetemet! – vágott a szavába. Cecilia megdermedt. Edward annyira azért nem volt nemes lélek, hogy erre ne érzett volna egy kis jóleső elégedettséget. – Tessék? – kérdezte végül Cecilia. – Már napokkal… – És nekem nem szólt róla? – Cecilia hangja hűvös volt, vészjóslóan az. – Akkor kaptunk hírt Thomas felől. – Nekem nem szólt róla? – Hiszen gyászolt. Cecilia ököllel belecsapott a vállába. – Hogy titkolhatta el előlem? – Mérges voltam! – üvöltötte. – Nekem tán nem volt jogom eltitkolni valamit ön elől? Cecilia hátratántorodott, és szorosan átölelte magát a karjaival. A gyötrelme szinte tapintható volt, de Edward nem bírta megállni, hogy előre ne lépjen, és az ujjával meg ne bökje Cecilia kulcscsontját. – Olyan átkozottul haragudtam magára, hogy képtelen voltam józanul gondolkodni. De ha már a helyes cselekedetekről esett szó… Azt gondoltam, tapintatosabb, ha csak akkor kérem számon, amikor már volt pár napja meggyászolni a fivérét. Cecilia szeme elkerekedett, az ajka megremegett, és a testtartása – ami valamiképp egyszerre volt feszes és ernyedt – Edwardot arra az őzre emlékeztette, amelyet évekkel korábban majdnem meglőtt az apjával való vadászat során. Az egyikük rálépett egy száraz ágra, és az állat hatalmas füleit felkapva fordult feléjük. De nem mozdult. Mintha örökkévalóságig állt volna ott, és Edwardban az a különös képzet kelt, hogy az állat a létezésen mereng. Nem lőtt rá. Képtelen volt rávenni magát, hogy meghúzza a ravaszt. És most…
A vállán ülő kisördög elsündörgött. – Maradnia kellett volna – mondta csendesen. – El kellett volna mondania nekem az igazat. – Féltem. Edward megdöbbent. – Tőlem? – Dehogy! – Cecilia lesütötte a szemét, de a suttogása hallható maradt. – Saját magamtól. Ám mielőtt Edward megkérdezhette volna, ez mégis mit jelent, Cecilia nagyot nyelt, és így szólt: – Nem kell feleségül vennie. Edward el sem hitte, hogy Cecilia ezt még mindig lehetségesnek tartja. – Ó, nem kell, miért is kellene? – Nem fogom kényszeríteni – dadogta. – Nincs mire kényszerítenem. – Csakugyan? – Edward még egy lépést tett feléje, mert már rég itt volt az ideje, hogy megszűnjön közöttük a távolság, de megtorpant, amikor meglátta Cecilia tekintetét. Szomorúság ült benne. Cecilia mélységesen bánatosnak tűnt, és ez megtörte Edwardot. – Valaki mást szeret – suttogta a lány. Várjunk csak! Hogy mi? Kellett egy pillanat, hogy rájöjjön, ezt nem mondta ki hangosan. Megőrült ez a lány? – Mégis miről beszél? – Billie Bridgertonról. Őt kellene feleségül vennie. Nem hiszem, hog emlékszik, de… – Nem vagyok szerelmes Billie-be – szakította félbe. Beletúrt a hajába, majd a fal felé fordult, ahogy kétségbeesésében felhorkantott. Szent isten, az egész erről szólt? A szomszéd család leányáról? Ekkor Cecilia azt kérdezte – valóban megkérdezte: – Biztos ebben? – Persze hogy biztos vagyok! – vágta rá. – Semmiképp sem veszem feleségül. – Szerintem igen – mondta Cecilia. – Úgy vélem, még nem nyerte vissza teljesen az emlékezetét, de ennyit elárult a leveleiben. Vagy legalábbis Thomas, és az ön keresztanyja is…
– Tessék? – pördült meg azonnal. – Mikor beszélt Margaret nénikémmel? – Csak ma. De… – Önt kereste? – Mert isten a tanú rá, ha a keresztanyja bármiképp inzultálta Ceciliát… – Nem. Véletlenül találkoztunk. Önhöz jött, de én épp akkor indultam megváltani a jegyemet… Edward felhördült. Cecilia egy lépést hátrált. Vagy legalábbis megpróbált. Nyilván elfeledkezett arról, hogy már közvetlenül az ágynál áll. – Úgy gondoltam, udvariatlanság lenne nem ülni le vele – mondta Cecilia. – Habár meg kell vallanom, roppant furcsa érzés volt nyilvános helyen átszani a háziasszony szerepét. Edward egy pillanatra megmerevedett, majd saját magát is meglepte azzal, hogy elmosolyodott. – Egek, de kár, hogy ezt nem láttam. Cecilia a szeme sarkából pillantott fel rá. – Visszanézve sokkal vidámabbnak látom én is. – Ebben biztos vagyok. – Margaret néni ijesztő. – Így van. – Az én keresztanyám egy hóbortos öregasszony az egyházkerületből – motyogta Cecilia. – Minden évben harisnyát köt nekem a születésnapomra. Edward ezen elmerengett. – Egészen biztos vagyok benne, hogy Margaret Tryon soha az életben egyetlen harisnyát sem kötött még. Cecilia torkából halk, gurgulázó hang tört fel, mielőtt így válaszolt volna: – Valószínűleg elképesztően ügyesen kötne, ha megpróbálkozna vele. Edward bólintott, a mosolya most már a szemében is türköződött. – Valószínűleg. – Picit meglökte Ceciliát, hogy leüljön az ágyra, majd lehuppant mellé. – Ugye tudja, hogy úgyis feleségül veszem? – kérdezte. – El sem hiszem, hogy azt gondolta, másképp tennék. – Természetesen azt gondoltam, hogy ragaszkodni fog az esküvőhöz – válaszolta a lány. – Ezért jöttem el. Hogy ne kelljen ezt tennie.
