Greg Iles - A gonosz közel van

VILÁGSIKEREK Greg Iles

A GONOSZ KÖZEL VAN

GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe True Evil Copyright © 2006 by Greg Iles Hungarian translation © TOKAI ANDRÁS © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította TOKAI ANDRÁS Szerkesztette KOCSIS ANIKÓ A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1416-7026 ISBN 978 963 643 021 4 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő STIB1NGER ÁGNES Készült 30 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 1607-08 Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA ZRT.-ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató

IN MEMORIAM Mike McGraw és Ryan Buttross

A gonosz arca túl ismerős, és behízelgő a hangja. Aforizma (ismeretlen szerző)

Köszönetnyilvánítás Mint általában, most is sokaknak tartozom köszönettel e regény megírásához nyújtott segítségükért. Mindig csodálkozás és hála tölt el, amikor látom, mily nagylelkűen bánnak drága idejükkel az emberek, ha tudják, hogy egy alkotó vállalkozásban segíthetnek. Legelsősorban az orvosok: dr. Joe Files, dr. Rod Givens, dr. Tom Carey és dr. Jerry Iles könyvemre áldozott idejét köszönöm meg. Kérem minden olvasómat, véletlenül se jusson eszükbe az, hogy a regényben szereplő Egyetemi Klinikát netán a Mississippi Egyetem Orvosi Központjáról mintáztam volna. A Központ valódi Rákkutató intézetét szándékosan fel sem kerestem addig, míg el nem készült könyvem első vázlata, mert még a véletlen hasonlóságokat is minimálisra akartam csökkenteni. Akik a MEOK-ot közelről ismerik, látni fogják, hogy a könyvemben szereplő kórház és annak személyzete teljes egészében képzeletem terméke. Sőt azt is szeretném olvasóimmal tudatni, hogy dr. Files és munkatársai, különös tekintettel csontvelő-átültetési részlegükre, világszínvonalú intézményt hoztak létre Jacksonban. Arra biztatok minden mississippibeli lakost, sőt minden olyan amerikait, aki szívén viseli a leghátrányosabb helyzetben levő polgáraink egészségvédelmét, hogy támogassák dollárjaikkal a MEOK Rákkutató Intézetét. Ennél támogatásra méltóbb ügyet nehezen találnak. Másodsorban azt a sok jó barátot szeretném említeni, akik szakértelmükkel más téren járultak hozzá e könyvhöz. Mike MacInnis, a kiváló ügyvéd és barát az egyetemi évekből mindig segített, ha rászorultam. Ugyanígy tett Lee Jones, Clinton Heard, Kent Hudson, Betty Iles, Nancy Hungerford és Curtis Moroney is. Köszönet a munka minden fázisában nyújtott segítségéért Ed Stackler jó barátomnak, korábbi szerkesztőmnek. Elismerésem a könyv elkészülte teljes folyamatában segédkező szakembereknek elsősorban azért, mert a könyveimet nem pusztán üzleti terméknek tekintik: Aaron Priestnek, Susan Moldow-nak és Louise Burke-nek. Köszönet a Brilliance Audio munkatársának, Eileen Huttonnak a Trinity Episcopal nappali iskola nagylelkű támogatásáért. Hálám a meglehetősen dühös gyapjasszájú

vízi mokaszinról készített, figyelemre méltó és izgalmas címlapkép elkészítésében közreműködőknek; a fotós Ben Hillyernek, a kígyógondozó Keith Benoist-nak, a kígyószakértő Terry Vandeventernek, az ágy tulajdonosának: Amanda Hargrove-nak, a dekoratőr Melissa Morrison-nak, s végül Jane Hargrove-nak, aki a sört és az ennivalót biztosította, és folyamatosan figyelmeztetett mindenkit, hogy: „TÚL KÖZEL VAGY A KÍGYÓHOZ!”. Minden könyvembe bekerül legalább egy ténybeli tévedés; némelyikbe sajnos több is. A tévedésekért nem a felsorolt szakértők a felelősek. Minden hiba az én saját hibám.

1. fejezet Alexandra Morse úgy viharzott keresztül az új Egyetemi Orvosi Központ előcsarnokán, mint egy orvos, akit most riasztottak. Csakhogy ő nem volt orvos. Túsztárgyaló volt, az FBI alkalmazásában. Alig húsz perccel ezelőtt szállt le a gépe a Mississippi állambeli Jackson repülőterére. Az észak-karolinai Charlotte-ban kapta a hírt, hogy a nővére váratlanul összeesett egy ifjúsági baseballmeccsen. Idén csőstül jön mindenféle baj és haláleset, és Alex érezte, hogy még nincs vége a szerencsétlenségek sorozatának. Látta a kijelzőn, hogy éppen jön lefelé az egyik lift. Rácsapott a hívógombra, és türelmetlenül lábujjhegyre állt Kórházak! − gondolta keserűen. Ő maga is épp most került ki az egyikből. A tragédiák sora viszont az apjával kezdődött. Hat hónappal ezelőtt Jim Morse ugyanebben a kórházban halt meg nem sokkal azután, hogy rálőtt egy rabló. Két hónappal később az anyjánál előrehaladott méhrákot állapítottak meg. Nem sok időt ígértek neki, s bár még mindig élt, úgy tűnt, ezt a hetet már nem éli túl. Aztán jött a saját balesete − most meg, tessék, itt van Grace! A liftajtó halk csengetéssel kinyílt. Az utcai ruhája fölött fehér köpenyt viselő fiatal nő támaszkodott a fülke hátuljának, olyan pózban, mint akit elhagyott minden ereje. Gyakornok − ismerte fel Alex, hisz épp eleget látott belőlük az elmúlt három hónap során. A gyakornok rámeredt egy pillanatra, amikor Alex belépett a liftbe, aztán lehorgasztotta a fejét. Majd megint bámulni kezdte őt. Alexet a lövöldözés óta már annyiszor vizslatták, hogy nem haragudott, csak nyomasztotta a dolog. – Hányadikra? − kérdezte a fiatal nő, miközben szándékosan másfelé nézve a gombok felé nyúlt. – A neurológiai intenzív osztályra − felelte Alex, és az egyik ujjával maga nyomta meg a négyest. – Én az alagsorba megyek − mondta a gyakornok, aki körülbelül huszonhat évesnek látszott, legalább négy évvel fiatalabbnak, mint Alex −, de aztán rögtön fölviszem oda magát.

Alex bólintott, aztán mereven állva figyelte a feje fölött egymás után fölvillanó számokat. Miután megtudta édesanyja diagnózisát, Alex elkezdett repülővel ingázni Washington, D.C. − akkori állomáshelye − és Mississippi közt, hogy besegítsen Grace-nek, aki amellett hogy éjszakánként az anyjukat ápolta, megpróbált továbbra is teljes munkaidőben tanítani. J. Edgar Hoover időszakával ellentétben a mostani FBI ugyan megértőbben kezelte a családi problémákat, de az igazgatóhelyettese világosan értésére adta Alexnek, hogy temetésre el szabad kéredzkedni, de az már egészen más eset, ha valaki egy kemoterápiás kezelés miatt akar állandóan ezer mérföldeket ingázni. Ezt Alex elengedte a füle mellett. Kitalált egy szisztémát: megtanult alvás nélkül élni. Bebeszélte magának, hogy állnia kell a sarat, és állta is, egészen addig, míg össze nem roppant. Csak az volt a baj, hogy egészen addig nem vett tudomást arról, mennyire kifáradt, amíg csak bele nem robbant a jobb vállába meg az arcába az a puskagolyó. A mellény szerencsére megvédte a vállát, az arcával viszont nem tudni még, mi lesz. Alex elkövette a legnagyobb vétket, amit egy túsztárgyaló elkövethet, s ezért majdnem az életével fizetett. Ugyanis egy közönséges síküveg válaszfalon keresztül lőttek rá, s ha az élete csodával határos módon meg is maradt (hisz a szilánkok az agyát is szétroncsolhatták volna), a történtek az egész életét megváltoztatták. A szétrobbanó szilánkok szétroncsolták az arcidegeit és az állkapocscsontját, szétszaggatták a bőrét, a szöveteket és a csontokat darabokra tépték. A plasztikai sebészek csodákat ígértek, de az eddigi eredmény még egyáltalán nem volt tetszetős. Mondták, hogy a haragos rózsaszínű, kanyargós sebek majd kifehérednek idővel, bár elismerték, az arcán maradt pöttyszerű bemélyedésekkel nem tudnak mit kezdeni. Ne féljen, a laikusok alig veszik majd észre a sebeket! Alex nem hitt a dologban. Ez a kis hiúsági kérdés eltörpült a sokkal nagyobb tragédia mellett, öt másodperccel azután, hogy ő megsebesült, valaki más az életével fizetett az ő figyelmetlenségéért. Mindez tizenkét héttel ezelőtt történt. Hiába merült ki már teljesen anyjuk ápolásában, a lövöldözést követő pokoli napok során Grace háromszor is följött Washingtonba repülővel Alexhez. Grace igazi mártír lett a családban, megérdemelné, hogy szentté avassák. És lám, a

sors megdöbbentő iróniája: ma Grace fekszik itt az intenzív osztályon, és küzd az életéért. De miért történt? Biztos, hogy Grace nem ezt érdemelte. Épp följebb ment a stadion lépcsőjén, hogy jobban lássa a tízéves baseballozó kisfiát, amikor hirtelen összeesett. Pár pillanattal azután, hogy a lépcsőre zuhant, elengedtek a záróizmai is. A negyven perccel később készült CT agyalapi vérrögöt mutatott ki, olyanfélét, ami gyakran okoz halált. Alex éppen a szokásos hosszait úszta a charlotte-i uszodában, amikor megkapta a rossz hírt. (A sebesülése után büntetésből ide rendelték szolgálattételre.) Anyja az izgalomtól eléggé zavarosan beszélt, de Alex annyit megértett belőle, hogy rögtön a repülőtérre rohanjon. Alighogy az első átszálláshoz Atlantában leszállt a gépe, Alex fölhívta a mobilján Grace férjét, akit beszállás előtt képtelen volt elérni. Bill Fennell elmagyarázta, hogy bár először az idegkárosodás nem tűnt túl veszélyesnek − enyhe jobb oldali bénulás, gyöngeség és könnyű beszédzavarok −, a stroke mégis súlyos, és ez az orvosok szerint sajnos nem ritkaság. Az egyik neurológus olyan gyógyszert kezdett adagolni Grace-nek, amely oldja ugyan a rögöket, de jó pár mellékhatása lehet. Bill Fennell parancsoláshoz szokott férfi volt, mégis remegett a hangja magyarázat közben, és könyörgött Alexnek, hogy siessen. Alighogy a gépe földet ért Jacksonban, Alex újra hívta Billt, aki zokogva számolt be az elmúlt óra eseményeiről. Grace ugyan még tud magától lélegezni, de kómába esett, és lehet, hogy meghal, mire Alex megteszi a reptérről a tizenöt mérföldes utat. Alex bensőjét olyan szorongás töltötte el, amilyenre gyerekkora óta nem emlékezett. A gép még épp csak gurulni kezdett a várócsarnokok felé, amikor Alex kirántotta a válltáskáját az ülés alól, és a 727-es elejébe csörtetett. Mikor az egyik utaskísérő fel akarta tartóztatni, fölmutatta FBI igazolványát, és halkan megkérte a férfit, hogy sürgősen juttassa el őt a kijárathoz. Mikor végre átjutott a kapukon, futva szelte át a várócsarnokot, odakünn a taxira várók sorának elején megint az igazolványát mutatta, és azt mondta a sofőrnek, hogy 100 dollárt kap, ha százmérföldes sebességgel el tudja juttatni az Egyetemi Kórházig. Most végre itt volt, kilépett a negyediken a liftből, és egyből az orrába csapott a vérzéscsillapító szaga, amit három hónappal ezelőtt

ismert meg, amikor a forró vér úgy ömlött az arcából, mintha csapból jönne. A folyosó végén hatalmas faajtó fölött látta kiírva: Neurológia, intenzív részleg. Úgy vetette át magát az ajtón, mint az ejtőernyős, aki először ugrik, és rettegett attól, amit mindjárt hallani fog: Sajnálom, Alex, már elkéstél. Tucatnyi üvegfallal elválasztott fülke vette körül félkörívben a nővérpultot. A fülkék közül sok el volt függönyözve, de a bal oldali negyedik fülke átlátszó falán keresztül Alex meglátta Bill Fennellt, aki éppen egy fehér köpenyes asszonnyal beszélt. Bill magas termetével a nő fölé tornyosult, csinos arcát aggodalom felhőzte, s látszott, hogy a nő igyekszik vigasztalni. Úgy látszik, megérezte Alex jelenlétét, mert Bill fölnézett, és a mondat közben torkára fagyott a szó. Alex megindult a fülke felé. Bill gyorsan odalépett a fülke ajtajához, és megölelte Alexet. A nő mindig viszolygott Bill ölelésétől, de most nem lehetett kikerülni. És nem is volt miért. Ma este mindkettejüknek kellett ennyi kapcsolat: a családi összetartozás megerősítése. – Csak nem helikopterrel jöttél? − kérdezte Bill zengzetes basszushangján. − Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan ideértél. – Grace még életben van? – Igen, ő még itt van velünk − felelte Bill furcsának tűnő hivatalossággal. − Igazság szerint néhányszor eszméletre tért. Téged keresett. Alex szíve majd kiugrott a helyéből, de a reménnyel együtt jöttek a könnyei is. A fehér köpenyes nő is kijött a fülkéből. Ötvenes, kedves arcú, de komor tekintetű asszony. – Grace ideggyógyásza − mutatta be Bill. – Meredith Andrews vagyok − mondta a nő. − Maga pedig az, akit Grace KK-ként emleget? Alex nem bírta visszafogni a sírást. Ez a KK becenév a középső nevére utalt egy családi szokást idézve. − Igen, de másoknak Alex vagyok. Alex Morse. – Morse különleges ügynök − szúrta közbe Bill teljesen fölöslegesen. – És Grace tényleg engem akart látni? − kérdezte Alex a könnyeit törölgetve. – Másról képtelen beszélni.

– Ezek szerint magánál van? – Ebben a percben nincsen. Mi megteszünk minden tőlünk telhetőt, de föl kell készülnie… − Dr. Andrews egy villanásnyi időre elgondolkodott. − Föl kell készülnie a legrosszabbra is. Grace-nek nagyon komoly trombózisa volt, amikor behozták, de még tudott lélegezni, ezért jó esélyeket adtam neki. De a stroke folyamatosan terjedt, és úgy döntöttem, hogy gyógyszeresen oldjuk a vérrögöt. Ez néha csodákat művel, de vérömlenyeket is okozhat az agy vagy a test más pontjain. És attól félek, hogy most pontosan ez történik. Viszont nem merem megkockáztatni, hogy Grace-t elvigyük MRI vizsgálatra. Még mindig önállóan lélegzik, és ez a fő reménységünk. Ha abbahagyná a légzést, rögtön intubálnunk kellene. Lehet, hogy már meg is kellett volna tennem − mondta dr. Andrews Billre pillantva −, de annyira szeretett volna magával beszélni! És tudja, ha betesszük a csövet, már nem tud megszólalni. Írni pedig már nem tud szegény. Alexnek megrándult az arca. – És kérem, ne ijedjen meg, amikor megszólal. A beszédközpont is sérült, és nagyon romlott a beszédminőség. – Értem − mondta Alex türelmetlenül. − Egy nagybácsinknak is stroke-ja volt. Itt maradhatok most Grace mellett? Akármilyen is az állapota szegénynek, vele kell maradnom! Dr. Andrews mosolygott, és bevezette Alexet a fülkébe, Az ajtónál Alex még visszafordult Billhez. − És hol van most Jamie? – A testvéremnél, Ridgelandben. Ridgeland egy csupa fehérek lakta külváros volt, úgy tíz mérföldnyire. − Látta, amikor Grace összeesett? Bill komoran ingatta a fejét. − Nem, hisz lent volt a pályán. Annyit tud, hogy beteg az édesanyja, semmi többet. – És nem gondolod, hogy itt lenne a helye? Alex ezt a kérdését igyekezett minden előítélet nélkül kiejteni, de Bill arca elsötétedett. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha vissza akarna vágni, de vett egy mély levegőt, és csak annyit mondott: − Nem, nem gondolom. Ahogy Alex tovább bámult rá, a férfi még halkabban hozzátette: – Nem akarom, hogy Jamie nézze, ahogy meghal az anyja. – Azt nem is, de meg kéne neki engedni, hogy elbúcsúzzon.

– El fog tudni búcsúzni − mondta Bill −, majd a temetésen. Alex behunyta a szemét, és rávicsorított Billre: − Bill, ide figyelj… – Erre most nincs időnk − vágott közbe Bill, és a fülke felé intett a fejével, ahol dr. Andrews várakozott. Alex lassan odament Grace ágya mellé. Először meg sem ismerte a kórházi takaró fölött a sápadt arcot. De aztán mégis. Olyan volt, mint az édesanyjuk arca. Grace Morse Fennell harmincöt éves volt, de itt ma este hetvennek látszott. A bőre miatt van, jött rá Alex. Olyan, mint a viasz. A kihűlt viasz, úgy tűnt neki, mintha a nővére arcának minden izma örökre elernyedt volna, és már sohasem mozdulna meg újra. Grace-nek csukva volt a szeme, és Alex meglepődött magán, hogy szinte még örül is ennek. Legalább volt egy kis ideje alkalmazkodni ehhez az új helyzethez, bármilyen rövid ideig tart is majd. – Minden rendben? − kérdezte a háta mögül dr. Andrews. – Igen. – Akkor most itt hagyom magát vele. Alex a nővére életfunkcióit ellenőrző monitorokra bámult. Szívműködés, véroxigén, vérnyomás és még isten tudja, miféle jelzések. Egy infúziós cső volt bevezetve a Grace alkarján levő kötés alá, és a látványra Alex saját karja is sajogni kezdett. Nem tudta eldönteni, hogy mit kéne tennie, de talán nem is ez volt a fontos. Talán csak az, hogy itt legyen. – Tudod, mire jöttem rá ebből a tragédiából? − hallotta egyszer csak az ismerős basszushangot. Alex fölpattant, próbálva leplezni kellemetlen érzését. Nem vette észre, hogy Bill még mindig itt van, és Alex gyűlölte, ha gyöngeségen kapták. − Na mire? − kérdezte, bár egyáltalán nem volt kíváncsi, mi lesz a válasz. – Arra, hogy a pénz nem ér semmit. A világ minden pénze se képes azt a vérrögöt eltávolítani onnan. Alex tétován bólogatott. – Hát mi az ördögért dolgoztam akkor? − kérdezte Bill. − Miért nem lazítottam, miért nem töltöttem minden másodpercemet Grace-szel? Ezt biztosan Grace is megkérdezte ezerszer − gondolta Alex. Na de túl késő már hasztalan mentegetőzni. Billről sokan mondták, hogy túl zárkózott. Alex viszont sokszor gondolta, hogy érzelgős pasas.

– Nem maradhatnék egy kicsit kettesben vele? − kérdezte Alex, miközben egyre Grace arcát figyelte. Most megérezte, hogy egy erős kéz nehezedik a vállára − épp a sebesült vállára! −, majd Bill így szólt: − Visszajövök öt perc múlva. Mikor elment, Alex a kezébe fogta Grace nyirkos kezét, és odahajolt, hogy megcsókolja a homlokát. Még sose látta a testvérét ilyen tehetetlennek. Vele kapcsolatban ez soha föl sem merült. Olyan volt, mint egy dinamó. Amikor más már rég föladta volna, Grace lendületbe jött. Most viszont más a helyzet. Ez már a vég − Alex tisztában volt vele. Ugyanúgy biztos volt ebben, mint akkor, amikor Jim Broadbent letérdelt, miután Alexet meglőtték. Jim Figyelte Alexet, amikor berontott a bankba még néhány pillanattal azelőtt, hogy elhangzott volna a túszmentő csapatot rohamra indító parancs, és megindult közvetlenül mögötte. Látta, amint Alexet lövés éri, ám ahelyett, hogy rögtön visszalőtt volna a támadóra, Alexre nézett le először, hogy lássa, mennyire sérült meg. Emiatt az aggodalmaskodás miatt kapta Jim a második lövést a melle közepébe. És nem viselt mellényt − levette, amikor meghallotta, hogy a csapat bemegy −, így a puskalövés széttrancsírozta a szívét meg a tüdejét. De mért nézett le rám? − tűnődött Alex ezredszer a dolgon. És egyáltalán, minek jött be utánam? Persze jól tudta a választ. Broadbent azért ment be utána, mert szerette őt; távolról, igaz, de azért nem kevésbé szenvedélyesen. Ez a szerelem ölte meg. Alex most könnyeket látott meg Grace arcán − saját könnyeit, melyeket az elmúlt hónapok alatt bőven csorgatott. Megtörölte a szemét, aztán elővette a mobilkészülékét, és felhívta Bill Fennellt, aki ott volt tőle alig tízméternyire. – Tessék, mi az? − kérdezte Bill dühösen. − Mi a baj? – Jamie-nek itt kéne lennie. – Alex! Nem megmondtam…? – Idehozod, és kész, a szentségit! Nem érted, hogy az anyja fekszik itt? Hosszú csönd következett, aztán Bill így szólt: − Fölhívom a nővéremet. Alex önkéntelenül megfordult, és látta, ahogy Bill ott áll az ápolónővérek asztalánál, és dr. Andrewszal beszélget. Azt is látta, hogy most eltávolodik a neurológustól, és a füléhez emeli a telefonját. Alex

odahajolt Grace füléhez, és megpróbált kitalálni valamit, ami talán le fog hatolni abba a sötét, mély kútba, ahová Grace alámerült. – Sue-Sue! − suttogta, s közben simogatta jéghideg kezét. Ez a Sue-Sue becenév is Grace középső nevére utalt, egy családi szokást idézve. − Sue-Sue! KK van itt! De Grace szeme csukva maradt. – Én vagyok az, Sue-Sue! KK van itt Most jövök Sallytől. Ébredj föl, mielőtt a Mama fölkel. El kell indulnunk az álarcosbálba! A másodpercek fölmérhetetlenül hosszúra nyúltak. Emlékek tömege kavargott Alex agyában, és a szíve sajogni kezdett. Grace csak nem nyitotta ki a szemét. – Gyerünk, Sue-Sue! Úgyis tudom, hogy csak tetteted magad! Gyerünk, már fönn is vagy, ne játszd a halottat! Alex egy kis szorítást érzett a tenyerében, örömében fölviharzott benne az adrenalin, aztán mikor a továbbra is csukott szempillákat látta, azt hitte, csak a saját keze mozdulását érezte. – Khö… khö − hallott valakit köhögni. Hátrafordult, mert azt hitte, hogy Bill vagy dr. Andrews köhög, de akkor Grace tényleg megszorította a kezét, és fájdalmasat sikoltott. Ahogy visszafordította a fejét, meglátta Grace két tágra nyitott nagy zöld szemét. Pislogott is vele egyet. Alex szíve repesni kezdett. Közel hajolt, egészen a testvére fölé, mert tudta, hogy alig harmincöt éves kora ellenére szinte semmit sem lát szemüveg vagy kontaktlencse nélkül. – KK?… hte… hvagy… ahz? – Én vagyok az, Gracie! − mondta Alex, elsimítva egy hajtincset a nővére homályos szeme elől. – Óhh… ihhstenem! − hallatszott Grace torka legmélyéről, aztán elkezdett zokogni. − Há-háála ihhstennek! Alexnek meg kellett dörzsölnie az állkapcsát, nehogy ő is felzokogjon. Grace arca jobboldalt teljesen meg volt bénulva, és most nyál csordult ki a szája szélén, ahogy mindenáron beszélni próbált. De éppen csak annyira sikerült neki, mint T. J. nagybácsinak, aki jó néhány szélütést követően régi önmagából teljesen kifordulva halt meg. – Mheg… khell… mhenthened… Jamie-t − hörgött Grace nagy nehezen. – Mit kell csinálnom? Nem értem.

– Meheg… mentened… Jamie-t! − ismételte Grace, miközben megpróbált fölülni. Látszott, hogy megpróbál Alex mögé nézni. – Jamie-nek nincs semmi baja − mondta Alex vigasztalóan. − Rögtön itt lesz ő is! Grace tiltakozóan rázta a fejét. − Fhigyelhj! Mhuszáj… rhám… fhigyelned! – Figyelek, Sue-Sue, figyelek, megígérem. Grace, lelkének minden sürgető erejével mélyen Alex szemébe nézve hörögte: − Khé-Khé! Mheg… khell… mhenthened… Jamie-t!… Cshak the… thudod… mheg… mhentheni! – Megmenteni Jamie-t? Mitől? – Bhill… thől. – Billtől? − kérdezte Alex, bizonytalanul, hogy talán mégsem értette jól. Grace fájdalmas erőlködéssel bólintott. Alex értetlenül kérdezett vissza. − Miről beszélsz, Grace? Bill bántani akarja Jamie-t? Grace ismét bólintott nagy nehezen. − Bhán-tani fhogja… ha… mheg… hhalok. Alex erőlködött, hogy valahogyan megértse a nehezen kipréselt szavakat. − Bántani akarja Jamie-t? Valami durvaságról beszélsz? Grace rázta a fejét. − Nhem. Bhill … a lhelkét. fhogja… mheg… öhlni. Alex úgy erőlködött, mint mikor valami rejtjelezett üzenetet akarunk megfejteni. − Bill meg fogja ölni Jamie lelkét? Grace-nek a kimerültségtől a mellére csuklott a feje. – Gracie, én igazán nem kedvelem Billt, sohasem titkoltam. De mindig is derék apa volt, vagy nem? Alapjában véve tisztességes embernek látszik. Grace erősen rázva a fejét megragadta Alex csuklóját, aztán súgva mondta neki: − Bhill ehgy szhör…nyeteg! Alex megdermedt. − Szörnyeteg? − Ezt mondtad: szörnyeteg? Grace arcán a megkönnyebbülés könnycseppje gördült végig. Alex belenézett a testvére elkínzott szemébe, aztán hátrafordult. Bill Fennell még mindig dr. Andrewszal beszélgetett, de Alex látta, hogy ide figyel.

– Bhill… mhég… nhem…jhön? − kérdezte Grace riadtan, miközben hiába próbált kikukucskálni az ágyból. – Nem, még nem. Még ott beszélget a doktornővel. – Ah… dhokthornő… nhem… thud… shemmirhől. – Miről kellene tudnia? – Hhogy… Bhill… mhit… cshinálht. – Hogy érted ezt? Mit csinált ez a Bill? Grace hirtelen fölemelte a fejét, belekapaszkodott Alex blúzába, és egészen a szájához húzta a testvére fülét: − Mheg… ölt… enhgem! Alex hirtelen úgy érezte, mintha jeges víz került volna az összes ereibe. Hátrább húzódott, és úgy nézett Grace véraláfutásos szemébe. − Megölt téged? Igazán ezt akarod mondani? Grace bólintott egyet, és megerősítés áradt a szeméből is. – Grace, te nem tudod, miket beszélsz! De Grace-nek még a féloldalt megbénult arcával is sikerült egyet mosolyognia, és a mosoly azt jelentette: De, nagyon is jól tudom. – Ezt nem mondhatod komolyan. Nem értheted szó szerint! Grace becsukta a szemét, mint aki még egy utolsó nagy nekirugaszkodásra készül. − The …vhagy… ahz… ehgyetlen… ahki… mheg… thudja… áhhlítani… Nhekem… mhár… nhincs… shok… ihdőm … Hall… lhottamm… mhit… mhondott… khint… ahz… ohrvos… Mhentsd… mheg… Ja-mie-t… a khedvemért, khérlek! Alex megint a háta mögé nézett az üvegfalon át. Bill még mindig őt nézte, s közben látszott, hogy lassan befejezi a beszélgetést a doktornővel. Alex mindig is tudatában volt annak, hogy Grace házassága nem tökéletes, de melyik házasság az? Nem mintha nagy szakértő lett volna ebben, hisz már harmincéves, de még nem kötötték be a fejét. Pár, évekig kitartó udvarló és néhány címeres széltoló után belement egy eljegyzésbe, de három hónap elteltével vissza is mondta, mikor kiderült, hogy a vőlegény éppen a legjobb barátnőjével flörtöl. Szerelmi ügyekben a megszokott klisékhez ragaszkodott. – Sue-Sue! − kérdezte a nővérét suttogva miért akarna Bill téged bántani? – Ehgy… mhásik… nhő… mhiatt. – Másik nő miatt? És ezt biztosan tudod? Még egy félig béna mosoly volt a válasz − Ahzt… mhegéhrzi… a

fheleség. És Alex elhitte neki. Az ő Peter Hodges-zal történt eljegyzése után is valami hatodik érzék azt súgta neki, hogy baj van. Sokkal azelőtt, hogy valójában megtörtént volna, egyszerűen megérezte, hogy elárulták. Ha Alexnek ez a hatodik érzéke a közönséges bűnügyekkel kapcsolatban is működött volna, már rég sokkal magasabb poszton dolgozna, mint egy közönséges túsztárgyaló. (Bocsánat, gondolta, jelenleg már csak közönséges mezei ügynök vagyok.) – De ha Billnek egy másik nő kell − kérdezte −, miért nem válik el egyszerűen tőled? – A… phénz… mhiatt. Mhiiliókba… kherülne… nheki. Öth… mhillióba. Alex hitetlenkedve dőlt hátrább. Tudta, hogy Billnek pár éve már nagyon jól megy, de fogalma sem volt, hogy ilyen gazdag. De akkor mi a jó istenért tanított Grace még mindig abban az általános iskolában? Hát persze, azért, mert szeret tanítani, válaszolt magának, nem bírná ki a munka nélkül. Grace most becsukta a szemét, látszott, hogy egészen kimerült az erőlködésben. − Mhondd… mheg… Maminak… hogy… szheretem… Vhárni… fhogom… odafenn. A mosoly most egészen megélénkítette az arca eleven felét. …Hha… shikerül. – Sikerülni fog, kedvesem − mondta Alex, ökölbe szorított kézzel szája előtt. – Nézze csak, dr. Andrews! − hallatszott Bill Fennell harsány hangja −, nézze, rögtön fölül, és felkel az ágyból! A hangra Grace szeme tágra nyílt, és szinte látszott, hogy a férjétől való félelmében Alex mögé szeretne elbújni. A szeméből sugárzó iszonytól sajogni kezdett Alex szíve, és ő maga is védekező pozícióba helyezkedett. Fölállt, és megakadályozta Billt, hogy az ágyhoz lépjen. – Azt hiszem jobb lesz, ha nem jössz be − mondta, szigorúan nézve a sógora szemébe. Billnek leesett az álla. Grace felé nézett, aki szó szerint rettegve lapult az ágyban. − Miről beszélgettetek? − kérdezte dühösen. − Mi az ördög folyik itt? Mondtál valamit rólam Grace-nek? Alex dr. Adrewsra nézett, aki értetlenül Figyelt. − Nem. Attól tartok, pont ellenkezőleg.

Bill értetlenül ingatta a fejét. − Nem értek semmit. Alex fürkészve nézett a férfi barna szemébe, a bűntudatnak valami látható jelét keresve. Ha Grace félelmei és vádjai talán csak egy haldokló asszony hallucinációiból fakadtak is, a rettegésének valódiságában nem lehetett kételkedni. − Bill, nem látod, hogy csak fölizgatod Grace-t? Miért nem mész le, és várod meg ott Jamie-t? – Én semmiképp sem fogok elmenni a feleségem betegágya mellől. Különösen nem, amikor esetleg… – Mit mondasz? − kérdezte Alex támadó éllel a hangjában. Bill halkabban megismételte: − Különösen nem, amikor esetleg… Alex dr. Andrewsra nézett. A neurológusnő Bill felé lépett és azt mondta: − Adhatna még egy kis időt Grace-nek és a testvérének, hogy kettesben legyenek. – Ne utasítgassanak itt engem − csattant föl Bill −, hisz Grace férje vagyok, igen, én vagyok a férje, és én fogom eldönteni, hogy ki… – De ő az én vérem − mondta Alex mély meggyőződéssel. − A jelenléted izgatja Grace-t, és egyedül ez az, ami számít. Meg kell őt nyugtatnunk, amennyire csak lehet. Nem igaz, dr. Andrews? – Pontosan így van − mondta Meredith Andrews, majd Alexet megkerülve lehajolt a betegéhez: − Grace, érti amit mondok? – Ihgen. – Akarja-e, hogy a férje itt maradjon a szobában? Grace lassan megrázta a fejét. − Azht akahom… hogy a… fiham… Jamie-t akahom. Dr. Andrews fölnézett Bill Fennellre, aki fölébe tornyosult. − Ennyi épp elég nekem! Azt kérem, hogy hagyja el az intenzív részleget, Mr. Fennell. Bill közelebb lépett a doktornőhöz, a szeméből csak úgy lövellt a düh. − Nem tudom, mit képzel, ki maga, és úgy látszik, maga se tudja, kivel van dolga. Tudja, mennyi pénzt adok én ennek a klinikának? És hogy én… – Ne akarja, hogy hívnom kelljen a biztonságiakat − mondta dr. Andrews csendesen, és fölemelte a Grace ágya mellett levő telefont. Bill arca elfehéredett. Alex szinte sajnálni kezdte. A hatalom egyértelműen dr. Andrews kezében volt, de Bill nem bírta elszánni magát a távozásra. Tisztára úgy néz ki, mint egy színész a DVD-n, ha

megnyomjuk az ÁLLJ gombot, gondolta Alex, ám ekkor a fülkében éles hangon megszólalt a riasztó. – Figyelem, riadó! − kiáltott ki dr. Andrews az ajtón, de nem is volt szükség a kiáltásra. Máris több ápoló szaladt a fülkéhez az ügyeleti helyiség felől. Alex elugrott az útjukból, s egy pillanattal később Bill is ugyanezt tette. – Szívleállás! − mondta dr. Andrews, és föltépett egy fiókot. Az intenzív részlegben minden kéznél volt Az eddig nyugodt fülkében hirtelen minden mozgásba lendült, egyetlen cél érdekében − hogy itt tartsák a lelket, amely az ágyon fekvő testből el akar illanni. – Önöknek most menniük kell − jelentette ki egy magas férfiápoló, aki dr. Andrews mellett állt. − Mind a kettejüknek. Dr. Andrews kicsit hosszabban nézett Alexre, majd visszatért a tennivalóihoz. Alex lassan hátrált kifelé a fülkéből, ő már nem segíthetett a testvérének az utolsó perceiben. Miért nem választotta az orvosi pályát a jogi egyetem helyett? De még ha orvosnak tanult volna is, valahol Mississippitől kétezer mérföldnyire gyógyítana éppen másokat, s ugyanaz volna az eredmény. Grace sorsa most már Isten kezében van, s Alex tudta, hogy ez a kéz néha mennyire közömbösen tevékenykedik. Elfordult a fülkétől, el Bill Fennelltől is, s a központi ügyeleti pultra bámult, ahol monitorok tucatjai zizegtek és villogtak szakadatlanul. Hogy tudják ezt a rengeteg képernyőt mind figyelemmel kísérni? − tűnődött visszaidézve, milyen nehéz volt a sokféle befutó adatot figyelni, amikor az Iroda egy-egy akció helyszínén televíziós megfigyelőrendszert telepített. Miközben ezen járt az esze, hirtelen meghallotta dr. Andrews hangját: − Jegyezzék fel, kérem! A halál időpontja este tíz óra huszonkilenc perc. Milyen különös egy ilyen váratlan sokk! − gondolta Alex. Mint amikor azt a lövést kapta. Két adag süvítő őzsörét meg egy negyed kiló üvegszilánk vágódott bele a fél arcába, és nem érzett semmit, csak egy irtózatos hőhullámot, mintha valaki rányitotta volna egy izzó kemence ajtaját. A halál időpontja este tíz óra huszonkilenc perc… Épp kezdett volna Alexből kitörni a sírás, de ekkor egy kisfiú hangját hallotta: − Itt van az anyukám?

Hátrafordult a nagy faajtó felé, ami a pokolnak ebbe a különleges bugyrába nyílt, és meglátott egy aprócska fiút. Ki volt pirulva, mintha egész úton szaladt volna idáig. Megpróbált bátor képet vágni, de Alex látta a riadalmat is a gyerek szélesen ülő zöld szemében. – Alex néni? − szólalt meg végül, amikor fölfedezte őt a sok fehér köpenyes ember között. Alex háta mögül Bill öblös hangja hallatszott. − Szervusz, fiam. Hol maradt Jean néni? – Jaj, ő olyan lassú! − válaszolt Jamie dühösen. – Gyere ide, fiam! Alex hátranézett a sógora zord arcára, és ettől a sírás bent rekedt. Gondolkodás nélkül odaszaladt Jamie-hez, a karjaiba kapta, és kirohant vele az ajtón, csak kifelé ebből a szívszaggató rettenetből! Csak el a halott anyától! Minél távolabb Bill Fennelltől. Csak el innen, el…

2. fejezet Öt héttel később Dr. Chris Shepard kiemelt egy barna papírdossziét a 4-es Vizsgáló ajtajára szerelt tartóból, és gyorsan átfutotta a tartalmát. Nem volt ismerős a páciens neve, s ettől kissé meglepődött. Chrisnek sok betege volt, de hát ez nagyon kicsi város, és épp ezt szerette benne. A vizsgálatra jelentkezőt Alexandra Morse-nak hívták, és a dossziéban nem volt semmi más, csak az a hosszú űrlap, amit minden új betegnek az első vizsgálat alkalmával ki kell töltenie. Chris végignézett a folyosón, és látta, hogy Holly, az asszisztense éppen a röntgenszoba felé igyekszik. A nő beszólt az ajtón a röntgeneseknek, aztán visszasietett hozzá. – Nem jönne be velem a vizsgálatra? − szólt hozzá Chris csendesen −, női beteg. Holly megrázta a fejét. − Azt kérte, hogy négyszemközt beszélhessenek. – Új beteg? – Igen. Akartam is mondani, de túl sok dolgunk volt Mr. Sewarddal. Chris az ajtó felé intett a fejével, és még halkabban kérdezte: − Mi az előzmény? Holly megvonta a vállát. − Fogalmam sincs. Alexnek hívják. Harmincéves, és nagyon fittnek látszik, kivéve az arcán levő forradásokat. – Forradásokat? – Igen, jobboldalt. Az arccsontnál, a fülénél, a szemgödrénél. Mintha a fejével átesett volna egy ablakon. – A kérdőíven nincs szó autóbalesetről. – A hegek színéből ítélve pár hónappal ezelőtt szerezte a sebeket. Chris kissé eltávolodott az ajtótól, Holly pedig követte. − Nem panaszkodott valamire? A nővér megrázta a fejét. − Nem, pedig tudja, hogy meg szoktam kérdezni, mi a gond.

– Jaj, istenem… Holly megértően bólintott. Az egyedül érkező nők, akik nem szeretnek beszélni a panaszaikról, általában valami nemi betegséggel jönnek. Legtöbbször fertőzéses esettel. Ez a Mississippi állambeli Natchez kis város, ahol a nővérek éppúgy szeretnek pletykálkodni, mint bárki más. Igazság szerint, gondolta magában Chris, a legtöbb orvos még a nővéreknél is többet jártatja a száját. – Az adatlap szerint Charlotte-ból jött, Észak-Carolinából − tette hozzá. − És nem mondta magának ez a Morse kisasszony, hogy mit keres Natchezben? – Semmit se mondott az égvilágon − mondta Holly kissé sértődötten. − Ne csináljam meg inkább Seward úr fölvételeit? Otthagytam őt a vizsgálóasztalon. – Ó, bocsánat, menjen csak! Holly kacsintott egyet, és odasúgta. − Sok szerencsét Karmolt-arcú kisasszonyhoz! Chris megrázta a fejét, aztán komoly képet öltve benyitott a vizsgálószobába. A vizsgálóasztal mellett fiatal nő állt, tengerészkék szoknyában és krémszínű blúzban. És az arca… Chris épp elég sebesülést látott már orvosi gyakorlata során. Végül is ennek a nőnek a sebei nem is voltak olyan rettentőek. inkább csinos, fiatal mivolta miatt keltett feltűnést. Ám volt valami félelmetes is a nőben. Az ember azt hinné, hogy aki ilyen jól néz ki, és ennyire jól öltözködik, jobban igyekezhetne, hogy egy plasztikai sebész eltávolítsa a sebeket. – Jó napot, dr. Shepard − mondta a nő tárgyilagosan. – Morse kisasszony? − kérdezte, fölidézve magában az űrlapról, hogy még nincs férjnél. Erre elismerő mosoly volt a válasz, de a nő nem szólt semmi egyebet. – Miben lehetek a szolgálatára? − kérdezte. A nő továbbra sem szólalt meg, de a szemével úgy méregette, mintha egy egész sor kérdést tett volna fel. Mi az ördög folyik itt? − csodálkozott Chris. − Netán születésnapom van? Valami tréfán törik a fejüket a kollégáim? Vagy drogot akar tőlem ez a nő? Ilyesmi megesett már vele korábban: volt olyan nőpáciense, aki szerelmi szolgáltatásokat

ajánlott narkotikumok ellenében. Chris tanulmányozta a nő arcát, hátha rájön, mik is a szándékai. A haja sötét, a szeme világosbarna, a hosszúkás arca meg alig különbözik attól a tucatnyi női arctól, melyekkel nap mint nap találkozik. Talán kissé érdekesebb szabású arc, de az igazi különbséget a sebhelyek jelentik, meg az az ősz hajtincs a homlokánál, amelyet szemmel láthatóan nem a fodrász festett ilyenre. Ezektől eltekintve, Alex Morse nyugodtan lehetett volna akármelyik hölgy a helyi fitneszklubból. És mégis… Chris látott benne valamit, amit nem értett, de ami mégis megkülönböztette az átlagos nőktől. Talán a testtartása, ahogyan állt? Letéve maga mögé a dossziét az asztalra, az orvos a nő szemébe nézve így szólt: − Nos, az lenne a legegyszerűbb, ha megmondaná nekem, mi is a gond. Biztos vagyok benne, hogy semmi olyan ijesztő dolgot nem tud mondani, amit jó párszor ne hallottam volna már ebben a vizsgálóban, és abban is, hogy ketten együtt tudunk majd valamit tenni ellene. Általában megkönnyebbül mindenki, ha sikerül néhány szóban elmondania a problémáját. – Nézze, szerintem maga még nem hallott olyasmit, amit mondani készülök − kezdte Alex Morse rettentő magabiztosan. − Ezt elhiheti nekem, doktor úr! Ettől a határozottságtól az orvos kissé elbizonytalanodott, de most nem volt ideje vacakolni. Nyomatékosan ránézett az órájára. – Morse kisasszony, csak úgy tudok segíteni magának, ha végre megtudom, mi is a problémája. – Ez nem az én problémám − mondta erre a nő −, hanem a magáé. Chris zavarában összehúzta a szemöldökét, közben a nő a háta mögött lévő széken levő táskájába nyúlva elővette a tárcáját. Kinyitotta és felmutatta az orvosnak kék-fehér pecséttel ellátott igazolványát. Amikor a férfi közelebbről szemügyre vette, látta, hogy az igazolvány jobb oldalára vastag betűkkel ez van nyomtatva: FBI. Remegni kezdett a gyomra. A nagybetűs FBI jelzéstől balra kisebb betűkkel nyomtatva ez állt: Alex Morse különleges ügynök. Emellett pedig egy fénykép azt a nőt ábrázolta, aki előtte állt. A fényképen Alex Morse különleges ügynök szélesen mosolygott, most viszont nem. – El kell magának mondanom néhány dolgot bizalmasan − mondta. − Nem fog sokáig tartani. Betegként jelentkeztem be önhöz, mert nem

akartam, hogy a magához közel állók megtudják, hogy egy FBI-ügynökkel tárgyalt. Mielőtt elmegyek, majd megkérem, hogy írjon föl nekem egy adag Levaquint, a nővérnek pedig mondja azt, hogy valami húgyúti fertőzés miatt jöttem. Mondja azt is neki, hogy a fertőzés annyira egyértelmű, hogy el se kellett végezni a vizeletvizsgálatot. Megteszi ezt, kérem? Chris meglepetésében ösztönösen válaszolt: − Igen. De árulja el, miért van minderre szükség? Nyomoz valami után? Vagy netán utánam nyomoz? – Nem, nem maga után. – Valaki olyan után, akit ismerek? Morse ügynök szeme meg se rebbent, úgy mondta: − Igen. – És ki után? – Még nem mondhatom meg. Majd csak a beszélgetésünk végén. Most elmondok magának egy történetet. Ígérem, nagyon rövid lesz. Kérem, üljön le, doktor úr! Chris leült arra az alacsony támlátlan székre, amelyet a vizsgálóban használt. − Mondja, maga tényleg Észak-Carolinába való, vagy ez is csak álcázás? – Miért kérdi? – Mert úgy beszél ugyan, mint a jenkik, de hallok benne egy kis Mississippi környéki ízt. Morse ügynök elmosolyodott, vagyis egy kissé elhúzta összeszorított száját, ami nála bizonyára a mosolyt helyettesítette. − Jó füle van! Jacksonban nőttem föl. De most Charlotte-ban, Észak-Carolinában van az állomáshelyem. Chris örült, hogy beigazolódott az intuíciója, és így szólt: − Tessék, mondja el a történetet! A nő leült a székre, ahol korábban a táskája volt, átvetette egymáson a lábait. − Öt hete meghalt a nővérem egy agyi vérömlenytől. Ez a jacksoni Egyetemi Kórházban történt − mondta szárazon. – Fogadja együttérzésemet! Morse ügynök bólintott, mint aki már túltette magát a gyászon, de Chris látta a szemében a visszatartott érzelmeket. − Hirtelen és váratlanul halt meg, és a halála előtt mondott nekem valamit, ami szinte őrültségnek hangzott.

– Éspedig mit? – Azt, hogy meggyilkolták. Az orvos nem volt biztos benne, hogy jól hallotta. − Úgy érti, a nővére azt mondta magának, hogy valaki szándékosan ölte meg őt? – Igen! És hogy precízebbek legyünk, azt is, hogy a férje tette. Chris egy darabig gondolkozott ezen. − És mit mutatott ki a boncolás? – Végzetes vérrögöt az agy bal oldalán, az agytörzs közelében. – Volt olyan betegsége, ami stroke-ot okozhatott? Nem volt cukorbeteg? – Nem. – Szedett a nővére fogamzásgátlót? – Igen. – Nos, az is okozhatta, vagy hozzájárulhatott a kialakulásához. Dohányzott? – Nem. És az az igazság, hogy boncoláskor nem mutattak ki semmilyen rendellenes okot, ami az agyi katasztrófát okozta volna. Semmi gyógyszer vagy méreganyag, semmi ilyesmi. – Ellenezte a férj a nővére boncolását? Morse ügynök megrázta a fejét. − Nem, egyáltalán nem tiltakozott. – És maga mégis hitt a nővérének, és komolyan gondolja, hogy esetleg a férje ölte meg? – Először még nem. Azt gondoltam, talán csak hallucinál. De aztán… − Morse ügynök most először vette le a szemét az orvosról, aki így jobban szemügyre vehette a nő sérüléseit. A zúzott sebek törött üvegre utaltak. A lyukak viszont valami mást jeleztek. Talán kiskaliberű golyókat. – És azután? − sürgette az orvos. – Nem hagytam el rögtön a várost − mondta a nő, megint a férfi szemébe nézve. − Ott maradtam a temetésig. És a három nap várakozás során sokat törtem a fejemet azon, amit Grace mondott − tudja, Grace-nek hívták a nővéremet. Azt is mondta, hogy a férjének viszonya volt. Nagyon gazdag ember a férje, amit eddig magam sem tudtam, és Grace meg volt győződve, hogy dolga akadt egy másik nővel. Grace úgy gondolta, azért öli meg őt, mert a válás nagyon sokba kerülne neki. És így természetesen a férjnél marad a fiuk is.

Chris elgondolkodott ezen. − Hát az biztos, hogy ilyen okokból már más nőket is megöltek. Persze férfiakat is. – Nagyon is! Még normális emberek is bevallják, hogy váláskor gyakran vannak gyilkos gondolataik. Nos, Grace temetése után azt mondtam a férjének, hogy visszamegyek Charlotte-ba. – De nem ment. – Nem. – És kiderítette, hogy a férjnek tényleg viszonya van valakivel. – Igen. És hogy Grace halála nem állított meg semmit. Éppen ellenkezőleg. – Folytassa! – Grace férjét Billnek hívják. Amikor kiderült, hogy tényleg viszonya van valakivel, nem támadtam neki. Az Iroda forrásait fölhasználva elkezdtem nyomozni utána. A személyes élete, üzleti tevékenysége, minden után. És már szinte mindent tudok, amit csak Billről tudni lehet, azt az egyet kivéve, amit bizonyítani akarok. Sokkal többet tudok, mint amit a nővérem tudhatott róla, vagy amit a barátnője most tud. Például amikor átnéztem Bill üzleti tevékenységét, rájöttem, hogy elég szövevényes kapcsolatai vannak egy helyi ügyvéddel. – Egy natchezi ügyvéddel? – Nem. Ez az ügyvéd Jacksonban praktizál. – Értem. Folytassa. – Bill ingatlanfejlesztéssel foglalkozik. Most egy jéghoki-stadiont épít Jacksonban. Természetes, hogy a legtöbb ügyvéd, akivel kapcsolata van, ugyancsak az ingatlanokkal foglalkozik. De ez az ügyvéd nem. – Hogyhogy? – Ő családjogi specialista. – Válóperes ügyek? − kérdezte Chris. – Pontosan. Igaz, benne van az ingatlanfejlesztésekben is. Vagyonkezelés, végrendeletek, ilyesmi. – Kért tanácsot Bill ettől az ügyvédtől, hogy hogyan válhat el a nővérétől? Morse ügynök fészkelődött a székén. Chrisnek az volt a benyomása, legszívesebben fölállt és járkált volna a szobában, de saját tapasztalatából tudta, hogy erre nem elég itt a hely. Azt is észlelte, hogy a nő leplezni igyekszik az idegességét.

– Erre nézve nincs bizonyítékom. Még nincs. De biztos vagyok benne, hogy így történt. Egyelőre semmi sem igazolja, hogy a nővérem halálát követő hét előtt lett volna kapcsolat Bill és az ügyvéd között, de Grace halála után közösen belevágtak egy üzletbe. Chris szívesen föltett volna még egy csomó kérdést, de eszébe jutottak a várakozó betegei. − Ez a történet tényleg nagyon izgalmas, Morse ügynök, de nem látom, mi közöm nekem hozzá. – Majd meg fogja látni! – Nos akkor igyekezzünk, különben későbbre kell halasztanom ezt a beszélgetést. Várnak a betegeim. Az ügynök úgy nézett rá, mint aki azt mondja: − Fiacskám, most nem te vagy a főnök! −, majd így folytatta: − Miután fölfedeztem ezt a kapcsolatot Bill és a válóperes ügyvéd között, kiszélesítettem a nyomozást. És az a szövevényes üzleti kapcsolatrendszer, amit találtam, egészen megrémített. Tudok valamicskét a fiktív társaságokról, dr. Shepard. Tudja, az FBI-os munkámat Dél-Floridában kezdtem, és ott volt szerencsém egy csomó pénzmosási ügyhöz. Chrisnek erre eszébe jutott, milyen szerencse, hogy eddig mindig nemet tudott mondani különböző barátainak, akik fölajánlották, hogy „össze tudnának hozni neki egy jó kis befektetést” a Kajmán-szigeteken. – Ennek a válóperes ügyvédnek rengeteg érdekeltsége van szinte mindenféle üzletben, amit csak el tud képzelni − folytatta Morse. − A legtöbbször társként szerepel Mississippi állam leggazdagabb embereinek a vállalkozásaiban. Chris ezen nem lepődött meg. − És mi olyan különös abban, hogy egy gazdag ügyvéd − mert feltételezem, hogy az − részt vesz egy csomó különféle üzletben? – Persze, ez önmagában még nem meglepő. De ez a fajta tevékenysége körülbelül öt évvel ezelőtt kezdődött. És mikor közelebbről belenéztem az ügyletekbe, sehogyan sem értettem, hogyan került be ezekbe az ügyvéd. Mert mindegyik úgyszólván sógor-koma vállalkozás. Épp csak az ügyvéd nem áll rokonságban a partnerekkel, se vér szerint, se házassági alapon. Némelyikben ugyan tanácsadóként is közreműködött, de legtöbbször még úgy sem. Chris bólintott, és lopva megint az órájára nézett. − Figyelek, de nem egészen értem, mit akar mindebből kihozni.

Morse ügynök most mereven nézett az orvosra, oly mereven, hogy szinte már kínos volt. − Kilencnek azok közül, akiknek a vállalkozásában az ügyvéd is partner, van egy közös tulajdonságuk. – Micsoda? Talán mind az én páciensem? Morse megrázta a fejét. − Nem. Hanem mindegyiküknek volt olyan házastársa, aki váratlanul meghalt az elmúlt öt év során. És több esetben ráadásul aránylag fiatalok voltak. Míg Chris ezt az információt emésztgette, valami különös borzongás jött rá, amelyben vegyült az izgalom és a félelem is. De nem szólt semmit, csak megpróbált még erősebben koncentrálni arra, amit a nő beszél. – Ezenkívül − tette hozzá Morse − pontosan két és fél évente követik egymást a halálesetek. – Mi ebben a szokatlan? – Hadd fejezzem be. Mindegyik házastárs fehér, eredetileg is jómódú, és gazdag embernek volt a felesége vagy a férje. Tudok magának mutatni biztosítási statisztikákat, ha akarja. Ezek mind valószínűtlen esetek. Christ már kezdte idegesíteni Morse makacs rámenőssége. − Szóval ezzel azt akarja mondani, hogy ez a válóperes ügyvéd segített az ügyfeleinek megölni a házastársukat, nehogy váláskor egy csomó pénzt kelljen kifizetniük? Az FBI-ügynök összekulcsolta a kezét, és bólintott. − Vagy hogy biztosan náluk maradjanak a gyerekek. Igen, pontosan ezt mondom. – Oké. De miért mondja el mindezt épp nekem? A beszélgetés során Morse-on most látszott először, hogy kényelmetlenül érzi magát. − Azért − mondta aztán mégis határozottan −, mert egy héttel ezelőtt a maga felesége Jacksonba hajtott, és két órát töltött ennek a bizonyos ügyvédnek az irodájában. Chrisnek leesett az álla. Az egész teste lassan zsibbadni kezdett, mint aki most kapott egy hatalmas adag érzéstelenítőt. Morse ügynök szeme összeszűkült. − Erről ugye fogalma se volt? Chris döbbenetében képtelen volt válaszolni. – Volt valaha valami problémája a házasságával, doktor úr? – Nem − válaszolt Chris végül, és örült, hogy valamiben végre biztos lehet. − Semmi olyasmi, ami magára tartozna. De nézze… ha a

feleségem el is ment ehhez az ügyvédhez, talán valami más oka lehetett, mint hogy válási tanácsokat kérjen. Nekünk nincsen semmiféle házassági problémánk. Morse hátradőlt a széken. − És nem gondolja, hogy Thorának viszonya lenne valakivel? Az orvos elvörösödött a felesége keresztnevének hallatán. − Miért? Talán azt akarja mondani, hogy van neki? – És ha azt mondanám? Chris fölpattant, és kihúzta magát. − Idefigyeljen, maga megőrült! Ez hülyeség. És most megkérem, távozzon! Egyáltalán, hogy képzeli, hogy idejön, és ilyesmiket beszél nekem? – Nyugodjon meg, dr. Shepard. Lehet, hogy most még nem hiszi el, de azért jöttem, hogy segítsek magának. Tudom, hogy nagyon személyes ügyekről beszélünk. Sőt, nagyon intim ügyekről. De hiszen maga is ugyanezt csinálja a munkája közben, vagy nem? Ha emberélet kerül veszélybe, félre kell tenni a szemérmességet. Ebben teljesen igaza van a nőnek − gondolta az orvos. Hisz a kérdőív, amelyet a pácienseinek ki kell tölteniük, is tele van brutális kérdésekkel: Hány szexuális partnere volt az utóbbi öt évben? Elégedett-e a nemi életével? Chris levette a nőről a tekintetét, és megpróbált föl-alá járni a szobában, de az egész vizsgáló nem volt két és fél lépésnél szélesebb. − Nos, mit is akar tehát nekem mondani, Morse ügynök? Semmi ködösítés! Mondja ki! – Azt, hogy jól teszi, ha félti az életét. Chris abbahagyta a járkálást. − A feleségemtől kell féltenem? Ezt akarja mondani? – Lényegében igen. – Jézusom! Magának elment az esze! Legjobb, ha most rögtön fölhívom Thorát, és a végére járunk ennek − mondta az orvos, és már nyúlt is a telefonért. Morse fölállt és azt mondta: − Kérem, ne tegye, dr. Shepard! – Miért ne tenném? – Azért, mert maga az egyetlen ember, aki abban a helyzetben van, hogy meg tudja állítani azt, aki ezek mögött a gyilkosságok mögött lapul. Chris leengedte a kezét. − Ezt hogy érti?

Az ügynök mély levegőt vett, és mint aki nagyon fontos dolgot akar megértetni, magyarázó hangsúllyal ezt mondta: − Ha maga tényleg célpont, azaz ha azzá vált a múlt héten, a felesége és az ügyvédje nem sejtheti, hogy ön bármit is tud arról, amire készülnek. – És akkor? – Ettől maga abba a különleges helyzetbe került, hogy segíthet csapdába csalni őket. Az orvosnak hamar leesett a tantusz. − Szóval azt akarja tőlem, hogy állítsak csapdát a feleségemnek? Hogy becsukassam gyilkossági kísérlet vádjával? Morse kifordította a két tenyerét. − Miért? Inkább úgy tesz, mintha mi sem történt volna, és meghal harminchat évesen? Chris egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy kissé megnyugodjon. − Maga nem látja a fától az erdőt. Az elméletéből teljesen hiányzik a logika. – Miért? – Azok az emberek, aki maguk szerint megölték a feleségüket… Azért csinálták, hogy ne kelljen megválniuk a megtakarításaiktól és ne kelljen egy nagy zsák tartásdíjat fizetniük, ugye? – A legtöbb esetben igen. De nem minden áldozat volt nő. Chrisnek a torkára forrt a szó. – Legalább egy esetben − mondta Morse −, de lehet, hogy kettőben is a gyilkosság indítéka nem a pénz, hanem a gyerekelhelyezés volt. – Akkor megint mellétrafált, hisz Thorának meg nekem nincs gyerekünk. – A feleségének van. Egy kilencéves fiú. Az orvos mosolygott. − Persze, de Ben még azelőtt született, hogy Thora hozzáment volna Red Simmonshoz. Így a gyerek mindenképp Thorát illeti. – Maga törvényesen örökbe fogadta Bent. Erről viszont eszembe jutott egy másik fontos dolog, dr. Shepard. – Micsoda? – Az, hogy a felesége hogyan szerezte a vagyonát. Chris erre visszaült a helyére, és úgy bámult Morse ügynökre. Mennyit tud ez a nő az ő feleségéről? Vajon tudja, hogy a Vanderbilt Egyetem egy neves sebészének a lánya, és hogy Thora apja nyolcéves

korában otthagyta a családját? És azt is, hogy Thora anyja alkoholista volt? És hogy míg fel nem nőtt, vadmacskaként kellett mindenért harcolnia, és az, hogy még az is csoda ezek után, hogy az ápolónőképzőt el tudta végezni? Valószínűleg semmit. Morse valószínűleg csak a helyi legendát ismeri: hogy Thora Rayner a Szt. Katalin Kórházban dolgozott, amikor a nála tizenkilenc évvel idősebb Red Simmons, a helyi olajbáró infarktussal az intenzív osztályra került, meg hogy hogyan melegedett össze Red Simmonsszal a kórházi kezelés alatt, és hogy a férfi hat hónappal később elvette őt. Chris jól ismerte ezt a történetet, mert Red Simmons később, élete utolsó három évében az ő páciense lett. Chris természetesen nővérként ismerte már Thorát, de csak jól később, Red szívbetegként töltött évei során került vele közelebbi kapcsolatba. Ekkoriban észlelte, milyen hűségesen szerette Red az „ő kis vikingjét” (ahogy a férfi Thora dán ősei miatt a feleségét nevezte). Azt is tapasztalta, hogy bátor és hűséges feleségként viselkedett, olyan nőként, aki igazán csak tiszteletet és megbecsülést érdemel. Amikor két és fél évvel ezelőtt Red meghalt, Thorára hat és fél millió dollár értékű vagyont hagyott. Ez nagy pénznek számított Natchezben, de Chris nem kábult el tőle. Neki is volt némi saját pénze, és fiatal kora miatt joggal remélhette, hogy ennél sokkal többet is megkeres majd. – Morse ügynök − válaszolta az orvos kimérten −, nem fogom magával kitárgyalni a feleségemet. De egyet mondhatok. Thora nem fog anyagilag se nyerni, se veszíteni, ha véletlenül elválunk. – Miért nem? Hisz nagyon tehetős. – Persze, van pénze. De van nekem is. Attól fogva spórolok, hogy elkezdtem éjszakai ügyeleteket vállalni a sürgősségi osztályon, aztán volt egypár sikeres befektetésem is. De a fő ok jogi természetű. Mielőtt összeházasodtunk, mindketten aláírtunk egy nyilatkozatot arról, hogy válás esetén ki-ki annyit visz, amennyit a házasságba hozott. Morse csendben tanulmányozta az orvost. − Erről nem tudtam. Chris mosolygott. − Sajnálom, hogy ilyen léket ütöttem az elméletén. Morse hirtelen visszasüppedt a gondolataiba, és Chris úgy észlelte, mintha egy pillanatig ő nem is létezne az ügynök számára. Az arca most szögletesebbnek látszott, és különös árnyak keletkeztek rajta.

– És mondja csak, mi történik, ha valamelyikük meghal? Chris elgondolkozott ezen, és hirtelen összeszorult a gyomra. − Nos… azt hiszem, akkor érvénybe lépnek a végrendeleteink. Ezek a házasságkötés előtti egyezséget semmissé teszik. Legalábbis azt hiszem. – És mi van a maga végrendeletében? Kihez jutnak azok a szerencsés befektetések? Chris elvörösödve bámulta a padlót. − Hát, a szüleim komoly részt kapnak… – Rendben van. És ki kapja a többit? Az orvos most fölnézett. − Minden mást Thora kap. Morse szeme makacs hittel csillant föl. – Viszont… – Mondja csak, figyelek! – Viszont Thorának milliói vannak. Mi értelme lenne, hogy megöljön engem még kétmillióért? Morse egy-két pillanatig az állát dörzsölgette, majd fölnézett a fal tetejébe vágott keskeny ablakra. − Ennél kevesebbért is öltek már meg embereket, dr. Shepard. Sokkal kevesebbért is! – És milliomosok szoktak csinálni ilyesmit? – Hát persze. Aztán nap mint nap ölnek meg embereket más okokból is, mint a pénz. Milyen alaposan ismeri maga a feleségét? Úgy értem, pszichológiailag? – Kurva jól ismerem. – Na jó, ne kapja föl a vizet! Chris már kezdte ezt a Morse ügynököt nagyon ellenszenvesnek találni. − És azt hiszi, hogy a feleségem az első férjét is eltette láb alól? Morse megvonta a vállát. − Ilyesmit nem mondtam. – De éppenséggel mondhatta volna. Viszont Red Simmons már régóta szívbeteg volt. – Igen, tudom. Az orvosnak kezdett elege lenni Morse jólértesültségéből. – De azt is tudom, hogy nem végeztek boncolást. – Jó, ezzel én is tisztában vagyok. Csak nem akarja utólag elvégeztetni? Morse ügynök megrázta a fejét. − Nem, hisz úgyse találnának semmit. Bárki is van a gyilkosságok mögött, nagyon is profi.

Chris fölhorkant: − Ki az a profi, Morse ügynök? Talán egy hivatásos bérgyilkos? Vagy egy törvényszéki kórboncnok? – Pár éve volt egy szélhámos illuzionista, aki abban lelte az örömét, hogy ilyen kunsztokat csinált. Nagyon finom úr volt különben, csak túltengett benne az önimádat. Nem volt hivatalos orvosi képzettsége, de nagyon lelkes amatőr volt. Most már visszavonult, de jobb, ha tudja maga is: vannak követői. Chris ezt már nem tudta tovább ülve hallgatni. Fölállt, és így szólt: − Ez mind sületlenség. Azt mondja meg, mi az ördögöt vár tőlem! – Azt, hogy segítsen nekünk. – Kik azok a „nekünk”? Már legalább harmadszor használ többesszámot, mióta beszélgetünk. Morse ügynök ezúttal szélesen mosolygott. − Én vezetem a nyomozást Igaz, szeptember 11. óta a hasonló ügyekre egyre kevesebben vagyunk. Mindenki a terrorelhárításra van ráállítva. Chris mélyen a nő szemébe nézett. Komolyságot és szenvedélyt látott benne, de látott még valami mást is. Ez pedig nem nagyon különbözött attól, amit az őt kábítószerért rendszeresen megkörnyékezők szemében már látott. – Úgy tudom, a gyilkossági ügyek az érintett állam hatóságaira tartoznak − mondta nagyon lassan −, és nem az FBI nyomoz utánuk. – Igaz, de ha valakit megölnek, egyben megfosztják polgárjogaitól is. Chris tudta, hogy így van. Például a Mississippi államban több évtizeddel ezelőtt elkövetett faji gyilkosságokban fölmentett Ku Klux Klan-tagok ügyét az áldozatok polgári jogainak sérelmére elkövetett tettekre hivatkozva vitték ismét bíróság elé. De mégis… valami akkor sem stimmelt Morse történetében. – Az első áldozat, akiről beszélt nekem − ha ugyan ezek tényleg mind áldozatok −, a saját nővére volt. Nincs ebben valami összeférhetetlenség? Én például nem kezelhetem a saját családtagjaimat komolyabb ügyekben. Magának szabad a saját testvére ügyében nyomoznia? – Hát őszintén szólva, nem. De senki más nincs, akire rá merném bízni az ügyet. − Morse ügynök most először rápillantott az órájára. − De most nincs időnk, hogy ebbe belemélyedjünk, dr. Shepard. Hamarosan majd megint megkeresem, igazán nem szeretném az idejét

rabolni. Azt pedig különösen nem szeretném, ha a felesége vagy bárki más gyanút fogna. – Ki más foghatna gyanút? – Aki azt tervezi, hogy megöli magát. Chris egy darabig hallgatott, majd azt kérdezte: − Azt mondja, hogy valaki máris a nyomomban van? – Igen. És ezért nem mutatkozhatunk együtt nyilvánosan. – Na, várjon egy kicsit! Ne képzelje, hogy ilyesmiket mond nekem, aztán simán kisétál innen! Tud nekem védelmet biztosítani? Tud ideküldeni egypár FBI-ügynököt, hogy vigyázzanak rám? – Ez nem így működik. Senki sem fogja megpróbálni lelőni magát egy puskával. Ha a korábbi esetekből következtetünk − és ez általában beválik, mert a bűnözők ragaszkodnak a jól bevált módszereikhez −, akkor a halálának természetesnek kell tűnnie. Így nagyon óvatosan kell közlekednie, például nem szabad forgalmas helyeken futnia vagy bicikliznie. Ha elgázolják, senki sem tudja megvédeni. De a legfontosabb az, hogy vigyázzon arra, mit eszik és iszik. Jobb lenne, ha egy darabig semmit sem fogyasztana otthon. Még palackozott vizet sem. És semmit, amit a felesége vásárol vagy készít el magának. – Ezt ugye nem gondolja komolyan? – Belátom, hogy nem lesz könnyű, de majd megoldjuk, úgy vélem, még van egy kis mozgásterünk, legalábbis ami az időt illeti. A felesége még csak most járt az ügyvédnél, és az effajta gyilkosság alapos előkészítést igényel. Chris maga is észlelte, milyen hisztérikusan nevet föl erre: − Ez tényleg megnyugtató, Morse ügynök! Kezdem istenien érezni magamat. – Tervezi a felesége, hogy mostanában elmegy valahová? Az orvos megrázta a fejét. – Akkor jó. Ez jó jel − mondta Morse és fölvette a kézitáskáját. − Akkor most írja meg nekem azt a receptet! – Micsodát? – Hát a Levaquint. – Ja, igen. − Az orvos elővett egy tömböt a zsebéből, és fölírt egy kúrára való antibiotikumot. − Maga aztán tényleg mindenre gondol! – Mindenre senki sem tud gondolni. És milyen szerencse! Épp ezért tudjuk elkapni a bűnözőket. Ostoba kis hibák miatt. A legtökéletesebb is

követ el hibát. – Még nem adott névjegyet − mondta Chris. − Vagy valami mást, amit ellenőrizhetnék. Csak azt az igazolványt mutatta föl, amiről nem tudom megállapítani, hogy valódi-e. Adjon legalább egy telefonszámot. Adjon valamit. Morse ügynök megrázta a fejét. − Magának nem szabad fölhívnia senkit az FBI-nál, doktor úr! Semmi olyasmit nem szabad csinálnia, amitől a gyilkosa gyanút foghat. Lehet, hogy lehallgatják a telefonját, a mobilját is. Azt a legkönnyebb nyomon követni. Chris hosszasan figyelte a nőt. Meg akarta kérdezni a sebei eredetét. − Azt mondta, mindenki követ el hibákat. Magának mi volt a legnagyobb hibája életében? Alexandra Morse erre önkéntelenül megérintette a jobb arcát. – Nem voltam elég körültekintő egy adott pillanatban − mondta egészen halkan −, és emiatt valakinek meg kellett halnia. – Sajnálom. És kinek? A nő a vállára vette a retiküljét. − Ezzel a problémával most ne törődjön, doktor úr. Magának megvan a saját problémája Sajnálom, hogy pont nekem kellett az életét fenekestül fölforgatnom. Tényleg. De ha nem teszem meg, lehet, hogy egy este boldogan alszik el, de sohasem ébred föl többé. Morse halványan elmosolyodott, majd átvette a receptet Christől. − Hamarosan jelentkezni fogok. Ne csináljon semmi őrültséget. És legfőképpen, meg ne kérdezze a feleségét, hogy tényleg meg akarja-e ölni magát. Chris a nő után bámult, ahogy az elmenetelt a váró ajtaja felé. Kimértek és magabiztosak voltak a léptei, mint egy sportolóé. – Na − szólalt meg mögötte Holly −, mit hozott a kicsike? – Húgyúti gyulladás − motyogta az orvos. − A mézeshetek szokásos tünete… – Túl sokat gyakorolták a Káma-szútrát! Bár nem is láttam karikagyűrűt az ujján. Chris rosszallóan intett a fejével Holly okoskodására, majd visszament a rendelőjébe, és magára csukta az ajtót. Tudta, hogy a váró tele van a pácienseivel, de mivel a legtöbbjük messze volt attól, hogy tényleg beteg legyen, úgy vélte, igazán

várhatnak még egy kicsit. Odébb tolta az íróasztalán heverő leletkupacot, és Thora fényképére bámult. Thora mindenben Morse ügynök szöges ellentéte. Szőke −, mégpedig az utcán szaladgáló nők 98 százalékától eltérően valódi szőke −, ráadásul a déli államokban ritkaságnak számító igazi dán szőkeség. A szeme meg szürkéskék − vagy ha költőien akarjuk mondani, amit Chris is megtett egyszer-másszor −, olyan kék, mint a tenger. De ha a külseje alapján úgy néz is ki, mint egy viking hercegnő, Thorában semmi felsőbbrendűség nincsen. Négy évig volt a felesége annak a Red Simmonsnak, aki mindkét lábbal a földön álló falusi fiú létére maga csinálta meg a szerencséjét, és másokkal is bőkezűen bánt. Chris meg volt róla győződve, hogy Red ösztönei a nőkkel kapcsolatban épp olyan jól működtek, mint a szimata, akkor, ahogy az olajat a földben „kiszagolta”. Persze hogy Thora nagyon gazdag lett, mikor Red meghalt, de mi bűn lenne abban? Ha a gazdagok meghalnak, valaki mindig jól jár. Ez a világ rendje. Red Simmons meg nem volt az a típus, aki a házasság előtt szerződésekkel bajlódik. Volt egy szerető, fiatal felesége, aki osztozott vele a jóban és a rosszban − az utolsó évében inkább a rosszban −, s aki megérdemelte, hogy rá maradjon minden. Ahogy Red mondta volna: együtt sírunk, együtt nevetünk. Úgyhogy minél tovább törte a fejét Chris mindazon, amit Morse ügynök beszélt neki a 4-es vizsgálóban, csak annál dühösebb lett. Végül fölkapta a telefont, és a recepciósát hívta. – I-geeen? − szólt a kagylóba vontatottan Jane Henry, a csípős modorú segéderő. – Jane, volt egy diákszövetségi társam az egyetemen, akit Darryl Fosternek hívnak. Betűzöm: D-A-R-R-Y-L. – Ühüm. És? – Úgy tudom, hogy FBI ügynök lett, igaz, nem tudom, hol. Eredetileg memphisi fiú, de úgy hallom, legutóbb Chicagóban dolgozott. – És? – Szeretném, ha megtalálná nekem, úgy értem, a telefonszámát. Mi, régi tagok egy új épületre gyűjtünk az Ole Miss egyetemen, és mindenkit meg akarunk kérdezni, nem akar-e beszállni. – És maga szerint hogy találom meg ezt a szuperzsarut?

– Talán az interneten. Maga úgyis mindig pókerezik meg vásárol a hálózaton. Most legalább a barátomat is megkereshetné. Jane hangosan köszörülte a torkát. − Megpróbálhatom… – Csak bele ne haljon. A recepciós szó nélkül letette, de Chris biztos volt, hogy egy óra se telik bele, és meglesz a szám. Semmi olyasmit nem szabad csinálnia, amitől a gyilkosa gyanút foghat − jutottak eszébe Morse ügynök szavai. – A gyilkosom! − ejtette ki hangosan Chris. − Ez egy nagy marhaság! Fölkapta a sztetoszkópját, és elindult az ajtó felé, de Jane hívására visszafordult. Fölkapta a kagylót és beleszólt: − Már meg is találta Fostert? – Még nem. A felesége van a vonalban. Chrisre ismét rátört a zsibbadtság. Thora ritkán hívta munka közben, mert tudta, hogy nincs ideje telefonálgatni. Most megint a fényképére nézett, arra várva, hogy valami ösztönösen megsúgja, mitévő legyen. De nem a felesége arcát látta maga előtt, hanem Alex Morse különleges ügynök nézett rá a sebhelyei mögül. Ostoba kis hibák, hallotta magában ismét Morse szavait. A legtökéletesebb is követ el hibát. – Mondja meg Thorának, hogy beteg van bent nálam. – Hogy mondja? − kérdezte a recepciós őszinte meglepetéssel. – Máris késésben vagyok. Mondja csak meg neki. Később majd visszahívom. – Ahogy parancsolja. Hisz maga a főnök. Chris már majdnem letette, de az utolsó pillanatban mégis beleszólt a kagylóba. − És keresse meg nekem Foster számát, oké? Elég lesz tegnapra. Erre minden játékosság rögtön eltűnt Jane hangjából; tudta, hogy a főnöke mikor nem szórakozik. – Vegye úgy, hogy már meg is van, doki!

3. fejezet Andrew Rusk félt. Állt az ügyvédi irodája ablakában, és kifelé bámult a Mississippi állambeli Jackson város épületeinek cikcakkos sziluettjére. Sok más városban szebb a kilátás, de ezt azért mégiscsak a tizenhatodik emeleti sarokszobájából nézheti. Észak felé ellátott egészen az erdővel borított lankákig, ahová mostanában a fehérek tömegei települnek ki, huszonegyedik századi juppik nyüzsgő telepeivé alakítva az álmos kis falvakat. Még messzebb az új Nissan-üzem látszott, ami végre egy kis kereseti lehetőséget ígér az állam eddig nélkülöző kétkezi munkásainak. Ezért némelyikük napi száz mérföldet is hajlandó ingázni az állam fővárosát körülvevő aprócska városokból. Mögötte − a nyugatra települt fehérek számára láthatatlanul − él az iskolázatlan feketéknek az a tömege, amely az utóbbi húsz évben egyre nagyobb teherként nehezedett Jacksonra. Rusk és pár megbízható barátja csak úgy emlegette őket: az „érinthetetlenek”. Ezek a páriák egyre fokozódó ütemben gyilkolják egymást, másokat pedig olyan rendszerességgel fosztogatnak, hogy a főváros fehérei egyre jobban aggódnak. De Rusk most nem őmiattuk félt. Innen az irodájából nem is látta őket, és egyébként is keményen munkálkodott azon, hogy kiiktassa őket az életéből. Ezért is építette a házát a várostól északra fekvő tölgyesben, közel az annandale-i Country Clubhoz, amely egyfajta köztes társaság volt az ismert pénzeszsákok Jackson Country Clubja és a feltörekvő fiatalok Reunionja közt. Rusk minden délután − ma is − fél ötkor lement a lifttel a garázsba, beült fekete Porsche Cayenne Turbójába, és bőgő motorral száguldott észak felé, a tölgyek és fenyők sűrűjében álló, csupa terméskő és üveg szentélyébe. Érkezésekor a (második) felesége megbízható rendszerességgel ott hevert a feszített víztükrű medence partján. Lisa elég fiatal volt még, hogy pántocskákból álló bikiniben mászkáljon, de nyaranta legtöbbször még ennyi sem volt rajta. A medence partján váltott gyors puszi után − illetve mostanában az után, hogy egy kevés időt rászánt a csajszi ostobaságainak meghallgatására − máris igyekezett

a házba egy jó erős italért. Az asztalon mindig ott várta a fekete szakácsa által odakészített vacsora, és Andrew alig várta, hogy hozzáfogjon. Ma viszont a félelem még az étvágyát is elrontotta. Rusk már huszonöt éve soha nem érzett igazi félelmet, bár nem felejtette el, milyen is az. A gimi alsó tagozatának volt ilyen félelem íze: a riadalom, amikor egy tizedikes a sarokba taszítja az embert, hogy vörös péppé verje az arcát, és az osztálytársak nem mernek odajönni, hogy segítsenek; a szégyen, hogy az ember hólyagja nem bírja tovább, és a meleg húgy végigcsorog a lábán. Rusk fölemelt egy jókora pohár bourbont, és mohón beleivott. Az utóbbi hetekben már napközben is megengedett magának pár pohár whiskyt: ezzel próbálta kúrálni magát a félelem ellen. Újratöltötte a poharat a Woodford Reserve-ből, aztán fölvett az íróasztaláról egy 13x18-as fényképet. A fotón sötét hajú, szögletes arcú, mélyen ülő szemű nő látszott − a szemek még a papíron is elevennek tűntek. Rusk jól tudta, hogy ez nem az a nő, akivel simán kikezdhetne. Talán fiatalabb korában sikerült volna − az egyetemen elkaphatta volna, ha a lány becsíp egy diákbulin −, vagy talán még akkor sem. Mert ebben a lányban megvolt az, ami a legtöbb nőből teljesen hiányzik: az önbizalom! Ezekről mondják, hogy a papa kedvence. És biztos ez a tulajdonság hajtotta őt az FBI-hoz is. – Alex különleges ügynök − motyogta −, te kis kíváncsi ribanc! Megszólalt Rusk telefonja, és a titkárnője fölvette. Az ő kis cégénél még mindig titkárnők voltak − nem afféle istenverte személyi asszisztensek és mind a régi iskolából valók. Nagyon rendes pótlékokat kaptak, így kölcsönös volt az elégedettség. Rusk nemrég olvasta, hogy Mountain View-ban, a Google központjában az a szabály, hogy egyetlen dolgozó sem lehet tizenöt méternél messzebb valami ételforrástól. Ezért egy csomó szendvicsautomatát szereltek föl mindenhol a Googleplex irodáiban. A Rusk-féle szabály pedig − amelyet még Andrew apja vezetett be jó öt évtizeddel korábban az ő sokkal szerényebb méretű cégüknél − az volt, hogy egyetlen üzlettárs sem lehet öt méternél messzebb egy formás és készséges popsitól. Az ifjabb Rusk átvette ezt a szabályt, és a saját cégénél is a legkielégítőbb eredménnyel alkalmazta.

Kiszürcsölte az utolsó kortyot is a whiskyspohárból, és megint az íróasztalához ment, ahol rendíthetetlenül világított egy lapos monitor. A képernyőn egy EX NIHILO nevű dán cég honlapjának a grafikája villogott − nagy fekete lyuk a fényes horizont közepén. Rusk még emlékezett kicsit a latinra az általánosból: az ex nihilo azt jelenti, hogy „a semmiből”. Az EX NIHILO elég borsos összegért teljes névtelenséget garantált a digitális világban. A cég ezenfelül egyéb diszkréciót igénylő szolgáltatásokat is kínált, és Rusknak ma éppen egy ilyen szolgáltatásra volt szüksége. Gyanította ugyan, hogy az EX NIHILO szolgáltatásainak zömét a gyerekpornó megszállottai veszik igénybe, de ezzel egyáltalán nem törődött. Csak az volt a fontos, hogy őt is megvédje a cég. A cégtársak! − jutott eszébe, s rögtön apja cinikus hangját is hallotta: Minden társulás befuccsol a végén, akárcsak a házasságok. A halál utáni életet csak az ismeri meg, aki benne marad egy házasságban vagy társtulajdonosi kapcsolatban, mikor annak már régen vége. Ez meg már nem élet − csak élő halotti lét. Rusk a legtöbb dolgot gyűlölte az apjában, de egyvalamit mégsem tagadhatott: az öregnek az élet legtöbb dolgával kapcsolatban igaza volt. Rusk odavitte a kurzort egy üres mezőbe, és begépelte: 3,141592653. A pí értéke a kilencedik tizedesig. Gyerekkorában egyszer egészen a negyvenedik tizedesig betanulta a pít, hogy imponáljon az apjának. De alighogy az ebédnél büszkén bemutatta ezt a tudományát az öregnek, az apja elmesélte, hogy egy indiai fiú a hatszázadik tizedesig tudja az értékeket. Mert idősebb Andrew Jackson Rusknak soha semmi nem volt elég jó, amit a fia produkált. Rusk most újragépelte a jelszót, aztán megerősítette. Ezzel életbe lépett az a digitális mechanizmus, amely lehet hogy túlélésének egyetlen esélyét jelenti majd az elkövetkező pár hét folyamán. Persze, nem voltak illúziói. A társa nem tűr semmilyen kockázatot; ezt már az indulásnál kikötötte. És annyira az agyára ment a biztonság, hogy még kódnevet is kreált magának − a Glykónt −, és elvárta, hogy ritka beszélgetéseik alkalmával csakis ezt használják. (Rusk megnézte a Glykón kifejezést a Google-ban, de csak annyit tudott meg róla, hogy valami kígyóistenség volt i. sz. 160-ban, aki a híveit mágikus erejével megmentette egy járvány alkalmával.) Rusk Glykónja elég elképesztő módon még ahhoz is ragaszkodott, hogy Andrew a kódnevén gondoljon

is rá, akárhányszor a közös üzletük jut az eszébe. „Nincs biztonság szigorúan betartott szabályok nélkül” − sulykolta állandóan beléje a Glykón, és az a vicces, hogy igaza is volt. Öt álló éven keresztül minden gond nélkül csak úgy dőlt hozzájuk a pénz. De Rusk jól tudta, hogy abban a pillanatban, amint a Glykón megneszeli a veszélyt, mindent meg fog tenni, hogy őt kiiktassa. Ez meg csak egy dolgot jelenthet: halált. A kapocs, ami mind ez idáig összetartotta őket, egy hidegháborús stratégiai alapelven, a kölcsönös megfélemlítésen alapult. Addig hihetsz a másiknak, amíg a partnered biztosan érzi, hogy módodban áll őt megsemmisítened. (Rusk egyszer hasonlót tapasztalt két házasságtörőnél, akik mindketten házasságban éltek.) Most viszont változott a helyzet, és Rusk már nem érezte biztonságban magát. A társulásuk kezdete óta először érezte, hogy valódi veszély lebeg a feje fölött. Ténylegesen két fenyegetés is érte majdnem egyidejűleg. Az egyik belső veszély volt, a másik kívülről fenyegette. E fenyegetések árnyékában Rusk arra a következtetésre jutott, hogy a kölcsönös megfélemlítés taktikája csak addig működik, amíg mindkét fél tudja, hogy Damoklész kardja tényleg ott függ a feje fölött. Nem elég, ha csak hallgatólagosan éreztetik ezt. És a kardot az EX NIHILO biztosítja. Abban az esetben, ha Rusk elmulasztaná a napi bejelentkezést és önmaga azonosítását a jelszavával, az EX NIHILO egy vaskos digitális fájlt indít el az FBI-nak és a Mississippi Államrendőrségnek. A fájlban pedig ott lesznek a társulás utóbbi ötéves tevékenységének a részletei. Fotók, üzleti kimutatások − dinamiterejű jogi bizonyíték, amely épp elég ahhoz, hogy mindketten életük végéig a Parchman Farmon működő fegyházba kerüljenek, oda, ahol az érinthetetlenek legalja tölti nyomorúságos és erőszakkal átitatott utolsó napjait. Azért volt egy beépített türelmi idő is a biztonsági rendszerben. Enélkül egy egyhetes kómát okozó váratlan autóbalesetnek is az lehetett volna a következménye, hogy Andrew-t ébredésekor letartóztatják gyilkosságért. De az EX NIHILO nem vár sokkal többet, mint egy hetet. Pontosan tíz nap volt kikötve. Utána pedig a Glykónt fogják el, börtönzik be, és ítélik halálra. Ám Rusknak egyfolytában remegett a gyomra attól, hogy hogyan hozza tudomására a Glykónnak ezt az információt. Hisz abban a

pillanatban, amint ezt a kardot kivonja a hüvelyéből, el fogja veszteni a biztos talajt a lába alól. Attól kezdve a Glykón meg ő, még ha együtt dolgoznak is − ami több, mint valószínű −, ezt már csak esküdt ellenségként tehetik. A Glykón fényes ötletei és könyörtelen hatékonysága miatt tökéletes társ volt, ám ugyanezen tulajdonságai miatt az elképzelhető legfélelmesebb ellenféllé válhat. Rusk undorodott saját félelmétől. Hisz az irodája falai tele voltak olyan fotókkal, amelyek rettenthetetlenségét ábrázolták: az egykori szőke bajtársi szövetségi elnököt minden elképzelhető túlélőöltözetben. Rusknak megvolt minden divatos cucc, és tudta is használni őket. Hol extrém sítúrákat tett, hol óriás hullámokon lovagolt Hawaii szigetén. Volt műrepülő gépe, amellyel nyaktörő mutatványokra volt képes. Tavaly még a Mount Everestet is megmászta a legnagyobb viharban (igaz, csak légzőkészülékkel). Mindezt negyvenéves kora előtt, de hiába, a Glykón jelenlétében tejfölösszájú kölyöknek érezte magát. És nem az életkor számított, hisz Rusk a legtöbb hatvanéves férfinál többre tartotta magát. Csak egypár dolgon múlt, amelyeket meg sem tudott volna nevezni, s mégis ez volt a helyzet. Rusk már tudta, hogy hibázott, amikor a Fennell-ügyet elvállalta. A célpont nővére FBI-ügynök volt, az apja pedig rendőrtiszt, ráadásul a gyilkosságiaknál. Rusk úgy tervezte, hogy hagyja az ügyet, de aztán mégis beszámolt róla a Glykónnak, abban a hiszemben, hogy betegesen óvatos társa is kapásból elutasítja. Meglepetésére azonban a Glykón épphogy csábító kihívásnak tartotta az FBI-os rokonnal megterhelt esetet. Addigra Bill Fennell már fel is ajánlotta az ötven százalékos − 50 százalékos! − részesedést, úgyhogy Rusk beadta a derekát. Mi mást tehetett volna? Ahogy Oscar Wilde mondta egyszer, a kísértéstől csak úgy lehet megszabadulni, ha enged neki az ember. Csakhogy mostanra Alex Morse különleges ügynök teljesen befurakodott az életébe. Annyira sikerült neki ráakaszkodnia, ahogy azoknak a kurva kis tapadóhalaknak a cápára. Abban bízott, hogy a nő majd előbb-utóbb föladja, de nem! Kitartó volt. És ez a fajta kitartás csak egy irányba vezethetett. Rusk már biztos volt benne, hogy Morse betört az irodájába. Erről persze nem szólt sem a rendőrségnek, és főleg nem a Glykónnak. Csak arról gondoskodott, hogy máskor ne tudja megtenni. Ez persze annyit

ért, mint amikor a paraszt jól bezárja az istálló ajtaját a szökött ló után. Vajon mire jött rá Morse a látogatásakor? Erről nem tudott megbízhatóan megbizonyosodni. Az üggyel kapcsolatos adatok Rusk winchesterén ugyan mind titkosítva voltak (bár a Glykón szabályai szerint a titkos tárolás is tilos volt), de Rusknak az volt az érzése, hogy Morse nagyon is járatos számítógép-ügyekben. És valószínűleg ért az üzleti okmányok nyelvén is. Amikor finoman tapogatózott Morse életrajzát illetően, megtudta, hogy a Tulane Egyetemen jogi diplomát szerzett, majd Dél-Floridában egy egész évet töltött az FBI pénzmosás elleni részlegénél. Ez nagyon jó előképzettség a tevékenységük egyik oldalának felderítésére. Aztán Morse öt évig túszügyekkel foglalkozott. Ezen meglepődött, míg a hírforrása meg nem magyarázta, hogy az FBI-nál a túsztárgyalók többsége a nők közül kerül ki. úgy látszik, a nők alkalmasabbak a konfliktusok békés rendezésére, mint a férfiak. Ezen tényleg meglepődött. Tapasztalt válóperes ügyvédként elégszer látta, hogy a nők a velociraptornál is kegyetlenebb ragadozókként viselkednek − és olyan rosszindulatúak és álszentek tudnak lenni, hogy maga Machiavelli is nyugodtan járhatna hozzájuk korrepetálásra háborúk kirobbantása ügyében. A biztató kezdet ellenére aztán Alex Morse alkalmatlannak bizonyult a túsztárgyalói feladatokra. Apja halála és anyja rákbetegsége olyan mélyre nyomta a víz alá, ahol már elhagyta az ítélőképessége, és valaki meghalt miatta, igaz, ő maga is majdnem odaveszett − idézte föl Rusk vágyakozva −, s azóta is viseli az arcán a halállal való találkozásának nyomait. Ám az eset lényege, hogy a profizmust legyőzték benne az érzelmei. Kizárólag az ösztöneinek engedelmeskedett, fittyet hányva a következményeknek, és ezt jobb lesz nem elfelejtenie! A Glykónnak muszáj tudnia Alex Morse-ról. Morse persze nem az egyetlen problémájuk. A belső fenyegetés mindig veszélyesebb annál, ami kintről jön, most pedig egy ilyen atombomba kezdett ketyegni az üzleti társulásuk legmélyében. „Egy kliens!” − motyogta Rusk, miközben szürcsölt egyet a whiskyspohárból −, egy istenverte mocskos kliens.” Fölfigyelt az ajtó neszére, ami épp csak annyira nyílt ki, hogy a titkárnője be tudjon kukucskálni. Még csak május közepe volt, de Janice már annyira lebarnult, hogy alig harmincnak nézett ki, pedig már

harmincöt is elmúlt. Teljes bizalommal nézett Rusk szemébe, beavatott bennfentes tekintetével. – Már majdnem mindenki elment − mondta. − Van kedved hozzá, mielőtt hazamegyek? Rusk fontolóra vette az ajánlatot. Janice öregebb volt a feleségénél, és bár nem volt olyan csinos, mint Lisa, sokkal tapasztaltabban és lelkesebben viselkedett az ágyban. Jól el volt rendezve az egész dolog. Janice férje könyvelő volt, aki halálra untatta, de nagyon rendes volt a gyerekekkel, és Janice nem vágyakozott magasabbra sem a ranglétrán. Nem is beszélve arról, hogy Rusk majdnem háromszor annyit fizetett neki, mint amennyit Jacksonban a titkárnők kerestek. – Minden rendben? − kérdezte Janice, miközben egészen bejött az irodába. Khakiszínű szoknya volt rajta, olyan vékony vászonblúzzal, hogy átlátszott rajta a melltartója. A vádliján és az alsókarján csak úgy duzzadtak az izmok, amelyeket teniszezéssel és jó sok fitneszezéssel tartott karban. Rusk bólintott, bár jól tudta, hogy a nő úgyis kiismeri magát rajta. – Megint az apád? − puhatolózott, jól tudva, hogy ez a főnöke érzékeny pontja. – Nem. Csak most hirtelen túl sok lett a teher. A titkárnő csak nézte a férfit, de nem faggatta tovább. − Mi lenne ha csak szájjal csinálnám? Rusk vizsgálóan nézett a nő szemébe, de csak együttérzést látott benne, aztán azon törte a fejét, hogy vajon a felesége akar-e majd este szexelni. És akkor mi van? − gondolta. − Éppenséggel hazafelé meg is dögölhetek egy balesetben. Összeszedve magát, rámosolygott Janice-re. A nő odasétált, letérdelt a széke elé, és lehúzta a cipzárt a nadrágján. Ha olyan kedve volt, gyorsan is el tudta intézni a dolgot, de a férfi érezte, hogy most kicsit tovább fog tartani. Ránézett Alex Morse-nak az asztalán fekvő fényképére, és szabadjára engedte a gondolatait Az időzítés nem tetszett neki a dologban. Negyvenéves lett, és ha az üzlet az eddigi tempóban halad, az év végére sikerül túlszárnyalnia az apja vagyonának nettó értékét. Id. Andrew Jackson Rusk, akit a barátai, többek közt az utóbbi ötven év összes kormányzói csak A. J.-nek szólítottak, már hetvenöt éves volt, de még mindig felperesek ügyvédjeként praktizált s az utóbbi három ügyével hárommilliót keresett, és vele foglalkozott az egész Mississippi-vidéki média. Két

ügyet ráadásul abban a Jefferson megyében nyert meg, ahol a tiszta fekete esküdtszékek úgy osztogatták a vagyonokat, mint máshol a pártkegyeket. Ezzel a nagy hűhóval nehéz volt lépést tartani, ha az ember csak válóperekkel foglalkozik, még ha nagyokkal is, de Andrew-nak sikerült! Ami nagyón jólesett neki, mert az apja sosem hagyta, hogy elfeledje: egymással versenyeznek. – Vigyázz a fogaddal! − szisszent föl a férfi. Janice motyogott valamit, és tovább munkálkodott rajta. Az idősebb A. J. keményen dolgozott azon, hogy kiöljön a fiából minden puhaságot, idealizmust vagy együttérzést; s ebben jórészt sikerrel járt. Amikor az ifjabb Andrew először látta az apa és fiú közti kosárlabdacsatát A nagy Santini című filmben − ahogy Robert Duvall elüti a labdát a fia feje fölül −, szinte levegőt sem kapott. Ám viszont mivel az ő különbejáratú Bull Meechumja nem pusztult el halálos repülőbalesetben, a vetélkedés Andrew kamaszkorának végeztével sem ért véget − csak erősödött. Ahelyett, hogy apja cégébe lépett volna be, Andrew az első felesége apjának a cégét választotta. Ez olyan hiba volt, amit csak sok év elmúltával mert bevallani saját magának is. A vezető cégtárs lányától történt válása egyben a cégtől való megválását is okozta, és az apja nem ajánlott neki állást, amikor a padlóra került. Ahelyett, hogy valami kisebb irodához szegődött volna, létrehozta a saját cégét, és válogatás nélkül vállalt el minden ügyet, amiben pénzt látott. Ezeknek a nagyobb része válóperes ügy volt. És ebben a miliőben Andrew ráébredt a képességeire. Az utóbbi években gyakran került szembe a bíróságokon az apja cégének ügyvédjeivel, és minden alkalommal győzött. Édesek voltak ugyan ezek a győzelmek, de mégsem annyira, mintha közvetlenül az öreget alázta volna meg. De majd az idén! − mondogatta magának az idén majd megtanítom a nagy A. J.-nek, hogy pontosan hol is a helye. – Megdörzsölnéd egy kicsit a cicimet? − kérte Janice. Rusk lenézett, és látta, hogy a nő szabad keze eltűnik a szoknyája alatt. Erre lenyúlt, és alig odafigyelve kicsit megcsipkedte a mellét. Janice fölsóhajtott, aztán megragadta, és újult erővel kezdett dolgozni rajta. A férfi látta, hogy a nő feje tetején a festett szőke haj alatt mindenütt előbukkan az eredeti barna szín. Sőt ősz szálak is, amelyek külön-külön meredeznek.

– Hagyd abba! − szólt. – Mi a baj? − kérdezte a nő. – Nem megy. Erre a nő fölemelte a fejét, és szinte anyáskodóan, bátorítva mondta: − Dehogyis nem, menni fog. Szükséged van rá. Csak lazíts! −, és leeresztette megint a fejét. – Azt mondtam, hagyd abba! − mondta a férfi, és elég erősen hátranyomta a nő két vállát ahhoz, hogy kiszabadítsa magát a szájából. Janice-től azonban nem lehetett olyan könnyen megszabadulni − főleg ha már így fölizgult. Gyorsan fölállt, letépte magáról a kék bugyiját, fölhúzta a szoknyáját, és rátelepedett a férfira. Rusk nem segített neki, de nem is akadályozta a dologban, bár közben rátört egy kis émelygés. Hagyta, hadd tegye a dolgát, és közben a nő két föl-alá mozgó izmos combját figyelte. Janice lihegése egyre hangosabb lett, de ez nem zavarta őket. Rusk jó hangszigetelést csináltatott az irodájában. Most levette a tekintetét arról a csatakos harcmezőről, ahol a szerszáma el-eltűnt a nőben, és megint Alexandra Morse fényképére bámult. Mi lenne, ha most az az FBI-ügynök izzadna az ölében? Aztán megfordította a képet, és képzeletben már ő ment neki Alexnek, méghozzá kegyetlenül − hadd fizessen meg a különleges ügynök azért a rengeteg kellemetlenségért, amit okozott. – Jaj! − nyögött föl Janice vigyázz, ez most fáj! A férfinak most a Glykón jutott az eszébe. – Gyerünk − sürgette Janice egy kicsit noszogatva. − Ne hagyd abba, öcsi. Nem bánom, akármire gondolsz is közben. Erre ő Morse szemébe nézett a képen, és megragadta a két mellet maga előtt. Jó nagyok voltak, de kicsit már megereszkedtek; Janice két gyereke megtette a magáét, és a sebészi beavatkozás sem hozta meg a várt eredményt. A mellbimbói ugyan még éppolyan keményen meredeztek, mint Lisának. Az IQ-ja meg legalább 50 százalékkal magasabb volt. Rusk vadul megmarkolta a mellét, mire Janice először fölsikoltott, de a hangja aztán hosszú nyögésbe ment át. Aztán mikor eljutott a csúcsra, a nyitott száját erősen a férfi nyakára szorította, kicsit félve önmagától, hogy megharapja Rusk nyakát, amit mindig is annyira szeretett volna. Rusk csodálkozva érezte, hogy hamarosan neki is jó lesz, és a szemét behunyva próbálta a Glykón mohó tekintetét kiűzni a

gondolataiból. – Na, ugye megmondtam? − mondta Janice, miközben fölállva lenézett rá, kissé még mindig zihálva. Látszott rajta, hogy szokásos szexjátszmáik során most jóleső kis győzelemnek tartja, hogy a férfinak is jó lett. − Megmondtam, hogy menni fog! Rusk alig odafigyelve bólintott, és azon törte a fejét, hogy hazafelé egy fél Viagrát be kell majd kapnia, hátha Lisa is elvárja a szolgálatait. – Ki ez itt? − kérdezte Janice Alex Morse fényképére mutatva. – Senki. Janice megkereste a bugyiját a padlón, és miközben magára húzogatta, megjegyezte: − Szerintem látszik rajta, hogy valaki. A férfi megint a fényképre pillantott, és megrázta a fejét. – Ne tagadd, hogy tetszik neked! − duzzogott Janice, mint egy kislány. – Dehogy tetszik − válaszolta a férfi, és nem hazudott. – Te hazudsz! − mondta a nő −, hisz míg bennem voltál, egész idő alatt rá gondoltál, ne tagadd! – Nem tagadom, ahhoz túl jól ismersz már engem. Janice továbbra is duzzogva nézett rá. – Nem kell rá féltékenykedned − mondta Rusk. – És miért nem? – Mert már halott. – Nocsak! − mosolyodott el Janice elégedetten.

Miután Janice lesimította a szoknyáját, és a cipőit összeszedve visszament a saját szobájába, Rusk odament egy sublótféleséghez, és elővett egy tekercs Reynolds alumíniumfóliát az egyik fiókból. Már vagy öt éve feküdt ott, de eddig nem volt rá szüksége. Kinyitotta a hosszúkás dobozt, két nagyobb téglalap alakú csíkot tépett a fóliából, és letette őket az irodája északnyugati ablaka melletti asztalra. Az alsó íróasztalfiókjában volt ragasztószalag is. Abból levágott egypár jó hosszú csíkot, és az egyik végükkel a sublót szélére ragasztotta a lifegő darabokat. Aztán egyenként kézbe véve őket, a két fólialapot fényes oldalukkal kifelé fölragasztotta a délkelet felé néző ablakra. Ha majd rájuk süt a nap, a két fénylő téglalapot jól lehet látni az 55-ös

autópályáról, amelynek a legnagyobb része lábakra építve, magasan ívelt át az egész városon. A fólia is a Glykón egyik leleménye volt. Ennek a két istenverte alumínium téglalapnak a kiragasztása után létre fog jönni a találkozó. Egy beszélgetés, amitől Rusk még életében soha ennyire nem rettegett, s amelynek során minden meggyőző erejére szüksége lesz, ha élve meg akarja úszni. Remegő kézzel még egy vizespohárnyit töltött magának a whiskyből. Úgy érezte, mintha épp most hajtott volna végre egy ördögidéző szertartást.

4. fejezet Chris Shepard földobott egy baseball-labdát a levegőbe, és az ütőt gyorsan meglendítve egy pattogós labdát küldött az alig százhúsz centis shortstopjának. A fiúcska ügyesen fölkapta a labdát, és továbbsuhintotta az első basemannek, Chris örökbefogadott fiának, Bennek. A dobás eléggé oldalt ment, de Ben kinyúlt, és úgy halászta ki a levegőből, mint egy varázsló. – Tök jó kapás! − kiáltotta Chris. − Máskor a mellére célozz, Mike! Különben elkapja megint a kesztyűjével. A shortstop bólintott, és lehajolt a következő labdáért. Ben szeme büszkén csillogott, de továbbra is olyan szigorú képet igyekezett vágni, ami csak kitelik egy kilencéves kölyöktől. Chris úgy tett, mintha a következő labdát is a shortstopnak ütné, de aztán Ben feje fölött átívelte egy álmodozva álldogáló jobb oldali mezőnyjátékost megcélozva. A srác még éppen időben eszmélt föl ahhoz, hogy elfusson a labda útjából, de eltartott egypár másodpercig, míg nagy nehezen továbbjuttatta a parcella végébe. Chris, míg a dobásra várt, titokban jobbfelé lesett. Thora ezüstszínű Mercedese két perccel azelőtt érkezett meg az edzés helyéül szolgáló térség füves szegélyére. Nem szállt ki, csak nézte őket a füstszínűre sötétített szélvédő mögül. Lehet, hogy csak telefonál − gondolta Chris. Eléggé furcsállta, hogy újabban milyen ritkán jön ki Thora az edzésekre. Tavaly még ő volt a csapat leglelkesebb drukkere, és sosem érkezett anélkül, hogy hideg vizet, sőt egy-egy dobozos POWERade-et ne hozott volna minden srácnak. Idén viszont alig látták. Chris tudta, hogy ma is csak a kíváncsiság hozta ide. Ahelyett, hogy korán elvégezte volna az esti vizitjeit, ahogy az évnek ebben a szakában szokta, Chris a rendelések után rögtön elhozta hazulról Bent. Thora közben természetesen éppen még futni volt. így aztán az Alex Morse látogatása utáni hívása óta nem sikerült beszélniük. Chris integetett a Mercedes felé, aztán elkezdett alacsony labdákat osztogatni az infieldben álló fiúknak. Szándékosan nem hívta vissza Thorát, hogy legyen ideje földolgozni mindazt, amit Morse ügynöktől

hallott; a forgalmas rendelő meg nem is lett volna alkalmas efféle tűnődésre. Igaz, hogy egy csapat kilencéves srácnak tartott baseball-edzés sem éppen alkalmas zen buddhista meditációra, de azért itt végre maradt ideje, hogy legalább azt a néhány tényt átgondolja, amelyekre Morse felhívta a figyelmét. Sajnálta, hogy nem tett föl több konkrét kérdést a nőnek. Például azokról a feltételezett gyilkosságokról. Hogy pontosan hány „váratlan halál” következett is be? Melyiknek mi volt az oka? Minden esetben szélütés? Gyanította, hogy Morse elképesztő elméletének nem voltak boncolással alátámasztott bizonyítékai. Mert ha lettek volna, akkor nem lenne őrá szüksége ahhoz, hogy csapdát állítson, hanem egyszerűen letartóztatta volna a gyilkost. És mégis… ha teljesen őszinte akar lenni magához, nem tagadhatja, hogy az elmúlt pár órában komolyan elgondolkodott néhány tényen, amelyek egy ideje már erősen aggasztották. Először is a babakérdés. Még csak udvarolt Thorának, amikor már megegyeztek abban, hogy amint összeházasodnak, rögtön közös gyereket is akarnak. Legalább egyet, de esetleg kettőt. Chris harminchat éves volt, Thora harminckettő. Mielőbb megszületnek azok a gyerekek, annál egészségesebbek lesznek, s annál több időt tölthetnek majd együtt a mostohatestvérükkel. Az esküvő után viszont Thora nehezen akarta abbahagyni a tablettaszedést. Kétszer is kijelentette, hogy véletlenül elkezdte a következő havi adagot. Amikor a szemére vetette, hogy más ügyekben egyáltalán nem ilyen feledékeny, akkor Thora bevallotta, hogy azt gondolja, talán nem kellene annyira sietni azokkal a gyerekekkel. Chris megpróbálta leplezni a kiábrándultságát, de nem sikerült neki, így aztán Thora abbahagyta a tablettát, és elkezdték várni a kötelező három hónap végét, amikor biztonságosan lehet gondolni a terhességre. Továbbra is jó volt a nemi életük, de a szex gyakorisága rohamosan csökkent. Thora arról panaszkodott, hogy a tabletta kényelme után kellemetlennek érzi bármilyen más fogamzásgátlási módszer alkalmazását. Nemsokára már annak is örülhetett Chris, ha hetente egyszer összebújtak. Amikor a három hónap letelt, fölhagytak mindenféle védekezéssel, de eddig Thora még nem esett teherbe. Még csak ki sem maradt a vérzése egyszer sem. Ha Chris szóba hozta a dolgot, Thora azzal vágott vissza, hogy talán Chrisnek kellene

megvizsgáltatnia magát, hisz Ben létezése jó bizonyíték arra, hogy ő képes gyereket szülni. Chris ezekre a megjegyzésekre nem szólt semmit, de aztán mégis „ellenőriztette” magát, a saját szokásos laboratóriumi szolgáltatójánál. A válasz egyértelmű volt: magas spermaszám, jó mozgásképességgel. Szerette volna, ha Thora kiszáll a Mercedeséből. Hisz egy csomó más szülő üldögélt a pálya szélén a fűben vagy összehajtható székeken, csak egyedül Thora maradt a kocsiban. Egy kisvárosban pontosan az ilyen viselkedésre mondják, hogy sznob az illető: − A kis dokiné, hogy fönnhordja az orrát! Tavaly még eszébe sem jutott volna Chrisnek, hogy Thora ilyesmire képes. Akkor még sorban odament a többi szülőhöz, és egyfolytában hangosan kiabálva biztatta a fiúkat a pálya széléről. Na persze, lehet, hogy csak képzelődik, minek olyan nagy ügyet csinálni belőle? Kinek árt azzal, ha inkább a kocsijában üldögél? Hisz ahhoz képest, hogy még csak május van, olyan rettentően tűz a nap! Lehet, hogy csak a légkondi kell neki. Innen nem hallotta, hogy jár-e a motor, és a felszereléseket tároló fülkében dolgozó generátor is túl hangosan pöfögött. – Alex Morse biztos csak blöfföl − motyogta magában, a harmadik bázis felé ütve egy labdát. Lehet, hogy a házasságunk nem épp a legtökéletesebb, de hát létezik-e tökéletes házasság? − gondolta Chris. − De hogy a felesége a legyilkolását tervezné, annyira nevetséges, hogy válaszra sem érdemes. Mintha valaki azt mondaná, hogy az anyja akarná megölni az embert. Ámbár… talán mégsem egészen olyan. Hisz nincs igazi vérségi kapocs a férj és a feleség között − míg csak nincs közös gyerekük. De valamiképpen Chris mégsem tudta kiverni a fejéből Morse halálosan komoly tekintetét. Látszott rajta, hogy nem olyan valaki, aki arra vesztegetné az idejét, hogy mások életével szórakozzék. Valami más lehet a dolog mögött. Talán érzelmi válság. Talán az, hogy Morse száz százalékig meg van győződve arról az abszurd cselszövésről, amit ma előadott neki. A nővére friss halálesetét tekintve ez nem elképzelhetetlen. Chris elég sok különös gyászreakciót tapasztalt már orvosi praxisa során. De mit tud ő ezzel az egésszel kezdeni? Hívja föl a jacksoni FBI kirendeltséget, és jelentse be Morse látogatását? Hívja föl az ügyvédjét? Vagy a washingtoni FBI-központot? Vagy óvatosan próbáljon meg több

információt szerezni Morse-ról? A recepciósa már megtalálta a diákszövetségi haverjának a számát, de csak a hangposta válaszolt. Pedig nagyon bízott benne, hogy Foster, az aktív FBI-ügynök majd valamennyivel többet árul el neki a rejtélyes Morse ügynökről még az előtt, hogy Thorával találkozna, de a zsebében levő mobil azóta sem szólalt meg. Míg egy kicsit többet nem tud, nem árulja el Thorának, hogy bármi zűr lenne. Nem mintha egy szót is elhitt volna abból, amit Morse beszélt, de ha elmondaná Thorának a ma délutáni beszélgetést, az lenne az első kérdése: − Na és hol jelentetted be a nő látogatását? És akkor mit tudna válaszolni? Hogy miért nem jelentette be még sehol? – Hé, edző bácsi, tetszik ütni, vagy nem? Chris nehezen tért csak vissza a való világba. A srác csak bámult rá, és nem értette, mi történik. Chris bocsánatkérően elvigyorodott, aztán beütött a középső szektorba egy magas labdát. Ahogy figyelte a labda ívét, látta, hogy tőle jobbra is valami mozgás van. Thorát pillantotta meg, amint a Mercedes nyitott ajtajában áll, és csak úgy ragyog a haja a délutáni napfényben. Egyesen őt nézte. Vajon észrevette, hogy egy időre teljesen kiesett a játékból? Thora most odaintett neki, mosolyogva a napszemüvege alól. A futóöltözete volt rajta, ami teljesen közszemlére tette karcsú, de izmos alakját. Talán épp ezért nem szállt ki, gondolta Chris. Az utóbbi nyolc hónapban − mióta a távfutás annyira divatba jött a város házas, fiatal női körében − Thora naponta futott legalább két, de néha tíz mérföldet is. Kétszáz dolláros cipőt, csuklóra erősíthető GPS-t és a modern távfutáshoz szükséges minden fölszerelést beszerzett magának. Thora esetében a távfutás nem egészen csak divatmajmolás volt. Neki tényleg van tehetsége hozzá. Alig három hónap edzés után már jobb időket futott, mint azok a nők, akik két vagy három éve rendszeresen futottak. Viszont Thora futóöltözete újabb feszültségforrás volt kettejük között. Amikor még Red Simmons felesége volt, Thora nagyon is konzervatívan öltözködött. Divatosan, de sohasem ízléstelenül. Az illendő gyászidő leteltével − körülbelül egy időben azzal, hogy Chrisszel elkezdtek járni − aztán jócskán elkezdett stílust váltani. Chrisnek először tetszett a dolog. Az új ruhák egyre többet fedtek föl a szépségéből, de azt is jelezték, hogy élni akar, amire persze nagyon is szüksége volt. Újabban aztán Thora elkezdett olyan cuccokat hordani,

melyekről Chris valaha el sem tudna volna képzelni, hogy megveszi, és főleg nem, hogy majd nyilvánosan hordani is akarja őket: ultrarövid sortokat, olyan átlátszó topokat, amiket általában csak valami alá szokás fölvenni, de Thora felsőruhaként hordta őket, meg emelős melltartókat (ha egyáltalán vett melltartót). Chris viccelődve cikizte ezekért, remélve, hogy megérti, mit akar, de Thora tovább hordta ezeket a cuccokat, úgyhogy befogta a száját. Azt képzelte, nincsen joga beleszólni abba, hogyan öltözik a felesége. És az is lehet, hogy ő öregszik, és már nem bírja követni a divatot. Egészen máig nem is tulajdonított nagy fontosságot a dolognak. Tulajdonképpen más dolgoknak sem. Kizárólag csak Thora teherbeesése volt az, ami miatt álmatlan éjszakái voltak. − Grant edző! − szólt oda végül a segédjének, egy másik apukának. − Fussanak egypár kört a gyerekek, aztán mára elég lesz! A fiúk megéljenezték, a szülők pedig elkezdtek szedelőzködni a pokrócaikról és a székeikről, összeszedve a hűtődobozokat, és összeterelve a totyogókat, hogy lassan hazafelé induljanak. Chris öt percig futtatta a srácokat, aztán körbeálltak a csatakiáltáshoz, ami megrázkódtatta a gyakorlótér nyugati oldalán futó tölgyfasort. A csapat bevezetett szokásához híven a fiúk összeszedték a pályafelszerelést, aztán ki-ki a családi autóhoz sietett. Ben odajött Chrishez, aztán sietősen együtt indultak a Mercedes felé. Chris megpróbálta kiűzni a fejéből az előbbi gondolatokat, de nem sikerült. Túl sok minden tört elő a hosszú tudatalatti elfojtás után. Mint például ez a Mercedes is. Tavaly karácsonyra Thora vette magának ezt az SL-55 AMG-t Az egész városban csak kevesen mondták volna meg, milyen drága is valójában ez az autó. Több helyi orvosnak volt ugyan Mercije, de legtöbbjük csak 50 vagy maximum 80 ezer dollárba került. Thora spéci Mercedese 145 ezerbe került. Chris nem irigyelte tőle a kocsit, végül is a saját pénzéből vette. Csakhogy amikor Red Simmons felesége volt, megelégedett egy Toyota Avalonnal, amely mindenestől csak negyven rongyba került. Aztán ahogy eltűnt Thora régi Timex órája… Chris nővérkorában még csúfolta is, hogy ilyen vacak órát hord. Múlt hónapban aztán egyszer csak minden szó nélkül egy Patek Philippe-et látott meg a csuklóján. Fogalma sem volt hogy pontosan mennyibe kerül egy ilyen csoda, de a peremén körbefutó ékkövekből

sejteni lehetett, hogy legalább 20 000 dollár − több annál, mint amennyit az edzést néző családapák közül jó páran egész évben keresnek. – Az én kis Big Benem! − kiáltott Thora, miközben szélesen mosolyogva kiszállt az SL-ből, hogy magához ölelje az izzadt gyereket. − Egyetlen kapást se rontottál el, mióta itt vagyok! Ben megvonta a vállát. − De hát első kapót játszom, Anyu. Oda se engedik azt, aki nem kap el minden labdát. Chris szerette volna látni erre Thora szemét, de a napszemüveg miatt nem látszott belőle semmi. Thora gyorsan magához szorította Bent, aztán fölegyenesedett, és rávillantotta Chrisre is az ezerwattos mosolyát. Chris tekintete rátévedt a Patekra. Hagyd abba! − mondta magában. – Ma egész korán kihoztad Bent − mondta a felesége. – Igen. Ma sok beteget kell még megnéznem, és úgy döntöttem, majd az edzés után megyek inkább vissza. Thora bólintott, de nem szólt erre semmit. Chris nem tudta eldönteni, hogyan tovább, de Ben megmentette a helyzetet: − Mami, elmegyünk a La Fiestába? Thora ránézett Chrisre a napszemüvege fölött, de a férje nem értette, mit akar. A Fiesta mexikói jellegű családi gyorsétterem volt, alacsony árakkal, így aztán mindig tele volt, és jó nagy zaj volt benne. – Nekem muszáj visszamennem a kórházba − mondta Chris −, ti, srácok persze elmehettek oda. Thora megrázta a fejét. − Rengeteg ennivaló van otthon, ráadásul sokkal egészségesebb dolgok, mint a mexikói kaják. Csináltam csirkesalátát is ma délután. Ben fintorogva forgatni kezdte a szemét. Chris majdnem megszólalt, hogy Majd én hozok valamit hazafelé jövet, de akkor Ben győz az éttermi kajával, Thora meg mérges lesz. – Gyere fiam, tegyük be hozzám a szereléseket! Így aztán ketten együtt behajították a két jókora vászonzsákot a csomagtartóba. Chris adott egy ötöspacsit Bennek, kicsit magához ölelte Thorát, majd beszállt a kisteherautójába.'− Nem maradok túl későig − mondta nekik a lehúzott ablakon kihajolva. Thora mintegy válaszképpen levette a napszemüvegét. Tengerkék szemének éles tekintete átütött színlelt nemtörődömségén. Ez a tekintet

mindig fizikai visszhangot keltett Chrisben. Remegést okozott benne, és elárasztotta a forróság. (Néha lejjebb is…) Most valami kimondatlan kérdés volt a szemében, de a férfi levette róla a tekintetét, integetett egyet, visszafarolt az útra, és elhajtott északi irányba, a város felé. A visszapillantó tükörben még figyelte, ahogy Thora visszateszi a napszemüvegét, és kinyitja az utasajtót Bennek. Szerette volna hallani, miről beszélgetnek. De egypár pillanat múlva egy dolog világossá vált számára: Ben úgy nézett a kisteherautó után, mintha az anyja helyett sokkal szívesebben csatlakozott volna a mostohaapjához. Vajon normális dolog ez? − tűnődött Chris. – Mi az ördög az, hogy normális? − kérdezte magától. − Hisz egyetlen normális családot se láttam még soha.

5. fejezet Alex Morse a bérelt Corollájával behajtott a Days Inn parkolójába, odagurult a 125-ös szoba elé, és kikapcsolta a motort. Ahogy kinyitotta az ajtót, a nővérétől örökölt csíkos macska nyávogott egyet, és az alacsony fürdőszobai elválasztófalról hangtalanul lehuppant a szőnyegre. Alex naponta öt dollárral többet fizetett azért, hogy ez a Meggie macska ott lakhasson vele. Csak azért vette magához Grace macskáját, mert a temetés után Jamie annyira könyörgött neki. Jamie szerette Meggie-t, az apja viszont ki nem állhatta, és a gyerek attól félt, hogy amint Alex visszarepül Charlotte-ba, az apja már viszi is a macskát a medencéhez. Mivel Alex tudta, hogy Bill Fennell képes erre a brutalitásra, vállalta a terhet. Meglepetésére aztán a csillogó szemű állat az elmúlt öt hétben sokat segített neki abban, hogy el tudja viselni a magányt. Alex megszabadult a vállán átvetett pisztolytáskától, megmasszírozta az izzadt helyet, ahol a heveder a bordáit nyomta, aztán lehajolt, és megvakargatta Meggie pofácskáját. Aztán öntött egy kis macskaeledelt a fürdőszoba ajtajában levő műanyag tálkába, mire Meggie mohón enni kezdett. Alex öt napja jelentkezett be a Days Innbe, és azóta mindent megtett, hogy otthonossá varázsolja a szállodai szobát. Az íróasztalon folyamatosan zümmögő notebook képernyővédőjén egy fotómontázs képei sorjáztak − azok a képek, amelyeket még a Grace harmincadik születésnapját ünneplő hajókiránduláson készített. A számítógép mellett Jamie fényképe, a jacksoni Baseball Academy egyenruhájában: nyakigláb tízéves srác, aranybarna szemekkel, szeplős, kialakulatlan arccal. Mélyen ülő szeméből szívszaggató bizonytalanság sugárzik. Amikor a képre nézett, eszébe jutott, hogy őrjöngött Jamie az anyja halála utáni reggelen, amikor Alex megmondta neki, hogy vissza kell őt vinnie az apjához. Amikor Alex elrohant vele az anyja halála után, az a kétségbeeséséből fakadó cselekedet volt a törvény szemében viszont fölért a gyerekrablással. Ha ott tartja magánál Jamie-t, Bill habozás nélkül ráküldi a rendőrséget. Amint hogy már meg is tette volna az előző éjjel, ha tudta volna, hol lakik. Azóta sokszor eszébe jutott,

milyen kár, hogy tényleg nem rabolta el Jamie-t, de nagyon jól tudta, hogy ahhoz sokkal alaposabb előkészület és tervezés kellett volna. Az azóta eltelt öt hét alatt viszont már több lépést is tett ebben az irányban. Ha nem sikerülne bebizonyítania, hogy Bill részes Grace halálában − ami dr. Shepard segítsége nélkül biztos nem fog sikerülni akkor biztos, hogy drasztikus lépéseket fog tenni. Az íróasztal melletti alacsony fiókos szekrényen több szépen elrendezett kupacban papírok álltak; mind Alex anyjának orvosi kezelésével kapcsolatosak. Ott voltak a listák a neki fölírt gyógyszerekről és kemoterápiás készítményekről; a kezelések rendje, számlák, amelyeket a biztosítónak kell kifizetnie, egy csomó magánorvosi számla, amelyeket a biztosító nem fogad el; vizsgálati eredmények az Egyetemi Kórházból meg a magánonkológus laboratóriumából és természetesen Grace teljes levelezése, amelyet világszerte különböző szakorvosokkal folytatott. Grace úgy vette kézbe anyja rákbetegségének ügyeit, mint ahogy más krízisek alkalmával is; totális háborút hirdetett a rák ellen. Olyan elszántsággal vetette bele magát a háborúba, ahogy egykor Sherman tábornok vezette futótűzként végig a hadait a déli államokon. Jaj volt annak a biztosítási hivatalnoknak, aki téves számlát próbált küldeni Margaret Morse nevére − Grace kegyetlenül lecsapott rá. És most ennek a hadjáratnak minden terhe Alexra szállt át, de Grace teljesítményéhez képest neki ez nagyon siralmasan ment. Mi is az ő fő bűne? Az, hogy nem tud folyamatosan ott lenni az anyjuk ágya mellett. Ehelyett száz mérföldnyire délnyugatra, Natchezben vesztegel, az anyjára meg fizetett nővérek − idegenek! − vigyáznak Jacksonban. És ráadásul mit művel ő itt Natchezben? Csak föléli az összes eddigi megtakarításait, és kockáztatja a karrierjét ebben a majdnem biztosan hiábavaló küzdelemben, hogy megbüntesse a nővére gyilkosait. Na, erre lett volna egypár keresetlen szava Grace-nek! Ugyanakkor éppen Grace volt az, aki megbízta őt, hogy „mentse meg” Jamie-t az apjától. Viszont mivel a gyerek törvényesen Bill Fennellnél van elhelyezve, Alex csak úgy mentheti meg Jamie-t, ha bebizonyítja, hogy az apja ölte meg az anyját. Alex odament a méretes kártyaasztalhoz, amit kifejezetten azért vett a Wal-Martban, hogy kiteregesse rajta az üggyel kapcsolatos összes

anyagot. Ez az asztal a nyomozása idegközpontja. Elég primitív anyagok voltak; jegyzetlapok, megfigyelési összefoglalók, digitális villámfelvételek, egypár minikazetta; de az apja mindig azt mondogatta, hogy semmi sem helyettesítheti azt, ha az ember eleget talpal az utcán, vagy ha szétüli a seggét a kocsiban. Nincs a világon az a komputer, amelyik elkapja neked a gyilkost, ha csak az irodádban üldögélsz! Alex az apja képét tette ki az asztalára. Őt tekintette a veszett ügyek védőszentjének. Nem is valódi fénykép volt, hanem egy újságcikk Jim Morse két fényképével: az egyik, 1968-ból még üde arcú járőrként mutatta, a másikon egy 1980-as, különösen kegyetlen, faji indítékú jacksoni gyilkossági eset mindenre elszánt nyomozójaként. Az apja rögtön a hadsereg után került a rendőrséghez, amikor két vietnami menet után visszatért Missouriba. Többször volt a csata sűrűjében, de sose beszélt erről, és legalábbis Alex tudomása szerint egyáltalán nem voltak háborús problémái. Saigonban a katonai rendőrségnél is dolgozott, és eközben egypár gyilkossági ügy nyomozásához is köze volt. Ez a munka nyomot hagyott benne, így amikor huszonegy éves korában épp nem volt más dolga, beiratkozott a jacksoni rendőrfőiskolára. Jó járőrnek bizonyult, és a főiskolán osztálytársai közül elsőként léptették elő őrmesternek. Huszonhat éves korában aztán letette a nyomozói vizsgát, és hamar megismerték a nevét két dologgal kapcsolatban: kitűnő detektívnek bizonyult, és mindig nyíltan kimondta a véleményét, bárkivel is került szembe. Az első tulajdonsága alapján gyors előmenetel várt volna rá, ha nincs ott a másik tulajdonsága. Alex egész eddigi életében küzdött, hogy ez utóbbi hajlamot, amelyet örökölt, kordában tartsa magában, és általában sikerült is neki. Az apjának viszont sokszor kellett tapasztalnia, hogy nála jóval kisebb tehetségű és szorgalmú emberek nemegyszer megelőzik az előléptetések alkalmával. Amikor nyugdíjba ment, Jim Morse magándetektív-irodát nyitott egy korábbi társával, akit a pályája elején mestereként tisztelt: egy Will Kilmer nevű, bölcs öreg vidéki emberrel. A magániroda szabad levegője mindkettejüknek jót tett, és annyi háttérnyomozási munkát kaptak, amennyit csak el bírtak vállalni. Alex most már tudta, hogy az apjáék mozgalmasabb ügyeiről szerzett serdülőkori tapasztalatai miatt történt, hogy minden egyéb lehetőséget elutasítva végül az FBI-akadémiára

jelentkezett. Az apjának tetszett a pályaválasztása, az anyja viszont… Nos, Margaret erre éppúgy reagált, mint minden másra, amiben Alex megpróbált letérni a hagyományos délvidéki női szerep kitaposott ösvényéről: csöndes szemrehányással. Alex szívébe most is belesajdult a bűntudat, aztán szomorúság tört rá. Hogy a bűntudatot kiiktassa magából, elkezdte nézegetni azt a halom fényképet, amelyek Christ és Thora Shepardöt ábrázolták. Néhány képen együtt látszottak, a legtöbbön viszont külön-külön. Alex már elég sokáig járt a nyomukban, hogy kiismerje ezt a tipikusan felső középosztálybeli párt, akiket sok mindennapi elvárás nyomaszt, amelyeknek soha nem tudnak eleget tenni. Chris sok időt szentelt a munkájára, Thora viszont hol agyonedzette, hol agyonkényeztette magát. Alex még nem látta, hogy ez a sok önkényeztetés meddig terjed, de nagyon gyanakodott. Máris sok olyan jegyzet és fényképe volt, amelyeket érdemes lenne dr. Shepardnek is látnia, ha majd túljut a mai találkozójuk okozta megrázkódtatáson. De ezzel még várhat egy kicsit. Alex némi ellenszenvvel nézegette Thora képeit. Ez a nő jobban tudott kinézni egy hatmérföldes futás után, mint mások, ha két óra hosszat kenegetik magukat egy parti előtt. Nem csoda, ha ezért egy kicsit orrolt rá. Chris, épp ellenkezőleg, sokkal földhözragadtabb fiatalembernek látszott: olyan Henry Fonda-típusú alak, de sötét hajjal, minden „csinosság” nélkül. Fondánál egy kicsit izmosabb, de ugyanolyan súlyos egyéniség. Ebben a tekintetben Alexet egy kissé az apjára emlékeztette: egy másik nyugodt emberre, aki a munkájának élt. A Thoráról és Chrisről készült képek közt volt néhány, amelyik Christ és Bent ábrázolta. Ezek mind azon az üres telken készültek, ahol Chris az edzéseket tartotta Ben kölyökcsapatának. Ben Shepard csak egy évvel volt fiatalabb, mint Jamie, és a szeméből ugyanaz a bizonytalanság tükröződött, mint az unokaöccsééből. Lehet, hogy ez csak az életkoruk miatt van − gondolta. De az is lehet, hogy a gyerekek megérzik ha valami baj van a családban. Ha Jamie helyzetére gondolt, Alex mindig túl izgatott lett, és képtelen volt dolgozni, úgyhogy bekapcsolta a tévét, hogy ne érezze annyira egyedül magát a szobában. Aztán a lehető legforróbbra állítva a csapot, egy kis törülközőt átitatott forró vízzel, lefeküdt és elkezdte dörzsölni vele az arcát. A hő eláradt az egész fején és nyakán, s ettől

egész testében megkönnyebbült. Ahogy a napközben fölgyűlt feszültség csökkent benne, gondolatban megint visszatért Chrishez. A találkozásuk végül rosszabbul is sikerülhetett volna. Bár biztos volt abban, hogy dr. Shepard azóta rég fölhívta a helyi FBI-irodát, és beszámolt nekik a látogatásáról. Hány ember reagált volna közömbösen arra a vádra, amit ma előadott neki? Arra, hogy: Szerintem a felesége meg akarja gyilkolni magát! Ha Shepard fölhívta az FBI-t, Washingtonból hamarosan rátelefonálnak. Mint a sikeres ügynököknek általában, Alexnek is éppen annyi ellensége volt, ahány barátja az FBI-nál. De másokkal ellentétben neki a barátai és az ellenségei is a legmagasabb posztokon voltak. Az egyik ellenségének majdnem sikerült kirúgatnia őt Jim Broadbent halála után, de aztán a fickónak bele kellett törődnie, hogy Alexet ehelyett csak Charlotte-ba küldték büntetésül. Ha hírét venné, hogy az itteni feladatait elhanyagolja, még az lenne a legenyhébb eset, ha Washingtonba rendelnék egy „elbeszélgetésre” a Belső Ellenőrzési Osztályra. Akiknek aztán elég lenne, ha csak felületesen utána néznének, mit is csinált Charlotte-ban, és üstökösként kezdődő pályája rögtön csúfos véget is érne. Chris Sheparddel kapcsolatban azonban kellemes érzetei voltak. Gyorsan fölfogta, miről van szó, s ez tetszett Alexnek. Figyelmes hallgató volt, ami ritkaság a férfiaknál, s még ritkább férfiorvosok esetében Alex eddig tapasztalatai szerint. Shepard egy boszorkányt vett feleségül − azok közül is egy szőkét −, igaz, nem ő az első rendes fiú, aki így jár. Harmincöt éves koráig várt azzal, hogy másodszor nősüljön. Milyen lehetett Chris első felesége? Shepard az évfolyamtársnőjét vette el az egyetem első évében, de két évvel az után, hogy végeztek − épphogy Chris befejezte azt a szolgálatát egy lepusztult városkában a Mississippi deltavidékén, és visszafizette a tanulásra fölvett kölcsöneit, gyorsan el is váltak. Nem volt gyerek, nem volt sok cécó; gyorsan kimondták a válást „tartós elhidegülés” miatt. Nyilván valami más is volt a háttérben. Különben miért várt volna egy orvos, aki nem is annyira csúnya, hét évig a válása után? Az az első feleség jól megsebezte, gondolta Alex. Egy jó darabig teljesen maga alatt lehetett. És ezért hajtott rá éppen Thorára, erre a „hókirálynőre”. Hisz ez a nő is hordoz magában egy csomó sérülést,

csakhogy dr. Rusknak aligha van fogalma arról, milyeneket… Alex ezután sokkal hétköznapibb dolgokon kezdte törni a fejét. A saját pénzügyein. Egy barátságos banktisztviselő esetleg úgy fogalmazna, hogy nem túl jók a kilátásai, de ő tudta, hogy már teljes a csőd. Gyilkossági ügyet felderíteni nem olcsó mulatság, még akkor sem, ha az ember maga végzi a sok talpalással járó háttérnyomozás jó részét. Rendszeresen fizetett két magánirodának, alkalmanként pedig még másokra is szüksége volt. A feladatok nagyobb részét az apja régi ügynöksége végezte, de hiába számolt neki Will Kilmer mindent kedvezményes áron, a költségek teljesen kiszipolyozták. A megfigyelések kerültek a legtöbbe. Will bácsi sem tudott ingyen küldeni embereket. Az Alex ügyével töltött időt mindenki máshonnan lopta el, és a munkaórák száma csak halmozódott, így Alex a nyugdíjbefizetéseit kezdte felélni. A pénz vészesen fogyott. Ráadásul még benzinre, meg a Jackson és Charlotte közötti repülőjegyekre és az anyja mellett virrasztó nővérekre is rengeteget kellett költenie. Se vége, se hossza a pénzkiadásnak. A charlotte-i lakás volt most a legégetőbb gondja. Az utóbbi öt évben lakást bérelt Washingtonban. Ha a bérlet helyett inkább megvette volna, most háromszoros áron tudná eladni. De ez csak ábránd. Egy megbízható ügynök talán át tudná passzolni valaki másnak, de Alex attól tartott, ha a főnökei megtudnák a dolgot, rögtön gyanakodni kezdenének. Ezen a lakáson fölül hat hónapra kibérelt egy lakást Charlotte-ban is, pedig jó, ha egytucatszor aludt eddig benne. Rendesen kifizette a második havi bért is, mintha továbbra is szorgalmasan végezné Charlotte-ban a büntetésből kiszabott munkát, pedig egyszerűen nem tudott már megbirkózni vele. Törte a fejét, hogyan magyarázhatná ki magát, de nem talált olyan indokot, amivel meglágyíthatná a belső ellenőrzés szívét. – A francba! − motyogta, és áthajította a kihűlt meleg borogatást a szomszéd ágyra. Meggie ijedtében nagyot ugrott. Alex nem látta, hogy ott fekszik a macska, most aztán engesztelésül ölbe vette. − Jó, én is megsértődtem volna − mondta neki, aztán visszatelepedett a számítógépéhez. Bejelentkezett az MSN-re, és megnézte, hogy vajon Jamie üzenőrendszere be van-e kapcsolva. De nem zöld, hanem piros volt az

ikon Jamie kódneve, az „Ironman QD” mellett. Nem jelentett semmit, az esti webkamerás rituáléjuk Jamie-vel általában csak később kezdődött, miután Bill lefeküdt. Jamie alig tízéves létére nagyon profi módon kezelte a számítógépet. És mivel a kevés dolog egyike, amelyben Bill nagyvonalú volt − igaz, a bűnös pénzből −, hogy jókora zsebpénzt adott Jamie-nek. Ebből vette a webkamerát, így bármikor tudtak egymással videokapcsolatot létesíteni, ha mindketten bejelentkeztek az MSN-re. Lehet, hogy egy tízéves gyerekkel fenntartott titkos számítógépes kapcsolat erkölcsileg megkérdőjelezhető, de Alex szerint ez a bűn eltörpül a szándékos emberölés mellett. És mivel Grace megbízta azzal, hogy vigyázzon Jamie-re, Alex följogosítva érezte magát, hogy bármi áron fenntartsa a kapcsolatot. Bekapcsolt állapotban hagyva az MSN ablakot, fölkelt az asztalától, elővette a táskájából a mobilját, és fölhívta anyja vonalas számát. Egy nővér vette fel. – Itt Alex. Ébren van az anyám? – Nem, éppen elaludt. Ismét morfiumot kell adnunk. Te jó ég! − És hogy érzi magát a fájdalomtól eltekintve? – Nincs lényeges változás. Legalábbis fizikailag. Érzelmileg viszont… − a nővér kitérően elhallgatott. – Miért, mi van? – Nagyon le van hangolva. Persze hogy le van, szegény. Hisz haldoklik. És egyedül kell neki csinálnia. − Mondja meg neki, hogy később megint hívom. – Azt mondogatja, hogy mielőbb vissza kellene jönnie Mississippibe. De hát már Mississippiben vagyok Alex becsukta a szemét a kényszerű hazugság miatt. − Igen, ott kéne lennem, de egyelőre nem tudom itt hagyni Charlotte-ot. Rendszeres az orvosi ellenőrzés? – Igen, asszonyom. – Kérem, hívjon, ha valami változás van. – Valamelyikünk biztosan jelentkezni fog. – Köszönöm. Viszontlátásra. Alex becsúsztatta a Glockot hátul a derekába, ráengedte kívülről a blúzát, fölkapta Meggie-t, és kisétált vele a parkolóba. A 125-ös szoba ajtaja az éppen üres uszodára nyílt. Szívesen úszott volna egypár hosszt, de nem hozott magával fürdőruhát, és nem is vett magának az itteni

Wal-Martban. A Days Inn központi bejárati épülete Natchez fő turistaattrakcióját idézve a polgárháború előtti ültetvényes házak stílusában épült. A recepción és az egyszintes szárnyon túl egy ősrégi teniszpálya állt, tölgyfákkal körülvéve. Alex megvakarta Meggie fültövét, és arrafelé indult vele. Először a belvárosi Eola Szállóba készült bejelentkezni, amelyet jól ismert egy gyerekkori natchezi látogatásból, de azt az árat nem tudta volna megfizetni. A Days Inn csak ötvenkilenc dollár volt éjszakánként, Meggie pótdíjával együtt. És a parkolója rögtön a 61-es útra nyílt. Ha balra fordulsz, New Orleans felé, ha jobbra, Chicago felé mehetsz. El fogom veszteni ezt a rohadt játszmát! − gondolta Alex. Rálépett a teniszpálya kopott füvére, és beleszagolt a levegőbe. Dús lombok keverékillatát érezte, az itteni kudzu nevű futónövény, a fenyőkre kúszó lila akác, az azalea és az olajfa virágának édes illatait. Vízszagot is érzett, igazi élő folyóvizet, nem pedig a háta mögötti úszómedence vizének illatát. A közelben egy erecske kanyargott a városszéli erdőn keresztül az innen csak pár mérföldre nyugatra hömpölygő hatalmas folyó felé. Alex életében összesen csak háromszor volt Natchezben, de már jól tudta: ez a város minden más várostól különbözik. A legtöbb amerikai valami egészen különleges képződménynek látja Mississippi államot, Natchez viszont még Mississippin belül is különlegesség. Ebben a városban Alex fogalmai szerint mindenki gőgös, bár némi fennhéjázás azért jogos, már ami Natchez múltját illeti. A Mississippi folyó mentén ez a legősibb város, és már akkor fantasztikusan meggazdagodott, amikor a Delta többi városának a helyén még ki sem irtották a bozótot. Ez a hely először angol, majd francia és spanyol uralom alatt állt, és magába szívta ezeknek a nagy európai országoknak a stílusát, szokásait és építészetét, s így joggal érezte magát többnek, mint az az állam, amelynek névlegesen mégiscsak része volt. Emiatt aztán Natchezt a falain kívül lakók közül kevesen szerették, de ezzel a gyapotból meggazdagodott natcheziek olyannyira nem törődtek, hogy még a polgárháború idején is a jenkik oldalára álltak, és egyetlen lövés nélkül átengedték nekik pazar városukat. Ez volt az oka annak, hogy Alex, aki Jacksonban nőtt föl, nemegyszer hallotta a felnőtteket Natchezt ócsárolni. A vér nélküli megadás eredményeképpen a város éppoly

sértetlenül vészelte át a szörnyű háborút, mint Charleston vagy Savannah. Ráadásul meg is tudta őrizni saját, történelemtől érintetlen, időtlen világát. Natchez abba sem halt bele, hogy a város körüli termékeny földek kimerültek, és a gyapottermelés a deltavidék északabbi részeibe települt. Alig néhány évtized elteltével elkezdtek özönleni a turisták a Régi Délnek ebbe az ősi gyöngyszemébe, hogy bámulják az isteni közbeavatkozás segítségével megmenekült dekadens bőség maradványait (még ha e szépséget jórészt csak a város számtalan egyesületi hölgyének önkéntes munkája árán sikerült is fönntartani). Még a Mississippi menti mezőgazdasági területek nyakas baptistái is irigykedve bámulták e folyóparti várost, amelynek bárjai éjjel-nappal nyitva tartottak, s amelynek fekete tulajdonban levő nyilvánosházának nevét még Párizsban is jól ismerték. Amikor aztán a régi gyapotföldek alatt olajat találtak, a város életereje újabb negyven évig buzgott, s egykor ünnepelt gazdagságának egy része is visszatért. Amikor kislányként Alexet elhozták a Konföderációs Fölvonulásra, pár napra őt is magába szippantotta az a sajátos tornádó, amely a régi arisztokrácia, az újgazdagság és a még mindig parázsló faji feszültségek következtében itt kavargott. Mire viszont egyetemista korában egy évfolyamtársnőjével megint idelátogatott, a város már csak árnyéka volt egykori önmagának, és minden kisebbnek és fakóbbnak tűnt Alex szemében. Az utóbbi öt napban Alex elejétől végéig elolvasta a Natchez Examinert, amikor reggelente a kocogó Thora Shepardöt követte. Az újság lapjaiból kitűnt, hogy a város még mindig a régi démonaival viaskodik. Az ültetvényes Délnek ez a félig fehér, félig fekete egykori fővárosa sehogy sem találta meg helyét a modern világban. Alex nem értette, mi hozott ide egy Chris Shepardhöz hasonló embert, aki az orvosi egyetemen oly ragyogóan végzett. Hacsak nem énekelt a város olyan sziréndalt, amelyet csak szülöttei képesek meghallani… Visszasétált a medencéhez, és letette Meggie-t a sekélyebb végénél. Miközben a macska kecsesen sétált a medence peremén, és bele-belenyalt a sima vízbe, Alexnek Chris Shepard fehér köpenyes alakja jutott az eszébe. Ötheti megfeszített nyomozás után a sorsa − és Jamie-é is − most az orvos kezében van. Úgy tervezte, hogy ad még időt

− de azért nem túl sokat − Shepardnek, hogy gondolkodjon a mai beszélgetésükön. Ha legközelebb találkoznak, majd közöl még vele néhány további tényt − hogy végleg rákapjon a horogra. Hisz látszott, hogy már a csali megmutatása teljesen lázba hozta. Ki nem izgult volna föl? Hisz Alex egy kész krimit vázolt föl neki. Alfréd Hitchcock életre kelt. Csak az a baj, hogy a krimi Chris Shepard életéről szól. És Shepard feleségéről. Végül persze a doktor dönt, hogy segít-e neki vagy sem, és ez a döntés olyasmin alapul majd, amiről Alex nem tudhat: a házasságának titkos realitásain s az érzelmek olyan mélyáramain, amelyeket semmilyen nyomozás nem képes felszínre hozni. Alex mégis mérget vett volna rá, hogy a férfi végül segíteni fog. Alex már öt napja követte Thorát, s biztos volt abban, hogy a nő kettős életet él. És erről a férjének is kellett hogy legyen valami fogalma. Az apja munkáját figyelve Alex elég korán megtanulta: az emberek mindig csak azt látják meg, amit látni akarnak, és csak akkor, ha már fölkészültek rá. A valóság fájdalmasan nyilvánvaló lehet másoknak, de a szerelmes ember szeme előtt mindig ott van egy fátyol. A remény, a félelem s főleg a bizalom sűrű fátyla. Ezt igyekezett Alex apja a lánya fejébe verni, de Alex csak a későbbi személyes tapasztalatból jött rá, hogy az apjának teljesen igaza van. Csak a saját véreidnek higgyél! Felvette Meggie-t, és visszaindult vele a szobája felé. Alig néhány mérfölddel odébb, Chris Shepard most bizonyára ébren fekszik az ágyán, s azon töpreng, vajon ismeri-e a nőt, aki mellette fekszik. Alex sajnálta ugyan, hogy fenekestül föl kellett forgatnia a férfi egész világát, de nem volt más választása. Ha a feleségén múlik, Shepard talán már egy hónapig sem él. Mire Alex az ajtajáig ért, és benyitott, rájött, hogy véglegesen eldöntötte a charlotte-i bérlakás ügyét. – Viszlát, Charlotte! − mondta magában halkan. Beakasztotta a láncot maga után, és megint leült a számítógéphez. 11:25-öt mutatott az órája. A mellkasa és a torka úgy összeszorult, mintha valami altatógázt lélegzett volna be. Nagyon kellett volna már egy kis alvás, de meg kell várnia, míg Jamie ikonja zöldet jelez, bármilyen késő van is. Megdörzsölte a szemét, előhalászott egy rózsaszín dobozos energiaitalt a hűtőből, visszaült, és a felét egy hajtásra kiitta. Még a nyelvén volt az ital, amikor már érezte, hogy a

koffein máris hatni kezd. – Na gyerünk, öcsi! − dünnyögte. − Gyerünk, beszélgess egy kicsit Alex nénivel! Jamie ikonja makacsul piroslott.

