Baxter-Johnson - A Sors Gyermekei

Ralph Baxter & Lizard Johnson

A SORS GYERMEKEI

CHERUBION KÖNYVKIADÓ 2002

2

A cím angolul: Children of Fate Copyright © Magyar Tibor & Dienes Zoltán all rights reserved!

Sorozatszerkesztı: Nemes István

A címlap Szendrei Tibor festményének felhasználásával készült

ISBN 963 9346 70 5 ISSN 1215-8518 Hungarian edition © 2002 by Cherubion Kft. Felelıs kiadó: Nemes István és Nemes Judit ügyvezetı igazgatók Mőszaki szerkesztı: Bihonné Király Edit Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait ırzı ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 5272.49.01 Készült 2002-ben

1. PART SCALARD ÉS GRE’ANG RÁNK Agha – a Garhagai Katasztrófa utáni 856. esztendıben Feloldozás havának 9. napja, Velend Vörös láng cikázott a félujjnyi vastag fapálca végén. Mögötte egy a lángnál is vörösebb színbe borult szempár nézett kárörvendın. – Ha! Azt hitted, hogy kijátszhatod a Rend erıit, te korcs? – röhögte a szem ráncos képő tulajdonosa. Válasz helyett csak egy jól célzott nyálköpet érkezett, pontosan a kárörvendı vénember szemei közé. – Mit merészelsz?! – rikoltott fel a fanatikus vén pap, és a fapálcát teljes erejébıl áldozata bal szemébe döfte. A fogoly teste megfeszült, torkából a fájdalom okozta szenvedéssel telítıdött ordítás tört elı. – Neeee! Hagyjátok! – könyörgött egy másik fogoly. A helyiségben két fogoly volt. Az egyik az a szerencsétlen, akinek épp az imént égették ki a szemét különös brutalitással. İ egy elf volt, méghozzá a fekete elfek ritka nemzetségébıl, s csak annyit vétett, hogy a Káosz kielégíthetetlen urait szolgálta. A másik fogoly egy ifjú férfi, hosszú, dióbarna haja a vállát verdeste. Markáns képérıl a legrosszabb szándékkal sem lehetett feltételezni, hogy társához hasonlóan ı is a Káosz szolgálatában kegyetlen és még kegyetlenebb dolgokat cselekszik nap mint nap. Pedig ez a színtiszta igazság. Traxonnal, a fekete elffel – fogadott testvérével – nem voltak elég vigyázatosak, s könnyen belesétáltak a Rendhívık csapdájába, amibıl csak a halál által menekülhetnek ki. – Nézd már! – röhögött fel az egyik katona. – Ez itt nem bírja kivárni a sorsát! Nyugodj meg, barátom! Elıbb vagy utóbb te is sorra kerülsz majd, de most végignézed, ahogy kiszenved a bátyád! Hahaha! – Ezért... még... meglakolsz! – nyögte a fogoly. Ép szemében gyilkos lángok lobbantak. – Haha! – nevetett jókedvően az ır, s beletérdelt a cölöphöz kötö4

zött férfi gyomrába. – Ezt jegyezd meg jól, káoszfattyú! A pap mit sem törıdött az apró közjátékkal. Minden erejét arra fordította, hogy még kegyetlenebb kínzásokat eszeljen ki az elf harcos számára. Éppen egy gondosan megmővelt tırt nézegetett. – Nocsak, nocsak! – hümmögött, majd az ember fogolyhoz fordult, s megragadta üstökét. – Mondd csak, honnan lehet egy káoszhitőnek ilyen kése? Ez a fajta varázstır rendkívül ritka. Honnan szerezted!? – A férfi fejét odacsapta az oszlophoz. – Mindegy! – Hirtelen pördüléssel a fekete elf elıtt termett, és markolatig beledöfte a tırt a mellébe. Traxon megfeszült, fájdalmas nyögés hagyta el a torkát. Rámeredt a gyilkos fegyverre, mintha el sem tudná képzelni, hogy ez oltja ki az életét. – Ne! – ordította a másik fogoly. İ tudta, csak ı tudta egyedül, hogy mi történt, hiszen a tır, az az átkozott varázstır az övé volt. A kegyetlen, hideg penge ugyanis kiszívja, kiszaggatja a lelket a testbıl, és megsemmisíti azt, ha nem úgy használják, ahogy kell... és most nem úgy használták. Ó, ha tudta volna, ha csak sejtette volna, hogy egy napon fogadott testvére ellen fordul, rég megsemmisíti. – Rank! – meredt az elf a társára. Többet nem tudott mondani. Nyelve megbénult a világ kezdett homályossá válni. Rank, az ifjú harcos kétségbeesetten nézte, amint Traxon összerogyik. – Megbosszullak! – törtek ki belıle a szavak. – Megbosszullak, A’brayff! Bosszút állok mindenen és mindenkin, aki csak ebben a koszos porfészekben lakik! De legfıképp rajtad állok bosszút pap! Azt hiszed, megvéd az istened? Hát nem! Morggal senki sem szállhat szembe! Még Tenmore sem! A pap képe elvörösödött ekkora istenkáromlás hallatán, s nekiesett volna a fogolynak, ha meg nem elızi az a katona, aki már egyszer gyomron térdelte Rankot. – Ufff! – szaladt ki a levegı Rank tüdejébıl egy újabb sikeres rúgás után. – Te... leszel... a második! – hörögte. – Yoram. Hogy tudd, kit kell keresned majd – röhögött a katona. –

5

Vágjátok el a köteleit! Mielıtt megölöm, még eljátszadozok vele. Elvágták a kötelet. Vagyis szabad az út, villant át a fogoly agyán, és száját gúnyos mosolyra húzta. – Ezt még meg fogjátok bánni – vigyorodott el kegyetlenül, s mielıtt kínzói felfogták volna a szavak súlyát kéjesen csak ennyit mondott: – Kennyn! A következı pillanatban pedig már hőlt helye volt, csak távolodó, vérfagyasztó kacagását lehetett hallani egy darabig. A hirtelen magához térı pap védırúnákat kezdett maga köré rajzolni. Immár, hogy elszabadult a gonosz, egyikük sem érzett kedvet megjátszani a hıst. Egyedül Yoram nem ingott meg. A faluırség legöregebb és legjobb harcosához nem illett volna ez a magatartás. Belül azonban az ı szíve is összeszorult. Tudta, ennyivel még nincs vége. A káoszhitő visszatér, és beteljesíti bosszúját. De akkor készen fogják várni.

Feloldozás havának 29. napja – Senot Part Scalard Senot városában született, s mind a mai napig ott is élt, ebben a kellemes és hangulatos városban, mely valahol a tartomány közepén helyezkedett el. Part tavaly töltötte be életének huszonharmadik életévét, hozzátartozói nem voltak, apja a születése napján halt meg. Anyját ugyanazon a napon elrabolta egy Alvilághívı egy pokolbéli szörnyeteg segítségével. Legalábbis ezt mondták a hivatalban, ahol mint árvát jegyezték be. Apja barátjánál, Qail Lasadnál nevelkedett tizennyolc éves koráig. Többször is el akart indulni, hogy felkutassa anyját, hiszen máig élt benne a remény, hogy még él, de Qail mindig lebeszélte ırült tervérıl. Folyvást azzal érvelt, hogy az Alvilághívık mára csak még erısebbek lettek, s a katonaság is csak a föld felett képes felvenni velük a harcot. Part éppen ezért rendíthetetlen Rendhívı lett. Nem egy térítı vagy a hazaszeretet érte el ezt nála, hanem a győlölet. Az Alvilág szektája miatt vesztette el anyját, késıbb családját. Mára senkije sem maradt.

6

Amikor a hadseregbıl visszatért, házukat felgyújtva, nevelıapját haldokolva találta. A hadseregben hıs lett, a civil életben pedig végképp árva. Ekkor határozta el: fejvadász lesz. Sokat szenvedett, küzdött, nélkülözött, de megérte. Mára a Tartomány Legjobb Fejvadásza büszke címet mondhatta magáénak. S alig járt még húszas éveinek derekán, már több mindent megélt, mint egyik-másik ötven éves. A katonaság évei alatt kapitányi tisztségig vitte, de elege lett belıle. A hadsereget okolta Qail elvesztéséért. Úgy vélte, ha nem hívják be a seregbe, nevelıapja még ma is élne. Ezen felül ı volt az egyetlen a tartományban, aki elmondhatta magáról, hogy Sárkányölı. Emiatt az egész városban tisztelték. Part akár szerencsésnek is érezhette volna magát; jó állásra talált, és a fejét is van hova lehajtani. Mégsem tudta, miért éljen. Mi a célja az életének? A pénz? Akkor a szerencse már rég rámosolygott volna. A siker vagy a hírnév? Ebbıl jókora adag kijutott neki, de ez sem az igazi. Címeit furfanggal vagy a sors jóvoltából szerezte. Ám dacára hírnevének máról holnapra élt. A fejvadászok is magának való embernek tartották. Sosem dolgozott mással, és mindig elvégezte a munkát. Bár néha akadtak kivételek, de kevés. Amióta fejvadász lett, bizonyos szabályai alakultak ki: gyereket és nıt sosem ölt meg, s győlölte, ha a felkérı hazudik neki a munkával kapcsolatban. Testalkatát tekintve senki sem nézte volna ki belıle, hogy bérgyilkos. De ártatlant sohasem ölt! Áldozatai valamennyien nagy bőnöket követtek el, melyekért lakolniuk kellett. Part Scalardot viszonylag magasnak tarthatta a külsı szemlélı – hosszú karok, finom kezek. Izmai ugyan nem dagadoztak, de amenynyi erıre szüksége volt, annyit adott számára a természet. Hiányosságát szinte tökélyig fejlesztett ügyességgel és villámgyors reflexeivel pótolta, no meg éles elméjével, melyet ugyan nem Chytonban, a tudományok városában csiszolta, de a szorgalom itt, Senotban is meghozta gyümölcsét.

7

Sok mindenhez értett, amihez az egyszeri ember nem. Tudott számolni, írni-olvasni, ismerte az ógarhagai nyelvet, s a faghamai nyelven kívül még beszélt goblinul, törpül, s a tündék beszédét is többé-kevésbé megértette. Járatos volt a csillagászatban, a földrajzban, a történelemben és a térképészetben. A seregben nem csak a vívást, de egyéb fegyverek használatát is kitőnıen elsajátította, mint a tırvetést vagy az íjpuska használatát. Sohasem járt fejvadásziskolába. Az olyan dolgokat, mint a nyomolvasás, a mérgek ismerete és a túlélés képzés, saját magának kellett elsajátítania, rengeteg tanulással, könyvek bújásával és gyakorlati tevékenységgel. Mára úgy gondolta, nincs mit tanulnia. Keményen dolgozott, őzte áldozatait, majd végzett velük, és az értük kapott pénzbıl elélt egy darabig. Aztán pedig jött az újabb megbízás. Rövidre nyírt, mogyoróbarna haja sohasem nıtt meg a válláig, mint az elıkelıké Faghamában, ehelyett körszakállat növesztett. Szemei barnán pislogtak a külvilágra, maró gúnnyal figyelve az életet, a többi embert. A varázsláshoz sosem érzett különösebb kedvet – illetve néha mégis, de túl sokáig tartott volna mindent elsajátítani – dacára a mágia különösen erıs jelenlétére ezen a földrészen.1 Mégis volt egy mágikus tárgy a birtokában. Egy félbe törött fémmedalion. Qailtól tudta, hogy ezt anyja adta neki abban a percben, amikor megszületett. Ez mentette meg a haláltól. A medál érzelmi kontaktusban állt vele, s ha úgy érezte, Part halálos veszélyben van, közepébıl – mely egy fél vadmacska fejet ábrázolt – azonnal pusztító villámokat küldött áldozatába. Idıközben megtanulta saját maga is használni a medál erejét, csak 1

A legerısebb az egész létsíkon! Ezért törtek be a Káosz erıi két évvel ezelıtt, de szerencsére csak egy keskeny sávon tudták megvetni a lábukat. Egyelıre azonban semelyik kontinensen élı hatalom nem tudta visszaőzni oda, ahonnan jöttek, sıt voltak olyan országok, melyek mindenben kiszolgálták a Káoszt, vagy legalábbis szimpatizáltak annak elvtelenségeivel.

8

koncentrálnia kellett, és a lövés útjára indult, s mindig pontosan csapódott be. A talizmánt valami ismeretlen fémbıl készítették, nem csak ı nem tudta, mi az, de még a legbölcsebb emberektıl – akiket Part megkérdezett a medál anyagát illetıen – is csupán pár hümmögésre telt. Az ereklye nem volt nehéz, mindig a nyakában lógott egy kis bırszíjon, s elfért egy tenyérben. Hátulja lapos, sima, elején is csak a fél macskafej törte meg az egyhangúságot és a peremébe vésett ógarhagai nyelven írt rúnák, melyek fennen hirdették: Nem szabad... Part százszor, ha nem ezerszer elgondolkodott e szavak jelentıségén, de sosem jött rá az értelmükre. Illetve egy valamit mégis tudott, a válasz ott lesz a medál hiányzó, másik felén. Utjai során nemcsak áldozatát, de a talizmán másik felét is kereste, bejárta szinte egész Aghát, de mégsem lelt rá. Mára feladta a próbálkozásokat is, lassan bele kellett törıdnie, hogy soha nem fogja megtalálni a hiányzó darabot. Pedig ez volt az egyetlen tárgy, ami a családjához kötötte, hogy megismerje, kik voltak a szülei. Ez hát Part Scalard életútja, s ebben a keserő világban csupán az adott neki némi vigaszt, hogy létezett egy nı, akit szerethetett... ám az örömbe itt is némi üröm vegyült. Ugyanis a nı nem volt más, mint Senot város kormányzójának – Woyass Blesyblue-nak – egyetlen leánya: Jessica Blesyblue. Immár hat éve tartott a kettejük közti románc, ám apróbb találkozásoknál, csókoknál, táncoknál többre nem nagyon jutottak. Ugyanis Woyass a lányát elıkelı grófokhoz, vagy legalább bárókhoz akarta volna feleségül adni, s külön arra a célra fogadott testıröket, hogy a fejvadászt állítsák meg, fogják el, és vessék tömlöcbe, ha a lányával látják. Ennek köszönhetıen az évek alatt Part jobban ismerte a vár alatt húzódó fogdát, mint magát a kastélyt. De tudta azt is, hogy még a nyáron ennek vége szakad. S amikor Jessica betölti a tizenkilencedik születésnapját, nem vár tovább, megszökteti a lányt, ha másképp nem megy, és valami messzi faluban fognak együtt élni, amíg világ a világ. Valahol, ahová Woyass keze nem ér el. Erre minden esélye megvolt. Tegnap este hazatért eddigi legnehe-

9

zebb munkájából, s még éjjel jelentkezett nála az egyik apród, hogy másnap reggel kora hajnalban látogasson el Woyass palotájába. Part rögvest felvillanyozódott. Amióta az eszét tudta, a kormányzó olyannyira győlölte ıt, hogy nem is találna rá méltó szót, mely kifejezhetné. Most pedig ı hívatja a palotába! Part nem tudta, mire vélje a meghívást, hiába töprengett rajta egész éjjel. „Nem utasíthatja vissza!” – hangzott az utasítás. Vajon mit érthet ez alatt? Mindegy, ha tegnap éjjel nem jött rá a megoldásra, most már biztosan nem fog. Minél elıbb ér a palotába, annál hamarabb tudhatja meg a valóságot. Kifényesítette hőséges pallosát, majd hosszan nézett rá. A pallos már-már barátnak számított, semmint fegyvernek. Menynyi-mennyi kalandban vettek részt együtt, nem emlékezett rá. A többszörösen edzett penge már mindenféle vért kóstolt, ám fénye és ereje az évek múltán sem vesztett semmit eredeti mivoltából. Ugyanolyan megbízható volt, mint három évvel ezelıtt, amikor készíttette. Még ma is emlékezett arra a napra, minden egyes részletére. Egy olyan fegyvert akart, amely több egy közönséges kardnál, s ez a pallos olyasmiket is tudott, amiket egy átlagos fegyver nem. Jó pár varázs védte, például rajta kívül más nem tudta felemelni. Sokszor megkönnyebbítette a fejvadász munkáját, s többször gazdája életét is megmentette. Szinte minden dísztıl mentes volt, csak a markolatot tarkította pár karcolat, amit még a kovács vésett oda apró ékesség gyanánt. A pengérıl a fejvadász kutató szemei tekintettek vissza. Lassan befejezte a fényesítést, eltette a hüvelyébe, majd ahogy szokta, felcsatolta a hátára. Elvégre mégis egyik legnagyobb ellensége lakhelyére igyekszik, ami telve van katonákkal. Igaz, neki a pallosán kívül is van fegyvere. S bár kizárhatónak vélte, hogy a kormányzó saját kastélyában akarna végleg pontot tenni a Scalard-ügyre, azért nem árt az óvatosság. Elvégre, most megy elıször vendégként a palotába. Gyorsan rendbe szedte ruházatát, eligazította a haját, bezárta házának ajtaját, és erısen gondolkodott, vajon mit is felejtett el. Tekin-

10

tete a szomszéd ház elıtt bimbódzó rózsákra tévedt. Hát persze! Csak nem megy üres kézzel Jessicához!? Hiszen ha már egyszer bent lesz a palotában, akkor úgy éljen, hogy Jessicához is besurran. İhozzá pedig mégsem mehet üres kézzel, ugyebár. A rózsát lehelet finoman betette tarisznyája rejtekébe, majd felült lova nyergébe, és galoppban elindult a palotához. Pár perc alatt odaérhet. Legalább az idı szép tiszta, állapította meg magában, hiszen tegnap éjjel még sőrő fellegek takarták el az égboltot. Hátasa a Sárkány névre hallgatott, mert sörénye furcsa szögben emelkedett, és farka is meredeken elállt a tomporától. Nem gyors, inkább strapabíró állatnak született. Scalard az ilyen lovakat szerette, melyek minden helyzetben megállják a helyüket. A gyors lovakkal, igaz, idıt lehet megtakarítani, de mi van, ha annyira elfáradnak, hogy kidılnek a lovasuk alól. Akkor egy napig sem jönnek helyre. Amíg ezen mélázott, megérkezett a kormányzói székhelyre. Az óriási vaskapunál négy ır állt, a palotaırök könnyő láncingét és acélsisakját viselve, nehéz alabárdjaikra támaszkodtak. Part a nyeregben ülve odanyújtotta a tegnap este kapott levelet. Az ır hosszasan szemügyre vette, majd fejével biccentett társainak, hogy elhúzhatják a reteszt. Miután a kapu méltóságteljes döndüléssel kinyílt, Part belovagolt az udvarra egészen a palota elé, ahol már apródok sokasága várta. Páran gyorsan Sárkánnyal kezdtek foglalkozni, mások Partot kísérték a bejárathoz. A kılapokból kirakott lépcsı és a hatalmas, masszív tölgyfakapu elıtt is állt két ır. Nem volt szükség a díszes kopogtatóra vagy a hosszú csengettyőzsinórra. Az egyik apród kinyitotta elıtte az ajtót, bentrıl rögvest két testır és egy lakáj lépett melléje, fennhéjázó arckifejezésükbıl kitőnt, hogy még a kinti ıröket is lenézik, s nem értik urukat, miért is engedte be palotájába ezt a férget. – Fel kell szólítanom, uram, hogy valamennyi fegyverét el kell helyeznie az oldalhelyiségben. A palotában csak az ırség tagjai viselhetnek fegyvert! – közölte a lakáj.

11

Part szó nélkül engedelmeskedett, sem kedve, sem ideje nem volt most a piperkıc alakkal vitatkozni. Bementek a fıfolyosóról nyíló terembe, ahol már számos fegyver pihent az állványokon. Jelen pillanatban tehát több vendég is tartózkodott a palotában. Part egy üres állványzatra letette pallosát és két dobótırét, talizmánja természetesen vele maradt. – Köszönöm, uram. Kérem, fáradjon utánam! A lakáj máris elırement, Part követte, utánuk a két testır haladt. A fejvadász nem sokat járt ezelıtt itt, mégis úgy érezte, tudja, merre kell menni. Woyass terme a nyugati toronyban van, Jessica hálószobája a keletiben. Mintha elıre tudta volna az öreg, hogy milyen udvarlója lesz leányának. A fıfolyosó rövid szakaszon vezetett, majd beletorkollott a Nagy Terembe. Itt rendezte Woyass a bálokat, az ünnepségeket, és Part itt látta meg Jessicát elıször. Számtalan folyosó indult ki a terembıl, s a lakáj afelé a nyugati folyosó felé indult el, mely szélességében alig tért el a fıfolyosótól. Egy idı után Partot nem érdekelte, merre mennek, bambán figyelte a falakon lévı temérdek festményt, melyek legtöbbje az évszázadok alatt itt uralkodott kormányzókat és családjaikat ábrázolta. A festményeken kívül a falakat rengeteg címer és zászló tarkította, a sarkokban és a falak tövében székek, szobrok. És rengeteg ablak, lehetıleg minél nagyobbak; Woyass ugyanis utálta a fáklya füstjét, ezért ahol csak lehetett, nappal az ablakokon beáramló természetes fény szolgálta a világítást, este pedig olajlámpával világítottak. Az egész városban nem használtak annyi lámpát, mint a palotában. Part egyszer csak azt vette észre, hogy egy ablakból szemléli a város látképét. Várakozott. A lakáj már öt perce bement a mahagóni ajtón, melyen a Blesyblue család címere ékeskedett, és még mindig nem jött ki. A két testır halkan beszélgetett. Part pedig egyre inkább kíváncsi lett, vajon mi lehet az a feladat, amellyel maga a kormányzó akarja megbízni. Végül újabb hosszú percek elteltével az ajtó kinyílt, s a lakáj szólt,

12

hogy bemehet. A testırök kint maradtak. Hatalmas lakószoba volt Woyassé – itt Part még sosem járt. Kör alakú helyiség; a kupola maga a tornyot lezáró sisak. A falakon itt is festmények, fareliefek, állatbırök csüngtek. A mennyezetrıl hatalmas csillár függött alá. A padló fehérmárvány, melyet a középen vastag szálú, délvidéki szınyeg takart el. Woyass tohonya alkatú férfi volt, akin meglátszott, hogy sosem kellett semmiért sem megküzdenie. Általában bı selyemruhát viselt, most is egy kék cirádákkal teli kimonót öltött magára, melyet egy széles selyemövvel kötött össze. Arca pufók, enyhén kopaszodott, homlokán egy-egy ránc, lévén közel járt az ötvenhez, orrán drótkeretes szemüveg. Bal vállán egy foltos macska dorombolt, győrőkkel díszített kezével épp kedvence fejét vakargatta. Karosszéke mögött két testır állt, szálfaegyenes derékkal és rezzenéstelen tekintettel. Ám Part tudta, hogy elég lenne egy rossz mozdulat, s az ırök máris készek lennének meghalni urukért. Hiába, Woyass alaposan megfizette az embereit. Part még nem hallott olyanról, hogy egy Blesyblue testırt lefizetett volna valaki. – Part Scalard! – jelentette be a lakáj az érkezıt pusztán a formalitás kedvéért, majd távozott. Woyass jobbjával kegyesen intett, hogy helyet foglalhat. Part nyugodt léptekkel az egyik karosszékhez ment, és leült. A kormányzó sokáig csak bámulta a fejvadászt. Lehet, hogy azt remélte, Part megunja és felcsattan, de tévednie kellett, Part nem hagyta magát felidegesíteni. Hadd játsszon csak, elıbb vagy utóbb majd csak kinyögi, mit akar, gondolta Scalard, és malmozni kezdett ujjaival. – Bizonyára meglepıdtél azon, hogy idehívattalak, Scelerd! – mondta végül Woyass megelégelve a játékot. – Be kell vallanom, ez igaz. Hiába no, ismersz! De a nevem nem Scelerd, hanem Scalard, bár ezt már többször is említettem. – Tudod, Scelerd, engem az ilyen apróságok sosem érdekeltek. Engem sem zavar, ha Vojazznak ejtik a nevemet. Lényegtelen... – Mit akarsz!? Tegnap jöttem haza, és rettenetesen fáradt vagyok.

13

Ha nem te lennél a megbízó, el sem jövök. Úgyhogy megkérnélek, térj a tárgyra! – Nem hittem volna, hogy valaha is a szolgálataidra szorulok, de olyasmi történt, amihez a legjobb kell, és sajnos, be kell ismernem, hogy ez te vagy... legalábbis ebben a tartományban. – A kormányzó kis ideig kotorászott az asztalfiókjában, majd egy pergament vett elı, és odadobta a fejvadásznak. Part széttekerte és nézni kezdte a rajzot. Hosszúkás arc, vállig érı, sötét haj, sőrő szemöldök, markáns tekintet. – Az utóbbi idıben ez a személy rettenetesen megkeserítette az életemet. Három hónapja kifosztotta az adószállítmányt, amit a város küldött volna Oellnek. Tizenhét napja pedig felgyújtotta Velendet, s a falu csaknem porig égett. Veszett egy fickó, és minden egyes esetben kicsúszott az ırség karmai közül. Fanatikus káoszhitő, és olyan vakmerı, hogy az már félelmetes. Az utolsó negyedévben Fınpusztán rettegik a nevét, mert nem fél ám megmondani, ki ı. Úgy hívják: Gre’ang Rank. Part összetekerte a pergament, és eltette. – Amikor a bírád északra küldött, még nem is hallottam róla, pedig az csak négy hónapja történt. Mitıl vadulhatott meg ennyire? – Nem tudom – mondta elgondolkozva a kormányzó, s látszott rajta, hogy tényleg aggasztja az eset. – Nyilván elıbbre akar jutni a ranglétrán. A pénzszállítmányt ráfoghattam a dodaltyni haramiákra, de Velend lakossága valósággal forrong, igazságot követelnek! Hogy lehetséges az, hogy itt, a Rend határain belül hipp-hopp felgyújtsanak egy falut? Az emberek még a végén azt hiszik, nem vagyok ura a kapott területnek, s ha a hír eljut a királynı fülébe, nekem végem. Hiszen Velend akárhogy is nézzük, a felügyeletem alá tartozik, és mint kormányzó, gondoskodnom kell a lakosság védelmérıl. – Érdekes. Egy káoszhitő, aki azt hiszi, szórakozhat a Renddel?! Élvezet lesz elkapni. Vállalom. Háromszáz arany. – Nos, itt van a probléma. – Éspedig?

14

– Élve kell elhoznod ıt! – Mi?! – képedt el a fejvadász. – Elfelejtetted, mi vagyok! Fejvadász! Megtalálom az áldozatot és elhozom a fejét bizonyságul. Nem fogom hurcolni magammal ezt az elvetemült állatot. – Nézd, Scalard! – mondta hevesen a kormányzó. – Ha csak megölöd, azzal nekem nem lesz jobb. El kell hoznod, és majd itt kivégezzük, persze egy megrendezett tárgyalás után. Példát kell statuálni, hogy minden egyes, hasonló briganti megtanulja, Senottal nem lehet packázni! Woyass az utolsó szavakat szinte már kiabálta, majd lenyugodva folytatta: – Látniuk kell azt is, hogy a Rend országában, még egy káoszhitőnek is jár tisztességes tárgyalás! Ha csak meg akarnám ölni, elég lenne rászabadítanom a gárdát. De akkor nem érnék el vele semmit. Már elıre hallom a gúnyolódásukat. „Woyass Blesyblue-nak ezer ember kellett, hogy egyet elkapjon.” Nem. Köszönöm szépen, azt nem. Nem leszek közröhej tárgya! Ha idehozod élve, kapsz négyszázat! – Hatot! Legnagyobb meghökkenésére a kormányzó, ahelyett, hogy alkudozott volna, még feljebb srófolta az összeget. – Tudod, mit? Legyen öt elıre és még öt, ha végeztél! – Ezer? – kérdezett vissza Part hitetlenkedve. Igaz, hogy a legjobbnak számított, de a fizetsége eddig 50 és 200 arany között mozgott. – Jól hallottad. Ezer arany! Woyass ráérısen elıvett egy bırbugyellárist, és ezt is odadobta Partnak. A fejvadász elkapta, és belepillantott. Öt aranycentumot rejtett. Öt darab a legnagyobb pénzegységbıl Faghamában. Egy ilyen érme száz aranyat ér. Évekig ihatna érte sört a Fekete Bogárban. Na, de mi ez a kicsinyesség, ennyibıl akár egy kisebb palotát is vehet délen, ahová elszökik Jessicával, amint a munkával végez. S biztosan vé-

15

gez, hiszen a feladat nem tőnik bonyolultnak. Egy mocskos káoszhívıvel kevesebb vagy több, ugyan mit számít. A bugyelláris tehát a pergamen mellé került. – Megegyeztünk! Öröm volt veled üzletet kötni. Legkésıbb egy hónap múlva itt vagyok, az egyik kezemben egy erıs kötéllel, aminek a végén ott lesz ez a Gre’ang Rand. – Rank! – javította ki a kormányzó. Scalard, amíg vissza nem értek a nagyterembe, egyre csak azon gondolkodott, hogyan rázhatná le az ıröket és a lakájt. Itt egyenesen kellett volna továbbmenni a lány szobájáig, ám a lakáj a kijárat felé indult jobbra. – Elnézést, használhatnám az árnyékszéket? – kérdezte hirtelen Part, és megpróbált olyan ártatlan arcot vágni, amilyet csak bírt. A lakájon látszott, hogy idegei pattanásig feszültek, szerette volna már az ajtón kívül tudni ezt az alakot. Viszont nem sértheti meg a kormányzó vendégét. – Hát hogyne, uram. Mutatom az utat! A nagyterembıl számos illemhely nyílt. A lakáj az egyik ilyen helyiségbe vezette a fejvadászt. Part bement a kis fülkébe, és behúzta az ajtót maga után. Hirtelenjében semmi épkézláb ötlet nem jutott eszébe. Végül úgy döntött, megjátssza az ostobát, aki nem tudja ezt a kifinomult árnyékszéket használni. Nagyot sóhajtott, majd kiszólt a lakájnak. – Mi ez a sok vacak itt? Valami parfüm? – Végzett már, uram?! – tudakolta a lakáj szokványos arrogáns hangján. – Hát el kéne egy kis segítség, nem igazán tudom használni ezeket az izéket. Nem jönne be? Elégedetten hallotta azt az elfojtott szitkot, minek kiejtése után a lakáj kinyitotta az illemhely ajtaját, és segítıkészen bejött a fejvadászhoz. Part csak erre várt, egy gyors mozdulat, és a lakáj lehanyatlott a vécé ülıkéjére. Most már csak a testırök vannak. – Elmehetnek, az urat majd én kikísérem! – utánozta a fejvadász a

16

lakáj jellegzetes hangját. Szerencsére kezére játszott a vécé akusztikája és az, hogy a lakáj a testırök felett állt az udvari hierarchiában. Kis morgolódás után a vasalt csizmás lábak ütemszerő kopogása már messze zengett. A többi már csak az ügyességén múlik. Körülbelül tíz perce van. Kilesett a vécébıl. Sehol senki. Gyorsan a falhoz sietett. Tudta, hogy egy-két ırbe belebotlik, ezért leemelte a falról az egyik címerrel díszített pajzsot, és keményen a bal kezébe szorította. Ha gyorsan halad, senkinek nem tőnik fel, hogy nem tartozik a palotaırséghez. Eszébe jutottak Tarlogen mester szavai, akit még a seregben ismert meg: Néha akkor sem vagy feltőnı, ha feltőnıen viselkedsz. Ehhez tartva magát gyors iramban elérte a keleti torony lábát, és felsietett a csigalépcsın a harmadik emeletre. Útközben tisztelgett egy-egy feljebbvalónak, s szinte elsodorta az egyszerő ıröket. Legtöbbjük a társával beszélgetett, s róla azt hitték, valami fontos küldetésben jár, így nem állították meg. Végre ott állt a tölgyajtó elıtt. Tartott attól, hogy talán ır áll az ajtó elıtt, de a vágy, hogy láthassa Jessicát, erısebbnek bizonyult bármilyen ırtıl való félelmen. Négy hónapja nem látta szerelmét, s most is csak tíz percre jöhetett fel. Falhoz támasztotta a pajzsot, és lenyomta a kilincset Az ajtó olajozottan, egy hang nélkül nyílt ki, épp csak annyira, hogy Part beférhessen. Jessica a toalettasztalánál ült, és egy nagy hajkefével épp a haját igazgatta. Gyönyörő haja volt, ébenfekete. Fodros, ruhát viselt, mely hófehér bırét mindenhol elfedte, kivéve a kezén és a ruha mély dekoltázsánál, ahol a lány mellei hetykén nyomták ki a habkönnyő ruhát. Part évıdve nézte a lány szépségét, mely még így hat év után is lenyőgözte. Gyönyörő, csodálatos, tökéletes lány. És hőséges! Nem ismert más nıt, aki képes lett volna annyit várni egy férfira, mint Jessica ırá. Aztán gyorsan elhessegette ezeket a szentimentális gon-

17

dolatokat, hiszen nem késlekedhet soká, hamarosan ismét el kell szakadniuk, de elıtte beszél egyetlenével. A lány valami kedves kis dalt énekelt, épp azt, amit együtt tanultak meg még évekkel ezelıtt. Eddig még nem vette észre az asztalon álló tükörbıl. Part halkan belopózott, és elıvette a bimbódzó rózsaszálat, másik kezével hirtelen eltakarta a lány szemét, elé tartotta a rózsát, és belecsókolt a nyakába. Jessica majdnem felsikoltott, de aztán megérezte, ki játszik vele, ez a kéz, amely eltakarja a szemét, ezek az ajkak, melyek a nyakát csókolják, ez az ismerıs bizsergés, ami mindig elfogja, ha Part a közelében van. – Ó, mond, Part, hogy te vagy az! Scalard elvette a kezét, és az ülı lányhoz hajolt. – Én vagyok, visszatértem. Ezt a kis ajándékot fogadd el! – adta oda a rózsát kedvesének. – Bánom, hogy nem tudtam valami drágábbat hozni, de nem maradt idım. – Tudod, Part, hogy nekem nem kell semmi. Csak az, hogy együtt lehessünk. Elvette a rózsát, és beszívta illatát. Aztán eszébe jutott valami fontosabb. Riadtan fordult kedvese felé. – Úristen! Hogy jutottál be a palotába? Igaz, Krag már nem vadászik rád, mióta féllábú lett, de ugyanolyan ırült és továbbra is vigyáznod kell vele. De ha ı nem, akkor az apám öl meg. – İ hívott meg! Munkát ajánlott. Jessica felnevetett. – Munkát? Az én apám? Neked? – Igen. Tudod, mennyi pénzem van most? Ötszáz arany és még ugyanennyit kapok, ha elvégeztem a feladatot, aztán miénk a világ. Elmegyek messzire, délre. Velem jössz? – A világ végére is! – Jessica felugrott a székbıl, lendülete elsodorta a fejvadászt. Part bezuhant a baldachinos ágy puha párnái közé. Jessica messzire hajította a rózsaszálat, és beesett az ágyba kedvese

18

mellé. Part átkarolta kedvesét, és szenvedélyesen megcsókolta. Beletúrt a frissen fésült hajba. Hosszú percek után, amikor a csóknak vége szakadt, Part mosolyogni próbált, de valahogy nem sikerült neki. Jessica szeme szürkén csillogott, orra és szemöldöke kecses vonala kiemelte szív alakú arcát. – Jess, azt terveztem, pihenhetek, és többet találkozhatunk, de ezt az ajánlatot nem utasíthattam vissza. Sajnos, csak percek adatottak meg számunkra, kora hajnalban indulok, de mire betöltıd a tizenkilencet, visszatérek, és feleségül veszlek, ha tetszik apádnak, ha nem. Tudnom kell: kitartasz mellettem? – Hogy kérdezhetsz ilyet? Van fogalmad róla, mennyi lány ırzi meg szüzességét tizenkilenc éves koráig? – kérdezte mérgesen a lány. – Hát... sokan. – Persze! És mind zárdában vannak! – Azzal egy párnát vágott a fejvadászhoz, majd felült az ágyon, és durcásan keresztbe fonta a karját a mellkasán. Part elvette a párnát a fejérıl, és a lány mellé ült. – Elhiszem, hogy nehéz, de nézz rám, nem hazudok, amikor azt mondom, nem öleltem még nıt. És biztosíthatlak, hogy legalább úgy vágyakozom utánad, mint ahogyan te én utánam, ha nem jobban. – Jó, persze – hajtotta fejét a férfi vállára a lány. – De negyvenhét nap múlva tizenkilenc leszek, és ez után már apám sem fogja elhinni, hogy azért nem akarok férjhez menni számtalannyi kérım közül egyikhez sem, mert még éretlen vagyok. Milyen élet ez így? Part keze a lány mellére kalandozott. – Hoztam neked valamit. Segíteni fog, hogy elfelejts a következı hónapokra. – Micsoda? Azt nem! – Rosszul mondtam, bocsáss meg! Csupán a vágyat csökkenti majd a testedben, és hamarabb eltelnek a napok. Fentrıl, északról hoztam neked a hegyek boszorkáitól.

19

Part kinyitotta a tarisznyát, és egy kis üvegcsét vett ki onnan, majd a lány puha tenyerébe helyezte. – Azt mondták, az íze keserő. Nem mondom, hogy mindenképpen használd, de meglátod, ha megteszed, könnyebb lesz. Nekem holnap el kell mennem... Most viszont ha tovább maradok, az ırség észrevesz... Mennem kell. Viszlát, szerelmem! Szíve szerint nem ment volna még, de esze azt súgta, így is tovább maradt a kelleténél. Felállt, és elrendezte ruházatát. Gyorsan el kell jutnia a kijárathoz, remélte, a lakáj még nem ébredt fel. Ám amikor indulni akart, Jessica megfogta a kezét, és egy keszkenıt nyújtott át, melybe díszes J betőt hímeztek. – Felnıtt férfiú vagy, én érett nı, apám nem állhat többé kettınk közé. Ezt ırizd meg, hogy mindig rám gondolj küldetésed alatt. Isten áldjon! Egy rövid csók után, melynek ízét még a kijáratnál is érezte, el kellett hagynia kedvesét. Scalard felkapta a pajzsot, lerohant a lépcsıkön, ismét tisztelgett a katonáknak, visszahelyezte a pajzsot a helyére, majd visszatért a vécébe. Épp idejében, a lakáj ébredezett. Az ütés mégsem sikeredett olyan erısre. – Uram, jól van?! – pofozta életre a lakájt. – Mi történt? – Megcsúszott, és beverte a fejét, elküldtem a testıröket segítségért, de úgy tőnik, nekem is sikerült életet vernem magába. Egyébiránt végeztem, és szeretném elhagyni a palotát. Nem akartam maga nélkül mászkálni. – Nagyon helyes, uram! – állt fel a lakáj. Part nem sokkal késıbb a kapunál járt, ahol visszakapta fegyvereit, megkapta lovát, és a kitáruló vaskapukon kilovagolt a palotaudvarból. Csak egyszer nézett vissza. A Keleti Toronyra. Egy hófehér kéz hasonlóan fehér keszkenıt lengetett...

20

Tizenhét nappal korábban, Velend Az éjszaka sötétje kedvezett Ranknak. Három nap telt el azóta, hogy gyilkos bosszút fogadott, s most megérett az idı. Halkan, minden ügyességét latba vetve lopódzott a falu központjába, ahol a képmutató pap lakott. Háztól házig óvakodott, beleolvadva az éjszaka árnyaiba. Már mindent eltervezett elıre. Elsınek az atyát öli meg, de ezerszer annyi kínt fog átélni, mint Traxon. Utána pedig felgyújtja az egész kócerájt. Remek terv, csak az a nagypofájú katona hiányzik belıle, de ıérte legfeljebb késıbb jön majd vissza. Még csak az kellene, hogy kimaradjon a jóból! Eme kései órán a dolgos parasztok már rég ágyaikban horkoltak. Semmi sem akadályozta Rank lopódzását, hamar elérte a templomot. A kicsiny, dísztelen, vaskos épületet. Végre megérkezett. Kifújta magát, és máris elindult a templom fala mellett, hiszen a paplak mindig a templom mögött található. Minden lépés után megállt, és fülelt, nehogy hívatlan vendéggel találkozzon. De nem. Senki, még egy rühes kutya sem járt erre. Hehe! Nocsak? Ilyen gyorsan elfelejtettek? – gondolta kárörvendve, s közben odaosont a paplak ablakai alá. Óvatosan benézett rajta, s mint sejtette, a házat teljes sötétség borította. A pap is nyugovóra tért. – Az aljas! – Rank a csizmaszárából elıhúzott egy vékony fémlapot, és rutinos mozdulattal próbálta kinyitni az ablakot. Valami kattant. Sikerült! A lapot visszacsúsztatta a csizmájába, s máris kinyitotta az ominózus ablakot. A házból áporodott bőz és alkoholszag csapott ki. Rank fintorogva mászott be a szobába. Ott ismét várt pár pillanatot, hogy szeme hozzászokhasson a sötétséghez. Közben fülelt, s így megtudta, hogy a Rend legfıbb védelmezıje a szomszédos szobában horkol. A behatoló nem is vesztegetett több idıt, megindult a hang irányába. Valóban egy másik szobából jött a hang. A részeg álmát élvezı pap a padlón hevert, és valószínőleg még arra sem ébredt volna fel, ha egy egész hadsereg vonul el a háza mellett. A káoszhitő, mint 21

szokott, most is gúnyos, kárörvendı mosolyt varázsolt az arcára, s mintegy jókedvében vesén rúgta a vén papot. Az észre se vette a dolgot. Merev-részeg volt. Megártott a sok misebor, mi? – gúnyolódott magában az ifjú, s inkább körbenézett a házban, hátha megtalálja valahol a három nappal ezelıtt elkobzott fegyvereit, vértjét. Tíz percig keresgélt a házban, ami inkább hasonlított egy disznóólhoz, mint egy paplakhoz, pedig állítólag itt a Rend uralkodik. Rank elnevette magát a saját viccén. Minden oka megvolt a jókedvre, remélni sem merte, hogy talál itt valamit a felszerelésébıl, s rögtön ráakadt a csatabárdjára. Duplalapú, kétkezes bárd, igazi törpemunka. Olyan, ami a hagyományos fémeket is eltöri, s ami nem egyszer mentette meg gazdáját mágikus fegyverrel szemben. Nem volt ostoba a vénember, tudta, hogy több száz aranyat is megér ez a fegyver. Sajnos, a vértjét nem találta meg, de így is elégedett volt. A fegyvere megvan. Most már jöhet a pap. Derekáról lecsavarta az épp erre a célra hozott kötelet, s összekötözte az alvót. Ezután keresett valami ruhadarabot, amivel betömheti annak száját. Talált is egy mocskos rongyot, s miután kifeszítette a nyálas szájat, betömte vele. Csoda, hogy a pap nem kezdett el fuldokolni. Végül jól megrázta a keszeg öregembert. Csakhogy az nemhogy nem ébredt fel, hanem nyújtózkodni próbált. Rank kezdett türelmetlen lenni. Felállt az öreg mellıl, és kétszer úgy hasba rúgta, hogy az elsınél csak megroppant amaz bordája, s a pap akaratán kívül összegörnyedt, a másodiknál pedig megreccsent, s a harcos érezte, ahogy vasalt csizmája orra nekiütközik az öreg bordáinak, s azok engednek a nyomásnak. – Göthös, vénség! – szitkozódott az ifjú. Nem gondolta volna, hogy ilyen erıtlen a vénember teste. Már ki is szenvedett. Megáll az ész! Most hogy fogja megkínozni? A kérdést természetesen költıinek szánta. Ezt a vén csontot már kínozhatja, nem fog érezni semmit. Megvan! – csillant fel a szeme, a következı pillanatban vállán a haldoklóval kiindult a házból. Egyenesen a templom felé. Ha már

22

nem tudja megkínozni, hát megbecsteleníti. A saját oltárán fogja elégetni. Ez lesz az ideális bosszú. A templom hátsó bejáratához ment, s nem törıdve a zajjal, hatalmasat rúgott az ajtóba. DURR! – hallatszott, de ezen kívül más nem történt. Még egyet rúgott ezúttal a reteszre. Ismét csak egy nagy durranás, és az ajtó nyikorogva kitárult. A Káosz-hitő beviharzott a templomba, a halottat rádobta az oltárra, majd visszaindult a házba. Mint gondolta, nem csak üres boroskupákat és tömlıket talált, hanem teliket is, s azok mellett néhány üveg erısebb italt, mint a Fınpusztán oly elterjedt főpálinkát. Gyorsan felkapta az összes háromüvegnyi tömény alkoholt, és visszatért az oltáron fekvı hullához. Rálocsolta a papra az egyik üveg tartalmát, a másik kettıt pedig az oltárhoz közel a földhöz csapta. – Ezt kapd ki, vén trotty! – röhögött Rank, és kovaköveivel néhány szikrát csiholt a padlón szétfolyt nedőre. Az pedig, mintha mindig is ezt a percet várta volna, mohó élvezettel kapott lángra. Pár pillanat alatt minden zugba elért a tőz. – Hahaha! – röhögött kegyetlenül az ifjú, s mintegy mámorában lekapott egy fáklyát a falról, s a végét beletartotta a tőzbe. Ideje, hogy megvalósítsa terve második felét: fel fogja gyújtani a falut! Kirohant a fıutcára. Néhány ház ablakából halvány fény világított ki. Ébredezik a falu! Gyorsan kell cselekednie! Megnyálazta az egyik ujját, és kitartotta a levegıbe. Gyenge szelıt érzett déli irányából, arra indult el. Kicsi szellı, de elég ahhoz, hogy terjessze a tüzet. Most harmadannyi idı sem kellett neki az út megtételéhez, mint amikor a templomhoz lopakodott. Itt a faluszélen pedig még minden nyugodt volt. Szalmatetıs parasztházak. Gyerekjáték lesz felgyújtani ıket. Nem is ment ki a legszélsı házig, hanem a jobboldalon lévı, faluvégtıl számolt harmadiknak átugorta a vesszıkerítését, s máris a zsúpfedél alatt tartotta a fáklyáját.

23

A szalma nagyon száraz lehetett, mivel legalább olyan gyorsan fellobbant, mint a templomban a pálinka. A falu közepe felıl kiabálások hallatszottak. Rank ismét elmosolyodott. Észrevették! Kezdıdhet a mulatság! Gyorsan átrohant a túloldali házhoz, s azt is meggyújtotta. Eztán már csak elégedetten figyelte munkája gyümölcsét. A szellı hatékonyabb segítségnek bizonyult, mint várta. Kellemes lassúsággal terjesztette a tőzvészt. A jobb oldalon már egy másik ház is füstölt a melegtıl, csak percek kérdése volt, hogy mikor gyullad ki. Közben a templom legalább húszméteres lángokat vetett, akkora felbolydulást keltve, hogy a falu középpontja már jobban hasonlított egy hangyabolyra, mint egy civilizált településre. Hirtelen egy ordibáló alak rontott ki az elsıként felgyújtott házból. Hátán égett a ruha, s mint egy megveszekedett rohant az utcára. Rank nem késlekedett. Elıkapta kétkezes csatabárdját, s minden lovagiasság nélkül kihasználva harci tapasztalatainak és az égı alak tehetetlenségének elınyeit, egyszerően lefejezte. A test zsákként dılt el, de a feje még pár métert gurult abba az irányba, amerrıl az elıbb hadonászva menekült. A következı pillanatban ugyanebbıl a házból egy újabb alak vágódott ki, hasonló módon tüzet fogva, csak ez nem az utcát vette célba, hanem a ház udvarán ásott, kıpárkányú kutat. Szédítı sebességgel rontott neki és ahelyett, hogy beleugrott volna, nekiütközött a kıpárkánynak, s a lendülettıl átbukfencezett rajta. Gyomorfacsaró reccsenés hallatszott. Lefejelte a túloldali kıpárkányt, majd mély csobbanás. Még a káoszhitő gyomra is összerándult. Pech! – tette hozzá gondolatban. A tőz idıközben tovaterjedt, egy másik házból is elıbukkant ezúttal egy vénember, és mint a falu teljes tiszteletbeli tagja, torka szakadtából ordította: – Tőz van! Emberek, ébresztı, tőz van! Riadó! Rank azonban nem volt olyan hangulatban, hogy fölöslegesen hagyja bajba keverni magát. A halál angyalaként rontott kiszemelt

24

áldozatára. Bárdját magasba emelte, hogy úgy sújtson le rá. Az öreg észrevette, s nemcsak hogy elhallgatott, hanem lába is földbe gyökerezett. Legalábbis Rank ezt hitte, s amikor két lépés távolságra került a vénember, a harcos legnagyobb meglepetésére hátraugrott. Rank elvesztette az egyensúlyát, s szó szerint pofára esett. Most az öregemberen volt a sor. Jól oldalba rúgta a káoszhitőt, csakhogy az edzett harcosnál ezzel azt érte el, hogy még jobban feldühítette. Az öreg ugyanis nem tudott valamit, amivel lehet, hogy az életével fizet. A harcos berserker volt, egy olyan harcos, akit harc közben magával ragad a vér íze és a gyilkolás öröme. Rankot ismét magával ragadta az átka. Vérben forgó szemekkel pattant fel a földrıl, halálfélelemmel eltöltve az öregembert, s csak úgy elsı mozdulatnak belevágta bárdját a rémült férfiba. A fegyver mélyen hatolt a húsba, majd szétroncsolva a combcsontot kivágta az öreg alól a lábat. Az öregember felüvöltött fájdalmában, de ez még korántsem volt elégtétel a káoszharcosnak. Az elesett férfit kezdte rugdalni. Jó tett helyében, jót várj alapon. Kettıt a gyomorba, egy ráadást pedig a fejére. Nem foglalkozott többet vele, még sok teendıje akadt. A házból kiabáló hangok szőrıdtek ki. Rank nem értette a szavakat, mert a tőz ropogása szinte teljesen elfojtotta, kivéve pár hangfoszlányt, aminek köszönhetıen hátrafordult, hogy lássa, egy fiatal nıszemély tántorog a lángok között az ajtó felé. A még mindig harci lázban égı Rank két szökkenéssel máris elıtte termett, s egy jól kiszámított mozdulattal a lány képébe vágta az ajtót. Odabent kétségbeesett ordítás és dörömbölés kezdıdött, majd egy szörnyő halálsikoly. Ennek is vége. Idıközben már felriadt az egész falu, vizesvödrökkel rohangálva próbáltak felülkerekedni a természet erején. Rank a könnyő prédákat látva, szokásos gyilkos mosolyával az ajkán megindult az utcára, ahol némi rendet próbáltak szervezni, ám nem sok sikerrel. Mindenki a saját portájával akart foglalkozni, s az észérvek, a hővös fej most senkire sem volt jellemzı. Miután pedig egy köpenyes halál jelent

25

meg, s kérdés nélkül levágott mindenkit, aki az útjába került, a rögtönzött szervezés is összeomlott. Természetesen a „köpenyes halál” Rank volt, és valójában mindenkibe belevágta bárdját, akihez elég közel került. Legyen az öreg, fiatal, férfi vagy nı. Most nem érdekelte semmi, csak a bosszú, hiszen megesküdött, hogy kegyetlenül megtorolja fekete elf testvérének a halálát. Hirtelen egy nagydarab férfit látott meg, amint karnyi, vaskos doronggal rohan felé. Végre egy bátor fickó! Rohamra indult ellene. A férfi felemelte a dorongját, hogy lesújthasson, de nem számított arra, hogy a káoszhitő fél térdre ereszkedik, és vízszintesen csapva küldi át a másvilágra. Rank máris más ellenfél után nézett. Egy vézna fickót látott, amint egy kapával viharzott felé, de most, hogy tekintetük találkozott, amaz fegyverét eldobva visszafelé indult, legalább kétszer olyan gyorsan, mint amikor Ranknak tartott. Nyilván úgy tervezte, hogy amíg a nagydarab a dorongjával eltereli a harcos figyelmét, addig ı szépen hátba támadja. Mi tagadás, nem jött be neki. Rank kihívásnak tekintette a kapás jelenetét, és oroszlán módjára vetette utána magát. A fickó félelmében berohant egy égı házba, ami nyilván az otthona volt. Becsapta maga után az ajtót. Rank dühösen rohant neki az ajtónak. Egy ilyen tákolmány nem fogja az útját állni! Az ajtó darabokra tört, s ı is bent volt az égı házban. A hıség elviselhetetlen volt, a füst csípte a szemét, de nem hátrált meg. Egy másik ajtót látott, arra indult. Jól tette. A következı szobában meglátta a keszeg embert a szoba közepén, aki kétségbeesetten forgolódott. Zsákutcába került, a halál pedig kegyetlen vigyorral közeledett felé. A bárd meglendült, még a kezét fel tudta emelni védekezésképpen, de már az sem segített. Éles fájdalmat érzett a koponyájában, amint a hideg acél bezúzta. – Apa! Ne! Rank felkapta a fejét Az összecsukló férfi mögött alig hétéves kis-

26

lány kuporgott. Szıke haja kormos volt, akárcsak a kis kerek arca. Többet nem mert szólni. Ijedten nézett apja gyilkosa szemébe. A legtöbb gyilkost biztosan megtört volna ez a tekintet, csakhogy egy tomboló berserkerre olyan hatása volt, mint egy parton vergıdı hal nézése egy több napja nem evett csavargóra. A harcos lassú léptekkel indult meg a kislány felé. Már éppen emelte fel a bárdját amikor valaki a vállára tette a kezét. Rank feje rögtön kitisztult. Ez olyan váratlan esemény volt, ami rögtön kiszakította a gyilkos mámorából. Ha hátba szúrják, az sem éri ilyen meglepetésként. De ez... Dühösen fordult hátra, s még dühösebben villantotta rá szemét a vakmerı alakra. Egy huszonéves fiú állt mögötte. Talán épp annyi idıs, mint ı. Ahogy találkozott a tekintetük, a kölyöknek inába szállt a bátorsága, és kirohant a házból. – Ott van bent! Kapjátok el, megölte a családomat! – hallatszott odakintrıl. A falu úrrá lett a félelmén, most már összefogtak ellene. El kell tőnnie! Egy egész falut nem tud legyızni, még akkor sem, ha ismét elkapja az átok. De merre meneküljön? Körülnézett a szobában. A ház mindjárt összeomlik. Egy ablak! Egy ablakot pillantott meg, amibıl a hı hatására kitört az üveg, és egyébként is elég nagy volt ahhoz, hogy kiférjen rajta. Már épp készült kiugrani az ablakon, amikor eszébe jutott a kislány. Az még mindig ugyanúgy nézett rá. Félelemmel és a gyermeki egyszerőséggel kevert tekintettel. Most, hogy Rankról elszállt a berserkerség vérvörös köde, nem tudott mit tenni. Ez a gyerek, igaz, hogy a falu tagja, de nem bőnös, nem lehet bőnös Traxon haláláért. Egy lépéssel mellette termett, fél kézzel felkarolta a pihekönnyő testet, s kiugrott az ablakon. Odakint még cipelte pár métert, majd letette a földre, kellı távolságra az égı házaktól. – Nem én hoztalak ki a házból, érted? Nehogy elmerd mondani bárkinek is! – fenyegette meg a kislányt. Bár lehet, ha elmondja a kisgyerek a dolgot, nem fogják azt hinni, hogy teljesen kiveszett be-

27

lıle az érzelem, és nem tartják majd olyan szırös szívő, kegyetlen banditának sem, csakhogy ez csak egy pillanatnyi elgyengültség volt a részérıl. Inkább maga elıtt akarta eltitkolni, semmint a tömegektıl. – Ott van! Elkapni! – jött egy hang valahonnan a sötétbıl. Rank nem várt többet. Tudta, mi következik ezután, és éppen ezért nekiiramodott a sötétségnek. Pár pillanat után kiért a délfelé vezetı útra, amin egyenesen eljuthat Gavantba, a kereskedıvárosba. Csakhogy ott már várták. Az a négy katona, akik a kínzásnál is ott voltak, s most is, mint akkor, ugyanaz a képmutató alak vezette ıket. Legalábbis Rank így gondolta. – Szóval itt vagy, te állat! – szólította meg Rankot a fickó. – Most megdöglesz! Mi leszünk a henteseid. – Yoram? – kérdezte Rank. Fel sem vette a gúnyolódásokat. – Látom, emlékszel a nevemre! Jól teszed, legalább emlékezni fogsz a pokolban, hogy ki juttatott oda. Rank erre sem reagált. Élete során már több tucat palotaırt gyilkolt, nem is beszélve a háborúkról, amikbıl eddig mindig gyıztesen került ki. S azokban az idıkben a Yoramhoz és társaihoz hasonló botcsinálta hısöket simán szembe röhögte. – Te halsz meg elsınek – jelentette ki Rank, s megszorította bárdja nyelét. A katonák sem éreztek több kedvet a fölösleges beszédhez, gyorsan körülvették Rankot. A harcos szeme ide-oda cikázott, miközben kétélő bárdját maga mellé emelte, közel az arcához, készen arra, hogy máris lecsapjon. Elszámította magát? Túlságosan is kifáradt a faluban tett tombolás közben? Mind a négy ır értette a dolgát, nagyon, nagyon értette, mivel egyre kisebb körben köröztek Rank körül, mígnem már csak alig két méter választotta el ıket a gyújtogatótól. Arcuk dühét csak a falu legszélsı, égı házainak lángja miatt láthatta a harcos. Hátraeresztett csuklyája alól elıvillantak hajának izzadt tincsei, már nem a hıtıl iz-

28

zadt, hanem a gondolkodástól. Melyik támadja meg elsıként? A falu felıl néhány paraszt kaszákkal, bunkókkal és villákkal futott feléje, ám még nagyon messze voltak, ha idejében elintézi az ıröket, megússza a lincselést. Aztán hirtelen eszébe villant, hiszen itt lapul a fejében két varázslat, a Sárkánytőz és a Láthatatlanság – hogy ez eddig nem jutott az eszébe. Az ırök egyre közelebb merészkedtek. Az ifjú harcos az ég felé emelte fejét. – Natit! – kiáltotta a láthatatlanság varázsszavát, s abban a pillanatban eltőnt az örök szeme elıl. Azok már akkor megkezdték a támadást, amikor az ifjú az ég felé pillantott, ám csak most, az utolsó pillanatban sikerült lefékezni lendületüket, mielıtt egymást nyársalták volna fel. Egy percig mind a négyen feszülten figyeltek, tudták, ha nem mozognak, meghallják ellenfelüket, ugyanis az nyilvánvaló volt a számukra, hogy valamiféle varázslóval állnak szemközt, aki csúnya tréfát őz velük. Aztán egy fémes villanás. Yoramra néztek mindannyian; a villanás felıle jött. Yoram furcsán viszonozta tekintetüket, nyakából folyni kezdett a vér, majd a fej leesett a testrıl, és hosszasan gurult a porban, a test késıbb hanyatlott utána, kezei közül kiejtve kardját. Ekkorra már a többiek sem tudtak nyugodtan egy helyben állni. Az égı falu, a varázsló és vezetıjük halála túl sok volt. Ez a láthatatlan gyilkos lefogja mészárolja ıket. Rank ekkor vált ismét láthatóvá, még mindig a lefejezı mozdulatban állt, de nem sokáig. Sietve felkapta az ır elejtett kardját, s máris lehajolva szúrta gyomron a rohamozó másik ırt. Az eldılı test kirántotta a kardot a kezébıl, de nem ért rá keseregni, amúgy is megvolt a bárdja, és újabb támadó jött jobbról, s az utolsó megmaradt is közeledett. Ügyesen hátraugrott a harmadik ır pengéje elıl, bárdja szikrát szórt a negyedikén. A harmadikat hasba rúgta, hogy legyen ideje elintézni az utolsót. Két hárítás után a katona hibázott, s ferdén a vállá-

29

ba csapta fegyverét, a bárd a szívéig hatolt, áttörve magát a bordák rengetegén. Visszanézett a harmadik katona felé. Az épphogy csak nem ejtette ki kardját a kezébıl, miközben remegett, pedig nem lehetett fiatalabb a káoszharcosnál. Hirtelen a falu felé iramodott. Rank utána nézett, s megvetıen köpött, ám nem menekülhetett, hiszen látta ıt. Leengedte bárdját, majd jobbját a futó ır felé tartotta, és kimondta a sárkányláng varázsszavát. – Kennyn! A katona lángba borulva, ordítva hanyatlott a földre. Rank látta még, hogy a falubeliek megpróbálják eloltani a tüzet, ám tudta, akit a sárkányláng egyszer megízlel, az nem kel fel többé. Ám azt is látta, hogy néhány paraszt annyira vakmerı, hogy felé fut, de mára már elég volt az öldöklésbıl. Gyors iramban délnyugat felé indult. A gyomron szúrt ır a gyilkos felé nyújtotta a karját, aztán keze elernyedve hullt vissza a porba. A káoszhitő két nappal késıbb már Gavant utcáit rótta, s tekintetével a szükségesnek ítélt árukat figyelte. Rank, teljes nevén Gre’ang Rank volt, de egykori társai mind csak Ranknak hívták. Most mélyen szemébe húzta csuhájának kámzsáját, Gavantban túlságosan gyakran fordult meg, s a végén még felkelti az itteni örök vagy fejvadászok gyanakvását. Mérges volt magára a múltkori eset miatt. Nem elég, hogy nem a falu középsı házait tudta felgyújtani, de még meg is futamították a parasztok. Ha így folytatja, nem lesz hosszú élető. És még kedvenc fegyvere, a kétkezes csatabárdja is kicsorbult. Ki kellett éleztetnie, ami jelentıs idıveszteség a számára. Nem akart sok idıt a városban tölteni, hiszen hosszú az út a Káoszerıdig: Wordensig. Gyorsan megvette, amire szüksége volt; pár új ruhát kikoptatott rongyai helyett és egy új mellvértet. Miután mindezt beszerezte, egy sikátorban átöltözött, haját pedig hátrafogta. Valószínőleg így nem fogják felismerni, igaz, ı amúgy is vigyázott arra, hogy ne éljen olyan, aki látta az arcát, de az elıvigyázatosság még sosem ártott. 30

Megvette az útra szükséges elemózsiát, s miután elégedetten nyugtázta, még kellı aranya maradt, hogy ne legyen gondja a pénzre, gyalog indult el nyugat felé. Nyolc nap alatt elérte Kunót, ez volt az út legveszélyesebb szakasza: átcsusszanni a Texek éberségén. Erre az egyetlen reményteljes szakasz az Alkony Erdeje volt, ahol még a Rend ıreinek ébersége is aludt, és aki már annyiszor megtette odavissza az utat, mint ı, annak ez már gyerekjátéknak számított. Végül újabb négy nap után elérkezett Wordensba. Itt végre megnyugodhatott, ráfért a pihenés. Az Erıdben már várták a társai, de Rank igazából magányos farkas volt. Néha-néha elbeszélgetett ugyan velük, hogy mégse érezze magát egyedül, de akkor még élt a fekete elf. Most felment a szobájába, és végigfeküdt az ágyon, a beszámolóval majd csak holnap kell jelentkeznie a felettesénél, addig lazíthat. Fáradt volt a sok gyaloglástól, és majdnem elaludt. Hirtelen enyhe bizsergést érzett a mellkasán, s akaratlanul is emlékek tömkelege szállta meg: egy élet emlékei. Visszagondolt a kezdetekre. Fent északon született, ahol hófarkasok portyáztak a hegyek évszázados fenyıi közt. Apja még abban az évben meghalt, s anyja is csak három éves koráig volt vele, utána ıt is elragadta a halál. Ettıl kezdve az Északi Hegyek hatalmas fái közt nevelkedett nevelıapja társaságában. Tulajdonképpen a nevelıapa nem is megfelelı fogalom, hiszen egy feketesárkány volt az, aki tizennyolc éves koráig gondoskodott róla. Garagoknak hívták. Sokat tanult tıle ısi civilizációkról, szörnyekrıl, az istenek harcairól, s a feketesárkányok népérıl. Arról a néprıl, amelyet kiirtottak az emberek; és Garagok a feketesárkányok utolsó példánya. İ adta neki a nevét is; Gre’ang Rank. A feketesárkányok ısi nyelvén annyit tett, Szabad Lélek. A nagy tudású sárkány még sok mindenre másra is megtanította a történelem mellett; számtanra, az írás-olvasás mővelésére, a természet tiszteletére, s az abban való túlélésre, idegen és ısi nyelvekre, na és persze a két varázslatára. Csak arra nem, hogyan lehet élni az em-

31

berek világában. S erre meg is volt az oka. Az emberek győlölik a sárkányokat, és ha meglátnak egyet is, azonnal el akarják pusztítani. Éppen ezért Garagok nemigen járt az emberek világában, csak az ısi legendákból tudott következtetni az életmódjukra. Mindenesetre Rank a sárkánynak köszönheti, hogy erıs és kitartó lett. Annakidején igen szigorú volt vele a feketesárkány, és Ranknak még ma is eszébe jutottak azok a régi játékok, amiket kölyökként őzött réges-rég a barlangokban. Tizennyolc éves korában unta meg barlangi otthonát, s elindult, hogy felfedezze magának a nagyvilágot. De nem a kalandvágy vagy az ismeretlen csábította el, hanem az a valami, ami most is enyhén bizsergette a mellkasát. Ez pedig egy félbetört medál volt, egy értéktelennek tőnı vacak, ami egy fél sárkányfejet ábrázolt s ami gyermekkora óta mindig a nyakában függött egy bırszíjon. Ez volt az ifjú famulusa, habár csak egy tárgy volt. Ez volt az, ami tizennyolc éves kora óta mindig a legváratlanabb idıkben jelezte, hogy tovább kell lépnie, menni és kutatni a titkot, ami a medál másik felében rejtızik, mert valami megmagyarázhatatlan ok miatt az ifjú tudta, érezte, hogy létezik valahol az a másik fél. Húszéves koráig bolyongott erre-arra, sok tapasztalatot szerzett, és néhány igaz barátot. Ott volt például sir Wohdo, az elsı mestere, aki nélkül soha nem élte volna túl a kibodoni háborút amibe gyerekfejjel csöppent. Vagy Krandagron, az északi barbár, akit csak Drannak hívott. İ volt az elsı, igazi barátja, akitıl talán még többet tanult, mint mesterétıl. Na és persze az öreg, de lelkiekben mindig fiatal varázsló, Tort. Rengeteg fegyveres harcban vett részt velük, s azokkal is, akiknek a nevüket már rég elfelejtette. De az élete akkor siklott ki, amikor Krandagron meghalt. Ifjú volt, s a barbár jelentette neki az erıt, ı volt a példaképe, olyan nagy és hatalmas harcos akart lenni, mint ı. A barbár kisujjában volt a fegyverforgatás, a túlélés. Soha senki nem tudta megsebezni. De ahogy a régi mondás tartja, mindig jönnek jobbak, s Dran életében is eljött a jobb. Rank azóta sem tudta feldolgozni példaképe halálát. Szinte apjá-

32

nak tekintette. Miután meghalt, megfogadta, hogy minden rendhitő emberen bosszút áll. Igaz, jómaga is a rend oldalán harcolt akkor, de be kellett látnia, Tenmore nem törıdik híveivel, mert ha egy picit is szemmel kísérte volna az eseményeket, akkor nem hagyja, hogy a barbár meghaljon. Kifújta a levegıt a tüdejébıl. Az emlékek újra felszakították a behegedt sebeket a szívén, s erıs érzelmeket keltettek a harcosban. Dühösen kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Nem szerette, ha elérzékenyül. Nem harcoshoz méltó. Nos, ekkor tett fogadalmat, s fogadta meg egy csuhás térítı pap tanácsát, és ekkor állt be a Káosz oldalára harcolni. Ott volt a Káosz és a Rend hatalmas harcánál, amikor a Káosz betört Faghamába. Büszkén vonult a Rend hívei ellen. Ebben a csatában ismerte meg Traxont, akivel késıbb vértestvéri fogadalmat kötött. Sok kalandon verekedtek át magukat, s amerre jártak, aratott a halál. Viszont most már ı is halott. Megint csak egyedül maradt. Azért furcsa. Amióta elindult otthonról tizennyolc évesen, mindig csak ölt, s azóta már betöltötte a huszonegyedik születésnapját is, és még mindig életben van. Miért? Kiemelkedı képességeivel és cselekedetekkel bizonyított tehetségével elérte, hogy a legjobb húsz tanítvány közé kerüljön itt a Káoszerıdben. Külön mester foglalkozott vele, amikor nem küldetést teljesített. İt Colmer Afdaynak hívták, aki maga is tudta, hogy húsz tanítványa közül Rank a legtehetségesebb, de egyben a legfegyelmezetlenebb is. És ez aggasztotta. Rank hiába tehetséges, ha nem tartja be a szabályokat – azt a keveset, ami még itt a Káosz oldalán is léteztek. Rank tudta ezt, de nem volt képes megváltozni. Ahogy a neve is mutatott rá, a szabadság szeretete minden mást legyızött nála, kivéve azt az enyhe bizsergést, amit a medál keltett, s azt a titokzatos valamit, amit a medálja a bizsergés által sugallt neki.

33

2. NYOMON Part délután összekészítette a felszerelését. Lova, Sárkány már most úgy nézett ki, akár egy málhás öszvér, és nem mint egy délceg paripa. Azonban akár tetszik Woyassnak, akár nem, a mai napot meg Senotban tölti, határozta el a fejvadász. Éppen aludni készült, amikor zörgettek az ajtaján. Morcosan tápászkodott fel. Bárki legyen is, elküldi melegebb éghajlatra, ám az óvatosságról most sem feledkezve meg, pallosával lépett az ajtó mellé. – Ki az? Nem kapott választ, csak a kopogást hallotta ismét. – Ha nem mondja meg, menjen el! Újabb kopogás. Part megelégelte; majd’ ellátja a baját annak, aki szórakozik vele. Kezében a pallossal feltépte az ajtót. Egy csuhás alak állt az ajtó elıtt szótlanul. Part mégis azonnal leengedte a fegyvert, felismerte az alakot. Ez az illat, ez a bizsergés a szíve körül. – Jess, mit keresel itt? A lány hátrahajtotta a csuklyát és kedvese szemébe nézett. Mögötte egy hintı várakozott, mely a lány egyetlen intésére elhajtott. Jessica pedig belépett, becsukta maga mögött az ajtót és megoldotta a csuha felsı részét, minek következtében az leesett a földre, s a lány ott állt egy lenge fátyolruhában, kibontott, hullámos hajával. Part kezébıl kiesett a pallos. Nem érdekelte, hogyan vagy miképp jutott a lány erre az elhatározásra, hogyan szökött el a palotából. Kívánta ıt. Ajkát a lány ajkára tapasztotta, lehunyta a szemét, s rázuhantak rongyos ágyára. Kora hajnalban ébredt, az ágyon ott feküdt kedvese. Nem akarta felébreszteni, az csak még fájdalmasabbá tette volna a búcsúzkodást. Ez a röpke egy hónap most már igazán hamar elszáll, s tudta, a lány teljes szívébıl szereti. Ez most már biztos. Egész éjjel szeretkeztek, s csupán az elmúlt pár órát aludta át, mégis frissen és pihenten ébredt. 34

Még most is érezte a lány izzó testét, puha bırét, forró leheletét. Talán minden éjjel és nappal így lesz, ha most elvégzi ezt a munkát. Búcsúzóul csókot nyomott az alvó lány ajkára, s ı átfordult a másik oldalára. Part ezek után magához vette fegyvereit kiment a lovához, megpaskolta hőséges állata nyakát, majd egy ugrással a hátán termett, és kilovagolt a városból. Elsınek Velendbe igyekezett. Tudta, ha siet, estére ott lehet. Hátra sem nézett, a táj olyan gyors iramban suhant el mellette, mint ezelıtt még sohasem. Velend egy kis poros falucska, alig háromszáz lakossal, de még így is viszonylag nagynak számított a többi Senot és Gavant közt található településhez képest. Part nem tudta, hol keresse Gre’angot, de abban biztos volt, ha csak egy apró nyomot is talál, már nyeregben érezheti magát. Nyomkeresésre pedig legalkalmasabb hely maga a falu, melyet a gazfickó majdnem felgyújtott. Az út nem hordott magában veszedelmet, Fınpuszta nem az a hely, ahol úton-útszélen haramiák lesnek a gyanútlan utazóra. Itt általában rend uralkodik, csupán Gre’ang feltőnési vágya tette mozgalmassá az utóbbi hónapokat. De már nem sokáig, mosolyodott el Part. A kellemes, hősítı szél az arcába fújt, csökkentette a meleget, mely jelezte, nemsokára itt a nyár.

Ahogy gondolta, alkonyatra megérkezett a faluba. Igaz, a lova elfáradt, de ez nem csoda. Több mint nyolcvan kilométert tettek meg egyvégtében, s csak egyszer álltak meg pihenni. Part hozzászokott a lovagláshoz, de ezúttal az ı ülepét is feltörte a nyereg. Ezen az estén már semmit sem csinált. Ötven aranyat hozott magával – még azután felváltott egy centumot, hogy elhagyta a kormányzói várat –, a többit otthon elrakta a háza titkos rekeszébe. Egy aranyból kivett egy szobát a falu egyetlen fogadójában. Ebbıl az egyetlen érmébıl még futotta vacsorára és arra is, hogy valaki a lovának is gondját viselje.

35

A kocsmárosnak elárulta a nevét, és azt is, milyen ügyben jár. A pirospozsgás fickónak rögtön mosolyra húzódott a szája, amikor megtudta, hogy a leghíresebb fejvadász szállt meg nála. Az este hamar eltelt. Part arra ébredt, hogy a fogadó emeletének ablakai alatt nagy zsivaj támadt, s a fogadós épp akkor kopogtatott az ajtaján. Ásított párat, majd kiugrott ágyából, felcsatolta hátára pallosát, és kinyitotta az ajtót. – Mi ez a zsivaj? – kérdezte álmatagon. – Engedelmével összehívtam azon falubelieket, akik tudnak némi információval szolgálni arról a gyújtogatóról, aki húsz napja járt itt. – Jól van. Gyerünk le, nézzük, meg mit tudnak. Kint, a fogadó elıtt harminc-negyven ember verıdött össze. Idısek, fiatalok, nık, férfiak, gyerekek, bárki, aki úgy vélte, tud valamilyen segítséget nyújtani a gyújtogatóval kapcsolatban. Amikor Part megjelent, a zsivaj alábbhagyott, mintha mindenki megdöbbent volna azon, milyen fiatal a híres fejvadász. Part felemelte a kezét, mintha csitítani akarná a már halkuló tömeget. – Elıször is, mindenkinek szép jó napot kívánok! Másodszor pedig, jobb lesz, ha megbarátkoznak a gondolattal, én vagyok Part Scalard. Idén leszek huszonnégy éves, de biztosíthatom önöket, hogy rendelkezem a kellı tapasztalattal... különben nem én lennék a legjobb fejvadász széles Agha tartományban. Szavait kisebb nevetéshullám kísérte, úgy látszik, hamar elnyerte a falusiak bizalmát. Folytatta: – Mindenekelıtt tudniuk kell, hogy az én áldozataim eddig még mind meghaltak, ezzel a karddal vágtam le a fejüket. – Itt elıhúzta a pallost, és a földbe szúrta. Ekkorra már senki sem szólalt meg, mindenki azt figyelte, mit mond a fejvadász. – Így lesz ez azzal a gyújtogatóval is! Van neve... Gre’ang Ranknak hívják. Káoszhitő, fanatikus harcos. Ez a gyújtogatás csak

36

egy a számtalan égbekiáltó bőne közül! Veszélyes fickó! Nagyon veszélyes! Ám én elkapom, és megölöm. Bosszút állok Velendért, felgyújtott házaiért és lemészárolt lakosaiért! A tömeg egy emberként kiáltott fel, még olyan is akadt, aki szalmakalapját feldobta a levegıbe. Part mosolyogva nézte az embereket, a bizalmukat már megszerezte, s ez a legfontosabb, most már rátérhet a káoszhitő leírására. – Nos, jóemberek, hogy nézett ki a fickó? Kezdjük talán a hajával. – Hosszú, vállig érı bozontja volt! – kiáltotta az egyik férfi, valahonnan középrıl. – Dehogyis! Kopaszra nyírták, tar fejő! – tromfolt egy nı, akinek karján ott ült gyermeke. – Varkocsban lógott, mint észak barbárainak! – mutogatott botjával egy öreg, akit hárman is támogattak, nehogy a heves mozdulattól elessen. – Kontyba kötötte! – Lófarkas! – Rövidre nyírta! Part neheztelıen nézett a fogadósra, aki elnézést kérı tekintettel visszament az épületbe ellátni egyéb teendıit. – Jól van, jól! Nézzük inkább a szemét. Milyen színő volt a szeme? Ám az eredmény hasonló volt az elızıhöz, mindenki egyszerre akart beszélni, s Part alig hallott meg egy-két szót. – Szürke! – Zöld, mint a macskáké! – Sárga, hiúzszem! – Vörös, akár a pokol tüze! – Maga a sátán tekintett ki belılük! – Állj, állj! – próbálta csendesíteni az embereket Part, de senki nem figyelt rá, az emberek már egymással vitatkoztak, vajon, hogyan is nézett ki az idegen. A fejvadász teleszívta tüdejét, és akkorát kiáltott, amekkorái csak bírt! – CSÖNDET!

37

Miután az emberek nagy nehezen elhallgattak, elıvette a pergament, amire Gre’ang képe volt firkantva. Part ezek után el nem tudta képzelni, hogyan igazodott el a rajzoló. Amikor megkérdezte a parasztokat, hogyan is nézett ki a gyújtogató, csak a kép hitelességét akarta igazolni. Eddig ez volt az egyetlen valamirevaló kiindulópont, most meg kiderül, hogy ez is használhatatlan. Azért, csak kitekerte a hártyát, és megmutatta a falusiaknak. – Így nézett ki!? – Pontosan így! – vágták rá néhányan, azonban a többség csak rázta a fejét. – Nem. Dehogyis! Part sóhajtva tette el a tekercset. – Beszéljünk nyíltan. Van itt egyáltalán valaki, aki szemtılszembe találkozott Gre’anggal? Erre a tömeg halkan morgolódva oszlani kezdett. Végül hárman maradtak: egy hatéves kislány, egy Parttal szinte egyidıs ifjú és egy féllábú öregember, aki mankójára támaszkodva türelmesen várakozott. Part kezdett elbizonytalanodni. – Maguk... látták? Azok némán bólogattak. – És olyan volt, mint a rajzon? – Igen – felelte az öreg, aki kinevezte magát a hármójuk szószólójának. – Hála az égnek! – mondta félig vidáman, félig megkönnyebbülve a fejvadász, és eltette pallosát. – Megnézném a gyújtogatás helyszínét, oda tudnak vezetni? – Persze – szólt most a fiú, és a falu déli vége felé mutatott. – Arra lesz. Miközben mentek, Part megkérdezte tılük, hol találkoztak Gre’anggal. – Az enyém volt az egyik ház! – kezdte az öreg. – Meg akartam védeni a vagyonomat... azóta vagyok féllábú. A lányom meghalt, csakúgy, mint a feleségem. Megölte ez a... – Az öreg szemébıl pár könnycsepp hullt alá. – Ez az utolsó féreg! Amikor a kardja keresz-

38

tülvágta a combom, megláttam a csuklya alatt az arcát. Azután elájultam. De soha, míg élek nem fogom elfelejteni azt az arcot. Most az ifjú kezdett bele mondókájába. – Amikor a tőz már akkora volt, hogy az emberek felébredtek rá, és kiszaladtak oltani, én is így tettem. Alighogy kiértem az udvarra, egy alakot láttam berohanni a házunkba, égı fáklyával. Visszarohantam, de már csak a kishúgomat tudtam kimenteni a lángok közül. A szüleim... bennégtek. A fickó épp a húgom fölé hajolt, amikor valamiért a vállára tettem a kezem. Hátranézett. És akkor megláttam azt a győlölettıl izzó szempárt. Hátrahıköltem félelmemben, ez mentette meg az életemet. A fickó aztán kiugrott az ablakon át a szabadba, s elfutott. Gondolom, rájött, hogy az egész faluval ı sem bírna. Part lehajolt a mellettük lépkedı, szakadt ruhás kislányhoz, és a karjára ültette. Helyes kislány volt, lenszıke haját copfba kötötték. – Te vagy a húga ennek a fiúnak? És te láttad az arcát a gonosz embernek, ugye? A kislány nem szólt semmit. – Hármójuk közül ı láthatta leginkább – fordult az öreg és a fiú felé Part. – Mit akart tıled, nem tudod? – próbálta megtudni a kislánytól. – Nyilvánvaló, meg akarta erıszakolni az az állat. Lolli azóta nem beszél – szólt közbe a fiú. – De így nézett ki. Igaz, Lolli? – kérdezte a fejvadász, és újra elıvette a képet. A kislány bólogatott párat, majd fejét a fejvadász vállába fúrta. Part eltette a képet – Most már nincs semmi baj. Elkapom azt a szemetet. – De hogyan akarja csinálni? Azt se láttuk, merre ment. Teljesen vaktában tapogatózhat – mondta az öreg. – Fejvadász vagyok, ami maga számára érdektelennek tőnhet, az nekem nyom. Nyom, amibıl kiolvasom még azt is, hogy miért cselekedte mindezt. Például itt az elsı. Velend déli részét gyújtotta fel. Hány ház is károsult? – Négy porig égett, hét pedig súlyosan megrongálódott, köztük az

39

én házam is – közölte a fiú tényszerően. – Ez azt jelenti, hogy a fickó kezdı lehet... vagy megzavarták. Ha én gyújtanék fel egy falut, a legbelsı házakat égetném fel, nem a falu szélét. Valami megzavarta az ügyködését. És az, hogy a déli részt gyújtotta fel, azt bizonyítja, hogy dél felıl jött. Mi zavarhatta meg, nem tudják? – Talán a faluırség! – mondta a fiú, mint akinek hirtelen az eszébe jut valami. – A faluırség észrevette, kikergette a faluból vagy kétszáz méterre, és majdnem végeztek vele, míg mi a tüzet oltottuk, de aztán... – Rajtavesztettek – fejezte be a mondatot Part. – Hány fıbıl állt az ırség? – Egy káplárból és három közkatonából. Évek óta ırizték a falu békéjét. – Négy képzett katonát gyızött le, és mire odaértek, eltőnt a sötétben. – Így van – bólogatott az öreg. – Bár az kétségtelen, hogy minden nyomot összetapostak húsz nap alatt, esetleg mégis találok valamit. Ez az? – mutatott az elıttük lévı égett, fekete földre. Pár elszenesedett fadarab még mindig jelezte az egykori ház helyét. A sérült házakon látszott, hogy már elkezdték a javításukat. – Elnézést, hogy elkezdtük a munkákat, de már nem is reméltük, hogy eljönnek kivizsgálni az ügyet. Egy hete itt járt pár katona meg egy festı, neki diktáltuk le a gyújtogató képét. És most maga. Ha tudtuk volna, akkor... – Felesleges mentegetıznie, bátyám! Így alakult, nem lehet megváltoztatni a dolgot. Hajaj, hol voltam én még húsz napja! Fenn, messze északon. Vajon elhinné bárki is, hogy káoszlényekkel csatáztam? Körülnézett, és vizsgálni kezdte a hamut az égett fadarabokat mindent, amit csak tudott. Letérdelt a homokba, ujjai közt szétmorzsolta az ott lévı perjéket még meg is szagolta. Majd’ tíz perces

40

vizsgálódás után fejcsóválva állt fel. – Semmi, ugye? – kérdezte az öreg. – Azon kívül, hogy fáklyával gyújtotta fel a házat semmi. De ez bizonyítja, hogy nem varázsló. Ez pedig könnyebbé teszi a dolgot. Reméltem, hogy találok valami apró tárgyat amit elveszthetett a nagy sietség közben, de úgy látszik, semmit nem hagyott el. Megmondtam: profi, csak megzavarták. – Ekkor hirtelen eszébe jutott valami. – Hol temették el az ıröket? – Ahol mindenki mást is. A temetıben – felelte az öreg segítıkészen. Part pattintott ujjaival. – Menjünk oda! Mivel a falu nem volt nagy, tíz perc alatt odaértek a temetıhöz. Néhány ember nézett utánuk, talán irigykedve, hogy nem ık segíthetik a fejvadászt, vagy éppen azon gondolkodva, mi lesz Scalard lépése, amivel a gyújtogatóhoz közelebb juthat. Part megkérte segítıit hogy vezessék az ırök sírjaihoz, a parasztok nem érdekelték. Ha úgy van, ahogy a fiú mondta, akkor az ırök találkoztak utoljára, Gre’anggal. Egészen a falutól kétszáz méterre üldözték, ott lelték halálukat. Három fejfára vésték a faluır szót. Mindegyiken ott volt a név is, s az, hogy mettıl meddig élt. Partnak feltőnt, hogy csak három halmot lát. – Hol a negyedik? Az öreg gyorsan választ adott. – İ a szemünk láttára égett szét. Hiába vertük takarókkal és locsoltuk rá a vizet vödörszám, meghalt és még a csontjai is porrá váltak. Hamvait egy urnába tettük, amit lepecsételtünk, és a templomba vittük. Az új pap így látta jónak. – Új pap? – visszhangozta Part. – Mi lett a régivel? – Eltőnt. Nem tudjuk, mi lett vele. Lehet, hogy ıt is elégette az a szörnyeteg! Part hümmögött.

41

– Mindegy – mondta végül. – Azt akarom, hogy mire visszajövök... számításaim szerint ez holnap este felé lesz... szóval holnap estére ássák ki ezt a három hullát és vigyék a templomba! – Mégis miért? – hőlt el az öreg. – Az maradjon az én titkom. De annyit elárulhatok, hogy nagyon nehéz úgy nyomot keresni, hogy a tettes húsz napja elhagyta a helyszínt, s a kedves lakosság minden nyomot eltüntetett és összetaposott. Még kimegyek oda, ahol ezt a négy szerencsétlent legyızte a káoszhitő, de sejtésem szerint ott se találok többet. Maga meg szerezzen pár markos embert. Itt a fizetségük a fáradtságos munkáért. Osszak el tisztességesen! – Azzal egy aranyat nyomott az öreg markába. Ezután a fiú vezetésével kiment a csata helyszínéhez. A nyomokat teljesen széttaposva találta, ráadásul kiderült hogy az elmúlt héten háromszor is esett az esı. Félóra után visszament a fogadóba, meghagyta a fogadósnak, hogy tartsa fenn a szobáját, mert hamarosan visszatér, azután felpattant a nyeregbe, s legalább olyan gyorsan indult vissza Senotba, mint amilyen gyorsan Velendbe vágtatott. Itt csak Sarand atya segíthet lévén ı az egyetlen, aki a vendelvenesek2 közül szóba állt vele. S aki nem csak megtévesztésbıl őzte a purgálást. Ha siet, holnap estére itt lehet az atyával. Késı este ért a városba, s így ki kellett fizetnie a késedelmi egy aranyat a kapupénz mellé. Ám a vendelvenes papok dühéhez képest – amiért ilyentájt meri zargatni Sarand atyát – ez semminek tőnt. – Még hogy ébresszem fel a szentatyát!? – akadékoskodott a templom mellékajtajában egy ministráns fiú. 2

A vendelven a legnagyobb elterjedt, törvénytudó vallás ezen a földrészen. Legfıbb istenüknek, a Rend fıistenét: Tenmorét tartják. Tulajdonképpen Faghamát államvallásnak is lehetne tekinteni, hiszen jószerivel egyéb rend-hitő vallás nem igen vetette meg a lábát az országban. A vendelvenes papok némelyike szakavatott purgáló és nekromanta is egyben. A halottak feltámasztását a rend nem ellenzi.

42

– Mond neki, hogy Scalard van itt, és nagyon fontos. Meglásd, rögvest felkel. – De... – Indulj, mielıtt megharagszom! – mordult rá a fiúra Part, hiszen ı is fáradt volt már. A fiú elsietett az atyához. Sarand atya pár perccel késıbb megjelent az ajtóban. – Van fogalmad, fiam, hány óra van? – kérdezte neheztelıen, s még a vendelvenesek szent körét is csaknem elfelejtette maga elé rajzolni. – Nincs idı most erre, atyám, azonnal el kell jönnie Velendbe! Most rögtön indulunk, majd ott alszik. – Mi? Hogy? – Egyedül maga segíthet! Fel kell támasztania pár halottat, hogy kikérdezhessem ıket, és ha jók az értesüléseim, maga az egyetlen a városban, aki képes erre. Az öreg pap rögtön alábbhagyott mérgelıdésével, és komoran bólintott. – Igen, képes vagyok. – Akkor jöjjön gyorsan! Jusson eszébe, hogy bár nem vagyok hívı, mégis gazdagon szoktam adakozni. – Segítek – mondta lassan az öreg pap. – De nehogy azt hidd, hogy az adományaid miatt, hanem mert Lew Noy a közös barátunk. Mindjárt jövök, várj itt türelemmel. – Azzal visszasietett a templomba, majd tíz perc múlva megjelent díszes papi ruhában. Tar fejét eltakarta a magas süveg, kezében hosszú, aranyvégő botot tartott. Övérıl füstölık és egyéb papi szertartásoknál használatos tárgyak függtek alá. – Indulhatunk, de sebesen ám, ha már felébredtem. A parasztok figyelmesen bámulták a papot, amint egy számukra érthetetlen nyelven mormolta el a halott lelkét a túlvilágról visszarántó mondókát, majd aranyvégő botját a félig már oszladozó, tömjénfüstben úszó hulla mellkasába szúrta. Part mindezt tisztes távolról figyelte, mert egyrészt utálta a tömjén 43

orrfacsaró bőzét, másrészt az immár huszonegy napos tetembıl áradó szag sem volt valami kellemes. Sarand atya is csak azután kezdett a mővelethez, miután behelyezte orrlikaiba azokat a labdacsokat, melyeken át nem érzıdik a visszataszító hullaszag. Egész hajnalban és egész nap lovagoltak, késı délutánra értek a faluba, és az atya rögtön hozzá akart fogni a szertartáshoz, mert bár Parthoz hasonlóan ı is rettenetesen fáradt volt, gyorsan akart végezni a feladatával, hogy utána a fogadó lefoglalt szobájában kipihenhesse magát. A parasztok egy része elment haza, miután megtudta, mi készül a templomban, ám vagy tucatnyian továbbra is maradtak. A hulla teste megrándult, ahogy Tenmore ereje beléhatolt az aranyvégő boton keresztül, melyet a Rend istenének felszentelt papja döfött bele az imént. Az ır felegyenesedett, és kinyitotta szemét. Sarand atya Part felé intett. – Most öt percen át beszélhetsz vele. Sietned kell, mert többször nem tudom a lelkét visszahozni! Part máris elıvette a pergament, és a képet odatartotta a halott arca elé. – Ezzel az emberrel harcoltál huszonegy nappal ezelıtt? Hosszú szünet után érkezett a mélytónusú válasz. – Ez... nem ember! – Micsoda? – Csak... azért tudott megölni, mert láthatatlanná lett. Mire észbe kaphattunk volna, Yoram már meg is halt. Aztán még a saját szememmel láttam, miközben már haldokoltam, hogy Pirscet elborítja lángcsóvákkal, melyek a tenyerébıl törnek elı. Pirsc üvöltve hanyatlott a földre, a gyilkos pedig elfutott. – Te hányadiknak haltál meg? – Úgy vélem, utoljára, mivel halálos sebet kaptam, de még hoszszan szenvedtem elıtte... – Szóval így nézett ki a fickó? – Igen – válaszolta nagy sokára a halott. – Milyen ruhát viselt magán? A parasztok szerint valami rongyot.

44

– Nem rongyot, hanem csuhát, sötét kámzsával. És egy fényes bárddal küzdött. – Siess, Scalard, már csak két perc! – biztatta a pap. A halott rendkívül vontatottan beszélt. – Jó harcos és varázsló, nehéz dolgod lesz vele. – Azt mondd meg, láttad-e, merre futott el? – Iiiigen – nyögte a szokottnál is vontatottabban. – Gyorsan! – sürgette a pap. – A lelke már félúton van a túlvilágra! Part nem is figyelt rá, ha tudja, merre indult Gre’ang, nyert ügye van. – Na és merre? Csak hosszú csönd után szólalt meg a halott katona. – Nyugat, délnyugat felé, a Killion-hegy irányába... A test visszahanyatlott a földre, és nem mozdult többet. – Vége! – mondta a pap a halott fölött, és annak arca fölé lerajzolta a levegıbe a szent kört. – Temessék el! – Nem lehetne még egyszer... – kezdte volna a fejvadász, de a pap leintette. – Mondtam, csupán egyszer lehet. Örülj inkább, hogy egyáltalán sikerült! Így is csak egy hajszálon múlott, hogy vissza tudtam hívni a lelkét. Nem több hetes hullákkal szoktam gyakorolni, az ideális eset nem öregebb hét napnál. – Jól van, és a többieket? – És melyiket ajánlanád? Amelyiknek kivágták a szívét, vagy azt, akit lefejeztek, esetleg amelyik porrá hamvadt? Temessék el a többit is! – szólt oda az atya a bámészkodó parasztoknak. – Szerintem te is éppen olyan jól tudod, mint én, hogy csak ép holttestet lehet feltámasztani úgy, hogy a mentális aura sértetlen maradjon. Olyat, akinek kivágták az agyát, a szívét, a nyelvét, szétroncsolták a beszédképzés szerveit, levágták a fejét vagy elégették a testét, nem. Érted, amit mondok? Persze, nem vagy te ostoba! És mint volt szerencséd észrevenni, a négy közül három alkalmatlan az idézésre. Inkább örülnél, hogy a negyediket csak hasba szúrták. Gyerünk aludni.