– Ilyen nevetséges… Cecilia a kezét Edward vállára tette, hogy elhallgattassa. – Sosem vitt volna ágyba, ha nem hiszi azt, hogy házasok vagyunk. Nem mondott neki ellent. Cecilia szomorúan rázta a fejét. – Tévedés áldozatául esett, ezért hált velem. Edward igyekezett nem nevetni, tényleg igyekezett, de pár másodperc múlva már az ágy is reszketett a hahotázásától. – Kinevet? – kérdezte Cecilia. Edward bólintott, és a hasát fogta, amikor a kérdés újabb nevetőgörcsre ingerelte. – Tévedés áldozatául esett, ezért hált velem! – kacagott. Cecilia mogorván vonta össze a szemöldökét. – De ha így volt. – Lehet, de kit érdekel? – Kedélyesen megbökte Ceciliát a könyökével. – Össze fogunk házasodni. – De Billie… Megragadta a lány vállát. – Most mondom utoljára, nem akarom feleségül venni Billie-t. Önt akarom feleségemül. – De… – Szeretem, maga kis csacsi. Évek óta szerelmes vagyok önbe. Lehet, hogy egy kicsit önhitt, de meg mert volna esküdni rá, hog hallotta, hogy Cecilia szíve egy ütemet kihagyott. – Hisz nem is ismert – suttogta a lány. – De ismertem – válaszolta. Megfogta a kezét, és az ajkához emelte. – Jobban ismertem, mint… – Egy pillanatra elhallgatott, hogy ura legyen az érzéseinek. – Van fogalma arról, hányszor olvastam el a leveleit? Cecilia a fejét rázta. – Minden egyes levelet… Szent ég, Cecilia, el sem tudja képzelni, mennyit jelentettek nekem. Pedig még csak nem is nekem íródtak… – De igen – vallotta be Cecilia csendesen. Edward mozdulatlanul állta a lány pillantását, és némán kérdezte, mit ért ez alatt.
– Valahányszor Thomasnak írtam, önre gondoltam. És… – Nagyot nyelt, és ugyan a gyenge fényben nem lehetett látni, hogy elpirult, valamiért Edward tudta, hogy a lány arca lángra gyúlt. – Minden alkalommal haragudtam magamra. Edward megérintette Cecilia arcát. – Miért mosolyog? – Nem mosolygok… Nos, talán, de azért, mert zavarba jöttem. Olyan butának éreztem magam, hogy egy olyan férfi után epekedem, akivel még csak nem is találkoztam. – Ahogyan én is annak éreztem magam. – Benyúlt a kabátja zsebébe. – Vallomással tartozom. Cecilia nézte, ahogy a férfi kinyitja a kezét. Egy miniatűr – az ő miniatűrje – feküdt a tenyerén. A lány levegő után kapott, és Edward arcára rebbent a tekintete. – De… hogyan? – Elloptam – vallotta be kertelés nélkül. – Amikor Stubbs ezredes megkért, hogy ellenőrizzem Thomas ládáját. – Majd később elmondja neki, hogy Thomas ráhagyta az arcképet. Úgysem számít; erről még nem tudott, amikor becsúsztatta a zsebébe. Cecilia tekintete az apró festményről Edward arcára vándorolt, majd vissza. Edward megérintette a lány állát, és megemelte, hogy a szemébe nézhessen. – Korábban soha semmit nem loptam, ugye tudja? – Igen – suttogta Cecilia csodálkozva. – Elképzelni sem tudom, hog ilyesmire vetemedne. – De enélkül… – Azzal Cecilia tenyerébe nyomta a miniatűrt. – Enélkül élni sem tudnék. – Csak egy portré. – Azé a nőé, akit szeretek. – Szeret? – suttogta Cecilia, és Edward eltöprengett, vajon hányszor kell majd elismételnie, hogy a lány végre elhiggye. – Szeret. – Őrülten – ismerte el. Cecilia lenézett a tenyerén nyugvó képre. – Nem is hasonlít rám.