6. fejezet Chris nagyon ügyetlenül tudott csak hazudni. Akárcsak az apja. Buddy Shepard sose keresett sokat, de minden munkahelyén megbecsülést szerzett magának, s a becsületességét sikerült a fiába plántálnia. Csakhogy, amint erre Chris rájött, nem is olyan könnyű tisztességesnek maradni olyan világban, amelyet az emberi természet törvényei mozgatnak. Miközben a házuk és a mögötte álló, átalakított pajta közt vezető sötét ösvényen haladt, azon törte a fejét, hogy akkor most mi is lenne a helyes megoldás. Súlyos léptekkel ballagott a csűr felé; most semmi örömöt sem lelt ebben a környezetben, ami eddig a büszkesége volt. Miután Natchezbe költözött, a megtakarításai jó részét fölhasználva vette ezt a nagy házat, a polgárháború előtti idők Elgin-ültetvényének egykori húsz holdjával együtt, a várostól délre. Félreeső fekvése ellenére a ház csak ötpercnyire volt Ben sulijától, és mind a két natchezi kórházat is tíz perc alatt el tudta érni innen. Chris ennél ideálisabb lakóhelyet már el sem tudott volna képzelni, de Thora mindig is még délebbre, Avalonba vágyott, a gyorsan kiépülő, divatos luxustelepre. Avalon ellen még Red Simmons is mindig tiltakozott, de aztán jó pár hónapig tartó vívódás után Chris csak beadta a derekát, azzal, hogy az új környezetben Ben majd közelebb kerül az ott lakó barátaihoz. Új avaloni házuk − amelyet Chris magában csak McKasztli néven emlegetett − hatvan százalékban volt készen. Thora személyesen felügyelte az építkezést, Chris viszont ritkán ment ki oda. Chris, aki különféle vidéki városokban nőtt föl (mivel az apját az International Paper, ahol dolgozott, pár évenként mindig áthelyezte), meg volt győződve róla, hogy az önállóságát nagyrészt ennek a vidéki neveltetésnek köszönheti. Biztos volt abban, hogy Bennek is jót tesz az ilyen környezet, és eldöntötte magában, hogy ezt a mostani földdarabot akkor sem adja el, ha majd Avalonba költöznek. Most a sötétben fölbukkant előtte a hatalmas melléképület, amelynek durva külsejéből senki sem gondolta volna, mire használja. Ő maga alakította át ezt az egykori pajtát szupermodern videostúdióvá, és itt

áldozott szenvedélyének, amelyet Thora − Chris nem kis fájdalmára − csak „kameramániaként” emlegetett. A nagy kaput kinyitva a főstúdióba lépett: a hatalmas, világos juharpadlóval borított, makulátlanul tiszta, csupa üveg terembe, ahol a kamerák, számítógépek és más felszerelések kedvéért folyamatosan 18 Celsius-fokos hőmérséklet uralkodott. Ha csak belépett ebbe a helyiségbe, Chris máris fölvidult. Hát még ha bekapcsolta az ő Apple G5-ösét! Azzal rögtön ki tudta zárni ebből a szobából a hétköznapi élet ezernyi bosszantó apróságát. Itt végre tényleg a maga ura volt, és nagyszerűen érezte magát. Chris már az egyetemen belekapott a filmezésbe, és két dokumentumfilmjéért díjat is kapott. Az egyik rejtett kamerával készített filmje miatt, amelyiknek az volt a címe: A gyakornok egy napja, majdnem véget ért még el sem kezdődött orvosi karrierje. Aztán az egyik évfolyamtársa eljuttatott egy másolatot ebből a filmből az egyik nagy televízió-csatornának, mire végre törvényesen szabályozták a gyakornokok maximális munkaidejét. Miután Chris maga is elkezdett praktizálni, alig maradt ideje a filmezésre. A gyógyító munka sok mindennel megajándékozza az embert, csak épp szabadidővel nem. Tavaly aztán, amikor közös céget alapított dr. Tom Cage-dzsel, ezzel az öreg natchezi körzeti orvossal, Chris fölfedezte, hogy miként tudná összekapcsolni a munkáját a szenvedélyével. Új társa tevékenységét közelről figyelve hozzáfogott egy dokumentumfilmhez arról, hogy újabban mennyire hanyatlik az úgynevezett alapfokú általános orvoslás. Mississippiben, ahol minden jó tíz évvel le van maradva az USA átlagához képest, ezt a tendenciát különösen jól lehetett tanulmányozni. Tom Cage még azok közé az orvosok közé tartozott, akik hajlandóak voltak egy teljes órát szánni a betegre, ha úgy ítélték, hogy a páciensnek jót tesz, ha kibeszélheti magát. A hetvennégy éves Tomnak rengeteg komoly betegsége volt; mint gyakran mondogatta, sokkal betegebb, mint a legtöbb páciense. De még mindig nyolcvan órákat dolgozott minden héten, a szabadidejében pedig orvosi lapokat böngészett, hogy lépést tudjon tartani a legújabb módszerekkel. Dr. Cage vizsgálat közben alaposan megtapogatta a betegeit, és nagyon figyelt arra, hogy hol mit érez. Legfőként pedig nemcsak a betegség közvetlen tüneteiről, hanem életük minden olyan aspektusáról kifaggatta őket, amelyek általános egészségi állapotukat befolyásolhatták. A honoráriumot

mindig úgy szabta meg, mintha ő akarná megspórolni a betege pénzét (így aztán nem volt gazdag), és sose törődött azzal, hogy még mennyien ülnek a várószobában. Nála addig tartott a rendelés, míg az utolsó beteget is alaposan meg nem vizsgálta. Chris szemében, aki annak idején a város legelegánsabb belgyógyászati rendelőjében kezdte meg magánpraxisát, dr. Cage módszerei elképesztőnek tűntek. A Chris generációjához tartozó orvosok szerint az a jó praxis, ahol sok a pénz, rövid a rendelési idő, és egy egész csomó kolléga közt oszlanak meg a hívások, úgyhogy egy héten legföljebb egy éjszaka kell az embernek betegekhez ugrálnia. Chris addigi orvoskollégái „védekező” taktikával gyógyítottak. A feltételezett betegséggel kapcsolatos minden elképzelhető laborvizsgálatot elrendeltek, mindent a szent bruttó bevétel nevében, magukra a betegekre viszont alig szántak időt. Az effajta gyógyítás szentségtörésnek számított Tom Cage doktor úr szemében. Csak nem a farok csóválja a kutyát? − kérdezte azzal a szisztémával kapcsolatban, melynek fő célja az orvos kényelmének és bevételének növelése lenne. Szerinte a medicina életre szóló szolgálat: nemes elhívatás. Mindezt pedig Chris szerint érdemes dokumentálni az utókor számára. A lelke mélyén Chris sok mindenben egyetértett az öreg Tomnak a mai orvoslásról alkotott véleményével. A szolgálattal kapcsolatos saját ideái miatt vesztette el az első feleségét, s azután sokáig nagyon óvatos volt szerelmi ügyekben. Csak akkor érezte, hogy érdemes megint kockáztatni, amikor Thora Rayner megjelent az életében. Nem csoda, ha Morse ügynök látogatása jobban megrázta, mint adott esetben más férfiakat. Chris hatalmasat tévedett első feleségének megítélésében, és nehezen fogadta volna el, hogy másodszor is így járt. Azok a bosszantó aggodalmak, amelyek fölmerültek benne a baseballedzés alatt, biztos csak alaptalan föltételezések. Hisz az ember felnőtt korában is változik, és a házasságok első éve még csak az alkalmazkodás időszaka. Hogy Thora most több pénzt költ, mint korábban, vagy hogy szűkebb ruhákat kezd hordani, semmiségek a tágabb összefüggésekhez képest. Chris kinyitotta a stúdióban álló hűtőt, töltött magának egy adag jéghideg Grey Goose vodkát, és egy hajtásra megitta. Aztán leült a G5-öséhez, kinyitotta a vágóprogramot, és nézegetni kezdte a múlt héten fölvett anyagait. Miután a Canon XL2S kamerája digitálisan

rögzített, nem kellett vesződnie az anyag bemásolásával. Rögtön ott volt előtte az az interjú, amelyet Tom Cage-ről és arról a fekete asszonyról készített, aki már 1963 óta járt az öreg dokihoz. A nő most magával hozta a dédunokáját, és a kislány ott játszott a lábánál, dr. Cage már nemigen vállalt gyerekeket, de ez a nő nem volt hajlandó más orvoshoz vinni a kicsikét sem. Chrisnek Tomnál sokkal frissebb tapasztalatai voltak a gyerekgyógyászatban, így büszkén vállalta, hogy segít kideríteni a kislány magas lázának okát (amelyet Tom szerint első látásra egy agyhártyagyulladás okozhatott). Miközben a filmen az öregasszony arról mesélt, hogyan érkezett meg dr. Cage a házukhoz a nagy 1963-as hóviharban, Christ az érzelmek furcsa hulláma öntötte el. Egész ma reggelig, míg Morse ügynök gorombán be nem rontott az életébe, Chris mostanában olyan elégedettnek érezte magát, mint a gyerekkora óta még soha. Az apja rendes ember volt ugyan, de csöppet sem törődött az élet nagy kérdéseivel. Tom Cage-ben Chris most olyan tanítómestert talált, aki tele volt gazdag tudással, és mindezt, akár egy zen buddhista mester, minden álszentség vagy tudálékosság nélkül tudta átadni neki. Egy-egy csipkelődő kérdés, apró mozdulat a páciens háta mögött: ilyen szerény fogásokkal Tomnak sikerült Chrisből nemcsak első osztályú belgyógyászt, hanem fokozatosan valódi gyógyító orvost képeznie. De hát a karrier még nem minden egy férfi életében − gondolta Chris, miközben a vodka szétáradt az ereiben. Még akkor sem, ha szenvedélyes hivatás. A férfinak szüksége van valakire, akivel megoszthatja legmélyebb érzelmeit, aki föl tudja oldani a görcseit, aki képes elfogadni mindazt, amit adni tud neki, s talán, ami a legfontosabb: egyszerűen osztozni tud vele abban az ezernyi pillanatban, amelyek együtt kiteszik az életet. Chris majdnem két teljes évig meg volt győződve arról, hogy Thora pontosan ilyen. Bennel együtt ők hárman egy varázskörben álltak. Mielőtt Thorát elvette, Chris el sem tudta képzelni, milyen lesz Ben apjának lenni. De alig egy év alatt, Chris türelmes figyelme hatására kész fiatalember lett a srácból, aki az ügyességével és iskolai munkájával kivívta a tanárai csodálatát. És a sportokban sem volt kevésbé ügyes. Chris elképesztően büszke volt Benre, és kötelességének, sőt egyre inkább kiváltságnak érezte, hogy örökbe

fogadhatja a fiút. Azt viszont nem sejtette, mit érezne egy saját gyerek iránt. Szinte bűnnek érezte volna, ha még többet követel a sorstól. Hisz napról napra azzal szembesült, hány férfi hal meg anélkül, hogy feleannyit kapott volna az élettől, mint ő − akár azért, mert nem küzdöttek érte, akár mert ostobán eldobták a lehetőséget maguktól. Most viszont… Hirtelen minden megváltozott. Ma délelőtt Alexandra Morse a kétkedés kígyóját engedte szabadon az ő kis Édenkertjében, s a kígyó egyre azt kérdezted vele, vajon még az övé-e minden, amiről azt hitte, hogy már rég a birtokában van. – A fene egye meg! − dünnyögte. − A fene ezt az istenverte nőt! – Csak nem én csináltam valami rendetlenséget? − kérdezte erre egy hang riadtan. Chris hátranézett a válla fölött, és látta, hogy Thora áll mögötte. Áttetsző kék köntös volt rajta, a lábán pedig fehér papucs, amire nedves fűszálak ragadtak. Chris annyira belemerült a vágásba és a gondolataiba, hogy nem is vette észre, mikor lépett be a stúdióba. – Elég későn jöttél ma haza a kórházból − mondta a nő bátortalanul. – Tudom. – Annyi új beteg volt? – Ühüm. A legtöbb szokásos, de volt bonyolult esetünk is. Don Allen először Tommal konzultált, Tom meg kikérte az én véleményemet is. Thorának a meglepetéstől nagyra nyílt mind a két szeme. − Nem mondod, hogy képes volt Don Allen bárkivel is konzultálni? Chris könnyedén elmosolyodott. − A beteg rokonai követelték ki a dolgot. Don majdnem szétrobbant dühében. De ha nem jövünk rá, mi a baja, a pasas könnyen bele is halhat. – Mért nem külditek föl Jacksonba? – Don már beszélt, az összes specialistával a klinikán. Látták a laboreredményeket is, de ők is tanácstalanok. A család viszont azt gondolja, hogy Tom már mindent látott negyvenéves praxisa során, ezért ragaszkodtak ahhoz, hogy ő is megnézze. De Tom se jött rá. Legalábbis eddig. – Én rád fogadok − mondta Thora mosolyogva −, és tudom, hogy rá fogsz jönni. Mindig rájössz! – Hát most nem vagyok olyan biztos benne. Thora közelebb jött, lehajolt és adott egy puszit Chris homlokára. −

Na, most fordulj vissza − mondta lágyan. − A monitor felé! Különös kérésnek tűnt, de Chris visszafordult a képernyő felé. Thora masszírozni kezdte a férje vállát, apró termetéhez képest meglepően erős kezével. A feszültség olyan hirtelen szűnt meg Chris nyakában, hogy szinte émelyegni kezdett. – Na, jólesik? – Olyan erősen csinálod, alig bírom ki. A nő keze most a nyaka két oldalán dolgozott, és a koponya tövénél gyömöszölte a görcsös-feszes izmokat. Majd a fülére csúsztatta az ujjait, és kívülről befelé haladva, egyre erősebben dörzsölgette végig a fülkagylóit. Chris hamarosan úgy érezte, ettől mindjárt lecsúszik a székről a padlóra. Aztán Thora keze becsúszott a pólója alá, és erőteljesen kezdte dörzsölni a mellizmait. – Tudod, hogy mi jutott eszembe? − kérdezte Thora. – Na mi? – Az, hogy régóta nem is próbálkoztunk azzal, hogy teherbe essek. Ennél meglepőbb dolgot nem is mondhatott volna. − Tényleg − nyögte ki Chris. – Hát akkor?… − kérdezte, lassan maga felé gördítve Chris székét, egész addig, míg elébe nem tárultak a nő fedetlen keblei. Chris tudatában ezek − a dán örökség miatt − porcelánfehérként éltek, újabban viszont Thora rendszeresen járt a szoláriumba, és a bőre itt is eddig szokatlan aranybarna fénnyel ragyogott; sehol egy fürdőruhavonal. – Adj nekik egy puszit − susogta. És Chris adott. Thora mély, kéjes torokhangot hallatott, és ujjaival a tarkója fölött beletúrt a hajába, miközben Chris finoman, de folyamatosan simogatta a mellbimbóit. Tudta, hogy ettől Thora mindig beindul, és hamarosan hallotta is mély, izgatott légzését. A nő lenyúlt, hogy megnézze, a férfi készen áll-e. Mikor látta, hogy nagyon is, kigombolta Chris nadrágját és letérdelt, hogy le is vesse. A férfi kicsit felemelkedve segített, aztán visszazöttyent a székre. Thora azonnal föllibbentette a köntösét, és Chris ágyékára ült, két erős lábával átölelve a férfit és a szék támláját. Chris, aki nem számított erre a heves odaadásra, amelyet újabban nem tapasztalt, mélyet sóhajtott. Thora most ismét az a nő volt, akibe két évvel ezelőtt úgy

beleszeretett, s ennek az újjászületésnek a hevességétől a férfi máris majd szétrobbant. Miközben így lovagolt rajta, Thora mélyen a szemébe nézett, mint aki szavak nélkül is sürgeti, de az utolsó pillanatban hirtelen letette mindkét lábát a padlóra, és felemelkedett. – Mi a baj? − kiáltott fel Chris. – Csak az, hogy ez nem épp ideális pozíció ahhoz, hogy új generációt hívjunk a világra − válaszolta a nő, színlelt duzzogással a szemében. – Már értem. És engedte, hogy Thora a péniszénél fogva a heverőhöz vezesse, amelyre hívogató pózban hanyatt dőlt. Chris még nézte egy pillanatig, hogy a látványt örökre bevésse az agyába, aztán beléhatolt. Miközben Thora buja szavakat suttogott a fülébe, neki önkéntelenül is Alex Morse délelőtti látogatása jutott az eszébe, mint valami egészen szürreális eset. Hogy is történhet ilyesmi? Valaki betegnek tettetve magát rátör, és gyilkossággal vádolja a feleségét? És még azelőtt, hogy megtörtént volna? Őrület az egész…. – Most! − hallotta meg Thorát −, most, most, most… Chris még mélyebbre nyomult, és ott maradt, hadd jusson át Thora a küszöbön. Amikor a felesége fölsikoltott, és a körmét belevájta a lapockájába, Chris is elengedte magát, s a föltörő fényesség minden kétségét porrá égette. Ahogy lassan kezdett a valóságba visszatérni, Thora fölemelte a fejét, és szájon csókolta, aztán visszahanyatlott. Meg volt izzadva, pedig működött a légkondicionáló. Chris leszállt Thoráról, és melléje heveredett a hűvös bőrre. – Fölkelhetsz, ha gondolod − mondta a nő −, én még fekszem pár percig. Hadd dolgozzon nyugodtan a természet. A férfi fölnevetett. − Jó nekem itt melletted. – Aranyos vagy. Egy darabig csöndben feküdtek. Aztán Thora megszólalt: − Minden rendben van veled, Chris? – Mért kérdezed? – Mintha máshol járna az eszed. Történt valami odabenn? Istenem, hogy történt-e? − Semmi, csak a szokásos. – Vagy az új ház miatt idegeskedsz megint? – Az eszembe se jutott.

Thora csalódottan nézett rá. − Én sem tudom, hogy jó lesz-e ott nekünk. Chris kipréselt magából egy mosolyt. − Nincs semmi baj vele. Csak eltart majd egy darabig, míg Benből a vidéki élet után városi fiú lesz. – Ha egyáltalán sikerül neki. – Hamarosan kiderül. Thora kisimított egy tincset a homlokából. − Majdnem elfelejtettem. Kérdezni akartam tőled valamit. – Mit? – Laura Canning a héten fölmegy az Alluvian Hotelbe. Azt kérdezte, vele tudnék-e menni. – Mi az az Alluvian? – Tudod, az a nagy szálloda Greenwoodban. Az, amelyiket a Viking szállodalánc most fölújított. Azt mondják, nagyon klassz lett. Te is dolgoztál a deltavidéken, ha jól emlékszem. – Csakhogy az én akkori pácienseim nem luxusszállodákban laktak. – Azt mesélik, olyan menő fürdőhelyet csináltak belőle, hogy egész New York ide jár lazítani. Morgan Freeman, aki dzsesszklubot csinált ott, mostanában szintén az Alluvianban lakik. Chris bólogatott. Szerette Morgan Freemant, de ő nem annak alapján szokott szállodát választani, hogy hány hollywoodi színész tanyázik ott. Igazság szerint nem is szerette a fürdőhelyeket. Épp elég jól kiizzadt abban, ha megpróbálta rendben tartani ezt a húsz holdat itt a ház körül. – Ha nem akarod, hogy menjek, akkor maradok − mondta Thora megadóan. − De Bennek ez lesz az utolsó hete a suliban, és ő úgyis mindig téged kér, hogy segíts neki a leckeírásban. Nekem nincs hozzá elég türelmem. Erre Chris nem tudott mit mondani, tényleg így volt. − És mikorról is volna szó? – Pár nap múlva, még nem tudom pontosan. Csak három éjszakára mennénk, aztán már jönnénk is haza. Iszappakolások, egy kis blues-zene, aztán már vége is. Chris bólintott, és megint mosolyogni próbált. Nem mintha nem akarta volna, hogy Thora szórakozzon egy kicsit, de Alex Morse hangja ott visszhangzott a fülében: − Tervez-e a felesége mostanában valami utazást?

– Chris! − kérdezte Thora. − Mondd meg az igazat. Azt akarod, hogy maradjak itthon? Chris fölidézte magában, ahogy az előbb szeretkeztek; azt a felhőtlen örömöt a szürkéskék szemekben. Thora még most is a hátán fekszik a hűvös bőrhuzaton, hogy az ő spermáinak a legjobb feltételeket biztosítsa. Hát akkor meg minek aggódik? − Dehogyis, csak kivagyok. A munka, a vizitek, meg ez a film is. – Meg még a baseballedzések is − tette hozzá Thora. − Kilencven perc mindennap ebben a dög melegben a rengeteg vad kisindiánnal. – Hát akkor legalább te fölmész a Deltába hűsölni egy kicsit − mondta, bár életében először jutott eszébe a hűsölés a Deltával kapcsolatban. − Mi majd jól elleszünk itt Bennel. Thora huncutul rámosolygott és még egyszer megcsókolta. − Most ne mozdulj innen sehova! Chris csak nézte, ahogy fölugrik, az ajtóhoz szalad, és eltűnik mögötte. Egy perc múlva hátradugott kézzel jelent meg ismét az ajtóban. – Most mi történik? − kérdezte a férfi csodálkozva. – Két meglepetést hoztam neked − mondta. − Két meglepetést. Chris fölült a díványon. − Micsodát? Nincs szükségem semmire. Thora nevetett, és közelebb jött. − Annyira biztos vagy benne? – Annyira. Thora erre előhúzta a jobb kezét a háta mögül. Egy tál csokis süti volt benne. Chrisnek a látványra szinte kicsordult a nyála, de megint eszébe jutottak Alex Morse figyelmeztetései. Habozott, mitévő legyen, de Thora már a másik kezét is felé nyújtotta: egy papírhenger volt benne, olyan, amilyenben az új ház tervrajzait szokta tartani. Chris próbált jó képet vágni a dologhoz, bár egyáltalán nem lelkesedett azért, hogy megint az avaloni ház részleteivel foglalkozzon. – Látom, hogy nincs hozzá kedved − mondta Thora, miközben letéve a tálat formás hátsójával Chris térdére telepedett −, várj csak, majd mindjárt meglátod! Ezzel kihúzott egy lapot a tokból, és kiterítette a két meztelen combján. Chris megnézte, és azt látta, hogy ez egy új épület alaprajza lehet a máris majdnem nyolcszáz négyzetméteres, majdnem kész ház mellett. Jó nagy alapterületű ez is.

– Mi akar ez lenni? − kérdezte fölhorkanva saját tornaterem? – Dehogyis − kuncogott Thora −, ez lesz a te új stúdiód! Chris belepirult. − Micsoda? Thora mosolygott, és adott egy puszit a férje arcára. − Ez az én ajándékom, hogy te is otthonosabban érezd magad az új házban. Az építésznek megmondtam, hogy konzultáljon egy New York-i szakértővel. Amit itt látsz, az egy csúcs videostúdió. Neked már csak a felszerelést kell kiválasztanod. – Thora… Ez komoly? A nő még jobban mosolygott. − Abszolút komoly. Már ki is betonozták az alapokat, és most fektetik a profi kábeleket. Jó drága lesz! Ez már tényleg túl sok volt ahhoz képest, ami ma egész nap történt Chrisszel. Föl akart kelni, hogy járkáljon egy kicsit, de Thora odaszögezte a díványhoz. Ledobta a tekercset és a tervrajzokat, és szorosan átölelte a férjét. – Nem akarom, hogy akkor mindig elszökj tőlem, ha a videóidat akarod vagdosni. Hozzám vagy nőve! Hát nem érted? Chris nem értette. Úgy érezte magát, mintha valami tudatmódosító szert adtak volna be neki. Persze, ha Alex Morse nem látogatja meg ma délelőtt, ez az egész nem lenne más, csak egy csodás meglepetés. – Miért, nem is örülsz? − kérdezte Thora riadtan. Chris álmatagon bólogatott. Thora kivett a tálból egy kekszet, és a szájához tartotta. − Tessék! Kell hogy pótold az erődet! – Bocs, de nem vagyok éhes. Majd később eszem valamit. Thora megvonta a vállát, aztán bekapta a kekszet. − A te bajod! Most sütöttem − mondta nagyokat pislogva rágás közben. – Mmm!… ez majdnem jobb, mint a szex. Chris érezte a szétharapott keksz illatát, és figyelte, ahogy Thora eltúlzott élvezettel lenyeli a falatot. A franc egye meg azt az Alex Morse-ot! − gondolta magában. Thora a férje szemébe nézett, megfogta a kezét, és odahúzta a melléhez. − Mit szólnál egy második menethez? Emelhetjük a tétet még kétmillióval! Chris úgy érezte magát, mint egy űrhajós, aki most zuhant ki a

kabinból, és lassan távolodik mindentől, ami eddig ismerős volt. Hát lehet így élni? − kérdezte magától. Örökös gyanakvásban amiatt, ami a saját házamban körülvesz? De aztán becsukta a szemét, és elszánt mohósággal kezdte csókolni Thorát.

7. fejezet Ahogy az eddig piros ikon hirtelen zöldre váltott, jelezve, hogy Jamie bejelentkezett az internetes beszélgetőprogramba, Alex szíve hevesebben kezdett dobogni. Már három órája türelmetlenül várt erre, és nem nyugtatta meg az sem, hogy közben pasziánszot játszott a gépen. Most egy új kis ablak tűnt fel a monitorján, de egyelőre üres volt. Aztán megjelent rajta Jamie arca, amint ott ül az íróasztalánál Bill Fennell házában. A webkamera által küldött kép elsőre meglepően eleven volt. Mintha az ember tényleg ugyanabban a szobában volna, mint az, akivel beszélget. Látszanak az érzelmek a szemében, látszik az arcának minden rezdülése. Ma este Jamie az atlantai Braves csapat pólójában volt, a fején a Dixie kölyökcsapat sárga baseballsapkájával. Nem az ő szemébe nézett, hanem a monitorra, ahol Alex arcát látta. Alex tudta, hogy ő is ugyanúgy figyeli a fiút, hisz ő is a képernyőre, és nem a monitor tetején levő kamerába nézett. – Szia, Alex néni − mondta. − Bocs, hogy ilyen késő lett. Alex ma először tudott őszintén mosolyogni. − Semmi baj. Tudod, hogy mindig itt találsz, ha bejelentkezel. Na, meséld el, mi történt veled ma, kicsikém! Jamie is elmosolyodott. − Baseballmeccsem volt. – És hogy sikerült? – Kicsináltak bennünket. – Sajnálom. De neked legalább sikerült valami? – Hát, csináltam egy duplát. Alex hurrázott és tapsolni kezdett. − Jól van, Jamie! A fiú elkomorodott. − Kétszer viszont félreütöttem. – Semmi baj. A profikkal is előfordul. – De kétszer is, egy meccsen? – Persze, előfordul. Egyszer láttam Hank Aaront, aki háromszor ütött félre egyetlen meccs alatt. − Ez persze ártatlan hazugság volt. És hát Hank Aaronon kívül Alex nem is nagyon ismert más játékost, s az ő nevét is csak az apjától hallotta emlegetni. – Ki az a Hank Aaron? − kérdezte Jamie.

– Az, aki még Babé Ruthnál is jobb volt. – Én azt hittem, hogy az Barry Bonds volt. Alex vállat vont. − Mindegy. Az a fontos, hogy neked sikerült az a dupla! Na és volt még valami izgalmas? Jamie úgy sóhajtott föl, mint egy fáradt, ötvenéves ember. − Nem is tudom. – Dehogy nem tudod! Na, ki vele! – Azt hiszem, megint itt van az a nő. – Missy? − Missy Hammond volt az apja barátnője. Jamie bólintott. Alexet elöntötte a méreg. − És ezt miből veszed? Talán láttad is? – Nem − mondta Jamie, és hátranézett a hálószobája ajtaja felé. − Apa azt hiszi, hogy már lefeküdtem. Bejött, de akkor le volt oltva a lámpa. Aztán pár perc múlva hallottam a hátsó ajtót. Azt hittem, elmegy valahová, és kilopóztam megnézni. Nem láttam, senkit, de egypár perc múlva hallottam, hogy valaki nevet. Szerintem ő volt az. Alex nem tudta, erre mit feleljen. − Sajnálom, Jamie. Akkor beszéljünk valami másról! A fiú lelógatta a fejét. − Te könnyen mondod ezt. Mért nem jössz ide és mért nem viszel el? Apa mindig vele akar lenni, és nem velem. És egyáltalán nem is vagyok álmos. – Nem hozhatlak el, Jamie. Ezt már megbeszéltük. És apukádnak szüksége van rád − mondta Alex, bár nem volt biztos benne, hogy ez tényleg így is van. − Vele is akar lenni, de hidd el, veled is! A fiú megrázta a fejét. − A meccs után apa csak a félreütéseimről beszélt, meg hogy mi minden mást rontottam el. Észre se vette a duplámat. Alex mosolygott, és bólogatott, mint aki jól érti. − Tudod, a legtöbb apuka ilyen. A nagypapád is ugyanezt csinálta, amikor én softballoztam. Jamie csodálkozva kérdezte: − Tényleg? – Hát persze. Mindig jól megmondta, mit rontottam el. Azért ez nem volt egészen igaz. Jim Morse tudott javító szándékkal kritizálni. És nagyon jól tudta, hogy kell ezt minden bántó él nélkül csinálni. És tízéves korából másra sem emlékezett Alex, csak arra, hogy egyfolytában dicsérték. – A papád csak azt akarja, hogy jobb legyél − tette hozzá.

– Hát lehet. Akkor is rosszulesik − mondta Jamie, majd lenyúlva egy vastag könyvet tett az íróasztalára. − Már rég meg kellett volna csinálnom a leckét, de nem volt kedvem hozzá. Megcsinálhatom közben? – Hát persze! – És itt maradsz, amíg csinálom? Alex mosolygott, és Jamie is. Grace halála óta már sokszor eljátszották ezt. Amíg Jamie olvasta a leckét, Alex ült, és figyelte, s közben az elmúlt időkön révedezett. Ma este valamiért az apja jutott az eszébe. Jim Morse talán még a saját lányainál is jobban szerette az unokáját. Hisz amikor Grace és Alex kicsik voltak, az apjuk keményen dolgozott, és minden igyekezte ellenére, hogy jó apa legyen, bizony leginkább csak futólag látta őket. Jamie-vel viszont képes volt végtelen hosszú órákat eltölteni. Megtanította a fiút vadászni és halászni, vízisíelni, sárkányt eregetni, és megmutatta neki, hogyan kell egy baseball-labdát profi módon megsuhintani. Jamie Fennell nyolcéves korára már tudott igazi csavart labdát küldeni. Jim szinte minden idejét Jamie-vel töltötte annak ellenére, hogy Bill Fennell-lel ki nem állhatták egymást. Alex szemében az apja igazán azzal nőtt meg, hogy kompromisszumokra is hajlandó volt, csakhogy szoros kapcsolatban lehessen az unokájával. És még egy dologban biztos volt Alex: ha élt volna még az apja, s meghallja Grace-nek a halottas ágyánál elmondott vádját a gyilkosságról, az elmúlt hetek eseményei egészen másként alakultak volna. Akkor azon az éjszakán az apja Bill Fennellt biztosan bevonszolja egy üres szobába, nekilöki a falnak, és addig veri, míg az föl nem öklendezi az összes szennyet a fekete lelke legmélyéről. Ha még ez a kezelés se lett volna elég ahhoz, hogy kiverje belőle az igazat, Jim Morse Will Kilmerrel meg egypár régi zsaruhaverjával elvitte volna csónakázni Fennellt, és így vagy úgy, Billnek ki kellett volna vallania a teljes igazságot Grace halálával kapcsolatban. És akkor most Jamie-nek nem kellene Bill ronda házában laknia a jacksoni Ross Barnett víztároló mellett. És ha a bíróság nem ítélte volna az apjának Jamie-t, biztos, hogy a nagyapja el tudta volna vinni valahová, ahol olyan emberek nevelnék, akik szeretik. És Alex is ment volna velük. Egy percig sem gondolkodott volna.

De hát persze mindez másként alakult. Hisz Jim Morse már halott volt, akárcsak Grace, a lánya. Alex végigolvasta az összes szemtanú vallomását, és ellentétben azokkal, amelyek az ő bankbéli rémtörténetével kapcsolatban születtek, az apja halálának körülményei ellentmondásosak voltak. Amikor Broadbent meghalt, mindenki pontosan ugyanazt látta. Az apja esetében viszont egészen más volt a helyzet. A hatvanéves Jim azon a péntek délutánon éppen belépett egy vegytisztítóba. Általában csak a kocsijából adta be a holmit egy ablakon. De aznap úgy esett, hogy bement az üzletbe. Két női alkalmazott állt a pult mögött. Az üzletben ott álldogált egy öltönyös-mellényes fekete fiatalember, de ő nem a ruháiért jött. Az igazi kuncsaftok mind a pult mögött feküdtek hason, és ott volt mellettük egy papírzacskó, a kasszából származó pénzzel. Jim még nem tudhatta ezt, mikor belépett, de Alex biztos volt benne, hogy az apja másodpercek alatt rájött, hogy zűr van. Akármilyen öreg volt, Jim Morse-ot nem egykönnyen lehetett átverni. A pult mögött álló nők úgy meg voltak ijedve, hogy egy szót sem tudtak kinyögni, mikor Jim odament a pulthoz, és elkezdett szónokolni nekik az időjárásról: hogy idén milyen forró volt az ősz, hogy azelőtt minden évben még havazott is egyszer-kétszer Mississippiben, meg ilyesmi. Az egyik alkalmazott látta, hogy Jim benéz a pult mögé, anélkül, hogy a fejét elfordítaná, a másik viszont ezt sem vette észre. Ő csak annyit látott, hogy Jim leakasztja a felesége ruháit a rúdról, és megfordul, hogy kimenjen az üzletből. Aztán miután már elhaladt a várakozó öltönyös fiatalember mellett, fordulatból hirtelen a torkára mért egyenes csapással leterítette a srácot. A pultnál álló nő elképedt, hogy „egy ilyen öreg, ősz hajú krapek” hogy volt képes megtámadni azt az erős, húszéves legényt. Aki viszont ismerte Jim Morse-ot, nem csodálkozott. Jim gyakran hordott pisztolyt magánál, de ma nem. Minek ilyen kis távolságra? Jim már a leütött rabló kabátjában kutatott, amikor az üzlet síküveg kirakata szétrobbant. Az egyik eladónő sikítani kezdett, de nem sokáig − szétlőtték az arcát. A másik lebukott a pult mögé. Ezután már senki sem tudja, mi történt pontosan. A helyszínre érkező orvos szerint az a lövés, amely Alex apjával végzett, a pult mögül, és nem az üvegen át érkezett. Nem mintha nem volna mindegy. Egy veszélyekkel dacoló egész élet után Jim Morse-ot

most az egyszer cserbenhagyta a szerencséje. És a rendőrség minden erőfeszítése, Jim hajdani társának kitartó nyomozása, sőt a Rendőrségi Jótékonysági Egylet által felajánlott tetemes nyomravezetői jutalom ellenére a gyilkosokat sohasem találták meg. Alex nagyon jól tudta, hogy az apja nem akart meghalni aznap, de még mást is tudott: szívesebben halt meg így, mint hogy úgy kelljen haldokolnia, mint most a feleségének − lassú agóniában. Arra a zajra eszmélt fel, hogy Jamie becsukja a könyvét. – Na, kész vagyok − mondta, és zöld szemével egyre a képernyő felé nézett. − Mennyivel könnyebben megy, ha itt vagy te is! – Mert olyan szívesen vagyok itt veled. Én is jobban tudok így dolgozni. Jamie elmosolyodott. − Nem is dolgoztál! Láttalak. Csak üldögéltél. – Fejben dolgoztam. Ilyen a munkám nagyobb része. Jamie mosolygása eltűnt, és elnézett a képernyő mellett. – Jamie? Minden rendben van? Nézz rám, kicsikém! Nézz bele a kamerába! Jamie nagy sokára megtette, amit kért, de bánatos tekintetétől majdnem meghasadt Alex szíve. – Alex néni! – Tessék. – Úgy hiányzik az anyukám. Alex megpróbálta leplezni a rátörő szomorúságot. A könnyek nem segítenek Jamie-nek. Egy dolgot már saját kárán megtanult korábban: ha a felnőttek sírva fakadnak, az nagyon összezavarja a gyerekeket. – Tudom, hogy hiányzik, kisfiam − mondta lágyan. − Hidd el, nekem is nagyon hiányzik. – Ő is azt szokta mondani, amit te. Hogy fejben dolgozik. Alex hátrahajtotta a fejét, és kitörölte a könnyeket a szeméből. Képtelen volt megszabadulni annak az éjszakának az emlékeitől, amikor Grace meghalt, ő pedig fölkapta Jamie-t, és kirohant vele a kórházból. Nem vitte messzire, csak egy közeli Pizza Hutba, ahol aztán megmondta neki, hogy az anyja meghalt, és utána vigasztalta, amennyire telt tőle. Alex apja is csak hat hónapja halt meg, és az öreg halála Jamie-t éppen úgy megrázta akkor, mint őt magát. De Grace halála akkora tragédia volt a fiúnak, hogy egyszerűen föl sem tudta fogni. Alex akkor odahúzta

a gyerek fejét a mellére, csöndben imádkozott, hátha az imádság ereje semmissé teszi a halált, meg azért, hogy Grace talán mégsem volt magánál, amikor gyilkossággal vádolta. Grace nyitott tenyerét fölemelte a kamera felé. − Erősnek kell lenned, kis ember! Ugye, megteszed ezt a kedvemért? Aztán, meglátod, majd minden jobb lesz. – Biztos, hogy jobb lesz? – Esküszöm. Most is csak azon dolgozom. – Akkor jó − mondta Jamie, hátrapillantva az ajtó felé. − De azt hiszem, most már megyek. Alex egyre csak a könnyeit nyelte. − Akkor holnap este ugyanilyenkor? Jamie halványan elmosolyodott. − Ugyanilyenkor. Aztán kikapcsolta a gépét. Alex fölállt az íróasztaltól, miközben az arcán csorogtak a könnyek. Átkozódva kezdett föl-alá rohangálni a motelszobában, mint egy bezárt elmebeteg, de azért tudta, hogy még nem ment el az esze egészen. Lenézett az apja fényképére az újságkivágáson. Ő bizonyára megértené, miért lakik ebben a nyomasztó motelben ahelyett, hogy az anyja halálos ágya mellett virrasztana. Akár helyes így, akár nem, az apja is ugyanezt tenné: megpróbálná megmenteni az unokáját. És bármibe kerüljön is, Alex be fogja tartani Grace-nek tett ígéretét. És ha az FBI ki fogja rúgni, mert nem az általuk kiszabott feladattal foglalkozik, akkor elmehetnek a pokolba. Egy dolog a törvény, de más dolog az igazság! És nem élt még olyan Morse a földön, aki ne tudta volna a kettő közötti különbséget. Alex levetette a nadrágját és a blúzát, kisétált az üres medencéhez, és fehérneműben elkezdett úszni, egyik hosszat a másik után. Késő volt ahhoz, hogy finomkodó emberek legyenek jelen. Ha meg egy Bill Fennellhez hasonló barom ülne valamelyik műanyag széken, hát tessék, bámulja csak nyugodtan a seggét, míg ő ki nem dolgozza magából a feszültséget! Aztán ha még akkor is ott bámészkodna, amikor kiszáll a vízből, akkor egész a parkolóig rugdossa majd az illetőt.

8. fejezet Dr. Eldon Tarver busa fejét előredöntve, lassan gyalogolt a park egyik sétaútján, gyakorlott szemmel kutatva elhullott madártollak után. Egyik kezében egy Nike sporttáskát, a másikban pedig alumíniumnyelű szedegetőbotot tartott, olyat, amivel a parkban a szemetet vagy az eldobott műanyag flakonokat szokták összeszedni a parkban. Dr. Tarver egész másra használta az alumíniumnyelű szerkezetet, ő döglött madarakat keresett a fűben, melyeket aztán jól záró Ziploc nejlonzacskókba tett, és elraktározott a Nike táskában. Már pitymallat előtt kijött ide, és már négy példányt is talált: három veréb és egy fecske tetemét. Kettő még egészen friss volt, s ez a tény nagyon ígéretesnek tűnt a délelőtt folyamán velük végzendő munkájához. Dr. Tarver ma reggel még csak két másik emberi lényt látott; mindketten futni jöttek. A parknak ebbe a sarkába kevesen merészkedtek, mert itt már lelógtak az ágak, s az utakat sok helyütt benőtte a fű. Az orvost mindkét futó jól megbámulta, részben a korai időpont miatt, részben meg azért, ahogy kinézett. Eldon Tarvert senki sem nézhette sportolónak. Nem sort vagy melegítő volt rajta, hanem olyan olcsó hosszúnadrág és pulóver, amelyeket csak az extraméretű ruházati boltban lehet venni, a County Line Roadon. Dr. Tarver jó száznyolcvanöt centi magas volt, a mellkasa mint egy hordó; nagy, lógó karjain fekete szőr. Negyvenéves korára teljesen megkopaszodott, de olyan ősz körszakállat növesztett, mint a mennonita hitszónokok. A szeme is hitszónoki szem − nem a közönséges lelkészek szeme, hanem a megvilágosodott prófétáké: a ragyogó kék íriszek úgy ragyogtak ki mély szemgödréből, mint fényes pénzek a kút fenekéről. Ha földühítették, ez a szem démonian tudott perzselni, de ez ritkán fordult elő. A tekintete általában inkább jéghideg volt. A klinikán ez tetszett néhány nőnek, de azért a többség szerint Tarver kifejezetten csúf volt, különösen azért, mert a bal arcán egy nagy, vörösbor színű anyajegy éktelenkedett. Ez az eredetileg hajszálérbetegségként kezdődő csúfság gyerekkorában még alig látszott, de kamaszkorától kezdve egyre pirosabban ütközött ki, szinte mint a

rossz lelkiismeret bélyege. Így aztán a táskával, alumíniumbottal bóklászó szakállas óriás elől általában még a jól megtermett férfifutók is kitértek. Kelet felől most a kelő nap első sugarai kezdtek áttörni a tölgyfalombokon, és egy újabb futó tűnt föl: ezúttal egy fiatal lány. Feszes, kék futóöltözetben közeledett, és aranyszínű hajából fehér vezeték lógott le a felsőkarjára erősített iPod zenelejátszóhoz. Tarver szívesen nézte volna meg a lányt közelebbről is, de éppen egy újabb madarat vett észre, amelyik haláltusájában vergődött kissé távolabb az úttól. Még csak pár másodperccel ezelőtt zuhanhatott oda. A lány cipői hangosan surrogtak a harmatos fűben, amint letért az aszfaltról, hogy az orvost kikerülje. Úgy tett, mint aki csak udvariasságból tér ki, de Tarvert nem lehetett becsapni. Az orvos egyszerre figyelte a lányt, aki teli volt élettel, meg a madarat, amelyik haláltusáját vívta. A lány futás közben megpróbálta elkerülni a tekintetét, de nem sikerült neki. Kétszer is rápislantott, a távolságot méregetve, hogy vajon nem közeledik-e a férfi. Az orvosnak erről az jutott eszébe, hogy lám, milyen precízen működik az emberi veszélyérzékelés, az evolúciónak ez az egyik nagy áldása. Mosolyogva figyelte a mellette elfutó lányt, majd utána fordult, és nézte, hogy mozog a távolodó lány popsija. Olyan tárgyilagosan vizsgálta a rugalmas formákat, ahogy szakértő anatómushoz illik. Miután a lány eltűnt egy fordulóban, az orvos még állt egy darabig, és szimatolta az utána maradt parfümillatot. Micsoda fölösleges kellék a reggeli futáshoz, hacsak nem akarja valaki fölhívni magára a figyelmet! Aztán mikor eloszlott az illat, az óriás letérdelt, gumikesztyűt húzott, és elővett a zsebéből egy szikét, egy fecskendőt és egy üvegtálkát. Aztán sebészmaszkot húzott, és egyetlen metszéssel fölnyitotta a veréb mellkasát. Hosszú ujjával föltárta a májat. A fecskendő hegyét a szinte fekete szervecskébe szúrva addig ügyeskedett, míg elkezdett belőle csorogni a vér. Egy köbcentire volt szüksége, vagy még annyira sem, de fölszívott annyit a fecskendőbe, amennyit csak tudott, aztán egy gyors mozdulattal kicsavarta a veréb nyakát, és a tetemet félrehajította a bozótba. A Petri-csészét kinyitva dr. Tarver rácsöppentett egy kis vért a tálka alján úszkáló oldott csirkeembrió-kivonatra, majd belekeverte a vért az

ugyancsak a zsebéből előhalászott steril kenőlapocskával. Aztán lezárta a tálkát, és betette a nejlonzacskók mellé a turistatáskába. Nagy csattanással lehúzta a gumikesztyűt; az is a táskába került, majd egy darabka Purell fertőtlenítővel letörölgette a kezét. Na ennyi munka elég is ma reggelre! Majd ha beér a laborba, az utolsó madárral kezdi. Biztos volt benne, hogy az a példány vírushordozó. Arra figyelt fel, hogy parányit megmoccan a fű, ahová a veréb tetemét hajította. Alig hallható nesz volt, de jól működött a gyerekkori tapasztalat. Dr. Tarver letette a földre a táskát és hatalmas termetéhez képest igen könnyedén odalépett, ahol épp összezárult a fű. Mikor meglátta a korhadó fatönköt, már tudta, hogy nem tévedett. Bal kézzel megmozdította a tönköt. Megdobbant a szíve attól, amit látott: nem holmi közönséges vipera, hanem gyönyörű vörös-sárga-fekete mintázat ragyogott föl a napfényben. Istenem, suttogta: egy Micrurus fulvius fulvius! Egy keleti korallkígyó lapult a szeme előtt: Amerika egyik legszégyenlősebb, ám kétségtelenül leghalálosabb teremtménye. Olyan lágy mozdulattal, ahogy az apák simítják meg a gyerekük haját, Tarver lenyúlt, és a feje mögötti lapos résznél fogva a levegőbe emelte a kígyót. A fényesen csíkozott test teljes félméteres hosszával az alsókarjára tekeredett, de ez nem túl erős kígyó. Ha vízisikló vagy csörgőkígyó lett volna, jobban hadakozik. De a korallkígyó nem olyan, mint a harcias homoki vipera, amely brutális hemotoxint fecskendez bele az áldozatába, ami szörnyű fájdalmat és duzzadásokat keltve szétroncsolja a véredények falait, üszkösödést és fertőzéseket okozva az áldozatul esett embernek. Nem − a korallkígyó rafináltabb gyilkos! Akárcsak rokonai, a kobra és a mamba, ez tiszta idegmérget használ, amely csak megdermeszti az áldozatot, mielőtt az egész központi idegrendszert leállítva teljes bénulást és halált idézne elő. Dr. Tarver patológus volt, nem pedig kígyókra szakosodott herpetológus, bár régóta ismerte ezeket a hüllőket. Gyermekkorában kezdte őket tanulmányozni, és nem véletlenül. Ugyanis dr. Tarver számára a kígyók az isteni eszmével fonódtak össze. Nem úgy, ahogy nevelőszülei fogták fel ezt a kapcsolatot − hisz csak az ostobák tekintik a halált a hit próbájaként de mégis Istenhez mérte őket. Gyerekkorában Eldon gyakran látta, ahogy a templomi énekeket kántáló földművesek

riadt csörgőkígyók tucatjait emelik magasba. Ezek a tanulatlan parasztok meg voltak győződve arról, hogy őket a jóisten kegyelme megvédi a ferde szemek mögött duzzadó méregzsákokban rejlő halálos vegyi anyagoktól. Eldon hamar rájött, hogy nem így van. Nem egy áldozatot látott, akit a kígyók kézen, nyakon vagy arcon martak, és hiába óvta őket istenük, némelyiknek az ujja, a keze vagy lába, kettejüknek meg az egész élete ráment. Eldon nem a vaksorsnak, hanem Tennessee állam hatósági döntésének köszönhette, hogy e történetekkel megismerkedett. Rájött, hogy a hitetleneknek, akik a nevelőapját perbe fogták, amiért az a hűtőszekrényben kígyókat tart, fogalmuk sincs, miről beszélnek. A parasztok hite éppoly kemény volt, mint a sziklák, amelyeket szántás közben kifordítottak az Appalache-hegység lábánál elterülő sivár, agyagos talajból nap mint nap, a hét hat napján, ők bizony halált akartak látni, amikor a templomban hitet tettek istenük előtt. Eldon maga is rengeteg viperát gyűjtött a vasárnapi és szerdai misékre. A templomi elöljárók hamar felismerték, hogy az anyajegyes fiút, aki a knoxville-i presbiteriánus gyerekotthonból került a faluba, kiszemelte az Isten. A nevelőapja szinte könyörgött neki, hogy tanuljon, és öltözzön be papnak. De ez már másik történet… Eldon elnézte, hogyan játszik a napfény a korallkígyó egymásba fonódó csíkjain. Minden csík magában is leírhatatlanul tökéletes mintázatot adott. Tennessee-ben nem voltak ilyen kígyók. Keletebbre, Észak-Karolinába, vagy délebbre, Mississippibe kellett menni, hogy az ember találkozzon velük. A Jackson környékén tett hosszú gyalogtúrái során az utóbbi években viszont már három vagy négy példánnyal is találkozott. Ez a lepusztult állam legalább ezzel a rejtett kinccsel büszkélkedhetett. A kígyó teste elnyúló nyolcas alakjában tekeredett az alkarjára. És a nyolcas a végtelen tökéletes jelképe. Nevelőapjának gyülekezete úgy tartotta, hogy a kígyók a Sátán megtestesülései, az ikerkígyók azonban, amelyek az Eldon nyakában lógó érmen Hermész pálcájára tekeredtek, a hüllők természetének kettősségét mutatták, legalábbis jelképes értelemben. Hisz a kígyó a gyógyítás szimbóluma is. Az ókori görögök úgy tartották: a bőrük vedlése a gyógyulást és az újjászületést jelképezi. Ha ezek a görögök már ismerték volna a mikrobiológiát, sokkal mélyebb kapcsolatokat fedezhettek volna föl a kígyók és az élet titkos

mechanizmusa közt. Ám azért már ők is rájöttek arra, hogy a kígyókban testesült meg minden gyógyszer alapvető paradoxona: az, hogy kis adagban gyógyít, ami nagy adagban halálos. Eldon a szeme magasságába emelte a kígyót, és mély bariton hangon eldúdolt neki egy Sting által megzenésített Ovidius-sort: „Nem tudni, jaj, mi gyógyszer és mi méreg…” Aztán nagyot nevetve kinyitotta a táskát, beléje csúsztatta a kígyót, és ráhúzta a cipzárt. A távolabbi tisztás felé tekintve, ahol az autóját hagyta, dr. Tarver olyan elégedettséget érzett, amely jóval meghaladta a döglött madárleletek fölött érzett örömét. Mint aki áldásban részesült. Rengeteg amerikai él állandó rettegésben, s nem tudják, valójában éjjel-nappal milyen közel jár hozzájuk a halál. Nem kell egy tapodtat sem tenned, hogy találkozz vele. Maradj csak egy helyben elég sokáig, odajön a halál, és megtalál.

Hogy a laboratóriumát elérje, dr. Tarvernek észak felé vezetett az útja az Államközi 55-ösön. Keletről kerülte meg a hivatali épületek csoportját, amelyek körülvették Jackson nagy központi Capitoliumát. Balra az AmSouth torony magaslott ki Mississippi állam fővárosának alacsony hátteréből. A pillantását a tizenhatodik emelet sarokirodájának kékesfekete ablakaira szegezte. Eldon az utóbbi öt évben majdnem minden áldott nap végighajtott ezen az autópályán, és minden alkalommal fölnézett az ablakra. Ám ez volt a legeslegelső alkalom, hogy a napsugarak ezüst jelzőfényként verődtek vissza az alumíniumfóliákról. Sok évvel ezelőtt ő határozta meg, hogy ez legyen a vészjelzés. Megfeszültek hatalmas mellizmai, és mélyebben kezdett lélegezni. Persze, előfordultak eddig is kisebb problémák: tervmódosítások vagy akadályoztatva voltak egymás elérésében, de eddig még sohasem kellett a vészjelzést működésbe hozni. A fóliák valódi veszélyt jeleznek! Eldon pontosan azért választotta ezt a primitív vészjelzést, amiért a titkosszolgálatok is szeretik az ilyesmit. Ha valaki tényleg veszélybe kerül, vagy már padlón is van, sose szabad a könnyen lenyomozható kommunikációs csatornákat választani. A telefonnal, számítógéppel vagy személyhívóval ellentétben a fólia lenyomozhatatlan. Nem lehet

bebizonyítani, hogy jelzés volna. Még a Nemzetbiztonsági Hivatal sem tudna annyi kamerát telepíteni, hogy mindenhová jusson, ahonnan a fólia látható. Nem, ez a fólia tényleg jó ötlet volt. Akárcsak az, hogy előre megbeszélték a vésztalálkozó helyét. A kérdés csak az, hogy eljut-e oda Andrew Rusk anélkül, hogy követnék. A vészjelzés semmi mást nem jelenthet, csak azt, hogy valaki kíváncsiskodni kezdett. De ki lehet az? A rendőrség? Az FBI? Végül is majdnem mindegy. Dr. Tarver ösztöne azonnal azt jelezte, hogy bárki is, meg kell semmisíteni a veszélyforrást. Andrew Ruskon kívül senki sem tudta, ki is dr. Tarver valójában, vagy hogy mostanában mivel foglalkozik. Ruskban viszont nem lehet megbízni, mert ha megszorongatják, ő sajnos beszélni fog. Rusk ügyvéd úr azt hiszi, hogy erős, és talán az is, ha a többi huszonegyedik századi yuppie mércéjével mérjük. Csakhogy a Homo sapiensnek ez az alfaja nem ismeri sem az igazi erőt, sem az igazi nehézségeket. Fogalmuk sincs az önállóságról. Ahogy megpillantotta az alumíniumfóliát, Eldon először arra gondolt, hol találna alkalmas helyet ahhoz, hogy bevárja Ruskot a szokásos útvonalán, és egyszerűen beleeresszen egy nagy kaliberű golyót a kéregállományába. A saját biztonságát illetően ez volna az egyetlen biztos megoldás. Persze, ha megöli Ruskot, be kell indítania a saját menekülési tervét, ám Tarver még nem készült föl az ország elhagyására. Addig még fontos teendői vannak. Lepillantott a lábánál levő Nike táskára. Az előre megbeszélt vésztalálkozó helyszíne harminc mérföldnyire van innen. Maradt még ideje a madarakat előbb a laborba vinni? És vajon megkockáztathatja-e Ruskkal a találkozót? Igen − súgta neki az ösztöne. Hisz eddig egyetlen halálesetet sem ítélt gyilkosságnak a rendőrség. Legalábbis nem nyilvánosan. A logika is azt követelte, hogy menjen el a találkozóra. A kiválasztott helyszínen nem tudják csapdába csalni. Aztán egy újabb lehetőség merült fel Eldon elméjében. És mi van, ha Rusk csaliként helyezte el a fóliát az ablakon? Ha esetleg elkapták, és a mentességért cserébe, tálcán kínálta föl az együttműködését, vagyis az ő fejét? Lehet, hogy máris egy csomó rendőr várja a labornál. Esetleg veszni hagyhatja a madarakat. Erre a West Nile-vírusra senki sem gondol, hisz annyi változatban fordulnak elő a betegpopulációkban attól

függően, hogy milyen immunitások vagy kereszt-immunitások voltak náluk előzőleg, és van egy csomó egyéb tényező is. De az, hogy elkaphatják, nagyobb veszély, mint az esetleges kutatási nyereség. Dr. Tarver szorosabban markolta a kormányt, a Northside Drive-nál letért az 55-ösről, és visszafordult a dél felé tartó, lábakon álló autóútra. De mi legyen a korallkígyóval? Azt nagyon sajnálta volna a madarakkal együtt csak úgy az árokba hajítani. Talán mégis magával vihetné a vésztalálkozóra. Vagy csinálja azt, mint amikor a bevásárlóközpontnál ellopták a tárcáját a kocsiból? Leparkolná és nyitva hagyná a kocsit a parkoló egyik sötét sarkában ezzel a drága táskával az ülésen. A bűnözésnek ebben a kaotikus jacksoni paradicsomában fél óra alatt kiszedné egy tolvaj a táskát a kocsiból. Dr. Tarver elmélázott, milyen képet vágna a gazember, ha a táskát kinyitva a remélt gazdag zsákmány helyett ezt az összetekeredett izom- és méregfogcsomót pillantaná meg. Rögtön beteljesülne a karmája a szemétnek! Gonosz mosoly bujkált szakállas arcán. Milyen viccesen kapcsolódnak össze az időben a látszólag egymáshoz nem tartozó események! Mint az a fólia az iroda ablakában és a korallkígyó − az egyidejűségnek micsoda Junghoz méltó hálója… Az is lehet, hogy éppen a kígyó lesz a megoldása a fólia által jelzett problémának. Elhúzta a cipzárt, és várta, hogy a kígyó sárga csíkos feje megjelenjen. Tíz mérföld is elfutott a kerekek alatt, mire a fej kibukkant. Aztán amikor az első piros csík is előtűnt, dr. Tarver a nagyujja és a mutatóujja közé csípte a korallkígyó fejét, és kihúzta a hüllőt a táskából. Sok gyereket marnak meg korallkígyók, mert olyan gyönyörűek, hogy a srácok nem tudnak ellenállni annak, hogy fölszedjék őket. Ha természetüknél fogva nem volnának ezek a kígyók olyan rejtőzködőek, Amerika déli államaiban sokkal több gyerek esne nekik áldozatul. A kígyó ott lógott a kezében egy darabig, aztán aznap másodszor tekeredett rá az orvos méretes alsókarjára. Ujjongó öröm töltötte el Eldont. Ő, aki rég közömbös volt a vegyszerek tudatmódosító hatásaival szemben, még mindig izgalomba tudott jönni attól, ha kígyópikkelyeket érzett a csupasz bőrén, ügy érezte magát, mint a kisfiúk, ha először adnak fegyvert a kezükbe: a részegítő erőt, hogy a halált tarthatják a markukban. Mások halálát, s a képességet, hogy akár a sajátodat is

előidézheted. Miközben tovább hajtott déli irányban, dr. Tarver azon mélázott, milyen közel is van az örökkévalóság.

9. fejezet Chrisnek a három jókora adag vodka után sem jött álom a szemére. Hajnali ötkor aztán végképp föladta. Halkan kibújt az ágyból, fölöltözött a gardróbszobában, kiment a garázsba, beemelte a biciklijét a kisteherautó hátuljába, és észak felé vagy húszmérföldnyire kiautózott a városból. A már ibolyaszínben pirkadó ég alatt fölfújta a kerekeket, aztán fölült a könnyű túrabiciklijére, és elkezdett észak felé taposni a régi natchezi út elhagyatott, szürke aszfaltcsíkján. Mikor még a kereket pumpálta, melegnek érezte a levegőt, de most, ahogy szelte, szinte didergett. A kétsávos út a kétoldalt álló tölgyek és szilfák összezáruló koronája miatt olyan volt, mint egy alagút. Mintha mérföldeken keresztül egy természetes templomhajón át haladna az ember. A lombsátor résein keresztül a már lassan emelkedő nap ellenfényében is látta a sárga félholdat. Úgy pedálozott, mintha metronóm ütemére mozogna, s a levegőt is szinte erre a ritmusra szedte. Útközben apró állatokat ugrasztott föl, s félmérföldenként egész kis őzcsordák menekültek előle vissza az erdőbe. Hirtelen megeredt a langyos eső. A táj úgy suhant el mellette, mintha természetfilmet nézne aláfestő zene nélkül. Először a Loess-magaslat folyamatosan málló szikláival, aztán a ritkás kerítés, amely az egykori Mount Locust-i erdészházat jelezte, majd a Cole’s Creek fölött átívelő magas híd, ahonnan már látni lehetett Low Water Bridge-et, Chris legboldogabb gyermekkori emlékeinek helyszínét. A magas híd után még jobban nekiveselkedett, és úgy pedálozva, mintha a Tour de France-on venne részt, megpróbálta kiizzadni magából az elmúlt tizennyolc óra minden feszültségét. Aztán rájött, hogy így sem tud megszabadulni attól a negatív erőtől, amely kívülről jön. Alex Morse különleges ügynök nem áll az irányítása alatt. Azért még végigtekert az útnak ezen a szakaszán, aztán tett egy 180 fokos fordulatot, és visszaindult délnyugat felé. A nedves aszfalton surrogó kerék zaján kívül egyszer csak valami más hang is jött halkan valahonnan. Jó tizenöt métert gurult még, mire rájött, hogy a telefonja szólalt meg. A régi útnak ezen a részén alig volt

kiépítve a hálózat; ezért is szeretett ide járni. Óvatosan hátranyúlt a nyereg alá szerelt kistáskához, és előhalászta a telefont. ISMERETLEN HÍVÓ − állt a kijelzőn. Így először nem is akarta fölvenni, de mivel ilyen korán volt még, attól félt, hogy esetleg valamelyik páciense került bajba. Vagy az öreg Tom Cage doki, a legutóbbi rejtélyes esettel kapcsolatban. – Dr. Shepard − mondta hivatalos hangon. – Jó reggel, doktor úr! − hallott egy ismerősnek tűnő hangot. – Darryl? − kérdezte, de már szinte biztos volt, hogy a régi évfolyamtársának a hangját hallja. − Foster? – Ki az ördögre gondoltál? – Ezek szerint megkaptad az üzenetemet. – Ebben a percben. Tudom, hogy korán van, de úgy gondoltam, nem sokat változtál az egyetem óta. Mindig korán keltél, még ha bepiáltunk is előző este. – Rendes vagy, hogy visszahívtál, Darryl. – Hát tudod, az a név egy kicsit felidegesített. Mért pont Alex Morse-ról érdeklődsz nálam? Találkoztál vele, vagy efféle? Chris törte a fejét, mennyit is áruljon el Darrylnek. − Ha nem haragszol, ezt egyelőre nem szeretném elmondani. – Hu-hu-hu! − válaszolt Foster mókásan. − Na és mit akarsz megtudni a csajról? – Mindent, amit csak lehet. Például hogy tényleg FBI-ügynök-e. – Persze. Vagyis hogy nemrég még az volt. Az az igazság, hogy nem tudom, pillanatnyilag hogy áll a jogviszonya. – És miért nem? – Nem ismerem személyesen, úgyhogy ne vedd teljesen készpénznek, amit mondok. Annyit tudok, hogy FBI-szerte sztárként emlegették. Úgy indult, mint egy üstökös. Mondjuk, mint te az egyetemen. Mindenből kitűnő és minden elvárást túlteljesített. Aztán túsztárgyalóként szerzett nevet magának. Azt mondták, ő a legjobb. Kiemelt vagy bizalmas ügyekben csakis őt küldte ki az igazgató, hogy rendezze el a dolgot. – Miért mondod mindezt múlt időben? – Szándékosan. Nem ismerem ugyan a részleteket, de ez a Morse pár hónapja eltolt valamit, és meghalt miatta egy ember.

Chris egy percre fölhagyott a pedálozással. − Kicsoda? − kérdezte, kikanyarodva az út szélére. − Egy túsz? – Nem. Egy másik ügynök. – És hogy történt a dolog? – Azt mesélik, hogy egy rettentő rázós eset közben Morse egyszer csak bedilizett. A túszmentő különítmény már megkapta a parancsot a rohamra, de Morse még előttük visszarohant az épületbe. Talán hogy mégis folytassa a tárgyalást. De addigra már megkezdődött a lövöldözés. És akkor egy James Broadbent nevű ügynöknek egy puskával szétlőtték a mellkasát. Én jól ismertem ezt a Jimet. Olyan igazi amerikai srác volt, feleséggel, két gyerekkel. Egyesek szerint volt közte meg Morse közt valami, de az ember sohase tudja, mi az igaz az ilyen esetekben. Chris megpróbálta gyorsan földolgozni, amit hallott, hogy valami értelmeset tudjon kérdezni. − Egyszóval nem tudod, hogy jelenleg Morse fel van-e függesztve? − kérdezte rögtönözve. – Nem. Akarod biztosan tudni? – Hát ha lehetne, de anélkül, hogy Washingtonban nagy zajt csapnál. – Talán sikerül. De meg kell mondanod, miről van szó. – Darryl! Elképzelhető, hogy Morse most benne van egy gyilkossági ügy nyomozásában? Foster egy darabig hallgatott. − Azt nem hiszem. Tudod, az FBI nem foglalkozik gyilkossági ügyekkel. Hacsak nincs valami különös indok. Például, ha emberjogi eset vagy hasonló. – De a tévében mindig FBI-ügynökök üldözik a sorozatgyilkosokat! – Ez csak olyan hollywoodi kitaláció. A mi cégünknek egy nagyon kicsi részlege tanácsadóként segít a helyi vagy az országos rendőrségnek, ha ezt kifejezetten kérik, de sose mi végezzük a letartóztatásokat. Chrisnek nem jutott eszébe semmilyen okos kérdés, és nem akarta, hogy Foster zűrt csináljon a saját berkeiben. − Hát tényleg köszönöm, hogy visszahívtál. – De mégis nem tudnál valamivel több részletet elárulni nekem? Chris valamilyen értelmes magyarázaton törte a fejét. − Ez a Morse eredetileg idevalósi, Mississippibe. Most csak ennyit mondhatok. Visszahívlak, ha valami furcsa dolog történne.

– Rendben, az jó lesz − válaszolta Foster, de hallatszott, hogy nincs igazán megelégedve. − És mondd, hogy van az új feleséged? – Kösz, jól van. – Bocs, hogy nem tudtam eljönni az esküvőtökre. De Jake Prestontól hallom, hogy bomba nő. Chris kierőszakolt magából egy nevetést. − Tényleg nagyon csinos. – Ti orvosok… Mindig ti halásszátok el a legjobb nőket. Chris erre már őszintén nevetett föl, mert a megjegyzésből régi barátja egykori énje csengett ki. − Még egyszer kösz, Darryl. Tényleg. – Majd visszahívlak, ha megtudom az egész sztorit Morse-ról. Lehet, hogy még ma. Vagy inkább holnap. – Oké, ahogy sikerül. De figyelj, mostanában hol laksz? – Még mindig ebben a szeles városban. Ilyenkor tavasszal oké, de a télen majd befagyott itt a seggem. Lehet, hogy Miamiba vagy L. A.-be helyeznek. – Drukkolok neked! – Oké, akkor majd hívlak. Chris visszatette a telefont a nyereg alá, és megint belehúzott a pedálozásba. Mostanra már kezdett megtelni a keskeny út teherautókkal és más járművekkel, melyek leginkább ingázókkal voltak tele. A Régi Úton 50 volt a maximális sebesség, és ez jó lett volna a biciklistáknak − ha a járművek betartották volna, de a legtöbben nem törődtek vele. Chris megnézte az óráját, és rájött, hogy valószínűleg már nem ér haza, mire Bent suliba kell vinni. Thora majd biztos csodálkozik, de neki muszáj volt valamivel ellensúlyoznia a Morse látogatása okozta feszültséget. Foster hívásától sajnos teljesen elmúlt az erőkifejtés okozta kellemes megkönnyebbülése. Igaz, kicsit többet tudott már, de mégsem kapott igazi választ a kérdéseire. Ezek szerint Morse azelőtt menő FBI-ügynök volt, aki becsavarodott, és megölt valakit. De mi az ördög most? Helyszíni ügynök, aki törvényesen dolgozik egy ügyön, vagy csak egy kívülálló, aki minden engedély nélkül nyomoz a nővére halála ügyében? Tulajdonképpen Chris szempontjából mindegy, hisz meg volt győződve róla, hogy az ő esetében a nő totálisan tévúton jár. Chris hirtelen jobbra kapta a kormányt, mert hátulról dudálva nyomult rá egy autó, és kerekei csak úgy fröcskölték rá a vizet. A kocsi

majdnem hozzáért a vállához, és eltartott egy darabig, míg megint egyensúlyba hozta magát a nedves aszfalton. Addigra rég elhúzott az autó, de azért Chris hátulról bemutatott neki. Máskor nem szokott ilyet csinálni, igaz, nem is szokott vele megtörténni, hogy nem veszi észre, ha a kis forgalmú úton kocsi közeledik. Ahogy így bizonytalankodott az út szélén, meglátta, hogy az út túloldalán egy másik biciklista jön szembe messziről. Ahogy közeledett, az is látszott, hogy nő az. Üdvözlésül kicsit fölemelte a kezét, aztán rátaposott a fékre. A másik biciklin Alexandra Morse ült.

10. fejezet Morse ügynök fején nem volt biciklissisak, de sötét haja szoros, csurom víz lófarokba volt összefogva, amitől a homlokán levő sebek még jobban kiütköztek. Chris jóformán csak ezekről a sebekről ismerte föl a nőt. Nem is akarta elhinni, hogy tényleg ő az, és már majdnem továbbhajtott, amikor a nő átjött az ő oldalára, nagyot fékezett, és egypár centivel előtte megállt. – Jó reggelt, doktor úr. – Maga meg mi az ördögöt keres itt? − kérdezte a férfi. – Beszélnem kell magával. És ez látszott a jó megoldásnak. – És honnan tudta, hogy itt leszek? Morse erre csak mosolygott. Chris tetőtől talpig végigmérte: a nő minden ruhája a testére tapadt, és a lófarkából is csurgott a víz. A keze meg a lába ki volt vörösödve. – És a bicikli? − kérdezte. − Maga is ilyen nagy kerekező? – Nem. Négy napja vettem, amikor megtudtam, hogy maga kijár bringázni, és a felesége is állandóan futkározik. – Ezek szerint követi Thorát is? Morse-nak eltűnt a szájáról a mosoly. − Hát egypár alkalommal megtettem. Egész jó futó. – Jézusom! − rázta a fejét Chris, majd fölszállt, és elindult, hogy otthagyja a nőt. – Várjon! − kiáltotta Morse. − Nem akarom bántani. Chris megállt és visszanézett: − Ebben nem vagyok olyan biztos. – Miért nem? Chris most Darryl Foster szavaira gondolt − Ezt súgják az ösztöneim. – Olyan jól jelzik az ösztönei a veszélyforrásokat? – Eddig így tapasztaltam. – Akkor is, ha emberek veszélyeztetik? Egy piros kisteherautó húzott el mellettük, és a sofőr megbámulta őket. – Mért nem biciklizünk? − kérdezte Morse. − Akkor nem lennénk olyan feltűnőek.

– Nincs szándékomban folytatni a tegnapi beszélgetést. A nő hitetlenkedve bámult rá. − Pedig biztosra vettem, hogy lenne hozzám még pár kérdése. Chris először elnézett a fák irányába, majd visszafordult, és dühösen így szólt: − Van is. Az első: vajon maga személyesen látta, hogy a feleségem bemegy annak a válóperes ügyvédnek az irodájába? Morse egy lépést hátralépett. − Nem én személyesen, hanem… – Hát akkor ki? – Egy másik ügynök. – És ő hogy azonosította Thorát? – Követte őt az autójához, és lefényképezte a rendszámtábláját. – A rendszámtáblát, aha. És nem lehet tévedés? Nem nézte el az egyik számot? Morse megrázta a fejét. − Róla is csinált egy fotót. – Magánál van az a fotó? – Most nincs itt nálam. De nagyon jellegzetes öltözék volt rajta. Fekete selyemruha fehér sállal és egy Audrey Hepburn-kalap. Manapság már kevés nő merne ilyesmit fölvenni. Chris vicsorgott. Thora alig egy hónapja ugyanebben a ruhában jött el egy partira. − Készült hangfelvétel arról, amit az ügyvéddel beszéltek? Van-e fénymásolatuk, vagy valami följegyzés, irat? Bármi, ami bizonyítja, miről tárgyaltak? Morse kelletlenül ingatta a fejét. – Szóval bevallja, hogy esetleg csak törvényes dolgokról beszéltek: befektetésekről, ingatlanokról, ilyesmiről? Morse ügynök lenézett a csuromvizes cipőire. Aztán fölemelte a fejét, és azt mondta: − Igen, az is lehet. – De maga szerint nem. A nő beleharapott az alsó ajkába, de nem válaszolt. – Morse ügynök! Pontosan tudom a feleségem legutóbbi viselkedéséből, hogy a maga tegnapi feltételezése teljesen alaptalan. Az FBI-ügynök zavarodottan nézett rá, ám ahelyett, hogy megkérdezte volna, ezt hogyan is érti, így szólt: − Tíz mérföldnyire vagyunk a kocsijától. Mi lenne, ha együtt visszabicikliznénk oda? Megígérem, hogy nem fogom közben ingerelni. Chris tudta, hogy pillanatokon belül ott tudná hagyni Morse-ot.

Valamiért azonban − talán csak mivel jó nevelést kapott − úgy döntött, nem szúr ki vele. Megvonta a vállát, fölszállt a gépre, és könnyed tempóban megindult dél felé. Morse melléje húzódott, és rögtön beszélni kezdett. – Érdeklődött rólam közben valakinél? Chris mindenképp ki akarta hagyni Darryl Fostert a dologból. – Szerintem nagyon jól tudja, mi erre a válasz. Hisz nyilván lehallgatja a telefonjaimat. Morse erre nem válaszolt, hanem megjegyezte: − Muszáj hogy legyenek kérdései hozzám, azok után, amiket tegnap elmondtam. Chris kirázta az esőcseppeket a szeméből. − Nem tagadom, hogy elgondolkoztam azon, amiket mondott, különösen a dolog orvosi részéről. – Rendben. Folytassa. – Szeretnék többet tudni arról, amit maga „váratlan haláleseteknek” nevezett. – Milyen tekintetben? – Hogy miként haltak meg az illetők. Mindig a stroke volt az oka? – Nem, csak a testvérem esetében. – Értem. És a többi esetben? – Egyik esetben tüdőembólia. A másikban rnyokardiális infarktus. – Mi még? Legalább harminc méter út tűnt el a kerekek alatt, mire Morse válaszolt: − A többi rák volt. Chris összehúzott szemmel nézett rá a másik bicikliről, de Morse csak az utat bámulta. − Rááák? A nő bólogatott a kormány fölött, és az orráról csöpögött az eső. – Igen, az a rosszindulatú, halálos betegség. – Ugye, csak viccel? – Nem viccelek. – Azt akarja mondani, hogy az a csomó gyanús haláleset, ami magát úgy fölzaklatta, mind rákos eredetű? – Igen. Az orvos gondolkodott ezen egy darabig. − És hány áldozatról van szó összesen? – Kilenc olyan esetről, ami ahhoz a bizonyos válóperes ügyvédhez

köthető. És ebből hat rák volt. – Mindegyiküknél ugyanaz a fajta rák? – Attól függ, mennyire rigorózusan nézzük. Mindegyik vérrák volt. – Én rigorózusan nézem. Tudja, Morse ügynök, a vérrák egy egész hatalmas tünetcsoportot foglal magában. Csak a non-Hodgkin limfómának is legalább harminc változata van. És legalább egy tucat különféle leukémiáról szoktunk beszélni. És legalább ugyanaz a fajta vérrák okozta az összes halálesetet? – Nem. Három esetben leukémia, kettőben limfóma, egy csontvelőrák. Chris ingatta a fejét. − Magának elment az esze. Tényleg azt hiszi, hogy valaki úgy gyilkol, hogy különböző fajta rákokkal betegít meg embereket? Morse olyan kíméletlenül nézett rá, ahogy még soha. – Nem hogy hiszem, hanem tudom. – De hisz ez lehetetlen. – Olyan biztos ebben? Maga nem onkológus. Chris fölhorkant: − Nem kell onkológusnak lenni ahhoz, hogy belássuk, milyen hülyeség volna rákkal gyilkolni meg valakit, még ha lehetséges volna is. Tegyük fel, hogy sikerül rákot okozni az áldozatnál, de akkor is évekig tart, míg belehal az illető, sőt lehet, hogy túléli. Manapság sokan túlélik a leukémiát. Csontvelő-átültetés után pedig akár öt évet is lehet élni. Két átültetés után pedig tizet vagy többet is. – Mindegyikük csak tizennyolc hónapig élt, vagy addig sem. Erre már az orvos is fölkapta a fejét. − Másfél év a diagnózistól a halálig? Mindannyian? – Egy kivételével. A csontvelőrákos huszonhárom hónapig élt autológ csontvelő-átültetés után. – Akkor mindegyik agresszív eset volt. – Nyilvánvaló. Nagyon agresszív esetek − mondta Morse, majd időt hagyott, hogy az orvos át tudja gondolni. – És akik meghaltak… azoknak mind tehetős házastársuk volt? – Kivétel nélkül. Nagyon tehetős! – És a túlélő házastársak mind ugyanannak a válóperes ügyvédnek a kliensei voltak? Morse megrázta a fejét. − Ezt sose mondtam. Csak azt, hogy

mindannyian üzleti kapcsolatba kerültek ezzel az ügyvéddel, de kivétel nélkül csak a házastársuk halálát követően. Nagy üzletekbe, olyan területeken, amelyeknek köze sem volt az ügyvéd szakterületéhez. Chris bólogatott, de továbbra is Morse rák-elméletén járt az esze. − Nem akarok magával szakmai vitába bonyolódni, de még ha csupa leukémiáról beszél is, mindegyiknek más az eredete. És a rákok többségéről még senki sem tudja, miből is fejlődik ki. A limfómák esetében például teljesen különböző sejtcsoportokkal van dolgunk: a vörös vértestekről vagy a B-sejtekről beszélünk. De itt sem ismerjük a kialakulás okait. Az egyetlen hasonlóságnak az tűnik, hogy mindegyik „vérrák”, amiről beszél, alig másfél év alatt fejlődött ki. Minden más tekintetben legalább annyira eltérnek egymástól, mint a hasnyálmirigyrákok a szarkómáktól. És ha a világ legjobb onkológusai sem tudják még, mi e rákbetegségek oka, gondolja, hogy bárki képes őket gyilkos célból szándékosan előidézni? – A sugárzás is okozhat leukémiát − mondta Morse határozottan. – Nem kell lángésznek lenni ahhoz, hogy valakinek rákot okozzunk. Ebben igaza van − ismerte el Chris. Hisz a hirosimai bombázás túlélői közül később rengetegen haltak meg leukémiában, ahogy a csernobili katasztrófa „túlélői” is. Marie Curie is a rádiummal végzett kísérleteitől lett halálos beteg. Egész otromba szerkezetekkel is lehetséges ilyen bonyolult genetikai károsodásokat okozni. Eszébe jutott, hogy ki mindenki tud hozzáférni gammasugárzást keltő készülékekhez. Orvosok, fogorvosok, állatorvosok − a pokolba is! −, még közönséges asszisztensek is könnyen hozzáférnek a röntgengépekhez vagy a sugárterápiáknál használt radioaktív izotópokhoz. Mégis, Morse elmélete őrült feltételezésen alapszik, és a kiindulópontja is nevetséges. – Nem ez lenne az első eset a szándékos rákokozásra − szólalt meg Morse végül. – Hogyhogy? – A harmincas évek végén a nácik kísérleteket folytattak a zsidók tömeges sterilizálása szándékával. Leültették őket egy asztalhoz, hogy töltsenek ki különböző kérdőíveket, ami jó tizenöt percig tartott. Közben három oldalról erős gammasugarakkal bombázták az altestüket. És a kísérlet sikerült.

– Jézusom! – Miért ne lehetne ugyanezt megcsinálni egy ügyvédi irodában a gyanútlan áldozatokkal? Vagy egy fogorvosi székben? Chris erre még keményebben pedálozott, de nem válaszolt. – Azt bizonyára tudja, hogy egy csomó kutató szándékosan okoz rákot a laboratóriumi állatkísérletek során. – Persze. Rákkeltő vegyi anyagokat fecskendeznek be az állatoknak. Olyan anyagokat, amelyek nyomot hagynak, úgy értem, kimutathatók a boncolásnál. A nő csüggedten nézett rá. − Szép új világ! De maga mondta, hogy a rák hosszadalmas. És másfél év alatt eltűnnek a rákkeltő vegyi anyagok. Vegye például a benzint. Chris összevonta a szemöldökét. − A benzin csak tüdőrákot okoz, vagy nem? – Leukémiát vagy csontvelőrákot is okozhat − figyelmeztette a nő. − Ezt Ohióban és Kínában is kimutatták benzinnel dolgozó gyári munkások esetében. Ez a nő jól fölkészült a leckéből! − gondolta az orvos. Vagy valaki jól kitanította. − Végeztek-e alapos toxikológiai vizsgálatot mindezeknél a haláleseteknél? – Szinte semmit. Ez a válasz meglepte az orvost. − És miért nem? – A legtöbb holttestet már elhamvasztották, mire gyanakodni kezdtünk. – Nem rossz megoldás. – Ha pedig megvolt a holttest, nem kaptunk engedélyt az exhumálásra. – És miért nem? – Ez bonyolult. Chris érezte, hogy a nő kicsit mellébeszél. − Ezt nem hiszem el, Morse ügynök! Ha az FBI boncolást akar, akkor boncolás lesz. És mi a helyzet az állítólagos áldozatok családjaival? Ők nem gyanakodtak? Miattuk kezdett a nyomozásba, vagy csak a saját nővére gyanúja miatt fogott bele a dologba? Két hatalmas motorkerékpár söpört velük szembe egy hosszú kanyarban, reflektoraikkal megvilágítva az esőcseppeket.

– Több áldozat családja is gyanút fogott, már a kezdetek óta. – Annak ellenére, hogy a rokonuk rákban halt meg? – Igen, hisz a legtöbb férj, akiről szó van, rohadt gazember. Ez meglepte Christ. − És vajon minden állítólagos áldozat adott be válókeresetet? – Nem, egyik sem. – Hát akkor a férjek kezdeményezték a válást? Morse erre megint elnézett Chris feje fölött. − Senki sem adott be válókeresetet. – Akkor meg mi az ördög történt? Elmentek az ügyvédhez, de nem adtak be válópert? – Pontosan! Szerintünk minden esetben csak egyszer beszéltek az ügyvéddel, legföljebb kétszer. Az ügyvéd az olyan nagyon gazdag ügyfelekre vadászik, akik rengeteg pénzt veszthetnének egy váláson. Vagy olyanokra, akik válás esetén elveszíthetik a gyerekeiket. Aztán mikor az ügyvéd elkapja ezt a vészhelyzetben levő ügyfelet − csak jó, ha az illető gyűlöli is a házastársát −, akkor lecsap! – Érdekes feltételezés. De be is tudja bizonyítani legalább valamelyik esetet? – Egyelőre nem. Az ügyvéd nagyon fifikás. És paranoiásan óvatos. Chris hitetlenül bámult a nőre. − Tehát nem tudja bizonyítani, hogy akár egy esetben is gyilkosság történt volna, és nincs konkrét gyanúsítottja sem. Akkor az egész merő spekuláció! – Ott vannak a testvérem szavai, doktor úr! – Amelyeket a halálos ágyán mondott ki, egy komoly szélütés után. Morse arcán úgy ült a dacos elszántság, mint egy maszk, amelyet soha nem áll szándékában levetni. – Nem akarom magát még jobban elkeseríteni − mondta Chris. − Tudom, milyen szörnyű veszteség érte. De tudja, én nap mint nap találkozom ilyen tragédiákkal, s azt is tudom, mennyire megszenvedik az érintett családok. A nő nem válaszolt. – De be kell látnia, hogy elég faramuci az elmélete. Az egész amolyan hollywoodi kitalációnak tűnik − mondta az orvos, Foster barátja szavait idézve. − A való életben ilyenek nem fordulnak elő. Morse nem tűnt dühösnek, sőt, szinte mosolyogva mondta: − Dr.

Shepard! 1995-ben a Vanderbilt Klinikán letartóztattak egy negyvennégy éves idegorvost, akinek egy tizenöt centis fecskendő és egy tízcentis tű volt a zsebében. A fecskendőben bórsavat és sós vizet találtak. Azt biztosan tudja, hogy ez a keverék halálos, ha befecskendezik a szívbe. – Hát másra nem is nagyon lehet használni egy tízcentis tűt − gondolkodott Chris fennhangon. – Ez az idegorvos meg akarta ölni azt a másik orvost, aki gyakornok korában a főnöke volt. Mikor a rendőrség átkutatta a holmiját, egy csomó emberöléssel és mérgező biológiai hatóanyagokkal kapcsolatos könyvet találtak. Találtak egy edényt is, tele ricinnel, ami a világ egyik leghalálosabb mérge. A neurológus azt tervezte, hogy átitatja egy könyv lapjait ennek a méregnek az oldatával, s aki a könyvet lapozza, annak a szervezetébe a bőrén keresztül jut be a méreg − mondta Morse, a szemöldökét fölhúzva. − Ugye ez is nagyon kacifántos módszer maga szerint? Chris két sebességgel visszaváltott, és elhúzott a nő mellől. De Morse gyorsan fölzárkózott hozzá, és folytatta: − 1999-ben egy San José-i, kaliforniai nő émelygéssel és szinte vakságot okozó fejfájásokkal került kórházba. Csináltak neki CT-t, de nem találtak semmit. Az egyik technikus véletlenül rátette a nő fülbevalóit egy tasak még előhívatlan röntgenfilmre. Mikor ezeket a filmeket előhívták, mindegyiken valami különös, egyforma elszíneződést találtak. Végül rájöttek, hogy a nő fülbevalói okozták a bajt. – Mert radioaktívak voltak? – Legalábbis az egyik. A nő férje onkológus volt, és izotópokkal dolgozott. A rendőrség bennünket is értesített, és az FBI-labor kiderítette, hogy a nőnek a mobiltelefonja is olyan sugárfertőzött volt, mintha egyenesen Csernobilből került volna hozzá. A férj egy apró cézium-137-es darabkát épített be a felesége készülékébe. Addigra persze már visszavitte a rendelőjében talált ólomkazettába, de a nyomok ott maradtak a mobilban. – És rákja lett a nőnek? – Egyelőre nem, de még lehet. Hisz megkapta a megengedett sugárzás négyezerszeresét. – És mi történt a radiológussal?

– Azóta a San Quentin-fegyházban ül. Ezzel csak azt akarom jelezni, hogy az orvosok sem mentesek a gyilkos szándékoktól. Ráadásul képesek is az ilyen „kacifántos” módszerek kivitelezésére. Mondhatok még legalább egy tucat hasonló esetet. Chris fölemelte a kezét: − Ne vesztegesse ezzel az idejét! Én is ismerek egypár agyalágyult orvost. Ha le is torkolta az ügynököt, Chris mégis egyre higgadtabban kezdte mérlegelni a hallottakat. – Legalább négy és fél ezer orvos van csak Mississippiben − folytatta a nő. − Plusz vagy ötezer fogorvos. Aztán ott vannak az állatorvosok, kórházi technikusok, egyetemi kutatók, nővérek. A lehetséges gyanúsítottak egész tömege akkor is, ha a gyilkos ebből az államból való. És még csak egy hete dolgozom ezen a feltételezésen. Míg Morse beszélt, Chris rájött, hogy csak azért van ilyen rengeteg gyanúsított, mert hiányzanak az alapinformációk. − Meg kell találnia a kilenc ember halálának okát, illetve a közvetlen halálokok távolabbi okát: azt, hogyan keletkeztek ezek a vérrákos esetek. Ha a sugárzás volt az ok, gyorsan leszűkítheti a gyanúsíthatok körét. Morse hangja hirtelen izgatott élességgel csattant: − Egy szakértő, akit kérdeztem, tényleg azt mondja, hogy a sugárzás a legbiztosabb és legegyszerűbb módszer. – És nincs semmi boncolási bizonyítéka? Sugárzás okozta égési sebek, vagy különös tünetek, amelyeket még jóval a rák diagnózisa előtt észleltek volna? – Semmi. Megint csak azért, mert amíg a helyi törvényhatóságok el nem hiszik, hogy gyilkosságokról lehet szó, nem lehet a holttestekhez nyúlni. – És mi a helyzet a feltételezett áldozatok leleteivel? – Két áldozat papírjait sikerült megszereznem a fölháborodott családtagoktól. De hiába böngészték át őket a szakértőim mikroszkopikus figyelemmel, semmi gyanúsat nem találtak bennük. Chris pislogni kezdett a csípős izzadságtól, amit az eső a szemébe mosott. – Viszont azt is mondták, hogy a radioaktív besugárzás lehetséges magyarázat a rákok sokféleségére. Ha besugárzásnak teszünk ki valakit, sose tudjuk előre, hogyan fognak rá a sejtjei reagálni.

Chris bólogatott, de valami nem tetszett neki ebben. − A szakértőjének igaza van. De akkor miért mégis vérrákok keletkeznek? Miért nem daganatok? Vagy melanómák? És a vérrákok közül is miért a legagresszívebb változatok? A besugárzásból ezt nem lehet egyértelműen előre látni. – Lehet, hogy ha maga radiológus volna − vetette föl Morse −, akkor látná előre. – Lehet − bólogatott Chris. − Ha főképp a csontvelőt sikerülne besugározni, akkor több vérrák jönne létre, mint másfajta rák. De ha ez igaz is, akkor is csak tízezerrel csökkenthető a gyanúsíthatok száma. Morse mosolygott. − Higgye el, hogy az összes, Mississippi államban rákkal foglalkozó radiológus máris vizsgálat alatt áll. – Hányan vannak? – Tizenkilencen. De persze nem tudjuk csak úgy ellenőrizni az alibijüket. Hisz hiába kérdezném meg őket, hogy hol voltak az adott időpontban, semmilyen módon nem tudjuk megállapítani, mikor kapták a betegek a halálos adagot. Ugye érti? – Persze. Nagy léptekkel nem lehet itt haladni. Amúgy nem csak az orvos után kutatnak, ugye? Ott van az ügyvéd is. Ha az elmélete igaz, akkor ő a gyilkos ügynökségeként működik. – Pontosan. Csak nem középcsatárokat vagy színészeket hajt föl, és ad el jó pénzért, hanem a gyilkost. Chris kuncogni kezdett. − Vajon hogyan kezdődik egy ilyen ismeretség? Nyilván nem lehet országos tehetségkutató versenyt indítani ígéretes fiatal gyilkosok számára. És a mohó ügyvéd sem adhatott fel hirdetést az interneten, hogy vajon ki tud nyom nélkül eltenni embereket láb alól. Esetleg orvosi területre szakosodott fejvadászcéget vett igénybe? – Tudom, hogy nevetségesnek hangzik ez a megfogalmazás, de itt sok pénzről van szó. – Milyen sokról? – Minden esetben milliókról, úgyhogy az ügyvédnek jó zsíros falatot kell fölkínálnia olyan valakinek, aki a törvényes munkájával is megkeres vagy száz rongyot évente. Hogy megtörje a pedálozás egyhangúságát, Chris elkezdett jobbra-balra kanyarogni a biciklivel. Morse pedig udvariasan odébb

ment, hogy legyen helye. – Az ügyvédek egy sereg profi bűnözővel ismerkednek össze a munkájuk során − jegyezte meg. − Különben is, aki keres, talál. Véleményem szerint a pasas egyszerűen rájött, hogy van kereslet egy ilyen szolgáltatásra, és belevágott az üzletbe. Chris most a nő elébe vágott, hogy helyet adjon egy nagy kamionnak. Amely illegálisan közlekedett itt, mert nagy járművek nem is használhatták a Régi utat. − Nem mondom, hogy nincs némi logika abban, amit mond − próbálta túlkiabálni az elhúzó kamion keltette zajt −, de szerintem az elmélete mégiscsak ingatag. – Mért lenne az? − kérdezte Morse, aki ismét melléje hajtott. – Az időtényező miatt. Ha meg akarok ölni valakit, az azért van, mert baromira gyűlölöm, vagy azért, mert rengeteget kaszálok, ha sikerül megölnöm. Vagy, ahogy tegnap maga mondta, azért, mert milliókat vesztek, ha továbbra is él a feleségem. Vagy ha a gyerekeimet akarja örökre elvenni tőlem. Nem fogok hónapokig vagy évekig várni arra, hogy elpatkoljon. Most rögtön akarom! − mondta Chris, és érezte, hogy rájött a dolog nyitjára. – Viszont ha ez a helyzet − folytatta Morse −, a legtöbb hagyományos gyilkosság, különösen válások környékén, azzal végződik, hogy a gyilkos börtönbe jut. És ha valaki nem akarja saját maga elvégezni a piszkos munkát, ugyan kire bízza? Hiába multimilliomos, nem ismer gengszterbandákat. Képzelje, hogy ilyen elkeseredett helyzetben egyszer csak megjelenik egy menő ügyvéd, és kockázatmentes megoldást kínál. És egy tökéletes gyilkosság megér egy kis várakozást. Van benne valami, gondolta Chris. − Értem. De akárhogy is vesszük, válási helyzetben mindenki sürgetve érzi magát. Az emberek olyankor elvesztik a fejüket Mindenáron túl akarnak már lenni az egészen. Tovább akarnak lépni; el akarják venni feleségül a szeretőjüket vagy efféle. – Igaza van − értett egyet Morse. − De már úgyis évekig vártak a szabadságra. Vagy évtizedekig. Bármelyik válóperes ügyvéd megmondhatja, hogy maga a válási procedúra is rettentően hosszú. Ha a másik fél ellenkezik, a végletekig el tudja nyújtani. Még ha kölcsönös egyetértéssel kezdenek is bele, a házastársak gyakran egy évig vagy

még tovább is huzakodnak egymással a bíróság előtt Kölcsönös sértések, betartás, az együttműködés felrúgása. Az a rengeteg idő a bíróságon, miközben múlnak az évek. − Morse hirtelen nagy levegőt vett: − És ha akkor az ügyvéd egyszer csak azt mondja magának, hogy ugyanannyi idő alatt, amíg a válás tartana, meg tudja oldani válás nélkül azt, hogy megmaradjanak a milliói és magához kerüljenek a gyerekek anélkül, hogy magát meggyűlölnék, akkor legalábbis fontolóra venné az ajánlatot, ugye? Éppen a Cole’s Creek-i magas hídhoz értek. Chris lefékezett, és a betonkerítéshez támasztotta a túrabiciklijét. – Most megfogott! − ismerte be. − Ha eltekintünk a sürgősségtől mint kívánalomtól, akkor a késleltetett fegyver használata egész ésszerű. És jó, nem zárom ki a rákhoz hasonlóakat sem mint ilyen lassú fegyvert Persze ha technikailag megvalósítható. – Köszönöm − mondta Alex halkan, ő is odatámasztotta a biciklijét a betonhoz, és nézte, amint a barnás víz lustán csordogál tizenöt méterre alattuk a homokos partok között. Chris azt figyelte, hogyan pettyezik a víz felszínét az apró cseppek, majd hogy simulnak el. Az eső lassan elállt − Ugye azt mondta, hogy az áldozatok közt vannak férfiak is? – Igen. Két esetben a túlélő házastárs a nő volt. – Szóval arra is van precedens, hogy nők ölik meg a férjüket ezzel a módszerrel. Morse mély levegőt vett, fölnézett rá, és azt mondta: − Igen, és pont ezért vagyok itt magával, doktor úr. Chris megpróbálta elképzelni Thorát, ahogy titokban Jacksonba autózik bizalmas találkozóra a válóperes ügyvéddel. De képtelen volt rá. − Rendben van, értem a logikáját. Az én esetemre viszont mégsem alkalmazható, több okból sem. Az első az, hogy ha Thora el akarna válni tőlem, simán beleegyeznék. Elválnék tőle. Egész egyszerűen. És azt hiszem, ezt ő is világosan tudja. Morse megvonta a vállát. − Én nem ismerem a hölgyet. – Igaza van. Nem ismeri. − A betonszegély Chrisnek még a melléig sem ért. Biciklizés közben máskor néha itt szokott egyet pisilni. Most elnyomta magában a késztetést. – Szép itt ez a vidék − jegyezte meg Morse, lenézve a kanyargó

patakra. − Érintetlen vadonnak látszik. – Majdnem az. Szövetségi földterület, de sosem volt fölparcellázva. Rengeteg időt töltöttem itt a patak mentén kószálva gyerekkoromban. Tucatszám lehetett nyílhegyeket meg lándzsavégeket találni. A franciák előtt a natchez indiánok évezredeken keresztül vadásztak errefelé. A nő mosolygott. − Milyen szerencsés, hogy ilyen gyerekkora lehetett! Chris bólintott. − Csak pár évig éltünk itt, Natchezben. Tudja, az International Paper pár évenként mindig áthelyezte az apámat, de addigra az öreg sok mindent megmutatott nekem ezekben az erdőkben. Nagy esők után elindultunk a patak mellett, egyikünk az egyik, másikunk a másik parton. Egy nagy földcsuszamlás után három óriási csontot találtam. Kiderült, hogy egy gyapjas mamut maradványai, és tizenötezer évesek. – Hűha! Nem is tudtam, hogy ilyesmi is van itt! Chris bólogatott. − Itt bárhová lépünk, lábnyomokon lépkedünk. – Halottak lábnyomain. Chris fölnézett egy közeledő jármű zajára. Egy parkőr terepjárója jött feléjük. Fölemelte a kezét, hogy üdvözölje, és eszébe jutott egy korábbi női parkőr, aki pár évig a Régi útnak ezen a szakaszán járőrözött. Aztán eltűnt, és nem sokkal később Chris egy ezen a helyszínen játszódó izgalmas bestseller hátsó borítóján látta viszont a fényképét. A Régi út környéke úgy látszik, mindenkit megigéz, aki itt élt egy darabig. – Min gondolkodik annyira, doktor úr? Darryl Fosteren járt az esze, meg azon, amit ez a barátja Alexandra Morse-ról elmondott neki. Chris nem akart nagyon kemény lenni a nővel, de tudni szerette volna, mennyire őszinte vele. – Mióta csak találkoztunk − kezdte, belenézve az ügynöknő zöld szemébe −, maga egyfolytában az én személyes életemben turkál. Egy pillanatra én is bele akarok túrni a magáéba. Látta az ellenkezést a nő szemében, de Morse mégis beleegyezően bólintott. – Azok a sebek… − kezdte Chris. − Látom, hogy eléggé újak. Szeretném tudni, hogyan szerezte őket. Morse elfordult tőle, és lefelé nézett a víz felszíne alatt fodrozódó homokra. Amikor végre megszólalt, a hangja mentegetődző volt.

Teljesen eltűnt belőle a profi határozottsága, s ehelyett olyan komolyan szólalt meg, hogy a férfi rögtön érezte: most az igazat fogja hallani. – Volt egy férfi − kezdte −, akivel együtt dolgoztunk túszejtések alkalmával. James Broadbentnek hívták. Mindenki Jimnek szólította, mert szerették, pedig ő jobban szerette a Jamest. Gyakran bízták meg azzal, hogy fedezzen engem a túszejtések helyszínén. Ez a férfi… szerelmes volt belém. Én is nagyon kedveltem, de hát nős volt. Két gyerekük is volt. Sosem kerültünk igazán intim kapcsolatba, de ha megtörtént volna is, nem hagyta volna el a családját. Soha. Érti? Chris bólintott. Alex megint letekintett a vízre. − Tudja, doktor, én nagyon jó túsztárgyaló voltam. Volt, aki szerint minden idők legjobbja. Teljes öt évig egyetlen túszom sem veszett oda. Ez ritkaság. Aztán tavaly decemberben… − Morse habozott egy kicsit, aztán megtalálta a fonalat − Tavaly decemberben az apámat megölték, mikor meg akart akadályozni egy rablást. Két hónappal később az anyámnál méhrákot állapítottak meg. Előrehaladott méhrákot és maga tudja, hogy ez mit jelent. – Szegény! Morse fölhúzta a vállát. − Én meg akkor hirtelen elvesztettem a talajt a lábam alól. Csakhogy, tudja, nem vettem észre. Az apám arra nevelt, hogy legyek kemény, hát megpróbáltam továbbra is kemény lenni. „Sose add föl!” − ez volt a jelszó otthon. Apám Winston Churchilltől tanulta, én meg őtőle. Chris olyan figyelmesen bólogatott, amennyire csak telt tőle. – Rögtön rátérek a sebhelyekre is − mondta a nő furcsa kis nevetéssel. − Négy hónappal ezelőtt egy túszejtés helyszínére szólított a parancs. Egy bankhoz. Nem valami közönséges bankhoz, hanem egy Federel Reserve fiókhoz, a fővárosban. Tizenhat túsz volt odabenn, a többségük a bank alkalmazottja. Az FBI-nál sokan arra tippeltek, hogy terrorista akcióval állunk szemben. Mások szerint csak a pénzre mentek. Vagy mind a kettő: rafinált bankrablás azért, hogy pénzt szerezzenek terrorista akciókhoz. Nekem az ösztönöm azt súgta, hogy valami más az indíték. A vezető ugyan arab akcentussal beszélt, de nekem nem tűnt valódinak. Nagyon dühös volt, talán skizofrén is. Rettentően haragudott a kormányra. Biztos voltam benne, hogy nem sokkal azelőtt valami

nagy veszteség érte, mint gyakran azokat, akik valami elképesztő dologgal próbálkoznak. − Morse összepréselt szájjal rámosolygott Chrisre: − Most azt gondolja, ugye, akárcsak én? Nos mindegy. Egy Dodson nevű igazgatóhelyettes volt a parancsnok a helyszínen, és ő nem adott nekem elég időt, hogy elvégezzem a dolgomat. Pedig tényleg volt esélyem arra, hogy meggyőzzem a vezetőjüket, és egyetlen lövés nélkül legyen vége a dolognak. Minden tapasztalatom és az ösztöneim is ezt sugallták. És tudja, tizenhat túsz élete forgott kockán! Csakhogy rettentő nagy volt a nyomás fölülről, hisz Washingtonban voltunk, és még jócskán tartott a szeptember 11-i események miatti hisztéria. Úgyhogy Dodson kirángatott engem, és beküldte a túszmentő különítményt. Chris látta, hogy az ügynöknő lélekben újra átéli az eseményeket. Magában bizonyára már milliószor végigpörgette a dolgokat, de vajon hányszor mesélte el valaki másnak? – Nem adódott olyan lehetőség, hogy messziről, mesterlövészekkel oldják meg a helyzetet. Le kellett rohanni a helyszínt, ami óriási veszélyt jelent a túszokra nézve. Én ezt nem fogadhattam el. Úgyhogy a kordonon keresztül egyenesen visszaindultam a bankba. A mieink ordítoztak utánam, de szinte nem is hallottam. Az akciócsoportból néhányan nem vették észre, mi van, és abban a pillanatban robbantották be az ajtót és az ablakokat, amikor beléptem az előcsarnokba. Vakító- és bénítógránátok, és minden, ami kell! − Morse odanyúlt sebhelyes arcához, mint aki először észleli a sérüléseit. − Az egyik bankrabló rám lőtt egy síküveg válaszfal mögül. Főleg üvegszilánkokat kaptam, viszont nem vettem észre, hogy James is bejött utánam a bankba. Amikor elestem, ő engem bámult a földön, ahelyett, hogy a puskás emberre figyelt volna, hisz ez lett volna a dolga, örökké ezt gyakoroltatták velünk az FBI-akadémián! De az irántam érzett aggodalma erősebb volt, mint a tréning. Pedig kegyetlen tréning volt, elhiheti! − Morse végigtörölte az arcát, mintha pókhálókat akarna lesöpörni, de Chris látta a könnyek csillanását. – Na, jól van! − mondta a nőnek, kissé megszorítva a karját −, minden rendben! Alex meglepő indulattal rázta meg a fejét. − Nincs rendben semmi! Lehet, hogy később rendbe jön, de ez most rettenetes…

– Attól félek − mondta Chris −, hogy ebben az állapotban magának nem szabadna most gyilkosságok után nyomoznia. Legjobb lenne egy kis betegszabadság. Morse idegesen fölnevetett. − Az a helyzet, hogy tényleg betegszabadságon vagyok. Ahogy Chris visszanézett rá, hirtelen mindent megértett. A nő rettentő fáradtságát, megszállottságát, a tekintetét, amilyennel csak aknatűztől kábult katonák bámulnak a semmibe… − Ezek szerint teljesen egyedül dolgozik? Morse tagadólag rázta a fejét, de közben összerándult az arca. – Hisz sokkal többször mondja, hogy én. Sose használja a többes számot. Morse beleharapott az alsó ajkába és hunyorgott, mintha erős napfény bántaná. – Na, vallja be, hogy ez a helyzet! − biztatta a férfi. − Ugye, hogy egyedül van? A nő fölnézett, és a szeme alatt nem csak esőcseppek csorogtak. − Eléggé egyedül. Az az igazság, hogy majdnem minden illegális, amit öt hét óta csinálok. Ha ez odafönt kiderül, végképp kirúgnak. Chris hosszat és mélyet füttyentett: − Jéézus Krisztus! A nő elkapta a csuklóját, és elszánt meggyőződéssel így szólt: − Maga az utolsó esélyem, dr. Shepard. Higgye el! A legeslegutolsó. – Utolsó esélye? Mire? – Hogy megállítsam ezeket. Hogy bebizonyítsam, mit műveltek. – De akkor − kérdezte Chris tétován −, ha mindaz igaz, amit elmondott, miért nem száll be az FBI? A nő arca megmerevedett. − Egy tucatnyi okból, és egyik se jó nekünk. A gyilkosságokat nem szövetségi szinten, hanem államonként vizsgálják ki, hacsak nem szervezett bűnözéssel vagy korrupcióval párosulnak. Aztán egyelőre minden következtetésen és feltételezésen alapul, nincs egyetlen objektív bizonyítékom sem. Az FBI a legvaskalaposabb szervezet, amit csak el tud képzelni. Minden szigorúan a szabályzat szerint megy, hacsak nem gyanakszanak terrorveszélyre. Akkor viszont sutba hajítják a szabálykönyveket. Viszont azokat a fickókat, akik után én nyomozok, sohase fogjuk elkapni, ha túlságosan sportszerű módszereket alkalmazunk.

Chris nem tudta, mit mondhatna erre. Tegnap reggelig normális mederben zajlott az élete, most meg itt áll az esőben egy jóformán idegen nővel, akinek darabokra hullott az élete. – De ha egyedül dolgozik, akkor ki követte Thorát az ügyvéd irodájához? – Egy magánnyomozó, aki az apámnak volt a társa. – Jézusom! És az FBI-nál mit tudnak arról, amivel maga most foglalkozik? – Semmit. Úgy tudják, Charlotte-ban vagyok, és egy illegális bevándorlókat is érintő prostitúciós ügyben nyomozok. Szerencsém volt, amikor oda vezényeltek a sebesülésem után. Rábukkantam egy régi akadémiás évfolyamtársamra, ő falaz nekem a charlotte-i ügyeimben. De nem csinálhatjuk így a végtelenségig. – Szar ügy! – Tudom, hogy egyelőre sok minden zavarosnak látszik. Öt hete csak napi két-három órát alszom. Csak az két hetembe került, hogy valami kapcsolatot találjak a sógorom és a válóperes ügyvéd között. Újabb hét, mire az üzlettársai neveit összeszedtem. Az áldozatok listája csak egy hete állt össze. Az is lehet, hogy rajtuk kívül még egy tucatnyi más áldozat is van. Aztán mikor a maga feleségét látták bemenni Ruskhoz, idejöttem Natchezbe. Azóta ingázom a maguk városa és Jackson között, ahol az anyám haldoklik, és… – Kicsoda ez a Rusk? − kérdezett közbe Chris. − A válóperes ügyvéd? – Igen. Ifjabb Andrew Rusk. Az apja felperesek ügyeit intéző nagyágyú Jacksonban − mondta Morse, miközben egyre több esőcsepp csörgött az arcán. − Kurvára zűrös a helyzet, doki! Szükségem van a segítségére. Az orvosi szakértelme is fontos, de főleg azért kell nekem, mert maga a következő áldozat! − darálta Morse, miközben hátborzongató élességgel meredt a férfi szemébe. − Na, érti már? Chris becsukta a szemét, és így szólt: − Egyáltalán nem látom bizonyítva ezt a fenyegetettségemet abból, amit ma itt hallottam magától. A nőből végképp előtört az elkeseredés: − Idehallgasson! Tudom, hogy kellemetlen ezt hallania, de a felesége két órát autózott Jacksonba, hogy Andrew Ruskkal beszéljen. Magának pedig hazudott azzal, hogy

elhallgatta az egészet. Mégis mit gondol, mire készül az a nő? – Gyilkosságra nem! − tiltakozott Chris makacsul. − Nem hiszem el magának. Nem bírom elhinni sehogy sem. Morse megfogta a férfi karját.− Csak azért, mert maga orvos, nem pedig jogász. Ebben az országban minden körzeti ügyésznél hetente adnak be gyilkossági feljelentéseket a legközelebbi hozzátartozók ellen. Olyan ügyekben, amikor a halál oka látszólag baleset, öngyilkosság, tűz vagy bármi más. Csak az áldozatok szülei, gyerekei vagy a feleségek tudják az igazat… És mindent megpróbálnak, kétségbeesetten keresve bárkit, aki segíthet nekik abban, hogy a bűn kiderüljön. Magánnyomozókat fogadnak, minden vagyonukat ráköltik arra, hogy a tettest felelősségre vonhassák. A legtöbbször mégsem sikerül nekik. És ezek végül már olyanok lesznek, mint az élő kísértetek. Némelyik egész életében az is marad − mondta Morse Chrisre nézve egy mindenre elszánt frontharcos tekintetével. − De én nem leszek kísértet! Nem vonulok vissza! Engem nem lehet elhessegetni! Nem hagyom annyiban, hogy a testvéremet kitörlik az élők sorából, csak azért, mert így valakinek kényelmesebb, vagy mert valakinek ez megéri! − A hangja már szinte metszett, mint a kés. − Isten a tanúm, hogy nem hagyom! A nő felindultsága iránti tiszteletből Chris várt egy kicsit, majd megszólalt: − Rendben. Segíteni fogok abban, amit csinál. Még tisztelem is érte. Csak az a különbség kettőnk közt, hogy maga személyesen érintett mindebben. Én viszont nem. Morse szeme összeszűkült. − De igen! Maga is. Csak még nem akarja belátni. – Kérem, ne kezdje ezt megint! – Doktor! Mindent megtennék, csak hogy rávegyem arra, segítsen. Nem érti? Ha akarja, bemegyek abba a bokorba, lehúzom magának a nadrágom, ha az az ára − mondta, és a szeme hideg tűzben égett. − De erre nincs szükség. Chrisnek nagyon nem tetszett a nő arckifejezése. − Miért nincs? – Mert a felesége megcsalja magát. Az orvosnak sikerült valamennyire lepleznie feltámadó indulatát, de a szíve zakatolását nem tudta lecsillapítani. Morse még rátett egy lapáttal: − Félrekefél a városban egy sebésszel. Shane Lansing a pasas neve.

– Egy lószart! − tiltakozott Chris, de Morse állta a tekintetét. − Van erre bizonyítéka? – Csak közvetetten. – Közvetetten?… Akkor sem akarom hallani. – Mindig a tiltakozás az első reakció. – Fogja be már, a jóistenit! Morse-nak kissé enyhült az arckifejezése. − Rendben, értem, hogy rosszulesik. Egyszer nekem is volt egy vőlegényem, aztán rájöttem, hogy a legjobb barátnőmet dugja. De a büszkeség most maga ellen dolgozik, Chris. Higgye el, legjobb, ha szembenéz azzal, ami történik. – Nekem kellene szembenéznem? Hisz maga szövögeti itt a középkori elméleteit a tömeggyilkosságról. Meg arról, hogy a rákot használják gyilkos fegyverként, meg hogy egy alig két éve házasodott feleség meg akarja öletni a férjét… hát csodálkozik, hogy magára maradt? Morse-nak a szeme sem rebbent. − Jó, ha őrült vagyok, akkor egyre válaszoljon. Mért nem hívta föl az FBI-t rögtön tegnap délelőtt? Chris lehajtott fejjel bámulta a betonmellvédet. – Na, Chris? Ugyan miért nem? A férfi úgy érezte, mintha a szavak maguktól buggyannának ki a száján: − Thora bejelentette, hogy a héten elutazik. Tegnap este mondta meg. Morse-nak leesett az álla. − És hova készül? – Följebb a deltavidékre. A greenwoodi fürdőhelyre. Abba a híres szállodába. – Az Alluvianbe? Az orvos rábólintott. – Ismerem a helyet. És mikor indul? – Talán már holnap. A héten, mindenesetre. – És mikor jön vissza? – Három éjszakát tölt ott, aztán jön is. Morse a szájához emelte összeszorított öklét. − Akkor megvan, Chris! Te jó ég!… Nem sokat teketóriáznak! Ez most már nem vicc, doktor úr! Maga óriási veszélyben van máris. Az orvos megragadta a nő vállát. − Maga nem figyel arra, miket beszél? Épp maga mondta, hogy csak közvetett bizonyítékai vannak. A

sok marhasága közt nincs egyetlen konkrét tény sem! – Tudom, hogy ez a látszat. Azt is, hogy egy szót se akar elhinni belőle. De figyeljen!… Mindent meg akar tudni, amire eddig rájöttem? A férfi hosszan nézett a szemébe, majd így szólt. − Azt hiszem, nem. − Ránézett az órájára. − Késésben vagyok. Vissza kell mennem a kocsihoz. Most nincs magára időm. Ezzel visszaült a biciklijére, és már indult is volna, de Morse váratlan erővel megragadta a könyökét. A másik kezével elővett valamit a zsebéből. Egy mobiltelefont, és odanyújtotta a férfinak. – Fogja! − mondta. − Benne van az én mobilszámom. Ezen nyugodtan hívhat. Ez az egyetlen biztonságos módszer. Az orvos ellökte magától a telefont. − Nem kell. – Ne legyen ilyen balfácán. Kérem! Úgy nézett a készülékre, ahogy egykor a bennszülöttek méregették az ismeretlen tárgyakat. – És hogy magyarázom meg Thorának? – Ő holnap úgyis elutazik. Addig meg csak el tudja dugni valahol? Chris dühösen fújt egyet, de aztán csak elvette a mobilt. Morse szeméből őszinte aggodalom sugárzott. − Nem kell tovább a jó kisfiút játszani! Higgye el, hogy kibaszott nagy veszélyben van! A férfi kínosan nevetett egyet. − Sajnálom, de nem hiszem el. – Idővel majd rájön. Vagy így, vagy úgy. A férfi el akart végre indulni, de a belénevelt délvidéki udvariasság miatt még megkérdezte: − Semmi baja se lesz idekint? Morse megfordult, fölemelte hátul a pólóját, és megmutatta a félautomata pisztoly markolatát. Jó nagy fegyvernek látszott a vékony derekához képest. A férfi még bámult, miközben ő már fölpattant a biciklijére.− Hívjon föl hamarosan! Nincs vesztegetni való időnk! – És mi van, ha inkább az FBI-t hívom fel? Morse ügynök úgy rántotta meg a vállát, mint akinek tök mindegy. − Akkor vége az ügynöki karrieremnek. De akkor sem adom fel! És még akkor is megpróbálom megmenteni magát! Chris gyorsan bedugta a két lábát a pedálprizmákba, és szélsebesen elhajtott.

11. fejezet Andrew Rusk kilőtt a Porsche Cayenne sportkocsijával, átvágott két sávon is, majd belenézett a visszapillantó tükörbe. Már egy hete olyan érzése volt, hogy valaki követi. És nem is csak útközben. Általában a jobb helyi éttermekben szokott ebédelni, és olyankor is többször volt olyan érzése, mintha valaki figyelné. De mintha leginkább az autópályán követnék. Viszont akárkik követik is, nagyon profik lehetnek! Vagy több járművet használnak, ami nagyon rossz jel! Hisz az a hatóságok érdeklődésére utalna, ő meg nagyon nem szeretne ilyesmiről beszámolni a Glykónnak. Bár amíg nem egészen biztos benne, nem kell megmondani neki. Ma másképpen csinálták. Egy sötétkék Crown Victoria eredt a nyomába rögtön, ahogy fölhajtott az I-55-ösre. Hiába változtatta többször is nagyon jelentékenyen a sebességét, a Crown Vic csak a sarkában maradt. Aztán mikor Rusk úgy tett, mintha ki akarna hajtani, majd az utolsó percben mégis visszahúzott az autópályára, a nyomában levő kocsi végre elárulta magát. Ebben az volt a jó, hogy a több járművet alkalmazó hivatásos törvényhatósági emberek soha nem követtek volna el ilyen amatőrökre valló ügyetlenséget. A rossz viszont az volt a dologban, hogy Rusk találkozóra igyekezett, és nem volt ideje arra, hogy az őt követő lerázásával szórakozzon. Míg tovább haladt dél felé, eszébe villant egy megoldás. Elkanyarodott a Meadowbrook felé vezető mellékútra, elsuhant az autópálya alatt, és kelet felé indult. A Crown Vic tízautónyi távolságból követte. Nemsokára már Old Eastoverben járt, a főváros legelőkelőbb külvárosi lakónegyedében. Azon törte a fejét, hogy a Ford esetleg mégis állami kocsi. Az FBI használ néha Crown Viceket, ilyen kisteljesítményű amerikai verdákat. Végig a főutcán haladt, ami folyamatosan lejtett lefelé. Törte a fejét, hogy vajon aki a nyomában van, tudja-e: ez azért van, mert egyre közelednek a Pearl folyóhoz. Pár évvel ezelőttig ez a rész még árterületnek számított, ahol nem lehetett építkezni. Később is árterületnek számított, de a pénz beszél, s mondja ki az utolsó szót, ezért

idővel ez az alacsonyan fekvő rész pompás új lakóteleppé alakult át. Pár éve Rusk rendszeresen kijárt kajakozni a Pearlre egy barátjával, aki egy kanadai vízitúrára készült. Akkoriban a part menti erdőket egy csomó földút szelte át, amelyeken őrült srácok száguldoztak kis négykerekűikkel. Ha szerencséje van, egypár ilyen földút még megmaradt, az új építkezések ellenére is… Megint belenézett a visszapillantó tükörbe, és látta, hogy a Vic ott bóklászik mögötte vagy százméternyire. Rusk hirtelen padlógázt adott, a turbómotor fölbőgött, és őt úgy az ülésbe préselte az erő, mint az űrhajósokat, ha beindul alattuk a rakéta. Csak úgy száguldottak vele szembe a fák meg a mellmagasságig érő gyomok. Eszelős sebességgel rohant az erdőnek, és szerencséjére az utolsó pillanatban meglátott egy balra induló földutat. Úgy tűnt, hogy nem is fog elférni rajta a Porsche, de már nem volt mit tenni. Az egekbe szökő adrenalinnal a vérében, balra rántotta a kormányt, beletaposott a gázba, és azon imádkozott, hogy most ne jöjjön szembe egy quados kölyök sem, mert akkor palacsintává lapítja. A Cayenne úgy röpült föl és huppant le, mint egy homokfutó járgány a kaliforniai tengerparton, de Rusk nem vette le a lábát a gázról. A Cayenne fara a levegőbe emelkedett, az orra meg eltűnt egy mély gödörben, sáros vizet fröcskölve szerteszét. Mielőtt minden hajtóerőt elveszített volna, Rusk ide-oda tekerte a kormányt, hogy valahol megkapaszkodjon a négykerék-meghajtás. Pár feszült pillanat után a hátsó kerekek végre dolgozni kezdtek, és a Cayenne visítva forgó-pörgő kerekekkel kiugrott a gödörből. Rusk fölkiáltott örömében, amikor az első kerekek is talajt fogtak, és a keréknyomokkal szabdalt homokos úton meglódították a kocsit, mint egy bömbölő grizzly medvét. Semmiféle Crown Victoriához hasonló tragacs nem fog átjönni azon a gödrön. Most már csak az volt hátra, hogy találjon egy visszavezető utat, mielőtt a követő rájönne, hol fog fölbukkanni. Tovább repesztett a folyó felé − illetve arra, amerre a folyót sejtette −, remélve, hogy valami szélesebb utat talál. Nem csalta meg az ösztöne, s alig egy perc múlva meg is pillantotta a Pearl barna sodrát, amint a jó huszonöt méter mély szakadékban előtte folydogált. Most jobbra kapta a kormányt, és tovább száguldott a folyó irányát követve. Hol lehet a Crown Vic? Vajon jacksoni az, aki benne ül? Eszébe

jut-e, hogy Rusk most igyekszik vissza az aszfaltozott utak felé? A Crown Vicben ülő rejtélyes ember éppenséggel hívhat másik kocsit, vagy akár helikoptert is segítségül. Egy helikoptert nehéz lenne kicselezni, hacsak Rusk ott nem hagyja a kocsiját, és nem gyalog menekül az erdőbe. De azzal mire menne? Hisz pontosan tudják, hogy kicsoda. Régóta megvolt már a menekülési terve − olyan, amivel minden amerikai hatóság szeme elől el tud tűnni de azt nehéz lenne végrehajtani, ha helikoptereket küldenének utána. De úgyse küldenek, nyugtatta meg magát. És nincsenek is többen, ha jól veszem ki. Valaki egyedül követ. – De vajon ki az ördög? − kérdezte magától hangosan. Az a rohadt csaj! Rusk csikorgó foggal hallgatta a Porsche motorjának duruzsolását. Nincs más lehetősége, mint azokkal a lapokkal játszani, amelyeket leosztottak neki. Előtte a folyókanyarban csodaszép, fából épített kenu tűnt fel, amiben két főiskolás korú lány lapátolt. Kettejük közt élénkvörös színű hátizsákok a hajó közepén. Vajon ők is a Strong Riverről indultak-e, és innen nem messze csurogtak-e át a Pearlbe? Ők is megcsinálták ezt a túrát a többi cserkésszel még a gimiben. Ahogy most a lányokat figyelte, az előtörő emlék hirtelen ránehezedett. Jaj, milyen messzire került azoktól cserkészektől, a jó öreg 8-as Csapattól! És az egykori jelmondatuktól… Te jó ég! Rusk beletaposott a fékbe. A tőle jobbra futó sűrű bambusznád-csoport mellett hirtelen egy sötét alagút szája bukkant elő a fák között. Mély keréknyomok vezettek benne, s mindenhol eldobált sörösdobozok látszottak. Rusk elégedetten bólintott egyet. Ez az út visszavezet a civilizációba. Adott egy kis gázt a Porschénak, áthuppant egy homokbuckán, és behajtott a sötétségbe, a fák közé. Tíz másodperc múlva elnyelték az árnyak. Még akkor is hangosan nevetett, amikor megérezte a kerekek alatt a sima aszfaltot, aztán zavartalanul gurult tovább az I-55-ösnek a közelben fölmagasló egyik felhajtója felé.

12. fejezet A nap már teljesen felkelt, Chris pedig jóval a megengedett sebességhatáron túl nyomta a kisteherautó pedálját. Az eső már elállt, de a bal első kereke a csillogó esővízből egész falat fröcskölt föl, ahogy rákanyarodott a kihajtóra, ami a déli 61-es autópályára vezetett. Teljesen üresnek érezte magát Alex Morse legutóbbi vallomásától. Egyelőre még nem is tudta földolgozni a nő szavait, de legalább érti már a rejtelmes körülményeket, amelyeket Darryl Foster sem tudott neki megmagyarázni. így hát Alex Morse csak álügynök, aki olyan gyilkossági nyomozásba fogott, amelyről az FBI-nak fogalma sincs, illetve nem is nyomozásba, hanem magányos hadjáratba mindazok ellen, akik szerinte részt vettek a nővére meggyilkolásában. És bár már öt hete végzi ezt a hajszát, csak egypár eszelős elméletig és néhány közvetett bizonyítékig sikerült eljutnia. És én hülye! − gondolta valami szégyenhez hasonlatos érzéssel, még én állítottam le, mikor végre tényleges bizonyítékot akart volna föltárni előttem! Ahogy a Super Wal-Mart bevásárlóközpont mellett elhajtott, egyszer csak előkapta a mobilkészüléket, amit Morse nyomott a kezébe, és rákattintott a telefon memóriájába beírt egyetlen számra. – Tessék! Itt Alex − hallotta meg rögtön a nő hangját. − Minden rendben? Sajnálom, hogy úgy kiborítottam Thorával kapcsolatban. – Milyen tényleges bizonyítékai vannak a feleségem és Shane Lansing közti kapcsolatról? Chris hallotta, ahogy a nő mély lélegzetet vesz. − Dr. Lansing ezen a héten kétszer is járt az épülő házuknál, amikor Thora is ott volt. Chris ettől kicsit megkönnyebbült. − Hát aztán? Lansing is azon a környéken lakik. – Az első alkalommal huszonnyolc percig volt ott. – És másodszor? – Ötvenkét percig. Ötvenkét perc Ennyi idő alatt… − Hát Thora biztos megmutatta az építkezést, ő maga tervezte az egész házat. Biztos munkások is voltak ott közben.

Alex válasza lecsapott, mint a kalapács: − Egyetlen munkás sem volt ott. – Egyik alkalommal sem? – Sajnálom, Chris, de egyiken sem. Chris elhúzta a száját. − Attól még szerintem lehettek ártatlan találkozások is, vagy nem? – Maga szerint ez a jellemző Shane Lansingre? Nem olyan ártatlan kisfiú! Chris se éppen egy ministránsgyerekhez hasonlította volna Lansinget. – Nézze, eddig akárkit is kérdeztem róla − mondta Morse −, mindig azt hallottam, hogy tehetséges sebész, de egy arrogáns seggfej, aki szemét módon bánik a nővérekkel. Meg hogy nagy szoknyavadász. Erre Chris nem tudott mondani semmit. – És azt is hallom, hogy a csinos nőkre hajt − tette hozzá Morse. − Thora igazán megfelel ennek a feltételnek! – Ez minden? − kérdezte Chris csendesen. – Nem. Én magam is beszéltem az utóbbi öt napban egypár ápolónővel. – És mit mondtak? – Azt, hogy Thora alig hogy a városba került, viszonyt kezdett egy nős orvossal. Hét évvel ezelőtt, mielőtt maguk megismerkedtek volna. Traumatológus volt az illető. Beszélt valaha erről Thora magának? – Miért, ki volt az illető? – Denis Stephensnek hívták. Chrisnek rémlett ugyan egy fiatal, szakállas figura, de így válaszolt: − Sose hallottam róla. – De úgy látszik, a viszonyuk kezdett túl kínos lenni, erre a traumatológus átköltözött egy másik államba. – Tudja, a kórház mindig tele van efféle pletykákkal. Erre meg Morse nem válaszolt. – Különben is, Thora akkoriban nem volt férjnél. – Arról is pusmognak, hogy egy szemorvossal is viszonya volt, aki csak rövid ideig dolgozott itt. Ez közvetlenül azelőtt volt, hogy férjhez ment volna Red Simmonshoz. – Egy csomó ápolónő egyszerűen utálja a feleségemet. Azt mondják

róla, hogy túl beképzelt. – És nem az? – Ezt nehéz lenne megmondani. Thora okosabb az itteni orvosok jó felénél Legalábbis ami az intelligenciát illeti. Elképzelheti, hogy ez nem esik valami jól nekik. Hisz a legtöbb orvos férfi. – El tudom képzelni − mondta Morse, majd recsegni kezdett a készüléke. − Chris, higgye el, én a barátja vagyok, még ha maga nem is ismer engem közelről. És a barátok megmondják az igazat, ha rosszul is esik. – Tényleg a barátom, vagy csak szüksége van rám? – Engedje meg, hogy bebizonyítsam! Aztán majd döntse el saját maga. Hát ez a nő biztosan ügyesen tárgyalt a túszszedőkkel is! − gondolta a férfi, miközben bontotta a vonalat. Kezd már engem is egész jól manipulálni.

13. fejezet Négy órával az után, hogy az utolsó mérföldet is megtette biciklivel vissza a kocsijához, Alex Morse egy pádon ült Natchez belvárosának katolikus katedrálisa árnyékában, és Thora Shepardot figyelte, amint kilép a Mainstream Fitnesz Központból. Thora szőke haja egy kék selyemkendő alatt lobogott. Jobbra fordult, és nyugat felé indult a Főutcán. Ötszáz lépést kell megtennie ebben az irányban, és eléri azt a majd kétszáz méter széles parti sávot, amely meredeken a Mississippi fölé emelkedik, s ahonnan olyan szép a kilátás. Thora gyakran futott itt, magasan a folyó fölött ezen a több mérföld hosszú sávon, ahol csak egy-egy drótkerítés vagy bokorcsoport választotta el az embert az örökkévaló természettől. Alex egyszer szintén futva követte ezen az úton, és elámult, milyen hatalmas a Mississippi folyó. Natcheznál a folyó sarat hömpölygető árja több mint egy mérföld széles volt, s lejjebb a louisianai deltavidék terült el, az emberi szem által beláthatatlan távlatokig. Thora ma nem készült futni. Drága Mosquito napszemüveg volt rajta és egy olyan csodás szabású nadrágkosztüm, amely többe került, mint Alex egyhavi fizetése. Thora úgy vonult végig az utcán, mint aki egy színes folyóirat címlapjáról libbent oda. Alex látta, hogy mennyien megbámulják, ahogy halad a járókelők között. És nem ám csak a férfiak − jócskán megbámulták a nők is! Mert ilyen nő ez a Thora. És talán emiatt volt olyan ellenszenves Alexnek. Alex sose szerette a szőke nőket. Nem szerette ugyan beskatulyázni az embereket, de a szőkék esetében nem tehetett róla. Ezek a nők valahogy úgy járnak, úgy beszélnek, úgy libegtetik az istenverte hajukat, hogy az már fáj. Az az ártatlanságot mímelő hangsúly, amivel beszélnek… Az a kényeskedően kislányos csacsogás, aminek a legkisebb jelétől Alexnek egyből ökölbe szorult a keze…! Nem mintha egyetértett volna azzal, hogy minden szőke nő „ostoba”. Nagyon jól tudta, hogy genetikailag nem lehet minden szőke nő buta, mégis alig találkozott olyannal, amelyiktől komoly szellemi produkciót látott volna. És ez volt velük a baja. Hogy a legtöbb szőkének sose kellett keményen megdolgozni azért, amit el

akartak érni; így aztán − a flörtölésen és más nők szurkálásán kívül − alig kellett magukban olyan készségeket kifejleszteniük, amelyek hasznosak lehettek volna bármilyen gyakorlati helyzetben. Igaz, manapság a legtöbb „szőke nő” nem is valódi szőke. Meg kell adni, hogy Thora szőkesége viszont nagyon is valódi. Még azoknak is, akik igazán szőkének születnek, felnőtt korukra általában megsötétedik a haja. Thorában viszont dán vér folyt, és az ő vikingszőke haja majdnem olyan szalmasárga árnyalatú maradt, mint az apjáé, aki még ötvennyolc éves korában is büszkén hordta tömör bozontját. Thora Shepardből − nem úgy, mint a többi szőkéből, akiknek kifakult, gyakran csíkosra sikeredő, sötét hajtöveket láttató frizurájától Alex hátán mindig a hideg futkározott − egy ragadozó önbizalma sugárzott, és éber sólyomszeméből az villogott, hogy vele aztán nem ajánlatos kikezdeni. Ezt is rögtön észrevették rajta az emberek, akik mellett elsétált az utcán. És persze emiatt történt az is, hogy Chris Shepard, a jó eszű és viszonylag jóképű fiatal orvos olyan gyorsan megkérte a kezét, sőt egyből örökbe is fogadta a kilenc évvel azelőtt apa nélkül született kisfiát. Nem semmi egy ilyen múlttal rendelkező nő esetében! Alex sietve átvágott a Főutcán, és a már egy háztömbnyire eltávolodott Thora nyomába eredt. Kínosan érintette, amikor látta, hogy egy elegáns öltönyös fiatal üzletember teljes 180 fokos fordulatot véve bámul Thora után. Aztán egy idősebb férfi megállította a szőkeséget, és beszélgetni kezdtek valamiről. Thora élénk taglejtésekkel kísérte a mondókáját. Alex megállt egy kirakat előtt, és onnan figyelte tovább. Az első pillanattól kezdve ösztönös ellenszenv volt benne Thora iránt, bár nem tudta volna megmagyarázni, miért. Attól, hogy annyira látszott rajta, hogy gondtalan gyerekkora lehetett? Thora − ahogy mondják − ezüstkanállal a szájában született, még ha aztán az a kanál el is tűnt hamarosan. A Vanderbilt egyetemi klinika egyik jó nevű sebészének lányaként a kis Thora Rayner a Tennessee állambeli Nashville legjobb köreiben tölthette el életének első nyolc évét. Jó magániskola, klubélet, lovaglás, minden, ami kell. Nyolcéves lehetett, amikor az anyja alkoholizmusa hirtelen kritikussá vált. Több elvonókúra után olyan apátiába süllyedt, amelyből nem látszott kiút. A férje, Lars Rayner a barátai segítségével állami kórházba utaltatta, és egyidejűleg beadta a válópert. Hat hónappal később meg is szabadult a feleségétől,

igaz, azon az áron, hogy a lányát is elvesztette. Dr. Raynert nem nagyon izgatta, hogy teljesen lemond a gyerekről, a kis Thora élete azonban ettől gyökeresen megváltozott. A lány ettől kezdve az egyik kisvárosból a másikba sodródott az anyjával, és immár nem magániskolában, hanem Kelet-Tennessee állam lepusztult állami intézményeiben kellett tanulnia, mert a tartásdíj mindig elúszott alkoholra. Az anyja italozása olykor mintha enyhült volna, de nemegyszer került sor arra, hogy Thorát az apai nagyanyjának kellett hónapokra magához vennie. A gimnázium alsóbb osztályaiban nem nagyon csipkedte magát, de a fölső tagozatban aztán úgy látszik, meg akarta mutatni az apjának, hogy mire képes, ha rászánja magát. Amikor Thora mindkét egyetemi előkészítő vizsgát, az ACT-t és a SAT-ot a lehető legjobb eredménnyel tette le, Lars Rayner is megint kezdett odafigyelni a lányára. Fölajánlotta, hogy a kapcsolatait fölhasználva fölvéteti a Vanderbiltre, és fizeti a költségeit is, de Thora ezt nem fogadta el. Ehelyett maga jelentkezett, és így is sikerült az apja egykori alma materében megszereznie egy tanulmányi ösztöndíjat. Ám a szerencse hamar elpártolt tőle. úgy látszik, az anyja génjei győztek. A sikeres első félév után fokozatosan romlottak az eredményei, és a másodévet már be sem tudta fejezni. Mire a Printers Alley negyed egyik ócska lebujában sikerült pincérnőként elhelyezkednie, az is kiderült, hogy terhes. A gyerek apja nyomtalanul lelépett, de Thora úgy döntött, mégis megtartja a babát. A nagyanyja pénzt is adott neki, és ha kellett, a kislányra is vigyázott, így aztán felvételizett egy ápolónőképzőbe, és két év alatt jó eredménnyel el is végezte. Elkezdett dolgozni egy háborús sérülteket ápoló kórházban Murfreesboróban, Tennessee államban, de kilenc hónap múlva otthagyta az állását, és teljesen váratlanul áttelepült Natchezbe, Mississippi államba. Alex gyanította, hogy e mögött is valami zűrös viszony állt, de nem talált rá bizonyítékot, bár próbált nyomozni ebben az irányban is. Thorát Natchezben a Szt. Katalin kórház alkalmazta, s aztán itt jött össze Red Simmonsszal, az olajkereskedővel, akinek a felesége, majd hamarosan az özvegye lett. Méghozzá nagyon gazdag özvegye. Alex megint Thora felé kémlelt, aki még vagy húsz másodpercig beszélgetett az idősebb úrral, aztán egy öleléssel búcsúzott tőle, és folytatta az útját a Főutcán. Alex kivett egy fényképezőgépet a

táskájából, és elhaladtában lefényképezte a jó hatvanas férfit, bár a kora miatt nem tételezte föl róla, hogy Thora szeretője lenne. Alexnek jó véleménye volt a saját kondíciójáról, de egészen kifáradt abban, hogy Thorát kövesse szokásos napi programja során. Thora hajnalban kelt, hogy fusson egyet. Négy, de néha tíz mérföldet is. Aztán egy gyors zuhany otthon, majd indulás Shepardék építkezésére, Avalonba. Itt egy félórás vita és egyezkedés a vállalkozóval, majd a lenyitható tetejű Mercedesszel be a Country clubba, ahol egy kis úszás vagy tenisz volt soron, amelyet Alex rendszerint a parkolóból nézett végig. Ezután vagy a fodrász és manikűrös, vagy a Mainstream Fitnesz Központ következett, ahol Thora rendszerint súlyzózott, újabb zuhany, majd ebéd minimum egy barátnővel. Thora a thai ételeket szerette egy finom kis étteremben elfogyasztva, nem messze az edzőteremtől. Alex úgy gondolta, hogy most is valószínűleg oda igyekszik. A könnyű ebéd után (amely minimális kalóriát tartalmazott, ahogy Alex egyszer egy közeli asztaltól megfigyelte), Thora gyakran tett egy második látogatást is az építkezésükön. Thora napjainak egyetlen időponthoz kötött programja az volt, hogy elment Benért a St. Stephen általános iskolához. Míg a legtöbb anyuka akár húsz percig is képes volt várakozni, hogy le ne késsék a gyereket, ha rögtön kicsengetéskor elengedik, Thora inkább rendszerint jó húsz percet késett. Így megspórolta magának az unalmas várakozást, és rendszerint a játszótéren szedte össze Bent, ahol a gyerek addig egymagában dobált kosárra. Akkor hazavitte Bent, rábízta a lányra, aztán délután megint elindult vásárolgatni, vagy elintézni ezt-azt, mielőtt aznap utoljára kinézne az avaloni építkezéshez. Mindezek után indult haza az Elgin-telepi házba. Az ilyen késő délutáni avaloni látogatásai alkalmával fordult elő kétszer is, hogy dr. Shane Lansing is megjelent az építkezésnél. Alex Lansing egyik látogatása alkalmával sem próbált meg bejutni a házba, de elhatározta, hogy legközelebb meglesi őket, ha a sebész megint megjelenik. Miután már kétszer találkozott dr. Sheparddel (akiről kiderült, hogy jóformán semmit sem tesz a felesége erkölcseinek védelme érdekében), Alex nagyon sajnálta, hogy nem hívta magával Natchezbe Will Kilmert is. Apja régi nyomozó társa ugyanis sok válóperes eseten dolgozott, és jól föl volt szerelve mindenféle

lehallgatókészülékkel, például bele tudott hallgatni mások mobiltelefonos beszélgetéseibe. De Willt korábban Andrew Rusk megfigyelésével bízta meg Jacksonban, arra meg nem volt pénze, hogy Will valamelyik munkatársát is iderendelje Natchezbe. ő maga azért megpróbált behatolni Thora levelezőrendszerébe. A nő egy Treo 700-as készüléket hordott magával, és gyakran használta rajta az internetet is. Alex biztosra vette, hogy ha legalább egy olyan e-mailt sikerülne elcsípnie, amellyel bizonyítani tudná, hogy Thora és Lansing tényleg szeretők, dr. Shepard végre megértené, milyen veszélybe került, és megfogadná az ő tanácsait. Thora ismét megállt, és most egy vele egykorú férfival kezdett beszélgetni. Miközben óvatosan megközelítette őket, hogy valamit kihallgasson a szavaikból, megszólalt a mobilja. Távolabb ment, fölvette, és meghallotta Will Kilmer reszelős hangját. – Szervusz, Will bácsi! − mondta halkan a készülékbe. Csak szeretetből bácsizta Willt −, az öregúr csak jó barát volt, nem igazi rokon. – Van egypár hírem a számodra − kezdte az öregúr. – Jók vagy rosszak? – Egyelőre csak rosszak. Egypár perce Rusk hülyét csinált az egyik emberemből, és eltűnt, mint a kámfor. – A francba! És hogy tudta lerázni? – Az a dög a négykerék-meghajtású Porschéjával bedöngetett a sárba a Pearl folyó mentén. Hiába volt az én emberem a nyomában egy fölspécizett Crown Victoriával, azon a talajon semmi esélye nem volt. Rusk nem szórakozásból csinálta. Szerintem fontos ügyben ment valahová. Különben mi értelme lett volna? – A fenébe! – Mondtam, hogy több kocsi kellene. De te azt mondtad… – Tudom, hogy mit mondtam − csattant föl Alex, dühösen, hogy nem volt elég pénze az ilyen esetekben szükséges létszámot fizetni. Már megint krajcároskodtál! − hallotta az apja hangját a sírból. Most a Rusk egész eddigi követésére költött kis pénze is mind kárba veszett! A pasas eltűnt, és nincs mit tenni, míg valahol ismét föl nem bukkan. Húszlépésnyire tőle Thora kezet rázott azzal, akivel beszélt, majd átvágott a Commerce Streeten, és jobbra fordult. Alex követte.

– Bocsánat, Will! Ez miattam történt Ne haragudj, hogy így keresztbe tettem. A vonalban hallatszott az öreg nehéz légzése. Kilmer már elmúlt hetven, és tüdőtágulással küszködött. Most ezt kérdezte Alextől: − És akkor most mi legyen, kisfőnök? – Ha tudsz, küldj valakit Rusk házához. Egyszer csak haza kell mennie! – Szerintem estére hazamegy. – Szerintem is. Ha csak ki nem törte a frász. Will erre nem válaszolt. – Vagy szerinted ennyitől egy ilyen fickó egyből lelécel? – Nem hiszem. Be van ide betonozva. Zsíros állás, feleség, jó nagy ház, gyerekek. – A gyerekei nem vele élnek − jegyezte meg Alex. – Akkor is! Ez a Rusk csak egy gazdag ügyvéd, nem pedig valami CIA-ügynök. Haza fog menni. Alex megpróbált megnyugodni. Közben Thora majdnem odaért a thai étteremhez. – Hát akkor odaküldök a házhoz valakit − mondta Will. − Vagy ha nem találok szabad embert, odamegyek én. – Ne fáraszd magad azzal, hogy… − mondta Alex, de abbahagyta a mondat közben, mert észrevette, hogy Thora megáll, és a füléhez emeli a telefonját, majd nekitámaszkodik a falnak, és hallgatja, mit mondanak neki. – Istenem, de kár, hogy nem vagy itt! − sóhajtott föl Alex. – Miért, mi a baj? – Ó, semmi. De most mennem kell. Majd hívjál később! Közben Alex látta, hogy Thora befejezi, eltávolodik a faltól, és oldalról bekukucskál a thai étterem ablakán keresztül. Aztán bólint egyet. Mint aki azt látta, amit akart, visszateszi a mobilt a zsebébe, megfordul, és egyenesen visszaindul a Főutca felé. Pontosan arra, ahol Alex álldogált. Morse beugrott a legelső üzletbe, amolyan mindenes boltba, ahol a régi bútoroktól és rámázott tükröktől a nyomatokig, fonott kosarakig és dobozos desszertekig az égvilágon mindent lehet kapni. Thora elhaladt az üzlet előtt, Alex pedig a legnagyobb figyelemmel nézegette az

árukat. Tizenötig számolt magában, aztán kilépett a boltból, hogy ismét kövesse Thorát, ezúttal a szőke nő Mercedeséig. Készülőben van valami!

14. fejezet Andrew Rusk még egyszer ránézett a Porsche kilométerórájára, hogy mennyit tett meg idáig, aztán az erdőt figyelte, hol kell majd befordulnia. Negyven perccel ezelőtt tért le az I-55-ről, és húsz mérföld megtétele után tért rá erre a murvával fölhintett földútra. Nemsokára eléri a bekötőutat, amely a Chickamauga Vadásztáborhoz vezet. Rusk már tizenöt éve tagja volt a tábort fenntartó exkluzív vadásztársaságnak. Akkor tudott belépni, amikor az apósa feladta a tagságát, és azonfelül, hogy ősszel jókat lehetett itt vadászni, a borsos tagsági díj igazán hasznos befektetésnek bizonyult. Végre meglátta a behajtót, amelyet az erdei út fölött tábla jelzett. Megállt az acélkapunál, aztán a kocsijából kinyúlva beütötte a kódot egy oszlopra szerelt számtáblán. A kapu lassan kinyílt befelé. A murvás erdei úton még újabb fél mérföldet kellett megtennie. A klubtagok óriási vagyona ellenére a bekötőút elég vacak állapotban volt. Talán csak azért, gondolta, hogy fönntartsák a primitív körülmények látszatát. Mert hát csak látszat volt ez az egyszerűség. A durva szálfákból ácsolt tábori épületek belülről luxushotel-színvonalú szobákat rejtettek, elegáns fürdőszobákkal, központi fűtéssel és a társalgóban álló műholdas tévével. A komoly vadászoknak megérte e luxus fönntartása, ugyanis a tábor környéki erdőkben annyi fehér farkú őz legelészett, mint sehol másutt az egész Egyesült Államokban. És hatalmas példányok is! A legnagyobb odocoileus-trófeák mind erről a vidékről származtak. A fehér farkúak szerették ezeknek a jó százötven évvel ezelőtt kiirtott, majd azóta újranőtt erdőknek a dús aljnövényzetét. Mississippi az őzek − és a vadászok − paradicsomának számított, az ország egész területéről özönlöttek ide a vadászok a borsos kilövési tarifák ellenére is. A legjobb vadászterület pedig itt délnyugaton, Natchez környékén volt. És persze az árak is itt voltak a legmagasabbak. Rusk a központi épülethez hajtott, leparkolt, és körülnézett, hol lehet Eldon Tarver. Nem látott egy lelket sem. Kiszállt a Cayenne-ből, lenyomta a főépület ajtajának kilincsét, de az zárva volt. Érthető is, hisz

Eldon nem tagja a klubnak, így kulcsa sincs. De Andrew Rusk megmondta neki a bejárati kapu kódját. Ezt már jó régen kitalálták, vészhelyzet esetére. És azért esett a választásuk éppen Chickamaugára, mert annak idején itt eszelték ki az első közös vállalkozásukat. Igaz, már az előtt két évvel megismerkedtek, de személyesen szinte soha nem találkoztak. Ha mégis elkerülhetetlen volt, maximum két percre futottak össze, zsúfolt nyilvános helyeken, mintha csak véletlenül sodródtak volna egymás mellé. A központi tisztás ugyan teljesen üres volt, de Rusk biztos volt abban, hogy Tarver már itt van valahol. A kocsiját biztosan elrejtette, arra a nem nagyon valószínű esetre, ha más klubtag is idetévedne így a vadászszezonon kívül. De vajon hol várakozik Tarver? Rusk behunyta a szemét, és úgy fülelt az erdei neszekre. Először csak a szélzúgást hallotta, a milliónyi tavaszi levél zizegését. Aztán a madarakat: a verebeket, egy mátyásmadár hangját, fecskecsipogást. Egy magányos fürjet. A harkály szabálytalan kopácsolását. A távolból a 28-as autóút forgalma morajlott. Ebben a változatos egyvelegben semmi sem utalt emberi jelenlétre. Aztán Rusk hirtelen füstszagot érzett. Valahol tőle egy kicsit balra, tűz égett. Elindult abba az irányba, hosszú határozott léptekkel a fák között. Arról fújt a szél is, így ahogy haladt, egyre jobban érezte a füst szagát. Valaki valamit süt azon a tűzön, bár Tarverről ilyesmit nemigen feltételezett. Egy perc múlva aztán egy kisebb tisztásra ért, amelynek a közepén ott ült Eldon Tarver. A hatalmas termetű kórboncnok egy öntöttvas serpenyőt tartott a kis tűzrakás fölé, s abban sisteregve sült a hús. Dr. Tarvertól nem messze egy frissen nyúzott őzgida lógott egy dróton. Még nem volt egészen szétdarabolva. – Gyere, ülj ide! − szólalt meg Tarver mély bariton hangján. − A szűzpecsenyét sütöm. Ez már bűn, hogy milyen finom, Andrew! Gidát ölni, mégpedig szezonon kívül! Ezzel a patológus a tábor legszentebb szabályát szegte meg, valamint áthágott egy csomó állami és szövetségi törvényt De Rusk nem akart ezzel foglalkozni. Sokkal nagyobb gondjai voltak. Tarver most fölszúrt a zsebkése hegyére egy leheletvékony szeletet a húsból, és elébe tartotta. Rusk késestől elvette tőle, bekapta és mintegy a szövetségük jelzéseként, enni kezdte a húst.