45

Azzal kimentek a templomból, és a fogadó felé indultak. – Különben is – folytatta zsémbelıdı stílusában a pap – megtudtad, hogy tényleg így néz ki az ellenfél, hogy varázsló, nem pedig csak egy egyszerő harcos. És hogy a Killion-hegy felé futott. Na és melyik település található arrafelé? Part habozás nélkül vágta rá. – Gavant! – Helyes! Úgyhogy te holnap elmégy Gavantba, én meg vissza Senotba. És ne feledd! Nélkülem még mindig a sötétben tapogatóznál. Jó éjt! – A pap felballagott a szobájába, és magára zárta az ajtót, majd Part is így tett; ráfért az alvás. Másnap korán reggel kelt. Kifizette a szobák árát, s máris indult Gavantba. Negyedik napja volt, hogy Woyass behívatta magához, és a nyakába varrta ezt a megkésett feladatot. Mivel Velend Gavanttól alig ötven kilométerre épült, Part idınként pihenıket engedélyezett Sárkánynak. Késı délelıtt érkezett a városba. Igaz, soha nem járt még itt, de nem ijedt meg, az új sosem riasztotta. Elég volt neki annyi is, amennyit felületesen tudott a városról. Az egész egy hatalmas piac. Vásárok és árusok lakhelye. Amikor odaért, kifizette a kapupénzt, majd lépésre fogva Sárkányt, belovagolt a városba. Vajon hová menne, ha ı lenne Gre’ang Rank, és épp felgyújtott volna egy falut? Kocsmába. Talán, de valószínőleg igyekezne eltőnni a környékrıl, s Gavant túlságosan is közel van Velendhez, hogy teljesen gyanún felül álljon. Nem. İ a piacra menne, felszerelkezne és bevetné magát, talán még a sivatagba is. Vagy elbújna Fınpusztán, vagy haza menne, a Káosz földjére. Nem is olyan rossz ötlet. Irány a piac! Ám amikor odaért, bizony erısen vakarta a tarkóját, száznál is több sátor és bódé préselıdött szorosan egymáshoz, emellett elbújhatott a senoti piac. Miután talált valakit, aki kellı fizetség ellenében gondoskodott a 46

lováról, befurakodott az emberáradatba, és egy-két gyanúsabb kinézető alaknak felmutatta a rajzot. Nem azt figyelte, mit mondanak, hanem a szemüket. Az jobban elárulja, mit gondolnak, mint a hazug szájuk. Aztán a harmincadik, vagy talán a negyvenedik árus szeme kitágult, szája sarka megrezdült, de persze azt mondta: – Még soha életemben nem láttam! Part bólintva megköszönte a hasznos információt, és elindult egy fogadóba. Megvan az embere, nincs több dolga. Elhatározta, hogy majd holnap kivallatja a fickót, és segítségül hívja a városırséget. Nem szeretett más városban a saját szakállára dolgozni, legalábbis nem mindig, és különben is négy napja mást sem csinál, mint lovagol és lovagol. Megérdemli az alvást. A fogadó ára itt két aranyat kóstált, de mivel bıven volt pénze, nem bánta. Kényelmes, puha ágy fogadta, meleg vacsora, sıt még fürdı is. Kilenckor feküdt le, de már hatkor talpon volt. Elsı útja az ırkapitányságra vezetett. Igaz, kissé nehezen jutott be, de ennyit már igazán kibírt. Félórai várakozás után végre beszélhetett a kapitánnyal. Az íróasztal mögött ülı alak értelmes, okos embernek látszott, akit nem a kardja hajt elıre, hanem megfontoltan cselekszik. Part remélte, hogy segíteni fogják munkáját, és nem akadályozni. Járt már olyan helyeken, ahol utálkozva jegyezték meg, hogy ı egy élısködı, aki nem érdemli meg a kitüntetı címét. Máshol egyenesen kidobták, mint legutóbb, amikor Flank O’Donell után kutatott. – Szóval azt akarja, hogy adjak maga mellé két embert, aki segít kikérdezni ezt az árust? – Pontosan. Délre végeznénk. – És megtudhatnám mi szükség erre? Gyanús és ezzel kész? Part elıvette a pergament, és a fejvadászi okmányát. – Nézze meg alaposan kapitány úr mind a két iratot! A fejvadász engedély az enyém. Nevem Part Scalard, és Agha legjobb fejvadásza vagyok. Remélem, számíthatok a segítségére. És most nézze meg jól ezt az arcot! Emberek százainak halála szárad a lelkén, férfiaké, öre-

47

geké, betegeké, asszonyoké, lányoké és gyerekeké. Csak a legutóbbi elvetemült tetténél, huszonhét embert ölt meg hidegvérrel. A legelvetemültebb gyilkos, akivel valaha is csak dolgom volt. És erısen feltételezem, hogy az az árus tud valamit róla. Nos, segít nekem? A kapitány miután átnézte az iratokat, válaszolt. – Ez nem is lehet kérdés. Csak arra kérem, ameddig az árussal lesz elfoglalva, addig hagyja itt ezt a rajzot, le szeretném másoltatni az embereimnek, és kiszögezni a város valamennyi pontjára, hogyha véletlenül visszatérne, elkaphassuk. – Természetesen, kapitány úr! Ez remek ötlet. – Örülök, hogy tudok segíteni. – Majd hátraszólt a mögötte álló két katonának. – Közlegény! Káplár! Menjenek Scalard úrral a vásárra! Mindenben engedelmeskedjenek neki! Uram, minden jót! – Még egyszer köszönöm a megértését – állt fel Part, miután eltette fejvadász engedélyét, és kezet rázott a kapitánnyal. Ezután nyomában a káplárral és a közkatonával visszament a vásárra, s megkeresték a gyanús képő kereskedıt. Az amikor meglátta a katonákat, máris kereket akart oldani, ám Partot nem tudta lehagyni. Nemcsak azért, mert a fejvadász sokkal gyorsabb volt, mint a kurtalábú kufár, hanem azért is, mert hajtotta a düh, hogy ártatlanok is meghaltak Gre’ang miatt. Valósággal szárnyakat adott a tudat, hogyha elkapja ezt az embert, akkor közelebb juttathat ahhoz a gyerekgyilkoshoz. Néhány forduló után elkapta az árust, és addig tartotta, míg a két városır odaért, és segített lefogni a gyanús fickót. Ezután bevonszolták egy sikátorba, s Part máris neki szegezte a kérdést: – Te tegnap felismerted a képrıl Gre’angot. Miért véded?! – Nem mondok semmit... – nyögte az árus. – Idefigyelj, fütyülök a boltodra, a kétes üzelmeidre, még ha rabszolgákkal kereskednél, jelen pillanatban az sem érdekelne. Ha segítesz, mehetsz vissza az alantas dolgaidhoz, és továbbra is becsaphatod a gyanútlan vevıket. Kapsz öt másodpercet, hogy dönts. Egy... A kufár riadtan tekingetett jobbra-balra, nem jöhetett segítség, mert a két katona takarta a kijáratot, a sikátor pedig zsákutcában vég-

48

zıdött. – Kettı... három... négy... – számolt vészjóslóan Part, és sokatmondóan kihúzta a pallosát, hogy a napfény megcsillanhasson a borotvaéles pengén. – Figyeljen! Nem is ismerem, csak néha nálam szokott vásárolni. Amikor felmutatta a képét, úgy gondoltam, valami gonosz dolgot mővelt, ha körözik. Nem szerettem volna, ha az én üzletemnek is baja esik! – mentegetızött a piszkos ruhás boltos. – Mit vett magától? – A szokásos dolgokat; vértet, ruhát, élelmet, kardot. Szinte mindenki ezt vásárolja tılem, ha messzire megy... – Messzire? – gondolkozott el Part. De nem elég messzire. – Nem mondott magának semmit? – Semmit. Csak hogy mit akar venni. Illetve, egy dolgot mégis mondott. – És mi lenne az? – hajolt közelebb Part. – „Odamegyek, ahol nem kell aggódnom a világ miatt.” Ezt akkor nem értettem, és hogy ıszinte legyek, még most sem teljesen világos. – Hazament. Nem érti? Ahol az ember otthona van, ott nem kell félnie. Hol lakhat egy Káoszhitő? – nézett a katonákra, mire a káplár megszólalt. – Hát... a Káoszerıdben. – Pontosan. Oda pedig még én sem mehetek utána, ennyi idı alatt már rég a saját területén lehet. Part a gondolataiba merült. Tulajdonképpen vége szakadt a gyomnak, mit lehet itt tenni? El kell kapnia, ennyivel tartozik az igazságnak, a Rendnek, Velend lakosságának és nem utolsósorban a hírnevének. Eszébe jutott egy támpont. – Azt mondta, általában magánál vásárol. Ez azt jelenti, hogy bizonyos idıközönként visszatér? A lefogott árus bólogatott. – Mennyi ez a bizonyos periódus? – Körülbelül egy hónap, plusz-mínusz egy-két nap. Talán...

49

– Akkor tehát, ha huszonkét napja gyújtotta fel Velendet, akkor húsz napja járt itt. A boltos talán nem is követte az okfejtést, csak bólogatott. – Vagyis ez azt jelenti... – számolt fejben Part –, hogy legkésıbb tizenöt-húsz napon belül ismét fel kell tőnnie. – Igen, igen. Part nem is figyelte, mit hadovál a kereskedı. A falnak támaszkodva megpróbálta maga elé idézni a térképet. Saját magát vette példának, hány nap alatt érne Gavantból a Káoszerıdbe. Legalább tíztizenegy nap kellene, ha gyalogolna, és körülbelül a fele, ha lóval megy. – Nem volt lova, ugye? A boltos megrázta a fejét. – Akkor tizenhárom napnál többet nem ülhet otthon tétlenül, ha vissza akar érni Gavantba, és akkor még máshová nem is tud elmenni. Vagyis tizenegy oda, négy vissza... az tizenöt nap az Alkony Erdejéig. Huszonkét napja gyújtotta fel Velendet. Két nap ide, tizenegy a Káoszerıdig. Az tizenhárom nap. Négy nap vissza... az tizenhét. Egy nap mindenképpen ott kell lennie. Tizennyolc, huszonkettıbıl tizennyolc... a francba! A szemétnek még így is négy nap elınye van velünk szemben, és még korántsem biztos, hogy helyesek a számításaim. A két katona összenézett; már rég elvesztették a fonalat. – Nem értik? Gre’ang akár már ismét a Rend területén lehet. – De miért pont az Alkony Erdején kelne át? – kérdezte a káplár. – Azt ırzik legkevésbé. Ha valaha át akarnék lógni a Káosz oldalára, hát ott próbálnám meg. Az erdı, a Kuno mentén hatvan kilométer hosszan terül el mind a Káosz, mind a Rend oldalán. És a legközelebbi Tex is ötven kilométerre épült tıle. Szóval, ha még most is a Káoszerıdben van, akkor nyolc napja van otthon. Azonnal indulnom kell. – Vele mi legyen? – kérdezte a közkatona a remegı árusra mutatva. – Szerintem pár nap zárka nem árt neki, de ha Gre’ang visszatér, engedjék el. Leléphetnek.

50

A két katona elvonszolta az átkozódó, ordítozó kufárt, Part pedig visszament a fogadóba. Kijelentkezett, elment a lováért, majd viszszament az ırkapitányságra és visszakérte a rajzot. Mire mindezzel végzett, már délre járt az idı, s a hıségben indult el egyenest az Alkony Erdejébe. Az út, ahogy elıre kiszámolta, legalább két nap lóval, és akkor még csak az erdı széléig jut. Az erdı közepéig, mivel a fák között csak nagy nehezen haladhat lóval, három nap minimum, de jobban teszi, ha négy napot számol. A terve a következı volt: az erdı közepén ott vannak a régi híd, az Éj hídjának romjai. Ott fog Gre’angra várni. Talán ott próbálkozik a fickó, legalábbis ı így tenné. A helyzet az, hogy az ügy egyre nehezebbé vált, de mentségére legyen szólva, az is csoda, hogy idáig eljutott. İ pár napos nyomokat szokott követni, elızı megbízásánál ugyan négy hónapon át üldözte Flankot, de mindig csak pár nappal volt lemaradva mögötte, nem pedig hetekkel. Ezerféle helyen felbukkanhat majd Gre’ang, a fejvadász csak a szerencséjére hagyatkozhat. Igazán csak most döbbent rá, hogy hatvan kilométernyi szakaszon kell átfésülnie a folyót, és egyáltalán nem biztos, hogy rátalál a fickóra. Lehet, hogy már most ott van, s mire ı odaér, talán épp egy másik falut gyújt fel. Tő a szénakazalban! És ráadásul nem ölheti meg. Élve kell visszavinnie Senotba. Eszébe jutottak az alkalmak, amikor járt az Alkony Erdejében: elıször, amikor elnyerte kitüntetı címét. Csupán az erdı keleti részében járt, de majdnem eltévedt az ösvények között, melyek útvesztıszerő hálózatot alkottak az aljnövényzettel, ám végül mégis ı ért ki az erdı északi végén a leghamarabb. Vetélytársai vagy elhullottak, vagy megölte ıket, így kívánta a szabály, s attól kezdve mindig akadt elég munkája. Másodszor, amikor az arany extázisában égve kereste Innocar elveszett kincsét, itt volt ugyanis a nagy hıs egyik emberének sírja, ami kulcsfontosságú információt rejtett, s melynek segítségével meg is találták a bejáratot.

51

És most harmadszor. Az erdıbe tulajdonképpen csak kalandorok, druidák, elfek és nagy ritkán favágók merészkednek be. Az Alkony Erdeje ugyanis olyan veszedelmes, hogy csak azoknak érdemes a fák közt bóklászni, akik valamilyen komoly magánéleti problémával küzdenek. Az erdıbeli lények szíve gonosz lett, el akarják pusztítani a kétlábúakat. Gyilkos fura szerzetek és mérgezı vagy húsevı növények lakják az erdı mélyét. Mocsarak keletkeznek maguktól, hogy elnyeljék a gyanútlan utazókat, és ingatag kövek nınek egymás hátára, hogy maguk alá préseljék az arra járót. Ide indult most Part, s talán érthetı, hogy kissé izgult. Az, hogy veszélyes az út, nem fedte a valóságot, a gonoszság szinte sütött az erdıbıl, s nem csak Part, de még a legvakmerıbb káoszharcosok is igencsak elgondolkoztak azon, hogy érdemes-e nekivágni az erdınek. Így például Gre’ang Rank is. Mert ugyan a Káosz a Kunótól nyugatra esı részt megtisztította a gonosztól, de csak azért, hogy papjai és harcosai nyugodtan járhassanak-kelhessenek a rengetegben. Ám a Rend nem cselekedett így, hogy legalább az erdı visszatartsa a Káoszt a terjeszkedéstıl. Ehelyett az erdıtıl északra és délre felépítették a Texek védelmi rendszerét, ahol a Káosz sem tudott észrevétlenül átjutni. Egy nagyobb támadás az Alkony Erdejébıl pedig nem maradt volna észrevétlen, a senoti hadsereg feltartóztatta volna az ellent, míg az erısítés megérkezik. Így maradt az a megoldás, hogy egy-egy harcos átkel ezen a védelmi vonalon, s átlátogat az ellenséghez. Ezt általában káoszharcosok tették, mert ha egy Rend hívı lépett volna a Káosz területére, a vidékre bocsátott mágikus szőrıberendezés azonnal jelezte volna a behatolót, s a Káosz erıi lecsaptak volna rá. A Rend területét ilyen szőrı nem védte, ez azért volt, mert a tartomány háromnegyede még így is a Rend kezén maradt, s egy ekkora területet nem tudtak volna megfelelıen átszőrni, a költségekrıl már nem is szólva. A káoszhitőek legtöbbje azért járta a Rend vidékeit, hogy kémkedjen, vagy terjessze a Káosz hitét, nem pedig azért, hogy pusztítá-

52

sával felhívja magára a figyelmet. Már csak ezért is szokatlan volt Gre’ang stílusa. Szokatlan és felháborító. Az út az erdı felé, ha lehet még egyhangúbb volt, mint az elızıek. Erre már falvak sem voltak, csak kisebb tanyák és házak. Part egy-két vándoron és kereskedın kívül – akik szekerükön igyekeztek Gavant felé, hogy ott árusítsák portékájukat – nem találkozott senkivel. Az elsı éjszaka a szabadban érte. Part tüzet rakott, és maga mellé fektetve kivont pallosát elaludt a földön. Másnap felvirradt a hajsza hetedik, s a következı hónap, Magány havának elsı napja. Ezen a nap estéjét Part már az erdı szélén töltötte. Ám az igazi megpróbáltatások csak másnap kezdıdtek. Mivel nem volt ösvény, Partnak pallosával kellett magának és lovának utat vágnia. Nem akarta kinn hagyni az állatot, ki tudja, mi lenne vele. És még a segítségére is lehet. Az elsı nap az erdıben keményen telt el. Körülbelül harminc kilométert haladhatott, s alig ért a folyó közelébe. Szerencséjére nem akadt ellenséges állat vagy növények útjába, csupán pár rókát kellett odébb zavarnia. Újra lefekvéshez készülıdött, ám itt már meg kellett tennie bizonyos óvintézkedéseket. Kötél és gally segítségével csapdákat állított, és egy-két farkas csapdát is felállított, amiket még Senotban vett. Ezek után viszonylag nyugodtabban hajtotta álomra a fejét. Rank fáradtan törölte meg homlokát, sikeresen átért a Kunon. A folyó itt elég heves sodrású, több mint negyven méter széles és ki tudja, milyen mély. Még itt a régi híd romjainál is nagyon nehéz átúszni. Ám jó úszó volt és kitartó, húsz perces tempózás után átért a keleti partra, mely nem volt sziklákkal tarkított, mint a nyugati rész. Fáradtan nyúlt el a puha homokban. Négy teljes napja hagyta el a Káoszerıdöt, és sokkal megfeszítettebb tempóban halad, mint idefele jövet. Maga sem tudta, merre keresse medálja másik felét, csak azt tudta, hogy mennie kell, s valahol egyszer csak ráakad. Az erıdnél kétélő csatabárdja mellé még felcsatolt egy jatagánt is, melyet nem igazán szeretett, de elırelátó akart 53

lenni, s így gondolt az olyan helyzetekre is, amikor bárdját maga hibáján kívül nem fogja tudni forgatni. Na, de elég a pihenésbıl, ösztökélte magát a továbbhaladásra, hosszú, végtelen út áll még elıtted. Amikor aztán újra a sőrőben baktatott a jól megszokott szarvascsapáson, már bizakodóbban tekintett a jövıbe, elvégre sikerült átjutnia a Rend részére ismét, s egy kis ábrándozást is megengedhetett magának. Talán ezzel magyarázható, hogy az elsı cserjezörgésre nem figyelt fel. Aztán a másodiknál már késı volt. Hiába fordult hátra, hiába markolta két kézre a csatabárdot, a teremtmény már ott volt elıtte. Ritka, de annál kegyetlenebb vadász, egy ogre3 állta útját. Kegyetlen gyilkosa az erdınek, vadászni indult, s úgy látszott, Rankban megtalálta a zsákmányt is. Az ogre nem figyelmeztette ellenfelét, csupán egy vad, harci ordítással jelezte támadó szándékát, azután máris lendítette fabunkóját koponyaszaggató csapásra. Rank még védekezni sem tudott, csupán oldalra vetette magát a csapás elıl, s ezzel sikerült megmenteni életét. Ugrás közben azonban, hogy fel ne nyársalja saját magát, el kellett dobnia a kezében lévı bárdot. Már csak a kardjában bízhatott. Végül is épp ilyen helyzetekre gondolt, amikor felkötötte az övére. Hiába volt az ogre hatalmas, majdnem ugyanolyan fürge volt, mint a harmadakkora Rank. S Rank most sem tudott lesújtani, de sikerült átbújnia az óriás cölöpszerő lábai közt. Majd egy fordulással az óriás nem valamely érzékeny, de számára elérhetetlen pontjába próbálta belemártani fegyverét, hanem belevágott a lény combjába, mely olyan vastag volt, mint Rank dereka. Semmi! A kard alig öt centire vágta át a húst, s már elakadt, kevés hiányzott ahhoz, hogy – amikor az ogre a fájdalomra megfordult – ne rántsa ki az ifjú kardját a kezébıl. Az ogre ismét lesújtott a bunkósbottal, ám megint csak mellé. Rank köpött egyet, karddal ezt a dögöt sohasem gyızi le, így ezen fegyverétıl egy kecses ívő dobással megvált, s egy tigrisbukfencet alkalmazva máris elıbb elejtett bárdja mellett teremhetett. Felkaphat3

Emberevı óriás, általában hegyekben és erdıkben fordulnak elı.

54

ta azt és még ezzel a mozdulattal csapott a közben feléje sietı óriás felé. Ezúttal a lábfejére. Négy lábujj repült a levegıbe, s a sebbıl nyomban patakokban folyni kezdett a vér. A hely szőke legalább Ranknak kedvezett, ha már a meglepetés elınye az ogrénél volt. Újabb ugrás következett, az ogre ekkorra már bömbölt a fájdalomtól, s nem csoda, ha a fajdalom ködén át elvétette a harmadik ütését is. Rank érezte, hogy fárad, nem csak a harc, de az elıtte lévı megfeszített úszás, s maga az út kimerítette szervezetét. Be kell fejeznie a harcot, nem szabad újabb lehetıséget adnia az ogrénak, különben itt hagyja a fogát. A csatabárddal a nemrég okozott combsebet vette célba. Minden erejét összeszedte az ütésre. Ha sikerül, behozhatatlan elınyre tesz majd szert. És eltalálta. Egy pillanatig ugyan kétséges volt, hogy vajon a nemes acél vagy a csont bizonyul-e erısebbnek, de aztán az ogre combcsontja egy megadó reccsenéssel kettétört, s az ogre bal lába kidılt a szörny alól. Ennek következtében most hogy hirtelen elvesztette egyensúlyát, az ogre elterült a földön maga alá temetve egy kisebb fát és sok cserjét összezúzva. Ám még mindig élt. Rank kissé lihegve közelebb ment hozzá, és bárdjával nagyot csapott az óriás busa nyakára. Az ogre bal karja önkéntelenül is megrándult, s a figyelmetlen káoszkövetıt hátba csapta. Rank teste megfeszült, égetı fájdalom áradt benne szét. Ismerte az érzést, már volt benne része, s azt is tudta, hogy mi fog következni. Az ogre élettelen teste mellé rogyott, miközben arra gondolt, hogy az ütéstıl vagy két bordája eltörhetett. Menthetetlenül elájul. Mindig is vigyázott rá, hogy ne sérüljön meg harc közben, de most vigyázatlan volt. Csak remélni tudja, hogy gyorsan magához tér, mielıtt rátalál egy éhes vadállat. Az éj közepén kellemetlen eseményre ébredt. Álmából iszonyú vonítás riasztotta fel, aztán egy csattanás következett, majd morgó kaffogás hallatszott, s egy állat közeledését jelezte a zörgı avar. Lova már veszettül toporgott és nyihogott. Part nem habozott. Anélkül, hogy 55

hátrafordult volna, felkapta pallosát, és hátracsapott vele. Üvöltés és cuppanás hallatszott, ahogy a fegyver az alattomos támadóba hasított, az oldalra dılt, majd hörögve kimúlt. Part ekkor állt fel, és nézte meg magának a hullát. A toportyánféreg teste még rángatózott, vére szertespriccelt a környezı bokrokra. A fejvadász gyorsan kihúzta a pallost az állat kettényílt koponyájából, és megtörölte a főben. Néhány méterrel arrébb az egyik csapdában meglátta a farkas hátsó lábát. Nagyon éhes lehetett a szerencsétlen pára, hogyha még saját lábát is lerágta, csakhogy remélt vacsorája közelébe férkızhessen. Jobb lesz odébb állni. Part tudta, a friss tetem csak úgy vonzza magához a dögevıket. Sietve összeszedte a farkas csapdákat és eloldozta lovát. Megnyugtatta az állatot, s már épp tovább indult volna az éjszakában, amikor rádöbbent, hogy még nincs vége az esti csatának. Egy farkas sohasem jár egyedül vadászni. A közeli fák közül egy bozontos farkas körvonalai bontakoztak ki. Olyannyira közel volt az állat hozzá, hogy az egy ugrással elérhette volna ıt. Szemébıl fagyos kegyetlenség villogott a fejvadász felé. Part maga elé emelte pallosát. Újabb vonítást hallott. Ezúttal mögüle. Hátrakapta a fejét. Hátul még három bestiát vett észre. Négy farkas, és kitudja, menynyi lehet még a közelben. Ez még neki is sok lehet. Fel kellene másznia egy fára. Akkor viszont felfalják Sárkányt. Nem, azt nem hagyhatja! Már éppen elszánta magát rá, hogy megtámadja azt a farkast, amely egyedül állt vele szemben, amikor valami olyasmi történt vele, ami huszonnégy év alatt egyszer sem. Talizmánja halványan derengeni kezdett. Nem kékes fénnyel, ami azt jelezte, az amulettben koncentrálódott villám készül elhagyni a fémet, hanem zöldes színben! Mi ez? Akármi is volt a farkasok pillanatok alatt eltőntek a sőrőben, elfutottak, mintha csak ettıl a kis zöldes derengéstıl ijedtek volna meg.

56

Part elıvette zubbonya alól a medált, hogy jobban lássa. Majd próbát tett, és kifelé ment az erdıbıl. A zöldes derengés húsz méter után megszőnt, ám amikor a fejvadász visszatért a farkas teteméhez, a medál ismét felfénylett. A fejvadász eltette pallosát a hüvelyébe, és kantárszáron vezetve Sárkányt elindult az erdı belsejébe. Itt már nem kellett használnia fegyverét, mert a fák ritkábbak voltak, mint az erdı szélén, a növényzet sem volt olyan buja, s egy-két tisztás is elıfordult. – Hova vezetsz? – kérdezte a talizmántól Part, mintha az visszaválaszolt volna. A zöldes fény egyre erıteljesebb lett, s Part mindig arra ment, amerre a zöld fény jobban világított. Így ment ez órákon keresztül. Útjukat baglyok, mókusok, riadt tekintető nyulak, kígyók kísérték figyelemmel, mígnem végül beköszöntött a hajnal. Másnap délután csak egy kicsit állt meg enni és pihenni. Sárkány is jobban bírta a megpróbáltatásokat, mivel az elmúlt napok alatt Part majdnem az egész ételkészletet felélte, és így most kevesebb terhet kellett cipelnie. Magány havának harmadik estéjét már a gyors sodrású Kuno partján tölthette volna, ha a medálja nem világít csaknem nappali világossággal. A Gre’ang ügyet háttérbe szorította Part medáljának furcsa viselkedése, s a fejvadász mindenképpen választ akart találni a rejtélyre: vajon mit akar neki mutatni? Sárkányt kikötözte az egyik fához, és egymaga indult tovább kutatni, merre is mutat a medál. És akkor meglátta. A közeli cserjésbıl legalább ugyanolyan fényesség tört elı, mint amilyennel már az ı talizmánja is világított. Vakító arany fény. Part csak ment elıre, lassan elhalt mögüle a folyó hangja. Elhajtotta maga elıl az útjába kerülı ágakat, és hamarosan megtalálta a fény forrását. Borzalmas csatahelyre érkezett. Egy ogre megcsonkított teteme törte össze maga alatt a különbözı bokrokat, bal lába combközéptıl hiányzott, feje úgyszintén. Mellette egy ember hevert hanyatt a főben, az ı ruhája alól áramlott a fényesség. Part nem töprengett, benyúlt a férfi darócruhája alá. Legnagyobb megdöbbenésére egy bırszíjon

57

függı, félbetört talizmánt húzott elı. Amikor hozzá akarta érinteni saját talizmánjához, a fényesség hirtelenjében megszőnt. Most, hogy a medáldarabok nem világítottak, megnézhette az idegen medálját. Bár a minták alapján ez egy teljesen más medál is lehetett volna, a törésvonal elárulta, hogy az ı talizmánjának a másik felét tartja most a kezében. Egy rántással letépte az idegen nyakából a fémet, s megpróbálta a sajátjához illeszteni. Nem sikerült. Mintha a kettı között valami láthatatlan erıtér megakadályozta volna, hogy egyberakja a darabokat. Csak miután végleg meggyızıdött róla, hogy így nem jut elıbbre, a medált eltette a tarisznyájába, és megnézte, ki az a fickó, akinél ott rejtızött talizmánja másik fele, melyet oly régóta keresett már. Azt hitte, rosszul lát, amikor félrehajtotta a csuklyát és a férfi arcára nézett. Ám ezeket a hosszú tincseket, jellegzetes vonásokat lehetetlen elfelejteni, fıleg ha az ember már kilenc napja üldözi a tulajdonosát. A fickó ugyanis nem volt más, mint a káoszhitő harcos: Gre’ang Rank. 3. A TALÁLKOZÁS Amikor Rank kinyitotta a szemét, már leszállt az éj. A déli harc emlékei csak lassan tértek vissza. Gyızött volna? Legalábbis úgy látszik, hiszen él. Vagy fél napig eszméletlenül feküdt. Az ogre ott hevert, ahová lezuhant, de valami furcsa szorítást érzett az oldala körül. Persze, a törött bordái. Odanézett, hogy megnézze, milyen súlyos a sebe, de ez az apró mozdulat is fájdalmak tömkelegét zúdította rá. Meg sem tudott mozdulni, egyrészt fehér ruhával volt átkötve mellkasa, másrészt, ezen kötésen felül erıs kötelekkel volt hozzákötve ahhoz a fához, amely elıtt ült. Kötések? Mi történt itt, míg eszméletlen volt? Megpróbált jobban körülnézni. Csak most vette észre a még parázsló tüzet, amit valószínőleg az elıtte alvó férfi gyújtott. İ kötözhette be a sebét, és ı kötözhette a fához is. De vajon miért? 58

Hát persze! – gyúlt fény az elméjében. Ez itt a Rend földje, s ı meg a Káosz szolgálatában áll. Elfogta, megkötözte, de mint mindig, most is a Rend íratlan törvényei szerint, ostoba módon bekötözte a sebet. De vajon, honnan tudja a fickó, hogy Káoszhitő? Felismerte volna? Meglehet. Bár nem sok ember ismeri az arcát, arról mindig gondoskodott. Régóta a nyomában lehet, mert megölte valakijét. Áh, marhaság! Valószínő, hogy ı is csak egy utazó, aki csak addig kötözte meg, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy Rank nem az ellensége. Mindenesetre nem fog elárulni semmit magáról, amit ellene fordíthat. Végigmérte a fekvı alakot. Nyúlánk testalkat, rövid haj, körszakáll. Pfuj! Rank sosem szerette a szakállat, s éppen ezért sosem szívlelte a szakállas embereket sem. Aki alattomosan megölte Drant, annak is szakálla volt. De ez most lényegtelen. Meztelen pallosa ott feküdt elıtte, a fickó keze a markolaton nyugodott, még így álmában is. Pár évvel lehetett idısebb nála. A fickó mögött ott szuszogott a lova, csendesen. Igen szép egy paripa. Rank nem érezte magát kellıen erısnek ahhoz, hogy szökni próbáljon. Oldala szinte égett a belsı fájdalomtól, csendben elvérzett volna, ha nem jön ez az alak. De vajon mit akar majd tıle? Az elıbb sem jutott eszébe semmi értelmes válasz erre a kérdésre, és most sem. S ez volt az a kérdés, ami jelen helyzetében nem nagyon érdekelte, majd késıbb jár utána. Mivel úgy sem mehetett sehová, úgy döntött, tovább alszik. A még félig sebláz gyötörte férfiú percek alatt álomba merült. Roppant kellemetlenül ébredt. Valami hideg érte az arcát, ám egyben ez a kellemetlen hideg fel is frissítette. Félve nyitotta ki a szemét. Valami eszetlen, ostoba fráter egy egész vödörnyi, jéghideg vizet locsolt a nyakába. Maga elıtt látta az erdıt, a fák lombjain sugárban áttörı napfényt, s a ficsúrt, aki tegnap éjjel még oly békésnek tőnt alvás közben. Most egy kulacsot tartott baljában, aminek szájából még csöpögött a víz. Világos, a fickó elug59

rott a folyóhoz, teletöltötte a kulacsát, most meg az egészet az arcába loccsantotta. – Ki vagy te? És mi a fenét akarsz tılem? – kérdezte ingerülten, de hangjában érezhetı volt némi gyengeség is. A szakállas leguggolt hozzá, és komor hangon megszólalt. – Hogy ki vagyok, az nem fontos. És hogy mit akarok? Helyesebben hangzik a kérdés úgy, hogy mit akarnék... Tudod-e, mihez lenne most kedvem? A szakállas eltette a kulacsát, és felkapta a földrıl a pallost. – Mihez? – kérdezte Rank szemtelenül, hogy fenntartsa bátorságának látszatát, bár sejtette a választ. Ezek szerint valóban kinyírhatta a fickó egyik hozzátartozóját. Bár ahogy így elnézte, lehet, hogy az egész családját is. – Én most a legszívesebben jól összerugdosnálak, párszor a fa törzséhez csapkodnám a fejedet, aztán meg egyszerően levágnám. – Mi tart vissza? A szakállas mérgesen tette vissza a pallost a tokjába. Rank nem mutatta, de komor gondolatai támadtak, ezúttal saját helyzetérıl. Ez az alak végképp felismerte. Mostantól nem számíthat semmi jóra. Legalábbis, amíg a kötelek rajta vannak, biztosan nem. – Az, hogy nem ölhetlek meg! Ám mielıtt még elbíznád magad, közlöm, nem azért mentettem meg az életedet, hogy jót tegyek veled, vagy mert emberséges vagyok egy nyomorult Káosz-hitővel. – Azzal leköpte Rankot. – Ennyit még megtehetek. Rank behunyta a szemét, amikor a köpet az arcát érte, érezte, ahogy a szakállas nyála végigcsorog arca bal felén. Nem tudta arcát megtörölni, mivel kezei még mindig a fa törzséhez voltak kötözve. Most inkább más gondolatok jártak a fejében, melyek sokkal fontosabbak voltak ennél a kis atrocitásnál. Mindenesetre késıbb még meg fogja torolni, ha olyan hangulatban lesz és persze helyzetben. – Honnan veszed, hogy káoszhitő vagyok? – kérdezte, hogy másfelé terelje a szót, s kiszedjen pár dolgot ebbıl a nagyképő majomból.

60

A „majom” egy pergamentekercset vett elı tarisznyájából, széttekerte, majd megmutatta. A pergamenrıl az ı ábrázata nézett vissza. Nem volt ugyan tökéletes a rajz, de felismerte rajta magát. – Ez talán nem te vagy? – Elég rossz kép! – morogta. Szóval már körözik. Jó tudni. – Nos, tisztelt Gre’ang Rank, bizonyára tudni akarja, miért is kötöztem be a sebét, és miért is kötöztem oda ehhez a szép tölgyfához? – kérdezte gúnyolódó magázással a szakállas. – Huszonhét nappal ezelıtt felgyújtottál egy falut, emlékszel? Rank sötéten ráncolta a homlokát. Nem szeretett visszaemlékezni olyan dolgokra, amelyek bánatot okoztak neki. S az a koszfészek nem csak egyszerő bánatot okozott. Ott ölték meg Traxont, aki nem csak fogadott testvére, de lelki társa is volt. – És? Mi van vele? – Tudod, én fejvadász vagyok. Arra béreltek fel, hogy a törvény nevében megtoroljam az aljas dolgaidat. Velend volt az utolsó csepp a pohárban. Ezért az én feladatom az, hogy addig üldözzelek, míg el nem foglak, és akkor megöllek. Most elkaptalak. – Akkor miért élek még? – kérdezte Rank mérgesen. Úgy érezte, most a halál is jobb lenne, mert sebe váratlanul újra hasogatni kezdte az oldalát. – Csak nem fáj valamid? Ne izgulj, megmaradsz. Bár ha egy nappal késıbb jövök, már véged lenne. Mit is kérdeztél?... Ja, hogy miért is élsz még? Azért, mert a megbízó élve akar látni, hogy nyilvánosan végezhessen ki. Remélem, kerékbe törés lesz. Akkor eleget szenvednél, és valami kárpótlást érezhetnék azokért, akiket megöltél. Akik élı emberek voltak, míg te nem döntöttél úgy, hogy felgyújtod a falut! – A szakállas közelebb hajolt. – Megöltél mindenkit, aki az utadba került. Aggokat... – még közelebb hajolt –, nıket... – már a fülénél volt pár ujjnyira –, gyerekeket! Rank elırelendítette a fejét, megpróbálta lefejelni fogva tartóját. Kezdte már unni a mesét, az, hogy aggokat meg nıket, esetleg gyerekeket ölt, nem izgatta. Így van. Azonban a fickó lehelete, amit az

61

arcában érzett, az már sok volt. A szakállas alighanem számított rá, hogy él majd ezzel a lehetıséggel. Elhajolt, és keze megszorult Rank haján. Kezével úgy tartotta a fejét, mintha le akarná vágni, de aztán csak behajlította a könyökét és betörte vele Rank orrát. A káoszharcos orrából máris folyni kezdett a vér. – Azt hiszed, ennyire hülye vagyok?! – Majd visszatért elıbbi témájára. – El nem tudom képzelni, hogy tehet valaki ilyet. – Hagyjuk ezt! – dörmögte Rank. Ez a fickó, akármilyen tapasztalt harcos is, még nem élt eleget, hogy egyáltalán felfogja. Még vannak elvei. – Egyébként legalább örülhetsz, hogy a környék leghíresebb fejvadásza kapott el. Part Scalardnak hívnak. Jegyezd meg a nevet, hogy majd el tudd átkozni, amikor kiszáll testedbıl a lélek. Ha egyáltalán van lelked. Rank alig figyelt rá, a nyál már megszáradt arcán, a vér pedig lecsorgott az állán, és már a nyakán kalandozott még lejjebb. A Scalard szó mondott neki valamit. Hallott róla régebben, hogy milyen jó fejvadász, de ı soha nem gondolta volna, hogy egyszer majd fejvadászt küld valaki a nyakára, így nem is foglalkozott vele sosem. Meg aztán, egykutya, ha kiszabadul a kötelekbıl, ez a fickó is a múlté lesz. – Élvezd ki a helyzetet... – Mit mondtál? – kérdezte Part. – Azt mondtam, addig alázz meg, míg teheted, mert ha kiszabadulok, akkor jaj neked! – mondta komoran Rank. – Most mi a helyzet? A nagy Scalard kedvére bántalmazhat egy embert, aki le van kötözve és félig már öntudatlan, mert egy húszcentis nyílt seb van az oldalán. – Te nem vagy ember! Te egy állat vagy! Hallottam a dolgaidról, és itt most nem csak a legutóbbira gondolok. Part nem szólt többet, visszament a lovához, és kibontotta az elemózsia zsákját kivett belıle pár szelet szalonnát meg kenyeret elıvett egy újabb kulacsot, és odament Rankhoz. Leült melléje, és hátát a tölgy óriási törzsnek támasztotta. Tarisznyájából kivett egy rongyot. Rank azt hitte, Part jóízően falatozni kezd mellette, hogy ezzel is

62

hergelje, de meg kellett lepıdnie. Part benedvesítette a rongyot majd letörölte vele a fogoly arcára száradt nyálat és a vért. Ezután odatartott eléje egy szelet kenyeret, amin egy falatnyi szalonna volt. – Egyél! – mondta. – Mi? – lepıdött meg Rank. Ismerte a Rend harcosait, régen ı is közéjük tartozott. Egymás közt jó lelkő emberek, de a Káoszhitőekkel ugyanolyan kegyetlenek, mint ahogy azt ık tartják róluk. Mint például Velendben. Éppen ezért furcsállta a fejvadász önzetlenségét. – Azt mondtam, egyél! Nyisd ki a szádat és edd meg! Rank legszívesebben semmit sem fogadott volna el a fejvadásztól, de mivel iszonyatosan éhes volt bekapta a falatot és alaposan összerágta. Közben látta, hogy Part is eszik. Ez így ment egy félórán át, Rank elıbb csak evett, azután a dolog humoros része is kiviláglott neki. Felnıtt ember létére etetik. Végül még a kulacsból is jót húzhatott, de hiába várt bort, sima kútvizet kapott. Amikor mindketten jóllaktak, Part felállt, és összecsomagolt. Rank kardját felcsatolta az övére. A másik fegyverét a csatabárdot a ló oldalára kötözte. Ezután vigyázva, hogy a káoszharcos ne tehessen hirtelen mozdulatot eloldozta a fa törzsétıl, és a karjait hátul összekötözte, majd a kötelet még párszor áttekerte Rank teste körül. Ezután egy körülbelül öt méteres távolságot hagyva, a kıtél másik végét odakötözte a ló nyergéhez. – Indulás! – adta ki a parancsot és hogy nyomatékot adjon szavának, elıvonta pallosát. Így indultak el késı délelıtt kifelé, az Alkony Erdejébıl. Elöl a megkötözött Rank, mögötte Sárkány, a ló mellett pedig ott haladt Part elıvont fegyverével. Késı délutánig haladtak megállás nélkül, nem is szóltak egymáshoz, csak egy újabb etetés alkalmával pihentek meg. Ekkor Rank végre megkérdezte, hová is mennek. – Körülbelül öt nap, míg kiérünk az erdıbıl, ha egyenesen keletnek megyünk, onnan még két nap lovaglás, azonban ott is gyalogolni

63

fogunk, mert tudom, hogy fineszes vagy. Szóval szők tíz nap múlva megérkezünk Senotba. De ne legyenek illúzióid! Nem hagylak magadra egy percre sem. Etetlek, itatlak, ápolom a sebed, még a folyamatban lévı ügyeidben is segítek. – Ez megnyugtató – motyogta Rank, és bekapta a következı falást. – Szép karriert futottál be! De most vége. Nem kerülöd el a végzetedet ne félj! – Ekkor Partnak eszébe jutott valami. Kotorászott egy darabig a tarisznyájában, majd elıvette a fémmedált amit Ranknál talált. – Azaz enyém! – kiáltott fel Rank, és dühében majdnem felugrott. – Nem! Tévedsz! Az enyém! – vette elı saját felét Part. – Ennek segítségével akadtam rád. Majdnem olyan, mint az enyém, csak a mintázata más. Ám nem tudom összekapcsolni ıket egy egésszé. Rank agyában fény gyúlt. – Mert kell hozzá a varázsszó. Part érdeklıdve tolta közelebb az arcát. – Milyen varázsszó? – Gondolom, azt te is tudod... – rögtönzött a harcos. Még hogy varázsszó! –, hogy varázsolni csak akkor lehet, ha szabad a kezed és mivel te nem vagy varázsló, nekem meg össze van kötözve a kezem, majd csak tíz nap múlva tudod meg Senotban jó borsos árért. Bár... Megelılegezem neked a bizalmamat. A varázsszó: Natit. – Natit! – ismételte megbabonázva a fejvadász. – Honnan tudjam, hogy nem akarsz becsapni? – Csak nem képzeled, hogy én nem kerestem a talizmánom másik felét legalább olyan hévvel, mint te? Az az öreg mondta, aki lefordította a mágikus rúnákat rajta. Természetesen ebbıl egy szó sem volt igaz, kivéve azt, hogy ı is kereste a nyakék másik felét. Azonban ez kiváló alkalomnak bizonyult arra, hogy megszabaduljon a köteleitıl. Mindig is jól tudott bánni a szavakkal, s kétsége sem volt afelıl, hogy csak idı kérdése, és ez az ostoba alak a saját kezével oldozza el. Pfha! Még hogy a

64

leghíresebb fejvadász, inkább a leggirhesebb. – Azt hiszed, érdekel... kibírok tíz napot! – Akkor jó, és most mehetünk vizelni! – mondta Rank kiskirályosan. Érezte, elültette a bogarat Scalard fülében, csak meg kell várnia, míg kikel. Este Part nyugodtan hajtotta álomra a fejét, Rankot legalább olyan erısen kötözte oda egy bükkfához, mint elızı este ahhoz a tölgyhöz, s nem is kellett csalódnia, reggel a foglyot ugyanott találta. Láthatólag ott is aludt egész éjjel, nem próbált még csak a szökés gondolatával sem foglalkozni. Másnap szintén két alkalommal ettek. Part segítette Rankot folyó ügyei intézésében, és megingathatatlannak látszott a talizmánról való elképzelésében. Még kilenc nap, és otthon lesznek. Az úton mindenfele dolgokról beszélgettek, már csak azért is, hogy Part ne unatkozzon, s mert nem látszott sem az, hogy megtámadná valaki ıket, sem pedig az, hogy Rank szökést forgatna a fejében. Rank pedig várt. A két nap egyikén sem tett megjegyzéseket a medálra, hátha így nagyobb lesz a fickó kíváncsisága. Szökni pedig egyelıre nem szándékozott. Egyrészt nem akarta még idılegesen sem a ficsúrnál hagyni az örökségét, másrészt amúgy is erre tartana az útja. – Tudod, hogy ezer aranyat kóstálsz? – mondta neki a fejvadász, miközben az avarban lépkedtek kitartóan kelet felé. Körülbelül most járhattak az erdı közepén. – Az szép – vont vállat a Káoszhitő, majd hirtelen megkérdezte. – Ki az a Jessica? – Honnan tudsz te róla?– kapta fel a fejét Part. – Tegnap álmodban meglehetısen sokat emlegetted. – Éjjel aludni kellene, nem? – kérdezte a fejvadász, s félig elpirult. – Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz, csak gondoltam, nekem úgy is megmondhatod, hiszen nemsokára meghalok. – Ez igaz. Ha tudni akarod, az a lány a kedvesem és azt tervezzük, hogy miután felvettem az érted járó fejpénzt, délre költözünk és ösz-

65

szeházasodunk. – Szép – dörmögte Rank. Valaha neki is volt egy barátnıje, de már meghalt. – A halálomból legalább rendes emberek fognak hasznot húzni. Kívánom, hogy sok gyereketek legyen. – Kösz! Ekkor vette észre Part, hogy Rank az elıbb csak gúnyolódott. – Hé! Ne akarj bennem bőntudatot ébreszteni, én azzal, hogy feladlak, megszüntetem a gonoszt. Elég csak arra gondolnom, miket mőveltél és még magamat is leköpném, hogy egyáltalán szóba állok veled. Rank megállt menet közben, és hátrafordult. – Mi ketten, ha hiszed, ha nem, tulajdonképpen egy ember vagyunk. A lelkünk közös! – Mi van?! – Jól hallottad, mi ugyanolyanok vagyunk, az érmének két oldala van, fej és írás. Nincsen fény árnyék nélkül, a jó a gonosztól elválaszthatatlan. És nem biztos, hogy én lennék a gonosz. – Ne filozofálj itt nekem, hanem indulj, mert megbánod! Rank ekkor majdnem elnevette magát, a vak is láthatta, kettejük közül ki az erısebb, de azért csak zordan elmosolyodott, és tovább indult. Ám folytatta a megkezdett gondolatsort. – Fogadjunk, hogy elkövettél már az életben rosszat, szeretted kijátszani a törvényt! Part nyelt egyet; ajjaj, de még hogy! – Én is szerettem jót tenni, még a seregben is szolgáltam északon, hogy a Rendet képviseljem. De tudod mit? A Rend oldala még kegyetlenebb, mint a Káoszé. Csak egy kis ösztökélés kellene, hogy átallj erre az oldalra. – Most már aztán pofa be! – Part elıhúzta a pallost. – Talán én is kissé kívül állok a nagy Törvényen, talán voltak kétes dolgaim, talán öltem néha akkor is, amikor nem kellett volna. De soha nem lennék olyan elvetemült, mint te! Nem ölnék ártatlanokat puszta kedvtelésbıl, és soha nem szolgálnék egy ırült istent. Nem szolgálnám a Ká-

66

oszt! – Még hogy nem ölnél ártatlanokat! Most mondtad, hogy akkor is ölsz, ha az fölösleges! És azok között biztosan van ártatlan. Talán nem is egy... Meg aztán, honnan veszed, hogy én a nyavalyás isten miatt álltam be a Káoszhoz? Lefogadom, te nem is gyakorlod a vallásodat! – Szoktam imádkozni! – Bármit is mondasz, ezek csak mentségek. A sors akarta, hogy itt találkozzunk mi ketten, mert majdnem ugyanolyanok vagyunk. És nem tudom, mi a szándéka kettınkkel, de egy biztos: nem az, hogy a vérpadra vigyél. Valami más. Gondolj csak a medálokra! Csak azokra gondolj! Miért épp nálam volt a másik fele? – Csend legyen! Kussolj! Hogy tudsz ennyit beszélni? Megırjítesz! Engem becsülnek! Néha kissé mostoha volt hozzám a sors, de élek és ez a legnagyobb kincs. Vannak barátaim, van nı, aki szeret, és akit szerethetek! És nem hagyom, hogy elhitesd velem, mindez csupán a látszat, hogy legbelül képes lennék kisdedeket mészárolni! Takarodj elıre, és meg ne szólalj! Rank ezután csendben haladt, érezte, hogy jó úton halad, a fejvadász egyre idegesebb lesz. Elıbb-utóbb teljesen kikészül, elég egy hirtelen mozdulat, s akkor vége. Ezen a napon már csak a talizmánról beszélt. Majd eljött az este és a következı reggel. Ekkorra már annyit beszélt a talizmánról, hogy Part egyre kíváncsibb lett, s kíváncsisága óvatossága fölé kerekedett. Így történhetett, hogy Magány havának hatodik napján Part elkövette élete legnagyobb hibáját, amit még sokáig megemlegetett. – Visszatérve a talizmánunkra... – folytatta a heccelést rendíthetetlenül Rank, ám egy erıs rántást érzett, s elhasalt az avarban. – Állj! – kiáltotta Part, és leszúrta maga elé a földbe a pallost. – Most telt be a pohár. Hát azt hiszed, hülye vagyok? Állj fel! – lépett a földön fekvı Rankhoz, és megragadva ruháját, egy nagy lucfenyı törzséhez rángatta. Rank maga is meglepıdött; az indulat, úgy látszik, megsokszorozta a szakállasból kinézett erıt. Nem gondolta vol-

67

na, hogy ıt képes lenne így rángatni ez az ember. Part a fenyıhöz kötözte a káoszharcost, majd levágta kezérıl a kötelet. Elıvette a medált, és odaadta Ranknak. – Itt ez a rohadt medál, mondd ki a varázsszót, de vigyázz, ha bármivel próbálkozol, alaposan megjárod. – Ezzel sokatmondóan a pallost Rank torkához emelte. – Gyerünk! Rank érezte, itt a nagy lehetıség, kezét ráérısen dörzsölgette kissé, majd az égnek emelte, és kimondta a varázsszót. – Natit! Abban a pillanatban láthatatlan lett. Part egy másodpercre teljesen leblokkolt de a következıben máris a fenyı törzsének döfte fegyverét, ám elkésett. Annyit látott csupán, hogy mozog a kötél és csak annyit hallott, hogy zizeg az avar, majd a fenyı törzse köré tekert kötél lehullik a földre. Az átkozott kiszabadult! Part hátraugrott, tudhatta volna, hogy próbálkozni fog. Az a hülye magabiztosságod Part, az csalt meg! A kíváncsiság eltompította az agyadat, hogy bízhattál meg benne?! – vonta magát felelısségre, de már késı volt. Iszonyú csönd telepedett a környékre, csak egy-két kuvik hallatta a hangját. Rank csak pár lépésre volt a fickó orrától, ami azt jelentette, hogy meg kell kerülnie, hogy megkaparinthassa a lóhoz kötözött fegyverét. De most nem léphetett, mert észrevette volna a fejvadász, s Part sem léphetett, mert a másik azon nyomban mozdult volna, hogy megölje. Patthelyzet. A fejvadász megpróbálta Rank helyébe képzelni magát. Mi kellhet neki? Fegyvertelen. A bárd! A fegyver ott lógott Sárkány tompora fölött. De vigyázz, figyelmeztette magát a fejvadász, hiszen láttad a katona hamvait! El is tud égetni, s ki tudja még, mennyi és milyen varázslatot ismer. – Rohadt varázsló! – köpött a földre Part, és pallosával a pajzstechnikát kezdte alkalmazni. Összehangolt váll, könyök és csukló mozdulataival elérte, hogy elölrıl védve legyen, a pallos olyan sebesen forgott, mintha valóban egy pajzs lenne elıtte, melyen semmi sem tud áthatolni.

68

Ez volt az a pillanat, amikor a láthatatlan káoszhitő összeráncolta a homlokát, és csak annyit jegyzett meg magának: Ez hülye! Part avar zizegést hallott, s rögtön odacsapott, s talált is. Térd magasságból egy cserzett bırdarab hullott a földre. Majdnem eltalálta. Ám Rank így is megkerülte ıt, és futott a ló felé. Part már csak azt látta, hogy a bárd leemelkedik a lóról, és miközben megszőnt láthatónak lenni, feléje tart. Koncentrálni próbált. Egyetlen esélye, ha megöli, különben ıt ölik meg. Mi lesz? A talizmánja mintha a füle botját sem akarná mozdítani, hogy villámmal szórja tele a káoszhitőt. Csak a kardjában bízhatott. Ám ezt a csatát Part nem nyerhette meg, túl sok hibát követett el ahhoz, hogy gyıztesen kerüljön ki a harcból. Fáradt volt, ideges, elvesztette az önuralmát, s az elhibázott vágás nem sokáig váratott magára. Rank, aki idıközben láthatóvá vált, elvigyorodott, amikor a fejvadász fegyvere magasan a feje fölött szelte ketté a levegıt. İ pedig nem hibázott: lesújtott a bárd élével Part koponyájára. Maga sem értette, miért fordította meg az utolsó pillanatban a fegyvert, hogy annak lapjával csak fejbe vágja a szakállast, hogy ájulásba merüljön. Úgy gondolta, késıbb is megölheti. Ám van pár dolog, amire csak ı tudhatja a választ, és akkor igencsak jól teszi, ha még egy ideig életben hagyja. Lehajolt a férfihoz, és levette a nyakából a talizmánt. Áhítattal nézte. Amit oly sok esztendeje hiába keresett, most végre itt van a kezében. Gyors ütemben munkához kezdett. Érezte, hogy nincs sok ideje, gyorsan összekötözte a fejvadász kezeit a háta mögött, majd a kötésre még egy kötelet odaerısített, így majd pontosan úgy tudja nógatni gyaloglásra a szakállast, ahogy pár perce ı tette ezt vele. A földön fekvı férfi zsebeinek átkutatása már nem volt különösebben nehéz, elvette tıle a dobótıreit, a bugyellárisát, amiben kicsivel több mint negyven aranyat talált, és a tarisznyáját, amiben mindenféle személyes holmi volt. A pallossal azonban nehezebb dolga

69

volt. Nem bírta felemelni a földrıl. Aztán rájött, hogy mágia van a dologban. Nem csak ı, de valószínőleg a világ legerısebb embere sem tudná felemelni ezt a pallost, csakis a gazdája. Hallott már ilyen mágiát; a fegyvert csak a tulajdonosa tudja mozdítani. Hogy a fegyvert mégis a lóhoz tudja vonszolni, megragadta Part összekötözött kezét, az ujjait ráerıltette a markolatra, és így, miközben egyik kezét Part ujjain tartotta, hogy az el ne engedje a pallost, odahúzta a lóhoz, és nagy nehezen a fegyvert a nyeregkápához erısítette. Ezután megnézte a lovat. Szép állat volt, ám amikor rá akarta tenni a kezét, hogy megpaskolja, az topogni és nyeríteni kezdett, fel-alá ugrált. Látszott rajta, szereti a gazdáját, és tudja, most rossz ember nyúl hozzá. Girhes gebe! Nem hagyta, hogy egy ilyen állat feldühítse, ha nem törik be, majd vesz egyet Gavantban. Addig is jó lesz szárított húsnak. Ezután leült a főbe, és alaposan vizsgálgatni kezdte a két fél medált. Világos volt elıtte, hogy össze lehetne illeszteni a részeket, még ha nem is ugyanazok a minták vannak rajtuk. Amikor azonban megpróbálkozott vele, csodálkozva vette észre, hogy a két fél eltaszítja egymást. Többszöri kudarcba fulladt próbálkozás után végre feladta. Feltehetıleg itt is mágia van a dologban. Elégedjen meg annyival, hogy most sikerült ráakadnia. Az, hogy mire is jó tulajdonképp, majd kideríti otthon Garagokkal, elvégre mégis a sárkánymágia a leghatékonyabb varázserı a világon. Ilyen gondolatok után úgy döntött, Part részét elteszi ruhája zsebébe, míg a sajátját újra a nyakába illeszti. Összecsomózta az elszakadt szíjat, majd a medaliont visszahelyezte zubbonya alá. Csak ekkor vette észre, mennyire éhes. Odasietett az elemózsiás zsákhoz, és megnézte, mennyi élelmük van még. Part esetleg be tudta volna osztani, míg Senotba érnek, de Rank ahogy felmérte, úgy érezte, ez még ma el fog fogyni. Máris visszaült, és falatozni kezdett a kezével, még a tırét sem vette elı, hogy felvágja a szárított húst, ahogy Part tette. Úgy harapta magába és tömte rá a kenyeret, ami igaz, kissé szikkadt volt. Mire

70

befejezte az étkezést, Part nyögdécselni kezdett. A szakállas, úgy tőnt, magához tért. – Felébredt az én kis hısöm? – gúnyolódott Rank. Mindig is szerette kiélvezni az ilyen pillanatokat. A kis hıs kinyitott a szemét, nagy nehezen felült, és megpróbált emlékezni, ó igen: hagyta magát becsapni. Kezei szorosan összekötözve a háta mögött. Elıtte ott ült a káoszhitő, egyik kezével a bárdra támaszkodva. – Miért hagytál életben? – kérdezte Part, csakhogy húzza az idıt. Nagyon jól tudta, miért. Ismerte a káoszhitőek fajtáját, szeretik kínozni a Rend híveit. Nyilván most ı is megismerkedik a Káosz vendégszeretetével, ami rosszabb, mint a halál. Ám míg a kérdést feltette, agya máris dolgozott, hogyan szökhetne meg. Egyelıre azonban semmilyen reményt nem látott. Ellenfele mindenét elvette, még a talizmánját is. – Most én vagyok a gazda, te meg a kutya. Te fogsz sétálni elıttem. Hogy miért hagytalak életben? Valami azt súgta, jobb, ha nem öllek meg... most még! – Rank arca gonosz vigyorba torzult. – És most, indulás! Hosszú az út az Északi-hegységig! – Az Északi-hegység? – lepıdött meg Part. Miért nem a Káoszerıdbe viszi? Mindenképpen húznia kell az idıt. – Azt akarod, hogy oda menjek? Elıbb-utóbb úgyis megölnél, essünk túl rajta most! Ne mondják, hogy Part Scalard megijed a haláltól. Gyerünk, ölj meg! Én ugyan egy lépést sem megyek északnak. – Fogadunk? – kérdezte Rank, azzal nem törıdve Parttal, odalépett a lóhoz, és felemelte bárdját. A fegyver éle épp a ló nyakát célozta meg. S már suhogott is lefelé. – Ne! – ordította Part. – Inkább megyek, csak ne öld meg Sárkányt! Rank az utolsó pillanatban félrerántotta a bárdot. Miután kihúzta a földbıl, a vállára fektette, és baljával keményen megrántotta a kötél végét. Micsoda szentimentális bolond ez a minden fejvadászok legjobbika!

71

– Akkor séta! És elindult a menet. Most Part ment elöl, mögötte Rank, míg leghátul Sárkány. Rank vidáman fütyörészett, s amikor nem ezt tette, akkor beszélt, állandóan beszélt. Többnyire a szokásos ostobaságairól, amikrıl már idefele is sokat papolt. Part úgy tett, mintha hallana valamit, idıközönként bólogatott, hümmögött, de valójában számba vette lehetıségeit. Mire kiérnek az erdıbıl, az legalább még három nap, talán négy is, a mait nem számítva bele. Addig ki kell szabadulnia mindenképp. Igaz, Rank nem becsüli valami sokra, még csak nem is kötötte úgy gúzsba, ahogy ı kötözte meg a káoszharcost. Ez Part számára jó volt, Gre’ang túlságosan is magabiztos, a megfelelı pillanatban nem lesz nehéz kijátszani. Igen, ki kell használnia ellenfele nemtörıdömségét. Gyorsan végigfutott agyában egy-két trükk, ám mind vagy olyannyira bonyolult volt, hogy jelenlegi helyzetében nem lehetett volna megvalósítani, vagy pedig annyira egyszerő, hogy félt. Rank nem fogja bevenni. Mivel jobb nem jutott az eszébe, kivárt. Elvégre azzal, hogy vállalta a menetet, megmentette Sárkányt. Fel sem merült benne annak lehetısége, hogy Fınpusztáig nem fog tudni kiszabadulni. Ott pedig szüksége lesz egy erıs állatra, ami majd szállítani fogja az eszméletlen Rankot. Ugyanis ha még egyszer elkapja, rögvest leüti, és amikor felébred, akkor újból leüti egészen addig, míg Senotba nem érnek. Ámbár az, hogy még mindig az erdı közepén vannak, egy csöppet sem töltötte el megnyugvással. Egyrészt, addigra elfogy az élelme, másrészt köztudottan ez az erdı legveszélyesebb része, és elég volt csak az ogre tetemére gondolnia, hogy a továbbiakban ne kételkedjen e felıl. – És legalább jól néz ki az a te Jessicád? – kérdezte Rank, aki már vagy egy félórája a nıkrıl beszélt, s Partot is kérdezte a témáról. – Biztos, különben nem óbégattál volna annyit álmodban. Hehe! Part ez egyszer nagy vitába szállt fogva tartójával, és most igyekezett inkább ı beszélni, nehogy Rank disznó szavakkal illethesse

72

kedvesét. – Én nem csak testi vonzalmat érzek Jessica iránt, mint te azok iránt, akiket említettél! Tiszta szívembıl szeretem ıt. – Szerelem? Mire jó az! Én sohasem fogok szeretni senkit – harsogta a harcos nagy hévvel. Ugyan nem volt igaz az állítása, de most jó kedve volt, s nem törıdött azzal, miket is mond. – Majd meglátod, egy nap belebotlasz egy lányba, aki netán még téged is szeretni tud. Jessicával ha valami rossz történik, én is szenvedek, ha valami jó dolog esik meg vele, én is örülök. S nem csak azért szeretem, mert okos vagy mert szép, hanem az egész lényéért, ami a lelkébıl fakad. Ha csak meglátom, elszorul a torkom, és hevesebben ver a szívem. Olyan ı nekem, mint a nap, és ahogy a napsugarak utat törnek a sötét égbolton, úgy tölti meg lelkemet az ı látványa. Rank intett a fejével, hogy Part üljön le. Lassan esteledett. Szinte ugyanolyan tisztásra érkeztek, mint ahol a fejvadász elfogta a Káoszhitőt. Csak az ogre hatalmas, megcsonkított teste hiányzott a tökéletes hasonlósághoz. A harcos rutinos mozdulatokkal odakötözte egy fához a fejvadászt, hogy mozdulni se tudott, ezután kotorászott egy kicsit az elemózsiás zsákban, majd kivette belıle az utolsó adag kenyeret, szalonnát és az utolsó teli kulacsot. Amikor mindezzel megvolt, odaült Parthoz, és így szólt kedélyesen. – Micsoda egy érzelgıs alak vagy, te! – Aztán a fejével az ölébe tett ételre intett. – Szerinted elég lesz kettınknek? Part gyomra nagyot kordult; reggel óta nem evett. – Hát nem hinném, de több a semminél. Ne! – mondta a káoszhitő, s ezzel elkezdte etetni a fejvadászt. Ennyivel tartozott neki, hiszen amikor ı volt fogoly, akkor Part is viszonylag jól bánt vele. Meg aztán az, hogy éhes marad, nem zavarta annyira, hiszen hozzászokott már a nélkülözéshez élete során. Vagy félórát töltöttek el így, s közben nem feledkezett el a beszélgetés fontos témájáról sem. – Tudod, az a baj a nıkkel, hogy valamennyi szajha, egyik sem olyan igazi, ha érted, mire gondolok. Mindegyik akár elıkelı, akár nem, csak addig

73

marad nıies, amíg el nem csábítják az embert. Utána pedig rögtön fenyegetıznek, nyafognak és zsarolnak. Egyik sem tartja meg a méltóságát. Egyikért sem kell a dolog után megküzdeni. – Jessica sem hibátlan, de nem is egy útszéli lotyó. Inkább hercegnıhöz hasonlítanám. Bármit megtennék érte, akár az életemet is feláldoznám azért a lányért – ábrándozott el Part, aztán eszébe jutott, hogy bizony ez a fickó meg fogja ölni ıt. – Nem ijedek meg az ilyesféle haláltól. Bár azt sem mondhatnám éppen, hogy ilyet képzeltem magamnak. A halál értelmetlen. Létezik-e egyáltalán olyan halál, melynek van értelme? Aligha, ám ha mégis, akkor nincs annál értelemmel telibb, mintha úgy halsz meg, hogy tudod, ezzel megmentetted azt, akit szeretsz. S ha ajka még utoljára ajkamat éri, úgy boldogan indulok az ismeretlenbe! – Mik ezek a nagy szavak? Mi kell ide? Pénz, hogy megélj, erı, hogy túlélj és nı, ha kedved van hozzá! Kész! – Ugyan már, Rank! Mit érsz vele? Te sem élsz örökké! Mindenki, még az elfek, a varázslók is meghalnak egy idı után. Nézd a sárkányokat, kipusztultak. Mert nem voltak alkalmasak az életre. Nem a pénz, nem is az erı, de nem is a pillanatnyi élvezet az, amiért él az ember. Ám ezt csak kevesen ismerik fel. Még a bölcsek sem tudják, mi az értelme a létnek. Emlékszel, amikor te voltál megkötözve? Azt mondtad, nem is különbözünk mi annyira. Meglehet, igazad volt. Mindketten elszántan keresünk valamit, de az nem a medálunk. Az élet értelmét keressük, Rank. De nem tudjuk megtalálni. És én is csak annyit tudok mondani, hogy számomra a szerelem jelenti az élet értelmét. Mert a sok haszontalan földi dolog közül ez a legtisztább. – Ez most hogy jött ide? Nem értem – vont vállat Rank egy böffentés után. – Az a másik nagy baj a nıkkel, hogy nem lehet velük komoly dolgokról beszélni. – Part ekkor vethetett egy utolsó pillantást a sereghajtó szalonnára, amint a káoszharcos szájában örökre eltőnik. Ez volt a legeslegutolsó falat, s ez a pofátlan fickó nem átallotta megenni, ahelyett, hogy neki adta volna. Part duzzogott kicsit, eszébe jutott elıbbi okfejtése. Á, mindegy! Hogy is várhatta,

74

hogy megértse ez a tapló harcos az ilyen érzést. – Hogy néz ki ez a lány? – kérdezte Rank, és mintha ıszintén érdekelte volna. – Hosszú, fekete haja a háta közepéig ér. A szemei szürkék, a legszebbek, melyekben valaha is néztem. Szája akár az érett eper. A bıre pedig olyan puha, mint a legtisztább selyem, s oly imádni való. – Szóval, valami elkényeztetett fruska, mi? – Jessica nem valami elkényeztetett fruska, hanem egy úri kisaszszony, akinek kegyeiért grófok és bárók versengnek minden évben. – És milyen az illata? – érdeklıdött Rank. – Az illata? – lepıdött meg Part. El sem tudta képzelni, hogy egy általa bunkó harcosnak titulált alak ilyen szavakat is használjon. – Igen. Minden nı, akivel eddig voltam, valami pacsulit kent magára. İ mit használ? – Jessicának nem kell semmiféle illatszer. Bár néha a haját bekölnizi, de a bıre illata olyan finom, hogy kár lenne elnyomni valami tudós kreálta kencével. Rank közelebb jött, mintha attól tartott volna, hogy valaki az erdıben meghallja ıket. – Na, és milyen az ágyban? – Majd épp neked fogom elmesélni! Semmi közöd hozzá! – Hát... még lehet. – Mi? – Annyira belém szuggeráltad ennek a lánynak a tulajdonságait, hogy egyszer szívesen kipróbálnám. Mondjuk, miután visszatérek az Északi-hegyekbıl – nevetett Rank. Bár esze ágában sem volt megkörnyékezni ezt a nıt, de élvezte, hogy ezzel dühítheti a foglyát. Part akart még valamit mondani, ám nem tudott, Rank egy pillanat alatt lefejelte, s a fejvadász feje elırebukott. – Jó éjszakát, hısszerelmes! Ezután bevetette magát a vadonba. Még nem volt álmos. Úgy vélte, fog valami ehetıt holnapra. S az hogy lefejelte Partot, még jól is jött. Túlságosan is összeismerkedtek, s már kezdte elfelejteni, hogy

75

valójában egy pénzhajhász fejvadásszal hozta össze a sors. Ez a fickó akár a testvérét is megölné, ha fizetnének érte. Nem, nem. Úgy lesz a jó, ha betartja a három lépés távolságot. Másnap folytatódott a szakadatlan menetelés, s Part egyre csak éhezett. Érezte, ha hamarosan nem talál ki valamit, akkor annyira legyengül, hogy még gondolkodni sem lesz ereje. Az egész nap legalább ugyanolyan keservesen telt el, mint az elızı, csak Rank nem beszélt annyit, látszott, az éhség neki is elveszi a jókedvét, bár igaz, párszor célzott rá, hogy levágja a lovat, erre mégsem került sor. Sajnos, az éjszakai vadászat semmi eredménnyel nem járt, így Rank csak azt érte el, hogy fölöslegesen lefárasztotta magát. Az erıltetett menet pedig, amit diktált, csak tovább fogyasztotta erıtartalékaikat. Estére azonban ráakadtak egy szarvas csapásra, amit a Káosz-hitő harcos jól ismert, s ezt követve eljutottak egy újabb tisztásra. Itt Rank Partot egy tölgyfának ültette, s hogy biztos lehessen benne, nem szökik el, lábait összekötötte, a kötelet pedig a fa törzséhez erısítette. Így Part öt méteres körzetben szabadon járkálhatott volna, ha van hozzá elég ereje, de mivel olyan fáradt volt, mint egy ötnapos hulla, igyekezett minden felesleges mozdulatot kerülni. Eztán pedig a káoszhitő felállított pár egyszerő csapdát a tisztást övezı bokrok és cserjések alá. Egész jó ötlet volt, mert alig egy óra múlva Rank büszkén mutatott fel két nyulat és egy söprınek nevezett madarat. Amíg Part tekintetével a tőz mellé dobott állatokat nézte a hold világánál, addig ismét lazított csuklókötésén, melyet azóta tágított, hogy elızı nap magához tért. A cél nem az volt, hogy kihúzhassa a kezét a hurokból, ahhoz túlságosan is szorosan kötötték meg a kezeit. A cél csak az volt hogy csuklója mozgatásával nagyobb tere legyen a kezeinek. Ugyanis elhatározta, nem vár tovább. Ma éjszaka ki fog szabadulni! – Meddig megyünk még? – kérdezte Part, hogy elvonja Rank figyelmét. – Csak pár napot. Északnak megyünk. 76

– Menjünk ki az erdıbıl, tele van mindenféle borzalommal! Majd a síkságon északnak fordulunk. – Hogy is ne! Hogy nyílt terepen legyünk? Nem kell félni ettıl a helytıl, ez is csak egy erdı – mondta Rank, majd a továbbiakban munkájának szentelte figyelmét. A tábortőz mellett tırével felvágta és kibelezte a zsákmányait, majd nyársra húzta, és sütni kezdte ıket. A sült hús szaga egy idı után megcsapta Part orrát. A fejvadász gyomra ismét nagyot kordult, egyedül ez árulta el, mennyire éhes. Rank gúnyolódva fordult hátra. – Kéne mi? Hehe. – Azzal az egyik nyárson sülı nyúl combját Parthoz dobta. A forró hús még így ruhán keresztül is kellemetlenül sütötte Part lábát, ahogy a hús ráesett. Ide-oda mozgott, csakhogy a hús valahogy leessen róla végre. – Te szemét! – A hirtelen mozdulatoktól a földre dılt. – Haha! Nem tanított meg rá anyád, hogy fújd meg a forró ételt, mielıtt nekilátsz? – Rank jót nevetett saját viccén, majd tovább sütötte a félkész pecsenyét, s közben valami nótát fütyörészett. Part a földön fekve meglátott egy nagyobb kavicsot, kezével óvatosan odébb kúszott, nehogy a káoszharcos meghallja, majd a követ a markába szorította, végül – hogy ezt már Rank is hallja – felült. – Meg kell hagyni, alaposan elláttad a sebem – tapogatta meg az oldalát Rank. – Mintha nem is csak három napja lett volna, hogy szereztem. – Hát igen, a sebkötözés a kisujjamban van. Egy fejvadásznak ehhez is értenie kell, ki tudja, mikor kapja azt a feladatot, hogy vigyázzon az áldozata épségére – jegyezte meg cinikusan Part. – Ez a sors iróniája. Ha megölhettél volna, már félúton lennél a pénz meg Jessica kegyei felé. Így meg még mindig velem vacakolsz és leginkább az Északi-hegyek felé vagy félúton – nevetni kezdett. Part ezt a pillanatot választotta, háta mögött, amennyire csak tudta, meglendítette kezeit, és a cserjésbe hajította a kavicsot. Az apró zizegést váltott ki csupán, de ahogy a fejvadász várta, a káoszharcos éles fülét ez az apró zaj sem kerülte el. Abbahagyta a nevetést, és fü-

77

lelve Partra nézett. – Hallottad? – Nem. Mit? – Mi volt ez a zaj? – Honnan tudjam? A bokrok közül jött, talán csak egy menyét. Ne is foglalkozz vele! – mondta Part közömbösen. – Hülyének nézel? Még hogy csak egy menyét? Ez itt az Alkony Erdeje! – A káoszharcos felkapta bárdját, majd felállt. Elég jól ismerte ezt az erdıt, hogy tudja, mely zajokra kell odafigyelnie. Akármelyik percben rájuk ronthat egy mindenre elszánt, éhes fenevad. Lélegzetét visszatartva várta, hátha lesz újabb zaj, de csak a fák lombjainak suhogását lehetett hallani, ahogy a lágy, esti szellı végig szalad köztük. Rank tett egy lépest, ezzel a fejvadászt maga mögött hagyta. Érdekes, nem hallani a madarak csicsergését. – Van itt valami – vetette oda félvállról a fejvadásznak. Rank még kettıt lépett. Part nem várt tovább. Karjait amennyire csak tudta, szétfeszítette, lábait felhúzta, és átbújtatta ıket a karjaival alkotott körön. Máris talpra szökkent. Csak két méterre volt, s most hogy kezeit sikerült részben kiszabadítania, végre megpróbálhatja elintézni Rankot. Ebben már csak a lábát tartó kötél akadályozta. Ám ezen nem tudott elgondolkozni, mert Rank már éppen megfordult volna, hogy megnézze, mit csinál a fejvadász, de már csak azt látta, hogy áldozata magasra tartott, összekötözött ökleivel feléje ugrik, s ledönti a lábáról. Most vagy soha! – Hé... – akarta kiáltani Rank, de a levegı kiszökött a tüdejébıl. Kiejtette kezébıl a bárdot ám csak fél méterre. Part eközben áthurkolta Rank nyakán a lábához kötözött tartókötelet, és kezével úgy húzta szorosabbra, mintha meg akarná fojtani. Nem állt messze az igazságtól. A káoszhitő szemei kigúvadtak a levegıhiánytól. Nem maradt ideje újra teleszívni a tüdejét. Érezte, ahogy a feje vörösödött, egyik keze hüvelykujját a kötél alá dugta, így megmenekült a közvetlen fulladástól, a másikkal pedig a bárd után tapogatózott, eddig

78

eredménytelenül. Part látta, hogy Rank megpróbálja nyakáról lefejteni a kötelet, könyökhajlatba kapta a káoszharcos fejét, és párszor a földhöz csapta. – Nem... ö-höl-hetsz meg!... – mondta utolsó korty levegıjével Rank. Nem volt más esélye. Ha nem engedi el ez a fanatikus barom, mindjárt kiszenved. Part úgy vélte, gyızött, és elengedte. Remélte, hogy eléggé legyengítette. Rank hörögve kapkodott levegı után, de egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy most az életéért küzd. Felhúzta térdét, és alaposan beletrafált a fejvadász lába közé. Part lefordult ellenfelérıl, és a homokba esett. Ugyanekkor Rank felkapta bárdját, és felállt. – Igazán mókás fiú vagy, de azt hiszem, túlságosan is alamuszi. Viszlát a túlvilágon! – hörögte, és lesújtott a fetrengı szakállasra. Part félregördült, így a bárd nem ıt, hanem a lábához rögzített kötelet vágta ketté. Partnak még iszonyúan sajgott az elıbbi térdelés helye, de most nem engedhetett utat a fájdalomnak, hiszen akkor minden eldılne egyszer s mindenkorra. Pallosa a nyeregkápán pihent, elérhetetlenül messze. Viszont azok a tüzes nyársak adtak neki egy ötletet. Odaugrott, miközben Rank elvétett egy újabb vágást, és kikapta a tőzbıl az egyik nyársat. Azon idıközben szénné égett a söprı, és már a nyárs vége is lángolt. Rank pedig jött, és oldalcsapásra emelte a bárdot. – Nesze, te rohadék! – kiáltotta Part, miközben a nyárs tüzes végét Rank bekötött oldalába szúrta. A káoszharcos felüvöltött a fájdalomtól, és fél térdre zuhant, fegyverét leengedte, mert bal kezét a sebre kellett nyomnia. De ennél is nagyobb veszély volt számára az ıt környékezı ájulási roham. Mindeközben Part lábát a tőz széléhez tartotta, megfeszítette a bokáin levı kötelet, s amikor már azt hitte, meggyullad a lábfeje is, végre el tudta szakítani a kötelet. Rank kitisztította az elméjét, és rátámadt volna, de Part felmarkolt a földrıl egy kis homokot, és ellenfele szemébe szórta. A káoszharcos most már kezdett igazán bevadulni. Kezdett elha-

79

talmasodni rajta az átok. Szemét egyik kezével megpróbálta kitisztítani, míg a másikkal rendületlenül markolta a bárd nyelét. Már majdnem sikerült kitisztítania a szemét, ám nem tudott végezni a mővelettel, mert valami úgy képen vágta, hogy eldılt a földön, arca nagyon égni kezdett. Nem beszélve arról, hogy a könnyes szemére ismét por tapadt. Part diadalmasan állt Rank felett, kezében a nyárson sült söprı volt, ezzel vágta képen Rankot. – Mi az? Nem ízlik a fıztöd? Meglendítette csizmás lábát, és úgy belerúgott Rank oldalába, ahogy csak tudott. A káoszharcos rögtön elájult. Ez volt az egyetlen sebezhetı pontja. Oldalán újra vérezni kezdett a nyílt seb. Ám Part e percben azt se bánta volna, ha Rank a szeme láttára szenved ki. Még párat belerúgott, s miután látta, hogy ellenfele nem mozdul, odafutott Sárkányhoz, megpaskolta a tomporát, majd egy tırrel levágta saját kezérıl a kötelet és lábáról is lefejtette a kötélmaradványokat. Majd a zsákból elıvette az összes kötelét, ami csak volt, és visszament a káoszhitőhöz. Miután visszavette tıle a medálokat, elıször összekötözte a káoszharcos kezeit és lábait. Majd egy újabb adag kötéllel az összekötözött lábakat és kezeket is egymáshoz erısítette. Utána egy hosszú kötéldarabbal teljesen bebugyolálta a káoszharcos testét. Amikor ezzel végzett, fogott egy nagy rongyot és addig tömte Rank szájába, míg csak fért bele, egy újabb ronggyal pedig biztosította, hogy ne köphesse ki. Egy harmadik ronggyal bekötötte a harcos szemét, végül a zsákot, amiben a kötelet és az ételt hozta, ráhúzta a fejére és a zsák száját elkötötte a nyakánál. A magatehetetlen testet a lovához húzta, és rákötözte a nyeregre. Ezután végre magához vette pallosát, s felcsatolta a hátára. Medálját pedig behelyezte zubbonya alá. Rank bárdját illetıen elhatározta, hogy nem hozza magával, ı különben sem szerette az ilyen ormótlan fegyvereket. Még egy pillantást vetett a gúzsba kötött Rankra. – Na, innen szökj meg, ha tudsz! – mondta elégedetten, majd viszszament megenni a nyulakat. A legtöbbje már odasült, de volt olyan

80

is, ami nagyon ízletesre sikeredett. Mire elverte az éhét teljesen beesteledett. Visszament a fához, ahová nemrég még ki volt kötözve. Megdicsérte magát, amiért ki tudott szabadulni, majd elaludt. Azaz csak elaludt volna, mert most ı hallott zörgést a bokrok közül. Rank ájult, tehát ı nem lehet. Majd arra gondolt, mennyire összekötözte a harcost. Ha ébren volna, se tehetne semmit. Elmosolyodott, kezébe kapta pallosát, és elindult észak felé be, a sőrőbe. Mire a cserjés szélére ért, már semmi kétsége nem volt afelıl, hogy valaki ólálkodik a környéken. Több zizegést is hallott, mintha apró lábak sokasága lépkedne óvatosan, de nem elég halkan. Part félrehajtott egy szemtelen ágat mely eltakarta elıle a kilátást, megállt, és minden eddiginél jobban fülelni kezdett. Ekkor halk kuncogást hallott. Semmi kétség, a Kicsik népébıl van itt valaki vagy valakik. . . . – Ki az? Most egyszerre több vihogás is felhangzott, és a Part elıtti fa tövében megmozdult valami. Amikor a fejvadász már éppen ott ártott, hogy közelebb lép, a fejére zuhant valami. Valami melegvérő állat, vagy egy kistermető humanoid. Az, hogy humanoid, mát a következı pillanatban kiderült. Apró kezeivel igyekezett kinyomni Part szemét, miközben lábait a fejvadász nyakába vágta, fogaival pedig a fülét harapdálta. Part felordított és vadul kapálódzott. S ekkor már mindenhonnan kisebb-nagyobb lények özönlıttek elı, egyik a lábába kapaszkodott, mások ráugrottak a hátára, s nagy körmeikkel felhasogatták ruházatát, bırét. – Aáááááá! – ordította magatehetetlen dühében, s visszarohant a tisztásra, ahol nem volt annyi fa. Mivel a kardját nem akarta használni, nehogy kárt tegyen magában, viszont a kis dögöket is el kellett valahogyan távolítania, így a földre vetette magát. Elégedetten vette tudomásul, hogy a teremtmények hangosan sivalkodnak. Az is elengedte, aki a fülét rágcsálta. Végre kinyithatta a szemét, és megnézhette, kik támadták meg. Apró, fél méternél nem magasabb, vézna testalkatú lények. Nagy

81

sárga szemekkel és még nagyobb tar fejjel, melyeken barna és szürke foltok díszlettek, rongyból készült ágyékkötıjük volt az egyetlen ruhadarabjuk. Vézna, inas kezeiken fél centis karmok meredeztek, szájukban megannyi tőhegyes fog. Emberevı kis gnómok voltak. Part fejvadász lévén életében sokfajta lénnyel találkozott már, de ezeket csak egy könyvbıl ismerte, amely fajok leírásával foglalkozott. Prigrentek! Sajátos tulajdonságuk, hogy egyszerő kıvé tudnak változni, amıboid mozgással az áldozat közelébe kúsznak, ott pedig megelevenednek. Gyorsan összeszámolta, mennyien vannak. Öt, hat, hét kis teremtmény vicsorgott rá mérgesen. Ám északról a cserjés felıl újabb lények jöttek. S amikor meglátta mennyien, pallosa bizony majdnem kiesett a kezébıl. Elıbb csak tíz, aztán húsz, és egyre csak özönlöttek. Mire Part úgy döntött, közéjük lı egy villámot, a kis tisztáson már több mint negyvenen tolongtak, és még mindig jöttek. Part kihúzta magát, és koncentrált. De nem jött villám a talizmánjából. Két újabb koncentrálás után eszébe jutott, hogy valószínőleg a másik medáldarab blokkolja a sajátja varázserejét. Honnan tudja ezt? A fémdarabok súgták volna meg neki? Ennyi bestiával egyedül semmiképpen sem tud megbirkózni, és prigrentekkel bújócskázni egy erdıben egyenlı a halállal. Csak egy választása maradt, ám tudta, átkozni fogja magát érte. Szabadon kell engednie Rankot. Ha kétszer el tudta kapni, elkapja harmadszor is a csata után, de addig sajnos, szüksége van rá. A prigrentek pedig csak jöttek, egyre közelebb és közelebb. Part felkapta a káoszharcos bárdját, és visszafutott lovához, azon mintha mocorgott volna a többszörösen megkötözött test, de a fejvadászt most ez érdekelte a legkevésbé. Part villámgyorsan felkapta egyik tırét, levágta Rankot a lóról, s amikor az leesett a földre, kezdte lemetszeni róla a köteleket. Sohasem hitte volna, hogy az egésszel meg lesz húsz másodperc alatt, de végül még is megkönnyebbült, amikor leszedte Rank szemérıl a kendıt. Nem értette, hogy ébredezhet ilyen hamar, még egy óra sem telt el azóta, hogy leütötte. Ám ennek most

82

inkább örült, nem neki kell életre pofoznia. Rank elıször azt hitte, meghalt. Hát ez lenne a túlvilág, kietlen és sötét, semmit sem lát. Megpróbált kiáltani, nem jött ki hang a torkán, valami kellemetlen érzés fojtogatta, moccanni sem tudott. Aztán mintha megmozdult volna, és a szorító érzés alábbhagyott, érezte, amint a torkát fojtogató erı is elmúlik, majd pedig eltőnt a sötétség. Nem halt meg! Még élt! Csak foglyul ejtıje vette le a szemérıl a kötést. S most odaadta a bárdját a kezébe. – Mi van, hirtelen harcolni támadt kedved? – Állj fel, te szerencsétlen, és küzdj, mert mindketten megdöglünk! – mondta Part mérgesen. – Igen? – kérdezte furcsa éllel a harcos, s elsı mozdulatával felhúzta a térdét, s mint az elıbb, most is tökön rúgta a fejvadászt. Aztán rögtön lenyomott neki egy balhorgot fájdalomcsillapítóként, majd miután végre legurult róla Part, talpra ugrott, s kétszer is jól oldalba rúgta. – Nesze, te gané, úgy tapasztaltam, hogy te ezt szereted! – kárörvendett, s még egyszer megrúgta ráadásként. Végül, mint aki jól végezte dolgát, hátrasimította a haját. Part a földön fetrengett kétrét görnyedve, s miközben megpróbált levegıt venni, egyfolytában maga mögé mutogatott. – Odanézz, te marhabaromállat! Rank csak most vette észre, hogy nincsenek egyedül. Ronda kis lények sorakoztak a tisztás szélén, s érdeklıdve figyelték az eseményeket. – Hát ezek meg mifélék? – kérdezte a káoszhitő, és keze megszorult a bárd nyelén. – Az most mindegy! Ha annyira harcolni akarsz, hát itt vannak ık! Vigyázz velük, mert ha többször megharapnak ugyanott, megkövesedhetsz – nyögte Part, és megpróbált feltápászkodni. A lények eközben már csak két méterre voltak, és szők kört alkottak körülöttük. Part lepıdött meg legjobban, amikor Rank a hátának vetült. Még mindig sajgott az oldala és a feje.

83

Nincs is elég erıd! – szólalt meg egy hang a fejében, majd gyorsan elhessegette a negatív gondolatot. – Muszáj lesz küzdeni! Közben eszébe jutott még valami: ahhoz, hogy használni tudja medalionját, sajnos, vissza kell adnia a másikat Ranknak. Egy pillanatra elgondolkozott, vajon ne dobja-e inkább jó messzire az amuletett, de aztán úgy döntött, mégsem tesz így. Maradjon csak Ranknál, legalább tudja, kinél keresse. Döntött hát. A Káoszharcos kezébe nyomta a félbetört talizmánt. – Küzdj, ahogy csak bírsz! – Mikor támadunk? – kérdezte Rank, és gyorsan nyakába vette a sárkányfejes medaliont. A közös veszély elfeledtetett vele minden egyéb nézeteltérést a szakállas ficsúrral. Pillanatnyilag. De utána lesz nemulass! – Nem tudom, mintha nem mernének közelebb jönni. Partnak közben eszébe jutott a helyzet abszurdsága, Rank most segít neki azzal, hogy az ı oldalán harcol, így ı életben marad, és elviheti Rankot Senotba, ahol felakasszák. Ez a minimum. Vagy inkább maradjunk csak a kerékbetörésnél! Rank kezdte rosszul érezni magát. Úgy saccolta, harminc neki, harminc ennek a nyamvadt fejvadásznak. Ráadásul törött bordákkal, éhgyomorra. Mindegy! Már nem tud változtatni a helyzeten. Gyorsan felaprítja ezeket a mini-manókat, aztán meg lelép, s majd késıbb, amikor újra ereje teljében lesz, elkapja Partot, elvégre egy ilyen hírességet mindenhol ismernek. És akkor nagyobb csapást mér rá. A kis lények még mindig nem jöttek közelebb. A káoszhitőnek elfogyott a türelme. Azzal észak felé kiugrott a prigrentek sőrőjébe, és máris meglendítette bárdját. Egy fej hullott a főre, s a prigrent nyúlós sárga vére szétkenıdött a növényzeten. Egy karom elöl elugrott egy másik gnóm lábára, az felüvöltött, de csak míg a káoszhitő nem szelte ketté ezt a koponyát is. Balra próbált utat törni, amerre több fát látott, remélte, azok akadályozni fogják a kis bestiákat. Igaza lett, a prigrentek egymást taposva, harapdálva próbáltak a közelébe férkızni, de eddig nem tudtak, mert aki egy méternél közelebb jött, az már-

84

is úgy dılt el, mint egy zsák. Rank úgy forgatta súlyos fegyverét, mint a messzi tájak harcmővészei kardjukat. Orrát iszonyúan facsarta a lények testszagának bőze, ilyen büdös teremtményekkel még sosem találkozott. Part amikor észrevette, hogy Rank északnak megy, ı dél felé ugrott, s pallosával kaszálva, egykettıre véres harci csapást vágott a kis lények tengerén keresztül. Pillanatokon belül hét prigrentet vágott le. A kis testeket szinte egyetlen csapással metszette ketté. Talizmánja most koncentrálás nélkül is felizzott, hiszen életveszélyes helyzetben volt, s pontos célzásokkal és találatokkal osztotta a halált. Volt úgy, hogy egyszerre több prigrent is szétrobbant, s a körülöttük lévık pedig szétszálltak a szélrózsa valamennyi irányába. Nem egy lényt a rengetegbe repített a robbanás ereje, ahol azok hosszú hörgések után elvéreztek. Idıközben hullahegy emelkedett Rank lábánál, de mivel a teremtmények még mindig özönlöttek, tovább kellett aprítania az élıket, s fegyvere fokával összezúzni a kıvé dermedt jószágokat is, mert ahogy egymást is harapdálták a lények vérszomjas dühükben, egymás után váltak kıvé a két hatalmas fenyıfa között, ahol Rank állt. Kıpor és vér egyaránt kezdte ellepni a káoszharcos által védett területet. Part hiába vagdalkozott hısiesen, hőséges pallosa és talizmánja hiába terítette le már vagy húsz nyamvadt dögöt, azok mintha nem akarnának elfogyni. Egyre csak jöttek, özönlöttek az erdıbıl és már teljesen ellepték a tisztást. Megfordult, hogy a másik oldalt is irthassa, amikor észrevette azt a két prigrentet, akik ideiglenes szövetségese hátába kerültek, s már lendítették karmos kezüket, hogy elmetszszék az ütıereket a káoszharcos nyakán. Part tudta, ha kiált, azzal csak az idıt húzza. Rank megdöglik, Woyass elégedetlen lesz, mi több, még ı is itt hagyhatja a fogát. Baljával az övéhez kapott, miközben kettévágott még két lényt, és kikapta két dobótırét. Megfogta a pengéjüket, célzott, és dobott. Rank azt hitte, Part elárulta, s ki akarja végezni még a csata ideje

85

alatt, de még mozdulni sem maradt ideje, mivel a két tır közül az egyik a jobb, másik a bal füle mellett pörgött el. Riadtan fordult hátra, a két dobótır remegve állapodott meg a szétroncsolt koponyájú prigrentekben. Megmentette az életét! Ez a fejvadász tényleg nagyon hülye. Aztán egy merész gondolattól vezérelve a fák közül kiugrott a nyílt csatatérre, és aktivizálta a láthatatlanság varázsszavát. Mire kint földet ért, már teljesen eltőnt ellenfelei szeme elöl. A prigrentek akik voltaképp a puszta vegetálás szintjén éltek, most értetlenül néztek körül. Hová lett az a szép, nagy, vacsorának való ember? De értetlenségük csupán pillanatokig tartott. A semmibıl pár szó elmormolása után lángsugarak csapódtak ki, s égették meg az útjukba kerülıket, azok vonyítottak a tőzben, ahol a biztos halál várt rájuk. Rank elégedetten vette tudomásul, hogy igencsak megfogyatkoztak ellenfelei. Amikor Part látta, Rank életben marad, tovább vagdalta a jövevényeket, ám azok erejüket felhasználva dél felé szorították, egyre meszszebb Sárkánytól, s páran a lovat is harapdálták már. Part hogy megmentse hátasát, egy villámot küldött arra a fára, melyhez kikötözte lovát. A kantár leégett, s a ló boldogan ügetett tova, csak az volt a baj, hogy nem délre, hanem Rank felé, északra. Pár pillanattal késıbb már el is tőnt a sőrőben. Part most nem törıdhetett ezzel, ugyanis ismét ritkítania kellett a támadók sorát, így újabb cselt vetett be. Baljával kikapta Rank kardját, mely még mindig ott nyugodott a hüvelyében, és vízszintes irányban eldobta. Nem mérgében tette ezt, hanem a repülı kard technikáját alkalmazta. Ilyenkor a kard csak pörög, pörög, és az útjába kerülı ellenfélnek vége. Csak egy baj volt ezzel, ilyenkor a kard messzire került a forgatójától. Ám most Part nyugodt szívvel alkalmazta, hiszen pallosa még mindig nála volt. Négy elvágott nyakú prigrent bukott fel, s nem is kelt fel többé. Part pár elszánt csapás után végre kikerült ellenfelei tengerébıl. Amikor visszanézett, örömmel látta, hogy vele már csak páran foglalkoznak, a többség Rankot boldogítja, akik körül a lények lángokba borulva

86

futottak szerteszét. Az égı hús bőze keveredni kezdett a büdös lények szagával. Leírhatatlanul undorító volt. Az egyik kis dögöt nem vette észre, és az beleharapott a lábszárába. Part felordított, de már csapott is oda. A prigrent halálsikolyt hallatott, s elengedte a lábat. A fejvadász egy másik túl közel merészkedıt szabályosan kettészelt. Part Scalard már jól tudta, kit keres. Ám hogy nem tudja most elkapni a káoszhitőt, azt már világosan látta. Nem lenne esélye. Fel kell készülnie ellene, és késıbb lecsapni rá. Meg fogja találni! Ezt az arcot nem felejti el egykönnyen. Tudja, hogy könyörtelen, hogy kíméletlen. Kiemelkedıen kegyetlen még a káoszhitőek közül is. Mivel a lova már rég eltőnt az erdıben, úgy döntött, ı is hasonlóképpen tesz, és majd egy másik alkalommal fogja elkapni a fickót. De mit jelenthet, hogy nála van a medál másik fele? Egyszerően nem tudja alkalmazni ellene villámait! Rejtély rejtély hátán! Mindegy, ezt most elszúrta, de az is nagy csoda, hogy ilyen kevés nyomból eljutott hozzá. Azzal állón rúgott pár nyamvadt kis férget, akik még mindig nem fogták fel, hogy már nem érdeklik a fejvadászt, és befutott az erdıbe. Rank amikor észrevette, hogy „bajtársa” cserben akarja hagyni, rögtön utána küldött egy lángsugarat. Érezte, hogy eltalálta, de ennek ellenére a fickó mégis tovább futott, és bevette magát a rengetegbe. Pár pillanattal késıbb eltőnt. Rank szinte felrobbant a dühtıl. Alighogy megtalálta az évek óta keresett talizmán másik felét, ismét elvesztette. Igaz, elméletileg ı akart megszökni a fejvadásztól, de úgy látszik, a szakállas megijedt az erejétıl, és ı elıbb cselekedett. És itt hagyta ezzel a sok kis mocsokkal, akik egyre inkább észak felé taszigálták, messze Parttól. – Pusztuljatok! – ordította, és egy mindent elsöprı rohammal a maradék ellenfelei közé ugrott. Voltak vagy tizenöten. Ha eddig mesterien forgatta bárdját, akkor most még azt is felülmúlta. Arca dühtıl lángolt, s hátrafogott haja egy része kiszabadulva, hozzátapadt izzadó arcához. Szeme ez alkalommal nem forgott vérben, mint máskor, s a

87

titokzatos átok sem szállta meg. Dühös volt. Part itt hagyta a csata közepén. Végül is volt esze a fickónak, de annyit legalább elvárt volna tıle, hogy végigsegíti a küzdelemben. Ráadásul a saját ellenfeleibıl is hagyott neki. És még rendhitőnek vallja magát! Pfuj, az ilyen ember minden csak nem rendhitő. Az ilyen ember egy kétszínőkéthitő féreg, egy csúszómászó pondró, akit legjobb eltaposni. Meg is teszi! Revánsot fog tıle venni. Miközben ilyen gondolatok cikáztak agyában, módszeresen hárította kis támadói próbálkozásait, és minden egyes alkalmat a lehetı legbrutálisabban torolt meg. Fegyverével jobbra csapott, fájdalmas vinynyogás válaszolt rá. Aztán gyorsan hátra kellett ugrania, mert egy elszánt prigrent megcélozta a hasát, s mintegy feláldozva magát Rankra akart ugrani. A harcos azonban hátraugrott, s visszakézbıl a bárd lapjával fejen csapta a manót. Az felsikoltott, majd elszállt bal felé. Ezután Rank gyorsan megfordult, hogy elintézze azokat, akik a hátába kerültek. Két jól irányzott csapás, és három mitugrásszal ismét kevesebb lett ellenfelei száma. Visszafordult, még idejében, hogy hárítson egy veszedelmes karmolást. Egy erıs rúgás, s a bátor támadó elrepült. Balról jött egy újabb, ez sem menekülhetett. Rosszul csapott, a bárd elfordult a kezében, mégis volt benne annyi erı, hogy a lappal betörte a kis fickó képét. Így még rondább lett. És ez volt az utolsó. Végre elfogytak, vagy legalább is kereket oldottak azok, akiknek maradt egy kis eszük. Végignézett a csata helyszínén. Rengeteg elszenesedett hulla feküdt körülötte, és legalább húszat az acél erejével térített jobb létre, azokról nem is szólva, akiket a fejvadász vágott le. Borzalmas mészárlás. Hát ilyennel és hasonlókkal kedveskedik ez az erdı a vendégeinek, undorító. S még azt hitte, hogy semmi új nem vár rá itt. De legalább most sikerült megúsznia egyetlen egy karcolás nélkül. Más körülmények között Part után ment volna, de most a sebét kellett ellátnia, ugyanis amióta a szakállas megrugdosta, mellkasa lassan de folyamatosan vérezni kezdett, és a sós izzadságcseppek is marni kezdték ott, ahol felszakadt a heg. Másrészt pedig lángsugaraival elérte, hogy kisebb erdıtőz keletkezzen, ezért jobbnak látta el-

88

tőnni a tisztásról. Észak felé indult, mielıtt a tőz tovaterjed, és csapdába ejti ıt. Inkább hagyta a fenébe a fejvadászt. Valahogy érezte, hogy találkoznak ık még. A tőzcsóvája valóban eltalálta a fejvadászt, s lehet, hogy Part ott is maradt volna elterülve a földön, ha a pallos magába nem szívja a tüzet. Még pár éve kovácsoltatta ezt a különleges fegyvert, miután elızı kardja egyszerően elolvadt, amikor védekezésképpen egy sárkány tüzes lehelete elé tartotta. Ebben a pallosban volt egy védımágia, ami magába szívta a tüzet, megmentve ez által forgatója életét. Ám még így is megpörkölıdött a szakálla, lába is fájt, nem beszélve véresre kiharapott fülérıl és a sebekrıl, amiket a prigrentek karmai okoztak a hátán. Ám most semmi sem számított, minél messzebb akart kerülni ettıl az elvetemült gyilkostól. Addig futott délnek, míg már alig érezte lábait, akkor pedig kúszott, egyre csak kúszott. Elıbb térden, majd hason. Nagyon messzire, vagy tíz kilométerre jutott a csata helyszínétıl; életében nem futott ennyit egyszerre. Ám még ilyen messze is csak úgy mert álomba merülni, hogy elıtte bekúszott egy nagyobb cserje alá. Így végzıdött hát Part találkozása Rankkal, ı volt a vadász, és a végén majdnem ı lett a vad. Ám sikeresen elszökött, és remélte, legközelebb ı kerül ki gyıztesen a csatából. Ám most semmi más vágya nem volt, mint aludni.