– Tudom – mondta Edward, és reszkető kézzel kinyúlt, egy tincset visszasimított Cecilia füle mögé, majd széles tenyere megnyugodott a lán arcán. – Ön sokkal, de sokkal gyönyörűbb – suttogta. – Hazudtam önnek. – Nem érdekel. – Szerintem igen. – Azzal a szándékkal tette, hogy bántson? – Nem. Természetesen nem. Csak épp… – Rá akart szedni? – Dehogy! Edward vállat vont. – Mint mondtam, akkor nem érdekel. Egy másodpercig úgy tűnt, hogy Cecilia abbahagyja a tiltakozást. De ekkor ismét felnyílt az ajka, levegőt vett, és Edward tudta, hogy most van itt az idő, hogy véget vessen ennek a butaságnak. Ezért megcsókolta. De nem rettentően hosszan. Bármennyire is szeretett volna belefeledkezni a csókba, fontosabb dolgokat is el kellett intézniük. – Tudja, ezt ön is mondhatja nekem – nézett a szemébe. Cecilia elmosolyodott. Nem, felragyogott az arca. – Én is szeretem. És ezzel Edward szívének minden kis darabja azonnal a helyére került. – Feleségül jön hozzám? De most igazából? Cecilia bólintott. Majd még egyszer, csak most határozottabban. – Igen – felelte. – Igen! Persze hogy igen! És mivel Edward a tettek embere volt, felállt, megragadta Cecilia kezét, és felsegítette. – Szerencse, hogy hajón vagyunk. Cecilia zavarodott hangot adott ki, amit azonnal elnyomott eg sajnálatosan ismerős visítás. – Csak nem a kedves barátnője? – kérdezte Edward derűsen felvonva a szemöldökét. – Nem a barátnőm – vágta rá Cecilia gondolkodás nélkül. – Odabent vannak! – hallották Miss Finch fülsértő hangját. – A nyolcas
kabinban! Határozott koppantás hallatszott az ajtó felől, amit mély férfihang követett: – Itt Wolverton kapitány. Esetleg valami gond van? Edward kinyitotta az ajtót. – El Elnéz ézést ést kérek, kérek, uram uram.. A kapitány arca felderült, amikor látta, kivel áll szemben. – Rokesby Rokesby kapitán kapitányy! – kiál kiáltot totta. ta. – Nem tudtam tudtam,, hog hogyy velü elünk utaz utaziik! Miss Finchnek tátva maradt a szája: – Ismeri? – Eg Együtt jártu jártunnk Eton Etonba ba – vál válasz aszol olta ta a kapi kapitán tányy. – Nyi Nyilván – dün dünnyögte ögte mag magaa elé elé Cecil Cecilia. – Rá Rátám támadot adottt a kisass kisasszzony onyra – közöl közölte te Miss Miss Fin Finch ujjáv jjával al Ceci C ecillia felé elé bökve. – Rokesby Rokesby kapitán kapitányy? – kérdez kérdezte te a férf férfii láthatóan áthatóan hitetl tetlenkedv enkedve. e. – Nos, eng engem majdnem ajdnem megtám egtámadot adottt – sz szippantot ppantottt a nő. nő. – Ó, ug ugyan már – fú fújt egy egyet Cecil Cecilia. – Örül Örülök, hogy ogy látlak, átlak, Kenn Kenneth – mondta ondta Edward, dward, az azzzal sz szíívély élyesen kezet rázott a kapitánnyal. – Számíthatok rád egy házasságkötési szertartás erejéig? Wolverton kapitány elvigyorodott. – Most rögtön rögtön?? – Am Amilyen hamar amar csak csak meg megol oldh dható ató.. – Ez Ez törv törvény ényes egy egyáltal általán án?? – kérdez kérdezte te Cecil Cecilia. Edward talányosan nézett rá. – Most bezz bezzeg okvete okvetetl tlen enkedi kedik? k? – Törvén örvényyes, mindaddig daddig, míg a hajómon ajómon vann annak – felel elelte te Wolv olverton erton kapitány. – Azonban javaslom, hogy a szárazföldön ismételjék meg. – Miss Miss Fin Finch leh lehet et a tanú tanúnk – mondta ondta Ceci C ecillia. Összesz Összeszorí orítot totta ta a sz szájá áját,t, hogy el ne nevesse magát. – Nos, hát, miért is ne… – Miss Miss Fin Finch egy egy másodperc ásodperc alatt alatt hétsz étszer pislogott. – Megtiszteltetésnek veszem. – A navi avigációs ációs tisz tisztet tet kérem fel a másik ásik tanú tanúnak – jelen jelentet tette te ki a kapitány. – Rajong az ilyesmiért. – Azzal határozottan fivéri elégedettséggel mérte végig Edwardot. – Természetesen megkapjátok a kabinomat. Majd én máshol húzom meg magam.
Edward túláradó hálával köszönte meg neki a szívességet, majd eg emberként kivonultak a kabinból, fel a fedélzetre, amely a kapitány szerint sokkal hangulatosabb lenne esküvői helyszínnek. Ám amikor ott álltak az árboc alatt, körülöttük az ünneplésükre egybesereglett legénységgel, Edward a kapitányhoz fordult, és így szólt: – Volna egy kérdésem, mielőtt belekezdünk… Wolverton kapitány, akit szemmel láthatóan mulattatott a helyzet, intett, hogy folytassa. – Megcsókol Megcsókolhhatom atom a men menyyasszon asszonyyt… még még a cerem ceremóni ónia előtt?
Epilógus Cecilia Rokesby ideges volt. Pontosabban: rettenetesen ideges. Alig öt perc múlva találkozik a férje családjával. A nagyon is arisztokratikus családjával. Akik nem is sejtik, hogy Edward megnősült. És most már egészen biztosan törvényes a házasságuk. Mint kiderült, Cork és Ross püspöke könnyedén elintézte a különleges engedélyt – nem az övék volt az első hajón köttetett frigy, amely után hivatalosabb ceremóniára volt szükség. A püspök egy kupac kitöltésre váró engedélyt tartott az asztalfiókban, és ők ott azon nyomban össze is házasodhattak. Wolverton kapitány és a helyi káplán voltak az esküvői tanúk. Edwarddal úgy döntöttek, hogy ez után egyenesen Kentbe mennek. A férfi családja minden bizonnyal alig várja a viszontlátást, neki magának úgysem maradt senkije Derbyshire-ben. Elég idejük lesz visszatérni Marswellbe és összeszedni a személyes holmiját, mielőtt átadják a birtokot Horace-nak. Az unokafivére úgysem tehet semmit Thomas halálának hivatalos megerősítése nélkül, és mivel jelen pillanatban Angliában egyedül Cecilia és Edward szolgálhat ilyesféle megerősítéssel… Horace-nak el kell sajátítania a türelem magasztos erényét. Egyelőre azonban itt poroszkálnak a Crake-kastély, a Rokesby család ősi hajléka felé vezető úton. Edward nagy vonalakban felvázolta, Cecilia mire számítson, ezért tudta, hogy óriási az épület, de amikor bekanyarodtak, önkéntelenül is levegő után kapott döbbenetében. Edward megszorította a kezét. – Hatal Hatalm mas… – mon mondta. dta. Edward szórakozottan mosolygott, szemét le sem véve az otthonáról, amely minden egyes kerékfordulással egyre nagyobbnak tűnt az ablakból. Edward is ideges, döbbent rá Cecilia. Látszott, mert folyamatosan dobolt az ujjával a combján, és be-beharapta az alsó ajkát.