– Finom! − mondta. − Isteni finom. – Ennél frissebb már nem is lehetne. Az egyik oldala még nyers! – Etted már teljesen nyersen is? Csalafinta kifejezés jelent meg Tarver arcán. − Persze! Sráckoromban… De az egy külön sztori. Azt a sztoridat is meghallgatnám egyszer, gondolta Rusk. Ha lenne időm. Szeretném tudni, hogy lesz egy kisfiúból ilyen rettenetes alak! Persze tudott egyet-mást Tarver életéről, de mégse annyit, hogy megérthetné a doktor különös viselkedését és kedvteléseit. De a mai napot nem ennek a földerítésére szánta. – Hát, van egy kis gondunk − szólalt meg Rusk tompán. – Azért hívtál ide, ha jól értem. – Igaziból két probléma is fölmerült. – Ne siessünk annyira − mondta Tarver. − Előbb ülj le, és egyél még egy kis őzhúst. Rusk úgy tett, mint aki a tüzet nézi, de közben körbefürkészett. Nem látott puskát dr. Tarver közelében, még egy pisztolyt sem. Igaz, ott az a Nike táska a lábánál, amelyben elfér akár egy géppisztoly is. Jobb lesz szemmel tartani. − Köszönöm, nem vagyok igazán éhes − válaszolt végül. – Inkább vágjunk bele most rögtön? Rusk bólintott. – Jó, akkor először essünk túl az elkerülhetetlen formaságokon. – Miféle formaságokon? − kérdezte Rusk. – Vetkőzz le szépen, Andrew! Rusk ereiben hirtelen fölszökött az adrenalinszint. Azért akar meztelenre vetkőztetni, hogy aztán megöljön? Hogy később ne kelljen azzal vacakolnia? De minek? Itt az erdőben annak semmi értelme se volna. − Ja, azt hiszed, doki, hogy be vagyok mikrofonozva? − kérdezte kínjában. Tarver lefegyverzően rávigyorgott. − Azt mondtad, veszélybe kerültünk. Aki beijed, annak néha nagyon furcsa dolgok jutnak az eszébe. – És akkor te is le fogsz vetkőzni? – Minek? Nem én hívtalak, hanem te! Igaza van. És amennyire eddig kiismerte Tarvert, tudta, hogy az

addig nem folytatja a beszélgetést, míg nem engedelmeskedik neki. Hálát adva istennek, hogy a pisztolyát bent hagyta a kocsijában, lehajolt, kikapcsolta a bakancsait, lehúzta a cipzárt, és kibújt a nadrágjából. Majd kigombolta és levette a Ralph Lauren márkájú ingét is, így már csak alsónadrág és zokni maradt rajta. – Elég lesz ennyire? – Nem. Mindent vegyél le − mondta Tarver közömbösen. Rusk magába fojtott egy káromkodást, de kibújt az alsónadrágból is. Különös szégyenérzet tört rá, ami furcsa volt, hisz annyiszor vetkőzött már le férfiak között az edzőteremben, és sráckorában is megtette ezt ezerszer a különböző sportpályák öltözőiben. Nem is volt semmi szégyellnivalója. A méretet illetően sem, sőt a nők általában megjegyezték, hogy komoly szerszáma van. Ez most viszont más volt. Most egy olyan pasas előtt kellett levetkőznie, akinek isten tudja, milyen perverziói vannak, és aki ráadásul kórboncnok: olyan ember, aki számtalan emberi testet vizsgált át a legnagyobb hidegvérrel, s akinek azonnal feltűnik a legkisebb anatómiai hiba is. És dr. Tarver bizony nem könnyítette meg a helyzetét. Olyan merően figyelte Rusk testét, mint egy entomológus, aki éppen rovarok párzását tanulmányozza. – Rendesen kidolgoztad a hátizmaidat! − jegyezte meg Tarver. Ez igaz is volt. Mióta egyszer Lisa megjegyezte, hogy öreges kezd lenni a háta, Rusk a fitneszklubban erre különös figyelmet fordított. De hogy az ördögben képes Tarver ezt így egy szempillantás alatt megállapítani? – Viszont több figyelmet fordíthatnál a lábaidra − tette hozzá a patológus. − A súlyemelők mindig csak a felsőtestükkel foglalkoznak, és nem tudják, hogy a kidolgozatlan láb elrontja az egész összhatást. Pedig a szimmetria a lényeg, Andrew! Az egyensúly a fontos. – Na majd akkor figyelek erre is − mondta az ügyvéd egy kissé lehangoltan. Rusk tudta, hogy vékony a lába, de az egyetemi évek alatt ez nem nagyon zavarta. Azóta meg annyi minden lett sokkal fontosabb, mint a vékony lába. De mit pofázik neki itt ez a Tarver? Igaz, hogy jó nagydarab, de semmi formája sincs: biztos volt abban, hogy az évszakhoz képest túl meleg flaneling alatt nem izmok lapulnak, hanem csak kappanháj. – Na jó, öltözz fel! − mondta dr. Tarver. − Ruha nélkül úgy nézel ki,

mint egy meztelencsiga. Rusk visszavette az alsónadrágját és a pantallóját, majd leült, hogy belebújjon a cipőjébe. − Amikor utoljára itt voltunk, azt mondtad, hogy utálod az erdőket. Az orvos kuncogva mondta: − Néha utálom is. – Ez pontosabban mit jelent? – Olyan keveset tudsz te rólam, Andrew! Még ha mondanék is ezt-azt magamról, föl se tudnád fogni, miről beszélek. Rusk először azt hitte, ez a szöveg csak Tarver nagyképűségét jelzi, de aztán rájött, hogy egészen mást jelent. Mintha azt mondaná neki az orvos: öcsi, mi ketten más törzshöz vagy szinte más fajhoz tartozunk. És ez így is volt. És bárhogy is érzett dr. Tarver az erdők iránt, az biztos, hogy jól ismerte a vadont. Amikor öt éve utoljára itt jártak, Tarver egy jacksoni ortopédsebész vendégeként érkezett Chickamaugába. Két napig semmit se sikerült lőniük a többi vendég legnagyobb mulatságára, akik abban az évben számolatlanul lőtték a őzeket, igaz, főleg csak sutákat, és azokból is inkább a kisebbeket. Viszont azon a hétvégén mindenki csak a Szellemet emlegette, azt a bölcs, sebhelyes, tizenkét pontos agancsú öreg bakot, amelyikre a társaság legtapasztaltabb tagjai már majdnem tíz éve hiába vadásztak. Az utóbbi két szezonban senki se látta, a múlt héten azonban váratlanul megint fölbukkant, és a vén rókáktól kezdve az újoncokig mindenki csak ezt akarta puskavégre kapni. Esténként Tarver is rengeteg − hol igaz, hol kitalált − történetet hallott a Szellemről, aztán mindennap még jóval virradat előtt egymagában elindult, és eltűnt a sűrűben. A harmadik napon − Rusk még arra is emlékezett, hogy egy vasárnap − aztán Eldon Tarver egyszer csak bemasírozott a táborba, a vállán cipelve a Szellem jó száztíz kilós tetemét. A klub őstagjai teljesen föl voltak háborodva, hogy éppen neki sikerült megölnie a legendás bakot, de nem tehettek semmit. Tarver nem magaslesről lőtte meg a Szellemet, ahogy manapság a legtöbben vadásznak: nagy kényelmesen üldögélve, amíg egy őz oda nem kerül az orruk elé. Hisz ezzel a módszerrel még egy nyolcéves kölyök is tud őzet lőni már az első éjszaka, amit fönt tölt a lesen! Dr. Tarver utánament a sűrűbe, és úgy cserkészte be a Szellemet, ahogy egykor az indiánok. Három napig járt a nagy bak nyomában, keresztül-kasul a társaság hatalmas vadászterületén, és ez

nem kis fáradsággal járt az őszi sárban és a sűrű cserjésekben. Tarver nem mondta el, pontosan hogy csinálta (mintha az ősi babonához tartotta volna magát: ha beszélsz róla, oda a varázserő). De a magasleseken tartózkodók később lassacskán összerakták a történetet. Pirkadat után az őzek üzekedésének és csatájának hangjait kezdték hallani; olyan hangokat, melyeket csak igazi mestervadászok tudnak utánozni. Aztán egyetlen puskalövés hallatszott, egyetlen hajszálpontos gerinclövés, amitől a Szellem rögtön helyben maradt. Szinte biztos, hogy azonnali és fájdalommentes volt a nagy bak halála. Nem kellett neki még mérföldeken át vonszolnia magát átlőtt szívvel, a gyomrába gyülekező vérrel. Ott helyben megbénult, és meghalt. Aznap délután Rusknak is sikerült egy méretes bakot lőnie. Mintha csak a vakszerencse küldte volna, hirtelen Eldon Tarver is fölbukkant, és fölajánlotta, hogy mutat neki pár trükköt, hogyan lehet gyorsan elintézni az állatot. Elkérte Rusktól a vadászkését, majd olyan kézügyességgel és anatómiai szakértelemmel nyúzta meg a bakot, hogy Rusk néma ámulattal figyelte. A szavaira sem igen emlékszik, úgy le volt nyűgözve attól, ahogy Tarver bánt a késsel. Az agyának abban a szegletében azonban, amely nem a véres látvánnyal volt elfoglalva, akkor kezdett testet ölteni az az ötlet, amely már évek óta foglalkoztatta, de amit mindaddig nem engedtek felszínre törni erkölcsi aggályai, és az, hogy még nem jött el a megfelelő alkalom. Bár minél tovább praktizált, úgy ölték ki belőle a múló évek a skrupulusokat. És akkor ébredt rá arra is, hogy Eldon Tarver jellemében olyasminek, hogy erkölcs, még csak nyoma sincsen. – Szóval két probléma adódott − szólalt meg Tarver, kivéve egy újabb szelet szűzpecsenyét a serpenyőből. − Ugye, ezt mondtad? – Igen. És lehet, hogy közük is van egymáshoz. Tarver lassan rágta a húst, mint aki szereti jól beosztani a tartalékait. − Tudja-e bárki is, Andrew, hogy én ki vagyok? – Senki. – És azt tudja-e valaki, hogy te meg én bármilyen módon összedolgozunk? – Azt sem. – Tudja-e valaki, hogy te mivel foglalkozol? – Nem.

– Akkor hát gyanakszik-e valaki valamire? Rusk erre megnyalta a szája szélét, és igyekezett higgadtan felelni: − Ez az, amit nem tudok kizárni. Legalábbis nem százszázalékosan. – És kicsoda? – Egy FBI-ügynök. Tarver lebiggyesztette az alsó ajkát. − Ki az a pasas? – Nem pasas, egy fiatal nő. Grace Fennell húga. Alexandra Morse-nak hívják. Furcsa mosoly jelent meg Tarver arcán. − Nocsak! Végül is számoltunk ezzel a kockázattal. De miért gyanús neked a csaj? – Mert Bill Fennell szerint a felesége mondhatott valamit Morse-nak, mielőtt meghalt. Azt mondtam már, hogy Morse annyira kikészült a nővére halálától, hogy magával vitte Fennell fiát. – De a temetés után rögtön vissza is adta a gyereket, vagy nem? – Igaz. És az is, hogy egy csomó szörnyűség történt abban a családban, mielőtt mi beszálltunk. A lányok apját lelőtték valami rablók. Az anyjuk is haldoklik. Rákos. Morse-ot az apja halála után pár hónappal kis híján kidobták az FBI-tól, mert meghalt miatta egy másik ügynök. – Ez a Morse közvetlenül veled beszélt? – Nem. Dr. Tarver eközben kegyetlen szigorral meredt Rusk szemébe. – Andrew! Mondd csak, honnan tud ez a nő arról, hogy te egyáltalán létezel? – Fogalmam sincs. – Csak nem Fennell mondott neki rólad valamit? – Nincs kizárva… Lehet, hogy ő. Bár nem hiszem. Annyira nem hülye. – Fennell bassza ezt a nőt? – Nem hiszem − válaszolta Rusk, és ideges lett, hogy válóperes ügyvéd létére ez a variáció eddig eszébe se jutott. − Legalábbis nem tudok róla. Ez a válasz láthatóan nem győzte meg Tarvert. – Az a nő sose feküdne le Fennell-lel − tette hozzá Rusk most magabiztosabban. − Túl jó lenne a pasasnak. – De neki is van luka, nem?

– Elismerem. – És mért ne passzolnának össze szerinted? – Te is láttad a Fennell-dossziét! Az a pasas egy kígyó. – Ne akard a kígyókat befeketíteni! − jegyezte meg Tarver furcsa komolysággal. Rusk tétován pislogott, aztán folytatta: − Ellenőriztem Morse-ot, mielőtt elkezdtük ezt az akciót. Nagyon akkurátus ügynök, mindig a szabályzat alapján dolgozik. Vagy legalábbis azelőtt ilyen volt. Ezért is választotta az FBI-t, és nem a CIA-t. – De semmit sem tudsz a nő mélyebb lelkialkatáról. – Ha így tesszük föl a kérdést, félek, tényleg nem sokat. – Lehet, hogy a közted és Fennell közti üzleti kapcsolatra jött rá. Arra az ingatlanügyletre. – Lehet. – Jobb lett volna, ha gyémántban kéred a járulékodat. – Csakhogy így jövedelmezőbb. Ezerszer jövedelmezőbb. – Kivéve, ha beledöglesz. Rusknak rossz érzése támadt: először is Tarver az egyes szám második személyt használta, másodszor nem börtönről beszél, hanem halálról. Ha nincs menekvés, oda a kétmillió dollár is. Tarver megelevenedő érdeklődéssel fürkészte Ruskot. − Mit művelt ez a Morse ügynök, amitől ennyire berezeltél? – Attól félek, hogy egy ideje követnek. − Ezzel talán elbagatellizálom az esetet! Egy szót se szólok a Crown Vicről, a folyó menti autós üldözésről… semmiről, ami Eldon Tarver túlfejlett önvédelmi ösztönét riadóztatná… Tarver hallgatott egy kicsit, majd azt kérdezte: − Csak attól félsz, vagy tényleg követtek is? – Lehet, hogy követtek. Nem vagyok benne biztos. – És szerinted ki követett volna? Az FBI? – Őszintén szólva, azt nem hiszem. – Hagyd a körítést, Andrew! A tényeket mondjad! Rusk nem akarta tovább hergelni a kórboncnokot. − Ha Alex Morse nyomozni akar a nővére halálának ügyében, azt csak a saját kontójára teheti. Morse máris nagyon be van szarva a főnökeitől. És miért kezdene az FBI nyomozni Grace Fennell halálával kapcsolatban? Az

ilyesmi nem szövetségi illetékesség, csak helyi ügy. – Te vagy a jogász. Ezt neked kell megnézned a paragrafusokban. – Majd még jobban megnézem. – Oké. Mit csinált még ez a Morse? Na, most jön a neheze!… − Lehet, hogy betört az irodámba. Tarver pillantása az ügyvéd szemébe fúródott. − Andrew! Mondd, biztos vagy ezekben? Vagy csak egyszerűen félsz megmondani nekem az igazat? – Nem félek − ejtette ki Rusk a száján a legképtelenebb választ. – De még ha be is tört esetleg, semmit sem találhatott az irodámban. Úgy értem, semmi leleplező bizonyítékot. – Dehogynem! Valami mindig marad. Ismerem a fajtátokat. Mindenről állandóan jegyzeteket firkáltok. Na, ki vele…! – Ha bejutott a számítógépembe, ott esetleg talált utalásokat egypár üzleti tranzakcióról. Semmi illegális, persze. Minden abszolút törvényes. – Igen ám, csakhogy a partnerek! − vetette oda Tarver. − Kapcsolatok a többi hullához. A hullák egykori házastársaihoz. – Csak a legelső esetekkel kapcsolatban vannak ilyenek − mondta Rusk. − Három évvel ezelőtti a legutolsó adat. – Kivéve Grace Fennell esetét − emlékeztette Tarver. – Igazad van. Tarver bedobott a serpenyőbe még néhány szelet nyers húst. Rusk eközben azt fontolgatta, hogy most volna alkalmas az EX NIHILO-t megemlíteni, de aztán rájött, hogy mégsem alkalmas ez a pillanat. – Ne, de eddig csak az egyik problémáról hallottam − dörmögte Tarver. – A másik közvetlenebbül fenyeget, de könnyebb lesz lekezelni. – Ki vele! – Az egyik korábbi ügyfelünkről van szó. William Braidről. – Arról a hajótulajdonosról Vicksburgből? – Igen, arról a fickóról. – Miért, mi lett vele? – Teljesen begolyózott. Nem viccelek, Eldon. A bűntudattól kattant be, hogy látta a feleségét meghalni. Hallucinálni kezdett. Szembe jön vele a halott felesége a tömegben, meg ilyen marhaságok. Emlékszel,

milyen sokáig tartott, míg meghalt a nő. És a pasas nem bírta a gyűrődést. Félek, hogy készül valamire. Félek, hogy valakinek beszélni fog. Egy papnak vagy a pszichiáterének. Netán a rendőrségnek… – Fölhívott ez a Braid? – Nem, azon a rohadt golfpályán állított meg. Tegnap meg odajött kocsival a házunkhoz is. Lisa eléggé kiakadt tőle. Tarver arca megfeszült. − És meglátta valaki? – Csak Lisa látta, de őt megnyugtattam. – Mit mondott neked Braid a golfpályán? – Hogy meg fogja ölni magát. – Hát akkor mire vár? Rusk erőltetetten elvigyorodott, de túlságosan is féltette a bőrét ahhoz, hogy elhülyéskedje a dolgot. – Nem értem, mért neked fenyegetőzik az öngyilkossággal? − töprengett Tarver fennhangon. − Mért nem fogja magát, és teszi meg? – Hát ez az! Szerintem nem öngyilkos alkat Túl sokra tartja magát. A végén szerintem minket kiált ki bűnösnek, és vallomást tesz a rendőrségen. Tarver egy darabig Ruskot bámulta, aztán cinikusan megvonta a vállát: − Ez előbb vagy utóbb úgyis várható volt. Nem lehetett elkerülni, ha meggondolod. – Akkor most mit csináljunk? – Vannak Brekinek gyerekei? – Három is. – Szerinted elfelejtette, amire figyelmeztetted? Meg azt is, mi történt a feleségével? – Szerintem már nem érdekli semmi. Már odáig jutott, Eldon. – Ezek − köpte a szót Tarver utálkozva −, ezek mind olyan puhányok! Mintha még gyerekek lennének. Nem csoda, hogy a nők manapság semmibe veszik a férfiakat. Rusk erre nem mondott semmit. – És hol volt Braid uraság híres önérzete, amikor fizetett, hogy tegyük el a vén szatyrot láb alól? Az ügyvéd megvonta a vállát. − Igazi déli baptista. Tarver egy darabig értetlenül nézett rá, majd fölnevetett. − Ja, úgy érted, hogy szombat este kirúg a hámból, vasárnap meg ájtatoskodik?

– Ja, két különböző ember lakik benne. Tarver csörömpölve kipiszkálta a maradék húst a serpenyőből, és a tűz melletti egyik kőre terítette. − Én is ismertem jó pár ilyen alakot. – Hát akkor szerinted mit tegyünk? A doktor elnevette magát. − Hogy mi mit tegyünk? Te például mit tudnál csinálni, hogy kihúzz bennünket a szarból? Rusk kissé elvörösödött. − Hát… úgy értettem… – Úgy értetted, hogy mit tudnék én csinálni, hogy neked ne legyen semmi bajod. Ezt már nem úszom meg olcsón − ismerte, föl Rusk a helyzetét. − Hát ez szép… Tarver most fölállt, és kinyújtóztatta hatalmas tagjait. Rusk szinte hallotta, hogy ropognak a csontjai, úgy nézett ki, mint az a szürke szakállas fickó, aki az éjszakai adásban adományokat gyűjt az éhező gyerekeknek. Kivéve az anyajegyét. Förtelmes volt a pofáján az a vörös folt. Istenem, mért nem mész el egy plasztikai sebészhez? − gondolta magában. Hisz a huszonegyedik században élünk, és mégiscsak orvos vagy! Igaz, akárhány orvost ismert maga is, akinek például − még rágondolni is szörnyű − nem voltak rendben a fogai. – Na majd akkor én elintézem ezt a Braidet − szólalt meg Tarver, szinte mellékesen. Rusk óvatosan bólintott. Szerette volna tudni, mikor beszél az orvos komolyan, de nem akarta kérdezősködéssel földühíteni. – Otthon lesz Braid ma este? − kérdezte Tarver. – Igen. Azt mondtam neki, hogy esetleg átnézek hozzá. – Agyalágyult! És mi van, ha ezt elmondta a szeretőjének? – Az már tíz napja otthagyta. Ez az ember senkivel se beszélget. A gyerekei is a nagyszülőknél vannak már vagy két hete. – Akkor rendben. Rusk kezdett egy kissé könnyebben lélegezni. A pénzt se hozta szóba. – Kétszázötvenezer − vágta ki Tarver hirtelen, mint egy gondolatolvasó. Rusk magába roskadt. Ebben az üzleti kapcsolatban aztán tényleg nincsenek illúziók. Eldon Tarver esetében szóba sem jöhetnek. – Ez azért elég soknak tűnik − próbálkozott mégis. − úgy értem,

Braid mindkettőnk számára egyaránt veszélyes. Dr. Tarver arcáról eltűnt minden együttérzés. − Talán ismeri Braid az én nevemet? – Nem. – Látta az arcomat? – Természetesen nem. – Akkor számomra nem veszélyes. Számomra egyes egyedül te jelentesz veszélyt, Andrew. És nagyon ajánlom, ne kelljen elkezdenem félni tőled! – Hogyan kéred a pénzt? – Biztonságos úton. Itt fogjuk lebonyolítani, a jövő héten. Rusk bólintott. Negyedmillió dollár… Csak azért, hogy befogják a száját egy lelkifurdalásos ügyfélnek. Jobban meg kell ezután válogatni az ügyfeleket. De hogyan? Hisz oly nehéz előre látni, kiben lesz meg az a belső erő, amivel rezzenetlenül végig tudja nézni, ahogy lassacskán kinyuvasztják azt, akit egykor szeretett. Sokkal gyorsabb valakit lelőni, és mennyivel egyszerűbb! Meghúzzuk a ravaszt, és a hirtelen támadt őrület áldozata már ott is van a hullaházban. Aztán három nap múlva szépen kikészítve fekszik a koporsóban, és vége is az egésznek. Így volt a régi szép időkben, ötven éve, a Perry Mason-féle detektívregényekben. Új időket élünk. Az ember manapság már nem lövöldözheti le az ismerőseit bántatlanul. Se megfojtani, se megmérgezni, se az ablakon kilökni nem lehet már senkit. A gyilkosságnak bármilyen elképzelhető módját ki lehet már nyomozni, és be lehet bizonyítani a bíróságon, nem beszélve arról, hogy minden gyilkossági esetben elsősorban a házastársakat és az ismerősöket veszik gyanúba. Ez annyira kézenfekvő, hogy tanítják is a detektíviskolában. Ha a házastársadtól akarsz megszabadulni, akkor valami egészen zseniális módot kell találnod. Valami olyasmit, ami semmiképp nem is tűnik gyilkosságnak Hát épp ez az a szolgáltatás, amelyet Andrew Rusk föltalált. Persze, mint általában a minőségi termékeknek, ennek is borsos ára van. És semmiképpen nem ajánlható olyanoknak − mint William Braid esete is bizonyítja −, akik gyönge idegzetűek. A termék iránt nagy volt a kereslet, ámde kevés vevő találtatott igazán alkalmasnak. Nagyon is mélyen gyökerező gyűlölet kell ahhoz, hogy valaki végignézze a házastársa haláltusáját, miközben jól tudja, hogy ő

maga okozta a rettenetes fájdalmakat. Másrészt viszont, tűnődött Rusk, egyesek feltűnően jól bírják ezt a megpróbáltatást. Mintha kifejezetten erre a szerepre születtek volna. Ezek úgy páváskodtak a hamis mártíromság álarcában, mint akik kifejezetten élvezik a szerep különlegességét. Rusk nem akart elítélni senkit. Nem ez volt a feladata. Az ő munkája csak annyi, hogy megkönnyítse azt a sorsfordulatot, amiben annyian reménykednek, mégis kevesen tudnak megfizetni. – Ha annyira odavagy azért a kis pénzért − mondta −, Tarver jusson eszedbe, hogy még mindig kevésbé rossz, mint ha huszonöt éven keresztül mindennap partiba vágnak a Parchman fegyházban. Vagy mintha bele kellene dugnod a kezed ebbe, itt. − Tarver rámutatott a lábánál fekvő kék sporttáskára. − Amire lenne okom megkérni téged. Tudod, hogy én semmit se kockáztatok, a biztonságom százszázalékos. – Az ám, de akkor elesel a további bevételektől! − vágott vissza Rusk nagy merészen. Tarver elmosolyodott. − Már elég gazdag vagyok így is, Andrew. Rusk nem mondott semmit, de kissé biztosabbnak kezdte érezni maga alatt a talajt. Igaz, hogy dr. Tarver már milliókat keresett a közös bizniszen, de el is költötte a pénze jó részét. A magánkutatása költségei ijesztő tempóban emésztették föl a tőkéjét. Rusk nem tudta, hogy Tarver valójában min is dolgozik, de szerinte csak olyasmi lehetett, aminek semmi köze a pénzcsináláshoz. Annyit tudott, hogy Tarvert egyszer valami szexuális ügyből kifolyólag eltávolították egy gyógyszercégtől, s így megfosztották őt az ott folytatott kutatás jogos bevételeitől. Lehet, hogy Tarver csak be akarja bizonyítani nekik, hogy egykor milyen ostobán döntöttek. Mindez csak felületesen futott át Rusk elméjén, mert közben azon törte a fejét, hogy mi lehet abban a Nike sporttáskában? Immár húsz másodperce bámulta a táskát, és határozottan úgy tűnt neki, hogy a táska mozog! – Meg akarod nézni? − kérdezte Tarver. Rusk megrázta a fejét. Nincs ember, aki kitalálhatná, mit rejt Eldon Tarver táskája. Mérges kígyót? Egy rohadt viperagyíkot? Csak a jóisten tudja. − Valami mást is meg kéne beszélnünk − mondta inkább, egyet sóhajtva. – Micsodát, Andrew? – Az én biztonságomat.

Tarver megújult figyelemmel emelte rá a szemét. − Nocsak! – Tudtam, hogy ez a mai találkozó ki fog borítani. Különösen ez a Morse-szal kapcsolatos szarság. – Na és? – Emiatt úgy éreztem, kell néhány lépést tennem, hogy megvédjem magamat. Az orvos szemhéjai összeszűkültek, mint némelyik dél-amerikai gyíknak, ha napozni kezd a fal tövében. − Miféle lépéseket, Andrew? – Nyugi, Eldon! Semmi mást, csak néhány egyszerű és teljesen biztonságos intézkedést, amelyek szerint ha nem végzek el egy bizonyos dolgot napi rendszerességgel, akkor automatikusan életbe lépnek bizonyos más események. − Rusk hallotta, hogy reszket a hangja, míg ezt kimondta, de tovább folytatta. Most vagy soha! − Méghozzá olyan események, amelyek következtében téged többszörös gyilkosságért börtönbe zárnak. Különös fény csillant a félig lezárt szemhéjak mögül. − Te! Nehogy azt mondd nekem, hogy valami vallomást helyeztél letétbe egy közjegyzőnél! Vagy hogy ott hagytál valamit valahol egy széfben? – Nem, nem! Sokkal diszkrétebb módon intéztem. És sokkal megbízhatóbban. – És mi van, Andrew, ha véletlenül el találnál patkolni? – Akkor csak pár napod marad arra, hogy elhagyd az országot. Vagy nem sokkal több. Ez nem is olyan rossz. Hisz már királyi vagyont szedtünk össze. Legföljebb egy kicsit korábban kell szedned a sátorfádat. Csak arra akarok biztosítékot, hogy ha megölsz, ne maradhass Amerikában. De mért is akarnál megölni, nem? Hisz rajtam keresztül több pénzhez jutsz, mint bármilyen más úton-módon. Tarver hosszú, mély lélegzeteket vett, majd így szólt. − Nehogy azt hidd, hogy mindent tudsz! Nagyon provinciális módon képzeled el te a gazdagságot! Amit eddig össze tudtunk szedni, messze el fog törpülni amellett, amit a kutatásaimból várok! Amit eddig csináltunk, az még csak amolyan nyári munka volt, mint amikor orvostanhallgató koromban elmentem füvet nyírni. Ez a megjegyzés nagyon földühítette Ruskot, aki meg volt róla győződve, hogy eddig is valami forradalmian új üzletágban tevékenykedtek. De nem akart az orvossal ezen vitatkozni. Továbbra is

a táskát figyelte. Biztosra vette, hogy egy élőlény mocorog benne. – Most már vissza kell mennem a városba − szólalt meg. Tarver lenyúlt, és elhúzta a cipzárt a Nike-táska tetején. − Te a városokról is olyan pitiáner módon gondolkodsz! Jackson főváros Mississippi államban! … Te jó ég! Amint Rusk elfordult a tűzrakástól, a táska nyitott tetejénél valami fekete és sárga dolog bukkant elő. Mintha egy gyík feje lenne. Fekete gyík, ferde sárga csíkkal a fején. Túl kicsi ahhoz, hogy viperagyík legyen, hacsak nem egészen fiatal példány. – Mielőtt elmész, még beszélj nekem a nőről! − szólt Tarver. – A nőről? − ismételte Rusk, és valamiért Janice, a titkárnője és annak izmos combjai jutottak eszébe. – Alex Morse-ról! – Ja! A nő túszmentő szakember, ahogy mostanában mondják: túsztárgyaló volt az FBI-nál. Méghozzá a legjobb, míg egyszer el nem baszta. – Hogyan? – Hagyta, hogy az érzelmei vezessék, és nem a logikája. – Gyakran megesik − vetette oda Tarver, s közben egy balett-táncos könnyedségével odanyúlt a fekete-sárga fej tövéhez, és kiemelt egy ragyogó színekben pompázó kígyót a táskából. A franc egye meg! A kígyó keskeny, csillogó csíkokkal díszített teste fél méter hosszú volt, és úgy tekeredett Tarver karjára, mint valami nyersszínű, szőrös faágra. Rusk a kígyó testén ismétlődő csíkozásra bámult: piros, sárga, fekete; piros, sárga, fekete. Olyan hirtelen esett le a vérnyomása, hogy azt hitte, rögtön elájul. Hisz ez egy rohadt korallkígyó! Rohadt, kibaszott mérges kígyó! Hacsak, hacsak… hisz van olyan királykígyó is, amelyik pont úgy néz ki, mint a korall. A skarlátszínű királykígyó! Hirtelen eszébe jutott egy történet arról, hogyan akartak a srácok kitolni valakivel egy ügyességi versenyen. Hogy is volt az a cserkészkorában tanult kis mondóka? Piros a sárgán − gyilkos ármány. Hogy is volt tovább? Piros a feketén − nem bánt, csak nagylegény. Ha jól emlékszik a mondókára, akkor Eldon Tarver most egy rohadt korallkígyót tart a kezében olyan nyugodtan, ahogy Rusk egy kismacskát se bírna tartani.

– Honnan szedted ezt a rohadt hüllőt? − kérdezte Rusk remegő hangon. – Ma reggel találtam. Szégyenlős fickó, mint az egész fajtája. – Rögtön előjött, amikor kinyitottad a táskát. Tarver mosolygott. − Csak meg akar melegedni a napon. Mert hogy hidegvérű. Már nem is emlékszel? Akárcsak te, te őrült rohadék. – Férjnél van ez a Morse? − kérdezte Tarver. – Eddig még nem volt soha. – Érdekes. Gyereke van? – Nincs. Csak egy unokaöccse, az a Fennell fiú. – És jóban vannak? – Nagyon is! Dr. Tarver mélyen a gondolataiba merült. Ronda, vén csataló − gondolta Rusk. Nem ijesztően ronda − az anyajegytől eltekintve −, hanem csak ha az ember közelebbről vizsgálja. Először is túl nagy pórusok tátongnak a bőrén. Ha közelről nézi az ember az arcát, mintha hepehupás tájat látna. Olyan, mint a régi Volkswagenekben a tető belső kárpitozása. Ráadásul olyan sápadt a képe egész évben, mintha a fáradhatatlan Mississippi-vidéki napsütésnek egyáltalán nem lenne rá hatása. – Ja, és van még egy dolog − mondta Rusk. − Holnap föl fog keresni egy újabb potenciális ügyfél. Első kinézetre olyan, mint egy délvidéki paraszt, de a bankszámlája nagyon is előkelő. És biztos forrásból tudom, hogy ki nem állhatja a feleségét. Az asszony minden pillanatban beadathatja a válókeresetet az egyik itteni cápával, bár a feleségem, Lisa szerint ez még nem történt meg. Szól valami az ellen, hogy megkörnyékezzük a pasast, ha hajlandónak mutatkozik? – Mohó fiú! És mit nyerünk rajta? – Szerintem fejenként kábé egymilliót. – Tényleg? − kérdezte Tarver, a kígyó fejét alig arasznyira tartva a saját szemétől. – Itt dögöljek meg, ha nem. A válás legalább tízszer annyiba kerülne neki. – Hát akkor rajta! – És Braiddel kapcsolatban ne izgassam magam?

Tarver megrázta a fejét. − Braidet csak bízd rám. Te meg foglalkozz az új ügyféllel. Abban te nagy vagy, Andrew. Győzd meg, hogy mennyit nyerhet. Rusk végre őszintén fölnevetett; részben mert a dicséret igaz volt, részben meg azért, mert Tarver legutóbbi megjegyzéséből kiderült, hogy az orvos a jövőben is számít rá. S hogy abban a jövőben a karján tekergő korallkígyó nem fog szerepet játszani. Rusk agyába bevillant, hogy vajon William Braid nem találkozik-e majd azzal a kígyóval, de ez már túlzottan nem is érdekelte. A kígyóktól, szó, ami szó, még távolról is nagyon idegenkedett. − De most már tényleg mennem kell − mondta az orvosnak. Tarver mosolygott. − Búcsúzz el szépen a kis barátomtól! Rusk megrázta a fejét: − Inkább kihagynám. – Akkor vigyél magaddal egy kis szűzérmét az útra. – Köszönöm, nem vagyok éhes − szólt vissza Rusk, aki már vagy ötméternyire eltávolodott a tábortűztől. − Jut eszembe: honnan fogom megtudni, hogy Braid már nem jelent veszélyt? Tarver kék szeme fenyegetően villant föl: − Szoktam én olyasmit ígérni, amit nem tudok megvalósítani? – Dehogyis! Bocsánat… – Na jól van, Andrew, menjél csak. De a kétszázötvenezer dollárról nehogy megfeledkezz! Csiszolatlan kövekben kérem − fehérek legyenek, de ne az a csillogó vacak legyen, amivel az egyetemista lányokat szokták elcsábítani! – Oké. Csiszolatlan fehér kövekben lesz − szólt vissza Rusk megnyugtatóan, immár a fák közül. − A jövő héten megkapod. Tarvernak már csak a körvonalai látszottak, de Rusk még ki tudta venni, hogy fölemelt karján ott a rátekeredett kígyó. Meglesz a pénz, nyugi! − kiáltott még egyet. Aztán az ügyvéd megfordult, és futni kezdett.

15. fejezet Chris már órák óta megállás nélkül dolgozott, és mikor végre bement egy kicsit pihenni a szobájába, mindenre számított, csak arra nem, hogy a feleségét ott találja. Thora ott ült az ő íróasztalánál, és éppen a mobiljába pötyögtetett valamit. Drapp szoknyában volt, és egészen áttetsző, vékony selyem felsőrészben. Chris fehér orvosi köpenyének surrogására elbűvölő pillantással emelte föl a fejét. – Szia! − köszöntötte a férfi. − Hát te mit csinálsz itt? Thora válaszolni készült, de hirtelen elborult a tekintete. − Chris! Minden rendben van veled? – Persze. Miért? – Tisztára zöld vagy! Mi a baj? Az orvos becsukta maga mögött az ajtót. − Épp most találtam egy ötvenöt éves nőbeteg tüdejében egy előrehaladott karcinómát. Jó barátnője volt anyámnak, még a régi natchezi időkben. Thora lehúzta a hajáról a halványkék kendőt, és letette az íróasztalra. − Ó, szegény! Tudom, hogy az ilyesmitől mennyire ki tudsz készülni. – Csak éppen errefelé jöttem az autópályán, és gondoltam beugrom, megnézlek, és kapok egy puszit − mondta, miközben fölállt, átjött az asztal másik oldalára, lábujjhegyre ágaskodott, és megcsókolta a férfi arcát. − Na ülj csak le szépen! Chris leült Thora mögéje került, és elkezdte masszírozni a vállát. A férfi megérezte a felesége parfümjének finom illatát, s ettől úgy érezte, mintha megint ott lennének a videostúdióban, ahol tegnap este szeretkeztek. – Jólesik? – Ez a munka néha teljesen kiszívja az erőmet. – Mert hagyod. Az olyan orvosok, mint az apám, bezzeg nem hagyják: Bemennek a műtőbe, nyissz-nyassz, aztán fogják a csekket, és elsétálnak. Chrisnek erről Shane Lansing jutott az eszébe: Lansing ugyanolyan lazán vette a hivatását, mint Lars Rayner. – Lazíts! − mondta puhán Thora. − Legalább egy percig.

– Próbálok. Thora most Chris tarkója alatt próbálta ellazítani a nyakizmokat. Chris igyekezett ellazítani magát, de inkább csak Thora kedvéért. Nem bízott abban, hogy bármilyen masszázs megoldás lenne a mostani gondjaira. – Az előbb Laura Canninggel ebédeltünk abban a thai étteremben − szólalt meg Thora. − Megtudta, hogy az Alluvianben valaki lemondott egy szobát. Így rögtön tudnak nekünk helyet adni három éjszakára. Máris mehetünk, ha elfogadjuk, hogy egy szobában alszunk. Úgy értem, mind a ketten ugyanabban a szobában. Chris hátrahajolt, és belenézett alulról az arcába. − Ezek szerint már ma el akartok indulni? – Nem, nem, csak holnap estétől szabad a szoba. Csak holnap reggel indulunk. Chris megint előrehajolt, de nem szólt semmit. – Ne izgulj, reggel így még el tudom vinni Bent az iskolába, Mrs. Johnson pedig elviheti Cameron születésnapjára, ha te nem tudsz elszabadulni. Chris már teljesen elfelejtette ezt a szülinapi bulit, ami bowlingozással lesz egybekötve, ahogy Ben osztálytársainál ez általában szokás. Thora előjött a széke mögül, és nekidőlt az íróasztalnak. A férfi viselkedése lecsillapította a lelkendezését, de inkább aggodalmasan, mint bosszankodva nézett a férjére. – Nem vagy valami beszédes! − mondta, fürkésző tekintettel. Chris maga is szeretett volna kissé vidámabb lenni, de az Alex Morse-tól kora reggel hallott vádak, meg hogy délelőtt azt a daganatot találta, meggátolta a kedélyeskedésben. Ahogy az asztalnak támaszkodó Thorára nézett, feltűnt neki valami. Igaziból már tegnap este is észrevette, de akkor túlságosan föl volt izgulva ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon. – Mennyit fogytál mostanában? − kérdezte, Thora homorú hasára szögezve a tekintetét. Thora megütközve kérdezte vissza: − Mit mondasz? – Komolyan kérdeztem! Szerintem túl sovány vagy. – De hát ez csak a futástól van.

– Tudom. De utalhat valami betegségre is. Rendben van a menstruációd? – Rendesen megjött két hete. Chris megpróbált emlékezni, hogy tényleg így történt-e, aztán megszólalt: − Szeretném, ha kimennél Hollyhoz, és megméretnéd magad. Thora lenyúlt, és megszorította a férje combját. − Ne hülyéskedj, Chris! – Teljesen komolyan mondom. Na gyerünk! − mondta, és felállt. − Majd én megmérlek akkor. És szeretnék vért is venni. – Vért? − nézett rá Thora megrökönyödve. − Arról szó se lehet! – Figyelj! Régen jártál itt, a rendelőben. Mikor csináltunk itt utoljára neked egy rendes labort? Thora elgondolkodott. − Hát, nem is emlékszem. De Mike Kaufman rendesen megnézett mindent, mikor legutóbb nőgyógyászhoz mentem. – Ő csak azt nézi, amiben ő az illetékes. Engem az általános állapotod aggaszt. Aztán mikor Mike-nál jártál, még nem is futottál olyan hosszú távokat. Lehet, hogy befolyásolja a fogamzási képességedet. Thora higgadtan nézett rá, és nem szólt semmit. – De mitől félsz? − kérdezte a férfi, valódi aggodalommal a hangjában. – Semmitől. Csak tudod, hogy ki nem állhatom a tűket. – Ez még nem ok arra, hogy ne csináljuk meg. Na gyere! − mondta, és megfogva Thora karját, kifelé irányította Holly birodalma felé. Thora némiképp vonakodva hagyta magát vezetni. Ki sem bújva a szandáljából, fölállt az orvosi mérlegre. Chris megrázta a fejét, és szólt, hogy vegye le a szandált. Aztán ő maga csúsztatgatta a mérlegen a fekete súlyokat, míg a mérleg nyelve nyugvópontra nem jutott. – 55 és fél kiló. Mennyi is volt a súlyod, amikor összeházasodtunk? Thora megvonta a vállát. − Nem emlékszem. – De én igen. 63! – Életemben nem voltam olyan kövér! Chris kuncogott. Thora nyilvánvalóan hazudik, de hát ebben nincs semmi kivetnivaló. − Majdnem 165 centi magas vagy. Minek kellett nyolc kilót fogynod abból a 63-ból?

Thora sóhajtott egyet, és leszállt a mérlegről. Chris rájött, hogy nem fogja tudni rávenni, hogy a laborig eljöjjön vele, úgyhogy a mérleg mellett leültette egy székre, és rácsavarta a vérnyomásmérő szalagját a karjára. Mikor jól fölpumpálta, benyúlt Holly asztalának egyik alsó fiókjába, és elővette az egyik fecskendőt, amit a nővér az injekciókhoz használt. – Hé! − sikított föl Thora. − Mi a fenét akarsz te azzal? – Ülj csak vissza, és ne mozogj. Nagyon ügyesen csinálom! – Tényleg nagyon ügyes! − szólalt meg Holly a hátuk mögül. − Egy túlsúlyos elefántnak is megtalálná a vénáját. – Nem biztos, hogy most ez a helyzet − jegyezte meg Thora. − Hányas tű van nálad, Chris? – Huszonegyes. Thora elhúzta a száját. − Nem lehetne huszonötössel? – Ne gyerekeskedj! Tudod, hogy általában mindenkinél tizennyolcassal csináljuk. – Csakhogy én nem vagyok „mindenki”. − mondta Thora, majd először elhúzta a karját, de aztán mégis visszaült, és hagyta, hogy Chris tíz köbcenti sötét vénás vért szívjon fel a fecskendőbe. Ha a laborban volnának, több kémcsőbe is vett volna vért, de hát ez is több mint a semmi. − Jól van már! − mondta Thora, megszorítva a könyökhajlatát, hogy elálljon a szivárgás. − Beugrom egy puszira, és megerőszakolnak. Hát csoda, ha nem jövök ide túl gyakran? Chris elnevette magát, de aztán eszébe jutott, hogy igaz lehet, amire mindig is gyanakodott Thorának a rendelővel kapcsolatos érzéseit illetően: biztos az apja rendelőjére emlékezteti, amit sohasem szeretett. − Én meg még azt hittem, szereted, ha megerőszakollak − mondta. – Ma nem. − Thora fölállt, és visszaindult Chris szobájába. Amikor Chris is odaért, Thora újra fölkötötte az apró fejkendőt, és visszacsúsztatta a mobilját a retiküljébe. − Még rengeteg elintéznivalóm van indulás előtt − mondta már az ajtónál. – Otthon leszel, mire Bennel hazaérünk? − kérdezte a férfi. − Ma baseballedzés is van. – Edzés? − szűkült el Thora szeme. − Ma este lesz a meccs, Chris! Ma játszotok a tavalyi első helyezettel! – Jézusom! Igazad van.

Thora diadalmasan nevetett föl. − Hihetetlen, hogy elfelejtetted, én meg emlékszem rá. úgy látszik, ma feje tetejére állt minden! – Ezután a délelőtt után még azon se csodálkoznék! Remélem, jobb lesz a nap hátralévő része. Thora hitetlenkedve ingatta a fejét. − De hisz már rég délután van! Chris megnézte az óráját. − Jézusom! A többiek szét fogják rúgni a seggemet. – És legalább ettél valamit? – Reggel óta még nem. Thora kilépett a folyosóra, és onnan nézett vissza rá. − Mért nem zársz be itt, és szaladsz át a büfébe gyorsan? – Lehet, hogy az lesz. Nem jössz velem? – Kösz, nem. Tele vagyok szusival. – Abban nem vagyok olyan biztos. Szerintem legföljebb két falatot ettél. Thora játékosan oldalba bökte, aztán intett Hollynak, aki odébb állt, a röntgenlabornál. − Na jó, akkor otthon találkozunk! − mondta Chrisnek, közelebb hajolva hozzá. − Aztán ha Ben meccsének vége, megismételhetjük a tegnap estit. Chrisnek még nem volt ideje válaszolni, amikor megérezte Thora ujjait a heréinél. A nő jelentőségteljes pillantást vetett rá, és meg is szorította. – Hát, esetleg − nyögte ki, elvörösödve. Thora halkan nevetett egyet, aztán megfordult és a személyzeti kijárat felé indult. A szoknyája kecsesen ringott az alakján. Amikor eltűnt az ajtó mögött, Chris végigment a folyosón, és odaadta a teli fecskendőt Hollynak. – Nyomja be egy légmentes tartóba, mielőtt megalvad! – Oké. És milyen tesztek legyenek? – Teljes vérképet és Chem-20-ast kérek. De ne dobja ki a maradékot sem, mert ezektől függően esetleg mást is megnézünk majd. – Rendben − mondta Holly, és gyorsan elindult a labor felé. Amikor Chris megfordult, meglátta, hogy Jane, a betegfelvétel ablakán kihajol feléje a folyosóra. − Minden rendben, főnök? − kérdezte. – Rendben, rendben. Miért?

– Nem így szokott kinézni. – Még bírok járni. Jane hümmögött egyet. − Akkor induljon, kapjon be valamit. – Már késő! − szólalt meg a labortechnikus a hátuk mögül. − Már dr. Cage is átment vagy negyvenöt perce. Chris ingatta a fejét. Ha már Tom is elment ebédelni, akkor tényleg nagy késésben van. – Csakhogy van még egy betege − figyelmeztette Holly, visszakanyarodva az előtérből. − Mr. Patelnek hívják, és a négyesben várja. Hólyaggyulladásnak néz ki. Chris visszament a szobájához, és magára húzta az ajtót. Tudta, hogy még meg kell vizsgálnia Patelt, de egyelőre nem tudott arra koncentrálni. Odament az íróasztala mögé, és leült a székére. Anélkül, hogy tudta volna az okát, kihúzta a fiókot. Eközben aztán rájött: azért teszi, hogy megnézze, nem nyúlt-e Thora a dolgaihoz. De miért vagyok kíváncsi erre? − kérdezte saját magától közben. Aztán rájött, hogy miért. Egy receptblokk tetején ott hevert az az ezüstszínű Motorola mobiltelefon, amit Morse adott oda neki aznap hajnalban a Régi úton. Ha Thora belenézett volna a fiókba, rögtön észreveszi. Lehet, hogy észre is vette, gondolta. De mégse… Hisz ha látott volna itt egy új telefont, biztos rákérdezett volna. Chris kézbe vette a Motorolát, és látta, hogy a kék kijelzőjén ott van: egy nem fogadott hívás. A készülék csengője ki volt kapcsolva. Fölpattintotta a készüléket, és megnézte, mikor jött a hívás. Épp csak egy perccel azelőtt. Furcsa izgalom jött rá, és rákapcsolt a gyorshívón az egyetlen számra, ami be volt programozva a memóriába. Még egy felet se csörgött, amikor felvették és egy női hang szólalt meg: − Alex. Tud most beszélni? – Tudok. – Itt vagyok kint a klinika előtt. Thora most ment el. Chrisre valami bizonytalan érzés tört rá. − Maga meg mit keres itt? – Követtem a feleségét idáig. – Ez hülyeség, Alex. Minek csinálja ezt? – Hogy megmentsem az életét. – Jézusom, hiszen megmondtam magának… – Szeretnék valamit mutatni magának, Chris. Valamit, ami teljesen

félreérthetetlen. A férfinak félelem szorította össze a mellét. − Mégis, micsodát? – Megmondom, ha találkozunk. – A fenébe is! Azt mondja, hogy Thora már elment? – Igen. – Akkor jöjjön föl a rendelőmbe. Morse hallgatott, aztán azt mondta: − Az hiba lenne. – Használhatja a személyzeti bejáratot. – Nem jó. Magának kell kijönnie. – Várnak a betegeim. Nem tudok még jönni. Különben is, hol tudnánk találkozni? – Van ennek a körútnak a végén egy park. – Az nem park, hanem emlékhely. A natchez indiánok egykori Nagyfaluja. – Mindegy, akárhogy hívják. Egy lélek sincs ott, és alig ötszáz méterre van innen. – Morse ügynök, én… – Chris, ugye Thora ma elutazik? – Pontosabban holnap reggel. Az orvos hallotta, hogy a nő fúj egyet. − Tíz perc az egész. Saját magának tartozik ezzel. És Bennek is. Valami megmagyarázhatatlan düh öntötte el az orvost. Esetleg megkérhetné Morse-ot, hogy várjon tíz percet, aztán észrevétlenül jöjjön föl a rendelőjébe, de tudta, hogy a személyzetből páran ebédidőben a folyosón fogyasztják el a fogyókúrás ennivalójukat. Ha ma is vannak ott páran, akkor meglátják. − Na jó, öt perc múlva ott leszek. – Középen várom, a nagy domb tetején − mondta Morse. Nagy domb? − Az nem nagy domb, hanem ünnepi halom. Az indiánok szent helye. – Akkor jó. A lényeg, hogy siessen.

Tizenöt perccel később Chris a sűrű tölgyesen keresztül sietett egy élénk színű, majdnem fél mérföld hosszú nyiladék felé. Elkocogott egy indián kunyhó mása mellett, majd kiért a napfényre. Egy kicsit messzebb látszott a két meredek halom, úgy nyolcvanméternyire egymás mögött.

A közelebbi volt az ünnepi halom, ahonnan egykor a natchez főnök, Nagy Nap figyelte különleges törzsének ceremóniáit. Mögötte a Templomhalom emelkedett. Mindkét halmot több ezer évvel az előtt hordták össze a napimádó törzs tagjai, hogy a fehérek megérkeztek volna. Sok más városhoz hasonlóan Natchezt is egy gyilkosság helyén alapították, ez esetben annak a mészárlásnak a helyszínén, ahol a Fort Rosalie-ból érkezett franciák a natchez indiánokat kiirtották, megtorolva az előző évi, 1792-es lázadásukat. Chris a tenyerével ellenzőt emelve a szeme elé, a közelebbi halom csúcsát fürkészte, ahol egy emberi alak körvonalai látszottak az éles napfényben. Bár nem volt egészen biztos, hogy Morse lesz az, arrafelé vette az irányt. Körülnézve az emlékhelyen, látta, hogy legföljebb fél tucat turista nézelődik a Templomhalom körül. Mászás közben jó nagyokat kellett lélegeznie, de ez semmi sem volt ahhoz képest, amikor a várostól északra fekvő Smaragdhalmot kellett megmásznia. Ott a natchez indiánok a Yucatán-félszigeten található maja építményekhez hasonló földpiramist építettek, bár a régészek szerint az építmények közt nem volt közvetlen kapcsolat. – Hát ez inkább húsz perc volt! − szólalt meg a sötét körvonal fölülről. Ahogy fölért a csúcsra, már jól látta, hogy Morse az. A nedves biciklisruházatát drapp nadrágra és sárga blúzra cserélte. Chris nem látta, hogy pisztoly lenne nála. De talán a lábánál levő barna kézitáskában rejlik. – Mit akar mutatni nekem? – Itt eléggé szem előtt vagyunk − mondta Morse. − Menjünk kicsit odébb. – Tényleg. Én is azt hiszem. Viszont a Szt. Katalin-patak itt folyik nem messze. Ott a fák alatt van egy ösvény, ami odavisz. – Rendben − mondta a nő, és elindult arrafelé, anélkül, hogy megvárta volna. Chris indulatosan megrázta a fejét, aztán követte. Az ösvény mentén először szilfák, majd nyárfák váltották föl a tölgyeket. Majd az ösvény mindkét oldalán vastag bambusznád következett, s végül kiértek a homokos patakpartra. A nedves levegőnek döglött hal szaga volt. Chrisnek eszébe jutott, hogy alig két éve ugyanennek a pataknak a partján, nem is túl messze innen megölték a város egyik

legszebb lányát. Akkor Tom Cage fia védte − szinte az egész várossal szemben − az ügy első számú gyanúsítottját, egy natchezi belgyógyászt −, és hogy ügyfelével együtt csak akkor menekült meg a város rosszallásától, amikor sikerült védencét felmentetnie. És Penn Cage annyira tisztázta magát, hogy alig két hónappal később egy időközi választáson elnyerte a polgármesteri címet. – Mennyire van még az a rohadt patak? − kérdezte Morse, aki egyre jobban izzadt, és alig kapott levegőt. – Legföljebb vagy negyven méter. – Nem állhatnánk, meg itt? – Nem. Itt rengeteg a szúnyog. Végre a sűrűből kijutottak egy üres homokpadra, amely mögött ott feküdt a széles, csendes folyócska. Ez a csendesség azonban csalóka volt. Záporok idején Chris nemegyszer látta, hogy a vize hatméteresre duzzadva ömlik végig a városon, hatalmas rönköket sodorva magával gyufaszálként. Azon a napon is ez történt, amikor azt a szegény lányt megölték. – Na, ennyi már elég lesz − mondta Alex Morse, megállva a homokon. − Most vegye föl a pókerarcát, doki! Chris két leengedett kezét ökölbe szorítva rámeredt. Morse kinyitotta a táskáját, és átnyújtott az orvosnak egy papírlapot, amin még szinte meg sem száradt a nyomtató festéke. A papíron egy fénykép látszott, amelyen Thora áll szemtől szemben Shane Lansinggel. Mögöttük egy sima fekete gránittömb látszott, amelyben Chris azonnal fölismerte az épülő avaloni házuk nappalijának kandallójának előlapját. Thora arcán rendkívül élénk érzelmek tükröződtek − Chris úgy látta, dühös, bár ebben nem volt egészen biztos −, és élénken gesztikulált mindkét kezével. Lansing olyan alázatos ábrázattal hallgatta, amelyet Chris még sohasem látott nagyképű kollégája képén. A fotóról nem derült ki, miről vitázhatnak, de túl közel álltak egymáshoz − nyilvánvalóan a másik személyes terében, ha a közelség nem is volt nyilvánvalóan intimnek mondható. – Hol készítette ezt a fotót? − kérdezte Chris. – Nagyon jól tudja, hogy hol. – Úgy értem, hogyan készítette? És mikor? – Negyvenöt perccel ezelőtt vettem le őket. És van a kocsimban egy

kis hordozható Canon nyomtató, azzal nyomtattam ki. Chris bizonytalanul állt a lábán. Thorán ugyanaz a selyemblúz, hajában ugyanaz a kék kendő − így látta őt a saját rendelőjében percekkel ezelőtt, amikor Thora egy szót sem szólt a Shane Lansinggel történt beszélgetésről. − Követte őket egészen be a házba? – Nem, egy ablakon keresztül fényképeztem le őket. Elegem lett abból, hogy maga szerint szar munkát végzek. Hogy semmire sincs bizonyítékom. Chris egy darabig a patak másik partját bámulta, ahol a majd tíz méter magas partfalat a kudzu nevű sűrű, zöld folyondár borította. – És maga szerint mit bizonyít ez a felvétel? – Azt, hogy a felesége valami mást is csinál azonkívül, hogy a házukat mutogatja dr. Lansingnek. Ezen a héten már harmadszor találkoznak. . – Hallotta, hogy miről beszéltek? – Nem mehettem közelebb, mert észrevettek volna. Chris odament egy nagy uszadékfához, és nehézkesen rátelepedett. – Dr. Shepard! − szólította az ügynöknő. Chris nem válaszolt. Az előző éjszakán törte a fejét, amikor Thora meg ő a videostúdióban a kanapén szeretkeztek. Thora törekvésén, hogy teherbe essen… azon, hogy meglepetésként új stúdiót terveztet az avaloni házba… − Rendben, mindez elég kellemetlen − mondta vontatottan, maga elé tartva a fényképet. − De mégsem bizonyítja, hogy viszonyuk lenne. Lehet, hogy Lansingnek gondjai vannak otthon. Hogy valamit épp bizalmasan elmond Thorának. Morse álmélkodva bámult rá. − Pont úgy viselkedik, mint egy feleség. Egy régóta tűrő feleség, aki a csaló férjét védi a család meg a barátok előtt. – A francba is… − mondta a férfi csöndesen. − Maga nem ismeri Thorát. – Lehet, hogy még maga sem. Az orvos fölnézett. − Azt akarja nekem mondani, hogy Shane Lansinggel hetyegett, majd egyenest beautózott a rendelőmbe, hogy adjon egy puszit? – Ébredjen már föl, Chris! Minden házasságtörő pont így viselkedik. Az én vőlegényem például kiszállt a legjobb barátnőm ágyából, aztán

átjött az én lakásomba, és velem is lefeküdt. Még csak nem is zuhanyozott közben. Persze lehet, hogy ilyesmi csak velem történik. Magának Thora azt mondta, csak azért ugrott be a rendelőbe, hogy adjon egy puszit? Chris nem nézett rá, hanem ledobta a fotót a homokra. − És mi mást csinált még Thora a nap folyamán? – Csak a szokásost. Futott, zuhanyozott, úszott a klubban. Aztán elment súlyzózni a Mainstream fitneszterembe. Ott megint zuhanyozott egyet, majd elindult az étterem felé. Chris bólogatva hallgatta a beszámolót. – Mielőtt odaért volna, megszólalt a mobilja, erre hirtelen megfordult, és visszament a kocsijához. És akkor autózott ki Avalonba. Chris fölkapta a fejét. − Thora nem is evett a thai étteremben? – Nem hát. Miért, mit mondott magának? Laura Canninggel ebédeltünk abban a thai étteremben… Nem, köszönöm, tele vagyok szusival… – Mi van, Chris? Képtelen volt Morse szemébe nézni. A látszólagos fotó egy dolog, ám ez a nyilvánvaló hazugság már egészen más. – Na ugye, hogy hazudott magának? − szólalt meg Morse. − Ha még mindig vannak kétségei, nézze meg a mobil híváslistáját. Könnyű megnézni az interneten. Látni fogja, hogy van egy hívása Lansingtől ma délben l2:28-kor. A fotó a bizonyíték, hogy rögtön a hívást követően találkoztak, és maga mondta: tudja, hogy hazudott arról, hogy hol volt ebédidőben. Ha ezeket mind szépen összerakja… – Értem, értem! − csattant föl Chris, és félrefordult. − Hadd gondolkozzam egy percig!

Alex lesétált a vízig, és hagyta, hogy a férfi hadd dolgozza föl az új helyzetet a maga vérmérséklete szerint. A hazugság győzte meg végül, gondolta elégedetten. Rekedtre beszélhettem volna magam, akkor sem bírom meggyőzni dr. Shepardöt. Hisz a fényképpel kapcsolatban is mindenféle mentségeket eszelt ki. De ezen szerencsére túl vagyunk! Thora egyetlen hazugsággal végzett magával. Pedig nem is volt szükség arra a hazugságra, gondolta Alex. Csak

hát ilyen az emberi természet, ahogy az apja magyarázta neki gyakran. Ha valaki egyszer elkezd hazudni, hamar rászokik, hisz azzal látszólag simán meg lehet úszni mindent. Thora valószínűleg nem érzékelte, hogy abban a kis füllentésben is lehet rizikó. Végül is, tényleg azt tervezte, hogy majd a thaiban eszik. És Chris miért kezdene utánajárni ilyen apróságoknak? Alex a vizet bámulta, vajon vannak-e benne halak, de csak ebihalakat látott hemzsegni benne. A patakról és az erdőről Jamie jutott az eszébe, meg az, hogy a nagyapja hogyan tanítgatta a fiút pecázni a Jackson környéki vizekben. És hogy örült mindig Bill Fennell, amikor Jamie-t horgászni hívták! − jutott az eszébe, és már értette, miért. Olyankor sokkal könnyebben összehozhatott a szeretőjével egy-egy gyors numerát. Akkor már csak Grace-t kellett kicseleznie, ő meg annyira el volt foglalva, hogy nem volt a dolog nehéz, különösen miután az anyjuk megbetegedett. Jaj, istenem! − jutott eszébe, már rég hívnom kellett volna az ápolónőit! Visszafordult Chris irányába, és éppen azt készült neki mondani: – Nem fog mást látni azon a képen, akármeddig bámulja! − de észrevette, hogy nincs kihez beszélnie. Chris Shepard már eltűnt.

16. fejezet A tömeg fölhördült az alumíniumütő csattanására, és jó kétszáz szempár követte az erősen megsuhintott labda ívét a lámpák fényében. Az első kockában álló edzőként Chris feszülten figyelte, ahogy Ben feléje szalad az elütőhelyről. A fiúnak sikerült a második basemant megelőzve elütnie a labdát, de a középpályás nagyon belelendült, és már majdnem elhalászta előle. – Hé, vigyázz, fordulj meg! − kiáltott neki Chris. Ben elrugaszkodott, és visszafutott egy harmadot. Így megúszta a dolgot, de teljesen vissza kellett jönnie. Chris hallotta, ahogy Thora is hangosan biztatja a fiát a fedetlen lelátóról, de nem nézett föl hozzá. Egészen kába volt, mióta azt a fényképet látta délután, amit Morse mutatott neki a Szt. Katalin-pataknál. Akkor először ösztönösen azt gondolta, hogy hazarohan, és felelősségre vonja Thorát, de mire a kórházhoz ért a kocsival, kissé már lecsillapodott, és inkább mégis bement, és végigcsinálta a viziteket. Aztán visszament a szobájába, és befejezte a napi papírmunkát. Addigra Thora laboreredményeinek a nagy része elkészült, és az egyetlen rendellenesség, amit talált, az csak egy kis vérszegénység volt, ami gyakori a hosszútávfutóknál. – Apa! − kiabált Ben. − Megpróbáljak egy passzt leszedni? Chris úgy bámult Benre, mint aki nem is látja. Ez a jóképű kis srác, aki őt most is apának szólította, egy olyan ember fia volt, akivel Chris soha nem találkozott személyesen. Thora előző életének egy olyan fejezetéhez tartozott, ami jórészt ismeretlen maradt a számára. Míg Alex Morse meg nem érkezett Natchezbe, Chris mit sem törődött Thora életének e homályos részleteivel. Mostanra azonban minden megváltozott. Mióta Thora eljött a rendelőjéből, még nem beszéltek egymással. Munka után rögtön fölhívta Bent, és megmondta neki, hogy a ház előtt fogja fölvenni. Amikor a ház elé ért, Thora integetett a konyhaablakból, hogy várjon egy kicsit, de Chris egy szó nélkül elindult a gyerekkel a pályára. – Apa! − szólt Ben megint. − Leszedjem, vagy mi legyen?

Chris megpróbált visszatérni a valóságba. Reggel óta nem evett semmit, és már a meccs eleje óta kábának érezte magát. Már a hatodik helycserénél tartottak, és az ellenfél vezetett egy lefutással. Ha az ő csapatának nem sikerül egypár pontot ütni és helycserékhez jutni, oda az egész meccs. Az ütőjátékosai felé pillantott, és majdnem megállt a szíve rémületében. Már nem maradtak ütőemberei: három kis kilencéves srác szomorkodott a négyzetben. Mind rendes gyerekek voltak, de ha kiteszik a lelkűket, akkor se bírnak rendesen megütni egy labdát. Bent a sor végére állította, hogy legalább az utolsó ütésekben legyen valami erő, de tőle se várhatott csodákat. Chris most letérdelt melléje, és a fülébe súgta: − Csórj el egyet, bármi áron! Ben nem nagyon hitt abban, hogy meg tudja tenni, de aztán megértette a helyzetet. Abban a pillanatban, mikor a következő ütés elhagyta a táblát, eliramodott a második bázis felé. A kapó tisztán elkapta a labdát, fölugrott vele, és visszahajította. A dobása kissé magasra sikerült; elég magasra ahhoz, hogy Ben még becsússzon a második ember kesztyűje alá, amivel az le akart csapni. A nézők fele őrült ujjongásba kezdett, a másik fele nagyot sóhajtott. Chris fölmutatta a hüvelykujját Bennek, majd azt figyelte, hogy a bal mezőnyjátékosa milyen idegesen ballag az ütőhelyre. A fiú fölvette az ütőállást, és ijedten nézett Chrisre. Chris fölrántotta az övét, és jelzett, hogy mehet. Míg az ütésre várt, kinézett bal felé a kerítéshez. Rájött, hogy azért kell odanéznie, mert valami mozgást lát közvetlenül a pálya mellett. Egy fiatal nő gurult arra, biciklivel. Meglátta, hogy a nő fölemeli a kezét, és odaint neki. Nagyot dobbant a szíve. Alexandra Morse volt ott a biciklin. A nő biztosan pánikba esett, amikor ő eltűnt a patak partjáról. Annyiszor csörgetett rá a mobiljára, hogy a végén ki kellett kapcsolnia. Még a városi vonalon is fölhívta a rendelőjét, de a munkatársai nem kapcsolták be hozzá a vizit alatt. Chris nem is bánta. Miközben Morse lassan eltűnőben volt, Chris meghallotta a labda jellegzetes hangját az alumíniumütőn. A bal mezőnyjátékosának sikerült két méterrel a tábla előtt visszaütnie a labdát, és most eszeveszetten rohant vissza a helyére. Közben a két karja, mint a szélmalom lapátjai, kaszáltak a levegőben, hogy hasra ne essen. Chris teli tüdőből ordítva biztatta, de ez sem segített. A kapó már

bele is suvasztotta a labdát az első kesztyűjébe, és a gyerek háromméternyit lemaradt. Most Bent próbálták harmadikra kidobni, de Chrisnek oda se kellett néznie, és tudta, hogy Ben ügyesen kitér. Megütögette a bal mezőnyjátékosa vállát, és megdicsérte az ügyességéért. Most a játékra kell koncentrálni − figyelmeztette magát, és többé nem nézett arra, ahol Morse felbukkant. Ben most tart a harmadiknál! … itt most elkaphatjuk őket! A kijelző két out-ot mutatott. A következő ütőjátékosa már indított is. Chris most a harmadik négyzetben álló segédedzőjükre pillantott, egy helybéli hegesztőre, aki jelzést várt tőle. Chris egy pillanatra becsukta mindkét szemét, majd meghúzta a jobb fülcimpáját. Ebből tudták: ha a kapó elszalasztja a labdát, Ben fog rohanni érte. – Ne sajnáld, Ricky! − kiáltott Chris. Ebben a bajnokságban a jól meglendített ütés esetén nőtt az esély, hogy a kapó elhibázza; különösen ha Ricky Ross kezében van az ütő. Szinte nem tudott hibázni. A dobó most egy gyors labdához készülődött. Ricky úgy meglódította az ütőjét, mint Mark McGwire, ha túl sok tablettát szedett be. De sajnos ezúttal elhibázta. A labda lecsúszott a fogójátékos kesztyűjéről, és elkacsázott a mögötte álló védő mellett. Ben kirobbant a bázisról, öt lépésben megtette a távot, de az ütőjátékos is rohant, hogy fedezze a hazai lapot. A fogónak nem volt esélye, hogy elkapja Bent, de az ütőnek még igen. Ben rohant, amíg csak mert, aztán oldalt vetette magát, és hatalmas porfelhőben csúszott az oldalán a vonal mellett. A lelátókról lélegzet-visszafojtva figyelt a közönség, és Chrisnek is a torkába ugrott a szíve. Szerinte Chris megcsinálta, de a porfelhő közepéből fölemelkedő fehérséget látva, drukkolva szorította ökölbe a kezét. – Out! Kint volt! − kiáltott ekkor a bíró. A lelátókon mindenki őrjöngeni kezdett.− Ki dühében, ki örömében. Chris odarohant a helyszínre, bár rájött, hogy úgysem érdemes vitatni a döntést, ő maga se látta elég jól, és ösztönei azt súgták, hogy senki más se láthatta, még a bíró sem. Túl sok volt a por ahhoz, hogy pontosan meg lehetett volna mondani. Ben is fölállt eddigre, és kivörösödött arcán könnyekkel, csak bámult a bíróra. Látszott, hogy rögtön nekiugrik dühében, de Chris megfogta a karját, és visszakísérte a kispadhoz. Te megtetted a magadét, most már nyugi! Viseld el férfiasan.

A két csapat fölsorakozott, aztán búcsúzóul elsétáltak egymás mellett, oda-oda mondogatva egymásnak, ahogy szokás: − Szép játék volt! Szép játék volt! Aztán már vége is volt a meccsnek. Chris összehívta a csapatát a kispad mögé, és a leszálló sötétségben mondott nekik pár biztató szót. Aztán elengedte a fiúkat a már ott várakozó szüleikhez. Négy vagy öt apuka azt kezdte mondogatni, hogy meg kellene óvni azt az utolsó bírói döntést, de Chris megrázta a fejét, és azt felelte nekik, hogy inkább a következő meccsen kezdjék törni a fejüket. – Apa! − szólt hozzá Ben, a karjába kapaszkodva. − Nem maradhatnánk itt, megnézni C. J. meccsét? – Inkább nem, picikém − hallatszott egy női hang Chris háta mögül. Thora hangja volt. – Jaj, mami! Apa nem mondta, hogy nem tehet. – Hát akkor − mondta erre Thora álságosan −, őt kérdezd meg még egyszer, és legyen az, amit ő mond. Ben elvigyorodott, és fölnézett Chrisre. − Maradhatok, apa? Ugye, maradhatok? – Persze − mondta Chris. − Nézzük meg, mit bírnak C. J.-ék csinálni a Webb Bútor csapata ellen. Ben erre fölujjongott örömében, és elviharzott a lelátó felé. – Ezt meg miért csináltad? − kérdezte Thora, a férfi elé lépve olyan tekintettel, mint akit cserbenhagytak. − Szerettem volna egy kicsit még együtt lenni veletek odahaza. Chrisnek vagy fél tucat választ kellett magába visszanyelnie. − De mikor annyira szeretne itt maradni! – Igen, de én holnap már elutazom. – Te akartál elutazni − válaszolta neki Chris. Thora úgy nézett vissza rá, mintha pofont kapott volna. – És hát úgyis csak három napra mész el − mondta a férfi. − Nem igaz? Erre Thora lassan bólintott, és nem szólt semmit. Chris elfordult tőle, és elindult a lelátó felé. Azt hitte, hogy Thora majd utána szól valamit, de nem így történt. Miközben a lelátó felé ballagott, megpróbálta magában lecsendesíteni föltoluló érzelmeit. Mikor délután visszament a rendelőjébe, Morse javaslata szerint megnézte az interneten Thora telefonszámláját. Volt egy csomó hívás

olyan számokkal, amelyeket nem ismert, de egyik sem tartozott Shane Lansinghez. És ebben biztos volt, mert ellenőrzésképpen mindegyik számot sorban visszahívta. Azt viszont nagyon különösnek találta, hogy a listán nem szerepelt egyetlen hívás sem l2:28-kor. És a 12:28 körüli harminc percen belül sem talált egyetlen hívást sem. Ebből az következik, hogy vagy Morse ügynök téved, vagy pedig Thorának van egy olyan készüléke is, amiről ő eddig nem tudott.

17. fejezet Eldon Tarver ott állt a lángolóan vörös ég alatt, és egy gyarmati udvarházra bámult, amelyet rabszolgák építettek százötven évvel azelőtt, hogy ő megszületett. A görögös reneszánsz stílusban emelt épület − egykor Vicksburg legelőkelőbb kastélya − egy magaslaton állt, ahonnan a Mississippi egykor stratégiailag oly fontos kanyarulatára nyílt kilátás. Innen nem messze állt valaha az az ágyúüteg, amely Ulysses Grant seregeit az ostrom ötven napján keresztül sakkban tartotta, míg a város polgárai patkányhúsra kényszerülve is ragaszkodtak régi meggyőződéseikhez. Mennyien haltak meg a veszett ügyért? Csak Gettysburgnél ötvenezer áldozat, és miért? Hogy fölszabadítsák a rabszolgákat, akik ezt a házat is emelték? Hogy megmentsék az Unió eszméjét? Vajon a „Kőkemény” Jackson tábornok ezekért a mai lusta tévénézőkért adta az életét, akik nem ismerik saját történelmüket, és talán még az egyszeregyet sem ismerik? Ha azok a kék és szürke egyenruhás bátor katonák látták volna, mit hoz a jövő, biztos, hogy inkább leteszik a muskétáikat, és hazamennek földet művelni… Dr. Tarver hátrább húzódott egy tölgyfa árnyékába, és onnan figyelte, amint egy Lincoln Continental lassan fölkanyarodik a házhoz vezető fölhajtón. A kocsi megállt, és az orvos látta, hogy egy koszlott öltönyt viselő testes ember kászálódik ki a vezetőülésből, majd elindul a főbejárat felé. William Braid. Dr. Tarver kibújt a hátizsákjából, és letette maga mellé a földre. Beszippantotta a lonc már tavaszt idéző, mézédes illatát. Az illat Tennessee-ben töltött gyermekkorának ellentmondásos emlékeit juttatta eszébe. Braid majdnem egy percig kínlódott azzal, hogy a kaput kinyissa. Már napok óta nem borotválkozott, és ápolatlan volt az egész ruházata. Újabb harminc másodperc múlva elővett egy mobiltelefont, és hívott valakit. Látszott, hogy indulatosan beszél, de dr. Tarver nem tudta kivenni a szavait. Aztán kissé eltávolodott a háztól talán azért, hogy

jobb legyen a térerő. Tarver az órájára pillantott, és ismét saját gondolataiba mélyedt. Amerika − akárcsak ez a Braid itt − végleg elindult az önmegsemmisítés útján. Félig megvívott háborúkra pocsékolja az erejét, és kiszolgáltatja termelőerejét jövendő ellenségeinek. Megérdemli, hogy beteljen rajta Darwin bosszúja. Dr. Tarver meg volt győződve arról, hogy minden modern gondolkodó közül Darwin látta legjobban előre, mi következik. Törvényei, lám, igaznak bizonyultak a mikrobák, az emberek, sőt a nemzetek életciklusára vonatkoztatva is. Dr. Tarver úgy bámulta Darwin törvényeinek elegáns működését, ahogy egy órásmester gyönyörködik a tökéletes szerkezetben. A többi tudományos törvényhez hasonlóan ezek a törvények sem csak a múlt, de a jövő eseményeinek leírására is alkalmasnak bizonyultak. Így nem véletlen az sem, hogy Eldon Tarver egyike volt annak a kevés tudósnak, akik megjósolták, hogy a HIV-vírusok meg fognak jelenni a Homo sapiens szervezetében is. Ám azt is felfedték neki Darwin törvényei, hogy a háborúk új stratégiája, amelyről annyit hablatyol a média, azaz hogy nem országok, hanem terroristacsoportok ellen kellene háborúzni − nem egyéb önámításnál. Nem érzett semmi természetfölöttit ebben az okoskodásban. A jövő úgy zúdul Amerika felé, mint egy elszabadult hordó a megdőlt hajó fedélzetén, és semmi sem bírja megállítani. Ezt már öt éve látnia kell mindenkinek, aki átélte a hidegháborút. A jövő: Kína, ez az ipari szuperhatalomként újjáéledt ősi birodalom, a gazdasági terjeszkedésnek ez az együgyű gépezete, amely egyaránt fittyet hány az erkölcsre és a környezeti károkra, és semmibe veszi az emberi életet vagy más országok létérdekeit. Mindebből világosan következik, hogy Kína nagyon rövid időn belül halálos csatába kell hogy kezdjen a Föld egyetlen másik monolitikus hatalmával. Az Egyesült Államok azonban − Tarver biztos volt ebben − sajnálatosan fölkészületlen erre a létért való darwini küzdelemre. William Braid eddig tétován járkált föl-alá fülén a telefonnal, de most hirtelen dr. Tarver rejtekhelye felé fordult. Az orvos feszülten figyelte, hogyan kanyarodik el balra, egy jól ápolt, teljes pompájában virágzó rózsaágy felé. Dr. Tarver még ebből a távolságból is látta, hogy Braid csont részeg.

A Kína és az Egyesült Államok közti csata újabb hidegháborúként indul majd, és mindkét ország vezetői kitartón tagadják majd, hogy bármi konfliktus létezne közöttük. De egy olyan világban, ahol korlátozottak a természeti források, az ipari óriásoknak hamarosan színt kell vallaniuk. Az első csetepaték a nemzetközi kereskedelem területén kezdődnek, aztán a csata a nemzetközi bankvilágra is hamar átterjed majd. És még jóval azelőtt, hogy hadseregeik akár a szárazföldön, akár a tengeren fölsorakoznának egymással szemben, az atomrakéták célkoordinátáit mindkét oldalon az új helyzetnek megfelelően fogják átállítani. És a történelemben immár másodszor, a világ addigi kisebb háborúskodásai hirtelen elvesztik jelentőségüket, s az új nemzedékek már egy olyan mindent megosztó, éles konfliktus árnyékában nőnek majd fel, amely valami egészen különleges, és majdnem vigasztaló új rendet hoz magával. William Braid most valamit odakiáltott Tarver irányába, majd elhajította a mobilját, és úgy tántorgott a bejárati ajtó felé, mint egy bokszoló, aki rögtön a padlóra zuhan a ringben. Ismét a zár fölé hajolva, Braid végül egy győztes kiáltást hallatott, és eltűnt a házban. Dr. Tarver elővett a zsebéből egy pár gumikesztyűt, fölhúzta, majd az órájára nézett. Ad még Braidnek egy-két perc haladékot. Az előző hidegháborúval ellentétben, az új nem fog évtizedekig húzódni, s nem lesznek benne önkorlátozó krízisek. Mert a kínaiak nem olyanok, mint az oroszok! Az oroszok − ahogy Tarver gyakran mondta a kollégáinak − alapjában véve pont olyanok, mint mi: európai fehér emberek, erős zsidó-keresztény háttérrel, bármennyire hatása alá kerültek is a kommunista istentagadásnak. A kínaiak viszont nagyon határozottan másfélék. Ha elkezdődik a bunyó, nem fogja érdekelni őket, ha velünk együtt a saját népességük felét is eltörlik a Föld színéről. Ahogyan Mao mondta egyszer: „Ha egy nukleáris háborúban el is pusztul félmilliárd emberünk, még mindig marad egy másik félmilliárd.” És még nevetett is ezen. Mao tényleg nem tréfált. Immár elkerülhetetlen a háború Kínával, erről Eldon Tarver meg volt győződve. És azokkal a hivatásos struccokkal ellentétben, akik országszerte inkább a homokba dugják a fejüket, ő nem hajlandó tétlenül várni az eseményeket. 1945-ben Eldon mostohaapja négy vértől iszamós csendes-óceáni szigeten is átverekedte

magát, és megtanult egyet-mást az ázsiai lélekről. Lehet, hogy egyébként nagy csirkefogó volt ez a vaskezű ember, de a gyerekeibe jól beverte ezeket a tapasztalatokat. Még abba a fiúba is, akit csak azért fogadott örökbe, hogy eggyel több munkáskéz legyen a farmján. Így azután a Kína-ellenes érzelmeikkel holmi koktélpartikon hencegő semmittevőkkel ellentétben, Eldon Tarvernak megvolt a maga terve. Már évtizedek óta tanulmányozta az ellenséget, és arra készült, amit a Pentagon aszimmetrikus hadviselésnek nevezett el. Dr. Tarver egyszerűbb kifejezést használt rá: egyszemélyes háború. Most fény gyulladt Braid házának legnagyobb hálószobájában, és az alacsony feszültségű halogénlámpák fénye kiáradt a szinte manikűrollóval rendben tartott pázsitra. Dr. Tarver jól ismerte azokat a halogénlámpákat, mert két évvel ezelőtt maga is járt már abban a hálószobában. Fölvette a földről a hátizsákját, és óvatosan elindult a ház mögötti kerti teraszajtók felé. Braid még nem kapcsolta be a riasztót. Mint a legtöbb ember, ő is a szokásai rabja volt. És az emberek többsége − legalábbis ebben az aránylag biztonságos Mississippi államban − nem érezte magát fenyegetve, míg fönn volt a nap. Épp ezért érkezett dr. Tarver ilyen korán. A nála levő kulccsal − amit még Braid adott két évvel ezelőtt Andrew Rusknak − kinyitotta az egyik franciaablakot, bebújt rajta, és elindult a főlépcső alatti kis kamra felé. Még csak félúton tartott, amikor a ház belsejében valahonnan egy kis pendülő zaj visszhangzott. Gyorsan belépett a kamrába, és feszülten hallgatózott, mint amikor gyerekkorában ennivalót csenni indult. Nem hallott semmit. Eredetileg úgy tervezte, hogy megvárja, míg Braid elalszik, de ha már itt van, minek vesztegesse még órákig a drága idejét? És ez a tervezett művelet úgysem fog új adatot szolgáltatni a kísérleteihez. Amint így töprengett a szűk kis szobában, egy lehetséges megoldás jutott eszébe. Ha Braid a zuhanyozóban van, megteheti, amire készült, és elindulhat hazafelé, mielőtt a Hold följön. Csak egy kis elszántság szükséges hozzá, ez pedig nem hiányzott Tarver génjeiből. Levette a cipőjét, kinyitotta az ajtót, majd gyorsan végigment a hall közepén, a futószőnyegen. A futószőnyeg Braid hálószobájához vezetett. Épp olyan feszülten hallgatózott az ajtónál, mint előbb a

kamrában. Braid minden bizonnyal a fürdőszobában lesz. Dr. Tarver csendesen benyitott, majd miután megbizonyosodott arról, hogy a szoba üres, odament a fürdőszoba csukott ajtajához. Braid vagy zuhanyozik, vagy a vécén ül. Eldon abban bízott, hogy inkább a zuhanyban lesz. Lenézett, és látta, hogy az ajtó küszöbénél vékony páracsík szűrődik kifelé. Odalépett a tőle balra a falnál álló magas komódhoz. A legfelső fiókban megtalálta a „fegyvereket”, amelyekről tudta, hogy ott kell lenniük, hisz az embere a szokások rabja volt: egy tucat inzulinadagot és két doboz fecskendőt. Kétfajta inzulin is volt ott: az azonnali hatású Humulin R meg a hosszabb hatóidejű Humulin N. A hátizsákjából elővett egy tíz köbcentis fecskendőt, és kivette a csomagolóanyagból. Ez a fecskendő legalább ötször nagyobb volt, mint a Braid fiókjában talált szokásos inzulinfecskendők, és a szokásos adagjának a hússzorosa is elfért benne. Az orvos fölsorakoztatott tíz inzulinadagot azokból, amelyeket Braid fiókjában talált, aztán fölszívta gyorsan mindet a nagy fecskendőbe. Hogy a később kitalálósdit tovább bonyolítsa, Braid saját fecskendőiből is megtöltött kettőt, majd levette az azokon levő tűk védőkupakját is. A három fecskendő most úgy nézett ki a kezében, mint egy számítógéppel rajzolt kígyó méregfogai. Miközben az ajtó gombjához nyúlt, tompán hallotta a zuhany csobogását. Gyorsan kell cselekednie. Ha Braid kilép a zuhanyból, és meglátja őt, abból dulakodás lesz, még ha be is van piálva a pasas. És hiába készülődött Braid öngyilkosságra, dr. Tarver tudta, hogy az ilyenek mégsem adják meg könnyen magukat. A halál fekete torkában nem egy öngyilkosságra készülő áldozat ölte már meg a támadóját. Eldon megfogta kesztyűs kezével a kilincset, és óvatosan benyomult a fürdőszobába. Hallotta, ahogy az ajtó alja a padlószőnyegen súrlódik. A fürdőszoba nagy volt, de már telement gőzzel. Braid elfelejtette bekapcsolni az elszívót. És a víz is biztosan túl forró. Olyan részeg, hogy nem érzi. Dr. Tarver nagyon megörült a helyzetnek. Ez a szituáció még jobb is, mint az eredeti terve, az altatógáz, amely akár harminchat órán át fennmaradó nyomokat hagy a szöveteken (ha rájönnek, hogy azt kell keresni), ráadásul némelyekben allergiás reakciókat vált ki. Amire most készül, annak semmi nyoma nem lesz a boncoláskor, csak acélidegek

kellenek a végrehajtásához. A két kisebb fecskendőt letette a polcra, aztán elhelyezkedett a zuhanyfülke jobboldalán. A máriaüveg válaszfal mögött a gőzben elmosódottan látszott egy fakó, elfolyó árnyalak. Eldon négy elnyújtott lélegzetvételt, majd egy nagy sóhajt hallott − Braid vizel vagy maszturbál odabent. Egy pillanattal később megérezte a vizelet szagát, tehát az előbbi. Egy kórboncnoknak általában a zuhanyozóból kiáradó vizelet szagánál jóval több kell ahhoz, hogy megundorodjék, és Tarver nem is attól, hanem a puhányságtól undorodott. Ez az ember elhatározta, hogy megváltoztatja az életét, aztán nem bizonyult elég erősnek a döntéséhez. Braid kitolt vele. Tarver nem értette, mitől omlott össze így lelkileg. Vajon azt hitte, az még elmegy, ha valaki gyorsan végez a feleségével, de a hosszú szenvedéstől mégis bűnösnek kezdte érezni magát? Ez a rohadt ellentmondásos gondolkodás fertőzi meg egész Amerikát! Gyorsan szeretett volna már túl lenni az egészen, így dr. Tarver becsúsztatta két kesztyűs ujját a résen, és elhúzta a zuhany ajtaját. Majd letérdelt, és mint egy lándzsát, beledöfte a tűt Braid alsó lábszárának egyik jól látszó vénájába. Semmi reakció. Már majdnem az egész inzulinadagot benyomta, mire Braid megrándult és rekedten zihálva följajdult − Mi a…? − A hang arra emlékeztette Tarvert, amikor gyerekkorukban az egyik mostohatestvére bicskát szúrt a tehén oldalába. Először nem történt semmi. Aztán a tehén tett három lépést oldalra, és értetlen csodálkozással bámult a fiúra. Érezte egyáltalán Braid a szúrást? Vagy csak a hirtelen támadt huzatot érezte meg? Úgy látszik, csak a huzatot észlelte, mert vakon tapogatózva kinyúlt, hogy visszahúzza a tolóajtót. Vagy teljesen letompultak az érzékei, vagy halálosan részeg. Mielőtt teljesen be tudta volna húzni az ajtót, Tarver benyúlt, és a bokájánál fogva kirántotta alóla mindkét lábát. A férfi súlyosan elzuhant, s közben a fejét erősen bevágta a csempézett fal lerakópolcnak kialakított kiugró részébe. Valószínűleg a csípőjét is eltörte. Egy jó percnyi jajgatás után Braid megpróbált valahogy talpra állni, de a bal lába nem bírta a tetemes súlyt. Dr. Tarver elhátrált a zuhanyozótól, és leült egy kis válaszfal mögötti alacsony szekrényre. A sérülés, amit Braid elszenvedett, erősebb volt,

mint az alkohol érzéstelenítő hatása. Braid először nyöszörgött, aztán dühösen üvöltött, majd elkezdett félelmében hangosan jajgatni. Kövérkés, fehér keze megjelent a zuhanyozó ajtajának résében, és megmarkolta a csempézett küszöböt. Eldon attól tartott, hogy mégiscsak sikerül majd a kövér alaknak kivonszolnia magát a fülkéből, de érződött az inzulin hatása. Braid ujjai megálltak, a hangos kiáltások nyögésekké halkultak, aztán abbamaradtak azok is. Nemsokára bekövetkezik a kóma. Eldon fölállt, bedobta a két használatlan fecskendőt a zuhanyozóba, majd utánuk dobta az üres inzulinos dobozokat is. Most következik a ma esti munka kellemetlen része. Mielőtt elhagyja a házat, mindent, a számítógépeket is beleértve, töviről hegyire át kell még kutatnia. Meg kell bizonyosodnia arról, hogy Braid nem hagyott maga után semmiféle beismerő vallomást. Visszalépve a zuhanyfülkéhez, dr. Tarver lehajolt, és fölemelte Braid egyik szempilláját. A pupilla merev és tág volt. William Braid a legjobb úton volt ahhoz, hogy áttérjen a növényi létre, hacsak már útközben nem végez vele a sokk. Sokéves ismeretségük óta Eldon most látta először nyugodtnak a kövér férfi arcvonásait. Amint a dolgozószoba felé igyekezett, dr. Tarver azon tűnődött, hogy voltaképpen nevezhetjük megváltásnak, ami Braiddel ma történt. Ámen.

18. fejezet Natchezben már majdnem teljesen besötétedett, de a három baseballpálya fényeitől a környező park smaragd szigetként ragyogott az estében. Chris egy ideje már nyomát sem látta Alex Morse-nak, de olyan érzése volt, hogy még itt van a közelben. Halogatta a hazaindulást, hogy még legyen egy kis ideje gondolkodni, csakhogy nem kapta meg ezt a lehetőséget. Miután egy darabig a korlátnál unatkozott, Thora most elindult felije, két párás üveg ásványvízzel a kezében. Chris a legfölső padsorban választott magának helyet, hogy megmeneküljön a véget nem érő orvosi témájú kérdésektől. Thora ugyanis szóba elegyedett minden páciensével, akivel csak összetalálkozott a lelátón, ők meg az orvosfeleségeknek kijáró bőbeszédűséggel sorolták neki betegségeik összes tünetét. – Nem mondanád meg végre, mi a bajod? − kérdezte tőle súgva Thora, mikor végre letelepedett melléje a padra. – Semmi − mondta a férfi, maga elé bámulva a semmibe. − Csak utálok veszíteni. A nő letette az egyik palackot melléje − Szerintem többről van itt szó. – Ugyan már… Chris felé hajolva, de szintén előrenézve Thora halkan így szólt: – Pedig azt hittem, hogy egy kis szex érdekében hamarabb elindulsz majd haza. Nem jött be. Chris feléje fordult. A nő szeme körül a feszültség eddig ismeretlen kis ráncait fedezte fel. − Mi mindent csináltál ma? − kérdezte. A nő kicsit hátrább húzódott. − Milyen hirtelen témaváltás! Chris megvonta a vállát. – Csak a szokásost − felelte végül Thora, arcát a pálya felé fordítva. − Futottam, úsztam, aztán dolgoztam egy kicsit a Mainstreamben. Aztán ebédeltem. Később vitatkoztam kicsit a kivitelezőkkel, meg vettem egypár dolgot az útra. Chris majdnem rávágta: − És milyen volt az ebéd? −, de aztán inkább azt kérdezte: − És hogy állnak a kivitelezők?

Thora vállalt vont, aztán tapsolt az egyik St. Stephen-es srácnak, aki duplát ütött. − Ahogy eddig. El vannak maradva az asztalosok, bejött egy csomó módosítás. És megint előleget kérnek. Chris bólintott, de nem válaszolt semmit. A következő dobásnál C. J., Ben barátja kiütötte a labdát a jobbkülsőshöz, utánarohant, és csinált egy triplát. – Apa! − kiabált föl két sorral lejjebbről Chris. − Apa, ezt láttad? Nézitek egyáltalán a meccset? – Persze, hogy láttam. Jövőre berakunk titeket C. J.-vel együtt ugyanabba a csapatba. – Az jó lesz! − szólt vissza Ben, majd integetett egy haverjának, fölmászott, és leült Chris mellé. Chris örömében szinte fölsóhajtott. Nem akart Thorával beszélgetni. Legalábbis nem itt. Ami azt illeti, otthon se annyira. Jobb szerette volna, ha már ma este el is utazik arra a fürdőhelyre. Most, hogy Ben ilyen közel volt, Thora is csöndben maradt, és a játékot figyelte. Chris figyelmét nem kerülte el, hogy Ben mostanában szinte mindig kizárólag hozzá fordul a kérdéseivel. Miközben a pályán folyt tovább a meccs, Chris végigfuttatta a szemét a kerítések mentén és a többi lelátón. Szinte minden arc ismerős volt neki. Persze így van ez az ilyen kisvárosban. Némelyik családnak négy generációja is jelen volt: a picik ott játszottak a földön, a dédszüleik meg kerekes székekből nézték a meccset a kerítés mellől. Chris most lenézett, és észrevette, hogy a kezdő ütőhely irányából egy vele egykorú férfi integet föl neki. Erre különös zsibbadtságot érzett a kezében és az arcán. Shane Lansing volt az, aki üdvözölte. Mielőtt tudatára ébredt volna, mit is csinál, Chris magában elkezdte méregetni a sebész erős állkapoccsal hivalkodó jóképűségét és atletikus termetét. Most először vette csak észre, hogy Lansing mennyire hasonlít Lars Raynerre, Thora apjára, aki kiskorában otthagyta Thora anyját meg őt. Igaz, más a hajszíne, de egyébként szinte tökéletes a hasonlóság. Mind a ketten vékonyak, de izmosak, és néha szinte a durvaságig menően hangoskodók. Két pimaszul öntelt sebész. Lars Rayner persze hírneves érsebész volt, így volt is alapja az önteltségének. Shane Lansing viszont csak közönséges mészáros, akinek a golf mindig is fontosabb volt az orvostudománynál. Most ott vigyorgott rájuk, és

Thora úgy integetett vissza neki, mintha hirtelen egy rég nem látott közeli rokonát látta volna meg. – Integess neki, Chris! − bökte oldalba a felesége. Tudod, ki fog integetni… − gondolta Chris, és majdnem ki is csúszott a száján. Épp hogy biccentett egyet a fejével Lansing irányába, majd a pálya közepére szegezte a tekintetét. – Mi jött rád ma este? − kérdezte Thora. – Semmi. Már megmondtam egyszer. – Azt hittem, jóban vagytok Shane-nel. – Én meg azt, hogy neked integet. A nő furcsállkodva nézett rá. − Mi van veled? Most mi a probléma? – Figyelj csak, Ben! − szólt oda hirtelen a srácnak Chris, aki közben elővette a pénztárcáját és egy kétdollárost nyújtott oda. − Hozz egy kis kukoricát nekünk. – De apa! Nem látod, mekkora sor van? Chris mégis kezébe nyomta a pénzt, és noszogatóan kicsit oldalba taszította a gyereket. Ben fölkelt, és kelletlenül elindult lefelé. – Szoktad látni Lansinget kint Avalonban? − kérdezte most Chris közömbös hangon. – Igen. Láttam ma is − felelte Thora azonnal. Ettől a beismeréstől Chris most belelendült. − Tényleg? – Tényleg. Megállt az építkezésnél, mikor hazafelé tartott ebédre. – De minek? – Egyrészt azért, hogy megnézze, hogy haladunk a házzal. – És másrészt? Thorán ezúttal először látszott meg, hogy kínos neki a helyzet. – Már úgyis akartam veled erről beszélni, de mostanában mindig annyi a dolgod… – Miről? − kérdezte Chris, elvörösödve. − Miről akartál velem beszélni? – Az istenért, Chris. Mi bajod? Csak arról, hogy Shane szeretné, ha nála dolgoznék. Chris hirtelen nem tudta, mit feleljen. Ennél meglepőbb dolgot nem is mondhatott volna Thora neki. − Dolgoznál? Miféle munkát? – Még nem szabad terjeszteni, de Shane egy ambuláns sebészeti klinikát akar nyitni. Persze ezzel majd konkurenciát csinál a városi

kórháznak, úgyhogy lesz egy kis kavarodás. Maga az ötlet, hogy Lansing klinikát akar nyitni, nem lepte meg a férfit. Lansing annak az új orvosnemzedéknek a jellegzetes képviselője volt, akik rögtön birodalmat kezdenek építeni, amint odabiggyeszthetik a nevük elé a „Dr” betűket. De azt el sem tudta képzelni, miért kellene Thorának Lansing sebészeti klinikáján dolgoznia. – És milyen munkát akar adni neked Lansing? – A személyzet felügyeletét. Hogy én legyek a felelős a nővérekért és a technikusokért. – Na de… – Mért na de? – Mert, az isten szerelmére, Thora, nincs neked elég pénzed? Mi az ördögnek kellene felügyelőnek menned? Thora nevetett. − Nem azt mondtam, hogy biztosan el is vállalom! – Csak töröd rajta a fejedet? Thora lefelé nézett, a pályára. − Még nem tudom. Néha elég unalmasnak érzem ezt a gazdagfeleség-szerepet. Chris erre nem mondott semmit. Thora most megint ránézett, és most úgy tűnt, hogy a régi őszinteség sugárzik belőle. − Megmondod nekem, hogy mi a véleményed? Vagy mondjam meg helyetted én? – És csak emiatt érdeklődik ez a Lansing annyira irántad? Thora erre az előbbinél hangosabbat kacagott. Mintha egy csomó csengőt ráznának. − Ezt meg hogy érted? − kérdezte, de a férfi pontosan látta a szeme csillogásából, hogy Thora nagyon is tudja, hogy érti. – Ne légy ilyen álszent! Thora abbahagyta a nevetést. − De hisz Shane-nek felesége van! – És ha nem lenne neki? A kérdést követő csöndben hirtelen az előbb váltott szavaik értelme kezdett megtelni valami sokkal idegesítőbb jelentőséggel. – Ugyan már! − mondta akkor Thora. − Csak nem gondolod ezt komolyan? – Shane-nek csak az én tudomásom szerint legalább három viszonya volt egy év alatt. – Azok csak pletykák! − tiltakozott Thora. − Te is tudod, milyen ez a város!

– Nem, nem! A pletyka csak az, hogy egy év alatt hat vagy hét nővért is megdugott. A három viszony, amiről beszélek, az tény. Két nőnek még fizetett is, hogy végre békén hagyják. A pálya hátsó végénél most két magas srác ment oda Shane Lansinghez. A sebésznek négy fia volt; mind a négy jóképű, sportos gyerek. – Erről én nem hallottam semmit − mondta Thora elgondolkodva. – Lehetséges, hogy én hallok olyan pletykát, amiről te még ne tudnál? – Már nem vagyok bennfentes a kórházakban, hiszen tudod! Chris most megint a játékra kezdett figyelni. Teljesen meg volt döbbenve azon, amit Thora az állásajánlatról mondott Akkor ez lehetett a magyarázata a titkos találkozóknak? Ha Lansing egy saját klinika fölállításán töri a fejét, akkor egyelőre jogosan tartja titokban. Mind a két helyi kórház meg fog próbálni keresztbe tenni neki. Miután csöndben végignéztek egy akciót, Chris megszólalt: − Elmegyek vécére. − Lement a lelátóról a pálya szintjére, és olyan útvonalat választott a toalett felé, hogy a pálya hátsó vége felé kelljen kanyarodnia. Amikor Lansing mellé ért, kezet fogott a sebésszel, alig bírva visszatartani magában a kamaszos késztetést, hogy szétlapítsa az ürge ujjait. – Hallom, kikaptatok az előbb − jegyezte meg Lansing. Chris nagy nehezen lenyelte föltoluló dühét, és bólintott. − Sajnos. Hát veletek mi a helyzet? A sebész fölnevetett. − Négy fiúval az ember mindennap nyer is, veszít is, igazam van? – Figyelj, Thora azt mondja, kint voltál ma az építkezésen. A megjegyzés láthatóan meglepte Lansinget, de hamar összekapta magát. − Ja, tényleg. Egész jól haladtok! Az ember nem is gondolná, hogy Thora maga tervezte az egészet! – Te nem ismered őt! Megcsinál bármit, amire rászánja magát. Lansing megint vihogott. − Na persze. Hallottam, hogy jó pár doki kiakadt attól, ahogy megmagyarázta nekik, mi lenne a dolguk. – Ezt meg hol a fenében hallottad? Lansing vállat vont. − Imitt-amott. Tudod, milyenek a kórházak. Chris magára erőltetett egy mosolyt. − Még mindig olyan sokat golfozol?

– Ha csak tudok. Hisz ismersz. – Gondoltam, én is kimennék a héten. Itthon leszel? Lansing fürkésző tekintettel nézett rá. − Igen, asszem. – Egész héten? – Igen. Akarsz egypár kört játszani? Chris bólintott, és így szólt: − Akkor majd hívlak! Lansing mosolygott, aztán visszafordult a pálya felé, ahonnan egy hatalmas ütés csattanása hallatszott. Chris ment tovább a mosdó felé. Félútról fölnézett Thorához. Látta, hogy a felesége merően Shane Lansing irányába néz, bár a sebész a játékot figyelte. Aztán pár pillanat múlva Thora a mosdó irányába fordította a fejét, és meglátta, hogy Chris onnan figyeli őt. És még egy darabig tovább figyelte, hogy éreztesse Thorával, látta, hogy ő korábban Lansinget figyelte. Chris ezután megfordult, és bement a vécébe. Ott állt a gyerekméretű piszoár előtt, mikor egy női hangot hallott, amint pisszeg neki: − Hé, Chris! Hall engem? Olyan gyorsan kapta balra a fejét, hogy majdnem levizelte a farmerjét is. Mikor megint meghallotta a hangot, már látta, hogy a női és a férfivécé közti salakbeton válaszfal nem ér föl egészen a bádogtetőig. Onnan jött a hang. – Morse ügynök? – Ki más lenne? − suttogott vissza a nő. − Mit csinált ma délután? Ugye még nem mutatta meg Thorának a képet? – Nem. – És összevesztek Lansinggel kapcsolatban? – Nem, azaz nem igazán. – Mit mond? Nem hallom. – Ne törődjön vele! Nem az a helyzet, ahogy maga gondolja. – Chris! Chris! Ne hülyéskedjen velem! – Hagyjon már békén, a fene egye meg! – Szívesen békén hagynám, de nem lehet. – Most visszamegyek a helyemre. – Hívjon föl holnap! − mondta a nő. − Rögtön, ha Thora már elindult. Chris lehúzta a vizet. – Ugye, hívni fog? − kérdezte Morse, miközben a férfi már a kezét

mosta. – Ki a franc beszélget ott? − szólalt meg egy bosszús férfihang. Egy olajfoltos kezeslábast viselő férfi lépett be a mosdóba Chris mögé. Chris alkoholszagot érzett. A szeszes ital tilos volt ugyan a pályán, sőt az egész környező parkban, de sose úszták meg nélküle a kölyökliga meccseit sem. – Valami csaj a női vécében − felelte Chris. Biztos viszket neki. Erre az overálos férfi megpróbált felállni egy vécécsészére, hogy átkukucskáljon a mennyezet alatti résen, Chris meg kiment a mosdóból.

Alex ma túl későn jelentkezett be a videobeszélgetéshez. Úgy elkeseredett Chris Shepardnek a baseballpálya vécéjében tanúsított ellenállásától, hogy megállt egy alkoholt árusító boltnál, és vett egy üveg 12 dolláros Pinot Noirt. Mielőtt elérte volna a motelt, az anyja egyik ápolónője hívta, és elmondta, hogy az onkológus visszavitette szegényt a kórház intenzív osztályára, mert a mája kezdte felmondani a szolgálatot. Alex a motelban egyszerre kezdett pakolni és borozgatni, s közben egyre a számítógépet figyelte, hogy vajon Jamie ott van-e a vonalban. Többet ivott, jóval többet, mint amennyit először akart, s végül még ruhában elaludt, aztán 11:45-kor teli hólyaggal riadtan arra ébredt, hogy Jamie-t is meg az anyját is cserbenhagyta aznap este. Kissé aztán mégis megkönnyebbült, mikor meglátta, hogy a képernyőn ott a kis zöld emberke, amelyik Jamie jelenlétét jelzi. Egy szót sem volt még ideje leírni, amikor a gép kiírta, hogy meg lehet kezdeni a beszélgetést. Ráklikkelt, hogy rendben. Amikor meglátta a képernyőn a gyerek arcát, először meg sem tudott szólalni ijedtében. A fiúnak vörös volt a képe, a szeme teli könnyekkel. Bill biztosan megmondta neki, hogy a nagymamát visszavitték a kórházba. – Na mi a baj, kislegény? − kérdezte, abban bízva, hogy talán csak egy baseballmeccset vesztettek el. − Mi történt veled? – Missy itt fog lakni minálunk. Alexet ez a hír villámcsapásként érte. − Micsoda? Honnan veszed? – Itt vacsorázott velünk ma este. Olyan dilisen viselkedett, mintha ő volna a legjobb új barátom, meg ilyenek. Aztán a papa azt mondta, milyen jó lenne, ha megint lenne egy igazi nő a háznál. Aztán mind a

ketten csak engem bámultak. Nem vagyok hülye, Alex néni! Tudom, hogy mit csinálnak ők ketten egymással. Alex úgy érezte, mindjárt fölpattan, hogy a gyerek ne lássa az arcát a kamerában. Ebben a helyzetben képtelen volt rá, hogy leplezze az érzelmeit De lehet, hogy nem is kellene annyira lepleznie őket. Mit képzel ez a Bill Fennell? Még hat hete sincs, hogy elföldelték a feleségét, és máris oda akarja vinni a barátnőjét a szegény anyátlan gyerekhez? A szégyentelen! – Most akkor mit csináljak? − kérdezte Jamie, mire Alexre rögtön teljes súllyal ránehezedett a gyerekkel kapcsolatos egész jövendő felelőssége. – Tartsál ki, kicsikém! Legyél nagyon erős! Jamie megdörzsölte a szemét. − Itt kell maradnom, ha idejön lakni? Alex csikorgatta a fogát, és azon tűnődött, szabad-e hamis reményeket ébreszteni a gyerekben, aztán így válaszolt. − Sajnos, igen. Legalábbis a törvény szerint. Jamie-nek megrándult az arca, és a bánat helyett harag ült ki rá. – Nem tudnál valahogy segíteni? − kérdezte. − Nem lehetne az, hogy nálad lakjak? – Talán majd sikerül − mondta. − Hidd el, én is nagyon szeretném. De ezt nem szabad megmondanod senkinek! Se apukádnak, se Missynek. – Úgy utálom! − mondta Jamie valódi gyűlölettel a hangjában. − Egyszerűen gyűlölöm! Sajnos nem ez a Missy a probléma − gondolta Alex. Bill-lel van a baj. Még nem csináltam meg a leckét − mondta Jamie nyugtalanul. − Apunak azt mondtam, hogy már kész vagyok vele, de nem igaz. Rá se bírtam nézni a könyvekre. – És mit gondolsz, most meg tudnád csinálni? Jamie vállalt vont. − Talán, de csak ha itt maradsz. Alexnek már el kellett volna indulnia Jacksonba. Jó kétórányi az út, és már így is jócskán késésben van. De hogy lehetne itt hagyni ezt a gyereket, aki így meg van zavarodva, és ennyire fél? Vajon anya mit csinálna ebben a helyzetben? Olyan mosolyt erőltetett az arcára, mintha neki volna a világon a legtöbb ráérő ideje.

– Hát persze hogy itt maradok! Csak hadd szaladjak ki a mosdóba. Jamie kuncogott. − Nekem is ki kell mennem. Már azt hittem, késő lesz, és lefekszel. Nem mertem el se mozdulni a székről. Már majdnem ebbe a kólásdobozba pisiltem! – Na akkor egy perc múlva találkozunk! Jamie odatartotta a tenyerét a kamera elé, amivel egymás fizikai hiányát szokták pótolni, mikor így az interneten beszélgettek. Alex is odatartotta az övét, így legalább nem látszottak a könnyek az arcán. − Csakis ez a fiú tart még életben, gondolta büszkén. Százszor többet ér az apjánál. Aztán felállt a számítógéptől, miközben halkan, de az apja magabiztosságával morogta az orra alatt: − Ez a fiú igazi Morse! Nincs benne semmi a Fennellekből. És egy nemtörődöm gazember fogja fölnevelni.

Alex Morse szállodai szobájától ötmérföldnyire Chris a fogadott fia ágyának szélén feküdt, és Ben lassú, egyenletes szuszogását hallgatta. Annyira fáradt volt, hogy nem törődött vele, hol alszik el. Ez volt élete egyik legszörnyűbb napja, és semmi kedve sem volt még tovább bonyolítani azzal, hogy Thorával csevegjen elalvás előtt Egyre csak Morse vádjai és Thora magyarázkodásai jártak a fejében, s miközben szörnyű szavaik áradatát hallotta belülről, egyre erősödött benne a félelem, hogy úgy látszik, megint jól megszívatják. Az első feleségével öt évig járt, mielőtt elvette volna, és meg volt róla győződve, hogy már nagyon jól ismeri. Aztán pár rövid év alatt rá kellett ébrednie, hogy egyáltalán nem ismerte azt a nőt. Thorával egy évig jártak, mielőtt megkérte a kezét. Persze már régebben ismerte: egyik páciensének odaadó feleségeként. És aközben rájött, hogy nemcsak tiszteli, hanem úgy vágyik rá, mint egyetlen más nőre sem a válása óta eltelt hét év alatt. És tessék…! Még ha Alex Morse nem kezdett volna mindenfélét pusmogni róla, akkor is érezni kezdené, hogy abban a Thorában, akit egykor Red Simmons feleségeként ismert meg, csak a felszínét látta meg egy sokkal bonyolultabb személyiségnek. Egyáltalán, milyen mélyen lehetséges kiismerni egy nőt? Hisz a tengerész is, aki jó párszor megkerüli a

Földet, azt hiszi, hogy már ismeri a tengert. Pedig csak a hullámokat és az áramlatokat ismeri, amelyek rég megváltoztak a hajója mögött. És mi a helyzet Bennel? Ez a fiú, aki most békésen alszik itt mellette, oly gyorsan fordult feléje és helyezte belé minden bizalmát. Neki tette föl a kérdéseit, tőle várta a barátságot, a támogatást és a biztonságot. Nem az anyagi biztonságot − hisz azt Thora egymaga is biztosítani tudná neki −, hanem azt, hogy ő, a nála kétszer nagyobb férfi, meg tudja óvni őt bármilyen veszélytől. Persze kamaszkorában a fiú csodálata majd biztosan jócskán lelohad, de egyelőre úgy néz föl rá, mint akit legyőzhetetlennek érez. Szinte hihetetlen, hogy kockáztathatja Thora ezt a köteléket azzal, hogy viszonyba kezd egy ilyen Shane Lansing-féle alakkal! Hihetetlen, bár ő maga sokszor látta már saját szemével, hogy egy-egy barátja vagy páciense képes odavetni mindent, ami értékes, csak azért, hogy megkapjanak valamit, amire vágynak! A sötétben egyszer csak megjelent egy vízszintes sárga fénycsík. Aztán egy árnyék mozdult át a csíkon. Thora jelent meg az ajtóban, és onnan nézett rájuk. Chris szorosra zárta a szemét, és mozdulatlanul feküdt tovább. – Chris? − hallatszott a nő suttogása. Ő nem válaszolt. – Chris? Tényleg elaludtál? Csönd. Aztán jó pár pillanattal később Thora lábujjhegyen odament az ágyhoz, és adott egy-egy puszit mindkettejük homlokára. − Jó éjszakát, fiúk! − suttogta közben. − Szeretlek benneteket! Aztán kilopózkodott a szobából, és behúzta az ajtót maga után.

19. fejezet Alex görcsös fájdalomra riadt föl. Ilyen lehet a purgatórium: lebegés álom és ébrenlét között A feneke teljesen elzsibbadt a kórházi széken, amit még az éjjel odahúzott az anyja betegágyához. Sajgott a háta is attól, hogy hosszú órákon keresztül ájultan aludt, fejét az anyja válla mellé eresztve. Látta, hogy lassan halvány, kék világosság kezd átszűrődni a lehúzott sötétítőkön. Margaret Morse továbbra is az intenzív részlegen feküdt, de már egy hete aláírta a nyilatkozatot, hogy ha a szervei végképp felmondják a szolgálatot, nem szükséges semmilyen extra intézkedés az újjáélesztése érdekében. A rák, amely észrevétlenül nőtt éveken keresztül, három műtét ellenére átterjedt a májára, mindkét veséjére és a lépére. A mája a rendes méret kétszeresére dagadt, és beállt a sárgaság. Mér többször úgy tűnt, hogy leáll a veséje, ami gyakran egyenlő a halálos ítélettel. De még jóval az után is kapaszkodott az életébe, hogy dr. Clarke megmondta Alexnek, készüljön föl a legrosszabbra. Alex tudott volna mesélni egyet-mást az orvosnak az anyja tűrőképességéről, de hallgatott: hadd ismerje meg a betegét az orvos a még hátralevő események során. Az éjjel, Jackson felé jövet Alex kétszer is majdnem leszaladt az útról. Jamie „házi feladata” több mint egy óráig tartott, és Alex csak úgy bírt ébren maradni, hogy fölidézte magában Chris Sheparttöt meg a feleségét, amint hazafelé indulnak a sporttelepről. Tegnap délután a pataknál már úgy érezte, hogy a leleplező fotó és Thora hazugsága végképp meggyőzte a férfit a felesége bűnösségéről. Aztán vezetés közben eszébe jutott az apja ezzel kapcsolatos bölcs megfigyelése. Hacsak nem az ágyban kapja rajta egy férfi a feleségét a szeretőjével, akkor még sokáig vak marad, és továbbra is hisz abban, hogy az egész nem több pletykálkodásnál és rosszhiszemű célozgatásnál. Gyakran a nyilvánvaló bizonyítékoknak sem hisznek, és az illetők IQ-jának ehhez semmi köze sincs. Akárcsak a halállal vagy a betegségekkel kapcsolatos ösztönös reakciók esetén, a túlélési ösztön érzelmi ellenállással védekezik az igazság ellen azért, hogy az új helyzetet radikális, netán végzetes reakciók nélkül tudja feldolgozni a károsult. Chris Shepard

nyilvánvalóan most ebben a fázisban van. A kérdés csak az, meddig tart még, amíg az ellenállásából megszületik a harag? Az anyja nyögött egyet az ágyban. Alex megragadta a kezét Margaret most már annyi morfiumot kapott, hogy egyre kevesebb időt töltött ébren, és alig voltak tiszta pillanatai. Az éjjel kétszer is követelte, hogy Alex hívja már ide az apját és a testvérét is, és mikor nem jöttek, panaszkodott, hogy így elhanyagolják őt betegsége idején. Most, hogy a saját elmúlása ilyen közel volt, Alexnek nem volt szíve emlékeztetni az anyját, hogy mind a ketten meghaltak az utóbbi hét hónap folyamán. Alex most hirtelen meghallotta, hogy csörögni kezd a mobiltelefonja a földön heverő retiküljében. Anélkül, hogy az anyja kezét elengedte volna, a másik kezével lenyúlt, és előhalászta a készüléket. – Halló − szólt bele halkan. – Itt Will bácsi, aranyoskám. Hogy van a mama? − Míg vissza nem jött Natchezből, addig Will Kilmer végig ott volt az anyjával. Régimódi udvariasságával úgy érezte, ennyi jár az egykori társa feleségének, akinek már talán úgyis mindegy, hogy a férje van-e vele, vagy csak ő. – Se jobb, se rosszabb. – Aludt még egy kicsit, miután eljöttem? – Nem egész éjjel, de azért többet, mint én. Az öreg nyomozó bosszúsan sóhajtott. − A fenébe, te lány, megmondtam a múlt héten, hogy egy kis szünetet kellene tartanod! Be kéne venned egy lórúgásnyi altatót, és aludnod egyfolytában vagy húsz órát. Azt hiszed, most, hogy már megnőttél, nem kell hallgatnod az öregre? Alex kizárólag Will bácsi kedvéért megpróbált kuncogni ezen, de nem sikerült. – Na mindegy, úgyis van egypár olyan hírem, amitől fölébrednél − mondta Kilmer. – Éspedig? – Emlékszel William Braidre? – Persze. Ő az ötös számú áldozat férje. – Ugye mondtam a múlt héten, hogy azt hallottam, elkezdett rettentően piálni? – Igen, és hogy emiatt már otthagyta a barátnője is. – Na és most mi lett vele?

– Úgy fest, hogy kicsinálta magát. Ettől az izgalmas hírtől Alex megborzongott és teljesen fölébredt. – Hogyan? És mikor? – Tegnap este, otthon Vicksburgben. Legalábbis így sejti a vicksburgi rendőrség. – Mit tudsz még? – Braid cukorbajos volt. Tegnap este, vagy valamikor a tegnap este és a ma reggel között, amikor a bejárónője megtalálta, annyi inzulint adott be magának, hogy azóta kómában van. – Ó, istenem! − sóhajtott egy nagyot Alex. − És nem lehet, hogy csak véletlenül történt? – Az is lehet, de Braid orvosa szerint ez nem valószínű. – A francba! Akkor lehet, hogy ez az, amire vártunk. Ebbe kéne belekapaszkodnunk! – Lehet, lehet − mondta Will egy öreg vadász óvatosságával, aki tudta, hogy a remélt zsákmány gyakran kicsúszik az ember kezéből. – A bűntudat! − mondta ki hangosan Alex, amit gondolt az esetről. Braid már nem tudta elviselni a terhét annak, amit a feleségével tett. – Csúnya halála volt! Csúnyább, mint a többi áldozaté. – Meg kell próbálnunk mindent kideríteni Braid utóbbi napjairól. Van valakid, akit Vicksburgben erre rá tudnál állítani? – Van ott egy fickó, aki házasságtörésekben nyomoz, és tartozik is nekem pár szívességgel. – Köszönöm, Will bácsi! Mire is mennék nélküled? – Van még egy dolog − mondta Kilmer. − Találtam valakit, aki a kedvedért oda tud menni az Alluvian hotelba két éjszakára. A felesége már úgyis régóta szeretné látni azt a luxusfürdőhelyet. Ha ki tudnád fizetni a szoba árát, ők szívesen fizetik a többit. – Mennyi lenne az a szobaár? – Négyszáz. – Két éjszakára? Will halkan fölkuncogott: − A frászt. Egyre! Alexnek eszébe jutott az anyagi helyzete, de elhessegette magától a rémképet. Nincs mese, Chris Shepardöt mindenképpen a maga oldalára kell állítania. − Legyen! Ki fogom fizetni. – Visszamész még Natchezbe a mai napon?

– Muszáj. Hisz most minden Shepardön áll vagy bukik. – Mennyire jutottál vele? – Együtt fog működni. Senki se örül, mikor rájön, hogy az élete merő hazugság. Will beleegyezően sóhajtott. − Mondd meg a mamádnak, hogy jövök, ahogy tudok. Alex az anyja megereszkedett arcára nézett. Nyitva volt a szája, és a párnára csöpögött a nyála. Alexnek az volt az érzése, mintha az infúziós zacskóból áramló folyadék csorogna ki a száján ugyanabban az ütemben, ahogy a vénáján keresztül a testébe szivárog. − Jó, megmondom neki. – Figyelj csak, kislány! Veled… minden rendben? – Persze. Csak ülök itt, és nézem a mamát. És nem fér a fejembe, hogy bárki szándékosan képes ilyesmit okozni valakinek, akit ráadásul azelőtt állítólag szeretett. Alex hallotta a telefonban Will tüdőtágulásos szuszogását. Aztán az öreg megszólalt, egy régi rendőr húszéves tapasztalatát összegezve: − Hidd el, kedvesem, sokszor láttam, hogy olyasmit is képesek megtenni egyes emberek, amit a jóisten még a pokolban sem rendelt el büntetésül. Vigyázz magadra, hallod? Te vagy az apád utolsó gyereke, és nem szeretném, ha eldobnád az életedet, csak hogy bosszút állj azokért, aki sajnos már meghaltak. – Nem fogok ilyesmit csinálni − súgta a telefonba Alex. − Hisz meg kell mentenem Jamie-t! – Ne félj, megmentjük hamarosan! − mondta Will magabiztosan. − Az a lényeg, hogy legyél óvatos. Kezdek már ráérezni erre a bűnügyre. Nagyon csúnya emberekkel van dolgunk. Nehogy azt hidd, hogy mert a gyilkosságokat eddig lassan intézték, nem volnának képesek gyorsan lecsapni, ha félni kezdenek tőled. Hallod, amit mondok? – Hallom. – Na akkor jól van. Alex kikapcsolta a telefont, és megint az édesanyja besárgult arcára nézett. Nem tud rajta segíteni. Fölállt, megcsókolta azt a sárga arcot, és kiengedte kezéből a kezét. Ideje lesz elindulni.

20. fejezet Andrew Rusk biztosan érezte, hogy megvan a nagy fogás! Ugyanolyan biztosan érezte, mint amikor Biminiben az a nagy kardhal ráharapott a csalira, és elkezdett száguldani vele a hullámok közt, akár egy jet-ski. Maga a nagy Carson G. Barnett ült az íróasztal másik oldalán, ez a hatalmas termetű negyvenhat éves élő legenda, akinek annyi milliója van, hogy már nem is számolja. Az olajmágnás már három vagyont szedett össze, és bukott el, ám most megint a csúcson volt, de nagyon is! Barnett már majdnem egy órája ecsetelte neki a házassága katasztrofális helyzetét. Rusk a tőle telhető legfigyelmesebb arccal bólogatott, de valójában nem figyelt oda. Jó pár éve már, hogy rájött: fölösleges figyelni. Minden történet olyan egyforma volt; fárasztó variációk ugyanarra a témára. Rusk csak akkor kezdte hegyezni a fülét, amikor Barnett a dolgok üzleti oldalára tért ki. Akkor viszont minden szót igyekezett az eszébe vésni. De most megint a legrosszabb résznél tartottak… Annál a panaszáradatnál, hogy Barnettet mennyire félreértik. Rusk már kívülről tudta, mit fog hallani. Hogy a feleség semmit sem fejlődött, mióta elvette. Ilyenkor az udvariasabb férjek így fogalmaznak: sem érzelmileg, sem szellemileg, sem szexuálisan. Egypáran viszont hozzá szokták tenni: a segge viszont akkorára nőtt, mint egy elefántbébinek. Aztán jön az szokásos refrén: az asszony nem ért meg engem. És persze végül a győztes szöveg: Még csak nem is ismer! Rusk tapasztalata szerint mindennek éppen az ellenkezője az igaz. A legtöbb esetben a feleség túl jól ismeri a férjét. Sokkal jobban, mint ahogy a férj szeretné, és jobban érti is, mint a férj saját magát. Ezért aztán nem ámuldozik, ha a férje a legutóbbi üzleti sikereivel dicsekszik, de nem is panaszkodik sokat, ha csalódnia kell a férjében, ami gyakran előfordul. Már nem talál semmi csodásat vagy fantáziadúsat abban, amit az ágyban produkál, és soha nem tud már nevetni a férje viccein, főleg nem azokon, amelyeket már másodszor hall tőle. Aztán persze ott vannak a szeretők. Némelyik kliens rögtön bevallja, hogy szeretője van, mások viszont titkolják, és igyekeznek nemesnek és önfeláldozónak látszani. Rusk az utóbbi időben egyre jobban kezdte

értékelni az egyenes beszédet. Hisz a válásra készülő emberek mind frusztrált, bűnös, kéjvágyó, az őrültséghez közel viselkednek, és szinte időzített bombaként ketyegnek. De szinte mindegy, ki ült vele szemben a széken: hírneves orvos vagy holmi falusi bunkó, aki talán fejben se tudja tartani a befektetéseit − végül minden ügyfélnek rá kellett ébrednie pár alapvető igazságra. Először is, hogy a válás mindenképp fájdalmas lesz. Akárhogy is döntenek majd, a végén valaki szenvedni fog. Egyetlen igazi kérdés volt csak: magukra vállalják-e a szenvedést és maradnak-e a házasságban, vagy pedig áthárítják a szenvedést a házastársukra és a gyerekeikre azzal, hogy szétverik a családot? Anyagi helyzettől függetlenül, ez minden válás valódi tétje. Rusk azt a tapasztalatot vonta le magának, hogy ha gyerekek is vannak a képben, akkor a nők a férfiaknál kevésbé hajlanak arra, hogy új boldogságot keresve föláldozzák a családjukat. Nem mintha kevésbé kellett volna nekik a boldogság, csak kevésbé akarták azt mások kárára megszerezni. Mindezt persze csak ennek a környéknek nem oly nagyszámú esetéből vonta le tanulságul. Nem érdekelték New York vagy Los Angeles válási motivációi, hiszen nem ott élt. Viszont azt tudta, hogy azok a szemét jenkik a válásaik közben is pont olyan eszelős és önző módon viselkednek, ahogy a Woody Allen-filmekben lehet látni, csak nincs közben annyi röhögés. Carson Barnett házassági problémái közt volt pár furcsaság, ami talán érdekes lehetett volna egy antropológusnak vagy szociológusnak. Ügyvédi szempontból ezek ugyan nem voltak érdekesek, csakhogy Carson Barnett nagyon gazdag volt. Rusk pedig − akárcsak az apja − azt a nézetet képviselte, hogy a gazdagoknak sokkal több figyelem jár, mint a kevésbé tehetőseknek. Mrs. Barnett − vagy ahogy Carson emlegette: Luvy − baptistaként lépett a házasságba, de ez a tény akkoriban alig jelentett többet, mint az, hogy történetesen a Khí-Omega országos nőszövetségnek is tagja volt. A gyerekek születése után nem sokkal azonban Luvy vallásos érdeklődése hirtelen ijesztő méreteket kezdett ölteni. Ezzel egyenes arányban kezdett csökkenni viszont az érdeklődése bármiféle szexuális tevékenység iránt. Carson egy darabig tűrte a dolgot, de aztán, mint bármely más bővérű ember, máshol kezdett vigasztalódni. – Hisz ha elfogy a kaja otthon a hűtőből, az ember elmegy a boltba −

viccelődött. − Nincs igazam, Andy? – Hát persze − vágta rá erre Rusk. – Ennyi esze még egy kutyának is van. Ha üres otthon a tál, el kell menni vadászni. – Mi mást csinálna? − nevetett készségesen az ügyvéd. Sokszor találkozott már ezzel a hozzáállással. A szexuális vigaszt kereső férfiak mind átmennek azon a perióduson, hogy megkettyintenek bárkit, aki hajlandó nekik letolni a bugyiját. És meglepő módon ez sokszor egyáltalán nem árt a családnak. Valójában inkább minden simábban kezd menni. A baj ott kezdődik, ha a férfi − vagy a nő − talál valakit, aki „más”, mint a többi, aki „lelki társa” lesz (ettől a kifejezéstől rögtön hányhatnékja támadt Andrew Rusknak), vagy olyan kapcsolatba kezd, amelyikből „lehet valami”. Ahol a szerelem fölüti azt a ronda fejét, ott elkerülhetetlen a válás. Barnett most épp egy ilyen történetbe kezdett. Az ő „lelki társa” egy édes kis pincérnő az 59-es úton egy jó barbecue-étteremben, ahol már egy egész sor olajüzletet megkötött − jó nagy üzleteket is! −, úgy, hogy éppen csak fölfirkálta az üzlet kilátásait egy papírszalvétára, majd kézfogással pecsételte meg az egyezséget. – Egyszóval − mondta Barnett, miközben az izzadság csak úgy csurgott a nyakán − úgy megszerettem azt a kislányt, hogy nem adom oda másnak. Eldöntöttem, hogy elveszem feleségül akár így, akár másképpen. Rusknak tetszett, ahogyan Barnett fogalmaz. Mert a nyers kifejezésmód ellenére Barnett határozottan kódolva beszélt. A kód megfejtését Rusk bele tudta illeszteni az erkölcsi számítgatásoknak abba a speciális rendszerébe, amelyet az évek során zaklatott emberek − főképpen férfiak − hallgatása közben fejlesztett ki magában. Hogy válás közben fölgyűlnek az indulatok, az kézenfekvő. A legtöbben egy-két napig még a gyilkosságot is képesek fontolgatni. A legtöbben azonban túljutnak a düh fázisán, és belátják, hogy ettől kezdve egyetlen hosszú kompromisszum lesz az életük. De néhányan olyanok is vannak, akik nem hajlandóak ilyen megalkuvásra. Ezek a nagyon gazdagok. Számukra ez leginkább szokás kérdése. Nos, így vagy úgy, Rusk kezdte látni, hogy Carson Barnett több kritérium alapján is kezd nagyon jól beleilleni az ő rendszerébe, és most kezdődik a beszélgetésnek az a része, amelyben az ügyvéd is végre

értelmes szerepet játszhat. – Egyszóval el akar válni a feleségétől − mondta ki komoran. – Igenis, uram. Nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk, de esküszöm, hogy ő hajszolt bele. Rusk bölcs képpel bólogatott. − Tudja, sok ügyvéd van, aki megpróbálná magát lebeszélni erről, Mr. Barnett. És azt ajánlanák, hogy próbálkozzanak házassági tanácsadással. – Szólítsál csak Carsonnak, Andy! És itt most álljál is meg ezzel. Az egyetlen tanácsadás, amit a feleségem el tud képzelni, az, amit a lelkész nyújthat. Egyszer el is mentünk oda, de nekem nem bírta a gyomrom. Még életedben nem hallottál annyi zagyvaságot. Meg is mondtam neki, hogy Jézusnak baromi nagy szerencséje van, hogy az égvilágon semmi köze a mi házasságunkhoz. Rusk jót nevetett az ügyfele alpári szellemességén. − Én nem is akarlak lebeszélni róla, Carson. Látom, hogy nagy a szerelem. Teljesen bele vagy esve. – Ezt jól látod. – Csodás dolog is az igazi szerelem! De mindabból, amit elmondtál meg az indulataidból úgy veszem ki, hogy szerinted Luvy részéről nagy lesz az ellenkezés ezzel a válási szándékkal kapcsolatban. – Arra mérget vehetek − felelte Barnett olyan nézéssel, amiben volt jó adag félelem is. Rusknak ettől az az érzése támadt, hogy Luvy Barnett elég ijesztő teremtés lehet. – Andy, jobb, ha tudod, hogy Luvy számára nem létezik olyan, hogy válás. Szerinte az bűn. Szerinte minden baj oka ezen a világon a válás. – Én eddig azt hittem, hogy a pénz az oka minden bajnak. Barnett horkantott egyet. − Jelentem, uram, hogy a pénz ellen semmi kifogása sincs Luvynak. A pénzzel semmi baja, egyáltalán! – Ez talán még jól is jöhet nekünk. – Nekem mondod, testvér? Próbáltam rávenni, hogy adjuk be elhidegülés miatt, közös megegyezéssel, ahogy a haveromék, Jack Hustonék csinálták. Pár éve Jack felesége a legjobb barátnője volt Luvynak. De nem, hallani se akar róla. – Mit mondott egészen pontosan? – Azt, hogy nem adtam okot neki a válásra, és ő sem fog soha okot

adni nekem. És azt is mondta, hogy ha mégis beadom a válópert, lehetőleg teljesen el fog tiltatni a gyerekeimtől, hogy ne mutathassak ilyen bűnös példát nekik. Mert persze, ha maradok, és jól viselkedem, akkor viszont tökéletes fickó vagyok. Mi erről a véleményed? – Az, hogy azt akarja, áldozd föl magad a gyerekekért, mint egy mártír. – Jói mondod, testvér. Megint ez a jézusosdi. Csakhogy elfelejtheted a gyerekeket. Megmondtam, hogy mindent hajlandó vagyok föladni a válásért. – Jó. És mondott-e Luvy valamit a dolog pénzügyi oldaláról? Barnett egy darabig rágódott a megfelelő válaszon. − Esküdözik, hogy neki magának nem kell egy fillér sem − annak a felén kívül, persze, amit a házasságunk idején kerestem −, viszont igenis mindent ki fog csikarni belőlem a gyerekek érdekében, ami csak törvényesen lehetséges. Ez pedig azoknak a kutaknak a jövőbeli hozamát jelenti, amelyeket a házasság idején fúrattam, sőt részesedést a házasság idején kötött minden más üzletemből. Rusk úgy rázta a fejét, mint akinek a szava is elállt Luvy mohóságának hallatán. – És ráadásul máris megfogadta magának a legrámenősebb válóperes ügyvédet, akit csak föl tudott hajtani Jacksonban. Rusk előbbre hajolt ennek a komplikációnak hallatán. − És ki lenne az? – David Bliss. – Igazad van, Carson, ez tényleg rossz hír. Ez a David Bliss havi fixszel alkalmaz egy csomó könyvvizsgálót, akik a legkülönfélébb üzletágakban is teljesen profik. És tudod, hogy legújabban az ilyen Bliss-félék az orvosokat is célba vették? Odamennek az orvosfeleségek, ő meg a zsidóival átszőrözteti a férjek praxisát. A tinta még meg se szárad a válóperes határozaton, mikor a szegény doki már látja, hogy a következő húsz évben kizárólag a volt feleségére keres. – Hál’ isten én nem vagyok orvos. – Csakhogy attól félek, a te pozíciód az övékénél is rosszabb. A te vagyontárgyaid havi termeléséről pontos kimutatások vannak. Ettől a perctől kezdve nyugodtan lemondhatsz a kútjaid feléről. Barnett nagyot nyelt erre.

– És azonfelül, hogy a bíró esetleg Luvynak ítéli majd a jelenlegi kútjaid tulajdonjogát, a tartásdíjat is a kutak jelenlegi hozama alapján rója majd ki, holott a termelés évről évre csökken. Jól mondom? Barnett elfehéredett. – Ha a hordónkénti ár esik, állandóan a bíróságra kell szaladgálnod, különben a gatyád is rámegy. A fél életedet ezzel kellene töltened. Van erre neked időd, Carson? Barnett felállt, és elkezdett föl-alá járkálni az irodában. − Tudod, mit csinálnak manapság az olajárak? Még a régi kútjaim ára is háromszorosára ment föl. Tavaly így újból megnyitottam olyan kutakat is, amelyeket öt éve már lezártunk. Ha a bíró a jelenlegi termelés alapján kalkulál… Jézusom, akkor legalább húszmillióval fogok lógni neki, ha nem többel. Aztán ott vannak még a fúrótornyok, a házak, a hajó meg az a rohadt étterem is… Rusk elfordult, hogy ne látsszon rajta az izgalom. Mindig is erre az ügyfélre vért! Ha bejön a dolog, negyvenévesen nyugdíjba vonulhat. És soha jobbkor nem jöhetett volna ez a lehetőség. Hisz Eldon Tarverrel úgysem akar már túl sokáig együtt üzletelni. – Carson, légy szíves, ülj vissza! − mondta csendesen. − Ugye, egy bizonyos okból jöttél ide az irodámba? Barnett megállt, és zavarodottan nézett rá. Aztán leült, és úgy bámulta Andrew Ruskot, mintha az pap volna, aki képes neki megszerezni a pápai feloldozást. – Minden okos ügyvéd azt mondaná neked, hogy felejtsd el a válást − mondta Rusk. – Micsoda? − kérdezte Barnett állati gyanakvással a szemében. – Neked nincs annyi pénzed. – Hogyhogy ne lenne? Én jó vagyok ötvenmillió dolcsira. – Huszonötre, Carson. De csak akkor, ha szerencséd van. – Az se olyan rossz pénz. – Nem hát! − dőlt hátra Rusk, és összekulcsolta a két karját a mellén. − De beszéljünk egy kicsit a gyerekekről is. Ugye van egy fiad, aki a Jackson Academyben focizik? Barnett arcán széles mosoly jelent meg. − Naná! És még milyen jól focizik az én Jake fiam! Gyorsabb, mint én voltam, igaz, nem sokkal. – És most hány éves?

– Tizenhárom. Rusk úgy mosolygott, mint egy büszke nagybácsi. − Ez nagyon jó. Mert akkor ő már nyilatkozhat a gyerekelhelyezés ügyében. És a többi gyerek? Barnett arcáról lehervadt a mosoly. − Két kicsi lány. Ikrek. – Mennyi idősek? – Hatévesek. Persze az egyik nyolc perccel öregebb a húgánál. Komor bólintás: − Akkor még hat év, mire nyilatkozhatnak. Érted már, mire akarok kilyukadni, Carson? A nagydarab ember hatalmasat sóhajtott. – Arra, hogy a válás huszonötmillió dollárodba és a gyerekeiddel töltött időd kilencven százalékába fog kerülni. – Hogyhogy kilencven? – Ha Luvy tényleg olyan kemény lesz, ahogy te sejted, és ráadásul David Bliss képviseli majd a bíróságon, akkor ennyi. Legföljebb minden második hétvégén láthatod őket, és persze külön egyeztetés alapján más ünnepnapokon. Pár órára. Tied lesz az Apák Napja, azt lefogadom. – Az az egy Apák Napja? Hisz azt terveztem, hogy elviszem Jake-et az idei NASCAR-futamoknak legalább a felére. Ez nem lehet igaz! – Erkölcsileg nem is az. De a törvény szerint… Félek, hogy így lesz. Legalábbis itt a hatalmas, szuverén Mississippi államban. Itt minden válást valaki hibájából lehet csak kimondani. – Leszarom, akkor elviszem a balhét. Csak legyünk túl az egészen mielőbb, barátságosan. Rusk szomorúan ingatta a fejét. − Minő naivitás! Hadd kérdezzek valamit. Mondd, Carson, elég óvatosak, voltatok? Úgy értem, te meg az új kis barátnőd. Barnett szó szerint megvonaglott a széken. − Eléggé… Hát, tudod, hogy van. – Vettél-e neki ajándékot? – Hát persze. – És a hitelkártyádat használtad akár egyszer is? – Hogy a francba ne! Jóformán semmiért se lehet már sehol zsebből fizetni, hiszen tudod, nem? – Tudom. És mi a helyzet a telefonokkal? Szoktad őt a mobilodon

hívni? Barnett reményvesztett pillantással bólintott. – Akkor számíthatsz rá, hogy Bliss be fogja perelni a barátnődet házastársi hűségbe történő beavatkozásért. – Miért? – Azért. És meg fogják hurcolni őt is a médiában, és meg fogja próbálni, hogy őt is kötelezzék pénzbeli kártérítésre. – De neki nincsen semmije! – Addig, amíg nem a feleséged. De rátehetik a kezüket a későbbi bevételeire. – Tudod, hogy teszek a pénzre. De hogy csupa rosszindulatból őt is… – Mit gondolsz, mennyi idő múlva tudod majd elvenni azt a lányt? – Tudom, hogy rögtön nem fog menni. De azért elég sürgős lenne nekünk. Rusk nagyon is jól tudta, mennyire sürgős lenne annak a lánynak, hogy összejöjjön a dolog, mielőtt a „lelki társának” egy másik édes kis pofi tetszene meg egy másik étteremben. – És tudod, hogy fel kell készülnöd arra is, hogy a gyerekeid nagyon megharagszanak rád? Barnett nagyon kezdett figyelni az ügyvédre. – Fájni fog nekik, ha megtudják, hogy elhagyod az anyjukat egy fiatalabb nőért, és tudni fogják, ki az a nő. Barnett mogorván lógatta a fejét. – Szerinted Luvy egyetlen lépést is tesz majd azért, hogy a szerelmedet bevonja a családba? – Dehogyis! Ha véletlenül meglátja, sikítozni kezd, hogy „Ez a szajha!”, „Ez a Jezabel!”. És abban is igazad van, Andy, hogy Luvy biztos ellenem fogja vadítani a gyerekeket. Már azt is mondta, hogy bár inkább meghalnék egy szívrohamban. Meg hogy minden este ezért imádkozik. – Ezt nem mondod komolyan! – Esküszöm a Bibliára. Szerinte a gyerekeknek jobb lenne, ha meghalnék, mint az, ha elhagyom őket. – De hát nem őket hagyod el, Carson. – Akkor ezt magyarázd meg annak a kurvának! − kiáltotta Barnett,

fölugorva a székről. − A francba is, Andy, sajnálom. Néha már olyan ideges vagyok, hogy legszívesebben… – Legszívesebben mit csinálnál? – Nem is tudom. Rusk nem akarta megzavarni a beállt csöndet. Most, hogy Barnett így földühödött, eltart egy darabig, míg megnyugszik majd. Rusk fölállt, átgurította a székét Barnetté mellé, és leült, egészen közel hozzá. A hatalmas termetű olajmágnás csodálkozva, szinte gyanakodva figyelte, mintha az jutott volna eszébe, hogy nem homokos-e. – Ülj csak le, Carson. Szeretnék valamit mondani, mint férfi a férfinak. Ez az a szóhasználat volt, amit Barnett jól értett. Most megfordította a székét, lovagló ülésben ült rá, így a két karja szinte Rusk arcába lógott. – Amit most mondani fogok, attól nagyon meg fogsz lepődni. – Nem baj, mondjad csak. – Szerintem egy olyan ember, mint te, bizonyára szembekerült már jó pár szokatlan helyzettel az üzleti pályája során. – Ezt meg hogy érted? – Úgy értem, hogy voltak… nehézségek. – Mi az, hogy! Rusk komoran bólintott. − Én rájöttem, hogy míg sok nehézséget meg lehet oldani szokásos eszközökkel, van egypár olyan nehézség, aminek a megoldásához kreatív módon kell hozzáfogni, úgy is mondhatnám, szokatlan módszerekkel. Barnett nagyon figyelmesen nézett rá, és így szólt: − Folytasd csak! – Én már sok válást intéztem, Carson. Több százat. Viszont pár közülük egészen hasonló eset volt, mint most a tied. – Tényleg? Rusk bólintott. − És néhány ilyen esetben majdnem meghasadt a szívem. Azt kellett látnom, hogy az a vaskalapos bíró nemcsak hogy elszedi szegény ember fele vagyonát, de teljesen eltiltja a gyerekeitől is. Azoktól, akiket ő nemzett a világra! Ha az ember ilyesmit lát, az az érzése, mintha nem is Amerikában volna. – Igazad van!

– Persze, hogy igazam van. És aztán, mikor már elég sok ilyen esetet láttam, és azt tapasztaltam, hogy hiába tettem ki szívem-lelkem is az ügyfeleimért, valami eszembe jutott. – Éspedig? – Az jutott eszembe − Isten bocsássa meg −, micsoda áldás volna ennek az embernek és a gyerekeinek, ha ennek a rohadt bírósági hercehurcának az egyik résztvevője egyszer csak eltűnne. Barnett szája tátva maradt, mint egy kiskamasznak, aki először lát pornófilmet, a szeme pedig csillogni kezdett. Rusk szinte látta, ahogy az ötlet lassan befészkeli magát a csillogó szemek mögött a szürkeállományba. Nem merte levenni a szemét Carson Barnettről; szinte hittérítői szenvedéllyel szuggerálta. Barnett végül nyelt egyet, és a szőnyegre bámulva kérdezte: – Úgy érted?… – Pontosan úgy értem, ahogy mondtam. Ha egy gonosz és könyörtelen személy mindent megtesz azért, hogy megakadályozzon egy másik embert − akivel közös gyerekeik vannak − abban, hogy lássa ezeket a gyerekeket, aztán megpróbálja elszedni tőle mindazt, amiért egész életében dolgozott… akkor szinte isteni igazságnak tűnne, ha valamely erő − talán a sors − közbelépne, és megakadályozná, hogy mindez megtörténhessen. – Na várjunk csak − mondta Barnett higgadtan. − Mondasz valamit. – Nem mindenkinek szoktam ilyesmit mondani. De te igazán reménytelen helyzetbe kerültél! A nagydarab ember sötét, okos pillantással méregette. − És amiről beszélsz, az már ténylegesen meg is történt valakivel? Úgy értem, előfordult már, hogy az a bizonyos másik személy egyszerűen eltűnt? Rusk nyugodtan bólintott. Barnett már nyitotta volna a száját, de Rusk megállította, magasra emelt kezével. − Carson, ha érdekel a válasz, akkor nem itt, ebben az irodában tudhatod meg a részleteket. – Micsoda? – Holnapután kettőkor a Jacksoni Teniszklubban, a gőzfürdőben megtudhatod. – De nem vagyok tag − mondta feszengve Barnett. Rusk nevetett. − Tíz dollárért beengedik a vendégeket.

– Csakhogy… Rusk odatette a mutatóujját a szája elé, aztán fölállt, és kezet nyújtott Barnettnek. − Carson, ha válni akarsz, szívesen segítek. Luvy hozzáállását figyelembe véve, eltarthat a dolog egy évig, vagy még tovább is, de megteszek minden tőlem telhetőt. És ugye azt mondtad, van huszonötmillió dollárod, amit oda tudsz adni neki, és még azután is marad egy csomó pénzed. Barnett úgy tátogott, mint aki közepes sokkot kapott. – Hisz egy olyan fickónak, mint te, aki már több vagyont összeszedett és el is vesztett, a pénz valószínűleg nem ugyanazt jelenti, mint egy olyannak, amilyen én vagyok. – Hát már én se vagyok olyan fiatal, mint régen − mondta Barnett csendesen. – Ez igaz − mosolygott Rusk. − Mindenkin nyomot hagy az idő. − Ezzel visszagurította a székét az íróasztala mögé. Barnett úgy figyelte közben, mint az egyszeri ember, aki azt hitte, hogy kutyát enged be a szobájába, de aztán kiderült róla, hogy farkas. – Hát akkor fel a fejjel! − mondta Rusk. − De ne engedd, hogy a nő kitoljon veled! – Jacksoni Teniszklub − motyogta maga elé Barnett. – Mit mondasz? − kérdezte Rusk. − Nem hallottam. Barnett szeme csillant egyet, mint akinek most esik le a tantusz. – Semmi. Csak magamban beszéltem. – Szerintem is. Barnett még egy darabig Rusk szemébe nézett, aztán megfordult, és elindult. Már az ajtónál járt, amikor Rusk utána szólt: − Carson! Barnett, fáradtan visszafordult. – Azt hiszem, ezekről nem muszáj beszélned a leendő menyasszonyodnak. − Aztán, talán először igazán őszinte hangon az egész beszélgetés során, még hozzátette: − Az ember sose tudhatja, hogy alakulnak a dolgok. Barnett nagyra nyitotta a szemét, aztán kisietett az irodából.