4. ÚTBAN A PUSZTULÁS FELÉ Wacumunus druida volt, és magányosan folytatta tevékenységét az Alkony Erdejében. Jól tudta, milyen veszélyes hely, ám ha az ember meg tudja védeni magát, egy idı után az erdı befogadja. És neki magányra volt szüksége, ezért választotta a remeteséget tizenöt évvel ezelıtt. Nem szorult segítségre, az erdı ellátta mindennel, ami kellett neki. Egy barlangban lakott, közel a Kunóhoz, de elég messze az 89

erıs védelmi rendszer – a Texek lakhelyéhez legközelebb esı tagjától: Tex-Sítıl. Gombát termesztett és kecskét tenyésztett, de növényeket és bogyókat is győjtögetett, ha volt rá ideje. Néha halászott is, mivel megesett, hogy rászorult. Az emberek, akik valaha ismerték, vagy azt hitték róla, hogy már rég halott vagy elfeledkeztek róla. Amikor pedig unatkozott, kedvelt szórakozásainak hódolt, mint például az írás. Az eddigi tizenöt év alatt öt könyvet írt tele az erdı titkaival, s úgy vélte, még pár évig folytatja kutatásait, aztán pedig valami nagy bölcsnek adományozza ıket. Egy másik bohósága a gyógynövények összeszedése, szortírozása és azok felhasználása volt, ámbátor ez eléggé rosszul ment neki. Olykor a nadragulyát is összekeverte a fekete ribizlivel. Ezen kudarcok azonban nem törték meg a kistermető embert, hanem inkább újabb próbálkozásokra ösztönözték. Más szavakkal Wacumunus elégedett volt életével egészen ez év Magány havának nyolcadik napjáig. Ekkor ugyanis egyik növénybegyőjtı körútja során rábukkant arra az alakra, aki felborította addigi egyhangú, de tagadhatatlanul békés életét. Az egyik csipkebogyó bokor alatt egy tépett ruházatú, sebesült férfi feküdt. Wacumunus elıször azt hitte, halottat talált, csak miután alaposabban megvizsgálta az embert, rájött, hogy még nem halott ugyan, de ha itt hagyja, könnyen azzá válhat. Megfogta a fickó karjait, és amennyire erejébıl tellett, pár óra alatt elvonszolta a barlangjába. Mire hazaért, alaposan elfáradt, átkozta is a sorsot, hogy nem született erısebbnek. Otthon aztán bekötözte a fickó sebeit. Borogatást készített, gyógyteákat fızött. Röviddel, miután Rank elindult északnak, kitört az égi áldás, és csak ennek volt köszönhetı, hogy az erdıtőz nem terjedt tovább. Az esı elıl Rank egy kisebb barlangba bújt, ahol régebben talán medve lakhatott, de most láthatóan üres volt. Az esı pedig szakadt és nem állt el, csak másnap reggel. Rank ugyan a fél délelıttöt a fejvadász keresésével töltötte, hiszen saját szemével látta, hogy a tőz belecsap a 90

fickóba, mégsem találta. Csupán Part lovára akadt rá, s bár az eleinte makrancoskodott, Rank nem egy lovat tört be az idık során, így ezzel az állattal is boldogult. Nos, legalább ennyi haszna származik az esetbıl. A csata helyén pedig megtalálta saját kardját egy fába ékelıdve, és a fejvadász két dobótırét, ezeket gondosan eltette. Talált egy fürjfészket, így megszabadult a vadászás kínos és fölösleges idıtöltésétıl. Összeszedte a tojásokat, majd miután megsütötte és megette azokat, elindult kifelé az erdıbıl. Ám így nem mehetett vissza nevelıapjához, el kell jutnia Senotba, és ott elkapnia azt a nagyképő alakot. Ott biztos nem számít rá, hogy megtámadják. Senot a tartomány legjobban ırzött városa és jóllehet nagyon veszélyes hely, de neki nem okozhat problémát. Elvégre ı Gre’ang Rank, akinek a nevét, mint kiderült, egész Fınpusztán rettegik, s Agha leghíresebb fejvadásza van a nyomában. Vagyis inkább már ı van a leghíresebb fejvadász nyomában. Elsı dolga természetesen egyelıre az, hogy kikeveredjen a rengetegbıl, így elindult keletre. Erre lehet ugyanis a leggyorsabban kikerülni az erdıbıl, s nem utolsósorban, Senot is ebben az irányban van. Az útja eseménytelenül telt. Persze ennek Rank kifejezetten örült, valahogy nem igazán volt kedve újabb erdei teremtményekkel csatázni, vagy ogrékkal élet-halál harcba bocsátkozni. S ennek fı oka egyre jobban sajgó oldala volt. Tartott tıle, hogy ha idejében nem csinál vele valamit, akkor menthetetlenül elfertızik. Három nappal az után, hogy elhagyta a csata helyszínét, elérte a Kroeek patakot. Ez a patak a domborzati viszonyoknak megfelelıen észak felé folyik, és körülbelül hatvan kilométer után torkollik bele a nála alig nagyobb Ikhoyba. A Káoszhitő egy nappal késıbb már az erdı szélén járt, s mivel már épp esteledett, elhatározta, hogy keres egy jó helyet, ahol éjszakára letáborozhat. Itt végre nyeregbe szállhatott, ami valóságos felüdülést jelentett neki annyi gyaloglás után. Ekkorra már sikerült betörnie a fejvadász lovát. S azért is örült, hogy végre levehette a kötést a sebérıl. Az erdıben ezt nem tette meg, nehogy valami bogár vagy

91

rovar belemásszon. Már egyáltalán nem fájt, inkább el volt zsibbadva a seb környéke. Egyharmad részén pedig feldagadt és undorító, sárgás genny buggyant elı belıle, amikor hozzáért. Ez így nem lesz jó! A lehetı leghamarabb ki kell tisztítani a sebét. Csoda, hogy eddig nem fertızött el jobban. Miközben keresgélte az alkalmas helyet újdonsült lován poroszkálva, egy testet vett észre a poros földön. Rank megállította a lovát, és leszállt róla. Ránézésre látszott, hogy a földön heverı alak egy nı. Lássuk csak! – guggolt le a test mellé. A nı a hasán feküdt, de nem látszott rajta semmi sérülés vagy nyom, ami arra utalt volna, hogy rablótámadás áldozata lett. Persze, ha rablók támadták volna meg, nem úszta volna meg egy szimpla halállal. Megerıszakolhatták volna, de erre sem utalt semmi. Mágiára sem. Az pedig, hogy épp itt lett rosszul s ájult el, szinte a lehetetlennel párhuzamos. Nincs az az ember, aki csak úgy az Alkony Erdejébe menne. Érthetetlen. Megfogta a nı csuklóját, hogy megnézze, életben van-e. Életben volt. S ami különös, igen csak gyors volt a pulzusa. Márpedig aki elájult, annak a normálisnál lassabban ver a szíve. Ez ellentmondásos. Rank homlokát ráncolva fordította meg a nıt. Vajon miért játszik vele ilyen furcsa játékot? Amikor azonban meglátta az arcát, még a lélegzete is elállt Gyönyörő volt! Vajon hogyan kerülhetett ide? Rank nem értette, egy csodás fiatal lány mindentıl távol itt, és tetteti a halottat. Miért? Ez így túl bonyolult. Vagyis túl könnyő. Túl könnyő áldozat és ezért sokkal veszélyesebb is. S ekkor minden kitisztult elıtte. – Csapda! – sipította agyába a talizmánja, s erısen bizseregni kezdett. Rank elkerekedett szemekkel nézett a csodaszép lány arcába. Ekkor az kinyitotta a szemét és elmosolyodott. Rank pedig döbbenten bukott elıre, a következı pillanatban minden elsötétült elıtte. Valaki hatalmas ütést mért a tarkójára. Amikor Part magához tért, elıször nem látott semmit, aztán szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz. Egy barlangban volt. 92

Szalmával bélelt faagyban feküdt, mellette pedig egy barnacsuhás alak ült, aki csuklyáját mélyen a szemébe húzta. Testalkata zömök volt és kicsi, legfeljebb öt és fél láb lehetett, vagy még kisebb. Part pedig túlontúl fáradt volt a találgatáshoz. A csuhás föléje hajolt, szeme elıvillant a sötét kámzsa rejtekébıl. Part úgy érezte, ezek a szemek egészen a lelke mélyébe nyúlnak le. Végül a druida megkérdezte. – Mi történt veled, utazó? – Nem utazó vagyok, hanem fejvadász. A nevem Part Scalard. Biztos hallottál már rólam. A druida karba fonta kezeit, és elgondolkozni látszott. Nagy sokára megszólalt. – Nem, hogy ıszinte legyek, még soha nem hallottam ezt a nevet. – Hol vagyok? – Hát, itt nálam. – Úgy értem, mi ez a hely? – Egy barlang az Alkony Erdejében. Alig egynapi járásra az erdı déli végétıl. Part végignézett magán. Lábán, ahol a prigrent megharapta, kötés ékeskedett. Dereka is körbe volt kötözve, és a füle is alaposan be volt bugyolálva. Homlokán egy vizes törülközı volt. Iszonyúan szaggatott a háta. Fel akart ülni, de a druida megakadályozta ebben. – Ne! A kenıcs még nem itta be magát teljesen a szervezetedbe. Legalább még egy nap, mire fel tudsz kelni. Bízzál bennem! Part bízott, és csak másnap kelt fel az ágyból. Lába már nem fájt, épphogy csak érezte. Füle viszketése pedig elhanyagolhatónak mondható. Egy repedezett tükörben megnézhette a hátát is. Legalább tíz különbözı karmolást fedezett fel, amik lapockájától egészen a derekáig tartottak, ám szerencsére csak kettı volt mély. Félı volt, hogy azok örökre megmaradnak az erdei csata mementójaként. Az elızı nap azzal telt, hogy összeismerkedett a druidával. Az ugyan nem kívánta felfedni nevét, de elmondta, mit csinál, mióta él a környéken és azt, hogyan találta meg ıt a bokrok alatt. Part a munká-

93

járól mesélt és arról, hogy Rank miképp lépett meg elıle. Ám a druida akkor örült meg a legjobban, amikor megtudta, hogy Part konyít kicsit a mérgezı és gyógynövényekhez. Csak annyit kért cserébe azért, hogy majd’ három napon keresztül ápolta, hogy másnap délután amikor kimegy az erdıbe, segítsen neki a növények győjtögetésében. Part ebbe készséggel beleegyezett, elvégre lelkiismerete is azt diktálta: ennyivel tartozik élete megmentıjének. És már azon is gondolkozott, hogyan tovább. Mivel elég közel vannak TexSíhez, úgy vélte, arra veszi az irányt, és segítséget kér az erdı körülzárásához. Ha északon Tex-Tu is beszáll, könnyen elkaphatják Rankot, hiszen bármilyen megfeszített tempóban halad, akkor sem juthat ki az erdıbıl öt-hat napon belül. S ebbıl csak kettı telik el akkor is, ha másnap egész végig növényeket győjt a druidával. Sıt, az lenne a legjobb, ha akkor kapnák el, amikor a káoszharcos kilép a rengetegbıl, akkor legalább a katonáknak sem kell bemerészkedni a sőrőbe. Volt egy másik ötlete is, amit Rank egy mondata juttatott az agyába. „Egyszer szívesen kipróbálnám” – mondta, amikor Jessicáról beszélgettek. De nem! Nem lehet annyira idióta, hogy bemenjen Senotba! Vagy mégis? Éppen azért, mert senki sem tételezné fel róla, hogy odaindul, ezért bemegy a darázsfészekbe! Másodjára végiggondolva az ötlet már nem is tőnt annyira képtelenségnek. Illett Rank ırült gondolkodásmódjához, melyet Partnak a káoszharcossal töltött idı alatt volt szerencséje megismerni. Még hogy Jess meg ez a féreg! Abból nem eszik! Texben kér egy új lovat, és míg a katonák körülzárják az erdıt, ı hazavágtat. Már csak egy gond volt. A Tex vezetıit meg kell gyıznie az ügy fontosságáról. Csak az a baj, hogy Tex-Sí Faymey4 körzetébe tartozik, és nem köteles Senornak közvetlenül engedelmeskednie. Ám jobb ötle4

Talán nem mindenki számára ismeretes, de Aghát, mint az ország legnagyobb tartományát, hat körzetre osztották fel: I. Északi területek – Chyton; II. Keleti régió – Dodaltyn; III. Shokue – Oell, IV. Nyugati rész – Rahnír (a Káosz betörése óta ez a körzet hivatalosan nem létezik); V. Déli földek – Faymey; VI. Középsı vidék – enot.

94

te nem akadt. Másnap délután azonban még ezek a bizonytalan ötletek is szertefoszlottak. A druida halálra idegesítette azzal, hogy állandóan felcsernek hívta. Ugyanis olyan jól ment a gyógynövényválogatás, hogy a kisember szentül meg volt gyızıdve afelıl, hogy Part egy álruhás orvos. S Part hiába bizonygatta, hogy ı inkább életeket vesz el, mintsem ment, a druida ettıl a pillanattól kezdve szanitécnek meg dokinak kezdte hívni. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, hiszen Part még az este folyamán örökre búcsút akart venni ettıl a fura szerzettıl, ám a druidáról kiderült, hogy valósággal vonzza a bajt. Bár talán nem ez a legjobb megfogalmazás, hiszen amennyi galibát okozott közvetve vagy közvetlenül, az még egy hivatásos elmebajosnak is megártott volna. Ebédnél összekeverte a zsírt valami kencével, és ezen sütötte meg a húst, amit reggelire akart vendégének készíteni. A hús pocsék volt, és amikor Part beleharapott, valahogy már nem bánta annyira, hogy a druida leejtette az egészet a földre. Kicsit késıbb Part megkérdezte, merre van az árnyékszék, mire a druida készséggel elmondta, ám azt már elfelejtette megemlíteni, hogy a mellékhelyiséghez át kell verekednie magát a kecskék akolján, így Partot majdnem feldöntötte az a roham, amivel az állatok kitörtek a szabadba. Ezután a gyógynövénygyőjtéssel egybekötött kecskepásztorkodás következett. Egy félvak kecskebak pedig Partot téveszthette össze valamelyik üszıvel, s vagy félóráig kergetıztek, mire Part le tudta rázni. Most meg fejjel lefelé lógnak egy faágról, lábaikon erıs kötél, melyet átvetettek egy vastag ágon, s a végét a fa kiálló, göcsörtös gyökereihez rögzítették. Alattuk egy hatalmas üst, benne bőzösen fortyogó víz és valami egyéb alkotóelem különös elegye. Az történt ugyanis, hogy Part elfáradt a bakkal való kergetızésben, s bár épp csak pár percre dılt le, hogy kifújja magát, valahogyan elaludt, s már arra ébredt, hogy itt lógnak alá.

95

A következı pillanatban a déli fák felöl lépések dübbenése és csörtetés hallatszott. Part, ahogy tudott, odanézett. A fák közül tíztizenkét tagbaszakadt figura bontakozott ki. Nagyok voltak, karjuk ormótlan s hosszú, ujjaik végén hatalmas karmok ékeskedtek, fejük torz, hatalmas agyaraikat nem takarhatták el vastag ajkaik. Testüket beteges színő keléses bır borította. Csupán egy ágyékkötıt viseltek ruházat gyanánt. – Ó ne! – nyögött fel a fejvadász. – Te jóságos ég! Mik ezek?! – kérdezte elhőlve Wacumunus, s ha lehet, még jobban remegett, mint eddig. A szörnyek körülszimatoltak, majd megindultak Parték felé, ugyan nem láttak jól, de szaglásuk annál fejlettebb volt. – Ezek bizony trollok, vakarcs! – felelte Part észre sem véve a druidára aggatott jelzıt. – Hát isten veled... ööö... – Wacumunus. Part furcsán nézett a druidára. Kíváncsi volt, vajon ki aggatta rá ezt a csúfondáros ógarhagai nevet. Talán normális esetben felnevetett volna a név hallatán, ám most nem tudott nevetni. – Viszlát, Wacumunus! A trollok pedig már oda is értek hozzájuk, s egy suhintással eltépték az ıket tartó köteleket, minek következtében mindketten a földre zuhantak, és azon nyomban jótékony ájulásba merültek. Amikor Rank magához tért, valamivel kellemesebb látvány tárult a szeme elé, mint legutóbb, amikor a fejvadász fogta el. Ismét az erdıben volt, de már hajnalodott. A fákról különbözı énekesmadarak trillái összemosódva páratlan hangélményt nyújtottak. Elıtte tábortőz égett, felette egy állványzaton egy kondér függött, melyben valami nyúlós rózsaszínő folyadékot kavargatott az a lány, akirıl tegnap este még azt feltételezte, hogy halott. Félig nyitott szemmel most jobban végigmérte a nıt. Ovális arca, formás dereka és hosszú lábai voltak. Hosszú barna haját befonta, hogy ne akadályozza a fızésben. Ahogy így Rank elnézte, nem lehe96

tett több huszonegy évesnél. Harcosnak tőnt, ez ruházatából egyértelmően látszott. Nadrágot viselt és lovaglócsizmát, felsıtestét pedig fehér selyeming takarta. Csakhogy Rank egyrészt nem volt olyan helyzetben, hogy ezt megtehesse, másrészt fontosabb dolga is akadt ennél. Mint például azon gondolkodni, hogy miért is maradt életben. Aki bedıl egy ilyen trükknek, megérdemli a halált. Ám a kérdésre a választ gyorsan megtalálta. A vele szemközti fának a tövében egy közepes mérető pajzs volt kitámasztva, s azon egy kék holdsarló kíséretében három kicsi, kék színő csillagocska díszelgett. Éjhívık! Rank, aki igyekezett észben tartani, melyek azok a szövetséges szekták, amelyek segítségére bizton számíthat, most rögtön tudta. Éjhívıkbe botlott. Hát ezért nem ölték meg. Az Éjhívık ugyanis a Káoszt szolgálják. Az ı istenük Hewek, az éjszaka istene, aki magának Vraknak, a Káosz legfıbb istenének fia. De milyen gondolatok ezek, figyelmeztette magát, hiszen még azt sem tudja, miért ütötték le. Pénzért? Akkor csalódniuk kellett. Talán elég lesz felfednie csupán, hogy Káoszhitő, ha ugyan még nem jöttek rá. Fegyverei nem voltak nála, tehát nem bíznak meg benne, s lehet, hogy csak formaságból nincs megkötözve. Vagy az is lehet, hogy csak vendégként tartják számon. Esetleg nem tartják annyira, hogy meg kelljen kötözni? Nagy nehezen feltápászkodott, és odament a lányhoz, aki ekkor vette észre, hogy az idegen felébredt. – Látom, jobban vagy. Sajnáljuk, hogy épp te kerültél a csapdánkba, de élelemre volt szükségünk. – Élelemre? – Rank megütközve hallotta e szavakat. Hogy jön ez most ide? – Levágtuk a lovadat – magyarázta a lány, és a káoszharcos orra alá dugott egy darab húst. Rank azt hitte, rosszul hall, s magából kikelten kiáltott fel. – A lovamat? Mármint az én lovamat? De miért? Úgy fel volt háborodva, mintha Sárkány az ı lova lett volna eredetileg is. Tulajdonképpen az utóbbi napokban már elkönyvelte ma-

97

gának, hogy ezután mindig lóval fog járni, s az a gebe is eléggé a szívéhez nıtt. Elvégre betörni sem volt semmi. – Mondtam már, éhesek voltunk, én és a testvérem már öt napja nem ettünk. Nem volt szerencsénk az erdei vadászattal. De a fegyvereidet nyugodtan visszaveheted, ha akarod – mondta a lány kedveskedın. Rank merın nézte a húsdarabot, igazán íncsiklandozónak látszott, s meg is ette volna, ha nem tudja, az ı lovából készült, de így inkább elutasította, mondván, hogy nem éhes. Ez lett hát a sorsa Sárkánynak, a hőséges paripának, aki kitudja, mióta volt Part szolgálatában. – Nézd, nagyon sajnálom, de ennél többet nem tehetek. Nem tudom feltámasztani a lovadat. Bár talán a sebedet be tudom gyógyítani – mondta a lány. – A sebem? – nyúlt az oldalához riadtan a káoszharcos. Azt hitte, az megint felszakadt, de nem. A forradás erısnek látszott, mi több, a bedagadt rész is eltőnt, s meg lett tisztítva a gennytıl. Egész jól nézett ki. – Nem arra gondoltam. Hanem a fejedre. Úgy tőnik, mintha az elmúlt napokban nem csak a bátyám ütött volna le. Rank a fejéhez kapott, és döbbenten tapasztalta, hogy jó pár púp ékesíti azt. Eddig észre sem vette. Valahogy nem volt rá ideje. A lány máris intett neki, hogy forduljon meg, és nyújtsa oda a fejét. Rank gyanakodva megfordult, és hátradöntötte kobakját. Érezte, amint a lány valami nedveset locsol a fejbırére, és elkezdi bedörzsölni feje hátsó részébe, a hajhagymák alá. Kellemes volt. Nem is emlékezett rá, hogy mikor masszírozta utoljára puha nıi kéz. – Ki vagy? Mik a terveid? – kérdezte a lány, csak hogy ne merüljenek a csend feszültségébe. – A nevem Gre’ang Rank, és a Káoszt szolgálom. Néhány napja egy személyes ügyet intéztem nem sok sikerrel. – felelte túlontúl ıszintén Rank, de a masszírozástól teljesen ellazult, s most még azt se bánta volna, ha nem ébred fel soha többé. – Engem Ritanának hívnak, a bátyám Eyrnis.

98

A fák közül ekkor egy alak lépett ki, huszonhat-huszonhét év körüli férfi volt, de többet is ki lehetett nézni belıle. Nagyon magasra nıtt, vagy két méterre. Rövid, fekete hajával, Traxonra emlékeztette. Izmai nem hagytak maguk után kívánnivalót. Fekete mellvértet és nadrágot viselt. Valamint rövidszárú csizmát. Kardhüvelyébe épp most csúsztatott vissza egy frissen élezett spádét. Hosszasan szemlélte Rankot, majd elindult feléje, és a kezét nyújtotta. – Eyrnis vagyok. És igazán sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam. Ha tudjuk valamilyen jelbıl, hogy a Káoszt szolgálod, akkor másképp alakul a találkozásunk. De látom, már jobban vagy. Ennek igazán örülök. – Igen... igen... – dörmögte az orra alatt Rank, hogy még ı maga sem hallotta, teljesen átadta magát a fejének ápolásába. Ahogy a lány finom ujjai át- meg átjárták hajának tövét, mintha a púpok saját maguktól húzódtak volna vissza. Észre sem vette, mikor aludt el. A lány mozdulatai teljesen ellazították. Rég nem érezte magát ilyen jól.

5. R’ET-NOM A charbergok5 még az éjjel kiértek az erdıbıl, s mivel ezek az állatok akár hónapokig is képesek étel és ital, valamint alvás nélkül menni, így éjjel is folytatták útjukat. Gondosan elkerülték Tex-Sí erıdjét és átvágtak Fınpuszta délnyugati részén. Egyenesen R’etNom irányába. A trollok lakóhelyére. Hat charberg alkotta a karavánt, mindegyiken két-két troll ült. Ám éjjel csak egy maradt ébren. Az ır. A többiek nyugodtan aludhattak, rábízhatták magukat okos állataikra. Az ır gondolataiba merült, s igen csak örült. Nem csak hogy eljutottak az Alkony Erdejének déli csücskéig, de még ráadásul elkapták uruk egyik legfıbb ellenségét, Scalardot. A trollok királya, Aldbaar voltaképp csak azért küldte 5

Így nevezik a trollok a hatlábú, szırös, agyaras állataikat, melyekkel közlekednek.

99

ıket, hogy szimatoljanak körül az erdıben. Terve az volt, hogy elıretolt helyırséget szervez a rengetegben, mely hathatós segítséggel támogathatja majd a hadjáratot, melyet pár hónap múlva szándékozik indítani Gavant ellen. A troll város, Vulgana és a szomszédos Gavant közt már több mint két évszázada nem volt nagyobb ütközet. Aldbaar kétszázharmincöt éve készül a visszavágásra. Kétszázharmincöt éve az emberek gyıztek. Minek következtében hatalma csupán Vulganára és a környéki sivatagra terjedt ki. Ráadásul birodalmát újabban a déli kígyófattyak is egyre jobban szorongatják. S nyugatra még gondolnia sem lehet, a gyíkemberek rettegett mágusai és kardforgatói miatt. Ám az utóbbi évtizedekben seregük száma elérte a tízezret, fegyverek ezerszámra készültek, s ráadásul a Káosztól átszökött két pap segítségével Aldbaar különös kísérletekbe kezdhetett, mellyel feltámaszthat egy fajt, ami már régóta kihalt ezen a létsíkon. S segítségükkel percek alatt lerombolhat egy egész várost. A felderítı csapatnak még hat napig tartott az út a városba, át a kısivatagon, ezen az élettelen helyen, ahol nem raknak fészket a madarak, a rovarok sem telepednek le, sıt még a növényzet is szokatlanul gyér. Kietlen, kopár sziklavidék ez, melybe épesző lény nem teszi be a lábát. Nincs itt semmi. Csupán trollok, akik kiválóan alkalmazkodtak azokhoz a természeti tényezıkhöz, amelyekhez sem ember, sem más békeszeretı lény nem tudott. Ez R’et-Nom földje, a Sárkányé, akit ugyan legyıztek az emberek, de utolsó erejével lakhatatlan környékké változtatta az egész délvidéket. Rank déltájt ébredt, úgy érezte, teljesen kipihente a fáradalmait. Egy fának dılve feküdt. A lányt és bátyját nem látta sehol. Mivel még emlékezett a lány azon kijelentésére, miszerint magához veheti a holmiját, ezért nem habozott, könnyen megtalálta a bárdját és a nyeregtáskáját. Gyorsan leellenırizte maradék felszereléseit, s remélte, ha a másik kettı visszajön, majd valahogy megoldják, hogyan jusson keresztül a Fınpusztán, hisz’ se élelme, se lova nincsen. 100

Mire úgy-ahogy rendbe szedte magát, s megtisztította fegyverét, a lány és bátyja is elıkerültek az erdıbıl. Mindkettıjük ruháján vér és egyéb küzdelemre utaló nyomok sorakoztak. Hiába, az erdı még itt, a széleken is tartogat meglepetéseket. A két testvér a kondérhoz lépett, jó adagot mertek belıle, és szinte itták a rózsaszínő szirupos levest. Majd pedig meditálni kezdtek egy fa tövében. Rank igencsak meglepıdött ezen, de mivel azok nem voltak hajlandóak megosztani vele a történteket, hát nem is firtatta. Hogy ne zavarja ıket, elıvette bárdját, amire igencsak ráfért már egy élezés, és a nyeregtáskából elıvett fenıkıvel elkezdte élezni, igaz, ezzel a módszerrel nem lesz tökéletes, de majd késıbb megélezteti Senotban, ám addig ez is megteszi. Aztán amikor ezzel végzett, várakozóan tekintett csapdaállítóira. Még mindig mozdulatlanul ültek. Annak idején a Káoszerıdben neki is kötelezı volt ilyen gyakorlatokat végeznie. Sosem értette meg, mi ennek az értelme, s míg társai szorgalmasan meditáltak, ı inkább relaxált. Az is megesett, hogy relaxáció közben elaludt, s csak arra ébredt fel, hogy két izmos ır megint a fogda felé cipeli. Mennyi idıt töltött ott csak ezért! Mindenesetre megtanulta, hogy káoszharcossá válni keményebb dolog, mint azt a Faghamaiak hiszik. – Na igen – dünnyögte az orra alatt. A meditációs órákon is ezt a véghosszat nem érı várakozást utálta. De most legalább nyitva tarthatja a szemét, s ha ez így van, hát nézelıdik egy kicsit. Ismét végigmérte az Éjhívıket. Eyrnis nagydarab ember, akár egy barbár, de izmai nincsenek úgy kigyúrva. Büszke tartású, s könnyen meglehet, hogy pökhendisége miatt húzza ki mindig magát. Egyébként biztosan jó ember és harc közben éppen annyira kemény ellenfél, mint amenynyire segítıkész társ. Ritana pedig épp ellentéte bátyjának. Olyan szép, sıt, mi több gyönyörő, vagy inkább szépséges. Milyen pompás arc! Rankot teljesen magával ragadta a lány szépsége. Amikor elıször megpillantotta az arcát, jól emlékszik, még a lélegzete is elállt. Tegnap pedig, amikor a lány a fejét masszírozta, nos az valami isteni volt. Rank még hasonló dolgokról meditált egy

101

darabig, s közben többször is végigmérte a lányt. Végül Ritanáék olyan gyorsan hagyták abba a gyakorlatokat, hogy Rank pironkodva kapta el a tekintetét, s más irányba fordult, amikor a lány a szemébe nézett. Ezután szó nélkül pakolni kezdtek. – Hova mentek? – kérdezte tılük Rank. – Senotba igyekszünk. Van némi elintéznivalónk a kormányzóval – felelte kurtán Eyrnis. Rank szeme felcsillant. – Az igazság az, hogy én is Senotba tartottam, amikor leütöttetek. Esetleg kárpótlásul elvihetnétek. – Ha neked így jobb – vont vállat Eyrnis. – Mi dolgod ott? – Keresek egy személyt, egy bizonyos Jessicát. – Jessicát? Csak nem a kormányzó lányára gondolsz? – kérdezte Ritana, és arcán kiismerhetetlen grimasz keletkezett. – Netán ismeritek? – Mondhatjuk így is – szőrte a fogai közt a báty, és szemében tőz lobbant. – Jessica Blesyblue a kormányzó, Woyass Blesyblue egyetlen leánya. De nekünk nem vele van dolgunk, hanem az apjával, kinyírjuk a vén disznót. Meggyilkoltatta a szerelmemet, Eyrnist pedig megalázta. Most mindenért bosszút fogunk állni! Te honnan ismered azt a cafkát! – kérdezte Ritana. – Csak hallásból. Még nem találkoztam vele, de ismer egy fickót, akivel akad némi elintéznivalóm. – Ahogy tetszik – vetette oda Eyrnis, és ismét eltőnt az erdıben. Rank furcsán nézett rá. Ritana bátyja mintha csak ıt okolná a bajaiért. Talán nem tetszik neki, hogy egy másik férfi is van a húga körül, s nem a legjobb barátja. Vagy esetleg az a tény, hogy kapcsolatban van a Blesyblue családdal. Mindenesetre elég ellenszenvesen vetette be magát az erdıbe, hogy két pillanat múlva két kancával térjen vissza. Ám nem úgy tőnt, mintha az elıbbi harcban szerezték volna azokat, bárkivel is volt csatájuk. A két ló engedelmesen követte a magas férfit. Rankból elıtörtek az indulatok.

102

– Ha volt két lovatok, akkor mégis mi a fenének az enyémet vágtátok le!? – Hányszor mondjuk még: éhesek voltunk! – felelte Ritana, most már ı is olyan hangnemben, mint aki kezdi unni, hogy valaki folyton ugyanazt kérdezi. – De a saját gebéiteket is felfalhattátok volna! – Inkább a tiédet, mint a mienket! – vetette oda Eyrnis egy mordulás kíséretében. A hátára kapta zsákját. Felpattant a ló hátára. – Amúgy meg... a te lovad két napon belül úgyis megdöglött volna! Azzal a férfi meg sem várva, mit mond erre Rank, kilovagolt a fák közül, a zöldellı pusztába. – És te ezt honnan tudod olyan biztosan?! – kiáltotta utána Rank, de Eyrnis már meg sem hallotta. – Gyere! Rank hátrafordult. Mögötte ott ült a lován a lány. A káoszharcos nem kérette magát sokáig, felkapta a földrıl kis motyóját, és felült a lány mögé. Ritana pedig belevágta sarkát az állat véknyába, és elindultak Eyrnis után. Rank beszívta a lány hajának pompás illatát. Különös melegség árasztotta el a káoszharcos szívét. A néhai jó Sárkányról már meg is feledkezett. Mi az? A szakállasnak a végén igaza lesz. Ezt a nıt nem csak a teste miatt kívánja? Á, hülyeség! Még, hogy ı szerelmes lenne?! De akkor miért remegnek az ujjai, amikor kapaszkodóként a lány derekát fogják. Ujja hegye bizseregni kezdett, s ez az érzés továbbterjedt, fel a karján át az egész testébe. Olyan különös vágy fogta el, amit sohasem érzett azelıtt. – Ti merrıl jöttetek? – kérdezte a lányt. – Warvey földjérıl. – Az nagyon messze van. Hogy keveredtetek ide? – Sokat kérdezel – jegyezte meg a lány, de a hangjában nem volt ellenségeskedés. Sıt, mintha élvezte volna. – Szeretek tudni dolgokat az útitársaimról. – Hogy aztán legyen okod elvágni a torkukat?

103

– Nem! Dehogy! – mentette magát Rank. – Nem szoktam olyat tenni. – Pedig azt mesélik rólad. – Miit?! Ki mondta. – Hát mindenki. Itt Fınpusztán úgy félik a neved, mintha maga Morg, a bosszú kegyetlen istenének megtestesítıje lennél. – Igen? Azt már tudom, hogy a senoti kormányzó feketelistájának élén állok, de hogy ennyire ismert lennék, azt nem hittem volna. – Pedig azt mesélik, hogy felgyújtottad Felker falvát, és porig égetted. – Az véletlen volt, és nem is én tettem. – Meg hogy egy hónapja egy Velend nevő falunak estél neki csak úgy ok nélkül, s öregeket és gyerekeket gyilkoltál, na meg az egész falu összes asszonyát megerıszakoltad. – Ebben az utolsó szóban Rank gúnnyal vegyes megvetést érzett. – Ez hazugság! A fele se igaz! – csattant fel Rank. Hát így megy ez! Ezek a nyomorult pletykák teljesen elferdítik az igazságot. – Pedig ezt mondják... – Ez akkor sem igaz. Azok az elvetemült falusiak a szemem láttára kínozták meg, vakították meg és ölték meg fogadott bátyámat – morogta indulatosan a káoszhitő. A lány hallgatott. Rank olyan hevesen beszélt, hogy nem mert közbe szólni. Várt néhány pillanatot, hogy útitársa lecsillapodjon, majd halkan hozzá tette: – Sajnálom, ezt nem tudtam. – Á, nem tudhattad. Ne törıdj vele! – sóhajtott az ifjú. – Nem a te hibád. Te nem akartál rosszat. – Látom, a te életedbıl sem hiányoznak a tragédiák. – Hát nem – sóhajtott ismét Rank. – Akkor legalább megérted, mi miért vagyunk ilyen elszántak. Segítesz majd nekünk? Rank hirtelen nem tudott mit mondani. Most csak ki akarja használni a lány, vagy tényleg a szívébıl beszélt?

104

– Segítek – felelte aztán. Ritana ekkor hátranyúlt Rank kezéért, aki eddig csal szolidan fogta, s gyengéden, ámde határozottan átöleltette magát. Az ifjú elıször meglepıdött, de hagyta, hogy azt tegye a lány, amit akar. Végül szorosan átölelte társnıje derekát, s fejét gyengén Ritana vállára fektette. Ritana pedig viszonozva Rank mozdulatát, hátrahajtotta fejét a harcos feje mellé. – Azt hiszem, sok közös van bennünk – mondta a lány szomorúan, s langyos könnycsepp folyt végig az arcán át Rank arcára. Nem! Ez a lány nem akarja átejteni, tudatosult a harcosban, s még szorosabbra fonta karját a lány köré. Már érezte, ez a lány is olyan egyedül van, mint ı. A fenébe, a megjátszott kıszívvel! Igaza volt Partnak, amikor azt mondta, hogy egyszer ı is bele fog botlani egy lányba, akit nem csak a testéért szeret meg, de az életét is kockáztatná azért, hogy a lányt boldoggá tegye. Márpedig, ha elintézik Woyasst, nincs afelıl kétsége, hogy kinek a nyakába varrják majd az egészet. És akkor már neki is szüksége lesz valakire. A charbergok vezetıi visszaszálltak a nyergekbe. Öten kellettek ahhoz, hogy beengedjék ıket saját városukba. Aldbaar a biztonsági intézkedéseket is megszigorította, ami lényegesen megnehezített mindent. Hiába, ık csak begyőjtık. Legalsó fokai a ranglétrának. Nem lehetett egy szavuk sem. Szó szerint. Az állatok lomhán indultak tova. Az a kettı, amelyik Scalardot és a druidát cipelte magával, balra indult az egyik oldalbejárat felé. A többiek visszamentek a szálláshelyre. Part már régen ébren volt, de nem mutatta. Szemhéjai közt épp annyi rést hagyott, amennyi még nem tőnik fel ezeknek az ostoba barmoknak, de arra elég, hogy mindent szemügyre vegyen. Ha jól látta, igencsak megváltozott minden a legutóbbi itt járta óta. Két éve, amikor sikeresen kijátszotta a trollkirályt, ám elkövette azt a hibát, hogy nem ölte meg. Most amikor az oldalbejárathoz értek, ırei trollnyelven vartyogtak 105

valamit, amibıl Part csak az Aldbaar és a Scalard szót vette ki tisztán. Aztán az ırök, akik már elıírásszerő ruhát viseltek, felkapták a két foglyot a vállukra, és bevitték az oldalbejárat után következı folyosóra. Késıbb a két ırhöz egy harmadik fegyveres is csatlakozott, aki az utat mutatta. Lépcsıkön mentek fel, termeket hagytak el. Nagyobb volt ez a vár, mint bármely másik, ahol azelıtt Part járt. És az elejtett beszédfoszlányokból arra következtetett, hogy nemsokára találkozik Aldbaarral. Ettıl valahogy nem lett jobb kedve. Ekkor ébredt fel Wacumunus, aki – lévén nem ismerte a trollokat, így azt sem tudhatta, hogy nem túl okos dolog sokat kérdezısködni eme humanoid barmoknál – harsányas elkurjantotta magát. – Hol a jó fenében vagyok már megint? Ez már a menny? – Aztán meglátta a trollokat. – Vagy inkább a pokol?... Csak egyetlenegyszer gondoltam valakirıl rosszat, és ezért? Nem érdemlek ilyen öröklétet... – Hallgattassál már! – parancsolta az elöl haladó fegyveres, majd ennek ellenére mégis válaszolt a druida kérdésére. Part meglepve vette észre, hogy a troll beszéli a faghamaiak nyelvét. – Ordítozz csak, úgy sem teheted már soká! Holnap te is terítékre kerülsz a mi urunk Aldbaar fia, Aldkaar és egy délvidékrıl érkezett troll hercegnı, Bylderg esküvıjének lakomáján. – Mi? Még hogy én, mint ebéd? Hiszen nekem fekélyes a lábam. Fél szememre vak vagyok. És egyéb belsı panaszaim is vannak, úgy, mint máj-, szív- és tüdıtáji elégtelenségek... – Kit érdekel, csak jó ropogósra kell sütnünk, és valamennyi betegség, hipp-hopp, távozik belıled. Különben is nem én fogok enni belıled – rötyögött a troll sajátos humorán. – Alig két hónapom lenne hátra az életembıl... – próbálkozott a druida továbbra is. – Akkor meg kész haszon, legalább nem hiába halsz meg. Jusson eszedbe, hogy egy troll gyomrát fogod megtölteni. – Remélem, a torkán akadok, vagy mérget nyelek elıtte, és ami-

106

kor megesznek, azok is felfordulnak – morgolódott továbbra is Wacumunus. – Kitörjem a nyakát, Glurk? – kérdezte a druidát cipelı troll. – Hagyd csak, nagyon szórakoztató a kicsike! Kis törpe! Wacumunus nem bírta tovább, és próbált volna szabadulni az erıs karok szorításából, de esélye sem volt. Igaz, a köteleket még akkor levették róla, amikor a begyőjtık az öröknek átadták, ám az ıt cipelı drabális lény vasmarkokkal tartotta és nyilvánvalóvá vált, hogy onnan nem szabadulhat. Part közönyösen nézte a druidát. Semmi emberi méltósága nincs. – Miért nem ezt a kákabélőt eszitek meg!? – mutatott Wacumunus a fejvadászra. – Mert ı a hírhedt Scalard! – Ez nekem semmit nem mond! Kit érdekel? İ Part Scalard, hogy oda ne rohanjak! – Tudatlan! Scalard a legelvetemültebb és legféltebb ellensége királyunknak. Most, hogy sikerült elkapnunk, végre befejezhetjük a két évvel ezelıtt megkezdett szertartást Corcasol már nagyon várja a lelkét. Nemsokára egy bekötı helyiségbe érkeztek. Itt a druidát átadták más trolloknak, tovább már nekik legyen rá gondjuk. A három ır pedig tovább haladt felfelé a toronyba, ahol valahol, nagyon magasan van a mindenkori király székhelye. Part kissé együtt érezve tekintett a magába roskadt druidára. Tudta, legközelebb a druidát fatányéron, jól átsütve látja viszont. Még galoppban is két napot vett igénybe, mire feltőntek Senot városának büszke falai. A mérföldek lassan fogytak, s mire elérték a város alját, már beesteledett. Nem mentek be a városba, hanem a városfaltól nem messze ütötték fel a táborukat, egy közeli liget mögött leszálltak lovaikról, s elıvették elemózsiájukat. Ebben a városban Gre’ang Rank az elsı számú közellenség. Így azonban volt egy kis ideje, hogy lelkiekben felkészüljön rá, ha futnia kell a városırség 107

elıl. Eyrnis elırukkolt a tervével. – Még az éjjel támadunk. Nem akarok itt sokáig idızni – mondta ellentmondást nem tőrve Eyrnis. – Rank, te a folyosókat fogod figyelni, amikor már benn leszünk. Ritana fogja az udvart felügyelni. Én pedig végzek az öreggel. – De hogyan jutunk be a várba? Honnan fogjuk tudni, hogy melyik szoba Woyassé? – kérdezte Rank nem éppen udvariasan. Eyrnis úgy nézett rá, mint egy idiótára. – Onnan, hogy meg van a vár alaprajza! – vett elı ruhája belsejébıl egy rongyossá olvasott pergament, amin a vár szintenkénti alaprajza volt látható. – Még egy féléve jutottunk a birtokába, egy gavanti árustól. Azóta tervezzük az akciót. Csupán annyit hallottál, amit feltétlenül tudnod kell. – Aha! De nem lenne jobb, ha az egész tervet ismerném? – Nem! Tedd azt, amit mi! Csak kövess, és akkor nem lesz semmi baj! – Jól van. Jól van – mentegetızött Rank, de gondolatban hozzátette: Lehet, hogy ez a fickó sem fog sokáig élni, ha így folytatja, és akkor az sem számít majd, hogy kinek a bátyja. – Amikor végeztem vele, a kijelölt úton visszarohanunk a lovakhoz, és még az elıtt elpucolunk a városból, mielıtt bárki felfedezné tettünket. Aki... – itt erısen Rankra nézett – ismétlem, aki lemarad, azt a többi nem várja be! Amikor leértünk, a legfontosabb az idızítés. Azt akarom, hogy minden olajozottan menjen. Rank, amikor leérünk, te nem az istállóhoz, hanem a kapuhoz futsz, és kinyitod, addig mi lecseréljük a lovainkat pihentekre, és mint a tőzvész kivágtatunk a városból. – Ti. És én? Nekem ki hoz lovat? – Nem kell aggódnod, kezeskedem arról, hogy neked is hozunk egyet – kacsintott rá a férfi álszenten. Ez egyáltalán nem nyugtatta meg Rankot. Még hogy kezeskedik. Hiszen a vak is láthatja, mennyire győlöli ıt. Elgondolkozott, vajon miért ilyen ellenséges vele szemben Eyrnis, de nem talált semmi

108

nyomós indokot. Nem is kérdezett aztán semmit, hanem a térkép tanulmányozásába kezdett. Ezek szerint a palotának három tornya van. És amit ık keresnek, Woyass hálószobája, ami nincs messze a fogadótermétıl, ahol az ügyeit intézi, az a keleti toronyban van... – Lódulj! – mordult a troll Partra faghamul, hogy a fejvadász is értse. Part a földre zuhant, Aldbaar király lábai elé. Amit önmagától nem volt hajlandó megtenni, azt elérte nála egy erıs troll kéz. Vagy két métert repült elıre, mielıtt a vörös szınyegen landolt volna. A trónterem magasabban helyezkedett el és nagyobb volt, mint amire Part emlékezett. Berendezés persze még most sem volt, de trónon és szınyegeken kívül Aldbaar nem is akart egyebet. Szerelmes volt a hangjába, s a terem akusztikája révén élvezhette is. Sok ablak, sok ır. Csak pár tucat, akik Aldbaar személyi testırségét képezték. Az egyik ilyen troll vette kezelésbe, miután a három ır átadta nekik a különleges vendéget. Majdnem egy fertályórája verték már. Persze nem azért, hogy meghaljon, inkább csak azért, hogy Part még roszszabbul érezze magát. Sérülései felületesek voltak, de éppen eléggé fájóak. Szemöldöke felrepedt, orrából szivárgott a vér. Szájából is vér tört elı, ahogy arcon rúgta a szegecselt bırcsizmát viselı testır. Mintha a fejvadász egyik hátsó foga meglazult volna. Megropogtatta a nyakát, és négykézlábra tápászkodott. Kiköpte a szájából a vért. Vigyorogva nézett a trollkirályra. Nem azok vigyora volt ez, akik elınyben érzik magukat másokkal szemben, hanem azoké, akiknek már minden mindegy, nyugodtan pimaszkodhatnak a felettük állókkal. Aldbaar ott állt a trónjához vezetı lépcsın, s karba tett kézzel szemlélte a férfi kínjait. Szerette nézni, amint szenvednek elıtte, egyfajta megnyugvást érzett ilyenkor, talán még élvezte is. Magasságát nézve két méter fölött volt, ám fajának legnagyobb csúfságára semmi erı nem szorult belé. Az eszére volt büszke és a mőveltségére. Abbéli buzgóságában, hogy Vulganát az emberi települések szintjére emelje, odáig fajult, hogy közvetlen környezetétıl megkövetelte a 109

faghamai nyelv használatát. De felsıbbrendősége nem takarta el kilátszó csontjait, s fekélyes bırét. Száz éve szenvedett egy különleges betegségben, mely lassan elemésztette szervezetét, ám még mindig élt. Minden héten feláldozott valakit Corcasolnak, s akkor ereje egy része visszatért. Most valósággal ujjongott, hogy egy régi ellenséggel kevesebb. Ugyanis holnap ilyenkor már Scalard sem lesz az élık sorában. Ezt már akkor elhatározta, amikor megtudta, hogy elfogták. Ám úgy vélte, utoljára még elbeszélget a hajdani nagy ellenféllel. – Íme, a nagy Scalard! Most végre itt vergıdik a lábaim elıtt. – Nem vergıdöm... – nyögte Part, amint kicsit összeszedte magát. – Nem? Látnád csak magad innen fentrıl... Mit is mondtál legutóbb, amikor találkoztunk? „A soha viszont nem látásra?” Igen, ezt mondtad. Ez ismét bizonyítja: minden ember hazug. Megérett a fajtád, hogy rabigába hajtsa az uralkodó faj. – Melyik? A tiéd? – Ó, Scalard mester elmehetne gondolatolvasónak nem? – nevetett kárörvendın Aldbaar, hangja betöltötte a termet. A testırök is diszkréten nevetni kezdtek, ám ez a diszkréció csak annak szólt, hogy Aldbaar király meg ne haragudjon, amiért vele együtt mások is hallatni merészelik hangjukat. – Igen. Hm. A trollok faja hamarosan felülemelkedik, ám ennek te már nem lehetsz szemtanúja. Mégis vigyétek innen! Úgy látom, ennek már megváltás lesz a halál. Megszólalni sem bír. Hogy úgy mondjam... már-már untat. Vigyétek el, de gyorsan! – Azzal egy intés után megfordult, és felment a trónhoz. Part, amikor egy nagyobb testő troll a vállára kapta, még hallotta, amint Aldbaar egyik szolgáját utasítja, aki valamilyen magasabb pozíciót tölthetett be: – A továbbiakban a fiam esküvıjével akarok foglalkozni. Minden simán menjen... Most a fejvadásszal lefelé mentek, a börtönhöz, Part jól tudta ezt, s úgy gondolta, ott legalább nyugta lesz egy ideig. Menetközben

110

igyekezett megjegyezni az útvonalat attól a bekötı folyosótól, ahonnan több járat is indult. Part emlékezett rá, itt választották el Wacumunustól. Innen lefelé folytatták útjukat, nagyon sokáig mentek. Hathét szintet is lefelé haladhattak. És minden egyes sarokban ırök, leginkább párosával, csak nagy néha egy-egy magányos troll. Aztán végül megpillantotta a hatalmas faajtót, ám elıtte észrevett egy oldalfolyosót, mely valahová a szabadba kellett, hogy nyíljon, mert bevilágított a hold fénye. Tehát még nem voltak olyan mélyen, hogy a föld alatt legyenek. A börtönkapu elıtt kereken húsz ır posztolt. Aldbaar nem aprózta el a biztonsági intézkedéseket. Itt a troll, aki idáig cipelte a fejvadászt, átadta az egyik börtönırnek. Az ır kinyitotta a börtön ajtaját, és egy lépcsın, vállán a fejvadásszal lement a félhomályba. Irtózatosan nagy terembe jutottak, akár több ezer szerencsétlennek is helyet adhatott volna, annyi egymás mellé zsúfolt cella volt. S a szag! A szerencsétleneknek nincs hol elvégezni dolgaikat. Végül megérkeztek egy szalmával felszórt cellához, ami üresen állt. Egy hullát leszámítva. A troll miután megtalálta a vaskos kulcscsomón a megfelelı kulcsot, kurta mozdulatokkal kinyitotta a cella rácsos ajtaját, majd bedobta Partot a cellába, hogy a fejvadász csakúgy nyekkent. Aztán rázárta az ajtót, és visszasétált a cellák közt, miközben néhány fogolyra rámordult, majd felment a lépcsın, és kívülrıl bezárta az ajtót is. Part a falnak dılt. A cella szalmája patkányhúgytól bőzlött, s a kis dögök közül tucatnyian ott lakmároztak a halott testrészein. Ahogy Part meg tudta alapítani, a hulla több hónapos is lehetett. Csontjáról itt-ott még lengedezett egy-két húsfoszlány, de javarészt már mindet lerágtak róla a cella négylábú lakói. Ruhája szinte teljesen lefoszlott róla, bár néhány darab felismerhetıvé tette az egykori ruhadarabokat. Szemgolyói pedig merın bámultak kifelé a mumifikálódott koponyából. A cella falán megszáradt vér és egyéb mocsok keveredett. Ahogy

111

azonban a többi cellán végigfuttatta tekintetét, Partnak rá kellett jönnie, hogy máshol sem jobbak a körülmények. Ugyan a közelében néhány rab mozgolódott, ám a legtöbb cellában semmi mozgást nem észlelt. Nincs nála sem a talizmánja, sem a kardja. Még szerencse, hogy fáradtabbnak és összetörtebbnek mutatta magát Aldbaar elıtt, mint amilyen valójában. Aldbaar nem ostoba, és tudja, hogy ı már nem egy börtönbıl megszökött, de talán sikerült elaltatnia a gyanakvását. Igaz, fájt minden porcikája, de ha valami terv az eszébe jutna, azt habozás nélkül megpróbálná; végül is ennél rosszabb nem történhet vele. Kapott egy éjszakát, hogy megmentse az életét. Nyelvével körbenyalta a szája belsejét, ennek eredményeképpen kiköpte az egyik hátsó, meglazult fogát. Tényleg kiverték. Még jó, hogy nem valamelyik elülsıvel történt, akkor jól nézne ki. Erre a gondolatra majdnem felnevetett. Itt ül a trollok börtönében és várja a kivégzését, helyzete nem is lehetne kilátástalanabb, ı meg azzal foglalkozik, hogy nem nézne ki jól, ha egyik metszıfogát verték volna ki. Á, mit számít már, még ha innen kijutna, vissza kellene mennie az Alkony Erdejébe megkeresni a talizmánját. Mert meg kell találnia! A talizmán már a részévé lett, és nem törıdhet bele, hogy örökre elveszett. Valahogy azonban nem volt nagy kedve visszamenni a titokzatos erdıbe. Gre’ang idıközben már régen kijuthatott az erdıbıl, és útban lehet Gavant vagy Senot felé. És ne adj’ isten, az ı Jessicája felé. Egyik probléma a másik után. Mindenesetre a Texet nem értesítette, ı pedig innen semmit sem tehet. Inkább körülnézett, kik is ülnek a közeli cellákban. A közelében elfeket és törpéket látott, de volt ott egy ork is, ha jól látta, és az a sötét tömeg, ami még látszódott valamennyire, valami óriásfélének kellett lennie vagy valami hasonlónak. A többieket nem látta, mifélék. Amennyire hangjukból meg tudta állapítani, sorstársai legalább húszan-harmincan voltak.

112

A legközelebbi cellában három törpe beszélgetett halkan egészen eddig a pillanatig. Most az egyikük, akit nemrégiben félholtra vertek, olyan közel kúszott, amíg csak engedték a rácsok, és megszólította a fejvadászt. S ekkor mintegy varázsütésre mindenki elhallgatott a teremben. Ezt a csendet csupán az innen-onnan hallatszó patkányvinynyogás törte meg. – Pszt! – Mi van? – csúszott kicsit közelebb Part is. – Te vagy az a Scalard, aki átejtette Aldbaart két éve? – Honnan ismersz te engem? – Már két éve is itt voltam, és akkor láttalak. Ugye, jól emlékszem? – Nos, valóban én voltam az... – Akkor te ki tudsz minket innen juttatni! – vágott közbe a törpe izgatottan. – Én?! És mégis hogyan? A talaj tömör szikla, a rudak karnyi vastagok és nincs nálam fegyver. Nagyon sajnálom, de... – Nem számít! A szökést már megterveztük, figyelj csak. – Azzal megfogta az egyik vastag rudat és egy erıteljes mozdulattal kiemelte. Letette a földre, majd átjött Part cellájába. – A sok nap alatt elreszelgettük a rácsokat, a kinti munkából becsempészett vasdarabokkal, reszelıkkel. Nem ez a probléma. Olyan emberre van szükségünk, mint te. Amikor láttam két éve, hogy ugráltál és pattogtál a sok behemót troll közt, azt kívántam, bárcsak észrevennél minket és segítenél. Te ki tudsz minket vinni! Érzem. Nézd, napról napra kevesebben leszünk. Van, aki belehal a verésbe, vagy éppen a kemény munkába. Van, akit egyszerően azért ölnek meg, hogy Aldbaar szórakozzon, másokból étel lesz. De te azt hiszem, egészen különleges vagy. Fel akarnak áldozni, holnap hajnalban. – Honnan tudsz te errıl? – kérdezte kissé gyanakodva a fejvadász. – Ha életben maradnál, holnap délben akár még az esküvıt is láthatnád. Ha valami nagy esemény történik, odaállunk az ablakok alá és végignézzük. Ezen kívül nincs más szórakozásunk. Persze az ır-

113

ség még nem jött rá, hogy a börtönön belül szabadon járkálunk. – Tegyük fel, hogy van tervem arra vonatkozólag, hogy kijussunk a várból. És utána? Hogyan tovább? – Hát ez az. Ki kellene vezetned minket R’et-Nomból. – Szóval a sivatag is az én dolgom. Nézd... – Radert. – Nézd, Radert, nem akarlak elkeseríteni, de nincs semmilyen ötletem, és fegyvertelenül nem érek semmit. Sajnálom. – Pedig én azt hittem... – Mindegy, hogy mit hittél, nem tudok segíteni, én is csak egy egyszerő ember vagyok. Az, hogy két éve sikeresen megléptem a környékrıl, nem csak nekem volt köszönhetı. Ha meg lenne a varázserejő medálom, akkor lenne némi esély a szökésre. Persze ha meg lett volna, akkor nem is kerülök ide. A törpe nem szólt semmit, de látszott rajta, csalódott. Part pedig azon gondolkozott, vajon érdemes-e egyáltalán szökésrıl beszélni. Még ha ki is jutnának a folyosóra, ott húsz, állig felfegyverzett troll várná ıket, akik egy pillanat alatt levágnák a foglyokat. És még ha az ıröket le is gyıznék, s rendben kijutnának a várból, étlen-szomjan, gyors állat nélkül R’et-Nom elpusztítja ıket. – Hányan vagytok? A törpe felnézett, szemében újonnan fellobbant a remény lángja. – Tehát kiviszel minket innen? – Nem ígérek semmit sem, de éppenséggel megpróbálhatom. Ám ehhez tudnom kell, hányan vagytok. A törpe máris sorolta. – Én és még két társam a közeli Qest faluból, három éve vagyunk itt. Aztán tizenkét elf, akik meg akarták dönteni Aldbaar uralmát – mutatott a távolabbi cellákra. – Tizenketten? Elment az eszük! – Akkor még kereken százan voltunk, ám idı múltával tizenkettıre apadt a számunk – mondta az egyik elf. A homályból csak nyúlánk alakja látszott ki. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Negan

114

Redds kapitány a második elf gyalogezredtıl. Erre a hivatalos hangnemre Partból is elıbújt az egykori katona. – Part Scalard kapitány, az ötödik lovassági századtól. Mióta vannak itt? – Már közel egy éve. Valószínőleg elkönyvelték, hogy küldetésünk kudarcba fulladt. – Bizonyos mértékig igen, ezt be kell látnia. Elnézést, ha az elıbb megsértettem volna. Remélem, tudok segíteni. – Aztán Part visszanézett Radertra. – Ennyi? – Dehogy! – legyintett amaz. – Van például itt egy ogre is... – Egy ogre?! – kiáltott fel Part, hogy azt természetesen az óriás is meghallotta. – Nem kell félned, kisfickó! – dörmögte. – Tudom, hogy a fajtám megeszi az embereket, de én már leszoktam errıl a tevékenységrıl azalatt a közel húsz év alatt, amíg itt rostokoltam és a trollok silány kosztját ettem. – Megkönnyebbültem – sóhajtott fel Part hangjában némi cinizmussal. Valójában nem igazán gyızte meg az óriás válasza, különösen, ha arra a sebre gondolt Rank oldalán. A törpe folytatatta. – Aztán van itt még egy ork, négy goblin és hat madárember. Pár hete érkeztek. Még újak itt, de ık is szökni akarnak, arról biztosíthatlak. – Madárember? – hökkent meg Part. – Mi ez itt? Állatkert? Azt csodálom, hogy nincs itt egy ghoul6! – Hosszám cóltál? – szólalt meg az üveges tekintető, rothadó férfihulla Part mellett. Szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal felült, és bal kezével elkapott hármat a menekülı patkányokból. – Aáááá! Csak... csak vicceltem! – visszakozott Part, és a sarokba kúszott. A törpe diszkréten nevetett. – İ is olyan, mint ogre barátunk, a mi oldalunkon áll. Állítása szerint már vagy negyven éve itt sínylıdik. 6

Hullazabáló szellem, ami beleköltözött egy zombiba. Roppant veszélyes!

115

– Így igasz, nem ártok szenkinek! De ami aszt illeti, ötven éve rohadok itt. Úgyisz tengernyi asz idım, de már keszdem unni magam, úgyhogy én isz cíveszen veled tartanék – röhögött a ghoul, és eltüntetett egyet a patkányok közül a szájában. A patkányfarkat pedig, ami még egy darabig mozgott bomlófélben lévı ajkai közt, úgy szippantotta be, mint ahogy a tésztát szokás. – Nem kérc egyet? – nyújtotta Part felé a még élı két példányt. – Most inkább nem. – Te tudod! – vont vállat a ghoul, és megevett még egyet, majd lenyelte az utolsót is, végül elégedetten böffentett. – De jó volt. – Ez? – kérdezte Part. – Látnád asz itteni ételt. Ma jó fogászom volt. – Hogy hívnak? – kérdezte Part, nem mintha igazán érdekelte volna. – Eguah. – Az én nevem pedig Otar... – dünnyögte az ogre. Part a törpére nézett. – Azokban ott meg lehet bízni? – mutatott fejével az ork és a goblinok irányába. Meglepı módon nem Radert, hanem az ork válaszolt, aki kinevezte magát a sötétebb fajok szószólójának. – Nem. De mi sem bízunk benned. Azonkívül ha netalán nem vinnél magaddal minket, úgy elkezdünk ordítani, hogy az ırség azonnal meghallja, és mielıtt kettıt szólhatnál, megint ott csücsülsz a celládban. Ha viszont segítesz nekünk, mi is segítünk neked. – Túl nagy a szád, ork! – Jön az ırség! – figyelmeztetett az egyik elf. Radert gyorsan visszament a saját cellájába, majd visszatette a helyére a vasrudat. – İrség!? – kérdezte Part. – Óránkénti ırjárat! A börtön még jobban elnémult. Az ogre ájulást színlelt, a goblinok hortyogni kezdtek, a törpék folytatták halk, sutyorgó beszélgetésüket, a ghoul pedig ismét elhasalt a mocskos kövezeten.

116

Máris nyílt a börtön ajtaja, s három felfegyverzett ır sétált le a lépcsın. Miután végignézték a cellákat és meggyızıdtek arról, hogy minden rendben van, gyors léptekkel elhagyták a félhomályos termet A rabok ismét egyedül maradtak. Part latolgatni kezdte az esélyeket. – Szóval velem együtt... huszonkilencen vagyunk. Ám bele kell kalkulálni azt is, hogy óránként ırjárat van. Még az éjszaka folyamán megszökünk, de elıbb megvárjuk, hogy a vacsorát behozzák. Mikor van vacsora kiosztás? – Általában ilyentájt. Pár órával éjfél elıtt. Bármikor hozhatják – mondta a törpe segítıkészen. – Jól van, addig foglaljátok el magatokat, én meg kitervelem, mit tegyünk. Mikor jelt adok, megkezdjük a szökést. A rabok, akik állításuk szerint már évek óta itt rostokolnak, mintha már nem bírnák ki ezt a pár órát, egyre izgatottabbak lettek, s egyre hangosabbak. Pedig Part valójában csak a csodában bízott. Magában ismét elkezdett imádkozni Merlához. Lehet, hogy van egy kis esélyük a szökésre, de a fejvadász nem fogadott volna magukra még egy rézzel sem. Rank és a két Éjhívı a megbeszélés után elindultak a városkapu felé. A káoszharcos a lánytól kapott csuklyát jól a szemébe húzta, hogy az ırök ne ismerjék fel, majd pedig a kérdésükre, miszerint honnan érkezett, azt hazudta, hogy zarándokútra jött a városba és nem mutathatja meg az arcát senkinek. Ezt az állítást Eyrnisék igencsak bizonygatták, így a kapuırök beengedték ıket. Bent, a városban már könnyő dolguk akadt. Hamar eljutottak a kormányzói palotához, hiszen valamennyi út oda vezetett, hála az utcák elrendezésének. Mi tagadás, szép városka volt. Az utcák tiszták, a házak ápoltak. S itt nem voltak mindenütt árusok, mint a már említett déli kereskedıvárosban, Gavantban. Persze, hiszen ott győltek össze a tartomány csirkefogói, uzsorásai és az összes aljanépe. Ezért is szeretett oda járni a káoszharcos. De Senoton meglátszott, hogy itt 117

székel a helytartóság. Gyorsan elérték a palotát, és szakértı szemmel vizsgálgatták a körülötte felhúzott védıfalat, az ırök mennyiségét és azt, milyen idıközönként járıröznek, mikor van ırségváltás. Aztán kétfelé váltak, Ritana és Rank túladtak a lovaikon – ennyit változott a terv –, Eyrnis pedig kieszközölte, hogy be tudjanak jutni a palotába. Természetesen ilyen késın a kormányzó már nem fogadta ıket, de azzal a hivatalos okmánnyal, amit Eyrnis még régebben hamisított Gavantban, egy hivatalnoknak is örültek. A lényeg, hogy bejuthassanak a palotába. Addig is, amíg várakozniuk kellett, Rank Ritanával elindult szétnézni a híres Senotban. Miután felmérték a palota környékét, közös megegyezéssel a piacteret vették célba. Ritana fel akarta tölteni a tartalékaikat, és némi ruhanemőt is szándékozott venni a mostani elkopott helyére. Rank persze örömmel tartott a lánnyal, hiszen így jobban megismerheti, Ritana pedig elıbb kedveli meg. – Mit fogsz azután csinálni, hogy itt végeztünk? – kérdezte a lány. Rank kissé elpirult, legalábbis ı így érezte. Szíve szerint a lánnyal tartott volna, de ezt így nem merte a szemébe mondani. – Még nem tudom – vont vállat végül. – Lehet, hogy hazamegyek egy idıre, hogy elfelejtsenek, aztán pedig visszatérek ide és lerendezem a dolgomat Jessicával. – Miért ilyen fontos neked az a lány? – Ritana hangjában ıszinte érdeklıdés csengett. – Mármint azt tudom, hogy miatta indultál ide, s ahelyett, hogy vele foglalkoznál, nagylelkően nekünk segítesz, de mégis? Úgy hallottam, nagyon szép. Csak nem szerettél bele? Nekem nyugodtan elmondhatod, ha nem titok. – Nem, nem titok. Az igazat megvallva már sokat hallottam róla, de még egyszer se láttam. És a hallottak alapján nem is hiszem, hogy olyan különleges lenne. Téged például sokkal vonzóbbnak talállak... ööö... izé... Rank gyorsan elkapta a fejét a lány tekintete elıl. Az ördögbe is, elszólta magát! – Ez igazán kedves tıled – mosolygott a lány. – De még nem vá-

118

laszoltál a kérdésemre. Nézz már rám! Miért olyan fontos neked Jessica? Rank megpróbálta lerázni a gyerekes szégyenlısséget. – Igazából nem Jessicával van bajom, hanem a kedvesével. Ritana jókedve egy csapásra elszállt, és ezt Rank is észrevette. Most jól eltolta a dolgot. Másképp kellett volna fogalmaznia, hiszen Ritana épp a kedvesét veszítette el. S az, hogy most Rank egy másik lány kedvesérıl beszélt, eszébe jutatta az ı elvesztett kedvesét. Hiszen mi másért jött volna ide Vrak híve, ha nem azért, hogy végsı megkeseredettségében mások boldogságát rabolja el! – Tudtam! A pletykák nem túloznak. Gre’ang Rank, te tényleg egy kegyetlen mészáros vagy! Hogy van képed engem vigasztalni, amikor te épp egy szerelmes lány kedvesét akarod eltenni láb alól?! – kiáltott fel dühösen. Rank gyorsan befogta a lány száját, s ugyanazzal a mozdulattal lefogta a karját is. – Mhffffff! – dühöngött a lány. Rank gyorsan körülnézett, ki hallotta a beszélgetésüket, de szerencsére senki nem volt rajtuk kívül ebben az utcában. – Ne mond ki még egyszer hangosan a nevemet, megértetted? – súgta a lány fülébe. – Mühümf. Ekkor végre elengedte foglyát. – Nem. Egyáltalán nem úgy van, ahogy gondolod – csattant fel a káoszharcos hangja. – Egyáltalán nem akarom megölni a fickóját, csak ha nem lesz más mód. Egyébként is tudod, ki udvarol ennek a lánynak? Ritana csak bátortalanul felelt. – Part Scalard? – Igen, és azt is tudod, hogy mivel foglalkozik? – Azt nem tudom, de mintha valami híres versenyt nyert volna meg pár éve. – Pontosan. A Tartomány Legjobb Fejvadásza versenyt, és azóta ı

119

a leghíresebb fejvadász széles Aghában. Én pedig a leghírhedtebb bandita. Érted már? Mielıtt belefutottam a csapdátokba, egy egész hetet bolyongtam vele az Alkony Erdejében. Most ugyanis én ellenem bérelték föl a fickót, s mondhatom, akármilyen becstelen féreg is, még gondot okozhat nekem. S hogy ez ne legyen elég, nála van valami, ami az egész életemre választ adhat. Mondom, nem akarom bántani, de nagyon fontos, hogy találkozzak vele, s erre szerintem leghamarabb akkor kerülhet sor, ha meglátogatja szíve választottját. – Sajnálom – mondta halkan a lány. – Azt hiszem, megint túl hamar ítélkeztem. Megbocsátasz? Rank fújtatott volna még, de Ritana bánatos, barna, ızike szemével akár egy jéghegyet is felolvasztott volna. Rank megbocsátóan átölelte. – Hát nem fura? Elszánt káoszharcos létünkre mindjárt elsírjuk itt magunkat – próbálta vidítani a lányt, de ez a mondat többet jelentett. Rank már nem érezte magát többé annak a vérszomjas alaknak, mint aki ezelıtt volt, és ezt kénytelen-kelletlen be kellett vallania magának. Szívébe láthatatlanul visszaköltöztek azok az érzések, amik Dran halálakor elvesztek. Késıbb Eyrnis csatlakozott hozzájuk, és elmondta, hogy este tízre szabad bejárásuk van a palotába. A hátralévı idı hamar eltelt. Ritana mint bejelentette, elindult vásárolni, Rank pedig kölcsön kapott pénzbıl megéleztette a bárdját, a maradékból pedig evett pár falatot, hogy legyen ereje estére. Igazából nem így képzelte el a dolgokat, amikor útnak indult a Káoszerıdbıl. S akkor sem, amikor a fejvadász lelépett elıle. De nem bánta meg. Végül is majdnem minden az eredeti terv szerint haladt, ráadásul találkozott egy gyönyörő lánnyal is. Errıl az a mandulaszemő táncoslány jutott az eszébe, akivel még azelıtt találkozott, mielıtt beállt volna a Káosz seregébe. Elhessegette az emléket. Szép volt, de túl rég történt. Most egy új lánnyal új lapról indulhat. S már Eyrnisre sem haragudott annyira. Ha nem akar barátkozni, hát nem akar. A lényeg, hogy lehessen rá számítani a harcban.

120

Tízkor már a palotában voltak. A kapuırök nem kérdeztek semmit. Eyrnis ez egyszer jó munkát végzett. Miután bejutottak a kapun, az egyik kapuır vezette ıket. Áthaladtak egy kerten, majd bementek a palotába. Ott az ır, aki idáig vezette a kis csapatot, visszafordult, s helyette egy másik, alabárdost kaptak. Túldíszített folyosókon haladtak végig, s vagy két emeletet is megmásztak, mire végre a hivatali szobához értek. Itt egy röpke bejelentés után bebocsátást nyertek. A szoba egyszerően volt berendezve. Tulajdonképpen az egyszerő nem is volt a legmegfelelıbb szó rá. Inkább a szegényes. Ez már közelebb állt az igazsághoz. Egy ütött-kopott asztal, egy szék az asztal mögött és egy még rozogább könyves szekrény. Ennyi. Se festmények, se mellszobrok, mint a folyosón. Rank fogadni mert volna, hogy ezt az irodát a csıcseléknek szánták. – Mit óhajtanak? – kérdezte egy unott hang a hátuk mögül. A hivatalnok volt az. Nyilván legszebb álmából lett felzavarva, s most félig kábán tántorgott be az irodája ajtaján. Eyrnis felmutatta neki a hamisított iratot, amit a réveteg fickó két ásítás közben átvett tıle, s böngészni kezdte. Ezalatt Rank odalépett a nyitva hagyott ajtóhoz, és mielıtt becsukta volna, kinézett a folyosóra. Egyetlen egy ır sem tartózkodott rajta. Halkan becsukta az ajtót, majd az iratba merült fickó mögé lépett, s egy jól irányzott könyökmozdulattal úgy vágta tarkón, hogy a szerencsétlen félnótás még azelıtt elvesztette az eszméletét, hogy felfogta volna, mi történt egyáltalán. Ettıl a váratlan fordulattól Ritana egyszerően leblokkolt, Eyrnis pedig fokozatosan paprikavörössé vált. – Mit csináltál, te szerencsétlen?! – rivallt rá Rankra suttogva. Látszott rajta, nem sok választja el attól, hogy fel ne pofozza. – Most kaphattunk volna egy vendéglakosztályt három teljes napra! Erre te itt rögtön leütöd a hivatalnokunkat. Eszednél vagy? Rank kihasználva, hogy Eyrnis nem esik neki, kivárt pár pillanatot, s közben megvetéssel vegyes fensıbbséges arckifejezéssel végigmérte, végül megszólalt. – Elıször is, igen eszemnél vagyok. Másodszor, engem Woyass ki

121

akar végeztetni a fıtéren, ezért nincs kedvem sokáig a palotájában vendégeskedni, akármilyen kényelmes szobát is kapnék. Harmadszor pedig, ha lettél volna szíves bıvebben beavatnia a tervbe, ahelyett hogy játszod az eszedet és a rettenthetetlen hıs gladiátor szerepét, akkor nem fárasztom magamat fölöslegesen! – Te kis... – Eyrnis teljesen kivetkızött magából, s már épp Rankra akarta vetni magát, amikor Ritana közéjük ugrott. – Hagyjátok abba! Túl nagy legénynek érzitek magatokat? Késıbb bizonyítsátok be. Most már tök mindegy, hogy mi történt, nem tudunk változtatni rajta. Eyrnis, vedd elı a térképet és keresd ki rajta, hogy merre menjünk. Rank, te pedig gondoskodj errıl a szerencsétlenrıl, ha már egyszer leütötted. Nem kellett kétszer mondani. Rank a maga részérıl inkább engedelmeskedett a lánynak, mintsem hogy összeverekedjen Eyrnissel. Arra ráér késıbb is. Csuháját vékony csíkokra szaggatta, majd ezekkel a csíkokkal gúzsba kötötte a hivatalnokot, végül pedig kipeckelte a száját is. Mikorra végzett, Eyrnisnek is sikerült kiböngésznie a legrövidebb utat, tehát már mehettek. Mintha távoznának, elindultak a keleti torony felé, de késıbb lopakodniuk is kellett, ha nem akarták, hogy felfedezzék ıket. Ajtókon osontak be és ki, perceket vesztettek azzal, hogy megvárták az ırök váltását, de nem bukhattak le. Most még nem. A palota sötét volt és üres, ez a segítségükre volt. Ilyenkor, késı este kevés olaj lámpa világított. Mint három hangtalan árny, úgy suhantak fel a toronyba, és ahol nem tudták kikerülni az ırséget, ott Ritana kíméletlenül, de minden zaj nélkül vágta át a katonák torkát. Végül megérkeztek a hálószoba ajtaja elé. Ha minden igaz, e mögött az ajtó mögött alussza álmát Woyass Blesyblue. – Akkor, ahogy megbeszéltük! – mondta Eyrnis, és szőrıs tekintettel Rankra nézett. Aztán lassan kinyitotta az ajtót, és belopózott. Ritana az ablakból figyelni kezdte az udvart, nincs-e valami gyanús mozgolódás odalenn, Rank pedig kezét szorosabbra kulcsolva a bárd

122

nyelén, feszülten figyelte a folyosó végén lévı lépcsısort. Ha valaki idı elıtt jönne fel ide, az már nem éli meg a holnap reggelt. A Woyass ajtaja elıtt posztoló két ırt már így is nagyobb zajjal ölték meg, mint kellett volna. Miután Eyrnis belopózott, a szobából kis idı múlva dulakodás hangjai hallatszottak, végül megjelent a zilált Eyrnis, karjában tartva egy fiatal, lenge hálóinget viselı lányt. A férfi egyik keze a lány derekát fogta át, a másikkal a száját tapasztotta be. A lány kezével hadonászott, elfojtott hangjából kiderült legszívesebben sikoltott volna. Szemei rémülten jártak jobbra-balra. – Ez nem a kormányzó! – Nem hát! Ez a lánya, Jessica! Rossz volt a térkép. Az ı szobájának a nyugati toronyban kellene lennie. És ha ı van a keletiben, akkor az apja van a nyugatiban. Oda kell jutnunk! – sziszegte a harcos. – Képtelenség! Szerinted el tudnánk oda jutni úgy, hogy közben nem vesznek észre az ırök? Idáig is hetet kellett megölnünk – tamáskodott Rank. Régóta járta már a kalandorok útjait, és nem egy várba, palotába tört be. Tapasztalatai alapján tudta, egy éjszaka alatt csak egyszer tehet próbát az ember. Ha az nem válik be, képtelenség újra nekifutásból sikeresen végigvinni a feladatot. Ha a lány nem is Woyass, meg kell elégedni vele és eltőnni, amíg még tehetik. Meg aztán lehet, hogy ı így jár jobban, ha a lányt rabolják el, akkor nem neki kellene a fejvadász után szimatolni, hanem megvárni azt, mikor bukkan fel az a kétszínő mocsok. Így kikényszeríthetné belıle, hogy a lányért cserébe adja oda neki a sárkánydíszes medaliont. S a dolgok jelenlegi állása szerint erre meg van minden lehetısége. – Inkább tőnjünk el innen, amíg nem késı, és küldjünk egy zsaroló levelet Woyassnak, vagy mit tudom én. Aztán pedig egy alkalmasabb idıben visszatérünk és megöljük. – Nem lesz több alkalmas pillanat! Mert ha most elmegyünk és felfedezik a legyilkolt ıröket, meg azt, hogy eltőnt a szeretett lányuk, akkor már hiába próbálnánk bejutni ide, még a városkapun se tudnánk átférkızni. Senotban húsz éve nem volt ilyen sikeres akció a

123

kormányzó ellen, az is csoda, hogy sikerült idáig eljutnunk. Woyass nem ostoba. Megerısíti az ırséget, esetleg mágikus védelmet is szerez. Most kell végre hajtanunk a feladatot! – erısködött Eyrnis. – Ez ırültség! Nincs több idınk, és ha lenne is, akkor sem tudnánk visszamenni. Már rég tele van a palota katonákkal, és minket keresnek! – Igen, mert ha nem ütöd le a hivatalnokot, akkor lett volna három napunk, hogy kitapasztaljuk, merre is van Woyass tényleges lakosztálya. Úgyhogy most fogd be a szád, és hallgass! Örülj, hogy nem öltelek meg a meggondolatlan hevességed miatt! – Igen? Valóban úgy gondolod, hogy megölhetnél, te bunkó-tahóállat! Ha nem játszanád a hıst, akkor már rég eltőntünk volna a városból, s nem várnánk itt be a palotaırséget! – Ez is a te hibád! – Hadd figyelmeztesselek, hogy nem én szúrtam el a feladatot. A te térképed volt a hibás! Te miattad állunk most itt a lánnyal! – veszekedett tovább Rank. Most nem állt messze tıle egy kis nevelı pofozkodás. Legutóbb tévedett. Ezt a nehézfejő tuskót nem lehet meggyızni, csak megverni. – Azt akarod mondani te idióta, hogy te soha nem követtél el semmilyen hibát? – Eyrnis már túl volt azon a ponton, hogy értelmesen tudjon beszélni. Érezhetı volt, hogy ez a kérdés már nem a vitához kapcsolódott, hanem azt a célt szolgálta, hogy minél elıbb kihozza Rankot a sodrából, s jogosan ölhesse meg. – Nem. Azt akarom mondani, hogyha beavattál volna minden részletbe, talán minden másképp alakul. Kicsin múlott, hogy Eyrnis ne rántson kardot, és ne mártsa bele Rankba, de ez az ifjú káoszharcost egyáltalán nem zavarta. Jöjjön csak ez az állat, ha meg akar halni. Ritana nem állt le vitatkozni senkivel, ı inkább azt kereste, hogyan békíthetné le a két férfit, de nem volt semmi esélye sem. Ahol egyszer két káoszharcos verekedni akar, ott nem ér semmit a békítı szó. Jessica kihasználva, hogy emberrablói így egymásnak estek, lábá-

124

val rátaposott Eyrnis lábfejére, fogaival pedig beleharapott a férfi kezébe. Eyrnis felüvöltött, s Jessica szája elıl elvette egy pillanatra sajgó kezét. A lánynak azonban már ez a pillanat is elég volt ahhoz, hogy úgy kivágja a magas C-t, hogy a környéken létezı valamennyi ablaküveg szilánkokká törjön szét, s hangos csörömpöléssel hulljon le a folyosó kövezetére. Jessica még ezután is sikoltozott volna, ha Rank, aki már így is igen ideges volt, reflexbıl képen nem nyomja egy jól irányzott jobbegyenessel. A lány nyaka megroppant az iszonyú erejő pofontól, de nem tört ki. Ellenben elájult. Rank sziszegve rázogatta a kezét. – Hogy ennek milyen csontos az arca! Mit szeret ezen annyira az a ficsúr? És mit sem törıdve a pofákat vágó Eyrnissel, felkapta a lány alélt testét. A következı percben máris futott lefelé a folyosón. Tudta, az ırség bármikor itt lehet. A lépcsı végébıl kiabálás hallatszott, ırök jelentek meg fáklyákkal a kezükben. Elkéstek. A katonák egy percen belül felérhetnek. S mivel a lány szobája volt a torony legmagasabb helyisége, zsákutcába kerültek. Túl sokáig húzták az idıt, és ha nem tesznek valamit gyorsan, lehet, hogy itt vesznek. Eyrnis és Ritana azonban úgy ítélték meg a helyzetet, még nincs itt a halál pillanata, s ha kell, inkább a lépcsın harcolnak, mint idefenn. Szó nélkül, kivont kardokkal rohantak rá az ellenségre. Rank sem tehetett mást, egy sóhajtással utánuk eredt. De már jó elıre betervezett egy, Na, ugye, én megmondtam-ot Eyrnisnek. Amikor leért annyira, hogy megpillantsa a harcot, látta, hogy csak négy ır hallotta meg a csörömpölést és futott ide ilyen gyorsan. Még sincs semmi veszve! – könnyebbült meg Rank. İ nem avatkozott bele a harca, hátulról figyelte a cselekményeket. Szíve szerint harcolt volna, de nem kockáztatta az ájult Jessica életét. Inkább felmérte, menynyire képzettek a társai. Meglepıdve tapasztalta, hogy Ritana sebesen pörgı vívókardjával minden számítását fölülmúlva hadakozott. Mint egy felbıszített párduc. És Eyrnis is legalább ilyen jól bánt a sa-

125

ját fegyverével. – Gyerünk, gyorsan! – vette át a vezér szerepét Ritana. Lerohantak a csigalépcsın egészen a torony aljáig. Most már nem figyeltek arra, hogy csendben haladjanak. Ezt az összecsapást még a palota túloldalában is hallhatták. Minél elıbb ki kell jutniuk az udvarra, mert ha bent szorulnak a palotában, akkor végük. És ekkor vették észre, hogy mindenhonnan özönlenek a palotaırök, harmincan, negyvenen, akár százan is. Elvesztek! Minden terv kútba esett. – Az oldalbejárat felé! – üvöltötte Ritana, és máris futott a toronyból kivezetı bejárathoz. A többiek sorsával mit sem törıdve száguldott az ösztöneinek engedelmeskedve. Szerencsére igaza lett. Errıl a folyosóról nem jöttek ırök. De mögöttük igen, s nem is kevesen. Csakhamar elérték az udvarra vezetı folyosót is, s már fel is tőnt elıttük a szabadságot jelentı ajtó. Ritana bújt át rajta elsınek, majd Rank, vállán az ájult Jessicával, Eyrnis maradt utoljára. Egy tollas nyílvesszı áll ki a felkarjából. Az ıröknél számszeríjak is vannak. Végre kiértek az udvarba. – Nyisd a kaput, Rank! Hozom a lovakat! – kiáltotta Ritana. Rank, mint a nyúl, futott a kapu felé. Nem volt kedve épp itt meghalni. Eyrnist már rég elhagyta maga mögött, de a fémcsörgésbıl és az ordításokból biztosra vette, harcol, hogy az ıröket feltartóztassa. A harc tovább folyt a palotaudvarban is. Az ırök nem csak az oldalbejáraton át özönlöttek ki az udvarra, hanem egyéb kijáratokon is. A fıbejáratot is kinyitották. Rank letette a válláról a lányt, és nagy nehézségek árán nyitotta ki a kaput. Csakhogy a kapu mögött ott volt a két kapuır, s mintha elıre várták volna a pillanatot, Rankra vetették magukat. A harcos meglepetésében nem is reagált rögtön a támadásra, s csak reflexeinek köszönhette az életét. Ugyanis nem tudatosan, de egy hatalmasat ugrott hátra, s mire lerázta magáról a döbbenet bénító vasláncait, már a kezében tartotta bárdját. Kürtök harsogtak. Riadót fújtak a városırségnek is, ha ık ideérnek, mindennek vége. Gyorsan végeznie kell ezekkel, vélte Rank.

126

Elhajolt egy vízszintes csapás elıl, s egy másikat hihetetlen szerencsével hárított. – Na jó! – morogta dühösen, s elszántan ı kezdett támadni. Minden egyes csapásába a lehetı legnagyobb erejét tette, s így egykettıre a kapuırök szorultak a védekezés kellemetlen helyzetébe. Egy erıteljes csapás, s a jobboldali fickót már le is fegyverezte, már meg is célozta a fejét. Csont roppant, ahogy betört a koponya. Undorítóan spriccelt ki a fickó agya. A társának ennyi is elég volt; az megszegve minden katonai élethez főzıdı fogadalmát, fegyverét elhajítva rohant bele az éjszakai város sötét utcáiba. Rank ekkor megfordult, hátha jön még valaki hátulról, de nem érkezett ellenség. Azt azonban látta, hogy Eyrnist körbeveszik az ırök. Legszívesebben ı maga is beszállt volna a harcba, ha nem lett volna egyértelmő, hogy Eyrnis feláldozza magát azért, hogy ık ketten kijussanak. Egyedül vagy harminc zsoldos palotaır ellen! Rank nyelt egy nagyot. Hát ı biztos nem lenne képes ilyen hısies halálra. Elvbıl utálta a mártírságot. Fıleg ha olyan ember teszi ezt, akit már kezdett velejéig meggyőlölni, most pedig majd még hálásnak kell lennie neki. Pfuj! Ritana érkezett a lovakkal. Csak kettıt hozott, vagyis a bátyus úgy számította, hogy Rank nem kerül ki innen élve. Hát alaposan elszámította magát! – Eyrnis! – ordította a lány, és vissza akart menni küzdeni. – Tőnjetek már el! – kiáltotta a férfi, és hangja elhalt. Az ırök felülkerekedtek. Megérkeztek a surrogó nyílvesszık is. Egy remegve állt bele a kapufélfába. Rank gyorsan feldobta Jessicát a szabad lóra, majd ı is nyeregbe szállt. Egy másik nyíl a füle mellett húzott el. – Ne lıjetek, barmok! – üvöltötte egy alak a nyugati torony erkélyérıl. Rank hátranézett; tohonya, hálósipkás alakot látott, aki kezével veszettül hadonászik. – A végén még a lányomat találjátok el! Idióták! Lóra! Lóra, ostobák! Utánuk! Woyass volt az, villant Rank eszébe, de ekkor már kifelé vágtáz-

127

tak a kapun. Part majdnem egészen éjfélig gondolkodott egy frappáns megoldáson. De a szökési kísérlet, ami mellett döntött, elég esetlennek tőnt. Vacsora után akart belekezdeni az akcióba, amikor az ellenırzéssel végeznek a trollok. Úgy gondolta, a vasrudakkal kezdhetnek valamit. Ha más nem, az ogre. Mintha beteg lenne, valaki nyögdécselni kezd, és a bejövı ıröket leütik. Elveszik a fegyvereiket, aztán már esélyesek lehetnek a kint posztoló katonákkal szemben. Valójában egészen jó kis terv, ismerte el késıbb, egyetlen hibás momentummal: vajon mennyire törıdnek ırzıik egy beteg nyögdécselésével? Amikor eljött a vacsoraidı, egy nagy kondért hozott be két fekete csuhás alak a vállukon levı farúdra akasztva, egy harmadik meg fatányérokat és fakanalakat hozott és egy nagyobb merıkanalat. Két troll kísérte ıket. Minden egyes cellába külön-külön bementek, és a csuhás kiosztotta a fatányérokat a rabok közt, meg cellánként egyegy kanalat. Majd a kondérban található moslékból szedett egy merıkanálnyit, s szinte rávágta a tányérokra a kiosztott adagot. A rabok ímmel-ámmal enni kezdték az ételnek nem nevezhetı akármit, s az ételt osztók végül elértek Parthoz is. A fejvadász megfogta a tányérját, és amikor a trutymó ráplattyant, alig merte megszagolni a kétes állagú ételféleséget. – Íme, az utolsó vacsorád! – mondta a csuhás. – Én ezt nem eszem meg! – Pedig jobban tennéd – közölte az alak különös hangsúllyal, s mintha a fickó rákacsintott volna a csuklya alól. Majd megfordult, és kiment a cellából. Az egyik troll rázárta a cellaajtót, s minthogy a fejvadász után már nem voltak más rabok, elindultak visszafelé, és felmentek a lépcsın, végül bezárták a börtön nagy faajtaját is. Part eltolta a tányért a lábától. – Ecednél vagy? – kérdezte a ghoul, és közelebb csúszott a tányérhoz. – Esz ma kivételeszen finomra szikeredett... megehetem? – kérdezte aztán vigyorogva. 128

– Felılem – legyintett Part, és újra gondolataiba akart merülni, de Eguah ordítására visszanézett halálontúli cellatársára. – Mi van? – Eszek valami követ szütöttek bele? – kérdezte a ghoul mintegy magától, majd belenyúlt rothadó, hegyes fogaival tarkított szájába, és egy nyállal borított, féltenyérnyi, lapos tárgyat vett elı, melyrıl valami madzag lógott le. Part csupán egy pillantást vetett rá, máris ráismert. Gyorsan kikapta a ghoul kezébıl, és letörölgette a szalmában, majd a nyakába akasztotta. A félbetört medalionja volt, amirıl azt hitte, elvesztette az Alkony Erdejében. – Boc, hogy leharaptam a mászik felét! – mentegetıdzött a ghoul. – Nem te voltál, ez már ilyen, amióta viselem. – Part a gondolataiba merült. A csuhás azt mondta, jobban tenné, ha megenné. Mert ez volt belerejtve. De hogyan került ide? A csuhás csak nem Wacumunus volt? Ahogy így visszagondolt, a hangja is ismerısen hangzott. – Hé, meddig tart, míg mindent megeszitek? – kérdezte a törpéket. – Miért? – érdeklıdött Radert. – Mert változott a helyzet, és akár most kész vagyok rá, hogy valamennyiötöket kivigyelek innen! Part izgatottabban és hangosabban mondta ki a tényeket, mint szerette volna, mert minden rab odafigyelt. A törpe, aki éppen evett, ledobta a tányért és a kanalat. – Akarja a halál ezt a mocskot enni. Induljunk máris! A törpe megadott jelére minden rab kiszedte cellájának elreszelt vasrudait, s a következı pillanatban máris ott tolongott mindenki a börtönajtó elıtt. Part alig bírt magával. Szinte megszállta az erı, ahogy újra magánál tudhatta értékes kincsét. Rövid utasításokkal és az elf kapitány segítségével szabályos csatarendbe állította a rabokat, s máris készen álltak a kitörésre. Part és Otar álltak legelöl. Mögöttük közvetlenül a ghoul és a törpék, majd az ork és a goblinok. A sort az elfek és a madáremberek zárták.

129

Otar – mintha csak kitalálta volna a fejvadász gondolatát – kézbe markolt néhány vasrudat, Partnál ott volt a talizmánja. Gondolta, így könnyen legyızhetik a kint posztolókat. A trollok fegyvereivel pedig már komoly esélyük lesz a szökésre. Partban felmerült egy kérdés. – Hol a fegyverraktár? Senki sem tudta. – Tökéletes. – Miért fontos az? – kérdezte Otar. – Én a pallosom nélkül olyan vagyok, mint... mint egy ogre karok nélkül. És nyilvánvaló, hogy odavitték. – Való igaz, minden fegyvert odavisznek. De lefogadom, nincs már ott. Valószínőleg megkapta egy katona – vetette közbe Radert. – Ezt ugyan soha – mondta a fejvadász, de nem foglalkozott vele többet, inkább kiadta a parancsot. – Nyomás! – Azzal felosont a lépcsın, és a faajtóhoz lapult. Minden várakozása ellenére nyitva találta. Az ételhordó csuhás hagyta nyitva nekik, s csak úgy tett, mintha bezárná. Part tudta, ha meglepik a trollokat, mire felocsúdnak, medalionja akár tízet is leterít. Berúgta az ajtót, s felkészült a trollokkal való öszszecsapásra. De a folyosón nem troll katonák várták harcra készen, hanem húsz hortyogó troll, akik hasonlóan a fekete csuhás alakhoz, a földön hevertek. A druida a kobakját tapogatta, és szarkasztikusan morgolódott. – Áú! Így tanították magának kinyitni az ajtót, dr. Scalard? – Wacumunus? – Igen, de ha kérhetném, ne hívjon így, doktor úr! – tápászkodott fel a druida. – Menj a francba, vakarcs! Azt hittem, meghaltál, és soha többé nem látlak! – Nem olyan könnyő tılem megszabadulni. – Hogy találtál ide? – Azt hittem, menekülni akarunk, vagy nem? Majd késıbb elmondok mindent! Gyerünk már!

130

Ekkorra értek fel a többiek. – Mi az? Átvettük a vezér szerepét? – kérdezte még Part a kötözködés kedvéért a druidától. – Ugyan már! De azért azt méltányolhatnád, hogy alig több mint egy hét alatt ismét kihúztalak a pácból. – Persze. Ha nem futok veled össze, most nem lennék itt. – Hagyjuk inkább az egészet! – Mi asz? Mi asz? Kekeckecc a fınökkel? – Jött oda Eguah. A druida elborzadva vette szemügyre a két lábon járó förmedvényt, azt se tudta, mit mondjon, a végén felháborodva ennyit kérdezett. – Ez meg mi a franc? – Egy haver, nem fontos. Tudod, hol a fegyvertár? – Hát... – Tudod, vagy nem? – Nem! – Remek! Hé, azt azért elárulhatnád, hogyan intézted el ezeket? – Csak kihasználtam az adott helyzetet. Hallottam a holnapi esküvırıl. Mármint a mai esküvırıl, mert már elmúlt éjfél! A konyhán találtam altató port, belekevertem a borba. Szóval miután kiosztottuk az ételt, én hátramaradtam, és azt mondtam az ıröknek, hogy királyuk a holnapi napra való tekintettel engedélyezett nekik egy kis lazítást. És bevették. Ezek az agyatlan teremtmények teljesen idióták. – Vagy csak szerencséd volt, hogy nem valami bárgyúbb mesével próbálkoztál. Na akkor – fordult a törpékhez –, húsz ember vegyen magához fegyvert! – Ezek nem a mi fegyvereink! Mi nem harcolunk velük. Tiltja a becsületünk. Még hogy egy ısi ellenség fegyverét használjuk – közölte Radert. – Mi örömest elfogadjuk! – szólt egy madárember. Part neheztelıen nézett a törpékre, majd intett a madárembereknek. – Jól van, látom legalább nektek van eszetek.