Az ő nagy, erős, és ügyes férje ideges. Ettől még jobban beleszeretett. A kocsi hirtelen megállt, és Edward még az előtt kiugrott, hogy bárki a segítségére lehetett volna. Miután Ceciliát óvatosan leemelte maga mellé, belekarolt, és elindult vele a kastély felé. – Megl Meglep, hog hogyy még senki senki sem jött jött ki elén elénkk – dün dünnyögte ögte Edw Edward. ard. – Leh Lehet, et, hog hogyy senki senki sem figyelt elt fel fel az érkezésü érkezésünnkre? Edward megrázta a fejét. – Min Mindig dig van valaki alaki a… Ekkor kitárult az ajtó, és egy inas lépett ki rajta. – Uram Uram?? – kérdez kérdezte a férfi érfi, és Cecil Cecilia az azon onnnal tudta, tudta, hogy ogy új a ház áznnál, ál, mert fogalma sem volt arról, hogy kicsoda Edward. – A család család itt itthhon tartóz tartózkodi kodik? k? – kérdez kérdezte te Edw Edward. ard. – Igen Igen,, uram uram.. Kit Kit jel jelen enth thetek etek be? – Edw Edwardot ardot.. Mondja Mondja meg meg nekik, ekik, hog hogyy Edward dward tért tért haz aza. a. Az inas szeme elkerekedett. Ezek szerint elég régóta dolgozott a háznál, hogy tudja, ez mit jelent, és a következő pillanatban már vissza is rohant a házba. Cecilia elnyomta a mosolyát. Még mindig ideges volt. Pontosabban még mindig rettenetesen ideges, de volt a jelenetben valami szórakoztató, amitől kicsit jobb a kedve, és legszívesebben kuncogott volna. – Várj Várjuunk odabent? odabent? – kérdez kérdezte te a férj férjét. ét. Edward bólintott, majd beléptek az előcsarnokba, amely üresen tátongott, sehol egyetlen cseléd, míg… – Edward! Edward! – sikoltotta egy női hang, pontosan úgy, mint amilyet olyasvalakitől várnánk, aki a boldogságtól a következő pillanatban akár könnyekben törhet ki. – Edward, Edward, Edward, Edward, Edward! Edward! Szent isten! isten! Nem hiszem hiszem el, hogy tényleg te vagy az! – Cecilia szemöldöke a magasba szökött, amikor a sötét hajú nő szó szerint repült feléjük feléjük lefelé a lépcsőn. Az utolsó pár fokot át is ugrotta, és Cecilia csak ekkor vette észre, hogy a nő bricsesznadrágot visel. – Edwa Edward! rd! – kiál kiáltot totta ta a nő nő még még egy egysz szer er,, majd majd belev belevetet etette te mag magát át Edw Edward ard karjaiba, és olyan erővel ölelte a férfit, hogy az könnyet csalt Cecilia szemébe. – Ó, Edward… – ismételte, és megérintette a férfi arcát, mintha
így akarna meggyőződni arról, hogy csakugyan ő az. – Annyira el voltunk keseredve. – Bi Billie… – szól szólal altt meg meg Edward. dward. Billie? Billie Bridgerton? Cecilia szíve elszorult. Ó, te jóságos ég. Ez szörnyű lesz. Lehet, hogy Billie még mindig azt hiszi, hogy Edward feleségül fogja venni. Edward ugyan azt állította, hogy nem volt hivatalos egyezség a frigyről, és Billie ugyanúgy nem akarja ezt a házasságot, ahogy ő sem, de Cecilia gyanította, hogy csak az értetlen férfi beszélt belőle. Miért is ne akarna bármelyik nő feleségül menni hozzá, különösen olyasvalaki, aki már gyerekkora óta azt hallja, hogy egy napon az övé lesz? – Úgy Úgy örül örülök, hogy ogy látlak átlak – mondta ondta Edward, dward, és fivéri csókot nyomott omott Billie arcára –, de te mit keresel itt? Billie erre felkacagott. Meleg, könnyes nevetés volt, de öröm bujkált benne. – Nem is tudsz tudsz róla… róla… – mon mondta. dta. – Persz Perszee hog hogyy nem tudsz tudsz róla. róla. – Miről Miről nem tudok? tudok? Ekkor egy újabb hang kapcsolódott be a beszélgetésbe. Egy férfié. – Feleség Feleségüül vettem ettem.. Edward döbbenten pördült meg. – Georg George? e? A fivére. Nyilván az. Barna haja nem éppen ugyanolyan árnyalatú, de az a szempár, az az izzó kék szempár… Biztos, hogy Rokesby. – Feleség Feleségüül vetted etted Bil Billie-t? – Edward dward mintha… tha… igen, en, az az,, hog megdöbbent, egész biztosan nem elég erős kifejezés rá. – Így Így van. an. – George-on eorge-on látsz átszott, ott, milyen büsz büszke, ke, noha oha Cecil Ceciliának ának nem sok ideje volt tanulmányozni az arckifejezését, mert a férfi azonnal szoros ölelésbe zárta Edwardot. – De… De… de… Cecilia érdeklődve figyelte a jelenetet. Lehetetlen volt nem mosolyogni. Érdekfeszítő lehet a történet. És magának sem szívesen vallotta be, de kicsit megkönnyebbült, hogy Billie Bridgerton egyértelműen valaki másba szerelmes. – De De hi hisz szen en utálját táljátok ok egy egymást – értetl értetlen enkedet kedettt Edw Edward. ard. – Közel Közel sem ann annyira, mi mint amen amennnyire szeret szeretjü jükk egy egymást – vál válasz aszol oltt Bi Billie.