21. fejezet Chris elhajtott a biciklijével a Kisszínház mellett, aztán a Maple Streetre kanyarodott, majd jó erősen nyomkodva a pedált, elindult fölfelé a Natchezi Temetőhöz vezető hosszú emelkedőn. Nemsokára fölér a folyó mentén húzódó meredek rézsűhöz, ahol a balján mérföldekre nyúló szabad tér, a jobbján pedig a temető várja. Chris rengeteg kedélyjavító gyógyszert írt már föl életében, de saját magán még soha nem tapasztalta a depressziót. Mélyen beleásta magát a témába, és a pácienseinek igyekezett a legbehatóbb kérdéseket is föltenni, de egészen a mai napig nem volt személyes tapasztalata erről a furcsa érzésről, amelyet a betegei már sokszor próbáltak neki elmagyarázni. Sylvia Plath-nak az üvegburáról szóló metaforája különösen illett erre az állapotra: úgy érezte, hogy kiszivattyúzták az összes levegőt az életéből. Mintha tökéletes vákuumban mozogna, és mintha bármihez kezdene is, minden cselekedete értelmetlen volna, s nem járna semmilyen hatással a külső világra. Tom Cage, örökké figyelmes öreg kollégája persze észrevette, hogy milyen állapotban van, és azt tanácsolta, vegye ki a délutánt. Mivel Thora még napkelte előtt elindult (annak ellenére, hogy megígérte, még elviszi Bent a suliba), nem volt más feladata, mint hogy délután négyre eljuttassa a gyereket a születésnapi bulira a bowlingpályához. De még ezt is el tudja intézni Mrs. Johnson, csak egy telefonba kerül. Amikor eljött a rendelőből, Chris hazaautózott, fölvette a biciklisruhát, és bár igaziból nem volt nagy kedve hozzá, elindult az Elgin-birtoktól a folyó felé. Nem tartott harminc percig sem − egyéni csúcs! −, hogy megtette a tizenöt mérföldet, de se fáradtnak, se földobottnak nem érezte magát. Mintha gép volna, amelyet véletlenül fölruháztak a gondolkodás képességével is. De nem volt kedve gondolkodni. A nyugat felől erre fúvó szélben csak arra figyelt, hogy tekerjen fölfelé, hasítva a szelet, ami a jó hatvan méterrel a Mississippi fölé magasló meredélyre támad. Tíz másodperccel azután, hogy rétért a Temető utcára, kitárult a balján a hatalmas folyóvölgy látványa. Már tudta, hogy most nem fog

szokása szerint bekanyarodni a temetőbe, hanem továbbhajt az úton a temető mellett egészen az ördög Teknőjéig, addig a tekintélyes árokig, ahol évszázadokkal azelőtt hírhedt zsiványok szokták elásni áldozataik tetemeit. Olyan elmerülten bámulta biciklizés közben a louisianai gyapotföldek tőle balra elterülő végtelen sorát, hogy majdnem belerohant egy kocsiba, amelyik hirtelen oldalt fordult előtte az úton. Chris olyan hevesen fékezett, hogy kis híján átesett a kormányon. Már majdnem elkezdett hangosan ordítani a kocsi vezetőjére, amikor az kiszállt, és elkezdett őrá kiabálni. Chris csak állt ott, ámulatában nyitott szájjal. A vezető nem más volt, mint Alex Morse. Látszott rajta, hogy napok óta nem aludt. A hangja ijesztően rekedt volt, a szeme körül fekete karikák, s mióta csak ismerte, most először úgy tűnt Chrisnek, hogy a nőt elhagyta az önuralma is. – Miért nem válaszol a hívásaimra? − kiáltott rá a nő. – Nem is tudom. – Hogyhogy nem tudja? – Illetve azért nem, mert pontosan tudom, mit fog mondani. – Magának fogalma sincs arról, amit mondani fogok, a szentségit! Rettenetes dolog történt! Olyasmi, amire akkor se gondoltam volna, ha egymillió évig töröm a fejemet. Chris lassan odagurult a nyitott kocsiajtóhoz. − És mi az? – Az egyik férj, aki meggyilkolta a feleségét, tegnap este valószínűleg öngyilkosságot követett el. Ettől Chris hátrahőkölt. − És hogyan próbálta meg? – Inzulin túladagolásával. – És él még? Morse bólintott. – De még kómában van, ugye? – Ezt honnan tudja? – Sok ilyen esetet láttam még gyakorló orvos koromban. Azért próbálják inzulinnal, mert azt hiszik, így fájdalommentes lesz a halál. De a legtöbbször így járnak: tartósan vegetatív állapotba kerülnek. Legalább cukorbeteg volt? – Igen. Két injekció naponta. Chris elgondolkodva nézett a folyó felé. − Véletlenül is túltagolhatta

magát. – Nem hiszem. De azt sem, hogy öngyilkosság lett volna. Az orvos erre nem válaszolt. Morse néhány lépéssel közelebb jött, és megkérdezte: − Magával meg mi történt? – Semmi. – Miért nincs a munkahelyén? – Nem volt kedvem dolgozni. De mért nem volt öngyilkosság maga szerint? A nő kicsit méregette Christ, aztán letett arról, hogy tovább faggassa az idegállapotával kapcsolatban. − William Braidnek hívják a pasast. Vicksburgben él. A felesége szörnyen sokat szenvedett, mielőtt meghalt volna. Ha igazam van, és Braid is fizetett, hogy eltegyék láb alól, akkor két lehetőségünk van. Egy: Braidet annyira gyötörte a bűntudat, hogy már többé nem bírt a tükörbe nézni. A helyi pletykák alapján ez elég valószínű. A közeli barátai viszont azt mondják, hogy Braidnek akkora önbizalma volt, hogy sose lett volna öngyilkos. – Folytassa. – A másik lehetőség az, hogy akit Braid fölbérelt a gyilkosságra − mondjuk, Andrew Rusk −, rájött, hogy egy ennyire bűntudatos és ingatag ügyfél túlságosan nagy kockázatot jelenthet. Különösen most, hogy én elkezdtem körülöttük szaglászni. − Morse elgondolkodva nézett ide-oda a Temető út hosszán, majd megkérdezte: − Mennyire lehetett nehéz Braidet ebbe a permanens inzulinos kómába juttatni? – Gyerekjáték ahhoz képest, hogy valakinek rákot okozzanak. Gondoljon a Klaus von Bülow-esetre. Ugyanaz a módszer. Morse szeme fölcsillant. − Igaz. Csakhogy ebben az esetben nincs aggódó család, akiket át kell rázni. Ha csak kómába juttatják ahelyett, hogy meg is ölnék, a rendőrség nem gyanakszik annyira. Ősrégi kisteherautó pöfögött el mellettük, kékesfekete kipufogógázt köpködve. – Maga szörnyen néz ki − mondta Chris. − Miért nem alszik? – Tegnap Jacksonba kellett mennem, hogy megnézzem anyámat. Megint visszatették az intenzívre. Kikészült a mája. De hát a veséi is. – Nagyon sajnálom. – Most már tényleg nem sok ideje van hátra. Csupa ödéma… és

állandóan altatják. Chris bólogatott. Ismerős helyzet. – Rettenetes − mondta Morse. − A repülőn tudtam aludni, alighogy fölhúzták a kerekeket. De a kórházban… ott lehetetlen. Chrisre nézett, de az orvos tanácstalanul hallgatott. – Azért a kocsiban aludtam pár órát − tette hozzá Alex. – Ez elég veszélyesen hangzik. – Dehogy! A parkolóban aludtam, a maga klinikája előtt. Még akkor is aludtam, amikor maga kijött. A férfinak enyhe bűntudata támadt. – Gondoltam, hogy ki fog jönni ide − folytatta. − Egyszer követtem Thorát is, amikor itt kocogott. – Nézze, Morse ügynök… – Nem szólítana Alexnek, az isten szerelmére? − A nőnek kiütközött az izzadság az arcán, és ettől jobban látszottak a sebhelyei. – Na jó, akkor Alex! Meghallgattam, amiket elmondott nekem, oké? Megnéztem, amit meg akart mutatni. Azt is tudom, hogy maga szerint mit kéne csinálnom. Még azon is gondolkodtam egy darabig, hogyan lehet mesterségesen rákot előidézni az emberi szervezetben. Csak éppen ma nincs semmi kedvem tovább beszélgetni minderről. És ezért nem válaszoltam a hívásaira. A nő eddig elgyötört arckifejezését most valami együtt érző figyelem váltotta fel. − És mihez van kedve? – A biciklizéshez. Alex fölemelte két kifordított tenyerét. − Akkor jó. Miért ne? − mondta, de egy közeledő autóra mutatott − Csak le kéne menni az útról. Merrefelé akart innen tovább biciklizni? Az orvos nem akarta az ördög Teknőjét emlegetni, inkább ezt mondta: − Egypár sprintet terveztem a temetői egyenesben, aztán le akartam ülni egy kicsit a Jewish Hillnél. – Mi az a Jewish Hill? Chris odamutatott egy tíz-tizenkét méter magas halomra, amelynek márvány emlékmű és egy hosszú pózna magasodott a tetején. A póznán szégyenteljesen kifakulva, a csíkok végénél már itt-ott szakadtan lifegett az amerikai zászló. − Onnan a legjobb nézegetni, hogy fut a folyó. – Ma nem tudok biciklizni magával − mondta Alex, és az üres

biciklitartóra mutatott a kocsija hátsó lökhárítója fölött. − Nem sétálhatnánk helyette? Megígérem, egy szót se szólok, ha nem akarja. Chris elfordított fejjel hallgatott. Képes lenne vajon a nő arra, hogy csak jöjjön vele, és ne hozza elő a mániáit? Nem valószínű. És ha most elkezd Alex Morse-szal beszélgetni, attól csak még depressziósabb lesz. Viszont, bármilyen furcsa is, mégiscsak ez az ügynök az egyetlen ember, aki nagyjából érti, hogy mi mardossa a lelkét. − Az a baj, hogy ha hiszi, ha nem, attól félek, hogy egy csomó ismerőssel találkoznánk útközben. Sokan járnak ki ide futni a temetőbe. Alex megvonta a vállát. − Akkor majd azt mondja nekik, hogy kolléga vagyok egy másik városból. Hogy Tom Cage és maga esetleg be fognak venni maguk mellé a klinikára. Chris jó pár órája vagy tán pár napja is először kezdett nevetni valamin. Aztán fölült a biciklijére, majd lassan odahajtott a legközelebbi temetőkapuhoz, egy hatalmas oszlopokkal megtámasztott kovácsoltvas monstrumhoz. Az egész temető tele volt ősrégi kovácsoltvas munkákkal. Alex is áthajtott a kocsijával a nyitott kapun, és leparkolt a Corollával a füvön. Chris odaláncolta a biciklijét a kocsi hátuljához, és elindult a nővel az egyik keskeny úton, amelyik a hallgatag, magas sírkövek között vezetett. Jó nagy darab utat tettek meg a temető belseje felé sétálva egyetlen szó nélkül. A régi natchezi városi épületekhez hasonlóan, a temető is tele volt görögös oszlopokkal, mert a polgárháború előtt ide települt gyapotültetvényesek az akkoriban Angliában is divatos reneszánsz stílusú építményeket kedvelték. Itt a Konföderáció halottjai voltak eltemetve, köztük sok amerikaszerte ismert név, de Christ jobban érdekelték a kisemberek sírjai. – Nézze csak! − mutatott egy mohával borított fekete sírkőre. – Ki van oda temetve? – Egy kislány, aki mindig félt a sötétben. Annyira félt, hogy majd a halál is sötét lesz, hogy az anyja üvegtetejű koporsóba temettette el. Lépcsők vezettek le a sírban a koporsóhoz, ahová az anya minden áldott nap lejárt, és meséket olvasott a halott gyermekének. – Ó, Istenem! És mikor volt ez? – Jó száz évvel ezelőtt. – Még lehet látni a kislányt?

– Sajnos már nem. Végül a vandálok miatt be kellett a sírt fedni. Egy csomó seggfej jár ki ide, és sok mindent megrongálnak. Ha volna időm, legszívesebben kijönnék ide éjszakánként őrködni, és szétrúgnám a seggét annak, aki meg meri szentségteleníteni ezt a helyet. Alex rámosolygott. − Megértem. Most a nő indult előre egy ösvényen, amelyik a folyóparti meredek felé vezetett. − Odakint azt mondta, hogy gondolkozott egy kicsit az én rákkal kapcsolatos elméletemen. – Nem arról volt szó, hogy nem beszélgetünk? – Maga kezdett beszélgetni! Chris elmosolyodott. − Tényleg én kezdtem − mondta, aztán még jó darabig ment tovább szótlanul, de végül megszólalt. − Két beteg közt mindig belelapoztam egypár onkológiai közleménybe. – És mit talált? – Amit a vérrákok szövevényességéről mondtam, az igaz. Kilencven százalékukról nem tudjuk, mi okozza őket. Azt viszont tudjuk, hogy a legtöbbjüknél különbözőek az okok. Ez a különböző vérsejtek elváltozásaiból meg egyéb tényezőkből látszik, például a tumor-szupresszív génekből, a sejtnövelő faktorokból és egyebekből. És mindezek az orvostudomány legfrissebb felfedezései. – És igazam volt-e a sugárzással kapcsolatban? – Ameddig eljutott, addig igaz. Egy egész sor rákot elő lehet idézni sugárzással. Csakhogy − emelte föl Chris a mutatóujját −, ezeket mind ki lehet mutatni! Ha nem nagyon jól képzett onkológus irányítja a sugarat, a gammasugárzás égési sebeket, a bőr rothadását és állandó hányást okoz. Még hozzáértő személyzet esetén is komoly mellékhatásai varinak a radioterápiának. És persze csak kis adagokról beszélek, amelyeket gyógyítási célból alkalmaznak. – Azért megfelelő szakértelemmel mégiscsak lehetséges. Talált-e még valami más lehetőséget, amivel rákot lehet okozni? – Vegyszerekkel − mondta Chris, miközben lendületesen haladt a Jewish Hill felé. − De amint sejtettem is, a rákkeltő mérgek rendkívül nehezen bomlanak le. Ha valakinek bead egy mikrogramm dioxint, még akkor is ott lesz a szervezetében, amikor meghal. Az ilyesmit az alapos toxikológiai vizsgálat során a kórboncnok azonnal kimutatja. Az illékony anyagok, mint a benzin esetében, amiről a második

találkozásunkon beszélt, ugyanaz a probléma, mint a sugárzásnál. Ha annyit használ belőlük, hogy biztosan megöljön valakit, kimutatható heveny tüneteket okoznak. Egyszóval a vegyszerek kevésbé karcinogén fegyverek, mint a sugárzás, és jobban ki is mutathatók. – Bocsánat, mi is az, hogy karcinogén? – Rákkeltő − mondta Chris. – Folytassa. – Fölteszem, hogy valaki − mondjuk a CIA vagy a hadsereg − képes előállítani nyomot nem hagyó karcinogén mérget is, és abban az esetben semmi remény megtalálni az okot. Alex erősen elgondolkodott. − Azért ezt is számításba kell vennünk. Eddig nem gondoltam, hogy a potenciális elkövetők közt kémek vagy katonák is lehetnek, de ez is benne van a pakliban. – De nem Mississippiben. A baktériumokkal és mérgekkel Fort Detrickben, Marylandben foglalkoznak, Alex. És ne is valami mezei hematológusra gyanakodjon, Alex! Ilyesmire csak az NIH, a Sloan-Kettering vagy a Dana-Farber egyik legjobb kutatója volna képes! − mondta Chris, majd megállt egy bíborszínű virágokkal pompázó bokornál, ami körül fél tucat lepke röpdösött. Az egyiknek szemkápráztatóan tekervényes, acélkék minták voltak a szárnyain. − Legközelebb az M. D. Anderson rákkutató intézetben lehetnek ilyen szakemberek. – Ez Houstonban van? – Igen. Autóval legalább hét óra. Alex kinyújtotta a kezét, s az egyik pillangó ott röpködött az ujjai körül. − De mit kell kérdeznem, ha egy ilyen szakembert találok? Mit kérdezne maga egy hozzáértőtől? Chris ismét elindult. − Ha kihagyjuk a sugárzó anyagokat meg a mérgeket is a feltevéseink közül, akkor csak egyetlen általam ismert lehetőség marad. És az nem akármi. – Miért, mi az? – A karcinogén vírusok. A nő odafordult Chrishez. − Egy professzor, akivel a múlt héten beszéltem, említette a vírusokat, de jóformán egy szót sem értettem abból, amit elmondott. – Hallott már a retrovírusokról?

– Csak annyi rémlik, hogy az AlDS-et is egy olyan okozza. – A reverse transcriptase vírus? Alex zavarodottan nézett rá. – Na jó. A herpeszcsaládhoz tartozó vírusok némelyikéről tudjuk, hogy rákot okozhatnak. És legalább egy olyan retrovírus is van, amelyik karcinogén. És ha már van egy, esetleg több is lehet. Már elméleti modelleket is kidolgoztak ezzel kapcsolatban, de az nem az én asztalom. Gondoltam, hogy fölhívom az egykori professzoromat, Peter Connollyt, aki most a Sloan-Kettering intézetben dolgozik. Kiemelkedő dolgot csinál a génterápiában: vírusokat juttat a daganatos helyekre, mintegy kódolt üzenettel. Ez a rákgyógyítás egyik legújabb módszere. – Jacksonból egyenesen New Yorkba került? Chris nevetett. − Miért ne? Tudta, hogy a világ első szívátültetését Jacksonban csinálták? – Én azt hittem, Houstonban. – A jacksoni szívátültetést persze csak egy majmon csinálták. De a technológia ugyanaz volt, és a nehézségek is ugyanazok voltak. Mint az első lépés a világűrbe. − Michael DeBakey és Alán Shepard! És majmok segítettek nekik megtalálni a helyes ösvényt. Végre elérték a Jewish Hillt, de alighogy elindultak a mellvéd felé, ahonnan a hatalmas panoráma eléjük tárult, Chris az órájára nézett. – Alex, rettentően sajnálom, de rohannom kell. Ben egy születésnapra készül, és mivel Thora nincs itt, nekem kell odavinnem. A nő mosolygott. − Semmi baj. Akkor kocogjunk vissza a kocsihoz. Elkezdtek lefelé kocogni, de úgy látszik Alex még ki akarta használni az orvossal töltött utolsó perceket is, és így folytatta: − Eszembe jutott, hogy nem lehetséges-e az, hogy egy beteg ember daganatos sejtjeit egyszerűen beinjekciózzák egy egészséges emberbe? Mintha láttam volna ilyet egerekkel a Discovery csatornán. – Valamiről éppen csak hallani nagyon veszélyes és félrevezető lehet, figyelmeztette Chris. − Tudja, a rákkutatáshoz használt egerek vagy úgynevezett „meztelen” egerek, ami azt jelenti, hogy nincs immunrendszerük, vagy pedig genetikai másai egymásnak, azaz klónok. Ez olyan, mintha az én daganatos sejtjeimet az egypetéjű ikrembe injekcióznák be. Biztos, hogy azok a sejtek nőni kezdenének, vagy legalábbis jó esélyük lenne rá. De ha az én daganatomból magába

injekcióznánk sejteket, a maga immunrendszere rögtön kilökné azokat. Méghozzá nagyon brutálisan, már a sejtek szintjén. – És ebben teljesen biztos? Még a nagyon agresszív rákok esetében is így van? – Szinte száz százalék. Még amit nem-differenciált tumoroknak hívunk, azok is egy bizonyos személy ráksejtjeiként keletkeznek, az ő egyéni DNS-ükből. Bármely más személy immunrendszere azonnal külső behatolóként azonosítja azt az idegen szövetet. – De mi van, ha valahogy sikerül legyengíteni az áldozat immunrendszerét? – Úgy érti, például cyclosporinnal? Ilyen kilökésgátló gyógyszerekkel? – Vagy kortiko-szteroidokkal − vetette föl Alex. Ez a nőt tényleg megtanulta a leckét! − gondolta az orvos, majd így folytatta: − Ha valakinek az immunrendszerét sikerülne annyira megbénítani, hogy elfogadjon másokból származó ráksejteket, akkor az illető bármely más fertőzésre is nagyon fogékonnyá válna. Mindenféle betegség ütközne ki rajta szemmel láthatóan. A maga áldozatainak a leletei mutatnak-e sokféle egyéb betegséget a rák diagnózisát megelőzően? – Csak két áldozat papírjaihoz jutottam hozzá. De egyikben sem találtam ilyesmit. Már csak negyvenméternyire voltak a Corollától. Chris átvágott a füvön, és a sírköveket kerülgette. − Ha meglenne a többi is, sokkal okosabbak lennénk tőlük. Próbálja azokat is megszerezni! Alex megállt egy fekete gránit sírkő mellett, és teljes őszinteséggel fordult az orvos felé. − Tudja, olyan elveszettnek érzem magam ebben az egész nyomozásban. Alig tudok többet a genetikáról, mint amit a gimiben tanultunk. Mendel borsókísérletei rémlenek. Maga viszont jól beszéli ezt a nyelvet, és tudja, milyen szakértőket kellene keresnünk… – Alex…! − mondta figyelmeztetően a férfi. – Ha meg tudom szerezni a többi áldozat leleteit is, ugye akkor esetleg segít kielemezni őket? – Alex, figyeljen rám! – Kérem, Chris! Csak nem gondolja komolyan, hogy képes lenne arra, hogy maga is ne törje a fejét ezeken a dolgokon?

Az orvos erősen megszorította az ügynök mindkét karját. − Figyeljen rám! A nő olyan izgatottan bólintott, mintha érezné, hogy most végre átléptek egy határvonalat. – Még nem tudom, mit fogok csinálni − mondta a férfi. − De csak úgy kavarog bennem mindaz, ami történt, és most próbálom magamban rendezni a dolgokat. Megígérem, hogy nekilátok. A magam módján. Holnap fölhívom azt az ismerősömet a Sloan-Ketteringnél. Alex lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. − Köszönöm! – Most viszont mennem kell Benért, és nem akarok elkésni. – Hadd vigyem el a kocsijáig. Hol hagyta? Chris tanácstalanul engedte le a kezét. − Otthon. – De hisz egy órába is beletelik, míg hazaér. – Csak egy fél órába. – Engedje meg, hogy hazavigyem! Chris igyekezett az autó, vagyis a biciklije felé, a nő pedig követte. − Egyedül kell lennem, Alex. Ennyi már épp elég volt − mondta Chris, majd kilakatolta a biciklit, és leemelte a lökhárítóról. − De betelefonálok egy recept miatt, hogy segítsek magának aludni. – Nem segít semmi. Még az Ambien se használt. – Akkor majd Ativant írok föl magának. Az mindig segít, ha valaki még nem szokott rá. Még ha nem is alszik, el fog lazulni tőle. Jó lesz a Walgreen patika? Az közel van a moteljéhez. – Köszönöm, az nagyon jó lesz. Chris fölült a biciklire, és kinyújtotta a kezét. Alex mindkét kezével megfogta. Chris érezte, hogy a nő rettentően remeg. – Ígérje meg, hogy óvatos lesz − kérlelte. − Vigyázzon a kocsikra! – Nem lesz semmi baj. Állandóan biciklin járok. Most hadd menjek. Majd később beszélünk. – Még ma késő este? – Vagy legalábbis holnap. – Megígéri? – Isten bizony. Alex az alsó ajkába harapva a földre bámult. − Annyira nincs senki más, akire számíthatnék, Chris. És magának sincsen, csak még nem tudja.

A férfi visszanézett, elég hosszan ahhoz, hogy őszintén válaszolhasson. − De, nagyon is tudom. Alex nyilván még akart mondani valamit, de mielőtt megszólalt volna, Chris beletaposott a pedálba, és elviharzott a temetőkapu felé.

22. fejezet Dr. Tarver lehajtott a déli I-55-ös autópályáról, és fehér mikrobuszával bekanyarodott a Jackson déli részén elterülő szegényes kereskedelmi és ipari városrészbe. Teljes összevisszaságban álltak errefelé az alacsony alumíniumvázas épületek, amelyekben kis gépüzemek, csőlerakatok, autójavítók meg egypár olyan kisebb vegyeskereskedés működött, amelyek valahogy túlélték a Wal-Mart és egyéb óriásáruházak megjelenését. Emberünk egy régi pékség felé tartott, amely az egyetlen téglaépület volt a környéken. Az 50-es években emelt sütödéből áradó mámorító illat egykor betöltötte az egész idillikus környéket. A 70-es évekre azonban a pékség is kimúlt, ahogy sorban lassú halált szenvedtek a városrész összes egyéb vállalkozásai is. Dr. Tarver megállt a pékség parkolójának magas Cyclone-drótkerítésbe vágott kapujánál, kiszállt, és kilakatolta a vastag láncot. Korábban attól tartott, hogy valakinek esetleg feltűnik a kerítés tetejére szerelt szögesdrót, de aztán rájött, hogy nem törődnek vele. Közismert volt, hogy ez a környék az USA egyik bűnözéssel legfertőzöttebb részévé vált. Dr. Tarver begurult a telepre, és behajtotta a kaput a kocsi után, de nem lakatolta be, mert hamarosan szállítmány érkezését várta. Ezen a környéken őt nem dr. Eldon Tarverként ismerték; itt állatorvosként szerepelt, Noel D. Traver néven. Az egykori pékség pedig most kutya-, illetve egyéb kísérletiállat-nevelő telepként volt ismert, amely kutyákat, egereket és szárnyasokat szállított az Államok különböző kutatóintézeteinek. Mivel „dr. Traver” sohasem folyamodott szövetségi támogatásokért, telepe megmenekült a hasonló létesítményeket sújtó állandó ellenőrzésektől. És erre nagy szüksége is volt, hisz az úgynevezett kutyanevelés csak álcázására szolgált annak, ami az egykori pékség területén valójában zajlott. Eldon nem a félreeső elhelyezkedése miatt választotta ezt a pékséget. Azért esett erre a választása, mert az egykori sütőüzem alatt egy hatalmas óvóhely volt kialakítva. A pékség tulajdonosa, egy Farmer nevű vakbuzgó jobboldali hazafi legalább annyira rettegett az

oroszoktól, amennyire gyűlölte is őket. Így aztán olyan hatalmas, káprázatos bunkert építtetett, amelyben a saját családján kívül a személyzet válogatott tagjai is átvészelhettek bármilyen atomcsapást. Azonkívül, hogy Eldon biztos volt abban, hogy az óvóhely megvédi az ő életét is az elkövetkező tíz-tizenöt évben, elsősorban mégis azért vásárolta meg, hogy abban hozza létre titkos laboratóriumát. Most kinyitotta a bejárati ajtót, és gyorsan áthaladt az épület elejénél elhelyezett kutyatartó részlegen. Kétszáz eb kezdett vadul csaholni a ketrecekben. Dr. Tarver már megszokta ezt a kellemetlenséget, sőt örült is ennek a zajnak, mert a kutyaugatás elfedte azokat a sokkal furcsább zajokat, amelyek néha kiszűrődtek az egykori pékség bugyraiból. Beljebb ment, és a mostohatestvérét kezdte keresni, amikor egy autó hangos dudálását hallotta meg odakintről. Szitkozódva fordult sarkon, és kisietett. Egy hűtőkamion zötyögött befelé, amelynek oldalára hatalmas jégkrém-hirdetések voltak felfestve. Dr. Tarver fölemelte a kezét, úgy mutatta, hogy forduljanak a hátsó bejárat felé. A kamion elindult arrafelé, Eldon meg futott a kocsi után a kipufogógázok felhőjében. Már alig várta, hogy meglássa, amit ezúttal hoztak neki a mexikói bedolgozói. Luis Almedovar kiugrott a vezetőfülkéből, és izgatottan bólintott az orvos felé. Luis, ez a jól megtermett, fekete bajuszos ember szinte állandóan vigyorgott, de dr. Tarver most némi aggodalmat vett észre a pirospozsgás arcon, a fekete szemekben. – Hogyhogy csak mostanra értek ide? − kérdezte. – Nem, nem, már órák óta itt vagyunk… Csak Javier elment egy hamburgerért. – Hányat tudtak hozni? – Kettőt, señor. Hisz annyit kért, nem? – De igen. Na, nyissák ki az ajtót! Luis arcán megint feltűnt az aggodalom. Kinyitotta a kamion hátsó ajtaját, dr. Tarver pedig föllépett a platóra. Olyan bűzhullám csapott ki a kocsiból, amitől egy patológuson kívül mindenki más rögtön elájult volna. – Itt meg mi a lófasz történt? − kérdezte. Luis szemmel látható félelemmel tördelte a kezeit. − A hűtő, senor. A hűtő bedöglött.

– Jézusom! − mondta dr. Tarver, az orra és a szája elé húzva az ingét. − És mennyivel ezelőtt? – Alig hogy elhagytuk Matamorost, señor. Dr. Tarver utálattal rázta meg a fejét, és beljebb ment a raktérbe. A kocsi tele volt állatokkal, köztük legalább egy tucat nem emberszabású majommal. Az ürülék bűze fojtogatóvá vált a forróságban, ami a kocsi belsejében a Mississippi környékére jellemző napsütésben a 70 Celsius-fokot is elérte. Már egy csomó légy jutott be a raktérbe, és olyan zümmögést műveltek, hogy biztos megőrült volna, akit velük együtt bezárnak ide. Előbbre lépve Eldon meglátta, hogy két Rhesus-majom már meg is döglött. Ennek majd megisszák a levét a mexikóiak, de az orvost az izgatta jobban, hogy megint a kutatómunkájában hátráltatják. Ezek az Indiából származó makákók voltak a legalkalmasabbak a HIV-kutatáshoz, és ő is nagyon jó hasznát vette nekik a saját kutatásaihoz. Viszont a rakomány legértékesebb része a vezetőfülke mögötti ketrecben lapult. Két, teljesen kimerült csimpánz üldögélt egy nagy ketrecben; szemük fásult szemrehányással fordult most az orvos felé. Az egyiknek a pofáján odaszáradt nyál és lepedék, a másiknak a testén nagy kopasz foltok, amelyek egy sor különféle betegség jelei lehetnek. Nyilvánvaló volt, hogy a csimpánzok már napok, esetleg hetek óta nem kaptak enni. – Idióta népség! − dühöngött Tarver. − Rohadt mexikói csirkefogók! − mondta, és hátrafordulva ráordított az ajtóban föltűnő zömök alakra: − Szedjék már ki ezeket a ketreceket innen! Luis egyfolytában bólogatva megindult befelé a ketrecek között hagyott szűk járatban. – Te ostoba állat! − mondta Eldon a háttal álló embernek. − Tudod, hogy mennyi időt veszítek ezzel? Föl kell hoznom őket a normál súlyukra, mielőtt bármilyen tesztet csinálhatnék. Nem is beszélve a stresszről, aminek kitettétek őket. De hát ti barmok, honnan is tudnátok, hogy a stressz közvetlenül befolyásolja a főemlősök immunrendszerét? – Señor… – Bezzeg, ha egy hatvanezer dolláros kocsi lenne ebben a rohadt kamionban, arra jobban vigyáztatok volna! – Si, señor − morogta Luis, miközben a ketrecet vonszolta. − De

ezek a makik… – Csimpánzok! − javította ki Tarver, majd ráförmedt: − Hol az a tökkelütött kollégád? – Señor, ezek gonosz állatok! – Csak vadállatok, Luis. – Si, csak túl ravaszak. Ravaszak, mint ember. Hát biztos, hogy több eszük van, mint neked − gondolta Eldon. – Kicseleznek. Úgy tesznek, mintha aludnának, vagy mintha megadták volna magukat, aztán Diós mio, letépik a fejedet, csakhogy megszökhessenek. – Mért, te nem ugyanezt tennéd, ha nem adnának enni? – Si, de én … ember vagyok. Javier majdnem elvesztette az egyik szemét, mikor az egyik nekitámadt. Így lógott ki a szeme a fejéből. Nem hazudok, señor. Tarver csak nevetett rajta. – Mit csinál ezekkel a majmokkal, uram? – Először beteget csinálok belőlük. – Nem értem, señor. – Aztán megint meggyógyítom őket. Az a munka, amit itt végzek, lehet, hogy egyszer a te életedet is megmenti majd. Egy-két szem nem olyan nagy áldozat érte. Luis bólintott, de látszott, hogy nem győzte meg az érvelés. Mivel Luis nem bírt egyedül a ketreccel, előcsalogatta Javier Sanchezt a vezetőfülkéből. Dr. Tarvernek száz dollárjába került, hogy rávegye Javiert, másszon föl a raktérbe. A két mexikói nagy nehezen bevonszolta a ketrecet a pékségbe. Tarver nem szeretett borravalót adni a szállítómunkásoknak, de ha már kifizette a darabonkénti harmincezres feketepiaci árat a csimpánzokért, az a százas nem sokat számított. Kikísérte a két mexikóit, és útnak indította őket. Szállítóknak sohasem engedte meg, hogy a közvetlen lerakóhelynél beljebb hatoljanak a birodalmába. Mire Eldon visszaért, Judah, a mostohatestvére már föltette a ketrecet egy targoncára, és a lift felé tolta, ami az óvóhelyhez vezetett. Judah, az Eldont egykor örökbe fogadó család négy fiának egyike targonca és lift nélkül is le tudta volna vinni a ketrecet a lépcsőn. Ötvenöt éves kora dacára a termete szálfa, fekete üstöké és alacsony homloka alatt vizenyős szemek. Rakoncátlan

gyereknek indult, de aztán az apja betörte. Azóta Judah nemigen beszélt, de odaadóan ragaszkodott mostohatestvéréhez, aki mindig védelmezője volt a „kinti világgal” szemben, amely annyira más volt, mint ami gyerekként Tennessee-ben körülvette őket. Ahogy a lift nyikorogva lefelé ereszkedett velük, Eldon kiadta az utasítást Judah-nak, hogy tetvetlenítse és fürdesse meg a csimpánzokat, aztán szedálja őket egy alapos vizsgálathoz. Judah szó nélkül rábólintott. Mikor a lift leért a mélybe, Eldon elfordította a nagy kereket, amely a légmentesen szigetelő ajtót nyitotta, és bementek a főemlős-laboratóriumba. A fönti utcákon autózók nem is álmodták volna, hogy alattuk a mélyben ilyen létesítmény rejtőzik. Olyan tisztaság uralkodott benn, hogy bármilyen higiéniamániákus nyugodtan ehetett volna a padlóról is, Judah olyan rituális aprólékossággal takarította végig naponta. A steril körülményekre persze szükség is volt egy olyan laborban, ahol a keresztfertőzések elkerülését mindenképpen el kell kerülni. Dr. Robert Gallo, a HIV, az emberi immunhiányt előidéző vírus felfedezője sokat mesélhetne erről; de az is közismert, hogy alig két évvel korábban az USA teljes influenzaoltóanyag-készletét meg kellett semmisíteni egy higiéniai mulasztás miatt. A labor nyugati oldalán voltak a főemlősök ketrecei, ezek a dr. Tarver által tervezett és a Judah által összehegesztett, szuperkivitelű tárolóhelyek. Jelenleg négy csimpánz, két tucat makákó, négy selyemmajom, két pávián meg egy gyapjashátú tamarin lakta. Látszott rajtuk, hogy még a betegség végső állapotában levő példányok is teljes kényelmet élveznek itt. Dr. Tarver folyamatosan működtette a klímaberendezést, sőt e társas lények vigasztalására még a zene is állandóan szólt. Most épp Mozart VII. Szimfóniájának crescendója csendült fel a háttérből. Az egerek előre gyártott műanyag dobozokból kialakított ketrecei a nyugati falnál magasodtak. A keleti fal közelében voltak fölfüggesztve a muslicák, a Drosophila melanogasterek nevelőgömbjei. Ezek alatt három üvegterrárium állt, amelyekben első pillantásra csak falevelek látszottak. Közelebbről szemügyre véve kivillantak közülük dr. Tarver kedvenc kígyóinak pikkelyei. Az óvóhely közepét jó néhány, sejttenyészetek tárolására szolgáló

hatalmas hűtőláda foglalta el, továbbá a Beckman Coulter cég laboratóriumi vizsgálókészülékei. Ezek közül kettőt az Egyetemi Klinika onkológiai és genetikai részlegénél fejlesztettek ki. Dr. Tarver korábban az orvosi egyetemen végzett hivatalos munkája részeként próbálta lebonyolítani a saját kísérleteit, de ott túl szigorúan ellenőrizték az extra költségeket, így ezeket idővel abba kellett hagynia. Időszakonként átvitt egy-egy mintát, hogy a biokémiai osztály elektronmikroszkópján megvizsgálja őket, de végül itt kellett létrehoznia az egyetemi labor kicsinyített mását. Úgyhogy már kellő nagyításban tudta vizsgálni itt is az enzimes láncreakciókat, ha pedig rácsatlakozott az általa Jackson északi részében működtetett patológiai labor számítógépére, a genetikai elemzéseket is el tudta végezni az ottani Sequence szoftver segítségével. Eddig már több mint hatmillió dollárt fektetett ebbe a laborba. A pénz nagyobb része a feleségétől származott, aki kezdetektől bízott dr. Tarver zsenijében, de a nő halála után kénytelen volt még bővebben csordogáló pénzügyi forrásokat keresni. És Andrew Rusk pontosan megfelelő forrásnak bizonyult. Nem mintha más − elsősorban külföldi kormányzati − források nem támogatták volna boldogan dr. Tarver kísérleteit. És ő nem is nagyon állt ellen. Az USA, ha nem is olyan mértékben, mint a britek, már szinte öngyilkos mértékben kezdte korlátozni az orvosi kutatásokat. Angliában már egyáltalán nem szabad csimpánzokat használni a kísérletekhez. Nem csoda, ha a britek nemsokára eltűnnek a gyógyszeripar meghatározó tényezői közül. De elég rossz a helyzet Amerikában is. A csimpánzok, bár veszélyeztetett faj, „kivételként” szerepeltek a kormány listáján, így szabad volt velük kísérletezni. Az egész USA területén azonban egyszerre alig több mint ezerhatszáz csimpánz volt a kísérletekbe bevonva. Legtöbbjüket az Államokban tenyésztették, rendkívül szigorúan ellenőrzött központokban. Az egyik ilyen központ nem is olyan messze, a louisianai New Ibériában működött. Dr. Tarver mégsem jutott hozzá azokhoz a csimpánzokhoz, legalábbis nem arra a célra, amelyhez ő szerette volna használni őket. Hisz ahová azok a főemlősök kerültek, ott rögtön tömegével jelentek meg az állami ellenőrök is. A jó kínaiak viszont köpnek arra, mennyi csimpánz marad még az

őserdőkben. Ha szükségük van valamire, egy egész sereg biológust indítanak Afrikába, és leszedik az utolsó majmot is a fákról, ők a pokolba küldenének minden állatvédő aktivistát. Dr. Tarver egyetértett velük. Különben is, tapasztalata szerint az állatvédők erkölcsi megfontolásai csak addig tartanak, míg ők maguk nem kapnak valami rettentő betegséget, amit csak sertésszívből vett artériával lehet gyógyítani. Akkor már bezzeg nem is olyan fontos nekik az a disznó! Hol van ezeknek a fanatikus állatvédőknek az elszántsága a Jehova Tanúi eltökéltségétől, akik képesek egy adag antibiotikumtól háromméternyire megdögleni, de nem engedik beadni maguknak? A hippi anyukáknak meg ezek a mai csenevész bölcsész csemetéi születésük után egy napig sem tudnak meglenni antibiotikumok nélkül! A Jehova Tanúi még a náci haláltáborokban is milyen keményen viselkedtek! − idézte föl magában Eldon. Ezek az állatjogi aktivisták három napot se bírnának ki Auschwitzban… Az állatkísérleteknek ősi és tiszteletreméltó hagyományai vannak. Már Arisztotelész és az alexandriai Erazisztratosz is kísérletezett élő állatokon, Galenus pedig számtalan sertést és kecskét boncolt fel az antik Rómában. Edward Jenner teheneken fejlesztette ki a himlőoltást, Pasteur pedig birkák szándékos megfertőzése útján jött rá a manapság anthrax néven emlegetett lépfene ellenszerére. Hogy is várhatnánk a tudósoktól, hogy meggyógyítsák a rákot vagy az AIDS betegséget, ha nem végezhetnek állatkísérleteket? − gondolta dr. Tarver, de ő nem állt meg itt. Hisz az az igazság, hogy az állatok segítségével csak egy darabig lehet eljutni az úton. Ha az emberi idegrendszeri betegségeket vagy a vírusok hatását meg akarjuk ismerni, nem elég egy hasonló szervezetet kutatni. Ehhez már az igazit kell megvizsgálni. Az igazi pedig nem más, mint a Homo sapiens. Bármely komoly kutató egyet fog érteni ezzel. Legföljebb nem vallja be. Hisz a kutatási pénzeket általában olyan ködös agyú liberálisok ellenőrzik, akiknek fogalmuk sincs, mi a tudomány; és ki akarná a kutatási pénzeit olyan politikailag veszélyes dologért kockáztatni, mint az igazság? Nem mintha a konzervatívok jobbak lennének a liberálisoknál. Némelyik még az evolúciót is tagadja. Megáll az ész! Dr. Tarver átment a labor másik oldalára, ahol Judah már az egyik benyugtatózott csimpánzt kezdte fürdetni. Nagy örömmel látta, milyen

gondosan dörzsölgeti a mostohatestvére az állat váladékos pofacsontját. Vállon veregette a nagydarab embert, aztán odament egy fémasztalhoz, amely íróasztalul szolgált. A nagy asztal jobboldalán egy egész halom vastag dosszié állt. Mindegyikben egy sor dokumentum és fotó, amelyekből kikerekedett egy-egy élet. És mindegyik dokumentáció Andrew Rusktól származott, aki az ügyfeleiről mindent összeszedett az utóbbi két év során. Ott volt a dossziékban a kliens szokásos napirendje, részletes lista a tulajdonairól: házak, kocsik, irodák, még nyaralók is: az összes lényeges szám: társadalombiztosítási azonosító, útlevélszám, telefonszámok, P1N kódok, hitelkártyaszámok és persze fényképek tömege. Eldon nem nagyon törődött a fotókkal egészen az akció kezdetéig. Ő inkább az orvosi dokumentumokat böngészte át, azt kutatva, nem talál-e olyasmit, ami a kísérletet akadályozná, illetve olyan adatot, amely alkalmassá tenné a jelöltet valamely speciális módszer bevetésére. Ebben a munkában dr. Tarver éppoly akkurátus volt, mint általában minden másban is. Mindenki annyira siet mostanában! Mindent tegnapra kéne elintézni. Mindenki azt hiszi, az ő ügye a legfontosabb. Ilyen egyedeket produkál a huszonegyedik század. Ismeretlen már az a kifejezés, hogy türelem, vagy hogy ki kellene várni a munka gyümölcsét. Dr. Tarver így aztán legtöbbször saját kezébe vette a dolgokat. Persze meg is volt ehhez minden képessége. Sose torpant meg az ismeretlen előtt. Ha észrevette, hogy egy szerelő be akarja csapni, inkább maga látott neki az elromlott motor megjavításának. Megrendelte a karbantartókönyvet a Ford cégtől, négy napot is rászánt, hogy kitanulmányozza, aztán szétszedte a motort, megjavította a hibát, és összerakta saját kezűleg az egészet. Működött is a kocsi, pompásan. Manapság a legtöbb amerikai már nem képes ilyesmire. És ez lesz az oka annak, hogy a hagyományos fegyverekkel Amerika már nem fogja tudni legyőzni a nagyhatalmakat. Muszáj lesz valami különleges fegyvert találni. Dr. Tarver készen akart állni, mikor ez bekövetkezik.

23. fejezet Chris későig dolgozott a stúdiójában, és egyszer csak olyan érzése támadt, hogy nincsen egyedül. Az Apple számítógépén filmfelvételeket futtatott. Az agya tudatos részét le akarta foglalni a vágás rutinfeladataival, de közben öntudatlanul azon töprengett, mi is legyen a következő lépése. Amikor valaki másnak a jelenlétét kezdte érezni, először arra gondolt, hogy biztosan Ben ébredt föl. Elmentette a fájlt, amelyen éppen dolgozott, és a nagy előtéren keresztül a stúdióvá alakított pajta hátsó szobája felé indult. Más éjszakákon lefekteti Bent a saját szobájában, és aztán átjön a stúdióba, ahol aztán nyugodtan dolgozhat. De a stúdiót mégiscsak negyvenöt méternyi sötétség választotta el a háztól, úgyhogy megengedte a fiúnak, hogy azon a díványon aludjon el, ahol két nappal azelőtt Thorával szerelmeskedtek. Amikor Ben álomba merült, Chris fölemelte, és átvitte a hátsó szobában álló régi franciaágyra. – Ben! − szólt be egész halkan, kinyitva az ajtót. Ben azonban mélyen aludt, hason fekve az ágyon. Chris figyelte egy-két pillanatig, aztán visszasietett a bejárati ajtóhoz, és eloltotta a lámpát. Vagy húsz másodpercig feszülten hallgatózott, majd az ablakhoz ment, és elhúzta a függönyt. A sötétséget fürkészve közvetlen a stúdió előtt nem látott senkit. Hátrább, a ház felé azonban még mélyebb volt a sötét. Kicsit ostobának érezve a helyzetet, végül ismét fölkapcsolta a villanyt, és visszatért az asztalához, hogy folytassa a vágást. Már éppen újra akarta indítani a berendezést, amikor a stúdió ajtaján hangosan kopogtak, itt kinn nem volt lőfegyvere, de eszébe jutott, hogy egy otthoni edzés után az ajtó mögött hagyott egy alumínium baseballütőt. Fölugrott, fölkapta az ütőt, és az ajtó mögé állt. – Ki az? – Alex − mondta egy jól fölismerhető női hang. − Alex Morse. Chris föltépte az ajtót. Alex állt ott, ugyanabban a ruhában, ami aznap a temetőben is rajta volt, és ha lehet, még a délutáninál is megviseltebbnek és zavartabbnak látszott. Egy fekete automata pisztolyt

tartott a kezében. – Mi az ördögöt keres itt? − támadt rá a férfi. − Ha nekem is van pisztolyom, lehet, hogy lelőttem volna. – Bocsánat, hogy csak így magára rontok. Megpróbáltam hívni is. Tudom, hogy azt mondtam, várni fogok, de … Mondja, nem mehetnénk be? – A városi vonal csak a házban csöng. Alex szinte túlzó mentegetőzéssel bólogatott. A szeme körül fekete árkok. − Bemehetünk? – Na, jó. A nő erre hátratolta a férfit, és becsukta mögöttük az ajtót. – Aludt egyáltalán azóta, hogy találkoztunk? − kérdezte Chris. – Nem. Kiváltottam a gyógyszert, de nem mertem bevenni. Vissza kellett mennem Jacksonba, hogy megnézzem az anyámat. Bár nagyon gyorsan romlik az állapota, de ha fölébred, rögtön engem keres. Chris rámutatott az asztalával szemben levő díványra. Mikor a nő leült, a dívány mellé húzta az asztala mellől a széket, és leült vele szemben. – És mért van magánál pisztoly? A nő letette a fegyvert maga mellé a díványra. − Rögtön meg fogom mondani. Telefonált Thora ma este? – Ó, igen. Tök jól van. Laurával együtt egy teljes iszappakolást csináltattak maguknak ma délután. – Mennyi ideje hívta? – Nem tudom. Már jó régen. Ben is fönt volt még. – Azt megkérdezte, hogy a házban van, vagy a stúdióban? Chris hátradőlt a székében. − Arra nem volna szükség. A saját telefonom csak itt kinn csöng, a stúdióban. De mit keres itt, Alex? – Azért jöttem vissza Jacksonból, mert rájöttem, hogy amint Thora elutazik, valószínűleg akció indul maga ellen. Már három órája figyelem a házát. – De miért? És honnan figyeli? – Az út másik oldalán parkoltam le, annak az eladó háznak a bejárójánál. – És látott valamit? – Mikor beértem ide, Elginbe, szembe jött velem egy kocsi.

Fényszóróval jött velem szemben, de úgy láttam, hogy egy fehér mikrobusz. Van itt a környéken valakinek fehér mikrobusza? A férfi gondolkodott egy darabig. − Nem hiszem. De még legalább hatvan ház van ezen az úton, hiába néz úgy ki, mintha csak erdő volna. Aztán meg idegenek is járnak erre. Fiatalok, akik itt állnak le a kocsijukkal, meg csak kíváncsiskodók. Ez nem nyugtatta meg Alexet. − Úgy tizenöt perccel ezelőtt egy másik kocsi is jött errefelé. Befordult az utolsó kanyarban, de ahelyett, hogy tovább jöttek volna a maguk házához, befordultak ahhoz a házhoz, ahonnan én figyeltem, majd mikor meglátta, hogy egy kocsi áll ott, megálltak, és kitolattak. Ez úgy hangzott, mint amikor tinédzserek keresnek megfelelő helyet maguknak. − És meglátták magát? – Nem hiszem. Elég gyorsan lehúztam a fejem. – És látta, milyen kocsi volt? A nő megrázta a fejét. − Nem fordult meg, csak kitolatott. Egész a kanyarig rükvercben ment. Chris valódi félelmet látott a nő véreres szemében. − Nézze, lehet, hogy magának ez gyanús, de én már sokszor láttam éjszaka ilyesmit. Orvvadászok jönnek kilesni az őzeket. Belövöldöznek az ember udvarába. Az itt lakók meg gyakran visszalőnek. Ezek az orvvadászok nagyon jól tudják, hogy csak ez az egy út vezet ide be, és kifelé is, úgyhogy általában rettentő idegesek. Alex figyelmesen hallgatta. – Már olyan fáradt, hogy nem tud logikusan gondolkozni − mondta a férfi. − Épp maga mondta nekem, hogy még bőven van időnk addig, míg támadásra számíthatnánk. Nem emlékszik? Amikor először találkoztunk. – Igen, de az még William Braid és az inzulinos kóma előtt volt. – Alex, ha akarja, fölhívhatom a környék erdőőreinek parancsnokát. Van neki egy óriási John Deere traktora, ha megkérem, kijön vele, és lezárja az utat. Akkor se ki, se be innen. – Tényleg? – Miért ne? És ha nem volna ilyen késő, kifejezetten boldog volna, hogy jöhet. A nő először úgy nézett Chrisre, mint aki szeretné, ha máris hívnák a

traktort, de aztán azt mondta: − Bevallom, hogy másodszor nem tudtam azonosítani a kocsit. Nem tudom, hogy a mikrobusz volt-e. – Nem azt mondta, hogy először sem látta, mi jött magával szemben? – Azt tudom, hogy mikrobusz volt. Csak a színében nem vagyok olyan biztos. A férfi megérintette a nő térdét. − Tudja, mit gondolok? – Mit? – Azt, hogy ha azért is jött erre valaki, hogy megöljön, mikor meglátta magát az út másik oldalán, rájött, hogy vége van a játszmának. Alex kétkedve nézett rá. – Úgy értem, ha azt szeretné, hogy balesetnek tűnjön a dolog. Hisz a maga elmélete szerint erre játszanak, nem? Sőt nem is balesetre, hanem betegségre. Azt még ilyen módon most nem tudja előidézni. A nő rázta a fejét. − Nem emlékszik, hogy az áldozatok közül hárman nem rákban haltak meg? Volt egy szívroham, egy szélütés és egy tüdőembólia is. – Csakhogy nem tudja még biztosan, hogy ezek gyilkosságok voltak-e! És nem is passzolnak jól a többi halálesethez. Nem így van? – Szerintem meg csak azt bizonyítják, hogy ha elég nagy a tét, a gyilkos kockázatot is vállal. Csakhogy gyorsan megöljön valakit. A férfinak kezdett elege lenni a nő makacsságából. − Még ha igaza van is, az, hogy maga most idejött hozzám − nem is beszélve arról, hogy három napja egyfolytában a sarkamban van −, teljesen lehetetlenné tette a gyilkosságot, és főleg azt, hogy balesetnek látsszék. Ezt a lehetőséget immár teljesen kizárhatjuk. Azt is maga mondta, hogy ha valaki meg akar ölni, akkor majd követni fog, lehallgatja a telefonjaimat, meg ilyesmi. Ha egy csöpp esze van az illetőnek, akkor most kivár abban a reményben, hogy maga előbb-utóbb belefárad a hajszába. – Csakhogy én nem adom föl! A férfi mosolygott. − Azt látom. De ma éjjel mégis tarthatna egy kis szünetet. Legalább egy rövid kis szünetet. Rögtön előkészítek magának egy ágyat odabent a házban, és… – Nem, nem. Nem szeretném, ha Ben megijedne. – Ben nem is fogja látni magát. Nincs vita, Alex! Most szépen bevesz egy Ativant, és meg se moccan tizenkét órán keresztül. Meglátja, mindent egészen más fényben fog látni, ha majd fölébred.

– Ha meg is tenném, csakis akkor tenném, ha maga is meg Ben is ott lenne a nagy házban. Akkor tudnék… – Akkor mit tudna? − kérdezte nevetve a férfi. − Álmában figyelni bennünket? Felejtse el! Aludni fog! Alex éppen nyitotta a száját, hogy tovább alkudozzon, de megszólalt a mobilja. Megnézte a kijelzőt, és elkomorult az arca. – Ki az? − kérdezte Chris. – Az apám régi társa. A magándetektív − mondta, és benyomta a gombot. − Will bácsi? Alex hallgatta a hívót, és megfeszült az arca. Rákönyökölt a térdére, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Egy kis idő elteltével föltett néhány kérdést az anyjával kapcsolatban, majd lezárta a telefont. – Mi a helyzet? − kérdezte Chris. − A veséje mondta föl a szolgálatot? Alex bólintott. − Úgy érzik az orvosok, hogy itt a vége. Két vagy három órája van hátra, hacsak nem történik valami csoda. Egyszer már mondták ugyanezt, de Will szerint most komoly a hír. – Most nem vezethet Jacksonig. Legalábbis ebben az állapotban nem. A nő fölállt, zsebre tette a telefont, és fölvette a pisztolyt a heverőről. − Csakhogy muszáj. Az anyámról van szó. A férfi megfogta a nő szabad kezét − Gondolja, hogy ő is azt akarná, hogy kockáztassa miatta az életét, mikor nincs is már magánál? Alex elszánt tekintettel nézett a férfi szemébe. − Ő biztos, hogy megtenné értem. A férfi látta, hogy semmi értelme vitatkozni. − Ha nem aggódnék Ben miatt, én magam vinném oda. – Arra semmi szükség. Viszont… – Viszont mi? Alex zavartan nézett félre egy darabig. − Nem tudna-e adni nekem valamit, amitől ébren maradok? Nagyon nem szívesen kérem, de alig állok a lábamon. – Szívesen írnék föl bármit, de minden gyógyszertár bezárt. – Nem létezik. – De igen. Este kilenckor bezárt az utolsó. Alex lehorgasztotta a fejét Mi vár még rá… – Na várjon, talán mégis van valamim. Mielőtt még én lettem volna

az orvosa, Bennek a figyelmetlensége és hiperaktivitása ellen fölírtak egy csomó Ritalint. Szerintem abból még van egy odabent a házban. – Én úgy tudtam, hogy a Ritalinnak nyugtató hatása van. – Felnőttekre ellenkező hatást gyakorol. Azt hittem, maga tudja ezt, hisz foglalkozott drogosokkal. – Ó, én a drognak főleg a pénzes részével foglalkoztam Miamiban. Pénzügyi felderítéssel. Igaz, részt vettem egypár helyszíni akcióban is. Chris odament az ajtóhoz. − Maga itt marad Bennel, én megyek a tablettákért. A nő megrázta a fejét. − Csak együtt mehetünk be. – Alex! Hisz rögtön elindul Jacksonba. Ahhoz képest mit számít, ha egy percre átmegyek a házba? – Úgy tudom, van egy pisztolya odaát. A férfi bólintott. A nő odaadta neki az automata pisztolyát. − Ugye tudja, hogy kell használni? Chris kézbe vette, és méricskélte a fegyvert. Egy .40-es Glock volt, de kisebb, mint amit a múltkor a sportboltban kézbe vett. − Persze. – Akkor vigye magával. És hozza át a sajátját a tablettákkal együtt. – Rendben. Ha Ben fölébred közben… – Ne féljen, majd megoldom. Induljon. Chris becsukta a szemét, hogy szoktassa a sötétséghez, majd kilépett. Egyáltalán nem félt, de máskor is nyitva tartotta a szemét, ha kiment éjszaka. Mindig voltak őzek a kerítésen belül is, egyszer-egyszer prérikutyát is látott, tavaly áprilisban meg egy másfél méteres csörgőkígyót kellett agyonvernie a teraszon. Harminc másodperc alatt megtette az utat a házig, beugrott a hátsó ajtón, és fölment a nagy hálószobába. A dolgozószoba egyik szekrényében több puskát is tartott, de az egyetlen pisztoly, egy ,38-as a gardróbban levő széfben volt elzárva. Elővette a pisztolyt, aztán leszedett egy régi dobozt a gardrób fölső polcáról, amelyben régi gyógyszereket és egyéb félretett orvosi holmit tartott. Ahogy sejtette, ott volt a doboz mélyén egy nagy üveg Ritalin. Ben talán egy darabot se szedett be belőle. Chris zsebre tette a gyógyszeres üveget, bedugta Alex pisztolyát hátul az övébe, és visszakocogott a stúdióba, jobb kezében a .38-assal.

– Ebből vegyen be egyet − mondta Alexnek. − Aztán még egyet, ha megint álmosodni kezd. Hozok egy kis vizet. – Köszönöm, nem is kell − mondta a nő, lenyelte a gyógyszert szárazon, és zsebre tette a gyógyszeres üveget. – Ügyesen csinálja. Alex fintorgott egyet. − Tudja, a fogamzásgátló… Az ember megtanulja. – Aha. – Nem mintha mostanában szükségem lenne rá − mondta fölnézve, öntudatosan. − Vagy túl sokat dumálok? – Csak ébren akar maradni. Alex hálásan bólintott, visszavette a pisztolyát, és elindult az ajtó felé. − Akkor majd holnap jelentkezem, rendben? – Nem. Hívjon még az éjjel, rögtön, ha Jacksonba ér. És hívjon mindig, mielőtt elaludna a volánnál. – Rendben. Nem lesz semmi baj! Még tétovázott egy pillanatig, mintha mondani akarna valamit, de aztán megfordult, és elindult. Rögtön elnyelte a sötétség. Chris állt ott egy darabig, nézve a nagyház fényeit, és azon törte a fejét, vajon valaha is átköltözik-e innen Thorával Avalonba. Már Alex érkezése előtt is motoszkált a fejében ez a kérdés, de most még erősebben érezte. Az az este jutott az eszébe, amikor Thorát átemelte a ház küszöbén, aztán visszazökkent a valóságba, amikor egy autó motorja indult be a közelben. Felbúgott, aztán lassan elenyészett a hang. Chris mélyen belélegezte a tavaszi levelek és az olajfa éjszakai illatát, aztán megfordult, és visszament a stúdiójába.

24. fejezet Alex a Chris házától kivezető bekötőútról balra fordult, és elindult a 61-es autópálya felé. A kanyarig jó másfél kilométer volt hátra. Az út egy mélyedésben vezetett, kétoldalt föléje hajoltak a magas fák ágai. Szerencsére egyetlen reflektort sem látott fölvillanni az úton, és a behajtókban sem parkoltak most sehol. A 61-esen észak felé fordulva hamarosan elhagyta a St. Stephen Általános Iskolát, aztán egy mérfölddel később a Days Innt is. Fölmerült benne ugyan, hogy beugrik a motelba a számítógépéért, de mivel a táskájában már ott volt a tiszta ruha, végül megállás nélkül hajtott tovább. Ha az édesanyja meghalna még ma éjjel, ott lesz Will bácsi számítógépe, azon küldhet e-mailt. Ha meg valami csoda folytán Margaret túléli ezt az éjszakát, holnap délre úgyis visszaér Natchezbe. Ahogy elhagyta az elágazást, ahol a 84-es autópálya elkanyarodott a Mississippi folyam felé, észrevette, hogy hátulról reflektorok tapadtak rá. Először azt hitte, zsaruk, mert a kocsi hirtelen bukkant fel, majd azonos távolságot tartva követte. Biztos most mondja be rádión az ő kocsijának a rendszámát… Aztán ahogy alaposabban megfigyelte a kocsi lámpáit, úgy látta, túl magasan állnak ahhoz, hogy rendőrségi autó legyen. Inkább egy kisteherautó vagy egy mikrobusz lehet mögötte. Jobboldalról egy magas tornyú baptista templomot látott elsuhanni a kocsi mellett. Aztán a sztráda egyetlen sávra szűkült. Alex látta a Wal-Mart bevásárlóközpontot is baloldalt maga előtt. Folyamatosan gyorsított, aztán hirtelen behúzott a Corollával a következő lehajtón a Wal-Mart parkolója felé. A mögötte haladó kocsi nem lassított. Ahogy egyenesen haladt tovább, Alex meglátta, hogy tényleg mikrobusz − méghozzá egy fehér mikrobusz, amelynek az oldala csupa sár. A vezető ablaka majdnem teljesen sötét volt. Alex ebből a szögből nem látta a rendszámtáblát, de biztosra vette, hogy az is teljesen be van fröcskölve sárral. Tízméternyire állt meg az áruháztól, a Corolla orrával az autópálya felé. Na, most mit csináljak? − gondolta. Hívhatná a helyi rendőrséget, zaklatásra panaszkodva, és − ha egyáltalán megtalálnák −

megállíttathatná velük a mikrobuszt, de Alex nem akarta, hogy az FBI-kártyáját kelljen mutogatni. Ugyanakkor nem akart bizonytalanságban nekivágni a Jacksonig tartó százmérföldes útnak sem. Meg akarta tudni, hogy a mikrobusz tényleg veszélyt jelent-e, vagy csak a fölajzott fantáziája játszik vele. Az túl szép lett volna, ha Grace gyilkosa lapul abban a mikrobuszban, de azért a gondolattól forróbbnak érezte a mellén a Glock súlyát. Közben egypár autó elhaladt az autópályán, kettő pedig befordult a parkolóba is, de a mikrobuszt nem látta meg ismét. – Na, már eleget vártam − mondta ki hangosan. Sebességbe tette a kocsit, és kihajtott az autópályára. Ott azonban jobbra kanyarodott, nem pedig balra, Jackson irányába. Alig haladt negyven métert, amikor egy közeledő kocsi, alig hogy szemben elhaladt mellette, hirtelen U-kanyart csinált a sárgán és fehéren villogó lámpáknál. Nem látta ugyan a kocsi márkáját, de Alex azonnal jobbra kanyarodott, a Liberty Road felé. Ha jól emlékszik, ez az utca a város néhány régi villája mellett haladva pontosan a belvárosba viszi. Reflektorfény jelent meg mögötte. Elég magasan voltak a lámpák ahhoz, hogy a kocsi a mikrobusz legyen. Behajtott jobbra az első kínálkozó utcába, amely ezúttal egy kisebb lakótelephez vezetett. Vagy öt másodpercig tövig nyomta a gázt, és figyelte, hogy követik-e a reflektor fényei a lakótelepre. Nem követték. A mögötte jövő kocsi lelassított, megállt, majd visszagurult az útra, ahonnan ő lekanyarodott. Alex balra tekerte a kormányt, sebesen fölhajtott egy enyhe emelkedőn, aztán megint balra kanyarodott egy fasorba, amely egy alagútszerűen sötét lombsátor alatt vezetett. Bal oldalán hirtelen egy különös, a Technicolor filmek világát idéző udvarház bontakozott ki a sötétből. Szinte látta, ahogy szürke egyenruhás tisztek és krinolinos hölgyek sétálgatnak a széles verandán. Lassan gurult el a széles följáró mellett, aztán gyorsított, és egy újabb kereszteződéshez ért. úgy érezte, ez ugyanaz az utca lehet, ahol először befordult, mert közben megkerülte a különös lakótelep közepén álló udvarházhoz tartozó telket. Miközben tétovázott, merre tovább, hátulról megint rávilágított az a két magasan elhelyezkedő reflektor. Mivel úgy gondolta, ha balra megy, visszajut a Liberty Roadra, jobbra rántotta a kormányt, és egy U-alakban kanyarodó utcába tért. A

görbe utca végén balra, aztán ismét jobbra fordult, és lassított. A reflektorok jócskán lemaradtak mögötte, de még mindig látszottak. Most már nincs kétség: a kocsi követi. Még vagy huszonöt métert gurult, aztán ösztönösen ráfordult egy egyemeletes ranch felé tartó behajtóra, amely tovább haladt a ház mellett. Kikapcsolta a motort, és kiszállt a kocsiból, majd gyorsan odafutott egy fedett kocsitároló alá, amelyben két amerikai gyártmányú szedán parkolt. Félt, hogy a ház lakói fölébrednek, de sehol sem gyulladt ki lámpa. Alex csattanva kibiztosította a Glockot, aztán figyelt. Az úton most megjelent az ismerős reflektor fénye, de megállás és lassítás nélkül haladt el a behajtó mellett Alex nekitámaszkodott a tároló vékony lécből készült falának, és úgy érezte, hogy a szívdobogásától rezonál az egész faépítmény. Meg fog őrülni? Bal kezével a mobil után kutatott a zsebében. De kit hívhat most? Christ nincs értelme, mert nem hagyhatja Bent egyedül. Ha mégis, nincs kiképezve ilyen helyzetekre. Will Kilmer túl messze van ahhoz, hogy segíthetne. Jézusom, még ha hívná is a 911-es segélyvonalat, meg se tudná nekik pontosan mondani, hol van. Csak nagyon hozzávetőleg sejtette, merre is lehet. Az utóbbi tíz percben sikerült megszegnie az FBI-szabályzat előírásainak legalább a felét. – Na, most már tényleg muszáj hogy kirúgjanak − suttogta maga elé. A szívdobogása közben lassan lecsendesedett, és mivel a reflektor mégsem bukkant föl ismét, Alex kezdett megnyugodni. Időtöltésül megszámolta: hetvenötöt vert egy perc alatt. Míg ott állt várakozva, eszébe jutott, hogy a mikrobusz sofőrje talán csak azért akarta őt lerázni, hogy aztán Christ nyugodtabban támadhassa meg. – A francba! − motyogta, miközben előkotorta a telefont. Benyomta Chris számát, aki ezúttal szerencsére rögtön föl is vette. – Hé, minden rendben van magával? − kérdezte a férfi. – Semmi sincs rendben. Figyeljen ide! A fehér mikrobusz követett. Itt parkoltam le a Liberty Road közelében, és körülbelül öt perce húzott el innen. Még nem érhetett vissza magukhoz, de könnyen lehet, hogy arrafelé tart. Még a stúdióban vannak? – Igen. – Megvan a pisztoly?

– Itt van a kezemben. Hívjam a rendőrséget? – Nem ártana. Mondhatná nekik, hogy látott egy vadorzót. – Már hívtam őket ilyesmiért korábban. De legalább húsz percig tartott, míg ideért valaki. Tudja, ez a megyei rendőrség területe, nem a városhoz tartozunk. – Azért csak hívja őket. Most rögtön. – Rendben. – Pár perc múlva visszahívom. – Maga most mit csinál? – Megkeresem a mikrobuszt. Maga meg lője le, aki közelít a stúdióhoz. – Alex…! – Most leteszem. Alex a kocsikulcsot kezdte keresni a zsebében, amikor megszólalt a belső vészjelzője. Semmi figyelmeztető jel, semmi zaj, semmi nem volt, amitől megfagyott volna a levegő körülötte − mégis érezte, hogy valami nincs rendben. Tudatos elmeműködése nem észlelt semmit, de valami ősi, vadállati érzékelő megfeszült odabent. Csak úgy robbant benne az adrenalin, mintha kifogyhatatlan készlete lenne belőle. Minden önkontrolljára szüksége volt, hogy rémülten futásnak ne eredjen. Egy átlagember nem tudott volna ellenállni az erős késztetésnek, de Alexben működött a tréning: tudta, ha most futni kezd, az egyenlő a halállal. Kétszeres gyorsasággal vert a szíve. Huszonöt méterrel odébb az aszfaltos utat gyöngén megvilágította egy távolabbi utcalámpa. A szomszéd házak bejáratai fölött egy-egy magányos lámpa égett csak, a hold pedig sehol sem mutatkozott. Minden feketébe és szürkébe borult. Leguggolt, és óvatosan a kocsitároló belső sarkába lopózkodott, maga előtt pásztázva a Glockkal a sötétet. Alig tudta türtőztetni magát, hogy meg ne nyomja a kapucsengőt, amelynek a gombja ott volt a tároló falán. A füle ki volt hegyezve a legkisebb neszre is, de csak a légkondicionálók folyamatos zümmögését hallotta a nedves sötétségben. Aztán hirtelen volt valami roppanó-csúszó nesz, mint amikor kavics súrlódik a cementen. Jobbra rántotta a pisztolyt, ahol a tároló a kocsibehajtó felé nyílt. Úgy bámult a sötétbe, mint ahogy a betemetett bányászok lesik, hogy jön-e valami fény. Olyan erősen

koncentrált, hogy már szinte önkívületbe esett, s akkor hirtelen egy kesztyűs kéz ragadta meg a torkát. Mielőtt bármit tehetett volna, egy másik kéz az ő pisztolyt tartó markát nekicsapta a tároló falának. Alex minden erejét megfeszítette, de nem ért semmit a küszködése. Még csak nem is látta a támadóját: annak hatalmas teste elfedte a maradék fényeket is. Megpróbált a jobb térdével fölfele rúgni, de ettől még nyilvánvalóbbá vált, hogy mennyire tehetetlen. A támadója deréktól lefelé a falhoz szorítva tartotta. Megpróbált sikítani, de nem jött ki a torkából levegő. Gondolkozz! Mit tudsz ebben a helyzetben tenni még? Milyen fegyvered maradt? − Még van egy szabad kezed!… Újra és újra ütött vele, oda, ahol az arcot sejtette. Rettentő ütések voltak, de semmi haszna. Hiába ért az ökle húst meg csontot, a támadója tűrte, és még csak nem is hárította az ütéseket. Meg fogja fojtani! Pár pillanat, és elveszti az eszméletét! A félelem olyan bénító erővel tört föl a mélyből, hogy azt érezte, ennek már nincs is határa. Mint a rakéta, amely most szabadul ki a föld vonzásából. Megpróbálta a támadó szemgödrét kitapogatni a körmével, de erre a férfi egyszerűen hátrahajtotta a fejét, így már nem érte el a szemeit Még mintha elismerően föl is kacagott volna! Mérhetetlen düh könnyei szöktek a szemébe, s ettől az amúgy is csak halványan látszó utca teljesen elfeketedett… Hirtelen valami fémesen csattant, majd őrült ugatásban tört ki közvetlen mellettük egy kutya. A kocsibehajtó végénél egy hatalmas termetű házőrző ugrott neki a drótkerítésnek. Legalább hétméternyire volt a kutya, de olyan mennydörgő hangon ugatott, mintha támadásra készülne. Alex torkán a szorítás egy pillanatra megenyhült, és az eddig őt a falhoz préselő vastag comb nyomatéka kissé gyengült. Alex összes maradék erejével csavart egyet a testén, és belevágta a térdét oda, ahol a test közepét sejtette. A térdkalácsa alatt herék roppantak, és a sötétségből ordítás szakadt ki. Kissé felengedett a torkán is a szorítás, mire Alex egy halálra rémített ötéves kislány módjára teljes erejéből fölsikított. Ettől még a kutya is elhallgatott egy pillanatra. Ám mielőtt Alex ki tudta volna használni a támadója pillanatnyi bizonytalanságát, a kesztyűs kéz újult erővel szorította meg a torkát, a másik kéz pedig a Glock után kezdett

tapogatózni. Ha a pisztolyt is megkaparintja, végem van! Márpedig az a kéz ki akarja csavarni a kezéből a fegyvert. Kétségbeesésében a másik kezével a zsebébe nyúlt, és a mobil mellett lapuló kulcscsomót ragadta meg. Magasra emelve a kezét, lesújtott, és újra lesújtott vele, ahogy Norman Batestől látta a Psycho című filmben. Érezte, hogy a Glock már kezd teljesen kicsúszni a kezéből, de akkor a következő ütése végre jó helyet − valami puhát és sérülékenyet − talált el, ezt jelezte a följajdulás. Azon imádkozva, hogy a támadó szeme legyen az, Alex kirántotta magát, és oldalra hajolt, mert tudta, hogy most sül el az ő Glockja a támadó kezében. Ugyanabban a másodpercben kigyulladt a lámpa a kocsitárolóban. Megdöbbent és elbizonytalanodott azon, amit látott: nem emberi arc, hanem hatalmas vállakon nyugvó valamiféle rémalakzat tárult elébe. Mögöttük kivágódott egy ajtó. Egy férfihang figyelmeztetően kiáltott, de a Glock máris kísérteties lassúsággal villant föl a szeme előtt, és kioltotta a fényt.

Hé, kisasszony! Nem esett baja? Alex erőlködve fölnyitotta a szemét, és egy pizsamába öltözött kopasz ember arcát látta maga fölött. A férfi jobb kezében egy ismétlőpuska, a balban pedig az ő Glock 23-asa volt. Alex az arcához nyúlt. Vér volt rajta, sok vér. Egy pillanatig úgy érezte, mintha a Szövetségi Bank előterébe került volna vissza: akkor is ugyanígy a hátán feküdt, csak a háttérzaj különbözött. Ott a túszmentő különítmény automata fegyverei és gránátjai dörögtek és robbantak, itt viszont csak egy déli akcentussal dörmögő pizsamás ember hangját hallotta. – Meglőtt? − kérdezte Alex. − Lövéseket hallottam. – Nem sebesült meg − mondta a puskás ember. − Az a fickó lőtt ugyan egyet, de amikor kidugtam az én tizenkét kaliberesemet az ajtón, jobbnak látta abbahagyni a lövöldözést. Láttam, hogy egy nagyot vágott ezzel a pisztollyal a maga fejére, de akkor rátartottam ezt a Remingtont. Akkor rögtön eldobta a pisztolyt, és futásnak eredt. – Látta az arcát?

– Nem, kérem. Valami ruhaféle rá volt tekerve a fejére. Alex mélyeket lélegzett, és próbált megnyugodni. Egyszerű dilemma előtt állt: megmondja-e, hogy FBI-ügynök, vagy hagyja a pokolba, és tűnjön el innen gyorsan. Az ösztönei azt súgták, hogy húzzon a francba, de ha a támadója azonos Grace gyilkosával, akkor miért szalasztaná el ezt a kitűnő alkalmat, hogy elkapják? – Hívta már a rendőrséget? − kérdezte. – Hogy az ördögbe ne hívtam volna. Mindjárt itt lesznek, itt van a rendőrség egy mérföldnyire toronyiránt. Mit akart magával csinálni az a fickó? Alex lassan az oldalára fordult, majd óvatosan talpra állt. − Uram, én Alex Morse különleges ügynök vagyok, az FBI-tól. A pizsamás ember egy lépést hátralépett. – A kocsiban vannak az irataim. – Szívesen megnézném őket. Miközben Alex a tárcájáért indult, kék fénysugár söpört végig a közeli házak homlokzatán. Aztán nagy fékcsikorgással egy rendőrautó fékezett a ház előtt. – Ide, ide! − kiabált nekik a pizsamás ember. − A kocsibeállóhoz! Mire a rendőrök odatrappoltak, Alex is megtalálta az igazolványát. Jócskán meglepődtek, hogy egy FBI-ügynököt találnak ott, ahová kihívták őket. Közben megjelent a tulajdonos felesége is: papírtörülközőt hozott Alexnek, hogy letörölhesse a vért az arcáról. Az ügynök ezt olyan feltűnő nemtörődömséggel tette meg, hogy a rendőrök látták: kemény csaj. Úgy adta elő az esetet, mint nemi erőszak kísérletét, és gyakorlatilag megparancsolta a rendőröknek, hogy adjanak ki körözést a fehér mikrobuszra. Többször is megmagyarázta nekik, hogy semmi értelme a Glockjáról ujjlenyomatokat venni, mert a támadó kesztyűt viselt. A rendőrök további kérdéseire azt felelte, hogy egy régi iskolai barátja, dr. Christopher Shepard házában lakik, mert mindenképp el akarta kerülni, hogy a zsaruk bejussanak a Days Innben levő szobájába, ahol még egy újonc is fölfedezhette volna a gyilkossági nyomozás eszközeit és kellékeit. Erősködtek ugyan, hogy azonnal menjen az ügyeletre, de a nő erre azt válaszolta, hogy Chris Shepard ugyanolyan jól, és ráadásul ingyen el fogja látni a sérüléseit Megnyugtatta a rendőröket, hogy délelőtt majd elérhető lesz, és válaszol

a további kérdéseikre. Többször is hálásan megköszönte a pizsamás embernek, hogy megmentette az életét, majd − megadva a mobilszámát a járőröknek − beszállt a kocsijába, elhajtott az utcára tódult hálóruhás szomszédok sorfala mellett, és visszaindult a 61-es autópálya felé. Egész testében reszketett. Késleltetett stresszes reakció, állapította meg. Egy idő után letért az út szélére, és elővette a mobilját. Chris hat csöngetés után vette fel. Elnézést kért tőle, hogy megint háborgatja, aztán − még az előtt, hogy el tudta volna mondani, mi is történt −, zokogás tört föl a torkából. Ez csak az alvás hiányától lehet − gondolta. Hisz hetek óta nem aludtam ki magamat. – Hol van most? − kérdezte Chris. – Az út szélén. Bent a városban. Be kéne, hogy kötözzön. – Mi történt? – Rögtön elmondom. Csak… − és odanyúlt az arcához, amiről megint ömlött a vér. – Be tud jönni a rendelőmbe? – Be tudok. – Akkor ott találkozunk tíz perc múlva. – És mi lesz Bennel? – Fölhívom Mrs. Johnsont, és azt mondom neki, hogy sürgős esethez hívtak. Alex a kabátujjával törölgette a vért az arcáról, és így szólt a telefonba: − Itt van az az ember, Chris! Itt van! – Ki van itt? – Hát ő! Az, aki meggyilkolta Grace-t. – És megtámadta magát? – Majdnem meg is ölt. – Látta az arcát? – Le volt takarva. Vigye Bent gyorsan Mrs. Johnsonhoz, rendben? A háza nem biztonságos. El tudja vinni? – El. – És hozza magával a pisztolyát. – Hozom. De ha úgy érzi, el fog ájulni, inkább hajtson a St. Catherine sürgősségi ügyeletére. – Nem lesz semmi baj. Csak siessen!

Alex a hátán feküdt, és pislogva bámult a sebészeti lámpa fényébe, ami úgy égett fölötte, mint egy kék-fehér nap. Chris már kitisztította a sérüléseit, és most a szeme alatt öltögette össze a sebet, figyelmes lassúsággal. – Ez a vágás sajnos pont az előzőleg fölnyílt szövetrészen megy keresztül − mondta. − Nem tudom, a plasztikai sebésze mit szól majd a munkámhoz, de gondolom, nem akar az ügyeletre menni, hogy az egész világ megtudja, mi történt magával. – Jól gondolja. De miért hígította a Betadine-t a seb tisztításához? – Tudja, ez új dolog. Ha hígítás nélkül használjuk, roncsolja a fehérvérsejteket, amelyek segítik a sebgyógyulást. Egy perc múlva Chris már kész is volt az utolsó öltéssel. – Most már fölállhat, ha tud − mondta az orvos. − Csak semmi sietség! A nő fölkönyökölt, figyelve, vajon nem szédül-e, aztán óvatosan föl is ült. − Ezer köszönet! Chris kifürkészhetetlen tekintettel nézett a nőre. − Fogalma sincs, ki lehetett az az ember? – Nincs. Csak az a kérdés, én kellettem neki, vagy inkább maga? – Szerintem pedig teljesen nyilvánvaló. – Szerintem nem. Szerintem Elginbe indult, hogy elintézze magát, csak váratlanul engem is ott talált. Chris elgondolkozott ezen, majd megrázta a fejét. − Szerintem pedig a maga sarkában volt egész nap. Csak amilyen alváshiánya van, azt se vette volna észre, ha egy egész elefántcsorda követi. Alex fölállt. − Maga még mindig nem akar hinni nekem! – Hát, valahogy így, de mindegy. Most hogyan tovább? − kérdezte Chris. − Ugye most már nem akar mindenáron Jacksonba kocsikázni? – Ezt még nem tudom. De ugye egy szívességet még megtesz nekem? – Természetesen. – Jöjjön velem el a Days Innbe a számítógépemért. Nincs messze, és nagyon nagy szükségem van rá. – És mi van azzal a fickóval, aki megtámadta? – Szerintem nem lesz ott. Ezt csak az ösztöneim súgják, de én bízom

a megérzéseimben. Chris megfordult, és berakta egy tartályba a használt eszközeit. − Elkísérem, ha megígéri, hogy az éjszakát nálam fogja tölteni. Mikor látta, hogy a nő tétovázik, hozzátette: − Persze ezt ne vegye ajánlatnak. – Nem veszem − mondta a nő, majd elővéve a mobilját, Will Kilmer számát ütötte be. A nyomozó két csöngés után föl is vette. Miután vázolta neki a helyzetet, Kilmer határozottan megparancsolta Alexnek, hogy maradjon Natchezben. − Itt vagyok a váróban − mondta elgyötörten. − Szegény megint nincs magánál, Alex. Nincs semmi változás. Mondhatom neked, hogy az anyukád megint át fogja rázni az orvosokat. Pont olyan elnyűhetetlen vén csont, mint én. Alex letette, és odafordult Chrishez. − Akkor Jackson helyett a maga házát választom. Induljunk!

A Days Inn jól megvilágított parkolójában nem volt semmi mozgás. A legtöbb ott parkoló kocsi kisteherautó vagy még nagyobb jármű volt. Alex a szobája bejáratától négyhelynyire állt be a Corollával, aztán megvárta, míg Chris is beáll melléje a pickuppal. Az orvos a .38-assal a kezében szállt ki a kocsijából. – Maga tényleg nagyon rendes! − súgta neki a nő. Chris halkan nevetett. − Vasárnaponként ebben a kis szállodában szoktunk ebédelni, mikor még kissrác voltam. Akkoriban Belmontnak hívták. Egész jó kis hely volt. – Minden állandóan változik. Még a kisvárosokban is. – Igen, csak itt lassabban. Nekem ez nagyon megfelel. A nő elővette a szobakulcsát, és átnyújtotta a férfinak. − A 25-ös szoba az, rögtön itt mellettünk. Azt javaslom, nyissa ki a zárat, fordítsa el a kilincset, de ne lépjen be az ajtón. Én majd a háta mögött leszek, és berontok. Ha valami zűr lesz, a pisztolyával saját magát védje, ne velem törődjön. Akkor rohanjon, és hívja a rendőrséget. Chris hitetlenkedve bámult rá. − Ugye, csak hülyéskedik? A nő halálos őszinteséggel nézett vissza rá. − Nem. És semmi délvidéki, ősemberes hősködésre nincs szükség! – Pedig nem is tudja, miről marad le − felelte Chris, majd az épület

fala mentén az ajtóig osont, és bedugta a kulcsot a zárba. Miután elfordította a kilincset, kezében a Glockkal, belökte az ajtót. A maga előtt tartott fegyverrel, jobbról balra végigpásztázta a szobát. – Tiszta! − kiáltott, és elindult a fürdőszoba felé. Félúton azonban kővé meredt. Grace macskája ott feküdt a szőnyegen, a szája nyitva, halálos görcsbe merevedve. Alex nem látott rajta vért, de tudta, hogy Meggie nincs többé. Már majdnem letérdelt melléje, amikor valami neszt hallott a fürdőszoba felől. – Mi az ördögöt talált? − kiáltotta Chris a háta mögül. Alex a pisztollyal a fürdőszoba felé mutatott, és intett Chrisnek, hogy menjen hátrébb. Majd letérdelt az ágy mögé, és elkiáltotta magát: − ITT AZ FBI! DOBJA KI A FEGYVERÉT, ÉS JÖJJÖN KI FELTARTOTT KÉZZEL! Nem történt semmi. – Alex Morse különleges ügynök vagyok. Jöjjön ki, vagy lövök! Öt másodpercnyi idegtépő csend után ismét meghallotta a surrogást. Mintha a zuhanyfüggöny súrlódna a fürdőkád oldalához. – Lehet, hogy csak a víz csurog − szólalt meg Chris. Alex káromkodott magában egyet, majd előrelendülve berúgta a fürdőszoba félig nyitott ajtaját, készen arra, hogy átlyukasztja, akit odabent talál. De nem volt bent senki. Viszont ismét hallatszott a surrogás. Akkor Alex lenézett, és rémületében hatalmasat ugrott hátrafelé. Egy ragyogó színes kígyó tekergeti elő a polcos szekrény alól, feje a levegőben. A teste nyolcasokat leírva mozgott előre, közben a farkával csapkodott hátrafelé, mintha keresztül ment volna a testén valami. – Chris! − suttogott hátra a nő. A férfi odaugrott, kirántotta az ajtónyílásból, majd a nő elé állt, hogy a testével fedezze. – Mi az ördög ez? − kérdezte rémülten a nő. – Egy rohadt korallkígyó. A leghalálosabb mérges kígyó az egész Államokban. – Ebben teljesen biztos? – Száz százalék! Látja a vörös csíkokat a sárgák mellett? Cserkészkorunkban megtanultuk a mondókét: Piros a sárgán − gyilkos

ármány. Hogy is volt tovább? Piros a feketén − nem bánt, csak nagylegény. – Ez a dög ölte meg Meggie-t? − kérdezte irtózva Alex. – Halálbiztos. Csak az a vicc, hogy ezt egy macska miatt senki meg nem tenné. Ezt a kígyót magának szánták! A kígyónak még ebben a megviselt állapotában is hipnotikus volt a nézése. − De mi történt vele? – Szerintem a macskától ő is megkapta a magáét. A macskák nagyon jó kígyóvadászok. – És mégis megölte szegény Meggie-t? – A korallkígyók nem olyanok, mint a csörgőkígyók. Nekik idegmérgük van, mint a kobráknak. Rövid a méregfoguk, de ha egy akkora állatot, mint egy macska, meg tudnak marni, annak rögtön vége lesz. Chris fölkapott egy párnát az ágyról és eltorlaszolta vele a nyitott fürdőszobaajtót. Aztán kiment a kocsijához, és egy baseball-labdákkal töltött magas fehér kosárral tért vissza. – Mit akar csinálni? − kérdezte Alex. − Agyondobálja? Chris nem válaszolt, hanem fölemelte a kosarat, áthajolt a párnán, és a kosár aljával akkorát vágott a kígyóra, amekkorát csak bírt. Aztán leszorította a kosárral a kígyót a padlóra, majd fölkapta a kosarat, és ismét lecsapott vele. Amikor újra a levegőbe emelte a kosarat, a kígyó is jött vele, úgy oda volt tapadva az aljához, mint egy szétlapított bogár a szélvédő üvegén. – Megdöglött? − kérdezte Alex. – Az, hogy megdöglött, nagyon viszonylagos dolog a kígyónál. Haláluk után még sokáig működik az idegrendszerük. Volt már olyan, hogy döglött csörgőkígyó mart halálra valakit. – És mi a helyzet ezzel? Chris szemügyre vette a félig széttrancsírozott kígyót a kosár fenekén. − Ennek teljesen vége. Kivitte a kosarat, és bedobta a kocsi hátuljába, ahol labdák gurultak szanaszét. Miközben Alex a számítógépét és a nyomozati anyagokat szedegette össze, Chris betette Meggie maradványait egy szemeteszacskóba. − Ha visszaérünk, meg fogom vizsgálni − mondta −, hogy lássam, vannak-e rajta harapásnyomok.

– Biztos abban, hogy Ben nem lesz ideges miattam? – Ő már Mrs. Johnsonnál van. Na, menjünk innen! Alex elindult a kocsija felé, de megállt egy pillanatra. − Ez a korállkígyó honos itt Mississippiben? Úgy értem, én itt nőttem föl, de soha nem találkoztam eggyel sem közülük. – Mississippiben igen, csakhogy nem errefelé, jó két órát kell autózni innen, hogy eljusson oda, ahol élnek. És még akkor is egy hétig kutathat utánuk, olyan félénkek. – Ezek szerint nem valószínű, hogy csak úgy idetévedt! – Teljesen ki van zárva. Ezt a kígyót valaki betette a szobájába. És ez egyszer s mindenkorra meg is adja a választ a kérdésére. – Milyen kérdésemre? – Arra, hogy ki után ment a fickó. Aki megtámadta magát a kocsitárolóban, magára, és nem rám vadászott.

25. fejezet Eldon Tarver a mikrobusz orrát ismét a sűrű bokrok felé fordította, oda, ahol egy újabb, keréknyomoktól szabdalt csapás véget ért. Ez már a negyedik próbálkozása volt, s úgy érezte, ezúttal sikerülni fog. Nem is olyan nehéz kijutni a folyóhoz. Szinte ötvenméterenként vezetett le egy-egy csapás a murvás erdei útról a Mississippit szegélyező széles homokos partra, itt Natcheztől délre. Csak az volt a gond, hogy a legtöbb csapás végénél túl laza volt a homok, a folyó pedig túlságosan sekély. Dr. Tarver pedig olyan helyet keresett, ahol a talaj nem süllyed be a mikrobusz súlya alatt, a víz meg legalább három méter mély. A folyó erős sodra aztán majd elvégzi a többit: olyan erővel ragadja magával, hogy reggelre már nyoma sem lesz itt. De ha beragad a homokba, reggel könnyen rábukkanhat valami farmer a közeli földekről, vagy meglátja a ladikból egy pecás, aki harcsázni jön erre. Dr. Tarvernek sokkal több esze volt annál, semhogy egyenest Jacksonba indult volna. Morse ügynök esetleg elintézte, hogy lezárják a városból kivezető utakat. Így aztán különféle mellékutakon menekült el a lakótelepről, küzdelmük színhelyétől az aszfaltozott útig, amely az egykori International Paper hatalmas épülettömbje mellett futott. Egy óriási szójababültetvény jelezte a helyet, ahol az aszfaltút elfogy, és murvás erdei út vezet tovább. Ez az erdei út párhuzamosan futott a folyóval, és különböző olajcégek meg magán-vadrezervátumok tulajdonosai tartják karban. Eldon mindezt a helyi térképek alapos tanulmányozásából tudta, ami csak elenyésző része volt az egyes akciói előtt végzett előkészületeknek. A tapasztalat megtanította rá, hogy a túlélés kulcsa az, ha minden eshetőségre felkészül az ember; őt ezért alig érhette meglepetés. A mikrobusz hátuljában ott lapult − az orvos előrelátásának kézzelfogható bizonyítékaként − egy városi használatra és úttalan utakra egyaránt alkalmas Honda motorkerékpár. Az utóbbi öt évben Eldon minden akcióra magával vitte a Hondát. Ma éjjel fogja meghozni a gyümölcsét az a rengeteg fáradság, amellyel minden egyes alkalommal verejtékezve fölpakolta a motort a mikrobuszra, aztán meg le onnan.

Gázt adott, és a reflektorok fényében ezernyi levél csapódott félre a kocsi orra előtt, majd az ágak karistolását hallotta a karosszéria oldalán. Mindig is fogyóeszköznek tekintette ezt a mikrobuszt. Volt egy másik teljesen azonos, csak más színű ilyen kocsija, amit gondosan őrzött a jacksoni laboratóriumánál. A kocsi elől most hirtelen eltűnt minden akadály, sűrű sötétség borult mindenre, amely sötétkéken vette körül a mikrobuszt, ahogy Tarver kikapcsolta a fényeket. A doktor az éjszakai eget kezdte fürkészni. Meglátta a halvány vörös jelzőfényeket a folyó fölött átvezető telefonoszlopok tetején. Jobbra pedig, egy jó mérföldnyire egy uszály fényeit pillantotta meg, amely errefelé tartott. Ha vár egy kicsit, hamarosan elhalad előtte. Dr. Tarver kikapcsolta a motort, kiszállt a mikrobuszból, és figyelmesen vizsgálta a homokos talajt a lába előtt. Sejtette, hogy itt elég magas a part, csak még nem tudta, mennyire. Egy tatu csörtetett el riadtan a lába elől. Látta, ahogy a holdfény megcsillan az állat tüskés hátán, amely aztán eltűnt a derékig érő fűben. Eldon ismét elindult előre, és tíz lépés után sziklás talajt érzett meg a lába alatt. Hat méterrel alatta ott kavargott a Mississippi folyam sötétlő vize. Lehúzta véráztatta ingét, és belehajította az árba. Rendesen megdöfködte a torkát ez a nő, de szerencsére csak valami tompa végű fegyverrel. Talán a kulcsaival. Ha kés van nála, már rég nem él. A szakálla így is csurom vér volt. Visszasietett a mikrobuszhoz, kinyitotta a hátsó ajtaját, és előkészítette az alumíniumrámpát, amelyen le lehet tolni a raktérből a Hondát. A sötétség miatt nagyon óvatosan legurította a motorbiciklit, és megállítottá a lábtámasszal. Ezután a vezetőülés mögül kiemelt egy kis hűtődobozt meg egy turistatáskát, más nem is volt a mikrobuszban. Jacksontól idáig végig munkáskesztyűben vezetett, a szakállát nejlonszatyor, a fejét pedig egy zuhanysapka fedte. Most berúgta a Hondát, hogy lássa, tényleg elindul-e majd, ha kell, aztán visszaült a mikrobuszba. Kis fokozatba kapcsolva lassan gurult vele a sziklás part felé. A meredélytől alig ötméternyire kivetette magát a nyitott ajtón, és mint egy ejtőernyős, oldalt hemperedett a homokos talajon. Olyan hatalmas csobbanást hallott, mint amikor egy bálna ugrik föl, és zuhan vissza ismét a tengerbe. Visszasietve a meredélyhez, lenézett arra a különös látványra, ahogy a Chevrolet mikrobusz, mint

egy királyi dereglye, méltóságteljesen csurog lefelé a Mississippi vizén. A kocsi orra most megakadt valami zátonyon, és ettől a mikrobusz lassú körökben párszor körbefordult, majd vízzel lassan megtelve sodródni kezdett dél felé, Baton Rouge és New Orleans felé. Ha nem lett volna a helyzet egyelőre még veszélyes, Tarver biztosan felnevet. De még egy kicsit várni kellett azzal a nevetéssel. Egyelőre ezernyi aggasztó gondolat kavargóit a fejében. Mi is a legfontosabb teendő? Addig nincs lazítás, míg biztos fedezékbe nem ér. Persze, hogy szeretett volna Natchezben maradni, hogy befejezze a megkezdett munkát, de úgy vélte, az idő csak neki dolgozik. Vannak sokkal fontosabb megoldandó problémák is! Itt van például mindjárt Andrew Rusk. Rusk hazudott neki. Egyelőre nem tudja pontosan megállapítani, meddig jutott Rusk az árulásban, de hogy hazudik, az biztos. Ennél rettenetesebb dolgot nem is tehetett volna az ügyvéd. De Tarver egyelőre elfojtotta magában a bosszú föltoluló vágyát, mert most a túlélés a fontosabb. Mindig is tudta, hogy egyszer eljön ez a nap. És most, hogy eljött, nem érte készületlenül. A menedéke alig negyven mérföldnyire van. Ott majd meg tud pihenni, rendezni tudja a sorait, és megtervezheti az ellenlépéseket. Fölcsatolta a hűtődobozt és a táskát a Hondára. Most hideg fejre és kötélidegekre van szüksége, hogy eljusson a búvóhelyére. És teli volt önbizalommal, amint fölült a motorra, és beindította. Szinte már ott érezte magát a szentélyében.

26. fejezet Chris begördült a kisteherautójával a St. Catherine kórház parkolójának orvosok számára fönntartott szektorába. Mielőtt bement volna az épületbe, egy biztosítólánccal lelakatolta a kocsi rakterében levő generátort és labdavető automatát, amelyeket Ben edzésein használtak. Volt idő Natchezben, amikor nem lett volna szükség ilyen elővigyázatosságra, de az az idő már elmúlt. Igyekezett körültekintő figyelemmel végezni a vizitjeit, de a múlt éjszaka eseményei nem hagyták nyugodni. Mikor az utolsó betegétől is elbúcsúzott, lement a lépcsőn az elsőre, az intenzív részlegre. Közben összetalálkozott Michael Kaufmannal, Thora nőgyógyászával. Két nappal ezelőtt Chris Kaufmannak is küldött Thora vérmintáiból, hogy ellenőrizze a hormonegyensúlyt, amely a fogamzóképességhez szükséges. – Jó hogy találkozunk − mondta Mike megállva a lépcsőn. − Találtam valami furcsát Thora mintájában. – Tényleg? És mit találtál? – Magas progeszteron-szintet. – Micsodát? Kaufman bólintott. − Pedig ugye még mindig teherbe akar esni? – Persze! De milyen szintről beszélünk? Amit a fogamzásgátló okozhat? – Magasabb. Ilyet csak az aktus utáni tabletták okoznak. Chris érezte, hogy elvörösödik. Kaufman épp most követett el egy orvosetikai vétséget, és látszott a kollégán, hogy ő is rájött, mit csinált. Mindketten tudták azt is, hogy Chris felesége egy nagyon fontos dologban nem őszinte a férjével. Kaufman zavart arccal bólintott egyet, aztán elindult fölfelé a lépcsőn. Chris lassan ballagott lefelé az intenzív irányába, de azt se igen észlelte, hol jár. Nem bírta kiverni a fejéből, amit Kaufman megjegyzése jelentett. Hát lehet, hogy Thora egész csábjelenete a stúdióban, meg hogy mennyire szeretne teherbe esni, mind csak alakoskodás volt? Hidegvérű játék csak azért, hogy titkolja a szeretőjét,

és még ördög tudja, mi mindent? Mikor végre meglátta maga előtt az intenzív két nagy ajtószárnyát, úgy érezte, talán itt megmenekül majd a fejében zakatoló pokoli gondolatoktól. És valóban, a hűvösebb levegő, a műszerek zümmögése és csipogása, az ápolónők halk beszélgetése egy pillanatra oldotta is zavarodottságát. Most muszáj a munkára koncentrálni! Itt volt az az egykori gimnáziumából való gyerek a makacs kétoldali tüdőgyulladásával, amely már a harmadik fajta antibiotikumnak is ellenáll. A tegnap esti vizitnél Vancomycin csöppeket írt elő. Ha a fiú állapota nem javul, kénytelen lesz átküldeni Jacksonba egy ismerős, fertőző esetekre szakosodott specialistához. Amikor az üvegfalú fülkék felé nézett, megpillantotta Tom Cage doktort, amint kifelé jön az egyikből. – Tom! Nem is tudtam, hogy van beteged az intenzíven. – Nincs is − válaszolta dr. Cage, miközben fölírt valamit egy beteglapra. − Csak azt a beteget néztem meg, akivel kapcsolatban Don Allen konzultált velem. Szerettem volna többet tudni az előzményekről, mint amennyi a papírokban le volt írva. – És találtál valami érdekeset? – Nem vagyok biztos benne. Valami azt súgja nekem, hogy generalizált sclerodermával állunk szemben, ha nem is mutatják a laboreredmények. Férfiaknál ennek gyakran alig vannak külső jelei, de a vérnyomás egészen aggasztó. És sehogy se tudjuk leszorítani. – De ha belső scleroderma, akkor mit tudsz tenni a magas vérnyomás ellen? A fehér hajú orvos fölemelte a tekintetét a lázlapról, és Chris olyasmit látott meg benne, amit dr. Cage sohasem mutatott volna egyetlen betegének sem. Tanácstalanság és zavar, düh és lemondás egyszerre sugárzott belőle. Chris szomorúan bólintott. – És megnéztem a tüdőgyulladásos fiúdat is − mondta Tom. − Az éjszaka folyamán szerencsére jócskán lement a fehérvérsejtek száma. – Hál' istennek! − kiáltott föl Chris izgalommal. − Már kezdtem tényleg aggódni. Csak tizenhét éves az a gyerek. Tom együttérzően sóhajtott. − Egyre több ilyen atipikus tüdőgyulladással találkozunk, különösen fiatal felnőtteknél. – Végeztél a vizitekkel?

– Igen. Megyek is át a rendelőmbe. – Rögtön jövök utánad! Chris bement a betege elkerített fülkéjébe, és nem is kellett a lázlapot megnéznie, már látta a változást. Olyan fényt látott a fiú szemében csillogni, amely teljesen hiányzott belőle az utóbbi napokban, és az arcáról is eltűnt az a beteges sápadtság. Amikor meghallgatta a mellkasát a sztetoszkóppal, ott is javulást tapasztalt, különösen a bal tüdőnél. Chris éppen egy tréfás megjegyzésen nevetett, amit a fiú tett az ápolónőkkel és az ágytállal kapcsolatban, amikor megpillantotta Shane Lansinget, aki épp egy lázlapra írt valamit a nővérpultnál. Lansing írás közben a lázlapot nézte, de Chrisnek olyan érzése volt, mintha csak egy pillanattal azelőtt vette volna le őróla a szemét. Mike Kaufman szavai ismétlődtek az eszében: Magasabb. Amit csak az aktus utáni tabletták okoznak. Vajon Lansing most egy betegére gondol-e? − törte a fejét Chris. Vagy Thorára gondol? Chris bizonyos fokig megnyugvással észlelte, hogy a sebész ma reggel itt bukkan föl Natchezben. Hisz Greenwood jó négyórás autóútra van, és az alig valószínű, hogy Lansing nyolc órát kocsikázzon csak azért, hogy az Alluvianben megdughassa Thorát. Hajnali 4-kor kellett volna otthagynia a feleségét, hogy mostanára már ideérjen. Chris mégis nagyon erős késztetést érzett arra, hogy odamenjen a pulthoz, és egyszerűen kiverje a sebészből a lelket. Odaszólt a beteg fiúnak, hogy ebéd után visszajön megnézni, hogy alakul az állapota, aztán kisétált a pulthoz. – Jó reggelt, Chris − mondta Lansing. − Áll még a javaslatod a golfozásra? – Ma délután nem jön össze a dolog − felelte Chris, a fáradtság jeleit kutatva a sebész szemében. − De holnap talán el tudok majd szabadulni. – Akkor csak csörögj rám. Vagy hagyj egy üzenetet az asszisztensnőmnél. – Neked jó akármelyik délután? – Persze. Én délelőttönként vagyok nagyon befogva. – De akkor aztán kaszálsz rendesen! Lansing erre nem válaszolt semmit. Chris nézte egy darabig, ahogy a jóképű sebész egy másik lázlapot vizsgálgat, aztán sarkon fordult, és kiment az intenzívről.

Miközben tétován bandukolt az előtéren keresztül, kis híján nekiment Jay Merciernek, Natchez egyetlen hematológusának. Mint sok kisvárosi szakorvos, akinek muszáj mindenhez értenie a mérges borostyán okozta bőrkiütésektől a köszvényig, Mercier általános onkológusként működött, ő csinálta az összes diagnózist, aztán vagy maga kezelte a rákeseteket, vagy legalább kapcsolattartóként működött, ha valakit egy nagyobb fővárosi központba kellett továbbküldenie. Bár a város legelfoglaltabb orvosai közé tartozott, Chrisre mindig szívesen szánt időt, különösen ha konzultációról volt szó. Chris már majdnem félrevonta most is, hogy kérdéseket tegyen föl neki a szándékos rák előidézésének lehetőségeiről emberi szervezetekben, de aztán rájött, hogy akkor Mercier biztos föltenne neki egy jó pár kínos kérdést a különös érdeklődés hátteréről. – Jó reggelt, Chris − köszöntötte Mercier mosolyogva. − Hogy van a makacs tüdőgyulladásos eseted? – Úgy látszik, a Vancomycin csodaszernek bizonyult. – Jaj de jó! Szegény gyerek elég aggasztó helyzetben volt már. Közben mindketten lelassítottak annyira, hogy akár beszélgetésbe elegyedhettek volna, de Chris mégis inkább úgy döntött, hogy továbbhalad a folyosón. Mikor a sarkon befordult, a kijárat már ott volt az orra előtt. Itt azonban − maga sem tudta egészen, miért − megállt, és nekitámaszkodott a falnak, mint aki rá akar gyújtani. Még egy perc sem telt el, rájött, hogy mi volt az értelme annak, amit csinált. Shane Lansing bukkant elő a sarok mögül, ő meg elébe pattant, és elállta az útját. A sebész csodálkozott, de nem tűnt ijedtnek. − Na mi van, mégsem akarsz golfozni? − kérdezte. Chris keményen Lansing szeme közé nézett, és nekitámadt: – Shane, valld be, hogy dugod a feleségemet! Lansing pislogni kezdett, de nem árult el különösebb érzelmeket. – A francba is, dehogy! Miről beszélsz? Chris csak nézett rá hosszasan, majd azt mondta: − Szerintem hazudsz. Lansing szeme összeszűkült. Mintha mondani akart volna valamit, de aztán összezárta a száját, és megpróbált Christ kikerülve továbbhaladni. Shepard megragadta a karját, és háttal odalökte a falnak. − Ne akarj lelépni, a kurva anyádat!

Lansing nagyon meghökkent, nem is annyira a fizikai támadástól, mint inkább ettől a nyílt felelősségrevonástól. − Bassza meg, neked teljesen elment az eszed, Shepard! – Fogadok, hogy volt már részed ilyen jelenetekben, nincs igazam? Te, a nők kedvence, vagy mi a franc… Most viszont nem fogsz elslisszolni. Ha a gimiben volnánk, jól seggbe rúgnálak, és annyi. De itt egy gyerekről is szó van. És elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, te Thorával nem törődsz igazán. Persze biztos jólesik neked megdugni őt. Az is jólesik, hogy tetszel neki. De úgy mélyebben nem izgat a dolog, nincs igazam? Lansing szeméből továbbra sem lehetett kiolvasni semmit. De aztán a feszült csöndben Chris hirtelen meglátta Lansing páncélján a rést. Az önelégültsége okozta. Nem tudta véka alá rejteni, hogy nyerőnek érzi magát. Ez a titkos fensőbbségtudat kétségtelenül azon alapult, hogy olyan jól ismeri Chris feleségének intimitásait: a testét, az érzelmeit és a szándékait is. És ettől Chrisnek egy sokkal fenyegetőbb lehetőség is eszébe ötlött. – Vagy mégis izgat valami? − kérdezte. − Csak nem a pénze? Hisz téged igazán csak a pénz izgat fel. Thorának meg épp elég pénze van, hogy csurogni kezdjen a nyálad, nem így van? Lansing erre teljesen fölhagyott azzal, hogy az ártatlanságát bizonygassa − legalábbis Chris így érzékelte. Mondott is valamit, de azt Chris meg sem hallotta. Működésbe lépett az agyának limbikus rendszere, és ösztönösen reagált a sebész melléhez emelkedő öklének mozdulatára. Chris sose bokszolt, de birkózott vagy három évig a gimiben. Lansing ütését megelőzve hátratáncolt, megragadta előrelendülő csuklóját, maga felé rántotta a sebészt, majd egyet csavarva rajta, hanyatt döntötte. Lansing tüdejéből az ütéstől szinte robbanva távozott a levegő. Chris még egyet rántott rajta, hogy Lansing hasra forduljon, aztán rátérdelt a hátára, és az egyik karját jól megcsavarta a háta mögött. Lansing fölkiáltott a fájdalomtól, épp mikor két ápolónő befordult a folyosó sarkánál. Megálltak, és csak bámulták, mi történik. – Mit állnak itt? − förmed rájuk Chris. − Menjenek innen! A nők visszasiettek a bejárati csarnok felé, de közben le nem vették a két orvosról a szemüket.

Chris közel hajolt a szájával Lansing füléhez. − Ide figyelj, ma éjjel majdnem megölték egy jó barátomat. Te vagy tudsz erről, vagy nem, mindegy. De ne felejtsd el: itt nem csak rólad van szó! Itt van még Ben, a te gyerekeid, a te feleséged, aztán Thora, na meg én is. A többiek nem tudják megvédeni magukat ellened, de én igen! − mondta, úgy megcsavarva Lansing jobb karját, hogy az megint fölüvöltött. − Ha valami baja lesz Bennek, lefogadom, hogy legalább egy évig nem fogsz tudni operálni ezzel a kezeddel. Hallasz engem, Shane? Lansing mordult egyet. – Helyes. És most, ha ártatlan vagy, nyugodtan hívd csak a rendőrséget, és jelents föl nekik. Megtalálnak a rendelőmben. Chris közeledő hangokat hallott a folyosó fordulója felől. Fölállt, kisétált az üvegezett kijárati ajtón, és a kisteherautójához csörtetett. Miközben kihajtott a parkolóból, még látta, hogy a kórház főgondnoka kint áll az ajtó előtt, és őutána bámul.

Mikor a klinikához ért, utasította Hollyt, hogy ne zavarják, aztán bement a szobájába, megnyomta a telefon gombját, és Jane-től azt kérte, hívja föl neki dr. Peter Connollyt a New York-i Sloan-Kettering Rákkutató Központból. Peter Connolly nagy hírnévnek örvendett az onkológusok köreiben, de nyolc évvel azelőtt még a hematológia professzora volt a jacksoni Egyetemi Klinikán. Aztán lecsapott rá a Sloan-Kettering, és fölkérték egy új klinikai részleg vezetésére, ahol az egyszerre végezhető szerv- és csontvelő-átültetésekkel kísérleteznek. Jacksoni tevékenysége során Connolly elérte, hogy az ottani klinika elindult afelé, hogy Országos Rákkutató Intézetté váljék, amilyen összesen nyolc volt az Államokban. Jane máris jelentkezett: − Mr. Connolly asszisztense van a vonalban. A főnöke éppen csontvelővételt mutat be néhány gyakorló orvosnak, de vissza fogja hívni még ebéd előtt. – Köszönöm − mondta Chris, magába fojtva a türelmetlenségét, hogy nem sikerült. Persze miért is gondolta, hogy egyszerűen csak fölhívja az Államok legjobb rákkutató intézetét, és minden várakozás nélkül kapcsolják neki az egyik legmenőbb kutatót? − Mondja meg az asszisztensnőnek, hogy örülnék, ha gyorsan visszahívnának.

– Szerinte mondja rá az üzenetét a rögzítőre. – Oké, rámondom. – Akkor várjon egy kicsit. Néhány kattanás után meghallotta az automata hangot: − Kérem, hagyjon üzenetet. – Peter! Chris Shepard beszél Mississippiből. Van egy elég különös kérdésem, és azt gondoltam elmondom, hogy legyen időd gondolkodni a válaszon. Azt szeretném tudni, lehetséges-e szándékosan előidézni rákot emberi lényben oly módon, hogy boncolásnál ne vegyék észre, mi történt. Különböző vérrákokról beszélek, és tizennyolc hónapos időtartamokról a diagnózistól a halálig. Hülyén hangzik, de volt egypár furcsa esetünk itt az egyetemi klinikán Jacksonban. Tudom, hogy sok a dolgod, de nagyra értékelném, ha visszahívnál, amint az időd engedi. Ahogy letette, kicsörgött Jane-nek: − Ha Connolly visszahív, ne várakoztassa egy pillanatig sem. Hívjon ki a vizsgálóból, vagy akárhonnan, bármit is csinálnék! – Meglesz. – Hacsak nem épp ultrahangot csinálok. – Tudom. – Kösz − mondta Chris, egy mély levegővétellel megpróbálva kizárni magából a gyötrő félelmeket, aztán kiment az aznap rá váró betegekhez.

Alex, kezében a Glockot markolva, a két szemét tágra nyitva, hirtelen fölült az ágyban. A jobb oldalán a behúzott vastag függöny keskeny résén kék fény szivárgott a szobába. Jó pár pillanatig tartott, míg rájött, hol is lehet: persze, Chris Shepard házának egyik vendégszobájában. Az egyik fal mellett íróasztal állt tele számlákkal, bizonylatokkal és egyéb, a háztartásra vonatkozó papírokkal. Olyan volt, mint azok az íróasztalok, amelyeknél a háziasszonyok intézik a napi elszámolásokat. Miközben Alex az íróasztalt méregette, a retiküljében megszólalt a mobiltelefonja. Rájött, hogy már jó ideje csöröghet. Hisz biztos attól ébredt föl az előbb. Csakhogy a saját készüléke, amelyet a gyilkossági nyomozás során használt az utóbbi napokban, ott feküdt mellette némán, az ágyon. Az, ami csörgött, a hivatalos FBI-készülék volt a táskájában.

Ó, istenem!… A tegnap éjszakai támadás emlékei villantak át az agyán. Hisz megadta az igazi nevét a natchezi rendőröknek: nem volt más választása. Ahogy a kijelzőre nézett, és meglátta: ISMERETLEN HÍVÓ, először mégis majdnem fölvette. Az utolsó pillanatban azonban rájött, hogy jobb lesz az utóbbi négy hétben bevezetett módszeréhez ragaszkodni, és hagyni, hogy a hangpostája működjön védőfalként. Ez a hívás csak rosszat jelenthet. A hívó vagy akármelyik ügynöktársa vagy esetleg a charlotte-i helyi FBI-főnök, akiről viszont úgy tudta, jelenleg szabadságon van a Bahamákon. Várt egy teljes percet, majd lehallgatta a hangpostafiókját. – Morse ügynök! − kezdte az üzenet a bostoni „főpapok” jól ismert fontoskodó hanghordozásával −, Mark Dodson igazgatóhelyettes beszél Washingtonból. Alex mellkasa úgy összeszorult, hogy alig kapott levegőt. – Azért hívom, hogy tájékoztassam, küldtünk magáért egy céges gépet, hogy Washingtonba hozza, mert meg kell jelennie a Szakmai Felügyeleti Bizottság előtt… A vérnyomása olyan lett, mint szabadeséskor. – …a gép a Mississippi állambeli Jacksonba tart. Ha most éppen nem Jacksonban van, azonnal hívjon vissza, hogy a gépet átirányíthassam oda, ahol tartózkodik. Semmi késlekedés, Morse ügynök! Azzal csak rontaná a helyzetét. Ezután kattanás − Dodson letette. Amikor a hangposta-program fölajánlotta, hogy törölni akarja-e az üzenetet, benyomta a törlést. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy a halálos ellenség szavait még egyszer meghallgassa. Szakmai Felügyeleti Bizottság… – A fene egye meg! − sziszegte, miközben fölállt az ágyról, és fölhúzta az előző nap hordott bugyiját. Ha gépet küldenek érte, már mindent tudnak. Az extra betegszabadságot, a beküldött hamis jelentéseket. Tudnak az évfolyamtársáról, aki Charlotte-ban falaz neki − még talán a tegnap éjszakai afférjáról is tudnak. Valószínűleg attól omlott össze egész eddig építgetett kártyavára. És feltehetően semmi haszna se volt a körözésnek. A rendőrség által megállított összes fehér mikrobusz és minden sofőr teljesen tisztának bizonyult.

– Én hülye, én hülye, én hülye! − átkozta magát. Még a könnyeivel küszködve, Alex most föltárcsázta a washingtoni Titokpalota, közismertebb nevén a J. Edgar Hoover Központ telefonközpontjának számát. Persze − gondolta kényszeredetten −, miért ne lehetne, hogy csak azért küldték a gépet, hogy rohanjak Afganisztánba, és tárgyaljak Oszama bin Ladennel, vagy valami más hasonló fontos munka miatt. Lehet − csakhogy nem valószínű. Megkérte a rettentő készséges telefonközpontost, hogy kapcsolja be Dodson igazgatóhelyetteshez. Mikor a nevét is megadta, rögtön kapcsolták neki. – Morse különleges ügynök? − kérdezte Dodson. – Igenis. – Hol van pillanatnyilag? – Natchezben, Mississippiben. Hosszabb szünet következett. − Látom, van ott nekünk alkalmas repülőtér. – Én is úgy tudom, uram. – Akkor harminc percen belül legyen ott azon a reptéren a csomagjával együtt, indulásra készen. – Igenis. És megkérdezhetem, hogy miért uram? – Nem kérdezheti meg. – Értettem. – Akkor ebben maradunk. – Uram…! − folytatta Alex, de Dodson már le is tette. Alex körülnézett az üres vendégszobában. Az éjjel, amikor még Chris Shepard is itt volt, egész meleg és emberséges helynek tűnt ez a hálószoba. Most olyan, mint bármelyik más üres kaszni. Elindult a fürdőszobába, hogy amennyire tudja, rendbe szedje magát. Mikor becsukta az ajtót, és ráült a vécére, a szemközti falon meglátta Thora Shepardnek egy 28x41 centiméteres színes fényképét. Thora a képeslapok modelljeinek hűvös nemtörődömségével bámult vissza rá − azaz valójában átnézett rajta − a szép formájú arcát keretező, tökéletesen fésült szőke frizurájával, szép ívű orrával meg a tengerszürke szemével, amely éppúgy megbabonázta Chris Shepardöt, ahogy korábban Red Simmonst is. Bár Alex soha egy szót sem váltott Thorával, mindig érezte, hogy valódi ellenfelek. Mint két, távolból macska-egér harcot folytató ügynök a berlini fal két különböző oldalán.

Most rá kellett jönnie, hogy mindez nevetséges képzelgés volt Ez a hűvös tekintet egy olyan nőé volt aki eddig minden játszmát megnyert, amibe belekezdett, őt meg, szegény nyomorultat most fogják visszaröpíteni Washingtonba, hogy a hivatalos kivégzésére sort kerítsenek.

Neville Byrd finoman elhelyezte az ölében a joysticket, aztán a tetőre irányított lézersugáron állított vagy öt millimétert. Majd újra fölvette a speciális szemüvegét, és ellenőrizte a sugár vonalát. Kukucs! Megvan, sikerült! A zöld sugárnyaláb pontosan ott rezgett az AmSouth Bank Tower irodaépület tizenhatodik emeleti egyik sarokablakának közepén. Ettől a pillanattól kezdve − hála a lézernek és a negyedik generációs optikai eszköznek − az Andrew Rusk irodájában kiejtett minden szó és a számítógép billentyűjén leütött minden egyes betű rögzítésre kerül a Neville Byrd mellett heverő aktatáskában lapuló műszereken. Neville kortyolt egyet az energiaitalából, aztán nekitámaszkodott szállodai szobája ablakának, amelyet csak egy keskeny utca választott el az AmSouth épületétől. Byrd annak az intelligens, hatvan év körüli Noel D. Travernek a parancsára helyezkedett el itt, akinek az a szörnyű, bíborszínű anyajegy van az arcán. Dr. Traver nagyon egyszerű utasításokat adott Neville-nek, és a szokásos munkadíj kétszeresét ajánlotta. Neville Byrd boldog volt, mert sajnos a high-tech biztonsági munka iránt nem volt igazán nagy kereslet Mississippi államban. Az utóbbi pár évben Byrd leginkább válóperes ügyvédek és magánnyomozók megbízásából tevékenykedett, akik leginkább e-mailen küldött pénzátutalások felderítésével és házasságtörők mobiltelefonjainak lehallgatásával bízták meg. ilyen mélyre csúszott, pedig valamikor a Netscape vezető munkatársa volt. Tíz éve még aktívan állt a munka frontján, amikor a Netscape fölvette a versenyt a nagy hatalmú Microsofttal. Azóta viszont Jim Barksdale vezérigazgatóból is egyszerű magánember lett, a Netscape pedig már csak halovány árnyéka egykori önmagának. És ilyen árnyék ő is, a Netscape egykori menő szoftverfejlesztője. Ez a munka azért mégis elég komoly. Andy Rusk a város öt legsikeresebb válóperes ügyvédjének egyike,

és valójában már ő is alkalmazta korábban Neville-t, nem is egyszer. Neville nem eléggé tisztelettudó véleménye szerint Rusk azokhoz a Mississippi Egyetemet maguk közt „Ole Miss”-nek becéző, öregedő társasági fiúk közé tartozott, akiknek több pénzük és nagyobb pofájuk van, mint ami indokolt volna. Lám, most is arról hablatyol egy haverjának a telefonon, hogy milyen szuper motoros túrát talált ki − Harley-kkal, hoppá! igaz, bérelt Harley-kkal. Bérelt Harley-k! Na, ennyit erről. Neville ismét kortyolt az üvegből, és kuncogott egyet magában. Andy Ruskkal ellentétben ez a dr. Traver egész rendes pasasnak látszik, és mindenesetre ezerszer több esze van, mint Rusknak és a hozzá hasonlóknak. (Neville tudta, hogy Traver állatorvos, mert megnézte az interneten: Különleges Tenyészállatok, dr. Noel D. Traver, állatorvos.) És dr. Traver az állatokon kívül minden egyébhez is értett. Pontosan tudta, miféle ketyerékre van szükség Rusk irodájának megfigyeléséhez, és soha nem alkalmazott volna senkit, ha az illetőnek nincs meg a kellő felszerelése. És nem is vaktában alkalmazta Neville-t. Megkérte, hogy üljön kocsiba, és jöjjön el egy személyes találkozóra a déli I-55-ös Byram felé vezető kijáratához. Neville nem csodálkozott ezen. Jóval szörnyűbb helyeken is találkozott már megbízóival, mióta öt éve kiakasztotta az ajtajára a „Digitális Biztonsági Szolgáltatások” cégtáblát. Egy szendvics majszolása közben Neville biztosította dr. Travert, hogy gond nélkül képes behatolni Rusk irodai hálózatába. Dr. Traver nem nagyon hitt neki, és a mai napig igaza is volt. Akárki spécizte is föl Rusk biztonsági rendszerét, kitűnő munkát végzett, de ez a lézeres felszerelés majd kitol vele! Nemcsak arra képes, hogy az ablaküveg rezgésének segítségével minden beszélgetést felvegyen, de az iroda elektromágneses mezőinek változásából azt is érzékeli, hogy milyen billentyűket és milyen sorrendben nyomnak le a számítógép klaviatúráján. Az optikai távcső pedig egymagában is láthatóvá teszi Rusk billentyűzetének és monitorának legalább kétharmadát, ami azt jelenti, hogy a leírt dolgok nagy részét digitális videón is tudják rögzíteni. A dolog rázósabb részének a felszerelés megfelelő elhelyezése bizonyult. Rusk tizenhatodik emeleti ablakára egyedül a Marriott Hotelből nyílt közvetlen rálátás, de a Marriottban sem volt egyetlen

olyan szoba sem, amelynek az ablaka közvetlenül Rusk irodája felé nézett volna. Neville úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy maga épített egy szokványos szerkezetet otthon − egyfajta műanyag kutyaházat a lézer és a látcső elhelyezésére −, majd fölvitte és fölerősítette a Marriott tetején egy megfelelő helyre. Aztán bejelentkezett a szálloda egyik legfelső emeleti szobájába, és ott állította föl a kutyaházzal drót nélküli kapcsolatban levő monitorait. Eddig a legbecsesebb adat, amit be tudott gyűjteni, néhány közelkép volt Rusk titkárnőjének fantasztikus kebleiről. A nő olyan dekoltázzsal járkált, hogy az ügyvéd nyilvánvalóan elsősorban ezen előnyös tulajdonságai alapján alkalmazta Russ Meyert. De a vádlijai is halálosak voltak. Neville azon törte a fejét, hogy vajon Rusk titkárnője nem a felesége-e véletlenül dr. Travernek. De a nő nem volt több harmincnál, és tényleg bombázó volt; dr. Traver meg hatvanéves, és ott a képén az a szörnyű anyajegy. Neville az italát kortyolgatva Ruskot kezdte figyelni: az ügyvéd az orrát piszkálva valamit locsogott a telefonba. – Vagy az is lehet, hogy Traver bolond − mondta magában. − Ez lehet a magyarázat. Neville megvárta, míg a titkárnő ismét megjelenik, és erősen bízott abban, hogy egy héten belül mindent ki fog deríteni Andy Ruskról, a titkárnőjéről, de a vén állatorvosról is. Hisz ez volt ebben a munkában a fantasztikus: érzed, hogy mindenható vagy! Sok játéktervező beszélt már neki hasonló érzésről, de azoknak fogalmuk sincs a dologról. Itt nem géppel rajzolt pipiket mozgatunk azokkal a képregénybe illő csöcsökkel. Ez maga a valódi élet, eleven emberekkel. És ha igazán menő vagy, be tudsz kukucskálni a magánéletük legmélyére, a hálószobájukba vagy ahova csak akarsz. És ha tényleg igazán jó vagy, néha még a fejükbe is bele tudsz látni. És az aztán tényleg csúcs, öregem!

27. fejezet Alex ott állt a natchezi repülőtér keskeny betonjának a szélén, és figyelte, ahogy a Lear 35-ös tökéletes leszállást hajt végre. Alig néhány mérföldnyire volt most attól a Régi úttól, ahol Chrisszel a patak fölött átvezető híd korlátjánál állva beszélgettek. De mintha már egy egész hét eltelt volna azóta. Miközben a gép lassan gurulni kezdett Alex felé, a nő elővette a hivatali mobilját, és ismét megpróbálta fölhívni az orvost. A saját telefonja lemerült az éjjel, amíg ő Chris vendégszobájában az Ativantól bódultan aludt. Meglepetésére Chris rögtön fölvette a telefont. – Alex? – Igen. Azt akartam mondani… − kezdte, de igaziból nem is tudta, hogy mit mondjon. – Még ott van nálunk? – Nem, már a reptéren vagyok. Mindjárt fölszállok egy Washingtonba induló gépre. – Micsoda? – Rám szálltak, Chris! A nyomozásom, meg minden miatt. Ma reggel kaptam a hívást. A férfi egy pillanatig hallgatott. − Sajnálom, Alex. Csak az a gond, hogy nekem is lett egy kis problémám közben. – Micsoda? – Összefutottunk Shane Lansinggel az intenzíven, és én nekimentem. Alex elkeseredetten hunyta be a szemét. Ez a dr. Shepard egyáltalán nem alkalmas arra, hogy csapdába csaljon bárkit is. Hiányzik belőle a kellő fondorlatosság. − Én mit mondott neki? – Megkérdeztem, hogy tényleg dugja-e a feleségemet. – Jaj, istenem… – Erre megpróbált leütni, én meg letepertem. – Leteperte? És meg is sérült a pasas? – Nem tudom. Még nem jöttek értem a zsaruk, hogy bevigyenek. – Szerintem nem is fognak. – Remélem, a maga ügyét nem bonyolítottam ezzel tovább. Úgy

értem, a nyomozást. – Azzal ne törődjön. Az a lényeg, hogy ne csináljon több marhaságot. Megígéri nekem? − Közben már majdnem odaért hozzá a gép. − Rögtön indulnom kell. Csak azt akartam, hogy tudja: egy darabig nem fog látni. – Mennyire komoly az ügy? Úgy értem, a washingtoni dolog. A nő kissé hisztérikusan fölnevetett − Elég komoly. Emlékszik, amit meséltem, mikor elszúrtam a dolgot a bankban? Amikor rám lőttek? – Igen. – Arra is, hogy visszamentem, mert azt hittem, az a helyes megoldás, de akkor az egyik igazgatóhelyettes velem egy időben beküldte a rohamosztagot? – Arra is. – Na hát az az igazgatóhelyettes hívott föl ma reggel. Dodsonnak hívják. És az a helyzet…, hogy nekem volt igazam a banknál. A bankrabló egyáltalán nem volt terrorista, csak egy elkeseredett alkalmazott. Jó, tényleg szabályellenesen cselekedtem, de mégiscsak az én ösztöneim működtek helyesen. Nekem igazam volt, Dodson meg tévedett. És ezt sose fogja megbocsátani nekem. Azóta le nem száll rólam, és ez a mai behívás is az ő bosszúja. A közeibe gördülő gép turbináinak zajától Alex nem hallotta, Chris mit válaszol. – Mit mond? − kiáltott bele a telefonba. – Hogy hagytam egy üzenetet a Sloan-Ketteringnél dolgozó barátomnál − ismételte Chris. − Majd tudatom magával, hogy mit válaszol. Nézze, a központban biztos vannak olyanok, akik tudják, hogy szükségük van magára. Próbáljon erre gondolni. – Na, mennem kell. Viszlát! Chris válasza, ha egyáltalán mondott még valamit, elveszett a motorok dübörgésében. Alex megnyomta a „Vége” gombot, némára állította, és zsebre tette a készülékét, miközben a Lear megállt mellette és az oldalajtaja lassan kinyílt. Egy szokványos kinézetű FBI-ügynök jött lefelé a lenyíló lépcsőn. Sötétkék öltöny, sötét napszemüveg. Kissé bőre hagyott zakója bal mellénél jól látszott, hogy ott a fegyver a ruha alatt. – Alex Morse különleges ügynök? − kérdezte.

– Igen, Alex Morse vagyok. Ahogy a jól fésült szőke ügynök odaért hozzá, Alexnek az az érzése támadt, hogy ez is az FBI-nak ahhoz az elit klikkjéhez tartozik, amelyet egymás közt csak mint a „mormon maffiát” szoktak emlegetni. – Gray Williams különleges ügynök − mutatkozott be, de nem nyújtotta a kezét. − Van magánál fegyver, Morse ügynök? – Igen − válaszolta Alex, és attól félt, el fogja kérni tőle. – Van valami egyéb csomagja? – Semmi más, mint ez − mondta Alex, és lehajolt útitáskájáért. – Akkor szálljunk be. Williamsen látszott, hogy nincs szándékában beszélgetni. Ami azt jelenti, hogy a hivatalban őt máris leprásként kezelik. Alex behajította a táskáját az utastérbe, ő maga is bebújt az ajtón, aztán lehajolva egy menetirányba néző ülést keresett magának. Azt hitte, hogy Williams majd vele szemben ül le, de a férfi két üléssel a háta mögé telepedett le. Alex hallotta, amint halkan beszél a mobiltelefonjába; nyilván jelentette, hogy felvették őt a gépre, és indulnak vissza Washingtonba. A gép el is indult, Alexnek meg kellett kapaszkodnia a karfában. A másik kezével elővette a mobilját, és megnézte a hangposta-üzeneteit. Fáradt férfihang hallatszott a készülékből. – Alex, itt Will bácsi! − Alex halkabbra állította a készüléket. − Anyukád ugyanúgy van, mint tegnap este. Él még. Nagyon jól tetted, hogy végre pihentél egy kicsit. Azért hívlak, mert híreket kaptam az Alluvianbe küldött emberünktől. Nem tudta kideríteni, melyik emeleten vett ki szobát Thora Shepard, de a felesége párszor beszélgetésbe elegyedett vele az uszodáknál. Thora a barátnőjével volt, és semmi különöset nem csinált. Aztán ma hajnalban fél hatkor az emberünk felesége véletlenül kinézett az ablakon, ami a parkolóra néz. És akkor meglátta, hogy egy férfi igyekszik a parkolóhoz egy nagyon apró bőrönddel a kezében. A fickó sietett, és rossz volt a világítás is, de az asszony majdnem biztos benne, hogy dr. Lansinget látta. Nem száz százalék, csak körülbelül hatvan, hogy tényleg ő volt az. Az az érzésem, hogy ez a Lansing éjszakánként ingázik egyet-egyet, hogy megkapja Mrs. Shepardtől a magáét. Hívjál föl, amint csak… Ekkor megszakadt a vonal; úgy látszik a hangposta időkorlátja lejárt. Nem jelzett több üzenetet a készülék. Alex azon törte a fejét, hogy

megéri-e Lansingnek az a pár óra, amit Thorával tölthet, hogy kétszer négy órát autózzon oda és vissza. Ilyen bizonytalan hírek miatt nem érdemes Christ fölhívnia. De nagyon remélte, hogy hamarosan igazi bizonyítékuk lesz. Viszont ha Chris már a gyanú alapján nekiment Lansingnek, mit fog vajon akkor művelni, ha Will bácsi megmutatja neki a szokásos fotói egyikét? Alex nem várt volna igazán erőszakos reakciót tőle, de sose lehet tudni − Chris mégiscsak Délen nőtt föl, és ilyen esetekben itt ez meglehetősen szokásos. Eltette a telefont, és hátradőlt az ülésen. A motorok zúgása és a gép törzsének enyhe remegése száz és száz korábbi emléket hívott elő. Ó, hányszor ugrasztották már életében, hogy üljön gyorsan egy ugyanilyen gépre, és repüljön valami furcsa nevű városba, ahol fegyveres kerített a hatalmába túszokat! És mivel ő volt az, akire az FBI ilyenkor tényleg számíthatott is, az ilyen esetek alkalmával teljhatalmat kapott. Ő meg újra és újra bizonyított: nem hiába hisznek annyira benne. Ennek a hitnek most vége, úgy látszik, legalábbis azoknak a hadsereget játszó, hazafiságtól duzzadó alakoknak a részéről, akiket a kívülállók úgy ismernek, hogy „az FBI”. Neki magának nagyon is fájt, hogy naponta gyárt hamis beszámolókat, és más ügynökökkel fedezteti saját akcióit. Vajon mi lesz, ha egyszerűen végleg kirúgják? Olyan ürességet és félelmet érzett magában, mint amikor valakit kilöknek a vadonba. Csakhogy az ügynöktársaihoz fűződő hűségnél egy másfajta hűség mégis fontosabb. Az, amivel az ember a családjának tartozik. A véreinek! És ezt a hűséget semmi áron nem adja fel! Ha az anyja is meghal, Alex lesz az utolsó Morse, Jamie-t kivéve. És Jamie, akárcsak Alex, immár senki másra nem számíthat. Nem tudná ezt sehogy sem megérteni az FBI? Nyugtalanságában Alex megint elővette a mobilját, és szöveges üzenet küldésére állította. Ha mindenképpen végig kell szenvednie az előtte álló huszonnégy órát, legalább szenvedjen valaki más is!

Andrew Rusk éppen az internet pornóoldalain szörfözgetett, és azon törte a fejét, hogy behívja-e Janice-t magához egy kis gyakorlati pornózásra, mikor a mobilja üzenetet jelzett. Levette a szemét a képernyőről, amelyen „hármasban” figuráztak − középiskolás kora óta

szerette volna kipróbálni ezt a felállást. Hangosabban kezdett dobogni a szíve, amint a következő szavakat olvasta a kijelzőn: – Meg fog fizetni azért, amit tett! Nem érdekel, meddig tart, míg elkapom magát, Andy. Nem ússza meg szárazon. Bűnhődni fog Grace Fennellért, Mrs. Braidért, mindenki másért Nem bánom, milyen árat fizetek érte. Semmi sem tud megállítani. Semmi! Rusk ámulva nézte az üzenetet. A betűk úgy imbolyogtak a szeme előtt, mint amikor a sivatagban a forróságtól a homok fölött hullámzani kezd a levegő. Nézte, hogy kitől érkezett, de nem volt odaírva a szám. Mindegy: tudta, hogy csak egyvalaki küldhette. Első reakcióként már majdnem fölállt, hogy kiragasszon az ablakára két fénylő fóliát, de aztán erről rögtön letett. Először is, dr. Tarver úgysem észlelné a jelzést a nap vége előtt, másodszor pedig azért, mert Tarver már úgyis eléggé ki volt akadva Alex Morse miatt. Ez az új fejlemény csak további olaj lenne a tűzre. És minél nagyobb a tűz, annál jobban veszélyezteti Rusk saját életét. – Mi az ördögre készül? − mondta ki hangosan. − Vajon miért küldhette ezt? Megpróbál provokálni. Mint amikor követ hajítanak a sűrűbe, hogy előjöjjön a préda. Azt jelenti, hogy valaki figyeli, mit lépek erre. Azt hiszik, hogy majd elvezetem őket valahová. – Csak nyugi! − motyogta magában. − Csak semmi pánik! Aztán azon kezdte törni a fejét, hogy mégis elküld Tarvernek egy bizonyos, megállapodásuk szerinti Viagra-hirdetést. Tarver azt egy órán belül olvassa, és akkor elmegy a Country Clubba, ahol Rusk, ugyancsak megbeszélésük szerint üzeneteket szokott hagyni neki. Annandale egyébként is eléggé zártkörű hely ahhoz, hogy ott személyes beszélgetést is megkockáztathatnak. Csak azt nem tudhatja, hogy a kórboncnok hogy fog reagálni erre. Ha Alex Morse az FBI teljes támogatásával tevékenykedik, a szokásos „postafiók” már egyáltalán nem biztonságos többé. – Csak nyugi! − ismételte. Aztán sokkal halkabban azt kérdezte magától: − Van-e türelmed egyelőre nem tenni semmit? Mint aki „Nem harcol, mégis győzni tud”? Rusk nem volt túl művelt, de olvasta a Tao

Te-kinget az egyetemen − igaz, főleg csak egy angol szakos lány kedvéért, akit akkoriban dugott −, és ez a sor megragadt a fejében. Persze akkor legjobb kivárni, ha az ellenfél éppen valami nagy ügyetlenségre készül, vagy már el is követett valami nagy hibát. Alex Morse viszont a tudomása szerint nem követett el hibát mostanában. − Persze, ha jól tudom − mondta ki fennhangon elgondolkozva. Fölvette a telefont, és egy olyan nyomozócég számát tárcsázta, akikkel néha dolgoztatni szokott. Drágák voltak, de jó néhány egykori kormányzati ügynök dolgozott nekik. Páran közülük az adóhivatalnál, a drogkommandónál, ilyen helyeken voltak korábban, de a legjobban fizetett embereik közt volt egypár egykori FBI-ügynök is. – Ideje megtudnom, hogy pontosan mi után szaglászik ez a Morse ügynök − mondta ki megint hangosan.

Chris épp az egyik vizsgálóban tapogatta valakinek a prosztatáját, amikor Jane szólt, hogy dr. Connolly végre jelentkezett. A doki lehúzta a kezéről a kesztyűt, beszaladt a szobájába, és fölvette a telefont. – Pete? Chris Shepard beszél. – Hogy vagy, fiú? Mikor is beszéltünk utoljára? Vagy hét éve? – Még több is. – Utoljára azt hallottam rólad, hogy Albert Schweitzert játszod ott lenn, Délen. – Ó, az nem sokáig tartott. – Nana! Azért elég sokáig. – Hogy van a feleséged, Pete? – Anna? Ő nagyon jól van. A lányunk meg jövőre kezdi az orvosit a Virginiai Egyetemen. – Már ekkora? – Nem, én öregedtem csak. De öregem, mi is van ezzel a szándékos rákfertőzéssel? Elég furcsa üzenetet hagytál nekem. Csak nem horrorfilmeket kezdtél csinálni újabban a dokumentumfilmek helyett? Vagy meggyilkoltak valakit odalent nálatok? – Az az igazság, Pete, hogy nem mondhatok erről többet… Hosszú szünet következett. Aztán Connolly azt mondta: − Na, rendben. Ebéd közben törtem egy kicsit a fejem a kérdéseden.

Mondhatom? – Vágj bele! – Ami a vegyi anyagokat illeti, többszörös csontvelőrákot lehet okozni egy egész sor rákkeltő anyaggal. A növényvédő szerek különösen veszélyesek. De ilyen esetekben akár húszéves lappangási idővel kell számolnunk. A különböző mérgek sokkal gyorsabban hatnak, de ki lehet őket mutatni akár gázkromatográffal, akár tömegspektrométerrel. A bűnügyi helyszínelők egy pillanat alatt kiszúrnák. – Lehet, hogy a tévében igen. De kezdek rájönni, hogy a valóság egészen más. – Mi a fenébe keveredtél, Chris? Senki se tud ilyesmit otthon kotyvasztani a konyhában. Még csak egy közönséges egyetemi laborban sem. – Remélem, hogy igazad van − felelte Chris, de az első kérdésre nem válaszolt. – Aztán ott van persze a besugárzás − folytatta Connolly. − Azzal kétségtelenül elő lehet idézni a leukémiát. – Anélkül, hogy ki lehetne mutatni? – Nem egykönnyen, de nincs kizárva. Chris különös kalimpálást kezdett érezni a mellkasában. – A röntgensugár mindenféle mellékhatásokat okozhat, helyieket is, meg az egész szervezetre hatóakat is, úgyhogy ez felejtsük el. A sugárterápiás drazsék helyi égéseket, bőrdaganatot, émelygést okoznak. És vannak olyan alfa-részecskét kibocsátó anyagok, amelyeknek a hatása nem függ a mennyiségtől. Már a legparányibb mennyiség is rákkeltő lehet. – Tényleg? − kapott föl egy tollat Chris, és ezt gyorsan fölírta egy jegyzetblokkra. – Persze nagyon jó szakember kellene ahhoz, hogy ilyesmit ki tudjon mutatni. Viszont mégsem a drazsék a legérdekesebb besugárzási lehetőségek. – Hanem? – Néhány daganat ellen nagyon rövid felezési idejű radioaktív folyadékokat használunk. Huszonnégy vagy negyvennyolc órás időtartamokról beszélek.

Chrisnek ettől rossz előérzete támadt, szinte dideregni kezdett. – Vegyük a pajzsmirigyrákot. Ilyenkor radioaktív jódot juttatunk a véráramba. A jód összegyűlik a pajzsmirigyben, megöli a rákos sejteket, aztán ártalmatlanul kiürül a szervezetből. Egy gonosz radiológusnak éppenséggel nem volna lehetetlen, hogy ilyen módon idézzen elő rákot anélkül, hogy bármilyen észrevehető nyomot hagyna hátra. Chris gyorsan jegyzetelt, mert tudta, hogy Connolly ideje nem korlátlan. − Folytasd csak! – Ismerek egy tényleges esetet, amely során besugárzott talliumot használtak Afrikában, egy gyilkossági kísérletben. A besugárzástól a tallium mikrorészecskékre esett szét, és eloszlott az egész szervezetben. Az áldozat majdnem meghalt, de az utolsó pillanatban ideszállították. A legjobb orvosaink kezelték több mint egy hétig. Végül sikerült megmenteni, de hidd el, ez sehol máshol nem sikerült volna a világon. Még azt is kétlem, hogy bárhol máshol rájöttek volna a halál kiváltó okára. – Hát, ezt és sem tudtam. Átnéztem az összes onkológiai könyvemet, de nem találtam bennük semmi ilyesmit. – Nem minden van benne a könyvekben, Chris. Te is tudod. De figyelj, ha nekem az jutna az eszembe, hogy valakinek rákot okozzak a fölfedezés veszélye nélkül, akkor két lehetőségem lenne. Az első a vírusok. – Ez nekem is eszembe jutott, de nem tudok eleget ahhoz, hogy ilyen módon kárt tudnék okozni. – Ez a módszer csak akkor jó, ha jó sokat akarsz várni arra, hogy meghaljon az áldozat. Chris bólogatni kezdett magában. − Ezekben az esetekben nem a gyorsaság volt a fontos. – Hát akkor, azt tudod, hogy a HTLV retrovírust legalább egyfajta leukémia okozójaként azonosították. A nyolcas herpeszvírussal történt fertőzés eredménye Kaposi-szarkóma lesz plusz AIDS. Az Epstein-Barr vírus pedig Burkitt-féle limfómát okozhat, és persze tudjuk, hogy az emberi papillóma vírus a fej-nyaki rák okozója. A nyolcas herpeszvírus a pajzsmirigyráknak is az egyik kiváltója lehet. Véleményem szerint az elkövetkező tíz év során ki fogjuk deríteni, hogy a vírusok a felelősek minden olyan rákért, amelyekről jelenleg még nem is sejtjük, hogy

vírusos eredetűek, vagy hogy vírusok vennének részt a kifejlődésükben. De más betegségeknél is ez lesz a helyzet. Chris sietősen jegyezte Connolly szavait azzal a sajátos gyorsírási módszerével, amelyet még az orvosi tanulmányai során fejlesztett ki magának, s közben szóval tartotta a hematológust. − Úgy tudom, hogy az egyik herpeszvírust tartják részben felelősnek a szklerózis multiplex kialakulásáért is. – Igen. A hatos herpeszvírust − mondta Connolly. − Aztán van, aki a fiatalkori cukorbetegség hátterében is vírusok jelenlétét sejti. De térjünk vissza a rákhoz! Bizonyos vírusok kétségtelenül képesek rákot okozni. De ne felejtsd el, hogy a rák nem egy lépésben alakul ki. Több millió nő hordozza a humán papillóma vírust, de csak ritkán fejlődik ki a méhnyakrák. Ugyancsak sok millióan dohányoznak, és kevesen kapnak tőle tüdőrákot. Nem elég valakit egyszerűen elszigetelni és megfertőzni egy rákkeltő retrovírussal. Egy csomó egyéb rejtélyt is meg kellene hozzá oldani. Például, hogy hogyan kapcsoljuk ki nála a rák ellen védekező géneket, és hogyan fokozzuk a sejtnövekedési faktorokat. Mindehhez komoly kutatási háttér lenne szükséges. Chris gondolatai gyorsan követték egymást. – Szóval olyasmiről beszélünk, amihez nem elég a mai kutatási technológia? – Éppenséggel nem. Én viszont csináltam már ilyesmit a saját laboromban. Connolly szavai mélyütésként érték Christ. − Hogyan? – Lehet, hogy meglepő, de így van. Ahhoz, hogy megértsük az idült myelogén leukémiát, mi a csapatommal fordított génterápiát hajtottunk végre. Egy fehérvérűséget okozó gént kapcsoltunk egy retrovírushoz, majd ezzel a vírussal beoltottunk egy egeret. A rákkeltő adalék beépült az egér génállományába, és az egér heteken belül kifejlesztette magában az idült myelogén leukémia rágcsálókra jellemző változatát. Chrisnek a szó szoros értelmében elállt a lélegzete. Aztán néhány pillanat múlva megkérdezte: − Volt ennek az egérnek valami baj az immunrendszerével? – Nem, teljesen egészséges volt a kísérlet előtt. – Jézusom, Peter, tudod, hogy ez mit jelent? – Na mit?

– Tulajdonképpen meggyilkoltátok ezt az egeret úgy, hogy beoltottátok rákkal! – Pontosan! De ezer és ezer emberi életet fogunk megmenteni ennek az egy gyilkosságnak az árán. – Nem erről beszélek! Hanem arról, hogy amit kérdeztem a telefonban, az ezek szerint… lehetséges. – Elméletileg, azt hiszem igen. – És a valóságban? Connolly néhány pillanatig latolgatta magában a választ. − Azt hiszem, majomkísérletekkel − vagy, ne adj, isten, humán kísérletekkel − előbb-utóbb meg lehetne oldani. Chris döbbent csöndben szorította a markában a telefont. – Én csak akkor aggódnék − mondta Connolly −, ha sok millió dolláros ráfordítás nélkül is eljutna addig a pontig, hogy tényleg gyilkolni tud ezzel a módszerrel. Arról nem is beszélve, hogy az illetőnek a pénzen kívül mennyi ésszel is kellene rendelkeznie… – Ha valaki tényleg alkalmazná ezt a módszert, valóban senki sem jönne rá, hogy gyilkosságot követett el? Connolly most a kutató kimért hanghordozásával beszélt. − Chris, ha emberen alkalmazná ezt a módszert valaki, nincs a világon az a kórboncnok, aki rájönne, hogy bűneset történt. Még ha előre megmondanák neki, akkor sem tudná bizonyítani a rendelkezésére álló tudományos eszközökkel. Chris ebbe teljesen beleremegett. – Hé! Csak nem azt mondod, hogy… − szólalt meg döbbenten Connolly. – Nem tudom, Pete. De, ugye, két lehetséges verziót említettél? – Igen. És a másik sokkal ijesztőbbnek tűnik, mert nem kell hozzá akkora szakértelem. Csak annyi kell, hogy az ember csontvelőt vesz a pácienstől, majd besugározza, vagy más módon megmérgezi a mintát a laboratóriumában, olyan betegséget okozva, amilyent csak akar, majd visszafecskendezi a páciens szervezetébe. – És akkor mi lesz az eredmény? – Mi lesz? Beindul egy egész ráküzem, aminek az áldozat saját csontvelője a hajtóanyaga. Pontosan, ahogy a telefonban elmondtad nekem. Egy csomó különféle vérrák lehet a végeredmény.