131

– De van ám! – felelte az egyik szárnyas férfi, és szemében különös fény csillant. Part nem figyelt fel erre, s mint utólag kiderült, ez nagy hiba volt. Ugyanis amint a hat madárember felvette a troll örök lándzsáit, azonnal felrepültek a folyosó mennyezetére. Onnan szólt le a vezetıjük. – Tudod, az Alkony Erdejében elpasszoltunk, de a sors úgy látszik, kegyes volt hozzánk. A Sors Ura üdvözletét küldi, Scalard! A fejvadász ugyan nem értette, mirıl hablatyolnak, de úgy vélte, ezen ráér késıbb is elgondolkodni. Már ha lesz számára késıbb. Ami a lényeg, elárulták ıket! Aki megszólalt, már támadt is két társával egyetemben. Part talizmánja koncentrálás nélkül felizzott, vakító sugarat lıtt egyenest a vezér madárember mellkasa felé, s átégetve azt, a mögötte repülı társába csapódott. Mindkettı szénné égve zuhant a padlóra, ám ez nem rettentette vissza társaikat. Fıleg a harmadikat, aki az elsı kettıvel egyszerre indult rohamra a fejvadász ellen. Amíg Part szétlıtte a vezért és egyik társát, addig a harmadik túlontúl közel került hozzá. Part már nem mozdulhatott, a lándzsa pedig egyenest a torkát célozta meg. Lökést érzett. Az egyik elf volt az. Az ı testén szaladt keresztül a madárember fegyvere. Az elf lökésével a földre taszította és megmentette a fejvadász életét, ám ugyanakkor feláldozta a sajátját. Az elf haldoklott, de kezét Part vállára szorította. – Vidd ki innen a társaimat... – hörögte utolsó erejével. Partot feldühítette, hogy az elf miatta halt meg. Felkapott egyet a lándzsák közül, hogy bosszút álljon a fickóért, ám látta, hogy már nem lesz rá szükség. A madárembert idıközben elintézték a törpék. A másik három pedig az ogrét és a hátsó elfeket támadták meg, nyilván úgy vélték, társaik elintézik a fejvadászt. Part biztosra vette, hogy egy idı után az összes goblin meg az ork is beállnak a madáremberek mellé, hiszen a madáremberek többsége a Káoszt szolgálta. Igaza lett volna vagy sem, az már nem derült ki, a

132

többiek hamarabb intézték el a repülı lényeket, mintsem azt a fejvadász gondolta. Mire felnézett, neki már nem akadt dolga. Otar az egyik madárembert keresztülszúrta egy vasrúddal. Egy másiknak Eguah vágta el a torkát. A ghoul vagy két métert ugrott. Szinte úszott a levegıben, és láthatóan megnyúlt karmaival felhasította a támadó torkát. A következı pillanatban a madárember élettelenül hullott a kövezetre. Közvetlenül ezután a ghoul az ogréval egyetemben – aki minden bizonnyal elfelejtette szentbeszédét, amit még a cellájában ülve mondott az emberevésrıl – falni kezdte a friss húst. Az utolsó madárember hátrahıkölt, amikor látta, hogy egyedül maradt. Aztán holtan zuhant alá. Dárda állt ki a mellkasából. Part a dobóra nézett. Az elf kapitány volt az. Így állt bosszút hőséges katonája elvesztéséért. – A fenébe! – kiáltotta magából kikelve Part. – Ezek a társaid? – kérdezte Wacumunus, aki alig fogta fel az elıbb történteket. Pár pillanat leforgása alatt hat madárember és egy elf feküdt vérbe fagyva a földön. – Én is azt hittem! – morogta a fejvadász kissé lenyugodva, elvégre, ha üvöltözik, azzal nem old meg semmit. Odafordult a goblinokhoz. – Veletek mi a helyzet!? – Bár győlöljük a fajtádat – felelte az egyik zöld pofájú kis lény –, de ha kell, megesküszünk, hogy míg ki nem jutunk innen, a legjobb tudásunk szerint segíteni fogunk. És nem fogjuk ezt azzal akadályozni, hogy leálljunk veletek harcolni. – Helyes! – bólintott Part. – Én megmondtam, hogy ne adj nekik fegyvert! Mondtam! – ordította paprikavörösen Radert. – Nem nekik adtam volna, ha a te szőklátó, törpebecsületed nem ellenzi a trollok fegyvereit. Mégis hogy akarsz innen kijutni! Ébredj már fel, mindenütt trollok vannak. Annyi, amennyivel még az én varázserejő talizmánom se tud elbánni. Mindegy, hogy mit mond a be-

133

csületkódex vagy a lelkiismeret, ez most nem játék. Ha egyszer elszúrjuk, annyi! Nem lesz második lehetıség se nektek, se nekem! – Nem kellene veszekedni egy ilyen helyen! – Te meg ne csitítgass! Eguah erre felkapta a fejét a félig már felzabált madárember tetembıl. – Kinyírjam!? Part agyába azonban egy másik, sokkal nyomasztóbb gondolat költözött. – Ezt a csatazajt csak a hullák nem hallották meg! Mi legyen? – kérdezte magától, és néhány pillanatig járkálni kezdett. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. – Otar! Te cipeld le a trollokat a börtönbe, mindjárt itt az ırség! Az ogre otthagyta kívánatos, élelmét, és engedelmeskedett az utasításnak. – Kell tizenkilenc ember! – zavartan körbenézett társain, rajta kívül csak a druida tartozott az emberi fajhoz. – Akarom mondani: tizenkilenc önkéntes! – Aztán máris lerohant Otar után. Odalent lerángatta az egyik eszméletlen trollról a páncélzatát, és elkezdte magára ölteni a fémdarabokat. Remélte, nem veszik észre a különbséget, csak a mellvértet, a vaskesztyőket és a sisakot vette fel. A kezébe fogta a lándzsát, és visszarohant a rabokhoz. – Mire vártok? Kell még tizenkilenc ember! Vagy elf vagy bárki! Gyerünk! Igen ti, az elfek, az velem együtt már tizenkettı. A goblinok is meg te, te ork. Az már tizenhét. Még ketten! Eguah! Te is! – És én? – kérdezte a druida. – Túl kicsi vagy. És ti is – mordult a törpékre –, tőnés be a börtönbe, és amíg nem szólok, maradjatok is ott. Otar! Egy hulla maradjon kinn! Part jóslata bevált, és épphogy csak elkészültek a vasruhák felpróbálásával, máris érkezett egy csapat troll, kivizsgálni a zaj okát. A zilált trolloknak meg kellett próbálni, eljátszani az eredeti trollok ma-

134

gatartását, nehogy, a kivizsgáló ırjárat rájöjjön, hogy már felváltották az ırséget. Ám ekkor jött a másik baj, a trollok vezetıje trollul kérdezte meg, hogy mi történt? Legalábbis Part úgy gondolta, ezt kérdezi. A pácból az elf kapitány húzta ki, aki úgy látszott, mesterfokon beszél a trollok nyelvén. – Ri du galien gor dar al?7 – kérdezte a troll. Az elf kapitány megköszörülte a torkát, majd haptákba vágta magát, és beszélni kezdett. – Lurg marudurgeng kirong ort felrt illirt orbegon aron killon fergen8 – mutatott a kapitány az egyik madárember tetemére. A mutatott halott felsıtestén ugyanis ott volt Part medalionjának nyoma: a lyuk. Még ez a barom is észre fogja venni, bármennyire is hülyének teremtette ıket Corcasol, hogy az égetett és nem szúrt seb. Szerencsére a legutolsó pillanatban Partnak mentıötlete támadt. Odalépett a madárember teteme mellé, és lándzsájával összevissza szurkálta a mellkasát, csakhogy eltőntesse az égetésre utaló, árulkodó nyomokat. – Yerol gus rol?9 – kérdezte a troll elhőlve. – Öööö... uregabil irgon10 – vágta ki magát a kapitány. – Horenb arfel in urginalfen?!11 – Arenfen guter on!12 – Goren!13 – tisztelgett a kapitány, és elmasírozott az embereivel. – Mi a fenét mondott nekik? – kérdezte a fejvadász, miután a trollok már messze voltak. – Csak elküldtem ıket, hogy hagyjanak minket békén. Bár kis híján lebuktunk – felelte az elf, s máris levette a vértet. Pár perc alatt mindenki megszabadult a kényelmetlen páncélzattól, s végre Part is nyugodtan gondolkozhatott. Feljebb haladtak, egé7

– Mi volt ez a zaj? – Néhány rab megszökött a börtönbıl, és nekünk támadt. 9 – Mit csinálsz? 10 – Öööö... még mozgott. 11 – Hogy történhetett ilyesmi? 12 – Hadd intézzük, mi! 13 – Rendben! 8

135

szen a leágazásig, amit a fejvadász még akkor vett észre, amikor idehozták. Itt az ajtóhoz futott, s óvatosan kinyitotta. Odakint csillagos éjszaka volt, a hold megvilágított mindent. Part több ırt is látott, de azok szerencsére nem vették észre. – Itt akár ki is juthatnánk – mondta, amikor visszament a többiekhez. – De nekem mindenképpen kell a pallosom. S gondolom, nektek is kell valami. Fegyver nélkül mégsem vágunk neki az útnak? A többiek bólogattak. – Akkor két önkéntest kérek, aki szerez valami állatot, amivel átvághatunk a sivatagon. Annyi idejük lenne, mint nekünk megtalálni a fegyvertárat. Én fél órát számolok. De ha nem követünk el hibát, akár egy órát is rá szánhatunk a keresésre. Van önként jelentkezı? – Majd én! – mondta az ork. – Csak azt kérem, hogy valaki hozzon egy buzogányt vagy egy handzsárt. – Figyelni fogok rá. Ki lesz a másik? Láthatóan senkinek nem volt nagy kedve az orkkal együtt dolgozni kinn a sötétben. Part azonban nem bízott teljesen a káoszhitőben. Félt, hogy itt hagyja ıket. Ezért gyorsan kijelölte másodiknak a druidát. – De én nem akarok menni... – nyögte Wacumunus. – Nem igazság, nem is jelentkeztem önként! – Viszont én most önként kijelöltelek! – mondta Part durván, aztán amikor az ajtó felé tuszkolta a druidát, halkan, hogy csak ık ketten hallhassák, hozzátette: – Figyelj! Kell valaki, akiben bízom, és akár tetszik, akár nem, csak téged ismerlek annyira, hogy rád merjem bízni az életem. Elég ügyesnek nézlek, hogy elbánj egy orkkal, ha úgy hozná a sors, de remélem, nem lesz baj. Wacumunuson azonban nem látszott, hogy annyira megnyugodott volna. Mégsem tehetett semmit, az ork már vigyorogva várta. – Mi pedig induljunk! Még korántsem vagyunk biztonságban! Part nyomában a rabokkal elindult felfelé a folyosón. A sokszor elhagyott bekötı folyosóig szinte minden simán ment, csak pár ır volt, akiket Part medalionja vagy egy-egy pontosabb lándzsavetés in-

136

tézett el. S több helyiséget is megtaláltak: a latrinákat, az emésztıt, de még a konyhára is elıbb ráakadtak, mint a fegyverraktárra. A konyhában kámzsás alakok dolgoztak, az a kettı, aki nemrég az ételt vitte nekik. Az egyiket leütötték, a másikat viszont kivallatták, merre van a fegyvertár. A fickó minden várakozás ellenére faghamul beszélt, és tudta, merre van a keresett helyiség. Miután leütötték, tovább osontak a folyosókon, melyeket csak ittott világított meg egy-egy fáklya. A fegyvertár a börtön felett volt egy szinttel. Térkép vagy útbaigazítás nélkül akár napokig is kereshették volna. Hatalmas és óriási volt, mint a legtöbb kulcsfontosságú terem. Part megnyugodva vette magához szeretett pallosát, melyet, mint megjósolta, nem vitt el senki. Ezenfelül eltett két dobótırt, egy kést a csizmájába rejtett és egy rövidkardot az oldalára csatolt. A törpék rögvest harci kalapácsokat és bárdokat meg baltákat kezdtek keresni. A goblinok rövidkardokat, az elfek íjakat és nyilakkal teli tegezeket vettek le a falakról. Az ogre és a ghoul nem választottak maguknak fegyvert, ezért Part ıket bízta meg, hogy fogjanak egy-egy handzsárt és majd adják át az orknak meg a druidának. A törpéknek ugyan volt egy kósza utalások arra vonatkozólag, hogy mi lenne, ha megkeresnék a kincseskamrát, de Part megparancsolta nekik, hogy tegyenek le az ilyen örült tervekrıl, és azonnal induljanak vissza a kijárathoz. Egészen a bekötı folyosóig nem volt gond, ott viszont kellemetlen meglepetésben részesültek. Ott állt elıttük Aldbaar, királyi méltóságának minden díszében, s mögötte körülbelül ötven troll testır. Part nem tudta, mit mondjon, így kivonta pallosát. – Azt hiszed, büntetlenül mászkálhatsz a váramban, és gyilkolhatod hőséges alattvalóimat? Kinek képzeled magad, te utolsó, emberi lény? Tudhattam volna, hogy próbálkozni fogsz, de ezt az utolsó játszmát, bizony, elvesztetted! Megölni mindet! A troll harcosok rohanni kezdtek Parték felé a széles folyosón. Ám a köztük lévı ötven-hatvan métert nem tudták olyan gyorsan átfutni, mint ahogy az elf kapitány kiadta a parancsokat. İt elf fél térd-

137

re ereszkedett, a másik öt állva maradt. Nyilat helyeztek az idegre, és céloztak. A lomha trollok alig húszméternyire közelíthették meg ıket, amikor az elsı sorozat nyíl surrogva indult útjára. S valamennyi találat halálos volt. Vagy a szemükbe vagy a koponyájukba, esetleg a nyakukba állt bele egy-egy gyilkos nyílvesszı. A troll testıröknél csatabárdok voltak, s nem rendelkeztek messzire ható fegyverekkel. Aldbaar rögvest visszahúzódott az emberei mögé. A testırök pedig támadtak, de hiába, nem érhették el a szökevényeket, máris holtan rogytak le. Pillanatokon belül az elfek annyira megritkították a trollok sorait, hogy a küzdelem már-már kiegyenlítettnek látszott. Troll hullák sokasága borította a padlót. A trollok barikádokat készítettek halott társaikból, e mögül rohamozták az elfeket. Ezzel a módszerrel, bár nagyon sok trollt vesztettek, de egyre közelebb kerültek az elfekhez. Az elf íjászok tegezében tíz-tizenkét vesszı volt elhelyezve, s ez hamar elfogyott. Ekkor indították meg a trollok a végsı rohamot. Amikor a nyílzápor abbamaradt, a testırök kiugrottak a barikádok mögül, ám még az sem zavarta ıket, hogy egyet-egyet Part medálja a földre terít, csak jöttek és jöttek. Két elf még fel sem ocsúdhatott, máris súlyos csatabárdok zúzták be fejüket. Radert viszonylag gyorsan megbosszulta ıket. Harci kalapácsával szétzúzta a troll térdkalácsát, elkerülte a feléje sújtó bárdot, s amikor a troll a földre zuhant, a koponyáját is beszakasztotta. A balszélen Radert két társa küzdött három trollal, mindeddig sikeresen. Jobb oldalt a goblinok és a ghoul törték az utat a kijáratig. Középen pedig Otar csörtetett elıre, Part az ogre bal oldalán caplatott, s medalionja segítségével tisztította az utat. İ már Aldbaart akarta elkapni, végleg lezárni a kettejük dolgát Az ogre mögött az elfek jöttek, ám csak a halott trollok ormótlan bárdjaival tudtak hadakozni, mivel a nyilakon kívül más fegyvert nem hoztak. Aldbaar észrevette, hogy fordult a hadiszerencse, ezért kiválasztott négyet testırei közül, és visszafelé kezdett futni a folyosón a börtön irányába.

138

– Utána! – harsogta a csatazaj közben Part az ogre fülébe, és ujjával a trollkirályra mutatott. Az ogre nem tétovázott. Felrúgott két útjába került trollt, és egyenesen a menekülı király felé tartott. Amikor elérte a troll sereg szélét, a fejvadász elıreugrott, és mivel úgy ítélte meg a helyzetet, hogy itt már nélküle is boldogulnak, Aldbaar után iramodott. A király idıközben jókora elınyre tett szert, Part futás közben megeresztett két újabb sugarat a talizmánból, s Aldbaar máris testırök nélkül maradt. A trollkirály futás közben eldobta koronáját, palástját, hogy még gyorsabb legyen. A börtönajtó elıtt húsz méterrel, ahol még ott voltak a madárember hullák, hirtelen megállt ,és a jobb oldali falon matatni kezdett. Egy titkos ajtót nyitott ki. Átbújt rajta, s az ajtó már csukódott is vissza, de Part hamarabb ért oda. A pallost jó elıretartva, beékelte azt a titkos ajtó és a fal közé, nehogy az ajtó becsukódjon és elrekessze a trollok királyától. Könnyen átbújt a nyíláson, s egyik tırét az ajtó és a fal közé ékelte, mint elıbb a pallost, s máris futott tovább. A titkos folyosó nagyon hosszú volt, de Part ekkorra már Aldbaar elınyébıl lefaragott vagy harminc métert. A folyosó végében egy ajtó nyílt. Addig pedig semmiképpen sem tudja már utolérni. Újra koncentrálni kezdett, s egy villámot lıtt az ajtó zárszerkezetére. Nem olyan erısségőt, hogy a faalkotmány szétrobbanjon, csak akkorát, amely megolvasztotta a zárszerkezetet. Aldbaar hiába volt ott a rákövetkezı pillanatban, az ajtó már örökre le volt pecsételve. Ekkor a troll megfordult, hisztérikusan felkacagott, és megrántotta az ajtó melletti csengızsinórt, minek következtében az egész várat csengı-bongó harangok zúgása töltötte meg. A trollkirály pedig elıhúzta egyetlen fegyverét a kardját. Part és közte már csak húsz méter volt. – Te bolond! Hamarosan itt lesz az összes szolgám, és téged is felkoncolnak, ha netalán én addig nem végeznék veled! Bár ez szerintem elképzelhetetlen!

139

Partnak nagy kedve lett volna egy sima villámmal elintézni a nagyképő trollt de úgy érezte, megkíván tıle annyit az emberi méltóság, hogy ne kövessen el ilyet. Támadópozícióba helyezkedett, és a következı percben már vágott is oldalra. Ám Aldbaar minden várakozása ellenére kifogástalan hárítással válaszolt. – Honnan tudtad, hogy megszöktünk? – kérdezte Part, amikor ismét összeakaszkodtak! – Emlékszel a kámzsás alakokra? Harminc van belılük a várban, úgy szöktek át a Káosztól. Ha egyet is megölnek vagy elkábítanak, arról értesülök. Rögtön tudtam, hogy te vagy az! És ahogy látod, igazam volt. Még amikor behoztak, ki kellett volna végezzelek. Túl veszélyes vagy! – Azzal belerúgott a fejvadász hasába. Part hátraesett, és ha nem gördül félre, Aldbaar odaszögezi a padlóhoz. – Most meghalsz, fattyú! – kiáltott fel a trollkirály, ám Part nem várta meg az új vágást, elgáncsolta a királyt, s már mindketten a kıpadlón feküdtek. Part hatalmas ütést mért a troll fejére pallosa markolatával, s a trollkirály elkábult Part felállt, és pallosával elválasztotta a csúf fejet a törzstıl. Ezután pallosát eltette, és nekidılt a folyosónak, hogy kifújja magát. Valami szokatlant hallott. Csendet. A harangok már nem zúgtak, és a csend azt bizonyította, hogy befejezıdött a harc. Elindult a titkos ajtó felé. Amikor kiért a folyosóra, láthatta, a csatának vége. Közelebb ment és tétován kereste társait. Rengeteg troll hulla hevert szanaszét, de látta, a két elfen kívül még jó páran odavesztek. Ott feküdt Radert is bezúzott koponyával, az elf kapitány hasában egy bárddal, egy másik elf szétszabdalva és egy újabb, akit valamilyen gigantikus erı lapított szét. Otar testét pedig két hatalmas darabba szelték. Hová lettek a többiek? Aztán eszébe jutott az ajtó. Már biztos kimentek. Gyorsan visszaszaladt a titkos ajtóhoz. Ekkor észlelte, hogy dühödt trollok százai – akiket Aldbaar riasztott nemrég – törik be a lepecsételt ajtót, s felé futnak. Part megfordult, és az ajtó felé igyekezett, amerre elküldte Wacumunusékat, és amerre a rabok is elmenekülhettek.

140

Amikor kinyitotta az ajtót, nem hitt a szemének, két hatalmas sárkány feküdt a földön. Sárkányok? Amikor azt tanítják mindenfelé, hogy ezek a lények ezer éve kihaltak! A két sárkány közül az egyik döglött volt, a másik viszont alig bírt magával. Így, második ránézésre már nem volt olyan hatalmas, mint azt Part az elıbb hitte. Körülbelül tíz méter hosszú volt, ha a farkát Part nem számította hozzá. Pikkelyei zöldes színben csillogtak, kivéve a hasán, ahol aranyszínben tündököltek. Szárnyait még nem bontotta ki, így láthatóvá vált a hátán az egymás mögé beszorított négy hordszék. Fent elöl ült Wacumunus, mögötte az ork, míg a ghoul lent harcolt, két trollal. A sárkány lábánál már így is több troll hulla hevert. Part nem kérdezett semmit, világos volt a számára, hogy a druida csak ıt várta. Koncentrált, és két villámmal elintézte a ghoul ellenfeleit. Aztán gyors mozdulatokkal fenn termett a nyeregben, és lekiáltott Eguahnak. – Mégis mire vársz?! Gyere, a trollok mindjárt itt lesznek! A ghoul felpattant a fejvadász mögötti ülésbe, és erısen kapaszkodott. Wacumunus ezután súgott valamit az állat fülébe, mire az széttárta szárnyait, és verdesni kezdett velük. Hogy Partnak mennyire volt igaza, azt bizonyította a tény, hogy a következı pillanatban az udvarra vezetı ajtóból özönleni kezdtek a trollok, és megtámadták a sárkányt. Wacumunus megint súgott valamit az állat fülébe, mire az teliszívta tüdejét levegıvel, s egy másodperc múlva lángtengerbe borította a támadókat. Azután a sárkány egy kerub kecsességével emelkedett felfelé, ki a vár falai közül. Nemsokára a hold és a csillagok fényében kibontakozott R’etNom végeláthatatlan sivataga. Rank és Ritana észveszejtı gyorsasággal lovagoltak a város déli kapuja felé. Lovaik patkója hangosan kopogott a kikövezett utcákon. A szél utánuk küldte a kürtök és harsonák által fújt riadót. Egyre több házban győlt világosság. Rank tudta, hogy ırök tucatjai kaptak lóra, és most ıutánuk vágtatnak. Ha nem minden idegszálával arra össz141

pontosít, hogy kijussanak, akkor elvesztek. Aztán egy hirtelen kanyar után feltőnt a városkapu. Itt már városırök sorfala állt, remélve, hogy a rablók meghátrálnak és megállnak. De hiába tartották számszeríjaikat a két lovasra, úgy tőnt, a látszat nem ijesztette meg ıket. Lıni pedig nem lıhettek, mert félı, hogy a kormányzó lánya is megsérül. Rank az utolsó percekben azon gondolkodott, vajon hogyan fognak kijutni a kapun. Ám cirka negyven méterre a kijárattól beugrott a válasz. Egyik kezével elengedte a kantárt, és a kapu felé tartva elharsogta a sárkánytőz varázsszavát. Minden erejét beleadta a varázslatba, s az még sohasem tapasztalt erıvel lövellt ki a tenyerébıl. Szinte nem is kilövellt, hanem egyenesen kirobbant, húsz métert is elérve hosszúságában. Mire a káoszharcosok a kapuhoz értek, az erıs tölgyfaajtó már égett, és kifordult a kapukeretbıl. Azok a városırök, akik túlélték a tüzet, riadtan menekültek szerteszét, nehogy a súlyos kapuk rájuk essenek, vagy az örült lovasok keresztülvágtassanak rajtuk. A levegı még mindig forró volt a varázslattól. Rank dühösen még nagyobb iramra ösztökélte lovát, és Ritanával a nyomában kivágtatott a lángokban álló kapun. Habár kint az éjszaka sötétje borult a tájra, Rank mégsem fogta vissza lovát, csak vágtatott tovább. Tudta, Woyass egy különítményt küld a nyakára, s jó darabig még nem állhatnak meg. Néha ugyan hallotta, amint Ritana kérdez tıle valamit, de nem értette és nem is állt meg, csak amikor már legalább tíz kilométerre voltak a várostól. Akkor is csak annyi ideig, hogy a lány utolérje. Ritana lihegve érkezett, s pár pillanatig csak azzal volt elfoglalva, hogy visszaállítsa légzésének ritmusát. – Mi történt a bátyámmal, miért nem jött utánunk? – kérdezte végül a lány. – Meghalt, értünk áldozta az életét. – Rank igyekezett együttérzést mutatni, bár még soha nem közölt senkivel halálhírt. Sıt, nem is érdekelte, mit érezhetnek azok hozzátartozói, akiket ı ölt meg. Várakozásaival ellentétben Ritana egyetlen könnycseppet sem ejtett, csak nagyon szomorúvá vált a hangja, de aztán kihúzta magát a nyereg-

142

ben, felvetette fejét, és megkérdezte Ranktól: – És most merre? – Ha jól meghajtjuk a lovakat, pirkadatra elérhetjük Ome falvát, ott pihenünk egy-két órát, aztán újult erıvel haladunk délre. Aztán egy nap teljes lovaglás, valahol a szabadban alszunk majd, és a rákövetkezı délelıttre elérhetjük Gavantot. Ott ismerek pár embert, aki segíthet eltőnni. Ott ráérünk még kigondolni, mihez is kezdjünk. Persze, ha neked más ötleted van, akkor... – Nem! Jó lesz úgy, ahogy mondtad. Sssssz!... – Mi baj? – kérdezte Rank aggódva Nem szerette volna, ha épp most történne valami rossz Ritanával. Most, hogy egy egész város a nyomukba eredt. Ritana összeszorított fogakkal mutatott jobb combjára, ahol egy veszedelmes nyílvesszı ágaskodott ki. – A fene! – mordult fel Rank, s leugrott nyergébıl. – Nagyon fáj? – Nem annyira. Kibírom – préselte ki Ritana a fogai között. – Randának látszik, csupa vér a ruhád. Hm. Megnézem, jó? Nem volt kedve orvost játszani, s az sem tetszett neki, hogy így sok idıt pazarolnak el, de ha most nem ápolja le a sebet, sebláznak teszi ki szíve hölgyét. – Te addig figyeld, nem közelednek-e Woyass kutyái! A lány bólintott, s Rank máris munkához látott. Óvatosan kitapogatta a nyílvesszı végét. Ott két kezével megfogta a lány nadrágjának a szárat, s szó nélkül egy erıteljes, gyors mozdulattal kettészakította. Ritana torkából fájdalmas nyögés tört fel, s a fájdalomtól megfeszülve ingott meg a lovon. – Nem fáj, mi? – morogta Rank. – Nekem még egyszer ne hazudj, csak azért, hogy keményebbnek mutasd magad! Megértetted? Nem kapott választ. Igaz, nem is várt választ. Most nagyobb gondban volt ennél. A sötétség miatt nem látta jól a sebet, s amit így, a holdvilág segítségével kisilabizált, az sem kecsegtetett semmi jóval. Most mit tegyen? Ha kiveszi a nyilat, akkor mivel kötözi be a sebet? Nem hozott magával kötszert. Egyébként sincs itt tiszta ruha. Ami ruha akad, azt több napja viselik, s piszkosak, átizzadtak. Ekkor

143

jutott eszébe: Jessica! Hát persze! Az ı hálóköpenye makulátlan lehet! Odafordult lovához, egy rántással leszakította a hálóing szoknyájának egy darabját. Kirázta és felcsavarta. Ezzel már be tudja kötözni a sebet. Óvatosan megfogta a lány lábát a seb mellett, majd még óvatosabban megmarkolta a galád nyílvesszı tövét, s erıteljes mozdulattal kirántotta. Ritana megrendült, de nem adta más jelét a fájdalomnak. Rank csak remélni tudta, hogy nem okozott semmi kárt a lány lábában, mindenesetre gyorsan bekötözte a lehetı legszorosabban. – Remélem, ez kitart egy darabig – fordult végül a lányhoz, aki szóra se méltatta. Jó ideje ájultan feküdt lova nyakán. Rank megcsóválta a fejét. Na, szép! Itt van valahol a puszta közepén, nyomában Senot összes katonájával, ráadásul mostantól csak lépésben haladhat, hála Ritanának. Nem. Ritana nem tehet róla, de akkor is a legrosszabbkor jött ez az ájulás. Még nevetett is magán, hogy egyedül van a puszta közepén két gyönyörő, ám tehetetlen nıvel. Minden káoszharcos álma ez a helyzet, és ı még csak ki sem használhatja! Pár percet pihent, aztán felkászálódott lovára Jessica mögé, és kantárszáron vezetve a másikat, elindult egyenest délnek. Nem sokkal hajnal után már Ome egyetlen fogadójában dılhetett ágynak. Persze elıtte még gondoskodott eszméletét vesztett társáról, s a fogolyról is. A fogadósnak beadott mese révén teljesen ingyen látták el társnıje lábsebét. Alig négy órát aludt. Ritana már kora délelıtt felébredt, és felébresztette Rankot is. Gyorsan kitisztították a nyílvesszı okozta sebet, s újra bekötötték, de ezennel szakszerően, ugyanis ezt már maga a lány csinálta. Utána Rank a maradék pénzükbıl vett élelmet, orvosságot, még pár ruhát is és egy harmadik lovat egy helyi gazdától. Rank erre a lóra ültette rá a megfélemlített Jessicát, aki szintén kapott ruhát. Amikor Ritana megkérdezte, hogy maradék pénzükön minek kellett még egy lovat venni. Rank csak megvonta a vállát, és elárulta, hogy ha igaza van, és valóban jár egy különítmény a nyomukban, akkor

144

most jó esélyük lehet arra, hogy lerázzák a katonákat és a nyomkeresıket. Hiszen mindenki láthatta, hogy Senotból két lovas vágtatott ki, nem pedig három. Vagyis az ı nyomukon nem fognak továbbindulni. Rank örömmel nyugtázta, hogy Ritana elmosolyodott ezen az eszmefuttatáson. Jessicára új ruhát adtak, egy kámzsás csuhát, amiben senki sem fog ráismerni. Végül amikor ezzel is megvoltak, tovább indultak az egyre nagyobb melegben. Odafent három sárkány körözött, mindegyik hátán hasonló székek. Part végignézett a társaságon. Összesen tizenhatan maradtak, de kijutottak a rettegett Vulganából. Az egyik sárkányon a négy ronda pofájú goblin ült, a másikon négy elf, míg az utolsón a két törpe és két elf katona. Wacumunus nagyot kiáltott, mire a másik három sárkány felsorakozott a druida által irányított mögé, és repülni kezdtek észak felé. Körülbelül ezer méteres magasságig repültek felfelé, utána már nem emelkedtek tovább. Part hálát adott az égnek, hogy este volt, legalább ha lenézett, nem látta a szédítı mélységet maga alatt. Még sohasem repült sárkányon, és ahogy a dög dobálta magát, megfogadta, hogy ebbıl nem is csinál rendszert a jövıben. Pirkadatra elérték a sivatag szélét, és leszálltak egy széles fennsíkon, a Jangle hegyen. Mivel mindenki kimerült volt és éhes, megállapodtak, hogy legalább hat órát pihennek, s csak utána indulnak tovább. A törpék és a goblinok rögtön elaludtak, de akadtak olyanok is, akik lefekvés elıtt még elfoglalták magukat: például az ork és a ghoul elmentek, hogy hozzanak valami élelmet, az elfek pedig nagy buzgalommal hozzáláttak, hogy a négy egymás mögötti ülésbıl két egymás melletti helyet készítsenek. „Biztonsági okból”, mondták, amikor Part rákérdezett tettükre. Alig egy óra múltán készen lettek az egyik sárkánnyal. A következıben pedig a már kifundált módszer segítségével felmálházták a másik hármat is. Amíg az elfek ezen fáradoztak, Part tábortüzet készített, s mivel 145

észrevette, hogy a druida nem tesz semmit, csak ücsörög, hát vallatni kezdte: – Kezdjük csak ott, hogyan került hozzád a medálom? – Mi volna, ha az, ami volt, elmúlt eszmét követnénk, és fátylat borítanánk az ilyen kényes kérdésekre? – Nem, nem! Szeretek tisztán látni! Hogy is volt az a dolog a medálommal? – És egy ággal, a druida saras lábára ütött. – Áú! Nem tudsz vigyázni? – zsörtölıdött Wacumunus, aztán csak ennyit mondott: – Amikor elaludtál a fa tövében, magamhoz vettem, ennyi. – Szóval nem elég, hogy nem tudsz varázsolni, még lopsz is! – Ezt én nem nevezném lopásnak! Ha akkor vettem volna el, amikor sérült voltál, akkor valóban elloptam volna. Azt pedig kár is vitatni, hogy bizony erre megvolt a lehetıségem. Amikor azonban elvettem, fel is ébredhettél volna. Én vissza akartam tenni a nyakadba, még mielıtt észreveszed, csak a trollok közbeléptek. Szerintem ez nem lopás, csak afféle kíváncsiság. És amit láttam a trolloknál, az meggyızött, hogy jobb helyen van nálad. Aztán amikor megtudtam, hogy hol tartanak fogva, kieszeltem, hogyan tudnám ezt neked odaadni észrevétlenül. – De miért nem adtad oda, már amikor a fán lógtunk? – Én akartam, de összekötözött kezekkel nem nagyon lehet kinyitni a rejtett zsebeket. Inkább örülnél, hogy olyan jól elrejtettem, hogy nem találták meg. – És ez majdnem az életünkbe került. Egyébként mit keres rajtad ez a fekete csuha? Ha jól tudom, az erdei druidák... és itt most az igazi druidákra gondolok... barna csuhát hordanak. Szóval mi ez a ruha? – Ez? – fogta meg csuháját Wacumunus. Partot kezdte idegesíteni a druida szórakozottsága. – Nem, nem ez! Hanem a Káosz fıpapjának udvari tógája! Hát látsz még itt másmilyen csuhát? – Jól van! – morgolódott a druida. – Azért nem kell mindjárt leha-

146

rapni a fejemet. Már régóta függetlenítettem magam a rendemtıl. Legalább tíz éve már. Csak kihasználtam, hogy a trollok belsı ügyeit szintén csuhások intézték. Hát elintéztem az egyiket, és felvettem a ruháját. A többi már gyerekjáték volt, csak követnem kellett a többieket. Part leragadt egy elızı kijelentésnél. – Mit értesz azon, hogy elintézted? – Leütöttem! – vigyorgott önelégülten Wacumunus. – Na ne röhögtess! Amit te le tudnál ütni, az legfeljebb az ork kettes a kártyában! – nevetett Part a druida sikertelen hazugságán. A druida lehajtotta a fejét. Láthatóan a lelkébe gázoltak. – És, hogy akadtál rá a sárkányokra? – tért el a kényes témától a fejvadász. – Bár személy szerint az jobban fúrja az oldalamat, hogyan irányítod ıket? – Igenis! Igenis, hogy leütöttem... ööö... azután, hogy hipnotizáltam. – Hipnózis? Az már majdnem varázslás! És az erdıben nem tudtál volna hipnotizálni?! – Azt hiszed, minden olyan könnyő! Hogy hipnotizáljak, amikor fejjel lefelé csüngök a fán, és a lábszáraival szemezek? – Nem ez a lényeg! Hanem az, hogy te hazug, lopós, megbízhatatlan alak vagy, Wacumunus! – dühöngött Part, majd röhögni kezdett. Amikor elıször hallotta ezt az idióta nevet, nem volt olyan helyzetben, hogy röhögni tudjon. Most viszont ugyan ki tartaná vissza?! Egy ógarhagai gúnynév volt, és Part ismerte ezt az ısi nyelvet. – Honnan van neked ilyen hülye neved, hogy Wacumunus... Wacumunus? – Kicsit hangosabban – próbálta lefogni Partot a druida, de a fejvadász a röhögéstıl hanyatt vágódott. – Senotban még nem hallották! Miután Part lehiggadt, a tábortüzet is sikerült megraknia. Wacumunus pedig visszatért az elızı témára, amirıl Part ekkorra már majdnem megfeledkezett. – Mit akarsz? – kérdezte aztán végül, csakhogy a druida abbahagyja a nyafogást.

147

– Veled akarok maradni! Rájöttem, hogy már elegem van a remete létbıl! Tudod, veszélyes volt a trolloknál, de nem is tudom, hogyan fogalmazzak, egyúttal kalandos is. Vajon hány kalandban lehetett már részed... A fejvadász ereiben meghőlt a vér. – Errıl szó sem lehet! Téged útközben Senot felé leteszünk az erdı szélénél, és mehetsz, amerre látsz. – Tartozol nekem! És a barlangon lévı mágia engem is betolakodóként kezelne, hiszen jó régóta nem voltam otthon! – túlzott a druida. – Ha veled maradhatok, kiegyenlítettnek veszem a tartozásod. És gondolj bele, hol találnál még egy ilyen hőséges társat, mint amilyen én vagyok. Tudok varázsolni, ha kicsit is, de segíthetek! Part vizionált. Lelki szemei elıtt már megjelent ı, amint éppen egy csatában küzd, mellette ott áll Wacumunus, és szórja pusztító varázslatait azokra, akiket ı nem érhet el a kardjával. Aztán a druida hirtelen felbukik, ı keresztülesik rajta, és beledıl saját kardjába. Na ne! Gyorsan megrázta a fejét, hogy kiverje belıle az ilyen ostoba gondolatokat. – Álljunk csak meg egy percre! Túlságosan belelovalod magad ebbe az egészbe. Lehet, hogy neked az én életem kalandosnak tőnik, de ha hiszed, ha nem, hosszútávon fárasztó. Wacumunus csöndesen ücsörgött a helyén. Part elgondolkozott. Talán nem is a kardja, hanem a druida egy rosszul elsütött varázslata végezne vele? Hm, igen, könnyen elképzelhetı. Te jó ég! Csak nem kezd bedilizni? Heherészni kezdett, és ujjával pajkosan megfenyegette a druidát. – Nem fogsz meghatni azzal, hogy most a némát játszod! Vegyük csak sorjába: – És számolni kezdett az ujjain. – Amióta találkoztunk, egy fekete elf banda majdnem felkoncolt, elkaptak a trollok, madáremberek szomjaztak a véremre, egy rohadt, bőzlı cellában kellett eltöltenem életem egy részét, számításaim szerint több mint négy órát! Magával a trollkirállyal kellett megküzdenem a szabadulásért és egy

148

félvak kecske majdnem meghágott. Nem! Köszönöm, de nekem enynyi izgalom még egy hónapra is sok, nem hogy pár napra. Nem is akarok beszélni errıl többet! Kérhetsz bármi mást, de útjaink elválnak az Alkony Erdejében! Ezután a druida mintegy félórán át gyızködte a fejvadászt, mire az belegyezett, hogy Senotig eljöhet, de csak addig, és nem tovább. Miután megették a reggeli-vacsorát – az ork hozott pár nyulat –, végül Part is lefeküdt aludni. Igaz, ı egy órával kevesebbet fog aludni, de úgy vélte, majd a sárkány hátán bıven bepótolja a hiányosságot. A druida azonban nem tudott aludni, forgolódott, nyögdécselt, majd Part legnagyobb balszerencséjére megszólalt. – Part, alszol már? Csend. – Alszol? Még mindig csend. – ALSZOL?! – Eddig azt tettem!... – dünnyögte a fejvadász. – Alighanem a sors rendelte így! Tudod, hogy együtt maradjunk. – Aha, együtt ám. Senotig, aztán mehetsz, amerre látsz! Az én sorsom az, hogy elkapjam Gre’angot, amilyen gyorsan csak tudom. De most jó darabig meghúzódik a Káoszerıdben, és csak röhög a markába, hogy kicsúszott a kezeim közül. – Nem gondolod, hogy mégis tesz valamit, amire még te sem számítasz? – próbálkozott a druida. – Nem – mondta ásítva Part, és már félig aludt is. – Sajnos, körültekintı fickóval van dolgom. Nem tesz ez most semmi feltőnıt... hacsak nem valami kapitális hülye! Mire a nap delelıre hágott, Rankék már vagy negyven kilométert tettek meg. Mivel Velendbe értek volna, ha dél-délnyugat felé elfordulnak, és félı volt, hogy ott felismerik a káoszharcost, így Rank inkább az egy nappal hosszabb utazást választotta. Egészen le délig, mígnem elérnek egy erdıbe, amit a környékbeliek Zugnak hívnak, s majd ott 149

fordulnak Gavant felé. Az utazás óráit azzal töltötte, hogy Jessicát figyelte. A lányon látszott, hogy nagyon rémült, és Rank elgondolkozott azon, hogy mihez is kezdjen vele. Íme, a nı vagy inkább lány, akiért a fejvadász állítólag képes volna az életét áldozni, de vajon sajátmaga képes lenne-e ilyesmire Ritanáért. Egy hete még azt mondta volna, soha. Pár napja megmosolyogta volna magát, hogy egyáltalán ilyesmin gondolkozik, de most... most maga sem tudta mit gondoljon. Part valami olyasmit mondott: „A halál értelmetlen. Létezik-e egyáltalán olyan halál, melynek van értelme? Aligha, ám ha mégis, akkor nincs annál értelemmel telibb, mintha úgy halsz meg, hogy tudod, ezzel megmentetted, azt, akit szeretsz. S ha ajka még utoljára ajkamat éri, úgy boldogan indulok az ismeretlenbe!” Valami ilyesmi vezérelhette Eyrnist is. Hogy megmentse azt, akit szeret. Annyira kilátástalannak látta a helyzetüket, hogy nem látott más lehetıséget. Ki tudja? Most, hogy így elnézte a lányt, meglátta benne a szépséget, bár ı sosem rajongott az ilyen porcelánbabákért. Tulajdonképp Ritana és Jessica nem is különbözik nagyon egymástól. Ritanában is meg van ez a gyöngédség, csak ı elrejti. Mérgesen fújt egyet. Miért nem érez valami kielégülést? Hiszen tegnap éjjel még jó ötletnek látszott, hogy elrabolja a lányt! Nagyszerő ötletnek! Ma pedig! Nem is tudja, maga sem merte bevallani igazán, de még az is megfordult a fejében, hogy szabadon engedi a fogoly lányt... Nagy vágya beteljesült. Sakkban akarta tartani ellenfelét, és el is éri célját, amint Part megtudja, hogy kedvesét elrabolták. Akkor miért nem jön a várva várt beteljesülés?! Valamiért hiányérzete van, de miért? Á! Már ı maga sem tudta, mit akar. Például a lánnyal! „Szívesen kipróbálnám!” – mondta a fejvadásznak az erdıben, hogy felhergelje. Érdekes, most még az sem merült fel benne, hogy ilyesmivel viccelıdjön, vagy rémisztgesse a lányt. Mi a fene van vele? Mitıl lett ilyen? Ritanától? Már rég nem érzett így egyetlen nı iránt sem, mint az Éjhívı lány iránt. De nem Ritana miatt nem lehet hiányérzete, hi-

150

szen most is vele tart. Vagy mégis? Kérdés, kérdés hátán, és csak mennek és mennek, ı pedig ugyanolyan tanácstalan marad, mint amilyen volt. Tényleg az élet értelmét keresné? Ez azért már túlzás! Fegyelmezd magad, Rank! Jobb híján az eget kezdte figyelni, mivel úgy érezte, ha még egy kicsit gyötri magát ilyen mihaszna dolgokkal, szétpattan a feje. Az ég figyelés bevált, szótlanul baktattak a pusztában, s csak egy-két madár repült el felettük, s a bárányfelhık is érdekes formákat öltöttek. Ám délután három vagy négy fekete pöttyöt vett észre magasan a felhık fölött. Szorosan egy vonalban repültek kitartóan északkelet felé. Érdekes, vajon mi lehet az, ami ilyen magasságból is látszik? – tette fel magának a kérdést a harcos. Leginkább sárkányokhoz hasonlította volna ıket, ha nem tudta volna, hogy a tartományban közel s távol mindössze egyetlen egy sárkány él, és az Garagok, az ı nevelıapja, aki már évek óta nem mozdult ki az Északi-hegységekbıl. Ám sokáig nem töprenghetett, mert a különös pontkaraván eltőnt egy nagyobb felhı mögött. Amikor késı délután megálltak enni, aznap elıször, Rank adott a lovaknak is, majd lesegítette a lóról Jessicát, s eloldozta a kezét összetartó köteleit. Gondolt rá, hogy a lány esetleg megpróbál elfutni, de nem tette, nyilván rájött, hogy különösebb értelme nem lenne. Majd a harcos leült Ritana mellé, aki szárított húst darabolt késével. – Hogy van a sebed? – kérdezte minden átmenet nélkül. – Egész jól. Mit akarsz vele csinálni? – intett komoran a fejével Jessicára. – Nem tudom. Úgy gondoltam, hogy pénzt kérünk Woyasstól a lányért. – Rank megvakarta a füle tövét. – De most nincs semmi ötletem. Te mit gondolsz? – Nekem nem vele van bajom, hanem Woyass-sal – csuklott el a lány hangja. – Tudod, engem üldöz az a fejvadász! – mondta Rank. Ritana csak bólintott.

151

– Káoszhitő vagyok a Rend földjén, s ahogy a dolgok állnak, mostantól nem csak ı lesz a sarkamban. Woyass minden bizonnyal még több embert bérel fel ellenem. Ha gondolod, nyugodtan elmehetsz, nem kell velem tartanod. Csak engem fognak üldözni. – És Part Scalard? Nem miatta keveredtél bele ebbe az egészbe? – Hm, nem. Én már ezelıtt is eléggé benne voltam a dolgok sőrőjében. – De miatta jöttél velünk a palotába... – Nem. Nem miatta... miattad. Ritana nem válaszolt, csak maga elé bámult. Jessica szólalt meg helyette. Eddig egy szelet húst és kenyeret majszolt, amit még Ritana lökött oda neki, de most abbahagyta az evést és nagyon csúnyán nézett. – Te vagy az az alak, akirıl Part beszélt! Nem tudom, mennyire ismered a kedvesem, de még senki nem menekült meg elıle! Soha nem tudsz elszökni! Mert a nyomodban van. Most is! És csak idı kérdése, mikor ugrik ki az egyik szikla mögül, onnan, mint az ott – intett a fejével az egyik sziklásabb részre. Rank bevette ezt az ócska trükköt, odanézett. Jessica csak ezt várta. Lábával állcsúcson rúgta a káoszharcost, aztán felpattant. – Ezt még Part tanította nekem! – mondta, majd megperdült, és sebesen futni kezdett a lovak felé. Rank rögtön utána vetette magát. Nem olyan fából faragták, aki kettétörik egy nı rúgásától. Talpon termett, és a lány után ugrott, a térdénél átölelte a lábakat, és a lányt lerántotta a földre. Ott lefogta Jessica karját, megakadályozva ezzel apró ütlegeléseit. Majd egyáltalán nem lovagiasan lefejelte. Persze nem erısen, csak annyira, hogy elvegye a kedvét minden további hadakozástól. Ennek eredményeként Jessica kellıen elkábult. Felnyalábolta a földön fekvı foglyát, s visszavitte a tábortőzhöz. A fene egye meg! – mérgelıdött a káoszharcos. Sikerült ennek a kis cafkának kellıen felbosszantania. Már nyoma sem volt annak a vívódó Ranknak, aki délelıtt volt, most ismét a kíméletlen harcos beszélt belıle. Akkor most mégiscsak ez lenne az igaz éned? Melyik

152

vagy, te Rank? Visszament Ritanához, és befejezte az étkezést. Amikor mindanynyian végeztek, ismét útra keltek, és elindultak tovább. Az éjszakát már a Zug erdıben töltötték. Magány tizennyolcadik napján, kora délelıtt pedig megérkeztek Agha legnagyobb kereskedıvárosába, ahol Rank nagyon jól érezte magát mindig, ám most kissé csalódnia kellett... – Hova lettek? – kérdezte Part a sziklaormon állva. Kezét csípıre téve, komoran a távolba nézett. Az egyik sárkány hiányzott. És hiányzott a négy goblin is. – Nem mehettek messzire az irányításom nélkül! – mondta Wacumunus. – Nem nézem ki belılük, hogy értenének a mágiához. – Itt vannak! – kiáltották a törpék. – Mármint, ami maradt belılük! A fennsíktól nem messze egy szakadékban ott feküdt a négy buta goblin teteme. Alattuk pedig a sárkány sziklákon szétzúzódott tömege. Part tudta, miért volt ez. A goblinok egyszerően nem bízhattak bennük. Az is csoda, hogy az ork itt maradt. A reggeli közjáték után tovább repültek. Az orkot letették Gavant mellett, ahogy kérte, majd a felhık takarásában ismét elindultak. Wacumunus szerint nem lenne jó, ha bárki is meglátná ıket. Délután, némi akrobatikus bravúr segítségével a törpéktıl átszállt két elf a levegıben, s mivel elég vékonyak voltak, elfértek az ork helyén. A törpék sárkányának idegen szavakat kiáltott a druida, majd a két drakón északnak folytatta az útját, a törpéké pedig Qest irányába indult. Part a druida mellett ült, és igyekezett mindent megfigyelni. Ám a vége csak az lett, hogy a druida elmondta, azt kiáltotta a sárkánynak, hogy engedelmeskedjen a törpéknek. Vigye el ıket a falujukba, ezután pedig szabaddá válik, és oda megy, ahova akar. Estére elérkeztek Senot alá. Elhatározták, hogy csak másnap mennek be a városba, az éjszakát még a városon kívül töltik. Az elfek 153

pedig, miután eszkábáltak még egy ülést, hogy két másik társuk is kényelmesen elférjen, északi falujuk felé indultak, Rogaratba. Wacumunus ismét kiáltott néhány szót, s a sárkány egy búcsúkör után egyedült hagyta társát a fejvadász, a druida és a ghoul körében. Parték tüzet gyújtottak, megvacsoráztak, majd lefeküdtek aludni. Igaz, ez nehezen ment, mivel Wacumunus és Eguah szinte egész éjjel veszekedtek.

6. SENOT Rank még a várostól egy kilométerre felhajtotta a kámzsáját, Jessica szájába pedig pecket tettek. Most úgy néztek ki, mint két szerzetes, akik hosszú zarándokútra indultak. Rank elıadta tervét Ritanának, miszerint a városba úgy jutnak be, hogy ı és a lány némaságot fogadott szerzeteseknek adják ki magukat, míg Ritana a vezetıjük és védelmezıjük. A kapunál most a szokásosnál is lassabban lehetett bejutni. A férfi meglepıdött, milyen sokat kérdezısködnek az örök. Ekkor még nem gyanakodott semmire. Ám amikor benn fogadót kerestek, rájött, csapdába sétált. Szinte nem is akadt olyan utca és tér, ahonnan nem az ı ábrázata nézett vissza. Alatta pedig a neve és a felajánlott fejpénz; ötszáz arany. A fene! Ennyiért bárki eladná még az anyját is ebben a tetves városban, nemhogy İt. Nincs mit tenni. Itt nem maradhatnak tovább. Csak idı kérdése, mikor tőnik fel valakinek a két némasági fogadalmat tett szerzetes. Ezek után még az is csoda, hogy a kapuırök nem nézték meg az arcát. Rank pár szót váltott Ritanával, s megállapodtak abban, hogy ideje meglátogatnia a Kalmárt, azt a kereskedıt, akivel Rank a piszkos ügyleteit rendezi. Néha vásárolt tıle, máskor ı adott el neki dolgokat, amik hajdan gyanútlan áldozatainak tulajdonát képezték. S nem utolsósorban Kalmár jó hírő rabszolga-kereskedıként tündökölt az alvi-

154

lágban.14 Rank pedig a jelen körülmények között minél elıbb meg akart szabadulni Jessicától. Nem akarta, hogy egy kényesebb helyzetben a lány akadályozza a menekülésben. Ritana ugyan figyelmeztette az eredeti tervre, miszerint Woyassnak adják el a lányt, de Rank pár perc alatt meggyızte, hogy az eltőnés sokkal fontosabb, mint a bosszú. Hamar megtalálták a Kalmárt, s miután Ritana a fickót a tırével bírta jobb belátásra, túladtak a lányon. A dörzsölt kereskedı végül csupán húsz aranyat kínált a lányért, mivel hosszas vizsgálgatás után közölte, hogy nem alkalmas semmiféle munkára. A Kalmár, ha tudatában van a lány kilétének, valószínőleg ordítozni kezd, így a menekülık egy-kettıre lebuktak volna, ám mivel idáig még nem jutott el a nırablás híre, Rankéknak maradt egy kis idejük. Utána pedig tartsa a Kalmár a hátát! Még délután elhatározták, hogy elhagyják a várost, s északra mennek az Északi-hegységbe. Ritana valósággal ámult, amikor Rank a hegyekben élı, öreg sárkányról mesélt neki. Ott végre biztonságban lesznek, és akármeddig meghúzhatják magukat, vélte a férfi. Ritana, aki – a legtöbb emberhez hasonlóan – még sohasem látott igazi sárkányt, rögvest belegyezett, hogy vállalja a hosszú utat. Furamód, míg a többi ember hanyatt-homlok menekül, ha élı sárkányról hall, addig Ritana szinte fel volt villanyozva a lehetıségtıl. A piacon eladták Jessica lovát is, így most már volt elegendı pénzük az utazáshoz. Miután ettek valamit egy piaci bódénál, átvágták magukat a kereskedık és vásárlók hada között. A hangos zsivaj, ahogy az emberek megpróbáltak alkudni, ahogy a kereskedık árulták portékájukat borsosabbnál borsosabb áron, lassan elhalt mögülük. Megtudták, hogy Gavantból aznap két karaván is indul, az egyik Gavant – Senot – Qelec – Oell érintésével, míg a másiknak Gavant – Rogarat – Chyton – Orros volt az útvonala. Rogarattól már csak egy ugrás a legelsı hegy; Rank úgy számolta, két héten belül már nevelıapjánál lehetnek. Ritana kis rábeszéléssel elérte, hogy felvegyék 14

Faghamában ugyanis törvény bünteti a rabszolga kereskedelmet.

155

ıket az utóbbi karavánhoz fegyveres kísérıként, bár a vezetı kissé furcsállta, hogy egy szerzetes barát ilyen harcias feladatra jelentkezett. Rank remélte, így nem lesz nagyon feltőnı a kijutásuk a városból. Így is történt. A városból könnyebben jutottak ki, mint ahogy be, és bár alig pár órát tartózkodtak Gavant falai közt, Rank nagyon örült, hogy nem kapták el. A karaván az elsı éjszakát Fınpusztán töltötte, rablóknak nyoma sem volt a környéken, szinte fölöslegessé vált a munkájuk. Rank pedig ismét azon gondolkodott, hogyan kerülhetne közelebb Ritanához, bár úgy vélte, nem szabad elsietnie a dolgot. Majd ha ott lesznek Garagoknál, akkor újból próbálkozik. Mindez ellenére egyre könynyebben boldogult a lánnyal, s legbelül érezte, nyert ügye van. Parték már hajnalban talpon voltak. A sárkánnyal megcélozták a város „Nagy Kufár” piacterét. Az egyetlen teret, ahol kényelmesen tudnak landolni egy sárkánnyal. Part ugyan vívódott, hogy jó-e ha meglátnak egy drakónt a derék senoti polgárok, de aztán úgy vélte, nem árt egy látványos belépı. A városlakók azt se tudták, mit tegyenek. A semmibıl hirtelen egy hatalmas démonforma lény bukkant fel, majd egyenesen a piacnak tartva egy gyönyörő bukórepülést tett, s végül lassan leereszkedett a tér kellıs közepére, összelapítva maga alatt a tér egyetlen kútját. Az emberek többsége ezt már nem látta, még akkor elfutott, amikor ráeszmélt, hová is tart a sárkány. Azonban mint mindig, most is akadt egy-két ember, akinek kíváncsisága legyızte félelmét és ugyan elbújt, de továbbra is figyelmesen leskelıdött. Ilyen volt a város egyik kofája is, Arcis. Aki bizony már sok mindent megélt, de ez még ıt is meglepte. Hiszen jól tudta; a sárkányok már jó ideje kipusztultak. Ám igazán csak akkor hökkent meg, amikor egy leprás és egy druida társaságában kiugrott a nyeregbıl Part Scalard, a tartomány elsıszámú fejvadásza. A kofa kimászott a hor156

dóból, amiben eddig rejtızködött, majd gyorsan keresett egy paradicsomot, amit a fejvadász felé dobhat. – Ez a tied! Még van pofád visszajönni? Part alig tudott elhajolni a paradicsom elöl. A túlérett gyümölcs a sárkány hasán toccsant. Arcis dobása után a többi árus is felbátorodott, és pár pillanat múlva csak úgy záporoztak a különbözı zöldségféleségek. A fejvadász nem tétovázott, úgy döntött, ráér késıbb is megtudni, miért haragszanak rá az emberek, s most jobb lesz, mielıbb eltőnni. Megfordult, és futni kezdett a Palota utcán, Woyass palotája felé. – Itt téged ennyire szeretnek? – kérdezte futás közben a druida. – Pofa be! A lábad járjon, ne a szád! Lincshangulatot érzek, csak nem tudom, miért. Ha elérjük a palotát, akkor már biztonságban vagyunk – lihegte Part, és gyorsított. Nyomában ott futott a druida és a ghoul, majd a sárkány dübörgött, farkával beverve vár falat. Utánuk pedig már legalább félszáz kereskedı és vevı, akik ordibálva, dobálózva kergették a kis társaságot. S ez a tömeg minden egyes perccel csak nıtt és nıtt. – Mi a fransz van eszekkel? – kérdezte Eguah, amikor közelebb ért. – Tudja a rosseb, láttad volna ıket, amikor elmentem. Én vagyok a város sárkányölıje, vagy nem!? – ordított hátra, s majdnem lenyelt egy feléje szálló, rothadó almát. – Hát... nem t’om, de valamiért iconyatosszan berágtak magára. – Ne ezzel foglalkozz! Inkább tüntesd el ezt a dögöt – bökött a drakónra. – Ilyen állapotban úgy se jöhetnél be a palotába. Este keresd meg a Fekete Bogarat, ott leszek! Az egy kocsma a nyomornegyedben. – Viclát! – mondta Eguah, majd elkapta a sárkány hosszú kötıfékét, és annál fogva irányítva a jószágot berobogott az egyik mellékutcába. Hogyan vette rá, hogy vele tartson, az Part számára titok maradt, ám pillanatnyilag nem ért rá ilyen apróságokkal foglalkozni. Öt perc után feltőnt a palotaudvar kapuja, elıtte a szokásos két ka-

157

tonától eltérıen most négy ır posztolt. Egyikük az az alak volt, akit Part minél messzebb el akart kerülni. İt sem látta már vagy fél éve. Balszerencséjére felbotlott az utca egyik kiálló macskakövében, s pontosan ennek az embernek a lába elé esett. Illetve csak a fél lába elé. – Nézd mán, kit hozott ide a sors! Egyenest a lábunk elé pottyan. – Azzal a férfi megfogta Part grabancát, és felrántotta a földrıl. – Mi a helyzet, Part? Régen találkoztunk. – Nem elég régen! – mondta a fejvadász, és ebben a pillanatban valahol nagyon messze szeretett volna lenni. – Szia, Krag! – Ne izgulj! Tudod jól, hogy amióta levágtad a lábam, már nem akarom a halálodat. – Azzal elengedte a fejvadászt. – Fogjátok le! Vegyétek el a kardját! – utasította a másik két katonát. Part mire felocsúdhatott volna, már ketten le is fogták karjait, egy harmadik pedig megfosztotta fegyverétıl. – Mit jelentsen ez, Krag? Mit követtem el? Part fürkészte az összeszabdalt ábrázatot, a rossz fogsort. Krag szinte fröcsögte feléje a győlöletet. – Azóta már csak azt akarom, hogy te is úgy élj, mint én... csonkán! Majd lenn, a tömlöcben elintéznek. Aztán meg mehetsz a Falba!15 Ekkor ért a nép az ırökhöz. Krag megfordult, és elkiáltotta magát. – Mindenki takarodjon haza! Most még nincs semmi látnivaló! Egy hét múlva megnézhetitek az akasztást! Tőnés! Az emberek megálltak, de tétováztak, végül morgolódva elindultak visszafelé. Krag jelenléte parancsoló volt. Látszott rajtuk, hogy bár a lincseléshez jobban főlt volna a foguk, a törvénnyel még sem akarnak szembeszegülni. – Akasztás? A Fal? Miféle ırültség ez? Azonnal beszélnem kell a kormányzóval! – próbált meg kiszabadulni az erıs karmok szorításá15

A Fal, az a kegyetlen börtön, mely Senot városának hat méter széles falában alakult ki. Tulajdonképpen itt csak a lejáratok találhatóak, az igazi csak jó harminc méterrel lentebb kezdıdik a föld alatt, ahonnan egyetlen jajkiáltás sem hallatszik fel.

158

ból az ifjú. Esélye sem volt, vasmarokkal tartották. Krag közelebb lépett, és a talizmán felé nyúlt, mire az kissé felizzott. A féllábú ırkapitány azon nyomban visszahúzta a kezét. Part elmosolyodott. Igaz, nem állt szándékában harcolni a saját városának ıreivel, ám ha ezek tényleg komolyan gondolják ezt az egészet, nos, nem lesz más választása. – Nem beszélsz te senkivel! Vigyétek már el! – mondta Krag dühödten. – Én Part Scalard vagyok. Nem ismertek meg? Mit vétettem? – Hát idehallgass! Nagyon jól tudjuk, hogy ki is vagy te. Blesyblue kormányzó rendelete, hogy bárhol is bukkanj fel a városban, ha nincs veled egy bizonyos személy, akinek neve Gre’ang Rank, azonnal tartóztassunk le, és tárgyalás nélkül akasszunk föl! És amint látom, teljesen egyedül vagy... – Ekkor megakadt a szeme Wacumunuson. – Ez képtelenség! Miért? – Maga meg mit akar? Vele van? – fordult Krag a kistermető druidához, aki eddig a háttérben maradt. – Igen, kapitány úr, vele vagyok – lépett Wacumunus közelebb. – És szigorú parancsom van arra, hogy míg a kormányzóval nem beszéltünk, ne engedjek senki más követelésének. Lady Xyxinaxia követe vagyok. Kérem, engedje el Scalard urat és engedjen át a kapun bennünket! – Hol van az írásos engedély? – Az nincs – tett egy apró kézmozdulatot a druida, mire a kapitány hangszíne megváltozott. – Ahogy akarja. Engedjétek el! – fordult Krag a Partot fogva tartó ırökhöz. – De kapitány úr, teljesen biztos benne? Az elıbb azt mondta, vigyük a tömlöcbe! – vonakodott az egyik ır. – Azt mondtam, engedjék el! Vagy azt akarja, hogy lefokozzam, káplár? – Káplár? – hökkent meg az ır. – Nekem ırmesteri rangom van. – Csak volt, az imént fokoztam le feljebbvalója döntésének meg-

159

kérdıjelezése miatt. Óhajt még valamit? Az ırön látszott, hogy legszívesebben nekiesne a kapitánynak, de aztán nem szólt egy szót sem. – Van még kérdés? Senki nem ellenkezett. – Akkor engedjék már el! És adják vissza a fegyverét is! Az örök teljesítették a parancsot. Krag átadta Partnak a pallosát, majd zubbonya bélésébıl lúdtollat és egy üvegcsét vett elı, melyben tinta volt. – Kinyithatják a kaput! Scalard és a királynı követe a palota vendége. – Majd elıvett egy pergament, és gyorsan írt rá pár sort. A pergament átnyújtotta a druidának. – Hogy ne ütközzenek további kényelmetlenségekbe. És most nyissák már ki azt az átkozott kaput! Az ırök dohogtak, furcsállották a kapitány hirtelen hangulatváltozását, de a lefokozást a többiek el akarták kerülni. Legfeljebb a kapitányra kennek majd mindent. A kapu kitárult, a druida ment be elıbb, majd a fejvadász. Wacumunus azonban nem hagyta, hogy Part sokáig ámuljon, a karjánál fogva gyorsan berángatta. Amikor a kapu becsukódott, s ık már a palota fıbejáratához tartottak, Part megkérdezte a druidát. – Ezeket is...? – Hipnotizáltam. És ezzel kihúztalak ismét a pácból. Kezdem már azt hinni, hogy az ırangyalod vagyok. Mond csak, hogy maradtál eddig életben? – Ne bízd el magad, kidumáltam volna magam! – Persze! Láttam, mennyire szeretnek! Csak megkönyörültem rajtad. Mellesleg jobb, ha sietünk. A hipnózis hatása hamarosan elmúlik és akkor nagy bajban leszünk. – De ez valami fantasztikus! Az egyik pillanatban még meg akar ölni, a másikban meg, mint valami kiskutya, parancsra ugrik. Nemcsak, hogy megparancsolja az embereinek, hogy eresszenek el, ráadásul ı adja a kezembe a kardom, és még be is enged. Ezt nekem is meg kell tanulnom. – Á, felejtsd el, nem éri meg! Több mint öt évet tanultam, mire el

160

tudtam sajátítani még egy ilyen kis varázslatocskát is. És nekem rengeteg idım volt. Úgy látom, te folyton versenyt futsz az idıvel. – Scalard! Hogy jutottál át a kapun? – kérdezte a palota bejáratánál álló egyik ır. A druida még mielıtt bármit is tehettek volna az örök, elıvette az elıbb kapott engedélyt, és megmutatta. Az ır sokáig nézte, homlokát ráncolta, majd visszaadta. – Bemehetnek. Megnyílt az út a palotába is. A folyosón lévı ırökkel szintén nem volt semmi gond. Wacumunus buzgón mutogatta a pergament, mire az ırök kezdeti lelkesedése, hogy elfogják Scalardot, rögtön lelohadt. Az ırkapitány bizonyára tudja, hogy mit csinál, szava megkérdıjelezhetetlen. És egy az aláírásával ellátott dokumentum szintén az. Ám Part azt is észrevette, hogy valami nincs rendjén. Valamennyi képet és címert, ami a falakat díszíti, fekete lepellel takarták le. Ez a város gyászol valakit. De kit? Egyedül Woyasst és Jessicát gyászolnák ilyen nagyon. És Woyassról tudja, hogy él, hiszen a kapitány mondta, hogy ı adta ki ellene az elfogató parancsot. Akkor pedig csakis Jessicával történhetett valami! Szerencsére nem futathatta végig az agyában ezt a gondolatsort, mert idıközben megérkeztek a legfelsı szintre. Amit látott, elcsodálkozott. Számtalan ır strázsált, és rengeteg ember állt sorba egy hatalmas asztal elıtt, mely mögött két írnok sebesen jegyzetelt. – Mi ez a sok ember? Itt mindig ennyien vannak? – kérdezte Wacumunus. – Fejvadászok! Akiket itt látsz, mind fejvadász – felelte Part csodálkozva. Némelyiküket még ismerte is régebbrıl. Soha nem tartozott egyetlen fejvadásztársasághoz sem. Még akkor függetlenítette magát tılük, amikor eldöntötte, hogy ezt a szakmát választja. Most mégis amikor meglátta ıket, nem tudta, mit érezzen. Mintha valami találkozón lenne, ennyi régi ismerıs egyszerre! Többségükkel még életében nem találkozott, de egyiket-másikat már látta valahol.

161

– Scalard! Hé, Scalard! – szólította meg valaki a sorból. Egy vele egykorú férfi volt. A kettejük közti különbséget csupán néhány apró tényezı jelezte. Például, hogy a fickó alacsonyabb termettel, erısebb alkattal, csupasz állal és nem utolsó sorban jobb ruházattal rendelkezett. Amikor Part odanézett, a fickó intett, hogy jöjjön oda hozzá. – Mit akarsz? – Már meg sem ismersz? – húzta el a száját a férfi. – ...Gorfen? – Ja. Még jó, hogy a nevemre emlékszel. Mióta nem is láttuk egymást? Egy éve? Kettı? Tudod, amikor volt a konstelláció, és segítettem neked elkapni a pacákot, akit egyedül nem bírtál. – Talán én segítettem neked. Mi ez a csıdület? Kiárusítják a kormányzó palotáját, vagy mi a szösz? – Nem tudod még? – komorodott el Gorfen. – Mit? Megjövök egy munkából... elismerem, ugyan még nem kaptam el a fickót, de elég nehéz ügy, majd’ húsz napos az elınye. – Huhú! És engedted, hogy a nyakadba varrják? – Megtaláltam! Csak kicsúszott a kezeim közül, és nem rajtam múlt. Tudod, hol jártam az elmúlt hetekben? Az Alkony Erdejében öregem, és R’et-Nomban. – Legalább arra van mentséged, hogy miért nézel ki ilyen pocsékul! – Ne is mondd! Szóval hazajövök, és mintha valami veszedelmes bőnözı lennék, a nép végig üldöz a fél városon. Az ırök elkapnak, és már akasztást meg a Falat emlegetik. Állítólag Woyass parancsolta, hogy fogjanak el. És mi ez a rengeteg fekete zászló? Olyan az egész város, mintha egy felbolydult méhkas lenne. – Egész jó hasonlat, de amint látom, azért idáig sikerült elvergıdnöd. Lásd, milyen vagyok! Tekintettel a régi szép idıkre elmondom, hogy mi ez az egész. Te nem kaptad el Gre’angot, ı viszont visszajött, és elrabolta Jessicát. Sajnálom, Part. – Micsoda! Mikor? – Tegnapelıtt éjjel. Hárman surrantak be, egyet levágtak az ırök,

162

de ketten megléptek. Az egyik ır állítólag felismerte Rankot. Hát most Woyass végre elhatározta magát, hogy kiadja a körzeti körözést a káoszhitőre. Minden fejvadász ıt üldözi. Tudod, mennyit ajánlottak fel a fejére, tízezret! Tízezer csilingelı arany, persze csak utána. Hát ezért vagyunk most itt, feliratkozunk, hogy a nyomába eredjünk. Part úgy érezte, hirtelen felfordul vele a világ. Elrabolták a kedvesét! Ráadásul miatta! Mert nem fogta el a káoszhitőt, az a fattyú pedig komolyan gondolta a kipróbálást. Azóta Jess talán már halott, vagy éppen most is szenved. – Ha! Ne izgulj, Part, a nyom nagyon friss, tulajdonképpen alig egy napos, hiszen éjjel történt. – Gorfen, kezében az összegöngyölt jelentkezési papírral rácsapott Part vállára. – Nem menekülhet! Nincs az a védıisten, aki megóvná háromszáz fejvadásztól, a körzeti körözéstıl meg a kormányzó különítményétıl. Elkapjuk! Sıt, ha már itt vagy, menj be Woyasshoz, és simítsd el a dolgot, aztán pedig eredj Rank nyomába! Megérdemled azt a lányt. – Kösz. De én már találkoztam azzal az állattal. Szegény Jessica, megeshet, hogy már nem is él. Part sóhajtott, s odaszólt Wacumunusnak. – Gyere! Meglátogatjuk Woyass papát. Az ajtó elıtti két ır ugyan még beengedte ıket, amikor felmutatták a hivatalos okmányt, de amint beléptek az ajtón, a Woyasst védı négy testır egy pillanat alatt elállta Part útját és azonnal nekiszegezték a fegyvereiket. – Scelerd! Itt? Hogyan? – Ha visszarendelnéd a túlbuzgó ıreidet, akár el is mondhatnám! Woyass egy percig igen mélyen elmerült a gondolataiba. Érezte, hogy most nem szabad elhamarkodottan döntenie és ehhez mindenképpen tiszta fej kell. – Jó! Kapsz öt percet, hogy kimagyarázd magad, sem többet, sem kevesebbet. Woyass elıvett az egyik fiókból egy ötperces homokórát, és letette az asztalra. Az apró szemcsék csorogni kezdtek az alsó üvegbe.

163

Part pedig gyors léptekkel Woyasshoz sietett, és leült. A druida az ajtóban maradt. A testırök pedig elzárták a kijáratot, hogy a fejvadász ne tudjon menekülni, ha esetleg valami trükkel próbálkozna. – Elıször is: elkaptam Gre’angot, de azt egy szóval sem említetted, hogy varázsló, és amikor félúton megtudtam, már nem volt alkalmam kellıképpen felkészülni a találkozásra. Az Alkony Erdejében fogtam el, és négy napon keresztül vele voltam. De a véletlen úgy hozta, hogy kicsúszott a kezembıl, engem pedig fogságba ejtettek. Ki kellett szabadulnom, és igaz, hogy hazatértem, de csupán azért, hogy segítséget kérjek egy barátomtól, és már indulok is viszsza. Szerintem nem érdemlem meg ezt a bánásmódot. Elfelejted, hogy sokan rá sem akadtak volna ilyen hátránnyal! Most pedig kiderül, hogy az a rohadék elrabolta Jessicát. És ez alig két napja történt. Hidd, el megtalálom, bízz bennem! A homokórában még félig sem peregtek le a homokszemek. Woyass elgondolkozott a hallottakon. Kétség nem férhet hozzá, hogy Part megtalálná a káoszhitőt ilyen kis hátránnyal, és ha felkészül a varázslat ellen, ı fog diadalmaskodni, de... De ı ezt most nem engedheti meg. Nem. Part túlságosan rajong a lányáért, és bár ez is hajtaná a hajszában, nem szabad hagynia, hogy ismét a káoszhitő nyomába eredjen. Már maga elıtt látta a képet: Part legyızi Rankot, Jessica a nyakába ugrik, és talán egyéb módot is találnak a találkozás megünneplésére. Nem, arról szó sem lehet. És különben is, mi szüksége van Partra most, hogy a város összes fejvadásza neki dolgozik. Part nem maradhat a városban, mert gyanút fogna. Valahogyan félre kell vezetnie az agyafúrt fejvadászt. – Hagyjatok magunkra! – intett a testıröknek, mire azok egy szó nélkül kimentek, s a druidát is kitessékelték. – Nos, Scelerd, be kell vallanom, számítottam rád. Mint mindig, most sem okoztál csalódást. Valójában az egész hajtóvadászat csak álca. – Mi? – Telepatikus mesterem segítségével tudtam beszélni az összes Tex vezetıjével, s azok egy egész hónapos zárlatot rendeltek el.

164

Minden ember a Káosz-Rend határán van. Most még az Alkony Erdejét is lezárták, bár rengeteg varázslatot emésztett fel. Szó, ami szó, én sem tétlenkedtem az elmúlt napokban. Elıkészítettem egy csapdát. Kardfokot szintén lezárattam, úgyhogy Gre’angnak most jelenleg Fınpusztán kell lennie valahol. Minden egyes fejvadász és katona, aki délre megy, ıt keresi, s módszeresen átfésülik a délvidéket. Persze nem kapják el a káoszhitőt. Nem! Csak hajtják észak felé. Amikor majd a Warveyre érnek, egy másik alakulat, a chytoni katonák nyugatra fogják terelni a kicsikét, mígnem eléri a sacnewi hegyeket. Az egyetlen hely, ahol pedig majd átkelhet a saját földjére, az Fortax. – Mibıl gondolod, hogy az lesz az egyetlen hely? – kérdezett közbe Part, agyában már kezdett összeállni a terv. – Azért, mert amint értesülünk, hol is van pontosan Gre’ang, a délebbre és keletebbre esı helyekrıl szintén átcsoportosítjuk az addig ott állomásozó katonákat, és még többen fogják üldözni a káoszhitőt. Mint a homokcsapda, egyre több homok lepi be az áldozatot, mire az megfulladt. A lényeg az, hogy Gre’angnak nem lesz más választása, minthogy felmenjen Fortaxba, s ott próbál majd áttörni. – Mert én leszek ott, ugye? – Látod, Scelerd, okos fiú vagy te! Ott elintézed Rankot, megmented a lányom, én pedig neked adom ıt! – Jól hallottam? Jessica keze az enyém lesz? – kérdezte Part kissé hitetlenkedve. Woyass felállt, a szoba egyik nyitott ablakához ment, és úgy tett, mintha a várost szemlélné. Valójában nem akarta, hogy a fejvadász észrevegye mosolyát. – A keze, a lába és minden mása, amit csak akarsz! Tudod, Part, az, hogy Rank elrabolta egyetlen magzatom, ráébresztett, hogy nem tıled kell védenem ıt, hanem az ilyen férgektıl. És ha kiszabadítod, amiben biztos vagyok, meg is érdemled, hogy feleségül menjen hozzád, hisz’ tudom, hogy... hogy szeret. Woyass ökölbe szorította bal kezét. Ezen utolsó szóval kivételesen

165

nem hazudott. – Ez hihetetlen! Micsoda változás! Bármit is gondoltam rólad az elmúlt évek során, hirtelen úgy érzem, hogy szégyellenem kellene érte magam. Woyass egy színpadias mozdulattal megfordult. Ekkorra már sikerült leküzdenie nevetıgörcsét. – Csak ne szégyelld! Piszkos dolgokat követtem el ellened és néha egyenesen a halálodat kívántam. De ami volt, elmúlt, ne gondoljunk rá! Felejtsük el! Woyass átölelte Partot, aki viszonozta a kedves gesztust. A kormányzó pedig úgy vörösödött, mintha paprikát nyelt volna. Ismét nevetési roham akart a felszínre törni, Woyass soha nem gondolta volna, hogy Part így beveszi ezt a hihetetlen mesét. Jó ötlet volt felajánlani Jessica kezét. – És most indulj, azt akarom, hogy legkésıbb két nap múlva már úton legyél észak felé. Legyen elég idıd csapdát állítani a káoszhitőnek! Hogyan csinálod, azt rád bízom! A csıcselékre pedig ne legyen gondod! Elintézem, hogy nyugton hagyjanak. – Nem gondolod, hogy egy ilyen nagyszabású akció eltereli a figyelmet Velendrıl? – Ne fáraszd magad ilyen csekélységeken! Ennyit megérdemel a lányom. Ez legyen az én gondom, te csak kapd el Gre’angot, élve! Amikor elfogod, leküldesz a hegyek alá egy postagalambot vagy egy küldöncöt, akár lecaplatsz magad is, és az embereim majd elintézik a hazaszállítását. Ebben a pillanatban szinte betört az ajtó, Krag a féllábú ırkapitány robbant be a szobába. – Uram! Uram! Méltóságos uram! Alázatosan esedezem a bocsánatáért, hogy így magára török, de Scalard valahogy átjutott a... – Ekkor látta meg a fejvadászt, s rögtön kardot rántott. – Mit keresel te itt? – Kapitány! Álljon le! Scelerd... ó bocsánat, Scalard a vendégem! – Mi? – kérdezte Krag elnyúlt ábrázattal, nem értette a helyzetet.

166

– Jól hallotta, a vendégem. Most ha lehet, hagyjon magunkra. – De uram, hiszen ön... – Ez parancs volt, kapitány! – Igenis! – szalutált a kapitány, és kihátrált az ajtón. A kapitány majd’ felrobbant a dühtıl, ám nem szólt vissza, így kis idı múlva Part és Woyass ismét egyedül maradtak. – Azt hiszem, én is megyek. Mindent tudok, amit tudnom kell. Csak egy picike kétségem van. – És mi lenne az? – Biztos, hogy Gre’ang Fortaxba fog jönni? – Hát hova máshova mehetne? – nézett rá a kormányzó szkeptikusan. – Az Északi-hegységbe! – felelte Ritana a káplárnak. – Igaz, a karavánnal csak Chytonig maradunk, de szerzetes barátommal utána felmegyünk a hegyekbe a Szent Forráshoz. – A barátja miért nem szólal meg? – kérdezte a bajuszos, fiatal ır mintegy rutinszerően. – Ha nem tudná, ı egy Garthar szerzetes, akinek tilos megszólalnia, különben a lelke nem juthat el Tenmoréhoz. Az álruhás Rank buzgón bólogatott. A fiatal katona kihúzta magát. – Á, értem! Fiúk, gyerünk tovább! A karaván tiszta. A tíz, hasonló korú katona egy percig sem kérette magát, abbahagyták a vizsgálódást, felsorakoztak a káplár mellé. Az kiadta a parancsot. – Továbbmasírozunk délnek. Maguk pedig mehetnek. Gyerünk! A karaván elindult, a fiatal káplár pedig ismét gondolataiba merülhetett. Csak az idejüket pazarolták ezzel a karavánnal is. Gre’ang valahol lenn délen van. Lehet, hogy éppen Gavantban. Minél elıbb a kereskedıvárosba akart érni, ugyanis amennyit felajánlottak a káoszhitőért, nem szerette volna, ha valahogy kicsúszik a kezük közül. – Ez sikerült! – súgta oda Ritana, miután kellı távolságra kerültek 167

a katonáktól. – Igazad volt, valóban a nyomunkban jár egy különítmény. Ám most már szabad az út. – Nem kellett volna elmondanod, hová megyünk, késıbb rájöhetnek, hogy én voltam a szerzetes. – Ne legyél már ilyen borúlátó! A hegység áthatolhatatlan, és ha tényleg egy sárkány vigyáz majd ránk, akkor igazán jól el leszünk vermelve. Hiszen, ha nem lenne jó búvóhely, már régen felfedezték volna a sárkány barátodat is. – Igazad van. Gyerünk vissza Karu mellé, nehogy gyanút fogjon! Kövér Karu volt a karaván vezetıje, és ı sem tudta, kicsoda Rank. Amikor belefutottak az ellenırzı katonákba, Rank és Ritana hátramaradtak, nehogy Kara vagy valaki a csoportból felfigyeljen arra a mesére, amit beadnak a katonának, és átfusson az agyán, hogy miért kell a kísérıinek hazudniuk. Ám itt elöl, Rank ismét hátrahajthatta a csuklyát, és ırizhette a terepet. A karaván lomhán ment tovább. Nem is volt semmi baj egészen az indulástól számított ötödik estéig. Ez az este is szokványosan indult, mint a többi, körbeállították a szekereket, és tábortüzet gyújtottak. Megvacsoráztak. Az elsınek Ritana ırködött, utána Rank következett, majd egy fiatalember, aki a karavánhoz tartozott, és végül egy idısebb nomád. És ekkor hajnalban megtámadták a karavánt. A nomáddal könnyen végeztek, és a rablók szinte teljesen kifosztották a rakományt anélkül, hogy nagyobb zajt ütöttek volna. Elvitték a kelméket, az élelmiszert, a fegyvereket és még a közönséges szerszámokat is. Minderrıl a karaván csak reggel értesült, amikor meglátták, mi történt. Kövér Karu természetesen rögtön felelısségre vonta Rankékat a történtekért. Egy félórai vita után Rank és Ritana vállalták, hogy a rablók nyomába erednek, és visszaszerzik a rakományt. A bıven hagyott nyomokból és a térképbıl, amit Karu adott, hamar kiderült, hogy a közeli Feno település patkányemberei voltak a haramiák. Hosszú, egész napos lovaglás után, alkonyatra értek el a mocsaras-erdıs vidékhez. Mágusok, papok és tudós-kutató emberek mindig

168

is vizsgálgatták a Faghamában élı, nem emberi életformákat, s mivel úgy ítélték meg a helyzetet, hogy Aghában a patkányemberek még annyi figyelmet sem érdemelnek, hogy katonákat küldjenek lakhelyükre. Így hát a patkányemberek lassan garázdálkodni kezdtek a környéken. Élelmiszert loptak, fegyvert, meg amit csak tudtak, hogy aztán másféle dolgokra cseréljék be más humanoid fajokkal vagy a Káosz erıivel. Kezdetben Ranknak kételyei voltak; mi lesz, ha esetleg nem találják meg a mocsárban az utat a patkányemberek erıdítményéhez, mely egy nagy föld alatti barlangrendszer bejárata volt. Aztán félelmei elmúltak, mert a teremtmények olyan feltőnı nyomokat hagytak, hogy szinte gyerekjátéknak tőnt követni ıket. A mocsaras, ingoványos terepen jól látszott a seregnyi talp lenyomata. Ezek a furcsa lények mit sem törıdtek a nyomaik eltüntetésével. Rankék gyors iramban haladtak, s nemsokára meg is érkeztek a kıépítmény elé. Mivel a lovaikat a mocsár szélén hagyták, nem kellett az elrejtésükkel küszködniük. Végre ott álltak egy döngölt földlapályon, melyet az erıdig mindként oldalán sőrő nádas vett körbe. – Hát itt volnánk! – húzta ki magát elégedetten Rank, és kezébe vette bárdját. Ritana bólintott, s ı is elıvonta fegyverét. Szinte egy lépést sem tudtak tenni a kıerıd irányába, amikor Rank halk zizegést hallott hátulról. A körülöttük lévı nádasban volt valaki vagy valami. Amikor újra megismétlıdött a zizegés, ösztönösen félreugrott, és magával rántotta a földre Ritanát is. A lányon látszott, hogy nem érti a helyzetet, ám csak egy pillanatot kellett várni, hogy felfogja. Ott, ahol néhány pillanattal ezelıtt ık lapultak, apró, kis nyilacskák csapódtak be. Fúvócsövekbıl lıtték ki ıket, s eredeti céljuk nem a nádas, hanem Rank és társnıje volt. Ám mivel a harcos még idejében észrevette a közelgı veszélyt, a lövedékek a kis földlapályon át egyenesen a másik oldalon lévı nádasba repültek. S ekkor valami olyasmi történt, amitıl Rankban megfagyott a vér. Ugyanis az apró lövedékek becsapódásakor kicsinyke robbanások keletkeztek, és ennek következtében a nádas tőzbe borult. A lángten-

169

gerbıl visítozó patkányemberek törtek elı, bundájuk mélyítı szaggal égett, mit sem törıdve a két emberrel, a földre vetették magukat, és ott hempergıztek, vergıdtek a nedves földön. Ugyanekkor a másik oldalról szintén patkányemberek ugráltak elı, azok, akik lıtték a nyilakat. Az erıd kapuja is lassan kitárult, és legalább húsz, hasonló teremtmény masírozott ki rajta katonás sorrendben, vezetıjük szakadozott, kifakult, zöld nadrágot viselt. Intésére a közkatonák rögtön körbevették a földön fekvı párt. – Adni meg magatok, ez esetben nem öljük le bennetek. Limór, a Dióevık ura foglyai vagytok lenni ti – szólalt meg meglepı módon faghamul, bár rettenetesen törte a nyelvet. – Soha! – pattant fel Ritana hően eddigi harciasságához. Szerencséje volt, hogy egyik patkány sem lıtt bele újabb nyilat, csupán úgy tarkón vágták egy doronggal, hogy szerencsétlen nı aléltan esett öszsze. Rank elsı felindultságában meglendítette fegyverét, látván, hogy bántják kedvesét, de aztán visszafogta magát. Ezzel most úgyse menne semmire. Azonban már elkésett. A patkányember rögtön reagáltak a hibás megmozdulásra. Aki leütötte Ritanát, hihetetlen módon hátra szaltót tett, és máris a többiek fedezékébe került. A többiek pedig felemelték fúvócsöveiket, s egy nagy lélegzetvétel után szájukhoz emelték. Vagy tizenöt gyilkos fegyver meredt a férfi torkának. – Miért van az, hogy ti emberfajzatok, soha nem ismerni el, vesztetek? – jött közelebb a fıvezér nagyképően, kihasználva helyzeti elınyét. Majd a patkányharcosoknak vakkantott valamit. Ranknak el kellett tőrnie, ahogy összekötözik a kezét, kötelet kötnek a nyakába, és heves ütlegek kíséretében, mint egy kutyát az építmény felé rángatják, Ritanát pedig a hajánál fogva húzzák utána. – Woyass, úgy látszik, állta a szavát! – mondta Wacumunus, amikor a Nagy Kufár piac egyik bódéjánál fogyasztották reggelijüket Woyass azt kérte tılük, hogy egy óráig várakozzanak, míg lecsendesíti a város népét. Eközben Part mindent elmesélt a druidának. Ami170

kor letelt az egy óra, kimehettek a városba. – Nincsenek paradicsomok, se vad tömeg, mégis csak kedvelni fogom ezt a helyet. – De amíg nem kapom el Rankot, addig továbbra is sanda szemekkel figyelnek. Észrevettem én. Ha nem hozom ide azt a gazfickót, oda a hírnevem – mondta Part, miközben az utolsó falatot nyelte le a sült húsból. Hanyagul beletörölte a kezét a ruhájába, úgy vélte, amilyen szakadt, már nem számít egy kicsivel több kosz, majd odaszólt Wacumunusnak. – Gyere, vakarcs! Nem akarta kimondani a druida nevét, nehogy a vevık röhögésben törjenek ki. A druida igaz nem volt elragadtatva újdonsült becenevétıl, de még mindig jobb, mintha az igazi nevén szólította volna. – Ez elég olcsó reggeli volt. Ingyen még sohasem ettem sehol – ámuldozott a druida. – Ez az olcsó ebéd, ahogy te nevezed, drágább volt mintsem gondolnád. Plod, a tulaj pár éve kisebb zőrbe keveredett, és én segítettem neki. Most rótta le a háláját, ám többé nincs jogom felelısségre vonni. Elég olcsón megúszta. Régebben még rendszert csináltam ebbıl, volt úgy, hogy hónapokig éltem egyetlen réz nélkül. Akkor még rászorultam, mert nem volt pénzem, most már nem kell emiatt aggódnom. Nem használtam volna fel most Plod lekötelezettségét, ha lett volna nálam pénz, de mire hazaérek ilyen tömegben, elıbányászom a pénzt, meg vissza a piacra... addigra hatszor éhen veszek. – A pénzt is vissza kellett volna szerezni a trolloktól – bosszankodott Wacumunus. – Persze, és akkor most ott feküdnél holtan a kincseskamrában. Lásd be, csak egy hajszálon és nem rajtam múlt, hogy kijutottunk. Azt hiszem, az elkövetkezendı százezer évben nem fogok a sivatagba menni. – És most mit csinálunk? – kérdezte a druida, miután megemésztette a hallottakat. – Hogy te mit csinálsz, azt nem tudom. És, hogy én mit csinálok, az meg nem tartozik rád. Este találkozunk a Fekete Bogárban. A város északnyugati részében, a nyomornegyedben található. Bárkit

171

megkérdezhetsz, mindenki tudja, merre van. Addig nézz körül a városban, vagy próbáld megtalálni Eguahot, és legkésıbb este nyolc körül gyertek az ivóba, én már ott leszek! – Ahogy akarod, viszlát, felcser! – köszönt el a druida, és már be is fordult egy másik utcára. Part elıször mondani akart még valamit, de aztán csak legyintett, aki hülye, az is marad. Rácsos kalitkában gubbasztott, mely a plafonról függött alá. Már több mint kilenc órája ült, hátát a kalitka rácsának támasztva. A hodályban szinte vágni lehetett volna a gızt. A számtalan rotyogó üstbıl feltörı, különféle bőzfelhı teljesen beterítette azt a felsı régiót, ahol Rank is volt. Így csak emlékezetébıl tudta, hogy egy nagy konyhaszerőségben van, mert a valóságban most nem látott pár méternél messzebbre. Ahogy a kalitka alján kilátott, alatta is egy nagy üst rotyogott, amely valami szürkés levet tartalmazott. Egy szorgos patkányember kavargatta és ízlelgette. Rank látta, hogy az üst szája sokkal nagyobb, mint a kalitka átmérıje. Vagyis amikor elég forró lesz a lé, ıt egyszerően beleeresztik. És még csak védekezni sem tud. A leveshez való elıkészületek egy félórája kezdıdtek, és azóta Rank veszettül törte a fejét, hogyan is szökhetne meg innen. Eddig még nem volt alkalma a legkisebb trükköt sem alkalmazni. Amikor behozták ıket, Limór nem foglalkozott velük sokat, bár Ritana domborulatait végigtapogatta. Limórnak csak Rank medalionja tetszett meg, amit azonnal letépett a nyakából, majd a káoszharcos idehozták, s Ritanát pedig elvonszolták valahova, az erıdítmény másik része felé. Azóta nem látta a nıt. Beterelték ebbe a ketrecbe, ám elıtte teljesen levetkıztették. Aztán itt várt, s amikor már azt kezdte hinni, hogy ki akarják éheztetni, elkezdtek sürögni a helyiségben, s azt egy pillanat alatt ellepte a gız. Mivel nem volt nála semmi fegyver, csak a varázslataiban bízhatott. Pontosabban a láthatatlanság nevő varázslatában. Ám ha nem 172

veszik hamar észre, akkor a tervnek annyi. Nem tud egy teljes napig láthatatlan lenni. Zordan meredt maga elé. Ha nem sikerül a terve, nemcsak a holnapi napot fogja egy patkányember gyomrából végignézni, de még a delet is. Kockáztatnia kell. Elmotyogta a parancsszót, és láthatatlanná vált. Nem veszik észre, nem néznek feléje. Mit tehet? Meg van! Püfölni kezdte a kalitkát, remélte, ezek a szolgák elég buták ahhoz, hogy be tudja ıket csapni. És valóban elég buták voltak. Két szırös lény, amikor észrevette végre, hogy a fogoly eltőnt, összevissza vinnyogni kezdtek saját cincogó nyelvükön, majd szóltak a többieknek. Kis idı múlva nagy lett a kavarodás, s Rank abbahagyta a kalitka verését, nehogy a patkányemberek rájöjjenek, még mindig a ketrecen belül van. Végül majdnem egy perc után bejött az a vezér, aki elfogta ıt meg Ritanát az erıd elıtt. S az oldalán ott lógott Rank bárdja. Rank eközben kitartóan koncentrált, hogy fenntarthassa a varázslatát. A vezér parancsára mőködésbe hoztak egy csörlıt, és a ketrec ellendült az üst fölül, majd leereszkedett, egyenest a vezérpatkány bajsza elé. Az makogott valamit, mire az alacsonyabb rangú patkányok kinyitották a ketrec ajtaját Rank csak ezt várta. A düh és az erılködés hajtotta, amikor kirobbant a ketrecbıl, lekapta a patkány gatyaövére akasztott bárdját, és egy visszakezes vágással a patkány felé suhintott. Nem is látta, mit talált el, csak a fájdalmas kiáltást hallotta. A legközelebbi folyosót vette célba, erejét megfeszítve kezdett rohanni. Tudta, ha most elkapják, nem a kalitkába lökik vissza, hanem a pokol kapuja elé... Épp idejében fordult be a folyosóra, így a patkányemberek nem láthatták, hogy a körvonalai fodrozódni kezdenek, s egy csapásra láthatóvá válik. Ez megkétszerezte az erejét. Egyrészt nem kellett már koncentrálnia, másrészt félt, hogy utána jönnek a folyosóra, és meglátják. Vagy három fordulón volt túl, amikor végre elég távol érezte magát a konyhától, s végre nekidılt a folyosó egyik falának. Azon a folyosón, ahol jelen pillanatban állt, nem volt senki, és

173

idáig senkivel sem találkozott. Legalábbis eddig, s szerette volna hinni, hogy sikerül szemtanúk nélkül kijutnia ebbıl az erıdbıl. Nagyot nyelt. Eddig jó, most hogyan tovább? Azt még hallotta, amint a konyhában nagy zsivaj támad. Senki nem értette, mi történt a rettenthetetlen és legyızhetetlennek hitt vezérükkel. Ráadásul saját fegyvere által, ami azután hogy orvul gazdája ellen fordult, elrepült. Még hallotta azt is, hogy fegyveresek csörtetnek be, hogy kivizsgálják az esetet. Jobb lesz eltőnni. De merre? Még sosem járt ehhez hasonló felépítéső erıdítményben. Átlopózott a másik falhoz, ahonnan messzebb el lehetett látni, majd amikor meggyızıdött róla, hogy még mindig nincsenek a nyomában, egy oldalfolyosón menekült tovább, mely pontosan merılegesen érintette a konyhából kivezetı járatot. Csak remélni tudta, hogy jó irányt választott. Vissza sem nézett, csak megpróbált olyan gyorsan és olyan halkan haladni, amilyen gyorsan és halkan tudott. A folyosók kihaltak voltak és kanyargósak, rengeteg folyosó csatlakozott a másikhoz. Ranknak nemsokára feltőnt, vajon miért nincsen ır a folyosón? Senot palotája tele van posztoló katonákkal! Aztán rájött. Nemsokára hajnalodik, így tehát jó lesz sietnie, hiszen az erıd népe hamar felébred. Most nem filozofálhat olyan kérdéseken, hova lettek az ırök, inkább örülni kellene neki! Aztán meg kellett változtatnia a nézıpontját. Egy ır került az útjába. Leütése és elrejtése után elérkezett az átjáró végéhez, amit egy piszkos, vörös színő függöny zárt le. A káoszharcos óvatosan résnyire húzta el a függönyt, hogy beláthasson a mögötte lévı helyiségbe, aztán amikor látta, hogy nincs benn senki, teljesen elhúzta az ajtót helyettesítı leplet, és belépett a szobába. Egy nagyobb ágy volt bent, afféle baldachinszerő alkalmatosság. Az ágyban két patkányember aludt, egy hím és egy nıstény. Rank rögtön felismerte Limórt, tehát a királyi hálóterembe jutott. Az ágy mellett egy asztalka állt, rajta egy tál, tele mindenféle finom gyümölccsel. A szobának két kijárata volt, az, amelyiken Rank lépett be

174

az imént, illetve azzal szemben egy másik, szintén függönnyel ellátva. Ranknak hirtelen eszébe jutott, hogy Limór elvette tıle a medalionját. Elıbb-utóbb úgyis visszajött volna érte, s lám, most itt van. Úgy tőnik, rámosolygott a szerencse. Ügyesen az alvó király mellé lopózott, és mint sejtette, drága kabalája a patkányember szırös mellkasán hevert. Óvatosan megfogta a medál vékony bırszíját, és bárdjával elvágta. Ezután lefőzte az ékszert, és már indult volna kifelé, ám nem vette észre az ágy alatt lévı, éjjeli edényt. Annyira megfeledkezett magáról, hogy újra magánál tudta a talizmánját, hogy nem vette figyelembe, hol van. Véletlenül belerúgott az edénybe, mire az csörömpölve kiborult. Riadtan kapta fel a fejét, s az alvókra meredt. Ha szerencséje van, nem ébrednek fel. Ám a szerencse szeszélyes istennıje meggondolta magát, s elpártolt a harcostól. Limór és ágyasa azonnal felriadtak a zajra, s természetesen rögtön észrevették az egy szál bárdba öltözött Rankot. Rank villámgyorsan mozdult, s a nıstény többet már nem kelt fel az ágyból. Igaz, ı feküdt messzebb, vagyis az ágy túloldalán, de Rank tudta, mi történne, ha figyelmen kívül hagyná. Amíg ı elintézi Limórt, addig a nıstény szépen világgá kürtölné, hogy behatoló van a szobában. S erre az összes létezı katona idesereglene. Ezt nem engedhette meg. Limór máris nekiesett hosszú, éles karmaival. Mint népe vezetıje, volt benne annyi kurázsi, hogy nem tehetetlenül segítségért kiabál, hanem megpróbálja a saját kezével megvédeni magát. Természetanya jóindulatából nem csak hegyes körmei, de éles fogai is remek fegyvernek bizonyultak. Egyébként nem volt különösebben izmos testfelépítéső, ráadásul alacsonyabb, mint Rank. De egy hirtelen támadás, és a meglepetés erejével a földre döntötte ellenfelét, ahol pár perces birkózás után a káoszharcos kerekedett felül. Egy jól sikerült ökölcsapással kicsit megszédítette Limórt, és a pillanatot kihasználva Rank le is rúgta magáról. Majd gyorsan térdére állva egy hatalmas csapás a patkány-

175

király fejére, és Limórnak, a Dióevık urának véget ért az élete. Ám az utolsó csapás túl erısre sikeredett, és a kétélő csatabárd egyik pengéje letört. Rank dühösen szitkozódott. Még ez is! Nem elég, hogy egy hajszálon függ az élete, még egyetlen fegyvere is tönkrement. Morgás hallatszott a konyha felıli folyosóból. Rank ijedten kapta arra a fejét, s döbbenten tapasztalta, hogy a zöldgatyás patkányvezér áll ott, s vádlón mutat rá baljával, míg jobb kezében egy körülbelül hatvan centis kardot tart. Rank azt hitte, hogy kísértetet lát, mivel a konyhában már elintézte ezt a patkányt. Ám úgy tőnik, tévedett, hiszen nem nézte meg, hol találta el, amikor sebtiben belevágta fegyverét. – Azt hitted, elintézhecc? – köpte a szavakat – Rögtön tudtam, hogy te lettél az, most értelek utol! Megölnöd nem sikerült, most én végez veled. Rank hirtelen nem is tudta, mit tegyen. Ez a marha önjelölt hıs a csatakiáltásával idecsıdíti az összes élı patkányfajzatot, aki csak az erıdön belül van. Sıt! Már meg sem tudja állítani! Ez bosszúért kiált. Annál is inkább, mert ez a dög választotta el Ritanától. A patkányember támadt, és egy gyors mozdulattal Rank hasa felé vágott. A harcos elugrott a suhogó penge elıl, s csonka bárdjával támadója karjára csapott. A patkány elejtette fegyverét, de örült mámorában immár puszta kézzel rontott Rankra. A káoszharcos azonban egyrészt kezdte unni a harcot ezekkel az öngyilkosjelölt ellenfelekkel, másrészt egyre sürgetıbb érzése támadt, miszerint jó volna már eltőnni ebbıl a terembıl, mivel hamarosan katonák tucatjai fognak idetódulni. Ügyesen gáncsot vetett a patkánynak. S amikor az hasra esett, ı fölé állt, s tanulva az elıbbi esetbıl, nem a fejet, hanem a szívet vette célba. Vér spriccent, és a bárd épségben maradt pengéje sem tört le. Nem örülhetett soká ennek. Katonák csörtetését hallotta arról a folyosóról, amelyen át ı is bejutott Limór barlangjába. Igaza volt. Már itt voltak a nyakán!