– Szen Szentt ég. ég. Te és Bil Billie? – Edward dward egy egyikről a másikra ásikra néz ézett ett.. – Ez biztos? – Elég tisz tisztán tán eml emlékszem ékszem a sz szert ertart artásr ásraa – mondta ondta George eorge sz száraz áraz humorral, majd a fejét Cecilia felé döntötte. – Bemutatnál minket egymásnak? Edward belekarolt Ceciliába, és magához vonta. – A feleség eleségem em – közöl közölte te tag tagadh adhata atatl tlan an büsz büszkeség keségggel. el. – Cecil Cecilia Rokesby Rokesby.. – Leán Leányynevén evén Harcourt arcourt?? – kérdezte kérdezte Bi Billie. – Ön kül küldte nekü nekünnk a lev level elet! et! Ó, köszönöm! Hálásan köszönöm! – Azzal karjába zárta Ceciliát, és olyan szorosan ölelte, hogy Cecilia a hangja legkisebb rezdülését is ki tudta venni, amikor így folytatta: – Még egyszer köszönöm! El sem tudja képzelni, milyen sokat jelentett nekünk az a levél. – Apán Apánkk és any anyánk ánk bemen bementek tek a falu aluba – sz szól óltt közbe közbe George. eorge. – Eg órán belül vissza is térnek. Edward arcára széles mosoly ült. – Csodás. És És a többi többiek? ek? – Nicol Nicolas as az iskolában skolában – mon mondta dta Bi Billie –, és term termész észetes etesen en Mary Marynek már már saját otthona van. – És És An Andrew? drew? Andrew. A harmadik fivér. Edward csak annyit mondott Ceciliának, hogy a tengerészetnél szolgál. – Ő is is itt itt van? an? – kérdez kérdezte te Edw Edward. ard. George fura hangot adott ki, amelyet Cecilia sehogy sem tudott értelmezni. Akár kuncogásnak is lehetett volna nevezni… ha nem vegyült volna bele más is, amire talán a legjobb szó a fásult beletörődés. – Te Te mon mondod dod el neki vagy agy inkább én? én? – kérdez kérdezte te Bi Billie. George mély levegőt vett. – Nos, ez aztán tényleg érdekes történet…
A GABO Kiadó e-könyveiről
A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel ekönyveinkben, azt jelezze az
[email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO
Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is:
Julia Quinn Minden és a hold A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon
Első fejezet KENT , ANGLIA 1809 JÚNIUSA Robert Kemble-nek, Macclesfield grófjának nem volt különösebben élénk a képzelőereje, de amikor meglátta a lányt a tónál, azonnal belészeretett. Nem a lány szépsége tette. Fekete hajával, fitos orrával vonzó jelenség volt, de a gróf nála sokkal csinosabb hölgyeket is látott már London báltermeiben. Nem is éles esze volt az ok. A grófnak nem volt oka azt feltételezni, hog a lány ostoba lenne, de mert még két szót sem váltottak, azt sem vehette biztosra, hogy éles eszű. Egészen biztosan nem a lány kecses mozgása okozta. Amikor a gró először megpillantotta, a lány éppen a karjával verdesett, majd elcsúszott egy nedves sziklán. Hangos puffanással huppant le a következő kőre, majd ugyanilyen hangosan így kiáltott: – Hogy az ördög vinné el! Azután felállt, és sajgó hátsó felét simogatta. A gróf igazán nem tudta volna megmondani, mitől lobbant szerelemre a szíve. Csak abban volt biztos, hogy a lány tökéletes. Közelebb lépett, de a fák takarásában maradt. A lány egyik kőről a másikra lépkedett, és akár egy bolond is megmondhatta volna, hogy meg fog csúszni, mivel a következő követ moha borította, és… Csobb! – Jaj nekem, jaj nekem, jaj nekem, jaj nekem! Robert akarata ellenére is elvigyorodott, miközben a lány szégyenszemre a partra vonszolta magát. A ruhája széle elázott, és a cipője minden bizonnyal tönkrement. A gróf előrehajolt, és észrevette a cipellőt, amely a napon várta a lányt. Biztosan a lány hagyta ott, mielőtt az első kőre lépett volna. Okos lány,
gondolta a férfi helyeslően. A lány leült a füves parton, kicsavarta a ruháját, és Robert kedvére gyönyörködhetett csupasz lábikrájában. Vajon hol hagyta a harisnyáját? – töprengett. Mintha csak a híres női megérzés ébredt volna fel benne, a lány hirtelen felkapta a fejét, és körülnézett. – Robert? – szólt. – Robert! Tudom, hogy itt vagy. Robert megdermedt, hiszen biztosra vette, hogy még sosem találkoztak, ennélfogva be sem mutathatták őket egymásnak. Abban sem kételkedett, hogy ha tévedne is, a lány akkor sem szólítaná a keresztnevén. – Robert! – ismételte meg a lány. Most már kiabált. – Azonnal bújj elő! A férfi kilépett a fa mögül. – Ahogy kívánja, mylady – hajolt meg udvariasan. A lánynak leesett az álla. Értetlenül pislogott, majd nagy nehezen felállt. Ekkor vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a szoknyája szélét, és az egész világ megcsodálhatja csupasz térdét. Azonnal leengedte a ruhát. – Ki az ördög maga? A férfi a legszebb félmosolyát vette elő. – Robert. – Maga ugyan nem Robert! – kérte ki magának az állítást a lány. – Ebben sajnos nem értek egyet – felelte a férfi, és meg sem próbálta titkolni, milyen jól mulat. – Nos, mindenesetre nem az én Robertem. A gróf szívébe váratlanul féltékenység nyilallt. – Ki ez a maga Robertje? – Nos… nos… Fel nem foghatom, miért tartozna ez magára. Robert félrehajtotta a fejét, mintha mélyen a gondolataiba mélyedne. – Érvelhetnék azzal, hogy ez az én földem, a maga szoknyája az én tavamban ázott el, ebből következik, hogy bizony rám tartozik. A lány elsápadt. – Édes istenem, maga csak nem az uraság? A férfi elvigyorodott. – Az uraság vagyok.