– És senki se tudja bebizonyítani, mit csináltak a pácienssel? – Senki az égvilágon, ha csak be nem vallja a tettes. – Jézusom! − Chris gyorsan átgondolta magában ezt a lehetőséget. − És muszáj ehhez csontvelősejteket használni? Vagy megteszi bármilyen sejt, amihez egyszerűbben hozzájut a gyilkos? – Nos − tűnődött el Connolly −, azt hiszem, bármilyen élő sejt megteszi, amelyik tartalmazza a páciens DNS-ét. Mondjuk hajhagyma, vagy egy nyálkahártyaminta. De azért a csontvelő a legjobb. Chris úgy érezte, túl sokat hallott, már nem tudja feldolgozni magában. − Pete! Tudsz valamit az itteni egyetemi klinika hematológiai és onkológiai osztályáról? Hogy például ki vette át a te helyedet? – Nem tudok túl sokat. Már nyolc éve, hogy eljöttem. És túl gyorsan történt, úgyhogy ideiglenesen Alan Bensont bízták meg mind a két osztály vezetésével, míg új főnököt nem találnak. – Igen, emlékszem is. – Aztán fölszereltek egy egészen új intenzív részleget. Az új hematológust Pearsonnak hívják. A Stanfordról ment oda, ahol valami úttörő kutatásban vett részt. Belekezdtek egy fantasztikus csontvelő-átültetési kísérleti programba, de még messze vannak attól, hogy országos rákkutató központként elismerjék őket, amiről én is mindig álmodtam. – Tudsz-e az egyetemi klinikán olyan kutatóról, aki olyasmivel foglalkozna, amiről egész idő alatt beszéltünk? – Mi az az olyasmi? Retrovírusok? Csontvelő-átültetés? Besugárzás? – Bármelyik. – Nem tudok folyamatban levő retrovírus-kísérletekről odalent, de nem engem kéne erről kérdezned. Esetleg megkérdezhetem Ajit Chandrekasart. Elsőrangú virológus. Irtó szerencsém volt, hogy ott volt az osztályomon. De van ott náluk egy másik fickó is, aki több vonalon is dolgozik… Nagy hasznát vettem bonyolult hisztológiai és tenyésztési ügyekben. Mi is a neve…? Tarver. Eldon Tarver. De nem tudom, hogy ott van-e még. – Kösz, fölírtam mindent. Chris női hangot hallott a háttérben. − Bocsánat, öregem, mennem kell. Segítettem valamit? – Halálra rémítettél azzal, amit elmondtál.

– És nem mondod meg, minek neked mindez? – Egyelőre nem. De ha az ismerősömnek igaza van, akkor olyasmire bukkantam, amire kíváncsiak lesznek a szaklapok is. Connolly nevetett. − Abban majd szívesen segítek. A publikációk mindig megnyitják a kutatási források csapjait. Chris letette a kagylót, és nézte maga előtt a jegyzeteit. Hát, nagy bolond volt, hogy nem hitt Alex „elméletében”! Nincs ugyan a nőnek orvosi előképzettsége, de gyakorlati bizonyítékokból szűrte le a hipotézisét, így jutott teljesen valószínűtlennek látszó, de mégis lehetséges következtetésekre. Bizony csak puszta szakmai előítéletei miatt nem fogadta el, amit az ügynöknő feltételezett. Úgy érezte magát, mint azok a nagyképű francia orvosok, akik kinevették Pasteurt, mikor a vidéki körorvos előhozakodott azzal, hogy a lépfenét baktériumok okozzák. De nem volt mégsem egészen olyan, mint azok a régi francia dokik. Most, hogy belátta a tévedését, buzgó híve lesz Morse ügynök elméletének. Hisz végül is az élete a tét.

28. fejezet Alex egy alacsony széken ült, szemben a washingtoni FBI két igazgatóhelyettesének egyikével. A két igazgatóhelyettes közül az egyiket a barátjának tartotta, a másik pedig már régóta elárulta, hogy esküdt ellensége. És most ezzel az emberrel kellett szembenéznie. A központon kívül úgy emlegették Dodsont, mint fajtiszta bürokratát. Szinte egyáltalán nem dolgozott terepen, hanem a kezdet kezdetétől az FBI főparancsnokságára vetette ki a hálóját. A családja politikai kapcsolatait ügyesen kihasználva Dodson soha nem látott gyorsasággal furakodott be a Cég hatalmi központjába. Addig csiszolta képességeit Washington erkölcsileg nulla, kizárólag önvédelemre berendezkedett közegében, míg a rengeteg megalkuvás után már nem maradt más a jelleméből, mint az a képesség, hogy előbbre tud jutni az FBI szigorúan szabályozott ranglétráján. Mindent elmond róla, hogy így írta alá a nevét: Dodson adminisztratív igazgatóhelyettes. Dodson már Alex washingtoni szolgálatának kezdetén áskálódott ellene. Alexnek fogalma sem volt, mi lehet ennek az oka, ám a J. Edgar Hooverről elnevezett központi épület bizánci stílusú folyosóin az ember sohase tudhatta, mi miért van éppen úgy, s nem másképpen. A Federal Reserve banknál történt ügyetlenség után Dodson mindent megtett azért, hogy távolítsák el Alexet az FBI-tól. És ha Clark Calvert szenátor − Alex legmakacsabb támogatója − közbe nem jár az érdekében, Dodsonnak biztosan sikerül is kirúgatnia. Ma viszont biztos, hogy nem lesz a segítségére ilyen felmentő sereg, és Alex mindezért csak saját magát okolhatja. Dodson nyilvánvaló elégedettséggel nézett rá az asztalon keresztül. – Remélem, kellemesen utazott. – Mi lenne, ha nem szórakozna velem? − kérdezte Alex elgyötörten. − Túl fáradt vagyok hozzá. Dodson arcáról azonnal eltűnt a kedélyes mosoly. Áthajolt az asztalon, és harsányan így szólt: − Akkor jó, Morse ügynök. Holnap reggel kilenckor megjelenik a Szakfelügyeleti Bizottság három

képviselője előtt. A kihallgatás előtt kábítószeres tesztnek kell alávetnie magát. Ha ezt megtagadná, automatikusan elbocsátjuk az Irodától. Ha megtagadná a válaszadást, vagy bármely kérdésre nem adna teljes és kielégítő választ, az ugyancsak az elbocsátást vonja maga után. Megértette, amit mondtam? Alex bólintott egyet. – Ezúttal nem fogja megúszni! − folytatta Dodson, és fürkészte, hogyan reagál erre a megjegyzésére a nő. Alex sehogyan sem reagált. – De mondja csak, mi az ördögöt művelt maga odalenn? − kérdezte Dodson. − Annyit tudok csak, hogy valami egyszemélyes gyilkossági nyomozásba kezdett Mississippiben. Annyi szabályt és törvényt hágott át, hogy azt se tudom, mivel kezdjük. Továbbá más ügynököket is megpróbált rávenni hasonló szabályszegésekre, és sajna, néhányan a maga iránti rosszul értelmezett elkötelezettségből hajlottak is erre. Ehhez van hozzáfűznivalója, Morse ügynök? Alex megrázta a fejét. – Valami szándéka van ezzel a hallgatással? − kérdezte Dodson összehúzott szemmel. − Vagy azt akarja jelezni ezzel a viselkedéssel, hogy teljesen semmibe vesz engem? Alexnek fölvillant a szeme. Remélte is, hogy a férfi olvasni tud a gondolataiban. Dodson fenyegetően rázta feléje a mutatóujját. − Majd a holnap reggeli kihallgatáson nem fog ilyen fensőbbségesen viselkedni. Maga lesz az élő bizonyítéka annak, hogy az ilyen vadmacskák is beadják a derekukat előbb-utóbb. Alex elmélyülten vizsgálta a körmeit. Kettő is letörött a múlt éjszakai dulakodásban. − Befejezte a kárörvendezést? Dodson hátradőlt a székében. − Nem, hölgyem, még csak most fogtam hozzá − mondta, és bele is kezdett volna újból, amikor a telefonja csöngeni kezdett. Odanyúlt, és megnyomott egy gombot. − Igen, David? – Most telefonáltak Roberts igazgató úr irodájából. Az igazgató úr személyesen szeretne beszélni Morse ügynökkel. Dodsonnak megfeszült az arca. Előrehajolt, ismét megnyomott egy gombot, majd olyan halkan, hogy Alex ne hallja meg, beleszólt valamit.

A végéből csak annyit csípett el: − Most? Most rögtön? − Aztán, miközben Alex csodálkozva nézett rá, letette a kagylót, és Alex tekintetét kerülve azt mondta: − Maga most rögtön átmegy az igazgatói irodába. Alex fölállt, és várta, hogy az igazgatóhelyettes végre a szemébe nézzen, de ezt hiába várta. Erre kijött Dodson irodájából, majd végighaladt az üres folyosón az újonnan kinevezett FBI-főigazgató, John. B. Roberts irodájához.

A főigazgató irodája jóval nagyobb volt, mint Dodsoné. A Cég ablakai a Pennsylvania Avenue-ra néztek, éppúgy, mint annak idején J. Edgar Hoover irodájának ablakai. Hoover hét egymást követő amerikai elnök beiktatási menetét nézte végig ebből az ablakból; az őt követő FBI igazgatók közül egy sem húzta ilyen sokáig. Némelyik annyi ideig sem volt hivatalban, hogy megtanulhatta volna a vezető tanácsadói nevét. Alex szerette volna tudni, meddig tart még Roberts igazgatósága. Roberts, ez az ötvenöt éves, sötét hajú ember akkor kapta meg a kinevezését, amikor a szeptember 11-ét követő reformok első hullámai lecsillapodtak. Az elődje dollár-tízmilliókat költött egy olyan új, országos számítógépes hálózat kiépítésére, amely sose állt munkába, miközben terroristák rohangáltak országszerte hatalmas zsák pénzeket áldozva arra, hogy senki ne tudjon behatolni az ő digitális hálózataikba. Robertsnek a nyilvánosság előtt jó híre volt; mint korábbi főügyész, rászállt az ország egypár legnagyobb vállalatára, és újra és újra bebizonyította róluk, hogy összejátszanak egymással az amerikai fogyasztók és befektetők megtévesztése érdekében. Alex meglepetésére az igazgató nem volt egyedül. A balján, egy klubfotelban ott ült egy negyvennyolc éves, robusztus, jóképű ember, Jack Moran igazgatóhelyettes. Moran nem az adminisztrációval foglalkozott, hanem a nyomozásokat irányította, és jó barátságban volt Alexszel közös washingtoni éveik óta. Nemegyszer avatkozott már közbe Alex védelmében, ha Dodson rá akart szállni valamiért. Bár Alex nagyon is tudta, hogy sem Moran, sem senki más nem nagyon tud érte tenni semmit ebben a helyzetben, mégis jólesett neki a férfi jelenléte. – Helló, Alex − mondta Moran −, elég fáradtnak látszol.

– Az is vagyok. – Azt hiszem, még nem találkoztál az új igazgatónkkal. John Roberts… Alex Morse… Alex előrelépett, kinyújtotta a kezét. − Alex Morse különleges ügynök, uram. Roberts alaposan megrázta a kezét. − Morse különleges ügynök, nagyon sajnálom, hogy ilyen körülmények közt kell megismerkednünk. Közeli barátja vagyok Clark Calvert szenátornak, és tudom, hogy maga milyen nagy szolgálatokat tett a családjának. Az igazgató ezzel Alex karrierjének első kimagasló eredményére utalt, a szenátor váltságdíjért elrabolt lányának kiszabadítására. Akkor az FBI akciója Virginia egy falusias vidékén veszélyes patthelyzetté alakult, de kilencórányi idegtépő tárgyalás után Alexnek sikerült rábeszélnie a magukat elbarikádozó gyerekrablókat, hogy engedjék szabadon a négyéves kislányt. Hogy megőrizzék a kormányhivatalnokok sérthetetlenségébe vetett hitet, az egész esetről egy szó sem került ki a sajtóba, de Alex karrierje attól kezdve meredeken ívelt fölfelé. Lám, még ma is annak az egykori sikernek a babérjait élvezi. – Azért kérettem ma ide − mondta Roberts igazgató −, hogy megtudjam, vannak-e esetleg olyan enyhítő körülmények, amelyekről még nem tudok. Olyanok, amelyek esetleg megmagyaráznák az utóbbi időben folytatott viselkedését? Alexnek kiült a meglepetés az arcára. – Kérem, üljön le − mondta az igazgató. − Tessék, nyugodtan gondolkodjon csak a kérdésemen. Alex megpróbálta összeszedni magát, rangsorolni, milyen érvek szólhatnának mellette, de ebben az esetben nem talált egyetlen érvet sem. − Nincs semmi mentségem, uram − mondta végül. − Csak annyit hozhatok fel magyarázatképp, hogy meg vagyok győződve arról, hogy a nővérem, legalább nyolc másik emberrel együtt, gyilkosság áldozatául esett. − Alex látta, hogy ettől Jack Morannak leesett az álla. − Még nincs objektív bizonyítékom ennek az állításnak az igazolására − folytatta −, de az elmúlt néhány hét során általam végzett minden akciónak az volt a célja, hogy megtaláljam ezeket a bizonyítékokat. Tegnap éjjel kis híján megöltek, hogy megakadályozzák a

nyomozásomat. Ezt a Mississippi állambeli Natchez rendőrsége is igazolni tudja. Roberts igazgató egy ideig szótlanul méregette, majd így szólt. – Én úgy tudom, hogy sem a Mississippi állam rendőrsége, sem a különböző érintett városok helyi rendőrkapitányságai nem hiszik, hogy ilyen gyilkosságok bekövetkeztek volna. És ezt a nézetet támogatja saját jacksoni helyi irodánk is. Alex megpróbált érzelemmentesen válaszolni. − Tudom, uram. Ezek azonban nem szokványos bűnesetek. Valójában nagyon kifinomult, szinte a biológiai fegyverhasználat értelmében végrehajtott mérgezési esetek. A halál minden alkalommal olyan sokkal a méreg vagy más biológiai hatóanyag bevitele után következett be, hogy nem lehet vagy szinte lehetetlen őket a szokványos igazságügyi orvostani módszerekkel bebizonyítani. – Nem a rák okozta ezeket a haláleseteket? – De igen, uram. A kilenc általam ismert esetből hatban. De azt hiszem, még ennél is több eset volt. Valószínűleg sokkal több, mint kilenc. – Alex! − szólt közbe Jack tapintatosan −, tudjuk, hogy csak múlt decemberben vesztetted el édesapádat. Azt is, hogy a nővéred egy váratlan stroke következtében alig egy hónapja halt meg. Míg itt beszélgetünk, édesanyád éppen méhrákban haldoklik. Nem lehetséges − figyelj, így mondom: lehetséges hogy ez alatt az irtózatos nyomás alatt olyan következtetések születtek meg az agyadban, amelyek kívül esnek a valószínűség határán? Alex erre nem válaszolt azonnal. − Ezen én is sokat gondolkodtam, hisz nagyon is ésszerű a kérdés. De nem hinném, hogy ez a helyzet. Sőt, meg vagyok róla győződve, hogy sikerült megtalálnom és beazonosítanom a gyilkos brigád következő kiszemelt áldozatát. Jacknek ettől teljesen elállt a szava. Roberts igazgató megdörzsölte a bal arcát, és keményebb hangon így szólt: − Morse ügynök, figyeljen rám nagyon alaposan. Azt szeretném, ha a saját jószántából egy időre szabadságot venne ki. Úgy fogjuk számon tartani a távollétét mint meghosszabbított betegállományt a többszörös gyásza miatt. És azt is szeretném, ha távolléte idején alapos pszichiátriai vizsgálatnak vetné magát alá. − Roberts most ránézett Jack

Moranre, aztán ezt mondta Alexnek: − Ha maga is egyetért ezzel, elhalasztatom a holnap reggelre összehívott szakfelügyeleti meghallgatást addig, míg meg nem kapjuk a pszichiátriai jelentést. Azért teszem ezt az ajánlatot magának, mert tekintetbe veszem túsztárgyaló szakértőként végzett kimagasló eredményeit. Ám ennek az ajánlatnak az a feltétele, hogy itt és most beleegyezik abba − Roberts az asztalán lévő jegyzetébe pillantott −, hogy „fölhagy és tartózkodik minden olyan tevékenységtől, amely a nővére halálával; Andrew Rusk ügyvéddel; korábbi sógorával, James Fennell-lel; valamint unokaöccsével, ifj. James Fennell-lel kapcsolatos”. Roberts ismét a szemébe nézett. − És azt is elfogadja, hogy beszüntet minden kapcsolatot korábbi ügynöktársaival. Az efféle együttműködés mind az ő karrierjüknek, mind a magáénak csak árthat. Ha elfogadja ezeket a feltételeket, elkerülhetjük a kizárását, aztán előbb-utóbb ismét megbecsült ügynöke lehet az FBI-nak. Az igazgató ezzel hátradőlt a székében, és Alex válaszára várt. A feje fölött lógó képről az elnök szeme is Alexre szegeződött, mintha csak ő is választ várna. Alex Jack Moran cipőjét bámulta, és közben az igazgató szavain rágódott. Kétoldalt elegáns kordovánbőr csík futott az orráig. Hol volt ez a cipő azoktól a Rockport csukáktól, amelyeket Moran egykor a terepmunkán hordott! Nos, nem tagadhatja, az igazgató ajánlata tényleg nagylelkű. Alex érezte, hogy ott van mögötte mind Jack Moran, mind Calvert szenátor segítő szándéka. Nem akarta kiábrándítani az igazgatót, aki tényleg nagyon előzékeny. Morant meg még kevésbé, hisz ő olyan sokat tett érte kezdő ügynök korától fogva. Egy kis idő múlva fölemelte a fejét, és csöndesen megkérdezte az igazgatótól: – Mondja, uram, van-e önnek húga vagy nővére? – Alex! − vágott a szavába Moran. − Alex, ezt ne csináld…! – Hagyd csak, Jack − intette le az igazgató. – Nem akarok tolakodó lenni, uram. Csak szeretném, ha megértené a helyzetemet, ha lehetséges. Tudja, az történt, hogy a nővérem ott feküdt a halálos ágyán, és egyszer csak azt mondta nekem, hogy őt a férje gyilkolta meg. A nővérem egyáltalán nem az a képzelgős típus, először mégsem akartam elhinni, amit mondott. Aztán egypár nap múlva megtudtam, hogy a férjének igenis megvolt a motivációja, hogy miért

szabaduljon meg tőle − méghozzá egy nagyon csinos női motivációja… Uram! Én megígértem a testvéremnek, hogy mindent megteszek, és megmentem a fiát az apjától. Ennek pedig az egyetlen módja az, ha kiderül, hogy ő volt a gyilkos. Láttam viszont, hogy senki sem fogja gyilkossággal vádolni − mondta Alex, fölemelve kifordított tenyerét. − Rám marad a dolog egyes-egyedül. Én pedig megígértem, uram! Ez volt az utolsó kívánsága. Érti már? Az igazgató határozottan Alex szemébe nézve válaszolt: − Igen, nekem is van nővérem, Morse ügynök. És megmondom azt is, hogy nem tudom, mit tennék hasonló esetben. − Roberts ezzel fölvett egy papírnehezéket az íróasztaláról − az üvegkockában egy óra volt és megforgatta a tenyerében. − Csakhogy ez itt az FBI, és itt nem tűrhetjük el azt a fajta fegyelmezetlenséget, amit maga egyfolytában produkált. – Értem, uram. Nem akarok fegyelmezetlen lenni, és szélhámos sem vagyok. Csak azt szeretném, ha magam mögött érezhetném ebben az ügyben a Cég tekintélyét. Engem nem szoktak megcsalni a megérzéseim. Jack ezt bizonyíthatja önnek. Moran egyetértően bólogatott. – Biztosan tudom, hogy igazam van. Ugyanolyan biztosan, mint legutóbb a Federal Reserve banknál, bár az, úgy látszik, még mindig kellemetlen itt egyeseknek. Morannek megrándult az arca e Dodsonra vonatkozó burkolt utalástól. Alex végigsimított a sebhelyein, és így folytatta: − Igaz, súlyos árat fizettem azért, hogy aznap az ösztöneimet követtem. Sokkal súlyosabb árat, mint ezek a sebek. És akár segít nekem, akár nem, én teljesíteni fogom a testvéremnek tett ígéretem! Mindegy, mit tesznek itt velem, végére fogok járni, mi okozta a halálát. Akár FBI-ügynök leszek még, akár nem. De remélem, az leszek. Roberts igazgató elgyötörtén sóhajtott egyet, aztán Moranre nézett. − Jack, azt hiszem, végeztünk. Moran erre felállt, és kikísérte Alexet az irodából. Alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, a férfi átölelte Alex vállát, és erősen megszorította. Alex a könnyeivel küszködött, de amint megérezte, hogy Jack megsimogatja a fejét, kitört belőle a zokogás. – Mondd, mért? − kérdezte. − Hogy jöttek rá?

– A charlotte-i lakás. Mikor fölmondtad a bérletet, Dodson rögtön tudta, hogy máshol jársz. Elkezdett kérdezősködni Charlotte-ban. A nő Jack mellén nyugtatva a fejét, bólintott, majd hátrahajolva a szemébe nézett, és megkérdezte tőle: − Te is azt hiszed, hogy megbolondultam? – Én azt hiszem, hogy kimerültél. Velem is megesett: Minneapolisban egyszer úgy agyondolgoztam magam, kórházba kellett mennem. Különös véletlen, hogy pont az után, hogy meghalt a feleségem. Hallod, mit mondok? Hidd el, van kapcsolat a személyes veszteség és… a között, hogy egyszer csak kicsúsznak a kezedből a dolgok. Téged nagyon sok veszteség ért az elmúlt hónapokban, Alex. Nem normális, hogy egy embert ennyi csapás érjen. Alex egyetértően bólogatott, és megpróbálta letörölni a könnyeit. – Ezt mind elfogadom, de… Jack rátette az ujját a nő szájára. − Egy dolgot ígérj meg nekem! – Mit? – Hogy holnap reggel nem hozol a fejedre több bajt, csak amennyit muszáj. Alex furcsán nevetett föl. − Hát most már nem mindegy? Moran megszorította a karját. − Maradtak még barátaid ebben az épületben, csak ennyit mondhatok. Ne nyújtsd oda tálcán annak a faszkalap Dodsonnak a kötelet, amivel fölakaszthat. Alex bólintott erre, de már messze jártak a gondolatai. Ahogy elbúcsúzott Morantől, és ment lefelé, maga elé képzelte Chris Shepardöt, amint baseballedzést tart a fogadott fiának. E kép fölött ott volt egy másik, elmosódó jelenet, amelyben Thora Shepard éppen szerelmeskedik dr. Shane Lansinggel. Thora kéjtől csillogó szeme volt az Alex fejében kavargó látvány legfényesebb pontja. Thora mögött az árnyékban ott állt Andrew Rusk, arcán a kapzsiság vigyori maszkjával, őmögötte pedig, már alig sejthetően ott tornyosult egy még sötétebb alak. Sokkal fenyegetőbb, de egyelőre arctalan. – Tudom, hogy ott vagy! − motyogta Alex. − És megtalállak, te mocsok!

29. fejezet Miközben Alex kifelé tartott a Hoover-épületből, Eldon Tarver éppen egy homokos patak partján guggolt, és arra várt, hogy a belei kiürüljenek. Az utóbbi tizennyolc órát Chickamauga erdőiben töltötte, míg tőle alig negyvenmérföldnyire a natchezi rendőrség, Adams megye seriffjei meg a Mississippi állami autópálya-rendőrség egyesült erővel az után a fehér mikrobusz után kutatott, ami már rég a folyó fenekén sodródott Baton Rouge felé. Az orvos motorkerékpárja jó tízméternyire onnan egy tölgyfa alatt állt, de a táskáját maga mellett tartotta. Le kellett jönnie a patakhoz egyrészt, hogy elbújjon a nap elől, másrészt, hogy nyugodtan elvégezhesse a dolgát. Miközben itt guggolt, szemével a patak partját fürkészte, nem mozdul-e valami. A kígyók szeretik az ilyen helyeket, az ilyen hűvös kis benyílókat a víz mentén. Nekik is kell inniuk, mint más állatnak − vagy az embernek. A velük való bánásmód egyik titka: tudni azt, hogy nem nagyon különböznek az emberektől. Persze, hidegvérűek, de Eldon már korán megtanulta, hogy az emberek közt is épp elég hidegvérű példány akad. A kígyó, akárcsak az ember, azért él, hogy egyen, aludjon meg hogy párosodjon. Ahhoz, hogy egyen, ölnie kell. Az öléshez viszont vadásznia kell. A legtöbb ember is vadászik, legalábbis akik még nem idegenedtek el teljesen ősi önmaguktól. Mostanában az ember másféle módszerekkel és más helyeken vadászik: az irodákban, a tőzsdén, a laboratóriumokban vagy éppenséggel sötét városi utcákon. Pár ember még őrzi a zsigereiben az igazi vadászszellemet. Alex Morse közéjük tartozik, ez kétségtelen. Hisz vadász ágyékából származik; mi mást is tehetne? Beteljesíti a végzetét, ahogy a génjei parancsolják neki. Most éppen őrá vadászik. Csakhogy Morse-nak nem lesz könnyű dolga. Eldon jobban értett a rejtőzködéshez, mint jó néhány állat. Volt olyan eset, hogy szinte láthatatlanná vált, de annyira, hogy az sem vette észre, aki félméternyire sétált el mellette. A mai eset is jó példa erre. Nem kezdett pánikszerűen menekülni árkon-bokron át, ahogy manapság a gyilkosok szokták.

Hanem elbújt, de a helyszínhez közel. Ez nagyon is megfelelt neki. Egy-egy gyilkosság után mély letargiába zuhant, akár a kígyók, ha egy nagy prédát lenyeltek. Hisz a nagy dolgok megemésztése időbe telik. Később aztán megint belelendül, és újból a kutatásaira koncentrál. Most viszont még a vér folyását is lassúnak érezte. Annyira viszolygott attól, hogy visszatérjen az életbe, hogy már szinte maga is megijedt. Bár ez nem újdonság: Eldon néha úgy érette magát, akár egy retrovírus: nem volt se élő, se halott, inkább mint egy DNS-spirál − a lánc fele −, amely csak arra vár, hogy hozzákötődjön valamihez. Gyanította, hogy valójában a legtöbb ember így viselkedik: élőhalottként szunnyad és sodródik, míg csak a burkán keresztül bele nem tud hatolni egy másik emberi lénybe. És csak abba a másik életbe furakodva kezdenek működni, cselekedni, érezni; csak abban tudják újrateremteni önmagukat. Aztán hosszabb-rövidebb idő múlva elkezdik gyilkolni a gazdatestet. Tessék csak megnézni azt a sok kiábrándult férfit és nőt, akik Andrew Ruskhoz járnak segítségért. Legtöbben már új gazdához kapcsolódtak, és már rettentően szeretnének megszabadulni a régi gazda burkától, amelyet ők maguk szívtak szárazra és üresre. S ehhez, ha kell, gyilkolni is minden aggály nélkül képesek. Eldon hallgatta a patak csörgedezését, s hagyta, hogy a gondolatai is lefelé csurogjanak a vízzel. Néha nehézségei voltak az ürítéssel. Mielőtt a nevelőapja rájött volna, hogy Eldont a jóisten különös képességekkel ruházta fel a kígyókat illetően, gyakran kegyetlenül megverte őt. A felesége − a tehetetlen agresszió eleven szobra − is Eldonon töltötte ki mindazt a dühöt, amely a saját gyermekei üresen kongó fejének láttán föltámadt benne. Eldon akkor még semmit sem értett az egészből, csak a fájdalmat érezte. Még a mai napig is látszott a testén egy jó tucatnyi sebhely: apja kafkai indulatának emlékei, hogy „bebizonyítsa” neki, nem tartozik a kiválasztottak közé, hogy megérintette őt a Gonosz. Hogy megégette őt az a láng, amely a bűn átkos bizonyítéka. A vörösen izzó vas testének olyan helyein sebezte meg Eldönt, amelyeket akkor még ő maga sem érintett. Ugyanaz a vas, amelyet a templomban is használtak, hogy beteljesítsék vele, amit Lukács írt evangéliumában: ímé, adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok, és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek. A hitetleneknek pedig Márk sorait idézték, amelyeket Eldon tízezerszer is

meg kellett hogy hallgasson tizenöt éves koráig: Kígyókat vesznek fel: és ha valami mérges állatot isznak meg, nékik nem árt: betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak. A mobiltelefon hangja nagyon idegenül csendült föl ebben az erdei környezetben; körben az állatok mind elnémultak a hallatán. Eldon még vagy hármat hagyta csöngeni, mielőtt beleszólt volna: – Tessék. – Dr. Traver? Eldon lassan hármat pislantott, majd azt mondta: − Igen. – Neville Byrd vagyok. – Tessék. – Azt hiszem, hogy elkaptam. Hogy rájöttem a trükkre. – Folytassa. – Arra, amire várt, uram. Tudja. A szisztémára. – Folytassa. – Andy Rusk rámegy arra a bizonyos holland web-oldalra. Úgy vettem észre, hogy akkor valami hitelesítési folyamatot kell elvégeznie. Tudja, hogy igazolja magát. – És aztán? – Nos… úgy gondolom, hogy ha ugyanezt végrehajtja holnap is, akkor megvan a kulcs. Érti? Azaz, ha másnap nem ugyanígy jelentkezik be, akkor elszabadul a pokol. Vagy bekövetkezik, amitől maga tart. Eldonnak nehezére esett, hogy hirtelen a kinti világ hullámhosszára álljon át, de aztán így szólt: − Jól van. Akkor majd hívjon megint… Ha biztos a dologban. Neville Byrd nagyokat fújt a telefonba, és sehogyan sem értette a megbízója hűvös kimértségét − Rendben. Hívni fogom, doktor úr! Van még valami más kívánsága? – Nincs. – Akkor rendben. Szétkapcsolt a vonal. Dr. Tarver beütötte, hogy VÉGE, aztán kitörülte a fenekét egypár nagyobb levéllel, majd visszament a motorbiciklijéhez. Közben hirtelen valami kis mozgást vett észre a tűlevélszőnyegben. A moccanás várakozó izgalommal töltötte el. Ahelyett, hogy megállt volna, mint bárki más, rúgott egyet előre a jobb lábával.

Vastag fekete kígyó dobta föl magát, megmutatva a szája körüli tejfehér vonalat, és két hatalmas méregfogát Gyapjasszájú mokasszinkígyó! A farka vége úgy rezgeti, mint a csörgőkígyónak, csak hangtalanul. Ennek a viperafajtának nincs csörgője, mint az unokatestvérének. Mégis keményebb és fenyegetőbb, mint a csörgőkígyó. – Agkistrodon piscivorus − dünnyögte Eldon. − Csak nem valami jel, hogy felbukkantál, kis barátom? A gyapjasszájút láthatóan idegesítette, hogy ez a lény nem ijed meg tőle. Dr. Tarver úgy közelített feléje, hogy közben ő is kitátotta a száját, és előre-hátra nyújtogatta a nyelvét. Régi szokása volt ez, még kígyóvadász korából. Ennek a kígyónak nem volt olyan ragyogó mintázata, mint a korallkígyónak. Igaz, a korallkígyó nagyon ritka, és sajnos, amit a parkban talált, már biztos meg is döglött azóta. Morse ügynök valószínűleg túléli a támadást, még ha meg is marta az a korallkígyó. De már sohasem lesz a régi. Megízlelte a gyűlölséget, amit Isten ígért a Teremtéskor, és megtudta, hogy most olyan hajsza indult utána, mint még soha. A kígyó most hirtelen előresurrant, meg akarva mutatni az orvosnak, hogy nem tréfál. Eldon nevetett egyet, oldalt ellépett a kígyó elől, amelynek majdnem olyan vastag teste volt, mint az ő alsókarja. Rombusz alakú feje pedig akkora, mint egy átlagos férfiököl. Egy ilyen kígyó nagyon ijesztő tud lenni. Bizonyos helyzetekben pedig nagyon hatásos fegyver. – Remélem, hogy te valóban az újjászületés szimbóluma vagy − susogta Eldon a kígyónak lágyan. Aztán akkorát nevetett, hogy a hangja még akkor is ott visszhangzott a fák között, mikor a táskáját fölkapva fölült a Honda nyergébe.

30. fejezet Chris a konyhaasztalnál ült, és betegkartonok adatait mondta diktafonba, amikor megszólalt az a mobilkészülék, amelyet Alex adott neki korábban. Ben a dolgozószobában játszott valami számítógépes játékot, de látták egymást a nyitott ajtón keresztül. Ben már rákérdezett erre az új mobilra, és Chris elütötte azzal, hogy a kórházban adták neki. Először az jutott eszébe, hogy föl sem veszi. Majd visszahívja Alexet, ha Ben lefeküdt, de az még odébb van. Benre pillantva fölkelt, fölnyúlt a hűtő tetejére, ahol a .38-asát tartotta. Betette a zsebébe, fölvette a mobilt és egy elemlámpát, aztán kiment a bejárathoz, visszaszólva Bennek: − Csak kimegyek, hogy jobban halljam a telefont, oké? Ben még csak oda sem nézett. – Alex? − kérdezte, átsétálva a kocsibehajtón. − Hogy mennek a dolgok odafent? – Nem valami jól. – Elég elgyötörtnek tűnik… – Nem a legjobb napom ez a mai. – Szegény! Vegyen be még egy Ativant. – Jó is lenne, de holnap reggel drogtesztet csinálnak. Kötelező a dolog. – Az Ativan nem veszélyes, és receptre kapta. – Nincs róla papírom. – Holnap reggel elfaxolom a receptet. – Nem jó az sem. Hisz nem is volna szabad magával beszélnem. Azt akarják, hogy ne beszéljek senkivel, aki kapcsolatban van bármelyik esettel. Illetve, pontosabban a nem is létező esetekkel. – Még mindig nem hisznek magának? – Hát, egy pillanatra megláttam valamit egy régi barát szemében, de kiderült, hogy tévedtem. Chris fölkattintotta az elemlámpát, és végigpásztázta a fényével a ház előtti udvart. Két sárgászöld szempár csillogott vissza vagy hatvanméternyire egy domb tetejéről. Az őzek jelenléte megnyugtatta, mert ezek a bizalmatlan állatok rögtön eltűnnének, ha valaki ott

settenkedne a közelükben. − És mi van a fő aggodalmával, hogy esetleg fölmondanak magának? Ez ugye nem történt meg? – Egyelőre nem. Azt ajánlották, hogy egyezzünk meg. – Miben? – Abban, hogy mindent abbahagyok. Nem próbálom kideríteni, mi történt Grace-szel. És akkor nem rúgnak ki. Chris nem tudott erre mit válaszolni. – Azt akarják, hogy menjek be egy rohadt pszichiátriára. Szerintük teljesen kikészültem. Chris nem akarta bevallani, hogy egy ideje neki is ugyanez a véleménye. Alex rá is kérdezett csöndesen: − Maga is így gondolja? – Egyáltalán nem! Viszont beszéltem közben a régi hematológiatanárommal a Sloan-Ketteringnél. Halálra rémített, Alex. Azt mondta, hogy rákkal megölni valakit ma már egyáltalán nem csak elméletben lehetséges. Connollynak is sikerült már ez, egerekkel. – És hogyan? Chris röviden összefoglalta a lehetséges módozatokat, amelyeket Pete Connolly vázolt neki. – Te jó ég! Miért nem tudtam én is beszélni vele legalább egy héttel ezelőtt! Chris átvágott egy virágágyáson, és odament a dolgozószoba ablakához. Ben tekintete még mindig a képernyőre tapadt, és feszült arccal nyomogatta a játék irányító gombjait. – Figyeljen! − mondta Alex −, csak azért hívtam, hogy elmondjam, odaküldök valakit, hogy vigyázzon Benre és magára ma éjjel. – Kicsodát? – Will Kilmert, az apám régi társát. Akiről már beszéltem magának. Gyilkossági nyomozó volt, most magándetektív. Hetven év körüli, aranyos bácsi. De sokkal keményebb és rámenősebb, mint ránézésre gondolná az ember. Csak azt akartam, hogy tudja, ott lesz a ház körül. – Jó, akkor nem küldöm el. Most is itt kinn mászkálok, kezemben a pisztollyal. – Okos dolog, de le ne lője Will bácsit! – Attól ne féljen. Volt egy kis csönd, aztán Alex azt mondta: − szeretném, ha még

valamit tudna, Chris. Az orvosnak erre összeugrott a gyomra. – Willnek van egy társa, aki az Alluvianben tanyázik. Szemmel tartja Thorát. – Nocsak! – Azért nem mondtam el eddig, mert talán nem járult volna hozzá, de most már talán megbocsátja nekem. Meg kellett lépnem, Chris. – Elfogadom. És észlelt a fickó valami gyanúsat? Alex megint tétovázott egy kicsit. − Ennek a nyomozónak a felesége mintha Shane Lansinget látta volna reggel hatkor kijönni a szállodából, de ez nem száz százalék. Chris gyomrában kissé oldódott a görcs. − De hisz mondtam magának, hogy láttam Lansinget ma délelőtt Natchezben. Annyi idő alatt nem juthatott vissza Greenwoodból. – Hacsak nem repülőn. – Nincs is innen járat Greenwoodba, Lansing pedig nem vezet repülőt. – De azért ezek szerint törte a fejét maga is! Chris elvörösödött. − Hát persze. Még leskelődtem is a rendelőjénél ma délután a kocsimból, hogy lássam, tényleg bent van-e. – És bent volt? – Igen. De azért az, hogy nem jelentett föl a verekedésért, elég gyanús. – Előbb-utóbb megtudjuk, mi az igazság. Legyen kedves Willhez, ha találkoznak. Gyakorlatilag ő nevelt föl engem. És ezt a munkát is ingyen vállalta. – És mikorra ér ide? – Szerintem ott lesz egy fél órán belül. – És mit mondjak maga szerint Bennek? – Mikor szokott lefeküdni a srác? – Addig még egy jó óra van hátra. – Akkor megmondom Willnek, hogy addig ne menjen oda a házukhoz. – Köszönöm. És maga mikor jön vissza? – Reggel a bizottság elé megyek, úgy néz ki, el fogják venni a jelvényemet meg a pisztolyomat. Aztán biztos lesz még itt egy csomó

papírmunka is, de igyekszem, ahogy csak tudok. Maga csak arra vigyázzon, hogy még életben legyen, mire visszaérek! Chris megfordult, és megint fölnézett a dombtetőre. A szemek még mindig ott csillogtak, mint két arany gömböcske. − Ne izguljon emiatt! − mondta, és már majdnem letette, de aztán érezte, valamit még mondania kell. − Alex! – Tessék. – Lehet, hogy el kéne fogadnia azt az egyezséget. Alex hallgatott, csak a készülék sistergett halkan. – Ha csak a dolgok orvosi oldalára koncentrálunk − folytatta −, és ilyen embereket veszünk igénybe, mint Pete Connolly, akkor össze tudunk gyűjteni annyi bizonyítékot, amivel a főnökei megindíthatják a nyomozást. – Lehet, de mennyi időbe telne! − mondta Alex keserűen. − Jamie nem várhat annyit! Szerintem máris tudja, mit tett az apja, Chris. Nem vallja be önmagának sem, de valahogy tudja, érzi… – Mire jutott a többi áldozat orvosi dokumentációival? Próbálta a családoktól megszerezni? – Ugyan mikor lett volna időm még arra is? − kérdezte a nő ingerülten. – Jó, jó, értem. De legalább azt próbálja megtudni, kik voltak az orvosaik. Aztán én majd megpróbálom valahogy kerülő úton megtudni tőlük, amit lehet. – De ez nem volna etikus, ugye? – Nem hát. Törvényellenes volna. – Igen, csakhogy minden más, ha személyes ügyről van szó… A férfi erre már tényleg bedühödött. − Figyeljen, ha ezt nem hagyja abba… – Ne haragudjon, Chris! Nem tehetek róla. Annyira egyedül voltam ebben a dologban, és olyan sokáig. Higgye el, mindent megteszek, hogy megszerezzem a papírokat. – Akkor jó. Most már vissza kell mennem Benhez. Ne csináljon semmi butaságot holnap reggel azon a kihallgatáson! Alex erre nevetett egyet, és a hangja szokatlanul érzelemgazdag volt, ahogy hozzátette: − Hát igen, mindenki mondogatja. Chris letette, és fölnézett a dombra. Most már öt szempár csillogott

odafentről. Tapsolt egyet, jó hangosan. Mintha egy fejjel gondolkoznának, az öt szempár egyszerre egy vonalba sorakozott, és úgy meredt rá. Elhallgatott a tücsökciripelés, és még a békák is elcsöndesültek a medencénél. Chris fütyült egy hosszút, egészen mély hangon, amitől az őzek megzavarodtak. Még egy hosszú pillanatig meredten álltak, majd hangos patadobogással bemenekültek az erdőbe. Mintha ott se lettek volna. Ahogy ment visszafelé a házhoz, a sötétségben lebegő szemek fényét úgy látta még maga előtt, mint vaku fényét a villanás után. Erre egy másik homályos kép villant fel az elméjében: Thora lovagló ülésben ül Shane Lansing ölében egy sötét szállodai szobában, a párás levegő szinte forró, Thora teste csupa izzadság, szemei vadul csili… – Apu! − kiáltott föl Ben. − Apu, merre jártál? – Néztem az őzeket. – Hányat láttál? – Ötöt. – Tényleg? Gyere, játssz velem egy menetet. Chris a frizsider mögé állva visszatette a helyére a pisztolyt. − Rendben, de csak ha én lehetek az indianapolisi Colts csapattal. – Arról szó sem lehet!

Chris a kinyitható kanapén hevert a házimozis szobában, egy szinttel a saját hálószobája alatt, és hallgatta Ben lassú, egyenletes lélegzését. Ben azzal az indokkal kérte meg, nyissák ki a kanapét, hogy úgy kényelmesebb nézni a filmet, de Chris tudta, hogy igaziból csak azért, mert a mamája elment, és nem akart fönn, a saját szobájában aludni. Fölvette a távkapcsolót, elzárta a tévét, és óvatosan fölkelt a kanapéról, hogy föl ne ébressze a gyereket. Thora körülbelül húsz perccel az Alexszel folytatott beszélgetésük után hívta Greenwoodból. Könnyed és csilingelő hangon ecsetelte a fürdőhely pompás szolgáltatásait, és nevetve olvasta föl Bennek − aki a másik készüléknél szintén fölvette a kagylót − a furcsa nevű kezeléseket. Chris valami egészen valószerűtlen helyzetben érezte magát: neki az aktus utáni tabletta meg a Shane Lansinggel folytatott tusakodás járt az eszében, míg Thora sorolta a Mississippi Iszaptorta, a

Gyapotpakolás, a Soul zenés Izzasztás, a Sárdögönyözés meg a Blues-fürdő elnevezésű kezelések vicces listáját. Chris azt hitte, Thora majd komolyabbra fordítja a szót, ha Ben kiszáll a vonalból, de legnagyobb ámulatára akkor meg azt hallotta, hogy milyen jó lenne, ha egyszer kettesben is eljönnének ide egy jó hónapra, a Párkapcsolat Megújítása nevű programra. Egy szó sem esett Shane Lansingről. Minden csupa fény és ragyogás. Chris nem akart semmibe sem belebonyolódni, míg Ben ébren van, így Thora hangnemében válaszolgatott, aztán letették a kagylót. A hívás után jó órával kiment a bejárathoz, kinyitotta az ajtót, kidugta rajta a fejét, és kiszólt: − Mr. Kilmer? Itt van valahol? Semmi válasz. Megint szólt, de nem válaszolt senki. Kissé bosszúsan visszament a konyhába, és készített magának egy szendvicset. Épp beleharapott, amikor valaki megkocogtatta a garázsajtót. A kamrán keresztül odament, és belenézett a kukucskálóba. A nagyítólencsében egy szemüveges, őszes hajú ember nézett vissza rá. – Ki az? − kérdezte hangosan. – Will Kilmer − mondta a férfi szintén jó hangosan. − Alex Morse küldött. Chris kinyitotta az ajtót. Kilmer úgy százhatvanöt centi magas, a korához képest nagyon jó karban levő férfinak látszott, eltekintve a lazán lógó öve fölötti kis pocaktól. Khakiszínű rövidnadrág, szokványos póló és szürke futócipő volt rajta. Elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, és mikor Chris megrázta, érezte az egykori rendőrtől el is várható acélos szorítást. – Sajnálom, hogy annyit kellett autóznia idáig, Mr. Kilmer. – Hívjon csak Willnek, doki − mondta Kilmer, elengedve a kezét. – Semmi gond. Az utóbbi időben észrevettem magamon, hogy úgysem tudok három-négy óránál többet aludni éjszakánként. – Bizony ez így van a kor előrehaladtával. A tinédzserek viszont húsz órát szeretnének aludni a huszonnégyből. – Már itt voltam ám akkor is, amikor kiszólt a bejárati ajtóból, csak mivel akkor mutatta magát először, szerettem volna látni, nem mozdul-e valahol valaki. – Csak nem gondolja komolyan, hogy valaki lehet odakinn?

– Abból, amit Alex elmondott nekem, elég valószínűnek látszik, hogy gondunk adódhat. – De ha valaki lenne odakinn, nem látta volna meg, hogy maga idejön? – Nem, mert gyalog jöttem − mondta Will. − Kint hagytam az autót annál az étteremnél. Van egy éjjellátó készülék a táskámban. Egy darabig mindketten feszengve hallgattak. − Adhatok valamit inni? Éppen egy szendvicset kezdtem enni. – Nem akarok semmi kényelmetlenséget okozni. – De hát idebentről is éppen úgy őrködhet, mint kintről, nem? Hozza be a táskáját! Csinálok magának is egy szendvicset. Aztán közben elmondhatja, hogy maga szerint miért nem bolond ez az Alex Morse. Kilmer halkan nevetett. − Hát erre nehéz nemet mondani. Mindjárt jövök! Chris visszament a konyhába, és nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Még el sem készült a második pulykás és mángoldleveles szendvics, Kilmer már vissza is érkezett. Letette terepszínű hátizsákját maga mellé a földre, és fölült a konyhapult melletti egyik bárszékre. Chris odacsúsztatta neki egy tányéron a szendvicset, aztán kinyitott egy Corona sört, és azt is odatolta a detektívnek. Kilmer szeme fölcsillant a sör láttán. – Kösz, doki. Igazán meleg van májushoz képest. Chris bólintott, és visszatért a szendvicséhez. – Szépen laknak idekint − szólalt meg Kilmer. − De hallom, el fognak költözni. – A feleségem szeretné… Az sokkal proccosabb hely. Kilmer még egyet kortyolt a söréből, és hozzáfogott a szendvicséhez. – Szóval maga annak idején Alex apjával dolgozott − vágott bele Chris. – Úgy van. Először a rendőrségnél, aztán a saját nyomozóirodánkban. Nem volt nála rámenősebb legény. – Nemrég ölték meg, ugye? – Igen, uram. Megpróbált segíteni, ahogy egész életében. – Úgy hallom, Jacksonban megnőtt a bűnözés. – Mi az, hogy! Ég és föld ahhoz képest, amikor én ott gyerekeskedtem. A kábszerrel kezdődött, a nyolcvanas években. Mára

kész bolondokháza lett. Most, hogy Jim elment, én sem maradok ott egypár évnél tovább. Becsukom a boltot, és Virginiába megyek nyugdíjasnak. Chris bólogatva hallgatta. − Akkor maga régóta ismeri Alexet. Kilmernek fölcsillant a szeme. − Mióta csak megszületett. Mindig a fiús játékokat szerette. Nyolcéves korában már tudott bánni a pisztollyal. És milyen okos volt! − ingatta a fejét. − Tizennégy éves korára már biztos okosabb volt nálam. És majdnem mindenkinél. Chris jót nevetett ezen. − És mondja, mi a véleménye Alex gyilkossági elméletéről? Kilmer összeszorított szájjal töprengett: − Nem is tudom, mit mondjak − szólalt meg végül. − A technikai részéhez nem tudok hozzászólni. De egyet mondhatok: többet dolgoztam gyilkossági vonalon, mint bárkinek szabadna, és azt tapasztaltam, hogy sokkal több embert ölnek meg válási helyzetekben, mint gyanítanánk. Különösen így volt, mielőtt a mai orvos szakértői módszereket elkezdték volna használni. Rengeteg olyan esetem volt nekem is, amikor tudtam, hogy a férj úgy csinálta ki a feleségét, hogy balesetnek látsszon. Ugyanígy tudtam, hogy megrontás történt, ha az anyát meg a lányait találtam ott a férj holttesténél. Csak hát a válás sokkal gyakoribb, mint a gyerekek megrontása − mondta Kilmer, és látszott, hogy kínos neki a téma. − Nézze, Alex szerintem is rájött valamire, de ez nem jelenti, hogy azt gondolnám: a maga felesége is rosszban sántikál. Én csak azért vagyok itt, mert Alex megkért. – Értem. Én csak pár napja ismerem Alexet, de megértem, miért szereti annyira − mondta Chris, egyet kortyolva a söréből. − Csak hát annyi mindenen ment keresztül az elmúlt hónapokban, hogy az emberben fölmerül: vajon pillanatnyilag minden képességének teljes birtokában van-e. Kilmer fölhúzta a szemöldökét, mint aki megfontolja ezt a lehetőséget is. − Oké, sok mindenen ment keresztül. És a legrosszabbat talán még nem is tudja. Szerintem Alex szerelmes volt abba a srácba, aki meghalt aznap, mikor őt is meglőtték. Csakhogy a srác nős volt, Alex meg nem az a fajta, aki szét akar verni egy családot, úgyhogy az a nap rettenetes volt neki. Öt másodperc alatt elvesztette a fél arcát meg a férfit, akit szeretett. Bűnösnek érzi magát, hogy szerette a fiút, meg

azért is, hogy az miatta halt meg. A legtöbb ember egyszerűen összeomlana ekkora nyomás alatt. De az apját kivéve, még sohasem találkoztam senkivel, aki mindig ennyire két lábbal a valóság talaján állna, mint Alex − nézett Will Chris szemébe. − Ha ő azt mondja, hogy maga veszélyben van, akkor jó lesz vigyázni! Alex nem azért jött ide, hogy az idejét vesztegesse. Vagy a magáét. Kilmer barázdás arcát megkeményítette a sokévnyi dohányzás: a pocakja pedig attól a sok rossz minőségű ételtől nőhetett meg, amit a hosszú megfigyelések alatt az autóban kellett elmajszolnia. Vajon hány évet veszített az életéből azzal, hogy ilyen munkát választott? És vajon majd Alex is így fog kinézni, mire eléri a hetvenet? Talán ő mégsem, bár a sebek az arcán már efelé mutatnak. – Azt hiszem, én elteszem magam holnapra − mondta Chris leszállva a bárszékről, és beletette a tányérját a mosogatóba. − Legyen maga is a vendégünk ma éjszakára! Van egy vendégszoba itt rögtön a hall másik oldalán. – És hol a gyerek? − kérdezte Kilmer. – Elaludt a tévé mellett − mutatott arrafelé Chris. − Látja, ott, ahonnan az a kis fény jön. – És mit mondjak neki, ha fölébred, és meglát itt engem? – Nem fog fölébredni. De ha mégis, szóljon nekem. Chris odanyúlt a hűtő tetejére, de közben hirtelen eszébe jutott valami. Ahogy magához vette a .38-s pisztolyt, megkérdezte: − Mondja Mr. Kilmer, megmutatná nekem az igazolványát? Kilmer egy pillanatra csodálkozva nézett rá, de aztán bólintott, odament a hátizsákjához, és belenyúlt. Chrisnek megfeszültek az idegei, mintha támadástól tartana, de az öreg csak a tárcáját húzta elő. Megmutatta Chrisnek a Mississippi állami jogosítványát. Az azon látható férfi jámbor arca azonos volt az övével. – Nézze csak − mondta Kilmer, kihajtva egy műanyag fényképtartót is. − Ez itt Alex, kicsi korában az apjával meg velem. Chris megnézte a három alakot ábrázoló képet. Két stramm fiatal férfi között ott látszott egy kislány, aki a karjával átölelte egy fekete labrador nyakát. Nevető szájában két foghíj látszott, de a szeméből felhőtlen boldogság sugárzott. Alex még nagyon kicsi volt a képen, de Chris így is látta benne azt a határozott nőt, aki lett belőle.

Kilmer lapozott egyet a tartóban, és egy másik pillanatfelvételt mutatott, valószínűleg Alex érettségiző korából. Itt is ugyanaz a két férfi volt mellette, mint az előzőn, de itt már kicsit öregebben, sötét öltönyben. Két nő is volt a képen, olyan igazi déli feleségek: kicsit túl sok volt rajtuk a rúzs, de jókedvűen, igazi örömmel nevettek. – Nem semmi ez a lány, ugye? − mondta Kilmer. – Magának nincsenek gyerekei? Az öreg nyelt egyet. − Nekünk is volt egy lányunk, csak egy évvel járt Alex alatt az iskolában. De elvesztettük őt egy iskolai bankett éjszakáján, pont abban az évben, amikor Alex végzett. Egy ittas sofőr miatt… Ezek után Alex vette át az ő helyét a szívemben − mondta Kilmer, behajtva a fényképtokot, majd visszament a pulthoz, és fölhajtotta a maradék sörét. – Nagyon sajnálom − mondta Chris. – Ilyen az élet − mondta Kilmer filozofikusan beletörődve. − Hoz jót is, rosszat is. Feküdjön le, doki, egész nyugodtan. Majd én vigyázok magukra. Chris kezet nyújtott a nyomozónak, majd elindult a hálószobája felé. – Köszönöm a szendvicset! − szólt utána Kilmer. Chris visszaintett, aztán még benézett a tévészobába. Ben ugyanolyan nyugodtan lélegzett, de közben teljesen összegubancolta az ágyneműt maga körül. Chris megpróbálta elképzelni, milyen lehetett Kilmernek, mikor azt a szörnyű telefont kapta a bankett éjszakáján, de nem sikerült neki. Ahogy a magasból nézte Ben elképzelhetetlenül ártatlan kis arcát, arra a szörnyű traumára gondolt, ami akkor éri majd a fiút, ha rájön, hogy az anyja egyáltalán nem az, akinek ő vagy az apja képzelte addig. Valami csodáért fohászkodva − amiben persze egyáltalán nem hitt − Chris csöndesen becsukta az ajtót, és bement a saját hálószobájába.

31. fejezet Eldon Tarver a hold sűrű árnyékában állt egy mocsári tölgy mélyen lehajló ágai alatt, és onnan figyelte a házból a domb felé kiszüremlő fényeket. A motorbiciklijét ott hagyta a sűrűben az autóút közelében. Az egész napot a Jefferson megyei Chickamauga Vadásztáborban töltötte: ott várta ki a ma esti sötétséget. Várakozás közben sok mindent csinált, csak Andrew Rusk hívásaira nem válaszolt. Mikor előző este ideért, és egy nőt is látott mozogni a házban, azt hitte, rossz házhoz érkezett. Hisz pontosan tudta, hogy a feleség elutazott. De mikor még egyszer ellenőrizte a koordinátákat a kis hordozható GPS-készülékén, látta, hogy a jegyzeteiben pontosan ez a ház szerepel. Közelebb ment a házhoz, hogy megnézze magának a nőt, és összehasonlítsa a hátizsákjában található fényképpel. Másik nő volt. Viszont hasonlított valakire, akinek a fényképét csak futólag látta a Fennell-dossziéban, amit Rusktól kapott. A házban mozgó nő Alexandra Morse különleges ügynök volt, Grace Fennell testvére. Az a tény, hogy az a nő itt volt − és épp az ő következő áldozatával beszélgetett −, úgy meglepte, hogy kis híján pánikba esett. Ámde az élet már megtanította arra, hogy a legváratlanabb dolgokon is hamar túltegye magát. Tegnap estig azt hitte, ez a Morse könnyű préda lesz, akármilyen kiképzést kapott is az FBI-tól. Hisz nem harcra képezték ki, hanem túszszedőkkel folytatandó tárgyalásokra. Mégis úgy harcolt a nő, mint egy démon. Egész addig nem volt benne biztos, hogy meg akarja ölni, míg egészen a közelébe nem ért, hisz egy ügynökgyilkosság súlyos dolog. A Cég nem felejt! Ám ahogy ez a nő a szerepét játszotta, abban érződött valami amatőrség. Ahogy a kocsibeállónál ki akarta őt cselezni! Akkor jött rá, hogy a nő egyedül játszik. Senki nem fedezte, se ott, se máshol. Ehhez képest eléggé megleckéztette, és ami rosszabb, majdnem leleplezte. Ma estére már úgy gondolta, jobb is, hogy életben maradt a nő. Ha kinyírja ott a garázsnál, mostanra már legalább száz FBI-ügynök szállta volna meg Mississippinek ezt a kis szegletét, s akkor ő aligha csúszik ki a kezük közül. Így viszont bőven maradt ideje, hogy mindent

elvégezzen, ami a sima meneküléséhez elengedhetetlen. Lám, mindennek az alapos felkészülés az előfeltétele! Eldon fölvette a hátizsákját, és lassan fölment a dombra. A ház közelében jobbra kanyarodott, és a sűrű azáleák közt elérte a légkondicionáló kültéri egységeit. Addig tanulmányozta a Rusktól kapott tervrajzokat, míg kívül-belül úgy ki nem ismerte a házat, mint a saját tenyerét. Például pontosan tudta, hogy melyik légkondicionáló egység melyik zónát hűti, s ennek a tudománynak hamarosan hasznát is veszi majd! Tovább osont a ház mellett, elhaladt egy külső melegvíz-tartály mellett, aztán az úszómedence mentén, majd eljutott ahhoz a szellőzőhöz, ami a kamrából nyílt. Volt némi veszélye annak, hogy a benti sötét ablakokból megláthatják, de az ösztönei azt súgták, hogy egyelőre minden rendben. Gyorsan bejutott a kamrába, ahol a mennyezetről lehúzta az összehajtható lépcsőt, és fölmászott a kamra padlására. Innen a főépület padlására jutni már semmiség. Átpréselve széles vállait egy szűk átjárón, szarufák és födémgerendák sűrű hálózatához ért. óvatosan haladva a gerendákon, gyorsan megtett vagy tizenkét méter távolságot, amíg a neki szükséges légvezetékhez ért. Beletúrva a hátizsákjába, elővett egy gázálarcot, és szorosan az orrára és a szájára illesztette a légszűrőjét Aztán a szemére való habszivacs szegélyű szemüveget is fölvette. A két kezére sebészek által használt gumikesztyűt húzott, majd megint belenyúlt a zsákba, és elővett belőle egy súlyos, hosszúkás tartályt úgy nézett ki, mint azok a széndioxid-palackok, amelyeket a paintball-puskáik föltöltésére használnak a tinédzserek. Egy vastag gumilapot ráfektetett a csőre, hogy a keletkező vibrálást tompítsa vele. Aztán egy kis elemmeghajtású kézi fúróval kilyukasztotta a csövet. A lyukra vékony gumilapot helyezett szigetelésként, majd beleszúrta a tartály végén levő hegyes tűt a gumival fedett résbe. Amikor látta, hogy minden rendben van, vett egy mély levegőt, és kinyitotta a tartály szelepét. Nagy megelégedéssel hallgatta a kiáramló gáz halk sziszegését Két percen belül az a két férfi meg a gyerek odalenn el fogja veszteni az eszméletét. És így maradnak, eszméletlenül egészen késő reggelig, mire Eldon már jó messze jár majd a háztól. Ezt a fajta gázt nem lehet sehol megvásárolni az Államokban, hacsak nem kormányszerv a megrendelő. Dr. Tarver is csak egy régi ismerőse, Edward Biddle révén jutott hozzá.

Biddle most egy olyan nagyvállalatnál dolgozik, amely titkos védelmi eszközöket gyárt. Ez a gáz annak az anyagnak a hígított változata volt, amelyet az oroszok is használtak nemrégiben ötszáz túsz kiszabadítására egy moszkvai színházban. Akkor jó páran meghaltak ettől a gáztól, de a legtöbb áldozat idős volt, és a koncentrációt sem számították ki elég precízen. Az oroszokkal ellentétben dr. Tarver pontosan tudta, mit akar. Két percig teljesen csendben ült a helyén, majd tovább mászott a gerendákon a felnőttek hálószobája melletti gardróbba vezető kinyitható létráig. Annyira bízott a gáz hatásában, hogy ma éjjel még csak fegyvert sem hozott magával. Hisz ha be nem jelentett fegyvert találnak nála egy véletlen közúti ellenőrzésnél, az biztosan azonnali letartóztatáshoz vezet. Most jól megkapaszkodva a mennyezeti gerendában, a lábával lenyomta a rugós létrát. Lemászott rajta a gardróbszobába, ott pedig elővett a hátizsákjából egy alumíniumtermoszt. A termoszban két előre megtöltött fecskendő rejlett. Az egyikben kortiko-szteroid keverék, amely az immunrendszer közömbösítésére szolgál. A másik egy olyan keveréket tartalmazott, amelynek a kifejlesztésére dr. Tarver majdnem egy teljes évet fordított Vagy inkább húsz évet, ha beleszámítjuk az ezt megelőző kutatómunkát. Vagy akár negyven évet, Tarver egész felnőtt életét. Maga ez az oldat egy évébe került. És különbözött azoktól, amelyeket már használt más célszemélyek ellen. Így aztán Eldon izgatottan várta a hatását, izgalmát még az sem csökkentette, hogy tudta: valószínűleg ez lesz a legutolsó a hasonló akciói sorában. Ebben már alig kételkedett. Hiszen Rusk vagy hazudik neki, vagy teljesen hülye. Mindkét esetben meg kell szigorítania a vele való kapcsolattartás szabályait. De előbb még pár dolognak végére kell hogy járjon. Egypár nagyon kellemetlen dolognak. Ez a mostani szerencsére nem tartozik közéjük. Ez olyasmi, amire már nagyon régóta várt! Eldon anélkül, hogy vigyázott volna arra, nehogy zajt csapjon, nyugodtan bement a gardróbból a hálószobába. Dr. Shepard az oldalán feküdt az ágyban. A szája a normálisnál kissé jobban nyitva volt; de ez csak a gáz szokásos hatása. Dr. Tarver az agyával lefényképezte az ágy környékét, hogy biztosan úgy hagyjon majd itt mindent, ahogy találta. Aztán letette a fecskendőket egy kisasztalra, lehúzta Shepardről a takarót, és a hasára fordította az orvost. Elővett egy kisméretű elemlámpát a zsebéből, meggyújtotta, és fogta

az egyik fecskendőt. Shepard lábai közé térdelve, lehúzta róla a bokszeralsót, majd az egyik farpofát félrehúzva, szabaddá tette a végbélnyílást. A lámpát a foga közt tartva annyira széthúzta a nyílást, hogy jó két és fél centiméter mélyen a végbél falába tudja injekciózni a szteroidokat. Dr. Shepard meg se moccant. Erre Eldon megismételte a műveletet a másik fecskendővel is, az utolsó pillanatban azonban Shepard alsóteste egy akaratlan izomgörcstől kissé megrándult, és a tű kissé a húsba szaladt közvetlenül a végbél bejáratánál. Elég nagy hiba, de most már, hogy bent volt a tű, nem lett volna érdemes kihúzni, és beljebb keresni neki új helyet. Kicsit tétovázott, mielőtt megnyomta volna a fecskendőt. Ma már nem először jutott eszébe, hogy tovább kellene haladnia a kísérletével. Tudta, hogy a gyerek is ott van a házban, és mivel hamarosan be kell fejeznie ezt a kutatási fázist, erős kísértést érzett, hogy a fiút is bevonja. Csakhogy nem készített elő annyi oldatot, hogy a kiszámított dózis elég lenne Shepardnek és a gyereknek is. Ösztönei azt súgták, hogy esetleg mégis, viszont tudta, hogy a fiatal immunrendszer általában könnyebben megküzd a vírusokkal. E kételyek miatt aztán mégis tövig nyomta a fecskendőt, és Shepardnek adta be a teljes adagot. A gyerek életben marad. Eldon visszafordította Shepardöt az oldalára, visszahúzta rá az alsónadrágot meg a takarót, mindent figyelmesen visszarakott a hátizsákjába, és gyorsan lement a hallba. Megtalálta a gyereket egy kinyitott kanapén a tévésszobában. Az öregebb ember békésen aludt a dolgozószobában egy karosszékben, három üres sörösüveggel a lába mellett. Eldon nem ismerte ezt az embert. Elővett egy mobiltelefont a zsákjából, ráirányította a készülék apró lencséjét az arcára, és lefényképezte az öreget. Aztán nagy nehezen benyúlt az ismeretlen hátsó zsebébe, és kivette a tárcáját. Dr. Tarver körülnézett a szobában. Kilmer lábától nem messze, egy díványnak támasztva ott volt a terepszínű hátizsákja. Amikor belenézett a zsákba, valami különös bénító érzés indult el a szívétől. Mert a zsákban ott volt egy pisztoly, egy éjjellátó távcső, egy borsos riasztóspray, egy fényképezőgép, sőt egy bilincs is. Jó néhány pillanatig tartott, míg Eldon össze tudta szedni magát, és leraknia a zsákot, úgy, ahogy találta. A gardróbszobában levő lehajtható létrán és a padláson át hagyta el a

házat, saját nyomait követve visszafelé a csőig, ahol az általa fúrt lyukat most szigetelőszalaggal leragasztotta. Alig tíz perccel az után, hogy beadta Shepardnek az injekciókat, már lendületesen gyalogolt a fák között az autóút felé. Azt a felszabadult örömöt, amit a házban érzett, izgatottság, düh, sőt félelem váltotta fel. Ma éjszaka minden megváltozott!

Alex az íróasztalra támaszkodva ült a washingtoni szállodájában, kábán az Ativantól és a szobájába hozatott bortól. Már órák óta bámulta a képernyőt, félve, hogy elmulasztja a csengőhangot, amikor Jamie bejelentkezik az MSN-rendszerbe. A csengő nem szólalt meg, de nem a számítógépben volt a hiba. Valamilyen ismeretlen okból Jamie egyszerűen nem lépett be a rendszerbe. Lehet persze, hogy éppen áramkimaradás volt Jacksonban, de Alex ezt nem tartotta valószínűnek. Amiatt, amit Jamie az utolsó videobeszélgetésük alkalmával mondott neki, attól kezdett félni, hogy a gyerek valami elkeseredett lépésre szánta el magát… Például, hogy megszökik az apjától. Fél órával ezelőtt Alex már annyira kikészült a várakozástól, hogy föltárcsázta a Fennell-ház városi számát. Végül is joga van beszélnie az unokaöccsével (és el is határozta, hogy ezt világosan megmondja Billnek is), de nem sikerült a próbálkozása. A telefon üzenetrögzítőre volt kapcsolva. Egy ideje már az ágyat bámulta: mégiscsak le kéne egy kicsit feküdnie. Holnap reggel korán lesz a kihallgatás a Bizottságnál, és muszáj a legjobb formáját mutatnia. Hogy erős. Hogy megbízható. Hogy érdemes a Cég bizalmára. Jamie-t nem fogja veszni hagyni. Jamie-t megvédi, mindenáron!

32. fejezet Elég lesz a fonal? − kérdezte az ápolónő. – Szerintem elég − felelte Chris, elcsomózva az utolsó kettőt a huszonhárom öltésből. A műtőlámpa fényében látszó szétroncsolt kar egy Curtis Johnese nevű ötvenöt éves munkáshoz tartozott, ehhez a piszkos kezeslábast viselő, dinnyefejű alakhoz, akinek még most is a szájában volt egy adag Skoal márkájú bagó. Johnese úrnak egy órával ezelőtt megint sikerült egy majdnem húszcentis sebet ejtenie a karján a körfűrésszel. Ősrégi szokása volt, hogy ilyenkor a sürgősségi ügyelet helyett Tom Cage doktor úr rendelőjében varratja össze magát ahelyett, hogy a négyszer drágább (és négyszer annyi ideig tartó) hivatalos utat választaná. Johnese persze most is Cage doktort kereste, de Tom most Christ kérte meg, hogy varrja össze a sebet. Tom számos betegsége közül most éppen az övsömör volt soron, és a dereka körüli fájdalmas duzzanatok miatt nem tudott ilyen aprólékos, hátgörbítő munkát vállalni. Chris letette a csipeszt, eltávolította a seb köré terített papírkendőt, és nézte, hogy sikerültek a varratok. Eközben hirtelen éles lüktetést kezdett érezni hátul a tarkójánál. Már ébredés óta érezte, hogy belenyilall ugyanott, ezért reggel óta már három Advil tablettát is bevett. Ettől azonban meglepő módon inkább csak erősödött a fájdalom. Először azt hitte, hogy a feszültség az oka: hisz Thora másnap hazajön, és kellemetlen beszélgetések elé néznek, de a fájdalom nagyon makacs volt, mintha közelgő lázat jelezne. – Na, egész jól sikerült, Mr. Johnese! − mondta a férfinak. − Holly még ad magának egy tetanuszoltást, aztán kész is vagyunk. Tíz nap múlva jöjjön vissza, akkor kiszedem a varratokat. Johnese vigyorogva felelte: − Lekötelezett, doki. Különben hogy van dr. Cage? Remélem, bírja még? – Köszöni, jól. Csak kicsit sok a beteg ma reggel. A férfi nézegette a naptól lesült karját, miközben Holly kötözte a sebét. − Amilyen fiatal, egész jól megcsinálta! Ha így hallgat továbbra is Cage dokira, egész jól boldogul majd!

– Ebben én is biztos vagyok − mondta Chris, megveregetve a nagydarab ember vállát. Chris kijött a műtőből, átment a szobájába, és becsukta az ajtót. Leült az íróasztalához, először a homlokát masszírozta, aztán próbálta ellazítani az izmokat hátul a tarkójánál. De semmi megkönnyebbülés. Benyúlt a fiókjába, és bekapott még egy Advilt, ezzel már nyolcszáz milligrammra emelve a mai dózist. – Ennyi már csak elég lesz! − mondta magában. Már reggel óta föl kellett volna hívnia egypár orvost az egyetemi klinikán azok közül, akiket Pete Connolly említett, de valahogy nem volt semmi kedve telefonálgatni. Hátradőlve a székben, eszébe jutott, hogy megijedt Ben ma reggel, amikor észrevette a karosszékben a békésen alvó Will Kilmert. A gyerek egyből fölszaladt hozzá, fölrázta, és kérdezgette, ki az. Mikor Chris azt mondta neki, hogy csak egy távoli rokon, aki átutazóban van, és látta, hogy az apja egyáltalán nem izgatott, megnyugodott, és tovább készülődött az iskolába. Kilmer meg rettentően mentegetőzött egy darabig, aztán gyorsan eltűnt a házból. Már a suli felé tartottak, mikor Ben megmondta az apjának, hogy három üres sörösüveget is látott „Will bácsi” karosszéke mellett. Chris nem látta az üres üvegeket, de ebből rájött, miért aludt el a karosszékben, és miért nem jutott el a vendégszobáig. Nem valami profi házőrző! − gondolta fanyar képpel. Csak azt nem tudta, mit fog mondani Thorának az öregről, ha Ben elszólja magát vele kapcsolatban. – Dr. Shepard! − hallotta, és egész meghökkenve rezzent föl az asszisztensnője szavára. Azon törte a fejét, hogy vajon nem migrén jött-e rá? Neki még sose volt, de ez a hangra és fényre egyaránt reagáló túlérzékenység olyan szokatlan volt nála, hogy kezdett valami migrénfélére gyanakodni. – Igen, Holly, itt vagyok! – Tele van betegekkel mind a négy vizsgáló! Chris megdörzsölte a szemét, nagyot sóhajtott, s úgy mondta: – Már megyek is! – Csak nincs valami baj? − kérdezte Holly, kissé áthágva azt a kettejük közt levő hivatalos határt, amivel egyébként sem törődött túl sokat. – Á, semmi. Csak megfájdult a fejem.

Az asszisztensnő bólintott. − Akkor majd egy kicsit fölpörgetjük a dolgokat. Chris föltápászkodott a székéből, nyakába akasztotta a sztetoszkópot, és kiment az előtérbe. Míg az 1. számú vizsgálóba tartott, hirtelen eszébe jutott, vajon mi lehet Alex Morse-szal. Hisz talán pont most kell neki szembenéznie azzal, hogy vége az egész karrierjének. Úgy szeretett volna valamilyen módon segíteni neki. Ha legalább higgadtan tudna viselkedni az a nő! De nagyon jól tudta, hogy amennyi mindenen mostanában keresztülment szegény, ez nem fog menni neki. Épp ugyanúgy, mint aznap, amikor Alexszel először találkozott, kivette a beteglapot az ajtón levő rekeszből, és belépett a vizsgálóba. Most azonban nem egy sebhelyes arcú, titokzatos nő várta odabent, hanem egy legalább 140 kilós férfi, hatalmas tályoggal a végbele közelében. Chris mosolyt erőltetett magára, fölkészült a várható bűzökre, és hozzáfogott a feladathoz.

Alex egy egyenes hátú, egyszerű, fából készült széken ülve nézett szembe a Szakfelügyelet három rezzenetlen arcú megbízottjával. A hosszú asztalnál két férfi ült, közrevéve egy hölgyet. Bemutatkoztak ugyan az eljárás kezdetekor, de Alex oda se figyelt a nevükre. Nem tud ma itt olyasmit mondani, ami megváltoztatná a meghallgatás kimenetelét, és ha túl készségesen vesz részt a hókuszpókuszukban, csak még jobban lealacsonyítja magát. Szinte nincs olyan FBI-ügynök, aki a pályája során ne kerülne párszor a Szakfelügyelet elé. Az embert vagy kisebb szabályszegésért, vagy azért rendelik be, mert valamelyik irigykedő ügynöktársa pletykálkodni kezdett róla. Az ilyen viselkedés annyira gyakori volt, hogy neve is volt a dolognak: megzavarták az illető adását. Ez ma valami egészen más lesz: a legsúlyosabb vétséggel vádolják, az „őszintétlenséggel”. így nevezték FBI-berkekben azt, ha az ügynök a legkisebb ügyben is félrevezeti feljebbvalóit: ha hazudni kezd vagy ha elhallgat akármi apróságot. E mérce szerint Alex nagyon súlyosan vétkezett. Egyelőre nem rendeltek el poligráfos vizsgálatot, de megeskették, hogy csak az igazat mondja. Az egyik férfi hosszasan fölsorolta mindazokat a vádakat, amelyeket

Dodson igazgatóhelyettes hozott föl Alex ellen, de megtetézte őket egy sor technikai részlettel is. A fölsorolás mindaddig meglehetősen egyhangú blablának tűnt, míg a középen ülő nő föl nem mutatta annak az üzenetnek a másolatát, amelyet Alex tegnap − a washingtoni behívó fölötti első mérgében − Andrew Rusknak küldött a telefonján. Alex el nem tudta képzelni, hogyan juthatott Mark Dodson a szöveg birtokába, de elég öreg róka volt már ahhoz, hogy ezt ne kezdje firtatni. Az asztal másik oldalán ülő bürokraták úgysem mondanák meg neki. Most jutott a kihallgatás abba a fázisba, amikor már nagyon résen kell lennie. – Morse különleges ügynök! − szólította meg a nő van valami mondanivalója, mielőtt vége ennek a kihallgatásnak? – Nincs, asszonyom. A nő olyan szemrehányó tekintetet vetett rá, mint egy templomjáró vén szatyor, aztán halk egyeztetésbe kezdett két férfikollégájával. A gyorsíró türelmesen várakozott egy kisasztalnál Alextől jobbra. Alex azzal ütötte el az időt, hogy a nő cipőit tanulmányozta. Lapos sarkú cipők voltak, a Nine West áruházból, vagy ha spórolósabb, a Kenneth Colestól, és a közelébe se jöhettek annak a Manolo Blahnik-tól származó csodának, amit az a bizottsági ribanc hordott. Jó sok olasz bőr esik áldozatul a washingtoni bürokraták cipőimádatának! – Morse különleges ügynök! − szólalt meg végül a nő −, ezen előzetes meghallgatás eredményeként, az ügye teljes és végleges rendezéséig ideiglenesen felfüggesztjük önt, és felmentjük minden kötelezettsége alól. Kérem, most adja át az igazolványát és a fegyverét. A Céggel addig kizárólag ügyvédje útján tarthatja a kapcsolatot. Alex nem válaszolt. A nő a gyorsíróra nézett. − Jegyzőkönyvön kívüli megjegyzés következik. A gyorsíró fölemelte a kezét a készülékről. – Az ön egészen kiemelkedő korábbi tevékenysége fényében − mondta a Blahnik-cipős nő −, és eltekintve természetesen a Federal Reserve-nél történt incidenstől, nagyon sajnálom, hogy erre a lépésre kényszerültünk. Úgy értesültem, hogy szóba került egyfajta egyezség, amit ha ön is betartana, nem válna szükségessé a felfüggesztése. Itt megállt, és Alex a súlyos csöndben gyötrődve várta, hogy mi következik még e megjegyzés után. A hivatalnokok triumvirátusa

szótlanul bámult, oly hosszan, mintha sose lenne vége. Nyilván azon tűnődtek, hogy képes valaki hátat fordítani annak a cégnek, amelynek ők mindhárman az életüket áldozzák. – Sajnálom, hogy ön nem fogadja el ezt az egyezséget − mondta végül a nő. Alex fölemelte a padlóról a táskáját, elővette az igazolványát meg a Glockot, majd az asztalra tette eléjük mind a kettőt. – Nem nekünk kell ezeket átadnia − mondta neki a nő. − Majd adja le kifelé az első emeleten. Alex megfordult, és elindult az ajtó felé. – Morse ügynök! − szólt utána a nő. − Nem hagyhatja el Washingtont, míg ez az ügy teljesen le nem zárul. Megértette? Alex válasz nélkül ment tovább, és nyitva hagyta az ajtót maga mögött. Bármit is hoz a sors, immár megszabadult. Szabad!

Chris éppen egy férfipáciens beszűkült szívereit vizsgálta, amikor Jane bekopogott, és a telefonhoz hívta. – A St. Stephen iskolatitkára van a vonalban. Az alsó tagozatos titkárnő. Chris meglepett arcára kiül az aggodalom. − Akkor az Ben. Mi van vele? – Semmi vészes! Úgy látszik, megfájdult a feje, és haza szeretne menni. – Fejfájás? − ismételte Chris. − Hm. Nekem is a fejem fáj. − Kiment a nővérpulthoz, és átvette a kagylót, amit Jane odanyújtott neki. – Dr. Shepard? Annie vagyok a St. Stephenből. Bennek egész délelőtt fájt a feje. Szerintem érdemes lenne hazavinni a gyereket. Tudom, hogy a felesége elutazott, ezért hívom magát a rendelőben. Ebben a rohadt városban mindenki mindent tud. − Látászavar, vagy ilyesmi nincs a gyereknél? – Nem tudok róla. Csak azt tudom, hogy a szünetben idejött hozzám, és megkért. Ben nem szokott így viselkedni, csak ha tényleg fáj neki valami. – Akkor már jövök is! Tartsa ott magánál, amíg odaérek. Ott van

maga mellett? – Persze, itt van. – Apu! − hallotta a gyerek remegő hangját. – Helló, öcsi. Hallom, fáj a fejed. – Ühüm. De tényleg eléggé fáj. – Rögtön jövök, és elhozlak. – De hova megyünk? Anyu nincs itthon. – Majd itt maradsz nálam, a rendelőben. Holly néni fog vigyázni rád, oké? – Oké − mondta Ben megkönnyebbülten. Chris letette, és a szobája felé nézett. Majd megfordult, és elindult a folyosón Tom Cage szobája felé. A fehér szakállú orvos éppen egy gyógyszerügynöktől búcsúzkodott. – Bocsánat, fiúk − szólt közbe Chris. − Tom, el kell szaladnom Benért az iskolába. Erős fejfájást kapott. Tartanád a frontot, míg visszajövök? Tele van minden vizsgáló betegekkel. – Semmi gond. Menj csak. Chris gyorsan kezdte sorolni, mi a helyzet: − A hármasban ott van Mr. Deakins szívérelzáródással. Ruth Ellen Green a négyesben. Diabetikus neuropátia… – Majd elmondják nekem, mi a gond − mondta Tom mosolyogva. − Te menj csak, és foglalkozz Bennel. Miközben Chris kezet rázott Tommal, a gyógyszerügynök megkérdezte: − Ugye, maga az, aki a múltkor leütötte Shane Lansinget? Chris elvörösödött. Még nem is beszélt Tomnak erről az esetről, bár az öreg biztos értesült róla a többiektől. − Volt egy kis nézeteltérésünk. De semmi komoly. Az ügynök lendületesen odanyújtotta neki a tenyerét − Akkor hadd rázzam meg a kezét! Ki nem állhatom azt a nagyképű seggfejet. Ez elég meglepő szöveg volt egy gyógyszerügynök szájából egyszerre két másik orvos előtt, de a férfi nyilván tudta, hogy Tom nem olyan, aki fecsegni szokott. – Szerintem ez a Lansing már rég kiérdemelte − mondta Tom, egyet kacsintva Chrisre. − De engedjük, hadd menjen a fiáért − szólt az ügynökhöz aztán. Erre a gyógyszerügynök visszahúzta a tenyerét.

Aztán, amint elfelé sietett a folyosón, Chris még hallotta, a férfi hogyan győzködi Tomot valamelyik éppen divatos gyógyszer előnyeivel kapcsolatban. Dr. Cage nevetve tiltakozott − De hát ismer engem, Tim! Szívesen elfogadok minden ingyen mintát magától, de akkor is a legolcsóbb hatékony gyógyszert fogom felírni a betegeimnek. Chris derült magában, miközben a kulcsait szedte össze a szobájában. Meglátta, hogy az Alextól kapott készülék éppen villog az asztalán: három üzenetet is hagyott neki az utóbbi negyedórában. Miközben a kisteherautójához igyekezett, gyorstárcsázással visszahívta a nőt. – Chris, maga az? − kérdezte Alex. – Én vagyok. Mi újság? – Csak az, hogy kész vagyok. – Hogyhogy? Kirúgták? – Föl vagyok függesztve, míg ki nem vizsgálnak. Ugyanolyan magánember lettem, mint maga. Szar helyzet. − És akkor most mihez kezd? – Itt kell maradnom Washingtonban. – Van is ott lakása, ugye? – Van, de nem akarok odamenni. Képtelenség… – És akkor mit szeretne csinálni? – Visszajönni Mississippibe, és folytatni a nyomozást. – És ennek mi az akadálya? – Az, hogy figyelik a folyószámlámat meg valószínűleg a mobilomat is. Még jó, hogy nem tudják, hogy van ez a másik készülékem is. Chris beszállt a kocsiba, kifarolt vele, ráfordult a Jefferson Davis körútra, és közben gyorsan járt az agya. − Mennyi idő alatt tud ideérni? – Rögtön tudok indulni a reptérre. – Akkor én foglalok magának egy helyet, úgy értem, foglaltatok rögtön magának a titkárnőmmel. – Chris, nem kellene… – Vita nincs! Csak azt mondja meg, Baton Rouge legyen, vagy Jackson? – Jackson. Oda megy nonstop járat is. – Sajnos nem tudok elmenni magáért − felelte Chris az oda-vissza

négyórás távolságot mérlegelve. − De bérlünk magának egy kocsit. – Nagyon köszönöm, Chris − mondta Alex hálásan, ami tőle egészen szokatlan volt. − Nem is tudom, mi lenne velem különben. Will megjelent tegnap este? – Igen. Jól kijöttünk egymással. − Eszébe villant, hogy megmondja: Benyomott három sört és jól elaludt a fotelban, de aztán nem szólt semmit; épp elég rohadt napja volt a nőnek anélkül is. − Will isteníti magát. Na, hívjon, ha megérkezik Jacksonba, rendben? – Rendben! Chris kikapcsolta a telefont, majd rálépett a gázra, és sietve hajtott a St. Stephen iskola felé. Nem emlékezett olyan esetre, hogy Bennek fájt volna a feje. És arra sem, hogy neki magának mikor fájt utoljára. Az effajta egybeesés szinte sose véletlen…

33. fejezet Andrew Rusk, egy szál törülközőben feszes dereka körül, benyitott a Teniszklub gőzfürdőjének ajtaján, ahol a nedves gőz majdnem áthatolhatatlan párafelhője csapta meg. Mögötte egy kabinos kiakasztotta az ajtóra a táblát. − BELÉPNI TILOS! KARBANTARTÁS FOLYIK. Rusk hessegetni kezdte a gőzt maga előtt, hogy meglássa benne Carson G. Barnettet, akit ma akart itt horogra kapni. – Hé, Rusk! − hallatszott egy mély, minden jókedvtől mentes férfihang. – Itt vagyok. Merre van, Carson? – A sarokban, ezeknél a forró köveknél. Majdnem leégették a pöcsömet is az előbb. Rusk megérezte az olajkereskedő hangjában bujkáló ingerültségtől, hogy nem állnak valami könnyű beszélgetés előtt. Bár a düh nem biztos, hogy rossz előjel. Lehet, hogy csak annyit jelent, hogy Barnett mégis fontolgatja, hogy belemegy a dologba; végül is eljött erre a találkozóra. Rusk szeretett volna jobban látni a gőzben. Biztos akart lenni abban, hogy Barnett nincs bemikrofonozva. Odament a sarokba, ahonnan Barnett hangját hallotta, és letérdelt a gőzfejlesztő készülék mellé. A levegő nehéz volt az eukaliptusz illatától. Végre megtalálta a kapcsolót, és mérsékelte a hőfokot. Mikor fölállt, végre ki tudta venni Barnett buldogképét a sűrű fehérségben. Összeszorított fogakkal haragosan nézett ki a ködből. – Gondolkodtam azon, amit a múltkor mondott − morogta. Rusk bólintott egyet, de nem válaszolt. – Egész jó mellizmai vannak, fiatalember! Rusk még erre sem válaszolt. – Volt mit örökölnie az apjától. Ő is jó izmos. – Tényleg, jól tartja magát. – Nem hiszem, hogy én lennék az első, aki már hallott magának arról a nagy dobásáról… Rusk megrázta a fejét. – Nincs valami beszédes kedvében. Elvitte a kiscica a nyelvét?

– Nem bánná, ha megkérném, hogy álljon az ajtóhoz, Mr. Barnett? – Micsoda? − kérdezte az gyanakvóan, de aztán rájött, miről van szól. − Jó, nem bánom. Azzal a nagydarab ember fölállt, és odasétált az üvegajtóhoz, ahol már nem volt annyi gőz. – Azt akarja látni, nem akasztottam-e magamra valami bigyót? − kérdezte Barnes. – Most megfordulna egy kicsit? Barnett megfordult. – Köszönöm − mondta Rusk, és közben eszébe jutott, milyen kellemetlen volt, amikor őt vetkőztette te Eldon Tarver. − Mr. Barnett, maga meg lenne lepve, ki mindenki hallott már arról a „nagy dobásról”, de még jobban, ha tudná, kik haraptak rá. – Van köztük olyan, akit ismerek? − kérdezte Barnett, visszaülve a fölső padra. – Nem is egy. – Na jó, akkor mondja meg, milyen kérdéseket érdemes föltennem magának először. Rusk várt egypár pillanatig, mintegy jelezve, hogy ezt nem is olyan könnyű megmondani. Aztán így szólt: − Például azt, hogy mibe is fog kerülni nekem ez a dolog'? – A francba! − nevette el magát Barnett egy kicsit. − Ezt nem hiszem el! – Pedig ilyen az emberi természet. Mindenki ezt kérdezi először. – Hát, gondolom. És olyankor maga mit válaszol? – Én azt, hogy: „Mit törődik vele? Sokkal kevesebbe, mint amennyi pénze van magának.” – De lefogadom, hogy azért jó sokba. – Nem mondom, hogy nem fogja megérezni − visszakozott Rusk −, de bőven megéri, hogy elkerüli azt a sok basztatást, amit a másik megoldás jelentene. – Az a baj, hogy ha ezt a dobását rossz helyen szellőzteti meg, könnyen bajba kerülhet. A szart is kiverik magából. – Ne féljen. Eddig még senki se pofázott. Ahhoz túl jó emberismerő vagyok. – Maga gonosz pasas, aki jól látja a dolgokat − mondta Barnett. De

tudja, nagyon mocskos a dolog, amiről beszélünk. Igaz, senki se mondhatja, hogy az a kurva nem szolgált rá. Rusk szó nélkül üldögélt. Nem Carson G. Barnetten, és nem is az ő végveszélybe sodródó feleségén járt az esze. Dr. Eldon Tarveren gondolkodott. Több mint negyvennyolc órával ezelőtt találkoztak a vadásztanyán, s azóta nem bírta Tarvert elérni. Akkor megígérte, hogy elintézi William Braidet, hogy ne jelentsen többé veszélyt. Biztos, hogy valamit csinált azóta Alex Morse-szal is. Különben mért küldte volna neki a nő azt a fenyegető sms-t? Rusk úgy érezte, jól tette, hogy bejelentette a nő fenyegetését az FBI-nak. Az ismerősei a cégnél annyit tudtak Morse-ról, hogy valami parkolópályára került ügynök, aki nagy bajba került az ügyetlensége miatt a nemzeti banki túszejtésnél, és akinek ráadásul sok befolyásos ellenlábasa van az FBI-központban. Maga az FBI nem jelent veszélyt se neki, se Tarvernek; csak ettől a magányos akciót folytató megszállott nőtől kell tartaniuk. De majdcsak összeroskad Alex Morse is egyszer, csak rakosgatni kell a hátára a szalmaszálakat, mint annak a mesebeli tevének. Ruskot elbizonytalanította, hogy nem találja Tarvert, de nem engedhette meg magának, hogy Barnett kicsússzon a kezéből. A vele kötendő üzleten háromszor-négyszer annyit kereshetnek, mint a korábbi ügyleteknél. Csak meg kell valahogy a pasast győznie. És ehhez sajnos meg kell neki mondania, hogy a dolog eléggé hosszadalmas. Van, aki ettől rögtön meghátrál. Mások persze nem. Barnett eléggé lobbanékonynak látszik, de lehet, hogy kiderül: ha kell, tud várni is. – Na, most mi van? − kérdezte Barnett. − Csak nem aludt el itt nekem? – Ezek szerint mehetünk tovább? − kérdezte Rusk. – Persze. Szeretném hallani a részleteket. Ez természetes kérdés volt, de Ruskban fölmerült, hogy már a bíróságon van, ahol a hangszalagra rögzített vallomásokkal szembesül. – Barnett úr! Tárgyalt-e már ebben az ügyben bármilyen más jogalkalmazóval? − kérdezte ügyvédi zsargonban. – Isten ments, még nem. – Akkor jó. Valamit meg kell hogy világosan értsen. Senki sem fogja megölni a feleségét. Természetes okokból fog meghalni. Eddig érti? Hosszú csend következett − Értem. És milyen gyorsan következik be

a dolog? – Gyorsaságról nincs szó. Ha gyors megoldást akar, béreljen föl egy niggert Jackson nyugati részén. És akkor biztos, hogy három hónapon belül maga is a Parchman fegyházban találja magát. – Hát akkor mégis milyen gyorsan? – Tizenkét-tizennyolc hónap. – Jézusom! – Ha hamarabb sikerül, akkor hamarabb. De ennyi várakozásra fel kell készülnie. Barnett lassan bólogatott. – Még egy dolog − mondta Rusk. − Csúnya halál lesz. – Mennyire csúnya? Rusk, ha nem volt muszáj, nem szerette azt a bizonyos „r”-rel kezdődő hárombetűs szót használni. − Természetesen egy gyógyíthatatlan betegség lesz. Lehet, hogy nem jár majd rettenetes fájdalmakkal, de nem lesz könnyű elviselni. – És mi a helyzet a dolog jogi oldalával? A válóperrel és egyebekkel? – Nem lesz válóper. Ez benne a vicc. Az egésznek egyáltalán nem lesz jogi oldala. És maga meg én sem fogunk egymással találkozni, ha ma itt meg tudunk egyezni. Mához egy hétre odaviszek egy ezüstszínű Chevrolet Impalát az Annandaie Country Club parkolójába. Annak a csomagtartójában talál egy hivatalos méretű borítékot, amelyben kinyomtatva ott lesznek a fizetési feltételek. Az ügyfeleink különböző módokon szoktak fizetni. A maga esetében nyersgyémántokban fogjuk kérni az ellenértéket. Barnett kérdezni kezdett volna valamit, de Rusk fölemelt kézzel megállította. – Minden benne lesz az iratban. Amikor elviszi a borítékot, akkor maga cserében otthagy nekem egy dobozt a csomagtartóban. Abban a dobozban pedig ott lesz minden dokumentum, amit össze tud szedni a felesége és a családja, a szülei és nagyszülei egészségi állapotáról, eddigi vizsgálatairól. Ott lesz továbbá minden fontosabb kulcs másolata, amit a felesége használ autókhoz, házakhoz, banki és otthoni széfekhez, ékszerdobozokhoz, ott lesz a házuk tervrajza, a biztonsági rendszerek jelszavaival és minden jelszó a számítógépekhez is. Kérjük a felesége heti elfoglaltságainak listáját, a következő három hónapban tervezett

utazásokat; röviden, abban a dobozban meg kell lennie minden adatnak, ami akár a legtávolabbról is kapcsolatban van a felesége életével. Érti ezt? Barnett szemmel látható borzalommal nézett a szemébe. Látszott rajta, hogy most ülepszik le lassan a tudatában, hogy miről is van szó. − Szóval azt akarják, hogy én fogjam a kezét, miközben beledöfik a kést − jegyezte meg csendesen. – Ezt magának kell lerendeznie a saját lelkiismeretével, Mr. Barnett. Ha bármi kételye van, most mondja meg, és akkor itt befejeztük. Világosan akarok beszélni. Mert ha viszont egyetért, hogy folytassuk, akkor nincs visszaút. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy kilép ebből az épületből, megfigyelés alatt fogjuk tartani. Az én és a segítőim biztonsága érdekében − mondta Rusk, mélyet szippantva a sűrű, nedves levegőből. − Nos, akar egy kis időt, hogy átgondolja a válaszát? Barnett a két kezébe temette az arcát. Sötét haja a koponyájára tapadt, s úgy látszott, mintha rázkódnának hatalmas vállai. Rusk már attól félt, hogy ezúttal talán túl nyersen adta elő a javaslatát. Korábban volt, hogy mézesmázosabban tett ajánlatot, de most a Tarver miatti idegességében nem volt türelme hozzá. – Mennyi ideig tart egy válóper? − kérdezte Barnett rekedten. – Ha a felesége beleegyezik, hogy közös megegyezéssel, elhidegülés miatt váljanak el, akkor hatvan napig. Ha nem egyezik bele, örökké is eltarthat. – Soha nem fog beleegyezni − mondta komoran. − Ő aztán soha! – Innentől kezdve nem tudok több tanácsot adni, Carson. Ha nem tud most dönteni, akkor legyen a doboz a döntő egy hét múlva. Ha leteszi a dobozt, abból tudni fogom, hogy belevág. Ha nem, akkor tudom, hogy másképp döntött. – És mi van akkor, ha a dobozt keresi, de a seriff már ott áll az autója mellett? − kérdezte Barnett az előbbinél hangosabban. – Az nem tenne jót az ikergyerekeiknek. Barnett erre olyan gyorsan ugrott föl a pádról, hogy Rusknak nem maradt ideje védekezni. Odavágta az ügyvédet a falhoz, és úgy megszorította a torkát, mintha a marka vasból volna. Rusk hiába volt tizenöt centivel magasabb Carson Barnettnél, az olajkereskedő szikrázó szeméből látszott, hogy talán a szívét is ki tudná tépni, ha nagyon

akarná. – Nem akartam fenyegetőzni − hörögte Rusk. − Csak jelezni szerettem volna, hogy akikkel dolgozom, nem szeretik, ha keresztbe tesznek nekik. Jó húsz másodpercbe telt, míg Barnett elengedte a torkát. – Akkor ezt most igennek vagy nemnek vegyem? − kérdezte Rusk, a torkát masszírozva. – Muszáj hogy csináljak valamit − mondta Barnett − Úgy látom, meg kell tennem. Nem fogok lemondani az egyetlen nőről a világon, aki mellett végre egy kis nyugtom lehet. Ezután már nem volt szükség több beszédre. Rusk érezte, hogy most nem volna ildomos kezet nyújtani. Az ember mégse ráz kezet egy ilyen pokolbéli egyezség után. Kurtán bólintott egyet Barnett felé, és a kilincs után nyúlt. – Hogy fogom kinyitni a kocsit? − kérdezte Barnett. − Az Impala csomagtartóját. – Hagyok hozzá egy pótkulcsot a kocsija bal első kerekén. – És tudja, melyik kocsival jöttem? – Persze, a Hummerrel − mondta Rusk. – A piros Hummerrel − pontosította Barnett. Rusk köszönésképpen intett, és kilépett az ajtón.

34. fejezet Alex teljesen letaglózva töltötte a visszaút első óráját. Vodkát kortyolgatott a repülőn, és közben fölidézett egy-egy eseményt épp most befejezett pályafutásából. Teljesen eluralkodott rajta a szörnyű felismerés, hogy ettől kezdve már kívül van mindenen, és többé semmi köze az ország kulcsfontosságú eseményeihez. De aztán valahol Tennessee állam keleti része fölött megelégelte ezt a kívülállást. Alighogy a légikísérők elvitték a frissítőket, odahajolt az ablakhoz, és az esetleges figyelő szemeket fürkészve, nagy óvatosan bekapcsolta a mobiltelefonját. Jól tudta, hogy ez törvényellenes, és azt is, hogy nincs már nála az FBI-igazolványa, amit ha fölmutat, különleges bánásmódot követelhet. A készüléknek sikerült az egyik hálózatra csatlakoznia, és meglátta, hogy három üzenete is van. Jól lebújva, a füléhez emelte a készüléket, és elkezdte lehallgatni az üzeneteit. Az első üzenet Will Kilmertől jött, és így szólt: − Azt hittem, hogy majd fölhívsz ma reggel, kislány. Nem hívtál, és félek, hogy ez rosszat jelent. De ne hagyd magad, akkor sem! Ma hajnalban négy körül sikerült az emberemnek Thora Shepardről és a sebészről egy tökéletes in flagranti videót csinálnia. Elküldöm az egész klipet a számítógépedre egy e-mail mellékleteként. Egy abból vett állóképet meg a mobilodra. Greenwoodban nem láttam se Andrew Ruskot, se senki más gyanús személyt. De az a videó tényleg húzós, gyermekem. Szegény doki! Pedig olyan rendes fiú. Na mindegy, remélem nem igazolódik a megérzésem, és megúsztad a kihallgatást. Siess haza! Anyukád még tartja magát, és nagyon várunk mind a ketten. Alex ettől vegyesen érzett megkönnyebbülést és szomorúságot is, de nem volt ideje visszahívni Will bácsit. A második hangüzenet Chris Shepard titkárnőjétől jött: meghagyta neki a Jacksonban bérelt autó adatait. Fölfirkantotta a szükséges adatokat egy FBI-os névjegye hátuljára, aztán megint odabújt az ablakhoz. Amikor a harmadik üzenetet hagyó férfihangot meghallotta, úgy érezte, a szívverése is eláll. John Kaiser volt az, az egész FBI egyik legeslegnevezetesebb nyomozó ügynöke. Kaiser éveket töltött a

virginiai Quanticóban, ahol egy sorozatgyilkosság nyomozóit segítette, de aztán saját kérésére visszatért a központba. A Cégnél mindenki odavolt érte. Az elmúlt pár évben aztán New Orleansban nyomozott, ahol egy nemzetközi sajtóérdeklődést keltő, nagy műkincscsempész hálózatot göngyölített fel, amelynek során gyilkosságok is történtek. Alex tíz nappal ezelőtt próbálta elérni Kaisert, amikor rájött, hogy mibe is keveredett, de azóta az ügynök nem hívta vissza. A New Orleans-i Cég emberei annyit mondtak róla, hogy a feleségével, egy Jordan Glass nevű haditudósítóval hosszabb szabadságra ment, így Alex már le is mondott róla. – Alex! John vagyok − hallotta Kaiser hangját. − Csak most tudlak visszahívni, mert titkos akcióban voltam. Még Jordannel sem beszélhettem hat hétig. Hihetetlen, amiket a telefonba mondtál. Nagyon kíváncsi vagyok, mire jutottál azóta. Megvan neked a számom, hívj megint, bármikor! Alex csak nehezen tudta legyűrni föltoluló érzelmeit. Ettől az üzenettől a könnyekig meghatódott. De aztán szörnyű sejtése támadt: Kaiser biztosan nem hallotta még, hogy kirúgták, azért volt ilyen segítőkész. Visszazöttyent az ülésbe, és a tenyerébe hajtotta az arcát. Az egész világon nincs más, aki többet tudna most segíteni neki, mint Kaiser. És nemcsak a szakértelme miatt, hanem azért is, mert az adósa. Két éve, a Katrina hurrikán idején New Orleans francia negyedében túszul ejtette Kaisert egy bűnözőbanda, amely az elöntött várost fosztogatta. A régebbi helyi kapcsolatait felhasználva segíteni akart a rend helyreállításában, de az egyik kapcsolata kiadta őt a bandának, akik közül egypárat korábban épp ő kapott el. Alex akkoriban Atlantában volt továbbképzésen. Az FBI különrepülőjével vitték a Louis Armstrong repülőtérre, onnan pedig egy helikopter repítette a helyi FBI-központba, amely ott tornyosult a víz alá került Lakefront Repülőtér mellett. Egy csapat kommandóssal együtt a pilóta letette őt a Jackson téren. Onnan aztán további géppisztolyos ügynökökkel együtt megrohamozták a Royal Streeten azt a helyet, ahol a banda Kaisert fogva tartotta, irtózatos hangzavarban kellett a túsz kiszabadításáról tárgyalnia: a háttérből percenként ordítások és lövöldözés zaja hallatszott. Végül a banda kiadta Kaisert, cserébe hat Honda áramfejlesztőért és hatvan rekesz

palackos vízért. És bár ott várt a rohamcsapat, hogy a túsz kiadása után leszámoljon a banda tagjaival, időközben elhívták őket a Kertvárosba, egy még veszélyesebb helyzet miatt. Mivel senkit sem tartóztattak le, ez az eset csak fokozta a hurrikán utáni történések rejtélyességét. Még egy városi legenda született, amelynek a legtöbb amerikai nem is igen akart hitelt adni. Miközben Alex ezeket végiggondolta Kaiserrel kapcsolatban, észrevette, hogy megérkezett a mobiljára az ígért digitális kép. A kép fölbontása elég kásás volt, de azért jól látszott rajta, hogy egy meztelen szőke nő könyököl az erkély korlátján, és egy ugyancsak meztelen férfi hátulról éppen jól betesz neki. A nőben világosan fel lehetett ismerni Thora Shepardöt. Az erkély tompa ezüstszínben csillogott szerkezete pedig az Alluvian Hotel külső erkélyeinek formáját idézte. Ha egy állókép ilyen sokkoló, vajon mit szól majd Thora férje a videóhoz? Alex vett néhány mély levegőt, majd föltárcsázta Kaiser ügynök számát. – Kaiser − hallotta a férfi hangját. – Szervusz, John. Itt Alex Morse. Először nem volt válasz, aztán Kaiser megszólalt. − Hallottam, mi történt ma reggel. Nagyon sajnálom! – Nem ez a legjobb napom, amigo. – Valami nagyon el lehet baszva, ha így intézik a dolgokat. – Hát félek, hogy rajtad kívül senki más nem gondolja így. – Dehogy is! De mondd, ez azt jelenti, hogy akkor abbahagyod a nyomozásodat? Alex gondolkozott egy darabig, majd megkérdezte: − Jelenteni akarod, amit most mondok neked? – Te is tudod, hogy nem. – Nem hagyhatom abba, John. Tudom, hogy igazam van, és most már az orvos is hisz nekem, aki a következő áldozat lesz. Először nagyon tiltakozott, de már rájött, hogy igazam van. Tiszta őrület! Ilyen esetet talán még te se láttál. Bűnszövetkezetről van szó − egy ügyvéd van benne meg egy profi orvos −, és arról szól az egész, hogy szándékosan okozott rákkal sorban ölik az embereket. – Rákkal? − kérdezte Kaiser halkan. − És ebben biztos vagy? Alex lehunyta a szemét. − Halálbiztos.

– De miért…? – Többféle okból. De az a lényege, hogy egy gazdag válóperes ügyvéd milliókat spórol az ügyfeleinek azzal, ha válóper helyett megöleti a házastársukat. Hosszú csönd következett. − Pontosan mit akarsz tőlem? – Most nem volna szabad segítened nekem. A férfi szárazon belenevetett a vonalba. − Tegyük föl, hogy még nem tudok semmiről. Abban az esetben mit várnál tőlem? – Még itt vagy New Orleansban? – Sí. – Akkor ugorj át ide Mississippibe, Jacksonba. Én is odafelé tartok, egyenest ezzel a repülővel. Erről persze a Cég nem tud semmit. – És mit csinálunk, ha találkozunk ott? – Szeretném, ha te is találkoznál azzal az orvossal. Meghallgatnád, aztán meghallgatnál engem is. A te eszedre van szükségem, John. A te tapasztalatodra gyilkossági ügyekben. Csak három óra autón. Mondd, hogy eljössz! Egy újabb hosszú csönd után Kaiser így szólt − De hol találkozzunk? Alex az egyetemi klinika melletti Cabot Lodge szállodát javasolta. Kaiser azt mondta, nem ígéri biztosra, de megpróbálja. Aztán letette a telefont. Kaiser várható segítségétől fölvillanyozva Alex most Christ próbálta hívni. Aztán eszébe jutott a fénykép, amely az erkélyen készült. És Chris a videót is biztos rögtön látni akarja, ha megtudja, hogy van ilyen felvétel. De vajon mit csinál majd, ha már megnézte? Elrohan Shane Lansing rendelőjébe, és halálra veri? Leissza magát, és elkeseredésében szarik az egészre? Látott már elég férfit mind a két fajtából, és nem tudta, Chris esetében mi várható. Persze megteheti azt is, hogy „megfeledkezik” a fotóról, amikor Christ találkozóra hívja Kaiserrel, de az orvos azt nem bocsátaná meg neki soha. Nem! Hadd essen csak túl Chris most rögtön a nehezén! Akkor mire Kaiser ideér, a doki is éppolyan elszánt ellensége lesz Andrew Rusknak meg a társának, akárcsak ő. Alex megint körülnézett az utastérben, aztán gyorstárcsázással fölhívta Christ a mobilon, amelyet három napja átadott neki.

35. fejezet Chris Bennel együtt ott üldögélt a rendelője bőrkanapéján, amikor a mobil kicsörgött. Chris már nyolcszáz milligramm Ibuprofennél tartott, de a feje csak tovább zakatolt Ben éppúgy erős fejfájásra panaszkodott. Chrisnek eszébe jutott, hogy talán valami ételmérgezésük lehet, de egyiküknek sem volt semmi gyomor- vagy bélpanasza. – Az a kórházi telefonod csöng! − mondta Ben. − Fölveszed? Igazat szólva, Chrisnek nem akaródzott fölvennie. De mivel Alex még semmiképp sem szállhatott le Jacksonban, ez biztos valami fontos hívás lesz. – Dr. Shepard − szólt bele hivatalosan, Benre való tekintettel. – Chris − mondta Alex −, beszélnünk kell. Egyedül van? – Tartsa a vonalat − mondta a telefonba, majd megütögetve Ben combját, neki azt mondta: − Feküdj le ide! Leoltom a lámpát a fejed miatt, én meg majd odakint beszélek. Rendben? Ben bátortalanul helyeseit. Chris leoltotta a lámpát, aztán belépett a rendelőből nyíló privát mosdófülkébe. − Na most már mondhatja. – Will küldött nekem pár perce egy digitális fotót. Egy videoszalagról másolta ki. Épp most küldi magának a videót e-mail mellékletként. Sajnos nem olyasmi van rajta, aminek örülni fog, de meg kell hogy nézze. – Miért, mi van rajta? − kérdezte, miközben valami ősemberi félelem szorította el a torkát. – Tegnap éjszaka készült az Alluvian Hotelban. Chris majdnem káromkodott egyet de félt, hogy Ben még az ajtón keresztül is kiérezné a hangjából a dühöt. Belenézett a tükörbe. A szeme olyan volt, mint egy idegené. − Hát akkor rendben, köszönöm. Mindjárt megnézem az e-mailjeimet. – Tartaná a vonalat, míg megnézi? Chris megdörzsölte a tarkóját, ahol legjobban lüktetett a feje. – Inkább nem. Van még valami? – Igen. Szeretném, ha eljönne Jacksonba ma délután. Vagy

legkésőbb ma este. – Miért? – Hogy egy John Kaiser nevű FBI-ügynökkel találkozzon. Segíteni akar nekünk. – Ki ez az ember? – A Cég egyik leghatékonyabb ügynöke. Sorozatgyilkosságokkal foglalkozik. – Miért gondolja, hogy segíteni akar? Úgy tudtam, magát kirúgták az FBI-tól. – Még csak ki fognak. Kaiser pedig nagyon sokkal tartozik nekem. Csak nézze meg azt a videót, Chris. Ha majd látta, biztos, hogy nem marad tétlen. És a legjobb, ha átjön Jacksonba. Tartozik magának, de főképp Bennek ennyivel! – Nem mehetek sehova, még ha akarnék sem. Ben megbetegedett. Haza kellett hoznom az iskolából. – Mi a baja a gyereknek? – Fejfájása van. És nagyon erős. Alex kis szünet után megkérdezte: − Nem azt mondta az előbb, hogy magának is fáj a feje? – De. Már reggel óta. – Hmm. – Alex, most mennem kell − mondta az orvos, kikapcsolta és eltette a készüléket, majd kilépett a mosdóból. – Ki volt az? − kérdezte Ben. – Egy másik orvos New Yorkból, akivel egy beteggel kapcsolatban konzultáltam. – Egy orvosnő? Chris néha megfeledkezett arról, hogy a gyerekeknek a felnőttekéhez képest milyen jó a megfigyelőképességük. − Igen, egy orvosnő. Na, hogy van a fejed? – Még mindig nagyon fáj. És hova hívott az az orvosnő? – Jacksonba. Ott van most a páciens. Ben elgondolkodott. − Akkor azért haza tudunk menni? – Még nem, öcskös. − mondta Chris, majd leült mellé, és a számítógép képernyővédőjére nézett. A monitoron Ben látszott egy tavalyi meccsen, amint éppen egy ügyes hazafutást végez. Azóta a

gyerek további tíz centit nőtt, és legalább öt kilóval súlyosabb. Chris megszorította Ben karját. − Figyelj, meg kell vizsgálnom az egyik betegemet. Téged kiviszlek addig Jane néni irodájába. Ott játszhatsz az ő számítógépén, rendben? Ben közönyösen megvonta a vállát. Chris kivezette a gyereket az első irodába, aztán visszament a saját szobájába. Útközben Holly megpróbálta elkapni, hogy menjen be az egyik vizsgálóba, de ő föltette a kezét, és elhárította. Visszaérve az íróasztalához, begépelte a jelszavát és kinyitotta az e-mailjeit. Az utolsó üzenet a [email protected] címről érkezett. Kinyitotta, és elolvasta az üzenetet, ami csak ennyi volt: Sajnálom, dr. Shepard. Üdvözlettel: Will Kilmer. Az üzenet alján ott volt egy ikon, amely csatolt fájlt jelzett. Chris rákattintott, és átmentette a saját anyagai közé. A képernyőn egy kis számláló mutatta, mennyi idő van még hátra a letöltésből. A vérnyomása a számláló mozgásával együtt emelkedett. Mikor kész volt a másolás, megnyitotta a Media Playert. Úgy ült ott, ujjával az egéren, hogy tudta: ha elindítja ezt a videót, attól kezdve az egész élete más lesz. Úgy érezte magát, mint a betegei, akik a kanapén ülve izgatottan várják, mit fog mondani nekik a legutóbbi laboreredményekről. És sem akkor, se most nem volt értelme sokáig húzni a dolgot, bár tudta, hogy nyerésről szó sincs, viszont annál többet veszíthet. − A kurva életbe! − nyögte, és kinyitotta a fájlt. Először csak egy acél erkélykorlátot látott félig alulnézetből, mintha egy belső udvarról úgy hat méterről lentről vennék fel. A korlát mögött félig nyitott, földig érő franciaablak látszott. A hangszóróból tücskök ciripelése hallatszott, semmi más. Aztán női nevetés törte meg a csöndet, és ettől Chrisnek megfagyott a vér az ereiben. Még nem jelent meg a nő, de ő már tudta, ki az. Női hang tiltakozott valami ellen, de nem túl komolyan. Aztán teljesen kitárult az ajtó, és Thora bukdácsolt ki a korláthoz, mintha belülről kilökték volna. Anyaszült meztelen volt. Nagyot sikítva, mint egy jól nevelt kislány, aki váratlanul egy chippendale-show-ban találja magát, vissza akart szaladni, de egy férfiárnyék elállta előle az ajtót. A férfi elkapta mindkét karját, és visszalökte a korláthoz. Chris keze ökölbe szorult, amikor meglátta,

hogy Shane Lansing ugrik ki az erkélyre, felmeredő hímvesszővel. Mielőtt Thora meg tudott volna fordulni, elkapta a csípőjét, és kíméletlenül behatolt hátulról. Thora még egyet sikított, aztán nagyot sóhajtva markolta a korlátot, úgy próbálta tartani magát a hatalmas lökések ellenében. A nő alakja jól kirajzolódott a háttérből, miközben tűrte a brutális támadást, amitől a szája és a szeme tágra nyílt. Chris látta már Thorát ilyen állapotban, amikor egyszer maratoni futásban tette a végsőkig próbára az erejét. Egyre nagyobbakat hörgött, ahogy Lansing csípője újra meg újra előrelökte, az arca meg egészen állatiasra torzult. Aztán elkezdett a kéjtől sikongatni, és a bagzó macskáéhoz hasonló hangja betöltötte az egész belső udvart. Chris ijedten nézett az ajtó felé, odanyúlt a kapcsolóhoz, hogy a hangszórót halkabbra állítsa, de akkor a képen Lansing is éppen befogta Thora száját, hátrafeszítette a fejét, és egyre nagyobb erővel lökdöste a nő megfeszített alsótestét a korlátnak. Chris látta, hogy nemsokára elélveznek, és ettől émelygés jött rá. Rosszulléte erősebbnek bizonyult annál a sokknál, amelytől eddig szinte a székébe gyökerezve meredt a képernyőre. Fölugrott, és kirohant a mosdóba. – Dr. Shepard! − hallotta meg maga mögött asszisztense, Holly hangját. Mire visszaért az asztalához, a képernyő szerencsére elfeketedett. − Tessék! − válaszolt, még mindig égő arccal. – Minden rendben? – Persze, jöjjön csak! Megint fölállt, kiment a mosdóba, benedvesített egy törülközőt, és letörölte vele az arcát. − Csak egy kicsit fáradtnak érzem magamat. – Nem is csoda. Azok az esti baseballedzések… Én se vagyok valami jól. Mire Chris visszaért a mosdóból, azt látta, hogy Holly ott ül az ő számítógépénél, és egy képesújsággal legyezi magát. Ha megnyomná az egeret, az erkélyes videojelenet rögtön újra kezdődne. Chris a nő mögé lépett, megfogta a vállát. Holly meglepődve föl is állt rögtön. Chris már alig várta, hogy kikapcsolhassa a gépet. – Csak Mrs. Young laboreredményeit akartam megnézni − mondta Holly. − Maga megnézte már? – Nem.

Holly kutatóan bámult főnöke arcába, aztán töprengve így szólt: – Nancy már megcsinálta Mr. Martin röntgenét. Ott vár szegény a hármasban már mióta! – Akkor jövök − vágta rá Chris élesen. Hollynak leesett az álla, de nem szólt semmit, csak kiment a szobából. Chris hirtelen beteges késztetést érzett arra, hogy megint elindítsa a videót, de aztán erőt vett magán. Hirtelen egy egész sor kép jelent meg a fejében arról, ahogyan először pillantotta meg Thora Raynert a St. Catherine kórház egyik kórtermében. Ez a videó, amely most a gépében lapul, teljesen értelmezhetetlen mindannak a fényében, ami azóta végbement kettejük között. Hogy lehetséges, hogy egy nő, aki olyan áldozatkészen ápolta haldokló férjét, képes így elárulni őt? Hogy tud így eldobni magától egy apát, aki annyira mélyen kötődik a mostohafiához? Ezt sehogy sem értette. Az igazság hárítása, amely Alex Morse ténykedése nyomán egyre csökkent benne, most végképp semmivé lett. De nem harag lépett a helyébe, hanem mélységes fájdalom, amely súlyosan, bénítóan borította el. Ismét megszólalt a mobiltelefon. Alex lesz az! Fölvette, de nem kapcsolta be a készüléket. Milyen gyerekes dolog… Nem engedheti meg magának, hogy itt üljön dermedten. Holly bármelyik percben beszólhat megint. Várják a betegei. És ott van kint a játszó Ben is, aki igazándiból szeretne már mielőbb hazamenni az apjával. Az apjával? − gondolta Chris. − Nem is vagyok az apja. Nem vér a véremből. Törvény szerint ugyan örökbe fogadtam, de mi van, ha elválunk? Tudom, Ben mit akarna, akármilyen őrültségnek is hangzik. Még Thora szerint is attól boldog a gyerek mostanában, és attól javulnak a jegyei, hogy én megjelentem az életében. De hogy ítélne a bíróság? A mobil csengése elhallgatott. Olyan báván, mint akit víz alá nyomtak, Chris mégis fölnyitotta a készüléket, és megnyomta a gyorshívó gombot. A nő az első csengetésre fölvette. – Minden rendben? − kérdezte. − Tudom, hogy rohadt dolog lehetett megnézni… – Hát, igen. – Sajnálom, Chris. – Tényleg sajnálja?

– Hát persze. Nagyon aggódom magáért meg Benért. – Ez nem igaz. Maga csak Andrew Ruskot akarja elkapni. A nő erre elhallgatott. − Persze, hogy el akarom kapni. Grace miatt, maga miatt és mindazok miatt, akiknek tönkretette az életét. Chris hallgatott. – Chris, bármire készül, kérem, ne mondja meg Thorának, hogy tudja − folytatta Alex. – Ettől ne féljen. Már megbeszéltük, nem? – De most új helyzet van. Figyeljen rám, Chris! Én úgy látom, maga azt szeretné, ha Ben magánál maradna, ha ennek az egésznek vége. Chris nem felelt. – Tudja, hogy nemcsak FBI-ügynök vagyok. Értek a joghoz is. És annak, hogy magának ítéljék Bent, az a legjobb módja, ha Thorát elítélik gyilkossági kísérletért. Christ erre elöntötte a düh. − Maga szerint azzal segítek Bennek, ha az anyját lecsukatom? – Egyszavas választ akar? Igen. – Hát ez szép, Alex. – De van még valami. Ami nagyon nyugtalanít. – Éspedig? – Ugye magának is meg Bennek is fáj a feje? – Igen. – Hát Will bácsinak is. Méghozzá nagyon. Ezen Chris elgondolkodott. – Reggel óta fáj neki − folytatta Alex. − Bevett egy kis aszpirint, de nem múlt el tőle. Chrisnek különös bizsergés támadt a fejében. – Hallotta, amit mondtam? – Hallottam. – És mit gondol? – Nem tetszik nekem. – Nekem is kicsit túl sok ennyi fejfájás így egyszerre. Nem tudom, mi történhetett. Will egész éjszaka őrködött, nem? – Nem egészen. A fotelomban aludt reggelig. – Micsoda?! – Megivott három sört, és kész…

– A franc egye meg… Chrisnek hirtelen Alex motelszobájának a képe villant az eszébe: a sebesült korallkígyó, ahogy a fürdőszobában vergődik, meg a döglött macska a padlón. − Alex, van még valami, amiről tudnom kéne? A nő hallgatott. – A francba is! Mit titkol még? – Semmit, csak… – Akkor mondja meg! – Még egyszer beszéltem Will-lel, mielőtt most hívtam magát. Az embere rájött, hogyan utazgat Lansing ide-oda. Van egy kis charterszolgálat a natchezi repülőtéren. Leginkább mezőgazdasági pilóták használják, de a helyi gazdák is igénybe veszik néha, ha Houstonba vagy Memphisbe akarnak repülni. Lansing fölhívta őket néhány nappal ezelőtt, és oda-vissza fuvarokat rendelt Natchez és Greenwood között. Sötétedés után megy, és hajnalban jön vissza. És abból a célból ingázik, hogy… – Az agyát is szétbassza Thorának. – Hát, ilyesmi. – És a barátnője ott van még vele? Az a Laura Canning. – Persze. Ő fedezi Thorát. Chris rácsapott a tenyerével az íróasztalra. Végre kitört belőle az eddig lappangó düh. − A rohadt életbe! – Chris, várjon még! Csak egy pillanat! – Mi van? – Most hív megint Will. Lehet, hogy fontos. Időtlen időkig tartott, míg Alex várakoztatta, aztán egy újabb kattanás után beleszólt megint: − Chris? – Itt vagyok. – Elég rossz híreket kaptam. A férfi gyomra összeugrott. − Mi van még? – Will belenézett Shane Lansing üzleti ügyeibe. Azt ugye tudja, hogy Lansing jó pár dologgal foglalkozik? – Igen. Játékgépekkel ellátott kamionparkolók, öregek otthona, ilyesmi. – Hát, úgy látszik, hogy ezeken kívül még társtulajdonosa egy sugárterápiás klinikának is Meridianben, itt Mississippiben, úgy hívják,

hogy Humanitárius Rák Gyógycentrum. Chris úgy érezte, hogy a testhőmérséklete egyszerre tíz fokot zuhan. − Ugye, nem viccel? – Egy cseppet sem. Will most jött rá erre. – De ez azt jelenti, hogy Lansing hozzá tud jutni… – Igen. Céziumdrazsékhoz, folyékony jódhoz, besugárzó készülékekhez. Mindenhez! – Várjon!… Hisz azt mondta, hogy a bűnesetek már öt éve elkezdődtek, ugye? – Igen. – Akkor hogy lehet benne Lansing? Úgy értem, Thora csak egypár hete járt először Andrew Rusknál. Akkor hogyan volt ideje Rusknak megtalálni és fölbérelni Lansinget, hogy öljön meg engem? Nem stimmel. – Ne felejtse, hogy Thora nem tipikus ügyfele Rusknak. Eddig még csak két másik női ügyfélről tudok. Aztán meg mind a ketten aláírtak egy házassági szerződést, ami csak válás esetére, de nem a másik fél halálára vonatkozik. Thora esetében ez azt jelenti, hogy maga nem juthat hozzá legföljebb a feléhez annak, amit ő Red Simmonstól örökölt, a maga esetében pedig azt, hogy Thora nem juthat hozzá a maga korábbi kétmilliójához. – Várjon! − mondta Chris. − Red Simmons…! – Pontosan! Thora igénybe vehette Andrew Ruskot már három évvel ezelőtt is, hogy megölesse Red Simmonst! És ha így van, akkor legalább három évvel ezelőtt kereste meg, de lehet, hogy akár hét éve. És az is lehet, hogy Ruskon keresztül jött össze Lansinggel. – Csakhogy Red nem rákban halt meg! – Ahogy az én testvérem sem. Chris gondolatai egymást kergették. A félelem és a harag olyan sötét elkeseredéssé kezdett átalakulni benne, amitől − érezte − csak úgy szabadulhat, ha végre tesz valamit. − Mit mondott, mikor lesz ott az a barátja Jacksonban? – Úton van − válaszolta Alex, és hangjából megkönnyebbülés csendült ki. − Ha el tud indulni egy órán belül, maga is Jacksonban lehet, mire Kaiser megérkezik. – Rendben.

– Akkor indul? – Igen, indulok. – Köszönöm, Chris! – Ne köszönjön semmit. Itt már a túlélésért folyik a harc. Alex még akart volna mondani valamit, de Chris kikapcsolta a mobilt, és betette a fiókjába. Aztán bezárta a levelező programját, és elindult Tom rendelője felé, a folyosó másik végére. Tom vezető asszisztensnője, Melba Price kint állt a 7. számú vizsgáló előtt Melbának különös képessége volt arra, hogy a betegek és a kollégák szeméből egy pillanat alatt mindent kiolvasson. Emiatt a képessége miatt tartotta őt maga mellett dr. Cage már több mint húsz éve. – Beszélnem kell vele, Melba − mondta neki Chris. − Méghozzá rögtön. – Mindjárt befejezi − felelte Melba, miközben hamiskásan nézett rá. − Hallottam magáról meg Lansing doktorról… Chris elhúzta a száját. – Nekem semmi közöm hozzá − folytatta −, de mondhatom, hogy jó páran vannak, akik már réges-rég meg szerették volna tenni ugyanezt. Tom Cage vidám bariton hangja most a csukott ajtón keresztül is kihallatszott hozzájuk. Chris hallotta, amint egy szék csikordul a padlón, aztán hangos búcsúszavak közepette Tom kilépett a folyosóra, és meglepett arccal kérdezte tőle: − Mi van, bunyós? Mi újság? – Beszélnünk kellene. – Menjünk a szobámba! Chris megrázta a fejét. − Nincs egy üres vizsgálód? Tom kérdően nézett Melbára. – Az ötös − mondta a nővér. Chris előrement. Miután Tom becsukta maga mögött az ajtót, atyai aggodalommal nézett fiatalabb társa szemébe: − Mi folyik itt, Chris? Nem ingerelni akartalak Lansinggel kapcsolatban. Az tényleg egy hatökör. Chris ránézett a mentorára, és életében talán most először vette észre, hogy Tom Cage mennyivel idősebb nála. Tom még 1957-ben kezdte a praxisát. Amikor gyerek volt, még nem léteztek antibiotikumok, és lám, megérte a pozitronos tomográfia és a génterápia korát. – Szeretnék egy szívességet kérni, Tom. De csak ha nem kérdezel

semmit. Az öreg komolyan bólintott. − Ki vele! – Szeretném, ha megvizsgálnál. Tetőtől talpig. – Na jó, de mit keressek? Van valami tüneted? Tomnak ugyanaz járt az eszében, ami hasonló esetben Chrisnek is eszébe jutott volna. A legtöbb orvossal előfordul, hogy életük egy szakaszában hirtelen azt képzelik, hogy valami gyógyíthatatlan kór támadta meg őket. Túl sokat tudnak, túl sok mindent látnak, és tudják, hogy akár a legparányibb tünet is fatális dolgot jelezhet. – Hát rettentően fáj a fejem − mondta Chris de nem ez a baj igazán. Jó okom van föltételezni… valamit. Azt szeretném, ha végigmennél rajtam a lámpáddal. Akár nagyítóval is, ha az szükséges. – De mit keressek? – Bármi rendellenességet. Tűnyomot, horzsolást, parányi sérülést, esetleg bemetszést. Szeretném, ha a számban kezdenéd. Tom hosszan nézett vissza rá. Chris szinte látta, miféle kérdések merülnek fel a fejében. Végül csak annyit mondott: − Akkor vetkőzz le, és feküdj föl az asztalra. Miközben Chris vetkőzött, Tom föltett a homlokára egy kis lámpával ellátott bőrpántot. Chris fölmászott a vizsgálóasztalra, és hanyatt feküdt rajta. – A szemem már nem a régi − mondta Tom −, de tegnap is találtam egy melanómát. Olyan kicsi volt, hogy el se hiszed. Szóval, kezdjem a száddal? Chris kitátotta a száját. Tom kivett egy spatulát az üvegedényből, és szabaddá tette Chris ínyét és nyálmirigyeit. Aztán kis tükröt vett elő egy fiókból, és azzal vizsgálta tovább a száját. – A fenébe is! Hát mi vagyok én? Barlangász? − kezdett szitkozódni. Chris a torka mélyéről hallatott egy kis kényszeredett nevetést. – A száj rendben − mondta Tom, letéve a spatulát. − Tessék rendesen öblögetni minden étkezés után! Chris nem volt igazán vicces kedvében, de Tom azért tovább vigyorgott rá. – Oké, most mit parancsolsz? – Nézd meg a hajam tövét, légy szíves − mondta Chris, és eszébe

jutott Gregory Peck esete az Ómen című filmből. Tom, miközben figyelmesen átvizsgálta Chris egész koponyáját, így szólt: − Semmit se látok, kivéve a kezdődő kopaszodás szokásos jeleit. – Akkor jó. Most a bőrömet nézd meg, minden centiméterét. Tom Chris nyakánál kezdte, majd lefelé haladt a törzsén. − Szerencsém van, hogy nem vagy egy szőrös medve − jegyezte meg, végigpásztázva a lámpájával Chris szeméremcsontjának tájékát. − Na rendben, itt vagyunk a családi ékszereknél. – Nézz meg jól minden ráncot és bemélyedést is − mondta, miközben érezte, hogy Tom fölemeli a herezacskóit, majd a péniszét is vizsgálat alá veszi. − Nézd bele a húgycsőbe is, légy szíves. – Ne hülyéskedj! − felelte az Öreg, de azért engedelmeskedett. Aztán visszatért a vállához, és alaposan átnézte a hónalját és a karja belső felületét. – A lábujjaim közt is! – Erről a gyakornoki éveim jutnak eszembe − mondta Tom. − Egypár hónapig Orleansban a börtönkórházban dolgoztam. A rendőrök ott állandóan azt követelték, hogy a gyanúsítottak lábujjai közt keresgéljem a szúrásnyomokat. – Nagyjából ugyanaz a helyzet most is − mondta Chris, a hasára fordulva. – Jó, akkor először essünk túl a legrosszabbon − mondta Tom, és Chris érezte, hogy hideg kezével széthúzza a farpofáit. Azt várta, hogy Tom aztán hamar elengedi, de nem így történt. – Mit látsz? – Nem vagyok benne egészen biztos − mormogta Tom −, de mintha injekciós tűt szúrtak volna ide. Chrisnek elakadt a lélegzete. − Komolyan mondod? – Igen, attól félek, úgy néz ki, mintha valaki be akart volna ide szúrni egy tűt, te meg elrántottad volna magadat. Mint a kisgyerekek, amikor megijednek. Határozottan ilyen sérülés látható. – Az ánuszon belül vagy kívül? – Pontosan a végbélnyílásnál. Ez hátborzongató, Chris. Elmondanád végre, mibe keveredtél? Chris leszállt az asztalról, és fölhúzta a nadrágját. − Meg kell néznem Bent!

Tom szeme nagyra kerekedett. − Micsoda? – Halál komolyan beszélek. Itt van kint a lányoknál. Neki is ugyanúgy fáj a feje, mint nekem. Majd azt mondjuk neki, hogy ellenőrizzük, nincs-e gilisztája. Tom úgy bámult rá, mintha attól tartana, hogy Chris be van rúgva. – Nem ment el az eszem, Tom! Bár jobb lenne, ha elment volna. Mondd, ugye itt maradsz velem, míg megvizsgálom Bent is? Hogy a pokolba képzeled, hogy ezek után egyedül hagylak vele? − sugárzott az aggodalom Tom szeméből.

Chris befarolt az Elgin-ház kocsifelhajtójához. A szíve majd kiugrott a dühtől és a rettegéstől. Mellette az utasülésen feküdt egy fadoboz, amit a St. Catherine radiológusától kért kölcsön. Az a kép, ahogy Ben feküdt a vizsgálóasztalon, még a Thoráról készült videó emlékénél is jobban zaklatta a képzeletét. Mit kerestek? − kérdezte Ben. És Chris hazudott neki, ahogy az öreg Tom is, hogy falazzon neki. Tom arcán nem volt semmi rosszallás, csak az, hogy tudja, most itt valami nagyon szokatlan dolog történik. Chris hasonló esetben nyilván ugyanígy viselkedett volna, ő is arra a bizalomra alapozott volna, amely hónapnyi közös munka során kifejlődött közöttük. Bent is végigvizsgálták, de rajta szerencsére nem találtak semmi gyanús nyomot. Chris visszaküldte a fiút a recepciósához, ő pedig bezárkózott a szobájába. El sem tudta képzelni, vajon mit injekciózhattak a szervezetébe, de nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy Alex szerint Shane Lansing könnyen hozzáfér különböző radioaktív anyagokhoz. Ezenfelül ott van még az, amit Pete Connolly erősített meg: azaz, hogy besugárzással lehet legkönnyebben rákot okozni az emberi szervezetben. De ennek a két ténynek a fényében mit jelent akkor a tűszúrás nyoma a végbelében? Vagy vannak olyan parányi granulátumok, amelyeket injekciós tűvel is be lehet juttatni az ember véráramába? Megpróbálta fölidézni magában, mit is mondott Connolly arról, hogy valakit radioaktív talliummal sikerült megölni, de a mellkasát feszítő félelemtől már nem tudott semmire sem összpontosítani. Valamennyire összeszedve magát a szobájában, bement a röntgenbe,

és megkérte Nancy Sommerst, a technikust, hogy csináljon az egész törzséről egy röntgent. Nancy meghökkent, de nem szólt semmit a főnökének. Chris fölkapott egy papírkötényt, levetkőzött a hatalmas gép mögött, aztán az ágyékát elfedve fölfeküdt a hideg vizsgálóasztalra. Nancy beállította a feszültséget, és elkészítette a felvételt. Két perccel később Chris sebbel-lobbal fölcsipeszelte a kész lemezt a világítótáblára a vizsgálóban. – Mit keresel? − szólalt meg Tom a háta mögül. – Túlexponálást. Chris képtelen volt megszólalni, miközben a röntgenfelvételt vizsgálta. Rettegett attól, vajon hol talál majd e felvételen fekete foltokat, amelyeket sugárzás miatti túlexponálás okozhat. Alaposan végigpásztázta a film minden egyes négyzetcentiméterét, ám nem talált semmi rendellenességet. – Én nem látok semmit − mondta Tom. − Van ennek bármi köze a tűnyomhoz? Chris bólintott. Egyszer csak megérezte Tom kezét a vállán. – Mi folyik itt, fiú? Meséld el nekem! Már nem volt értelme rejtegetni bármit is. Chris odafordult a társához, és így szólt − Valaki meg akar engem ölni, Tom. Döbbent csönd. − De hát kicsoda? − kérdezte Tom. Chris feléje fordult, és így szólt: − Thora. Az öreg szeme összeszűkült. − És mivel tudod ezt alátámasztani? – Egyelőre semmivel. De egy FBI-ügynökkel együtt azon dolgozunk, hogy be tudjuk bizonyítani. Tom lassan bólogatott. − Van ehhez valami köze Shane Lansingnek is? – Szerintem van. Tudtál róla, hogy társtulajdonos egy radiológiai rákklinikának Meridianben? Tom rázta a fejét, de bölcs szemén látszott, hogy az öreg doki agya sebesen jár. Elég hamar rá fog jönni az összefüggésekre. – Szerintem most szeretnél egy kicsit elszabadulni innen − mondta. Chris hálásan megszorította a kezét, összeszedett pár dolgot, szólította Bent, és kimentek a rendelőből. Az ő feje még mindig erősen lüktetett, de Ben fejfájása már alábbhagyott. A gyerek szeretett volna vele maradni, de Chris rávette, hogy inkább menjenek Mrs. Johnsonhoz.

Ez az özvegyasszony a Thorával történt házasságkötésük óta rendszeresen vigyázott Benre; úgy szerette, mint a saját gyerekét. Most is azt mondta, hogy ha szükséges, Chris csak telefonáljon, és Ben ott maradhat nála akár egész éjszakára. Erre Chris otthagyott egy doboz Advilt, és még egy erősebb fájdalomcsillapítót is, arra az esetre, ha visszatérne a gyerek fejfájása. Most, hogy hazaérkezett, sietve ment befelé a kórházból kölcsönzött fadobozzal. A földszinti mosókonyhában gyorsan kinyitotta a szerszámos szekrényét, és elővett egy borotvaéles kést. A késsel, egy fogóval meg a fadobozzal fölsietett a nagyobbik hálószobába. Először lerángatta az ágyneműt a hatalmas ágyról, így előbukkant az alattuk levő pehelyborítású matrac. Tizenöt-húsz centire hajolt a matrachoz, és végigkutatta szemével a felszínét, különösen azon az oldalon, ahol ő szokott aludni. Nem látott rajta semmi gyanús nyomot, de ez még semmit sem jelent. Az ágy mellé térdelve kinyitotta a magával hozott dobozt Ebben ott volt a Geiger-Müller számláló, amelyet a kórház radiológiai osztályáról kért kölcsön. A radiológus elmagyarázta neki, hogy bizonyos eljárások után megmaradó „szennyeződéseket” lehet vele kimutatni, és ezt a készüléket az esetleges nukleáris támadásokra a polgári védelem is rendszeresítette. Chris bekapcsolta a számlálót, és rettegve várta a jellegzetes kattogást, amely a radioaktivitás jelenlétét jelzi. A készülék egyelőre csak halk zümmögő hangot adott. Volt egy fogantyúja, valamint egy keresőpálca is tartozott hozzá, amely hosszú kábellel csatlakozott a készülékhez. Chris most a pálcával végigpásztázta a matrac teljes felületét, de ismét nem hallott semmit. A keresőt félretéve belecsapott a késével a matracba, ott, ahol a feje szokott lenni, és végighasította az ágybetétet. Aztán a fogóval jó nagy csomókat tépett ki a matrac belsejéből, szanaszét szórva a latexdarabokat az egész hálószobában, de megint nem talált semmit. Teljesen kimerülve, izzadtan nézett szét a szobában. De hová tehették? − törte a fejét. Hol kaphatnék elég nagy sugáradagot? Fölkapta a számlálót, leszaladt a lépcsőn a dolgozószobába, ahhoz a karosszékhez, amelyben a sörtől elbódult Will Kilmer is töltötte az éjszakát. Éles kése hamar végzett a karosszék ülőkéjével, de amikor a pálcával végigment a fotel roncsain, ismét nem hallott semmi hangot.

Eközben jött rá, hogy szinte már szeretné, ha valahol végre megszólalna az a beszédes kattogás! – De miért? − kérdezte magától. Hát azért, mert semmi sem szörnyűbb, mint a bizonytalanság. Igen, ez volt a fő gondja, hogy képtelen rájönni, mit jelent az a tűnyom. Hogy csak azért fecskendeztek be neki valamit, hogy elkábítsák ara az időre, amíg valami más módon erőszakot nem tesznek rajta? Ez a legvalószínűbb válasz, tekintettel arra, hogy Bennek és Kilmernek is megfájdult a feje. De Benen hál’ istennek nem talált tűnyomot. Vagy csak az ő szúráshelyét jobban sikerült elrejteni? Vagy mind a hármukat ugyanolyan módszerrel kábították el, de csak ő kapott egyedül bőr alá fecskendezett injekciót? Ezt nem tudja sehogy sem kideríteni. Hacsak nem valami rendkívül bonyolult orvosi tesztsorozattal. Az egyetlen mérgezés, amelyet ő maga egyedül ki tudna deríteni, az a sugárzás. És Lansing kapcsolata a meridiáni radiológiai klinikához növelte a sugárzó anyaggal történt támadás valószínűségét. Chris körülnézett a konyhában, és csak úgy pörgött az agya. Vagy talán a zuhanyozó? Néha félórákat is elüldögélt a zuhanyozó padkáján, relaxálva a szinte égető vízsugár alatt. De… ahhoz legalább egy csempét el kellett volna távolítaniuk! Aztán bevillant neki: A kocsi! Kirohant a garázsba, és odatartotta a műszer pálcáját a vezetőülés fölé. Most is csak a halk zümmögést hallotta. Már majdnem belevágott a késsel az üléshuzatba, de aztán rájött, hogy fölösleges. Ha lenne az ülésben annyi sugárdózis, amennyi rákot okozhat, a számláló már megszólalt volna. Már majdnem végleg kikapcsolta a készüléket, amikor szinte megbénult a rettenettől. Nancy csak a törzséről készített röntgenfelvételt. Mi van, ha a sugárforrást valahol máshol helyezték el a testében? Például a combcsontjában, a csontvelő közelében. Vagy ha esetleg valamilyen módon ott bolyong a testében? Még ott a garázsban meztelenre vetkőzött, a lábához tartotta a pálcát, majd lassan fölfelé haladt vele mindkét lábszárán. Mit fog csinálni, ha a gép kattogni kezd? Akkor valószínűleg nekiesik, és kivágja a sugárzó golyócskát ezzel a késsel, hacsak nem volna még annyi lélekjelenléte, hogy inkább

visszarohanjon Tomhoz a rendelőbe, és őt kérné meg, hogy metssze ki helyi érzéstelenítéssel. Az odabent elvégzett röntgen ellenére nagyon izgatott lett, amikor a pálcával a nemi szerve és a végbele felé közelített… De nem kattogott a készülék. Szinte nem is akarta elhinni ezt a csöndet. Tovább vizsgálta magát a pálcával, míg egészen a feje tetejéig nem ért. Akkor aztán kikapcsolta a készüléket. Hányingere volt már ettől az egésztől. Először gyerekes nemtörődömséggel arra gondolt, hogy ez az egész fenyegetés agyament őrültség, és Alex Morse nem más, mint egy ostoba tyúk. De Tom mégiscsak talált valamit! Ő meg látta, hogyan intézi el Lansing Thorát a teraszon. És Lansing mégiscsak társtulajdonosa a radiológiai rákközpontnak. Aztán itt vannak a fejfájások is: három emberből háromnak fájdul meg a feje ugyanazon az egy napon? Ez nem lehet véletlen. Hiába menekülne az igazságtól: Grace Fennell gyilkosa az éjjel ismét lecsapott. És Chris Shepard volt az áldozata.

36. fejezet Neville Byrd a szállodai szobájának ágyán feküdt, és tátott szájjal bámulta note-bookjának képernyőjét, miközben maszturbált. A Marriott szálloda tetejére szerelt távcsőnek köszönhetően tökéletesen minőségben végignézhette, amint Andrew Rusk titkárnője szélesre tárt lábakkal hanyatt fekszik az íróasztalon, az ügyvéd meg teljes buzgalommal dolgozik rajta. Ez az adás ezerszer izgalmasabb, mint a szállodai tévé képernyőjén látható, fizetős pornóadások. Hisz ez valódi! És föl is veszi az egészet videóra. Csak nehogy elfelejtsen egy jó kis másolatot csinálni magának, mielőtt odaadja ezt az eredeti felvételt dr. Travernek! A titkárnő most leszállt az íróasztalról, hátat fordított Rusknak, és rákönyökölt az asztallapra. Rusk megragadta a nő csípőjét, behatolt, és ádázul folytatta. Lehet, hogy valamiért haragszik a nőre ez az ügyvéd? − gondolta Neville. − Azért csinálja ilyen brutálisan? Könyörtelen az ürge! Neville még sose csinálta így, és nem is tudta, hogy menne-e így neki. Rusk bezzeg edzésben van, hisz szörfözni jár, meg hegyet mászni. Lehet, hogy ettől ilyen kanos. Már mióta csinálja! Több mint félórája, megállás nélkül, még csak vizet se iszik közben. A mutatvány hirtelen véget ért Rusk kiszállt a nőből és eltűnt a kamera látószögéből; csak a titkárnő maradt a képben, aki most az asztalon talált Kleenex törlőkendővel tisztogatta magát Nevill minden erejével dörzsölte magát hogy ő is eljusson a csúcsig, mielőtt a nő eltűnik. El is tűnt hamar, Rusk viszont visszajött, rendesen fölöltözve. Leült a számítógépe elé, és megnézte az óráját. Aztán a jobb kezét az egérre tette. Párat kattintott, aztán több karaktert is leütött a billentyűzeten. Neville ránézett a másik számítógépére: arra, amelyik a lézeres karakterletapogatót működtette. Felröhögött: Rusk a pí értékét pötyögtette be a kilencedik tizedes jegyig. Neville-nek tetszett ez a jelszó. Pár pillanatig még folytatta a felvételt, aztán ráközelített Rusk képernyőjére. Először csak egy fekete lyukat látott, de aztán megjelent egy weboldal nyitóképe. Az volt amit már tegnap is látott: az EX

NIHILO. – Na, öcskös, most megvagy! − kiáltott föl Neville. Nemhiába szúrta ki tegnap, hogy ez lesz az. Most beigazolódott a gyanúja. Látta, hogy Andrew Rusk most belép az oldalra, és egy újabb jelszót gépel azonosításul. Hát ez a kulcsa annak a szisztémának, amit Rusk kieszelt a saját védelme érdekében. Dr. Traver azt mondta neki, hogy a naponta megismétlődő sémákat figyelje, amelyek a számítógéppel vannak kapcsolatban. Neville kísértést érzett, hogy ő is belépjen az EX NIHILO-ba, hogy egy kicsit körülnézzen benne, de Traver azt mondta, rögtön hívja, ha van valami eredmény. Ahogy az állatorvos számát tárcsázta, eszébe jutott, hogy most emelhetné az árait. Végül is most már kezében van a nyerő lap. És mit veszíthet vele? Hisz ez a Traver csak egy őszes szakállú, vén lódoktor. Ámbár mindent tud a lézerről meg a távcsövekről. Egy közönséges állatorvosnak pedig fogalma sincs ezekről a játékszerekről. Ez a felkészültség valami mást jelent. Mintha köze lenne a pasasnak a kémkedéshez vagy akár a katonai hírszerzéshez is. Kit érdekel! − gondolta aztán Neville. Fogom a pénzem, aztán olajra lépek. Már így is dupla árat kértem tőle.