176

Egyetlen választása a vele szemben lévı folyosó maradt. Alig tépte fel a függönyt, máris berontottak a karddal, fúvócsövekkel és egyebekkel felszerelt patkánykatonák. Fogukat csattogtatva indultak el az ember felé, némelyikük még fúvócsövét is a szájához emelte. Rank agyában lüktetett a vér. A feléje rohanó patkányemberek felé tartotta a kezét, kinyitotta a tenyerét: – Natit! – kiáltotta. A szırös lények a következı percben legalább annyira lángoltak, mint a társaik az erıd elıtt nem is olyan rég. Csakhogy ez a varázslat sokkal erısebb lángot csiholt, mint a fúvócsövek tőnyilai. Akit beborított, az szinte azonnal szénné égett, de akit nem kapott meg, azok a lángok által keltett hıben lehelték ki a lelküket. Rank alapos munkát végzett, nem nagyon maradt utána élı patkány a teremben. De nem állhatott meg, hogy kiélvezze a látványt Amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett, elhasználta mindkét varázslatát, s már csak a bárdja maradt, ha nem találja meg a kivezetı utat, akkor tényleg vége. Pár perccel késıbb újra meghallotta a patkányemberek loholását a háta mögött. Egy újabb keresı csoport. Úgy emlékezett, idefele jövet a folyosók lejtettek, így hát csak azokon a folyosókon menekült tovább, amelyek bármilyen irányba is, de emelkedtek. Az útjába kerülı, meghökkent patkányembereket pedig egyszerően elsodorta vagy beléjük vágta bárdja maradványát. De ezt is csak kutyafuttában. Tudta, ha leáll harcolni, akkor neki vége. Még legalább öt percen át menekült, míg végre meglátta a hatalmas – illetve az alacsony patkányemberek számára hatalmas – tölgyajtót, a kivezetı kaput. Talán az istenek vezették lábait, hogy végre kijutott az erıdbıl! Gyorsan megnézte az ajtót. Egyszerő retesszel volt bezárva. Nevetséges! Elhúzta a reteszt, és kinyitotta a kapu egyik szárnyát, majd visszahajtotta. A kapu befelé nyílt, tehát értékes pillanatokat nyerhet majd,

177

amíg a patkányok megpróbálják kinyitni. De most, uzsgyi! Irány a mocsár! Már csak azon kell túl lennie. Pirkadt az ég alja, így szerencsére látta saját nyomaikat, amiket még idefelé hagyva hagytak Ritanával. Szerencsére olyan mélyek voltak, hogy nyugodtan futhatott a zsombékos mocsárban, nem kellett félnie, hogy esetleg a következı lépésnél elsüllyed. Eszelıs iramot diktált, és nemsokára kinn volt a mocsárból. Tovább futott a mocsár melletti erdıben. Eszébe sem volt, hogy vissza kellene szereznie a rakományt, amit a kis dögök loptak el Kövér Karutól, sem az, hogy teljesen meztelen, hogy medálján és bárdján kívül semmilye sincs, még az sem érdekelte most, hogy Ritana talán életben van az erıdben, és azt várja, segítsen neki. Semmi, de semmi nem érdekelte most, csak az, hogy minél messzebb kerüljön ettıl a pokoli helytıl, és életben maradjon. Szinte a lábait sem érezte, maguktól vitték egyre bentebb a rengetegbe. Végül, amikor úgy vélte, elég messzire ért el, leült egy fa tövébe, hogy kifújja magát, ám nem pihenhetett szinte egy percet sem. Máris feltőntek üldözıi, akik lehettek vagy kétszázan, és olyan zajt keltettek, mintha hajtóvadászatot rendeztek volna. Igen, pontosan. – Hát ezek sohasem adják fel? – kérdezte magától Rank, és újra futni kezdett. Az a félpillanatnyi pihenés új erıvel töltötte fel, de már az elsı métereknél érezte, hogy az új erı elhagyja, s lábai alól kiszalad a talaj, felbukik az elsı áruló gyökérben. Arccal az avarba zuhant, de elhatározta, nem adja föl, a vérben forgó szemő, dühös rágcsálókkal az utolsó pillanatig harcolni fog. Ám a bárdja kiesett a kezébıl. Annyira elgyengült, hogy mozogni sem bírt. Hallotta, ahogy a bestiák egyre közelebb érnek hozzá, már nem érdekelte a halál sem, holott az elıbb még a végsıkig képes lett volna harcolni. Most már másképp látott mindent. Zavaros gondolatok örvénylettek a fejében. Megérdemli a halált, cserbenhagyta Ritanát. Hogy gondolhatta egy percig is, hogy valóban szereti a lányt, ha az elsı próbatételnél máris elbukott? Part biztosan nem hagyta volna ott Jessicát. Ott kellett volna maradnia Ritanával, akkor is meghalt volna, de vele lett

178

volna a nı, akit szeretett. És talán nem lett volna a halál sem ilyen kellemetlen. Egy csók, mely elkísér a halálba... Most így hal meg... ...értelmetlenül. Eddig tudta megırizni gondolatait, következı percen kis tők hatoltak testébe, s a bır alatt lángba borították a harcost. Meggyulladt a haja is, a bıre felhólyagosodott, majd egyszerően lefoszlott róla, s a tőz már a húsát égette. Rank pedig ordított, míg a kíntól el nem vesztette az eszméletét. Már csak a kínoktól megváltó halált várta. Nem késett soká. Wacumunus este hétig barangolt a városban. Körbejárta a tereket, elment a parkba és egy-két kocsmába is betért. Mivel azonban nem volt pénze, ezekbıl gyorsan távoznia kellett, ugyanis mindegyikben kötelezı volt a fogyasztás. Most pedig észak felé vette az útját. Idejét látta megkeresni a Fekete Bogarat. Egy ideig azt remélte, hogy ráakad valahol túlvilági útitársukra, de aztán errıl is letetett. Amikor még reggel a palota felé futottak, hallotta, amint Part azt kiáltotta Eguahnak, hogy majd ı is jöjjön a Fekete Bogárba, így hát nem aggódott. S lassan már úgy érezte: betéve tudja az utcák neveit, így hát nem idegeskedett. Majd útbaigazítja valaki a kocsmához. Ez hát Senot! Ez a városi élet. Közben majdnem nyakon öntötték egy vödörnyi szennyvízzel, amit egy felsıbb emeletrıl zúdítottak alá. Wacumunus komolyan elgondolkozott azon, hogy letelepedjen-e itt. Nem merenghetett túl soká, mert a következı kanyarnál egy férfi döntötte le a lábáról. Nem a férfi sietett, hogy ilyen inzultust kelljen alkalmaznia egy békés járókelın, hanem úgy dobták ki a sarok után következı bordélyházból, s mivel a druida épp az útjába esett, hát egyenesen nekirepült. Végül mindketten a szők utcácska macskaköves kövezetén kötöttek ki. – Menj az anyádba, te kis gusztustalan rohadék! – sipította egy vékonyka, nıi hang a bordélyház ajtaja mögül. A férfi felugrott, és sebesen futni kezdett felfelé az utcán. 179

– Siess már, te marha! – kiáltotta a futó hátra, és ekkor Wacumunus végre felpattant. Egyrészt, mert felismerte a hangról a futót, másrészt, mert egy nagydarab férfi jött ki a bordélyból feltőrt ingujjal. Mellette apró, filigrán nı állt, egy nagy törülközıt maga köré csavarva. – Ott fut! Ez meg biztos a barátja! – mutatott a druida felé, s a mélák máris elindult felé. – Én nem, nem... – Dehogynem! – morogta a behemót, és már készítette ökleit egy alapos verésre, ám a druida nem várta meg, míg a férfi rajta kezdi letörleszteni... feltehetıleg... a kidobott férfi okozta kárt. Gyorsan a menekülı férfi után futott. Hallotta ugyan, hogy a mélák is elindul utánuk, de pár utca után léptei elhaltak. A kidobó kifáradhatott. Wacumunus is már éppen megállt volna, amikor egy kéz berántotta egy kapualjba. – Ki az? – kérdezte ijedten. – Ki lenne? Én! – mondta a kéz tulajdonosa, és elengedte a druidát. Wacumunus megnézte a fickót, a hangját már az elıbb is felismerte, ám nem akart hinni a szemének, és még mindig nem akarta elhinni, hogy aki elıtte áll, nem más, mint Eguah. Igaz még mindig jócskán rohadt, de több haja volt, szemei már nem voltak üvegesek és vérben úszók, fogai mintha épebbek lettek volna, s bıre is nagyjából egyben volt. Bár kétségtelen, testének voltak még olyan részei, ahol nagy bırfoszlányok lengtek a húson, de amióta a druida elıször látta, soha nem nézett ki ilyen jól. S a kifogástalan ruha, amit ki tudja, honnan szerzett, már majdnem olyanná tette, mint egy átlag senoti polgár. – Mi a frász történt veled? – képedt el a druida. – Á! Szóra sem érdemes. – Dehogynem, mondj el mindent az utolsó részletig! Nagyon is érdekel. Már egyáltalán nem sziszegsz és legalább háromszor közelebb állsz egy élı emberhez, mint egy hullához. – Esetleg, de még mindig nem elég közel, az a kis ribi kidobott az

180

ágyából! – Azzal kinézett a kapualjból. Nem látott az utcán senkit sem. – Mehetünk! Kiléptek az utcára, és észak felé indultak. – Hogy van, ez? Reggel még egy iszonytató halálon túli lény voltál! – kérdezte a druida. Eguah fújt egyet, nyilván nem elıször kezdett bele történetébe. – Én már lassan százötven éve vagyok ghoul, huszonhat éves koromban meghaltam, ám úgy magamra haragítottam a Halált, hogy ı bosszúból számőzte a lelkemet, és arra kárhoztatott, hogy soha ne leljem meg nyugtomat. Ghoult csinált belılem, aki állati és emberi tetemeket zabál. Csakhogy én még így is a szemébe röhögök. Amikor csak tehetem, rendes ételt fogyasztok, s ilyenkor különbözı fázisokon megyek keresztül, egy hét múlva már ugyanolyan ember leszek, mint te... – Végignézett a druidán, aztán gyorsan helyesbített – Vagy inkább, mint Part. Ha nem jutok ételhez, vagy dögöt eszem, akkor visszaváltozom ghoullá. Kielégítı volt a magyarázat?... Ez a test, amit látsz rajtam, az elsı szakasz. Elkezd a hajam nıni, a karmaim letörnek, és normális körmökké válnak, nincs körülöttem olyan hullaszag, és a szemem kitisztul, valamint jelentıs mértékben a testem egybeforr. Így szereztem egy ruhát, hogy ne szúrjak szemet a városıröknek, aztán pedig elindultam magam letesztelni egy bordélyba. De ezek szerint várnom kell még egy kicsit, pedig már nagyon fickós vagyok. Vagy ötven éve nem voltam nıvel. – Felettébb érdekes. Honnan a ruha? – Ne kérdezd! – És hová vitted a sárkányt? – Biztos helyre. Ne aggódj! Most inkább keressük meg a fınököt. Nem szívesen futnék bele megint abba a mélákba. Woyass késı este egy-két korty konyakot iszogatott hátradılve karosszékében. A mai nap egészen jól alakult. Leszerzıdtetett minden fejvadászt a lánya megtalálására, és ha minden igaz, holnap már Part is elindul homlokegyenest az ellenkezı irányba. Minél messzebb van 181

a lányától, annál jobb. Nem gondolta volna, hogy a fejvadász ennyire hiszékeny. Az idióta! Egy akkora hajtóvadászatot, mint amekkorát említett, persze elı tudna idézni, csakhogy ez még akkor sem a legjobb megoldás. Akadhat egy verem, vagy egy rozoga ház, ami kimarad. Nem, egy ekkora területet szinte lehetetlen átfésülni. Ide fejvadászok kellenek, amennyit csak talál. Frissek a nyomok, és egy héten belül valaki alighanem megtalálja Jessicát. Annál is inkább, mert a különítmény ekkorra már elérhette Gavantot. Ha annál is délebbre szökik a káoszhitő, vagy a mocsár vagy a sivatag végez vele. És akkor végre megoldódik élete legégetıbb problémája. Mi is legyen? Part legfeljebb két hét után rájön, hogy átverték, csakhogy akkorra már itt lesz Jessica, és Rankot is elfogják, ezt követıen pedig Part karrierje hamar szertefoszlik. A senotiak azt fogják benne látni, hogy alulmaradt, és kegyvesztetté válik. A Fejvadász Szövetség lejön a fıvárosból, és megfossza a Tartomány Legjobb Fejvadásza kitüntetı címtıl, esetleg még a városból is mennie kell majd. Hát igen, a dolgok végre kezdenek úgy alakulni, ahogy szeretné. Ekkor kopogtak az ajtón. – Szabad! A palotamágus jött be. – Jó estét, méltóságodnak! – Miért zavarsz? – Uram, Cos Nova fıbíró kéri, hogy beszélhessen önnel, és mivel ön meghagyta, hogy amint jelentkezik, azonnal adjam az ön tudtára, hát bátorkodtam... – A varázsgömböt! – vágta félbe a mágus szabadkozó mondatát a kormányzó, s letette a konyakos poharat az asztalra, hogy a kristálygömböt a kezébe vehesse. – Menj ki! Miután a mágus távozott, Woyass kimondta a varázsgömb aktiváló szavát. Még a rablás éjszakáján, amikor a különítmény Rank után sietett, Nova fıbíró is vitt egy ilyen eszközt magával, hogy a kormányzó bármikor kapcsolatot tudjon létesíteni vele. Amióta Nova el-

182

vitte ezt a csekélységet, azóta a gömb nem adott semmiféle jelet. Ráadásul a kormányzó legnagyobb bánatára ez a fajta gömbpáros olyan volt, hogy nem mőködött oda-vissza, vagyis ı nem tudta elérni a bírót. Ezért Woyass már tőkön ült, amikor a gömb felszikrázott, majd belsejében megjelent a bíró kecskeszakállas arca. – Nova! Csakhogy! – Uram, jó hírek! – Már két napja elment! Miért nem hívott korábban? Nova szórakozottan nézett félre. – Csak szürkületkor értünk ide. Ám alig egyórai vizsgálódás után ráakadtunk a... – Szia, apa! – jelent meg a kristálygömbben Jessica arca. – Fogalmad sincs, milyen megpróbáltatásoknak voltam kitéve... Woyass megnyugodott, ez valóban az ı lánya. – Add vissza a gömböt a bírónak! – Amint látja, a Mylady immár biztonságban van. Ez volt uram a jó hír, de van rossz is. – A káoszhitő!? – Woyass egyszerre kérdezte és állapította meg a rideg valóságot. – Igen, egyszerően felszívódott. Van egy olyan érzésem, sejtette, hogy a nyomában vannak. – Honnan származik az információ? – Egy helyi rabszolga kereskedıtıl! Nála találtuk meg a lányát. Okos fickó ez a Gre’ang, megérezte, hogy a lány most több bajt hozhat rá, mint amennyi hasznot húzhatna belıle. Sajnos, semmi nyomot nem hagyott. Még tegnap a csapatomat kettéosztottam, amikor Velendben megszálltunk, és húszan szétszóródva a fıbb utakon ellenırzik az arra járókat. Ha észak felé próbálna kitörni, akkor elkaphatnánk. És tíz emberrel holnap reggel északnak indulok magam is. A lányát természetesen még ma hazaindítom, a tíz legjobb emberem fogja Senotba kísérni. – Nem, Nova! Hazajön! Itthon van magára szükségem, és így is már többet tett, mint amennyit elvártam magától. Hagyja a káoszhi-

183

tőt, már elintéztem ezt a problémát, maga a lányommal legkésıbb két napon belül legyen itthon, megértett? – Igenis, uram. – Tudtam, hogy a helyére teszi a dolgokat. Maga a legjobb emberem, igazán megérdemelne egy elıléptetést már ha nem lenne így is a város második legfontosabb embere. – Ez igazán nagylelkő öntıl, uram – felelte cinikusan a bíró. – Van itt még valami. Scalard amikor itt járt, körözést adott ki Gavantban Gre’angra. Nem szívesen ismerem be, de ez jó húzás volt a fejvadásztól. Tulajdonképpen így tudtuk ilyen hamar megtalálni Jessicát. A város ırkapitánya igen együttmőködı volt... – Nem érdekelnek a részletek, a lányom megvan, Gre’ang nincs. Jöjjön haza! – Ahogy óhajtja – hajtott fejet Nova fıbíró. Végül képmása a gömbben ködbe veszett, és a kontaktus megszakadt. Woyass örömmel telve tette le a gömböt az íróasztalra. Ismét töltött magának egy korty konyakot. Ahogy mondta: a dolgok kezdenek úgy alakulni, ahogy szeretné. Part az ujját körbeölelı rézgyőrőt fogdosta, miközben a Fekete Bogárba tartott. Egy kisebb vagyonért vette meg, de megérte. Hiszen ez egy varázsgyőrő, méghozzá illúzióktól védı varázsgyőrő. A mágus szerint, akitıl vette, a láthatatlanság varázslat az illúziók egyik fajtája, így a legjobb védelem ellene egy ilyen győrő. S ha ez igaz, akkor a káoszhitő nem fog megmenekülni legközelebb. A Fekete Bogár ugyanolyan volt, mint rég. Kicsi és koszos, de Part kedvelte. Nem sokan jártak ide, és ettıl a hely hangulatossá vált, legalábbis a fejvadász számára. Városi ırök meg olyan parasztok jártak ide, akiknek az asszony nem engedte, hogy otthon szívják el napi pipadohányukat. Nem sokkal este hét után lépett be az ajtón, s rögvest a pult felé sétált. A pult mellett, a falnál, bérelt helye volt. Most is üresen állt, legalábbis míg Part le nem ült a magas, háromlábú, támla nélküli 184

székre. Karim, a csapos máris odajött. – De rég nem találkoztunk, Part! A szokásost? – Ja. A szokásost. A kocsmáros odalépett a söröshordóhoz, és egy korsó, habzó mézsört tett le a fejvadász elé, majd ráérıs mozdulatokkal lekapta a válláról az ott lévı törlırongyot, és törölgetni kezdte vele a pultot. – Mi van veled? – kérdezte Part, és belekortyolt a sörébe. – Döglıdik a bolt rendesen. Egyre kevesebben járnak ide. Az emberek más kocsmákba mennek. Olyan helyeket keresnek, ahol akár éjfélig is lehetnek. Nekem este tízkor mindenképpen zárnom kell. Lehet, hogy egy hónap múlva végleg be kell csuknom – felelte Karim, és rákönyökölt a letörölt pultra. – Csupa jó hír. – Látom, a humorod még a régi. – Ez tart életben. Ha ez sem volna, biz’ isten felkötném magam. – Azért nem olyan rossz még a helyzet. És veled? – Csak ami mindig, épp egy feladatban vagyok... ezúttal nyakig. – Hallottam, hogy megkergettek a városiak ma reggel. Part újabb kortyot ivott, és kérdın nézett a csaposra. – Gyorsan terjednek a hírek. Én meg még a régi vagyok, mindent meghallok. – Hát igen, átkozottul elcsesztem a legutóbbi munkámat, de ezért még senkinek nincs joga leírni. Part Scalard vagyok, a legjobb a tartományban, és ezt be is fogom bizonyítani. Holnap indulok és elkapom azt a szemetet. – Kiitta a sört, majd a korsót a pultra csapta. – Még eggyel! Karim bólintott, és nemsokára egy újabb korsót töltött meg habos, illatos sörrel, majd az egyik vendég hívására elment felszolgálni. Part mélabúsan itta a sörét, és várta, hogy Wacumunus vagy Eguah felbukkanjon, ám még fél nyolckor sem érkeztek meg. Másvalaki jött. Gorfen, a fejvadász. – Scalard! Sejtettem, hogy itt vagy, az ízlésed még mindig ugyan-

185

olyan pocsék. Mit keresel egy ilyen kricsmiben? – Én szeretem ezt a helyet. Mi van, miért vagy még a városban? Gorfen leült a fejvadász mellé, rendelt egy sört, és megvakarta borostás állat. – A többiek már elmentek. Part elıre sejtette a választ, de azért megkérdezte. – Akkor te miért nem? – Mert én magamat titokban, Agha második legjobb fejvadászának tartom. Tudod-e, mit mondtam magamnak, miután elmentél a palotából? Csak a vak nem fedezhette fel Part arcán az utálatot. – Nem – mondta Part olyan ellenszenvesen, ahogy csak bírta. – Azt mondtam: Gorfen, ez a Scalard gyerek nem hiába elsı a fejvadászok között. Ha valaki, hát ı biztosan elkapja a káoszhitőt. – Csak nem arra akarsz kilyukadni, hogy te meg én... – De igen! Társuljunk, mint két éve. Komolyan gondolom, és még azt is mondtam magamnak: Miért is ne? Hiszen ismerjük egymást ha nem is vagyunk barátok, s remélem, bízol bennem, mert én bízom benned. – Nem! Elég jó a memóriám. Emlékszem még a két évvel ezelıtt történtekre. Menj innen! – Ne legyél már ilyen! Miután feliratkoztam, kicsit érdeklıdtem a káoszhitő után, tudod, nem szeretek fejjel a falnak menni, talán ezért élek még. És amit hallottam... csodálom, hogy te erre még nem jöttél rá, de nem emlékeztetnek a trükkjei valakiére? Átszökik a Rend földjére, szinte titokban gyújt fel egy falut, semmi nyom. Aztán meg pofátlanul ott köt ki, ahol az ember nem is gondolná: Senotban, és nyakában a kormányzó lányával, a testırség meg a fél városırség elıl menekül ki a városból. Ki volt ilyen agyafúrt régebbi áldozataid közül? – Zexon! – mondták egyszerre. – Bizony ám! Aki ötször ejtette pofára a legjobb fejvadászt, és akit a végén csak úgy tudtál elkapni, hogy szövetséget kötöttél ve-

186

lem, aki szintén üldöztem a fickót. Most azt gyanítom, ha nem fogunk össze ismét, a következı történik: én egyedül nem tudok ráakadni, téged meg megint kijátszik, aztán megint és megint, s a végén még megkérdıjelezik azt, hogy jogosan viseled-e a jelenlegi megtisztelı címet? – Ez más – mondta nyájasan Part, miközben megemelte a korsóját. – Zexonnak volt esze, Ranknak ellenben... Gorfen felvonta az egyik szemöldökét. Part zavartan csapta le a pultra a korsót. – Zexon akkor is más! Legalább olyan okos volt, mint én. Ezzel szemben Rank... csak a varázserejének meg a... – Part megvakarta a tarkóját, a megfelelı szó csak nagy sokára jutott eszébe – meg a... balszerencsémnek köszönheti, hogy megmenekült. – Ezt még te magad sem hiszed el, ugye? Egyébként gondolj, amit akarsz! Én azt mondom, hogy külön-külön nem megyünk semmire, újra össze kell állnunk. Téged úgy sem az a tízezer érdekel, hiszen te... ahogy Woyass mondta... csak ezer aranyért vállaltad a küldetést, de ha segítesz, én neked adom a felét, ötezret. Legyen fele-fele, azt meg útközben kifundáljuk, hogyan tudjuk megırizni a hírnevedet, s egyúttal a pénzt is besöpörni, rendben? Te, ha el is kapod, nem kapsz érte ennyit, én meg tán el sem kapom, és úgy vagyok vele, hogy ötezer még mindig több, mint a semmi. Mit mondasz? – Azzal társulsz, akivel akarsz, csak nem velem. – Hé! Scalard! – állt fel asztala mellıl az egyik városır, aki a kezében egy jókora boros kupát tartott. Part, Gorfen, Karim és mindenki, aki rajtuk kívül a kocsmában volt, a részeget nézte, kíváncsiak voltak, mit akar mondani. – Te... nagy, híres fejvadász... hányok a fajtádtól. – Szerintem inkább a borral lesz valami gond! – nézett Part Karimra, de legbelül már érezte, hogy a fickó elıbb-utóbb úgyis talál valamit, amibe beleköthet. Itt bunyó lesz. – Scalard! Hol a csaj? Senot egy lebuj lett! Csak úgy járnak ki-be a Káoszhitő fattyak! Hát mi a fenét csinálsz te... Engem napi tizen-

187

négy órán át ugráltatnak a kaszárnyában, és mondhatom, hogy megállóm a helyem. Te meg ölöd az embereket és még a seggedet is kinyalják. Hát, hol itt az igazság, kérdem én? Ekkorra a részeg már olyan közel jött, hogy alkoholbőzös szájszaga megcsapta Partékat is. A részeg felváltva ivott és prédikált, közben végig dülöngélt, és mutogatott. – És most kiderül, hogy még ezt a lepkefing melódat sem végzed el, hát mi a fenét csinálsz, te akkor? Mi a fenét akarsz egyáltalán? Hová a büdös francba... Me’ miattad rendkívüli adót kellett befizetnem tegnap, egy ilyen miatt, aki semmit se csinál! – Most már elég volt. Igya meg az italát és menjen haza! – mondta Part, és mindenesetre ı kiitta a sörét. – Nekem te ne parancsolgass, te tejfelesszájú! Én már akkor kinn posztoltam a kapunál, amikor te még meg se születtél. Takarodj viszsza oda, ahonnan jöttél! – vágta a kupát Parthoz, azaz csak akarta, mert a fejvadász fürgén elhajolt, és elgáncsolta a részeget. Pár paraszt vette a kalapját, és gyorsan elhagyta a kocsmát. Ám a többi városır... valószínőleg a részeg barátai... rögtön felállt az asztaltól. Karim már kezdte a sopánkodást. – Nem igaz, Part, ne csinálj már zőrt, így is rossz az üzlet, nem megmondtam! Ám Partot már nem lehetett leállítani, különben is, a két korsó sörtıl bátrabbnak és erısebbnek érezte magát. Úgy vélte, négy emberrel csak elbánnak. Gorfen már neki is rontott az egyiknek, és keményen kezelésbe vette. A másik három Partra rontott, és az elgáncsolt részeg is kezdett feltápászkodni. Part balra cselezett, majd jobbra, és mire a másik három városır visszafoghatta volna lendületét, Part máris felemelt egy rozoga széket, és széttörte az egyik hátán, mire az a padlóra zuhant, ám a másik kettı harcra készen indult el a fejvadász felé. Az egyiktıl kapott egyet a szeme alá, a másik meg hátulról lefogta a karját, és az elsı elkezdte püfölni a gyomrát. Közben Gorfen leütötte ellenfelét, és harcba szállt azzal a katonával, akin Part eltörte a széket. A részeg közben felállt, és rohanni

188

kezdett Part felé. – Mocskos gyilkos! – Ez a tiéd! – vicsorogta Part, és gyomorszájon rúgta a részeget. Az a pultnak tántorodott, ahol Karim leütötte egy pálinkásüveggel. Part leguggolt, és kiráncigálta karját a fogva tartói markából, rúgott, ütött, amerre csak tudott, az egyiket még meg is harapta. Gorfent eközben a falhoz szorította az ellenfele, és csak verte. Part futni kezdett Gorfen ellenfele felé, gondolta, ha segít a fejvadásznak, utána az is segít neki. Így vállát elıretartotta, és amikor az ırhöz ért, erıteljesen belekapaszkodott, és futott vele távolabb Gorfentıl. Az elsodort ır felordított, amikor észrevette, hogy az egyik ablak vészesen közeledik, de aztán már csak azt érezte, ahogy a fakeret és az üvegtábla széttörik a hátán. A fejvadásszal együtt kizuhant az utca kövére. Az ır akkora ütést kapott a macskakövektıl, hogy elájult. Part felkelt, kezével beletenyerelt egy halom üvegszilánkba és szálkába. – Mi volt ez a halálugrás, fınök? – kérdezte egy hang Part mögött. Part megijedt, és ökle már rutinszerően rándult az ütésre, ám a legutolsó pillanatban felismert a druidát és nagy nehezen Eguahot. – De jó, hogy itt vagytok, el kellene egy kis segítség. Ahogy ezt kimondta, Gorfen repült ki a törött ablakon, ám a férfi talpraesett, és nem lett különösebb baja. Alig, hogy felpattant, máris Karim érkezett a vadonatúj kijáraton át, s nyekkenve terült el az utcán. – Inkább nagy segítség! – helyesbített Part. – Vagy ötven éve nem bunyóztam! – lelkesedett Eguah, és harci lázban égve becsörtetett a kocsmába. – Wa… karcs, te vigyázz a barátunkra! – mutatott Karimra Part, majd Gorfennel együtt Eguah után sietett. Wacumunus a kocsmárost az ájult városır mellé húzta, s riadtan kapta fel a fejet, amint egy-két csattanás hangja után a kocsma utca felıli, másik, nagy ablaka is kitört, és egy újabb ır repült ki rajta. Fájdalmas volt még nézni is, ahogy a test a kıre csattan. Majd az elsı

189

törött ablakon keresztül Part zuhant ki újra, ám most Gorfenhez hasonlóan jó reflexekkel, ı is elkerülte a nagy csattanást. Máris a kocsma falához lapult az újabb repülı ır elıl. Ha jól számolta, ez volt az utolsó. Az ablakban ezután Gorfen kissé deformálódott feje jelent meg. – Na, társulunk? – És kezet nyújtott Part felé. Part belecsapott a tenyérbe, és megrázta azt. – Társulunk, hogy a fene, egyen meg! Rank arra ébredt, hogy egy ráncos öregember táncol az ágya körül, miközben buzgón hadonászott és kalimpált a karjaival, amihez kíséretképp érthetetlenül kántált valamit mély torokhangon. Összevissza mindenféle értelmetlenséget. Rank nem emlékezett rá, hogy régebben ismerte volna ezt az embert, aki minden bizonnyal valamiféle sámán. Sıt! Biztos volt benne, hogy még sohasem látta. Meg akarta szólítani, de úgy érezte, mintha nem lenne torka, tüdeje, nyelve, amivel beszélni tudna. Nem tudott megszólalni, s ez nagyon kínosan érintette. Mintha most csak az agya és a szemei mőködnének. Mit csinál vele ez a vénember? És mit keres itt, az otthonában? A sámán egy másodpercre sem állt le, egyre gyorsabban és hevesebben táncolt. Az énekét is felgyorsította, mintha a következı percben egész lényével együtt felrobbanna. Ehelyett viszont a Rankra nehezedı, különös nyomás fokozódott, majd amikor a tánc és az ének a tetıfokára ért, a sámán elhallgatott, és a nyomás, mintha nem lenne, megszőnt. S ettıl az ifjú úgy érezte, hogy a lelke kiszabadul a test fogságából, és egy feneketlen kútba zuhant volna. Ismét sötét köd borult a tudatára. Másnap reggel Part szinte a nap elsı sugaraival kelt. Az éjszakát Karimnál töltötték. Most körbenézett a kocsmában. A Fekete Bogár bizony jobb napokat is látott már. Két ablaka betörve, a székek és az asztalok szétforgácsolódva, üvegszilánkok borítják a padlót, és az

190

egyik söröshordóból még most is csöpög a nedő. Part fogott egy ép korsót, és a hordó alá tette, majd lement a kocsma pincéjébe, s ahogy sejtette, itt talált egy vízzel telt hordót is. Gyorsan megmosakodott, aztán visszament a földszintre, és egyenként átvizsgálta a még mindig hortyogó ıröket, összesen huszonkét ezüstöt és öt rezet talált, ehhez még ı is hozzátett egy aranyat. Aztán felrázta Eguahot. – Mi van? – kérdezte az álmosan. – Ideje volna indulni. Menj el a sárkányért, és legkésıbb egy órán belül legyél itt. Eguah feltápászkodott, és már támolygott kifelé, amikor Part még utána szólt. – Mennyi pénzed van? – Két arany, miért? – Add ide, Karimnak szüksége lesz egy kis támogatásra, hogy mindezt rendbe szedhesse. Eguah ásított, majd hátradobta a két érmét. Azok pörögve állapodtak meg a fapadlón, a ghoul pedig elhagyta az ivót. – Miért fáj ennyire a fejem? – kérdezte a tegnapi részeg, akinek a kobakján Karim eltörte a pálinkásüveget. Part odament hozzá, és felsegítette. – Én, emlékszem magára... maga csinált tegnap valamit... nem? – Nem, csak sörözgettem, amikor maga felállt, és elesett a padlón, azóta ott aludt. – Igen? Jé! Az ablakok minek vannak kitörve? – Karim szeretné, ha nyáron szellısebb lenne a kocsma. Azt hiszem, ideje visszamennie a barakkba, ha nem akarja, hogy büntetést kapjon. – Igen, igen, azt hiszem, jó lesz – motyogta a férfi, és kiment az ajtón. – Gorfen! Hé! Gorfen, ébredj már! Kellj már fel, nem hallod! A fejvadász ébredezett. – Már reggel van? Ó, a fenébe! – Mennyi pénzed van?

191

– Majd épp neked számolok be az anyagi állapotomról. – Tudsz adni legalább egy aranyat Karimnak a kocsma renoválására? Gorfen elgondolkozott, majd elıvette bugyellárisát, elıhalászott belıle egy aranyat, és Part kezébe nyomta. – Nesze. Mikor indulunk? – Amint Eguah visszatér. Az a fickó, aki tegnap jött a druidával. Az ám, a druida! Part ránézett Wacumunusra is, de aztán csak megrázta a fejét, nem hinné, hogy a vakarcsnál lenne pénz, majd felrázta Karimot. – A kocsmám! Végem, teljesen tönkrementem! – kezdte a kocsmáros, amikor még csak az elsı pillantásokat vetette a tönkrezúzott berendezésre. – Tessék, itt van négy arany, meg pár ezüst és réz. Remélem, addig kihúzod vele, míg vissza nem érek, utána meg majd csak kitalálunk valamit. – Kösz, Part. De nem hiszem, hogy mire visszajössz ez a kocsma még állni fog. A következı percek azzal teltek, hogy felébresztették az ıröket, és Karim visszaküldte ıket a kaszárnyába. Hozzáláttak a kitakarításnak, felsöpörték a törmelékeket, és feltörölték a kiömlött italokat. Mire mindezzel végeztek, Eguah visszaért a drakónnal. Gorfen kissé meglepıdött a szállítójármőn, de miután Part elmagyarázta, hogy így sokkal gyorsabban repülhetnek, és mindenki mást megelızhetnek, a fejvadász is vállalta a repülést. Part most azt is megosztotta társaival, amirıl eddig csak Wacumunus tudott; nem délre, hanem északra mennek. – Mégis csak jó, hogy társultunk – kacsintott Gorfen. – Tudtam én, hogy te tudod, merre kell menni. Most a druida és a ghoul ültek az elsı ülésben. Part és Gorfen pedig a hátsóban. Elköszöntek Karimtól, aztán a druida súgott valamit a sárkány fülébe, mire a jószág prüszkölt egyet és verdesni kezdett szárnyaival. A druida a kötıfékkel babrált, s a jószág felemelkedett a

192

város házain túlra, majd lustán szállni kezdett északnyugat felé, a hajnali nap arányló fényei közt. Rank újból felébredt. Nem tudta, mennyi idı telt el azóta, hogy, hála a sámán táncának, ájulásba zuhant, de sejtette, nem egy-két perc. Nyújtózkodott egy nagyot, majd megdörzsölte sajgó nyakát. Ujjai apró hegeket tapintottak ki. A káoszharcos elképedt. Hegek? Emlékszik rá, vagyis csak erılködve látta a múlt képét, amint ott vonaglik az avarban, és a patkányemberek vihorásznak, ıt pedig falják a lángok. Akkor hogyan lehetséges, hogy él? Megpróbált felülni. Most egész könnyen sikerült. Nem is érezte a fájó zsibbadást tagjaiban, mint a legutóbb. De ha ez így van, akkor talán már beszélni is tud. Próbaképpen megköszörülte a torkát. – Krrrrhh. Garagok – suttogta. Persze nem kapott választ és a sámán sem volt mellette, ezért egy ötlettıl vezérelve Rank kiugrott az ágyból, és kiment a barlangból. Egy nagyobb vájatba jutott ami kongott az ürességtıl, s a falak mentén telis-tele volt megsárgult csonthalmokkal. Ezek részben emberek, részben egyéb humanoidok csontjai voltak. De meg lehetett találni köztük a falukból orozott tehenek, birkák, kecskék vagy disznók maradványait is, nem beszélve az erdıben elejtett vadakról. A nagyobb barlangból egy nyílás vezetett ki a külvilágba. Lágy szellı fújt be kintrıl friss illatokat hozva, s a fény szinte vonzotta Rankot. Kiment a nyílásig, és kinézett. Az Északi-hegység sőrő erdıvel beborított szakadékai, völgyei és sziklaormai bontakoztak ki a hajnali párában. Itthon vagyok. Rank nagyot szívott a friss levegıbıl. Tényleg itthon vagyok. De hát hogyan lehetséges ez? A gondolatait hirtelen hatalmas dübörgés szakította meg. Rank elıször összerezzent de aztán örömmel fordult a hang irányába. Egy hatalmas, sötét tömeg száguldott a barlangba, egyenest Rank felé tartva, majd megállt tıle pár lépésre, és vészjóslóan nyitotta ki hatalmas pofája. 193

– Már azt hittem, sohasem épülsz fel! – mennydörögte. – Garagok! – kiáltotta Rank elérzékenyülve a boldogságtól, amikor megpillantotta a fekete sárkányok utolsó képviselıjét. – Igen, még mindig így hívnak – felelte a robosztus mérető sárkány, és jót göcögött saját viccén. – Sokat változtál, mióta nem láttalak. Kész férfi lett belıled. Hm... Azért örülök, hogy végre jobban vagy. De szerintem éhes is, úgyhogy gyere, ha nem akarsz még egy napot koplalni. Közben majd elmeséled, mi minden történt veled ezalatt a hosszú idı alatt. Rank ezt igazán jó ötletnek tartotta, annál is inkább, mert gyomra egyre türelmetlenebbül jelezte, hogy bizony a feketesárkány véleményét osztja. Bementek hát a barlangba, és Garagok megkínálta, az ifjút egy szép darab, eredeti sárkánytőzön sült húsdarabbal. Épp olyan porhanyós volt, mint ahogy Rank szerette. Aztán a sárkány is odakészített egy nagy rakás kupacot, ami azon kívül, hogy eredetét nem lehetett felismerni, ráadásul teljesen nyers volt. Aztán Rank nekilátott, hogy mindent elmeséljen tövirıl-hegyire attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyta a hegyeket. Mesélt a katonáskodásról, hogy Senotba jelentkezett, de ehelyett Kibodon a felkelést verte le új mesterével és barbár származású barátjával. Utána a kibodoni áruló, Karwyen több hónapos üldözésérıl, társai haláláról. Káosz erıihez való csatlakozásról és a testvérévé fogadott fekete elfrıl. Aztán azokról a kalandokról, amit a köznép csak rémtetteknek nevez, pedig többnyire csak az események különös fordulatai miatt lettek azok. Arról, hogyan lelt rá ás veszítette el a medálja másik felét, s arról, hogyan ismerkedett meg egy Part Scalard nevő félnótás fejvadásszal, akinél történetesen az említett nyakék fele van, valamint hogy a medál villámokat szór ki arra, aki megtámadja a viselıjét, ám ıellene nem használt. De ami még ennél is érdekesebb, hogy a fejvadász legalább annyira akarta az ı nyakékét, mint ı a fejvadászét. Utána még kitért Ritanára is, majd azt is megemlítette, hogyan próbálta becserkészni a fejvadász, ám a dolgok most sem tökéletesen

194

úgy mőködtek, mint ahogy azt ı akarta. Végül pedig elmesélte, hogyan került a patkányemberek fogságába. Közben pedig szinte észre sem vette, hogy már az ebéden is túl vannak. Elvégre, ha mesélni kellett, akkor Rank megállta a helyét, akár egy kobzossal szemben is. – Aztán nem éreztem semmit, csak azt, hogy valami nagyon forró, utána minden sötét lett – fejezte be mondókáját Rank. – Aztán itt találtam magam. Gondolom, majd elmondod, hogy ez hogy történt. De most te jössz. Veled mi történt, amíg nem voltam itthon? – Velem? – húzta fel szemöldökét a sárkány. – Hát mi történhetne egy sárkánnyal röpke négy év alatt? Ez nekem nem olyan hosszú idı, szinte csak tegnap volt, hogy elmentél. Meg aztán ki sem mozdultam a környékrıl szinte... Többnyire aludtam. Viszont amikor egyszerkétszer mégis jártam egyet, azt kellett tapasztalnom, hogy a környék alaposan megváltozott, a környezı kis települések, itt fenn a hegyen mind egy szálig kiürültek. Most mit nézel így rám? Nem tudom az okát. Nem én faltam fel ıket, hanem az idıjárás megváltozott és a talaj terméketlenebb... Egyedül ez a sámán maradt itt. Azt mondta, túl öreg már a költözéshez, és itt akar meghalni a hegyek ölelésében, ahol született és élt egy életen át. Én meg gondoltam, úgyis egyedül vagyok, hát megkérdeztem, nem akar-e ideköltözni. Építettünk egy takaros kis kunyhót ide a fenyves mellé. Haha! A nedves barlangtól kiújult a reumája! De rajta kívül csak egy óriás lakta település maradt meg, nem messzire innen, de amióta azt hiszik, meghaltam, ık se zaklatnak. Én meg nem megyek feléjük. Még csak az kéne! Fogadni mernék, akkor az összes kölykük megint azt venné a fejébe, hogy sárkányt fog ölni, mert mekkora dicsıség az. Nem! Én mára már a nyugodt életet szeretem. Régen voltam én olyan fiatal, mint te. Mostanában meg esténként szeretek repkedni. Jó magasan. Fenn az égben szabadnak érzem magam, azt még nem hódították el az emberek. Garagok olyan mozdulatot tett, mintha meg akarta volna vakarni az orrát, aztán Rankra bökött. – Így akadtam rád is. Kicsit elkalandozott a figyelmem. Tudod, hogy van ez nálam. Olyankor képes vagyok órákon át egy bizonyos

195

dolgon filozofálni. Ez amolyan sárkányvonás. Szóval mire feleszméltem, már sokkal messzebbre repültem, mint szoktam. A hegyek eltőntek, és egy ismeretlen vidék fölött jártam. Megfordultam, hogy visszafelé induljak, amikor megcsapta az orromat a patkányemberek szaga. Ha tudnád, milyen régen nem ettem patkányember húst! Rank arcán hirtelen zöldes színfoszlányok jelentek meg, s belsıjében egy kiadós hányás formálódott. – Nyugi! Neked nem adtam belılük. Meg se tudnád emészteni a húsukat. Hol is tartottam? Hát persze! Lentebb ereszkedtem, s megindultam a szag irányába Mit mondjak? Igen csak megörültem, amikor egy egész falkával találkoztam. Gondoltam, most egy jót fogok lakmározni. És ekkor észrevettem, hogy sokkal, nagyon sokkal többen nyüzsögnek egy erdısebb rész közelében. Szinte vonzotta ıket oda valami... Ekkor éreztem meg a te szagodat. Mit Mondjak, kissé megváltozott, erıteljesebb lett, de nem hiába neveltelek tizennyolc esztendın át! S ha te ott vagy, ezek meg rohannak egyféle, hát nem volt nehéz rájönnöm, hogy mi is a helyzet. Kıként zuhantam alá az égbıl, s amennyit csak értem, leperzseltem. Mint régi szép fiatal koromban. Gyorsan végeztem a patkányokkal, azok meg, akik megmenekültek, visszakotródtak a vackukba. Sajnos, mire rád is jutott volna idım, akkorra már elintéztek, s csak pillanatok maradtak hátra, míg a lelked végleg távozik a testedbıl... Nagyon megijedtem. Rád mondtam egy fagyasztó, egy altató és egy lélekcsapda varázslatot. Az elsıt, hogy a testedben ne induljon el a bomlási folyamat, a másodikat, hogy elbódítsam a lelked, a harmadikat, hogy könnyebben csapdába tudjam csalni. És hála Tenmorénak, sikerült. Hazahoztalak, és javasember barátommal hosszú napok alatt életet leheltünk beléd. – Ha ez igaz, hogyan lehetséges, hogy pár napja felébredtem? Láttam, amint az öreg táncol körülöttem és énekel. – Lehetetlen! – Pedig igaz. Utána elájultam ugyan, és csak ma ébredtem fel újra, mégis tisztán emlékszem mindenre. – Hm. – Garagok gondterhelten meredt maga elé, majd mintha

196

vállat vont volna. – Bizonyára lelked megérett arra, hogy elmondjam neked életed nagy titkát. – Miféle titokról van szó? – kérdezte Rank incselkedıen. – Tehát mégis Xyxinaxia királynı eltitkolt gyermeke vagyok? Garagok meg sem hallotta ezt. A hangja is komolyabb lett. – Ugye, azt eddig is tudtad, hogy anyád hozott el nekem téged, még amikor csecsemı voltál. – Garagok hangja kivételesen komoly volt. – Anyádat akkor láttam utoljára. Azt mondta, ha eléggé felnıttél, csak akkor mondjam el neked azt, amit akkor éjjel ı megosztott velem. Amikor elmentél, még túl éretlennek tartottalak, utána meg nem találkoztunk, így hát most mondom el. Fıleg, hogy találkoztál azzal a fejvadásszal. Ám elıtte meg kell tudnod még valamit, ami viszont az én szempontomból fontos a számodra, s ami összefügg azzal, hogy felébredtél. Egy közönséges ember erre nem lett volna képes. Rank most már nem tréfálkozott. Ismerte nevelıapját annyira, hogy tudja, ha Garagok így elkomolyodik, akkor életbevágó dologról lesz szó. – Hallgatlak. – Rank, te nem vagy közönséges ember! Te, félvér vagy! – Félvér? Nem vettem eddig észre, nem hegyes a fülem, és a fogaim sem nagyobbak. Mi vagyok? Féltünde? Félork? Kiskoromban kis növéső voltam. Törpe vér csordogál az ereimben? Bár nem érzek vonzalmat a szakáll iránt. – Nem, ugyanis azok a félvérek, akikre most gondolsz, különféle fajok keveredésébıl jönnek létre. Teszem azt, egy ember férfinak megtetszik egy tündér nı, és aztán együtt hálnak. Ezt te is tudod, de te nem így lettél félvér. Apád és anyád is ember volt. – Hát akkor meg! Bökd már ki, mit kerülgetsz! – Rank kezdett türelmetlenné válni. Ha kertelni kellett, akkor a feketesárkánynak nem volt párja. – Nos, te... – csuklott el Garagok hangja, mintha félne a szavak jelentıségétıl, és mintha már nem akarta volna olyan nagy hévvel be-

197

avatni a fiút a titokba. – Tudod, mit? Elmondok egy történetet, hogy jobban megértsd. Talán furcsa lesz, amit most elmondok, sıt, biztos, hogy az lesz, hiszen a történet egyik felét már ismered, de belevágok. Rank idegességében már a körmét rágta, szabályosan tőkön ült. Mit köntörfalaz annyit a nevelıapja, miért olyan nehéz kinyögnie az igazat? – Szóval, a történet régen kezdıdött, körülbelül az emberek által számon tartott idıszámítás szerint; Ógarhagai idı szerint ezerben. Népem, aki erre a békés földrészre költözött, rájött, hogy fajunk kipusztulásra ítéltetett, ugyanis olyan életformák terjedtek el a létsíkon, amik gyorsabban szaporodtak és jobb volt az alkalmazkodó képességük. Egy sárkány százévente tud tojást rakni, és még akkor sem biztos, hogy mindegyik kikel. Ráadásul ekkorra szinte csak ezen a kontinensen éltek sárkányok, és azok is széthúztak... A Vörös sárkányok azt mondták: a végsıkig harcolnak a humanoid fajokkal. A Zöldek barátkozni akartak, úgy vélték, a sárkányok és a humanoidok élhetnek egymással békességben. A Kékek azt javasolták, meneküljünk fel a hegyekbe, bujdossunk el a fagyföldeken, oda az emberek nem követnek majd. Tévedtek; a jégvidéki klímát csakis a Kékek tudták elviselni. Az Arany és az Ezüstsárkányok pedig fajunk szégyenére megalkudtak az emberiséggel. Varázslók és lovagok szolgálatába álltak. Azonban mivel ık a legritkábbak és páncélzatuk igen értékes, mára ık is megfogyatkoztak. A legokosabb lehetıséget a Fehérek és mi, a Feketék választottuk. Mind a két faj a varázslásban mélyült el, és egy ideig együtt is dolgoztak, ám a szokásos rivalizálás végül kettéválasztott minket is. A Fehérek ugyanis a Vörösöknek adtak igazat és pusztító villámokat fejlesztettek ki. Mi viszont az életet védtük, és elsısorban önvédelmi varázslatokat fejlesztettünk ki. Eközben azon igyekeztünk, hogyan tudnánk felgyorsítani a sárkányok szaporodását, hogy az egyensúlyba kerüljön a humanoidokéval... Különbözı keresztezéseket végeztünk, sárkány-állat, sárkány-humanoid, állathumanoid és ehhez hasonlókat. Persze ez rengeteg mágikus potenciát igényelt. De a legtöbb kísérlet kudarccal végzıdött. Az igazi megol-

198

dásra nem jöttünk rá. A rengeteg kísérletezés azért vezetett valamire, egy idı után rájöttünk, hogy a sárkány-humanoid féle kísérletek a legbizakodóbbak, és a humanoidok közül is az embernél értük el az elsı valamire való kísérletet. Egy hüllı csoportot; kígyókat kereszteztünk emberekkel. Így jöttek létre a kígyóemberek. Ám csak meleg éghajlaton élhettek. Ma R’et-Nom és a Csontok sivataga a hazájuk... Ekkoriban érkezett meg a kontinensre az Óriások faja, és heves háborúzásba keveredtünk velük, ami miatt minden kísérletezést fel kellett függesztenünk a harc idejére... Ezután meghalt Bölcs Garagok, aki szintén Nagy Garagokról, fajunk elsı tagjáról kapta a nevét, ahogy én is. İ vezette a kísérleteket, s az utána következık olyan elfuserált állatokat hoztak létre, amelyek még az életben maradásra sem voltak alkalmasak. A sárkány egy másodpercig elhallgatott, s Rank úgy érezte, nem szabad most megszólalnia. – Háromezer táján – folytatta Garagok – úgy éreztük, közelebb tudunk jutni a megoldáshoz. A baj csupán az volt, hogy a keresztezés során a két fél lelke egy harmadikat hozott létre, és ez az esetek kilencven százalékában gonosz hajlamú volt. Ez okozza a kígyóemberek világgyőlölı életképét. Késıbb a kísérletvezetı rájött, hogy a két lélek közül csak az egyiket szabad felhasználni, így kipróbáltuk az elképzelést, és igazunk lett. Ekkoriban már csak Agha területén éltünk, ám az elfek nemzedéke segítette kutatásunkat, s hálából beavattuk ıket a mágia mélyebb rétegeibe... Ezekben az idıkben hoztuk létre a patkány- és madárembereket, ezeknek általában fele jó, fele rossz, ám ez csak abból ered, hogy minden emberben megvan a jóra és a rosszra való hajlam, s csak ı dönti el, melyik utat választja. Egész jól sikerültek, bár gondolkozni nem nagyon tudtak még. A húsuk azonban finom volt, s tenyészteni kezdtük ıket, mint az emberek a csirkét vagy a birkát. És... nos, igen, az akkori kísérletezı mester, kissé túlbuzgó volt, ami odáig vezetett, hogy az elfek is ellennünk fordultak. Ugyanis elfeket is felhasznált a kísérleteihez. A háború egészen a következı évezred közepéig tartott, amikor megjelent a

199

földrészen az ember... Akkoriban minden eddiginél több kísérlet zajlott. Eddig ugyanis más kontinensekrıl kellett elhozni az embereket, ám most már ık is annyira fejlettek voltak, hogy eljutottak ide. Királyságokat hoztak létre, s azok a bizonyos királylányok tökéletes gondoskodást kaptak az udvarokban, ennek köszönhetıen kiváló alanyok voltak a kísérletekhez. Közben megtörtént az elsı csapás, kihaltak a Kékek. Ler-Lakra pedig csak jöttek és jöttek a különbözı náció képviselıi, trollok, törpék, és ki tudja, még mik erre a földrészre, ahol alig négyezer éve még szinte csak sárkányok éltek. Hamarosan olyan drasztikussá vált a helyzet, hogy az egész földrészen mindöszsze tizenöt sárkány maradt. Két Arany, három Ezüst, egy Fehér, két Zöld és két Vörös, valamint öt Fekete... És még mindig nem találtuk meg a megoldást... Ott jártunk a közelében ám a sötétben tapogatóztunk... Ekkoriban terjedt el a lovagok azon szokása, hogy sárkányt ölni hısies cselekedet. Persze mi is hibásak voltunk, mert túl sok királylányt raboltunk el. De mit tehettünk volna? Fogyó anyagnak számítottak. S amikor divatba jött, hogy aki kiszabadítja a király leányát a csúf és gonosz sárkányok fogságából, az megkapja a nıt és a fele királyságot, hát özönleni kezdtek. Ezek a lovagok pedig egymagukban veszélyesebbek voltak, mint az azelıtti valamennyi fajjal vívott háború összesen. Addig nem nyugodtak, míg ki nem irtották az összes sárkányt. Ekkor haltak ki a Vörösök, s az utolsó, akit Garhagának hívtak, egy szörnyő varázslat kíséretében megátkozta azt a paradicsomot, ahol élt, ezért nem nı ott soha semmi. Ezért nevezik azt a helyet Garhagai sivatagnak. A Zöldek is ez idı tájt haltak ki, Warvey csendesen viselte a pusztulást, ám Shokue Garhaga példáját követte, és ı is hasonló mód megátkozta azt a vidéket, ahová vére folyt, ezért mind a mai napig olyan forróság van a prérin, ami napokon belül mindenkit elpusztít, aki élelem és ital nélkül beteszi oda a lábát. Garagok nagyon sóhajtott. – Ekkor születtem én legutolsó kölyökként. Röpke kétszáz év alatt ifjúvá cseperedtem, és az akkori, két nevelım körül sündörögtem.

200

Ugyanis akkora márt csak hárman maradtunk, mert anyám és apám lovagkézre jutott. Közösen próbáltunk dőlıre jutni a keresztezések terén... Mi, feketesárkányok tisztában voltunk azzal, hogyha az emberek többségét nem fogjuk elrekeszteni Aghától, a kísérletek örökre abbamaradnak, és végleg kipusztulunk, így amikor Sacnew, a fehérsárkány is meghalt, fenn a hegyekben eldöntöttük, egy percet sem várunk tovább. Engem az összes kísérleti egyeddel itt hagytak a hegyben, ık ketten pedig délre csalták az embereket, és minden varázserejüket latba vetve, ezer éves átkot mondtak Garhagára. Minden életforma megszőnt azon a területen, s elválasztotta a sárkányok utolsó mentsvárát az emberek által lakott részekrıl. Innentıl számítják az emberek az új idıt. És innentıl maradtam egyedül, magányosan elbujdostam, és nem keveredtem összetőzésbe az emberekkel, akik ekkorra már a kontinens korlátlan urai voltak. Éjjel-nappal számításokat végeztem, és azokat a könyveket olvastam, amiket az elıttem lévı kísérletezık írtak tele megfigyeléseikkel, a hosszú esztendık alatt oda jutottam, hogy a kísérletezés tulajdonképpen már készen áll arra, hogy sárkányokkal is kipróbáljuk. Ám azért korcsosulnak el az emberek, ha sárkányszöveteket alkalmazunk, mert a szervezetük nem elég erıs. A kígyókkal való keresztezéshez erıs, csakhogy a sárkányok varázserıvel is bírnak, s nem mindenkinek olyan erıs a szervezete, hogy kibírja a keresztezést. Illetve legfeljebb minden tízezredik közül egy, ha így születik. Sok varázstudó ember van, ám csak kevesen születnek úgy, hogy már van bennük akkora varázserı, ami megnöveli szervezetük tőréshatárát. A varázslók életük folyamán tanulják meg elsajátítani a varázserı fejlesztését és használatát Élnek olyanok, akik úgy halnak meg, hogy nem fedezték fel a rejtett erıt magukban, mint a parasztok. De vannak olyanok, akik ezt az erıt másra használják. Gondolok itt a kardforgatókra és a gondolkodókra... Nem sokkal késıbb a közelembe került egy ember, akiben megéreztem ezt az erıt. Összeismerkedtünk, és hihetetlenül jó barátokká váltunk. Amikor megosztottam vele, hogy min dolgozom, beleegyezett, hogy végrehajtsam rajta a kísérletet. Túlélte, és nem is

201

akárhogy! De sajnos, a hatások csak az utódaiban érvényesültek. Vagyis az elsıszülött és egyetlen fiában – fejezte be hosszas mondandóját Garagok, és mélyen Rank szemébe nézett. – Én vagyok az az egyetlen fiú? – kérdezte Rank félénken, bár tudta a választ. – Igen. Félsárkány vagy, Rank. Apád maga is azzá akart válni, de neki nem sikerülhetett. Téged a gondjaimra bízott. Bizony, már születésed elıtt el lett döntve a sorsod. Félsárkánynak születtél. És ahogy az évek telnek, teljesen azzá válsz. Nem tudni, mennyi idıbe telik majd; egy, esetleg két évbe is, vagy annál is többe. Hm. Nem tudtam, mikor lesz jó, ha elmondom, de amit mondtál, meggyızött. Csak akkor ébredhettél fel magadtól a béklyóvarázslat hatalma alatt, ha legalább akkora erıt képviselsz, mint én. Igaz, te még nem tudod kontrollálni azt. – Ez nem lehet igaz! Sárkány lennék? – Rank teljesen kifordult önmagából. Nem tudta, most sírjon vagy nevessen. Kicsi kora óta egy sárkány nevelte, és titkon ı is mindig olyan nagy és hatalmas akart lenni, mint Garagok. És lın! De most mégis megriadt. Túl hirtelen jött ez a változás az életébe. Mert ez változás. Minden meg fog változni az életében. – Igen, bármikor alakot tudsz váltani, hacsak tudatosan rá gondolsz. S így az emberek nem bánthatnak. Viszont rád még hatalmasabb feladat vár, mint ami az enyém volt. Én megtaláltam az utat a sárkányok és az emberek közt, neked viszont fel kell virágoztatnod a sárkányok faját. Életed jóval hosszabb lesz, mint az embereké, és ez idı alatt annyi nısténnyel kell szaporodnod, amennyivel csak bírsz, hogy hozzád hasonló félsárkányokat hozzanak létre, akik felnıtt korukra igazi sárkányokká válnak majd, és egymás közt szaporodva új sárkányoknak adhatnak életet. – Mi? És egyedül én vagyok már csak sárkány? – Meg még én is. De mint mondtam, nagyon kevés a hozzád hasonló képességő emberek száma, érzékeltem még kettıt, de azok más kontinenseken vannak. Talán megtalálod ıket, de ha rám hallgatsz:

202

mindennap próbálj meg szaporodni. Rank kissé furcsának találta ezt a szót, szaporodni. – Ezek szerint nem lehet normális életem? – Ha úgy vesszük, a te sorsod már meghatározott. Elızı életednek vége, mostantól új idık várnak rád. Apáim az életüket áldozták a kutatásnak, én arra tettem fel az életemet, hogy megalkossam azt a szupersárkányt, aki tulajdonképpen te vagy. Egy különleges lény, egy ember és sárkány egyben. Neked fel kell áldoznod magad, hogy a sárkányok jövıje biztosítva legyen. És különben is, valószínőnek találnád, hogy találsz egy olyan emberasszonyt, aki természetesnek venné, hogy egy félsárkánnyal hál, és aztán meg félsárkányoknak ad életet? Tudatosan biztos nem. És hogy a kérdésedre válaszoljak, eddig sem volt valami normális az életed. Rank tanácstalanul nézett. Túl sok volt ez neki egyszerre. Feje zúgott a hallottaktól, és érezte, hogy élete tényleg más mederben folyik tovább. Igaz, kivált a Káosz népes táborából, de most már, ha akarna se mehetne vissza. A sárkányokat Tenmore isten teremtette, és ı a Rend istene. A sárkányok pedig a Rend tökéletes védelmezıi. Garagok a családjáról is akart valamit mondani. Ha még a családjának tekintheti ıket! Hiszen mostantól a sárkányok családjába tartozik. Akármi legyen is az, ı most lefekszik aludni. Túl sok ez egyszerre és csak most épült föl a halálból. – Le szeretnék feküdni, azt hiszem, kissé megártott nekem ez a sok dolog – mondta halkan. – Pihenj le és aludj! Holnap jobban megbeszéljük ezt az egészet – mondta Garagok, és megvárta, hogy az ifjú visszavonuljon a szobájába. Rank felállt, és a barlangja felé vette az irányt, szinte úgy dülöngélt, akár egy részeg. Feje zsongott a temérdek újdonságtól. Aztán lefeküdt, s hosszú forgolódások és tépelıdések közepette elaludt. Lázálma volt. Azt álmodta, hogy segít szülni egy nınek, akit szeret és egy otromba, torz, szörnyeteget segít a világra... Mire felkelt, újra megvirradt. Zihálva kapkodta a levegıt, teste ve-

203

rítékben úszott, szemében riadt lángok gyúltak. Aztán megjelent a sámán, és kurtán csak ennyit mondott. – Kövess! Garagok már vár! – Mi? Hogy? Várj! Te ki vagy? – kérdezte Rank gyorsan, ám az öreg válaszra sem méltatta. Máris visszafordult. Rank így gyorsan felkelt, és utána ment. A nagyobb barlangban, ahol tegnap is beszélgettek, már ott várta a sárkány, s mintha kissé türelmetlen lett volna. – Végre! Gyere, mutatni akarok neked valamit! – Ezután elindult a barlang egy távolabbi, sötétségbe veszı része felé, a végén megállt egy falba vájt ablak elıtt, melyben egy feketés, átlátszó kristályból készült sárkányszobor állt. Fél méterrel volt magasabb, mint Rank. A fiú csodálattal bámulta. – Ez a szobor Nagy Garagokot ábrázolja, a leghatalmasabb feketesárkányt. A szobrot is ı készítette el. Ez tartalmazza az összes eddig élt feketesárkány lelkét, így ha majd gyermekeid lesznek, valódi sárkánylelket adhatsz nekik. Addig itt kavarognak. Amikor eljön az idım, akkor az én lelkem is ide kerül, ahogy idıvel a tiéd is. Ez a kristály egyben azt is biztosítja, hogy a feketesárkányokat senki se tehesse élıhalott rabszolgájává és a lelkünket se idézhesse meg. Ám nem ez, amiért ide hívattalak. – Garagok elfordult a szobortól, és merın Rankra bámult. – Tegnap gondolkoztam. Hibát követtem el azzal, hogy mindent elmondtam neked, vagy talán még akkor, amikor elvégeztem rajtad a kísérletet anélkül, hogy megkérdeztem volna magamtól, jogom van-e hozzá. Túlságosan magával ragadott a küldetés: Fajunk fenntartása. Most választás elé állítalak. Mit akarsz? Normális ember lenni, megnısülni, és családot alapítani, vagy vállalod sorsodat, és felvirágoztatod a feketesárkányok új nemzedékét? Rank csupán egy percig gondolkodott. Mindig is szeretett volna sárkány lenni, és ha csak az a feladata, hogy utódokat nemzzen, hát nincs semmi akadálya. Elıbb-utóbb úgyis családot alapítana. – Tegnap még viszolyogtam mindattól, amit hallottam, és volt, amikor egyenesen azt kívántam, bár sose tudtam volna meg mindezt,

204

ma úgy gondolom, készen állok rá, hogy feketesárkánnyá legyek... Igen, vállalom. – Ez a beszéd, fiam! Akkor törd ezt ketté! – nyújtott egy pikkelyt a sárkány Ranknak. Rank átvette a két centiméter átmérıjő pikkelyt, és minden erejét összeszedve kettétörte. Nem volt túlzottan nehéz. Talán azért, mert Garagok szándékosan egy zsenge, még meg nem keményedett pikkelyt adott neki. Abban a pillanatban, amikor az kettéhasadt, kékes energiaszikrák pattogtak fel belıle az ég felé. Majd ugyanolyan színő füst csapott elı belıle, és körbeölelte Rankot. Végigsimította bırét, belefújt a hajába, rátapadt az egész testére. S mire az ifjú észbe kapott volna, már fel is szívódott, mint a legjobb minıségő gyógykenıcs. – Most törd össze olyan apró darabokra, amekkorákra csak tudod! Rank újra összeszedte az erejét, és a darabokat még kisebbekbe törte, majd azokat megint kisebbekre, aztán már a körmével sem tudta kisebbekre darabolni. Minden egyes törésnél eljátszódott a szikrák és füstök tánca. – Így megfelel? – kérdezte. – Nem nekem kell. Hanem neked. Meg kell enned! – Mi? – Rank hangjából a leplezetlen undor hallatszott ki. A színes izék még rendben volnának, de hogy meg is egye a pikkelyt? – Meg kell enned, különben a benned lévı alkotóelemek nem kapják meg azt a komponenst, ami majd elısegíti szervezetedben a transzformációt. Azonkívül, ha átváltozol, pikkelyek fognak nıni a testeden, s azokhoz kell egy alap, egy mintapéldány, amit megtanul a szervezet és lemásol. Rank viszolyogva nézte az apró darabokban lévı szarupikkelyt. Émelygés fogta el. Végül nagy lélegzetet vett, és lenyelte az egészet egyszerre. Gyomorkavaró száraz por. A sárkányszaru szinte még alig ért a gyomrába, amikor az ifjút különös érzés kerítette a hatalmába. Ujjaiból delejes erı indult útjára, végighaladt a karjain, fel a testébe, a fejébe, majd le a lábaiba, s az érzés, amilyen gyorsan keletkezett,

205

olyan gyorsan el is tőnt. – Ez az, megtörtént! – mondta Garagok. – Készen állsz az alakváltásra. Ám nem csak fizikai, de szellemi értelemben is fejlıdni fogsz majd. Hatalmas mágikus erıre teszel szert. De most itt van ez a két könyv – rakta le ıket Rank lába elé. – Ezek a feketesárkányok mágiájának alapjai, mely a legısibb a bolygónkon. Úgy vannak megírva, hogy elsı olvasásra megértse és megtanulja az, aki a mi fajunkból származik. Aztán, hogy elolvastad, képes leszel használni ıket. Hogy mit tartalmaznak? Némi történelmet, alapvarázslatokat a hozzájuk tartozó leírással, tanácsokkal, s néhány közép és nagy erejő varázslatot is leírással és tanácsokkal. Ezenfelül a mágia felépítését, összefüggéseit és rendszerét, hogy saját magunk is képesek legyünk új, hatásos varázslatokat létrehozni, amikor szükségünk lesz rá. Persze ahhoz még többet kell tanulnod ennél a két könyvnél. – Ez mind ebben a két könyvecskében? – kérdezte kételkedve Rank, és megforgatta kezében a két vékony könyvet. – Igen. Leegyszerősítve és tömören. De ne félj! A lényeg benne van. Egyébként azért látszik ilyen rövidnek, mert rúnaírással van írva. A sárkányrúnák nem olyanok, mint más lényeké. Egész fejezeteket foglalnak magukban, hogy aztán szépen, észrevétlenül tanítsák meg magukat a sárkányoknak. Netán azt gondoltad, hogy azért van akkora tudásunk nekünk, mert sokat élünk? Ugyan! Mi is lusták vagyunk, mint akárki más. Hát miért ne használhatnánk ki a mágiánk elınyeit. Az emberi varázslók is hatalmasabbak lennének, ha lenne egy kis leleményességük. De hát nem vagyunk balgák, hogy minden titkunkat megosszuk velük. Most magadra hagylak, próbálj ki mindent, amihez csak kedved van. Ha bármi kellene, a laborban leszek. És még valami. Ha sárkány formában varázsolsz, nem szükséges kimondanod a varázsigéket. Elég, ha a csak varázslatra koncentrálsz. Ember alakban viszont mondanod kell ıket. Ezek után a sárkány döngı léptekkel távozott, s Rank magára maradt. Rúnaírás. Sosem értette igazán, miért erıltette bele annak idején Garagok. Most leült a barlang kıpadlójára, és olvasni kezdett.

206

Garagoknak tényleg igaza volt. A rúnákat gyorsan lehetett olvasni. A szöveg pedig tömör volt és lényegre törı. Amit pedig elolvasott, az ott volt az agyában szóról szóra, és mindent értett. Még a soha nem hallott szakszavakat is. Csodás! Hamar végzett is velük. Röpke másfél óra alatt. Ez lehetetlen! Bár valószínőnek tartotta, hogy mindaz, amit Garagok elmondott, valóban igaz, mégsem akarta elhinni. Pedig a könyvek is bizonyították. És máris aktivizálták magukat a varázsbetők. A tömör szövegek, amiket olvasott, kiszínesedtek. Tudta a kerettörténetet. Tudta, hogy egy csata hogyan zajlott le, pedig csak a dátum volt leírva a könyvecskébe. Pompás! De nézzük a többi dolgot! Sárkány lenne tehát. Csaknem huszonegy évet eltöltött úgy, hogy azt hitte magáról, ember. És ráadásul utódokat kell nemzenie. Az ám! Ritana nincs többé, és rajta kívül senkivel sem találkozott még, aki iránt így érzett volna. S mégis magára hagyta. Part biztos nem tette volna. Most jutott eszébe elıször a fejvadász. Amikor elmesélte Garagoknak a találkozásukat, nem mesélt arról, mit érez a fickó iránt. Hm, a fejvadász igencsak meg fog lepıdni, ha szembetalálja magát egy sárkánnyal. Alaposan megleckézteti, annyi szent! Rank már elıre örült. Mit is próbáljunk ki elıször? A tőzokádást vagy a repülést? Aztán feledékenyen a homlokára csapott. Mindenek elıtt át kell változnia. De hogyan is csinálja? Aztán eszébe jutott, mit mondott Garagok. A gondolataival tudja vezérelni cselekedeteit. Arra gondolt hát elıször, hogy át akar változni sárkánnyá, s máris megkezdıdött átalakulása. Végtagjai megnyúltak, arca szintén. Szárnyak nıttek a hátából, s bırrel fedett, csontos nyúlványok, könyökénél, térdénél, a gerince mentén. Bıre alól fekete, méregzöld színben csillogó pikkelyek bújtak elı. Rank azt hitte, most érkezett el a halál órája, minden pillanatban azt várta, hogy szétrobbanjon a feje, fıleg amikor az arca deformálódott el, érezte, ahogy nyúlik a bıre, ahogy fogai és csontjai

207

alakja megváltozik. Állkapcsa majdnem harminc centivel lett nagyobb, és szemei vörösen izzani kezdtek. Fenekébıl vastag pikkelyes farok nıtt ki. Ruháját az átváltozás szétszakította. Egy ember nagyságú és alakú sárkánnyá változott át. Ez már valami! Rank tett két lépést, furcsa volt hallani saját lélegzetvételét, prüszkölését. Elıbb azt hitte, valami oroszlán vagy medve jött be a barlangba, de aztán rájött, hogy ezeket a hangokat saját maga adja. Hozzá kell szoknia. De nem. Hiszen most csak lihegett. Hú, de izgalmas. Felüvöltött. Nem kínjában, hanem mert nagyon jól érezte magát így, átalakulva. A barlang nyílásához ment, és a tájat figyelte, bal mancsával belekapaszkodott a barlang falába, és az ujjai végén lévı karmok öt sávot véstek a kıfalba. Rank alig akarta elhinni, hogy ilyen erıs. Ideje megpróbálni repülni. Ránézett szárnyaira. Azok ernyedten és összecsukva álltak repülésre készen a hátán. Gondolatait a repülésre összpontosította. Szárnyait elıbb kitárta, azok alig fértek el a barlangban, így kiment a barlang elıtt kiugró sziklapárkányra. Elıbb rezegtette szárnyait, majd csapkodni kezdett velük, s maga is megijedt kissé, amikor lába nem fogott többé talajt. Felrepült az ég felé. Magasabbra és még magasabbra, egészen a felhık közé, majd amikor lenézett, csaknem beleszédült az alatta lévı tájképbe. Szinte az egész hegyláncot belátta és a hegység két szélén elterülı füves gyepeket. Körözni kezdett, lentebb ereszkedett, és köröket kezdett leírni. Ezután a tőzvarázslásra gondolt, amit olvasott. Ám most még csak a varázsszót sem kellett kimondania, tenyerébıl pusztító tőzgolyót tudott lövellni, ami hatalmasabbat robbant, mint egy katapult becsapódó lövedéke. Majd egy merész gondolata támadt; vajon tudna-e... igen, tudna. Már érezte, hogy tőzgolyó koncentrálódik a tüdejében, és bugyog felfelé a torkán egyenesen a mandulájáig. Aztán kifújta a lángot a száján át. Enyhe csípıs ízt érzett, de nem fájt, inkább csak bizsergett. A füstöt pedig kieresztette az orrlikain át. Fantasztikus érzés volt. Garagok tehát nem hazudott, tényleg félsárkány, s egy szép napon teljesen azzá válik majd. Hát nem sok mindenkinek adatik ez meg.

208

Amikor ezen gondolkozott, eszébe jutott valami, amit tegnap a sárkány említett, de nem fejezte be. Megcélozta hát a sziklapárkányt, s megkezdte a landolást, de elszámította az ívet, és a jól eltervezett földet érésbıl, a barlang faláig tartó gurulás lett. Nyekkenve állt meg a barlang mélyén. Még jó, hogy sárkányalakban volt, így a pikkelyek felfogták az esést, s nem lett komolyabb baja. Igaz, egy-két kék foltot sikerült szereznie. Odabenn visszaváltozott emberré, aztán visszament a szobájába, és felvett egy új ruhát. Majd lement a laborba. Ez volt Garagok kedvenc helye. Emlékezett rá, amikor ı még kicsi volt, Garagok nem szerette, ha itt lenn játszott. Ám most már felnıtt, és nem ront el semmit. A labor tele volt asztalokkal, lombikokkal, üstökkel, különféle vegyszerekkel és nagy bırkötéses könyvekkel. Elég idétlenül nézett ki, amint a nagy behemót testő sárkány totyog az asztalok között, és telekinézissel pakolgatja az üvegcséit. Garagok most is lenn pakolgatott, amikor meglátta Rankot, mintha kicsit meglepıdött volna. – Máris itt vagy? – Hamar tanulok – vigyorgott az ifjú teli szájjal. – Garagok! Egy dolgot el akartál még mondani a családommal kapcsolatban, de tegnap nem maradt rá idı. Mi az? Említetted, anyám rád bízta, hogy mond el nekem, de az nem az a történet volt, amit tegnap meséltél. Mit mondott az anyám? – Errıl nem sokat tudok. Neked kell megfejtened, mi lett anyád veszte. Neked és a testvérednek! – A testvéremnek? Nekem nincs testvérem. Vagy mégis? Tegnap óta azt is elhiszem, ha azt mondod, hogy Tenmore a fivérem! – Az isteneket hagyjuk meg a saját helyükön! De van testvéred, csak anyád úgy látta jónak, ha nem tudtok egymásról legalább húsz éves korotokig, mivel valami nagy veszélybe kerülhettek, ami kiirtotta egész családotokat is. – Mirıl beszélsz? – értetlenkedett Rank. – Miféle veszély? Mintha már tegnap is említetted volna...

209

– Sokat kérdeztél a medálodról, és én ebben az egyben hazudtam neked. Azt mondtam, nem tudok róla, pedig tudok, ha nem is sokat. Ez egy védımedál, amit anyád adott neked, amit a nagyapádtól kapott, aki édesanyád állítása szerint nagy varázsló volt. Ez biztosítja, hogy ügyes és erıs legyél, ez biztosítja számodra az életben maradást ebben a kegyetlen világban. Bár be kell vallanom, hogy rajtad nem hatott semmit. Talán, mert úgy ítélte meg, hogy elég erıs és ügyes vagy a segítsége nélkül is, de az sem kizárható, hogy sárkány mivoltod miatt nem hat. Ezt te úgyis jobban érzed. Hm... Nem tudom kik, s nem tudom, miért, anyádat nem sokkal késıbb, miután nekem adott, megölték. Elıtte megölték apádat, azelıtt pedig apád testvérét, aki a testvéred apja és egyben anyádnak elsı férje volt. İelıtte pedig az ı anyjukat és így tovább, amíg ki nem pusztult az egész rokonság. Amennyire anyátoktól megtudtam, az egész nagycsaládból csak te maradtál... te és a testvéred. – De ki a testvérem? Tudod? Ismered? – Tudom, ki a testvéred. De ezt még nehezebben fogod elhinni, mint a tegnapi történetet. De térjünk vissza még egy kicsit a medálokhoz! A medálodat, ugye, sohasem hagytad el, vagy legalábbis nem nagy idıre és senki nem tudta elvenni tıled. – Nem is hagytam volna. A múltkor is... tudod, akirıl meséltem. Az a fejvadász. Mintha a medálomra fájt volna a foga, megpróbálta megszerezni magának. De amint találkozok vele, fıleg most, hogy ilyen emberfeletti képességekkel rendelkezem, nem menekül. És kiszedem belıle azt, amit tud. Garagok sóhajtott, érezte, hogy Rank nem fogja elhinni, amit most készül mondani. – Haladjunk sorjában! Ismered a nevedet is, Gre’ang Rank, ez sárkány nyelven Szabad Lélek, ezt jelenti. Majdnem három éves voltál, amikor hozzám kerültél. És én akkor adományoztam neked ezt a nevet. A szüleid elıtte máshogy neveztek. Nos, ezt a nevet azért adtam neked, hogy üldözıid ne jussanak a nyomodra eredeti családneved alapján.

210

– Akkor mégis mi a valódi nevem? Miért húzod az idıt? – Elsı hallásra bonyolultnak fog tőnni és némiképp riasztónak is... – Ne csigázz már! Mi az? – Itt van a neved, amit mindjárt elmondok, és itt van az a tény, hogy te még nem vesztetted el a medálod, egész életedben nálad volt, szinte mindig. Szóval, arra akarok kilyukadni, hogy ahogyan te nem vesztetted el a medálodat, úgy a testvéred sem. Mind a mai napig ott lóg a nyakában és védelmezi. Rank eltátotta a száját. – Ez az igazság Rank, de akár hívhatnálak Aaraxnak is... Aarax Scalardnak. A káoszharcosból félsárkánnyá vedlett ifjú eltátotta a száját, majd teljesen férfiatlanul, kimeredt szemekkel elhasalt a padlón. Garagok nagyot sóhajtott, majd így szólt: – Sámán! Vidd vissza a szobájába!

Magány havának 21. napja – este, az İrszem-hegynél – Sacnew hegyei! – kiáltotta a ghoul, akit tulajdonképpen már alig lehetett ghoulnak nevezni. Hiszen mióta eljöttek Senotból, már nem lehetett megkülönböztetni egy koravén férfitól. Eguah most már nem rohadt, s nem volt ráncos és aszott. Part eddig bóbiskolt, most felébredt a kiáltásra. Még maga is meglepıdött azon, hogy ilyen hamar ideértek. Lóval ez az út legalább egy hétbe telt volna, a sárkánnyal röpke két nap alatt ideértek, és a levegıben nem kellett kikerülni semmit sem, csupán az északészaknyugati irányt kellett tartaniuk. Aztán amikor kinyitotta a szemét, rá kellett jönnie, hogy azért nem megy minden ilyen könnyen. – Ez még csak az İrszem-hegy, Eguah! A sacnewi hegylánc még legalább öt óra. Sacnew öt, egymás mellett szorosan lévı hegy neve volt, s ezek elıtt több tucat kilométerre helyezkedett el az İrszem-hegy. A hegy

211

azért kapta nevét, mert itt volt a Faghama északi Szeme. Ha északról ellenség jött, azt a hegyen élı kolónia vette észre legelıbb, és azonnal jelentette a fıvárosnak. A hegyet varázslat védte a hó ellen, hogy a kolónia úgy tudjon élni, mintha egy közönséges faluban lakna. A következı pillanatban vakító fénygolyó robbant szét a sárkány elıtt pár méterre és hatalmas fénnyel árasztotta el a szürke eget. No persze, az ırködés most is folyik – jegyezte meg magában Part. Ha nem szállnak le, a következı már éles lövedék lesz. – Vakarcs, szállj le! Különben sárkánybecsináltat készítenek belılünk! – kiáltotta elıre a hangzavarban Part. Wacumunus nagyot húzott a kötıféken, mire a drakón felrikoltott, majd szárnyait meredek szögbe állítva vitorlázni kezdett a hegy csúcsán lévı meredély felé, ahol a kolónia számára felépített település található. Miközben a sárkány leszállt a házak közötti téren, a kolónia apraja-nagyja is összegyőlt. A kolónia – ha lehet így nevezni – csupán pár személybıl állt: egy öregember, egy vénasszony meg egy fiatal lány. Amikor a négy kalandor leszállt a sárkányról, nem lehetett tudni, melyik lepıdött meg jobban a két fél közül. Végül az öreg összecsapta a kezét, és megszólalt. – Jóságos isten, egy igazi sárkány! Nem hittem volna, hogy akár még egy is él ezen a földön!... Ó, de milyen modortalan is vagyok, kerüljetek beljebb, s majd a fehérasztal mellett mindent alaposabban megbeszélünk! Az öregember ezzel egy meszelt házhoz bandukolt, és kitárta annak ajtaját. Part intett a többieknek, hogy kövessék, és az öreg után ment. Odabent, miután hellyel kínálták az utazókat, az öregasszony hozott valami harapnivalót, közben beszédbe elegyedtek. – Azt hittem, a hegyen katonák élnek – jegyezte meg meglepıdve Part. – Ugyan, miért?! Talán, mert a hegy katonai célokat lát el?! – kérdezett vissza az öregember. – Ám arról megfeledkezik, hogy a hegyet varázslattal védték le, amit csak aktivizálni kell, és minden tá-

212

madótól tökéletes biztonságban vagyunk. A mi feladatunk az ırködés, nem a harcolás. Nemsokára majd új kolónia költözik ide, már üzentünk az ügyben, de majd csak öt hónap múlva tudják a kérést teljesíteni, addig mi vagyunk itt. Tudják, ha leszámítjuk a Káosz betörését, az elmúlt idıben nem történt semmi, ami a békét megzavarná. Ezért lehet, hogy elfeledkeztek a hegyrıl és kiöregedett lakosairól. Persze voltak itt fiatalabbak is, a sors fintora, hogy ık haltak meg. Mára a fiatalabbak közül egyedül Dorea maradt – intett a fiatal lány felé, aki kedvesen biccentett az utazóknak. – Miért állítottak meg? – kérdezte Gorfen. – Az ellenırzés nem tart ilyen sokáig. – Mint már említettem, öt hónapon belül lecserélik ezt a kolóniát, ám az még rengeteg idı, legalábbis Dorea számára, aki nem akarja itt kivárni a váltást, így arra gondoltunk, hogy esetleg magukkal vihetnék, amikor elmennek innen. Tulajdonképpen csak azért állítottuk meg önöket, mert egy sárkányon utaztak. Miután azonban megbizonyosodtunk arról, hogy önök faghamaiak, felmerült bennem az ötlet, hogy elvihetnék Doreát a közeli városba, Fortaxba. Mit szólnak hozzá? – Nem probléma, mi is éppen Fortaxba tartunk. Ám ez esetben szeretnénk itt tölteni az éjszakát. – Bármelyik házban kényelmes hálószobákat találnak. – Elıre is köszönjük – biccentett Part. Ezután elfogyasztották a vacsorát, majd pedig mindenki ment a saját dolgát intézni. Part az öregember kérésére négyszemközt bıvebben beszámolt feladatáról, s az öreg hümmögve tért nyugovóra. Látszott rajta, szeretne segíteni a fejvadásznak. Part ezután lefeküdt aludni, mivel abszolút nem volt kedve a településen mászkálni, fıleg mivel tudta, hogy nagy magasságban vannak. Gorfen kiment Wacumunushoz a térre, hogy beszámoljon neki a történtekrıl, mivel a druida a leszállás pillanatától kezdve a drakónt gondozta, így nem vehetett részt a vacsorán. Aztán Gorfen is nyugovóra tért. Eguah pedig csak evett és evett, s minden percben egyre fiatalabb lett.

213

Dorea ellenben úgy döntött, megnézi az általa csak szörnyetegnek nevezett lényt, mivel sárkányfélét a mai napig még sosem látott. Magára kapott egy köntöst, és kisietett a térre. Wacumunus közben már majdnem befejezte az állat etetését. A magukkal hozott rengeteg húsból vágott le tenyérnyi szeleteket, és ezeket az adagokat dobálta bele a tátott szájba. Már majdnem szurok sötét volt, s a lány a kelleténél jobban megközelítette a bestiát, mire az morogni és prüszkölni kezdett. – Vigyázz, mert még megharap! – mondta Wacumunus intın. – Téged meg a barátaidat sem bántja, akkor bizonnyal nagyon kedves – ellenkezett Dorea, ám azért kicsit hátrébb jött. – Mégis mit gondolsz, miért? Minket már megszokott, téged meg ma látott elıször. De ha azt akarod, hogy megkedveljen, add oda ezt neki! – nyújtott a lány felé egy darab húst. Dorea vállat vont, és elvette, majd amikor a sárkány kitátotta a száját, beledobta a húst. – Nesze, edd meg! Az megrágta a húst, majd mély morgások közepette lenyelte. Wacumunus barátságosan megpaskolta az állat busa fejét. – Máris megkedvelt. – Majd a druida gondolkozni kezdett. Nem akarta, hogy a lány elmenjen. Vajon mirıl beszélgethetnének? – Figyelj csak, még nem adtam neki nevet, nem segítenél kitalálni egyet, ami illik rá? – Szívesen – mosolygott rá a lány. – Mit szólnál ahhoz, hogy Tőzköpı vagy Tőzhányó? – Elegem van az ilyen idétlen és szokványos nevekbıl. Könyvekben olvasni ehhez hasonlókat, ahol a nagy lovagok legyızik a sárkányokat. Mind csak abból fakad, hogy a sárkányok tüzet fújnak. İrá valami más illene. – Sajnálom, elég szegényes a fantáziám... egyébként, ha már a neveknél tartunk, engem Doreának hívnak, és téged? A druida hallgatott, tépıdött, megmondja ennek az elbővölı szépségő leányzónak csúfos nevét, avagy sem. Végül is Part ha akarja, a

214

legváratlanabb helyzetben is kikotyoghatja, és akkor fény derül arra, hogy most hazudott. Akkor pedig a lány minden bizonnyal megharagudna rá. Pedig a druidának tetszett a lány, nagyon is tetszett, túlzottan ahhoz, hogy hazudjon neki. Éppen ezért az is fájt volna neki, ha kineveti. A neve volt az egyik ok, amiért a remete létet választotta. Így legalább nem kérdezte senki: hogy hívják? Mi a neve? Aztán felvetette a fejét, és kimondta azt a szót, ami mosolyt csal még a világ legeslegrosszabb hangulatú emberének szája szegletébe is, azt a szót, melyet élete hajnalán adtak neki balga mód bohó szülei, amit mint koloncot a nyakában hordozott, azt a szót, hogy...