– De… de az uraság nem idős? – A lány összezavarodott, és egészen felzaklatta magát. – Áh, már értem, mi a félreértés oka. Én az uraság fia vagyok. A másik uraság. Ön pedig…? – Egy kis fruska, aki nagy bajba keverte magát – bökte ki a lány. A gróf kezébe vette a lányét, és fölé hajolt. – Valódi megtiszteltetés, hogy megismerhetem, Fruska kisasszony. A lány kuncogott. – Kis Fruska kisasszony a nevem, szíves engedelmével. Ha Robertnek bármi kétsége lett volna afelől, hogy az előtte álló nő maga a tökély, mosolyának és humorérzékének nyilvánvaló ereje azonnal magával ragadta. – Jól van – bólintott. – Kis Fruska kisasszony. A világért sem akarnám udvariatlanul megfosztani teljes nevétől. – Kézen fogva vezette vissza a tó partjára a lányt. – Jöjjön, üldögéljünk itt el egy kicsit! A lány habozott. – Édesanyám, isten áldja a lelkét, három évvel ezelőtt hunyt el, de az az érzésem, hogy most azt mondaná nekem, ez egyáltalán nem lenne tanácsos. Maga éppen úgy néz ki, mint egy kéjenc. Ez felkeltette a gróf érdeklődését. – Sok kéjencet ismer? – Nem, dehogy. De ha az élet az utamba sodorna egyet, gyanítom, hasonlítana magára. – Miért gondolja ezt? A lány lebiggyesztette a száját, és tudálékos kifejezés ült ki az arcára. – Mondja, maga bókokra vadászik? – Természetesen. – A lányra mosolygott, leült, és intett neki, hog kövesse a példáját. – Aggodalomra semmi ok. Nem feketítették még be egészen a nevemet. Inkább szénszürkének mondanám. A lány ismét elnevette magát. Robert ettől úgy érezte magát, mintha ő lenne a világ ura. – Egyébként Miss Lyndon vagyok – mondta a lány, és leült a gróf mellé. A férfi hátradőlt, és a könyökére támaszkodott. – Kis Fruska Lyndon, ha jól sejtem.
– Apám mindenesetre egyetértene magával – felelte vidáman a lány. Aztán elkomorult az arca. – Igazán mennem kell. Ha rajtakap itt magával… – Szamárság! – vágott a szavába Robert. Mindent megtett volna, hog maga mellett tartsa. – Nem jár itt senki. A lány visszaereszkedett mellé, de még mindig nem határozta el magát. Hosszas hallgatás után azt kérdezte: – Maga igazán Robert? – Igazán. – Ha nem tévedek, egy márki fiának egész sor neve lehet. – Nem téved. A lány színpadiasan sóhajtott. – Szegény fejem! Nekem csak kettő jutott. – Melyek lennének azok? A lány kacéran sandított rá a szeme sarkából. Robert szívverése felgyorsult. – Victoria Mary – felelte a lány. – És maga? Ha bátorkodhatom megkérdezni. – Bátorkodhat. Robert Phillip Arthur Kemble. – A címét kifelejtette – figyelmeztette a lány. A férfi közelebb hajolt hozzá, és azt súgta: – Nem akartam megijeszteni. – Ó, nem vagyok ám olyan ijedős! – Lelke rajta. Macclesfield grófja, de ez egyelőre csak üres cím. – Igaz is – bólintott Victoria. – A valódi címet majd akkor kapja meg, ha az apja meghal. Az arisztokraták furcsa egy népség. A férfi felvonta a szemöldökét. – Anglia egyes részein az ilyen kijelentésért még ma is letartóztathatják az embert. – De nem errefelé – mosolygott ravaszul a lány. – Nem a maga földjén, a maga tavának partján. – Nem – ismerte el a férfi. Elmerült a lány kék szemében, és a mennyországban érezte magát. – Itt igazán nem. Victoria nem tudta, hogyan feleljen a gróf tekintetéből áradó leplezetlen vágyra, ezért elkapta a fejét. Egy egész perc csend után Robert szólalt meg először.