Eldon Tarver egymagában ült az Egyetemi Klinikán levő irodájában, és számsorokat tanulmányozott az előtte levő papírokon. A kutatási asszisztense most adta oda neki a legfrissebb adatokat az in vitro tesztekről, és az egész csak arra volt jó, hogy megint lássa, milyen megbízhatatlanok az ilyen laboratóriumi eredmények. Dr. Tarver agyát csak félig foglalták le ezek a gondolatok, mert már az akciójának következő lépésén dolgozott. Andrew Rusk több hamis, levélszemétnek látszó üzenetet továbbított neki, és ezek a Viagra-hirdetésnek álcázott üzenetek a megegyezésük értelmében azt jelentették, hogy találkozniuk kell az annandale-i Country Clubban. Tarver azonban nem ment el a klubba. És nem rohant ki a negyvenöt mérföldnyire levő Chickamauga Vadásztanyára sem annak ellenére, hogy az alufólia lapok már tegnap óta ott csillogtak az AmSouth torony tizenhatodik emeleti irodájának sarokablakában. Kuncogott egyet magában, amikor eszébe jutott, hogy álldogál

Andrew Rusk a chickamaugai forróságban, és hogy vár valakire, aki sosem fog megérkezni oda. Rusk nyilván csak azért töketlenkedik, mert be akar számolni az új ügyfélről, akivel kapcsolatban a múltkor hencegett neki. Hisz Rusknak csak a pénz számít, hogy megvegye rajta mindazt, ami szerinte jár neki. És mindent meg is tesz ezért. A naponta fokozódó kockázati tényezők ellenére sem volt képes másra gondolni, csak a következő nagy dobásra. Dr. Tarver már tudta, hogy nincsen több nagy dobásuk. Az együttműködésük napjai meg vannak számlálva. Christopher Shepard injekciójával le is húzták a redőnyt. Nem mintha Eldon nem folytatta volna szívesen a játékot még egypár évig, de minek siránkozni ezen? Ideje kiszállni és továbblépni. Főemlős-laboratóriumát már jóformán be is zárta. A kutyatenyésztő telepet el kell még adni, de arra már egy ideje van is jelentkező. Már csak egy probléma maradt. Rusk személye a probléma. Dr. Tarvernek és az ügyvédnek már öt éve készen volt egy menekülési terve, amelynek segítségével elhagyhatják az Egyesült Államokat, hogy életük hátralevő részét meglehetős luxusban töltsék el másutt. Egészen mostanáig az volt a gond ezzel a tervvel kapcsolatban, hogy igazából egyiküknek sem akaródzott elhagyni az Államokat. És azok a boldog idők, amikor Costa Rica vagy Teneriffe még nem adta ki a szökevényeket, már rég elmúltak. Manapság az összes diplomata azon dolgozik, hogy betömjék a lyukakat, amelyeken keresztül az adócsalók paradicsomi szigetekre szökhettek; és persze ez az egyéb bűnözők menekülése előtt is minden ajtó bezárult. Amint alaposabban utánanéztek, Andrew Rusk álmai a jéghideg Margarita-koktélokról és készséges szenyoritákról mind semmivé lettek. Igaz, maradt még egypár hely a világon, ahol Uncle Sam szabályaival nem törődnek − olyan szörnyű helyek, mint Mali, Csád vagy Burundi. Ám ha az ember jó hasznot hajtó bűnöket követ el, és stílusosan akar meglépni, ahhoz bizony föl kell kötni a gatyát. Dr. Tarver, még a hatvanas években kezdődött hírszerzési kapcsolatai révén kidolgozott ugyan egyfajta menekülési lehetőséget mindkettejüknek, és az meg is felelt a pénzsóvár ügyvéd álmainak. De sehogysem felelt meg neki, az elkötelezett tudósnak. Már nem. Dr. Tarver fő célja már nem az volt, hogy az elképzelhető legélvhajhászabb

módon költse el valahol összegyűjtött pénzét, ő a folyamatban levő kísérleteit szeretné folytatni, s ehhez az Államokban kell maradnia. Hisz az élő kísérleti alanyai itt vannak az USA-ban. Nem is beszélve arról, hogy az elmúlt öt év közös munkája során rájött, hogy már látni sem akarja Andrew Ruskot. Ez a Rusk olyan alak, aki csak úgy vonzza a baleseteket. Eldon már látta is maga előtt, ahogy egy bárban üldögél a kis esernyővel díszített koktéllal a kezében, és valami szökött ingatlanfejlesztőnek vagy egy lemezcég leköszönt elnökének mesélgeti, hogyan spórolt meg milliókat a gazdag kuncsaftjainak úgy, hogy megszabadította őket a feleségüktől. Ebből, köszöni, nem kér! Az a vicces a dologban, hogy Eldonnak mindig volt több szökési lehetősége is. Mindig is akadtak olyan országok, amelyek szívesen fizettek volna azért, ha nekik dolgozik. Némelyik ajánlat meghökkentő összegekről szólt. És a kormányok nem is szóltak volna bele, mit csinál. Ráadásul csak úgy lesték volna a kívánságait Mit parancsol? Csimpánzokat? Hányat? Gorillát? Amennyit csak akar! Ezzel a lehetőséggel azonban az volt a baj, hogy Eldon − hazafi volt. Azok az országok meg, amelyek fizettek volna − maga az ellenség. Eldon még emlékezett azokra az időkre, amikor a tudományos kutatást mindenki támogatta. Ebben az aranykorban a kormány, a cégek és a katonaság kéz a kézben dolgoztak. Manapság? Drága egyetemek ordítozó diákkölykei vörös festékkel töltött dobozokat hajigáinak azokra a tudósokra, akik egyszer majd megmentik az ő hőzöngő lényüket is. Szinte ölni tudott volna, mikor eszébe jutottak! Persze voltak még a kormányzati szervek folyosóin egypáran, akik emlékeztek arra, hogyan volt régen − és hogyan kell majd lennie megint a jövőben. Az egykori aranykor mindenképpen visszatér majd egyszer, hisz a háború örök. Lehet, hogy vannak benne ciklusok, de mégiscsak örök. Az igazi háborúkról beszélünk, nem olyan szaros kis konfliktusokról, mint Irak vagy Afganisztán. Olyan mindenre kiterjedő háborúkról, amelyektől a szent haza veszélybe kerül, amitől még a legvadabb liberálisok is annyira fölvillanyozódnak, hogy készek szuronnyal rohanni az ellenségre. Olyankor aztán a kutatási lehetőségek nagyon gyorsan kedvezővé válnak! Edward Biddle azok közé tartozott, akik emlékeztek a régi napokra, és nem puszta nosztalgiával. Biddle fáradhatatlanul dolgozott azon,

hogy ne érje készületlenül az a nap, amikor végre majd megint rosszra fordulnak a dolgok. Amikor dr. Tarverrel együtt dolgoztak a VRP-ben, akkor még Biddle őrnagynak hívták. Az őrnagy egyfajta összekötőként működött a hadsereg, az amerikai nagyvállalatok és a tudományos kutatóintézetek között. Később aztán tábornokká avanzsált; persze jóval az után, hogy a projekt véget ért. Aztán amikor nyugdíjba ment, Biddle beállt a TransGene Corporationhöz, a Litton Biomedical cég sok leányvállalatának egyikéhez. A Litton szedte meg magát korábban azon a VRP projekten, amely során Tarver és Biddle sorsa összefonódott. Öt éven keresztül dolgoztak szorosan egymás mellett. Vagy még tovább, ha a projekt megtervezését és felszámolását is hozzávesszük. És csodálatos dolgokat vittek végbe, különösen ha hozzávesszük, hogy akkor még sehol sem volt a mai technológia. Ó, mennyi ötletük volt! Csakhogy akkor még föl sem találták az eszközöket, amelyekkel meg lehetett volna őket valósítani. 1969 táján még csak vágyálom volt az emberi gének feltérképezése. Még 1974-ben is, amikor a kormány leállította a projektet, jó huszonöt év volt hátra a génállomány teljes szekvenálásáig. És mégis… mennyi mindent megvalósítottak! Dr. Tarver fölnézett a falra, ahol az általa legnagyobbra becsült emberek képei lógtak, köztük egy olyan is, amely őt és Biddle-t ábrázolta. Biddle őrnagyi egyenruhában, ő maga fehér köpenyben − a mellén ott virított a VRP embléma. A hátuk mögött a marylandi Fort Detrick egyik laborépülete látszott. A VRP ugyan eredetileg egyetemi kutatásként indult, de aztán hamarosan mindent áttelepítettek Fort Detrickbe. A kockázatos kutatásokhoz akkor már egy ilyen szuperbiztonságos helyre volt szükség. Egy nő is ott volt velük a képen: egy hosszú lábú szőkeség, akit Wycknek hívtak. Detrickben ő volt a Bering vegyi konszern képviselője. Ez a munka egy nő számára akkoriban szokatlanul fontos megbízatás volt. De hát a mikrobiológia mellett statisztikai analízisből is ledoktorált. Eldon egy darabig udvarolt neki, de aztán rájött, hogy a nő Biddle-lel kefél. Most eszébe jutott, hogy akkor ettől mennyire elkeseredett. Most már érti a dolgot. A nő a hatalomba volt szerelmes; Biddle-nek meg jócskán volt hatalma. De Wyckben is volt épp elég erő, ez látszik is a képen. Csak úgy süt a szeméből az önbizalom, az energia és a büszkeség, hogy ott állhat mindkét oldalán egy-egy férfival, aki alig

várja, hogy ágyba vihesse. Dr. Tarver a mobiltelefonja hangjára figyelt föl. Még egy kicsit nézte a falon függő sok fénykép közül ezt az egyet, aztán rápillantott a készülékre, hogy ki hívja, majd beleszólt: − Dr. Traver. – Itt Neville Byrd beszél, doktor úr! – Tessék! – Megvan, doktor úr! Legalábbis azt hiszem. – Mi van meg? – Az, hogyan fedezi magát Rusk. Már a második napja, a munka vége felé bejelentkezik egy weboldalra, és megad egy jelszósorozatot. Mind ugyanarra a honlapra megy. Dr. Tarver pulzusa fölgyorsult. − Fölvette, milyen billentyűket üt le? – Igenis, uram. Végig. – Jó. Akkor faxolja át nekem. – Most annál a faxnál van, amit megadott nekem? – Nem. Írja le ezt a számot − mondta Tarver, és lediktálta az előtte álló egyetemi klinikai készülék számát. − Megvan? – Igenis. Máris küldöm a sorozatot. De megadhatom a honlap nevét is, ha bele akar nézni. EX NIHILO a neve. Ez egy dán honlap, és kifejezetten olyan embereknek készült, akik névtelenek akarnak maradni a neten. – Ez egész jól hangzik. – Tényleg jól, uram. És még valami, dr. Traver… – Igen? – Ez a Rusk keményen keféli a titkárnőjét. – Na ne mondja. Neville mentegetőző tónusra váltott. − Gondoltam, esetleg nem árt, ha tudja. – Köszönöm. Küldje a faxot. – Már megy is, uram. Dr. Tarver letette, és kuncogott egyet. Aztán tíz másodperccel később már ott volt ő is a fekete lyuknál, amellyel az EX NIHILO világa kezdődött. Egy újabb kattintás, és íme a cég szolgáltatásai. Rögtön nyilvánvalóvá vált Tarver számára, hogy ez az EX NIHILO képes arra, amiért gyanúja szerint Rusk fizeti őket. Az ár semmiség azért, amit adnak. Harminc másodperc múlva Neville Byrd

faxa is megérkezett Kétoldalnyi szám- és betűkombináció. A kulcs Andrew Rusk életéhez. – Istenem! − sóhajtotta dr. Tarver, miközben Rusk jelszavait használva végigment az ügyvéd által használt digitális útvonalon. Pont úgy volt ahogy sejtette. Rusk mindennap belép erre a honlapra, és egy jelszósorozattal igazolja, hogy itt van, és minden rendben. De ha tíz egymást követő napon keresztül kihagyja a bejelentkezést, akkor az EX NIHILO egy óriási digitális fájlt továbbít a Mississippi Állami Rendőrségnek és az FBI-nak. Eldon ezt a fájlt is megpróbálta kinyitni, de nem tudta. Káromkodott egyet majd ismét megpróbálta. Semmi. Persze: ennek a fájlnak a megnyitásához új jelszó kell, és Rusk most nyilvánvalóan nem nyitotta meg, sőt azóta nem, mióta elkészítette, így aztán Neville lézeres leolvasója sem rögzíthette ezt az utolsó jelszót. Anélkül pedig Eldon nem tudja törölni a fájlt. Végül is mit számít? − mondta magában. Ha Andrew Rusk helyett nap mint nap ő lép be az EX NIHILÓba, a rendszer nem indítja el a leleplező fájlt a rendőröknek, így ő továbbra is biztonságban marad. Most már bármely percben nyugodtan megölheti Ruskot anélkül, hogy bajt hozna a saját fejére. Eldon felnevetett, abba sem hagyta, és a végén dörgő hangon hahotázott. Az EX NIHILO miatt most minden megváltozott. Azzal, hogy ez a Neville Byrd nevű kirúgott szoftvermérnök elfaxolta neki a jelszavakat, egyben el is vágta a zsinórt, amely eddig a feje fölött lebegő Damoklész-kardot tartotta, csakhogy ő időben félreállt… E jelszavak birtokában akár ki is iktathatja Andrew Ruskot a további terveiből. Vagy akár − jutott eszébe a borzongató gondolat − újraírhatom a terveimet egész más végkifejlettel. Eldon a maga részét a kezdet kezdetétől nyersgyémántokban kérte. Rusk eleinte zúgolódott emiatt, de aztán rájött, hogy az ilyen fizetési módnak megvannak az előnyei. A készpénzzel ellentétben a gyémántnak nem árt se a tűz, se a víz. Nyugodtan el is lehet ásni. Hacsak nem tettek bele jelet a származási országban, az eredetét sem lehet kinyomozni. Minden tízezer dollárnál nagyobb készpénzletétet be kell jelenteni az adóhivatalnál, viszont az ember nyugodtan el tud dugni ilyen értékű nyersgyémántot a szájában, és még többet a teste más

részében. Sok millió dollárnyi gyémánt fér el egy banki széfben, de minek ilyesmit a bankra bízni? El lehet ásni a hátsó kertben, és senki sem tilthatja meg bírói ítélettel azt, hogy bármikor elővedd onnan. Nem is beszélve arról, hogy ha mégis szállítani kell, úgy néz ki, mint egy zacskó kavics. Egy zacskó kavics! Eldon Tarver ismét nevetett egyet. Az elmúlt öt évben egész jó kis kavicsgyűjteményt szedett össze. Rusknak is voltak már gyémántjai, de kevesebb, ő honoráriumként a gazdag kliensei üzleteiben kapott részesedést az első időkben. Azt hitte, ez majd ragyogó módszer lesz arra, hogy ne keltse fel az adóhatóság figyelmét. Egy bizonyos fokig igaza is volt ebben. Rendesen fizette az adót a bevételei után. Nem derült ki, hogy mit csinált azokért a bevételekért. Csakhogy ahogyan nőtt a kliensek száma, úgy növekedtek a lenyomozható kapcsolatai egyre több gyilkosság résztvevőivel. És Eldon biztos volt abban, hogy ez hozta a nyakukra Alex Morse különleges ügynököt. Rusk néhány év elteltével rájött, hogy tévedésben van, és ő is nyersgyémántokban kezdte kérni a járandóságait. Néha azért továbbra is elfogadott üzleti részesedéseket is, mint például a Fennell-ügyben. De Eldon tudta, hogy mostanára már jó nagy doboz gyémántja is van. Csak az a kérdés, hol tartja azt a dobozt? Ha erre tudná a választ, akkor Eldon még sokkal gazdagabb emberként kezdhetné meg majd az új életét Nagy hülye lenne, ha nem próbálná meg Rusk elrejtett zsákmányát is hozzácsapni a sajátjához. És mién ne tudná? − gondolta elégedetten. Rusk képtelen állni a sarat, ha nyomás alá kerül. Hiába mássza örökké a hegyeket, hiába ejtőernyőzik és fut annyi maratonit, öt percet se bírna ki az igazi kínokkal szemben. Ideje elővenni a drasztikus módszereket. Ideje beváltani a zsetonokat. Mindet. És ez azt jelenti, hogy Edward Biddle-re van szüksége. Eldon már két éve nem beszélt Biddle-lel; azóta/hogy a TransGene-es ember odaadta neki a gázzal töltött kis tartályokat. Biddie-en akkor is látszott, hogy nem kíváncsi, mire kell a gáz; annál nagyobb biztonságban lehet. Ez a gáz-ügy viszont jó bizonyíték volt arra, hogy Biddle betartja egykori ígéretét, hogy majd „gondom lesz az embereimre”. Ezek „az emberei” természetesen az egykori munkatársai voltak a VRP-nél. Persze nem mind, csak azok az elhivatottak, akik megértették a

technológia és az élet közti igazi kapcsolatot. Azt, hogy minden tudományos felfedezés kétélű fegyver. Hogy a szike, amellyel ki tudjuk metszeni a daganatot a nyakból, képes elvágni a nyaki ütőeret is. Hogy a morfium nemcsak a fájdalmat tudja kioltani, de az életet is. Hogy egy vírusfertőzés életmentő génterápiára is alkalmas, de arra is, hogy kipusztítsa az egész emberiséget. Némelyeknek az a feladata, hogy fölfedezzék és kifejlesszék ezeket a lehetőségeket, másoknak meg az, hogy döntsenek a felhasználásukról. Eldon mindig is pontosan értette, hol az ő helye ebben a hierarchiában, és Edward Biddle ezért becsülte meg őt annyira. Fölkapta az íróasztaláról a Rolodex címtárat, és átpörgette. Még mindig jobban bízott ebben, mint a számítógépes címlistákban, és hamar meg is találta Biddle névjegyét. Edward Biddle elnökhelyettes, TransGene Corporation. Alul pedig a logó: Amerika a világelső. Dr. Tarvernek tetszett, hogy a globalizáció korában föl merik írni ezt a céges névjegyeikre. Persze a TransGene tényleg joggal mondja ezt, és merje csak valaki kétségbe vonni! A mikrobiológia az egyik olyan terület, ahol Amerika még mindig aránylag versenyképes. Mert milyen jelszavuk van a koreaiaknak a klónozásaikkal kapcsolatban? A mi klóntechnikánk a legjobb, mert a mi laboratóriumainkban valódi emberek tartják szemmel a sejteket éjjel-nappal. Kit akarnak megetetni ezzel a gyerekes-gügyögős szöveggel? De a végén, mint a tudományban mindig, majd úgyis kiderül az igazság. Lehet blöffölni egy darabig, de örökké nem. És ebben rejlik a tudomány brutális szépsége: az hogy nincs benne semmi gyerekes. Nem, uraim! A tudomány színtiszta igazság. Az igazság pedig fittyet hány erkölcsre, érzelmekre. Dr. Tarver tárcsázni kezdte az Edward Biddle névjegyén talált számot. Kétszer kicsöngött, majd egy parancsoláshoz szokott hang kurtán beleszólt a telefonba: – Biddle. Hallgatom. – Eldon Tarver beszél, tábornok úr! Erre a vonalban enyhe iróniával fűszerezett nevetés hallatszott: – Halló, doki! Mivel szolgálhatok? – Eljött az idő, hogy áttegyem a székhelyem. Rövid szünet. − És azt is tudja már, hogy hová? – Szeretnék belföldön maradni.

– Értem. – És valószínűleg új személyazonosságra is szükségem lesz. – Értem − hallatszott a válasz pillanatnyi habozás nélkül, ami jó jel volt. − Tudom, hogy mostanában a Mississippi Egyetem klinikáján kutat. Szemmel tartottam. Érdekes témák, szó, ami szó, csak attól félek, hogy ott mégsem tudja igazán kifutni magát. Most Tarveren volt a sor, hogy nevessen egyet. − Hát igen, a kutatási szabályok eléggé szorongatóak manapság. Ezért aztán kénytelen vagyok az utóbbi időben a magam szakállára is dolgozgatni. Hogy pontosabb legyek, az utóbbi öt évben. – Ez érdekes. És milyen területen? – Nagyon hasonló területen, mint amit a VRP projektben csináltunk. – Csak nem? − kérdezte Biddle igazi érdeklődéssel a hangjában. – De bizony. Azt mondhatnám, hogy ott folytatom, ahol abbahagytuk annak idején. Csakhogy most már megvan hosszá a szükséges felszerelésem. – Hát ez nagyon érdekes! – Bizony, uram. És nem laborkísérletekről beszélek. Élő alanyokon dolgozom. – Főemlősökön? − kérdezte Biddle. – Annál is főbb emlősökön, uram. Kizárólag azokon. – Ez izgalmas, Eldon. Az az érzésem, hogy a munkája esetleg kapcsolható lenne olyan kutatásokhoz, amelyeket egypár kalandvágyó ember a mi cégünknél csinál. – Hát, szép volna hasonlóan gondolkozó kollégákhoz csatlakozni. – Én is azt hiszem. És milyen időkeretben gondolkozik azzal a telephely-változtatással kapcsolatban? – Két- vagy háromnapos keretben. Vagy ha lehet, még hamarabb. Rövid szünet. − Még ez sem kizárt. Meg kéne beszélnünk személyesen. Mi volna, ha az egyik nap odarepülnék. Tudnánk találkozni? Eldon elégedetten mosolygott magában. Biddle rákapott a csalira. Most már csak föl kell húzni a horgot, de ezt inkább személyes találkozón kell megtenni. − Nekem bármikor megfelel, uram. – Akkor jó. Majd hívom. – Köszönöm, uram.

– Én is köszönöm, Eldon. örülök, hogy megint együtt dolgozhatunk. – Én is, uram. Dr. Tarver letette a kagylót, majd bejelentkezett az anonim levelezőrendszerébe, és továbbított Rusknak egy OLCSÓ VIAGRA tárgyú elektronikus hirdetést. A szövegbe a megállapodásuk szerint bekódolta, hogy holnap a Chickamauga Vadásztanyán találkoznak, és nem az annandale-i klubban. Ez az üzenet helyettesítette dr. Tarver esetében a Rusk ablakába ragasztott fóliákat ez volt az ő riasztása vészhelyzet esetére. Miután kilépett az e-mail rendszerből, kivette a névjegytartóból Biddle kártyáját, és zsebre tette. Majd összehajtogatta a Neville Byrdtől kapott faxot, és azt is beletette ugyanabba a zsebébe. Az egész jövője ebben a zsebben lapul! És ezt a jövőt már csak egyvalaki veszélyezteti: Andrew Rusk. Rusk nélkül Alex Morse nem tudja dr. Tarvert egyik bűnesettel sem kapcsolatba hozni. Holnap estére pedig − ha Biddle beváltja a hozzá fűzött reményeit − Rusk már halott lesz, a gyémántjai pedig Eldon Tarver titkos vagyonát fogják gyarapítani. Eldon fölállt, kiment az előtérbe, kulcsra zárta az irodáját, és elindult a folyosón az onkológia főorvosának irodája felé.

37. fejezet Alex egyedül liftezett fölfelé az ötödikre az Egyetemi Klinika épületében. Korábbi öröme, hogy John Kaiser a segítségükre fog sietni, szinte teljesen szétfoszlott, amikor meghallotta, hogy Christ valószínűleg beinjekciózták valamivel az éjszaka folyamán. Mivel Kaiser még egy jó órányira volt Jacksontól, és a klinika jóformán csak egy ugrás a Cabot Lodge szállodától, úgy döntött, hogy gyorsan meglátogatja az édesanyját. A lift ajtaja kinyílt, ő meg elindult a felnőtt onkológia folyosóján. A hozzátartozók és az ápolónők minden igyekezete ellenére, hogy valamelyest barátságossá tegyék ezt a részleget, ez a hely bizony elég nyomasztó volt. Alex hálát adott a sorsnak, hogy legalább a rákos gyerekeket a kórház másik részén helyezték el: ebben a lelki állapotban már nem bírta volna elviselni még az ő szenvedésük látványát is. Az anyját nagyjából ugyanabban az állapotban találta, mint két nappal azelőtt. A mája kissé nagyobb, a bőre kissé sárgább lett ugyan, a veséi kevésbé működtek, és a hasa is jobban fölpuffadt. Egyre kevesebb levegőt kapott, és egyre nőttek a fájdalmai − de még ugyanolyan görcsösen kapaszkodott az életbe. Élt még, de hála istennek, nem volt eszméleténél. Alex leült melléje, megfogta az anyja petyhüdt és izzadt kezét, és megpróbált ellenállni az elkeseredés rátörő hullámainak. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy a boldogság egészen kiveszett a világból. Ha még van valahol, talán a tudatlan gyerekek boldogsága az. Boldog gyerekek! Még nem tudják, mi rejlik az éjjel-nappal őket körülvevő felnőttek álarca alatt. Alex most úgy érezte, hogy akit csak ismer, az mind elveszítette a boldogságot: mintha képtelenek lettek volna elfogadni, hogy nincs sehol, amire valaha vágytak. Vajon arra teremtették az embert, hogy soha ne teljesüljenek a vágyai? Ebben a kérdésben persze benne rejlett a feltételezés, hogy működik valami isteni szándék a világban, holott minden, amit tapasztalt, ennek ellentmond. Mégis azt remélte, hogy ha egyszer talál egy férfit, aki úgy szereti, ahogyan ő vágyik a szeretetre, cserében ő is nagyon fogja

szeretni. Biztos volt ebben, hisz már oly sokat veszített, és annyira fiatalon. Az általa ismert legtöbb emberrel ellentétben Alex szinte a csontjaiban érezte, milyen törékeny a lét: csak gyöngén pislákoló láng, amely minden ok vagy értelem nélkül bármely pillanatban kioltható. Ránézett az órájára. Chris nemsokára megérkezik, aztán rövidesen majd Kaiser is. Kicsit megszorította az anyja kezét, aztán írt egypár sort, amit a nővérek majd fölolvasnak neki, ha magához tér: Drága Mami, itt jártam. Nagyon szeretlek. Remélem, nem fáj olyan nagyon. Nem megyek messzire, és hamarosan visszajövök. Szeretlek: Alexandra. „Alexandra…” − ismételte magában, majd fölállt, és kiment a folyosóra. Ő bizony sosem érezte magát igazi kis Alexandrának, bár az anyja szinte az egész életét azzal töltötte, hogy aranyos kislányt faragjon belőle. Helyes ruhácskák, rózsaszín szalagok, az első bál, a lányszövetségek ajánlásai… Jézusom! Alex kissé félreállt, hogy elengedjen maga mellett egy csoport fehér köpenyes orvost. Legtöbbjük nála legalább öt évvel fiatalabbnak látszott. Gyakornokok. A lányok közül néhányan kíváncsian megbámulták a sebhelyeit. Talán azon gondolkodtak, hogyan tudnák kezelni őket. Ezek a lányok naponta rengeteg sérülést és nyomorúságot látnak, amelyet többnyire elhessegetnek maguktól, hisz általában náluk sokkal idősebb embereket érint. Most viszont, hogy egy hozzájuk hasonló − sőt náluk csinosabb − nőt látnak szerencsétlennek, fölébred bennük az együttérzés. Alex közben odaért a lifthez: egy férfi már ott állt. Megállt az orvos nagy fehér köpenye mögött, és várta, hogy nyíljon az ajtó. A levegőt súlyos kórházszag töltötte meg: alkohol, erős fertőtlenítőszerek, és isten tudja még, minek a szaga. Ezen a helyen rengeteg rezisztens baktérium lapul minden felületen, és csak arra vár, hogy valami hordozó bejuttassa egy meleg és nedves testbe, ahol szaporodni kezdhet: először millió, majd milliárd számra, míg el nem pusztítják a gazdasejteket, amelyek az ő rövid földi létük során táplálékul szolgáltak nekik.. Halk pittyenés jelezte, hogy megjött a lift. Alex belépett a fülkébe a fehér köpenyes férfi után. Odabent már volt egy másik fehér köpenyes. Ezek egy klubhoz tartoznak. Külön világ a kórházi világban: embertelen emberek, akiknek csak a szájuk mosolyog, de a szemük közömbös a nap mint nap látott haláltól. A liftben utazó

orvos helyet adott a most belépő, nagyobb termetű fehér köpenyesnek, és behúzódott a jobb hátsó sarokba. A nagydarab férfi a bal sarkot foglalta el. Íratlan szabály szerint Alex a harmadik sarokba állt: a gombok melletti jobb első sarokba, az ajtó felé fordulva. A liftnek új szaga volt, az ajtaja és az oldalai tükörfényesek. Kissé elmosódva az egyik oldalfalon Alex látta a nagydarab ember szakállas tükörképét, az arcán egy vörösen lángoló, nagy anyajeggyel. Jó nagy ekcéma, gondolta, ha még ebben a halvány világításban is így látszik. A lift megállt a harmadikon, és a mögötte álló orvos kiszállt. Amint az ajtó bezárult, Alex hátralépett az ő helyére. Az anyajegyes ember ránézett, és biccentett a fejével. Aztán, ahelyett, hogy visszafordította volna a fejét, elkezdte tanulmányozni Alex arcát. Ez udvariatlanság volt, de Alex értette, hogy a sebei keltették föl az orvos − nyilvánvalóan szakmai − érdeklődését. – Puskagolyó? − kérdezte a férfi, saját arcához emelve a kezét. Alex hirtelen elpirult. Ez az első eset, hogy jól kérdeztek rá. Akadt orvos, aki gyanította, hogy lövéstől vannak a sebei, de mivel ott voltak az üvegszilánkok által okozott sérülések is, nem tudták pontosan megállapítani. Hát, ez biztos baleseti sebész. – Igen − válaszolta. – Nem akartam tolakodni. Biztos épp elegen bámulják az arcát. Alex visszanézett a férfira. A nagydarab, szakállas orvos hatvanévesnek látszott, mély hangjából pedig érződött, hogy az évek során tíz és tízezer páciensnek mondott már nyugtató szavakat. − Magának pedig anyajegye van? A férfi elmosolyodott − Nem egészen. Úgy hívják, hogy arteriovénás anomália. Születéskor alig látható, de a pubertás idején egyszer csak elburjánzik. Alex már nyitotta a száját, de a férfi, mintha olvasna a gondolataiban, megelőzte: − Ha vagdosni kezdik, csak még rosszabb. Nem akartam megkockáztatni. Alex bólintott. A férfi nem volt jóképű, bár a szörnyű, indigókék és skarlátvörös, pókhálószerűen terjeszkedő folt nélkül egészen elfogadható lett volna a külseje. Ismét felhangzott a pittyenés. – Hát, akkor szép napot! − mondta a férfi, és kiszállt.

Alex révülten álldogált tovább, és lélekben megint ott járt a bankban. A repülő üvegszilánkok, amelyeket csak fényvillanásoknak látott, meg James Broadbent, ahogy a földön fekszik annyira szétroncsolt mellkassal, hogy a holttestét meg sem merik mutatni a feleségének… – Kisasszony! Az anyajegyes orvos szólt vissza, és nyitva tartotta a liftajtót a karjával. − Ez már a földszint! – Ó, bocsánat. Köszönöm. A férfi bólintott, megvárta, míg Alex kiszáll, aztán engedte csak becsukódni a liftajtót. − Biztos kemény éjszakája volt… – Haldoklik az anyám. A férfi valódi együttérzéssel húzta össze sötét szemöldökét. − Az onkológiánál szállt be. Rákja van? Alex bólintott. A férfi úgy ingatta a fejét, mint a vigaszt kínáló papok. − Szörnyű betegség. Remélem, nem szenved nagyon. – Már rengeteget szenvedett eddig is. Az orvos mélyet sóhajtott. − Sajnálom. Magának nincs szüksége segítségre? – Nem, köszönöm. Itt lakom a Cabot Lodge-ban. Az orvos elmosolyodott. − Akkor jó. Ott biztos vigyáznak magára. – Biztos. Még egyszer köszönöm. – Szívesen, máskor is. Ezzel a férfi búcsút intett, és ment tovább a folyosón, amely a kórház mély bugyraiba vezetett. Alex nézte a padlóra festett színes csíkokat. Vörös csík, zöld, sárga, még fekete csík is. Alex azon tűnődött, hogy ha valaki ismerné a teljes színkódot, tudná-e előre, mi a baja abból, hogy melyik csík mentén indítják el. A sárga talán a MacDonald’shoz vezet, kell hogy legyen egy gyorsétkezde valahol ebben a kórházban is. Miközben a vállára igazította a retikül pántját, és kisétált a kórházépületből, rövidet csöngött a telefonja. Kaiser üzent egy sms-ben: Gallmannál járok. Húsz perc múlva ott leszek. Alex sietni kezdett. Will Kilmer azt ígérte, hogy ott lesz a Cabot Lodge halljában, és hoz neki egy nem regisztrált pisztolyt, amelyet még föl kell vinnie a szobájába, mielőtt Kaiser is megérkezik. Neki nagyon nem tetszene, hogy Alex fegyverrel járkál, mikor föl van függesztve. Még ha meg is értené őt

Kaiser, ezzel ő csak nehezítené a barátja helyzetét. Alex futni kezdett a nagy parkoló túloldalán álló kocsija felé.

Eldon Tarver megállt az orvosi pihenő második emeleti ablakában, és figyelte, ahogy Morse különleges ügynök átszalad a parkolón. Elszántan futott a nő, előreszegezett fejjel, mint a rövidtávfutók, nem úgy, mint a kedvtelésből kocogok, akikből túl sokat látni mindenfelé. Ahogy nézte a fiatal nőt, a győzelem majdnem eufóriás érzése öntötte el. – Nem ismert meg! − mondta magában. − Egyméternyire se volt tőlem… belenézett a képembe, hallotta a hangomat… és nem tudta, ki vagyok! Kétségtelen, az a tény, hogy a szakállamtól nem látszik a sebhely, amit a nyakamon csinált, segített a dologban. – Mondott valamit? − kérdezte egy fiatal gyakornoknő a mögötte levő kanapéról. – Nem. Hallotta, hogy a nő fészkelődik a kanapén. Nyilván mérges, hogy idepofátlankodtam, gondolta Eldon. Ez a kis ribanc biztosan szólt a pasijának, hogy jöjjön ide, és gyorsan keféljenek egyet, én meg belerondítok a terveikbe. Eldon most olyan sebezhetetlennek érezte magát, hogy még az is átfutott az agyán, mi lenne, ha bezárná az ajtót, odanyomná a kiscsajt ahhoz az alacsony konyhai pulthoz, és bemutatná neki, milyen is egy igazán férfias behatolás… Nyugi, nyugi! − szólalt meg benne egy belső hang. Mindennek eljön a maga ideje! Hisz el is jött. Először Neville Byrd bukkant rá az EX NIHILO internetes oldalra, most meg Alex Morse sétált be az orra elé. Még meg is adta a szállodája nevét! Eldon ugyan nem hitt a sorsszerűségben, de nehéz lett volna nem felfedezni mindebben bizonyos jungiánus egybeeséseket. Persze az is lehet, hogy Morse ügyesebb, mint amilyennek föltüntette magát előtte. Rusk ítéleteiben nem lehet megbízni, de az biztos, hogy Morse sztárkarriert csinált az FBI-nál, mégpedig nagyon gyorsan. Dr. Tarver szemében az, hogy most renitenskedik, inkább jó pontot jelentett, különösen hogy egy olyan túlszabályozott gépezet korlátait hágja át, mint az FBI, a Szövetségi Nyomozó Iroda.

Lehet, gondolta, hogy a liftbéli beszélgetés ügyes színjáték volt a részéről. De ha mégse, és Morse-nak tényleg fogalma sincs, hogy kivel találkozott, akkor is óvatosnak kell lennie. Tarver mindig nulla kockázattal dolgozott, és ez a módszer eddig nagyon jól bevált. Hisz öt éve mindennap bűncselekményt követett el, köztük főbenjáró bűnöket is, és lám, még mindig nem került börtönbe. Nem… most sem kockáztathat semmit! Eszébe jutott, hogy vissza kell hívnia Biddle tábornokot.

38. fejezet Alex nem talált parkolót, csak majdnem százméternyire a Cabot Lodge bejáratától. Mire átküzdötte magát a kettős bejárati ajtón a recepció felé igyekezve, hogy bejelentkezzen, meglátta Chris Shepardöt, aki ott üldögélt egy fotelben. A férfi a térdére könyökölve épp masszírozta a homlokát, mint akit migrén kínoz. Alex odament hozzá, és föléje hajolva megszólította: – Chris! Az vörösre dörzsölt szemekkel nézett föl rá. − Üdv. – Jaj, istenem! Így fáj a feje? – Az már jobb egy kicsit. Most épp a gyomrom vacakol. – Vannak újabb hírei? A férfi sóhajtott egyet − Megint beszéltem Pete Connollyval. Azt mondta, röpüljek oda hozzá a Sloan-Ketteringbe még ma. – Hát akkor azt kell tennie. Chris úgy vonta meg a vállát, mint aki már megadta magát a sorsának. − Mért, itt is beszedhetem ugyanazokat a gyógyszereket! Tom Cage már föl is írt nekem egypár erős vírusölő szert. Azidothymidint, Retrovirt, meg ilyeneket. Szerintem pont azoktól van a hányingerem. – És Connolly szerint ezek majd segítenek? Chris fanyarul fölnevetett. − Hogy tudhatná, mikor azt sem tudja, mit injekcióztak belém? De azt mondja, hogy rögtön kemény intravénás kemoterápiát is kellene kapnom. – És mért nem kezdik el? – Komoly kockázatok vannak. Ezek a kemoterápiás gyógyszerek gyakran maguk is rákkeltők. Nem tudtam még rászánni magam. Bár Connolly még azt is mondta, hogy csak akkor van esélyem, ha minél gyorsabban belém vágnak egy hatalmas adagot. Alex nehezen tudta követni ennek, a logikáját. − Hogyan segíthet a kemoterápia, ha nincs is még rákja? Erre Chris a nő karjába kapaszkodva lassan fölállt, és a szemébe nézve így szólt: − Lehet, hogy már van. Alex elsápadt. − Mit mond?

– Emlékszik a Connolly által említett legdurvább lehetőségre? Arra, hogy valaki megszerzi az ember sejtjeit, a laborban rákossá teszi őket, majd visszajuttatja a szervezetébe? Alex lassan bólogatott. – Akkor azok aktív rákos sejtek az első pillanattól fogva. Alexnek eszébe jutott a tűszúrás nyoma Chris végbelénél. – És maga szerint pontosan mi történt tegnap éjjel? Sejteket loptak magától, hogy majd módosítsák őket, vagy máris rákos sejteket injekcióztak magába? Chris szeméből csak keserűség sugárzott. − Remélem, hogy az előbbi. Csak félek, nincs akkora szerencsém. – Miért? – Mert könnyen szerezhettek tőlem sejteket. Alex értetlenül rázta a fejét. − Például hogyan? – Csak gondolja végig! Ki tud bármikor hozzáférni a testemhez? – Thora? – Hát persze. Ráadásul képzett ápolónő. – Rendben. De hogy tudott volna Thora vért venni magától észrevétlenül? Chris intett, hogy „gyerünk, tovább…” − Nem vért − segített Alexnek. Alex törte a fejét, milyen más sejteket tudott akkor Thora szerezni a férfitől. Hajat? Bőrt? Vagy…? Ijedten és szörnyülködve nézett Chrisre. – Na, rájött végre? – Ondót? – Eltalálta. Miért ne tenné meg, aki elég kegyetlen és számító? Alex megrázta a fejét − ilyesmire szerintem még ő se volna képes. – Miért ne? Ha egyszer elszánta magát a gyilkosságra, mit számít már a módszer? Azt hiszi, a többi áldozat valamiféle finom módon halt meg? Alex csak nézett a férfira, és nem tudta, mit mondhatna, vagy tehetne még. Az egész helyzet fölfoghatatlanul abszurddá kezdett válni. – Az egyik este − kezdte Chris halkan − aznap, amikor mi ketten találkoztunk az indián emlékhelyen, Thora átjött hozzám a stúdióba, és szeretkeztünk. Azt mondta, teherbe akar esni. Furcsának találtam ugyan a mostani helyzetünkben, de aztán beadtam a derekam, mert azt hittem, ez még mindent rendbe hozhat. − Chris dühösen csikorgatta a fogát,

majd folytatta: − Három nap múlva aztán kiderült, hogy aktus utáni tablettát szedett be. Alex ereiben megfagyott a vér. – Tehát Thora nem akart teherbe esni. Na, akkor mire kellett neki a szex? − fűzte tovább Chris. Alex hitetlenkedve rázta a fejét. − Ilyen gyorsan ugyan ki tudná azokat a sejteket rákossá tenni, akár a legjobb laborban is? – Én is ezért kételkedem. Ezért is nem fogadtam még el a kemoterápiát. De az ember manapság már nem tudhatja, mi minden lehetséges. Alex mind a két karjával átfogta, és jó erősen megölelte a férfit. Az először feszengett de aztán Alex érezte, hogy ellazul, meg azt is, hogy Chris egész testében remeg. A gyógyszerektől lehet? Vagy most fog idegösszeomlást kapni? Az sem volna csoda, hisz hihetetlenül nagy stressznek volt kitéve. – Jobb lesz, ha fölmegyünk − mondta a nő. − Kivette már a szobáját? A férfi bólintott. Alex hagyott egy üzenetet Willnek a recepciónál, és hatvan másodperc múlva már nyitották is a 638-as szoba ajtaját. Alex az előkelőbb első emeleten vett ki egy apartmant. Ebben a hálószobán kívül volt egy kis benyíló is egy dívánnyal, két klubfotellel és a falnak fordított kis íróasztallal. A sarokban egy kis hűtőszekrény, mikrosütő meg egy vízcsap. – Az ott egy minibár? − kérdezte Chris. Alex bekukkantott a hűtőbe. − Semmi alkohol. Chris halkan káromkodott egyet. – Mit szeretne inni? – Tök mindegy. Alex átment a hálószobába. − Van itt valami, a tévé alatt. – Vodka van? – Már hozom is. Szerzek magának jeget is. A férfi kezébe adott egy kisüveg Absolut vodkát, aki rögtön nagyot kortyolt belőle. Alex félt egy kicsit, mit szól majd Kaiser egy részeg tanúhoz, de nem akart kekeckedni olyasvalakivel, aki az előbb jött rá, hogy meg fog halni. – És Kaiser? Ő is itt van a városban?

– Minden percben itt lehet. – Miért pont őt választotta? Alex odament az ablakhoz, kinézett a Millsaps College zöldellő kertekkel körülvett épületeire, a park közepén az égbe nyúló óratoronyra. Érettségi után itt ajánlottak neki tanulmányi ösztöndíjat. – Tudja, Kaiser sok időt töltött a Nyomozástámogató Egységnél. Azokkal dolgozott együtt, akik az egészet kitalálták, akkor még Viselkedéstudományi Egység néven. Olyan dolgokat látott, amilyeneket azok az öltönyös washingtoni alakok el sem tudnak képzelni. Ha az ember csak papíron látja, az nem olyan, mint amikor az egész szörnyűség ott van a saját szeme előtt, ugye érti? Chris bólogatott. − Olyan lehet, mint amikor a tankönyvekben olvas az ember a betegségekről. Egész addig az ember azt hiszi, mindent tud róluk, míg a saját betege el nem kezd szétrohadni a szeme láttára. – Pontosan. Na, Kaiser ezt csinálja. Mielőtt a Céghez került, Vietnamban volt, harcoló alakulatnál. Első osztályú fickó. A felesége is a legjobb a maga szakmájában. Egy sorozatgyilkosság nyomozásánál találkoztak. A nő fotós, sok harctéri tudósítást is csinált. – Hogy hívják? – Jordan Glass. – Ne vicceljen! – Csak nem ismeri? – Nem, de én meg hobbiszinten dokumentumfilmeket csinálok. Jordan Glass is benne van a dokumentumszakmában James Nachtway-jel és másokkal együtt Pulitzer-díjat is kapott. – Szerintem kettőt is. Chris kiitta a vodka maradékát, és visszament a minibárhoz. Közben kopogtak, és Alex odament az ajtóhoz. Azt hitte, Kaiser lesz az, de Will állt az ajtóban, cipősdobozzal a kezében. – Köszönöm − mondta Alex, átvéve a meglepően nehéz dobozt. – Mit sikerült szerezned? – Egy SIG 9-est. Nincs regisztrálva. – Köszönöm, Will. Most jobb, ha mész. Az öreg detektív bűntudatosan pislogott. – Mi a baj? − kérdezte tőle Alex. – Rosszulesik, hogy úgy cserbenhagytam a dokit.

Ó, ha tudnád…! − Felejtsük el a tegnapot. Majd kialakulnak a dolgok. Most indulj, Will bácsi! Kilmer elcsörtetett a folyosón a tűzlépcső felé. Amikor Alex visszajött a szobába, Chris már egy Bourbont iszogatott. – A szobaszerviztől cipőt is lehet rendelni? – Igen, kilencmilliméteres cipőket − mondta, ezzel bevitte a dobozt a hálószobába, és bedobta a szekrény felső polcára. − Kaisernak erről nem muszáj tudnia. Chris bólintott. − Az én .38-asom lent van a kocsimban. – Jó. Majd fölhozom magának, ha John elment. – Határozottan érzem, hogy valaki ellen használni is fogom. Kit szeretne lelőni? − törte Alex a fejét. Thorát? Shane Lansinget? Mindkettőjüket? − Chris! Ugye, ezt nem gondolja komolyan? – Nézze, én itt nőttem föl Mississippiben. Bennem van a vadparaszt, ki sem tudom irtani magamból. Alex rátette a karjára a kezét. − Remélem, ezt csak viccből mondja. Az nem old meg semmit. Csak annyi eredménye lenne, hogy Bent valaki más nevelné föl, és nem maga. Chris szeme elködösödött. – Mit gondol, mi okozza a fejfájást? − kérdezte Alex, hogy elterelje a férfi gondolatait a gyerekről. – Szerintem elaltattak mind a hármunkat. Csak még nem tudom, hogyan. Will ugyanolyan pulykahúsos szendvicset evett, mint én, de Bennek mirelit pizzát melegítettem. És ő persze sört sem ivott. Van egy hűtőrendszerünk. Talán azon keresztül. De hát végül is mindegy. Legalábbis addig, amíg Ben és Will nem betegszenek meg. Valaki háromszor erősen kopogott az ajtón. Chris követte Alexet az ajtóhoz. Magas, mélyen ülő szemű férfi állt ott, hosszabb hajjal, mint egy FBI-ügynökhöz illett Chris fogalmai szerint. Azon is csodálkozott, hogy szolgálhatott Vietnamban, mert legföljebb negyvenöt évesnek látszott. Ahhoz tíz évvel öregebbnek kellene lennie. – Nem jöhetnék be? − kérdezte a látogató. Alex elnevette magát, megölelte Kaisert, és bekísérte az apartmanba. Chris hátrább lépett, és nézte, hogy az ügynök egy bőrtáskát dob a

díványra. Kaiser aztán megfordult, és kezet nyújtott Chrisnek. – Dr. Shepard? – Igen − mondta Chris, és megszorította Kaiser kezét. – Örülök, hogy találkozunk. – Én is. – Lesz egypár kérdésem. Alex karba tette a kezét, és úgy nézett föl Kaiserre. − Sokkal rosszabb a helyzet, John, mint gondoltam. Chris máris nagy bajban van. Tegnap éjjel elkapták. Kaiser hosszú másodperceken keresztül méregette Christ. Észrevette az alkoholszagot, látta a kimerültségét, illetve azt, hogy teljesen elhagyja magát. Alex tudta, hogy Kaiser azonnal munkához látna, de Chris úgy nézett ki, mint aki legszívesebben beesne az egyik ágyba, hogy végre kialudja magát. Kaiser kérdően nézett Alexre: – Gyors tájékoztatást kérek, mi is a helyzet, mielőtt dr. Shepard teljesen kikészül!

39. fejezet John Kaiser az egyetemi épületekre néző ablaknál állt, Alex pedig Chris mellett ült az ágy szélén, kezében egy szemetesedénnyel, amelyet mindig odatartott neki, amikor öklendezni kezdett A hányás húsz perccel az után kezdődött nála, hogy Alex elkezdte mesélni az eseményeket, és azóta sem akart elmúlni. – Csak a gyógyszerektől lehet − mondta Chris, aki mindkét karjával a hasát átfogva görnyedt előre. − Nincs hozzászokva a szervezetem, és hármat is bevettem egyszerre. Kaiser nem fordult el az ablaktól, és úgy tette föl a következő kérdését Alexnek. − Szóval szerinted Webb Tyler kifejezetten elutasító volt, amikor megkerested? Webb Tyler a jacksoni FBI-Cég parancsnoka volt. Ő volt az, akit Alex először megkeresett a gyilkossági elméletével. És Tyler egyszerűen meg se akarta hallgatni. − Ne is mondd! Öt perccel azután, hogy beléptem az irodájába, rám parancsolt, hogy hagyjam békén. Kaiser úgy meresztgette a nyakát, mintha hat emelettel lejjebb akarna valamit megnézni a szálloda aljában. − Hát, el is hiszem. – És szerintem még aznap be is mártott Dodsonnál. – Azt is el tudom képzelni. – Na, és mit gondolsz, John? Miben tudnál segíteni? Kaiser végre visszafordult az ablaktól. − Objektív bizonyíték kell a gyilkosságra. Bármi hitelt érdemlő bizonyíték. – És nincs lehetőség arra, hogy megszerezzük az áldozatok boncolási eredményeit? – Csak akkor lenne, ha folyna az ügyükben gyilkossági nyomozás. De a helyi hatóságok szerint ezekben az esetekben nem is történt bűncselekmény. Hogy hívhatnák segítségül az FBI-t olyan ügyekben, amelyek nem is léteznek? – Tudom, tudom. Csak töröm a fejem. Lehet, hogy Christ valami olyan forradalmian új szerrel injekciózták be, ami képes rákot okozni. Miért ne lehetne azt biológiai fegyvernek tekinteni? És ha igen, mért ne nyomozhatna a Cég a terrorelhárítási szabályok szellemében? Mintha

tömegpusztító fegyver után kutatnának. Kaiser csücsörített a szájával. − Ez nem is olyan rossz ötlet. De még nem állhatunk elő vele. Mert, ismétlem, nincs bizonyítékunk, hogy a szer létezik. – De ott van a szúrás helye Chris testén. – Az is valami, de ki kellene mutatni a szert a vérében. – És nem lehetne megpróbálni? – Meg lehetne, de nem tudjuk, mit keresünk − szólt közbe rekedten Chris. − Sugárzó fémet? Retrovírust? Valami mérget? Még azt sem tudjuk, egyáltalán kimutatható-e az az anyag. Kaiser csüggedten bólintott. − És ki csinálná meg a laboratóriumi vizsgálatokat? – A kurva életbe! − kiáltott föl Alex. − Úgy utálom, ha meg van kötve a kezem! – Pete Connolly kész elkezdeni a tesztelést, ha fölutazom a Sloan-Ketteringbe − mondta nekik Chris. − Hátha ő ki tudna mutatni valamit. – Meg szeretném nézni… − mondta Kaiser. – Mit? − kérdezte Alex. – Az injekció helyét. – Komolyan beszélsz? – Láttam már csúnyább dolgokat is. Alex kérdően nézett Chrisre. – Miért is ne? − mondta Chris. − Nyugodtan nézze meg, ha akarja. Kaiser ránézett Alexre. − Megkérhetnélek? Adnál nekünk egy percet? A nő szótlanul kiment a fürdőszobába. Chris reszketegen fölállt, letolta a nadrágját, és hasra feküdt az ágyon. Kaiser egy orvos hozzáértésével vizsgálta meg a szúrás helyét. – Rendben, doktor úr, készen vagyunk. – Nos? − kérdezte Chris, lassan visszahúzva a nadrágját. – Volt valaha bármi köze kábítószerekhez, dr. Shepard? – Nem, soha. Az FBI-ügynök mélyen Chris szemébe nézett. − Maga szerint a felesége képes a gyilkosságra?

Chris az ágy szélén ült. Megint émelygés tört rá. − Először nem akartam elhinni. Azt sem hittem volna, hogy képes átverni, aztán arra is rájöttem, hogy van egypár időszak a múltjában, amiről nem tudok semmit. Azonkívül… – Folytassa. – Van egy fogadott fiam. A feleségem gyereke. Ben még csak néhány éve ismert meg engem, de ha választania kellene, kivel éljen egy válás után, a saját anyja helyett szerintem engem választana. Ebből mire tud következtetni? – Sok mindenre, föltéve, ha igaza van. Kaiser kiszólt a fürdőszobába: − Alex! A nő bejött, és kíváncsi tekintettel az arcán, megkérdezte: − Most már hiszel nekem? Kaiser megfogta Alex kezét. − Hiszek neked, mert hiszek benned. Csak nem biztos, hogy más is fog hinni. – Tudnál valamilyen úton-módon segíteni? – Annyit mindenesetre, hogy itt helyben ráállítok pár embert Andrew Ruskra. – Webb Tyler meg is fogja engedni? Kaiser horkantott egyet. − Tyler még a saját munkatársai körében sem valami népszerű. Ráadásul páran közülük le vannak nekem kötelezve. Persze nem csinálhatok semmi olyasmit, amire a Cég fölfigyelne, de szerezhetek rendszámokat, számlákat, ilyesmit. – Nagyon rendes vagy, John de ezek csak apró lépések. Azok a gazfickók éveken keresztül embereket öldöstek, és attól sem álltak le, hogy megtudták: én már nyomozok utánuk. Kaiser pofacsontján megfeszültek az izmok. − Ez kegyetlenül hangzik, de mégis jó jel. Ha elbújtak volna, sose találjuk meg őket. Most a legsürgősebb, hogy jól megpiszkáljuk Andrew Ruskot. E téren megteszem, amit tudok. Mindent meg fogunk tudni arról a seggfejről. Szétcincálunk minden egyes céget, amihez a legkisebb köze is van. Két napon belül gyűlölni fogja mindenki, aki valaha üzletelni kezdett vele. Alex arca kipirosodott a reménykedéstől. Kaiser odament Chrishez, és a fekvő emberre nézve így szólt. – Doktor úr, szeretném, ha elfogadná azt a kemoterápiát. Csak egy módon tudja segíteni ezt a nyomozást − ha életben marad.

Chris válaszolni akart, de helyette ismét görcsbe rándult a törzse, és öklendezni kezdte a semmit. Kaiser átkísérte Alexet a másik szobába. Chris hallotta, hogy halkan és folyamatosan beszélnek, de nem tudta kivenni az egyes szavakat. Mintha valami titkos belső parancsra tenné, fölemelte az ágyneműt, bebújt, és nyakig magára húzta a takarót. Mire Alex visszatért, Chris már nem is értette, mit kérdez tőle. – Chris, bevigyem a kórházba? Megrázta a fejét. − Ne. Csak hadd pihenjek egy kicsit. Kaiser…? – Már elment. A nő nézte a férfit az ágyban, és az arcára az aggodalommal vegyes rettegés ült ki. Mennyi veszteség érte! − gondolta a férfi. Azt szeretné, ha nem aludnék el… nem akar egyedül maradni… – Benre vigyáz most valaki? − kérdezte Alex. – Mrs. Johnson − motyogta a férfi. − A száma ott van a mobilomban. – Akkor fölhívom. Maga csak aludjon. Majd én vigyázok magára. Megfogta a férfi remegő kezét és megszorította. Chris visszaadta a szorítást, amennyire az erejéből telt. Aztán, amint a viharos hullámok elsodorják a parányi csónakot, az öntudatlanság sötétségébe zuhant.

Chris a mobilja csörgésére neszeit föl a sötétben. Pislogott egy jó párat − érezte, milyen száraz a szeme −, aztán a jobb oldalára fordult. Mesterséges fényt látott beszüremleni onnan, ahol a függönyök nem voltak egészen összehúzva. Ebben a halvány rózsaszín derengésben meglátta, hogy Alex a másik ágyon alszik. A póló rajta volt, de a nadrágját levetette. Chris addig tapogatózott az éjjeliszekrényen, míg megtalálta a telefonját. – Halló. – Chris! − hangzott föl a készülékből egy hisztérikus női kiáltás. – Mrs. Johnson? – Thora vagyok! Te meg hol vagy? – Hmmm… Jacksonban. – Jacksonban?! Képes voltál otthagyni Bent éjszakára Mrs. Johnsonnál, aki azt se tudja, hol keressen? – Ez nem igaz. Megmondtam neki, hogy esetleg eljövök otthonról.

– Mondta, hogy valami Alex nevű nő érdeklődött Benről. Ki a franc az az Alex? Chris lassan fölült, majd fölállt, és átment a szomszéd helyiségbe. – Nézd… át kellett jönnöm ide, hogy megnézzek egy beteget az Egyetemi Klinikán. Most mit őrjöngsz ezen? És hol vagy? – Greenwoodban. Hol lennék? Ahol lennem kell − hisztériázott tovább Thora. Chris összeszorította a fogát, és hallgatott. – Chris! Ott vagy még? – Aha. – Mondd, mi a franc folyik ott? Hogy képes ez a nő még mindig olyan hangnemben beszélni vele, mintha egy normális házasságban élnének? Chris ott állt a sötét helyiség sarkában, a torka és a rekeszizma csak úgy sajgott a korábbi öklendezés görcseitől, s a karja annyira erőtlen volt, hogy alig bírta tartani a telefont. Nagy nehezen erőt vett magán, hogy ne ordítson, mint egy vadállat. Eszébe jutott: Alex arra kérte, lehetőleg ne konfrontálódjon Thorával. A francba az egész nyomozással! Soha nem tud már ezután Thora szemébe nézni, és eljátszani, hogy minden teljesen rendben van! – Válaszolj már! − kiabálta Thora. − Csak nem vagy részeg? – Szóval ott vagy, ahol lenned kell − szólalt meg végre. – Persze, hogy ott vagyok. – És mi van Shane Lansinggel? Ő is ott van, ahol lennie kellene? Erre a nő hallgatott. – Vagy pedig ott, ahol nekem kellene lennem? – Most meg miről beszélsz, Chris? – Itt fejezd be, Thora. Egyszerűen hagyd abba, oké? – Na várjál… Nem tudom, miket képzelsz, de te nem… úgy értem, neked ezt nem kellene… − motyogta. – Megmondom, mire jöttem rá − kezdte Chris higgadtan, keményen. − Arra, hogy aktus utáni tablettát vettél be rögtön az után, hogy lefeküdtünk egymással a stúdióban. Hallotta, hogy Thora sóhajt egyet, és a hüvelykujjával kaparássza a telefon mikrofonját. – Sőt, van egy jó felvételem arról, ahogy Shane hátulról meghág a szállodai erkélyen. Biztos szüksége volt még egy trófeára. Még egy

csajt ki akart pipálni a listáján. Te lehetsz idén neki körülbelül a tizedik? Chris fojtott sikolyt hallott, majd dörmögő férfihangot. – Csak nincs ott most is? − kérdezte Chris, miközben fordult egyet vele a világ. − Vagy már hazarepült, hogy a feleségével és a gyerekekkel kellemesen megvacsorázzon? Megéri neki ez az ingázás, hogy naponta betegyen a két aszott segged közé? Te meg azt hiszed, ettől majd sokkal menőbb csaj vagy? Semmi válasz. – Ha ott van az a seggfej, add csak oda neki a telefont. – Chris! − szólalt meg Thora halkan, szinte vigasztalanul. − Egyedül vagyok. Nincs itt senki rajtam kívül. – Már nem hiszek neked. Tudom, mit csináltál, oké? Azt is, hogy egy éven belül talán meg is halok. Csakhogy te is meg az a Lansing is, ti is halottak vagytok. Lélekben legalábbis. Most talán még nem érted, mit beszélek, de majd egyszer rájössz. És annak a gecinek meg mondd meg, hogy még elkapom, mielőtt teljesen kikészülök. Thora már zokogott. – Hogy tudtad megtenni ezt Bennel, Thora? Én nem számítok, de a gyerek annyira jól volt mostanában… Jézusom! Meg akarod nyomorítani a lelki torzságoddal? Thora úgy fölvisított erre, mint a siratóasszonyok, akik körmükkel szaggatják az arcukat. Chris kinyomta a készüléket, és reszketve állt ott a sötétben. De már nem volt egyedül. Alex zavart arckifejezéssel ott állt az ajtó előtt, ami a hálószobába vezetett. Az ablakrésen beszüremlő fény kirajzolta a két meztelen lába körvonalait. – Most meg mit csinált nekem? − kérdezte. – Nem bírtam már a színlelést. – Csakhogy ezzel el is rontott mindent. – Mit rontottam el? Maga öt hete egyfolytában ezen dolgozik, és semmi eredmény. Hallotta Kaisert: azt mondta, jól meg kell piszkálni őket. Hát én most megpiszkáltam Thorát. És azt hiszem, erre ő Andrew Ruskot fogja, de úgy, ahogy még senki se eddig. Alex lassan fölemelte a kezét, és kislányos mozdulattal törölgetve az álmot a szeméből, megkérdezte: − Hogy van most a gyomra? – Jobb egy kicsit. Hány óra lehet?

– Fél tizenkettő. Éjszaka. Chris nyelt egy fájdalmasat. − Akkor ma már nemigen megyünk vissza Natchezbe. – Hacsak nem muszáj Ben miatt. – Mit mondott Mrs. Johnson, nem volt semmi probléma Bennel? Maradhat nála? – Csak annyit mondott, hogy minden rendben. – A francba! Thora úgy adta elő, mintha Bennel mit tudom én, mi lenne. Az se tetszett neki, hogy helyettem egy nő telefonált Mrs. Johnsonnak. Arról faggatott, ki az az Alex. Alex elnevette magát − Bassza meg! – Kösz, nem. Én őt soha többet! Alex odament hozzá, kézen fogta, és visszairányította az ágyhoz. – Nem akarok kikezdeni veled − mondta. − Csak inkább itt aludnék, mint egyedül. Nem haragszol? Chris lefeküdt a hátára, aztán odébb fészkelődön, hogy helyet csináljon a nőnek. Alex ledőlt mellé, és a vállára fektette a fejét. Chris érezte a teste melegét, végig az oldalán. – Mért vetted el Thorát? − kérdezte a nő halkan. − Csak azért, mert olyan szép? Chris gondolkodott egy darabig, majd így válaszolt − Először azt hittem, hogy nem csak azért. De most már… sejtem, hogy ez lehetett a fő oka, csak akkor még nem tudtam. Alex bólintott. – Vagy talán mégsem csak azért − folytatta. − Csak még mindig nem értem, miért kellett ezt tennie… Úgy értem, miért nem mondta meg, hogy váljunk el? Egy perc alatt beleegyeztem volna. – Szerintem Ben miatt. – Hogyhogy? – Úgy, hogy Thora tudja, Ben mennyire odavan érted. Nem szívesen mondta volna a fiának, hogy csak azért akarja megfosztani őt a csodás új apukájától, mert ő már megunta. Hogy hazudott már akkor is, amikor hozzád ment. Ha viszont meghalsz, minden meg van oldva. Megint tiszteletre méltó özvegy lesz, nem pedig önző, elvált asszony. A derék özvegy szerepét már amúgy is gyakorolta. – Hát ez igaz.

– Nem is beszélve arról a pár milkóról, ami a bankszámlájára befolyik. Chris sóhajtott egyet. – Azelőtt − folytatta Alex halkan, és végigsimított az arcán − sokan mondták nekem is, hogy szép vagyok. – Szép is vagy. Csak nem látod meg, mert nem a régi képed látod a tükörben. Olyan ez, mint amikor kemoterápiát kapnak a nők. Még mindig szépek, csak éppen kopaszok. Azzal vigasztalom őket, hogy olyanok lettek, mint Sinead O’Connor. Tudod, az a félcentis hajú ír énekeslány. Alex halkan elnevette magát. − Tudod, hogy egész szórakoztató tudsz lenni az ágyban? – Úgy látszik, Thorának nem voltam elég szórakoztató. – Az a ribanc egy eszement őrült. Chris becsukta a szemét. − Nemsokára én is olyan kopasz leszek. Ha elkezdem a kemót. – Semmi „ha”, fiatalember! − fenyegette meg Alex a mutatóujjával. − Már kezded is! – Akkor most te vagy az orvosom? – Valakinek vállalnia kell. Chris megfogta a nő karját oldalra fordította, majd hátulról kiflialakban szorosan hozzásimult. – Jaj, ne! − mondta a nő halkan. – Mit ne? – Mert ennél jobban semmit se szeretek. – Akkor jó − mondta Chris, majd pár mély lélegzetvétel után érezte, hogy az álmosság megint legyűri. Alex megfogta azt a karját, amellyel a férfi átölelve tartotta, és így szólt. − Ne ijedj meg, ha elkezdek sírni. Azt hiszem, már jön is. – De miért? – Mert annyira kitol velem az élet. Már mennyi ideje szívok egyfolytában! Chris jó erősen megszorította, aztán ellazított. − Hidd el, vannak még ennél is szörnyűbb dolgok. Ezt megtanultam az orvostudományból. Mindig lehet még egy fokkal rosszabb is. A nő megfordította a fejét, úgy, hogy most összeért az arcuk.

– Remélem, nem lesz. – Aludnunk kellene, Alex. – Tudom. Ugye, nem fogsz lehányni? A férfi felnevetett, de úgy érezte, mintha álmodna, és valaki más nevetne. − Majd megpróbálom visszatartani. Hirtelen megérezte, hogy Alex teste megfeszül. – Mi baj van? − kérdezte. – Elfelejtettem bejelentkezni a netre. Tudod, Jamie-nek. Pedig minden este beszélünk, ez már hagyomány. Chris nagy nehezen fölemelte a karját − Hát akkor gyerünk, rajta! Alex visszahúzta a férfi karját, és még szorosabban az ölébe fészkelődött. − Inkább nem… már túl késő lett. Egy éjszakát kibír nélkülem.

40. fejezet Ó, a francba! − mondta egy női hang. Chris arra ébredt, hogy az ágy mozog alatta. Minden porcikája sajgott, de a mellkasa meg a nyaka annyira, mintha egy autó ment volna át rajta. – A francba! − hallotta tovább káromkodni a nőt. − Nem ébredtem föl időben! Persze, Alex! − eszmélt végre Chris. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, és hunyorgott a nappali világosságban. Alex az ágy mellett állt, és éppen a farmerébe bújt bele. – Hány óra van? − kérdezte a férfi. – Reggel kilenc. Beállítottam a mobilomon az ébresztést, csak nem töltöttem fel, és lemerült az éjszaka. Teljesen összezavarta a fejemet, hogy így összebújva aludtunk. Chris fölült. A gyomrát hirtelen összeszorította a rátörő hányinger. Megkérdezte a nőtől: − Mehetnék most a fürdőszobába? Alex ránézett, és rögtön látta, mi a helyzet. − Jó, csak hadd pisiljek gyorsan. Ezzel eltűnt az ajtó mögött. Chris lecsúsztatta a lábát az ágyról, lassan fölállt, és odament a minibárhoz. Egy kis üveg hideg ásványvizet választott. Jól is esett neki, bár félt, hogy nem fog megmaradni a gyomrában. Várt egy kicsit, és amikor érezte, hogy nem lesz baj, fölvette a táskáját, és megkereste benne a reggeli gyógyszeradagját: az AZT-t, a Ritonavirt, az Enfuvirtide-et és a Vidarabint. Épp az utolsó szemet nyelte le, amikor hallotta, hogy Alex lehúzza a vécét. – Kész vagyok! − szólt ki Alex. − Szabad a pálya. – Azt hiszem, rendben vagyok. Féltem, hogy hasmenésem lesz, de már elmúlt. Eddigre Alex kijött, és leült az egyik klubfotelbe. Megmosta az arcát, és így, kozmetikumok nélkül még feltűnőbbek voltak az arcán a sebhelyek. Chrisnek az jutott eszébe, ilyen lehet, amikor egy női portrét leöntenek, valami oldószerrel. – Most min töröd a fejedet? − kérdezte Alex gyanakodva. – A mai napon.

Alex arcáról nem tűnt el a gyanakvás. − Csak két választásod van. Vagy visszaautózol Natchezbe, és elkezded a kemoterápiát, vagy a Sloan-Ketteringbe repülsz, és ott kezded el ugyanazt. – Úgy csinálsz, mintha az anyám volnál. Alex megvonta a vállát − Nincs más megoldás. Nem játszhatsz orosz rulettet az életeddel. – Pedig a kemoterápia pont azt jelentené ebben a helyzetben. Nem tudjuk, mit adtak be nekem. Akkor van csak esélyem a túlélésre, ha kiderül, mi rombolja a szervezetemet. Csakis akkor tudják hatékonyan kezelni. Alex bólogatott. − Na, de hogy akarsz ehhez hozzáfogni? – Mi lenne, ha te és Kaiser elkapnátok nekem azt a szarházit? – Na, mi van, ennyire jól vagy? Chris a nadrágjáért nyúlt, küszködött vele egy darabig, hogy fölvegye, de nem sikerült neki. – Hova készülsz most? – Át kell mennem az Egyetemi Klinikára, hogy megkeressem azokat a kutatókat akiket Peter Connolly említett nekem. Ha már nem lennének ott, akkor megszerzem a hematológia és az onkológia vezetőinek a nevét, és megpróbálok velük találkozni. – Jó, de milyen célból? Chris úgy érezte, szédülni kezd. ült az ágy szélén, és előre-hátra ingatta magát. − Attól félek, eddig túlságosan is Shane Lansingre koncentráltunk. Igaz, ő a tulajdonosa annak a radiológiai rákklinikának. És tudjuk, hogy van neki még egy csomó más érdekeltsége is. Na most: tudjuk, hogy valamit belém injekcióztak. Ha az a valami radioaktív lett volna, akkor kimutatta volna a röntgenfelvétel, ami tegnap csináltattam magamról. Így viszont azt hiszem, hogy Peter Connollynak lesz igaza. Valaki hozzájutott a véremhez − vagy az ondómhoz −, aztán kezelte valamivel, majd visszainjekciózta belém. Ha ez a helyzet, akkor nem valószínű, hogy ezt Lansing tette volna. Shane-t a pénz érdekli, nem az orvostudomány. Neki ehhez hiányzik a felkészültsége. Mi most szuperorvosokat keresünk, Alex! Olyanokat, akik profik a csontvelő, a genetika, a rákkeltő vírusok terén. Ilyenekből csak egy-kettő akad egész Mississippi államban, azok meg épp itt vannak a szomszéd klinikán. Alex izgatottan hajolt előre a klubfotelban. − Jó, de hogy érzed

magad? Ütőképes vagy? – Úgy érzem, képes leszek. Azért le kéne zuhanyoznom. Nem akarom, hogy hányásszagot érezzenek rajtam. – Igazad van − mondta Alex, és odament a telefonhoz. − Rendelek valamit reggelire. Gondolod, hogy képes leszel enni? – Talán egy kis pirítóst meg tejbegrízt. Meg forró teát. Alex szélesen mosolygott. − Te vagy az egyetlen férfi az utóbbi tíz évben, aki másnap reggel tejbegrízt akart reggelizni. – Akkor üdv a fedélzeten…

Andrew Rusk tízmérföldnyire járt Jacksontól délre, amikor a félelme elérte a kritikus tömeget. Pár nappal ezelőtt még csak egyetlen kocsival követték. Most meg már egy egész motorizált hadsereg jár a nyomában, akik rendszeresen váltják egymást. Mind amerikai gyártmányú kocsi, a sofőrök pedig huszonöt és negyvenöt közti fehér férfiak. Nagy szarba került, és tudta is. Zsigeri gyűlölettel átkozta Alex Morse-ot, és hirtelen kihúzott az autópályáról a Byram felé vezető lehajtónál, és begurult az út menti Wendy's gyorsétterem elé. Észlelte, hogy két kocsi is jön utána. Tegnap este egészen földobottnak érezte magát, amikor megkapta dr. Tarvertől a Viagrás levélszemétnek álcázott riasztást. Persze nem tudta, hol bujkál Tarver, de biztos volt abban, hogy jó oka van lapulni. Végül is az elmúlt öt év folyamán összesen csak néhány órát töltöttek egymás társaságában. Tegnap este még azt hitte, semmi gond nem lesz ezzel az autókázással a vadásztanyáig. Ma reggelre viszont lehetetlenné vált a dolog. Ha ezeket a nagy állami szedánokban ülő rosszfiúkat egyenesen odavezeti Chickamaugába, dr. Tarver vele együtt habozás nélkül mind legyilkolja őket. Rusk rendelt egy kolbászos szendvicset meg egy narancslevet, és figyelte, ahogy az őt követő egyik kocsi beáll a parkolóba, alig pár méternyire az orra elé. Mi az ördögöt csináljon? Ha ilyen szigorúan ráálltak, akkor biztos, hogy a telefonjait is lehallgatják. Az irodában is, otthon is, meg a mobilokat is. Egy pillanatra eszébe villant, hogy vajon Carson Barnett jelentette-e föl. Az kizárt − nyugtatta meg magát. Barnett ki akar szállni a házasságából, és ennek érdekében meg is fog tenni mindent. Akkor csak

az a rohadt Morse lehetett. De vajon egyedül Morse? Ez itt a kérdés! Tegnap este Thora Shepard is hívta otthon egy tucatszor. Miután a nő két hisztérikus üzenetet is hagyott az üzenetrögzítőjén, Rusk kikapcsolta a rögzítőt, így a készülék csak üresen csörög ezentúl. Amikor reggel megérkezett az irodájába, Janice elmondta, hogy oda is érkezett tőle egy tucat, egyre hisztisebb üzenet. Thora nem volt annyira ostoba, hogy belemondja a telefonba, miért akar mindenáron beszélni vele, de Rusk szinte biztos volt abban, hogy ez is Alex Morse miatt van. Hacsak nem a férje megöletésével kapcsolatban, bizonytalanodott el hirtelen. Rusk ettől sem lepődött volna meg. Lehet, hogy úgy néz ki az a nő, mint egy bombázó, de az is biztos, hogy teljesen lökött. Ez már az első alkalommal látszott rajta. Úgy mutatta, mintha minden klappolna nála, de biztos, hogy azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Rusk átvette a szendvicsét az ablaknál, és egy tízdolláros bankjeggyel fizetett. − Ketchupöt! − mondta a lánynak. − Egy kis ketchupöt kérek. Mikor visszaült a kocsijába, nagyot húzott a kólásüvegből, és elindult kifelé. Az egyik kopó rögtön mögéje sorolt. Ezek a fickók meg sem próbálják álcázni magukat! Az a vicces Thora Shepard esetében, gondolta, miközben áthajtott az államközi autópályán, és besorolt az északi I-55-ösre, hogy az első férjét még csak meg sem kellett ölniük. Az a szegény fickó természetes okokból halt meg. Ezt persze Rusk sose árulta el ennek a hülye nőnek. Thora az utasítások szerint fizette a részleteket, Rusk pedig boldogan elfogadta a pénzét. Hogy épp ebből a nőből lett később törzsvásárló, az tényleg ironikus fordulat. De Rusk most nem tudott ezen felhőtlenül mulatni. A nő teljesen kezd begolyózni, és ha éppen rossz helyen kezd hülyeségeket beszélni, annak Rusk issza meg a levét. Muszáj volt tehát dr. Tarverrel találkoznia, mégpedig minél hamarabb. Még fogalma sem volt, hogyan fog erre sor kerülni, de miközben bőgő motorral száguldott Jackson felé, rájött, hogy ezen nem is kell sokat törnie a fejét. Dr. Tarver majd úgyis megtalálja őt. Addig pedig csak nyugi! Biztos, hogy az elkövetkező tizenkét órában egyszer csak előlép egy sarok mögül, belép melléje a liftbe, vagy amikor beül az autójába, ott találja majd a dokit, úgy dolgozik, mint egy varázsló; ez dr. Tarver módszere. És nincs a világon annyi FBI-ügynök, hogy ebben meg tudnák akadályozni.

Dr. Tarver rettentően sajnálta a mostohatestvérét, aki ilyen döbbent értetlenséggel bámult rá. Pont úgy néz szegény, mint egy kisfiú, aki most tudta meg, hogy a kiskutyáját elütötte az autó. – De mindet? Egytől egyig? − kérdezte Judah hitetlenkedve. – Igen, attól félek, nincs mese − mondta neki dr. Tarver. − Nagyon sajnálom. – Még a csimpánzokat is? Ott álltak a terem hátuljában az emberszabású majmok ketrecei mellett, s ez a hely nem volt éppenséggel a legalkalmasabb erre a megbeszélésre. − Főképp a csimpánzokat! Nyoma sem maradhat annak, amiről rájöhetnének, mivel foglalkoztunk idelenn. Judah olyan képet vágott, mint a gyerekek, akiknek fejben kéne nagy számokat összeszorozniuk. − Én eddig mindig azt hittem, hogy amit itt csinálunk, az szép dolog. – Tényleg szép dolog volt, Judah, de az emberek nem akarják megérteni. Tudod, milyen gonoszak az emberek. – Tudom. De nem lehetne, hogy akkor nálam maradjon mégis egypár? Némelyik legalább. – Megértelek, Judah. De értsd meg, hogy lehetetlen. – Pedig annyit tanultam miattuk! És már egy éve én gondozom őket. Mért ne lehetne legalább a tenyészetet megtartani? Vagy legalább a vadászkopókat? – Az a baj, Judah, hogy a dolognak az üzleti részéhez te nem értesz. Mert a kutyaetetésen kívül még ott van egy csomó más is. A kartonok, a számítógépek, nem is beszélve az adókról. És nincs is meg hozzá a szakképzettséged. Ha én nem leszek itt, nem működik az egész. Judah szemében újfajta félelem jelent meg. − Mért, te hova mész? – Azt még nem tudom. De majd elküldök valakit érted, ha ott leszek. – Ez biztos? – Ha megígérem! Mint máskor is. Judah megint a ketrecekre függesztette a szemét. − És mért nem lehet inkább eladni szegény állatokat? – Mert betegek, Judah. Különleges baktériumok vannak bennük Megfertőznének vele más állatokat, és akkor kész a katasztrófa. Még az

is lehet, hogy akkor eljönne az Armageddon, mint ahogy… – A János Jelenéseiben − mondta Judah, monoton hangon, mint egy beszélőgép. − Tizenhatodik vers. Az Isten haragjának hét pohara. És tudod, hogy benne van az én nevem is abban a könyvben! − mondta, majd mélyebb hangon deklamálni kezdte: − A másik angyal is kitölté az ő poharát a tengerbe: és olyan lön az, mint a megaludt vér, és minden élő állat meghala a tengerben”. – Na jól van − mondta erre Eldon, félbeszakítva az öccsét, mielőtt túlságosan elragadta volna a lelkesedés. − Szóval nem akarod, hogy Isten majd számon kérje rajtad, hogy mit cselekedtél, ugye? Judah hosszan tűnődött, majd rázni kezdte azt a nagy fejét. – Na, akkor megmondom, mi lesz − szólalt meg Eldon, mintha akkor jutott volna az ötlet az eszébe. − Te elintézed a kutyákat, az emberszabásúakat meg meghagyod nekem. Tudom, hogy az milyen nehezedre esne. Judah beharapta az alsó ajkát. − A kutyákat is nehéz, ugye tudod? Mindegyiket olyan jól ismerem. Mindegyiknek saját neve van. Eldon csodálkozott azon, hogy egy ilyen kemény fickó, mint Judah, ennyire puhány lesz, ha állatokról van szó. Különben nagyon félelmetes tudott lenni, ha megharagították, ügy vetette magát a küzdelembe, mint a legelvakultabb öngyilkos terrorista. Az ilyenek vették vissza Iwo Jimát a japcsiktól! Azok, akik képesek voltak a szuronyaikkal utat vágni maguknak az ellenség véget nem érő sorai közt, aztán öldöklő géppuskatűzben rohanni föl a meredeken anélkül, hogy megkérdőjelezték volna a kapott parancsokat. Ez a kételkedéstől mentes hazafiság segített Amerikának abban, hogy megérje a kamaszkorát, viszont ugyanennek a hiánya okozza majd, hogy az érett korig sohasem fog eljutni ez a szerencsétlen nemzet! – Neked fogalmad sincs erről − folytatta Judah −, hisz te nem is foglalkozol velük személyesen. Én viszont úgy érzem, ők az enyémek. Mint a Bogár kutya, amikor gyerekek voltunk. A Bogár egy hályogos szemű öreg vadászkutya volt, amely megérte a tizenöt évet. Judah mellette is kitartott az utolsó pillanatig. – Azt akarod tőlem, mint mikor apa megfojtotta a kismacskákat? Egymás után a mosóteknőben. Eldon átölelte a testvére széles vállát, és elvezette a nagy majmok

ketrecétől. Milyen furcsa, hogy akadtak olyanok, akik azt hitték, hogy Judah meg ő édestestvérek. Hisz szellemileg egészen különböző dimenziókban jártak. Eldonnak valószínűleg legalább négyszer annyi neurokémiai kötés volt az agyában, mint Judah-nak. És mégis, az évek során ez a mostohatestvére szinte nélkülözhetetlen segítőtársa lett, és az is fog maradni mindörökre. Közben kiértek a kutyákhoz, ahol a két fal mellett sorban fekete, fehér és barna szőrcsomók csillogtatták rájuk a panaszos szemüket Annyian voltak, hogy egy egész napig is eltart, ha Judah mindet el akarja altatni. Nem mintha ellen akarnának állni. Az egyik oka annak, hogy éppen kopókat használnak az orvosi kutatásokhoz, az az, hogy olyan tanulékonyak és barátságosak. Épp hogy csak egy kis rosszallással bámulnak az ember szemébe, ha injekciós tűt vagy szondát szúrnak beléjük. Élő bizonyítékai annak, hogy sohasem a jámborak lesznek a győztesek, legalábbis nem az állatok világában. – És hogy akarod egyáltalán megcsinálni? − kérdezte Judah. − Úgy értem, mit akarsz csinálni a csimpánzokkal? – Megszúrom őket egy kis barbituráttal. Aztán ha már teljesen eszméletlenek, káliumkloridot kapnak. Nem fognak érezni semmit, Judah. Judah úgy beharapta megint a szája szélét, hogy Eldon félt még kiserken a vére. − És aztán? Muszáj tűzzel csinálni? – Ki kell pucolnunk teljesen ezt a helyet, Judah. Isten is a tüzet használta, így mi is azt csináljuk. Judah egy pillanatra lehunyta a szemét, de aztán mikor kinyitotta, Eldon látta rajta, hogy elfogadja mindezt, ha már így hozta a sors. Végül is Eldon még mindig élt, pedig ellenszegült az apjuknak. Úgy látszik, isten fölkentje ő. – Ötre mindennel kész kell lenned − mondta Eldon nyomatékosan. − Megértetted? – Miért, te elmész? – Visszajövök, hogy elintézzem a majmokat. Csak félek, nem leszel készen addig. – Értem. De hova tudok én menni, ha itt mindennel végzünk? – Majd mindent elmagyarázok, ha visszajöttem. – Akkor oké.

Eldon elmosolyodott, aztán visszament a főemlőseihez. Még utána kellett néznie valaminek, hisz nem túl járatos a robbanószerek kezelésében. De bízott a saját képességeiben. Micsoda alakítás következik! Robbanás, aztán jöhet a tűz! Akkora tűz, hogy elolvadjon még a fém is. Aztán mire a tűzoltók kiérkeznek, olyasmit látnak majd, amit még soha azelőtt: egy tucat emberszabású majom, amelyek rettegve rohangálnak a tűz körül, úgy számolta, hogy ettől a tűzoltóknak majd a szokásosnál legalább kétszer több idejükbe kerül, hogy mindent eloltsanak, és pontosan ezt akarta. Szóval… tényleg le fogja nyugtatózni a majmokat, ahogyan Judah-nak megígérte, de nem adja be nekik a káliumkloridot. Aztán befejezésül kinyitja ugyan a ketrecek zárait, de az ajtókat valami dróttal kicsit körbetekeri, hadd higgyék az állatok, hogy az ajtók zárva vannak. Majd akkor próbálnak csak szabadulni, amikor a biblikus méretű robbanás megrázkódtatja az egész egykori pékséget. Milyen érdekes volna megfigyelni, melyik faj lesz képes először a nagy ijedtségben kinyitni a ketrecét! De persze nem fogja az életét kockáztatni, hogy hozzájusson ehhez az adalékhoz. Az asztalától átnézett a ketrecek melletti fal melletti kis lelakatolt szekrényhez. Abban őrzött négy acetilénnel töltött palackot. A pékség területén máshol három további szekrényben ugyanilyen gázpalackok voltak elhelyezve. Mire a szomszédok hívásaira a tűzoltók megérkeznek, az egész épület háromezer Celsius-fok hőséggel lángol majd, a szénné égett kutyatetemek bűze fogja betölteni az egész környéket, és őrjöngő csimpánzok fognak rátámadni bárkire, aki csak közelíteni mer korábbi, megszokott lakóhelyükhöz. Eldon csendesen nevetgélt magában; vigyázott, hogy Judah meg ne hallja. A látvány, amely készülőben van, bizony méltó lenne egy LSD-mámorban festő Hieronymus Bosch ecsetére is!

41. fejezet Chris tartotta a liftajtót egy ápolónőnek, aki egy nőt tolt maga előtt kerekes széken, aztán követte Alexet az Egyetemei Klinika ötödik emeleti folyosóján. – Nem találkoztál dr. Pearsonnal az édesanyja betegsége kapcsán? − kérdezte tőle. Alex megrázta a fejét. − Nem, neki Walter Clarke az orvosa. – Ne viccelj! Clarke egy évvel fölöttem járt az orvosin. Azt hittem, még mindig Baylorban van. Alex megvonta a vállát. Elhaladtak a kórtermek mellett, aztán elérték az oktatói szobákat. A folyosó vége felé az egyik ajtón ott látták egy réztáblán kiírva: DR. MATTHEW PEARSON főorvos, HEMATOLÓGIA. Chris megállította Alexet, és így szólt hozzá: − Egy szót se az FBI-ról, a gyilkosságokról, vagy bármi ilyesmiről! – Miért? – Mert ez egy kórház. Ha a legkisebb gyanúja fölmerül annak, hogy jogi vita várható, vagy hogy ez a hely bármiért felelős lehet, rögtön kipenderítenek bennünket innen. Ez az én terepem. Te csak figyelj. Alex felsóhajtott. − Rendben, csináljuk így − egyezett bele. Chris kopogtatott az ajtón, aztán bement az irodába. Ódivatú, méhkaptár-forma frizurát viselő vörös hajú nő nézett föl egy halom papír mögül. − Segíthetek valamiben? – Nagyon is! − szólalt meg Chris a legelbűvölőbb déli akcentusával. − Dr. Chris Shepard vagyok Natchezből. Épp erre jártam a barátomat meglátogatni − intett a fejével Alex felé −, és eszembe jutott, hogy esetleg meg tudnék vitatni néhány otthoni rákesetet dr. Pearsonnal. A titkárnő kissé erőltetetten mosolygott. − És megbeszélték ezt a látogatást, dr. …? – Shepard. Sajnos nem. De nemrég beszéltem dr. Peter Connollyval a Sloan-Ketteringnél, aki igen nagy elismeréssel említette dr. Pearsont. Pete azt is mondta, hogy biztosan szívesen fogad majd, ha erre hivatkozom.

Connolly nevének említésétől a nő arca földerült. − Ismeri dr. Connollyt? – Igen, az ő tanítványa voltam itt annak idején. – Értem − mondta a nő, majd fölállt, és megkerülve az asztalt, kezet nyújtott −, Joanne vagyok. Dr. Pearson most épp el van foglalva, de rögtön bekukkantok, és megkérdezem, hogy el tud-e szabadulni egy percre. – Hát ez nem volt semmi! − súgta oda Alex, amikor a titkárnő eltűnt a belső szobában. Kinyílt az ajtó, és egy nagyon jól öltözött, negyven körüli ember jött ki, Chris felé előrenyújtott kézzel: − Dr. Shepard? – Igen, uram − válaszolta Chris, és jól megszorította Pearson kezét. − örülök, hogy végre személyesen is… – Én is. Sokszor látom a nevét a hozzánk kerülő papírokon. Nagyra értékeljük, hogy olyan gyakran konzultál velünk. – Újabban már ritkábban jelentkezem, különösen mióta odakerült hozzánk Natchezbe dr. Mercier. – Jól is járt vele a városuk! − mosolyodott el a főorvos. − Na, és most nincs magánál rejtett kamera? Ezek szerint Matt Pearson is hallott Chris dokumentumfilmjéről, amit a gyakornokok túlóráztatásáról készített. − De mindegy is, már nem vagyok igazgató. Csak egy szerény tagja a személyzetnek. Miközben tovább folytatták a kézrázást meg a közös ismerősök emlegetését, Chris igyekezett fölmérni a hematológia főnökét. Annak ellenére, hogy a világhírű Stanford Egyetemről került ide, Pearson ugyanolyannak látszott, mint az a sok fiatalember, akiket megismert itteni egyetemi évei alatt: a jóképű, jól fésült, angolszász, protestáns gyerekek, akik a Mississippi Egyetemen vagy a Millsaps College-ban a legjobbak közt végeztek, majd elmentek egy rangosabb kutatóhelyre, és hírnevet szerezve hazatértek. Chris kicsit meg volt lepve: az ilyen nagy technikai felkészültséget igénylő osztályokon, mint az onkológia, inkább máshonnan jött szakemberek szoktak a főnök lenni. – Joanne mondta, hogy egypár rákesetről lenne szó − tért végül Pearson a tárgyra. – Pontosan! De milyen udvariatlan is vagyok − mondta Chris, és Alexhez fordulva bemutatta őt Pearsonnak. − Alexandra Morse. Az

édesanyja épp itt fekszik az ön osztályán. Méhnyakrákkal. Pearson arcán a helyzethez illő komoly kifejezés jelent meg. − Ismerem az esetet. Morse kisasszony, nagyon sajnálom, hogy ilyen szomorú alkalomból kell megismerkednünk. – Hálás vagyok − felelte Alex olyan vaskos Mississippi menti hanghordozással, mintha sose hagyta volna el az államot életében. − Minden orvos és nővér csodálatosan segítőkész önöknél. – És az édesanyja esete is szerepel a kérdéses rákesetek között? – Nem − válaszolta Chris. − Alex csak egy jó barátom. Ami azokat az eseteket illeti − hát nincs pontos statisztikám, de tudja, Natchezben az utóbbi időben elénk került néhány nagyon hasonló eset, és ez kezd aggasztó lenni. – Milyen típusú rákok? − kérdezte Pearson. – Különbözőek, de mind vérrák. Leukémiák, nyirokrendszeri és csontvelőrákok. Dr. Pearson érdeklődve bólogatott. − Csodálkozom, hogy még nem tűnt föl nekünk. Hisz tudják, mi gyűjtjük az állam rákeseteinek adatbázisát. És ezek a betegek a mi klinikánkon is megfordultak? – Némelyik igen. Volt, akit dr. Mercier kezelt, mások dr. Andersonhoz vagy dr. Dana-Farberhez kerültek. – Hát persze. – Az a helyzet − folytatta Chris −, hogy nálunk némelyik orvosban fölmerült, vajon nem valami közös környezeti tényező okolható-e ezekért az esetekért. Pearson erre még figyelmesebben kezdett bólogatni. − Bizonyára ez is lehetséges. De hát persze ez nagyon komplex téma. És mindig sok ellentmondást is tartalmaz. – Nekem meg az jutott eszembe − folytatta Chris −, hogy nincs-e valami más ok-okozati kapcsolat mindezen esetek közt. – Mint például? – Nos, mivel belebonyolódtam ezekbe az esetekbe, elkezdtem olvasgatni, és néhány érdekes lehetőség jutott az eszembe. A sugárzás az egyik. Három atomerőmű is van a közelünkben, és a három páciensből kettő épp az egyik ilyen atomerőműben dolgozik. A többiek persze nem. Aztán a betegek közül kettő már kapott korábban kemoterápiás kezelést más rákbetegségek miatt. Így elkezdtem

gyanakodni a rákkeltő vírusok szerepével kapcsolatban. Dr. Pearson kétkedő arccal mondta: − Mindezzel túlságos messzire kerültünk attól, amiről az előbb beszélt. Chris tudta, mi minden járhat Pearson fejében. Az egyik szinten Chris most épp azt a szerepet játszotta, akitől a főorvos idegenkedett: kis vidéki dokit, aki idejön a városba egy csomó vad tudományos elképzeléssel. Másrész viszont lehet hogy kincsre bukkant a személyében: esetleg olyan érdekes eseteket szállít, amelyekről a legrangosabb orvosi folyóiratokban is érdemes lenne Pearsonnak beszámolnia. – Azért kerestem meg − foglalta össze Chris −, mert ön talán össze tudna hozni a klinika néhány olyan szakemberével, akik ezekre a területekre szakosodtak, például a rákkeltő mérgek vagy az ugyancsak onkogén vírusok területére. – Értem − mondta dr. Pearson. – Pete Connolly említett is nekem pár nevet Az önét, természetesen. És említett egy virológust is, egy bizonyos Ajit Chandrekasart. – Ajit már nincsen nálunk. – Értem. És említette Eldon Tarver nevét is. Pearson bólintott. − Dr. Tarver itt van nálunk. Nagyon komoly munkát végez, mióta dr. Connolly elment. Biztosan szívesen beszélgetne magával. Persze, ha lesz majd ideje. Hisz tudja. Chris nem titkolta, hogy nem esne jól neki, ha halogatnák. – Van egypár fantasztikus orvos a csapatunkban − mondta Pearson. − Az onkológián is és a hematológián is. A környezeti mérgekkel kapcsolatban messze földön nem találna jobbat a mi dr. Parminderünknél. Radioaktív anyagok esetében dr. Colbertet ajánlanám. A rákkeltő vírusok már nehezebb eset. A legtöbb virológusunk AIDS-vonalon dolgozik. E téren tényleg dr. Tarver volna a legmegfelelőbb. – Van-e itt olyasvalaki is, aki génterápiával foglalkozik? − folytatta Chris. – Vanni van, de nem látom, hogyan jön ez a képbe. – Miért? Nem használnak vírusokat arra, hogy a sejten belül módosítsák a géneket? – De igen. Csakhogy arra a célra nagyon egyszerű vírusokat

használunk. Adenovírusokat például. Nem rákkeltő vagy retrovírusokat, ami teljesen más, mint nyilván tudja is. – Igen. Ismerem az RNA-vírusok mechanizmusát. Fordított bevésés, meg ilyesmi. És abban bíztam, hogy akik ezzel foglalkoznak, majd válaszolni tudnak a vírusokkal kapcsolatos bármilyen kérdésemre. – Nos, nagyon szívesen hallom mindezt, csat attól félek, hogy a mai napon egyik ilyen szakember sem érne rá. Chris csüggedten nézett maga elé. − Szóval… például dr. Parminder sem, a környezeti hatásokkal kapcsolatban? Vagy Colbert, a radiológus, vagy esetleg dr. Tarver, a vírusszakértő? Dr. Pearson megvakarta az állát. − Eldon most éppen az NA-elemzéseivel van elfoglalva. De ő biztos tud annyit a retrovírusokról, mint bármely virológus, akivel eddig összehozott a sors. – Viszont ön szerint sajnálatosan egyikükkel se tudok még ma találkozni? – Hát, nem nagyon. Vagy ha igen, akkor egy kicsit később. Legjobb lesz, ha megadja a telefonszámát, és visszahívom, ha tudtam beszélni velük. Chris megadta dr. Pearsonnak a mobilszámát. − Nagyon köszönöm, doktor úr, hogy időt fordított ránk bokros teendői közepette. El fogom mondani Pete Connollynak, milyen sokat segített. – Kollégákra mindig kell szánni egy kis időt − mondta Pearson, nyújtva a kezét. − Connolly valami egészen fantasztikus dolgot csinál a Sloan-Ketteringnél. Igaz, a világ összes pénze a rendelkezésükre áll. Elképesztő a költségvetésük. Chris bólintott, rámosolygott Joanne-ra, aztán kiengedte maga előtt az ajtón Alexet. Alighogy az ajtó becsukódott mögöttük, Alex sietve elindult a folyosón, ahol egy sor további ajtó következett. – Mit csinálsz? − kérdezte tőle súgva Chris. – Megkeresem azokat a fickókat, akikről beszéltek. Tessék, Parminder itt is van! Nem is olyan nehéz − mondta a kilincset próbálgatva. − De ez sajnos be van zárva. Chris csak ment utána, ahogy a nő ajtótól ajtóig haladt, de hirtelen megállt, mert összegörcsöltek a belei. Attól félt, hogy bele fog csinálni a nadrágjába.

– Chris! Mi történt? − szaladt vissza hozzá a nő. – Muszáj találnom egy vécét. Alex elkapta a karját, és gyorsan elkezdte húzni visszafelé, ahonnan jöttek. − Láttam egyet rögtön a lift mellett. Chris nagy nehezen megpróbált vele lépést tartani, miközben kacsázva ment, és erősen szorította a záróizmát. Eszébe jutott, hogy amint a számítógépéhez jut, meg kell majd néznie, milyen mellékhatásai vannak az antivírus hatóanyagoknak. Mert azt hitte, sohase jutnak el a férfivécé ajtajáig. Végre ott voltak, Alex betaszította az ajtót, és odatámogatta az egyik fülkéhez. – Jól van, de most már menj ki innen − sóhajtotta. – Minden rendben lesz? – Menj ki végre! Megpróbálta visszatartani, míg a nő ki nem jut a helyiségből, de minden kirobbant belőle, mielőtt Alex becsukta volna maga mögött az ajtót.

Will Kilmer ott parkolt az AmSouth Bank Tower tövében, amikor Thora Shepard kiszállt ezüstszínű Mercedeséből, és nagy lendülettel a Cégépület recepciója felé indult. Kilmert meglepte Thora megjelenése. Ő maga csak azért került ide, mert a Ruskot követő csapat parancsnoka jelezte, hogy a célszemély megfordult a várostól tízmérföldnyire, és most visszafelé tart Jacksonba. Mivel a parancsnok azt is jelezte, hogy más autókkal azért rajta vannak, Will idejött, hogy a Cégháznál ő vegye át a megfigyelést. Az a házaspár, akiket Kilmer küldött Greenwoodba Thora Shepard megfigyelésére, elvesztette vele a kapcsolatot attól kezdve, hogy Thora kijelentkezett az Alluvian Szállodából, ők is meg Will is abban a hiszemben voltak, hogy Thora és a barátnője egyenesen visszaautózik Natchezbe. Ehelyett Thora megjelent itt, Jacksonban a barátnője nélkül, és most éppen Andrew Rusk irodája felé rohan. Hova tette a barátnőjét, Laura Canninget? Will fontolgatta, hogy kiszálljon-e a kocsijából, és fölmenjen-e a tizenhatodikra, de mit érne el azzal? Rusk irodájába nem mehetne be. Egyébként pedig Rusk úgysincs bent. Will aztán mégiscsak kiszállt a Ford Explorerből, és átsietett az

utcán. A portásnak csak annyit mondott, hogy az AmSouth második emeleti irodáiba megy, aztán beszállt a liftbe, és benyomta a 2-es gombot, de a 16-ost is. Alighogy kinyílt a liftajtó a tizenhatodikon, meghallotta, hogy egy nő torkaszakadtából a következőket kiabálja: – Tegnap este is telefonáltam, és ma délelőtt is legalább ötször beszéltem magával. Rengeteg pénzt kifizettem a főnökének, úgyhogy igenis beszélni fogok vele, mégpedig azonnal. Will kilépett a liftből, és bekukucskált a széles ajtón, amely egy ultramodern berendezésű előtérbe nyílt. Thora Shepard háttal állt neki, szemben egy harmincévesnek tűnő szőkeséggel, akin látszott, hogy nehezen tudja csak türtőztetni magát. – Mrs. Shepard − mondta kimérten −, többször elmondtam önnek, hogy Mr. Rusk nem tartózkodik a városban. Megpróbáltam elérni a mobiltelefonján, de eddig nem sikerült. Amint kapcsolatba kerülünk, be fogok számolni neki az ön üzeneteiről, és arról is, hogy nagyon sürgős a helyzet. Megígérem önnek. Thora csípőre tett kézzel állt ott, mintha azt akarná jelezni, hogy ő pedig addig nem tágít innen, míg Andrew Rusk meg nem jelenik. Will meglepődött Thora öltözékén, amely most először volt olyan, mint más, normális embereké. Nem volt rajta semmi flancos, a haja sem volt kibodorítva. Csak szűk farmernadrágot viselt és hozzá egy még szűkebb fehér trikót. Persze biztos, hogy azért rendesen verdesett óriás szempilláival, de ezen a téren a titkárnőnek sem volt szégyellnivalója. Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, Thora sarkon fordult, és visszacsörtetett a lifthez. – Lefelé lesz, asszonyom? − kérdezte Will. – Eltalálta! − vetette neki oda Thora. Amint a lift suhant a földszint felé, Thora egyfolytában szitkozódott magában. Mivel túl közel kerültek egymáshoz a fülkében, Will még azt is látta, hogy a nyakán piros foltok ütköztek ki, éppen úgy, mint a feleségének, ha valamin nagyon fölpaprikázódott. Mind a két szeme alatt karikák sötétlettek, Willnek ettől olyan érzése támadt, hogy gyorsan beszélnie kell Alexszel. Tegnap este valami történhetett, és nekik meg kell tudniuk, hogy mi. Amikor a liftből kiszállt, Thora nem viharzott ki egyből az utcára. Céltalanul föl-alá kezdett járni az előcsarnokban, mint aki most eszmél

föl egy autóbaleset után. Will épp elég szerencsétlen embert látott hosszú rendőri pályája során, és azt súgták az ösztönei, hogy ez a nő mindjárt bekattan. Fogta a mobilját, és gyorshívással fölhívta Alexet. Csak hangposta-lehetőséget jelzett a készülék. Dühösen zsebre vágta, és leült az egyik ülőkére az előcsarnokban. Már ötödik hete, hogy néhai legjobb barátja lányát segíti rendületlenül. Élete során épp elég zsákutcába futott ügyön dolgozott már; tíz nappal ezelőtt még úgy érezte, ez is csak afféle ügy lesz. Most viszont fölment benne az adrenalin, mert úgy látszik, mégiscsak beindul valami. Egy pillanatra az aranyos, fiatal Grace Morse jutott az eszébe, aki nem érhette meg a fia diplomázását. A saját kislánya képe is felvillant a lelki szemei előtt, akit oly sok évvel ezelőtt veszített el örökre. Ám Thora végre elindult, és ő a nyomában kilépett az utcára. Hirtelen elillant a szívéből az öregség minden fájdalma és szenvedése. Fiatalabbnak érezte magát, mint bármikor az utóbbi években. Akárhová rohan most ez az őrült nőszemély, ő nem fogja szem elől téveszteni!

Alex még a kórházi férfivécé előtt állt, amikor a liftajtó kinyílt, és a tegnap látott szakállas, anyajegyes arcú férfi lépett ki rajta. Lehajtott fejjel ment végig a folyosón, a kezében levő dossziét olvasva. Egyszer csak megfordult, visszanézett Alexre, és megszólalt: − Hát, megint jó napot! – Jó napot − köszönt vissza Alex. A szakállas elmosolyodott, aztán végigment a folyosón, és elfordult az oktatói szobák felé. Alex habozott egy kicsit, de aztán a nyomába eredt. Ahogy az utolsó fordulóhoz ért, látta, amint a fehér köpenyes hát eltűnik az egyik ajtó mögött. Az ajtón réztábla mutatta: DR. ELDON TARVER. Visszasietett a mosdó elé, de sehol sem látta Christ. Lendületesen benyitott az ajtón, és a nevét szólította. – Mi baj van? − nyögött föl a férfi odabentről. – Most láttam dr. Tarvert. Tegnap vele utaztam a liften, de akkor még nem tudtam, hogy ő az. – És most hol van?

– Bement az irodájába. Kész leszel lassan? – Rögtön jövök! Nehogy nélkülem akarj beszélni vele! – Akkor siess, Chris. Alex becsukta az ajtót, és visszament az előtér Tarver irodája felé eső végébe. Az ajtaja még mindig zárva volt. Kísértést érzett, hogy bekopogtasson, de milyen indokkal? Hisz nem volt semmi közük egymáshoz, csak a torzulások mindkettejük arcán. Még azt képzelné a fickó, hogy rá akar hajtani… – Na, itt vagyok − szólalt meg Chris, előbukkanva a sarok mögül, nyirkos és sápadt arccal. – Most már rendben vagy? – Azt hiszem. Erre Alex visszafordult Tarver ajtajához, határozottan bekopogott, de nem jött semmi válasz. Várt egy kicsit, megint kopogott. Megint semmi. – Csak nem ment el? − mondta. − Ez különös! – Talán nem. Szerintem… – Jó napot! − hallották meg az Alexnek már ismerős mély hangot, ahogy egyszerre mégis kinyílt az ajtó. − Mit tehetek önökért? Chris előrenyújtotta a kezét. − Dr. Tarver! Chris Shepard vagyok, belgyógyász. Natchezből. Dr. Tarver megrázta a kezét. − Rendben. És engem keres? – Hát, ha lehet. Pete Connolly magát ajánlotta nekem mint a rákkeltő vírusok, különösen a retrovírusok szakértőjét. Tarver csodálkozva tekintett rájuk. − Én nem biztos, hogy szakértőnek merném nevezni magamat. Több diplomám van, de nem vagyok virológus. – Ennek ellenére Pete is meg dr. Pearson is úgy gondolják, hogy ön nagyon jól ismeri ezt a szakterületet. – Kétségtelen, hogy gyakorlati tapasztalataim vannak ezen a téren − válaszolt Tarver, majd Alexre nézve megkérdezte. − És ön? – Én Nancy Jenner vagyok. Dr. Shepard asszisztense. Dr. Tarver tágra nyitotta a szemét, majd Chrishez fordulva így szólt: − Irigylem magát! Chris gyors oldalpillantást vetett Alexre, de neki a szeme se rebbent. – Nos, mért nem megyünk be? − javasolta Tarver, az órájára pillantva. − Van még öt percem, aztán mennem kell valahova.

Beengedte őket a dr. Pearsonénál jóval kevésbé tágas irodába. A négy fal közül hármat könyvespolcok borítottak, a negyedik tele volt aggatva többnyire fekete-fehér bekeretezett fényképekkel. Alex ezekből jött rá, hogy Tarver öregebb, mint gondolta. Hisz ott volt róla egy kép, amely Nixon elnökkel ábrázolta, amint az éppen valamit a mellére tűz. A másik egy Alex számára ismerős épület előtt mutatta Tarvert. A bejárat fölött hosszú transzparensen ez állt: INGYENES AIDS-SZŰRÉS A MAI NAPON. Ismét egy újabb képen Tarvert csenevész fekete gyerekek veszik körül, akik úgy nyújtják feléje a kezüket, mintha ő volna maga Albert Schweitzer. Alex a fotókat nézegette, miközben Chris az orvosnak tett föl kérdéseket. – Azt mondja, egy sajátos csoportnyi rákeset Natchezben? − kérdezett vissza Tarver. − Nem is tudtam róla. Natchez ugye Adams megyéhez tartozik? – Igen. És mindegyik a vérrák valamelyik esete − felelte Chris. − Jó pár helyi orvos szerint ezek esetleg mind valami közös eredetre vezethetők vissza. – Csak nem vírusos eredetre? – Hát, ezt még nem tudjuk. Én inkább sugárzásos eredetre gondoltam, de nem találunk közös sugárforrást, mivel a betegek másmás munkahelyeken dolgoznak, és a város különböző részein van a lakásuk. – Ami a közös eredetű környezeti okot is kizárja − mondta Tarver. – Igen, és emiatt gyanakszom én vírusos eredetre. Hisz tudjuk, hogy már többfajta rákról bebizonyították a vírusos eredetet, vagy legalább, hogy jelen van a vírus mint közvetítő. – Ez azért sokkal gyakoribb az állatok, mint emberek esetében. Nem tudok elképzelni olyan esetet, amelyben vírus okozna többszörös előfordulásban rákot. Chris meglepetten így szólt: − Pedig biztosan van jó néhány ilyen eredetű méhnyaki rák olyan városi körzetekben, ahol nagy a szexuális szabadosság. Erre Tarver bólintott rá úgy, mintha Chris összefüggésre mutatott volna rá. − Na, ebben tényleg igaza van. Csakhogy ezek az adatok még nincsenek feldolgozva. Hisz a vírusos eredetű rákok kifejlődése nagyon hosszú folyamat. Néha évtizedekig is eltart. Nem lehet olyan könnyen

észrevenni, mint egy egyszerű herpeszjárványt. Lehet, hogy az ember ott él egy HIV-járvány kellős közepén, és észre sem veszi? A szexuális szabadosságnál csodásabb körülményeket nem is kívánhatna magának egy vírushoz hasonló organizmus. Mármint darwini értelemben véve. Alex közben sorra vette a fényképeket a Cég falán. Az anyajegy miatt még a sokszereplős csoportképeken is elég könnyű volt Tarvert felismerni. Ami persze nem is igazi anyajegy. Valami vérerekkel vagy hajszálerekkel kapcsolatos rendellenesség. Ahogy tovább nézegette a fotókat, eszébe jutott valami, amit még Quanticóban tanultak: az, hogy a sorozatgyilkosok jelentős része olyan testi hibával küszködik, amely kisgyerekkorukban kirekesztette őket a többiek közül. Persze őrültség Tarverről ilyesmit föltételezni… Ez csak egy fickó, akivel egyszer együtt utazott a liftben. De mégis… Hisz például megvan neki az a kifinomult szaktudása, amelyre a legszakképzettebb gyilkosoknak is szükségük lehet. És van benne valami más is. Ez a nyugodt erő és a logikai precizitás, amely képessé teszi a határozott vagy akár extrém cselekedetekre. Dr. Pearson például nem ilyen − ő inkább az olyan „na, gyerünk már mielőbb teázni” − típusú orvosokhoz tartozik. Chris most orvosi zsargonban beszélt, ami Alex számára kínai volt. Nem is nagyon figyelt rá, hanem inkább a következő fénykép keltette föl az érdeklődését. Az, amin Tarver és egy egyenruhás férfi vett közre egy csinos szőke nőt. A hátuk mögött egy erődítményszerű épület látszott, homlokzatán a VRP felirattal. Tarver laboratóriumi fehér köpenyének mellén ugyanez a felirat volt olvasható. Tarver sokkal fiatalabbnak látszott a fényképen: még nem kopaszodott, és nem volt szakálla sem. A katonatiszt Alexet az apjára emlékeztette. A nő pedig… Neki olyan okoskodó kinézete volt, mint akiket a színes újságok nyelvtanfolyam-hirdetésein lehet látni, hogy az üzletemberek kapásból elhiggyék, hogy ha csak pár szót is megtanulnak franciául, rögtön hozzájutnak egy jó külföldi kiküldetéshez. Ahogy egy kis szünet állt be a férfiak beszélgetésében, Alex megkérdezte: − Mi ez a VRP? – Tessék? − fordult feléje dr. Tarver. – Ezen a fotón, a köpenyén a VRP felirat látható. Mi az? – Ó − nevette el magát Tarver −, az a Veteránok Rákprojektjének a rövidítése. Ezt a kormány állította föl a Nemzeti Egészségügyi Intézettel

meg egypár céggel karöltve, hogy vizsgáljuk ki a veterán katonák körében észlelt túlságosan sok rákesetet. – De mikor? – A vietnami háború vége felé. De megvizsgáltunk egy csomó második világháborús meg koreai veteránt is. Közülük leginkább azokat, akik a csendes-óceáni hadszíntéren szolgáltak. A szigetek olyanok voltak, mint a pokol, napokig tartó aknatűz, lángszórók, satöbbi. – De semmi Agent Orange? Az a narancssárga hordókban tárolt lombirtó szer? – Sajnos, azt nem vizsgáltuk. Akkoriban még szóba se hozta senki. Talán azért, mert a dioxin által okozott ráknak túl hosszú a lappangási ideje. Ugyanaz a probléma, amit a vírusos eredetű rákokról mondtam az előbb. Mielőtt Alex újabb kérdést tehetett volna föl, Chris megkérdezte: – Megőrzik itt a vérmintáit azoknak a betegeknek, akik az onkológián haltak meg? A kérdéstől Alex szívverése azonnal fölgyorsult, éppen ezért gyorsan visszafordult a fényképekkel teli fal felé. Az áldozatok közül, akiknek az ügyében nyomozott, több is ezen a klinikán halt meg. Ha az ő mintáikat is megőrizték, vajon ki lehet-e mutatni bennük olyan közös rákkeltő anyagot, amivel be tudnák bizonyítani a tömeggyilkosságot? – Tudom, hogy ez a szokás néhány kutatóközpontban − folytatta Chris −, mert ugye, ha fejlődnek a vizsgálati technológiák, akkor újabb információkat lehessen kinyerni belőlük. – Úgy tudom, hogy a patológiai labor tíz évig megőriz minden mintát. Talán vannak köztük vérminták, és neoplazma sejtek is lehetnek néhány esetben. Ezzel kapcsolatban dr. Pearsont kellene megkérdezni majd. – Én meg tudnám adni azoknak a betegeknek a listáját, akik bennünket érdekelnek − mondta Alex. Dr. Tarver készségesen mosolygott − Szívesen eljuttatom azt a listát Pearsonhoz a maguk kedvéért. Alex, aki alig tudta leplezni izgatottságát, odament az orvos íróasztalához, kivett egy tollat egy ezüstös tartóból, és megkérdezte: – Használhatom ezt a vénytömböt?

– Természetesen. Alex magán érezte Chris elismerő tekintetét, és elkezdte sorban leírni mindazoknak az áldozatoknak a nevét, akiknek a gyilkosai után nyomoztak, azok kivételével, akik nem rákban haltak meg. – Lehet hogy képtelenségnek tűnik, de eszembe jutott, hogy vajon lehetséges-e ön szerint az, hogy szándékosan okozzunk rákot emberi szervezetekben? Erre Alex is fölnézett a jegyzetelésből. Dr. Tarver úgy bámult Chrisre, mintha azt kérdezte volna, hogy vajon lehetséges-e, hogy a papok direkt megöljék a gyerekeket kereszteléskor. – Jól hallottam, amit kérdezett, doktor úr? – Sajnos jól. – Megmondom, hogy ilyen különös dolgot még életemben nem hallottam. És miről jutott ez az eszébe? – Csak intuíció… Azért, mert semmi más magyarázatot nem találtam ezekre az esetekre. Dr. Tarver úgy nézett rá, mint aki megértette. − Bizony sokszor ez a helyzet a rákkal, különösen a vérrák típusú esetekben. Ezek az esetek mindig rejtélyes és kinyomozhatatlan okokból keletkeznek. – Ráadásul − folytatta Chris a harmincas évek western-színészeinek vontatott hanghordozásával (vagy úgy, ahogy szerinte Columbo detektív beszélt?) − ezek a betegek mind olyan gazdag emberek házastársai voltak, akiktől azok a gazdagok legszívesebben elváltak volna. Tarver hitetlenkedve nézett rá: − Ezt komolyan mondja? – Igen, doktor úr. Halálkomolyan. – Azt akarja mondani, hogy valaki meggyilkolja az embereket olyan módon, hogy rákot okoz nekik? – Igen, és tovább is megyek. Azt hiszem, orvos az illető. Dr. Tarver felkacagott − Ne haragudjon, de nem is tudom, mit mondjak erre. Netán a hatóságok is elfogadják önnek ezt a feltevését? – Nagyon is! − szólt közbe Alex élesen. Nem volt világos számára, vajon Chris miért ment ebbe az irányba, de ha már így történt, nem akarta cserbenhagyni. − Dr. Tarver! Én valójában az FBI különleges ügynöke vagyok, és megerősíthetem, hogy az FBI nagyon is érdeklődik ezek iránt az esetek iránt. – Láthatnám az igazolványát? − kérdezte Tarver.

Alex odanyúlt a farzsebéhez, aztán megfagyott a vér az ereiben. Még életében nem tette magát ilyen nevetségessé. Úgy érezte magát, mint akit figyelmeztetnek, hogy lejárt a hitelkártyája, csak ez az érzés még annál is ezerszer rosszabb volt. − Úgy látszik, a szállodában maradt − mondta ügyefogyottan. Dr. Tarver erre leplezetlenül barátságtalanná vált. − A magam részéről szívesen segítenék magának, dr. Shepard. De meg kell mondanom, ha dr. Pearson megtudja, hogy a látogatásuknak jogi vonatkozásai is lehetnek, nagyon ideges lesz. Úgyhogy most be is kell fejeznem ezt a beszélgetést, és legfeljebb hivatalos alapon folytathatjuk majd egyszer később. − Tarver ránézett az órájára, és hozzátette: − Különben pedig már késésben is vagyok. Fölvett néhány iratot az asztaláról, aztán kikísérte őket az ajtón. Mikor kint voltak, kulcsra zárta az ajtót, röviden annyit mondott, hogy „Jó napot”, majd elsietett a folyosón a liftek irányába. – Nem tudnám megmondani, miért csináltam − mondta Chris a nőnek, miközben lassan haladtak egymás mellett a folyosón. – Jobb vaktában lőni egyet, mint nem csinálni semmit − mondta Alex. – Nem mindig. Ha Pearson tudomására jut ez a beszélgetés, többet be nem tehetem a lábam ebbe az intézménybe. – Nem hiszem, ha tényleg annyi beteget küldesz ide konzultációra. A pénz beszél, haver! Aztán anyám is az ő betegük. Engem addig nem rúghatnak ki. Chris célba vette az egyik padot a liftek közelében, és lerogyott rá. Dr. Tarver közben teljesen eltűnt. Biztos bement dr. Pearson irodájába. – Nincs baj? − kérdezte Alex. – Nem is tudom. De azt hiszem, vissza kell mennem a szállodába, legalább annyi időre, míg a gyomrom egy kicsit lecsillapodik. – Jó, úgyis föl kell töltenem a mobilomat − mondta Alex, és megnyomta a lift hívógombját. − És mit szólsz ehhez a Tarverhez? Chris megvonta a vállát. − Tipikus kutatóorvos. Az a vérömleny elég csúnya az arcán. Alex bólintott. − Borzongató… – Mintha be akarna nyúlni a bugyidba? – Nem, másféleképpen.

Chris nevetgélt, de kissé fájdalmasan. − Jó, értem, mire gondolsz. Ki vagyunk készülve. A csöngő megszólalt, és a lift ajtaja kinyílt. Chris már beszállt a fülkébe, amikor Alexnek hirtelen eszébe jutott valami, és így szólt: − Menj csak előre. Visszamegyek dr. Pearsonhoz, meg kell kérdeznem valamit. Chris nyitva tartotta az ajtót. − Micsodát? – Csak valami apróság jutott az eszembe. Lehet, hogy kényszerképzeteim vannak. Várj meg odalenn. – Mondd már mi az, a francba! – Tarver az egyik fényképen ott áll egy épület előtt, amire ki van írva: INGYENES AIDS SZŰRÉS. És az az épület olyan ismerős nekem. Mintha egy étterem lenne Jackson belvárosában, ahová a papám el szokott vinni, amikor még kislány voltam. Odajártunk reggelizni. Pullo Vendéglőjének hívták. Csak azt szeretném ellenőrizni, hogy igazam van-e. – Komolyan beszélsz? – Igen. Tudni akarom, hogy mért végeztek éppen ott AIDS-vizsgálatokat. Ez valahogy furcsa… – Jövök én is − indult utána Chris. A nő azonban gyengéden visszatuszkolta a liftbe. Chris meg hagyta, mert olyan gyönge volt, hogy alig tudott állni a lábán. − Mindjárt én is lenn leszek. Ülj le egy padra odalenn, és várj meg. Chris fáradtan nekidőlt a fülke oldalának, és csak annyit mondott: − Oké.

42. fejezet Eldon Tarver egy nagy tölgyfa törzse mögött állt, szemét az egyetemi klinika új, sürgősségi szárnyának bejáratára szögezve. Meglátta innen, ahogy Shepard először kilép a füstfelhőbe, amelyet nikotinéhségük csillapítása közben a betegek és az ápolónők idéztek elő közvetlenül az ajtó előtt, majd azt is, hogy visszahátrál az épületbe. De hol marad Morse? Folytatja a közvélemény-kutatást a klinikai személyzet más tagjainál? Vagy éppen dr. Pearsonnak ismétli meg gyanúját? Eldon nem félt igazán, de ösztönei veszélyt jeleztek, mégpedig nem is akármekkorát. Világos: nem mehet vissza az irodájába. Haza se tanácsos mennie. Még saját laboratóriumába is kockázatos visszatérnie… De ezt vállalnia kell. Nem hinné ugyanis, hogy eddig bárki fölfedezte volna Noel Travert mint alteregóját. Ez ki van zárva. Mégis hogy juthattak el ilyen messzire? Rusk! − jutott eszébe dühösen. Az a faszkalap ügyvéd az oka, ki más? Tarver örömmel nyugtázta magában tegnapi döntését arról, hogy végleg kiszáll. Az események igazolják, hogy nem hamarkodta el a dolgot. Sőt, talán már el is késett vele. Eldonnal még életében nem történt ilyen különös dolog, mint az iménti beszélgetés Morse-szal és Sheparddel. Nem elég, hogy Morse-nak nemrég gyilkolta meg a testvérét, de Shepard! Ez a Shepard gyakorlatilag már hulla, csak egyelőre még járóképes. És tessék, idejön, és nagyhangú kérdéseket tesz föl neki, a szakembernek, pedig neki fogalma sincs, hol tart az orvostudomány! Vajon Shepard tudja már, hogy meg vannak számlálva a napjai? Ha még nem, úgyis megtudja rövidesen. A többi áldozattal ellentétben, akik mind abban a hiszemben voltak, hogy őket a sors véletlenül szemelte ki az idő előtti halálra, Shepard igenis tudni fogja, hogy neki egy másik emberi lény okozott rákot, amely fölemészti a szervezetét. És hogy a felesége volt az, vagy legalábbis ő akarta így. A rák persze még nem létezett. Eldon még csak elindította az események lavináját, ami, ha nem tudnak neki gátat vetni, sejtszinten

rákot idéz elő. És senki sem tud gátat vetni annak a Shepard testében megindult lavinának, Eldon Tarvert kivéve. Számára viszont Shepard halála nagyon értékes kutatási adatokkal szolgálhat. Míg él, Shepard nem ér egy fityinget sem, és Alex Morse-szal összehasonlítva még csak nem is igazán veszélyes. Mindenképpen beszélnie kell Edward Biddle-lel. A saját mobilját kockázatos lenne használni, hiszen már lehallgathatja az FBI. Ám az ilyen problémákat könnyű megoldani. Tőle alig húszméternyire nagy füstöt eregetve ott cigarettázott egy csapat ápolónő a fák alatt. Látta, hogy ketten is az onkológiára valók. Gyors pillantást vetve a bejáratra, átszaladt a nővérekhez, és megszólította az alacsonyabb, rövid barna hajút, akire emlékezett, mert mindig nagyokat köszönt neki előre a folyosókon. – Bocsánat − mondta neki −, éppen lemerült a mobilom, pedig egy beteget sürgősen vissza kellene hívnom. Nem tudná esetleg?… Be sem tudta fejezni, a nővérke máris nyújtotta a saját mobilját. – Köszönöm − mondta nyájas mosollyal −, az egész csak egy perc lesz. Beütötte Edward Biddle mobiljának számát. A telefon hosszan csöngött, aztán hangpostára kapcsolt. Erre Tarver kinyomta. Vajon azért nem válaszol Biddle, mert nem ismeri ezt a számot? Vagy azért, mert éppen repülőn ül? Ez nem valószínű, hisz vállalati géppel szokott repülni, ahol nyugodtan telefonálhat. Vagy valami történt vele? Még egyszer hívta a számot, de most sem járt sikerrel. Magában szitkozódva visszaadta a készüléket, aztán a füvön át az autójához sietett. Akkor mégis meg kell kockáztatnia, hogy találkozik Biddle-lel ott, ahol eredetileg megbeszélték. Ez nagyon nem volt ínyére, de ahogy fölidézte magában, hogyan handabandázott Morse és Shepard az irodájában, érezte, hogy azért még nincs veszve minden. Ha bármi konkrétum lenne a kezükben róla, vagy netán az FBI már hivatalosan is megindította volna a nyomozást, egész másképpen viselkedtek volna. Ahogy elindult, hátranézett a válla fölött. Morse és Shepard még nem volt sehol.

Alex fölöltötte a mosolygós arcát, és benyitott dr. Pearson irodájába. A

kaptárfrizurás nő a helyén ült, és a belső iroda ajtaja is kissé nyitva volt. – Ismét jó napot! − mondta Alex. − Elfelejtettem valamit megkérdezni dr. Pearsontól. A titkárnő nem is titkolta a bosszúságát. − És akkor mért nem hívta föl inkább? Alex erre Pearson segítőkészségében bízva, az előbbinél sokkal hangosabban felelte: − Csak egyetlen kérdés! Nem is orvosi természetű. Erre dr. Pearson kidugta a fejét az ajtón, mint egy kíváncsi macska, ha nem is annyira kedvesen… − Megint itt van? Jó napot. Legalább emlékszik az arcomra, gondolta Alex. − Igen. Tudja, az imént beszéltem dr. Tarverrel. Beinvitált az irodájába… A méhkaptár fölszisszent az asztalánál. – És Tarver doktornál láttam egypár nagyon érdekes képet a falon. Itt nőttem föl Jacksonban, és ezért az egyik kép nagyon kíváncsivá tett. Pearson meghökkenve nézett Alexre. − Nos, én Kaliforniában nőttem föl, úgyhogy sajnos… – Egy hosszú épület sok üvegablakkal, amelynek a homlokzatán hirdetmény lóg INGYENES AIDS SZŰRÉS felirattal. Tisztára úgy néz ki, mint az az étterem, ahová a papám szokott magával vinni, mikor kislány voltam. Pearsonnak fölcsillant a szeme. Látszott rajta az őszinte öröm, hogy ebben tényleg tud segíteni. − Igen, az volt a Pullo Vendéglője, amíg dr. Tarver meg nem vette. Alex hirtelen megborzongott. Volt nemrég egy kísértetiesen hasonló érzése. − Szóval dr. Tarver megvette a Pullót? – Igen. Körülbelül öt évvel ezelőtt. – Én akkoriban Washingtonban, a fővárosban éltem, nem tudhattam erről. – Értem. Tudja, Eldonnak olyan hely kellett, amely könnyen elérhető a város rászorult lakossága számára. Olyanoknak, mint a hajléktalanok, nélkülöző gyerekek, meg akiknek nincs egészségügyi biztosításuk. – Könnyen elérhető, de milyen célból? – Orvosi célból. Ez egy ingyenklinika a szegényeknek. – Ja, már értem. – Dr. Tarver nagyon sok időt szentel annak a klinikának, vizsgálatokat végez az olyan elterjedt vírusok körében, amelyek

általában az alsóbb társadalmi rétegek körében pusztítanak: AIDS, hepatitisz-C, a herpesz különböző fajtái, a humán papillóma vírus és hasonlók. Persze kezeli is ezeket. Komoly támogatásokat is elnyert a munkájához. Nem csoda: a tevékenysége nagyon hasznos adatot szolgáltat statisztikai értelemben véve. Alex bólogatott; úgy érezte, most valami nagyon fontos információra bukkant. − Igen, bizonyára, nem is tudtam, hogy ilyen intézményünk is van nekünk itt, Jacksonban. – Hát, sokáig nem is volt. De amikor dr. Tarver elveszítette a feleségét, elhatározta, hogy a nagy veszteségből valami pozitív dolgot fog létrehozni. – Elveszítette a feleségét? − kérdezte vissza Alex. − És miben halt meg szegény? – Méhnyakrákban. Csúnya eset volt, mondhatom. Hét vagy nyolc évvel ezelőtt történt; még mielőtt én idejöttem volna. De Tarver örökölt egy csomó pénzt a felesége után, és jótékony célra akarta fölhasználni. És tényleg sikerült is neki. Tudja, Eldon volt az első, aki rámutatott, hogy a cervikális rákoknak vírusos eredete lehet. Láttam egy cikkét, amit erről állított össze, sok évvel azelőtt, hogy ezt a véleményt széles körben elfogadták volna, úgy tudom, ez a felfedezés kifejezetten az ő neve alatt van azóta is bejegyezve. Alexnek nem jutott újabb kérdés az eszébe, de az agya járt tovább. – Csak ezt akarta megtudni? − kérdezte dr. Pearson. – Igen… és ugye ön azt mondja, hogy dr. Tarver sok időt tölt azon az ingyenklinikán? A méhkaptár-fejű nő figyelmeztető pillantást vetett a főnökére, és erről mintha dr. Pearsonnak is eszébe jutott volna, hogy Alex végül is kívülálló, így nem válaszolt. – Dr. Shepard megkért, köszönjem meg még egyszer a segítségét − mondta Alex a leglefegyverzőbb, déli szépséghez illő mosolyával, majd kihátrált az irodából. Kint aztán megfordult, és a lifthez rohant. A lift csak nem akart jönni, erre futva elindult lefelé a tűzlépcsőn. Csak úgy zakatolt a szíve futás közben, de nem a fizikai erőkifejtéstől. Amikor a földszintre ért, meglátta Christ, aki az ajtó belső oldalán álldogált. – Na végre − mondta a férfi. − Ki akartam menni, de akkora cigifüst

van odakinn, hogy meg kell tőle fulladni. Képzeld, egyes betegek képesek a gégéjükön nyitott kanülön keresztül dohányozni! Megragadta a férfi karját. − Chris! Nem fogod elhinni, mit hallottam! – Mit? – Hogy azt az épületet, amit kérdeztem, dr. Tarver vette meg. Pearson elmondta, hogy ingyenklinikát működtet benne a város szegényeinek. – Miféle klinikát? – Olyat, ahol vírusteszteket végeznek. Chrisnek kikerekedett a szeme. − Azt is megmondta, milyen vírusokat vizsgálnak? – AIDS, hepatitisz-C meg a herpesz különböző fajtái. Támogatásokat is vesz föl értük. A felesége emlékére alapította, aki hét éve halt meg rákban. És tudod még, mit tudtam meg? – Na, mit? – Hogy egy halom pénzt örökölt a neje után. Chrisnek leesett az álla. − És a nő vérrákban halt meg? – Nem. Méhnyakrákban. – Hmm. – Nem gyanús ez egy kicsit neked? − kérdezte Alex türelmetlenül. – Akkor lenne az, ha nem arra használta volna a pénzt, hogy ingyenklinikát nyisson belőle a felesége emlékére. – Igen ám, csakhogy pont így tudott beférkőzni a város közepébe, ahol Isten tudja, mit művel annak ürügyén, hogy a szegényeket kezeli térítésmentesen. Mit gondolsz, ki ellenőriz efféle tevékenységet? Erre meg Chris kezdett bólogatni. − Azért valami ellenőrzés biztos van, de nagyon nehéz áttekinteni, hogy mi is a tényleges helyzet abban a jó nagy populációban. Az egészségügyieknek ahhoz egy Eldon Tarverhez hasonló koponyát kellene odaküldeni, hogy rájöjjenek, mi folyik ott valójában. Alex izgatottan bólogatott. − Oda akarok menni, hogy megnézzem azt a helyet! – És pontosan mit akarsz csinálni? – Még nem tudom. Kezdetnek elég, ha körülnézek egy kicsit. Nagyon szeretném megtudni, van-e valami kapcsolat Tarver és Andrew Rusk között. Te nem vagy kíváncsi rá?

– De, szerintem is érdemes megnézni − mondta Chris, furcsa grimasszal az arcán. − Jelenleg viszont inkább egy vécére és egy ágyra volna szükségem. Nagyon kikészültem. Alex erre ráébredt, milyen szörnyű állapotban is van Chris. − Bocsánat − mondta, és a hóna alá nyúlt a férfinak. − Menjünk a kocsihoz. Majd ráállítom Kaisert dr. Tarverre, ha visszaértünk a szállodába. – Tudod, ha valami elvonja a figyelmemet, mint odafönt, akkor nem gondolok rá. De ha egyedül maradok, rögtön megint eszembe jut, mint itt, az elmúlt pár percben… Alex egy pillanatra odahajtotta az arcát a férfi mellére. − Nem hagylak egyedül! Ezt jegyezd meg! – Ugyan, Alex! − mondta Chris, egy pillanatra visszatartva a lélegzetét, míg átléptek a járda egy buktatóján. − A halállal szemben mindenki egyedül van. A nő megrázta a fejét. − Nem vagy egyedül. Ott van Ben, és… én is végig melletted maradok, történjen bármi! Chris hálásan megszorította a nő vállát. – De ne félj, nem lesz semmi baj! − mondta a nő határozottan. − Elkapjuk azokat a seggfejeket, téged pedig kigyógyíttatunk. Jó lesz így? Chris válaszul csak gyöngén ennyit sóhajtott: − Bár így lenne!

Will Kilmer az Explorerjében ülve figyelte, amint Thora Shepard dühösen jár föl-alá az AmSouth épület tövében. Látszott rajta, hogy itt fogja kivárni Andrew Ruskot, és ha kell, estig sem tágít. Will tudta, hogy nemsokára megtörténik a fenyegető találkozás, mert az egyik társa épp most hívta, és beszámolt arról, hogy Rusk már itt ül a dugóban alig egy háztömbnyire. Mintha megérezte volna ezt, Thora egyre kisebb körökben járkált, és a szemét állandóan azon a garázsbejárón tartotta, ahol majd Rusknak föl kell bukkannia, ha eléri a toronyépületet. És láthatóan azt is tudta, milyen kocsija van Rusknak, mert abban a pillanatban, amikor a csillogó-villogó fekete Cayenne bekanyarodott a sarkon, és odahajtott a sorompóhoz, Thora odarohant eléje, beállt Rusk kocsijának ablaka és a kártyaleolvasó készülék közé, és püfölni kezdte a kocsi ablakát.

Will azonnal kiszállt az Explorerből, és sietne áthágott. az utcán. Thora egyre püfölte az ablakot az öklével, Rusk meg kétségbeesetten bámult rá. Megtehette volna, hogy farolni kezd, és elmenekül, de egy nagy Cadillac éppen besorolt mögéje. Erre aztán Rusk végre leengedte az ablakát, és foga közt sziszegve kiszólt − Mit képzel, mit hisztériáik itt nekem? – Adja ide a kártyáját! − követelte Thora. – Micsodát? A Cadillac dühösen dudálni kezdett mögöttük. – Adja ide azt a rohadt kártyát! – Tűnjön el innen a fenébe! − vicsorgott rá vissza Rusk. − Fogalma sincs, mit kockáztat ezzel! – Le kell az egészet fújni azonnal! Most, ebben a pillanatban. – Fogalmam sincs, miről beszél − válaszolta Rusk faarccal. A Cadillac újra dühösen dudált. Thora odahajolt az ablakhoz; de eddigre már Will is csak pár méternyire volt tőlük, és mindent hallott. − Mert megtudta! Chris mindenre rájött! – Maga meg van őrülve! – Ha nem fújja le azonnal, akkor én rögtön… Rusk kidugta Thora mellett a kártyáját, és megpróbálta elérni vele a készülék nyílását. Will megdöbbenésére Thora erre úgy belemélyesztette a fogát az ügyvéd kinyújtott karjába, hogy az hangosan felkiáltott fájdalmában. Rusk visszarántotta a karját, de Thora közben kirántotta a kezéből a kártyát. Akkorra a Cadillac sofőrje is kiszállt a kocsijából, és Rusk úgy látszik, rájött, milyen veszélyes helyzet van kialakulóban. – Szálljon be, maga hülye picsa − kiáltott Thorára. − Gyerünk! Thora átszaladt a Cayenne másik oldalára, és beült az utasülésre. Rusk kitépte a kezéből a kártyát, és mérgesen belenyomta a nyílásba. Mikor a sorompó fölemelkedett, nagy kerékcsikorgással berobogott a garázsba. Will elővette a mobiltelefonját tárcsázta Alexet, de ő nem vette föl.

43. fejezet Chris még mindig hányt a Cabot Lodge szállodában levő szobájuk mellékhelyiségében, amikor Alex telefonja csöngeni kezdett. Pedig alig egy perccel azelőtt dugta be a töltőt a konnektorba, és most nem ért rá, mert Chrisnek segített. – Vedd csak föl! − mondta Chris, miközben a semmit öklendezte. − Már rendben vagyok. – Nagyon is messze vagy attól. – Á, ezek csak a gyógyszer mellékhatásai. Menj csak! Alex elengedte a férfi vállát, és visszaszaladt a hálószobába. A kijelző Will számát mutatta. Az öreg detektív hangja tíz évvel fiatalabbnak tűnt a készülékben: – Fiacskám, már egész délelőtt hívlak. Úgy látszik, végre beindultak a dolgok. – Miért, mi történt? – Thora Shepard most ment neki Rusknak az utcán, a pasas irodája előtt. A nő tisztára meg volt őrülve. Odaugrott a fickó kocsija elé, és sikoltozva követelte, hogy azonnal hagyják abba, amit a férjével készülnek csinálni. – Jézusom. És most hol vannak? – Fölmentek Rusk irodájába, legalábbis azt hiszem. Alex sebesen törte a fejét. Már hívta Kaisert, és megkérte, tartsák szemmel Eldon Tarvert, de most nem akart tovább várni. − Nincs valakid, aki átvenné tőled Thora figyelését? Azt szeretném, ha te most rögtön valahol máshol találkoznál velem. – Jó, tudok hívni valakit, de mi hová megyünk? – A régi Pullo Vendéglőhöz. – De hisz az évek óta zárva van. – Tudom. Most ingyenklinika működik benne. – Értem, oda akarsz menni. De miért? – Van egy kis esély rá, hogy az a hely sáros. – Milyen kicsi esély? – Tíz százalék. De az ember sohase tudhatja… Nem épp ezt

tanítottad nekem? Will kuncogott. − Dehogynem. Ott leszek egy negyedóra múlva. – Inkább néhány háztömbbel odébb találkozzunk! Jó lesz a Kormányzóság mögötti parkolóban? – Jó lesz. Indulok. Mikor Alex visszafordult a fürdőszoba felé, látta, hogy Chris már az egyik ágy szélén üldögél. – Mi történt? − kérdezte a doki rekedtesen. Alex nem szívesen hazudott, de nem szerette volna elmondani azt sem, hogy a felesége ámokfutásba kezdett Jackson utcáin. Nem tenne jót Chrisnek ebben az állapotában. − Willnek majdnem balesete volt − vetette oda. Chris gyanakodva nézett rá a szeme sarkából. − De akkor mért kérdezted tőle, hogy „és most hol vannak”? – Hát hogy hol vannak, akik majdnem elütötték − nyugtatta meg Alex, fölhajtva közben az ágytakarót, és biztatva Christ, hogy bújjon be az ágyba. − Pihenned kell. Gyerünk, feküdj csak le szépen! Chris üres szemekkel bámult vissza rá, és ahelyett, hogy ellenkezett volna, eldőlt az ágyon, és bedugta a lábát a takaró alá. Alex odatette a szállodai telefont melléje az ágyra, hogy könnyen el tudja érni. − Ha rosszabbodik a helyzet, hívd föl a 911-et, és kérd, hogy vigyenek be az Egyetemi Klinikára. Chris fáradtan rábólintott. A nő lehajolt, és kis puszit adott a homlokára. − Nemsokára jövök, és megnézem, hogy leszel addigra. − Föl akart állni, de a férfi váratlanul erősen megszorította a csuklóját. – Légy óvatos, Alex! − mondta, sötét szemében aggodalommal. – Ezek nem törődnek semmivel. Ne játssz az életeddel! – Persze, persze… Chris szorított még egyet a nő csuklóján: − Biztos? A férfi aggodalma átmenetileg lecsillapította Alex izgalmát a rá váró akció miatt. − Biztos, légy csak nyugodt! – Na, akkor jó. Mikor Chris végre elengedte a karját, Alex elővette a szobai széfből a kölcsönbe kapott Sig-Sauert, bedugta hátul a nadrágja övébe, és kisietett a szobából.

Andrew Rusk az irodája előtt egy emelettel állította meg a felvonót. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a hisztériázó Thora Shepardöt Janice szeme láttára vonszolja be az irodájába. Nem beszélve arról, hogy már félt volna bármi bizalmas dolgot kiejteni a száján a saját szobájában. Kinyílt a liftajtó, és fűrészpor szaga csapta meg az orrát Ezen a szinten több válaszfalat is eltávolítottak, mert éppen átalakítás zajlott Az ügyvéd elindult Thorával a folyosón, hogy valami nyugalmas helyet találjanak. A teremben, amelyet kiszemelt erre a célra, egy lófarkas fickó éppen tapétát rakott a falakra. A lófarkas volt az egyetlen munkás, aki itt tevékenykedett. Előkapta a tárcáját, odanyújtott egy százast az embernek, és azt mondta, tűnjön el, mert húsz percre kettesben akar maradni a hölggyel. Az elvigyorodott, és készségesen elhúzott a lift irányába. Rusk a meztelen betonpadlón át odament egy hatalmas ablakhoz, aztán megfordult, és az elmúlt néhány óra alatt összegyűlt összes indulatát rázúdította Thorára: − Mondja meg, mi a fene van magával? Elment még az a maradék kicsi esze is? – Egy nagy lófaszt ment el! − sikított vissza Thora, a férfi szeme előtt rázva fölemelt mutatóujját. − Maga azt mondta nekem, hogy biztonságos az ügy. Azt mondta, hogy semmi baj se lehet belőle. Emlékszik, hogy ezt mondta, maga rohadék? Hogy a picsába rontották mégis el? Hogyhogy Chris mindenre rá bírt jönni? – Ez nem igaz, asszonyom. Thora szeme szikrákat szórt. − Hogyhogy nem igaz? Chris fölhívott, maga hülye fasz, és szó szerint ezt mondta: „Lehet, hogy meghalok egy éven belül, de te ugyanúgy halott vagy!” És még azt is mondta, hogy soha többé nem fogom látni Bent, mert börtönbe kerülök. Na, mit szól ehhez, Andy? Hagyja már végre abba ezt a hülye vigyorgást! Rusk palástolni próbálta, mennyire megijedt. – Azonnal abba kell hagyni az egészet − követelte a nő. − Ez az egyetlen lehetőségünk. Az ügyvéd már magyarázta volna, ez miért nem lehetséges, de aztán rájött, nem mondhatja meg ennek a nőnek, hogy Eldon Tarvert ő

semmiképpen nem tudja befolyásolni. Így aztán azt mondta: − Igaza van. Természetesen leállítjuk az egészet. Thora könnyekben tört ki. − Hihetetlen ez az egész! Semmit se értek! Most akkor mit csináljak? És egyáltalán, mit mondjak Chrisnek? – Ne mondjon neki semmit − mondta Rusk, közelebb lépve a nőhöz. − Nem tud semmit sem ránk bizonyítani. Az egészet egy olyan FBI-ügynöktől tudja, akit már rég kirúgtak közben. Higgye el, Thora, minden rendbe jön! – És ezt most miért higgyem el magának? És különben is, mit tud maga a házasságokról? Sokkal többet, mint amennyit a legtöbb ember tudhat róluk, gondolta magában az elgyötört válóperes ügyvéd. – De csak mondanom kell neki valamit! Rusk megfontoltan ingatta a fejét, és nyomatékosan így szólt: – Maga nem fog neki mondani egy szót sem. Ahogy senki másnak se fog erről soha beszélni. Thora elkeseredése egy szempillantás alatt megint őrjöngésbe váltott. − Pont maga fogja megmondani nekem, hogy mit fogok csinálni? Azt csinálok, amit akarok, a francba! Akkor voltam hülye, amikor magára hallgattam. – Mintha nem ezt kegyeskedett volna mondani azután, hogy Red Simmons meghalt, és magából multimilliomos lett egy pillanat alatt! Thora úgy nézett rá, mintha rögtön el akarná harapni a pasas torkát. − Az már régi történet. Most Chrisről beszélünk. Figyeljen rám! Ebben a pillanatban lezárja ezt a szemétséget, és semmisnek tekinti a szerződésünket. Úgyse vagyok hajlandó fizetni magának egy megveszekedett centet sem. Rusk a két karjánál fogva megragadta a nőt, és Thora meglátta az ügyvéd szemében a rettegést. − Idefigyeljen asszonyom! Mielőtt fenyegetőzni kezd, egypár dolgot tisztázzunk. Először is: ha nekem rosszat akar tenni, rosszat tesz saját magával is. Az az ember, aki az egészet kézben tartja, rettentően veszélyes, őbenne nem található meg se az, amit lelkiismeretnek, sem pedig az, amit együttérzésnek hívnak, ő olyan, mint egy hatékonyan működő gépezet. És ha ezt a robotot valaki fölbosszantja, például ha az az őrültség jutna az eszébe, hogy nem akar neki fizetni, akkor magára vonja rettenetes haragját. Egyszóval… −

próbálta Rusk összeszedettebben folytatni a gondolatmenetét −, ha a férje tényleg megsejtette az igazságot, akkor majd én megteszek minden tőlem telhetőt, hogy leállítsam ezt az egészet. De maga nem fog csinálni semmit! Ha a társam látta volna, hogy maga mit művelt itt ma reggel, akkor már rég halott lenne, Thora! És a holttestét se találná meg soha senki. Bennek pedig az lenne az anyukája, akit Chris legközelebb elvesz feleségül. Thora vadul neki akart ugrani, de mégsem tette − felülkerekedett benne vagy a félelem, hogy a bűnei kiderültek, vagy a rettegés, hogy esetleg őt is meg fogják ölni. − Ha rám néz, ne engem lásson, hanem őt. Ha ezt megfogadja, esetleg megússza élve ezt az egészet. Thora szemei egy ideig úgy ugráltak, mint a kábítószereseké, ha nem jutnak anyaghoz. De aztán összeszedte magát, és mint aki az idegroham után lassan magához tér, nyöszörögve megkérdezte: − Jó, akkor mit vár tőlem? És egyáltalán, most hová mehetek? – Egyelőre itt maradhat az irodámban. De vigyázzon, egy szót se minderről azok közt a falak között. Lehet, hogy lehallgatnak. Ha ezt nem tartja be, átadom a társamnak. Megegyeztünk? Thora megtörölte az arcát, amelyen már szétmaszatolódott a festék. − De én nem akarok itt maradni! A fiamat akarom látni. – Azt nem lehet Még nem! – Mi a francért nem? Nem követtem el semmiféle bűntényt. Rusknak a csodálkozástól a lélegzete is elakadt. − Nem, csak fölbérelt valakit, hogy ölje meg a férjét. Egymás után kétszer is. Thora erre úgy nevetett föl, mint a gyerek, amikor jó kis hazugságot talál ki, amivel ki tudja húzni magát a bajból a szülei előtt − Én? Én csak tanácsokat kértem egy válóperes ügyvédtől. Senki nem tud ennél többet rám bizonyítani. – De hisz már ki is fizetett nekem egymillió dollárt! Thora arcára hűvös elutasítás ült ki: − Én csak követtem a befektetési tanácsot, amit maga adott nekem. És a maga gondjaira bíztam azt az egymillió dollárt. Ha bárki megvizsgálja ezt a tranzakciót, látni fogja, hogy maga szépen ellopta azt a pénzt. Ellopta, aztán nyersgyémántot vett rajta. Rusk erre nem tudott semmit sem válaszolni. – Andrew, maga pont olyan, mint az összes többi vállalkozó, akikkel

nap mint nap találkozom. Milyen könnyen elvállalják a munkát, de sose tudják tisztességesen elvégezni. Rusk vetett néhány pillantást Thora háta mögé, hogy nem jött-e még vissza a lófarkas ember. Jézusom, ha bárki hallaná ezt a beszélgetést… – Na most − folytatta Thora kimérten és összeszedetten −, az lesz, hogy én lemegyek a lifttel, és visszatérek a régi életembe. Maga kezeskedik arról, hogy semmi nem történik a férjemmel. És ha valami mégis történne, akár csak annyi, hogy egy rendőr csönget be a házamba, akkor én megnyúzom magát, és a bőrét kiakasztom száradni, Andrew. Ennyiben maradunk, oké? Rusknak csak úgy pörgött az agya. Ennek a nőnek fogalma sincs, hogy áll az ügy. Nincs már visszaút, se neki, se másnak. Ez a Thora Shepard azok közé a csinibabák közé tartozik, akik úgy lavíroznak át az egész életükön, hogy egy csöpp piszok se tapad rájuk, bármilyen bűnöket kövessenek is el. És azt hiszi, ez mindig így lesz. Csakhogy előbb-utóbb − de inkább előbb, ha figyelembe vesszük, milyen tempóban állt neki az FBI a nyomozásnak − el fogják kapni, belökik egy szűk kihallgatóhelyiségbe, és letámadják. Akkor a csajszi úgy össze fog roppanni, mint egy porcelánbaba. – Na mindjárt mutatok magának valamit − mondta, és kikerülve egy csomó, fűrészbakra helyezett parkettalécet, magában hozzátette: maga álnok kis ribanc −, jöjjön, megmutatom, miért nem folytathatja ott a régi életét, ahol abbahagyta. − Odavezette Thorát az ablakhoz. – Látja azokat a férfiakat odalenn? − kérdezte, fölállva a lófarkas munkás szerszámosdobozára. – Hol? – Ott a sarkon. Meg a lépcsőnél az utca túloldalán. Látja azt is? Thora kimutatott az ablakon. − Azt, aki az újságot olvassa? – Azt. FBI. Meg az a nő is, aki látszólag csak erre kocog. Thora megkérdezte: − Honnan tudja? Rusk megint visszapillantott a hátuk mögé, a készülő, új Cég fémszerkezetein át. − Megvannak a kapcsolataim az irodánál. – De minek vannak itt? És mennyit tudnak? – Azt még nem tudom. Mondja, lát még odalent olyat, aki ügynöknek néz ki? Miközben Thora lábujjhegyre állt, hogy kikukucskáljon, Rusk

hirtelen lehajolt, és kiemelt egy szöghúzó kalapácsot az ott heverő szerszámosládából. Valami csörrent a ládában, Thora visszafordult a hangra, de addigra Rusk már lesújtott a kalapáccsal. A kalapács csőre úgy átlyukasztotta a koponyacsontot a nő füle mögött, hogy alig tudta kihúzni a szerszámot a sebből. Thora egy darabig imbolyogva állt a lábain, aztán elesett, miközben védekezően próbálta eltakarni az arcát. Rusk a leleplezés miatti, mindeddig magába fojtott rémületében úgy ütött újra meg újra a kalapáccsal, mint aki aprófát hasogat. Ez az elkényeztetett ribanc mindent össze akar rombolni, amit ő öt év óta építget… Hátráljon meg, és megint mástól kérjen segítséget? Azt már nem! Egyszer végre legény lesz a gáton. Nem fogja Eldon Tarver még egyszer az orra alá dörgölni, hogy ő csak egy taknyos közvetítő, aki fél bepiszkítani a kezét! Abbahagyta az ütlegelést, és csak állt a véres holttest fölött, akkora levegőket véve, mint amikor a Mount Everest túránál megérkeztek az alaptáborba. Még soha nem érzett magában ilyen elemi erőt. Bárcsak az apja itt lehetne, hogy lássa, mire képes!