Magány havának 30. napja. – az Északi-hegység – Neeeeeeeeeeeem! – ordította Rank, amikor felébredt az ájulásból. Felült ágyán, és üvöltött, mint egy idegbeteg. Teste csurom víz volt az izzadságtól, de mit sem törıdve ezzel, száguldó gondolatokat termelt. Azt még elviselné, hogy más a neve, sárkány és nem élhet normális életet, de hogy Part Scalard legyen a bátyja, az már sok! Az a fancsali ficsúr fejvadász! Az nem lehet! – Csillapodj le, fiam! – hallotta a sárkány hangját, Garagok feje volt benn a szobában, de csak a feje. Ott lebegett Rank ágya fölött, és kifürkészhetetlen arccal meredt az ifjúra. Rank meg sem lepıdött, sokszor tapasztalta már a mágia e formáját. Fıleg, amikor hajnali fél tizenkettıkor ily módon ébresztette nevelıapja. – Nem! Ez nem lehet igaz, biztos csak álmodtam! – magyarázta a jelenésnek. – Igen, igen. Csak most ébredtem fel. Haha! Épp most gyógyítottál meg a sérüléseimbıl, Garagok. Képzeld, hogy nekem milyen idétlen álmom volt! Megetettél velem valami szert, amitıl sárkánnyá változtam, aztán meg kiderült, hogy Part Scalard a testvérem. Az a béna fejvadász! Hát nem röhejes? Többet nem eszem lefekvés elıtt. Garagok nem válaszolt rögtön, csak mélyen fogadott fia szemébe

215

nézett. Rank pedig kezdett elbizonytalanodni. Szerette volna, ha most az egyszer igazzá válna a saját magának költött hazugsága. Kérdın nézett a sárkány felé. – Nyugodj már meg, minden igaz – sóhajtott fel Garagok. – A sárkánnyá válásod is, s az is, hogy te és Part Scalard testvérek vagytok Bár az igaz, hogy csak féltestvérek. Gyere ki, ott majd mindent elmondok! – Azzal Garagok feje szétpukkant, mint egy túl nagyra fújt szappanbuborék. Rank megrázta a fejét. Tehát mégiscsak igaz, hogy a fene essen belé! Kikászálódott az ágyából, magára kapta ruháját, és gyorsan a sárkány után rohant. Mire kiért, Garagok már a barlang szájában ült, lábait a sziklapárkányon nyugtatta. – Hogy történt? – kérdezte. Már nem vonta kétségbe Garagok igazát, csak tudni akarta, miért. – Anyád, amikor átadott téged, azt mondta, majd amikor felnıttél, tudassam veled, hogy van egy bátyád, akit a nyakában lógó medálról fogsz felismerni. A medálokat egyedül nem, de közösen össze tudjátok kapcsolni, s akkor majd megértitek, mibe keveredtetek. – De hát ez hülyeség! Hiszen mivel így nem ismerhettem ıt és ı sem ismerhetett engem, akár meg is ölhettük volna egymást, ahogy az majdnem meg is történt. – Nem! Mert a medálok nem képesek támadni olyanra, akinél szintén medál, van. Figyelmeztetett volna titeket, hogy kivel hozott össze a sors. És az, hogy Part rád támadt, neked köszönhetı. – Nekem? Miért? – A Káoszt szolgáltad, aminek én sem örülök! Mi, sárkányok világ életünkben az életet védtük, és bár a Rend ellen is vannak kifogásaim, ık még mindig jobban védik az életet, mint a Káosz kutyái. Rank nem is tudort mit mondani. Hirtelen mélységesen elszégyellte magát. Garagoknak igaza van, ıt soha nem a pusztításra tanította. És Dran is a Káosz ellen harcolt, s biztos nem azt akarta volna, hogy a halála miatt az ellenséghez pártoljon át. Hirtelen nem is tudta, miért választotta a Káoszt. Nem talált rá logikus magyarázatot, akkor ez

216

tőnt a legkézenfekvıbbnek, s a térítı pap is ügyesen bánt a szavakkal. Most azonban szerette volna kiradírozni ezt a ballépést az életébıl. Meg nem történtté tenni. – Garagok, amikor pár hete elhagytam a Káoszerıdöt, megesküdtem, hogy soha többé nem térek vissza. – Rendben van, fiam, ám most már nem tudok többet mondani. Megtudtad, van egy testvéred, találd meg, és gyızzétek le együtt családotok ellenségét, aztán térj vissza, és szenteld életedet a Feketesárkányok fajának felvirágoztatására! – Te találkoztál már Scalarddal? – váltott témát Rank. – Ha ismernéd, tudnád, milyen kiállhatatlan fickó! – Egyszer. Kicsivel az után, hogy elmentél. Szerencséje, hogy felismertem a medálja alapján, különben megöltem volna. Nehezebb feladatod lesz meggyıznöd ıt az igazságról. Mivel fejvadász, még mindig rád vadászik, s amikor újra találkoztok, megpróbál majd megölni. Azt javaslom, tanulj meg valami olyan varázslatot, amivel megállíthatod, és elmondhatod neki a történetet. Ha nem hisz neked, akkor mondd neki azt, hogy egyesítsétek a medálokat. Annak már hatnia kell. – Tanuljak meg valami varázslatot? És hogyan? Két varázslatot tudok, azt is hetekig tanultam – ellenkezett Rank. – Elfelejted, hogy most már sárkány vagy, és ezáltal az egyik legnagyobb mágiahasználó ezen a világon... És már ki is próbáltad, milyen érzés. – Garagok a tájat figyelte, a nap lassan fentebb kúszott az égen. – Bár szerintem az is bıven elég lesz, amit tegnap tanultál. Ne izgulj, már tökéletesen jól vagy! Miért nem indulsz hát? – Garagok! – csattant fel Rank mérgesen. – Számtalanszor kértelek már, hogy ne olvass a gondolataimban, azokhoz semmi közöd! Majd én eldöntım, mikor akarok indulni! Kicsit szemtelen volt, de jogosan. – Megértettem, csak tudod, a kísértés... – sóhajtott a sárkány. Rank dühös volt, nevelıapja sose vette figyelembe azt, hogy neki is lehetnek titkai. Tegnapelıtt is valószínőleg már mindent tudott, de

217

azért elvárta, hogy beszámoljon, mi történt azalatt a négy év alatt, míg elment itthonról. – Megkeresem a bátyám. Nem tudod, mennyivel idısebb? – Az idén lesz huszonnégy, ha minden igaz. Térj vissza mihamarabb! Tudom, ha kérnélek se maradnál, már fut a vágy belül, hogy megismerd. – Valóban. – Rank dühösen sandított a sárkányra, de az észre se vette. – Ígérem, még visszajövök, hamarabb, mintsem gondolnád. Nem találtad meg a bárdom? – Feketesárkány vagy, többé nincs szükséged hitvány vasakra. Rank bólintott, majd felállt, és kisétált a kıpárkányra. – Viszlát, Garagok! Remélem, nem kell sokáig távol maradnom. A sárkány bólintott, sosem volt híve az érzelgıs búcsúnak. Minél elıbb elmegy Rank, annál hamarabb tér vissza, ı annak is örült, hogy pár percig láthatta fogadott fiát. Majd amikor látta, hogy Rank le akar mászni a párkányról, a mélyben húzódó ösvényre, dühödten kiáltott fel. – Rank! A hatalmadat, ugye, nem csak hencegésre akarod használni? Az ifjú félsárkány homlokráncolva nézett nevelıapjára, aztán feleszmélt. A sárkányok repülni szoktak, nem gyalogolni. Koncentrálni kezdett, és átváltozott sárkánnyá. Ruhája természetesen ismét leszakadt róla. Ezt majd megoldja késıbb. Ropogtak a csontjai, arca megnyúlt, átalakult, hátából hatalmas szárnyak, ülepébıl farok-csontja nıtt ki, s ezzel egyidejőleg a bıre alól pikkelyek bújtak elı. Elrúgta magát a földtıl, s felszállt a levegıbe. Csak másodszor repült, de úgy csapkodott a szárnyaival, mintha világ életében sárkány lett volna. Bizonyos értelemben az is volt. Egy búcsúkör után délnyugat felé indult Senot városába. Eguah miután megette a vacsorát, megkérte az épp lefekvéshez készülıdı házigazdákat, hogy adjanak még egy kis ételt. Az öregember hogy végre nyugta legyen, megmutatta neki, merre van a kamra. 218

Ezek után Eguah szinte mindent felzabált, amit csak talált, hiszen mint mondta: vagy ötven éve nem lakott jól. S minden egyes falat után egy-egy ránca eltőnt. Végül amikor befejezte az evést, úgy döntött, alvás elıtt még járkál egy kicsit, az emésztés végett. Amikor azonban ki akart lépni az ajtón, meghallotta a druida és a lány beszélgetését. A lány éppen megkérdezte, hogyan hívják a druidát, aztán hosszú csönd. Eguah fülelni kezdett, mivel a köpcös alak nevét még ı sem hallotta, s ez roppant érdekelte. Aztán amikor meghallotta a druida nevét, olyan hangosan elkezdett röhögni, hogy az egész hegy beleremegett. – ... Wacumunus – mondta a druida megsemmisülten, és lehajtva fejét, várta, hogy a lány csengı kacagása ostorként csapjon lelkébe, ám ez nem történt meg. Dorea ízlelgette párszor a szót, majd megkérdezte, mi a jelentése. Ekkor felcsattant egy akkora röhögés, mint amilyet a druida azóta nem hallott, hogy a szerzetesek megtudták, mi a jelentése a nevének. – Menjünk innen kicsit messzebb! – karolt bele a lányba, és távolabb vitte a kacagás zajától. – Mi volt ez? – kérdezte Dorea bizonytalanul. – Á, semmi, csak a szél! – hazudta szemrebbenés nélkül Wacumunus. Nagyon örült, hogy a lány nem tud ógarhagaiul, így utólag eszébe jutott, hogy tulajdonképpen nem is kellett volna félnie, elvégre nem várhatja el egy tizenkilenc-tizennyolc-tizenhét... éves lánytól, hogy perfektül beszélje az ısök nyelvét. Miután a nevetés abbamaradt, a druida épp folytatta volna a beszélgetést, ám a lány finoman, de erélyesen kibontakozott a karjaiból. – Ne haragudj, de már nagyon sötét van! Majd holnap találkozunk. – Azzal máris szaladni kezdett a ház felé, ahol elköltötték az estebédet. – Dorea! Várj! – kiáltott a druida utána, ám a lány már csak az ajtóból fordult vissza. – Mi van? – ...Semmi. Jó éjszakát!

219

– Jó éjszakát, Wacumunus – mondta Dorea, és eltőnt az ajtó mögött. Wacumunus mérgesen a földbe rúgott, ezt alaposan elszúrta. Nem, nem ı, hanem az a röhögés. És azt is tudta, kitıl származott a hang. Ezért még alaposan megfizet az az átkozott förmedvény. Bár még nem tudta, hogyan, de bosszút áll, vagy ne legyen a neve Wacumunus. Bár ebben a pillanatban inkább azt kívánta, bárcsak ne ez legyen a neve! Mérgesen feküdt le a már javában hortyogó sárkány mellé. Semmi kedve nem volt most benn aludni. Parttal, aki gúnyolódik a nevén vagy Eguahhal, aki az elıbb szúrta el megismerkedését a lánnyal. Pirkadatkor ébredt, valaki erısen az oldalába rúgott. Felnyitotta a szemét. A nap már felkelt, de még nem lehetett több reggel hét óránál. – Mit rugdosol, te marha? – háborgott, amikor meglátta, ki keltette fel ilyen durván. – Hasonlóan jó reggelt neked is, vakarcs – válaszolta a fejvadász. – Mellesleg csak tudatni akartam veled, hogy perceken belül indulunk, s a kormányosnak illik ilyenkor a hajón lenni, ha érted a hasonlatot. – Értem én, értem – bólogatott a druida, és felkelt. Csakhogy elfelejtette, hogy a sárkánynak dılve aludt el, s amikor feltápászkodott, csúnyán beverte a fejét a bestia hátára kötözött ülésekbe. – Ne mocorogj már! – mondta egy hang, mely igencsak emlékeztetett Eguah hangjára, s amikor a druida felnézett, láthatta, hogy valóban a ghoul nyugtatgatja a drakónt. Ott ült a vezérülésben, és szinte rá sem lehetett ismerni. Egy harminc-harmincöt körüli férfira hasonlított, csupán egy-két, alig észrevehetı hámlás emlékeztetett régi énjére. Még valami, amit Wacumunus egyenesen szörnyőnek talált, mégpedig azt, hogy Dorea ott ült Eguah mellett vadonatúj utazóruhájában. – Gyerünk, ülj már fel! – mondta csilingelı hangján a lány. 220

– Biztos, hogy mindhárman elférünk ott? Egyikünknek ki kellene szállnia! – vakarta meg a fejét a druida, és mérgesen Eguahra nézett, egyértelmően célozván rá, kit ért egyikük alatt. – Erre nincs idı, majd összehúzzátok magatokat! – morogta Gorfen, aki szintén fenn ült Eguahék mögött. – Kivételesen egyetértek veled – nézett a fejvadászra Part. – Jól van, na! Megyek már – mondta sértıdötten Wacumunus, és végre felkapaszkodott a vezetıülésbe. – Ülj fel te is, Part! – Egy pillanat, még elköszönök. – Mielıtt továbbmennél, fiam, fogadd el ezt. – Szívesen, öregapám, de mi ez? – kérdezte Part. – Tegnap meséltél arról a káoszhitőrıl és varázserejérıl. Késı estig gondolkodtam, hogyan segíthetnék küldetésedben, és arra jutottam, hogy ha adok neked egy tőzgolyót, abból nem lehet semmi baj. Remélem, ez segít, hogy a pokolra küldhesd. Egyelıre lefagyasztott állapotban van. Itt, az İrszem-hegyen ez mindennapos segédeszköz. Titeket is így állítottunk meg, egy ilyet lıttünk ki. A jégvarázst úgy tudod megszüntetni, hogy egyszerre három ujjaddal érinted meg, ám úgy, hogy kettı a jobb és egy a bal kezed ujja legyen. Csak ha így érinted meg, akkor aktiválódik a varázslat, s a golyó tíz szemrebbenésnyi idı után felrobban... Más volna a helyzet, ha varázsló volnál, akkor elegendı volna tőzvarázst rámondani, és a golyó rögvest felolvadna. Remélem, hasznát veszed! Part elvette a golyóbist, olyan volt, mint egy apró üveggolyó, egyáltalán nem látszott rajta, milyen hatalommal bír. A katonaságnál alaposan átolvasta a faghamai fegyvereket leíró könyveket. A hadsereg csakis az İrszemhegynek fejlesztette ki ezt a fajta fegyvert. Egyszerő és hatásos, amit a közönséges emberek is tudnak használni. Eltette hát tarisznyájába, majd felült Gorfen mellé, s onnan intett le a két öregnek. – Az ég áldja magukat! – Titeket is, fiam! – mondta az öreg, az öregasszony csak némán integetett.

221

Azután Wacumunus irányítani kezdte a sárkányt. A szörnyeteg felszállt, majd tovaröpült az eldugott, kicsiny, hegyi városba; Fortaxba. Rank az elsı éjszakát a megmászhatatlan Köztes-hegységben töltötte. El volt ámulva a sárkányalak adta lehetıségektıl. Egyetlen nap alatt egy hetes gyalogutat tett meg, bár az is igaz, hogy szárnyai eléggé elfáradtak. Még sosem használta ezeket az izmait. A Káosz hadseregében a pusztításon kívül hasznos dolgokat is tanult, mint például azt, hogy a nem használt izmok hirtelen terhelés hatására begörcsölhetnek, fájhatnak, vagyis izomlázba kerülnek. Éppen ezért mielıtt nyugovóra tért, egy halvány gyógyvarázst mondott fáradt szárnyaira. Remélte, ez a barlangban tanult varázslat megakadályozza az izomláz kialakulását. Reggel madárcsicsergésre ébredt. Szerette az ébredés ilyen formáját. De régen is ébredt fel így! – tőnıdött. Legutoljára Traxon társaságában. Az emlék hatására kicsit elszomorodott. Nem szeretett fájó dolgokra emlékezni, fıleg, ha az egy barát halála volt. Megrázta magát. Pillanatok alatt utoléri Partot! Aztán megmozgatta tagjait, s újra félsárkánnyá változott. Nyomát sem érezte izomláznak, vagy hasonlónak. Éljen! Nem is pazarolt több idıt pihenésre. Jól aludt, s ez neki elég volt. Frissen, energiával telten szökkent a levegıbe, hogy folytassa útját. Még délben érte el Senotot, tisztában volt azzal, milyen veszélyes lenne számára, ha fényes nappal mutatkozna itt, ezért megvárta az éjszakát, hogy a sötétség jótékony leple alatt surranjon be. Addig is a várostól messzebb, egy kisebb facsoportnál elmerült a sárkánymágia tanulmányozásában. Meditációs pózba helyezkedett, és felidézte magában a könyvekbıl tanultakat. Félelmetes volt, ahogy a varázslatok szinte zuhogtak az agyában. Mindenre szóról szóra emlékezett. Arra is, amit nem ı olvasott el, hanem a rúnák bontottak ki magukból, akár egy meglepetéscsomag. Nem volt szüksége memorizálásra. A varázslatok készen álltak az elsütésre. Mire kellıképp besötétedett, 222

kiválasztott négyet, amiket elırébb rakott tudatában, az erısebb varázslatok jó, ha mindig kéznél vannak. Elıkészített egy láthatatlanság és egy sárkányláng varázst, hisz’ ezeket már rég sikeresen használja. Ezek mellé tett még egy csöndvarázst, ha netán harcba bonyolódna ırökkel, és még egy széllökés nevő nyalánkságot is, ami hathatós segítségnek látszott. Ezután ismét felvette sárkány alakját, és a város széléhez repült innentıl pedig a láthatatlanság leple alatt lavírozott a palotáig. Még emlékezett, a múltkor a keleti toronyba mentek. Akkor neki most a nyugatit kell megcéloznia. Izmos karjaival elkapta a torony legfelsı ablakának párkányát. Egy apró, ám határozott ütés az abrakkeretre, s a gyenge retesz betört. Bemászott, s odabent visszaváltozott emberré, visszahajtotta az ablakot, majd körülnézett. Egy dolgozószobába került. Egy kis zajt csapott, mire a kint posztoló ırök bejöttek. Körülkémlelték a szobát, s mivel nem láttak senkit, csak a fejüket vakarták értetlenül. Rank nem várta meg, míg észreveszik, kisurrant a nyitott ajtón, és lement a torony alsóbb szintjére. Miután ott leütötte az ıröket, benézett a mögötte lévı szobába. Mint sejtette, itt volt a kormányzó szobája. Egy pufók, hálósipkás alak aludt a nagy baldachinos ágyban. Woyass Blesyblue volt az, Senot városának kormányzója. Igaz, Rank csak egyetlenegyszer látta, ám akkor egy életre megjegyezte a férfi vonásait. Akár meg is ölhetné, de még szüksége volt rá; csak ı tudta, hol vagy merre járhat Part. Megszüntette a láthatatlanságot, és egy, az ágy végében ledobott köntösbe bujtatta csupasz testét. Na, igen, a félsárkány alaknak is megvannak a maga hátrányai. Végül a kormányzóhoz lopódzott. Woyass az utolsó pillanatban, valami titkos érzéknek köszönhetıen felébredt. – Ki az, és mit akar? – kérdezte a rémülettıl rekedt hangon. Rank nem erre számított, hátrahıkölt egy pillanatra, majd megemberelte magát, s régi berögzıdése szerint kaján vigyort vagy inkább vicsort terített szét arcán. Ez általában elég riasztó hatással volt áldozataira.

223

– Gre’ang Rank vagyok, és Scalardot keresem! – kacagta félelmetesen. – Hol van? – Gre’ang? De mégis hogyan? – kérdezte a kormányzó félelemtıl tágra nyílt szemekkel, és máris kiáltott volna az ırség után, ha nem látja meg a harcos nyakában a talizmánt. Egy pillanatra elhallgatott. Szemébıl kihunyt a félelem, s bár a halállal nézett farkasszemet, visszanyerte önuralmát és méltóságát. Erre szüksége is volt. Nehéz döntés elıtt állt, mérlegelnie kell, nem pedig elhamarkodottan válaszolnia. Már Magány havának harmincnegyedik napja van. Part tizenöt napja elment, és Jessica is jó egy hete itt van. A fejvadászok nem találták meg a káoszhitőt, erre most beállít hozzá az éjszaka kellıs közepén. – Meglepsz, káoszhitő! – kezdte lassan. – Nem elég, hogy borzalmas tetteket követsz el, kicsúszol az embereim kezei közül, ráadásul, elrabolod a lányom, az életemre törsz, és az iránt érdeklıdsz, aki terád vadászik. Mit akarsz valójában? – Hol van most? – kérdezte ismét a lényegre térve Rank, és közelebb lépett Woyasshoz, aki furcsamód, mintha még fel is bátorodott volna. – Északon van, Sacnew hegyei közt, Fortax városában. Ha sietsz, még ott találhatod. Ranknak gyanús lett a kormányzó nyájassága vagy inkább merészsége. – Mire föl ez a nagy segítıkészség? – Te és Part szívbıl győlölitek egymást, tudom. Én viszont mindkettıtöket holtan szeretném látni, ha ismét találkoztok, egyikıtök biztosan meghal. Te rászolgáltál istentelen bőneid miatt, ı pedig azért, mert kudarcot vallott az Alkony Erdejében. Menj, és öld meg! Ha sietsz, még ott érheted a városban. Rank értetlenül nézett az öregre, bár megpróbálta ezt palástolni. Ez most viccel, vagy komolyan beszél? Egy kalap alá venné egy fejvadásszal? De miért? – Nesze, hogy biztosan kicsináld! – vette le az ágya támlája fölé

224

akasztott kardot Woyass, és odaadta Ranknak. Nem segíteni akarta a káoszhitőt, hanem csapdába csalni. Csak ı tudta, hogy a kard nehezékként is szolgál. Titkos kapcsoló, mely riasztja az ıröket. Közel a segítség. Bár Garagok azt mondta, nem lesz szüksége többé egy fegyverre sem, Rank elfogadta. Medálja súgta, hogy fogadja el, mágiát érzett a fegyverbıl kiáramlani, ám hogy miféle mágiát, azt még nem tudta, de úgy vélte, ezt ráér késıbb is megtudni. Most gyorsan körülnézett, és egy váltás ruhát felkapott, ami nyilván a kormányzó öltözete lehetett. – İrség! İrség, gyilkos! – ordított fel ebben a pillanatban Woyass. – Hazug kutya! – emelte csapásra kardját Rank, a kormányzó viszont csak jobb keze mutatóujját. – Én a helyedben inkább menekülnék, bármelyik pillanatban... én szóltam. – Számszeríjjal és alabárddal felfegyverkezett ırök tódultak be a szobába. – Megölni! – mutatott a kormányzó Rankra. – Hol késtek ennyit? Kis híján megölt! Rank agyában egy szempillantás alatt elırelendült a széllökés. Nem késlekedett, kimondta a varázsszót, s jobbját elıre lendítette. Azonnal szél kerekedett, s az ırök felé suhant. Iszonyú erıvel lökte fel ıket, vagy csapta falhoz. S utána, mintha nem is létezett volna, eltőnt. A félsárkány nem várt tovább. Rég beidegzıdött mentsd-abıröd reflexe nem hagyott más gondolatot az agyában, mint a menekülést. Egy szempillantás alatt újra láthatatlanná vált, majd futni kezdett a hálószoba egyetlen, viszonylag nagy ablaka felé. Kiugrott rajta, és mielıtt a földbe csapódott volna, átváltozott sárkánnyá. Karmai közt a ruhával és a karddal repülni kezdett észak felé. Mindebbıl a szobában levık csak azt látták, hogy az ablak kitörik, aztán pedig összegöngyölt ruha és kard kezd repülni az éjszakában. A magukhoz tért örök persze utána lıttek pár nyílvesszıt, de egyik sem talált. Vagyis talált, de érthetetlen okból lepattantak az áldozatukról, annak pikkelyeirıl. Mire pedig felfogták, hogy varázslat áldo-

225

zatai lettek, már késı volt. Cos Nova késve érkezett. Pedig a riasztócsengı elsı hangjára elkezdett felrohanni a toronyba. Igaz, még célzásra tartotta íját, de miután nem látott senkit, akire célozhatna, a nyílvesszıt visszatette tegezébe. Komoran csak ennyit szólt. – A káoszhitő? – Nem hiába maga a bíró, jól vág az esze. Megáll az eszem ettıl az alaktól! Csak úgy meglep álmomban! És elvitte a kardom. Nova közelebb lépett a kormányzóhoz, hogy a szobában sürgölıdı katonák ne hallják. – És most? – Minden marad a régiben, ez a fordulat csak ideiglenes. Honnan tudna rájönni, milyen erıt birtokol? És ki tudja, talán végre megszabadulok valamelyiküktıl. Bár magam sem tudom, melyikük a veszedelmesebb... Most elmehet. Nova bólintott, és kiment a hálószobából. Woyass ezután nem foglalkozott tovább az üggyel, más miatt aggódott. Mindenáron szerezni akart egy kristálygömböt, ugyanis beszélnie kellett egy fortaxi ismerısével.

7. VÉGRE MEGVAGY, GRE’ANG RANK! Amíg a csapat Fortaxba ért, alig szóltak egymáshoz. Part és Gorfen teljesen el volt foglalva a Rank tırbecsalásának részleteivel, Wacumunus pedig nem szívesen beszélt volna Doreával Eguah elıtt. A volt ghoult azonban láthatólag nem zavarta a druida jelenléte, kellemesen elbeszélgetett a lánnyal. Ezt Wacumunus körülbelül egy órán keresztül tőrte, aztán egy hirtelen ötlettıl vezérelve megszólította Eguahot. – Figyelj csak, te... ghoul! – hangsúlyozta ki az utolsó szót, hogy ráébressze a lányt, kivel is csevegett az elmúlt hatvan percben. Szeme sarkából örömmel vette észre, hogy Dorea nyel egy nagyot. Úgy

226

látszik, jó úton halad. Ám mielıtt még mást is mondhatott volna, Eguah belé fojtotta a szót. – Ezentúl én már nem hullazabáló, hanem normális ember vagyok, olyan, akárcsak te vagy Part! – Igen? Normális ember? Én ezt nem mondanám, te magad mondtad, hogy bármikor ghoullá tudsz változni. – Hidd el, nem leszek azon, hogy halálon túli alakban mászkáljak a városban, amikor emberek között vagyok. Én is szeretek ember lenni, és nem fogok döghúst enni. Ha te lettél volna ötven évig abban a bőzös börtönben, meglehet, te is ghoullá változol. – Egyáltalán, hogy lettél ghoul? – firtatta tovább a kényes részleteket a druida. – Nem szeretek errıl beszélni, de ha annyira akarod, nagy vonalakban elmondhatom. Én és pár barátom vadkan vadászatra indultunk egy erdıben. Akkor még lenn laktam Sog tartományban. A vadászat során összeesküvés áldozata lettem, és végül a legjobb barátom ölt meg hatalmi vágy céljából. Aztán ahogy már mondtam, magamra haragítottam a Halált, aki ötszáz évig arra kárhoztatott, hogy hullazabáló legyek. Ebbıl eddig letelt kétszáz, úgyhogy még bıven van idım a megnyugvásig. Ezalatt az ötszáz év alatt embereket kellene ölnöm, de hát én már csak ilyen jóságos vagyok, és még az ilyen elfuserált druidákat is életben hagyom, mint amilyen te vagy! – Miért, mi bajod van velem? – kérdezte Wacumunus sértıdötten. – Csak az, hogy egy idióta vagy, aki nem tud hajnalban felkelni. – Egyszer elalszok, erre máris mindenki rám száll... Ezután még vagy félóráig veszekedtek megállás nélkül, egészen addig, míg Eguah olyan éhes nem lett, hogy már kiabálni sem volt kedve. Aztán a délelıtt folyamán feltőnt a kisváros a Lomb hegyen – így hívták a sacnewi hegy láncolat középsı tagját. Wacumunus a sárkányt Part kérésére nem a városban tette le. A fejvadász ugyanis nem akarta, hogy itt is olyan rémületet keltsen, mint Senotban. Eguahhal megbeszélték, hogy miután elrejti egy közeli barlangban a drakónt, jöjjön utánuk a városba. Ennek a druida örült a legjobban,

227

aki azonnal beszédbe elegyedett Doreával, mihelyt Eguah eltőnt. Fortax nem volt nagyváros, egy óra alatt bejárták az egészet. Nem védte kıfal, mint a síkságok városait, magas tornyok sem voltak. A Káosz földje alig két kilométerre húzódott a várostól, a káoszhitőek esetleges támadásával csak a kisszámú városırség tudott volna dacolni. A város tulajdonképpen megközelíthetetlenségére hagyatkozott. Keleten egyetlen ösvény vezetett le a hegység lábához, nyugat felé pedig csak egy ırült próbálkozott volna meg a lejutással. Igaza volt Woyassnak, senki nem gondolna rá, hogy Rank itt próbálna meg átkelni. Még Rank sem. Mégis, ha az ember jobban belegondol, egy ember itt szinte ide-oda surranhatna a határok közt anélkül, hogy észrevennék. Csupán a szakadékok jelenthetnek problémát. A város központjában a városháza állt, nyugati oldalán a katonai barakkokkal, keleti felén a piaccal és a templommal. És itt helyezkedett el öt percre egymástól a város két fogadója is; az Acél Sas délen, míg a Vadkan északon. Part és Gorfen összedobott pénzébıl ez utóbbiban foglaltak le két szobát, egy egyágyast és egy négyágyast. Természetesen az egyágyas volt Doreáé, úgy döntött, hogy egy ideig még együtt marad a társasággal. Miután a szobákat lefoglalták, mindenki ment a saját dolgára. Dorea és Wacumunus elmentek körülnézni a városban. Part és Gorfen pedig lementek a fogadó ivójába, és pár korsó sör mellett – melynek színvonala meg sem közelítette a Fekete Bogárban mérteket – ismét beszélgetni kezdtek Woyass tervérıl, s közben várták, hogy Eguah megjöjjön. – Most huszonkettedike van. A hajtóvadászat három napja megkezdıdött. Úgy számolom, hogy két hétnél hamarabb nemigen ér ide az a féreg. Addig bıven van idınk kitervelni egy jó kis csapdát, a kormányzó azt mondta; mindegy, hogyan fogom el – magyarázta Part. – De akkor miért nem a Sasba mentünk? Az pontosan az út elején van, a káoszhitő minden valószínőség szerint ott fog feljönni – vetette közbe Gorfen. – Mert hagyom, hogy azt higgye, megúszhatja a dolgot. A Vadkan

228

felé kell jönnie! Ha van esze, felismeri, hogy nyugatra nem jut át, csak ha kicsit még északabbra megy, és akkor a hágón elkapjuk. – Nem nagyon értem én ezt az egészet, szerintem a kormányzó túlbonyolította a dolgot. – Lehet, de nekem sincs jobb ötletem. Bár attól nem tartok, hogy akármelyik fejvadász elkapja útközben, ahhoz túlságosan pancserek. – Kösz szépen. – Te nem vagy az – ivott Part egy kortyot. – Te itt vagy a nyertessel. – Hát akkor, igyunk a gyızelemre! – emelte meg korsóját Gorfen. – A gyızelemre! Part Scalard egyre türelmetlenebb lett. Minden pénzük ráment, hogy újabb két hétre lefoglalják a szobákat. Pár napja, egy sunyi képő fickó azt állította, hogy mentális kapcsolatot létesített Woyass Blesyblue-val, és ı azt üzente, pár héten belül ott lesz Fortaxban a káoszhitő. Ez volt az egyetlen hír, amit Rank hollétérıl kaptak. S amikor megkapták a hírt, a fejvadász agyában már az is felmerült, hogy Woyass terve egyszerően dugába dılt. De ezek szerint nem, csak várnia kell. És Magány havának utolsó, harmincötödik napján az Acél Sas fogadó egyik inasa berontott Parték szobájába. Jelen pillanatban mindannyian benn voltak, s mivel még alig hajnalodott, csak Eguah volt ébren. – Itt van, Scalard úr! – kiabálta a fiú. Látszott rajta, megállás nélkül futott. Csak úgy lihegett. – Kiscsoda? – kérdezte Part még félálomban. – Hát a Káoszhitő, akinek a képét mutatta! Tegnap éjjel megérkezett a fogadóba. – Támasztotta az ajtófélfát a lihegı inas. – Ne haragudjon, ha felébresztettem, de maga mondta, hogy amint megérkezik, szóljak! Így is csak ma hajnalban értesültem a dologról. Part amint meghallotta, mirıl van szó, máris kipattant az ágyból, s már a pallosát csatolta fel. 229

– Igaz, nem is haragszom érte. Csak azt mond még meg, hogy most a fogadóban van-e, és melyik szobában? – A tizenkettesben, az elsı emeleten, és amikor eljöttem, még javában hallatszott a szuszogás az ajtón át. A fınök azt mondta, rettenetesen fáradt volt, amikor bejelentkezett. – Fáradt vagy, Gre’ang? Hát én most nem várok, amíg magadhoz térsz! – vigyorodott el Part. S már indult volna, ám ebben két tényezı is megakadályozta. Az egyik az volt, hogy a nagy ricsajra, amit az inas csapott, felébredt Gorfen és Wacumunus is, s most Eguahhal egyetemben azt követelték, hadd lehessenek ott, amikor elkapja a káoszhitőt, talán még segíteni is tudnak – érveltek. Egy pillanat alatt ugrott a csapdába ejtı terv, a hágónál. Part tudta, soha többé nem lesz ilyen jó alkalom Gre’ang elfogására, most nem szabad elszúrnia. A másik tényezı az inas köhintése volt. Part odanézett, és a fiú nyitott tenyerét látta. – Gorfen! – Miért én? – Mert neked még maradt pénzed! Gondolj csak bele, perceken belül megkaphatod a tízezer aranyadat. – Meggyıztél! – A fejvadász máris elıvette egyik utolsó aranyát. – Köszönöm, uram! – mondta vigyorogva a fiú, és gyorsan elszelelt. – Most aztán indulás! – adta ki a parancsot Part, és máris robogott lefelé a fogadó lépcsıjén. Átrohant a lenti ivó részen, kifutott az utcára, és már szaladt is délnek. Ha megállás nélkül fut, két perc alatt elérheti a Sast. Hátra sem kellett néznie ahhoz, hogy tudja, a többiek követik. A fogadó ajtajában várta be a többieket. Gorfen érkezett kivont karddal, aztán Eguah kezében egy kibiztosított számszeríjjal – honnan jutott hozzá, Part nem tudta, és momentán nem ez volt a legégetıbb problémája. Végül Wacumunus is befutott. – Vedd elı azt a híres hipnotizáló képességed! – mondta neki Part,

230

aztán kezét a fogadó bejárati ajtajának kilincsére tette. – Ne feledjétek, a fogadóban vendégek vannak, és nem akarom, hogy bárki más megsérüljön, azonkívül még kora reggel van, talán nem is lesz szükség harcra. A többiek némán bólogattak. Part kivonta a kardját, és óvatosan kinyitotta az ajtót. A Sas hasonló elrendezéső volt a Vadkanhoz. Part az ivóban találta magát. A pult mögött a fogadós állt, és két vendég épp a reggelijüket fogyasztották. – Mit óhajt? – kérdezte már akkor a kocsmáros, amikor a csapat még csak az ajtóban állt. Ám az egyik vendég – egy nı – éleset sikoltott, ahogy meglátta Gorfen kezében a kivont kardot. – Segítség! Gyilkosok! Gorfen máris mellette termett, és betapasztotta a nı száját, a másik vendég – férfi társa – most felállt, és kihúzta vívótırét, a fogadós egy bárdot vett elı a pult alól. – Ez is jól kezdıdik! – morogta Part, és feltartotta jobbját. – Állj! Egy pillanatot várjon mindenki! – Aztán miért? – kérdezte a vívótırös, aki átutazóban lévı nemes lehetett, legalábbis erre engedett következtetni pökhendi modora. – Mondom, csak egy pillanatot! Hölgyem, ne sikítson, ha megkérhetem! Gorfen a biztonság kedvéért rávicsorgott a ficsúrra, mire az leengedte a vívótırt. Látszott rajta, nem főlne a foga egy kora reggeli párbajhoz. – Fejvadászok vagyunk, és egy gyilkos van a fogadóban – lépett közelebb a fogadóshoz. – Na és? Az a lényeg, hogy fizet! Ha igazuk van, maga megöli, és nem kapom meg a pénzem! És itt még sosem történt gyilkosság! – Majd most fog! A tizenkettes szobában van. Segítenie kell! – Miért tenném? – kérdezte a fogadós, és ha lehet, még szorosabban markolta a bárd nyelét. Part utálta az ilyen típusú embert, akadékoskodó barom. Elıvette tarisznyája mélyébıl a fejvadász engedélyét, és a fogadós orra elé

231

tartotta. – Ezért például! – vicsorogta. – Igen, igen, a rohadt fejvadász engedélye. Nem érdekel! Ez az én fogadóm, és nem engedem, hogy bármelyik vendégemet is inzultálja! – Hadd hívjam fel becses figyelmét arra a tényre, hogy mivel maga nem hivatalos közeg, és akadályoz egy fejvadászt munkája elvégzésében, a faghamai törvények értelmében magára szigorú elbírálás vár, amint elvégeztem az ügyet! Mert elvégzem, abban biztos lehet! Hogy segít-e, avagy sem, azt csak magán áll! Nos, hogy döntött? A fogadós mérlegelte a szavak súlyát, majd nagyot sóhajtott, letette a fegyvert, és elıvett a pult alól egy nagy kulcscsomót. – Ezen valamennyi szoba kulcsa rajta van. Mit is mondott? Tizenkettes? Ez az! Jöjjenek utánam! – intett, és felfelé indult a lépcsın. Part kivont pallossal követte, a többiek jöttek utána. Gorfen elvigyorodott, és elengedte a nıt. Intett neki, hogy maradjon csöndben, majd Eguah után ment. Rank rendkívül jól aludt baldachinos ágyában, és a szobával is meg volt elégedve, de ébresztıt nem kért, ám mégis kapott. Egy nıi sikoly ébresztette fel, és így idınek elıtte nyitotta ki a szemét. Felült, és ásított egy nagyot. Közben kinyújtotta gémberedett tagjait. Még ásított párat, de már tudta, hogy semmi esély arra, hogy újra elaludjon. Utált korán kelni, kivéve akkor, amikor ı maga érezte elérkezettnek az idıt. Megropogtatta csontjait, kellemesen kellett csalódnia. Az a gyógyító varázslat teljesen rendbe tette a tagjait Semmi izomláz. Talán minden elalvás elıtt magára kellene mondania egyet. Aztán kezébe vette a kardot, amit Woyasstól szerzett. Amióta eljött Senotból, nem volt ideje rá, hogy alaposabban megnézze, ám most úgy döntött, hogy Part felkutatása még ráér egy kicsit, most arra használja fel az idejét, hogy beazonosítsa a fegyvert. Elıször is leellenırizte, hogy minden, amit tanult, a fejében van-e. Fölösleges volt. Mindent a helyén talált. Csodálatos. Aztán megnézte 232

a fegyvert. Azaz, hogy csak nézte volna, mert amikor épp elkezdte volna a kard szemlélését, kitárult az ajtó, annak ellenére, hogy a fogadós tegnap éjjel állította, hogy csak egy kulcs nyitja, azt pedig neki adta. – Mi van, fogadós? Mi volt az a lárma? – kérdezte még álmosan Rank. – Uram, van itt valaki, aki azt állítja magáról, hogy ön gyilkos – tördelte a kezét a férfi. Gyilkos? Vajon ki az, aki felismerte? Part? Nem, ı nem tudhatja, hogy itt van, más viszont nemigen jöhet szóba. Itt északon nem járt már vagy három éve. Part lenne? Esetleg meglátta volna? Nem valószínő. – Igen? – vonta fel a szemöldökét Rank. Kezdett felébredni. – És ki lenne az? – Na, mégis ki! – lökte el az ajtóból a fogadóst Part. A férfi elesett a földre, s Part máris lendítette pallosát a megsemmisítı csapásra. Érezte, hogy az ügy kezd kicsúszni a kezébıl, és ezt utálta; ellenfele, sajnos, már felébredt. Rank alig vette észre Partot, máris tudatosult benne, hogy ugrott a nyugodt reggele. S utálta, ha reggel zavarják. Olyankor mindig mogorva lesz. Persze, mit lehet várni egy Scalardtól. Balra gördült le az ágyról, jobbjában tartva a díszes kardot. A pallos felhasította az ágyat, vége annak másik felén bukkant ki, és beleállt a padlóba. Rank kelletlenül tapasztalta, hogy most morgolódni se lesz ideje. A fejvadász kígyómérget reggelizhetett, hogy így elborult az agya. Hova lett az a viszonylag tisztességes ficsúr, akit az Alkony Erdejében ismert meg? – Készülj, féreg, most visszafizetem a kölcsönt! – kiáltotta Part, és egy rántással kihúzta a pallost az ágyból. A düh megtízszerezte erejét. Máris ugrott Rank felé, és újra lecsapott rá. Ám Rank észnél volt, egy pillanat alatt kiröppent az álmosság utolsó foszlánya is a szemébıl. Ez a hülye józanul vérszomjasabb, mint ı, mikor berserkerré válik. Begördült az ágy alá, és a pallos újfent elhibázta. A padló felha-

233

sadt. Ekkor jött be a szobába Eguah és Wacumunus. Rank ki akart gördülni az ágy alól, ám Eguah kilıtt egy nyílvesszıt feléje, és ezzel elzárta az útját. – Jó volt – mondott rövid köszönetet Part, és új ötlete támadt. Pallosát jól marokra fogta, és vízszintesen elsuhintott vele a levegıben. A fegyverrel elvágta az elsı, két baldachintartó rudat, a baldachin az ágyra zuhant, a róla csüngı függöny beterítette az ágyat. – Vége? – kérdezte Wacumunus. Azonban a harc csak most kezdıdött el igazán. Rank az ágy alatt magára mondta az erıtöbbszörözı varázslatot és a láthatatlanságot, majd kimászott az ágy alól. Kezdett begorombulni. Nem szerette, ha ellenfelei túlerıben vannak. Olyankor mindig bajosak a dolgok. – Hát ez meg? – kérdezte a druida, amikor meglátta, hogy az eddig padlón heverı függöny kissé felpúpozódik, ám többet nem mondhatott, mert egy iszonyatos erı felkapta, és kivágta a folyosóra. Rank kezdte megkedvelni a széllökést. Idıközben a fogadós kimászott az ajtón túlra, és ordítozva rohant segítséget hozni. Tisztában volt vele, hogyha nem állítja le a harcot, az épületbıl nem marad semmi. – Pusztulj, rontás! – kiáltotta Part, mert bizseregni kezdett a bal kezén lévı győrő. Rank körül apró szikrák csillámlottak fel egy pillanatra, de semmi más nem történt. Rank nem lett látható, ellenben leütni készült Eguahot. Partnak azonban az a pár, apró szikra is elég volt, a többit könnyen kikövetkeztette. – Eguah, vigyázz! – kiáltotta hiába. İ ugyan sejtette, hol van Rank, de a ghoul nem. Egy pillanat múlva valaki nagy erıvel képen csapta. Azon nyomban aléltan esett a padlóra. – Dögölj meg, te rohadék! – ordította Part, és Rank felé futott. Rankot meglepte, hogy Part észrevette. Hát persze, csak észreveszik, ha valakit leütnek. Nem látta értelmét továbbra is fenntartani a láthatatlanságot. Felkészült a másodszori találkozásra. Talán most, hogy

234

elhárította az akadályokat, nyugodtan beszélhet bátyjával. Bár itt a nyugalom fogalmát meglehetısen tágan kellett értelmeznie. Még kitartott az erıtöbbszörözı varázslat ideje, ugrott hát egy nagyot, s az ágy vége mögött ért földet. Onnan szólította meg testvérét. – Hallgass meg... Part! – Épp idejében húzta le a fejét, egy dobótır elıl. Ez a beszélgetés érdekes lesz. – Ne harcolj ellenem! Nem öltem meg a barátaidat, láthatod! Csak beszélni akarok veled. – Védd magad, és ne pofázz mellé! – hörögte vérben forgó szemekkel Part. Azon spekulált, hogyan férhetne közelebb a káoszhitőhöz. Amikor ı balra mozdult, Rank jobbra ment. Amikor jobbra, ellenfele balra. Az ágy sajnos, elállta az utat kettejük közt. – Lehet, hogy haragszol, sıt, biztos is. Azt hiszed, hogy szörnyő dolgokat követtem el ellened, de hinned kell nekem... – újabb elhajolás egy másik dobótır elıl – ...nem akartam ártani a TESTVÉREMNEK! Mert az vagy, a testvérem. És nem ölhetjük meg egymást! Ekkor olyasmi történt, amire még Rank sem gondolt volna. Part abbahagyta a kergetését, lihegve megállt, és mélyen a szemébe nézett. Ilyen könnyen elhitte volna? – Ezt még nagyon megkeserülöd, te utolsó szemétláda! Megalázol, elrabolod a kedvesemet, aztán pedig bemocskolod még a nevemet is. Azt mered állítani, hogy anyám világra hozott volna egy ilyen undorító lényt! Azzal Part felugrott a baldachinra, és máris ott termett Rank elıtt. A félsárkányon ezekben a pillanatokban szőnt meg az erıtöbbszörözı varázslat. Közelharcra került sor. Alig gyızte hárítani a fejvadász heves támadásait. Sok csatát, harcot megért már, de ilyen elszánt ellenféllel még nem nagyon találkozott. Igaz, sose hagyott idıt ellenfeleinek, hogy bemutathassák teljes erejüket. Ez megırült. Közben megpróbált olyan érveket találni, amik segítségével meggyızhetné bátyját. – Figyelj, Part! A nyakadban ott a talizmánod, miért nem paran-

235

csolod meg, hogy égessen szét. Nem tud ártani nekem, mert felismerte testvéredet. – Hazudsz! Még hogy a testvérem! Anyámat születésem után elrabolták az Alvilág kutyái. Épp olyan mocskok, mint amilyen te is vagy! És ha lenne is testvérem, egy Scalard nem süllyedne odáig, hogy a Káoszt szolgálja. – Ellökte magát Ranktól, és megforgatta a pallost. Közben átvillant agyán egy kósza gondolat: minek dumál ez ilyen hülyeségekrıl? Tudhatná, hogy nem menekül a haláltól. Viszont abban igaza volt, hogy az Alkony Erdejében és most sem mőködik úgy a medalion, ahogy kellene. Rank összeráncolta a homlokát. Ez a hülye azt se tudja, mirıl beszél. Még hogy egy Scalard sose állna be a Káosz soraiba! Ha azon ment volna át, amin ı, akkor... De mindegy, ezt Part sosem értheti meg, és ez nem tartozik ide. Késıbb még tisztázhatják a dolgot, de elıbb valahogy le kellene állítania. – A bátyám vagy, hidd már el! Ez a medálunk egy egészet alkot Anyánk adta nekünk, hogy épségben megéljük az ifjúkort. Valami nagy veszély leselkedik ránk! – Ismét hárítania kellett, nehogy az életével fizessen a próbálkozásért. – Hogy tud valaki így hazudni? A haláltól rettegsz? Ne izgulj, jól végzem a munkám, ha nem akadékoskodnál annyit, már túl is lennénk az egészen! Nem fog fájni, megígérem! Emlékszel, miket vágtál a fejemhez, az Alkony Erdıben? Mert én igen. És mindezek után még van pofád azt állítani, hogy az öcsém volnál! – A földre köpött, és újra támadni kezdte Rankot, aki egyre jobban beszorult a szoba sarkába. A félsárkány kétségbeesésében nem tudott mást tenni, találomra ellıtte az egyik varázslatát. A Sárkány lángot. Tenyerébıl pusztító csóva tört elı, ám nem a várt hatást érte el. A tőz egy része felgyújtotta a szobát, egy részét elszívta Part pallosa, ám a legérdekesebb a tőz harmadik részével történt. Mintha valami vezérelné, körülvette a fejvadász tarisznyáját, ott felizzott majd egyszerően szertefoszlott. A következı másodpercben pedig egy apró lyuk keletkezett a tarisznya

236

oldalán, és egy tőzgolyó pottyant a padlóra. – Áááááá! Mit tettél, te idióta!? – ordított fel Part. – Mi van? – A tőzgolyó! Kiolvasztottad, pár másodperc és itt lesz a sírja mindkettınknek! Fagyaszd le gyorsan! Rank gondolkodott, szerencsére volt fagyvarázsa. Elmormolta hát a varázsigéket, és a tőzgolyóra irányozta. A szobában a lángok kihunytak, és a forróság átadta helyét a hidegnek. Egy másodpercen bélül megfagyott a padló, a plafon. Megfagytak az égı falak és a függönyök. Tél költözött a szobába. Ám ami a legfontosabb, a tőzgolyó ismét kékesen derengett a padló közepén. Part Rankra nézett, és felvette a golyóbist. – Nagyon szépen köszönöm. És most... folytathatjuk! – Rank felé akart sújtani, de a félsárkány elejét vette az újabb harcnak. Aktivizálta mozdulatlanság és ajtó-ablak záró varázslatait Part úgy maradt lemeredve, csapás közben csak szemét tudta ide-oda mozgatni. Az ajtóra és az ablakokra pedig vízszerő, vékony, záró réteg került. – És most meg fogsz hallgatni – hajolt közel Part arcához, s ellenmondást nem tőrıen nézett a fejvadász szemébe. – Nézd, Part, amikor megtudtam, nekem is nehéz volt elhinnem, de el kellett hinnem, ahogy neked is el kell hinned. Ne csak a rosszra emlékezz! Azt is mondtam neked az erdıben, hogy mi nem is különbözünk annyira. Mert testvérek vagyunk. Pontosabban féltestvérek. Amikor anyánkat elrabolták az Alvilág hívei, valójában egy sárkány segített neki. És nem vitte el sehová az alvilágba, hanem csak átvett tıle engem, hogy felneveljen. Akkor hároméves voltam. Azt nem tudom, hogy mi kényszeríttette rá anyánkat, hogy megváljon mindkettınktıl, de a nevelıapám szerint valami a családunkkal kapcsolatban. S ezért kaptam más nevet. Azért, hogy biztonságban felnıhessek... Az életem ugyan más irányba folyt, mint a tied, de sokban hasonlított, mint a célunk. Hiszen te sem ismerted a szüléidet, ugye? Neked is ezerszer meg kellett vívnod a csatát az életben maradásért. S tudom, téged is csupán egyetlen dolog őzött, hogy megtaláld a medálod másik felét,

237

mert te sem tudtad elfogadni a tényt, hogy csak az a csonka darab maradt a részedül. Igaz? Most megtaláltad a másik felet, és életed legnagyobb kérdésére a választ. Van egy féltestvéred, ha akarod, ha nem. Tessék. Nem erre számítottál? Hát én sem, de most már örülök, hogy így alakult. Közös az anyánk, s apáink testvérek voltak. Ne kérdezd, hogy mi ez a zagyvaság, mert még én sem értem teljesen, de ha végre békét kötünk, akkor utána járhatunk. Közösen... A medálok mindent egyértelmővé tesznek. Nézd, Part, nem tudok már mit mondani. A múltban csináltam dolgokat, amiket már nem tennék meg, de nem tudom visszafordítani az idı kerekét, hogy változtassak. És Jessicához nem nyúltam egy ujjal se. Nem mondom, hogy megbántam, amit tettem, hiszen én is csak a saját elveim alapján éltem, mint te. De már nem vagyok az, aki voltam. Amikor Jessicát elraboltam, valóságos kín volt a Gavantba vezetı út. És nem a különítmény miatt. A lelkem kínzott egész végig. Ott az erdıben, megváltoztattál egy kissé, és ha hiszed, ha nem, igazad lett, találtam egy nıt, akiért odadobtam volna mindent, vagy legalábbis majdnem mindent. Mégis cserbenhagytam... és elveszítettem. És ha ez számít valamit, tudd meg, már akkor szakítottam a Káosszal, amikor Velendben haláláig kínozták azt az embert, aki hosszú évekig a barátom volt. Persze akkor még nem tudatos volt a dolog, de mindegy... Ezentúl már nem fogom a pusztítást szolgálni. Miután mindezt elmondta, levette a talizmánt a nyakából, és letérdelt bátyja mellé. Letette a kardot a jéggé fagyott padlóra. – A nevelıapám, az egyetlen, aki többet tud anyánkról, azt mondta, külön-külön nem, de együtt össze tudjuk kapcsolni a medálokat, és megtudhatjuk az igazságot. Én nem tudok már mit felhozni érvnek, ha ezek után sem hiszel nekem, és meg akarnál ölni, hát legyen. Minden bizonnyal rászolgáltam a halálra, ha így gondolod. De én többet nem harcolok ellened... bátyám. Part ettıl a pillanattól kezdve újra mozogni tudott, már nem akart gyilkolni, egyet akart. Tisztán látni. Ám ehhez nem szabad elhamarkodottan cselekednie. Amíg Rank dermesztı varázsa alatt állt, ma-

238

radt ideje gondolkodni. Bár borzalom volt beismerni, de minden amellett szólt, hogy Rank nem hazudik. Elcsukló hangon megkérdezte öccsétıl. – Valóban testvérek vagyunk? Part leengedte a pallost, Rank pedig ránézett. – Csak egy módon nyerhetünk bizonyságot – tartotta Part felé Rank a medalion nála lévı részét. Part bólintott, és levette nyakából a sajátját. İ is letette a fegyverét a padlóra, és kézbe fogva medálját közelíteni kezdett Rank medáljához. Ki tudja, miért, egy percig sem gondolta, hogy a káoszhitő kikapja a talizmánt a kezébıl, és végez vele. Nem! Most már tudta, hogy Rank igazat beszélt. Amikor a két medál darab már csak egy ujjnyira volt egymástól, kiröppentek gazdáik kezébıl, és a levegıben egyesültek. Vakító, kékes-zöldes fények töltötték meg a szobát, és a medál réseibıl – a macska és a sárkány dombormő szemébıl – lilás füst kezdett szivárogni. A fényesség alábbhagyása után már csak a lebegı medál és a belıle formálódott fej lebegett a szobában, a többi füst elszivárgót! Egy szomorú nıi arc volt, hosszú, egyenes szálú haja körbeölelte arcát. Nem lehetett több harmincnál. Ebben a pillanatban a két fivér világosan érezte szívében, hogy akit látnak, az, az édesanyjuk. Igaz, egyiküknek sem volt alkalma soha, hogy megismerje, most mégis mindketten tudták: az anyjuk képe lebeg elıttük. Egyszerően érezték. – Drága gyermekeim... – kezdte a jelenés. – Örülök, hogy mégis egymásra találtatok. Nem tudom, hány évesek lehettek, ha minden rendben ment, te, Part most tölthetted be a húszat, vigyázz Aaraxra, ı még olyan fiatal! Tizenhét évesen túlzottan heves. Bárcsak láthatnálak benneteket! Ám ez már lehetetlen... Nincs sok idınk... Figyeljetek hát jól, megosztom veletek a Scalard család tragédiáját... Amikor huszonkét éves voltam, beleszerettem egy földmővesbe, a neve Nanc Scalard. Tíz hónapra rá megszülettél te, Part, s alig adhattam át a védımedált, máris el kellett hagyjalak. A város katonái üldöztek, élükön Blesyblue kormányzóval. Apádat azon az éjjen megölték, engem

239

pedig alig tudott megmenteni családunk egyik barátja, egy feketesárkány, aki a Garagok névre hallgatott... Nanc testvére, Aarard mágiájának hála értesült a ránk váró veszedelemrıl. İ küldte Senotba a sárkányt, hogy Nancot és engem kimentsen. Ám a sárkány már csak engem tudott megmenteni... Garagok tehát elvitt az Északi-hegyekbe, ahol megismertem Aarard Scalardot. Három év múlva tıle születtél te, Aarax. Ám hiába akartunk új életet kezdeni, a te apádat is megtalálták nagyapád ellenségei, és ıt is megölték. Én, mivel féltettelek, átadtalak Garagoknak, még mielıtt velem is végeztek volna. Hogy ezután mi történt, azt nem tudom, csak nagyapátokról tudok egyet s mást... Kostric Scalard varázsló, vagy úgy is mondhatnám, afféle kalandor-mágus, aki ide-oda vetıdik a nagyvilágban, így hozta össze a balszerencse egy férfival, aki maga volt a gonosz. Nem tudom a pontos okát, de ez a férfi áll az egész borzalom mögött. Rendre megölte nagyapátok testvéreit, nagybátyjait, fiait, és mára már csak ti ketten éltek a népes Scalardok közül. Nagyapátokat még azelıtt fogta el és börtönözte be, mielıtt te, Part megszülettél volna. A börtön helyét nem ismerem... Kostric varázslat útján eljuttatta Nanchoz a két, fél darab medált és egy levelet, melyben igyekezett mindent megmagyarázni. Állítólag a medálok hatalmas erıvel bírnak, és gazdáikat mindentıl megvédik. De csak egy Scalard nyakában mőködnek. A levélben Kostric azt is leírta, hogy olyan idıvarázslatot mond magára, ami csak egy Scalard érintésétıl oldódik fel. A nagyapátok eredetileg azt akarta, hogy fiai szabadítsák ıt ki, de amikor a születésed után nem sokkal a katonaság rajtunk ütött, én a te nyakadba tettem a medált, Part. Tudtam, hogy nem menekülhetsz velünk, és gondoskodnom kellett a védelmedrıl. Mivel nagyapátok azt mondta, idıvarázst bocsát magára, úgy véltem, ı nem érzékeli az idı múlását, s mindegy, hogy holnap vagy húsz év múlva szabadítják ki. És apád nem volt az a kimondott harcos típus. Az istenek bocsássák meg nekem, ha netalán rosszul döntöttem azon az éjszakán... Kostric azt is leírta még, hogy ellensége különleges börtönbe zárta, melyet semmi mással nem lehet kinyitni, csak négy kristálykulccsal. Ám csupán az egyikrıl

240

tudta pontosan, hol található: a gyémántkulcs ırzıje a Kuno folyó forrásától száz kilométerre él a víz alatt. Voclunak hívják ezt a vízi szörnyet. A zafírt egy Broluchie nevő mágus ırzi, a smaragdot egy lovag, a rubint pedig egy tőzdémon. Hogy ık hol élnek, arról semmit sem tudott. Kostric remélte, fiai kis szerencsével megtalálják ezeket a kulcsokat, és miután kiszabadítják ıt, együtt legyızik ellenfelét, aki magát a Sors Urának nevezi... Aarardnak aztán elmeséltem mindent, ı azt mondta, mivel a medálok csak egy Scalard nyakában mőködnek, és ı az egyetlen élı Scalard a csecsemı Parton kívül, egyedül nincs esélye. Esetleg, ha megvárná, hogy Part felnıjön, és vele együtt megpróbálná. Aztán eszébe jutott egy jobb megoldás. És adott is volt, hiszen akkorra egymásba szerettünk. Úgy tőnt, az egyetlen lehetıség, ha Aarardtól is gyermekem lesz. És majd ık ketten kiszabadítják Kostricot. Az állandó menekülés és bujkálás miatt te csak három évvel késıbb születtél, Aarax. Azután Aarard visszalopódzott Senotba, és ezt a rejtett üzenetet elhelyezte Part medáljában, majd pedig a tiedben is, Aarax, hogy tudjátok, mi történt, ha mi közben meghalnánk... Nyilván így lett, különben ezt az üzenetet nem hallanátok... Siessetek, ahogy csak tudtok, és mentsétek meg a nagyapátokat, tıle megtudhatjátok, mi az, amibe belekeveredett, s tisztábban láthattok. Talán már most is gyilkosok lihegnek a nyomotokban, és sajnos, a medálok ereje véges. Kostric azt írta, hogy huszonöt év az élettartamuk. Istenem, csak ne legyen máris késı! Remélem, megjegyeztétek a szavaimat! Induljatok, és gyızzétek le nagyapátok és egész családotok ellenségét, a kegyetlen Sors Urát!... És soha ne feledjétek! Lélekben mindig ott vagyok veletek. Szeretlek benneteket. A jelenés eloszlott a levegıben, mintha sohasem lett volna. Part és Rank ledöbbentek. Szerencséjükre mindketten ültek, mert hanyatt estek volna a csodálkozástól. – Mi volt ez az egész? – kérdezte Part, amikor végre szóhoz tudott jutni. – Láthattad magad is, anyánk szólt hozzánk! – mondta Rank szin241

te megbabonázva. – Szegény, még nem tudhatta, mi vár rá. És az új nevemet sem ismerhette. Végig Aaraxnak hívott. – De mi volt ez az egész? – ismételte önmagát Part. – Garagok azt mondta, majd jobban megértem, amikor anyámmal beszélek, de még most sem értek mindent – motyogta Rank, és viszszatette a medált a nyakába. – Egy biztos; valahol él még a nagyapánk, és ı tudja a választ, ki az, aki kiirtotta családunkat. És ha megtaláljuk, akkor az istenek kegyelmezzenek bőnös lelkének, mert én nem fogok! Az biztos. – A Sors Ura – ismételte Part, miközben ı is visszaakasztotta a nyakába a medált. – Valahol hallottam már ezt a nevet, de hol... – Azt javaslom, ne acsarkodjunk tovább egymásra! Inkább fogjunk össze a közös ellenség ellen. És ha még mindig neheztelnél rám Jessica miatt, tudd meg, soha nem nyúltam hozzá egy ujjal sem, csak cukkoltalak az Alkony Erdejében. Part nem is figyelt öccsére. – ...Megvan! A trolloknál! Ott hallottam ezt a nevet, az egyik bérgyilkos madárember köpte felém, amikor azt hitte, végem lesz. Vagyis a Sors Ura már küldött bérgyilkosokat. De miért épp huszonnégy évvel a születésem után? És Blesyblue? Ezt azért nem gondoltam volna róla – Ekkor hatoltak el tudatáig Rank szavai. – Szerencséd! Különben máris megölnélek, akár a testvérem vagy, akár nem! Ám bőneid még így is olyan nagyok, hogy késıbb értük vezekelned kell! De most hajlandó vagyok félretenni dühömet, mert ha anyánk igazat mondott, már így is négy évet késtünk. Hogy bízhattak abban, hogy majd mi egymásra akadunk? És ha még évekig nem találkozunk, akkor mi lett volna? És egyáltalán! Hol keressük a nagyapánkat? Rank nagyot sóhajtott, s elengedte Part prédikációját a füle mellett, melyben a feltételezett bőneirıl és az értük járó büntetésrıl tartott. Még hevesen tiltakozni, s a saját igaza mellett kiállni is elfelejtett. Az újonnan felmerült kérdések most sokkal jobban foglalkoztatták.

242

– Anyánk említett négy kristálykulcsot. Az nyitja a börtön zárát. De csak egynek tudta a pontos lelıhelyét. Kunóban. Száz kilométerre a forrástól. – Az elég közel van Fortaxhoz. Úgy gondolod... – A másik háromról ráérünk útközben gondolkodni – bólintott Rank. – Tisztában vagy vele, hogy mivel nem kaptalak el, akár még a jó híremet is elveszíthetem? – Én pedig nem térhetek vissza a Káoszhoz, ha akarnék se, miután összeálltam egy Rend hívıvel! – erısködött Rank. – Egyenlık vagyunk. Eguah és Wacumunus közben ébredezni kezdtek. – Igazat szóltál, tényleg nem ütöttél rájuk nagyot – mondta Part Ranknak, majd Eguahhoz fordult. – Hát Gorfen hol van? – Nem tudom, amikor feljöttünk, még ott volt a hátunk mögött De mi ez a fagyos hangulat itt? – Hová a francba tőnt, Gorfen? – Part emlékezett, miket mővelt a fickó, amikor elıször találkoztak. Hihetetlenül önfejő és ezt a tulajdonságát már akkor is utálta. A csapatmunka az csapatmunka! – Ki az a Gorfen? Ebben a pillanatban egy kard tört utat magának a jéggé fagyott padlón keresztül, és nem messze Ranktól bukkant ki a vége. Majd ez megismétlıdött Part felıl is, s következı pillanatban a padlórész recsegve-ropogva szakadt ki, és zuhant alá az alattuk fekvı szobába, Parttal, Rankkal és fegyvereikkel együtt. Amikor megérkeztek a lenti szobába – ahol nyoma sem volt a fenti fagyvilágnak –, Part számára világos lett, mi történt. Amíg ık a fenti szobában hallgatták anyjukat, addig Gorfen tıreivel kirajzolt egy négyzetet a padlóból, ami egyben az alattuk lévı szoba plafonjára nyílt. Ezután elég volt két vágás, hogy a vékony padlórész kiszakadjon. Part felkészült az esésre, így nem ütötte meg magát. Rank viszont hanyatt esett, és beverte fejét a kardja markolatába. Gorfen felröhögött, és leugrott a kocsikerékrıl, ami a szoba csillárjaként funk-

243

cionált. Két kézzel magasra emelte kardját, és megcélozta Rank nyakát. – Itt jön a tízezer aranyam! – Ne, Gorfen! – üvöltötte Part, és máris a pallosa után kapott. Rank nem vette észre az érkezı veszélyt, mivel beütötte a fejét. Part a pallosát az utolsó pillanatban vágta a padlóba, Rank nyakától pár centire. Penge csattant a pengén, Gorfen kardja kicsorbult az ütközés erejétıl. Part megmentette életét annak, akit pár perce még ı akart személyesen megölni. – Elment az eszed! Mit csinálsz? – A testvérem! Gorfennek még a lélegzete is elállt. – A testvéred? – A féltestvérem. Bármilyen nehéz is elhinnem, de ez az igazság és nem hagyhatom, hogy megöld. – Part, az ég szerelmére, tízezer arany! Nem száz vagy ezer, hanem tízezer! – Tudom! De a testvérem. – De csak félig! És ha az? Nem hallottál még vércsapolásról? Gondolj az öregekre, az elesettekre, a betegekre, a nıkre, a szüzekre és a gyerekekre! Nem csak férfiakat ölt, Part! – Az égre! Mit gondolsz rólam? Másra sem gondoltam, mióta megtudtam, hogy a testvérem. De Scalard, vagy ha nem is így hívják, de a Scalardok vére csörgedezik az ereiben. Könnyen befolyásolható, de a szíve tudja, mi a helyes! Meg fog javulni, meg kell javulnia! – Megjavul? Miféle beszéd ez? Nem a gyereked falovát törte öszsze! Több tucat ártatlan életet oltott ki, az ilyesmire nincs bocsánat! Még akkor sem, ha egy nyomorult Scalard! Rank idıközben feltápászkodott a földrıl, s pár lépésnyit hátrált, hogyha mégis harcra kerülne a sor, akkor tudjon védekezni. – Értsd már meg, hogy nem ölhetem meg a saját öcsémet! – Nem is kell. Majd megölöm én! – Nem, Gorfen! Te nem az öregek vagy a szüzek halálát akarod

244

megtorolni. Még csak nem is az igazságot próbálod kideríteni. Te csak pénzt akarsz! – Elég volt, Part! Értem én, átalltál az ı oldalára! Jó, ezt a csatát te nyerted, de a háborút még korántsem! Visszamegyek Senotba, és elmondom mindenkinek, hogy mit tettél, aztán pedig hajtóvadászatot indítunk utánad! Egy év múlva már a címed sem lesz meg! – mutatott ujjával vádlón Partra. Eldobta használhatatlan kardját és kiment az ajtón, ám még egy szóra visszalépett. – Ami pedig a barátságomat illeti, azt elvesztetted a mai szerencsétlen napon! – Soha nem voltunk barátok, csak társak! – kiáltotta utána Part, majd Rank felé fordult. – Miért nem tekerted ki a nyakát? Az ilyen ember nem érdemel jobbat – tanácsolta az öcs, amikor Gorfen kiment. – Mert sajnos, igaza van. – Akkor meg mégis miért adtál fel értem mindent? – Ha tudnám, talán nem tettem volna. – Téged is üldözni fognak, mint engem. Part megengedett magának egy gunyoros mosolyt. – Nem félek tılük, én vagyok mind közül a legjobb. Mellesleg ne az én gondjaimmal foglalkozz, azokat megoldom magam! Most pillanatnyilag jobban érdekel, mit tudsz tenni azért, hogy úgy nézhessek rád, hogy közben ne jusson eszembe, mennyi ártatlant is fosztottál meg az élettıl. Rank lehajtotta a fejét, s nagyot sóhajtott. Úgy érezte, bátyja sosem fogja félretenni elıítéleteit, s nem úgy kezelni, mint az a rendhitő emberekkel teszi. Talán joggal... – Ám most más dolgunk van. Eguah! – Tiszta a levegı? – kérdezte a ghoul, amikor átdugta fejét a nyíláson, majd megakadt tekintete Rankon. – Ez még él? – Igen. És velünk jön, ne kérdezd miért, majd késıbb elmondok mindent részletesen! Inkább ugorj el a sárkányért, ez most mindennél fontosabb, egy óra múlva indulni akarok. – Hozzam be a városba? De azt mondtad, nem akarod, hogy a vá-

245

rosiak meglássák? – Valahogy most nem igazán tud érdekelni a város. Menj és hozd! – Majd a druidához szólt. – Vakarcs! Miután Eguah leugrott a szobába, és kiment, Wacumunus is lemászott a fenti szobából. – Menj vissza a Vadkanba, és hozd el Doreát meg a felszerelést. Itt várunk. – Biztos, hogy Dorea velünk akar jönni? – Ha szépen kéred, biztosan. Miután Wacumunus is elhagyta a szobát, Part megkérdezte öccsét, hogy szüksége van-e kardján kívül másra, de Rank csak a fejét rázta, teljesen elment a kedve mindentıl. Most elıször gondolt bele, milyen hosszú is lesz az út, míg Parttal megtalálja a békét. Odakint leültek a fogadó verandájára, és csak bámultak maguk elé szótlanul. Aztán nagy soká visszajött a fogadós pár fegyveres társaságában. Amikor megtudta, hogy egy szobát teljesen tönkretettek, és ráadásul a vendége még csak nem is gyilkos, kártérítést követelt, amit Rank ki is tudott fizetni. Hála az elsı saját maga által kombinált varázslatának. Majd megérkezett Wacumunus és Dorea a felszereléssel, végül a nagy érdeklıdést és ijedelmet keltı sárkány, Eguahhal. Part percek alatt felpakolt, a druida, Eguah és Dorea ültek fel a vezérülésbe ismét, míg Rank Gorfen helyét foglalta el. S még mielıtt a városırség az Acél Sashoz ért volna, már fel is szálltak, és elindultak délre, Kuno felé.

8. VOCLU Közel három órás repülés után Sárgahas – hosszú tépıdés után ezt a nevet adta Wacumunus a sárkánynak – végre elérte a forrást. Ettıl a ponttól kezdıdött a kilométerek számolgatása. Ezt a feladatot Eguah magára vállalta, bár Part sejtette, hogy nagyjából hol lesz a századik kilométer, s ha erre gondolt, akkor máris rossz kedve lett.

246

Wacumunus és Eguah az út alatt szokásukhoz hően civakodtak, míg Part és Rank az életüket mesélték el egymásnak. Közben pedig Rank le sem tudta venni szemét a sárkányról. Egy igazi zöld sárkány hátán utazott! És nem volt a közelben a nevelıapja, hogy elmondja neki a jó hírt, miszerint vannak még sárkányok rajta kívül is. Part pedig elmondott mindent, amit fontosnak tartott és eszébe jutott. Mesélt a katonaságban eltöltött éveirıl, majd arról, hogyan lett fejvadász. Felidézte a Legjobb Fejvadász címért folytatott harcot, az innocari kincskeresı kalandot, majd néhány érdekesebb munkájáról is beszámolt. Amikor végzett, Rank vette át a szót. Aki jobb híján megemlítette Garagokot, akivel Part is találkozott egyszer, majd a saját katonáskodását ecsetelte. Utána mesélt azokról az idıkrıl, amikor barbár barátjával üldözött egy szökevényt, mondhatni botcsinálta fejvadász módjára. Aztán arról, hogyan vesztett el mindent és hogyan futott össze Traxonnal. Azonban a Káoszhoz főzıdı dolgairól hallgatott. Azok úgyse érdekelnék Partot, és nem akarta, hogy a régmúlt eseményei megrontsák kezdıdı barátságukat. Késıbb azt is elmondta, mi minden történt vele, amióta találkoztak az Alkony Erdejében. Bár néhány dolgot ezúttal is gondosan elhallgatott, ide tartozott többek között sárkánnyá válása is. A táj gyors iramban suhant alattuk. A nap éltetı sugaraival életre hívta a vidéket. Lassan itt a nyár. Holnap már Megbocsátás hava lesz. S e hónap hatodik napján Jessica születésnapja. Part, ahogy ezen elgondolkodott, eszébe jutott, hogy a maradék ötszáz aranyat már nem fogja megkapni, s az sem biztos, hogy egyáltalán hazaér Senotba a jeles napra. Ha szerencséjük van, akkor mind a négy kulcs itt található Aghában. De ha nem, akkor hónapokba is beletelhet, mire mindet megtalálják, még így is, hogy egy sárkány hátán hasítják a levegıt. Viszont az a tény, hogy Jessica és ı elvonulnak délre mindentıl messze, két dolgot is eszébe juttatott. Az egyik az volt, hogy hiába került Woyasshoz közel, miután Gorfen elhíreszteli, hogy Rankkal együtt eltőnt Fortaxból, Woyass megint győlölni fogja, és nem egyezik majd bele az esküvıbe. Ráadásul, ha belegondolt abba a

247

nagyszabású akcióba, amit Woyass tervelt ki, csakhogy Rankot Fortaxba őzze... Joggal tarthat a kormányzó haragjától. Egyre rosszabb kedve lett. Bár, ha jobban belegondolt, Gorfen még akkor sem érhet haza egy héten belül, ha útközben szerez egy lovat. Kis szerencsével még elıtte elmehet Senotba, mivel élve kell Rank, Woyassnak adhatja, elveheti Jessicát, kiszabadíthatja Rankot, és elmenekülhetnek a törvény elıl délre. Más szóval már megint versenyt kell futnia az idıvel, ha azt akarja, hogy minden sikerüljön. A másik dologról viszont meg kellett kérdeznie Rankot. – Tehát Jessica most Senotban van? – I... igen – bólintott rá Rank. Végül is nem hazudott. Part sóhajtott. Legalább egy dologban biztos lehet: Jessica jól van. Aztán félúton elérkezettnek látta az idıt, hogy bemutassa öccsét a csapatának, akik jogosan nem értették, miért parolázik most azzal, akinek hajnalban még a halálát kívánta. Nem is ment rosszul a dolog, egészen addig, mígnem a druida nevére került a sor, Part most is hasonló toleranciával kívánta a dolgot kezelni, mert bár nem nézte ki az öcskösbıl, hogy tudna egy olyan ısi nyelvet, mint az ógarhagai, félt, hogyha kimondja azt a szót, hogy Wacumunus, ösztönösen felröhög. – Szóval ı pedig druida barátunk, akit egyszerően csak Vakarcsnak hívunk. Rank összevont szemöldökkel idézte fel az elhangzott neveket, nem akarta egyiket sem elfelejteni, habár sosem tudta elsı hallásra megjegyezni társai nevét. Eguah viszont megfelelınek találta az alkalmat a bosszúra. Jól emlékezett még a nem is olyan rég történt afférra, amikor a druida szándékosan emlegetni kezdte ghoul mivoltát, s azóta Dorea láthatóan kerülte ıt. Így hát félhangosan – de azért ahhoz elég hangosan, hogy Rank meghallja – így szólt: – Mé’, nem Wacumunus a neve? Rank egy pillanatra megdermedt, majd akarata ellenére hangosan elnevette magát. Mióta elvesztette fekete elf barátját, nem röhögött ilyen jót, sıt, egyáltalán nem röhögött. Ám most majdnem megful-

248

ladt a nevetéstıl. Ógarhagaiul perfektül, néhány nyelvet pedig törve tudott, így a Wacumunus szó jelentését is ismerte. Nevetéséhez késıbb csatlakozott Eguah, majd Part is. – Hogy neked milyen hülye neved van – törölte ki a könnycseppeket a szeme sarkából Rank, s akárhogy is próbált uralkodni magán, a késıbbiek folyamán is kitört belıle a kacaj. Délre megérkeztek arra a területre, ahová Eguah számításai szerint a századik kilométer esett. Part sejtése beigazolódott. A sárkány leszállt a dombos, erdıs vidékre, ahol a Chalmore folyó torkollott bele a hatalmas Kunóba, hogy táplálja azt. Ez a folyó alig harmincnegyven kilométer hosszúságú volt, s az óriási Kuno mellett apró pataknak tőnt csupán. S hogy Part miért félt attól, hogy épp itt szállnak le? Mert Tex-Sex és Tex-Fi két, nagyon közel esı figyelıtorony volt. És gyakorta ırjáratoztak errefelé. Ha pedig felismerik Rankot, akkor kérdés nélkül elfogják, és az még a jobbik eset. Csak remélte, hogy nem botlanak bele egy csapat katonába. Miután leszálltak a sárkány hátáról, azt nyomban elnyomta az álom. Wacumunus és Dorea elmentek a közeli erdıségbe fát győjteni, ehetı bogyókat meg valami tápláló ételnek valót keresni. Wacumunus erre az eshetıségre még Fortaxban gondolt, és amikor visszament a Vadkanba, elcsent a fogadó konyhájából egy bográcsot. Eguah közben törni kezdte a fejét, hogyan is illeszthetne be még egy kétszemélyes ülést, mert már hányingere volt attól, ahogy összepréselıdött a druidával meg annak barátnıjével. Part odaszólt Ranknak, hogy nézzenek körül. – Hogy akarsz hozzákezdeni a kutatáshoz? – kérdezte Rank. – Mi? – Elvégre, akármennyire is számolta a barátod a kilométereket, óhatatlanul is eltéveszthette egy-kettıvel. És ha pontos is volt a számolás, csak nem gondolod, hogy találunk egy táblát: Itt lakik a vízi szörny! felirattal! Part szórakozottan nézett öccsére, nem igazán tudta eldönteni. 249

Rank csak jópofa akart lenni, vagy szórakozik vele. – Jó tudni, hogy humorodnál vagy. De megnyugtathatlak, ezen még útközben elgondolkodtam, és ahogy látom, a szerencse istennıje megint rám kacsintott – mutatott fejével a közeli folyópartra. – Aha! – Nem látod? – Part máris megszaporázta lépteit, és nemsokára a kezébe vehette a fadarabot, ami a folyóparti homokból állt ki. Odaadta Ranknak. – No, öcskös, mit olvasol ki belıle? – Fadarab – mondta Rank, miután alaposan megnézte magának a fából faragott rudat. Elsıre nem is tőnt fel neki, hogy ez egy faragott fadarab. Part elhúzta a száját, és gúnyosan tapsolni kezdett. – Ragyogó. Ez egy elsı rangú nyom. – Mert te mit tudsz belıle kiolvasni? Part csak erre várt. – Ha tüzetesen megnézed, észreveheted, hogy az egyik vége bunkóban végzıdik, vagyis ez egy evezınek a szára. Ha nem csal a gyanúm, és nekem elhiheted, hogy nem, itt nemrég baleset történt, a csónak pedig széttört a folyóban található sziklákon. Pár napja történhetett, a fa ugyanis már száraz. A tulajdonos megpróbálta fejbe csapni a valamit, ami rátámadt, ám nem sikerülhetett, mert a valami túl kemény fejő volt. A fickó meghalhatott, s csak ez maradt utána. Kik szoktak csónakkal errefelé járni? – Bárki, akinek csónakázni támad kedve – vont vállat Rank. – Csakhogy nem a Kuno vizén. Elfelejted, hogy a nyugati parton szeretett régi otthonod, a Káoszföld terül el. Itt életveszélyes lehet akár egy métert is megtenni. Csakis azok merészkednek nap mind nap a vízre, akik ebbıl élnek, vagyis a halászok. Ezt bizonyítja az is, hogy a nyél már javában elkopott, sokszor használhatták a baleset elıtt. – Szerinted egy halászt támadt meg a vízi szörny? – Semmi kétség. Elég közel vagyunk a vackához, csak éppen azt nem tudjuk, hol van. De mikor láttál te egy halászt egyedül? Erre le-

250

het a házuk, és minden más felszerelésük. Szerintem egy halászcsalád. – Azt mond meg, nagyokos, merre keressük! Part blazírt képpel felelt. – Dél felé. – Ezt meg, honnan tudod? – Ha körbenézel, északra fenyvest, keletre bükköst, délre pedig tölgyest láthatsz. Ez az evezı pedig tölgybıl készült, és mivel ezek az emberek mindent maguk készítenek, hát valamerre délen lesz a házuk, s ha jól sejtem, nem is nagyon messze. Akár el is indulhatnánk! – A mélyben még több nyomot találhatnánk. Nem volna érdemes esetleg alámerülni? – kérdezte Rank a víz felé pillantva. Persze ez csak egy csak-azért-is-kötekszek mondat volt. Nem tetszett neki, hogy bátyja azt bizonygatja, mennyivel okosabb és tapasztaltabb, mint ı. Aztán csak megindult a bátyja után, aki hátratett kézzel sétált a part mentén délnek. – Nem – felelte Part. – Ugyanis elıbb induljunk el ezen a nyomon, aztán ha zsákutcába jutunk, ráérünk még visszajönni ide, és különben is, minek merülnénk le egy olyan helyre, ahol egyszer már lecsapott a szörny, hiszen csak annyi a dolgunk, hogy sétálunk pár száz métert, ez sokkal kényelmesebb. Azonkívül nem tudok úszni. – Ó, atyám! – nézett az égre Rank. – Fantasztikus, hogy egyetlen törött evezıbıl mennyi mindent ki tudtál olvasni! – Végül is fejvadász vagyok, az ilyesmit bármely más fejvadász is meg tudná tenni. Ugyanúgy otthon kell éreznem magam az erdıben, mint egy városban, vagy akár a sivatagban. Egyébként visszatérve a kutatásra, te nem hagytál semmilyen nyomot, mégis rád akadtam. Bár azt el kell ismernem, hogy elég nehezen. – Nem hagytam nyomot? Akkor hogy találtál meg? – Valóban érdekel? Rank bólintott, bár érezte, ezzel csak olajat önt a tőzre, Part szeme felcsillant.

251

– Kézzel fogható nyomot tényleg nem hagytál. Csak híreszteléseket, amikbıl a jellemedre következtethettem. Kikérdeztem a szemtanúkat, kis kenıpénzt és erıszakot vetettem be. Megpróbáltam kitalálni, vajon mit csinálnék én a helyedben, számba vettem elızı gaztetteidet és nem utolsó sorban az ösztöneimre hagyatkoztam. – Aztán elmosolyodott, és még hozzátette. – Na, és persze én vagyok Agha legjobb fejvadásza. Rank grimaszolt, hányadszor hallja már ezt a szöveget, csak éppen mindig mástól. Bátyja valósággal úgy kezeli ezt a címet, mintha ı lenne a király. – Nem mondták még neked, hogy kicsit nagyképő vagy? Part számított rá, hogy Rank így reagál, de még mindig mosolygott. – Nem is tudod, mennyien. – Aztán az erdıben meglátta, amit kerestek. – Ott a ház. A ház tulajdonképpen egy megerısített viskó, falai megmunkálatlan farönkökbıl összetákolva, teteje gallyakból és levelekbıl állt. Ahogy Part elnézte, már jó ideje itt állhatott. Több évtizede is akár. A viskó elıtt jókora irtás, ahol a gallyakból eszkábált kerítés mentén ott sorakoztak a ladikok, csónakok, evezık, hálók és egyéb halfogásra használatos eszközök. Az egyik hálót függıágyszerően felakasztották két fa közé, és egy vászonruhás férfi hintázott benne lomhán. A ház elıtt tábortőz égett, a tőz felett bogrács, melynek tartalmát egy középkorú nı kavargatta a fakanalával. A viskó ajtajában egy tizenhét-tizennyolc év körüli fiú farigcsált bicskájával egy botot, és néha szót váltott egy meglepıen jó húsban lévı öregemberrel. Gatyamadzaga alig tudta visszaszorítani hasát. Ám hosszú, ısz szakálla eltakarta kövérségének büszke mementóját. İk is vászonruhát hordtak, hasonlóan a függıágyban pihenıhöz. Part már messzirıl köszönt. – Jó napot! – Maguknak is – kelt ki a hálóból rögtön a középkorú férfi, aki 252

minden bizonnyal a nı férje lehetett. Rank gyanakodva vonta össze a szemöldökét. Itt a Káosz-Rend határon furcsa, hogy ilyen szívélyesen fogadják az utazót. – Némi információt szeretnénk kapni egy Voclu nevezető vízi szörnyrıl! – tért rögtön a tárgyra Part, amikor beért az udvarba. – Mi dolguk vele? – torpant meg a férfi útközben. – Természetesen meg akarjuk a környéket szabadítani tıle – válaszolta Rank még mindig gyanakodva. – Ugye, szokta magukat a halászatban zavarni? – Eléggé. Az utóbbi idıben azt hiszi, az egész folyó az övé, pedig a vacka kilométerekkel följebb van a nádasban. Ám ı maga csak nagyon ritkán mutatkozik a felszínen, legtöbbször a katonáit küldi portyára. Egy hete is, alig tudtam visszaőzni az egyiket a folyóba, odalett az egész fogásom, a ladikom, meg a kedvenc evezım. Rank Partra nézett. – Most mi van? Csupán az nem stimmel, hogy nem halt meg – fintorgott a fejvadász, majd visszafordult a halász felé. – Nem vezetne oda a nádashoz? A férfi a földre köpött. – Még hogy vigyem el magukat? Oda? Soha! Csupán annyit tehetek magukért, ha már ilyen ırültséget vettek a nyakukba, hogy elmondom pontosan, merre van. Menjenek a part mentén két mérföldet északra, akkor elérkeznek egy sőrő nádashoz, ott lesz valahol a bejárat a víz alatt. Egyébként tegnap három, másik kalandor is érkezett, ık is Voclu felıl érdeklıdtek, talán még ott találják ıket... – Kalandorok? – kérdezte Rank. – Olyasfélék, mint maguk, csak tudja... – grimaszolt a halász –, nem emberek. Elfek vagy mik. Part Rankra nézett, Rank meg Partra, majd Rank megfordult, és elindult. Búcsúzkodjon csak a bátyja, ha akkora fejvadász. – Köszönjük az információt, sokat segítettek. – Kísérjen szerencse az utadon, fiam – mondta az öreg, és tovább beszélgetett unokájával.

253

Visszaballagtak a sárkányhoz. Úgy határoztak, esznek valamit, aztán majd megnézik azokat az elfeket. Mire visszaértek, Eguah elkészült az üléssel, így Sárgahas hátán immáron hat ülés ékeskedett. Három kétszemélyes, fából készült grul.16 Wacumunusék rég visszaértek, s már javában kavargatták az ebédnek valót, és a tőznél beszélgettek. A testvérek is letelepedtek, s elmondták, amit megtudtak. Abban maradtak, hogy a druida és a lány itt maradnak a sárkány mellett, s figyelik a környéket. İk ketten pedig Eguahhal megkeresik az elfeket. Part úgy vélte, ha igaz, amit a halászok mondtak róluk, akkor érdekeik közösek és még az is lehet, hogy szövetségre léphetnek velük. Elvégre több szem többet lát! Az ötlettel mindenki egyetértett, és lassan kezdett oldódni a feszült légkör, amit Rank jelenléte teremtett. Bár Eguah jobban szerette volna, ha ı maradhat itt a lánnyal, és az utóbbi órákban egyre furcsábban viselkedett. Például tekintete folyton Rank kardjára kalandozott. Egy óra tájt, mikorra végeztek az ebéddel, a három férfi elindult északra, s negyedórai gyaloglás után meg is találták az említett nádast. További negyedórán át kutattak az elfek után, de csak olyan nyomokat találtak, amik azt bizonyították, hogy korábban jártak már itt mások is. Aztán kicsit késıbb Rank elfekre utaló felszerelést talált egy odvas fában. Valószínőleg Voclu elintézte a kalandorokat, vélték Parték. Nem sokkal ezután két csuromvizes alak mászott ki a nádasból, és hanyatt feküdt a parton. Testüket hínár borította, és öklendezték magukból a vizet. Part és Rank értek oda elsınek, utánuk lemaradva Eguah érkezett. Rank lehajolt hozzájuk, az egyik elájult, de még élt, a másik 16

Elf szó, emberi nyelvben nem igazán találni megfelelıjét. Leginkább olyan karosszéknek vagy trónusnak fordíthatnánk, amit wyvernek és sárkányok hátára rögzítenek. Ezek a támlás, karfás nyergek akkor láttak elıször napvilágot, amikor az elfek és a még viszonylag nagyszámú sárkányok békességben éltek egymással, s a sárkányok néha megengedték, hogy az elfek a hátukra telepedjenek.

254

azonban nem lélegzett. Part megfogta az elf karját, és megpróbálta feléleszteni. Aztán amikor így nem sikerült két tenyerével nyomkodni kezdte a férfi hasát. Sikertelenül. – Vigyázz! – tolta félre Rank, s halk mormolás kíséretében nyitott tenyerével az eszméletlen alak fölött legyezte a levegıt. Pár szívdobbanás múlva az elf felköhögött, majd visszacsuklott, immár lélegezve. – Mit csinálsz? – kérdezte Part. Nem sokkal késıbb az elf kiköpött egy adag vizet és felköhögött. – Hála az égnek! – mondta Part, majd Rankra nézett. – Most már életben marad. Rank, vidd a táborba, én hozom a felszerelését! – Azt majd én hozom, te csak vidd az elfet! Azzal a félsárkány máris elsietett az odvas fához. Part a homlokát ráncolta. – Hé! Miért én cipeljem? Miért nem te? – Én egy renegát káoszhitő vagyok, te meg a Rend gáncsnélküli lovagja. Hát dolgozz is meg érte! – Most kellene vezekelned a bőneidért! És erre remek alkalom, hogy elviszed a fickót a táborba, ezzel is megmentve az életét. Nem érzed a szívedben, milyen jó is jót tenni? – Dehogynem! Épp az elıbb mentettem meg az életét – vetette oda a félsárkány, miközben a vállára kapta a könnyő batyut, és máris indult fütyörészve a már jókora elınyre szert tevı Eguah után. – És hogy jobban megértsd, két évet töltöttem elf társaságban. Kettınk közül csak én értek a kényes felszerelésükhöz. A te durva kezed csak tönkretenné ıket. Part kissé morcosan vette hátára az éledezı elfet. Távolodó öccse után nézett, és cinikusan elhúzta a száját. Hát igen, kétségtelenül látszik a fiún a Káosz hatása. Sok idıbe fog telni, mire megneveli! Aztán nagy léptekkel ı is megindult a táborba. Nemsokára az elfek a tábortőznél melegedhettek, Wacumunus elıvett két pokrócot a grulok alól, és betakarta a két didergı alakot. Dorea pedig megtisztította ıket a hínártól és a békalencsétıl. Ahogy

255

jobban megfigyelték az elfeket, testükön számtalan sebet találtak, s a ruhájuk széttépve. Mindannyian kíváncsian várták, milyen történettel állnak elı. Vajon miféle rémséges csapdának estek áldozatul lenn, Voclu katakombáiban. Mindkét elf férfi volt. Az egyik Partnál kissé magasabb, hosszú, fehér hajú és szürkéskék szemő, míg társa szıkésbarna hajú és szemei ébenfeketék. Hosszú ideig senki sem szólalt meg, csak az elfek fogai vacogtak, majd Part törte meg a csendet. – Voclu intézett így el benneteket? – A sz... sz... szolgái... – vacogta a fehér hajú. – Meddig jutottatok el? – Nem s... s... sokáig. Rengeteg ott a t... terem. – Azt mondták, hárman vagytok, de csak ketten másztatok ki a vízbıl. Mi történt a harmadik társatokkal? – Marcarella! Ó, istenem! – kiáltott fel a szıke hajú, akinek Rank megmentette az életét. – Csak ketten jöttetek ki a vízbıl, s rögtön elájultatok ti is. Ha nem vagyunk ott, meghaltál volna – mutatott a szıke hajú elf felé a fejvadász. Az elf mintha az utolsó mondatot meg sem hallotta volna, sírva fakadt, és rádılt társa vállára. Part értetlenül nézte, a fehér hajú igyekezett megmagyarázni a dolgot. – Marcarella a felesége volt, és a szemünk láttára égett hamuvá az egyik ördögi csapda hatástalanításakor. Marcarella volt köztünk a csapdafelderítı, de hibázott. – Ekkor társa felé fordult, és vigasztalóan átölelte. – Sírj csak, Mordak... sírj! – Ismét Parthoz beszélt. – Az én nevem Mortax, az övé Mordak, testvérek vagyunk, és eddig egész jól megéltünk a munkánkból. Sacnewbıl jöttünk le két napja, mert megbíztak egy feladattal Vocluval kapcsolatban. De most, hogy Marcarella meghalt, nem hiszem, hogy be tudnánk fejezni a munkát. – Az én nevem Rank – kezdte a bemutatkozást a félsárkány –, ı meg itt a bátyám, Part. Szintén Voclut keressük, és örülnénk, ha segí-

256

tenétek. Mutathatnátok az utat... – Nem is tudom. Rettentıen veszélyes hely, s azt tanácsolom nektek, hogy menjetek, amíg még tehetitek. – Nekünk mindenképp le kell mennünk oda – erısködött Part. – Segítetek nekünk? – Nem is tudom, nagyon kimerültünk. – Pihenhettek egészen éjszakáig, és akkor alámerülünk – bólogatott Part. – Nem! Én nem megyek oda vissza! – mondta felindultan Mordak. – Bocsássatok meg öcsém viselkedéséért, de nagyon megviselte az eset. – Nézzétek! Ha segítetek nekünk, minden kincs a tiétek lehet, amit lenn találunk, nekünk csak egy bizonyos tárgy kell. Ha nem szerezzük meg, meghal a nagyapánk – szólt közbe Rank. Mortax gondolkozott, majd nagy sokára megszólalt. – Éjszaka lehetetlen bejutni hozzá. Akkor legyızhetetlen. Hajnalban próbálhatjuk meg ismét, amikor van némi esélyünk. Part csóválta a fejét... majdnem egy teljes napnyi hátrány, de el kell fogadnia, ha azt akarja, hogy a két elf velük tartson. Sose becsüld le az ellenfelet! – ez a harmadik szabály. – Jó, akkor az egész napunk szabad. Pihenjétek ki magatokat! Köszönjük a segítségeteket! Az elfek mihelyt lefeküdtek, rögtön elaludtak. Az ébren lévık pedig megbeszélték a holnapi akció részeit. Wacumunus és Dorea ismét Sárgahas mellett maradnak. Ha támadás érné ıket, megpróbálják elhárítani a sárkány segítségével, ha pedig úgy ítélik meg, hogy a támadás túl nagy, akkor felrepülnek száz méter magasba, és köröznek addig, míg Part és csapata fel nem bukkannak. Eközben Part, Rank, Eguah meg a két elf behatolnak a vízi szörny birodalmába, és megszerzik a kulcsot. Part hat órát adott maguknak, vagyis ha holnap délig nem bukkannak fel a folyóból, úgy a druida és a lány hagyjanak fel a várakozással, és tőnjenek el a vidék-

257

rıl. Miután megbeszélték a tervet, mindenki igyekezett elfoglalni magát. Part a pallosát élezte egy ideig, majd Wacumunus odajött hozzá, és adott egy fiolányit a zöldes fızetbıl, mondván hajtsa fel, ha már nagyon össze lesz szabdalva. Part cinikusan elmosolyodott a druida idétlen viccén, de nem akarta megbántani a druidát, ezért eltette a gyógyitalt. Wacumunus és Dorea délután a két elf sebeit kenegették a sőrő, nyúlós lével, és amikor a két elf magához tért estefelé, még külön meg is itattak velük egy-egy adagot. Rank pedig úgy határozott, most végre beazonosítja a kardot, amit reggel nem sikerült. Ám elıbb úgy döntött, beszél Eguahhal, mert feltőnt neki, hogy gyakran megakad a fickó szeme a kardon, és elhatározta, hogy jobb belátásra téríti, mielıtt még ellopná tıle. Hiszen akkor barátság ide vagy oda, meg fogja torolni a gaztettet, így hát, hogy elejét vegye a dolgoknak, félrehívta a férfit, hogy más ne hallja a beszélgetésüket. – Mit akarsz tılem? – kérdezte Eguah mogorván, neki valahogy nem volt szimpatikus Part öcsikéje. – Miért viselkedsz ilyen ellenségesen velem? Tudtommal nem ártottam neked. – Heh, heh – nevetett kényszeredetten Eguah. – Azt mondod? – Miért figyeled a kardom, el akarod lopni? Ha tetszik, megmondhatod, szívesen megmutatom. – Rank mélyen a fickó szemébe nézett. – De jól jegyezd meg, bár nem tudom mikor, hol és hogyan lettél a bátyám barátja, de ha erre a pengére fáj a fogad, bele fog törni. És nem fogom szó nélkül hagyni, hogy ellopd tılem. – Eszem ágában sincs ellopni. – Akkor meg mit lesed folyton? Már rég észrevettem a sunyi pillantásaidat, azt hittem, csak meg nézed, mint bárki más. De nem, amikor csak rád nézek, a szemed a kardomon csüng. Ha nem akarod ellopni, akkor miért figyeled? – Ne! Ne kérdezz a kardról! Ne tedd ezt velem! – mondta Eguah,

258

és érezte, ahogy a Halál átka belekényszeríti, hogy meséljen a fegyverrıl. Azt ugyanis nem mondta el Partnak, hogy még egy olyan nagy hatalmú, halálon túli lényt, mint ı, el lehet pusztítani. İ ugyanis ghoul, s mint ilyet, nem fogja az ezüst, mint a lélekrablókat, nem fintorog a fokhagyma illatától, s nem ég el sem a napfénytıl, sem pedig a szentelt víztıl, akár a bugyuta zombik. İt csak különleges fegyverrel lehet elpusztítani. És ami a legrosszabb: pusztán az is megölheti, ha nem beszél errıl a fegyverrıl. Ezt az átkot még a Halál mondta rá, amikor ghoullá változtatta. A Halálnak az volt a szándéka, hogy ily módon hozzájuttasson bárkit az ilyen fegyverhez, feltéve, hogy az rákérdez erre a fegyverre. S halála után számtalan esztendıvel, a mai délutánon Rank pontosan ezt tette, amikor a kardjáról kérdezett. Miután felfedi a harcosnak a kard titkát, utána már csak annak jóindulata fogja megmenteni a haláltól. – Mit tudsz errıl a kardról? – kérdezte Rank egyre erıszakosabban. Érezte, Eguah elhallgat valamit. Eguah nyaka melegedni kezdett, ha nem akar rögvest meggyulladni, beszélnie kell. – Ez... a kard... a Halál Kardja. – Mi? – Nem hallottál még a Halál Kardjáról? Rank a homlokát ráncolta. Mintha hallotta volna már ezt a nevet De hol is? Ja, igen. Még annak idején Traxontól. A fekete elfek a Három Örök Istent tisztelték. Idıt, Halált és Sorsot. És Traxon sokat mesélt neki a legendáikról és mítoszaikról. Akkor hallott elıször errıl a kardról. – Csak annyit, mint bárki más, legendának tartottam – felelte Rank. – De ez képtelenség! Hogyan kerülhetne ide a kard, amikor azt egy isten birtokolja, mégpedig Yeppuku, aki maga a Sors. İ ırködik élet és halál felett itt, a földön. S a Halál már csak egyfajta követe, aki végrehajtja óhaját. Egyébként is, ez csak mese. Ezt a kardot azért kaptam, hogy megölhessem Partot, méghozzá a kormányzó, Woyass

259

Blesyblue adta személyesen! – Akkor valóban győlölheti Partot, ugyanis akit ezzel a karddal ölnek meg, annak a lelke soha többé nem lelhet békét, s ha a pengéje hozzáér bármilyen halálon túli lényhez, az egy pillanat alatt elporlad. Vajon hogy kerülhetett hozzá egy isten kardja? Rank nem is figyelt rá. – És miért izgat ez téged? Ezért figyeled? – Kihúzta a kardot a hüvelyébıl. A pengén megcsillant a délutáni nap fénye. A ghoul szinte remegett a kard láttán. – Halljam, miért félsz tıle? – kérdezte Rank. – Mert, mert én is... élıhalott vagyok – nyögte ki Eguah, és térdre borult. – Kegyelmezz fejemnek! – Egy élıhalott és Part tudja ezt? – csodálkozott el Rank. Nem így képzelt el egy zombit. – Igen, tudja, tudja. De nem ártok senkinek. – Szép. Egy rothadó, bőzlı dögevıvel van egy csapatban, az öcscsét meg csak úgy kinyírná! – mondta Rank a humor kedvéért. Aztán ránézett a kocsonyaként remegı Eguahra. Megölhetné. Azelıtt megtette volna, volt úgy. Ám most valahogy nem volt kedve gyilkolni. İ már más. Már nem az a Rank, aki egy hónapja volt. Ritana, Garagok és még Part is. Mindannyian hozzásegítették ıt, hogy a jó oldalra álljon, hogy ismét a Rendet szolgálja. De akármilyen eseménydús volt is eddigi élete, soha nem látott még olyat, hogy egy halálon túli lény a jókat szolgálja. – Meghagyom az életedet. Csak még annyit mondj el nekem, bizonyos vagy benne, hogy ez a Halál Kardja? – Biztos hát! A nyakamban ez a bizsergés mindennél ékesebb jel. De te is megbizonyosodhatsz felıle, ha nekem nem hiszel. Nézd meg az árnyékát, de csak vigyázva! Kevesen bírják ki szörnyő látványát. Rank a kard árnyékát nézte, olyan volt, mint bármely más kard árnyéka. – Ne szórakozz velem! Nem látok semmi különöset. Figyelmeztetlek, ha becsaptál...