– Lyndon. Hmm. – Elgondolkodva billentette félre a fejét. – Miért ilyen ismerős nekem ez a név? – A papám Bellfield új lelkésze – felelte Victoria. – Talán az apja említette. Robert apja, Castleford márkija mániákusan rajongott rangjáért és földjeiért, és gyakorta oktatta fiát e kettő fontosságára. Robert nem kételkedett benne, hogy az új lelkész érkezése is szóba került a márki valamelyik hegyibeszédében, és arra is mérget vett volna, hogy ő akkor éppen nem figyelt. Érdeklődve hajolt közelebb a lányhoz. – És tetszik magának itt, Bellfieldben? – Ó, igen. Ezelőtt Leedsben éltünk. A barátaim persze hiányoznak, de a vidék sokkal inkább kedvemrevaló. A férfi hallgatott. – Árulja el nekem, ki ez a maga titokzatos Robertje? A lány félrehajtotta a fejét. – Igazán tudni akarja? – Igazán. – Kezét a lány apró kezére tette. – Tudnom kell a nevét, mert kénytelen leszek súlyosan bántalmazni, ha még egyszer kettesben akar magával találkozni az erdőben. – Ugyan, kérem! – nevetett a lány. – Ne butáskodjon már! Robert az ajkához emelte az apró kacsót, és forró csókot lehelt a lán csuklójának belső felére. – Halálosan komolyan beszélek. Victoria próbálta elhúzni a kezét, de a vak is láthatta, hogy minden meggyőződés nélkül teszi. Volt valami az ifjú gróf tekintetében, szeme villanásában, ami egyszerre rémítette meg és kavarta fel a lányt. – Robert Beechcombe a neve, mylord. – Komolyak a szándékai? – mormogta a férfi. – Robert Beechcombe nyolcéves. Horgászni akartunk, de úgy tűnik, mégsem jött el. Igaz, említette is, hogy az édesanyjának tervei vannak vele ma délután. Robertből kitört a nevetés. – El sem mondhatom, mennyire megkönnyebbültem, Miss Lyndon. Ki
nem állhatom a féltékenységet. Leírhatatlanul kellemetlen érzés. – E-el sem tudom képzelni, mégis mitől lenne maga féltékeny – dadogta Victoria. – Maga nem ígért nekem semmit. – De szándékomban áll. – Én sem ígértem semmit magának – folytatta a lány egyre határozottabb hangon. – Tarthatatlan állapot – sóhajtott a férfi. Ismét felemelte a lány kezét, és ezúttal a kézfejére lehelt csókot. – Példának okáért igazán kedvemre tenne, ha megígérné, hogy többé rá sem néz más férfira. – Nem értem, miről beszél – jelentette ki Victoria zavarodottan. – Nem osztozom magán. – Egek ura! Hiszen csak most ismertük meg egymást! Robert a lány felé fordult, és a játékosság meglepő gyorsasággal tűnt el a tekintetéből. – Tudom. Az eszemmel tudom, hogy csak tíz perccel ezelőtt pillantottam meg, de a szívem mintha egész életemben ismerte volna magát. A lelkem még annál is régebb óta. – Ne-nem is tudom, mit mondhatnék. – Ne mondjon semmit! Csak üljön itt mellettem, és élvezze a napsütést! Így aztán elüldögéltek egymás mellett a füves tóparton, és csak nézték a felhőket, a vizet és egymást. Percekig hallgattak, mígnem Robert tekintete megakadt valamin a távolban, és a férfi hirtelen talpra ugrott. – Meg ne mozduljon! – parancsolta, de buta kis mosolya ellentmondott hangja komolyságának. – Egy arasznyit se mozduljon! – De… – Egy arasznyit se! – szólt vissza Robert a válla fölött, és átrohant a tisztáson. – Robert! – tiltakozott Victoria. Meglepetésében még arról is megfeledkezett, hogy mylordnak kellene szólítania. – Egy perc, és készen vagyok! Victoria a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lássa, miben mesterkedik a gróf. A férfi bevette magát a fák közé, és Victoria csak annyit látott, hog lehajol. A lány a csuklójára pillantott, és szinte meglepte, hogy a gró csókjának helye nem vöröslik.
Egész testében érezte azt a csókot. – Meg is volnánk – szólt Robert, miután előbújt az erdőből. Mélyen meghajolt, és egy kis csokor ibolyát tartott a kezében. – Szívem hölgyének. – Köszönöm – suttogta Victoria, és könnybe lábadt a szeme. Maga is elcsodálkozott a meghatottságán. Mintha ennek a férfinak hatalmában állna elrepíteni őt a világ… a világegyetem bármely pontjára. A férfi átnyújtotta neki a csokrot, csak egy szál virágot tartott meg. – Valójában ezért szedtem le őket – suttogta, majd a lány füle mögé tűzte az ibolyát. – Így. Most aztán tökéletes. Victoria a csokrát csodálta. – Ilyen szépet még sosem láttam. Robert a lányt nézte. – Én sem. – Mennyei illatuk van – szippantott mélyet Victoria. – Imádom a virágillatot. Odahaza, az ablakom alatt lonc nő. – Valóban? – kérdezte elkalandozva a gróf. Kinyújtotta a karját, hog megérintse a lány arcát, de még időben észbe kapott. A lány ártatlan volt, és ő nem akarta megijeszteni. – Köszönöm – szólt Victoria, és hirtelen felnézett. Robert felugrott. – Ne mozduljon! Egy arasznyit se! – Már megint? – fakadt ki a lány, és szélesen elmosolyodott. – Hová megy? A férfi is mosolygott. – Keresek egy portréfestőt. – Egy micsodát? – Szeretném megörökíteni ezt a pillanatot. – Ó, uramatyám! – sóhajtott Victoria. Csak úgy rázta a nevetés, alig tudott felállni. – Robert a nevem – javította ki a gróf. – Robert – bólintott a lány. Szörnyű bizalmaskodás volt ez, de ha egyszer olyan természetesnek hatott az ajkán a férfi neve. – Maga olyan mulatságos. Nem is emlékszem, mikor nevettem ennyit utoljára. A férfi lehajolt, és ismét megcsókolta a lány kezét.