Will már ott várt a parkolóban a Kormányzó Háza mögött, mire Alex megérkezett. A nő kiszállt a Corollából, bezárta a kocsit, és beült az Explorer utasülésére. – Na, mit lehet tudni erről a klinikáról? − kérdezte Will. – Azt, hogy az egyetemi klinika egyik orvosa a tulaj. Eldon Tarver. Különös érzésem támadt, amikor beszélgettem vele. Will összeráncolt szemöldökkel kérdezte: − Micsoda érzésed? – Tudod, milyen… – Aha. – Tarver felesége évekkel ezelőtt meghalt rákban, és a férj egy csomó pénzt örökölt. Ezt a helyet a felesége emlékére nyitotta meg. Egy csomó szegény embert kezelnek itt AIDS-szel, herpesszel, ilyesmivel. De szerintem Tarver másban is utazik. Rákspecialista, és ez ideális hely neki a kísérleteihez. Itt nyugodtan beadhat a betegeinek bármilyen vírust vagy mérget, amit csak akar, aztán csak figyeli, mi történik velük, amikor visszajárnak hozzá ingyen gyógyszerekért. – Értem. Kamu az egész ingyenklinika. – Szerintem az − mondta Alex, összeharapva az ajkát −, hacsak nem

ő maga Teréz anya. Will csúfondárosan elnevette magát. − Hát vele az ember egész életében nemigen találkozik. Olyanokkal annál inkább, akik úgy néznek ki, mint az angyalkák, de így-úgy mégis csak ők szedik meg magukat a nagy jótékonykodásban. – Na hát remélem, kiderül, mi itt az ábra. Menjünk! Will sebességbe tette az Explorert, és elindult − Jő lenne tudni, milyen kocsija van. – Kaiser nemsokára meg fogja tudni mondani nekünk. Már megadtam neki Tarver adatait. – Mindenesetre én is megnézem magamnak. Semmi kifogásom az FBI ellen, de ugye, értesz engem… Betűzd csak a nevet! Alex lebetűzte neki. – Megvan − mondta Will, sebesen körmölve a mindig nála levő kis jegyzetfüzetébe. − Figyelj csak, mi van dr. Sheparddel? – Őt ott hagytam a Cabot Lodge-ban. Kilmer kérdően nézett rá. Alex rátette a kezét az öreg nyomozó karjára, és így szólt: − Shepard beteg. Súlyos beteg. De nem te vagy az oka, Will. – Persze hogy nem, a fene egye meg. De akkor is: elaludni, mikor én vagyok az őrhelyen! Régen az ilyesmiért főbe lőtték az embert. – El voltatok kábítva. Mind a hárman. Felejtsd el, és koncentrálj erre a játszmára! Szükségem lesz most a tapasztalatodra, vén róka! Will a két kezébe fogva megdörzsölte ráncos ábrázatát, és sóhajtott egyet − Beviszed magaddal a stukkert? Alex megrázta a fejét. − Nem hiszem, hogy most kellene. – A francba − mondta Will, majd benyúlt a kesztyűtartóba, elővett egy rövid csövű .357-es Magnumot : de azért én ott leszek a közelben. – Na, látod, ilyenkor szeretlek igazán.

Az átalakított Pullo Vendéglő keveset őrzött meg egykori arculatából. Az egyetlen dolog, amit a régi időkből fölismert Alex, néhány különös formájú armatúra volt, amely régen a büfépult fölött lógott. Ettől eltekintve, az egész épületet teljesen kibelezték, és átalakították. Az előtérben rögtön ott ült egy recepciósnő, aki kávészínű karjaival

egy összevissza karistolt acélpultra könyökölt. Tőle jobbra jó sok szék látszott, amelyeken lesoványodott férfiak üldögéltek erős alkohol: cigaretta- és izzadságszagot árasztva magukból. Egy keskeny folyosó innen az épület belsejébe vezeteti, de Alex semmi figyelemre méltót nem látott. A váró hátsó falánál azonban sötét füstüveg ablak húzódott, és Alexnek az a benyomása támadt, hogy azon keresztül titokban figyelik a betegeket. – Miben tudok segíteni? − kérdezte a recepciósnő. – Nemrég beszélgettem dr. Tarverrel az egyetemi klinikán. Kérdezett tőlem valamit, amire akkor nem tudtam válaszolni, de közben utánajártam, és most megvan a válasz. Szeretném személyesen elmondani neki. A nő tetőtől talpig végigmérte Alexet, hogy lássa, kivel is van dolga. Hisz az ilyen jól öltözött fehér nők egyáltalán nem számítottak rendszeres látogatóknak az ő klinikájukon. – Megmondaná, hogy hívják? – Alexandra Morse. – Köszönöm. A doktor úr nincs bent. De hadd menjek hátra, és kérdezzek meg valaki mást is. Lehet, hogy nemsokára itt lesz. – Köszönöm, nagyon kedves. A nő úgy tápászkodott föl, mint aki óriási szívességet tesz most Alexnek, majd lassan hátraballagott a folyosón. Alex odalépett a pulthoz, és szemügyre vett rajta mindent Volt ott három számla: mindegyik a Tarver Ingyenklinikának címezve, de egyik sem dr. Eldon Tarver nevére kiállítva. Egy félig takart színes újság feküdt az előjegyzési naptár alatt. A címe: Sugárhajtású repülőgépek. Egy vonalas jegyzetblokkon macskakaparással odafirkálva: Villanyszámla elmaradás − dr. vet. Noel D. Traver. Alatta ez a szám volt látható: 09365974, Alexnek sikerült megjegyeznie a számot, mire a recepciósnő visszatért. – Ma már nem jön vissza − mondta Alexnek olyan ábrázattal, mint egy haragos házőrző kutya. – Egész nap? – Nem azt mondtam? Ezzel a nő leült, kinyitotta a színes újságot, mint aki megtette a magáét, és ügyet sem vetett Alexre. A nő először arra gondolt, üzenetet

hagy, de aztán rájött, hogy nem érdemes. Megfordult hogy kimenjen, és ekkor majdnem föllökött egy férfit, aki befelé igyekezett egy szemmel láthatóan legalább kétezer dolláros sötét öltönyben. – Bocsánat, uram − mondta. Az érkező férfinak rövidre vágott szürke haja és acélkék szeme volt Az arca halványan ismerősnek tűnt. Hol láthatta ezt az embert? Úgy nézett ki, mint azok a rangidős ügynökök, akik azután kerültek az FBI-hoz, amikor nyugdíjba mentek a flotta vagy a szárazföldi hadsereg főügyészségéről. – Semmi gond, kisasszony − mondta a férfi mosolytalanul. A férfi oldalt lépett, hogy elengedje, és Alex szó nélkül el is haladt mellette, pedig szívesen megkérdezte volna tőle, mi az ördögöt keres egy ilyen lepusztult helyen. Talán azt hitte, még működik a Pullo Vendéglő? Hisz fénykorában oda gyakran betértek reggelizni a legtehetősebb körökből is. Amikor kilépett az ajtón, Alex visszanézve látta, hogy az idegen a recepciósnővel beszélget. Láthatóan neki sem volt vele nagyobb szerencséje. Alex körbepillantott, hol lehet Will, és egy nagy sötét hivatali kocsit látott parkolni közvetlenül a klinika előtt. Elment mellette, és beült Will nyitott ajtajú Explorerjébe. Egy pillanattal később Will is megjelent, és beugrott a kocsiba. – Na, sikerrel jártál? − kérdezte az öreg. – Nem mondhatnám. Will bólintott. − Láttad azt a pofát, aki most ment be? – Láttam. Ismered? − kérdezte Alex. – Őt nem, csak a fajtáját. Katona. – Én is arra tippeltem. – Ügyes kislány! Na, figyelj csak idei − Will elindult, és hagyta, hogy az Explorer lassan guruljon az utcán. Aztán nyomatékosan biccentett egyet a fejével, jelezve Alexnek, hogy nézzen balra. Ahogy elhaladtak a nagy fekete szedán mellett, Alex látta, hogy egy katonai uniformist viselő fiatalember ül a volánjánál. Még regisztrálta, hogy hadnagyi csíkok vannak a vattán, aztán lassan elmaradt mögöttük a hatalmas járgány. – Ezzel érkezett az a jól vasalt úr? − kérdezte a nő. – Naná. Láttad az ajtaját?

– A kocsiét? – Igen. USA Kormányzat. Feketével nyomtatva. – Mi az ördög! Will körbeautózta a háztömböt, és visszatért oda, ahol Alex Corollája parkolt − De az biztos, hogy nem a Szövetségi Adófelügyelet. – Hát akkor honnan jöttek? Will vágott egy grimaszt. − Szerintem pedig már emlegetted őket. Alexnek a villanyszámla jutott az eszébe. − Will bácsi, hallottad már azt a nevet, hogy vet. Noel Traver? – Milyen vet? Veterán katona? – Nem, veterinárius, azaz állatorvos. – Nem hallottam. De a Traver mintha túlságosan hasonlítana ahhoz, hogy Tarver. Szerinted nem furcsa? Alex fölidézte a jegyzetblokkra írt nevet, és más sorrendbe rakta a betűket. − A francba, hisz ez egy anagramma! – Eldon Tarver és Noel Traver? Egy betű hibádzik! – Noel D. Traver, pontosabban. Ott láttam ezt a nevet a recepciós asztalán, egy villanyszámlán. – Hát ezzel lehet, hogy jutunk valamire − válaszolt Will fölcsillanó szemmel. − Az onkológus, akinek van egy álneve. Mi jelenthet ez? – Lehet, hogy két nőt is elvett feleségül − gondolkodott Alex fennhangon. – Vagy adócsalás − nevetett föl Will. − Akkor azok tényleg az Adófelügyelettől jöttek! – Ezt érdemes lenne kiderítenünk. Will vigyorgott. − Vissza akarsz menni, és megvárni, mennyi ideig marad bent az a főszer az ingyenklinikán? – Igen. Menj körbe még egyszer a háztömb körül, légy szíves. De kár, hogy nincs velem a számítógépem… – Ha az a pofa bent van, lehet, hogy Tarver is ott van bent vele együtt. Will beletaposott a gázba, és körbejárta a háztömböt, még egy piros lámpán is áthajtva közben. Alighogy megint kiértek a Jefferson Streetre, Alex látta, hogy a szedán már nincs sehol. – Ha rajtam múlna, azt tippelném − szólalt meg Will −, hogy az autópálya irányába tűnhetett el.

– Állj meg − szólt Alex −, megyek a saját kocsimmal. Will rálépett a fékre, és Alex a járdára ugrott. Akkor az öreg úgy beletaposott a gázba, hogy a lendülettől az ajtó nagy csattanással magától becsukódott.

44. fejezet Írja le nekem azt a nőt pontosan! − mondta dr. Tarver. Edward Biddle erősen összeszorította a két ajkát, és körülnézett a spártai egyszerűséggel berendezett irodában. Dr. Tarver tudta, hogy Biddle arra gondol, vajon ez-e az a hely, ahol azokra az „úttörő” kutatásokra sor került. − Több mint 170 centi magas − kezdte Biddle −, sötét hajú, csinos, bár az arca jobb oldala sebhelyes. Lőtt sebhelyek… Dr. Tarver ügyelt az arcára, ne látszódjon rajta semmi, de Biddle-t nem lehetett becsapni. – Ki ez a nő, Eldon? Valami újabb mánia? Dr. Tarver majdnem elfelejtette, hogy olyasvalakivel áll szemben, aki nagyon is jól ismeri, miféle nők tetszenek neki. − Nem, ez egy FBI-ügynök. De egyedül dolgozik, a Cég nem is tud arról, amit csinál. Azt hitte, hogy Biddle ettől majd izgatott lesz, de csak undort látott fölcsillanni a szemében. − Egy FBI-ügynök? – Nem okoz gondot, Edward. Neki ehhez az ügyhöz semmi köze az égvilágon. Mondd, a kocsid még odakint van? Biddle intett egyet a kezével, mintha ezzel a mozdulattal már el is tüntette volna az autót. − Na, térjünk a lényegre! Mit tudsz nekem ajánlani? Öt perccel ezelőtt dr. Tarver még teljes készültségben volt, hogy a legjobb színben tüntethesse föl magát, és akkor Alexandra Morse egyszer csak besétál ide. − Bocsánat, de valamit még el kell intéznem. Csak egy perc az egész. Biddle nem volt hozzászokva ahhoz, hogy várakoztassák, de beleegyezően legyintett. Dr. Tarver kiment az irodából, és benyitott a saját részére fönntartott vécébe, amelynek az ajtajára az volt kiírva: VÉRVÉTEL. Soha nem lett volna hajlandó közös vécéülőkét használni Jackson lakosságának azzal a leglepukkantabb öt százalékával, amely ide jár kezelésre. Leszámítva azokat a vírusokat, amelyeket ő adott be nekik, a klinikájának a betegei tele vannak a legszörnyűbb férgekkel. Becsukta maga mögött az ajtót, nekitámaszkodott a hátával, és érezte, hogy majd kiugrik a szíve a

mellkasából. Alig néhány perce még nyugodtan koncentrált a Biddle-lel folytatandó beszélgetésre. Most meg Alex Morse miatt a legnagyobb veszélybe került az egész. Ha nem volna a nő olyan átkozottul jó megfigyelő, nem is volna annyira idegesítő, hogy fölbukkant itt. Csakhogy nagyon is jó megfigyelő! Ha egy pillanat alatt rájött, hogy az egyetemi klinikán látott fotó az egykori Pullo Vendéglőt ábrázolja, arra is rájön, hogy az a fiatal őrnagy, akit egy másik képen látott, azonos azzal a férfival, aki ma délután bejött ide. Jó, hogy eltelt vagy harminc év a VRP-ben töltött közös éveik óta, de Biddle nem sokat változott. Rendben: megőszült, de az összes haja megvan még a vén kurafinak! És nem elég, hogy Morse meglátta Biddle-t bejönni a klinikára, még váltott is vele egy-két szót. Igen, fel fogja ismerni… Abból meg már egyenes út vezet ahhoz, hogy rájöjjön, mi a VRP, és mi az Eldon Tarver régi és új élete közti összefüggés. Ezt az esélyt nem adhatja meg Alex Morse-nak! Egy biztos: addig nem öltheti fel az új személyazonosságát, amíg Alex Morse életben van. Még szerencse, hogy Pearson fölhívta az előbb, és figyelmeztette: Morse itt is fölbukkanhat. Rettentően kíváncsiskodott azzal az egykori étteremmel kapcsolatban, és tudod, Eldon, olyan nőnek tűnt nekem, aki ha fölbukkan, képes nagy galibát csinálni. Sajnos túl sok mindent elmondtam neki, de Chris Shepard, akivel odajött hozzám, nagyon tekintélyes belgyógyász Natchezben. Hát csak azért mondtam el, hogy tudjál róla, és nehogy véletlenül megvezessen az a nő. – Megvezessen? − motyogta Tarver. Hogy át ne basszon, mint szart a palánkon! Csakhogy egy FBI-ügynököt elég rizikós megölni. Aki mégis megteszi, az biztos lehet benne, hogy az egész földkerekségen halála napjáig kutatni fognak utána. És az FBI memóriája tartós: sose felejtenek el semmit, úgyhogy ezt jól meg kell gondolni. Most viszont az üzlettel kell először foglalkozni. Ez lesz élete legnagyobb üzleti vállalkozása. Lehúzta a vécét, hogy távollétét így igazolja, visszasietett az irodájába, leült az íróasztala mögé, és Buddha-pózban a hasa előtt összekulcsolta a két kezét. – Szóval, Edward, azt szeretnéd tudni, mit kínálok? − kérdezte.

Biddle világoskék szeméből látszott: olyan ember, akinek nem ez lesz életében az első kényes tárgyalása. Azokban az irodákban, ahol ő dolgozott, nem apróságokról szoktak tereferélni. − Eldon, ismerhetnél engem. Térjünk a tárgyra! Dr. Tarver hátradőlt a székében, − Pontosan azt kínálom, amit sok évvel ezelőtt annyira kerestél. – Éspedig? – A Szent Grált! Biddle szótlanul bámult rá. – A tökéletes fegyvert, Edward! – Tökéletes? Nem-e túlzás ez azért? Dr. Tarver elmosolyodott. Ezt a „nem-e” szóhasználatot biztos nem a Yale-en tanították neki, csak azóta szedte föl − a Fort Detrick-i támaszponton a katonák között. – Ugyan miért? Mit szólnál egy olyan fegyverhez, amely száz százalékig halálos, de azt sem lehet bebizonyítani róla, hogy egyáltalán bevetették mint fegyvert? Ehhez képest az olyan biológiai fegyverek, mint az antrax vagy akár a sötét középkorból itt maradt fekete himlő is kutya füle! Nem épp te voltál az, aki Fort Detrickben mindig arról beszéltél, hogy a fegyverek Szent Grálját kell megtalálnunk? Egy olyan fegyvert, amiről nem is látszik, hogy fegyver? – Dehogynem, csakhogy az összes tudós, aki eddig nekem dolgozott, egytől egyig azt bizonygatta, hogy ez teljességgel lehetetlen. – Pedig lehetséges. És az a fegyver már létezik is. − Ezzel Eldon kinyitotta az íróasztalfiókját, és elővett belőle egy barnás színű folyadékkal töltött apró fiolát. – Mi ez? – Egy retrovírus. Biddle fölszisszent. − Milyen forrásból származik? – Majmokból, természetesen, ahogy mindig is sejtettük. Ahogy az AIDS-ről is kiderült. – És milyen nevet adtál neki? Dr. Tarver elmosolyodott. − Kryptonite lesz a neve. Azért, mert olyan észrevehetetlen. Edward Biddle már nem nevetett. − Komolyan beszélsz? – Ez egyelőre csak munkanév. A tényleges vírus-családfa titkát

megtartom magamnak. Hacsak úgy nem döntesz, hogy… – Hogy megveszem? – Igen. Ha megveszed, akkor majd benézhetsz a függönyök mögé, és úgy nevezed el, ahogy csak akarod. Biddle összedörzsölte a két tenyerét, és közben szárazon ezt mondta: − És mondd csak, ezenkívül mitől lesz még ez a Kryptonite annyira tökéletes fegyver? – Először is attól, hogy hosszú a lappangási ideje. Jelenleg tíz-tizenkét hónap, a halál pedig tizenhat hónapon belül következik be. – A halál mitől? – Ráktól. Biddle oldalt billentette a fejét. − A régi jó ismerős! – Igen. – És azt közvetlenül a retrovírus okozza, vagy előbb az immunrendszer omlik össze? – Szelektív összeomlás következik be. Csak a szükséges mértékben. Kikapcsolja a sejtek elhalási mechanizmusát, mintha örökéletűek kezdenének lenni. Álruhába bújik a gyilkos T-sejtek elől. Elkezdi a saját növekedési faktorait termelni. Rendelkezik a legjobb vírus-stratégiákkal. Biddle máris a nagyobb arányú alkalmazás lehetőségein tűnődött. − Eldon, ennek a fegyvernek az a tulajdonsága, hogy nem válogat, és ez lehetetlenné teszi a széles körű alkalmazását. De hisz tudod, mire gondolok. Tarver előrehajolt. − Ezt is megoldottam. – Hogyan? – Már kifejlesztettem egy vakcinát. Lovakban állítom elő. Biddle összeszorította a száját. − Amivel be kell oltanunk az összes katonánkat, mielőtt a fegyvert bevetnénk. – Igen, igen, de ez úgyis bevett gyakorlat. Be lehet adni a legénységnek bármely más szokásos védőoltással együtt. Biddle erre a homlokát kezdte ráncolni, mintha azt jelezné, drága az ideje. − Na, és mi lesz a civil lakossággal? Ha elkezdjük az egész népességet oltani, akkor máris mindenféle gyanakvás kap lábra. És ne mondd azt, hogy majd beadjuk például a madárinfluenza-oltásokkal együtt. Egy percig sem tudnánk titokban tartani. Ez teljesen lehetetlen

manapság. Eldon alig tudta türtőztetni magát. − Meg tudom azt is csinálni, hogy a fertőzés után bénítom le a vírust, a sokszorozódás korai fázisában. Mielőtt a rák elkezdene kialakulni. Biddle komor arca erre földerült. − Meg tudod ölni a vírust a fertőzés után? – Mondjuk úgy, hogy ki tudom kapcsolni. – Senki nem tud megölni egy vírust, ha már befészkelte magát a szervezetbe. Dr. Tarver kényelmesen, önelégülten hátradőlt a széken. − Ezt a vírust én alkottam, Edward, úgyhogy el is tudom pusztítani. Biddle rázta még ugyan a fejét, de Eldon már látta a szeméből, hogy sikerült fölpiszkálnia az érdeklődését. – Három hét elteltével − folytatta Eldon − már semmi sem állíthatja meg a lavinát. De ezen az időhatáron belül rövidre tudom zárni a fertőzést. – Ezzel azt akarod mondani nekem, hogy… – Igen. Megtaláltam neked a fegyvert Kína ellen. Biddle-nek elnyílt a szája. Sohase hitte volna, hogy valaki ennyire olvasni tud a gondolataiban. – Ismerlek, Edward − mondta dr. Tarver. − Tudom, hogy ezért jöttél ide. Ismerem az olajkészletek és a stratégiai nyersanyagok korlátozott voltát. És tudom, hogy mostanában hová ömlenek a tartalékok, hol folyik a nehézipari termelés. Nem értek a geopolitikához, de látom, hogy megfordult az áradat. Alig húsz év, és nyakunkon az új hidegháború. Vagy még annyi se kell. Biddle erre inkább nem válaszolt. – Ismerem a kínai atommeghajtású tengeralattjárók képességeit − folytatta Tarver. − Tudok a rakétaprogramjukról is. És még a gimnazisták is tudják, mekkora hadseregük van. Majdnem hárommillió katona, és ez a létszám is egyre nő. És annak a létszámnak az igazi erejét az adja, hogy ott annyira olcsó az emberélet, Edward. A veszteségek ott semmit nem számítanak; egyáltalán nem úgy, mint minálunk. Biddle kicsit fészkelődött, majd halkan megkérdezte: − Ez mit jelent szerinted?

– Azt, hogy a kínaiak nem oroszok, őket nem lehet leírni. Máris tőlük függ az egész gazdaságunk. Ha úgy döntenek, hogy megindulnak, jelenleg egyetlen választásunk van. A nukleáris háború. Biddle alig észrevehetően bólintott. – Azt viszont nem fogjuk megindítani − szögezte le Tarver. − Te is tudod, hogy nem, hisz nem engedhetjük meg magunknak. A sárgáknak viszont meg se kottyan egy félmilliárdos emberveszteség. Sőt, ami fontosabb: ők készségesen föláldoznának ennyit. Amit mi nem tehetünk meg. Biddle félig lehunyt szemmel hallgatta Tarvert, mint aki unja ezt az amatőr stratégiai okoskodást, de Eldon tudta, hogy ha kicsit kendőzetlenül fogalmaz is, meg tudja értetni vele, amit akar. – És ez a Kryptonite átadható szexuális úton is? − kérdezte Biddle hűvös nyugalommal. – Az egyik változata igen, a másik nem. Hideg mosoly volt a válasz. − Ez még jól jöhet. – Edward, neked fogalmad sincs, mit hoztam létre! Szükség van egy letagadható politikai gyilkosságra? Szerezz nekem egy kémcsőnyi vért a célszemélytől. Én a laborban rákot indukálok benne, neked csak vissza kell valahogy injekcióznod azt a vért a szervezetébe. Tizennyolc hónapon belül biztosan meg fog halni nyirokcsomórákban. Biddle mosolya egyre szélesebb lett. − Mindig is mondtam, hogy te vagy az egyik legígéretesebb tojásfejű az egész csapatomban, Eldon! Dr. Tarver hangosan fölnevetett. – Szóval azt mondod − folytatta Biddle hogy például szabadjára tudjuk ereszteni ezt a vírust Sanghajban, és… – És mire az első halálesetek bekövetkeznek, a vírus már tizenöt hónapja exponenciálisan terjedőben lesz. Ott lesz már minden nagyobb kínai városban. És egy egész sor különféle rák következik be, nem lesz mind ugyanaz. Elképzelhetetlen, micsoda káosz lesz belőle. – De addigra már át kell hogy terjedjen a tengeren túlra is − jegyezte meg Biddle. Eldon arcáról eltűnt a mosoly. − Igen. Néhány balesetet majd bele kell kalkulálnunk, de csak átmenetileg. Ahogy az AIDS esetében is történt, a legtöbb ország hatalmas programokat indít majd be, hogy megtalálja a járvány elleni védőoltást. Az Államokban pedig a te céged

lesz a piacvezető. – És a cégben te leszel a főnök − mondta Biddle. − Erre gondolsz? – Nem kell hogy én legyek. De benne kell lennem. Aztán megfelelő idő eltelte után, de még azelőtt, hogy itt nálunk túl sokan meghalnának a vírustól, előjövünk egy kísérleti vakcinával. – És a világ többi része azt majd mindenáron meg akarja szerezni. – A saját egészségügyi szervezeteik tiltakozása ellenére. Hisz tudod, milyen személyi csaták dúlnak az ilyen kutatások esetében. Gondolj csak vissza, hogy tiltakoztak a franciák a mi Robert Gallónk oltóanyaga ellen. Viszont kizárólag mi fogjuk tudni, hogy a mi vakcinánk tényleg hatásos ellenszer. Mert az majd csak évek múlva fog kiderülni, viszont a mi népességünk egész idő alatt védve lesz. – Milyen nehéznek látod azt, hogy esetleg más is kifejlesszen egy hatásos ellenanyagot? – Anélkül, hogy tudnák, amit én már tudok? Húsz évig, ha optimisták vagyunk. Hisz retrovírussal van dolgunk. Nézd meg, mi történt a HÍV esetében! Már itt van a nyakunkon 1978 óta, és… – Illetve még régebben − jegyezte meg Biddle csöndesen. Tarver felvonta a szemöldökét. − És még mindig nincs meg az AIDS elleni vakcinánk. A közelébe se jutottunk. – Mindezek ellenére, Kína lakosainak számát tekintve ez mégsem tekinthető tömegpusztító fegyvernek. Nem pusztítaná el teljesen, csak destabilizálná őket. – Miért? Világvégét akarsz Kínában? Meg tudom azt is csinálni. – Hogyan? Eldon fölemelte, majd kitárta a két tenyerét − Egyszerűen meghosszabbítom a lappangási időszakot. El tudom annyira húzni, mint például a többszörös csontvelőrák esetén. Huszonöt-harminc évre. Biddle elámult. − Ezt is meg tudnád csinálni? – Miért ne? Hisz szándékosan rövidítettem le a mostani esetben. – Miért? – Hogy a kutatást egy áttekinthető időhatáron belül tartsam. Ha húsz évre nyújtom ki a lappangási időt, már rég halott vagyok, mire megjönnek az első eredmények. Biddle színtelen nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát. − Hétéves lappangási idő esetében a huszonöt éven felüli populáció

hetven százaléka megfertőződik, bár még nem beteg. Még ha van is hatékony vakcinájuk, már mindenről lekéstek. És már megkezdődik náluk a teljes társadalmi leépülés. – Igen − mondta Eldon, lehalkítva a hangját. − És mondok neked még valamit. Azt hiszem, hogy képes vagyok fajspecifikus vírust is előállítani. Biddle hitetlenkedve pislogott. Ez már Hermann Kahn ötleteihez méltó! Gondolkodni azon, ami elgondolhatatlan… – Valakinek meg kell tennie. Különben az elődeink is hiába éltek, mert a világot az fogja uralni, aki… – Erről egy szót se! − mondta Biddle. − Bárkivel is fogunk majd tárgyalni erről, semmilyen körülmények közt ne említsd a dolognak ezt az oldalát, úgy értem, a darwini aspektusát. – Miért ne? – Mert nincs rá szükség. A megfelelő emberek maguktól is rá fognak jönni, hogy a vírus mivel jár. Eldon megint előrehajolt. − Bízom a megérzéseidben. Nos… most hogy már látod, mit kínálok, szeretném hallani, mennyire érdekel. És hogy mennyit akarok fizetni érte − sugárzott Biddle szeméből, de csak ennyit mondott: − Természetesen nagyon érdekel. De persze marad egypár megvitatandó téma is. – Például? Biddle hamiskásan nézett rá, jelezve, hogy mindketten ismerik a dörgést. − Eldon, te megelőzted a korodat Mindig is egy lépéssel előbbre jártál a többieknél. Ezt te is tudod. Tarver bólogatott, és némán figyelt. – Csakhogy − folytatta Biddle kissé vészjóslóan − most már nem jársz annyival előbbre, mint annak idején. És azóta, hogy Clinton lett az elnök, az ilyen kísérletek felügyeleti rendszere rettentően bekeményedett. Boldog-boldogtalan foglalkozik főemlőstenyészetekkel, de bizonyos dolgokat csak alsóbbrendű emlősökön engedélyeznek. – És persze Kína abban is előbbre tart mindenkinél. Biddle ezt a megjegyzést fejbólintással nyugtázta. − Annyira előbbre, hogy még mi is kénytelenek vagyunk náluk csináltatni némelyik majomkísérletünket. Eldon utálkozva csóválta a fejét.

Biddle fészkelődött egy kicsit a székén. − Persze, majd ha a politikusainknál végre leesik a tantusz, egyszerre állami irányítás alá vonják az összes ilyen kísérletet, és már nem fognak többé Kasszandrának tartani. Akkor egyszerre te leszel majd a szemükben a Messiás! – Na de mikor fog leesni az a tantusz? – Ezt nem lehet megmondani, de nem is döntő a mi ügyeinket illetően. Ami pedig az új személyazonosságodat illeti, azt pár napon belül elintézem neked. Ha meg pénz kell, igazi pénz… – Annyit kérek, amennyit ez a technológia megér. Biddle kissé meglepődött. − Hát az azért időbe telik. – Mennyi időbe? – Hmm… három évbe? Ötbe? Eldon szívét harag és keserűség töltötte el. – Lehet egy kicsit hamarabb is − tette hozzá Biddle −, de az legalább egy tucat tényezőtől függ. És nem is akarlak hamis illúziókban ringatni. Neked a pénz sohasem volt az első szempont, vagy nincs igazam? – Edward, én már ötvenhét éves vagyok. És ez már másfajta világ, mint amilyen 1970 táján volt. Biddle bólintott. − Ne is mondd! De vedd figyelembe azt, hogy olyan cégnek fogsz dolgozni, amely megérti a különleges igényeidet. És ha akarod, én leszek az egyetlen összekötőd a céggel. Teljesen szabad kezet kapsz a kutatásaidhoz. – Ezt komolyan ígéred? Senki sem fog kíváncsiskodni a hátam mögött? – Ezt garantálom! Szerintem, öreg haver, egy percet sem szabad várnunk. Azt akarom, hogy most rögtön gyere velem. Ma. Ebben a percben. Tarver értetlenül és rosszat sejtve tárta szét a kezét. − Miért? – Azért, mert nem akarom, hogy bármi történjen veled, mielőtt az embereim is láthatnák a kutatásaidat. Még ma akarom az összes adatot, Eldon. Egytől egyig! Biddle keményen nézett Eldon szeme közé. Úgy beszélt, mint egy katona, nem úgy, mint egy cégvezető. A hangja metsző volt, mint a penge, és valódi érzelmek sejlettek mögötte. − Idefigyelj, Eldon! A pénz meg fog jönni. És az elismerés is, megfelelő helyekről. De a

legfontosabb az, amit a hazádért tudsz majd tenni. Tudod, hogy mi előtt állunk. Az a rohadt sárkány nap mint nap egyre erősebb. Máris rágja a beleinket, és folyton növekszik az ereje… − Biddle megvetően, de némi önutálattal beszélt. − A francba is! Hisz meg se érdemeljük, hogy túléljük, ami jön, mert a legtöbb amerikai rég nem is méltó az amerikai névre. Nekünk, keveseknek, akik még emlékszünk arra, mi tette naggyá ezt a nemzetet, nekünk kell vigyáznunk erre az országra, amiért én a véremet adtam. A magad módján te is a véredet adtad, Eldon. És, ugye, te se sajnálod? Szerintem benned is megvan ugyanaz a kötelességérzet, mint énbennem. Dr. Tarver az asztalt bámulta maga előtt. Persze, föl se merült benne, hogy ne állna a szolgálatukra. Csak abban reménykedett, hogy az elismerés kézzelfoghatóbb módon, és hamarabb érkezik. Na de jól van így is. Andrew Rusk nyersgyémántjaival meg azzal, ami még a saját vagyonából maradt, így is kényelmesen kihúzza addig, amíg a TransGene vagy a kormány nagyvonalúan meg nem hálálja a szolgálatait. – Rendben, Edward. Szolgálattételre jelentkezem! Biddle arcára széles mosoly ült ki. összedörzsölte a két tenyerét, és így szólt: − Akkor beszéljünk az időzítésről. Én teljesen komolyan gondolom, hogy ezt azonnal nyélbe kell ütni. Ki akarlak vinni innen még ma. Eldon föltette a két kezét. − Két éve nem is találkoztunk egymással. Legkorábban holnap tudok kiszállni ebből az egészből itt. – Vigyázz! Az ember sose tudhatja. Mi van, ha elüt egy részeg sofőr? Ha fejbe vág egy punk az utcán? Ha beléd vág egy villám?… – Vagy netán több pénzzel kecsegtető ajánlatot kapok? − mondta Tarver nyersen. A szavaival mintha torkon vágta volna Biddle-t. − Miért? Van másik ajánlatod? – Nincs. De tényleg kell egy nap. Csak egy nap. Biddle szeméből sütött a gyanú. − Miféle elintézetlen dolgaid vannak? Tarver fejében egy pillanatra felmerült, hogy megkéri régi kollégáját intézze el neki Alex Morse-ot. A TransGene-nek vannak olyan katonai vagy hírszerző kapcsolatai, akik el tudnák kapni, úgy, hogy sima

balesetnek látsszon. De ha Biddle vagy a TransGene megsejtené, hogy Eldon Tarver bármilyen kockázatot jelenthet a cégnek, mert olyan nyomokat hagyott maga után, amelyek elvezethetik a hatóságokat az ő legsötétebb titkaikhoz, akkor nagy valószínűséggel egyszerűen végeznének vele abban a pillanatban, ahogy náluk van a vírus és a kutatási dokumentáció. Nem! Tisztán kell az új életébe átlépnie, makulátlan hősnek maradva Biddle és a hozzá hasonlók szemében. Ebben a rohadt életben egyszer hadd legyen igazi Lancelot lovag! – Bíznod kell bennem, Edward − mondta és holnaptól a tied vagyok. Biddle egyáltalán nem nyugodott meg, de nem vitázott tovább. – És milyen úton-módon viszel ki innen? – Na figyelj, elmondom, hogy képzelem − szólt Biddle. − A TransGene tulajdonosai ugyanazok, mint azé a cégé, amelyik most Baton Rouge és New Orleans közt atomreaktort épít. – Jó vicc − vágott közbe Eldon −, New Orleansban már ott van az ország egyik legnagyobb atomerőműve. New Orleansnak ezzel vége lesz. Biddle nevetett. − Az összes ott termelt energiát Louisianán keresztül elviszik Texasba. Louisianában százszor könnyebb atomerőművet építeni, mint Texasban. Persze ott is vannak törvények, de nincs szervezett ellenállás a nukleáris dolgokkal szemben. Ott úgyis csak feketék, nyomorgó fehérek, maradék franciák vannak, meg az a rengeteg vegyi gyár, végig a folyó mentén. – A rák legjobb táptalaja − mondta Tarver. − De mi közöm nekem ehhez? – Az új papírjaid két-három nap alatt meglesznek. Míg azokra várunk, én odarepülök veled az erőmű-építkezésre. Egypár napba telik csak, és kényelmes elhelyezésed lesz. Saját lakókocsi, mint a hollywoodi színészeknek. Tarver fintorgott egyet − Ki intézi az új papírokat? Biddle ugyanolyan képpel válaszolt: − Olyasfajta módon intézik, mintha a tanúvédelmi programban lennél, csak éppen a Pentagon csinálja. Tarver kuncogott egyet: − Milyen jó megint profikkal dolgozni együtt. Már egész magányos kezdtem lenni idekint a vadonban. Biddle felállt, és közben megigazította a mandzsettáit. − Ha már erről

van szó, hogy a fenébe sikerült eljutnod idáig? Dr. Tarver, aki immár teljes biztonságban érezte magát, most megvillantotta ördögi becsvágyát: − Tudod, szerintem az egészhez leginkább akaraterő kellett. Kétszer ilyen gyorsan meg tudtam volna ugyanezt csinálni egy komolyabb kutatóközpontban vagy például Fort Detrickben, csak épp nem engedték volna. Biddle elgondolkodott. − Igazad van. Hálás vagyok az égnek, hogy még mindig dolgoznak olyan férfiak idekint a lövészárkokban, mint te. Dr. Tarver csak úgy sütkérezett Biddle dicsérete fényében; tapasztalatból tudta, hogy ezt nem könnyű kiérdemelni. – Na lássuk csak, milyen logisztikai tennivalók vannak még − folytatta Biddle. − Mit keli elhoznod magaddal az adatokon kívül? Valami speciális felszerelést? Biológiai anyagokat? – A gépek nem érdekesek. Feltűnő lenne elszállítani őket. – Oké. Biologikumok? – El tudom hozni a szükséges hatóanyagokat egy aktatáskában, a legszükségesebb dokumentumaim meg elférnek egy hátizsákban. – Kitűnő! Akkor már csak az a kérdés marad, hogy mikor? – Holnap, ahogy mondtam. Szeretném, ha mostantól bármikor föl tudnálak hívni. Biddle egy darabig értetlenül nézett rá. − Csak nincs még valami, Eldon, amit tudnom kéne? Tarver nagyon is jól értette, mi rejlik a kérdés mögött − Szeretném, ha helikopterrel jönnél, és te vezetnéd. Ha hívlak, akkor gyere, és oda, ahova kérem. Biddle megvakarta az állát. − Csak nem valami vészhelyzetből történő mentésre kell számítani? Eldon elmosolyodott. Mindig tetszett neki a hírszerzők szóhasználata. − Nem tartom valószínűnek. – Jobb szeretném, ha észrevétlenül lépnénk olajra. Nem szeretjük, ha a céget kényes helyzetbe hozzák. – Ismétlem, nem számítok ilyen problémára. – Akkor rendben − vigyorgott Biddle. − Esküszöm, hogy szívesen repülök majd megint, úgyis kevés még idén a repült órám. Ezzel Biddle kezet nyújtott, és Eldon megrázta. A veterán katona kézfogása olyan kurta és határozott volt, mintha csak tisztelgett volna

egyet. – Hát akkor holnap! − mondta az orvos. Biddle az ajtóhoz ment, ott visszafordult, és komoly hangnemben megkérdezte: − Mondd, megéri bármiféle lezáratlan ügyek rendezéséhez ragaszkodnod, miközben egy FBI-ügynök szimatol körülötted? Tarveren látszott, hogy nem akar Morse jövetele céljáról beszélni. − Attól tartok, pont azzal a lezáratlan üggyel kapcsolatban jött ide is. Biddle arca elsötétedett, de hideg kék szeme meg sem rebbent. − Rendben, csak az a lényeg, hogy te teljesen tiszta legyél, már ami a mi ügyünket illeti. – Abban abszolút tiszta vagyok.

45. fejezet Alex vigyázott, ne csapjon zajt, és belépett a 638-as szobába. Odabent félhomály volt a szállodai sötétítőfüggönyöktől. Óvatosan lépkedett az apartman padlószőnyegén. Ahogy egy szék körül tapogatózott, halk nyöszörgést hallott. – Alex…? – Chris? – Itt vagyok. – És jól vagy? – A… azt hiszem. Mire Alex az ágyhoz ért, a szeme is hozzászokott a sötétséghez, és ki tudta venni Chris szemét a homályban. A férfi a hátán feküdt, nyakig fölhúzta a takarót. A homloka csupa izzadság. – Istenem, mi van veled? – A vírus hatásának tipikus első j… jelei. A csontvelő tonnaszámra kezdi termelni az immunoglobulint, hogy fölvegye a harcot a behatolóval… és a láz megpróbálja megölni a vírust. Később aztán… különféle ilyen IG-k… mint most is… Nem érdekes, klasszikus tünetek! – rázta Chris a fejét dühösen. − De ez még nem kritikus állapot. Hacsak mégis nem mérgezés. Előre megmondtam, hogy… ez fog történni, nem? – Jó, de azért meg kellene vizsgáltatnod magadat. – Majd megmondom az öreg Tomnak, hogy tegyen bele a húsdarálóba. – Szerintem arra már nincs idő. Épp ideje, hogy szerezz egy gépet, ami mielőbb fölvisz a New York-i Sloan-Ketteringbe. – Szükségem van valakire, akiben megbízhatok. Majd fölküldjük a mintákat és a laboreredményeket. Mindenhol meg lehet csinálni a… a teljes körű labort. Mivel még nem látott soha ilyen betegséget, Alex mindenáron a mentőket akarta hívni. De látta, hogy Chris nem esik kétségbe, és végül is ő az orvos. De képes-e tiszta fejjel gondolkodni? Nyilván depressziós attól, ami megtörtént vele, és lehet, hogy rájön a delírium. Alex tapasztalatai szerint az, amiben Chris most van, mindenképpen sokkos

állapot. – Nyugalom − mondta gyenge hangon a férfi −, majd szólok, ha pánikolni kell. Alex válaszképp rámosolygott, majd megkérdezte: − Nem baj, ha bekapcsolom a számítógépemet? A férfi megrázta a fejét. – A fény se fog zavarni? – Nem. Alex lehajolt, és rátette a kezét a férfi forró vállára, de az elhúzódott. Alex még sohasem érezte ilyen tehetetlennek magát, amitől egyszerre volt dühös is és elkeseredett. Willnek nem sikerült elkapnia az állami kocsit, amit dr. Tarver ingyenklinikájánál láttak. John Kaiser jelentkezett ugyan, de ahelyett, hogy Eldon Tarverrel kezdett volna foglalkozni, még mindig Andrew Rusk állt a figyelme középpontjában. Kaiser csupa olyasmire jött rá, amit Alex már hetekkel ezelőtt megtudott. Kaiser még azt mondta el neki, hogy az ügynöktársai szerint Thora Shepard még azóta is az ügyvéd irodájában van. Kaiser abban bízott, hogy ez a tény elég muníciót ad neki ahhoz, hogy meggyőzze a helyi FBI-főnököt arról, hogy Alex gyanúja megalapozott. Alex megkérte Kaisert, hogy végre álljon át dr. Tarverre, és beszámolt neki Tarver alteregójáról, Noel D. Traverről is. Kaiser megígérte, hogy megteszi, ami tőle telik. Alex odament az íróasztalhoz, elővette a laptopját, és rácsatlakozott a szálloda hálózatára. Miközben a gép ébredezett, Alex gyorsan fölírta egy szállodai fejléces jegyzetblokkra, amit Tarver klinikáján az eszébe vésett: Noel D. Traver állatorvos Elmaradt villanyszámla – 09365974

Amikor az országos kriminológiai adatbázis honlapját megnyitotta, Alexnek rá kellett ébrednie, hogy a jelszava már nem érvényes. Háromszor is megpróbálta, és akkor megjelent az üzenet, hogy jelszavát bejelentés alapján letiltották. Ettől a magány hideg ujjai fonódtak a torkára. Mark Dodson ezek szerint tényleg véget akar vetni az ő egész ügynöki karrierjének. Az a nyomozó pedig, aki nem tudja használni az

országos adatbázist, mire megy? Kénytelen a Google-hoz fordulni, mint egy közönséges civil! Magában átkozódva begépelte a keresőbe az „Eldon Tarver” nevet. Legalább száz találatot jelzett a gép. Az első húsz különböző orvosi cikkek kivonatait vagy az Egyetemi Klinika különböző kutatási témáit sorolta föl. Aztán talált pár utalást arról is, hogy dr. Tarver megnyitotta belvárosi klinikáját. Több fekete vezető személyiség magasztalta ezt a tevékenységét. Három évvel ezelőtt az egyik civil szervezet neki juttatta éves kitüntetését. Tarver ott szerepelt Mississippi állam 50 legnevezetesebb orvosának listáján is. Ebben a cikkben azt is lehetett olvasni, hogy Tarver 1988-ban kórbonctani szakvizsgát is tett. – Chris! − szólította halkan a férfit. – Igen? – Eldon Tarvernek patológus szakvizsgája van. Jelent ez valamit véleményed szerint? – Hmm. Nem is tudom. Én azt hittem, hogy a szakvizsgája szerint hematológus vagy inkább onkológus. – Hematológiából is van szakvizsgája, de az sokkal frissebb. Úgy néz ki, hogy kezdetben főleg patológusként dolgozott. – Különös − mondta Chris, és mocorgott az ágyon. − Tudnál adni nekem egy törülközőt? Alex kiszaladt a fürdőszobába, és hozta. − Hova tegyem? – Ide, a számhoz − mondta Chris csattogva reszkető fogakkal. − Rá akarok harapni. – Jézusom! Ahogy a szájához tette a textilt, Alex látta, hogy az orvos egész testében reszket. Chris ráharapott a törülközőre. Alex vagy fél percig figyelte, ahogy kínlódva remeg, aztán tehetetlenül visszaült a gépéhez. Mielőtt folytathatta volna a keresést, megszólalt a telefonja. Kaiser volt az. – Na, mit találtál? − kérdezte a barátját. – Noel D. Traver nincs benne a bűnügyi nyilvántartásban. De amikor kicsit belepiszkáltam az előéletébe, rájöttem, hogy nem szerepel annak az állatorvosi egyetemnek a nyilvántartásában sem, amelyikről azt állítja, hogy ott szerezte a diplomáját. Mississippiben jegyezték be mint okleveles állatorvost, de Tennessee-ből származó papírok alapján.

– És itt nem kellett vizsgát tennie? – Nem, mert itt nem praktizál. Csak tulajdonosként működtet egy kutyatenyésztő telepet Jackson déli részében. Kutatási célra szállít kutyákat orvosi fakultások részére. Alex egy kis szőrszálat piszkálgatott az állánál. − Ez azért furcsa, John! Különösen, ha nem is igaz, hogy Noel Travernek, hanem valójában Eldon Tarvernek hívják. – Tartsd csak egy kicsit! − hallotta Alex, majd a háttérből beszélgetés hallatszott, de nem tudta kivenni a szavak értelmét − Rögtön visszahívlak. Alex letette, és visszatért a számítógéphez. Miért nem jutott eszébe a legegyszerűbb módszer, amivel kitalálhatja, hogy a Noel Traver név álnév-e vagy sem? Beírta ezt a két szót a Google-ba, aztán a Képek alatt keresett tovább. A gép zümmögve keresgélt, aztán sorban elkezdtek jönni a képek. Az első, amelyik megjelent egy katonai egyenruhás afroamerikai férfit mutatott, Noel D. Traver századost. A második egy pattanásos gimnazista fiút. A harmadikon egy kockafejű, ősz szakállas pasas látszott, dús hajjal. A képet egy jacksoni fényképész készítette, a helyi Clarion-Ledger című újság számára. A cikk ezzel a címmel jelent meg: KUTYATENYÉSZTŐ, AKI IMÁDJA AZ ÁLLATAIT. A kép szemcsés volt, de Alex számára világos lett: Noel D. Traver nem azonos Eldon Tarverrel! – Na most akkor mi a franc van? − sóhajtotta el magát. Ismét csöngött a telefonja. Fölvette, anélkül, hogy a kijelzőre nézett volna, és beleszólt: – Tessék, John. – Will vagyok. – Találtál valamit? – Talán. dr. Tarvernek van egy kórbonctani laboratóriuma is itt Jacksonban. – Mije? – Van egy Jacksoni Patológiai Társaság. Egy csomó helyi orvosnak ők végzik a laborvizsgálatokat. Úgy néz ki, jól megy nekik az üzlet. Még DNS-vizsgálatokat is csinálnak. – Nem semmi a pasas!

– Akarod, hogy odamenjek, és megnézzem magamnak? – Igen! Kukucskálj körbe, van-e valami, ami kilóg a képből. Will kuncogott egyet. − Ne félj, hogy nem találom meg! Alex telefonja csipogni kezdett, újabb hívást jelezve. Kaiser számát írta ki a kijelző. − Will bácsi, hívj vissza később! Le kell tennem. − Átkapcsolt Kaiser hívására. − Halló. – Sajnálom, Alex. Itt vagyok a jacksoni helyi irodában, és egy kicsit zűrössé váltak a dolgok. A nagyfőnökség kiszúrta ezt a kis maszek felderítőcsapatomat, és… – John, figyelj rám! Végeztem egy kis kutatást az interneten levő képek közt, és találtam egy fotót Noel D. Traverről. – Igen, és? – Nem ő az. Úgy értem, nem azonos Eldon Tarverrel. – Ne mondd! – És ez az, amit nem értek − tűnődött Alex. − Két név, egymás tökéletes anagrammái. Ez nem lehet puszta véletlen… különösen nem, ha az egyiknek a nevét a másik íróasztalán látom egy számlára írva. – Egyetértek. Valami furcsa lehet mögötte. Na de más téma: a főnökség azt üzeni, hogy ha igazad is van, ez mégiscsak gyilkossági eset, ami nem az FBI illetékessége. – Webb Tyler elmehet valahova… Kaiser nevetett. − Webb azt mondja, adjak szépen át minden bizonyítékot, amit összeszedtem a jacksoni rendőrségnek, és tűzzek vissza New Orleansba. És azt is, hogy jobb lenne, ha te meg máris valami új munkát keresnél magadnak. – Akkor le van szarva. Mi úgyis megnézzük magunknak Noel Traver kutyatenyésztő telepét. – Tyler nem fogja engedélyezni. Már én is kértem tőle a házkutatási engedélyt. Nem nyert. – Jézusom. Hát mi a baja tulajdonképpen? – Mark Dodson a baja. Tyler tudja, hogy Dodson ki nem állhat téged, és meg van győződve, hogy Dodson lett az új főigazgató kis kedvence. Azt is sejti, hogy Jack Morannek kifele áll a szekere rúdja. Állítólag korkedvezményes nyugdíjba megy. Úgyhogy Tyler nem fog segíteni nekem, mivel nem Dodson klikkjéhez tartozom. – Én is kezdem azt hinni, hogy a Cég leírt engem.

– Dehogyis! Te annál értékesebb vagy. Meg fogjuk szerezni azt az engedélyt. Csak még több bizonyítékot kell fölmutatnunk. – De hogy? Minden támogatás nélkül? És persze Tyler nem fogja a korábbi áldozatok boncolási jegyzőkönyveit se kikérni, nincs igazam? Kaiser hangosan fölnevetett. Alex megkérdezte tőle: – Nem tudod véletlenül, hol lehet Eldon Tarver ebben a pillanatban? – Nem. Egyedül él, és nincs otthon a lakásán. De nincs az egyetemi klinikán sem. Szólok majd, ha fölbukkan valahol. Alex elégedetlenül mordult egyet. − De azt legalább tudod, hol van pontosan az a kutyatenyészet? – Eszedbe ne jusson, Alex, míg nincs meg a házkutatási engedély! – Jó, akkor majd megtalálom egyedül. Hiszen ismersz. Ezzel Alex letette, és hívta Will Kilmert. – Vagyok − szólt bele Will. – Noel D. Travernek van valahol Jackson déli részén egy kutyatenyésztő telepe. Szeretném, ha kiderítenéd a címet. – Már tudom, kislány! – Úgy szeretlek, öreg! Akkor mondd meg nekem is. Will lediktálta neki, majd megkérdezte: − Azt tervezed, hogy odamész? – Csak kívülről nézek körül. Nem fogok bemenni. Kaiser szétrúgná a seggemet. Téged meg arra kérlek, nézz körül ugyanígy a patológiai labornál. – Már ott is vagyok. Maradj bekapcsolva! – Oké. Alex odament Chris ágyához és letérdelt melléje. Az orvos még mindig reszketett, de a szeme csukva volt, és egyenletesen lélegzett. Erre Alex visszament az íróasztalhoz, betette a laptopját a táskájába, a vállára vette, és olyan zajtalanul hagyta el a szobát, amennyire csak lehetett.

46. fejezet Will Kilmer megérintette Alex térdét, és így szólt: − Az az épület pékség volt, mikor még gyerek voltam. Sőt, ha jól emlékszem, az volt körülbelül egész 1985-ig. Alex bólintott, és közben azzal kínlódott, hogy bekapcsolva tartsa a számítógépét. Valamilyen okból a megfigyelendő hely, ahová igyekeztek, kívül volt minden mobilhálózaton, és nem akartak jönni a jelek. Will leparkolta az Explorert egy használaton kívüli autójavító beugrójában, mert innen jó kilátás nyílt bizonyos Noel D. Traver tulajdonában levő kutyatenyésztő telepre. Traver létesítménye ósdi vörös téglás téglalap alaprajzú építmény volt; körülbelül akkora, mint egy Coca-Cola palackozó üzem, csak még az azoknál szokásos parkolónál is nagyobb térség vette körül. A nagy területen összesen egyetlen teherautó-féle állt a falnak háttal, így a rendszámát nem lehetett látni. Az egész épület néptelennek tűnt. Senki nem mozdult se ki, se be, mióta itt voltak, és semmiféle hang sem hallatszott ki az épületből. Igaz, majdnem kilencvenméternyire voltak tőle, de mégis különös volt a csönd. Alex szerint legalább valami ugatást kellett volna hallaniuk. – Megint a tiéd! − mondta Will, ahogy meghallotta a szomszéd ülés felől a mobil csörgését. – Kaiser − mondta Alex −, ő hív egyfolytában. – Mért nem veszed föl? – Rögtön bedilizik, ha megtudja, hogy itt vagyok. Will az idejüket vesztegető emberek sóhajával válaszolt, ő előbb már járt dr. Tarver patológiai laborjánál, ami, legalábbis kívülről, rendben levőnek látszott. Most meg itt fogja elfecsérelni a napja hátralevő részét, valószínűleg fölöslegesen. Az Alex telefonjában levő SIM-kártyának sikerült a számítógéppel egy pillanatra összekapcsolódnia, de aztán megint semmi. Alex mérgében rávágott egyet az ajtóra, csakhogy ne a laptopot vágja ki az ablakon. Szeretett volna még egypár adatot kikeresni az interneten, most meg azért lett volna rá szüksége, mert Jamie már biztos kijött az

iskolából, és talán már be is jelentkezett az MSN-re. – Nagyon aggódom Jamie miatt − szólalt meg. − Már majdnem negyvennyolc órája nem tudtam beszélni vele. – Nincs semmi baja! − mondta Will. − Hisz már tízéves. És úgyis azt kell csinálnia, amit az apja mond neki. – Chris miatt is izgulok − mondta Alex, és nagy bűntudatot érzett, hogy magára hagyta a beteg dokit a szállodában. – Hányszor próbáltad hívni? − kérdezte Will, aki időközben jó párszor kiszállt a kocsiból hol egy cigarettáért, hol pisilni a várakozás közben. – Ötször vagy hatszor. És legalább egy órája nem veszi föl. – Hát akkor talán alszik. – Én is abban bízom. – Majdnem minden áldozat több mint egy év elteltével halt meg − mondta Will. – Kivéve Grace-t. Az öreg nyomozó becsukta a szemét, és szomorúan ingatta a fejét. – Szerintem vissza kéne mennem, és elvinni őt az ügyeletre − mondta Alex. − Segítesz majd lehozni a kocsihoz? – Persze. Alex most az egykori pékség köré vont magas Cyclone-kerítés felé intett a fejével: − Mit gondolsz, minek az a szögesdrót a kerítés fölött? Biztos, hogy nem a kutyák ellen. Azoknak bőven elég lenne a Cyclone is. – Talán mert olyan sok a bűnöző errefelé. Alex mobilja megszólalt. Megint Kaiser volt az. Alex teli tüdőből, dühösen fújt egy nagyot, majd fölvette a telefont, és beleszólt: − Tessék, John! – Krisztusom, Alex! Már órák óta próbállak hívni. Hol az ördögben vagy? Alex egy kis grimaszt vágott, és elmondta előre kigondolt hazugságát a telefonba: − Itt vagyok a szállodában, és Christ ápolom. Nagyon rossz bőrben van. Neked sikerült közben találnod valamit? – Igen is meg nem is. Tyler köti az ebet a karóhoz. Szerintem mostanára már teljesen Mark Dodson ugráltatja. De azért a haverjaim segítségével keményen piszkáljuk Shane Lansing, Eldon Tarver meg a

te rejtélyes állítólagos állatorvosod cégügyeit. És továbbra is nyomulok, hogy meglegyen a házkutatási engedélyünk Tarver lakásához. – Nagyon köszönöm! − mondta Alex hálásan, hogy valaki végre hatékonyan segít neki. − És kijött már valami abból a piszkálódásból? – Lansing nálam egyelőre tiszta. Tipikus sebészfazon. Orvos gyereke, nők kedvence. Sokfelé megfordult már, ami gyakran előfordul az orvosoknál, de hát még csak harminchat éves. Lehet, hogy egyszerűen csak nyugtalan típus. Akárcsak Rusk, ő is sokfelé csinált befektetéseket, főleg egészségügyi területen, de mással is próbálkozott. A meridiani radiológiai klinika rendben levőnek látszik, és Lansing csak csendestárs benne. Fölteszem, hogy tudna radioaktív anyagokat szerezni onnan, ha akarna, de pillanatnyilag az egész brancsból ő az, akiről nem tudnám elképzelni, hogy gyilkos is. – És a többiek? – Ruskot már ismered. Gazdag, jó kapcsolatai vannak, a második feleségével él. Amikor éppen nem dolgozik, az utazgató playboyt játssza. Vele kapcsolatban egyedül azok az üzleti kapcsolatok gyanúsak kicsit, amiket már te is kiderítettél, de egyik se illegális. Még az Adófelügyelet se találna nála semmit. – És Tarver? – Na, vele egy kicsit más a helyzet 1950-ben született, a Tennessee-beli Oak Ridge-ben. Az apja katonatiszt volt, de nem vállalta a fiát. Bedugták egy greenwoodi luteránus árvaházba, ugyancsak Tennessee-ben, ahonnan nevelőszülőknek adták ki hétéves korában. Az örökbefogadók is Tennessee-beliek, Sevierville-ből. Ez a Smoky Mountainsnél van. Most már van ott is ipar, de az 50-es években még nagyon vidéki hely volt, tele primitív szektákkal. Például arrafelé működtek a kígyóimádók templomai. – Kígyóimádók? − ismételte Alex, amire Will is fölkapta a fejét. – Igen, olyan gyülekezetek, ahol mérges kígyókkal szórakoznak a misék alatt. Sztrichnint isznak meg ilyesmi. Azt nem tudom, hogy a kis Tarver látott-e ilyesmit, de a mostohaapja, aki különben disznókat nevelt, maga is szeretett prédikálni. Eldon aztán teljes tanulmányi ösztöndíjjal a Tennessee Egyetemre került. Ezzel megúszta Vietnamot. Amikor én a rizsföldek sarát tapostam, Tarver szép nyugodtan a mikrobiológiából írogatta a doktoriját. Innentől nemigen vannak

adataink, de tudjuk, hogy 1981-ben egy nagy gyógyszergyárhoz szegődött el. Innen viszont egy év múlva kirúgták szexuális zaklatás miatt. Súlyos ügy lehetett ha ’8l-ben ilyesmiért el kellett távolítani valakit. Igazi orvosi képzésben egészen 1982-ig nem vett részt, de akkortól sorra szerezte a szakorvosi papírokat, egyebek mellett patológiából. Az itteni Egyetemi Klinikára 1988-ban került be, és két év múlva elvette az egyik biokémikus professzornőt. Ez a nő meghalt 1990-ben, méhnyakrákban. A többit te is tudod. Hogy ingyenklinikát nyitott a feleségétől örökölt pénzen. Hogy több mint tizenöt éve van neki az a patológiai laboratóriuma is. Eddigi információink szerint nincs barátnője, és nem szokott nőket hazavinni. De az a szexuális zaklatásos eset azért elgondolkodtató… – Meg az anyajegy − vágott közbe Alex. – Ja igen. Elég ronda a fényképein is. El se tudom képzelni, mért nem vetette már le valamelyik haverjával. – Mert nem olyan könnyű! Nekem azt mondta, hogy igaziból valami érburjánzás. Veszélyes lenne hozzányúlni. – Benne szerintem megtaláltuk az emberünket − mondta Kaiser. – Már jeleznek valamit az antennáim. Biztos hogy találnánk egy-két rázós dolgot a lakásán, ha megkapnánk az engedélyt. Csakhogy Webb Tyler nagyon kekec velem. Ez a fickó a velejéig bürokrata. Már hogyha van neki agyveleje egyáltalán. – Az lehet, hogy van, de gerince biztos nincsen − dünnyögte Alex. Akkor Will megérintette Alex térdét, és kimutatott a szélvédőn. Tőlük úgy ötvenméternyire egy piros mikrobusz indult befelé a telepre. Valaki közben biztos kinyitotta neki a kaput, mert megállás nélkül átgurult rajta, és lassan az épület oldalához húzott. – Bocs, de Chrisnek szüksége van rám − mondta a telefonba Alex, miközben megpróbálta kivenni a kocsi rendszámát. De túl messze volt, és rossz szögben is állt meg. – Még egy dolog − mondta Kaiser. − Noel Traver tök rejtélyes. Papíron tíz évvel ezelőttig nem is létezett. Van neki jogosítványa, de kocsija nincs, állandó lakhelyéül pedig az a bizonyos kutyatelep van bejegyezve. – Most már tényleg mennem kell, John. Van még valami? Kaiser nevetve mondta: − Igen. Mégpedig fontos dolog.

Tulajdonképpen azért hívtalak, hogy nehogy valami hülyeséget csinálj nekem, például, hogy betörnél Tarver lakására vagy arra a tenyésztelepre! Alex is nevetett, remélve, hogy nem túl erőltetetten. − Pedig milyen szívesen betörnék! Verd ki Tylerből azt a házkutatásit! − Ezzel kinyomta a készüléket, mielőtt Kaisernek ideje lett volna mondani bármit is. – Hallottad? − kérdezte tőle Will. − Az a sofőr dudált valakinek! Közben a piros kocsi odaállt egy nagy alumínium garázsajtóhoz az épület oldalában. A kapu emelkedni kezdett, annyira, hogy a mikrobusz már befért volna alatta. – A kurva anyját − mondta Will. − Valaki odabent volt egész idő alatt! – És biztos van távirányítója. Meg tudtad nézni a sofőrt? – Nem, azok a rohadt ablakok mind feketék. A kapu fönt maradt, de a mikrobusz még nem ment be rajta. – Most mit csináljunk? − kérdezte Alex. Will lebiggyesztette az alsó ajkát − Mit tudom én! Te vagy a főnök. – Meg akarom tudni, mit hozott ez a kocsi. Will nevetett. − Én is szeretném. Meg is fogjuk tudni, de az nem lesz legális. – Szarok rá! − mondta Alex, és már nyúlt is a kilincs felé. Will elkapta a csuklóját − Várj még! Nem akarom, hogy még nagyobb bajba keveredj, mint amiben már benne vagy! Alex kiszabadította a kezét. − Miért? Azok a mocskok már úgyis kirúgtak. Mit bírnának még ártani nekem? Will lehajtotta a fejét, és hét évtized minden összegyűlt tapasztalatával nézett rá. − Nézd, kicsikém! Van olyan, hogy valakit kirúgnak, de aztán olyan is, hogy tényleg egy nagyot rúgnak a seggébe. Most tetted le a telefont, és egy valódi FBI-ügynökkel beszéltél. Ha egészen seggbe volnál rúgva, szóba se állt volna veled. Alex nagy nehezen türtőztette magát, és visszaült a helyére, de csak úgy forrt benne a méreg. Grace halála után kezdte érezni, hogy meg van ugyan kötve a keze a nyomozásban, de még van benne elég erő. Lehet, hogy felelőtlenül cselekedett, de legalább csinált valamit! Most azért kell visszafognia mégis magát, mert az FBI, amelynek már réges-rég

rajta kellene lennie a nyomozáson, végre talán megmozdul, és szintén csinál valamit. Fölkapta a laptopját az ülés alól, és megint megpróbált a hálózatra csatlakozni. És most végre mutatkozni kezdtek az általa keresett adatok. Az elmúlt órákban már annyiszor keresett rá az Eldon Tarver és a Noel D. Traver nevekre, hogy még mindig káprázott a szeme. – Itt valami nagyon hiányzik a képből! − mondta. Will érdeklődve hümmögött. Alex közben megnézte az MSN-jét is, de Jamie nem volt a rendszerben. – Mit mondott neked az a Kaiser? − kérdezte közben Will. – Nem sokat − vetette oda Alex, és közben azon járt az esze, amit az ügynök Eldon Tarver életrajzáról mondott. − Azt mondta, hogy a vietnami háború idején, amikor Tarver egyetemre járt, van egypár évnyi lyuk az életrajzában. Mikor is lett vége a vietnami háborúnak? – Az utolsó helikopter ’75-ben szállt föl a nagykövetség tetejéről, de ’73-ra gyakorlatilag már vége lett a nagy hajcihőnek. Vietnam… – A vietnami háború végén − motyogta magában Alex. – Mit mondasz? – Dr. Tarver mondott nekem valamit az irodájában. Egy kutatási projektről, amiben ő is benne volt… és ami csatateret járt veteránokkal meg a rákkutatással volt kapcsolatos. − Alex behunyta a szemét, és ott volt előtte megint a fotó Tarver irodája faláról, az a fekete-fehér pillanatfelvétel a szőke nővel, Tarverrel és a katonatiszttel. − VRP − ismételte magában, összeszorított szemhéjakkal. − Ezek a betűk voltak ráhímezve Tarver köpenyére. És ezek a betűk voltak láthatók a mögöttük álló épület homlokzatán is. – Miről beszélsz? − kérdezte Will. – Egy rövidítésről − mondta Alex, akinek most hirtelen eszébe jutott Tarver magyarázata. „Veteránok Rákprojektje”. Alex most gyorsan begépelte a Google keresőprogramba ezt a két szót. A Google 8 millió hasonló találatot jelzett, de ezek közül az első ötvenben egyetlen olyan dolog sem szerepelt, ami kifejezetten „Veteránok Rákprojektje” néven futott volna. A legtöbb találat olyan oldalakra vezetett, amelyek az Öböl-háború vagy a vietnami háború volt

katonáinak különböző rákeseteivel foglalkoztak. Viszont a vietnami linkek majdnem kizárólag csak az Agent Orange nevű lombirtó hatásaival foglalkoztak, amiről Tarver megmondta, hogy az ő kutatócsoportját nem érdekelte. – Tehát nincs olyan, hogy Veteránok Rákprojektje − mondta magában csodálkozva. − Vagy legalábbis nem volt olyan fontos dolog, amit bárki is számon tartana. Az ujjai azonban tovább mozogtak a billentyűkön. − Hisz nem is a Veteránok Rákprojektje feliratot, láttam azon a fotón. Azt láttam csak, hogy VRP. Beírta a VRP betűket a keresőbe, és megnyomta az entert. Erre ezer és ezer különféle eredmény ugrott elő, amelyekben csak az volt a közös, hogy mindegyikben szerepelt ez a három betűből álló kombináció. Utánaírta most azt is, hogy „rák”. Erre elsőként egy indiai kutatási projekt honlapja jelent meg. Az ötödik tételtől azonban rögtön fölgyorsult Alex szívverése. Itt a rövidítés után azt olvasta: Különleges Víruseredetű Rákesetek Programja. Szóval Vírus! − és nem Veterán, amit Tarver mondott neki! A link leírása szerint ez egy 1964-ben megkezdett tudományos program neve volt, amely annak idején az Országos Rákkutató Központ költségvetésének tíz százalékát emésztette föl több éven keresztül. 1973-ban Vírusos Rákprojektnek keresztelték át. Alex összeharapta a száját, és olvasni kezdte: A VRP nagyszabású kutatási kezdeményezés volt, amely az USA néhány olyan legkiválóbb tudósát érintette, akik ki akarták deríteni, hogy a ráknak, különösen a leukémiának lehet-e vírusos eredete… – Istenem! − sóhajtott egy óriásit Alex. – Mi történt? − kérdezte Will. – Várj egy kicsit − felelte, és gyorsan olvasta tovább: A hazai orvosok kicsiny, de tekintélyes csoportja azzal állt elő, hogy a majmokkal kapcsolatba hozható retrovírusokat, mint a HÍV és az SV 40 (amelyről beigazolódott, hogy az emberi paralízis elleni vakcina fertőzött elemeit tartalmazza) valójában a VRP tudósai hozták létre. Bár ezt a feltételezést tagadja az egészségügyi kormányzat, a megőrzött dokumentációból világos, hogy tízezer liter számra tenyésztettek ilyen veszélyes, új vírusokat élő állatok, elsősorban emberszabású majmok és macskák szervezetében, valamint az is, hogy e vírusok közül sokat úgy

módosítottak, hogy képesek legyenek átlépni a fajok közti határokat is. 1973-ban a VRP jelentős részét áttelepítették a marylandi Fort Detrickbe, amely köztudomásúan az USA biológiai fegyverkísérleteinek fő helyszíne. Senki nem tagadja, hogy a VRP aktív együttműködésben állt a Nemzeti Egészségügyi Intézettel, a hadsereggel, valamint a Litton biomedikai konszernnel… – Na ez az! − mondta Alex. − A francba is, hát megvan! – Miért kiabálsz? − kérdezte Will, és ő is a képernyőre nézett. – Azért, mert dr. Tarver hazudott! Azt mondta nekem, hogy a VRP rövidítés Veterán Rákprojektet jelent. De nem azt jelenti! Hanem egy olyan kormányprojektet, amelynek a keretében kapcsolatokat kutattak a vírusok és a rákbetegségek, különösen a fehérvérűség között. Az egész a vietnami háború idején zajlott. És Eldon Tarver ott dolgozott ebben a projektben! – Jézusom! – Embereket gyilkolt − suttogta Alex. − És még mindig ezt a Kutatást folytatja. Vagy legalábbis felhasználja, amit a VRP-nél tanult, annak érdekében, hogy Rusktól és reménytelen helyzetben levő ügyfeleitől elszedje a pénzüket − Alex csak úgy repesett az örömtől. − Elkaptuk őket, Will! – Oda nézz! − szólt Will, elkapva Alex csuklóját. − Mit csinál a rohadtja! Alex fölnézett, és látta, hogy a teherautó is meg a később érkezett mikrobusz is eltűnt, és most az alumínium garázsajtó lassan visszabillen, és becsukódik. – Tudod, mire gondolok? − kérdezte Alex. – Mire? – Arra, hogy Tarver itt most mindent szépen bezár. Odamentem az irodájába, és megmondtam neki, hogy FBI-ügynök vagyok. Aztán meglátogattam az úgynevezett ingyenklinikáját is. Istenem, még képes voltam elmondani neki az áldozatok listáját is, igaz, azon egyáltalán nem lepődött meg. És ráadásul a VRP-nél készült fotóra is rákérdeztem! Már tudja, hogy előbb-utóbb rá fogok jönni mindenre. Muszáj neki olajra lépnie, Will! − Alex ezzel becsukta és átrakta a laptopot a hátsó ülésre, és már nyitotta is a kocsi ajtaját. − Én bemegyek, és megnézem, mi van.

– Várj! − kiáltott rá Will. − Ha már úgyis van ellene elég bizonyítékod, semmi értelme elcseszni azzal, hogy bemész házkutatási engedély nélkül. – Nem fogok bemenni az épületbe. – Tényleg vigyázz, Alex! − mondta az öreg nyomatékosan. – Jössz vagy nem? Will sóhajtott egy nagyot, majd kinyitotta a kesztyűtartót, és elővette belőle a .357-es Magnumját. − Azt hiszem, megyek. Miközben Alex már kifelé szállt az Explorerből, Will azt mondta: − Várjunk! A kapu nyitva van, ugye? Sokkal jobban járunk, ha a kocsival a főbejárathoz megyünk, és azt mondjuk, eltévedtünk, mintha gyalog lopózkodnánk be a nadrágszárba dugott pisztolyokkal. Alex erre elvigyorodott és visszaszállt az Explorerbe. − Na látod! Tudtam, hogy miért hozlak magammal! Will beindította a Fordot, és az utcán átvágva odahajtott a régi pékség főkapujához. Miközben lassított, hogy áthaladjon a kapun, Alex Kaiser mobilját hívta. – Szia − mondta Kaiser. − Mi a helyzet? – Kibogoztam, John! Az egész ügy világos. Gyorsan ellenőrizned kell valamit, amit Vírusos Rákprojektnek hívnak. Drága kutatási projekt volt a hatvanas évek végétől a hetvenes évek elejéig. Rákbetegségekkel, vírusokkal és biológiai fegyverekkel foglalkoztak. És Tarver ott dolgozott. – Biológiai fegyverekkel? – Igen. Van egy fénykép Tarver klinikai irodájában, amely laboratóriumi köpenyben mutatja, és arra az van írva: VRP. Ugyanez a három betű látszik a mögötte levő épületen. – És hogy jöttél rá, mit jelent a rövidítés? – Simán, ha hiszed, ha nem, csak a Google segítségével. De ha nincs ott az a fénykép az irodájában, soha nem jövök rá. Csakhogy Tarver hazudott nekem azzal kapcsolatban, hogy mit jelent a rövidítés. Megpróbálta úgy eladni, mint valami emberbaráti dolgot. – Oké. Máris nekilátok. A nagyfőnökség még mindig rajta ül Tarver házkutatási parancsán. De lehet, hogy ettől majd beindul a dolog. – Ezt még Webb Tyler se hagyhatja figyelmen kívül. Hívj, ha meglesz az engedély.

Kaiser kiszállt a vonalból. Az Explorer már csak húszméternyire volt az épülettől. – Hova vigyelek? – Azokhoz a földszinti ablakokhoz itt elöl. – Be vannak fóliázva − jelezte Will. – Nem, nézd csak: egypárat kicseréltek rendes ablaküvegre. Will megtekerte a kormányt, és az Explorer megállt az egyik sima üveges földszinti ablak előtt. – Most szállj ki, de legyen a kezed a pisztoly közelében! − mondta neki Alex. – Szerinted készülnek valamire? – Szerintem nagyon is. Rohadtul veszélyes alak ez. Alex kiszállt, és odament az ablakhoz. Az ablakok mind körülbelül húsz centi szélesek voltak, de éppen a rendes üvegre cseréltek túl magasan voltak ahhoz, hogy belásson rajtuk. – Tartanál bakot nekem? − kérdezte az öregtől. Will odament, becsúsztatta a pisztolyát az övébe. Lehajolt, és összekulcsolta a kezét. Alex belelépett az így keletkezett kengyelbe, és egyszerre megint úgy érezte magát, mint gyerekkorában, amikor Grace segített neki fölmászni a kert végében álló fa alsó ágaira. Az emlékbe a szíve is belesajdult, de közben belekapaszkodott a téglapárkányba, fölhúzta magát, és megpróbált bekukucskálni a keskeny ablakon. – Mit látsz odabent? − suttogta Will rekedten. – Még semmit. Az üvegen vastagon állt a kosz. Erre ráköpött, és az inge ujjával egy kis kört tisztára dörgölt az üvegen, aztán megint az üveghez nyomta a szemét. Mikor a szeme hozzászokott a sötéthez, meglátott odabent egy egész sor többtucatnyi ketrecet. És minden ketrecben egy-egy kutyát. Kistermetű kutyákat, talán kopókat. – Látsz már valamit? − kérdezte Will. − A hátam már nem olyan erős, mint régen. – Kutyákat. Egész csomót, ketrecekben. – Miért, hát végül is kutyatenyészet? – Tudom, mégis valami furcsa ezeken a kutyákon! – Éspedig? – Alszanak.

– Hát aztán! − mondta Will, már zihálva az erőlködéstől. – De hát nem lehet, hogy mind aludjon egytől egyig! – Miért, ha a kutya se törődik velük? Alex majdnem nevetni kezdett Will szójátékán, de érezte, hogy ez így nincs rendjén. − Legalább százötven kutya. Kizárt dolog, hogy mindegyik egyszerre aludjon. – Talán begyógyszerezték őket. Alex még mindig befelé lesett, amikor egyre erősödő motorzúgás ütötte meg a fülét. Még meg sem látta a piros mikrobuszt kifelé robogni a kapu felé, ösztönei, melyekkel annyi túsztárgyalást sikerült korábbi életében végül megoldania, azonnal jelezték a veszélyt. – Fussunk! − kiáltotta, hátrafelé kiugrott Will kezei közül, és rángatni kezdte magával, el az épülettől. – De mi lesz a kocsimmal? – Hagyd a fenébe! Alig tízméternyire lehettek az épülettől, amikor egy elsöprő erejű légtömeg, mintha Isten keze csapott volna le rájuk, a földhöz vágta őket. Alex csúszott egy nagyot a betonon, és érezte, hogy jön le a bőr a könyökéről. Will nevét kiáltotta, de nem jött válasz. Egy idő után az oldalára fordult, és megpróbált föltápászkodni. Will tőle néhány méternyire térdelt, és hasztalanul próbált egy hatalmas üvegszilánkot kiszedni a saját hátából. Mögötte már óriási fekete füstfelhő emelkedett az ég felé. A füst mögött Alex valami kékesfehér lángot látott sisteregni, ami inkább egy hatalmas Bunsen-égő lángjához hasonlított, mint ahhoz, amikor egy épület kigyullad. Az épületből elviselhetetlen forróság áradt. Éppen félig fölemelkedett, amikor valami nem emberi jajveszékelést hallott, amely teljesen betöltötte az üres parkolóudvart. Valami majomszerű alak rohant ki négykézláb az épületből, mögüle füst és láng csapott ki. Alex három lépést tántorgott Will irányába, és épp csak annyit tudott neki mondani, hogy hagyja a szilánkot, ahol van, aztán arccal előre ismét a földre zuhant.

47. fejezet Andrew Rusk már bevett két Valiumot, egy Lorcetet meg egy béta-blokkolót is, de a szíve csak tovább rendetlenkedett. Ráadásul majd széthasadt a feje is. Csak bámult a felesége két bárgyú szemébe, és közben úgy érezte, mintha valaki hátul a nyakánál megragadta volna a gerincidegét, és húzná kifelé. – De hát én ezt nem értem − mondta Lisa már vagy nyolcadszor, ugyanennyi perc alatt. – Azok az emberek ott kint − mondta neki Rusk, kifelé, a ház elsötétített teraszablakai felé mutatva −, azok mind FBI-ügynökök. – Honnan tudod? Lehet, hogy az Adófelügyelettől jöttek, vagy ilyesmi. – Tudom, mert tudom. – De hogyhogy Kuba? – Psszt! − csendesítette Rusk, elkapva a felesége felsőkarját. − Csak suttogva! Lisa kiszabadította a karját. − De még soha nem mondtad nekem ezt a Kubát Miért nem? Talán nem bízol bennem eléggé? Rusk csak nehezen tudta türtőztetni magát, hogy rá ne ordítson: − Persze, hogy nem bízom benned, te hülye kurva. Lisa gyerekesen duzzogva visszament a kanapéhoz, és jógaülésben maga alá húzta a lábait. Biciklissort volt rajta egy olyan toppal, amelynek mély, látványos kivágása közszemlére tette csaknem az összes domborulatot. – Kuba − mondta még egyszer. − Azok még csak nem is amerikaiak, ugye? Rusk tátott szájjal bámult rá. − Hogy érted, hogy nem amerikaiak? – Hát hogy nem kapitalisták, meg ilyesmi. Lisa legnagyobb értéke a szépsége volt, amelyhez valami őrjítő mennyiségű szerelmi étvágy párosult. Rusk még mindig alig tudta megérteni, hogy lehet képes igazi szenvedélyre egy ennyire buta lény, de gyakorlati tapasztalata mégis elfogadtatta vele ezt a furcsa ellentmondást. Lehet, hogy az értelmes emberek csak puszta hiúságból

képzelik, hogy a buták kevésbé élvezik a szexet, mint ők, az okosak. De lehet, hogy így van. Sőt, lehet, hogy a buták jobban élvezik. Rusk azért kételkedett ebben. Lelke mélyén természeti csodának tekintette Lisát: egy idiótának, aki közben mégis tudósa a szexuális fogásoknak. Lisával a hálószobában vagy kisebb társaságban rendben is volt minden. Ám amint gondolkodásra, vagy ne adj isten, valami döntésre került a sor, nem volt vele valami könnyű. Odatérdelt a kanapé elé, és megfogta Lisa kezét Csak nyugodtan! Meg kell hogy győzze őt. Mert nem maradt más választásuk: ki kell jutni az országból, méghozzá mielőbb. Thora Shepard teste ott hever a kocsija hátuljában, egy festékes fóliával letakarva. Ha a kinti FBI-ügynökök közül az egyik megszegi a törvényt, és behatol a lezárt garázsba, mindennek vége! Rusk mindent megtett, hogy kitörölje a fejéből a délután eseményeit, de sehogysem sikerült neki. A győzelem első eufórikus pillanatai elmúltával józanul lenézett Thora szétvert koponyájára, de nem dermedt le a látványtól. Az extrém sportokból kitörülhetetlenül beléje rögződött az a tanulság, hogy nem szabad egy percet sem tétovázni. Mivel tudta, hogy a lófarkas melós bármelyik pillanatban visszajöhet, gyorsan begöngyölgette Thorát egy ott heverő padlóvédő fóliába, aztán a fémoszlopok közt átvitte a pehelysúlyú testet a felújításra váró emelet egy távolabbi helyiségébe. Ott várt rá Isten váratlan ajándéka: egy kétszázötven literes kerekes szemetesedény, a tetején az ÍGY IS LEHET! felirattal. Thora könnyedén elfért a kukában, amelyet aztán egyenesen a mélygarázsig gurított. Átrakta a testet a Cayenne csomagtartójába, majd miután a szemetest is visszavitte a tizenötödik emelet egy másik helyiségébe, bement a saját irodájába, mintha mi sem történt volna. Valami persze nagyon is történt. Attól a gyilkos perctől kezdve tudta, hogy szabad élete úgy illan el, mint a vér egy fölvágott érből. Volt kidolgozott szökési terve, de ahhoz el kellene hogy szabaduljon az őt figyelő FBI-osok szeme elől. És vajon hogy tudná ezt megtenni? Még reménykedett abban, hogy dr. Tarver egyszer csak fölbukkan, és kimenti őket; hacsak már rég le nem lécelt azóta. Hisz kapott tőle e-mailen egy vészjelzést, hogy találkozniuk kellene Chickamaguánál, de Rusk az őt figyelő ügynökök miatt nem tudott odamenni. Erre rémületében egy szomszéd irodát bérlő kollégája számítógépéről küldött

Tarvernek egy e-mailt, amelyben röviden fölsorolta az őt fenyegető valamennyi veszélyt, remélve, hogy Tarvernek majd sikerül áttörnie az ököré fonódott hálón. Viszont ha Tarver mégsem jelenik meg hamarosan, akkor drasztikus intézkedéseket kell tennie. Például föl kell hívnia az apját. Nagyon félt ettől, de tudta, hogy ha Tarver nem tud segíteni, akkor már csak idősb A. J. Rusk legendás leleményessége és kapcsolatai menthetik meg. Ha egyáltalán… – Lisa, aranyom − szólt a nejének halkan −, hisz Kuba esetében csak pár hónapról lenne szó. Már elintéztem, hogy a tengernél fogunk lakni egy csodaszép vitorláson. Malecón mellett, így hívják azt a helyet. Sinatra és a barátai minden pénzt megadtak azért, hogy ott lazsáljanak Ava Gardnerrel vagy Marilyn Monroe-val. – Persze, csakhogy most ott középkori az élet. Lisa csak huszonkilenc éves. − Kicsikém, Castrónak már régen vége van. Bármelyik nap meghalhat. Lehet, hogy már nem is él egyáltalán. Lisa továbbra is szkeptikus maradt. − Miért, hányszor meg akarta Kennedy is gyilkoltatni, és sose sikerült neki? Rusk szívesen megölte volna Olivér Stone-t, aki azt a castrós filmet rendezte. − Ne törődj Kubával, kicsim! Hamar lecseng a dolog, és akkor rögtön átmegyünk Costa Ricába, csak más nevet veszünk fel. Costa Rica meg aztán tényleg kész paradicsom. – De én úgy szeretem a mostani nevemet! Rusk megint megfogta a kezét. − Ezt másképpen kell felfogni. Ezzel a névvel, ami most van neked, te ötmillió dollárt érsz. Azzal az új névvel legalább húszat. Azért az nagy különbség. Ez már Lisa fejébe is szöget ütött. − Húszmillió dollárt? Rusk a helyzethez illő teljes komolysággal bólogatott. Szinte látta, hogy kezdenek forogni azok a kis kerekek a nő pompás zöld szemei mögött. A tarkóját hasogató fájdalom ellenére sikerült mosolyogva mondania: − Az már hollywoodi filmekbe illő pénzösszeg, kicsikém. – De miért nem mehetünk Costa Ricába most rögtön? − kérdezte egy elkényeztetett kislány hangján. Rusk legszívesebben felordított volna, de nyugodtan tovább magyarázta: − Mert nem volna biztonságos. Időt kell adnunk az FBI-nak, hogy körülnézzen Costa Ricában, és ne találjon ott bennünket. Akkor aztán odamehetünk.

– Mit követtél el, Andy? Nekem eddig azt mondtad, csak valami adódolog. Akkor meg miért vannak ennyire oda tőle a hatóságok? Hogy mit követtem el? Megöltem egy nőt, aki nagyon hasonlított hozzád, csak még nálad is szebb volt egy kicsit. És ha nem hagyod abba, téged is meg foglak ölni. Rusk nyugtalanul megint a sötét ablakok felé nézett. − Lisa, te nem értesz ezekhez a dolgokhoz. Az a helyzet, hogy nincs más választásunk. Lisa hosszan és meglepő hűvösen nézett rá. − Lehet, hogy neked nincs. Én viszont nem követtem el semmit Mér’ ne maradhatnék itt, míg minden kialakul Costa Ricán? Akkor majd utánad megyek. Rusk elképedt Ez a nő tisztára úgy kezd beszélni, mint Thora Shepard. − Csak nem maradnál itt nélkülem? – Hát nem én akartam így! Temiattad van ez az egész, Andy. Nem miattam. Milyen igaza van! − gondolta Rusk. Pedig milyen klassz ötletnek tűnt ez a kubai dolog, amikor öt évvel ezelőtt Tarver kieszelte. Hisz Kuba az utolsó rejtelmes hely a világon, az utolsó komcsi helyőrség, na Kínát kivéve. És ott van az a Hemingway óta ismert bája is. Ennél macsósabb rejtekhelyet ki tudna elképzelni? Viszont még mindig dúl ott a hidegháború. Castro egészségi állapota megrendült. Senki se tudja, mi folyik a színfalak mögött. Most, hogy már negyvennyolc órája elszakadt az őt évek óta dr. Tarverhez kötő köldökzsinór, már Kuba sem tűnt olyan bombabiztos helynek. Lisa meg lám, hallani se akar róla. Lehet, hogy végül is nem is olyan buta. – Nem tudok veled menni − szólalt meg Lisa hirtelen jött határozottsággal. − Azt megígérem, hogy utánad megyek Costa Ricába, ahogy odaérsz. De nem akarom itt hagyni anyut meg a barátnőimet azért, hogy Kubába menjek. – Bébi!… Ha egyszer ott leszünk, meglátod, milyen klassz hely az. Most menj föl szépen, és pakold össze azt a minimális cuccot, ami ahhoz kell, hogy itt hagyd ezt az országot. Egyetlen bőrönd legyen, oké? Egyetlenegy! Lisa, ahelyett, hogy hallgatott volna rá, ezt válaszolta összeszorított fogai mögül: − Meg − mondtam − hogy − nem − megyek! Erre nem kötelezhetsz. Vagy ha mégis megpróbálod, beadom a válópert. Rusknak ma már másodszor akadt el a szava. Lisa biztos blöfföl.

Hisz annyira bombabiztos a házassági szerződésük. Ha Lisa elválik, szinte semmit nem kap. Azaz… ez már nincs is egészen így. Az elmúlt három évben előnyösnek látszott, hogy jó pár komoly vagyontárgyat az ő nevére írasson. Nagyon előnyösnek. És most tessék, pont úgy kezdi őt szívatni, mint azok a feleségek, akikről a saját irodájának nagyhangú kliensei szoktak panaszkodni neki. Mielőtt maga is ráébredt volna, mire készül, a jobb kezével Lisa torka felé nyúlt. – Egy centivel tovább mész, és sikítok! − mondta Lisa nyugodtan. − Aztán ha berontanak az FBI-osok, majd sorban elmondom nekik, milyen adóstikliket csináltál. Egyet se fogok kihagyni. Rusk fölállt, és elhátrált a feleségétől. Mi az ördög lett ebből a nőből? És mi a francért kellett elvenni valaha is? Úgyse számít − mondta magában −, menjen a francba! Ha egyszer sikerül kijutnom az országból, már tök mindegy, mit csinál. Hadd legyen meg neki az a pár milliója. Marad még bőven nekem is. Csak ez a rohadt Tarver kerülne már elő! Elindult a folyosón, azzal a szándékkal, hogy megnézi a dolgozószobájában az e-mailjeit, de amint kiért a hallba, azt látta, hogy a dolgozószoba ajtajában, a hátulról ráeső fényben ott áll egy jól megtermett alak. – Szevasz, Andrew! − szólalt meg dr. Tarver. − Elég nagy a tömeg odakinn. Már attól féltél, hogy nem is jövök? Rusk nem látta az orvos arcát, de hallotta a cinikus hangjából, hogy jól szórakozik. Ezen a fickón nem lehet kifogni. − Hogy az ördögbe jöttél át azon a rengeteg FBI-ügynökön? Az árnyalak felől halk nevetés hallatszott. − Tudod, Andrew, én a lelkem mélyén még mindig vidéki gyerek vagyok. Emlékszel, amikor lelőttem azt a Kísértet nevű őzbakot? Hát hogy a francba ne emlékeznék? − gondolta Rusk. − Aznap tényleg jól betettél azoknak a vén rókavadászoknak… Dr. Tarver leengedett a válláról egy hatalmas hátizsákot, és nagy zörgéssel ledobta a földre. – Szóval ki tudunk jutni innen? − kérdezte Rusk, a lehető legtárgyilagosabb hangnemben. − Úgy értem, kitaláltál már valamit? – Volt már olyan eset, Andrew, amikor ne találtam volna meg a megoldást?

Rusk megrázta a fejét. Tarver megjegyzése igaz volt, bár ilyen szövevényes helyzetbe eddig még sohasem kerültek. – Hálás vagyok a ma délutáni e-mailedért Alexandra Morse-szal kapcsolatban. Eddig is gondoltam, hogy a saját szakállára dolgozik, de fogalmam se volt, hogy ki is akarják rúgni az FBI-tól. Tiszta haszon. Míg Rusk ezen mélázott, dr. Tarver elindult a dolgozószoba felé. − Hívd ide Lisát is, Andrew. El kell indulnunk mielőbb. Rusknak már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze: miért a dolgozószobába, de hamar rájött, hogy azért, mert ennek a helyiségnek nincsenek külső ablakai. Hátrafordulva kiszólt: − Lisa! Gyere ide! – Gyere ide te! − jött a sértődött válasz. – Lisa! Vendég érkezett! – Vendég? Csak nem? Akkor máris jövök. Dr. Tarver csodaszerű megjelenésével Rusk örömmel észlelte, hogy férfitöbbség alakult ki. Valami szellemeset készült mondani, és visszafordult az orvos felé. Ebben a pillanatban meglátta, hogy Tarvernak pisztoly van a kezében, és azzal az ő mellére céloz.

Alex végre feljött a sötétség mélyéről, és pislogott a szemébe sütő éles lámpafénytől. – Alex! − hallotta egy férfi mély hangját. – Itt vagyok! − mondta, eltakarva a szemét a bal kezével, a jobbját meg figyelmeztetően fölemelte. − Ne nyúlj a hátadhoz, Will bácsi! – Nem Will vagyok − mondta a hang, és Alex egyszerre John Kaiser arcát ismerte föl, amint mogyoróbarna szemével olyan atyáskodó aggodalommal tekint rá, amit eddig csak az apjától és Will Kilmertől tapasztalt. − Az Egyetemi Klinika sürgősségi kórtermében vagyunk, Alex! − folytatta Kaiser. − Elég komoly agyrázkódásod van, de különben szerencsére nincs semmi bajod. – És hol van Will? − kérdezte Alex az FBI-ügynöktől, és segélykérőén a karjába kapaszkodott. − Nehogy azt mondd, hogy meghalt! – Dehogy halt meg! Van egypár belső sérülése. Azonkívül összevarrták a hátát, és elengedték, de egy nap múlva vissza kell jönnie ellenőrzésre. Ez lesz majd veled is.

Alex megpróbált fölülni, de ettől hányingere támadt. Kaiser segített neki nyugodtan visszafeküdni a vizsgálóasztalra. – Meddig nem voltam magamnál? – Jó pár óra hosszat. Már éjszaka van. – Ne haragudj, hogy nem mondtam meg neked az igazat, John. Tudom, hogy azt mondtad, ne menjek oda. Tudom… – Ne fáraszd ki magad még jobban. Tudnom kellett volna, hogy úgyis odamész. A helyedben én is odamentem volna. – Mi az ördög történt ott? Bomba volt? – Azt majd te fogod elmondani nekem. Alex megrázta a fejét, és próbált visszaemlékezni. − Csak annyit tudok, hogy befelé néztem a kutyákra. Több mint száz kutya volt, és mindegyik aludt. Egytől egyig. És ez nem tetszett nekem. Érted? Aztán valami motort hallottam, és a szemem sarkából láttam, hogy egy kocsi elszáguld onnan. Pont olyan volt, mint az a mikrobusz, amelyik Natchezben járt a nyomomban, csak ez piros volt. És akkor jöttem rá, tudod? Kaiser bólintott egy kicsit, és a szeméből is látszott, hogy nem ismeretlen neki az efféle ösztönös ráérzés. – Rájöttem, hogy ez a Noel Traver azonos Eldon Tarverrel, meg arra is, hogy Tarver menekülőben van, és hogy valamilyen okból szándékosan enged közel a telephez. – És Tarvert is láttad a helyszínen? – Nem. Csak éreztem, hogy ott van. Szerintem engem is ki akart nyírni, együtt minden bizonyítékkal, ami a telepen lehetett. Kaiser arcán némi kételkedés látszott. – Megszerezted közben a házkutatási parancsot Tarver házára? − kérdezte Alex. − A nagyfőnökség még mindig útját állja egy teljes körű nyomozásnak? Kaiser mélyet sóhajtott. − Már nem annyira. Nagy nehezen megkaptuk Tarver házára az engedélyt, és jelenleg már dolgozik is ott egy csapat. Alex kérdően emelte meg a szemöldökét. – Csakhogy eddig semmi különöset nem találtak. Abszolút semmit. – Olyasmit sem, ami a Ruskhoz kötődő kapcsolatait bizonyítaná? Kaiser rázta a fejét − Viszont az a VRP-dolog, amire rájöttél, az

fantasztikus. Ez volt az, ami a tenyésztelep fölrobbantása mellett végül meggyőzte Tylert, hogy meg kell kérni a házkutatási engedélyt. Csakhogy a VRP-t illetően valami olyan bizonyíték kellene, ami harmincévesnél frissebb. – És mi van Ruskkal? Muszáj átkutatnotok az ő irodáját és a lakását is. – Tyler nem hajlandó rá. Egyfolytában azt szajkózza, hogy még csak a nyomozás megindításához sincs semmi elfogadható indokunk, nemhogy házkutatáshoz. És technikai értelemben ez igaz is. – Ne hagyd magad, John. Tyler csak egy… – Tyler az illetékes főnök. Ezt ne feledd. Felelős minden FBI-ügynök tevékenységéért egész Mississippiben. De ne félj, Alex! Rusk mozdulni sem tud a házából: hat ügynököm tartja rajta a szemét egyfolytában. – Nincs ötleted, hogy dr. Tarver hol lehet? – Az égvilágon semmi. – És Thora Shepard? Kaiser nyugtalan képet vágott. − Ma délután még Rusk irodájában volt, de valahogy kicsusszant onnan anélkül, hogy a mi embereink észrevették volna. – Akkor induljunk! − kiáltott Alex, és megpróbált leszállni a vizsgálóasztalról. – Rengeteg ember dolgozik abban a házban, Alex. Négy ember nem volt elég. – És mi van Chrisszel? Kaiser a vállánál fogva nyugtatta Alexet, hogy feküdjön vissza. – Dr. Shepard itt van, ugyanebben a kórházban. Alexbe belehasított a félelem. – Nyugi! Magánál van, és már kicsit jobban érzi magát De azért magas láza van, és teljesen kiszáradt. A szállodából hívta a mentőket és mikor ideért, azt kérte, szóljanak egy régi egyetemi évfolyamtársának, dr. Clarke-nak. – Annak, aki az anyám onkológusa is? – Igen. Közben dr. Clarke és Tom Cage elintézték, hogy Christ fölvegyék ide, az onkológiára. Csak néhány szobával fekszik odébb az édesanyádtól. És már beszéltek az ügyében a Sloan-Kettering egyik onkológusával is.

Alex alig tudta mindezt megemészteni. Úgy érezte magát, mint aki most ébred egy sebészeti műtét utáni altatásból. − És mi van Chris fiával? Ben Sheparddel? Még csak kilencéves, és Natchezben kell lennie egy idősebb nőnél. Valaki utánanézett annak a gyereknek? – Dr. Shepard szinte delíriumban volt, amikor behozták, de egyfolytában a gyerek után meg mellesleg utánad érdeklődött. Végül sikerült a nőt fölhívnia. Úgy néz ki, Ben rendben van, és dr. Cage is megígérte, hogy odafigyel rá. Alex megpróbálta a fejében levő ködön át is tisztázni a további fontos részleteket. − Thora fenyegetést jelenthet Ben számára! − mondta ki hangosan, ami eszébe jutott. − Hisz teljesen elment az esze a félelemtől. Ugyanakkor veszélyes lehet Ruskra és Rusk bűntársára nézve is. Mi van, ha még ki se jött abból a Cégházból? Mi van, ha ott rejtőzött el valahol? Kaiser elraktározta magában ezt mint újabb lehetőséget. Alex megragadta az ügynök karját. − Mi van, ha Rusk esetleg meg is ölte? – Rusk eddig még nem ölt meg senkit. Nem te mondtad? – Lehet… Jézusom, az sem kizárt, hogy Tarver már ott járt Rusk irodájában. – Nem kizárt. De gondolod, hogy ilyen gyorsan léptek Thora ellen? – Két szó a válasz erre: William Braid. Kaiser erre elhúzta a száját. − Oké. A fene egye meg, küldök pár embert, hogy fésüljék át azt a toronyházat. – Hivatalosan? – Nem. De ha találunk egy hullát, akkor ez a bűnügy beindult. Akkor bevarrhatjuk Ruskot, és megcsiklandozhatjuk a talpát. – Remélem, ha Thorát megtalálod, nagyon meg lesz ijedve. Will Kilmer ott volt és hallotta, mennyire ordítozott Ruskkal, hogy hagyja abba, amit Chris tönkretételére elkezdtek. Ha hajlandó lenne tanúskodni, megszorongathatnánk Rusk tökét. És akkor garantálom, hogy Rusk szívesen belemenne bármilyen alkuba, és föladná nekünk Tarvert. – Szerinted Thora hajlandó lenne beszélni? – Rögtön összeomlana, ha megmondanád neki, mi vár rá. Hisz egy napot se bírna ki a börtönben.

Kaiser megszorította Alex vállát. − Most már megyek. Jobb lenne, ha egy kicsit pihennél. A nő megvetően mordult rá. − Hogy tudnék aludni, mikor így pörögnek a dolgok? – Jó, akkor szólok az orvosoknak, hogy altassanak el. – Akinek agyrázkódása van, azt nem szabad altatni. Kaiser dühösen rázta a fejét, de Alex tudta, valójában örül, hogy neki már kötekedni is van ereje. – Ha elintézed, hogy kiírjanak − szólalt meg −, megesküszöm neked, hogy nem megyek el a kórházból. Itt fogom tölteni az éjszakát anyám szobájában. És akkor látom közben őt is meg szemmel tudom tartani Christ is a másik kórteremben. Kaiser hosszasan nézett Alexre. − Maradj itt! − mondta végül. − Maradj itt, és ne merj mozdulni nekem! Megnézem, mit tehetek.

48. fejezet Andrew Rusk olyan pokoli szörnyűségre ocsúdott föl, amelyet legijesztőbb rémálmában se képzelt volna soha magának. Tarver ragasztószalaggal odakötözte őt az íróasztala mögött álló székhez. A száját is erősen leragasztotta. Lisa a szemben levő kanapén ült, neki is ragasztószalag a vékony csuklóján és bokáján. A száján is egy téglalap alakú, ezüstszínű ragasztószalagcsík. A szeme a duplájára tágult, jóformán csak a fehérje villogott, és ennek nagyon egyszerű magyarázata volt. Eldon Tarver ott állt Lisa és az íróasztal között, mindkét karja a levegőben. Mindkét kezében, a vastag karjaira tekeredve egy-egy vastag fekete kígyót tartott. A kígyóknak öklömnyi fejük volt. Tarver szeméből olyan eszelős fény sugárzott, mintha vallásos révületbe esett volna, de Rusk tudta, hogy másról van szó. Eldon Tarvernél messzebb már nem lehet Istentől elrugaszkodni. Az orvos szinte kecsesen járkált a kígyókkal a szobában, mintha nyugtatgatná őket, de azok egyre csak tekeregtek a karján. A szoba vizelettől kezdett bűzleni, és Rusk rájött, hogy mitől. Lisa biciklis rövidnadrágja a köldökétől a térdéig át volt ázva. A saját bőrének is minden négyzetcentimétere lucskos volt az izzadságtól, de ő legalább még nem pisálta össze magát. A tarkója tájáról szinte teljesen elmúlt a szaggatás, de az is lehet, hogy csak a szegycsontjából kisugárzó rettentő fájdalom mulasztotta el. Rettentő ijedelem futott végig az egész testén, amikor meglátta magán a két vérfoltot, úgy tíz centire egymástól, és csak azután vette észre Tarver lábánál azt a fényes ezüstszál-gombolyagot. Tazer-drótok! Most jutott csak eszébe, hogy jelent meg Tarver kezében azzal a furcsa pisztollyal… és hogy vágódtak be azok a közvetlen közelről leadott lövések a mellkasába. Elektromos kábítópisztoly volt! Így került hát ide lekötözve a székébe. Az orvos most abbahagyta ijesztő táncát, és fél fenékkel fölült az íróasztalra, Ruskkal szemben. A Ruskhoz közelebb levő kígyó vastagabb volt, mint Tarver karja, a feje rombusz alakú, és jól látszottak a szeme alatt a duzzadt méregzsákok. Gyapjasszájú mokasszin −

gondolta Rusk. A rémülettől zabszemet se lehetett volna a fenekébe dugni. Tudta, hogy a legtöbb kígyóval ellentétben ezek a kígyók nem menekülnek el az ember láttán. Vadul védelmezik a territóriumukat, és keményen állják a sarat. Gyakran támadnak, sőt előfordul, hogy utána is mennek a behatolóknak. – Látom, jár az agyad, Andrew − szólalt meg Tarver. − Remélem, már rájöttél, mért vagyok itt. Rusk megrázta a fejét, de persze pontosan tudta. Eldon Tarver nem azért tört be ide, kicselezve egy egész csapat FBI-ügynököt, hogy kígyómutatványokat mutasson be őneki meg Lisának. A gyémántokért jött. És mind kell neki! – Vagy nem? − kérdezte Tarver. − Kicsit elvonják a figyelmedet a barátaim? Kinyújtotta a jobb karját, annyira, hogy az azon levő kígyó már támadási távolságba került Rusk arcához. Rusk torka annyira összeszorult a rettegéstől, hogy már levegőt is alig mert venni. A mokasszin pupillája nem kör alakú, hanem, mint a macskáké, függőleges ellipszist formál. Rusk még a hőérzékelő gödröcskéket is látta a kígyó pofáján, amiről jó negyedszázaddal ezelőtt a cserkészparancsnok beszélt. És mintha megérezte volna a félelmét, a gyapjasszájú hirtelen kitátotta a száját, és abban a dagadt, fehér torokban jól látszottak az ötcentis méregfogak. Szörnyű bűz áradt a kígyó torkából − döglött hal és még ki tudja, minek a szaga −, de Rusk nem ettől a bűztől félt a legjobban. Az orvos még közelebb engedte hozzá a kígyó fejét, és akkor a vizelete, amelyet gyerekkorában mindig vissza tudott tartani még akkor is, amikor hülyére verték az iskolában, hirtelen mind kijött a khakiszínű rövidnadrágja elejére. – A gyémántok… − mondta dr. Tarver lassan, tagoltan. − Mondd meg szépen, hol vannak. Lisa közben egyfolytában nyöszörgött a kanapén, de Rusk kényszeríthette magát, hogy vele most ne törődjön. Hisz az a tudat, hogy képtelen segíteni neki, csak gyengítheti, amikor épp minden maradék tetterejére szüksége lesz. Jaj istenem, csak Tarver legalább ne ragasztotta volna le a száját! A hangja nélkül erőtlennek érezte magát. Végül is ügyvéd volt: a meggyőzés nagy varázslója − legalábbis a Clarion-Ledger egyik riportere szerint, aki nemrég ezt írta róla. Persze,

lehet, hogy Tarver pont ezért ragasztotta le mégis a száját. Egy frászt azért! − hallotta gondolatban az apja hangját. Csak azért ragasztotta le, hogy ne tudd riasztani a kint leselkedő FBI-osokat Rusk gyűlölte ezt a cinikus hangot, de tudta, hogy muszáj hallgatnia rá. Már többé nem lehetnek illúziói. Dr. Tarver most leszállt az asztalról, és lassan, de egyfolytában föl-le mozgatta a karjait. Úgy látszik, ezzel a mozgatással éri el, hogy meg ne harapják a kígyók. Vagy ez csak az egyik profi gyilkos törődése a másik „profi gyilkossal”? – Hol vannak hát azok a gyémántok? − kérdezte most Tarver dallamos hanghordozással. − Ugye, nem szeretnél még ennél is közelebbi ismeretségbe kerülni Istennek ezekkel a csodás teremtményeivel? Vagy a szép kis asszonykád talán jobban szereti a kígyókat nálad? Ezzel Tarver közelebb lejtett Lisához, aki magzati pózban kuporgott a kanapén. Hol lecsukta, hol ismét tágra nyitotta a szemét, mint aki képtelen már elviselni a rettegést, de attól még jobban fél, hogy akkor marják meg a kígyók, amikor nem is látja. – Nézze ezeket a szent teremtményeket, Lisa! − suttogta dr. Tarver. − ők egyszerre a halál és az élet jelképei. A halálé és az újjászületésé. Maga tudatlanságában csak a keresztény Paradicsom kígyóját látja bennük, amelyik olyan könnyen megrontotta Évát − mondta Tarver, és lehajolva megsimogatta Lisa combjának belső oldalát az egyik kígyó pikkelyes farkával −, de ez nagyon csökevényes felfogás. A sikoltás, amely előtört Lisa rekeszizmának összerándulására, megakadt a leragasztott szájánál, és hangos trombitálással az orrán keresztül tört elő. Még egypár ilyet sikít, és el fog eredni az orra vére. Megfulladhat a saját vérétől! Tarver halkan nevetgélve két lépést hátrább lépett, a lábával kinyitotta egy fehér vászonzacskó száját, aztán meglendítette, majd bedobta az egyik mokasszinkígyót a zsákba. A másik lábával is rálépve az izgő-mozgó zsákra, szorosra húzta a zsák száját a befűzött zsinórral. Aztán a nála maradt kígyó fejét simogatva, visszatért az íróasztalhoz, és így szólt Ruskhoz: – Most egy kicsit el fogom húzni a ragasztószalagot a szádról, Andrew. Nem fogsz ordítani. Nem fogsz elkezdeni könyörögni. Nem fogod kérni tőlem, hogy hagyjam meg az életedet vagy a nődét. Jól

tudom, hogy itt vannak a kövek. Mert ugye, emlékszel? − ismerem a szökési terved minden apró részletét. Hisz én dolgoztam ki az egészet Most már tényleg ideje, hogy elfelejtsd azokat a banánköztársasági álmokat, és a magad életével törődj olyan okosan, ahogy mindig is képzelted magadról. Ezzel előrenyúlt, és két-három centire eltávolította a ragasztószalagot Rusk szája széléről. Rusk emlékezett arra, mire figyelmeztette Tarver, de nem tudta megállni, hogy oda ne sziszegje neki: − Úgyis tudom, hogy meg fogsz ölni, hiába csinálok akármit. Dr. Tarver sajnálkozó mozdulattal rántott egyet a vállán, majd a sarokba ment, és elvett onnan egy golfütőt, amivel Rusk idebent szokott gyakorolni. Megfogva az ütő fejét, annak a párnázott nyelével piszkálni kezdte a kígyót. Többször is megbökte vele a kígyó orra hegyét, amitől az egymás után többször is kimutatta a méregfogait, és megpróbálta megmarni a nyelet. Éles pézsmaillat kezdte megtölteni a helyiséget. Idegen illat, de mégis, ahogy Rusk kettőt-hármat szippantott belőle: kísértetiesen ismerős. Tudatalattija fölismerte a fölidegesített hüllő jellegzetes szagát, és ettől a lápi illatanyag Rusk zsigereit eddig soha nem tapasztalt őrült félelemmel bénította. – Vigyázz, ez itt a félelmetes gyilkos, az Agkistrodon piscivorus − mondta Tarver. − Semmi köze a korallkígyóhoz. Azoknak a mérge ugyan milliliterenként több halálos anyagot tartalmaz, de a hatás teljesen különböző. A korallok esetében bénulás, izzadás, légszomj és végül halál következik be. Ezeknek a kis drágáknak a harapása sokkal kellemetlenebb következményekkel jár. Tiszta hemotoxin a mérgük: olyan proteinkeverék, ami rögtön szétrombolja a vértesteket, és azonnal föloldja az érfalakat. Még az izomszövetet is képes oldani. Azt mondják, olyan a fájdalom, hogy nem lehet leírni. És a marás helyén a duzzanat szétveti a bőrt. Pár órán belül elkezdődik az üszkösödés; olyan fekete lesz a bőröd, mint egy gázolásos hulláé egy augusztusi napon. Az egész életed megváltozik tőle, Andrew, ha egyáltalán túléled. Na, biztos, hogy nem gondoltad még meg magad? Rusk végtelen lemondással bámult vissza Tarverre. Hisz bármit beszél is, biztos, hogy meg fogja ölni még aznap éjjel. Ugyanakkor Rusk meglepve azt tapasztalta, hogy ez a bizonyosság megszabadítja a

félelme nagy részétől. Életében már nemegyszer nézett szembe a halállal, de eddig sohasem váratlanul került vele szembe, hanem ő maga kereste, veszélyre szomjas juppi barátaival, és közben végig tudták, hogy ha szarba kerülnek, mindig számíthatnak a jól fizetett mentőcsapatra, hogy kihozza őket a tűzből, a hegyek legtetejéről vagy bárhonnan, ahol épp életveszélybe kerültek. Most más a helyzet. Ez halálos csata, és neki most nincsenek fizetett csatlósai. Rusk egyben biztos volt: inkább kínok közt meghal, de nem fogja hagyni, hogy Eldon Tarver ellopja tőle ötévi munkájának a gyümölcsét. Rusk azt is tudta már, hogy ez az újfajta bátorság nem csak valami endorfin-bőség eredménye, ami pár óra alatt elmúlik. A szíve mélyén ott őrzött még valamit az egykori kiscserkészből. És ez a kiscserkész azt is tudta, hogy ha olyan fájdalmas is a csörgőkígyó vagy a gyapjasszájú marása, ahogy Tarver az előbb elmondta, mégis csak ritkán halálos. Ha a Tarver karján tekergő gyapjasszájú megmarja őt valamelyik végtagján, akkor reggelre esetleg elveszíti az egyik karját − vagy esetleg a lábát. De nem hal bele. És ebben rejlett az ő titkos fölénye. Hogy szívesen föláldozná az egyik karját 20 millió dollárért. Mert reggelre a kint vigyázó FBI ügynököknek fel fog tűnni, hogy nem indult munkába. És ha Alex Morse továbbra is olyan rámenős, mint eddig, akkor legkésőbb reggel bejönnek a házba. Lehet, hogy még korábban. Rusk nyugodtan ránézett Tarverre, és így szólt: − A gyémántok nincsenek itt. Ekkor azonban olyasmi történt, amire Rusk nem számított. Tarver Lisa fölé hajolt, kétszer orrba vágta a kígyót a golfütővel, majd elengedte. A mokasszin gondolkodás nélkül támadott, és megmarta Lisát a mellkasa fölső részén. A kígyó feje Lisa alsókarjára tapadt, a teste félig rácsavarodott. A nő fölugrott a kanapéról, és úgy kezdte rázni két összekötözött kezét, mint akit megszálltak a démonok. Végre aztán a kígyó elengedte Lisát, és nagy puffanással nekicsapódott a könyvespolcnak. Dr. Tarver egy pillanat alatt ott termett a kígyónál. Az ütő csillogó fejével lekötötte az állat figyelmét, majd megfogva a fej mögött, magasra emelte. Lisa visszahanyatlott a kanapéra, és nézte a két fog nyomát az alsókarján. A lélegzete egyre nehezebbé vált, aztán hirtelen hab

buggyant ki az orrlyukain. Úgy kezdte dobálni magát, mint egy epilepsziás, Rusk attól tartott, hogy a felesége előbb-utóbb szívrohamot kap. Dr. Tarver visszament az íróasztalhoz. A szemében nem tükröződött semmi érzelem. – Látod, mi lesz abból, ha nem működsz velem együtt? Mégis adok egy utolsó esélyt neked, Andrew. De előbb megmagyarázok neked valamit. Először is, nincs szándékomban, hogy megöljelek. Ha megölnélek ezen a helyen, egy csomó gondom származna belőle. Például a te EX NIHILO manipulációid. Nem is említve a gyilkossági nyomozást. Viszont ha élve hagylak, nem lesz nyomozás, és az EX NlHlLO-ügyet is elrendezed nekem. Nem tehetsz vallomást, hisz a saját bűnöd megköti a kezedet. Ahogy ez lenni szokott. Na, látod? A mai éjszakát simán túléled. Az ára: a gyémántjaid. Tudom, hogy a szíved minden vágya, hogy te magad költsd el azt a pénzt, de hát harmincvagy negyvenévnyi élet nem ér neked annyit? Épp elég időd lesz ahhoz, hogy akár annál is többet megkeress még. Nekem viszont már nincs időm. Azt kell elvennem, amivel az élet megkínál. Az orvos ezzel megkerülte az íróasztalt, és fölült rá, csak pár centire Rusktól. A mokasszinkígyó menekülni próbálva tekergett a karján. − Bízz a logikában, Andrew! Nagyobb biztonságban vagyok, ha élsz, mintha nem élsz. Rusk a szoba másik oldalára nézett. Lisa reszketve feküdt a kanapén, és még mindig a karján levő sebeket bámulta. Két kis vércsík és még valami sárga folyadék csurgott lefelé a karján, és a harapások helyén már jó nagy duzzanat látszott. Rusk látta, hogy az arckifejezése a balesetet szenvedett áldozat meghökkenése helyett most már rettegő kíváncsisággá változott. Fölemelte két összekötözött kezét, és lejjebb húzta a fölsőjét, hogy lássa a bal mellét. Ahol annak belső íve a mellcsontjával találkozott, ugyancsak volt két harapásnyom, egymástól úgy tíz centire, melyeket sötétbíbor duzzadt sáv kötött össze. Lisa mindkét szeme természetellenesen kidülledt, mintha pajzsmirigy-túltengése volna. Megpróbált ismét lábra állni, de csak lerogyott a padlóra. – Na, megmondod nekem, hol vannak? Rusk bólintott. − Megmondom, de mi lesz Lisával?

– Ha elmentem, vidd be a sürgősségire. Mondd nekik azt, hogy a gyepet locsoltátok, ő kiment, hogy lekapcsolja a permetezőt, és érezte, hogy valami megharapja. Akkor láttad meg a harapásnyomokat, amikor bejött. Használd a képzelőerődet, Andrew. Csak az a fontos, hogy ő is ugyanúgy adja majd elő a történetet, mint te. Dr. Tarver ezután a szabad kezével megfogta Rusk állkapcsát, maga felé fordította az ügyvéd arcát, úgy, hogy a szemébe tudjon nézni. − Na, itt az idő! Rusk kifejezett fizikai fájdalmat érzett, amikor kimondta a következő szavakat: − Az ágyam alatt − suttogta.− Egy repülőstáskában. Mint neked is. Tarver nevetett. − Az ágyad alatt tartod a gyémántjaidat? – Eltemettem őket ahogy mondtad. Csak ma délután ástam ki. – Ez jó döntés volt, Andrew. Tarver megint körbesétált az íróasztal körül, és bedobta a második kígyót is a társa mellé a zsákba. Aztán visszaragasztotta a szalagot Rusk szájára, és kiment a dolgozószobából. Halk nyöszörgés hallatszott az íróasztal másik oldaláról. Rusk nem tudta megállapítani, hogy valójában mire is gondolhat, ha maradtak még egyáltalán logikus gondolatai. Maga is elcsodálkozott mennyire szeretné kiszabadítani Lisát, de a ragasztószalag még mindig erősen tartotta. A recsegő parkettán hallatszott, hogy Tarver jön visszafelé. A vigyorgó orvos nagy csattanással dobta le a nehéz táskát Rusk íróasztalára. Nagy, fehér táska volt, kétszer akkora, mint egy szokásos diplomatatáska. Tarver elhúzta a ragasztószalag egy darabját Rusk szája széléről. – Mennyi van ebben, Andrew? Tudom, hogy legalább a fele pénzed le van kötve különböző vállalkozásokban. Kinyitottam a hálószobában. Úgy néztem, hogy ez körülbelül tízmilliónyi. – Kilencmillió hattized… Tarver visszaragasztotta a szalagot Rusk szájára, fölkapta a vászonzsákot a földről, és betette a hátizsákjába. Egy kis zsebkést véve elő, letérdelt a földre, oda, ahol Rusk szerint Lisa feküdt. Vagy hazudott? Most fogja elvágni az ütőeret a nyakán? – Háromnegyedéig átvágom a szalagot a csuklóján − mondta az orvos hűvösen. − Szerintem képes lesz arra, hogy egypár perc alatt

végleg eltépje, ha addig neked sikerül őt eszméleten tartanod. Eléggé rázósnak tűnik az állapota. Rusk halk nyisszantást hallott. Aztán Tarver így szólt. − Maradj ébren, cuncimókus! Rusk is megpróbálta szétszaggatni a karjait szorító ragasztószalagokat, és közben figyelte, ahogy az orvos föláll, a hátára lendíti a hátizsákját, fölveszi a hatalmas utazótáskát is, és kimenetel a dolgozószobából. Rusk úgy érezte magát, mintha megerőszakolták volna. Mintha tátogni akarna, megfeszítette az állkapocsizmait, és ettől meglazult egy kicsit a ragasztószalag a száján. – Lisa! − kiáltotta fojtottan a meglazult szalag mögül. − Hallasz engem? Semmi válasz. – Tudom, hogy hallasz! Tépd le a kötést a kezedről! Meg kell tenned, mielőtt elájulsz. Meg kell hogy ments bennünket, bébi! Még mindig semmi válasz. Aztán Rusk hallotta, hogy Lisa mégiscsak megmozdul. Eláradt benne a remény. − Tépd le a szalagot a szádról! Használd a fogadat. Gyerünk, szívem, csináld meg! Mocorgás hallatszott a padló felől. Aztán meghallotta az áldott hangot: a szalag följött a bőrről. Halk, állati nyögés hallatszott Lisa felől. – Lisa! Sikerült? Most a lábadról is vedd le! Szívem, hallasz engem? Rusk hallotta, ahogy egyre gyorsabban tépődik föl a ragasztószalag. Eszébe jutottak azok a kollégiumi délutánok, amikor futballmeccsek után órákig tekergette a kilométeres fáslikat a bokájáról. Lisa most mintha ugyanazt csinálná. Nemsokára kiszabadul. Rusk maga is csodálkozott, milyen keveset számítanak neki most a gyémántok a túlélés lehetőségének öröméhez és ahhoz képest, hogy Lisa nemsokára orvoshoz kerülhet. – Jól van, aranyom! Az a barom nem hitte, hogy van benned ennyi erő, de én biztos voltam benne! Abbamaradt a fölszakadó szalagok neszezése, és csak mély, szaggatott légzés hallatszott. – Kelj föl, szerelmem. Kelj föl, és bonts ki engem is. A nőre, aki most végre fölállt az asztal másik oldalán, szinte rá sem

lehetett ismerni. Alig egy órával ezelőtt Lisa Rusk még az a ritka szépség volt, aki minden bonyodalom nélkül libeg végig az életen: a szemében azzal a magabiztos ragyogással, amely csak a fiatalok sajátja. Az viszont, aki most itt állt, úgy nézett ki, mint egy szabadult frontharcos, mint akit végigvonszoltak a pokol összes bugyrain, s minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon megaláztak. A szája elnyílva, valami bódult öntudatlansággal, a bal melle vérrel és sárgás folyadékkal szennyezve pőrén dudorodott. – Lisa, hallod, mit mondok? A nő háromszor is becsukta, majd megint kinyitotta a száját, de egy szót sem tudott kiejteni. Sokkot kapott − gondolta Rusk elkeseredetten. A francba…! − Szedd le rólam, Lisa! Be kell hogy vigyelek a kórházba. Van ott egy zsebkés a kanapé melletti kisasztalon. Az, amit tőled kaptam a házassági évfordulónkra. Lisa szeme csillant egyet, mint aki megértette. Na végre! A nő odafordult a kanapéhoz. Aztán mint egy alvajáró, elindult a kisasztal felé, és lehajolt. De amikor felegyenesedett, nem a zsebkés volt a kezében. – Lisa! A kést, szívem! Az a golfütő, ami nálad van. A nő úgy nézett le a kezében levő ütőre, mintha először látná. – Tudom − mondta végül halkan. Aztán lassan a feje fölé emelte a fényes végű ütőt, és föllendítette. Rusk, aki a rengeteg ragasztószalaggal a székéhez volt szögezve, csak annyit tudott tenni, hogy megfeszítette a testét, mikor a lesújtó ezüst ütővég reccsenve belehasított a koponyájába.

49. fejezet Alex elengedte az anyja erőtlen kezét, és csendesen kiment a haldokló kórházi szobájából. Majdnem egy teljes óra hosszat üldögélt az ágya mellett, és folyamatosan beszélt hozzá, de anyjának arca meg se rezzent. Margaret Morse már tömérdek nyugtatót kapott, és nem indokolatlanul. Elérte azt a pontot, ahol már szinte jobb véget vetni mindennek, mint tovább folytatni. Alex úgy gondolta, az anyja helyében az előbbit kívánná. A papucsa meglehetős zajt csapott, ahogy ötszobányit csoszogott a folyosón Chris szobájáig. Alexnek szünet nélkül lüktetett a feje. A traumatológián jócskán teletömték Tylenollal, de az sem használt semmit az agyrázkódással együtt járó fájdalom ellen. Meglepetésére ébren találta Christ. Aztán mikor az ágyához közelebb hajolt, meglátta a könnyeket is a férfi arcán. Megfogta Chris kezét. – Mi a baj, Chris? – Most beszéltem Mrs. Johnsonnal. Alexnek ettől a gyomra mélyéről ismerős félelem tört elő. Ugyanaz az érzés, mint amikor Jamie jutott az eszébe. – Szegény Ben nagyon ki van akadva. Thora nem hívta föl, és szerintem az én hangomból is kivette, hogy elég nagy baj lehet. Alex óvatosan rátette a kezét a férfi karjára. − Egypár dolgot el kell mondanom neked. A férfi szeme hirtelen élénkebben kezdett csillogni. – Will kihallgatta, amikor Thora ordítva követelte Andrew Rusktól, hogy állítsák le, amit ellened elkezdtek. Chris erre föl akart ülni az ágyban, de Alex finoman visszanyomta a vállánál fogva. Megrémült attól, hogy milyen erőtlennek érezte a férfit Túl gyorsan kezdi elveszíteni az erejét! Megragadta a férfi kezét, és így szólt hozzá: − Le kell tartóztatni Thorát. Chris szeméből értetlenség sugárzott. − De hát most mondod, hogy le akarta fújni az egészet. – De csak azért, mert rájött, hogy a nyomában vagy. És őszintén, úgy gondolom, hogy a saját védelme érdekében is legjobb lenne

letartóztatni. Nagy fenyegetést jelent Ruskra, és arra nézve, aki a tényleges gyilkosságokat elköveti. Könnyen előfordulhat, hogy megölik, csak hogy elhallgattassák. De nem csak ezért. – Hanem még miért? – Mert félek, hogy amilyen állapotban van, könnyen veszélyt jelenthet Benre nézve is. Chris tágra nyitott szemmel ellenkezett. − Nem hiszem, hogy akár egy ujjal is hozzányúlna. – Tudod, mekkora nyomás van rajta? Mi van, ha öngyilkos akar lenni? És ha úgy dönt, hogy Bent is magával viszi? A férfi rázta a fejét. − Nem hiszem, hogy ő… De a pokolba is, azt hiszem, erről nem az én véleményemet kell kérdezned. Hisz eddig is teljesen félreismertem Thorát. – Thora beteg, Chris. Csak te nem tudtad. Nem bírtad észrevenni. – Pedig orvos vagyok − mondta Chris vigasztalhatatlanul. − Észlelnem kellett volna valami jelét. – Mind vakok vagyunk, ha azokról van szó, akiket szeretünk. Én ugyanígy jártam. – És ki fogja Bennek gondját viselni, ha Thorát becsukják? – Esetleg Mrs. Johnson? − kérdezett vissza Alex. Chris a fejét rázta. − Én jobb szeretném, ha Tom Cage és a felesége vigyáznának rá. Tom majd tudja, mit kell csinálni, ha valami őrültség következik be. Alex bólintott. − Majd én fölhívom a nevedben. Te csak feküdj vissza, és lazíts. – Nem akarom, hogy Ben lássa, amint elviszik a rendőrök az anyját. – Tudom, hogy nem akarod. És nem is fogja látni. De a másik alternatíva sokkal rosszabb lenne. Chris kimondhatatlan szomorúsággal nézett föl rá. Alex ilyen mértékű bánatot csak akkor látott férfiember szemében, amikor James Broadbent megvallotta neki, mennyire szereti. Már három éve dolgoztak közvetlenül egymás mellett, amikor Broadbent rájött, hogy Alex az ő nagy szerelme. És nem egy romantikus ifjonc volt ez a James, hanem egy negyvenéves, többszörösen kitüntetett FBI-ügynök hűséges feleséggel és két kisgyerekkel. Fájdalomtól megtört hangon mondta el neki a férfi, hogy semmilyen áron nem hagyná el a családját, de azt sem

bírja tovább, hogy be ne vallja neki az érzelmeit. És mivel úgy érezte, nem tud tovább ennyire a közelében lenni anélkül, hogy Alex az övé lehetne, inkább megkérte a főnökséget, hogy helyezzék át. Ki is volt tűzve az időpont. James egy hét múlva indult volna, de erre már nem került sor. Két nappal a vallomás után Broadbent már halott volt. Alex lehajolt, és az arcát Chris párnájára fektette. − Tudom, hogy most teljesen reménytelennek látszik minden. De lesz majd egy másik életed. És abban az életben ott lesz a helye Bennek is. Chris fölemelte a kezét, és megérintette Alex arcát éppen ott ahol a legcsúnyább sebhelyek voltak. − Most még el se tudom képzelni. Próbálnám, de… nem megy! – Én meg nagyon is jól el tudom képzelni. Pont olyan világosan látom, mint most téged. A férfi erre becsukta a szemét. Egy pillanatnyi tétovázás után Alex közelebb húzódott Chrishez az ágyon, majd melléje is heveredett. Ha észre is vette ezt a férfi, egy mozdulattal sem jelezte. Alex úgy gondolta, mindkettejüknek jót tesz a másik közelsége, de amikor megsimogatta a férfi homlokát, olyan forrónak találta, hogy hirtelen az villant az agyába, hogy Chris talán meg sem fogja érni a reggelt.

Eldon Tarver lehajtott a déli 1-55-ös egyik kijárója előtt a végső menekülésre tartalékolt Dodge kisteherautójával, és beállt a 76. számú kamionparkolóba. Tíz másodperccel az után, hogy megállt, kinyílt a kocsi jobb első ajtaja, és Judah vetette be magát súlyosan az utasülésre. Egy kis hátizsákot tartott az ölében. Alighogy magára húzta az ajtót, kinyitotta a zsákot, és elővett belőle egy parányi kapucinusmajmot. A majmocskának éppen olyan arca volt, mint egy ráncos kisbabának. Izgatottan pillantott Eldonra, aztán gyorsan Judah hatalmas mellkasába fúrta az arcát. – Légy szíves, ne légy mérges! − szólalt meg Judah. Eldonon látszott, hogy rettentő dühös, amiért az öccse így megszegte az utasításait, és mégis kicsempészett egy majmot a laborból. Talán azért nem okoz ezzel nagy bajt. A kapucinusmajmot még nem kezdték kísérleti alanyként használni, és nem is volt közös ketrecben egyik beteg

állattal sem. – Nem látta meg senki se a majmot? − kérdezte Tarver, miközben lassan néhány méternyire távolodtak az épülettől. – Dehogy! − felelte Judah mosolyogva. − Ki se dugta az orrát. – Bent vártál rám az étteremben? – Is-is. De főleg a zuhanyozóknál dekkoltam, a játékgépeknél. Nem is tartott olyan sokáig, mint mondtad. Eldon elnevette magát. − Tudod, van, hogy minden nagyon jól összejön. – Neki is szerencséje volt − mondta Judah, kicsit megvakargatva a majom hátát. Eldon nevetett, aztán rákormányozta a kisteherautót a kihajtóra, balra fordult, sebességet adott, és fölhajtott egy emelkedőn, amely az északi I-55-ös felé vezetett. Innen hamarosan elérik a Natchez felé vezető régi utat. A régi út mérföldeken keresztül halad a Ross Barnett Víztározó mentén, ahol a hatalmas víztükörre néző gyönyörű házak állnak. – Nézz csak a hátsó ülésre! − szólt a testvérére Eldon. − Mit látsz ott? Judah nagy nehezen hátrafordult óriási testével, és a mögöttük levő ülésre nézett. Eldon fölkapcsolta a belső világítást is, hogy jobban lásson. – Úgy néz ki, mint egy láda kavics − mondta Judah. Eldon egész testét rázta a nevetés, és kacagott majd egy fél mérföldön keresztül. − Hát pontosan, testvér! Egy nagy láda kavics. Judah úgy nézett rá vissza, mint aki nem érti, mi ebben a vicces. Csak simogatta a majmot, és bámulta a szembe jövő kocsik fényszóróit. Mire aztán rákanyarodtak a régi útra, Eldon Tarver arca már megint moccanatlan, mintha kőből faragták volna.

50. fejezet Will Kilmer az irodájában ült, amikor megszólalt a telefon. Már kiíratta magát a kórházból, és ma különösen korán jött dolgozni, hogy megpróbálja fölvenni a szálakat azokban az ügyekben, amelyeket Alex kedvéért félretett. A rengeteg elmaradás meg a hátán sajgó seb miatt most úgy döntött, hogy kinyitja azt az üveg Jack Daniel's whiskyt, amelyet a legalsó fiókban tartott. – Árgus Iroda − szólt bele a kagylóba mogorván, miközben az előtte heverő dossziékat az íróasztal túlsó oldalára söpörte. – Halló, Will, itt Danny beszél. Danny Mills az a leszerelt rendőr volt akit ma reggelre Andrew Rusk irodájának megfigyelésével bízott meg. − Mi van, Danny? – Rusk nem jött be dolgozni. Máskor pedig ilyenkor már jó fél órája bent van. – Nem baj, maradj csak a poszton. Majd riasztalak, ha van valami. Will letette, és elgondolkodott a helyzeten. Akkor most vagy kiküld valakit Madison megyébe, ahol Rusk háza van, vagy kimegy oda saját maga. Rohadtul nem szeretett volna útra kelni most az arrafelé fölépített új Nissan-gyár okozta csúcsforgalomban. Ráadásul Alex szerint az FBI körbevette Rusk házát, akkor nekik semmi keresnivalójuk most ott. Igaz, John Kaiser az FBI-osok főnöke, akit hírből már Will is régóta jól ismert és tisztelt. Alextől meg is kapta Kaiser mobilszámát, vész esetére. Kortyolt még egyet a Jack Daniel'sből, majd fölvette a telefont, és beütötte a számot. – Kaiser − szólt egy határozott hang. – Kaiser ügynök, itt Will Kilmer beszél. Lehet, hogy nem tudja, ki… – Nagyon is jól tudom. A nyugalmazott gyilkossági nyomozó, igaz? Will kihúzta magát a széken. − Igenis, uram. – Akkor ki vele! – Van egy emberem, aki Andrew Rusk munkahelyét figyeli… valójában már hetek óta. Most közölte, hogy Rusknak ma reggel már legalább fél órája fel kellett volna bukkannia. Mert egyébként órát lehet hozzá igazítani.

– Nocsak! – Így van, uram. Nem tudom, most épp mi történik Rusk háza körül, mert oda tegnap este nem küldtem senkit. Nem akartam bekavarni… – Köszönöm, Mr. Kilmer. Majd utánanézek. – Nekem van-e valami feladatom? – Hívjon, ha megtud bármit, ami nekünk hasznos lehet. – Hívni fogom. Kilmer letette. Az ilyen FBI-ügynököket szerette: az ügy a fontos nekik, és a területi illetékességekkel meg a hatáskörökkel nem szarakodnak. Willnek eszébe jutott, hogy fölhívja Alexet, de ha a lány eddig nem jelentkezett, talán meggondolta magát, és végre alszik egy kicsit. Vagy Chris Sheparddel van épp elfoglalva. Nem is bánta volna. Szegény kislány már régóta maga alatt van… Will nagyon szerette volna, ha Alex egy kicsit vigasztalódni tudna, és mindegy, ki mellett. Így aztán inkább maga elé húzta az elintézetlen aktákat, és kinyitotta a legfölső dossziét.

John Kaiser bemászott a Chevrolet mikrobuszba, amely az Andrew Rusk házát körülvevő birtok szélén várakozott, öt ügynök üldögélt odabent, három férfi és két nő, akiket mind személyesen válogatott a jacksoni FBI-kirendeltségről. – Még mindig nincs meg a házkutatási engedélyünk − mondta úgyhogy odamegyek, és bekopogok a főbejáratnál. Ha nem jön ki senki, akkor maguk odajönnek, és benéznek az ablakokon. Figyelnek mindenre, és megpróbálnak olyasmit találni, ami indokolhatja, hogy bemenjünk. Kérdés? Mind az öten rázták a fejüket. Kaiser megérintette a sofőr karját. − Szép lassan! A mikrobusz óvatosan haladt a fák között, majd lassan megközelítette Rusk ultramodern házának főbejáratát. Kaiser kiszállt, és fölsétált a tornácra vezető lépcsőkön. Párszor megnyomta a csengőt, majd hangosan kopogni kezdett. Senki nem jött az ajtóhoz. Még egyszer megnyomta a csengőt, aztán hátranézett a mikrobuszhoz, ahonnan a nyitott ablakokon keresztül két ügynök

fedezte. Hagyta, hogy még egy perc elteljen. – Na, gyerünk! − szólt hátra, de már rossz előérzetei voltak. − Indulás! Egyszerre nyílt ki a mikrobusz minden ajtaja, és az ügynökök szétszóródtak a ház körül. Kaiser tovább kopogott az ajtón, és egyre rosszabbat sejtett. Már épp elég bűnügy helyszínére hatolt be pályája során, és pontosan tudta, hogy az úgynevezett „intuíciókkal” kapcsolatos legendák általában hamisak, most mégis olyan érzése volt, hogy az ajtó mögött gyalázatos dolgot fognak találni. Ő maga is lejött a bejárati lépcsőkön, és körbejárta a házat. Az emberei föltalálták magukat: létrára másztak vagy fölkapaszkodtak a légkondi tartóvasain, hogy belássanak az ablakokon. Aztán kiáltás jött a ház mögül. Kaiser rohanni kezdett. – Ide, ide! − kiáltozott az egyik ügynöknő. − A konyhához! – Mit talált? A nő sápadt arccal állt a konyhaablak alatt. − Egy nő, arccal a földön! A jobb kezében autókulcsok. Körülötte kisebb vértócsa. Csak a vért látom. Kaiser is odanyomta az orrát az üveghez. Tényleg úgy volt, ahogy az ügynök elmondta. A földön fekvő nőn lasztex biciklisnadrág, ujjatlan blúz és rózsaszín papucs volt. – Várjunk öt percet, aztán lehet hívni a rendőrséget − mondta. – Meg a seriff hivatalát. Szerintem ez már kívül van a városhatáron, ugye? – Igen, uram. – Ez itt indokolt esetnek tűnik ahhoz, hogy bemenjünk − szólt Kaiser. – Ráadásul a nőnek mentőre lenne szüksége − szólt az egyik férfi. – Úgy láttam, mintha még mozogna. – Ne térjünk el a tárgytól. Hozzon valaki egy ajtónyitó kost a kocsiból! – Igenis! Kaiser nézte, hogyan töri be az ajtót egy megtermett ügynök a kossal, majd előretartott fegyverrel belépett. Hárman követték, és rögtön

szétszéledtek a házban. Kaiser letérdelt és rátette az ujjait a fekvő nő nyaki ütőerére. Halott. Fölkelt, majd beljebb hatolt a ház belseje felé, egyfolytában törve a fejét, mi okozhatta a nő halálát. Most egy éles kiáltás hallatszott az egyik forduló mögül. Arrafelé kezdett futni. Fölismerhetetlenségig szétvert, véres arcú embert látott egy székhez kötözve. A koponyája láthatólag széthasadt. Az íróasztalon egy véres golfütő. Vajon ez lenne Andrew Rusk? – Mi a lófasz történt itt? − kérdezte az egyik ügynök, fölmutatva a plafonra, ahová felfröccsent a vér. – Úgy érti, hogy ez hogy a lófaszba történhetett meg, nem? − javította ki Kaiser az ügynököt. − Hisz egész éjjel egy csomóan figyelték a házat. – Igen, uram. Hatan. Én is itt voltam. – És nem hallottak semmit. – Nem, uram. – Akkor talán maga ölte meg? – Nem, uram. Kaiser odament a szék háta mögé, benyúlt a tetem farzsebébe, és óvatosan kihúzta a tárcáját. Az abban talált jogosítványból kiderült, hogy az emberi maradvány tényleg nem más, mint Andrew Rusk. Hogy a fene egye meg! − mondta magában Kaiser. Ez kész őrület. Egy rakat hatásköri kérdés… Kész versenyfutás lesz most az Irodánál. Meghallotta, hogy csipog a mobilja. Már szinte biztos volt abban, hogy Tyler lesz az, a helyi nagyfőnök, de a kijelzőn ezt látta: ALEX MORSE. Először föl sem akarta venni, de aztán azt mondta magának: ez mégiscsak Morse ügye. Az övé az elejétől fogva. – Jó reggelt, Alex! – Szia, John. Will Kilmer mondta, hogy valami zűr van Rusk házánál. Kaiser sóhajtott egyet. − Mondhatnánk úgy is. Rusk halott, és van itt még egy halott nő is. Gondolom, a felesége. – Halott? Jézusom, John! Már indulok is. Kaiser hallotta az izgalmat a nő hangjában, ezért így szólt: − Ez baromi rossz ötlet, Alex. Rögtön tele leszünk ügynökökkel meg

zsarukkal. Szerintem Webb Tyler is mindjárt idejön. Neked közelébe se szabad jönnöd ennek az ügynek; köztünk szólva semmilyen más ügynek sem. – Hmm… de legalább tudjuk, hogy igazam volt. Rusk ezek szerint nyakig benne volt a dologban. – Még semmi ilyesmit nem tudunk, Alex. Mindössze annyit tudunk, hogy valaki, akit te nagyon nem szerettél − úgy is mondhatnánk, hogy aki után hajszát folytattál −, most halott. Szóval szerintem az egyetlen bölcs dolog, amit tehetsz, hogy a fenekeden maradsz, és megvárod a beszámolómat. Hosszú csönd következett. – Na, igazam van? – John, én hetekig nyomoztam Andrew Rusk után úgy, hogy mindenki más nyugodtan üldögélt a seggén, és közben azt magyarázta, hogy ütődött vagyok. Én már voltam abban a házban. Meglátok olyan dolgokat is, amiket az embereid tíz év alatt se vennének észre. Kaisert a gyanakvás hideg szele csapta meg. − Bent voltál Rusk házában? Alex erre elhallgatott, röstellve, hogy a nyomozói szenvedély ilyen veszélyes vizekre sodorta. – Ott maradsz, ahol vagy, Alex. És ez parancs. – Hallom. A francba… – Fölhívlak, ha már tudok valamit. – Az jó lesz. Kaiser bontotta a vonalat.

Alex egy óra múlva beállt bérelt Corollájával a Rusk háza tövében parkoló rengeteg rendőrautó közé. Tudta, hogy Kaiser dühöngeni fog, de hatheti vér, veríték és könny után sehogy sem bírt nyugodtan tovább ülni a kórházban, és hagyni, hogy most mások intézkedjenek. Különben is, okoskodott magában, hogy osztogathat nekem Kaiser parancsokat, ha már nem is vagyok FBI-ügynök? És csak egy-két fizetési kategóriával volt fölöttem a cégnél. Az a Tyler meg úgyse fog olyan messzire kimenni… Soha a büdös életben… Annál jobban szeret a légkondicionált irodájában üldögélni a város kellős közepén.

Alex ezt átgondolva egy hivatalos személy lendületével megindult, és átcsörtetett egy egész sereg seriffhelyettes által vont kordonon. Közben egypár FBI-ügynök fél szemmel rásandított, de egyik se kezdett akadékoskodni. Egy perc múlva már bent is volt a dolgozószobában, ahol Andrew Rusk maradványait a székhez ragasztószalagozva találta. A szék mögött két ember csinált valamit lehajolva; Alex az egyikben John Kaisert sejtette. Mögülük furcsa kék fény villogása látszott. Aztán fölismerte a lángvágó sistergő zaját. Egy jó perc múlva elégedetten fölmordultak, majd Kaiser fölállt, és megfordult. – A fenébe is! − csattant föl ingerülten −, mért nem hallgatsz rám? – Azért, mert ez az én bűnügyem − felelte Alex konokul. – Neked nincsenek bűnügyeid! Nem akarod megérteni? Alex nem válaszolt. – Látom, hogy nem akarod. Pedig tiszta szerencse, hogy én is egyáltalán bejutottam ide. És csak úgy, hogy azt mondtam a seriffnek, hogy gyanúnk szerint vegyi fegyver lehet a házban, és a mi szakértőinknek ezt ellenőrizni kell, mielőtt a szokásos gyilkossági helyszínelést elkezdenék. Webb Tyler szét fogja ezért rúgni a seggem, hacsak nem az állásomból rúgat ki a végén. – Mit találtatok ott hátul? − kérdezte Alex. − Egy széfet? Kaiser kelletlenül bólintott egyet. – És mi van benne? – Most akarjuk kideríteni. A lángvágós ember végre ki tudta nyitni a széf ajtaját. Hátrább lépett, hogy Kaiser meg tudja vizsgálni a széf tartalmát. – Te már bejutottál korábban ebbe a széfbe? − kérdezte Alexet. – Nem. − Nem mintha nem akartam volna… − Mit látsz benne? – Maradj ott, ahol vagy, Alex! Komolyan mondom. Te itt ma persona non grata vagy. Nemkívánatos személy! − Úgyse látok semmit ilyen messziről. – Nézd meg inkább azt a jegyzetblokkot az asztalon. Alex megnézte. Egész kicsi jegyzetfüzet volt, amilyet az ügyvédek használnak, rajta pedig ceruzás kézírással: számok. − Mi ez? − kérdezte. − Úgy néz ki, mintha GPS-koordináták lennének. – Én is azt hiszem. Meg persze a hely és az időpont. Alex még egyszer elolvasta a számokat. − Jézusom, ez a mai dátum!