260

– Ugyan már, csak nem képzeled, hogy bármikor látható a különleges árnyéka? Csak napkeltekor és napnyugtakor. Akkor nézd meg jól, s egy pillanatra láthatod, ha jól figyelsz! Gondolj csak bele, ha bármikor látni lehetne az árnyékot, akárki felismerhetné! – Ez igaz – dünnyögte a félsárkány. – Hát jó! Menj, én várok napnyugtáig, de ha hazudtál... Rank pedig még hosszú pillanatokig állt és bámulta a kardját. Most tudatosult benne, hogy mit is tart a kezében. És ez már ıt is elborzasztotta. Woyass tudta, hogy mit ad a kezébe, s ha véletlenül megsebesítette volna Partot, akkor most röhöghetne a markában. Az átkozott, ezt még megkeserüli! Jobbnak látta, ha visszamegy a többiekhez. Lerázta magáról a döbbenetet, s megpróbált közönyös képet vágni. Közeledett az alkonyat, nemsokára itt az idı, hogy megnézze azt az árnyékot. Napnyugtáig varázslatokat keresett az agyában. Egy vízi szörnyet kell legyızniük, s alaposan fel akart készülni az összecsapásra. Elsısorban támadó- és védıvarázslatokat elevenített fel agyában, de egy gyógyvarázst is, mert biztosan szükségük lesz rá. Aztán amikor leszállt az est, eljött a kard kipróbálásának ideje. Úgy tartotta, hogy a kard árnyéka az elıtte lévı földre vetüljön. Egy ideig még kételkedett az élıhalott szavaiban, mert az árnyék nem akaródzott átváltozni. Nem sokkal késıbb, amikor a nap pontosan a nyugati dombok közé ereszkedett, az árnyék meglepı és félelmetes átalakuláson ment keresztül. Ugyanis a továbbiakban már nem egy pengét mutatott, hanem egy ijesztı csontvázkezet, amint hosszú karmait meg-megmozdítja. A látomás a következı percben eltőnt, s a táborra szürkület borult. Wacumunus tüzet rakott, hogy legyen egy kis fényesség és megsüthessék a vacsorát, s ez Rank döbbenettıl fagyos szívét visszarántotta a valóságba. Eguah tehát nem hazudott. Ez valóban a Halál Kardja. Meglepı fordulat. Hogyan kerülhetett egy isten fegyvere erre a létsíkra? Itt zajlott a csata valamikor, vagy valahogy átküldték a létsíkok közt? És

261

hogy kerülhetett ez a kard a kormányzó kezébe? Woyass senoti kormányzó, Tenmorét tiszteli. Vette valahol, vagy mi folyik itt? Az ilyen tohonya fickók nem csatában szerzik a fegyvereket Ám most az a lényeg, hogy a kard nála van, és egy ilyen fegyverrel könnyebben elintézheti Voclut. Rettegj, te vízi rém! Az órák egyre múltak, s lassan beköszöntött az éjszaka. Part egyre feszültebb lett, hiszen minél tovább idıznek itt, annál biztosabb, hogy beléjük fut egy ırjárat. – Vakarcs! – Mi kell? – kérdezte a druida álmatagon. – Te leszel az ır! Innen nincs messze a Káosz földje! – De miért éppen én? Miért nem más? – nyavalygott a druida. – Holnap te meg Dorea itt maradtok, s nem kell félnetek, hogy megfulladtok. Éjfélig ırködsz, aztán ébreszd fel Doreát, és ı ırködik hajnalig. – İrködik vagy ökörködik? – jegyezte meg epésen Eguah, aki hátát egy kınek vetve azzal foglalatoskodott, hogy pár vesszıt faragjon az íjpuskához. – De... – próbálkozott Wacumunus. – Semmi de, csináld, amit mondtam! – mormogta Part. Az utolsó szavakat már a tőz mellıl motyogta, ahová lefeküdt aludni. Rank is eltette magát holnapra, igaz, csak mímelte az alvást, ki akart próbálni valamit, amit még bátyja elıtt is titokban akart tartani. Eguahot figyelte, amint elmélyed munkájában, majd lassan aludni tér. Utána Wacumunusra tekintett. A druida is egy kövön ült, s nemsokára ütemes hortyogás hallatszott felıle. Ez Part csapata: az egyik egy élıhalott, a másik egy csitri, a harmadik meg egy pipogya, mihaszna alak. Kész szerencse, hogy ı itt van, így némi esélyük is van a gyızelemre. Halkan felkelt, és a sárkányhoz lépkedett. Amióta meglátta, furdalta az oldalát a kíváncsiság, vajon van olyan értelmes, mint Garagok, vagy visszasüllyedt az állati vegetáció szintjére? Megnézte 262

az alvó szörnyeteget Gyönyörő példánya a zöldsárkányok fájának, az már biztos. Épp meg akarta érinteni, amikor egy hangot hallott. – Üdvözöllek! – Ki az? – kérdezte megdöbbenve, és idegesen nézett körbe-körbe. – Én, Erin, a zöldsárkány. Itt fekszem elıtted. – Lehetetlen! Nem is vagy ébren! A szád sem mozog! – Telepatikus úton kommunikálok veled. – Elég volt ebbıl! Ki szórakozik velem? – Én vagyok az, hidd már el! De ha javasolhatom, ne hangoskodj, mert a barátaid felébredhetnek, és holdkórosnak vélnek majd, amiért magadban beszélsz. Eddig is épp azért nem szóltam hozzád, nehogy megijedj. Rögtön megéreztem a kisugárzásodból, hogy sárkány vagy emberi alakban. Mi, alacsonyabb rendő sárkányok mindig is hően szolgáltuk mestereinket, a feketesárkányokat. Ó, a boldog, szép idık! Örülök, hogy beszélgethetek végre egy igazi sárkánnyal, már nagyon régóta nem tehettem. – Nos, khm – köszörülte meg a torkát Rank. – Gondoltam rá én is, hogy megpróbálok veled beszélni, de nem hittem, hogy sikerülni fog. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tudsz még. – Egyelıre meg kell elégedned annyival, hogy segíteni foglak, ha módomban áll. De neked is meg kell majd tanulnod idıvel ily módon beszélni. A telepátia a titkos összekötı erınk, amirıl az emberek nem sokat tudnak. És praktikusabb is, mint a beszéd. Ám most azt javaslom, menj vissza aludni, a holnapi csatában minden erıdre szükség lesz! Voclu nagyon erıs ellenfél, nem szabad fél vállról venni. Nehezebben fogod legyızni, mint elızı ellenfeleidet. İ ugyanis nem e világról származik. – Mit tudsz Vocluról? – Nem sokat, csak felszínes dolgokat. Régen jött erre a létsíkra, s mindig annak dolgozik, aki a legjobban megfizeti. Az utóbbi évtizedekben sentinel lett, és valami nagy kegytárgy fölött uralkodik. Nem a Rendet, de nem is a Káoszt szolgálja. Voclu most a Sors szolgálatában áll, de gondolom, erre magad is rájöttél.

263

– Hogy kerültél Parthoz? – A bátyád kiszabadított a trollok fogságából. Magam sem tudom, hány éve raboskodtam már ott. Így hát egy ideje velük vagyok, hogy lerójam hálámat, és azért, mert nem döntöttem el, merre menjek. De most hogy rád találtam végre... nem vagyok egyedül. Most viszont ha meg nem sértelek, pihenned kell. Jó éjszakát. – Jó éjszakát! – motyogta Rank, és visszament a helyére lefeküdni. Mielıtt álomba merült volna, fogott egy kavicsot, és megdobta az alvó druidát. Az horkanva riadt fel. Rank pedig magában fintorogva szép lassan álomba zuhant. Másnap kora hajnalban kipihenten ébredt, Part keltette fel. Az elfek is ébren voltak, épp a felszerelésüket ellenırizték. Dorea aludt, Wacumunus pedig Erint etette. Eguahot nem látta sehol. – Szóval indulunk? – Öt percet kapsz, hogy elkészülj – mondta Part, és máris elment az erdıbıl feltőnı Eguah felé. Rank is besietett az erdıbe, és elvégezte ügyes-bajos dolgait. Aztán visszatért a táborba, és mélyen beszívta a friss levegıt a tüdejébe. Készen állt a csatára. Felcsatolta a Halál Kardját, és ellenırizte, hogy varázslatai a fejében vannak-e. Mind ott volt. Aztán a négy férfihoz sietett, akik már türelmetlenül várták a folyópartján. – Csakhogy! – szólt Part, és a csapat máris elindult a vízi rém birodalmának kapuja felé. – Nem volt baj az elfekkel? – szólította meg bátyját Rank. – Mi? – Part nem is figyelt rá. – Tegnap még nem nagyon akartak jönni. – Mortax-szal nincs különösebb baj. Mordakot pedig mára átlengte a bosszú heve. Nem érdekli már az élet, meg akarja ölni Voclut. Megígértem nekik, hogy megölheti, ha olyan helyzetbe kerülünk. – Értem – bólintott Rank. Csendesen követte a többieket, míg meg nem érkeztek. A nádasnál aztán Mortax szólalt meg. – Én megyek elıre, és kinyitom a kaput, azt ugyanis már tegnap 264

megoldottuk. Jó nagy levegıt vegyetek, körülbelül egy percig kell lefelé úszni, aztán elérjük a folyó alját. Azzal Mortax máris beleugrott a folyó vizébe. Mordak szó nélkül követte, majd kis habozás után Rank is eltőnt a hullámok közt. Már éppen Eguah készült volna az ugrásnak, amikor Part elkapta a fickó karját. – Mi az? – Figyelj, Eguah, még kevesen tudják, de az igazság az, hogy nem tudok úszni. – Miért nem akkor szólsz, amikor már a vízben vagyunk? – kérdezte Eguah szórakozottan. – Azt akarod, hogy figyeljek rád, nehogy megfulladj? Akkor vegyél egy jó nagy levegıt! Part teleszívta a tüdejét, és megfogta Eguah bal karját. Aztán már csak azt érezte, ahogy belecsobbannak a vízbe. Eguah húzni kezdte lefelé. Egyre lentebb hatoltak a kékségbe. Még látta Rank kalimpáló lábait elıttük. Látta a halakat, ahogy vetnek egy futó pillantást a nagydarab lényekre, aztán tovább úsznak. Látta a növényeket, a hínárt, s a nádas alját. Aztán amikor már majdnem a fenéken voltak, látta a csigákat, a kagylókat, a puha folyami homokot. És látott egy aranyszínő kupolát is, melynek tetejét Mortax már kinyitotta, s Rank éppen akkor úszott át a kör alakú nyíláson. Az elf mutogatta, hogy jöjjenek. Eguah így is tett. Átúsztak a kör alakú nyíláson, majd vízszintesen tettek meg pár métert, aztán rézsútosan lefelé, s amikor Part úgy vélte, eddig volt, s most meghal, mert elfogyott a levegıje, akkor hirtelen felfelé emelkedtek, és a feje kibukkant a vízbıl. Levegıhöz jutott. Segítı kezek nyúltak feléje, és kihúzták a partra. Miután kifújta magát, végre körbenézhetett, hová is került. Sziklába vájt alagútba jutottak, ahová beszorult a levegı. Hideg volt. A napfény apró kristályok segítségével jutott le ide, s kékes derengéssel vonta be a víz alatti birodalmat. Csupán egyetlen utat találtak, amely a vízi rém birodalmának szívébe vezetett.

265

Ekkor elıbukkant a vízbıl Mortax is. Lihegett, és köpködte a vizet. – Fantasztikus. A levegı megrekedt ebben a légkamrában, és a víz sem juthat be a kupolának köszönhetıen – álmélkodott Part. – Igen, ez mind nagyon csodálatos – nézett rá Mordak –, azonban indulnunk kell! – Azzal máris megindult lefelé a folyosón. Mortax követte, majd Rank és Eguah is. Part megvonta a vállát, és a többiek után ment. A folyosó meglehetısen hosszan húzódott, öt percet meneteltek megállás nélkül, mire elérték az elsı elágazást. Ám az elágazásra fittyet hányva az elfek tartották az eredeti, déli irányt. Itt a folyosó már nem lejtett tovább, egyenesen haladt a meszszeségbe. – Nem kellett volna megnézni azt az elágazást? – kérdezte Rank. Régen vett rész igazi kincsvadász akcióban, ahol csapdáktól kell tartani, s ki is jött már a gyakorlatból. Épp ezért minden gyanús volt a számára. Nem tudhatta, honnan les rá a halál. Mortax úgy válaszolt hogy hátra sem nézett. – Mi már megnéztük. Egy nagy szakadékhoz vezet. Nem tudom, mi célból, de még három leágazás lesz. Ám a bejárat egyenesen van, körülbelül ötpercnyi járásra. Valóban, újabb öt perc és két leágazás után egy rácsos kapuhoz érkezett a csapat. Itt megálltak. – Hát idáig jutottunk. A kapunál halt meg Marcarella – mondta Mordak. – És a sebeitek? Azt hittem, nagy csatározások voltak? – hökkent meg Rank. – Azokat a leágazó folyosókban szereztük. Mindegyikben volt egy ır. Nagyon veszélyesek, szívósak és nyúlósak – közölte Mortax. – Nyúlósak? – húzta el a száját Part. – Igen, egyszer csak feltőntek, aztán meg elszivárogtak – folytatta az elf, majd az ajtó felé intett. – Látjátok a rácsokat? A mögöttük lévı folyosó falában ott van az a hosszú kar. Az nyitja. – Hát akkor meg mire várunk! – vágott közbe Rank. – Elég nagy-

266

nak látszanak a lyukak, hogy átférjen a kezetek rajta, miért nem húztátok meg! Mordak szemébıl könnycseppek szivárogtak. – Marcarella pontosan itt hibázott, azt hitte, elhárította az összes csapdát, amikor kiiktatott egy kötelet amely mőködésbe hozott egy bárdot ami szétvágta a rács elıtt állót. Meg aláékelte azt a kılapot, ami egy íjpuskát mőködtet. Ám egy még mindig maradt. A leghalálosabb. Amikor kétarasznyira megközelítette a rácsokat, egyszerően porrá mállott a dezintegráló sugarak erejétıl. İ is ugyanarra gondolt oktalanul, mint amire te. – Porrá omlott? – kérdezte Rank, és mereven nézni kezdte a rács elıtti teret. Üresnek látszott. – Nem látok semmit. – Pedig ott van. – Mordak felvett a földrıl egy kis hamut. – Ennyi maradt Marcarellából. – Aztán nyitott tenyerét a szája elé tartotta, és ráfújta a hamut a rácsra. A hamufelhı beterítette a rács elıtti levegıt. És ahogy lassan lepergett a földre, láthatóvá tett három, ujjnyi vastag sugarat. Egyet kétarasznyira a földtıl, egyet derék magasságban, egyet pedig ott, ahol egy átlagos humanoidnak a nyaka helyezkedik el. Part elıkapta a pallost, és vésett három, apró vonalat a barlang falába, oda, ahol a földhöz legközelebbi sugár volt látható. Így amikor a hamuesı alábbhagyott, továbbra is láthatták, hol húzódik a gyilkos sugár. – Van netán valami ötleted? – nézett rá Mortax. – Van. Én hanyattfekszem a földre, ti meg betoltok a sugarak alá. Elég sovány vagyok, nem hiszem, hogy problémát okozna, hogy felálljak. Elvégre van kétarasznyi helyem. Megfordulok, átdugom a kezem az egyik rácslyukon és meghúzom a kart. Egyszerő. – Ez baromság! – tromfolt Rank. – Van netán valamilyen varázslatod, ami kisegítene minket? – érdeklıdött Part. Rank végigpörgette az a pár varázslatot amit eddig megtanult. Sajnos, egyiket sem tartotta alkalmasnak. Lemondóan rázta meg fe-

267

jét. – Ez van – közölte tényszerően a fejvadász. – De miért épp te, miért nem ık! – mutatott Rank az elfekre. – Ötünk közül nekem van a leghosszabb karom – nyújtotta ki karját Part. – Csak tegnap ismertelek meg! Nem akarlak ilyen hamar elveszteni. Lehet, hogy nem is az nyitja a kaput, lehet, hogy egy csapda az egész! Akkor meg szabadíthatom ki nagyapánkat egyedül. Part öccse vállára tette a kezét. – Figyelj, Rank! Nem tudod, milyen ırült dolgokat csináltam életemben! Ez fel sem ér hozzájuk. Mellesleg, kösz, hogy aggódsz értem – mosolyodott el, aztán az elfek felé fordult. – Készen álltok? Azok némán bólintottak. Part levette a hátáról a kardhüvelyt, és odaadta Ranknak. – Tessék, ırizd meg nekem erre a kis idıre! Majd hanyatt feküdt, és nagyot lélegzett. – Kezdhetjük. Erre, mintha egy csúszdán volna, máris begördült a rácshoz. Feje a vasnak koppant. A sugár körülbelül a válla magasságában húzódhatott. Két karját végigcsúsztatta a földön egészen addig, míg nem értek a vasrácshoz. Ekkor lyukról lyukra egyre közelebb kapaszkodott, mígnem a két keze a fejéhez ért. Fejét a mellkasához szorította, és ismét húzott valamennyit magán. Most a tarkója ért a hideg vashoz. Felemelte a fejét, s látta a többiek aggódó arcát. Most a kezének már volt elég hely, hogy a magasba nyújtsa ıket és megkapaszkodjon egy kicsit fentebb. Miután ez is megtörtént, felhúzta magát, ameddig csak bírta. – Vigyázz! – kiáltotta Rank. – Mi van? – Majdnem hozzáértél a sugárhoz! – A frászt hozod rám! – mormolta Part, de már ı is kezdett izzadni. A továbbiakban óvatosabb volt. Nemsokára már nyújtott lábakkal ült a sugarak mögött. Ezután behúzta a lábait, a térdeire, majd a tal-

268

pára állt. Bent volt a sugarak mögött. Már csak meg kell fordulnia. Ez könnyebben ment, mintsem gondolta volna, elıbb egyik karját, majd a testét, majd a másik karját fordította a helyes irányba. Pontosan szembe került a karral. Látta, ahogy büszkén kiáll a falból. Karját maga elé húzta, és görcsös mozdulatokkal átpréselte a szők lyukon. Nem tudta elérni. A mutató- és a középsı ujja ott kalimpált a fekete karnál, sıt, ujjbegyeivel még meg is tudta pöckölni a végét, a kart lehúzni mégsem tudta. – Sikerülnie kell – mormogta magában, és még jobban beleerıltette a karját a nyílásba. A vaspántok, amibıl a rács állott, belevágtak a fejvadász húsába. Megérte a szenvedést, a középsı ujjával végre lebírta nyomni a kart, és a rács elkezdett felemelkedni. Ekkor vette észre, hogy nem tudja kihúzni a karját, igaz, lassan emelkedett a kapu, ha nem tesz valamit nagyon gyorsan, másodpercek múlva nem lesz bal karja. – A kurva életbe! – ordította, és a kapu kinyitását ünneplı többiek csak ekkor vették észre, hogy baj van. Nem tehettek semmit. Vagy megoldja maga a helyzetet, vagy vége. Végsı elkeseredésében nagyot rántott a karján, mire azt hitte, tıbıl kiszakad, de a végén mégis ki tudta húzni. İ maga pedig hátraesett, egyenest a sugarakba. Nem történt semmi. – Szerencséd van, Part. Úgy látszik, a kar nem csak a kaput nyitotta ki, de a sugarakat is megszüntette. Ez végül is logikus. Ha valaki ki akar innen jönni, fel kell húznia a kaput, és ehhez ki kell kapcsolnia a sugarakat. Rank nem tudta ilyen félvállról venni a dolgot. – Meg is halhattál volna! – De élek! – vigyorogta a fejvadász, és felült. – Szabad az út, mehetünk. Az elfek mentek elıre, alaposan átvizsgálva mindent. Majd Eguah következett, kezében a számszeríjjal. Part ismét magához vette a kardhüvelyt, s elıvonta a pallost. 269

– És ha ott lettek volna a sugarak? – kérdezte Rank még mindig dühösen. – De nem voltak ott. – De ha ott lettek volna?! – De nem voltak ott és kész! Nemsokára egy keresztelágazáshoz jutottak. – Most merre? – kérdezte Eguah, aki az utóbbi idıben szokatlanul csendes volt. – Egyenesen, eddig is elıre kellett menni – felelte Mordak. – Nem jó ötlet ellenséget hagyni magunk mögött – mondta Part. – Mortax! Te, gyere velem! Ti hárman menjetek jobbra! Öt perc múlva itt találkozunk. Part és az elf eltőntek az alagútban. Húsz méter után újabb elágazáshoz értek, mely délre vitt. Bólintottak, majd továbbmentek a keleti folyosón. Ennek nemsokára megtalálták a végét. Egy csomó csákány és egyéb falbontó szerszám hevert a zsákutcában. Látszott, hogy itt nemrég még építkeztek, aztán valamiért a munka abbamaradt. Visszamentek a délre vezetı folyosóhoz, és azon haladtak tovább. A folyosó nem sokkal késıbb jobbra kanyarodott, és egy újabb keresztelágazáshoz jutottak. Már épp vissza akartak menni a megbeszélt helyhez, amikor észrevették másik három társukat, akik szembıl közeledtek. – Két zsákutca – közölte Rank. – Ez egy kész útvesztı. És most merre? – Balra. Biztos vagyok benne, hogyha északnak mennénk, visszakerülnék oda, ahonnan elindultunk. – Nem megmondtam – dünnyögte Mordak. A folyosó sokáig haladt egyenesen, majd elkanyarodott balra, megint elágazott, és a behatolók újabb zsákutcákra bukkantak, végül jó félórai kutatás után megérkeztek egy terembe, mely koponyákkal volt kirakva az utolsó szegletéig. Ez idáig sem újabb csapdát, sem ıröket nem találtak. A föld alatti labirintus teljesen kihaltnak tőnt.

270

– Hogyan tovább? – kérdezte Rank. Mordak és Mortax kis ideig vizsgálódtak, majd felnyitottak a földön egy csapóajtót, mely mögött egy csı alakú nyílás húzódott. – Szerintem csak erre mehetünk. Ez az útvesztı is egyike a csapdáknak, csupán arra szolgál, hogy feltartóztassa a kalandorokat, akik megpróbálnak ide behatolni. – Azzal máris beugrott a nyílásba. Mortax szó nélkül követte. – Meggondolatlanok ezek az elfek – hümmögte Rank. – Tudsz jobbat? – nézett rá Part, eltette fegyverét, és beugrott a csıbe. Rank beletörıdve követte a példát. Pár percig csúszkált, s amikor már éppen kezdte élvezni a dolgot, csúnyán megütötte az alfelét a terem kövezetében, ahová érkezett. Egy szentélybe jutottak. Három, boltíves átjáró vezetett ki a terembıl, minden falon egy-egy, kivéve azt, amelyikhez a csı vége csatlakozott. A padló kövezetét mozaikkıbıl kirakott különleges ábrák díszítették, a falakat simára csiszolták, a plafon közepébıl pedig négy goblin szobor tekintett le rájuk. Négy goblin formára faragott vízköpı. Ezeken kívül a helyiség egyetlen berendezési tárgya egy márvány oltár, melyen egy olajfestmény állt. A festmény minden vízi lény istennıjét, Glurapelt ábrázolta, amint éppen áldón tartja jobbját egy torz lény feje fölé. A lény piócaszerően nézett ki, rákollókkal és emberi fejjel. Voclut festette meg a névtelen mester. Aztán egy fura hang zavarta meg Partot a szemlélıdésben. Éppen jókor ugrott félre a lehuppanó Eguah útjából. – Megint kezdıdik – mondta szkeptikusan Eguah a boltívekre célozva. – Én csak azt csodálom – tapogatta hátsóját Rank –, hogy még egy ırbe sem botlottunk bele. Pedig egy szentélyt mindig ırizni szoktak. Hol vannak az örök? És ekkor, mintha csak varázsszó hangzott volna el, hosszú, meredek sugárban víz kezdett csorogni a padlóra. A víz pedig tócsává győlt össze a padlón. S ebbıl a tócsából kínzó

271

lassúsággal egy kékeszöld, undorító fej emelkedett ki. Kopasz koponyája ágyúgolyóhoz volt hasonlatos, szemei helyén sötét kráterek ásítottak. Orra s fülei lenyesve, ezek hiányát a jókora száj ellensúlyozta. De milyen száj volt az! Hatalmas, üres barlang, sem fog, sem pedig nyelv nem volt benne. Miután a fej kiemelkedett, követte az óriási, gömbölyő test. Nem voltak rajta sem lábak, sem karok. Harminc, ırjöngve tekergı csáp szolgálta a test védelmét. S mindenegyes csáp belsejében hosszú csı vezetett egészen a csápok végétıl a nagy zöldeskék pocakhoz, melynek belsejében a víz örvénylett. A lény teste áttetszıen imbolygott. Még a mögötte lévı átjárót is láthatták a kalandorok. Amikor a vízi lidérc teljes életnagyságban állt a behatolók elıtt, három csápot maga alá hajtott s mintha azok széket alkotnának, rájuk ült, egy csápot pedig belesrófolt a vízköpı szájába, amibıl a víz a hasába áramlott. A víz volt az éltetı eleme. Többi csápját egyelıre védelmezın tekergette magakörül. – Mit is kérdeztél, öcskös? – kérdezte Part fanyar éllel. Rank figyelmen kívül hagyta bátyja csipkelıdését, és Mortaxhoz fordult. – Ilyenek voltak a fenti ırök is? – Nem egészen. Kicsit kevesebb csápjuk volt. – Mennyivel kevesebb? Mortax csak sokára nyögte ki. – Hát úgy huszonkettıvel, huszonnéggyel, nem is tudom így hirtelen. Rank gyorsan megszámolta a csápokat. A lény láthatóan huszonhatot helyezett támadóállásba. – Mindenkinek öt? – Nem, neked hat! – próbált viccelni Part, de valahogy nem igazán sikerült. Még ı sem nevetett. – Csendet! – dörögte a lidérc, és miközben ezt a szót kimondta, szájából nagymennyiségő víz buggyant ki a padlóra. – Az, hogy bejutottatok, elismerést kíván! De nem változtat a tényen; jelenlétetek

272

bemocskolja eme szent hely mivoltát, ahová csak a nagyúr és az ı szolgái tehetik be a lábukat. – Talán csápjukat akartál mondani! – helyesbített Eguah pimaszkodva. – Mi csak a kristálykulcsért jöttünk. Nem lehetne uraddal tárgyalni? – vetette fel Part. – Uram, nem áruló. És ha a kulcsért jöttetek, akkor máris halottak vagytok! – Nana, ahhoz azért még nekünk is lesz egy-két szavunk! – pörgette meg kardját Rank. A lény öblösen röhögött egyet, és a behatolók felé szegezte mindegyik szabad csápját, szám szerint huszonhatot. Majd mindegyik csáp megnyúlt, és a kalandorok felé kúszott. Partnak igaza lett, mindenkinek öt jutott, csak az öccse felé kúszott hat. Mordak kezébıl kiesett a kard, amikor két csáp rátekeredett a testére, s a szörnyeteg máris húzták felé. Rank a baljában tartott kard lapjával félreütött két csápot, s jobbjával a lidérc felé mutatott. Aktiválta egyik tőzcsóva varázslatát. Ám a szörny ráköpött egy adag vizet, s a tőz máris eltőnt, mintha soha nem is lett volna. – Ostoba, szánalmas, bolond! Tőzzel akarsz gyızelmet aratni a víz birodalmában! Rank elfojtott egy szitkot. Többnyire tőzvarázslatai voltak. És az a tény, hogy a lény nem esett rögtön porrá, mihelyt érintkezett a karddal, azt támasztotta alá, hogy nem halálon túli, s nem is evilági kreatúra. Nem pazarolta hát tovább varázslatait, elhatározta, azokat Voclunak tartogatja. Megmarkolta a kardot, és máris lemetszett egy túl közeli csápot. Az leesett a földre, s porrá vált. A csáp többi része egyszerően lefonnyadt, s szerencsére nem nıtt ki a helyén új. Ám így is rengeteg maradt. Megpördült tengelye körül, és levágott még egyet. Közben hallotta Mordak üvöltését, és látta, amint két csáp a szörny felé húzza a szerencsétlen elfet. A fenébe! Miért nem mőködik a kard!

273

Ez a pillanatnyi kihagyás okozta a vesztét. Egy csáp orvul a bokájára tekeredett, és nemsokára ıt is húzta maga felé a rém. A lidérc csápja a félsárkány köré fonódott, és rátapasztotta a szörny ruganyos testére. A vizenyıs bır rettenetes szagot árasztott. Amikor balra nézett, látta Mordak halvány arcát, ı is ugyanolyan kínokat élhetett át. Mortax sebesen forgott, s kardjával csépelte a rózsaszínő csápokat. Az elsı kettı hamar a földre hullott, aztán egy ordítás vonta el a figyelmét, de már hiába nyúlt Mordak felé. Nem érhette el. Testvére üvöltve, gyorsan távolodott tıle. Újabb csáp akart az életére törni. Ezt is levágta. Majd újabb ordítás következett. Ezúttal Rankot ragadta el a bestia. Ám üvöltött a szörny is, mert a fejvadász nyakában felszikrázott valami, ami pillanatok alatt megritkította a csápok erdejét. Ez a valami vonta el az ı figyelmét is, utána már csak azt érezte, hogy kardja kiesik a kezébıl, két csáp erısen szorítja, és nem sokkal késıbb már ı is ott csüngött a lidérc pufók testén, az elızı két áldozat mellett. Part talizmánja tucatnyi lövedéket köpött ki magából. Valamennyi pontos lövés volt, s az elsı sikeres kísérlet a csáprengeteg felszámolására. Az elégett csápok bőze az orrába mart. A lény bömbölt. Part leguggolt, és kardjával is hadakozni kezdett a csápokkal. Ordítást hallott, s látta, amint öccsét elfogja a szörny. Ekkor már a csáperdı fele a semmivé lett, s a fejvadász viszonylag nyugodtabban mozoghatott. A lény pedig felváltva bömbölt hol diadalában, hogy elkapott egy betolakodót, hol fájdalmában, hogy elvesztette egy újabb csápját. A medál újból felizzott, de ezúttal már csak hat sugár hagyta el, és azok közül is csak három talált. A másik három romba döntötte a nyugati falat. Újabb ordítás. Ketten maradtak Eguahhal. Az a három villám, amelyik talált, a lidérc három lábát hamvasztotta el, melyeken ez idáig terpeszkedett. S most ezek hiányában, a nagy pufók test leesett a padlóra, a vízköpıre csatlakozó csápja pedig a hirtelen rántástól kicsusszant a lyukból, s a víz egyaránt folyni kezdett a földre mind a lény szájából, mind pedig a vízköpıbıl. A lidérc kétségbeesetten próbált védekezni Part támadásai ellen, közben pedig

274

megnyújtani, és visszaerıltetni a csápot a vízköpıbe, mielıtt teljesen kifogy az éltetı vízbıl. Ezt a pillanatot használta ki Rank, és mindenerejét beleadva, ráharapott a csápra, ami fogva tartotta. A lidérc felrikoltott, ismét kicsúszott a másik csáp a vízköpıbıl, Rankot pedig elengedte. A félsárkány gyorsan botorkált a kardja felé, s épp idıben fordult szembe az ellenféllel ahhoz, hogy lekaszaboljon egy újabb tekergı nyúlványt. Két csáp mégis elkapta, és pillanatokkal késıbb ugyanott csüngött a szörny hasán, csak ha lehet, még szorosabban. Part medálja szünet nélkül támadt. Most három nyaláb szökkent ki a hideg fémbıl, s miközben a fejvadász pallosával levágott egy újabb csápot, a sugarak is eltaláltak egyet. Kettı ismét mellé ment. Aztán egy utolsó lövedék indult útjára, ám ez már nem talált. Parttal életében elıször fordult elı, hogy medálja ilyen hibákat vétsen, illetve, hogy kifogyjon. Amirıl tehát az anyja beszélt, nem váratott soká. A harcnak azonban még nem volt vége. A szörny három áldozatát immáron csupán egy-egy csáppal tartotta, s a többi négyet Part és Eguah ellen küldte. Part jobbra ugrott, és levágott egy újabb csápot, majd érezte, hogy egy másik közben a bokájára csavarodik, de egy nyílvesszı átfúrta a tekergızı tapintószervet. Úgy tőnt, egy nyílvesszı nem elég. Partot lerántotta a földre, mire kiejtette fegyverét a kezébıl. Amikor utána kapott, már késı volt, a csáp megragadta a bokáját, és húzni kezdte a gazdája felé. Part gyorsan a csizmájába nyúlt, ha jól emlékezett, nemrég a bélésbe rejtett egy vadászkést. Ott volt. Gyors mozdulatokkal lenyiszálta a csáp végét, s máris futni kezdett visszafelé. Alighogy felkapta a pallost, két újabb csáp meg az a csonka tekergett feléje, melyiknek az elıbb levágta a végét. Érdekes módon az nem fonnyadt el. – Az anyád! – kiáltotta Part, és levágta a még mindig mozgó nyúlványt, majd még egyet. Ám a harmadik elkapta. A csáp nagyot rándult, és a fejvadász kiejtette szeretett fegyverét a kezébıl. Az pe-

275

dig egyenesen átesett a nyugati fal maradványain, és eltőnt a szeme elıl. Ezúttal már a kése sem volt meg, mert elejtette, amikor a pallos után kapott. Egykettıre ott csüngött ı is az elfek meg az öccse mellett. Eguah körülnézett, aztán elvigyorodott. Igaz, eddig is lövöldözött egy-két csápra, de annyira tekeregtek, hogy lehetetlenség volt eltalálni akár csak egyet is. Aztán miután mégis eltalált egyet – azt, amelyik Part bokájára tekeredett –, és látta, hogy alig tudta megsebezni, abbahagyta a hiábavaló nyílvesszı pazarlást. Most kis híján felnevetett. A lénynek mostanra csak öt csápja maradt, és négy kellett, hogy fogva tartsa a behatolókat, az ötödiken pedig a vizet szivattyúzta a testébe. Eguah szépen felajzotta a számszeríjat, majd beleillesztett egy lövedéket, és végül megcélozta a lidércet. Aztán lehervadt az ajkáról a mosoly, hirtelen rájött: nem tud hová célozni. A lidérc testét élı pajzsként védte a két elf és a két fivér. İket nem lıheti le. Ugyanerre gondolhatott a lidérc is, mert felröhögött. Patt helyzet alakult ki. Végignézett társain. Rank arca már kezdett lilulni, Mortax fuldoklott, Mordak teljesen öntudatlan állapotba került, Part pedig ide-oda rángatózott. És ekkor észre vette, hogy a lény fejét nem védi semmi. Azt kell szétlıni, azt a nagy, szappanbuborékhoz hasonló vízfejet. Meghúzta az elsütı billentyőt. A nyílvesszı pedig keresztül húzott a termen, és hosszában belefúródott a lény torkába. Ám a várt hatással ellentétben a lény nem pusztult bele. Elengedte az idıközben elájult Mordakot, és a felszabadult csáppal megpróbálta kiszedni a nyílvesszıt a torkából, de a csáp vége beszorult a torkába, és ezzel elzárta a bendıjébıl ki-kibuggyanó víz útját. A másik csápot, amivel a vizet juttatta a testébe, a legutóbbi kicsusszanás kiküszöbölésére olyannyira belepréselte a lyukba, hogy most nem tudta kihúzni. S minthogy a víz egyre csak áramlott a szörny testébe, a felesleg nem tudta elhagyni a szervezetet, a test egyre jobban duzzadni kezdett. Mind nagyobb lett, és nagyobb, és nagyobb, míg végül már az egész termet betöltötte.

276

A lidérc leírhatatlan hangokat hallatott, mielıtt a hólyagszerő test szétdurrant, és töménytelen mennyiségő víz áradt szét a teremben. A már lyukas nyugati fal egyszerően kidılt a helyérıl, és utat engedett a víznek. S a vízzel együtt folytak az undorító csápok, a lebenyeges bır, ami megmaradt a lénybıl, s az öt kalandor. A frissen keletkezett folyón nemsokára megérkeztek a végállomásra. A Nagyterembe. Eguah szerencsére számított erre, s amikor látta, hogy a lény dagadni kezd, eltette íjpuskáját, és óvatosan, hogy csak a markolathoz érjen, felvette Rank kardját, aztán a lény kidurrant, és máris sodródott tova az árral. A teremben aztán a víz elapadt, mert föld padló volt. Part köpködte a vizet, a többiek jobban voltak. Kivéve Mordakot, a szerencsétlen elf ugyanis kiszenvedett az események sodrásában. Part legnagyobb megdöbbenésére a pallosa ott volt félig az iszapos földbe fúródva, pár méterre tıle. Ám most még ahhoz is fáradtnak érezte magát, hogy egyáltalán talpra álljon. Az a szörny rengeteg energiáját elszívta. Még szinte fel sem ocsúdhattak, amikor két, az elıbbihez hasonló ır érkezett a terembe, utat nyitva egy piócaembernek, aki ízeltlábakon járt, de ember feje volt. S két-két emberi karja alatt két, rákollóban végzıdı szerv csattogott. Szájából hatalmas agyarak meredtek elı, s hat, apró szem pislogott a homlokán, közvetlenül a két óriási szeme felett. Voclu lehajolt Parthoz, és izmos karjával megfogta a fejvadász grabancát. Felemelte Part fejét az arcához, és belenézett a szemébe. – Csak nem feltételeztétek, hogy lebírtok gyızni?! Voclu felett nem lehet csak úgy gyızedelmeskedni! Szánalmas bolondok! Zardia, a világ, melyben mi, gorlok vagyunk az abszolút uralkodók, ehhez a csenevész emberközpontú világhoz képest sokkal erısebb. Összetartóak vagyunk, és egyre szaporodunk, egy nap eljön az idı, hogy más világokat hódítsunk meg. – Hogy oda ne rohanjak! – mondta fáradtan Part. – Jobban tennéd. Most, hogy mindketten itt vagytok, ennek már

277

semmi akadálya. A Sors Ura lehetıvé teszi majd nekem, hogy megtegyem. Nagyon elégedett lesz. Igen! – Azzal letépte a fejvadász talizmánját. – Fogjátok le ıket és vigyétek a gömbbe, míg ıkegyelmessége ide nem ér! És létesítsetek kapcsolatot az Úrral, öt percen belül beszélni akarok vele! – Aztán még odavakkantotta az egyik szolgájának: – Ja, és majd szóljatok a másik háromnak is, hogy nem kell aggódniuk. – Mennyi idı, míg ıkegyelmessége ideér? – kérdezte Rank Partot. Sajnos, a vízi-lidérc annyira kiszívta az erejét, hogy alig látott valamit és Voclunak csak az utolsó mondatát hallotta. Az az igazság, hogy azt is úgy hallotta, mintha Part mondta volna, ezért kérdezte ıt. De a testvére helyett a szörny felelt. – Azt csak ı tudhatja. Lehet, hogy már holnap eljön, lehet, hogy csak egy év múlva. Idı annyi, mint a tenger. – Azzal leszakította Rank talizmánját is, és a másik mellé tette. – Hé! – akarta mondani Rank, de két izmos csáp máris elfogta. – Ne akarjatok hısködni! Téged meg a bátyád nem ölhetlek meg, de ha nem engedelmeskedtek, akkor hamarosan csak ketten maradtok. Ugye, értitek, mire célzok? – S jobb keze mutatóujját sokat sejtetıen elhúzta a torka elıtt. – Majd én megmutatom neked! – ugrott hátra Eguah, s máris beleillesztett egy újabb vesszıt íjpuskájába. Megcélozta Voclut, és lıtt. Amióta a vízi rém beszélni kezdett, leszúrta a földbe a Halál Kardját Part pallosa mellé, és a nyílpuskáért nyúlt. S egészen idáig a terve bevált. Ám a vesszı egyszerően lepattant a kemény bırrıl. – Megmondtam! – mondta hidegen Voclu, és fejébıl a rovarokhoz hasonlóan két, tapogató csáp nıtt ki. A csápok megcélozták Eguahot, és sugárnyalábok lıttek ki belıle. A nyalábok egyenesen a férfi mellkasába csapódtak, s Eguah holtan esett össze. Egy ideig még rángatózott a földön, de aztán az is abbamaradt. – Hát ennyi! – mondta Voclu, s közben nyúlványai visszahúzódtak a fejébe. Parték döbbenten nézték a jelenetet. – Te vidd ıket a gömbbe, és ırizd ıket, míg vissza nem jövök! –

278

mutatott az egyik lidércre. – Te, gyere velem! – Mi legyen a fegyvereikkel, nagyuram? – kérdezte az ır. – Megtarthatják, engem nem fognak az emberek játékszerei – felelte Voclu úgy, hogy hátra sem fordult. – És mi legyen a hullákkal? Voclu visszafordult, és elvigyorodott. – Hagyd itt ıket megrohadni! Szeretem a rohadó emberbőzt. Hahaha – nevetett fel, és eltőnt az átjáróban. A lidérc ezután a három élı felé fordult, és nagyot csapott a földre egyik csápjával. Míg egy másikkal a magas terem tetejében függı, hatalmas üveggömbre mutatott. – Mozgás! Parték elcsigázva haladtak a csörlıig, ahol a gömböt tartó lánc vége volt. A lánc felfutott egy magas kürtıbe, ott átbújt egy csigán, és kapcsolódott a gömböt tartó kampóhoz. A gömb nem készülhetett közönséges üvegbıl, mert amikor a lidérc egyik csápjával tekerni kezdte a csörlıt, véletlenül a csáp elengedte a kart, mire a gömb leesett a földre, ám még csak meg sem repedt a hatalmas zuhanástól. A lidérc ezután megnyomta a gömb oldalát, mire az egyik része felszikrázott, és eltőnt. – Befelé! – utasította ıket monoton hangján a lény. És a három elázott férfi kénytelen-kelletlenül bemászott a gömbbe. Az ajtó bezáródott, majd felemelkedtek a kürtıbe. A gömb kétharmadát most szikla takarta el, s szinte csak annak alján át látták, hogy mi történik odalenn. A lidérc ırködı állásba helyezkedett a gömb alatt, nagy vízfejével felfelé nézett. Fekete szemgödrei nem mutattak semmi biztatót. – Most aztán tényleg bajban vagyunk – mondta Part, és elájult. Rank hanyatt feküdt, hogy ne lássa a lidérc pofáját, és miközben egyre jobban tisztultak ki érzékei, azon gondolkodott, vajon hogyan tudnának megszökni. Itt nem elég a sárkány mivolta, és mágiával nem megy semmire. Aztán úgy tíz perccel késıbb valami furát vett észre. Megdörgölte

279

a szemét, de amit látott, az nem valami káprázat volt. Eguah keze megmozdult, és az íjpuskára kulcsolódott. – Mortax, gyere csak! – hívta az elfet – Azt hiszem, megmenekültünk. – Mi? – kérdezte az elf. Hangja rettenetesen elkeseredetten szólt. Nem csoda, két nap alatt elvesztette a testvérét és annak feleségét. Még az is csoda, hogy nem tébolyult meg, gondolta magában Rank. Furcsa, most foglalkozott egy másik ember érzéseivel elıször, mióta elhatározta, nem lesz a Káosz szolgája. – Nézd! Eguah! Az elf nézni kezdte a halottat, aztán tágra nyíltak a szemei. A halott keze életre kelt, felemelte a nyílpuskát, és ráhelyezett egy veszszıt. Majd a számszeríj lassan megcélozta az alattuk lévı ırt. A gömb teljesen hangszigetelt volt, így nem hallották, ahogy a vesszı belefúródik a méretes pocakba, és kipukkasztja azt. A lény rongydarabként hullt a földre. Észre sem vette a támadást, mert csak a fent ücsörgı, három rabra figyelt. – Ez az! – mondta Rank. – Tudod, hol szúrtuk el? Nem kellett volna szarakodnunk a csápokkal, ki kellett volna pukkasztanunk az ırt. – De... de hogy lehetséges ez, láttam, hogy Voclu megölte. Rank még válaszolni sem tudott, amikor Eguah felült, majd felállt, és a csörlıhöz ment. Kiakasztotta a pecket, és tekerni kezdte a fogantyút. Ám nem számolt annak nagy súlyával, s a fogantyú önálló életre kelt. Kiszakította magát Eguah kezei közül, és sebesen pörögni kezdett. A gömb pedig viharos gyorsasággal közeledett a padló felé. S amikor érintkezett a talajjal, hatalmasat döndült. Part magához tért a hatalmas zökkenésre. Rank és Mortax a gömb aljában hasaltak. – Ti meg mit csináltok ott? – kérdezte megdöbbenve, majd más vonta magára a fejvadász figyelmét. A gömb oldala felszikrázott, és Eguah lépett be a frissen keletkezett ajtón. – Mindig jó egy ghoul a háznál! De jó hogy látom, fınök! Remé-

280

lem, van egy ragyogó terve, hogyan szabaduljunk ki, mert én már megtettem, amit tudtam. – Sehová sem megyünk a kulcs nélkül – közölte Part. – És a medálok nélkül – tette hozzá Rank, amikor sikerült feltápászkodnia. – Jól csináltad, Eguah, bár kicsit fájdalmas volt. – Elég ebbıl! Van még egy randevúnk Vocluval. – A bátyád sosem tud kikapcsolni? – kérdezte Mortax Rankot. De a félsárkány csak legyintett. Egyenként kiléptek a gömbbıl, és miután Part és Rank újra magához vehették fegyverüket, az átjáróhoz lopóztak, amerre Voclut látták eltőnni. Egy folyosóra értek, melyen pár ır posztolt, de a folyosó végébıl hangok hallatszottak. Voclu és valaki más hangjai. – Bízzátok csak rám az ıröket! – kacsintott Rank, és koncentrált. Szerencsére volt fénynyíl varázslata is. Becélozta a két ırt, és felemelte a kezét. Az egyik csápos mintha észrevette volna, de már késın. A nyíl még azelıtt kilyukasztotta a hólyag-hasát, mielıtt a tulajdonosa megszólalhatott volna. A másik úgy halt meg, hogy azt sem tudta, mi végzett vele. – Jó volt – bólintott Part, és minden eddiginél szorosabban markolta a fegyverét. – Naná, hogy jó volt. Hiszen én csináltam. Lopózni kezdtek a boltív felé, ahonnan a hangokat hallották. Part a bejárat elıtt a falhoz lapult, s belehallgatott a beszélgetésbe. Voclu ugyanis beszélgetett valakivel. Egy nagyon nyugodt és nagyon mély hanggal. – ...tehát már holnap. Ez jó. Nagyon jó. De ne felejtse el, hogy mit ígért nekem! Hő voltam magához hosszú éveken át, ha megpróbál kibújni a kötelessége alól, figyelmeztetem: nem félek magától! – Nem kell izgulnia. Minden el lesz intézve. Nekem csak a két testvér kell és a medáljaik. – Mi az? – kérdezte Rank. – Ssss. Rólunk beszél valakivel – suttogta Part, és belesett. Voclu épp háttal ült neki, s úgy tőnt, egyedül van. Akkor kivel be-

281

szél? Egy asztal elıtt ült, melyen ott hevert a két medál. És ekkor a fejvadász észrevette az arasznyi gyémánt rudat Voclu egyik kezében. Ezen kívül egy térkép keltette fel a fejvadász figyelmét. Aghát ábrázolta, és három betőjel volt rajta, B, X és C. Part csupán a B jel helyét ismerte fel, egy kis falu, Rogarat volt az. – Akkor erre a rúdra már nincs is szükség? – kérdezte Voclu. – Ellenkezıleg. Most nagyobb szükség van rá, mintsem gondolná. A seregem még nem áll készen a végsı csapásra, de várjon türelemmel, már csak hónapok kérdése, és elindítom az inváziót. S akkor magának meg a másik háromnak el kell helyezniük a kulcsokat. Megértett engem? – Igen. Megértettem. Part odaszólt Ranknak. – Tudom már. Egyedül van, biztos egy gömb van elıtte az asztalon, és azzal beszél, hallottam már ilyenrıl. Mit gondolsz, el tudnál jutni az asztalig, ha elérem, hogy Voclu ne nézzen oda? Ott vannak a medálok és a kulcs is. Minden egy helyen, csak fel kellene kapnod, és futni vissza a gömbbe. Van egy tervem, hogyan tudnánk kijutni ebbıl a föld alatti temetıbıl. – Nekem ígértétek az utolsó csapást! – szólalt meg Mortax. – Nézd, nem akarlak elkeseríteni, de erre most nincs idı, és nem akarok újabb halottat – felelte Part. Nyilvánvalóvá téve, kire gondolt ezzel. – De... – Tanúja lehetsz a halálának, azt garantálom. És nem én, nem Eguah, de nem is Rank lesz az, aki végez Vocluval. Már nincs idı változtatni, kivéve, ha van egy jobb terved. – Azt se tudom, mi a terved! – Hatásos. Nos, Rank, mit szólsz, el tudnál odáig jutni? – Talán. Ha nem érzékeli a láthatatlanságot. – Hát imádkozz! De melyik istenhez? Tenmoréhoz? – kérdezte magától Rank, majd láthatatlanná vált, és belopózott.

282

– Eguah! Célozd meg Voclut úgy, hogy a nyílvesszı egy ujjnyival elmenjen mellette! – Nem probléma. A ghoul célzott, és lıtt. Az utolsó nyílvesszıje volt. Elszáguldott a vízi rém mellett, és levert egy cserépvázát a helyiség egyik polcáról. – Mi volt ez? – kérdezte a hang, Voclu a váza felé fordult, és ekkor láthatóvá vált a fekete kámzsás alak a gömb belsejében. – Gyerünk, Rank, fuss! – ordította Part, majd meglökte Mortaxot. – Vissza a gömbhöz, gyerünk, nyomás! – Azzal máris futni kezdett, nem figyelve, hogy futnak-e utána, csak reménykedett benne. – Hogy szabadultatok ki?! – bömbölte Voclu. – Hé, mi ez? – kérdezte, amikor a kezébıl eltőnt a kristályrúd, majd az asztalról a két medál. – Mi történt? Tudni akarom, mi történik ott! – harsogta a kámzsás a gömbben. – Majd késıbb! – üvöltötte Voclu. – İrség! İRSÉÉÉÉÉÉG! Megszöktek a foglyok! – Hogy dögölnél meg! – kiáltotta Rank, és nagyot taszított a vízi rémen. Az nekiesett a polcnak, és több cserepet is levert. A kristálygömb leesett a földre, de nem tört el. Rank meg szerette volna nézni, vajon kivel beszélt a vízi szörny, ám tudta, ilyesmire nincs ideje, így is már a gömbnél kellene lennie. Voclu ekkor minden eddiginél nagyobbat üvöltött. Na ebbıl elég, mondta magában Rank, és futni kezdett ki a folyosóra, be a nagyterembe, egészen a gömbig. Közben eltette a medálokat és a kulcsot a ruhája rejtett zsebébe. Voclu ordítására mindenhonnan csápos lények kerültek elı. A réseken át, lyukakból, vagy csak egyszerően az átjárókon keresztül. S amikor Rank belépett a gömbbe, már megjelent a teremben Voclu is, s javában növesztette a csápjait. Készült a támadásra. – Hol a fenében van már ez a hülye?! – morogta Part. – Itt! – szüntette meg a láthatatlanságot Rank. – És mióta állsz itt?

283

– Gyerünk már, ne szórakozz! Megszereztem a kulcsot, remélem, nagyon jó a terved, mert úgy néz ki, legközelebb már nem lesz szükség börtönre. Ugyanis nem fogjuk megélni. Part is látta a rengeteg lényt, és igazat adott az öccsének, most egyáltalán nincs idı arra, hogy veszekedjenek. Elıhalászta a jéggé fagyasztott tőzgolyót a tarisznyájából, és megérintette ujjaival úgy, ahogy az öreg mondta, ezt követıen a nyüzsgı lények közé hajította, és megnyomta a panelt a gömb falában. Csak kicsi hiányzott ahhoz, hogy ne vágja le a kezét a megjelenı ajtó. – Kapaszkodjatok! – kiáltotta. Aztán rájött, hogy feleslegesen, mert a sima falú üveggömbben nem volt mibe kapaszkodni. A fejvadász magában számolta a másodperceket. Eguah és Mortax azonban nem értettek semmit. Csak azt látták, hogy Part kihajít valamit, aztán bezárja a gömb ajtaját, és a lények körülzárják ıket. Már majdnem kinyitották a gömböt, amikor a tőzgolyó aktivizálódott, és gigantikust robbant. Part várta a robbanást, de ı is meglepıdött a hatalmas erın, amit a golyó produkált. Hát még a többiek! Azt se tudták, mi történik. Odakint a robbanás ereje a lényeket darabokra szaggatta, romba döntötte a termet, az általa keletkezett nyomás pedig ágyúgolyóként repítette az üveggömböt a kürtı felé, áttörve annak tetejét, ki a terembıl, a föld alól, a víz alól a szabad levegıre. Part egy pillanatra azt hitte, a gömb nem bírja ki a robbanást, és elszámította magát. De nem, a gömb kirepült a szabadba, bár megrepedezett, mégsem tört darabokra. Sıt, még odakint is repült felfelé vagy harminc métert, azután visszafelé kezdett zuhanni, s egyenesen a folyó víztükrére esett. Ekkor tört szilánkokká a gömb, és engedte a szabadba foglyait. Part fuldoklott, de Eguah biztos kézzel tartotta. Egy pillanat múlva máris tempózni kezdett vele a part felé. Rank és Mortax szó nélkül követték ıket, még most is le voltak döbbenve Part ırült tervétıl. Eguah a partra húzta Partot, majd hanyatt feküdt a fövényen, hogy kifújja magát.

284

– Igen. Pont, ahogy számítottam – lihegte Part. – Ez nem lehet igaz! – kapkodott levegıért Rank is. – Legközelebb szólj, mielıtt megunod az életedet! Tíz percet pihenhettek így vagy még annyit sem, amikor Part valami furcsát vett észre. Délrıl tíz katona közeledett. – Ajjaj. – Mi, ajjaj? – kérdezte Rank. – Az ott! – mutatott a körülbelül négy-ötszáz méterre lévı gyalogosokra. – Szerinted milyen messze lehetünk a sárkánytól? Eguah válaszolt. – Úgy félórányira északnak, ha futunk, tíz perc. – Akkor nyomás! – kapta a nyakába a lábát Part, és máris futni kezdett észak felé. – Miért futsz? – értetlenkedett Rank. – Katonák, Rank – válaszolta a fejvadász helyett Eguah. – Ha meglátnak, véged, ne felejtsd, köröznek! – Azzal futni kezdett Part után. Rank a katonákra nézett, akik ekkor már javában rohantak feléjük. Észrevették ıket! Annyi szerencséjük azonban volt, hogy – már amennyire meg tudta állapítani futtában – egy gyalogos különítménybe futottak bele kis híján. És ahogy így elnézte a különítményt... Több se kellett Ranknak, felrángatta az elfet a földrıl, és futni kezdett fivére után. Wacumunus merın a lány szemébe nézett. Az elmúlt napokban nagyon sokat beszélgetett vele, és úgy döntött, ma megkérdezi tıle a nagy kérdést. Kapóra jött az is, hogy Parték elmentek, és senki nem volt a közelben rajtuk kívül. Úgy vélte, Part és társai csak órák múlva jönnek vissza, s addig ki tudja, mi minden történhet még. – Dorea? – Igen? – kérdezte a lány olyan hangsúllyal, mint aki sejti, hogy mit fognak tıle kérdezni. – Azt tudom, hogy te tudod, hogy én mennyire szépnek tartalak, 285

és nagyon tetszel nekem, sokkal jobban, mint amikor elıször láttalak, persze már akkor is szépnek találtalak, de hiszen ezt tudod... – Igen? – kérdezte Dorea pajkosan, mint aki nem tudja, mit is akarnak tıle. Valahogy tetszett neki a druida. Igaz, csetlett-botlott de mégis. Talán épp ez vonzotta benne. Így örült, hogy végre összeszedte a bátorságát, és most, hogy Parték végre kettesben hagyták ıket, nyíltan beszélhetnek. De az önérzete mégis azt kívánta, hogy a druida kezdeményezzen. – Igen, igen, hol is tartottam. Ja persze, persze! Szóval te egy, te egy rendkívül különleges lány vagy, még annál is különlegesebb, aki egyszer... – Jaj, bökd már ki, hogy mit akarsz! – szakította félbe a lány, mert egyszerően nem bírta már tovább. – Megcsókolhatlak? – Azt hittem, már sohasem kérdezed meg – suttogta Dorea, lehunyta szemét, majd ajkát odatartotta a druida elé. Ez könnyen ment. Wacumunus már éppen azon volt, hogy megcsókolja a lányt, amikor egy hatalmas robbanást hallott. Ettıl annyira megijedt, hogy hátraesett, kezében a fakanállal – amivel a bográcsban lévı reggelit kavargatta – rácsapott a mögötte ülı sárkány tomporára. A félig álomban lévı állat lustán meglendítette a farkát, s eltalálta Doreát. A lány a földre esett. Ijedten nyitotta ki a szemét. – Nem gondoltam volna, hogy ekkora hatást váltok ki belıled. Wacumunus a folyóhoz rohant. Mi robbanhatott ekkorát? Vége Partnak? Nem is tudta, hogy ennek örüljön vagy sem. Aztán nemsokára meglátta a fejvadászt, amint a parton fut feléje. Körülbelül ötszáz méterre járhatott még, és nagyban lóbálta a kezét. Wacumunus visszaintett. – Áhá, minden rendben ment, mi?! – kiabálta. – Hát ez remek! – mondta magának lehangoltan. Part is kiabált feléje valamit és veszettül mutogatott. – Nem értem, mi az? – Mondom, készítsd fel a sárkányt a felszállásra! – üvöltötte Part, aztán rá kellett jönnie, hogy Wacumunus nem hallja ıt. A ghoul el-

286

számította magát, már öt perc után észrevette a druida alakját. – A sárkányt, te idióta, készítsd fel a sárkányt! – Semmi remény, gondolta a fejvadász, ez a süket az életben nem fogja megérteni, mit is mond. Gyorsítania kell... csak túlélje. – Mi van? Készítsek sáfrányt? – Csak nem kijött Parton megint a gyógynövénygyőjtési láz? Aztán meglátta, hogy a fejvadász mögött ott futnak a többiek. Lehet, hogy üldözik ıket? És ekkor halkan meghallotta. Készítse fel a sárkányt! Ez az! Máris futott vissza, és talpra állította a lányt. . – Mit akarsz? Meg ne csókolj megint! Wacumunus nem is foglalkozott vele, felsegítette Doreát a vezérülésbe, majd ı is felült melléje. Pár szóval felébresztette Sárgahast és felkészült a felszállásra. A következı percben pedig már érkezett is Part, és szinte egy ugrással a druida mögötti hordszékben termett. – Ezért még számolunk! – mondta küszködve a zihálással. – Mondd a dögnek, hogy elkezdhet verdesni a szárnyaival, mindjárt itt lesznek a többiek is, és akkor nagyon kell sietnünk. – Mi történt? – kérdezte a druida. – Hosszú. A lényeg, hogy megvan a kulcs. Eguah tőnt fel, s felugrott Part mellé. Majd Mortax és Rank is. – Mondd neki, hogy szálljon fel! – kiáltotta Part, miközben felsegítette Mortaxot a hátsó hordszékbe, és lenyújtotta a kezét Ranknak. – De még lent vannak! – ellenkezett Wacumunus. – Csináld már! Ekkor jelentek meg az elsı katonák, a három legjobb futó a tíz közül. Máris megtámadták volna a sárkányt, ha az nem száll a magasba. Amikor a katonák odaértek, már öt méterre szárnyalt a felszíntıl. Rank pedig ott csüngött az oldalán, egyik karját a bátyja, a másikat az elf fogta, s nagy nehezen bekászálódott az elf melletti ülésbe. – Fel, kelet felé! Mindegy, csak el innen! – lihegte Part, és nekidılt a hordszék támlájának. A katonák lentrıl kiabáltak, de már nem érhették el ıket. A leve-

287

gıben a hat kalandor immár biztonságban érezhette magát. Rank arcára elégedett mosoly ült ki. Mert bár az elmúlt órában legalább tucatszor halhatott volna meg, mégis zsebében lapult a gyémántkulcs, és valamivel közelebb kerültek a rejtély megfejtéséhez, melyet a Sors Ura szıtt. Wacumunusnak pedig legkisebb gondja is fontosabb volt annál, semhogy az eszetlen harcosokkal együtt örüljön. Például elszalasztott egy ragyogó lehetıséget Dorea meghódítására, s káromkodásából nem hagyta ki se az isteneket, se a világot, de még Part Scalardot sem.

9. HÁROM KRISTÁLYKULCS Rogarat. A tartomány ócska kis porfészke elsısorban elf település. Remek búvóhelyül szolgálhat az olyanok számára, akik egy idıre el akarnak tőnni a törvény szeme elıl. Ilyen volt az agyafúrt varázsló is: Broluchie. Amikor Part meglátta a térképet Voclu szobájában, rájött, hogy a nagyobb biztonság érdekében a sentinelek sosem találkoztak, csak tudnak egymás hollétérıl. És az is beugrott Partnak, hogy: B egyenlı Broluchie-val, és R nem más, mint Rogarat. A másik kettınek a nevét nem ismerték és a jelölt helyek sem voltak annyira ismerısek a fejvadásznak, mint ez. Ez a mocsárra épült kis falu. Itt aztán alaposan elvermelheti magát az ember, ha éppen úgy akarja. Miután útnak indultak, megmondta az irányt Wacumunusnak, majd elkérte Ranktól a medálját meg a gyémántkulcsot. Amikor a kezébe vette, meglepıdött. Egy egyszerő, nyolcszög alapú rúd volt, semmiféle fog vagy véset nem utalt kulcs mivoltára. Csupán az egyik végén volt egy jel. Egy ógarhagai rúna. Az S betőjele.

288

Part az elmúlt két napban máson sem gondolkodott, csak azon, mit jelenthet az S, erre viszont sem ı, sem pedig az ısi legendákon felnıtt Rank nem jött rá. Az elsı éjszakát Mortax kérésére az elfek erdeje mellett töltötték. Itt az elf elbúcsúzott tılük, és bár Part és Rank is kérték, maradjon velük, nem tette. Másnap pedig tovább repültek Rogarat felé, s még alkonyat elıtt megérkeztek. A sárkány kissé nehézkesebben szállt le, mint szokott, de ez végül is érthetı volt. Itt már kezdett elmocsarasodni a talaj. Szinte még le sem szálltak, amikor valami nagyon szokatlan történt. Egy hatalmas tőzcsóva szökellt fel az égre. Ahhoz hasonló, mint ami Rank tenyerébıl is elıtör néha, csak sokkal nagyobb, az átmérıje egy megtermett fa törzsével vetekedett. – Mi a manó? – lepıdött meg Rank. – Hacsak másik mágus nem él ebben a mocsárban, akkor valaki megtámadhatta Broluchie barátunkat – találgatta Part, és már le is ugrott a süppedıs talajra. – Nem jössz? – kérdezte öccsét. – De – válaszolta Rank, és rögvest bátyja mellett termett. – Ideje beszereznünk a második kulcsot. – Wacumunus! – Hányszor mondjam még, hogy ne nevezz így! – Te is jössz! – Én? Miért nem Eguah? – Varázslóval van dolgunk, ne feledd! Akárhogy is legyen, te még mindig jobban tudsz varázsolgatni, mint Eguah. És különben is valakinek vigyázni kell Doreára! – De, én is... – Gyere már, vagy én ráncigállak le! A druida morogva lekászálódott a sárkányról. Part és Rank ekkorra már kivont kardokkal elindultak a jelenség felé, mely körülbelül kétszáz méterre lehetett, de lassan kezdett az enyészetté lenni. A kalandorok vigyázva, ám gyorsan haladtak. Mire elérték a tisztást, ahol a varázslók küzdöttek, megszaporod-

289

tak a zsombékos, nádas és kákás részek. Még nem szürkült annyira, hogy a két varázslót ne lehessen tisztán látni. A három férfi ráhasalt egy homokbuckára, és annak fedezéke mögül figyelte az eseményeket. A közelebb, körülbelül húsz lépésre álló varázsló bíbor színő köntöst és csúcsos süveget viselt, melyeken az udvari varázslók jól ismert jelei: a nap, a hold és a csillagok voltak láthatóak. Valószínőleg nem ı Broluchie, a feketemágus. Sokkal inkább az, akivel küzd. Ötven méterre állt a süvegestıl és fekete csuhát viselt, melynek kámzsája eltakarta egész arcát. Épp úgy nézett ki, mint Wacumunus, anynyi különbséggel, hogy ruháját vörös lángnyelvek tarkították, kezében pedig egy göcsörtös botot tartott. İ küldhette a lángcsóvát. A süveges hogyan hárította el a csapást, azt Parték csak sejthették, mert mire odaértek, éppen az ellentámadással foglalkozott. A süveges kezében nem volt semmi, mutogatott pár titokzatos jelet, majd mindkét kezét a csuhás felé tartotta. Jégsugarat támasztott, hogy az pusztítsa el ellenfelét, aki azonban gyorsan reagált, és villámgyorsan tőzfalat emelt maga köré. A kudarcot fel sem véve a süveges mágus máris újabb támadást eszelt ki. Gyorsan lekapta az egyik bırszütyıt az övérıl, és a benne lévı, fehér port a tenyerébe helyezte, majd erıteljesen ráfújt. Fehér felhı gomolygott a csuhás felé, ám a mágus eléggé felkészülhetett rá, mert kezével csupán egy kört írt le, s a felhıt lágy szellı kapta fel és oszlatta szét. Sıt! A szél védekezésbıl támadásba fordult. Felkapta a süvegest, és egészen a homokbuckákig taszította, ahonnan Part és két társa figyelték az eseményeket. A süveges, mintha kutya baja se lenne, felpattant, és újra támadt. Rajzolt egy kört a levegıbe, s kezét nyitott ujjakkal a csuhás felé tartotta. Néhány érthetetlen szót harsogott, s tenyerébıl máris apró gömbök pattantak ki, amik elérve áldozatukat megégették azt. Ám a csuhás még mindig túl erıs volt ahhoz, hogy egy ilyen közepes támadás megsebezze. Mind az öt nyíl szétolvadt egy narancssárga energiahálón. Ezek után a néptelen tisztáson egymás után jelent

290

meg mind a négy évszak. Mire mindezzel végeztek, láthatóan elfáradtak, és sokáig nem történt semmi. Part, Rank és Wacumunus több mint félórája figyelték a mágikus viadalt, mely látszólag a végéhez közelgett. Part a druidára nézett. – Na? – kérdezte suttogva. – Mi van? – kérdezett vissza Wacumunus. Láthatólag teljesen megbabonázta a látvány. – Mit szólsz? – Ezekhez én fel sem érek! – És te, Rank? Talán a csuhás Broluchie, fel tudnád venni vele a versenyt? Rank megrázta a fejét Csak nemrég ismerkedik a mágiával, tapasztalatok híján pedig nem sokat ér az erı. – Nem? – Nem. De ha most megölik, akkor összebarátkozhatunk a süvegessel. Ha viszont Broluchie gyız, talán már eléggé kimerült lesz ahhoz, hogy megtámadjuk. – Mit mondjak, nagyon megnyugodtam – grimaszolt Part, kinyilvánítva mit is gondol két varázstudó társáról. Ekkor végre a süveges mágus elszánta magát a végsı csapásra. Az égnek tartotta mindkét kezét, melyek közt villám cikázott. És ugyanekkor a csuhás a magasba emelte botját, másik kezét pedig feje mögé emelte. A levegıbıl mindenféle port szívott össze, egyenesen botjának végére. Ebbıl pedig szálat sodort, ami gombolyaggá állt össze a tenyerében. A süveges eközben elég nagy villámot koncentrált, és kezével az ellenfele irányába lökte. A csuhás is elhajította a gombolyagot. Az szétnyílt, és egy nagy hálót képezett, mely körülzárta a villámnyalábot. A villám a gomolyagban nıni kezdett, s a gömb megállt a levegıben a két varázsló közt. Mindketten feszülten figyelték az eseményeket. Kíváncsian várták, vajon a villám vagy a háló kerekedik-e felül. Beleadták min-

291

den erejüket. Jól tudták, amelyikük most veszít, az lesz a végsı vesztes. A villám eközben pattanásig feszítette a hálót. Körülbelül ötméteresre dagasztotta, aztán sőrősödni kezdett. A háló eközben megpróbálta a gömbvillámot összeroppantani. Láthatólag egyik sem tudott engedni. Majd, körülbelül három perccel azután, hogy a két varázstárgy egymásnak feszült, egy hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Ha Parték nem lapulnak a földhöz, ıket is elsodorja, így csak a buckát söpörte el, s a homokból bıven kapott a három kalandor is. A robbanás fénye betöltötte az esti égboltot, s hangja még akkor sem múlt el, hogy maga a robbanás már véget ért. Miután a hang is tovaszállt Part óvatosan kinézett a bucka mögül. – Mit látsz? – kérdezte Rank. – Szörnyő pusztítást és sivárságot. Ezek... kiütötték egymást. Rank is felnézett. – A két varázseszköz felrobbantotta egymást meg ıket is. Éljen! Vegyük el Broluchie-tól a kristálykulcsot és nyomás. – Szerinted magánál tartotta? – húzta el a száját Part. Rank kiugrott a bucka mögül, és máris elindult a süveges felé. – Akárhogyan is legyen, csak egy féleképpen tudhatjuk meg. – Várj meg! – sietett utána Part. Majd Wacumunus is utánuk eredt. – Ez még él! – állapította meg Rank, amikor alaposabban megnézte a süveges mágust. Bár ezen jelzı már nem illett rá, lévén, hogy a robbanás messzire röptette fejfedıjét, míg ı maga hanyatt fekve nyöszörgött. Kopasz, ısz szemöldökő varázsló volt. – Akkor nagyon nagy szerencséje volt – mondta Part, amikor ı is odaért. – Hall minket? Jól van annyira, hogy beszélni tudjon? A fickó csak nyöszörgött. Ekkor a csuhás felkelt, leporolta ruháját, majd elindult feléjük. A fejvadász kihúzta a kardját, és elállta a mágus útját. – Nem engedem, hogy megöld! Maradj, ahol vagy... Broluchie! – Én... én vagyok... Broluchie – nyögte a kopasz mágus.

292

– Hogyan? – fordult meg Part. – Én vagyok Broluchie, a mestermágus! – ismételte valamivel, nagyobb hangon a kopasz varázsló, és a kezét nyújtotta Rank felé, hogy segítsen neki felállni. – Ha maga Broluchie, akkor ez ki? – mutatott a fekete csuhásra, aki ekkorra már... fittyet hányva a fejvadász elızı figyelmeztetésére... jó húsz méterre megközelítette ıket. – İ a tanítványom: Newry! – Én ezt nem értem. Az elıbb úgy tőnt, hogy halálos ellenségek! – szólt közbe Wacumunus. – Arról már nem is beszélve, hogy csatatérré változtatták a vidéket. Broluchie mélyen a druida szemébe nézett. – Nem számít, majd helyrehozzuk. Ami meg azt illeti, hogy ellenségek vagyunk-e... nos, nem. Csupán leteszteltük a tudásunkat, mert hamarosan nagyon nagy szükségünk lesz rá, úgy gondolom. – Miért? – kérdezte Part. Broluchie türelemre intette a fejvadászt. – Elmesélem, de elıször nézzük azt, amiért jöttetek. Itt van! – nyújtott át egy kékes fényő, arasznyi rudacskát, amit a köntöse övére főzve hordott. A rúd pontosan úgy nézett ki, mint a gyémánt, csupán színében tért el a másiktól. Part átvette a kulcsot. – Nem értem – mondta aztán. Ennek is megnézte a végeit, s ahogy gondolta, az egyiken egy rúnát talált. Ez is S bető volt. – Tudom, furcsán hangzik, de a Sors Ura két napja üzent, hogy a Scalard fivérek kiiktatták az egyik sentinelt, név szerint Voclut, és várhatóan nálunk is feltőnnek majd, s pusztítsuk el a fivéreket és szerezzük vissza a hiányzó rudat. – Várjunk csak, honnan tudja, hogy mi... – Mindjárt megértetek mindent. Szóval meg kellett volna ölnünk titeket. Csakhogy én nagyon régen vállaltam el a sentinelséget. Az idejét sem tudom már. Közben rájöttem, hogy a Sors Ura néven emlegetett személy a Káosznál is veszélyesebb, én, mivel akkoriban még semleges mágusnak számítottam, ez eleinte nem érdekelt. Az

293

idık során azonban megváltoztam, és úgy döntöttem, felmondom a szolgálatot. Ugyanakkor tudtam azt is, hogy a Sors Urával nem szerencsés packázni, hiszen még nálam is hatalmasabb mágus, ezért tanítványokat kezdtem kiképezni. Newry közülük a legtehetségesebb. A mai összecsapáson bebizonyította, hogy már nincs mit tanítanom neki. – Akkor ez azt jelenti, hogy maguk most a mi oldalunkra álltak? – kérdezte Part elbizonytalanodva. – Úgy tőnik – morogta Rank. Azért nem mert volna megesküdni rá. – Különben minek adtam volna oda a rudat? Remélem, sikerrel jártok a küldetésetekben, és ha nem bánjátok, mi ebben szeretnénk segíteni. Annál is inkább, mivel létsíkján érzékeli ez a valaki, aki a Sors Urának mondja magát, hogy a kristályrúd rossz kezekbe került. Már nem visszakozhatok. Mostantól vagy veletek tartok, vagy megvárom a Sors Urának a bosszúját. Ahhoz meg nem sok kedvem van... De jegyezzétek meg! Mind Xaron, a lovag, mind pedig Calrem, a démon sokkal veszedelmesebb ellenfél, mint amilyen Voclu volt. Part nyelt egyet, elég volt arra gondolnia, hogy nekik már Voclu egy szolgájával is meggyült a bajuk, máris kirázta a hideg. – Visszatérve a rudakra – folytatta a mágus. – Amikor az Úr egyik szolgája felkért a sentinelségre, még csak a pénzvágy éltetett, így elvállaltam a munkát Ekkor a fickó azt is elmondta, hogy csupán annyi a dolgom, hogy soha ne adjam ki a kezembıl a rudat, és védjem meg azt a legjobb tudásom szerint. Ám lassan rájöttem, hogy a gonosz szolgálatában állok, és úgy tíz éve szervezni kezdtem az elıkészületeket. És most amikor értesültem róla, hogy megszereztétek az egyik rudat, tudtam, eljött végre a cselekvés ideje. Idehívtam legtehetségesebb tanítványomat, s vártam a jöttötökre. Na de, most már ideje mennünk, kezd hővösödni. A kunyhómban elalhattok, holnap pedig elindulunk Xaronhoz, a lovaghoz, ı ırzi a smaragd rudat, ha minden igaz. Már csupán a hold világított, és a csillagok adtak némi fényt.

294

– Ó, de mennyire elragadott a hév, még az alapvetı illemszabályokról is elfeledkeztem. Az én és a tanítványom nevét már tudjátok, s én is tudom, hogy a Scalard fivérek vagytok, de melyikük melyik. – Természetesen én vagyok Part és egészen eddig a hétig Agha legjobb fejvadásza voltam, aztán hogy mi lesz a jövı héttıl, az rejtély. Mindenesetre örülök, hogy így alakultak a dolgok. Segített, hogy tisztábban lássak ebben a zavaros ügyben, bár bizonyos dolgok még mindig homályosak – rázott kezet Part a varázslókkal. – Az én nevem Gre’ang Rank – nyújtotta kezét a félsárkány is Broluchie nem kis meglepetésére. – Vagy ha jobban tetszik, Aarax Scalard – magyarázta az ifjú, és meglepıdött, milyen idegen számára ez a név. Broluchie okítóan Rank vállára csapott. – Nem akarok beleszólni, de úgy hiszem, jobban tennéd, ha az igazi nevedet használnád. – Nekem ez az igazi nevem. – Ha úgy gondolod. Nem akartalak megbántani – biccentett elnézést kérıen a varázsló. – És kit tisztelhetünk a barátjukban? – kérdezte Newry, mióta találkoztak, most szólalt meg elıször. – Én pedig... – kezdte a druida, és Part már elıre kíváncsi volt, vajon mit talál ki alacsony termető barátja, hogy ne kelljen kiejtenie igazi nevét, ám amit hallott, az teljesen meglepte. – Rashib Ibn Hami vagyok! Drága barátom, hát már meg sem ismersz? – Azzal a druida alaposan megveregette a hátát Broluchie-nak. – Újabb fordulat – dünnyögte Rank. Partnak az álla is leesett. – Te ismerted Broluchie-t? Akkor miért nem mondtad meg? És mi az, hogy Rashib? Te Wacumunus vagy! – Hogy ki? – kezdett nevetni Broluchie és Newry, majd Broluchie szólalt meg, leküzdve a hirtelen rátörı, röhögı görcsöt. – Már ne haragudj, kedves barátom, de igazán találhattál volna jobb álcát is, mint egy ilyen gúnynévvel illetett druidáét!

295

– Te is tudod, akkor vagy láthatatlan, ha minél nagyobb figyelmet keltesz. – Örök igazság Rashib, de hogy kerültél össze a fivérekkel? – kérdezte Broluchie az egészen felbátorodó druidát. – Védelmeznem kellett ıket. – Ti ismeritek egymást? – Igen. Rashib meg én sok kalandban vettünk részt még régebben – válaszolta Broluchie, és átkarolta barátja vállát. Part nyitott szájjal bámult, és nem értett semmit, majd végül mégis bekattant valami az agyába. – És az a duma az egyedüllétrıl, amit az erdıben mondtál? Az mi volt? – Ohó, azt is mondtam, hogy nem tudok varázsolni – pimaszkodott a druida, s egy vörös rózsát varázsolt elı a semmibıl és meglengette Part orra elıtt. – Valójában mindig tisztes távolságból figyeltelek, és vártam az alkalmat, mikor találom meg az öcsédet. Aztán amikor megtudtam, hogy néha megfordul az erdıben, hát odaköltöztem, és türelmetlenül vártam, mikor akadok rá... Miután kiderült, hogy ıt üldözöd, már könnyő dolgom volt rábocsátottam azt a fényt a talizmánodra meg Rank talizmánjára, és így megtaláltad végre az öcsédet. Azt hittem, végeztem is. Csak miután kiderült, hogy majdnem meghaltál a találkozás során, döntöttem úgy, csatlakozom hozzád. Félhülye druidának állítottam be magam, és te elhitted, mert olyan hiszékeny vagy. Az elfek és a trollok támadása természetesen nem volt bekalkulálva, de ha a trollok nem lépnek közbe, én is ki tudtam volna szabadítani magunkat. Aztán emlékszel, mi volt Vulganában, ki szabadított ki? Egyengettem az utadat, ahogy csak tudtam, nehogy a célegyenesben bukj el... Hát ennyi. Küldetésem már akkor véget ért volna, amikor kibékültetek, ám mikor a földön fekve az alvót mímeltem, meghallottam, ahogy anyátok Broluchie nevét említi, és úgy döntöttem, maradok még egy kis ideig. – Küldetés? Ki bízott meg? – kérdezte Part. – A nagyapátok, ki más! Igaz, ha anyátok apáitoknak adja a medá-

296

lokat, ahogy kell, nem lett volna rám szükség. De anyátok nem tudhatta, hogy nagyapátoknak sikerült még egy üzenetet küldenie, miután az elsı terv... mely szerint apáitok fogják kapni a talizmánokat... kútba esett. A második levélben engem jelölt meg kettıtök védelmezıjeként. Én csak téged ismertelek. Ne nézz rám hitetlenül, sokkal öregebb vagyok, mint amilyennek látszom! Part eközben csak vörösödött, vörösödött és vörösödött s amikor a druida befejezte, egyszerően behúzott neki egyet. – Te mocskos kis féreg! – Hoo... vi? – kérdezte az, amikor feltápászkodott. Az ütés erejétıl ugyanis a földre zuhant és eleredt az orra vére. – Nem szoktam puszta kézzel harcolni, de veled kivételt teszek. Lehet, hogy valami nagy varázsló vagy, de ugyanaz a hülye, akit Wacumunus néven megismertem. Győlölöm az ilyen kétszínő, hazug, álnok görényeket. Nem érdekel, hogy nagyapám bízott meg a feladattal, nem érdekel, ha most hibát követek el, de akkor is azt mondom: takarodj, és nem akarlak többé látni! – Hé, nyugi! – lépett Rank Part és az egykori Wacumunus közé. – Tünés az utamból, öcskös, ez most az én dolgom! – De nem, ha beledöglesz is! Nyugi! – sziszegte Rank. – Most miért? – nyögte a druida. Broluchie kezében tőzgolyó győlt. – Nem szeretném használni, de nem engedhetem, hogy a bajtársamat bántsd! – tért a tegezésre indulatosan a varázsló. Part ennek láttán kissé lehiggadt, bár Rank óvatosan kardja markolatára csúsztatta a kezét, s felkészült rá, hogy akár sárkányi énjét is használja, ha kell. – Hát jó. Velünk maradhat, de csak azért, mert az ön barátja. – Valósággal köpte a szót a fejvadász. – Még valami, Wacumunus vagy Rashib, ha tényleg ez az igazi neved. Ha elıbb mondod, hogy nagy varázsló vagy, Mordak talán most is él. A te lelkeden szárad annak a szerencsétlen elfnek a halála! Ezt jól jegyezd meg! – Mindannyian fáradtak vagyunk, ideje volna hazatérni, nem? –

297

vetette fel ismét a témát Broluchie. Part nem válaszolt, csak bólintott, a druidának sikerült elvennie a jókedvét. Rank vette át a szót. – Van még két társunk, szólok nekik, hogy várjanak itt holnap reggelig. – Felesleges, inkább keltsd fel ıket, és mond meg nekik, hogy szívesen várom hajlékomba ıket is! – Rendben. De amíg vissza nem térek, lehetıleg ne engedjék Partot és Rashibot egymás közelébe. Nem szeretném, ha vérfürdıbe érkeznék. Miután Rank szólt a többieknek, Eguah és Dorea csatlakoztak a társasághoz, majd Rank elıvezette Erint is, elindultak Broluchie házába. A ház a falu szélén állt. Szerencsére már kilenc óra is elmúlt, mire a faluba értek, s így a sárkány nem keltett riadalmat. Broluchie háza hasonló volt a többi házhoz, melyek a környéken álltak. Cölöpökre építették, amik egészen a mocsár aljáig leértek, s így biztosították, hogy a ház stabil maradjon. A ház fából épült, Broluchie elmondása szerint mindössze egyetlen szobát foglalt magába. Elıtte kis veranda állt, melyen asztal és székek várták a hazaérkezı, fáradt vándorokat. A verandáról lépcsı vezetett le a gyékénnyel megjelölt útra. Itt, Rogaratban ugyanis gyékénnyel jelölték meg a biztonságos utakat a falu területén. Rank a ház elıtt lefektette a sárkányt majd leült egy székre a verandán. Part csatlakozott hozzá, majd Broluchie is. Newryt megkérte, hogy gondoskodjon a másik három vendégrıl. İk valamennyien bementek a házba. – Örülök, hogy végre kifújhatom magam, ez egy kicsit sok volt egyszerre – mondta Part. – Maga sokat tud! – Talán kicsit többet, mint ti, de nem sokkal. Azonban remélem, másban a segítségetekre lehetek – vakarta meg a mágus a feje búbját – Hm, meg kellett volna keresnem a süvegemet. – Pontosan tudja hol él a lovag és a démon? – szólt Rank is a lé-

298

nyegre térve. – Igen. Mind a négy sentinelnek van egy térképe, melyen a másik három lakóhelye van bejelölve. Newry! – szólt be a házba. – Hozd már ki a térképemet, légy szíves! A varázstanonc nem sokkal késıbb megjelent, kezében egy papiruszdarabbal, mely Agha vázlatos térképét ábrázolta. Egy ugyanolyan térkép, mint ami Voclunál is ki volt akasztva. Nyilván ezt is a Sors Ura küldhette, hogy a sentinelek ismerjék egymás helyét. Newry ezután visszament a házba. Broluchie pedig mutogatni kezdett. – Ez a vonal jelzi a Kunót ahogy ott is van a nagy K bető, felette pedig a V. Ezek a keletebbre esı sávok pedig azokat a hegységeket jelölik, ahol a másik két sentinel található. Ha a sárkánnyal megyünk, holnap ilyenkorra a lovagnál lehetünk. Ezt úgy hívják, a Kis Törpék. Azért ez a nevük, mert sokkal alacsonyabbak, mint a Köztes-hegység többi tagja. Ott él fenn megközelíthetetlen várában Xaron. Saját katonáival vette körül magát, s minden fortélyunkra szükség lesz, hogy bejussunk hozzá! – És a démon hol lakik? – Lenn, a föld mélyében. Mélyebben, mint Voclu, mélyebben, mintsem el tudnátok képzelni. A Gublegorokban van egy hasadék, itt lehet leereszkedni, és körülbelül két napra van Xaron lakhelyétıl. İvele még ráérünk foglalkozni, most a lovag a fontosabb. Most ha megbocsátotok, még van egy kis dolgom. Össze kell csomagolnunk, meg ilyesmi. A térképet eltehetitek. Amíg el nem felejtem! Nagyon kínos ez nekem és nem akarok udvariatlannak látszani, de attól tartok, bent már nem lesz elég hely. Tudjátok, eddig csak ketten laktunk itt Newry meg én. Nektek már kint kell aludnotok. Igazán sajnálom, de hát ez van. – Nem tesz semmit! – legyintett Part. – A térképet köszönjük. – Azzal összehajtotta, és eltette a tarisznyájába. Broluchie ezután bement a házba, Part és Rank pedig lementek a drakónhoz. Leszedték az ülésekbıl a pokrócokat és végigterítették

299

azokat a ház elıtti gyékényen, majd álomra hajtották fejüket. Ám néhány perc múlva Rank odaszólt Partnak. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem bízom bennük, túl nyájasak és segítıkészek. – Aludj már! Tudod, ilyenek a Rend hívei. Nem csodálom, hogy új fogalom a szótáradban a segítıkészség. Ami pedig a bizalmamat illeti: jelenleg jobban bízom bennük, mint abban az árulóban, akit eddig a barátomnak hittem. És most aludhatnék végre? – Lehet, nem is árult el minket – motyogta Rank, mintegy gyızködve saját magát. Nem volt tiszta elıtte a kép. Wacumunus túl pipogya alak ahhoz, hogy varázsló lehessen. És ha valóban varázsló, akkor viszont túl jó színész. És Newry vajon miért beszélt olyan keveset? Túl egyszerően ment ez az egész. A kettı nem jár együtt. Partot hamar elnyomta az álom, de Rank még egy ideig forgolódott, és elhatározta, jobban fog figyelni ezekre a gyanús alakokra, ha a fene fenét eszik is. Az éjszaka csendesen és nyugodtan telt, hajnalban azonban eleredt az esı. Part és Rank szerencsére még azelıtt felébredtek, mielıtt teljesen eláztak volna. Bekéredzkedtek hát Broluchie házába. Odabent a varázslók javában pakoltak. Eguah és Dorea nemrég ébredtek fel, Wacumunus, vagyis Rashib ellenben javában húzta a lóbırt. Rank leült az egyik ágyra. Broluchie közben újabb tárgyakat rakott egy zsákba, s a furcsa az volt ebben, hogy bármit is pakolt a zsákba, az olyan maradt, mintha semmit se tettek volna bele. A zsák feneketlennek látszott. Part nézelıdött egy kicsit, majd odaült a druidához, és felébresztette. Tegnap, igaz, nagyon megharagudott rá, ám az éjszaka múltával tovaszállt a mérge. – Ne haragudj a tegnapiért, kicsit ideges voltam, ennyi az egész! Érezte, hogy még valamit mondania kellene, ám nem tudott. Végül is a megtörténten már nem változtathat. És bizonyos értelemben neki volt igaza. Éppen ezért nem értette, mégis miért érzi magát ilyen 300

kutyául. A druida csak rábámult, majd szótlanul felkelt, és segített cihelıdni Broluchie-nak. – Olyan itt a hangulat, mint egy kriptában – vakargatta állat Rank. – Mi van veletek? – kérdezte Eguahot, és a druidához hasonlóan szótlan Doreát. – Semmi – vakkantotta Eguah, és tovább rámolt. Rank félre hívta bátyját. – Ezekkel történt valami. Nem olyanok, mint amilyenek voltak. Szinte úgy viselkednek, mintha idegenek lennének. Olyan... szótlanok. – Egyszerő, Wac... izé, Rashib haragszik rám, mert orrba vágtam, Dorea szintén, mert megütöttem a fiúját. Eguah meg, nos, ı sosem volt az a bıbeszédő alak. – Akkor is gyanakszom. Dorea nem mosolyog. Eguah és Wacumunus... izé Rashib nem veszekednek. Van egy gyanúm: mi kint aludtunk, ık meg benn. Valamit csináltak velük ezek a... – Elég legyen már ebbıl, Rank! Mindenkiben ellenséget látsz. Fogd már fel, hogy nem a Káosz oldalán vagy! – Egyszerően nem kedvelem a varázslókat! – makacsolta meg magát a fiatalabbik fivér. – Te is az vagy! – De én... – kezdte volna Rank, aztán abbahagyta, nem itt és nem most fogja elmondani Partnak, hogy ı valójában egy sárkány, s az nem ugyanaz, mintha egy nagy köntöső varázslóféleség lenne. Még nézte pár percig a készülıdı varázslókat, majd inkább az odakint zajló idıjárást kezdte szemlélni. Az érdekesebb volt. Nagy sokára Broluchie bejelentette, hogy indulhatnak. – Szükségem lesz pár percre egy varázslathoz a sárkánnyal kapcsolatban. – Mit akar a sárkánnyal? – fordult oda Rank. – Csak egy kisebb varázslatot mondok rá, és akkor mindegy hogyan, s merre repül, egy esıcsepp sem fogja érni.

301

– Nagyszerő! – lelkendezett Part, és elsınek hagyta el a varázslók házát. – Nagyszerő? Egy fenét! Nem fog maga semmit varázsolni! – háborodott fel Rank. – Ugyan miért nem? – Mert nem engedem meg. Part jött vissza ekkor. – Rank! Most már kezd elegem lenni a lehetetlen viselkedésedbıl! – Nem! Nem engedem! – Sajnálom, fiam, de ahogy elnézem, nem te vagy itt a fınök, úgyhogy állj odébb – okította ki Broluchie Rankot. Meg kell veszni! – dühöngött Rank. – Nyugalom – hangzott fel egy ismerıs hang a félsárkány fejében. – Bennem semmiképp sem tehetnek kárt. Ahhoz nem elég erıs az emberi mágia, hogy a sárkányok akaratát megtörje. Ez némiképp megnyugtatta Rankot. – Tudja, az öcsém ért egy kicsit a varázsláshoz, ezért nem igazán örül a maguk jelenlétének a csapatban – magyarázta Part a varázslónak. – Hm... értem. Nyilván idáig ı tudott egyedül varázsolni, s most féltékenyen védelmezi a pozícióját. Nem egy elınyös tulajdonság. – Úgy, valahogy. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az öcséd szerény véleményem szerint fabatkát sem ért a mágiához. Legalábbis nem érzek rajta különösebben nagy mágikus kisugárzást. – Azért ne becsülje alá, ı is Scalard. A varázsló nem válaszolt semmit, csak némán figyelte egy ideig a fejvadászt, aztán kiment. Odakint a fejvadászban újabb probléma merült fel. – Maguk hol fognak utazni? Igaz, felrakhatnánk még két hordszéket, de az legalább három óra. – Mi nem a sárkányon fogunk utazni – közölte Broluchie egyszerően, és köntöse egyik zsebébıl kis skatulyát vett elı. Kihajította az

302

esıbe, és feléje tartotta egyik ujját. Motyogott pár szót, mire a skatulya hirtelen termetében megváltozott, s nem sokkal késıbb egy kétszemélyes utazóláda állt a kalandorok elıtt. Pár mozdulat után a semmibıl kötél tekeredett Sárgahas farkára és a láda egyik oldalára. Ezután az esı hirtelen megszőnt a drakón és az utazóláda felett. Rank rosszallóan húzta fel a szemöldökét, zavarta, hogy ez a varázsló rámondott egy varázslatot arra a lényre, akire még számíthatott. – Mi ebben utazunk! – intett a láda felé a varázsló. – Mehetünk. Ezzel lesietett a lépcsın, és helyet foglalt a ládában, majd visszaszólt Newrynek. – Zárd be az ajtót, nem leszünk oda sokáig! Közben Rashib, vagyis Wacumunus felült a vezérülésbe, melléje Dorea, majd Eguah. A két testvér ezúttal a leghátsó grulban foglalt helyet. – Biztos, hogy minden simán megy majd? – kérdezte Part, mikor Newry is beleült a ládába. – Simán, ne félts minket! – felelte Broluchie. – Rashib, indulhatunk! A druida megrántotta a gyeplıt, és a sárkány elrugaszkodott a talajtól, majd amikor tíz méter magasba került, a ládát is felrántotta, s az annak ellenére, hogy sem szárny, sem egyéb hajtóberendezés nem volt rajta, pontosan követte a bestiát. – Irány dél-délkelet! Teljes sebesség! – kiáltotta hátulról Broluchie, ám hangja alig hallatszott a szárnycsapkodástól. A druida mégis meghallotta, mert pontosan ebbe az irányba fordította a sárkányt, és megkezdték útjukat a harmadik kristálykulcsért. Ahogy Broluchie elızı este mondta: alkonyatra elérték a hatalmas várat. Part meg volt gyızıdve arról, hogy a hatalmas sziklabércek közötti erıdhöz sárkány nélkül hetek alatt sem jutottak volna fel. Így pedig már csak egy megfelelı helyet kellett találniuk a leszálláshoz. Az úton többször is próbált beszélgetést kezdeményezni, de a reagá303

lás, amit kapott, többnyire halk bólogatásban és hümmögésben kimerült. Sıt, még öccse is hallgatagságba burkolódzott. Rank Erinnel beszélgetett, még nem egészen szokta meg a telepatikus úton való társalgást, így néha hagyományos úton válaszolt. Az egyik ilyen válasznál Part felfigyelt öccse szokatlan viselkedésére. – Hát te meg kihez beszélsz, öcskös? Rank elhúzta a száját. – Eddig még nem volt alkalmam közölni veled, de nem nagyon tetszik ez a lekezelı jelzı, amivel már nem elıször illetsz. Ne beszélj velem így! Én sem szoktalak macerálni. Part kissé félrehúzódott, és mélyen öccse szemébe nézett. Ez most szórakozik vele? Aztán magában elvigyorodott, na jó. A grul karfajáról lehasított egy arasznyi darabkát és a szájába vette. – Tudod, miért tőnik a számodra, hogy lekezelıen beszélek veled... öcskös? – Miért? – Mert valóban lekezellek! Hehehe! – nevetett a viccen Part. – Most azt hiszed, nagyon humoros voltál? Mi? – Na, ja – nevetett még mindig, aztán egy ideig nem szólalt meg. Rank megkönnyebbült. Szavai, mint éles kés hasítottak öccse agyába. – Szóval kivel trécseltünk az elıbb? Rank reménykedett, hogy sikerül más irányba terelnie a témát, de ezúttal mellé fogott, bátyja egyik jellemzı vonása a makacsság volt. – Bökd már ki, nehogy a végén te is meghülyülj! – Csak úgy magamban beszélgettem, újabban szokásom – mondta Rank – Hát persze! – bólogatott, és remélte, sikerül meggyıznie a testvérét. – Látod? Part ijedten nézett öccsére. – Amint túl leszünk ezen az egészen, keress fel egy doktort! – Te, én továbbra sem bízom ezekben! – szólalt meg Rank kis idı elmúltával. – Nehogy rájuk nézz, tudod te így is, hogy a varázslókról beszélek! – Nem vagyok hajlandó újra kezdeni ezt a meddı témát. Légy

304

szíves, tegyél úgy, mint a többiek és ne szólalj meg! És fıleg ne beszélj magadban! Rank akart volna valamit mondani, de idıközben megkezdték a leszállást Egy kisebb fennsíkra érkeztek, amelyiknek nyugati oldalát egy szakadék határolta, keleti oldalából pedig kis ösvény indult ki, mely a nagy és bevehetetlen vár felé vezetett. Amikor megérkeztek, a varázslók rögtön csatlakoztak hozzájuk. – Xaront ugyanaz a mágia védi, mint az összes többi sentinelt; éjjel legyızhetetlen, csak nappal támadhatjuk meg – jelentette ki Broluchie. – Ez azt jelenti, hogy egy éjszakát el kell töltenünk ezen az istenek háta mögötti helyen?! – követelte, mintsem kérdezte a választ Part. – Sajnos, igen, de igyekszünk minél kényelmesebbé tenni az éjjeli szállást. Newry, tüzet! – fordult tanítványához Broluchie. A varázstanonc csettintett egyet, mire az észak felıli fás részbıl gallyak hulltak egy halomba a fennsíkra, nem messze tılük. Majd a halom meggyulladt, s hamarosan barátságos tábortőz keletkezett. Broluchie és Newry letelepedtek a tőzhöz, s melegíteni kezdték kezeiket – itt a hegyekben még nyáron is a hővös uralkodott. A druida Erinnel foglalkozott. Eguah és Dorea szintén a tőz mellé telepedtek. Part is leült, s Rank úgy vette észre, már csak ı áll tétlenül, hát ı is helyet foglalt testvére mellett, persze távolabb a varázslóktól. – Nem tudom, hogy ti ettetek-e valamit az út alatt, de mi nem, és a készülıdés miatt a tegnapi vecsernye is kimaradt, úgyhogy ennénk egy kis varázsételt – vetette fel Broluchie. – Part meg én már ettünk. Köszönjük, de nem kérünk semmit – mondta gyorsan Rank, bár az ı gyomra is majd’ kilyukadt. Tegnap este óta nem ettek egy falatot sem, épp azelıtt fogyott ki a készletük, hogy megérkeztek a varázslókhoz. Ám még így sem volt hajlandó megkockáztatni, hogy valami gyanús ételt tömjenek beléjük ezek a... varázslók. Part szólt volna, hogy ugyan még egy falatot sem ettek, de nem akarta Rankot gyanúba keverni. Ha a varázslók megtudják, testvére

305

mit gondol felılük, fıleg így a támadás elıestéjén, az kölcsönös bizalmatlansághoz vezethet, és akkor ragyogó helyzetbe kerülnek. Inkább nem szólt semmit. Soha nem evett sokat, és kibírt pár nap koplalást. De arra azért kíváncsi volt, hogy mit kellene a varázslóknak tenniük, hogy Rank bízzon bennük. A többiek eközben már a varázsolt ennivalón lakmároztak. Miután mindenki jóllakott, Newry eloltotta a tüzet, és pokrócokat terített le, hogy ne a puszta földön keljen aludniuk. Utána varázsjelzıt állított fel éjszakára, ami majd felriasztja a tábort, ha megtámadnák ıket. Nemsokára mindenki aludni tért. Rank alig aludt röpke két órát, amikor Erin felriadt és prüszkölni kezdett. Erre nem ébredt volna fel senki sem, de ezt követıen felágaskodott, két hátsó lábával topogni kezdett, farkával pedig a földet verte. Erre a dübörgésre már felriadt Part, aki amúgy sem tudott jól aludni, és felébresztette álomszuszék öccsét. – Mi van? – kérdezte almatagon a félsárkány. – Nyugtasd már meg ezt a dögöt! Nem lehet aludni tıle! – Miért én? – morgolódott Rank, de felkelt és odament a sárkányhoz. Part pedig abban a reményben, hogy tovább alhat, átfordult a másik oldalára. – Nyugi, fiú, nincs semmi baj! – paskolta meg az állat tomporát, mire Erin vissza dübbent a talajra. A következı percben pedig már fel is sivított egy méltatlankodó hang az ifjú agyában. – Mi az, hogy fiú? Én nı vagyok! És valami nagyon rossz és gonosz dolgot észlelek. – Mi? – lepıdött meg Rank. – Rank, én is kimerült vagyok, de nem kell megint magadban beszélned! – hallatszott a dünnyögés Part felıl. – Hé! Tudtad, hogy a sárkányunk nınemő! – Fantasztikus felfedezés, holnap feltétlenül oszd meg a többiekkel is. – Azzal a fejvadász átfordult a másik oldalára. – Azt mondtam, valami gonosz dolog közeledtét érzem! A félsárkány agyához csak most jutottak el a szavak jelentısége.