– Jaj nekem! – emelte tekintetét az ég felé Victoria. – Milyen későre jár! Papa bármikor a keresésemre indulhat, és ha itt talál, egyedül magával… – Legfeljebb házasságra kényszerít minket – szakította félbe Robert mosolyogva. A lány rámeredt. – És ettől maga nem menekülne hanyatt-homlok a szomszéd megyéig? A gróf lehajolt, és puha csókot lehelt Victoria ajkára. – Pssszt! Én már el is döntöttem, hogy feleségül veszem magát. A lány álla leesett. – Maga megőrült? A férfi elhúzódott tőle, és különös pillantással szemlélte – mintha mulatna, ugyanakkor csodálkozna is rajta. – Victoria, én még soha életemben nem voltam olyan józan, mint éppen ebben a pillanatban. Victoria benyitott a házikóba, amelyben apjával és húgával élt. – Papa! – kiáltott. – Sajnálom, hogy elkéstem. Sétálni indultam, és elszaladt az idő. Még annyi hely vár felfedezésre a környéken! Belesett apja dolgozószobájába. A férfi az íróasztalnál ült, és a következő beszédén dolgozott. Egy legyintéssel jelezte, hogy nincs semmi baj, és Victoria ne zavarja. A lány lábujjhegyen osont ki a szobából. A konyhába ment, hogy megfőzze a vacsorát. A húgával, Eleanorral felváltva szoktak főzni, és aznap este Victoria volt a soros. Megkóstolta a marhapörköltet, amelyet még délután tett fel a tűzhelyre, megsózta, és lerogyott egy székre. Feleségül akarja venni őt! Bizonyára csak álom volt az egész. Hiszen Robert gróf. Gróf! Egy napon ő lesz a márki. Ilyen előkelő férfiak nem szokták szegény lelkészek lányait feleségül venni. De hiszen megcsókolta! Victoria megérintette az ajkát, és nem csodálkozott rajta, hogy remeg a keze. Nem hitte, hogy az a csók a férfinak is annyit jelentett, mint neki, elvégre Robert sok évvel idősebb volt nála. Nyilván több tucat hölgyet csókolt már meg előtte. A lány ujjával köröket és szíveket rajzolt az asztallapra, de oda sem
figyelt, mert magában a délutánt élte újra. Robert. Robert. A nevét tátogta, és ujjával felírta az asztalra. Robert Phillip Arthur Kemble. Az egészet leírta. Félelmetesen jóképű férfi. Sötét haja hullámos, és leheletnyivel hosszabb, mint amit a divat megenged. A szeme… Azt hinné az ember, ilyen sötét hajhoz sötét szem is társul, de Robert szeme tiszta, kék. Világoskék, mégsem jeges a pillantása, mert a lelke felmelegíti. – Mit csinálsz, Victoria? A lány felnézett. A húga állt az ajtóban. – Szervusz, Ellie! Eleanor, aki éppen három évvel volt fiatalabb Victoriánál, az asztalhoz lépett, és megfogta nővére kezét. – Még a végén felhólyagosodik az ujjad – dorgálta, aztán elengedte és leült, éppen vele szemben. Victoria a húga arcát nézte, de Robertet látta maga előtt. Íves ajkak, örökké mosolyra húzódó száj, állán pelyhedző szakáll. Bizonyára naponta kétszer is borotválja. – Victoria! A lány üres tekintettel nézett a húgára. – Mondtál valamit? – Azt kérdeztem, most már másodszor, hogy elkísérsz-e holnap Mrs. Gordonhoz. Papa megosztja vele a tizedet, mert beteg szegény. Victoria bólintott. Az apja lelkészként megkapta a környékbeli földek termésének egytized részét. Ennek többségét eladta, és a pénzt a falusi templomra fordította, de még így is annyi élelem maradt a Lyndon család otthonában, amennyi nem fogyott el. – Persze, persze – bólintott Victora álmodozva. – Persze hog elkísérlek. – …még bele? Victoria felkapta a fejét. – Ne haragudj! Hozzám beszélsz? – Csak azt mondtam – sóhajtott Ellie, aki lassan elveszítette a türelmét –, hogy délután megkóstoltam a pörköltet, és sótlan. Tegyek még bele sót? – Ne, ne, az előbb sóztam meg. – Mi lelt téged, Victoria?
– Mire gondolsz? Ellie ingerülten sóhajtott. – Két szót sem hallottál abból, amit beszélek. Hiába szólok hozzád, te csak kibámulsz az ablakon, és sóhajtozol. Victoria közelebb hajolt hozzá. – Tudsz titkot tartani? Ellie is közelebb hajolt a nővéréhez. – Tudod, hogy tudok. – Azt hiszem, szerelmes vagyok. – Eszem ágában sincs elhinni. Victoria döbbenetében eltátotta a száját. – Megosztom veled, hogy egy nő életének legsorsdöntőbb változásán megyek keresztül, és te nem hiszel nekem? Ellie gúnyos pillantást küldött felé. – Mégis kit találtál Bellfieldben, akibe beleszerethetnél? – Tudsz titkot tartani? – Már megmondtam, hogy igen. – Lord Macclesfield az illető. – A márki fia? – kiáltotta Ellie. – Victoria, de hát ő egy gróf! – Ne kiabálj! – sziszegte a lány, és válla fölött hátrapillantott. Szerencsére az apjuk nem hallotta meg őket. – És tisztában vagyok vele, hogy gróf. – Még csak nem is ismered! Amikor a márki Castlefordba hívatott minket, ő épp Londonban volt. – Ma ismertem meg. – És beleszerettél? Victoria, csak a bolondok és a költők hisznek benne, hogy létezik szerelem első látásra. – Akkor én bolond vagyok – felelte gőgösen Victoria –, mert Isten a megmondhatója, hogy költő nem. – Te megőrültél, nővérkém. Teljesen megőrültél. Victoria felemelte a fejét, és megvetéssel nézett a húgára. – Eleanor, én még soha életemben nem voltam olyan józan, mint éppen ebben a pillanatban.