– Bizony! Ma délután 2. Szerintem az ügyvéd barátod ma akart meglógni. – Minek a koordinátái ezek? – Még nem tudom biztosan. Hank Kelly szerint valahol a Mexikói-öböl környékén van. Lehet, hogy egészen a tengerparton. Tudod, hobbiból GPS-ezik. Van egy játékuk, amiben eldugott tárgyakat keresnek. Persze szabadidejükben. Micsoda világ! – Van itt egy név is. Láttad már? – Igen. Én úgy olvasom, hogy Alejo Padilla − mondta Kaiser, aki még mindig a széf belsejét vizsgálta. – Szerintem is ez a név. – Kubai névnek tűnik. – Aha. És azok a betűk utána? – K-P-T? Talán: kapitány. – Szerinted Rusk át akart szökni a határon dél felé? − kérdezte Alex. – Szerintem igen. – Csónakkal? – Valószínű. Vagy hidroplánnal. – Mért kellene csónakkal elhagynia az országot? – Hát, ha csempészárut is akarsz vinni magaddal, az a legjobb megoldás. Például egy nagy halom készpénzt − mondta Kaiser, majd recsegő térdekkel letérdelve néhány papírt terített ki a padlón. – Találtál valami jót? – Ha jónak nevezel két Costa Rica-i útlevelet. – A francba! – Még nincsenek érvényesítve, de különben eredetinek látszanak. – Costa Rica − tűnődött Alex. − De hát már van velük kiadatási egyezményünk. – Igen, csakhogy ezek az útlevelek nem Ruskék nevére szólnak. – De az ő fényképeik vannak bennük? – Naná. Nézd csak! Alex előrehajolt, és odanézett Kaiser válla fölött, igaza van! Fogta az egyik útlevelet, és összehasonlította Andrew Rusk mosolygó fényképét azzal a véres testtel, ami ott volt a széken egy kicsit balra tőle. Istenem, micsoda ronda halál! Aztán ismét visszanézett Kaiserre, aki most egy halom, minden jobb család széfjében megtalálható dokumentum közt

lapozgatott. Biztosítási kötvények, végrendeletek, adományozási okmányok, társadalombiztosítási papírok… – Mit találtál még? – Ez itt úgy néz ki, mint egy csónak − mondta Kaiser, és fölmutatott egy fényképet. Alex nézte a kis 10x15 centis fotót. − Nem is csónak; ez már jacht! Körül lehet vele vitorlázni az egész világot. – Tudott Rusk vitorlázni? – Rusk mindenben benne volt. Minden kellett neki, ami csak a gazdagok és szégyentelenek hobbija. – Vajon itt áll ez a jacht a helyi kikötőben? – Sose láttam ezelőtt. Tudom, hogy van egy jó nagy motorcsónakja, de azt általában egy utánfutón tartja itt, a ház mögött. Kaiser fölnézett a papírokból. − Nem láttunk semmiféle motorcsónakot. Alex az asztalon levő jegyzetblokkra nézett, amelyre a koordináták voltak fölírva. − És ha esetleg azt tervezte, hogy a tengeren találkozik valakivel? Kimegy a motorcsónakkal a huszonnégy mérföldes jelzésen túlra, fölszáll a jachtra, és irány Costa Rica! Kaiser elmélyülten nézegetett egy újabb papírt, és halkan, de hosszút füttyentett. – Na, mit találtál? − kérdezte Alex, látva, mennyire izgalomba jött a kollégája. – Ez a papiros itt szabad átjárást garantál a kubai felségvizeken, és egyben engedély arra, hogy a tulajdonosa a havannai kikötőben horgonyozzon. – Micsoda? – Ráadásul maga Castro írta alá. – Ki van zárva! Kaiser odaállt, és föltartotta a dokumentumot a fény felé. − Na nem Fidel, hanem Raúl, a testvére. A védelmi miniszter. Csakhogy ezt a papírt nem Rusk nevére állították ki. Akinek a nevére szól, az dr. Eldon Tarver. Alex átvette a dokumentumot, és úgy betűzte sorról sorra. Közben a szíve egyre gyorsabban kezdett kalapálni. − Ez csak egy fénymásolat. – Az mindegy − mondta Kaiser −, attól még vitathatatlan bizonyítéka

annak, hogy Andrew Rusk és Eldon Tarver összedolgoztak. Alex nagyot nyelt, és visszaadta a papírt Kaisernak. Most, hogy megtalálta azt, amit oly nagy fáradsággal keresett, hirtelen olyan érzése támadt, mintha különös módon eltávolodott volna saját magától. Aztán rájött, miért: valójában azért kezdett a fáradságos nyomozásba, hogy bebizonyítsa, Bill Fennell ölte meg a nővérét. Amíg erre nem talál bizonyítékot, nem tudja megszabadítani Jamie-t az apjától, pedig ez az, amivel Grace megbízta őt a halálos ágyán. – Miért akarna Raúl Castro engedélyt adni Eldon Tarvernek, hogy Kubában telepedjen le? Kaiser csodálkozva nézett rá, hogy miért ilyen lassú Alex fölfogása. − Hát a VRP miatt. Kellenek nekik a biológiai fegyvereink. Fogadni mernék, hogy a kubai titkosszolgálat rögtön ajánlatot tett neki, amikor a VRP megszűnt, hogy jó pénzért dolgozzon nekik. Nagyon sok olyan tudósunkat megkörnyékezték, akik titkos programokon dolgoznak. Tarver nyilván rájött, hogy Kuba megfelelő hely ahhoz, hogy elbújjon egy időre, amíg majd biztonságos lesz más néven Costa Ricába költöznie. – És igaza lehet ebben? – Attól eltekintve, hogy ő sem láthatta előre a kubai politikai felfordulást, igen. – Rusk meg nyilván rettentően megbízott Tarverben. – És erre eléggé ráfázott − biccentett Kaiser a fejével Rusk teteme felé. – Véleményed szerint mi történt itt pontosan? − kérdezte Alex. − Gondolod, hogy Tarver tette? – Csak ő lehetett. Ez itt egy kínzás helyszíne. Behozta őket a ház közepébe, ahol nincs egy ablak se, viszont dupla falak szigetelik el a hangokat. Rettenetes lehetett nekik idebenn. – Mitől halt meg a nő? – Az orvosi szakértő szerint sokkot kapott. – Mitől? Egy lőtt sebtől? Kaiser megrázta a fejét. − Kígyómarástól. Mitől?! – Ugye, nem semmi? Két helyen marták meg. Egyszer a karján, egyszer a mellén, közel a szívhez.

– Istenem! − rázkódott meg Alex a puszta gondolattól, mi zajlott le nemrég itt, ahol most áll. – Az egyik helyszínelő technikus itt a polcon két pikkelyt talált. Méghozzá hüllőtől, és nem haltól származó pikkelyeket. – Ezt honnan lehet tudni? – A kígyó pikkelye valójában a bőre a kígyónak. Száraz, és saját színe van. A hal pikkelye a bőr fölött van. Átlátszó, és színtelen. – És te tudtad ezt? − kérdezte Alex elismerően. Kaiser nevetett. − Dehogy. – Szerinted mit keresett Tarver? Úgy értem, ha hozzá se nyúlt a széfhez. – Lehet, hogy hozzányúlt. Ki is vehetett valamit, a többit meg itt hagyta. De túl jól el van rejtve a könyvespolcok alatt a faborítás mögött. Talán nem tudta, hogy itt van. – Azt az ügyvédi jegyzetblokkot itt találtad az íróasztalon? Azt, amelyiken a koordináták vannak. – Nem. Azt a konyhai hűtő tetején találtuk egy tálca alatt. De Kelly talált egy gödröt is a kertben. Úgy néz ki, egész frissen ásták ki. Úgy fél méter mély, egy erősen benőtt helyen. Négyzet alakú, 50x50 centis gödör. – Pénz? − találgatott Alex. Kaiser ingatta a fejét. − A papírpénzt kockázatos dolog elásni. Szerintem valami tartósabb dolog lehetett ott. Például arany vagy drágakövek. – Vagy olyasmi, ami nekünk eszünkbe se jutna. Kaiser bólintott, szemében komoly aggodalommal. − Találtak egy gödröt Tarver házánál is. Tegnap este. – Tényleg? És hol? – Egy fészer padlója alatt. Vékony alumíniumpadló volt, amibe négyzet alakú lyukat vágtak. Tarver gödre kétszer akkora, mint Ruské. És ott is frissen kiásott földet találtak. – Ezek a fickók rendesen bespájzoltak. – Uram! − szólalt meg egy technikus, aki rendkívül erős fényű kézilámpával vizsgálódott a dolgozószobában. – Tessék. – Találtam itt valamit a padlón. Úgy néz ki, mintha az áldozat

megpróbált volna valamit leírni a lábával. Itt van a vértócsában. – És mi van odaírva? A technikus közelebb hajolt a padlóhoz. − Egy szám. A-23, mint mondjuk az Oakland Athletics huszonhármas száma. – Oaklandi A-betűvel? − kérdezte Kaiser. – Úgy néz ki. Ennek a Rusknak van valami köze az Öböl-régióhoz? – Tudtommal nincs − mondta, a fejét törve Alex. − Semmi olyan, amiről tudnék. – Föltétlenül kérek róla fotót! − mondta Kaiser a technikusnak. Ezzel Kaiser karon fogta Alexet, és kivezette a dolgozószobából. Mielőtt kilépett volna az ajtón, Alex még visszanézett annak az embernek a holttestére, aki meggyőzte Bill Fennellt, hogy semmi elítélendő nincs abban, ha meggyilkoltatja a feleségét. Rusk tényleg rondán halt meg, de a szenvedése nem is hasonlítható azoknak a szenvedéséhez, akiket rákkal oltatott be. Miért nem ezt a rohadt Ruskot intézték el helyettük? – Megnézhetném Lisa holttestét is? − kérdezte, amint mentek a bejárati ajtó felé. – Éppen most viszik kifelé. Ott nem látsz semmi érdekeset. Szerintem az ő halála csak járulékos veszteség. Szörnyű, hogy szegény nem érte el a kórházat. – És mért nem hívta a mentőket a 911-en? – Nem tudott telefonálni. Mert valaki odakint elvágta a vezetéket. – Miközben az embereid megfigyelés alatt tartották a házat? Kaiser bólintott, aztán megállt a bejárati ajtó előtt. − Ez a fickó keresztülcsúszott hat FBI ügynökön. Igaz, nem mind dzsungelharcosok, de azért nem is hülyék. A fülük meg a szemük is rendben van. Tarver mégis úgy hatolt át rajtuk, mint egy szellem. Hang nélkül jött és ment, és közben két embert halálra kínzott. – Pedig már ötvenhét éves − jegyezte meg Alex. – Bizony, elég ijesztő gyanúsítottunk van. De kezdem azt hinni, hogy profik is a segítségére vannak. – A kubaiak? – Ki tudja? Alex, ez az ügy tényleg nemzetbiztonságivá nőtte ki magát. Ha a CIA rájön, hogy van itt egy Castro-dokumentum, egyből kirángatják az egész ügyet a kezünkből.

– Mindenről kell jelentést írnod? – Muszáj. És akkor Tyler ezüsttálcán nyújtja oda nekik az egészet. Alex dühében átkozódni kezdett. − És mi volna, ha közvetlenül az új főigazgatónak jelentenéd az esetet? Roberts nekem egész rendes fickónak tűnik. Hátha neki van vér a pucájában. Kaiser nem látszott ennyire optimistának. Megfogta Alex két vállát, és mélyen a szemébe nézett. − Figyelj rám! Neked muszáj kimaradnod ebből. Legalábbis addig, amíg rájövünk, hogyan kezeljük az egészet. Ebben már nincs több mozgástered. Világos? Alex magába fojtotta kitörni készülő ellenkezését, és csak ennyit kérdezett: − Mi a helyzet azokkal a GPS-koordinátákkal? Mi van, ha egy találkozóra vonatkoznak? Hisz, az Isten szerelmére, lehet, hogy Tarver azért megjelenik a randevún. – Gondolod, hogy akkor Tarver így hagyta volna itt ezt a két hullát? – Azt mondtad, hogy a blokk el volt dugva a hűtő tetején, ugye? – Igen. És azok a koordináták éppenséggel törvényesek is lehetnek − nyugtatta tovább Kaiser a nőt. − Beszélni fogok a főigazgatóval rólad is, Alex. Világosan elmagyarázom neki, hogy te bukkantál rá elsőként ezekre az összefüggésekre. De ha már elkezdek csatázni érted, akkor tedd meg, hogy tiszta maradsz, amíg nem végzek! Ha Webb Tyler rájön, hogy itt jártál… jobb, ha nem is kerülök a szeme elé. És most visszamész szépen a kórházba. Ezzel kinyitotta az ajtót, és kiengedte maga előtt Alexet. Így Alex volt az első, aki megpillantotta Mark Dodson főigazgató-helyettest, ahogy jött fölfelé a veranda lépcsőin. Dodson rábámult Alexre, aztán Kaiserre emelte a tekintetét. – Kaiser ügynök! Mit keres itt ez a nő? – Én hívtam ki a helyszínre Morse ügynököt, uram. – Morse már nem ügynök ezentúl. Ezt a tényt vegye figyelembe, amikor őt emlegeti. – Ő figyelmeztetett, hogy maradjak távol − vetette közbe gyorsan Alex. − Én voltam az, aki nem engedelmeskedtem, és idejöttem saját kockázatomra. Mert úgy éreztem, hogy van egypár olyan speciális információ a birtokomban, ami segíthet Kaiser ügynöknek megérteni, mi történt ezen a helyszínen. Elégedett mosoly tűnt fel Dodson arcán. − Fogadok is, hogy vannak

információi… – Ezt hogy érti, uram? – Úgy, hogy szerintem maga itt volt tegnap este. Alexnek leesett az álla. − Megőrült? Én ott voltam a… – Tagadja, hogy járt már ebben a házban? Alex tagadni szerette volna, de hát igaz volt, hogy már járt itt korábban, és nem is ok nélkül. Dodson szeme felcsillant: ő győzött. – Megkérdezhetem, hogy ön miért jött most ide, uram? − kérdezte Kaiser. – Tegnap este Webb Tyler jelentette nekem, hogy maga ezen a műveleti területen meghatalmazás nélküli akcióba kezdett. És nagyon jó, hogy figyelmeztetett erre, mert látom, hogy maga mélyen belerángatta a Céget egy olyan ügybe, ami kifejezetten Mississippi állam hatóságaira tartozik. Mi késztette magát ilyesmire, Kaiser ügynök? – Uram, jó okom volt feltételezni, hogy ebben az ügyben halálos biológiai fegyverek felhasználására is sor került, és mint ilyen, azonnali szövetségi beavatkozást igényelt az esemény. Ettől Dodson meghökkent − Biológiai fegyverek? – Igenis. Tegnap titkos laboratóriumot fedeztünk fel, tulajdonosa egy bizonyos Noel D. Traver, aki valószínűleg azonos dr. Eldon Tarverrel. Úgy tűnik, hogy dr. Tarver egy kutyatenyésztő telepnek álcázott helyszínen komoly tudományos felkészültséget igénylő genetikai kísérleteket folytatott emberszabású majmokon, sőt feltételezhetően embereken is. Dodson hirtelen elbizonytalanodott. − Nos, tudok arról a tegnapi tűzről. Van bizonyítéka arra, hogy ilyen kísérletek valóban folytak ott? – Néhány kimenekült állatot jelenleg is fogva tartunk. Még vártam a szükséges engedélyekre, tekintettel az ehhez szükséges nagyon bonyolult laboratóriumi vizsgálatokra. Dodson megnyalta kiszáradt szája szélét. − Ennek majd még utánanézek. Azonban ragaszkodom ahhoz, hogy Morse kisasszony jelentkezzen kihallgatásra a helyi FBI-kirendeltségen. Kaiser meghökkent. − És milyen alapon, uram? – Az FBI-hoz több panasz is érkezett Mr. Rusktól a halála előtt, hogy Morse kisasszony folyamatosan zaklatja őt. Tudjuk, hogy Morse a

testvére haláláért Ruskot okolta. Minden kétséget kizáróan ki akarom deríteni, hogy Morse kisasszony az elmúlt éjjel nem vette-e a saját kezébe az igazságszolgáltatást. Kaiser közelebb lépett Dodsonhoz. − Morse ügynöknek olyan minősítése van a cégnél… – Miszerint nyomás alatt teret enged személyes érzelmeinek − fejezte be a mondatot Dodson. − Vigyázzon, ne menjen túl egy bizonyos határon, Kaiser ügynök! Gondolom, nem akarja föláldozni a saját karrierjét csak azért, hogy megmentse az övét. Annak már úgyis régen lőttek. Kaiser arcából kifutott a vér. − Uram, történetesen tudom, hogy még nem született meg a végleges döntés Morse ügynök ügyében. És… Dodson erre egy papírlapot dugott Kaiser orra elé. − Ez egy vallomás, amit egy bizonyos Neville Byrd, Mississippi állambeli, cantoni lakos tett nekünk. Byrdöt egy itteni belvárosi szállodában tartóztatták le, lézeres és optikai megfigyelőeszközök használata közben. Ezeket Andrew Rusk irodájának a megfigyelésére használta fel. Arra a kérdésre, hogy ki bízta meg ezzel a feladattal, azt a választ adta, hogy egy bizonyos Alexandra Morse bízta meg a szokásos tiszteletdíja kétszereséért. Alexnek erre a lélegzete is elakadt. Kaiser megfordult, és ránézett. Látva a férfi szemében a kételyt és a dühöt, tagadóan rázni kezdte a fejét. Kaiser körülnézett a körülöttük álló ügynökök csoportján, akik mohón várták a szópárbaj kimenetelét. – Uram, szeretném, ha jegyzőkönyvbe vennék, hogy igenis Morse ügynök volt az, aki elsőként feltárta az Andrew Rusk és Eldon Tarver közti kapcsolatot. Már hat héttel ezelőtt gyanúja támadt, hogy ők ketten bűnszövetkezetben dolgoznak, és hozzáfogott, hogy felgöngyölítse ezt a bűntényt a jacksoni kirendeltség és az ön aktív ellenállása ellenére. Dodson megvetően fölkacagott. − Na, látja? Maga mondja, hogy nem engedelmeskedett. Majd elmondhatja ezt tanúként is Morse utolsó kihallgatásán. – Ezt kétlem, uram − mondta Kaiser olyan parancsoló hangon, amitől Dodson arcán némi aggodalom futott át. − Szerintem nem lesz semmiféle utolsó kihallgatás − mondta, és fölemelt egy műanyag bizonyítékgyűjtő zacskót, amit eddig a jobb lába mellett lógó kezében

tartott. − Szeretném, ha megvizsgálná ezt a bizonyítékot, uram. Dodson elgyötörtén nézett rá. − És mi ez? – Egy irat. Magáért beszél. A főigazgató-helyettes megfogta a zacskót, és kicsit hátrahajtotta a fejét, hogy olvasni tudjon a bifokális szemüvege alsó részén keresztül. Nem változott semmit a kétkedő arckifejezése egészen addig, amíg a lap aljára nem ért. Akkor egyszerre úgy kitátotta a száját, mint a hal, amelyik nem kap levegőt. – Látja azt az aláírást, uram? − kérdezte Kaiser szinte gúnyosan. Dodson arca elnyúlt a rémülettől, az olyan bürokrata rémületével, aki most ébred rá, hogy ezek szerint a rossz lóra tett. − Ezt meg hol találták? − kérdezte alig hallható hangon. – Az áldozat széfjében. Ez a dokumentum megdönthetetlen bizonyíték Rusk és Tarver bűnszövetségére, és ugyanakkor arra, hogy kémtevékenységet folytatnak az Egyesült Államok ellen. – Egy szót se többet! − mordult föl Dodson szikrázó szemmel. − Kaiser ügynök, kövessen a kocsimhoz! Kaiser ránézett Alexre, aztán követte Dodsont a fölhajtón álló sötét Fordhoz. Alex ott állt a verandán, s próbálta magába fojtani örömét afölött, hogy Dodsont így megszívatták, ráadásul nyilvánosan. Ennél jobban csak az melengette a szívét, hogy Kaiser nagy személyes kockázatot vállalva kiállt mellette. Lenézett a Fordra, de az ablakai túlságosan sötétre voltak színezve ahhoz, hogy láthatta volna, mi zajlik belül. Két perc telt el, míg Dodson és Kaiser újból előkerült a kocsiból. Dodson arca vöröslött, Kaiser viszont hűvösnek és összeszedettnek látszott. Intett Alex felé, hogy jöjjön oda hozzá. Ahogy elindult feléje, Alex magán érezte az FBI-ügynökök, köztük két nő bátorító pillantásait. Amikor Dodson mellett elhaladt, az rá sem pillantott. Kaiser viszont kézen fogta, és ahhoz a Suburban mikrobuszhoz vezette, amellyel idejöttek. – És mi lesz az én kocsimmal? − kérdezte Alex csendesen. – Dobd le a földre a kulcsait. Majd az egyik emberem utánad hozza… – Mit csináljak? – Dobd csak le a kulcsokat.

Alex erre ledobta a fenyőavarral borított talajra a kulcsait, és hagyta, hogy Kaiser betuszkolja a Suburban egyik hátsó ülésére. Befészkelte magát a mély bőrülésbe, Kaiser pedig a kormányhoz ült. – Mire jutottatok Dodsonnal a kocsiban? − kérdezte. – Még nem dőlt el semmi. Neked viszont igencsak nagy szerencséd, hogy az a darab papír ott volt Rusk széfjében. – Miért, neked nem? Különben köszönöm szépen… Kaiser egy nagyot sóhajtott, aztán nevetni kezdett. − Hát az ember életében ritkán van alkalom, hogy így visszaadhatja a kölcsönt. – Beszéltél Dodsonnak a GPS-koordinátákról? – Muszáj volt. Már nem lehet semmit se visszatartani. Minden megy föl egyenesen Roberts főigazgató asztalára. Vigyázz, még csak ezt a csatát nyertük meg, nem az egész háborút! – Akkor is jólesett! Kaiser beindította a motort, hátratolatott, aztán megállt, hogy helyet adjon a halottkém kocsijának, amely a bűnüldözők autóinak hosszú sorában éppen utat tört magának. – Most hová megyünk? − kérdezte Alex. – Te visszamész a kórházba. Ezen nem nyitok vitát. Én kiadok egy egész Mississippire vonatkozó körözést Rusk motorcsónakjára, amint megkapom a pontos leírását. Aztán megnézem magamnak azt a Neville Byrd nevű alakot, aki azt mondja, hogy te bérelted föl Rusk megfigyelésére − mondta Kaiser, és Alexre nézett a szeme sarkából. − Mert hogy nem te bérelted föl, gondolom. – Életemben nem is hallottam a fickóról, esküszöm. Kaiser bólintott. − Abban bízom, hogy Tarver bérelte föl. Hogy biztos legyen abban, hogy a társa nem rázza át, hisz érted? – Tökéletesen! Amíg a halottkém kocsijának elhaladására vártak, Alexnek valami eszébe jutott. − Beszéltél Dodsonnak azokról a vérrel írt számokról a földön? Az oaklandi csapat huszonhármasáról? Kaiser hallgatott. Alex alig tudta leplezni örömét. − Nem azt mondtad, hogy már nem lehet semmit sem visszatartani? – Bassza meg magát az a kényeskedő kis csirkefogó! – Úgy legyen! Ámen.

Egy fiatal FBI-ügynök kopogtatta meg a kocsi ablakát. − Mi van? − kérdezte Kaiser, miután lenyomta az ablaknyitó gombot. – Magáért küldtek, uram. A főigazgató-helyettes küldött, úgy értem. Találtak valamit a garázsban. – És mi az? – Én még nem tudom. De eléggé ki vannak akadva tőle. Kaiser visszatolatott a Suburbannel, és kiszállt. − Te maradj itt, Alex! Miközben Kaiser a ház felé szaladt, Alex mérgében rávágott a műszerfalra. Aztán elszámolt magában ötig, majd ő is kiszállt, és Kaiser után vágtatott.

51. fejezet Alex Chris kórházi szobája előtt állt, és az egyik ápolónőtől kapott papír zsebkendővel törölgette a szemét. Már öt perce próbált elég bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy bemenjen, és megmondja Chrisnek: meghalt a felesége. Valahogy nem akaródzott neki; ráadásul hihetetlen és képtelen volt a helyzet. Hisz ő azért tolakodott be Chris Shepard életébe, mert úgy gondolta, hogy a felesége meg akarja ölni a férfit. Most meg a feleség fekszik a boncasztalon, ipszilon alakú metszéssel a mellkasán. Amikor Alex Kaiser ügynök mögött bebújt Rusk garázsának ajtaján, minden eszébe jutott, kivéve az, hogy majd egy holttestet fog ott találni. Halálos biológiai hatóanyagokat, aranyat zsákkal − mindent el tudott volna képzelni, csak azt nem, hogy Thora Shepardöt találja ott, ráadásul holtan! Az a nő, akit Alex mindig csak a legújabb divat szerinti ruhákban látott, most ott feküdt egy szobafestéskor használt szennyes fóliába csavarva egy kocsi csomagtartójában. Igaz, a kocsi legalább Porsche − gondolta akkor Alex. Ezt a frivol gondolatot hamar elsöpörte a holttest látványa. Thora selymes szőke haja többliternyi vérbe volt beleragadva. A rengeteg alvadt vér legalább elfedte a szétroncsolt koponyát. A nő makulátlan bőre úgy festett, mint egy béka ráncos, fehér hasa. Mikor Kaiser megpillantotta maga mögött Alexet, fölemelte a tetem összekuszált haját, és megkérte, hogy azonosítsa. Thora szeme nyitva volt. Ám a gyönyörű, tengerkék íriszek helyett, amelyekre Alex jól emlékezett a Chris házában levő fotóról, csak két kifejezéstelen elhomályosodott márványgolyót látott, amelyek már visszasüppedtek a szemgödrökbe. – Segíthetek valamiben, asszonyom? − szólította meg egy arra haladó ápolónő. – Nem, köszönöm − mondta Alex, majd begyűrve a zsebébe a zsebkendőt, belépett Chris kórtermébe. Amikor meglátta, mennyire reszket a férfi az ágyon, rájött: nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy Thoráról kezdjen neki beszélni. Mi haszna lehetne? Csak rontaná Chris esélyeit az ismeretlen kór ellen folytatott harcában. Dr. Clarke megmondta neki, hogy Chrisnek valószínűleg

komoly fájdalmai lesznek. Peter Connolly javaslatára Clarké elkezdett Chrisnek egy újabb − egyelőre kísérleti stádiumban levő − vírusölő orvosságot is adni, de ettől Chris egyelőre megint belázasodott. – Alex? − kérdezte suttogva a beteg. − Gyere közelebb! Szerintem nem vagyok fertőző. Odament az ágyhoz, kezébe fogta a férfi két reszkető kezét, majd adott egy puszit is az arcára. − Tudom. Chris elmosolyodott. − Vigaszpuszi? – Talán. A férfi hirtelen elrántotta a kezét, mert egy hirtelen rátörő, különösen erős reszketési hullám görcsbe rántotta a testét. − Bocsánat! – Nyugi! Nem kell beszélned. A férfi fogai összecsikordultak, de nyújtotta a kezét. Alex szerette volna elvonni valamivel Chris figyelmét a saját állapotáról, így megkérdezte. − Hallom, Ben most már Cage doktoréknál van? – Igen. Tom felesége nagyon rendes, de Ben fél. Szeretném, ha itt lenne velem, csak jobban kéne lennem egy kicsit. – És mi van az esetleges kemoterápiával? Még nem kaptál olyan gyógyszereket? – Nem. Azok után, amiket a Víruseredetű Rákprojektről hallottam, meg főleg amit Tarver főemlős-laboratóriumáról, egyre biztosabb kezdek lenni abban, hogy valamiféle retrovírussal oltott be. Egyetlen vírus sem képes rákot okozni egypár nap alatt, úgyhogy most legjobb, ha vírusölő gyógyszerekkel megyünk ellene − mondta Chris, és kínlódva próbált fölülni az ágyában. − Nagyon nem szeretnék leukémiát vagy limfómát kapni attól, hogy Melphalant vagy valami más, ugyanannyira veszélyes gyógyszert szedek. Alex megszorította a kezét. − Csak a hajadat félted, mi? Chris lehunyta a szemét, de az ajkán megjelent egy halvány mosoly. – Mondd, Chris, mi ketten ugye jó barátok vagyunk? − kérdezte a nő halkan. Erre az orvos kinyitotta a szemét, és kérdően nézett Alexre. − Persze, hogy azok vagyunk. Neked köszönhetem az életemet. Már ha túlélem ezt az egészet. – El kell valamit mondanom neked Thorával kapcsolatban.

– Ó, az ég szerelmére − mondta a férfi elgyötörtén. − Mit csinált már megint? − Aztán hirtelen aggodalom csillant meg a szemében: − Csak nem vitte el Bent magával? Alex megrázta a fejét. − Nem. − És már nem is fogja soha. − Chris! Thora meghalt. A férfi fölnézett a párnáról, és meg se rezdült az arca. A szeme is ugyanolyan maradt, de Alex jól tudta, hogy most szakad el benne az a vékony szál, amely még a hétköznapok realitásához kötötte. Nézte Alex arcát egy darabig, és látta rajta, hogy igazat beszél. − És hogyan? − kérdezte. – Valaki megölte. Még nem tudjuk, hogy ki. Valószínűleg Rusk. Vagy Tarver. Chris pislantott, hogy érti. − És hogy ölték meg? – Valami tompa tárggyal beverték a fejét. Talán egy szöghúzó kalapáccsal. Chris arcán kétségbeesés jelent meg, majd összekuporodva a falnak fordult. – Nem akartam megmondani neked − mondta Alex ügyefogyottan −, de biztos rosszabb lett volna, ha mástól tudod meg. Alex látta, hogy a férfi ingatja a fejét, mintha el sem akarná hinni, amit hallott. De tudta, hogy Chris hisz neki. − És hol van Thora? − szólalt meg a férfi. – Boncoláson. A férfi fújt egy nagyot. – Ben még nem tudja, ugye? − kérdezte reszelősen. – Nem, nem. – Nem fogja látni a tévében, vagy ilyesmi? – Nem. – Muszáj beszélnem Bennel. Alex már intézkedett. − Már úton van − mondta, és megnézte az óráját. − Minden percben itt lehet. Rögtön fölhívtam Tom Cage-et, amint… szóval, amint megtudtam. Tom elment Benért az iskolába, és megígérte, hogy idehozza, amilyen gyorsan csak tudja. Chris nagyot sóhajtott. − Kösz, hogy ezt elintézted. Tom mindennap találkozik a halállal. Tudja, hogy segítsen Bennek. – Chris, megtennéd, hogy rám nézel?

Majdnem egy teljes percig tartott, míg Chris végre megfordult, és a nőre nézett véreres szemével. Alex szólni akart, de a férfi megelőzte: − Segíts fölkelni! – Micsoda? Kizárt dolog! – Gyerünk! − mondta, és a nő kezébe kapaszkodva sikerült ülő helyzetbe fölhúznia magát. Még egyre reszketett és lihegett, de a szeméből már csak céltudatosság tükröződött. − Köszönöm, most már mehetsz, ha akarsz. – Jól érzem magam itt is. Chris szeme résnyire szűkült. − Miért nem próbálod meg elkapni Tarvert? – Mert nem engedik. Teljesen félreállítottak. – Hát aztán? Eddig még sohasem vártál mások engedélyére. És nem fogod tudni megmenteni Jamie-t, de engem sem, ha Tarvert nem kapod el. Most már csak ő tud terhelő vallomást tenni a nővéred férje ellen. És csak ő tudja megmondani az orvosaimnak, hogy mit injekciózott belém. Anélkül még Bent is hiába kapom meg. Rég meghalok, mire kinő a serdülő csapatból. Alexet megdöbbentette a Chris hangjából és tekintetéből sugárzó harag. Valami megnyugtatót szeretett volna mondani neki, de akkor megszólalt a telefonja. Kaiser hívta. Megnyomta a zöld gombot, és a füléhez emelte a készüléket. – Remélem, jó híred van, John. – Gratulálunk, ön nyerte fődíjunkat! – Mi a fenét hordasz itt össze? – Na szóval. Itt ülök az állítólagos ismerősöddel, Neville Byrddel. Visszavonta a veled kapcsolatos kijelentéseit, és bevallotta, hogy valójában Eldon Tarver megbízásából dolgozott. Alex megkönnyebbülten hunyta le a szemét. − Ezt meg hogy sikerült kiszedned belőle? Kaiser beszélni kezdett, és Alex kihangosította, hogy Chris is hallja, amit mond. – Amikor Mr. Byrdnek és az ügyvédjének megemlítettem a kémkedésre vonatkozó törvényt, rögtön rendkívül beszédesek lettek. Kiderült, hogy Tarver nem csak azért alkalmazta Byrdöt, hogy figyelje, mit csinál Rusk. Az ügyvéd ugyanis kimódolt egy digitális szisztémát,

ami lebuktatta volna Tarvert, ha eszébe jutna neki megölni őt. Egyfajta balesetbiztosítás. És Byrdöt azért vette föl Tarver, hogy derítse ki, mi ez a szisztéma. – És sikerült neki? – Igen. Rusk egy holland internetes szolgáltatót talált, aminek EX NIHILO a neve. Oda mindennap be kellett jelentkeznie, és egy csomó jelszó megadásával jelezni, hogy életben van. Ha ez elmarad, akkor a Rusk és Tarver bűneit dokumentáló digitális mellékletet a szolgáltató azonnal elküldi az FBI-nak és Mississippi állam rendőrségének. – Jézusom! − suttogta Alex. − Mondd, hogy megszerezted ezt a fájlt! – Itt van előttem. Csak nem tudom megnyitni. – És miért nem? – Mert nincs meg a sorban az utolsó jelszó. Rusk ugyanis nem nyitotta meg ezt a mellékletet, míg Byrd rajta volt. Byrd ugyan az összes többi jelszót megszerezte, hogy Tarver Rusk nevében be tudjon jelentkezni nap mint nap, de ezt a bizonyos dokumentumot se megnyitni, se törölni nem tudta. Neville Byrd tegnap este óta azon dolgozik, hogy feltörje a jelszót, de még nem sikerült neki. Chris merően figyelt. – És van már elképzelésetek, mi lehet az a jelszó? − kérdezte Alex. – Azon töröm a fejem − felelte Kaiser −, hogy miután dr. Tarver néhányszor fejbe vágta Ruskot azzal a golfütővel, Rusk a halála előtt még bosszút akart állni Tarveren. Telefonálni nem tudott, de a lábát még tudta mozgatni annyira, hogy le tudjon írni vele valamit a padlón levő vértócsába. – Az „A”, vagyis az oaklandi csapat, az Athletics huszonhármasát! – Pontosan! Igen ám, de Neville meg én hiába kerestük ki az interneten az Oakland összes 23-as számot viselő játékosát a klub teljes, százhat éves története folyamán. Minden játékos nevét kipróbáltuk, de se a nevükből összeállított kombináció, se a születési dátumaik, se az ütőeredményeik átlaga, semmi ilyesmi nem jó jelszónak. Alex őrült tempóban gondolkodott. − Abból indultok ki, hogy az az „A” csak a baseballcsapatot jelentheti. Felejtsük el, és induljunk nulláról. Mi mást jelenthet még az az A? – Minden keresőprogram csak baseballcsapatokat dob ki rá. De közben fölhívtam Washingtonban a Nemzetbiztonsági Hivatalt. Most

arra várunk, hogy az ő Cray szuperszámítógépükön sorra kerüljünk ezzel a feladattal. – Én nem hiszem, hogy olyan bonyolult lenne a dolog − mondta Alex. − Hisz Rusk feltételezte, hogy ki fogjuk találni. A többi jelszava milyen típusú volt? – Az egyik a pí volt, a kilencedik tizedesjegyig, de visszafelé. – A pí, visszafelé… − ismételte Alex tűnődve. – A többi különféle név a klasszikus irodalomból. Aztán használta a fénysebesség képletét is. Chris is beleszólt a beszélgetésbe: − Hogyan írta le a „kilométer per négyzetszekundumot”? − kérdezte fakó hangon. – Ki beszél ott melletted? − kérdezte Kaiser. – Chris − felelte Alex. − Tudsz válaszolni a kérdésére? – Tartsd a vonalat! Alex lenézed az orvosra, aki hirtelen elkapta a könyökét. − Az egyetlen A-val jelölt szám, ami eszembe jut, az az Avogadro-féle szám − mondta. – Mi az? − kérdezte Alex. – Egy kémiai állandó. A molekulasűrűség mutatója. Minden főiskolás vegyészhallgatónak fejből kell tudnia. – Mit mond? − kérdezte Kaiser. – Chris talált egy jelszót, amit ki kéne próbálnotok. Tartsad! − mondta, és Chrisre nézett. − Hogy van pontosan az a szám? – Hat egész nulla kettő kettőször tíz a huszonharmadikon. – A huszonharmadikon? − ismételte Alex. Chris bólintott. – A francba! Ez lesz az a szám! Az A-féle huszonhármas. – És hogy írná be ezt az egészet a gépbe? − kérdezte Kaiser. Chris fölnézett a mennyezetre − Hat, pont, nulla, kettő, kettő, iksz, egy, nulla, nulla, három. − Hallom! − szólalt meg Kaiser. − Neville már írja is. Alexnek csöngeni kezdett a füle, annyira várt a válaszra. – Nem talált − mondta Kaiser, hallhatóan lelombozva. − Ez sem az. Alex megint lehunyta a szemét. – Próbálja elhagyni a tizedespontot − jegyezte meg Chris. – Jól van − mondta Kaiser. − Byrd megpróbálja így…

Alex ijedtében összerezzent, akkora győzelmi kiáltás hallatszott a telefonból. – Ez az! − ordított Kaiser. − Benn vagyunk! Alex annyira szorította a telefonját, hogy belefájdult a keze. − És mit látsz? Mi van a csomagban, John? – Várj csak! Jézusom!… Ez egy komplett beismerő vallomás. Sok-sok oldal. Alex megfogta Chris kezét − Látod benne valahol Grace nevét? Mondd már, hogy látod! – Nézem, nézem… Itt van több olyan áldozat neve is, akiket említettél. Alex egész testében reszketett. Chris állkapcsa is megfeszült. – Na itt van, látom − mormogta a telefonba Kaiser. − Grace Fennell. Itt olvasom a képernyőn. Alex arcán könnyek csorogtak végig. Gombóc volt a torkában, meg sem tudott szólalni, míg nem nyelt egy nagyot. − Másold ki azt a fájlt nekem, John. – Neville már kimásolta − nyugtatta meg Kaiser. − És már nyomtatja is. – Mi a helyzet Thora Sheparddel? − kérdezett közbe Chris. − Vagy esetleg van valami velem kapcsolatban? – Ő lesz az utolsó a szövegben − tette hozzá Alex. – Nem, az utolsó bejegyzés egy Barnett nevű fickóval kapcsolatos. Olajkereskedő. Rusk azt írja, hogy szerinte Barnett bármely percben fölkeresheti, hogy adják be a válóperét. – Nézd csak tovább! – Nézem. Várj csak… itt van: Christopher Shepard orvos. Minden itt van, Alex. Minden bizonyíték az égvilágon! Chris a szájához szorította az öklét, mintha attól félne, hogy nem tudja tovább türtőztetni magát. – Ilyet még életemben nem láttam! − ámuldozott Kaiser. − Tudjátok, én már egy csomó sorozatgyilkos trófeáit láttam, mindenféle szörnyetegekét, aberráltakét… de ez itt színtiszta üzlet! Mocskos mohóság és nyereségvágy… Azt hitték, nekik több eszük van, mint másnak. Alex könnyeket látott Chris szemében.

– Ezt hallgasd meg! − folytatta Kaiser. − 2000 novemberében megkeresett az egyik jogi egyetemi évfolyamtársam, egy bizonyos Michael Collins bűnügyi védőügyvéd, a Gage, Taft és Leblanc cég munkatársa. Collins tanácsot akart kérni az egyik kliensével, egy Eldon Tarver nevű orvossal kapcsolatban. Dr. Tarver felesége akkoriban halt meg rákban, ám a feleség családja arra gyanakodott, hogy a nőt szándékosan tették el láb alól. A család nagyon gazdag volt és Tarver attól félt, hogy már fel is jelentették őt a rendőrségen. Arra az esetre kérte fel Collinst, ha letartóztatnák. Nem egészen értettem, miért akar éppen tőlem tanácsot Collins, hiszen tudta, hogy válóperes ügyekkel foglalkozom, de Michael erre azt mondta, hogy nem jogi tanácsot akar, hanem csak az emberismeretemet szeretné segítségül hívni.” – „A dr. Tarverrel folytatott két beszélgetés során aztán rájöttem, mi a baja ezzel az emberrel Michaelnek. A kliense egyértelműen bűnös volt. Tarver ugyan nem állt elő ezzel egyenesen, nem vallotta be a dolgot, de mind a ketten tudtuk, hogy ez a helyzet. Életemben még sohasem találkoztam ilyen arrogáns, ilyen öntelt emberrel, a saját apámat is beleértve, ami nagy szó! Végül semmiféle vádat nem tudtak fölhozni dr. Tarver ellen, főleg mivel az igazságügyi kórbonctani szakértők nem találtak bizonyítékot a gyilkosságra, pedig két boncolásra is sor került, és az egyiket tényleg a legelismertebb patológus végezte. Végül is ez a második boncolás győzte meg a rendőrséget, hogy semmiféle gyilkosság nem történt. Én viszont tudtam az igazat” – Folytassam még? − kérdezte Kaiser. Alex Chrisre pillantott, aki közben lehunyta a szemét. − Kikapcsoljam a hangosítást? – Nem, hagyd csak. – Folytasd, John! – „Ezután nem találkoztam dr. Tarverrel majdnem két évig, akkor aztán összefutottam vele egy hétvégi vadászaton a Chickamauga Vadásztanyán. Azon a hétvégén szinte végig kettesben voltunk ott Tarverrel. Rengeteg rámenős kérdést tett fel a válóperes praxisommal kapcsolatban; olyan kérdéseket, amelyeket egyfajta vizsgáztatásnak éreztem. Eközben az a különös érzésem támadt, hogy megbízhatok Tarverben, és megkockáztattam egy kényes megjegyzést. Azt mondtam neki, hogy a pályán töltött több év után az a tapasztalatom, hogy tehetős

kliensek bizonyos ügyeiben a legkedvezőbb megoldás egy váratlanul bekövetkező halál lehetne. Dr. Tarver erre rögtön rávágta, hogy még ennél is sokkal kedvezőbb lenne, ha az a halál egyáltalán nem váratlanul állna be.” – „Innen datálódik a társulásunk kezdete. Egy kis alkohol elfogyasztása után Tarver azt kezdte bizonygatni, hogy ő képes arra, hogy bárkit eltegyen láb alól anélkül, hogy boncoláskor bármiféle bizonyítékát találnák a gyilkosságnak. Azt is mondta, hogy ez egy olyan szakmai kihívás, ami nem egy profi patológusnak eszébe jut az élete során. Mielőtt hazajöttünk volna Chickamaugából, a tervünket körvonalaztuk. Nekem ott voltak a hetente érkező tehetős klienseim, akik azért könyörögtek, hogy spóroljam meg nekik a válással járó óriási veszteségeket, és segítsek, hogy náluk maradjanak a gyerekek is. És megvolt a szükséges emberismeretem is ahhoz, hogy megítéljem, melyikükben van elég gyűlölet és düh ahhoz, hogy belemenjenek a házastársuk kiiktatásába. Dr. Tarver és én megegyeztünk, hogy személyesen lehetőleg ne találkozzunk egymással. Ha megkapom a rajtjelet egy klienstől, küldök Tarvernek az egyik e-mail címére egy levélszemétnek látszó riasztást. Aztán másnap leparkolok az Annandale-i Country Club előtt, és jó hosszan golfozom valakivel. A kocsim csomagtartójában ott hagyok egy jókora csomagot. Abban a csomagban benne lesz minden a kiszemelt áldozatról, amit csak össze tud szedni vele kapcsolatban a házastársa: orvosi leletek, napi elfoglaltságok, kocsi- és lakáskulcsok, nyaralási tervek, biztonsági kódok, e-mail jelszavak, egyszóval minden. Ez volt az egyetlen »kapcsolatfelvétel« dr. Tarver és énközöttem, és még ilyenkor sem találkoztunk személyesen. És bizonyítani vagy kinyomozni is lehetetlen a kapcsolatunkat, mert dr. Tarver nem is tagja a klubnak. Volt viszont egy barátja, aki majdnem mindennap ott golfozott, úgyhogy kaphatott vendégjegyet, amikor csak akart. Ki tudta nyitni a kocsim csomagtartóját egy kulccsal, amit még azon a hétvégén adtam oda neki Chickamaugában. Az elmúlt öt év folyamán összesen kétszer beszéltem Tarverrel, és azok is véletlen találkozások voltak. Viszont mi ketten tizenkilenc embert öltünk meg eközben.” – Tizenkilencet! − sóhajtott Alex. − Tudtam, hogy jó párat, de hogy ennyit…

– Várj! − szólt közbe Kaiser sürgetően. − Kelly hozott egy cédulát. Egy seriffhelyettes Lamar megyéből most jelentette, hogy látta Andrew Rusk motorcsónakját Egy fekete Dodge kisteherautó után kötött traileren vontatják a 49-es számú főúton. Chris a mobiltelefonra meredt. – És látta a sofőrt is? − kérdezte Alex. – Igen. Kopasz ember szürkés szakállal, élénk színű anyajeggyel a bal arcán. Alex szívdobogása fölgyorsult. − Te jó ég! Akkor elkaptuk! – Nem, még nem kaptuk el. Csak tudjuk, hogy hol járt tizenöt perccel ezelőtt. – A járőr meg se próbálja megállítani? – Nem. Lamar megye ugye útba esik a Parti-öböl felé? – Azt hiszem. Ez ott van Hattiesburgnél. Arra is el lehet a Parti-öbölhöz jutni, kisebb utakon. Sikerült már megállapítani, milyen helyszínt adnak meg azok a GPS-koordináták? – Igen − felelte Kaiser. − A helyszín a Mexikói-öbölben található. Huszonöt mérföldnyire délre a Petit Bois-szigettől. – Az már kívül van a parti őrség illetékességén. − Alex ránézett a karórájára. − Délután 2-ig már nincs két óránk se! – Nyugi − mondta Kaiser. − Időben ott leszel! Alex lélegzet-visszafojtva kérdezte: − Ez komoly? – Te is, meg én is, kislány! Alexnek olyan érzése támadt, mintha a mellkasát eddig szorító acélpántot hirtelen valaki elvágta volna. − Itt vár egy helikopter − folytatta Kaiser lihegve, mint aki éppen fut. − Te fölmész a klinika tetején levő helikopter-leszállóhelyre. Viszünk magunkkal hat fiút a jacksoni kommandósoktól, és fölveszem a kapcsolatot a New Orleans-i kirendeltségen levő srácokkal is. – Akkor most leteszem. Nehogy itt merj hagyni engem, John! Akkor se, ha az igazgató a kirúgásoddal fenyegetőzik! Tetesd le azt a helikoptert itt a klinika tetején! – Ott leszek tíz perc múlva, nyugi. – Akkor gyerünk! − mondta Alex, és kikapcsolta a telefont. Chris most teljesen nyugodtan feküdt, és úgy figyelte a nőt. – Muszáj most elmennem, Chris. Pedig nem akartalak egyedül

hagyni, de… – Jól vagyok. Muszáj… Három halk kopogás hallatszott az ajtón. Aztán egy kis nyikorgással kinyílt, és egy Alex által ismeretlen hang beszólt: − Jó napot. Itt fekszik Chris Shepard? – Igen − felelte Alex, és elindult az ajtó felé. De az ajtó már ki is nyílt teljesen, és egy negyvenes éveiben járó jóképű férfi bukkant elő, egy kisfiút és egy kislányt terelve maga előtt. – Penn Cage vagyok − mondta, a kezét nyújtva. − És maga bizonyára Alex Morse. Alex bólintott, és ő is kezet adott. – Apámnak volt egy kis baja a szívével ma reggel, így Annie-vel mi hoztuk ide Bent, hogy lássa a papáját. Alex csak most ébredt rá, hogy az előtte álló iskolai egyenruhás fiú nem más, mint Ben Shepard. − Remek, nagyon szépen köszönjük! − mondta Alex, és hátrább lépett, hogy Chris is lássa végre a látogatóit. – Penn! − szólalt meg Chris, fölülve az ágyban. Cage odament hozzá, és óvatosan megrázta a kezét. − Gondoltam, Ben szívesen idejönne Annie-vel meg velem. Alex látta, hogy Chris megtörli a szemét, hogy ne lássák a gyerekek a könnyeit, ha közelebb mennek hozzá. Annie Cage helyes, tizenegy év körüli kislány volt, és okos szemekkel nézett a fakószőke frufruja alól. Megfogta Ben kezét, hogy odavezesse az apja ágyához, és Alex meglepetésére a fiú hagyta magát. – Helló, öcskös − szólalt meg Chris, erőtlen hangon. Bennek ki volt pirulva az arca, és látszott, hogy közel áll a síráshoz. − Beteg vagy, apu? – Hát egy kicsit. De pár nap múlva már semmi bajom! És te hogy vagy? Ben bólintott. − Látod, a polgármester bácsi hozott el téged meglátogatni. – Látom. És te hogy vagy, Annie? – Szia, Chris doki! − mondta válaszul Annie. Penn mosolygott, aztán átfogta Annie vállát, és magához húzta a kislányt. − Most itt hagyunk benneteket, fiúk, kettesben egy kicsit. Chris hálás tekintettel nyugtázta az ajánlatot.

– Ne hozzunk neked valamit? Egy kólát vagy ilyesmit? – Nem, köszönöm. – Akkor majd visszajövünk nemsokára. Alexre pillantva Penn kiment a folyosóra, nyomában Annie-vel. Chris rátette a kezét Ben vállára, aztán fölnézett Alexre, és így szólt: − Te meg indulj, kapd el az emberedet! És addig ne is lássalak, míg fülön nem csíptétek, oké? Elnyomva magában a föltörő érzelmeket, Alex bólintott, aztán búcsút intve ő is kiment a folyosóra, ahol Penn Cage várta. A kislánya egy padon ült a nővérpult közelében. – Mennyire rossz az állapota? − kérdezte Penn. – Akár meg is halhat. Penn kifújta magából a levegőt − Tudok valamiben segíteni? Komolyan kérdezem. Tudja, ügyész voltam azelőtt Houstonban, és rengeteg embert ismerek a szövetségi bűnüldöző szerveknél. Alex most jött rá, hogy Penn Cage az a jogász, aki kinyírta az FBI egyik korábbi főigazgatóját azzal, hogy rábizonyította: benne volt a keze egy, még az 1960-as években történt polgárjogi gyilkosság eltussolásában. − De jó lett volna, ha egy héttel ezelőtt hallom ezt az ajánlatot! Cage szeme meglepő intenzitással csillant föl. − De az ajánlat áll. Mindent meg fogok tenni dr. Shepard érdekében, ami csak a hatalmamban áll! Alex rápillantott az órájára, majd megkérdezte: − Jól ismeri Christ? – Annyira nem, amennyire szeretném. De apám azt mondja, ő a legremekebb ember, akivel valaha dolgozott. Ez pedig nagyon sokat jelent! – Meghiszem azt! − mondta Alex maga is meglepődve azon, mennyire fontossá vált számára Chris. – De nem akarom föltartani. Ne felejtse az ígéretemet! – Semmiképpen! Alex futni kezdett a lift felé. Megállás nélkül elrohant az anyja szobájának ajtaja előtt. Margaret Morse soha nem tudná meg, hogy vajon a lánya megállt-e az ajtajánál ma délben. Alex futott volna tovább, de a lift felé félúton hirtelen mégis megállt, és visszarohant az anyja betegszobájába. Ahogy Chrisnél is csinálta, megfogta a beteg

kezét, lehajolt, és odahajtotta egy pillanatra a párnájára az arcát. – Mami! − suttogta. − Alexandra vagyok. Jamie-nek már nem lehet semmi baja. Most már nyugodtan elmehetsz. Úgy szeretett volna valami jelet kapni, hogy az anyja érti a szavát: csukott szemének egy rezzenését, ujjainak egy apró mozdulatát − de semmi. Megcsókolta az édesanyja arcát, és kimenekült a szobából.

52. fejezet A helikopter, amely leszállt az egyetemi klinika tetejére, egy karcsú, fehér Bell 430-as volt, amely képes nyolc utassal plusz a személyzettel 140 csomós sebességgel haladni majdnem négy óra hosszat. Alexet már sokszor vitték helikopterrel a különböző túszejtések helyszínére, de ritkán ült ilyen komoly gépben. Ez a 430-as olyan gyorsan odaröpíti őket a Mexikói-öbölhöz, hogy még várakozniuk is kell majd! Csaknem a földig hajolva szaladt a forgó rotorok alatt a gép felé. A lapátok ismerős, mélyen suhogó hangjától zakatolni kezdett a szíve. Bevetette magát a nyitott ajtón, egy pillantással fölmérte a Kaiser mögött ülő hat fekete ruhás kommandóst, aztán becsatolta magát a férfi melletti ülésbe. – Mehetünk? − kiáltotta felé Kaiser a zúgásban. Alex fölmutatta a hüvelykujját, hogy igen. Kaiser elmosolyodott, miközben a motorzaj magasabb hangfekvésbe váltott. − Ezekről a nagy dögökről mindig Vietnam jut az eszembe. – És az jó vagy rossz? – Ez jó kérdés − szorította meg Kaiser a vállát válaszul. − De most az a fő, hogy Tarvert élve kapjuk el! Alex rábólintott. – És itt jössz most te a képbe. Egy dologgal tudtam csak a főigazgatót meggyőzni, hogy velünk jöhess. – Szóval megint túsztárgyaló lett belőlem? – A szó bizonyos értelmében. Te fogsz tárgyalni, csak éppen túszok nem lesznek ott. Vagy legalábbis ebben bízunk. – Úgy legyen! – Most egy percre előremegyek. Még muszáj valamit mondanom a pilótának fölszállás előtt. Kaiser előrement, és odahajolt a pilóta sisakjához. Alex kinézett az égre, amely szürkén párállott fölöttük. Fekete felhők tornyosultak rajta dél felől. Vibrálást érzett a combja táján, mire elővette a mobilját, és ránézett a kijelzőre. 1 ÚJ ÜZENET − olvasta. Aztán azt is meglátta, hogy Jamie küldött neki sms-t. Na végre! Ráklikkelt, és ezt olvasta: Apa csomagol! Azt mondja, hogy költözünk. Még ma. Hallottam, hogy

Missie-nek Mexikóról beszélt. Szerinted elvihet oda? Meg van ijedve. Én is. Nem tudsz értem jönni? Írj MSN-t. Apa nem enged telefonálni. Alex odacsapta mérgében a telefont a lába szárához. Bill megint jól időzít! Először az jutott eszébe, hogy megkéri Kaisert, menjenek a Ross Barnett Víztározóhoz, és vegyék föl Jamie-t, de persze nem tehette ezt. Andrew Rusk írott vallomása segítségével nemsokára majd falhoz tudják szorítani Bill Fennellt is, de ez idő szerint Bill még jogosan tartja magánál a gyereket. Alex mindeddig úgy gondolkodott, hogy a helikopter ahhoz az emberhez viszi őket, aki meggyilkolta Grace-t. Most jött rá arra, hogy valójában Eldon Tarver csak a gyilkos fegyver szerepét játszotta. A valódi gyilkos Bill Fennell volt. És most Eldon Tarverhez hasonlóan Bill is szökni készül az országból − Jamie-vel a hóna alatt. Ezzel Alexet kész helyzet elé állítja. Csakhogy nem mondhatja meg Kaisernek, miért kell azonnal kiszállnia a gépből. Kövessen el ő maga is egy főbenjáró bűnt a következő félóra során? Rabolja el Jamie-t az apjától? Ebben Kaiser semmiképp nem lenne partnere. A füléhez emelte a mobilt, és úgy tett, mintha a kórházi nővérek egyikével beszélne rajta. − Mit mond? − kiáltotta a készülékbe. − Nem hallom a zajtól! Kaiser erre megfordult, és figyelte őt a pilótafülke felől. – És mikor? − kiáltozott tovább. − És az mit jelent?… A veséi? És most fog? Vagy van még egy-két órám? …Jézusom, értem! Akkor már jövök is!… Ott leszek tíz perc múlva. Kaiser visszajött hozzá a pilótától, odatérdelt melléje, és megkérdezte: − Mi történt? – Az anyám. Az összes szerve fölmondta a szolgálatot. Aláírt egy nyilatkozatot, hogy nem kell életben tartani, úgyhogy meg fog halni néhány percen belül. Hát nem képtelenség? Kaiser ránézett az órájára, aztán a fémpadlóra a lábuk alatt, aztán megint Alexre. − Te döntőd el, Alex. Ha most visszamész, nem tudunk megvárni. Még eszméletén van? – Néha föleszmél, de inkább nincs. De hát… Attól még az anyám, nem érted? – Értem − mondta Kaiser, és megint az órájára nézve, magában számolt. − Szerettem volna, hogy ott légy. Biztosan patthelyzetbe

fogunk kerülni, és ha te ott lennél, ügyesen le tudnád az ipsét szerelni. – Ne nehezítsd meg még jobban a helyzetemet! − felelte Alex egy keservesen kipréselt mosollyal. − Kösz, hogy számítottál rám. De most induljatok. Muszáj Tarvert elkapni! Az a fő. Ezzel Alex kibújt a hevederekből, és lemászott a lapos tetőre. Kaiser a nagy tolóajtó küszöbére térdelt, és együttérzéssel nézett a nőre. A lapátok okozta zajban kiabálva mondta neki: − Sajnálom, ami a mamáddal történik! Alex intett még egyet, aztán futni kezdett. Mire az épületbe vezető ajtóhoz ért, a 430-as már az egyre sötétülő ég felé emelkedett, aztán bedőlt, és széles ívben fordulva elzúgott déli irányban. Alex gyorsan előkapta a telefonját, és már hívta is Will Kilmert.

Az FBI-helikopter harmincmérföldnyire járt Jacksontól délre, amikor Kaiser ügynök már nem bírt egyre erősödő gyanújával. Elővette a mobiltelefonját, hívta a tudakozót, akiktől azonnal meg is kapta az Egyetemi Klinika számát. A központosnak bemutatkozott mint sürgős ügyben intézkedő FBI-ügynök, és kérte tőle az onkológia főnővérét. Míg a kapcsolásra várt, az egyik fekete ruhás ügynök előrejött hozzá, és megkérdezte: − Mi van most, John? Új helyzet? Kaiser megrázta a fejét − Nem. Csak nem akarom bevenni, amit Morse az anyjával kapcsolatban mesélt. – Mért nem? – Mert ez a lány semmiképp nem hagyná ki, hogy ott legyen, amikor elkapjuk azt, aki meggyilkolta a nővérét. Még akkor sem, ha az élőhalott anyja most sétálna ki az életből. Morse csaknem az egész karrierjét sutba vágta ezért, és pont most maradna le az utolsó felvonásról? – Halló! − szólalt meg a vonalban egy ingerült női hang. − Ki az? – John Kaiser különleges ügynök vagyok az FBI-tól. Egy életveszélyes különleges akció kellős közepén vagyunk, amiben érintett az önök egyik betegének a lánya is. A beteg neve Margaret Morse. A lányát Alexandra Morse-nak hívják. – Igen, ism…

– Nem tudna egy kicsit hangosabban beszélni? Épp egy helikopterben ülök. – Azt mondtam: ismerem! – Most már tisztán értem, köszönöm. Ott van most a kórházban? Úgy értem, Alex Morse. – Nem láttam vagy húsz perce, mióta elrohant innen. – Értem. Meg tudná mondani, hogy van az édesanyja? Rosszabbodott hirtelen az állapota? – Nem hinném, hogy még tudna rosszabbodni. – Úgy értem, hogy vészhelyzet állt be nála? Hívták önök Morse ügynököt az utóbbi öt percben, és mondtak neki olyat, hogy az anyja a halálán van? – Nem, nem hiszem. De utánanézek. Kaiser ránézett a pilótára, majd a sebességjelzőre mutatva jelezte neki, hogy lassítson egy kicsit. Egy jó perc múlva a nővér ismét vonalban volt. – Nos, uram, nem! Ilyen üzenet nem ment ki innen. Sőt, az az igazság, hogy Mrs. Morse veséje egy kicsit javult ma reggelre. Sikerült neki több vizeletet produkálnia. Kaiser erre letette, odahajolt a pilóta sisakos fejéhez, és egy nagy kört írva le a mutatóujjával, így szólt hozzá: − Fordulás! Amint a 430-as alatt ismét föltűnt az I-55-ös sztráda, Kaiser tárcsázta a jacksoni kirendeltséget, és a technikai ügyek felelősét kérte. – Parancs, uram! − szólt bele a telefonba még egy annál is fiatalabb hang, mint amire számított. – Azonnal szükségem van egy mobiltelefon jelenlegi GPS-koordinátáira. Hívja a mobiltársaságot, és mondja meg, hogy élet-halál kérdése. − Ezután beolvasta Alex mobilszámát, és így szólt. − Szerintem Cingular készülék. És hívjon azonnal, ha sikerült lokalizálni! – Meglesz, uram! Ahogy letette, a pilóta odahajolt hozzá, és megkérdezte: − Most hová megyünk? Kaiser maga is nagyon szerette volna tudni, hogy hova a pokolba igyekszik Alex. Vajon nem hitte el, hogy abban a kocsiban, amely Rusk motorcsónakját húzza maga után a Parti-öböl felé, valóban Tarver ül? Valaki esetleg fölhívta Alexet, és megmondta neki? Ez nem valószínű.

Chris Shepardnek nyilván nincs alkalma megtudni effélét. Vagy Will Kilmer dolgozik Alexnek még mindig ezen az ügyön, és ez az öreg exrendőr tudott meg valamit az utolsó pillanatban? Lehet. Még valószínűbb, hogy Alexnek oka volt arra, hogy megpattanjon. Valami hirtelen fontosabb lett számára, mint ez a gyilkossági ügy. De mi lehet ennél is fontosabb? – Körözzön! − mondta a pilótának. − Maradjunk itt, ahol vagyunk! A 430-as bedőlt, Kaiser pedig azon kezdett morfondírozni, hogy az elkeseredés sokszor mennyire képes leblokkolni a logikus gondolkodást. Sokszor találkozott már ezzel a jelenséggel, amikor vészhelyzetbe került emberek képtelenné válnak a legegyszerűbb logikai következtetésekre is. És ez alól senki sem kivétel, se a harcedzett katonák, se az űrhajósok, sem pedig… − Ekkor megszólalt a telefonja. – Halló, halló! – Megvannak a koordináták, uram. Az a telefon most harminckét fok, huszonöt szögperc és még egy kevés északra, valamint kilencven fok, négy szögperc… – A helyet mondja meg nekem, fiam! Hogy hol található ez a térképen! – Rendben. Ez a Coachman’s Road, a Jacksoni Jachtklub mellett. A víztározó partján. – A Ross Barnett Víztározót mondja? – Igenis, uram. Pontosan ott. Illetve, akinél az a telefon van, most közel jár már a vízhez. – A fenébe!… − tette le Kaiser a telefont. Ez Alex sógorának a háza. – Akkor merre, uram? − nézett a pilóta Kaiserra kérdően a sisak üvegén keresztül. Az unokaöccse! − mondta magában Kaiser. Most lopják el a gyereket! Hisz kezdettől fogva Jamie Fennell volt a fő oka annak, hogy Alex olyan rámenősen és vakmerően vetette bele magát ebbe a nyomozásba. De… mi van, ha mégis valami más most az indok? Mi van, ha a kölyök Tarver számára is fontos valamiért? Lehetséges ez? Vagy Bill Fennell valamilyen módon segítségére van Tarvernek a szökésben? Akkor nincs, ha a patológus maga vezeti a csónakos teherautót az öböl felé! De mi van, ha nem ő ül a teherautóban? Ha mégis valaki más annak a teherautónak a sofőrje?

53. fejezet Bill Fennell a Ross Barnett Víztározó délnyugati partján élt. Ezen a jó ötven négyzetmérföldnyi vízfelületen olyan fehér tarajú óriáshullámokat keltett a szél, mint amilyenek az óceánon láthatók. Itt a Jacksoni Jachtklub közvetlen közelében a legtöbb ház öregebb volt, mint a patinás McMansion-házak a keleti parton. Bill úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy négy szomszédos telket is megvett közvetlenül a jachtklub fölött, lebontatta a rajtuk levő öreg házakat, és fölépíttette helyettük a saját verzióját arról, milyen az újgazdagok Paradicsoma. Alex és Will most már alig ötpercnyire voltak ettől a paradicsomtól. Egy kék Nissan Titanban száguldottak a Coachman's Roadon. Ezzel pótolta Will a régi Explorerét, amely még nem heverte ki a laboratóriumnál történt robbanást. Will ,357-es Magnumja ott hevert az ülésen kettejük között, a 12-es nagy puska meg a hátsó ülésen. Alex kölcsönpisztolya a kesztyűtartóban volt, a bal bokájára pedig egy .38-as Smith & Wesson volt csatolva. – És kaptál még üzenetet azóta? − kérdezte Will. – Nem. Csak abban bízom, hogy még nem indultak el. De ha igen, ezen az úton kell jönniük, nem? – Nem biztos, mert arról a régi környékről legalább egy tucat út indul mindenfelé. – Mázli… Eléjük tárultak háborgó hullámok. Will déli irányba fordult, a benyúló földsáv felé, ahol a jachtklub és Fennellék háza is volt. − Mi lesz a menet? − kérdezte. – Szép udvariasan el fogjuk kérni Jamie-t − mondta Alex. − Aztán elvisszük innen. Billt úgyis le fogják tartóztatni gyilkosság vádjával még ma. – Vigyázz, mert ez a Bill lehet, hogy begorombul! Egyszer már majdnem börtönbe került országúti erőszakért − egy pasast helybenhagyott valami parkolóban. – Ezt nem is tudtam róla − mondta Alex, és a bal kezét a Magnumra ejtette. − Persze erre is föl vagyunk készülve − folytatta, majd

odamutatott egy tőlük alig ötven méterre magasodó kovácsoltvas kapura. − Lassíts! Will odagurult a kapuhoz, és megállt. – Le van lakatolva a lánc − mondta Alex. Erre Will kiszállt, bemászott a kisteherautó rakterébe, kinyitotta a fényes szerszámosládát, és elővett belőle egy hosszú nyelű drótvágó ollót. Azzal könnyedén elvágta a láncot, bedobta az ollót a kocsi hátuljába, és visszaült a kormány mögé. – Mindig jó, ha kéznél vagy − szólalt meg Alex elismerően. Will szigorúan nézett Alex szemébe. − Mielőtt bemegyünk, hadd kérdezzek meg tőled valamit. Mekkora a kockázat, hogy csapdába sétálunk? Alex eddig igyekezett nem gondolni erre az eshetőségre, inkább arra összpontosított, hogy megoldja a helyzetet, bárhogy is alakuljon. Lám, Will most szóba hozta az ő félelmét is. – Ezért hoztalak magammal − mondta csendesen. − Ha biztosan tudnám, hogy csak Bill-lel kell számolnunk, akkor nem lett volna szükségem segítségre. Vele egyedül is elbánnék. Will öregesen sóhajtott egyet. − Én is így kalkuláltam. – Bemehetek nélküled is − felelte Alex, és ezt komolyan is értette. − Te meg majd megvársz idekinn. Erre az öreg fölkapta a fejét, és kissé könnyező, öreg vadászkutyákéhoz hasonló, bánatos szemével hosszan nézett a lányra. − Édesem, az apád annyi szorult helyzetből segített ki engem, hogy föl sem tudnám sorolni. Én azért vagyok itt, mert ő nem lehet veled. És pontosan azt fogom csinálni, amit ő tenne most. − Will ezzel sebességbe tette a kocsit, és megindult vele. − Na, menjünk, szerezzük vissza azt a gyereket! Ezzel áthajtott a kapun, aztán elindult a hosszú, nagyot kanyarodó kocsibehajtón, amely a Fennell-ház hátsó bejáratához vezetett. Az épület a Louisianában egykor szokásos ültetvényesházak fölpumpált változata volt: magas, fehér oszlopokkal és az egész épület körül körbefutó tornáccal. Még vagy százméternyire voltak az épülettől, mikor Will megállt, és leparkolt egy sűrű facsoport fedezékében. – Itt elég messze vagyunk − mondta. Alighogy kikapcsolta a motort, az eső, amely órák óta fenyegetően

készülődött a levegőben, hirtelen úgy zúdult le az egész környékre, mintha szürke egyenruhás katonák tömegei indulnának rohamra. Az első csöppek úgy kopogtak a kocsi tetején, mint egy sörétes puska lövedékei, aztán a hatalmas zápor majdnem egészen eltakarta előlük az épületet is. A fák közti réseken keresztül a víztározó is csak egy hatalmas, ólomszínű felületnek látszott. Alex kinyitotta a kesztyűtartót, és elővette belőle a Sig-Sauert, amelyet Willtől kapott kölcsön két napja, aztán kiszállt, és odasietett egy tölgyfa alá. Will is jött utána, baljában a puskát lóbálva, jobb kezében a pisztolyt szorítva. Amikor az öreg odaért melléje, mindketten megfordultak, hogy jól szemügyre vegyék a házat és közvetlen környezetét. A nagy ház a víztározó mentén állt, a parttal párhuzamosan. A több mint tízholdas telken száz és száz fát és bokrot ültettek; angolpark stílusú kisebb belső kertek és tavacskák voltak mindenhol elszórtan kialakítva. A parkosítás egymagában többe kerülhetett, mint a szomszéd telkek épületei. Balra teniszpálya volt, jobbra meg egy hatalmas úszómedence, külön óriás, tekervényes csúszdával Jamie kedvéért. A ház víz felőli oldalán − Alex jól tudta − széles móló fut ki a vízre. A végében csónakház áll, és benne egy kétszer akkora hajó, mint amilyen a Ruské. Emlékezett rá: egy orrkiülős Carrera, két farmotorral, amelyek kilencven csomós sebességgel szinte repítik a járművet a vízen. – Hányszor csináltunk Jimmel, az apáddal ilyen rajtaütéseket! − mondta Will. − Ezerszer meg ezerszer, ha beleszámítjuk a családi perpatvarok miatti kiszállásokat is. Alex behúzta a fejét a nyakába, és nagyon utálta az esőt, amely már vastagon csordogált be hátul a gallérja mögött. − Nézd, ott van Bill Hummer dzsipje! − mondta, egy elmosódott sárga foltra mutatva, amely a távolabbi garázsból kilátszott. − Van neki egy jó pár ezekből is. H 1-esek. – Tudom − mondta Will −, láttam őket egypárszor, amikor Bill elhozta Jamie-t, hogy pecázzon a nagyapjával meg velem. – Ja, el is felejtettem, hogy te is gyakran velük mentél annak idején. Will bólintott, aztán a nyílt terep felé indult. – Jamie rendes gyerek. Igaz, az apját sose szerette. Nem csoda: az egy nagyszájú faszkalap, mindig is ez volt a véleményem róla. – Tudod, hogy én is mindig utáltam − felelte Alex, szorosan haladva

az öreg nyomában. Ahogy közeledett a ház, valami dünnyögő hang ütötte meg Alex fülét. Aztán rájött, hogy Will beszél, de a szokásosnál sokkal mélyebb hangon. – Ha Bill nem akarná ideadni nekünk a gyereket − közölte −, akkor te kijössz, és rám bízod a többit. – Will bácsi, te nem… – Csönd, kislány! − fordult feléje a magánnyomozó, és összehúzott szeméből kemény elszántság áradt. − Felejtsd el a túsztárgyalós játszadozást. Kijössz, és hagysz engem, hogy tegyem, amit ilyenkor meg kell tenni. Alex még sohasem hallott Will bácsitól ilyesmit. Pedig az öreg egy egész emberélet tanulságai alapján beszélt. Húsz évig dolgozott gyilkossági nyomozóként, és pontosan tudta, hogy a gyilkossági ügyek nagyon kétes kimenetelűek, főleg ha az alperes meg tudja fizetni a legjobb ügyvédeket. Viszont ha Bill Fennell esetleg kiadja a lelkét egy háztáji csetepatéban, akkor nem lesz vita Jamie elhelyezése körül. Embertelen gondolatmenet, ezt Alex is tudta. Vagy éppen ez lenne az egyetlen emberséges megoldás? Willnek így is, úgy is igaza van: most mindenképpen Jamie a legfontosabb! A nagy esőben úgy közeledtek a házhoz, mint az árnyék. Will egyre gyorsabban haladt, nagy levegőket véve, de nem látszott rajta, hogy fáradna. Mikor a ház már csak húszméternyire volt, megálltak egy örökzöld sövény mögött. – Föl a lépcsőn? − kérdezte Alex. Will megrázta a fejét. − Inkább a ház körül, hátha belátunk valahol. – Külön-külön? – Máskor azt mondanám, hogy szóródjunk szét. Most viszont nem. Ha elérjük a ház jobb sarkát, fölmászunk a tornácra, hogy belássunk az ablakokon. Előjöttek a sövény mögül, és elindultak a ház mentén. Will áttörte magát a tornác alatti sűrű bokrokon, aztán a ház sarkánál fölhúzta magát a korlátra, és átdobta magát rajta. Alex, aki közvetlenül utána szintén fölkapaszkodott, elcsodálkozott, milyen könnyedén mozog az öreg. Az első ablakon benézve csak egy üres szobát láttak, óvatosan tovább araszoltak a következő ablakhoz. Itt sem láttak egy lelket se

odabenn. – Fel a kezekkel! − harsant mögöttük egy parancsoló hang. − Egy húszkaliberes, fűrészelt csövű puska van nálam. Alex lelkére elképzelhetetlen sötétség ereszkedett. – Maradjanak a fal felé fordulva, a fegyvereket meg a válluk fölött dobják át a korláton! Az összeset! – Ez meg honnan került elő? − kérdezte suttogva Will. A sövény! − jött rá hirtelen Alex. Ott várt ránk a sövény mögött. Will félig hátrafordulva szigorúan mondta: − Ide hallgass, Bill Fennell! Már úgyis nyakig benne vagy a szarban. Ugye, nem akarod… – Ez nem Bill − szólt neki oda Alex. Will hátranézett a válla fölött, aztán hitetlenkedve, lehunyt szemmel ingatta a fejét. Alex magában elismerte, hogy dr. Tarver ügyes stratégiát választott. Jamie nevében üzent érte, aztán a veranda alatti sövény mögött várt rá. Egyszerű, de nagyszerű. Hisz így akkor sem bírtak volna rajtaütni odabenn a házban, ha egy egész ármádia kommandós szállja meg a környéket ilyen ármádia persze nem jött. Csak az a kérdés, hogy Tarver egyáltalán miért van itt? – Ne akarja eljátszani a hőst, barátom! − figyelmeztette Willt az orvos. − Sokba kerülhet a gavallérja, meg már túl öreg is hozzá − tette hozzá Tarver egy lépéssel közelebbről. − Meg aztán van is egy fényképem magáról, papa, a mobilomon. Olyan békésen alszik rajta egy-pár üveg sör után! Will magában morgott valamit, érthetetlenül. – Maga meg, Morse ügynök? Már nem is emlékszik, milyen az, amikor őzsöréttel képen lőnek valakit? Alexnek ettől megrándult a jobb arca. Érezte, hogy Will úgy megfeszül mellette, mint a macska, amikor ugrani készül. Behunyta a szemét, és úgy próbálta az öreget szuggerálni: − Meg ne próbáld, Will bácsi… – Gyerünk! Fegyvereket át a korláton! − rivallt rájuk Tarver megint. − Most azonnal! – Hol van Jamie? − kiáltott Alex, miközben hátradobta a Siget a válla fölött. – Mindjárt meglátja.

Jaj, Istenem, csak még életben legyen! – Szeretlek, kicsi lányom! − hallotta Alex egyszerre az elsuttogott szavakat maga mellett. Kicsi lányom! − Így szólította Will a saját lányát, mielőtt szegény meghalt a… És ugyanabban a pillanatban, amikor a puskát hátrahajította a válla fölött, Will kipördült Alex mellől, olyan gyorsan, amilyen gyorsaság csak kitelhet egy hetvenéves öreg harcosból. Lendület közben már tüzelt is a pisztolyából, megpróbálva elvonni Tarver figyelmét legalább annyi időre, hogy Alex cselekedhessen. Már majdnem el is érte Alex keze a bokájához szíjazott ,38-ast, amikor a nagy puska ágyúlövésszerű robbanással felelt a pisztolylövésre. Mire Alex fölemelkedett, kezében a .38-assal, dr. Tarver fegyverének füstölgő torkolata már ott is volt félméternyire az orra előtt. – Kár volna a másik arcát is úgy elcsúfítani − szólalt meg Tarver. Alex a szeme sarkából lenézett maga mellé. Will a hasán feküdt, és a teste alatt már sötét tócsa kezdett gyülekezni. A koponyájából kiszakadt fehér csontszilánkok látszottak a földön szörnyű fejsebe közelében. A kimeneti seb éppen a nyakcsigolyájánál tátongott. – Jézusom! − nyögött föl Alex égő szemekkel. − Maga alávaló dög! – Ő kereste a bajt magának − mondta Tarver. − Bátor ember volt. Épp úgy halt meg, akár az apám, szólalt meg Alex fejében a kislánykori hang. – Mi van? − kérdezte Tarver, miközben kicsavarta a .38-ast Alex kezéből. Csak nem hangosan beszélt belőlem az a kislány? – Most befelé a házba! − parancsolta Tarver. − Gyerünk! Alex már emelte a lábát, hogy átlépjen Will tetemén, de Tarver megrázta a fejét, és a ház túloldala felé mutatott − a víz felé. Arrafelé baktatva Alex kibámult a mólóra, és azon gondolkozott, vajon a Carrera bent van-e a csónakházban. Bill gyakran benne hagyta a kulcsot a hajóban. Ha sikerülne Jamie-t kimentenie a házból… És ha eljutnának a motorcsónakig… A körbefutó tornác elöl végig be volt üvegezve. Kinyitotta ennek a védett verandarésznek az ajtaját, belépett a verandára, aztán megállt az

erezett ciprusfa ajtó előtt, amely a házba vezetett. Vajon milyen rémségek várnak rá még odabent? – Befelé! − mondta megint dr. Tarver. Alex elfordította a gombot, és belökte az ajtót maga előtt. Bill Fennell feküdt ott elterülve a lépcső aljában. Hosszú lábai furcsa helyzetben kitekeredve, a szája meg nyitva, mintha kiáltani akart volna. Alex gyorsan körbejáratta a szemét a hallon, eszelősen kutatva valami Jamie-re utaló jelzés után, de akkor megérezte a lapockái közt a puska csövét, amellyel Tarver lökdöste befelé. – Miért ölte meg? – Nem halt meg − mondta dr. Tarver. − Csak elkábítottam. Ez most igaz, vagy sem? − És hol van Jamie? Tarver a puskával egy másik helyiség felé mutatott, amely a ház hátsó része felé vezetett tovább. − Arra! Alex ijesztő zsibbadtságot kezdett érezni altájon, és ez az érzés gyorsan terjedt fölfelé. Hátranézett az orvosra. − Most Jamie-hez megyünk? Megrovó mosoly jelent meg a szürke szakáll mögött. − Azt hiszi, családi találkozóra jött? Most már a tenyere is bizsergett Alexnek. – Nyissa ki a mosókonyha ajtaját! Alex elviselhetetlen szörnyűségekre készülve, benyitott a lambériás ajtón. És akkor meglátta Jamie-t, aki egy mosógép tetején kuporgott, és lefelé bámult, a padlón tekergő két dologra. Alexnek eltartott egy darabig, míg rájött, mik is azok valójában. Két rövid, de vastag kígyó volt az, nagy háromszögletű fejjel, és hegyes orral. Vízi mokasszinkígyók… – Alex néni! − kiáltott Jamie, fölcsillanó szemmel. − Végre, hogy itt vagy! Alex kipréselt magából egy mosolyfélét, mintha minden a legnagyobb rendben volna. − Persze, hogy itt vagyok, öcskös! − Aztán Tarver felé fordulva odasziszegte neki: − Maga szadista állat! A doktor csak kuncogott erre. − A fiú jól van. Látja azokat a táskákat? Ezzel odamutatott két nagy, vízhatlan táskára a kígyók mögött.

Pelican táskák, gondolta Alex. Olyanok, amiben mérnökök szokták a drága cuccaikat magukkal cipelni messzi utakra. A nagyobbik élénksárga, a kisebb táska fehér volt. – Azt a két táskát maga most kiviszi a ház elé. Indulás! − mondta Tarver. – Jamie! Rögtön visszajövök! − szólt nyugtatóan a fiúnak. Jamie teljes bizalommal bólintott vissza, de a szeme megint a kígyókra tapadt. A két táska olyan nehéznek bizonyult, hogy Alex alig bírta megemelni őket. Ahogy vonszolta őket kifelé, meglátta, hogy dr. Tarver fölvesz egy fehér vászonzsákot, és szélesre húzza a zsinórt a zsák szájánál. Csak legalább azokat a rohadt kígyókat rakná vissza abba a zsákba! Hirtelen észrevette, hogy Tarver nem követi kifelé, erre ledobta a két táskát, és odarohant, ahol emlékezete szerint Bill a puskáit tartotta. A szekrényajtó azonban, amely mögött egy egész fegyverarzenál lapult, zárva volt. Alex azzal kísérletezett, hogy valahogy mégis hozzájuk férjen, amikor Tarver megjelent mögötte, karjánál fogva maga után vonszolva Jamie-t. Jamie torkaszakadtából sikítozott, ahogy csak egy tízéves fiútól kitelik. − A nagynéném úgyis szét fogja lőni azt a ronda nagy fejét, maga utálatos majom! Tarver halántékon vágta Jamie-t, és a földre dobta. A sikítás abbamaradt. Vajon hol lehet most a puska? − törte a fejét Alex. Tarver most odament egy könyvespolchoz, fölnyúlt az egyik fölső polcra, és levett egy pisztolyt, Alex látta, hogy egy Beretta Bill gyűjteményéből. Aztán előhúzta Alex kölcsönkapott Sig-Sauerét is, hátulról a derékszíja mögül. – Miért csinálja ezt? − kérdezte tőle Alex. − Miért nem menekült el, amikor még volt rá lehetősége? Tarver összeszorított szájjal elmosolyodott. − Én ma új életet kezdek. Eltűnök, és valaki más leszek azután. Magát szívesen életben hagytam volna, hadd élje meg a békés öregkort. Csak attól félek, hogy már rájött, milyen úton akarok elindulni afelé az új élet felé. Maga persze még nem is tudja, hogy már rájött, de én tudom. És ha életben hagyom, félek, hogy a végén még eszébe jut. Ezután Tarver minden hűhó nélkül tett egy félfordulatot, és belelőtt

Bill Fennell fejébe Alex Sig-Saurjével. Alex a rémülettől hátraugrott, de nem maradt ideje Bill-lel törődni. Jamie megmozdult. Ha fölemeli a fejét meglátja az apja szétroncsolt arcát. Alex hirtelen lendülettel rávetette magát Jamie-re, és egész testével védekezően ráborult a fiúra. – Tökéletes! − mondta Tarver. − Hogy is fog ez majd hangzani? Maga már nem bírta idegekkel, hogy az unokaöccse még mindig a sógora kezében van. Úgyhogy idejött kiszabadítani. Fennell ellenállt, erre maga lelőtte. Sajnos a fiú is meghalt a lövöldözés közben. Szerintem az FBI egy pillanat alatt le fogja zárni a nyomozást. – Kérem! − mondta erre Alex merev arccal. − Öljön meg engem, csak őt hagyja élni. Tarver megrázta a fejét. − Ő sem maradhat életben, mert akkor elmondaná a Cégnek, hogy két idegen is járt itt vendégségben tegnap este. Alex csak pislogott a meglepetéstől. − Kettő? – Igen, én meg Judah, az öcsém. – Akkor ő az, aki a teherautóban ül? Ő vontatja a csónakot maga után? Tarver nevetett. − Ó, egy kis sminkkel csodákat lehet művelni. Nos, good-bye, Alexandra! Szép játszma volt! Ezzel átvette a Berettát a jobb kezébe, majd hátrább lépett, és ide-oda mozgatta a pisztolyt, mint aki a megfelelő célpontot keresi. Alex késztetést érzett, hogy fölkapja Jamie-t, és elrohanjon vele. Tudta, hogy ezzel nem érne el semmit, de mégis jobb úgy halni meg, hogy legalább megpróbált tenni valamit. A Beretta közben megállt a levegőben: Tarver megtalálta a célt. Legalább Jamie eszméletlen, mikor itt a vég! A gyerek alá préselve a két karját, megpróbálta megemelni az elernyedt testet Nem jött a lövés. Vajon mért nem tüzel? − csodálkozott Alex. Dr. Tarver most úgy tartotta égnek az orrát, mintha megpróbálna kihallani valamit a kint tomboló vihar zajából. Erre Alex is fülelni kezdett. Először nem hallott semmit, de aztán… mintha rotorzúgás vált volna ki a zuhogó eső zajából! És már tudta, hogy John Kaiser szuper Bell 430-asa zúdul a ház fölé. Mintha egyszerre az egész Légi Könnyűlovasság rohant volna le egy védtelen falucskát Vietnamban. – Nem fog működni a terve, doki − szólalt meg Alex a túsztárgyaló

hűvös egykedvűségével, mint akinek nincs semmi személyes érdekeltsége a kialakult konfliktusban. − Most már nem tudja elhitetni senkivel azt a mesét! Azzal, hogy itt van, mindent elpuskázott. Tarver odalépett hozzá, és durván nekinyomta a pisztoly csövét Alex homlokának. Ebből világossá vált, hogy nem akarja elhinni Alex helyzetelemzését. Ha most mégis lelövi, és sikerül valahogy elslisszolni neki a nagy égiháborúban, lehet, hogy mégis az ő családi összetűzést sugalló verziója jön be az FBI-nál. Csakhogy az idő ellene dolgozik! Az idő meg az odakint gyülekező emberek is. Tarver viszont váratlanul akkorát vágott a Berettával az arcába, hogy azt hitte, rögtön megvakul. Félájultan rázuhant Jamie-re, hirtelen azt sem tudta, hol van. Távolodó lábdobogás zaját hallotta, majd a léptek zaja megint közeledett. Dr. Tarver fölrántotta Alexet a földről. Ahogy a látását lassan visszanyerte, Alex meglátta, hogy kötél és vastag ragasztószalag van Tarver kezében. A hátizsákja is ott volt a lábánál a földön. – Ott kinn azok az FBI kommandósai − mondta Tarvernek Alex −, magának már egy imádságnyi ideje se maradt ahhoz, hogy eltűnjön innen. Tarver levágott egy darab kötelet, összekötözte vele Jamie lábát, aztán a ragasztószalaggal párszor körbetekerve odaerősítette a gyerek lábát egy hatalmas kanapé egyik lábához. − Mondja meg, ki a parancsnok! – Én vagyok a tárgyaló. Mondja el nekem, mit akar. Erre megint kapott egyet, ezúttal az orrnyergére. Ettől rögtön megeredt az orra vére, a szájára-állára csurgott. Alex vért köhögve kapta elő a telefonját a zsebéből, és odaadta a férfinak. − A négyes gyorshívó-gombot nyomja. John Kaiser az. Dr. Tarver letépett egy adag ragasztószalagot, és pillanatok alatt úgy összekötözte Alex csuklóját, mint aki mindennap ezt gyakorolja. Alex telefonját a zsebébe rakta, és elővett egy másik készüléket. Megnyomta a gombot, és várt. Alex térdre borulva Jamie-re dőlt, hogy védje, amennyire lehet. A helikopterlapátok csattogása elhalkult − most mintha inkább a ház hátsó része felől hallatszott volna. Kaiser ezek szerint a teniszpálya és az úszómedence közt szállt le? Bárcsak már szét lennének szóródva a kommandósok a ház körül!

– Edward? − szólt bele Tarver a telefonjába. − Milyen közel vagy? Alig tíz perc? Akkor tartsd a magasságot, amíg meg nem adom a végső pozíciót… Vége. Magasságot? − kérdezte magában Alex. Tarvernek van itt egy repülője? Tarver most Alex mobilját vette elő, fölkattintotta, és megnyomott rajta egy gombot − Kaiser ügynök?… Rendben. A követeléseim a következők. Egy elsötétített ablakú FBI-mikrobuszt hozzanak a ház hátsó bejáratához, és hagyják ott nekem. Ez a háznak az az oldala, ahol most a helikopterük áll. Kell még egy Citation-márkájú Cessna, teli tankkal a Madison megyei reptérre. Egyetlen pilóta üljön benne, és járjon a repülőgép motorja. Azt se bánom, ha FBI-ügynök lesz, aki vezeti. Meg ne próbálják elállni a kocsifelhajtót mikor elindulok! Ne ajánljanak FBI-ügynököket cserébe a túszaimért. A mikrobusz húsz percen belül, de lehetőleg még hamarabb legyen itt! … Ne mondjon semmit, Kaiser! Nem érdekel, hogy mit pofázik. Nem, nem fenyegetőzöm. Figyeljen rám, és megérti azt is, miért nem érdekel. Meg ne próbáljanak lőni, mikor kinyitom a hátsó bejárat ajtaját! A Fennell-fiút hozom magam előtt. Szóval húsz percük van, hogy itt legyen az a mikrobusz. Dr. Tarver kikapcsolta a telefont, és zsebre vágta. Aztán fölvette Bill Fennell puskáját a kanapé mögül, és belelőtt vele a padlóba. Jamie megmozdult Alex alatt, amikor a fegyver eldörrent. Tarver a bokáinál fogva megragadta a tetemet, és a hátsó bejárat felé vonszolta. Alex odakúszott a kanapéhoz, alája nyúlt összekötözött kezével, és teljes erejét megfeszítve megpróbálta megemelni. Hallotta, hogy nyílik a hátsó ajtó, aztán egy hatalmas nyögés hallatszott. Tarver nyilván fölemelte Bill Fennell testét amely kétszer olyan nehéznek tűnhetett a holttest tehetetlensége miatt. − Próbáld kiszabadítani a kötelet! − súgta oda Alex Jamie-nek. − Siess! Újabb nyögést hallott, olyat, mint amikor a súlylökők minden erejüket beleadva elindítják a golyót, és a hátsó ajtó reccsent egy nagyot. Jamie-nek már majdnem sikerült kihuzigálnia a kötelet a kanapé lába alól, amikor Tarver újra megjelent a szobában. Alex intett egyet a fejével, és Jamie mozdulatlanná merevedett. – Érti már, miért nem fenyegetőzöm? − mondta Tarver a telefonba. −

És a fiú lesz a következő, Kaiser! Már csak tizenkilenc perce van! Alex látta, hogy Tarver egy lepedőt hoz magával a mosókonyhából, egyet Grace sűrű szövésű egyiptomi lenvászon lepedői közül. Tarver széthajtotta a lepedőt, elővett egy ollót, és két lukat vágott a nyersszínű vászon közepébe. – Mit tetszik csinálni? − kérdezte Jamie a földről. − Kisértet-jelmezt? Tarver nevetett. − Úgy van, Jamie. És ettől jó pár ember nagyon meg fog rémülni, majd meglátod. Ezzel lehajolt, és elvágta a kötelet, ami eddig Jamie lábát a kanapé lábához rögzítette. Majd levágott egy újabb darab kötelet, és a derekához kötözte a gyereket körbefogó kötelet, úgy, hogy alig egy méter távolság maradt közöttük. – Kérem, ne tegye! − könyörgött Alex. − Engedje ki Jamie-t a házból. Én majd maradok, és megyek magával, ahova csak akarja. Szívesen leszek a pajzsa, ha az kell. Mintha egy kőszobornak beszélne. – Vegye föl azt! − mondta dr. Tarver Alexnek, rámutatva a földön egy kék hátizsákra. – Vigyázz, abban vannak a kígyók! − mondta Alexnek Jamie. – Van ott a kígyókon kívül azért egyéb is! − mondta dr. Tarver, levágva Alex csuklójáról a kötelékeket. Alex egy darabig tétovázott, nézte, hogy jól be van-e kötözve a zsák szája, aztán a hátára lendítette. Jó nehéz volt, de megkönnyebbült, mert nem érezte, hogy mozogna benne bármi is. – Hozza azokat a táskákat is − mondta Tarver, szemmel tartva a bejárati ajtót. − Mind a kettőt! Alex most jött rá, hogy Tarver csak azért adta elő a követeléseit Kaisernek, hogy őt az embereivel együtt a lehető legelőnytelenebb taktikai pozícióba kényszerítse. Ezekben a pillanatokban választanak maguknak egymást átfedő tűzsávokat, hogy a veranda hátsó ajtaja és a között a hely között, ahová majd a mikrobusz áll, azt a pár négyzetmétert be tudják lőni. Szerencsétlenek egy olyan jelenetet próbálnak, ami soha nem fog bekövetkezni. Ráadásul a ház rossz oldalán vannak mindannyian. Dr. Tarver most fölkapta Jamie-t, de olyan könnyedén, mintha csak egy bevásárlózacskót emelne a karjára, és kettejük feje fölé kanyarította

a hatalmas lepedőt. Alex ettől kezdve nem tudhatta, pontosan hol van Jamie, és hol az orvos alakja. – Most kimegyünk a csónakházhoz − hallatszott Tarver kissé tompább hangja a lepel alól. − Figyeljen rám, Alex! Ha elejti azokat a táskákat, rögtön fejbe lövöm magát. Mutasd meg neki, Jamie, hol van a pisztoly! A lepedő egy helyütt kicsit kidudorodott. – Itt van az én állam alatt − mondta a vékony gyerekhang. – Maga végig előttünk halad kifelé. Ha leugrik a mólóról, lelövöm a fiút. Tudom, hogy kicsi az esélye, hogy itt hagyná a gyereket egyedül, de néha őrült dolgokra is képesek az emberek a stressz hatására, jusson eszébe öreg barátja a veranda kövén! Hogy is tudná Alex Willt elfelejteni? Fölemelte a súlyos táskákat. Miközben Tarver már az ajtógomb felé nyúlt, Alex Tarvernél levő telefonja megszólalt a lepedő alatt. Látta a mozgást, majd Tarver hangját hallotta, amint ezt mondja: − Gondolom, azért hív, hogy jelentse, minden kész, amit kértem, úgyhogy nem is kell mondania semmit. Figyelem az órát. Viszlát. − Ezzel kinyitotta az ajtót, és várt, hogy Alex induljon előre. − Egyenest a csónakház felé! Ha lassít Jamie-nek annyi! Alex elindult a füvön keresztül, bele a szakadó esőbe. Nagyon figyelt, nem lát-e kommandósokat a bokrok vagy a fák között, de persze nem volt ott egy se. Hátrafelé is akart volna kémlelni, de Tarver rákiáltott: − Gyorsabban! Alex majdnem futólépésben haladt. Kaiser pánikba fog esni! Eldon Tarver az egész helyzetet a feje tetejére állította. Ha kért is erősítést, azok még nem érkezhettek ide, így Kaiser csak arra a pár emberre támaszkodhat, akiket a helikopteren hozott magával. Legföljebb egy vagy két embert állíthatott ide, a ház elülső oldalára, többet semmi esetre sem. És ezek most számolnak be neki a különös látványról: egy csomagokkal megrakott nő lohol a móló felé, nyomában egy kísértettel. Most elérte a mólót. Hacsak az egyik mesterlövész idegességében meg nem húzza a ravaszt, mindhárman sértetlenül el fogják érni a csónakházat a záporozó esőben. Dr. Tarver már bebizonyította, hogy képes habozás nélkül ölni, így Kaiser akkor sem fog tűzparancsot adni, ha valamelyik lövésze megesküdne rá, hogy tiszta a cél. Kaiser

szemszögéből nézve Tarvernek úgysincs hová menekülnie. Ötven négyzetmérföldnyi vízfelület ugyan jó nagynak tűnhet ahhoz, hogy eltűnjön rajta valaki egy gyors motorcsónakkal, de mit számít ez, ha ott az embernek a Bell 430-asa, tele kommandósokkal? – Mozogjon már! − kiáltott Tarver Alex háta mögött. Alex futás közben halványan megint hallotta, hogy megszólal a telefonja, de Tarver nem vette fel. Végig az orvos egyik korábbi mondata csengett a fülében: tartsd a magasságot, amíg meg nem adom a végső pozíciót… Ki az ördög jöhet Tarverért a levegőből? Egy külföldi titkosszolgálat emberei? Abból akár háború is lehet… – Kinyitni az ajtót! − ordította Tarver. Alex épp addigra érte el a csónaktárolót. Belökte az ajtót, és odabent félhomály fogadta. Aztán meglátta himbálózni a hullámokon a ragyogó fehér Carrerát − valaki már leeresztette a vízre. – Be a táskákkal a hajófarba! − kiáltott Tarver. − Gyerünk! Alex letette a nagyobbik táskát a stégre, és óvatosan bemászott a föl-le imbolygó csónakba. A fehér táskát ledobta hátul a két ikermotor közé. – A másikat is! Alex erre kimászott a sárga táskáért. Ahogy azt is bekínlódta a csónakba, az járt az eszében, milyen briliáns módon van megtervezve ez a szökés. Jó előre meg kellett rendelni ezeket a vízhatlan táskákat, tehát erre a variációra is alaposan felkészültek. Mert még ha bele is esnek ezek a jól megrakott Pelican táskák a vízbe, fönnmaradnak a felszínen, és a ragyogó fehér és sárga színük miatt jól láthatók maradnak a levegőből is. – Gyerünk, menjen a hajó orrába! − rendelkezett Tarver, még mindig Jamie-vel együtt a lepedő alól. Alex lecsúsztatta a hátizsákot a válláról, és előrement a párnázott ülésekkel körbevett orr-részbe, ahol üldögélni, sörözni vagy napozni szoktak az utasok, miközben a többiek hátul vízisíelnek. Most egy erős kar nyúlt ki a lepedő alól, és keresztbe tette Alex egyik csuklóját a másikon. – Tartsa össze a két csuklóját! − kiáltott rá Tarver. Két másodperc alatt körbe is tekert rajta fél kézzel egy csomó ragasztószalagot. Mikor már így rögzítette Alex mindkét csuklóját, két

kézzel olyan szorosan tekercselt rá még több ragasztószalagot, hogy Alex attól félt, megáll a kézfejében a vérkeringés. Vajon Jamie-t lábbal tartja? − gondolta közben. Hallotta, hogy megint megszólal a telefon. Tarver fölvette, és beleszólt − Változott a terv, Kaiser! Elmegyek hajókázni. Ha a helikoptere háromszáz méternél közelebb jön a csónakomhoz, habozás nélkül megölöm a fiút. Még mindig a lepedőbe burkolózva, Tarver most a kormány mögé ült, így az indítókar is a lepedő alá került és beindította a Carrera óriási motorjait. Az egész hajótest megreszketett, aztán a hajó egyszerre csak megmozdult, majd fokozatosan gyorsulni kezdett, és egyre távolodott a csónakháztól a csapkodó esőben. Először nagyon dobálták a hajót az orrának ütköző hullámok, de ahogy fokozatosan fölgyorsult, a hegyes orrú hajótest hullámtarajról hullámtarajra szökkenve elkezdett sebesen és egyenletesen siklani. Alex megpróbált világosan gondolkozni, de semmiféle kiutat nem látott. Kaiser még valószínűleg abban a hiszemben van, hogy Tarver hatalmas hibát ejtett, de Alex tudta, hogy ebben nincs a társának igaza. Hisz van itt valahol a közelben egy másik helikopter, amelyik csak arra vár, hogy leereszkedjen, és elmenekítse az orvost. Alex szeretett volna valami jelet adni Kaisernak, hisz bizonyára követi őket egy mesterlövész a távcsövével, de Tarver pontosan az ő feje mellett bámult el a lepedőnek azokon a hülye lyukain keresztül. A tőle telhető legtermészetesebb mozdulattal fordult szembe a szélvédővel, és kicsit leguggolt, mint aki védeni akarja magát a szemébe vágó eső elől. Látta, ahogy a Bell 340-es fölemelkedik a Fennell-ház fölé. A helikopter egyenesen és folyamatosan emelkedett, majd bedőlt, és irányt vett a tó közepe felé az ő nyomukban, de korrektül tartva egy közel hatszáz méteres távolságot. Amikor dr. Tarver hátrafordult, hogy lássa az őket követő helikoptert, Alex határozottan Tarverre mutatott, aztán az égre emelte a kezét, és széles kört írt le az ujjával, a helikopterlapátok forgását jelezve. Fohászkodott, hogy az őket távcsővel figyelő kommandós lássa, mit csinál. Bár még ha látja is, mennyi esélye annak, hogy megérti, mit akar ezzel jelezni? Lehet hogy azt gondolja, csak azt kéri tőlük, mentse ki őket az FBI helikoptere.

Tarver most egy sziget felé vette az irányt, amely a parttól néhány száz méternyire feküdt. Kicsi, alig negyven méter hosszú kiemelkedés volt, sűrűn benőve fákkal. Alexnek eszébe jutott, hogy az apjával és Jamie-vel egyszer kijöttek ide pecázni… Vajon azok a fák rejtik a másik helikoptert? Az orvos olyan erősen adta a gázt, hogy a csónakjuk szinte többet volt a levegőben, mint a vízen. Mikor már az orruk előtt volt a kis sziget, Tarver vett egy éles kanyart, a sziget túloldalán a parthoz közelített, és besiklott a vízre hajló fák alá. – Feküdj! − kiáltott most rá az orvos, és ledobva magáról a lepedőt, ráfogta a pisztolyát Alexre. − A fedélzetre! Alex lehasalt. A csöndben hallotta az FBI-helikopter motorzaját. Alex tudta, hogy az FBI-parancsnok most azon őrlődik, maradjon-e távolabb a biztonság kedvéért, vagy ha távol marad, netán nem kell-e tehetetlenül végignéznie, hogyan öli meg Tarver a túszait. De a rotor zaja erősödött. Alex nem látott semmit a sűrű ágaktól, de tudta, hogy Kaiser egyre közelebb van. A telefonja megint csöngeni kezdett. – Fekve marad! − kiáltott rá Tarver. Elnyúlt a párnás ülések között. Egy pillanattal később két lövés döreje csapta meg a fülét. Jamie-ért rettegve fölpillantott, és azt látta, hogy Tarver még egy harmadik lövést is beleereszt a csónak mellett fodrozódó vízbe. Ezt meg mi az ördögért csinálja? Dr. Tarver lekuporodott, és fölnyitott egy keskeny, hosszú rekeszt a hajó farában. Két pár vízisítalp mellől Tarver egy nagy kaliberű puskát vett elő belőle. A puskatuson levő díszes vésésről Alex ráismert, hogy ez is a halott sógorának gyűjteményéből való. Ami ezután történt, az a rémálmok szörnyű kíméletlenségével zúdult Alexre. Az FBI-helikopter úgy százméternyi távolságban hirtelen kibukkant a zuhogó esőből. Dr. Tarver erre fölpattant, mint egy vadász a leshelyéről, és gyors egymásutánban öt lövést adott le rá. Az utolsó lövés még be sem csapódott, amikor már fekete füst ömlött elő a Bell turbináiból. A helikopter megbillent a levegőben. Alex robbanást hallott, és a gép vészesen süllyedt a víz felé. A lapátok még forogtak, és a pilóta a helikopter megmaradt erejét arra igyekezett fölhasználni, hogy minél lassabban csapódjanak be, nehogy a mögötte

ülő kommandósok mind a nyakukat törjék. – Túl gyorsan zuhannak! − sóhajtotta Alex, aki szinte látta, hogyan kapaszkodik Kaiser a halálra ítélt helikopterbe. – Jaj, istenem!… − sikoltott Alex, amikor látta, hogy a gép orral előre becsapódik a fehér tarajú hullámok közé, és hatalmas vízoszlop csap föl körülötte a magasba. Szerencsére több robbanás nem jött. Alex fölállt, hogy megnézze, lát-e túlélőket a vízben, de rögtön hanyatt is zuhant, mert a motorcsónak hirtelen lendülettel kivágódott velük a fák rejtekéből. Tarver vezetés közben a füléhez tartotta a mobilját, és a csónakmotorok zaját túlkiabálva éppen ezt mondta bele: – Látsz majd egy kis szigetet kissé keletre a találkozónk helyétől. Keskeny, de elég hosszú. Az egyik oldalán ott van egy lezuhant helikopter. Én a másik oldalán leszek. Tartsd magad távol attól a helikoptertől! Tarver ezzel nagy ívben megkerülte a csónakkal a szigetet, és hamarosan a szélvédett partjához érve lefékezett. A sziget megvédte ugyan őket a széltől, de az eső továbbra is kegyetlenül csapott Alex arcába, aki most a szürke eget fürkészte. Jamie a csónak farában kuporgott, a kezét a fülére tapasztva, mint aki attól fél, hogy az őrült, akihez a méteres kötéllel még mindig oda van láncolva, újból durrogtatni kezd a puskájával. Alex kutatni kezdett valamilyen eszköz után, amivel el tudná vágni a kötelet. Jamie kiváló úszó, és Alex egy percig sem habozna, ha valahogy sikerülne őt vízbe lökni a csónakból. De sehol nem talált semmilyen éles eszközt. Közben meghallotta egy másik helikopter hangját. Megdermedt a félelemtől. Ez lesz Tarver bűntársa? Vagy sikerült Kaisernek légi erősítést szereznie? Hisz Jackson közelében az autópálya-rendőrségnek meg a kábítószer elleni nyomozóknak is biztosan vannak helikopterei, nem is szólva a környező megyék seriffhivatalairól! Hallotta, amint a szinte fekete levegőből lefelé ereszkedik egy gép, de akármennyire fürkészte az eget, nem tudta még kivenni. A rotor zaja most már mennydörgéssé erősödött, majd a motorcsónakjuk fölött úgy ötvenméternyire egy egész sor fényszóró gyulladt ki. Persze, hogy eddig nem látta ezt a rohadt gépet: sötétszürkére volt festve, mint a viharos égbolt. Aztán ahogy a gép egyre ereszkedett, Alex rájött, hogy kár volt reménykednie. Dr. Tarver már javában irányította lefelé a pilótát, a

mobilján beszélve vele. A rotor nyomása a fedélzethez préselte Alexet, miközben a lapátok keltette statikus elektromosság szinte szikrázott a csónak körül. Ahogy Tarver tovább kiáltozott a vad szélben és esőben, Alex rájött, hogy még miért nem vágta el az orvos a kötelet, amivel Jamie-t magához fűzve tartotta. Azzal, hogy az FBI ennyire a közelébe ért, a sima szökés már nem elég neki. Biztosíték kell életveszély esetére. És Jamie a biztosítéka!

54. fejezet A szürke helikopter lejjebb ereszkedett − a talpai már a hullámokba értek. Az oldalán kinyílt egy akkora tolóajtó, hogy akár egy egész szakasz tengerészgyalogos egyszerre tudta volna belőle kötelekkel a hátán kivetni magát. Dr. Tarver intésére egy fekete ruhás ember ugrott át a csónakba. – Azokat a táskákat pakolja át! − kiáltotta neki az orvos, a tatnál heverő két Pelican táskára mutatva. Miközben a jövevény hátrafelé igyekezett, Tarver elvágta a kötelet, ami Jamie-t és őt eddig összekapcsolta, de a Jamie derekán maradt kötél másik végét kétszer is a saját karja köré tekerte, így a gyerek továbbra is „pórázon” maradt. Alex föltápászkodott, készen arra, hogy közbeavatkozzon: valamit, bármit tegyen, amire alkalom kínálkozik. Tarver a pisztolyát bedugta hátul az övébe, aztán előkapva a nagy kaliberű puskát a rekeszéből, áthajította azt a helikopterbe. A kommandós már átvitte az egyik táskát, és most visszajött a másikért. Tarver az ölébe kapta Jamie-t, mint egy nagyobbfajta kutyát, aztán a jobb lábát megvetve a hajó kiugró tatján, arra készült, hogy áthajítsa a gyereket a himbálózó helikopterre. – Alex néni! − sikított Jamie a rémülettől elfehéredve. − Ne engedd, hogy elvigyenek! Miközben Jamie az orvos karjában kapálódzott, Alex előrevetette magát, és a Tarver övébe hátul bedugott pisztoly felé kapott. Már érezte is ujjai közt a fegyver markolatát… Mikor magához tért, a csónak fenekéből bámult fölfelé, és nem érezte a bal arcát. Elmosódva látta, hogy a fekete ruhás, kezében a fegyverrel azt figyeli, kell-e neki még egy ütés a pisztoly markolatával. A kommandós, látva, hogy a nő végképp a padlón van, még kétszer visszajött a holmikért a hajófarba. Mikor másodszor megint átlépett Alexen, kezében ezúttal a hátizsákkal, Alexnek sikerült föltérdelnie. És akkor meglátta, hogy Tarver már a zajos helikopter ajtajából vigyorog vissza rá. Csak Jamie-t nem látta sehol.

Amikor Tarver elfordult, hogy segítsen a cipekedő kommandósnak, Alex meglátta a pilótát, és ettől a lélegzete is elakadt. Ugyanaz az őszes hajú ember volt az, aki tegnap Tarver ingyenklinikáján tett látogatást. Ugyanabban a dermedt pillanatban arra is rájött, hogy a férfi azonos azzal a katonatiszttel, akinek a fényképét − Tarverrel és a szőke nővel a VRP előtt − Tarver irodájában látta. Aztán megpillantotta Jamie-t is, odakötözve a pilóta mögötti üléshez. A gyerek arcára kiült a rémület. Szemében Alex felismerte Grace rémült tekintetét a halálos ágyán, amikor végképp tudta már, hogy úgy kell meghalnia, hogy a fia egy szörnyeteg kénye-kedvének lesz kiszolgáltatva. Alex ide-oda kapta a fejét a csónakban, de Tarver nem hagyott ott semmit: se puskát, se fejszét. Még az indítókulcsot is magával vitte. Ha a helikopter elmegy, ott marad egymagában a vízen a dühöngő viharban, és Jamie-nek örökre búcsút mondhat. Kilátástalan dühében torkaszakadtából üvölteni kezdett. Mintha csak erre a kiáltásra tenné, a gép lebillent egy kicsit, majd emelkedni kezdett. Tíz, tizenöt, majd húsz méter magasba. Ahogy emelkedett a helikopter, a pilóta még nyitva tartotta a csónak felé néző ajtót, és Alex hamarosan azt is megtudta, mi célból. Dr. Tarver kézbe vette a puskát, odatérdelt a nyitott ajtóba, és egyenesen az ő mellére célzott. Az agyának valami távoli része azt parancsolta ugyan, hogy Be a vízbe!, de a teste nem engedelmeskedett. Ha nem tudta betartani Grace-nek tett ígéretét, mit számít akkor már, mi lesz vele. Legalább addig látja Jamie-t, míg egészen el nem tűnik a helikopterrel, a többi nem számít úgysem. Ha Grace majd felelősségre vonja a másvilágon, legalább elmondhatja neki, hogy ennyit azért megtett. Míg rettegve várta, mikor villan a fegyver torkolata, hirtelen úgy látta, mintha valami fehér folt kerülne dr. Tarver arca elé. A lepedő? Nem, hisz az ott hevert egy kupacban mellette a csónak fenekén. Aztán meglátta Jamie-t, annak a libegő fehér valaminek a közelében. A gyerek vékony karjai dr. Tarver nyaka köré fonódtak. Miközben a fekete ruhás ember is feltűnt mögöttük, és Jamie felé kapott, azok a vékony karok valamit megrántottak. A zsák madzagját! − jött rá Alex. A kígyós-zsák száját lezáró zsinórt. Tarvernek kétfelé csapódtak a karjai, és a puska kiesett az ajtó nyílásán. Az orvos úgy rángatózott, mint egy bábszínházi figura,

amelyet valami őrült bábjátékos kezdett el rángatni. Először visszatántorodott a fülkébe, és nekiesett a pilótának. A helikopter erre emelkedés helyett vadul zuhanni kezdett. Már alig húszméternyire volt a víztől, amikor a zuhanás abbamaradt, de hirtelen háromszázhatvan fokos fordulatot tett az egész szerkezet. Ettől az ajtó kicsapódott, és először a sárga vízhatlan táska, majd a fekete ruhás kommandós röpült ki rajta. A zuhanó alak két hosszú szaltót csinált a levegőben, majd belevágódott a tó háborgó felszínébe. A helikopter másodszor is visszatért, és Alex ismét megpillantotta az orvost az ajtóban. Mindkét kezével vadul cibálta a nyakáról a fehér zsákot. Az arca egyik oldalára most már valami vastag fekete kötél is rá volt tekeredve. Alex megborzongott, amikor rájött, hogy ez nem lehet más, mint az egyik gyapjasszájú mokasszinkígyó, ami, most már látta, két hosszú méregfogával az orvos arcába kapaszkodott. Tarver az egyik kezével letépte magáról a kígyót, és kilökte a helikopterből. A fekete kígyó vadul tekeregve zuhanni kezdett. Dr. Tarver visszafordult a gép belseje felé, de akkor a gép hirtelen megint üresen zuhant vagy ötméternyit, és Jamie ágyúgolyóként zuhant ki a nyitott ajtón. Alex fölsikoltott rémületében. De ahogy Jamie zuhant lefelé, Alex észrevette, hogy a gyerek ura a mozdulatainak. Nem úgy bucskázott összevissza, mint az előbb a kommandós, hanem lábbal lefelé szép egyenesen, mint amikor a srácok jó magasról talpast ugranak. Csakhogy a csónaktól több mint húszméternyire csapódott a vízbe, és Alex elvesztette a szeme elől. Gyorsan a kormánykerékhez ugrott, de eszébe jutott, hogy Tarver magával vitte az indítókulcsot. Két összekötözött kezét a csónak oldalához csapkodva, hátrafutott a tathoz. Hirtelen elöntötte a reménység. Eszébe jutott, hogy a Carrera oldalában hátul van egy kis pótmotor a kikötésekhez vagy veszély esetére. Bill leginkább akkor használta, ha lassan körözni akart egy-egy halban dúsabb mélyedés körül a tóban. Volt egy konzol a motorcsónak oldalán, amire használaton kívül ki lehetett emelni a motort a vízből. Két kábel kötötte össze a kis motort a tatban levő akkumulátorral. Alex visszanézett oda, ahol Jamie a vízbe zuhant. A helikopter megint fenyegetően ereszkedni kezdett. Első gondolata az volt, hogy Jamie után jönnek, de aztán rájött, hogy a kizuhant sárga táskát keresik.

Végigcsúsztatta a két kezét a segédmotor felső részén, míg meg nem találta a kapcsolót. Aztán felemelte a konzolt úgy, hogy a kis hajócsavar kiálljon a vízből a tat fölött. Tudta, hogy képes lenne kormányozni a hajót összekötözött kézzel is, viszont ha odaér Jamie-hez, így nem tud neki segíteni. Bekapcsolta az indítógombot, mire a propeller fekete füstöt okádva pörögni kezdett. Ragasztószalaggal összekötözött csuklóit odatartotta a forgórész közelébe, a két alkarját meg igyekezett egymástól jól eltávolítani, hogy majd hozzáférjen a propeller forgó éleihez. Minden idegszála tiltakozott a veszedelmes kísérlet ellen, de mégis odatartotta a forgó csavarokhoz a két összekötözött kezét. Olyan zaj keletkezett, mint amikor a legerősebb fűnyírót kapcsolják be: a füle majd széthasadt, és vörös permet töltötte be a levegőt. Alex a véres akciótól hátratántorodott. A hajócsavar forgó lendülete a két kezét a saját arcába vágta. De mikor a rémületes pillanat után föltápászkodva lenézett a két csuklójára, látta, hogy már csak egy vékony darab ragasztószalag köti össze őket. A két karját most egy rántással végleg kiszabadította, és leeresztette a segédmotor sebesen forgó propellerét a vízbe. A csónak lassan megmozdult. Alex a kormánykerékhez ugrott, és a hajó orrát a felé a pont felé irányította, ahol emlékezete szerint Jamie a vízbe toccsant. A bal keze csurom vér volt. A propeller alaposan belehasított, nemcsak erek szakadtak fel, de az egyik ragyogóan fehér csuklócsontja is kilátszott. Jobb lesz, ha oda se néz! Nem érdekelte, mennyi vért veszít így, csak érjen oda Jamie-hez, és tudja kihúzni valahogy a vízből! Előtte és kissé jobbra, a szürke helikopter ott lebegett alig egy-méternyire a víz fölött. Tarver terpeszben állt a gép bal oldali talpán, és azon küszködött, hogy valahogy kihalássza a súlyos sárga táskát a habok közül. Alex közben elérte a helyet, ahol szerinte Jamie vizet ért, de nyomát sem látta a gyereknek. Húsz méterre tőle dr. Tarver éppen a sárga táskát lendítette befelé a helikopter gyomrába. Eközben egy hatalmas hullám is becsapott a gép ajtaján. Ettől a helikopter szinte azonnal még mélyebbre merült, és egy második hullám víztömege is bezúdult az ajtaján. A láthatóan pánikba esett pilóta jobbra billentette a gépet, hogy a víz kifelé ömöljön, s közben a helikopter jó két métert emelkedett is. Ettől a manővertől azonban Tarver belezuhant a tóba.

A pilóta még vagy három métert emelkedett és szemmel láthatóan tanácstalanul lebegett a vízbe esett orvos fölött. A helikopterben már ott voltak Tarver táskái meg a hátizsákja. Vajon szükség van-e még ezek után Tarverre is? Úgy látszott, hogy igen. Mert miközben Alex Jamie után kutatva lassan körözött a csónakkal a vízen, a helikopter visszaereszkedett a tó felszínéig, olyan alacsonyra, hogy Tarver fel tudott kapaszkodni a talpra, onnan pedig fölhúzta magát, és behasalt az ajtón. A helikopter ezután ismét lendületesen az égbe emelkedett. Húsz méter, harminc, aztán egyre magasabbra. Alex szeme megint a vízen volt, Jamie-t kutatta, amikor puskalövések dörrenése visszhangzott végig a vízen. Két lövés, aztán újabb lövések. Összesen öt. Tarver helikoptere most elég magasra emelkedett ahhoz, hogy Kaiser mesterlövészeinek a látókörébe kerüljön. Robbanás reszkettette meg a levegőt. Alex csak egy pillanatra nézett föl, de az is elég volt, hogy lássa: a helikopter ólomsúllyal zuhan a víz felé, miközben fekete füstoszlop tör elő a motorjából. Attól rettegve, hogy éppen az ő csónakjára zuhan, megpróbált gyorsan odébb menni. Még látta, hogy a pilóta teste lángra lobban, aztán a gép tőle alig huszonöt méternyire belecsapódott a vízbe. – Jamie! − kiáltotta el magát, csodálkozva, hogy eddig nem is kiáltozott a gyereknek. Biztosan sokkot kaptam' − gondolta magában, lenézve a talpa alatt gyülekező egyre nagyobb vértócsára. Jamie! Jamie! Alex néni van itt! Semmi válasz. A segédmotor őrjítően lassan dolgozott. Most a jobb oldalára nézett. A helikopter már annyira elmerült, hogy csak a motorja látszott ki a vízből. – Jamie! − síkoltott Alex. − Jamie, válaszolj! – Erre! − hallott egy halk hangot a vízből. − Ide, ide! De ez nem Jamie hangja volt! Vagy Tarver, vagy a pilótája lesz az! Aztán Alex egyszerre az orvos kopasz feje búbját látta meg a vízben, ahogy meglepő sebességgel igyekszik a csónak felé. Most elborította egy hullám, de aztán megint kiáltott. – Itt van nálam, Alex! Jamie itt van velem. Segítsen már nekünk! Alex tudta, hogy ez akár csel is lehet Tarver részéről, sőt hogy még

fegyver is lehet nála, de föltétlenül meg akart bizonyosodni arról, hogy nem találta-e meg mégis Jamie-t ez a szörnyeteg. Lekuporodva lassan elfordította a vértől iszamós kormánykereket, és nagy ívben kanyart vett, hogy a Carrera az orvos közelébe forduljon. Pár pillanat múlva a látványtól a szíve is majd kiugrott a helyéből. Ott volt Jamie, arccal fölfelé lebegett a vízen, és Tarver éppen feléje úszott. Látszott, hogy sokkal előbb odaér a gyerekhez, mielőtt a lassú segédmotor odáig vonszolja a nagy motorcsónakot. Ahelyett, hogy egyenest feléjük vette volna az irányt, Alex tovább haladt nagy ívben, úgy, hogy Tarver ne láthassa őt. Az ösztönei azt súgták neki, hogy Eldon Tarver most olyan helyzetbe került, hogy végre fölébe kerekedhet. Már hat hete játszották ezt a fogócskát, és ő folyton kihűlt nyomok után loholt, amelyek nem vezettek sehová. Vagy ha sikerült is megpillantania az orvost, mindig neki volt még három lépés előnye. Ez viszont az a terep, ahol ő az otthonosabb. Túsztárgyalás. Míg a csónak tovább haladt nagy ívben, Alex hátraszaladt a hajófarba, és megkereste az üzemanyag-vezetéket. Az átlátszó cső alig volt a kisujjánál vastagabb. Egy ember aortája is körülbelül ilyen vastagságú; ez pedig a csónak fő ütőere! Kitépte a csatlakozásból a cső végét, és erre a gázolaj kezdett kifelé csurogni a hátsó fedélzet padlójára. Aztán visszament a kormánykerékhez, és egyenesen dr. Tarver felé irányította a csónakot, aki életmentő tempózással tartotta Jamie-t a víz felszínén. A gyerek eszméletlennek látszott. Mikor már tíz méterre se volt tőlük, Alex megint hátrarohant a tathoz, és kikapcsolta a segédmotort. – Tárgyaljunk! − kiáltotta Tarver a vízből. − Nem sok időnk maradt. Miközben a hajó orrába igyekezett visszafelé, Alexnek valami eszébe jutott. Az egyik régi nyári hajókázásuk alkalmával Bill Fennellnek valami szerszámra volt szüksége, és az egyik üléspárnát fölemelve keresgélt. Most ő is megállt félúton, föltépte ugyanazt az üléspárnát, és fölrántotta az ülés tetejét. Alatta egy kisebb rekeszben volt is egy csavarhúzó, egy tekercs villanydrót, egy sorozat L-alakú kulcs süllyesztett csavarokhoz, meg valamennyi rézdrót. De a francba is: sehol egy kés. Sehol egy rakétapisztoly! – Mit hülyéskedik? − üvöltött Tarver. − Egyezkedjünk!

– Meg vagyok sebesülve − kiáltott vissza Alex. − Nagyon vérzik a kezem… Várjon! Ezzel lehúzta magáról a teljesen átázott ingét, és szorosan a megroncsolódott csuklója köré tekerte. Aztán elővette a csavarhúzót a rekeszből, és becsúsztatta az ideiglenes kötés alá. – Nekem a csónak kell! − kiáltotta Tarver. – Nekem meg Jamie kell! − kiáltotta vissza Alex, miközben a csónak közelebb sodródott az orvoshoz. Tarver is tett egy-két karcsapást, Jamie fejét továbbra is a víz fölött tartva. − Szerintem akkor meg is egyeztünk! Alex megrázta a fejét. − Csakhogy magánál ott egy pisztoly. Tudom, hogy ott van! – Elvesztettem, mikor lezuhant a gép. Alex megint megrázta a fejét. − Ha nincs pisztoly, nincs csónak! Dr. Tarver jobb keze eltűnt a víz alatt, aztán megjelent, és ott volt benne az automata fegyver. – Akkor most dobja el! − kiáltott rá a nő. Alex látta, hogy irtózatos düh csillan Tarver szemében, de azért behajította a pisztolyt a hullámok közé. – Kifelé a csónakból! − bömbölte Tarver. − Itt van nálam a kulcs. Maga kiszáll, én meg odaúszom, és beszállok. – Szó sincs róla! − kiáltott Alex. − Először ússzon el Jamie-től. – Akkor elmerül! Alex erre megfordult, és kiszabadított egy mentőövet, amelyet Tarver szerencsére nem távolított el a motorcsónakból. Kidobta a vízbe. − Rakja a karjai alá, aztán ússzon arrébb − utasította Tarvert. Más lehetőséget nem látván, Tarver beügyeskedte a mentőövet Jamie karjai alá. Miközben ezen dolgozott, Alex rájött, hogy a Tarver bal arcán levő élénk színű folt sohasem volt anyajegy, hanem az is egy kígyómarás emléke. – Na, mi lesz már? − bömbölt még egyet Tarver. – Ússzon odébb! − kiáltott vissza Alex. Dr. Tarver, akin meglátszott, hogy ezt a helyzeti előnyét csak vonakodva áldozza fel, végül elengedte Jamie-t, és elkezdett sebesen tempózni a tat felé. Alex még mindig gyanakodott rá. De azért lerúgta a cipőjét, és kibújt

a farmernadrágjából. A farmer, ha megszívja magát, könnyen lehúzza az embert az ilyen háborgó vízben. Fölhúzta magát a csónakfarba, és beleereszkedett a langyos vízbe. Miközben mellúszásban elindult Jamie felé, mozgást észlelt magától balra. Dr. Tarver nem mászott be a csónakba! Visszafelé igyekezett, Jamie irányába. Erre Alex is gyorsúszásra váltott, de mégis Tarver ért oda hamarabb. Alex döbbenten nézte, hogy hatalmas kezével Jamie fejét lenyomja mélyen a víz alá. – Na, most mentse meg, ha tudja − vicsorgott rá Alexre. Alex nem látta Jamie fejét, de úgy látszott, hogy nem rúgkapál. Dr. Tarver olyan könnyedén tartotta lent a víz alatt, mintha csak egy csecsemő volna. Alex arra gondolt, hogy most kellene előhúzni a csavarhúzót, de tudta, hogy ez nem lenne megoldás. Közelharcban semmi esélye Tarverrel szemben. Hirtelen beléhasított, mit kell tennie. Miközben lebukott a hullámok alá, apja egykori szavai visszhangzottak a fülében: Ha sarokba szorítanak, tégy valami váratlan dolgot! Csak úgy tudsz életben maradni. Egyre lejjebb és lejjebb rúgta magát, míg legalább négy méternyire került a víz alá. Ott aztán kinyitotta a szemét, és fölnézett. A szürke felszín hátterében csak valami sötét foltot tudott kivenni. Lassan efelé emelkedett, és akkor egy hosszúkás árny mozdult a szeme előtt. Odakapott, és megszorította. Egy boka volt az − egy fiatal gyerek sima bokája! Tudván tudva, hogy Tarver nem adja majd könnyen, hirtelen kipréselte a maradék levegőt is a tüdejéből, és minden erejével a tó feneke felé kezdett úszni. Óriási örömére azt érezte, hogy Jamie egész teste követi őt lefelé. Egypár pillanatnyi erős tempózás után megpróbált oldalirányban elúszni a fiúval, de már minden oxigéntartaléka odavolt. Muszáj volt a felszínre jönnie. Ahogy erős lábtempókkal fölfelé rúgta magát, hirtelen csobbanást észlelt odaföntről, és fölfelé szálló sűrű buborékok között egy nagy fekete árnyat látott maga felé közeledni. Jamie bokáját áttéve a bal kezébe, előhúzta a csavarhúzót a kötése alól, és várt. Mikor a fekete árny odaért, és kinyúlt feléje, rúgott egyet, és vadállatias dühvel feléje szúrt a szerszámmal. A csavarhúzó valamit eltalált, de az árny mozgása nem állt le. Egy rettentő erős kar ragadta meg Alex torkát. Alex erre szélesre tárta a

karját, és oldalról még egyszer lecsapott a csavarhúzóval. Mintha robbanás történt volna, hirtelen rengeteg légbuborék vette körül mindenfelől. Tarver hatalmas teste úgy vergődött a vízben, mint mikor a cápa sebet kap, aztán a keze eleresztette Alex torkát. Neki erre egész valóját reménység töltötte el: na most egy utolsó csapással végezni tud vele! A fogójánál erősen markolva, megpróbálta kiszabadítani a csavarhúzót, de az valamibe teljesen bele volt szorulva. Attól rettegve, hogy nem fogja Jamie-t újból megtalálni, elengedte a szerszám nyelét, és megpróbált kicsit odébb úszni, de eddigre már tényleg semmi levegője nem maradt. Csak úgy égett mindkét tüdeje, de sikerült a két karja alatt átfognia Jamie-t, és utolsó erejével néhány lábtempót téve elindult a fönti szürke fény felé. Mikor a hullámok közt a felszínre bukkant, látta, hogy jó tizenöt méterre vannak a csónaktól. Most ő fogta át Jamie-t életmentő fogással, és épp a csónak felé indult volna, amikor dr. Tarver is felszínre bukkant, pontosan az orra előtt. A szeme úgy csillogott, mint aki vallásos révületbe esett, és rettentő furcsán tartotta a száját, úgy le volt fittyedve kétoldalt, mint Grace-nek a szélütés után. Alex most attól félt, hogy fogja tudni egyszerre Jamie-t menteni, és tovább dulakodni Tarverrel a hullámzó vízben. Az ereje egészen elhagyta már. De aztán mikor Tarver keze is a felszínre ért, látta, hogy az a kéz már nem fog utánanyúlni. Nyitva volt a tenyere, és lassan a feje irányába emelte, mintha a kapott sebét akarná kitapogatni. És akkor Alex és Tarver egyszerre jött rá a végzetes szörnyűségre: a csavarhúzó nyele Tarver bal füléből meredt ki, és a fémrész tövig bent ült a fejében. Tarvernek óriásira nyílt a szeme, amikor a keze a csavarhúzó nyeléhez ért. Először úgy látszott, mintha ki akarná húzni, de ezt az ösztönös mozdulatot megállította az orvosi tudás. Visszaejtette a kezét a vízre, és hátranézett a válla fölött. Még egyszer vadul Alex szemébe nézett, majd esetlen mozdulatokkal úszni kezdett a motorcsónak felé. Alex a vízre feküdt, és tempózni kezdett a sziget irányába. Nem volt ötven vagy hatvan méternél messzebb, ami normális körülmények közt semmiség, most viszont lehet, hogy nem ér el odáig élve. A tüdejében jelentkező égető érzés és elhomályosuló látása azt jelezte, hogy több vért vesztett, mint eddig gondolta. Azért csak tempózott tovább a szemébe vágódó hullámok között. Már csak negyven méter, már csak

harminc! És akkor úgy érezte, a mélybe húzzák ólomsúlyúvá nehezedett tagjai. Jamie arca egészen elkékült már, ő mégsem tudott már egyet sem rúgni a lábaival. Valószínűleg mind a ketten itt halnak meg alig néhány méterre a parttól. Először Grace arca bukkant fel lelki szemei előtt, majd az apjáé, végül az édesanyja jelent meg, amint tehetetlenül fekszik a kórházi ágyon. Mi ketten maradtunk utoljára − gondolta lemondóan. − Jamie meg én. Megpróbált tempózni egyet a lábával, de nem maradt ereje. Megcsókolta Jamie arcát, és azért fohászkodott, hogy ha süllyedni kezd is, legalább valameddig a víz fölött tudja még tartani a gyerek arcát. Alexnek a szája tele volt már vízzel, mikor kiabáló férfihangot hallott. Csak nem Kaiser? − kérdezte magától, és újult erővel próbálta Jamie-t a felszínen tartani. És akkor megérezte, hogy egy erős férfikar öleli magához őt is, Jamie-t is, és lendületesen elindul velük a part felé. Valaki kihúzta Jamie-t az ő ernyedt karjai közül. Félig eszméletlenül azt hallotta, hogy valaki számlálja az újjáélesztéshez szükséges, mellre gyakorolt nyomásokat. Jótékonyan meleg kéz érintette meg az arcát, mire kinyitotta a szemét John Kaiser térdelt fölötte, aggódóan bámulva a szemébe. – Hallod, amit mondok, Alex? Bólintott egyet. – Van még valaki a csónakban? Megrázta a fejét − De Jamie?… − kérdezte zihálva −, ugye Jamie is él? Mintha kérdésére érkezne válaszul, köhögést hallott maga mellett, aztán meghallotta Jamie hangját, amint a közelben panaszosan sírni kezd. – Leállítani a csónakot! − kiáltott Kaiser, miközben fölállt Alex mellől. − Célozzatok a motorra! – Ne! Ne! − nyöszörögte Alex, akinek eszébe jutott a kihúzott üzemanyag-vezeték, amit azonban a motor fölbőgő zajából ítélve Tarver azóta úgy látszik, visszaillesztett a helyére. Halk kiáltását azonban elnyomta a puskatűz ropogása. Nagy nehezen föltérdelt, és megint kiáltani próbált: − Állj!… az üzemanyag! – Mit mondasz? − kérdezte Kaiser, aki közben visszajött hozzá.

De a puska megint megszólalt, és a száguldó Carrera tatjából hirtelen láng csapott ki. Egy emberi alak fölugrott a motorcsónak tatjának hátsó szélére, de mielőtt ki tudott volna ugrani a vízbe, az egész hajótest hatalmas robbanással darabokra szakadt. Alex visszaroskadt a sárba, és érezte, hogy az eső csapkodja az arcát. Megpróbált valamit magyarázni még a vízhatlan Pelican táskákról meg a kék hátizsákról, de a hangja beleveszett a rádiók recsegésébe, Kaiser harsogó parancsszavaiba, és a kiáltásokba, hogy ember van még a vízben. Az orvos helikopterpilótája? De már mindegy is volt Alexnek. Nagy nehezen az oldalára fordult, és meglátta, hogy Jamie ott fekszik mellette, és nagyra nyílt szemekkel néz vissza rá. De azokon a szemeken keresztül valójában Grace pillantott rá − és végre nem lemondóan. És mikor Jamie feléje nyújtotta remegő kis kezét, Alex magához vonta a gyereket, aki belefúrta az arcát a nagynénje mellébe. Alexnek végül sikerült betartania a nővérének tett ígéretét.

Epilógus Két héttel később Alex lassított a Corollával, és szólt Jamie-nek, hogy ő is figyelje, mikor bukkan föl egy földút a bal oldalukon. Már jó ideje autóztak egy néptelen, szürke betoncsíkon, amely egy végtelennek tűnő tölgyfasor alagútjában futott. – Biztos vagy benne, hogy jófelé megyünk? − kérdezte Jamie. – Persze. Nem olyan rég volt, hogy itt jártam. Ott álltunk azon a nagy hídon, amelyik alatt az előbb átjöttünk. Jamie kibújt a biztonsági övéből, föltérdelt az ülésére, és közben rákönyökölt az ülésen köztük elhelyezett cseréphenger lezárt tetejére. – Arra vigyázz! − szólt rá Alex. – Bocsánat − mondta Jamie, majd megfordult, és a szélvédőnek nyomta az orrát. − Szerintem látom. Egyáltalán út ez? – Persze, hogy út. És sasszemed van. Jamie kíváncsian figyelte a fák közt nyíló keskeny bevágást. − Hűha, itt elég sötét van! Alex szinte teljesen megállt, majd balra fordult a mély keréknyomokkal barázdált földútra. – Chris bácsi azt mesélte nekem, hogy csúnya rablók szoktak megbújni itt az út mentén. – Mikor? − kérdezte Jamie −, réges-rég vagy még mostanában is? Ekkor a kocsi akkorát huppant, hogy a fiú bevágta a fejét a tetőbe. – Ez fájt! – Bocs − mondta Alex. − Olyan kétszáz évvel ezelőtt. – Ja?… − mondta erre Jamie, akit így már egyáltalán nem érdekelt a dolog. Alex már kezdte megbánni, mire vállalkozott. A vízmosáshoz hasonlatos földút négykerék-meghajtás nélkül gyakorlatilag járhatatlannak bizonyult. Úgy húszméternyi küszködés után föl is adta, és leparkolt, bár fogalma sem volt, hogy fog innen visszakecmeregni a régi útra, ahonnan lehajtottak.

– Gyere − mondta Jamie-nek. − Innen már gyalogolunk. Jamie meglepődött, de aztán kiszállt. Alex leemelte az ülésről az agyagedényt, bezárta a kocsi ajtaját, aztán elindult Jamie előtt a földúton, amelyből nemsokára homokút lett. A levegő fülledten telepedett rájuk, és tele volt bögölyökkel, amelyek vérszomjasan keringtek az arcuk körül. – Szerintem ez szívás − mondta Jamie. − Nem hiszem, hogy itt akárkit is meg fogunk találni. – Ne add föl olyan könnyen! Hisz te kemény srác vagy! Alex ment még néhány métert az úton, aztán hallgatózva megállt. − Te is hallod? Jamie is megállt. − Mi ez a hang? Alex elmosolyodott. − Vízcsobogás. Elkezdett futni, és Jamie is szaladt utána. Alig egy perccel később kijutottak a fák sűrűjéből a ragyogó napsütésbe. A napsugarak pedig gyémántként sziporkázva tükröződtek vissza egy széles, tiszta vizű patak felszínéről. – Hé, itt vagyunk! − hallották meg a férfihangot. − Már azt hittük, el se fogtok jönni. Alex a nap ellen a szeme fölé emelte a tenyerét, és lenézett a patak kanyarulatához. Tőlük úgy harmincméternyire Chris és Ben Shepard üldögélt egy uszadékrönkön egy kis tábortűz mellett. A szél sülő hús illatát sodorta feléjük. Jamie sikkantott egyet, és rohanni kezdett a homokban. Alex kicsit lassabban igyekezett utána. Mire ő is odaért a tűzhöz, Ben és Jamie már a patakba vetették magukat, és vagy tizenöt méterrel lejjebb nyílhegyek és dinoszaurusz-csontok után kezdtek kutatni a mederben. Chris fölállt a tűz mellől, és üdvözlésképpen megölelte Alexet. – Ebben meg mi van? Alex levette a henger tetejét és előhúzott egy üveg jól behűtött fehérbort. − Az én kis hozzájárulásom a bulihoz − mondta −, hogy jobb kedvünk legyen. Chris nevetve vette át a palackot − Remélem, hoztál dugóhúzót is! Alex mosolygott. − Csavaros teteje van. Chris elvállalta a megtiszteltetést, és töltött a borból két műanyag pohárba. Leültek egymástól kicsit messzebb a rönkre, és kortyolni

kezdték az italt. – Na és hogy van Ben? − kérdezte Alex egy kis idő elteltével. Chris lenézett a patakhoz. − Volt egypár nehéz éjszakája. Pedig egyelőre egy szobában alszik velem. De úgy általában már aránylag jól van. – Ennek örülök. Chris ránézett Alexre. − Szerintem Ben jobban ismerte Thorát, mint én. Alexnek kezdettől fogva ez volt a gyanúja. − A gyerekek belelátnak a dolgokba, nem lehet előttük színlelni semmit. – Na és Jamie? Alex elmosolyodott. − Ő is sokkal jobban van. Szerintem jobban hiányzik neki az öreg Will Kilmer, mint a saját apja. Mert Willről mindig a nagypapája jut az eszébe. Tudod, az én apám. Chris fölvett egy darab ágat, és megpiszkálta vele a tüzet. – Na és te hogy vagy? − kérdezte Alex. – Fizikailag? Vagy egyébként? – Mind a kettő. – Hát, fizikailag egész tűrhetően. Még mindig van néhány furcsa tünetem, de Pete Connolly azt mondja róluk, hogy ezek csak az ellenszérum által kiváltott reakciók. Dr. Tarver elég sok hasonló tünetet jegyzett fel az ingyenklinikája betegeivel kapcsolatban. Alex nem volt beavatva dr. Tarver tevékenységének minden részletébe. Christ most egy katonaorvos kezelte, akit felhatalmaztak arra, hogy injekciók formájában beadjon neki a Tarver vízhatlan táskáiban talált fiolákban őrzött ellenszerből. Ezek a fiolák jelentették Chris számára az egyetlen esélyt, hogy esetleg hatástalanítsák a rákkeltő vírust, amelyet Tarver beadott neki. Roberts FBI-főigazgató többször is elmondta Chrisnek megnyugtatásul, hogy Tarver följegyzéseit az ország legjobb virológusai tanulmányozzák, és meg vannak győződve róla, hogy Chris szervezetéből nyomtalanul el lehet távolítani a vírusfertőzést. Chris persze jóval több technikai információt is tudott a kezelésről, mint Alex, és úgy látszott, tényleg bízik abban, hogy idővel teljesen felépül. Alex szó nélkül magasba emelte a poharát, erre Chris koccintott vele, és ittak mindketten a borból.

– Na, és egyébként…? − kérdezte Alex halkan, miután ittak egy kortyot. – Megvagyok. Penn Cage sokat segít. – Nocsak? – Tudod, ő is rákban vesztette el a feleségét, mikor még csak harminchét éves volt. Ben és Cage-ék kislánya, Annie nagyon jóban vannak. Szerintem a kislány sokat segít Bennek az ilyenkor jelentkező rengeteg „Miért pont velem történt?” kérdése megoldásában. – Hát lehet, hogy nekem is tudna segíteni ezekben az a kislány! − vallotta be Alex. – Biztos − mondta Chris, és odahajolva újratöltötte Alex csészéjét. − És hogy áll a gyerekelhelyezési eljárás? – Jamie az enyém, ebben nincs vita. A bíró elfogadja az eredeti végrendeletben szereplő záradékot. Én vagyok Jamie keresztanyja, és a végrendeletből világos, hogy ha Grace is és Bill is meghal, nekem kell Jamie-t felnevelnem. Úgyhogy ez sima ügy. – Gondolkoztál már azon, hogy merrefelé veszitek az utatokat? – A főigazgató megint washingtoni állást ajánlott. – Túsztárgyalóként? – Igen − bólintott Alex −, pont, mint azelőtt. – De hát ezt akartad vagy nem? – Sokáig tényleg így volt. De egypár nappal ezelőtt kaptam egy másik ajánlatot is. Chris nagyra nyílt szemmel kérdezte: − Éspedig? – A New Orleans-i FBI-parancsnok megkérdezte, nem állnék-e be hozzájuk ugyanerre a munkára. Chris összehúzta a szemöldökét − Nem véletlenül John Kaiser keze van ebben? Alex bólintott − Úgy látom, Kaisernek nagy a befolyása errefelé. És hát annyi minden történik újabban New Orleansban. Be kellett vetni a Nemzeti Gárdát, ide rendelték az Állami Rendőrséget, meg ilyesmi. – Nem is találhatnál alkalmasabb helyet a gyerekneveléshez. Alex némi bűnbánattal mosolygott vissza rá. − Hát, tudom. De például Kaiser meg Jordan a tó túloldalán laknak. Ott egész kellemes, és hát ez mégiscsak a Dél! Úgy érzem, ideje végre megint hazajönnöm… Chris le nem vette a szemét Alexről. − szerintem teljesen igazad van.

Alex is visszanézett rá egy darabig, aztán a zsebébe nyúlt, és elővett egy kis műanyag dobozt. – Mi ez? − kérdezte Chris. – Ez az eredeti minikazetta Thoráról és Lansingről ott az erkélyen. Chris a homlokát ráncolva rázta meg a fejét. − Minek hoztad ezt ide? – Egyáltalán nem azért, hogy bosszantsalak. Will dolgai közt találtam, de úgy gondolom, hogy téged illet. Chris most a tüzet bámulta. – Azt gondoltam, hogy esetleg meg akarsz fizetni Lansingnek a történtekért. – Lansing egy csirkefogó − mondta Chris. − De van négy gyereke. Ha pokollá akarja tenni a saját életét, tegye. De nem én leszek az, aki elkezdi szétverni a családját, az biztos. Ezzel Chris belehajította a kazettát a tűzbe. Ahogy a műanyag olvadni kezdett, szúrós szag csapott föl a parázsból. Erre fölálltak, és pár lépéssel odébb mentek. – Borítsunk teljesen fátylat a múltra? A férfi bólintott, szeme a nőén. − Neked is meg kellene próbálnod, ugye, tudod? És minden előzetes figyelmeztetés nélkül Alex arcához emelte az ujjait, és megérintette velük a sebek nyomát a nő jobb szeme körül. Alex megrebbent, el akart húzódni, de valami megállította, és hagyta a furcsa simogatást. – Ugye, nagyon gyűlölted Thorát, amiért olyan szép volt? − kérdezte a férfi, tovább cirógatva az elszíneződött bőrt Alex halántékánál. Alex megborzongva, szótlanul bólintott. – Thora kívülről olyan tökéletes volt − mondta Chris. − De belülről… rettenetes. Önző és gonosz. – Attól nekem még nem lesz könnyebb. Chris lenézett Alex arcába. − Tudnod kell, hogy ezek a forradások egyáltalán nem számítanak! – Dehogynem − mosolygott eltűnődve Alex. − Nagyon is tudom, hisz volt idő, amikor nem voltak ott. És milyen másképpen kezeltek engem akkor az emberek! Chris előrehajolt, és odaszorította az ajkát Alex legcsúnyább sebéhez, egy hosszú, bíborszín heghez, már a homloka körül. − Például így

kezeltek? Alex ettől annyira meghatódott, hogy el akarta fordítani a fejét, de Chris nem engedte. − Kérdeztem tőled valamit! − mondta nyomatékosan. – Lehet − suttogta Alex, reszkető kézzel takarva el a száját. − Lehet, hogy éppen így. A víz felől hirtelen éles kiáltás hallatszott. Mindketten odafordultak. Azt látták, hogy Ben és Jamie versenyezve futnak feléjük a patakban, egészen a fejük fölé fröcskölve a vizet a nagy rohanásban. Jamie jobb keze a magasban volt, Ben pedig Jamie feltartott kezére mutogatott futás közben. – Szerintem találtak valamit − szólalt meg Chris. – Szerintem is. Chris kézen fogta Alexet, és vezetni kezdte a forró homokon át. – Menjünk, nézzük meg, mi az! Alex a szabadon maradt kezével megtörölte a szemét, és követte a férfit a hűvös, tiszta vizű patak felé.