306

– Magát a gonoszt érzem! – A gonoszt? – Rank, elismerésem, ügyes vagy. Sárgahas már megnyugodott, de most feküdj vissza, amíg szépen kérlek – motyogta Part. – Miféle gonoszt válaszolj már! – követelte Rank, s máris elıkapta fegyverét. – Nem evilági lényeket, nem tudom pontosan, de közelednek és igen, meg akarnak ölni minket! – A rohadt életbe! Fegyverbe! Part, ébredj, veszélyben vagyunk! Ébresztı mindenki! Talpra de rögtön, bajban vagyunk! Ekkor vette észre, hogy hiába óbégat, a pokrócok, üresen hevertek. Kivéve kettıt. Az egyiken Part aludt, a másikon meg Newry, aki felébredt a kiabálásra. – Elment az eszed, Rank, mit lármázol éjszakának idején! A többiek még a végén... – Milyen többiek? – kérdezte idegesen Rank, és felkapott egy pokrócot. – ... felébrednek. Hová tőntek a többiek? – Szerintem te jobban meg tudod ezt a kérdést válaszolni. – Lépett Rank a varázstanonchoz közelebb, aki értetlenül rázta a fejét. – Mit csináltatok a többiekkel? Halljuk! – Broluchie kényszerített! – mondta Newry esdeklın. Erre már Part is felfigyelt, a végén még Ranknak lesz igaza: csapdába kerültek. – Ugye, megmondtam? És te, te disznó! Gyanúsak vagytok nekem, amióta belétek botlottunk, hol vannak a többiek? – rázta meg a tanoncot ruhájánál fogva. – Mondom, hogy nem tudom! Broluchie azt mondta: megöl, ha elárulom. Megbabonázta a társaitokat, és kijelentette: végezni akar veletek. Ez az igazság, én nem akartam ebben részt venni, így most itt hagyott veletek. – A rohadt életbe! – pattant fel Part, és elıvonta pallosát. – Tudod, honnan várható a támadás?

307

Newry csak a fejét rázta. – Rank! – szólalt meg Erin. – Várj! – mondta Rank. – Mindjárt... Mi az, Erin? – Az ég szerelmére, Rank, erre most végképp nincs idı. Ha te is most veszted el az eszedet, akkor mi lesz? – Mit akarsz mondani? – kérdezte Rank nem foglalkozva Parttal. – Rengetegen vannak, több tucat túlvilági lény közeledik. – Merrıl jönnek? – Az agyadból! – ordította Part, és kicsi hiányzott ahhoz, hogy szájba ne vágja öccsét. Rank nem bírta tovább. Ha nem világosítja fel értetlen bátyját, akkor soha nem kap választ a kérdésére. – Varázslat útján beszélek a sárkánnyal. Erin azt mondja, túlvilági lényeket észlel a közelünkben. Part nyelt egyet. – Be tudja határolni, honnan jönnek? – kérdezte kiszáradt torokkal. – Nem – fakult el Rank arca. – Itt vannak. Ebben a percben egy csontvázkar tört fel a földbıl, majd még egy, majd még kettı, tíz, húsz. Aztán a karok után megjelentek a sárgabordájú, csattogó állkapcsú gazdáik is. És ugyanekkor az ösvény felıl közeledni kezdett Eguah, Rashib, Dorea és Broluchie. Kezeikben görbe kardok csillogtak. És nemsokára a tisztás hemzsegett a csontváz harcosoktól. Némelyik kezében kard rozsdállott, egy-kettın még némi ruha vagy húsfoszlány is maradt. Part, Rank és Newry az elhamvadt tőz körül álltak, a holdvilágnál éppen csak hogy láttak valamit. Ám a világosság miatt nem kellett izgulniuk. Erin tüzet fújt egy seregnyi csontvázra, de csupán kettıt égetett porrá. Legtöbbjük ugyan lángba borult, de szüntelenül ott vicsorgott a három férfitól nem messze, s csupán annyiban változott a helyzet, hogy csontvázak világították meg a terepet. Illetve, volt még egy változás, Erin felrikoltott, majd szárnyra kapott és felszállt. Még búcsúkört sem tett, úgy tőnt el a sötétben.

308

– Hehe. Okos jószág! – szólalt meg Broluchie. – Érzi, hogy veszíteni fogtok, s a sárkányfajzatok nem állnak a vesztesek oldalára! – Az a szerencsétlen druida, hogy neki is épp egy berezelıs dögöt kellett találnia – morogta Part. A varázstanonc halkan mormolni kezdett valamit. Broluchie szemében ördögi fény gyúlt, miközben magyarázni kezdett. – Tudjátok, Voclunál még az volt a terv, hogy élve kelletek a Sors Urának, azóta ismét üzent, és közölte, mindegy hogyan, de végezzünk veletek. Nagyon örülök, hogy én lehetek az a személy, aki ezt megteszi. De biztosíthatom, különleges helyen fogtok nyugodni. Ugye, fogalmatok sincs mi lehetett ez a tisztás? Xaron ide temette azon ellenfeleit, akiket legyızött. Elég legyen a szócséplésbıl! Ideje meghalnotok! Mindkettıtöknek és persze renegát tanítványomnak, aki nem akarta mesterét követni a helyes úton, amiért büntetést érdemel. Menekülésen pedig ne is járjon az eszetek! Innen nem tudtok elmenekülni, hacsak nem akartok a szakadékkal közelebbi ismeretségbe kerülni. Közben a csontvázak félkörbe vették Partékat, és már csak a parancsra vártak. – Gyerünk, öljétek meg mindhármukat! – ordította Broluchie. Tőzlabda robbant. Newry támadásba lendült, s miközben maga köré védıburkot vont, odaszólt társainak. – Broluchie-t bízzátok rám! De a többiekkel nektek kell foglalkoznotok... küzdjetek keményen! A csontvázak gyors, rovarszerő mozdulatokkal indultak meg a fivérek felé. Part talizmánja kilıtt egy fénycsíkot, mire egy csontváz darabokban hullott a földre. A fejvadász azonban úgy döntött, egyelıre nem pazarolja medálja energiáját, s csak akkor fordul hozzá, amikor már tényleg nem lesz más lehetısége. Ezt bebizonyítani máris akadt alkalma, ugyanis három csontváz támadt rá egyszerre. Part elbizonytalanodott, igaz, pallosa egyik élét ezüsttel vonatta be az élıhalottak ellen, de mintha úgy emlékezett volna, hogy csontvázak ellen ez hatástalan. Mindazonáltal megpör-

309

gette pallosát, és elsújtott vele derék tájban. A három csontváz bordáik alatt megfelezve a földre hullott. – Könnyebb lesz, mint hittem! – kiáltott fel örömében. Szinte rögtön ajkára fagyott a mosoly. Ebben tévedett, az ezüst hatástalanságában igaza volt. A három torzó tovább támadt. Kezükkel egyre közelebb húzták magukat a fejvadászhoz, és igyekeztek Partba mártani rozsdaette kardjaikat. Sıt, a csontvázak alsó felei is elindultak feléje, és rugdalni kezdték. – Hát ez... kurva jó! A Halál Kardja, ha a pengéje hozzáér akármilyen halálon túli lényhez, az egy pillanat alatt elporlad – visszhangzónak Rank fejében Eguah szavai. Itt az ideje, hogy kipróbálja. Nem tétlenkedett hát. Gyorsan felmérte az erıviszonyokat, s amikor megindult a támadás, alakot váltott. Ruhái szanaszét szakadtak, amint szárnyai és pikkelyes farka a semmibıl kinıtt. Bıre pikkelyekké változott, arca megnyúlt, s koponyájából félelmetes szarvak meredtek elıre. Maga lett a fekete rémület. Jobbjában meglengette a Halál Kardját, s egy hangos ordítással ellenségei közé rontott. Aki az útjába került, azonnal hamuvá porladt. – Hát ez kurva jó! – derült fel, és vaktában csapkodott kardjával. Egyik kupac hamu következett a másik után, s Rank még csak meg sem erıltette magát. Ezen felbátorodva begázolt a csontvázak rengetegébe, és rettenetes csapást vágott. Newry eközben a legkülönfélébb praktikákat alkalmazta egykori mesterén, hogy föléje kerekedhessen, s igyekezett a dolgokat úgy alakítani, hogy ne kelljen attól tartania, Broluchie megismételheti a tegnap délutáni elnyújtott küzdelmet. Part egyszer csak észrevette, hogy egymaga maradt, sem Rank, sem Newry nem volt a közelében. Aztán meglátta a nagy fényeket, amit Newry támasztott mestere elpusztítására, s Rank csataüvöltését is meghallotta valahonnan keletrıl. Beleborzongott. Éppen ekkor végzett a három csontváz darabokra vagdalásával, bár még egy kar

310

belecsimpaszkodott a nadrágja szegélyébe, ezt lerúgni a nem messzi szakadékba, már szinte gyerekjátéknak tőnt. Körülnézett, hogy új ellenfelet keressen magának. Öt csontváz földöntúli hangot hallatva rámordult. Part elıször a magasba emelte a pallost, ám miután belátta, hogy újabb öt csontvázzal – melyeket hiába szabdal, egyre csak támadnak – már nem bírna el, gyorsan lentebb eresztette. Talán nem rontanak rá azonnal. Tévedett, az öt lény egyszerre mozdulva feléje csapott. – A francba! – kiáltotta, sebesen megpördült, és futni kezdett Rank felé. A félsárkány éppen két újabb csontvázat pusztított el, amikor Part elvágtatott mellette. – Hé, öcskös, nézd csak, kiket hoztam! Rank lángvörös szemekkel nézett hátra, Part a jelenés láttán felsikoltott, majd elájult. Pallosa kiesett kezébıl. Figyelmeztetnie kellett volna Partot, hogy ne ijedjen meg, amikor meglátja. Most már késı. Lemondóan sóhajtott. Pár suhintással megtisztította a környezetét, és gyorsan energiahálót idézett eszméletlen bátyja fölé. Bár, honnan jutott eszébe a varázslat, nem tudta. Remélte, a varázslat azért kitart addig, amíg le nem rendezi a csontvázakat. Miután végzett a varázslattal, visszafordult a csontvázak hadához. A legközelebbit gyorsan lecsapta, ám amit utána látott, igencsak próbára tette az idegeit. Majdnem felordított meglepetésében. Hirtelen szembetalálta magát Wacumunus, Eguah és Dorea zombi hasonmásával. Akik rögtön rátámadtak hosszú körmeikkel. Legszívesebben rájuk kiáltott volna, hogy azonnal fejezzék be ezt az ırültséget, és legyenek normálisak, de amikor belepillantott tompa szemükbe, tudta, hogy fölösleges lenne. Tudatuk már visszaszorult agyuk legsötétebb zugába. Bár Eguah részérıl még reménykedett. İ ghoul. Talán... de nem. İ sem volt már a régi. Csak egy megoldás maradt. Védekezıen felemelte a kardját, de mégis hátrálni kezdett. Nem

311

akarta megölni a társait. Régen hidegvérrel megtette volna, de most... most inkább segíteni akart. A druida azonban csak közeledett feléje kitárt karokkal, mosolyogva. Nyakában szinte táncot lejtett a medálja, Rank mégsem törıdött vele. Közben elérte a szakadék szélét, és ekkorra elszánta magát. Meg fogja ölni ıket. Nincs más kiút. De nem a kardjával. Talán most az ellenségei, de alig pár napja még nagyon jól kijött velük, ha nem is volt olyan közvetlen barátjuk, mint Part. Nem érdemlik meg, hogy lelkük sosem nyerjen megnyugvást. Különben is, ı sárkány, és többé nincs szüksége hitvány vasakra. Így a Halál Kardját visszacsúsztatta a hüvelyébe. Az eszméletlen Partot idıközben körülfogták a csontvázak, de a védıvarázs kitartott. Nem tudtak hozzá férni. Newry pedig lángoló szikrákkal bombázta az egyre gyengülı Broluchie-t, s már a közeli fák is lángba borultak. Rank hátraugrott Dorea pengeéles karmai elıl, és így a szakadék fölött lebegett. Szárnyaival ösztönösen kezdett csapkodni. Amikor észrevette, majdnem beleszédült a mélységbe. Uralkodnia kell magán! Dorea nem habozott. Rank legnagyobb meglepetésére feléje ugrott. De zombi lévén nem tudott ugrani, s egy sikoltással a mélybe zuhant. A félsárkány utána nézett. Bolond volt ez a nı? Aztán arra gondolt, hogy mint zombi nem tudta eldönteni, mit tegyen, csak az lebegett a szeme elıtt, amit Broluchie meghagyott neki: Öld meg a fivéreket! Eguah habozni látszott, fél lábával már a levegıben volt, de nem lépett ki a semmibe. Rank egy kicsit hátrébb röppent, s lejjebb is, hogy csalogassa az élıhalottat. A hatás nem maradt el. – Háááá... – támadt Eguah Rankra. A félsárkány meglepıdött. Arra számított, hogy Eguah is beleesik a szakadékba, de a ghoul hatalmasat ugrott, s belecsimpaszkodott a lebegı félsárkányba. Rank elvesztette az egyensúlyát, és zuhanni kezdtek a szakadékba.

312

Ebben a percben Broluchie halálsikolya hallatszott fel, Newry gyızedelmeskedett mesterén. A varázslótanonc nem sokkal ezután elindult, hogy segítsen Parton. Ám már nem védelmezte sérthetetlen energiaburok, mint a fejvadászt, így négy csontváz hamar elválasztotta Parttól, mi több beszorították a déli sziklák közé. A varázsló megperdült, és egy kósza mozdulat után lángpallos termett a jobb kezében. Egy vágás, és áldozata gerincoszlopa elhamvadt a varázslatos tőzben. Maradék varázserejét összeszedve pedig egy kis pajzsot teremtett a bal karjára, ami felfogta a másik három csontváz támadását, s így mentve meg gazdáját bal karja elvesztésétıl De a negyedik csontváz még élt, dacára annak, hogy kettévágta a gerincoszlopát. Lábával arrébb rúgta. Másik áldozatának jókora részt kanyarított ki a bordáiból. Az ezt meg sem érezvén máris támadt. Newry a földre került. Három csontváz hajolt föléje, az, amelyiket odébb rúgta, mászni kezdett feléje. Newry tudta, hogy ha nem talál ki valamit gyorsan, akkor hiába gyızte le mesterét, nemsokára találkozik vele. Segítségül hívta a pajzsát, aminek ereje lassan, de biztosan apadt. Ennek fedezékében, átbújt a fél mellkasú csontváz lábai alatt, felállt, s hátulról baljával nagyot taszított az élıhalotton. Közben jobbjával egy másiknak lemetszette a fejét. És újból támadt, mielıtt bármelyik megfordulhatott volna. Ezúttal egy kar vált el egy testtıl. Majd a féltestőre teljes erıvel ráugrott, szétzúzta annak mellkasát, a koponya messzire gurult, ám a kardot szorongató kéz még mindig mozgott. Newry két gyors csapással pozdorjává zúzta az öreg csontokat, majd máris futott vissza Part felé nyomában három üldözıjével. Part eközben sikeresen magához tért, és pallosát kezébe véve újra támadni kezdett. Most még az elızı csatájánál is rosszabbul vívott. Feje lüktetett és sajgott. Valahol beverhette a fejét. Szerencséjére a védelmezı burok követte a mozgását, és így nem eshetett semmi baja. Lassan, de módszeresen kezdett megszabadulni valamennyi ellenfelétıl, közben pedig nem restellt elpazarolni három villámot. Kis idı

313

múlva már csak a lángoló fasor adott némi fényt. Máris szaladt segíteni a szorult helyzetben lévı varázslótanoncon. A félsárkány szinte az utolsó métereken nyerte vissza az egyensúlyát, szárnyaival újra verdesni kezdett, és miközben sárkánykarmaival veszettül csépelte a csimpaszkodó ghoult, gyorsan átbucskázott a levegıben, aztán egy rúgás után Eguah is leesett a szakadék mélyére. Gyorsan felszáguldott a druidáért. Odafent az egykori Wacumunus, amikor végre újra meglátta Rankot, a levegıbe csapott karjaival, és ettıl ı is beleszédült a szakadékba. Megbillent, és a következı percben már ordítva zuhant lefelé. Rank szomorúan nézett a mélybe. Hogy mondja ezt meg Partnak? Hallotta ugyan, hogy még van némi csatazaj dél felöl, de mikor sikerült némiképp leküzdenie búskomorságát és visszanézett a tisztásra, már csak csontoktól és hamukupacoktól tarkított teret látott. Newry egy sziklának dılve szuszogott, Part épp elrakni készült kardját, amikor meglátott valami gyanúsat a szakadék felett, ahogy felé tart a sötétségben. A fasor csendesen égett. Rank lassan elindult a bátyja felé. Amikor Part meglátta a félig ember, félig sárkány alakot, fel akart kiáltani, szólni Newrynek, de hang nem hagyta el a torkát, így a varázslótanonc észre sem vette a leszálló alakot és azt, ahogy visszaváltozik emberré. Part viszont igen, s kis híján majdnem újra elájult. Csak hápogni tudott. Rank egyenesen bátyjához ment, mielıtt az elszólja a titkot, s odasúgta neki: – Ne ijedj meg, ez csak egy varázslat volt! Majd megszüntette a védıvarázslatot. Part még pár pillanatig bambán meredt elıre. Megpróbálta elrendezni magában az új információkat. Nagy nehezen sikerült. – Hol vannak a többiek? – kérdezte, amikor sikerrel járt. De a válasz még szörnyőbb volt, mint Rank elıbbi alakja. – Meghaltak – felelte Rank hidegen. Nem igazán tudta, hogyan kellene közölnie a hírt bátyjával, hiszen fivéréhez sokkal közelebb

314

álltak. – Meghaltak? – Igen. Eguah, Dorea, Wacumunus, mind meghaltak. Csak mi hárman maradtunk. – Meghaltak? Rank némán bólintott. Part pedig szinte fel sem fogta a hírt. Hiszen akkor ırjöngeni kezdett volna. – Hogyan? A csontvázak? Holt a holttestük? – A szakadékba zuhantak, mikor... rám támadtak. – Mi?! Part agyáig eljutott a szomorú hír. Rank viszont nem hagyta, hogy Part elkezdje szidni. Esetleg egyenesen nekiront az elködösödött agyával. Szigorú volt, kemény és célratörı. – Igen, én öltem meg ıket. És tudod, miért? – Part hitetlenkedve hallgatta testvére szavait. – Mert Broluchie nem csak megbabonázta ıket, hanem zombikká változtatta ıket! Tudod, te mi az? Hogyne tudnád! Bizony meg kellett tennem, ha nem akarom, hogy ık végezzenek velem. De amikor még idıben szóltam, te nem hallgattál rám! Hanem vakon Broluchie pártját fogtad. Pedig akkor még megmenthettük volna ıket! Hogy is mondtad? Hagyd már abba, Rank? Ne nézz mindenkit ellenségnek!? Meg hogy: Fogd fel, hogy már nem a Káosz oldalán harcolsz! Én figyelmeztettelek, de nem hallgattál rám. Túlságosan önfejő vagy! Part szemében könnyek szöktek az indulattól. Dühös volt és elkeseredett. Dühös volt magára, hiszen saját rövidlátása okozta barátai halálát, és elkeseredett elvesztésük miatt. Épp azok a tulajdonágai hagyták cserben, amikben mindig is bízott. A hite és csalhatatlan ösztöne. Sírni tudott volna, ám ezt nem engedhette meg magának. Nem itt a társai elıtt. Tudta, Ranknak igaza van, s nem tehetett másképp, mégis fájt mindaz, ami most hirtelen rázúdult. Nincs többé a lökött druida, sem a szolgálatkész ghoul. Két, igaz barátot vesztett el a mai gyászos napon, és mindezt azért, mert nem viselkedett úgy, ahogy világ életé-

315

ben szokott. Túlontúl gyanakodott a testvérére, és közben az árulta el, aki segítın a kezét nyújtotta. Nem, ilyen hibát még egyszer nem követhet el! Nem fizethet még egyszer ilyen rettenetes árat! Dühös indulattal hagyta ott a csata színhelyét. Amikor társaitól elég messzire került, elernyedt kezébıl kiesett a pallos, majd térdre rogyott, s könnyezve nézett fel a csillagos égboltra. – Merla! – fakadt ki. – Segíts, kérlek! Adj erıt! Azt akarom, hogy az a lovag mindenért megfizessen holnap. Mindenért! Segíts, hogy megbosszuljam Wacumunusékat, mert bosszút fogok állni! Esküszöm neked! Megrázta az öklét, mintegy hitelesítve esküjét a homályba borult vár felé. Majd nekidöntötte a hátát az egyik közeli sziklának. Rettenetesen kimerült. A tompa fájdalom még ott nyomta a mellkasát. Nem is vette észre, mikor merült álomba. Erıs ember. Kifogja bírni! – bizakodott benne Rank összefonva karját a mellkasán és sötét pillantásokkal nézett testvére után. Remélem. Arra fordult, amerre a lovag vára helyezkedett el a távolban. İ sem tudta igazán, mit hoz a holnap. Nem volt olyan optimista, mint máskor csata elıtt. Nem tagadta, ıt is megrázta az eset. De nem hagyhatta el magát. Holnap neki kell majd vezetnie a csapatot, Part valószínőleg lelki roncs lesz, s elkeseredettségét gyilkolásban akarja majd levezetni. Nem lesz könnyő feladat visszafogni. Newry meg... Nos, a félsárkány nem tudta, mit is gondoljon felıle. Hısiesen küzdött, de lehet, hogy késıbb ellenük fordul. Megrázta a fejét. Nem! Most már bízik a varázslótanoncban. Önként vállalta az ırséget, bár iszonyú fáradt volt ı is. A varázslótanoncnak ki kell pihennie magát, hogy holnap új varázslatokat tudjon memorizálni. És Partnak is pihenésre van szüksége. Egyedül neki nem volt oka az alvásra. Varázslatai ott ültek a fejében, s ıróla leperegtek a halál okozta fájdalmak. És nem utolsósorban nem szerette volna, ha még egyszer megtámadják ıket. Hajnal elıtt mégis elaludt. S nem is kelt fel egészen reggelig, amikor a varázslótanonc

316

felébresztette. A táj ugyanolyan volt, mint este, a csatára utaló nyomok és Broluchie holtteste ott hevertek a tisztáson. A fasor már csak füstölgın, a tőz nem tudott hova átterjedni. Miután elégette a fákat, amik északon határolták a tisztást, a tőz kihunyt, és csak elszenesedett fadarabokat hagyott maga után. Rankot azonban sokkal jobban foglalkoztatta, hogy Sárgahas, azaz Erin még mindig nem tért vissza. Tegnap is sokat gondolt arra, vajon miért lépett meg a sárkány épp a csata kezdetén, és elhatározta magában, hogy amint újra látni fogja, felelısségre vonja. Ha egyáltalán még látja valamikor. Part már a pallost élesítette, Newry pedig meditált. – Mikor indulunk? – kérdezte fivérét. Part felnézett, és komoran válaszolt. Ahogy azt a félsárkány sejtette. Készül a bosszúra. – Mihelyt Newry befejezte az imádkozást. Nézd csak meg jól a várat! Tegnap, amikor leszálltunk, nem tőnt ilyen közelinek. Rank a várra emelte tekintetét. A kövek egytıl-egyig fehérek voltak, s ez olyan érzést keltett a félsárkányban, mintha az egészet egyetlen nagy márványlapból faragtak volna ki. Hatalmas falakkal, melyeket bástyák védtek és nagy égbenyúló tornyokkal. A bejárati függıhíd felhúzva, s úgy tőnt, a hatalmas, vizesárkon e nélkül lehetetlenség átjutni. Ám a legfélelmetesebb mégsem az volt, ahogy a vár kinézett, hanem az a síri csönd, mely belengte az erıdítményt. A katonák nem mozogtak a falakon, sem egyéb zaj nem szőrıdött ki, mely arra utalt volna, hogy a várat lakják. – Brrr! Mint egy kísértetkastély – jegyezte meg Rank. – Nekem is ez jutott eszembe róla! – mondta Part, és eltette a pallost. Rank érezte bátyja dühét, s megelızve a bajt, beszélni akart a fejével. – Part! – Mi van? 317

– Tudom, mit érzel most. Éppen ezért ma én vezetem a csapatot. Nem akarom, hogy a bosszúd miatt valami balul süljön el. – Honnan tudhatnád, hogy mit érzek? Te sosem veszítetted el a barátaidat. Mert nem voltak! – Csak a düh beszél belıled. Ismered az életemet. Elmeséltem már. Én is ilyen voltam, amikor sorra elhulltak mellılem a barátaim. Azt hittem, hogy a bosszú segít, és átálltam az ellenség oldalára. Azt hittem, ott nem érhet ilyen tragédia, ám Traxon is meghalt. Bosszúból felégettem Velendet. És mi lett belıle? Igaz, megismertelek, de akkor is! Amíg a bosszú hevében égsz, nem tudsz helyes döntéseket hozni. Part csak nehezen higgadt le. Végül idegesen beletúrt a hajába, és eltette kardját. – Szóval te akarod vezetni a csapatot? Legyen, vezesd te a csapatot! Hadd lássam, milyen az a híres Rank-féle taktika. De... kérdezhetek tıled valamit, öcskös? Milyen csapatot akarsz vezetni? Hol látsz itt csapatot. Én itt csak három, nevetséges figurát látok, aki közül az egyiket alig ismerem, és a másikat is csak alig... Én pedig... nem vagyok beszámítható, és veszélyeztetem az akciót, mert a bosszú lebeg a szemem elıtt. Igazad van, valóban az vezet... de tudod mit, velem máshogy van, mint veled, engem a bosszú megnyugtat. Rank aggódva nézett bátyjára, csak nem bomlott meg az agya? Part jobbját öccse tarkójára tette, és barátian megveregette. – De legyen, ahogy akarod. Ma te vagy a vezér. Amíg Newry befejezte a meditációt, Rank varázsolt némi ételt, s ebbıl Part is evett, bár nem sokat. Ezután a félsárkány varázslatokat keresett memóriájában, s örömmel vette észre, hogy már tizenötöt tud felidézni. Most ügyelt arra, hogy különbözı támadó és védekezı varázslatai legyenek, így ha az egyik nem használna – mint a tőz Voclunál –, hát a másik megteszi a hatását. Mire Newry elkészült, Rank is végzett, s a két varázsló szinte egyszerre kelt fel a földrıl. – A vár alig lehet három-négy kilométerre. Fél óra alatt ott lehetünk – kezdte a varázsló. – Broluchie nyilván megüzente, hogy meg-

318

haltunk, s most senki nem számít ránk. A meglepetés ereje velünk van, ám ha ott leszünk elıtte, egyszerre kell támadnunk, különben végünk. Megértettétek? A testvérek bólintottak, túl sok tragédia történt már az út alatt, hogy félvállról vegyék a dolgot. – Akkor jó, menjünk! – intett a varázsló, és elindult elıre. Part követte, míg leghátul Rank jött. Szemüket a váron tartották. Part minden pillanatban arra számított, hogy a függıhíd kinyílik, és lovagok hada vágtat feléjük, hogy eltiporják ıket. Ám ilyesmi nem történt, csupán a vár tornyosult föléjük egyre hatalmasabb mivoltában minden egyes lépés után. Végül elérkeztek az árok partjára. Maga az árok nagyon mélynek tőnt és több mint hat méter széles volt. Rank belerúgott egy kavicsot az útról. – Hogyan fogunk bejutni a várba? Newry meg sem szólalt, arckifejezése elárulta, ezt a feladatot rábízhatják. Intett, hogy húzódjanak hátrább, majd ı is hátrébb állt. Behunyta szemét, majd kinyújtotta jobb kezét, és ujjait behajlítva hívogatni kezdte a függıhidat. Az csodák-csodájára megmozdult, és lassan lefelé kezdett ereszkedni. Végül jó fél perc után a kapu hangtalanul földet ért, pontosan a kalandorok lába elıtt. – Ez bámulatos! – mondta Part. – Az, de nem tarthatom így sokáig, mert a lovag felfigyelhet ránk. Odabent már könnyő dolguk volt. Valami okból kevés ır tartózkodott egy-egy fontosabb helyen. Ezeket Part és Rank leütötték, vagy Newry mondott rájuk altató varázslatot. Végül elértek egy hasonló teremhez, mint amilyen a Blesyblue kastélyban is található. Innen vezetett jó pár lépcsı lefelé és felfelé, valamint folyosók sokasága vezetett más helyiségekbe. – Merre? – kérdezte Part. Newry elsütött egy újabb varázslatot, csendben körbefigyelt, majd ujjával a legkeletebbre esı, felfelé vivı lépcsıre mutatott. – Arról érzékelek jelentıs mennyiségő életformát.

319

– Akkor menjünk lefelé! – jegyezte meg Rank. – Mi a fenének? – kérdezte Part, és máris elıhúzta a pallost. – Általában lent szokott lenni a várbörtön. Na már most, mi csak hárman vagyunk. Ha van valaki a börtönben, akkor minden bizonynyal a lovag ellensége, és segítségünkre lehet. Gondolj arra, amikor Vulganából menekültél. – Igen. Akkor még élt Wacumunus és Eguah! – csikorogta Part alig halhatóan. – Igaza lehet – vakarta meg tarkóját Newry. – Gyerünk! – adta ki a parancsot Rank. Amikor leértek, nem rögtön a börtönbe kerültek, hanem egy hosszú földalatti folyosóra, ahonnan több, másik folyosó nyílt és vezetett különbözı helyiségekbe, mint például a pincébe, a hulladéktárolóba és végül a tömlöcbe. Ez utóbbit viszonylag hamar megtalálták. Csak arra kellett menni, ahonnan a bőz kiáramlott. Partban felmerültek a nem is olyan régi vulganai élmények. Ám a börtön teljesen üresen állt. A nagy hodály, melyben szorosan egymás mellett voltak a cellák, csupán az egerek és patkányok vizeletétıl bőzlött, amit a poshadt szalmára eresztettek. Egyetlenegy rab vagy annak teteme nem tarkította a helyiséget. Illetve, valaki mégis csak volt errefelé, ugyanis egy erılködı hang hallatszott a terem végében lévı faajtó mögül. Part a többiekre nézett, s gyorsan odasiettek. Rank kinyitotta az ajtót, és egy kicsi, de annál magasabb terembe került. Tetejére egy ugyanolyan üveggömböt akasztottak, mint aminek vendégszeretetét már Part és Rank is kipróbálhatták. A földön pedig ott volt a tekerıkar és a csörlı is, amibıl lánc vezetett fel a magasba. Mivel a gömb hangszigetelt volt, nem lehetett hallani semmit, ám azt jól láthatták, hogy egy áttetszı testő lényt zártak a gömbbe, akinek teste körül lángok égtek, s mindkét kezével ütötte a gömb falát. Amikor azonban Part is bejött, a lény érdeklıdve szemlélni kezdte a két testvért. – Egy elementár! – ismerte fel a lényt Rank. – Honnan veszed? – Hát... Egy Gre’ang Ranknak mindenhez kell értenie egy kicsit –

320

viccelıdött a félsárkány, testvérét utánozva. – Kiengedjük? – kérdezte Part. – Láthatóan szabadulni akar. – Rendben – bólintott a félsárkány, és máris kivette az éket, ami mozdulatlanul tartotta a tekerıkart. A tekeréssel már nem foglalkozott, hiszen a gömb máris zuhant lefelé, s nagy csattanással földet ért. Part megkereste a lapkát, megnyomta, és az ajtó feltárult. – Végre szabad vagyok, el az utamból, te pór! – mondta az elementár, és már csörtetett volna is ki a kínkamrába, ám Part a lába elé irányított egy fénysugarat, mire a lény megtorpant. – Semmi köszönöm? Semmi hála? És mi az, hogy pór? Ki vagy te, hogy csak így átgázolsz rajtunk? – Az elementárok királya vagyok, pór! És, hogy merészelsz megállítani? Mindjárt elsodorlak egyetlen kósza mozdulatommal! – Nana! – szólt közbe Rank is, és kezei közt egy jéggolyó jelent meg. – Varázsló vagyok, és ha továbbra is így panaszkodsz, eljátszadozom egy kicsit veled. – Mi? – Nemhogy örülnél, hogy kiszabadítottunk, goromba stílusban beszélsz velünk, ráadásul fenyegetni merészelsz? – Én az elementárok királya vagyok! – Nem. Te egy fogoly vagy Xaron lovag várában – mondta Newry, aki bejött a zajra. – Kik vagytok? – Barátok. Azért jöttünk, hogy elintézzük Xaront. – És te ki vagy? – kérdezte Part. – Az elementárok királya, mint mondtam. Xaron elfogott, és bebörtönzött. Így elérte, hogy népem ıt szolgálja, és most neki bányásszák a hegyek kincseit... De csak eddig a pillanatig – húzta ki magát a király. – Elnézést az iménti kis incidensért, nem tudtam, mire vélni a segítségeteket. Azt hittem, két mihaszna, akik még nem láttak elementárt. De ha valóban segíteni akartok, akkor tartsatok velem. Így történt, hogy mire felértek annak a teremnek az ajtaja elé,

321

amely mögött a lovag ünnepelte a testvérek dicsı halálát, már egész seregnyi elementár csatlakozott hozzájuk. Tılük tudták meg hıseink azt is, hogy a lovag az ı halálukat ünnepeli, s ezért nincs most akkora forgalom a palotában, mint amekkora szokott lenni. Az elementárok valamennyi faja megjelent itt. Voltak itt tőz, víz, föld és szél elementárok is. Rank csak keveset tudott ezekrıl a lényekrıl, ám számára ennyi is elégnek bizonyult. Amennyire tudta, egyetlen elementár tíz talpassal is felér. Ugyanis ezek a lények nem csak kezeikkel és a benne lévı fegyverekkel támadnak, hanem testük egész felületével. A terem szárnyas faajtaja elıtt Part hallgatózni kezdett, és csendre intette a mögötte pusmogó lényeket. Belesett a kulcslyukon. Odabent egy hosszú asztal mellett, páncélba öltözött lovagok ültek. Lehettek vagy harmincan. Az asztalfınél egy díszes köpenyt viselı férfi ült. Rajta nem páncél díszelgett, hanem ünneplıi ruha. Ám hatalmas pallosa ott hevert az asztalhoz támasztva. Sokkal nagyobb volt, mint Parté, s a fejvadász nem szívesen állt volna ki a lovaggal egy párbajban. Bal arcát hosszú vágás csúfította el. İ volt hát Xaron. Éppen beszédet intézett katonáihoz, akik eközben vagy urukat figyelték, vagy pedig az elıttük levı tálból ettek mindenféle finomságokat. Part szájában rögvest összefutott a nyál. Nem evett semmi laktatót több mint egy napja. – Mit látsz? – ösztökélte Rank. – Sült kacsát rizzsel, pirított malacot egy akkora citrommal a szájában, mint az öklöm és halat, temérdek sok halat, krumplit és borokat, a legkülönfélébbeket. És vagy öt féle tortát, csokoládét, és epret... – Térj észhez! Ez az a terem, amirıl Newry beszélt? – kérdezte türelmetlenül Rank. Part még egy ideig legeltette szemét a csodás látványon, majd felegyenesedett. – Hát persze, hogy ez! – Akkor meg mire várunk?

322

Az elementároknak több se kellett, betörték az ajtót, és berobogtak a terembe. A bortól lelassult lovagokat villámgyorsan lefegyverezték, bár voltak páran, akik elég józanak voltak, hogy támadjanak, de ıket is legyızte a túlerı. Máris övék volt a terem. Az eddig szolgáló elementárok azonnal csatlakoztak hozzájuk. – Mi az, nincs dolgotok talán? – kérdezte a lovag meglepıen józanul. – Mit csináltok itt? Megmondtam, hogyha bármi ilyesmivel próbálkoztok, a királyotok meghal. Nos, nincs más választásom, mint... – Mint mi? – kérdezte a király, aki utolsónak jött be a terembe, de még Parték elıtt. Egyenesen a lovaghoz ment, és kezével megfogta annak bikaszerő nyakát, majd egyszerően a falhoz nyomta. – Testvéreim, a királyotok szabad, és erısebb, mint valaha. A vár a miénk! A lovag megpróbált misztikus mozdulatokat tenni, ám a király lefogta a lovag kesztyőbe bújtatott kezét. – Kár erılködnöd – mondta az elementár. – Ismerem az összes praktikád. – Odaszólt elementárjainak. – Vigyétek le a katonáit a tömlöcbe, és zárjátok be ıket, majd holnap ítélkezem felettük! Ám veled még van egy kis elintéznivalóm – fordult ismét a liluló fejő Xaronhoz. Ekkor a varázsló és a testvérek közelebb jöttek. A lovag meglátta nyakukban a medálokat. – Tiiii? – hitetlenkedett. – Igen, a kristályaidat kérnénk, ha lennél olyan szíves... – kezdte Part, de aztán meglátta a lovag zubbonyának egyik zsebébıl kikandikáló zöldes rudacskát. Odanyúlt, és a lovag bármenynyire ellenkezett, elvette tıle. – Köszönöm szépen. – Megnézte ezt a rudat is. Csak anyagában különbözött a másik kettıtıl és abban, hogy a jel ezúttal nem egy S bető, hanem egy R. Part eltette a többi mellé, majd Xaronra nézett. Még egy dolgot meg akart tudni tıle. – Csak ennyit akartatok tıle? – kérdezte a király. – Igen, most már elvihetitek – bólintott Rank. – Elnézést kérek, felség, de ha nem jelentene gondot, itt töltenénk az éjszakát...

323

– Aludjatok – legyintett a király, miközben sietve elindult az ajtó felé. – Nekem most fontosabb dolgom van a trónteremben. – És megehetjük ezt a sok maradékot? – kiáltotta utána Part. – Egyétek! Mit bánom én! – Azzal eltőnt a terembıl, hogy oly sok idı után újra megszemlélje birodalmát. Csak a testvérek és a varázsló maradtak a teremben. – Mi a fenéért mondtad, hogy itt alszunk, a legszívesebben máris tovább mennék. Rank egy porhanyós csirkével birkózott, és a vaníliatortát már jó elıre közel húzta magához. – Eltőnt a sárkány. Nélküle meg elég bajos lenne az utazás. Abban reménykedek, hogy visszajön. Különben is már csak egy kulcs kell. – Aha! – Azzal Part leszopogatta az ujjbegyeit, és elıvette a térképet, amit Broluchie adott. – Legalább ennyi hasznunk származott abból a szemétládából. Part a térképet tanulmányozta, azt saccolta, vajon mennyire lehetnek a Gublegoroktól. – Ha a mai nap pihenünk, akkor fel tudok töltıdni teljesen mágikus energiával, ám még a sárkánnyal sem tudunk odaérni egy nap alatt. Minimum két nap. És afelıl is erıs kétségeim vannak, hogy az a hüllı visszajön – mondta szkeptikusan Newry. – Én érzem, hogy visszajön! – erısködött Rank. Part eközben eltette a térképet, és elkezdett tortát enni. Közben gondolkodott. Ma már negyedike van, és hatodikán van Jessica születésnapja. Ha két nap múlva érnek el a démonhoz, akkor terve kútba esik. Legszívesebben már most elindult volna, ám belátta, hogy Rank hajthatatlan e téren. Észrevette, hogy mennyire a szívéhez nıtt Sárgahas. Ám ha holnapig nem jön vissza, akkor mi lesz? Meg van! Newry elteleportálja ıket a démonhoz, aztán kiszabadítják a nagyapjukat. Ha sietnek, ezt ötödike estéig megcsinálják. Utána még egy teleportálás, és ott vannak Senotban. Felmarja a pénzt, leadja Rankot, majd még az éjjel kiszabadítja. Feleségül veszi Jessicát, és ha csak egy kis szerencséje van, Gorfen még nem lesz a városban. Eltőnnek

324

délre, és mire rájönnek, hogy nem intézte el Rankot, nem kaphatta volna meg a pénzt és a lányt, már árkon-bokron túl lesznek. Part lenyelte az épp szájában lévı falatot. Pengeélen táncol, és igazság szerint, nem fogadna magára egy árva petákkal sem. – A megoldás az, hogyha nem jön vissza a sárkány holnap, akkor elteleportálunk – mondta ki Part gondolatát Newry. – Képes vagy rá? – csapott le rá Part. – Még ha visszatér a sárkány, akár vele együtt is meg tudom tenni – mondta Newry kicsit beképzelten. – Erre igyunk! – emelt a szájához Part egy poharat. Körülbelül délelıtt tízig ettek egyfolytában, majd Rank és Newry elmentek körülnézni. Ez idı alatt Part a kulcsokat nézegette, és próbált rájönni, vajon hogyan fogják ezek kinyitni nagyapjuk börtönét, és mit jelenthetnek a rúnák a végeiken. Egyik kérdésre sem jött rá, de remélte, amikor ott lesz nagyapja mellett, akkor megoldódik mindkét rejtély. És ez újabb kérdést vetett fel az agyában. Azt tudják, hogy a démon hol él, de vajon hogyan fogják megtudni, hol tartják fogva a nagyapjukat. Ezen gondolkodott még a kiadós ebéd után is, de az elızı két kérdéshez hasonlóan erre sem jött rá. Rank egy gyenge kifogással lerázta a varázslót, és kisétált a palota falára. Onnan nézett a távolba, és közben ezernyi gondolat cikázott a fejében. Nem igazán aggódott Erin miatt, hiszen érezte, hogy vissza fog térni. Inkább a sorsán gondolkodott. Azon, ami nemrég még lehetetlennek tőnt, most megvalósult. Megtalálta élete eddigi célját, a medálja másik felét és szert tett egy testvérre. És kiderült, hogy ha varázslat révén is, de sárkány. Aztán azok az idık jutottak eszébe, amikor még Drannal együtt kalandoztak. Ugyanazt a szellemiséget érezte akkor is, mint most. Azt, ami a Káosznál töltött évek alatt hiányzott neki. Ezt a megmagyarázhatatlan valamit, ami átjárta a szívét, agyát és cselekedeteit. Ez lenne hát a különbség a Káosz és a Rend között? De a cselekedeteirıl eszébe jutott valami. Valami, ami fajt. Amire nem kellett volna gon-

325

dolnia. Egy arc jelent meg elıtte, ahogy a tájat nézte. Ritana arca. Vajon gyors halállal végzıdött élete? Vagy gyötrıdik még a patkányemberek tömlöcében? Biztos, meghalt. Rank szemébe könnyek szöktek, és torkát elszorította a fájdalom. Nem akart a lányra gondolni. Nem akart gondolni. Csak azt akarta, hogy felejtse el, hogy ne kísértse a szelleme! S lezárva tudja azt a hibáját, hogy nem ment vissza érte. Csak állt ott hosszasan, és figyelte a tájat. Nem mozdult, csak a könnycseppek csorogtak le némán az arcáról. Part, Rank és Newry elvoltak estig a várban. Miután Part úgy érezte, ennél többet már tényleg nem tud enni, elment lefeküdni, majd este követte ıt két társa is. A várban nagyon sok üres szoba volt, most, hogy Xaron és lovagjai a börtön vendégszeretetét élvezték. Az éjszaka nyugodtan telt, és másnap hajnalban Newry izgatottan verte fel a fivéreket. Erin ugyanis még az éjszaka folyamán visszatért. Rank gyorsan kisietett a sárkányhoz, és rákérdezett tettére, ám az állat csak hümmögött pár szót, de az igazi okot nem mondta meg. Amíg Rank Erinnel törıdött, addig Part elköszönt a királytól, és megköszönte annak szíves vendéglátását. Aztán máris rohant vissza a teraszra, ahol Newry már a teleportáció elıkészületeivel foglalatoskodott. Egy kis zacskóból fehéres port szórt fel a terasz kövein úgy, hogy az egy ötágú csillagot alkosson. Majd a csillag köré egy nagy kört rajzolt. A csillagnak a csúcsai pontosan érintették a kör ívét. Amikor ezzel is kész volt, percekig motyogott valamit, végül megszólalt. – Most álljatok ide mellém, a kör közepére! Rank, hozd Sárgahast! Ez ugyan pár percbe telt, mert Erin ideges volt a varázslattól, de Ranknak végül mégis csak sikerült megnyugtatnia. Newry ismét motyogni kezdett, egyre gyorsabban pörgette nyelvét, majd beleordított a nagyvilágba egy szót, mely után egy hatalmas örvény úgy elnyelte ıket, mintha ott sem lettek volna.

326

370 kilométerre délre, a Gublegorok-hegység Part arra ébredt, hogy valami hideg van a mellkasán. Aztán amikor kinyitotta a szemét, rá kellett jönnie, hogy valahogy a pallosa kiesett a hüvelyébıl, és most a mellkasán fekszik. Part hanyatt feküdt a földön. Gyorsan felült, és körülnézett. Sivár táj fogadta Agha legdélebbre esı pontján. Szél fújt, és susogva tört utat magának néhány egymagában álló fa lombjai közt. A nap még alig volt fenn az égen. Ezek szerint pár percnél többet nem lehetett eszméletlen. Valahonnan undorító bőz szállt fel. A sárkány ott volt mellette, azonban a varázsló és testvére a bőz forrása körül álltak. Felállt, és a társaihoz ment. A zöldes gáz egy hasadékból szállt fel, amely körülbelül egy csapóajtó mérető lehetett, vagyis nyugodtan alá tudott volna ereszkedni bármelyikük. Ám a bőz olyan undorító volt, hogy Part még arról is elfeledkezett, nem reggeliztek, mielıtt teleportáltak, pedig becsomagoltak jó pár adag élelmet. Végül a fejvadász nem bírta tovább, és megkérdezte. – Mi a fenéért állunk itt? Ez a bőz elviselhetetlen! – Newry szerint ez a démon lakhelyének egyetlen bejárata. És azon törjük a fejünket, hogyan is tudnánk alászállni a pokolba – dünnyögte Rank. – Jó, jó, de nem lehetne ezt kicsit arrébb csinálni? Lehet, hogy az én orrom kicsit kényesebb, mint a tiétek, de majd’ meg fulladok ebben a sátáni bőzben. – Az egyetlen megoldás, ha megszokjuk, azért állunk itt, hogy az orrunkat hozzászoktassuk – felelte Newry. – Inkább gyere és állt ide te is!... Newry még akart mondani valamit, amikor egy hatalmas robbanás rázta meg a környéket. A hasadék kövei óriási robajjal repültek szanaszét. Füst és por kavargott a levegıben. Rank és Part villámgyorsan fedezékbe húzódtak néhány kidılt fa mögé, Sárgahas hisztérikusan felüvöltött, Newry pedig maga köré idézte védıhálóját. A gigászi robaj csak percekkel késıbb hallgatott el, a por lassan 327

leülepedett, és a hegy lába, ahol az elıbb még a bőzt szagolták, most emberfejnyi nagyságú kövekkel volt teleszórva, s még a sárkány is kényelmesen besétálhatott volna a kirobbant hasadékon. Amikor a robbanásnak vége szakadt, Part lassan felemelte a fejét, és körülnézett. A füstölgı nyílásból két alak vánszorgott elı. Az egyik kicsi, köpcös, hosszú szakállal, valószínőleg egy törpe, míg a másik jóval magasabb nála, csúcsos fülekkel. Egy elf, akiben Part Nadát, a Vulganából megszökött egyik elfet ismerte fel. De most tıbıl hiányzott a jobb karja. A másikban viszont egy fényes dolog csillant meg. Az a kristályrúd, ami már régen hiányzott a másik háromhoz. A rubin. Erre már Ranknak is szólt, hogy nézzen oda, de a félsárkány megelızve ıt, kiugrott a fa takarása mögül, és a köhögı-fuldokló alakokhoz futott. Part nyomban követte. Newry továbbra is fenntartotta a védıburkát, jobbnak látta, ha a távolból figyeli a fejleményeket. Part Nadhoz sietett, de az elf már a halálán volt. Nem is csoda ekkora robbanás után! A fejvadász nyomban a tárgyra tért. – Nad, emlékszel rám? Part vagyok. Mi történt? Hogy kerültetek ide? – Csak... mi maradtunk. Abból... abból a seregbıl, ami ide jött. – Ki bízott meg titeket? – kérdezte Rank. – Bro... Broluchie. – Broluchie? De hisz ı halott! – Hogy halt volna meg? Hát... arrrrgh... – Az elf mondata halálhörgésbe fulladt, egy energiacsóva szénné égette. A testvérek hátrahıköltek ijedtükben. – İ Broluchie! Newry felhajtotta a csuklyát, ami eddig javarészt eltakarta az arcát, és így láthatóvá vált a mágus kopasz feje. – Broluchie! – nyögte Rank. – Hogy lehetséges ez? Broluchie felvonta ısz szemöldökét, és az égre emelte kezét. Az ég a következı percben elsötétült, és csak a varázsló körüli védı bura világította meg a terepet.

328

– Ostobák! – mennydörögte a varázsló, és egy laza kézmozdulattal a törpébe is egy fénysugarat küldött. A szerencsétlen nem is menekülhetett. – Hogy hihettetek el akár egy percig is, hogy én a Rend oldalán állok, amikor a Sors Ura sokkal jótékonyabb gazda! – De hát segített legyızni a lovagot meg a démont! – Csakis azért, hogy hozzám kerüljön az összes kulcs. A többiek érdemtelenek voltak az ırzésre, csak én szolgáltam meg érte. Cseréltünk a tanoncommal. Arcformáló varázst mondtam magamra és ırá is. İ lett Broluchie, én pedig Newry. Megrendeztük azt az álcsatát ott a tisztáson, és kitaláltam egy képtelen történetet. Egyszerően briliáns volt, még én sem hittem, hogy így bedıltök annak a sok maszlagnak, amit hirtelen kiötöltem, s bár többször majdnem elszóltam magam, olyan sebesen zúdítottam rátok az információhalmazt, hogy még gondolkodni sem maradt idıtök. Nem azt sugalltam, hogy jó vagyok, hanem azt, hogy renegát, és ezt el is hittétek. Persze, hogy az egészet jobban elhiggyétek, ideiglenesen nektek kellett adnom a kulcsomat, aztán rávettünk benneteket, hogy csak akkor gyızhettek, ha mi is veletek tartunk. Ott a tisztáson megidéztem a csontvázakat, és rátok uszítottam, persze, egy pillanatig sem akartalak elpusztítani benneteket. Nem, a cél az volt, hogy rájöjjetek, Broluchie áruló, és azzal, hogy én, mint Newry segítettem nektek a csatában, végleg elnyerjem bizalmatokat. Meg persze az is, hogy megszabaduljak az összes felesleges figurától. – És képes voltál feláldozni a barátodat is. Rashibot! – toldotta meg Rank, bár sejtette a választ. – Meg vagy ırülve? – köpte ki a mondatot Broluchie. – Biztosíthatlak, hogy sosem voltak barátaim, fıleg nem Wacumunus nevezetőek. Az egy idióta volt, igazán megköszönhetnétek nekem, hogy megszabadítottalak tıle benneteket. Hahaha! Azt a botcsinálta druidát a tanítványom babonázta meg, egy kósza szempillantás elég volt hozzá. Aztán késıbb megbabonáztuk a másik két barátotokat is. Mit gondolsz, miért éppen ti aludtatok kint aznap éjjel? – Csak egy baj van ezzel a mesével. Olyan dolgokat mondott a

329

druida, amiket csak akkor tudhatott meg rólam és Partról, ha tényleg az volt a feladata, amit akkor mondott – jegyezte meg Rank, ám most csak azért, hogy az idıt húzza, miközben lázasan gondolkodott, vajon mit tehetne, hogy megmeneküljenek ebbıl a kutyaszorítóból. – Nem hallottál még gondolatolvasásról? Egy varázslat segítségével gyorsan barangolást tettem az agyatokban, és egy-egy fontosabb momentumot kiemeltem, hogy hihetıbb legyen a történet. Sajnos, a tudatodat olyan erı képezte, ami miatt nem tekinthettem bele, de hála a bátyádnak, mindent megtudtam rólad is. Elégedett vagy? Jut is eszembe, nem szép dolog volt tıled ott hagyni a barátnıdet azoknál az undorító dögevıknél. Most a Patkányemberekrıl beszélek, Rank! – Te rohadék... – kiáltotta Rank, ám Broluchie úgy látta, elérkezett az idı a végsı csapásra. – Pusztuljatok! – kiáltotta, és jobb kezében villámcsóva koncentrálódott. Rank elérkezettnek látta az idıt utolsó ütıkártyája bevetéséhez. Koncentrálni kezdett, és a már egyszer szétszaggatódott ruha újabb szakadásokkal tarkult átalakuló testén. Broluchie-nak kerekre nyíltak a szemei, eltátotta a száját, és lentebb engedte a karját. Háromszázhuszonnégy éves volt, de ilyet ı még életében nem látott. A félsárkány pedig folytatta az átalakulást, s közben maga és bátyja köré egy olyan burát varázsolt, mint amilyen a varázslóé volt. Közben pedig már a feje is eltorzult. Pár pillanat alatt ott állt sárkány mivoltában. – Eeez meg miféle varázslat? – kérdezte Broluchie, és arról is elfeledkezett, hogy az elıbb támadni akart. – Ez nem varázslat, Broluchie! Jól jegyezd meg, mert utoljára láthatsz egy igazi feketesárkányt! – hörögte eltorzult hangon Rank, és közben tüzet fújt a varázsló felé. A varázsló üvöltött, és megpróbált jeget varázsolni, ám elfeledkezett róla, hogy már éppen indukált egy villámnyalábot, és sajnos, mivel nem eresztette el ezen varázslatát, saját fegyverétıl pusztult el. Halálsikolyát még sokáig visszhangozták a Gublegorok.

330

S abban a pillanatban, ahogy a varázsló elpusztult, az ég is kitisztult, mintha megérezte volna a gonosz távozását. Rank pedig észrevette, hogy a láva majdnem elérte a felszínt. Kiszedte a szénné égett elf kezébıl a rubinkulcsot, s két szárnycsapással máris Erin hátán termett. Part nem sokkal késıbb kapaszkodott fel a másik vezérülésbe, és máris kiadta a parancsot a felszállásra. Erin alig tudott felszállni, amikor a láva feltört a felszínre. Ugyanakkor az egyik Gublegor teteje egyszerően lerobbant, homok és kıtörmelék szállt az égnek, füstfelhı kavargott, s az izzó láva feltört a régóta szunnyadó vulkánból, és folyni kezdett, beterítve a Gublegorokat. Rank mindinkább délebbre ösztökélte Erint, minél elıbb el a katasztrófa helyszínétıl. Egy-két percig az is kérdéses volt, vajon a sárkány képes lesz-e elszállni a halálzónából, de aztán Rank kifújhatta magát. Nem történt semmi baj. Megúszták ezt a kalandot is. Körülbelül negyedóráig repültek délre, amikor Ranknak eszébe jutott, hogy nem is adtak ki irányt a sárkánynak. Odaszólt Partnak. – Tudod, merre kell menni a nagyapánkhoz? Part az elsuhanó bárányfelhıket nézte, nyugalom szállta meg. Érezte, hogy most már minden rendben lesz. – Merre kell menni? – kérdezte ismét Rank. – Nem tudom – közölte Part, majd kivette tarisznyája mélyébıl a térképet, amit még a varázslók adtak nekik. – Ezen nincs rajta. Rank elvette a térképet, és kihajtotta. Ekkor a négy bejegyzés felszikrázott, és eltőnt a papírról, mintha sosem lett volna. Meghalt a négy halhatatlan sentinel, és így a varázstérképrıl is eltőnt a helyük. Egy nagy X keletkezett a térkép szélén. Rank már tudta, merre kell menni. Eltette a térképet, majd Erint kelet felé kezdte navigálni, a végsı úti cél, a Templom felé. Erin pedig olyan gyorsan szállt, mint még sosem.

331

10. Boldog születésnapot, Jessica Blesyblue! Megbocsátás havának 6. napja – A Faghama-Pershipánia határon Miközben az elmúlt napban kelet felé repültek, Rank mindent elmondott Partnak. Azokat a részeket is, amelyeket elhallgatott elıle, amikor Fortaxban találkoztak. Elmondta, hogyan lett sárkány, elmondta Broluchie megtestesülését a hasadéknál, valamint azt is, hogy mit zagyvált a varázsló, miszerint a többiek nem voltak árulók. Part megnyugodhatott, hogy Wacumunus talán mégis csak gyagya volt kissé, de akkor se hazudott neki. Part szoktatta magát fivére sárkányalakjához, és ugyan eleinte idegenkedett attól, hogy féltestvére egy sárkányfajzat, lassan mégis el kellett fogadnia. Nem tehetett mást. Part pedig elmondta, mit tervezett, ám ez egyszer kifutott az idıbıl. Ma már Jessica születésnapját ünneplik Senotban, és ı nem tud ott lenni. Ha ma rábukkannak a templomra, akkor is három nap az út vissza Senotig. Vége a házasságnak Gorfen elıbb ér a városba, és megtudják azt is, hogy engedte futni Agha legveszedelmesebb bőnözıjét. Sárgahas, vagyis ahogy most már Part is hívta, Erin, a Déli dombságban töltötte az éjszakát, s most már majdnem Pershipániában voltak, Faghama rivális szomszédállamában. A határvidéket nem ırizték. Az innen délre kezdıdı Garhagába még a pershipek sem voltak bolondok betörni. Az elmúlt napban Part megvizsgálta a rubin rudat is, ennek a végében egy kört talált. Nem értett semmit. Part több órán át vizsgálta a kulcsokat, hogy rájöjjön titkukra, amikor meglátták a Templomot. A nap már erısen alkonyat felé járt, ám a napnyugtáig még majd’ félóra hátra volt. Rank tehát félbeszakította áradozó bátyját, és egy tökéletes leszállást mutatott be a Templomtól nem messze. Leszálltak Erin hátáról, és a Templomhoz lopództak. – Nagyon csendes minden, szerinted itt van a nagyapánk egyálta332

lán? – kérdezte Part. – Ha nincs itt, akkor zsákutcába kerültünk – felelte Rank, és megnézte a Templomot. – Egy átlag templomnak tőnik. – Látod a tornyon a Vendelvenesek Körét, vagy bármely más rend jelét? Én ugyanis egy S betőt látok, amin át van szúrva egy kard. A Sors rúnáját jelölik így az ógarhagai nyelvben – mutatott felfelé Part. – Szóval ez a Sors Urának a jele – hümmögött Rank, majd lenyomta a kilincset, és beléptek a Templomba. A terem már elsı pillantásra elárulta magáról, hogy nem egy szokványos templom. A falak ugyan freskóktól, olajfestményektıl és színes ablaktábláktól volt tarkított, de hiányoztak a templomból a hajók, az oltár és egyéb fontosabb berendezési tárgyak. Ehelyett a falakon fáklyák égtek, s a teremben nappali világosságot árasztottak. A falak mentén pedig hatalmas oszlopok emelkedtek a magasba és tartották a hatalmas kupolát, mely a templom fölé borult. A terem körülbelül húsz méterszer harminc méteres lehetett. Kényelmesen elfért benne mind az a nagy medence, amely balról helyezkedett el, mind pedig az a nagy emelvény, amely a terem közepének nagy részét kitette. A medence mellett egy szerkezet állt, benne négy lyuk. A szerkezetbıl egy rúd állt ki, rajta egy kampó, erre a kampóra egy láncszem volt akasztva, melyre egy feszes kötelet tekertek. A kötél felkúszott a mennyezetre, ott átbújt egy csigán, majd leereszkedve csatlakozott egy vaskarikához, ami egy fémketrecet tartott a medence felett alig pár hüvelykkel. A medence színültig volt telve egy sárgás anyaggal, melybıl néha gız szállt fel. A ketrecben pedig egy ısz szakállú, tépett ruhájú ember kucorgott, és láthatóan aludt. Minden bizonnyal a nagyapjuk. A terem emelvény mögötti részét vastag brokátfüggöny zárta el a kíváncsi tekintetek elıl, s elıtte két katona posztolt. Egyenruhájuk kísértetiesen hasonlított a senoti viseletre. Az emelvény tetején pedig egy faragott trónus állt, a trónban egy szürke csuhás férfi ült. Kövér volt és tespedt, az egész karosszéket

333

kitöltötte. Arca nem látszódott a csuha kámzsájától. Part elıször azt hitte, a Sors Ura elıtt állnak, ám abból, amit a fickóról hallott, kikövetkeztette, hogy ı inkább az amadoxi helytartó. A Templom İre mögött két ágyékkötıs barbár állt, mindkettı kezében pallos. Izmaik csak úgy dagadoztak a szunnyadó erıtıl. A csuhás lábánál pedig egy Parthoz hasonlóan, szerény testfelépítéső fickó ült. Arcát maszk takarta el, kezében egy díszes íjat feszített. Az idegen nem mindennapi nyíl feszült. Acélból készült az egész, és nem mást célzott meg vele, mint a ketrecet tartó kötelet. Part egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ha csak egy rossz mozdulatot tesznek, a fickó ellövi a kötelet. Keze bizseregni kezdett a tehetetlenség dühétıl. Csapdába estek volna? – Végre itt vagytok. Tudjátok, milyen rég várom ezt a percet? – kezdett el beszélni a csuhás, s hangja betöltötte a termet. – A nagy Gre’ang Rank, Agha legnagyobb bőnözıje és Part Scelerd, Agha legnagyobb fejvadásza, micsoda páros! Nos, eddig tartott a sikersorozat... – folytatta szónoklását a csuhás, ám Part nem figyelt rá, mivel ez a hang nagyon ismerıs volt neki. Bár ritkán beszélt a gazdájával, mégis biztosan tudta, hogy ki rejtızik a csuha mögött. Félbeszakította hát a helytartó prédikációját. – Csak egy ember van a földön, aki hibásan ejti a nevemet. Mindig is tudtam, hogy gerinctelen alak vagy, de hogy hazaáruló is, azt nem gondoltam volna. Most elbíztad magad, Woyass! A csuhás abbahagyta a beszédet, és hosszú percig szótlanság borult a templomra, majd vállat vont, és egy mozdulattal felfedte kilétét. Valóban a kormányzó volt. – Most azt hiszed, csalódást okoztál? Semmit sem számít, ugyanis nem fogod tudni, elmondani soha senkinek. Az igazi játszma még csak most kezdıdik. – Elég ebbıl az öntömjénezésbıl! – hördült fel Rank. – Mit képzelsz, két katona meg két barbár megállíthat minket azok után, amiken keresztül mentünk? – Talán ık nem, de íjász barátom igen – mondta Woyass nyugod-

334

tan. – Azzal az egy vesszıvel? El sem találja a kötelet – harsogta Rank, és erısen remélte, hogy igaza van. Keze máris izzadni kezdett a kard markolatán. – Lassan a testtel, te káoszagyú! Íme, az egyik ászom – intett Woyass. Azzal az íjász egy pillanatra leengedte fegyverét, és levette maszkját, ám utána rögvest újból megcélozta a kötelet. – Mi van? Egy szimpla íjász... – mondta Rank fölényesen. – Rank! – szólt Part. – Ugyanolyan íjász, mint bárki más. Összesen öt embered van, észrevetted? – Rank! – Még annyi ideig sem tudnak feltartóztatni minket, hogy te szépen elmenekülhess. – Rank! – mondta Part most már hangosan. – Mi van? – Az íjász Cos Nova, Agha legjobb céllövıje, Senot fıbírája és mellesleg Woyass kormányzó személyes barátja. – Látom, mi, legjobbak ismerjük egymást – mondta egy félmosoly kíséretében a fıbíró, és mintegy gúnyolódásképpen még biccentett is a fejvadásznak. – Szerinted nem hibázhat? – vonta kétségbe az elhangzottakat a félsárkány, ı nem ismerte a fıbírót úgy, ahogy Part. – Még a legyet is eltalálja röptében! – válaszolta Part, és valóban megijedt. Ha Cos Nova is itt van, akkor tényleg nagy bajban vannak. – Szúnyogot akartál mondani, ugye? – élcelıdött Nova. – És most mi lesz? – kérdezte Rank. – Meg fogtok halni, természetesen. Ám elıtte még eljátszadozunk egy kicsit. – Alig várom! – vicsorgott Rank, és jelzésképpen felemelte a Halál Kardját. – Tedd el a kardodat, fiam! Ha még egyszer ilyen heves kitörést

335

rendezel, Nova keresztül lövi a torkodat, megértetted? Mellesleg örülök, hogy visszahoztad nekem. – Tudhattam volna, hogy maga a helytartó. Ezt a kardot csakis a helytartó birtokolhatja. – Nova, úgy látszik, Gre’ang barátunk nem hiszi el, mire vagy képes, tartasz egy kis bemutatót? – Miért is ne? – vont vállat Cos, neki oly mindegy volt, – Hová lıjek? – Nos, tisztelt Rank úr, kissé kócosak vagyunk ma, nemde? – kérdezte Woyass évıdve, és Rank egyáltalán nem értette, mire gondol a kormányzó, annál inkább Cos. Máris pendült az íjhúr, surrogott a nyílvesszı, és leesett a kardot markoló kezére az egyetlen tincs, mely a félsárkány frizurájától elállt. Mire felfogta, mi történt, Nova máris újabb nyilat helyezett az idegre. Még öt ilyen nyílvesszıje volt. – Látod – mondta Part –, errıl beszéltem. Halálosan pontos, gyors és ügyes a fickó. Hidd el, méltán ı a tartomány legjobb íjásza. Rank visszatette a kardot a hüvelybe, és elsimította a haját. Amikor hátranézett, ott látta a még remegı nyílvesszıt, ami az ajtó fájába állt. De hiszen azt nyitva hagyták. Ki csukhatta be? És ki reteszelte el? Kezdett felmerülni benne a gondolat, hogy amit lát, az csak álca és Woyassnak még bıven van ásza a paklijában. – Hallgatjuk, Blesyblue – mondta Part. – Történetem régen kezdıdik, majd’ harminc évvel ezelıtt, amikor még fiatal voltam és bohó. Kalandokra vágyva útra keltem, amikor még annyi idıs lehettem, mint most, te, Part. Egy nap elvetıdtem Senotba, mely arról volt híres, hogy ott mindig akad elég kaland. Jelentkeztem ırnek, és fel is vettek. Egy év múlva már káplár voltam. Aztán abban az évben, az akkori kormányzó, bizonyos Wyak Hon nagy ünnepséget szervezett leánya eljegyzése alkalmából, s mint tisztet engem is elhívtak az ünnepségre. Persze káplárhoz illı részre, egy félreesı sörsátorba. Ám én ennél többet akartam, és be is kerültem a bálterembe. Ott láttam meg életem szerelmét, Isabella Hont. És én nagy merészen megcsókoltam. A bál botrányba fulladt, és Wyak azt

336

akarta, hogy kössenek fel. Ám Isabella kérıje olyan makacs volt, hogy párbaj elé vitte a dolgot. Nem tudhatta a bolond, hogy kitőnı vívó vagyok. Az akkori senoti párbajszabály szerint, amelyik fél nyer, az a vesztes minden vagyonát és tisztségét megkapja. Tehát a kérı megkapta volna az én káplári rangomat, vagy én az ı fıbírói állását. Mert történetesen az akkori fıbíró volt Isabella kérıje. Temnorénak hála, én gyıztem, és így lettem Senot fıbírója. Késıbb, amikor kormányzó lettem, személyesen töröltem el ezt az ostoba szabályt. Isabella végül mégsem lehetett az enyém. Wyak zárdába küldte, ahol a lány néhány hét után öngyilkos lett. Ezt sosem bocsátottam meg Wyaknak és családjának. Hamarosan rájöttem, hogy a következı kormányzóválasztásra jó eséllyel indulhatok, fıleg ha addig megtizedelem a Wyak családot. Néhány törvényt megszigorítottam, néhányszor keményebben döntöttem, és egy év múlva, amikor a választások eljöttek, én kerültem a kormányzói tisztségbe. Mivel a választások értelmében csakis a Hon család valamely fiú utódja kaphatta volna meg ezt a címet vagy a fıbíró. És mivel ekkorra már egyetlen fiú utód sem élt a Hon család tagjai közül, csak én lehettem a jelölt így lettem kormányzó. – Mi közünk nekünk ehhez? – kérdezett közbe Rank. Woyass szóra sem méltatta, megállíthatatlanul folytatta a történetet. – Aztán egy nap vándorcigányok jöttek Senotba, és én kidobattam ıket a városból. Megátkoztak, hogy egy testvérpár fogja a végzetemet okozni, akiknek nyakában ott lóg egy félbetört medalion, büntetésül gonosz életvitelem miatt. Fel sem vettem ezt a hülyeséget, ám több évre rá megszülettél, te Part. És egy álmom visszaidézte az átkot. Rögtön tudtam, csak te lehetsz az egyike a testvérpárnak. Nem tudom, honnan. Talán az istenek nyitottak fel a szememet. Nyomban ıröket küldtem rád, de csak apáddal tudtak végezni, anyádat elrabolta egy alvilághívı, akik pedig hozzád akartak érni, mind meghaltak. Megnyugodtam, úgy véltem, hogy megakadályoztam az átkot, hiszen az apa halott, az Alvilág hívei pedig nem eresztik el áldozataikat. Így

337

nem születhet meg a testvéred. Ezért felhagytam az ellened szervezett merénylettekkel, hiszen miért is támadnál rám, ha nem bántalak. És itt a történetnek vége is szakadna, ha nem keresett volna fel születésed után pár évvel egy férfi. Fekete zsákruhát viselt, az arcát nem is láttam. Azt mondta, egy új vallás alapításán fáradozik, és felkért, hogy nem akarok-e lenni a helytartója. Én belementem az üzletbe, mivel nagy vagyont ígért és nekem adott egy kardot, melynek senki sem tudott ellenállni. Cserébe csupán annyit kért, hogy találjak négy, egymástól távol esı helyen négy csatlóst. És a helyeknek itt kell lennie Aghában. Több évbe telt, de megtaláltam egy Káoszhitő mágust Rogaratban, egy bukott Lovagot a Köztes-hegységben, a démont a Gublegoroknál és Voclut a Kunóban, akit egy másik világról csábítottam ide. Hogy ınekik mit ígért a Sors Ura, azt nem tudom. Mert így nevezte magát a férfi, aki akkor meglátogatott. De volt még egy feladatom. Fel kellett építtetnem a Templomot, és a Sors Ura idehozatta legnagyobb ellenfelét, legalábbis így mondta. Ma már tudom, hogy ez a valaki nem más, mint a nagyapátok... Mindazonáltal nagyobb biztonságban éreztem volna magam, ha meghalsz, Part, és mivel úgy hallottam, hogy Rank a legveszedelmesebb bőnözı egész Aghában, nos, megbíztalak a feladattal, hogy öld meg. Azt reméltem, elintéz, vagy legalább annyira lefáraszt, hogy a rád uszított bérgyilkosok könnyedén végezni tudjanak veled. – De miért vártál huszonnégy évig, hogy eltegyél láb alól? – kérdezte Part értetlenül. – Ó, én nem vártam. Rengetegszer meg akartak ölni, persze úgy, hogy soha ne jöhess rá, ki is tör az életedre. Például én gyilkoltattam meg a nevelıapádat, és azt is én intéztem el, hogy kicsit tovább maradj a katonaságban. Aztán emlékszel a bérgyilkosra, aki nem sokkal a címed felvétele után rád támadt? Az is az én emberem volt. Mint ahogy én küldtelek az elsı sorba a Káosz-Rend háborúja alatt. És az én unszolásomra bízott meg Cos is azzal a nyakatekert feladattal. Tisztában vagy azzal, miszerint én tudtam, hogy abban a faluban, azon az éjszakán káoszlények lesznek, csupán kicsit hátráltatnom

338

kellett néhány talpnyalóm révén, nehogy idejekorán érj a pusztítás helyére. Úgy látszik, eddig mindent megúsztál. De csak eddig... Közben persze Rank is egyre jobban pimaszkodott, képes volt az egyetlen lányomat eladni rabszolgának! – Te eladtad Jessicát rabszolgának? – kérdezte Part, és hitetlenkedve fordult öccse felé. – Akkor még ellenségek voltunk! – vont vállat Rank. – Errıl még beszélünk! – Jessica otthon ünnepli a tizenkilencedik születésnapját. És nemsokára nekem is mennem kell. Ám elıbb a történet vége következik. – Végre! – sóhajtott fel Rank. – Szóval amikor Rank betört a hálószobámba, megláttam a talizmánját. Rögtön tudtam, hogy ı a testvéred, Part, akirıl a cigányaszszony mesélt. Nem tudtam, hogyan és hol született meg, ám akkor ez már nem volt fontos. Ki akartam használni, hogy győlölitek egymást, és mivel elıtte Partot északra küldtem egy hazugsággal, Rankot pedig utána uszítottam. És odaadtam neki a Halál Kardját is. Reméltem, elıbb megöl téged, Part, mintsem rájön az igazságra. De úgy látszik, ekkor tévedtem a legnagyobbat. Egymásra találtatok, valahogy megtudtátok, hogy kik is vagytok és elkezdtétek begyőjteni a kulcsokat. Tudtam, az egyetlen lehetıségem, ha ide vonulok, és a nagyapátokkal zsarollak benneteket, és amint látom, szépen be is sétáltatok a csapdába. – Azt akarod mondani, hogy Rankot te küldted Fortaxba, és nem a sereg hajtotta oda? – kérdezte Part. – Azt hát, csak te, Part annyira hülye vagy, hogy mindent elhiszel. Egy ekkora offenzívát meg sem érne megszervezni. Jessica délen volt, csak azt akartam, hogy minél messzebb legyél tıle, és valahogy el kellett veled hitetnem, hogy megkaphatod a lányom kezét, ami persze a legnagyobb hazugság, amit az egész életemben kieszeltem. – Ennyi? Vége? – kérdezte Rank leplezett unalommal, de nem kerülte el Woyass elıbbi kijelentése. Szerette már annyira Partot, hogy felháborítsa testvére érzelmeinek kihasználása. S érezte, Part szíve

339

majd’ megszakadt. – Vége. – Akkor most mi lesz? – tudakolta Part. – A Sors Ura mágikus ketrecbe börtönözte be a nagyapátokat, semmi más nem nyitja ki, csak a négy kulcs. A medence mellett lévı szerkezetbe helyezzétek bele a kulcsokat! Ha helyes sorrendben rakjátok bele, kimentitek a nagyapátokat. Ha nem, úgy az öreg belezuhan a savba, ami pillanatok alatt szétmarja. Koncentrált sav, ne próbálkozzatok semmivel! Ha rossz mozdulatot tesztek, Nova ellövi a kötelet, ha varázsolni próbálsz, Rank, Nova ellövi a kötelet, ha a medálodat akarod használni, Part... – Nova ellövi a kötelet? – kérdezte Rank. – Látom, értitek. Ha jól számolok, huszonnégy variáció lehetséges a rudak kombinációját nézve. Huszonhárom esetben nagyapátok belezuhan a medencébe. Tehát huszonhárom az egyhez. Uraim! A medencéhez! – intette nagy kegyesen Woyass. Part és Rank lassan a medencéhez léptek. Rank Part felé kacsintott, valami terven törhette a fejét, ám a fejvadász egyértelmően nemet intett a fejével, nem szerette volna, hogyha a cél elıtt szúrják el a nagyapjuk megmentésére szervezett akciót. – Te mit mondasz? – kérdezte Rank, amikor Part elıvette a négy kristályt. – Mindegyiken van egy jel, hármon egy rúna, egyen pedig egy kör. Mit jelenthet ez? – Nem tudsz kiolvasni valamit belılük? – ajánlotta a félsárkány. Part gondolkodott. S, S, R és egy kör. Mit lehet ebbıl kirakni? – A kérdés az, milyen szót raknál ki, ha a Sors Ura lennél? – kérdezte Part. – Az kijön, hogy Sors, de az ógarhagai nyelvben az csak három bető, itt meg négy lyuk van. – Mi az, hogy három bető? – kérdezte Rank. – A garhagai népek nem ejtették a magánhangzókat, mint például az a, az e, vagy... – Vagy az O! – szólt közbe Rank. – És ez a kör, akár O-nak is

340

nézhetı. – Lehet, és akkor mind a régi, mind az új nyelvben, kijön, hogy SORS. Ugyanis a kör megvédi azt, ami belülre esik, legalábbis így mondják az alkimisták. – Te nem tudnál néha hülyének látszani? Minek akarsz mindenhez érteni? – kérdezte tettetett sértıdöttséggel Rank. – Mint mondottam volt, ez szakmai ártalom. Helyezzük be a rudakat! És szurkolj! Azzal a kezébe vette a gyémántot, és belehelyezte az elsı lyukba. Üveges csengés hallatszott, majd a rúd fehéres fénnyel világítani kezdett. A két testvér egymásra nézett. – Eddig jó. Hasonló fény és hanghatások követték a rubin, a smaragd és végül a zafír rudakat is. S amikor az utolsó is a helyére került, a ketrec megmozdult. Szerencsére nem függıleges, hanem vízszintes irányban, és hamarosan már ott volt a fivérek elıtt. Az ajtaja kinyílt,, és az öregember kiesett a templom kövezetére. – Én... én... nem... arghhhhh... – mondta az öreg, és kilehelte a lelkét. – Ez nem igaz, Part! Mit akarhatott? – kérdezte Rank, ám nem Part válaszolt, ahogy azt várta volna, hanem Woyass az emelvényrıl. – Azt, hogy ı nem a nagyapátok! – Elegem volt a játékaidból, Woyass! Hol a nagyapánk, ha nem ı volt az? – követelte Part. – Hátul! – intett a fejével, mire az egyik katona elhúzta a brokátfüggöny bal szélét. Egy ketrecben ott ücsörgött egy másik öregember, csak sokkal vénebb, mint az, aki az elıbb halt meg. – Tudjátok, elkéstetek, a Sors Ura már megtudta tıle, amit akart négy évvel ezelıtt, csak az én kérésemre hagyta életben, hogy játszadozhassam veletek. – Fel tudta törni az álomzárat! – mondta Rank. – A Sors Ura idıközben még hatalmasabb lett, és ereje egyre csak nı.

341

– Mi a fene ez az egész? – kérdezte Part, és megdörzsölte a kezét, mivel egyre jobban bizseregtek. Aztán rájött, hogy nem a keze, hanem az ujján lévı győrő bizsereg. Illúzió van a Templomban! Eddig szinte fel sem figyelt rá. Felemelte győrős kezét, és felkiáltott. – Pusztulj, rontás! A győrő szikrát vetett, és egy hatalmasat robbant, nyilvánvalóan hatalmas illúziónak ütközhetett. Ekkor a medence, a ketrec és az öregember eltőntek, mintha ott sem lettek volna. Hasonlóan eltőntek a barbárok és a katonák is. Az emelvény és a terem nagysága is lecsökkent. Ahol az emelvény volt, csak egy faragott trónus foglalta a helyet. Ám nagyapjuk még mindig a ketrecben volt. – Rank, illúzióvarázs! – mondta Part. A félsárkány magára mondott egy illúziósemlegesítı varázslatot, és már ı is tisztán látott. Rajtuk kívül csak Woyass és Cos maradtak a helyükön. Máris egy szegényes templom hajói közt álldogáltak. Rank hátranézett, az ajtó természetesen nyitva állt, ám a nyílvesszı ott volt a porban, a templomon kívül. – A pokolba! Több hónapba telt ezt az illúziót így elkészítenünk, most hibát követtetek el – dühöngött a kormányzó, s lenyomta a trónus egyik karfáját. A Templom egyik falán kinyílt egy rejtekajtó, és több mint húsz barbár rontott be. – Isten házát, meg ne sértsd! – kiáltotta Part. Na, de istennek lehet nevezni a Sors Urát? Ezzel elıkapta a pallost. – Ki ne fáraszd magad, ezek az enyémek! – fogta vissza Rank, és sárkánnyá változott. Erre a barbárok javarésze elmenekült a látványtól. Aki mégsem tett így, az hamarosan, mint hulla díszítette a templom küszöbét. A legtöbbet Rank intézte el néhány sárkány lehelettel, de Part is kilıtt egyet a medálja segítségével. Perceken belül ismét egyedül maradtak a teremben. Csak Rank gúnyos nevetése hallatszott. – Ez minden, amit tudsz, Woyass? – kérdezte Part Woyass azonban a nagyapjuk ketrecénél állt, és egy kardot tartott a kezében. – Még egy lépés, és elvágom az öreg torkát!

342

– Most blöffölsz! – mondta Part. Ekkor a kormányzó mellé egy fütyörészı, több mint két méter magas alak jött be a rejtekajtó mögül, ahonnan a barbárok is jöttek. Tetıtıl-talpig fekete ruhát viselt és egy vívótır volt az oldalán. Láthatólag nem zavarta, hogy mi folyik a templomban. Amikor Woyasshoz ért, a testvérek felé fordult, és enyhén meghajolt. – Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam! Garand di Plux vagyok, a Sors Küldönce. De szólíthattok csak egyszerően Pluxnak. Én ellentétben ezzel a hájassal, nem szoktam blöffölni. – Azzal csettintett egyet, és lehullott az egész brokátfüggöny. Láthatóvá vált a terem hátuljának jobb fele is, ahol szintén egy ketrec állt, csakhogy ebben az a lány volt, akiért Part élt és halt. Jessica Blesyblue. Hát még sem otthon ünnepelte a születésnapját! – Jessica! Mit keres itt a lányom? – követelte Woyass. – Elbuktál! – mondta Plux, és összeszorította az egyik markát. A kormányzó teste összefonnyadt, és mint egy szınyeg, elterült a nagyapjuk ketrecénél. Így halt meg Woyass, Senot kormányzója. Rank rögvest energiahálót vont maga és Part köré. Készenlétben állt, ha mágikus támadással próbálkozna az idegen. De ami ezután jött, azt haláláig nem felejtette el, ahogy Part sem. Plux egy szempillantás alatt széttörte Jessica ketrecét, és maga elé fogta a lány karcsú testét. A küldönc baljában megvillant egy penge. – Az istenekre, ne öld meg! – ordította Part. – Miért ne? – kérdezte Plux. – Ezt a csatát te nyerted, valamit veszíts is! Rank közben varázslatokkal próbálta befolyásolni a feketeruhás alakot, de mindahányszor alulmaradt. – Mindenemet elvesztettem már! Nem mehetek haza a szülıvárosomba, elvesztettem a jó híremet, a barátaimat. Kérlek, ne vedd el tılem a lányt, akit szeretek! – kérlelte Part, és küszködött a sírással, érezte, hogy nem tud tenni semmit, és a lány élete csupán a küldönc jóindulatán múlik.

343

Rank homlokát jeges verejték verte ki, pikkelyei pedig egyre pirosabbak lettek a megidézett energiák iszonyatos erejétıl. Szinte felforrt a saját testében. De még így sem tehetett semmit. Pedig már úgy kalimpált, mint egy ırült. Az idegenre hatástalan volt a mágia. – Ne öljem meg? – kérdezett vissza Plux. – Part! – kiáltotta Jessica a férfi szorításából, amikor egy kis levegıhöz jutott. – Tudd, hogy mindig szerettelek! – Látod! Nem én, hanem saját maga ölte meg magát! Egyébként nem mindenki olyan szerencsés, hogy a születésnapjára essen a halála napja is – nevette Plux egykedvően, és villámgyorsan elhúzta a pengét a lány nyakán. Még mielıtt a lány teste a földre esett volna, Plux hanyagul a földre dobta a kését, majd meghajolt, és egy pillanat alatt eltőnt. – Neeeeeeeeem! – üvöltötte Part, és amikor látta, hogy Plux kezében megrándul a tır, máris elreptette pallosát, ám fegyvere már csak a puszta falat találhatta el. S Part hiába futott, hiába ért oda és kapta el idıben kedvesét, mielıtt az a padlóra esett volna, a lány már haldoklott. Part átölelte Jessicát. Rank zihálva állt bátyja mögött. Lassan visszaváltozott emberré. Valamin megakadt a szeme. A tır. Lehajolt érte, és felvette. Rég nem látta már. Az a tır volt, amelyikkel Velendben gyilkolták meg Traxont. Ez a tır a sajátja volt. És valahogy azon se csodálkozott, hogy ezt használta a küldönc. De valamit az elfelejtett. A tır csak a Káosz katonáinak a lelkét pusztította el. A rendhitőekét soha. Közben Part szíve meghasadni készült alig egy lépésnyire tıle. És nem tehetett semmit, hogy megakadályozza. – Ne halj meg, édes istenem, ne halj meg! Merla, Tenmore, bárki! Segítsetek! – Ám hiába kiáltott a világba, nem jött le egyik isten sem segíteni. – Hallasz még, Jessica... Jess? A lány kinyitotta a szemét, és Partra emelte még egyszer és utoljára azt a bőbájos tekintetét. – Part, ne sírj! Nem érdemes! – Hát miért érdemes sírni, ha nem ezért? – kérdezte Part, és már

344

patakokban hullott a könnye. – Rank, segíts már, ne csak ülj itt! Mondj rá egy gyógyvarázst! Muszáj! – Part, van gyógyvarázsom, de nem segíthetek, Plux mágikus fegyvert használt, menthetetlen. – De vannak gyógyitalaim, azoknak segítenie kell – keresgélt a tarisznyájában, mire a kezébe akadt az, amelyiket Lewtól, és az, amelyiket Wacumunustól kapott – Ennyi gyógyital, és nem segít egy sem! – Part, figyelj rám! – erılködött Jessica, de már alig tudott beszélni, toroksebébıl egyre jobban folyt a vér. – Figyelek, figyelek, kincsem. – Nem fontos... hogy meghalok... találkozunk... a mennyekben egyszer... és ott újra... egymáséi lehetünk. – Nem érdekel a mennyek, nem érdekel a pokol sem, nem érdekel az egész rohadt világ! Teérted éltem, én megölöm magam! – Part... ne feledkezz meg... a csókról! Part szipogott, tudta, mirıl beszél kedvese, ı mondogatta, hogy bármikor szívesen meghalna, ha ott volna mellette Jessica és adna neki egy búcsúcsókot. Soha nem képzelte, hogy ez egyszer fordítva lesz. Elsimított néhány hajszálat a lány elfehéredett arcából, majd csókot nyomott a lány ajkaira. Amikor ajkaik elváltak, Jessica már nem lélegzett. Lelke már útban volt egy jobb, s talán igazabb világ felé. Part lecsukta a lány szemhéjait, aztán felordított, és erısen magához szorítva Jessica könnyő testét, újra sírni kezdett. Zokogott, és teljesen eláztatta azt a kosztümöt, amiben Jessicát idehurcolta az a sorshitő gyilkos. Rank, miután Part vállára tette a kezét, hogy bátyja tudja, együtt érez vele, odament nagyapja ketrecéhez, elvégre ımiatta csinálták végig ezt a borzalmat. Ám az öreg is alig élt. Az ifjú félsárkányban felmerült, hogy vissza kellene mennie a rudakért, hogy kinyithassa a ketrecet, de világos volt, hogy nagyapjukat már csak a varázslat tartotta életben. Talán mire visszaérne, nagyapjuk már nem is él. – Aarard? – kérdezte az öreg, amikor felnézett egy percre.

345

– Nem. Aarax, a fia. – Rank sem tudta, miért ezen a néven mutatkozott be. – Hasonlítasz rá – mosolyodott el az öreg, de látszott, hogy menynyi fajdalommal jár ez neki. A félsárkány arra gondolt, milyen nagyszerő lett volna, ha nagyapját korábban ismerte volna meg. Hiszen még most is elmosolyodott a vadidegen unokája kedvéért. Az öreg ekkor meglátta Rank nyakában a medált. – Mőködik! Istenem, mőködik! De sajnos, Iblys már kivallatott. Varázslattal tartottak életben. – Ki az az Iblys? – kérdezte Rank. – Vedd el a győrőket! Tüzet a víznek, vizet a tőznek – mondta Kostric, majd a rácsnak esett. Nagyapjuk kilehelte a lelkét. S minthogy az életben tartó varázslat megszőnt, teste iszonyatosan gyorsan bomlani kezdett, s nemsokára csak egy fekete csontváz maradt belıle. Rank meglátott valami csillogót a csontok között. Két győrőt. Az egyik gyémánt, a másik rubin foglalatú győrő. Rank benyúlt a ketrecbe, és kivette a győrőket. Kostric valószínőleg lenyelte az ékszereket, hogy ne jusson Iblys kezei közé. Aztán, hogy milyen varázslattal titkolta el létezésüket, azt már sosem tudják meg, mint azt sem, mire valók. De annyi bizonyos, hogy valamiben segíthetnek, ha már nagyapjuk így vigyázott rájuk egészen mostanáig. Rank hátranézett a kedvesét sirató Partra. Úgy döntött, ezt majd késıbb közli bátyjával, most el kell innen menniük. – Part! Menjünk, itt már nincs semmi keresnivalónk. Nagyapánk is meghalt, és ha jól számoltam, csak Cos Nova tőnt el nyomtalanul! Part Rankra nézett. Könnyei még folytak az arcán, egészen le a szakállára. – Rank, tegyél meg egy szívességet! Ölj meg! Rank meglepıdött a kérésen. Tudta, miért kéri ezt a bátyja. Az ı életében többször volt olyan pillanat, amikor ez kívánta. Épp ezért nem válaszolt, csak némán hallgatott. Nem teheti meg. Jessica elvesztése után is van élet. – Jól hallottad, ölj meg! Ha megöltél volna az Alkony Erdejében,

346

akkor ez mind nem történik meg! Ölj meg, és hálás leszek neked! Kérlek, tedd meg ezt nekem! Jessica nélkül nincs értelme az életemnek... – Ne mondj ilyeneket! – hőlt el Rank, és fel akarta állítani bátyját. – Szerinted ezt akarná Jessica is? Nem azt, hogy boldog legyél az életben? Menjünk el innen, gyere! – Nem! Hagyj itt! – Part, és mi lesz azzal, aki ezt tette? A Sors Urával, meg ezzel az istenverte Plux-szal? Veszniük kell! Part értetlenül nézett öccsére. – Hiszen te mondtad, a bosszú nem éri meg, csak újabb szenvedést szül! Rank bátyja vállára tette a kezét, és zordan elmosolyodott. – Lehet, hogy tévedtem. Part felállt, ám Jessica testét is felemelte. Egyik karját a lány dereka, a másikat Jessica lábai alá tette, és elindult vele kifelé. – Megyek, de viszem ıt is! – mondta, és már nem sírt. Odament a falhoz, letette a földre Jessicát, kivette a pallost a fölbıl, belehelyezte a hüvelybe, majd ismét felemelte a lányt. Kivitte a templomból egészen a sárkányig és feltette az egyik ülésbe. Majd beszállt mellé, és nem mozdult. Mintha csak aludna. Számtalanszor elképzelte, ha házasok lesznek, karjaiban tartja majd Jessicát, ha alszik, ha pihen, vagy csak, mert akarja. De nem gondolta volna, hogy azért fogja a karjaiban tartani, mert a lány halott lesz. Fejecskéje belesimult Part tenyerébe, kezei ölében nyugodtak. Rank is felszállt a vezetıülésbe, és indulásra ösztökélte Erint. – Merre, Part? – Délre, mindig csak délre. Ekkor egy robbanás kíséretében összedılt a templom, maga alá temetve mindent, rudakat, holttesteket, intrikákat. A felszálló porból a következı üzenet állt össze: Bárhová mentek is, ott leszek! Ám ezzel most még egyikük sem törıdött. Part szívében megerısödött a gondolat, hogy egy nap leszámol Plux-szal, ha már az lett a

347

sorsa, hogy éljen. Rank pedig szerette volna, ha Erin szól hozzá, hogy elfeledtesse vele a fájdalmakat, de a sárkány meg sem próbálta a kapcsolatteremtést. İ is érezte, hogy most minden szó felesleges. Kemény szárnycsapásokkal suhant a megadott irányba az alkonyati nap vöröses fényében...

348